NNCL1155-492v1.0
JAMES HERRIOT Minden élő az ég alatt
Fordította Majsai Erzsébet és Szentmiklósi Tamás Aqua Kiadó Budapest 1995 ISBN 963-602-612-2
-1-
1. Kora reggel sohasem vagyok a legjobb formában, főként a tavaszi, hideg yorkshire-i reggeleken nem, amikor metsző márciusi szél csap le a hegyekből, átfúj a ruhán, és csípi az ember orrát, fülét. Szomorú idő volt, de különösen rossz volt ott állni azon a köves udvaron és nézni, hogy egy gyönyörű ló elpusztul az én hozzá nem értésem miatt. Nyolc órakor kezdődött. Mr. Kettlewell akkor telefonált, amikor a reggeli végénél tartottam. - Van itt nekem egy szép nagy igáslovam, oszt teli lett kiütésekkel. - Tényleg? Milyen kiütésekkel? - Hát, olyan kerek oszt lapos, teljesen teli van vele. - És egészen váratlanul kezdődött? - Hát igen, tegnap este még kutya baja se vót. - Rendben, azonnal megnézem. Nem sok híja volt, hogy a kezemet dörzsöljem örömömben. Urticaria. Általában magától elmúlik, de egy injekció meggyorsítja a lefolyását, és rendelkezésemre állt egy új, kipróbálásra váró antihisztamin, amely állítólag éppen ennek a bajnak az ellenszere. Az állatorvos könnyedén fitogtathatja tudását ilyen helyzetben. Az új nap pompás kezdete. Az ötvenes években a munka nagy részét a traktor vette át a gazdaságokban, de szép számban maradtak igáslovak, és amikor megérkeztem Mr. Kettlewell házához, rögtön tudtam, hogy egészen különleges lóval van dolgom. A gazda egy tágas bokszból az udvarra vezette az állatot. Pompás sbire volt, jó embermagasságú, nemes fejét büszkén felszegte, miközben felém poroszkált. Valami áhítatfélét éreztem, míg felbecsültem őt, szememmel végigpásztázva az erőtől duzzadó nyak vonalát, a széles szügyet, a súlyos patákban végződő lábak dús szőrzetét. - Milyen pompás ló! - A lélegzetem is elállt. - Hatalmas! Mr. Kettlewell csendes büszkeséggel mosolygott. - Hát igen, fáintos jószág. Csak a múlt hónapban vettem. Szeretem, ha jó lovam van. Ez az apró termetű, idős, de mozgékony és vidám ember volt az egyik kedvencem a gazdák közül. Jó magasra kellett nyújtóznia, hogy megsimogathassa a hatalmas nyakat, és miközben viszszahuppant a földre, az állat hozzádörgölte az orrát. - Kedves is. Nagyon szelíd. - Igen, igen. Sokat ér, ha egy ló olyan jó természetű, mint amilyen szép. Kezemet végighúztam a bőrön éktelenkedő jellegzetes foltokon. - Igen, ez urticaria, semmi kétség. - Hát az meg mi? - Csalánkiütésnek is mondják. Allergiás állapot. Ehetett valami szokatlant, de gyakran elég nehéz hajszálpontosan eltalálni az okot. - Súlyos? - Nem, dehogy. Van egy injekcióm, az majd gyorsan rendbe hozza. Egyébként jól van, ugye? - Hát persze, kutya baja. - Rendben. Ez a dolog néha megzavarja az állatot, de a mi barátunk maga a megtestesült egészség. Ahogy a fecskendőbe szívtam fel az antihisztamint, éreztem, hogy ennél igazabbat sohase mondtam. A nagy lóból csak úgy sugárzott az egészség és a jó közérzet. Meg se moccant, ahogy beadtam neki az injekciót. Már éppen el akartam tenni a fecskendőt, amikor eszembe jutott valami. Az urticariára addig egy saját készítményt használtam, ami mindig -2-
bevált. Talán jó ötlet lenne ezzel kiegészíteni az antihisztamint, hogy biztosra menjünk. Azt akartam, hogy ez a remek ló gyorsan meggyógyuljon. Visszasiettem a kocsimhoz a jó öreg gyógyszerért, amelyet mindig magamnál tartottam, és a szokásos dózist injekcióztam be. A nagy állat ismételten ügyet sem vetett a dologra, a gazda pedig nevetett. - Nézze csak, rá se ránt, látja? Zsebre vágtam a fecskendőt. - Bizony. Bárcsak minden páciensünk ilyen lenne, mint ő. Remek állat. Ez nagyszerűen alakul, gondoltam. Könnyű, problémamentes eset, rokonszenves gazda, engedelmes páciens, maga a megtestesült lószépség, akit szívesen néznék egész nap. Nem akaródzott elmennem, bár még sokhelyütt vártak rám. Csak álltam ott, fél füllel hallgatva Mr. Kettlewell csevegését a küszöbön álló bárányellési időszakról. - Nos - mondtam végül -, mennem kell. - Már éppen indultam, amikor észrevettem, hogy a gazda elhallgatott. A csönd néhány másodpercig tartott, majd Mr. Kettlewell ismét megszólalt. - Valahogy reszket egy kicsit - mondta. A lóra néztem. Lábizmain halvány remegés látszott. Alig lehetett észrevenni, de láttam, hogy kezd apránként fölfelé terjedni, mígnem nyakán, törzsén és farán is elkezdett remegni a bőr. Nagyon enyhe volt a reszketés, de kétségkívül fokozatosan erősödött. - Mi ez? - kérdezte Mr. Kettlewell. - Ó, csak egy kis reakció. Mindjárt elmúlik. - Megpróbáltam könnyedén mondani, de nem voltam olyan bizonyos a dologban. A remegés gyötrő lassúsággal az egész testre kiterjedő rázkódássá vált, amely egyre erősödött, ahogy a gazdával ott álltunk némán. Azt éreztem, mintha nagyon hosszú ideje állnék már azon a helyen, igyekeztem nyugodtnak és gondtalannak látszani, de nem hittem a szememnek. Ez a hirtelen, érthetetlen fordulat - nem volt rá semmi magyarázat. A szívem vadul kezdett verni, a szám kiszáradt, ahogy a rázkódást a ló egész testét gyötrő hatalmas rángógörcsök váltották fel, és az állat szeme, amely oly derűsen nézett röviddel azelőtt, rémülten kimeredt, a szája pedig habzani kezdett. Az agyam lázasan dolgozott. Talán nem lett volna szabad kevernem az injekciókat, de akkor sem lehetne ilyen rettenetes a hatás. Merő képtelenség. Ahogy teltek a másodpercek, úgy éreztem, ezt nem sokáig bírom már. A szívem a torkomban dobogott. Biztos, hogy nemsokára jobban lesz. Rosszabbul már nem lehet. Tévedtem. A hatalmas állat alig észrevehetően elkezdett inogni. Először csak egy kicsit, aztán egyre jobban és jobban, míg végül egyik oldalról a másikra dőlt, mint egy hatalmas tölgy a viharos szélben. Ó, édes istenem, látszott, hogy nemsokára elesik, ami a véget jelentette volna. És az a vég hamar bekövetkezett. Úgy rémlett, hogy még a kövezet is megrázkódott a lábam alatt, ahogy a hatalmas ló a földre rogyott. Néhány másodpercig ott feküdt, oldalán kinyúlva, lábai görcsösen kalimpáltak, aztán nem mozdult többet. Hát így állunk. Megöltem ezt a nagyszerű lovat. Lehetetlen volt, hihetetlen, hogy néhány perccel azelőtt ugyanez az állat még ott állt ereje és szépsége teljében, én meg jöttem az okos új gyógyszereimmel, és erre ott fekszik holtan. Mit is mondhattam volna? „Rettenetesen sajnálom, Mr. Kettlewell, egyszerűen nem értem, hogyan történt.” Kinyitottam a számat, de egy hang nem sok, annyi se jött ki rajta, még egy kis makogás sem. És mintha csak egy képet néznék, felismertem a gazdasági épületek négyszögét, háttérben az alacsony égbolt alatt húzódó hófoltos dombokat, a csípős szelet, a gazdát, magamat és a ló mozdulatlan testét. Teljesen átfagytam, nyomorultul éreztem magam, de mondanom kellett valamit. Egy mély, reszketős lélegzetet vettem, és épp azon voltam, hogy megszólalok, amikor a ló egy picit megemelte a fejét. Nem mondtam semmit, Mr. Kettlewell sem szólt, ahogy a nagy állat a szügyére egyensúlyozta magát, nézett maga köré néhány másodpercig, majd lábra állt. Megrázta a fejét, aztán odament a gazdájához. A felépülés ugyanolyan gyors volt, mint amilyen hihetetlen, akárcsak az a megsemmisítő kollapszus, mint hogyha nem is ez az állat zuhant volna teste teljes súlyával az udvar kövezetére. -3-
A gazda felnyúlt és megsimogatta a ló nyakát. - Nézze, Mr. Herriot, a foltok majdnem teljesen elmúltak! Odamentem és megnéztem. - Így igaz. Már alig látszanak. Mr. Kettlewell csodálkozva ingatta a fejét. - Hát igen, nagyszerű ez az új gyógymód. De mondanék valamit. Remélem, nem sértődik meg, hogy ezt mondom, de - megfogta a karomat és az arcomba nézett -, azt hiszem, egy kicsit kegyetlen. Elhajtottam a gazdaságból, és leálltam egy kőfal szélárnyékos oldalán. Rettenetes kimerültség lett úrrá rajtam. Nem hiányzott nekem az ilyesmi. Már nem voltam mai gyerek - jócskán a harmincas éveimet tapostam -, és nem viseltem olyan könnyen az efféle megrázkódtatásokat, mint azelőtt. Lebillentettem a visszapillantó tükröt és megnéztem magam benne. Egy kicsit sápadt voltam, de nem olyan kísértetiesen, mint ahogy gondoltam. A bűntudat és a zavarodottság nem múlt el, s az a visszatérő gondolat sem hagyott nyugodni, hogy a kenyérkeresetnek bizonyára van könnyebb módja is, mint vidéki állatorvosnak lenni. Napi huszonnégy óra, heti hét nap, kemény megpróbáltatásokkal, sok mocsokkal és olyan megrázó eseményekkel tarkítva, mint ez az előző, amely majdnem katasztrófával végződött. Hátradőltem az ülésen és lehunytam a szememet. Amikor pár perccel később újra kinyitottam, a nap már áttört a felhőkön, életre keltve a zöld domboldalakat meg a hótól szikrázó gerinceket, és aranyra festette a sziklás csúcsokat. Letekertem az ablakot, és belélegeztem az odafenn elterülő lápvidékről lezúduló hideg, tiszta, friss és csípős levegőt. Egy póling fuvolázása törte meg a mindent beborító csendet, és az út menti füves árokparton megpillantottam a tavasz első kankalinjait. Békesség kezdett szétáradni bennem. Talán mégsem tettem semmi rosszat Mr. Kettlewell lovával. Lehet, hogy mégis van az antihisztaminoknak efféle hatása. Mindenesetre, ahogy begyújtottam a motort és elindultam, a jól ismert érzés tört fel bennem, s perceken belül már biztosan tudtam: jó dolog, ha az ember állatokat gyógyíthat ezen a magával ragadó tájon; hálát adtam a sorsnak, hogy állatorvos lehetek Yorkshire Dalesben, a Völgyvidéken.
2. A sokk minden kétséget kizáróan fokozza az érzékelést, mert ahogy kalimpáló szível elindultam Mr. Kettlewelltől, hogy folytassam körutamat, az az érzésem támadt, mintha mindent először látnék. Napi munkám során mindig befogadtam az engem körülvevő szépséget, és Yorkshire ugyanazzal a csodálattal töltött el, mint mikor először láttam, de ezen a reggelen a Völgyvidék varázsa erősebb volt, mint valaha. Szemem újra és újra elkalandozott a felfelé törő hegyoldalakon, a láp sárga füvétől elhódított zöld rétek hosszú kőfalai által kirajzolt mintázaton, majd föltekintettem a hegytetőkre azzal az izgatott remegéssel, amely mindig elfogott ezen az elhagyatott vidéken. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, megálltam az út szélén, ahol nem volt kőkerítés, és Dinámmal, a kis beagle-lel felkapaszkodtam egy hívogató magaslatra. A hó az éjjel majdnem teljesen elolvadt, csak kis fehér ereket hagyott maga után a falak mögött, és úgy tűnt, mintha a föld és a serkenő növények minden illata átható, édes hullámokban egyszerre szabadult volna ki rabságából a tavaszi napfénybe. A hegytetőre érve teljesen kifulladtam, és olyan mohón nyeltem a kristálytiszta levegőt, mintha sosem telnék be vele. Emberi kéz itt nem nyúlt a természethez, és én mérföldeken át sétáltam a kutyámmal a hanga, tőzegláp, meg a fekete, fodrozódó vizű mocsaras pocsolyák, s az örökös szélben hajladozó kákacsomók között. Ahogy a felhők a szél hátán suhanva fölém repültek, árnyék- és fénycsíkokat húzva a végtelen barnák és zöldek fölé, egyre növekvő lelkesedéssel töltött el a puszta tény, hogy ott lehetek Yorkshire tetején. Üres volt a táj, egy lélek sem mozdult, némaság honolt, csupán egy madár kiáltott a távolban, engem mégis megindított a magány, és bizsergető közelségben éreztem a világ öszszes teremtményét. -4-
Mint mindig, a magányos felföldek szirénéneke most is maradásra csábított, de a délelőtt fogyott, s nekem még több gazdaságot kellett meglátogatnom. Még akkor is meg voltam rendülve, amikor az utolsó vizitet követően Darrowby felé igyekeztem, oda, ahol éltem. A völgyben lefelé jövet megpillantottam a kisváros összevissza háztetői fölé magasodó szögletes templomtornyot, és hamarosan áthajtottam a kikövezett piactéren, amely körül tarkállottak a háromezer lakost kiszolgáló üzletek meg vendéglők napernyői és cégtáblái. A tér túlsó végén befordultam a Trentgate utcába, a rendelőnk felé, és felhajtottam a háromemeletes, mohos téglafalú, repkénnyel befuttatott Skeldale House elé, amely munkahelyem és egyben boldog otthonom volt, ahol feleségemmel, Helennel a gyermekeinket neveltük. Sohasem felejtem el a nevetéssel és vidámsággal teli hőskort, amikor társammal, Siegfried Farnonnal és utánozhatatlan fivérével, Tristannal laktunk itt legénykorunkban. Időközben már mindketten megházasodtak, és a saját otthonukban éltek a családjukkal. Tristan a mezőgazdasági minisztériumhoz került, de Siegfried még mindig a társam volt, és én már ezredszer adtam hálát az égnek, hogy a két testvér közeli jó barátom maradt. Tízéves Jimmy fiam és hatéves Rosie lányom iskolában volt, de Siegfried épp akkor jött le a lépcsőn, zsebeibe ampullákat gyömöszölt. - Hé, James! - kiáltotta. - Most vettem át egy üzenetet a számodra. Az egyik nagyra becsült kliensed volt, Mrs. Bartram. Kölyöknek szüksége van a szolgálataidra. - Beszéd közben szélesen vigyorgott. Válaszképp én is bánatosan elmosolyodtam. - Ó, remek. Nem is gondoltál arra, hogy te magad menj, ugye? - Nem, nem, barátom. A világért sem fosztanálak meg ettől az örömtől. - Vidáman intett egyet, és beszállt az autójába. Az órámra néztem. Ebédig volt még egy fél órám, Kölyökhöz gyalog is kényelmesen elérhettem. Fogtam a táskámat és elindultam. A sült hal és sült krumpli mennyei illata úszott a nyári levegőben, és hirtelen éhség tört rám, amint a kirakatüvegen keresztül a fehér köpenyes alakokat néztem, akik merítőkanalukkal kiemelték a ropogósra pirított tőkehalakat, és kitették őket az aranyló sültkrumplihegyek mellé. Ebédidőben nagy volt a forgalom, a sor szünet nélkül kígyózott az üzlet előtt. Mindenki megkapta a maga papírba csomagolt adagját, egyesek hazasiettek vele, mások megsózták, ecetet öntöttek rá, és az utcán ették meg. Mindig összefutott a nyál a számban, amikor Mrs. Bartram kutyájához mentem a halaskrumplis üzlet feletti lakásba. Most is vettem még egy mély lélegzetet a kis utcán, és felmentem a lépcsőn. Mrs. Bartram a konyhában, szokott székén ült; kövér, nagydarab, szenvtelen asszony volt, szájában az elmaradhatatlan cigaretta. A térdén lévő zacskóból sült krumplit dobált kutyájának, Kölyöknek, aki vele szemben ült. A kutya ügyesen elkapta sorban mindet. Kölyök rácáfolt a nevére. Hatalmas, bozontos teremtmény volt, bizonytalan származású és ingerlékeny. Mindig kellő tisztelettel bántam vele. - Kölyök még mindig meglehetősen kövér, Mrs. Bartram - mondtam. - Nem próbált változtatni az étrendjén, ahogy javasoltam? Tudja, említettem, hogy nem lenne szabad kizárólag halon és krumplin tartani. Az asszony intett a kezével, könnyű kis hamueső hullott a blúzára. - De igen, csináltam egy ideig. Elhagytam a krumplit, és csak halat adtam neki mindennap, de nem szerette. Imádja a krumpliját, bizony. - Értem. - Nem szólhattam túl sokat az étrendről, mert az volt az érzésem, hogy maga Mrs. Bartram sem igen evett mást, és tapintatlanság lett volna hangsúlyozni, hogy egy jókora adag sült hal éppenséggel nem fogyókúrás étel, mivel alakja, akárcsak kutyájáé, ennek ékes bizonyítékát adta. Tényleg nagyon hasonlítottak, ahogy ott ültek egyenes tartással, egymással szemben. Mindketten hatalmasak és mozdulatlanok voltak, ugyanakkor valami szunnyadó erő képzetét keltették az emberben. A kövér kutyák gyakran lusták és jó természetűek, de postások, újságkihordók, házaló árusok hosszú sora kényszerült kétségbeesett kitérő hadműveletekre, sarkukban a hirtelen szörnyeteggé -5-
vált, acsargó Kölyökkel. Élénken emlékszem arra a kefeárusra, aki biciklijének kormányán himbálózó portékájával szép kényelmesen karikázott a kis utcán. A ház elé érve lassított, majd amikor Kölyök az utcára katapultált, úgy nekilódult, mint a Tour de France győztese. - Nos, mi a baj, Mrs. Bartram? - kérdeztem, témát váltva. - A szeme. Folyton váladékozik. - Igen, látom. - A hatalmas állat bal szeme csaknem teljesen csukva volt, és a lecsorgó váladék sötét nyomot hagyott pofájának szőrén. Ez még fenyegetőbbé tette a megjelenését. - Valami ingerli a szemet, talán fertőzést kapott. Jó lett volna rájönni, hogy mi okozza a bajt. Lehetett idegen test vagy kötőhártya-gyulladás. Kinyújtottam a kezem, hogy lehúzzam a kutya szemhéját, de Kölyök, anélkül hogy megmozdult volna, egészséges szemével merően nézett, és kivillantotta félelmetes fogsorát. Visszahúztam a kezem. - Igen...igen... Majd adok magának antibiotikumos kenőcsöt, abból nyomjon egy kicsit a szemébe naponta háromszor. Meg tudja csinálni, ugye? - Hát persze, hogy meg. Szelíd, mint a bárány. - Kifejezéstelen arccal újabb cigarettára gyújtott a csikkről, és mélyen leszívta a füstöt. - Bármit csinálhatok vele. - Remek. - Ahogy a táskámban kotorásztam a kenőcsöt keresve, a vereség jól ismert érzése kerített hatalmába, pedig csak az történt, ami máskor is. Kölyköt mindig csak jelentős lőtávolságból kezeltem. Sohasem próbálkoztam semmiféle meggondolatlan lépéssel, mondjuk hőmérőzéssel. Megvallom, soha életemben egy ujjal sem nyúltam hozzá. Mrs. Bartram két hét múlva jelentkezett ismét. Kölyök szeme nem javult, sőt rosszabbodott. Siettem hozzájuk; utcájukban belélegeztem a boltból kiáramló finom illatokat. Kölyköt ugyanúgy találtam, mint előző alkalommal, egyenes tartással ült a gazdájával szemben, és a szeme kétségtelenül erősebben váladékozott. De ezúttal úgy láttam, valami más is van ott. Előrehajoltam, és közelről gondosan vizsgálni kezdtem a kutya pofáját, de egy fenyegető morgás figyelmeztetett, hogy többet ne engedjek meg magamnak. És valóban megtaláltam a baj okozóját. Egy parányi papilioma volt az, amely a szemhéj szélén nőtt, és dörzsölte a szaruhártyát. Mrs. Bartramhoz fordultam. - Kis daganata van. Az izgatja a szemét, amiatt váladékozik. - Daganat? - Az asszony arca ritkán mutatott bármiféle érzelmet, de egyik szemöldöke most felfelé rándult, és a cigaretta egy pillanatra megremegett a szájában. - Még hallani se jó. - Ó, teljesen jóindutatú - válaszoltam. - Nincs miért aggódni. Könnyen el tudom távolítani, és Kölyök teljesen rendbe fog jönni. Nyugodtan mondhattam ezt, mert az efféle betegségek valóban egészen mindennaposak voltak, és egy kis helyi érzéstelenítő injekció, egy gyors nyisszantás az ívelt ollóval könnyedén megoldja a dolgot, de ahogy a nagy testű kutyára pillantottam, aki fél szemmel, fagyosan nézett rám, aggodalom hasított belém. Előfordulhat, hogy Kölyökkel mégsem lesz olyan egyszerű. Balsejtelmem megalapozottnak bizonyult, amikor másnap reggel Mrs. Bartram behozta a kutyát a rendelőbe, és otthagyta a kis kezelőben. Nyilvánvaló volt, hogy el kell kábítanunk, még mielőtt bármit is tennénk. Az új gyógyszerek özönében olyan kiváló nyugtatókat alkalmazhattunk, mint például az Acetylpromazine. Ehhez azonban arra az apróságra lett volna szükség, hogy egyikünk lefogja azt az oroszlánfejet, míg a másikunk felemel egy bőrredőt és beleszúrja a tűt. Kölyök nagyon világosan értésünkre adta, hogy nála az ilyesmi szóba sem jöhet. Az idegen terepen fenyegettetve érezvén magát vadul ugatott, s fogát vicsorgatva rohant Siegfriednek meg nekem, amint megpróbáltunk belépni a helyiségbe. Nagy sietve hátráltunk, és bezártuk az ajtót. - Kutyafogó? - javasolta Siegfried minden meggyőződés nélkül. Megráztam a fejem. A kutyafogó puha huzalból készült hurok volt egy hosszú rúd végén. Ügyes kis eszköz, amelyet a problémás kutya fejére húztunk, és addig tartottuk, amíg beadtuk az injekciót, de Kölyök esetében ez olyan lett volna, mint hogyha lasszóval próbálnánk megfogni egy szürke medvét. Ha sikerül is a hurkot átvetni a kutya fején, az még csak a rémséges küzdelem nyitányát jelenti. Volt azonban már dolgunk makacs kutyákkal azelőtt is, és ügyes kis trükköt tartogattunk a tarsolyunkban. -6-
- Nembutalos esetnek tűnik - mormolta Siegfried, és én beleegyezően bólintottam. A megközelíthetetlen páciensek számára mindig tartalékoltunk a hűtőben egy adag zamatos vagdalt marhahúst. Ez olyan csemege volt, amelynek egyetlen kutya sem tudott ellenállni; egész egyszerűen feltörtünk néhány kapszula nembutalt és beleszórtuk a hús közé, majd vártunk, míg az állat jóízűen elszenderedett. Ez a módszer mindig bevált, azonban időigényes volt. Eltávolítani a parányi daganatot csak pár perces munka lett volna, de várnunk kellett vagy húsz percet, amíg a szer hatott. Miközben a gyógyszeres vagdalt húst készítettem, igyekeztem nem gondolni a ránk váró sürgős hívásokra szerte a környéken. A kezelőből a kertre nyíló tolóablak alja résnyire nyitva volt. A nyíláson keresztül bedobtam a húst, s mindketten az irodába mentünk, hogy felkészüljünk a vizitkörutunkra. Visszatérve arra számítottunk, hogy Kölyköt békésen szunyókálva találjuk, de amikor bekémleltünk, az eb az ablaknál termett, és vicsorgott, mint egy kiéhezett farkas. A hús érintetlenül hevert a padlón. - Az áldóját! - kiáltottam. - Ezt nem tudom elhinni. Eddig egyetlen kutya sem utasította viszsza ezt a finomságot. Siegfried a homlokára csapott. - Micsoda átkozott istenverése! Gondolod, hogy megérezte a nembutal szagát? Próbáljuk meg egy nagyobb adag vagdalttal! Készítettem egy másik adagot, és azt is bedobtam a nyíláson keresztül. Visszavonultunk, hogy elaltassuk a kutya gyanúját, de amikor tíz perccel később odalopakodtunk, a kép mit sem változott. Kölyök egy árva falatot nem evett. - Mi az ördögöt csinálunk most? - kiáltott fel Siegfried. Mindjárt ebédidő, és még el sem indultunk! Valóban közeledett az ebédidő, mert egy könnyű kis szellő meghozta az utcán át a halaskrumplis üzletből kiáramló első illatot. - Várj csak egy percet! - mondtam. - Azt hiszem, tudom a megoldást. Végigvágtattam a Trengate utcán, és egy zacskó sült krumplival tértem vissza. Egy pillanat műve volt beletenni egy-egy kapszulát a krumpliba és bedobni a nyíláson. Kölyök azonnal rávetette magát, és gondolkodás nélkül fölfalta. Újabb marék krumpli, újabb kapszula, és így tovább, egészen addig, míg meg nem kapta a szükséges adagot. Ahogy ott néztük, a kutya vadságát fokozatosan valami szeretetre méltó bárgyúság váltotta fel, és amikor néhány bizonytalan lépést tett, majd oldalára dőlt, már tudtuk, hogy győztünk. Mikor végre kinyitottuk az ajtót és beléptünk a szobába, Kölyök boldog révületben volt, s mi néhány perc leforgása alatt elvégeztük a műtétet. Még mindig kába és szokatlanul békés volt, amikor gazdája később érte jött. Mikor behozta az irodába, hatalmas feje az íróasztalom magasságáig ért föl, és majdhogynem mosolygott rám, amikor leültem. - Eltávolítottuk azt az apróságot, Mrs. Bartram - mondtam. A szeme most már rendben lesz, de felírok Lincocin tablettát, hogy megelőzzük a további fertőzést. Miközben a tollamért nyúltam, hogy felírjam az adagolást, néhány régebbi, általam írt címkére esett a pillantásom. Abban az időben, még mielőtt az injekciók elterjedtek volna, sok szájon át adandó gyógyszert rendeltünk. A címkékre különféle utasításokat írtunk: „Mixtúra ökörnek. Egy pint melaszos vízben adagolandó.” „Szirup borjú részére. Fél pint zablisztkásában adagolandó.” Egy pillanatig csak tartottam a tollam, majd - életemben először - ezt írtam: „Tabletta kutyának. Naponta háromszor, sült krumpliba téve adagolandó.”
3. Rettenetesen fájt a torkom. Három éjszakai bárányelletés követte egymást a szélfútta domboldalakon ingujjban, s most a megfázás első tüneteivel bajlódva sürgős szükségét éreztem egy csomag Geoff Hatfield-féle köhögés elleni cukorkának. Tudománytalan gyógymód talán, de én gyermeki módon hittem a hatékony kis cukorkákban, amelyek kipukkadtak az ember szájában, s a belőlük jövő gyógyító pára szétáramlott a hörgőkben. -7-
A bolt egy kis mellékutcában, szinte eldugva állt, és olyan picike volt - nem nagyobb, mint egy kamra -, hogy a feliratnak „GEOFFREY HATFIELD CUKORKA!” - alig maradt helye az ablak fölött. Vevő viszont akadt bőven. Vásár napja lévén tömve volt a kis helyiség. A csengettyű, ahogy kinyitottam az ajtót, megszólalt, s befurakodtam a helybéli hölgyek és gazdaasszonyok közé. Várnom kellett egy ideig, de nem bántam, mert életem szép pillanatai közé tartozott, amikor Mr. Hatfieldet nézhettem ténykedése közben. És jókor is jöttem, mert a tulajdonost éppen a megfelelő áru kiválasztásáért folytatott harcának kellős közepén találtam. Háttal állt nekem, ezüstös fejét egy picit oldalra, széles válla fölé billentette, ahogy a fal mellett álló magas cukorkásüvegek sorait kémlelte. Háta mögött összekulcsolt kezei hol megfeszültek, hol pedig elernyedtek, ahogy belső csatáját vívta, aztán tett néhány öles lépést készlete előtt, s fürkésző tekintettel belenézett minden egyes üvegbe. Az volt a benyomásom, hogy Lord Nelson sem tanúsíthatott ilyen rendkívüli összpontosítást, mikor hatalmas léptekkel rótta a Victory tatfedélzetét, és azon tűnődött, hogyan lenne a legjobb megtámadni az ellenséget. A feszültség érzékelhetően nőtt a kis boltban, amikor kinyújtotta az egyik kezét, majd fejét megrázva visszahúzta, de egyként sóhajtottak fel az asszonyok, amikor egy végső ünnepélyes fejbólintással, vállát kihúzva kinyújtotta mindkét karját, megmarkolt egy üveget, s határozott mozdulattal a társaság felé fordult. Római szenátort idéző hatalmas arca jóindulatú mosolyra húzódott. - Nos, Mrs. Moffat - zengte egy testes matrónának, majd két kézzel előrenyújtotta az üveget, egy kicsit megdöntve, olyan gráciával és hódolattal, mint amilyennel egy Cartier-ékszerész mutat be egy gyémánt nyakéket, aztán folytatta: - Nem tudom, sikerül-e felkeltenem az érdeklődését. Mrs. Moffat bevásárlókosarát szorongatva, közelről vette szemügyre az üvegben lévő, papírba csomagolt édességet. - Hát, én nem is tudom... - Ha jól emlékszem, asszonyom, említette, hogy valami oroszkaramellához hasonlót keres, és én messzemenően tudom ajánlani ezt a cukorkát. Nem teljesen olyan, mint az orosz, de mindazonáltal nagyon finom, vajas karamella. - Arckifejezése komollyá és várakozóvá vált. E szavak ellenállhatatlan vágyat ébresztettek bennem, hogy megmarkoljam az édességet és felfaljam ott a helyszínen, de úgy tűnt, hogy az asszonyra is ugyanolyan hatással voltak. - Rendben, Mr. Hatfield - mondta mohón - kérek egy fél fontnyit belőle. A boltos könnyedén meghajolt. - Nagyon köszönöm, asszonyom, biztos vagyok benne, hogy nem fogja megbánni a választását. - Arckifejezése szelíd mosollyá enyhült, ahogy nagy szeretettel a mérlegre öntötte a cukorkát, mielőtt gyakorlott mozdulattal becsomagolta, s én újult vágyat éreztem, hogy megkaparinthassam az édességet. Mr. Hatfield két kezét a pultra támasztva előrehajolt, vevőjét az ajtóig kísérte tekintetével, egy szívélyes „Viszontlátásra, asszonyom!” kíséretében elbúcsúzott tőle, majd az egybegyűltekhez fordult. - Ó, Mrs. Dawson, mennyire örülök, hogy látom! Ma mivel szolgálhatok? A hölgy szemmel láthatóan el volt ragadtatva, sugárzó arccal nézett rá. - Abból a csokoládés fondant-ból kérnék, amit a múlt héten vittem, Mr. Hatfield. Nagyon finom volt. Van még belőle? - Természetesen van, asszonyom, s nagyon örülök, hogy ajánlatom elnyerte a tetszését. Anynyira finom, tejszínes ízű. Történetesen épp most kaptam egy szállítmányt különleges húsvéti díszdobozban. - Felemelt egyet a polcról, s a tenyerére tette. - Igazán szemrevaló, ugyebár? Mrs. Dawson azonnal rábólintott. - Igen, igen, tényleg szép. Kérek egy dobozzal, s van még valami, amit szeretnék. Egy jó nagy zacskó kemény cukorkát, hogy legyen mit szopogatnia a családnak. Mindenféle színben, tudja. Milyet ajánlana? Mr. Hatfield összeérintette ujjai hegyét, mereven nézett az asszonyra, s hosszú, merengő lélegzetet vett. Pár másodpercig nem mozdult, aztán megfordult, kezeit összekulcsolta a háta mögött, és újra kezdte az üvegek szemrevételezését.
-8-
Ezt a részt szerettem legjobban, s mint mindig, most is igazán élveztem. Meghitt jelenet volt. A piciny, zsúfolt üzlet, a tulajdonos, amint épp a feladatával birkózik, és Alfred, aki a pult végén üldögél. Geoff macskája, Alfred állandóan ott ült egyenesen és méltóságteljesen a fényezett deszkapulton, az elfüggönyözött ajtó közelében, amely Hatfieldék nappalijába vezetett. Úgy tűnt, hogy mint mindig, most is élénk érdeklődéssel figyelte az eseményeket, tekintetét hol gazdája arcára, hol pedig a vevőkére függesztette, s bár lehet, hogy csupán a képzeletem műve volt, de arckifejezése számomra azt mutatta, hogy komolyan bekapcsolódott a tárgyalásokba, a végeredmény pedig mélységes megelégedéssel töltötte el. Helyét soha nem hagyta el, és sohasem próbálta meg bitorolni a pult többi részét, de ha néha egyik vagy másik asszonyság megsimogatta a pofáját, hangos dorombolással válaszolt, s fejét kecsesen feléjük fordította. Jellemző volt rá, hogy nem hódolt be semmiféle indokolatlan érzelemnyilvánításnak. Az méltatlan lett volna hozzá, a méltóság pedig elválaszthatatlan volt tőle. Már kiscicaként sem engedett meg magának túlzott játékosságot. Én ivartalanítottam három évvel azelőtt - úgy tűnt, nem neheztelt rám miatta -, s nagy testű, jóindulatú cirmos lett belőle. Elnéztem, amint a helyén ült. Hatalmas, rendíthetetlen nyugalmú állat, békében él a világgal. Kétségkívül lenyűgöző egyéniségű macska volt. Mindig az volt a határozott benyomásom, hogy ebben a tekintetben pontosan olyan, mint a gazdája. Ugyanolyan fából faragták őket, nem is lehetett csodálkozni, hogy annyira jó barátok voltak. Amikor sorra kerültem, elértem Alfredet, s megvakartam az álla alatt. Ezt szerette, magasra emelte a fejét, s olyan hangosan dorombolt, hogy visszhangzott az egész boltban. Még annak is megvolt a maga szertartása, hogy köhögés elleni cukorkámhoz hozzájuthassak. A nagy termetű ember a pult mögött jókorát szippantott a zacskó illatából, aztán néhányszor megütögette a mellkasát a kezével. - Érezni lehet, hogy milyen jó, milyen áldott hatású az illata, Mr. Herriot. Ez pillanatok alatt meggyógyítja. - Bólogatott és mosolygott, és én lefogadtam volna, hogy Alfred is vele mosolygott. Utat vágtam magamnak a hölgykoszorún át, s ahogy mentem az utcán, ismét, már nem tudom hányadszor, a Geoffrey Hatfield-féle jelenségen álmélkodtam. Sok más édességbolt működött Darrowbyban, széles homlokzatú, kirakataikban mutatósan elhelyezett árut kínáló nagy üzletek, de egyikőjük sem tudott semmi olyat nyújtani, mint ez a szegényes kis bolt, ahonnan az imént jöttem el. Geoff a népszerűségét nyilvánvalóan páratlan eladási módszerének köszönhette, amely nem színjáték volt a részéről, hanem a hivatása iránti őszinte odaadás szülte viselkedés, a munkájában lelt öröm kifejeződése. Modora és választékos beszéde csípős megjegyzésekre késztette azokat a férfiakat, akikkel hajdanán, tizennégy éves korában együtt végzett a helybéli iskolában. A kocsmákban gyakran úgy emlegették: „a püspök”, de ebben nem volt semmi rosszindulat, hisz Geoffrey-t mindenki szerette. A hölgyek pedig természetesen rajongtak érte, s csak úgy özönlöttek a boltjába, hogy figyelmességében sütkérezzenek. Úgy egy hónappal később ismét ott jártam, hogy vegyek Rosie kedvenc édesgyökércukorkájából, és ugyanaz a kép fogadott: Geoffrey mosolygott, hangja zengett, Alfred a helyén üldögélt, és figyelemmel kísért minden mozdulatot. Méltóság és jó közérzet sugárzott belőlük. Amikor átvettem az édességet, a tulajdonos a fülembe súgta: - Déli tizenkettőkor zárom az üzletet ebédidőre, Mr. Herriot. Lenne olyan kedves eljönni és megvizsgálni Alfredet? - Hogyne, természetesen. - A pult végén üldögélő nagy macskára néztem. - Beteg? - Nem, nem... de én úgy érzem, hogy valami nincs rendjén. Később bekopogtattam a zárt ajtón, és Geoffrey beengedett a most az egyszer üres üzletbe, majd a lefüggönyözött ajtón keresztül bevezetett a nappalijába. Mrs. Hatfield az asztalnál ült, és teát ivott. Gyakorlatiasabb természet volt, mint a férje. - Hát eljött, Mr. Herriot, hogy megnézze ezt a kis cicát? -9-
- Nem is olyan kicsi - mondtam nevetve. És valóban, Alfred, ahogy a tűz mellett ült és a lángot nézte nagy nyugalommal, nagyobbnak tűnt, mint máskor. Amikor meglátott, felállt, minden sietség nélkül átsétált a szőnyegen és a lábamhoz dörgölőzött. Nagyon megtisztelve éreztem magam. - Valóban gyönyörű - mormoltam. Már jó ideje nem néztem meg alaposabban, s az okos szemeihez lefutó sötét csíkokkal díszített barátságos pofája most egészen különlegesnek tűnt. - Igen - mondtam, s megsimogattam a tűz vibráló fényében pazarul csillogó bundáját -, te gyönyörű, nagy macska vagy, cimbora. Mr. Hatfieldhez fordultam. - Én úgy látom, rendben van. Mi az, ami nyugtalanítja? - Lehet, hogy tényleg nincs semmi baj. Külsőre valóban nem változott egy cseppet sem, de körülbelül egy hete észrevettem, hogy nem eszik olyan jó étvággyal, és nem olyan élénk. Nem mondanám, hogy beteg, csak egy kicsit másmilyen, mint lenni szokott. - Értem. Hát akkor lássuk. Alaposan megvizsgáltam. A hőmérséklete normális volt, a nyálkahártyája egészséges rózsaszínű. Elővettem a sztetoszkópomat, meghallgattam a szívét és a tüdejét, de semmi kórosat nem hallottam. A hasüreg kitapintása sem mutatott elváltozást. - Mr. Hatfield - mondtam -, nem találtam semmilyen betegséget. Lehet, hogy egy kicsit kimerült, bár most nem tűnik annak. Adok neki vitamininjekciót, az majd rendbe hozza. Szóljon nekem, ha néhány napon belül nem lenne jobban. - Igazán köszönöm, doktor úr, nagyon hálás vagyok. Megnyugtatott. - A hatalmas termetű férfi megsimogatta a kedvencét. Az arcára kiült aggodalom cáfolni látszott hangjának bizakodó csengését. Most, hogy együtt láttam őket, ismét megállapítottam, hogy mennyire hasonlít egymásra a férfi és macskája. Igaz, az egyik ember, a másik állat, mégis, egyformán lenyűgözőek. Egy hétig nem hallottam Alfred felől és feltételeztem, hogy minden visszatért a régi kerékvágásba, de akkor a gazdája telefonált. - Nem javult az állapota, Mr. Herriot. Sőt, egy kicsit romlott. Lekötelezne, ha ismét megnézné. A helyzet ugyanaz volt, mint előző alkalommal. A gondos vizsgálat sem mutatott ki semmi kézzelfoghatót. Különböző ásványi sókat és vitamintablettákat írtam fel neki. Nem volt értelme antibiotikumos kezelésbe kezdeni: nem volt lázas, fertőzésre nem utalt semmi. Mindennap elmentem a kis utcába - csak százméternyire volt a Skeldale House-tól -, és szokásommá vált, hogy a bolt előtt megállva bekémleltem a kis kirakatüvegen keresztül. Minden alkalommal az ismerős kép fogadott: Geoff mosolyogva köszönti a vevőit, Alfred pedig a helyén ül a pult végén. Minden rendben lévőnek tűnt, és mégis... Volt valami szokatlan a macskában. Egy este elmentem és ismét megvizsgáltam. - Fogy - mondtam. Geoffrey bólintott. - Igen, én is úgy látom. Még mindig meglehetősen jól eszik, de nem annyit, mint azelőtt. - Adja még neki néhány napig a tablettákat - mondtam. - Ha nem lesz jobban, beviszem a rendelőbe és alaposabban utánanézek a dolognak. Rossz előérzetem azt súgta, nem lesz javulás, és nem is lett. Így hát egyik este egy macskaketreccel jelentem meg a boltban. A hatalmas Alfred alig fért bele, de nem ellenkezett, ahogy gyöngéden befelé tuszkoltam. A rendelőben vért vettem tőle és megröntgeneztem. A röntgenlelet teljesen rendben volt, s a laboratóriumi eredmények sem mutattak semmilyen kóros elváltozást. Ez ugyan megnyugtatott, de egyáltalán nem segített, mert a macska állapota tovább romlott. A következő néhány hét felért egy rémálommal. Nyugtalanul, gyötrő érzéssel kémleltem be mindennap a kirakaton át. A nagy testű macska még mindig a helyén ült, de egyre soványabb és soványabb lett, míg a végén szinte felismerhetetlenné vált. Megpróbálkoztam minden elképzelhető gyógyszerrel és kezeléssel, de semmi sem segített. Megvizsgáltattam Siegfrieddel, de neki is ugyanaz volt a véleménye. Az egyre erőteljesebb fogyás olyan tünet, hogy az ember belső daganatra gondol, de a további röntgenfelvételek sem mutattak ki semmit. Alfred már bizonyosan jócskán meg- 10 -
elégelte a sok kínzást, a vizsgálatokat, és azt, hogy a hasát gyömöszöljük, de sohasem ellenkezett. Szokásához híven nyugodtan tűrt mindent. Volt még valami, ami súlyosbította a helyzetet. A megpróbáltatástól maga Geoff is gyengülni kezdett. Fokozatosan veszített a súlyából, rendesen pirospozsgás arca megsápadt és beesett, ami pedig még rosszabb, élvezetes eladási stílusa is lassan cserbenhagyta. Egyik nap kirakati megfigyelőállásomat feladva befurakodtam a boltban szorongó hölgyek közé. Szívet tépő látvány fogadott. Geoff görnyedten és lesoványodva, egyetlen mosoly nélkül vette a megrendeléseket, az édességet egykedvűen a zacskóba öntötte, s legfeljebb egy-két szót motyogott hozzá. Odavolt a zengő hang és a vevők vidám csivitelése, a társaság fölé nyomasztó csend telepedett. Olyan lett minden, mint bármelyik más édességboltban. A legszomorúbb látványt Alfred nyújtotta, bár még derekasan ott ült szokott helyén. Hihetetlenül lesoványodott, szőre elveszítette a szépségét, s kifejezéstelen szemmel nézett maga elé, mintha többé semmi sem érdekelné. Olyan volt, mint egy macskát utánzó madárijesztő. Ezt nem tűrhettem tovább. Aznap este meglátogattam Geoff Hatfieldet. - Láttam ma a macskáját - mondtam -, rohamosan romlik az állapota. Van valami új panasza? A hatalmas ember szomorúan bólintott. - Ami azt illeti, igen. Fel is akartam hívni a doktor urat. Hányt egy keveset. Tenyerembe vájtam a körmömet. Még ez is: Minden jel arra mutat, hogy van valami rendellenesség belül, és én mégse találok semmit. Lehajoltam, és megsimogattam Alfredet. - Fáj, hogy így kell látnom. Nézze csak a szőrét. Olyan szép fényes szokott lenni. - Valóban - válaszolta Geoff -, elhanyagolja magát. Mostanában sohasem mosakszik. Mintha nem érdekelné. Régebben pedig vég nélkül nyalogatta magát óraszám. Rámeredtem. Szavai szöget ütöttek a fejembe. „Nyalogatta magát...” Gondolataim ennél a szónál időztek. - Igen... ha erre gondolok, nem ismertem olyan macskát, amelyik annyit mosakodott volna, mint Alfred.... - Hirtelen minden világossá vált, s kiegyenesedtem a székben. - Mr. Hatfield - mondtam -, szeretnék feltáró lapatorómiát végezni! - Mire gondol? - Azt hiszem, egy szőrcsomó van az állatban, és meg akarom operálni, hogy lássam, igazam van-e. - Ez azt jelenti, hogy felnyitná? - Pontosan. Egyik kezével eltakarta a szemét, és álla a mellére esett. Hosszú ideig így maradt, aztán riadt tekintettel rám nézett. - Nem is tudom. Én sohasem gondoltam ilyesmire. - Valamit tennünk kell, különben ez a macska elpusztul. Lehajolt, és újra meg újra megsimogatta Alfred fejét, aztán anélkül, hogy felnézett volna, fátyolos hangon megszólalt. - Rendben. Mikor? - Holnap reggel. Másnap a műtőben, ahogy Siegfrieddel az elaltatott macska fölé hajoltunk, az agyam lázasan dolgozott. Az utóbbi időben sokkal több kisállatműtétet végeztünk, de máskor mindig tudtam, hogy mire számíthatok. Ezúttal úgy éreztem, sötétben kell tapogatóznom. Átmetszettem a bőrt, a hasizmokat és a hashártyát, és amikor előrehaladtam a rekeszizom felé, tömör csomót éreztem meg a gyomorban. Átvágtam a gyomorfalat, és a szívem nagyot dobbant. Megláttam a nagy, összetapadt szőrcsomót, minden baj okozóját. Ez az, amit nem mutat ki a röntgenfelvétel. Siegfried szélesen elmosolyodott. - Végre tudjuk! - Igen - mondtam, s hatalmas megkönnyebbülés töltött el. - Most már tudjuk. De ez még nem volt minden. Miután kitisztítottam és összevarrtam a gyomrot, több kisebb szőrcsomót találtam, amelyek teljes hosszában eltömték a belet. Ezeket mind el kellett távolítanom, - 11 -
és a bél falát is össze kellett varrnom több helyen. Nem örültem neki. Ez nagyobb traumát és sokkot jelentett páciensem számára, de végül mindennel végeztem, s csak egy jól sikerült varrat látszott a bőrön. Mikor Alfredet hazavittem, a gazdája nemigen mert ránézni. Távolról vetett csak egy félénk pillantást a macskára, aki még mindig aludt a narkotikumtól. - Életben marad? - suttogta. - Jó esélye van rá - válaszoltam. - Komolyabb műtéten esett át, és időbe kerül, míg kiheveri. De még fiatal és erős, meg fog gyógyulni. Láttam, hogy Geoff erről nincs meggyőződve, s ez így maradt az elkövetkező néhány napban is. Továbbra is ellátogattam a bolt mögötti kis szobába, hogy penicillininjekciókat adjak be a macskának, és nyilvánvaló volt: Geoff azt hiszi, hogy Alfred meghal. Mrs. Hatfield derűlátóbbnak mutatkozott, ő viszont a férje miatt aggódott. - Már nem reménykedik - mondta. - S mindez azért van, mert Alfred csak fekszik a helyén egész nap. Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy időbe telik, míg a macska újra szaladgálni kezd, de nem hallgat rám. Pillantása gondterhelt volt. - És tudja, Mr. Herriot, nagyon megviseli a dolog. Más ember lett. Néha azon tépelődöm, lesz-e még valaha is olyan, mint azelőtt. Odamentem az ajtóhoz, és a függöny mellett belestem a boltba. Geoff úgy végezte a munkáját, mint egy automata. Elkínzottan, mosolytalanul, szó nélkül adta oda az édességeket. Amikor mondott valamit, hangja fásultan és színtelenül szólt, s megdöbbenve hallottam, hogy teljesen elveszítette régi csengését. Arra gondoltam, hogy mi lesz a vevőivel, ha ilyen marad? Egyelőre még hűségesnek látszottak, de az volt az érzésem, hogy hamarosan szétszélednek. Egy hét telt el, míg a helyzet javulni kezdett. Mikor a szobába léptem, Alfred nem volt ott. Mrs. Hatfield felugrott a székéből. - Sokkal jobban van, Mr. Herriot - lelkesedett. - Jól eszik, és be akart menni a boltba. Most ott van Geoff mellett. A függöny mellett lopva bepillantottam. Alfred ismét elfoglalta a helyét, csont és bőr volt, de egyenesen ült. A gazdája azonban semmivel sem nézett ki jobban. Visszafordultam a szobába. - Többet nem kell jönnöm, Mrs. Hatfield. A macskájuk szépen gyógyul. Hamarosan egészséges lesz, mint a makk. - Ebben egyáltalán nem kételkedtem, Geoffot illetően viszont kissé aggódtam. Ekkortájt a tavaszi bárányelletés és az ellés utáni gondok elborítottak, mint minden évben, s igencsak kevés időm maradt, hogy a többi esetemre gondoljak. Legalább három hét telt el, mire elmentem a boltba, hogy csokoládét vegyek Helennek. A bolt tömve volt, s míg befelé nyomultam, félelmeim ismét megrohantak; aggódva néztem a férfira és a macskára. Alfred ismét hatalmasan és méltóságteljesen trónolt a pult végén, mint egy király. Geoff két kezével a pultra támaszkodott, s közelről nézett az egyik asszonyság arcába. - Ha jól értem, Mrs. Hird, valamilyen puhább fajta édességet szeretne. - Telt hangját csak úgy visszhangozta a bolt. - Talán a szultánkenyérre gondolt? - Nem, Mr. Hatfield, nem az volt... Fejét a mellére ejtette, s a pult fényes deszkáit tanulmányozta ádáz összpontosítással. Aztán felnézett, s arcát még közelebb vitte az asszonyéhoz. - Talán... pasztilla? - Nnem... nnem. - Truffé? Puha karamell? Mentakrém? - Nem, valami más. Geoff fölegyenesedett. Ez aztán a kemény dió. Karját összefonta a mellén, s ahogy a levegőbe nézve vett egy mély lélegzetet, eszembe ötlött: milyen jó, hogy ismét hatalmasnak láthatom, a válla széles, az arca pirospozsgás, s egy cseppet sem sovány. Töprengése semmi eredménnyel sem járt, állkapcsa előrenyúlt, arcát felfelé fordította, a mennyezettől várta a további ihletet. Alfred is felnézett, észrevettem. - 12 -
Feszült csönd volt, míg Geoff nem mozdult, aztán lassan mosoly rajzolódott a férfi nemes vonásaira. Fölemelte egyik ujját. - Asszonyom, azt hiszem, megtaláltam. Fehér, azt mondta... néha rózsaszín... meglehetősen puha. Javasolhatnám önnek... a zsuzsut? Mrs. Hird öklével a pultra csapott. - Igen, ez az, Mr. Hatfield. Sehogy se jutott a neve az eszembe. - Hahaha, gondoltam - zengett a tulajdonos orgonahangja fel a háztetőig. Nevetett, a hölgyek is nevettek, s én biztos voltam benne, hogy Alfred is. Minden megint jóra fordult. Mindenki boldog volt a boltban: Geoff, Alfred, a hölgyek és nem utolsósorban - James Herriot.
4. - Állatorvosnak mondja magát, pedig csak egy rabló! Mrs. Sidlow szájából fröcsköltek a szavak, apró, sötét, kegyetlen szemei dühtől szikráztak. Ahogy elnéztem a fekete, formátlan haj övezte szikár arcát, hegyes állát, az jutott eszembe - s nem először -, hogy teljesen olyan, mint egy boszorkány. Nem volt nehéz elképzelni, amint egyik lábát átveti egy seprűnyélen, s felszáll, hogy repkedjen egy kicsit a Hold körül. - Az egész vidék magáról és a hatalmas számláiról beszél - folytatta. - Nem tudom, hogy ússza meg szárazon, ez rablás fényes nappal. Megrabolja a szegény gazdákat, aztán idejön arcátlanul a flancos kocsiján. A kocsi volt az oka ennek a szózuhatagnak. Mivel öreg járgányom darabokra hullt, megengedtem magamnak azt a luxust, hogy vettem egy használt Austin 10-est. Már húszezer mérföldet ment, de jól karban volt tartva, s egészen újnak tűnt, ahogyan fekete karosszériája csillogott a napfényben. Ennek puszta látványa késztette kirohanásra Mrs. Sidlow-t. Ha az ember új autót vásárolt, azt a gazdák nagy része mindig élcelődve fogadta. „Jól fizethet a munka”, mondogatták széles mosollyal, de mindig barátságosan, a legkisebb harag nélkül, ami viszont a Sidlow famíliától - úgy tűnt - elválaszthatatlan volt. Sidlow-ék gyűlölték az állatorvosokat. Nemcsak engem, hanem mindegyiket, s nem voltunk kevesen, mert többmérföldes körzetben kipróbáltak minden állatorvost, de egyik sem felelt meg nekik. A bajt az okozta, hogy egész egyszerűen maga Mr. Sidlow volt az egyetlen ember a környéken, aki értett az állatok gyógyításához. Ebben felesége és egész felnőtt családja vakon hitt, s ha bármelyik jószáguk megbetegedett, természetesnek tekintették, hogy a családfő vette kezelésbe. Csak akkor hívtak állatorvost, ha titkos gyógyszertartaléka elfogyott. Jómagam kizárólag haldokló állatokat találtam náluk, amelyeket nem tudtam már megmenteni, így Sidlow-ékban mindig megerősödött a rólam és kollégáimról alkotott véleményük. Ma egy csont és bőr kis állatot vizsgáltam meg a reménytelenség megszokott érzésével a nyitott juhakol sötét szegletében. A bárány, miután egy hétig viaskodott a tüdőgyulladással, épp akkor lehelte ki a lelkét, míg a család körülöttem állt. Sugárzott belőlük a gyűlölet, tekintetük fenyegetett, s a tőlük megszokott lapos pillantásokkal méregettek. Elcsigázottan cammogtam kifelé az autómhoz, amikor Mrs. Sidlow meglátott a konyhaablakból és az udvarra katapultált. - Hát persze, ez magának nagyon megfelel - folytatta. - Nekünk keményen kell dolgoznunk, hogy megéljünk ezen a helyen, aztán jön egy ilyen, mint maga, és elveszi a pénzünket, anélkül hogy bármit is tett volna érte. Én tudom, mire megy ki a játék, szeretne gyorsan meggazdagodni! Csak hosszú gyakorlatom jelmondata - „Az ügyfélnek mindig igaza van!” - tartott vissza attól, hogy keményen visszaszóljak. Helyette mosolyt erőltettem magamra. - Mrs. Sidlow - mondtam -, biztosíthatom, hogy egyáltalán nem vagyok gazdag. Ha látná a bankszámlámat, megértené, hogy mit akarok ezzel mondani. - Azt akarja mondani nekem, hogy nincs sok pénze? - Úgy, ahogy mondja. Az Austin felé intett, s megsemmisítő pillantást vetett felém. - Akkor hát ez a cifra autó csak felvágás a nagy semmire! Erre nem tudtam mit mondani. Rajtakapott: vagy felvet a pénz, vagy pózoló ripacs vagyok. - 13 -
Elhajtottam, s az emelkedő útról visszanéztem az értékes lakóházra és a körülötte sorakozó gazdasági épületekre. Ötszáz angol hold buján termő földjük volt az alacsonyabban fekvő részen, a völgy aljában. A Sidlow-k, mint jómódú nagygazdák nem ismerték a hegyvidéki emberek gondjait, akik ott följebb küszködtek kopár parcelláikon a fennmaradásért. Érthetetlenül álltam az előtt, miért sérti őket annyira az én vélt gazdagságom. Az is felötlött bennem, hogy ez az utolsó támadás épp akkor ért, amikor anyagi mélypontra értem. Ahogy sebességet váltottam, nyűtt kordnadrágom térdén keresztül megpillantottam rózsás bőrömet. Az ördögbe, ez a nadrág is tönkrement, csakúgy, mint sok más ruhadarabom, de a két növésben lévő gyerek szükségletei sokkal előbbre valónak számítottak. Nem mintha értelme lett volna divatbábnak öltöznöm a munkába, hisz a világ egyik legkeményebb, legtöbb mocsokkal járó tevékenysége volt az enyém, így hát nem is törekedhettem másra, csak tisztességes megjelenésre az észszerűség határain belül. Megnyugtatott a tudat, hogy van egy „jó ruhám”, amely sok évig kitartott annál az egyszerű oknál fogva, hogy szinte sohasem viseltem. De az valóban különös volt, hogy örökösen anyagi gondokkal kellett küszködnöm. Siegfrieddel közösen jól működő, sikeres praxist építettünk ki. Én szinte megállás nélkül dolgoztam, hét napot egy héten, este és gyakran még éjszaka is, a munka pedig kemény is volt: köves padlókon hemperegni ide-oda, nehéz borjazással küszködni a végkimerülésig, belém rúgtak, falhoz nyomtak, rám tapostak, trágyával fröcsköltek le. Gyakran napokig fájt minden izmom. S én ennek fejében még mindig csak egy jelentéktelen, ám csökönyösen meglévő, ezerfontos hiteltúllépést tudtam felmutatni. Persze, nagyon sok időm autózással ment el, amiért nem fizettek, s lehet, hogy ez volt az oka gyászos helyzetemnek. Mégis, az autózás, a munka, és az egész tartalmas élet ezen a fenséges vidéken folyt. Tényleg szerettem mindezt, s az ellentmondás csak akkor érintett érzékenyen, ha azzal vádoltak meg, hogy holmi mezőgazdasági szélhámos vagyok. Ahogy az út magasabbra kúszott, megpillantottam a templomtornyot, Darrowby tetőit, és végül, a város szélén Mrs. Pumphrey gyönyörű házának hívogató kapuját. Az órámra néztem: tizenkettőt mutatott. Hosszú praxisom alatt megszoktam, hogy az itteni látogatásaimat pontosan ebéd előttre időzítsem, amikor lerázhattam a vidéki gyakorlat szigorú kötöttségeit, s egy kis ideig élvezhettem az idős özvegyasszony vendégszeretetét, aki hosszú időn keresztül tette derűsebbé az életemet. Amint a kocsifeljáró kavicsa megcsikordult autóm kerekei alatt, Tricki Woo az ablakban termett, hogy üdvözöljön. Elmosolyodtam. Már öreg volt, de még fel tudott jutni kémlelőállásáig, és pekingi ábrázatát most is, mint mindig, meggyűrte az üdvözlés lihegős, széles mosolya. A két bejárati oszlop közötti lépesőn fölfelé menet meghallottam, hogy már a hallban ugat nagy örömmel. Csöngetésemre Ruth, a régről ismert szobalány nyitott ajtót, s mikor Tricki a térdemhez kapaszkodott, örömtől sugárzó arccal mondta: - Milyen boldog, hogy láthatja, Mr. Herriot! - Kezét a vállamra tette. - Mi mindnyájan örülünk. Bevezetett a kecses dolgozószobába, ahol Mrs. Pumphrey ült egy karosszékben a tűz mellett. Fölemelte ősz fejét a könyvből, és örömében felkiáltott. - Ó, Mr. Herriot, milyen nagyszerű! Tricki, hát nem csodálatos, hogy Herriot bácsi újra ellátogatott hozzánk! Intett, hogy üljek a szemben lévő karosszékbe. - Már vártam magát Tricki szokásos kontrollja miatt. De mielőtt megvizsgálná, le kell ülnie, hogy átmelegedjen. Olyan rettenetesen hideg van. Ruth, drágám, lenne szíves hozni egy pohár sherryt Mr. Herriotnak? Nem utasítja vissza, ugye, Mr. Herriot? Beleegyezően mormoltam. Mindig igent mondtam az igazán különleges sherryre, amelyet jókora pohárban szolgáltak fel, és mindannyiszor nagyon szívet melengetőnek bizonyult, hideg napokon különösen. A párnák közé süppedtem, lábamat kinyújtottam a kandallóban táncoló lángok felé, s amint belekortyoltam az italba - miközben Ruth egy tányér aprósüteményt tett mellém, a kutyus pedig a térdemre mászott - a Sidlow-ház ellenséges légkörének nyomasztó emléke teljesen elmúlt. - 14 -
- Tricki rettentő jól van az utolsó vizitje óta, Mr. Herriot - szólt Mrs. Pumphrey. - Tudom, hogy egy kicsit mindig nehezebben mozog majd az izületgyulladása miatt, de olyan remekül futkos, a szívzöreje sem rosszabbodott. És ami a legörvendetesebb - kezeit összekulcsolta, szeme tágra nyílt -, egyáltalán nem kellett hiába erőlködnie. Egyetlenegyszer sem! Így hát remélem, nem kell megnyomorgatnia szegény drágámat. - Nem, nem fogom. Természetesen nem. Csak akkor teszem, ha valóban szükséges. - Sok éven keresztül nyomogattam Tricki Woo hátsó fertályát végbélmirigy-problémája miatt, amiről gazdája oly érzékletesen beszélt, és a kutyus sohasem orrolt meg érte. Megsimogattam a fejét, Mrs. Pumphrey pedig folytatta. - Van valami nagyon érdekes dolog, amit el kell mondanom magának. Mint tudja, Tricki mindig is otthonos volt lóversenyügyekben; remekül érti a szabályokat, és majdnem minden fogadását megnyeri. - Nos hát - fölemelte az ujját és bizalmas suttogásra váltott -, újabban nagyon érdeklődik az agárversenyek iránt! - Valóban? - Igen, tényleg, egy ideje élénk figyelemmel kíséri a versenyeket a midlesbroughi agárpályán, és megkért, hogy fogadjak a nevében. Már rengeteg pénzt nyert! - Azt a mindenit! - Igen, Crowther, a sofőröm csak ma reggel tizenkét fontot kapott kézhez a bukmékertől a tegnap esti versenyért. - Milyen remek! - A szívem vérzett Becsületes Joe Prendergastért, a városi versenypálya alkalmazottjáért, aki most nagyon szenvedhet. Nem elég, hogy évek óta egy kutya nyerő fogadásait kellett kifizetnie a lóversenyeken, most már az agarakért is leszámolhatja a pénzt. - Igen figyelemreméltó. - Ugye? - Mrs. Pumphrey sugárzó mosollyal nézett rám, aztán elkomolyodott. - Csak azon tűnődöm, Mr. Herriot, hogy vajon mi lehet az oka ennek az újabb érdeklődésnek. Mi a véleménye? Komolyan megráztam a fejem. - Nehéz megmondani. Nagyon nehéz. - Nekem azért volna egy elképzelésem - mondta. - Nem gondolja, hogy talán, ahogy öregszik, egyre jobban vonzódik a saját fajához, és szívesebben fogad az agarakra, mint a lovakra? - Lehet... Lehetséges... - Végül is ez a rokonság jobb megérzésekhez segíti, és nagyobb esélyt ad arra, hogy nyerjen. - Igen, ez elképzelhető. Az is lehetséges. Tricki, aki nagyon jól tudta, hogy róla beszélünk, megcsóválta kicsi farkát, s nyelvét lógatva, széles mosollyal nézett fel rám. Ahogy a sherry melege kezdett szétáradni a testemben, még mélyebben süppedtem a párnák közé. Kellemes, andalító érzéssel hallgattam Mrs. Pumphrey elbeszélését Tricki Woo ténykedéséről. Kedves, nagyon intelligens és művelt hölgynek ismertem, akit mindenki csodált, és aki számtalanszor adományozott jótékony célokra. Több bizottságban viselt tagságot, és sok fontos kérdésben kérték a véleményét, de ha a kutyájáról volt szó, sohasem beszélt komoly témákról, csak csupa különös és hihetetlen dologról. Előrehajolt a székében. - Van még valami, amiről szeretnék magával beszélni, Mr. Herriot. Tudja, hogy egy kínai étterem nyílt Darrowbyban? - Igen, és nagyon szép. Felnevetett. - De ki gondolta volna? Kínai étterem egy olyan kis településen, mint Darrowby? Ez egyszerűen hihetetlen! - Valóban szokatlan - egyeztem bele. - De az utóbbi egy-két évben megjelentek egész Angliában. - Igen, én viszont azt szeretném megvitatni magával, hogy Trickit ez mennyire érintette. - Hogyhogy? - Igen, rettenetesen felkavarta az egész. - Hogy a csudába? - 15 -
- Nos, Mr. Herriot - húzta össze a szemöldökét és ünnepélyes arccal nézett rám -, már mondtam magának sok évvel ezelőtt, és maga mindig is tudta, hogy Tricki a kínai császári család ősi ágának a leszármazottja. - Igen, hogyne. - Azt hiszem, a legjobb lesz, ha az elején kezdem. Nagyot kortyoltam a sherrymből azzal a kellemes érzéssel, hogy álomvilágba merülök. - Hallgatom. - Amikor megnyitották az éttermet, néhányan a helybéliek közül rettentően feldühödtek. Leszólták az ételt és azt az aranyos kis kínait meg a feleségét; azt hangoztatták, hogy Darrowbyban nincs helye ilyen étteremnek, és hogy nem szabad látogatni. Namármost úgy történt, hogy mikor Trickivel megszokott kis sétánkat végeztük, ő véletlenül meghallotta az utcán ezeket a megjegyzéseket, és nagyon mérges lett. - Valóban? - Igen, rettenetesen megsértették. Felismerem, hogy mikor érez így. Ilyenkor sértődött arccal járkál, és olyan nehéz kiengesztelni. - Istenem, nagyon sajnálom. - Végül is teljesen meg lehet érteni, hogy így érzett, amikor azt hallotta, hogy az övéit becsmérlik. - Hogyne, a legteljesebb mértékben. Ez csak természetes. - Mindamellett... mindamellett, Mr. Herriot - ujját ismét felemelte, és sokat sejtetően rám mosolygott -, az én okos kis drágám maga javasolta a megoldást. - Tényleg? - Igen. Azt mondta nekem, hogy nekünk magunknak kell elkezdenünk az étterembe járni és megkóstolnunk az ételeiket. - Ó! - És így is tettünk. Crowtherrel odavitettem magunkat ebédre, és annyira élveztük. Azt is felfedeztük, hogy az ételt ugyanolyan szépen és forrón, kis dobozkákban hazavihetjük. Milyen remek! Most, hogy elkezdtük, Crowther gyakran elugrik esténként, hogy elhozza a vacsoránkat, és tudja, az étterem már egészen forgalmas helynek tűnik. Azt hiszem, tényleg segítettünk. - Ebben biztos vagyok - mondtam, s valóban úgy gondoltam. A piactér egyik sarkában eldugva álló Lótuszkert nem állt többől mint a portálból, bent négy kis asztalból, de a bejáratánál gyakran parkoló fénylő, hosszú, fekete limuzin és az egyenruhás sofőr látványa minden bizonnyal jócskán emelte a rangját. Próbáltam magam elé képzelni a helybélieket, amint az üvegen keresztül kémlelik Mrs. Pumphreyt és Trickit, akik az egyik csöpp kis asztalnál esznek, de hiába, mert Mrs. Pumhrey már folytatta tovább. - Úgy örülök, hogy maga is úgy gondolja. Annyira élveztük. Tricki imádja a csar szuit, az én kedvencem pedig a csou mein. A kis kínai még arra is megtanít bennünket, hogyan kell a pálcikákat használni. Letettem az üres poharat, és leporoltam a finom sütemény morzsáit a zakómról. Nagyon nem szívesen szakítottam meg ezeket a meghitt beszélgetéseket, és nem volt ínyemre visszatérni a valóságba, de az órámra pillantottam. - Nagyon örülök, hogy ilyen jól végződtek a dolgok, Mrs. Pumphrey, de most már, azt hiszem, ideje megvizsgálnom a kis páciensemet. Felemeltem Trickit egy kanapéra, és gondosan megtapogattam a hasát. Ott minden rendben. Azután előhalásztam a sztetoszkópomat, meghallgattam a szívét és a tüdejét. Megvolt az ismert szívzörej, és a hörghurutra utaló apró hangok is jelentkeztek, minden, amire számítottam. Tulajdonképpen tökéletesen ismertem öreg barátom teljes belső működését, hiszen évek óta kezeltem. Most lássuk a fogakat - lehet, hogy legközelebb ismét el kell távolítanom a fogkövet. A szemlencsék kezdenek kissé homályossá válni, ahogy az az öreg kutyáknál lenni szokott, de egyáltalán nem vészesen. Mrs. Pumphreyhez fordultam. Tricki az arthritisére Prednoleucotropint, a bronchitisre pedig Oxytetet kapott, de az idős hölgynek soha nem részleteztem a betegségeket, a túlságosan sok orvosi szakkifejezés csak megzavarná. - 16 -
- Tricki a korához képest igazán remek állapotban van, Mrs. Pumphrey. Ezeket a tablettákat adja, amikor kell, és tudja, hogy hol talál meg, ha bármikor szüksége lenne rám. Csak egy dolgot még. Az utóbbi időben remekül betartotta a diétáját, úgyhogy ne adjon neki túl sok nyalánkságot, még a csar szuiból se kapjon repetát! Kuncogott és huncut szemmel nézett rám. - Nagyon kérem, Mr. Herriot, ne szidjon meg. Ígérem, hogy jó leszek. - Kis szünetet tartott. - Ami Tricki izületgyulladását illeti, még egy dolgot meg kell említenem. Tudja, hogy Hodgkin évek óta karikákat dobál neki? - Igen, tudom. - Szavai felidézték bennem a mogorva öreg kertészt, amint kényszeredetten hajigálja a gumikarikákat a gyepen, az örömében ugató kutyus pedig visszaviszi neki mind. Hodgkinon, aki bizonyára nem szerette a kutyákat, mindig látszott, hogy torkig van az egésszel, s úgy tűnt, hogy állandóan mozog a szája, mintha csak magának vagy Trickinek dünnyögött volna. - Nos, tekintettel Tricki állapotára, úgy gondoltam, hogy Hodgkin túlságosan messzire hajigálja a karikákat, s megmondtam neki, hogy csak néhány lábnyira dobja őket. A kis drágám ugyanúgy élvezné, viszont sokkal kisebb erőfeszítésébe kerülne a játék. - Értem. - Sajnos - itt rosszalló arckifejezést öltött -, Hodgkin nagyon méltatlanul viselkedett. - Ezt hogy értsem? - Semmit sem tudnék a dologról - mondta, s hangját halkabbra fogta -, de Tricki a bizalmába avatott. - Csakugyan? - Igen. Elmesélte nekem Hodgkin kifogását, hogy így sokkal gyakrabban kell lehajolnia a karikákért, és hogy neki is izületgyulladása van. Nem törődtem volna vele - hangja suttogássá halkult -, de Tricki mélységesen meg volt botránkozva; azt mondta, hogy Hodgkin többször is kiejtette ezt a szót: istenverte. - Te jó isten, igen, értem a problémát. - Így a dolog olyan kínossá vált Tricki számára. Meg tudná mondani, mit kellene tennem? Megfontoltan bólintottam, s némi töprengés után véleményt nyilvánítottam. - Úgy gondolom, Mrs. Pumphrey, hogy kevesebb alkalommal és rövidebb időn át kellene dobálni a karikákat. Végül is se Tricki, se Hodgkin nem fiatal már. Néhány pillanatig nézett rám, aztán szeretetteljesen elmosolyodott. - Köszönöm magának, Mr. Herriot, biztos vagyok benne, hogy mint mindig, most is igaza van. Megfogadom a tanácsát. El akartam köszönni, amikor Mrs. Pumphrey a karomra tette a kezét. - Mielőtt elmenne, Mr. Herriot, szeretném, ha megnézne valamit. Bevezetett a hallból nyíló egyik szobába, és kitárta a nagyméretű ruhásszekrény ajtaját. Bámultam a pazar öltönyök hosszú sorát - ilyen sokat eddig még csak üzletben láttam. - Ezek - mondta, és kezét lassan végighúzta a sokféle sötét, világos és tweedzakón - megboldogult férjemé voltak. - Néhány másodperc leforgása alatt ujjaival némán megérintette sorban valamennyit, aztán hirtelen felélénkült, és ragyogó mosollyal fordult felém. - Szerette a jó ruhát, minden egyes öltönyét Londonban vásárolta. Ezt például - felnyúlt, hogy leemeljen egy kékesszürke tweedzakót és nadrágot - az egyik legjobb szabó készítette a Savile soron. Jaj, olyan nehéz, megfogná, kérem? - Szuszogva fektette az öltönyt kinyújtott karomra, s a ruhadarab súlya engem is megdöbbentett. - Igen - folytatta - ez a legszebb sportöltöny, és tudja, sohasem viselte. - Megrázta a fejét, tekintete ellágyult, ahogy végigsimított a hajtókán. - Nem, soha. Pár nappal azután halt meg, hogy ez elkészült, pedig annyira várta. Mindig a ház körül tevékenykedett, de szeretett csinosan öltözködni. - Egyszerre csak rám nézett, s elszánt tekintettel, váratlanul ezt mondta: - Mr. Herriot, szeretné ezt az öltönyt? - Parancsol? - Szeretném, ha elfogadná. Biztos vagyok benne, hogy nagy hasznát venné, itt a szekrényben lógva úgyis csak tönkremegy. - 17 -
Nem tudtam, mit is mondjak, de gondolatban felidéztem a kandalló előtt lezajlott beszélgetésünk szüneteit, amikor észrevettem, hogy miközben felemeltem a poharamat, tekintete rövid ideig megpihent mandzsettáim feslő szegélyén és nadrágom kopott térdén. Ahogy ott álltam szó nélkül, hirtelen gondterheltté vált. - Lehet, hogy kínos helyzetbe hoztam? - Nem, nem, egyáltalán nem. Nagyon kedves öntől. Igazán örülnék neki. - Nos, akkor jó. - Tapsolt egyet. - Remek lesz magának, pont a megfelelő öltözék egy vidéki állatorvos számára. Úgy szeretném, ha hordaná. - Rendben... jól van... - mondtam, kissé még mindig zavartan. - Nagyon köszönöm. - Elnevettem magam. - Olyan kedves meglepetés. - Helyes, helyes - mondta, s nevetett ő is. Aztán kikiáltott a hallba. - Ruth, Ruth, lenne szíves hozni azokból a nagy barna papírokból, hogy becsomagoljuk ezt az öltönyt! Ahogy a szobalány elsietett, Mrs. Pumphrey félrebillentette a fejét. - Még valami, Mr. Herriot. A férjem meglehetősen nagy termetű volt. Alakítani kell majd az öltönyön. - Ez nem jelent gondot - mondtam -, meg tudom oldani. Ahogy a kavicsos úton az autóm felé igyekeztem, s karomat húzta a súlyos csomag, eltűnődtem a nap fordulatain. Néhány órával azelőtt még páriaként somfordáltam el az egyik gazdaságból a pocskondiázással megtoldott, gáncsoskodással, ellenszenvvel teli vizit után, most pedig Mrs. Pumphrey és Ruth az ajtóból integettek és mosolyogtak. Tricki ismét az ablakában volt, fejét leszegve nevetett búcsút ugatva, a függönyök mozogtak, ahogy a farkát csóválta. Gyomromat sherry és finom sütemény melengette, kezemben pedig csinos ajándék öltönyt tartottam. Mint életemben már oly sokszor, most is hálát adtam a gondviselésnek az állatorvosi munka határtalan változatosságáért.
5. - Nézd csak, Helen! - kiáltottam, ahogy húztam lefelé a barna csomagolópapírt a Skeldale House-ban. - Egy öltönyt kaptam Mrs. Pumphreytól! A feleségem nézte, amint új szerzeményem előtűnt a csomagból. - Gyönyörű, Jim! Olyan drágának látszik. - Nem csak látszik. Én sose engedhetnék meg magamnak ilyesmit. Néztük a pompás gyapjúszövetet, a barna szálaknak a zöldes alapon alig kivehető, halvány mintáját, és Helen feltartotta a zakót, hogy közelebbről is szemügyre vegye. - Az áldóját! Olyan vastag és nehéz, hogy alig tudom felemelni! Még nem is láttam ilyen öltönyt. Sosem fogsz fázni, ha ezt hordod. Nem próbálod fel? Van még idő ebéd előtt, csak bekukkantok a konyhába, hogy nem fut-e ki valami. A hálószobánkba siettem, már előre örülve lerántottam a nadrágomat, felhúztam az újat, belebújtam a zakóba és a tükörbe néztem. Nem is volt szükség rá, hogy belenézzek - már az elején tudtam, hogy reményeim romba dőltek. A nadrág harmonikaszerű redőkben pihent a bokám körül, a zakó ujja pedig jó néhány hüvelykkel a kezem alatt lógott. A néhai Mr. Pumphrey nem egyszerűen nagydarab lehetett, hanem kész óriás. Szomorúan nézegettem magam, amikor az ajtóból fojtott hangokat hallottam. Helen állt ott a falnak dőlve, és rázta a nevetés, miközben imbolygó ujjal felém mutatott. - Jaj istenem - mondta nevetéstől elfúló lélegzettel. - Ne haragudj, de... hahaha! - Rendben - mondtam. - Tudom, tudom, ez nem jött össze. Aztán megint megpillantottam magam a tükörben, és nem bírtam visszafojtani egy kényszeredett mosolyt. - Igazad van, tényleg mulatságosan festek, de mekkorát csalódtam. Olyan csodálatos ez az öltöny... Már azt hittem, én leszek a legjobban öltözött ember egész Darrowbyban. Most mi az ördögöt csinálunk vele? Helen a szemeit törölgetve odajött hozzám. - 18 -
- Olyan kár, de várj csak egy kicsit! - Az ujjakat felgyűrte annyira, hogy a kezem kilátsszék belőle, majd letérdelt és felhajtott néhány redőt a nadrágon. Aztán hátralépett, hogy megszemlélje az eredményt. - Tudod, én tényleg úgy gondolom, hogy át lehet alakítani a méretedre. - Ugyan már, ez elképzelhetetlen. Elveszek benne. - Mogorván néztem megint a tükörképemre. A feleségem hevesen megrázta a fejét. - Én nem úgy gondolom. Ahogy most elnézlek, pontosan el tudom képzelni, milyen Jó lehetne. Egyébként el fogom vinni Mr. Bendelow-hoz, és megpróbálom körüludvarolni, hogy csinálja meg gyorsan. Széles mosolyra derültem arra a gondolatra, hogy a helybéli szabónk lázas munkába kezd. - Az bizony csoda lenne. - Sosem lehet tudni - mondta Helen. - Mindenesetre megpróbálom. Még aznap jött a hírrel, Mr. Bendelow-t annyira elbűvölte az anyag minősége és az öltöny szabása, hogy villámgyors munkát ígért. Az öltöny körüli izgalmak feledésbe merültek, mert sürgős hívás érkezett közvetlenül ebéd után. Ted Newcombe hangja feszülten remegett a telefonban. - Cloverrel van baj. Borjadzik, de csak a fej van ott, oszt semmi más. Én megpróbáltam, de nem érem el a lábakat, nagy egy bornyú. Pont az, amit annyira akartam, emlékszik? - Persze, hogy emlékszem, hogy ne emlékeznék. - Ide tud gyorsan jönni, Mr. Herriot? - Már indulok is. Clover volt a legjobb üszője, és egy értékes bika fedezte. Egy hegyvidéki gazda számára, mint Ted, nagy csapás lett volna, ha elveszíti a borjút. Odakiáltottam Helennek és kirohantam az autóhoz. Ted kicsiny gazdasága szürke foltnak látszott magasan az egyik hegyoldalban, közel a völgy felső végéhez. Út nem vezetett oda, a kocsi zötykölődött fölfelé a füves lejtőn, a gyógyszerek meg a műszerek zörögtek és csörömpöltek a hátam mögött. A kövezett udvar és a vastag falú épületek több száz évesek lehettek: a megközelítés nehézségeit is figyelembe véve olyan hely volt, ahol csak a Tedhez hasonló kemény embereknek jut eszébe megélhetést keresni. Alacsony bérleti díjat fizetett, többet nem is tudott volna. Épp jött ki tehénistállóból, amikor felértem. Korombeli, magas és vékony ember volt; gyerekei, egy kisfiú és egy kislány minden áldott nap leereszkedtek a hegyről, és aztán még két mérföldet gyalogoltak az iskoláig. Gondterheltnek látszott, de mosolyt erőltetett az arcára. - Szép autó, Mr. Herriot! - Úgy tett, mintha ingujjával letörölné a fénylő motorházat, de a rá jellemző módon több kedveskedésre nem tellett tőle. Követtem a kicsiny istállóba, s akkor rájöttem, miért nem volt kedve viccelődni. Azonnal lehervadt arcomról a mosoly, amint a gyönyörű üszőre néztem. Nyöszörgött és zihált, s ahogy erőlködött, a borjú hatalmas pofája éppen csak kikandikált a hüvelyből. Nincs állatorvos, aki örülne az ilyesminek. Nemcsak arról volt szó, hogy korrigálni kell a rossz fekvetet, hanem a hatalmas újszülött egyszerűen nem fért ki. - Én megpróbáltam - mondta Ted, miközben levetkőztem és mosni kezdtem a kezemet, karomat a gőzölgő vízzel teli vödrökben. - De nincs meg a lába, a patái meg mérföldes távolságban. Emlékszek, egyszer aszonta, hogy nyomjam vissza a fejet, és akkor elérem a lábakat, de hiába próbáltam, nem bírok az üszővel. Bólintottam. A gazdán nem volt éppenséggel sok hús, de inas karja erősnek látszott, s tudtam, mit akar mondani. - Senki sem olyan erős, mint egy ilyen hatalmas állat, Ted. - Egész idő alatt azon gyötrődök, él-e még a bornyú. Pokoli régóta nyomorog már ott.
- 19 -
Én is emiatt aggódtam. Beszappanoztam a kezem, s benyúltam a hüvelybe a hatalmas fej mellett, de ahogy elértem a vállat, Clover ismét megfeszült, és a karom néhány másodpercre fájdalmasan beszorult. - Így nem megy - lihegtem -, egy csöpp hely sincs odabenn. Megpróbálkozom a fejével. A borjú pofájának támasztottam a kezem, és kitartóan, egész súlyommal nekitámaszkodva nyomtam, mire a fej néhány hüvelyknyit visszacsúszott. Ennél többre nem jutottam. Az üsző megint nagyon nekiveselkedett, s én ismét ott tartottam, ahol az elején. Újra mosni kezdtem a kezemet és a karomat. - Ez képtelenség, Ted. A borjú nem fog addig kijönni, amíg nem hozzuk előre a lábait, de egész egyszerűen nincs bent elég hely ahhoz, hogy elérjük őket. Ez egy nagy, erős üsző, s nem sikerülhet, ha ellenében próbálunk tolni. - Ó, azt az istennyiláját! - Tágra nyílt szemmel nézett rám. - Most mit csinálunk? Császározás? De hát az nagy munka! - Lehet, hogy nem lesz rá szükség. Van még valami a tarsolyomban. Kimentem a kocsihoz, s néhány másodperc múlva egy fecskendővel és helyi érzéstelenítővel tértem vissza. - Fogja meg a-farkát, Ted, és mozgassa fel-le, mintha pumpálna. Úgy. - Kitapogattam az epidurális helyet a csigolyák között, és beadtam tíz köbcentit, majd hátrahúzódtam és figyeltem. Nem kellett sokáig várnom. Kevesebb mint egy perc elteltével Clover kezdett elernyedni, mintha már túl lenne az ellésen. Ted rámutatott. - Nézzen oda, abbahagyta az erőlködést! - Most nem tudja megfeszíteni magát - mondtam. - Kapott egy gerinctáji érzéstelenítőt, és az égvilágon semmit sem érez ott hátul. Nem is tudja, mi történik. - Akkor, ha nem tud nyomni ellenünkbe, akkor lehet, hogy mi vissza bírjuk tolni a fejet belülre? - Erről van szó. - Ismét beszappanoztam a kezem, tenyeremet a széles pofához nyomtam, és jaj, olyan jó volt érezni, hogy a fej, a nyak, és az egész borjú távolodik tőlem az ellenállás legkisebb jele nélkül. Aztán már volt hely, hogy bevezessek egy hurkot, ráhúzzam az egyik, majd a másik lábra, míg végül két hasadt köröm jelent meg a hüvelybemenetnél. Egyenként a két kezembe fogtam őket, és ahogy hátradőltem, ismét megjelent a borjú pofája, majd nagy megkönnyebbülésemre azt láttam, hogy az orrlyukak megrándulnak. Felnevettem. - A borjú életben van, Ted. - Köszönöm, istenem - mondta a gazda, s felfújta az arcát. - Most már elboldogulunk vele, ugye? - Igen, most már csak egy a bökkenő. Mivel Clover képtelen nyomni, nem tud nekünk segíteni. Mindent magunknak kell csinálnunk. Ez még mindig nagyon szorult helyzet volt, s még fél órán keresztül húzogattuk óvatosan a lábakat, a fejet, közben sűrűn adagoltam a síkosító zselét. Hamarosan verejtékezni kezdtünk, de Clover teljesen közömbös maradt, oda se figyelt, boldogan ropogtatta az etetőrácsban lévő szénát. Nagyon féltem attól, hogy a borjú fara beszorulhat, de utolsó nekirugaszkodásunkra a kis teremtmény kicsusszant a világba, estében kaptam el síkos testét. Ted felemelte az egyik hátsó lábát. - Ez bika. Kikalkuláltam, hogy annak kell lenni, amikor még alig volt valamekkora. - Boldogan mosolygott. - Legtöbbször üszőt akarok, de eztet jó pénzér eladom tenyésztésre. Jó a pedigréje mind a két ódalrul. Kezdte ledörzsölni szalmával az állat oldalát és a fejét, a borjú pedig válaszképp felnézett és szortyogott. Clover a hangra gyorsan megfordult, lágyan felbőgött az örömtől, de ügy láttam, a meglepetéstől is, mert semmit sem tudott a hadműveletről, és szemmel láthatóan zavarba jött azt a kérdést illetően, hogy miképp is érkezett a világra ez az elbűvölő jószág. Odahúztuk a borjút a fejéhez, s ő máris lelkesen nyalni kezdte a kis testet egyik végétől a másikig. Mosolyogtam. Ezt soha nem untam meg. Állatorvosi pályámon ez jelentette a legszebb jutalmat. - 20 -
- Jó látni, ugye, Ted? Bárcsak minden ellés így végződne, mint ez. - Szavamra, úgy van, ahogy mondja, Mr. Herriot, és nem tudom elégszer megköszönni magának. Tényleg azt hittem, most halott bornyúval ver meg a sors. - Ahogy a vödör fölé hajoltam, barátságosan hátba vágott. Míg a karomat törölgettem, tekintetem végigjártattam az istállón, a jól tartott teheneken. Ted néhány hónap leforgása alatt teljes átalakítást hajtott végre. Lebontotta a rekeszek régi, fából készült falát, fémcsöveket rakott oda helyettük, bevakolta a falakat, felszedte a köves padlót és lebetonozta. Az összes munkát egyedül végezte. Követte a pillantásomat. - Hát most mi a véleménye az én kis helyemrűl? - Remek, maga csodákat tett, Ted. És épített még egy szép kis tejbegyűjtőt is. - Hát igen, csak meg kell szereznem valahogy azt a tébécémentességi papírt. - Megdörzsölte az állát. - De van itt egypár dolog, ami nem szabályos. Nincs például elég hely a csatorna és a hátsó fal között. Ezen nem bírok változtatni, és a többin se. De ha a minisztérium megadja az igazolást, akkor minden gallon tejen még négy penny lesz a hasznom, és akkor egészen más világ lesz itten nekem. Nevetett, mintha csak a gondolataimban olvasna. - Maga most azt hiheti, hogy négy penny nem sok, de tudja, nekünk nem köll sok pénz. Esténként sose járunk el, nagyon jól megvagyunk mi a gyerekekkel. Ludót játszunk, kártyázunk meg dominózunk velük. Meg aztán a tehenekkel is van gond bőven: fejni, etetni, ganéjozni naponta kétszer, az év minden áldott napján. Ide vagyok láncolva. - Megint nevetett. - Nem is tudnám megmondani, mikor jártam Darrowbyban. Nem, mi nem akarunk sok pénzt, de most éppen meg vagyok szorulva, egyik napról a másikra élünk. Majd a következő csütörtök után tudom meg, mi a helyzet. Akkor lesz gyűlésük, oszt azon döntenek. Nem szóltam semmit. Nem mondhattam meg neki, hogy én vagyok az, akinek azon a napon bizalmas jelentést kell tennie a Tejbizottság előtt róla és a gazdaságáról, s minden azon múlik, hogy meg tudom-e győzni őket. Ted gallonkénti négy pennyjének a sorsa tőlem függött, amit egy kicsit ijesztőnek éreztem, mert nem is mertem arra gondolni, hogy ha a tuberkulinmentesség alapján a kedvezményt nem szavazzák meg, meddig bírja még Ted a küzdelmet, hogy kicsikarja a megélhetést ebből a gyér füvű, szélfútta birtokból. Összepakoltam a holmimat, és kimentünk. Belélegeztem a hideg, tiszta levegőt. Néztem a felhők árnyait, amint átsuhantak a sok mérfölden át húzódó zöld hegyek meg a Ted világát jelentő néhány holdnyi föld felett, amely fallal kerített kicsiny szigetekből állt össze, csomókban növő, s a falakon átterjedve a szigeteket elárasztással fenyegető mocsári fűvel körülvéve. Azokat a földeket művelni és trágyázni kell, hogy ne vaduljanak el ismét, az évszázadok görnyesztette falak pedig egyre hullatják köveiket - ez a munka is arra az egyetlen emberre vár. Eszembe jutott, amikor Ted azt mondta nekem, hogy életének egyik öröme, ha az éjszaka közepén felébred, mert akkor a másik oldalára fordulhat és újra elalhat. Ahogy beindítottam a motort, munkától kérges, hatalmas kezével Ted búcsút intett. A hegyről lefelé bukdácsolva visszanéztem a szikár, kissé görnyedt alakra, amint a satnya fákkal szegélyezett ház mellett állt, s mint már addig is oly gyakran, körülményei ismét megborzongattak. Az övéhez képest az én életem kész sátoros ünnep volt.
6. A következő csütörtökön azzal ébredtem, mit adok majd elő Ted érdekében, a fejemben kavargott az egész, bizonyos részeket tovább mondogattam az autóban, míg néhány korai vizitet intéztem. Délelőtt 11-kor kellett a minisztériumi hivatalban lennem, s tízre már hazamentem, hogy átöltözzek. Épp fölfelé indultam, amikor Helen belépett. - Ezt nem fogod elhinni - mondta lihegve -, de Mr. Bendelow meglátott, ahogy az ablaka előtt mentem, és ideadta az öltönyt. - Mrs. Pumphrey öltönyét? - 21 -
- Igen, átalakította és viselheted. - Várakozó tekintettel nézett rám. Elképedve bámultam a csomagra. - Hát, ilyen se történt még soha. Csodát vártunk és megkaptuk. - Így igaz - mondta Helen. - S még egy dolog, én biztosan érzem, hogy ez jó ómen. - Mire gondolsz? - Viselheted, amikor a Tejbizottság előtt beszélsz. Ilyen öltönyben, mint ez, nagy hatást gyakorolhatsz rájuk. Megjegyzése telitalálat volt. Szónokként nem voltam éppenséggel egy Winston Churchill, s minden elképzelhető segítség jól jött. A hálószobában levetkőztem, és beletornásztam magam a rendbe hozott nadrágba. Hossza most éppen megfelelt, de valami mást nem vettem észre, amikor elózőleg felpróbáltam. Az övrész a mellkasomon, csaknem hónaljban végződött. Akkoriban divat volt a magas derék, amely jóval a csípő fölé ért, de Mr. Pumphrey termete ezt mérhetetlenül eltúlozta számomra. Megint vesztettem. Megfordultam, Helennel találtam szemben magam, s láttam, hogy ajka meg-megrándul. Aztán lehorgasztotta a fejét, teste pedig rázkódott a visszafojtott nevetéstől. - Ne kezdd megint! - kiáltottam. - Majdnem ugyanannyira mulatságos, mint múltkor volt. Nem kell, hogy mondjad. Nem tudom felvenni ezt az átkozott ruhát, és kész. Csak egy sétáló gatya vagyok benne, aminek a tetején kikandikál egy fej meg két váll. Le akartam tépni magamról az őrjítő ruhadarabot, de Helen felemelte a kezét. - Várj... várj... - mondta - Vedd fel a zakót. - Mi a csodának? - A hajtóka nagyon magasan van, vedd csak fel. Semmi jót nem remélve rángattam magamra a zakót, és Helen felé fordultam. Tekintetében áhítat és bámulat tükröződött. - Ez csodálatos - suttogta. - Hihetetlen. - Micsoda? - Most nézd meg magad. Belenéztem a tükörbe és Lord Herriot of Darrowby nézett vissza rám. Az övrész egyáltalán nem látszott, az öltöny pedig teljes pompájában - drága anyag, remek fazon - olyan elegánsan állt rajtam, mintha rám szabták volna. - Édes istenem - sóhajtottam -, soha nem gondoltam volna, hogy ennyit tesz egy ruha. Mintha nem is én lennék. - Igen, így van - helyeselt élénken Helen. - Úgy festesz, mint egy fontos, tekintélyes személyiség. Föl kell venned a bizottsági ülésre, el fognak ájulni tőled! Hajmosás és fésülködés közben az a jóleső érzés melengetett, hogy bár már minden veszni látszott, a dolgok mégis jól alakultak. Indulás előtt még egy utolsó elragadtatott pillantást vetettem a tükörbe, s boldog bizakodás töltött el. Kint metsző szél söpört végig a földeken, de én meg se éreztem. Öltözékemen semmi sem tudott áthatolni: bizonyos voltam benne, hogy ebben a ruhában kényelmesen elsétálhatnék akár az Északi-sarkra is. A kocsiban gyorsan átmelegedtem, ki kellett nyitnom az ablakokat. Örültem, hogy a helyszínre érve szippanthattam párat a hideg levegőből. Megkönnyebbülésem azonban nem tartott sokáig, mert amint a minisztériumi hivatal lengőajtaja bezárult mögöttem, fullasztó hőség csapott meg. Amikor korábban itt jártam, mindig furcsállottam, hogyan képesek dolgozni az emberek, miközben a központi fűtés teljes gőzzel ontja a meleget. Ahogy mentem a folyosón, s néztem az üvegfalon keresztül a gépírónőket, a segédhivatalnokokat és a minisztériumi tisztviselőket, amint teljes megelégedettségben végzik a munkájukat, ismét elcsodálkoztam. Csakhogy ez alkalommal rosszabb volt. Sokkal, de sokkal rosszabb. Ezúttal két réteg szőnyegszerű anyaggal voltam beburkolva csaknem az államig. Az övrész, természetesen, az volt a baj, az fonódott egész felsőtestem köré, mint egy hatalmas, szorító kéz, és olyan fura érzésem támadt, mintha maga az öltöny vitt volna engem a tárgyalóterem kétszárnyú ajtajához, a folyosó végébe. A hatalmas termet melegebbnek éreztem, mint valaha, s egy pillanatra rám tört a pánik, amikor arra gondoltam, hogy képtelen leszek majd lélegezni, - 22 -
de aztán megnyugodtam, amikor a bizottság tagjai a szokásos, baráti módon köszöntöttek, és az elnök a helyemre kísért a hosszú asztal mellett. Körülbelül húsz ember alkotta a Tejbizottságot: nagygazdák, a minisztérium szaktisztviselői, ketten a körzet nagybirtokosai közül - Lord Darbrough és Sir Henry Brookly -, egy orvos és egy gyakorló állatorvos - én. Megtiszteltetésnek éreztem, hogy felkértek, s a feladatokat igyekeztem mindig képességeim legjavát nyújtva elvégezni, de az a nap egészen különleges volt. Sir Henry elnökölt, s miközben megnyitotta az ülést, azon imádkoztam, hogy ne tartson hosszú ideig az egész. Tudtam, hogy szorosan bebugyolálva nem bírom sokáig abban a hőségben, de ahogy kínzó lassúsággal teltek a percek, rádöbbentem, hogy iszonyatos mennyiségű dolgot kell elvégeznünk. Hosszú viták a fertőtlenítésről, gazdasági épületekről és gazdálkodásról, marhabetegségekről, jogi kérdésekről - ez így ment tovább és tovább, én ott ültem, s egyre elviselhetetlenebbül melegem lett. Sűrűn kérték a véleményemet, én légszomjtól fuldokolva válaszolgattam, s reméltem, hogy senki sem veszi észre. Úgy tűnt, azzal hozom az igazi áldozatot a bizottságért, ha kitartok a végéig. Állapotom egyre rosszabbodott, s egy óra elteltével már bizonyos voltam abban, hogy megfulladok. Csupán idő kérdése, hogy elájulok, és kivisznek a teremből. A légzés már komoly nehézséget okozott, éreztem, ahogy az izzadság végigfut a nyakamon a gallérom felé, és alig tudtam leküzdeni a kísértést, hogy feltépjem a zakómat, és kiengedjek valamennyit a felgyülemlett hőből, de a gondolat, hogy a méltóságteljes férfiak gyülekezete hahotában tör ki állig érő nadrágom láttán, visszatartotta a kezemet. Csaknem két óra telt el, mire Sir Henry körülnézett az asztalnál, és bejelentette a témámat. - Uraim, mai munkánk utolsó pontjaként Edward Newcombe hegyvidéki gazda tbcmentességen alapuló engedély iránti kérelméről kell döntenünk, és úgy tudom, fiatal barátunk, Mr. Herriot megvizsgálta számunkra az ügyet. Mr. Herriot...? - Rám mosolygott az asztalon át. Valaki elkezdett beszélni Ted Newcombe-ról, s néhány pillanatig nem jöttem rá, hogy én vagyok az. A szavak ismerősek voltak, de úgy tűnt, mintha valahonnan kívülről jönnének, zihálva és rekedten. Az izzadság fátyolán keresztül láttam, hogy mindnyájan kedvesen néztek rám. Mindig kedvesen viselkedtek ezek az emberek, talán azért, mert én voltam a legfiatalabb tag, s ahogy a szavak kibuggyantak belőlem - „kiváló állattenyésztő”... „kifogástalan állapotú állatállomány”... „szorgalmasan végzi munkáját”... „kínosan ügyel a higiéniára... „feddhetetlen jellemű ember”... -, egyre csak mosolyogtak és bátorítóan bólogattak, majd ahogy elhangzott az utolsó fordulat - „Edward Newcombe épületei lehet, hogy nem tökéletesek, de ő maga mindent megtesz, és ha megkapja az engedélyt, soha nem fog szégyent hozni senkire” -, úgy tűnt, hogy csupa vidám, barátságos arc vesz körül. Sir Henry sugárzó arccal nézett rám. - Nagyon köszönjük, Mr. Herriot, a beszámolója igazán hasznos volt, hálásak vagyunk önnek. Azt hiszem, uraim, feltételezhetően nem lesz akadálya az engedély odaítélésének. - Az asztal körül minden kéz beleegyezően a magasba emelkedett. Nem igazán emlékszem, hogyan hagytam el a termet, csak arra, hogy rohantam lefelé a férfimosdóba, bezárkóztam az egyik fülkébe, ledobtam a zakómat, és nyitott szájjal az ülőkére rogytam. Ahogy kinyitottam a roppant kiterjedésű nadrág elejét, kigomboltam az ingem és levegő után kapkodva hátradőltem, megkönnyebbüléssel és a győzelem érzésével kevert hőhullámok fogtak el. Túlestem rajta. Ted megkapta az engedélyt, én pedig még mindig életben voltam - noha csak épphogy. Ahogy lassacskán magamhoz tértem, hallottam, hogy ketten bejönnek. Félig hanyatt fekvő helyzetből láthattam a lábukat az ajtó alatti nyíláson át, és felismertem Sir Henry meg Lord Darbrough hangját. A lábak eltűntek, ahogy a két férfi elvonult a szemközti falhoz. Csönd támadt, majd: - Tudod, mit mondok én, Henry - zengte Őlordsága - jó érzés volt látni fiatal barátunkat, ahogy kiállt a gazda mellett. - A legteljesebb mértékben egyetértek, George. Átkozottul jól csinálta, én is úgy gondolom. - Mindent beleadott, az áldóját! Nem kímélte magát. Sose láttam még ilyet, csak úgy csorgott az izzadság az arcán. - 23 -
- Hm... láttam. Mondhatom, mindent beleadott. - Apait-anyait. Jó valakit ilyennek látni az ő korában. - Megint szünet, aztán: - Tudod, Henry, volt valami más is abban a fiatal fickóban. - És mi volt az, George? - Tud öltözködni. Micsoda ragyogó öltöny! irigylem tőle a szabóját.
7. - Nézzék csak ezt a kis legénykét! Dugdale gazda el volt ragadtatva Jimmytől, aki zseblámpával világított, míg én a tehenet ellettem. Tízéves fiam nagyon komolyan vette a munkáját. A teljesen sötét istállórekeszben ünnepélyesen követte a fénysugárral minden mozdulatomat, rávilágított a tehén hátsó felére, ahogy dolgoztam, majd a forró vizes vödörre, amikor újra meg újra beszappanoztam a karom, vagy ha a fertőtlenítőbe mártottam a köteleket. - Igen - mondtam -, szereti az éjszakai munkát. Ami azt illeti, Jimmy mindenféle állatorvosi munkát szeretett, de ha olyankor hívtak este, amikor még nem kellett lefeküdnie, különösen nagy örömmel jött velem, ült mellettem, s elmélyülten nézte, ahogy a fényszórók megvilágítják a hepehupás dűlőutak kacskaringóit. Aznap este megérkezésünk után ő volt az első a csomagtartónál, már szedte is ki a különböző színű köteleket, amelyek majd a borjú fejére és lábaira kerülnek, és serényen rakta a kellő menynyiségű fertőtlenítőszert a vödörbe. - A piros kötél a fejre való, papa? - igen. - Jól a fül mögé? - Ahogy mondod. Bólintott. Részben információt kért, de ugyanakkor figyelt is rám, nehogy valami hibát kövessek el. Mindig csodálkoztam azon, hogy mindkét gyermekemet lenyűgözte a hivatásom. Gyakran gondoltam arra, hogy a nappal és az éjszaka minden órájában rohanó, étkezéseket kihagyó, szombat és vasárnap - amikor nem állatorvos barátaim golfoztak - ugyanúgy dolgozó apa puszta látványa is elég lesz gyermekeim számára, hogy mesterségemtől örök életre eltérítse őket, de ehelyett az volt a legnagyobb örömük, ha velem jöhettek vizitkörútjaimra, s nyomon követhették diagnosztikai és gyógyító munkám minden apró részletét. Feltételezem, ennek az az egyszerű magyarázata, hogy a gyerekek - Helenhez és hozzám hasonlóan - bolondultak az állatokért. Bármi áldozatot megér, ha az ember ezekkel a megható teremtményekkel dolgozhat, s a gyerekeim mindketten állatorvosok akartak lenni, eszükbe sem jutott más. Most rádöbbentem, hogy Jimmy tízévesen félig már az is. Ahogy a borjú kicsusszant az istállórekesz padlójára, gyorsan kitörölte a nyálkát a kis állat orrlyukából és szájából, fogott egy marék szénát, s fürgén nekilátott a jövevény ledörzsölésének. - Üsző lett, papa - mondta, miután gyakorlott pillantást vetett a hátsó lábak közé. - Ez jó, ugye, Mr. Dugdale? A gazda nevetett. - Igen, az. Sok-sok üszőt akarunk. Amit most csutakolsz, lehet, hogy jó fejőstehén lesz egyszer. A következő nap szombat volt, amikor nincs iskola, és reggeli után mind a két gyerek munkára készen állt. Tulajdonképpen már el is kezdték. Az autó felnyitott csomagtartójából rakták ki az üres üvegeket meg kartonokat, s azt is ellenőrizték, megvan-e minden, amire szükségem lehet. - Kezd kifogyni a kalciumod, papa - mondta Rosie. Hatéves volt, s kétéves kora óta járt velem, így hát nagyon ismerte az egyik barátom által gyógyszereim és műszereim részére készített nagyméretű, rekeszekre osztott láda tartalmát. - Rendben, bogaram - válaszoltam -, menj, és hozzál belőle. Kalcium nélkül nem tudunk meglenni. - 24 -
Fontosságának tudatában szaladt be a raktárba, s én eltűnődtem, mint már előtte is sokszor: miért van az - akár otthon, akár bármelyik gazdaságban -, hogy ő mindig fut nekem a holmikért, Jimmy pedig csak sétál. Gyakran megtörtént például, hogy kezelés közben megkértem valamire - „Hozz nekem egy másik fecskendőt, Jimmy!” -, s ekkor az én fiam lassan, nemegyszer fütyörészve, tökéletes nyugalommal kisétált az autóhoz. Gyakran észreveszem, hogy most, amikor már nagy gyakorlattal rendelkező állatorvos, ugyanúgy nem siet. Ez talán jó dolog, hiszen a mi hivatásunk sokszor jelentős idegi megterheléssel jár, amire valószínűleg az a legjobb orvosság, ha az ember nyugodtan fog a dolgokhoz. Amikor mindennel elkészültünk, kiautóztunk a hegyekbe. Ragyogott a reggel, a napfény meglágyította a hangafüves pusztaság és a lápvidék sivár körvonalait. Éjszaka eső esett, s a táj öszszes illata beáramlott a nyitott ablakokon keresztül. Az első gazdasághoz dűlőút vezetett, amelyet több kapu zárt el. Rosie örülhetett, mert ő volt a kapufelelős. Ahogy megálltam az első akadály előtt, villámgyorsan kiszállt az autóból. Pirosra gyúlt, komoly arccal kinyitotta a kaput, én pedig áthajtottam. - Még szerencse, hogy eljöttem veled ma reggel, papa - mondta. - Még kettő van előttünk. Látom őket. Bólintottam. - Tényleg, kicsim. Ha van valami, amit gyűlölök, hát a kapuk azok. Kicsi lánykám elégedetten visszaült. Az iskolakezdése előtti napokban komolyan aggódott. - Mit fogsz csinálni nélkülem? - kérdezgette. - Nemsokára iskolás leszek, Jimmy pedig már az. Te egyedül maradsz. Úgy tűnt, Jimmy mindig bizonyos volt abban, hogy magamban is elboldogulok, de Rosienak komoly kétségei támadtak. A hétvégék nem csupán azt jelentették számára, hogy játszhat bőven, hanem azt az alig várt alkalmat, hogy gondoskodhat az édesapjáról. Ezt csodálatosnak éreztem, s a szerencsémen álmélkodtam. Jó pár férfi, aki sok munkával járó állásban van, alig látja a családját, de nekem mindkét oldal megadatott: kicsi fiam és lányom gyakran mellettem volt, amikor dolgoztam. És kétség nem fért hozzá, igazán nagy segítséget jelentett, hogy a kapukat kinyitották nekem. Rosie feszes vigyázzban állt, amíg keresztülhajtottam az utolsón. Kezét a reteszen tartotta, arcán tükröződött a jól végzett munka elégedett öröme. Néhány perccel később a tehénistállóban voltam, s a fejemet vakargattam tanácstalanul. Betegemnél magas lázat mértem, de az első diagnózisom, mellyel bizonyosra vettem, hogy tőgygyulladása van, megdőlt, mert a tej fehér és tiszta volt. - Ez érdekes - mondtam a gazdának. - A tüdeje rendben, a gyomra jól működik, de mégis lázas, s azt mondja, nem eszik? - Nem bizony. Hozzá se nyúlt se a szénához, se a takarmánypogácsához. és nézze, hogyan rázkódik. Magam felé fordítottam a tehén fejét, kerestem a lehetséges tüneteket, amikor a fiam hangja csendült fel mögülem. - Én azt hiszem, papa, ez mégiscsak mastitis. - Ott guggolt a tehén tőgye mellett, és tejcsíkokat húzott a tenyerén. - A tej nagyon meleg ebben a negyedben. Megint körbenéztem az emlőket, s Jimmynek nyilvánvalóan igaza volt. Az egyik negyedben a tej tökéletesnek látszott, de határozottan melegebb volt, mint másutt, és amikor még néhány sugárnyit fejtem a kezembe, kicsi, szemmel nem látható lemezkéket éreztem, ha végigsimítottam a tenyeremen. Gyászos képpel néztem a gazdára, aki harsány nevetésben tört ki. - Úgy látszik, az inas többet tud, mint a főnök. Ki tanította ezt neked, fiam? - A papám. Azt mondta, hogy így gyakran becsapódhatunk. - Be is csapódott, be bizony! - Jó, jó - mondtam, s míg az autó felé mentem a penicillinért, azon tűnődtem, vajon fiam hány egyéb kis tudnivalót szívott magába közös útjainkon. - 25 -
Később, visszafelé a kapukkal teli úton, gratuláltam neki. - Szép munka volt, barátocskám. Sokkal többet tudsz, mint hittem! Jimmy szélesen mosolygott. - Igen, és arra emlékszel, amikor még fejni se tudtam? Bólintottam. A nagyobb gazdaságokban már el volt terjedve a fejőgép, de sok kisgazda még mindig kézzel fejt, és a fiam lenyűgözve nézte őket. Eszembe jutott az idő, amikor ott állt az öreg Tim Suggett mellett, amint az hat tehene közül épp fejte az egyiket. A zsámolyra kuporodva, fejét a tehén horpaszának támasztva, a paraszt könnyedén fejte a sustorgó és habzó fehér sugarakat a térdei között tartott csöbörbe. Felnézett, és elkapta a fiú sóvár tekintetét. - Meg akargya próbányi, fiatalember? - kérdezte. - Nagyon szeretném! - Rendjin, tessék egy üres csöbör. Lássuk csak, meg tudja-é tőtenyi? Jimmy lekucorodott, a két kezébe fogott egy-egy csöcsöt, és nagy lendülettel húzni kezdte őket. Semmi sem történt. Megpróbált két másikat, az eredmény ugyanaz. - Nem jön semmi - kiáltotta panaszosan. - Egy csöpp se. Tim Suggett nevetett. - Úgy biza, ez nem olyan könnyű, mint amilyennek látszik, ugyi? Asszem, jó sok időbe tellene a fiatalúrnak, míg mind a hat tehenemet megfejné. A fiam nagyon elszontyolodott, s az öregember a fejére tette a kezét. - Csak gyűjjön el egyszer, én majd megtanítom. Nemsokára tehénfejőt csinyálok magábul. Néhány héttel később, délutáni körutamról hazaérkezve Helent a Skeldale House kapujában találtam, s nagyon nyugtalannak látszott. - Jimmy nem jött haza az iskolából - mondta. - Szólt neked, hogy valamelyik barátjához megy? Egy pillanatra elgondolkodtam. - Nem, nem emlékszem ilyesmire. De lehet, hogy csak játszik valahol. Helen kikémlelt az egyre komorabb sötétségbe. - Azért furcsa. Általában hazajön először, hogy szóljon. Körbetelefonáltuk az osztálytársait, minden eredmény nélkül, aztán bejártam Darrowbyt, átkutattam a kis zegzugos udvarokat, benéztem az ismerősökhöz, és mindig ugyanazt a választ kaptam. „Nem, sajnálom, nem láttuk”, s próbálkozásom, hogy vidáman válaszoljak - „Nagyon köszönöm, ne haragudjanak, hogy zavartam” -, jeges kézként markolt a szívembe. Amikor visszaértem a Skeldale House-ba, Helen a könnyeivel küszködött. - Még nem jött meg, Jim. Hol a csudában lehet? Már koromsötét van kint. Nem játszhat ilyen sötétben. - Ó, elő fog kerülni. Valami nagyon egyszerű magyarázata lesz a dolognak, ne aggódj. Reméltem, hogy mindez könnyedén hangzik, és nem árultam el Helennek, hogy a patak medrét a kert aljában már átkutattam. A pánik csalhatatlan jeleit kezdtem érezni, amikor támadt egy ötletem. - Várj csak, nem azt mondta, hogy valamelyik nap átmegy iskola után Tim Suggettékhez fejni tanulni? A kicsi gazdaság történetesen magában Darrowbyban volt, és én perceken belül odaértem. A kis tehénistálló derékmagasságú ajtaja fölött halvány fény világított, s ahogy benéztem, ott láttam a fiamat. A zsámolyon kuporgott, a csöbröt a két térde közé szorította, fejét a békés tehénnek támasztotta. - Szia, papa - mondta vidáman. - Ide nézz! - Megmutatta a csöbröt, amelyben néhány pint tej volt. - Már tudom, hogyan kell csinálni! Mr. Sugget megmutatta nekem. Egyáltalán nem szabad a csöcsöket húzni. Csak így kell mozgatni az ujjaidat. Áldott megkönnyebbülés áradt szét bennem. Szerettem volna megragadni Jimmyt és megcsókolni, megcsókolni Mr. Suggettet, megcsókolni a tehenet, de vettem egypár mély lélegzetet, és uralkodtam magamon. - Nagyon kedves, hogy foglalkozott vele, Tim. Remélem, nem tartotta föl. - 26 -
Az öregember legyintett. - Ugyan má, fiam, dehogy. Elmulattunk egy kicsit, s a fiatalember igen hamar rákapott a dologra. Mondtam neki, hogy ha állatdoktor akar lenni, muszáj tunnyia, hogyan lehet előcsalogatni a tejet a tehénbül. Nagyon élénken emlékszem arra az estére, amikor Jimmy megtanult tehenet fejni, annyira, hogy diagnosztizálni tudta a mastitist, az apját is lefőzve. A mai napig gyakran eltűnődöm, helyesen tettem-e, hogy Rosie-t lebeszéltem a szándékáról. Lehet, hogy tévedtem, de a negyvenes-ötvenes években az állatorvosi munka egészen más volt, mint manapság. Kilencven százalékban nagy testű állatokkal foglalkoztunk, s bár én szerettem a hivatásomat, folyton megrúgtak, fellökdöstek, lefröcsköltek mindenféle mocsokkal. Minden szépsége ellenére piszkos és gyakran veszélyes munkát végeztem. Számtalanszor hívtak helyettesíteni szomszédos körzetekbe, ahol az állatorvosnak eltörött a lába, s én magam is hetekig sántítottam, amikor egy hatalmas igásló a patkójával combon rúgott. Gyakran bűzlöttem, mert nem volt az a fertőtlenítős mosakodás, amely teljesen el tudta volna tüntetni a már bomlásnak indult borjak ellésénél, a méhlepény és a magzatburok eltávolítása során keletkező erős szagot. Megszoktam, hogy az emberek fintorogtak, ha túl közel mentem hozzájuk. Néha az elhúzódó, gyakran órákig tartó borjú- és csikóellések után napokig fájt minden izmom, mintha bunkósbottal vertek volna meg. Ma minden annyira más. Hosszú műanyag kesztyűk védenek, amikor kellemetlen szagok közepette dolgozunk; segédeszközök állnak rendelkezésünkre, amelyekkel megtarthatjuk a nagy testű állatokat, s nem kell a félreterelt állatcsoportba bemerészkedni; a császármetszés kiküszöbölte az elletés komplikációit. A kis állatok kezelése könnyebb, s annyi van belőlük, hogy manapság ők adják munkánknak több mint a felét. Amikor az állatorvosi egyetemre kerültem, egyetlen lány járt az évfolyamunkra - hatalmas újdonság volt -, ma már az állatorvos-hallgatóknak legalább az ötven százaléka leány, és ami azt illeti, remek női állatorvosok dolgoznak a szakmában. Mindezt nem tudtam negyven évvel ezelőtt, s bár azt még elképzeltem, hogy a kis, szívós Jimmy a nyomdokaimba lép, azzal a gondolattal, hogy Rosie állatorvos legyen, nem voltam képes megbarátkozni. Időnként nem egészen tisztességes fortélyokat is bevetve beszéltem rá arra, hogy ne az állatok, hanem az emberek gyógyításának szentelje az életét. Ma már ő is boldog orvos, de én, ahogy mondom, még mindig csodálkozom...
8. - Ne gondolja, hogy ennyivel megússza a dolgot, Herriot, szerintem maga tisztességtelen. - Micsoda? - Sok mindent mondtak már rám, de ezt még soha. Nagyon sértő volt, különösen egy magas, előkelő állatorvos szájából, aki fölényesen nézett le rám. - Mi a csodát akar? Hogyan mondhat ilyet? Hugo Mottram dölyfös kék szeme utálattal nézett. - Csak azért mondom, mert kénytelen vagyok ezt a következtetést levonni. Az etikátlan magatartást én egyfajta becstelenségnek tartom, és maga ebben minden kétséget kizáróan bűnös. Cselekedetének igazolására irányuló kísérletei is puszta kifogásnak tűnnek számomra. Hát ez igazán remek - gondoltam magamban -, különösen itt, Brawtonban, ahol szerettem volna élvezni értékes szabad fél napomat. Boldogan nézelődtem a Smith-féle könyvesboltban, a polcok között sétálgatva láttam meg Mottramet, és ami azt illeti, egy kis irigységgel néztem, azt kívánva, bárcsak valamennyire hasonlítanék rá. Tökéletesen megtestesítette az elképzelésemben élő vidéki állatorvost: kockás sapka, kifogástalan szabású sportos zakó, térdnadrág, harisnya és bebújós félcipő, emellett imponáló fellépés és markáns arc. Ötvenes éveiben járt, de ahogy fejét felszegve, állát előretolva lassan lépdelt a könyvek között, jó erőben lévő fiatal ember benyomását keltette. Mély lélegzetet vettem, és próbáltam nyugodtan beszélni. - Mr. Mottram, amit az imént mondott, sértő, attól tartok, bocsánatot kell kérnie: Bizonyára belátja, hogy sem nekem, sem társamnak nincs semmiféle szándékunk az ön pácienseivel; csupán a - 27 -
véletlenek szerencsétlen egybeeséséről lehetett szó. Az adott körülmények között nem tehettünk semmi mást, és ha elgondolkodna rajta... A magas férfi még jobban előretolta az állát. - Már gondolkodtam rajta, és kitartok amellett, amit mondtam. Nem óhajtok több időt fecsérelni az ügy megvitatására, s azt remélem, hogy a jövőben semmi további kapcsolatom nem lesz magával. Gyorsan megfordult és nagy léptekkel távozott a boltból, én pedig ott maradtam dúltan. Álltam és a cipőmet bámultam. Helen bármelyik percben megérkezhetett a fodrásztól, és akkor kezdődött volna vidám programunk: vásárlás, teázás; aztán mozi, végül egy késői vacsora remek beszélgetésekkel. Mindez a cimborám, Gordon Rae, a boroughbridge-i állatorvos, valamint felesége, Jean társaságában. Csupán egyszerű dolgok egymásutánja, de nekem áldott kiszakadás a kemény munkából, és egész héten alig vártuk már. Most pedig romokban hevert, tönkretették. A dolog Mottrammal néhány héttel azelőtt kezdődött. Egy bőrkiütéses spánielt vizsgáltam a rendelőnkben, amikor a tulajdonos hölgy egyszer csak azt mondta: - Egy ideig Mr. Mottram kezelte a kutyát, Scantonból. Azt mondja, hogy ekcéma, de nem javul, és én azt hiszem, hogy valami másnak kell lennie. Szeretnék egy második szakvéleményt is hallani. A hölgyre néztem. - Kár, hogy nem szólt az elején. Engedélyt kellett volna kérnem Mr. Mottramtól, még mielőtt megvizsgálom a kutyáját. - Jaj, ezt nem tudtam. - Igen, így áll a dolog, és attól tartok, most beszélnem kell vele, mielőtt bármi mást tennék. Elnézést kértem, és átmentem az irodába a telefonhoz. - Itt Mottram. - Hangja olyan volt, amilyenre emlékeztem. Mély, magabiztos, hűvös. Mint egymással szomszédos körzetben dolgozó állatorvosok, találkoztunk néhányszor, és úgy találtam, nem tudok valami közel kerülni hozzá. Arisztokratikus gőgje engem határozottan taszított. Igyekeztem azonban barátságos lenni. - Ó, üdvözlöm, Herriot vagyok Darrowbyból. Hogy van? - Remekül, Herriot. Remélem, maga is. - Na tessék, most is milyen leereszkedő modorban beszél velem. - Nos, az egyik kliense; bizonyos Mrs. Hickson van nálam a kutyájával. Úgy látom, a kutya bőrével van gond. Második szakvéleményt kér. Hangja hirtelen jegessé vált. - Megvizsgálta az állatot? Úgy gondolom, előtte velem kellett volna konzultálnia. - Sajnálom. Nem volt rá alkalmam. Mrs. Hickson csak akkor szólt, amikor a kutya már a vizsgálóasztalon feküdt. Elnézését kérem, és szeretném tudni, kaphatok-e engedélyt a vizsgálat folytatására. Hosszú csönd, majd megint a fagyos hang. - Feltételezem, hogy muszáj, hát legyen. - Lecsapta a telefont. Égett az arcom zavaromban. Mi baja volt a fickónak? Hasonló dolgok gyakran előfordultak az állatorvosi gyakorlatban. Vagy én hívtam telefonon valamelyik szomszédos körzet orvosát, vagy ők kerestek engem. A szokásos válasz mindig így hangzott: „Igen, igen, természetesen, foglalkozzon csak az állattal. Örülnék, ha megtudhatnám majd a véleményét.” Ezt követte az addigi kezelésről való tájékoztatás. Nem így Mottram, és nem állt szándékomban újra felhívni. A kutya gazdájától kell tájékozódnom a korábbi kezelésről, már amennyire ez lehetséges. Később elmeséltem a dolgot Siegfriednek. - Felfuvalkodott hólyag - morogta. - Emlékszel, amikor régen egyszer ebédelni hívtam? Azt mondta, hogy szerinte az egymás szomszédságában dolgozó állatorvosoknak korrekt viszonyban kell lenniük egymással, de nem hiszi, hogy össze is kellene járniuk. - Igen, emlékszem rá. - Rendben, én tiszteletben tartom az álláspontját, de erre az ostoba sértődésre semmi szükség. - 28 -
Néhány héttel később baljós előérzetem támadt, mert miközben óvatosan végigtapogattam egy sánta kutya hátsó lábát, a gazdája, egy kedves, idős bácsi ezt trillázta: - Apropó, ezt meg kellett volna mondanom a doktor úrnak. Mr. Mottram kezelte Scantonban, de nem látok semmi javulást, és szeretném tudni a véleményét. Görcsbe rándult a gyomrom, de nem volt más megoldás. Ismét felhívtam szomszédunkat. - Itt Mottram. - Ugyanaz az elutasító hang. Elmondtam neki a történteket, és a beleegyezését kértem. Ismét a hosszú szünet, majd megvetően: - Már megint kezdi? - Kezdem...? Hogy érti ezt? Én nem kezdek semmit, csupán az engedélyét kérem, hogy azt tehessem, amit a kliense kér. - Hát csinálja, amit olyan átkozottul akar! - És ismét a telefon ismerős, tompa kattanása a vonal másik végén. Megint a végzet baljós játékát sejtettem, amikor néhány nappal később Siegfried aggódó arccal lépett az irodába. - Ezt nem fogod elhinni, James. Mottram egyik kliense hívott. Bollandsnak hívják, és nagyon ideges volt. A lova eltörte a lábát, és nem tudta elérni Mottramet. Kétségbeesve telefonált nekem. Hívtam a scantoni rendelőt, de ő viziten volt és nekem kellett kirohannom Bollandshoz. Hátborzongató eset: rettenetes nyílt törés, a szerencsétlen állat agonizál. Nem lehetett kezelni. Semmi mást nem tudtam tenni, mint azonnal lelőni a szerencsétlent. Nem hagyhattam szenvedni. És már megint Mottram: újból próbáltam beszélni vele, de még mindig nincs ott. Segítettem Siegfriednek kitisztítani egy kutya elfekélyesedett fülét, és éppen a műtőt hoztuk rendbe, amikor legnagyobb megdöbbenésünkre Mottram jelent meg az ajtóban. Öltözéke kifogástalan volt, mint mindig, szemmel láthatóan feszítette őt a düh, de tökéletesen uralkodott magán. - Á, itt vannak mind a ketten. - Ugyanaz a fölényes hang. - Annál jobb, mert amit mondani akarok, az mindkettőjükre vonatkozik. Ez a legutóbbi kis kalandja Bollandséknál már tényleg több a soknál, Farnon. Csak azt a következtetést vonhatom le, hogy maguk hadjáratot indítottak, hogy ellopják a klienseimet. Siegfried kitört. - Hát ide figyeljen, Mottram, ez nevetséges. Mi egyáltalán nem óhajtjuk orvul megkaparintani a maga klienseit. Ami pedig Bollands lovát illeti, hasztalan próbáltam érintkezésbe lépni magával, de... Mottram felemelte a kezét. - Erről többet nem óhajtok hallani. Maga mondhat, amit akar, de én a korrekt viszonyokban hiszek. A történtek után örülök, hogy ragaszkodtam az elveimhez azzal a „menjünk el együtt vacsorázni” ostobasággal kapcsolatban. Mindkettőnk felé biccentett egyet abból a nagy magasságából és távozott. Siegfried bánatos arccal fordult felém. - Ez volt az utolsó dobása. Én minden szomszédommal jó barátságban akarok lenni, de vele bevégeztük. Most itt, a brawtoni könyvesboltban, ahogy felidéztem az eseményeket, úgy éreztem, nem volt szükségem Mottramnak erre a végső kirohanására. Ahogy ott álltam a fél napom romjai között és távolodó hátát néztem, tudtam, hogy engem illetően mossa kezeit. Társamhoz hasonlóan én is szomorúságot éreztem a történtek miatt, de száműztem a dolgot gondolataim közül, mígnem körülbelül egy hónappal később éjjel egykor csöngött a telefon az ágyam mellett. Álmosan felvettem a kagylót. A hang a vonal másik végén nagyon izgatott volt. - Itt Lumsden alorvos, Scantonból. Súlyos kólikával kezelem Mottram doktor lovát, de nem boldogulok vele. Segítségre lenne szükségem. - Hirtelen teljesen felébredtem. - Hol van Mottram? - Szabadságon Észak-Skóciában. - A fiatalember hangja remegni kezdett. - Épp akkor történik ilyesmi, amikor ő nincs itt. Imádja ezt az állatot, ez a kedvence, mindennap lovagol rajta. Én már mindent megpróbáltam, de mintha már haldokolna. Nem tudom, hogyan nézek Mr. Mottram - 29 -
szemébe, ha visszajön. - Csönd lett. - Valójában azt reméltem, hogy Mr. Farnonnal beszélhetek. Ő nagyon ért a lovakhoz, ugye? - Igen, nagyon - mondtam. A sötétben a mellkasomra raktam a kagylót és a mennyezetre néztem, amint Helen nyugtalanul megmozdult mellettem, aztán ismét beszéltem. - Hallgasson ide, Lumsden, beszélek a társammal. Ma éjjel nincs szolgálatban, meglátom majd, hogy mit mond. De megígérem, hogy legalább egyikünk kimegy segíteni magának. Elhárítottam a hálálkodását és Siegfried otthoni számát tárcsáztam. Elmeséltem neki a dolgot, és érzékeltem, ahogy kiszáll a szeméből az álom a vonal másik végén. - Jaj, istenem! Mottram! - Igen. Mi a véleményed? Egy hosszú sóhajt hallottam, azután: - Mennem kell, James. - Veled megyek. - Tényleg? Biztos vagy benne? - Természetesen. Amúgy ma én vagyok az ügyeletes, és lehet, hogy még segíteni is tudok. Scanton felé igyekezve nem beszéltünk sokat, de Siegfried mindkettőnk gondolatait kimondta. - Tudod, ez nagyon nyugtalanító. Úgy hangzik a dolog, hogy hiába megyünk, és Mottram még jobban fog bennünket szeretni, ha megtudja, hogy mi is ott voltunk, amikor elpusztult az imádott lova. A kólika nehezen kezelhető, mindig veszélyes, még ha sima lefolyású is, arra meg fogadni mernék, hogy ennél komplikációk lesznek. A Mottram-ház Scantonon kívül feküdt, és fényszóróink egy gesztenyefasort világítottak meg, amely egy hatalmas, látványos épülethez, a szép, oszlopos bejárathoz vezetett. A ház mögé hajtottunk, és ott találtuk Lumsdent, aki zseblámpájával integetve a kikövezett udvarra irányított bennünket. Ahogy megálltunk, megfordult, és gyorsan befutott egy kivilágított istállóba az udvar sarkában. Amikor követtük, megláttuk, hogy miért sietett. Ijesztő látvány volt. Összeszorult a gyomrom, Siegfried száját egy halk „ó, édes istenem” hagyta el. Egy nagy pej, lógó fejjel, merev tekintettel, habzó verejtékben fürödve botladozott a bokszban, térde rogyadozott, mindent megpróbált, hogy a földre vesse magát és hemperegjen, ami - ezt minden állatorvos tudja - bélcsavarodást és biztos halált okozhat. A fiatalember kétségbeesve csimpaszkodott a kötőfékbe, és a lovat ösztökélte, hogy járkáljon tovább a bokszban. Lumsden körülbelül tizenhatnak tűnt, de mivel okleveles állatorvos, csaknem tíz évvel kellett idősebbnek lennie ennél. Vékony termetű volt, kisfiús arca sápadtnak és elgyötörtnek látszott. - Nagyon rendes maguktól, hogy eljöttek - lihegte. - Rettenetesen sajnálom, hogy az ágyból rángattam ki magukat, de tegnap és ma, két álló napja küszködöm ezzel a kólikával, és semmit sem értem el. A ló egyre rosszabbul van, én meg alig állok már a lábamon. - Semmi baj, öregem - mondta Siegfried nyugtatóan. - James majd tartja a lovat, maga pedig elmondja, hogy mit csinált eddig. - Istint adtam hashajtásra, klorálhidrátot fájdalomcsillapításra. Kapott Largactilt, és néhány kisebb arekolininjekciót, de nem merek több arekolint adni, mert pokoli bélelzáródás van odabenn, és nem akarom megrepeszteni a belet. Ha legalább egy kicsit ürített volna, de nem jött belőle semmi, több mint negyvennyolc órája. - Sose bánja, fiam, semmi rosszat nem tett, úgyhogy amiatt ne aggódjon. - Siegfried egyik kezét az állat könyöke mögé csúsztatta, és kitapintotta a pulzusát. Aztán visszahúzta az imbolygó ló szemhéját, hogy megvizsgálja a kötőhártyát. Figyelmesen nézte egy darabig, majd megmérte az állat hőmérsékletét. - Igen... igen... - mormolta, anélkül hogy az arckifejezése megváltozott volna, majd a fiatalemberhez fordult. – Bemenne a házba, és hozna nekünk egy vödör forró vizet, szappant, törölközőt? Beöntést akarok csinálni. Ahogy Lumsden kisietett, Siegfried hirtelen megfordult. - Istenemre, nem tetszik ez nekem, James. Nyamvadt gyönge pulzus, alig érzem, téglavörös kötőhártya és negyvenfokos hőmérséklet. Nem akarom nagyon elkeseríteni fiatal barátunkat, de azt - 30 -
hiszem, vesztésre állunk. - Szeme tágra nyílt. - És megint Mottram! Nem üldözhet ennyire bennünket a balszerencse! Nem mondtam semmit, ahogy a vergődő állatba csimpaszkodtam. A gyönge pulzus különösen vészjósló tünet a lovaknál, és a többi jel is komplikált bélgyulladásra utal. Amikor a fiatalember visszajött, Siegfried felgyűrte az ingujját, és karját mélyen a végbélbe nyomta. - Igen... igen... komoly elzáródás, ahogy mondja. Halkan fütyörészett néhány pillanatig. Először is enyhítenünk kell a fájdalmát. A nyaki érbe injekciózta a nyugtatót, s közben mindvégig kedvesen beszélt a lóhoz. - Ettől majd jobban érzed magad, öregfiú. Szegény barátom. - Ezután egy nagyobb intravénás infúziót adott sokk ellen, és antibiotikumot a bélgyulladás miatt. - Most pedig kap egy jó adag folyékony paraffint, megpróbáljuk síkossá tenni azt a rengeteg valamit ott bent. - Gyorsan feltolt egy gyomorcsövet az orrlyukon keresztül a gyomorba és ott tartotta, amíg én pumpáltam be az olajat. - Izomlazítás következik. - Ismét adott egy intravénás injekciót. Mire Siegfried kitisztította és feltekerte a gyomorcsövet, a ló már sokkal vidámabbnak látszott. A kólika mérhetetlen kínokkal jár, és nekem mindig az volt az érzésem, hogy a lovak sokkal mélyebben átélik a fájdalmat, mint bármely más állat, a szenvedésük időnként elviselhetetlen látvány. Nagy megkönnyebbüléssel figyeltem, hogy a hatalmas állat megnyugszik, már nem akar állandóan összeesni, nyilvánvalóan megszabadult a kínzó gyötrelemtől. - Akkor - mondta Siegfried csöndesen - most várunk. Lumsden kérdőn nézett rá. - Tényleg? Lelkiismeret-furdalásom van, hogy nem alhatnak. Már elmúlt két óra... most már talán egyedül is elboldogulok. Társam halványan rámosolygott. - Csak lassan a testtel, fiacskám, úgy néz ki, hogy a dolog kombinált beavatkozást igényel még. Ez a ló egyelőre csak érzéstelenítve van, és nem kell mondanom, hogy az állapota nagyon súlyos. Ha nem tudjuk mozgásra bírni a beleit, attól tartok, kimúlik. Lehet, hogy mindenre szükség lesz még egyszer, a gyomorcsövet is beleértve. Mindezt végig kell csinálnunk, akárhogy fejeződik be a dolog. A fiatalember leült egy szénarakásra, és tompán meredt a csizmájára. - Jaj istenem, remélem, hogy nem úgy. Mr. Mottram utolsó szava ez volt hozzám: „Most maga fog Matchre vigyázni. - Match? - Match Box. Ez a ló neve. A főnököm nagyon ragaszkodik hozzá. - Maga szegény - mondta Siegfried -, most nagyon kínos helyzetben van. Nem hinném, hogy Mr. Mottramnek olyan könnyű lenne megmagyarázni a dolgokat. Lumsden végigsimította a haját. - Nem... nem... - Aztán ránk nézett. - Ne gondolják, nem rossz ember. Mindig rendesen bánt velem. Csak ilyen a természete. Ha néha rám néz azzal a bizonyos tekintetével, törpének érzem magam. - Ismerem azt az érzést - mondtam. Siegfried egy pillanatig a fiatalemberre nézett. - Mi a neve? Hogy szólítja az édesanyja? - Harry. - Nos, Harry, magának minden bizonnyal igaza van. Tetszik nekem a lojalitása. Lehet, hogy Mottramnek csak a modora ilyen, de úgy látszik, hogy Jamesszel mindketten épp rosszkor botlottunk bele. Egyébként tudna hozni nekünk egy kancsó kávét? Lehet, hogy hosszú lesz az éjszaka. Az éjszaka tényleg hosszúra nyúlt. Egymást váltva sétáltattuk a lovat, amikor rosszabbul lett. Siegfried megismételte az injekciókat, váltogatta a nyugtatót és izomlazítót egy óvatos adag arekolinnal kiegészítve, és öt órakor még egyszer használta a gyomorcsövet, hogy magnéziumszulfátot adjon be. A szénára roskadtunk, ásítoztunk, el-elbóbiskoltunk, s egész idő alatt arra vártunk, hogy enyhüljön az állat fájdalma, szűnjön az elesettsége, és főként, hogy meginduljon a bélmozgás. - 31 -
Ahogy néztem Match Box lecsüngő fejét, nehézkes lépteit, annak a tudata aggasztott leginkább, hogy a lovak könnyen halnak. A szarvasmarha és legtöbb más faj sokkal könnyebben túléli a bajokat, és a gazdák régi mondása, hogy a lovak nem bírnak ki sokat, nagyon is igaz. Ahogy telt az éjszaka, és szervezetem működése lelassult, optimizmusom is elhagyott. Fel voltam készülve arra, hogy a ló bármelyik pillanatban abbahagyhatja a fájdalmas körözést a bokszban, az oldalára bukik és kileheli a lelkét. Akkor mi nyomorultul visszamegyünk Darrowbyba. A boksz félmagas ajtaja fölött láttam, ahogy szép fokozatosan kihunynak a csillagok, s a keleti égbolt lassan már dereng. Hat óra táján, amikor a madarak énekelni kezdtek a gesztenyefákon, s a virradat tompa fénye belopakodott a bokszba, Siegfried felállt, és nyújtózkodott egyet. - A Föld ismét megfordult odakint, barátaim, mit tegyünk hát? Mindkettőnket várja a rendelés, ki marad Match Boxszal? Nem hagyhatjuk egyedül. Egymásra néztünk vörös szemmel, amikor a ló hirtelen felcsapta a farkát, és a padlóra potytyantott egy kis kupac ürüléket. - Ó, milyen nagyszerű látvány! - kiáltotta Siegfried, és elcsigázott arcunkon a megkönnyebbülés mosolya jelent meg. - Igy már sokkal jobban érzem magam, de azért nem kell még túlságosan elbíznunk magunkat. Egy kis bélgyulladása még mindig van, úgyhogy kap tőlem még egy antibiotikumos injekciót, mielőtt elmegyünk. Harry, azt hiszem, most már nyugodtan egyedül hagyhatjuk, úgyhogy mi megyünk a dolgunkra, de habozás nélkül hívjon bennünket, ha bármilyen probléma adódik. Kint az udvaron kezet ráztunk. A fiatalember hunyorgott a fáradtságtól, de boldognak látszott. - Nem is tudom, mit mondhatnék - motyogta. - Annyira hálás vagyok mindkettőjüknek. Kisegítettek ebből a szörnyen nehéz helyzetből, nem tudom eléggé megköszönni. - Szóra sem érdemes, fiam - rikkantotta Siegfried -, nagyon örülünk, hogy segíthettünk. Hívjon bennünket bármikor, de a következő egy-két napban ne kólikás lovak miatt, ha kérhetem. Mindnyájan nevettünk, búcsút intettünk, majd Siegfried beindította a motort, és kigördültünk az udvarról. Másnapig Lumsden nem jelentkezett, akkor azonban csöngött a telefon. - Match Box teljesen jól van. Bélműködése rendben, ropogtatja a szénát, egyszerűen csodálatos - mondta. - Köszönöm, még egyszer nagyon köszönöm! Eltelt három hét, s a munka hevében a Scanton-epizód kezdett a többi emlék közé merülni, de egy reggel Siegfried, aki éppen az előjegyzési naptárát tanulmányozta, felpillantott. - Tudod, James, én úgy gondolom, Mottram már tudomást szerezhetett a lova körüli kis közreműködésünkről. Nem várok émelyítő hálálkodásra, de talán mondhatott volna valamit. Ingerülten firkálgatott az előjegyzési könyvbe. - El tudom képzelni, hogy ez a piperkőc szarházi még erre is képtelen. - Én nem tudom, Siegfried. Lehet, hogy még mindig szabadságon van. Ezt nem tudhatjuk. - Hmm! - A társam kétkedve nézett rám. - Lehetséges. Lehet, hogy igazságtalan vagyok vele, de az áldóját, legalább megvolt az örömünk, hogy segítettünk meggyógyítani azt a remek lovat. Arca ellágyult. - Gyönyörű állat. Másnap a reggeli körutamról visszaérkezve társamat egy nyitott láda fölé hajolva találtam, amelynek a mélyéről aranyszínű üvegnyakak kandikáltak ki. - Mi ez? - kérdeztem. - Pezsgő. Egy tucat. - Kihúzott egy üveget, és megnézte a címkéjét. - Bollinger, nem akármi! - No nézz oda! Honnan jött? - Fogalmam sincs. Ma reggel hozták, amíg nem voltunk itthon, és nincs üzenet benne. De ne izgulj, biztosan nekünk küldték. Itt van: Farnon és Herriot uraknak, Skeldale House. - Remek. Azon tűnődöm... Miközben beszéltem, kopogtattak az iroda ajtaján, és Hugo Mottram lépett be. Nem szóltunk egy szót sem, csak bámultunk rá. A ládára pillantott. - No, látom megkapták a pezsgőt. Egyszerre szólaltunk meg. - 32 -
- Maga küldte? - Igen... igen... köszönetem apró jeléül. Csak tegnap éjjel érkeztem vissza a szabadságról, és... hm... Lumsden elmondta nekem, mit tettek Matchért. - Igazán nem kellett volna... nagyon örültünk... - Siegfried ez egyszer szinte dadogott. Mottram is kereste a szavakat. Magas és méltóságteljes volt, mint mindig, mindazonáltal nagyon kényelmetlenül érezte magát; mosolytalan arccal, kétségbeesve kereste a szavakat. - Ki kell... ki kell fejeznem a hálámat, ami... ami sokkal mélyebb, mint... mint ahogy azt őszintén fel tudom tárni. És kémem kell... a bocsánatukat is, uraim, az ostoba és nem menthető megjegyzéseimért, amelyek utolsó találkozásunk során hangzottak el. - Drága barátom, egy szót se többet! - kiáltott fel Siegfried. - Mi tényleg soha... Mottram felemelte a kezét. - Kérem, hagyja, hogy elmondjam... Mélységesen sajnálom és szégyellem. Miért mondtam olyan dolgokat, nem tudom... Régebben is előfordult... Úgy látszik, túlságosan... szúrós természetű vagyok. Attól félek, nem tudok változtatni rajta. Ahogy beszélt, még mindig előretolta az állát, és fölényesen nézett le ránk. Lehet, hogy ezen se tudott változtatni. De az nyilvánvalónak látszott, hogy a vallomásért nagy árat fizetett emberünk; a feszültség érezhetően nőtt a szobában. Siegfried látta - egyértelmű volt -, hogy meg kell menteni a helyzetet. Karját kedélyes, mindenkit átölelő mozdulatra tárta. - Mottram, Mottram, drága barátom. Mi ez az egész? Csak egyszerű félreértés, amit azonnal elfelejtettünk. Ne mondjon többet, kérem. Biztosíthatom, hogy Jamest és jómagamat csak az foglalkoztat, hogy az ön gyönyörű lova teljesen meggyógyuljon. A nagydarab ember arca felderült. - Gyönyörű, ugye? - Én mondom magának - szólt lágyan Siegfried -, azt kívánom, hogy bárcsak nekem is lenne egy ilyen lovam. Irigylem magát. Láthattam az egyetértés fellobbanását, ahogy a két lóbolond egymás felé fordult. Nottram bólintott. - Ó igen, annyira örülök, annyira örülök - mormolta. - El ne felejtsem, van itt valami maguknak Lumsdentól. Ő is végtelenül hálás. - Átadott Siegfriednek egy kis csomagot. A társam gyorsan kibontotta, és felkiáltott örömében. - Egy üveg malátawhisky! Jó öreg Harry! Ez a mi szerencsenapunk. Azt hiszem, meg kell ünnepelnünk Match Box gyógyulását, más dolgokkal egyetemben. Megvan hozzá minden, ami kell. - Kiemelt egy üveg pezsgőt a ládából. - Mit szól hozzá, Mottram, öreg barátom? Van még egy kis időnk ebédig. - Nagyon kedves, Farnon. Én örömmel veszem. - Nagyszerű, nagyszerű, foglaljon helyet, helyezze kényelembe magát. Hozd a poharakat, James! Perceken belül durrant a pezsgő, és mi az asztal körül ültünk. Siegfried felemelte a poharát, és megelégedéssel szemlélte gyöngyöző tartalmát. - Igyunk Match Boxra, hogy ne legyen hasfájása soha többé! Ittunk, és Mottram megköszörülte a torkát. - Hadd mondjak még egy dolgot. Nagyon sajnálom, hogy nem kerültünk kapcsolatba a munkán kívül is már régen. Azt szeretném tudni, hogy eljönnének-e vacsorára jövő pénteken?
9. Mindig nyugtalan lettem és kínosan éreztem magam, mikor Mrs. Featherstone problémás kutyája került a vizsgálóasztalomra, ez alkalommal viszont nyugalom és önbizalom töltött el. De mindig ilyen voltam, amikor deliráltam. A delírium csak egyike a Bang-kór számtalan sajátos megnyilvánulásának. Ez a fertőző betegség, amely a szarvasmarháknál vetélést idéz elő, az én korosztályomból ezrével tette tönkre a jó - 33 -
gazdákat, és állandó veszélyt jelentett az állatorvosok számára, akiknek a ki nem fejlett borjakat, a placentát és a magzatmázat el kellett távolítaniuk a beteg állatokból. Hála az égnek, a brucellózismentesítési program mára csaknem teljesen megszüntette ezt a betegséget, de az ötvenes években ilyesmiről nem is álmodhattunk, és kortársaimmal együtt szinte naponta tocsogtunk a rettenetes ragályban. Emlékszem, hogy derékig nekivetkőzve álltam a tehénistállókban - az elletőköpenyek még nem voltak elterjedve, a hosszú műanyag védőkesztyűk pedig nem is léteztek az idő tájt -, órákon át megállás nélkül dolgoztam a fertőzött tehenek között, fintorogva néztem az inas placentát és a halvány színű, üszkös méhpogácsákat, amelyek arról árulkodtak, hogy baktériumok millióival érintkezem. És ahogy fertőtlenítővel mostam magam később, mindent betöltött körülöttem az abortusz jellegzetes, csípős szaga. A fertőzés állatorvos-kollégáimnál a legkülönbözőbb következményekkel járt. Az egyik nagydarab, kövér fickó csontvázzá fogyott a máltai láztól, évekig beteg volt, másoknál bénulást okozó izületgyulladás alakult ki, néhányan pszichésen betegedtek meg. Valaki leírta az Állatorvosi Közleményekben saját betegségének egyik tünetét: egy este, amikor hazaért, arra a megállapításra jutott, hogy remek ötlet lenne megölni a feleségét. A gondolat megvalósításáig nem jutott el, de följegyezte ezt a késztetést, mint érdekes példát arra, mit okozhat a Brucella abortus az emberben. Én időnként vállon veregettem saját magamat, és megköszöntem a jóistennek, hogy ellenálltam a betegséggel szemben. Fertőtlenítőben fürödtem évekig, sohasem tapasztaltam magamon a legkisebb reakciót sem, és ahogy láttam néhány szenvedő barátomat, hálás voltam, hogy a sors engem megkímélt a megpróbáltatásoktól. És ez után az időszak után meg voltam róla győződve, hogy velem sohasem történhet meg a dolog. Ez még furcsasági rohamaim kezdete előtt volt. A családom nevezte el így azokat a sorozatos rohamokat, amelyek minden előjel nélkül törtek rám, és aztán ugyanolyan gyorsan el is múltak. Először ismétlődő, rövid lefolyású hurutos megbetegedésekre gondoltam, mivel mindig kabát nélkül dolgoztam kint a földeken, sokszor az éjszaka kellős közepén. A tünetek mindig megegyeztek: lehangoltság, aztán hidegrázás, ami ágynak döntött, ahol aztán egy órán belül 39,5 vagy 40 fok lett a lázam. Amikor ilyen magasra szökött a hőmérsékletem, remekül voltam: jól átmelegedtem, boldogság töltött el, szívből nevettem, csevegtem magammal, végül dalra fakadtam. Nem tudtam nem énekelni, annyira jól éreztem magam. Ezen gyermekeim remekül mulattak. Amikor az éneklési stádiumban voltam, mindig hallottam, hogy ott kuncognak a hálószoba ajtaja előtt, de nem bántam - nem bántam én akkor semmit. Végül azonban mégis ki kellett derítenem, hogy mi történik velem, és a Dr. Allinson által végzett vérvizsgálat, amely a Brucella abortusra nézve jócskán pozitív eredményt hozott, eloszlatott minden kételyt. Vonakodva bár, de el kellett ismernem, hogy én is csatlakoztam a társasághoz. Az a rohamom, amikor Mrs. Featherstone elhozta a kutyáját a rendelőbe, szombati napra esett. Néhány barátommal autón jöttünk haza Sunderlandből, a futballmecsről. Győzött a csapatunk, így mindnyájan nagyon jó kedvűek voltunk, nevettünk, viccelődtünk, és én nem igazán vettem észre, mikor csöndesedtem el annyira, hogy már nem én voltam a társaság tréfacsinálója. De mire hazaértem és nyomorult közérzettel, maláriás módjára rázkódva a tűz fölé görnyedtem, már tudtam, hogy készülőben van az újabb furcsasági rohamom. Helen rám pillantott, felzavart az emeletre, és már töltötte is a forró vizes palackokat. Halálos betegnek éreztem magam, nagy nehezen bemásztam az ágyba és lefeküdtem, az egyik palackot magamhoz szorítottam, a másikra a lábamat tettem, s közben olyan rettenetesen rázott a hideg, hogy az ágy remegett. Helen rám terített még egy pehelypaplant, leoltotta a villanyt, és magamra hagyott. Mindketten tudtuk, mi fog történni. A roham az ismert módon zajlott le. Nagyon hamar kezdtem jobban érezni magam - kissé átmelegedtem, vidámabb lettem -, aztán a melegség felfelé terjedt és egyre erősödött, szétáramlott minden porcikámban, mígnem kellemes bágyadtságba merültem, teljes nyugalomba jutottam, ahol minden problémám szertefoszlott és eltűnt. Úgy éreztem, hogy ez maga a paradicsom. Örökre így maradtam volna, de a melegség izzó hőséggé változott, amitől még az előbbinél is jobban éreztem magam: bágyadtságom elmúlt, maga voltam az erős, uralkodó, őrült, boldog dac és lázadás. - 34 -
Rendszerint ekkor értem arra a pontra, amikor kinyújtottam égő karomat az ágyam mellett lévő lázmérőért, melyet a hónom alá szorítottam. Igen, igen, ez az, 40 fok, pontosan, ahogy gondoltam. Elégedetten kuncogtam. Minden remek volt. Amint ott feküdtem, annyira elteltem az életörömmel, hogy hangosan beszélni kezdtem, érdekes témákat vitattam meg saját magammal, majd kirobbanó jókedvemnek valami más megnyilvánulási formát kellett találnom, s az éneklés olyan magától értetődően jött. „A kert zugában valahol minden reggel rigó dalol. Kis sárga has, fekete száj, ha rátekintsz, fütyülni muszáj.” Teljes erőmből énekeltem, a hangom soha nem szólt még ilyen zengőn és kellemesen. Kuncogás hallatszott az ajtó mögül, amit Jimmy suttogása - „újból kezdi” - és Rosie elfojtott nevetése követett. A kis csibészek ott voltak már megint, de mit érdekelt ez engem? - „Azt hiszi Anni gyerekünk: nekünk fütyül csak, pont nekünk.” A magas hangokat a feszélyezettség leghalványabb jele nélkül énekeltem ki, mit sem törődve az ajtó mögül felharsanó nevetéssel. Ismét csevegtem egyet magammal, minden megállapításommal készségesen egyetértettem, majd úgy gondoltam, előadom a Tralee rózsája című dalt John McCorrnak feldolgozásában. Vettem egy mély lélegzetet. - „Sütött a halovány hold a zöldellő hegy fölött.” ,Hahahahaaa!” A gyerekeim remekül szórakoztak odakinn. Utána hallottam, hogy csöngetnek a bejárati ajtón, majd azt, hogy valaki jön fel a lépcsőn, aztán kopogtak a hálószoba ajtaján. Jimmy dugta be a fejét a szobába. - Szia, papa. - Arca rángatózott, ahogy megpróbálta visszafojtani a nevetést. - Mrs. Featherstone van lent a kutyájával. Azt mondja, sürgős, a mamának pedig el kellett mennie pár percre. - Rendben, öregfiú. - Kidugtam a lábam az ágyból. - Azonnal lent leszek. A fiam szeme tágra nyílt. - Biztos vagy benne? - Abszolút mértékben. Mire kettőt pislantasz, lent leszek. Vezesd be a rendelőbe. Jimmy még egy utolsó meghökkent pillantást vetett rám, aztán becsukta az ajtót és lement. Ahogy vettem fel az ingemet és a nadrágomat, a vér lüktetett a fülemben, arcom lángvörösen égett. Rendesen Mrs. Featherstone nevének a puszta említésétől megrettenek. Középkorú, gazdag, erélyes asszony, éveken keresztül gyötört az ő kicsi uszkárjának, Rollónak a képzelt betegségeivel. Rollo majd kicsattant az egészségtől. Mint az uszkárok általában, szívós kis kutya volt. Álló helyzetéből hat láb magasra tudott felugrani a levegőbe, mintha rugóra járna, de vele kapcsolatban Mrs. Featherstone dühöngő hipochonderré vált. Gazdasági szempontból ideálisnak tűnhet egy gazdag kliens, aki kész fizetni kutyája teljesen fölösleges rendszeres vizsgálatáért, de én ezt egyre fárasztóbbnak éreztem. A végtelenségig győzködtem őt: „De tényleg, Mrs. Featherstone, a dolog, amit említett, teljesen normális” vagy: „Biztosíthatom, Mrs. Featherstone, hogy fölöslegesen aggódik”. Ő pedig felfújta magát és felszegte az állát. - „Azt akarja mondani, Mr. Herriot, hogy én csak álmodom ezeket a dolgokat? Hogy ne hihetek a saját szememnek? Az én szegény Rollóm szenved, és én azt várom magától, hogy tegyen ellene valamit.” Gyarló módon mindig engedtem, s adtam neki valamilyen placebót, ami nem ártott a kis állatnak, de mélységesen szégyelltem magam. El kellett ismernem, hogy megfélemlített ez az aszszony, akinek a jelenlétében teddide-teddoda alakká váltam; megengedtem neki, hogy kézlegyintéssel intézze el a szavaimat. Miért nem voltam képes szembefordulni vele? Viszont akkor egy vidám dallamot dúdoltam, miközben a nyakkendőmet kötöttem, s ahogy a vöröslő arcomon csillogó szemek visszanéztek rám a tükörből, múltbéli félénkségem teljesen érthetetlennek tűnt. Igazán vártam, hogy ismét találkozzam az asszonnyal. Leszaladtam, lekaptam egy fehér köpenyt a fogasról, végigügettem a folyosón, és ott találtam Mrs. Featherstone-t a kezelőben, az asztal mellett. A teringettét, nem csúnya nő.! Ami azt illeti, nagyon is szép. Érdekes, hogy ezt sose vettem észre azelőtt. Egyébiránt nem volt a leghalványabb kétség sem a fejemben, hogy mit kell tennem. Megragadnám, adnék neki egy nagy, cuppanós puszit, jó alaposan megszorongatnám, és az összes addigi félreértés úgy eltűnne, mint a reggeli köd a napfényben. Elindultam feléje, amikor különös dolgot észleltem. Eltűnt. Teljesen bizonyos voltam abban, hogy egy másodperccel azelőtt - 35 -
még ott állt. Elképedve pislogtam magam köré, amikor észrevettem, hogy lekuporodott az asztal mögé. Milyen nagyszerű, hogy ő is dévaj hangulatában van, és készen áll egy kis bújócskára. Egy pillanat múlva felbukkant a feje, és én vidám kiáltással üdvözöltem. - Juhéj, látom magát! - rikkantottam, de kiderült, csupán azért hajolt le, hogy felemelje a kutyáját, akit aztán az asztalra helyezett. Furcsán nézett rám. - Szabadságon volt, Mr. Herriot? Olyan élénk az arcszíne. - Nem, nem, nem, nem. Csak rendkívüli mértékben jól érzem magam. Tényleg. Én... A hölgy lebiggyesztette az ajkát, és türelmetlenül elsöpörte a mondatom további részét. - Én most igazán rettenetesen aggódom szegény Rollóért. Nevének említésére az uszkár - látszott, hogy szemtelenül jó kondícióban van - elkezdett körbeszökdécselni az asztalon, és felugrott az arcomig. - Valóban? Milyen kár! Meséljen róla! Elnyomtam egy kaján nevetést. - Nos, éppen csak elindultunk az esti sétánkra, amikor teljesen váratlanul köhögni kezdett. - Csak egyetlen köhintés? - Nem, kettő. Valahogy így: kuckuc. - Kuckuc? - Csak óriási nehézségek árán tudtam megőrizni a komolyságomat. - És aztán mi történt? - Semmi más nem történt! Ez nem elég? Egy csúnya köhögés? - Rendben, mondja meg nekem, két kuckucról van szó, vagy egy kuckucról? - Nem tudtam visszafojtani a kuncogást, önnön szellemességem levett a lábamról. - Úgy értem, Mr. Herriot, nagyon kellemetlen és nyugtalanító ez a köhögés. - Veszélyes fény villant meg a hölgy szemében. - Ó, igen. - Sztetoszkópot és hőmérőt vettem elő, és hozzáláttam a páciens alapos vizsgálatához. Természetesen mindent rendben találtam, és megesküdtem volna rá, hogy elcsíptem Rollo bocsánatkérő pillantását. A nevetés egész idő alatt fokozatosan küzdötte magát a felszín felé, míg végül hangos hahotázásban tört ki. Mrs. Featherstone felhúzott szemöldökkel meredt rám. - Miért nevet? - érdeklődött jeges hangon. A kérdést még vészjóslóbbá tette, amint hosszan ropogtatta: „miérrt?” - Tényleg, látja, olyan mulatságos! - Az asztalra dőltem és nevettem még egy kicsit. - Mulatságos? - Mrs. Featherstone arckifejezésében a rémület és a hitetlenség keveredett. Hangtalanul tátogott néhányat. - Én nem látok semmi mulatságosat egy állat szenvedésében. Lázam és eufóriám köntösébe burkolózva ujjammal megfenyegettem. - Csakhogy ez az állat nem szenved, ez az, ami olyan mulatságos. Soha nem szenved, amikor elhozza ide. - Bocsánat, nem értettem! - Így igaz, Mrs. Featherstone. Rollo összes betegségét csak maga képzelte. Rázkódott az asztal, ahogy egy újabb nevetőgörcs fogott el. - Hogyan merészel ilyet mondani? - A hölgy végigmért. - Maga sérteget, és én tényleg nem... - Hé, várjon egy kicsit! Hagyja, hogy megmagyarázzam. - Letöröltem néhány könnycseppet, és egy kis levegő után kapkodtam. - Emlékszik, amikor halálra rémült Rollónak attól a szokásától, hogy néhány lépésen át felemeli az egyik hátsó lábát, aztán újból leteszi? Mondtam magának, hogy ez semmi, csak rossz szokás, de maga ragaszkodott hozzá, hogy izületgyulladással kezeljem. - Igen, de aggódtam. - Tudom, de maga nem hitt nekem, és az állat még mindig azt csinálja. Semmi baja sincs. Sok kis testű kutya csinálja. - Igen lehetséges, de... - És még egy dolog - mondtam két nevetés között - volt olyan idő, amikor altatót rendeltetett neki a szörnyűséges rémálmai miatt. - 36 -
- Igen, pontosan így volt. Alvás közben szívszaggatóan nyüszített, és járt a lába, mintha valami borzasztó dologtól menekülne. - Csak álmodott, Mrs. Featherstone! Feltehetően szépet álmodott arról, hogy a labdája után szaladgál. Minden kutya álmodik ilyet. Megfogtam Rollo fejét. - És nézzen ide, haha! Emlékeznie kell arra, amikor váltig bizonygatta, hogy a szeme fölött nő valami. Soha nem hitte el nekem, hogy ezek a normális harmadik szemhéjak, hahaha! És látja, még mindig ott vannak, ugye látja? Ott vannak, és Rollo teljesen boldog velük, hahaha! Nagyon elragadtattam magam, odahajoltam, hogy oldalba bökjem, de visszahúzódott, és kitért az ujjam elől. Szája elé tette a kezét és csak nézett rám mereven. Szemöldöke megállapodott magasan fent a homlokán. - Maga... maga ezt nem gondolhatja komolyan! - De bizony, de bizony. Sorolhatnám vég nélkül. - Nem tudom, hogy mit is mondjak. És a tegnap esti köhögése? - Elviheti - mondtam. - És ha lesz még akár egyetlen kuckuc, hozza vissza holnap, de nem lesz. - Letöröltem patakzó arcomat, és felemeltem Rollót az asztalról. A hölgy teljesen meg volt döbbenve, amint a folyosón a kijáratig kísértem. Még mindig a szája előtt tartotta a kezét, szeme sarkából hitetlenkedő pillantást vetett rám, de továbbra sem szólt egy szót se, mintha teljesen kába lett volna. Miután kikísértem, visszafeküdtem az ágyba, és azzal a megelégedett érzéssel merültem álomba, hogy szerencsésen és könnyedén oldottam meg egy problémát. Remekül intéztem el a dolgot. Másnap reggel nem így láttam a helyzetet. Furcsasági rohamom a szokott módon alakult. Az előző este túláradó jókedve után csüggedtség, közömbösség, mélabú és - ez alkalommal rettentő lelkifurdalás következett. Ahogyan a takarót állig húzva az ágyban feküdtem, az elmúlt este emléke ijesztően zűrzavaros módon jelent meg előttem. Mindehhez elég volt néhány pillanat, miután fölébredtem. Mrs. Featherstone! Szentséges ég! Mit mondtam neki? Mit tettem? Kétségbeesve, ámde eredménytelenül próbáltam felidézni a részleteket, viszont az tagadhatatlan tény volt, hogy kinevettem, még ki is gúnyoltam, lehetséges, hogy meg is fogdostam. Tényleg megpróbáltam volna magamhoz szorítani? Vajon átöleltem egy kicsit, amikor a folyosón kísértem? Egyre csak sóhajtoztam halkan. Egy dologban bizonyos lehettem: bűnös vagyok a legszörnyűbb illetlenség vétségében, és szentül meg voltam győződve, hogy ezért még drágán megfizetek. Természetesen soha többé be nem teszi a lábát a rendelőmbe. Az egész szégyenletes történet el fog terjedni. Fel is jelenthet a Királyi Kollégiumnál. Lelki szemeim előtt már láttam a szalagcímet a Darrowby and Houlton Times hasábjain: SÚLYOS VÁD AZ ALLATORVOS ELLEN, HERRIOT A FEGYELMI BIZOTTSÁG ELŐTT! Sóhajtozás közben még jobban összekuporodtam a takaró alatt, és üres tekintettel meredtem a csésze teára, amelyet Helen tett az ágyam mellé. Furcsasági rohamaim után mindig pihentem egy napot, és azután nagyon hamar rendbe jöttem. De ezúttal a lelki sebek gyógyulásához sok idő kell majd, nem is beszélve a rettenetes következményekről. Nem bírtam tovább az önmarcangolást. Kiittam a teámat, magamra kaptam a ruhámat, és lecammogtam. - Jobban érzed magad, Jim? - kérdezte a feleségem élénken mosogatás közben. - Nemsokára teljesen rendbe jössz, ahogy máskor. Milyen különös dolog ez, a gyerekek egyébként élvezték. Ha jól tudom, tegnap remek volt a hangod. - Kuncogott egyet és a konyharuháért nyúlt. Úgy gondoltam, hogy egy kis séta a friss levegőn talán jót tesz, így hát elindultam a városba. Alig hittem a szememnek, amikor megláttam, hogy alig százméternyire Mrs. Featherstone közeledik felém. Pánikszerűen átrohantam az út másik oldalára, de a hölgy meglátott, és ő is átjött. És amint a drága tweedruhás alak határozott léptekkel lecsapott rám, tudtam, hogy nincs menekvés. „Hát akkor” - mondtam magamnak - „jöjjön, aminek jönnie kell.” „Mr. Herriot, talán érdekli, hogy a szombati ügyet átadtam az ügyvédemnek. Az ön viselkedése teljes mértékben botrányos - 37 -
volt, és én kötelességemnek érzem gondoskodni arról, hogy a védtelen nőket megóvják magától a jövőben. Kötve hiszem, hogy egy diplomás ember így viselkedhetne, mint maga, kihasználva a helyzetét, visszaélve a magába vetett bizalommal. És ami a maga hihetetlen érzéketlenségét illeti szegény kiskutyám szenvedése láttán, nos, annak még a gondolatára is elborzadok.” De egyáltalán nem így történt. Amikor Mrs. Featherstone odajött hozzám, kezét a karomra tette. - Mr. Herriot, nagy szolgálatot tett nekem tegnap este. - Hm? - Igen, olyan megértő volt. Most már tudom, hogy ostobán viselkedtem Rollót illetően. Nagyon a terhére lehettem. - Nem, nem, dehogy... - Igazán kedves, doktor úr, de tudom, hogy oktalan voltam, semmiségek miatt zavartam a legalkalmatlanabb időpontokban, és még szombat este is becsöngettem magához. - Biztosíthatom... - De ahelyett, hogy haragudott volna rám, nevetett, és olyan csodálatos volt, ahogy komikus oldaláról mutatta meg nekem a butaságomat. Annyira szégyellem magam, hogy sohasem hallgattam a doktor úrra, amikor nagyon is helyesen megpróbálta elmagyarázni nekem, hogy fölöslegesen aggódom, és remélem, meg tud bocsátani nekem. Mostantól fogva józan, okos kutyatulajdonos akarok lenni. És Rollo tényleg makkegészséges, ugye? A megkönnyebbülés hullámai öntöttek el, ahogyan az apró kutyára néztem, ragyogott a szeme, nevetett az arca, nevének hallatára csaknem arcunk magasságáig ugrott. - Hát, nem vagyok benne olyan biztos. Nem tűnik túl élénknek nekem. - Jaj, maga megint megpróbál megnevettetni engem. - A szája elé kapta a kezét ugyanazzal a zavart mozdulattal, amelyre emlékeztem, aztán incselkedő pillantást küldött felém. - Úgy érzem, a jövőben sokkal többet fogok nevetni. Harminc éve nincs furcsasági rohamom. Szép fokozatosan eltűntek az életemből. De ha eszembe jut az a szombat este Mrs. Featherstone-nal, még mindig végigfut a hideg a hátamon.
10. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy egyedül bocsátom útjára a fiút az állatorvosi munka dzsungelében. A fiatal John Crooks, akinek arca már oly ismerős volt, miután hónapokat töltött velünk egyetemi tanulmányai idején a nyári gyakorlatok során, figyelte, ahogy dolgozunk, elsajátította a gyakorlati tudnivalókat, apróbb munkákat maga is végzett - de mindig védőszárnyaink alatt -, most ott állt az íróasztalom mellett, vidáman és mosolygósan, mint mindig, de jaj, olyan fiatalon. Alig tizenhétnek látszott. Igazságtalannak tűnt, hogy védtelenül engedjük útjára. Ugyanakkor kétség nem fért hozzá, hogy Dr. John T. Crooks úr, az Állatorvosok Királyi Kollégiumának tagja áll előttem orvosi táskájával, ragyog a szeme, és alig várja, hogy indulhasson. Meg kellett hajolnom a tények előtt. Megköszörültem a torkomat. - Nos, John - mondtam, és mosolyogva néztem fel rá -, gratulálok a diplomájához. Maga végzett állatorvos, minden vizsgáját letette, és örülünk, hogy itt van. És, tudja, ez nem akármilyen alkalom. Maga a legelső alorvos, akit a Farnon & Herriot rendelő alkalmaz. Nevetett. - Tényleg? Ilyen fontos ember lettem? De amikor még diákkoromban itt töltöttem a gyakorlataimat, voltak beosztottjaik, nem? - Igen, valóban. Tristan, természetesen, de ő családtag, és sohasem tekintettük alorvosnak. És volt még egy-két ember időlegesen, de maga az első hivatalos kollégánk. - Ez remek. És ha már itt vagyok, jobban tenném, ha máris nekilátnék a munkának. - Rendben, felszereljük az autóját, és aztán belevághat. Mrs. Barrie-nél lakik, ugye? - Ahogy a fiatalember telirakta az autóját a szükséges gyógyszerekkel és eszközökkel, láttam, nagyon várja már, hogy belevethesse magát a gyakorlat előre ki nem számítható világába, de eltűnődtem, vajon mennyire aggasztja az a tény, hogy egyedül kell megállnia a helyét a rideg yorkshire-i gazdák előtt. - 38 -
Sikerül-e majd neki? Több frissen végzett nem állta ki a próbát. Amikor most ő Ford 8-asával elindult, s mögötte zörgött a bűvésztáskája, azon kaptam magam, hogy két ujjamat babonásan keresztbe tettem. Meglehetősen tyúkanyótípus vagyok, amint családom is tanúsíthatja, és egész álló nap a kezemet tördeltem. Hogyan boldogul ez a szegény fiú? Annyira sok munkánk volt, hogy nem tudtunk vele beszélni, és csak reménykedtem, hogy nem kerül kínos helyzetbe. Bár a gazdák csaknem mind jóindulatú emberek voltak, akadt közöttük egy különc, nagyon nehéz kliens. Eszembe jutott a néhány nappal azelőtti beszélgetésem Sykes őrnaggyal. Az indulatos, apró ember kiabált velem, amikor a lovát kezeltem. - Herriot, te jó isten, ember! Nem tudja ennél jobban csinálni? Nem úgy tűnik, mintha lenne a leghalványabb fogalma is arról, hogyan kell bánni ezzel az istenverte állattal! - Aztán a lovászával ordított. - Ne, ne rakd le oda azt a vödröt, te barom! Képtelenség volt a kedvére tenni, ledorongolta az embereket, úgy bánt mindenkivel, különösen az állatorvosokkal, mint a legostobább zsoldos katonával a seregben. Ami azt illeti, gyakran kaptam azon magam, hogy a hüvelykujjamat önkéntelenül egy vonalba igazítom a nadrágom oldalvarrásával, mint annak idején a Királyi Légierőnél. Késő délután volt, amikor beértem a rendelőbe, rápillantottam az előjegyzési naptárra, és a következő szavak ötlöttek a szemembe: „Sykes őrnagy, Vadűző nevű hátasló, lesántulás.” John jegyezte be, tehát most ott kell lennie. Tágra meredt a szemem a csodálkozástól. Az egyik rajongásig szeretett és értékes vadászlóról van szó, ugyanakkor a lesántulás olyan megbetegedés, amely nem sok jót jelent. Nem egy frissen végzett fiatalnak való munka. Az őrnagy elevenen meg fogja enni. Ennek utána kell néznem, s már rohantam is ki Roova Grange-be. Amikor kiszálltam az autóból, meghallottam az őrnagy agresszív hangját az istálló felől, és attól tartottam, hogy John már nyakig benne van a slamasztikában. Bekukkantottam a boksz félmagas ajtaja fölött. Egy szép pej kanca állt ott a laminitisre jellemző fájdalmas, görnyedt testhelyzetben: hátsó lábát a teste alá húzta. Szemmel láthatóan csak néhány napos csikója simult melléje. Az őrnagy csípőre tett kézzel csaknem ordított John arcába. - Hát ide figyeljen, hm... izé... hogy is híjják? Crooks, igen, ide figyeljen, az istókját, Crooks, maga aszongya, hogy ennek a kancának súlyos lesántulása van. Átkozottul magas a láza, teljesen lenyomorodott, és azt próbálja nekem bemesélni, hogy meg fog gyógyulni. Hasasan vettem, jóhiszeműen, hát mindig ezzel fog killódni? Hallottam lovakrul, amik folyton megkapják. Becsaptak, mit gondol? Ért a mesterségihöz annyira, hogy ezt meg tudja mondani nekem, he, he? Úgy tűnt, hogy a fiatalember egy cseppet sem zavartatja magát. Megnyugtató hangon beszélt. - Őrnagy úr, már megmondtam magának a baj okát. A kancájában ellés után visszamaradt a méhlepény, és méhgyulladást kapott az állat. Ennek gyakori szövődménye a lesántulás, ami az ön kancája esetében is jelentkezett. Adtam neki antibiotikum-injekciót, és a következő pár napban meg fogom ismételni, ami majd megszünteti a méhgyulladást. Az apró ember dühösen tovább akadékoskodott. - És mi van azzal az istenverte lesántulással, azzal mit akar csinálni, he, he? - Amint látta, arra is kapott injekciót. - John derűsen rámosolygott. - Ha néhány napig korpát ad neki, és a vízmedencéjébe állítja, hogy hűtse a patáját, ahogy meghagytam, hamarosan elmúlik ott is a gyulladás. - Gondolja, hogy már régebben is volt lesántulása? - Nem, nem. - Honnan a csudából tudja? - Nincsenek vonalak a patái körül, és nézzen csak ide: - felemelte a kanca egyik mellső lábát - szép homorú a talpa. Soha nem volt még laminitise. - Nem fogja megint megkapni? - Nem valószínű, hogy kiújul. - Remélem, hogy igaza van - morogta az őrnagy. - Biztos vagyok benne. Majd meglátja. Tudja, túl sokat aggódik. - 39 -
Összeborzadtam és becsuktam a szememet, amikor John kinyújtotta a kezét és bátorítóan vállon veregette az apró embert. Egy pillanatra azt hittem, az őrnagy kitör, de meglepetésemre félénk mosolyféle jelent meg arcán. - Úgy gondolja, he? - Igen. Tényleg nem kéne hagynia, hogy a dolgok ennyire felizgassák. Ez új volt az apró embernek, néhány pillanatig csak nézett fel Johnra, aztán levette a sapkáját és megvakarta a fejét. - Lehet, hogy igaza van. Lehet, hogy igaza van, fiatalember. Hehehe! Nem hittem a szemeimnek. Nevetett. John hátravetette a fejét, és ő is nevetett. Mintha két hajdani iskolatárs találkozott volna. Hirtelen ráébredtem, hogy már nem a kis John Crooks, a diákunk áll ott, hanem egy magas, jóképű, magabiztos állatorvos, akinek szépen zengő hangja tekintélyt kölcsönzött mindannak, amit csak mondott. Visszalopakodtam az autómhoz, és azzal a szilárd elhatározással mentem el: Johnért nem fogok aggódni többé. Már néhány hete nálunk dolgozott, amikor egy reggel megcsörrent a telefon. - Halló, Mr. Herriottal beszélek? - kérdezte egy vidám hang. Felismertem a kliensünket. - Igen, Mr. Gates - válaszoltam. - Miben lehetek a szolgálatára? - Semmi, hagyja csak. A fiatalembörrel szeretnék beszélni. Szokatlanul éles, mély fájdalom hasított belém. Mi volt ez? Eddig én voltam a „fiatalembör”, mindig is én voltam. A kliensek ezzel a szóval engem illettek, bár csak hat évvel voltam fiatalabb Siegfriednél. Valami félreértés lehet a dologban. - Mit mondott, kivel akar beszélni? - kérdeztem. - A fiatalembörrel. Mr. Crooksszal. Hát erről van szó. Föl sem tűnt eddig, hogy mennyire hozzászoktam ehhez a rangomhoz, s míg Johnért mentem, hogy a telefonhoz hívjam, furcsa érzések közepette szembesültem azzal a ténnyel, hogy bár még csak a harmincas éveim elején járok, nem leszek „fiatalembör” soha többé. Attól kezdve meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy egyre többen és többen igénylik a szolgálatait annak a fiatalembörnek, aki már nem én vagyok. Ez azonban csak egy rövid ideig nyomasztott, mert hatalmas dolgot kaptam cserébe. Amint John bekapcsolódott a tevékenységünkbe, életem csodamód könnyebb lett. Nagyszerű dolog, ha az embernek alorvosa van, hát még ha olyan jó, mint ő. Mindig is kedveltem őt, de amikor hajnali háromkor hívtak ellő üszőhöz, és én a másik oldalamra fordulva alhattam tovább, mivel átadhattam neki a munkát, ez az érzésem szeretetté mélyült. Johnnak megvoltak a maga elképzelései a gyógyításról, és bátran hangoztatta őket. Egyszer Siegfried mindkettőnket ott talált a műtőben. - Arról az Inductothermről olvastam. Forradalmian új gyógyító eljárás a lovak ínhúzódására. Csak a láb köré kell tekerni mindennap meghatározott időre egy elektromos fűtőszálat, és a hő meggyógyítja a húzódást. Diplomatikusan mormoltam valamit. Nekem is voltak elképzeléseim, és ami azt illeti, természetemnél fogva elleneztem mindenféle változtatást, újítást. Tudtam, hogy ez a vonásom nagyon bosszantja a társamat, ezért csöndben maradtam. John azonban jó hangosan ezt mondta: - Én is olvastam róla, de nekem nem tetszik. Siegfried tágra nyitotta a szemét. - Miért nem? - Engem kuruzslásra emlékeztet - válaszolta John. - Badarság! - nézett rá rosszallóan Siegfried. - Szerintem teljesen ésszerűen hangzik. Mellesleg rendeltem belőle, és fogadni merek, hogy nagy hasznunkra lesz. Siegfried volt a lóspecialista, úgyhogy én nem vitatkoztam, de érdekelt, hogy miként működik az eszköz, és hamarosan alkalmunk nyílt rá, hogy megtudjuk. Darrowby földbirtokosa - akit leginkább úgy emlegettek: az uraság - tőlünk csupán száz méterre, az utcánk végében lévő istállókban tartotta a lovait, és a sors akarata folytán éppen ínhúzódást jelentett be. Siegfried a kezét dörzsölte. - 40 -
- Éppen ezt vártuk. Nekem át kell mennem Whitbybe egy csődörhöz, úgyhogy rád bízom ezt az esetet, John. Meglátod, az új eljárás nagy előrelépést jelent. Éreztem, társam alig várja, hogy fiatal kollégánknak mondhassa: „Na ugye!”, de John egyheti kezelés után sem volt elragadtatva. - Már egy hete tekergetem ezt a valamit minden áldott nap a ló lába köré, és rajta tartom, amíg kell, de egy csepp különbséget se látok. Ma délután lesz még egy kezelésem, de ha még mindig nem lesz javulás, javasolni fogom, hogy térjünk vissza a hagyományos eljáráshoz. Aznap délután öt óra körül zuhogó esőben, nagy szélben érkeztem meg a rendelőhöz, és sóbálvánnyá meredtem az ülésen. Valami retteneteset pillantottam meg. Az uraság emberei valakit hoztak az utcán. John volt az. Amikor kiszálltam az autóból, akkor vitték be a házhoz, és letették a lépcső alján. Eszméletlennek látszott. - Az istenért, mi történt? - kérdeztem elakadó lélegzettel, és rémülten néztem a lépcsőre fektetett kollégámat. - A fiatalembör lecsapatta magát az árammal - mondta az egyik. - Micsoda? - Úgy biza. Átázott az esőtül, oszt mikor odament, hogy bedugja az áramba a masinát, az ujjai biztos hozzáértek az áramos fémhez. Ordétott, de nem bírta elengedni. Tovább ordétott, de én meg a ló fejit tartottam, oszt nem tudtam neki segíteni. Egy kicsit még dülöngélt, oszt a végin ráesett a ló hátsó lábára, az oszt elszakajtotta a dologtul, amit markolt, máskülönben már meghótt vóna. - Istenem! Mit csináljunk? - fordultam Helenhez, aki előjött a konyhából. - Telefonálj orvosért! - kiáltottam. - De mégse, várj egy pillanatig, kezd magához térni. A lépcsőn elnyúló John megmozdult, s ahogy félig csukott szemhéja alól felnézett ránk, istentelenül cifra káromkodás kezdett ömleni belőle. És csak mondta, csak mondta egyre tovább. Helen megdöbbenve meredt rám. - Hallod ezt? Egy ilyen kedves fiatalember...! Meg tudtam érteni, hogy ennyire megütközött a dolgon, mert John egyenes, nagyon tisztességes fiú volt, s a legtöbb állatorvossal ellentétben nem káromkodott. Most azonban bámulatos szókincsről adott számot, mivel néhány kifejezés még nekem is új volt, ami azért igazán meglepő, mert Glasgow-ban nőttem fel. Kis idő múlva a szózuhatag érthetetlen motyogássá lassult, és Siegfried, aki épp akkor tért vissza körútjáról, tiszta gint kezdett tölteni belé, ami meggyőződésem szerint ellenjavallt ilyen esetekben. Semmi kétség, hogy John az életét veszthette volna, de szerencsére a percek múlásával egyre jobban lett, míg végül fel tudott ülni a lépcsőre. Majd pedig - miután a lelkére kötöttük, hogy ne mozogjon, maradjon nyugalomban - megrázta magát, fölállt, kiegyenesedett, és ismét az ő tekintélyes magasságával fordult Siegfried felé. - Mr. Farnon - mondta méltóságteljesen - ha arra kér, hogy megint használjam azt az átkozott készüléket, benyújtom a felmondásomat. Így ért véget az Inductotherm rövid pályafutása. Néhány nappal később Sep Craggs terjedelmes alakja közeledett felém a Skeldale House folyosóján, s én egy kis gyanakvást éreztem, mint rendesen. - Hé, 'erriot - szólt parancsoló hangon -, beszédem van magával! Goromba modorát már megszoktam és eltűrtem, mert jelentős kliensünk volt: négy felnőtt fiával együtt hatalmas gazdaságot vitt. A fiaival is kegyetlenül bánt, terrorizálta őket. - Nos, Mr. Craggs, mi a baj? - kérdeztem békésen. Hatlábnyi magasságából lenézett rám, arcát egészen közel tolta az enyémhez. - Majd én megmondom magának, hogy mi a baj! Maga az én időmet pocsékolja! - Valóban? Hogyan? - Emlékszik arra a tőgygyulladás elleni porra? Azt ígérte, hogy kirakja nekem. Szentséges ég, a szulphanilamidpor. Elfelejtkeztem róla. - Nagyon sajnálom, én... - 41 -
- Elfelejtette, ugye? „Jöjjön csak be ma délután”, ezt mondta. „Az ajtó melletti dobozba lesz kitéve magának.” Rendben, bejöttem háromkor, de semmi se volt a dobozban, és senki se tudott róla. Átkozottul dühös vagyok, azt mondhatom! - Ahogy már mondtam, Mr. Craggs, rettenetesen sajnálom... - Ja, az jó, hogy sajnálja, de ezzel én nem vagyok kisegítve. Istenverte hosszú az út mitőlünk Darrowby-ba, és ott kellett hagynom a szénakaszálást. A semmiért. Elfoglalt ember vagyok, mindenki tudja, és nem engedhetem meg magamnak, hogy így elpocsékoljam az időmet. Jól lehordott, de igaza volt. Kivettem a port a gyógyszertárunkból és átnyújtottam neki. Tovább zsörtölődött. - Nem szeretném, ha ilyen még egyszer előfordulna, úgy vigyázzon. Ha megkér, hogy jöjjek ide valamiért, gondja legyen rá, hogy itt is legyen! Szótlanul bólintottam, de még nem fejezte be. - Ha valakinek valamilyen porra szüksége van, akkor az maga! - morogta. Még egy utolsó zord pillantást vetett rám, aztán elment. Vettem néhány mély lélegzetet, és buzgón reméltem, hogy azon a földdarabon többé nem fogok vétkezni. Az incidens még élénken élt bennem, amikor a következő héten vizitkörutamról visszatérve ismét a rendelőben találtam Sep Craggst, aki rám várt. Arca kiismerhetetlen volt. Aggodalom hasított belém, amikor alakja fölém tornyosult. - Azért jöttem ma reggel, hogy elvigyek egy üveg kencét, de nem volt a dobozban - dörmögte. Jaj, ne! Ne kezdődjön újra! Megőrültem? Tenyerembe vájtam a körmömet. - Annyira sajnálom... Én... Én tényleg nem emlékszem, hogy megbeszéltük volna. De a kitörés ezúttal elmaradt. A férfi szokatlanul szelíden beszélt. - Nem maga volt, hanem a fiatalembör. Szóval most szegény Johnon van a sor, most rajta verik el port. Hogyan menthetném meg ennek az embernek a dühétől? Könnyedén felnevettem. - Ó... értem... nos, Mr. Crooks remek fickó, de a memóriája nem a legjobb. - Nana, csak ne kritizálja a fiatalembört! Van annak elég dolog az eszibe azon túl is, hogy egy ilyen semmiséggel vesződjön, mint egy üveg kence. - Hogyan? - Igenis, ne kezdje szidni itt nekem! Azt nem tűröm! -. Mogorva, rosszalló pillantást vetett rám. - Amilyen sok dologra kell ügyelnie, nem várhatja tőle, hogy mindenre emlékezzen. Kinyitottam a számat, de egy hang sem jött ki rajta. Sohasem láttam Mr. Craggst mosolyogni, de kemény vonásai megenyhültek egy kissé, és szinte az álmodozás fénye csillant meg a szemében. - Istenemre, az a fiú sokat tud, sokat bizony. Sose találkoztam még ilyen nagy tudású emberrel. Mondok én magának valamit, 'erriot. Eljött megnézni az ökröt, amelyiknek gennyes volt a lába, és nem vacakolt ott kátránnyal meg sóval egy héten át, mint maga. A lábához hozzá se nyúlt. Csak annyit csinált, hogy a lapockájába beadott egy inekciót, és az ökör két nap alatt jobban lett. Hát ezzel most mihez kezd, he? - Jól mellbe vágott. Tudtam, nem hinné, ha elmondanám, hogy már én is az új Sulphadimidin injekciót alkalmazom, így aztán nem szóltam. - Mondok magának valami mást is - folytatta. - Az ökör a jobb lábára sántított, de ő a bal lapockájába inekciózott. - A gazda szeme tágra nyílt. - Mintha varázslat lett volna! - Jó... jó... - morogtam. - Akkor hozom a kenőcsöt. Kihoztam a kis üveget a gyógyszertárból és odaadtam neki. - Parancsoljon, Mr. Craggs. Sajnálom, hogy kétszer kellett fáradnia. A termetes férfi megrázta a fejét. - Ugyan, nem számít. Pár perc alatt itt vagyok. Mintha álmomban tenném, kikísértem az ajtóig, és ahogy néztem, amint ballag az utcán, egyetlen dolog járt a fejemben. Ha John meg tudta nyerni Sep Creggst, a jövője biztosítva van. - 42 -
Azt hiszem, akkor döbbentem rá igazán, hogy John valami nagy dologra született. Kezdettől fogva éreztem benne a rendkívüliség csíráját, volt valami titokzatos képessége, amellyel közel tudott kerülni a legkülönbözőbb társadalmi helyzetű emberekhez. Ezt nemcsak a megjelenésének, magabiztos fellépésének, zengő hangjának köszönhette, volt benne valami más, amit nem tudtam pontosan meghatározni, de bármi volt is az, egész lénye azt sugallta, hogy ő az „a fiatalembör, aki még sokra viszi”.
11. John szülővárosa, a pompás Székesegyházáról elhíresült Beverly ötven mérföldre fekszik Darrowbytól, s amikor a fiú fél napot dolgozott, rendszerint hazament néhány órára. A következő évben, ha ezekről a látogatásairól mesélt, egy lány neve hangzott el egyre gyakrabban. Heathernek hívták, és amikor róla beszélt, a tekintete révedező lett, arcán mennyei mosoly jelent meg. Ezek a tünetek egyre markánsabbá váltak a hónapok folyamán, míg egy napon bizalmasan tudatta, hogy eljegyezték egymást, s mindketten úgy remélik, hamarosan összeházasodnak. Barátságtalanul hideg nap volt, a havat vertem le a csizmámról a Skeldale House kapuja alatt, amikor John jelent meg az ajtóban. - Eljött Heather - mondta egy kissé izgatottan. - Az irodában van. Szeretném, ha megismerkednél vele. Én magam is vártam a találkozást. Az igazat megvallva, izgatott voltam azok után, amit hallottam róla. Megigazítottam a nyakkendőmet, igyekeztem lesimítani a hajamat, és nagy léptekkel elindultam a szoba felé. Szerencsétlenségemre egy hógombóc ragadt a sarkamra, s ahogy beléptem az ajtón, megcsúsztam a sima linóleumon és a levegőbe repültem, majd egy hatalmas nyekkenéssel háton fekvésben értem földet a szoba túlsó végén. Amikor kinyitottam a szememet és felnéztem, egy nagyon vonzó, sötét hajú lányt láttam, aki hősies erőfeszítéseket tett, hogy megőrizze a komolyságát. Hát így ismerkedtem meg Heatherrel - felnézve rá -, s azóta is felnézek rá és csodálom. Sokféleképpen jellemezhető, milyen feleséggé vált John oldalán: gyöngéd társsá egy életen át, hűséges hitvessé, vidám baráttá - mindez igaz rá, és ezenfelül három gyönyörű gyermek édesanyja lett. Ez után az első találkozás után John gyorsan haladt előre az udvarlásban, és láttam, hogy küszöbön álló házasságkötése egyre inkább betölti a gondolatait. Korábbi tünetei mind hevesebbé váltak, és bevallotta, hogy vizitkörútjai során időnként emlékezetkiesése támad, amikor meg kell állítania az autót a nyílt tájon, hogy megpróbáljon visszaemlékezni, hová és miért indult is el. Néha azon kaptam, hogy magában mosolyog, és olyankor látszott: gondolatai valamilyen rá váró csodálatos dolog körül járhatnak. Hogy mennyire csak a jövője foglalkoztatta, egy esős délutánon vált világossá. Az egyik gazdánk telefonált. - Üzenetet kaptam, hogy Mr. Crooks menyasszonya megbetegedett. Épp azelőtt ment el tőlem a doktor úr, és azt hittem, már nem érem el, de aztán láttam, hogy az autója elakadt a kapun túl, a gázlónál. - Jaj, megyek érte. - Nem, már nem kell. Lementem hozzá az autómmal, átadtam neki az üzenetet, erre kiugrott, és megkért, hogy vigyem el a darrowbyi állomásra. Elérte a vonatot és elment vele. - Az áldóját, ez aztán gyorsan ment. - Úgy biza, istenemre, nem fecsérelte az idejét. - És most hol van az autó? - Még mindig elakadva a vízben. - Rendben. Köszönöm, hogy értesített. Majd kimegyünk érte Mr. Farnonnal és visszahozzuk. A látvány, mely bennünket fogadott, amint Siegfrieddel odaértünk a gázlóhoz, egyik legélénkebb emlékem abból az időből, amikor John velünk dolgozott. A dombok között kanyargó keskeny makadámutat egy hegyi patak keresztezte, és John kis Ford 8-asa ott állt a tengelyig érő víz- 43 -
ben. Látszottak a hirtelen távozás jelei: a vezetőülés melletti ajtó tárva-nyitva maradt, az ablaktörlő még működött, lustán surrogott az üvegen. John egy másodpercig sem halogatta az indulást. Szerencsére Heather betegsége nem bizonyult súlyosnak, és állatorvosi rendelőnk mozgalmas élete folyt tovább. John kivette a részét a munkából: zajlott a szokásos borjaztatás, csikó- és bárányelletés, a lovak herélése, s ő naponta bizonyította rátermettségét. A fiatal pár egy szép májusi napon kelt egybe. Abba a házba költöztek, ahol Siegfried lakott. Heather tanár volt, és Siegfried két gyermekét tanította mindaddig, amíg John nálunk dolgozott. Elkerülhetetlenül elérkezett az a nagy megrázkódtatást hozó nap, amelyen John úgy döntött, önállóan dolgozik tovább. Elköltözött Beverleybe, hogy kiépítse saját praxisát, s nekem nem csupán a kitűnő alorvos, de a barát is hiányzott. Csak tíz évvel voltam idősebb Johnnál, ami nem jelentett túl nagy korkülönbséget ahhoz, hogy érdeklődési körünk hasonló legyen. Úgy látom, hogy amint teltek az évek, és rendelőnkben egymást váltották az újabb meg újabb „fiatalembörök”, én a következő stádiumokat jártam végig: öregedő kolléga, idős főnök, majd végül fura vén csont, de az első néhány alorvossal közös volt a világunk, és Johnnal még nagyon sokat mulattunk, tréfálkoztunk. A Skeldale House mindig is hangos volt a nevetéstől, amihez John sajátos, friss humora járult. Akárcsak mindannyiunkat, őt is érték kudarcok és csapások, amelyekről bámulatos arcjáték kíséretében számolt be nekünk. Érzékeny lelkület jellemezte, de erős egyéniségének ellenére sem munkált benne egy csöpp hiúság sem. Emlékezetemben John leginkább tipikus, szinte régi vágású angolként él, aki szenvedélyesen szereti a krikettet, megingathatatlanul hisz a hagyományos értékekben, kedveli és tiszteli azt a gyönyörű vidéket, ahol együtt dolgoztunk. Miután elment Beverleybe, és saját rendelőjében kezdett dolgozni, ő is meg én is belemerültünk mozgalmas életünk eseményeibe, így elkerülhetetlenül egyre ritkábban láttuk egymást. Természetesen adódtak különleges alkalmak. Helent és engem ért a megtiszteltetés, hogy Anette-nek, Crooksék elsőszülöttjének a keresztszülei lehettünk, aztán jött az örömhír a kis James, majd Elizabeth megérkezéséről. Néha sikerült Heatherrel és Johnnal Scarboroughban találkoznunk, állatorvosi összejöveteleken összefutottam Johnnal, de az a régi fejezet lezárult. Mivel azonban meg voltam győződve arról, hogy John sokra viszi, éveken át figyelemmel kísértem pályafutását, és tapasztalhattam, hogy rendelője nagyon gyorsan fejlődött, míg végül több alorvost is alkalmazott. Egyre inkább elismerték vezetési és szervezői képességeit; bevonták a szakma fejlesztésébe, irányításába. Jóslatom bevált: John pályája csupán azért nem ívelt magasabbra, mert elérte tetőpontját. Harminc évvel azután, hogy elhagyta Darrowbyt, 1983-ban megválasztották a Brit Állatorvosok Szövetségének elnökévé. Meghatott, hogy oly sok idő múltán is régi főnökére gondolt; és megkért, hogy beiktatásán én tartsam a megnyitóbeszédet. - A darrowbyi évek jelentették a legboldogabb időszakot az életünkben, nekem is, meg Heathernek is. Azt szeretném, hogy te mondd el a bevezetőt - kérte tőlem. Így is lett. Elérkezett a nagy nap, és én ott ültem a lancesteri egyetem tanácstermében a világ minden tájáról érkezett sok száz állatorvos között. Ott voltak mind a szakma kiválóságai - csupa nagy név -, de ahogy beszédem után felnéztem az emelvényen helyet foglaló tekintélyes társaságra, rettenetesen megörültem, mert közülük a legtekintélyesebb a középütt ü1ő darrowbyi fiatalembör volt. A beszédem után folyt tovább a ceremónia, és ott magaslott John alakja, amint az elnöki tisztség jelképeit megkapja. A szövetség titkára segítette rá a zöld moaréselyemmel szegett fekete talárt, majd az előző évi elnök tette a nyakába a díszes láncot. Ahogy néztem őt, míg a láncot hátulról bekapcsolták, az egész azt juttatta eszembe hirtelen, amikor az ember beöltözik az elletőköpenybe, a gazda pedig hátul megköti a pántokat. Úgy látszik, Johnnak is ugyanilyen érzése támadt, mert a legünnepélyesebb pillanatban megszólalt: - Kaphatnék egy vödör forró vizet, szappant és törülközőt, kérem? - A publikumból kitört a nevetés, sokan mondtuk ki ezerszer is ezeket a szavakat. Végül, teljes díszben a közönség felé fordult. Látszott, hogy testesebb, mint a darrowbyi időkben, a haja ezüst, de személye még mindig mélységesen lenyűgöző volt. A terem első sora felé néztem, ahol büszkén figyelt Heather és az egész család. James térdén ült a kis Emily, az első uno- 44 -
ka. Az évek elszálltak. Igen, John nem az a fiatalembör többé, de híres és boldog. Beszédemben megpróbáltam érzékeltetni Johnnak azt a páratlan képességét, ahogyan hatni tudott az emberekre, s a megfelelő megfogalmazást keresve egy ismert sörreklámot idéztem, mondván: ó úgy érint meg, ahogy senki más. Ahogy ott ültem és néztem az emelvényen folyó ceremóniát, megjelent előttem a dombok között futó, elhagyatott útnak a látványa, meg a vízben rekedt autóé, amelynek ajtaja kinyitva lógott, ablaktörlője pedig járt az üvegen: sirr-surr, sirr-surr. Arra gondoltam, hogy itt lehet a megoldás kulcsa. Talán ez a kép emlékeztet John jellemének arra a két vonására, amely a szakma csúcsára segítette őt: a felesége iránti mély tiszteletre és odaadásra, illetve a villámgyors döntés képességére.
12. - Asszonygyilkos ház ez, Mr. Herriot. Egy gazdát pillantottam meg odakint, ő pedig Helent nézte, aki a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőt súrolta. Szavai éles késként hasítottak belém. Azt mondta ki nyíltan, ami már régóta motoszkált a fejemben. - Igen - mondta ismét - ez egy nagy, régi ház, de asszonygyilkos. Ekkor határoztam el, hogy valamilyen úton-módon el kell vinnem Helent a Skeldale Houseból. Szerettük ezt a régi épületet, de rengeteg hátránya jelentkezett egy szerény jövedelmű fiatal pár számára. Elbűvölő és bájos fészek volt, ahol a vidámság uralkodott, de túlságosan nagynak és hideg időben valóságos jégveremnek bizonyult. Felnéztem a repkénnyel befuttatott homlokzaton nyíló nagy hálószobaablakokra, majd még egy emelettel följebb, ahol abban a pár helyiségben laktunk házasságunk elején. Volt még egy emelet, ha a padlástér apró szobáit is számítjuk, falán zsinórra járó harang függött, amellyel a századelőn a cselédlányt szólították a földszintre. Az öreg orvos, aki előttünk lakott a Skeldale House-ban, hatfős személyzetet, köztük egy állandó házvezetőnőt tartott, Helennek viszont az egész ház fenntartásában csak átmenetileg nyújtottak segítséget az egymást váltó alkalmazottak, akiknek többsége nagyon hamar megelégelte a kemény munkát és az épület hihetetlen kényelmetlenségét. Mielőtt bementem volna, ismét odapillantottam feleségemre, aki egyre csak súrolt. Kész őrület, már a nyelvemen volt: „Kérlek, hagyd abba!”. De mégse mondtam ki. Értelmetlen lett volna. Sokszor próbáltam már megállítani, de csak az időmet vesztegettem. Ilyennek született. Alapvető fontosságúnak érezte a háztartás dolgait, egyszerűen képtelen volt kényelmesen leülni és beletörődni a kudarcba. Az életét tette föl arra, hogy a házat kívül-belül tisztán és rendben tartsa. Ez nyugtalanított és elkeserített. Egy gyönyörű, értelmes, melegszívű lányt vettem feleségül, de teljes szívemből kívántam, bárcsak lenne kíméletesebb magához és pihenne többet. Amikor öszszeházasodtunk, próbáltam könyörgéssel, időnként pedig dühös jelenetekkel - ami nekem nem igazán ment - rávenni, hogy változtasson, de mintha csak a falnak beszéltem volna: kíméletlenül törte magát tovább. És ott volt a főzés is. Nem ismertem senkit, aki ilyen remekül főzött volna, s mint ínyenc, tudatában voltam a szerencsémnek, de szenvedélyesen vágytam arra, hogy Helen kevesebb időt töltsön a tűzhely mellett. Mikor azonban hiábavalónak bizonyult minden könyörgésem, azzal nyugtattam magam, hogy énekel, amikor a porszívójával és a portörlővel járja a házat. Abban a percben is épp halkan dúdolt valamit, miközben azt az átkozott lépcsőt súrolta. Még ma is, ötven év elmúltával, amikor az a legnagyobb, páratlan megtiszteltetés ért bennünket, hogy aranylakodalmunk fényképei megjelentek a Darrowby and Houlton Timesban, ő még mindig énekel, ahogy szorgosan tesz-vesz egy másik, szerencsére sokkal kisebb házban. Már régen világossá vált számomra, hogy így boldog. A bejárati ajtó mögött nyíló, kőpadlós folyosón mentem végig, ahová nyáron beömlött a napfény, de azon a hideg tavaszi napon benn éppen olyan fogvacogtatóan hűvös volt, mint odakinn az utcán; elhagytam az ebédlőt és a nappalit, aztán balra fordultam a gyógyszertárhoz, utána jobbra és ismét balra, majd a folyosó következő szakaszán elhaladtam a rendelő és a reggeliző mellett, végül a konyhához és a mosogatókonyhához értem, amelyek a ház hátuljához épített hosszú toldalék- 45 -
ban foglaltak helyet. Úgy éreztem, majdnem ötven métert kellett legyalogolnom, hát ki tehetett Tristannak szemrehányást, amikor a régi szép időkben biciklivel járt a bejárati ajtóhoz? Útközben szembetalálkoztam a kicsi Rosie-val is, aki - akárcsak egykor Jimmy - vastag hosszúnadrágban, magas szárú cipőben dobogott a kőpadlón. Néha azon csodálkoztam, hogy tudtuk felnevelni őket ebben az irgalmatlan hidegben, és hálát adtam az égnek, hogy nem köhögtek és tüsszögtek többet, mint más gyerek. A legfőbb áldozat Helen volt, akit szörnyű fagydaganatok gyötörtek a bokája körül. Másnap reggel, alighogy felébredtem, ismét eszembe villant a nagy elhatározás. El kell mennünk innen. A Skeldale House jó lesz rendelőnek, de lakásnak valami kisebbet kell találnunk. Egyfajta megszállottság kezdete volt ez, aznap másra se tudtam gondolni attól fogva, hogy kiugrottam az ágyból. Megpróbáltam kinézni - de hiába - a fagyos ablakon, aztán gyorsan felöltöztem a jeges leheletű szobában. Kitártam a hálószoba ajtaját, és teljes vágtában kezdtem a reggeli teendőket. Kettesével szedtem a lépcsőt lefelé, végigszáguldottam a jéghideg folyosón - az volt a megoldás kulcsa, hogy megállás nélkül fusson az ember - a konyhába, ahol feltettem a teafőzőt. Szélsebesen vissza az ebédlőbe, ahol az az átkozott szeneskályha kialudt megint. Ez volt az egyetlen hőforrás az egész házban, de nem értem rá újra begyújtani. Vissza a hosszú leágazáson a konyhába, elkészítettem a teát, és felvittem egy bögrével Helennek. Aztán leheltem a kezemet és ugráltam körbe, nehogy megfagyjak. Begyújtottam a konyhában. Soha nem jeleskedtem igazán a tűzgyújtásban - nem úgy, mint Helen, aki pillanatok alatt varázsolt lobogó lángnyelveket -, s mire a család lejött, ott pislákolt a göthös lángocska a széndarabok között. A reggeli nem volt vidám mulatság. Az egyetlen spirálból álló kis hősugárzó vívta eleve vesztett csatáját a hideg ellen, mi pedig fogunk vacogását próbáltuk korlátok közé szorítani. Reggeli közben végig csöndben maradtam, gondolataimat teljesen lekötötte vad elszántságom, s egyre csak az előző karácsonyi ünnepek jártak az eszemben. Visszaemlékeztem, hogyan kuporogtunk a tűz körül a tágas nappaliban, míg a hátunk lefagyott, a karácsonyi díszek pedig himbálóztak a különféle irányokból érkező léghuzatban. Ugyanezek jártak a fejemben, amikor becsöngettem Mrs. Dryden ikerházi lakásába Darrowby külvárosában. A macskája fülét kezeltem nagyon csúnya rühességgel. - Gyere, Kormos - mondtam, és feltettem az asztalra. - Ma sokkal jobb színben vagy. Gazdája mosolygott. - Úgy bizony. Már nem rázza a fejét és nem vakarózik. Szinte az őrület határán volt, mielőtt a doktor úr kitisztította a fülét. Kicsit még kitamponoztam, aztán belecsöpögtettem egy kis folyadékot a fülekbe, a fekete macska pedig boldogan dorombolt. - Igen. Már nincs szüksége rám. Még néhány napig adja neki a cseppeket este meg reggel, és rendbe fog jönni. Átmentem a konyhai csaphoz, hogy megmossam a kezem, és az ablakon át megláttam a takaros kertet. - Nagyon szép kis ház, Mrs. Dryden. - Igen, az, Mr. Herriot, de nemsokára itt hagyom. - Tényleg, de miért? - Szükségem van a pénzre. Csak ez az oka. Amikor Robert meghalt, nem sokat hagyott rám. Ebben nem kételkedtem, mivel ismertem Mrs. Dryden körülményeit. Nyugdíjas gazda özvegye volt, s tudtam, férjével milyen küzdelmet kellett vívniuk, hogy megéljenek a kis gazdaságukból. Visszaemlékeztem a Bob Drydennel együtt végigcsinált kemény munkáinkra ott fönt a hegyen, a nehéz borjú- és bárányelletésekre, meg arra a szörnyűséges tavaszra, amikor rengeteg borjuk pusztult el hasmenésben. Nagyszerű ember volt, barátként emlékeztem rá. - De akkor hol fog lakni? - A nővéremmel Houltonban. Jó lesz nekem ott, de nagyon fogom sajnálni, hogy meg kell válnom ettől a szép kis háztól. Annyira örültünk Roberttel, hogy meg tudtuk venni, amikor nyugdíjba ment. Azt remélem, hogy kapok érte kétezer fontot, az nagy áldás lesz öreg napjaimra. - 46 -
Káprázatos ötletem támadt. Ez a nekünk való ház. Tökéletes! Nem kételkedtem, hogy kapok jelzálogkölcsönt a vételhez. - Eladná nekem? - kérdeztem mohón. Nevetett. - Eladnám, ha tehetném, Mr. Herriot, de már mindent elrendeztünk. Szerdán árverezik a Droversnél. A szívem vadul verni kezdett. - Én is ott leszek, és licitálni fogok, Mrs. Dryden. Elhatároztam, hogy ezt a házat megszerzem, és ahogy körülnéztem a konyhában, úgy éreztem, az összes gondom meg fog oldódni. Ekkora szerencsét! Szinte láttam Helent az ablak előtt, amint kinéz a parányi kertbe, melynek folytatása a zöldellő mező, majd távolabbra, a folyó túlpartján a fák közül kibukkanó templomtorony felé tekint. De jó, hogy minden olyan közel van egymáshoz! A nappali falában ott a tálalóablak - vége az étellel megtett ötvenméteres gyalogtúráknak. A folyosó rövid, a három hálószobához lépcső vezet, minden szinte karnyújtásnyira. Nagyon tetszett az egész. Akkortájt ami kicsi volt, az szép volt az én szememben. Semmi más nem érdekelt. Találkoztam az építőtársaság emberével, a dolognak nem látták akadályát. Megadják a jelzálogkölcsönt. Az a ház ma valószínűleg ötven-hatvanezer fontba kerülne, de az ötvenes évek elején kétezer körül volt az ára. Nem tudtam hová lenni örömömben egészen szerdáig, amikor Helennel megjelentünk az árverésen a Droversnél. A terem megtelt, s amikor Helennel leültünk, klienseink közül az egyik gazda oldalba bökött. - Ott az öreg Seth Bootland - suttogta. - A fia most nősült, neki akarja a házat. Úgy hiszem, meg is fogja szerezni. Teli van gubával, de nagyon kemény üzletember. Odanéztem a gazdag gabonakereskedőre. Megjelenése hatásos volt: pirospozsgás arc, horgas orr, teveszőr kabát; arcáról rendíthetetlen önbizalom sugárzott. Rossz érzésem támadt, de aztán visszatért a szilárd elhatározás. Én fogom megvenni azt a házat. A licit ezerötszáznál kezdődött, és gyorsan emelkedett - gyorsabban, mint ahogy számítottam - az általam elgondolt legmagasabb összegig, kétezerig. Bootland kétezer-egyszázat ígért. Szemmel láthatóan megszokta már az efféle dolgokat, csak a mutatóujját emelte fel unottan. Én buzgón böködtem a levegőt, hogy rátegyek még százat - egészen bizonyos voltam benne, hogy a jelzálogkölcsönömet meg lehet egy kicsivel toldani -, de Bootland ismét tett egy mozdulatot az ujjával, s megint én következtem. Hamarosan ketten maradtunk. A többi licitáló kiesett, és én kegyetlenül kiszolgáltatottnak éreztem magam. A licit most ötvenesével nőtt, és ahogy az ár egyre jobban megközelítette a háromezret, a szívem kalimpálni kezdett, és az izgalomtól izzadt a tenyerem. Helen a térdemet szorongatta, és minden egyes újabb licitnél kétségbeesetten suttogta: „Ne, Jim, ne! Nincs pénzünk!” De engem valami őrületféle kerített hatalmába. A pénz nem számított. Egyetlen kép lebegett a szemem előtt: Helen, amint abban a kedves kis házban, takaros konyhájának ablakából kinéz a kertjére. Ez a látomás nem akart tovatűnni, s én makacsul folytattam tovább. Amikor az ár háromezer fölé emelkedett, a hallgatóság a zsúfolt teremben minden új licitnél izgatott „óó”-kat hallatott. Kezdtem huszonöt fontonként emelni. - Mr. Bootland háromezer-kétszázhuszonötöt ajánl. - Kiszáradt a szám, ahogy a kikiáltó kérdőn rám pillantott. Helen szorítása a térdemen olyan volt, mintha satuba fogtak volna. Rázta a térdemet, s közben könyörgött. - Ne, Jim, nee! Felemeltem a kezem. - És ötven. Köszönöm. - Bottlandre nézett. - És hetvenöt. A kikiáltó és a közönség szeme rám szegeződött. Mintha csak álmodnék, felemeltem a kezem. - Háromezer-háromszáz fontnál tartunk. - Bottland intett az ujjával. - És huszonöt. - 47 -
A vibráló csöndben ismét felém irányult minden tekintet. Teljesen erőtlennek, bágyadtnak és kimerültnek éreztem magam. Remegtem és csak halványan érzékeltem, hogy Helen majdnem sírva, ököllel veri a lábamat. - Hagyd abba! Kérlek, hagyd abba! - Azt hittem, kitör belőle a zokogás. Nemet intettem a kikiáltónak és ezzel bevégeztetett. Izgatott moraj futott végig a termen, de én ültem tovább a székbe roskadva, s csak homályosan láttam, hogy Bootland odamegy a kikiáltóhoz és beszélni kezd vele, Helen pedig nagyon csöndesen ül mellettem. Végül felálltam és ránéztem. - Szentséges ég, Jim, falfehér vagy! - mondta elakadó lélegzettel. Némán bólintottam. Éreztem, hogy kifutott arcomból a vér. Kifelé menet Mr. Bootland dühös pillantást vetett rám. Miattam kellett ezerháromszázhuszonöt fonttal - mai áron körülbelül harmincezerrel - többet fizetnie, mint amennyit a ház feltehetőleg ért. Természetesen nem lettem a kedvence. De nem törődtem vele. Csak a siralmas kudarc foglalkoztatott. A boldog látomás, hogy Helen áll az ablakban és nézi az előtte elterülő mezőket, darabokra tört, én pedig megint ott tartottam, ahol annak előtte. Semmit sem értem el. Kint a piactéren megálltam egy pillanatra, belélegeztem a hűvös levegőt. Aztán belekaroltam Helenbe, s indultam volna tovább, amikor valaki megérintette a vállamat. Mrs. Dryden kedves arcát pillantottam meg. Mosolygott rám. - Hát, Mr. Herriot, nagyon sajnálom, hogy nem kapta meg a házat, de nagyon sokat tett értem. El sem tudja képzelni, milyen sokat. Hála magának, azt a ráadást, amihez hozzájutottam, félre tudom tenni. Higgye el, nekem ez rengeteget számít. Nem tudom elégszer megköszönni magának. Ezzel elment. Néztem vékony, hajlott alakját, fehér haját. A jó öreg Bob Dryden felesége volt, és Bob most örülne. Mégiscsak csináltam valamit.
13. Levettem a Hudson-műszer spirálját a tehén emlőjéről, és vastag sugárban fejtem a tejet. - Csodálatos, bámulatos - suttogta Mr. Dowson áhítattal. - Én nem tudom, hogyan csinálja, de megmentett megint. Maga nagyszerű ember, Mr. Herriot. Még mindig sok emlőműtétet végeztünk, mert a fejőgépek nem voltak elterjedve, a gazdák kérges keze pedig gyakran megsértette a tőgybimbót, ami elzáródást okozott. A beavatkozás nem örvendett különösebb népszerűségnek az állatorvosok körében, mert jó esélyt kínált a tehén számára, hogy az orvos fejét lerúgja, miközben leguggol a tőgy mellé, de tagadhatatlanul kellemes érzést jelentett, amikor sikerült visszahozni a hasznavehetetlen emlőt az életbe. A tehén sokat veszített az értékéből, ha „háromcsöcsös” lett. Bármilyen hasznot hozott is a műtét a gazdáknak, ritkaságszámba ment az olyan buzgó hálálkodás, mint Mr. Dowsoné. De ő mindig ilyen volt. Csak úgy szórta rám a dicséretet, s bár tudtam, hogy az évek folyamán nem minden esetem végződött nála diadallal, ő mégis annak festette le valamennyit. Ha valami balul ütött ki, mélyen hallgatott róla. Hozzáállása szöges ellentétben állt a gazdálkodók többségének a viselkedésével. Másutt nem számított, milyen briliáns gyógyító tettet vittünk véghez, aligha jött szóba a dolog. Siegfried elmélete szerint a gazdák azért nem emlegették szívesen a sikeres gyógyítást, nehogy megtoldjuk a számlát, és ebben lehetett valami, mert sohasem mulasztották el, hogy kudarcainkról tájékoztassanak bennünket. Az efféle megjegyzések: „Hé, az állat, amit kezelt, nem lett már a régi”, gyakran hangzottak el zavarba ejtő hangerővel a zsúfolt piactéren. Akárhogy is legyen, Mr. Dowson hozzáállása gyógyírt jelentett a lelkemnek. Ott állt és nézett, amint visszahelyeztem a műszert alkoholos üvegébe; kicsi, barna arcán jóindulatú mosoly jelent meg. Levette a sapkáját, és hátrasimította homlokába hulló ősz haját. - Én nem is tudom. A maga tudománya végtelen. Épp az a tehenem jutott az eszembe, amelyiknek magnéziumhiánya volt. Úgy feküdt ott, mintha meghótt volna - biztos voltam, hogy már nem lélegzik -, de maga berakott egy fiolát a vénájába, aztán az órájára nézett. „Mr. Dowson” aszonta -, „ez az állat a lábára fog állni pontosan tizenkét és fél perc múlva.” - 48 -
- Ezt mondtam? - Akár hiszi, akár nem, pontosan ezt mondta, és ahogy a mutatók az óráján tizenkét és fél perchez értek, az a tehén felugrott és elsétált. - Jóságos ég! Tényleg? - Hát persze, és mondok én magának még valamit, attól kezdve szépen fejlődött. - Ez tényleg nagyszerű. - Ugyanolyan zavarba jöttem, mint Mr. Dowson dicshimnuszai hallatán mindig. Sose tudtam visszaemlékezni azokra a mágikus dolgokra, amelyeket műveltem, de akkor is nagyon kellemesen hangoztak. Tényleg olyan briliáns lettem volna, vagy csak kitalálta az egészet? Szokott fordulata - „akár hiszi, akár nem” - azt sugallta, hogy neki magának is lehettek kételyei, de ez mit sem változtatott a tényen, hogy előadásmódja mindig teljes meggyőződést és határozottságot tükrözött. A gazdaságnak a környéke is idilli volt, és amint az autómhoz ballagtam a körülöttem örvénylő, nyári illatokat hozó könnyű szélben, visszanéztem a napfényben szikrázó folyóig ereszkedő, bakhátakkal és barázdákkal szabdalt zöld domboldalban álló kis tanyaházra. Mint mindig, most is kipirult arccal hajtottam el, s Mr. Dowson addig integetett nekem, amíg az autóm el nem tűnt a szeme elől. Egy hét sem telt el, és én - ezúttal egy borjas üszőnél - újra ott voltam. Mr. Dowson nyugtalankodott a túlhordás miatt, de az ellés simán lezajlott, és rövid idő elteltével egy nagy bikaborjú szuszogott és horkantgatott az istállóban a szalma között. - Ez rendben ment - mondtam. - Az ilyen nagy borjak gyakran késnek egy kicsit. Meleg helyzet volt, de minden jól alakult. - Hát igen, igen. Fölöslegesen izgultam. A doktor úr megmondta nekem több mint egy hónappal ezelőtt, hogy ez az üsző pontosan öt napot fog késni, és igaza lett, mint mindig. - Tényleg ezt mondtam? Nem értem, hogyan tudhattam... Széttárta a kezét. - Szó szerint ezt mondta nekem. Én csak emlékszem rá. Ahogy kijöttünk az istállóból, Mr. Dowson megállt, hogy megsimogassa a ház oldalában vidáman legelésző kicsiny pónit. - Emlékszik erre a kis jószágra? Emlékszik, milyen rettentő szorulása volt? - Persze, hogyne. Most remekül néz ki. - Jól bizony, pedig istenuccse, nagyon beteg volt. Nem sok híja maradt, hogy megdögöljön nekem. Teljesen megszorult, nyögött fájdalmában. Mindenféle orvosságot adtam neki, hátha meg tudom mozgatni a beleit, de egyik se segített. Nem jött ki belőle semmi két egész álló napon keresztül. Aztán jött a doktor úr, és én sose fogom elfelejteni, amit csinált. - Mit csináltam? - Én mondom magának, olyat, hogy az csuda. Jött reggel, adott neki két injekciót, és azt mondta nekem: „Mr. Dowson, az állat belei ma délután két órakor működni fognak.” - Ezt mondtam? - Ezt mind, aztán meg azt: „Először pontosan egy maroknyit fog üríteni, ennyit ni.” - Marokra fogta a kezét, hogy illusztrálja. - És épp kettőkor pontosan annyit pottyantott. Se többet, se kevesebbet. - A mindenit! - Bizony, aztán azt mondta: „Fél háromkor annyit fog üríteni, amennyi arra a kislapátra fér.” - Mr. Dowson buzgón átsietett a házhoz, és a szenespince mellől elhozta a kislapátot. Odanyújtotta nekem. - Ez az a lapát. Az órám szerint percre pontosan ürített, és ippeg annyit, amennyit maga mondott. Megmértem. - Nem létezik! Biztos benne? - Akár hiszi, akár nem. Aztán azt mondta: „Három órakor rendesen ki fog ürülni”, és így is történt. Néztem az órámat, amikor felcsapta a farkát, és megszabadult mindentől, ami kínozta. És azóta kutya baja. - Ez nagyon szépen hangzik, Mr. Dowson. Igazán örülök neki. - 49 -
Megráztam a fejem, hogy eloszlassam a körülöttem gomolygó káprázat ködét. Én átlagos képességű állatorvos vagyok, aki keményen, lelkiismeretesen dolgozik, semmi több, és megingat, ha géniusznak kiáltanak ki, de Mr. Dowsont most is olyan volt hallgatnom, mintha hájjal kenegetnék annyiszor megsebzett lelkemet. Be kell vallanom, hogy élveztem, és nem tiltakoztam, amikor folytatta. - Ha már itt van, vessen egy pillantást erre a disznóra. - Megragadta a karom és egy melléképületbe vezetett. - Ez az - mondta, s az ólba hajolva egy szép nagy kocára mutatott. Az állat a szalmán feküdt, mellette egy kocaalja kismalac szopott mohón. - Ez az, amelyiknek az az utálatos nagy dagadás volt a lábán. Teljesen lesántult, egészen odavoltam miatta. A doktor úr adott neki egy injekciót, hagyott itt nekem kenőcsöt, hogy kenjem a dagadásra, és másnap reggelre elmúlt! - Úgy érti... egyik napról a másikra eltűnt? Teljesen? - Ahogy mondja, én se nem tréfálok, se nem viccelek. Elmúlt! - Hát... ez egészen meglepő. - De nem nekem, Mr. Herriot, nekem aztán nem. Minden jól sül el, amit nálam csinál. Nem is tudom, mihez kezdenék a doktor úr nélkül. - Zavarom ellenére is meghatónak éreztem a hitét. Reméltem, hogy semmi nem fogja megingatni soha. Arra gondoltam, hogy ez a pillanat mégis elérkezett, amikor Mr. Dowson néhány héttel később kihívott a gazdaságába. - Ezúttal mi a baj? - kérdeztem. Az öreg megvakarta az állát. - Fura dolog, annyi szent. Arról a borjúról van szó. - Egy fiatal, körülbelül egyhónapos, erős állatra mutatott. - Nem úgy issza a tejét, ahogy kéne. Nézze csak! Megmutatom a doktor úrnak. Egy kevés tejet öntött egy nagy vödörbe, és a kis teremtés elé rakta, de a borjú, ahelyett hogy ivott volna, leszegte a fejét, és hirtelen mozdulattal a levegőbe röpítette a vödröt, szerteloccsantva a tejet. - Minden alkalommal ezt teszi? - Igen, felborítja mindig. Fenemód bosszantó. Pocsékolja nekem azt a jó kis tejet. Megvizsgáltam a borjút, aztán a gazdához fordultam. - Én teljesen egészségesnek találom. - Igen, az is. Kutya baja sincs, majd kicsattan az egészségtől. Csak ez az egy dolog nem stimmel a vödörrel. Arra gondoltam, adhatna neki egyet azokból a varázsinjekcióiból, hogy ne csinálja ezt többet. - De Mr. Dowson - mondtam nevetve -, ez nem orvosi, hanem lélektani probléma. Egész egyszerűen nem szereti a vödröket. Attól félek, ebben nem tudok segíteni magának. Nem tudná tartani a vödröt, amíg iszik? - Igen, muszáj azt csinálnom, de még akkor is ökleli a fejével. - Zsebébe mélyesztette a kezét és bánatos képpel nézett rám. - Én biztos vagyok benne, tud csinálni valamit. Azt mondja, ez nem orvosi probléma, de állatról van szó, és minden, amit állatokkal csinált nekem, az sikerült. Szeretném, ha megpróbálná. Na, adjon már neki egy injekciót! Az öregember bánatos arcára néztem. Úgy éreztem, ha úgy megyek el, hogy nem csinálok semmit, az öreget komolyan megrendítené a dolog. Hogyan tehetnék eleget a kérésének, anélkül hogy sarlatánságot követnék el? Ha nem adok be valamit, összetöröm a lelkét, de mit adjak... mit...? Gondolatban átvizsgáltam a kocsi csomagtartóját, s már majdnem feladtam a reményt, amikor lelki szemeimmel megláttam egy palack Thiamin-B vitamininjekciót. Az agy egy bizonyos megbetegedésére, a cerebrocorticalis necrosisra szoktuk használni, s bár a borjú természetesen nem szenvedett sem ebben, sem más hasonló betegségben, legalább volt valami köze a fejhez. Azzal csitítottam a lelkiismeretemet, hogy nem számítok fel érte semmit az öregnek. Elszaladtam a kocsihoz. - Ebből az injekcióból fog kapni - mutattam, és a Mr. Dowson arcán felragyogó boldog mosoly volt a jutalmam. Azzal a tudattal adtam be néhány köbcentit, hogy nem ártok az állatnak. Tisztában voltam azzal, hogy az injekció nem segít, mégis célt értem vele. Az öregember felvidult, és arra gondoltam, hogy végül is nem olyan nagy baj, ha egyszer hatástalan a kezelésem. Tévedhetetlenségem mítosza szertefoszlik, és többé nem várnak majd tőlem lehetetlent. - 50 -
Több mint egy hónap telt el, amikor újra láttam Mr. Dowsont. Egy korlát fölött hajolt át a marhapiacon, integetett és odajött hozzám. Nyugtalanított az a kilátás, hogy most, először az életben, kudarcról kell beszámolnia. Vajon milyen szavakat használ majd? Sose került még ilyen helyzetbe. Meg voltam győződve, hogy kínos lesz neki. Ámulva nézett fel rám. - Ezt is elintézte, Mr. Herriot! - Elintéztem? - bámultam rá értetlenül. - Hát a dolgot azzal a borjúval. Hatott az injekciója. - Hogyan?! - Elintézte és kész. - Az ismerős boldog mosoly jelent meg az arcán. - Attól a naptól kezdve sose lökte fel a vödröt többet!
14. Időnként, ha egy kutya- vagy macskabetegünk elpusztult, gazdája elhozta és nálunk hagyta. Ez mindig szomorú esemény volt, és rossz előérzetem támadt, amikor megláttam az öreg Dick Fawcett arcát. A vizsgálóasztalra tette a rögtönzött macskadobozt, és szomorúan nézett rám. - Ficánkot hoztam - rebegte. Szája reszketett, képtelen volt többet mondani. Nem kérdeztem semmit, bontani kezdtem a spárgával összekötött, kartonból készített dobozt. Dicknek nem volt pénze igazi macskadobozra, így mindig ezt a házilag fabrikált alkalmatosságot használta, amelynek oldalára lyukakat vágott. Az utolsó csomót is kioldottam, és ránéztem a mozdulatlan testre. Ficánk. A fényes fekete szőrű, játékos kis teremtés, akit olyan jól ismertem. Dick társa és barátja volt, mindig dorombolt és hízelkedett. - Mikor halt meg, Dick? - kérdeztem csöndesen. Végigsimított beesett arcán, borzas, ősz hajába túrt. - Ott találtam ma reggel kinyúlva az ágyam mellett. De... nem tudom, hogy tényleg meghalte, Mr. Herriot. Újra belenéztem a dobozba. Légzésnek semmi jele. Kitettem az asztalra az ernyedt kis testet, és megérintettem a semmibe révedő szem szaruhártyáját. Nincs reflex. A sztetoszkópért nyúltam, és az állat mellkasára tettem. - Még ver a szíve, Dick, de alig hallhatóan. - Úgy érti, bármikor megállhat? Haboztam. - Attól félek, így áll a dolog. Amíg beszéltem, a macska mellkasa egy kissé megemelkedett, aztán visszatért eredeti helyzetébe. - Még lélegzik - mondtam -, de épphogy csak. - Tüzetesen megvizsgáltam a macskát, de nem találtam semmi szokatlant. A szem kötőhártyája megfelelő színű volt. Ami azt illeti, elváltozás nem látszott. Végigsimítottam a jól táplált kis testen. - Rejtélyes ügy, Dick. Mindig olyan eleven szokott lenni. Valóban méltó volt a nevéhez, most viszont itt fekszik kinyúlva, és nem találok rá magyarázatot. - Nem kaphatott szélütést vagy valamit? - Elvileg lehetséges, de attól nem lenne eszméletlen. Nem érhette ütés a fejét? - Nem hiszem. Este, amikor lefeküdtem, semmi baja sem volt, és éjszaka sose ment ki. - Az öregember széttárta a karját. - Nincs sok esélye, ugye? - Attól félek, Dick, hogy nincs. Éppen csak életben van. De adok neki egy élénkítő injekciót, aztán vigye haza, és tartsa meleg helyen. Ha átvészeli az éjszakát, hozza be holnap reggel, s majd meglátjuk, hogyan lesz. Igyekeztem optimista hangot megütni, de egészen bizonyos voltam benne, hogy nem látom viszont Ficánkot, s tudtam, hogy az öregember is így gondolja. - 51 -
Reszkető kézzel kötötte át a dobozt, s nem szólt semmit, míg a bejárati ajtóhoz nem értünk. Akkor felém fordult, biccentett a fejével, s csak ennyit mondott: - Köszönöm, Mr. Herriot. Néztem utána, ahogy csoszogva távolodott az utcán. Egy apró, üres lakásba tér vissza haldokló kedvencével. Sok évvel ezelőtt veszítette el a feleségét - én már nem is találkoztam Mrs. Fawcettel -, öregségi járadékából egyedül élt vagy inkább tengődött. Csöndes, kedves embernek ismertem meg, ritkán járt el otthonról, úgy tűnt, kevés a barátja, de ott volt neki Ficánk. A kismacska hat éve került hozzá, és megváltoztatta az öreg életét. A csendes házba pajkos vidámság és jó hangulat költözött, a cica mókáival, játékosságával gyakran megnevettette gazdáját, mindenhová követte, lábához dörgölőzött. Dick már nem volt magányos, és figyelemmel kísérhettem, hogy barátságuk egyre szorosabbá vált az évek során. Többet is jelentett ez barátságnál: Ficánk teljesen betöltötte az öreg életét. És erre itt ez a szörnyűség. Visszafelé a folyosón arra gondoltam, hogy az állatorvos életében az ilyen események sajnos elkerülhetetlenek. A kedvencek sohasem élnek elég soká. Ezúttal azonban még az is bántott, hogy fogalmam se volt, mi baja lehet a betegemnek. A dolgot teljes homály fedte. Másnap reggel meglepetten láttam, hogy Dick Fawcett ott ül a váróteremben, térdén a papírdoboz. Csodálkozva néztem rá. - Mi történt? Nem válaszolt, arca nem árult el semmit, mialatt átmentünk a rendelőbe, és kibogozta a csomókat. Amíg a dobozt nyitotta, felkészültem a legrosszabbra, de legnagyobb meglepetésemre a kicsi macska kiugrott belőle az asztalra; kezemhez dörgölőzött, és úgy dorombolt, mint egy motorbicikli. Az öregember felnevetett, sovány arca teljesen megváltozott. - Hát ehhez mit szól? - Fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék, Dick. - Alaposan megvizsgáltam a kis állatot. Teljesen egészségesnek találtam. - Csak annyit tudok, hogy nagyon örülök neki. Megesett a csoda. - Nem, nem megesett a csoda. Az az injekció segített, amit adott neki. Az tette a csodát. Nagyon hálás vagyok. Az elismerés jólesett, noha tudtam, hogy azért nem ilyen egyszerű a dolog. Valami rejlett az ügy mögött, amit nem értettem, de annyi baj legyen. Az a lényeg, hogy szerencsére minden jól végződött. Az eset elfoglalta helyét emlékeim között, amikor három nappal később Dick Fawcett ismét megjelent a rendelőben a dobozával. Benne Ficánk mozdulatlanul és eszméletlenül feküdt, akárcsak először. Teljesen meghökkenve újra megvizsgáltam, majd megismételtem az injekciót, és másnapra a macskának semmi baja se lett. Attól kezdve abban a helyzetben érezhettem magam, amelyet minden állatorvos jól ismer: érthetetlen esettel álltam szemben, s a katasztrófa előérzetével vártam, hogy valami végzetes dolog következzék be. Közel egy hétig semmi sem történt, ekkor Mrs. Duggan, Dick szomszédja hívott. - Mr. Fawcett nevében telefonálok. Beteg a macskája. - Mi van vele? - Csak fekszik kinyúlva, eszméletlenül. Visszafojtottam egy kiáltást. - Mikor történt? - Igy találta ma reggel. És Mr. Fawcett nem tudja elvinni a doktor úrhoz, mert rosszul van ő is. Ágyban fekszik. - Szegény. Azonnal jövök. Ugyanaz fogadott, mint előző alkalommal. Csaknem élettelen kis teremtés, arccal Dick ágyára borulva. Maga Dick is rettenetesen nézett ki - halottsápadt volt és ijesztően sovány -, de mégis sikerült mosolyt erőltetnie az arcára. - Úgy látszik, megint szüksége van a maga varázsinjekciójára, Mr. Herriot. - 52 -
Míg a fecskendőt töltöttem, arra gondoltam, hogy tényleg van valami mágikus a dologban, de az nem az én injekcióm. - Benézek holnap, Dick - mondtam. - Remélem, maga is jobban lesz. - Elmúlik a bajom, ha az én kis barátom magához tér. - Az öregember kinyújtotta a kezét és megsimogatta a macska fényes szőrét. A karja csont és bőr volt, arca mint a halálfej, szemei kétségbeesést tükröztek. Körülnéztem a kicsi, szegényes szobában, és újabb csodában reménykedtem. Nem is lepődtem meg igazán, amikor másnap reggel Ficánkot gazdája ágyán láttam ugrándozni, mancsával kapkodott a zsinór után, amelyet az öregember emelgetett. Hatalmas megkönynyebbülést éreztem, tudatlanságom ugyanakkor egyre nyomasztóbb súllyal nehezedett rám. Mi az ördög lehet a baj? Nem volt rá semmi magyarázat. Szentül hittem, hogy hiába olvasnék el egy könyvtárra való állatorvosi szakirodalmat, az sem segítene közelebb a megoldáshoz. A kezemhez dörgölőző, doromboló macska látványa mégis megjutalmazott, Dick számára pedig a mindent jelentette. Nyugodt volt és mosolygott. - Maga mindig meggyógyítja, Mr. Herriot. Nem tudom eléggé megköszönni. - Megint aggodalom villant meg a szemében. - Ez most már így megy tovább? Nagyon félek, hogy egyszer nem tér magához. Ez volt, amit nem tudtunk. Én magam is tartottam tőle, de igyekeztem vidámnak látszani. - Lehet, hogy csak múló jelenség, Dick. Remélem, hogy többé nem lesz vele gondunk. - De nem ígérhettem semmit, és a törékeny ember ott az ágyban tudta ezt. Mrs. Duggan épp kifelé kísért, amikor a körzeti nővér megállt az autójával a bejárat előtt. - Üdvözlöm, nővér - mondtam -, Mr. Fawcetthez jön? Sajnálom, hogy beteg. Bólintott. - Szegény öreg. Milyen kár érte! - Hogy érti ezt? Valami komoly? - Sajnos igen. - Szája elvékonyodott, levette a pillantását rólam. - Haldoklik. Rákos. Rohamosan romlik az állapota. - Szent isten! Szegény Dick. Néhány napja még a macskáját hozta be a rendelőbe. Erről nem szólt egy szót sem. Ő tudja? - Igen, igen, tudja, de már beletörődött, Mr. Herriot. Igazán bátran viseli. Szegény ember. - Mondja... szenved? Széttárta a karját. - Most van egy kis fájdalma, de megpróbáljuk gyógyszerekkel elviselhetővé tenni, amennyire csak lehet. Adok neki injekciót, ha kell, és nála is van gyógyszer, amit bevehet, ha nem vagyok itt. Nagyon reszket a keze, és nem tudja az üvegből a kanálra önteni a gyógyszert. Mrs. Duggan szívesen segítene, de Mr. Fawcett ragaszkodik hozzá, hogy maga csinálja. - Egy pillanatra elmosolyodott. - Kis tálkába önti, és úgy kanalazza ki. - Tálkába? - Kis fény kezdett derengeni a homályban. - Mi van a keverékben? - Heroin és pethidene. Dr. Allison ezt szokta előírni. Karon fogtam. - Visszajövök magával, nővér. Az öregember meglepődött, hogy megint megjelentem. - Mi a baj, Mr. Herriot? Itt felejtett valamit? - Nem, Dick, szeretnék kérdezni magától valamit. Jóízű az orvossága? - Igen, finom édes. Egyáltalán nem rossz bevenni. - Egy tálkába önti? - Ahogy mondja. Kicsit reszket a kezem. - Amikor este beveszi az utolsó adagot, marad néha egy kicsi a tálkában? - Igen, marad, miért? - Az ágya mellett hagyja a tálkát, ugye, és Ficánk az ágyán alszik... Az öregember mozdulatlanná dermedt, úgy meredt rám. - Arra gondol, hogy a kis csibész kinyalja a maradékot? - Le merném fogadni, hogy igen. - 53 -
Dick hátravetette a fejét és nevetett. Hosszan, boldogan nevetett. - És az aztán elaltatja! Nincs benne semmi csodálatos! Még engem is teljesen kótyagossá tesz! Vele nevettem. - Az a lényeg, hogy most már tudjuk, Dick. Ezentúl beteszi a tálkát a szekrénybe, miután bevette az adagját, ugye? - Hát persze, Mr. Herriot. Ficánk pedig nem veszíti el az eszméletét többé, igaz? - Nem, soha többé. - Ez igazán remek! - Felült az ágyban, felemelte a kicsi macskát, és az arca elé tartotta. Elégedetten felsóhajtott, és rám mosolygott. - Mr. Herriot - mondta -, most már nincs miért aggódnom. Kint az utcán, ahogy immár másodszor vettem búcsút Mrs. Duggantől, visszanéztem a kicsiny házra. - „Nincs miért aggódnom.” Nem csodálatos, hogy ezt éppen ő mondja? - Igen, és ezt komolyan gondolja. Saját sorsa nem érdekli. Két hétig nem láttam Dicket. Egy barátomat látogattam meg a darrowbyi kis vidéki kórházban, amikor megpillantottam az öreget a kórterem sarkában álló ágyon. Odamentem és leültem mellé. Arca kétségbeejtően sovány volt, de békés. - Jó napot, Dick - üdvözöltem. Álmos szemekkel nézett rám, és suttogva megszólalt. - Nos, Mr. Herriot. - Becsukta a szemét néhány másodpercre, majd ismét felnézett, arcán a mosoly halvány árnyékával. - Örülök, hogy kitaláltuk, mi volt a baja annak a kis macskának. - Én is, Dick. Ismét csönd. - Mrs. Dugannél van. - Igen, tudom. Jó helye van nála. - Igen... igen... - Hangja egyre erőtlenebb lett. - De gyakran azt kívánom, bárcsak itt lenne velem. - Csontos keze elsimította a takarót, szája ismét mozogni kezdett. Közelebb hajoltam, hogy halljam. - Ficánk... - mondogatta - Ficánk... - Szeme lecsukódott, láttam, hogy elalszik. Másnap megtudtam, hogy Dick Fawcett meghalt, könnyen lehet, hogy én voltam az utolsó, aki beszélni hallotta. Különös, s ugyanakkor mégis érthető volt, hogy utolsó szavaival is a macskáját hívta. „Ficánk... Ficánk...”
15. Azokhoz az időkhöz kell most visszanyúlnom, amikor John Crooks kilépett a praxisunkból, és elég nehezen sikerült hozzászoknom a gondolathoz, hogy végleg itt hagyott bennünket. Nem tudtam elhinni, hogy soha többé nem hallom zengő hangját a vonal másik végén, amint azt mondja, rendben, én alhatok tovább, ő majd megy a hidegben, sötétben, hogy megellesse azt az üszőt. De nemcsak erről volt szó. Mint már mondottam, akkoriban még elég fiatal voltam ahhoz, hogy barátja lehessek egy alorvosnak, így hát egy barátot is veszítettem - pontosabban kettőt -; amikor John és Heather útnak indult, hogy önálló életet kezdjen Beverlyben, s kínzó üresség maradt utánuk. Nem volt azonban értelme a múlton keseregni. Új alorvost kellett alkalmaznunk, s mivel az Állatorvosi Közleményekben megjelent hirdetésünk eredményesnek bizonyult, egy ifjú kolléga már épp úton is volt felénk. Az órámra pillantottam. Mindjárt fél három. Calum Buchanan vonata perceken belül befut a darrowbyi állomásra. Siettem a kocsihoz, és az állomásra mentem. Amikor a vonat megérkezett, egyetlen utas szállt le. Magas fiatalember volt, mellette egy hatalmas vadászkutya ügetett, s ahogy közelebb ért hozzám a peronon, ki tudtam venni a viharvert utazótáskát, lecsüngő, fekete bajuszát és rendkívül sötét szemét, de a legfeltűnőbb rajta mégis egy nagy, szőrös állat volt, amely a bal vállán csüngött. - 54 -
Kezet nyújtott és szélesen mosolygott. - Mr. Herriot? - Igen... igen... - Kezet fogtam vele. - Maga pedig Calum Buchanan. - Pontosan. - Remek... remek... de mi az ott a vállán? - Marilyn. - Marilyn?? - Igen, a borzom. - Borz! Önfeledt kacajjal felnevetett. - Ne haragudjon, figyelmeztetnem kellett volna a levelemben. Ő az én szelídített állatom: Mindenhová jön velem. - Mindenhová? - Kivétel nélkül. Aggályos kérdések egész sora merült fel bennem. Hogyan tudja egy alorvos ellátni a munkáját, miközben egész idő alatt egy vadon élő állat lóg a vállán? Milyen ember az, aki új munkahelyére egy borzzal állít be, s ráadásul még egy óriási kutyát is hoz magával? Tudtam azonban, hogy nemsokára mindenre választ kapok, így hát félretettem a kételyeimet, és kikísértem őt az autóhoz a jegypénztáros meg a peronon ülő két hölgy csodálkozó tekintetének kereszttüzében, na és ne feledkezzünk meg a hordárról sem, aki majdnem a falnak tolta jól megpakolt kocsiját. - Látom, kutyája is van - mondtam. - Igen, ő Vihar. Kedves, jó természetű állat. A kutya megcsóválta a farkát, és barátságosan rám nézett. Megsimogattam bozontos fejét. - Látszik rajta. - Mellesleg - mondtam - a neve után ítélve skót akcentust vártam, magának pedig nincs. Elmosolyodott. - Hát nem; Yorkshire-ben nőttem fel, de az őseim skótok. - Felcsillant a szeme, állát magasra emelte. - Büszke rá, ugye? Ünnepélyes arccal bólintott. - Az vagyok, valóban. Nagyon büszke. A Skeldale House-nál megmutattam az autóját, és segítettem berakodni a legszükségesebb dolgokat, amelyeket mindnyájan magunkkal hordtunk - gyógyszerek, műszerek, elletőköpeny és védőruházat -, azután felvittem őt a lakásba, ahol láthatólag nem érdekelte a berendezés, annál inkább figyelte a madarakat és a virágokat a hosszan elnyúló kertre néző ablakon át. - Most jut eszembe - mondtam -, már előbb is meg kellett volna kérdeznem. Ebédelt már? - Ebédeltem-e? - Igen, evett már valamit? - Ettem-e... valamit...? - A fekete gombszemek elmélázni látszottak. - Igen, bizonyos vagyok benne, hogy ettem valamit tegnap. - Tegnap! Te jó isten, már majdnem délután négy óra van. Csoda, hogy nem halt éhen! - Á, nem, egyáltalán nem, a legkisebb mértékben sem. - Ezt úgy érti, hogy nem éhes? Úgy tűnt, hogy szokatlannak, mi több, teljesen lényegtelennek tartja a kérdést, és válasza csupán egy semmitmondó vállrándítás volt. - Mindenesetre - mondtam - leszaladok, és keresek magának valami harapnivalót. Az irodai szekrényben volt egy nagy, még felvágatlan gyümölcstorta, amelyet Helen épp akkor sütött, hogy legyen mit bekapnunk a kávé mellé két vizit között. Tányérra tettem, mellé egy kést, és felvittem a lakásba. - Parancsoljon - mondtam, és az asztalra helyeztem a tortát. - Lásson hozzá, később majd kap rendes ételt is. Míg ezt mondtam, lépteket hallottam a lépcső felől, és Siegfried rontott be a szobába. - 55 -
- Calum Buchanan, Siegfried Farnon - mutattam be őket egymásnak. Kezet ráztak, majd Siegfried reszkető ujjal a fiatalember vállára mutatott. - Mi az ördög az? Calum lebilincselően mosolygott. - Marilyn, a borzom. - És itt akarja tartani ezt az állatot? - Igen. Siegfried vett egy mély lélegzetet, és a levegőt lassan engedte ki az orrlyukán, de nem mondott semmit. Ehelyett továbbra is mereven bámult új alorvosunkra. A fiatalember könnyedén beszélt a gyógyításban szerzett tapasztalatairól, arról, hogy milyen örömmel jött egy ilyen elragadó kis városkába, mint Darrowby, és mindarról, amit a kertben látott. Nekikezdett a tortának, de nem bajlódott a késsel. Ehelyett beszéd közben szórakozottan tördelt belőle. - Milyen pompás lila akác! Ilyen gyönyörűt még sose láttam. Ott egy szép süvöltő, amott pedig egy fakusz szákdel az almafájukon. Nincs már sok belőlük. - Miközben a szájába rakott egy mazsolákkal teli nagy darabot, felkiáltott. - Szavamra, egy albínó feketerigót látok! Milyen szép! Siegfried buzgó természetbarát és ornitológus volt, normális esetben mindez nagyszerű társalgási témát jelentett volna számára, de most csöndben maradt, hitetlenkedő pillantása a borzról a kutyára, majd az egyre fagyó tortára vándorolt. Végül Calum felcsipegette ujjaival az utolsó morzsákat is - az volt a benyomásom, egyre ment neki, hogy mit evett meg -, és visszafordult az ablaktól. - Nagyon köszönöm. És most kicsomagolnék, ha lehet. Nyeltem egyet. - Rendben, később találkozunk. Lementünk, és Siegfried gyorsan az üres irodába terelt. - Ki a csuda szakadt a nyakunkba, James? Egy alorvos egy átkozott borzzal a nyaka körül! És egy akkora kutyával, mint egy ló! - Igazad van... de rendes fickónak látszik. - Lehet, hogy az, de nagyon-nagyon különös. Láttad? Megette az egész istenverte tortát! - Láttam. De nagyon éhes volt. Tegnap óta nem evett. Siegfried rám bámult. - Tegnap óta! Biztos vagy benne? - Már amennyire lehetek. Úgy tűnik, ő maga se tudja. Társam felnyögött és a homlokára csapott. - Ó, istenem, személyesen kellett volna beszélnünk ezzel az emberrel, mielőtt felvesszük. De olyan jó ajánlást hozott az egyetemről. Azt mondták, hogy kiemelkedett az évfolyamból. Azt hittem, nem sülhetünk fel vele. - Sosem lehet tudni. Lehet, hogy a munkában megállja a helyét, és ez az, ami igazán számít. - Hát jó, csak reménykedjünk benne, de átkozottul fura egy alak, és én bajt szimatolok. Nem válaszoltam semmit, de nekem is megvoltak a magam kétségei. John Crooks - kiváló tulajdonságaival és képességeivel együtt - végül is normális, kedves fiú volt, de ebben a sötét szemű fiatalemberben odafönn nem sok hétköznapit lehet találni. Telefoncsörgés szakította félbe tűnődésemet. Vettem a hívást, és Siegfriedhez fordultam. - Miles Horsley. Ellik az egyik üszője. Társam bólintott, aztán ajkát csücsörítve töprengésbe merült. Néhány pillanat múlva határozottan fölemelte mutatóujját. - Az új embert küldjük. Azon tűnődtünk, hogy vajon megfelel-e. Itt az alkalom, hogy megtudjuk. - Várj csak, Siegfried - mondtam. - Fiatal barátunk csak most végezte az egyetemet, és Miles Horsleyról van szó. Ő szakember, egyszerű esethez nem hívna ki bennünket, és most ráadásul ellő üszőről van szó. Lehet, hogy nagyon kemény munka lesz. Talán jobb, ha én megyek. Siegfried hevesen megrázta a fejét. - 56 -
- Nem, én tudni akarom, hogy milyen fából faragták ezt a fickót, s minél előbb derül ki, annál jobb. Hívjad le, légy szíves. Calum nyugodtan fogadta az instrukciókat, halkan fütyörészett, míg megmutattuk a gazdaságot a térképen. Mikor indulni készült, Siegfried búcsúzásképpen még utána szólt. - Lehet, hogy kemény munka lesz, de vissza ne jöjjön, amíg meg nem ellette azt az üszőt! Megértette? Megfagyott ereimben a vér, de úgy tűnt, Calum egyáltalán nem sértődött meg. Bólintott, hanyagul intett a kezével, és kiment az autójához. Miután elment, Siegfried zord mosollyal fordult felém. - Lehet, hogy most azt gondolod, James, hogy túl kemény vagyok, de nem akarom, hogy félóra múlva visszajöjjön azzal a mesével, hogy szokatlan a fekvet, és legyünk olyan szívesek, oldjuk meg mi. Nem, bele egyenest a mély vízbe, én azt mondom. Az a legjobb megoldás. Megvontam a vállam. És reménykedtem, hogy újdonsült fiatal alorvosunk tud úszni. Ez fél hat körül volt, és fél nyolcra az elviselhetetlenségig nőtt bennem a feszültség. Lelki szemeimmel láttam a szerencsétlen újoncot, amint vértől és trágyától mocskosan küszködik az istálló kövén, és azon kaptam magam, hogy ötpercenként nézek az órámra. Már majdnem abba a stádiumba jutottam, amikor az ember ketrecbe zárt állatként járkál fel és alá, amikor bejött Siegfried, karjában egy kis kutyával, akinek felhasadt a horpasza, és össze kellett varrni. - Hogy boldogult Buchanan? - kérdezte. - Nem tudom. Még nem jött vissza. - Nem jött vissza? - Társam lapos tekintettel nézett rám. - Akkor valami nincs rendben. Varrjuk össze ezt a kutyát, aztán legjobb lesz, ha valamelyikőnk odamegy, és megnézi, mi folyik ott. Mindketten hallgattunk, míg én elaltattam az aprócska állatot, Siegfried pedig hozzálátott, hogy kitisztítsa a sebet. Tudtam, hogy mindketten ugyanarra gondolunk: hiba volt az új embert küldeni a Horsley-gazdaságba. Miközben Siegfried elkezdte a bevarrást, észrevettem, hogy ő is folyton az óráját nézi. Nyolc óra után pár perccel kinyílt a műtő ajtaja, és Calum Buchanan sétált be rajta. Társam ránézett, s visszafojtott indulattal kérdezte: - Nos? - Sajnos lehetetlen fekvet volt - válaszolta Calum. - Kicsi üsző, hatalmas borjú, a feje oldalirányban elhajolva. Egészen hátul, elérhetetlen távolságban. Képtelenség volt megelletnem. Siegfried elvörösödött, szemében veszedelmes fény villant meg. - Így hát...? - Így hát császármetszést végeztem. - Micsodát végzett? Calum békésen mosolygott. - Császármetszést. Ez volt az egyetlen, amit tehettem. A borjú élt, így a magzatdarabolás szóba se jöhetett. Siegfried tátott szájjal bámult rá. - És mondja csak... mi... mi történt? - Ó, egészen simán ment, tényleg. Az üsző már magához tért, jól volt, amikor eljöttem, és lett egy szép, élő borjú. - Jó... jó... - Társam nem talált szavakat - az ötvenes években teheneknél ritkán vállalkoztak császármetszésre -, de végül mégis győzött az igazságérzete. - Nos, fiam, maga nyilvánvalóan ragyogó munkát végzett, gratulálok hozzá. És ez volt a legelső esete, amelyet diplomás orvosként látott el. Tényleg remekül csinálta. A fiatalember felvillantotta fekete szemű mosolyát. - Nagyon köszönöm. És most rám férne egy fürdés, ha megengedik. - Természetesen, drága barátom. És enni is kap valamit. Amint az ajtó becsukódott újdonsült alorvosunk mögött, társam tágra nyílt szemmel nézett rám. - Mit szólsz ehhez? - 57 -
- Fantasztikus! - lelkesedtem. - Aki rögtön a megérkezése után így meg tud birkózni egy nehéz feladattal, az csak jó orvos lehet. Istenem, még arra se igen volt ideje, hogy elrendezze a műszereket az autójában! - Igen... igen... - Siegfried gondterhelt arccal fejezte be a seb összevarrását, szótlanul letette a tűt, és elindult kezet mosni a fal melletti mosdóhoz. Aztán hirtelen felém fordult. - Tudod, James, én még mindig képtelen vagyok elhinni ezt az egészet! Nem gondolod, hogy lóvá tesz minket? Felnevettem. - Ugyan, dehogy, természetesen nem. Nem merné megtenni. - Én nem tudom - morogta Siegfried. - Van valami nagyon fura ebben a fickóban. Valahogy nem tudom, hányadán állok vele. - Megtörölte a kezét, lassan elmosolyodott. - Mondok én neked valamit. Amikor itt végeztünk, szépen kimegyünk Miles Horsleyhoz. Kocsival csak tíz perc, és a faluban megihatunk egy sört. A kocsma majdnem szemben van a gazdasággal. Addig nem nyugszom, amíg a saját szememmel nem látom, mit művelt ez az ember. Miles Horsley magas termetű, hat láb magas, tősgyökeres völgyvidéki gazdálkodó volt, nagyon rendes ember, de az a fajta, akit nem tanácsos fölbosszantani. A korral lépést tartó, tökéletességre törekvő tejesgazdának ismertük. Zord vonásai megenyhültek, amikor ajtót nyitott. - Nos, uraim, sok állatorvos jár mifelénk ma este. Mi újság? - Üdvözlöm, Miles - mondta Siegfried ártatlanul. - Ittunk egyet Jamesszel a Blacksmith's Armsban, és arra gondoltunk, vetünk egy pillantást az üszőjére. A gazda bólintott. - Hogyne, rendben. Jöjjenek és nézzék meg. - Keresztülvezetett a sötét udvaron, kinyitott egy istállórekeszt a túlsó végében, és felkapcsolta a villanyt. Egy szép pirosszürke üsző eszegetett egykedvűen a szénával teli etetőrácsnál, miközben megtermett borjúja szopott a tőgyénél. Az üsző bal horpaszán csaknem szabályos négyzet alakban le volt borotválva a szőr, a négyzet közepén pedig olyan hibátlan varrat futott lefelé, amilyet még sohasem láttam. - Derék egy fiatalember az új orvosuk - mondta a gazda. - De, már megbocsássanak, el nem tudtam képzelni, ki jön, amikor megláttam azt a borzot a vállán! Siegfried még mindig a műtét helyét bámulta kábultan. - Igen... igen... valóban. - Nagyon biztos volt a dolgában az a legény - folytatta a gazda. - Tetszett nekem, ahogy dolgozott. Gondosan és nagyon tisztán. Bevitte az összes műszerét a házba, és jó alaposan kifőzte őket, mielőtt nekikezdett. Ilyen munka után nem is lesz fertőzés, az egyszer szent. Ráadásul hatalmas borjúm lett. Siegfried végigsimított az üsző hátán, és megvakarta a borjú fejét. - Örülök, hogy ilyen jól alakult a dolog. Nagyon köszönjük, Miles, hogy megnézhettük az üszőt. A Blacksmith's Armsban társam elgondolkodva kortyolt a poharából. - Szépen elvégzett, rendes munka, James, de olyan különös: nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy valami turpisság van a dologban. - Miért, mi az ördögre gondolsz? Nyilvánvaló, hogy első osztályú állatorvos került hozzánk. - No persze, annak tűnik. De nagyon furcsa! Nekem meg folyton azon az átkozott borzon jár az eszem. És az a nagy harcsabajusz. Meg a torta! Még sohasem láttam senkit, aki egyszerre befalt volna egy őrült nagy gyümölcstortát, de még csak fel se tűnt neki, mit csinál. Nevettem. - Igen, tudom. Kétségkívül nem hétköznapi fiú. De én úgy látom, rendes ember, bizonyos kedvességet érezni benne, és jó orvos. Ez a legfontosabb. - Egyetértek, egyetértek. - Siegfried beletúrt a hajába, ujjával szórakozottan csavargatta a tincseket. - Lehet, hogy feleslegesen aggódom, de... majd elválik.
16. - 58 -
- Helyes kutya - mondtam, miközben kitisztítottam az asztalra fektetett nagy állat végbélmirigyeit. Bár morgó hangot hallatott felém, s noha bizonyára nem élvezte, hogy a feneke táján nyomogatom, jó volt látni a barátságos farkcsóválást. - Örülök, hogy csóválja a farkát. - Igen, de... - szólalt meg az idős Mrs. Coates, csakhogy már elkésett. A kutya, amint előrehajoltam, hogy megnézzem a szemét, nem kis meglepetésemre fogait vicsorgatva és acsarogva felém fordult, s vadul az arcom felé kapott. Kitérési technikám sokat csiszolódott az évek során, ezúttal azonban csak kis híja volt, hogy nem szedtem össze egy csúnya sebet. - Nem hagyod abba, Wolfie! Szófogadatlan, rossz kutya! - kiáltotta az idős hölgy. - Ha nem leszel jó, úgy kikapsz, hogy megemlegeted! A gazdi korholó szavai lecsillapították a nagy állatot, én pedig hátraléptem, hogy harapótávolságon kívül kerüljek. - Ugye, Wolfie nem mindennapi kutya - mondtam, és tágra nyitott szemekkel néztem az állatot. - Még mindig vadul csóválja a farkát, de mégis morog és a fogait vicsorgatja, mintha darabokra szeretne tépni. - Igen, ez a baj vele, Mr. Herriot. Mindig megtéveszti az embereket. Amikor a farkát csóválja, azt hiszik róla, barátságos kutya, aztán megrémülnek tőle. - Hát engem mindenesetre lóvá tett, Mrs. Coates. Még sohasem láttam kutyát, amelyik egyszerre csóválta a farkát és morgott. Nem mindegy, melyik végéről nézzük, ugye? Mrs. Coates az önkormányzat által az idősek számára építtetett favázas házsor egyik lakásában élt. Nem sokkal az említett vizit után egy idősebb házaspárt, Hartékat kellett felkeresnem, akik valamivel odébb ugyanazon a soron laktak. Hozzájuk hasonlóan eléggé koros macskájuknak hullott a szőre, és egyes helyeken teljesen kikopott. Ahogy a szőrzetet az ujjaim között pergetve megvizsgáltam a bőrt, a miliaris ekcéma nyilvánvaló jeleire lettem figyelmes. - Ez a betegség gyakran támadja meg az olyan kasztrált macskákat, mint Peter. Egy hormoninjekcióval és egy gyógyszerkúrával azonban meg tudom oldani a dolgot. Peter szünet nélkül dorombolt, miközben a bőre alá szúrtam - az a fajta macska volt, amelyiknek nem számított, hogyan, csak törődjenek vele -, de észrevettem, hogy gazdái egy kissé szoronganak. Még szomorúbbnak tűntek, amikor a tablettákat egy dobozba szórtam, és nekiláttam, hogy leírjam az utasításokat. - Egy kicsit aggódunk, Mr. Herriot - szólalt meg az idős férfi hirtelen. - Ez a kezelés szép kis összegbe fog kerülni, és mi nem tudunk fizetni. Legalábbis most. - Bizony - vágott közbe a felesége. - Mi mindig szeretünk pontosan fizetni, de most nincs pénzünk. Kiraboltak bennünket. - Kirabolták magukat? - Úgy bizony, sajnos. A férjem nincs valami jól mostanában, úgyhogy a kertet egy kicsit elhanyagolta. Jött két férfi, azt mondták, rendbe hozzák nekünk, de amíg az egyikkel itt a hallban beszélgettünk, a másik bement a konyhába, és ellopta a nyugdíjunkat, meg azt a kis készpénzt is a kandallóról. - Milyen aljas trükk! - mondtam. - De kérem, ne aggódjanak a pénz miatt. Ráérnek a fizetéssel. Ami történt, nagyon sajnálatos, és bizonyára rettenetesen felkavarta magukat. Távozás közben azon gondolkodtam, hogy létezhetnek ilyen gonosztevők, akik bemennek becsületes idős emberek otthonába, és ellopják tőlük azt a kevés fontjukat, ami van. Sajnos már hallottam a szóban forgó két férfiről. Darrowby kömyékén csavarogtak az idő tájt, s valamilyen ürügygyel bejutottak a házakba, hogy végrehajtsák aljas tettüket. Idős emberek meglopására szakosodtak, ami nem vallott valami nagy bátorságra. Néhány nappal később Mrs. Coates favázas háza mellett vitt el az utam, gondoltam, megnézem Wolfie-t. Az idős hölgy engedett be. Megnéztem a nagy kutyát, amely ezúttal is egyszerre csapkodta vadul a farkát és vicsorgatta a fogait. - Pompásan érzi magát - mondta Mrs. Coates. - Már egyáltalán nem viszket a feneke. - Örömmel hallom - mondtam. - Kellemetlen az ilyesmi egy kutyának. - 59 -
A hölgy megragadta a karom. - Jaj, valamit el kell mondanom a doktor úrnak. Itt jártak a tolvajok! - Csak nem az a két férfi? Hát már ide is bejöttek?! Igazán nagyon sajnálom magát. - Igen, ők voltak, de hadd mondjam végig! - folytatta a hölgy izgatottan. - Az egyik ember velem beszélgetett, a másik a konyhában volt Wolfie-val. Hallottam, ahogy mondja neki: „Jó kis kutya, jó kis kutya”, aztán borzalmas kiabálás és csetepaté támadt, a férfi üvöltözve átrohant a szobán, közben Wolfie a hátsójába csimpaszkodott. A cimborája is megpróbált elszaladni, de Wolfie éppen akkor elkapta őt, amikor kijutott az ajtón. Az a férfi is torkaszakadtából üvöltött! Aztán már csak annyit láttam belőlük, hogy hanyatt-homlok rohannak az utcán, Wolfie meg utánuk. A hölgy a tűzhely mögötti sarokba nyúlt, és átnyújtott nekem egy vérfoltos, összevissza szaggatott rongydarabot, amely nyilván az egyik férfi nadrágjának fenekéből szakadt ki. - Ezt Wolfie hozta vissza. Úgy nevettem, hogy neki kellett támaszkodnom a kandallónak. - No, ezt örömmel hallom. Lefogadom, hogy a két férfi sohasem fog a környékre merészkedni. - Nem, nem, annyi biztos. - Az idős hölgy fejét a kezébe fogva kuncogott. - Tudja, amikor eszembe jut, hogy az az ember azt mondta: „Jó kis kutya, jó kis kutya”, mindig nevethetnékem támad. - Hát nem csodálom - mondtam. - Gondolom, ő sem a megfelelő végéről nézte Wolfie-t.
17. Ha egy lónak valami baja van, az az esetek kilencven százalékában a lábával függ össze, így mondják. Hogy ez mennyire igaz, arról megbizonyosodhattam ezen a vidéken. A nagy clydesdale felemelte hátsó lábát, remegve tartotta néhány hüvelyknyire a földtől, aztán óvatosan letette. Százszor találkoztam már ezzel a jelenséggel, s a diagnózis felől nem volt kétségem. - Szegbe lépett - mondtam a gazdának. A helybéliek ezzel a kifejezéssel illették a patasérülést, ha a ló felhorzsolta vagy felrepesztette a patáját, amelybe így baktériumok juthattak be. Tályog képződött, amit csak azzal lehetett gyógyítani, hogy lefaragtuk a szarut, és eltávolítottuk a tályog tartalmát. Ez úgy történt, hogy a patát felemeltük, és - hogyha a hátsó láb betegedett meg - a térdünkre helyeztük, ha pedig a mellsővel volt gond, a lábaink között tartottuk, s egy patakéssel kifaragtuk a szarut. Anyaga időnként olyan kemény volt, mint a márvány, nehezen lehetett megtalálni a baj pontos helyét, s így sokszor nagyon kimerített a nyesegetés, mert közben a ló teljes súlyával nehezedett rám, az orromon lecsorgó veríték pedig a patán kötött ki. - Jól van - szóltam -, nézzük meg. - Kezemet végigsimítottam a lábon, és a pata felé nyúltam, amikor a ló dühösen felnyihogott, gyorsan megfordult, és kirúgott felém. A rúgás, mi tagadás, súrolta a combomat. - A rossz lábával is tud rúgni - mormogtam. A gazda még erősebben markolta a kötőféket, és megvetette a lábát. - Igen, pimasz egy dög. Vigyázzon magára. Engem is eltalált már egyszer-kétszer. Újra próbálkoztam, de megint csak sikertelenül, aztán a harmadik próbálkozás után, amikor a lendülő láb majdnem eltalált, a ló hirtelen megfordult, és a falhoz lökött. Feltápászkodtam, és eltökéltem magamban, hogy még egyszer megpróbálom elkapni a lábat, ám az állat felém fordult, egyik mellső lábával a vállamba vágott, majd meg akart harapni. A gazda idősebb, vékony ember volt, és nem tűnt valami boldognak attól, hogy a megbokrosodott állat ide-oda rángatja. - Nézze - mondtam zihálva és a vállamat dörzsölve -, ez eléggé nehezen fog menni. Ma délután el kell vinnem Denny Boyntont egy másik szegbe lépett lóhoz a közelben. Két óra körül idejövünk, és megnézzük azt a repedést. Különben is patkó van rajta, ezt a munkát sokkal könnyebb egy patkolókováccsal elvégezni. Hickson gazda láthatóan megkönnyebbült. - 60 -
- Hogyne, hogyne, úgy lesz a legjobb. Már attól féltem, rodeózni fogunk! Ahogy elhajtottam, eltűnődtem a Dennyhez fűződő viszonyomon. Már régen összebarátkoztunk. Egy kicsit fiatalabb volt nálam, és rendszeresen velem tartott, amikor lovakat kellett gyógyítanom. Az ötvenes években a traktor többé-kevésbé felváltotta a lovat a gazdaságokban, egyes gazdák azonban megtartottak egy lovas kocsit, hogy büszkélkedhessenek vele. A lovak többsége nagy, engedelmes állat volt, s én mindig mélyen együtt éreztem a napi nehéz munkájukat türelmesen elvégző igavonókkal, ez a fekete ló azonban kivételt képezett. Rendes körülmények között minden további nélkül le tudtam volna venni a patkót, hogy feltárjam a tályogot. Annak idején minden állatorvos már tanulmányai elején megismerkedett a patkolással, és a szerszámok is rendelkezésemre álltak, de igencsak meggyűlt volna a bajom Hickson lovával, ha továbbra is egyedül próbálkozom. Ez a munka Dennynek való volt. A Boynton-féle kovácsműhely Rolford legvégén állt, és ahogy felhajtottam a fáktól körülvett zömök épülethez, melynek hátterét zöld domboldal alkotta, mint oly sokszor, ezúttal is úgy éreztem, hogy a múlt egyik utolsó emléke tárul elém. Amikor Yorkshire-ba érkeztem, minden faluban működött kovácsműhely, Darrowbyban több is. Idővel azonban eltűntek az igáslovak, s velük együtt a kovácsműhelyek. Eltávoztak a mesterségüket apáról fiúra örökítő patkolókovácsok, műhelyeik pedig, amelyek azelőtt lódobogástól és a vas érces csengésétől visszhangzottak, elnéptelenedtek és elnémultak. Dennyé a fennmaradt egypár műhely közé tartozott, főként azért, mert Denny szakavatott patkolókovács volt, aki jól értett a hátaslovak gyakran nem mindennapi ügyességet igénylő patkolásához. Ahogy beléptem az épületbe, éppen egy leszíjazott vadászló lába fölé hajolt, miközben nevetgélt és tréfálkozott a ló mellette álló fiatal, vonzó külsejű tulajdonosnőjével. - Nahát, Mr. Herriot, örülök, hogy látom - kiáltotta, ahogy észrevett. - Néhány perc türelmet kérek. - Denny a forró patkót a helyére tette, és a megégő szaruból felszálló füst szaga, a kovácstűzhely izzása, meg a csengő-bongó hang, amint Denny még mindig tevékeny apja kalapálta az izzó fémet az üllőn, fölidézte bennem egy gazdagabb múlt száz és száz emlékét. Dennyn látszott, hogy noha nem valami nagydarab, de ösztövér és kemény fickó, alsó karjain dagadoztak és feszültek az izmok munka közben. Széles, erős válla volt, ami a kovácsmesterséghez nélkülözhetetlen, ettől eltekintve azonban ugyanaz a szikár szívósság jellemezte, mint a Völgyvidéknek azokat a lakóit, akikkel munkájuk közben naponta találkoztam. Már a szögeket verte be a patkóba, néhány perc múltán felegyenesedett, és a ló tomporára csapott. - Jól van, Angela, most már viheti ezt az öreg gebét - mondta nevetve, fehér fogsorát megvillantva a lánynak. A lány kuncogni kezdett, én pedig arra gondoltam, milyen ismerős is a jelenet. Denny a maga huncut szemeivel és vakmerőséget sejtető csontos arcával kétségtelenül vonzotta azt a sok vidéki ifjú hölgyet, aki elhozta lovát hozzá, és valahányszor ilyet láttam, Denny mindig egyfolytában incselkedett munka közben. A hölgyek részben azért keresték fel a kovácsműhelyt, hogy társasági életet éljenek. Mialatt ló és lovasa távozott, Denny a szerszámtáskájáért nyúlt. - Jól van, Mr. Herriot. Állok szolgálatára! - Van egy sérült patájú ló útközben, tud rá időt szakítani, Denny? - kérdeztem. Elnevette magát. - Majd kerítünk. Egy úriember kedvéért minden szívességre hajlandó vagyok. Ahogy elhajtottunk, úgy éreztem, jól teszem, ha elmondom neki, mi a helyzet Hickson lovával. Tudtam, hogy Dennynek gyerekkorától fogva már sokszor volt dolga kiszámíthatatlan, gyakran veszélyes lovakkal, és többször tanúja lehettem, hogy olyan könnyedén taszigált hatalmas, magukból kikelt állatokat, mintha kiscicák lennének, de azért, gondoltam magamban, fő az óvatosság. - Denny - figyelmeztettem -, ez a ló Hicksonék gazdaságában kemény diónak bizonyulhat. Elég vad jószág, én alig tudtam a közelébe férkőzni. - Tényleg? - A fiatalember, térdén a szerszámtáskával, szájában a lelógó cigarettával, lustán nézte az elvonuló tájat. Mintha oda sem figyelt volna rám. Újból próbálkoztam. - 61 -
- A hátsó lábát többször felém lendítette, aztán a mellsőt kezdte lóbálni... Denny ímmel-ámmal vonta el a tekintetét az ablakon keresztül elé táruló látványról. - Minden rendben lesz, Mr. Herriot; minden rendben lesz - mormogta szórakozottan, s elfojtott egy ásítást. - És harapós is. A fenébe, majdnem belekapott a vállamba, amikor megpróbáltam... - Hé, álljunk meg egy kicsit! - kiáltotta Denny, ahogy egy út menti ház mellett haladtunk el. - Ez George Harrison ott az udvaron. Kérem, lassítson egy kicsit, Mr. Herriot. - Gyorsan letekerte az ablakot: - Na, George, hogy vagyunk, hogy vagyunk? - kiáltott a fiatal gazdára, aki éppen egy szalmaköteget vett a vállára. - Kijózanodtál már? Hahahaha! A két férfi tréfásan kiáltozott egymással, aztán újra elindultunk. Denny felém fordult. - A teringettét, George tegnap éjszaka alaposan felöntött a garatra a vendéglősék bálján. Még most is zöld a feje! Hehe! Úgy döntöttem, nem erőlködöm tovább azzal, hogy figyelmeztessem. Szemlátomást nem érdekelte a dolog. Locsogni kezdett, beavatott az előző este néhány rendkívül mulatságos részletébe, ám ahogy felhajtottunk Hicksonék udvarához, elhallgatott. Arca hirtelen megnyúlt és komoly lett, idegesen tekintgetett kifelé. Tudtam, mi következik. - Vannak itt harapós kutyák, Mr. Herriot? Elfojtottam a mosolyomat. Amióta ismertem, s annak volt már jó néhány éve, mindig ezt kérdezte. - Nincsenek, egy sincs, Denny - feleltem. Gyanakodva méregette a konyhaajtóban tejet ivó öreg juhászkutyát. - Hát az? - Az az öreg Zak. Már tizenkét éves! Szelíd, mint a bárány. - Lehet, lehet, de ez nem jelenti azt, hogy megbízhatunk benne. Mindenesetre jobb, ha odabent van. Átsétáltam az udvaron, megvártam, amíg az öreg kutya kinyalja a tálját, aztán a fehér pofájú és farkát kimerevítve csóváló ebet bevezettem a házba. Ezt már sokszor megtettem, de Dennynek még mindig nem akarózott kiszállnia a kocsiból. Végül utoljára körülhordozta tekintetét minden irányban, aztán kiszállt, néhány pillanatig óvatosan álldogált a kövezeten, majd az istállóban oda sietett, ahol Hickson gazda és lova várakozott. A gazda szorosan markolta a kötőféket, és bizonytalanul mosolygott a belépő Dennyre. - Vigyázz vele, fiú, furcsa egy dög. - Aszongya, furcsa? - A kalapácsát kezében tartó fiatalember elnevette magát, és a lóhoz lépett, mire az állat, mintha csak bizonyítani akarta volna az elhangzottakat, lesunyta a füleit és kirúgott. Denny könnyedén kikerülte a lendülő lábat, és fejét hátravetve ördögi nevetést hallatott. - Aha! Szóval így állunk? Jól van, barátocskám, majd meglátjuk! - Aztán újra akcióba lépett. Nem tudom, hogyan hárította el a ló ismétlődő kísérleteit, hogy kárt tegyen benne, de tény, hogy egy percen belül beakasztotta kalapácsa fejét a hanyatt-homlok menekülni próbáló állat vaspatkójába, és maga felé húzta. - Jól van, nagy csibész, most már megvagy. A három lábon álló ló tett néhány erőtlen kísérletet, hogy elrántsa patáját, miközben Denny belekapaszkodott és valamit locsogott neki, de az állat szemlátomást rájött, hogy ezt az új embert egészen más fából faragták. Denny a lábfejet a térdén tartva a szerszámaiért nyúlt, közben minduntalan átkokat mormolt, és mialatt én hitetlenkedve figyeltem, felütötte a kampókat, harapófogójával kihúzta a szögeket, és levette a patkót. A ló meg sem mozdult, csak a horpasza remegett. Teljesen megszelídült. Denny megmutatta a talpat, hogy szemügyre vegyem. - Tudok még valamiben segíteni, Mr. Herriot? - kérdezte. Végigkocogtattam a talpat, s találtam egy helyet, amely érzékenynek tűnt. A biztonság kedvéért a harapófogóval megszorítottam ott, s az állat megrándult. - Ez az a rész, Denny - mondtam. - Itt van a szaru megrepedve. - 62 -
A fiatal patkolókovács nekilátott, hogy éles késével és szakavatott mozdulataival gyorsan levágja a szarut. Ezt a munkát már én is sokszor elvégeztem, de öröm volt nézni, ahogyan egy szakértő csinálja. Pillanatok alatt végighaladt a repedt részen, aztán, amikor a fertőzés gócához ért, nem kellett több egy nyisszantásnál, és a genny máris kezdett kifelé csorogni. Ez volt az egyik legszívderítőbb látvány az állatorvosi munkában, mert ha nem sikerül a kitisztítás, a tályog igen súlyos gyötrelmeket okoz az állatnak. Előfordulhat, hogy a genny annyira felgyülemlik a patahengerben, hogy egy hosszú, fájdalmas időszakot követően a pártánál tör ki. Láttam olyan eseteket is, amikor hiábavalónak bizonyult minden próbálkozás a fertőzés megszüntetésére, és a lovat el kellett altatni. A szegény állatok lába hatalmasra dagadt, nyögtek a fájdalomtól, és nem tudtak felkelni. A régi lovaskocsis időkből való efféle emlékek mindig kísértettek. Itt azonban semmi ilyesmitől nem kellett tartani, és ezúttal is nagyon megkönnyebbültem. - Köszönöm, Denny, nagyszerűen csinálta. - Beadtam az antibiotikumot és a tetanusz elleni védőoltást, majd megnyugtattam a gazdát. - Most már hamarosan meggyógyul a lova, Mr. Hickson. Aztán elindultunk Dennyvel a következő címre. Ahogy kihajtottunk az udvarról, a fiatal kovácsra néztem. - Ami azt illeti, jól elbánt ezzel a vad lóval. Csodálatos volt, ahogyan lecsillapította. Denny hátradőlt az ülésén, rágyújtott egy újabb cigarettára, és lassan formálta szavait. - Szóra sem érdemes az egész. Sokszor van dolgom ilyen ostoba nagy dögökkel. Ezzel újra belevágott az előző este részleteinek ecsetelésébe, időnként halkan felnevetett, és ahogy futó pillantást vetettem rá, látván teljesen kiegyensúlyozott lényét, a fején hátracsúszott sapkáját, az arcán sugárzó gondtalan mosolyt, olyan ember benyomását keltette, mint akit az égvilágon semmi sem tud kihozni a sodrából, ám amikor leállítottam az autót annál a gazdaságnál, ahol a másik lovat kellett megnéznünk, mintha egy láthatatlan kéz hessegette volna el a gondtalanság auráját, amely addig körüllengte. Szerszámtáskáját szorongatva aggódó pillantásokkal pásztázta végig az udvar minden zegét-zugát. Tudtam, mit fog mondani. - Vannak itt harapós kutyák, Mr. Herriot?
18. - Az meg mi? - Mi a fene az? - Egy borz? Még ilyet! Pokoli lárma tört ki a Halászhajóban. Az önkormányzati hivatalban jártunk Calummal, s felvetettem, mi lenne, ha meginnánk egy sört. Calum kiszállt a kocsiból, nyakába vette Marilynt, és belépett a kocsmába. A törzsvendégek kidüllesztették a szemüket, félrenyelték az italukat, és másodperceken belül izgatott tömeg vett körül bennünket. Félrevonultam és csöndben üldögéltem a söröm mellett, míg kollégám udvart tartott, nyugodtan és halk elégedettséggel válaszolt a rázúduló kérdésekre. Látszott, hogy nagyon szívesen mutogatja imádott borzát minden kíváncsiskodónak, és bárhová ment, az állat az esetek többségében nem csupán érdeklődést váltott ki, hanem szenzációt keltett. Így történt akkor is, amikor Calumot bemutattam családomnak a Skeldale House nappalijában. A gyerekek éppen zenéltek - Rosie zongorázott, Jimmy pedig harmonikázott -, amikor a magas, rozmárbajszú alak borzával belépett. Én már megszoktam a felvont szemöldököket és a tátva maradt szájakat - Helenben nem is csalódtam -, de Jimmy és Rosie maga volt a tágra nyílt szemű boldogság. - Jaj de aranyos! - Megsimogathatom? - Honnan szerezted? - Hogy hívják? - záporoztak a kérdéseik, s a nevetgélő, incselkedő Calum legalább akkora sikert aratott a gyerekek körében, mint szőrös társa. Még nagyobb lett a ramazuri, amikor Dina, családunkban a második beagle, Sam utóda berohant a kertből. - Ez Dina - mondtam. - Hohó, a kis pufók Dina - zengte Calum basszus hangján. Ez nem valami kedveskedő megjegyzést jelentett, mert kiskutyám kétségtelenül el volt hízva, s nem vált az állatorvos becsületére, aki folyton kérlelt másokat, hogy vigyázzanak kutyájuk vonalaira. Dinát azonban ez a jelek szerint cseppet sem zavarta. Egész hátsóját csóválta, s már-már attól tartottam, hogy csomóvá gömbölyö- 63 -
dik. Feltűnő módon reagált, és szemlátomást roppant vonzónak találta az új emberi hangot. Calum lehajolt, hogy megvakargassa a pocakját, mire Dina a hátára hemperedett kitörő örömében. Helen elnevette magát. - Ezt nevezem, Dina nagyon kedveli magát! Akkor még nem tudtuk, de Helen azt fogalmazta meg, ami később újra és újra bebizonyosodott, és oly sok fejtörést okozott nekünk. Idővel rájöttem, hogy minden állat vonzódik Calumhoz, akit példátlan kapcsolat fűz hozzájuk. Már a hangjától, látványától és szagától is el voltak ragadtatva - ami mennyei áldást jelent egy állatorvosnak. Amikor túljutottunk a kölcsönös udvariaskodásokon, Marilyn pedig felszabadultan futkározott a padlón, boldogan fogadva a gyerekek simogatását, Calum a zongorához ült, és játszani kezdett. Nem volt egy Rubinstein, de azért egy vidám dallamot könnyedén elő tudott csalni a billentyűkből, a gyerekek pedig tapsoltak és ugrándoztak örömükben. Jimmy odanyújtotta a harmonikáját. - Ezen is tudsz játszani? Calum átvette a hangszert, és Larry Adler módjára tartotta a szájához. Az első néhány hang után kiderült, hogy fiam, akinek a God save the Queen volt a fő műsorszáma, nincs vele egy súlycsoportban. Újdonsült alorvosunk Mozartot játszott néhány percig, aztán visszaadta a harmonikát, és harsogó nevetésben tört ki. A gyerekek el voltak bűvölve. - Megyek a concertináért - kiáltotta Jimmy. Kirohant a szobából, és az esküvőm után nem sokkal szerzett relikviáim egyikével tért viszsza. Helen az idő tájt sokszor elküldött árverésekre olyan fontos dolgokért, mint asztalok és székek, s én általában meglehetősen haszontalan tárgyakkal, díszes tintatartókkal és effélékkel tértem viszsza. Így lett a miénk a concertina is. Ősrégi, hatszögletű kis harmonika volt, fából készült két végét faragás díszítette, bőrszíja az idők során szétfoszlott. Amikor megláttam, egy tengerészre gondoltam, aki matrózdalokat énekel egy régvolt hajó fedélzetén, és nem tudtam ellenállni a csábításnak, de sajnos soha senki nem tudott egyetlen hangot sem előcsalni belőle, így sok más hasznavehetetlen szerzeménnyel együtt ez is évek óta a manzárdszobában hevert. Calum kiemelte a hangszert fadobozából, és gyöngéden forgatta kezében. - Szép, nagyon szép! - A szíjakat kezére húzta, ujjaival kitapogatta a kis elefántcsont gombokat, és egy pillanat múltán szívhez szólóan bájos melódiával telt meg a szoba. A Shenandoah csendült föl, és ahogyan egy csapásra elnémultunk a hangszerből teljesen váratlanul kiáradó gazdag hangzásvilág hallatán, egy hajó fedélzetén éreztem magam, ahol oly sok évvel korábban álmaimban jártam. Sok emléket őrzök Calumról, de leggyakrabban az a kép jelenik meg bennem róla, ahogyan ott ül családom tagjai között, sötét, kifürkészhetetlen szemei szokásukhoz híven a fal valamelyik magas pontjára szegeződnek, miközben ujjai azt a panaszos zenét csalják elő a mi kis concertinánkból. Amikor véget ért Calum produkciója, kitört a spontán tetszésnyilvánítás, a gyerekek összevissza ugráltak, tapsoltak. Egy életre beléjük vésődött, hogy Calum nem más, mint csodalény. Volt borza, minden hangszeren tudott játszani, bármire képes lehetett. Aztán eszünkbe jutott Marilyn. Korábban nyugodtan mászkált a szobában, most azonban nyomát sem leltük. Benéztünk a dívány alá, felemeltük a karosszékeket, de sehol sem találtuk. Zavarodottan néztünk egymásra, amikor zajt hallottunk a kandallóból, és a borz koromfeketén kirontott a kéményből. Élvezte a szabadságot, s jó néhányszor végigrohant a szobán, mire Calum megragadta és kivitte. Jimmy és Rosie szinte magánkívül volt. Régóta nem mulattak ilyen jól, de Helen és én, látván, hogy mi történt a szőnyegünkkel és a bútorainkkal, már nem tudtunk olyan jó képet vágni a dolgokhoz. Az emelkedett lelkiállapot magaslatából hirtelen érkeztünk le a káosz mélységébe, és önkéntelenül belém villant a gondolat: Calummal most már mindig így lesz?
19. - 64 -
Valahol hallottam, hogy réges-régen a szabók asztalon, törökülésben gyakorolták mesterségüket, de Mr. Bendelow volt az egyetlen, akit ebben a pózban láttam dolgozni. A ház bejárati ajtaja közvetlenül a konyhába nyílt, és a látvány, amely fogadott, nagyon ismerős volt számomra. A telezsúfolt kis szoba, a padlón szanaszét heverő ezernyi ruhafoszlány, a varrógép a sarokban, Blanco, a tűz mellett fekvő hatalmas fehér kutya, aki farkcsóválással köszönt, és az asztalon, törökülésben egy ügyféllel beszélgető Mr. Bendelow, amint tűvel a kezében hajol valamilyen ruhadarab fölé. Nem először gondolkoztam el azon, hogy Mr. Bendelow tűje mintha állandóan a levegőben lenne. Emlékezetem szerint sohasem láttam, hogy ténylegesen belehatolt volna valamilyen szövetbe, mert Mr. Bendelow figyelmét mindig teljesen lekötötte a beszéd. Most is így volt, éppen egy gazda kissé elkábult feleségét szórakoztatta történeteivel. - Ha hiszi, ha nem, Mrs. Haw... - Na most már elég, Mr. Bendelow. Engem az érdekel, hogy sikerült-e megcsinálnia a férjem mellényét. Azt mondta... - Évekkel ezelőtt történt, s ez olyan biztos, mint ahogyan itt ülök. Nem is hinné, hogy... - Szeretném elvinni, ha befejezte. A férjem fel akarja venni. Mr. Bendelow azonban csak kacarászott. - Nem vagyok öreg ember, még ötven sem, de amik akkoriban történtek... Emlékszem... - Már három hónapja magánál van a mellény, azt ígérte... - Persze, persze, de sok a dolgom. Azt se tudom, hol áll a fejem. Jöjjön vissza két hét múlva, kedvesem, addigra meglesz. - No de a férjem... - Többet nem tudok tenni önért, kedvesem. Köszönöm. Mrs. Haw üres kézzel, szomorúan szaladt el mellettem és távozott, én pedig elfoglaltam a helyét, s a legszebb mosolyomat erőltettem arcomra. - Nocsak, nocsak, fiatalember - Mr. Bendelow sovány, cigányos arcán semmiféle érzelem nem mutatkozott, szemei azonban merő utálatot tükröztek, ahogy oldalvást nézve meglátta a nadrágot a karomon. - No, mi szépet hozott nekem? - morogta. - Erről a nadrágról lenne szó, Mr. Bendelow. Alul egy kicsit felfeslett a szára, és arra gondoltam... - Hogyne, arra gondolt, hogy majd újjávarázsolom. Mi sem egyszerűbb ennél. Megöl ez a sok munka, tudja, megöl. Nyakunkon a karácsony, pokol az életem. Éjjel-nappal dolgozom. Soha egy szabad percem. - Csak a koptatóról lenne szó, Mr. Bendelow... - Aztán meg itt van a fájós lábam. Mióta fáj? Ó, évek óta, el is mentem vele Dr. Allinsonhoz. Aszonta: „Szedett már ilyet?” Aszontam: „Igen.” Aszonta: „Hát akkor szedjen megint.” Adott nekem hatvan tablettát, és mihelyst a felét beszedtem, sokkal jobban voltam, s mire az összeset beszedtem, majdnem meggyógyultam. A doktor azonban tudta ezt előre. Aszonta: „Mr. Bendelow, amikor a tabletták felét beszedte, sokkal jobban lesz, s amikor az összeset beszedte, azt fogja hinni, hogy meggyógyult. De, tudja, nem fog meggyógyulni, nem fog. Én ismerem magát, és tudom, hogy nem akar majd visszajönni hozzám. De azt szeretném, hogy amikor beszedte már mind a hatvan tablettát, jöjjön el hozzám még aznap.” Így hát én elmegyek hozzá, még aznap, ahogy mondta, és aszongya az orvos: „Jól van, eljött hát, Mr. Bendelow.” Mire én aszontam: „Igen, doktor úr, még aznap, ahogy mondta.” Mire ő: „És beszedte mind a hatvan tablettáját?” Mire én: „Igen, az összeset.” Erre ad nekem még százat. - Hát ez igazán nagyszerű, Mr. Bendelow. A feleségem szeretné, ha megnézné ezt a kop... - És aszongya az orvos: „Többé ne szaladgáljon a lépcsőkön.” Mire én: „Az lehetetlen, doktor úr, az lehetetlen. Én mindig dolgozom, soha egy percre nem állok meg.” No de hallgasson ide, Mr. Herriot. Mondok én magának valamit. Nincs nekem egy penny megtakarított pénzem se. És mondok magának még valamit. Ha az ember negyven éves koráig nem szedte meg magát, soha nem is fogja. - 65 -
- Ez a nadrág alul, mint ön is látja, csak egy kicsit van elkopva... - No igen, meg lehet gazdagodni, mondjuk, a totón, Mr. Herriot. Én mondhatnék magának egyet s mást a Littlewoodsról. Ezt hallgassa meg! Ahogy teljes beleéléssel előrehajolt az asztalon, a bejárati ajtó kinyílt, és egy nagydarab férfi jött be. Felismertem Jeremy Boothbyt, az egyik nagybirtokos fiát, akinek puszta megjelenése tiszteletet parancsolt. - Megbocsásson - mennydörögte, ahogy hozzám érve elhaladt mellettem. - Az öltönyömért jöttem, Bendelow. A múlt héten már jártam itt. A szabó még csak rá sem nézett. - Tudja, hogy rendszeresen nyertem a Littlewoodson? De mindig csak négyesem volt, a legnagyobb nyereményem pedig hat shilling. Na, mondom magamnak, ha a nagy pénzre mész rá, akkor a nagy pénzt fogod megnyerni. - Hall engem, Bendelow? - az erős hang betöltötte a szobát. - Október óta minden héten eljövök és... - Na, kitöltöttem egy állandó szelvényt hármas eséllyel, és rögtön huszonnégy pontom lett. Vártam a hetvenötezres csekket, de csak nem jött. Csak egy levél jött a Littlewoods igazgatójától. - Na most már elég, Bendelow! - Mr. Boothby hangjától megrázkódtak az ablakok. - Már egy éve magánál van az az öltöny... Nem tudta végigmondani. Blanco feltápászkodott a kandalló mellől, odaállt az asztalhoz, s felnézett rá. Nem kellett nagyon magasra néznie, mert alighanem életemben nem láttam nála nagyobb kutyát. Mr. Bendelow szerint svéd hegyi kutya volt, és emlékszem, hogy milyen öntelten mosolygott, amikor közöltem vele, hogy sohasem hallottam erről a fajtáról. Nemigen kételkedtem benne, hogy Blanco keverék, de lehetett bármi, csodálatos példány volt: hófehér és hatalmas. És most, ahogy szinte teljesen mozdulatlanul ott állt Mr. Boothby előtt, s oroszlánfejét föltartotta, érződött valami fenyegető határozottság a tekintetében, bensőjéből pedig tompa morgás tört elő. Ahogy az ember és a kutya nézte egymást, a morgás erősödött, majd Blanco egy pillanatra kitátotta a száját, kivillantván fogsorát, amely egy krokodilnak is becsületére vált volna. Boothby hátralépett, aztán halkabban szólalt meg. - Megkaphatom az öltönyöm? Én... Mr. Bendelow, akit szemlátomást bosszantott, hogy félbeszakították, a tűjével gesztikulált. - Nincs még készen, jöjjön a jövő héten. A nagydarab ember még egy utolsó pillantást vetett Blancóra, aztán távozott. - Kedves bocsánatkérő levél volt, annyi szent - folytatta a szabó. - Az állt benne: tény és való, hogy 24 pontot értem el, de egy apróság miatt nem tudják ideadni nekem a hetvenötezret. Úgy bizony, egy apróság miatt. Nyolc helyett tizenhat meccsre fogadtam. Kedves levél volt, és látszott, hogy aki írta, tényleg sajnál, de nem volt mit tennem. - Micsoda balszerencse. Na de nagyon hálás lennék, ha meg tudná csinálni a nadrágot a jövő hét valamelyik napjára. - Persze az a sok pénz nem is tett volna jót nekem. Tudnék magának mesélni egyet s mást a pénzes emberekről... Ledobtam a ruhadarabot az asztalra, sietve búcsút intettem, és elmenekültem. Az utcán bandukolva kavargott fejemben a tajtékos szóáradat - amelyet, hála akkori jegyzeteimnek, szinte szóról szóra adhatok vissza -, és a Mr. Bendelow-féle jelenségen elmélkedtem. Idővel mégiscsak megcsinálta a hozzá elvitt munkát, úgyhogy feltehetően többnyire éjszaka szabott és varrt. Tulajdonképpen nagyszerű szabó volt; olyan tökéletes fazonú és kivitelű öltönyök kerültek ki a keze alól, hogy megértettem, miért járnak hozzá továbbra is rendszeresen az olyan emberek, mint Boothby. Minden a szerencsén múlott: időnként engem is meglepett azzal, hogy méltányos időn belül elvégzett valamilyen javítást vagy átalakítást. Módfelett bízott saját képességeiben és szellemi adottságaiban. Meg volt győződve róla, hogy mindenről tud mindent, különösen a hazai pénzügyek terén tartotta jártasnak magát, és szent kötelességének vélte, hogy tudását megossza bárkivel, aki keresztezte az útját, de mivel nem nősült meg, ezzel csak az ügyfeleit boldogíthatta. - 66 -
Egyetlenegyszer láttam zavarba jönni. Ez néhány évvel korábban történt, amikor Helen szoknyát varratott vele. Mr. Bendelow méretet vett Helenről, de csak öt hónappal később kerülhetett sor a próbára. Amikor végre eljött a nagy nap, a szoknya dereka több hüvelyknyivel szűkebbnek bizonyult a kelleténél. A szabó hitetlenkedve meredt művére, többször meghúzta és megrántotta a ruhadarabot, de hiába. Gyorsan elővett egy mérőszalagot, hogy újból megmérje Helen derekát, aztán ellenőrizte a jegyzetfüzetét, majd ismét méretet vett. Térdelő testhelyzetből nézett fel ránk, arca maga volt a döbbenet. Helen elmosolyodott, és enyhített gyötrelmein. - Meg kellett volna mondanom magának - jegyezte meg -, terhes vagyok. Mr. Bendelow szigorúan nézett rá, mivel azonban a jelentős késésről ő tehetett, nem szólhatott semmit. Hallatlanul tapintatlan eljárásunk talán megpecsételte volna a kapcsolatunkat, ha nem fűz régi keletű barátság Blancóhoz, akit a szabó odaadóan szeretett. Blanco körülbelül ötéves volt, és bár többnyire jó egészségnek örvendett, néha a kezelésemre szorult; rendszerint gombostűket kellett kihúzni a mancsából. Rajta kívül egyetlen kutyát sem ismertem, akinek a gazdája szabó lett volna, és gyakran gondoltam rá, hogy milyen veszélyes is egy ilyen mesterséget űző gazda szobájában naphosszat heverészni. Bizony, a gombostűk gyakran alaposan belefúródtak az állatba, úgyhogy mélyre kellett hatolnom a csipeszemmel. Blanco azonban mindig hálásnak tűnt. Azok közé a kutyák közé tartozott, akik szívesen jöttek el a rendelőmbe. Egyes kutyák átrohantak a túloldalra, amikor a Trengate utcába értek, és behúzott farokkal somfordáltak el a rendelő mellett, Blanco azonban valósággal lerántotta Mr. Bendelow-t a lábáról, hogy minél előbb bejuthasson az ajtónkon. Az előző héten járt nálunk, hogy megkapja a minden évben esedékes szopornyicaellenes injekciót, ficánkolva, farkát vadul csóválva jött végig a folyosón, fejét az iroda ajtaján barátságosan bedugva kereste a rendelőt. Mennyire másképp viselkedett, mint az az utána érkező nagy, sárga labrador szuka, amelyet fenekénél fogva úgy kellett végigtaszigálni a folyosón, pofájára pedig rá volt írva az élet minden nyomorúsága, noha csak azért hozták el hozzám, hogy bekötözzem a mancsát. Blanco maga volt a megtestesült jóság, és csupán akkor komorult el, ha úgy vélte, hogy Mr. Bendelow veszélyben van. Blanco felbecsülhetetlen értékű védelmet nyújtott a szabó számára, mert házában bizony gyakran elszabadultak az indulatok, és jómagam is hallottam néhány tomboló férfit meg sikoltozó nőt, aki elvesztette a fejét a véget nem érő határidő-módosításoktól. Az asztal sarkánál felbukkanó nagy fehér fej és hideg szemek azonban csodálatos nyugtató hatást fejtettek ki. Időnként szükség mutatkozott egy kis morgásra vagy az ügyfél bokájának körülszaglászására, de a várt eredmény sohasem maradt el. Tűnődéseim közepette gyakran gondoltam arra, hogy Blanco megerősíti régi megfigyelésemet, mely szerint a nagy kutyák kis házakban, a kis kutyák nagyokban élnek. Elméletem támadhatatlannak tűnt, mert a sokholdas birtokok közepén álló legnagyobb, erődítményszerű épületekben találkoztam a border és Jack Russel-terrierekkel, az apró, földszintes lakásokban viszont olyan ebekkel, mint Blanco. Egy héttel később, örök optimista lévén, visszatértem Mr. Bendelow birodalmába. A szokásos helyzetben találtam: akár egy törpe, úgy ült törökülésben az asztalán. Egy másik kuncsaft, egy mogorva külsejű gazda éppen távozni készült, de búcsúzásul még néhány szót intézett a szabóhoz. - Elegem volt abból, hogy hetenként idejárok, mert hiszek az ígéretében - váltott haragosra a gazda hangja. - Ahogy látom, maga erre fittyet hány, de tudja meg, hogy ami sok, az sok. Mr. Bendelow a szokásos módon intett a tűjével. - A jövő héten... a jövő héten. - Persze, mindig ezt mondja - horkant fel a gazda, én pedig az asztal fölött átnéztem a tűznél nyújtózó Blancóra. Efféle szóváltás hallatán mindig talpra állt, most azonban semmiféle érdeklődést nem tanúsított, meg sem moccant, mialatt az ügyfél még egyet horkantott, majd megfordult, és az ajtót maga mögött becsapva távozott. - Jó napot, Mr. Bendelow - hadartam -, csak beugrottam a... - Nahát, Mr. Herriot! - A kis ember felém bökött a tűjével. - A múltkor elment, pedig éppen akartam mondani magának valamit a pénzes emberekről. Emlékszik az applegate-i öreg - 67 -
Crowtherre? Nyolcvanezer maradt utána, de amíg az egy nadrágját foltoztam, nem kelhetett föl. Nehogy azt higgye, hogy tréfálok: ágyban kellett maradnia. - ...nadrágom ügyében, Mr. Bendelow... - Volt neki egy házvezetőnője - valami Maud vagy hogy hívták -, az csinált meg mindent neki. Lefektette, fölkeltette, főzött neki, a rabszolgája volt harminc éven át. No erre osztán egy pennyt sem hagyott a nőre. Az, tudja, megtámadta a végrendeletet, de csak ötszáz fontot kapott. Távoli rokonok örökölték az összes pénzt. - Készen van a nadrágom? Szükségem lenne rá... - No de tudok én mesélni ennél rosszabbat is, Mr. Herriot. Fiatal koromban egy gazdánál dolgoztam. Azt az embert felvetette a pénz, de sohase ment el a kocsmába, sohase ment el a moziba, sohase ment el sehova. Minden pennyt félretett. Nem tudom, mit csinált annyi pénzzel. Talán a házban tartotta valahol. Erről jut eszembe egy másik történet. Már éppen újra könyörgőre akartam fogni a dolgot, amikor egy testes hölgy kiáltott fel mögöttem. - Nézze, nem akarom zavarni, de sietek. Most azonnal akarom a ruhámat! Mára ígérte. A szabó a tűjével integetett. - Nincs még kész, nagyon el vagyok foglalva. Jöjjön a jövő héten. - Nagyon el van foglalva! Talán inkább azt akarja mondani, hogy a sok fecsegés nagyon elfoglalja. - A hölgynek alaposan felvágták a nyelvét, és nem kímélte a szabót. Blancóra néztem, aki még mindig mozdulatlanul hevert a tűznél. Közömbösségét nem tudtam mire vélni. Úgy látszott, hogy Mr. Bendelow is hiányolja a kutya támogatását, mert tőle szokatlan módon zavarba jött a hölgy kirohanásától. - Jól van, jól van - motyogta -, a jövő héten biztosan megkapja. - A szeme sarkából rám nézett. - Ön is, Mr. Herriot. A rá következő héten, amikor újra benéztem, megtorpantam az ajtóban, mert meghökkentő látvány fogadott. Mr. Bendelow varrt. Most is az asztalán ült, egy kabát fölé görnyedt, keze csodálatra méltó fürgeséggel futkározott egy hajtókán. És nem beszélt. Beszélt viszont egy férfi és felesége, akik a panaszok össztüzét zúdították rá. A hallgatag és láthatóan szomorú szabó nem is válaszolt. Blanco pedig még mindig aludt a tűznél. Vizitkörútjaim közben néhányszor beugrottam nadrágom ügyében, de mindig sor állt az ajtóban, és nem volt időm várakozni. Észrevettem azonban, hogy Mr. Bendelow minden egyes alkalommal némán és leverten dolgozik asztalán, kutyája pedig mozdulatlanul hever a tűznél. A látvány elszomorított. Ennek a kis embernek a beszéd volt az élete, a szenvedélye és agglegénységének egyetlen vigasza. Valami nagy baj történhetett. Egy este betoppantam, és egyedül találtam Mr. Bendelow-t. Még mindig varrt. A nadrágomat szóba sem hoztam. - Mi baj van Blancóval? Meglepődve nézett rám. - Tudomásom szerint semmi. - Eszik rendesen? - Igen, igen. - Eleget mozog? - Igen, jókat sétálunk minden este és reggel. Tudja, hogy törődök a kutyámmal, Mr. Herriot. - Persze hogy tudom. Csak... nem mászkál az asztala körül, mint azelőtt. És... hogy is mondjam csak... nem érdeklik a kuncsaftok. Elkeseredetten bólintott. - Igen, ez nekem is feltűnt, de nem beteg. - Hadd nézzem meg - mondtam. Odamentem a tűzhöz, és lehajoltam a kutyához. - Gyere, Blanco, öreg barátom, hadd lássam a lábadat. Megtapogattam a hátsóját, ő pedig lassan felkelt. A szabóra néztem. - Egy kicsit merevnek tűnik. - Hát, lehet, de ha kiviszem sétálni, hamar elmúlik. - Ugye nem sántít? Nincsenek benne gombostűk? - Nem, nem, mindig észreveszem, ha összeszed egyet. - 68 -
- Aha. Azért megnézem a mancsait. - Valahányszor felemeltem Blanco egyik lábát, mindig úgy éreztem, mintha egy ló patáját vizsgálnám; nehezen is tudtam megállni, hogy ne mondjam: „hóha!”, és ne szorítsam a mancsot a két térdem közé. Mindegyik lábat gondosan szemügyre vettem, megszorongattam a mancsokat, ahová a veszélyes gombostűk szoktak behatolni, de semmi rendelleneset sem tapasztaltam. Megmértem a kutya lázát, meghallgattam a mellkasát, és kitapogattam a hasát, de nem lettem okosabb. Ám ahogy lenéztem a nagy állatra, nem tudtam szabadulni a szűnni nem akaró gyanútól, hogy valami nincs rendben. Blanco megunta a vizsgálatot, s lomhán, óvatosan leereszkedve ült le a kandalló melletti szőnyegre. Nem tetszett nekem a dolog. - Kelj fel, öregfiú - mondtam gyorsan. Valami hibádzott a hátsójával. Talán beékelődtek a végbélmirigyek? Nem, a mirigyek is teljesen rendben voltak. Kezemet végigsimítottam a hatalmas combokon, és amikor baloldalt az izomzatot tapogattam, a kutya hirtelen összerezzent. Egy fájó duzzanatot tapintottam ki, és ahogy kezemmel elfésültem a szőrzetet, minden világossá vált. A húsba mélyen be volt ágyazódva ősi ellenségeinek egyike, egy gombostű. Egy pillanat műve volt, hogy csipeszemmel kiszedjem, aztán Mr. Bendelowhoz fordultam. - Hát itt van. Biztos beleült, amikor letelepedett a szőnyegre. Csoda, hogy nem vált nyomorékká. Van egy kis tályogja, ami izgatja. Egy tályog elég nyomasztó tud lenni. - Hogyne... hogyne, de mit tud tenni? - nézett rám a szabó aggódó szemekkel. - El kell vinnem a rendelőbe, hogy leszívjam a gennyet. Attól rendbe fog jönni. Blanco látogatása a Skeldale House-ban zökkenőmentesen zajlott le. Eltávolítottam a tályogot, a helyére pedig a mindig hasznos, tőgyinfúzióként is alkalmazható penicillininjekcióimból fecskendeztem be néhányat. Egy hétig nem kerestem fel Mr. Bendelow-t. Titkon reméltem, hogy ennyi idő alatt talán rendbe hozza a munkanadrágomat. Ruhatáram elég szűkös volt, a nadrág már nagyon hiányzott. A szokásos jelenet fogadott. A szabó az asztalán, Blanco pedig elnyújtózva a tűznél. Érdekes módon éppen Mrs. Haw is ott volt, az a gazdaasszony, akivel első ottjártamkor találkoztam. Egyfajta kötélhúzást folytatott a szabó ellen férje mellényével, melyet Mr. Bendelow végre megvarrt, de nem volt hajlandó kiadni a kezéből. A szabó szája gyorsan mozgott, s pergett a nyelve. - Szóval a fickó ezt mondta nekem. Ugye hihetetlen, no de ez még nem minden... Ekkor a hölgynek egy hirtelen rántással sikerült megkaparintania a mellényt. - Nagyon köszönöm, Mr. Bendelow. Most már mennem kell. - Az asszony biccentett, kezével intett, és szemlátomást kimerülten, de diadalittasan sietett el mellettem. A szabó felém fordult. - Kit látok, Mr. Herriot! - Igen, én vagyok, Mr. Bendelow, azt szeretném kérdezni... - Emlékszik, hogy el akartam mondani azt a történetet a gazdag emberről. - ...hogy a nadrágom... - Öreg gazda volt, aki vödrökben tartotta a dohányt a házban. Az asszonya felhozott egy vödröt, s aszonta: „ezerötszáz font van ebben a vödörben”; mire az öreg fickó aszonta: „Valami nem stimmel. Kétezernek kell lennie benne.” Tudja, az az ember meg a felesége külön-külön vett magának ennivalót. Akár hiszi, akár nem, az asszony elment hazulról, és bevásárolt magának, a férfi pedig ugyanezt tette. És mondok magának még valamit, Mr. Herriot... - Szeretném megkérdezni, hogy sikerült-e... - Ezt hallgassa meg, Mr. Herriot... - Hé, Bendy! - Egy nagydarab férfi jött be, és a vállam fölött üvöltött a szabónak. - Hallom, amit mondasz, de nem figyelek rád! Add ide azt a rohadt zakót! Gobber Newhouse volt az, egy rendkívül kövér, hírhedetten iszákos és kötekedő alak. Csak úgy dőlt belőle a poshadt sörszag, ahogy újra elbődült. - Nem érdekelnek az ócska kifogásaid, Bendy, ismerlek már! - 69 -
Blanco, akár a víz alól hirtelen felbukkanó fehér bálna, felemelkedett a kandalló mellől, és az asztalnál termett. Láthatóan tudta, miféle emberrel van dolga, és nem vesztegette az időt formaságokra. Hatalmas fejét feltartva szélesre tátotta száját, s elemi erővel ugatta meg a verítékben úszó vörös arcot. - Vau! Vau! Gobber visszatántorodott. - Átkozott kutya... ülj le... Bendy, tüntesd el innen! - Vau! Vau! Vau! - folytatta Blanco. A nagydarab ember már félig kint volt az ajtón, amikor Mr. Bendelow jelzett a tűjével. - Gyere a jövő héten! - Aztán, mintha mi sem történt volna, felém fordult. - Ott hagytam abba, Mr. Herriot... - folytatta. - De nekem csakugyan szükségem van... - A jövő héten biztosan meglesz, csak azt hadd meséljem még el önnek... - Sajnos mennem kell - motyogtam, és kimenekültem az utcára. Odakint vegyes érzelmek kavarogtak bennem, de egészében véve örömöt éreztem. A nadrágomat ugyan még mindig nem kaptam meg, viszont Blanco ismét a régi formájában volt.
20. Hajnali öt óra volt, és a telefon fülsiketítően csörgött a fülembe. Egy juh ellett Waltonéknál, a lápos fennsík egy magányos gazdaságában. Kimásztam ágyam biztos menedékéből, és átjárt a hálószoba jeges levegője. Mialatt öltözködni kezdtem, megpróbáltam nem gondolni a rám váró egykét vigasztalan órára. Ahogy karomat bedugtam az ingem ujjába, a fogamat csikorgattam, mert a megmerevedett anyag dörzsölte a húsomat. A hajnal sápatag fényében is jól láttam a kezemet elborító és egészen a könyökömig felfutó apró, vörös repedéseket. Ellés idején bizony jóformán sohasem volt rajtam a zakóm, és bőrömön szinte kiütött a nyers hús attól, hogy folyton a nyitott cserényekben vagy a szeles földeken mosakodtam. Éreztem a glicerin és a rózsavíz gyenge illatát, mivel Helen minden este bekente a karomat, hogy enyhítse a fájdalmat. Helen a takarók alatt forgolódott, odamentem hozzá, és arcon csókoltam. - Megyek Waltonékhoz - suttogtam. Nem nyitotta ki a szemét, fejét a párnába fúrva bólintott. Csak álmos mormogását hallottam. - Igen... értettem. Az ajtón kilépve visszanéztem összekuporodott feleségemre. Ilyenkor az események őt is belerángatták a munka és a kötelesség világába. A telefon bármikor újra megszólalhatott, ami azt jelentette, hogy értesítenie kell. Mindezek tetejébe be kellett gyújtania, elkészíteni a teát, hogy a gyerekek reggelizhessenek. Apró tennivalók voltak ezek, amelyekben próbáltam neki segíteni, mivel nem is voltak olyan könnyűek a mi nagy, csodálatos, de jéghideg házunkban. Átfutottam a kihalt, alvó kisvároson, majd a lassan ritkuló, végül teljesen eltűnő alacsony kőfalak és fák között kanyargó kocsiúton haladtam tovább addig, ahol már csak a hajnali órákban barátságtalan látványt nyújtó, csupasz, szélfútta dombok kísértek. Szívem mélyén abban reménykedtem, hátha tető alatt találom az anyajuhot. Az ötvenes évek elején nem sok gazdának jutott egyáltalán eszébe, hogy zárt helyre vigye be az ellő állatot, és így a szabad ég alatt kellett ellátnom a juhok túlnyomó többségét. Néha szerencsém volt, és megkönynyebbülve elmosolyodtam, amikor megláttam a meleg hodályt, vagy azokat az aklokat, amelyeket a gazdák szalmakötegekből építettek; ezúttal azonban, amikor felhajtottam a gazdasághoz, és megpillantottam Mr. Waltont, aki a házból kilépve egy vödör vízzel a kezében éppen a kapu felé indult, lelohadt minden lelkesedésem. - Kint van? - kérdeztem, olyan hangon, mint akinek édes mindegy, hol van az állat. - Igen, emitten. - Mr. Walton a hosszú, saspáfránytól tarkálló legelőn át egy hason fekvő gyapjas alak felé mutatott olyan messzeségbe, amely pokolian távolinak tűnt az „emittenhez” képest. Vonszoltam magam a fagyos füvön, kezemben himbálózott orvosi táskám és elletőköpenyem. Könyörtelen szibériai hideg hasított belém, mert a szél - bár a yorkshire-i tavasz vége felé jártunk felkapta a havat a kőfalak mögött megmaradt hosszú fehér sávokból. - 70 -
Miután ingujjra vetkőztem, és letérdeltem a juh mögé, körülnéztem. A világ tetején voltunk, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a hegyekre és völgyekre, a parasztgazdaságok mélyben pihenő szürke épületeire meg a kavicsos folyókra, de egy meleg nyári délutánon, családommal piknikre készülve, nagyobb örömömet leltem volna a látványban. Kinyújtottam a kezem, és a gazda egy apró darab szappant helyezett a tenyerembe. Mindig úgy éreztem, hogy a gazdák különleges szappanokat tartogatnak az állatorvosnak: parányi súrolószappan-darabokat, amelyek olyan kicsik és kemények voltak, hogy az égvilágon semmit sem értek. A Mr. Waltontól kapott darabkával lázasan kezdtem dörzsölni a kezem, a szappant gyakran belemártottam a vízbe, de így is alig habzott. Legalábbis nem eléggé ahhoz, hogy a hab megvédje a juhba bedugott fájós karomat, ezért aztán a gazda fürkésző pillantásokat vetett rám, ahogy halkan felfelszisszenve kerestem a méhnyakat. Nem örültem annak, amit találtam. Egyetlen, jól beszorult nagy bárány volt odabenn. A juhok általában két, elég gyakran három bárányt ellenek, az egy nagy bárány pedig gyakran rosszat sejtet. Mindig nagy örömmel választottam szét az összegabalyodott kettős és hármas ikreket, az egykék esetében azonban a helyszűke sok gondot okozott. A nagyra nőtt bárányt a lehető leggyengédebben kellett kihúzni, ami időigényes és fáradságos feladatot jelentett. Gyakran már nem is élt a kis helyen a nyomástól elpusztult bárány, s ezért magzatdarabolással vagy császármetszéssel kellett eltávolítanom. Belenyugodtam, hogy akár tetszik, akár nem, hosszú ideig fogok guggolni a szeles hegytetőn. Amennyire tudtam, benyúltam, s ujjammal megérintettem a bárány száját. Megkönnyebbültem, mert a kis nyelv megnyalta a kezem. Tehát életben van, gondoltam magamban, és némiképp felbuzdulva kezdtem el a bevett szertartást: zselét helyeztem be, kitapogattam és hurokkal rögzítettem az apró lábakat, majd, mire leülhettem, hogy kifújjam magam, tudtam, már csak annyi van hátra, hogy a fejet átjuttassam a medencén. Ez azért nem volt minden veszélytől mentes. Ha a fej átjut, nyert ügyem van; ha nem, bajban vagyok. Mr. Walton, aki az állat gyapját fogta, hogy ne érjen a hüvelyhez, némán figyelt. Bár világéletében juhokkal foglalkozott, ilyen esetben nem lehetett számítani rá, mert - a gazdák többségéhez hasonlóan - hatalmas, munkától eldurvult kezei voltak, banánméretű ujjakkal, amelyekkel sohasem tudott volna benyúlni az állatba. Az én kis „nőies” kezem, ahogy a helybéli parasztok nevezték, aranyat ért most. Mutatóujjamat beakasztottam a szemgödörbe - kedvenc trükköm volt ez, mert máskülönben csak úgy tudtam volna tartani az állatot, hogy az alsó állkapcsát fogom, amely viszont veszélyesen törékeny -, és határtalan műgonddal elkezdtem kihúzni a kisbárányt. Az anyajuh megfeszült, kezemet a medencecsonthoz nyomta - nem volt olyan rossz, mint egy tehén esetében, de azért fájt -, és lógott a nyelvem, miközben hol engedtem a szorításból, hol csavartam és húztam, míg végrevalahára a fej átcsúszott a csontos medencenyíláson. Kisvártatva megjelentek a szeméremtestnél a lábfejek, a lábak, majd egyszer csak kinn volt az egész kisbárány, és az apró teremtmény máris a fűben hevert. Egy pillanatig még várt, beleszagolt az ismeretlen hideg világba, aztán erőteljesen megrázta a fejét. Elmosolyodtam. Ez volt a legjobb jel. Megint vesződnöm kellett a szappanmaradvánnyal, aztán a gazda szó nélkül átnyújtott egy zsákvászondarabot, hogy letöröljem a karom. Annak idején ez már csak így járta. A törülközőt nagy becsben tartották a gazdaságokban, és nem haragudhattam a gazdaasszonyokra, amiért nem szívesen adtak oda egy tiszta törülközőt olyasvalakinek, aki könyékig turkált egy állat hátsójában. Legtöbbször agyonhasznált, szennyes törülközőt kaptam, ha nem, mindig kéznél volt a zsákvászon. A durva anyaggal nem dörgölhettem fájós bőrömet, úgyhogy beértem az óvatos simogatással, és aztán vizesen dugtam be a karomat a zakóm ujjába. Az anyajuh, meghallván báránykája magas hangját, az általam oly jól ismert lágy, mély „bú”-val válaszolt, majd felállt, és hevesen nyalogatni kezdte a kis jövevényt. Ahogy ott álltam, a hidegről megfeledkezve hallgattam beszélgetésüket, és mint mindig, elbűvölt a születés csodája. Aztán a kisbárány, nyilván úgy érezvén, hogy csak vesztegeti az idejét, nagy nehezen talpra állt, és bizonytalan léptekkel elindult a tejbár felé; én pedig elégedetten mosolyogtam, és visszamentem a kocsihoz. - 71 -
Reggeli után „tisztogatásra” hívtak, a méhlepényt kellett eltávolítani egy tehénből, és azután, hogy megint egy kőkemény szappandarabkával kellett bajlódnom, kaptam egy zsákot, hogy megtörülközzek. Ebben a zsákban azonban azelőtt krumplit tartottak, úgyhogy mire végeztem, berepedezett karom csupa föld lett. Még aznap délelőtt, miután megvizsgáltam egy végbelet, megtörülközhettem volna egy hihetetlenül mocskos „tehenészkendővel”, amelyben alighanem hemzsegtek a baktériumok, így elhárítottam egy újabb zsákvászondarab kedvéért. A karomat már vérvörösre dörzsölte a zakóm ujja, amikor behajtottam a Birrell-gazdaság udvarára, de tudtam, hogy itt jobb dolgok várnak. Csodálatos dolgok. Sejtelmem sem volt, hogy George Birrell vagy felesége hogyan viszonyul a törülközőkhöz, de a férfi édesanyja, Birrell nagymama egészen egyértelmű nézeteket vallott ez ügyben. Amikor végeztem a tehén tőgyén támadt seb összevarrásával, vértől lucskosan és várakozóan álltam ott a kövezeten, azt lesve, mikor jelenik meg az idős hölgy. Szinte végszóra ott termett az istállóban; kézen fogva vezette a négyéves Lucyt, legkisebb unokáját. Hozott egy fejőszéket, rátett egy gondosan összehajtott, hosszúkás, patyolattiszta és hófehér törülközőt, arra pedig egy bontatlan csomagolású, drága levendulaszappant helyezett. A gőzölgő vízzel teli, fényesre súrolt alumíniumvödör tette teljessé a képet, amelynél szebbet még sohasem láttam. Tisztelettudóan bontottam ki a papírból a szappant - mindig újat kaptam -, belemártottam a vízbe, a vastag habot végigkentem égő karomon, beszívtam a levendula illatát, és szinte átszellemülve dudorásztam. A gazda közömbösen álldogált, talán csak a szája szélén megjelent halvány rándulás jelezte, hogy élvezi a látványt, Birreli nagymama és Lucy azonban elragadtatott örömmel figyelte szertartásos mosakodásomat. Ez a jelenet újra meg újra megismétlődött Birrelléknél, aminek én nagyon örültem, csak a magyarázatot nem tudtam igazán. Talán Siegfried vélte helyesen, hogy az idős hölgyek kedveltek engem. Siegfried sokat ugratott a hetven éven felüli hölgyekből álló „hárememmel”, amelynek tagjai ragaszkodtak hozzá, hogy én kezeljem a kutyájukat. Bármi volt is a dolog oka, én mindenesetre élveztem Birrell nagymama gondoskodását. Ő mindig a tökéleteset akarta nyújtani nekem. Semmi sem lehetett elég jó Mr. Herriot számára. Egy szombat reggel Siegfried az iroda asztalán elém tolta a Darrowby and Houlton Times aznapi számát. - Attól tartok, James, hogy ez a hír egy kicsit el fog szomorítani - mormogta, és egy hirdetményre mutatott. A hír a halálozási rovatban jelent meg. „A 78 éves Mrs. Marjorie Birrell, a néhai Herbert Birrell szeretett felesége...” Ahogy végigolvastam, mindinkább erősödött bennem a gondolat, hogy veszteség ért, s szívszorító érzés töltött el, hogy valami jó visszahozhatatlanul véget ért. Siegfried oldalvást rám mosolygott. - Ő volt a te tiszta törülközős idős barátnőd, igaz? - Igen. - Azokkal a tiszta törülközőkkel a barátságát fejezte ki, és én is mindig barátként gondoltam rá. Lelki szemeim előtt most is virágmintás kötényében jelent meg, ahogy ott állt a fejőszéknél a kis Lucyvel. Ahhoz a gazdanemzedékhez tartozott, amely átvészelte a háború előtti nehéz időket; sovány, kissé hajlott alakja és barázdált arca a viszontagságos éveket idézte. Ez volt az a nyers, mégis kedves arc, amellyel oly sokszor találkoztam az idős yorkshire-iak körében. Tudtam, hogy ő mindig hiányozni fog nekem. De hogy mennyire, azt csak a Birrelléknél tett legközelebbi látogatásom során éreztem át igazán. Dolgom végeztével, mikor piszkos kezeimet nézegettem, akkor nyilallt belém újra a felismerés, hogy az idős hölgy nem fog belépni az ajtón. George Birrell nyilván nem ad nekem zsákvásznat, de el nem tudtam képzelni, hogy mi fog történni. Ahogy így tűnődtem, az ajtó kitárult, és a kicsi Lucy lépett az istállóba, kissé botladozva, mert a kezében ott volt a forró vízzel megtöltött, jól ismert fényes vödör. Hóna alatt egy törülközőt és szappant hozott, melyet a fejőszékre tett. Ez a törülköző is ragyogott a tisztaságtól és mértani pontossággal volt összehajtva, de a pipereszappant szintén régi ismerősként üdvözöltem. A kislány kissé elpirulva nézett fel rám. - A nagyi azt mondta, törődjek a bácsival - mondta elfulladó hangon. - Elmondta, mit kell csinálnom. - 72 -
Összeszorult a torkom. - No hát, Lucy... ez csodálatos. És mindent ugyanúgy csináltál, ahogy ő. Lucy bólintott, láthatóan örült a szavaimnak, és lopva az apjára nézett, aki ott állt, egy tehén fölé hajolva. George arca azonban ezúttal is kifürkészhetetlen maradt. Kicsomagoltam a szappant, mosakodni kezdtem, és a levendula mindent beborító illata felidézte bennem a régi szép napokat. Némán kentem szét a habot a kezemen, majd a kislány újra megszólalt. - Csak az a baj, doktor bácsi, hogy már ötéves vagyok, és nemsokára iskolába megyek. Nem tudom, hogy akkor mit tetszik majd csinálni. Elemi erővel borított el a déja vu érzése. Saját kislányomat, Rosie-t, amikor ugyanekkora volt, majd elemésztette a bánat, hogy mi lesz velem nélküle, s azzal vigasztalt, hogy hétvégén azért mindig segíteni fog nekem. Nem tudtam, mit mondjak, de szerencsére megszólalt a kislány apja. - Ne aggódj, kicsikém - mondta -, én majd kiteszek magamért, ha mindenre megtanítasz, és különben is, ezentúl megpróbálom csak szombatra kihívni Herriot bácsit.
21. Egy kissé izgatott voltam, amikor felvettem a telefont. - Sajnálom, Lord Hulton - mondtam -, attól tartok, hogy ma délelőtt csak egy kicsit később tudom megnézni a lovát. A házunk összedőlt az éjjel. Csönd támadt a vonal túlsó végén, érzékeltem, hogy a Lordok Házának különösen szívélyes tagja eléggé nehezen emészti meg a hallottakat. Úgy éreztem, közlésem bővebb magyarázatra szorul. - Mint ön is tudja, éjszaka szélvihar volt - ahogy hallom, óránként 90 mérföldnyi erősségű -, és a ház, amelyet építtetek, csak most került tető alá. Reggel, szokásomhoz híven, ott jártam, hogy megnézzem, és mint mondottam, láttam, hogy összeomlott. A téglák és a megrongálódott állványok darabjai halomban hevertek. Van egy-két elintéznivalóm. Megint csönd honolt a vonal túlsó végén, ezúttal eléggé sokáig, aztán ezt hallottam: - A francba! Súlyos lelki megrázkódtatást okozó pillanata volt ez életemnek, és sohasem fogom elfelejteni a bogaras, de megnyerő modorú Hulton márki rövid riposztját. Ez a kifejezés, melyet a rá jellemző tökéletes hanglejtéssel ejtett ki, jól érzékeltette az apró embert eltöltő rémületet és részvétet. Ez az eset legújabb epizódját képezte az eseménysorozatnak, mely azzal függött össze, hogy családomat igyekeztem alkalmasabb lakóhelyre költöztetni. Nagy elhatározásom valóra váltását nem sokkal azután folytattam, hogy Mrs. Dryden házának megvásárlására irányuló kísérletem kudarcot vallott. Beletellett némi időbe, amíg kihevertem a Halászhajóban lezajlott viharos licitálást. Vérmes reményeket fűztem a vételhez, és miután szándékom meghiúsult, nagyon nekikeseredve figyeltem, ahogy feleségem még mindig kénytelen nagy távolságokat megtenni a Skeldale House-ban. Maga Helen, aki kétségtelenül könnyebben tudott alkalmazkodni a körülményekhez, mint én, csak nevetett az egészen. - Valami majd csak adódik - mondta, miközben boldogan súrolt és fényesített. Ez volt a legőrjítőbb a dologban: nem is bánta a történteket. Én azonban igen, és a gondolat nem hagyott nyugodni. Valahogy ki kell juttatnom innen. Hirtelen világosság jelent meg a látóhatáron, amikor észrevettem a hirdetést a Darrowby and Houlton Timesban. - Ezt nézd meg, Helen! - mondtam lelkesen, s egy képre mutattam az első oldalon az ingatlanügynökök hirdetései között. - Ismerem ezt a házat. Nagyon szép helyen van. Helen a hátam mögül nézte a hirdetést. - Igen, a Dennaby úton van. Láttam már, nagyon szemrevaló. - Aztán kérdő pillantást vetett rám. - Csakhogy ez egy különálló ház, tudom, hogy nem valami óriási, de azért nagyobb Mrs. Dryden kis sorházi lakásánál. Sok pénzbe fog kerülni. - 73 -
- Dehogyis, ahogy versengtünk az öreg Bootlanddal, felvertük Mrs. Dryden házának az árát. Az a kis épület legfeljebb úgy kétezer fontot ért. Ez a ház valódi értékén fog elkelni, háromezer körül van az ára. Azt hiszem, az építőtársaság kölcsönözni fog nekem ennyit. Aznap sugárzó arccal jöttem haza ebédelni. A társaság embere nagyon készséges volt, a jelzáloggal fedezett kölcsönt megkaphatom. - A dolgok kezdenek jóra fordulni, Helen - mondtam. - Tulajdonképpen szerencse, hogy nem sikerült megszereznünk azt a másik házat. Ez most éppen alkalmas lesz nekünk. Egy kicsit nagyobb, jó állapotban van, a kert éppen megfelelő méretű, vannak benne gyümölcsfák is, és szép a kilátás a völgyre. Jövő pénteken lesz az árverés, úgyhogy nem kell sokáig vámunk. Rátaláltunk arra, amit kerestünk, Helen, semmi kétségem sincs! Feleségem elgondolkodva bámult rám. - Jim, csak akkor egyezem bele, ha megígéred, hogy nem veszíted el a fejedet az árverésen. - A fejemet? Hogy érted ezt? - Nagyon jól tudod, hogy a múltkor mennyire lázba jöttél, és többet ajánlottál, mint amenynyit ki tudtunk volna fizetni. Csak annyit kérek tőled, a saját érdekedben, hogy őrizd meg a nyugalmadat, és ne kerülj olyan állapotba, mint múltkor. - A nyugalmamat...? Ne kerüljek olyan állapotba...? Nem értelek - mondtam gőgösen. Helen türelmesen mosolygott. - Tudod, hogy mire gondolok. Falfehér voltál, és egész testeddel remegtél a végén. Már kezdtem kételkedni, hogy képes leszel-e felállni és kimenni. - Túlzol - feleltem méltóságteljesen. - Csak egy kicsit feszült voltam. Helen mosolya hirtelen vigyorba csapott át. - Tudom, tudom, de nem megyek el veled, ha nem ígéred meg, hogy egy pennyvel sem kínálsz többet, mint háromezret. Nem viccelek, Jim. - Jól van... jól van, természetesen megígérem. Miből gondolod, hogy ilyen ostobaságot tennék? Ezt a kis perpatvart gyorsan elfelejtettem, és hamar visszatértem álomvilágomba: elképzeltem, ahogy Helen szinte repdes az új házban, a gyerekek fára másznak és gyümölcsöt szednek a kertben. Vizitkörútjaim során folyton úgy kanyarodtam, hogy a Dennaby úton menjek, és legeltethessem a szememet a házon. Helennel közösen is szemrevételeztük az épületet, és mindent tökéletesnek találtunk. És ez a minden, gondoltam magamban, rövid, nagyon rövid időn belül az enyém lesz. Csak azon a péntek délutánon józanodtam ki bódulatomból, amikor a piactéren átvágva bementünk a Halászhajóba. A zsúfolt árverési terembe lépve éreztem, hogy hirtelen összerándul a gyomrom. A látvány rettenetesen emlékeztetett a legutóbbi alkalomra. Ugyanaz a terem, ugyanazok a fejek sorakoztak egymás mellett, az emelvényen ugyanaz a kikiáltó dobolt ujjaival az előtte álló asztalon és nézte elégedett mosollyal a csődületet. Mire a tömegen átfurakodva helyet találtunk magunknak és leültünk, a szívem már vadul kalapált. A kikiáltó csakhamar belefogott bevezetőjébe, elmondott minden szépet és jót, amit már tudtunk a házról. Ahogy folytatta, Helen szorosan hozzám simult, és talán azért, mert érezte, hogy tagjaim egy kicsit remegnek, ujjait az enyéimmel összekulcsolva megszorította a kezem. - Nyugalom, Jim, nyugalom - suttogta. Vágtam egy fintort. - Ne aggódj, teljesen nyugodt vagyok - motyogtam, miközben igyekeztem nem törődni azzal, hogy amint elkezdődött a licitálás, tompa zúgás támadt a fülemben. Úgy éreztem, néhány mély lélegzet segíteni fog az adott helyzetben. Körülbelül a harmadik mély lélegzetnél tartottam, amikor meghallottam a kikiáltó szavait. - Most pedig kettőezer-kilencszáz. - El sem tudtam képzelni, hogyan jutott el ilyen gyorsan ehhez az összeghez, és hamar a magasba lendítettem a kezem. Más kezek is felemelkedtek körülöttem, majd újra a kikiáltó hangját hallottam. - Háromezer. Ebben a pillanatban Helen még jobban megszorította a kezem. Nagy, erős lány volt, és éreztem, ha ez így folytatódik, péppé zúzza az ujjaimat. - 74 -
Persze az sem számított volna, mert forogni kezdett körülöttem a világ. - Háromezer-egyszáz, kétszáz, háromszáz, háromezer-négyszáz... - aztán, szemvillanásnyi időn belül, miközben én némán ültem, a kikiáltó már négyezer fölött járt, s a licitálások csak úgy záporoztak. Ötezer felé közeledve némiképp lassult az ütem, de mielőtt befejeztem volna légzési gyakorlatomat, hallottam, hogy a kalapács lesújt az asztalra: a házat megvette egy Mr. Akárki ötezer fontért. Minden véget ért, anélkül hogy bármit is felfogtam volna az egészből. Ahogy felemelkedtünk és a tömeggel együtt kifelé igyekeztünk, láttam, hogy egy ősz hajú férfi kezet ráz a kikiáltóval, és számomra elviselhetetlennek tűnő önelégültséggel nevetgél, aztán már kint is voltunk, és a piactér kövezetén jártunk. Ugyanúgy elszontyolodtam, ahogy az előző alkalommal. Helen még mindig fogta a kezem, és sikerült mosolyt erőltetnem az arcomra. - Már megint pórul jártunk - mormogtam -, de azért most nem vagyok olyan fehér, ugye? Feleségem egy pillanatig tanulmányozta az arcomat. - Nem... egy kicsit sápadt vagy talán, de ez semmi ahhoz képest, amilyen legutóbb voltál. Aztán elnevette magát. - Szegény öregfiú, még arra sem volt időd, hogy igazán elfehéredjél. Az egész szemvillanásnyi idő alatt zajlott le. Azért ne keseredj el. Gyakran támad az az érzésem, hogy a dolgok sokszor a lehető legjobban alakulnak. - Akárhogy is, azért megint csalódás ért bennünket - mondtam. - A múltkor legalább Mr. Dryden megvigasztalt bennünket egy kicsit, ma azonban nincs senki, aki ezt tenné. Ekkor éreztem, hogy valaki megrántja a kabátujjamat. Megfordultam, és Bert Rawlingst láttam magam előtt, akinek földje éppen az eladott ház mellett fekszik. - Üdvüzlöm, Bert - mondtam. - Az árverésen volt? - Igen, Mr. Herriot, és nagyon boldog vagyok, hogy nem sikerült megszereznie a házat. - Tessék? - Azt mondom, szerencséje van, hogy nem sikerült megvennie, mert jártam benne már jó néhányszor, és mondhatom magának, nem olyan tökéletes az a ház, mint amilyennek tűnik. - Csakugyan? - Hát, kívülről jól néz ki, de pokolian be tud ázni. - Na ne mondja! - Nem tréfálok. Voltam fenn a padláson, tele van vödrökkel, fazekakkal és edényekkel, azokban próbálják fölfogni a vizet. Évek óta próbálják megjavítani a tetőt, de sohase sikerül. - Te jóságos ég! - A gerendák meg rohadnak a nedvességtől. - Te atyaúristen! Bert megveregette a karomat és nevetett. - No látja, ezt szerencsésen megúszta. Gondoltam, azért elmondom magának. - Nagyon köszönöm, Bert. Most már sokkal jobban érezzük magunkat. - Búcsút intettem a piactéren sietve átvágó alaknak, aztán Helenhez fordultam. - Hát nem furcsa? Végül mégiscsak felvidított bennünket valaki. A legközelebbi, a harmadik próbálkozásunk talán már szerencsés lesz. Az újabb vereség ellenére erősebb lett eltökéltségünk, mint valaha, vagy legalábbis az enyém, mert, mint már mondottam, Helent a jelek szerint nem izgatta annyira a dolog. Én azonban nem tágítottam. A helyi lapokban az összes hirdetést átfutottam, mindig rögtön megálltam, amikor ELADÓ táblát pillantottam meg a környék valamelyik kertjében, de egészen addig nem igazán történt semmi, amíg egy partin nem találkoztunk Bob és Elizabeth Mollisonnal. Fiatal, körülbelül velünk egykorú építészek voltak, s egy közeli kisvárosban nyitottak irodát. - Tudjátok - mondta Elizabeth -, nagy megpróbáltatásokon fogtok keresztülmenni, ha megfelelő házat akartok találni, mi viszont építenénk nektek egy valóban szépet háromezer fontért úgy, hogy mindent a ti elképzelésetek szerint csinálunk. Ez sokkal kedvezőbb lehetőség lenne számotokra, és hosszú távon valószínűleg olcsóbb is. Helen és én egymásra néztünk. Erre még sohasem gondoltunk. - 75 -
- Ha találtok egy telket, Bobbal pár hónap alatt felépíttetjük nektek a házat - folytatta Elizabeth. - Mindenesetre gondoljátok végig. Valójában nem volt mit végiggondolnom. Úgy éreztem, hogy az egész látóhatárt vakító fény árasztja el. - Nagyszerű ötlet - mondtam lelkesen, és Helen is bólintott. - Nem is értem, hogy ez miért nem jutott az eszünkbe? Benne vagyunk! Mollisonék elbizonytalanodva figyeltek bennünket. - Egészen biztosak vagytok benne? Azért gondolkodjatok néhány napig. Én azonban határozottan megráztam a fejem. - Nem, nem, azonnal elkezdjük. Ti elkészítitek a terveket, én pedig, ahogy járom a vidéket, valahol majd csak találok egy telket. Bob elmosolyodott. - Nagyszerű, de azért meg kellene beszélnünk, hogy egyáltalán mit szeretnétek. Sok részletkérdést kell tisztáznunk. - Tálalóablakot akarunk - mondtam. - Tálalóablakot? Ez minden...? És te, Helen? - Tálalóablakot - hangzott feleségem határozott válasza. Mindkettőnk lelki szemei előtt ott lebegett a mennyei kép, amint az ennivaló a falban kialakított kis lyukon keresztül jut a konyhából az ebédlőbe. A Skeldale House-ban éveken át róttuk a hosszú folyosót. Nem is lehetett más az első számú kívánságunk. Mollisonék jót nevettek ezen, de akkor még nem látták a Skeldale folyosóját. - Jól van - mondta a kuncogó Elizabeth - tehát a tálalóablak köré tervezzük a házat? - Úgy bizony. - A nevetés erősödött, de Helennel tudtuk, hogy vidámságunknak nagyon komoly alapja van. Később megtartottuk a megbeszélést, megvitattuk az olyan mellékes részleteket is, mint a hálószobák és a fürdőszobák kérdése, és rövid idő múltán a fiatal házaspár egy nagyon tetszetős tervrajzzal rukkolt elő. - Milyen kedves ház - mormogta a tervrajzot tanulmányozó Helen. - Nagyon tetszik a kis előszoba és a lépcső, jól ki tudom majd használni a beépített szekrényeket. Mindenre gondoltatok. - Főleg a tálalóablakra! - mondták egyszerre Mollisonék, és ismét nevetni kezdtek. Közben átfésültem a vidéket, hogy telket találjak, és a feladat igen nehéznek bizonyult. Időközben létrejött valami város- és településfejlesztési hivatal, így hiába kértem gazda barátaimat, hogy adjanak el nekem egy kis telket a földjükből, ahol szép a kilátás. Noha kedvesek voltak hozzám, bármennyire akartak segíteni, nem tudtak. - Örömmel tenném, Jim - mondta az egyik gazda -, de nem adnak rá engedélyt. Még a saját fiamnak sem építhetek házat a földemen! Ugyanígy jártunk mindenütt, míg végre rájöttem, hogy csak a Darrowby körül megrajzolt szűk körön belül találhatok egy kis területet. Egyre kétségbeesettebben kutattam, majd egy napon kikötöttem egy teleknél, amely két ház közé ékelődve feküdt a város szélén. Kellemes hely volt, de nagyon szűk. - Csak egy gond van vele - mondta Bob Mollison. - Ha ezt a telket veszed meg, hosszában kell építenünk a házat. Ez nem tetszett nekünk. - De nagy kár - mondta Helen. - Olyan helyes ház lenne, és annyira tetszik a homlokzata. Bob megrándította a vállát. - Tartok tőle, hogy nincs más választásotok. Rengetegen próbálnak telket találni, ahol építkezhetnének. Sok időbe beletelhet, amíg adódik valami más. A tervet pedig módosíthatjuk. A ház akkor is nagyon tetszetős lehet, ha elfordítva csináljuk meg. Elizabeth elhozta nekünk a módosított tervrajzot, és valóban elfogadhatónak tűnt a kompromisszum. Megvettük a telket, és már alig vártuk, hogy a tettek mezejére lépjünk. Szinte azonnal újabb váratlan akadályokba ütköztünk. Nagy-Britanniában még az ötvenes évek elején is takarékossági intézkedések voltak érvényben a háború következtében. Sok mindenből még mindig hiány volt, így építési vállalkozókból is. Mindenütt próbálkoztunk, de senkit sem talál- 76 -
tunk, aki szerződött volna velünk. Végül úgy határoztunk, nincs más megoldás, nekünk kell felfogadnunk a különböző mesterembereket: asztalosokat, kőműveseket, vízvezeték-szerelőket és másokat. Így is történt, és az alapozás nemsokára elkészült. Ami ezután következett, izgalmas, de csüggesztő is volt, mert rendszeresen eljártam az építkezésre, és állandóan azt láttam, hogy a kőművesek csak üldögélnek, cigarettáznak és teáznak. Mindig ugyanazt a magyarázatot kaptam: „Nem tudjuk folytatni. Az ácsok nem jöttek.” Vagy pedig az ácsok teáztak, mert a kőművesek nem érkeztek meg. „Nem tudjuk folytatni” - ettől a mondattól idővel rettegni kezdtem. Az építkezés így lassan haladt előre. Már több hét telt el, de a falak még csak térdig értek. Elmentünk egy kéthetes nyaralásra, és hazatérve elhajtottunk a telek mellett, remélvén, hogy a mesteremberek időközben sokat haladtak előre. Reményeink azonban szertefoszlottak, amikor láttuk, hogy a ház semennyit sem nőtt. A gondok azonban lassacskán maguktól megoldódtak, a mesterek több héten át nagy lendülettel dolgoztak, és a ház varázslatos gyorsasággal nőtt egyre magasabbra. Végre eljött a nagy nap, amikor a kőművesek, akik rendes emberek voltak, és nagyon a kedvemben akartak járni, majdnem a tető magasságáig felhúzták az oromfalat. - Holnap megcsináljuk a tetőt, Mr. Herriot - mondta egyikőjük vidáman. - Csak az a baj, hogy az ácsok nem voltak itt, hiányzik még a tetőgerinc és egypár alátámasztó gerenda. Sebaj, holnap teljesen felhúzzuk az oromfalat, az ácsok meg délután megtámasztják. Aztán ünnepelhetünk, kitűzhetjük a zászlót. Majd meglátja, milyen boldog lesz! Jól beszélt. Arra gondoltam, hogy nem egyszerűen boldogságot, hanem egyenesen megdicsőülést és kielégültséget fogok érezni új házunk teteje láttán, amint a helyi szokás szerint lobog rajta a zászló. Alig vártam már, hogy másnap reggel legyen. Az éjszaka nagy vihar jött, a rádió szerint az orkán óránként 90 mérföldes erősséggel tombolt, de ezzel én mit sem törődtem egészen addig, amíg kocsimmal fel nem hajtottam az épülő házhoz, ahol szemem elé tárultak a pusztítás nyomai. Az ácsok nem érkeztek meg a megbeszélt időben, és az utcára néző, megtámasztás nélküli oromfal ledőlt, a tégladarabok ellepték az előkertet. Az öszszetört állványzat darabjaiba botlottam mindenütt. Nem tudom pontosan leírni, mit éreztem. Igen, azon a végzetes éjszakán a szélvihar mindent romba döntött. Csak a balszerencse számlájára lehetett írni, senki sem tehetett róla. Így történt, hogy bocsánatot kellett kérnem Lord Hultontól, amiért csak később tudom megvizsgálni a lovát. Mint az élet apró katasztrófáinak többségét, ezt is túl lehetett élni. A mesterek újból felhúzták a falat, a ház pedig, határtalan örömünkre, heteken belül elkészült. És pompás ház lett; a maga eredetiségével és újszerűségével időtállóan bizonyítja Bob és Elizabeth tehetségét. Beigazolódott, hogy jól döntöttünk, amikor úgy határoztunk, hogy önállóan építkezünk, és végül is elértük, amit akartunk: családunk hosszú évekre meglelte boldog otthonát. Időnként azért eszembe jut az a bizonyos reggel, az a perc, amikor a brawtoni úton megérkeztem, kinéztem a kocsimból, és megláttam, hogy a még mindig tomboló szél hogyan süvít a téglák és az összetört állványzat halmaza fölött. Borzalmas pillanat volt - a francba!
22. A Calum-korszakban előfordult, amikor bizonyos voltam benne, hogy hallucinálok. A Skeldale House bejárati ajtaján léptem be egy reggel, és Calum borzát, Marilynt láttam meg a folyosón, amint komótosan totyog felém. Időközben nagyon megkedveltem a barátságos kis állatot, amely már otthonosan mozgott az egész házban. - Na mi van, öreglány - mondtam, és megsimogattam a bájosan csíkos fejet. - Hogy te milyen aranyos vagy! Kezdem érteni, hogy a gazdád miért van oda a fajtádért. Befordultam az irodába, s egy pillanatra földbe gyökerezett a lábam a döbbenettől. Calum ült az íróasztalnál, a vállán pedig Marilyn kuporgott. - No de... no de... - dadogtam. - 77 -
Calum felnézett, s éppen válaszolni akart, amikor Siegfried lépett be a szobába. Néhány másodpercig hitetlenül meredt a fiatalemberre. - Hát ez meg mi a csoda? Odakint majdnem átestem a maga nyavalyás borzán, most meg itt van bent. Calum elmosolyodott. - Ja vagy úgy - mondta könnyedén. - A folyosón nem Marilyn van, hanem Kelly. - Kelly? - Igen, a másik borzom. Siegfried elvörösödött. - A másik borza!? Nem is tudtam, hogy van még egy. - No igen, kellett szereznem egyet. Láttam, hogy Marilyn milyen magányos, ismerem a tüneteket. Tudja - mondta megfontoltan -, kétségtelen, hogy társaságnak itt vagyok neki én, de amikor egy állat magányos, valójában csak egy fajtársával tud vigasztalódni. - Hát ez igazán nagyszerű - mondta Siegfried emelkedő hangon -, de nekem már egy is sok volt, most meg kettő van. Mit gondol, hol van? A magányos szívű borzok otthonában? - Ó nem, nem. De azt azért el kell ismernie, hogy kedves, barátságos kis állatok, a légynek sem ártanak. - Nem erről van szó, én... - társam szavát a telefon csörgése szakította félbe. Felemelte a kagylót, és miközben telefonált, Kelly csoszogott be a szobába. Néhány pillanat múltán Siegfried letette a telefont, és fölugrott. - A fenébe! Az a pompás ló Lord Hultonéknál nincs jobban, sőt roszszabbodott az állapota. Mennem kell. - Még egy utolsó, hitetlenkedő pillantást vetett a padlón játszadozó két borzra, aztán kiviharzott a szobából. - Ugye nem izgatta fel magát túlságosan? - érdeklődött Calum. - Csak egy kicsit, de majd elfelejti. Én a helyedben néhány napig a lakásomban tartanám Kellyt. Calum bólintott, aztán kimutatott az ablakon. - Rod Milbum furgonja jött meg. Egy anyajuhot hozott. Gondolom, megint a szokásos ügy. Az idő tájt annyi juh ellett, hogy ki sem látszottunk a munkából, és ez volt az az esztendő, amikor a juhokon végzett császármetszés, amit azelőtt sohasem csináltunk, több okból is rendkívül népszerű lett. Gazdák és állatorvosok egyetértettek abban, hogy sokszor, amikor elhúzódik az ellés, jobb megoperálni az anyajuhot, és ahogy a helybéliek mondták, „oldalt kivenni a bárányokat”. Végzetesnek bizonyulhatott, ha csak egy kicsit is durván bántunk az anyajuhval - hogyha a méhnyakat erőszakosan felnyitva húztunk ki egy túlméretezett bárányt, könnyen megsérthettük a szöveteket -, a méhnyak kóros elváltozása pedig, nem tudni miért, nagyon gyakori betegség lett. Ilyenkor azt észleltük, hogy a kitapogatott méhnyak a szokásostól eltérően nem redős, hanem sima szövetből áll, amely a tágítást célzó injekciók hatására sem tágul. Az ilyen esetekben célszerűnek mutatkozott haladéktalanul megműteni az anyajuhot, hogy ne szenvedjen, s egy vagy több báránya életben maradjon. Az állatorvosok a vemhességi toxikózis súlyos eseteiben is alkalmazták a császármetszést, mert a bárányaitól ily módon megszabadított anyajuh nagyobb eséllyel épülhetett föl. Így azután a műtétet olyan gyakran végeztük, hogy a gazdák sokszor maguk hozták el az anyajuhot a rendelőbe, s ezzel megkíméltek bennünket a kiszállás fáradalmaitól. Rod Milburnt betessékeltük az udvarra, ahol Calum lesúrolta az egyik karját, és kitapogatta az anyajuh belsejét. - Megint ugyanaz, Rod - mondotta -, ne is fecséreljük az időt. Mi bemosakszunk, addig maga lenyírja. A gazda hozta a juhnyíró ollóját a furgonból, hátára döntötte a juhot, és szakavatott mozdulatokkal oldalt nyírni kezdte a vastag gyapjat. Én leborotváltam, fertőtlenítettem és helyi érzéstetenítővel kezeltem a műtét helyét, majd mire végeztem, Calum már hozta is a sterilizált műszereket egy tálcán. Nem láttam még állatorvost, aki nála alaposabban védekezett volna a fertőzésekkel szemben. Bárhová szólította is a munkája, mindig magával vitt egy frissen kifőzött késekkel, csipeszekkel és tűkkel teli fémdobozt, és nem kellett hosszú időt töltenie nálunk, mire híre ment, hogy milyen sikeres műtéteket végez. Amikor Calum operált, a pácienseknek nem esett bántódásuk. - 78 -
Átadtam neki a terepet, és élvezet volt nézni, ahogyan nagy, erős ujjú kezeivel gyorsan felhasítja a bőrt, az izmokat és a hashártyát, majd felnyitja a méhet, és kihúz két fickándozó, sötét pofájú bárányt. Úgyszólván pillanatok múltán már a sebet varrta össze, aztán mosolyogva figyelte, ahogy a két apró állatka eltökélten tántorog a tőgy felé. Rod boldog volt. - Ez nagyszerű! De jó, hogy azonnal eljöttem. Mind a két bárányom él, és az anyjuk is egészséges. - A bárányokat beemelte a furgon hátsó részében leszórt szalmára, az anyajuh pedig utánuk ugrott, mintha mi sem történt volna vele. Már sok ilyen műtétet végeztem, de mindig csodálkoztam azon, hogy az anyajuhok milyen közömbösnek tűnnek ilyenkor. Egy alkalommal az egyik gazdaságban alig fejeztem be a seb összevarrását a császármetszés után, amikor az anyajuh kirántotta a fejét a gazda szorításából, leugrott a szalmaköteggel borított műtőasztalról, ahol addig feküdt, egy hatalmas szökelléssel átugrotta a kaput, és elvágtatott a mezőn át. Néhány nappal később találkoztam a gazdával, és az anyajuhról kérdeztem. - Visszajött a bárányaiért, különben isten tudja, mikor láttuk volna újra! - válaszolta. Miután Rod Milburn elhajtott az újdonsült családdal, nekiláttunk a rendelői munkának. Én egy labrador hasát metszettem fel, mivel lenyelte kedvenc labdáját, Calum pedig egy emlőtumort távolított el egy spánielből a tőle megszokott magabiztossággal. Már rendet raktunk, amikor Calum az ajtónál álló három macskaketrecre mutatott. - És azokkal a macskákkal mi lesz? - Őket ivartalanítani kell, majd átmegyek vegyük Granville Bennetthez. - Te sohasem ivartalanítasz? - Nem. Granville-hez visszük ivartalanításra az összes macskát és kutyát. Calum rám meredt. - És te miért nem végzel ivartalanítást? - Tudod, Granville nagyszerű ember, ragyogó orvos. Kiválóan végzi a munkáját, ha egy állatot ő ivartalanít, pompás állapotban kerül vissza hozzánk. - Ebben nem is kételkedem. Sok mindent hallottam már Granville Bennettről, de Jim, erre a munkára te is tökéletesen alkalmas lennél. - Tudom, de mindig így csináltuk. Mi rendesen nagy állatokkal foglalkozunk, ez olyan melléktevékenység. Calum elnevette magát. - Amióta itt vagyok, láttalak már hasfalat felvágni, bélmetszést végezni, gennygyülemet eltávolítani a méhből. Mi a különbség? - Nem is tudom, Calum. Amiket fölsoroltál, azokat azonnal el kellett végezni. Tudom, hogy ostobaságnak hangzik, de talán azért nem vállalkozom ivartalanításra, mert nem akarok egészséges állathoz nyúlni. - Értem, mire gondolsz. Nem tudod elviselni a gondolatot, hogy egy ügyfél behoz egy makkegészséges kis állatot, aztán a műtét valamiért balul üt ki. - Ilyesmiről lehet szó. Talán önbizalomhiányból ered az egész. Tudod, én mindig úgy gondolom, hogy a magamfajta állatorvosnak a gazdaságokban van a helye, és jobban teszi, ha nem vállalkozik ilyesmire. Calum felemelte az egyik ujját. - Minden tiszteletem a tiéd, Jim, de változtatnod kell a gondolkodásmódodon. A kis állatokkal végzett munkáé a jövő, és már elmúltak azok az idők, amikor a vidéki állatorvosok az időszűkére hivatkozva kitérhettek az olyan rutinfeladatok elől, mint az ivartalanítás. - Talán igazad van. Azt hiszem, valamikor el kellene kezdenünk. - Mi lenne, ha most kezdenénk el? - Tessék? - Próbáljuk meg ezzel a hárommal. Az ivartalanítás könnyű beavatkozás, én jó néhányszor csináltam az egyetem klinikáján. Már kezdtem volna tiltakozni, de Calum az egyik ketrecet az asztalra helyezte, és kiemelt belőle egy aranyos, tizenkét hetes cicát. - 79 -
- Íme - kiáltotta -, az egyes számú ivartalanítás! Új korszak kezdődik a Skeldale House-ban. Lelkesedése magával ragadott, és rövid idő múltán már elaltattuk a kis állatot, előkészítettük a műtéti felületet. Calum fogta a kését; apró vágást ejtett a cica horpaszán. - Kulcslyuksebészet a jelszó. Könnyedén megy, mert nem kell sok hely hozzá, hogy dolgozhassunk. Csak kihalásszuk a méhet, így ni! - Csipeszével behatolt a vágásba. - Mi sem egyszerűbb ennél. Calum a csipesz végével egy vékony szövetszálat halászott ki. - Tessék, nézd meg. Gyerekjáték az egész. - Aztán megállt. - Nem, nem, ez nem az. - A csipeszt visszadugta, és folytatta a keresgélést odabenn. Ám amikor kihúzta a csipeszt, még mindig nem az uterus volt rajta, hanem ugyanaz a titokzatos rózsaszín-fehér szál. - A fenébe! Ez még sohasem fordult elő velem - horkant fel, s újból elkezdte a keresgélést a kicsiny hasban. Megint a szálat húzta ki, amikor a telefon megcsördült. - Tejláz, az állat nem tud lábra állni. Sürgős eset. Sajnos, mennem kell, Calum. Boldogulsz egyedül? - Hogyne, minden rendben lesz. De hol a csudában van az a méh? Elkeseredetten bámulta a kismacskát, amikor távoztam. Aznap találkoztunk később, és bánatosan vigyorgott rám. - Sajnálom, hogy elfuseráltam a demonstrációt, Jim. Még ki sem mentél az ajtón, amikor megtaláltam a méhet, és percek alatt végeztem. Aztán a másik két macskát is megcsináltam egyedül, ment minden, mint a karikacsapás. Hittem neki. Ha létezett istenadta tehetséggel megáldott sebész, az Calum volt. A történet azonban még nem ért véget ezzel. Néhány nappal később újabb négy macskát vettünk fel ivartalanítás céljából, és mivel Calum volt egyedül a rendelőben, ő altatta el a cicákat, nem az oxigén- és éterkészülékünkkel, hanem nembutallal, és az ivartalanítást is maga végezte. Amikor a műtőbe léptem, éppen az utolsónak kezdett neki. - Örülök, hogy látlak, Jim - mondta. - Azzal a hárommal már végeztem - mutatott az alvó cicákra. - Pár perc alatt elkészültem velük. Gyerekjáték. Ha már itt vagy, megmutatom neked, miből is áll ez az egész. Csipeszét belehelyezte a vágásba, de megint nem az uterust húzta ki, hanem ugyanazt a fonálszerű rostot, mint múltkor. Calum egy pillanatra a rostra meredt, aztán újra próbálkozott, majd harmadszor is, de mindahányszor ugyanazzal az eredménnyel. - Nem tudom elhinni! - tört ki. - Kész fekete mágia! Elnevettem magam, és vállon veregettem. - Sajnálom, nem tudok tovább vámi, Calum. Két vizit között rohantam ide, hogy megnézzem, hogyan boldogulsz. - Amíg nem jöttél, minden nagyszerűen ment - kiáltotta utánam. Ma már tudom, hogy ez életem különös és megmagyarázhatatlan kis epizódjainak egyike lett, mert a harmadik alkalommal, úgy egy héttel később, amikor a műtőbe léptem, kollégámat egy alvó cica fölé hajolva találtam. Felnézett, és lelkesen rám mosolygott. - Á, megint itt vagy, Jim. Elvégeztem néhány ivartalanítást. Ment minden, mint a karikacsapás. Éppen most kezdek bele egy újabba. Csak figyelj, megmutatom, hogyan kell csinálni. Csipeszével gyorsan és magabiztosan hatolt be, ám a várt uterus helyett megint ugyanaz az ismeretlen eredetű, vékony fonál jelent meg. Calum visszadugta, és újra próbálkozott, aztán újra meg újra, de sikertelenül. - A nemjóját! - kiáltotta. - Mi folyik itt? A múltkor azt hittem, minden azért van, mert túlságosan elbíztam magam, de most már tudom, te tehetsz róla! - vadul forgó szemekkel meredt rám. Varázsló vagy, és minden alkalommal szemmel versz! - Te jó ég, ne haragudj, Calum - mondtam, visszafojtva kuncogásomat. - Nyugodjál meg, csak balszerencséd van, ennyi az egész. No de mi a csoda az, amit folyton kihúzol? Van neve? - Már van - morogta kollégám. - Ez a Herriot-vezeték. Ez a kifejezés meghonosodott mindennapi munkánk szóhasználatában, és már jóval azután, hogy az ivartalanítás elvesztette újszerűségét az állatorvosi munkában, és rendszeresen, gond nélkül végzett rutinfeladat lett, valahányszor egy eltévedt szövetrész bukkant elő, felhangzott a kiáltás. - 80 -
- No nézd csak, megint a Herriot-féle vezeték!
23. Amikor költözésünk után először ébredtem Rowan Garthban, a feszült várakozás szokásos szellemi állapotába kerültem, akár a rajtkőnél térdelő rövidtávfutó, készen arra, hogy magamra kapjam ruhadarabjaimat, és nekivágjak a mindennapi rohanásnak a Skeldale House fagyos terepén. Annyira a véremben volt mindez, hogy amikor az ébresztőórám megszólalt, lábaim indulásra készen megrándultak. Egy-két percbe beletellett, amíg rájöttem, hogy a régi szertartások - a tűzrakás, a szeneskályhával való vesződés, a felmelegítő futkározás - mind-mind elveszítették létjogosultságukat. Minden kéznél volt. Könnyedén bújtam bele hálóköntösömbe, majd lebaktattam a lépcsőn a kis hallba és a konyhába, ahol elárasztott az örökégő Aga tűzhely áldásos melege. Dina, a beagle farkát csóválva bújt elő kosarából. Ahogy megsimogattam, és előadtuk egymásnak a szokásos reggeli mókáinkat, „hát nem csodálatos?” - ezt olvastam ki a szeméből. Maga volt a mennyország. Már-már önkívületi állapotban csúsztattam a forró lapra a teáskannát és pottyantottam bele a teát, a lépcsőmászás pedig meg sem kottyant, amikor egyensúlyozva felvittem Helen reggeli csészéjét. A konyhába visszatérve magamnak is kitöltöttem a teát, néhány pillanatra megálltam, hogy beszívjam illatát, miközben a tűzhelyhez simultam. Szultánnak éreztem magam, amint az ablakon át végigtekintettem a zöld mezőkön és a hegyeken. Mit akarhatnék én még az élettől, gondoltam magamban. Immár minden nagyon világos volt. Annak idején, amikor kudarcot vallott az a szándékom, hogy a két ház valamelyikét megveszem, reményeim csúnyán romba dőlni látszottak. Valójában azonban a szerencse kegyeltje voltam. A másik kettőnél sokkal jobb házam lett, modern, nem túlságosan nagy, kényelmes - és meleg. Odapillantottam a régóta áhított tálalóablakra, és álmom beteljesülését láttam benne. E gondolatokba merülve hálásan süppedtem székembe, de úgy ugrottam fel, mint akit puskából lőttek ki, mert egy csikorgó hang szólalt meg alattam. Az ájtatos békesség egy csapásra odavolt. Felemeltem a párnát, és egy sípoló játékot találtam alatta. Fülsiketítő nevetést hallottam odaföntről, és ahogy kitártam az ajtót, a lépcsőkorlátba jókedvűen kapaszkodó Jimmyt és Rosie-t pillantottam meg. - Ti kis mihasznák! - kiáltottam, és futva vettem felfelé a lépcsőfokokat. - Már az első reggel! No de most elkaplak benneteket! - Ám mire felértem, bezárkóztak hálószobáikba, és nem volt annyi időm, hogy tovább foglalkozzam a dologgal. Másodszor is leültem, azon elmélkedvén, hogy ezentúl nagyon kell vigyáznom. A gyerekek előszeretettel tréfálták meg az apjukat - tintafoltutánzatokkal, harapás közben csikorduló süteményekkel, felnyitáskor rettenetes zúgást hallató borítékokkal -, különösen reggelente, amikor nem voltam elég éber. Valahányszor meglátogattuk szüleimet Glasgow-ban, legelső útjuk a Queen utcába, Tam Shepherdhez, a bolondságok boltjába vezetett, hogy kelléktárukat tovább gazdagítsák. Ebben a kis házban pedig könnyebben utolérhető és sebezhető lettem. Elég volt azonban csak néhányat kortyintanom a teámból, s máris visszatért korábbi emelkedett hangulatom. Nem tudtam felfogni a meleget, a kényelmet, és azt, hogy elég csak kinyúlnom, máris ott van minden a kezemben. Helen élete is sokkal könnyebbnek ígérkezett. A béke nem tartott sokáig. A gyerekek percek alatt lejöttek, és a konyha visszhangzott fülsiketítő zajuktól. Jimmy felszerelt egy hangszórót az egyik polcra, hogy a konyhában is jól halljuk a szomszédos ebédlőben lévő, Murphy márkájú kedvenc lemezjátszónkat, így nemsokára Elvis Presley üvöltött a fülembe. Néhány pillanatra elmenekültem, mert felvittem Helen második csészéjét. A Skeldale House-ban sokat kérleltem, hogy reggelente vegye könnyedébben a dolgokat, de ő csak ezt az egyetlen könnyítést fogadta el, s eltökéltem, hogy ezt a szokásunkat az új otthonunkban is megőrizzük. Aztán lejöttem, bevettem a reggeli újságot az ajtóból, fogtam a teáscsészémet, és újra az asztalhoz telepedtem. - 81 -
A mellettem ülő Rosie ide-oda hintázott a zene ritmusára, és annyira megfeledkezett magáról, hogy egyszer csak megbillent, és székének lába a papucsos lábujjamba fúródott. Rosie az idő tájt kövér kislány volt és igen súlyos, fel is üvöltöttem a fájdalomtól, teám kifröccsent, és a forró sugár az újságomon kötött ki. Talpra ugrottam, és fájdalmas arccal szökdécseltem fél lábon, mire fiam és lányom harsány nevetésben tört ki, Dina pedig örömteli ugatásba kezdett, hogy ne maradjon ki a mulatságból. Gyötrődéseim közepette arra gondoltam, hogy a két gyerek néhány perc leforgása alatt már másodszor nevetett egy jót a papa rovására. Tudtam, hogy ezt a napot egyhamar nem fogják elfelejteni. Mindennap, mielőtt elindultak az iskolába, zenét hallgattak, amit jómagam - ugyanis világéletemben a klasszikus zenéért rajongtam - kezdetben elviselhetetlennek éreztem, s a popzenével nem tudtam megbarátkozni. Csupán hangos, kellemetlen zajt jelentett számomra. Aztán, ahogy teltek-múltak a hónapok Rowan Garth-ban, és minden áldott nap el kellett viselnem a Blue Suede Shoest, a Don't Be Cruelt, a Jailhouse Rockot és a többi számot, egyre jobban megkedveltem a jó öreg Elvist, és ma, negyven év múltán, bármelyik dalát hallom a rádióban, képzeletben máris ott vagyok reggel a Rowan Garth-i konyhában, mellettem a kukoricapelyhet reggeliző gyerekek, oldalamon a kutyám, s az egész világ fiatal és gondtalan. És mégis... az idő tájt másféle érzelmek is munkáltak bennem. Sohasem hittem volna, hogy olyan fájdalmas lesz a búcsúzás a Skeldale House-tól. Miután a teherautó az utolsó ingóságainkat is elvitte, végigjártam az üres szobákat, amelyek azelőtt gyermekeink nevetésétől visszhangzottak. Úgy éreztem, hogy a nagy nappali, ahol az álomba ringató meséket olvastam fel a gyerekeknek, és ahol - még korábban - Siegfrieddel meg Tristannal terpeszkedtünk el elégedett agglegényként, szemrehányóan néz vissza rám a maga kortalan bájával és kecsességével. A takaros kandalló, fölötte az üveges szekrénnyel, a még mindig ott álló fémfedeles söröskorsó, amelyben a készpénzünket tartottuk; a franciaablak, mely a hosszú, magas fallal övezett kertre nézett, benne a gyeppel, a gyümölcsfákkal, a spárga- és eperágyásokkal - mind-mind belevesztek az emlékek óceánjának kavargó habjaiba. Megálltam a fönti nagy szoba hálófülkéjében, ahol Helennel aludtunk, és pólyás korukban gyerekeink kiságya is ott állt a sarokban. Végigsimítottam a kezem Jimmy és Rosie egykori közös ruhásszekrényének csupasz deszkáin, s szinte hallani véltem a minden egyes új nap kezdetét jelző kuncogásukat és nevetgélésüket. Egy másik lépcsőn fölmentem kis padlásszobába, ahol Helennel házaséletünket kezdtük, és annak idején a fal melletti pad meg a gázfőzőlap alkotta konyhai felszerelésünket; aztán az ablakhoz léptem, kinéztem a kisváros háztetőinek összevisszasága fölött a zöldellő dombokra, és hatalmas gombócot éreztem a torkomban. Drága öreg Skeldale. Nagyon örültem, hogy megtartottuk rendelőnek, és hogy naponta beléphetek az ajtaján, de a családom búcsút intett neki, és nem voltam meggyőződve arról, lehetünk-e valaha olyan boldogok, mint amilyenek itt voltunk.
24. - Beszélhetnék a borzos dokival? Ahogy átnyújtottam a telefont újdonsült alorvosunknak, arra gondoltam, hogy ez a kérés egyre gyakoribbá válik, és jóleső érzés hallani. Azt jelentette ugyanis, hogy a gazdák elfogadják Calumot. Cseppet sem bántam, hogy egyesek nem velem, hanem vele akartak beszélni. Általában inkább attól féltem, amit egy-egy környékbeli kollégámnak kellett - úgymond - hallania, amikor új alorvost alkalmazott: „Csak azt a fiatal mitugrászt ne küldje!” Nagyon szerencsések voltunk John Crooksszal, aki rendelőnk kincsének bizonyult, és úgy tűnt, telhetetlenek vagyunk a sorssal szemben, amikor azt kértük tőle, hogy hasonlóan kiváló embert küldjön hozzánk. Az újdonsült diplomások mindegyike jobb képzettséggel rendelkezett, mint annak idején én, egyéb okokból azonban csak kevesen feleltek meg a követelményeknek. Volt, aki egész egyszerűen nem tudta elviselni a hosszan tartó, nehéz munkát és a teljesen összevissza munkaidőt, mások az ügyfelekkel nem boldogultak, és akadtak olyanok is, akik töviről hegyire tudták ugyan az elméletet, de a gyakorlati dolgokhoz nem volt érzékük. - 82 -
Óriási megkönnyebbülésemre Calum a jelek szerint könnyedén illeszkedett be a munkába, de mint ahogyan John más volt, mint Tristan, legújabb alorvosunk is különbözött tőlük. Méghozzá nagyon. Mindig jelen lévő borza elbűvölte az embereket, ő pedig magas termetével, rozmárbajszával, lelkes és barátságos lényével, valamint nem mindennapi életfelfogásával kivívta a gazdálkodók és a kisállatokat tartó ügyfelek érdeklődését egyaránt. Ugyanakkor, ami mindennél fontosabb, tudta a dolgát. Nagyszerű állatorvos volt. A rendelőnket rendszeresen fölkereső Phin Calvert - aki mindig „huncut Harrynek” szólított -, amikor kimentem a gazdaságába, a rá jellemző nyíltsággal fogalmazta meg véleményét Calumról. - Az a fickó - mondta - született állatorvos! A szóban forgó napon kollégám letette a telefont és felém fordult. - Eddie Coates volt. Azt mondta, az egyik állata „egy kicsit bajos”. Már kezdek a bajos állatok szakértőjévé válni. Elnevettem magam. - Jól van, Calum. Akkor hát induljon el. - Egy pillanatig elgondolkozva nézett, aztán megszólalt. - Valamit szeretnék kémi magától, Jim. Dolgozhatnék egy kicsivel más beosztásban? - Hogy érti? Máskor akarja kivenni a fél szabadnapjait? - Nem, minden reggel hatkor szeretnék kezdeni, és délután kettőkor végezni. Megdöbbenve meredtem rá. - És ennek mi értelme lenne? - Úgy többet kóborolhatnék a környéken, és jobban megismerhetném az állatokat meg a növényeket. - Sajnálom, Calum. Tudom, hogy él-hal az állatokért és a növényekért, de nem teljesíthető a kérése. A beosztásán nem tudunk változtatni, csak így jó, ahogy van. Calum higgadtan széttárta a kezét. - Értettem - mondta, s megfordult, hogy induljon. - Még egy pillanat, Calum - mondtam. - Ha már így beszélgetünk, szeretnék valami mást is elmondani. Maga egy kicsit nehezen érhető el. - Tessék? - Jól hallotta. Nehéz megtalálni, amikor szükségünk van magára. Tudja, hogy jó néhány kis gazdaságban nincs telefon, és úgy szokott lenni, hogy étkezés idején kerítem elő az alorvost, ha kell. Maga azonban rendszertelen időpontokban étkezik, gyakran az én tudomásom nélkül jön be vagy távozik, és bármikor adódhat valami sürgős eset. Kérem tehát, hogy amikor bejön, hívjon fel telefonon. Calum játékosan szalutált nekem. - Értettem, uram, mindenről hiánytalanul fogom tájékoztatni. Együtt mentünk ki a laboratóriumba, és a folyosón rettenetes bűz csapta meg az orrom. Úgy éreztem, hogy a kibírhatatlan, émelyítő szag föntről jön, Calum lakásából pedig gőz gomolygott kifelé. - Az áldóját, Calum, milyen borzalmas bűz! Mi folyik odafenn? Egy kicsit meglepődve nézett rám. - Ó, csak az állataimnak főzök egy kis belsőséget. - Belsőséget?! Miféle belsőséget? - Közönséges pacalt. A hentestől kaptam meg a maradékot. Azt mondja, amikor csak akarom, enyém lehet minden belsőség, ami egy kicsit megromlott. Zsebkendőt borítottam az arcomra, és azon keresztül kezdtem el kiabálni. - Romlott pacal! Maga tréfál! Az isten szerelmére, rohanjon fel gyorsan, s vegye le azt a serpenyőt! A hentesnél pedig törölje a rendelését. Kitántorogtam a hátsó kertbe, többször is mély lélegzetet vettem, és ahogy a falnak támaszkodtam, egy apró gondolat fogalmazódott meg bennem. Éreztem, hogy jól alakul majd a kapcsolatom Calummal, de tudtam azt is, hogy semmi sem egészen tökéletes a világon. Amikor aznap visszajöttem ebédre, bebizonyosodott, hogy Calum megszívlelte reggeli szavaimat. Megcsördült a telefon, és az ő hangját hallottam a vonal túlsó végén. - 83 -
- Kérek engedélyt enni, uram! - Az engedélyt megadom, fiatalember - feleltem, felderülvén a szellemes tréfától. Akkor még nem tudtam, hogy amíg Calum nálunk fog dolgozni, minden áldott nap hallom majd ugyanezeket a szavakat. Ha bejött, hogy egyen valamit, kivétel nélkül mindig jelentkezett nálam, és bár azóta sok év telt el, ha őrá gondolok, mindig hallani vélem szavait: - Kérek engedélyt enni, uram!
25. Amikor első otthonunkat rendeztük be a Skeldale House-ban, gyakran jártam különféle piacokra meg kiárusításokra, hátha meg tudom venni azt a sok fontos dolgot, amelyre szükségünk volt, de valamilyen okból újra meg újra hasznavehetetlen tárgyakkal tértem haza. Nehéz lenne felsorolni mindegyiket, de volt köztük egy teljesen felszerelt vitorlás hajó üvegpalackban, több sárgaréz gyertyatartó, természetesen a kis concertina, továbbá egy emlékezetes vásárlás eredményeként A világ földrajza huszonnégy kötetben. Amikor Rowan Garthba költöztünk, megint fűtött a vágy, hogy segítsek. Az egyik nagyszabású elképzelésem az volt, hogy füves teniszpályát építek a hátsó kertben, főként a gyerekek kedvéért, de Helen és magam is nagyon szerettünk teniszezni, ha tudtunk időt szakítani rá. Mikor a pályát tervezgettem, rájöttem, hogy van egy jókora bökkenő: a labdát bármikor kiüthetjük a kertből, méghozzá jó messzire. Kézenfekvő volt, hogy a pályát magas hálóval kell körbevennem, és amikor egy halász jelent meg nálunk, aki nagy mennyiségben árult halászhálót, azt hittem, megoldódik a gondom. Azt mondta, a közelmúltban hagyott fel mesterségével, és olcsón adja el kiváló hálóit. Potom tizenkét fontért rengeteg, tengerészkötéllel összekötött hálót vásároltam, és szerzeményemet büszkén mutattam meg Helennek. Nem mondhatnám, hogy el lett volna ragadtatva. - Biztos vagy benne, hogy nem csináltál megint valami ostobaságot, Jim? Tudod, hogy milyen könnyű téged becsapni. Méltatlankodtam. - Hogy engem becsaptak volna? Az lehetetlen! Te is láthattad, hogy ez a halász talpig becsületes ember volt. Fraserburghból jött, tengerészkék matrózzubbonyt viselt. Napbarnított, őszinte, mosolygós arc; még a kátrány és a só illatát is éreztem rajta. Azt mondta, ezek az utolsó hálói, és azért szabadul meg tőlük ilyen olcsón, hogy haza tudjon menni. - Nekem ez sem tetszik valahogyan - mormogta Helen. - Benéztél a kocsijába, hogy van-e még nála több háló? - Az igazat megvallva nem... Teljesen fölöslegesnek tartottam. Hidd el, hogy ezúttal jó vásárt csináltam. Gyere, bebizonyítom neked. Kimentünk a gyepre, és kezdtem kibontani a hatalmas hálókötegeket. Elszorult a szívem a látványtól. A hálókon hatalmas lyukak éktelenkedtek, egy részük többlábnyi átmérőjű volt. Helen kuncogni kezdett, és miközben bontogattam az egyik lyukas hálót a másik után, megtántorodott, és már kínjában nevetett. - Te jóságos ég - mondta könnyeit törülgetve -, még jó, hogy legalább egyvalaki gyakorlatias ebben a családban. Hál' istennek én sose csinálok ilyen ostobaságokat. A kudarc megrendített, s mogorván néztem a hasznavehetetlen hálókat. - Talán spárgával el tudom tüntetni a lyukakat - vélekedtem. - Ugyan már - mondta Helen, aki már szinte magánkívül volt. - Ne kezd el újra, rosszul leszek a nevetéstől. A hálók miatt bizony nem volt tiszta a lelkiismeretem, és az elkövetkező hetekben nem is hoztam szóba őket. Ám többször, amikor senki sem látott, titokban kimentem velük a gyepre, hogy hátha sikerül befoltoznom a lyukakat. Nem sikerült. Ez után a kudarc után próbáltam valami újat kitalálni a kert csinosítására, hogy némiképp helyreállítsam megtépázott tekintélyemet. Az egyik vasárnapi lapban egy hirdetésre lettem figyelmes, az érzékeny növények védelmére alkalmas szerkezetet reklámoztak, s arra gondoltam, hogy ez az, ami nagyszerű szolgálatot tehet Yorkshire zord éghajlati viszonyai közepette. A képeken hosszú, - 84 -
rendezett sorokban álltak a tetszetős és igen hasznosnak tűnő alkalmatosságok, ráadásul rendkívül olcsón ajánlották őket. Nem szóltam Helennek, hanem írtam, hogy küldjenek nekünk egy jókora készletet. Azt hittem, a küldemény valamilyen hatalmas ládában fog megérkezni, és nagyon meglepődtem, amikor a postás megjelent egy szerény méretű, lapos csomaggal. El sem tudtam képzelni, hogyan férhetett belé az, amit a képen láttam. A rejtély gyorsan megoldódott, mert kiderült, hogy amit én erős műanyagnak hittem, az valójában közönséges, gyenge polietilénfólia volt. Ráadásul a további alkatrészek rengeteg vékony drótszálból álltak, s nem lettem okosabb a használati utasítástól, amely arra buzdított, hogy az A rudat csúsztassam a B horonyba, majd kössem össze a C bordával. Sohasem boldogultam az efféle dolgokkal, és őrjítő órákat töltöttem a drótszálakkal való bíbelődéssel, miközben Helen kíváncsian figyelt. Tervemet kénytelen voltam megvallani neki, és felbosszantott, hogy milyen lemondóan vette tudomásul a dolgot. Kétkedve nézte az összegabalyodott drótszálakat, szája széle megrándult, mintha egy széles vigyort akart volna elfojtani. Én azonban nem adtam fel a harcot, és végre összeillesztettem egy sor drótszálat, aztán nekiláttam, hogy a vázat beborítsam a műanyag fóliával. Az eredmény szívfacsaró volt. Helen kijött, hagy ismét meglessen, miközben én szomorúan szemléltem azt a valamit, ami egy hosszú, alacsonyan kihúzott szárítókötélre emlékeztetett, és vigasztalanul, részben a drótokra tapadva lobogott rajta a szélben a fólia. Feleségemnek ez már túl sok volt. A ház falának dőlt, és csak egy-két percnyi feltartóztathatatlan nevetést követően sikerült bemennie a házba. Én ott maradtam a kertben, hogy mentsem tekintélyemből azt, ami még menthető volt, de már nem tudtam elviselni a fóliák látványát. Amilyen gyorsan csak tudtam, visszaraktam őket az eredeti csomagba, melyet a garázsban rejtettem el. Újabb katasztrófa ért, s ázsióm még mélyebbre süllyedt. Egy héttel később, vizitkörutamról hazatérve szokatlan hangulatban találtam Helent. Nagy szemeket meresztett, izgatott volt, alig kapott levegőt. - Gyere, nézd meg, Jim - mondta, s a nappaliba vezetett. A bútorok nem voltak a helyükön, ott feküdt viszont egy nem mindennapi szőnyeg: hatalmas, rikító színű, vastag és egyenetlen felületű darab. - Hát ez meg mi a csuda? - kérdeztem. Helen még gyorsabban kapkodta a levegőt. - Ma délután egy férfi járt itt ezzel a csodálatos szőnyeggel. Eredeti kaszbah. - Micsoda? - Kaszbah. Nagyon ritka keleti szőnyegféle. - Keleti? - Igen, a férfi Indiából érkezett. A határon kapta egy törzs tagjától. - Egy törzs tagjától? A határon? - Kezdett zúgni a fejem. - Mi a csudáról beszélsz egyáltalán? Helen kihúzta magát. - Pedig elég egyszerű a dolog. Ez a csodálatos szőnyeg a miénk lehet. Szükségünk van rá, és nagyon előnyös áron juthatunk hozzá. - Mennyiért? - Húsz fontért. - Micsoda?! - Nagyon olcsó - mondta Helen elpirulva. - Eredeti kaszbah. A férfi azt mondta, különben több száz fontba kerülne, de neki szerencséje volt, hogy találkozott azzal a törzsbélivel... - Ne kezdd újra - mondtam. - Egy szót sem hiszek el ebből az egészből. Hol az az ember? - Bármelyik pillanatban visszajöhet. Mondtam neki, hogy te is beszélni akarsz vele. - Hát ezt jól tetted. - Lehajoltam, és végigsimítottam a kezem a kaszbahon. Mintha tüskébe nyúltam volna. Szúrós fonalak álltak ki belőle, amelyek valósággal belemélyedtek ujjaimba. Az egymástól néhány hüvelyknyi távolságra lévő rikító színű díszítések afféle buckákat alkottak, amelyekben bárki megbotolhatott. Soha nem láttam ehhez fogható szőnyeget. Indulatos szavak kíván- 85 -
koztak a számra, de megőriztem a lélekjelenlétem. Tudtam, jobb, ha hallgatok, mert már sok efféle szamárság terhelte a számlámat. Nem mondhattam el, hogy milyen borzalmas a szőnyeg. Jelszavam csakis az óvatosság lehetett. - Helen - szóltam gyengéden -, biztos vagy benne, hogy kell nekünk ez a szőnyeg? Nézd csak, olyan göröngyös, hogy nem lehet becsukni tőle az ajtót. - Szavaimat a gyakorlatban is demonstráltam. - És nem gondolod, hogy a színei túl rikítóak? Feleségemen látszott, hogy kezd elbizonytalanodni. - Hát... lehet, hogy egy kicsit elhamarkodtam a döntést... No de azt hiszem, a férfi megérkezett. Helen bevezette a szőnyegszakértőt, egy negyvenes éveiben járó, kellemes arcú fickót, akiről lerítt, hogy bármit el tud adni bárkinek. Szívélyesen mosolyogva megszorította a kezem, és átnyújtott egy névjegyet annak igazolására, hogy világlátott ember. Aztán csak úgy ömlött belőle a szó, fogait ki-kivillantotta, ahogy az egekig magasztalta a kaszbahot. Szemét soha le nem vette az enyémről, és a hatás hipnotikus volt. Ám amikor arról a törzsbéliről kezdett el beszélni, akivel a határon találkozott, sikerült összeszednem az eszem, és leállítottam. - Nagyon köszönjük, de valójában nincs szükségünk a szőnyegre. A férfi elképedt, és nem akarta elhinni, hogy eldobjuk magunktól az égből pottyant lehetőséget, én azonban kíméletlenül kitartottam udvarias elutasításom mellett. A férfi csak beszélt, beszélt és győzködött, de ahogy az ár mind lejjebb süllyedt, egyre több, baljósan ismerős fordulat tarkította beszédét - „nézzék, az önök kedvéért”, „amit mondok, szórul szóra igaz”, „nagyon őszinte leszek” és így tovább -, míg végül sikerült gátat vetnem a szóáradatnak. - Segítek kivinni - mondtam. A férfi, aki szemlátomást mélyen csalódott bennem, lehorgasztotta a fejét. A szőnyeg hihetetlenül nehéz volt, gyászos csöndben tántorogtunk kifelé, s útközben ezrével hullajtottuk el a sokszínű bolyhokat. Miután a férfi elment, nem sokat beszéltem az incidensről, sőt azóta is inkább kerülöm a témát. Azok után, amiket én tettem, mi sem állhat távolabb tőlem, mint az önteltség. Kettőnk közül kétségtelenül Helen gondolkodása az ésszerűbb és gyakorlatiasabb, csupán a kaszbah szőnyeg jelentette egyetlen eltévelyedését. De azért az évek során, valahányszor a szokásosnál nagyobb galibát okoztam, mindig jóleső érzés volt tudni, hogy van egy ütőkártyám: ha minden kötél szakad, bármikor hivatkozhatok az eredeti kaszbahra.
26. Stramm volt az egyetlen több sportágban járatos kutya, amellyel valaha találkoztam. - Gyerünk, fiú - kiáltotta gazdája, Arnold Braithwaite -, lássuk a Lew Hoad-féle szervát. A kutya, egy jóvágású border collie, lelkesen a hátsó lábaira nehezedve fölágaskodott, jobb mellső mancsát megforgatta a feje körül, és olyan mozdulatot tett vele, mint ahogyan egy teniszező adogat. A látványtól elragadtatva nevettem. - Ez csodálatos, Arnie. Nem tudtam, hogy teniszezik is. - Már hogy ne teniszezne. - A nagydarab ember lehajolt és mélységes elégedettséggel nézte az ebet, majd megcirógatta a bozontos fejet. - Mindenre meg lehet tanítani, ami a sporttal kapcsolatos. Olyan, mint a gazdája: az összes sporthoz ért. Ezt a szervát pedig azért tudtam megtanítani neki, mert jól ismerem Lew Hoadot. - Már találkoztál vele? - Hogy találkoztam-e vele? Régi barátom. Jó cimborák vagyunk. Lew nagyra tart engem. Néztem Arnie-t, és mint mindig, amikor együtt voltunk, ezúttal is magával ragadott. Valamikor építőmesterként dolgozott, vagy legalábbis ezt állította magáról, de senki sem emlékezett rá, hogy látta volna munka közben. A hatvanas évei végét taposó, testes, virulóan egészséges agglegény élt-halt minden sportágért. Két lábon járó sportenciklopédia volt, és úgy festett a dolog, hogy mindenkit ismer a sport világából. Hogy ez miként sikerült neki, azt senki sem értette, hiszen ritkán - 86 -
hagyta el Darrowbyt, de úgy tűnt, nem sok élsportoló lehetett a világon, akivel ne kötött volna barátságot. - Na gyere, fiú - szólt oda a kutyájának -, krikettezzünk egy kicsit. - Kimentünk a ház mögötti parányi gyepre. - Te leszel a mezőnyben, jó? - Felemelt egy ütőt meg egy puha labdát, és a kuporgó Stramm már alig várta, hogy Arnie a labdát sebesen az egyik oldalához üsse. A kutya felugrott, szájába kapta a labdát, visszavitte, aztán újra lekuporodott, s várta a következő ütést. Arnie folytatta, először az egyik, aztán a másik irányba ütött, s a kutya mindig magabiztosan elkapta a labdát. - Nagyon biztos a labdafogása - nevetett roppant elégedetten Arnie. A magasba tartotta az ütőt. - Erről az ütőről meséltem nektek. Egyszer-kétszer Len Hutton is kölcsönkérte tőlem egy-egy nagy meccsre. Emlékszem a szavaira. „Nem akármilyen fa, Arnie.” Ezt a történetet már hallottam tőle. A legendás Len Hutton, aki később Sir Leonard lett, akkortájt az angol válogatott kapitánya volt, válogatott szinten ő érte el a legjobb eredményt, nevét az egész világon ismerték, a krikettért bolonduló Yorkshire-ban pedig egész egyszerűen istenként bálványozták. - Nézd meg ezt a cipőt. - Arnie a magasba tartott egy pár hófehér krikettcipőt. - Len kölcsön szokta kémi. Méghozzá sokszor. Aszongya, szerencsét hoz neki. - Igen, ezt már mesélted, Arnie. - Bizony-bizony, a krikettnek sok szépet köszönhetek. Arnie tekintete elrévedt, s tudtam, hogy lélekben most valamelyik sportpályán jár, az első világháború idején. Csak azért ugrottam be hozzá, hogy levágjam Stramm körmeit, de tudtam, hogy egyhamar nem szabadulok tőle. - Emlékszem, amikor a zászlóaljunk a tüzérekkel játszott Franciaországban. A labdavetés nem ment valami jól nekünk, és a pontkülönbség egyre nőtt. Az ezredes nekem dobta oda a labdát. „Szükség van magára, Braithwaite - mondta. „Rosszul állnak a dolgok.” Hát erre én rögtön csináltam egy mesterhármast. - Tényleg? - Igen, háromszor is bevágtam nekik. Aztán az ezredes odajött hozzám. „Most már lejöhet, Braithwaite - mondta. - Szorosabb lett az eredmény, nem akarunk nagyon elhúzni.” Minden megismétlődött. A tüzérek ütőjátékosai hatosokkal és négyesekkel szórták meg a labdavetőinket, úgyhogy az ezredes újra odajött hozzám. „Sajnálom, Braithwaite - mondta -, megint szükségem van magára.” Arnie egy pillanatra elhallgatott, és mélyen a szemembe nézett. - Újra megcsináltam. - Azt akarod mondani... hogy megint sikerült a mesterhármas? - Úgy bizony. - Hát ez igazán fantasztikus. - Felemeltem a körömvágót, és elismerésem jeléül néhányszor a levegőbe csattintottam, de úgy tűnt, Arnie észre sem veszi. - Na most lássuk Tom Finneyt! - kiáltotta, s egy futball-labdát gurított a fűbe. Ez volt Stramm egyik legnagyobb mutatványa, már láttam, de ettől függetlenül átragadt rám a nagydarab ember öröme, amint kutyája a gyepen cselezett, mancsai között terelgette ide-oda a labdát. - Most lőjj egy gólt! - kiáltotta Arnie, mire Stramm rögtön elindult a gyep szélén felállított kis kapufák felé, és orrával beütötte a labdát a kapuba. Mindketten nevettünk és tapsoltunk, a nagy kutya pedig farkát vadul csóválva ugrott fel ránk. Jó érzéssel néztük Stramm elevenségét, mert már elég idős volt, több mint kilencéves. - Nagy lelkesedéssel csinálja, Arnie - mondtam. - Igen, a sportot mindennél jobban szereti. Akkor a legboldogabb, amikor sportolhat. - Arnie elgondolkodva fújta fel az arcát. - De régen láttam már Tomot. Tom Finney akkor ért dicsőséges pályafutása csúcsára. Három poszton is játszott az angol válogatottban, és kétségtelenül minden idők legjobb angol labdarúgója volt. - Ismered? - kérdeztem.
- 87 -
- Persze hogy ismerem, jó cimborák vagyunk. Most már ideje lenne összejönnünk. Hé, Stramm - intett megint a kutyának -, mit szólnál egy kis golfozáshoz? Lássuk a Tony Locke-féle figurát. Felemeltem a kezem. - Egy másik alkalommal, Arnie. El kell végeznem a munkát. - Jól van, Jim, nem akarlak feltartani. - Arnie eltűnődve mosolygott. - Csak a golfról eszembe jutnak a Tonyval töltött szép idők. - Ő is a barátod? - De még mennyire! Ahogy nyisszantottam Stramm körmeit, arra gondoltam, van-e a világon olyan híres sportember, akit Arnie nem ismer. Locke az idő tájt a golf világában óriásnak számított, Arnie szemében azonban csak egy cimborának a sok közül. A kutyák többségéhez hasonlóan Stramm sem rajongott a körömvágásért, és ahogy egyenként megragadtam a mancsait, nagyra nyitott szájjal, lógó nyelvvel és gyanakodva zihált, de jó természetű állat lévén vonítás és vicsorgás nélkül nyugodott bele a sorsába. - Nehezen boldogulok ezekkel a fekete karmokkal - mondtam. - Ha fehérek lennének, tudnám, hogy meddig vághatok az ollóval, így viszont nagyon kell vigyáznom. Ugye sohasem bocsátanád meg, ha fájdalmat okoznék neked, Stramm? Bár félt, neve hallatán a nagy testű kutya csapott egyet a farkával, majd amikor a kis műtét végeztével megsimogattam a fejét, megkönnyebbülten felugrott, és elügetett a gyepen. - Gyere be egy csésze teára, mielőtt elmennél, Jim - mondta Arnie. Elbizonytalanodtam. Nem értem rá, de tudtam, hogy nagyon szeret beszélgetni, és mindig akadt érdekes mondanivalója. - Köszönöm, Arnie - mondtam -, de aztán gyors legyen az a tea. A minden szükségessel fölszerelt amolyan igazi agglegénykonyha nélkülözte a lakályosságot. Amikor láttam, hogy Stramm a gazdája körül fickándozik, aki feltette a vízforralót és hozta a csészéket, megértettem, hogy milyen fontos lehet Arnie számára Stramm társasága. A bozontos állat jelenléte nélkül a konyha még ridegebb és sivárabb lett volna, és ahogy a kutya ott lábatlankodott, Arnie egyfolytában beszélt hozzá. Szegénység nyomát viszont nem láttam; úgy tűnt, Arnie-nak mindig van elég pénze. Megelégedéssel kortyolgatta a gőzölgő teát. - Egy jó tea mindennél többet ér, igaz, Jim? - Így igaz, Arnie, a jó tea nagyon frissítő hatású. No de ezt nem kell neked magyaráznom, hiszen mindig a tea volt az egyik legfontosabb dolog az életedben. Bizonyára nagyon hiányoltad a háborúban. Arnie erőteljesen megrázta a fejét. - Én aztán nem, a teával nem volt gondom. Volt egy-két indiai rádzsa, aki rendszeresen ellátott utánpótlással. - Egy-két rádzsa? - Bizony. Az első világháborúban Indiában állomásoztam egy kicsit, és jóba lettem egy csomó rádzsával. Helyes fickók voltak. És, ha hiszed, ha nem, emlékeztek rám, amikor a második világháború kitört. Mindig volt teám bőven. - Hát ez csodálatos. - Arnie katonai szolgálatnak köszönhetően meghökkentően sok országban járt. Elmondása szerint megfordult Franciaországban, Belgiumban, Olaszországban, Mezopotámiában, Afrikában, Egyiptomban, s amint most kiderült, Indiában is. Kiittam a teámat, és felkerekedtem, hogy folytassam vizitkörutamat. Távozóban láttam, hogy Arnie golfozni kezd kutyájával. Munkámon kívül is elég sokszor találkoztam Arnie-val, mert minden este ott volt található a Halászhajóban, ugyanazon a széken, a bárpult végénél. Egy este egy izzasztó elletésről jövet tértem be a kocsmába, hogy oltsam a szomjamat. A nagydarab férfi a szokásos helyén ült, Stramm, mint mindig, a széke alatt feküdt, én pedig mellette foglaltam helyet. - 88 -
- Pompás napot töltöttem Headingleyben - mondta. - Láttam egy jó nemzetközi krikettmeccset is. - Irigyellek, bárcsak én is ott lehettem volna. - Az autórádiómon hallgattam a mérkőzést, amikor egyik gazdaságtól a másikig mentem, és arra gondoltam, de jó is lenne szombaton átugrani Leedsbe Helennel. - Nagyon izgalmas volt, és képzeld csak, ahogy ott ültem az első sorban, Denis Compton odajött hozzám. „Arnie, de jó hogy megtaláltalak!” - ezt mondta. - „Reméltem, hogy találkozni fogunk. Hallottam, hogy ma itt leszel, gyere, elmegyünk ebédelni. Már mindenütt kerestelek.” - Nos - mondtam -, ezek szerint a két csapat tagjaival ebédeltél? - Igen, és haláli volt. Ott ült Bill Edrich és Cyril Washbrook, meg azok a remek ausztrál játékosok. Keith Miller, Neil Harvey, Ray Lindwall és a többiek. Nagyon örültek, hogy újra láthatnak; természetesen mindegyiket ismertem már. - Természetesen. Ekkor Kenny Ditchbum, egy nagydarab, vörös arcú fiatalember huppant le barátom mellé a másik oldalon. - Nahát, Arnie - mondta vigyorogva -, ugye megint a krikettről beszélgetsz? Kölcsönadtad mostanában a cipődet Len Huttonnak? Arnie szenvtelen arccal fordult felé, s szemei összeszűkültek. - Mi van, Kenny - viszonozta nyersen a köszöntést, aztán visszafordult hozzám. A múltidéző Arnie egyfajta híresség lett a városban, akit a fiatalabbak minden alkalmat megragadva próbáltak kigúnyolni, s mivel ő nagyon érzékeny volt otromba szavaikra, azonnal magába zárkózott. Sok időt töltöttünk együtt, de sohasem kezdeményeztem, hogy a sportélményeiről beszélgessünk, látszólag nem mutattam különösebb érdeklődést a téma iránt, ami most is megtette a hatását, mert amint megnyugodott, feladta védekező állását, és ontotta magából a lenyűgözően érdekes történeteket. A szegény ember nemcsak az ugratások miatt volt kénytelen sokat nyelni, de a helybéliek egész sor, minden alapot nélkülöző anekdota főhősévé is megtették. Egyesek szerint Arnie egyszer elmesélte, hogy amikor Franciaországban szolgált az első világháborúban, futballkapusként rendkívüli hímévre tett szert, s egy egész sor, egyébként halálos biztonsággal lövő játékos elhatározta, ha törik, ha szakad, tizenegyesből gólt rúg neki. A játékosok hosszú időn keresztül lőttek a kapujára, de egyik sem talált bele. Arnie kapuja bevehetetlen volt. Végső kétségbeesésükben egy ágyúból lőtték ki a labdát. A legenda szerint Arnie tömören és velősen fejezte be a történetet: „Azt is kivédtem, csak eltört néhány bordám.” Egy másik legenda szerint elmesélte, hogy amikor elkerült Oroszországba egy téli hadmozdulat során, egyszer a katonák abban versenyeztek, ki rúg nagyobb gyertyát. Arnie győzött, mert olyan magasra küldte fel a labdát, hogy behavazódva ért vissza a földre. Ezeket - sok más légből kapott történettel együtt - a helybéli srácok adták Arnie szájába, én magam sohasem hallottam tőle ilyeneket, és ugyanúgy nem törődtem velük, mint azzal az állítólagosan Arnie-tól származó históriával sem, hogy az egyiptomi hadjárat folyamán, egy válságos helyzetben személyesen vitte volna át Allenby tábornokot a Níluson. Ezek a mendemondák azonban jól beleillettek a helyi folklórba, s azt hiszem, mindig közszájon forognak majd. Emlékszem a darrowbyi városházán tartott egyik jótékonysági koncertre, amikor egy tréfás hegedűs felállt a színpadon, és hangos nevetés közepette bejelentette: „Most pedig eljátszom a második tételt Arnie Braithwaite Fantáziájából.” Engem mindez nem érdekelt, mert kedveltem az öregfiút. Én is rajongtam a sportért, és Arnie, amikor nem az emlékeiről mesélt, nagy hozzáértéssel beszélt a sportélet minden területéről. Mindig szívesen társalogtam vele. Az állatokat is szerette, kutyájához nagyon ragaszkodott, ami még szorosabbra fűzte kapcsolatunkat. Egy napsütéses délután, néhány héttel a körömvágás után kutyámat sétáltattam a folyó partján, amikor megláttam Arnie-t és Strammot. Ezúttal is „sportoltak”: a hatalmas kutya ide-oda ugrándozva kergetett egy labdát a víz fölé benyúló nagy fűzfák alatt. - 89 -
- Stramm egy kicsit lefogyott, Arnie - mondtam, a kutya beesett horpaszára és kiálló bordáira mutatva. - Egészséges? - Igen, persze, most is tele van babbal, annyit eszik, mint egy ló. Nagyszerű a kondíciója. Javában készülünk a futballszezonra. Gyerünk, fiú, mutasd meg, hogy csinálja Stanley Matthews! Stramm ugrabugrált a labdával, ide-oda vezette, olyan cseles mozdulatokkal, ami csakugyan felidézte bennem a nagyszerű sportember alakját. - Jó ideje nem láttam már Stant - mondta Arnie eltűnődve. Bizonyára el sem tudja képzelni, hol rejtőzködöm. Egy hónap múltán hallottam újra az öregről. Hangja a telefonban feszült volt. - Nagyon kérlek, gyere el, nézzed meg a kutyámat, Jim. Elég rossz bőrben van. - Mi van vele, Arnie? - Nem tudom. Valahogy nincs benne élet. Amikor megérkeztem, az elválaszthatatlan párost a kertben találtam. Stramm külseje megdöbbentett. Le volt soványodva, mozdulatlanul ült a gyepen, és meg sem próbált a szokásos módján köszönteni. - Te jóságos ég, Arnie - mondtam -, hogyan hagyhattad, hogy ilyen állapotba kerüljön? Borzalmasan néz ki! - Hát, láttam, hogy soványodik, de nagyon jól evett, annyit, mint egy ló. Gondoltam, talán csak a sok rohangálástól van. Aztán, az utóbbi napokban hirtelen rosszabbul lett. Csak nem gondolod rólam, hogy elhanyagolom a kutyám? - Nem, nem, eszem ágában nincs. És azt mondod, még mindig jól eszik? - Igen, soha jobban, és éppen ez az, amit nem értek. - És sokat iszik is? - Igen, ha tehetné, mindig inna. Hozzáláttam, hogy megvizsgáljam Strammot, de még el sem kezdtem, már bizonyos voltam a dolgomban. Súlyveszteség, farkasétvágy, átlagon felüli szomjúság, rendkívüli levertség. Mindez csak egy dolgot jelenthetett. - Arnie - mondtam -, azt hiszem, Stramm cukorbeteg. - A fenébe, és az súlyos dolog? - Igen, attól tartok, hogy ebben a stádiumban már az. Végzetes is lehet. A nagydarab ember teljesen megdöbbenve meredt rám. - Csak nem azt akarod mondani, hogy meg fog halni? - Remélem, nem. Sok mindent tehetünk. - Elkezdenéd azonnal, Jim? - Arnie zavartan túrt bele a hajába. - Nem veszíthetem el. - Elkezdem, Arnie, de előbb biztosra kell mennem. Ki kell zárni egy-két eshetőséget, például a vesebajét. Holnap reggel az első dolgod az legyen, hogy vizeletmintát veszel tőle: Tegyél alá egy tiszta levesestányért, amikor pisil, a vizeletet öntsd ebbe a palackba, aztán Strammal együtt azonnal hozd be a rendelőbe. Arnie bólintott. - Értem... így lesz... de talán nem is olyan súlyos a dolog. - Felemelt egy labdát, és a kutyához gurította: - Gyerünk, fiú - kiáltotta lelkesítően -, lássuk, hogy csinálja Tom Finney! Stramm meg sem mozdult. Orrával fásultan megérintette a labdát, aztán megtört szemekkel nézett fel ránk. Gazdája odament hozzá, és megcirógatta a fejét. - Ó Stramm, Stramm - suttogta. Másnap reggel ellenőriztem a mintát. A lelet pozitív volt, balsejtelmem beigazolódott. - Most már biztosak lehetünk a dolgunkban, Arnie. Stramm cukorbeteg, úgyhogy elmondom, mi a tennivalónk. Most beadok neki egy kis adag inzulininjekciót, aztán minden reggel be kell hoznod Strammot egy friss mintával, amit megvizsgálok. Ha még mindig pozitív, egy kicsit emelem az inzulinadagot, egészen addig, amíg Stramm stabilizálódik, vagyis amikor már nem találok cukrot a vizeletében. - Ajaj, mindennap be kell jönnünk, amíg... szóval addig, amíg életben van. - Az idős ember arca fájdalmassá vált. Bólintottam. - Amíg él, Arnie. - 90 -
Cukorbetegség esetén az első inzulininjekció időnként látványos javulást eredményez, ezúttal azonban nem így történt. Stramm betegsége már nagyon előrehaladott stádiumban volt. Arnie reggelente behozta a rendelőbe, de hiába kerestem a javulásra utaló akár legkisebb jelet is. A hatalmas kutyából levert, fásult lény lett, nem is lehetett egy lapon említeni azzal a sokoldalú sportolóval, aki azelőtt volt. A komor és eltökélt Arnie minden reggel pontban kilenckor megjelent vele, de tíz nap múltán megsajnáltam. - Arnie, nehéz lehet naponta idejárnod. Előretolta az állát. - Én akár négykézláb is jövök, amíg bírom, ha ezzel megmentem a kutyám. Ekkortájt érzékeltem valamiféle változást Strammon. Még mindig csont és bőr volt, még mindig fásultnak tűnt, de szemeiben megvillant egy kis fény, tekintete már nem látszott annyira megtörtnek. Attól fogva reményeim feléledtek. A nagy kutya lassan a régi énjét kezdte mutatni, a kezelés harmadik hetének végére a reggeli lelet negatív volt, és boldog, farkcsóváló állat nézett rám, mintha máris sportolni akarna. - Arnie - mondtam -, Stramm végre stabilizálódott. Rendbe fog jönni. De most már rajtad a sor. Amíg a kutyád él, minden reggel be kell adnod neki egy inzulininjekciót. - Tessék? Hogy én injekciózzam? - Arnie nem tűnt valami boldognak a hír hallatán. - Igen, ugye képes leszel rá? Reggel, miután evett. Meglátod, hamar belejössz. Arnie kétkedve nézett rám, de nem szólt semmit, én pedig elláttam mindennel, amire szüksége lesz majd. Stramm, mihelyt túljutott a holtponton, viharos gyorsasággal épült föl, Arnie pedig néhány nap múltán már cseppet sem kételkedett benne, hogy képes lesz-e injekciózni a kutyát. Sőt kiderült, hogy valamikor, a balkáni hadjárat során egy katonaorvos segítője volt, s annak idején nagyon sok injekciót kellett beadnia. Stramm cukorbetegségéről az volt az utolsó boldog emlékem, amikor a sövényen át benéztem Arnie kertjébe, s láttam, hogy egymással birkóznak a fűben. - Miben mesterkedsz, Arnie? - kiáltottam be. - A szerelést gyakoroljuk Strammal. Rögbizni tanítom - érkezett a válasz. Ahogy az ősz belenyúlt a télbe, megbolydult az élet Darrowbyban, mert közhírré tétetett, hogy a helyi pályán jégkorongrangadóra kerül sor a két grófság, Yorkshire és Lancashire versengő csapatai között. Mind a két kiváló csapatban több válogatott játékos is játszott. A helybéliek már alig várták, hogy a pályán láthassák a hírességeket, és amikor szombat délután odamentem, reméltem, hogy még nem késtem el. Az emberek azonban addigra sűrű sorokban álltak a pálya mentén akkora tömeget életemben nem láttam ott -, és már kezdtem azt hinni, hogy sehol sem találok jó helyet magamnak, amikor valaki a nevemet kiáltotta. - Hé, Jim, gyere, van még itt egy szabad ülés. Arnie volt az, aki kényelmesen ült a klubház előtti helyek egyikén. - Tényleg szabad, Arnie? - Persze, neked tartogattam. Ülj csak le. Hát ez igazán kedves volt tőle. A mérkőzés éppen elkezdődött, és tökéletesen láttam mindent. Éreztem, hogy valami bökdösi a nadrágszáramat, lenéztem, és láttam, hogy Stramm nyomja oda hozzám az orrát. Szokásos helyén volt, gazdája ülése alatt, és lerítt róla, hogy megint csúcsformában van. A mérkőzés nagyon tetszett. Ahogy várni lehetett, igen magas színvonalú játék folyt, s a négy válogatott játékos kiemelkedett a többi közül. Arnie egyfolytában kommentálta a látottakat. - Az Pip Chapman, a Yorkshire kapitánya és az angol válogatott középcsatára, régi cimborám. Az ott Greg Holroyd, a Lancashire kapitánya és az angol válogatott szélsője, ő is régi jó haver, a két másik válogatott pedig Tim Mowbray és Johnnie Hart, őket is jól ismerem, évek óta a barátaim. Félidőben a játékosok a pálya közepén csoportosultak. Arnie közlékeny hangulatában volt. - 91 -
- Nagyon örülök, hogy újra elkezdődik a télisportok szezonja, de azért folyton eszembe jut az idény utolsó krikettmeccse a scarboroughi krikett-tornán. Ahogy ott ültem a kellemes napsütésben, Fred Trueman egyszer csak kiszúrt a tömegben. „Arnie - mondta -, már mindenütt kerestelek.” Mögöttünk fiatalok ültek, akik szemlátomást jót derültek ezen a krikett egy másik halhatatlan alakjának tulajdonított mondaton. Egy darabig úgy-ahogy visszafogták a kuncogásukat, aztán egyikőjük megszólalt. - Fred Trueman, Arnie? Fred Trueman, az igazi? Mindenütt keresett? - Arnie arca elkomorult, és az ilyesmit kénytelen-kelletlen eltűrő ember méltóságával finoman bólintott, ami újabb vihogást váltott ki a fiatalokból, akik most már félhangosan ismételgették: „Mindenütt kereste”. E szavak mintha csiklandozták volna őket. Barátom nem vett tudomást róluk, mozdulatlanul ült a helyén, mereven nézett előre, de hiába, mert az egyik fiatalember ismét támadásba lendült. - Hallom, hogy több régi cimborád is ott van a pályán, Arnie. A négy válogatott az, ugye? Már évek óta ismered őket, mi? - Arnie megint alig láthatóan bólintott, nekem pedig nagyon baljós előérzetem támadt. Jól benne vagyunk a pácban, gondoltam, hiszen Arnie állításainak élő bizonyítékai ott futkároztak előttünk. Arnie a szélső ülésen ült, közvetlenül a padsorok közti folyosónál, amelyen a csapatoknak át kellett haladniuk, hogy bejussanak a klubházba; a játékosok karnyújtásnyi távolságra lesznek tőle. Arnie nem mondhatja majd, hogy nem vették észre. Amikor megszólalt a mérkőzés végét jelző sípszó, és a játékosok felénk indultak, elszorult a torkom. Bizonyos voltam benne, hogy valami borzalmas fog történni, és minden porcikám azt kívánta, hogy valahol másutt legyek. Holroyd, a nagydarab, fekete bajszos lancashire-i játékos jött fel elsőnek döngő léptekkel a lépcsőn, arca verítékben úszott, s térdig csupa sár volt. Arnie-ra pillantott, és elnézett mellette, aztán miközben a gyomrom már görcsölt az izgalomtól, megállt, és visszalépett. Csönd támadt, aztán lenézett, és elkiáltotta magát. - Arnie Braithwaite! Szevasz! Hogy vagy, öregfiú? - Holroyd megrázta barátom kezét, aztán név szerint szólította játékostársait. - Hé, Pip, Johnnie, Tim, nézzétek, ki van itt. Arnie, a mi régi haverunk! - A játékosok nem tudtak továbbhaladni a kijáróban, mert a négy ember körülvette Arnie-t, veregették a hátát, nevetgéltek és kiáltoztak. Stramm előugrott az ülés alól, és azt tette, amit ilyen helyzetekben minden kutya szeret tenni: örömteli ugatással kísérte az általános vigadozást. Pip Chapman nagy szeretettel nézett le Arnie-ra. - Tudod, Arnie, gondoltuk, hogy valahol itt lehetsz, a meccs közben folyton az oldalvonal felé tekintgettünk. Már mindenütt kerestünk.
27. Ügyfeleim véleménye nagyon megoszlott rólam, és bár akadt egy-két fura szerzet, aki - ki tudja, miért - kiváló szakembernek tartott, a nagy többség szorgalmas, megbízható állatorvost látott bennem, néhányan viszont úgy vélekedtek, hogy képességeim meglehetősen korlátozottak. Azt hiszem azonban, egyetlen családban arról voltak lelkük mélyén meggyőződve, hogy hiányzik egy kerekem. Hardwickék voltak ezek, és ezt máig is bánom, mert azok közé tartoztak, akiket nagyon megkedveltem. Több szerencsétlen, apró baleset következtében fajult el így a helyzet, de azon a metsző és napsütéses januári reggelen sejtelmem sem volt, hogy a rólam megrajzolódó dicstelen kép kialakításának már aznap sikerül nekilátnom. Az előző éjszaka bőségesen hullott a hónak nevezett égi áldás, amitől a világ fehérbe borult, így amikor a felhőtlen kék égbolt alatt, a szikrázó fagyban a Hardwick-gazdaság felé közeledtem, alig tudtam kivenni, hogy mikor merre kell fordulnom. Az oda vezető igen hosszú, kanyargós, marhacsapásra emlékeztető út közel egy mérföldön át egyfolytában emelkedett, s időnként meredek hegyoldal vagy kiugró szikla mögé kanyarodva el is tűnt a szemem elől, amíg végre elértem a gazdaságot, amelynek kopottas piros cseréptetőit az első kaputól már láttam. - 92 -
A kapuk bősége sokszor elborzasztott mozgalmas napjaimon, mivel nyitogatásuk és csukogatásuk rengeteg értékes percet rabolt el tőlem. Ezen a reggelen azonban, ahogy kiszálltam a kocsiból, a nap melegen tűzött az arcomba, a csípős levegő kellemesen borzongatta meg orromat, s miközben kitártam az első kaput, tekintetemet végighordoztam a fehér köntösbe bújt, szélesen elnyúló tájon. Mindenütt csend és béke uralkodott, kellemesen éreztem magam. Összesen hat kapu állta utamat, de mindegyiknél szívesen ugrottam ki a kocsiból, lábam alatt csikorgott a hó. A gazdaság udvarán Seb és Josh Hardwick foglalatoskodott egy répaheggyel. Vasvillával hányták fel a répát egy szekérre. Hideg volt, de arcuk verejtékben úszott, ahogy mosolyogva felém fordultak. - Adjon isten, Mr. Herriot! - Ízig-vérig völgyvidéki parasztok voltak: nyugodt, udvarias, kiegyensúlyozott emberek. Mindig jól kijöttem velük. - Hogy vannak a borjak? - kérdeztem. - Sokkal jobban - felelt Seb. - Hál' istennek, mer mán kezdtünk félni. E szavak hallatán én is megkönnyebbültem. A salmonellosis csúnya dolog - végzetes a fiatal állatokra, de az emberekre is veszélyes -, és amikor néhány nappal korábban megvizsgáltam a borjakat, az összkép baljósnak tűnt. A két testvér kíséretében bementem a karámba, aztán át a túlsó végén található nagy akolhoz, ahol mind a húsz betegem álldogált, és boldog elégedettség töltötte el a szívem. Minden megváltozott. Két nappal ezelőtt a végítélet hangulata lengedezett az akol fölött. A szegény kis párák csüggedten és lemondóan lógatták a fejüket, közben az ürülék végigcsorgott a farkukon, most viszont mindnyájan derűsnek és élénknek látszottak, s érdeklődéssel figyeltek, ahogyan áthajoltam a korláton. Kedvem lett volna vállon veregetni magam, mert éreztem, hogy derék munkát végeztem. Könnyen előfordulhatott volna, hogy közönséges hasmenésként kezelem az esetet, ám a borjak magas láza és sokat eláruló halk köhögése fölébresztette bennem a gyanút. A végbélkenetek, amelyeket vettem, megerősítették a diagnózisomat. A szokásos kombinációt alkalmaztam: klóramfenikolinjekciót és szájon keresztül furazolidont adtam a borjaknak, ami nyilvánvalóan megtette a hatását. - Hát ez igazán nagyszerű - mondtam a karámból kijövet. - Ez így rendben is volna. Még kapnak tőlem egy injekciót, maguk pedig még öt napig adják nekik a port. Úgy látom, már nincs miért aggódnunk. És még valami: ha foglalkoznak velük, utána mindig jó alaposan mossák meg a kezüket. Josh levette a sapkáját, és megtörölte patakzó arcát. - Hát ezt örömmel halljuk, Mr. Herriot. Jó, hogy időbe elértük magát, különbe már elfődelhettük vóna a borjakat. Miután beadtam az injekciókat, Seb a ház felé intett. - Megmosakszunk, és itt az ideje, hogy együnk valamit. Később, a konyhában, mialatt a teámat kortyolgattam és a házi készítésű lángost eszegettem, a két vonzó külsejű fiatal feleség - az egyik fekete, a másik égővörös hajú - élénk társalgásba kezdett velem. Ahogy ott ültem a tűz melegénél, és lábam előtt egy csecsemő csúszott-mászott a földön, a kőpadlón pedig két kisgyerek hancúrozott vidáman, arra gondoltam, hogy milyen szép is az élet. Szívesen ott maradtam volna egész nap, de sok munka várt. A velem együtt teázó két testvér is mozgolódni kezdett, nyilván a kinn tornyosuló répahegy járt a fejükben. Nem tehettem mást: mennem kellett. Az udvaron elbúcsúztunk, a két férfi felmarkolta vasvilláját, én pedig a kocsi ajtajára tettem a kezem, de semmi sem történt. Meg akartam húzni a kilincset, de nem mozdult. Körbejártam az autót, próbálkoztam a többi ajtóval is, de mindhiába. Kizártam magam. Dina, az én kis kutyám volt a bűnös. Mialatt a borjakat kezeltem, hallottam, amint egyik kedvenc időtöltésének hódol: megugatja a házigazda kutyáit. Közben nekiugrott az ablaknak, s mancsával nyilván lenyomta az ajtót záró gombot. Szóltam a fivéreknek. - Nézzék, nagyon sajnálom, de nem tudok beszállni az autómba.
- 93 -
- Nocsak, mi történt? - Odajöttek hozzám, és szemügyre vették a kocsi belsejét és Dinát, aki lógó nyelvvel, farkcsóválva, boldogan nézett ki rájuk. Mögötte, az indítón ott lógtak a kulcsaim, alig kartávolságnyira, mégis őrjítően messze. Elmagyaráztam a helyzetet, mire Josh meglepődve nézett rám. - Ugyi, mindég magával viszi a kutyáját? - Hogyne. - De nem veszi ki a kujcsokat, ha kiszáll? - Hát... ami azt illeti, nem. - Fura dolog, annyi szent. Csoda, hogy még nem járt így. - Nos, ha belegondolok, csakugyan fura dolog. És nagyon sajnálom, hogy éppen maguknál történt meg velem. - Hogy érti? - Attól tartok, meg kell kérnem magukat, vigyenek haza, hogy elhozzam a másik kulcsomat. Seb szája tátva maradt a csodálkozástól. - Úgy érti, vigyük vissza Darrowbyba? - Sajnálom, de nem tehetek mást. - Próbáltam nem gondolni a tíz mérföldre. A fivérek riadtan néztek egymásra, aztán a hatalmas répahalomra, majd végezetül ismét rám. Tudtam, mire gondolnak. Nemcsak a répára, mindig ezernyi dolguk volt a gazdaságban, erre itt vagyok én, aki keresztülhúzza a számításukat, és nem hagyja, hogy az ezer dolognak legalább egy részével végezzenek délelőtt. Kedves emberek lévén azonban hallgattak róla, hogy micsoda fajankónak tartanak. Seb arca valósággal felfúvódott: - Hát jó, akkor lássunk neki. - Testvéréhez fordult. - Minden rád marad, Josh. Ha végeztél a répával, ganajozd ki az istállót. Majd délután kihajtjuk a birkákat. Josh bólintott, és szó nélkül újra megragadta vasvilláját, miközben fivére kihozta a családi autót. Az errefelé, a hegyek között élő parasztoknak általában jó nagy és igencsak régi autójuk volt. Lezötyögtünk az úton, és ahogy egyenként kinyitottam a kapukat, mindahányszor maró füstfelhő borított be. A Darrowbyba vezető út igen hosszúnak tűnt, és még hosszabbnak, amikor visszafelé tartottunk. Beszélgetni próbáltam, hogy múlassam az időt, hol a sportra, hol az időjárásra, hol pedig a gazdálkodás helyi körülményeire tereltem a szót, de az utolsó félórában már elakadt a beszélgetés, és csigalassúsággal vánszorogtak a percek. Mihelyt a gazdasághoz értünk, Seb kinyitotta a kocsi ajtaját, sietve elköszönt, és elindult, hogy megkeresse a fivérét. Dina kitörő örömmel fogadta visszatérésemet, rám ugrott, megnyalta az arcom, de ahogy elhajtottam, nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy az itteniek körében kevéssé lehetek népszerű. Egy héttel később azonban, amikor még egyszer megnéztem a borjakat, úgy tűnt, hogy mindenért elnyertem a bűnbocsánatot. A két testvér, bár nyilván okoztam nekik néhány kellemetlen percet, mosolyogva köszöntött. Igaz, volt egy kínos pillanat, amikor kiszálltam az autóból, és már be akartam csukni az ajtót. Egyszerre kiáltottak felém: - Vigyázzon, vegye ki a kujcsokat! Vigyázzon! Zavartan engedelmeskedtem, és ostobának éreztem magam, mert a múltkori incidens után elhatároztam, hogy ezentúl különös gondot fogok fordítani a kulcsokra. Sokkal jobban éreztem magam, amikor láttam, hogy a borjak teljesen felépültek, majd miután kezet mostam és megittam a szokásos teámat a konyhában, arra gondoltam, most már fátylat boríthatok az ostoba incidensre. Néhány nappal később, ahogy hazatértem, Helen különös üzenettel fogadott. - Volt egy furcsa telefonod egy bizonyos Mrs. Hardwicktól. - Mit értesz azon, hogy furcsa? - Azt mondja, elemelted a férje szemüvegét. - Micsoda? - Ezt mondta. - Nem értelek. Fogalmam sincs, miről beszélsz. - 94 -
- Égen-földön keresték a szemüveget, biztos, hogy nincs a házban, és egyedül te jártál náluk. Meg vannak győződve róla, hogy nálad van. - Életemben nem hallottam ilyen ostobaságot. Mi a csudának kellene énnekem a szemüvege? Helen széttárta a kezét. - Valami könnyebbet kérdezzél. Mr. Hardwicknak mindenesetre nagy szüksége van rá. Az az olvasószemüvege, és most nem tudja olvasni A Földművelők és Állattenyésztők Lapját. Egészen odáig van. Jobb, ha utánanézel. - De hiszen ez őrültség - mondtam, de azért átvizsgáltam az orvosi kabátomat, és megnéztem a zsebeimet. És ott, a kicsiny üvegek, ollók és egyéb állatorvosi kellékek között lapult a szemüvegtok, közvetlenül a mellett a tok mellett, amelyben a lázmérőt tartottam. A két tok nagyon hasonlított egymásra. Hitetlenkedve méregettem. - Te jóságos isten, tényleg itt van. Nyilván tévedésből kaptam fel, amikor a lázmérőt leöblítettem a konyhában. Telefonáltam, és elnézést kértem Sebtől. - Megint elkövettem egy ostobaságot - mondtam nevetve. Nem tiltakozott, de azért udvarias volt, és hallani sem akart róla, hogy én vigyem el neki a szemüveget. - Nem, nem, ne fáradjon, majd én elmenek érte. - Hangján érződött, hogy minél előbb olvasni akarja A Földművelők és Allattenyésztők Lapját. Feszélyezett a gondolat, hogy miattam kell megtennie a hosszú és teljesen fölösleges utat, de feszélyezve éreztem magam három nappal később is, amikor a naptáramra pillantva láttam, hogy ismét Hardwickék kerestek. Odaérve a tehénistállóban találtam a fivéreket, éppen szénát hánytak be az állatoknak. Volt valami különös abban, ahogy fogadtak. Mintha meglepte volna őket megjelenésem. - Eljöttem, hogy megnézzem a sánta tehenüket - közöltem vidáman. Kifejezéstelen arccal néztek előbb egymásra, aztán újra rám. - Minálunk ugyan nincs sánta tehén - mondta Josh. - De hiszen... ma reggel kerestek telefonon. Újra összenéztek, rezzenéstelen arccal. - Hát... itt nyilván valami tévedés lesz. - Könnyed nevetéssel próbálkoztam, amit azonban nem viszonoztak, úgyhogy kínomban a teheneket kezdtem nézegetni. Seb felemelte a kezét. - Istenemre mondom, Mr. Herriot, egyik se sántít. Ha akarja, megnézheti. - Nem, nem, nem, természetesen nem vizsgálom meg őket. Úgy látszik, én... vagy valaki a rendelőben félreértette az üzenetet. Megengedik, hogy használjam a telefonjukat? Seb bevezetett a konyhába, és meg kell mondanom, hogy amikor a rendelő számát tárcsáztam, nem lett jobb kedvem attól, amit közben láttam: Seb felvette a szemüvegtokját az asztalról, és feltűnés nélkül a zsebébe csúsztatta. A telefonbeszélgetésből kiderült, hogy Borthwickékhoz kellett volna mennem, azaz alig félmérföldnyire a rendelőtől. Na de mi ez? Miért éppen itt kell nekem mindig bolondot csinálni magamból? A telefon mellett egy golyóstoll hevert, felemeltem és leírtam a nevet, nehogy újabb hibát kövessek el. Aztán a két fiatalasszonyhoz fordultam. - Rettenetesen sajnálom, hogy mindig kellemetlenséget okozok Önöknek. - Már indulóban voltam, amikor egyikük kinyújtotta a kezét. - Visszakaphatnánk a tollunkat, Mr. Herriot? Lángoló arccal vettem ki a tollat a zsebemből, és elmenekültem. Zavarom tovább fokozódott, amikor néhány nap múltán ismét ők kerestek. Amikor megérkeztem, Seb gondterhelten nézegetett egy fiatal üszőt, amely ott hevert a földön a tehénistállóban. - Nem bír főkelni - mondta -, az isten tudja mitő, de bedagadt a hátsó lába. Az állat fölé hajoltam és megfricskáztam a fülét. - 95 -
- Gyerünk, barátocskám, próbáljuk meg. Az üsző hallgatott rám, mert rövid ideig küszködött, de aztán elterült a kövön. Nem volt kétséges, hogy a jobb hátsó lába okozza a bajt. Egyáltalán nem tudta használni. Végighúztam a kezem a szőrös testen, és amikor a farhoz értem, bizonyos lettem a diagnózisban. - Kificamodott a csípője, Seb - mondtam. - Törés nincs, de a combcsont feje kiugrott a helyéről. - Biztos? - A gazda kétkedve nézett rám. - Kétséget kizáróan. Itt, fogja csak meg ezt a kiugró részt. Szabad szemmel is láthatja, ha ideáll. Seb azonban még annyi fáradságot sem vett, hogy a kezét kivegye a zsebéből. - Hát, nem tom. Azt hittem, csak meghúzódott. Tán tud adni valamit, hogy bedörzsöljük, oszt majd rendbe gyön. - Nem, higgye el nekem, biztos vagyok abban, amit mondok. - Na jó, de akkor mit csináljunk? - Meg kell próbálnunk visszatenni az ízületet a helyére. Nem lesz könnyű, de mivel friss a sérülés, szerintem jó esélyünk van a sikerre. A gazda arca elfintorodott. - Üsse kő, lássunk neki. - Sajnálom - mondtam mosolyogva -, de ez egy elég nehéz feladat, és én kevés vagyok hozzá. Még ketten sem bírjuk. Szükségünk lesz valakinek a segítségére. - Valakinek a segítségére? Nincs itt senki. Josh odakinn van a földeken. - Ez esetben, bármennyire sajnálom, de haza kell hívnia. És ha kellemetlen is, szükség lesz még egy szomszéd segítségére. Lehetőleg jól megtermett, erős fickó legyen. - Az áldóját! - meredt rám Seb. - Minek ez a nagy felhajtás? - Megértem, hogy felhajtásnak tartja, csakhogy ez az üsző, bár fiatal, de nagy és erős, és az ízületet csak úgy tudjuk visszajuttatni a helyére, ha leküzdjük az izmok ellenállását. Ehhez pedig, higgye el nekem, jó erősen meg kell rántani. Jó néhányszor volt már dolgom ilyen esettel, tudom, mit beszélek. Seb bólintott. - Rendben van, megnézem, hogy Charlie Lawson át tud-e jönni. Maga, ugye, itt fog vámi ránk? - Nem, nekem vissza kell mennem a rendelőbe a kloroformoskosárért. - Kloroformért! Az meg minek? - Említettem már magának az izmok ellenállását. El kell altatnunk az állatot. - Nézze, Mr. Herriot - a gazda vészjóslóan emelte fel mutatóujját - biztos benne, hogy végig kell csinálni ezt az egész cirkuszt? Nem elég, ha valamivel bedörzsöljük? Mondjuk egy kis kenőcscsel? - Sajnálom, Seb, de nincs más megoldás. Seb erre hátat fordított, és döngő léptekkel, morogva távozott az istállóból, miközben én a kocsimhoz siettem. Az oda-vissza úton főként két gondolat motoszkált a fejemben. Amire készültem, nehéz feladat az állatorvoslás gyakorlatában, de ha jól csinálom a dolgom, látványos a siker. Egy reménytelenül sánta állat felkel és jár, mint azelőtt. És úgy éreztem, égetően szükségem van valamire, amivel Hardwickéknál helyreállíthatom megtépázott hírnevemet. Amikor visszaértem a kloroformoskosárral, Josh és Charlie Lawson már az udvaron várt Seb társaságában. - Gyerünk, Mr. Herriot, gyerünk - mondták, de közben beletörődve méregettek, és azt sem felejtettem el, hogy Seb korábban már hangot adott kételyeinek. - Örülök, uraim, hogy így összegyűltek - mondtam vidáman. - Remélem, erősnek érzik magukat. Nehéz feladat előtt állunk. Charlie Lawson elnevette magát, és megdörzsölte a tenyerét. - Csak csináljuk, rajtunk nem fog múlni. - 96 -
- Rendben van. - Lenéztem az üszőre. - Vigyük közelebb a bejárathoz, hogy jobban hozzáférjünk. Föltesszük majd a kloroformoskosarat, a lábára meg kötelet akasztunk. Maguk húzni fogják a lábát, én meg közben az ízületet nyomom. De előbb hengerítsük odébb. Mialatt a gazdák oldalról nyomták az állatot, igyekeztem sánta lábát alágyömöszölni. Ahogy átfordult, hangos kattanás hallatszott, majd az üsző gyors pillantást vetett körbe, lábra állt, és kisétált az ajtón. Mi négyen figyeltük, ahogy az udvaron keresztül, majd egy kapun át kiballag a mezőre. Nem volt kutya baja se. Sántasága nyomtalanul eltűnt. - Az áldóját, ilyet még nem láttam - ziháltam. - Csak annyi kellett, hogy átforduljon, én meg nyomjam az ízületet, és rendbe jött. Gondolták volna? A három gazda némán meredt rám, de arcukra volt írva, hogy - nem így gondolták volna. Ahogy a kocsim felé mentem vissza, hallottam, hogy Seb sugdolózik a másik kettővel. - Szerintem elég lett volna valamilyen kenőcs is. - És ahogy elhajtottam a zöld domboldalon elégedetten legelésző üsző mellett, az jutott eszembe, amit Siegfried mondott szakmai kapcsolatunk elején. - A mi hivatásunk páratlan lehetőségeket nyújt, hogy hülyét csináljunk magunkból. Milyen igaza volt! És milyen igaza lesz mindig! No de miért, miért, miért pont éppen Hardwickéknál kell mindig hülyét csinálnom magamból? Nem hittem a szememnek, amikor nem egészen egy hét múltán a Hardwick név újra felbukkant előjegyzési naptáramban. - Siegfried - mondtam -, szeretném, ha te mennél ki hozzájuk. Valami átok ül rajtam, valahányszor azon a helyen járok. Siegfried meglepődve nézett rám. - De hiszen a Hardwick gazdaság az egyik kedvenc helyed. És mindig személy szerint téged kérnek. - Tudom, tudom, de nagyon rossz előérzetem van. - Beszámoltam Siegfriednek a közelmúltban történtekről. - Ostobaság, James! - intett le Siegfried. - Képzelődsz. Ilyesmik bárkivel megtörténhetnek. Siegfried hátradőlt a székében és nevetett. - Amit mondasz, tagadhatatlanul szórakoztató, de nincs semmi jelentősége. Hardwickék nagyszerű emberek. Törődnek is ők az efféle csekélységekkel! - Én ebben nem vagyok olyan biztos. Tudom, hogy rendes emberek, de meggyőződésem, hogy szerintük nincs ki mind a négy kerekem. Legalábbis kleptomániásnak tartanak. Siegfried újra elnevette magát. - Ugyan már! Menjél csak bátran! Hiszen csupán egy beteg malacról van szó. Ezúttal nincs mitől tartanod. Lehet, hogy csak képzelődtem, de úgy éreztem; a fivérek kissé gyanakodva méregetnek, amikor kiszálltam náluk az autóból. A szóban forgó sertés anyakoca volt, körülötte tucatnyi malac visítozott. Olyan sötét zugban hevert, hogy alig láttam. Ez azonban nem zavart, hiszen munkám során sokszor kellett a tapintásra hagyatkoznom. Bemásztam az ólba, ahol a kocából csak egy sötét folt látszott. Elővettem a lázmérőmet, és tapogatózva kezdtem keresgélni az állat hátsó felén. - Azt mondja, ma nem evett semmit? - Semmit - felelte Josh. - És el se mozdul innét. A malackák is éhesek lehetnek, asszem nem kapnak elég tejet. - Igen... igen... értem... - kétségbeesetten tapogatóztam, hogy megtaláljam a végbélnyílást, amelybe be akartam helyezni a lázmérőmet, de sehogyan sem sikerült. Koromsötét volt, az igaz, de már jó néhány sertés végbélnyílását sikerült megtalálnom hasonló körülmények között. Minden erőfeszítésem hiábavalónak bizonyult. Kitapogattam az állat farkát, és úgy okoskodtam, ha alatta lecsúsztatom a kezem, a lázmérő könnyűszerrel bejut a végbélnyílásba, ám nem így történt, mert lejjebb csak a hüvelyt találtam meg. Ekkor hirtelen minden megvilágosodott.
- 97 -
- Ennek a sertésnek nincs végbélnyílása! - kiáltottam. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy az egész világgal meg kell osztanom a tudományos felfedezés örömmámorát, de aztán hirtelen rájöttem, hogy a hely, ahol vagyok, erre egyáltalán nem alkalmas. A két testvér némán nézett le rám. Aztán Seb szólalt meg, s hangjából némi türelmetlenség csendült ki. - Micsodája nincsen? Guggoló testhelyzetemből felnéztem rá. - Nincsen nyílás a disznó fenekén. Nagyon ritka eset. Mondhatom, lenyűgöző. Kismalacoknál elég gyakran előfordul, de felnőtt állatnál még nem láttam ilyesmit. - Aha - mondta Josh -, no de ha nincs lyuk a hátulján, hunnét gyön ki az a sok ganaj? Egy rakást kell kihánynom minden reggel. Lelkesen válaszoltam: - Az ürülék a hüvelyen keresztül távozik! Ilyen esetben ez történik. - És azt akarja mondani, hogy a ganaj évek óta ott gyön ki belüle? - Igen. Hozzanak egy elemlámpát, megmutatom. A két testvér újabb pillantást váltott. - Jól van, jól van, hiszünk magának... - A vak is láthatta, hogy nem hisznek nekem. További magyarázkodásba fogtam, de azon kaptam magam, hogy hadarni kezdek, és felhagytam minden próbálkozással. Még szerencse, hogy amikor kezemet a koca hasára tettem, megéreztem, hogy az emlője gyulladt és dagadt. - Nem is kell megmérnem a lázát, emlőgyulladása van. Az emlője forró és duzzadt. Adok neki egy kis antibiotikumot, és biztos vagyok benne, hogy rendbe jön. - Meggyőző és szakszerű próbáltam lenni, de a két testvér gyanakvó maradt. Ismét Josh szólalt meg. - Aszongya, nem kell lázat mérnie? - Úgy van, nincs rá szükség. - Hát persze, hogy nincs rá szükség - mondta Josh és mindketten bólogatni kezdtek. - Ne aggódjék, Mr. Herriot. Nem számít. Kínomban egyik lábamról a másikra álltam. Még csak ez hiányzott! Azt hiszik, bolond vagyok, s próbálnak úgy tenni, mintha nem vennék észre. Gépiesen beadtam az antibiotikuminjekciót a kocának, sietve kezet mostam, és elhárítottam a teameghívást. Ahogy elhajtottam, Seb és Josh ott állt egymás mellett az udvar kövezetén, kezüket búcsúzóul magasba emelték, és láttam, hogy a két fiatalasszony figyel a konyha ablakából. Tudtam, mire gondolnak. Szegény öreg Herriot! Rendes ember, milyen kár, hogy elvesztette a józan eszét.
28. Sztetoszkópommal végighaladtam a vén eb bordáin, és arra gondoltam, vajon még meddig húzhatja. - Don szíve semmit sem javul - mondtam a hajlott korú Mr. Chandlernek, aki összegörnyedve ült a konyhában, a tűzhely melletti karosszéken. Minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy szavaim ne hangozzanak vészjóslón. A kutya szívének állapota minden kétséget kizáróan rosszabbodott, ami azt illeti, nem emlékeztem, hogy mikor hallottam utoljára ilyen szívdobogást. Nem csupán a szívbillentyűzavar szokásos zöreje volt az, hanem surrogó, loccsanó hangokból álló kakofónia, amiből megrökönyödve következtettem arra, hogy az életet adó vér alkalmasint nem jut el a vén eb testének szerveibe. A tizennégy éves, bozontos, koromfekete keverék, Don szívelégtelenségével, ahogy az lenni szokott, krónikus hörghurut járt együtt, ami a maga nedves szörtyzörejeivel egészítette ki a mellkasban hallható szimfóniát. - Lehet, hogy így van - dőlt előre székében Mr. Chandler -, de egyébként nincs olyan roszszul. Az étvágya jó. - 98 -
Bólintottam. - Igen, nem kétséges, hogy elég jól érzi magát. - Megsimogattam a kandalló előtti szőnyegen fekvő öreg kutya fejét, mire az farkát olyan erőteljesen kezdte csóválni, mintha így akarna igazat adni nekem. - Nincsenek fájdalmai, és még élvezi az életet. - Csak az az átkozott köhögése múlna el - sóhajtott fel a kutya gazdája. - Folyton rájön, ma pedig olyan csúnyán köhögött, mint még soha. Ezért is hívtam ki a doktor urat. - Nos, a köhögéstől már nem fog megszabadulni, de tudok segíteni rajta, ha nagyon rosszra fordul a dolog. Most kap egy injekciót, és hagyok itt tablettákat. Miután beadtam az injekciót, kiszámoltam az ilyen esetekben mindig hatásos occytettablettákat. - Köszönöm, Mr. Herriot. - Az idős ember átvette és a kandalló párkányára helyezte a gyógyszert. - És mire lehet számítani? - Erre a kérdésre nagyon nehéz válaszolni, Mr. Chandler - tétováztam. - Vannak kutyák, amelyek évekig elélnek a beteg szívükkel, no de tudja, hogy van ez. Sohasem lehet tudni. Bármikor bármi megtörténhet. - Igen... igen... értem. Én azért reménykedem. Tudja, elég nyomasztó a magamfajta öreg özvegyemberek élete. - Mr. Chandler megvakarta a fejét, és bánatosan elmosolyodott. - Átkozott éjszakám volt. A televízió jó társaság, de bedöglött - mutatott a szoba sarkában álló készülék üres képernyőjére. - Délután kezdett megbolondulni. Hiába tekergettem összevissza a gombokat, nem boldogultam vele. Mondja, doktor úr, ért az ilyesmihez? - Nem igazán, Mr. Chandler, én is csak nemrég vettem egyet. - A televízió a világ új csodájának számított az ötvenes évek elején, és működése felfoghatatlan maradt a magamfajta nem műszaki érdeklődésű ember számára. Azért odamentem, és bekapcsoltam. Babrálni kezdtem a különböző gombokat, ide-oda dugdostam a drótokat, hol ki-, hol bekapcsoltam a készüléket. Az idős ember egyszer csak felkiáltott. - Nézze csak! Visszajött a kép! Hitetlenül meredtem a képernyőre. És mit láttam! Nagy lövöldözés a texasi prérin. Csodák csodájára „megjavítottam” a készüléket. - Ez igen, nagyszerű, Mr. Herriot! - Az idős ember arca teljesen átalakult. - Most aztán tényleg jókedvre derített. Soha nem érzett öröm töltött el. - Boldog vagyok, hogy segíteni tudtam. - Örömöm azonban csak addig tartott, amíg nem néztem rá a szőnyegen elnyúló kutyára. - Kérem, értesítsen, ha bármi baj van - mondtam, és azzal a kellemetlen érzéssel távoztam a házból, hogy nemsokára rossz híreket fogok hallani Mr. Chandlertől. És akkor valami véget fog érni, mert az idők során szívembe zártam az öreg Dont, szeretetre méltó betegeim egyikét, ezt a barátságos farkcsóválót, akit éveken át kezeltem. Nem kellett sokáig vámom. Három nap múltán este hét felé járt, amikor megszólalt a telefon. - Halló, Chandler vagyok, Mr. Herriot. A hang feszült és szorongó volt, megacéloztam a szívem, hogy a legrosszabbra is fel legyek készülve. - Nem akarom zavarni, Mr. Herriot, de szeretném megkérdezni, hogy ki tudna-e ugorni hozzám? - Hogyne, Mr. Chandler, azonnal jövök. Hallom a hangján, hogy mennyire el van keseredve. - Szörnyen, tényleg, de tudom, hogy a doktor úr tud segíteni. Felidéztem magamban a sztetoszkópomon keresztül hallott hangokat, és úgy éreztem, őszintének kell lennem. - Mr. Chandler, Tizennégy év hosszú idő. Maga is tudja, hogy egyszer minden elem kimerül. - Tizennégy év? Az a szerencsétlen csak kétéves! - Kétéves?? - Meghabarodott volna az öreg? - Don? Kétéves? - Don? Nem Donról beszélek. A kutya nagyszerűen van, a gyógyszer hatott. Az a nyavalyás tévé romlott el megint. Szóval el tudna jönni, hogy megjavítsa? - 99 -
29. Whitehead gazda elgondolkodva dörgölte az állát. - Nem tudom, hová tegyem ezt a fickót - mondta. - Ahogy elnézem, parasztember nem lehet, sőt azt mondja, valaha iskolában tanított, de tény az is, hogy konyít valamit az állattenyésztéshez. Mindegy, kipróbálom. Nem gyerekjáték olyan embereket találni, akik munkát vállalnak ezen az isten háta mögötti helyen, nem lehetek túl válogatós. Elmondaná majd, doktor úr, hogy mit gondol róla? Bólogattam. - Hogyne, hogyne. Nős ember? - De még mennyire - nevetett a gazda. - Hét porontya is van. - Hét! Ezt nevezem családnak. - Hát igen. És azt hiszem, ezért is fogadtam fel. Lakást keresett a szerencsétlen, nekünk meg van itt egy jó nagy házikónk. Egy kicsit meg is sajnáltam a fickót. - Whitehead egy pillanatra elhallgatott, és elmélázva hordozta végig a tekintetét az udvaron. - Említettem, hogy nem mindennapi ember. Kijöttem a házból, de utánam kiáltott. - Azt még nem mondtam, hogy Basil Courtenay a neve. A neve sem hétköznapi, igaz? A tehénistállóban érdeklődéssel tanulmányoztam Basilt. Harmincas évei közepén járhat, gondoltam. Sötét bőrű, nagyon vékony, szinte spanyolos külsejű férfinak találtam. Széles mosollyal az arcán üdvözölt. - Na mit szól, dokikám, milyen hideg van ma. Vigyázzon, nehogy lefagyjon a lába a földeken. - Hát ami azt illeti - feleltem -, csakugyan csípős a szél. - Ismét fürkészni kezdtem. Beszédjéből ítélve iskolai tanár nem lehetett. De volt valami fesztelen vidámság a szemében, szívélyesség a sötét szemében. Már az első találkozásunk alkalmával megkedveltem. A tehén, amelyhez kihívtak, sántított a jobb hátsó lábára. Ahogy lehajoltam, s belenyúltam a körmei közé, az állat figyelmeztető rúgást irányzott felém. - Kérem, tartsa a fejét - mondtam. Basil nyájasan biccentett, kissé meghajolt, és a tehén mellé lépett. Ám nem ragadta meg a szarvat, ujjait nem dugta az állat orrába, ahogyan minden helybéli paraszt tette volna. Két karját a nyak köré fonta, és mellkasához szorította a fejet. Ezzel a módszerrel még sohasem találkoztam, de hatásosnak tűnt, mert a tehén nyugodtan állt, miközben felemeltem a lábát. Ahogy faragókésem nyelével a talpi részeket kocogtattam, puha részre leltem. - Van itt egy kis tályog - mondtam. - Ki kell vágnom. Az lenne a legjobb, ha felhúzná a lábát arra a gerendára. Tudna hozni egy kötelet? Megint a biccentés, a meghajlás, és aztán hosszú, kimért léptekkel kiment az istállóból. Amikor visszatért, szívélyesen nyújtotta felém a kötelet, csípőből meghajolva, úgy, ahogyan a portékájukat kínáló úri szabók teszik. Körbehurkoltam a lábat, átvetettem a gerendán a kötelet, és miközben Basil vidáman húzta a végét, nekiláttam a tályog kivágásának. - Azt mondják, maga tanított is - indítottam a beszélgetést, miközben a kemény szövetet kapargattam. - Ó, igen, tanítottam. Egy időben a tanítással is foglalkoztam. - Értem. Milyen tantárgyakat tanított? - Hát, ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit. Úgy vagyok ezzel, hogy valahogy minden érdekel. - Értem. És hol tanított? Mely iskolákban? - Ó, itt is, ott is, itt is, ott is. Megfordultam néhány helyen. Basil ingatta a fejét és mosolygott, mint akiben e szavak kellemes emlékeket ébresztettek. Mialatt az állat lábával foglalatoskodtam, ő hol erről, hol arról beszélt, és anélkül hogy bármi közelebbit elárult volna, elmesélte még, hogy egyetemeken is oktatott. - 100 -
- Előadásokat is tartott? - Ó, igen, persze, persze. A hallottak kezdtek elbizonytalanítani, de nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzek tovább. - Milyen egyetemeken? - Hát... itt is, ott is, itt is, ott is. Beszélgetésünknek az vetett véget, hogy munkám szívderítő eredményeként genny buggyant elő késem alatt. - Így ni - mondtam. - Most már rendbe jön. Adok neki egy injekciót, és biztos vagyok benne, hogy egy vagy két napon belül kutya baja sem lesz. Viszont most szeretnék meleg vízben kezet mosni. Basil szívélyesen a ház felé intett. - Jöjjön csak be, és mossa meg a kezét. Követtem őt a gazdasági épületek mellett álló házig. Szélesre tárta az ajtót, mielőtt ünnepélyesen bevezetett. Egy hosszú asztal nyúlt el a nagy konyha egyik oldalán, az egész család együtt volt, hogy elköltse a szombati vacsorát. A nagyon kövér, szőke és mosolygós arcú Mrs. Courtanay ült az asztalfőnél, s egészségtől duzzadó gyerekek vették körül, akik élvezettel ostromolták a púpozott tányérokat. A konyha közepén egy robusztus csecsemő üldögélt a bilin. Fennhangon halandzsázott, köpködött maga elé, közben pedig arcát elfintorítva erőlködött, hogy elvégezze a dolgát. A családfő csendre intette az asztaltársaságot. - Mr. Herriot, bemutatom a feleségemet és a gyermekeimet. Mindnyájan nagyon boldogok vagyunk, hogy megismerkedhetünk önnel. Basil nem túlzott. A gyerekek lelkesen mosolyogtak és bólogattak felém, apjuk pedig büszkén szemlélte őket. Nem volt kétségem afelől, hogy boldog családdal van dolgom. Basil a mosogatóhoz vezetett, amely csordultig tele volt mosatlan edényekkel és a különböző fogások maradványaival. Először még a kezemet is alig tudtam a csap alá helyezni. Aztán Basil felszabadított nekem egy kis részt, félretolta a zsíros serpenyőket meg tálakat, majd kecses mozdulatokkal megtisztította a szappantartó környékét az odaszáradt szalonna- és kolbászdarabkáktól. Miközben a kezemet mostam, a bilin üldögélő kisgyerek úgy döntött, hogy feláll. Basil odament, fölvette az edényt és elégedetten tanulmányozta tartalmát. Aztán a fal melletti ósdi tűzhelyhez lépett, felemelte a fedőt, és a bilit a mélységbe ürítette. De még ezt a ténykedését is valamiféle elegancia és kecsesség hatotta át. Mrs. Courtanay félig felemelkedett a helyéről. - Velünk teázik, Mr. Herriot? - Nem... öö... köszönöm. Még várnak rám egy-két helyen, mennem kell. De még egyszer köszönöm, és örülök, hogy találkoztunk. Az elkövetkező hónapokban többször fel kellett keresnem a gazdaságot, és úgy látszott, hogy Basil elég jól boldogul a munkájával. Az azonban szemet szúrt, hogy mindent másképp csinál, mint az általam ismert tehenészek; szokatlanul bánt az állatokkal, maga a mód, ahogyan hozzájuk közelített, különösnek tűnt. Egy alkalommal fejjel lefelé lógott a gerendáról, hogy megzabolázzon egy elszabadult üszőt. Olyan ember benyomását keltette, aki tud egyet s mást a gazdálkodásról, de nem lehet sok tapasztalata. Valahányszor ott jártam, Basilből valósággal ömlött a szó. Beszélgetéseink során újra meg újra homályos utalásokat tett meghökkentően változatos múltjára. Elejtett megjegyzéseivel sejtetni engedte, hogy járatos volt a színészvilágban, az építészetben és sok más szakmában. Egyszer még arra is célzott, hogy társasági táncokat oktatott. Sokszor próbáltam sarokba szorítani, de mindig csak a szokásos választ tudtam kiszedni belőle: „itt is, ott is”. Néhányszor Darrowbyban is láttam Basilt. Nem volt nagyivó, de szombat esténként szívesen felkereste az egyik kocsmát. Amikor először láttam ott, különös magatartása megint szemet szúrt nekem. Egy nagy asztalnál ült nevetgélő gazdák társaságában, akik előtt magas söröspoharak sorakoztak, Basil azonban nem sört ivott. Hátravetette magát székén, lábait kinyújtotta, és tenyerét begörbítve, ujjait a pohár nyaka köré fonva egy pohár vörösbort tartott a kezében. Sok embert láttam - 101 -
filmeken - idegen nemeseket és efféléket -, akik így tartották borospoharukat, de yorkshire-i kocsmában még senkit. Szokásához híven elegáns és finom volt. Valósággal elnyúlt a székén, derűsen hadonászott, hogy nagyobb nyomatékot kölcsönözzön mondandójának, és időnként belekortyolt a borába. Világosan látszott, hogy a gazdák nemcsak a sört, de Basil szavait is isszák. A fel-felcsattanó nevetés, az örömteli bólintások, az elképedés különféle megnyilvánulásai mind-mind arról árulkodtak, hogy el vannak ragadtatva Basil előadásától. Csakhamar ünnepelt személyiség lett a helybéliek körében, és bár mindenki titokzatosnak találta, szerintem leginkább a mindenre kiterjedő tapasztalataira tett homályos célzásaival keltette fel az emberek kíváncsiságát. „Baz professzornak” keresztelték el, és mindenki így ismerte a környéken. A szokásos „itt is, ott is”-on kívül semmit sem lehetett kiszedni belőle, de - bár különféle elméletek keringtek róla - egy dolog bizonyos volt: mindenki kedvelte. Március havában elég sokat találkoztam Basillel. Az állatállomány az évnek ebben a szakában van a legrosszabb egészségi állapotban. A hosszú tél során négy fal közé zárt állatok betegségekkel szembeni ellenálló képessége nagyon megcsappan. Különösen a borjak érzékenyek ebben az időszakban, a Basil gondjaira bízott állatok pedig a rettegett hasmenés áldozatául estek. Az időnként végzetesnek bizonyuló diarrhoea, amely emberöltők óta a borjútenyésztés egyik legnagyobb ellensége, mindig ott leselkedik, hogy lecsapjon az állatokra. Elég egy kis hiba a borjak etetésében vagy környezetében, és máris kész a baj. Szerencsére a korszerű tudomány vívmányai nagyon hatásos fegyvereket adtak az állatorvosok kezébe, jómagam például akkoriban kedvező eredményeket értem el az antibiotikumok és szulfonamidok szemcsés keverékével. Basil borjaival azonban sehogyan sem tudtam zöld ágra vergődni. Tizenhat volt belőlük az istállóban, és egyre nagyobb nyugtalansággal figyeltem őket. Nyomorúságos és elkeserítő látványt nyújtottak. Jó néhánynak az ürüléke világos színű és folyékony lett, úgy csorgott végig a farkukon, más borjak meg fel sem keltek a helyükről. - Basil - mondtam -, biztos, hogy a megfelelő dózist kapják? - Ó, hogyne, Mr. Herriot, pontosan úgy, ahogy előírta. - És arról sem feledkezik meg, hogy éjszaka a gyógyszert kapják utoljára, reggel pedig elsőnek? Ez fontos. - Természetesen így csinálom. Emiatt ne aggódjék. Kezeimet mélyebbre süllyesztettem zsebeimben. - Sehogyan sem értem. Nem reagálnak. Ha ez így folytatódik, jön a tüdőgyulladás. Egyáltalán nem tetszik, ahogyan kinéznek. Vitamininjekciókkal egészítettem ki a gyógyszerelést, és távoztam, de nem hagyott békén a gondolat, hogy valami nagyon kellemetlen fog történni. Egész nap cudar hideg volt, a szél pedig olyan élesen fújt, hogy tudni lehetett: havazni fog. Nem is lepődtem meg, amikor este nyolc óra körül nagy pelyhekben kezdett szállingózni a hó, és egy óra leforgása alatt az egész vidék fehérbe borult. Aztán elállt a havazás, aminek nagyon örültem, mert amikor sűrűn esett a hó, szinte megközelíthetetlenné vált a magasan fekvő gazdaságok egy része. Havazáskor mindig nagy hasznát vettem a lapátomnak. Amikor másnap reggel hétkor telefonon kerestek, hogy menjek, mert odafönn, egy távoli kisbirtokon ellenek a tehenek, megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy az éjszaka már nem esett a hó. Kilencre végeztem a munkával, és jöttem hazafelé; elteltem azzal az elégedettséggel, amellyel egy borjú világrajövetele mindig megajándékoz, rácsodálkoztam a körülöttem elterülő új világra. Mindig csodálatosnak láttam a fenti tájat, amely azonban varázslatos átalakuláson ment keresztül a hó jóvoltából: nem lehetett betelni a fehér csend és béke élményével. Éppen az út menti hóbuckákat figyeltem, amelyeket a szél oly kecsesen megfodrozott az éjszaka, amikor megpillantottam Mr. Whitehead gazdaságának kapuját. Gondoltam, ha már itt vagyok, megnézem a borjakat, és lekanyarodtam a szűk kocsiútra. Mindenütt csend honolt, amikor az épületekhez értem, és az első dolog, amire felfigyeltem, az volt, hogy Basil házikója meg az istálló között egyetlen lábnyomot sem lehetett látni a szűz hóban. - 102 -
Kopogtam az ajtón, és Basil válaszolt a rá jellemző szívélyességgel és kedvességgel. - Jöjjön be, Mr. Herriot! Hogy vagyunk, hogy vagyunk ezen a reggelen? Az asszony odafönn van, éppen ágyaz. Szólok neki, hogy csináljon magának egy csésze kávét. - Köszönöm, nem kérek - válaszoltam -, csak beugrottam, hogy megnézzem a borjakat. Hogy vannak ma reggel? - Ugyanúgy, azt hiszem. - Megkapták már a mixtúrát? - Ó, hogyne, reggeli előtt. Odahívtam a konyhaablakhoz. - Jöjjön csak ide, Basil. Együtt néztünk ki, és nagyon némán álltunk, miközben Basil a szűz hószőnyegre meredt. - Ugye nem is járt kint? - mondtam. - És tegnap este sem volt náluk. A havazás kilenc órakor állt el, és magának lefekvés előtt kellett volna beadnia a gyógyszereket. Basil egy szót sem szólt, de fejét lassan felém fordította, és az az érzésem támadt, mintha álarc hullott volna le róla. Könnyed mosolya tovatűnt, tekintete rettenetes tehetetlenségről árulkodott. Riadt szemmel nézett rám. Az átalakulás olyan drámai volt, hogy hirtelen támadt mérgem elpárolgott. Néhány pillanatig némán néztünk egymásra, aztán lassan megszólaltam. - Nézze, Basil, nem fogok erről beszélni a munkaadójának, de ami azt illeti, csúnyán cserbenhagyott. Megígéri, hogy a jövőben megfelelően végzi a munkáját? Basil magába roskadva bólintott. - Rendben - mondtam. - Most menjünk át a borjakhoz. Basil leült, hogy felhúzza a gumicsizmáját, aztán elgyötört arccal nézett fel rám. - Higgye el, Mr. Herriot, nem akartam rosszat. Nem akartam elhanyagolni a borjakat, de valahogyan nem nekem való ez a munka. Nem vagyok igazi parasztember, és soha nem is leszek az. Hallgattam, ő pedig folytatta. - Beszéltem már erről a főnökkel, és nemsokára elmegyek. - Van már másik állása? - Igen... igen... már kigondoltam valamit. De addig is ne nyugtalankodjék. Vigyázni fogok a borjakra. Vigyázott is. Attól a naptól fogva a kis jószágok állapota javulásnak indult, és amikor utoljára jártam ott, szívet melengető látvány fogadott: mind a tizenhat borjú elevenen fickándozott a karámjában, fejüket kidugták a rácson, hátha akad valami ennivaló. Nem sokkal ezután Basil eltávozott a vidékről, de „Baz professzor” emléke tovább élt köztünk, és távozását fájlalták a helybéli parasztok. Az egyik tehenész találóan fogalmazta meg a közhangulatot. - Szó ami szó, fura alak volt - mondta nekem -, de legalább jól éreztük magunkat vele. Nem lehetett nem kedvelni. Bólintottam. - Igen, én is így gondolom. Kíváncsi vagyok, hogy hol van most. A tehenész felnevetett. - Senki se tudja, de gondolom: „itt is, ott is”. Azt hittem, nem látom többé Basilt, de tévedtem. Egy este Helennel bementünk Brawtonba, hogy megünnepeljük feleségem születésnapját. Az egyik előkelő szállodában foglaltunk asztalt, és ünnepélyes hangulat lett úrrá rajtunk, ahogy ott ültünk az oszlopos, csillogó-villogó étteremben, azzal a viktoriánus fényűzéssel körülvéve, amely sok egyeben kívül oly régóta varázsolja bűbájossá Brawton városát. Különleges kiszolgálásban részesültünk, és a lakoma minden falatját élveztük, majd amint a kávé mellett üldögéltünk, észrevettem, hogy Helen figyelmét megragadja valami a hatalmas terem túlsó végében. - Az a pincér, Jim, ott jobbra, a terem elején. Háttal ülsz neki, de... Megfordultam és odanéztem. - 103 -
- Te jó isten - mondtam -, hiszen ez Basil! Odébb csusszantam székemen, hogy jobban tudjam figyelni, és semmi kétség nem férhetett hozzá: ez Basil. Hihetetlenül elegáns volt, fehér nyakkendőt, frakkot viselt, és ahogy hajlongva szolgált ki egy idős párt, nem tudtam másra gondolni, mint hogy akinek ilyen meleg, jóságos tekintete, udvarias modora és természetes kecsessége van, azt az isten is pincérnek teremtette. Megbabonázva figyeltem. Most éppen a hölgyhöz fordult, salátát kínált neki azzal a biccentéssel, amelyet oly jól ismertem, s miközben a hölgy válogatott, Basil szünet nélkül mosolygott és hajlongott. Beszélgetett is a párral, nekem pedig eszembe jutott, hogy könnyed stílusával hányszor és hányszor szórakoztatott el az istállóban. Az idős pár bólogatott és nevetett, nyilván meghódította őket. Szerettem volna tudni, miről mesél nekik. A színes múltjáról? Nagyon úgy tűnt. A kávé kihűlt a csészémben, ahogy ott ültem. Minél tovább figyeltem, annál inkább megbizonyosodtam róla, hogy Basil végre megtalálta a helyét. Kecsessége, ahogyan a karján lévő tányérokkal egyensúlyozva az asztalok között siklott, mint aki világéletében ezt csinálta, szívderítő könynyedsége, szemmel látható öröme abban, hogy vendégeket szolgálhat ki - mind azt mutatta, hogy ez az igazi énje. Arra gondoltam, bárcsak ne tarkítaná több vargabetű Baz professzor pályafutását. - Beszélsz vele? - kérdezte Helen. Egy kicsit tétováztam. - Nem... inkább nem. Amikor távoztunk az étteremből, néhány méterre haladtunk el attól az asztaltól, ahol Basil ismét az ősz hajú párt szolgálta ki. Mindnyájan nevettek, az idős úriember pedig felemelte a kezét. - És mondja csak - kérdezte -, hol történt önnel mindez? - Ó, kérem - felelte Basil -, itt is, ott is, itt is, ott is.
30. Calum barátságosan oldalba bökött. - Ugyan, Jim, gyere már el velem szarvaslesre egy reggel. Folyton kérlellek, de valahogy mindig kitérsz a meghívás elől. A Halászhajó egyik meghitt sarkában sörözgettünk. Viszonylag békés hangulat uralkodott azóta, hogy a törzsvendégek hozzászoktak a borz jelenlétéhez. Eleinte nagy felfordulást keltettünk, valahányszor Calummal beugrottunk egy sörre, mert Marilyn mindig ott csüngött a vállán, s az egész vendégsereg összecsődült, hogy lásson bennünket. Ám ahogy múlt az idő, a helyzet csillapodott, s Marilyn látványa csupán derűs pillantásokat s vidám köszöntéseket váltott ki. A „borzos dokit”, ahogy a gazdák emlegették Calumot, befogadta a törzsközönség. Kortyoltam egyet a sörömből. - Rendben van, Calum, megígérem, hogy elmegyek veled. - Mindig ezt mondod. Mi lenne, ha holnap mennénk? - Calum rám szegezte sötét szemét, s én éreztem, hogy ezúttal megfogott. - Nem is tudom, annyi dolgom van holnap. - Annyira azért nem olyan zsúfolt a holnapi nap. Doug Heseltine lemondta a tuberkulinpróbát, úgyhogy lesz egy kis szünet. Soha jobb alkalmat. Nem is tudtam, mit mondjak erre. Énem egyik része bele akart tekinteni a Calum-féle természeti világba - ő szabad idejében mindig a vidéket járta, tanulmányozta a növényeket és a virágokat, figyelte a vadon élő állatok szokásait -, én pedig éreztem, hogy siralmasan kicsiny a tudásom az övéhez képest. Nagyvárosban, Glasgow-ban nőttem fel, s bár beleszerettem a yorkshire-i tájba, tisztában voltam azzal, hogy a növény- és állatvilágot igazán a gyermekkorban lehet megismerni. Siegfried megismerte, akárcsak mindkét gyerekem, akik meg is ragadtak minden alkalmat, hogy okítani próbáljanak, de én éreztem, hogy sohasem leszek szakértő. Olyan nagy tudású, mint Calum, bizonyosan nem. Ő valósággal alámerült a vadon világában. Ez a szenvedély kitöltötte az egész életét. - Azt mondod, holnap? - Ahogy fogyott a söröm, úgy csökkent az ellenállásom is. - Hát, nem bánom, próbáljuk meg. - 104 -
- Nagyszerű, nagyszerű. - Kollégám rendelt még két sört. - Holnap felmegyünk a steadforthi erdőhöz. Ott építettem egy leshelyet. - A steadforthi erdőhöz? De hisz ott nincsenek szarvasok. Calum titokzatosan rám mosolygott. - Dehogynem! Rengeteg. - Ez igazán meglepő. Számtalanszor jártam már abban az erdőben. Szoktam sétáltatni ott a kutyáimat, de szarvasnyomot még nem láttam. - Holnap látni fogsz. Csak legyél türelemmel. - Rendben. Mikor indulunk? Calum elégedetten dörzsölgette a kezét. - Három órakor elmegyek érted. - Három órakor!? Olyan korán? - Igen, virradat előtt oda kell érnünk. Mire végeztem a második sörömmel, nagyon föllelkesültem a terv iránt. Ott fenn, a távoli magaslatokon hajnalhasadáskor fürkészni az erdő titkait! Nem is értettem, hogy miért voltak korábban fenntartásaim. Egész más érzés töltött el, amikor másnap, hajnali háromnegyed háromkor az ébresztőóra a fülembe harsogott. Az évek során annyiszor vertek fel legszebb álmomból a hajnali órákban, hogy megtanultam igazán szeretni az ágyamat, most pedig önszántamból hagyom ott a meleg fészket, hogy hideg ide, sötétség oda, kiautózzak és egy erdőben ücsörögjek - kedvtelésből. Kész őrület. Amikor Calummal találkoztam, lerítt róla, hogy nem osztja érzéseimet. Kitörő lelkesedéssel fogadott, s vállamat veregetve nevetgélt. - Majd meglátod, milyen jó lesz, Jim. Nagyon vártam már ezt a pillanatot. Megborzongtam, ahogy beszálltunk az autójába. Átkozottul hideg volt, az utca pedig olybá tűnt, mint egy koromsötét kút. Összehúztam magam az ülésen, Calum viszont fütyörészve indította be a motort. Útközben egyfolytában beszélt, szemmel láthatóan elemében volt, mivel a vidéket járhatta, miközben a világ még aludt. Miután megtettünk néhány mérföldet, úgy éreztem, hogy valami nincs rendjén. - Hé - mondtam -, nem ez az út vezet a steadforthi erdőhöz. Le kellett volna térnünk balra. Calum mosolyogva fordult felém. - Más úton megyünk. A leshelyem az erdő túlsó végén van, messze a főúttól. Fred Welbum gazdasága felől közelítjük meg. - Fred Welbumék felől! De hiszen akkor vagy két mérföldet kell gyalogolnunk! - Ne nyugtalankodjál, gondoskodtam szállítóeszközről. - Szállítóeszközről...? Mi a csudáról beszélsz? Calum felkacagott. - Majd meglátod! A kocsit Fred Welbum gazdaságának közelében hagytuk, amely egy magaslaton terült el, onnan pedig meredek lejtő vezetett egy patakhoz, majd az út ismét emelkedett, s a távoli erdőbe torkollott. Még mindig sötét volt, úgyhogy mindezt csak emlékezetből tudtam. Összevissza kavarogtak bennem a gondolatok, s az úgynevezett szállítóeszköz sem hagyott nyugodni. Calum elkezdett keresgélni a kocsi hátsó felében, aztán elővarázsolt egy vödör szemestakarmányt. Rámeredtem. - Hát ez meg minek? - A lovaknak. - A lovaknak? - Igen. Magunkhoz édesgetem azt a két lovat, aztán úgy lovagolunk be az erdőbe. - Micsoda?! Erről még egy szót sem szóltál! - törtem ki. Calum megnyugtatóan mosolygott. - Nyugi, nyugi. Úgy sokkal könnyebb lesz a dolgunk. - Ekkor megrázta a vödröt, és a szám tátva maradt a csodálkozástól, mert két hatalmas igásló ügetett elő a sötétből, patáik tompán puffantak a fűben. - 105 -
- Őrület! - meredtem hitetlenkedve az állatokra. Nem voltam éppen egy úrlovas, kivált ha arra kerülne sor, hogy szőrén üljek meg egy igáslovat. - Nem tudjuk megülni ezeket a nagydarab állatokat! És mit fog szólni ehhez Fred Welbum? - Mindenre gondoltam. Engedélyem van Fredtől, bármikor használhatom a lovait. Na gyerünk, felsegítelek. Még mindig tiltakoztam, amikor feltuszkolt a hozzám közelebbi állatra, ő pedig felkapaszkodott a másikra. Csizmája sarkával indulásra ösztökélte lovát, vidáman elkurjantotta magát, és mielőtt észbe kaptam volna, már lefelé süvítettünk a füves lejtőn. - Kapaszkodj! - kiáltotta Calum. - Van egy patak a hegy lábánál. Fölöslegesen figyelmeztetett. Úgy kapaszkodtam, mint még soha, úgyszólván csimpaszkodtam a sörénybe, majd kiugrott a szemem, de semmi kétségem sem volt, hogy csak másodpercek kérdése, s a ló nagy, sima hátáról lezuhanok a feneketlen és sötét mélységbe. Valahogy azonban mégiscsak sikerült ülve maradnom, a derék igavonók úgy szökelltek át a patakon, mint a versenylovak az akadályokon, aztán újra lefelé haladtunk, majd felfelé ügettünk a hegy másik oldalán. Hátborzongató tempóban süvítettünk, Calum azonban a jelek szerint ezt sem találta elég gyorsnak, mert folyton kiáltozva nógatta lovát. Ahogy a gyér világosságban kivettem alakját, láttam, hogy egy szűk kapun száguld át, s egy pillanatra pánikba estem, mert bizonyos voltam, hogy az én kövér lovam soha nem fog beférni ezen a kapun. Részint igazam is lett, mert olyan erővel ütöttem be a térdem a kapufélfába, hogy azt hittem, leszakad a lábam. Átlós irányban átvágtattunk egy másik hosszú mezőn, aztán társam megállt, és leszállt a lováról. - Na, hát nem volt csodálatos! - zihálta, miközben én nyöszörögve sántikáltam a fűben. - De hiszen te sántítasz! Mi történt? - Beütöttem a térdem a kapuba - dörmögtem oda válaszképpen, majd amint megindultunk, húztam a lábam, dörzsölgettem a fájós ízületet. - Sajnálom, de így legalább nem kellett sokat gyalogolnunk. Nemsokára odaérünk az erdőhöz. Átmásztunk egy kerítésen, ő ment elöl, sokáig meneteltünk a sötét fatörzsek között, amíg az erdő szívébe értünk, Calum leshelyéhez, melyet egy tisztás közelében épített. A halovány hajnali fényben is láttam, hogy milyen jól volt álcázva, teljesen beborították a vörös- és lucfenyőágak meg a fűcsomók. - Itt üljünk le - suttogta társam. Szemmel láthatóan nagyon izgatott volt, szemei tágra nyíltak, arcán mosoly bujkált. Nem kellett sokáig várakoznunk. Ahogy a hajnali fény átszűrődött az ágakon, suhogás és mozgás támadt a fák között, aztán egymás után szarvasok bukkantak fel a tisztáson. Hányszor, de hányszor jártam ebben az erdőben az évek során, és soha nem láttam egyetlen szarvast sem, most pedig csapatostul jelentek meg előttem; szelíd dámvadtehenek és fenséges, agancsos szarvasbikák körbe-körbe járva ropogtatták a füvet. Az egész jelenet leírhatatlan békességet és szépséget árasztott, s annyira lebilincselt a kiváltságos megfigyelőként élvezett látvány, hogy feledtem minden bajomat. A közelben volt egy borzüreg is, és Calum nagy-nagy örömmel mutatta, hogy kedvenc állatai előbújnak, és kicsinyeikkel játszadoznak. Utána az illatos és csöndes erdőben sétáltunk a puha tűlevélszőnyegen, és beszélgettünk, nemcsak a szarvasokról, hanem a többi vadon élő állatról, és a titokzatos helyeken buján tenyésző növényekről, virágokról is. Úgy tűnt, hogy Calum mindent tud erről a világról, és kezdtem felfogni, hogy mi az a mélységes érdeklődés, ami kiszínezi egész életét. Olyan kulcs volt a kezében, melynek birtokában beléphetett ebbe a varázslatos birodalomba. Ahogy kiértünk a mezőre, éppen fölkelt a nap, és ahogy visszafordultam, megannyi harangvirágot pillantottam meg a fák sötét törzsei között, az irtásokon pedig, amelyeket elértek az ágakon áttörő első napsugarak, szétszórt ékszerek módjára felragyogtak a kankalinok és kökörcsinek. Mire visszalovagoltunk felfelé a hegyen - lassan és kimérten, ahogyan kértem -, és a kocsihoz sántikáltam, a térdem megmerevedett. Nyögések közepette tuszkoltam be a lábam. - Kár a térdedért - mosolygott rám együttérzően Calum, aztán megváltozott az arckifejezése. - No de rá se ránts, meglepetésem van a számodra. - 106 -
Éreztem, hogy szemeim résnyire húzódnak össze, ahogy ránéztem. - Miféle meglepetés? Calumnak fülig ért a szája. - Szeretném, ha velem vacsoráznál. - Veled vacsorázzam? Hol? - A lakásomban. Tudom, hogy Helen valami ülésre megy el ma este, és abban maradtatok, hogy hagy neked ennivalót. Én már mindent megbeszéltem vele. Nálam fogsz enni. Sült kacsával tudok szolgálni. - Kacsával! És ki főzi meg? - Én. Ezzel a két kezemmel fogom megkopasztani és megsütni. A fejem egy kicsit kóvályogni kezdett. Tudtam, hogy kacsákat tart a kertjében - amiről a mindent sötéten látó Siegfried úgy vélekedett, hogy ez a tevékenység valami állatkertféleség létesítéséhez fog vezetni -, de ez már sok volt egy olyan embertől, akit egyáltalán nem érdekelt az evés, és csak nagyon ritkán vette magának a fáradságot, hogy egyen. Bizonyos voltam benne, hogy csupán udvariaskodni akar. - Nos, rendben van, Calum... igazán nagyon kedves tőled... hány órára jöjjek? - Pontban nyolc órára. A megbeszélt időben felmentem a lakásához vezető lépcsőn, s Calum túláradó lelkesedéssel fogadott. Leültetett egy italra, és amikor kiment a konyhába, körülnéztem a kicsiny nappaliban. Semmit sem változott azóta, hogy először megfordultam benne. A korábbi lakók egytől egyig módosítottak valamit a berendezésen ízlésük szerint, Calum azonban a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta a szőnyegek, függönyök vagy bútorok iránt. A csupasz asztalon csak két-két kés és villa, valamint só és bors volt. Rövid idő múltán visszatért a konyhából, egy-egy tányért helyezett erőteljes mozdulattal az asztalra, majd ahogy kinyitotta a sütőt, kintről pompás illat szállingózott be a szobába. - Parancsolj, Jim! - kiáltotta diadalittasan, amikor behozott egy tálat, benne két kacsával. Villájával az egyik szárnyasba döfött és a tányéromra pottyantotta, aztán a másikat elvette magának. Vártam a köretre és a salátára, de Calum a székére huppant, és villájával intett felém. - Lássunk neki, Jim, remélem, ízleni fog. Lenéztem a tányéromra. Ilyen tehát egy vacsora Calum módra. Egy egész kacsa mindenféle cicoma nélkül. Calum már javában evett, amikor én is nekikezdtem a szárnyasnak, de nem tudtam igazán tempósan enni, mert kollégám jó néhány tollat hagyott a kacsán, így aztán csak óvatosan és némi undorral haladhattam a ropogósra sült tollak között. Calumot azonban a jelek szerint semmi sem rettentette el, gyorsan evett, majd nagyon elégedetten sóhajtott, és hátradőlt. Gyorsasága csak addig lepett meg, amíg eszembe nem jutott, hogy az előző egy napban valószínűleg nem vesztegetett időt az evésre. Mondanom sem kell, hogy a kacsát nem követte desszert, kávé vagy efféle, s Calum rövid idő múltán kikísért a lakásból. Tíz óra tájt Helen hazaért a gyűlésről. - Na, hogyan telt a nap Calummal? - kérdezte, miközben levetette a kabátját. A térdemet dörzsölgettem. Az járt a fejemben, hogy nem is olyan könnyű válaszolni Helen kérdésére. - Élveztem. Furcsa volt... izgalmas... egészen magával ragadó... - Végre megtaláltam a helyes kifejezést. - Semmihez sem hasonlítható! Helen felnevetett. - Amit mondtál, pontosan illik Calumra. - Teljesen igazad van - s én is felnevettem -, olyan volt ez a nap, mint amilyen Calum maga.
- 107 -
31. - Az öreg William Hawley - mondta Siegfried, miközben letette a telefont. - Eléggé izgatott volt a hangja. Az egyik borja elvesztette az eszméletét, szerinte haldoklik. Nincs sok borja szegény öregnek. Gyorsan oda kell érnünk. Felnéztem az előjegyzési könyvemből. - És mi lesz Foulter ezredes tumoros lovával? Délelőtt tízre ígérkeztünk hozzá. - Tudom, de útközben beugorhatunk Hawleyhoz. Útba esik. Megint egy ismerős helyzet. Ülünk a kocsiban. Siegfried nagy várakozással tekint egy újabb lóműtét elé; mellette gubbasztok én, azaz az altatóorvos, hátunk mögött zörög a frissen sterilizált műszerekkel megrakott zománctál. Pompás reggel van, aminek örülünk, mert a mi műtőasztalunkat semmi sem védi meg az időjárás viszontagságaitól. Három mérföld után letértünk egy keskeny mellékútra, és csakhamar megpillantottuk Hawley házát, amely nem sokkal látszott nagyobbnak a zöldellő domboldalakat bepöttyöző, szürke kövekből felhúzott gazdasági épületeknél. Számomra ezek a zömök és robusztus pajták, meg a kőfalak által a fennsík legelőire rajzolt végtelen minták jelentették a Völgyvidék legbenső lényegét. Ahogy kitekintettem az autóból, szokásomhoz híven arra gondoltam, hogy bármerre járhatnék a világban, ehhez foghatót sehol sem találnék. A gazda, akinek fehér haja kiviláglott egy elnyűtt sapka alól, aggódva figyelte, ahogy Siegfried a tehénistálló sarkában a földre rogyott borjú fölé hajol. - Na, mit szól hozzá, Mr. Farnon? Én ilyet még nem pipáltam. Könyörgő tekintete mélységes ragaszkodásról is tanúskodott. Siegfried az ő szemében hós vagy varázsló volt, akinek a nevéhez csodálatos gyógyulások fűződtek az évek során, már azelőtt is, hogy Darrowbyba kerültem. William Hawley viszont azok közé az egyszerű, jámbor gazdák közé tartozott, akik szép számmal éltek még az ötvenes években, és már régóta csak hüledezve figyelték, mi mindenre képes a tudomány és az iskolázottság. Siegfried megfontolta minden egyes szavát. - Különös, nagyon különös. Hasmenésnek vagy tüdőgyulladásnak nyoma sincs, de tény, hogy a szegény jószág igen rossz állapotban van. Sztetoszkópjával akkurátusan és módszeresen ment végig a kicsiny testen, meghallgatta a borjú szívét, tüdejét és hasát. Megmérte a lázát, kinyitotta a száját, hogy szemügyre vegye a nyelvét és a torkát, megvizsgálta az állat szemeit, majd kezét végigsimította az állat szőrzetén. Aztán lassan felemelkedett. Kifejezéstelen arccal nézett le a mozdulatlan állatra. Ekkor hirtelen az idős emberhez fordult. - William - szólt neki -, legyen szíves, hozzon nekem egy darab madzagot. - He? - Kérek egy darab madzagot. - Madzagot? - Igen, körülbelül ilyen hosszút - mutatta Siegfried a kezével. - És ha lehet, gyorsan. - Értem, értem... mindjárt kerítek valahonnan. Csak azt nem tudom, hol a csudába találok ilyen hosszút. - Lángvörös fejjel fordult hozzám. - Segítene nekem, Mr. Herriot? - Hogyne. - Vele tartottam, ahogy kisietett az istállóból. Kint megragadta a karomat. Világos volt, csak azért kért meg, hogy vele menjek, mert tájékozódni akart. - Minek köll az a darab madzag? - kérdezte zavarodottan. Megvontam a vállam. - Fogalmam sincs, Mr. Hawley. Vidáman bólintott, mint aki nem is számított más válaszra. Honnan is tudná egy közönséges állatorvos, mit forgat a fejében Mr. Farnon, a legendás ügyességű ember, aki a szóbeszéd szerint már oly sok különös módszert alkalmazott művészete gyakorlása közben: bíborszínű füsttel keltett életre bénult lovakat, nyaki ereket lyukasztott ki és vödörszámra csapolt le vért, hogy gyógyítsa a lesántulást. Az öreg William ismerte az összes történetet, és nem volt kétsége afelől, ha van valaki, aki egy darab madzag segítségével meg tudja gyógyítani a borját, akkor az Mr. Farnon. - 108 -
Csak az volt őrjítő a dologban, hogy hiába térültünk-fordultunk az épületekben, sehol sem talált madzagot. - A kutyafáját - mondta. - Itt mindig szokott lenni egy gomolyag, de most nincs! Hányszor botlottam már egy darab madzagba, most meg sehol se találok. Mit fog gondolni rólam a doktor úr? Miféle paraszt az, akinek nincs madzagja? Egyre nagyobb pánikba esve kapkodott ide-oda, aztán, amikor már csaknem eleredt a könynye, megpillantott egy darab spárgát egy rakás zsák tetején. - Mit gondol, Mr. Herriot? Ez elég hosszú lesz? - Szerintem éppen jó lesz. Mr. Hawley felkapta a madzagot, és olyan gyorsan sietett vele Siegfriedhez, amennyire öreg csontjai engedték. - Tessék, Mr. Farnon - zihálta. - Ugye nem késtem el? Él még a szegény jószág? - Már hogy ne élne. - Siegfried fogta a madzagot, és egy pillanatra maga elé lógatta, hogy szemével felmérje a hosszát. Aztán, miközben mi tágra nyitott szemmel figyeltük, gyorsan a derekára kötötte. - Nagyon köszönöm, William - mormogta -, így már egészen más. Munka közben nagyon zavar ez az átkozott kabát, mert folyton kinyílik, amikor lehajolok. Tegnap jó néhány gombbal szegényebb lettem. Egy tehén szakította le őket a szarvával. Gyakran megesik az ilyesmi velem. - No de... no de... a madzag... - az idős ember arca fájdalmasan eltorzult. - Szóval nem tud segíteni a borjamon? - Már miért ne tudnék? - Hát akkor... tudja, hogy mi baja van? - Igen, CCN-je van. - Az meg micsoda? - Cerebrocorticalis necrosis, azaz agykérgi elhalás. - Micsoda hosszú név. Aszongya, az agyával van valami? És menthetetlen? - Egyáltalán nem. Vénásan beadok neki egy B-vitamin-injekciót. Rendszerint varázslatos hatása van. Csak tartsa egy kicsit a fejét. Látja, milyen görcsösen megmerevedik a teste hátrahajlott helyzetben? Ez az úgynevezett opisthotonus, ami nagyon gyakori az ilyen esetekben. Siegfried gyorsan beadta az injekciót, és felkelt. - Egyikünk holnap erre jár, úgyhogy benézünk. Fogadom, hogy sokkal jobban lesz. Másnap én kerestem fel a gazdaságot, és csakugyan, a borjú fenn volt és evett. William Hawley úszott a boldogságban. - Mr. Farnon biztosan valami csodaszert adott be neki - mondta. Mr. Hawley szemében megint csoda történt, de viselkedéséből azt éreztem, lelkesedése valamelyest lelohadt ahhoz képest, ahogyan a kabát megkötése előtt rajongott Siegfriedért. Kedvenc állatorvosa megint véghez vitt egy bűvészmutatványt, de tudtam, Mr. Hawley a lelke mélyén még mindig sajnálja, hogy nem a darab madzaggal tette ezt.
32. A kandalló mellett elnyúló Siegfried nagyon beszédes hangulatában volt. - Kedves tőled, hogy beugrottál, James. Bármikor szívesen látlak, napközben úgysem tudunk sokat beszélgetni. A közelben volt egy esti vizitem, azért tértem be hozzá. Italt nyomott a kezembe, s aztán a rá jellemző fesztelenséggel lehuppant a karosszékébe. - Valami baj van? - Nem, nem. John Lancasteréknél jártam egy tejlázas eset miatt. Mire eljöttem, a tehén már a talpán volt. - Nagyszerű, nagyszerű. Remek fickó az a John. - Igen, én is annak tartom. Látnod kellett volna, hogy örült, amikor az állat tomporára csaptam, és feltápászkodott. - 109 -
- Pompás. Az állatorvosi munka apró kis diadalai. Nekem is hasonló napom volt: minden jól ment, és mondhatom, nagyszerű érzés ezen a hideg estén a tűz mellé letelepedni, nyugodt fejjel pihenni. Hány óra is van? - A kandalló párkányán álló órára pillantott. - Fél nyolc. De jó érzés tudni, hogy vége a műszaknak. Néhány órára nyugtom lesz. - Így igaz, Siegfried. Most én vagyok soron, te holnapig szabad leszel. - Kortyoltam egyet az italomból és rámosolyogtam. Siegfried kinyújtotta hosszú lábát a tűz felé, és papucsa orrával odébb piszkált egy tuskót. - És van még valami: ez a televízió is sok örömet szerez nekem - mondta, s az új készülék felé mutatott, melynek képernyője a kandalló másik végénél villódzott hang nélkül. Még ha a sznobok leszólják is a televíziót, azt mondják rá, hogy hülyék bámuldája, azért sok műsort élvezek. Tudom, hogy most ez a divat errefelé, de én, mondhatom neked, csak ültem itt, néztem egy érdekes műsort, és ez tényleg kikapcsolódást jelentett nekem. Siegfried lejjebb csúszott a székén és kinyújtotta lábait a lobogó tűz felé. - Derek Mattockéknál jártam ma délután. Disznót vágtak, és egy halom húst kaptam tőlük: bordát, májat, combot. Igen nagylelkű emberek. - Igen, és ez általában igaz a helybéliekre. Én is mindig kapok ajándékokat. Vajat, tojást, zöldségeket a kertjükből. Siegfried bólogatott. - Milyen igazad van. Hosszasan beszélgettem Derekkel, és megemlített valamit, amit nem hallgathatok el előled. Körülbelül két hete megígérted neki, hogy levágod a bikái szarvát, s azóta nem hallott felőled. - Siegfried csúfondáros pillantást vetett rám. - A kutyafáját, tényleg! Holnap benézek hozzá. No, azért nincs olyan nagy baj, a marhák tudnak várni. Siegfried újra rám mosolygott a párnák közül. - Tudnak, öregfiú, de ugye elfeledkeztél róla? - Igen; azt hiszem, igen, de majd helyrehozom a dolgot. - Ebben biztos vagyok, James. - Siegfried komor képpel bólogatott, s egy időre elhallgatott. - Különös, de van még egy hasonló ügy. Bob Hardy szerint már régóta esedékes nála a tuberkulinpróba. A múlt hónapra ígérted neki. Kitártam a kezemet. - A csudába, tényleg. De még csak egy vagy két hetet késtem. Nincs semmi baj, majd elintézem. Siegfried ismét rám mosolygott, és ujjával megfenyegetett. - De ugye elfeledkeztél róla? - Jól van, jól van, de már mondtam, hogy... - Ha megbocsátasz, James, hadd szakítsalak félbe egy pillanatra - emelte föl Siegfried a kezét. - Elég gyakori nálad, hogy elfeledkezel dolgokról. Egyébként tökéletes jellemednek apró szépséghibája ez. Nálad lelkiismeretesebb és rátermettebb állatorvossal még nem találkoztam, de vigyázz, ha sokszor vagy feledékeny, megváltozik az emberek véleménye rólad. Azt gondolhatják, hogy nem aggódsz az állataikért, hogy nem törődsz velük. - No, azért nem eszik olyan forrón a kását... - Hadd fejezzem be, James. A te érdekedben. - Siegfried összeillesztette ujjhegyeit. - A feledékenység könnyen orvosolható tulajdonság; ha tudod, hogyan fogjál hozzá. Megelőzheted az efféle sajnálatos incidenseket, ha kezdettől fogva arra összpontosítasz, mi az, amire emlékezni akarsz. - Istenemre mondom, ez valóban nagyszerű tanács... de... - Hallgass végig, drága barátom. Fogadd meg a tanácsom. Ahányszor megbeszélsz egy időpontot, nagyon tudatosan törekedjél rá, hogy az ígéretedet az emlékezetedbe vésd. Igazán könnyű; én is ezt a módszert alkalmazom rendszeresen. Ha ezt teszed, semmiről sem fogsz elfeledkezni. Már éppen tiltakozni akartam az ellen, hogy a legfeledékenyebb yorkshire-i tartson nekem kiselőadást a feledékenységről, amikor a telefon megszólalt. Siegfried lassan kinyújtotta a karját, és felvette a kagylót. - Üdvözlöm, Wilf, öreg barátom. Hogy vagyunk, hogy vagyunk? - Siegfried félig becsukta a szemét, ahogy még mélyebben befúrta magát a párnák közé. - 110 -
- Naccerűen, Mr. Farnon - érkezett teli torokból a válasz. Wilf Bramley volt az, a helyi parasztok vitakörének elnöke. Azok közé a régi vágású emberek közé tartozott, akik azt hitték, tisztábban jut el a telefonhang a többmérföldnyi távolságból, ha kiabálnak, s így arrébb ülve is tisztán értettem a szavát. - De remélem, hogy a doktor úr is jól van. - Minden a legnagyobb rendben, Wilf - mormogta Siegfried, miközben a kagylót jókora távolságra tartotta el a fülétől. - Örömmel hallom. Már azt hittük, valami baja történt. - Bajom...? Miféle bajom történt volna? - Hát, az előadóterem tele van. Egy tűt sem lehetne leejteni. Már félórája várunk magára. Aggódtunk, hogy talán baleset érte munka közben. Siegfried felugrott, mint akit megcsíptek, és a szája tátva maradt a csodálkozástól. - Előadóterem, miféle előadóterem...? - Hát, legalább kétszázan vagyunk itt. Tavaly olyan naccerű előadást tartott, gondoltuk, hogy megint sokan akarják majd hallani. Mindenki türelmetlenül várja. De mihez kezdjünk az előadó nélkül? Hehe! Siegfried arca eltorzult. Néhány pillanat leforgása alatt mintha éveket öregedett volna. - Rettenetesen sajnálom, Wilf, én... - Ugyan már, Mr. Farnon, ugyan már, nincs miért bocsánatot kérnie. Tudjuk, milyen elfoglalt ember. Tudjuk, hogy egy szabad perce sincs. Folyton ide-oda rángatják. Nem tehet róla, hogy időnként egy kicsit elkésik. - Wilf most már torkaszakadtából ordított. - Tudjuk, hogy nem tévénézéssel üti agyon az időt! Hehe, hehe! Siegfried szemei kidülledtek. - Hát persze hogy nem, Wilf, hát persze hogy nem... Haha! Hogyan is juthatna ilyesmi az eszükbe. Haha! - Feldúlt arcán látszott, hogy milyen nehezen préseli ki magából a nevetést. - Mindjárt készen vagyok, pár perc alatt ott leszek. Társam lecsapta a telefont, és úgy ugrott fel a székéből, mint akit puskából lőttek ki. - Mennem kell, James. Reggel találkozunk. Ahogy az ajtó felé rohant, nem tudtam leküzdeni gyarló kajánságomat. - Siegfried! - kiáltottam utána. Megállt az ajtóban, és tágra nyitott szemekkel meredt rám. Éreztem, hogy milyen kárörvendő kifejezés ül ki arcomra, amikor ujjammal megfenyegettem. - De ugye elfeledkeztél róla?
33. A laboratóriumból kifelé jövet Siegfried ragadott karon. Gondterheltnek tűnt. - James - fakadt ki -, Calum egy újabb kutyát akar! Mondta már neked? - Említett valamit. Azt mondta, majd veled megbeszéli. Úgy tűnik, egy ideje már megvan ez a kutyája, most az anyjánál van, de el akarja hozni Darrowbyba. Mi rossz van ebben? Kollegám szúrósan nézett rám. - Nono, azért jó lesz vigyázni. Egy borzzal és egy kutyával kezdte, most már két borza és egy kutyája van, de neki ez sem elég, két borzot és két kutyát akar tartani abban a kis lakásban. Meg is mondtam neki, hogy szó sem lehet róla. - Azt hiszem, túl szigorú vagy, Siegfried. Calum egyedül él, valószínűleg magányos. Társaságra van szüksége, ezért kellenek neki az állatok. Siegfried mély lélegzetet vett. - Na persze, ő ezt állítja, de ne felejtsd el, amit most mondok: ez még csak a kezdet. Valahol legbelül érzem, hogy ha most engedünk, előbb-utóbb egy egész állatkertje lesz a lakásában! - Ugyan már - mondtam nevetve -, túlzol. Az égvilágon semmi okod rá, hogy ettől féljél. Tudod jól, hogy Calumnak helyén van a szíve, és felbecsülhetetlen értékű segítséget jelent a munkánkban. Azt hiszem, támogatnunk kell abban, hogy megállapodjék és jól érezze magát. Én semmi rosszat nem látok benne, ha újra együtt akar lenni a másik kutyájával is. Munkatársam szaporábban vette a levegőt, amint rám nézett. - 111 -
- Gondoltam, hogy ezt fogod mondani. Téged könnyű befolyásolni. Én azonban tudom, hogy igazam van, nem fogok engedni, és ez az utolsó szavam. - Ezzel zsebre dugott néhány üveg kalciumot és eltávozott. Az elkövetkező napokban Calum többször is megkörnyékezett, és én mindahányszor teljesen méltányosnak tartottam a kérését, Siegfried azonban megmakacsolta magát. Tántoríthatatlan volt. Amikor egy sör mellett újra felvetettem a kérdést a Halászhajóban, az arcába szökött a vér, de végighallgatott. - Szeretném, ha jobb belátásra térnél - mondtam. - Én a magam részéről semmi rosszat nem látok abban, ha magához veszi a kutyáját. Két kutya nem okoz sokkal több gondot, mint egy. És mondtam már, Calum jól végzi a munkáját, szerintem megérdemli, hogy a kedvében járjunk. Legyél már egy kicsit megértő vele szemben. Az aggályaid teljesen megalapozatlanok. - Azt mondod, megalapozatlanok? - kérdezte Siegfried kissé elcsukló hangon, ahogy nyelt egyet, majd letette a poharát. - Én nem így látom a dolgot. Valami azt súgja nekem, hogy jobb az óvatosság. - Siegfried egy időre elhallgatott, és körülhordozta tekintetét a kocsmán. - De lassanként kezded megtörni az ellenállásomat, és későre jár, fáradt vagyok. Látom, hogy nem fogtok tágítani, úgyhogy mondd meg neki, én nem állok az útjába, csináljon, amit akar. Vállon veregettem és elnevettem magam. - Köszönöm, Siegfried, tudom, hogy ez a helyes döntés. Sohase fogod megbánni. Siegfried fásult arccal mosolygott rám. - Lehet, hogy kinevetsz, de én mondom neked, hogy nagy hibát követünk el. - Lemondóan legyintett. - Biztos, hogy meg fogom bánni. Ne felejtsd el, amit most mondtam! Másnap reggel Calum nagyon megörült kedvező híremnek, és néhány nappal később, amikor ismeretlen ugatást hallottam az emeleti lakásból, jóleső melegség járta át a szívemet. Siegfried éppen leveleket bontott fel az irodában. Mosolyogva fordultam hozzá. - Milyen jó érzés ezt hallani - mondtam. - Calummal biztos madarat lehet fogatni. Siegfried hűvös pillantással nyugtázta szavaimat, miközben alorvosunk két hatalmas dobermannal lépett be az irodába. - Hát ez meg mi a fene? - érdeklődött a helyéről felemelkedő Siegfried. - A kutyáim - felelte Calum halvány mosollyal az arcán. - Szeretném bemutatni Maggie-t és Annát. - A kutyái! - dörrent fel Siegfried. - Ha jól emlékszem, csak egy kutyáról volt szó! - No igen, tulajdonképpen csak Maggie-t akartam elhozni, de szegény Anna olyan szánalmasan nézett rám, hogy nem volt szívem otthagyni. Nagyon szeretik egymást, és állítom, olyan szelídek, mint a bárányok. - Tudja mit, én nem látom őket olyan szelídnek! - Kollégám most már kiabált. - Jól levett a lábamról. Azt mondta, hogy csak egy kutyát hoz, aztán besétál ide ezzel a két fenevaddal! Volt némi igazság abban, amit mondott. A dobermanokat fenyegető csend övezte, és mi tagadás, elbátortalanodtam attól, ahogyan a két magas és ösztövér eb ott állt mozdulatlanul, elmélázó tekintetét hol az egyik, hol a másik idegenre szegezve. Az volt a benyomásom, hogy bármelyik pillanatban bekövetkezhet valami jóvátehetetlen. - Ami sok, az sok! - Siegfried most már egyáltalán nem türtőztette magát, karjával Calum arca előtt hadonászva teljes hangerővel ordított. A kutyák láthatóan zokon vették ezt az agresszív megnyilvánulást, halk, de fenyegető morgásba kezdtek, tekintetüket egy pillanatra sem vették le kollégám arcáról, pofájuk remegett, fehér fogaik elővillantak. - Nyughassatok! - förmedt rájuk Calum. - Ül! - A két kutya azonnal lekuporodott, és leplezetlen imádattal figyelte gazdáját. A vak is látta, hogy Calum ugyanolyan könnyedén tudott hatni rájuk, mint bármely más állatra. - Meg kell néznem egy tehenet Jack Skinneréknél - állapította meg előjegyzési könyvéből fiatal társunk. - Indulok is. - Ezzel megfordult, s távozott, nyomában a két hatalmas négylábúval. Siegfried fásultan nézett rám. - Emlékszel, mit mondtam? És ez még csak a kezdet. - 112 -
A rá következő héten a kerti úton jöttem le a ház hátsó bejáratához, amikor hangokat hallottam: zajos ugatást, morgást meg segélykiáltásokat. Közvetlenül a műtő előtt volt egy kisebb udvar, s úgy tűnt, a zaj onnan jön. Ezen az általunk ritkán használt kis udvaron tartottuk a rendelő szemetesedényeit; ott állt még egy melléképület és egy ősrégi - a házzal egyidős - árnyékszék. Bekukucskáltam a kertből az udvarra vezető kapun. Siegfried kétségbeesett hangja hallatszott ki az ütött-kopott árnyékszékből, melynek ajtaját már csak egyetlen pánt tartotta, és megdöbbenve láttam, hogy a két vérszomjas doberman újra meg újra nekiront ennek a gyenge bástyának. Megfagyott a vér az ereimben. Társam bennrekedt, és ha az ócska ajtó leszakad, valami borzalmas fog történni. Tehetetlen voltam. Nem félek a kutyáktól, de bizonyos voltam benne, hogy ha szembeszegülök a két fenevaddal, nem maradok sokáig az élők sorában. A kertből a házba rontottam. - Calum! Calum! - üvöltöztem. Calum futva jött le a lépcsőn, és amikor meghallotta a nagy lármát, velem együtt rohant a ház hátsó részéhez. - Maggie! Anna! Ereszd! Hozzám, de azonnal! A lárma azonnal megszűnt, és a dobermanok Calum lábához somfordáltak. Szemük sarkából néztek fel gazdájukra, pofájukra behízelgő vigyor ült ki. - Helyetekre! - kiáltotta Calum, és a kutyák beiramodtak a házba. Calum bölcsen utánuk ment, és Siegfriedet rám hagyta. Elmozdítottam a törött ajtót, hogy kiszabadítsak egy nagyon dühös állatorvost. - Az áldóját, James - mondta Siegfried tágranyitott szemekkel -, ez bizony egy hajszálon múlott! Tegnap este szilvát szedtem, és mértéktelenül belakmároztam. Nem szépítem a dolgot, rám jött a hasmenés, hanyatt-homlok rohantam a legközelebbi vécébe. Éppen leültem, amikor ez a két üvöltő fenevad megjelent. Csak annyi időm maradt, hogy a lábammal jó erősen kitámasszam az ajtót. Képzeld, ha csak egy kicsit is engedek a lábammal, nekem végem! Mintha éveket töltöttem volna odabent! - Borzasztóan sajnálom, Siegfried - mondtam. És nemcsak sajnálatot éreztem, de bűntudat is gyötört. Én követtem el a hibát. Én beszéltem rá munkatársamat, hogy tegye félre fenntartásait, holott teljesen igaza volt. Az állatkert-alapítás fenyegető közelségbe került.
34. Szombat este nyolc óra volt, s egy beteg borjúhoz készültem, amikor megszólalt a telefon. - Birse vagyok az Ivy utca 10-ből. Nagyon rossz bőrben van a kutyám. Ki tud jönni? - Mi baja van a kutyájának, Mr. Birse? - Nem tom. Nem akar enni. Ki tud jönni? - A hang goromba és türelmetlen volt. Az érződött ki belőle, hogy a telefonálónak van egyéb, sürgősebb dolga is, mint velem beszélgetni. - Rendben van, nemsokára elindulok. A vonal túlsó végén kattanás hallatszott, és én - ki tudja, hányadszor - megint eltűnődtem azon, miért nem veszik az állatorvosokat emberszámba. Miért nem feltételezik róluk, hogy bárki máshoz hasonlóan ők is szeretik otthon tölteni a szombat estét családjukkal. A 10-es szám a hosszan sorakozó, egyszerű külsejű téglaházak egyike volt. Csöngettem és vártam. Semmi sem történt, úgyhogy újra próbálkoztam. Megint csak eredmény nélkül, de fény szűrődött ki az ablakon, valakinek lennie kellett otthon. Perceken át csöngethettem és dörömbölhettem az ajtón, amíg egy ingben és nadrágtartóban lévő, ötven körüli férfi ajtót nyitott. Szemlátomást nagyon sietett, majd miután ellentmondást nem tűrően beljebb tessékelt, megfordult, és szinte befutott a folyosón át az utcai szobába. Ujjával a sarokban lévő kutyáskosár felé bökött, aztán karosszékébe huppanva elfoglalta helyét a harsogó televízió előtt csoportosuló család körében. Nem mondhatnám, hogy alaposan szemügyre vettek volna, mereven bámulták a képernyőt, s a legcsekélyebb érdeklődést sem tanúsították irántam. Látván, hogy tőlük hiába várnám a kórelőzmények ismertetését, odamentem a kosárhoz, hogy megnézzem betegemet. Egy nagy fekete labrador volt az, állát a kosár szélén tartva nézett rám a fajtájára jellemző meleg tekintettel. Amint letérdeltem, farkát a kosárhoz csapdosta, megnyalta a kezem, ám utána rögtön elfordult, lázasan vakarni és tépázni kezdte fekete szőrzetét. Észrevettem, hogy egész teste foltos és fekélyes. Felemel- 113 -
tem a mellső lábát, aztán a hátsót, és láttam, hogy leginkább a könyökénél és a combjánál gyulladt a bőre. A Sarcoptes scabei okozta rüh tipikus esetével álltam szemben, de a szegény állat már annyira elhanyagolt állapotba került, hogy a viszketegség egész egyszerűen levette a lábáról. Eléggé bizonyos voltam diagnózisomban, de azért úgy döntöttem, hogy elvégzem a rutinszerű bőrkaparékvételt. A család tagjai ügyet sem vetettek rám, ahogy - az ajtót félig nyitva hagyva kimentem a kocsihoz a szikéért és a tárgylemezért. Visszatérve lekapartam egy kicsit a gyulladt szövetből az üveglemezre, amelyet belecsúsztattam egy borítékba, miközben a kutya türelmesen figyelt, a televízió pedig ordított. Dolgom végeztével kimentem a konyhába, és megmostam a kezem a mosogatónál, melyben tornyosultak a különböző főzelékektől és yorkshire-i pudingtól szennyes edények. Kézmosás után visszatértem a nappaliba, és megnéztem magamnak a rám fittyet hányó társaság tagjait. Az apa, az anya, a huszonéves fiú és leány mind-mind fújta a cigarettafüstöt, s tágra nyílt szemmel bámulta a bömbölő képernyőt. Valahogyan azonban kommunikálnom kellett, és én az apát választottam. - A kutyájuk rühes - kiáltottam a fülébe. Szeme egy pillanatra a hang irányába tekintett, de aztán visszatért a delejes vonzású képernyőre, amely fékcsikorgásokat és lövöldözést okádott ki magából. Elővettem két zacskó aktivált kénes rühlemosószert. Annak idején már megjelentek a piacon korszerűbb eljárások a külső paraziták kezelésére, de én mindig nagyszerű eredményeket értem el a szeretett hármas számú lemosószerrel, ahogyan mi neveztük, és hűséges maradtam hozzá. - Tartsák be a zacskón olvasható utasításokat - ordítottam. - Holnap alaposan mossák le a kutyát, ne hagyják ki a teste egyetlen zugát vagy nyílását sem. Egy hét múlva ismételjék ezt meg a másik zacskóval, aztán majd megint megnézem. Mr. Birse ideges szemekkel bólintott. Láttam, hogy én itt már sokat nem tehetek, úgyhogy a két zacskót letettem a tálalószekrényre, és magamtól távoztam. A sötét utcában egy pillanatra nekitámaszkodtam a kocsimnak. Sok furcsaságot éltem már át állatorvosi gyakorlatom során, de ilyesmi azért ritkán fordult elő velem. Elég hosszú időt töltöttem bent náluk, s egy szót sem szóltak hozzám. És miután tétlenül nézték azt, hogyan jut el ez a kedves kutya ebbe az állapotba, amihez alighanem több hét kellett, mi vitte rá őket arra, hogy szombat este kérjenek segítséget? Tudom, tudom, ahány ház, annyi szokás, de azért mégis. Végül is beszálltam a kocsimba és elhajtottam. A beteg borjú Mr. Farrownál volt, kétmérföldnyire Darrowbytól. Bementem az udvarra, ahol a gazda éppen azzal foglalatoskodott, hogy almot csináljon az üszőknek. Amikor meglátott, letette a vasvilláját, és örömében szélesre tárta karjait. - Mr. Herriot, de örülök, hogy látom. Lassan ejtette ki a szavakat, szinte tisztelettudóan, és örömteli mosoly ült ki az arcára. - Ne haragudjon, hogy szombat este idefárasztottam, de olyan jólesik újra magával. Régóta nem járt nálunk! - Megtermett fia egy liszteszsákkal a vállán haladt el mellettünk, ő is mosolygott és integetett. Már éppen indultam volna a borjakhoz, amikor Mr. Farrow felemelte a kezét. - Várjon csak, várjon, előbb találkoznia kell az asszonnyal. - A konyhába siettünk. - Edit, Edit! - kiáltozta lelkesen. - Nézd csak, ki van itt. Mr. Herriot jött el hozzánk! Mrs. Farrow szégyenlős asszony volt, de felkelt a székéből, és kedvesen rám mosolygott. - Mr. Herriot, bizony már jó ideje nem láttuk. Mindig örülünk, ha eljön hozzánk. Mindjárt felrakom a kannát, és ha végzett, bemegyünk teázni, jó? - Köszönöm, nagyon szívesen. - Kimentem az udvarra, a hideg levegő megcsapta az arcomat, de belül melegített a szíves fogadtatás. Farrowék mindig így bántak velem, de kedvességük különösen azután esett igen jól, hogy Birse-éknél jártam. Egész másképp bántak az állataikkal. A borjú tüdőtájéki vértolulásban szenvedett, ami könynyen tüdőgyulladássá fajulhatott volna. Miután beadtam neki az injekciót, a gazda és fia, anélkül, hogy mondtam volna nekik, hozzáláttak, hogy spárgát fűzzenek át egy vastag zsák sarkain, és mire távozni készültem, a szegény kis pára mellét már jó melegen bebugyolálták.
- 114 -
- Jó az ilyesmit látni - mondtam. - Manapság, amikor annyiféle új szulfonamid-tartalmú készítmény és antibiotikum van, az emberek könnyen megfeledkeznek arról, hogy az állatok gondoskodásra is szorulnak, pedig az ugyanolyan fontos. A rendelőbe visszatérve mikroszkóp alá tettem a bőrmetszetet, és egy randa kis Sarcoptes scabei nézett fel rám. Ez az undorító, szőrös lábú atka furakodott be könyörtelenül annak az aranyos kutyának a bőrébe, s tette pokollá az életét. Nála is rettegettebb lény volt azonban a szivar alakú Demodex folliculorum, azaz a szőrtüszőatka, amely oly sok kutya felett kondította meg a lélekharangot. A szőrtüszőatka okozta rühösség gyakran gyógyíthatatlannak bizonyult, ami azonban Birseék kutyáját illette, bizonyos voltam benne - noha szegény labrador igen csúf állapotba került -, hogy az én kipróbált hármas számú lemosószerem ki fogja fejteni hatását. A hét végén azonban nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy Birse-ék vajon betartják-e utasításaimat. Foglalkoznak-e egyáltalán a kutyával? Nem tudom miért, de azután, hogy láttam, Farrow-ék milyen szerető gondoskodással veszik körül a borjúkat, szinte elviselhetetlennek éreztem szegény kutya helyzetét. Mire eljött a hétfő reggel, nem bírtam tovább, és becsöngettem az Ivy utca 10.-be. - Jó reggelt, Mrs. Birse - mondtam magamra erőltetett könnyedséggel. - Erre jártam, és gondoltam, megnézem még egyszer a kutyájukat. - Hát, nem is tudom... - az asszony szemlátomást bizonytalan volt, mitévő legyen, én azonban kihasználtam habozását, s besurrantam mellette az utcai szobába. A nagy kutya még mindig a kosarában volt, a két fehér zacskó pedig ott hevert a tálalószekrényen, ahová tettem őket. - Eléggé el vagyunk foglalva mostanában - motyogta az asszony. - Ma este megcsináljuk. Ránéztem a kutyára. Mindig az volt a véleményem, hogy van valami különleges szépség a fekete labradorok csillogó szőrzetében, a látvány azonban ennek a megcsúfolása volt. A nappali fényben az állat bőre még betegebbnek látszott, hátsó lábai pedig görcsösen rángatóztak az örökös vakarózástól. - Mi a kutya neve? - kérdeztem. - Jet. Lehajoltam, és megcirógattam a kutya fejét. - Szegény öreg Jet - mondtam. - Te aztán szépen nézel ki. - Jet erre megcsóválta a farkát, és belenyalt a tenyerembe. Döntöttem. - Kérem, adjon egy vödör meleg vizet, Mrs. Birse. Az első kezelést én fogom elvégezni. Egy-két percen belül készen leszek. - Na, gyere barátocskám - mondtam, és Jet engedelmesen ügetett utánam a hátsó kertbe, ahol néhány bimbóskel senyvedett a gyomok erdejében. A csomag tartalmát a vízbe szórtam, és gyorsan kavargattam, mert valami megmagyarázhatatlan késztetés munkált bennem, hogy minél előbb végezzek a gonosz atkákkal. Kicsit feszélyezve is éreztem magam, mert ilyesmit még sohasem csináltam az ügyfél otthonában, de elhatároztam, hogy ezzel nem törődök, és vad örömmel kentem végig a sűrű folyadékot Jet bundáján. Ahogy a szert jó erősen beledörgöltem a kutya bőrébe, a felső lábszárak alatt a hajlatokba, az állat boldogan, farkát csóválva nézett fel rám. Tapasztalatom szerint a kutyák utálják a mosdatást, ez az állat azonban a jelek szerint már annak is örült, hogy valaki foglalkozik vele. Élvezte a kezelést. Ahogy így dolgoztam, egyszer csak megéreztem, hogy egy tekintet szegeződik rám a sövény túloldaláról. Felnéztem, s egy vidáman bólogató idős férfit pillantottam meg. - Adjon isten. Maga ugyi az állatorvos? - Az volnék. Az idős ember sóhajtott. - Mondhatom, sok lehet a dolga, ha mindenütt magának kell mosdatnia a kutyákat. Elmosolyodtam azon, hogy milyen elképzelései vannak az állatorvos életéről. - Hát, nem könnyű munka, annyi bizonyos.
- 115 -
Éreztem, hogy le sem veszi rólam a szemét, miközben a kutyát megmosdattam, majd gyors mozdulatokkal letörültem. Ugyanakkor boldoggá tett a tudat, hogy én mértem az első csapást a bőrben megbújó gonosz kis állatokra. - Szép kutya - mondta az idős ember. - Az, valóban. A férfi ezután suttogóra fogta, hogy szavait csak én értsem. - Tudja, azok az emberek nem törődnek vele. Szörnyű állapotban van ez az állat. Nem szóltam egy szót sem, de önmagáért beszélt, ahogy Jet ott állt loncsosan és félig megkopasztva, akár egy kutyát utánzó madárijesztő. - Meg tudja gyógyítani? - Azt hiszem, de időbe fog telni, és rendszeresen kell majd mosdatni ezzel a szerrel. Hetente, amíg rendbe jön. - A jövő héttől? - Igen. Meg fogom kémi Mrs. Birse-t, hogy csinálja meg jövő hétfőn. - Sok szerencsét hozzá - motyogta az idős ember, s feje eltűnt a sövény mögött. A konyhában közöltem a tennivalókat Mrs. Birse-szel, aki csak fintorgott. - Látom, az öreg Howell-lel beszélgetett. Mindenbe beleüti az orrát az a vén gazember. Folyton leskelődik a kerítésen át. Akár beleüti az orrát mindenbe, akár nem, gondoltam magamban, sokkal többet törődik a szegény kutyával, mint az asszony. Búcsúzáskor még egy pillantást vetettem Jetre, aki nyomorúságos állapotával mit sem törődve vidáman csóválta a farkát. Tudtam, hogy a következő hétfőn újra eljövök hozzá. És bármilyen ostobán éreztem is magam, semmi sem tántorított vissza attól, hogy egy hét múltán ismét megjelenjek. Csengettem. Mrs. Birse a szokásos közönnyel fogadott, és szenvtelen arccal invitált be a házba. A hátsó kertbe vezetett, s a sövénykerítés irányába biccentett fejével. - A szomszédok csinálják - ezzel megfordult, s visszament a házba. Átnéztem a kerítésen. A rendezett kis kert kellős közepén Jet állt egy gőzölgő vödör mellett, mialatt Mr. Howell és felesége buzgón dörgölte bundájába a lemosószert. Az idős ember felnézett rám és elmosolyodott. - Á, doktor úr, maga az? Most mi dolgozunk maga helyett. Azok a Birse-ék soha nem mosdatnák meg hetente, ahogy a doktor úr előírta, s ezért megkérdeztem, nem csinálhatnánk-e mi. Tetszik nekünk ez a kutya. - Hát... ez igazán nagyszerű. És jól is csinálják. Jet felnézett rám, és bár arcát vastagon ellepte a kotyvalékom, farkát csapdosta, és szemei boldogan csillogtak. Mintha csak azt akarta volna közölni velem: nincs ennél jobb mulatság. A két idős ember munka közben szünet nélkül beszélt hozzá. „Na még egy kicsit ide, Jet komám.” „Mindjárt végzünk azzal a másik lábbal, öreg barátunk.” A hatalmas kutya, miközben a véget nem érő, gyengéd mormogást hallgatta, valósággal elolvadt a szeretet szokatlan megnyilvánulásától. Mindvégig figyeltem, ahogy dolgoznak, és amikor letörülték betegemet, újra megszólaltam. - Ez tényleg nagyszerű. Tökéletesen csinálták, egyetlen porcikáját sem hagyták ki. Az idős asszony elmosolyodott. - Hát igen, hallottuk, hogy mit mondott múltkor. Annyira szeretnénk, hogy rendbegyüjjön. - Jól van... jól van... magukon nem fog múlni. - A még mindig foltokban csupasz és csenevész Jetre néztem. - Tudniuk kell, hogy hosszú időbe beletelik, amíg talán rendbe jön a bundája, a legfontosabb azonban az, hogy kevesebbet vakarózzon. - Igen, igen - felelte Mr. Howell. - Még vakarózik egy kicsit, de már nem annyit. Sokkal kevésbé viszketős, és az étvágya is meggyütt. - Pompás. Ez így rendjén is volna, de még sok a tennivaló. Hajlandók végigcsinálni ezt heteken át? Végül is nem a saját kutyájuk. - Persze, gondoskodunk róla - mondta az idős hölgy lelkesen. - Ragaszkodunk hozzá, ne aggódjék miatta. Csodálkozva néztem Howellékre. - Maguk aztán igazi kutyabarátok. Miért nincs saját kutyájuk? - 116 -
Egy darabig csönd volt a válasz, aztán az idős ember megszólalt: - Vót nekünk. Vót tizenkét évig, csak maga soha nem látta, Mr. Herriot, mer soha semmi baja nem vót. - Elhallgatott, s nyelt egyet. - Oszt elütötte egy autó, és alig egy hónapja meghót. Némán néztem egy darabig a két ember fájdalmas arcát. - Nagyon sajnálom, ismerem ezt az érzést. Borzalmas. No de... nem gondoltak rá, hogy egy másik kutyát szerezzenek? Ilyenkor, tudják, csak ez segít. Mrs. Howell széttárta a karját. - Tudjuk, tudjuk, és gondoltunk is rá, de nézze, mi már túl vagyunk a hetvenen. Ha szerzünk egy kölyökkutyát, és valami történik velünk, magára marad, oszt sose tudjuk meg, vót-e valaki, aki a gondját viselte. Bólintottam és még nagyobb tisztelettel néztem az idős párt. Olyan emberek gondolkodnak így, akik valóban törődnek az állatokkal. - No de azért - mondtam - most egy időre lesz egy jó barátjuk, Jet. Látom, méltányolja mindazt, amit érte tesznek. Itt hagyok még néhány zacskónyi lemosószert, és tudom, hogy jó kezekben lesz a kutya. Bizonyos voltam a dolgomban, így egy ideig nem is vettem a fáradságot, hogy felkeressem a házat. Csak három hét múltán láttam újra Jetet. Howellék a piacon vásároltak, Jet pedig ott lépdelt mellettük. Vidáman viselkedett, de bőre még mindig ráncos és szőrtelen volt, a sok seb is csak félig gyógyult be. - Sétálunk, sétálunk? - kérdeztem. - Igen. - Az idős hölgy karon ragadott. - Jet most mán a mienk. - Hogyhogy? - Mrs. Birse aszonta, még mindég csupasz és rühes, és szerinte az is marad. Aszonta, belőle ne gazdagodjon meg az állatorvos, elege van a vizitekből és a zacskókból. Azt is mondta, hogy a férjével el akarják veszejteni Jetet. - Egek ura... És aztán mi történt? - Hát, mondtuk néki, hogy mi magunkhoz vesszük, és kifizetjük a számlát. - Csakugyan? - Igen. Először nem tudta mit válaszoljon, de oszt mondtam néki, hogy jókora lesz a számla, mert maga kétszeres díjat fog felszámolni azér, hogy szombat este ki kellett gyünnie. Egy pillanatra ránéztem, s úgy láttam, mintha cinkosul rám hunyorított volna. - Nem, nem teszünk ilyet. Talán kellene, de ilyet nem teszünk. No de... nem arról van inkább szó, hogy rá akarta beszélni...? - Hát... - most már bizonyos voltam benne, hogy kacsingat rám. Elmosolyodtam. - Egy szó mint száz, Jet átköltözött a szomszédba, és nyilvánvaló, hogy így mindenki jól járt. Még Birse-ék is, mert ahogy láttam, nemigen törődtek Jettel. - Hát nem, pedig Jet oly aranyos. Sose vitték el sétálni, csak hagyták, hogy egyedül kószáljon. Nem tudom, hogy egyesek minek tartanak kutyát. - És amit korábban mondtak nekem? Már nem tartanak attól, hogy túl idősek? Az asszony kihúzta magát. - Megbeszéltük a dolgot, és aszontuk, hogy Jet már nem kölyök, hatéves. Szépen eléldegélünk majd a magunk öreges módján mi hárman. - Ez nagyszerű. „Gyere, legyünk együtt vének, várnak még a legszebb évek.” Elnevették magukat, Mr. Howell pedig feltartotta a kezét. - Így igaz. Ez a vers a szívemből beszél. Nagyon örülünk Jetnek. Szörnyű vót kutya nélkül, amikor elvesztettünk a mi Nobbynkat. Mindég vót kutyánk, most újra boldogok lehetünk. És boldognak is tűntek, akárcsak Jet, aki nevetve nézett rám, és a farkát csapdosta. Jó néhány hét múltán láttam őket újra. A Darrowby környéki földek között kanyarogó soksok ösvénynek az egyikén bandukoltam. A nap erősen tűzött le rám a felhőtlen égről, és távolról is könnyűszerrel ki tudtam venni Jet feketén csillogó dús bundáját. Ahogy melléjük értem, lehajoltam, s megcirógattam a hatalmas kutya fejét. - 117 -
- Milyen szép kutya lett belőled! - mondtam, s kezemet végigsimítottam makulátlanul selymes nyakán és oldalán. Aztán az idős párhoz fordultam. - Egyetlen csupasz folt sincs rajta: szinte az arcomat is látom a bundájában. Nagyszerű munkát végeztek. Howellék szerényen mosolyogtak, Jet pedig, akinek szemernyi kétsége sem volt, hogy róla beszélgetünk, csaholva remegtette meg egész hátsóját, s majd kiugrott a bőréből örömében. - Megérte - mondta az asszony. - Nagyon sok örömünk van vele. El se tudjuk hinni, hogy a sors egy ilyen kutyával ajándékozott meg minket. Figyeltem őket, ahogy tovább folytatták az útjukat a zöld ösvényen, egy tölgyfa lehajló ágai alatt. Jet éppen egy elhajított fadarabért rohant. Hallottam Howellék vidám hangját, amint kiáltozva biztatják. Megint Elisabeth Browning verssorai jutottak eszembe, és miközben ők hárman az erdő széléhez érve szép lassan eltűntek a szemem elől, a legapróbb kétséget sem éreztem, hogy valóban a legszebb évek várnak még hármójukra.
- 118 -
35. - Értem, Mr. Busby - mondtam, és éreztem, ahogy a vonal másik végéről hallható sürgető hang feszültsége átragad rám. - Nemsokára ott leszek. - Aztán úgy is legyen! Nem tetszik nekem ez a tehén. Annyira be vannak esve a szemei, folyton bőg, és rá sem néz a szénára. Nehogy megdögöljön nekem! Siessen! Ahogy hallgattam a tolakodó szóáradatot, szinte magam előtt láttam a telefonba üvöltő, kidülledt szemű, vörös hajú embert. Többször is elismételte nekem az összes tünetet, talán abban a hiszemben, hogy úgy jobban bele tudja sulykolni nehéz fejembe. Mr. Busby nem volt rossz ember, de vérmérséklete összhangban állt a hajszínével, és mindig olyan benyomást keltett, mint aki menten szétpukkad, ha nem hajtják végre az utasításait. Tudtam, ha jót akarok magamnak, sietnem kell. A listámra néztem, aztán az órámra. Reggel kilenc, és nincs egyetlen igazán sürgős hívásom sem. Akár Mr. Busbynál is kezdhetek, hadd tegyen boldog. Megragadtam a táskám, és a bejárati ajtóhoz siettem. A lépcsőn ott állt a fiatalabbik Mrs. Gardiner, karjában terrierjét tartotta. Feldúltnak látszott. - Á, Mr. Herriot, éppen csöngetni akartam. Valami történt Williammel. Ma reggel kiment, átugrott a kertkapun, és azóta nem tudja használni az egyik mellső lábát. Sikerült mosolyt erőltetnem az arcomra. - Rendben van, hozza be. Átmentünk a kezelőbe, s Mrs. Gardiner föltette a kiskutyát az asztalra. Elég volt egy gyors tapintás, s máris készen voltam a diagnózissal: orsó- és singcsonttörés. - Attól tartok, eltörött a lába. - Ó, istenem - jajveszékelt a hölgy -, milyen borzalmas! Próbáltam vidám lenni. - Ne aggódjék. Tiszta törés, és sokkal könnyebb a dolgunk, hogy a mellső lábával van baj. Egykettőre rendbe hozzuk. A remegő és szorongó William lábát lógatva, néma könyörgéssel nézett rám. Remélte, hogy valaki nemsokára segít rajta. - Evett valamit reggelire? - kérdeztem, miközben kihalásztam a gipszet a szekrényből. - Nem, ma még semmit sem evett. - Az jó, mert akkor nyugodtan érzésteleníthetem. - Mialatt megtöltöttem a fecskendőt, megint eszembe jutott, hogy ez az, amitől az állatorvosok gyomorfekélyt kapnak, mivel magam elé képzeltem a várakozó Mr. Busbyt, ahogy toporzékol az udvaron, és átkokat szór rám. Néhány milligramm nembutaltól William békés álomba szenderült, én pedig kezdtem langyos vízben áztatni a gipszet. Mrs. Gardiner egyenesen tartotta a bozontos lábat, mialatt gondosan bepólyáztam. Rendes körülmények között élveztem ezt a munkát, jó volt látni, amint a megkeményedő gipsz egy idő után szilárd védőréteget alkot, és tudni, hogy mire a kis állat felébred, nyoma sincs a fájdalmának, s lábát használhatja, ezúttal azonban főként az idő múlása foglalkoztatott. Megkocogtattam a gipszet. Kőkeményen megkötött. - Jól van - mondtam, majd leemeltem az alvó kutyát az asztalról -, ez most rajta lesz legalább egy hónapig, aztán hozza vissza. Ha valami nem tetszene rajta, hívjon fel telefonon, de bizonyos vagyok benne, hogy minden rendben lesz. Williamet a hölgy autójának hátsó ülésére helyeztem, és az órámra pillantottam: már háromnegyed tíz volt. Újból felkaptam a táskámat, és másodszor is elindultam. Fél órán át sebesen hajtottam az alacsony kőfalaktól kísért szűk utakon, amíg a Busby-féle gazdasághoz értem, ahol fenyegető látvány fogadott: a gazda csípőre tett kézzel, keresztbe tett lábakkal várt a kövezett udvaron, a vaskos épületek és páfrányos dombok előterében. Kiszálltam a kocsiból. A gazda pontosan úgy festett, ahogyan elképzeltem. Szemei izzottak, a sapkája alól kikandikáló vöröses tincsek mintha felborzolódtak volna haragjától. - Hol a fenébe vót? - üvöltötte. - Aszonta, mindjárt itt lesz. - Igen, igen, de mielőtt elindultam volna, még el kellett látnom egy kutyát. Azt hittem, Mr. Busby menten szétpukkad haragjában. - 119 -
- Egy kutyát! Egy rohadt kutyát! Az én drága tehenem sokkal többet ér minden átkozott kutyánál! - Értem, értem, de kezelésre szorult. Eltörött az egyik lába. - A rosseb megeszi, nem érdekel, mi baja volt. Én ebből a tehénből élek. Ha megdöglik, súlyos veszteség ér. Az a kutya csak egy díszállat, egy öleb. - Nem öleb, Mr. Busby, egy szívós kis terrier, és nagy fájdalmai voltak. A gazdája nagyon szereti. - Szereti, szereti! Mit számít az! Nem a megélhetése függ tőle, he? Nem kerül neki semmibe. Valamit mondani akartam arról, hogy a hölgyet mennyire megrendítette az eset, és hogy a kutyák milyen fontosak az emberek életében, de Mr. Busby lába ekkor vonaglani kezdett, majd ideoda rángatózott a kövezeten. Még nem láttam olyat, hogy valaki haragjában táncoljon, és nem is akartam megismerkedni az élménnyel. Elindultam a tehénistálló felé. Nagy kő esett le a szívemről, amikor kiderült, hogy a tehén csak enyhe bendőmegterhelésben szenved. Mint megtudtam, aznap reggel a karámba tévedt, és a kelleténél több répát evett. Ám miközben vizsgáltam és beinjekcióztam, az állat farkát tartó gazda egy pillanatra sem hagyta abba a zsörtölődő monológot. - Egy ilyen kis istenverte helyen kell élnem, és maga azt gondolja, mit számít egy tehén. Mit gondol, honnan kerítenék én pénzt, hogy vegyek egy másikat? Átkozottul nehéz megélni itt a hegyen, de mit tud maga erről. Kutyák... átkozott kutyák... díszállatok... én ebből a tehénből élek... no de mondhatom én magának... Elsősorban tehenek gyógyításával foglalkoztam, megélhetésemet pedig főként a hegyek között élő gazdáknak köszönhettem, akiket a táj életadóinak tekintettem, de megőriztem nyugalmamat. Másnap újra benéztem. A tehén teljesen meggyógyult, Mr. Busby azonban még mindig neheztelt rám. Nem bocsátott meg nekem. Néhány héttel később Helen állított meg, amikor éppen a reggeli vizitkörutamra indultam. - Várj, Jim, éppen most volt egy hívás. Valaki behoz egy kutyát. Szegény állat sír a fájdalomtól. A nevet nem értettem, mert a férfi nagyon gyorsan letette a kagylót. Megvakartam az államat. Az idő tájt elég nagy állatpacientúrával foglalkoztunk, és nem volt kötött rendelési időnk. Délelőtt végképp nem. - Bárki volt is az, várnia kell - mondtam. - Rod Thwaite ökrének letört a szarva, csúnyán vérzik. Előbb oda kell mennem. Egyszerre két helyen lenni: ez a feladvány örökös gondot jelentett munkánk során. Mindent elkövettem, hogy ne gondoljak a kutyára, és szélsebesen elhajtottam a hegyek irányában. Szokványos szarvtörés. Mint egy szökőkútból, úgy spriccelt a vér több láb magasságban a levegőbe és mindenre, ami a közelben volt. Jócskán fröccsent Mr. Thwaite-ra és rám is, ahogy próbáltuk nyugton tartani az állatot. Szulfonamiddal kezeltem a csonkot, majd vastagon bekötöztem, és 8-as alakzatban a másik szarvhoz tekertem a gézt. Mindez aprólékos munkát jelentett, s a tisztogatás is eltartott egy darabig. Így azután több mint egy óra telt el, mire Mrs. Thwaite teameghívását elhárítva visszaindultam Darrowbyba. A Skeldale House-hoz érve végigsiettem a folyosón, és kinyitottam a váróterem ajtaját. Földbe gyökerezett a lábam a meglepetéstől. Mr. Busby volt az. Térdén egy kis corgival a túlsó sarokban ült, és pontosan ugyanolyan arcot vágott, mint amikor először kerestem fel a tehene miatt. - Hol a fenébe vót? - ugatott rám. A szavak is nagyon ismerősen csengtek. - A teringettét, mán egy órája ülök itt! És közbe dógom van! - Nagy sajnálom, Mr. Busby. Egy vérző ökröt kellett ellátnom. Nem tehettem mást, muszáj volt elmennem. - Egy nyavalyás ökröt! És az én szegény kutyám, az nem számít? Az csak várjon itt és haldokoljon? - Dehogynem számít a kutyája, de maga is tudja, hogy az az ökör elvérezhetett volna. Nagy veszteség érte volna a gazdát. - 120 -
- Nagy veszteség? Nagy pénzveszteségre gondol, ugyi? És ha az én drága kutyám meghal? Ő többet ér minden pénznél. Megfizethetetlen! - Megértem én magát, Mr. Busby. Nagyon barátságos kutyának tűnik. - Egy pillanatra elbizonytalanodtam. - Azt hittem, csak haszonállatokat tart. - Van nekem kutyám is. Dandy a neve. Az asszony és én odavagyunk érte. Megszakadna a szívünk, ha valami történne vele! Maga meg nem törődik vele egy nyavalyás ökör miatt! - Ugyan már, szó sincs róla, hogy nem törődnék vele. Meg kell értenie, nem hagyhattam, hogy az a szegény állat tovább vérezzen. A gazda megélhetése forgott kockán. - Eriggyen mán! Pénz! Másra nem is bír gondolni! Lehajoltam, hogy felemeljem a kiskutyát, és alighogy hozzáértem, vonítani kezdett. Mr. Busby szemei még inkább kidülledtek. - Na látja! Mondtam, ugye, hogy borzalmas állapotban van? Ahogy a folyosón vittem a corgit, éreztem, milyen feszesek és merevek az izmai. Már pontosan tudtam, mi a baj. Az asztalon finoman megnyomogattam a kutya nyakát, mire ismét felvonított. Ezt hallván Mr. Busby is nyögött egyet. Az állat hőmérséklete - mint ahogyan a merevségtől és a fájdalomtól eltekintve minden normális volt. - Meg fog halni? - meredt rám a gazda. - Nem, nem, reumája van. Egy kutya esetében borzalmasan fájdalmas betegség, de könnyen kezelhető. Nemsokára rendbe fog jönni. - Remélem, nem téved - mordult rám a gazda. - Bár előbb megnézte vóna. Mér kellett hagyni annyit szenvedni? Mér kellett elrohannia egy ökörhöz? Értem én, hogy magának mindég a pénzen jár az esze, de tudja meg, a szeretet és a ragaszkodás sokkal többet ér bárminél. Megtöltöttem a fecskendőmet. - Tökéletesen egyetértek, Mr. Busby. Kérem, tartsa a kutya fejét. - Nem csak pénz van a világon, fiatalember. Maj' maga is rágyün, ha idősebb lesz. - Bizonyára, de most arra kérem, adjon be neki ebből a tablettából egyet-egyet este és reggel, és ha holnapra nem sokat javulna az állapota, hozza vissza. - Úgy lesz, és remélem, maga is itt lesz, ha elhozom. - Mr. Busby haragja elmúlt, s leereszkedő kenetteljesség váltotta fel. - Gondolhattam vóna, hogy egy magafajta fickó tudja, milyen is az, ha az ember szeret egy állatot. Van, ami fontosabb a pénztül. Ezzel hóna alá kapta a corgit, és az ajtó felé indult. Keze már a kilincsen volt, amikor megfordult. - És hagy mondok magának még valamit. Felsóhajtottam. A kiselőadás még nem ért véget. Ujját felemelte. - Nemcsak kenyérrel él az ember! Ahogy végigment a folyosón, Dandy megfordította a fejét, és visszanézett rám. Szemlátomást jobban volt már. Hála istennek, bármennyire borzalmas betegségnek tűnik is a reuma, ha kitör, ugyanolyan látványosan gyógyítható is. Igen, Dandy hamarosan újra a régi lesz, de tudtam, hogy gazdája csak a pénzsóvárságomra és szívtelenségemre fog emlékezni.
36. Már késő estére járt, amikor a darrowbyi rendőr őrmester szólalt meg a telefonban. - Azt hiszem, egy bűnöző vendégeskedik nálunk, Mr. Herriot. A Docker's soron találtuk, ahol a sötétben somfordált. Az arcán maszkot viselt. Kérdeztem tőle, mit keres erre este tíz órakor, mire azt mondta, hogy a halboltba megy. Ezt nem találtam valami meggyőzőnek, mivel az utóbbi időben elég sok kisstílű betörő és tolvaj keseríti meg az életünket; úgyhogy behoztuk az őrsre. - Értem, de mi közöm nekem az egészhez? - Nos, a fickó ártatlannak vallja magát, és állítólag ön kezeskedik érte. Azt mondja, Bernard Wainnek hívják, és van egy kis gazdasága Hollerton közelében, a lápvidéken. - 121 -
Hirtelen minden világos lett, s elnevettem magam. - És az a maszk, amit az arcán viselt, egy piros-fehér zsebkendő? - Az, az! Honnan a csudából tudta? - Mert az az ember, aki önöknél vendégeskedik; nem más, mint a Cisco kölyök. - Nahát! Hosszú időbe tellett volna, hogy mindent elmagyarázzak az őrmesternek, de mindaz, amit hallottam, illett rá. Bernard a negyvenes éveiben járt, és egy kisbirtokon élt félelmetes nővérével. Nem mondhatom, hogy Bernard gazdálkodott a birtokon, mert minden ténykedése abban merült ki, hogy teljesítette nővére parancsait. Miss Wain véleménye Bernardról egyetlen, a hölgy által előszeretettel használt szóval volt összegezhető: „mihaszna”. Az évek során már hozzászoktam, hogy valahányszor náluk jártam, mindig ugyanaz a refrén fogadott. - „Aztán tegyen mindent legjobb tudása szerint, Mr. Herriot, mert Bernardra nemigen számíthat. Az egy mihaszna.” Részletesen elmondtam az őrmesternek, mi minden történt aznap kora este a Wainéknél tett látogatásom során. Az egyik juh ellett. Miss Wain a falu boltjából hívott fel. - Egész délután rajta voltak a fájások. Bernard megtapogatta belülről, és azt mondja, valami nagy baj van vele, de szerintem maga könnyen boldogul majd a dologgal. Nem kell sok hozzá, hogy Bernard megzavarodjék. Mihaszna alak. Három kapun haladtam keresztül a gazdasághoz vezető földúton, és ahogy behajtottam az udvarra, Bernard állt ott a fényszóró csóvájában. Az alacsony termetű, sötét hajú férfi szokásához híven most is mosolygott. Kezét összedörzsölte, és a rá jellemző kedvességgel kissé meghajolt, amikor kiszálltam az autóból. - De jó, hogy itt van, Mr. Herriot. - Ám meg sem moccant addig, amíg nővére nem lépett ki peckesen a házból. Ó-lábával és zömök kis testével szaporán lépdelt a kövezeten. Legalább tíz évvel volt idősebb öccsénél, és állkapcsa előreugrott, amikor ránéztem. - Gyere, gyere, ne álldogálj itt. Fogd ezt a vödröt, és mutasd meg Mr. Herriotnak, hol van a bárány. Siess már, te! - Ezután hozzám fordult. - Az istállóban van, de szerintem Bernard már nem emlékszik rá! Az összetákolt akolban levettem a kabátom, beszappanoztam a kezem, és megnéztem magamnak az anyajuhot. Térdig állt a szénában, teste időnként megrándult, de nem tűnt különösebben levertnek. Olyannyira nem, hogy amikor Bemard gyapjas nyakánál ügyetlenül meg akarta ragadni, elugrott előle. - Jaj istenem, még tartani sem tudod Mr. Herriotnak? - jajveszékelt nővére. - Gyerünk, fogd át a nyakát, és vidd a sarokba. Jaj, ne légy már olyan lassú! Na végre, sikerült. Csodálatos! És hol az a kendő, amit odaadtam neked, hogy hozd ide? Arról is megfeledkeztél! Ahogy a kezemet becsúsztattam az állat hüvelyébe, Miss Wain összefonta a karjait, és felfújta az arcát. - Gondolom, nem lesz semmi probléma, Mr. Herriot. Bernard nem boldogul vele, mert gőze sincs az ellésről. Semmihez sem ért. Mihaszna alak. Bernard, aki ott állt az állat fejénél, bólogatott és még inkább mosolygott, mintha bókkal illették volna. Nem volt gyengeelméjű, csak nagyon tehetetlen, bizonytalan ember, gyengéd lélek, aki számára teljesen idegen maradt a parasztok nem könnyű élete. A szalmán térdelve előrehajoltam a bárányhoz, Miss Wain pedig ismét beszélni kezdett. - Lefogadom bármibe, hogy minden rendben van a belsejében. Igaza volt. Mindent a legnagyobb rendben találtam. Időnként már az első kitapogatásra kiderült, hogy egyetlen, túlméretezett bárány rejtőzik benn, talán holtan, de az orvos tehetetlen, mivel hely híján a kéz nem tud mozogni, és mert minden száraz és tapad - nem csoda, hogy a gazda, aki sokáig maga vesződött a feladattal, hiába próbálkozik. Ezúttal azonban bőséges helyet éreztem a nőstény belsejében; tisztán kivehető volt, hogy legalább két apró bárány fekszik a nagy méhben, és - 122 -
a magzatvíznek hála, kezemet könnyűszerrel tudtam mozgatni. A kisbárányok csak azért nem tudtak kipottyanni, mert két pici fej és a sok láb egyszerre próbált a méhnyakhoz férkőzni. Egyszerű volt a dolgom: visszanyomni egy fejet, és lábakat a megfelelő bárányhoz közelíteni, így máris kinn vannak, s fickándozhatnak a szénában. Amíg ezen gondolkodtam, egy ujjal odébb helyeztem a lábakat, de aztán rájöttem, Bernard nagy bajba kerül, ha túl sebesen dolgozom. Mondanom sem kell, ő is könnyűszerrel boldogulhatott volna a feladattal, ám mi sem állt távolabb tőle, mint az a durvaság, hogy egy nőstény bárányban turkáljon. Magam előtt láttam a kapitulálását megelőző egyetlen, iszonytató próbálkozását. Felnéztem, és szorongást véltem felfedezni a mosolygó arcon. Már tudtam a dolgomat: a bárányok egy ideig még benn kell, hogy maradjanak. Lihegtem és morogtam, ahogy a karjaimat váltogattam, és az első bárány máris a kezemhez érintette a nyelvét. - Szavamra, Miss Wain, szép kis társaság gyűlt össze odabenn. Lehet, hogy hármas ikrek, és összegabalyodtak. Na még csak ez hiányzott. Nézzük csak... melyik láb melyik bárányé? Nem, így nem jó... a kiskésit, nem könnyű... - Fogamat csikorgatva és nyögve vívtam a képzeletbeli csatát. Mondhatom magának, ez a helyzet még egy állatorvosnak is feladja a leckét. A monológomat hallgató Miss Wain szemei összeszűkültek. Talán eltúloztam a szerepem. Mindegy, a fő az, hogy Bernardnak már nem volt félnivalója. Ujjamat a sorban legelöl lévő apró lábak köré akasztottam, és kihúztam az első kisbárányt. Letettem a szénára, mire az felemelte a fejét, és erősen megrázta; ez mindig jó jel, legfeljebb a bárányt ejthette zavarba késlekedésem. - Na nézzük, mi van még - mondtam nyugtalanul, s újra belenyúltam az anyajuhba. Jószerivel már túl voltam a dolgon, de Bemard kedvéért tovább nyújtottam az előadást. Még egy kicsit lihegtem és morogtam, mielőtt kihúztam a második, majd a harmadik bárányt. Aranyos látványt nyújtottak, ahogy ficánkolva és szuszogva feküdtek a szalmában. Az első már azon mesterkedett, hogy törékeny lábaira álljon. Na, gondoltam magamban, te nemsokára már a tejbár vendége leszel. Felmosolyogtam Miss Wainre. - Tessék parancsolni. Három pompás bárány. Még beteszek néhány tampont, aztán végeztem. Eléggé nehéz munka volt, a lábak nagyon összegabalyodtak. Jó, hogy kihívott, mert máskülönben odaveszhetett volna mind a három. Miss Wain, karjait még mindig összefonva, fejét mellére ejtve szenvtelenül figyelt. Az volt a benyomásom, lényének egyik része sajnálja, hogy megfosztottam öccse ostorozásának újabb lehetőségétől. Ő azonban talált magának másik támadási felületet. - Várjon csak - szólalt meg hirtelen -, az egyik tehenünkre rájött a folyás már öt napja. Úgyis itt van, állítsa el. Az efféle rutinmunkát egy állatorvos nem este kilenc órakor szokta elvégezni, de nem akadékoskodtam. Legalább nem kell emiatt még egyszer eljönnöm. - Rendben - mondtam. - Kérem, hozzanak tiszta vizet. Észrevettem, hogy riadt fény jelenik meg Bernard tekintetében. Eszembe jutott, hogy ki nem állja a szagokat, márpedig a vidéki állatorvosok illatos szakmájában nincs büdösebb feladat a szarvasmarhák méhlepényének eltávolításánál. És közben neki kellett volna tartania az állat farkát. Bernard visszatért egy gőzölgő vödörrel, letette, s kihalászott egy nagy piros-fehér pöttyös zsebkendőt a zsebéből. Gondosan az arcára kötötte, hátul a nyakán jó erősen összecsomózta, s aztán elfoglalta helyét a tehén mellett. Miközben bedugtam a karom az állatba, és Bernard nagy, mosolygós szemeit néztem a maszk fölött, megint eszembe jutott, hogy jobb nevet nem is találhattunk volna ki neki. Tristan keresztelte el Cisco kölyöknek, mert hátborzongatóan hasonlított a híres banditára. Valahányszor valami kellemetlen támadta meg Bemard orrát - lett légyen az bűzt árasztó ellés, boncolás vagy felfúvódott belű tehenek szellentése -, mindig előkerült a zsebkendő, úgyhogy Bernardot már nem is tudtam maszk nélkül magam elé képzelni. Úgy tűnt, a maszk viselése biztonságérzettel tölti el, mert tompa hangon bár, de vidáman válaszolt a feszültség oldása érdekében feltett kérdéseimre. Időnként azért fájdalmasan becsukta a szemét, mintha valami idegen fuvallat keresztülhatolt volna a kendőn. - 123 -
Szerencsére gyorsan sikerült elállítanom a folyást, és rövid idő múltán Bernard már búcsút intett nekem, amikor elhajtottam. A sötét udvaron még mindig az arcán volt a zsebkendő - visszanézve arra gondoltam, mintha maga a Cisco kölyök állna ott. Úgy éreztem, sikerült mindent megértetnem a rendőr őrmesterrel. Őt azonban még mindig nem győzte meg teljesen a történetem. - No de miért viselte még mindig a maszkot, amikor bejött Darrowbyba? - Bernard már csak ilyen. - Arra gondol, hogy egyszerűen elfelejtette levenni? - Igen. - Hát, ami azt illeti, fura fickó. Megértettem csodálkozását, de abban, amit Bernard tett, én nem találtam semmi furcsát. Az ellés és a folyás megszüntetése sok volt neki aznap estére, teljesen érthető, hogy biciklijére ült, és bepedálozott a városba, hogy egy adag hallal és sült krumplival vigasztalja meg magát. Tudtam, hogy ez volt a legnagyobb öröme. Az adott helyzetben minden további nélkül elfelejtkezett arról a csekélységről, hogy levehetné arcáról a zsebkendőt. - Jól van, jól van - mondta az őrmester -, azt hiszem, hihetek önnek. - Őrmester úr - mondtam -, ez az ember a legártalmatlanabb ember Észak-Yorkshire-ban. Némi szünet támadt. - Rendben, akkor le is vesszük róla a bilincset. - Micsoda?! Csak nem akarja azt mondani... - Nem, nem, haha! Csak vicceltem, Mr. Herriot. Maga is megviccelt a nyavalyás Cisco kölykével, úgyhogy visszaadtam. - Ha a vége jó, minden jó - nevettem el magam válaszképpen. - Bernard nagyon fel van dúlva? - Feldúlva? Nem, egyáltalán nem. Csak az aggasztja, hogy a bolt talán már bezárt. - Ó, istenem. És valóban bezárt már? - Nem, meg fogom őt nyugtatni. Ma este csak tizenegykor zárnak. - Örülök, hogy a történtek végül is happy enddel zárulnak Bernard szempontjából. - Hasonlóképpen érzek. - Az őrmester ismét elnevette magát, ahogy letette a kagylót. Mindez másképp is alakulhatott volna. Ha a kis gazdaságnak van telefonja, s az őrmester Miss Wainnel tud beszélni. Mit szólt volna hozzá ő - kavarta föl lelkemet egészen a gondolat - ha megtudja, hogy Bernard még a kedvenc boltjába sem tud elmenni anélkül, hogy a rendőrség kezére ne kerüljön. Hallani véltem bősz kiáltozását. - Mihaszna! Teljesen mihaszna!
37. Kevés nyomasztóbb látvány van egy kocaalja haldokló malacnál. - Elég reménytelennek tűnik, Mr. Bush - mondtam, ahogy áthajoltam az ól falán. - És milyen kár, hiszen olyan pompás malacok. Tizenketten vannak, ugye? A gazda csak morgott. - Igen, és mindig velem történik meg az ilyesmi. - Sohasem volt víg kedélyű ember, de ezúttal maga a búskomorság ült ki hosszúkás, beesett arcára. Lenéztem az egy halomban kuporgó rózsaszín kis párákra. A folyékony, sárga ürülék lassan csorgott le farkukon. Heveny neonatalis hasmenés, amely az újszülött malacokat sújtja, és szinte mindig végzetesnek bizonyul, ha nem kezelik időben. - Mikor kezdődött? - kérdeztem. - Nem sokkal a születésük után, három napja. - Bárcsak egy kicsit korábban láthattam volna őket. Talán még tudok segíteni rajtuk. Mr. Bush megvonta a vállát. - Azt hittem, semmi az egész, hogy talán a tej túl dús nekik. - 124 -
Kinyitottam az ajtót, s bementem az ólba. Ahogy a kismalacokat vizsgáltam, anyjuk felmordult, mintha bántanám. Oldalára dőlt, hogy felkínálja két hosszú vonalban sorakozó csecsbimbóit, de a kismalacok semmiféle érdeklődést sem tanúsítottak. Ahogy felemeltem és letettem a puha kis testeket, éreztem, hogy szopni már nem fognak. Valamit azonban tennem kellett. - Nem adjuk fel - mondtam. - Sohasem lehet tudni, egyet-kettőt talán sikerül megmentenünk. A gazda egy szót sem szólt, ahogy kimentem a kocsihoz. Nem emlékeztem rá, hogy valaha is mosolyogni láttam volna, és behúzott nyaka meg komor arckifejezése csak tovább fokozta a gyászos hangulatot. A magam részéről keserűséggel töltött el, hogy nem hívott korábban, mert volt egy új készítményem, amely talán segíthetett volna: egy neomycines mixtúra, műanyag palackban, ami lehetővé tette az antibiotikum szájba történő befecskendezését. Jó eredményeket értem el már vele borjakon, de malacokon még nem tudtam kipróbálni. Amikor a semmiféle ellenállást sem tanúsító kis állatok nyelvére fecskendeztem a gyógyszert, s aztán az élettelennek tűnő testeket visszafektettem a földre, úgy éreztem, csak az időmet vesztegetem. Még beadtam nekik egy-egy szulfanilamid-tartalmú injekciót is, majd - megnyugtatván lelkiismeretemet, hogy mindent elkövettem értük - távozni készültem. Egy neomycines palackot nyújtottam még át a gazdának. - Tessék, ha maradna életben malac holnapra, adjon neki ebből egy cseppet. Értesítsen, ha sikerült valamelyiket megmenteni, hogy hiába ne jöjjek legközelebb. Mr. Bush szó nélkül bólintott, és magamra hagyott. Három napon át nem hallottam felőle, s így feltételeztem, hogy búskomor jövendölésem beigazolódott. Arra gondoltam, tanácsokat kellene adnom a gazdának a jövőre nézve, mivel létezett az E. coli elleni vakcina, amelyet ellés előtt lehetett beadni a kocának, Mr. Bushnak pedig voltak más kocái is, amelyek védelemre szorultak. Mivel egy másik vizitről hazafelé menet úgyis el kellett haladnom a Bush-gazdaság mellett, befordultam a kapun. Ahogy kiszálltam a kocsiból, láttam, hogy a gazda éppen felsöpör az udvar egyik sarkában. Nem nézett föl, úgyhogy inamba szállt a bátorságom. Ugyanakkor kicsit bosszús is voltam; végül is nem én tehettem róla, hogy elvesztette a malacait. Nem kellene keresztülnéznie rajtam - én minden tőlem telhetőt elkövettem. Mivel továbbra sem méltatott figyelemre, bementem a disznóólba, hogy szemügyre vegyek mindent. Először azt hittem, hogy rossz helyen járok, de nem, az egyik fülén lévő kis vágásról felismertem a kocát. Az elém táruló látványt ésszel alig tudtam felfogni: az összegabalyodó rózsaszín kis teremtmények ádáz harcot vívtak a legjobb csecsbimbókért. Először a nagy felfordulásban nem is tudtam megszámolni őket, de végül lecsillapodtak, s elmélyülten, szerencséjükkel megelégedve szopni kezdtek. Tizenketten voltak! Kinéztem az ajtónyíláson. - Hé, Mr. Bush, mind életben vannak! Mindegyik! A gazda lassan besétált az udvarról, maga után húzta seprűjét, és együtt néztünk le a rekeszbe. Még mindig nem tudtam elhinni. - Hát ez igazán csodálatos. Kész csoda. Azt hittem, mind elpusztulnak, és erre itt vannak! Mr. Bush arcán azonban az öröm leghalványabb jele sem mutatkozott. - Igen - motyogta -, de egy kicsit legyöngültek. Mr. Bush egykedvű szavai még mindig a fülemben csengtek, amikor Lord Gresham birtoka felé hajtottam. Csak a Királyi Légierőnél, ahol elöljáróim torkuk szakadtából üvöltve osztogatták nekem „Hé, maga! Hozzám!” típusú parancsaikat, csak ott jöttem rá, hogy az a nyugodt tisztelet, amelyben állatorvosként általában részesültem a yorkshire-i gazdák körében, nem olyan magától értetődő dolog, mint amilyennek azelőtt hittem, hanem életemnek nagyon is különleges adománya. Ennek a - 125 -
tiszteletnek semmi köze sem volt ahhoz, hogy munkámban sikeres vagy sikertelen vagyok-e - előfordult, hogy a dolgok balul ütöttek ki, s ügyfeleim időnként bizony alaposan leteremtettek -, de minden velem szemben tanúsított megnyilvánulásukból érződött, hogy szakembernek tartanak, aki tudása javát nyújtja az állatokért, így ennek megfelelő megbecsülés övezett. Lord Gresham embereitől azonban semmivel sem kaptam több tiszteletet, mint Mr. Bushtól. Danny, Bert, Hughie és Joe a lehető legnagyobb közönnyel bántak velem, ami mindig bosszantott. Nem úgy kell érteni, hogy ellenszenves lettem volna nekik, vagy hogy bármilyen módon megsértettek volna, csak akármit tettem, egyáltalán nem hatott rájuk, láthatóan nem is érdekelte őket. Különös volt ez azért is, mert - mint valamennyi állatorvos tudja - vannak helyek, ahol mindig rosszul sülnek el a dolgok, és más helyek, ahol minden sikerül, márpedig Lord Gresham gazdasága az utóbbiak közé tartozott. Amikor ott dolgoztam, mindig úgy éreztem, hogy a jó tündérem vigyáz rám, mert minden egyes páciensem meggyógyítása gyerekjátéknak tűnt: szívet melengető hatékonysággal alkalmaztam az egyik gyógymódot a másik után. Azon a napon, miután kikászálódtam az autómból, és besétáltam az udvarra, azt hittem, megint minden úgy fog menni, mint a karikacsapás. Szemügyre vettem a vastag szénában egyedül álldogáló és vigasztalan tehenet. Megindító látványt nyújtott, ahogy belső részeinek fele mintha kilógott volna belőle. Diagnózisom már készen is volt: méh-előesés. Amit láttam, minden állatorvos arcáról gyorsan eltüntette volna a mosolyt. Nehéz munkának néztem elébe, s tisztában voltam vele, hogy ilyenkor az állat élete forog kockán. Az évek múlásával azonban ez a betegség már egyáltalán nem tűnt olyan rettenetesnek, s bár természetesen nyugtalankodtam, úgy éreztem, hogy összegyűlt tudásom és az eszközeim segítségével meg tudom gyógyítani szegény tehenet. Egyúttal azonban tudtam azt is, hogy elismerésre, tiszteletre hiába számítok munkám fejében. Kivált ezen a helyen. Kértem egy traktort, és a tehén medencéjéhez erősített, nem sokkal azelőtt feltalált Bagshaw-emelőszerkezet segítségével felemeltem a tehén hátsó felét, majd lehajolva munkához láttam. A gerincet érzéstelenítettem, és a korábbi évek megannyi vesződségéhez képest könnyűszerrel a helyére tettem a méhet. A tehén, mintha újjászületett volna, elporoszkált, és miközben én boldogságot éreztem, hogy varázslatos módon minden visszazökkent a rendes kerékvágásba, Lord Gresham emberei teljesen közönyös arccal és szó nélkül faképnél hagytak. Már nem is lepődtem meg. Nem sokkal ezután Listeria-fertőzésben szenvedő juhokat kezeltem náluk, amelyek vakon keringtek körbe-körbe. Elegendőnek bizonyult egy penicillininjekció, és néhány napon belül máris helyrejöttek. Látványos gyorsaságú felépülés volt a javából. Lord Gresham emberei azonban a szokott módon reagáltak. Érdeklődésnek, tiszteletnek a leghalványabb jelét nem mutatták. Egy héttel később egy méhcsavarodásos tehénhez hívtak ki. A tehén nem tudott megelleni, és a végkimerülés határán feküdt a földön a sok erőlködéstől és gyötrődéstől. Ha én nem segítek, le kellett volna vágni. Többször meghengergettem, amitől a csavarodás elmúlt, és a tehén gyönyörű borjat hozott világra. Csodálkozva és mélységes elégtétellel szemléltem munkám eredményét, Lord Gresham emberei viszont szóra sem méltattak, s egykedvűen hozzáláttak, hogy eltakarítsák a műtét nyomait. A sokadik alkalommal tűnődtem el azon, vajon mit kellene tennem, hogy hatni tudjak rájuk. Amikor felvettem a zakómat, egy boríték esett ki a zsebemből. Liverpoolból, a totózóból jött, és én - csak azért, hogy megtörjem a csendet - így szóltam: - No nézd csak, az e heti nyereményem! Mintha áram ütötte volna meg őket, közönyük heves érdeklődésbe csapott át. Teljes odaadással tanulmányozták a mellékelt postai utalványt, amely mindössze két fontról szólt. - Hű az áldóját, ezt nevezem! - Bezzeg mi sohase nyerünk! - Életemben nem találkoztam még senkivel, aki nyert volna a totón! - Csak úgy záporoztak a megjegyzések. Aztán Danny, a kis csoport vezetője fordult hozzám. - Mondja, gyakran nyer? Az izgalom és a soha nem látott érdeklődés hatására csak úgy odavetőleg válaszoltam. - Ó igen, rendszeresen. - Ez enyhe túlzás volt, mert nagyon ritkán nyertem, de szavaimat tátott szájú csodálkozás fogadta. Életemben először sikerült figyelmük középpontjába kerülnöm. Néhány pillanat múltán Danny megköszörülte a torkát. - 126 -
- Mr. Herriot, a fiúkkal minden héten három szelvényt játszunk meg, mindenki egy shillinget ad be, de még egy árva petákot sem nyertünk. Kitöltené a szelvényünket? Kissé elszomorodtam, hogy nemsokára odalesz a hirtelen jött népszerűségem, de azért fogtam a szelvényt, és - a tehén hátát írópultnak használva - megtettem, amire kértek. Nyertek a szelvénnyel, és Danny még azon a héten megjelent a rendelőmben. - Fejenként harminc shillinget nyertünk, Mr. Herriot. Ilyesmi még sohase fordult elő velünk, a fiúkkal madarat lehetne fogatni. Megteszi nekünk újra? - Hogyne - válaszoltam fölényesen, és beikszeltem a kis négyzeteket. Megint nyertek, s ezúttal már mind a négy mosolygó és diadalittas ember megjelent a rendelőben. - Megint harminc shillinget nyertünk fejenként, Mr. Herriot! Ilyet még nem pipáltunk! Ezen a héten kicsit több pénzért játszunk. Ereztem, hogy a dolgok kezdenek kicsúszni a kezemből. - Nézzék fiúk, én inkább kiszállnék. Nem akarom, hogy sok pénzt veszítsenek, márpedig ez fog történni, ha növelik a tétet. Különben sem vagyok totózási szakértő, csak vicceltem, amikor azt mondtam, hogy minden héten nyerek. Néma csend borult a szobára, és a négy szempár úgy összeszűkült, mintha lecsukódott volna. Tehetetlenül néztem egyikükről a másikra, de kőszoborként álltak ott, csak arra várván, hogy én kezdeményezzek. - Na jól van - mondtam elnyújtott hangon -, ezen a héten még kitöltöm a szelvényüket, de aztán soha többé. Rendben? Bólogattak. - Igen, ez így jó lesz nekünk - mondta Danny. - Csak ezen a héten, aztán soha többé - erősítették meg. Újból beikszeltem a megfelelő négyzeteket, és aztán, amikor átnyújtottam a szelvényt, utoljára figyelmeztettem őket. - És többé nem fognak megkérni erre, ugye? Danny felemelte a kezét. - Nem, soha többé, Mr. Herriot, ígérjük. Az egymást követő harmadik héten is nyert a szelvényük. Még e sorok írásakor is úgy érzem, hogy aligha akad ember, aki hinne nekem, pedig a történet szórul szóra igaz. És az az érzés, hogy a sors különös játékot űz velem, tovább erősödött, amikor háromszoros eséllyel én magam is zsebre vághattam életem legnagyobb nyereményét: 77 font 4 shilling 11 pennyt. Ezek a számok egy életre belevésődtek emlékezetembe. Aznap este remegő kézzel mutattam meg a postai utalványt munkatársamnak. - Nézd csak, Siegfried! Mennyi pénz! És egyetlen tippen múlott, hogy nem ütöttem meg a főnyereményt, a tizenhatezer fontot! Az utalványt tanulmányozó Siegfried elfüttyentette magát. - James, ezt meg kell ünnepelni. Gyerünk át a Halászhajóba. A kocsmában Siegfried a pulthoz furakodott. - Két nagy whiskyt, Betty - kiáltotta. - Mr. Herriot tizenhatezer fontot nyert a totón! - Nem, nem... - tiltakoztam, próbálván megfékezni túlzó büszkeséget tanúsító kollégámat. Nem is annyit nyertem... De elkéstem. A csaposnő szemei kidülledtek, a többi vendég majd megfulladt a félrenyelt sörtől, és már nem lehetett meg nem történtté tenni a dolgot. A hír futótűzként terjedt Darrowbyban. Tizenhatezer font óriási vagyon volt abban az időben, és bármerre jártam az elkövetkező hetekben, az emberek mindenütt titokzatos mosollyal és a beavatottak szemhunyorításával fogadtak. Mindez csaknem negyven éve történt, de kisvárosunkban mindmáig sokan meg vannak győződve róla, hogy Herriot meggazdagodott a totón. Egy idő múltán ismét Lord Gresham birtokára vitt az utam, hogy megejtsem a marhák esedékes tuberkulinpróbáját. Semmi rendkívülit nem kellett csinálnom az állatokkal, csak egy kis szőrt lenyisszantani a nyakukról és injekciót adni a bőrük alá, mégis merőben más légkár vett körül, mint a korábbi esetekben, amikor minden állatorvosi ügyességemet latba vetve mentettem meg állatok - 127 -
életét, s vittem véghez az egyik csodával határos gyógyítást a másik után. A négy férfi szemlátomást csüggött minden egyes szavamon, s a legmélyebb hódolattal fogadták kéréseimet. „Igenis, Mr. Herriot.” „Hogyne, Mr. Herriot.” Azelőtt mindig úgy tettek, mintha ott sem lennék, most viszont a legapróbb mozdulatomat is a legfeszültebb figyelemmel kísérték. Világosan láttam már, hogy tudatukban örök időkre olyan emberként raktároztak el, aki előtt a totózás rejtelmei tetszés szerint manipulálható nyitott könyvként jelennek meg, és ahogy végignéztem a négy férfin, olyasmit olvastam ki a szemükből, amit azelőtt sohasem láttam rajtuk. Tekintetük tiszteletről - mély, megingathatatlan tiszteletről árulkodott.
38. Nagyon is jól ismert testhelyzetben voltam. Arcomat a kemény kőpadlóhoz szorítva feküdtem a földön, karommal egészen vállig nyúltam a görcsösen rángatózó üsző belsejébe. Már több mint egy órája munkálkodtam így, s kezdtem kétségbe esni. Egy hatalmas, élő borjú volt odabent, és csupán egyik beakadt lába gátolta meg, hogy világra jöjjön. Rendes körülmények között a rossz fekvet egyszerűen és könnyen orvosolható. Éppen ez csüggesztett el: nem akartam elhinni, hogy az ilyesmi kifoghat rajtam. Az okozta a bajt, hogy az üsző nagyon kicsi volt, s ezért nem tudtam hozzáférni a borjúhoz. Újra meg újra próbáltam elérni a borjú lábát, de csak néhány lábujjat tudtam megragadni, és mihelyt rántással próbálkoztam, a láb kicsúszott a kezemből. Mindezek tetejébe a tolófájásos üsző külön is borsot tört az orrom alá, kezem fájdalmasan beszorult a borjú feje és a medencecsontok közé. Arra vágytam, bárcsak a karom kicsit hosszabb lenne. Ha ujjaimmal túljuthatnék a síkos körmökön, s megragadhatnám a szőrös lábat, egykettőre készen lennék, de már egy hosszú órája hiába próbálkoztam ezzel, a karom pedig kezdett elgémberedni és használhatatlanná válni. Efféle helyzetekben gyakran megkérek egy kéznél lévő nagydarab embert, hogy vetkőzzék neki, s próbálja elérni a számomra hozzáférhetetlen helyet, a zömök termetű Mr. Kilding és fia azonban rövid karjával még odáig sem jutott volna el, mint én. Hirtelen eszembe jutott valami. Calum éppen tuberkulinvizsgálatot végzett egy közeli gazdaságban. Ha ide tudom hívatni, minden bajom megoldódik, mert Calum - sok más erényén kívül nagyon hosszú karokkal is rendelkezett. - Mr. Kilding - mondtam -, legyen szíves, telefonáljon Ellertonéknak, és kérje meg Mr. Buchanant, jöjjön ide, segítsen nekem. Attól tartok, némi segítségre szorulok. - Buchanant? A borzos dokit? Elmosolyodtam. Calumot nemcsak a mi klientúránk emlegette ezen a néven, hanem sokmérföldes körzetben is így ismerték. - Igen, ő az. A gazda elsietett, s hamar visszatért. - Rendben van, éppen most fejezte be a vizsgálatot. Aszongya, egy-két percen belül itt lesz. Mr. Kilding rendes ember volt, nem neheztelt rám, amiért oly soká hempergek hiába istállója padlóján, de szorongását nem leplezhette. - Remélem, tud csinálni valamit, Mr. Herriot. Nagy szükségem van erre a borjúra. Néhány perccel később Calum lépett be az istállóba. Lenézett a kimerült állatra, és elvigyorodott. - Elakadtunk, Jim? - Mint mindig, ezúttal is fesztelenül viselkedett. Elmagyaráztam a helyzetet, ő pedig sebes mozdulatokkal felgyűrte az ingujját. Lefeküdtünk a kövezetre, amely egyre keményebbnek tűnt számomra. Bal karommal benyúltam, egészen addig, amíg a borjú pofáját éreztem a tenyeremen, Calum pedig a jobb karját tuszkolta be az enyém mellé. - Jól van - mondtam -, visszatolom a fejet, te meg próbáld elérni a lábat. - Oké - felelte. - Tűz. Elkezdtem tolni, ám ahogy a fej elmozdult, s végre valahára helyhez jutottunk, az üsző óriásit rándult, és visszatolt. Calum elüvöltötte magát, mert az ujjai beszorultak. - Jaj, ez fájt! Legközelebb egy kicsit jobban csináljad. - 128 -
Fogcsikorgatva próbálkoztam újra, közben kétségbeesve ellensúlyoztam karommal az üsző tolómozgását. - Már majdnem ott vagyok - mordult fel Calum. - Majdnem... majdnem... toljad, miért nem tolod! - Tolom, a teringettét - ziháltam -, de erősebb nálam, és már egy órája erőlködöm. Nem érzem a karom. Többször is, nyögdécselve és zihálva újra próbálkoztunk, aztán Calum hátravetette a fejét. - Tudod mit, pihenjünk egypár pillanatig. Nem kellett kétszer mondania, s ahogy pihentem, éreztem a borjú érdes nyelvét a tenyeremen. Megnyugodtam, hogy még életben van. Ahogy szinte egymás szájában feküdtünk ott, s karjaink még mindig az üsző belsejében nyugodtak, kollégám mosolygós képet vágott. - Nem is tudom, valamiről beszélgetnünk kellene, amíg pihenünk. Semmi kedvet nem éreztem holmi cseverészéshez, de próbáltam a kedvében járni. - Hát, ha úgy gondolod. Van valami érdekes híred? - Ó, hogyne. Ami azt illeti, igen érdekes hírem van. Megnősülök. - Micsoda!? - Azt mondtam, megnősülök. - Te viccelsz! - Nem, hidd el, hogy nem. - És mikor? - A jövő héten. - Hát... hát... és ismerem a hölgyet? - Nem, nem. A lány a londoni egyetem sebészeti tanszékén dolgozik. Ott találkoztam vele, amikor a tanfolyamra jártam. Elképedve feküdtem a földön. Sehogyan sem tudtam megemészteni a hírt. Sohase képzeltem volna, hogy egy Calum-féle fickó a házasélet gyönyöreiről álmodozik. Még mindig a gondolataimat próbáltam rendezni, amikor Calum visszazökkentett a valóságba. - Gyerünk, próbáljuk meg újra! És úgy tűnt, hogy a sokkhatás, amely ért, növelte az adrenalinszintemet, mert ezúttal kidülledt szemmel és hatalmas erőfeszítéssel sikerült visszatartanom a fejet, amíg fel nem hangzott Calum diadalittas kiáltása. - Megvan! És, ha már megvolt, Calum nem is engedte el. Szemét lehunyva, fogát vicsorgatva húzta, amíg a ravasz láb fel nem bukkant a szeméremtestnél. Verejtékes arcára örömteli mosoly ült ki. - De szép látvány! Valóban az volt. Már a kezünkben érezhettünk két lábat és egy fejet, csakhogy még odabenn. Rácsaptam az üsző tomporára. - Gyerünk, öreglány. Most rajtad a sor. Most már tolhatsz a kedved szerint. Az üsző, mintha csak értette volna szavaimat, buzgón segített is. Húztuk a lábakat, és csakhamar láthatóvá vált a pofa, kibukkantak a meg-megránduló orrlikak, megjelent a nagy, széles homlok, feltűntek a szemek - amelyek mintha rosszallást fejeztek volna ki a késlekedés miatt -, aztán előkerült a fejnek és a testnek a többi része, végül egy pompás borjú fickándozott ott a szalmában. Jól éreztem magam - az ilyen események mindig fölvidítottak -, ezúttal azonban valami más körül rajzottak a gondolataim. Bombaként hatott rám Calum küszöbön álló esküvőjének híre. Alig vártam, hogy megtudjam, miféle lánnyal boronáltatja össze magát. Calum annyira nem hétköznapi jelenség volt, olyannyira másképp gondolkodott, mint az átlagemberek, hogy az újdonsült feleség bármilyen lehetett: ronda, hóbortos, kövér, vézna. Állandóan pergettem magam előtt a különféle lehetőségeket. Elég hamar megszabadultam a kínzó kíváncsiságtól. Egy délután kinyitottam a nappali ajtaját, és fiatal munkatársam állt ott, oldalán egy lánnyal. - Ez itt Deirdre - mondta Calum. - 129 -
A lány elég magas volt, s először ez a két szó jutott eszembe róla: „kedves” és „anyatípus”. Nem szeretném azonban, ha bárki is azt hinné, hogy csak kedves és anyás volt, vonzó nem. Deirdre nagyon is vonzó volt, és most, csaknem negyven év múltán, amikor csodálatos családjára, a hat ifjú Buchananre gondolok, úgy érzem, ösztönös megérzésből jeles osztályzatot érdemlek. Ahogy kezet ráztunk, a lány szélesen és melegen mosolygott rám, hangja lágy volt, s én arra gondoltam, Calum megint sikerrel járt. Látszott, hogy a maga nem hétköznapi módján mindig jól eligazodik az élet alapvető dolgaiban, és most, amikor arra került a sor, hogy feleséget válasszon, megtalálta magának azt a fajta lányt, akit bármely fiatalember boldogan pillantana meg minden reggel. Az az elképzelésünk, hogy izgalmas esküvőben lesz részünk, hamar szertefoszlott, méghozzá az ifjú párra nagyon jellemző módon. Szép csöndben elmentek a keeleri templomba, ahol a szertartás minden felhajtás nélkül lezajlott. Sokfelé jártam már Nagy-Britanniában, de a keeleri templomhoz foghatót sehol sem láttam. A normannok 1100 táján építették ezt a gyönyörű, ősi templomot, amely ma egymagában áll. Nem messze tőle fekszik egy gazdaság, de a legközelebbi falutól két mérföld választja el. Működési területünk határán fekszik, a főútról viszont jól látható, és valahányszor elhajtok mellette, mindig lassítok, hogy újra szemügyre vegyem ezt az égbe kúszó hegyek előterében, a mezőn álló elragadó épületet. És a romantikus látvány mindannyiszor felvillanyoz. Évszázadok óta rendszeresen tartanak benne istentiszteleteket; a kicsiny gyülekezet a környező birtokokon gazdálkodókból és a közeli falvak lakóiból kerül ki. A templom megőrizte dicsőségét. Szépsége a súlyos kőtömbökben rejlik, s egészen más benyomást kelt, mint Darrowby nagyszerű temploma, amely a maga csipkés oromzatával és támpilléreivel olyan híressé vált, hogy gyakran kis katedrálisként emlegetik. Helennel a darrowbyi templomban kötöttünk házasságot, s az épület pompája mindmáig megigéz bennünket. Calum és Deirdre azonban a természetes környezetben magányosan álló keeleri templomba ment el, és én értettem, hogy mi vonzotta őket oda. Aztán rövid mézeshetek következtek, majd életük visszazökkent a rendes kerékvágásba. Valahányszor elhaladok a régi templom mellett, amely immár kilenc évszázada méltóságteljesen tekint a széles mezőkre és a hosszan elnyúló hegyekre, mindig arra gondolok: az ifjú Buchananek alkalmasabb helyet nem is találhattak volna arra, hogy szívük választottjával örök hűséget fogadjanak. Kellemes melegséggel töltött el a gondolat, hogy Deirdre majd némi nőiességet költöztet Calum lakásába, valamivel otthonosabbá teszi a maga bútorai és dísztárgyai révén, de nem így történt. Deirdre ugyanúgy nem törődött a világnak ezzel a részével, mint Calum: az ő érdeklődését is csak az kötötte le, ami a négy falon kívül esett. Észak-Yorkshire állatai, növényei és virágai jelentették az életet számukra. A lakás megőrizte spártai jellegét, sehol egy színes bútorhuzat vagy efféle, ám Deirdre teljesen boldognak látszott, amint - nagyon gyakran bő nadrágban és mezítláb - benne járt-kelt. Mindenben egy hullámhosszon volt férjével. Szabad idejüket együtt töltötték, az erdőben és a hegyekben kószáltak, megfigyeléseket végeztek, ha pedig Calumot az állatorvosi munka távol tartotta ettől a számára oly fontos kutatási tevékenységtől, Deirdre ezer örömmel helyettesítette. Erről magam is megbizonyosodhattam egy illatos nyári estén, szürkület tájékán, amikor a fiatal férjet ki kellett küldenem az egyik gazdaságba. - Calum - mondtam -, van egy kólikás eset Steve Holdsworthéknál, oda tudnál menni minél előbb? - Hogyne - felelte -, csak egy perc türelmet kérek, amíg Deirdre-t felteszem a fára, aztán már indulok is.
39. - 130 -
A sorsszerűség baljóslatú érzése kezdett rám telepedni, amikor Calum harmadik borza is megérkezett. Az új borz Bill névre hallgatott, és Calum nem sokat beszélt váratlan jöveteléről. Futólag említést tett nekem róla, de volt annyira körültekintő, hogy Siegfriedet ne avassa bizalmába. Azt hiszem, rájött, eléggé felborította munkatársam lelki egyensúlyát, meg azt is feltételezhette, hogy Siegfried egy kissé meg van már zavarodva a körülötte nyüzsgő különféle lényektől, s így az új borzot nem is veszi észre. Éppen a napi teendőket beszéltem meg munkatársaimmal a laboratórium ajtajában, amikor Siegfried hirtelen lebukott. - Ez meg mi a fene volt? - kiáltotta, miközben egy nagy, tollas test suhogott el fölöttünk, szinte súrolta a fejünket. - Ja, Calum baglya - mondtam. Siegfried rám meredt. - Ez az ő baglya? Azt hittem, az egyik betegünk. - Alorvosunkhoz fordult. - Calum, mit keres itt ez a bagoly? Napok óta itt van, az állapota már elég jó ahhoz, hogy visszavigye, ahonnan hozta. Tudja, hogy szeretem a madarakat, abból azonban nem kérek, hogy vérszomjas sasok módjára keringjenek a rendelőnkben; halálra rémiszthetik az ügyfeleket. A fiatalember bólogatott. - Igen... igen... már majdnem meggyógyult. Ahogy elnézem, nagyon rövid időn belül viszszavihetem az erdőbe. - Ezzel zsebre vágta a vizitlistáját és távozott. Én egy szót sem szóltam, de bizonyos voltam abban, hogy ha Calum egyszer hozzájutott egy bagolyhoz, egyhamar nem fog megválni tőle. Éreztem, hogy kellemetlen összetűzéseknek nézünk elébe. - Hallod azokat a rókakölyköket?! - folytatta Siegfried. - Micsoda lármát csapnak! - A ház hátsó részéből jövő csaholástól, nyüszítéstől és ugatástól visszhangzott az egész folyosó. Szó, ami szó, elég zajos lények voltak. - Mit akar itt velük Calum? - Nem tudom biztosan... mondott valamit, de hogy mit, arra már nemigen emlékszem... - Aha - mordult Siegfried -, azért remélem, mihelyt meggyógyultak, eltünteti innen őket. Még aznap történt. Egy kutya törött orsócsontját illesztettük helyre Siegfrieddel, amikor Calum bejött a műtőbe. Vállán, ahogyan azt megszokhattuk, ott gubbasztott Marilyn, de ezúttal társasága is volt; egy kis majom ült kényelmesen a fiatalember karján. Siegfried felnézett a munkából. Abbahagyta a pólyázást, és a szája tátva maradt a csodálkozástól. - Az istenért, ne! Ez már túl sok! Most meg egy nyavalyás majom! Mintha egy átkozott állatkertben élnék! - Igen - felelte Calum elégedett mosollyal. - A neve Mortimer. - Törődöm is én a nevével! - horkant fel Siegfried. - Mi a fenét keres itt? - Á, ne aggódjék, nem az én állatom, tulajdonképpen páciens. Siegfried szemei összeszűkültek. - Mit akar mondani azzal, hogy tulajdonképpen? Beteg? - Hát, nem egészen... Diana Thurston kért meg, hogy viseljem a gondját, amíg ő üdül. - És ön persze igent mondott! Habozás nélkül! Már csak az hiányzott, hogy nyavalyás majmok kóboroljanak itt! Mintha nem lenne elég állatunk! Calum zord arckifejezéssel nézett rá. - Tudja, nehéz helyzetben voltam. Thurston ezredes nagyon rendes ember és ő az egyik legjelentősebb ügyfelünk. Hatalmas birtoka, több vadászlova és ki tudja hány kutyája van. Nem utasíthattam vissza a kérését. Partnerem újra kezdte a pólyázást. Mialatt a gipsz megkötött, láttam rajta, hogy gondolkodási időre van szüksége. - Értem már - mondta néhány pillanat múltán. - Csakugyan nem tett volna jót a hírnevünknek. - Siegfried Calumra pillantott. - De biztos, hogy csak addig lesz itt, amíg Diana üdülni van? - Persze, hogy biztos, higgyen nekem - a fiatalember hevesen bólogatott. - Diana rajongva szereti ezt a kis majmot, amint hazaérkezik, eljön érte. - 131 -
- Értem, és remélem, így is lesz. - Siegfried fürkésző pillantást vetett a majomra, amely száját nyitva tartotta, fogait vicsorgatta és csattogtatta: szemmel láthatóan kinevette őt. Az alvó kutyát felemeltük az asztalról és az egyik bokszba vittük, hogy ott térjen magához. Partneremnek láthatóan nem volt ínyére a beszéd, én meg nem törtem meg a csendet. Nem óhajtottam megvitatni Calum legújabb szerzeményét, mert történetesen tudtam, hogy Diana Thurston nem Scarboroughba ment két hétre, hanem Ausztráliába fél évre. Aznap este még házhoz hívtak, úgyhogy bementem a rendelőbe gyógyszerekért. Ahogy a folyosón végighaladtam, állatok bábeli hangzavarát hallottam a ház végéből, és a hátsó szobába benyitva Calumot találtam ott barátai körében. A három borz az etetőtálakat szagolta körbe, a bagoly lusta szárnycsapásokkal landolt az egyik felső polcon. A hatalmas és szeretetre méltó Vihar farkát csóválva üdvözölt, a dobermanok pedig elmélázva figyeltek. A Calum által már nyilvánvalóan megbabonázott Mortimer, a majom az asztalról gazdája karjába ugrott és rám vigyorgott. Az egyik sarokban a rókakölykök folytatták különös csaholásukat és morgásukat, odébb két ketrecre lettem figyelmes, melyekben több nyulat fedeztem föl, akik újabb jövevények lehettek. Ahogy körülnéztem a szobában, rájöttem, Siegfriednek kezdettől fogva igaza volt. Az állatkert most már tényleg megvalósult. És kifelé menet csak azon járt az eszem, hogy mekkorára bővül még. Már kiléptem a folyosóra, amikor Calum felém fordult az asztaltól, ahol valami megnevezhetetlen élelmet kotyvasztott egy nagy tálban. - Mielőtt elmennél, Jim, hadd közöljek veled valami nagyon izgalmas hírt! - kiáltotta. - Nos, miféle hírt? Az egyik dobermanra mutatott. - Annának a jövő hónapban kölykei lesznek!
40. Kiszálltam a kocsimból, hogy kinyissam a gazdaság kapuját, s érdeklődve szemléltem a különös építményt a gyalogút szélén; kőfal vette körül és a völgyre nézett. Úgy látszott, mintha valaki vitorlavásznakat feszített volna ki egy fémvázra, hogy valamiféle menedéket alakítson ki. Az építmény olyan volt, mint egy nagy, fekete jégkunyhó, no de mire jó? Ahogy így tanakodtam, az elülső vászon szétnyílt, s egy magas, fehér szakállú férfi bújt elő. Fölegyenesedett, körülnézett, leporolta ősrégi szalonkabátját, és fejébe húzott egy Viktória korabeli divatot idéző keménykalapot. Ahogy mélyeket lélegezve ott állt, s a hangával benőtt domboldal felé tekintett, amely az út szélétől a messzi mélységben csordogáló patakig húzódott, úgy tűnt, mintha tudomást sem venne jelenlétemről. Majd néhány pillanat múltán felém fordult, és méltóságteljes mozdulattal megemelte kalapját. - Jó reggelt! - mormogta olyan hangon, amely egy érseknek is becsületére vált volna. - Reggelt! - viszonoztam a köszönést, és alig tudtam leplezni meglepetésem. - Szép napunk van, ugye? Finom arcvonásai mosolyban terültek szét. - Igen, csakugyan. - Aztán lehajolt, és széthúzta a vásznat. - Gyere, Emily. Csak bámultam, ahogy egy kis macska bukkant elő kecses léptekkel, és kéjelegve nyújtózkodott, miközben gazdája pórázt kötött a nyaka köré. A férfi felém fordult, és újra megemelte a kalapját. - Jó napot kívánok. - Aztán macskájával együtt komótosan elindult a falu felé, melynek templomtornya éppen csak kirajzolódott a többmérföldnyi távolságban. Elég sokat bíbelődtem a kapu kinyitásával, miközben a távolodó alakokat figyeltem. Mármár úgy éreztem, hogy látomás gyötör. Területen kívül voltam, mert egy hűséges ügyfél, Eddy Carless vásárolta meg ezt a birtokot csaknem húszmérföldnyire Darrowbytól, és kedvesen megkért bennünket, távolság ide vagy oda, továbbra is járjunk ki hozzá. Igent mondtunk, noha tudtuk, hogy nem lesz kellemes a sok utazás, kivált az éjszaka kellős közepén. A gazdaság két dűlőre volt az úttól, és ahogy felhajtottam az udvarra, Eddyt láttam lejönni a magtár lépcsőjén. - 132 -
- Eddy - mondtam -, valami nagyon furcsát láttam. Nevetett. - Biztos találkozott Eugene-nel. - Eugene-nel? - Úgy bizony. Eugene Treson volt az. Ott lakik. - Micsoda? - Ahogy mondom: az az ő háza. Ő maga építette két éve, s azóta él benne. Tudja, ez valaha az apám birtoka volt, ő szokott mesélni nekem Eugene-ről. Egyik napról a másikra jelent meg a vidéken, és azon a furcsa helyen telepedett le a macskájával. Azóta ott lakik. - Nem hittem volna, hogy bárkinek is engedélyezik a házépítést a mező szélén. - Én sem, de úgy látszik, senkit sem zavar. És mondok magának még valami különöset. Eugene tanult ember és Comelius Treson testvére. - A gyáriparos Comelius Tresoné? - Azé, azé. A multimilliomosé. Innen ötmérföldnyire, a brawtoni út mentén fekszik a birtoka. Biztos látta már az őrházat a kapunál. - Igen... láttam... no de hogyan...? - A teljes történetet senki sem ismeri, de úgy látszik, Comelius örökölt mindent, és a fivére nem kapott semmit. Azt mondják, Eugene bejárta a világot, sokat nélkülözött civilizálatlan országokban, és mindenféle kalandban volt része, de bárhol járt, mindig visszatért Észak-Yorkshire-be. - No de miért abban a különös építményben él? - A jó ég tudja. Csak annyi bizonyos, hogy semmi köze a testvéréhez és viszont, egyébként látszólag így boldog és elégedett. Az apám nagyon szerette, s az öreg időnként eljött hozzánk a gazdaságba egy kis ételért, és azért, hogy megmosakodjék. Még mindig megvan ez a szokása, de tulajdonképpen önálló. Nem akaszkodik senkire. Rendszeresen lejár a faluba ennivalóért és a nyugdíjáért. - És mindig a macskájával? - Igen - nevetett fel újra Eddy -, mindig a macskájával. Bementünk az épületbe, hogy elkezdjem a tuberkulinpróbát, de hiába akadt annyi dolgom a sok nyírással, vizsgálattal és injekciózással, sehogyan sem tudtam kitörölni az emlékezetemből a különös párt. Amikor három nappal később felhajtottam a gazdaság kapujához, hogy ellenőrizzem a tuberkulinozás eredményeit, Mr. Treson ott ült egy fonott székben a tűző napon, valamit olvasott, s az ölében macskája lapult. Kiszálltam a kocsiból, mire ő ismét megemelte a kalapját. - Jó napot. Nagyon kellemes az időjárás. - Valóban, nagyon kellemes. - Miközben így válaszoltam, Emily leugrott a gazdája öléből, és peckes léptekkel sietett felém a füvön, hogy üdvözöljön. Megcsiklandoztam az álla alatt, mire ő felpúpozta a hátát, s a lábamhoz dörgölőzve dorombolt. - Milyen aranyos cica! - mondtam. Az öregember hangjából ekkor már több csendült ki puszta udvariasságnál. - Szereti a macskákat? - Igen, mindig szerettem őket. - Folytattam a cirógatást, aztán játékosan meghúztam a macska farkát. A cirmos felnézett rám, s a dorombolás tovább erősödött. - Ahogy látom, Emily feltűnően megkedvelte önt. Sohasem szokta ennyire kimutatni az érzelmeit. Elnevettem magam. - Érzi, hogy szeretem. A macskák ezt mindig megérzik, nagyon bölcs állatok. Mr. Treson arca egyetértést sugárzott. - Ugye a minap találkoztunk? Mr. Carless-szel van valami dolga? - Igen, az állatorvosa vagyok. - Aha... értem. Ön tehát állatorvos, és kedveli az én Emilymet. - Már hogy ne kedvelném, hiszen olyan szép. - 133 -
Az idős ember valósággal úszott a boldogságban. - Milyen kedves öntől. - Tétovázott. - Nem tudom, Mr... Mr... - Herriot. - Nos, nem is tudom, Mr. Herriot, ha befejezte a munkáját Mr. Carlessnél, lenne-e kedve meginni egy csésze teát a társaságomban? - Ezer örömmel. Egy órán belül végzek. - Nagyszerű, nagyszerű. Örömmel várom. Eddynek nem kellett aggódnia, mert semmi gyanúsat nem találtam a tuberkulinozás során. Mindent feljegyeztem a vizsgálati könyvemben, s aztán siettem vissza az úton. Mr. Treson a kapuban állt. - Egy kicsit hűvös van - mondta -, azt hiszem, inkább menjünk be. - A „jégkunyhóhoz” vezetett, elhúzta a vásznakat, és a maga ódivatú eleganciájával betessékelt. - Kérem, üljön le - mormogta, s egy ütött-kopott bőr ülőalkalmatosság felé intett, amely valaha gépkocsiülés lehetett, ő pedig abba a fonott székbe ereszkedett le, amelyet korábban kint láttam. Két bögrét kerített, aztán levette a kannát az olajtüzelésű tűzhelyről, és tölteni kezdte a teát. Én közben helyszíni szemlét tartottam. A helyiségben volt egy tábori ágy, egy teli hátizsák, egy rakás könyv, egy ócska lámpa, egy alacsony szekrény és egy kosár, melyben Emily fészkelt. - Parancsol tejet vagy cukrot, Mr. Herriot? - Az idős ember elegánsan előrehajolt. - Ó, nem is cukorral kínálom. Van egy kis süteményem, kérem, vegyen belőle. A faluban van egy kitűnő kis pékség, rendszeresen szoktam vásárolni náluk. Miközben beleharaptam a süteménybe, s kortyoltam a teából, lopva végigtekintettem a könyveken. Verseskötet volt mindegyik. Blake, Swinburne, Longfellow, Whitman; mind kopott és elnyűtt az olvasástól. - Kedveli a költészetet? - mondtam. Elmosolyodott. - Nos, igen. Olvasok mást is, hiszen a közkönyvtárból minden héten feljön ide a furgon, de mindig visszatérek régi barátaimhoz, különösen ehhez. - Azt a szamárfüles kötetet emelte fel, melyet előzőleg olvasott: Robert W. Service költeményei. - Szóval kedveli Service-t? - Igen. Azt hiszem, ő a kedvencem. Talán klasszikusnak nem mondható, de a versei nagyon mélyen hatnak rám. - A könyvet nézte, aztán szemei a messzeségbe révedtek, hogy hová, azt csak ő tudhatta. Kíváncsi voltam, hogy vajon Alaszkába és a Yukon folyó vad vidékére vándoroltak-e gondolatai, s egy pillanatig reméltem, hogy talán mesél valamit a múltjáról, de úgy tűnt, nem óhajt beszélni effélékről. A macskájáról akart társalogni. - Nagyon különös, Mr. Herriot, világéletemben egyedül éltem, de sohasem voltam magányos. Most azonban tudom, hogy kétségbeejtően magányos lennék Emily nélkül. Ön ezt ostobaságnak találja? - Egyáltalán nem. Talán azért érez így, mert azelőtt nem volt állata. Így van? - Így van. Ahhoz sose töltöttem elég hosszú időt egy helyen. Szeretem az állatokat, és volt, amikor úgy éreztem, jó lenne egy kutya, de macskára sohasem gondoltam. Annyiszor hallottam, hogy a macskák nem igénylik a szeretetet, hogy önellátóak és sohasem szeretnek meg igazán senkit. Ön egyetért ezzel? - Természetesen nem. Merő képtelenség. A macskáknak megvan az egyéniségük, de százával kezeltem már barátságos, szeretetre méltó macskákat, akik gazdáik hűséges barátai voltak. - Nagy örömmel hallgatom a szavait, mert azzal hitegetem magam, hogy ez a kis jószág valóban kötődik hozzám. - Lenézett Emilyre, aki felugrott az ölébe, mire a férfi gyöngéden megsimogatta az állat fejét. - A vak is látja, hogy így van - mondtam, mire az öregember arca felragyogott. - Tudja, Mr. Herriot - folytatta -, amikor ideköltöztem - kezét úgy lóbálta a szobában, mintha egy nagybirtok közepén álló kastély szalonjában társalognánk -, minden okom megvolt rá, hogy azt higgyem, továbbra is megszokott magányos életemet élem majd, egy napon azonban ez a kis állat úgy sétált be ide a semmiből, mintha én hívtam volna, s az egész életem megváltozott. - 134 -
Elnevettem magam. - Örökbe fogadta önt. A macskák már csak ilyenek. S mondhatom, szerencsés volt az a nap az ön számára. - Igen... igen... milyen igaz. Úgy látszik, ön nagyon jól megérti ezeket a dolgokat. Mr. Herriot. No de hadd töltsem meg a csészéjét. Ezt követően sokszor megfordultam Mr. Treson különös lakóhelyén. Valahányszor a Carless-gazdaságban jártam, mindig benéztem a vásznakon keresztül, s ha Eugene otthon volt, ittunk egy csésze teát és elcsevegtünk. Sok mindenről beszélgettünk: könyvekről, a politikai helyzetről, a természetrajzról, melyben nagyon jártasnak bizonyult, de végül mindig a macskáknál kötöttünk ki. Mindent tudni akart gondozásukról és etetésükről, szokásaikról és betegségeikről. Míg én türelmetlenül vártam, hogy halljak valamit világ körüli utazásairól, amelyekre csak a lehető leghomályosabban utalt, ő egy tágra nyitott szemű gyermek érdeklődésével hallgatta állatorvosi tapasztalataimat. Az egyik ilyen együttlétünk alkalmával Emilyre tereltem a szót. - Úgy látom, Emily vagy itt benn van, vagy ön vezeti pórázon. Soha nem kószál egyedül? - Nos, ha már itt tartunk. Csak az utóbbi időben jár el egyedül. Nem megy messzebb a gazdaságnál. Nem akarom, hogy elkóboroljon az úton, mert félek, hogy elütik. - Nem erre gondoltam, Mr. Treson. Arra gondoltam, hogy több hím macska van a gazdaságban, s így Emily könnyen vemhes lehet. Úgy húzta ki magát a széken, mint aki nyársat nyelt. - Jóságos isten, hát persze! Milyen bolond vagyok, hogy erre sohasem gondoltam. Azt hiszem, jobban teszem, ha megpróbálom benn tartani. - Az nagyon nehezen fog menni - mondtam. - Sokkal jobban tenné, ha ivartalaníttatná. - Tessék? - Ha hozzájárul, elvégzek egy hysterectomiát. Eltávolítom a méhét és a petefészkét. Emily így biztonságban lenne. Ha nem tévedek, ön nem sokat tudna kezdeni itt egy rakás kiscicával. - Nem... nem... persze, hogy nem. No de egy műtét... - riadt szemekkel meredt rám. - Nem lenne veszélyes...? - Nem, dehogyis - válaszoltam olyan gyorsan, ahogyan csak tudtam. - Ez egy elég egyszerű eljárás. Rengeteg ilyen műtétet végzünk. Finom modora ezúttal cserbenhagyta. Eleinte azt hittem róla, életében annyi mindenen keresztülment, hogy semmi sem zökkentheti ki nyugalmából, most azonban szemmel láthatóan magába roskadt. Lassan cirógatta a kis macskát, amely szokásához híven az ölében ült. Aztán lenyúlt, hogy kézbe vegye Shakespeare műveit, melyet olvasott, mikor megérkeztem. A fekete bőrkötet borítóján megkoptak már az aranybetűk. Beletett egy könyvjelzőt, becsukta a könyvet, s gondosan elhelyezte a polcon. - Nem is tudom, hogy mit mondjak, Mr. Herriot. Bátorítóan mosolyogtam rá. - Nincs miért aggódnia. Nagyon kérem, fogadja meg a tanácsom. Ha elmondhatnám önnek, miből áll a műtét, biztos vagyok benne, hogy megnyugodna. Nincs benne semmi ördöngősség: csak egy apró vágást ejtünk, kisegítjük a petefészket és a méhet, elkötjük a petevezetéket... Hamar elhallgattam, mert az idős ember becsukta a szemét, és olyan gyorsan kezdett el himbálózni az egyik oldaláról a másikra, hogy azt hittem, menten leesik a fonott székről. Nem ez volt az első eset, hogy sebészeti kiselőadásom célt tévesztett, úgyhogy még időben taktikát változtattam. Hangosan felnevettem, és megpaskoltam a térdét. - Beláthatja, hogy semmiség az egész. Semmiség! Kinyitotta a szemét, mély lélegzetet vett és reszkető hangon szólalt meg. - Igen... igen... biztosan igaza van. De adnia kell egy kis időt, hogy gondolkodjam. Ez az egész olyan hirtelen jött. - Rendben van. Nincs kétségem, hogy Eddy Carless szívesen telefonál majd nekem az ön nevében. De ne várjon túl sokat a döntéssel.
- 135 -
Nem lepődtem meg, hogy nem hallottam az idős ember felől. Az ötlet nyilvánvalóan elborzasztotta, és több mint egy hónap eltelt, amíg újra találkoztam vele. Bedugtam a fejem a vásznakon keresztül. Ott ült fonott székén, krumplit hámozott, és komoran nézett rám. - Á, Mr. Herriot. Jöjjön, foglaljon helyet. Már éppen jelentkezni akartam. Nagyon örülök, hogy eljött. - Fölemelt feje határozottságról tanúskodott. - Úgy döntöttem, hogy megfogadom a tanácsát Emilyvel kapcsolatban. Az alkalmasnak tartott időben elvégezheti a műtétet - hangja azonban meg-megremegett. - De hiszen ez nagyszerű! - mondtam vidáman. - Van is a kocsiban egy macskakosaram, úgyhogy azonnal elvihetem őt. - Igyekeztem, hogy ne nézzek a férfi szenvedő arcába, amikor a macska a térdemre ugrott. - Jól van, Emily, most elviszlek. Aztán, miközben a kis állatot szemléltem, elbizonytalanodtam. Képzelődöm, vagy valóban ott van egy jókora dudor a hasán? - Egy pillanat - mormogtam, mialatt a kis testet tapogattam, aztán felnéztem az idős emberre. - Sajnálom, Mr. Treson, de egy kicsit elkéstünk. Vemhes. Szája kinyílt, de szó nem jött ki rajta, aztán nyelt egyet, és rekedtes hangon suttogott. - No de... no de most mit fogunk csinálni? - Semmit, semmit, ne aggódjék. Emilynek kiscicái lesznek, és én majd kerítek nekik otthont. Minden rendben lesz. - A lehető legfesztelenebb próbáltam lenni, de úgy tűnt, hogy ez sem segített. - Várjon, Mr. Herriot, én nem ismerem ezeket a dolgokat. Most már borzasztóan aggódom. Meg is halhat ellés közben, hiszen olyan kicsi! - Nem, nem, nem lesz semmi baj. A macskáknak nagyon ritkán okoz gondot az ellés. Mondok magának valamit. Amikor rájönnek a fájások - valószínűleg úgy egy hónap múlva -, szóljon Eddynek, hogy hívjon fel. Majd kiugrom, s vigyázok, hogy minden rendben menjen. Így jó lesz? - Ó, ön nagyon kedves. Olyan ostobán érzem magam. Az a baj..., hogy Emily olyan sokat jelent a számomra. - Tudom, de most már ne aggódjék. Minden a lehető legnagyobb rendben lesz. Megteáztunk, s mire távoztam, megnyugodott. Legközelebb nem mindennapi körülmények között találkoztam vele. Körülbelül két hét telt el és a helyi Mezőgazdasági Társaság éves vacsorájára voltam hivatalos. Nagyon szertartásos eseményt rendeztek; gazdákból, nagybirtokosokból és a mezőgazdasági minisztérium tisztségviselőiből tevődött össze a társaság. Kénytelen voltam elmenni, mert beválasztottak a tejgazdasági albizottságba. Éppen aperitifet ittam az egyik ügyfelemmel, amikor majdnem félrenyeltem a látványtól. - Jóságos ég! Mr. Treson! - kiáltottam, s a magas, fehér szakállú, makulátlanul fehér nyakkendőt és frakkot viselő alakra mutattam, aki ott állt egy kis csoportban a terem túlsó végén. Az általában rendezetlen és bozontos ősz haj hátrasimítva fénylett a füle mögött, kezében poharat tartott, és volt valami tiszteletet parancsoló abban, ahogyan szólni készült a többiekhez, akik hódolattal bólogattak. - Nem hiszek a szememnek! - kiáltottam fel újra. - Igen, ő az - mordult fel a barátom. - A nyomorult gazember! - Micsoda! - Jól hallottad. A vén szemét! A saját anyját is eladná. - Hát ez igazán különös. Csak rövid ideje ismerem, de én kedvelem. Nagyon kedvelem. A gazda összevonta a szemöldökét. - Szerintem te vagy az egyetlen - morogta kedvetlenül. - Ez a legnagyobb gazember, akit valaha is ismertem. Zavarodottan ráztam a fejem. - Nem értem. És ez az öltözék, de honnan a csudából szerezte? Én csak az út menti kunyhójában láttam, és azt hittem, hogy a legszükségesebb dolgokon kívül nincs semmije. - 136 -
- Várj csak! - a gazda elnevette magát és mellbe vágott. - Most már értem. Te a testvéréről beszélsz, az öreg Eugene-ről. Az, akit ott látsz, Cornelius! - Istenem, elképesztő! Hihetetlen hasonlóság. Ikrek? - Nem, két év van köztük, de, mint te is látod, alig lehet őket megkülönböztetni. Mintha csak tudta volna, hogy róla beszélünk, a magas férfi felénk fordult. Az arca szinte a megszólalásig hasonlított Eugene-re, csakhogy nem kedves volt, hanem agresszív, nem lágy és nyugodt, hanem nagyon is pökhendi. Csupán egyetlen fagyos pillantást tudtam rá vetni, mert elfordult, és újra szónokolni kezdett társainak. Hátborzongató élmény volt, annyi szent, nem is tudtam levenni a szemem a csoportról, amíg barátom fe1 nem rázott gondolataimból. - Sokan estek már ugyanebbe a tévedésbe. Pedig csak külsőre hasonlítanak. Nincs még két ember, aki jellemében ennyire különbözne egymástól. Az öreg Eugene nagyszerű fickó, de ami ezt a gazembert illeti, még sohasem láttam mosolyogni. - Ismered Eugene-t? - Azt hiszem, annyira, mint az emberek többsége. Majdnem egyidős vagyok vele, és a gazdaságom az Treson-nagybirtokon van. Cornelius örökölt mindent, amikor az apjuk meghalt, de nem hiszem, hogy Eugene-t érdekelte volna a textilbirodalom és a birtok irányítása. Inkább álmodozott és járta a nagyvilágot, kedves és barátságos ember, de valahogyan nem evilági. A pénz vagy a társadalmi helyzet semmit sem jelentett számára. Tudod, Oxfordba ment, de nem sokkal utána szedte a sátorfáját, és éveken át senki sem tudta, hogy él-e még egyáltalán. - És most meg abban az út menti bódéban lakik. - Igen, látom, te is különösnek tartod. Valóban különös volt - az egyik legfurcsább történet, amelyet valaha hallottam, így aztán mindig ott motoszkált a fejemben az elkövetkező hetekben. Folyton azon tanakodtam, hogy az öregember és a macskája hogyan boldogul a „jégkunyhóban”, és hogy a kiscicák megérkeztek-e. Nem lehet, gondoltam magamban, hiszen bizonyára értesítene. Aztán végre, egy viharos este hallottam felőle. - Mr. Herriot, a gazdaságból telefonálok. Emily még nem szülte meg a kiscicákat, de... nagyon nagy lett, egész nap csak remegve fekszik, és nem eszik semmit. Borzasztóan sajnálom, hogy ezen a rettenetes éjszakán zaklatom, de nem értek semmit ezekhez a dolgokhoz, és Emily... nagyon elesettnek látszik. Nehezen ment, de megpróbáltam könnyedén megszólalni. - Jól van, kiugrom és megnézem, Mr. Treson. - Csakugyan? Tényleg el tud jönni? - Persze. Ne aggódjék. Mindjárt ott leszek. Különös, szinte valószerűtlen jelenet tárult elém, ahogy a sötétben botorkáltam, és negyven perccel később széjjelhúztam a vásznakat. A szél és az eső ide-oda csapdosta a vitorlavászon falakat, és az ócska lámpa pislákoló fényében Eugene-t pillantottam meg székében, amint a mellette lévő kosárban fekvő Emilyt cirógatja. A kis macska annyira felpuffadt, hogy alig ismertem meg. Letérdeltem, és végighúztam a kezem a felfúvódott hason. Éreztem, hogy a bőr milyen feszesen megnyúlt. Tele lehetett kiscicákkal, majd szétpukkadt, de élettelennek és kimerültnek látszott. Rángatózott is, és a szeméremtestét nyalogatta. Ránéztem az idős emberre. - Van egy kis forró vize, Mr. Treson? - Hogyne, hogyne, most forrt fel a kannában. Beszappanoztam a kisujjam. Olyan apró volt a vagina, hogy mással nem is próbálkozhattam. A méhszáj szélesre kinyílt, és egy nagy tömeget tapogattam ki. A jó ég tudta, hány cica zsúfolódott össze odabenn, de egy dolog bizonyos volt: a helyszűke miatt nem bírnak kijönni. Tudtam, hogy nem tehetek semmit. Emily felém fordította az arcát, és halkan, fájdalmasan nyávogni kezdett. Elemi erővel hasított belém a gondolat, hogy a macska elpusztulhat. - Mr. Tresson - mondtam -, azonnal el kell vinnem Emilyt. - Elviszi Emilyt? - suttogta zavarodottan. - Igen, császármetszésre van szükség. Máskülönben a cicák nem tudnak kijönni. - 137 -
Mr. Treson megmerevedett a székében, elborzadva és a helyzetet csak félig-meddig értve bólintott. Megragadtam a kosarat, Emilyt és társait, és rohantam ki a sötétbe. Aztán, az idős emberre gondolva, aki bizonyára kifejezéstelen arccal néz utánam, rájöttem, hogy nem éppen orvoshoz méltóan viselkedtem. Bedugtam a fejem a vásznakon keresztül. - Ne aggódjék, Mr. Treson - mondtam -, minden rendbe fog jönni. Ne aggódjon! Mondhatom, szép szavak. Ahogy elhelyeztem Emilyt a hátsó ülésen és elhajtottam, éreztem, hogy én magam is nagyon aggódom; átkoztam a belőlem gúnyt űző sorsot, amely miután könnyed-könnyelmű kijelentéseket tettem a macskák gondtalan elléséről - arra ítélt, hogy tragédiába keveredjem. Vajon mióta feküdt így Emily? Méhrepedés? Vérmérgezés? Komorabbnál komorabb eshetőségek cikáztak át az agyamon. És miért ezt a magányos öreg embert sújtja így a sors? A falu boltjánál megálltam, és felhívtam Siegfriedet. - Épp most jövök Eugene Tresontól. Szükségem lenne a segítségedre. Császármetszést kell végezni egy macskán, sürgősen. Ne haragudj, hogy tönkreteszem a szabad estédet. - Semmi baj, James, nincs semmi dolgom. Mindjárt találkozunk. Mire a rendelőbe értem, Siegfried már kikészítette a sterilizálókészüléket és a szükséges eszközöket. - Ez a te részed, James - mormogta. - Én végzem majd az érzéstelenítést. - Leborotváltam a műtét helyét és szikémet a nagyon duzzadt hasra helyeztem, amikor társam halkan elfüttyentette magát. - Te jóságos ég - mondta -, mintha egy tályogot kellene felnyitni! Teljesen igaza volt. Úgy éreztem, elég egy vágás, és kiscicák tömege zúdul az arcomba. Ahogy nagyon finoman haladtam a bőrön és az izmon át, a túlterhelt méh ijesztően kidomborodott. - Az áldóját! - ziháltam. - Hányan vannak ezek odabenn? - Vannak egy páran! - mondta Siegfried. - Pedig milyen apró cica. Óvatosan felnyitottam a hashártyát, és megkönnyebbülten láttam, hogy tiszta és egészséges, aztán, folytatva a munkát, vártam, mikor tűnnek fel a kis fejek és lábak. Csodálkozásom azonban nőttön-nőtt, ahogy az erős, szénfekete hát mentén haladó szike útját követtem, mert a végén - ujjamat nyaka köré fonva - egyetlen kiscicát emeltem ki és fektettem az asztalra. Kiderült, hogy a méh máskülönben üres volt. - Csak egyetlenegy van! - lihegtem. - Hitted volna? Siegfried elnevette magát. - Igen, de ez egy vasgyúró! És életben van. - Felemelte a kiscicát, és közelebbről szemügyre vette. - Hatalmas kandúr - csaknem akkora, mint az anyja! Miközben összevarrtam az alvó Emilyt, és beadtam neki egy penicillininjekciót, éreztem, ahogy a feszültség boldog hullámokban távozik belőlem. A kis macska jó állapotban volt. Félelmeim alaptalannak bizonyultak. Kiscicája néhány hétig vele lesz, aztán otthont kerítek neki. - Nagyon köszönöm, hogy bejöttél, Siegfried - mondtam. - Az elején azt hittem, nagy slamasztikában vagyok. Alig vártam, hogy visszatérjek az idős emberhez, aki minden bizonnyal még mindig sokkos állapotban van amiatt, hogy elvittem szeretett macskáját. Úgy is volt. Amikor beléptem a vászonajtón, úgy tűnt, tapodtat sem mozdult azóta, hogy utoljára láttam. Nem olvasott, nem csinált semmit, csak székében ülve meredt maga elé. Letettem mellé a kosarat. Lassan megfordult, és csodálkozva nézett le Emilyre, aki fejét emelgetve kezdett magához térni az altatásból, és a fekete jövevényre, aki már érdeklődést tanúsított a csatarendben sorakozó csecsbimbók iránt. - Emilynek kutya baja sem lesz, Mr. Treson - mondtam, és az idős ember lassan bólogatott. - Csodálatos, egyszerűen csodálatos - motyogta. Amikor tíz nappal később kiszedtem a varratokat, farsangi hangulat uralkodott a „jégkunyhóban”. Az öreg Eugene magánkívül volt az örömtől, Emily pedig, aki a hátán nyújtózott, hogy megkönnyítse a szopást iparkodó hatalmas csemetéjének, az önelégültséggel határos büszkeséggel nézett fel rám. - 138 -
- Azt hiszem, ünneplés gyanánt innunk kellene egy csésze teát és ehetnénk az egyik kedvenc süteményemből - mondta az idős ember. Miközben a kanna forrt, egyik ujját végighúzta a kiscica testén. - Jóképű fiú, igaz? - Úgy bizony. Nagyszerű kandúr lesz belőle. Eugene elmosolyodott. - Igen, ebben biztos vagyok, és nagyon örülök, hogy Emilynek lesz társasága. Süteménnyel kínált én pedig eltűnődtem. - Álljon meg a menet, Mr. Treson. Nem fog boldogulni két macskával. - Miért nem? - Emilyt többnyire pórázon viszi be a faluba. Nehéz lenne az út két macskával, és különben sincs elég helye itt. Nem szólt egy szót sem, úgyhogy folytattam. - A minap egy hölgy kérdezte tőlem, tudnék-e szerezni neki egy fekete cicát. Sok ember keres fel bennünket azzal, hogy találjunk neki ilyen vagy olyan állatot, gyakran az elpusztult idős kedvenc helyett, és mindig gondban vagyunk, hogyan teljesítsük a kérésüket, ezúttal azonban örömmel mondhattam, hogy tudok egy olyan cicáról, amilyet a hölgy keres. Mr. Treson lassan bólintott, aztán némi töprengés után megszólalt. - Bizonyára igaza van, Mr. Herriot. Nem gondolkodtam még rajta igazán. - A hölgy egyébként - mondtam - nagyon kedves teremtés és igazi macskabarát. A cicának nagyon jó dolga lesz. Kis kényúrként fog élni a hölgy házában. Mr. Treson elnevette magát. - Jó... jó... és talán hallhatok is róla időnként? - Hogyne. Rendszeresen tájékoztatni fogom önt. - Látván, hogy az akadályt ügyesen leküzdi5ttem, úgy gondoltam, témát változtatok. - Jut eszembe, el akartam mondani önnek; hogy nemrégiben először láttam a fivérét. - Corneliust? - kifejezéstelen arccal nézett rám. A testvéréről még soha nem beszéltünk. - És milyen véleményt alkotott róla? - Hát... ami azt illeti, nem tűnt valami boldognak. - Nem csodálom. Nem éppen boldog ember. - Legalábbis ez volt a benyomásom. Pedig olyan gazdag. Az idős ember arcán finom mosoly futott végig. - Igen, mégis sok mindent nélkülöz. Kortyoltam egyet a teámból. - Így igaz. Nincs például egy Emilyje! - Milyen igaz! Én is ezt akartam mondani, de azt hittem, ostobaságnak fogja találni. - Hátravetette a fejét és felnevetett. Mintha egy boldog kisfiú nevetett volna - Igen, Emily az enyém, és ő mindennél fontosabb! Nagyon örülök, hogy egyetértünk ebben. Jöjjön, együnk még egy süteményt.
41. - Au! Jaj! Au! Herriot, maga gazember! Mi a fenét csinál? - Nat Briggs kezét a bal ülepére szorítva tántorgott a barjúistállóban, és dühösen meredt rám. - Ne haragudjon, Nat - mondtam, magasba tartván a Brucella-79-es törzsből készült abortusz elleni vakcinával töltött fecskendőt. - Az a gyanúm, beleült a tűmbe. - Hogy beleültem? Talán inkább azt akarja mondani, hogy beleszúrta azt az átkozott izét a seggembe! - Nat Briggs nagydarab ember volt, aki mindig is fenyegető arckifejezéssel nézett, ezúttal azonban egyértelműen gyilkos pillantásokat vetett rám. Ő a borjú fejét tartotta, mialatt én nekiveselkedtem, hogy beadjam az injekciót, és az állat a lehető legrosszabb pillanatban hirtelen megfordult. Békítően próbáltam mosolyogni. - Nincs semmi baj, Nat. Csak egy kis karcolás. - 139 -
- Na ne mondja már! - A nagydarab ember összegörnyedve masszírozta az ülepét és nyögött. - Éreztem, hogy egészen belement! Haragját nem csillapította a társaiból, Rayból és Philből feltörő hahota. Ők hárman már régóta dolgoztak Sir Eustace Lamburn gazdaságában, és jól ismertük egymást, de Nat valahogyan kilógott közülük. A másik kettő örökösen tréfálkozott és viccelődött, Nat viszont goromba volt, és mindig kihívóan viselkedett. Munkám jelentós részét védőoltások beadása tette ki, és a karámokba zsúfolt vagy korlátok közé beszorított jószágokkal zajló szabadfogású birkózás során bizony előfordult, hogy injekciós tűm nem állat, hanem ember húsába hatolt bele. Az áldozat legtöbbször én magam voltam, mért pácienseim ritkán álltak nyugodtan, és ahogy egyik kezemmel a bőrt szorítottam meg, a másikkal pedig a fecskendőt tartottam egy hüvelyknyi távolságra, gyerekjáték volt megszúrni a kezem. A fájdalomtól lábujjhegyen ugráló pórul járt állatorvos látványa mindahányszor nevetést váltott ki, óbégatásom és szökdécselésem mindig hangos jókedvre derítette a jelenlévőket, de csaknem ugyanakkora vidámságot keltett, hogy ez most éppen a morcos Nattel történt meg, már csak azért is, mert pont a hátsó felébe sikerült beletalálnom. - Nevessetek csak, nevessetek - vicsorgott a nagydarab ember -, de most mi lesz vetem? Biztos jó sok belém került ebből az abortuszos nyavalyából, most mi lesz velem? - Nem vagy te várandós, Nat - vihogott Phil. - Azt mondják, ez a vakcina csak a borjas tehenekre veszélyes, de ahogy elnézem, te nem fogod kipottyantani a kicsinyedet. - A két férfi erre ismét nevetésben tört ki. Briggs előretolta állát. - Beszéljetek, beszéljetek, de ez a rohadt anyag valami kárt tehet bennem. - Nézze, Nat - mondtam -, semmi sem került magába. - Felemeltem a fecskendőt, és megmutattam, hogy az öt milligrammos dózisból nem hiányzik. - Csak egy apró tűszúrás érte. Lehet, hogy egy kicsit érzékeny lesz a helye, s ezért elnézést kérek, de semmi baja nem lesz tőle. - Ezt mondja maga, Herriot, de majd meglátjuk. Én mindenesetre távol tartom magam öntől. A többit csinálja valaki más helyettem. Ray vállon veregette. - Rá se ránts, Nat. Most nősültél, majd az asszonyka gondodat viseli. Párnát rak alád, ha le akarsz ülni. Az apró baleset kétségtelenül bearanyozta Phil és Ray napját, nekem azonban, valahányszor Lamburnéknél jártam, még sokáig kellett viselnem örökösen zsémbelődő társuk panaszáradatát. Híre ment, hogy az ülep megdagadt és még sokáig fájt, amivel rengeteg kellemetlen percet okozott tulajdonosának, de én bizonyos voltam benne, hogy a szóbeszéd túloz, s nem is igen törődtem vele, mígnem egy napon sokkal súlyosabb váddal kellett szembenéznem. Nat Briggs dühös képét közel nyomta az enyémhez. - Mondok magának valamit, Herriot. Maga miatt nem lesz soha családom. - Micsoda?! - Nem tréfálok. Az asszony és én régóta próbálkozunk, de az égvilágon semmi nem történik. Az orvos nem tudja, miért, de én igen! A maga átkozott injekciója miatt van minden! - Ugyan már, Nat, ez nevetséges. Hogyan képzelheti, hogy annak az apró balesetnek ilyen következménye lehet? - Hogy hogyan? Majd én megmondom magának! Azt a disznóságot, amit belém injekciózott, vetélésre, tenyésztésre meg effélékre használják. Le merném fogadni, hogy maga miatt nem lehet gyerekünk! Nem akartam hinni a fülemnek. Próbáltam jobb belátásra bírni, hevesen tiltakoztam, de Nat hajthatatlan maradt. Tönkretettem az életét, amit sohasem fog megbocsátani nekem. Társai nem segítettek. - Ne hallgasson rá, Mr. Herriot - kiáltotta Ray. - Nem megy neki, és most kifogást keres. Ray és Phil ismét nevettek és durva megjegyzéseket tettek. Hiába bolondoztak, én nem tudtam megnyugodni, mert nemcsak a gazdaságban gyűlt meg a bajom Nattel. Soha nem tudtam, mikor ütközöm bele. Briggs megvetően méregetett a darrowbyi piacon, esténként pedig, amikor a nap minden baját feledtető sörömet kortyolgattam valamelyik - 140 -
vendéglőben, egyik pillanatról a másikra kizökkentem a nyugalmamból, ha megláttam, hogy elítélő tekintete rám szegeződik. Sok-sok hónapon át kényelmetlenül éreztem magam, amikor Lamburnékhoz kellett kimennem. Az ugratások megszűntek, azonban mindig éreztem Briggs ellenszenvét. Ritkán említette a dolgot, de mind a ketten tudtuk, mihez tartsuk magunkat. Én voltam a felelős azért, hogy nem lehet gyereke, és ezen a tényen semmi sem változtathatott. Jóval az emlékezetes incidens után megint Lamburnéknál jártam, egypár jószágot tüdőgyulladás miatt kellett kezelnem. Lezajlott a megszokott gyalogos rodeó: kis helyre, az istálló sarkába tereltük össze a mintegy húsz erős, fiatal borjút. Antibiotikummal töltött fecskendőmet tartottam a markomban, miközben a férfiak átfurakodtak az állatseregleten. Briggs egy különösen vad üszőbe kapaszkodott, nekem háttal állt, és meg nem tudnám mondani, hogy ő tántorodott-e meg, avagy egyik társa könyökével meglökte a karomat, de tény, hogy a következő pillanatban iszonyatosan elordította magát. - Herriot, maga rohadt gazember, már megint mit művelt velem! - Nat ide-oda tántorgott, hátsóját szorongatta, és vad pillantásokat lövellt felém. Nem akartam hinni a szememnek. A történelem nem ismételheti meg magát ilyen pontosan. Ám kétség nem férhetett hozzá, a jelenet ugyanaz volt. Briggs bömböl és kezét az ülepére szorítja, a másik két férfi dülöngél a nevetéstől, jómagam pedig ijedtemben kővé dermedek. A hátsóját még mindig szorongató Briggs százkilónyi testének teljes valójával fenyegetően felém fordult. - Ez az anyag most mit fog csinálni velem? - ugatta. - Már eléggé tönkretett, maga gazember, azzal a múltkorival, mi jön most? - felbőszülve meredt rám. - Nat, nagyon sajnálom, de nem mondhatok mást most sem, nincs mitől tartania. Csupán antibiotikum van a fecskendőben, olyan, mint a penicillin, csak erősebb. - Érdekel is engem, hogy mi az! A rohadt jószágnak való, nem nekem. Elegem van magából, Herriot, megint ugyanazt tette velem. - Nem ugyanazt, Nat - kiáltotta Phil. - Most végre megnyugodhatsz. Mr. Herriot rendbe hozott. Mindig mondtam, hogy az a fajta ember, aki nem hagy félbe semmit, és csak természetes, hogy nem akar félmunkát végezni. - Phil és Ray vonaglottak a nevetéstől. Ez után az incidens után csak az vigasztalt, hogy Sir Eustace állatállománya sokáig jó egészségnek örvendett, és azt a kevés vizitet, amelyre így is sort kellett keríteni, Siegfriedre hagytam. Majdnem egy év is eltelt, mire újra találkoztam a három férfival. Ahogy dolgoztunk, megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy Briggs nem különösebben barátságtalan. A legutóbbi alkalommal azt hittem, nekem fog esni, ezúttal viszont szó nélkül ragadta meg és tartotta a küszködő állatokat. Rövid időre szünetet tartottam, hogy újra megtöltsem a fecskendőmet. Ray fordult hozzám. - Van egy kis meglepetésünk önnek, Mr. Herriot. - Miféle meglepetés? - Nem fogja elhinni, Nat apa lett! - De hiszen ez nagyszerű! Gratulálok, Nat! Fiú vagy lány? Az apaság a jelek szerint lehiggasztotta a nagydarab embert, mert szégyenlős mosoly terült szét az arcán. - Ikrek - válaszolt büszkén. - Egy fiú, egy lány! - Nagyszerű. Jobban nem is csinálhatta volna. Phil szólt közbe. - Mindig mondtuk neki, Mr. Herriot. Nat szidta magát, hogy miért hagyta félbe a dolgot az első injekcióval, amit beadott neki: Biztos a második döfés volt az ellenméreg!
42. - Mondok neked valamit, gondolkodj el rajta, James - mondta egy nap Siegfried, és előjegyzési könyvét becsukva felemelkedett íróasztalától. Szokatlanul komoly volt, csodálkozva is néztem rá. - 141 -
- Miről van szó? - Tudom, sok boldog évet töltöttél már Rowan Garthban, de tudom azt is, mindig arra vágytál, hogy egy csendes kis faluban éljél. - Így igaz. Legalábbis valamikor a jövőben. - Hannerlyben lenne egy pompás vétel, a High Field House, és szerintem nem mindennapi lehetőség. Biztos, hogy hamar elkel. Talán megnézhetnéd. Megborzongtam. Kétségtelen, régóta kacérkodtam a gondolattal, de olyan ember lévén, aki gyűlölt mindenféle változást, mindig csak távoli álomnak tekintettem a dolgot. Most viszont, akaratomon kívül, hirtelen elérhető közelségbe került. Megvrakartam az állam. - Nem is tudom... úgy gondoltam, egy darabig még várhatok. Talán majd egyszer... - James, téged aztán nem könnyű elmozdítani a holtpontról. - Társam megfenyegetett az ujjával. - De mondok neked valamit. Ha egyszer majd elszánod magad, hiába teszed tűvé az egész világot, nem fogsz jobbat találni ennél a helynél. Nincs még egy olyan takaros falu, mint Hannerly, és a ház is minden tekintetben megfelelne neked. Úgy éreztem magam, mint akit tőrbe csaltak. Siegfried nagyon jól ismert. Ám ahogy az órák teltek-múltak, és - szokásomhoz híven - fokozatosan megbarátkoztam a gondolattal, végül is rászántam magam, hogy legalábbis megemlítsem az ötletet Helennek. Feleségem már sokkal kevésbé volt félénk. - Nézzük meg - mondta. Meg is néztük rögtön, hála Helennek, aki nálam jobban tudta, mi az, amit lehet halogatni, mi az, amit nem. Jól ismertem a működési területünk szívében elterülő Hannerlyt. Aprócska falu volt; békés, kezdetleges civilizációjú terület tucatnyi házzal, amelyek többségéhez gazdaság kapcsolódott, beékelődött a védelmet nyújtó domboldalba, és egy csendes kis út vitt oda, amely nem vezetett tovább. A csodálatos település szerencsére nélkülözte a turistáknak mutogatott falvak émelyítő csinosságát. Sehol egy bolt, kocsma vagy utcai lámpa. Az én szememben Yorkshire titkos zugát jelentette, a zord és gyönyörű vidék kőbe foglalt kicsiny csoportképét. A költözni készülő orvos körbevezetett bennünket. A szerény épület elbűvölt. A házat nem választotta el kerítés a hozzá tartozó földdarabtól, azaz a lejtős réttől, ahol juhok legeltek. Hosszan nyúlt el a gyep a lágyan csordogáló patakig, amely egy tóba folyt. A tóban vagy húsz vadkacsa úszkált vidáman, a víz fölé hatalmas fűzfák ágai hajlottak. Utána, a májusi napsütésben Helen és én Dina kutyánkkal felmásztunk a füves dombon, virágzó fák árnyékában a ház mögé, aztán egy lépcsős kerítésátjárón át egy gyönyörűen zöldellő fennsíkra jutottunk, ahonnan szinte az egész világot be lehetett látni. Lehuppantunk a fűbe, és az éteri magasságból néztük, ahogyan a juhok ráérősen legelik a házig érő füvet. Mögöttünk nagy félholdként húzódott a fák borította hegyoldal, s a mocsaras fennsík széle bekukucskált a fák közé. Ez a fenséges látványt nyújtó ív elkanyarodott és egy földnyelvbe torkollott, ahol egy magas szikla bukkant elő: a hatalmas és barátságos tömb valósággal szikrázott a napsütésben. Odébb, a másik irányban, a falucska háztetői fölött szívet melengető látvány tárult elénk: York szélesen elnyúló síksága és a távoli hegyek. A hideg tavasz után az egész vidék megenyhült, a májusi virágzás illataiban tobzódó levegő lágy meleget árasztott, s a fű tarkállott a mindenféle vadvirágoktól. Jobbra tőlünk, egy kis erdőben illatos harangvirágok hemzsegtek a fák árnyat adó lombjai alatt. Letelepedtünk a fák tövében. Három mókus ugrott le egymás után egy magas juharfáról, és a lehetetlent nem ismerő, de túlsúlyos Dina üldözőbe vette őket. A három mókus azonban légies könnyedséggel suhant át a pázsiton és tűnt el egy domb mögött. Helen kimondta azt, amire gondoltam. - Ha itt élnénk, az maga lenne a mennyország. Szinte lerohantunk a domboldalon a házhoz, és megkötöttük az üzletet. Korábbi házvásárlási erőfeszítéseink mindannyiszor sok vesződséggel jártak; ezúttal azonban csak kezet kellett ráznunk az orvossal, s már készen is voltunk. Helenből a próféta beszélt. Elszomorodtunk, amikor búcsút kellett vennünk a boldog emlékezetű Rowan Garthtól, de mihelyt berendezkedtünk a High Field House-ban, rájöttünk, hogy - 142 -
Hannerly csakugyan maga a mennyország. Időnként alig tudtam elhinni, hogy ilyen szerencsések lehetünk. Ott ülhetünk a bejárati ajtónk előtt, teázhatunk a napsütésben, figyelhetjük a tavacskánkban úszkáló és le-lebukó vadkacsákat; előttünk a rekettyével benőtt lángvörös hegyoldal, fentebb a megingathatatlan, de mosolygó sziklaarc. És nyugodt világban élhetünk mindig, ahol éjszakánként szinte kitapintható a csönd. Dinával megtett éjszakai útjaimon, amikor zseblámpával világítottam magam elé, csak a maga ősi módján morajló patak halk suttogását hallottam a kőhíd alól. Az éjszakai kószálások során időnként egy-egy borz futott el előttem, a csillagok fényében pedig rókákat láttam, amint lopva terepszemlét tartanak területünkön. Egy reggel, amikor kora hajnalban telefonon hívtak egy gazdaságba, két őzborjút leptem meg a ház ellőtt. Elbűvölve figyeltem, ahogy hihetetlen gyorsasággal vágtatnak át a földeken, akadályversenyen futó lovak módjára ugranak át a kerítéseken, és vetik bele magukat az erdőbe. Itt, Hannerlyben, alig néhány mérföldnyire Darrowbytól, Helen és én újra meg újra kellemesen megborzonghattunk attól a gondolattól, hogy a vadon szélén élünk.
43. - A kutyafáját, de meleg van! - zuhant le egy székre a ziháló Albert Budd százkilós testének teljes súlyával, és piros pöttyös zsebkendőjével törölgette az arcát. Aztán elgyötört képpel nézett rám. - Ajaj, mindjárt szellenteni fogok. - Tessék!? - meredtem rá riadtan. Éppen egy francia négyest fejeztünk be a Skót-felföld Táncklubban, melyet Calum akkor szervezett meg a népházban, és én is lihegtem, úgyhogy lehuppantam pihenni a fiatal gazda mellé. - Tényleg? Biztos vagy benne? - Naná, hogy biztos vagyok. Amikor Calum belerángatott ebbe a táncba, nem tudtam, hogy ennyit kell majd ugrálni és rohangászni. Éppen előtte ettem három csodálatos yorkshire-i pudingot. Ez kész gyilkosság! Nem tudtam, mit mondjak, de próbáltam megnyugtatni. - Csak üljél nyugodtan egy kicsit, nemsokára rendbe jössz. Albert a fejét rázta. - Ahogy azt te elképzeled! Érzem, hogy jön. Nagy gazember ez a Calum. Még be sem fejeztem a vacsorám, amikor megjelent és elcipelt. Az anyám szerda esténként, amikor a houltoni piacról jövök vissza, mindig valami különlegességgel vár. Most is elém rakta a finom marhaszeletet újkrumplival, aztán meg azt a három, jó dús yorkshire-i pudingot. Ittam egypár korsót az Arany Oroszlánban is, úgyhogy már éppen ott tartottam, hogy ledőlök egy félórára, amikor Calum megérkezett. Aszonta, el kell mennem vele, de én azt hittem, hogy ez csak amolyan táncikálás lesz, mint amilyen Victor Sylvester a televízióban. Anná1 is inkább sajnálatot éreztem a szorult helyzetben lévő szegény fickó iránt, mivel a teremben mindenki más pompásan érezte magát. Calum rábeszélőképessége szemmel láthatóan megint megtette a hatását, és a helybeliek szép számban gyülekeztek a nyolcas körtáncra, miközben a lemezjátszóból Jimmy Shand andalító zenéje harsogott. Helennel együtt nagy lelkesedéssel fogadtuk a táncklub alapításának gondolatát, és ezúttal már harmadszor fordultunk meg itt. Glasgow-ban nevelkedtem, annak idején sokat táncoltam az iskolában meg a rendezvényeken, de közben berozsdásodtam, és több lépést elfelejtettem. A társaság - gazdák, iskolai tanítók, orvosok és a helybéliek minden rétege - számára azonban az egész dolog idegen és új volt. Ezzel együtt nagy örömmel tanultak, és hangos nevetésüktől időnként alig lehetett hallani a zenét. Megértettem, hogy Albert egyáltalán nem találja mulatságosnak az összejövetelt. Huszonöt éves lehetett, és majomszeretetű anyjával élt, aki túlságosan is a gondját viselte. Albert egyike volt annak a jó néhány fiatal gazdának, aki az élettel teli új állatorvossal barátságot kötött, és vele bármiben szívesen részt vett, a skót táncot azonban kétségtelenül nem neki találták ki. Már többször észrevettem, hogy nem sokan voltak kövérek a gazdák közül, Albert viszont szembeszökő kivételt képezett. A maga több mint hatlábnyi magasságával, mindig piros arcával és hatalmas hasával a jó ég tudja, hogyan volt képes teheneket fejni, szénát kaszálni és az egyéb me- 143 -
zőgazdasági munkákat elvégezni. Étvágyáról legendás történetek keringtek a környéken; személye állandó veszélyt jelentett azokra az önkiszolgáló éttermekre nézve, ahol az ember meghatározott összegért annyit ehetett, amennyi csak belefér. Ebben a pillanatban szemmel láthatóan nagyon rosszul érezte magát, kezeit hatalmas hasán pihentette, és nagyon elgyötört szemekkel meredt rám. Mélységesen együtt éreztem vele. Láttam, milyen tanácstalanul forgatja verejtékező arcát a francia négyest járó tömegben, és nem volt kétségem, hogy szenved. - Mondok én neked valamit, Jim - folytatta -, ha tovább kelt ugrálnom, nekem végem. Szellenteni fogok, és akkor nem bírom abbahagyni! - Borzasztóan sajnálom, Albert. Elég kínos lehet ez itt, ahol annyi hölgy van. Nem bántani akartam, mégis rémülten meredt rám. - Az ördögbe! - nyögött fel. - A kutyafáját, elkezdődött! Nem maradhatok itt, megyek haza! Már éppen feltápászkodott székéről, amikor a káplán úr fiatal felesége lépett oda hozzánk. - No de Mr. Budd - mondta hamiskás rosszallással -, nem üldögélhet itt a falnál, nem járhatjuk a reelt férfi nélkül. Albert holtsápadtan mosolygott rá. - Nem... nem... köszönöm, de én éppen már... - Ugyan már, ne legyen olyan szégyenlős. Mi is csak most tanuljuk. - Kinyújtotta a kezét, és Albert egy utolsó kétségbeesett pillantást vetett rám, mielőtt a parkettre vezették. Arcára heves szorongás ült ki, amint elfoglalta helyét a káplán felesége és a darrowbyi óvoda csinos, fiatal nevelőnője között, de nem volt menekvés. A lemezjátszóból felcsendültek az első akkordok, a táncosok meghajoltak, s aztán elkezdődött az ugrabugrálás, egyik kéztől a másikig. Hátborzongva bámultam, ahogyan Albert tartja és nézi partnerét. Te jóságos isten, a páros következik! Mi lesz ebből? Csak néhány pillanatig figyeltem a himbálódzó és kínoktól eltorzult arcot, a teremben visszhangzó zenére kocsonyaként rengő nagy hasat, tovább nem bírtam, beteltem a látványnyal. Elfordítottam a tekintetemet, és ahogy a táncoló sokaságban kerestem valamit, ami elvonhatná a figyelmemet, hirtelen arra gondoltam, ez az egész mulatság ismét csak azt igazolja, hogy Calum megváltoztatta Darrowby életét. A jelenlévőkön kívül is a környéken élők közül nagyon sokan kerültek a vonzásába. A magas, sötét bajszú Calumra esett a pillantásom, aki kockás szoknyájában úgy festett, mint egy nemzetségfő a Skót-felföldről. Nagyokat ugrott, lábaival időnként kirúgott, és előírásszerűen spiccelt, miközben a skót mintás vállkendőt viselő, bájos Deirdre szakavatott módon, könnyedén siklott a botladozó kezdők között. Arra gondoltam, hogy Calum ellenállhatatlan vonzerőt gyakorol az emberek jó részére, új színekkel gazdagítja életüket, ám a jelek szerint mindig fenyegeti némi veszély azt, aki túl szorosan jár nagy léptékű nyomában - akár engem a csupasz hátú igáslovon, akár Siegfriedet a dobermanokkal, vagy most a szegény Albertet, aki a kínok kínját állja ki a parketten.
44. - Nézd csak, Jim! Ott egy kóbor macska. Még sose láttam erre. Helen a konyhában mosogatott, és kimutatott az ablakon. Hannerlyi új házunk egy lejtős domboldalban állt. Közvetlenül az ablak előtt mellmagasságig érő alacsony támfal húzódott, mögötte a füves rézsű a faltól a bokrokig emelkedett, jó húszméternyire pedig egy nyitott fáskamra volt. Egy sovány kis macska kandikált ki óvatosan a bokrok közül. Két apró cica kuporgott mellette. - Azt hiszem, igazad van - mondtam. - Egy kóbor macska a családjával, ennivalót keres. Helen fogott egy tálat, kitett egy kis húsmaradékot és tejet a támfal lapos tetejére, majd viszszatért a konyhába. Az anyamacska néhány percig mozdulatlan maradt, aztán a lehető legóvatosabban előrejött, az ennivaló egy részét a szájába vette, és a kicsinyeihez vitte. Többször is lemászott a lejtőn, de amikor kicsinyei követni próbálták, mancsával mindig gyorsan visszaparancsolta őket. Elbűvölve figyeltük, hogy a lesoványodott, kiéhezett állat csak azután vett magának a tálból, hogy kicsinyei már belakmároztak. Aztán, amikor az ennivaló elfogyott, - 144 -
csöndben kinyitottuk a hátsó ajtót. Ám az anyamacska és a cicák, mihelyt megláttak bennünket, szemvillanásnyi idő alatt eltűntek a rét irányában. - Vajon honnan jöhettek? - mondta Helen. Megvontam a vállam. - A jó ég tudja. Nagyon sok szabad terület van errefelé. Akár többmérföldnyi távolságból is jöhettek. És ez az állat nem tűnik közönséges kóbor macskának. Van valami igazán vad benne. Helen bólintott. - Igen, mintha sohasem járt volna háznál, nem lett volna emberek közelében. Hallottam ilyen szabadon élő macskákról. Talán csak azért jött ide, hogy élelmet keressen a kicsinyeinek. - Szerintem is - mondtam, amint visszafelé mentünk a konyhába. - Mindegy, a lényeg az, hogy szegény kicsik jól belakmároztak. Nem hiszem, hogy újra találkoznánk velük. Ám tévedtem. Két nappal később a trió újra felbukkant. Ugyanarról a helyről, a bokrok közül kikandikálva, éhesen nézték a konyha ablakát. Helen újra megetette őket. Az anyamacska továbbra is szigorúan megtiltotta kicsinyeinek, hogy előjöjjenek a bokrok mögül, és megint mind elrohantak, amint közeledni próbáltunk feléjük. Másnap reggel újra eljöttek. Helen felém fordult és elmosolyodott. - Azt hiszem, örökbe fogadtak bennünket - mondta. Igaza volt. A három macska bekvártélyozta magát a fáskamrában, és néhány nap múltán az anya megengedte kicsinyeinek, hogy megközelítsék a tálakat. Útközben gondosan terelte őket. Látszott, hogy a kiscicák még mindig elég aprók, alig néhány hetesek lehettek. Egyikük fekete-fehér volt, a másik teknőctarka. Helen már két hete etette őket, de mégsem tudott a közelükbe férkőzni. Aztán egy reggel, amikor éppen vizitkörutamra indultam, behívott a konyhába. Kimutatott az ablakon. - Mit szólsz ehhez? Kinéztem, és a két kiscicát láttam szokásos pózukban a bokrok alatt, az anyamacskának azonban nyoma veszett. - Furcsa - mondtam. - Sohasem hagyta még őket egyedül. A cicák teleették magukat, én pedig követni próbáltam őket, amikor elszaladtak, de eltűntek a szemem elől a magas fűben, és bár az egész terepet átkutattam, anyjukkal együtt úgy eltűntek, mint a kámfor. Az anyamacskát soha többé nem láttuk, ami Helent eléggé felzaklatta. - Mi a csuda történhetett vele? - mormogta néhány nappal később, miközben a cicák reggelijüket fogyasztották. - Sok minden lehet - feleltem. - A kóbor macskák halálozási rátája nagyon magas. Elüthette egy autó, vagy valamilyen más balesetet szenvedhetett. Tartok tőle, hogy nem fogjuk kideríteni, mi történt. Helen ismét az egymás mellett kuporgó, fejüket a tálba dugó kiscicákat nézte. - Szerinted elhagyta őket? - Lehetséges. Igazi anya módjára viselkedett, gondoskodott róluk, az az érzésem, hogy jó otthont keresett nekik. Csak azután ment el, hogy látta, már meg tudnak állni a saját lábukon. Talán visszatért a szabad életbe. Igazi „vadmacska” volt. A valóságot sohasem tudtuk meg, de egy valami eldőlt: a cicák tartósan berendezkedtek nálunk. És az is bizonyossá vált, hogy nem leszünk képesek háziasítani őket. Bárhogyan próbálkoztunk, nem tudtunk hozzájuk érni, és hiábavalónak bizonyult minden erőfeszítésünk, hogy becsalogassuk őket a házba. Egy esős reggelen Helennel kinéztünk a konyhaablakon. A két kiscica bőrig ázva ott ült a támfalon, s várta a reggelijét. Szemüket csaknem egészen lecsukták a felhőszakadásban. - Szegény kicsik - mondta Helen -, nem bírom nézni, hogy ebben a nedvességben és hidegben odakint vannak. Muszáj behoznunk őket. - De hogyan? Elég sokat próbálkoztunk már. - 145 -
esőből.
- Tudom, tudom, de próbáljuk meg még egyszer. Talán örülnek majd, hogy bejöhetnek az
Egy tálba péppé zúzott friss halat készítettünk ki, aminek egyetlen macska sem tud ellenállni. Hagytuk, hogy megszagolják, s az ennivaló felkeltette kíváncsiságukat meg éhségüket. Aztán a tálat kitettem közvetlenül a hátsó ajtó elé, és eltűntem a szemük elől. Az ablakon keresztül figyeltük a szakadó esőben mozdulatlanul ülő két cicát. Szemüket le nem vették a halról, de egyetlen mozdulatot sem tettek az ajtó irányában. Látni való volt, hogy sohasem fognak bejönni. - Jól van, ti győztetek - mondtam, és az ennivalót átvittem a támfalra, ahol azonnal befalták. A legyőzöttek szomorúságával néztem őket, amikor Herbert Platt, az egyik városi szemetes tűnt fel a sarok mögül. A cicák, ahogy meglátták, elinaltak, Herbert pedig elnevette magát. - Látom, tetszenek a macskák. És milyen finom ennivalót készített nekik. - Igen, de nem jönnek be érte. Herbert újra nevetett. - Nem, nem is fognak. Évek óta ismerem ezt a macskacsaládot, és ismertem az őseiket is. Láttam az anyamacskát, amikor először idejött, azelőtt az öreg Mrs. Caleynél élt a hegyen túl, az ő anyja meg, ahogy emlékszem, Billy Tate gazdaságában. Ezer évre visszamenőleg ismerem a macskákat. - Tyűha, tényleg? - Igen, de ebből a fajtából még nem láttam egyet sem, amelyik bement volna egy házba. Vadak, nagyon vadak. - Hát, köszönöm, Herbert, ez sok mindent megmagyaráz. Herbert elmosolyodott, és felemelt egy szemétládát. - No, akkor én megyek is, hadd fejezzék be a reggelijüket. - Akkor már ezt is tudjuk, Helen - mondtam. - Mindig kint fognak maradni, csak annyit segíthetünk nekik, hogy kényelmesebbé próbáljuk tenni a szállásukat. A fáskamrának nevezett tákolmány, ahol egy kis szalmát szórtam le, hogy a macskák azon aludjanak, nem is érdemelte meg a kamra nevet. Teteje, illetve három fala volt csak, deszkái között nagy rések éktelenkedtek. A szél mindig átjárt rajta. A kamrában így nagyszerűen tudtunk tuskókat szárítani, lakásnak azonban borzalmasan huzatos lehetett. Felkaptattam a füves lejtőn, és szélfogó gyanánt felszögeltem egy furnérlemezt. Aztán fatuskókkal vettem körül a szalmaágyat, és kissé zihálva hátraléptem, hogy szemügyre vegyem munkám eredményét. - Így ni - mondtam. - Itt már elég otthonosan érezhetik magukat. Helen beleegyezően bólintott, de kiderült, hogy valamiben lefőzött. Az általam készített szélfogó mögé letett egy nyitott dobozt, benne párnákkal. - Most már nem kell a szalmára feküdniük. Ebben a szép dobozban nem fognak fázni, s kényelmesen alhatnak. Megdörzsöltem a kezemet. - Nagyszerű. Nem kell aggódnunk miattuk, ha rossz az idő. Idejönnek majd szívesen. A cicák ettől a pillanattól fogva bojkottálták a kamrát. Továbbra is mindennap eljöttek ennivalójukért, de régi lakóhelyüknek még a közelébe sem mentek. - Még nem szokták meg - mondta Helen. - Hát, nem tudom. - Újra a szélfogó tuskók közé helyezett kipárnázott dobozra néztem. Vagy nem szokták meg, vagy nem tetszik nekik. Csak néhány napig tartottunk ki, aztán - miközben azon töprengtünk, vajon a cicák hol a csudában alhatnak - eltökéltségünk kezdett meginogni. Felmentem a lejtőn, s lebontottam a fatuskókból épített falat. A két kis állat azonnal visszatért. Körülszaglászták a dobozt, beledugták az orrukat, majd újra elmentek. - Szerintem a dobozodért sem lelkesednek - morogtam oda Helennek, miközben a megfigyelőállásunkból néztük a cicákat. Helent lesújtotta a látvány. - A kis ostobák, pedig milyen jó lenne nekik. Újabb két nap telt el úgy, hogy a fáskamra lakatlan maradt. Ezt már Helen is megelégelte, kiment, s láttam, ahogy a dobozzal az egyik kezében, a párnákkal a karja alatt szomorúan jön le a lejtőn. - 146 -
A cicák órákon belül visszatértek, és nagyon megkönnyebbülten járták körül a helyet. A jelek szerint nem kifogásolták a szélfogót, és boldogan letelepedtek a szalmában. Teljes kudarcot vallott minden arra irányuló kísérletünk, hogy ötcsillagos macskaszállodát rendezzünk be nekik. Aztán minden megvilágosodott számomra. Nem tudták elviselni a bezártságot, azt, hogy a menekülés valamennyi útvonalát elvágtam előlük. A nyitott szalmaágyon fekve mindent láttak maguk körül, és a veszély leghalványabb jelére el tudtak tűnni a léceken keresztül. - Jól van, barátaim - mondtam -, ha ti így akarjátok, ám legyen. De azért valamit meg fogok tudni rólatok. Helen enni adott nekik, és mihelyt az ennivalóra összpontosították figyelmüket, odalopództam hozzájuk, és egy merítőhálót dobtam rájuk. Némi nehézségek árán meg tudtam állapítani, hogy a teknőctarka cica nőstény, a fekete-fehér pedig hím. - Ha már így van - szólt Helen -, nevezzük őket Olinak és Vörinek. - Miért Olinak? - Nem is tudom, olyan Olis. Tetszik nekem ez a név. - Értem, és miért Vörinek? - Mert vöröses. - Nem igazán vöröses, inkább teknőctarka. - Egy kicsit azért vöröses. Ráhagytam. Az elkövetkező hónapokban a cicák gyorsan fejlődtek, és állatorvosi elmém hamar megmásíthatatlan döntésre jutott. Ivartalanítanom kell őket. És ekkor először szembesültem azzal a nehézséggel, amely aztán éveken át gondot okozott velük kapcsolatban: hogyan nyújtsak orvosi segítséget olyan állatoknak, amelyeket meg sem érinthetek. Az első alkalommal viszonylag könnyen megoldottam a kérdést, mivel a cicák még csak félúton tartottak a növekedésben. Megint akkor lopakodtam oda hozzájuk a merítőzsákommal, amikor ettek, és sikerült betuszkolnom őket egy macskaketrecbe, amelyből rettegő és - úgy éreztem vádló szemekkel néztek rám. A rendelőben, ahogy Siegfrieddel egyenként kiemeltük őket a ketrecből, és beadtuk nekik az intravénás érzéstelenítő injekciót, meghökkentem, mert bár meg voltak rettenve attól, hogy életükben először zárt térbe kerültek, ahol emberek lefogják és megzabolázzák őket, mégis igen könnyen lehetett bánni velük. Sok háziasított macskabetegünk eszeveszetten harcolt, amíg sikerült álomba ringatnunk, márpedig a macskák sok kárt tudnak okozni a fegyverként rendelkezésükre álló karmokkal és fogakkal. Oli és Vöri azonban, noha őrjöngve harcolt, egyszer sem próbált harapni vagy karmolni. Siegfried tömören fogalmazott. - Ezek az apróságok úgy félnek tőlünk, mint a tűztől, de nagyon könnyen kezelhetők. Nem sok ilyen lehet a vadon élő macskák között. Furcsa érzés fogott el, ahogy operáltam, s közben lenéztem a kis alvó lényekre. Ezek az én macskáim voltak, mégis először érhettem hozzájuk, úgy, ahogy akartam, vizsgálhattam meg őket közelről, csodálhattam szőrük szépségét és árnyalatait. Amikor magukhoz tértek az altatásból, hazavittem őket. És amint a két cicát kiengedtem a ketrecből, rohantak otthonukhoz, a fáskamrához. Ahogyan arra számítani lehetett, a rutinműtétnek nem voltak utóhatásai, de a cicák nyilvánvalóan kellemetlen emlékeket őriztek rólam. A rá következő hetekben közeledtek az őket etető Helenhez, de mihelyt engem megláttak, nyomban elmenekültek. Hasztalan próbáltam elkapni Vörit, hogy eltávolítsam az ivartalanítási műtét utolsó kis varratát, amely így örökre bennmaradt. Megértettem, hogy az ő tudatukban Herriot mindig is megátalkodott gonosztevő lesz, olyan alak, aki az első adandó alkalommal megragadja és drótketrecbe tuszkolja őket. Csakhamar világossá vált, hogy a dolgok ilyetén állása nem fog megváltozni, mert ahogy a hónapok teltek és Helen minden finomsággal elhalmozta őket, valóban csinos, kigömbölyödött macskává cseperedtek, hátukat felpúpozva közeledtek a támfal tetején, amikor feleségem megjelent a hátsó ajtónál, nekem viszont elég volt csak a fejemet kidugni az ajtón, hogy villámgyorsan eltűnjenek a szemem elől. A mumusuk lettem, akit mindig kerültek, és ez fájt nekem, mert világéletem- 147 -
ben szerettem a macskákat, őhozzájuk pedig különösen kötődtem. Végül eljött a nap, amikor Helen finoman megsimogathatta őket evés közben, és a látványtól még jobban összefacsarodott a szívem. Általában a fáskamrában aludtak, de időnként eltűntek, és valamilyen ismeretlen helyen tartózkodtak néhány napig. Ilyenkor mindig azon tanakodtunk, hogy vajon elhagytak-e bennünket, vagy valami történt velük. Valahányszor visszatértek, Helen nagyon megkönnyebbülten kiáltott felém. - Újra itt vannak, Jim, újra itt vannak! - A két cica beköltözött az életünkbe. A nyár belenyúlt az őszbe, úgyhogy csodálkoztunk is, amikor az ádáz yorkshire-i tél beállt. Borzalmas érzés volt a meleg konyhából nézni a fagyban és hóban kint üldögélő macskákat, de bármilyen zord volt is az időjárás, semmi sem bírta rá őket, hogy betegyék a lábukat a házba. A meleg és a kényelem nem vonzotta őket. Kellemes időben nagyon sok örömünket leltük abban, hogy figyeltük őket. Konyhánkból egészen a fáskamráig felláttunk, és a két macska felhőtlen kapcsolata lenyűgözött bennünket. Nagyon jó barátok voltak. Úgyszólván összenőttek, órákon át nyaldosták egymást, hemperegtek, játszadoztak, anélkül hogy durvák lettek volna a másikhoz. Egyikőjük sem tolakodott, hogy előbb férjen oda a kapott ennivalóhoz. Éjszakánként láttuk, hogy a két szőrös kis test szinte összefonódik a szalmában. Aztán volt egy időszak, amikor azt hittük, minden örökre megváltozott. A macskák szokásukhoz híven megint eltűntek, ám ahogy teltek-múltak a napok, egyre jobban aggódtunk. Helen minden reggel legelőször a nevüket kiáltotta, mire máskor a cicák felkeltek és lesomfordáltak hozzá, ezúttal azonban nem tértek vissza, és amikor eltelt egy hét vagy kettő is, már kezdtük feladni minden reményünket. Brawtonból érkeztünk haza, ahol fél napot töltöttünk el. Helen a konyhába sietett és kinézett. A macskák ismerték szokásainkat, mindig ott ültek és várták Helent, ezúttal azonban a támfal üresen állt, a fáskamra elhagyatva ásítozott. - Szerinted örökre elmentek, Jim? - kérdezte Helen. Megvontam a vállam. - Kezd úgy tűnni. Emlékszel, mit mondott az öreg Herbert erről a macskacsaládról. Lelkük mélyén talán nomádok; elmentek, hogy új legelőket keressenek. Helen arca bánatos volt. - Nem tudom elhinni. Olyan jól érezték itt magukat. Remélem, semmi szörnyűség nem történt velük. - Feleségem szomorúan kezdte elrakni, amit vásárolt, aztán egész este hallgatásba burkolózott. Erőtlenül próbáltam felvidítani, mert az én szívem is nehéz volt. Másnap reggel Helen szokásos kiáltozását hallottam, de hangját furcsán szomorúnak éreztem. Sietve jött be a nappaliba. - Újra itt vannak, Jim - mondta levegő után kapkodva -, de azt hiszem, haldokolnak! - Micsoda? Mit akarsz mondani ezzel? - 5zömyen néznek ki! Nagyon betegek, biztos vagyok benne, hogy meghalnak. A konyhába siettem vele, és kinéztem az ablakon. A macskák ott ültek néhány lábnyira egymástól a támfalon. Csaknem teljesen lecsukódott szemükből vizenyős váladék ömlött, még több folyadék távozott orrukból, és folyt a nyál a szájukból. Testük rázkódott az örökös tüsszögéstől és köhögéstől. Soványak és csenevészek voltak, nem azok a kigömbölyödött cicák, amilyeneknek ismertük őket, és megjelenésük annál szánalmasabb lett, hogy a metsző keleti szél belevájta fogát szőrükbe, amitől csak még fájdalmasabban tudták nyitva tartani a szemüket. Helen kitárta a hátsó ajtót. - Oli, Vöri, mi történt veletek? - kiáltotta lágyan. Ekkor valami rendkívüli történt. Helen hangjának hallatán a macskák óvatosan leugrottak a falról, és habozás nélkül besétáltak az ajtón keresztül a konyhába. Először tették be a lábukat a házunkba. - 148 -
- Nézd csak! - kiáltotta Helen. - Nem tudom elhinni. Biztos, hogy nagyon betegek. De mi bajuk lehet, Jim? Megmérgezték őket? Megráztam a fejem. - Nem, macskanáthájuk van. - És ezt így meg lehet állapítani? - Persze, ez a macskanátha klasszikus esete. - És halálos? Megdörzsöltem az állam. - Nem hiszem. - Azt akartam, hogy hangom megnyugtassa Helent, de magam is kétségek között hányódtam. A macskanátha, azaz a vírusos rinotracheitis elég ritkán végzetes, de súlyos esetben azért belepusztulhatnak a macskák, a mieink pedig bizony nagyon rossz állapotban voltak. Mindenesetre csukd be az ajtót, Helen, megnézem, hátha meg tudom vizsgálni őket. A csukódó ajtó láttán azonban mind a két macska kisurrant. - Nyisd ki újra - kiáltottam, és némi habozás után a macskák besétáltak a konyhába. Megdöbbenve néztem őket. - Te ezt el tudod hinni? Nem menedékért jöttek be, hanem segítségért! Semmi kétségünk nem lehetett efelől. A két macska ott ült egymás mellett, arra várva, hogy segítsünk már rajtuk. - A kérdés az - mondtam -, hogy engem, a mumusukat a közelükbe engednek-e. Jobb, ha nyitva hagyjuk a hátsó ajtót, akkor nem érzik magukat veszélyben. Igen apró léptekkel közeledtem feléjük, majd kezemet rájuk tettem, de nem mozdultak. Azt hittem, álmodom. Mind a két, erőtlen és semmiféle ellenállást nem tanúsító állatot felemeltem és megvizsgáltam. Helen cirógatta őket, amíg kiszaladtam a kocsimban lévő gyógyszerkészletemhez, és behoztam, ami kellett. Megmértem a lázukat, s nem voltam meglepve, hogy milyen magasra szökött. Aztán oxytetracycline-injekciót adtam be nekik. Tapasztalataim szerint ezzel az antibiotikummal lehetett leghatásosabban kezelni az első vírustámadást követő másodlagos jellegű baktériumfertőzést. Vitamininjekciókat is kaptak, vattával megtisztítottam szemüket, orrukat a gennytől és a váladéktól, majd antibiotikumos kenőcsöt alkalmaztam. Közben mindvégig azon csodálkoztam, hogy fogom és kezelem a két puha testet, amelyet azelőtt, eltekintve attól az egyetlen esettől, amikor az ivartalanítás előtt elkábítottam őket, meg sem érinthettem. Munkám végeztével nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy a kegyetlen szél kényekedvének szolgáltassam ki őket. A hónom alá kaptam a macskákat. - Helen - mondtam -, próbáljuk meg még egyszer. Csukd be halkan az ajtót. Helen megfogta a kilincset, s nagyon lassan kezdte becsukni az ajtót, de a két macska felpattanó rugóként azonnal kiugrott a karjaim közül, és kiviharzott a kertbe. Figyeltük őket, amíg el nem tűntek a szemünk elől. - Ezt nevezem - mondtam. - Bármennyire betegek, nem tűrik el a zártságot. Helen könnyekkel küszködött. - De hogy fogják kibírni odakint? Melegben kellene tartani őket. Kíváncsi vagyok, hogy most itt maradnak, vagy újból elhagynak minket. - Nem tudom. - Az üres kertet néztem. - De tudomásul kell vennünk, hogy most a természetes környezetükben vannak. Kemény fából faragták ezeket az apróságokat. Szerintem vissza fognak térni. Igazam volt. Másnap reggel ott gubbasztottak az ablak előtt, szemüket becsukták a szélben, kis pofájukon a szőr csíkos és foltos volt a bőséges váladéktól. Helen újra kinyitotta az ajtót, a macskák ismét nyugodtan besétáltak, és semmiféle ellenállást nem tanúsítottak, miközben megismételtem a kezelést, beinjekcióztam őket, kitisztítottam a szemüket és az orrukat, fekélyt keresve megvizsgáltam a szájukat, s úgy emelgettem őket, mint régóta házhoz szokott állatokat. Mindez egy héten át minden áldott nap megismétlődött. A váladék elgennyesedett, kínzó tüsszögésük a jelek szerint nem javult; ám egyszer csak, amikor már kezdtem feladni a reményt, egy kicsit megjött az étvágyuk, és - ami a legérdekesebb - már nem akartak annyira bejönni a házba. - 149 -
Amikor benn voltak nálam, kezelés közben feszültnek és szomorúnak látszottak. Végül már hozzájuk sem tudtam érni. Mivel még egyáltalán nem gyógyultak meg, oxytetracyclines port kevertem az ennivalójukba, s így kezeltem őket. Még hidegebb lett, és kicsiny hópelyhek kezdtek szállingózni a szélben, de eljött a nap, amikor már nem voltak hajlandók bejönni, és csak az ablakon keresztül figyelhettük, hogyan esznek. Engem azonban elégedettséggel töltött el a tudat, hogy minden egyes falattal antibiotikumot vesznek magukhoz. Sokáig tartott a kezelés, és naponta figyeltem őket a konyhából, de jólesett látni, ahogyan a tüsszögés alábbhagy, a váladék felszárad, s a macskák fokozatosan visszanyerik eredeti testsúlyukat. Egy eleven, napsütéses márciusi reggelen Helent figyeltem, amint a macskák reggelijét kikészíti a támfalra. Oli és Vöri szőre úgy csillogott, mint a fókáké, kis pofájuk tiszta és száraz volt, szemük fénylett. Hátukat púpozva jöttek a falon, s olyan hangerővel doromboltak, mint egy-egy farmotor. Nem siették el az evést; szemlátomást örültek, hogy láthatják Helent. Oda-vissza útjukon Helen gyengéden végigsimította a kezét fejükön és hátukon. Ezt a fajta cirógatást szerették: Helen nem dédelgette agyon őket, s közben mindvégig mozoghattak. Éreztem, hogy most már rajtam a sor, és előléptem a nyitott ajtóból. - Vöri - mondtam, és kinyújtottam a kezem -, gyere ide, Vöri. - A kis állat megszakította korzózását a falon, és biztonságos távolságból figyelt, nem ellenségesen, de a régi óvatossággal. Ahogy közelebb próbáltam kerülni hozzá, faképnél hagyott. - Jól van - mondtam -, és gondolom, veled is hiába próbálkoznék, Oli. - A fekete-fehér macska messzire húzódott kinyújtott kezemtől, és diplomatikus pillantást vetett rám. Láttam, hogy egyetért velem. Bánatosan kiáltottam feléjük. - Hé, emlékeztek rám? - Nézésükből világos volt, hogy nagyon is emlékeznek rám; de nem úgy, ahogyan reméltem. Belém hasított a csalódottság érzése. Mennyit erőlködtem, és mégsem jutottam előre egy tapodtat sem. Helen felnevetett. - Furcsa pár, de azért csodálatosan néznek ki! Majd kicsattannak az egészségtől, gyönyörűek. Mintha újjászülettek volna. Lám-lám, milyen jót tesz a friss levegőn végzett kezelés. - Úgy bizony - mondtam kényszeredetten mosolyogva -, de azért az sem árt, ha van egy állandó állatorvos a háznál.
45. - Menj haza és feküdj le, James! - mondta Siegfried ellentmondást nem tűrő hangon, s előrehajolva, karját kinyújtva az ajtóra mutatott. - De hát jól vagyok - válaszoltam -, becsületszavamra! - Na, ahogy én elnézlek, egyáltalán nem vagy olyan jól. Szerintem ezzel az erővel a dögnyúzó Mallock kivénhedt lovai között lenne a helyed. Nem vagy abban az állapotban, hogy viziteljél. Siegfried nem teljesen alaptalanul utalt a kivénhedt lovak helybéli mészárosára. Valósággal bevonszoltam magam a rendelőbe, miután az előző nap hullámokban tört rám a brucellák okozta Bang-kór, s azt reméltem, hogy egy kis munkától meg testmozgástól jobban leszek. De rájöttem, hogy az a gyenge, reszketeg jelenség, amely a tükörből néz vissza rám, nem sok jóra képes. Zsebre dugtam a kezem, és megpróbáltam nem remegni. - Hamar rendbe jövök, Siegfried, a testhőmérsékletem normális, és különben is, kitör a frász, ha ágyban kell feküdnöm. Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. - Lehet, James, hogy holnapra rendbe jössz, de ha most kimész ebben a hidegben, és nekivetkőzöl, otthagyhatod a fogad. Indulnom kell már, nincs időm vitatkozni, viszont megtiltom, hogy dolgozzál! Megértetted? Mondok neked valamit. Ha nem vagy hajlandó hazamenni, kísérd el Calumot a vizitkörútján. Csak ülj vele a kocsiban, de ne tégy semmit! - Ezzel felemelte orvosi táskáját, és kisietett a szobából. - 150 -
Az ötlet nem tűnt rossznak. Legalábbis jobbnak látszott annál, hogy az ágyamban fekve hallgassam a zárt ajtón keresztül beszűrődő háztartási zajokat, miközben nyomaszt az érzés, hogy el vagyok szakítva a hétköznapi világtól. Mindig utáltam ezt. Az alorvosunkhoz fordultam. - Jó lesz így, Calum? - Hogyne, Jim. Mindig élvezem a társaságodat. Szó ami szó, ezúttal nem voltam valami vidám társaság, ahogy némán ülve figyeltem a kocsiablakon keresztül elsuhanó kőfalakat és hó borította hegyeket. Amikor azonban az első gazdasághoz értünk, a kaput bezárva találtuk. - Egy kicsit sétálnunk kell, Jim - mondta Calum. - Talán jobb lenne, ha a kocsiban maradnál. - Nem, veled megyek. - Kikászálódtam, és elindultunk, hogy keresztülvágjunk a sima, érintetlen hótakarón. Még ez a rövid séta is tartogatott valamit kollégámnak. - Nézd, Jim, egy róka járt itt. Lehet látni a nyomait. Azt a hosszú barázdát a bozontos farka söpörte. És figyeld azokat a kis lyukakat, egerek vannak benne. A testük melege elolvasztja a havat a lyukak fölött. - Calum azonosította a hó felszínére leszállt különféle madaraknak a nyomait is. Amit én csupán foltoknak láttam, az az ő számára egy izgalmas nyitott könyv volt. A gazda, Edgar Stott már várt bennünket az udvaron. Calum még nem járt nála, úgyhogy én mutattam be őket egymásnak. - Ma nem érzem magam valami fényesen, így Mr. Buchanan fogja megnézni a tehenét. A helybéli gazdák „okos gazemberként” emlegették Mr. Stottot. Ez nem azt jelentette, hogy felnéztek volna rá, elismervén szellemi képességeit, ellenkezőleg, inkább lenézték erőszakos tudálékossága miatt. Ő viszont nagy koponyának tartotta magát, és bizony nem lopta be magát szomszédai szívébe, mivel előszeretettel tapintott rá mások kényes pontjaira. Nagydarab ember volt, s a húsos arcába beágyazódó fényes, apró szemeivel rosszindulatúan hunyorgott Calumra. - Úgy, szóval ma a tartalék végzi el a munkát. A borzos doki? Hallottam már magáról. Majd kiderül, hogy mit tud. A tehénistállóban, ahol a marhák kellemesen meleg szaga terjengett, lehuppantam egy köteg szalmára. Mr. Stott elvezette Calumot a tehenek előtt, s végül egy piros-tarka állatra mutatott. - Hát ő az. Na, mit szól hozzá? Calum megvakarta a tehén farkának tövét, és végigmérte szőrös oldalát. - Nos hát, mi a baj, Mr. Stott? - Nem én vagyok az állatorvos, magának kell tudnia. Kollégám udvariasan mosolygott a szakállas tréfán. - Akkor fogalmazzunk másképp. Milyen tünetei vannak? Étvágytalan? - Igen. - Egyáltalán eszik valamit? - Csak egy kicsit. - Mikor ellett meg? - Úgy egy hónapja. Calum lázat mért. Meghallgatta a gyomrot és a tüdőt. Felemelte a fejet, és megszagolta az állat leheletét. Egy kis tejet vett a tenyerébe, és azt is megszagolta, de szemmel láthatóan nem lett okosabb. Az állat kórtörténetével kapcsolatos kérdéseire Mr. Stott morogva válaszolt. Valahányszor Calum hátralépett és kétkedve nézte az állatot, a gazda szája gúnyosan lebiggyedt. - Kérem, hozzon egy vödör forró vizet, szappant és törülközőt - szólalt meg a fiatalember. Calum levette az ingét, karját előbb bedugta a hüvelybe, aztán alaposan felnyúlt a végbélbe, hogy a szokott módon kitapogassa a hasi szerveket. Majd a zsebre dugott kézzel mellette álló gazdához fordult, aki kaján érdeklődéssel figyelte őt. - Tudja, nagyon furcsa, de úgy tűnik, minden rendben van. Nem hallgatott el előlem valamit, Mr. Stott? A nagydarab ember a nyakát a vállai közé húzta, és kárörvendően elnevette magát. - Ja igen, van valami, amit még nem mondtam el. Semmi baja sincs az állatnak. - 151 -
- Tessék? - Azt mondtam, semmi baja sincs. Olyan egészséges, mint maga vagy én. Csak kíváncsi voltam, hogy konyít-e valamit a munkájához. - Ezzel hangos nevetésben tört ki, és vígan csapkodni kezdte térdét. A félmeztelen Calum, akinek karja nem is látszott az ürüléktől, kifejezéstelen arccal nézett vissza rá. A gazda vállon veregette. - Jól van, látom, érti a tréfát, fiatalember. Hahaha! Egy jó nevetés mindennél többet ér! Hahaha! Calum még hosszú másodperceken át meredt rá, aztán arca lassan kisimult, felvidult, majd ahogy beszappanozta s lemosta karját a vödörben és felvette az ingét, halkan kuncogni kezdett, végül pedig fejét hátravetve ő is hangosan nevetett. - Úgy van, Mr. Stott! Hahaha! Egy jó nevetés mindennél többet ér. Úgy igaz, ahogy mondja. A gazda beljebb vezette az istállóban. - Ez az a tehén, amit meg kell vizsgálni. Nem ért meglepetésként, hogy Mr. Stott már diagnosztizálta a betegséget. Ő ugyanis mindent tudott. - Csak egy kis lassú láz. - A helybéliek így nevezték az acetonaemiát, ezt a könnyen gyógyítható anyagcsere-betegséget. - Tudni lehet ebből az édes szagból, meg abból, hogy veszít a súlyából. - Igen, Mr. Stott, úgy tűnik, igaza van, de azért megnézem. Ezzel a még mindig kuncogó Calum kifröccsentett egy kis tejet a tőgyből, megszagolta az állat leheletét, megmérte a testhőmérsékletét. Közben egyfolytában motyogta: „de jó vicc volt!”, aztán vidáman fütyörészni kezdett. A fütyörészés akkor halkult el, majd szűnt meg, amikor sztetoszkópját a gyomorra helyezte. Feszülten, elkomorult arccal hallgatózott, hol a tehén bal oldalán, hol a jobbon. Végül felegyenesedett. - Kérem hozzon egy kanalat a házból. A vigyor eltűnt a gazda arcáról. - Egy kanalat? Mi a csudának? Van valami baj? - Valószínűleg semmi, nem akarom, hogy aggódjék, de azért hozza azt a kanalat. Amikor a gazda visszatért, Calum újra meghallgatta a tehén bal oldalát, ezúttal azonban a kanállal kocogtatta az alsó bordákat. - Na végre, megvan! - kiáltotta. - Mi van meg? - zihált a gazda. - Miről beszél? - A csengésről. - A csengésről? - Igen, Mr. Stott, azért hallani a csengő hangot, mert az oltógyomor rendellenesen helyezkedik el. - Rendellenesen... mi a fenéről beszél? - Ez az az eset, amikor az oltógyomor vagy abomasus a jobb oldalról átcsúszik a balra. Rettenetesen sajnálom, de nagyon súlyos betegséggel van dolgunk. - No és az édes szag? - Rendellenes elhelyezkedéskor acetonszagot lehet érezni. A két dolgot nagyon könnyű öszszetéveszteni. - És most mi lesz? Calum felsóhajtott. - Igen súlyos műtétnek kell alávetnünk a tehenet. Két orvos fogja végezni, az egyik az állat bal oldalát nyitja fel, a másik a jobbot. Bele fogunk izzadni, az biztos. - És, gondolom, rengeteg pénzbe is fog kerülni! - Sajnálom. A gazda levette a sapkáját, és a hajába túrt. Aztán hirtelen felém fordult, lehuppant mellém a kötegre. - Jól hallok? Igaz, amit a csengő hangról mond? - 152 -
- Sajnálom, nem mondhatok mást, Mr. Stott, igaz - feleltem. - Ez a csengő hang mindent elárul. Elég sok ilyen esetünk van mostanában. A gazda újra Calumhoz fordult: - A pokolba! És rendbe fog jönni az operáció után? A fiatalember megrándította a vállát. - Sajnálom, de semmi biztosat nem mondhatok. A többség azért egész szépen felépül. - A többség... és mi történik, ha nem operálja meg? - Akkor fokozatosan elgyengül és elpusztul. Láthatja, hogy már most is veszít a súlyából. Nagyon sajnálom. A gazda tátott szájjal és szótlanul meredt a fiatalemberre. - Tudom, mit érez, Mr. Stott - mondta Calum. - Sok gazda irtózik a nagy operáció gondolatától. Mocskos és véres munka lesz, annyi szent. De ha akarja, elküldheti a vágóhídra. - Hogy hova küldjem el...? Ezt a pompás tehenet?! - Nem bánom, akkor folytassuk a munkát. Mr. Herriot elég beteg, ő nem tud segíteni, de majd telefonálok Mr. Farnonnak, hogy jöjjön ide, és hozza a felszerelést. A teljesen összetört gazda fejét lehorgasztva újra lezuhant mellém a kötegre. Ahogy a földet bámulva ott ült, Calum úgy elvigyorodott, hogy szinte fülig ért a szája. - Jól van, Mr. Stott. Csak vicceltem. - Tessék? - tátotta el a száját a gazda értetlenül. - Csak vicceltem. Egy kis tréfa volt az egész. Haha! Az állatnak csak acetonaemiája van. Hozok egy kis szteroidot a kocsiból. Egy-két injekció, és kutya baja sem lesz. Calum ujjával megfenyegette a kötegről lassan felemelkedő Mr. Stottot. - Tudom, hogy kedveli a tréfát. Hahaha! Milyen igaza van! Egy jó nevetés mindennél többet ér.
46. A macskák nagy barátja lévén bántott, hogy saját macskáim látni sem bírnak. Vöri és Oli családunk tagjaivá vált. Ragaszkodtunk hozzájuk, és valahány távol töltött nap után hazatértünk, Helennek az volt az első dolga, hogy kinyissa a hátsó ajtót és megetesse őket. A macskák nagyon jól tudták ezt, és vagy a támfal lapos tetején várakoztak, vagy azonnal előteremtek az immár otthonuknak számító fáskamrából. Félnapos brawtoni kimenőnkről tértünk haza, ők pedig szokásukhoz híven figyelték, ahogy Helen kitesz nekik egy tál ennivalót és egy adag tejet a támfalra. - Oli, Vöri - suttogta Helen, miközben bolyhos szőrüket cirógatta. Rég elmúltak már azok az idők, amikor nem hagyták, hogy hozzájuk nyúljon. Hátukat begörbítve és dorombolva dörgölőztek boldogan a kezéhez, és amíg ettek, Helen újra meg újra végigsimította őket. Kedves kis állatok voltak, vadságot csak ijedtükben tanúsítottak, félelmük pedig - Helennek hála - megszűnt. Fiamat, lányomat meg a falubeli gyerekek némelyikét szintén a bizalmukba fogadták, nekik meg volt engedve a gyengéd cirógatás, Herriotnál azonban meghúzták a határt. Mint például most, amikor halkan követtem Helent, és a fal felé közeledtem. Azonnal otthagyták az ennivalót, és biztonságos távolságra vonultak vissza, ahol hátukat továbbra is felpúpozva megálltak, méghozzá - mint mindig - olyan távolságban, hogy ne érhessem el őket. Ellenséges érzület nélkül figyeltek, de mihelyt kinyújtottam a kezem, még messzebb mentek. - Nézd csak a kis éhenkórászokat! - mondtam. - Még mindig nem engednek a közelükbe. Elkeserített a dolog, mivel az állatorvosi munkával töltött évek során a macskák mindig izgattak, s rájöttem, hogy éppen ezért könnyebben is tudok velük bánni. Könnyebben, mint az emberek többsége, mert szerettem őket, s ők ezt megérezték. Elég büszke voltam a macskákhoz fűződő viszonyomra, úgy éreztem: viselkedésem orvosi szempontból is jó hatással van rájuk, empátiával viseltetem az egész fajjal szemben, ezért minden macska kedvel. Sőt, az igazat megvallva, a macskák nagy jótevőjének képzeltem magam. Kivételt - a sors furcsa akarata folytán - épp ez a kettő, Oli és Vöri képezett, akiket nagyon a szívembe zártam. - 153 -
Ezt egy kissé igazságtalannak éreztem, mert én gyógyítottam ki őket macskanáthájukból, és ezzel valószínűleg az életüket mentettem meg. Kíváncsi voltam, vajon emlékeznek-e erre, de ha emlékeztek is, nyilvánvalóan nem tartottak méltónak rá, hogy akár egy ujjal is hozzájuk érjek. A jelek szerint nem felejtették el, hogy én voltam az, aki kelepcébe csalta, ketrecbe taszította, majd ivartalanította őket. Úgy éreztem, valahányszor megláttak, mindig a merítőháló meg a ketrec jutott rólam az eszükbe. Csak abban reménykedtem, hogy az idő majd összebékít bennünket, ám kiderült, a sors cselvetései ezt még sokáig lehetetlenné tették. Mindenekelőtt ott volt Oli bundájának kérdése. Nővérével ellentétben Oli hosszú szőrű volt, ezért bundája mindig összecsomósodott és beleakadt valamibe. Ha közönséges háziasított macska lett volna, szükség esetén egyszerűen kifésülöm a szőrét, de mivel a közelébe sem kerülhettem, tehetetlen voltam. Már vagy két éve élt nálunk, amikor Helen a konyhába hívott. - Nézd csak! - mondta. - Milyen borzalmas látvány! Kikukucskáltam az ablakon. Gubancos szőrével és himbálódzó csimbókjaival Oli valóban szinte madárijesztőre emlékeztetett, és nem is lehetett egy lapon említeni csillogó szőrű és csodálatos lánytestvérével. - Tudom, tudom, de mit tehetek? - Már éppen elfordultam volna, amikor észrevettem valamit. - Várjál csak, borzalmas nagy szőrcsomók lógnak a nyaka alatt. Fogd ezt az ollót és próbáld meg: néhány gyors nyisszantás és kész. Helen szorongva nézett rám. - Á, te is tudod, hogy már próbálkoztunk ezzel. Én nem vagyok állatorvos, és különben is, úgysem fogja engedni. Azt hagyja, hogy simogassam, de az más. - Tudom, de próbáld meg. Semmiség az egész, meglátod. - A kezébe nyomtam egy görbe ollót, és az ablakból adtam az utasításokat. - Jól van, most az ujjaddal nyúlj a nagy gubanc alá. Remek, remek! Most gyerünk az ollóval... Az acél első villanására azonban Oli hanyatt-homlok elmenekült fölfelé a dombon. Helen kétségbeesve fordult felém. - Semmi értelme, Jim, reménytelen. Nem engedi, hogy akár csak egyetlen csomót is levágjak, pedig tiszta gubanc az egész állat. Ránéztem a tőlünk biztonságos távolságra álló, torzonborz kis jószágra. - Igazad van, valamit ki kell találnom. Ki is találtam. El kell kábítanom Olit, hogy hozzáférhessek. Rögtön a nembutalkapszulák jutottak az eszembe, amelyek sohasem hagytak cserben. Ez a szájon át adható altatószer felbecsülhetetlen értékű szövetségesemnek bizonyult számtalan alkalommal, amikor megközelíthetetlen állatokkal akadt dolgom, ezúttal azonban másképp állt a dolog. A többi esetben pácienseim zárt ajtók mögött voltak, Oli viszont kint barangolt a szabadban. Márpedig ott nem alhat el, mert egy róka vagy más ragadozó martalékává válhat. Végig figyelnem kellene. Nem lehetett halogatni a döntést, úgyhogy kihúztam magam. - Vasárnap megpróbálom - mondtam Helennek. - A vasárnap általában egy kicsit nyugodtabb, és majd megkérem Siegfriedet, szükség esetén ugorjon be helyettem. Eljött a vasárnap. Helen kiment és két adag, apróra felvágott halat helyezett el a támfalon. Az egyik adagra rászórta a nembutalkapszulám tartalmát. Leguggoltam az ablak elé, s onnan figyeltem őt feszülten, amint Olit a neki szánt porcióhoz tereli. A lélegzetem is elállt, amikor Oli gyanakodva szagolgatta a halat. Éhsége azonban csakhamar felülkerekedett óvatosságán, és leplezetlen élvezettel nyalta tisztára a tálat. A forgatókönyv legkényesebb részéhez értünk. Ha Oli úgy dönt, hogy felfedező körútra indul, amit gyakran megtett, szorosan a nyomában kell maradnom. Kilopakodtam a házból, miközben Oli felbaktatott a lejtőn a nyitott fáskamrához, ahol óriási megkönnyebbülésemre letelepedett abban a mélyedésben, amelyet ő alakított ki a szalmában, és tisztálkodni kezdett. A bokrok közül kikukucskálva örömmel láttam, hogy csakhamar nehézségei támadtak: a hátulsó mancsát akarta nyalogatni, de valahányszor a lábával a pofijához közelített, felbukfencezett. Kajánul nevettem magamban. Nagyszerű. Még néhány perc és az enyém lesz. - 154 -
Így is történt. Oli szemlátomást megelégelte, hogy folyton felbukik, és rájött, jobb lenne szundítani egy kicsit. Miután bódultan körülnézett, összegömbölyödött és lefeküdt a szalmában. Vártam egy kicsit, aztán a vadászösvényen nesztelenül osonó bátor indián módjára előbújtam rejtekhelyemről, és lábujjhegyen a fáskamrához mentem. Oli nem aludt el - nem mertem egész dózist adni neki, gondolván arra, mi lesz, ha nem tudom nyomon követni -, de erősen bódult állapotba került. Úgyszólván azt tehettem vele, amit akartam. Ahogy letérdeltem, és az ollóval nyirbálni kezdtem a szőrcsomókat, kinyitotta a szemét, és erőtlen kísérletet tett az ellenállásra, de semmire sem jutott, én pedig gyorsan elkészültem az összegubancolódott szőrrel. Nem végeztem igazán tisztességes munkát, mert a kandúr közben folyton izgett-mozgott egy kicsit, de azért sikerült lenyírnom a hatalmas és csúnya csomókat, amelyek anynyiszor beakadtak a bokrokba, és minden bizonnyal szörnyű kellemetlenségeket okoztak neki. A fekete szőrhalom nőttán-nőtt a lábam előtt. Észrevettem, hogy Oli nemcsak mozog, hanem figyel is engem. Bármennyire kába volt, megismert, és a szemei mindent értésemre adtak. Mintha azt mondták volna: „Már megint te! Tudhattam volna!” Amikor végeztem, beemeltem egy macskaketrecbe, és a szalmára fektettem. - Sajnálom, cimbora - mondtam -, de amíg nem ébredsz fel teljesen, nem engedhetlek szabadon. Oli álmosan meredt rám, de a napnál világosabb volt, hogy mennyire megbotránkozott rajtam. „Szóval megint bedugtál ide. Te már sohasem fogsz megváltozni?” Délután négy körül teljesen magához tért, és szabadon engedhettem. Sokkal jobban festett a csúf gubancok nélkül, de ez a jelek szerint nem lágyította meg a szívét, és amikor kinyitottam a ketrecet, egyetlen megvető pillantásra méltatott, majd elviharzott. Helen el volt ragadtatva kezem munkájától, és másnap reggel lelkesen mutatott a támfalon ülő két macskára. - Nézd csak, milyen ápolt! Úgy örülök, hogy sikerült neked, már nagyon aggódtam. Biztos sokkal jobban érzi magát. Ami azt illeti, az ablakon kitekintve elfogott némi önelégültség. Aki az előző nap látta az ápolatlan állatot, most szinte fel sem ismerhette volna Olit, és szó ami szó, nagyon megváltoztattam az életét, hiszen örökös bajától szabadítottam meg. Dagadó önbecsülésem azonban kiszúrt léggömb módjára pukkadt szét, mihelyt kidugtam a fejem a hátsó ajtón. Oli éppen nagy élvezettel látott neki reggelijének, de ahogy megpillantott, soha nem látott gyorsasággal szaladt el és vált köddé a dombtető túloldalán. Szomorúan fordultam vissza a konyhába. Oli szemében még mélyebbre süllyedtem. Csüggedten töltöttem ki egy csésze teát. Nehéz ez az élet, gondoltam magamban.
- 155 -
47. A kis kutya mozdulatlanul meredt előre, mintha odaragasztották volna a konyhaasztalhoz. Remegett, szemlátomást még a fejét sem merte elfordítani, tekintete pedig valami iszonyatos rettegésről árulkodott. Ezt a kutyát néhány hónapja láttam először, amikor Molty Minican, az egyik hannerlyi szomszédom Rose néni kutyamenhelyéről elhozta. Azonnal elbűvölt a keverékekre jellemző bozontos külsejével és nevetős kedvességével. Most meg tessék. - Mikor kezdődött ez Robbival, Molly? - kérdeztem. Az idős hölgy kinyújtotta a kezét ölebe felé, aztán visszahúzta. - Ma reggel találtam így. Éjszaka még össze-vissza szaladgált, élt, mint hal a vízben. - Molly aggódó arccal fordult felém. - Tudja, ahogy látom, fél attól, hogy a doktor úr hozzányúl. - Csakugyan - mondtam. - Az egész teste merev. Szerintem heveny reuma gyötri. Szokott-e vonítani fájdalmában? Az idős hölgy megrázta a fejét. - Nem, egyetlen hangot sem hallat. - Ez furcsa. - Végigsimítottam a kezem a kicsiny test feszes izomzatán, és gyengéden megszorítottam a nyakat. Semmi reakció. - Ha reumája lenne, a fájdalom valamilyen jelét mutatná. Nézzük, mit mond a lázmérő. Mintha egy kitömött állatba dugtam volna be a hőmérőt. Elfüttyentettem magam, mert több mint negyvenfokos láza volt. - Nos, a reumát elfelejthetjük - mondtam. - A reumás állatok testhőmérséklete szinte mindig teljesen normális. Alaposan megvizsgáltam a kis állatot; kitapogattam a hasát, meghallgattam a szívét és a tüdejét. A szív kalapált, ezt azonban szinte bizonyosan a félelem számlájára lehetett írni. Végül is semmiféle rendellenességet nem találtam. - Biztosan összeszedett valami fertőzést, Molly - mondtam. - A lázából ítélve pedig elképzelhető, hogy a veséje nincs rendben. Hál' istennek ma már léteznek antibiotikumok. Nem vagyunk tehetetlenek az ilyen esetekben. Miközben beadtam az injekciót Robbinak, arra gondoltam - nem először - hogy bizonyos értelemben megkönnyebbülést jelent az állat magas láza: okot szolgáltat arra, hogy az új gyógyszert alkalmazzuk. Valahányszor rejtélyes esettel akadt dolgom, s a testhőmérséklet normális volt, valahogy mindig egy kicsit tehetetlennek éreztem magam, ezúttal azonban eléggé bizakodtam, bár kétségeim maradtak a diagnózist illetően. - Itt hagyom ezeket a tablettákat. Adjon be neki egyet délben, egyet lefekvéskor, aztán megint egyet reggel. Holnap valamikor megnézem. - Az a megnyugtató meggyőződés töltött el, hogy az antibiotikummal sikerül majd elmulasztanom a lázat. Robbi sokkal jobban lesz huszonnégy óra múlva. A jelek szerint Molly is így gondolta. - Igen, biztos, hogy nemsokára jól lesz. - A fehér hajú hölgy a kutya fölé hajolt és elmosolyodott. - Te buta kölyök, minek nyugtalanítasz bennünket. Molly hetvenes éveiben járt, sohasem volt férjnél, s jómagam mindig úgy véltem, hogy ő testesíti meg a yorkshire-i nő típusát, megállt a maga lábán, fölöslegesen nem aggodalmaskodott, szeretett derűsen viccelődni, de a tréfát nem vitte túlzásba. Jártam már nála, amikor az előző kutyáját elütötte egy traktor, és éppen akkor érkeztem, amikor az állat haldoklott. A magányos hölgyet bizonyára súlyos csapásként érte, hogy elveszti egyetlen társát, de Molly még csak nem is könnyezett, csupán mereven nézte és lassú kézmozdulatokkal újra meg újra végigsimította a kicsiny testet. Erős asszony volt. Megfogadta a tanácsomat, és elment Rose néni telepére, ahol rátalált Robbira. Felemeltem a kutyát az asztalról, és letettem a helyére, de ő csak állt, és kísérletet sem tett, hogy lefeküdjék. Megint zavarba jöttem, ahogy néztem. Az ablak melletti mosogatóhoz mentem, hogy megmossam a kezem, és le kellett horgasztanom a fejem, hogy kinézzek a kertbe. Egy nyulat pillantottam meg, amint az egyik göcsörtös almafa - 156 -
tövében sütkérezik. Amint észrevett az üvegen keresztül, kereket oldott, és eltűnt az ősrégi kőkerítés egyik hézagán át. Ezen a kis házon minden régi volt: a fagerendás alacsony mennyezet, a repkénnyel és iszalaggal befutott málladozó kőfal, a két apró - legfeljebb négytenyérnyi - hálószobaablak fölött veszélyesen megrogyott, valaha vörös cseréptető. Távozáskor megint le kellett hajtanom a fejem az ajtóban, és ahogy visszapillantottam Robbira, láttam, hogy még mindig mozdulatlanul áll fekhelye mellett. Akár egy kis fakutya. Molly a kertben volt, amikor másnap meglátogattam. - No, hogy van Robbi? - kérdeztem, némiképp színlelt könnyedséggel. Elszorult a szívem, látván, hogy az idős hölgy elbizonytalanodik, és aztán próbál valami szívderítőt mondani. - Talán egy kicsit jobban... de nem sokkal. Egyáltalán nem volt jobban, ugyanolyan rossz állapotban találtam, ugyanabban a pózban állt a konyhában, mint az előző napon. Merev teste még mindig remegett, csak a tekintete változott meg, mert a riadtságot nagy-nagy kimerültség váltotta föl benne. Lehajoltam és megsimogattam. - Egyáltalán nem bír lefeküdni? - De, csak nehezen. Néhány óráig feküdt, de amikor fölkászálódik, akkor ilyen. Megmértem a lázat. Még mindig ugyanolyan magas volt. Az antibiotikuminjekcióm és a tabletták cseppet sem használtak. Zavarodottan adtam be újra az injekciót, aztán Mollyhoz fordultam. - Szeretném megvizsgálni a vizeletét. Legközelebb, amikor kiviszi a kertbe, hogy megpisiltesse, próbáljon egy kis vizeletet egy tiszta levesestányérba csorgatni, és aztán tegye ebbe a kis üvegbe. Molly ezúttal sem tagadta meg magát, mert csak nevetett. - Hát jó, megpróbálom, de nem lesz könnyű. - Nem - mondtam. - Előfordulhat, hogy nehéz dolga lesz, de biztos vagyok benne, hogy magának sikerül. Egy kevéske is elég nekem. Robbi állapota másnapra sem változott. Még a hőmérő higanyszála is ugyanott állt meg. A vizeletvizsgálat semmi rendellenességet nem mutatott: fehérjét vagy veseelégtelenségre utaló más jelet nem találtam. Egy másik antibiotikummal próbálkoztam, és vérmintát vettem, amelyet elküldtem a laboratóriumba. Visszahívtak, hogy a mintából semmi kóros nem állapítható meg. A kis kutya állapota azután sem javult, hogy öt napon át mindennap felkerestem Mollyékat, és a röntgenvizsgálat eredménye is negatívnak bizonyult. A konyhában álltam, és lenéztem páciensemre, akivel sehogyan sem tudtam zöld ágra vergődni. Nyomorúságos látványt nyújtott: borzasztóan kedveszegett, merev volt és remegett. A komor valóságot láttam magam előtt. Ha nem tudok kitalálni valamit, Robbi el fog pusztulni. - Valami mást kell megpróbálnom, Molly - mondtam. Nálam volt az egyik új szteroidom, a dexamethasone, abból adtam be Robbinak egy milligrammot. - Bizonyára már látni sem bír szegény; de azért holnap újra benézek, hátha használt ez az új szer. Molly nem várt másnapig. Háza alig száz méterre volt az enyémtől, és már aznap délután a küszöbömön állt. Levegő után kapkodott. - Csodálatos javulás állt be, Mr. Herriot! - zihálta. - Mintha nem is ő lenne. Kérem, jöjjön el, és nézze meg! Nem kellett kétszer mondania. Valósággal végigrohantam az úton. Robbi majdnem olyan lett, mint amilyennek azelőtt ismertem. Még mindig merev volt, de óvatosan lépegetett a konyhakövön, és amint meglátott, farkát lassan megcsóválta. A remegés megszűnt, és a riadtság is eltűnt a tekintetéből. Határtalanul megkönnyebbültem. - 157 -
- Evett valamit? - Igen, körülbelül két órával azután, hogy a doktor úr elment, bedugta az orrát a tálba. - Ez igazán csodálatos. - Megmértem a testhőmérsékletét, és megállapítottam, hogy a láza végre lassan csökkenni kezdett. - Azért holnap újra eljövök, mert szerintem még egy injekcióra lesz szükség, hogy teljesen rendbe jöjjön. Így is történt, és egy hét múltán jó érzés volt látni, ahogy a kis állat egy bottal játszik és ugrándozik a kertben. Az életkedv visszaköltözött belé, és bár sehogyan sem hagyott nyugodni, hogy még mindig fogalmam sincs, mi baja volt, az egész epizódot kényelmesen úgy raktároztam el a tudatomban, hogy megint minden jóra fordult. Tévedtem. Egy hónap múlva Molly állt az ajtómban csüggedten. - Újra kezdi, Mr. Herriot! - Hogy érti ezt? - Megint ugyanaz a remegés, megint nem tud mozogni! A szteroid befecskendezése ismét gyors felépülést eredményezett, de ezzel nemhogy lezárult volna az ügy, hanem egy hosszadalmas történet vette kezdetét. Az elkövetkező két évben hosszasan csatároztam a titokzatos betegséggel. Robbi heteken át tünetmentes, egészségesnek látszó állat volt, aztán a rettegett tünetek hirtelen újra felbukkantak, Molly rohant hozzám, és amikor ajtót nyitottam, fejét félrebiccentve, arcán szorongó félmosollyal állt ott a küszöbön, s így szólt: „S. O. S., Mr. Herriot, S. O. S.” Bármennyire aggódott is, fanyar humorával mindig megpróbálta oldani a helyzet feszültségét. Minden egyes alkalommal robogtam a házához szteroidjaimmal. A tünetek időnként nagyon súlyosan jelentkeztek, ziháló légzéssel párosultak, és valahányszor kezeltem a kutyát, mindig úgy éreztem, hogy az életét mentem meg. Közben különféle taktikákat alkalmaztam, amelyek közül a legsikeresebbnek az bizonyult, hogy az injekciós kezelést öt napon át folyamatosan beadott szteroidtablettákkal egészítettem ki, majd az adagolást fokozatosan csökkentettem, s végül elhagytam a szert. Aztán lélegzetvisszafojtva vártuk, mikor újul ki a betegség. Néha sok héten át semmi sem történt, és kezdtünk megnyugodni, abban a hiszemben, hogy győztünk, az egészet elfelejthetjük, akár egy rossz álmot. Aztán Molly, fejét félrebiccentve, megint megjelent az ajtómban. „S. O. S., Mr, Herriot, S. O. S.” Ez az örökös hercehurca beköltözött az életünkbe. Közeli szomszéd lévén mindig jól ismertem Mollyt, de most, izgalmas látogatásaim során sokat mesélt az életéről, mialatt én egy csésze teát ittam a konyhában a repkénnyel benőtt apró ablaknál, amelybe belenyúltak az almafa ágai. Fiatal korában cselédként dolgozott, és több mint harminc éve élt a házban. Egyszer aztán nagyon súlyosan megbetegedett, és bele is halt volna a betegségbe, ha Sir Charles Armitage, a ragyogó sebész nem műti meg Brawtonban, s nem menti meg az életét. Egészen felvillanyozódott, amikor Sir Charlesról beszélt. - Nagy tudású és világhírű ember, de igen kedves volt hozzám. Én csak egy pénztelen, szegény üregasszony vagyok, de úgy bánt velem, mint egy királynővel. Azt sem tudta, hogyan járjon a kedvemben. Volt egy másik hős is az életében: John Wayne, a színész. Valahányszor vetítették valamelyik filmjét Darrowby kicsiny mozijában, Molly mindig ott volt, és amikor megtudta, hogy én is Wayne-rajongó vagyok, sokat beszélgettünk Wayne filmjeiről. „Olyan kedves ember”, mondogatta Molly, mindig kuncogva azon, hogyan bolondulhatott így bele valakibe. Meleg barátság alakult ki köztünk, melyet azonban mindvégig beárnyékolt Robbi visszavisszatérő betegségének rémképe. Több tucat alkalommal jártam Molly házában, és természetesen sohasem kértem pénzt tőle. Kizárólag a nyugdíjából élt, és eleinte felszámítottam ugyan valami névleges tiszteletdíjat, de aztán erről is letettem. Gyakran könyörgött, hogy fogadjak el valamit, de ezt én tökéletesen elképzelhetetlennek tartottam. Hálája jeléül apró ruhadarabokat kötött Helennek meg a gyerekeknek, és több üveggel adott nekünk a maga készítette paradicsompüréből.
- 158 -
Amikor visszatekintek a mögöttem álló évekre, úgy tűnik, hogy életemnek ez a része színes fonálként díszíti állatorvosi munkám dolgos egyhangúságát. Robbi titokzatos betegsége, Sir Charles Armitage, John Wayne és az S. O. S. Kezdettől fogva elgondolkodtatott a kiskutya megbocsátó természete. Valahányszor találkoztam vele, mindig injekciós tűt döftem belé. Joggal gondolhatta rólam, hogy tűpárnának tekintem, de amikor felépült, mindig vadul csóválta a farkát, ha meglátott, odarohant hozzám, mancsait a lábamra helyezte, és derűsen nézett fel rám. Eljött azonban az idő, amikor a rohamok hevesebbé és gyakoribbá váltak. Ilyenkor szánalmas látványt nyújtott a csüggedt kis állat, és bár mindig sikerült lábra állítanom, egyre inkább szembe kellett néznem a szomorú ténnyel, hogy a csatározás győztese nem én leszek. A drámai végkifejlet hajnali háromkor érkezett el egy nap. Csengetést hallottam, magamra rántottam a hálóköntösömet, és az ajtóhoz mentem. Ismét Molly állt a küszöbön, de ezúttal nem tudta kipréselni magából a félig vicces S. O. S. jelszót. - Jöjjön, Mr. Herriot! - zihálta. - Robbi nagyon rosszul van. Fel sem öltöztem, csak fogtam a táskámat, és Mollyval együtt siettem a házhoz. A kiskutyát rettenetesen rázta a hideg, remegett, lihegett, alig tudott lélegezni. Ilyen súlyos rohama még nem volt. - Kérem, altassa el - mondta Molly halkan. - Csakugyan ezt akarja? - Igen, az ő számára véget ért az út. Tudom. És már nem bírom nézni a szenvedéseit, Mr. Herriot. Én sem vagyok túl jól, ez az egész levesz a lábamról. Tudtam, hogy igaza van. Ahogy vénásan beadtam a barbiturtartalmú injekciót, és láttam, hogy a kiskutya végleg nyugovóra tér, nem maradt kétségem, hogy helyesen cselekedtem, véget kellett vetni az állat szenvedéseinek. Könnyek ezúttal sem voltak. Csak egy halk „Jaj, Robbi, Robbi”, miközben a bozontos kis testet simogatta. Belerogytam a konyhaszékbe, amelyen ülve oly sok csésze teát ittam meg. Ahogy ott ültem, hálóköntösben és papucsban, sehogyan sem tudtam felfogni, hogy a hosszas küzdelem így végződött. - Molly - mondtam egy perc múltán -, szeretnék ennek a végére jutni. Rám nézett. - Boncolásra gondol? - Megrázta a fejét. - Nem, nem, semmi ilyesmit nem szeretnék. Úgy tűnt, hogy nincs mit tennem vagy mondanom. Kimentem, magam mögött hagytam a titkot, és ahogy a kudarctól meg a csalódástól felkavarodva átsétáltam a holdfényes kerten, arra gondoltam, hogy ez a rejtély sohasem fog megoldódni. Hamar belemerültem mindennapi munkámba, de Robbit nehezen tudtam kitörölni a gondolataimból. Óhatatlanul minden állatorvossal előfordul, hogy páciensei elpusztulnak, és a kutyák esetében a tragédia gyakori, mert nagyon rövid ideig élnek. Tudtam, belehalnék, ha minden alkalommal együtt szenvednék a gyászoló tulajdonosokkal, és minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy ne vetkőzzem ki szakemberi mivoltomból. Ám ez nem mindig sikerült, és nem sikerült Robbi esetében sem. Nem sikerülhetett, mert ahhoz túl hosszú időt töltöttünk együtt, és tudtam, hogy ezt a kis kutyát sohasem fogom elfelejteni. Mindezek tetejébe életem minden napján el kellett haladnom Molly háza mellett, látnom, ahogy ősz feje megbiccen kertjében, ahol azelőtt Robbival játszadozott. Nagyon egyedül lehetett. Ezúttal tartózkodtam a szokásos jó tanácstól - „szerezzen egy másik kutyát” -, mert az idős hölgy egészségi állapota szemmel láthatóan megrendült, és tudtam, hogy már nem bírja rávenni magát, hogy az egészet elölről kezdje. Félelmeim, sajnos, beigazolódtak, Molly néhány héttel később követte Robbit. Ez a fejezet végleg lezárult. Pár nap múltán késő délután érkeztem a rendelőbe. Siegfried éppen gyógyszereket készített a laboratóriumban. - 159 -
- Üdv néked, Siegfried - mondtam -, rettenetes napom volt. Letette az üveget, amelyet éppen megtöltött. - Hogy érted ezt, James? - Valahogy minden balul ütött ki. Mindegyik páciensem, amelyiknél újra jártam, rosszabb állapotba került, egyik sem gyógyul, az emberek pedig kimondva-kimondatlanul értésemre adták, hogy szörnyen rossz állatorvosnak tartanak. - Ezt nem hiszem. Biztosan csak képzelődsz. - Szerintem nem. Kezdődött reggel, amikor Mrs. Cowling kutyáját vizsgáltam. Elég homályos eset, s próbáltam kifejteni neki a különféle eshetőségeket. Ő fagyosan rám nézett, s azt mondta: „Akárhogy csűri-csavarja, a lényeg az, hogy fogalma sincs, mi baja az állatnak!” - Én nem aggódnék emiatt, James. Nyilván nem gondolta végig, mit mond. - Te nem láttad az arcát. Aztán kimentem megnézni egy anyajuhot George Grindley gazdaságában. Vemhességi toxikózis volt, és amikor lázat mértem, George egyszer csak így szólt: „Tudja, maga még soha nem gyógyított meg egyetlen állatot sem nálunk. Remélem, ezúttal több szerencséje lesz.” - De hiszen ez nem igaz, James, én tudom, hogy nem így van. - Talán, de George mindenesetre ezt mondta. - Ujjaimmal beletúrtam a hajamba. - Aztán kocsiba ültem, hogy meggyógyítsak egy tehenet az öreg Hawkinséknál. Még szinte ki sem szálltam az autóból, amikor a férfi összevont szemöldökkel rám nézett és felmordult: „Á, maga az. A feleségem szerint mindig rossz vége lesz, ha Mr. Herriot jön.” Egy kissé megrendültnek tűnhettem, mert vállon veregetett, és azt mondta: „Emberként azért kedveli magát.” - Te jóságos ég, együtt érzek veled, James. - Köszönöm, Siegfried. Nem untatlak tovább, de így telt az egész napom. És aztán, mindezek tetejébe, dél körül át kellett mennem a falunkon, a megboldogult Molly Minican háza mellett. Egy árverező volt ott, Molly bútorait és kacatjait árulta. Mindenféle limlomot raktak ki a kertbe, és megint eszembe jutott, hogy a kutyája, bár két éven át kezeltem, úgy pusztult el, hogy semmit sem tudtam a bajáról. Molly tisztában volt ezzel, és biztosan azt gondolta, hogy jól befürdött velem. Azt hiszem, ez volt az én pokoli napomnak a mélypontja. Siegfried kitárta a kezeit. - Nézd, tudod hány állatorvos és orvos veszít el betegeket, anélkül hogy valaha is bizonyos lenne a diagnózisukban? Nem te vagy az egyetlen. Mindnyájunknak vannak olyan napjai, James, amikor semmi sem sikerül. Ilyen napok minden állatorvos életében előfordulnak. Vigasztaljon az a tudat, hogy sok jó napod is volt. Búcsút intettem Siegfriednek, és elindultam hazafelé. Kollégám kedves próbált lenni, de még akkor is kutyául éreztem magam, amikor hazaértem a High Field House-ba. Asztalhoz ültem, hogy megteázzam, de Helen kérdő pillantást vetett rám. - Mi baj van, James? Nagyon hallgatsz. - Ne haragudj, Helen, ma este nem leszek valami szórakoztató. - Kiöntöttem neki a lelkem. - Gondoltam, hogy a munkáddal kapcsolatban aggaszt valami - mondta -, de szerintem te Molly Minican miatt őrlöd magad igazán, ugye? Bólintottam. - Úgy igaz, nem mindennapi ember volt. Ahogy ott láttam a kacatjait szanaszét a kertjében, minden újra eszembe jutott, és nem jó belegondolni, de Molly abban a meggyőződésben halt meg, hogy egy fajankó vagyok. - De hiszen mindig kedves volt hozzád, Jim. - Mindenkihez kedves volt, így hozzám is. Viszont tudom, úgy érezte, hogy cserbenhagytam. Most már eltávozott közülünk, de nem tudok szabadulni attól a szörnyű érzéstől, hogy a lelke mélyén rossz véleménnyel volt rólam, s ezen már semmi sem változtathat. Helen incselkedve mosolygott rám. - Azt hiszem, van itt valami, amitől jobban érzed majd magad. - Kiment a szobából, én pedig magamba roskadva várakoztam, s nem tudtam, mire véljem szavait. Aztán visszajött, hóna alatt valamivel, ami bekeretezett festménynek tűnt. - 160 -
- Peggy Ford a faluból ott volt Molly házának árverésén - mondta. - Ezt ő adta be nekem. A hölgy hálószobájában lógott a falon, gondolta, érdekelni fog téged. Gyere, nézd meg. Nem festmény volt, hanem egy bekeretezett, négyzet alakú kartonlap, melynek tetején Molly szarkalábas írását olvashattam: „A három férfi, akit a legjobban szeretek.” Alatta, a kartonra ragasztva három fénykép sorakozott egymás mellett: Sir Charles Armitage-é, John Wayne-é... és az enyém.
48. Életemben először láttam valakit kijönni egy házból és azután levenni a nadrágja száráról a rendesen kerékpározás közben használt csíptetőt. Egy bizonyos Mr. Colwell hívott ide a házához, hogy megnézzem a kutyáját, és a kocsiból kiszállva meglepődve figyeltem az említett férfit, aki, miután kilépett a kapun és óvatosan visszanézett, lehajolt, hogy levegye a csíptetőt. Kerékpárnak nyomát sem láttam. - Elnézést - mondtam -, remélem nincs kifogása az ellen, ha megkérdezem, hogy minek a csíptető. A férfi ismét hátranézett, elnevette magát, majd halkan így szólt. - Ugye, Mr. Herriothoz van szerencsém. Éppen a gázórát olvastam le, és fő az óvatosság. - Óvatosság? - Igen, a bolhák miatt. - Miféle bolhákról beszél? - Hát, nézze, kedves emberek ezek a Colwellék, de az asszony nem valami kényes a tisztaságra, és rengeteg bolha van náluk. Rámeredtem. - No de... még mindig nem értem... minek a csíptető... - Hát azért - mondta a férfi nevetve -; hogy a bolhák ne másszanak fel a lábamon a nadrágomba. - Ezzel zsebre tette a csíptetőket, és nagy léptekkel befordult a sarkon, hogy becsöngessen következő ügyfeléhez. A kocsimnál állva kuncogtam magamban. Még hogy bolhák másznának fel a lábán! Soha nem hallottam ilyen sületlenséget. Évek óta ismertem a gázleolvasót, és mindig teljesen normálisnak tűnt, de most már világossá vált előttem, hogy egy rögeszme megszállottja. Mint azok az emberek, akik folyton mossák a kezüket. Valószínűleg mindegyik ház előtt felteszi a csíptetőt. Elmentem a sarokig, és a házak között utánanéztem, de már eltűnt. Hihetetlen, hogy egyesek milyen furcsa gondolatokat forgatnak a fejükben, de az efféle hóbortok mindig lenyűgöztek, bolhakomplexusról pedig még sohasem hallottam. Csak abban reménykedtem, hogy téveszméje nem kárhoztatja boldogtalanságra szegény fickót, de végül is, mivel vidáman fütyörészett, amint befordult a sarkon, úgy véltem, nem veszi túlságosan a szívére a dolgot. A kocsimhoz visszasétálva még mindig mosolyogtam, méghozzá kiadósan, mert csütörtök volt, és az utolsó vizit előtt álltam a félnapos kimenőm kezdete előtt. Bár az állatorvosi munka jelentette az életemet, és eszembe sem jutott, hogy másképp csinálhatnám, egy dolgot nem szíveltem benne: sohasem ért véget. Kivételt csak a csütörtök délutánok jelentettek. Ezen a különleges napon mindig könnyű szívvel ébredtem, mert tudtam, hogy délben már úton leszünk Helennel Brawton felé, szabadon, mint a madarak. Egy órakor komótosan megebédelünk a városka valamelyik pompás kávéházában, aztán találkozunk cimborámmal, Gordon Raével, a boroughbridge-i állatorvossal és feleségével, Jeannal, akik úgyszintén menekülnek a telefon és a gumicsizma elől. A délutánt bevásárlással töltjük, aztán teázunk és moziba megyünk. Mások számára talán jelentéktelennek tűnik mindez, nekünk azonban maga volt az áldott nyugalom. Az este ezúttal újszerűnek ígérkezett, mert Helen jegyeket kapott a Hallé Zenekar hangversenyére a két Whitling kisasszonytól, a Darrowbyi Zenei Társaság oszlopos tagjaitól. Hazamegyünk átöltözni, azután a két hölggyel négyesben elindulunk a koncertre. Régi bálványom, Sir John Barbirolli vezényelt, a műsor láttán pedig bizony csorogni kezdett a nyálam. A Coriolanus, Elgar Hegedűversenye és Brahms Első szimfóniája. - 161 -
Nagy és elégedett lélegzetet vettem, mielőtt kopogtam Colwellék ajtaján. Körülbelül egy óra múlva már úton leszünk. Az ajtót a ház ura nyitotta ki: hatvanas férfi, kigombolt ingben és borotválatlanul, de szívélyes mosollyal az arcán. - Jöjjön, jöjjön csak Mr. Herriot - kiáltotta, s kezével udvariaskodva betessékelt. - Sajnálom, hogy ki kellett hívnunk, de nincs mivel közlekednünk, s az öreg kutyánk kezelésre szorul. - Nem tesz semmit, Mr. Colwell. Úgy hallom, hogy elütötte egy autó. - Igen, ma reggel át akart szaladni a postaautó előtt, és a kocsi megdobta. - A mosoly lehervadt az arcáról, szemei pedig kitágultak az aggodalomtól. - Reméljük, nincs komoly baj. Szegény öreg Harák... Azért hívjuk így, mert olyan furcsán, hörögve ugat. A bejárati ajtó közvetlenül a nappaliba nyílt, ahol egy tehénistállónak is a becsületére vált volna, amilyen áporodott és szagos volt a levegő. Vastag por lepte a bútorokat, újságok, ruhadarabok és ételmaradványok színes egyvelege hevert szanaszét az asztalon és a földön. Mrs. Colwell csakugyan nem lehetett túlzottan kényes a tisztaságra. A hölgy is előbukkant a konyhából, és ugyanolyan előzékenyen köszöntött, mint a férje, de szemei vörösek és duzzadtak voltak a sírástól. - Ó, Mr. Herriot - mondta remegő hangon -, annyira aggódunk Harákért. Soha semmi baja nem volt még, annyira félünk, hogy most elveszíthetjük. Megnéztem magamnak a falnál lévő kosárban elnyújtózó kutyát. Spánielkeveréknek tűnt, és riadt szemekkel meredt rám. - Be tudott jönni a baleset után? - kérdeztem. - Nem - felelte Mr. Colwell. - Be kellett hoznunk. - A férfi nyelt egyet. - Szerintünk eltörhetett a háta. - No nézzük csak. - Letérdeltem a kosárhoz, és a házaspár is letérdelt a két oldalamon. Lehúztam Harák alsó szemhéját, és láttam, hogy rózsaszín a kötőhártya. - A kötőhártya színe rendben van. Belső sérülésnek semmi jele. - Kitapogattam mind a négy lábat, a bordákat és a medencét, törést sehol sem találtam. - No nézzük, fel tudsz-e állni, öregfiú - mondtam. Gyengéden a kutya teste alá nyúltam, és nagyon óvatosan emelni kezdtem. Keserves vonítással tiltakozott, aminek láttán gazdái szívszaggató kiáltozásba kezdtek. - Jaj, szegény öreg Harák! Meglátod, nem lesz semmi baj! Bátor kis kutya vagy! - Közben simogatták és cirógatták. Nem tágítottam, hanem folytattam az emelést, amíg végre egy pillanatra remegve megállt a lábain, aztán elengedtem. - Úgy tűnik, nincs miért nyugtalankodni - mondtam. - Egy kicsit összezúzta magát, és látják, felhorzsolta a mancsait, attól érzékenyek a tapintásra, de biztosan nincs súlyos sérülése. Colwellékből örömkiáltások törtek fel, és újult erővel folytatták a cirógatást meg a turbékolást, miközben Harák a maga csillogó, szívfacsaró, nagy spánielszemeivel egyenként végigmért bennünket. Szemlátomást teljes mértékben ki akarta aknázni a helyzetben rejlő lehetőségeket. Mindhárman felálltunk, és én a táskámért nyúltam. - Kap néhány injekciót, hogy jobban érezze magát, és hamarább gyógyuljanak be a mancsai. - Szteroidot és antibiotikumot adtam be, majd kiszámoltam néhány penicillintablettát. - Sokkhatás is érte, de szerintem már túl van a nehezén. - Nevettem és megsimogattam a bozontos fejet. - Katonadolog, Harák. Colwellék lelkendezve fejezték ki egyetértésüket. - Úgy van, ahogy mondja, Mr. Herriot. Harák mindent kibír! - Ám ismét egy könnycsepp gördült végig a hölgy arcán. - Úgy megkönnyebbültem, hogy nem veszítjük el. Aztán gyorsan letörölte az arcát tenyerével. - Ezt meg kell ünnepelnünk egy csésze teával. Ráér, Mr. Herriot? Brawton hívogatott, de nem tudtam nemet mondani. - Jól van, nagyon köszönöm, de nincs sok időm. A kanna nemsokára forrt, és Mrs. Colwell két kézzel próbált utat vágni az asztallapon burjánzó dzsungelben, hogy a csészéket letehesse. Teámat kortyolgatva néztem a két barátságos em- 162 -
bert: nevetgéltek, le sem vették a szemüket dédelgetett kutyájukról, és igazat adtam a gázleolvasónak. Szeretetre méltó házaspár. Távozásom valóságos diadalmenetnek tűnt, sűrű köszönések és integetések közepette vezettek ki. Ahogy kocsimba szálltam, visszakiáltottam. - Néhány nap múlva hívjanak fel, és tájékoztassanak az állapotáról. Biztos vagyok benne, hogy egykettőre rendbe jön. Alighogy befordultam a sarkon, szúrást éreztem a bokám tájékán. Arra gondoltam, talán a bőrömet izgatja az új zokni, úgyhogy letűrtem. A különös bizsergés és viszketés azonban átterjedt a lábikrámra is, ezért megálltam az út mentén, és felhúztam nadrágom egyik szárát. A bőröm tele volt apró fekete pontokkal, ezek a pontok azonban ugrándoztak, csíptek, és iparkodtak, hogy minél előbb feljussanak a combomig. Te jóságos ég, az a gázleolvasó nem is volt olyan bolond! Teljes sebességre akartam kapcsolni, hogy minél előbb hazaérjek, de jól megrakott traktorok haladtak előttem, és nem tudtam előzni. Mire hazaértem, a pontok ellepték a mellkasomat meg a hátamat is, és az őrjítő viszketéstől úgy égett a bőröm, hogy egyfolytában izegtem-mozogtam az ülésen. Helen éppen öltözködött, hogy útra kész legyen, és meglepődve fordult meg, amikor berontottam a fürdőszobánkba. - Fürödnöm kell! - kiáltottam. - Ó... összepiszkítottad magad munka közben? - Nem, bolháim vannak! - Micsoda?! - Bolháim! Méghozzá több millió - az egész testemen! - No de... hogyan...? - Majd később elmondom. Kérlek, gyere, fogd a ruháimat és dobd a mosógépbe. Tetőtől talpig át kell öltöznöm. A fürdőszobában levetkőztem, majd megmártóztam, a fejemet többször is a víz alá dugtam. Helen bejött, és rémülten nézte a földre hányt ruhadarabjaimat. A mozgékony rovarok éppen a vakítóan fehér ingem ellen indítottak támadást. - Te atyaúristen! - lihegte, majd eltorzult arccal, egyenként emelte fel csücskénél fogva ruhadarabjaimat, és eltűnt velük a mosógép irányában. Úgy éreztem, örökre a vízben tudnék maradni. Ahogy ott ültem a kádban, elmondhatatlanul megkönnyebbültem, mivel megszabadultam a viszketés gyötrelmétől, és hitetlenül figyeltem, ahogy sötét kínzóim lebegnek a víz felszínén. Nem bíztam semmit a véletlenre. Leengedtem a vizet, és megint megtöltöttem a kádat, aztán ismét hosszan áztattam magamat. Hajamat újra meg újra megmostam és átdörgöltem, majd amikor végre kimásztam a kádból, és magamra öltöttem a váltás ruhát, megköszöntem az égieknek, hogy kínjaim véget értek. Soha azelőtt nem voltak bolháim, nem tudtam, hogy ez ilyen megrázó élmény lehet. Korábban sokat olvastam a messzi börtönök bolhás matracain fekvő emberek szenvedéseiről, de hogy ez mit is jelent, azt csak most fogtam fel igazán. Végre elindultunk Brawtonba, de csak nehezen tudtam felidézni azt a gondtalan érzést, amely minden csütörtökön belém költözött. A délelőtt bizarr eseményei még elevenen éltek az emlékezetünkben. Ám ahogy elhagytuk a hegyeket, és száguldani kezdtünk a nagy yorkshire-i síkságon - miközben a csütörtöki utazásokról már jól ismert látványban gyönyörködtünk - fokozatosan kezdtünk feloldódni. Nemsokára ebédelünk, már semmi kellemetlenség nem érhet, azután este jön a nap fénypontja, a Hallé Zenekar. Glasgow-i diákként találkoztam is a legendás Barbirollival akkor még nem volt Sir John -, igaz, elég furcsa körülmények között. A Skót Zenekar lépett fel egy rendkívüli iskolai hangversenyen a St. Andrew's Hallban. A szünetben vécére mentem, és arra lettem figyelmes, hogy egy fehér csokornyakkendős, frakkos alak áll a mellettem lévő fülkében. Ránéztem, s legnagyobb meglepetésemre és örömömre azt láttam, hogy az az alak a mester maga. Nem zavartatta magát attól, hogy különös helyen találkoztunk, megkérdezte, hogy mit szólok a zenéhez, mi tetszik leginkább, és még rólam is kérdezősködött. Igen kedves, szívélyes ember volt, akit aztán az egész világ nagyon megszeretett. - 163 -
Találkozásunk után nyomon követtem a pályafutását az évek során, kezdve azzal, hogy Toscanini helyére lépve a New York-i Filharmonikusok karmestere lett, és tovább is, amikor már 1942 óta - a nagyszerű Hallé Zenekar élén állt. Az évek folyamán, amikor megtehettem, mindig elmentem a koncertjeire, és figyeltem, hogyan zsugorodik össze. Barbirolli azelőtt is alacsony volt, de idővel egészen apró és törékeny lett - a karmesteri pulton azonban mindenkit magával ragadott. Éppen ezeket a gondolatokat osztottam meg Helennel félnapos eufóriánk kezdetén, amikor Brawtontól egy mérföldre megmerevedtem az ülésen és elhallgattam. Vagy egy perc múltán a feleségem rám nézett. - Mi baj van? Nagyon elhallgattál. Óvatosan testhelyzetet változtattam. - Valószínűleg semmi, csak az az ostoba érzés nem hagy nyugodni, hogy még mindig vannak bolhák rajtam. - Micsoda? Az nem létezik, két fürdő és egy teljes átöltözés után! Lehetetlen! - Tudom, hogy lehetetlen, de mégis ugyanaz az érzésem van. - Ezek csak az utóhatások, Jim. Ne feledd el, hogy összevissza csíptek. - Tudom, tudom - dörmögtem oda válaszképpen -, de az a gyanúm, hogy valami megint történni fog. Helen megfogta a kezemet, és bátorítóan rám mosolygott. - Csak képzelődsz. Próbálj valami másra gondolni. Igyekeztem, ahogyan csak tudtam, de továbbra is kígyózó testmozdulatokat végeztem, amint mentünk felfelé a Brown-féle kávéházhoz vezető lépcsőn. A különböző ételek egymással keveredő illata, az evőeszközök zörgése, a vidám sürgés-forgás és a régóta ismert pincérnők szívélyes mosolya azelőtt - mintha egy nagy gongütés jelezte volna néhány boldog órám kezdetét - mindig emelkedett hangulatba juttatott, ma azonban nem így volt. Ahogy helyet foglaltunk, és átnéztük a hagyományos yorkshire-i ételkínálatot, ami azelőtt mindig jókedvre derített - volt marhasült yorkshire-i pudinggal, lepényhal sült burgonyával, marhaszelet vesepástétommal, lekváros gőzölt piskóta, mazsolás felfújt tejsodóval -, csak egy gondolat járt a fejemben, és mosolyom magamra erőltetett álarc volt, amikor rendeltem. Nyeldekeltem a pompás levest, turkáltam a főételt, s végig valami rossz álomban éreztem magamat; próbáltam úgy tenni, mintha nem a kínok kínja gyötörne az ingem alatt. Az ebéd felénél járhattunk, amikor egy házaspár nyomult előre a zsúfolt asztalok között, és a férfi hozzám lépett. - Megengedik, hogy leüljünk? - kérdezte udvariasan. - Másutt nincs hely. - Hogyne - feleltem, s erőnek erejével ismét mosolyogni próbáltam. - Parancsoljanak. Ahogy leültek, könnyű volt besorolni őket. Egy gazda és felesége, akik ugyanúgy „szabadnapoznak”, mint mi. Ötvenes éveikben jártak, arcuk arról árulkodott, hogy sok mindenen keresztülmentek már, a férfi világos nyakkendőt viselt, és épphogy belefért csinos tweedzakójába. Hatalmas kezével az étlapért nyúlt, majd feleségével együtt tanulmányozta. - Hát - nézett fel ránk a férfi -, jó nagy eső volt az éjjel. Na még csak ez hiányzott, gondoltam magamban, miközben beleegyezően bólogattam. Nem ismertem őket. Az én gazdálkodóim többségének elég messze esett Brawton. A házaspár valószínűleg Wharfedale-ből jött. Találgatásaimnak Helen vetett véget, aki térdét az enyémhez nyomta. Felé fordultam, és rémületet láttam az arcán. - Van egy a gallérodon - motyogta, majd felszisszent. - Jaj, ugrott egyet! Valóban ugrott, a fehér asztalterítő kellős közepére. Én csak tehetetlenül ültem, amikor egy másik is előpattant, aztán még egy. A gazda és felesége, akik szemmel láthatóan úgy gondolták, hogy szívélyes beszélgetésbe kezdenek velünk, megdöbbenve meredtek a szökdécselő lényekre. Szörnyűséges csönd támadt, aztán a férfi újra megszólalt. - Á, van egy asztal az ablaknál, Eva - mondta, s felkelt. - Ott szoktunk ülni. Ugye megbocsátanak. - 164 -
Távozásuk után gyorsan végeztünk az ételünkkel. Meg nem tudnám mondani, hogy még hány cikázó állatka bukkant föl az asztalon. Annyira elképedtem, hogy eszembe sem jutott megszámolni őket, és még ma is csak az első néhánynak a riasztó emlékét tudom felidézni magamban. Szóba sem jöhetett, hogy desszertet rendeljünk, és a gyömbéres puding meg az almás lepény érdemeinek önfeledt megtárgyalása helyett kértük a számlánkat, s elmenekültünk. Nem maradhattunk Brawtonban, hogy találkozzunk Jeannel és Gordonnal. Az otthoni fürdőszoba volt az egyetlen célunk, és ahogy teljes sebességgel hajtottam, újra meg újra megjelentek szemem előtt a kis szörnyszülöttek az asztalterítőn. Hogyan történhetett? Hogyan élte túl a bolhák második hulláma minden óvintézkedésemet? A mai napig nem tudom a választ, csak azt tudom, hogy így történt. Hazaérve megismételtük a délelőtti mutatványt: alámerültem a vízben, Helen ujjai között vitte el fertőzött ruhadarabjaimat, én pedig tetőtől talpig átöltöztem. Szerencsém volt, hogy a „jó öltönyömet” a koncertre tartogattam, mert az amúgy sem túlságosan gazdag ruhatáram kezdett apadozni. Amikor végre teljes díszben készen álltam az indulásra, kétségbeesve fordultam feleségemhez: - Ugye, most már nem lesz semmi baj? - Nem, nem. Az nem létezik, hogy még mindig legyen bolhád. Komoran kukucskáltam be a friss ing alá. - Az előbb is azt hittük. El kellett mennünk a két Whitling kisasszonyért, Harrietért és Felicityért, akik szokásukhoz híven ezúttal is jó kedélyűnek mutatkoztak, majd kicsattantak az életerőtől. Negyvenes éveik végén járó, terebélyes, telt keblű hölgyek voltak, és bár egyesek szerint kövérnek tűntek, én mindig nagyon bájosnak találtam őket, és sehogyan sem értettem, hogy miért nem mentek férjhez. Az út vissza Brawtonba gyorsan eltelt, mivel egyfolytában beszélgettünk, és mert boldoggá tett a tudat, hogy végre senki sem lakmározik belőlem. A koncertteremben két barátnőnk közé kerültem, amit bókként könyveltem el. Valójában elég szorult helyzetben voltam, mert mindkét hölgy számára kissé szűknek bizonyult az ülés. Ahogy ittam magamba a koncertterem ismerős hangjait, a zenekar hangolását, a két oldalamon cseverésző vonzó szomszédaimmal folytatott beszélgetés várakozással teli zsongását, úgy döntöttem, hogy mára elég volt a traumákból, most már minden jóra fordul. Az élet, gondoltam magamban, végül is szép. Bekapcsolódtam a pódiumon szinte lábujjhegyen előresiető Barbirolli törékeny alakját köszöntő tapsba. A yorkshire-i emberek ugyanúgy szerették őt, mint bárki más, és a taps nem akart alábbhagyni. Barbirolli végre föllépett a karmesteri emelvényre, és a hirtelen támadt csöndben felemelte pálcáját. Az örömteli várakozástól eltelve dőltem hátra ülésemen. A Coriolanus első fenséges taktusai hangzottak fel, amikor megéreztem a szúrást a jobb lapockámban. Jóságos isten, ez nem lehet igaz! Az egyre erősödő ingert azonban nagyon is jól ismertem. Próbáltam tudomást nem venni róla, de egy perc múltán kénytelen voltam a hátamat erősen az ülésem támlájához nyomni, hogy tán így enyhül a viszketés, és aztán, amikor már az egész hátam viszketett, a legfinomabb kígyózó mozdulatokat kellett végeznem, közben ügyelve arra is, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat. Hirtelen és rémületemre rájöttem, hogy összepréselt helyzetemben még a legcsekélyebb mozdulatot is azonnal érzékeli valamelyik szomszédom. Az őrjítő viszketés erősödött, szerettem volna vakarózni, ide-oda dobálni magam, minden elképzelhető módon felvenni a harcot, de ez elképzelhetetlen volt. Tudomásul kellett vennem a rettenetes tényt, hogy az elkövetkező órákban mozdulatlanul kell majd ülnöm. Ez nem mindennapi akaraterőt követelt a részemről, s valamilyen jóginak kellett volna lennem ahhoz, hogy sikerüljön. Minden erőmet arra fordítottam, hogy a zenére összpontosítsak, de csak rövid időszakokon át tudtam nyugton maradni, aztán kénytelen voltam óvatosan testhelyzetet változtatni; hátamat időnként az üléshez nyomtam, vagy oldalvást fészkelődve dörzsöltem az öltözékemet a bőrömhöz. Számításaim szerint már csak egy bolha munkálkodott rajtam. Azok után, amit átéltem, a bolhák szakértője lettem, és bizonyos voltam, hogy ennek az egyetlen bolhának az útját nyomon - 165 -
tudom követni testemen. Miközben Beethoven zenéje mennydörgött, az a fölajzott ötletem támadt, hogy talán sikerül kínzómat tőrbe csalnom, tetten érnem és agyonnyomnom. Valahányszor új csípést éreztem, megpróbáltam erősen a kemény fához dörgölőzni, és lassan egyik oldalról a másikra csusszanni. Manőverezésem során óhatatlanul meg kellett sértenem szomszédaim felségterületét. Brawtonba jövet azt hittem, este sikerül majd közelebb kerülni a kedves nővérekhez, jobban megismerni személyiségüket, valójában azonban jóval többet tudtam meg testi felépítésükről, mint bármi másról. Gömbölyű karok, jól kipárnázott bordák, rugalmas csípők - ezt mind-mind érzékeltem, és újra meg újra fölfedeztem tehetetlen fészkelődésem közben, de ők - jó családból való hölgyek lévén - semmiféle látható módon nem reagáltak tolakodó mozdulataimra azonkívül, hogy időnként megköszörülték a torkukat, vagy mély lélegzetet vettek. Két ízben azonban láttam, hogy Felicity szemöldöke a homlokáig húzódik fel. Az egyik alkalommal jobb térdem mélyen belefúródott Harriet puha combjába, mire ő egy határozott mozdulattal visszahúzta lábát; a másik alkalommal pedig bal könyököm nem szándékosan, de kérlelhetetlenül bökdöste a hatalmas keblet. Csak annyit mondhatok erről a boldogtalan estéről, hogy ez így ment a hangverseny kezdetétől a végéig. Elgar isteni Hegedűversenye, amely minden más zeneműnél jobban képes volt eljuttatni engem egy tökéletes világba, csak háttérzajt szolgáltatott magányos csatámhoz. Ugyanerre a sorsra jutott Brahms általam hőn szeretett Első szimfóniája. Nem akartam mást, csak hazajutni. A szünetben és késő este, amikor elbúcsúztunk tőlük, a két Whitling kisasszony megannyi fagyos mosolyt és gúnyos pillantást küldött felém. A régi mondás az emberről, aki azt akarja, hogy a föld megnyíljon alatta, híven fejezte ki lelkiállapotomat. Még akkor is borzalmasan éreztem magam, amikor már minden véget ért, s Helennel együtt ágyunk szélén üldögélve idéztük fel az este eseményeit. - Istenem, micsoda este volt! - nyögtem fel, és miközben újra próbáltam ecsetelni neki, milyen helyzetbe kerültem a nővérekkel, Helennek sikerült komoly képet vágnia, de láttam rajta, hogy nagy erőfeszítésébe kerül. Szája meg-megrándult, szemöldökét többször is összehúzta, és arcát időnként a kezébe temette. Mindez elárulta, milyen harc dúl benne. Panaszáradatom végén kétségbeesve emeltem föl karjaimat. - És, tudod, Helen, meggyőződésem, hogy egyetlen bolha miatt kellett annyit kínlódnom ma este. Gondolj bele! Egyetlen bolha miatt! Feleségem hirtelen előrevetette a fejét, száját csücsörítette, és tiszteletreméltó erőfeszítést tett, hogy hangja néhány oktávval mélyebb legyen, úgy szóljon, mint egy basszistáé. - Egy bolha! - intonálta Saljapin stílusában. - Ha-ha-ha-haaa, egy bolha! - Nagyon vicces - feleltem -, de Muszorgszkij sohasem tette volna be a nevetést a dalba, ha annyit szenved, mint én. Két nappal később Mr. Colwell telefonált. - Harák nagyszerűen érzi magát! - kiáltotta örömittas hangon. - Összevissza szaladgál, mintha mi sem történt volna, de az egyik mancsán letört a köröm. Lelóg, és mindenbe beleakad. Szeretném, ha eljönne és levágná. Néhány másodpercig nem válaszoltam. - Ön... ön nem tudná levágni...? Csak egy kis nyisszantás az ollóval az egész... - Nem, nem, én nem értek az efféléhez. Nagyon hálás lennék, ha beugrana, amikor errefelé jár. - Rendben van... rendben van, Mr. Colwell. Még ma délelőtt ott leszek. - Helen - kiáltottam indulás előtt -, megint Colwellék hívtak. - Micsoda?! - Helen riadtan nézett ki a konyhaajtón. - Igen... sajnos, de előbb telefonálok, mert útközben benézek az ifjú Jack Arnoldhoz. - Arnold gazda fiához? - Igen, tudod ő az, aki versenyszerűen kerékpározik. - És mit akarsz tőle? - Kölcsönkérem a csíptetőjét. - 166 -
49. Rose nővér gyengéden az asztalra emelte a remegő kutyát. Az apró terrierkeverék rettegő szemekkel nézett rám. - Szegény kis éhenkórász - mondtam -, nem csoda, hogy fél. Ugye ő az, akit a helvingtoni úton talált? Rose nővér bólintott. - Igen, összevissza rohangált, a gazdáját kereste. Tudja, hogy van olyankor. Tudtam. A szegény kutya kétségbeesve keresi azokat, akiket szeretett és akikben bízott, ám akik csak úgy kidobták a kocsijukból és elhajtottak. Tudtam, milyen az, amikor a kutya lógó nyelvvel, lelkesen odarohan bárkihez, aki ismerősnek tűnik neki, aztán zavartan és csalódottan elfordul. Szinte elviselhetetlennek éreztem az ilyen látványt, amely fojtogató dühvel és sajnálattal töltött el. - Rá se ránts, cimbora - mondtam, s megcirógattam a bozontos fejet -, meglátod, minden jóra fordul. Mindig minden jóra fordult azoknak a kidobott kutyáknak az életében, akik Rose nővér kicsiny állatmenhelyére kerültek. Hihetetlen volt, hogy Rose nővér a maga odaadó szeretetével milyen gyorsan nyugtatta meg és változtatta át a tehetetlen állatokat. A kezelő nyitott ajtaján keresztül láttam és hallottam, hogy a kutyák az egymás mellett sorakozó, dróthálóval elválasztott ketrecekben milyen örömmel csóválják a farkukat és ugatnak. A szokásos teendőim szólítottak a menhelyre. Ellenőriztem az új jövevények egészségi állapotát, beoltottam őket szopornyica, májgyulladás és Leptospira-fertőzés ellen, kiszedtem a korábbi ivartalanításkor bekerült varratokat (érkezéskor minden szukát ivartalanítani kellett), és általában kezeltem minden jelentkező betegséget. - Látom, felhúzva tartja az egyik hátsó lábát - mondtam. - Igen, úgy tűnik, egyáltalán nem tudja használni azt a lábát, szeretném, ha megnézné. Remélem, csak valami múló baj. Megvizsgáltam a lábfejet és a körmöket. Semmi rendellenességet nem találtam. Ám ahogy végighúztam a kezem a lábszáron, csakhamar rájöttem a baj okára. Rose nővérhez fordultam. - El volt törve a combcsontja, és nem tették helyre. A csont valahogy összeforrt, de nem gyógyult meg igazán. - Szegény kicsikémnek eltörött volna a lába, és a gazdái nem is törődtek vele? - Ahogy mondja. - Kezemet végighúztam a kicsiny testen, s tenyeremmel éreztem a kiugró gerincet, a szinte csupasz bordákat. - Ráadásul csont és bőr az állat. Mondhatom, csúnyán elhanyagolták. - És fogadom, szeretetben sem volt igen része - mondta lágyan Rose nővér. - Nézze, hogyan remeg, amikor beszélünk. Úgy látszik, fél az emberektől. - Rose nővér hosszan felsóhajtott. - No mindegy, megtesszük, amit lehet. És mi lesz a lábával? - Még ma meg kell röntgeneznem, aztán meglátjuk, mit tehetünk. - Beadtam a kutyának a szükséges oltásokat, aztán Rose nővér kivitte, és elhelyezte a ketrecében. - Tényleg - kérdeztem tőle -, milyen nevet is adott neki? Rose elmosolyodott. - Bütyöknek neveztem el. Nem valami elegáns név, de olyan kicsi. - Egyetértek, nagyon illik rá a név. - Ahogy erről beszéltünk, arra gondoltam, hogy Rose nővérnek a névadáson kívül milyen sok tennivalója van az általa megmentett állatok véget nem érő áradatával. Egy nagy kórház röntgenosztályán dolgozott, de tudott időt szentelni arra, hogy gondját viselje örökösen változó kutyacsaládjának, és képes volt előteremteni a szükséges pénzt, vagy úgy, hogy jótékonysági rendezvényeket szervezett, vagy úgy, hogy a saját zsebébe nyúlt. Éppen egy másik kutya elfertőződött lábát kötöttem be, amikor egy férfit láttam fel s alá sétálni a ketrecek mentén. Kezét hátul összekulcsolta, és feszülten nézte a türelmetlen pofákat a drótkerítések mögött. - Úgy látom, ügyfele érkezett - mondtam. - 167 -
- Remélem. Rokonszenves ember. Nem sokkal a doktor úr előtt jött, és nagyon alaposan keresgél.
Rose nővér szavai közben a férfi félig megfordult, hogy közelebbről szemügyre vegyen valamit. Ismerősnek tűnt a zömök alkat. - De hiszen ez Rupe Nellist - kiáltottam fel. - Ismerem. Néhány éve egy nagy zöldségboltot vezetett Darrowbyban, aztán megszaladt neki, s egy másik, nagyobb vállalkozásba kezdett az élénk forgalmú Hargrove városában, innen harmincmérföldnyire, és átköltözött oda, de továbbra is hűséges kliensem maradt, rendszeresen elhozta hozzám a kutyáját. A szegény állat alig egy hete halt meg, tizenöt éves korában. Befejeztem a kötözést, és Rose nővérrel együtt kimentem hozzá. - Üdvözlöm, Rupe - köszöntöttem. Meglepődve fordult meg. - Nahát, Mr. Herriot! Micsoda váratlan találkozás! - Ahogy elmosolyodott, nyers, kissé harcias arcvonásai kisimultak. - Kegyetlenül érzem magam azóta, hogy elvesztettem a régi kutyámat, és most megfogadom a tanácsát. Keresek egy másikat. - Csak így lehet kimászni a bajból, Rupe, és a megfelelő helyre jött el. Van itt jó néhány szeretetre méltó kutya. - Van, ahogy mondja. - Rupe levette puhakalapját és hátrasimította a haját. - De nagyon nehezen tudom elszánni magam. Tudom, ostobán hangzik, de ha kiválasztok egyet, menten elkezdem sajnálni az összes többi szegény kis éhenkórászt, aki itt marad. Rose nővér elnevette magát. - Sokan érzik ugyanezt, Mr. Nellist, de ne féljen. Találok én jó otthont az összes kutyámnak. Nem érdekel, hogy mennyi ideig kell itt tartanom őket, egyet sem fognak elaltatni. Csak hogyha nagyon öregek vagy gyógyíthatatlan betegségben szenvednek. - Értem, ez nagyszerű. Azért járok még egyet. – Rupe újra kezdte a ketrecek lakóinak szemrevételezését, s járás közben jól látszott, hogy jobb lábára gyermekbénulás következtében sántít. Rose nővér nem túlzott, amikor azt mondta róla, hogy alapos. Többször végigment a kutyák előtt, beszélgetett velük, ujját a drótkerítésen bedugva megvakarta az orrukat. Sok állat fajtatisztának látszott, és fajtájának díszére vált: voltak köztük előkelő labradorok, pompás formájú, aranyszőrű vizslák és egy német juhászkutya, amely a Crufts-díjat is megnyerhette volna, és ahogy figyeltem őket, amint farkukat csóválva ugranak oda Rupe-hoz, immáron sokadszor azon tépelődtem, gazdáik hogyan hagyhatták sorsukra őket. Valahányszor Rupe elhaladt Bütyök ketrece mellett, a kis kutya, lépést tartva vele, három lábon ugrándozott el a drótkerítés másik végéig, és felnézett az arcába. Rupe végül megállt, és hosszasan a kis állatra meredt. - Nekem ő tetszik - mormogta. - Tényleg? - Rose nővér meglepődött. - Csak most érkezett. Még nem tudtuk rendbe hozni. Szörnyű állapotban van. Meg sánta is. - Igen, látom. Azért csak nézzük meg. Rose nővér kinyitotta a ketrec ajtaját, Rupe Nellist benyúlt, fejmagasságig felemelte a kis állatot, és úgy bámulta, hogy szemgolyóik szinte összeértek. - Na, kis barátom - mondta gyengéden -, mit szólnál hozzá, ha hazajönnél velem? - A sovány pofa rettegő szemei néhány pillanatig rámeredtek, aztán a farok megrándult, és egy rózsaszín nyelv ért a férfi arcához. Rupe elmosolyodott. - Úgy látom, nagyon jó természetű kiskutya. Jól megleszünk együtt. - Tehát őt akarja? - kérdezte Rose nővér tágra nyitott szemmel. - Igen, mégpedig azonnal. - Jó lett volna, ha egyenesbe tudjuk hozni, mielőtt elviszi. - Ne aggódjék. Majd én megteszem. - Rupe letette a kutyát, és egy bankjegyet csúsztatott az adományozás céljából kitett dobozba. - Köszönöm, Rose nővér, hogy körülnézhettem. Milyen nevet is adott a kis barátunknak? - Bütyöknek neveztem el, de maga biztos meg akarja változtatni a nevét. Rupe elnevette magát. - 168 -
- Egyáltalán nem. Na gyere, Bütyök. Rupe elbicegett a kocsija felé, s újdonsült kutyája mellette sántikált. Néhány lépés után mosolygó arccal visszanézett. - Egyformán járunk, ugye? Ugyanarra a lábára sántít, mint én. A férfit és kutyáját két héttel később láttam újra a rendelőmben, ahová az újraoltás végett jöttek. Bütyök drámai változáson ment keresztül. Kigömbölyödött, és ami még inkább szembeötlött, remegése és félelme megszűnt. - Ez a kutya teljesen megváltozott, Rupe - mondtam. - Látszik, hogy végre jut neki jó ennivaló, és boldog is. - Igen, mondhatom, már az első napokban jó étvággyal evett, és az otthonunkkal is megbarátkozott. Az asszony teljesen odavan érte. Észrevettem, hogy miközben beszélt, az apró állat le sem vette tekintetét újdonsült gazdájáról. Bütyök kibogozhatatlan származású, bozontos apróság volt, de pofija tagadhatatlanul rejtett valami vonzóan csenevész bájt, és szemei ragyogtak az odaadástól. Talált magának valakit, akit szerethet, és tudtam, hogy ezúttal nem fogják cserbenhagyni. Rupe Nellist nem az a fajta ember volt, aki kimutatja az érzelmeit, de abból, ahogyan újdonsült kutyáját nézte, és gyengéden cirógatta a fejét, tisztán látszott, hogy lehetett valami a kis állatban, ami mélységesen megragadta őt. Kihasználva az alkalmat megröntgeneztem a sánta lábat, és a felvétel beigazolta várakozásaimat. - Azzal már elkéstünk, hogy gipszbe tegyük a törött csontot, Rupe - mondtam. - Csak a fémlapos módszerben reménykedhetünk. A csontvégeket összefogjuk, és egy fémlemezzel úgy tartjuk néhány hétig. Még így sem garantálhatom, hogy valaha is egészséges lesz. Egész más lenne a helyzet, ha csak most sérült volna meg. - Igen, értem, de tudja, sok mindent odaadnék azért, ha látnám, hogy a kis barátom mind a négy lábát használja. A rossz lábát sohasem teszi le a földre, és ez engem nagyon bánt. Gondoljon ki valamit, én megteszem, bármit tanácsol. A törések fémlemezes gyógyítása meghaladta az ortopéd sebészetnek azt a szintjét, ahová addig eljutottam, de volt két dolog, amely arra ösztökélt, hogy megpróbálkozzam az eljárással. Először is Rupe Nellist töretlenül hitt a képességeimben, másodszor Calum Buchanan eltökélte, hogy ha tetszik, ha nem, berángat a modem kisállatgyógyászat világába. És volt még valami. Hargrove-i ismerőseimtől folyton azt hallottam, hogy Rupe milyen rendkívüli szeretettel bánik új kutyájával. Szinte mindenhová magával vitte, társaságba éppúgy, mint amikor dolgozni ment, büszkén mutogatta, mintha nem is kis keverék lenne, aminek az emberek többsége látta, hanem a legnemesebb fajta. Rupe vállalkozása tovább bővült, nyitott még egy nagy boltot, és a városi tanácsban meg az önkormányzatban is tevékenykedett. Eléggé döbbent megjegyzések kísérték azt a tényt, hogy Rupe a tanács üléseire magával vitte Bütyköt, és ha nem lett volna tiszteletet parancsoló, egyre nagyobb hatalommal rendelkező személyiség, ezt sohasem engedhette volna meg magának. Nem mondhattam nemet. Meg kellett kísérelnem, hogy meggyógyítsam Bütyök lábát. Megint abban a nagyon jól ismert helyzetben találtam magam: el kellett végeznem egy olyan műtétet, amilyet még nem hajtottam végre, de még csak soha nem is néztem végig. Elismerem, szakavatott képzésben részesültem az állatorvosi egyetemen, de olyan időszakban diplomáztam, amikor az új irányzatok és eljárások nagy hulláma söpört végig a szakmán, s jómagam lélekszakadva próbáltam lépést tartani a fejlődéssel. Csak annyit tehettem, hogy alaposan tanulmányoztam a szakfolyóiratokban nyilvánosságra került új eredményeket, s ez tette lehetővé számomra, hogy soksok szarvasmarhán végrehajtsak olyan műtéteket - például császármetszést és bendőmetszést -, amilyeneket addig senki sem végzett körzetünkben. A magam szerény módján úttörőnek számítottam ezen a területen. Mindezek elől azonban nem térhettem ki, mivel a nagy állatok gyógyítása tette ki tevékenységünk döntő részét. A kisállatgyógyászattal viszont nem sokat foglalkoztunk. A nehezebb eseteket egyszerűen áthárítottuk a kiváló Granville Bennettre, de ahogyan telt-múlt az idő, szembe kellett - 169 -
néznünk azzal a ténnyel, hogy a macskákon és kutyákon végzett beavatkozások egyre nagyobb részét teszik ki munkánknak. Forradalmi változás állt be. Calum lelkesen pártfogolt minden újdonságot. Bátran és eltökélten birkózott meg bármely sebészeti feladattal; valósággal felvillanyozta a lehetőség, hogy meggyógyíthatjuk Bütyök lábát. És - velem ellentétben - már sok efféle ortopédiai beavatkozást látott. A modern állatorvos-tudományi egyetemek mellett nagyszerű klinikák működtek, ahol a legújabb eljárásokat alkalmazták. Az én időmben mi még csak nem is álmodozhattunk ilyesmiről. Be kellett szereznünk néhány új műszert és felszerelést, de a rá következő vasárnap reggelén már készen álltunk, hogy kezdjük a munkát. Azért esett a választásunk vasárnapra, mert ilyenkor kevesebb dolgunk volt, s több idő állt rendelkezésünkre. Mint minden új műtét esetében, ezúttal is rájöttem, hogy a gyakorlat tízszer nehezebb és ijesztőbb, mint amire olvasmányaim alapján számítottam. Éveknek tűnt, amíg Calummal fejünket összedugva, az alvó Bütyök fölé hajolva dolgoztunk. El kellett jutnunk az izmokon át a károsodott csonthoz, eltávolítanunk a végeláthatatlannak tűnő rostos szövettömeget és a képződött csontheget, elkötnünk a vért ontó ereket, megtisztítanunk a csontvégeket, átfúrnunk és összecsavarnunk a törött csontot összetartó lemezeket. Megizzadtam és kimerültem, mire az utolsó varrat is a helyére került, s az öltések vonalán kívül semmit sem lehetett már látni. Vajon mi lehet alatta, gondoltam magamban, és elmormoltam egy csendes imát. Az elkövetkező hetekben Rupe Nellist sokszor behozta vizsgálatra Bütyköt. A seb jól gyógyult, semmiféle reakciót nem tapasztaltunk, de a kis kutya egyetlenegyszer sem próbálta meg a földre tenni a lábát. Két hónap után eltávolítottuk a lemezt. A csont csodálatosan összeforrt, Bütyök azonban háromlábú maradt. - Soha nem is próbálja érinteni vele a földet? - kérdeztem. Rupe a fejét rázta. - Nem, mindig így csinál, ahogy látja. Mindig. Nem lehet, hogy csak szokásból tartja fel a lábát, mert olyan régen sántít? - Lehet, de elszomorító, ha így van. - Ne izgassa magát, Mr. Herriot. Önök mindent elkövettek, ami lehetséges, és én ezért hálás vagyok. A kis barátom meg így is, úgy is pompás kutya. Ahogy oldalán a sántikáló kutyájával eltávozott, Calum kényszeredett mosollyal fordult felém. - Hát igen, van, amikor veszít az ember. Néhány hónappal később Calum egy rövid hírt olvasott fel a Darrowby and Houlten Timesból. - Figyelj csak. „Szombaton ünnepélyes fogadás lesz a városházán Rupe Nellist, Hargrove újonnan megválasztott polgármestere tiszteletére, majd az ünnepelt megjelenik a városháza előtt.” - Na nézd csak, a jó öreg Rupe - mondtam. – Megérdemli azok után, amit a városért tett. Kedvelem azt az embert. Calum bólintott. - Én is. És nem bánnám, ha láthatnám megdicsőülése pillanatában. Mit gondolsz, egy félórára átlopakodhatnánk Hargrove-ba? Elgondolkodva néztem rá. - Jó lenne, ugye? Szombatra nincs sok előjegyzésünk. Beszélek Siegfrieddel, de biztos vagyok benne, hogy tartja majd helyettünk a frontot. Szombat reggel Calummal ott álltunk a tömeg között a fényes napsütésben a hargrove-i városháza előtt. A lépcsősor tetején több nagy virágtartó volt elhelyezve a kapu két oldalán, és a sokszínű virágok fokozták a várakozással teli, ünnepélyes hangulatot. BBC-sek egy csoportja televíziós kamerákkal állt készenlétben. Nem kellett sokáig vámunk. Az ajtók kitárultak, és ahogy Rupe - hivatalának láncát viselve, oldalán a polgármesternével megjelent, a tömeg hangos éljenzésbe kezdett. A mosolygó arcok és az - 170 -
integető karok híven tükrözték Rupe népszerűségét; majd amikor Bütyök bukkant elő gazdája mögül, az ujjongás hirtelen felerősödött: Mindenki ismerte Rupe és kutyája kapcsolatát. Ez a hangzavar azonban semmiség volt ahhoz a nevetéshez képest, mely akkor tört fel, amikor Bütyök előreosont, és lábát felemelve könnyített magán az egyik virágcserépbe. Ez a cselekedete egyik pillanatról a másikra híressé tette a kiskutyát az ország tévénézői körében. Az emberek még akkor is nevettek, amikor a kis menet lejött a lépcsőn, és áthaladt a tömegen, amely szétnyílt, hogy utat adjon a polgármesternek és feleségének, akik mögött Bütyök alkotta a hátvédet. Szívderítő látvány volt, de mi csak egyvalamire tudtunk figyelni. Calum oldalba bökött. - Látod, amit én látok? - Igen - akadt el a lélegzetem -, már hogy ne látnám. - Egészséges, mind a négy lábát használja. Sántításnak az égvilágon semmi jele. - Igen... ez nagyszerű... csodálatos! - Olyan diadalittas érzés töltött el, hogy még a napot is fényesebbnek láttam. Nem maradhattunk tovább, és ahogy beszálltunk a kocsiba, Calum hozzám fordult. - Volt még valami. Nem láttál semmi különöset, amikor Bütyök a virágokat öntözte? - De igen. A jó lábát emelte fel. Egész testsúlyával a rosszra nehezedett. - Ami azt jelenti... - mondta Calum mosolyogva. - Hogy soha többé nem fog sántítani. - Nem bizony. - Calum elhelyezkedett a volán mögött, és amint a motort beindította, elégedetten sóhajtott fel. - Hát igen, van, amikor nyer az ember.
50. A Lord Nelson kocsma kataklizmájának egyetlen túlélője Bob Stockdale volt. Sáros gumicsizmájában és kopott sapkájában ült ott egy magas széken a bárpult végén, szemmel láthatólag nem vett tudomást a dudaszó véget nem érő áradatáról és a divatosan öltözött fiatalok nyüzsgő csapatának bábeli hangzavaráról. Átfurakodtam a bárpultig, kértem egy korsó sört, és ahogy a fal mellett állva tanulmányoztam a színteret, gondolatban szomorúan felidéztem a régi szép időket. Egy évvel ezelőtt a Lord Nelson még egyike volt Yorkshire megszokott vidéki kocsmáinak, és eszembe jutott az az este, amikor beugrottam ide egy glasgow-i, azaz ifjúságom városából való barátommal. Akkor még a kocsma egyetlen nagy helyiségből állt, amely inkább tágas konyhára emlékeztetett; a terem egyik végében hasábfa égett egy fekete sparherdben, a magas támlájú tölgyfa székeken egy tucatnyi gazda üldögélt, előttük korsók álltak a göröngyös faasztalokon. A magas székek megálljt parancsoltak a huzatnak, menedéket nyújtottak a hideg széllel szemben, amely végigsüvített a falu utcáin és a dombok legelőin, ahol a kocsmába járó férfiak napjaikat töltötték. A beszélgetés hangereje sohasem emelkedett a lágy mormogás zajszintje fölé, a falióra ketyegése meg a dominók koccanása pedig csak hozzájárult a kellemes, békés hangulathoz. - A kutyafáját, ezt nevezem nyugalomnak - mondta akkor barátom. Csodálkozva figyelte az ingre vetkőzött és nadrágtartót viselő tulajdonost, aki komótosan lement a pincébe, s onnan egy magas zománcozott kancsóval tért vissza, melyből újratöltötte a poharakat, a szakember gondosságával ügyelve arra, hogy a sör habja kellő vastagságú legyen. - Egy kicsit más itt, mint a West Nile utcában - mondtam. Barátom elmosolyodott. - Az biztos. Szinte hihetetlen. Mennyi pénzt hoz egy ilyen hely? Vendég alig van, és ők sem isznak el sokat. - Szerintem jóformán semmit. Talán néhány fontot hetente, de a tulajdonosnak közvetlenül az épület mögött van egy kis birtoka; teheneket, borjakat, disznókat tart, és ezt a kocsmát csak paszszióból működteti. Barátom kortyolt egyet poharából, kinyújtotta a lábát, és félig lecsukta a szemét. - Nekem azért tetszik. Egy ilyen kocsmában lehet lazítani. Kellemes itt. - 171 -
Csakugyan kedves hely volt, és a Darrowby környéki kocsmák többsége még őrizte báját, de ahogy elnéztem a felújított Lord Nelsont, arra gondoltam, vajon meddig még. Az új tulajdonos, alighogy átvette a kocsmát, nem vesztegette az időt, azonnal végrehajtotta forradalmát. Az új tulajdonos nem gazda volt, hanem tapasztalt kocsmáros, és tág lehetőségeket látott a hegyek és dombok közé ékelődő takaros falu, Welsby patinás kocsmájában. A sparherdet divatos bárpultra cserélte, amelynek hátterébe tükrök és az italok csillogó üvegei kerültek; az újítás szele elsöpörte az ósdi székeket és asztalokat, a falakon lószerszámok, vadászkürtök és vadászjeleneteket ábrázoló metszetek jelentek meg. A hátsó falat lebontották, és ott, ahol nemrég a tehenek meg a disznók az én segítségemmel ellettek, elegáns termet alakítottak ki, ahol étkezni lehet. Két dolog történt szinte egyszerre. Yorkshire nagyobb városaiból csapatostul rajzottak az autós fiatalok Welsbybe, ugyanakkor a törzsvendégek elpártoltak. Sose tudtam meg, hogy ezek a gazdák hová tűntek, valószínűleg a szomszédos falvak kocsmáiba jártak - egyedül Bob Stockdale nem tágított. Ennek okát nem ismertem; róla csak annyit tudtam, hogy csöndes, eléggé magának való ember, aki talán úgy érezte: az évek során épp elég estét üldögélt végig ugyanitt ahhoz, hogy forradalom ide vagy oda, ne akarjon magának új kocsmát. Mindesetre, valahányszor betértem, ő mindig ott volt, mindahányszor ugyanazon a széken gubbasztott, amely alatt öreg szukája, Meg feküdt. Welsbyn keresztül vitt a völgyön át fölfelé vezető hosszú-hosszú út, melyet már ezerszer megtettem, és amikor este akadt dolgom errefelé, időnként beugrottam ide egy sörre. A szóban forgó estén egy méhsüllyedéssel bajlódó tehénen segítettem, és ahogy az italomat kortyolgattam, elöntött a sikeres műtétek utáni elégedett melegség. Egy rést fedeztem fel a bárpult körüli tolongásban, és Bob mellé furakodtam. - Üdvözlöm, Bob - mondtam -, megtöltethetem a poharát? Már alig van benne. - Köszönöm, Mr. Herriot. Csakugyan majdnem kiürült már. - Felhörpintette a maradékot, és felém tolta a poharat a pulton. Lassan beszélt, tagoltan ejtett ki minden egyes szót. Közeledett a záróra, s alighanem hosszú ideje sörözgethetett csendben a kocsmában. Sikerült a világtól való magába vonulásnak olyan állapotába kerülnie, amelyet már ismertem. Lenéztem Megnek a székláb alól kinyúló orrára, és lehajoltam hogy megcirógassam az öreg szuka őszülő pofáját. Ő volt Bob segítője és barátja egy személyben. Nappal Bob teheneit terelte, lankadatlanul rohangált körülöttük, és ha elkóboroltak, bele-belekapott a sarkukba, esténként pedig kutya és gazda együtt lazított. Néztem a barátságos szemek homályosuló tekintetét. - Úgy látom, Bob, hogy Meg kezd egy kicsit korosodni. - Igen, húsvétkor lesz tízéves, de azért még elég mozgékony. - Az, az, láttam munka közben. Még sok ideje van hátra. Bob komoly arccal bólintott. Beszélgettünk néhány percig. Nagy rokonszenvet éreztem a Bobhoz hasonló emberek, az erős és szívós parasztok iránt, akik beköltöztek az életembe, megfogták és tartották nekem a nagy állatokat, mellettem és velem együtt verejtékeztek a nehéz ellések során. Örültem, hogy munkámon kívül is találkozhatok velük, és láttam, hogy Bob szintén szívesen eleveníti fel közösen a múltat. Elelmosolyodott az emlékeken, még ha nyelve akadozott és szeme félig lecsukódott is. Kiittam a sörömet, és az órámra néztem. - Mennem kell, Bob. Vigyázzon magára, amíg nem találkozunk. Válaszképp lecsusszant a székről. - Én is megyek haza. - Óvatosan, Meggel a nyomában az ajtó felé indult. Kint, a nyár esti szürkületben a falhoz támasztott kerékpárjához lépett. Én megálltam az autómnál. Már láttam ezt a szertartást, és lenyűgözőnek találtam. Bob elhúzta a kerékpárt a faltól, és némi időbe tellett, amíg úgy tudta megállítani, ahogyan akarta, aztán gumicsizmás lábát megpróbálta átvetni a túloldalra. Az első kísérlet kudarcba fulladt. Néhány másodpercig csak állt, és szemlátomást mélyeket lélegzett, aztán nagyon körültekintően beállította a kerékpárt, s újra átlendítette a lábát. Ezúttal is elhibázta, s egy pillanatra azt hittem, hogy kerékpárostul a földön fog kikötni, ám visszanyerte az egyensúlyát, és lehajtott fejjel, magába mélyedve álldogált. Ezután határozottan kihúzta magát, végigmérte a vázat és a kormányt, majd egy hirtelen ugrással ezúttal sikerült a nyeregben landolnia. - 172 -
Feszült pillanatok következtek. Bob a nyeregben ült; alig néhány hüvelyknyit haladt előre, holott lábával pedálozott, kezével ide-oda rángatta a kormányt, nehogy elveszítse az egyensúlyát és lepottyanjon. Aztán végre elindult, és szinte észlelhetetlen lassúsággal araszolni kezdett az úton. Néhány méterrel arrébb megállt, és másodpercekig meg sem mozdult, miközben, a csuda tudja, hogyan, függőlegesen tartotta a kerékpárt. Arra gondoltam, nem is először: kár, hogy Bob soha nem indult a darrowbyi ünnepek évente megrendezett lassúsági kerékpárversenyén. Minden alkalommal ő vitte volna el az első díjat. Kocsimhoz támaszkodva figyeltem Bob erőfeszítéseit. A jó öreg Meg, aki nyilvánvalóan megszokta már a mutatványt, türelmesen lépdelt gazdája mellett, majd lefeküdt a földre, valahányszor Bob szünetet tartott a haladásban, és a csodával határos módon egyensúlyozott. Bob faluja vagy egy mérföldnyire volt az úton, és azon töprengtem, vajon mennyi idő alatt ér haza. Egykori társai a patinás kocsma felújítása előtt váltig állították, hogy még nem esett le a kerékpárjáról, és jómagam sem láttam soha, hogy valami baj érte volna. Végül a páros eltűnt a sűrű sötétségben, én pedig beszálltam a kocsimba és hazamentem. Mint mondtam, úgyszólván a fél életemet a Welsbyn keresztül vezető úton töltöttem, és az elkövetkező hónapokban többször beugrottam a Lord Nelsonba. Bob kopott sapkáját mindig azonnal észrevettem a divatos kabátok és ruhák között, egy este azonban, ahogy végigmértem a tolongó tömeget, valami furcsára lettem figyelmes. A bárpult végéhez nyomultam. - Üdvözlöm, Bob, hogyhogy Meg nélkül látom? Bob a széke alá pillantott, kortyolt egyet poharából, s csak aztán nézett rám fájdalmas arccal. - Hát igen... igen... - mormolta. - Nem hozhatom el. - Miért nem? Egy ideig nem válaszolt, aztán fátyolos, szinte alig hallható hangon szólalt meg. - Rákja van. - Micsoda?! - Rákos. Megnek rákja van. - Honnan veszi? - Van egy nagy daganat rajta. Már egy ideje nől. - Miért nem mondta nekem? - Mert maga elaltatta volna. Nem akarom még elaltatni. - No de... no de... ne siesse el a dolgot, Bob. Nem minden daganat rákos. - Ez biztos, hogy az. Átkozottul nagy, akkora, mint egy krikettlabda. - És hol van? - A hasa alatt. Majdnem a földet súrolja. Rettenetes. - Bob megdörzsölte a szemeit, mintha az egész szörnyűséget ki akarná törölni az emlékezetéből. Az arcára volt írva minden nyomorúsága. Karon ragadtam. - Nézze, Bob, abból ítélve, amit mondott, én egyszerű emlőtumorra gondolok. - Az meg micsoda? - Daganat a szuka emlőjén. Az ilyesmi igen gyakori, nagyon gyakran jóindulatú és teljesen ártalmatlan. - Ez nem - mondta reszketős hangon. - Ez átkozottul nagy... - Bob a kezével mutatta, mekkora. - A méret nem számít. Gyerünk, Bob, elmegyünk, és megnézem. - Nem... nem... tudom én, mit fog tenni. - Úgy nézett rám, akár egy űzött vad. - Ígérem, nem csinálok semmit. - Az órámra néztem. - Mindjárt záróra. Menjünk. Még egy kétségbeesett pillantást vett rám, aztán lekászálódott székéről, és a maga óvatos módján az ajtó felé indult. Kint végignéztem a szokásos ceremóniát a kerékpárral, ezúttal azonban a harmadik felkapaszkodási kísérletnél kerékpáros és járműve a földre zuhant. Rossz ómennek tűnt. A falujáig vezető, végtelen hosszúnak látszó úton pedig Bob többször leesett a kerékpárról, és ahogy néztem, amint arccal a föld felé elterül a gépén, megesett rajta a szívem. - 173 -
Amikor beléptünk a házba, Adam, Bob testvére felnézett a munkájából. Éppen szőnyeget szőtt. Mindketten agglegények voltak, és - noha személyiségük merőben különbözött - teljes harmóniában éltek együtt. Meg kosarához siettem, és gyengéden az oldalára fordítottam az öreg szukát. A tumor csakugyan hatalmas, de kőkemény volt, a bőrre korlátozódott, és nem érte el az emlőszövetet. - Nézze, Bob - mondtam -, a daganat könnyen hozzáférhető. Biztos vagyok benne, hogy le tudom venni, és minden remény megvan a teljes felépülésre. Bob lehuppant egy székre, Meg pedig odabandukolt, hogy üdvözölje. Bob lassú mozdulatokkal simogatta a füleit. Volt valami szívfacsaró az ide-oda lengő farok, a lógó nyelv és a szinte földet súroló hatalmas daganat látványában. Bob nem válaszolt nekem, Adam törte meg a csendet. - Láthatja, milyen, Mr. Herriot. Hetek óta mondom neki, hogy menjen el a doktor úrhoz, de rám sem hederít. Én már elvesztettem a türelmemet. - Na mit szól hozzá, Bob? - mondtam. - Hajlandó minél előbb behozni a rendelőbe? Minél gyorsabban csináljuk, annál jobb. Nem hagyhatja, hogy Meg ilyen állapotban maradjon. Bob egy ideig folytatta a simogatást, aztán biccentett a fejével. - Rendben van. - Mikor? - Majd értesítem. Adam ismét közbeszólt. - Látja, nem mondja meg, mert én megjósolom, hogy nem fogja elvinni a rendelőbe. Ő már eldöntötte, hogy Meg el fog pusztulni. - Ez ostobaság, Bob - mondtam. - Higgye el, majdnem teljesen biztos, hogy rendbe tudom hozni. Vigyem el magammal most? Mit szólna hozzá? Bob, aki még mindig lefelé nézett, erőteljesen megrázta a fejét. Úgy döntöttem, taktikát változtatok, és sokkolni fogom. - Mi lenne, ha most elvégezném a műtétet? Riadt pillantást vetett rám. - Micsoda... Itt? - Miért ne? Nem olyan nagy dolog, mint hiszi. A legfontosabb szerveket nem támadta meg a daganat, és mindig itt van nálam az operációs készlet a kocsiban. - Jó ötlet! - kiáltotta Adam. - Ez az egyetlen lehetséges módja, hogy elérjük, amit akarunk! - Hadd kérdezzek azért valamit - mondtam. - Mikor evett utoljára a kutya? - Ma reggel, egy kis kétszersültet - felelte Adam. - De mást nem. Bob mindig este adja oda neki az ételét. - Pompás, pompás. Nem lesz gond az altatással. Bob megkövülten nézett ránk, nem szólt egy szót sem, és meg sem moccant, mialatt Adammal a műtétre készülődve sürgölődtünk. Mindig érdekelt a két középkorú testvér közti viszony. Egymás ellentétei voltak. Adam egy csepp alkoholt sem ivott életében, mégis úgy tűnt, hogy bármilyen fenntartás nélkül elfogadja Bob sörközéppontú életvitelét, és amikor Bob a Lord Nelsonban ücsörgött, ő általában esti tanfolyamokra járt a falu iskolájába, ahol most éppen a szőnyegszövés rejtelmeivel ismerkedett. Adam nem a földeken dolgozott, hanem annak a nagy tejüzemnek az alkalmazásában állt, amelyik a tejet gyűjtötte be a Völgyvidék gazdaságaiból. Alacsony, vékony ember volt, viselkedésére nézve pedáns és aprólékos, Bob viszont nagydarab és egykedvű. Miután kifőztem a műszereket, az öreg szukát az asztalra emeltük, és egy intravénás barbiturinjekció jóvoltából Meg csakhamar mély álomba szenderült. Gyorsan a hátára fektettem, az asztal lábaihoz kötöttem, aztán a mosogató fölé hajolva mindhárman bemosakodtunk. Bob, akiről még mindig nem került le a sapka, egyre kisebb lelkesedést tanúsított, majd amikor egyenként átnyújtottam a két testvérnek az ércsíptetőket és kezembe vettem a szikémet, lecsukta szemeit. Az efféle tumorokra megvolt a magam módszere. Először egy ellipszist vágtam ki a bőrön, aztán ujjaimmal távolítottam el a daganatot. Ez a módszer egy kissé kezdetlegesnek és durvának tűnt, de jócskán csökkentette a vérzés mértékét. Megejtettem az első vágást, elkezdtem visszafelé lehántani a bőrt. Éppen akkor, amikor a csíptetőket átvettem a fivérektől, és lezártam néhány fröcs- 174 -
kölő eret, Bob kinyitotta a szemét. Tompán felnyögött, és egy ócska lószőr díványhoz tántorgott, amelyen elnyúlt, és fejét a kezeibe temette. Törékeny bátyja viszont keményebb anyagból volt gyúrva, és bár egy kissé elfehéredett, fogait összepréselve, erős kézzel szorította a két csíptetőt az erekhez, mialatt én elkötöttem őket. Mihelyt belekezdtem, élvezettel munkálkodtam, ujjaimmal a gömbölyű daganat alá nyúltam, és a bőrről eltávolítottam az odatapadó bőnyét. Az efféle daganatok egy része szinte magától leugrott, és bár most nem volt ennyire könnyű dolgom, azért nagyszerűen haladtam. Csakhamar az egész tumort a kezemben tartottam, eltekintve egy egészen mélyen elhelyezkedő csomótól, és tapasztalatból tudtam, hogy ott lent egy nagy érnek kell lennie. - Tartsa készenlétben a csíptetőit, Adam - mondtam, óvatosan tépdesvén a szövetet, de alighogy megszólaltam, a sugárban kilövellő bíborvörös folyadék segítőm arcába fröccsent. Bob éppen ebben a pillanatban nyitotta ki a szemét, és miután elképedve pillantott testvére vérrel telefröcskölt szemüvegére, fojtott hangon felmordult, és háttal a díványra roskadt, sapkáját pedig erőtlen kezével a szemére húzta. - Jól van, Adam - mondtam a kis embernek, aki derekasan állta a sarat. A csíptetők elzárták az utolsó eret is, melyet így elköthettem, és aztán kiemeltem a tumort. - Mindjárt készen vagyunk. Csak néhány öltés van hátra - nejlonszálakkal összeöltöttem a sebet, aztán elégedetten hátraléptem. - Az öreglány sokkal jobban néz ki a nélkül a szörnyűség nélkül - mondtam, s kezemet végigsimítottam az immár makulátlan hason. Szerencsétlenségemre kezem beleütközött az asztalon fekvő tumorba, amely egy puffanással leesett a padlóra, és a dívány felé gurult. Bob döbbent arccal fordult a hang irányába, és tátva maradt a szája, amikor észrevette a feléje guruló rettenetes tömeget. - A pokolba! - nyögte, majd arccal a falnak fordult. Úgy is maradt mozdulatlanul, mialatt testvérével a kutyát a kosarához vittük, lesúroltuk az asztalt, és eltüntettük a műtét minden maradványát. Amikor végeztünk, Adam a csap alá tartotta a teáskannát. - Nem tudom, hogy van vele, Mr. Herriot, de nekem jót tenne egy csésze tea. - Nekem is - mondtam hálásan, és az egyik tölgyfa székre roskadtam. Adam a díványon hason fekvő alakhoz fordult. - És te, Bob? Iszol egy csészével? Bob megrázkódott, felült és óvatosan körülnézett a szobában. - Nem... nem... - felállt, és odament egy szekrényhez, amelyből kivett egy üveg barna sört. Kitöltött egy pohárnyit, egyetlen hajtásra kiitta, aztán a kutya kosarához ment, és megbámulta a sima hasat meg a csinos öltéseket. Perceken át gubbasztott ott, cirógatta az alvó állatot, füleit simogatta. Aztán megfordult, ránk nézett, és a legteljesebb elégedettség mosolya terült szét lassan az arcán. - Hát - mondta -, megcsináltuk. - Meg bizony, Bob komám - mosolygott rá vissza testvére. - Megcsináltuk. Tíz nappal később eltávolítottam a varratokat. Megnyugtathattam Bobot - mivel a mikroszkópos vizsgálat kiderítette, hogy a tumor jóindulatú -, hogy már nincs miért aggódnia. Ezt követően csaknem egy hónapig nem láttam őt, aztán egy este észrevettem sapkáját a Lord Nelsonban tolongó alakok feje fölött. Már közeledett a záróra, és Bob, amint feléje nyomultam, fölemelkedett, széke alól pedig Meg bukkant elő. Poroszkálva indult gazdája után az ajtó irányába. Az alakját eltorzító függelék nélkül fiatalabbnak és vidámabbnak tűnt. A kocsma ablakán keresztül figyeltem a párost. Mihelyt kiértek, Meg letelepedett, s várta, hogy gazdája letudja az időigényes szertartást. Bob megragadta a kerékpárját, és jól megrázta, mintha csak tudatni akarná vele, hogy ki a főnök. Mindössze kétszer kellett próbálkoznia a fölüléssel, és ugyan a nyeregben ülve megmerevedett, a kormányt pedig ide-oda rángatta, mozdulataiban mégis volt valami ellentmondást nem tűrő. Nem is telt sok időbe, s már nekivágott a hazafelé vezető útnak. Figyeltem a gazdát és kutyáját, amíg el nem tűntek a szemem elől, s bár gyakran megálltak, láttam, hogy a katasztrófa veszélye immár nem fenyeget. - 175 -
Láttam, hogy Bob nem fog leesni azon az estén. Magára talált.
51. Calum az utolsó öltéssel is végzett ügyesen végrehajtott műtéte után, s aztán néhány másodpercig az alvó macskát nézte. - Jim - mondta, anélkül hogy felemelte volna a fejét -, én elmegyek. - Ó! - Egy pillanatra elállt a szívverésem, és nem tudtam, mit mondjak. Calum már két éve volt nálunk, és mint minden fiatal állatorvos életében, az övében is el kellett jönnie a napnak, amikor úgy határoz, hogy önállósítja magát. Én azonban csak egy dologra tudtam gondolni: nem akartam, hogy elmenjen. Látván, hogy hosszabb válaszra nem telik tőlem, Calum folytatta. - Igen, kínálkozott egy állás, és azt hiszem, megfelel nekem. - Ó... - szűkös szókincsem miatt ostobán éreztem magam. - Hát... természetesen megértelek, Calum. És hová mégy? - Agyam ismét működni kezdett, és kirajzolódott az egyetlen elképzelhető lehetőség: nyilván valami isten háta mögötti, vad vidékre. A legnagyobb valószínűséggel ÉszakSkóciába... Talán a Nyugati-szigetekre. - Kanadába... Új-Skóciába - felelte. - Te jóságos ég! - Hirtelen rájöttem, hogy mégsem ismerem igazán. Calum elnevette magát. - Gondoltam, hogy valami ilyesmit fogsz mondani. Ismerek egy fickót, akinek arrafelé van praxisa, és úgy tűnik, hogy jók a kilátásaim. Nagy területű vidéki körzet, ahol elég kezdetlegesek a viszonyok; a vidék jó része természetes, érintetlen állapotában van; úttalan utak, farmok az őstermészet közepén, csodálatosan gazdag vadvilág. Tudomásom szerint eléggé elhagyatott környék. Sötét szemei a távolba révedtek, mintha már az ígéret földjét látná. Én is nevetni kezdtem. - A csudába is, Calum, elnézést a viselkedésemért. A hír némileg sokkolt, kétszeresen is, de ahogy elhallgatlak, úgy vélem, neked való az a hely, remélem, nagyon boldog leszel ott. Deirdre mit szól a döntésedhez? - Nagyon lelkes. Már alig várja, hogy induljunk. - Nem kétlem. Ahogy hallom, Siegfried jön. Mondjuk el neki is a hírt. Társammal a folyosón találkoztunk össze. A hír hallatán kissé komor képet vágott, aztán, hozzám hasonlóan, felderült az arca, és vállon veregette Calumot. - Nagyon örülök, fiú, hogy megtaláltad azt, amire igazán vágyol. Biztos vagyok benne, hogy jól választottál, sok boldogságot és sikert kívánok neked meg Deirdre-nek egyaránt. A mindenit, azért hiányozni fogtok. Hirtelen elhallgatott, és némán egy hatalmas, tollas alakra mutatott, amely peckes léptekkel haladt el mellette. - Hát ez meg...? Hát ez meg micsoda? - A sötét folyosón a lény akkorának tűnt, mint egy strucc. A fiatalember vidáman elmosolyodott. - Csak egy gém. Néhány napja találtam rá a folyónál. Ott kószált, nem tudott repülni. Nyilván megsérült az egyik szárnya, de úgy látszik, hogy javul az állapota. - Mialatt beszélt, a nagy madár kiterjesztette szárnyait és erőteljes csapkodások közepette a sarkon befordulva eltűnt a szemünk elől. - Nézzétek csak. Nemsokára teljesen felépül. - Remélem... nagyon remélem. - Siegfried Calumra nézett, aztán a fülét hegyezte, mert meghallotta, hogy a közelmúltban befogadott néhány teknős mászkál valahol arrébb a folyosón. Aztán hirtelen elvigyorodott. - Igen, nagyon fogsz hiányozni. A Calumék indulásáig hátralévő néhány hét gyorsan elszállt, és elutazásuk után, ahogy bementem a kiürült lakásba, megint a hiányérzet fogott el. Előbb John Crooks, aztán most Calum egyaránt összebarátkoztam velük, és mindkettőjük űrt hagyott maga után, de Calum esetében a változás még megrázóbb volt. Az állatkert megszűnésével szinte tapintani lehetett a csöndet, és ahogy - 176 -
kinéztem az ablakon, arról a helyről, ahol Calum az első nap elpusztította a süteményt, sok minden megelevenedett emlékezetemben. „Kérek engedélyt enni, uram”, „Deirdre-t felteszem a fára”, a Herriot-féle vezeték és - ami leginkább megindított - az a kép, ahogyan az átszellemült arcú és sötét szemű Calum a Shenandoah hangjait préseli ki gyermekeim kis concertinájából. Calum rendkívül érdekes ember volt, amíg Darrowbyban tartózkodott, de majdnem ugyanolyan izgalmasnak bizonyult nyomon követni pályáját távozása után. Rendszeresen kaptam leveleket tőle, s megtudtam belőlük, hogyan bővül a praxisa Új-Skócia zabolátlan vidékének úttalan útjai mentén. A tettvágytól szinte szétrobbanó Calum hozta létre a környék első árverési csarnokát, és minden erejével törekedett a kisállatgyógyászat fejlesztésére. Volt egy mondata, amelyet nem tudok kitörölni az emlékezetemből: „Sok macskát ivartalanítok - a Herriot-féle vezeték továbbra is jelentkezik”. A levelek gyakran végződtek a „Kérek engedélyt a távozásra, uram!” mondattal, ami mindig a régi szép időket juttatta eszembe. Calum egy másik szenvedélye a border collie-k kiképzése volt, és gyakran tartott bemutatókat, hogy képességeit a nyilvánosság előtt bizonyítsa. Több nemzedéket képviselő kutyái azoktól a díjnyertes állatoktól származtak, amelyeket egy gazda barátjától vett darrowbyi tartózkodása során. Vásárolt egy farmot a Breton-foki-szigeten, mintha nem lett volna elég tennivalója. Tudomást szereztem rendszeres időközönként születő gyermekeiről is, s már alig győztem számon tartani őket, mert időközben hatan lettek. Mindegyiket a maga képére formálta, arra tanítván őket, hogy szeressék a szabad életet és a vadvilág megannyi lényét, hozzá hasonlóan vessenek meg az életben mindent, ami langyos, hátizsákkal járva táborozzanak az erdőkben és hegyekben. Calum leveleit olvasva gyakran támadt az a gondolatom, hogy végre megtalálta a számára eszményi környezetet, de tévedtem. Húsz évvel azután, hogy elhagyta Darrowbyt, Calum barátjának, Alan Beech gazdának az egyik tehenét kezeltem. Alan, aki az állat orrát tartotta, felém fordulva így szólt. - Hallotta a legújabb hírt Calumról? - Nem, mi van vele? - Otthagyja Új-Skóciát. - Na ne! - De bizony. És tudja, hová megy? Csak úgy rajzottak az eshetőségek a fejemben. Végre, most, hogy középkorú lett, túlságosan zordnak és nehéznek találja az életet Új-Skóciában. Úgy érzi, el kell vinnie családját valahová, ahol kevésbé viszontagságos az élet. Talán visszatér hozzánk. - Sejtelmem sincs - válaszoltam -, mondja. - Pápua Új-Guineába. - Micsoda?! - Jól hallotta. - Alan arcára széles vigyor ült ki. - Na, ehhez mit szól? - Te jóságos isten, a hideg, havas félszigetről a trópusi forróságba. Ez Calumra vall! Lehet, hogy Új-Skóciát túlságosan kényelmesnek és fejlettnek találta? - Hát lehet. Új-Skóciában nem tűnik elégedettnek; ahogy hallom, olyan helyre akar menni, ahol még mindig sok kannibál él. Különös fickó, annyi szent! Már ezerszer hallottam ezt Calumról a Darrowby környéki gazdáktól, és most igazabbnak tűnt, mint valaha. A közkönyvtárban megnéztem, hol van Pápua Új-Guinea, és mint megtudtam, fehér ember először 1930-ban került kapcsolatba a feltáratlan hegyvidéki terület milliós lakosságával, ahová Calum megy. Teljesen érintetlen kultúra volt az, melyet korábban semmilyen szál nem fűzött a külvilághoz. Néztem a képeken a harcias külsejű, jóformán teljesen meztelen férfiakat. Orrlyukaikban csontdarabkákat viseltek, a lencsébe bámulva vadul lóbálták íjaikat és nyilaikat. Ezek a félelmetes emberek lesznek tehát Calum szomszédai, és mérget vettem volna rá, hogy szeretni fogja mindnyájukat, különösen azokat a tágra nyílt szemű, fekete kisgyerekeket. Idővel elkezdtek sorjázni a levelek az ország déli részén, a hegyek között fekvő Mendiből. Várakozásaim beigazolódtak. Calum el volt ragadtatva mindentől. A mezőgazdaság megrekedt a kőkorszak szintjén; az állatállományt kizárólag sertések alkották, a legtöbb település semmit sem változott azóta, hogy az első fehérek felfedezték, az egyszerű parasztok pedig - bár amikor Calum - 177 -
az állattenyésztésre próbálta tanítani őket, nemigen tartották be a megbeszélt dolgokat - elragadóan kedves embereknek bizonyultak. Deirdre és Calum hamarosan szoros barátságot kötött mindnyájukkal. Ahogy teltek a hónapok és az évek, világossá vált, hogy Calum minden gondolata a vidék fejlesztése és korszerűsítése körül forog. Megtudtam, miképpen honosítja meg a szarvasmarha-, juh- és baromfitenyésztést a helyi mezőgazdálkodásban, hogyan tanítja a parasztokat, és hogy minden energiájával az ottani élet jobbításán munkálkodik. 1988-ban levelet kaptam lányától, Sarah-tól. A következőket írta: „Papa még mindig elképeszt azzal, hogy mi mindent tud az itteni állat- és növényvilágról. A farmján tizenegy border collie-t, két keverék labradort, két indiai bivalyt, öt lovat, sok marhát, juhot, kecskét, ezenkívül sokféle tyúkot, kacsát, gyöngytyúkot, meg egy hatalmas csapat postagalambot tart.” Letettem a levelet, és Calumnak a Skeldale House-beli kisállatkertjére gondoltam. Az az állatsereglet csak a kezdetet jelentette. A borzos doki immár boldog lehet.
52. Hónapok teltek el anélkül, hogy bármiféle olvadás következett volna be a két „vadmacskához” fűződő viszonyomban, és éppen ezért növekvő balsejtelemmel figyeltem, hogy Oli vastag bundája kezd megint gyalázatos állapotba kerülni. Az ismerős csomók és gubancok újra megjelentek; a bunda egy év leforgása alatt csúnyább lett, mint valaha. Napról napra világosabbá vált, hogy tennem kell valamit. No de sikerül-e megint túljárnom az eszén? Muszáj megpróbálnom. Ugyanazokat az előkészületeket tettem, mint az első alkalommal. Helen fölhelyezte a nembutalos ennivalót a támfalra, ezúttal azonban Oli csak megszagolta, megnyaldosta, s aztán elporoszkált. Próbálkoztunk a következő etetési időben is, de Oli mélységes gyanakvással vizsgálgatta az ennivalót, és aztán elfordította a fejét. Nyilván megérezte, hogy valami készül ellene. Szokásos pózomban álldogáltam a konyhaablaknál, amikor Helenhez fordultam. - Meg kell próbálnom elkapni. - Elkapni? Úgy gondolod, hogy a merítőzsákoddal? - Nem, nem, Oli már nem kiscica. Most már nem tudnék a közelébe férkőzni. - Akkor hát hogyan? Kinéztem a támfalon gubbasztó, ápolatlan külsejű fekete állatra. - Mondjuk, mögéd bújok, amikor eteted, aztán elkapom, és bevágom a ketrecbe. Elviszem a rendelőbe, elkábítom, és rendbe hozom a szőrét. - Elkapod? És aztán bezárod a ketrecbe? - Helen hangjából hitetlenkedés csendült ki. - El sem tudom képzelni. - Elhiszem, de elkaptam már néhány macskát életemben; és elég gyors vagyok. Csak el tudjak bújni. Holnap megpróbáljuk. Feleségem tágra nyitott szemekkel nézett rám. Láttam rajta, hogy nemigen hisz a vállalkozás sikerében. Másnap reggel Helen frissen szeletelt, finom tőkehalat tett ki a támfalra. A macskák imádták a nyers tőkehalat. A főtt halért nem voltak oda, ennek azonban nem tudtak ellenállni. A nyitott ketrecet elrejtettük. A macskák peckesen lépdeltek a támfalon; Vöri szőre csillogott és ragyogott, Oli viszont szívfacsaró látványt nyújtott összecsomósodott bundájával, a nyakáról és testéről lelógó csúf gubancokkal. Helen a maga szokásos módján sürgött-forgott körülöttük, aztán, amint macskái boldogan lehajoltak az ennivalóhoz, visszatért a konyhába, ahol lesben álltam. - Jól van - mondtam. - Most nagyon lassan menjél ki újra, én majd szorosan mögéd bújok. Ha odamész Olihoz, a halra fog figyelni, és talán nem vesz észre engem. Helen nem válaszolt, én pedig a hátába fúródtam, testünk tetőtál talpig összeért. - Rendben, indulhatunk. - Bal lábammal megböktem az övét, és egyszerre mozogva kicsoszogtunk az ajtón. - Ez nevetséges - suttogta Helen - Mintha kabaréban lépnénk fel. A nyakszirtjéhez simultam, és a fülébe súgtam. - Csak menjél nyugodtan. - 178 -
Ahogy összenőve a támfalhoz értünk, Helen kinyújtotta a kezét és megcirógatta Oli fejét, őt azonban annyira lekötötte a tőkehal, hogy fel sem nézett. Ott volt előttem, mellmagasságban, néhány lábnyira tőlem. Tudtam, hogy kedvezőbb lehetőség nem kínálkozik számomra. Helen mögül kinyúlva tarkón ragadtam Olit, és néhány másodpercig úgy tartottam, miközben hátsó lábai cséphadaró módjára dolgoztak, aztán a ketrecbe löktem. Ahogy rácsuktam a fedelet, egy mancs jelent meg kétségbeesve az egyik oldalon, de visszanyomtam, majd lezártam a ketrec acélpántját. Oli számára már nem volt menekvés. A ketrecet felemeltem a támfalra. Szemeink találkoztak, és visszahőköltem a rácsokon keresztül rám meredő vádló tekintettől. - Már megint te vagy az! Hihetetlen! - mondták a szemei. Hogy lehet valaki ennyire alattomos? Az igazat megvallva elég rosszul éreztem magam. A szegény macska, bár támadásomtól nagyon megrettent, meg sem próbált karmolni vagy harapni. Úgy viselkedett, mint a többi alkalommal: csak arra gondolt, hogyan meneküljön. Nem hibáztattam, hogy a legrosszabbakat gondolja rólam. Nem baj, mondtam magamban, a végeredmény a fontos, az, hogy Oli újra szép lesz. - Rá sem fogsz ismerni magadra, öregfiú - mondtam a megdermedt kis lénynek, amely ketrecében kuporgott a mellettem lévő ülésen, miközben a rendelőhöz hajtottunk. - Tökéletesen rendbe hozom a külsődet, pompásan fogsz kinézni, és fenségesen érzed majd magad. Siegfried felajánlotta a segítségét, s Oli, miután az asztalra tettük, remegve tűrte, hogy foglalkozzunk vele és beadjuk az intravénás altatószert. Amikor békésen elszenderült, vad örömmel láttam neki a munkának, szétbogoztam s nyírtam a bundát, majd a nyírógéppel is végigmentem rajta, végül hosszasan fésültem, amíg az utolsó apró csomó is eltűnt. A kezelés záróakkordjaként még frizurát is rögtönöztem neki. Siegfried elnevette magát, amikor dolgom végeztével Olit a magasba tartottam. - Bármelyik macskaszépségversenyen győzne - mondta. Szavai eszembe jutottak másnap reggel, amikor a macskák a támfalhoz jöttek a reggelijükért. Vöri mindig gyönyörű volt, de ezúttal majdnem túltett rajta peckes járású fivére, akinek sima, fényes szőre csak úgy szikrázott a napsütésben. Helen el volt ragadtatva Oli külsejétől, és úgy simogatta a hátát, mint aki el sem tudja hinni az átalakulást. Én persze a szokásos helyemről csak lopva kukucskáltam ki a konyhaablakon át. Tudtam, jó időbe bele fog telni, amíg Oli színe elé kerülhetek. Nagyon hamar világossá vált, hogy ázsiómból csak vesztettem, mert elég volt kilépnem a hátsó ajtón, s Oli máris futásnak eredt a rétek felé. A helyzet olyan súlyossá vált, hogy már kezdtem kétségbeesni. - Helen - mondtam egy reggel -, ez az egész Olival már kezd az idegeimre menni. Bár tudnék tenni valamit. - Tudsz, Jim - mondta. - Meg kell igazán ismerned. És neki is meg kell ismernie téged. Morcos arcot vágtam. - Félek, ha megkérdeznéd, azt mondaná, hogy már éppen eléggé ismer engem. - Igen, igen, de ha belegondolsz, ezek a macskák már évek óta vannak nálunk, ám belőled vajmi keveset láttak, csak vészhelyzetben találkoztak veled. Én etetem őket, én beszélgetek velük, én simogatom őket minden áldott nap. Engem ismernek, és bíznak bennem. - Ez így igaz, de nekem nincs időm az ilyesmire. - Tudom, hogy nincs. A te életed egy nagy rohanás. Még be sem teszed a lábad a házba, máris újra menned kell. Gondolataimba mélyedve bólintottam. Helennek nagyon igaza volt. Az évek során hozzám nőttek ezek a macskák, mindig jólesett látnom, ahogy leszaladnak a lejtőn az ennivalójukért, a magas fűben játszadoznak a mezőn, vagy ahogy Helen kényezteti őket, én azonban többé-kevésbé idegen vagyok a számukra. Belém hasított a felismerés, hogy a macskákkal együtt töltött idő milyen gyorsan elszállt. - Valószínűleg már túl késő. Szerinted tehetek még valamit? - 179 -
- Igen - mondta Helen. - El kell kezdened etetni őket. Valahogy keríts rá időt. Jó, tudom, hogy nem fog mindig menni, de meg kell próbálni. - Túl vadak. - Egyáltalán nem. Nyilván sokat láttál már együtt bennünket. Csak azután néznek rá az ennivalójukra, hogy egy jó darabig mellettük vagyok. A figyelmet és a barátságot igénylik leginkább. - De én már elvesztettem minden reményem. Látni sem bírnak. - Kitartónak kell lenned. Nekem is hosszú időbe tellett, amíg kivívtam a bizalmukat. Különösen Vöriét. Mindig is ő volt a félénkebbik. Még ma is kereket old, ha túl gyorsan simítom végig rajta a kezem. A történtek ellenére azt hiszem, Olival talán könnyebben boldogulhatsz, óriási szeretetéhség van abban a macskában. - Jól van - mondtam. - Add ide az ennivalót és a tejet. Máris elkezdtem. Ezzel kezdetét vette életem egyik kis hőstörténete. Minden alkalommal én hívtam le őket, én helyeztem el az ennivalót a támfal tetején, én álltam ott és vártam rájuk. Kezdetben hiába vártam. Láttam, hogy a fáskamrából figyelnek - egy fekete-fehér meg egy sárga-arany-fehér arc kémlelt a szalmaágyból -, és egy jó ideig csak azután merészkedtek le, hogy visszavonultam a házba. Az új rendszert nehéz volt működtetni, mert a kötelesség szabálytalan időközönként szólított el, és néha, amikor kora reggeli hívásom volt, a macskák nem kapták meg időben az ételüket, de az egyik ilyen alkalommal, amikor a reggelivel már több mint egy órát késtem, éhségük legyőzte félelmüket, és óvatosan lejöttek, mialatt én még mozdulatlanul álltam a falnál. Gyorsan ettek, ideges pillantásokat vetettek rám, aztán elszaladtak. Elégedetten mosolyogtam. Megtörtént az áttörés. Ezután hosszú időszak következett, amikor csak ott álltam, mialatt ők ettek, s a végén megszokták, hogy ilyenkor jelen vagyok. Aztán megpróbáltam óvatosan kinyújtani az egyik kezem. Először visszahőköltek tőle, de ahogy teltek-múltak a napok, láttam, hogy egyre kevésbé félnek a kezemtől, és reményeim kezdtek feléledni. Ahogy Helen megjövendölte, Vöri volt az, akit a legkisebb mozdulatom is elriasztott, Oli pedig, miután visszavonult, fürkésző pillantást vetett rám, mintha azt akarta volna közölni, hogy talán hajlandó elfeledni a múltat és felülvizsgálni a rólam alkotott véleményét. Határtalan türelemmel sikerült a kezemet napról napra közelítenem hozzá, és sohasem felejtem el azt a pillanatot, amikor végre megállt, és hagyta, hogy mutatóujjammal megérintsem a pofiját. Gyengéden cirógattam a szőrét, ő pedig tagadhatatlanul barátságos szemekkel nézett rám, majd el inalt. - Helen - fordultam a konyhaablak felé -, sikerült! Végre barátok leszünk. Már csak idő kérdése, s ugyanúgy fogom cirógatni, mint te. - Valami megfoghatatlan öröm és elégedettség töltött el. Ostobának tűnhetett ez egy olyan ember részéről, aki mindennap különféle állatokkal foglalkozott, de tény, hogy nagy örömmel néztem az elkövetkező évek elébe, melyek során barátomnak tudhatom majd ezt a macskát. Tévedtem. Akkor még nem tudhattam, hogy Oli negyvennyolc órán belül halott lesz. Másnap reggel Helen kiáltozására lettem figyelmes a hátsó kertből. Hangja zaklatott volt. - Jim, gyere gyorsan! Olival történt valami! Kirohantam, s Helen majdnem a lejtő tetején, a fáskamra közelében állt. Vöri is ott volt, de Oliból csak egy sötét foltot láttam a fűben. Ahogy Oli fölé hajoltam, Helen a karomba csimpaszkodott. - Mi történt vele? Oli mozdulatlan volt, lábai kinyúltak, domború háta ijesztően megmerevedett, tekintete a semmibe révedt. - Azt... azt hiszem, meghalt. Sztrichninmérgezésnek tűnik. Ám ahogy beszéltem, Oli megmozdult. - Várj csak! - mondtam. - Még életben van, igaz, már csak alig. - Láttam, hogy merevsége engedett, fölemeltem, és be tudtam hajlítani a lábait, anélkül hogy a merevség visszatért volna. - Ez nem sztrichnin. Olyasmi, de nem az. Az agyával lehet valami, talán szélütés érte. Kiszáradt szájjal vittem le a házhoz, ahol mozdulatlanul feküdt, s alig lehetett érzékelni, hogy lélegzik. Helen könnyeivel küszködve szólt hozzám. - 180 -
- Tudsz segíteni rajta? - Azonnal elviszem a rendelőbe. Minden tőlünk telhetőt elkövetünk. - Megcsókoltam Helen könny áztatta arcát, és kirohantam a kocsihoz. Siegfrieddel elbódítottuk Olit, mert lábaival kalimpálni kezdett, aztán különféle antibiotikum- és szteroidinjekciókat adtunk be neki, majd intravénás infúzióra tettük. Néztem a nagy ketrecben fekvő macskát és erőtlenül meg-megránduló mancsait. - Többet, ugye, nem tudunk tenni? Siegfried megrázta a fejét és széttárta a karját. Ami a diagnózist illette, egyetértett velem: szélütés, gutaütés, agyvérzés, nevezhettük bárminek, de bizonyosan az aggyal volt a baj. Láttam rajta, hogy ő is kilátástalannak tartja a helyzetet. Egész nap Olit ápoltuk, és délután, egy rövid időre azt hittem, hogy állapota javul, estére azonban újra kómába esett, és éjszaka meghalt. Hazavittem, kiemeltem a kocsiból, és most, hogy élete véget ért, szinte bántotta a szememet fényes, gubancoktól mentes bundája. Közvetlenül a fáskamra mögött temettem el, alig néhány lábnyira a szalmaágytól, ahol oly sok éven át aludt. Az állatorvosok nem különböznek másoktól, amikor elvesztik kedvenc állatukat, és Helennel együtt bizony komiszul éreztük magunkat. Reméltük, hogy az idő múlása csillapítja majd szomorúságunkat, de volt még egy szívszaggató dolog, amivel foglalkoznunk kellett. Mitévők legyünk Vörivel? A két macska szinte összenőtt számunkra, nekünk ők mindig ketten együtt léteztek. Egyértelműen látszott, hogy Vöri szemében a világ tökéletlen Oli nélkül. Több napon át semmit sem evett. Újra meg újra hívtuk, de csak néhány méternyire hagyta el a fáskamrát, zavartan körülnézett, és aztán visszatért fekhelyére. Az évek során sohasem jött le egyedül a lejtőn, és az egyik legelszomorítóbb látvány, amelynek valaha is tanúi voltunk, az a zavarodottság volt, ahogyan a nyakát tekergetve örökösen kereste-kutatta társát. Helen napokon át a helyén etette, míg végre sikerült a falra csalogatnia, de Vöri úgyszólván mindig úgy dugta be a fejét a tálba, hogy közben hol erre, hol arra kémlelt; még mindig arra várt, hogy Oli egyszer csak felbukkan, és együtt eszik vele. - Nagyon magányos - mondta Helen. - Most még többet kell vele kedveskednünk. Többet fogok hozzá beszélni odakint, de bárcsak be tudnánk csalogatni magunkhoz. Ez lenne az igazi megoldás, viszont érzem, hogy sohasem fog sikerülni. Néztem a kis lényt, s közben azon gondolkoztam, hozzá tudok-e valaha is szokni, hogy csak egyetlen macskát látok a támfalon; azt azonban még álmomban sem tudtam volna elképzelni, hogy Vöri a kandallóm mellett vagy Helen ölében üldögéljen. - Igen, igazad van, de talán tudok tenni valamit. Olival sikerült összebarátkoznom, most megpróbálkozom Vörivel. Tudtam, hogy hosszú és talán reménytelen feladatra vállalkozom, mert a teknőctarka macska volt mindig a félénkebbik a kettő közül, de célomat nagy eltökéltséggel követtem. Etetési időben meg amikor csak tehettem - mindig megjelentem a hátsó ajtónál; kezemmel integetve csalogattam Vörit, és kedveskedtem neki. Hosszú ideig, bár az ennivalót elfogadta tőlem, nem engedett a közelébe. Aztán, talán azért, mert annyira szüksége volt társaságra, hogy úgy érezte, jobb híján be kell érnie velem, eljött a nap, amikor nem lépett hátra, hanem hagyta, hogy ujjammal ugyanúgy megérintsem pofiját, mint Olival tettem. A fejlődés ezt követően lassú, de töretlen volt. Hetekbe tellett, amíg az érintésről áttérhettem pofija cirógatására, aztán a fülek gyengéd dörgölésére, míg végül kezemet végigsimíthattam egész testén, és megcsiklandozhattam farka tövét. Ettől fogva soha nem álmodott meghittség alakult ki köztünk fokozatosan, és eljött az az idő is, amikor csak azután nézett az ennivalójára, hogy a támfal tetején hosszasan fel s alá lépkedett, boldogan púpozta a hátát a kezemhez, testét pedig a vállamba fúrta. Naponta ismétlődő érzelemnyilvánításai közül az volt az egyik leggyakoribb kedveskedése, hogy orrát az enyémhez nyomta, és egy ideig a szemembe nézve kővé meredt a támfalon.
- 181 -
Hónapokkal később egy reggel ugyanebben a pózban voltunk Vörivel - ő a falon ült, orrát az enyémhez dörgölve bámult a szemembe, s úgy ivott magába, mint aki csodálatosnak hisz, olyannak, akivel nem lehet betelni -, amikor egy hang szólalt meg mögöttem. - Lám, lám, így dolgozik egy állatorvos - mondta Helen gyengéden. - És ilyen boldog - mondtam mozdulatlanul, miközben mélyen beletekintettem a barátságtól fénylő zöld macskaszemekbe, amelyek alig pár hüvelyknyire voltak az én szemeimtől. - Jobb, ha tőlem tudod meg, ez életem egyik legnagyobb diadala.
- 182 -
