JAMES A. ANDERSON. A kommunikációelmélet ismeretelméleti alapjai

JAMES A. ANDERSON

A kommunikációelmélet ismeretelméleti alapjai

1

TÁRSADALMI KOMMUNIKÁCIÓ SOROZATSZERKESZTŐK

B ÁTORI Z SOLT H AMP G ÁBOR H ORÁNYI Ö ZSÉB

A SOROZAT KÖVETKEZŐ KÖTETE

Loet Leyderdorff A kommunikáció szociológiai elmélete

2

JAMES A. A NDERSON

A kommunikációelmélet ismeretelméleti alapjai

Budapest, 2005

3

A könyv az Oktatási Minisztérium támogatásával, a Felsőoktatási Tankönyvés Szakkönyvtámogatási Pályázat keretében jelent meg.

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: James A. Anderson: Communucation Theory. Epistemological Foundations New York–London, 1996, The Guilford Press

Copyright © 1996 The Guilford Press Hungarian translation © Wilhelm Gábor, Typotex, 2005

Témakör: kommunikáció, ismeretelmélet

ISBN 963 9548 53 7 ISSN 1785–0053

4

Tartalom

+

Köszönetnyilvánítás

+ ELSŐ FEJEZET

11

E könyv olvasása elé

13 13 14 15 16 16 17 18 20 20 22 22 23 23 24

BEVEZETÉS

A könyv felépítése A könyv stílusa ELŐFUTAMOK

A motiváló érv Beavatási szokások Szövegek normalizálása Elmélet mint gyakorlat A képzés módszerei A tudás hierarchikus szerkezete Episztémé Egy dialektikus struktúra Ideológiai identitások JEGYZETEK

+ MÁSODIK FEJEZET

A fenomenális világ természete

BEVEZETÉS

Az első példa: objektív empirizmus A második példa: hermeneutikai empirizmus A kulcskérdések egy szoros olvasata A VALÓS KRITÉRIUMA

A materialista megoldás Az elme tartományának problémája Az objektivizmus válasza Kirándulás az objektivitás és szubjektivitás területére A valós objektivista kritériumának összegzése Hermeneutikai megoldások Az általános forma Egy szó az értelmezésről

5

25 25 26 28 30 30 30 32 33 35 37 37 38 40

6

TARTALOM

Hermeneutikai változatosság A valós hermeneutikai kritériumának összegzése Összegzés A FENOMENÁLIS VILÁG EGYSÉGE

Egy materialista egység A kutatás egységének hiánya Többféle tartomány Többféle ismeretelmélet A tudománnyal szembeni kritikai álláspont Többféle módszertan A tudomány egysége vagy többféle tartomány? A JELENSÉGEK OKSÁGI SZÖVETE

Okság Oksági determinizmus Nyitott rendszerek és ágencia A káoszelmélet speciális esete Összegzés A VALÓSÁG ÉS A TUDÁS KONSTRUKCIÓJA

A valóság konstrukciója Szemiotikai konstrukcionizmus Fenomenológiai konstruktivizmus Pragmatikai konstrukcionizmus Kulturális konstrukcionizmus Cselekvési konstrukcionizmus Tudáskonstrukcionizmus ÖSSZEGZÉS JEGYZETEK

+ HARMADIK FEJEZET

40 40 41 42 42 43 44 45 46 46 47 48 48 49 49 50 50 51 51 52 53 54 55 56 57 57 59

A fenomenális világgal való elkötelezettségünk módja 63

BEVEZETÉS NÉGY SAROK-IMPLIKÁCIÓ NÉHÁNY TÁJÉKOZTATÓ KÉRDÉS

Hagyományos empirizmus: a nyers érzetadatok maradványai Perceptuális empirizmus: az észlelés bevezetése Konstruktív empirizmus: a szemiotikai tárgy létrehozása Posztmodern empirizmus: az utolsó dekonstrukció Az álláspontok áttekintése VÁLASZOK GYŰJTEMÉNYE

A szimbolikus előállítás birodalma Megformálatlan erőforrások A jelentésképző A kódolás színhelye A szándék kérdései Az interpretáció birodalma Jelfelismerés Jelértelmezés

6

63 65 67 68 69 71 73 74 75 75 76 78 78 78 78 79 79

TARTALOM

7

Jelentésképző Az értelmezés színtere Szemiózis Szemiózisban való elkötelezettség Szerzői szándék Szemiotikai produktum Az értelmezés bekövetkezése Összegzés EMPIRIZMUS: POZITIVIZMUS ÉS AZON TÚL

A logikai pozitivizmus terminusai Átlépés az empirikus megfelelésre Az empirizmuson túl STRUKTURALIZMUS ÉRTELMEZÉS, ÁGENCIA ÉS A JELENTÉS LÉTREHOZÁSA ÖSSZEGZÉS JEGYZETEK

+ NEGYEDIK FEJEZET

Az egyén természete

ESZKÖZÖK

Az első eszköz: identitás, szubjektivitás és ágencia Identitás Szubjektivitás Ágencia A második eszköz: materiális, biológiai és szemiotikai tartományok MODELLEK

Attribútum modell Konjunktív modell Szociológiai forma Kritikai formák Összegzés Szituált egyén modell A tevékeny egyén modell A MODELLEK ÖSSZEVETÉSE

Identitás Szubjektivitás Ágencia A test Cselekvés Az én elmélete Az állítás szintje A tudomány egysége Az érv tartománya A kutatás célja JEGYZETEK

7

79 79 79 80 80 80 81 81 83 83 85 89 90 91 93 94

97 97 98 98 98 99 101 103 104 105 106 108 108 109 110 113 113 115 115 116 116 117 118 118 119 119 119

8

TARTALOM

+ ÖTÖDIK FEJEZET

Az igazolt érv jellege

123 124 125 127 128 129 133 135 136 138 139 140 141 143 144 146 146 147 148 148

BEVEZETÉS GONDOLATOK AZ IGAZRÓL

Fundacionalizmus Pozitivizmus Korrespondencia-elmélet Igazoláselmélet Verifikacionizmus/falszifikacionizmus Instrumentalizmus Konvencionalizmus Szociológiai relativizmus Programadó módszeresség Szociológiai determinizmus Hermeneutika Összegzés A TUDÁS TERMÉSZETE

Egy felvillanyozó példa Egy másik példa menedzselése Iskolai kábulat Egy tudományos alkalmazás JEGYZETEK

+ HATODIK FEJEZET

123

A gyakorlati érv jellege

AZ ÉRV STRUKTÚRÁJA

Alapok: objektív empirizmus Az axiómákkal kapcsolatos megjegyzések A jellegzetességekkel kapcsolatos megjegyzések Alapok: hermeneutikai empirizmus Az elvekkel kapcsolatos megjegyzések A jellegzetességekkel kapcsolatos megjegyzések Alapok: a kritikai elemzése A kritikai elemzés jellegzetességei Megjegyzések és implikációk Összegzés AZ ÁLLÍTÁS LEHETŐVÉ TÉTELE

Autoritás Jelentőség Hangvétel A TUDÁSTERMELÉS GYAKORLATI KÉRDÉSEI

Prezentációs formák A szemlézés gyakorlatai Folyóiratok Kongresszusok és konferenciák Könyvek AZ IGAZOLT ÉS A GYAKORLATI ÉRV KÖZÖTTI VISZONY ÖSSZEGZÉS JEGYZETEK

8

151 152 153 153 157 158 159 161 163 163 165 166 167 167 169 170 172 172 174 175 176 176 178 179 180

TARTALOM + HETEDIK FEJEZET

9

Az elmélet és a módszer viszonya

183

184 185 186 187 188 189 ELMÉLET A PARADIGMATIKUS METODIZMUSBAN 190 AZ OBJEKTÍV EMPIRIZMUSRA JELLEMZŐ MÓDSZEREK ISMERETELMÉLETI IGAZOLÁSAI 192 Módszertani gyakorlatok 193 Mérés: materializmus, determinizmus és képviselet a kvantifikációban 194 195 Különbség Rend 195 Változás 197 198 Ekvivalencia Összegzés 198 Aggregátumok, helyettesítők és funkcionális ekvivalensek a mintákban 198 Jelentésrealizmus a kérdőíves felmérésekben és interjúkban 200 A dolgokra vonatkozó érv a kísérleti módszerben és a statisztikai elemzésben 201 Statisztika 201 Statisztikai döntési szabályok: a racionalitás és a bizonytalanság kezelése 203 Összegzés 204 EMPIRIKUS TÉNY ÉS ELMÉLETI MEGÉRTÉS

Egy „válasz” előfeltételezése A tudományos realizmus előfeltevései A normál tudomány előfeltevései A társadalmi gyakorlatok előfeltevései A konvencionalizált módszerek előfeltevései

A HERMENEUTIKAI EMPIRIZMUSRA JELLEMZŐ MÓDSZEREK ISMERETELMÉLETI IGAZOLÁSAI

Módszertani gyakorlatok Egzisztencializmus, fenomenológia és empirizmus a résztvevő megfigyelésben és a kulturális elemzésben Az elkötelezettség megbízhatósága: referencialitás és reprezentáció Ágencia: a jelenlevő, az egyedi és a kritikus eset Historicitás, bűnrészesség és transzcendens állítás A kritikai impulzus: utópia, emancipáció és az előnyben részesített lehetséges Összegzés JEGYZETEK

+ NYOLCADIK FEJEZET

Tudományosság a társadalomban

ELMÉLET ÉS KÖVETKEZMÉNYEK

Objektivista elméletek Kritikai kultúrakutatás és kritikai elméletek Hermeneutikai elméletek HALLGATÓSÁG ÉS INSTRUMENTALITÁS

A diszciplináris instrumentalitás hallgatósága A professzionális instrumentalitás hallgatósága A kapcsolt instrumentalitás hallgatósága Kapcsolt instrumentalitás és reform: egy személyes nézőpont Társadalmi kapcsolódások a kommunikációban ÖSSZEGZÉS JEGYZETEK

9

204 204 206 207 208 209 211 212 213

215 215 216 218 220 223 224 225 225 225 226 228 229

10

TARTALOM

+ KILENCEDIK FEJEZET

Kommunikációelméleti elemzés

231

JEGYZETEK

233 233 233 236 237 238 239 241 242 243 244 245 246 248 249 252 253

+

Glosszárium

255

+

Irodalom

263

+

Név- és tárgymutató

289

TIZENNYOLC ELMÉLET

Leírás és elemzés A kognitív disszonancia elmélete A bizonytalanságcsökkentés elmélete A retorikai érzékenység modellje A konstruktivizmus A jelentés összehangolt szabályozása Narratívaelmélet Kultivációs elemzés Használat és szükségletkielégítés A témameghatározás elmélete A hallgatás spirálja Strukturáció és társadalomelmélet Társadalmi cselekvéselmélet Következtetések E SZÖVEGEN TÚL

10

Köszönetnyilvánítás

Egyetemi hallgatók több nemzedéke járult hozzá az ebben a könyvben megfogalmazott gondolatok és érvek kialakításához, illetve szenvedte meg mindezt. Négyen közülük áttanulmányozták egy korai változatát, és szakmai gondozásával járultak hozzá a munkához: Claudia Clark, Claire Johnson, Linda Lynn és Karen Webster. Tanszéki kollégák szintén segítettek: Stephen Acker, Susan Tyler Eastman, Elaine Englehardt, Joe MacDoniels, Maureen Mathison és Garard Schoening. A Klafgenfurti Egyetemen dolgozó barátaim – Klaus Boeckmann, August Fenk, Brigitte Hipfl, Walter Schludermann, Günter Stotz és vendégeik, Gunther Kress és Jan Jagodzinski – órákat töltöttek egy vagy két üveg jófajta osztrák bor társaságában, hogy megvitassák a könyvemben kifejtett témákat. Stephen Littlejohn és Em Griffin, a kommunikációelmélet elismert művelői hasznos megjegyzésekkel szolgáltak, amikor együtt voltunk a Hope College Faculty Development Intézetében. Geoffrey Baym állította össze a glosszáriumot esős vasárnapokon és későbe nyúló éjszakákon át; nagy hasznára fog válni az ismeretelméleti tanulmányokban járatlanoknak. A University of Utah Kommunikáció Tanszékén és a Bölcsészkar egyéb területein dolgozó munkatársaim végig bíztatással, tanácsokkal és hivatkozásokkal szolgáltak a gondolatmenetekhez. Melissa Anderson, aki kémiát tanít, az írásra reflektálva minden egyes bekezdést megjegyzéssel látott el. És végül, Ted Glosser és névtelen csapata arra sarkallt, hogy ezt a könyvet még jobbá alakítsam. Mindenkinek, aki segített, köszönetemet fejezem ki, noha valószínűleg nem adtam meg nekik mindazt, amit megérdemeltek.

11

12

Első fejezet

E könyv olvasása elé

Steve és én éppen betonvasakat fektetünk le coloradói háza készülő bővítésének alapjához. Steve a kommunikációtechnológia világhírű szakembere, emellett jövőkutató. Elolvas néhány részt e könyvből, majd azt kérdezi tőlem, hogy egy hermeneutikai mérőszalag vajon skálázatlan, üres lenne-e. – „Nem – válaszolom –, de különbséget tenne a szűk nyolc láb és a bő nyolc láb között” – arra célzok ezzel, hogy Steve utasítása szerint a betonvasakat szűk nyolc lábnyira kell elhelyeznünk az alapzattól. Nem tudok ellenállni a kísértésnek, és tudálékosan megjegyzem, hogy bármilyen távolság csak a pontosság legalább valamely szintjén valós. Megegyezünk abban, hogy a pontosság szintje a munkának egy, a munkások által közösen elfogadott kódja. A hosszúság valós volta tehát gyakorlati eredmény. ***

Bevezetés E könyv egy olyan utazásról számol be, melyet annak az episztemikus egységnek a szétesése kényszerített ránk, amely szinte valamennyi tudományos munkát meghatározott még néhány évtizeddel ezelőtt is. Akkor, mint ahogyan nosztalgikus körökben még ma is, az uralkodó intellektuális érdekek a férfias empirizmusban és a kemény racionalizmusban leltek otthonra. A dolgokat materiális, redukcionista tudás segítségével igyekeztünk megközelíteni, meghódítani és irányítani. Ez a mondatalapú és propozicionális tudás a jó módszerek és a józan ész szükséges és nagyrészt megkérdőjelezetlen következményeként alakult ki. A másféle hangok, melyeket akkoriban elnyomtak, de nem némítottak el, most félreérthetetlen kórussá egyesültek. Mindenkinek feltűnne, ha ma egy kolléga nem lenne jártas legalább valamiben abból a választékból, amit a kuhni tudományos forradalom, a foucault-i archeológia, a derridai dekonstrukció, a lacani vágy, a bahtyini dialogicitás, a peirce-i szemiotika, a német hermeneutika és a feminista elmélet kínál, illetve ne mutatná jelét a Jameshez és Dewey-hoz hasonlók utáni századfordulós sóvárgásnak – melyek mindegyike a tudás társadalmi konstrukciójának valamilyen formájára hívja fel a figyelmünket.

13

14

E KÖNYV OLVASÁSA ELÉ

Még ha figyelmen kívül hagynánk is mindenkit, aki az ellenkezőjét hangoztatja, annak a puszta felismerése, hogy nem vagyunk egyedül episztemikus szigetünkön, ugyanennyire rákényszerítene bennünket erre a felfedezőútra. Ezen az utazáson szinte nem fogunk találkozni a kommunikációelmélet határköveivel egészen az út végéig. Ehelyett időnk legjavát azon előzetes ismeretelméleti feltételek felderítésével töltjük, melyek bármely elméletbe vetett igazolt hit alapjául szolgálnak. Utunk azon vezet keresztül, aminek igazságát el kell fogadnunk, mielőtt még állításaink igazságát bizonyítani tudnánk. Egy kollégám megjegyezte: „Nem igazságállításokat teszek, csupán beszámolok arról, amit megfigyelek.” Megjegyzése a hajthatatlan zsurnalizmustól vagy a könyörtelen tudománytól visszhangzik. Az azonban világos, hogy mondata maga is igazságállítás, amennyiben azt igyekszik érvényesen reprezentálni, amit tesz. Hogyan lehet annak az állításának, hogy nem igazságállításokat tesz, az ellentéte igaz? Kollégám a igazságnak megfelelően állíthatja, hogy nem tesz igazságállításokat, mivel egyfajta megdönthetetlen naiv empirizmusban („amit megfigyelek”) és megtéveszthetetlen reprezentációs nyelvben („csak beszámolok”) hisz. E locke-iánus meggyőződések miatt mondata megtámadhatatlan azon a szinten, amelyen elhangzott. Előzményei szintjén azonban nyilvánvalóan ellentmondásos. Ugyanígy, ha meg akarjuk érteni a folyóiratokban és kézikönyvekben hemzsegő több tucatnyi elmélet zavarba ejtő sokféleségét, kénytelenek leszünk régész módjára feltárni őket, hogy felfedezhessük, miknek kell megelőzniük ezeket. Hogy egy kellően provokatív példával szolgáljak: a marxizmus és a kognitivizmus számos ismeretelméleti összetevője közös – a materializmus, a redukcionizmus, a determinizmus, egyfajta ideológiai vagy perceptuális tudat –, noha eltérnek abban a módban, ahogyan a végső történetüket elmesélik. Az, hogy valaki az egyiket vagy a másikat utasítja el, sokkal inkább a hasonlóságaik, mint a különbözőségeik függvénye.

A KÖNYV FELÉPÍTÉSE Ez a könyv hét meghatározó kérdés köré szerveződik. A kérdések hagyományosak és heurisztikusan használjuk őket azon komplex eszmék és információk közötti rend megteremtésére, melyek az elméletfejlődés alapját képezik. A hagyományos nézet szerint egy teljes elméleti kijelentésnek négy állítás-összetevője van. Egy elmélet ontológiája arról állít valamit, hogy mi van. Az ehhez kapcsolódó három kérdés: Milyen a jelenségvilág (fenomenális világ) természete? Milyen módon kapcsolódunk hozzá? Milyen az egyén természete e világon belül? Az elmélet episztemológiája arról állít valamit, amit tudunk. Az ehhez kapcsolódó két kérdés: Milyen jellegű az igazolt érv? Mi a viszony az elmélet és a módszer között? Az elmélet praxeológiája arról állít valamit, hogyan hozzuk létre azt. Az ehhez kapcsolódó kérdés: Mi a gyakorlati érv alkalmazása? Végül az elmélet axiológiája az érdemekről állít valamit. Az ehhez kapcsolódó kérdés: Mi valójában a tudományos munka társadalombeli megjelenése?

14

BEVEZETÉS

15

A másodiktól a nyolcadikig terjedő fejezetek azokkal az álláspontokkal és érvekkel foglalkoznak, melyek e kérdésekre adható válaszokként szóba jöhetnek. A kilencedik fejezet archeológiailag vázolja fel a kommunikáció diszciplináris közösségét, hogy elméleti leszármazásokat térképezzen fel azokon az egymást keresztező tudományos munkaterületeken belül, melyek a közösség földrajzát alkotják. Annak vázlatával, hogy mire számíthatunk, ha rendelkezünk egy kiterjeszthető elemzéssel, további mintaelméleteket áshatunk elő azért, hogy megmutassuk, a kérdés rovat alatt kialakított elemző eszközök hogyan fedik fel a megértés alapját. Az elméletnek rendelkeznie kell magyarázatának egy tárgyával, egy magyarázatformával, egy módszerrel az evidenciának az állítással és a megvalósítás körén belüli jellegzetes magyarázatokkal való összekapcsolására, és az érték egy következményével. Bármely elmélet alapvető elemzése ezek felé a célok felé igyekszik. Egy ilyen elemzés azzal az egyszeri, átfogó kérdéssel foglalkozik: Mit kell igaznak hinnem ahhoz, hogy ennek az elméletnek megfelelően élhessem egy kutató életét?

A KÖNYV STÍLUSA E könyv szükségszerűen egy posztmodern szöveg (Rosenau 1992). „Szükségszerűen”, mivel annak a meggyőződésnek a talaján született, hogy minden pozíciót kizárólag erőfeszítés révén tehetünk a helyére és tarthatjuk ott. Az írás tehát folyamatosan hitet tesz a helyretétel megfontoltsága és a szükséges fenntartó erőfeszítés mellett azáltal, hogy az álláspontok sokféleségét adja közre, és visszautasítja, hogy a saját állításából következtetést vonjon le.1 Arra kérem az olvasót, hogy tárja fel az elmélet létrehozásával kapcsolatos hét előzetes feltétel következményeit. A feltárás közben felkínálok – elkerülhetetlenül, de egyben szándékosan – össze nem illő2 alternatívákat, valamint felkínálom az általam levont következtetéseket is. Nem szükséges, hogy az olvasó egyetértsen velem. Elég, ha követi az irányt. Ez a szöveg „írói szöveg”, olyan, amely arra szólítja fel az olvasót, hogy maga írja meg a befejezést. A legtöbb kézikönyv ennek pontosan az ellenkezőjét teszi, úgy épül fel, hogy rákényszeríti az olvasót a szerző következtetésének az elfogadására. Itt mindenre van valamilyen reakció, de semmire sincs válasz. Az írás nagyon hasonlít egy befejezetlen dzsessz-szimfóniára, melyben témák és variációik hangzanak el, de mégis nyitottak maradnak további improvizáció számára. Ez a nyitottság azonban frusztrálhatja a modernista olvasót vagy a modernista tanköröket.3 Végül meg kell említenem, hogy ezt a könyvet kommunikáció szakos egyetemi hallgatók, illetve egyetemen oktató kollégák számára írtam. Olyan olvasók közönségét feltételezi tehát, akik igen eltérő ismeretelméleti háttérrel rendelkeznek, és eltérő mértékben foglalkoznak a témával. E feltételezések miatt egy beszélgetős stílust választottam, hogy enyhítsem az órákra való készülés által kötelező olvasás unalmasságát, de azért is, hogy szabad kezet

15

16


biztosítsak magamnak saját érveim szándékainak és célkitűzéseinek kommentálására. Arra is törekedtem, hogy az elgondolásokat anélkül tegyem hozzáférhetővé, hogy a témában jártasabb olvasóknak szóló megjegyzéseket és utalásokat ki kelljen hagynom. A mű azonban komoly, és egy később elmagyarázandó módon, szándéka szerint veszélyes is.

Előfutamok Bármilyen is egy könyv stílusa és akárki is a szerzője, egy ilyen jellegű munkát két körülmény motiválhat – és motivál ebben az esetben is. Az egyiket úgy vezettem be, mint a hagyományos ismeretelméletnek az elmúlt harminc év során történő lerombolását. A másik az említett korábbi struktúrák lebontása során vált láthatóvá. Ez a másik valamennyi ismeretelméleti pozíció átpolitizált jellege, az egyetemi oktatásnak álcázott kiképzés módszereivel együtt. E két körülményre, mint a fő esemény előfutamaira, a „motiváló érv” és a „beavató gyakorlatok” címszók alatt térünk ki.

A MOTIVÁLÓ ÉRV Az ismeretelmélet fő kérdése (valójában az egyetlen kérdés) a bizonyosság kérdése. Honnan tudjuk, hogy tudunk? A kérdésre adott szokásos válasz a baconi empirizmus és a karteziánus racionalitás fokozatos kifejtése volt. Az empirizmus, érvelnek gyakran, a meg nem rontható bizonyosság alapját szolgáltatja nekünk. A racionalitás pedig egy javítható módszerrel lát el minket, melynek révén ezt a bizonyosságot a következményre visszük át. A tudományos módszer, valójában az összes helyénvaló ismeretelmélet, úgy jelenik meg, mint a bizonyosság összegyűjtését irányító jó empirikus szabályzatok egyfajta kombinációja, valamint az állítás logikájának helyes kánonja. A bizonyosság azért biztosított az érv szerint, mert a tapasztalatunk teljesen megbízható, és a logikai érvelésen keresztül végül egy, és csak egy állításba torkollik. A newtoni és a darwini tudomány sikere által megerősített érv a 19. században élte virágkorát, és a század közepén érve el tetőpontját uralta a 20. század ismeretelméletét. Számos oka volt azonban az ezt követő hanyatlásának. A newtoni fizika mechanikai meglátásai nem adtak kielégítő válaszokat a 20. század kérdéseire. A humán tudományokat nem lehetett a fizikai tudománymodellbe beszorítani, és nem sikerült egy közös ismeretelméletben egyesülniük. A tapasztalat megbízhatóságát aláásták az észleléssel, az elmével, a kultúrával és a nyelvvel kapcsolatos vizsgálatok. Kimutatták, hogy a megfigyeléseink bizonyosságát megrontják elméleteink. Az elméletet magát pedig, mint kiderült, jobban meg lehet magyarázni a társadalmi, mint a bizonyosságra támaszkodó gyakorlatok révén. Ráadásul az általunk létrehozott bizonyosságról kimutatták, hogy sokkal inkább sűrűn váltogatott, mint szilárd. A következmények mellbevágóak: a megfigyelések nem mások, mint érvelések, az elméletek társadalmi-politikai

16

ELŐFUTAMOK

17

gyakorlatok, és az igazságról csak többes számban beszélhetünk. Bizonyosság csupán a politikai cselekvésben található (a tudomány – éppúgy, mint a tudományos munka más formái – legalább annyira politikai, mint a Demokrata Párt). Az elméletek tanítása tehát nem más, mint kiképzés, és az elméletek szövegei ideológiai dokumentumok. Puff! Jó messzire estünk a fától. Persze tiltakozhat valaki: „Én ebből semmit sem hiszek el. Meggyőződésem, hogy az érvényes megfigyelések megbízhatók, hogy az ilyen megfigyelések valóban igazságot tesznek az egymással szembenálló pozíciók között, hogy a nyelv szó szerint lehet reprezentáló, hogy az állítás lehet objektív, és hogy a tudományunk és a tudományos munka egyre jobb a igazság megközelítésében.” Ez természetesen mindenkinek szíve joga (különösen, ha többféle igazság létezik), de megkerülhetjük-e az alattomos „Miért” kérdést? A jelenleg elfogadott alternatívák mellett, miért ragaszkodik valaki egy megronthatatlan empirikus racionalitáshoz? Hogyan igazolhatja valaki e hiteinek hívését? Ezek a kérdések nem utalnak semmiféle változtatásra vagy elerőtlenítő szkepticizmusra. Egyszerűen csak magyarázatra várnak. A hitek minőségének és jellegének ez a fajta magyarázata az, ami tudományos munkánk alapját képezi, ami motiválja ennek az erőfeszítésnek a maradékát.

BEAVATÁSI SZOKÁSOK Ha megvizsgáljuk az egyetemi oktatás hétköznapi gyakorlatait, azt látjuk, hogy legtöbbünk az események ugyanazon hierarchiáján keresztül nyert bebocsáttatást az elméletek tanulmányozásába. Jellemzően az „elméletnek” és a „módszernek” nevezett két tananyagösvényen indultunk el. Először általános érvényűvé tett elméleti keretek szabványosított, kézikönyvi leírásain keresztül jutottunk el az elméletekhez, leginkább valamilyen tematikus felosztáson belül (például szervezeti kommunikáció vagy újságírás). Valószínűleg az „izmus”-aikon – kognitivizmus, behaviorizmus, funkcionalizmus, strukturalizmus, interakcionizmus és hasonlók – keresztül értesültünk róluk, ha a tudomány felől közelítettünk az elméletekhez.4 Az, hogy konkrétan mit kaptunk, nagyban függött attól, hogy mikor és hol tanultunk. Egész egyszerűen túl sok mindez ahhoz, hogy egy adott időben és helyen mindent felkínálhassunk. Általában egy nem sokkal későbbi időpontban bevezettek minket a megszokott módszertanokba: objektivista oldalon felmérésekbe, kérdőívekbe, kísérletekbe és a viselkedéskódolásba, illetőleg interpretatív oldalon élettörténetekbe, résztvevő megfigyelésbe és az életinterjúkba (manapság pedig talán éppen mindkettőnek egy-egy részébe). Mivel az objektivizmus az elterjedtebb, minden bizonnyal tanultunk az operacionális definíciókról, a változókról és szerkesztésekről, mint ahogyan az oksági, a sztochasztikus és a korrelációs viszonyokról is. Az első tudásigénnyel fellépő állításunk valószínűleg egy olyan évfolyamgyakorlat – általában felmérés – eredményeként született meg, mely arra szolgált, hogy megmutassa, tudjuk, hogyan kell alkalmazni ezeket a módszereket.

17

18


Nagyon körültekintő és specifikus módon hatoltunk be a tudományos munka területére, melynek a specifikus részét egy diszciplináris közösségen belüli egyedi elméleti keretek és elfogadott módszerek további kötöttsége jelentette. Mint akármelyik iskola kezdő teoretikusai, megtanultuk feltenni a megfelelő kérdéseket, valamint azt a módot, ahogyan ezeket meg kell válaszolni; megtanultuk, kiket kell olvasni, és kiket nem; megtanultuk, kik vagyunk mi, és kik ők. Azt is megtanultuk, hogy ennek a világnak korlátozottak a forrásai, valamint, hogy vagy a másokkal szembeni toleranciánk nem terjedhet ki saját elutasításunkig, nehogy kárba vesszenek befektetéseink; vagy, a főkönyv másik oldalán, a lojalitásunk nem vezethet el saját magunk bukásáig. A következő két szakasz a beavatásnak e technikáit tárgyalja. Célom, hogy rámutassak néhány olyan gyakorlatra, mely révén valamilyen intellektuális közösség elfogadott polgáraivá válunk. Ez az írás a lehetséges óriási, szociológiai elemzésnek csupán árnyéka, és arra törekszik, hogy a hátralevő fejezetek számára egy kis teret nyisson.

Szövegek normalizálása Egy adott területen belül a kijelölt olvasmányokkal való ismerkedés a beavatási tevékenységünk részét képezi. A legnagyobb része annak, amit olvasunk, a normalizált tudomány vagy egyéb tudományos munka példája – olyan tudományé vagy tudományos munkáé, melyek messze a paradigmatikus határokon belül íródtak. Ennek egyik publikált példája, mely egy általánosított kognitív elméletet használ fel, található meg Badzinskinél (1991: 715): Egy narratíva megértése közben egy egyén a szöveg egy mentális reprezentációját konstruálja meg oly módon, hogy egyesíti az explicit és implicit szövegfogalmakat. Felismerve, hogy a narratívák gyakran több plauzibilis reprezentációt kölcsönöznek önmaguknak, a feldolgozót a vokális nyomok irányítják a megfelelő interpretáció kiválasztásában.

E két mondatnak csaknem valamennyi kifejezése bizonyos elméleti fogalmat idéz fel. Mi a „megértés”, „konstruálás”, „felismerés”, „irányítás”, „kiválasztás” és „interpretálás” aktusa, és mi a „megfelelő” kényszerítő ereje? Mire vonatkozik a narratíva, az egyén, a mentális reprezentáció, a szöveg, az explicit szövegfogalom, az implicit szövegfogalom, a narráció, a plauzibilis reprezentáció, a végszó, a feldolgozó, illetve az interpretáció? Világos, hogy e mondatok csak egy mélyen a kognitív elmélet általános keretén belüli pozícióból olvashatók. Badzinski kutatása (feltételezem) a gyermekekkel és történetekkel kapcsolatos érdeklődéséből táplálkozik. Nincs szüksége egy egyedi elméletre ahhoz, hogy érdeklődését kielégítse, hanem kiindulhat a dolgok működését illető azon uralkodó megértésből, mely a kognitív teoretikusok közössége által közösen elfogadott. Írása szükségképpen a megértésnek ebbe a keretébe helyezi bele az olvasót. Másképpen nincs az egésznek értelme.

18

ELŐFUTAMOK

19

Háttérelv. Még akkor is, ha egyedi elméletek lépnek be az érvelésbe, ezt az egyedi elmélet előrehaladását lehetővé tevő általános feltevések (háttérelvek) jól megalapozott talajáról teszik. Csak hogy a kognitív arénán belül maradjunk, Eckhardt, Wood és Jacobvitz (1991) a sémaelméletet (Bloom 1988-ra hivatkoznak) a felnőttek és a film kutatása közben szerzett eredményeik megértésére használták fel. Ám az interpretációt irányító mentális sablonok ötletének ilyen jellegű bevezetése későn történik meg a cikkben, és semmilyen módon nem szükséges az azt megelőzőekhez. A megelőzőek pedig a kognitivizmus háttérelveinek következetes alkalmazásai. E kutatások felhozatala semmiképpen sem jelenti kritikájukat, sokkal inkább azt akartam bemutatni velük, hogyan jelennek meg elméleti fogalmak a kutatásokon belül. Ezekben a példákban ezt olyan magától értetődő módon teszik, mely oly jellemző a normalizált tudományos munkára. Az olvasónak ugyanazokat a háttérfeltételezéseket kell magáévá tennie, mint Badzinskinak vagy Eckhardtnak, Woodnak és Jacobvitznak ahhoz, hogy bármelyik tanulmányt is értelmes módon olvashassa. Az embert az első mondattól kezdve kognitivistának veszik. Orozás. Hasonló összejátszás történik az orozás technikája esetében is. Az orozás különféle, akár ellentmondó elméleteket használ fel arra, hogy egy bizonyos érvet kifejtsen. A konstrukciók ezáltal kerülnek be az érvelésbe, amit a szemiotikusok „exkorporáció”-nak neveznek. Az exkorporáció megfosztja a terminust a kollektív birtoklástól – megszabadítja, ha így jobban tetszik, a jellegzetes invokációitól. A terminus ily módon radikális és akár bomlasztó használatba fogható, miközben a múltbeli alkalmazását visszhangozza. A kritikai kultúrakutatás [cultural studies] például azt állítja, hogy elméletmentes, ugyanakkor arra bátorítja a tagjait, hogy alkalmazzanak tetszés szerinti elméleteket, ha azok segítenek az érv kifejtésében való előrehaladásban (Grossberg 1993b). Ezt a fajta kisajátítást gyakran a legfőbb szakmai és emancipatorikus célok szolgálatába állítják (mindet ismerni kell ahhoz, hogy jó munkát lehessen végezni). Az olvasó azonban újból foglya marad azoknak az aktuális premisszáknak (bár tagadják, hogy ezek teoretikusak), melyek létrehozzák azt, amit kritikai kultúrakutatásként ismerünk fel. A hátterezés és az orozás ugyanannak a célnak, az elfogadásnak a megvalósítására törekszik, csak épp ellenkező irányból. A hátterezés egyfajta objektifikációt ír elő az elméleti konstrukciók számára. Ezekről „már eleve tudjuk, hogy igazak”, és ezért az elméleti voltukat nem ismerjük fel. A orozás problematizálja az elméleti konstrukciókat, miközben elrejti a sajátjait azért, hogy a kisajátított fogalmak jelentésének értékeit az érvelés során lehessen megkonstruálni. Orozáskor az elméleti konstrukciók „testreszabottan igazak”. A hátterezés és az orozás hibának tűnhetnek egy valóságkereső rendszerben, ám ezek pusztán az érvek normalizálására szolgáló eljárások. És ráadásul szükséges eljárások, éppen ezért ezzel a kérdéssel többször fogunk még foglalkozni az igazolt és a gyakorlati érvvel foglalkozó későbbi fejezetekben. Elég legyen itt csupán annyit megjegyeznem, hogy minden tudományos mun-

19

20


ka olyan gyorsan igyekszik normalizálni az érveit, amennyire csak tudja, az érveket valamilyen háttérből kell elővezetnie, és ott oroz, ahol nem képes alkotni, vagy ahol ellenállásra számít.

Elmélet mint gyakorlat A normalizálás azonban nagyon megbonyolítja az elméletek vizsgálatát. Elemzésünk arra szólít fel bennünket, hogy vegyük észre, az elmélet nem csak szöveges propozíciók így nevezett halmazából áll, hanem egy intellektuális közösség folyamatos gyakorlataiból is. A kognitív elmélet olyan munka, melyet ezen a néven olyanok végeznek, akik kognitív teoretikusoknak és tudósoknak szeretnék önmagukat nevezni, és szeretnék, ha mások is ekként ismernék fel őket. E munkának vannak szöveges termékei, de ezek a legjobb esetben is csak jelzik az elvégzett munkát. Az az ártalmas elgondolás, hogy az elméletet el lehet olvasni a gyakorlás helyett, legalább részben a pozitivista projekt öröksége. Ez a projekt az elmélet kijelentései és a megfigyelés közötti távolságbemutatására törekedett. A legtöbben egyetértenek abban, hogy ez a projekt kudarcot vallott, és hogy a propozíció és a praxis szétválaszthatatlanul egybefonódik. Az elmélet tehát a tudományos munka egy egyedi gyakorlatát írja le, amely magában foglalja a vezető alakokat, az írott szövegeket, a jellegzetes állításokat, az elfogadott módszereket, a tipikus eljárásokat és a tudományos közösség gyakorló tagjait. Azok a lényegmegállapító leírások, melyeket a graduális hallgatóknak szánt kézikönyvekben olvasunk, a normalizáló folyamat részei, a dolgokat az állítások és az emberek csoportosítása, valamint a dolgok mibenlétének megállapítása segítségével kötik össze. Ami rejtve marad, természetesen a lényegmegállapító erőfeszítés. Az elmélet piszkos, a pillanatnyi helyzethez folyamatosan alkalmazkodó munka az uralom megszerzéséért és a bizonytalanság megszüntetéséért folyó folyamatos küzdelemben. Ha az elmélet tanulmányozását a leírások szintjén kezdjük, az olyan, mintha akkor érnénk oda az előadásra, amikor már a stáblista megy.

A KÉPZÉS MÓDSZEREI A kutatási módszereket bemutató órák egyaránt kifinomult módon képeznek ki minket. A legtöbb kutatási módszert oktató kurzus teljes egészében a gyakorlati szintre koncentrál. Ezen a szinten megkérhetik a diákokat arra, hogy ilyen válaszokat adjanak: „Egy szöveg elemzésekor az első négy elem a struktúra, a szinonimák, a nevek és címek, valamint az átmenetek” (Cheney & Tompkins 1988 alapján). Vagy: „A társadalmi helyzetet a cselekvők, a cselekvések és a hely alapján definiáljuk” (Spradley 1980 alapján). Vagy: „Az attitűd felmérésének három módszere a melléknévlista, a szemantikai különbségtevés és az egyenlő intervallumú skála” (Kerlinger alapján 1973). Az ilyen

20

ELŐFUTAMOK

21

válaszok megtanulása során a hallgatók képesek reprodukálni a burke-i, az etnográfiai és a kvantitatív elemzés módszereit, implikációikat azonban nem. A gyakorlati tevékenységek egy halmazának elsajátításával a hallgatók egyben – gyakran anélkül jóváhagyva, hogy tudnák – egy bizonyos gondolkodásmódban is elmerülnek. (A „kötelező” módszertani kurzusok etikai implikációi különösen érdekesek ebből a szempontból.) A „bizonyos gondolkodásmód” fontos feladatot lát el. Az elfogadott módszerek a paradigmahatárok meghúzásának egy módját alkotják. A paradigma olyan kiterjedt ismeretelméleti terület (általában kozmológiai), mely közös nyelv, közös hitek és gyakorlatok által összekapcsolt tudományos közösségeket tartalmaz. Az elfogadott módszerek jelentős részét képezik ezeknek a gyakorlatoknak, és éppígy hozzájárulnak a közös nyelvhez és hitekhez. Valakinek a módszere ezért meghatározható terminusok segítségével jelöli meg az illetőt. És ahogyan a legtöbb ideológiai definícióval lenni szokott, mindez a felismerése előtt és különösebb ellenállás nélkül zajlik le. A módszerek tanulmányozása nemcsak a tudományosság egyfajta ideológiájába vezeti be a hallgatót, hanem meghatározott elméleti területekbe is. Létezik egy szimbiotikus kapcsolat az elmélet és a módszer között. De a kapcsolat aligha van azon a szinten, amit „név-védjegy” [name-brand] -elméleteknek nevezhetünk. A módszerek azért válnak elfogadottá, mert ugyanazon ismeretelméleti leszármazási vonal aktív elméletcsaládjait támogatják. Az ilyen elméletcsaládok egy általánosított elméleti területet képeznek, melyben a különböző tagok eltérőnek látszanak, és akár vetélkedhetnek is egymással, valójában azonban ugyanazzal az alapvető hittel rendelkeznek. A kognitivizmus családfáján például ott találjuk a hitelmélet, az attitűdelméletet, az attribúcióelmélet, a tudásszerzés elmélet (például kognitív leképezés), valamint a sémaelmélet ágait. Az egyes ágakat nem lehet egymással felcserélni, de valamennyit egy tartós mentalista állapotoktól való közös függés köti össze, mely állapotok a tapasztalat termékei, ám képlékenyek, és amelyeket objektív módon lehet mérni, mivel a cselekvés ágensei. Ha valaki „Nem”-et mond a viselkedést előrejelző tartós mentális állapotok fogalmára, akkor az egész kognitivista vállalkozást utasítja el, és kilép a kognitivista paradigmából. Ezzel szintén maga mögött hagyja az attitűdvizsgálat, a közvélemény-kutatás, a személyiségvizsgálat, az értékleltárak, a sémadiagrammok és kognitív térképek módszereit. Nincs értelme felmérni egy mentális állapotot (pl. attitűdöt, véleményt, személyiséget, értéket, sémát vagy a kognitív propozíciót), hacsak nem fogadjuk el azt az általánosított ismeretelméleti pozíciót, melynek értelmében mentális állapotok ontológiailag konstruálódnak és válnak az eredmények magyarázataivá. Másrészt, ha csupán a mentális állapotok mérését tanítják, akkor a hallgatók paradigmatikusan vezettetnek be, miközben arról biztosítják őket, hogy csupán egy módszertani kurzuson vesznek részt.

21

22


A TUDÁS HIERARCHIKUS SZERKEZETE Jellegzetes beavatási folyamataink az újoncot a tudástermelés legkisebb találkahelyére állítják. Kezdőként a gyakorlatok egy olyan halmazára összpontosítunk, melyek helyesen reprodukálva elfogadható állítást generálnak. Ez majdnem mechanikus erőfeszítés, hiszen az általunk tanult módszerek halmaza elsősorban, mint hipotetikus keretek hierarchiájának termékét állítja elő a tudást. Ez a hierarchia állít elő mindent ezen állítás legkisebb előzménye kivételével. Állítsuk össze az eddig látott hierarchikus összetevők listáját. Beszéltünk az elfogadott módszerek halmazairól, melyek bizonyos konstrukciókat és kapcsolatokat legitimálnak; kötött elméleti keretekről (behaviorizmus, kognitivizmus, szemiotika), melyek viszont specifikus „név-védjegy”-elméleteket támogatnak; diszciplináris közösségekről (kommunikáció, nyelv és irodalom, szociológia), melyekben a tudományos munka materializálódik; paradigmákról (objektív empirizmus, kritikai kultúrakutatás), amelyek magukban foglalják a módszereket, a kereteket, a közösségek területeit és részeit; valamint a tudományos munka területeiről (tudomány, irodalom, kritika), amikből a paradigmák kinőnek és exportálva vannak. Ezt a listát ki kell egészítenünk még az episztémé fogalmával.

Episztémé Az episztémé egyfajta ismeretelméleti korszak, amely azt az intellektuális tevékenységet jellemzi, melybe ez a mienk is tartozik – például a nyugati tudományos munka egy episztémé. Az episztémé egyaránt gondoskodik a dominánsról és az alárendeltről, a kinyilvánítottról és ellentmondásairól, az egységekről és a különbségekről.5 Az episztémé ugyanúgy értelmet ad az egyes területek és paradigmák közötti, illetve azokon belüli lokális szövetségeknek és ellentéteknek, mint ahogyan a kapitalizmus értelmet ad a vállalatfúzióknak és a versenynek. Foucault, akinek a terminus megalkotását tulajdonítják (Gutting 1989), a jelenlegi megértésünket „az egyén episztéméjé”-nek hívja (Foucault 1970). A módszertani individualizmust hirdető karteziánus intellektustól az anyag alapvető építőkockáinak keresésig – minden tudományos munka e terminus segítségével vagy ennek ellenében határozódik meg. A „modern episztémé”, melyről azt mondják, az elmúlt kétszáz évet fedi le, az intellektuális cselekvés jelenleg feltárható univerzumát reprezentálja. (A „feltárható” kifejezés ugyanúgy magában foglalja a múlt és a jövő episztéméinek „rejtettségét”, mint az episztémén belül rejlő ellentétes potenciálokat is.) Céljainknak megfelelően az episztémé olyan kiegészítő eszköz, mely lehetővé teszi számunkra, hogy a tudás és a vizsgálódás világát mint olyat vizsgáljuk, ami változó kapcsolatokban álló entitásokból épül fel.

22

ELŐFUTAMOK

23

Egy dialektikus struktúra Teoretikusként egy olyan nagyobb struktúra részei vagyunk, amely kibékíti az ellentét és komplementaritás, a hitelesített és az elutasított, a jelölt és a kizárt valamennyi formáját. A tudás az igaz és a hamis gazdasági rendszerében termelődik. Hogy kik vagyunk, annak a dialektikájában definiálódik, hogy kik nem vagyunk. Mindkettőre szükség van. Nem érthetünk meg egy paradigmát, tudományágat vagy egy bizonyos elméletet, ha nem vizsgáljuk meg, mivel áll szemben, mit zár ki, mit tagad vagy szorít háttérbe. És csakugyan a tudományos munka, a művészet- és irodalomtudomány, a természettudományok és a szakmák fennhatósága alatt álló területeket könnyebben megérthetjük egymástól való elkülönülésükben, mint a saját határaikon belül fennálló bőséges különbségeikben. Példa erre, hogy a ténykérdések a természettudomány empirikus fennhatósága alatt álló területen belül nyernek polgárjogot, az interpretáció kérdései pedig az irodalomtudomány fennhatósága alatt álló hermeneutikai területen belül, a hibrid (vagy elkorcsosított) formák posztmodern mozgalma ellenére. Az olyan keresztezési kísérletek, mint a magát kritikának kiadó kvantifikált tartalomelemzés vagy az empirikus jelmezét felöltő interpretáció, nem tartható fenn. Nem lehet észrevétlen módon bármit bárhol kérdezni. A tudástermelés e rendszerében való elhelyezkedés elősegít egyes kérdéseket, módszereket és állításokat, másokat pedig megakadályoz.

IDEOLÓGIAI IDENTITÁSOK Ennek az ideológiai elemzésnek az értéke, hogy lehetővé teszi számunkra azt, hogy úgy lássuk a tudás társadalmi struktúráját, mint létrehozott azonosságok és bejárt különbségek rendszerét. A tudományos munka minden formájának azon kell dolgoznia, hogy megfelelő belső koherenciát valósítson meg, és ezáltal más formáktól meg tudja magát különböztetni. Minden tudományos munka egy része pontosan a kollektív identitás és különbözőség megalapozásán fáradozik. Az identitás és különbözőség megvalósításának ez a munkája területeken, paradigmákon, diszciplináris közösségeken, elméleti kereteken és elfogadott módszereken keresztül ível át. Minden szinten el kell számolnunk önmagunkkal, és a másikkal is. Én például egy kis tudomány olyan tudósaként dolgozom, aki egy vis-à-vis álláspontot képvisel a diszciplináris közösségen belüli kis tudomány uralkodó paradigmájának némely aspektusával (a determinizmussal és az objektivizmussal) szemben. Mely csak részben határozható meg a tudomány által, az elmélet egy társadalmi cselekvési keretéből kiindulva (az interakcionizmus törzsének egy része), és amely különbségek egy történetével rendelkezik az objektivista származásához képest újradefiniált etnográfia (radikális hermeneutika) konvencionalizált módszereinek felhasználása révén.

23

24


Ahhoz, hogy ezt a munkát jól tudjam végezni, tudnom kell, miben különbözik az interpretatív etnográfia a hagyományos etnográfiától, és miben különbözik az etnográfia a különböző analitikus megközelítésektől; hogyan tartanak össze a társadalmi cselekvéselméletek, és miben különböznek a behaviorizmustól, a kognitivizmustól, a funkcionalizmustól és a többitől; hogyan jelöli meg a kommunikáció a tudományt azokban a folyóiratokban és kiadóknál, akik számára írok; a kis tudomány domináns paradigmájának gyakorlatai hogyan hozzák létre a paradigma dominanciáját (a mienk egy hegeli viszony); miben tér el a kis tudomány a nagy tudománytól; miben tér el a tudomány a kritikától és minden mástól; és végezetül hogyan lehet a tudomány és a kritika (és a többi) ugyanannak az intellektuális univerzumnak a része. Ezek a követelmények jóval túlmutatnak egy egész életen. És azon a mértéken is túlmutatnak, melyet egy könyv egyáltalán felvállalni képes. Éppen ezért nem koncentrálhatunk csak a célállomásra, sokkal inkább arra kell figyelnünk, hogy élvezzük az utazást. Az első lépésünk – és egyben következő fejezetünk – a valóság konceptualizálását érinti.

JEGYZETEK 1

2

3

4

5

A jegyzetek ennek a munkának fontos részét képezik. Négyfajta jegyzettel találkozhatunk: hivatkozással, részletes kifejtéssel, szövegmagyarázattal és reflexióval. Az utolsó három vagy továbbgondolja, vagy kommentálja a szöveget. Ebből a szempontból Terry Eagleton példáját, melyet a Literary Theoryban közöl, megfizethetetlennek találtam. Eagleton az irodalomelmélet alternatív formáit oly módon mutatja be, amely megengedi, de nem kívánja meg a következtetését. A logocentrizmus – hogy van valami ott kint, ami a leírást irányítja – elutasítása azt jelenti, hogy bármilyen leírás – vagy leírás elutasítása – retorikai. Figyeljük meg a posztmodernhez és a modernhez társított implicit értékeket! Ez a kis jellemzés lehet pusztán a hozzá nem értő írás álarca is, valójában azonban egy recenzióírónak adott válasz, aki azt javasolta, hogy írjam át, mivel úgy az olvasót „zsebre tehetem”. Ő kudarcnak vette azt a tényt, amit én nem; én sikernek tekintettem. Ha az elméletekhez valaki az irodalom felől közelített, valószínűleg az Új Kritikával, a marxista elemzéssel, az olvasókritikával vagy a recepcióelmélettel ismerkedett meg. Az elmélet szerepe nagyjából ugyanaz az egyes tudományos berkekben: a megértés egy terét biztosítja a kutatás módszereinek igazolására és állítások megtételére. Például a humán tudományok történetével kapcsolatos vizsgálatom azt sugallja, hogy az elméleti témák átlagosan 3–4 évtizedig vannak a figyelem középpontjában (Leahey 1994 egy standard történeti feldolgozás). Hebb 1960-ban kijelentette, hogy a kognitivizmus a második Amerikai Forradalom, noha Tolman (1930) már jó harminc évvel korábban bemutatta mezőelméletét. 1995-ben Waldron (1995) a kognitivizmus lehanyatlását jelezte. A kognitivizmus sosem érte el a paradigmának azt a szintjét, amely az összes többit elnémította volna, mindenesetre a leggyakoribb pszichológiának számított az 1960-as és az 1970-es években. (Gyakran használom ebben a könyvben példaként, mivel az attitűdökre, véleményekre, értékekre és más mentális jelenségekre vonatkozó módszertanai annyira közismertek.) Az elméletek életciklusának egyik implikációja az, hogy a tudományt gyakorló legalább egy nagy, a tudományos munkán belüli váltásra számíthat pályafutása során. Ezt a váltást a szerkesztőknek, recenzióíróknak, pénzügyi támogatóknak és a források egyéb kézben tartóinak kicserélődése éppúgy jelzi, mint az első vonalban levő diákok és mások lelkesedése.

24

Második fejezet

A fenomenális világ természete

Bevezetés A delphoi út olyan vidéken vezet keresztül, mely megdöbbentően emlékeztet Délkelet-Utah-ra. A hegyeket ritkásan borítják kis növésű örökzöld növények, a sárgás talaj áttűnik közöttük. Kellemes látvány, de mégsem olyan, amilyenre a görög mitológia gyermekkorombeli olvasgatása alapján számítottam volna. Annak a delphoi forrásnak a pontos helye, ahol a jós jövendölt, ma már bizonytalan. Amelyek látnivalóként egyértelműen megmaradtak, azok a kincsek, az építmények, a templomok és a boltok, melyek egy egyedi világképet őriznek. Delphoi egy olyan világképről tanúskodik, amiben az életeket isteni hatalommal bíró személyek kénye-kedve irányította, akiknek a saját világban-való-létét legalább annyira jellemezte a szenvedély és a megtévesztés, mint a tisztelet és a bölcsesség. A jós az isteni közösség és ennek emberi következménye közötti gondolatátvivő volt. Az isteni szférából érkező üzenetek arról, hogy mit parancsol a végzet, és az istenek mit zavartak össze, sohasem voltak világosak. Ezeket értelmezni kellett a megértés egy adott pontján, amikor az események felfedték jelentésüket. Szerencsés volt az a személy, aki elég korán megértette őket ahhoz, hogy hasznot húzhasson az jövendöléseikből. Mindenesetre szépszámú kérelmezőnek kellett lerónia – időnként egészen látványos módon – a háláját, a templomok padlóját borító számos és monumentális testamentumból ítélve. Delphoi egy egész tudományt jelenített meg – egy teljes tudásmódot –, mely egy nagyon bizonytalan világ kézben tartását volt hivatva elvégezni. Delphoi eljárásai és szövegei nem voltak naivak, egyszerűek vagy gyermetegek; hanem elegánsak és éleslátóak voltak. Ugyanakkor a mi szemszögünkből nézve hamisak is. Hamisak voltak, mivel mindig szándékos, esetleges és esetről esetre változó döntések egy nézőpontja irányította őket, szétszaggatva minden olyan rendet, mely a jelenségvilágban (fenomenális világban) megtalálható. Ameddig az istenek szolgáltatták a végső választ, senki sem ismerhette fel a szabályszerűségek azon mintázatait, melyekre támaszkodhatott. Ez a világkép a görög–római társadalom hanyatlásával, a kereszténység felemelkedésével és a térség infrastruktúráját elpusztító i. u. 451-es földrengéssel a végéhez ért. A nyugati civilizációnak azonban csaknem ezer év kellett

25

26

A FENOMENÁLIS VILÁG TERMÉSZETE

ahhoz, hogy a fenomenális világot radikálisan másképp írja le. A tudományos forradalom fordulata nem valamilyen vizsgálati módszerben vagy felfedezések egy halmazában állt, hanem egy olyan gondolkodásmód középpontba állításában, amely már a klasszikus korban is jelen volt, amely a fenomenális világot anyaginak, meghatározottnak és törvény jellegű szabályszerűségek által irányítottnak látta. Nincs több kóbor (isteni) beavatkozás. Ha egy díszszemlén esik az eső, akkor ez a különböző időjárási rendszerek összetalálkozásának az eredménye, nem az istenek rosszallásáé. (De azért egy vagy két imát elrebeghetünk a jó időért.) A materiális, meghatározott és megbízható fenomenális világról alkotott vízió meglehetősen termékenynek bizonyult. A sejtetésből és megérzésből a kőkemény empirizmusba vezet minket, amelyben a valóság kézzelfogható, nem pedig spirituális. A materiális empirizmus sziklája azonban sosem állt egymagában az ismeretelmélet síkján, s a 20. század is ellenállt a gyors eróziónak. Ez a fejezet annak jár utána, hogy milyen feltételezések húzódnak meg a kutatás tárgyaként megjelenő, tudatos elmén kívüli világ természetére vonatkozó megfontolások mögött. A diszkusszió tere valahol egy teljes egészében a tudatos elmén kívüli „aktuális világ” – amely, ha megfelelően foglalkozunk vele, érvényesíteni fog egy kutatási vonalat – és egy „virtuális valóság” – amely észleleteink konstrukciója, és amelynek a léte egy kutatási vonal eredményeként áll elő – között helyezkedik el. A további tárgyalás a valós kritériumait állítja középpontba, a jelenségek természetes vagy létrehozott határait, a jelenségek tartományát vagy tartományait, a jelenségek összekapcsoltságát, illetve ezeknek a kapcsolatoknak a természetét. Hogy e tárgyalás számára előkészítsem a terepet, két ellentétes tudásforma világnézetét szeretném megrajzolni, az objektív empirizmusét és a hermeneutikai empirizmusét. Mindkét álláspont széles körű kutatási programokat irányít, tudományosat és kritikait egyaránt, azonban mindkettő igen eltérő helyen kezdődik és fejeződik be.1

AZ ELSŐ PÉLDA: OBJEKTÍV EMPIRIZMUS Az objektív empirizmus jellemzően olyan jelenségeket tételez fel, melyek természetes módon alakulnak ki, melyek az észlelés számára hozzáférhetők, ám az észleléstől függetlenek, és amelyek a viszonyok egy olyan stabil hálójában foglalnak helyet, melyben jellegzetességeik és hatásaik más jelenségektől függnek. Az ilyen jelenségek az elemzésnek olyan független tárgyai, melyek az állításaink tárgyaivá válnak. Az állításaink maguk nem mások, mint a feltárás azon aktusai, melyekről beszámolóink szólnak, s ez annyit tesz, hogy pontosan írják le azokat a tárgyakat és viszonyokat, melyek mind a feltáró megfigyelésektől, mind azon állításoktól függetlenek, melyekről a beszámolók szólnak. Az ilyen típusú empirizmus gyakran materialista, vagy legalábbis ragaszkodik az állítások értékelésének materialista kritériumaihoz. A materializmus a szilárd materiális testeket javasolja a valós elsőrendű mintájának. A materialis-

26

BEVEZETÉS

27

ták szerint, amint elmozdítjuk a kutatás fókuszát az ilyen testektől, ahogyan az elméleti fizikában, a kognitív pszichológiában vagy a jelentés vizsgálata során tesszük, eltávolodunk a valós vizsgálatától. És amint eltávolodunk a valóstól, elveszítjük azt a képességünket, hogy empirikusan igazoljunk állításokat, ugyanis nincs „semmi ott kint”, ami az érvelést alátámaszthatná. A nem-materiális entitásokról, mint például az attitűdökről, az értékekről, a sémákról és a szerzői szándékokról tett állítások a skolasztikus visszaélésekhez való visszatérést jelentik, állítják a materialisták (Popper 1972). Az objektív empirizmus általában a redukcionizmussal kapcsolódik össze. A redukcionizmus minden olyan érvelésben megjelenik, melyben egy dolog valami másra redukálódik (egy másik dolog magyarázza vagy igazolja), ahogyan ebben a három példában: (1) a felszíni megnyilvánulások törvény jellegű szabályszerűségekre redukálódnak, (2) egy szöveg jelentéstartománya a szerző szándékaira redukálódik, valamint (3) az elméleti terminusok empirikus entitásokra redukálódnak. A redukcionizmus, ha a tudás területére alkalmazzuk, azt tartja, hogy legalul található egy magában álló tudásterület (általában a fizika), amelyre végeredményben az összes többi redukálódik. (Egy tipikus redukció értelmében minden művészet és szakma a szociológiára redukálódik, a szociológia a biológiára, a biológia pedig a fizikára.) A redukcionizmus az alapja „a tudomány egysége” hipotézisnek. A hipotézis azt állítja, hogy minden tudomány osztozik a megbízható megfigyelésnek és az érvényes állítás létrehozásának közös módszereiben, ily módon mind a megfigyelés, mind pedig az állítás szállítható a tudásterületek között. Joseph Hanna (1991: 202) jó leírást ad e meggyőződés hatásáról, amikor ezt írja: A tudomány célja az, hogy az empirikus világ olyan reprezentációit hozza létre, melyek lehetővé teszik számunkra, hogy megmagyarázzunk és előrejelezzünk olyan jelenségeket, melyek jelentőséggel bírnak, függetlenül attól, hogy a fizika, a biológia, a pszichológia, a szociológia vagy a kommunikációtudomány területén belül találhatók. Egyszerűen fogalmazva, az empirikus tudomány célja, hogy objektív információval szolgáljon a világról.

A redukcionizmus és a tudomány egysége hipotézis egyaránt a fenomenális világ egységébe vetett hitre támaszkodik. E hit szerint minden jelenségnek – mindennek, ami a kutatás megfelelő tárgya – ugyanazok az alapjai. Például arról a gondolatról a fejemben, mely ehhez a mondathoz vezetett, állítható, hogy ugyanúgy egy energiaállapot (amit gondolkodásnak hívunk), ahogyan az oldal betűit alkotó szénrészecskék összerendezettsége is egy energiaállapot (amit nyomtatásnak hívunk). Az energiának, valamint az általa felvehető állapotoknak (az anyagot itt mint sűrűsödött energiát gondoljuk el), teljes körű megértése el fog vezetni mind a nyomtatvány, mind a gondolat megértéséhez. Végül az objektív empirizmus társulhat determinizmussal is. Ahogyan egy nagyon korai determinista (és antidelphoi), Leukipposz (kb. i. e. 430) kifejti a Nagy Világrendben: „Semmi sem történik véletlenül; minden valami ok miatt és szükségből történik” (Freeman 1948: 91). A materiális determinizmus azt a

27

28


világnézetet fejezi ki, mely szerint minden valós jelenség egy oksági láncon belül helyezkedik el. Minden egyes jelenség egyszerre valamely megelőző jelenség következménye és valamely rákövetkezőnek a kiváltója.2 A determinizmus azon munkálkodik, hogy kizárjon minden olyan magyarázatot az érvényes állítások panteonjából, amely a véletlenen, a sorson vagy a kedven alapul.3 A jelenségek materiális, független, meghatározott és egyesített világa szolgáltatja az axiomatikus alátámasztást az objektív tudomány képe számára, mely az e világot kormányzó változatlan feltételeknek fokozatosan tökéletesedő megközelítései révén fejlődik ki. Elméletileg – ebben a világban – létezik egy pont, ahol a tudomány művelése megszűnik, minthogy a kodifikált tudás váltja fel (azaz a tudomány már nem a felfedezés gyakorlata, hanem a már tudott dolgok reprodukálása).

A MÁSODIK PÉLDA: HERMENEUTIKAI EMPIRIZMUS A fenomenális világ egy potenciálisan egészen különböző képét rajzolhatjuk meg a hermeneutikai empirizmust támogató axiomatikus feltételezésekből. A hermeneutikai empirizmus olyan világot feltételez, melyben a jelenségeknek többféle és közös alap nélküli tartománya található meg. A fenomenális világgal való emberi elköteleződés e többféle tartományon keresztül történik meg. Egy jellegzetes megfogalmazás (melyet e fejezet vége felé részletesebben kifejtek) mindenekelőtt a fizikai világban benne levő materiális entitásokként fogna fel bennünket, de egyben az elevenség és az érzékelés elveit kinyilvánító élő szervezetként is, végül pedig a jelek tartományának létrehozójaként és lakójaként. A többféle tartományok feltételezése, bárhogyan fogalmazzuk is meg, szembeszáll minden jelenség közös alapjának, a redukcionizmusnak és a tudomány-egysége hipotézisnek az elgondolásával. Ezeket fordított sorrendben véve a hermeneutikai empirizmus átengedi a materiális jelenségek tartományát a fizikának és a kémiának, az elevenség és az érzékelés tartományát átengedi a biológiai vizsgálatoknak, és megtartja magának a szignifikáció és a jelentés tartományát. A tudomány egységét visszautasítja, mivel a tökéletes tudás egy tartományban nemigen járul hozzá a tudás előrehaladásához egy másikban. (Ez egy finom lépés, mivel az egyetlen hely, ahol a fizikát, kémiát, biológiát és pszichológiát meg lehet érteni, az a szignifikáció és a jelentés tartományán belül található.) A redukcionizmust gyakran váltja fel az, amit időnként „lefelé-haladó okozás”-nak neveznek. A materiális, a biológiai és a szemiotikai tartományok sorrendjében a materiálisnak időben meg kell előznie a biológiait és a szemiotikait, a biológiainak pedig meg kell előznie a szemiotikait, de a szemiotikai az alapja mind a materiális, mind a biológiai megértésének. A materiális és biológiai tudásterületek a szemiotikai megalkotása után kelnek életre. Továbbá, a redukcionizmusban a rákövetkező területek (kémia, biológia stb.) ugyanannak az axiomatikus törzsnek (a fizikának) a levezetett tétel-

28

BEVEZETÉS

29

ágai. A többféle tartományok lefelé-haladó okozás segítségével történő megfogalmazásában a rákövetkező tartomány elfogadja az előző axiómáit, de saját redukálhatatlan axiómáit is bevezeti. Hogy egy jó példával is szolgáljunk erre, senki nem értheti a „jelentőséget és jelentést” a fizika tartományából, de megértheti „a materiálist” a szemiotika területéről. Egy kevésbé hierarchikus rátekintés a többféle tartományra egyszerűen annyit tesz, hogy a tudástermelés relatíve autonóm területeiként posztuláljuk őket, melyek mindegyike hozzájárul azokhoz életekhez, melyek élhetőek. Materiális, biológiai és szemiotikai entitásokként mi magunk e három tartomány kereszteződésében vagyunk, és hétköznapi ügyeinkben mindegyiket ténylegesen kifejeződésre juttatjuk. A fizika mint állítások halmaza azonban nem „beszél” a kommunikációval mint állítások halmazával, noha politikai cselekvésként ezt megtehetné, például a tudományfinanszírozás küzdőterén. Végül a jelenségek közös alapjának fogalma általában elvetésre kerül. A szemiotikai jelenségekről azt tartják, hogy alapvetően különböznek mind a materiálisaktól, mind a biológiaiaktól. Ahogyan Popper (Popper & Eccles 1977) kifejtette, „Az anyag (…) túlléphet önmagán azzal, hogy létrehozza az elmét, a szándékot és az emberi elme produktumainak világát” (11). „Az emberi elme produktumai”, a hermeneutikai elemzés jellegzetes tárgyai tehát másfajta valós jelenségeket reprezentálnak, melyek semmilyen szempontból sem azonosak az őket fenntartó biológiai, elektrokémiai folyamatokkal. Valaki például felfedezheti a nagyméretű fehérjemolekulák vizsgálata révén, hogyan működik a memória, de ennek következtében még nem fogja felfedezni emlékek anyagát (Hess 1988). A hermeneutikai empirizmus általában a jel tartományában találja meg a saját megcélzott jelenségeit. Ezek a jelenségek, legalábbis részben, emberi konstrukciók, melyek ontológiailag függnek alkalmazásuk perspektívájától, és olyan ad hoc kapcsolatokban lakoznak, melyek hatékonysága az emberi teljesítmény segítségével van meghatározva. A hermeneutikai empirizmus egy interpretatív tevékenységet illeszt az elemzés tárgya és az állítás megtevője közé. Az állítás maga sokféle politikai feladatot lát el, azt a politikai munkát is beleértve, mely kijelöli azokat a feltételeket, melyek révén az állítás mint igaz állítás válhat elfogadottá. A hermeneutikai empirizmus fenomenális világa egybefoglalja a „Nagy Bumm” materiális, független, meghatározott és egyesített produktumait és a kollektív emberi teljesítmény lényeges, komplikált, rögtönzött és lokalizált produktumait. Ez a materiális tények és az emberi cselekvés által jelentéstelivé tett interpretatív eredmények világa. Az állítás igazzá tevő végrehajtás, a tudomány pedig a cselekvés része.

29

30


A KULCSKÉRDÉSEK EGY SZOROS OLVASATA Ebben az összehasonlításban négy olyan kérdést vetettünk fel, melyet minden kutatónak meg kell válaszolnia vagy szándékosan, vagy alapból. Ezek a következők: (1) a valós kritériuma, (2) a fenomenális világ (és vizsgálati területeinek) egysége, (3) az ok–okozatiság és az ágencia, valamint (4) a valóság és a tudás konstrukcionizmusa. Ebben a sorrendben fogunk velük foglalkozni.

A valós kritériuma Mi valós? Ha kommunikációtudomány területére tekintünk, feltehetjük a kérdést: Vajon a közvélemény valós, vagy csupán a kérdező eljárások művi terméke? Vajon a sémák valósak, vagy csupán az elmélet eszközei? A barátság köteléke valós, vagy valamilyen romantikus mítosz terméke? Vajon a nemiség valós? Valóban erőszak van a tévében? Arra a kérdésre, hogy mi valós, válaszok százai adhatók, melyek segítenek a válaszadók egy széles körének meghatározásában. Egy felületes áttekintés a realizmus, idealizmus, nominalizmus, naiv empirizmus, berkeleyizmus, kantianizmus, egzisztencializmus, fenomenológia, jelenkori empirizmus és hermeneutika, valamint a szemiotika közösségeit ajánlaná fel. Ebben a részben nem tehetünk többet, mint hogy az érvelés néhány fő csapását mutatjuk be. A kérdés maga azért merül fel, mert tudjuk, hogy egyaránt lehetünk tévedésben észleleteinket illetően és élénk fantáziájúak gondolkodásunkban. (A kettő közül ez utóbbi egyszerre forrása az érvényes állításnak és a rá leselkedő legfőbb fenyegetésének is.) Mivel tudom, hogy tévedhetek azzal kapcsolatban, mi valós, kénytelen vagyok megvizsgálni, hogyan rendelkezem tudással, mikor nem tévedek.

A MATERIALISTA MEGOLDÁS A legnépszerűbb megoldás a materialista kritérium volt. A materialista kritérium axiomatikusan azzal az állítással kezdődik, hogy az anyag létezik.4 Az anyag, amelyről kétségbevonhatatlanul tudom, hogy létezik, nem más, mint amellyel saját materialitásomon keresztül találkozhatom. Beleütközhetek, körbejárhatom, felvehetem, érezhetem a súlyát. Az ilyen tárgyak úgy materiálisak, ahogyan én materiális vagyok. Ezen kívül materiálisan is kell kezelnem őket. Útközben nem mehetek át az utamat keresztező fán, akárhogyan konstruálom is meg a képét, vagy akármilyen nyelven ismerem is fel jelenlétét. Az ilyen típusú egyszerű materializmus nehézségekbe ütközik, amint elkezdjük a valós tartományát olyan dolgokra kiterjeszteni, amelyekkel csak a legcsekélyebb mértékben is kapcsolatban állok. Gondoljunk például a csillagokra, melyekkel közvetlenül csak mint fénypontokkal találkozhatom, vagy

30

A VALÓS KRITÉRIUMA

31

pedig az olyan dolgokra, melyekhez csak bizonyos műszereken keresztül férhetek hozzá. Mi a materialitása egy „ideológiai álláspont”-nak, egy „médiatapasztalat”nak vagy egy „személyiségjegy”-nek? Nem tarthatok ilyen dolgokat a kezemben. Csak valamilyen elemzési kereten vagy mérési technikán keresztül láthatom őket. George Gale (1979) egy meglehetősen közvetlen tesztet kínál fel: a tárgyak valósak, ha „ugyanazzal a világgal lépnek interakcióba, s így ugyanabban a világban részesednek, mint mi” (x). (Természetesen Gale próbálja megoldani annak problémáját, hogy miként fogjuk fel az atomi részecskék nyomait egy ködkamrában, éppen ezért az általa megfogalmazott összefüggés egy olyan szabályra támaszkodik, amely az „elmének e produktuma”-it összeköti a test bizonyos fizikai állapotával.) Ideológiai álláspontok, médiatapasztalatok és személyiségjegyek tehát olyan feltevések, melyeket indokoltan tarthatunk valósnak, mivel felállíthatunk feltételeket, melyek mellett elvárásaink szerint a materiális világ azon részével lépnek interakcióba, mellyel mi is közvetlenül tudunk foglalkozni (mondjuk egy materiális cselekvéssorral, a tévékészülék előtt jelen levő materiális testtel, egy materiális viselkedésmintával). Mindazonáltal ezek a dolgok feltevések maradnak, amelyek valós státusa időleges egészen addig, míg az evidencia súlya olyanná nem válik, hogy ostobának tűnnénk, ha tagadnánk e státusukat. A sarokpont, melyen az érvelés nyugszik, az a képességünk, hogy olyan körülményeket hozzunk létre, melyek szükségszerűen megmutatják jelenlétüket. Valószínűleg nem tudunk alternatív magyarázatokat találni a ködkamrában megfigyelhető nyomokra, ám számos alternatíva létezhet arra vonatkozóan, hogy hogyan értsük a közvélemény-kutatási kérdőív egy lapján található jelöléseket. Ezek az alternatívák és az arra való képtelenségünk, hogy mentális produktumokat meghatározó egyedi fizikai állapotokra mutassunk rá, nagymértékben alááshatja az olyan fogalmak materiális pozícióját, mint például a közvélemény. Sokféle módszert alkalmaznak e bizonytalanság feloldására. A társadalomtudományokban a legelfogadottabb módszer az operacionalizmushoz való fordulás (Bridgeman 1927). Az operacionalizmus [operationalism] középpontjában a operacionális definíció áll. Egy dolog tehát mérésének a módszere szerint nyeri el operacionális definícióját. A médiatapasztalat materiális valósága ezért pontosan a tapasztalatot felmérő teszten található pipákkal azonos, a személyiségjegyeké pedig pontosan egy személyiségteszt kérdéseire adott válaszok pontszámának felel meg. Az „ideológiai álláspont” fogalma természetesen kritikus fogalom, és (eddig) még nem rendelkezik tudományos elfogadottsággal. Egy hasonló tesztet használnak azonban ott, ahol az ideológiai álláspont jelenléte megvalósul az értelmezéséről szóló érvelés megfogalmazásában (Hirsch 1967). Akkor válik autentikussá, ha ezt az érvet materiálisan kialakítjuk. (Figyeljük meg, hogy az „ideológiai álláspont” mint materiális, diszkurzív érvelési gyakorlatok egy halmaza definiálódik operacionálisan.)

31

32


Mindazonáltal az operacionalizmus és kritikai hasonmása arra késztetnek minket, hogy még többet akarjunk. Egyik kollégám egyszer egy tanulmányát ismertette „Physiological Correlates of Attention” [„A figyelem fiziológiai korrelátumai”] címmel, melyben az elektromos feszültségben bekövetkező változásokat összekapcsolta a figyelem felkeltésére használt eszközöknek a televíziós közvetítés egy szegmensében való megjelenésével. A konferencia egyik svájci résztvevője megkérdezte tőle, honnan tudta, hogy ezek a változások a figyelem változásai. Azt válaszolta igazi bridgemani stílusban, hogy nem foglalkozott azzal, hogy ez figyelem volt-e vagy sem. Az számított csak, hogy a műszerek számlapjai változtak. Kutatásának materiális tényei tehát ezek a számlálóváltozások. Valaki akkor meglepődve megkérdezte, miért nem adta az előadásának inkább „The Physiological Correlates of Dial Changes” [„A számlapváltozások fiziológiai korrelátumai”] címet. Gyanítom, hogy tudjuk a választ. A személyiség nem pontszámok egy halmazának az összege, ahogyan egy ideológiai álláspont sem azonos a rá vonatkozó érvvel, és nem különösebben érdekelne bennünket egy olyan tanulmány sem, mely kizárólag számlálók változásairól kívánna szólni. Az érdeklődésünket az kelti fel, hogy a műszerek szóban forgó működései a nagyobb konstrukció materiális valósága „helyett állnak”. Ennek ellenére sosem tudunk messzire elszakadni az operacionalizmus tautológiájától – nevezzük őket annak, aminek akarjuk, a számlálók változása nem más, mint a számlálók változása, és soha nem is lesz több. Az etnográfia hasonló problémával szembesül (Jarvie 1986). Tegyük fel, hogy a szervezeteken belüli felhatalmazás érdekel bennünket.5 A problémánk az, hogy a felhatalmazás materiális gyakorlatait etnográfiailag kell dokumentálnunk, de hogyan fogunk tudomást szerezni róluk? A probléma egyetlen megoldása, ha feltételezzük, hogy az általunk dokumentált materiális gyakorlatok a vizsgált szervezeten belül a felhatalmazás materiális valóságává válnak. Az operacionalizmusnak, illetve etnográfiai és kritikai analógiáinak az a gyengéje, hogy ezek a megoldások nem függetlenül igazolják annak materiális valóságát, amiről beszélni akarunk. A módszertan vagy a diszkurzív forma konvencióit egy valósról szóló állításnak vesszük. Mégis, az operacionális definíció, az autentikus érvelés és a materiális gyakorlatok dokumentálása ténylegesen egyfajta valóságtesztet mutat be. Mindnek alkalmazkodnia kell a szakmabeli gyakorlatokhoz, és az e téren nyújtott tevékenységüknek kritikailag értékelhetőnek kell lennie. Talán ez az alkalmazkodás mindaz, amit remélhetünk, mikor elhagyjuk a megfigyelhető cselekvések és kezelhető tárgyak tartományát, hogy belépjünk az elme tartományába.

AZ ELME TARTOMÁNYÁNAK PROBLÉMÁJA A materializmus a tudomány körülhatárolásaként való megjelenésében a legerőteljesebb. A tudomány egyfajta „naturális ismeretelmélet”, mely hasznos a materiális megmagyarázására. (A szcientizmus ennél tovább megy, és azt állít-

32


33

ja, hogy semmi más nem hasznos ismeretelméletileg.) A vizsgálódás azon területei, melyek a tudomány jelvényét akarják viselni, kénytelenek megesküdni a nem-materiális elutasítására. Ez az eskü azonban igen terhessé válik, ha a vizsgálat gyakori tárgyai a csoportdinamikák, személyközi viszonyok, a jelentés, a kognitív struktúrák és hasonlók. Valójában igencsak vonakodunk azt mondani, hogy a barátsági viszony nem valóságos. Hiszen nap mint nap találkozunk a létezésének nyilvánvaló következményeivel a barátok cselekedeteiben.6 Akkor hát hol van ez a viszony? Sokak szerint mint a transzcendens emberi elme világának egy eleme létezik. Hume-tól (szkepticizmus) Kanton (transzcendentális idealizmus) és Husserlen (transzcendentális fenomenológia) át Peirce-ig (szemiotika) sorakoznak az érvek, melyek igyekeztek az emberi elmét Locke empirikus börtönéből kiszabadítani. Locke (1690/1974) azt írta, hogy az emberi elme üres lap, melyre a tapasztalat rárajzolja az üzenetét. Az igazi tudás empirikus és csakis empirikus. Hume (1748/1974) szerint az emberi elme a saját eszközeit kínálja fel a megértésre, például az okság ideáját. Az okság nem empirikus, két empirikus esemény közötti viszonyként kell felfognunk. Kant (1781/1964) két szemléletet javasolt (térét és időét), valamint az a priori megértés tizenkét kategóriáját (egység, sokaság, összesség, realitás, negáció, limitáció, szubsztancialitás, okság, kölcsönviszony, lehetőség, létezés és szükségszerűség). Husserl (1929/ 1964) számára minden tudás a tapasztalatban kezdődik, de csak az emberi tudatosság eidetikus, intencionális megragadásában válik valóra. Végül Peirce (1897/1960) úgy tartotta, hogy a fenomenális világot egy hármas viszony segítségével érthetjük meg, mely a jel, a fogalmi tárgya, valamint a kettő közötti viszony általunk való felismerésében áll. Ezek közül az elemek közül a harmadik az, amely az emberi megértés egyedi tartományát hozza létre. Mind a négy álláspont – melyet itt nagyon leegyszerűsítve vázoltam – ugyanarra a következtetésre vezet, miszerint a materiális világ önmagában nem képes kérdéseinket megválaszolni (néhány jelenlegi diszkusszióhoz lásd például Carruthers 1992). Szükség van az emberi tudatosság megértésére is (Fuller 1993b). Hogyan tarthatjuk fenn a valós materialista kritériumát, amikor azzal az igénnyel szembesülünk, hogy lépjünk be a tudatos birodalomba? Szükségszerűen fel kell adnunk ezt a kritériumot, ha elutasítjuk a fizikalista azon meggyőződését, hogy minden egyes tudati állapot izomorfikusan kapcsolódik egy agyi funkcióhoz. Ez az elutasítás mindennapos azokban a vizsgálatokban, amelyek elfogadják az észlelési folyamatokat, kitartanak a kogníció mellett, valamilyen ideológián alapulnak és így tovább (Anderson 1994).8 A valós milyen kritériumát tudjuk ezekben az esetben felkínálni?

AZ OBJEKTIVIZMUS VÁLASZA Az objektivizmus jellegzetes helyettesítés. Az objektivizmus a materiális realizmus egy formája, mely olyan független, meghatározott és megismerhető

33

34


világot feltételez, melyben világosan el lehet különíteni a dolgot és ennek az egyén általi kognitív megragadását.9 És bár az objektív tudás hívei közül sokan kételkednek a szigorú materializmusban, egyikük sem tagadná az objektivizmus központi állítását, azt, hogy szükségszerűen létezik „valamilyen állandó, nem-történeti mátrix vagy keret, melyhez végső esetben fordulhatunk a racionalitás, a tudás, az igazság, a valóság, a jóság vagy a helyesség természetének meghatározásakor” (Bernstein 1983: 8). Az objektivitás ebből a filozófiából származik. Az objektivitás a gyakorlatok minden olyan halmazára vonatkozik, amiben az „alany befolyás”-át – bármely egyedi elme saját idejében és helyén megfigyelhető nyilvános következményét10 – igyekszünk redukálni. Az objektivitás a (megfigyelő) szubjektum és a tárgy függetlenségén alapul. Ami igaz a tárgyról, az az, ami megmarad minden olyan eltávolítása után, ami a „alany befolyásá”-nak terméke. Az objektivitás akkor valósul meg, ha a kutatásunk fókuszát olyan tárgyként kezeljük, mely ugyanolyan fajta „beleütközünk, körülsétáljuk, felemeljük” valósággal rendelkezik mint egy tégla. Az objektivitás mércéje az interszubjektív megegyezés. Newell (1986: 27) így jellemzi az általános esetet: „Ami »objektívvá« tesz egy kutatást, az nem a kutatás tárgya, hanem az ítélési és megerősítési gyakorlatok, melyek a kutatást igazgatják. Az objektivitás a megfelelő módszer termékévé válik.” Kerlinger (1973: 492) gyakorlatiasabb módon azt javasolja, hogy „úgy gondoljunk az objektivitás különböző fokozataira, mint a megfigyelők közötti egyetértés mértékének fokozataira”. Láthatjuk ennek a kritériumnak a gyakorlati átláthatóságát: ha bizonytalan vagyok abban, amit hallok vagy látok, megkérdezek másokat, hogy ők mit hallanak vagy látnak. Ha egyetértenek megfigyeléseimmel, akkor feltételezem, hogy van valami, ami erre készteti őket. Természetesen vannak nehézségek (nehézségek mindig vannak). Az egyik, és nem a legkisebb nehézség ezek közül az „egyetértés” jelentése akkor, amikor a megfigyelőket felkészítették arra, hogy bizonyos módon halljanak vagy lássanak, konkrétan ez történik minden egyes kódolási eljárás során, és általában ez történik valamenynyi tudományos kutatási tradícióban. Vajon a felkészítés egyszerűen csak „egy egyéni elme befolyásá”-nak a kiterjesztése? Az elméleti kifejezések és kritikai szövegek (akár nyelvi, akár viselkedéses) világában az objektivitás a jelentésrealizmus tanán alapul. A jelentésrealizmus kicsit több mint a szó szerinti jelentés fogalma – vagyis, hogy ennek a szónak (vagy képnek, aktusnak, hangnak stb.) ezen a helyen ez, és csakis ez a jelentése. A jelentésrealisták, mint például John Reichert (1977), E. D. Hirsch Jr. (1967), Robert Bales (1951) vagy Bas van Fraassen (1980) úgy vélik, hogy egy félreérthetetlen szövegben minden egyes szó (vagy aktus) egyetlen ideaszerű tárgyra referál (a viselkedést meghatározó tényezők, a nyelv struktúrája vagy a szerző szándéka, illetve más egyéb kényszerítő tényező által; lásd Cummins 1989, Harrison 1991). A jelentésrealista számára ez az igazolhatóság képezi a jelek referenciális jellegzetességét. A fenomenális világra vonatkozó tudományos (és a „kompetens” hétköznapi) kifejezések

34


35

esetében a fogalmi tárgy egyben egy empirikus tárgy is. Ez az azonosság a jelek reprezentacionális jellege. A jelentésrealizmus az alapja minden olyan állításnak, mely a tartalom abszolút jellegére vonatkozik. Azok az állítások, hogy egy narratíva „erőszakos”, „pornográf”, „informatív” vagy „szórakoztató”, mind realista állítások, mivel kizárólag a tartalom jellegzetességein alapulnak. A jelentésrealizmus szolgál minden jel alapú (nyelv, kép stb.) objektív teszt alapjául is. Ha az ilyen tesztek egy elemének jelentése az olvasó értelmezésétől függ, akkor a válasz értéke ismeretlen marad, hiszen az elemző nem tudhatja, milyen fogalomalkotásra válaszol az olvasó. Éppen ezért, ha a tesztnek objektívnak kell lenni, jelentése nem múlhat az olvasón. Az objektivizmus ebben az értelemben a materiális kritérium egyfajta meghosszabbítása. A tudatosság területére tett legtöbb kirándulás, beleértve Freud részekre osztott szubjektumát, Marx és Engels dialektikus materializmusát, Jung archetípusait, a francia és amerikai kognitivizmust, valamint Althusser ideológiáját a Gramsci-féle hegemóniával együtt, megőrzi az objektivista kritériumot. Autonóm és anonim erők és körülmények (egyetlen kizárólagos szubjektív aktussal sem azonosíthatók) munkálkodnak azon, hogy létrehozzanak egy közös emberi tudatosságot egyedi kifejezésekkel, hasonlóan ahhoz, ahogyan a genetikai kód ugyanannak a fajnak különböző egyedeit alakítja ki. A kortárs objektivizmus sokkal tartozik a pozitivistáknak (főképp a 3. fejezetben tárgyalt logikai pozitivistáknak), ám a kettő nem egymás szinonimája. Az objektivizmus különböző változatainak követői osztják azt a közös hitet, hogy a materiális világegyetem azon része, mely a közvetlen emberi tapasztalat területén belül fekszik, egy ismeretelméleti primitívumot képvisel, mely közvetlenül evidens. A véleménykülönbségek azonban szinte azonnal felbukkannak olyan kérdések kapcsán, mint: Mekkora a közvetlen emberi tapasztalat területe – beletartoznak-e mentális állapotok (Hess 1988; ez és az ezt követő hivatkozások néhány ilyen választ példáznak)? Mi az a priori szerepe – mit tudunk a tapasztalatot megelőzően (Chisholm 1982)? Hogyan befolyásolja a nyelv azt, amit tapasztalunk (Hanson 1958, 1972; Lewis 1946)? Mennyire biztos a jelentésrealizmus tana (Quine 1953/1961/1980)?11 Az ezekre és más kérdésekre adott válaszok segítenek kialakítani azokat a különböző pozíciókat, melyekkel a folyóiratokban és az előadótermekben találkozunk.

Kirándulás az objektivitás és szubjektivitás területére Az objektivitás, ahogyan láttuk, egyfajta védekezés az egyén elfogultságaival szemben.12 Nem más, mint a „szubjektum befolyásá”-val szembeni kollektív védekezés. Az objektivitást leginkább az idioszinkretizmussal (vagy szolipszizmussal) állíthatjuk szembe, és nem a szubjektivitással. A szubjektivitás szintén kollektív vállalkozás, amely a szubjektív álláspontra való hivatkozást foglalja magában. A szubjektív álláspont kollektív teljesítmények egy olyan mátrixa, mely megalapozza azon valóságszubsztrátumokat, amelyeken az

35

36


egyedi igazságállítások nyugodhatnak. Az egyéni állítástevők ebből az alapból indulnak ki, de tevékenységük kollektíven hitelesített, nem pusztán idioszinkretikus. A szubjektivitás tehát nem ugyanaz, mint az „alany befolyása.” Remélem, sikerül rámutatnom az objektivitás, szubjektivitás és a szubjektum befolyása közötti fontos különbségre a következő példa segítségével. E példát két olyan álláspont alapján alakítottam ki, amelyet a kritikai teoretikusok elfoglalnak, mikor egy szöveg többféle és ellentmondó értelmezésének a lehetőségével próbálnak megbirkózni. Kezdjük rögtön John Reicherttel. Reichert (1977) az objektivista álláspont mellett érvelve azt állítja, hogy „ha egy mű két értelmezése ténylegesen ellentmond egymásnak, akkor vagy alapvetően a mű többértelmű, vagy legalább az egyik értelmezés téves” (26). Reichert számára az értelmezés egy szöveg jelentésének megállapítása, és a szöveg jelentése tényleges következménye annak a módnak, ahogyan az kódolva van. A jelentés elemzését objektívan irányítják a szöveg jellegzetességei. Különféle, egymással egyet nem értő, mindazonáltal érvényes értelmezések csak egy önmagában véve is hasonlóképpen ellentmondásos szövegből keletkezhetnek. Reichert szemében a szöveg a kriticizmus tárgya. A kriticizmus a tárgy feltárása. Ezt a fajta kriticizmust nevezzük „logocentrikus”-nak (Derrida 1972). Paul Armstrong (1990) egy másféle elméleti álláspont mellett érvel. Azt állítja, hogy egy szöveg sosem autonóm, sosem uralja saját értelmezését. Sokkal inkább heteronóm – különálló területei a „különböző lehetséges jelentéseknek, melyek mindegyike egy egyedi értelmezési módszerhez van társítva” (22). Vannak azután a szövegnek olyan tényei, amelyek az értelmezés tárgyát alkotják. Ennek ellenére „a szövegek nem többek, mint az aktuális és a lehetséges értelmezések tárgyai. Mindenki, aki a »szöveget magát« keresi, a megvalósulásainak egy sosem lezáruló sorozatával találja magát szemben” (23). Ezt a fajta kriticizmust nevezzük „hermeneutikai”-nak (Gadamer 1960/1989). E két álláspont példázza az objektivitás, a szubjektivitás és az idioszinkretizmus egymással ellentétes állapotait. Reichert sémájában az értelmezésbeli objektivitás akkor valósul meg, ha a kimondott értelmezés igaz a szövegre nézve. A szöveg az értelmezés tárgya és kritériuma. Az idioszinkretizmus akkor áll elő, amikor a kritikus azon saját értelmezéseit helyettesíti be, amelyet az eset tényei nem vagy nem megfelelően erősítenek meg.13 A szubjektivitás akkor valósul meg, amikor a szöveg az értelmezés tárgya, és valamilyen egyedi értelmező módszer révén nyeri el jelentését, mely önmaga a valóság-megvalósítások mátrixában (a szubjektív álláspontban) válik érzékelhetővé. Az érvényes értelmezés igaz a módszerére és a mátrixára nézve. Az idioszinkretikus megközelítést nem lehet kompetens kriticizmusként elfogadni (azaz olyanként, melynek nincs szakmai beazonosítása). Ellentmond-e egymásnak az objektivizmus és a szubjektivizmus? Igen, de nem mint egymás ellentétei (azaz fel lehet adni az objektivitást anélkül, hogy szubjektivistáknak kellene lenni).14 Mind az objektivitás, mind a szubjektivitás ugyanazokat a szövegtényeket fogadja el – inkább ez a szó, mint a másik, inkább ez a képi összetevő, mint az. Az objektivizmus azt állítja, hogy ezek a

36


37

tények minden olyan érvényes denotatív jelentés meghatározói, melyet a szöveg-tárgy maga tár fel; a szubjektivizmus azt állítja, hogy ezek egy érvényes, adott szubjektivitásból feltárt jelentés forrásai. Az objektivizmus igyekszik a nem-materiális tárgyakat olyan tárgyakként kezelni, melyek ugyanazzal az autonóm, javító státusszal rendelkeznek, mint a korábban említett téglánk. Az objektivitás magába sűríti azokat a gyakorlatokat, melyek lehetővé teszik számunkra, hogy ezt megtegyük. A szubjektivitásból fakadó érvek szerint bármilyen objektív tény konszenzusos teljesítményen keresztül jön létre. A tények kulturális és társadalmi folyamatok produktumai, nem pedig esszenciális jellegük olvasatai. Az objektivitás a szubjektivizmusból nézve egy olyan egyedi szubjektív álláspont, amely igyekszik elfedni azokat a jelentős erőfeszítéseket, melyek révén az állításai igazzá tehetők.

A valós objektivista kritériumának összegzése Elérkeztünk a valósról alkotott feltételezéseknek egy olyan halmazához, mely a kommunikációval foglalkozó munkák nagyobb részére (egyes becslések szerint a 60 százalékára) jellemző: (1) Létezik egy független és egyedülálló materiális világ, mely létrehozza a naturálisan meghatározott fizikai és fogalmi jelenségeket. (Példa: A közvélemény az adott társadalom tagjai által képviselt attitűd jellegű álláspontok halmaza.) (2) Ezek a jelenségek a maguk valóságában autonómok és nem-történetiek. (Példa: A közvélemény mint jelenség még egy közvélemény-elmélet hiányában is létezik, és létezett is az őt támogató emberi kogníció létrejöttének pillanatától.) (3) Ennek a materiális világnak a tárgyai és entitásai időtől és tértől függetlenül fennálló meghatározó kapcsolatokban léteznek. (Példa: Az attitűdök az emberi kogníció produktumai, és az attitűd jellegű álláspontok szocializációs folyamatok és a médiaüzenetek eredményei.) (4) A nyelv (éppúgy, mint bármely egyértelmű jel) önmagában referenciális, és a jelenségekre való referálása visszakövethető. (Példa: Az attitűd szónak egy olyan aktuális kognitív állapot a referenciája, mely maga egy aktuális fizikai állapot eredménye.) (5) Továbbá a nyelv (vagy bármely jelhasználat) annyiban lehet reprezentacionális, amennyiben a referenciapontjai használhatók tárgyak és entitások jellegzetességeinek feltérképezésére. (Példa: A közvéleménykutatások által felmért közvélemény egy független entitásként létezik a társadalomban.)

HERMENEUTIKAI MEGOLDÁSOK A fizikai tudományok óriási sikere, amely az emberiséget a tűz energiájától és az igás állatok erejétől az atomenergiáig és a mesterséges értelem felhasználásáig juttatta nem egészen ötszáz év alatt, a kutatások valamennyi formája számára egyfajta uralkodó modellt alakított ki. A materializmus, a determinizmus és az objektivizmus előfeltételezései váltak a pontosság és az érvé-

37

38


nyesség alapvető követelményeivé. Ennek ellenére végigkövethető egy szcientizmussal (azon állítással, hogy minden tudás tudományos tudás) szembeni állandó ellenállás. Ez az ellenállás egyre nagyobb mértékben összpontosít az emberi dolgok birodalmában az „intézményes” tudományra.15 Céljainknak megfelelően az ellenállásnak e különböző megjelenéseit a „hermeneutika” címszó alá soroltam be. A hermeneutika az értelmezés gyakorlata és vizsgálata. A kutatásban alkalmazott hermeneutikai megközelítések alapvetően függnek az értelmezéstől, annak a „mi”- (létezés), a „miért”- (okozatiság), a „hogyan”- (gyakorlat) vagy az „érték”- (etikai) állításain belül. Ebben a szakaszban az értelmezés egzisztenciális állításokban való megjelenésével, és ennek eredményeként létrejövő valóságos kritériumával foglalkozunk.

Az általános forma Az általános forma első lépése a materiálisnak a társadalmitól való elkülönítése, majd annak felismerése, hogy a társadalmiban a valóság adományozott státus. Weber (1903/1949: 81) azt állítja, hogy a társadalmi élet kultúrája „a világfolyamat jelentés nélküli végtelenének egy véges szelete, egy szelet, melyet emberi lények ruháznak fel jelentéssel és értelemmel”. Ami tehát valóssá válik, az – abban az értelemben, hogy megismerhető – egy értelmező aktust követel meg, amely meg-megszakítja azt a végtelen folyamatot, mely a történelmünkké fog válni. Ezen értelmező aktus hozza létre azokat az „adatok”-at – a társadalmi világ tárgyiasított elemeit –, amiket valósnak tartunk. Ez a lépés azt állítja, hogy a valós azokon az egyedi kulturális stratégiákon alapul, melyek azt a társadalmi életet alkotják, amelyben a valóságuk megjelenhet. Na mármost elutasítottunk egy egyedüli, független és autonóm valóságot mint vizsgálatunk tárgyát, és olyan többszörös, esetleges és megszelídített valósággal helyettesítettük, mely többszörös, esetleges és megszelídített ismeretelméleteket eredményez. A „többszörös” ebben a mondatban a materiálisnak a társadalmitól való elkülönülésére utal – az egyik nem magyarázza meg a másikat; az „esetleges” a valóság történetiségét ismeri el – az itt és mostban való létrejövetelét; illetve a „megszelídített” valósnak az emberi teljesítményektől való függőségét emeli ki. A második lépés az emberi viselkedés megértését egyfajta közösségi tettként helyezi el, mely a kommunikációs gyakorlatokban gyökerezik és értelemmel teli. Ez olyan lépés, mely tagadja mind a fenomenális világgal való közvetlen elkötelezettséget (ez sokkal inkább a nyelven keresztül történik meg), mind bármilyen mechanikus csoportosítását az emberi cselekvéseknek (ez inkább az emberi ágencia jelentésteli produktuma). Bahtyin (1986) egy kétsoros állításban ragadja meg e fogalmat: „Az embertudományok – a szellem tudományai – filológiai tudományok (mindegyikük része, ugyanakkor mindegyikükben közös – a szó).” A harmadik lépés a kutatási tevékenység abban való per se részvételének felismerése, amit valósnak tartunk. Hogy Webert idézzem újra:

38


39

A kulturális valóságra vonatkozó minden tudás, mint látható, mindig valamilyen egyedi nézőpontból való tudás. Ha a történésztől és a társadalomkutatótól megköveteljük elemi előfeltételként, hogy megkülönböztessék a fontost a lényegtelentől, és rendelkezzenek a szükséges „nézőpont”-tal ehhez a megkülönböztetés megtételéhez, akkor azt úgy értjük, hogy meg kell érteniük, hogyan kapcsolják a valós [materiális] világ eseményeit tudatosan vagy tudattalanul az egyetemes „kulturális értékek”-hez, és hogyan válogassák ki azokat a kapcsolatokat, melyek jelentőséggel bírnak számunkra. (81–82)

Ilyen módon bármelyik többszörös, esetleges és megszelídített valóságot megismerhetjük, mely a társadalmi folyamatokon keresztül szubjektív módon (a valóság konstrukcióinak aktív mátrixába ágyazottan) rögzített a kutatás kollektív folyamataiban és a személyes tapasztalat egyéni folyamataiban. Az a pont, ahol a valós a valóssá válik, a kinyilvánításának nézőpontja (Johnson, Dandeker & Ashworth 1984). Továbbá ez a pont valóban létező, történeti pont, teljes mértékben elhelyezhető. Ezen a ponton visszautasítjuk a nemtörténeti, objektív társadalmi tudás lehetőségét. A társadalmi tudás lokális és kulturálisan egyediesített, noha a kulturális helyszín nagyon tág is lehet. Az utolsó lépés kortársibb. Arról az állításról van szó, mely szerint a kutatás annak a gyakorlatnak a része, melynek révén a valós a valóssá válik. A legtöbb esetben ez a gyakorlat reakciós abban, hogy annak a fenntartására szolgál, amiről már tudjuk, hogy igaz, és ezáltal megőrzi helyzetét a társadalmi struktúrában, melyhez hozzájárul. Foucault (1987) hívja fel a figyelmünket arra, hogy mit kell tennünk, ha a kutatást ki akarjuk mozdítani a reakciós helyzetéből a felvilágosodás irányába: Az önmagunk határán végzett munkának egyrészt a történeti kutatás területét kell feltárnia, másrészt a valóság – korunk valóságának – próbája elé kell állítania magát, azért, hogy megragadja azokat a pontokat, ahol lehetséges és kívánatos a változás, és azért, hogy meghatározza azt a pontos formát, amelyet ennek a változásnak magára kell öltenie. (171)

Itt az elemző több mint felfedező; a felszabadítás egy előidézője. A valóság többé nem névtelen. Aláírt produktumok gyűjteménye, melyet – Foucault szerint – a hatalmi viszonyok eredményeznek, Wittgenstein szerint viszont az élő cselekvések. A hermeneutikai valóság e negyedik elve azt mondja ki, hogy közülünk azok, akik szakemberekként valamilyen kutatásban vesznek részt, a valóságot illető választásokat hoznak meg, melyet teljesítünk és egyszersmind tanulmányozunk is. Az aláírás azonban az alsó sorban nem sajátunk, hanem kollektív. Az egyéni választások minden esetben jelentéktelenek (noha átalakíthatók valami jelentőséggel bíróvá). Egy stratégiai közösség egy felhatalmazott tagjának a személyes választásai lehetnek olyan pozícióban, hogy mások, közösségen belüliek vagy azon kívüliek választásairól adjanak számot. A felhatalmazás és a következmény azonban egyaránt kollektív vállalkozás.

39

40


Egy szó az értelmezésről Az értelmezés episztemikus jelentősége egyszerűen annyi, hogy emberi tevékenység. Ezen azt értem, hogy amint egyetértünk abban, hogy valamilyen emberi teljesítmény a valóságban való résztvevés, lényegileg szakítunk a fundacionális [fundational] empirizmussal. E lényegi vonás alapján tartom indokoltnak a terminus globális használatát. Jelentős nézetkülönbségek vannak e teljesítmény jellegével kapcsolatban a Husserlre, Hegelre és Polányira jellemző mély, transzcendentális bizonyosságtól James, Wittgenstein és Derrida esetleges küzdelmeiig. E nézetkülönbségnek vannak kollektív, időszakos és berekesztő dimenziói, melyeket előrehaladva tárgyalni fogunk még.

Hermeneutikai változatosság A hermeneutikai háló terjedelme, melyet a mi-, miért-, hogyan- vagy az értékállítások bármelyikére vonatkozó értelmezés valamilyen függvényeként határozhatunk meg, meglehetősen széles. Nem minden hálóba akadó hal lesz éppen hal. Az elvek egyike vagy másika háttérbe szorulhat, és a különbségek elveken belül lesznek megtalálhatók. A változatosság azon kollektív cselekvések skáláján fog megjelenni, melyek szükségesek a valóság létrehozásához (pl. egy nyelvi közösség minden tagjától egy szervezeten belüli munkacsoportig terjedően), az értelem transzcendenciájához (pl. a whorfi strukturalizmus és a barthes-i lebegő jelölők közötti feszültség), a szubjektivitás hatóköréhez (pl. a kritikus közösség, minden új kritikus, a meghatározott helyzetű kritikus per se), valamint a részvétel bűnrészességéhez (pl. azok, akik rasszok közötti különbségeket tanulmányoznak, a rasszizmuson gondolkodnak, fenntartják a rasszizmust, előmozdítják a rasszizmust, szándékuk ellenére rasszisták).16 A név-védjegy változatosságok (részben Schoening 1992 nyomán) a következőket tartalmaznák (a hivatkozások a jelenkori példákra vonatkoznak): fenomenológia (Lanigan 1992), hermeneutika (Caputo 1987), pragmatizmus (Rorty 1982), társadalomelmélet (Giddens 1984), kritikai kultúrakutatás (Williams 1981), interpretatív szociológia (de Certeau 1984), nyelvelmélet (Jameson 1972), feminizmus (Harding 1986), társadalmi szemiotika (Barthes 1974), társadalmi cselekvéselmélet (Taylor 1986), valamint a kombinációik növekvő száma. Az interpretatív közösségek ilyen nagy száma miatt az elnevezések vitatottak, a határ őrzése reménytelen, az átjárások pedig folyamatosak. A tagok azonban gyakran valóságos különbségeket látnak.

A valós hermeneutikai kritériumának összegzése A hermeneutikai valóságkritériumot a következőképpen összegezhetjük: (1) A társadalmi élet „valós”-sága túllép – de nem tagadja – a materiálison, és az

40


41

emberi elme hozza létre a kollektív cselekvésben. A „valós” megkíván bizonyos materiális tevékenységeket a létrejöveteléhez, illetve ahhoz, hogy mint valósként kerüljön felismerésre. (A közvéleményt tekinthetjük a közvélemény-kutatások – melyek meghatározzák, mi a vélemény és ki a köz – és e kutatások médiában való megjelenésének együttes termékeként.) (2) A valóság létrehozásának materiális tevékenységei a nyelvet és az értelmet, valamint a kommunikációt és a jelentést állítják középpontba mint elsődleges eszközeiket. Ez a középpontiság mind a feltett kérdésekben, mind az ezekre adott válaszokban megfigyelhető. (A közvélemény nem egy oksági ágens, hanem hitelesített nyilvános diskurzus.) (3) A valós egy kiemelt szempontból tárható fel. A feltárulás legalább annyit elárul a nézőpontról, mint a valóságról. (A kérdezőbiztosok vállalkozók; az általuk feltett kérdésekkel pénzt keresnek.) (4) A feltárók maguk is részei a valóság létrehozására irányuló folyamatnak. (A közvélemény vizsgálata – főképp azok a kutatások, melyek a nyilvánosságban való előzetes meglétét állítják – a közvélemény státusát valósként erősíti meg.)

ÖSSZEGZÉS Amikor Buller, LePoire, Aune és Eloy (1992) a beszéd sebessége és a szolgálatkészség szintje közötti kapcsolatot vizsgálták mint a vonzerő és a kötelezettség pályájának összekapcsolását, akkor a valós materialista/objektivista kritériuma alapján dolgoztak. Az összes elem megtalálható itt: függetlenség, autonómia, névtelenség, nem-történetiség, meghatározottság, referencialitás és reprezentáció, valamint operacionalizmus és objektivizmus. A vonzalom például olyan valós erő ezen elemzők számára, mely a vonzalom minden fajta mérésétől függetlenül elgondolható, autonóm a vonzalom eredményeihez képest, névtelen a vonzalom bármely egyedi ágenséhez képest, és nem korlátozódik konkrét vonzási eseményekre (nem-történetiség). A vonzalom egyéb körülmények eredménye – itt a beszéd sebességéé –, és más egyéb körülményeket – itt kötelezettséget (meghatározottság) – okoz. Elméleti konceptualizációja kijelöl egy létező erőt (jelentésrealizmus és referencialitás), és a vizsgálatokban a kutatók mérései ezen erő aktuális működését reprezentálják. A vonzalmat egy „15 tagú szemantikai differenciális skálán” (295) operacionalizálták, melynek az interszubjektivitását (az objektivitását) a Chronbach-féle alfával, illetve egyéb alkalmazásokra való hivatkozással dokumentálták. Másfelől, amikor Goodall (1991) a „rock and roll misztériumban való élésről” ír, egy saját változatot mutat be az interpretatív fordulatra. Egy megélt valóságot ajánl, mely sokrétű, esetleges, alárendelt (értelmessé tett), szubjektív, átszövi az ágencia, diszkurzívan végrehajtott, és tartozik számot adni meglátásairól. Ezeknek az elemeknek egy radikális képét festette le interpretatív etnográfiájának bevezetőjében (Goodall 1991: xi):

41

42


Ezek a misztérium erejének és vonzásának értelmei, hangjának a suttogása és prózai ritmusainak érzéki dúdolása, a személyes vizsgálatokra szolgáló környezet, melyek azt a nyilvános zenét alkotják, amiről e könyv szól. A misztériumot itt egyszerre használom egy tiszta és egy bűnös értelmében, hogy azon dolog kifejezésének és tapasztalásának egyfajta módjára egyaránt utalhassak, amit a társadalmi élet rock n rolljának fogok nevezni. Hogy miért nevezem a társadalmi élet általam vizsgált formáját rock n rollnak (és ráadásul miért írom így), az az olvasás része, a motiváció retorikájának része, a szemiotikai kulcsok összeállításának a része, melyben egyaránt részt veszünk te és én, kedves olvasó, mikor e misztérium terminusait dolgozzuk ki.

A helyszűkének tudható be, hogy csupán két eltérő példát tudtam adni ebben az összegzésben, de nem hagyhatjuk, hogy ez elfedje a számos jelentős és időnként finom különbséget azok között, amiket valósnak tekintünk. A különbségek mindazonáltal hasznosabbak az elmélet megjelenései között mutatkozó nézeteltérések megértése szempontjából, és kevésbé hasznosak a valós egy elméleten belüli megértéséhez. Ennek a szakasznak a végéhez közeledve fontos felidéznünk, hogy bármely elmélet magyarázandó tárgya minden esetben valamilyen formában valósnak számít vagy állandó materialitása, vagy a teoretikus pillanatnyi erőfeszítése révén. A valós megértésére irányuló első feladatunk ennek következtében bármilyen elméleten belül az, hogy megbizonyosodjunk arról, mit szándékozik megmagyarázni az elmélet.17 Ezután azt a kérdést kell feltennünk, milyen valóságkritériumoknak kell e megmagyarázandó tárgyunknak megfelelnie – mit kell hinnünk a létezéséhez?

A fenomenális világ egysége A delphoi világban a pánanimizmus – az a felfogás, hogy minden dolgot valamilyen élő szellem hat át – egyesítette a fenomenális világot. Mi mindannyian a szellem megnyilvánulásai voltunk a magunk módján. Nem szeretném túlzottan leegyszerűsíteni, noha nyilvánvalóan túlzottan leegyszerűsítem, ha azt mondom, hogy a kartéziánus elme–test dualitás annak a munkának a részét alkotta, mely a tudományt a materiális felé irányította és lehetővé tette az emberi lélek számára, hogy megtartsa a tudatosságot és az ágenciát. Ez a megoldás egy nehéz politikai kompromisszum volt a tudomány növekvő ereje, illetve a metafizika és a vallás fokozatosan fogyó ereje között. A materiális határai váltak demarkációs vonalává annak, hogy mi tudomány, és mi nem az.

EGY MATERIALISTA EGYSÉG A Descartes-ot követő három évszázad során a tudomány területe kitágult, a csillagászat és a zuhanó testek mellett az emberi cselekvést és tudatot épp-

42

A FENOMENÁLIS VILÁG EGYSÉGE

43

úgy, ahogy az életet magát is magában foglalva. A tudomány sikerének egy részét jelentette annak megmutatása, hogy annak jó része, amit metafizikai folyamatoknak gondoltak, valójában materiális folyamat. A 20. század nem is olyan távoli első felében a tudomány mindet annak nyilvánította, azt állítva, hogy ami érvényes ismeretként fogható fel, annak tudományos ismeretnek kell lennie (naturalizált ismeretelmélet). A tudás területe egységessé vált, és ezzel együtt a fenomenális világot is. Ez az álláspont sohasem volt ellenvélemény nélkül (lásd Hume, Swift, Kant, Peirce, Husserl, Weber, James, Horkheimer). Az ellenvéleményt bátorította azon fő materialista gondolat látható kudarca, amely a társadalmi élet széttöredezettségét kívánta jelentős mértékben redukálni (vagy legalábbis ezt állítják). Bármi volt is az oka, bizonyossággal megállapíthatjuk azoknak a megközelítéseknek a növekvő jelenlétét (mint ahogyan a korábban ellentétes álláspontok „újra felfedezésének”), amelyek az 1940-es és 1950-es évek egységének a több tartományra való feldarabolódásán alapulnak. Ez az ellenvélemény uralja a posztmodern és a posztstrukturalista írásokat, bár ezek az írások nincsenek túlsúlyban a kommunikáció területén, és a humán tudományokban is általában csak csekély mértékben vannak jelen. (Mindazonáltal ez az álláspont csodákat tett a kriticizmussal és a tudományok kritikai vizsgálatával.) A tudomány egysége vagy egységének a hiánya a fenomenális világ általunk való felfogásától függ. John Dupre (1993: 221) szemléletesen írja le az esetet: A rendezett természet és az egységes tudomány fogalmai természetes módon tartoznak össze. Ha van valamilyen végső és egységes rend a természet látszólagos sokfélesége és rendezetlensége mögött, akkor a tudománynak képesnek kell lennie arra, hogy azt az egy történetet mondja el, amely kifejezi ezt a rendet.

Dupre azzal folytatja, hogy egyéb egységesítő erők is léteznek. Beszélhetünk olyan szociológiai egységről, melyben a tudományágak igyekeznek kutatási irányokat legitimálni oly módon, hogy „tudományos”-nak nevezik őket, és ezzel azt állítják, hogy ugyanolyan típusúak, mint mondjuk a kvantum mechanika (lásd Hanna 1991). Ezen kívül létezik egy módszertani egység az evidencia és az állítás „matematizálásá”-ban, mely segít jobban megértenünk a kvantifikációnak és a statisztikai elemzésnek mind jelenlétét, mind nyomatékos védelmét, ez pedig nem más, mint a matematika általános megjelenése a kommunikációkutatáson belül.

A KUTATÁS EGYSÉGÉNEK HIÁNYA Ahogy lelépünk azon hit emelvényéről, mely szerint az emberi életet meg lehet magyarázni anélkül, hogy a mentálist figyelembe vennénk, magunk mögött hagyjuk a fundacionális materializmust. Ha elutasítunk egy olyan világot, melyet kizárólag egyetemes, anonim erők igazgatnak, eltávolodunk egy

43

44


végső rend fundacionális determinizmusától. Miközben ezt tesszük, elutasítjuk a tudomány egységének alapköveit. Ez az elhatárolódás egy olyan világba vezet bennünket, amelyben van valami más is, mint egy „egyetlen egyetemes rend” szerint elrendezett „végtelenül osztható szubsztancia”, noha ez is benne lehet. Egy olyan fenomenális világba vetett hit, melyben többféle tartomány található meg, egyben egy többféle ismeretelméletbe, a tudománnyal szembeni kritikai álláspont felvételébe, valamint egyfajta módszertani pluralizmus kialakításába vetett hit is. Röviden végigvesszük mindegyiket.

Többféle tartomány Popper (Popper & Eccles 1977) megfogalmazása a többféle tartományról három világot tételez: (1) a fizikai dolgok világát, mely az érzékeléssel nem rendelkező élő tárgyakat is tartalmazza; (2) az érzékelés és a szubjektív tapasztalat világát; valamint (3) az emberi elme, különösen a nyelv és az érvelés világát (16). Dupre (1993) egy hasonló elrendezést kínál fel, elválasztva a biológiát a fizikától és a kémiától, majd folytatva a mentálissal. A saját megfogalmazásom valahogyan így fest (egy, a Baylor Egyetemen tartott előadás alapján, 1990): Elsősorban materiális entitások vagyunk egy fizikai világban. Ugyanúgy a tömeg és az energia, a struktúra és a kölcsönhatások alapvető törtvényei igazgatnak bennünket, mint bármely más fizikai entitást. Az emberi élet első tartománya tehát a materiális. A materiális szolgáltatja létezésünk bizonyítékát. E létezés számos nyers tényét alapozza meg. Az ebbe a tartományba tartozó tapasztalat olyan, mint egy érzéketlen elem a tömeg és az energia rendszerében. Az erre a tartományra igazított magyarázat kihasználhatja a tartomány szabályszerűségeit, a kivételek viszonylagos hiányát és a függetlenségnek azt a hasonlóságát, melyet e szabályszerűségek adnak megfigyeléseinknek és e megfigyelések leírásainak. Egyben élő szervezetek is vagyunk, és ily módon az ökológiai élet elveit is kifejezzük. Ezek közül az elvek közül a legfontosabb a változás előidézésére való képességünk, szemben a változás puszta elszenvedésének következményével. A szikla megváltozik, ha erő hat rá, ám nem szükségszerűségből – nem a szikla létéből következően. Az élő entitások azért változnak, mert a változás határozza meg őket élőként. A létünk második tartománya tehát a biológiai. A biológiain belül találkozunk a cselekvéssel. És a cselekvés során jön létre maguknak mint játékosnak a tapasztalása – olyan entitásról van tehát szó, mely képes módosítani a rá irányuló erők hatását. A biológiai tartománynak megfelelő magyarázat helyet kell hagyjon a kivétel számára, az evolúciós versengésnek, a genetikai mutációnak, a spontán megjelenésnek, ezek ugyanis megváltoztathatják a tartományon belüli kapcsolatok karakterét. Megkérdőjelezetlen bizonyossággal fogadjuk el az olyan materiális, élő entitásként való lét követelményeit, mint amilyenek mi vagyunk: az „Űrszeke-

44


45

rekkel” szemben mi nem tudunk átmenni egy tömör falon. Kettő közülünk nem foglalhatja el ugyanazt a teret (noha gyakran kellemes dolog ezt megpróbálni). Bele vagyunk ágyazva az életkövetelmények ingereinek és a magunk ösztönös, reflexív válaszainak a kapcsolatrendszereibe. Nem tudunk fennmaradni élelem, víz, szállás és szaporodás nélkül. Művelt nőkként és férfiakként legalább futólagos ismeretséget kötöttünk e két tartományhoz tartozó tudományokkal: a fizikával, a kémiával, a biológiával, a botanikával. Ezek a tudományok nagyban hozzájárultak a világ jobb megértéséhez és a benne való létezésünkhöz. Csodáljuk a teljesítményeiket, élvezzük alkalmazásaik fejlődését, és, igen, szenvedünk a szándékolatlan következményeiktől. Ugyanakkor ezek a tudományok nem elégségesek ahhoz, hogy a magunk világban-való-létét teljes mértékben megérthessük általuk. Nem érthetjük meg az emberi életet kizárólag materiális és biológiai tanulmányozása révén. Ugyanis egy másik univerzum lakói is vagyunk, a jelek univerzumáé. Ezt az univerzumot olyan vegyi és energiacsere folyamatok népesítik be, melyek a nyelveink, képeink, szobraink, zenénk, zajunk, szagunk, előadásaink, jólétünk és fájdalmunk látványaivá, hangjaivá, tapintásaivá, illataivá, mozgásaivá, nyomásaivá és hőmérsékleteivé válnak. Ez az az univerzum, amelyben kultúrák és nagy társadalmak emelkednek fel. Ez közösségeink, egyesületeink, az én és a másik közötti kapcsolataink univerzuma. Ez az univerzum a szemiotikai tartomány. A szemiotikai tartományon belül értelmezzük önmagunkat, a világunkat és a benne való létezésünk mikéntjét. A szemiotikai tartományt a szignifikáció elve és a kommunikáció folyamata jellemzi. A szignifikáció az érzékelt tapasztalatot alkotó folyamatos cserék pontosítása. A szignifikáció hozza létre a jelet, és a jelen keresztül jön létre az emberi elme – ti. az én és a másik felismerésének a helye ez. A szignifikáció azáltal szabadít ki bennünket az éppen történő jelenből, hogy kialakít egy múltat és egy jövőt az emberi cselekvés területén belül.

Többféle ismeretelmélet Mindegy, hogy a sokféleség a dolgokban, az érzetekben és a nyelvben vagy a létben, a tettben és a cselekvésben fogalmazódik meg, a tartományok sokféleségének érve magában foglalja a tudás sokféle módjának provokatív állítását. Nagyon lerövidített formában az érv azt állítja, hogy az, ahogyan ismereteket alkotunk a materiális világról (a dolgok és a lét világáról), elégtelen lesz a szemiotikairól való tudás létrehozásához. Éppen ezért nem egyetlen tudomány, hanem számos tudomány létezik (Roth 1987; Turner 1986).19 Ezen ismeretelméletek mindegyikének szükségszerűen ki kell fejlesztenie saját kritériumait a valósra, az érvényesség alapjaira, sőt a különálló logikáját is, csakúgy, mint állításaik alkalmazhatóságait. Az 1980-as és 1990-es évek publikációinak tömeges megjelenése, melyek az interpretatív fordulatot, a

45

46


poszt-ság valamilyen korszakát vagy a rekonstituált empirizmus valamilyen változatát deklarálták, minden bizonnyal ennek az erőfeszítésnek a jelenlegi megnyilvánulásai. Rendelkezünk a tudomány egy bevásárlóközpontjával – a kutatás fogyasztói gazdaságával –, melyben minden vágyunkra kaphatunk valamit. A feladat nem más, mint elkerülni mind a terméketlen nárcizmust, mind az orvosolhatatlan szkepticizmust, miközben elismerjük azt a küzdelmet, amelyet valaki azért folytat, hogy saját munkájának közössége számára megalapozzon egy középpontot.

A tudománnyal szembeni kritikai álláspont A kutatás e korszakának meghatározó jellegzetessége az, hogy nincs olyan ismeretelméleti pozíció, mely immúnis tudna maradni a kritikai támadással szemben. Lényeges megjegyezni, hogy a kritikai támadás az erődön belülről indul. Éppen a támadásnak ez a belső jellegzetessége az, ami arra a következtetésre késztet bennünket, hogy a kutatásban káosz uralkodik (vagy erjedés a területen belül). Az angyalok megosztottak. Nincs többé szent; minden profán.20 A tudomány egység nélküliségének hipotézise lehetőséget teremt számunkra, hogy termékenyebben értsük meg ezt a posztmodern kritikai álláspontot. És valóban, ha a küzdelem arról szól, hogy meghatározunk egy középpontot, melyen biztosan állhatunk, akkor ennek az erőfeszítésnek a része kell, hogy legyen a saját tartomány megalapozása és a másikak határainak megállapítása. A dominánst redukálni kell, hogy ellen tudjon állni saját tiszteletet parancsoló csábításának. Az intézményes tudománynak megfelelő mértékben delegitimáltnak kell lennie, hogy az alternatívák számára helyet biztosíthasson. A kvantifikációra és a statisztikai elemzésre össztűz fog zúdulni azért, hogy a matematikai ideológia módszertani uralma megtörjön. Ezek az elkülönülés és az azonosság lépései.21 Nem más, mint egy pluralista támadás az ismeretelméleti monizmussal szemben (és a hosszan tartó Dávid–Góliát-történet egyik illusztrációja). Bizonyosan sokféle közösségbe szerveződve újulunk meg, és ami újnak tűnik, annak nagyobbik része a megújítási munka. A kialakuló közösségek egy olyan hosszú történet jelenkori kifejeződései, mely mondjuk Peirce (1831–1915) és az amerikai pragmatizmus vagy Chlademius (1710–1759) és a hermeneutika újrafelfedezésében (újrafeltalálásában) nyilvánul meg.

Többféle módszertan A módszertanokat itt úgy határozhatjuk meg, mint konvencionalizált gyakorlatok egy halmazát, mely a tudományosságban való részesedést jelöli. Ezek gyakorlati tevékenységek, melyeket úgy hajtanak végre, ahogyan azt a tevékenységet gyakorlók és felügyelőik/kapuőreik ismerik. A módszertanok többfélék, még akkor is, ha a gyakorlati tevékenységeket ugyanazon a néven jelöl-

46


47

jük – a résztvevő megfigyelés az objektivista kritérium mellett jelentését tekintve különbözik (a cselekvés magától értetődő, a megfigyelés semleges, a nyelv referenciális, a leírás reprezentacionális, a szubjektivitás háttérbe szorul) a hermeneutikai kritérium szerint vett résztvevő megfigyeléstől (a cselekvés értelmezésre szorul, a megfigyelés a perspektívától függ, a nyelv retorikai, a leírás politikai, az objektivitás nem létezik) – még akkor is, ha hasonlóan végzik ezeket. A módszertanok sokfélesége az ismeretelméletek sokféleségének szükségszerű következménye, mivel a módszertan a „tudás egy módszere,” a tudás létrehozásának technikája. A tudás létrehozásának technikáját annak kell vezetni, hogy mit tartunk tudásnak. De mi a helyzet a „módszertanok sokféleségé”-nek egyetlen vizsgálaton belüli használatára vonatkozó érvekkel? Az ilyen vizsgálatok bizonyosan különböző tevékenységeket a kutatás során felhasználnak felismerhetően, módszertanuk azonban – azaz a tudásszerzésük módszere, az, hogy mi számít jogosult evidenciának az állításban – ugyanaz marad.22 Bizonyos esetekben a „módszerek sokféleségé”-re irányuló felhívás politikailag motivált, mint olyan egyesítő lépés, amely valamilyen különbséget tagad vagy legitimációt tartalmaz. Nem kínálok pozitív nézőpontot ez utóbbi érvekkel kapcsolatban. Ezek vagy szándékolatlanok, vagy megtévesztőek.

A TUDOMÁNY EGYSÉGE VAGY TÖBBFÉLE TARTOMÁNY? A materializmusra és a determinizmusra vonatkozó korábbi hitek alkotják azt az alapot, melynek alapján meghozható a tudomány egysége vagy a kutatás többféle tartománya közötti választás. Nem szükséges teljesen elutasítani sem a materializmust, sem a determinizmust ahhoz, hogy valaki az ismeretelméletek többféleségét elfogadja. Csupán arra van szükség, hogy visszavonuljunk az univerzálistól. Popper (Popper & Eccles 1977) ezért ismerhette el a „transzcendentális elme produktumai”-t anélkül, hogy tagadta volna az olyan neurális aktivitások erőforrásait, mint a tájékozódás, érzékelés és emlékezet, és emellett el tudta fogadni a fizikai dolgok materiális és meghatározott világát. Az elmélet gyakran nem nyilatkozik a materializmus problémájával kapcsolatban. A kognitív teoretikusok rendszeresen elkerülik a kérdést oly módon, hogy a fő mentalista fogalmakat egyéb mentalista fogalmakkal határozzák meg (például a sémákat az értelmezésre alkalmazott szabályok halmazaiként definiálják). Álláspontjukat az elemzéssel kapcsolatos tevékenységeik révén kell feltárni. Az elméletek, melyek skálák, viselkedéskódolás vagy esettanulmányok használatát okolják meg, a materialista kritérium objektivista kiterjesztéseit mutatják be. Az ilyen elméletek közbenső elméletek, melyek az agyi állapotok és a mentális tevékenységek közötti kapcsolat leírásában való áttörésre várnak (ha képes vagyok közvetlenül mérni az elektrokémiai feszültséget, akkor nincs szükségem attitűdskálákra). Másrészt azok az elméletek, melyek leírásaikat olyan kollektív vállalkozásba helyezik, mint a társadalom, a kultúra, a nyelv vagy a cselekvés, a nem-

47

48


materiális ágensek materiális következményeire kíváncsiak (Giddens 1984). Amint a társadalom, a kultúra, a nyelv vagy a cselekvés felvetődik, nincs haszna az agyon belül keresgélni. A magyarázatot nem ott fogjuk megtalálni. Mindkét előző példám determinisztikus. Mindkettő igyekezett a pillanatnyi viselkedést/cselekvést valamilyen korábbi, manipulálható állapot alapján megmagyarázni. A nem-determinisztikus elméletek valamilyen ágenciát vagy nem okozott okot kívánnak meg. (Ez az összevetés a következő szakasz témája.) Minél jobban eltávolodunk a materializmustól és a determinizmustól, annál kevésbé lehet fenntartani a tudomány egységére vonatkozó érvet. Az olyan állítások, miszerint a humán tudományok nem ugyanolyanok, mint a materiális tudományok, vagy hogy a kutatás tudományos és kritikai műfajainak a határai összemosódnak, e mozgalom jellemzői. A könyv hátralevő fejezeteiben e mozgalom implikációival fogunk foglalkozni. Ezek ugyanis lényegesek.

A jelenségek oksági szövete Az okság kérdése mindenekelőtt „tudományos” kérdés (noha nem hiányzik teljesen a hermeneutikai megközelítésekből sem). A okság és a vele kapcsolatos rokon fogalmak minden tradicionális tudományos érvelés által használt elméletben központi szerepet játszanak, kivéve a tisztán ontológiai érveléseket (ti. az azt illető kérdést, hogy mi az, ami van). Egy rendezett sorozatban a társítás felismerése lehetőséget biztosít az elemző számára, hogy bizonyos kimeneteleket előre lásson (előre jelezzen), és azokat intencionálisan végrehajtsa (manipuláljon és kontrolláljon). A minden jelenség oksági természetében való előzetes hit – az a hit, hogy minden jelenség egyben bizonyos ágens eredménye és bizonyos eredmény ágense – megalapozza azt az elvet, hogy minden dolognak van valamilyen magyarázata azon túl, hogy pusztán megfigyeljük létezését. Ez az elv – hogy bár a materiális jelenlétet magától értetődőnek tekintjük, az okot fel kell ismernünk, esetleg bonyolult módokon – indokolja a kutatás professzionális végzését. Mindez az elemzőnek a tudás területén való elsődlegességét is megalapozza. A hétköznapi embereknek nem lehet olyan tudásuk, mint a szakembereknek.

OKSÁG A klasszikus értelemben vett oksági elméletek Mill szükségesség (ha nincs X ágens, akkor nincs Y következmény) és elégségesség (ha X, akkor mindig Y) elvén nyugszanak. Mivel úgy tűnik, kevés emberi esemény felel meg ezeknek a kritériumoknak, csak kevés elmélet számít klasszikus értelemben okságinak. A legtöbb elmélet egyfajta feltételes viszonyt támogat, amikor is az ágens megjelenése megnöveli a következmény megjelenésének a valószínűségét (vagy megállapít egy erre vonatkozó valószínűséget). (Számos olyan kérdés foglalkozik a feltételességgel, a valószínűséggel és a tudás bizonyosságával, melyek

48

A JELENSÉGEK OKSÁGI SZÖVETE

49

vitatottak, ugyanakkor kevés gyakorlati erejük van. A gyakorlatban minden egyes eredményt, mely a véletlentől eltérő valószínűséggel jár, evidenciának tekintenek a saját feltételes elmélete megerősítése szempontjából.)

OKSÁGI DETERMINIZMUS Egy elméletet az az oksági lánc tesz determinisztikussá, amely a minket érdeklő elemet magyarázza meg. Ami váltakozik, az a kérdéses okozás terjedelme (hány rákövetkező eseményt határoz meg) és hatóköre (hány különböző feltételt irányít). (A mérsékelt állítás kis terjedelmet és szűk kört tartalmaz.) A valódi determinizmus végigkövetné a láncot magához a „Nagy Bumm”-hoz. A tipikus determinizmus a saját néhány kapcsolatára összpontosít, és a lánc maradékát figyelmen kívül hagyja (noha nem tagadja a lánc meglétét).

NYÍLT RENDSZEREK ÉS ÁGENCIA Mind a nyílt rendszerek, mind az ágencia eltávolít bennünket a determinisztikus érveléstől. Egy nyíltrendszer-érv magában foglalja az okozatlan ok, a létrehozás aktusát vagy a belső természetét tekintve megmagyarázhatatlan kezdeti feltétel elfogadását. Az ágencia magában foglal egy meghatározatlan (vagy aluldeterminált) választást, és mint az egyén jellegzetességét feltételezi azt a „képességet, hogy másképp tehetett volna”. Mindezen okoknak, körülményeknek, választásoknak vagy képességeknek egy nem-determinisztikus érvelés számára redukálhatatlanoknak kell lenniük ahhoz, hogy tényleges szerepet játszhassanak az érvelésben. A rendszeren belüli vagy a választást körülvevő magyarázat minden bizonnyal oksági vagy feltételes marad, ám a kapcsolatok rövidek lesznek és megszakíthatók. A magyarázat nem bocsátkozik feltételezésekbe a fókuszában levő történéseken túl (pl. az, ahogy ez a bizottsági ülés létrejött, nem válik prediktívvé azzal kapcsolatban, ahogyan más bizottsági ülések létrejöhetnek). Az ágencia és a nyílt rendszer érvei nagymértékben megnövelik az elemző munkáját és csökkentik elemző erejét. Az itt elvégzett munka nem teszi feleslegessé az ott elvégzendő munkát, és nincs az elveknek egy olyan véges halmaza, mely irányába haladni lehetne. A magyarázat nem reduktív (nem halad az elveknek egy olyan véges halmaza felé, amely az összes előfordulást lefedi), és nem is progresszív (nem olyan állításról van szó, amely jobban megközelíti az elveknek ezt a véges halmazát). A magyarázat lokális és nem transzcendens. Világosan látható a determinizmus és a tudomány egysége közötti kapcsolat. Ha létezik egy mögöttes rend, akkor valamennyi kutatás dolga az kell legyen, hogy feltárja ezt. Hasonlóképpen látható a tartományok sokfélesége és az ágencia közötti kapcsolat. Úgy látszik, van valamilyen különbség (az érvelés így folytatódna) a sziklákkal kapcsolatos következmény és az emberekkel

49

50


kapcsolatos következmény között, az elemzés egy meghatározott területén. Mind a sziklákra, mind az emberekre hat a gravitáció, a sziklák azonban nem úgy tűnnek, mint amelyek képesek lennének előre látni a zuhanást.

A KÁOSZELMÉLET SPECIÁLIS ESETE A káoszelmélet bizonyos izgalmat váltott ki az emberi viselkedés tanulmányozása terén. Az elmélet azért fontos, mert szétrombolja a determinizmus és az előrejelzés közötti kapcsolatot. Az olyan kaotikus események, mint az időjárási rendszerek vagy a bizottsági ülések, teljes mértékben determinált rendszerek, ennek ellenére nehezen lehet viselkedésüket előre jelezni, mivel különösen érzékenyek a rendkívül nagyfokú mulandóság sok ágensére. Az ilyen ágensek gyenge jelzésük és pillanatonként változó természetük miatt (a pillangó szárnyának egy mozdulata, mely egy időjárási rendszeren belül megváltoztatja a hőáramlást, egy ilyen példa) jócskán túl vannak azon a képességünkön, hogy megmérjük őket. A káoszelméletek lehetővé teszik az elemző számára, hogy egy töredékes, ám igaz történetet meséljen nekünk arról, mi történt, anélkül hogy képes volna megmondani, mi fog történni. A hiányosság és az utólagos leírás (posztdikció) szükségszerű jellegzetességei a kaotikus elméleteknek. A brit társadalomelméletből vett legtöbb érv – főképpen azok, melyek nem alkalmazzák az ágenciát – a teljes determinizmus, az elfogadható hiányosság és érvényes utólagos leírás kaotikus elméletekre jellemző jegyeit mutatják, noha az ide sorolható teoretikusok minden bizonnyal visszautasítanák ezt a jellemzést.

ÖSSZEGZÉS A transzcendens ok – a minden időre és minden helyre érvényes ok – feltételezése ilyen okok egy meghatározható területén belül a racionalitás kora óta alapul szolgált a tudomány hangosfilmszerű képének. A tudomány határain kívül elhelyezkedő kutatási területek vagy utánozni igyekeztek ezt a képet (például a strukturalizmus, formalizmus vagy kriticizmusbeli intencionalitás), vagy e kép nyílt megkérdőjelezése (lásd a művészeten belüli reprezentáció elleni fellépést) jegyében művelték őket. A kép természetesen csupán kép, melyet a rajongók a szcientizmus elterjesztésére, az ellenzékhez tartozók pedig egy szalmabáb ellenfél létrehozására használtak. A tudomány jóval kevésbé biztos önmagában, mint ahogyan azt ez a kép sugallja. Az oksági magyarázat ennek ellenére kőbe vésett mérték marad, amelyhez képest minden mást viszonyítunk. Az általa elért teljesítménnyel szemben állnak a nyílt rendszerek, az ágencia, a historicitás, a szubjektivitás, az értelmezés, a lokális és a részleges tudás, a létrehozás azon aktusai által felvetett problémák, amelyeket a társadalmi konstrukcionizmus reprezentál.

50

JAMES A. ANDERSON. A kommunikációelmélet ismeretelméleti alapjai

Recommend Documents