Caroline Anderson Ki a házamból!

Caroline Anderson

Ki a házamból! Lydia Moore doktornő hosszabb időt tölt Indiában, hogy tapasztalatot gyűjtsön, és feledje szerelmi csalódását. Gyermekkorában szerető nagyapja nevelte, akinek a levelei egyszer csak elmaradnák. Ezért Lydia nyugtalan érzésekkel tér haza. A házban egy érzéketlen, zord férfi fogadja, aki szemére veti, hogy számító örökséghajhász, s halála előtt sem sietett nagyapja segítségére. Lydia döbbenten hallja a lesújtó hírt, ráadásul azt is megtudja, hogy az öreg doktor a goromba Frankre hagyta rendelőjét…

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

1. FEJEZET A taxisofőr megpörgette a kormánykereket, s lendületes kanyar után megállította a kocsit egy patinás téglaépület előtt. Kisegítette Lydiát a gépkocsiból, majd felcsapta a csomagtartó fedelét, és a ház elé hordta az útipoggyász darabjait. Lydia hálásan rámosolygott a fiatalemberre, bőséges borravalót csúsztatva a kezébe. Megvárta, míg a taxi befordul a sarkon és eltűnik a szeme elöl, aztán a szívének oly kedves öreg házra emelte tekintetét. Ismét itthon vagyok hát, gondolta elérzékenyülten. Milyen szép ez a ház, milyen Jó megint itt lenni… A metsző februári szél az arcába fújt. Lydia mélyet szippantott a friss, tiszta levegőből. Hosszú, fárasztó repülőút volt mögötte; a kalkuttai Járat óriásgépe motorhiba miatt kényszerleszállást hajtott végre Zürichben. Nemsokára már elnyújtózhatom a fürdőkádban, gondolta Lydia, és az előszobaajtó kulcsa után kotorászott a kézitáskájában. Előbb talán iszom egy csésze Jó erős teát, aztán Jöhet a finom levendulaszappan meg a bolyhos, hófehér fürdőlepedő… No végre, megvan! De miért nem mozdul senki a házban? Különös, gondolta Lydia, és türelmetlenül fordította el még egyszer a kulcsot a zárban, de az ajtó nem engedett. Talán valaki rátolta belülről a reteszt, vélekedett Lydia. Furcsa, nagyon furcsa. Fejcsóválva megfordult, és a hátsó bejárat felé indult a kerten át. Nyomasztó látvány fogadta: a sövény rég nem látott ollót, a bokrok kuszán, elvadultan nőttek, a virágok színehagyottan, hervadtan árválkodtak. Mire a konyhaajtóhoz ért, az eső is eleredt. Megrázta a kilincset, de ez az ajtó is zárva volt. Kedvetlenül bandukolt vissza az ázott kerti ösvényen a főbejárathoz. Vajon mi történhetett itt? Felágaskodott, és bekukkantott a rendelő ablakán. Odabenn minden sötét… De hol van nagyapa?! Valahogy be kell jutnom a házba, gondolta Lydia, hiszen máris csuromvíz vagyok. Hirtelen szorongás fogta el, éppen le akart hajolni egy kőért, amikor átvillant az agyán még egy lehetőség. Talán a télikert ajtaját nyitva felejtették! És lám, keservesen nyikorogva, de kinyílt az üveges helyiség ajtaja. Lydia belépett, s egy váratlan szélroham máris becsapta mögötte az ajtót. Megkönnyebbülten felsóhajtott: itt legalább nem ázik. Ott, a sarokban áll nagyapa kedves, öreg hintaszéke, majd abban megvárja… Levetette átázott kabátját, a kifakult vászonhuzattal borított hintaszékbe kuporodott, és csendesen ringatózott. Rég nem szellőztethettek Itt, állapította meg. száraz növények fanyar Illata és dohszag szállong a levegőben. Milyen álmosítóan dobol az eső az üvegtetőn… Kicsit pihenek, míg nagyapa hazajön, gondolta Lydia, lehunyta a szemét, és máris elszunnyadt. Frank felkapta a hátsó ülésről az orvosi táskáját, kiszállt az autóból, s kissé hevesre sikerült mozdulattal becsapta maga mögött a nagy sportkocsi ajtaját. Várhatott volna még egy kicsit ez az eső, zsörtölődött magában, miközben felhajtott gallérral az oldalsó bejárat felé Igyekezett. A fürdőkád fölé akasztotta nedves felöltőjét, kibújt a cipőjéből, és amúgy harisnyásan a konyhába sietett, hogy feltegye a teavizet. Enni is kellene valamit, gondolta, s az órájára pillantott. Van még idő az esti rendelés előtt. A hűtőszekrényben azonban csupán a tegnapi sült csirke maradványai árválkodtak. Frank kedvetlenül nézegette a hideg húst, aztán mégis hozzálátott. Evés közben

2

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

bekapcsolta az üzenetrögzítőt. Először Mrs. Jacobs Jelentkezett: ma este feltétlenül fogadnia kell őt a doktor úrnak, mert cseppet sem javult a kötőhártya-gyulladása. Aztán Judith, a körzeti nővér közölte náthás hangon, hogy Influenzás, nem tud eljönni a rendelésre. A boltból is telefonáltak: este fél hatig lehet elhozni a megrendelt élelmiszereket. Frank bosszúsan csóválta meg a fej ét; ebből ma már nem tesz semmi, hiszen mindjárt hat óra, kezdődik a rendelés… Az utolsó hívó Mrs. Leeming volt, megint a fiával, Daviddel történt valami. Ezúttal belevágott a kezébe… Vajon a doktor úr össze tudja-e varrni Itthon, vagy be kell vinni a gyereket a kórházba? Frank nagyot sóhajtott, és Judith számát tárcsázta. Judith hangja erőtlenül és gyengén hallatszott a kagylóból: sajnálja, hogy cserben kell hagynia Davenport doktort, de képtelen felkelni, magas láza van. Frank megígérte, hogy másnap reggel odaszól telefonon, ha szükséges, meglátogatja. Nagyon is rosszkor Jött Judith betegsége, füstölgött magában a férfi, az influenzajárvány kellős közepén! Bement a fürdőszobába, lezuhanyozott, aztán ismét felöltözött, és a hűtőszekrényhez lépett. A már ismert vigasztalan látvány tárult elébe: penészes joghurt, színét vesztett felvágott, kőkeménnyé szikkadt sajt. Bosszúsan dobált mindent a szemetesedénybe, aztán nekifogott, hogy pirítóst és kávét készítsen magának. Néhány pillanat múlva kesernyés, égett szag töltötte be a konyhát: a kenyérpirítóba szorult szeletek alaposan odapörkölődtek… Frank dühösen rántotta fel az ablakot, s az égett pirítósokat egyszerűen kihajította a kertbe. Éppen sajgó ujjait akarta a hideg vizes csap alá tartani, amikor megcsördült a telefon. Mrs. Leeming érdeklődött, elhozhatná-e máris a fiát. – Természetesen, Mrs. Leeming – válaszolta Frank apatikusan. Letette a kagylót, és éhes farkasként nézett körül a konyhában. Hát ezt jól elintéztem, szidta magát némán. Most Itt a hétvége, még el sem ugorhat valami harapnivalóért, hiszen ö az ügyeletes. Töltött még egy csésze kávét, aztán átment a rendelőbe. Leült az ódivatú, nagy íróasztal mögé, és hátradőlt a kényelmes bőrfotelban. Elégedett sóhajjal két kezébe fogta a kávéscsészét. Rossz hangulata egy szempillantás alatt szertefoszlott. Itt, az elődjének szerény életmódját híven őrző szobában mindig megnyugodott. Milyen különös, gondolta Frank a kávét kortyolgatva, sohasem akartam körorvos lenni. Az egyetem után klinikai pályafutásról álmodoztam, aztán minden egészen másként alakult. Közvetve az apámmal való nézeteltérésnek köszönhetem, hogy idekerültem. Frank és édesapja, mint már oly sokszor az életben, egy alkalommal megint keményen összepöröltek. A vitához a betegek felvilágosítása szolgáltatta az okot. Az apa szerint a beteggel csupán annyit kell és szabad közölni betegségéről meg annak várható kimeneteléről, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy egyáltalán kezelni lehessen. Frank viszont az emberek megváltozott felfogására hivatkozva kijelentette: mindenkinek Joga van tudni, mi vár rá. Az apa erre egy legyintés kíséretében annyit mondott, hogy ez afféle hóbortos, új divat. Frank akkor ingerülten hagyta el apja rendelőjét azzal az elhatározással, hogy oda soha többé be nem teszi a lábát. Másnapra persze lehiggadt, de egyre többet gondolkozott jövendő pályáján. Már tudta, hogy mit akar, s innen már csak egy lépés volt az elhatározás: vidékre megy, hogy általános orvosi gyakorlatot folytasson. Ennek Immár öt éve. És most, utólag visszagondolva, tisztában van azzal, milyen nagy szerencséje volt. Helyettesítést vállalt, és megismerkedett Hány Moore-ral, egy

3

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

rokonszenves, idősebb és tapasztalt körorvossal. Moore felajánlotta neki, hogy társuljon be a rendelőjébe, mert ő már nehezen tudja ellátni egyedül a körzetét. Frank egyetlen pillanatra sem bánta meg, hogy elfogadta Hány ajánlatát. Vérbeli vidéki körorvos vált belőle. Két falu és számos, távolabb fekvő farm tartozott hozzá. Közös munkájuk rövid Ideig tartott. Moore megbetegedett, és Frank csakhamar utolsó útjára kísérte atyai barátját. Valakit keresnem kell, gondolta Frank, míg kiitta maradék kávéját, egyedül nem győzöm. Talán George Hastings? Már többször is helyettesítették egymást, ám a tapasztaltak nem szóltak George mellett… A kővetkező két órában a betegek egymásnak adták a kilincset. Miután az utolsót is kikísérte, Frank bezárta a rendelő és a váró ajtaját, felment a lakásba, belebújt meleg felöltőjébe, aztán elhagyta a házat. Metsző szél fújt, de az eső már elállt. Mélyen homlokába húzta felöltője csuklyáját, zsebre dugta a kezét, és öles léptekkel Igyekezett a vendéglő felé. A törzsasztal mellől örvendező felkiáltások fogadták, ő azonban elhárította a meghívást: hazaviszi a vacsoráját, túlságosan is fáradt ahhoz, hogy itt maradjon. Átvette a rendelt ételt, és máris elköszönt. Valóban nem érzett más vágyat, mint enni valami meleget, és aludni… A ház főbejárata előtt fedezte fel a csomagokat. Szép rendesen álltak egymás mellett az üvegtető alatt. Frank felkattintotta a zseblámpáját, és kíváncsian vizsgálgatta a kissé megviselt poggyászt. A nagy bőröndön címke lógott: Dr. Lydia Moore. A férfi meglepetten füttyentett. Még csak ez hiányzott! Nagyot sóhajtott, aztán becipelte a bőröndöket a váróba, végül elhelyezte vacsoráját a sütőben, s elindult, hogy megkeresse Moore doktornőt. És egyszer csak ott volt előtte… Lydia összehúzódzkodva aludt Hány kedvenc hintaszékében. Selymes, sötét híja arcába hullott, fejét kissé féloldalasan kezére támasztotta. Hosszú, karcsú lábait maga alá húzta. Szép szája mosolygott álmában, és alig hallhatóan mormolt valamit. Bársonyos szempillái meg-megrezzentek. Frank már nyújtotta a kezét, hogy visszaigazítsa a lány térdére a lecsúszott takarót, de az előbbi ingerültség ismét úrrá lett rajta, és tapintatlanul az alvó arcába világított. Lydia hunyorogva nyitotta ki a szemét az éles fénysugárban. Óvatosan kinyújtóztatta tagjait, és álomittasan kérdezte: – Nagyapa? Te vagy az? Válasz azonban nem érkezett, mire Lydia kinyitotta a szemét. A zseblámpa vakító fénye már nem nyugodott rajta, s a homályba merült szobában egy ismeretlen férfit vett észre, aki vastag talpú bőrcsizmát, kordbársony nadrágot viselt, felöltője alatt pedig kézzel kötött, sötét pulóvert. Ez nem nagyapa… Lydia nehézkesen kikászálódott a hintaszékből, lesimította a ruháját. aztán az idegen felé nyújtotta a kezét. – Lydia Moore vagyok – mondta halkan. – Tudom – vetette oda a férfi, és máris az ajtó felé fordult. – Jöjjön be a házba, itt hideg van. A lány előtt átment a nagy ebédlőn, az előcsarnokon, és a rendelő felé vezető folyosó felé fordult. Felkattintotta a villanykapcsolót, megállt a fényárban úszó helyiség közepén. Lydia most látta először az idegen arcát, aki olyan otthonosan mozgott nagyapa házában… Magas, erőteljes alkatú fiatalembert látott. Sűrű, gesztenyebarna haját rövidre vágva viselte, s határozott, kellemes vonalú száját szigorúan összeszorította, míg barna szeme vizsgálódva tapadt a lányra. Tekintete bosszúságot, kellemetlen meglepetést fejezett ki.

4

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

Jóképű férfi, gondolta Lydia, de miért haragszik rám? Önkéntelenül felemelte a fejét és szembenézett vele. – Megtudhatnám, kicsoda ön, és mit keres itt? – kérdezte kimérten. – Micsoda?! Hát a nagyapja nem tájékoztatta magát? Ó! Persze! Lydia mentegetőzve mondta: – Hogyne, már emlékszem! Bocsásson meg az ostoba kérdésért! Tudom, hogy nagyapa helyettese. De hosszú, fárasztó repülőút van mögöttem, azt hiszem, még mindig nem ébredtem föl teljesen. Nagyapa írta, hogy talált valakit, aki helyettesíti. Talán Jeleznem kellett volna az érkezésemet – tette hozzá kissé félénken. – Ugyan miért? Tudtam, hogy egy szép napon majd megjelenik nálunk. – A férfi hangja élesen, bántóan csengett. – De persze, addig is kellett itt lennie valakinek, mert hiszen magát lehetetlen volt elérni! Az irgalmas angyal Indiában enyhítette a szenvedést, holott itt lett volna rá szüksége egy szegény, beteg öregembernek! – Szegény, beteg öregember?! Mit nem mond? Ez nevetséges! Nagyapám mindig is szívós, egészséges ember volt… – Valamikor talán az lehetett. Mostanában azonban már nem. Szüksége lett volna magára. És hol volt maga? A hősnőt Játszotta egy távol-keleti missziós kórházban, ünnepeltette magát a bennszülöttekkel. Itt kellett volna lennie, ápolnia, vigasztalnia kellett volna, amikor a fájdalmai elviselhetetlenné váltak. Cserbenhagyta a nagyapját, Lydia! A felebaráti szeretet a családban kezdődik, nem mondta ezt még magának senki? A férfi hang] a olyan felháborodottan, olyan vádolóan csengett, hogy Lydia ingerülten vágott vissza: – Hát most itt vagyok – mondta hangosabban, mint szándékában állt - és most már jobb volna, ha a saját dolgával törődne! – Azt teszem! Ez ugyanis az én dolgom, vagy legalábbis az volt. – A férfi bántó hangja felért egy arculcsapással. – Én Itt voltam, amikor szüksége volt rám Hárynék, de hol az ördögben volt akkor maga?! Lydia önkéntelenül kihúzta magát. Jeges kéz szorította össze a szívét. Merev pillantását az idegen férfira emelte. – Hiszen tudja! Az irgalmas angyalt játszottam Indiában. Vagy nem ezt mondta az imént? De ennek már vége. Köszönöm a segítségét. Mostantól fogva én fogok gondoskodni a nagyapámról. Nem megyek többé vissza Indiába. Átveszem nagyapa rendelőjét, és… – Semmit sem fog átvenni, kedvesem! Legkevésbé az én rendelőmet! Lydia kitágult szemmel bámult rá. Nehezen találta meg a szavakat. Végül azonban hitetlenkedve elnevette magát. – No nem! Maga tréfál! A maga rendelője? És ha szabadna kérdeznem, mióta a magáé? – December óta – vetette oda a férfi. – Ezt nem közölte magával a nagyapja? A lány megrázta a fejét. – Nem. Mindig csak úgy emlegette magát, mint a helyettesét. Csak valamelyik utolsó levelében nevezte „Frank”-nek. Arról azonban soha nem ejtett szót, hogy átveszi a rendelőjét. A férfi felnevetett. – Kétlem, hogy valaha is magát szemelte ki utódjául. Persze maga nem is volt a közelében, mert Indiában járt a barátjával. – Holdén doktor nem a barátom. – Lydiának eszébe Jutott rokonszenves főnöke, aki közös munkájuk idején mindig atyai támogatóként állt mellette. Akkor már évek óta özvegyember volt, csupán munkájának élt. Lydiát is meglepte, hogy legutóbbi szabadságáról egy kolléganőjével tért vissza, akit feleségeként mutatott be

5

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

munkatársainak. Angliában kötöttek házasságot, és Anne olyan hamar és könnyen alkalmazkodott az indiai körülményekhez, hogy Lydia a szerződésben kikötött határidőnél három hónappal hamarább visszatérhetett a hazájába. Örült, hogy így alakultak a dolgok, mert nagyapja levelei már rég aggodalommal töltötték el. Bár nagyapa soha nem panaszkodott, a sorok között meghúzódó csendes búcsú véglegesnek tűnt. – Holdén doktor és én igen jól tudtunk együtt dolgozni – tette hozzá még magyarázólag. – Magával ellentétben mindig udvariasan viselkedett, soha nem vesztette el az önuralmát. Frank gúnyosan elhúzta a száját. – Végtelenül sajnálom, de én más vágású ember vagyok. Lássa be, nem teljesen alaptalan a bosszúságom maga miatt. Szép, hogy akadt még némi tisztesség magában, és nem közvetlenül a temetés előtt jelent meg, hogy álszent arccal kísérje utolsó útjára szeretett nagyapját. Lydia dühösen lépett előre egyet a férfi felé, keze önkéntelenül ökölbe szorult. – Most aztán már igazán elég! Túl sokat enged meg magának! Biztosíthatom, hogy ha nagyapám meghalna, nem álszenteskedésből lennék szomorú. – No, ne mondja! Mindjárt elsírom magam. Kár, hogy nem Jól időzítette hatásos fellépését. A temetés már múlt héten megtörtént. Elkésett, kedvesem, ne is fárassza hát magát. A házat azonban maga örökölte. És erre megy ki a Játék, ugye? És persze a rendelőre is fáj a foga! No de az nem lesz a magáé, az máris az enyém, rám hagyta a nagyapja, azzal a földdarabbal együtt, amelyen áll. Ha van elvesztegetni való pénze meg Ideje, megtámadhatja a végrendeletet, én azonban nem tanácsolnám. Előre megmondhatom: semmit sem fog elérni vele. A váróban álltak egymással szemben. A férfi elfordult, és ingerült mozdulatokkal a kisasztalon heverő folyóiratokat rendezgette. Nem vette észre, hogy Lydia arcából kifutott a vér. A lány úgy érezte, percekig tartott, míg a szavak értelme eljutott a tudatáig. Akkor kérdezni akart valamit, de csak halk, rekedtes nyöszörgés hagyta el az ajkát. Frank csípős válaszra készen fordult meg, ám amint pillantása a lány holtsápadt arcára esett, elakadt a szava. Lydia élettelen tekintete a férfi válla fölött a távolba irányult, és egész testében reszketett. – Jóságos ég! – kiáltott fel a férfi –, csak nem… csak nem azt Jelenti ez az egész, hogy valóban nem tudott semmiről?! Lydia szóra nyitotta a száját, aztán csak erőtlenül intett. Frank még éppen idejében kapta el; a lány félig eszméletlenül csuklott a férfi mellére, s egyetlen szót ismételgetett suttogva: nem… nem… Frank megrendülten karjára emelte a lányt, és felvitte a lakásba. Lefektette a heverőre, aztán két pohárba whiskyt töltött, és Lydia kezébe erőltette az egyik poharat. – Igyon… legalább néhány kortyot… meglátja, mindjárt erőre kap – unszolta szelíden. Lydia megkísérelte eltolni magától a poharat, ám a férfi nem engedte el addig, amíg egy-két kortyot nem ivott. Maga is Jókorát kortyolt a pohárból, aztán mindkettőt visszatette az asztalra. Pillantása megpihent a heverőn fekvő fiatal nő arcán. És ebben a percben már tudta, hogy tévedett, hogy igazságtalan volt Lydia Moore-ral. Nem rideg, számító örökséghajhász, akinek képzelte, inkább megfélemlített, riadt, kétségbeesett kisgyerekhez hasonlít, ahogy ott kuporog a heverő sarkában. Érezte, hogy bocsánatot kell kérnie bárdolatlan viselkedéséért, de nem jöttek szavak az ajkára. Biztos volt benne, hogy bármit is mond, még inkább ront az amúgy is kínos

6

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

helyzeten. Zavarában ismét a pohara után nyúlt, és hallgatva tűrte Lydia fürkésző pillantását. A lány hosszú percek után felkelt a heverőről, s kissé bizonytalan léptekkel az ablakhoz ment. Odakinn már teljesen besötétedett. A lány sápadt arca visszatükröződött a függönytelen ablak sötét üveglapján. Anélkül, hogy megfordult volna, csendesen kérdezte: – Hogyan halt meg? – Október közepén gyomorműtétet akartak végezni rajta. Nem egyezett bele. Tudta, hogy rákja van. Megkért, hogy vegyem át a rendelőjét. De ezt már bizonyára maga is tudja… Lydia hevesen megrázta a fejét. – Nem. Semmit sem írt nekem erről. Azt tudtam, hogy a gyomra nincs rendben, bár ő mindig csak gyomorfekélyről beszélt… És hogy maga csak addig veszi át a rendelőjét, ameddig ő meg nem gyógyul. Soha nem írt olyasmit, hogy fel akarja adni a rendelőjét, vagy hogy… hogy… – Gyógyíthatatlan beteg – egészítette ki a férfi nyugodt, szenvtelen hangon a mondatot. Látta, hogy az ablaknál álló lány válla megrándul, mint akit váratlan ütés ért. Sokáig hallgattak, az eső egyhangúan dobolt az ablaktáblákon. Lydia a hűvös üveglaphoz támasztotta a homlokát. – Mikor történt? Frank maga elé nézett a földre. Arcán elmélyültek az árnyékok, most látszott, hogy ő is nagyon fáradt. – Holnap lesz két hete. Szombaton hajnalban halt meg. Lydia nem válaszolt. Keze görcsösen szorította az ablakdeszka szélét. – Tudta, hogy…? – Igen. Azt hiszem, kezdettől fogva tudta. Egészen az elején persze még ő is gyomorfekélyre gondolt, de nem sokáig. Bizonyára hamarosan gyanította, hogy rákja van. Október elején a kórházban elvégezték a gyomortükrözést, és a vizsgálat sajnos megerősítette a végzetes diagnózist. Javasolták, hogy operáltassa meg magát, ő azonban érezte, hogy már késő. Végül is tüdőgyulladásban halt meg. Előtte néhány napig nagyon rosszul volt. Frank elhallgatott, aztán kis szünet után hozzátette: – Azt hiszem, megbékült a közelgő halál gondolatával. Úgy tűnt, szinte megkönnyebbült, amikor érezte, hogy közeledik a vég… Lydia nagyot nyelt, és elfúló hangon kérdezte: – Hol halt meg? – Itt, ahol meg akart halni. Állandóan ápolónő volt mellette, de amikor rosszabbra fordult az állapota, felkértem egy kollégát, hogy helyettesítsen, és én maradtam mellette mindvégig. – Köszönöm…- suttogta Lydia. – Nincs mit – vetette oda a férfi. – Érte tettem. A barátom volt, derék, jószívű ember, akinek sokat köszönhetek. Lydia megfordult. Szürke szemét szinte feketére mélyítette a szomorúság. – Azt hiszem, most felmegyek lefeküdni – mondta fojtott hangon, de nagy önuralommal, és sietve elindult a főépületbe vezető ajtó felé. – Várjon, Lydia! Nem alhat ott – kiáltotta után Frank. – Az áramot kikapcsolták, a szobák hidegek és nyirkosak. Alhat itt, az én ágyamban. Én majd elalszom a nappaliban, a heverőn. – Ezzel kinyitotta hálószobája ajtaját a lány előtt. Lydia megtorpant a küszöbön, aztán beleegyezésül bólintott. A széles ágy hívogatóan melegnek és kényelmesnek tűnt.

7

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

– Felhozom a bőröndjeit. – Frank ezzel kiment a szobából. Lydia lassan leült az ágy szélére, és a cipője orrát bámulta. Egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy soha többé nem láthatja a nagyapját. Soha többé… Milyen egyszerű, rövid két szó, és milyen végtelenül nehéz elfogadni az értelmét. Soha többé… Nem hallani nagyapa szívből jövő. meleg nevetését, nem érezni karját, cirógatását. Nagyapa mindig vele volt, akkor Is. amikor a többiek mind-mind elmentek. Futólag megjelent előtte apja arca. Már alig emlékezett rá, hiszen egészen kicsi volt, amikor apu egy napon nem jött haza. „Eltűnt”, mondta anyu. Lydia anyuval élt addig a szörnyű napig, amelyen anyu nem ébredt fel többé. És attól fogva nagyapával, aki mindenben pótolni igyekezett számára az elvesztett szülőket, s aki életének biztos támasza lett. És most ő sincs többé… Frank visszatért a csomagokkal a szobába. Felsegítette Lydiát az ágy széléről, és amikor a lány mozdulatlanul állva maradt, határozott mozdulatokkal levetkőztette, mint egy álmos kisgyereket, gyengéden lefektette és gondosan betakargatta. Érezte, hogy reszket a lány teste a meleg takaró alatt. Kisietett a konyhába, és néhány perc múlva melegítőpalackkal tért vissza. Óvatosan a lány Jéghideg lábához igazította. s megállt az ágy lábánál. Rövidesen elégedetten látta, hogy a reszketés alábbhagyott, és a lány elaludt. Frank elhatározta, hogy másnap reggel bocsánatot kér. Hogy is lehetett ilyen otromba? De annyira biztos volt benne, hogy a lány megkapta a leveleit, hiszen kétszer is írt. Először azért, hogy megkérje: jöjjön haza, másodszor néhány sorban közölte a halálhírt, és jelezte a temetés időpontját. Eh! Akárhogy is volt, el kellett volna jönnie! Meg kellett volna éreznie. hogy a nagyapjának szüksége van rá!l Szegény Harry! Naponta kérdezősködött Lydia felől. Neki pedig halvány sejtetne sem volt arról, hogy Harry nem tájékoztatta pontosan az unokáját. Miután Frank megállapította, hogy a vacsorája odaégett, jól-rosszul elhelyezkedett a rövid heverőn, és megpróbált elaludni, lábát a heverő végében álló kisasztalra nyújtóztatva. Közben folyvást azon törte a fejét, vajon miért hallgatott betegségéről indiai leveleiben az öreg doktor? Valamikor bizonyára mégis elaludt. A szobában most teljes volt a sötétség, de Frank meg mert volna esküdni rá, hogy valamire felriadt. Feszülten figyelni kezdett. Igen, ezt hallottal Ezt a különös, panaszos hangot, mintha halálfélelemben vergődő állat nyüszítene… Félrelökte a takarókat-párnákat, és két ugrással ott termett a hálószobája ajtajánál. Aszóba üresen állt. A panaszos hangok lentről hallatszottak, és ő addig ment a hangokat követve, míg rá nem lelt az eredetükre. Lydia ott kuporgott a nagyapja íróasztala mögött álló öreg, kopott bőr karosszékben, két karjával magához ölelt egy párnát, könnyáztatta arcát beletemette, és zokogva, lassan dülöngélt Jobbra-balra. Olyan volt, mint egy elhagyott kisgyerek. Néha-néha panaszos hang tört fel belőle; erre, a zokogásnál fájdalmasabb, szívfacsaróbb hangra riadt fel a férfi. Most némán odalépett a lányhoz, felemelte a székről és magához ölelte. Aztán leült a kanapéra, ölébe vette a lányt és csendesen ringatta. Amikor a vékony reggeli köntösön keresztül megérezte tagjainak reszketését, egy pillanatra letette, és bekapcsolta a fűtést. Aztán ismét magához ölelte, kisimította szeméből-arcából a nedves hajszálakat, és egy könnyű csókot nyomott a homlokára. Az érintésre elemi erővel szakadt fel Lydiából a sírás. Hangosan, görcsösen, lélegzet után kapkodva sírt, míg nagy sokára végre elapadtak a könnyei. Kimerülten elszunnyadt

8

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

a férfi mellén, aki magához ölelve tartotta egészen addig, amíg a lány hajnal felé felébredt. Lydia felült és döbbenten nézett Frankre. A férfi rámosolygott, majd kiengedte karjaiból. – Sajnálom – mentegetőzött Lydia –, nem akartam kényelmetlenséget okozni. De sehogy sem tudtam elaludni. Kerestem valamit… – Zavartan elhallgatott, aztán tétova mozdulattal kissé megemelte a kezét. – Valamit, ami az övé volt… Hogy közelebb legyek hozzá… Sajnálom… – Tudom, Lydia. Nem kell mentegetőznie. Inna egy kis teát? – Köszönöm, szívesen. De előbb megmosom az arcomat. Együtt mentek fel a lépcsőn. Lydia a fürdőszobába. Frank a mellette levő kis öltözőhelyiségbe. Farmert és Ingpulóvert húzott; mégsem járkálhat félmeztelenül… Most utólag hirtelen valahogy kínosnak érezte az előbbi bizalmas jelenetet. Amikor néhány perccel később Lydia megjelent a konyhában, a hideg víztől rózsás arccal, kislányosan hátrafésült hajjal, egy nappal sem látszott Idősebbnek tizenhét évesnél. Frank futó pillantást vetett rá, és szinte maga is megijedt attól a heves vágytól, amely eltöltötte. A lány magas volt, fiúsan nyúlánk, és Igen karcsú. Keskeny arcát szinte betöltötte az óriási szempár. Finom csontozatú arcának csupán a telt vonalú, kicsit duzzadt száj adott némi érzéki színezetet; Inkább gyermekien érzékeny volt, semmint nőies. Frank kölcsönkapott fürdőköpenyét szorosan összehúzta a derekán. A két kezemmel könnyedén átérném, olyan karcsú, gondolta a férfi, és pillantása feljebb siklott a lány kis, formás mellére, amely jól észrevehetően kirajzolódott a bolyhos köntös anyagán át. Frank ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megérintse, megsimogassa a lány testét. Úgy látszik, teljesen megőrültem, gondolta dühösen, de mégsem tudta Lydiáról elfordítani a pillantását. A lány arca, mozdulatai valami nyugodt derűt és szelídséget sugároztak, effélét eddig még soha, egyetlen nőnél sem vett észre. „Harmónia” – jutott eszébe a szó. Nevetséges, hiszen semmi sincs összhangban rajta: kicsit túl magas, kicsit túl vékony, kicsit elrajzolt az arca… És mégis, egyszerűen elragadó! Eh, nincs mit töprengeni ezen, ész, logika itt mit sem segít. Kívánja ezt a nőt, ennyi az egész. És ugyanakkor szeretné megvédeni mindentől, oltalmazni, babusgatni… Micsoda érzelmi zűrzavar, vessünk véget neki! – Itt a teája! – mondta szinte nyersen, és a lány kezébe adta a párolgó csészét. Lydia letelepedett egy székre. – Sajnálom, hogy miattam kényelmetlen volt az éjszakája… Frank az ablak felé fordulva kortyolgatta a teáját, s most megvonta a vállát, majd lassan, nagy szüneteket tartva mondta: – Rosszabb is megesett már velem. Felejtsük el! Ma majd bekapcsolom odaát a házban a fűtést, és alaposan kiszellőztetek. Este már a saját ágyában térhet nyugovóra. – Kis hallgatás után folytatta: – Sajnálom, hogy tegnap olyan kíméletlenül közöltem magával nagyapja halálhírét. Annyira biztos voltam benne, hogy megkapta a leveleimet, és mindenről tud… Mindig olyan sokára érkeztek oda a levelek? Lydia halványan elmosolyodott. – Ó, Igen. És ráadásul én egy „guruló kórházban” dolgoztam, gyakran nem is tudták a központi intézetben, hogy merre Járunk. Múlt héten kézbesítették a karácsonyi postánkat… – Higgye el,nagyon sajnálom… Általában nem szoktam ilyen tapintatlanul viselkedni.

9

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

– Ugyan, ne beszéljünk többet erről! A lényegen mit sem változtat. A nagyapám halott. – Lydia hangja elhalkult, lehajtotta a fejét, és elmerülten babrálta a fürdőköpeny zsinórját. – Ha a kocsija még itt áll a garázsban, szeretnék… Biztosan itt temették el… Ó. Istenem… A könnyek kibuggyanták a szeméből, és eltakarta az arcát. A férfi szótlanul a zsebébe nyúlt, és egy csomag papír zsebkendőt halászott elő. – Igen, itt temették el a temetőben. Ha megvárna, kicsit később én is elmennék magával. Most azonban le kell mennem a faluba bevásárolni. Semmi nincs itthon, még kenyér sem. Reggelivel sem kínálhatom meg… Lydia bólintott és kiitta a teáját. Aztán a férfi felé fordult. – Megengedné, hogy lezuhanyozzam? – Természetesen. Bőven van forró víz. Most lemegyek a pincébe és bekapcsolom a főépület fűtését is. Frank ezzel eltűnt, Lydia megkönnyebbülten pillantott utána, ö is kissé zavarodottnak és feszélyezettnek érezte magát az idegen férfi jelenlétében. És milyen goromba volt tegnap este Davenport! Persze, ez érthető, ha feltételezte, hogy ő csupán az örökség kedvéért jött ide. Ma reggelre azonban teljesen megváltozott: megértően, barátian és segítőkészen viselkedett. Nagyapa is meleg szavakkal írt róla a leveleiben. Szinte az volt Lydia érzése, hogy fiaként szerette Frankét. Saját fia, Lydia apja soha nem állt hozzá ilyen közel lelkileg… Lydia elgondolkodott, és amikor a férfi visszatért, egyenesen nekiszegezte a kérdést: – Mennyi időbe telik, míg más rendelőt talál magának? 2. FEJEZET Frank megállt az ajtóban, mint akinek földbe gyökerezett a lába. és hitetlenkedve meredt Lydiára. A barátságos mosoly lehervadt az arcáról, és ellenségesen vonta össze a szemöldökét. – Legjobb lesz, ha mindjárt az elején tisztázzuk, kisasszony, hogy ez Itt az én rendelőm. Értette, kérem? Az én rendelőm! Hivatalosan és törvényesen. Hatósági Igazolásaim és papírjaim vannak róla. A rendelő tehát sem a magáé, sem másé nem lehet. Ha állást keres. Moore doktornő, akkor nézegesse a hirdetéseket az orvosi lapokban. – Ezzel sarkon fordult, nagy léptekkel kiment a szobából, és bevágta az ajtót maga mögött. Lydia felháborodva futott utána, és ő is felemelte a hangját: – Hogy merészel Ilyen hangnemben beszélni velem a saját házamban? A férfi megpördült, s ujjával az épületszárnyakat összekötő ajtóra mutatott. – Az ott a maga háza, doktornő. A fűtést és az áramot már bekapcsoltam. Most elmegyek bevásárolni, és azt Javasolom, addig vigye át a poggyászát a saját lakrészébe. Mire visszajövök, ne legyenek már nálam a csomagjai! Többé pillantásra sem méltatva Lydiát. elindult a garázs felé. Néhány pillanattal később a lány hallotta a csukódó billenő ajtó zaját, aztán vadul felsivították az induló kocsi kerekei. Lydia önkéntelenül összerezzent, majd vállat vont, bement a hálószobába, ledobta magáról a fürdőköpenyt, és átcipelte csomagjait a főépületbe. Dühös könnyek fojtogatták a torkát, mélyen megbántottnak és tehetetlennek érezte magát. Végül is a férfi egyszerűen kidobta! Olyan hihetetlennek tűnt a dolog, hogy leroskadt a bőröndjére, és keservesen sírni kezdett. Kis idő múlva összeszedte magát, letörölte a könnyeit. Nem ülhet itt sírdogálva, tennie kell valamit. Azzal kezdi, hogy hétfőn reggel nyomban felhívja

10

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

az ügyvédjét, és megkérdezi tőle. hogyan is áll a dolog a végrendelettel. Egy azonban máris bizonyos: nem élhet egy fedél alatt Frank Davenporttal. Gondolatai elkalandoztak a múltba. Hányszor, de hányszor érezte már, hogy magányos, elhagyták, visszautasították azok, akikben hitt és bízott. Először az apja hagyta el, aztán az anyja, majd Graham, és végül még Holdén doktor, atyai barátja és főnöke is talált valakit, aki pótolni tudta öt. Csak nagyapára számíthatott mindig. De nagyapa meghalt, és a helyét a házban meg a rendelőben egy rideg, goromba fiatal orvos foglalta el… Máris elfeledte Frank múlt éjszakai segítőkészségét, együttérzését, csak a férfi kemény, elutasító tekintetét látta maga előtt. Hogy leteremtette és végül úgyszólván kidobta. – Még hogy az ő rendelője! – kiáltott fel Lydia dühösen. – Ehhez még nekem is lesz egy-két szavam! Ingerültségtől reszkető kézzel letörölte a könnyeit, szélsebesen felöltözködött. és lerohant a lépcsőn a telefonhoz. – Halló. Itt Lydia Moore beszél, ön az. Sir James? Ne haragudjon, hogy otthon zavarom, de… – Lydia! Nahát, micsoda meglepetés! Hogy van, kedvesem? Engedj e meg, hogy kifejezzem őszinte részvétemet, nagyapja halálhíre igen megrendített. Tudom, hogy mit jelentett a maga számára, tudom, hogy pótolhatatlan veszteség érte. Mindannyiunknak nagyon hiányzik… Lydia nagy erőfeszítéssel nyelte a könnyeit. – Nagyon hiányzik nagyapa… ó, bárcsak láthattam volna még! Úgy sajnálom, hogy nem értesítettek hamarább. – Megpróbáltuk, kedvesem, de nem tudtuk elérni, Harry állapota pedig igen gyorsan romlott. Az utolsó napokban Davenport doktor volt mellette. Ha a fia lett volna, akkor sem gondoskodhatott volna odaadóbban róla. Bocsásson meg. Lydia. nem szeretnék tapintatlan lenni, de azt hiszem. Harry élete végén kapott egy olyan fiút Frank személyében akire mindig vágyott. Lydia nem válaszolt Sir James megjegyzésére. Már rég megszokta, hogy az emberek rosszalló, sőt elítélő megjegyzésekkel illetik az apját. – Harry és Frank remekül megértették egymást – folytatta Sir James zavartalanul –, és csak helyeselni tudom, hogy Harry Frankre hagyta a rendelőjét. Magának nem ez a véleménye, kedvesem? Ha valaki alkalmas rá, hogy Harry örökébe lépjen, akkor az éppen Frank. Mondja csak, Lydia, mi az elképzelése a ház többi részével? Lydia kedvetlenül ráncolta össze a homlokát. A beszélgetés nem egészen úgy alakult, ahogyan azt ő elképzelte… Sir James véleménye döntő súllyal esett latba: ő volt a grófság állami egészségügyi szolgálatának vezetője, és szavaiból kitűnt, hogy el van ragadtatva Frank Davenporttól… – Még nem tudom – válaszolta Lydia kitérően. – Minden attól függ. milyen állást kapok. – Természetesen – helyeselt Sir James buzgón. – Hallottam, hogy Diss közelében körorvost keresnek. Szívesen alkalmaznának fiatal nőket is. Ha akarja, utánanézek – Nagyon köszönöm. Sir James, de én eredetileg arra gondoltam, hogy nagyapa rendelőjét veszem majd át. – Tudom, kedvesem – köszörülte meg a torkát kissé zavartan Sir James –, tudom, és nagyon sajnálom. Ha nagyapja tovább élt volna, és maga már több tapasztalatot szerzett volna a pályáján, akkor bizonyára teljesül a kívánsága. De maga is jól tudja, milyen nagy körzete van ennek a rendelőnek, és a betegei kedvelik Davenport doktort. Megemlítettük

11

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

már neki, hogy jó volna társat keresnie, de úgy látszik, egyelőre szívesebben dolgozik egyedül. Szabadnapjain egyébként George Hastings helyettesíti, de ez magának is jó lehetőség volna, amíg alkalmazkodik a brit viszonyokhoz. – Gondolkozom rajta – ígérte Lydia, aztán elköszönt, és kedveszegetten helyére tette a telefonkagylót. Annyi bizonyos, hogy ezt a mérkőzést Frank Davenport nyerte meg! Nem csupán, mert ő a törvényes örökös, hanem mert mindazzal az előnnyel is rendelkezik, amit egy gyakorló orvostól elvárnak. Lydia gondolataiba mélyedve, cél és szándék nélkül sétált végig a házon. Nem így képzelte el a hazatérést. Még nem heverte ki teljesen Graham hűtlenségét, félt is, hogy újból felszakadnak a régi sebek, mégis úgy érezte. Jönnie kell. És most már késő… Nagyapa halott, és a házában egy Idegen férfi él. De milyen szörnyű állapotban van ez a szegény öreg ház is: pereg a vakolat, a tapéta foltos. Persze bizonyára kapna egy zsák pénzt, ha eladná, erről azonban szó sem lehet! Hiszen úgyszólván minden idegszálával hozzánőtt ehhez a helyhez. Milyen más Frank lakása! Frissen van festve és mázolva minden, még a rendelőben is. Az ő nappalija viszont… De a kesergés mit sem használ. El kell terelnie a figyelmét, nem szabad mindig nagyapára gondolnia. Kiment az előszobába, a kulcstartón meglelte nagyapja autókulcsát. Szerencsére a régóta pihenő Rover azonnal elindult. Lydia a legközelebbi városba hajtott, egy festékboltban festéket, ecseteket, oldószert és ragasztót vásárolt. A nappaliba kiválasztott barátságos tapétát ő maga ragasztja majd föl. Tettre készen ült vissza a kocsiba. Néhány órával később a konyhában tisztogatta a szerszámait. A nappalira rá sem lehetett Ismerni: mindenütt tapétadarabok hevertek, kupacokban állt a levakart régi enyv, festékes dobozok, szerszámok… Lydia arra lett figyelmes, hogy Frank megállt az ajtóban. – Mit óhajt? – kérdezte bosszúsan. – Bocsánatot szeretnék kémi – válaszolta a férfi, és fürkésző pillantása végigsiklott Lydia kezeslábasba bújtatott alakján. – Rendben van, vegyük úgy, hogy meg is történt. Láthatja, dolgom van. – Magának is bevásároltam, mert feltételeztem, hogy még mindig nincs itthon semmije. Lydia kénytelen-kelletlen beismerte magában, hogy a férfinak igaza van. Mardosó éhséget érzett, de kimérten csak ennyit mondott: – Majd eszem később valamit a kocsmában. – Azért nem kell elmennie hazulról – mondta Frank, és egy nagy kartondoboz élelmiszert tett az asztalra. – Hát Jó – vonta meg a vállát Lydia –, ha már elhozta, majd elhasználom. Csak mondja meg, mennyivel tartozom, nem szeretek adós maradni. – Azt elhiszem! És különösen nem nekem, ugye? Nos, a számla a dobozban van. Vigyázzon rá, nehogy elvesszen. Lydia némán bámult utána. Sajnos, nem Jutott eszébe semmi csattanós válasz, önkéntelenül is megint a nagyapjára gondolt; milyen Jó emberismerő volt egész életében. Frank Davenportot azonban alaposan félreismerte! Ingerülten csavarintott egyet a vízcsapon. Az ósdi jószág egyből a kezében maradt, és a letört csapvégből a mennyezetig szökött a víz… – Szent egek! Mit csinált már megint, Moore doktornő? – Frank gúnyos hangja csendült fel mögötte. A férfi félretolta Lydiát, lehajolt, és valamit csavargatott a

12

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

mosogató alatt. A szökőkút sugarai egyre gyengébbek lettek, majd teljesen elapadtak. Frank ráhunyorított a lányra. ' – Mondja, véletlenül nem az én nyakamat érezte a kezében, amikor elcsavarta a vízcsapot? Lydia egy pillanatig döbbenten meredt a komoly arccal álló férfira, aztán elnevette magát. Humorérzéke győzedelmeskedett a bosszúság fölött. Nekitámaszkodott a mosogató szélének, úgy kacagott. Végre Frankból is kirobbant a nevetés. Kisimította homlokából az átnedvesedett haj fürtöt, és megrázta a fejét. – Hiszen maga tiszta víz – mondta Lydia némi zavart kis szünet után. – Maga is – válaszolta a férfi halkan. Tekintetük egymásba kapcsolódott. Egyszerre nagy csend telepedett rájuk. Aztán a férfi megmozdult. lassan közelebb lépett, és ujjai hegyével végigsimította a lány arcát. Gyengéden felemelte Lydia állát, hogy Jobban a szemébe nézhessen. – Köszönöm, hogy megmentett az özönvíztől – suttogta Lydia rekedtes hangon. Szeme rejtelmes fényben ragyogott. – Szívesen – suttogta a férfi, aztán lehajolt Lydia szájához. Lydia feje hátracsuklott a férfi karján, és a lány mélyet sóhajtva átengedte magát a csók magával ragadó, édességének. És mintha ez a sóhaj elsöpörte volna a közöttük emelkedő korlátot,.1 csók egyre szenvedélyesebb. egyre követelőzőbb lett. A férfi ajka végigsiklott a lány nyakán, a karja még szorosabban fonódott a lány karcsú testére, melyen jóleső borzongás futott végig. Lydia úgy érezte magát, mint aki hosszú álomból ébred, és zsibbadt tagjaiban fájdalmasan-édesen kezdett keringeni a vér. A férfi mellére simult, és viszonozta a csókot. Frank gyengéden újra felemelte a lány állát, és megcsókolta selymes szemhéj alt. Aztán a lány vállára tette a kezét, és szelíden eltolta magától. – Sajnálom… – suttogta mentegetőzve. Lydia kinyitotta a szemét és megrázta a fejét. Nem értette, miért kér bocsánatot a férfi. Hiszen ez a csók csodálatos volt… – Nem kell mentegetőznöd. Megtörtént, és kész. Én nem neheztelek érte… – Nem a csókért kértem bocsánatot, hanem azokért az igazságtalan szavakért, amelyekkel megbántottalak. Hidd el, nem állt szándékomban… Nem kezdhetnénk az egészet elölről? Lydia úgy érezte, megfordul körülötte a világ. A férfi közelsége, gyengéd érintése a vállán, a benne fellobbanó vágy alaposan megzavarta. Igyekezett összeszedni magát, és gondolatalt a hallottakra összpontosítani. Talán igaza van Franknek. még nincs elveszve minden… – Ez azt Jelenti, hogy mégiscsak körülnézel egy másik rendelő után? A férfi hirtelen eltaszította magától, pillantása idegenné, ellenségessé válva szegeződött a lány arcára. – Gondolhattam volna… a nők mind egyformák… kihasználják a vonzerejüket… A szavak nehezen, kínlódva törtek fel belőle. Lydia azonban élesen közbevágott: – Ezt én is mondhatnám rólad! – Rólam? És vajon miért? – Mindketten akarjuk a rendelőt, igaz? És te megpróbálsz félreállítani engem az útból. Csókokkal, szerelmeskedéssel. A férfi fáradtan ingatta a fejét. Aztán felnevetett, de ez már nem az iménti vidám nevetés volt, inkább keserűen hangzott.

13

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

– Már megint megfeledkeztél valamiről. A rendelő már az enyém. Az én tulajdonom, Lydia. Ha nem hiszed, vidd perre az ügyet. A bíróság majd bebizonyítja neked, hogy a rendelő az enyém. – Ezzel Frank nagy léptekkel elhagyta a konyhát. Lydia dühösen látott neki az elhanyagolt ház kitakarításának, közben gondolatai folyvást Frank körül keringtek. Nagyapját nyilván félrevezette Davenport kedvessége. Valójában azonban a férfi nagyon is kemény, céltudatos, és mindig megszerzi magának, amit akar… Felhívott egy szerelőt a vízcsap miatt, kitisztította a hűtőszekrényt, és belerakta az élelmiszert. Aztán kitöltött egy csekket Frank számára az élelmiszerbolt számláján talált összegről, és bedobta a férfi levélszekrényébe. Frank a rendelő nyitott ajtajában állt, amikor a lány elment előtte. – Engem keresel? – kérdezte kötekedő hangon. – Szó sincs róla! – vágta oda Lydia, és közben érezte, hogy arcát elönti a pír. – Különös, megesküdtem volna rá, hogy engem keresel. – Frank láthatóan kedvét lelte a csúfolódásban. – Túl sokat képzelsz magadról – jegyezte meg Lydia szárazon, s elnézett a férfi mellett. – Itthon leszel ma? – Talán igen. Miért kérded? – Kihívtak egy beteghez. És nemrég értesítettek, hogy Mrs. Ryder fájásai megkezdődtek. Lehetséges, hogy megindul a szülés, mielőtt hazaérek. Azonkívül ügyeletes is vagyok, és George Hastingset is helyettesítem. Bekapcsoltam az üzenetrögzítőt, rajta van a segélyhívó szám, de azért nem árt, ha van itthon valaki és beszél az emberekkel. – Szóval afféle telefonos-kisasszonyra gondolsz. No nem, Davenport doktor, ha titkárnőre van szüksége, szerződtessen egyet! – Lydia elindult a lépcsőn. – Sebaj, felejtsd el! – kiáltotta utána Frank. – Csak megpróbáltam a jó szívedre hatni, de már látom, hogy olyan neked nincs… Lydia megpördült, és csípőre tette a kezét. – Megmondanád, miért kellene jó szívvel lennem irántad? A férfi gúnyosan húzta fel a szemöldökét. – Ki beszél itt rólam? A betegekre gondoltam. Személy szerint én semmiféle érzelmet nem várok tőled. – Ugyan, hagy]jmár végre békén! – toppantott ingerülten Lydia. – Máris, hiszen tudod, mennyire sietek. De talán később szentelhetek egy kis időt neked is. – A férfi búcsút intett Lydiának, felkapta orvosi táskáját az asztalról, és elhagyta a házat. A lány haragtól villámló pillantást vetett utána. Valamit kellene csinálnom, hogy elszálljon a mérgem, gondolta, aztán hirtelen ötlettől indíttatva a szerszámkamra felé indult. Csakhamar megtalálta, amit keresett: egy vénséges taligát. A kamra sarkában emberemlékezet óta hevert egy csomó tégla, most épp kapóra jött neki. A téglákból jelképes kis falat épített épp a kocsibehajtó kellős közepére. Most nem tud majd Davenport doktor olyan lendületes kanyarral beállni a ház elé! Hiszen a telek fele az övé, tehát a kapubejárat fele is. Lydia elégedetten és kárörvendőn szemlélte meg művét. Nem valami műremek, de a célnak megfelel… Már a ház felé tartott, amikor meghallotta a telefon csörgését. Egy pillanatig habozott, hogy egyáltalán odamenjen-e a készülékhez, de aztán elszégyellte magát, és felvette a kagylót. Régi, gyerekkori ismerőseinek egyike jelentkezett: nagyon aggódik a kisbabájáért, mert a gyermek szüntelenül hány és sír. Lehet, hogy az állandó sírás miatt hányt a kicsi?

14

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

– Lydia, nem tudom, mihez fogjak – panaszkodott a fiatal anya. – Most már lassan hat órája sír egyfolytában. Attól tartok, valami komoly baja van. Lydia kérdéseire válaszolva a mama elmondta, hogy a kicsi négy hetes, és eddig nem volt vele semmi gond. Nincs láza, nincs rajta kiütés, egyáltalán semmi, ami rendellenes volna. – Csak ez az állandó sírás – mondta Lucy, és maga is rázendített. Lydia elgondolkodott. – Davenport doktor nincs itthon. Nem is tudom, mikor ér haza. Azt javasolnám, hozd ide Michaelt, hiszen néhány száz méternél nem laksz messzebb. Megnézem a kicsit. Én nem hagyhatom el a házat, mert várom a bádogost. Ha netán valami komoly baja volna, amit nem hiszek, akkor úgyis be kell vinni a kórházba. Lydia éppen átöltözött, amikor Lucy megérkezett a síró Michaellel. A lány gondosan megvizsgálta a kicsit, de sem a torkában, sem a fülében, sem a tüdejében nem talált elváltozást. – Nyugodj meg, Lucy – mondta –, nem beteg a kicsi. Két oka is lehet az állandó sírásnak. Vagy fáj a hasa, ami bizony, gyakran előfordul egészen kis babáknál, és akkor meg fog nyugodni, mihelyt megszűntek a görcsei. Vagy egészen egyszerűen rosszkedvű. Add ide, megpróbálom elterelni a figyelmét. Azzal karjába vette a kis batyut és szelíden ringatta, miközben halkan zümmögött egy régi gyerekdalt. Michael néhány perc múlva elaludt, de amikor óvatosan be akarták fektetni a kocsijába, ismét felpattant a szeme, és újból rákezdett a bömbölésre. Lydia kiemelte a kocsiból és ringatta, míg csak meg nem nyugodott. – Készíthetnél nekünk egy jó teát – mondta Lucynek. – A kannában van víz. Lucy örült, hogy kicsit beszélgethet gyerekkori barátnőjével. – Nem hittem volna, hogy a kisbabák ilyen fárasztóak tudnak lenni – vallotta be restelkedve. – Majd megszokod – vigasztalta Lydia. – És örülhetsz neki. hogy nem Indiában vagy Kínában kell csecsemőt gondoznod. Ott ugyanis a nők térdig vízben állva ültetik a rizst, és közben a hátukon hordozzák kicsinyeiket. Lydia még sok érdekességet mesélt távol-keleti élményeiből. Lucy pedig figyelmesen hallgatta. – Vehetnél esetleg egy hordozókendőt – javasolta Lydia –, akkor mindig veled lehet a kicsi, és ugyanakkor mindkét kezed szabad. Nagyon aranyos kisbabád van! Otthon született? – Nem, a kórházban. A férjem kívánta, hogy kórházban szüljek, szerinte ott biztonságosabb. Én szívesebben maradtam volna otthon. – Azt elhiszem – bólintott Lydia. – Ha egyszer majd én is gyermeket várok, otthon fogom megszülni. – Némi habozás után hozzátette: – Persze, ha orvos lenne a férjem… Amikor a bádogos megérkezett, Lucy elköszönt. Michael még mindig mélyen aludt. A szerelő megjavította a vízcsapot, aztán szemrevételezte az egyéb javítani valókat. – Az egész vízvezeték- és csatornarendszer elavult. Reméljük, kibírja még egy darabig… – jegyezte meg fejcsóválva. Lydia nyomott hangulatban tette be utána az ajtót. Frank még nem érkezett haza. s Lydia hirtelen úgy érezte, egyetlen percig sem búja tovább az öreg ház emlékektől súlyos levegőjét. Sétálok kicsit, határozta el, a friss levegő majd jót tesz. A kavicsbánya felé bizonyára nem jár senki. Egyedül akart maradni a bánatával. Nagyapja elvesztését ideig-óráig háttérbe szorították a hétköznapi gondok, bosszúságok, most azonban újult erővel tört rá a

15

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

magány és veszteségének tudata. Belebújt anorákjába. felhúzta a gumicsizmáját, és útnak indult. Az idő hidegre fordult, és Lydia nagy léptekkel igyekezett célja felé. A földeken metsző szél csapott az arcába. Innen már jól látszott a kavicsbánya szélén álló, használaton kívüli szivattyú rozsdás karja. A bányató partján gyerekek futkostak és kiabáltak Lydiát egyszerre rossz érzés kerítette ha- t almába: a gyerekek különösen viselkedtek. Vadul hadonászva rohangáltak ide-oda a bányagödör partján. Jaj, ha beleesik valamelyik, gondolta Lydia, és meggyorsította lépteit. Ahogy közeledett a bányához, már megértette a kiáltásokat: segélykiáltások voltak! Lydia futni kezdett. Egy kisfiú felfedezte, hogy felnőtt közeledik, és elébe szaladt. – Mi történt? – kérdezte Lydia levegő után kapkodva. – Dávid beleesett a vízbe! – kiáltotta a gyerek rémülten. – Gyere, siessünk! – mondta Lydia futtában, és a tó felé rohant. Zihálva érkeztek a szerencsétlenség helyére. Lydia a víz fölé hajolt. A bányagödör mélyén esővíz gyűlt össze, s az ijesztően sötét víz színén egy gyermek élettelennek látszó teste lebegett arccal lefelé. A komor. kőfalak között szinte bántó élességgel világított a gyermek anorákjának élénkpiros foltja. – Fussatok, ahogy csak bírtok a faluba, és hívjatok segítséget – mondta Lydia a nagyobb gyerekeknek. – Telefonáljanak mentőért – kiáltotta utánuk. Aztán nem sokat tétovázott, félig csúszva, félig gurulva lejutott a meredélyen, odalenn lerángatta magáról anorákját, pulóverét, farmerjét és csizmáját, s belevetette magát a jéghideg vízbe. Hirtelen úgy nézte, azonnal elveszti az eszméletét, de összeszedte magát, mélyet lélegzett, és a piros anorák felé igyekezett. Megragadta az élettelen Irstet, és ereje megfeszítésével kivonszolta a partra. Többször is visszacsúszott, az éles kövek felsebezték a kezét. A parton lefektette a vermeket, és aggodalomtól elszoruló szívvel szemügyre vette. A kisfiú arca fehér volt, az ajka kékes színben játszott. A kis test mozdulatlanul, élettelenül hevert, akár egy rongybaba. Dávid már nem lélegzett. – Ó, Istenem – sóhajtott Lydia, de pillanatnyi gyengeségének ezzel már vége is volt. Elhatározta, hogy mindent megpróbál, hátha sikerül újraéleszteni a gyermeket. Van némi esély, s addig nem nyugszik, míg meg nem tette mindazt, ami ilyenkor szükséges. Megfordította a kisfiút, hogy szabaddá váljanak a légutak. Piszkos víz folyt ki Dávid szájából. Aztán a gyermek mellkasára tapasztotta a fülét, és szinte megremegett, amikor gyenge szívhangokat vélt hallani. Hozzáfogott a mesterséges lélegeztetéshez. Később már nem emlékezett rá, meddig is dolgozott, de néhány percig bizonyára. – A nemjóját, kisasszony, halálra hűti magát! Lydia felpillantott. – Vegye át a lélegeztetést – mondta szokatlanul parancsoló hangnemben. – Nyomja össze a mellkast, és közben számoljon hangosan! Az ismeretlen férfi engedelmeskedett, és Lydia gyorsan belebújt a ruháiba. Máris ott térdelt megint Dávid mellett, és folytatta a lélegeztetést. – A fiú már nem él. Hiába is küszködnek vele – szólalt meg egy hang mögöttük. Lydia felnézett. Néhány ember álldigált a bányató szélén. – Még él! Még meg lehet menteni. Menjen inkább, nézze meg, nem jön-e a mentő. Fontos, hogy mielőbb megtaláljon bennünket. Azzal ismét a gyerek fölé hajolt, és folytatta küzdelmét Dávid életéért. Egyszerre meleg kezet érzett a vállán. – Csináljuk ketten. Te lélegeztesd, én majd nyomom a mellkasát. Gyorsítsuk meg az ütemet, egy az öthöz arányban, jó? Frank állt mögötte. Lydia egy hosszú pillanatra lehunyta a szemét. Nagy kő esett le a szívéről.

16

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

3. FEJEZET Úgy dolgoztak együtt, mint egy jól összeszokott csapat. Lydiának még arra is jutott ideje, hogy lehúzza a kisfiúról a vizes ruhadarabokat. Helyettük bebugyolálta a saját anorákjába meg abba a gyapjútakaróba, amit egy gépkocsivezető ajánlott fel. Remélték, hogy így sikerült megakadályozni a kis test további lehűlését. – Nem tér magához – jelentette ki Frank percekig tartó küzdelem után. – Adok neki egy atropin injekciót. Addig folytasd te egyedül. Lydia bólintott. A férfi később a kisfiú szíve fölé helyezte a hallgatócsövet, aztán megkönnyebbülten felsóhajtott. – Él! Él! – kiáltotta valaki, és a körülállók mindannyian izgatottan hajoltak közelebb. – Ne örüljenek túl korán – intette le Frank őket. – Még nincs túl a nehezén. De már ő is küzd az életéért. És mintha Frank szavai eljutottak volna Dávid tudatáig, a gyerek váratlanul kinyitotta a szemét. – Anyu… – suttogta alig hallhatóan. Frank megnyugtatólag simított végig csapzott haján, majd halkan beszélni kezdett hozzá. Bizonyára jól ismeri, gondolta Lydia. Észrevette, hogy a kisfiú kezén nemrég összevarrt, jókora vágott seb éktelenkedik, és a sovány, Izmos kis test mindenütt csupa horzsolás. Érezte, hogy valami nincs rendben a kisfiú körül. Frank kigombolta bélelt kabátját, és a takaróba csavart gyereket szorosan magához ölelte, felváltva dörzsölve a jéghideg kis kezeket és lábakat. Lydia hirtelen fájdalmas nyilallást érzett a szívében. Még nagyon is jól emlékezett azokra a pillanatokra, amikor ő talált oltalmat a férfi mellén, önkéntelenül megrándult. – Jól vagy? – nézett fel rá Frank fürkésző pillantással. – Jól – bólintott Lydia –, csak fázom. Nagyon hideg volt a víz. – Beleugrottál? – kérdezte a férfi csodálkozva. Lydia megint csak bólintott. – Be kellett ugranom… Másképp nem értem volna el… De a jéghideg víztől majdnem elvesztettem az eszméletemet. Alig kaptam levegőt – Lehunyta a szemét, és szédülés környékezte. Frank meleg ujjait érezte a kezén. – Még egy kicsit tarts ki! Időközben Dávid anyját is értesítették. Az anya olyan kétségbeesetten kapaszkodott gyermekébe, hogy Frank alig tudta megnyugtatni. Aztán végre megérkezett a mentő, és útnak indulhattak a legközelebbi kórház felé. Frank átkarolta Lydia vállát, és a kocsijához vezette. Miközben az emberek hálálkodó és egyetértő mormogás közepette szétszéledtek, a férfi bedobta Lydia elpiszkolódott és átnedvesedett anorákját a csomagtartóba. Amint a lány beült melléje a kocsiba, váratlanul elnevette magát, és érezhető megkönnyebbüléssel a hangjában kijelentette: – Hát ezt remekül csináltuk, Lydia! Vidáman hunyorított Lydiára aki bólintott, és kényelmesen elhelyezkedett az ülésen. Fogai hallhatóan vacogtak, de ez most mit sem számított. Lehunyta a szemét, és örült, hogy Frank mellett ülhet a kellemesen fűtött kocsiban. Csak akkor nézett fel. amikor a férfi hirtelen fékezett. – Hát ez meg mi a csoda? Hogy kerülnek ide ezek a kövek? – csattant élesen a férfi hangja. Lydia lejjebb csúszott az ülésen. – Én raktam oda… – válaszolta félénken.

17

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

– Te?! És vajon miért? Ostoba ötlet, mondhatom! A kocsimat mindig a ház előtt kell hagynom, hiszen bármikor hívhatnak sürgős esethez. – Hátrafelé is ki tudsz járni – mondta Lydia halkan – . akkor nem vesztesz időt. – Esetleg a kertben is építesz egy falat – Jegyezte meg élesen a férfi. Lydia kihúzta magát, és nem maradt adós a válasszal: – Talán a kert egy része is a tiéd? Frank megvonta a vállát, és kissé csendesebben mondta: – Fogalmam sincs. Eddig még nem értem rá ilyen részletkérdésekkel foglalkozni. – Akkor majd foglalkozom én – vetette oda Lydia. – Lehet, hogy a kocsibehajtót egyáltalán nem is használhatod. Harcra készen fordult a férfi felé, az azonban elmosolyodott, és mutatóujjával sokatmondóan megkocogtatta a halántékát. – Azt hiszem, a hideg elhomályosította az értelmedet. Ezzel kiszállt a kocsiból, és hangsúlyozott udvariassággal segítette ki Lydiát. A lány durcásan ugrott ki a kocsiból, ám a következő pillanatban már meg is bánta hirtelen mozdulatát. Elszédült, és támaszt keresve nyúlt a levegőbe. Frank átkarolta a derekát és szilárdan tartotta. – Elszédültél? – kérdezte részvéttel. Lydia bólintott, és mélyen beszívta a férfiból áradó, alig érezhető finom arcszesz illatát. – Támaszkodj nyugodtan rám – súgta Frank a lány fülébe, és Lydia mintegy álomban, némán engedelmeskedett a gyengéd hangnak. Aztán kibontakozott a férfi karjaiból; attól tartott, hogy elveszti önuralmát és nevetségessé teszi magát. – Köszönöm, már j ól vagyok – suttogta reszkető hangon, és bizonytalan léptekkel az aj tó felé indult. Könnybe borult szemmel alig találta meg a kilincset, amikor ismét a férfi kezét érezte a karján. – Gyere be hozzám – ajánlotta Frank –, szeretnék meggyőződni róla, hogy egyedül maradhatsz-e. Ezzel válaszra sem várva bevezette Lydiát a nappaliba, és leültette egy karosszékbe. Teavizet tett fel a konyhában, aztán orvosi táskájával a kezében odalépett a lányhoz. Lydia tiltakozni próbált, Frank azonban erélyesen leintette, és megtapintotta az érverését, megmérte a vérnyomását. – Kicsit lassú, de ez nem meglepő. Forró fürdőre, forró teára van szükséged, aztán jól betakarózva leülsz a tévé elé. No. Mit szólsz hozzá? – Pompásan hangzik – nevetett Lydia. – Hát akkor rajta, menj fürödni, addig én elkészítem a teát. – Nincs meleg vizem – válaszolta' zavartan Lydia. – Ma elhívtam a vízvezeték-szerelőt, hogy javítsa meg a csapot, és kikapcsoltam a vízmelegítőt a fürdőszobában. Beletelik még egy kis időbe, míg forró víz lesz… – Szó sincs róla! Azonnal fel kell melegedned! Használhatod az én fürdőszobámat. Frank máris folyatni kezdte a vizet a kádba. Lydia vonakodva követte a fürdőszobába. – Először langyos vízben fürödj. aztán folyamatosan engedj hozzá forrót, míg csak teljesen át nem melegedtél. És ne zárd be az ajtót! Ha netán segítségre lenne szükséged… – Egy bolyhos, hófehér fürdőlepedőt nyomott Lydia kezébe, és behúzta maga mögött az ajtót. A lányt hirtelen borzongás rázta meg. Gyorsan ledobálta magáról a ruháit, s nyakig merült a vízbe. Zsongott, bizsergett a bőre, néha lustán megmozgatta a tagjait, melyeket már elárasztott a meleg. Úgy érezte, soha még fürdő ilyen Jól nem esett neki. – Élsz még? – kiáltott kintről Frank. – Olyan nagy csendben vagy! Elkészült a tea!

18

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

– Máris megyek! – kiáltott vissza a lány. – Ne gyere ki, maradj még a vízben! Majd beviszem a teádat. Ezzel benyitott, letette a teáscsészét a kád peremére, és ismét eltűnt. Lydia bosszúsan nyúlt a szappan után. Frank Davenport úgy bánik vele akárcsak egyik betegével! Aztán hirtelen eszébe jutott a délelőtti jelenet a konyhában, a szenvedélyes csókok. Be kellett vallania, cseppet sem bántja, hogy a férfi meglátta meztelenül. A kérdés csak az, hogy tetszett-e neki… Valóban elhomályosította az eszemet a hideg, gondolta bosszúsan, és belekortyolt a forró, édes teába. Úgy viselkedem, mint egy tizenéves. Szégyenkezve lépett ki a kádból, s beleburkolózott a fürdőlepedőbe. A nappaliba vezető kis folyosón találkozott össze a férfival. Frank megragadta Lydia kissé még nedves vállát, és szinte percekig fogva tartotta. A lány megborzongott a férfi meleg kezének érintésétől. – Minden rendben? – kérdezte Frank. – Sajnos, megint el kell mennem. Az imént hívott fel Peggy Ryder, két percenként jönnek a fájásai. Ha minden rendben megy, egykét órán belül visszajövök. Lydia a férfi közelségétől kissé zavartan a fürdőlepedő szélét csavargatta. – Menjek a telefonhoz? – kérdezte aztán. – Ha gondolod, de nem szükséges. Bekapcsoltam az üzenetrögzítőt. Lydia felöltözött a hálószobájában, aztán visszament a nappaliba, s kényelembe helyezkedett a tévékészülék előtt. A kandallóban barátságosan pattogott a tűz. a szobát kellemes meleg töltötte be. A lány észrevétlenül elaludt. Szája sarkában kicsinyke mosollyal visszatért a gyermekkori álmok birodalmába. Frank lassan bandukolt felfelé a lakásához vezető lépcsőn. A nagy ház üresnek és élettelennek tűnt Ryderék otthona után. Igaz, ő is részt vehetett a gyermek születése feletti örömükben, de egy körorvosnak tartania kell azt a bizonyos „két lépés távolságot”. Ezt kívánja a hivatásával járó tapintat, hiszen túl sokat tud a betegeiről. Túl közel él hozzájuk, és éppen azért, hogy súrlódásmentes legyen a kapcsolatuk, a maga gondjaiba-bajaiba nem avathatja be őket. Nincs barátja, nincs barátnője, csupán ismerősei. Ajánlatokban természetesen nem volt hiány: céltudatos anyák többé-kevésbé rámenős leányaikkal, elégedetlen és unatkozó feleségek. Frank azonban óvatos és tartózkodó maradt, megőrizte szabadságát. Az akaratlanul szerzett tapasztalatok megriasztották. Mégis vágyott barátra, megértő lélekre, aki megosztja vele gondolatait. Ilyen ember volt Harry, a pótolhatatlan barát… Amikor belépett a nappaliba, és meglátta Lydiát. szinte megrettent. Egészen megfeledkezett a lányról! Csak állt, és nézte az alvót az állólámpa tompa fényében. Milyen szép, gyengéd, finom jelenség… Elképzelte, amint felébred, lassan kinyitja a szemét és vágyakozva nyújtja ki a karjait feléje. Álomittasan mosolyogna rá. ő pedig megcsókolná, gyengéden és mégis teli vággyal… Gyorsan elfordult és kiment a fürdőszobába, de a lány képe folyvást előtte lebegett, úgy, ahogyan meglátta karcsú, barnára sült testét. Hősies elhatározással a zuhany alá állt, és hideg vizet engedett magára. Lydia felébredt és mélyet szippantott az orrát csiklandozó finom illatokból. Mi lehet ez a finomság? Gyömbér, fokhagyma és citrom… Valami sül odakinn, a konyhában; hallani a serpenyőben az olaj sercegését. Felkelt, és a csábító illat nyomába eredt. Frank a tűzhely előtt állt, derekán tarka köténnyel, melyen óriási betűkkel felirat állt: „Egy csókot a szakácsnak!” Lydia elnevette magát, és futó csókot nyomott Frank arcára.

19

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

– Hm, micsoda illat! Mi jót készítesz? – Beleszimatolt a serpenyőből felszálló párába. – Valami kínai étel, ugye? – Olyasmi. Csirke osztrigamártásban. Rizs rákkal és bambuszrüggyel. Kipihented magad valamelyest? Lydia mosolygott. Lám, most megint milyen kedves és figyelmes hozzá a férfi! Szinte hihetetlen, hogy már többször is hevesen összezördültek. – Ó igen, teljesen. Hogy van a kisbaba? – Kíváncsian belemártotta a mutatóujját a mártásba, és élvezettel lenyalta. – Hm, ez igazán pompás! – Várakozóan nézett Frankre. – Nos? – A kisbaba Jól van. Minden rendben ment. – Segíthetek valamit? – Köszönöm, nem – rázta meg a fejét Frank. – Elég, ha itt vagy velem. A hűtőben akad kóla, sör meg almalé, válassz, mit akarsz inni. Ezzel visszafordult a tűzhelyhez, és gondosan kavargatni kezdte az ételt. Miközben Lydia belekukucskált a hűtőszekrénybe, lopva a férfira vetett egy pillantást. Milyen remekül áll neki a farmer… Milyen izmos, nyúlánk… – Neked mit vegyek ki? – kérdezte fátyolos hangon. Frank hirtelen megfordult, és váratlan mozdulatával szinte elsodorta Lydiát. De máris elkapta, s a következő pillanatban magához vonta. Mélyen a szemébe nézett, és azt látta a lány szemében, amit látni akart… – Ó. Lydia… – suttogta. Lydia úgy érezte, hogy teljesen kiszáradt a szája, önkéntelen és mégis kihívó mozdulattal nyelve hegyével benedvesítette az ajkát. Pillantásaik találkoztak, és a lány megdöbbent a férfi szeméből feléje sugárzó szenvedély izzásán. Szíve hevesen és szabálytalanul kezdett verni. Tudta, érezte, hogy a férfi meg fogja csókolni, olyan bizonyos ez, mint hogy holnap felkel a nap… És azt is tudta, hogy ő is kívánja, akarja ezt a csókot. Lehunyta a szemét, és odakínálta az ajkát. A férfi azonban hirtelen elfordult, és ellépett mellőle. – Sört kérek – mondta, és a tűzhely fölé hajolt. – Sört… – mormolta Lydia. és maga sem tudta, hogy volt képes Kinyögni ezt az egyetlen szót. A szégyen és a megbántottság pírja öntötte el az arcát. Hogy elárulta magát! Legszívesebben sírva fakadt volna dühében és elkeseredésében. Ehelyett azonban csak bevágta a hűtőszekrény ajtaját. – Hol vannak a poharak? – kérdezte kimért hangon. Frank felsóhajtott, és beletörölte kezét a kötényébe. – Lydia… nagyon sajnálom, hidd el… Te olyan ellenállhatatlan vagy, olyan vonzó… Olyan kedves, mint egy kislány… Többet, jobbat érdemelsz, mint amit én nyújthatok neked… – Ha jól emlékszem, valami innivalót ígértél, nem? A férfi szelíden megfogta a lány vállát, és magához húzta. Karjai Lydia karcsú derekára fonódtak. – Tudod, mire gondolok, kedvesem… Ó igen, Lydia nagyon is Jól tudta! Megint visszautasították, mint már annyiszor. És megint sokat emlegetett kislányos ártatlansága volt az oka. Csakhogy most éppen fordítva: nem azért utasították vissza, mert meg akarta őrizni ártatlanságát, hanem azért, mert fel akarta adni… Micsoda bolond világ! Hirtelen rádöbbent, hogy minden további nélkül hajlandó volna lefeküdni Frankkel, noha csak alig több mint egy napja ismeri. De úgy látszik, Frank nem akarja… Félrefordította lángban égő arcát, és mesterkélt vidámsággal mondta:

20

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

– Ugyan Frank, ne csináljunk bolhából elefántot… – És közben megpróbálta eltolni magától a férfit. Az azonban vaskézzel fogta, s a lány nem mozdulhatott. – Lydia, nézz rám! – És a lány vonakodva engedelmeskedett. – Kívánlak. Igazán nagyon kívánlak. Régóta nem volt komoly kapcsolatom. És nem vagyok olyan férfi, akinek minden nő megfelel. De nem adhatok neked semmit, és ezért nem fogadhatom el, amit felajánlasz. Még ha nem volnál Harry unokája, akkor sem tehetném. És éppen azért, mert Harry unokája vagy, úgyszólván lehetetlen a dolog… – Kérlek, Frank, ne bánj velem olyan lekezelően! Úgy viselkedsz, mintha a nagyapám lennél! A férfi felsóhajtott, és megfogta a lány kezét. – Próbálj megérteni. Lydia! És gondolj arra, amin keresztülmentél az elmúlt órákban. Váratlanul ért nagyapád halála, el kellett viselned a dühkitörésemet, megmentettél egy gyereket a vízbefúlástól és még folytathatnám… Segítséget és vigaszt keresel. Én éppen kéznél vagyok, természetes tehát, hogy hozzám fordulsz. Tiszta szívből felajánlom neked a barátságomat. De nem többet. Nincs kedvem kis, futó viszonyokhoz. – Jóságos ég. Frank! Ki beszél itt viszonyról?! A férfi elengedte, és hátralépett. Figyelmeztetőleg emelte fel a kezét. – Ne folytasd, Lydia! A mi esetünkben csak kétféle megoldás létezik: vagy mindent, vagy semmit. És mivel mindenről szó sem lehet, maradjunk hát a semminél. Most pedig add Ide a sörömet, mert rögtön szomjan halok. A lány némán átnyújtotta az üveget. Aztán megterítette az asztalt. Hallgatagon ettek, anélkül, hogy egymásra néztek volna. Lydiának minden önuralmára szüksége volt, hogy el ne sírja magát. Később Frank a telefonhoz ment, és Lydia meghallotta Dávid Leeming nevét. – Hogy van Dávid? – kérdezte, amikor a férfi visszaült az asztalhoz. – Megjárja. Mondhatom, nem találkoztam még egy Ilyen gyerekkel, akit annyi baleset ért volna, mint őt. – Észrevettem, hogy a kezén egy nemrég begyógyult, vágott seb volt. – Leesett az almafáról, amikor le akarta hozni a tollaslabdáját. Letört az ág alatta, és ö az üvegház tetejére pottyant. Három héttel ezelőtt felrepedt az ajka, mert verekedett az iskolában. Karácsony előtt gördeszka versenyt rendeztek a barátaival, akkor eltört a bokája. És még folytathatnám. Azt hiszem, nem tud ellenállni a kihívásoknak. – Bizonyára van valami oka, hogy ilyen nyugtalan ez a gyerek – firtatta Lydia. Frank megvonta a vállát. – Az anyja rendes nő. özvegy. A férje egy atlanti-óceáni fúrószigeten dolgozott és szerencsétlenül járt. Akkor várták Dávidét. Mrs. Leeming visszaköltözött az édesanyjához, és a gyerek már itt született meg. Anya és nagymama szeretettel és gondoskodással veszi körül Dávidét. Valami azonban még sincs rendjén vele. Mintha titka lenne. – Van barátja az anyjának? – kérdezte Lydia. – Nem tudom. Daviddel akkor kezdődtek a bajok, amikor ősszel iskolába került. Addig nem voltak magatartászavarai. – Elgondolkozva nézett Lydiára. – Majd utánajárok a dolognak, ha a fiú már ismét itthon lesz. Te megmentetted az életét, Lydia. Nem csak a vízből húztad ki, hanem újraélesztetted. Nélküled Dávid már nem volna az élők sorában… Nagyapád igazán büszke lehetne rád! Lydia szemét elöntötte a könny. Alig hallhatóan mondta: – Köszönöm, Frank. Ez a legszebb dicséret, amelyet valaha hallottam… A könnyek meg-megújuló erővel záporoztak végig az arcán. Az elmúlt órák minden feszültsége lassan feloldódott benne. Frank odaült melléje, átkarolta a vállát, vigasztaló

21

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

szavakat suttogott a fülébe, és letörölte a könnyeit. Aztán gyengéden megcsókolta. Lydia nem tiltakozott, még akkor sem, amikor a csók forróbbá, szenvedélyesebbé vált. Végre, hosszú percek után kibontakoztak az ölelésből. A férfi futó kis csókot nyomott Lydia hajára, aztán szelíden felhúzta a heverőről, és a két lakást elválasztó ajtó felé irányította. – Mindent vagy semmit… – emlékeztette Lydiát halkan, és a lány bólintott. Mindent vagy semmit. Vajon milyen lesz az élete? 4. FEJEZET Frank másnap délelőtt tíz óra tájban jelent meg. Fáradtnak és kialvatlannak látszott. – Rossz éjszakád volt – állapította meg Lydia tárgyilagosan Frank elnevette magát, és végigsimított borotválatlan állán. – Tagadhatatlan – mondta, és a kávéscsésze után nyúlt, amelyet a lány nyújtott feléje. – Reggeliztél már? – Még nem volt rá időm. Ma hajnalban négy órakor kihívtak. Mr. Gooch szívrohamot kapott. – Mr. Gooch! Ő volt az iskolánk igazgatója. Hogy van? – Nem olyan vészes a helyzet, a roham gyorsan lezajlott. Biztonság kedvéért azonban mégis beutaltam a kórházba egy alapos kivizsgálásra. – Frank ivott egy korty kávét, és folytatta: – Aztán alighogy Gooch urat elláttam, máris kihívtak a Valley-farmra. Ron Bláke leesett a tehénistálló tetejéről és eltörte a lábát. – Hogy történhetett ilyesmi? – Meg akarta javítani a tetőt. Szerencse, hogy a felesége nagyon ügyes asszony, mert egy darabig egyedül kell boldogulnia. És reggel felé átmentem Mrs. Humphreyshez, aki elcsúszott, és megütötte a térdét. – Ida Humphreys? Hiszen ő már jóval kilencven fölött lehet! – Igen. Nemrég volt kilencvenkettő, de még Igen fürge. Ezt az esést is egész jól megúszta. – Frank elnevette magát. – Remélem, ezzel egy időre vége a váratlan eseményeknek! Rám fér egy kis nyugalom. – Hát igen, ilyen az élet vidéken – jegyezte meg Lydia. – A legtöbben itt a tyúkokkal kelnek, és ez persze, vonatkozik a doktorra is… – Igaz. Az esték azonban általában nyugalmasabbak vidéken, mint a városban. Egyébként benéztem Peggy Ryderhez. A baba igazán édes. – Édes? – Szerintem minden egészséges kisbaba édes. Nagyon szeretem a kicsinyeket – védekezett Frank. – Senki nem vonja kétségbe – kacagott Lydia. – Különben én is szeretem a csecsemőket. – Lydia a férfi elé tett egy sonkával-tojással megrakott tányért, és ráparancsolt: – Tessék enni! – Csak ha te is velem reggelizel. Lydia engedelmeskedett, és jó ideig mindketten gondolataikba merülve ettek. Végül a lány törte meg a csendet: – Később elmegyek Idához. – Miért? Kételkedsz talán benne, hogy jól elláttam Mrs. Humphreyst? – Ostobaság! Ida nagyapám régi betege, és én megszoktam, hogy meglátogatom őket. Bevásároltam nekik, megcsináltam az ágyukat, virágot vittem. Ez minden. És ennyit a te

22

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

engedélyed nélkül is meg fogok tenni! – A lány ezzel bosszúsan fel akart állni az asztaltól, a férfi azonban visszatartotta. – Ülj le, Lydia. Ne veszekedjünk. Fáradt vagyok. – Tehát akkor nincs kifogásod ellene, hogy meglátogassam Idát? – Hiszen akkor is meglátogatnád, ha volna, igaz? Lydia mosolyogva bólintott, és friss kávét töltött a csészékbe. Frank fáradt vonásai kissé felengedtek. Békülékenyen mondta: – Tulajdonképpen helyes, ha meglátogatod. Szegény nagyon magányos azóta, hogy Miss Harris meghalt. Szívesen elbeszélget a régi időkről… – Lydia kezére tette a kezét. – Akarod, hogy elmenjek veled a temetőbe? A lány bólintott. – Örülnék, ha eljönnél. Csak gyorsan átöltözöm. – Én pedig megborotválkozom. Várj rám a kapunál. És köszönöm a reggelit. Ezzel felállt az asztaltól és a hátsó ajtó felé indult, Lydia azonban visszatartotta. – Frank, menj a házon át, arra rövidebb. – A te szentélyeden keresztül? – nevette el magát a férfi. – Megengeded, hogy illetéktelen személyem arra járjon? – Hát persze! Tudom, hogy tiszteletben tartod a tulajdonomat. – No és te az enyémet? – Nem mindig… Be kell vallanom, hogy tegnap a te konyhádból csentem vizet a teámhoz. Frank arca elkomolyodott, szeme azonban huncutul ragyogott. – No lám! Hát efölött persze nem térhetek napirendre csak úgy. Édes lesz a bosszú… – tette még hozzá. Lydia szíve gyorsabban kezdett dobogni. – Biztos vagy benne? – kérdezte kihagyó lélegzettel. – Egészen biztos – mormolta a férfi, és máris eltűnt. Lydia gondolataiba mélyedve tért vissza a hálószobájába. Mi történt valójában? Semmi különös, csupán ártatlan szópárbaj t vívtak. És még ennyi is elég volt ahhoz, hogy újból lángra lobbanjon benne a vágy. Kinyitotta az ódon ruhásszekrény ajtaját, s kivett egy borvörös szoknyát hozzá illő selyemblúzzal. Felhúzta hosszú szárú fekete bőrcsizmáját, majd belebújt fekete gyapjúkabátjába. Haját egyszerű kontyba tűzte össze a tarkóján. Frank a kapu előtt állva elmerülten szemlélte a girbegörbe Halacskát. Lydia némi szégyenkezéssel lépett melléje. – Ne haragudj. Frank. Majd lebontom… – Segítek – mosolygott rá a férfi, és odanyújtotta a kezét. Hallgatagon mentek végig a vasárnapi csendben pihenő falun. Hosszú idő után ma végre kibújt a nap a felhők mögül. A templomban már megkezdődött az istentisztelet. Az orgona halk, ünnepi hangjaitól kísérve átsétáltak a temetőn Harry sírjáig. – A felesége mellé temettük – mondta Frank halkan, miközben természetes mozdulattal szorította magához a lány karját. Így értek a frissen hantolt sírhoz, melyet beborítottak az emlékezés és a kegyelet virágai. Lydia nem titkolta könnyeit. A fájdalom oly erővel szorította össze a torkát, hogy halkan felzokogott. Mennyire szerették az emberek nagyapát, gondolta, csupa virág a sír… Mélyet sóhajtott, könnyei elapadtak. Frank egy lépéssel mögötte állt meg. Amikor észrevette, hogy Lydia letörli a könnyeit és kiegyenesedik, odalépett melléje. – Köszönöm – suttogta a lány, s odanyújtotta a kezét.

23

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

– Menjünk? – kérdezte Frank halkan. – Igen – bólintott Lydia. – Néhány nap múlva ismét eljövök, és eltakarítom a sírról a hervadt koszorúkat. Beszélnem kell a kőfaragóval is. Nagyanyám sírkövére is fel kell vésni a dátumot. Néhány lépés után Frank megállt és visszafordult. Hirtelen nagyon magányosnak tűnt. – Mi történt? – kérdezte Lydia, és megérintette a férfi karját. – Nagyon hiányzik Harry… A barátom volt. – Aztán megszorította Lydia kezét, és halvány mosollyal mondta: – De legalább az idő nem szomorú… Szép ilyenkor a temető. – Igen. És még éppen annyi időnk van, hogy a csúf kis falat lebonthassuk. Hátha később ismét elered az eső – nézett fel Lydia az égre. Lassan sétáltak visszafelé. Frank egyszer megállt. – Emlékszel még a nagyanyádra? – kérdezte. – Hogyne. Nagyon szerettem, öt is Lydiának hívták, és folyton kényeztetett engem. Talán azért, hogy valami módon jóvátegye, amit az apám elmulasztott. Apa ugyanis egyszer csak elment… Nagyszüleim neveltek. Nagyanyám néhány év múlva meghalt, akkor tizenhárom éves voltam. Öt évvel utóbb az édesanyám is. Ketten maradtunk: nagyapa és én. Tudtuk, hogy csak egymásra számíthatunk, és ez erőt adott. Mindig együtt voltunk, amikor csak lehetett, ö ébresztette fel bennem az érdeklődést az orvosi pálya iránt. Gyakran elkísértem, amikor a betegeit látogatta. – Mindig itt éltél? – kérdezte Frank. – Hogyne. Itt is születtem, ebben a házban. Nagyapám segédkezett a születésemnél. Nem mesélte neked? – Nem. ezt nem említette. Most Jut eszembe, hogy egyáltalán nem beszélt a felesége halálát megelőző időszakról. Mondta, hogy szeretnéd átvenni a rendelőjét, de véleménye szerint még nem bírnád egyedül. Azt hiszem, eredetileg arra gondolt, hogy ti ketten dolgoztok majd együtt, vagy esetleg én… – De persze te ezt nem akarod, vagy mégis? Frank arcvonásai megmerevedtek. Határozottan mondta: – Nem. Semmi esetre sem. Nem személy szerint ellened van kifogásom. de többet nem akarok orvosnővel együtt dolgozni. Egyszer is bőven elég volt! – És még te beszélsz előítéletekről és általánosításról! Hiszen te sem vagy mentes tőlük! Mit vétett ellened az az orvosnő, hogy mindenkit általa ítélsz meg? Frank Ingerülten felkacagott. – Hogy mit vétett? Becsapott, lépre csalt! A városban dolgoztunk együtt, igaz, nem a legelőkelőbb negyedben, de egy jól menő közös rendelőben. Kezdettől fogva tudta, mire vállalkozik. Aztán egyszer csak kijelentette, hogy nem hajlandó bizonyos utcákba kimenni. Így Tómnak és nekem kellett helyette is házhoz járnunk. Ettől fogva már nem volt több szabadnapunk, se szabad hétvége, se ünnep, se vasárnap. A főnökünk sokáig mit sem tudott az egészről, önagysága jól kihasznált bennünket! Neki jutott a mazsola a kalácsból. Egy szép napon közölte, hogy a terhesrendelést és a tanácsadást egyedül óhajtja végezni, mondván, hogy a nők jobban szeretnek nőkkel tárgyalni legbizalmasabb ügyeikről. Mit tehettünk? Tudomásul kellett vennünk. Lydia elnevette magát. – Ezen vagy úgy felháborodva? Sok nő gondolkozik így. – Nevetséges! Mi a csudának kell szégyenkezni egy orvos előtt? – Mondod te. De azt is vedd számításba, hogy te amellett, hogy orvos vagy, még Igen vonzó férfi is vagy. Hiába bújsz bele egy fehér köpenybe, hiába van a kezedben a sztetoszkóp, férfi vagy, ettől nem tud eltekinteni senki sem… Frank döbbenten meredt Lydiára.

24

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

– Ehhez fogható nagy ostobaságot már rég nem hallottam! Biztos vagyok benne, hogy nagyapádnak soha sem kellett efféle nyakatekert érvelést végighallgatnia! – Hát persze hogy nem! Nagyapa idős tiszteletre méltó úr volt, fehér hajú doktor bácsi. Kettőtöket össze sem lehet hasonlítani! – De hát az orvosok már évszázadok óta férfiak! – A bábák pedig már évezredek óta nők! – Lydia Moore. neked elment az ép eszed! – Én is csak nő vagyok. Frank Davenport… – Igen, észrevettem… Ekkor érkeztek meg a ház előtt húzódó kis fal elé. Lydia ráhunyorított Frankre. – No mi lesz. lebontjuk? – Le. Öt perc múlva légy itt farmerben és gumicsizmában. Munka közben talán érvényesül majd a nemek egyenjogúsága… A kis válaszfalat csakhamar lebontották, és a téglákat visszahordták egykori helyükre. Miután helyreállt a rend, kihoztak két kerti széket a télikertből. Jólesett a pihenés. Lydia limonádét készített, és lassan kortyolgatva az üdítő italt, élvezték az enyhe levegőt. – Ha még egy kicsit kitartana a jó idő, rendbe hozhatnám az elülső kertet – mondta Lydia. – A tapétázás ráér, majd ha bekényszerülök a lakásba. Most Jut eszembe, tegnap telefonált Lucy Armstrong, hogy a gyerek szakadatlanul sír. Megvizsgáltam, de nem találtam semmi elváltozást. Azt hiszem, a kicsi csak rosszkedvű volt, Lucy pedig nem tudta megvigasztalni, és ezért tovább bömbölt. Kicsit beszélgettünk, együtt teáztunk, azalatt az ölemben tartottam Michaelt. És képzeld, egyszer csak abbahagyta a sírást, és elaludt. Tudod, Lucynek még nincs gyakorlata, és… – Nohát, ez nem lehet igaz! – pattant fel Frank. – Te valóban megvizsgáltad az egyik betegemet, és elfelejtettél beszámolni róla? – Felugrott a helyéről, és villámló szemmel nézett a lányra. Szinte reszketett a méregtől. – Eszedbe ne jusson még egyszer beleütni az orrodat az én dolgaimba! Semmi közöd a betegeimhez! Ez az én rendelőm, hányszor mondjam még? – De Frank! Hiszen nem voltál itt! Ha úgy látom, hogy beteg a kicsi, biztosan hozzád küldtem volna Lucyt. Megpróbáltam megnyugtatni, ennyi az egész. Ne Izgasd fel magad ennyire! – Ne izgassam magam? Nem tudod, mit beszélsz! Azonnal elmegyek Armstrongékhoz, és megnézem a gyereket. Isten legyen hozzád irgalmas, ha valami baja van a kicsinek! Akkor a bíróság előtt találkozunk legközelebb, arra számíthatsz! Ezzel nagy léptekkel indult a kocsija felé, Lydia pedig bénultan bámult utána. Amikor végre összeszedte magát, őt is elfogta a düh. Berohant a házba, és azonnal kulcsra zárta a két lakás közötti ajtót. – Ezt még megbánod – sziszegte –, megkaphatod, amivel fenyegetőztél! Találkozunk a bíróság előtt. Hétfőn reggel a lánynak első dolga volt felhívni az ügyvédjét. Megbeszéltek egy időpontot, és Lydia felkereste az idős urat irodájában. A végrendelet ismertetése után Lydia egyenesen a tárgyra tért: – Teljesen tisztában kell lennem a tulajdonviszonyokkal – jelentette ki. – Ha jól értem, Davenport doktoré a rendelő és a házvezetőnő lakása. Használhatja a kocsibejárót is? – Természetesen csak akkor, ha ön hozzájárul. De ez annyira egyértelmű, hogy Harry nem hagyatkozott külön erre vonatkozóan. Valahogy csak be kell jutniuk a betegeknek a rendelőbe, nem? – Hát persze. Csak lehet, hogy kerülő úton. Mr. Fairchild, Jó okom van arra, hogy némi borsot törjek Davenport doktor orra alá.

25

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

Fairchild úr elnézően ingatta a fejét. – Ej, ej, Lydia, nagyon emlékeztet engem Harry barátomra, ö is megengedett magának néha csípős tréfákat. Lydia huncutul elnevette magát. – Biztos vagyok benne, hogy nagyapa megbocsátana ezért… Hazatérve Lydia rögvest leült az öreg, rozoga írógép mellé, és a tulajdonviszonyokat rögzítő tömör levelet fogalmazott Franknek. A kocsibejáró használatáért szemérmetlenül magas bért kötött ki. Elégedetten leragasztotta a borítékot, és az esti rendelés alatt bedobta a férfi postaládájába. Cseppet sem lepődött meg, amikor nem sokkal utóbb heves dörömbölés verte fel a ház csendjét: Frank hiába próbált bejutni a lakások közötti ajtón. Káromkodva rohant le a lépcsőn, és kíméletlenül döngette meg a nehéz rézkopogtatóval a bejárati ajtót. Lydia kinyitotta. Frank elviharzott mellette, és villámló szemmel állt meg a hall közepén. Az ajtó hangos csattanással csapódott be mögötte. – Vigyázat, lehull a vakolat! – figyelmeztette a lány. – Nem érdekel a vakolat. Mi a csudát jelentsen ez a firkálmány itt? – És meglobogtatta Lydia előtt a levelet. – Nem tudsz talán olvasni? – érdeklődött Lydia bájos mosollyal. – Ezt ugyan szépen kifőzted! Csak azt nem tudom, mit vársz ettől? – Megmagyarázhatom. Tiéd a rendelő, én pedig itt állok jövedelem nélkül. Ez adta az ötletet, hogy némi bevételre tegyek szert azzal, hogy bérbe adom neked a kocsibejárót. Ha jól meggondolom, most már nem is kell munka után néznem… – Ez hallatlan! Szándékosan meg akarod nehezíteni az életemet? Elég nehéz az anélkül is! – Frank egy lépéssel Lydia előtt termett, és felemelte az állát. Fürkészően a szemébe nézett, és amit ott látott, kissé engedékenyebbé tette. Halvány mosollyal a szája sarkában megcsóválta a fejét, és csak ennyit mondott: – Igazán tekintettel lehetnél a vérnyomásomra… – Nem érdekel! – vágta oda Lydia sarkon fordult, és kiment a konyhába. Frank a levéllel a kezében követte. – Vedd tudomásul, hogy haragszom rád. – A tegnapiak miatt? – Pontosan! – Hangjából kicsendült a felháborodás. – Lydia, megvizsgáltam Michaelt. Minden rendben van. Lucy vett egy hordozókendőt. és a kicsi láthatólag jól érzi magát benne. Tudom, hogy tegnap… szóval túl éles hangot ütöttem meg. Mrs. Armstrong elmesélte, hogy együtt jártatok iskolába, és régi barátnők vagytok. Azt is mondta, hogy csak az ő sürgetésére nézted meg a babát… A fenébe is, Lydia, miért nehezíted meg úgy a dolgomat? Lydia mézédesen mosolygott. – Megnehezítem? Hiszen olyan egyszerű ez az egész. Csak annyit kell szépen utánam mondanod: Sajnálom, Lydia, tévedtem. Frank nagyot sóhajtott, aztán megadta magát. – Sajnálom, Lydia, tévedtem. És mi van a levéllel? – Miféle levéllel? – kérdezte huncutul a lány, kivette a papírlapot a férfi kezéből és apró darabokra szaggatta. – Köszönöm. – Nincs mit! Remélem, nem gondoltad komolyan, hogy ez a levél több egy kis fricskánál? – Hát nem tudom – válaszolta Frank bizonytalanul. – Valójában nem sokat gondolkodtam rajta. Rögtön átrohantam hozzád. Egészen magamon kívül voltam. De

26

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

tegnap igazán lehetetlenül viselkedtem. Nem lett volna szabad kétségbe vonnom a szakmai hozzáértésedet. – És ugyan miért nem? – Nagyapád gyakran mesélt az egyetemi sikereidről. És bizonyára nem Michael volt az első sírós kisbaba, akivel összeakadtál… – Nem – válaszolta kurtán a lány, aztán meggondolta magát és témát változtatott: – Ettél már? – Nem jutott rá időm. Talán tudsz nekem adni valamit? – A férfi olyan leplezetlen kíváncsisággal pillantott körül a konyhában, hogy Lydia elnevette magát. – Majd csak akad valami… Ülj le. Egy felnőtt férfinak rendesen kell étkeznie. – Bekukkantott a hűtőszekrénybe és felmérte a készleteit. – Szereted a currys rizst rákkal? – Frank bólintott, és elnézte, amint Lydia megmossa a rizst, összeállítja a fűszereket. – Egyébként meglátogattam Idát. Egész jól van. Mondhatnám, szinte büszke a térdét díszítő vérömlenyre. Különösen lábának sokszínű foltjai töltik el csodálattal. Frank nevetett, és az asztalra hullott sóból kis korongot formált az ujjával. Elsimította, majd újraformálta fáradhatatlanul. Lydia egy darabig figyelte a szórakozott Játékot, aztán feltette főni a rizst. Végül leült a férfi mellé, és megfogta a nyugtalanul babráló kezet. Frank meglepetten pillantott fel rá. – Valami bánt téged – jelentette ki Lydia. – Mi az? Elmondhatod nekem? – Ma egy kislány keresett fel a rendelőmben. Tizenöt éves – kezdte Frank kis hallgatás után. – Egy ideje állandóan fogy. Először arra gondoltam, hogy serdülőkori zavar, az ilyesmi nem ritkaság. De a fiatal lány azt mondta, hogy rendesen táplálkozik, bár nincs olyan jó étvágya, mint régebben. Az édesanyja is megerősítette az elmondottakat. – És te mire gondolsz? – Fogalmam sincs. Lehet, hogy hormonzavara van, testileg kicsit fejletlen. Egyelőre azt mondtam, próbáljon többet enni, s egy hónap múlva jöjjenek el ismét. Ha nem következik be javulás, beutalom a kórházba kivizsgálásra. Amúgy vidám és élénk teremtés, mégis valami rossz érzés tölt el vele kapcsolatban, és nem lelek rá magyarázatot. Ha csak az nem, hogy… – Frank egy pillanatra elhallgatott, aztán kicsit habozva folytatta: – Örökbe fogadott gyerek, nevelőszülei vannak. – Lehetséges, hogy mégis lelki oka van a fogyásának – mondta Lydia elgondolkozva. Nem sokkal később megszólalt a telefon: Frankét kihívták egy beteghez. Az éjszaka folyamán még kétszer hallotta Lydia az ajtó csapódását és a felpörgetett motor hangját. Csak akkor aludt el mélyen és nyugodtan, amikor Davenport harmadik útjáról is visszatért. Másnap Lydia a kertben foglalatoskodott, sarlóval vágta le a múlt évi száraz füvet az ösvények virágszegélye mellől. Frank megjelent a váró ajtajában és üdvözölte. – Azt hiszem, nem túl jól aludtál az elmúlt éjjel – mondta Lydia –, hallottam, hogy többször is kihívtak. – Igen. Remélem, nem zavartalak. – Zavarásról szó sincs. Sajnáltalak, hogy nem tudod kialudni magad. Súlyos esetek voltak? – Tulajdonképpen nem. A legtöbb beteg nyugodtan eljöhetne napközben a rendelőmbe, vagy kihívhatnának nappal, de valamely rejtélyes oknál fogva megvárják, míg éjfél felé elviselhetetlenné válik a panaszuk. Sokszor bosszankodom emiatt. Nem tisztességes dologi Az orvos is csak ember, aki szeret éjjel aludni… – Mindig kimégy, ha hívnak?

27

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

– Igen. Nem bocsátanám meg magamnak, ha az én hibámból vagy lustaságom miatt valami visszavonhatatlan történne. Egy vidéki körorvos valójában mindig szolgálatban van. Persze ha az apámra gondolok… – Frank legyintett. – Mi van az apáddal? – kíváncsiskodott a lány. – Kozmetikai sebészettel foglalkozik. Nem mondhatnám, hogy becsüljük egymás munkáját – tette hozzá keserűen Frank. – ő Javíthatatlan romantikusnak tart engem, én pedig hírnév- és pénzhajhásznak őt. Fényűző rendelője van a Harley Streeten, csak gazdag pácienseket vállal. – Nos. hát ez a pálya engem sem vonzana – jelentette ki Lydia, és nagyapjára gondolt. – Ne is beszéljünk többet róla, nem érdemes – javasolta Frank. – Szeretnék valamit kérni tőled… Mivel pillanatnyilag nem dolgozol, nem főznél esténként az én számomra is? Persze nem Ingyen kívánom… A férfi hangja komolyan csengett, de a szemében huncut szikrák bujkáltak – Ejnye, Frank, csak nem bánt a lelkiismeret? – Nem, miért bántana? – Mert megfosztottál a rendelőtől, és így a munkalehetőségtől. – Már mondtam, hogy mi a véleményem az orvosnőkről – nevetett csúfondárosan a férfi. – Akarod még egyszer hallani? A nőnek a konyhában és a gyerekszobában a helye. – De ekkor már ugrott is a feléje repülő sáros-nedves rög elől. Aztán tisztes távolban megállt, és visszafordult. – Tehát akkor este nyolc óra tájban jövök, rendben? Lydia nevetve kiáltott oda: – Még nem mondtam Igent! – Ami késik, nem múlik, kedvesem! Bizonyára te is jobban szereted társaságban elfogyasztani a vacsorádat, mint magányosan. Vagy lehet, hogy tévednék? Nem tévedett. Lydia abbahagyta a kerti munkát, és azon törte a fejét, mit készítsen vacsorára. És így telt el a hét Napközben mindketten végezték a dolgukat, esténként találkoztak a vacsoránál. Lydia beszámolt a kertről meg a ház tatarozásáról. Frank pedig tájékoztatta őt a rendelőben előfordult esetekről. Általában jól megértették egymást, bár néha szinte elviselhetetlenné fokozódott köztük a feszültség. Vonzódtak egymáshoz, ezt már mindketten bevallották maguknak, ám ugyanakkor óvakodtak attól, hogy egy meggondolatlan szóval vagy cselekedettel kockára tegyék a kialakult egyensúlyt. Egyik nap Lydia találkozott a temetőben Dávid Leeminggel. – Szervusz. Dávid – üdvözölte örömmel a kisfiút –, meggyógyultál? – Meg, persze – vigyorgott zavartan Dávid. – Anyu mondta, hogy maga mentett meg engem. Igaz? – Azon múlott, hogy épp arra jártam. – Meghalt a papája? – mutatott Dávid a sírra. – Nem ő, a nagyapám van itt eltemetve. – És hol van a papája? Nincs papája? Lydiának eszébe villant, hogy legalább három éve vagy még régebben hallott az apjáról: a halálhírét közölték vele. Lassan bólintott. – Nincs apám. Dávid. – Akkor maga is törvénytelen gyerek, mint én. Lydia megdöbbenve meredt a gyerekre. – Ki mondta ezt neked, Dávid? – A gyerekek az iskolában. Mindenki ezt mondja. Billy James kezdte el kiabálni utánam, aztán a többiek is… De én tudom, hogy Billy papája meg börtönben van. Billy ugyan azt mondja, hogy elment valahová dolgozni, de ez nem igaz.

28

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

– Figyelj ide. Dávid – kezdte Lydia óvatosan. – Azt hiszem, Billynek fogalma sincs róla, mit beszél. Azért, mert egy gyereknek nincs papája, még nem szabad csúfolni. Te nem tehetsz róla, hogy a papád nem él veletek, Billy sem tehet róla. hogy a papája börtönben van. Azt Javasolnám, beszéljétek meg ezt egyszer, aztán béküljetek ki. Rendben? – Davidre láthatólag nem tettek különösebben mély hatást Lydia szavai. Zavartan topogott egyik lábáról a másikra, és anorákjának villámzárát huzigálta. – A jövőben pedig légy kissé óvatosabb, gondolj néha arra is, hogy anyukád aggódik érted. Dávid mindent megígért, aztán a sírok között szökdécselve eltűnt. Este Lydia beszámolt Franknek a gyerekkel való találkozásáról. – Mit gondolsz, talán azért eszel ki olyan elképesztő dolgokat, hogy elkápráztassa a társait? – Lehet, hogy igazad van – helyeselt Frank. – így akarja jobb színben feltüntetni magát. Kisebbrendűségi érzése van, és megjátssza a hőst. Majd beszélek egyszer a mamájával. Talán többet kellene tudnia az apjáról. Hagyok pár sort a helyettesemnek, hogy tudja magát mihez tartani, ha Dávid ismét valami meggondolatlanságot követne el. – Hogyhogy a helyettesednek? – kérdezte Lydia csodálkozva. – Még nem mondtam volna? Vasárnap reggel elutazom egy hétre sízni. – Miért kellett helyettesről gondoskodnod? – Lydia hangjából kicsendült a megbántottság. – Én mégiscsak jobban el tudtam volna látni a betegeidet, hiszen ismerem őket és a kórtörténetüket is. – Lehet, de akkor is te volnál az utolsó, akire rábíznám a rendelőmet. – Miért? Mert nő vagyok? – pattant fel a lány villámló szemmel. – Nem – válaszolta higgadtan Frank – . nem azért. Hanem azért, mert nem bízom benned, ha a rendelőről van szó… Lydia felugrott az asztaltól, és kitárta a konyhaajtót. – Kifelé! – kiáltotta. Frank lassan felemelkedett. – Szívesen bíznék benned, de… – Elég volt! Tűnj el! – Kérlek, ha akarod – mondta kimérten a férfi, és egy vállrándítással elment a lány mellett. Az ajtó csattanva csukódott be mögötte. Lydia lehunyta a szemét és nekitámaszkodott az ajtónak. O, micsoda beképzelt fráter! Mit meg nem enged magának! – dühöngött. Megbántottan és csalódottan ténfergett még néhány percig a szobájában, aztán lefeküdt. De nem jött álom a szemére, csak forgolódott az ágyban. Mérge elpárolgott, mély szomorúság és fájdalom maradt a helyén. Milyen békésen ültek egymás mellett a vacsoránál, milyen kellemesen elbeszélgettek! Hát mindez semmit sem jelent Frank számára?! Lydia belefúrta arcát a párnába, és keservesen zokogott. 5. FEJEZET Lydia ki sem dugta az orrát a házból, míg Frank kocsija vasárnap ki nem gördült az udvarról. Akadt odabenn is dolga bőven: befejezte a tapétázást a nappaliban, nagy kedvét azonban már nem lelte a munkában. A kezdeti lendületnek nyoma sem volt. Hétfőn reggel épp kitárta az ablakokat, amikor egy rozoga, öreg autó fékezett a ház előtt, és egy nyurga fiatalember ugrott ki belőle. Egyenesen a ház felé indult, és közben aggódva pillantgatott az órájára.

29

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

Íme, a helyettes, gondolta Lydia morcosan, és újfent pokolba kívánta Frank Davenportot a lehetetlen viselkedésével. Kezeslábasba bújt, felrántotta a gumicsizmáját, leszaladt a kertbe, és délig az ártatlan gyomokon töltötte ki a mérgét. Dél felé megjelent a kertben a fiatalember, és barátságos mosollyal köszöntötte. Lydia mormolt valamit viszonzásul. A fiatalember megköszörülte a torkát, és beszélgetést kezdeményezett: – Szép időnk van ma… A lány megpördült, és szembenézett vele. – A kert magántulajdon. A rendelőhöz nincs semmi köze – közölte ellenségesen. A fiatal orvos megrándult, mint akit váratlan ütés ért. Bocsánatkérően intett, és menni készült. Lydia azonmód meg is bánta ridegségét. elnézést kért, és engesztelésül felajánlotta: igyanak meg együtt egy kávét. – Igazán komolyan gondolja? – kérdezte a fiatalember óvatosan. A lány elnevette magát. – Hát persze. Rossz kedvem van. de maga arról nem tehet. Jöjjön be velem a konyhába. A kávé mellé Lydia készített néhány szendvicset. Frank helyettesét Jim Tbrrence-nek hívták, most tette le nemrég a szakvizsgáját általános belgyógyászatból. Állandó állást keresett, s közben helyettesítést vállalt. – Egyébként nem akarok vidéken maradni – vallotta be kissé pironkodva. – Mindig városban éltem. Úgy érzem, nem tudok szót érteni a vidéki emberekkel. Kihúzott egy cédulát a nadrágzsebéből, és megmutatta Lydiának. – Tudja, merrefelé laknak? Lydia egy pillantást vetett a piszkos kis papírdarabra. – Hogyne. Leemingéktöl Jött. Jaj. csak nem Daviddel történt megint valami?! – Jim nem válaszolt, mire Lydia türelmetlenül intett. – Nyugodtan megmondhatja én is orvos vagyok. Dávid mintha csak vonzaná a szerencsétlenséget. Két héttel ezelőtt egy bányagödörből mentettem ki. Néhány mondattal beszámolt Jimnek a temetőben folytatott beszélgetésről is. A fiatalember meglepetten nézett Lydiára. – Nagyon jól kiismeri itt magát, azt látom. De miért nem maga helyettesíti Frankét? Lydia felnevetett. – Hát magam sem értem az elhatározását. De szívesen segítek magának, ha akarja. Elkísérem Leemingékhez. Jim hálásan elfogadta az ajánlatot Kiderült, hogy a kocsija nem indul, és ezért Lydia autójával mentek. Mrs. Leeming sietve jött elébük. – Mi történt már megint, Mrs. Leeming? Dávid mamája kétségbeesetten tördelte a kezeit. – Nem tudom, mitévő legyek ezzel a gyerekkel. A tanító úr hazaküldte, mert hasfájásra panaszkodott. De úgy látszik, már nincs semmi baja. Felmászott az almafára, hogy lehozza a macskát. – Anyu, anyu! Beszorultam! – sivította Dávid a magasból. Jim Torrence ledobta a zakóját, és bámulatos fürgeséggel felkapaszkodott a fára. – Maradj ott, ahol vagy. ne mozogj! – kiáltotta oda Davidnek. – Lehozlak! Dávid odanyújtotta Jimnek a kapálódzó állatot, és a férfi óvatosan leengedte a kandúrt egy alacsonyabban húzódó ágra. Aztán kiszabadította a kisfiút, és karjában a gyerekkel lassan leereszkedett a fáról. Mrs. Leeming hangos sóhajjal nyugtázta csemetéje szerencsés megszabadulását, és egyből megjött a hangja is: – Dávid, eredj a fürdőszobába, és mosakodj meg! – parancsolt rá.

30

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

Dávid ellenkezés nélkül eltűnt a házban. Jim leporolta a pulóverét és a nadrágját. Mrs. Leeming behívta a konyhába kezet mosni. – Nincs egy perc nyugtom sem ettől a gyerektől – panaszolta, miközben tiszta törülközőt tartott Torrence-nek. – Biztos vagyok benne, hogy a hasfájást is csak kitalálta. Hogy tudott volna különben felmászni a fára? A macska békésen üldögélt odafenn, miért kellett felmászni érte? Jim rámosolygott Mrs. Leemingre. – Moore doktornő beszélt nekem arról, hogy mennyi baj éri a kisfiát. Sőt, ő már magyarázatot is talált rá. Lydia kissé elpirult, és beszámolt a temetői találkozásról. – Davenport doktor is szóba akarta hozni a dolgot – folytatta Mrs. Leeming aggodalmas arcát látva –, bizonyára meg is teszi, ha visszajön a szabadságáról. Szerintem Dávid fékezhetetlenségének az az oka hogy nincs édesapja. Az Iskolában egyre-másra verekedésbe keveredik, mert. pajtásai, különösen Billy James, zabigyereknek nevezik… – Ó. Billy igen kötekedő természetű – bólintott Mrs. Leeming. – Csak azt tudnám, honnan veszik a gyerekek ezeket a kifejezéseket! Beszélek Daviddel. Eddig soha nem hoztam szóba az elhunyt férjemet… Nagyon nehezemre esett volna… De most mindent elmondok neki az édesapjáról. Jim Torrence megköszörülte a torkát. – Azért én megvizsgálnám Dávidét. Ha egy gyerek hasfájást emleget, nem árt meggyőződni, nincs-e vakbélgyulladása. Szerencsére Dávid egészséges volt. s Torrence doktor úgy rendelkezett, hogy másnap mehet iskolába. Mrs. Leeming hálálkodva kísérte ki őket. Kedden délelőtt telefonon értesítették Jimet. hogy édesapja súlyos állapotban az oxfordi intenzív osztályra került. Jim az aggodalomtól sápadtan sietett Lydiához. és elújságolta a történteket. A lány igyekezett megnyugtatni, és felajánlotta, hogy átveszi a rendelést, Jim csak Induljon rögtön Oxfordba. Olyan gyorsan peregtek az események, hogy mire Lydia magához tért, már nagyapja bőr karosszékében ülve fogadta a várakozó betegeket. Rendelés után felkereste a fekvő betegeket, majd elment a szokásos heti látogatásra az öregek otthonába. Épphogy hazaért az esti rendelésre. Kilenc órakor fáradtan zuhant az ágyba, de csak tizenegyig alhatott: akkor felkeltették, hajnali négy órakor és hétkor ismét… És nyolc órakor megint ott ült a rendelőben az íróasztal mögött, várta az első bejelentett beteget. Mrs. Mercer. az asszisztensnő, együtt érző pillantást vetett rá. – Milyen volt az éjszaka? – Kimerítő. Megint hozzá kell szoknom az álmatlan éjszakákhoz. De nem baj, szívesen megyek, ha szükség van rám. Lydia igazat mondott. Mint aki új életre ébredt, nyoma sem volt benne a fölöslegesség érzésének, amely Indiából való hazatérése óta egyfolytában nyomasztotta. Rugalmasan, frissen lépkedett, élénken csengett a hangja. Judith Pierce és Mrs. Mercer egyetértő pillantásokat váltott. Judith, a körzeti nővér, még Harry idejében került ide, ismerte és szerette főnöke unokáját. – Mindig is azt hittem, hogy egy napon Lydia veszi át Moore doktor rendelőjét – közölte Mrs. Mercer bizalmasan Pierce nővérrel a délelőtti teaszünetben. – Egészen odáig voltam, amikor megtudtam, hogy Davenport doktor örökölte a rendelőt. – Szerintem megérdemli – vetette közbe Judith. – Nem vitás, kedvesem, de azért Frank mégsem Moore. Jobb lett volna, ha a rendelő a családban marad. Persze lehet, hogy idővel közösen dolgoznak majd Lydiával… Judith hitetlenkedve csóválta a fejét.

31

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

– Hát ez az, amit nem hiszek. Frank ki nem állja az orvosnőket. – Talán ez az oka. hogy még nem nősült meg? – töprengett Mrs. Mercer. Judith felkacagott. Nemrégiben vált el. és most ugyancsak élvezte a szabadságát. – Azért nem nősül meg, mert van esze – magyarázta barátnőjének. – Én mindenesetre cseppet sem bánom… Ilyen jóképű férfival még úgysem volt dolgom. – Mrs. Mercer megbotránkozva pislogott a szemüvege mögül, mire Judith elkomolyodott. – Persze az is lehet, hogy a Jó öreg Harry Moore nem minden hátsó gondolat nélkül hagyta a rendelőt Frankre. Talán épp abban a reményben, hogy majd nem csupán munkakapcsolat, hanem egyéb is szövődik Lydia meg Frank között. És akkor minden a legnagyobb rendben lenne, ugye? Mrs. Mercer elgondolkozott a hallottakon, aztán bólintott. Nem is mondott olyan nagy ostobaságot ez a kelekótya nőszemély, gondolta. A hét a szokásos napi teendőkkel, a megszokott időbeosztás szerint telt el. Csütörtökön Lydiát kihívták Idához. Az Idős hölgyet tétlenségre ítélte balesete, s ez nem tett jót a keringésének. Fennállt az embólia veszélye, ezért Lydia sürgősen kórházba szállíttatta Mrs. Humphreyst. Pénteken reggel megjelent Susie Parkins a mamájával a rendelésen. Lydia már sokat hallott Franktöl a fiatal leányról, és örült, hogy személyesen is megismerhette. Susie valóban igen csinos ifjú hölgy volt. Gesztenyebarna haja laza hullámokban omlott a vállára, de a keskeny kis arcából kitekintő óriási, bársonyos barna szempár fáradtan és fénytelenül viszonozta Lydia kutató tekintetét. A korához képest túl magas és légiesen vékony leány láthatóan nem érezte Jól magát. Lydia bemutatkozott, majd kezet nyújtott Mrs. Parkinsnak és Susie-nak. – Egy hétig én helyettesítem Davenport doktort, aki szabadságon van. Kérem, foglaljanak helyet. – Aztán Susie-hoz fordult: – Mondd el. milyen panaszaid vannak! – Állandóan rosszul van – kezdett beszélni az anya, mialatt a fiatal lány pillantása minden érdeklődés nélkül pihent meg a rendelő berendezésén. – Úgyszólván már semmit nem akar enni, nincs étvágya. Holott azelőtt mindent megevett, nem volt válogatós… – Azt szeretném, ha Susie maga mondaná el. mi a baja – vágott közbe Lydia. Mrs. Parkins sértődötten elhallgatott. Lydia újabb felszólítására Susie végre beszélni kezdett. Lydia megpróbált a hallottak alapján valami diagnózisfélét kialakítani. Abban szinte majdnem teljesen biztos volt, hogy nem az étkezési szokásokkal van baj. Az étvágytalanságnak azonban számos oka lehet: anyagcserezavartól, fiatalkori cukorbetegségtől májgyulladásig, pajzsmirigytúltengésig jó néhány betegség szóba jöhetett. Mihamarább nyomára kell jutni a kórnak, s ennek érdekében laboratóriumi vizsgálatokat kell elvégeztetni, magyarázta Lydia az egyre türelmetlenebbül fészkelődő anyának. Sőt ajánlatos felkeresni egy pszichológust is. Néhány órával később megcsördült Lydia asztalán a telefonkészülék. Sir James volt a vonalban. – Az imént beszéltem telefonon Mrs. Parkinsszal – mondta. – Tudni akarja, mi a csudának kell pszichológushoz vinnie a lányát, és miért csináltasson terhességi tesztet, hiszen Susie csak tizenöt éves, és még szűz. Megígértem Mrs. Parkinsnak, hogy beszélek magával, aztán visszahívom. – Kérem, Sir James, valóban szükség van az összes vizsgálatokra – kezdte magyarázni beletörődően Lydia –, a terhességi tesztre is. Semmit sem hagyhatunk ki, túl komolynak látszik az eset. És éppen azért, mert még csak tizenöt éves…

32

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

– Jó, kedvesem, tegye, amit jónak lát. Majd megpróbálom megmagyarázni… Végül is maga az orvos! Lydia bosszúsan tette le a kagylót. Dühös volt Mrs. Parkinsra, aki kétségbe vonta az Ő orvosi felkészültségét. Félóra múlva másodszor is felhívta Sir James: Mrs. Parkins nem fogadta el a magyarázatot, szeretné. ha még egy orvostól kérnének szakvéleményt, mielőtt a vizsgálatokat elvégeztetik. – Nézze, Lydia. legjobb lett volna, ha mindjárt azt mondja nekik, hogy keressék meg a hétfői rendelésen Davenportot. A legtöbb vizsgálatot úgysem lehet hétvégén elvégeztetni. Én tehát azt mondtam nekik, várják meg a hétfőt, és menjenek el Davenporthoz. Döntse el Frank, milyen vizsgálatokat kíván. Mindazonáltal helyeslem, hogy olyan óvatosan és körültekintően járt el. Gyakran figyelembe kell venni a családi körülményeket is. Tudja, Susie örökbe fogadott gyermek, és a nevelőszülők számos esetben sokkal érzékenyebbek mindenre… Ezt idővel maga is tapasztalni fogja, kedvesem… Lydia megköszönte Sir James jó szándékú tanácsait, nem tett ellenvetést, bár meglehetősen bosszantotta a dolog. Ingerülten kapott a telefonkagyló után, amikor harmadszor is megcsördült a készülék. De ezúttal szerencsére George Hastings jelentkezett: – Volna kedved velem vacsorázni? – kérdezte George. – Ha befejezted az esti rendelést, átsétálhatnál hozzám. Remek vacsorát főzök, ígérem! – Akkor inkább te gyere át, nálam már kész a vacsora. – Szívesen, de a bort én viszem! Lydia a konyhában terített, mert az ebédlő még nem volt rendben Hamarosan megérkezett George. Az Izmos, harmincas évei végén járó férfit vörösesszőke haja és zöld szeme miatt barátai csak így becézték: „a kelta”. Átadta Lydiának a bort meg egy csokor virágot. A lány örömmelfogadta, és futó kis csókot nyomott a férfi arcára. George könnyedén felkapta Lydiát. és egy pillanatig a karjában tartotta. – Én is örülök, hogy láthatlak, Lydia! A lány elpirult. – Remélem nem érted félre ezt a meghívást… – kezdte kicsit zavartan. – Ó dehogy, kicsikém! Én már rég eltemettem veled kapcsolatos reményeimet! Emlékszel még arra az óriási pofonra, amelyet a huszonegyedik születésnapodon adtál nekem? Lydia megint elpirult. – Akkoriban nem tudtam másképp segíteni magamon. Túlságosan viharosan kezdtél nekem udvarolni… – Igen, de ez már mind a múlté. Most viszont jó barátok vagyunk, ugye? Asztalhoz ültek, és vacsora közben Susie Parkinsról beszélgettek. – Mit gondolsz. Geoige, másképp kellett volna csinálnom? Egész elbizonytalanodtam. Még Sir James is tudtomra adta a maga tapintatos módján, hogy kissé elhamarkodottan cselekedtem. Te mit tettél volna a helyemben? – Ugyanazt, amit te, Lydia. Nem hiszem ugyan, hogy Susie terhes volna, de hát soha nem lehet tudni… Ebben a korban a gyerekek korántsem mondanak el mindent a szüleiknek. Biztos vagyok benne, hogy Frank is így tett volna. Az ember nem lehet elég óvatos. Sir Jamest sem irigylem, gyakran neki kell a közvetítő hálátlan szerepét játszani. De azért rendes fickó az öreg… Bementek a nappaliba, hogy megigyák a kávét. Lydia meggyújtott két gyertyát a kandallópárkányon, hogy – mint mondta – emelje az est fényét. George megcsodálta az

33

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

új tapétát. Letelepedtek a kandalló elé terített vastag, puha szőnyegre, lassan kortyolgatták a kávéjukat, és élvezték a fárasztó hét utáni nyugalmat és pihenést. Kellemes beszélgetésüket váratlan kopogtatás zavarta meg. Válaszra sem várva kivágódott az ajtó, és keretében megjelent Frank magas alakja. Bal csuklóját rugalmas pólya borította. – Zavarok? – kérdezte gúnyosan, és Lydiára villant a tekintete. – Frank! Hát már visszajöttél? – Lydia felugrott a szőnyegről, és odalépett a férfihoz. – Mi történt? Baleset ért? – Szóra sem érdemes! – hárította el Frank az érdeklődést kurtán. – Hol a helyettesem? A rendelő ajtaja nyitva van, s én azt hittem, itt találom. Vagy talán kihívták? Lydia vonakodva válaszolta: – Nincs itt… Váratlanul el kellett utaznia… – Elutazni? Mikor? Hová? – Kedden utazott el. Megbetegedett az apja. beszállították az intenzív osztályra. És mivel én kéznél voltam, beugrottam helyette… – Hogy mondod? Beugrottál helyette? – Jól hallottad! Beugrottam helyette, mert ez volt a legésszerűbb megoldás. Kezdettől fogva ezt kellett volna választanod. – Lydiának igaza van – vetette közbe George. – Nem is értelek. Frank… – Hát te meg mi a csudát keresel itt? – Meglátogattam Lydiát. Nehéz napja volt ma. Egyik betegének az anyja jókora cirkuszt rendezett, mert nem értett egyet az általa elrendelt vizsgálatokkal… – Az én egyik betegemről beszélsz, ha nem tévedek – szakította félbe George mondatát Frank. – Felőlem – vonta meg a vállát higgadtan Hastings –, mondhatom úgy is: a te egyik beteged. Szóval az anya tiltakozott, és közölte, hogy nem hajlandó pszichológushoz vinni a lányát. Felhívta Sir Jamest… – Hát ez nagyszerű! Most már csak azt szeretném tudni, kiről van szó! – Susie Parkinsról – válaszolta félénken Lydia. – Tudtam! – Frankét szinte szétvetette a fortyogó düh. – Tudtam. hogy” egyetlen alkalmat sem hagysz ki, ha beavatkozhatsz a dolgaimba. Tapintatlanul viselkedsz, és elriasztod a betegeimet a tudatlanságoddal! – Lassan a testtel, Frank! – George felállt a helyéről, Davenport mellé lépett, és megnyugtatóan a vállára tette a kezét. – Megnyugtat, ha azt mondom, hogy Lydia helyében én is ezt tettem volna? És feltehetőleg te magad is… – Te csak ne védelmezz egy kontárt – ripakodott rá George-ra Frank –, inkább hordd el magad innen! Erre a vaskos gorombaságra Lydia agyát is elöntötte a vér. – Ha valaki elhordja magát innen, az csakis te lehetsz. Frank! Ez itt az én házam, és George az én vendégem. Frank szótlanul sarkon fordult, két ajtó csapódott be súlyosan mögötte. Lydia leroskadt a legközelebbi székre, és kezébe temette az arcát. George tanácstalanul álldogált mögötte, és csak ingatta a fejét. – Nem értem én ezt az egészet. Frank mindig olyan kiegyensúlyozott, nyugodt, barátságos fickó volt… Fogalmam sincs, mi történhetett vele. Vagy szerelmes beléd, vagy mit tudom én… – Szerelmes belém? Szó sincs róla, George! Gyűlöl! Gyűlöl, mert azt hiszi, a helyére pályázom.

34

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

– Tévedsz! – George megrázta a fejét. – Elég régen vagyok agglegény. hidd el, én jobban értek ehhez. Franknek az agyára ment a féltékenység. Lydia értetlenül nézett Hastingsre. – No, de George, hisz te meg én csak jó barátok vagyunk! Miért volna féltékeny rád? – Mert nem tudja, hogy régi barátok vagyunk. És éppenséggel lehetne féltékeny… – Mindegy, akárhogy is van. nem szerelmes belém. George hosszan, fürkészően nézte Lydia kipirult arcát. – És te? – kérdezte hirtelen ötlettől indíttatva. – No, már csak ez hiányzott! – csattant fel a lány. – Miket képzelsz? Azt hiszem, legjobb lesz, ha ma korán ágyba bújok. Ideje, hogy véget éljen ez a mai nap… De te is fáradtnak látszol, George – tette hozzá kissé békülékenyebben. – Értettem, doktornő – mosolyodott el Hastings, és a kabátja után nyúlt. Lydia könnyedén megérintette ajkával a férfi arcát. – Sajnálom, hogy így végződött ez a kellemesen Induló este! Búcsút intett George-nak, amint kikanyarodott kocsijával a kapun, aztán visszatért a házba. Frank ott állt az ajtóban. – Mit óhajtasz? – kérdezte Lydia fagyosan. A férfi válasz helyett egyszerűen a karjába kapta, vadul magához szorította, és forró csókokkal borította be a száját. Mintha csak meg akarna büntetni valamiért, villant át Lydia agyán, és tiltakozni próbált. Már első bátortalan mozdulatára engedett a derekán a szorítás, a csókok is gyengédebbek lettek. Lydia megfeledkezett mindenről, csak az érintés, a csók végtelen édességét érezte. Átengedte magát a férfi ölelésének, vágyakozva hozzásimult és viszonozta csókjait. Frank végül kibontakozott Lydia karjaiból. – Holnap majd mindenről beszélünk – mondta rekedtes hangon. Aztán sarkon fordult, és magára hagyta a lányt az ajtóban. 6. FEJEZET Aznap éjjel Lydia kétszer is a telefon csörgésére ébredt. De mielőtt még álomittasan felvette volna a kagylót, a készülék elhallgatott, és a lány tudta, hogy Frank ismét birtokába vette a rendelőt. Befordult tehát és tovább aludt. Reggel épp a kávéját kortyolgatta, amikor zörgetésnek beillő kopogtatás hangzott fel az ajtaján. Lydia összerezzent, de aztán harcra készen szorosabbra húzta köntöse övét a derekán. – Jó reggelt! – mondta hangsúlyozott udvariassággal a belépő férfinak. – Jó reggelt – viszonozta Frank mogorván. – Beszélhetnék veled? – Mi tagadás, az utóbbi időben meglehetősen sok kívánnivalót hagy maga után a viselkedésed. De azért csak tessék. Tölthetek neked is egy kávét? – Az ég szerelmére. Lydia, azért jöttem, hogy bocsánatot kéljek, de te igazán megnehezíted a dolgomat. Lydia elnevette magát. – Ezt nevezed bocsánatkérésnek? – Légy türelemmel, és hallgass meg. – Miért hallgassalak meg? Hogy még több alaptalan rágalmat zúdíts rám? Lydia a tűzhely mellett foglalatoskodott. Nem volt kedve vitába bonyolódni Davenporttal. Hirtelen megfordult, és pillantása találkozott Frankével. A férfi boldogtalanul nézett rá. Zavartan forgatta a kezében a kávéscsészét. – Lydia, én valóban röstellem magam, hidd el. Természetesen örülök, hogy foglalkoztál Susie Parkinsszal. de tegnap képtelen voltam elismerni ezt. Együtt láttalak

35

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

George Hastingsszel, vidáman és gondtalanul beszélgettetek a kandalló előtt, és ez valahogy rosszulesett… – George és én régi barátok vagyunk, igazán elhiheted. Amikor berontottál, éppen a kávénkat ittuk. George megcsodálta az új tapétámat… – Lydia, hiányoztál! Lydia egy pillanatra szinte megdermedt, aztán Frank kitárt karjaiba repült, gyengéden átölelte, és forró arcát a férfi melléhez szorította. – Ó. Frank, te is, te is nagyon hiányoztál nekem! Olyan egyedül voltam… Olyan jó lett volna beszélgetni veled! George azért jött. Hogy kissé talpra állítson, mert egészen letört voltam. Képzeld. Sir James kétszer is felhívott… Egyszerre elbizonytalanodtam… – Gyere, menjünk le a rendelőbe, és ott majd elmondod, mi történt. Utána úgyis el kell mennem. – Jó, csak előbb felöltözöm. – Fölösleges, nincs lenn senki. A rendelőben leültek egymással szemben, és Lydia elmesélte a múlt héten történteket, kezdve Dávid Leeminggel és végezve Susie Parkinsszal. – És képzeld, azon háborodott fel Mrs. Parkins, hogy elrendeltem a terhességi próba elvégzését! Holott még az volna a legegyszerűbb, ha kiderülne, hogy Susie terhes… Sajnos, attól tartok, meglehetősen súlyos dolog húzódik meg a panaszai mögött. Frank nagyot sóhajtott. – Ha megkapjuk a laboratóriumi leleteket, már tudjuk, milyen irányban induljunk el. – Lepillantott bepólyált kezére, és bosszúsan mormogta: – Hát ez bizony elmaradhatott volna! Ostoba dolog! Ha nem esem olyan szerencsétlenül, csak vasárnap este jöttem volna vissza. Lydia óvatosan két kezébe vette Frank kezét és megtapintotta. – Duzzadt, vörös és forró – jelentette ki –, jeges borogatást kellene raknod rá. Frank elmosolyodott. – Ahhoz, hogy Igazán lehűljek, többre van szükségem, mint egy jégtömlőre… El sem tudod képzelni, mennyire hiányoztál! Gyere ide… Lydia a férfi térdére telepedett és fejét a vállára hajtotta. Frank gyengéden felemelte a lány állát. Amikor Lydia megérezte a férfi száját a száján, felsóhajtott, és Frank nyaka köré fonta a karját. – Milyen Jó megint Itthon lenni! – suttogta Frank. Lydia lehunyta a szemét, újból és újból odakínálta száját. A szenvedély forró hullámokkal áradt szét bennük. – Ó. Frank… – mormolta Lydia, és még szorosabban simult a férfi melléhez. Egész testében megborzongott, amikor megérezte, hogy Frank keze becsúszik a köntöse alá, és végigsimítja meztelen testét. – Kedvesem, nagyon kívánlak – hallotta a férfi vágytól remegő hangját. – Csodaszép vagy… És hogy dobog a szíved… – Simogass tovább… – kérte a lány, és magához szorította a férfi kezét. – Szívesen, ha elengeded a sérült kezemet… – nevetett halkan Frank. Lydia azonnal kibontakozott a férfi karjaiból, és ijedten kérdezte: – Ó, Frank, miért is nem szóltál hamarább? Nem akartam fájdalmat okozni neked… A férfi végigsimított Lydia lángba borult arcán. – Talán jó is, hogy így történt. Ki tudja, mi lett volna a vége?! Öltözz fel, kedvesem! Túlságosan is csábító vagy ebben a lenge öltözékben… És sajnos, el kell mennem. De később együtt ebédelhetünk, ha akarod. Ebéd után meg sétálhatunk egy jót, feltéve, hogy szép marad az idő. – Örülök, hogy ismét itt vagy – mondta Lydia, és könnyű csókot nyomott Frank arcára.

36

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

Miután Frank elment, Lydia bevonult a fürdőszobába. Kényelmesen megfürdött, aztán élvezte a semmittevést és a pihenést a fárasztó hét után. Bizony, már szinte el is felejtette, milyen kevés szabadidő jut egy körorvosnak. Frank fél kettő tájban tért vissza, bekapott valami csekélységet, és ismét eltűnt. A mai séta kútba esett, gondolta Lydia. Átment Frank lakásába, s látta, hogy a férfi bőröndje még kicsomagolatlanul áll a szoba közepén. Mivel amúgy is mosni akart, kivette belőle a szennyest és berakta a mosógépbe. Épp az utolsó ruhadarabokat teregette, amikor Frank megérkezett. Meglepetten nézett a lányra, és összeráncolta a homlokát. – Mi a csuda ütött beléd? Talán' az a baj, hogy kimostam a holmidat? Gondoltam, nem jutottál még hozzá, hogy elvidd a mosodába… Frank megrántotta a vállát. – Nem is tudom… Valahogy nyomasztóan hat rám ez az egész… Olyan átkozottul családias életmódot folytatunk, mintha házasok volnánk. Együtt eszünk, beszélgetünk, főzöl rám, és lám, most még a holmimat is kimostad! Minden megvan, csak a szerelem hiányzik… Lydiának arcába szökött a vér. – Te kértél arra. hogy főzzek neked, vagy nem? – Hát persze. Ne haragudj, ostobaságot mondtam. Most látom csak. hová vezetett az együttlétünk. – Komolyan a lány szemébe nézett. – Lydia, óvlak tőle, hogy belém szeress. Nem vagyok otthonülő természet. Nem tudnád elviselni, hogy nem ülök mindig a szoknyádon. Csak azért engedtelek ilyen közel magamhoz, mert én is magányos vagyok, és mert sok közös vonásunk van. Engem azonban nyomaszt, ha többet vársz tőlem, mint amennyit nyújthatok. Talán jobb volna,, ha megint én főznék magamnak… – Valóban ostobaságokat beszélsz. Frank Davenport – mondta Lydia kimérten. Egy vonás sem rezdült az arcán, nem lehetett észrevenni rajta, hogy milyen mélyen megbántották a férfi szavai. – Természetesen nem várok többet tőled. Jó barátom vagy, és én… nos. mondjuk úgy: kedvellek. Nem kell tartanod tőle, hogy idővel bizonyos igényekkel lépek fel. vagy nyárspolgári ábrándokat dédelgetek kettőnk együttéléséről. Én is magányos vagyok, és jólesik beszélgetni valakivel. Egyébként nem is leszünk túl sokat együtt; megtakarított pénzecském ijesztően fogy, s munka után kell néznem. Hiszen te sem fizettél nekem egyetlen fillért sem a kocsibejáró használatáért. Az utolsó mondatot tréfának szánta Lydia, a hangja azonban kényszeredetten csengett. Frank ellenben láthatóan megkönnyebbült. – Ó. ha így áll a dolog, akkor minden rendben! – Rámosolygott a lányra. – Akkor továbbra is teázhatunk együtt… – Hogyne, ha kivételesen te tennél fel teavizet. És a konyhaszekrényben találsz egy doboz teasüteményt. Mindjárt megyek én is. Lehajolt, és gondosan kitörölte a mosógép dobját, mintha ez volna a legfontosabb a világon. Örült, hogy háttal fordulhat a férfinak, tartott attól, hogy arcvonásai elárulnák, milyen csalódottnak és megalázottnak érzi magát. Most már rájött, hogy hibát követett el: nem vette figyelembe Frank érzéseit, elképzeléseit és szándékait. Csak ö álmodott egy Jövendőbeli közös életről. Frank nem… A szombat délutáni beszélgetés óta keveset látták egymást, és úgy éltek, mint azelőtt. Hétfő este Lydia elkészítette mindkettőjük vacsoráját, ahogy megbeszélték. A lány gondolatai azonban máshol időztek főzés közben, s ez meg is látszott az eredményen: a felfújt összeszáradt, leégett, s a vacsoraasztal helyett a szemetes edényben kötött ki.

37

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

Lydia elhatározta, hogy bemegy Ipswichbe, és onnan hoz ennivalót. Ismert ott egy indiai vendéglőt, ahol készséggel becsomagolták a kiválasztott ételt. Idegességének legfőbb oka Susie Parkins volt. A leány megjelent a mai rendelésen, és amikor Lydia meglátta, még inkább gyökeret vert benne a meggyőződés: Susie súlyos beteg. Dobozokkal, csomagokkal megrakodva éppen az előszobaajtó kulcsa után kotorászott a táskájában, amikor Frank megjelent. Befejezte az esti rendelést, és jött vacsorázni. – Hát te mit cipelsz itt? – kérdezte kíváncsian. – Odaégett a felfújt. Helyette mesterszakács műve lesz: currys csirke, szezámmagos rizs gombával és különféle mártásokkal. Frank elfintorította az orrát. – Az egész ház tele a szakácsművészeted szagával. – Aztán beleszimatolt a legfelül levő dobozba. – Hmm. ez viszont igen ínycsiklandó! Máris összefut a nyál a számban. Farkaséhes vagyok! – Elgondolkozott, aztán felragyogó arccal mondta: – Mit szólnál egy kellemes vacsorához a kandalló előtt? Meggyújtom a tüzet, és kibontok egy üveg jó bort. George az ügyeletes, ma senki sem fog zavarni bennünket. Lydia természetesen beleegyezett, és nemsokára már ott ültek a barátságosan lobogó tűz előtt a földön, ölükben tálcával, és sorra kóstolták a finomságokat. Frank felszabadultan, derűsen csevegett, Lydia idegei viszont pattanásig feszültek; már égett a vágytól, hogy meghallja, mi van Susie Parkinsszal. Vacsora után összeszedte a tányérokat, és végre megkérdezte: – Ugye ma eljött a rendelésre Susie Parkins, vagy tévedtem volna? A férfi bólintott. – No és? – Lydia már majd szétrobbant a türelmetlenségtől. Frank megvonta a vállát. – Mit akarsz tudni? – Ivott egy korty bort és folytatta: – Olyan, amilyennek leírtad. De az is lehet, hogy rosszabb állapotban van, mint két héttel ezelőtt. Az a cirkusz, amelyet Mrs. Parkins rendezett, csak hátráltatta a vizsgálatokat. Igazán kár! Lydia önkéntelenül belekapaszkodott az asztal szélébe. – És a terhességi próba? Beleegyezett Mrs. Parkins? – Végül is igen. Mialatt Susie a laborban volt. megmondtam Mrs. Parkinsnak kerekperec, hogy én is elrendeltem volna ezt a vizsgálatot. Miatta már nem kell Izgatnod magadat. És Sir Jamest is felhívtam telefonon. Látod, lassacskán minden rendeződik! Gyere, igyál még egy kis bort! Lydia engedelmesen odatartotta a poharát. Frank magához vonta a lányt, és gyengéden simogatni, masszírozni kezdte nyakát, vállát. Lydia lehunyta a szemét, és legszívesebben dorombolt volna a gyönyörűségtől, mint egy macska. – Alszol? – kérdezte Frank halkan, és felemelte a lány állát. Lydia lehunyt szemmel mosolygott és még szorosabban simult hozzá. – Szeretnék elmondani valamit, Lydia, vagy Inkább megmagyarázni. Ugye emlékszel, milyen utálatosan viselkedtem szombaton, amikor megláttam, hogy kimostad a holmimat? Lydia bólintott. – Nem kell magyarázkodnod – mormolta. Frank kisimította a lány homlokából az összekuszálódott hajfürtöket, és könnyű kis csököt nyomott a szájára. – De, meg kell magyaráznom – mondta nyugodtan. – Hallgass végig szépen. Egyetemi hallgató koromban együtt éltem egy lánnyal. Jónak hívták, és ó is orvostanhallgató volt. Jo okos nő volt, szellemes, megértő, tehetséges és nagyon szép. Csodáltam, tiszteltem és

38

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

végtelenül szerettem. Becsvágyó szakmai tervel voltak: ideggyógyász akart lenni. Egy ideig én is foglalkoztam ezzel a gondolattal. Akkor még meg sem fordult a fejemben, hpgy általános orvosként vidéken vállaljak állást. Apám, úgy látszik, jobban ismert, mert egyik éles vitánk alkalmából kijelentette, hogy engem az isten is körorvosnak teremtett. Akkor azt hittem, gúnyolódik velem, hiszen nem titkoltam, hogy én is nagyra törő terveket dédelgetek: már láttam magam híres Idegsebészként vagy szívsebészként a műtőben… Frank elnevette magát, aztán folytatta: – A lényeg az, hogy lassan kezdtem megbarátkozni azzal a gondolattal. hogy vidékre menjek. Persze eleinte óvakodtam attól, hogy beszéljek terveim megváltozásáról: Jónak is csak akkor szóltam, amikor már biztos volt az elhatározásom. Jó szótlanul végighallgatott, aztán összeszedte a holmiját, sok sikert kívánt, és elköltözött a legjobb barátomhoz. Az egyetem befejezése után összeházasodtak, mindketten állást kaptak az ideggyógyászati klinikán, én meg ott álltam egyedül… Lydiát mélyen megrendítették a hallottak. Talán leginkább az. ahogyan Frank egyszerűen, nagy szavak nélkül elmondta szerelmének és eddigi életének történetét. Még szorosabban fonta karjait Frank válla köré. Odahajtotta fejét a férfi mellére. Érezte, hogy Frank még nem mondott el mindent, hogy minden kiejtett szó nagy erőfeszítésébe kerül. – Egy év múlva letettem a szakvizsgámat, addig egy kórházi osztályon dolgoztam segédorvosként. Aztán bekerültem a mély vízbe, és mindent megtanultam, amit egy általános orvosnak tudnia kell. Sokat dolgoztam, és örömömet leltem a munkában. Amikor alkalom adódott betársulni ebbe a rendelőbe, már alapos gyakorlattal rendelkeztem. Egy darabig minden jól ment. de aztán megjelent a színen Annabel… – ő volt az az orvosnő, akivel annyi szakmai bosszúságod akadt? – Igen, ő. De a magánéletemet is feldúlta. Akkoriban az asszisztensnőnk volt a barátnőm. Jól megértettük egymást, és bizonyára össze is házasodtunk volna, ha Annabel a fejébe nem veszi, hogy hozzám jön feleségül. Addig nem nyugodott, míg a barátnőm, Sarah bizalmába nem férkőzött, aztán teletömte a fejét egy csomó hazugsággal. Hogy mennyi nőügyem van, meg effélék. Sarah nem hitt nekem, és szakítottunk. Mikor megtudtam, hogy Annabel áll a dolog mögött, már késő volt. Annabel ezután sem nyugodott. Sarah után a főnökömnél, Jocknál próbálkozott, persze más eszközökkel. Azt mesélte, tudomására jutott, hogy visszaéltem egy betegem helyzetével, akinek nőgyógyászati panaszai voltak. A hölgy Annabellel szerette volna megvizsgáltatni magát, én azonban állítólag nem bíztam az ő diagnózisában, és a kenetet magam akartam elkészíteni. Bár Jock nem adott hitelt Annabel rágalmainak, észrevette, hogy rossz a munkahelyi légkör, és ezért azt tanácsolta, keressek magamnak másik állást. Eladtam a részemet egy indiai orvosnak, és örültem, hogy nem kell látnom többé Sarah szemrehányó tekintetét meg Annabel álszent ábrázatát. – És mi történt veled ezután? – Egy darabig helyettesítéseket vállaltam, és közben azon töprengtem, mit is várok az élettől… – És akkor találkoztál Harryvel… – Igen. És életemben először ekkor voltam valóban elégedett és boldog. Olyan jól megértettük egymást… Azóta sem bántam meg. hogy idejöttem. Csak egy dolog változott meg: Harry halála óta nagyon egyedül érzem magam. Úgy vagyok ezzel, mint az emberek többsége: kell valaki, aki csak hozzám tartozik. Csodálatos érzés tudni, hogy van itthon valaki, aki rám vár, amikor fáradtan hazajövök. Még csodálatosabb melletted feküdni… De valami a boldogságom útjában áll.

39

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

– Tudom – válaszolta Lydia. – Az, hogy én is orvos vagyok. – Hirtelen nyilalló fájdalmat érzett a szívében, önkéntelenül mélyet lélegzett. – Jóságos ég. Frank, hát nem tudsz ettől a ténytől elvonatkoztatni? – Azt hittem, megértesz – mondta a férfi keserűen. – Végül is két rossz tapasztalattal lettem gazdagabb, és mind a két nő orvos volt. Ha valaha is megnősülök, amit kétlek, akkor csakis olyan nő jöhet szóba, akinek semmi köze az orvostudományhoz. És mindazok ellenére, amit mondtam, azt is bevallom, hogy jobban kívánlak, mint valaha… – Frank megragadta Lydia kezét, és egyre lázasabban folytatta: – Éjszakánként álmatlanul forgolódom az ágyamban, mert utánad vágyakozom. Megpróbáltam bízni benned, Lydia, de nem tudok, nem merek… Hogy magyarázzam meg? Nem személy szerint benned nincs bizalmam, hanem a nőkben, akik orvosok lettek. Van bennük valami közös vonás, valami különös adottság, hogy tudnak gyógyítani, de meg is sebzik az embert… Engem pedig már elég sérülés ért. Nem akarok több kockázatot vállalni. – Ó, Frank, nem is tudom, mit válaszoljak erre… – Kérlek, most semmit! Ne szólj semmit! Nagyon is közel vagyok hozzá, hogy szakítsak az elveimmel és lefeküdjek veled. Az pedig nagy hiba volna… mindkettőnk szempontjából. Felkelt és kezénél fogva magával vonta a lányt is. Végigsimított Lydia haján. Érezte, hogy keze alatt reszketés fut végig a lány testén. – Köszönöm a vacsorát, pompás volt. És köszönöm az estét is. Jó éjszakát! Futó csókot lehelt Lydia arcára, és gyors léptekkel elhagyta a szobát. Lydia hallotta, amint becsapódik mögötte a két lakást elválasztó ajtó. Gépies mozdulatokkal szedte össze a poharakat és edényeket, és tálcára rakva kivitte a konyhába. Eloltotta a kandallóban a tüzet, aztán ágyba bújt. Szeméből megeredtek a könnyek. – Ó, Frank, bízzál bennem, és szeress! – hajtogatta csöndesen zokogva. Másnap az Orvosi Hetilap hirdetései alapján Lydia sorra hívta a rendelőket Ipswichben. Szerencséje volt, mert akadt olyan, ahol már a hét hátralevő napjaira kerestek helyettest. Megegyeztek a feltételekben, és Lydia hagyott egy cédulát Franknek: próbáljon készételekkel segíteni magán, neki már nincs ideje főzni. Egyik nap szinte repült a másik után, Lydia azonban nem volt elégedett. Nem értette, miért alkalmaz oly sok orvos helyettest. – Végül is nem elégíti ki az embert ez a munka, ha szereti a hivatását – fejtegette a rendelő fiatal társtulajdonosának. – Az ember megvizsgál egy beteget, esetleg további vizsgálatokra küldi, gyógyszert ír neki, és tálán soha meg sem tudja, mi történt vele, mert addigra ő már rég másutt dolgozik. A fiatal kolléga elnevette magát. – Hiszen éppen ez az! Sok kolléga pontosan azt kedveli ebben a munkában, amit maga kifogásol, ők hogy úgy mondjam, mindig átutazóban vannak, az orvosi hivatás erkölcsi terheit nem viselik. Vizsgálnak, vizsgálatokat rendelnek el és tablettákat írnak fel. A beteg további sorsa már nem rájuk tartozik. Jómagam is két évig dolgoztam így. Nem mondom, sokat tanultam, de állandóra nem vállalnám. Én sem hiszem, hogy ez volna az igazi hivatásunk. A hét még le sem telt, és Lydia máris osztotta a rokonszenves fiatal orvos véleményét. Megkönnyebbülten autózott haza a hét végén, és bekopogott Frank lakásába, hogy elmesélje élményeit. A férfit azonban nem találta otthon. Egy cédula feküdt az asztalon: Frankét beteghez hívták, onnan rögtön továbbutazik, meglátogatja a családját. A hétvégi ügyeletet George Hastings látja el.

40

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

A következő hét is helyettesítéssel telt el. Lydiának nem kellett messze mennie, ezért néha főzött Frank számára is. Vacsora után rendszerint a napi eseményekről beszélgettek. – Dávid sokkal kiegyensúlyozottabb – mondta Frank egyik este. – A mamája eljött a rendelésre és beszámolt róla. Ő is megkönnyebbült, mióta beszélgetett Daviddel a fiú apjáról. - Hálás pillantást vetett Lydiára. – Azt hiszem, sikerült megoldanod a fiatalúr problémáját. – Örülök, ha így van – válaszolta a lány őszintén. O, bárcsak sikerülne megoldania Frank problémáit is! Nyomasztotta a tudat, hogy ameddig nem talál végleges állást, helyettesítést kell vállalnia. Vagy talán Frank és nagyapa hiányzik? Olyan egyedül érzem itt magam, gondolta, pedig ez a szülőházam… Akár Indiában is lehetnék, ott sem voltam magányosabb… – Fáradtnak és lehangoltnak látszol – jegyezte meg Frank. – Válóban fáradt vagyok – válaszolta a lány. – Ma korán lefekszem. Csalódottan látta, hogy Frank azonnal felkel a helyéről, és jó éjszakát kíván. Az esti búcsúcsók azért nem maradt el: a férfi futólag megérintette ajkával a lány homlokát. Másnap reggel Lydiának nem kellett elmennie. Hosszasan időzött a fürdőkádban, aztán rendbe szedte a lakást. Később gondolt egyet, és kiment a kertbe. Március vége van, gondolta, itt az ideje, hogy levágjam a bokrokról a száraz ágakat, kitisztítsam a virágágyakat és összegereblyézzem a lehullott lombot. Este, amikor Frank is megérkezett, már jócskán fáradtnak érezte magát, de ez kellemes, elzsongító fáradtság volt a friss levegőn végzett testi munkától. A férfi feltűnően levertnek látszott. Hallgatagon ettek, s vacsora után Lydia megkérdezte: – Valami baj van? Frank bólintott. – Susie – mondta halkan. Lydia visszafojtott lélegzettel várta a folytatást. – Újabban erős hasmenése van. A májfunkciós vizsgálatok nem utalnak rendellenességre, a süllyedése is normális. Lehet, hogy az epéjével vagy a hasnyálmiriggyel van valami baj, funkciós zavarra gondolok. A vérzsírértékei feltűnően magasak. És nem terhes – tette hozzá Lydia kimondatlan kérdésére válaszolva. A lány bólintott. – Lehet, hogy csak átmeneti zavar… vagy… – Vagy? – nézett rá kérdően Frank. – Mire gondolsz? – Végső esetben rákra… – mondta halkan Lydia. Frank felugrott a helyéről, és nyugtalanul járt fel-alá a szobában. Időnként belefésült ujjaival rövidre vágott, sűrű hajába. – Nem! – kiáltotta szokatlanul hevesen. – Egyelőre gondolni sem akarok arra! Bár látom, hogy az állapota napról napra rosszabbodik. Abban sem hiszek már, hogy valamiféle lelki oka volna a leromlásának, de jövő héten még elmegy a pszichológushoz. Talán annak az eredményét még meg kellene várnunk… Frankét később beteghez hívták, Lydia pedig letelepedett a kandalló mellé, és nagyapja egyik szakkönyvében tanulmányozta a ritkán előforduló emésztőszervi betegségeket. Másnap este, amikor fáradtan hazatért Ipswichből, George autóját látta meg a kapu előtt. A rendelőben még világosság volt. George épp akkor lépett ki az ajtón, amikor a lány odaért. – Jó estét, George! Hát Frank hol van?

41

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

– Jó estét, Lydia – válaszolta a férfi, miközben leoltotta a villanyt és gondosan bezárta maga után a rendelő meg a váró ajtaját. Szokatlanul komoly arckifejezése gyanút ébresztett Lydiában. – Ugye valami baj van? Válaszolj már végre. George! A férfi szó nélkül kinyitotta újra az ajtót. Megfogta a lány kezét, és bevezette a kis irodahelyiségbe. – Frankét baleset érte. Robbanás történt a vegyészeti gyárban, tűz ütött ki. Többet én sem tudok. Beszállították a kórházba. 7. FEJEZET A kórházba vezető út valóságos lidércnyomás volt Lydia számára. Reszkető lábbal ment végig a hosszú, kihalt folyosón, amelynek végén egy kis asztalnál ülő nővér a kórlapokban jegyezgetett. – Kit keres? – nézett fel, és tüntetően az órájára pillantott; a látogatási idő már rég véget ért. – Davenport doktorhoz szeretnék bemenni – válaszolta Lydia. – Rokona Davenport doktornak? – Nem… Lydia Moore vagyok. Frank Davenport jó ismerősöm. Ugyanis szomszédok vagyunk. Hogy van Davenport doktor? Láthatom? A nővér egy részvevő pillantást vetett Lydia aggódó arcára. – Keresek egy orvost. Csak orvosok adhatnak engedélyt soron kívüli látogatásra. Foglaljon addig helyet, Mrs. Moore. – És a sarokban elhelyezett ülőgarnitúrára mutatott. Lydia azonban képtelen volt leülni. Nyugtalanul sétált fel-alá. míg végül feltűnt a folyosó másik végén egy orvos. Odament Lydiához. – Jó estét, asszonyom. Freeman doktor vagyok. A nővér mondta, hogy ön Davenport doktor szomszédja. – Igen. Lydia Moore vagyok. Doktor úr, hogy van Davenport? Freeman sajnálkozó mozdulatot tett. – Bizonyára megérti, hogy nem adhatok felvilágosítást Davenport doktor állapotáról. Ez ellenkeznék az orvosi etikával. Lydia megrezzent. Hányszor mondott effélét ö maga is! – Nem csupán szomszédja vagyok Davenportnak. Frank és én együtt élünk. És magam is orvos vagyok. Freeman doktor pillantása megenyhült. – Mindjárt ezzel kellett volna kezdenie. Jöjjön velem. Davenport már majd megőrjít a kérdezősködésével. pedig hasztalan minden kérdés. Tudnia kell, hogy Davenport nem hall semmit. De talán magát megismeri… Lydia megragadta Freeman doktor köpenyét. – Mielőtt bemennénk hozzá, legalább azt mondja meg, mi történt vele! – Elmondom. Menjünk be Ide, a teakonyhába és üljünk le. A közelben van egy vegyészeti gyár, amelyben tűz ütött ki. Valószínűleg robbanás történt a tartályoknál. Davenport doktor bement az égő üzemrészbe, hogy elsősegélyt nyújtson a sérülteknek. Ráomlott egy fal, és a törmelék betemette. Szerencsére hamarosan kiszabadították. Csupán a karjain vannak felületes sérülések, bizonyára ösztönösen a fejét igyekezett védeni. Viszont a szeme aggasztó… – Csak nem recehártya-leválás?! – rémült meg Lydia. – Szerencsére nem. Idegen test került a szemhéj alá. Valószínűleg törmelék a beomlott falból… Igya meg ezt a kávét, mindjárt jobban érzi magát! – Ezzel Lydia kezébe nyomott

42

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

egy nagy csésze kávét. – Természetesen alaposan átöblítettük mindkét szemét fertőtlenítő és antibiotikumos oldattal. A pupillák épek, de a szaruhártya és a kötőhártya megsérült. Naponta több ízben kezelni kell. Meg tudná csinálni? – Természetesen. – Hát ennyit a szeméről. Aztán, mint említettem, nem hall semmit. Ez bizonyára a robbanás következménye. Megállapítottuk, hogy egyik fülében sem repedt meg a dobhártya, tehát van rá remény, hogy néhány nap múlva visszanyeri a hallását. – Együttérzéssel pillantott Lydlára. – Nem lesz irigylésre méltó helyzetben, kolléganő. Davenport doktor nem tartozik a legtürelmesebb betegek közé… Lydia halványan elmosolyodott. – Tudom. Most bemehetek hozzá? – Hogyne. És gondoljon arra, hogy a beteg ingerültsége és félelme természetes egy ilyen megrázkódtatás után. Sajnos, határozottan tiltakozik az ellen, hogy nyugtatót adjunk neki. – Ez is jellemző rá – bólintott Lydia. és követte Freeman doktort Frank szobája felé. Egy fiatal nővér jött elébük. – Hogy van a beteg? – kérdezte Freeman doktor. – Pillanatnyilag valamicskével jobban. Úgy tűnik, megnyugodott, de legalábbis nem kérdez többet. Az érverése, a vérnyomása és egyéb létfontosságú funkciói rendben vannak. Freeman doktor elégedetten biccentett. – Jó. Ma éjjel még itt tartjuk az osztályon, mert a sokk következtében erősen leszállt a vérnyomása. Nővér, ismerkedjék meg Lydia Moore-ral, ő Davenport doktor közeli barátja, ráadásul maga is orvos. Ivott már valamit? – intett Frank felé Freeman. A nővér tagadólag Intett. – Nos, akkor kezdjük talán azzal. Megpróbálkozik az itatással? – fordult Lydia felé Freeman doktor, és bátorítóan nézett rá. – Hogyne – mondta halkan Lydia. Pillantása megpihent Frank sápadt arcán. A férfi nyugodtan, mozdulatlanul feküdt az ágyban. – Menjen oda hozzá, és érintse meg. Nem tudja, hogy maga itt van. Lydia az ágyhoz lépett. Szíve összeszorult a látványtól. Frank arca csupa zúzódás és sérülés, szeme bekötve. Száját keskeny vonallá szorította össze. Láthatóan ébren volt, s igyekezett leküzdeni a fájdalmát. Lydia lehajolt, és ajkával megérintette Frank takarón fekvő kezét. – Lydia! – tört fel a sóhajtás a férfi melléből. – Jó. hogy itt vagy… – Minden rendben lesz. drágám – suttogta a lány. és kisimította Frank homlokából a zilált kis fürtöket. – Itt maradok veled. Próbálj aludni – suttogta, bár tudta, hogy akihez beszél, nem hall semmit… – Kibírhatatlan… – panaszolta Frank. – Nem látok, nem hallok, csak azt érzem, hogy megfognak… Ó, Lydia, segíts, hogy kijuthassak innen… Lydia átölelte, oldalához simult, meleg lélegzete a férfi arcát érte. Frankben lassan alábbhagyott a feszültség, és néhány perc múlva kimerülten elszunnyadt. Lydia ekkor az ágy szélére ült, két kezébe fogta Frank jobbját. s így ült mellette egy óra hosszat szinte mozdulatlanul. Akkor Frank ismét felébredt, nyugtalanul mozgolódott, de Lydiának megint sikerült megnyugtatnia, sőt kortyonként még egy csésze teát is belediktált. Időnként megjelent az éjszakás nővér, és ellenőrizte Frank vérnyomását. Lydiának is hozott egy csésze jó forró, erős teát. – Örülök, hogy eljött, Miss Moore! Davenport doktor egyre csak ön után kérdezősködött, mi meg nem tudtuk, hol érhetnénk el.

43

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

Lydia. miközben Frank mellett virrasztott, kigondolt egy módszert, amellyel választ adhatna a férfi kérdéseire. Egyszeri kézszorítás: igen, kétszeri kézszorítás: nem, háromszori kézszorítás: nem tudom. Amikor Frank reggel felé felébredt, már sokkal nyugodtabbnak tűnt. Keze a takarón tapogatózva kereste Lydia kezét, és aggodalmasan kérdezte: – Lydia. itt vagy? Lydia egyszer megszorította a kezét Igen. – Jó. hogy itt vagy – mormolta a férfi, és az oldalára fordult. – Fáj és ég a szemem. Mindenem fáj… Mindent eltávolítottak a szememből? – kérdezte aggodalmasan. Lydia megint megszorította a férfi kezét. Egyszer. – Ez azt Jelenti, hogy igen? Lydia gyorsan még egyszer megszorította Frank kezét. – Te valóságos kincs vagy. Lydia! Végre remélhetem, hogy választ kapok a kérdéseimre. – Kis szünet után látható erőfeszítéssel kérdezte: – Megvakulok? A lány kétszer határozottan megszorította Frank kezét. A férfi megkönnyebbülten felsóhajtott, aztán tovább kérdezősködött: – Mi van a fülemmel? A kérdésre nem érkezett válasz. Lydia így akarta figyelmeztetni Frankét: másképp kell kérdeznie. – Megsüketültem? Ismét két kézszorítás. – Hazamehetek? Két határozott kézszorítás. – Miért nem? Olyan beteg vagyok még, hogy Itt kell maradnom, vagy kora reggel van? Lydia egyszer, és majd ismét egyszer szorította meg Frank kezét. – Tehát mindkét kérdésemre igen a válasz – állapította meg Frank. – Hány óra van? – kérdezősködött tovább. Öt kézszorítás volt a válasz. Kis Ideig hallgattak. Frank kimerülten pihent, majd ő szorította meg Lydia kezét. – Nagyon féltem. Lydia… Nem is hittem, hogy felnőtt férfi ennyire félhet… Úgy örülök, hogy itt vagy… Ne hagyj el. maradj itt… Szükségem van rád… Lydia válaszul apró csókokkal borította be a férfi kezét, az pedig szorosan magához ölelte a lányt. Lydia szeméből kicsordultak a könnyek, és Frank, mintha csak megérezte volna, mutatóujja hegyével megérintette az arcát. – Te sírsz, kedvesem? – Frank hangjában csodálkozás csengett. – Ne sírj, drágám! Most, hogy itt vagy, máris Jobban érzem magam. Ne sírj, meglátod, meggyógyulok… És olyan szeretetteljes gyengédséggel simított végig Lydia haján, hogy a lány szeméből újult erővel indultak meg a könnyek. Így aludtak el mindketten; Lydia fejével a férfi mellén. Frank keze a lány selymes haján. A délelőttös ápolónő belépésére ébredtek fel. A fiatal nővér együttérzéssel nézett Lydiára. – Kimerültnek látszik – mondta –, de nem is csoda, hiszen alig aludhatott valamicskét. – Átnyújtott Lydiának egy gyógyszeres üvegcsét – Fájdalomcsillapító. Ha szükséges, adjon be ebből Davenport doktornak. Mit gondol, hajlandó lesz bevenni? – Nem tudom – vonta meg a vállát Lydia. – Elég Jól aludt, persze kimerítette a fájdalom és az izgalom. Most. hogy kipihente magát, bizonyára még erősebben érzi majd a fájdalmat. Megkérdezem tőle, kér-e fájdalomcsillapítót. – Ezzel Frank fölé hajolt, és a férfi kezébe csúsztatta az üvegcsét.

44

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

– Mi ez? – kérdezte Frank. – Fájdalomcsillapító? Lydia egyszer megszorította a férfi kezét. – Igen. kérek egyet. Pokolian ég a szemem. Az egész testem sajog. Azt hiszem, nem maradt egy ép porcikám… Lydia, segíts felkelni. Ki kell mennem. Nem, az ágytállal ne is kísérletezzetek! Nem vagyok hajlandó használni! Lydia elnevette magát. – A Javulás Jele. – Megkönnyebbülten fordult a nővérhez. – Felkelhet Davenport doktor? – Hogyne. Rögtön szólok az ápolónak, ő majd kikíséri. – Kinyitotta az ajtót, és kiszólt: – Dave, be tudnál jönni egy percre? Dave és Lydia közrefogták Frankét, és kikísérték a mosdóhelyiségbe. Lydia is kihasználta az alkalmat, és eltűnt a fürdőszobában. A kényelmetlen testhelyzetben eltöltött hosszú éjszaka után majdnem olyan törődöttnek érezte magát, mint a beteg. Miközben bőven locsolgatta az arcát hideg vízzel, állandóan Frankét látta maga előtt. A férfi pillanatnyi esendősége mélyen meghatotta. Lám, ez az ember, aki olyan görcsösen őrizte a függetlenségét, most teljesen rá van utalva! Amikor néhány perc múlva kissé felfrissülve ismét belépett a betegszobába. meglepetésében felkiáltott. Frank ült az ágyban, egy csésze teát egyensúlyozott a térdén, és élvezettel kortyolgatta a párolgó italt. Láthatóan vidám volt, és elégedett a teljesítményével. – Nem engedte, hogy segítsek – magyarázta a nővér mosolyogva Lydiának. – Amikor Itatni akartam, egészen dühbejött, és… és meglehetősen hangosan leintett. Magának is hoztam reggelit, doktornő. Lydia hálásan intett, és még éppen idejében elkapta a veszedelmesen billegő teáscsészét. – Hé! Mi az? Ne vegyétek el! Még inni akarok! – kiáltotta Frank ingerülten, Lydia azonban ujjai hegyével lezárta a száját, és könnyű kis csókot nyomott az arcára. – Jó reggelt! – fordította Lydia felé a fejét Frank, és hangsúlyozott udvariassággal kérdezte: – Most visszakaphatom a csészémet? Lydia a kezébe adta a teáscsészét, és leült melléje az ágy szélére, hogy szükség esetén rögtön közbeléphessen. – A pokolba ezzel a pátyolgatással! Hagyd már végre abba! Ülj le és fújd ki magad! Lydiát bántotta a férfi viselkedése. Úgy látszik, mégsem ismeri Frankét olyan Jól, mint hitte. Ez az ember nem érdemli meg az együttérzést meg a gondoskodást! Lássuk, hogyan boldogul egymaga, gondolta Lydia, és leült reggelizni. Meg sem moccant, amikor Frank bizonytalan kezében megbillent a csésze és kiömlött belőle a tea. – Ó. hogy a fene enné meg! – káromkodta el magát fojtottan a férfi. Ingerülten kinyújtotta a kezét. – Kérek valamit, amivel megtörölhetem. – Lydia kurta kis mozdulattal a férfi kezébe nyomott egy papír zsebkendőt. A férfi elnevette magát. – Rosszkedvű a kisasszony - Jegyezte meg barátságosan, és Lydia legszívesebben nyakon ütötte volna. Kár. hogy nem bánhat vele úgy, ahogy megérdemelné! A barátságos, fiatal nővér Jött be Frank reggelijével. – Ha gondolja, most hazamehetne egy kicsit, doktornő, hogy rendbe hozza magát – Javasolta. – A főorvosnő csak kilenc óra tájban ér ide a vizittel. Azt hiszem, ma már hazaengedi Davenport doktort, és ezért jó volna, ha hozna neki tiszta ruhát. Ami tegnap rajta volt, az használhatatlanná vált. Vissza tud érni kilencre? – Remélem, sikerül. Majd Igyekszem. Mára helyettest kell találnom a rendelőbe. A hétvégét bizonyára vállalja a kollégám a szomszédos körzetből, hétfőtől pedig én fogok

45

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

beugrani. – Elnevette magát. – Hát bevallom, kicsit félek a következő napoktól. Talán Jobban el tudom viselni Davenport doktor szeszélyeit, ha dolgozom. A nővér kuncogva bólogatott. Lydia Frank fölé hajolt, és megcsókolta, könnyedén megszorította a férfi takarón fekvő kezét. – Elmégy? – kérdezte Frank, és hangjában leplezetlen aggodalom csengett. Lydia elmosolyodott. Jellemző! Ameddig itt volt mellette, addig gorombáskodott vele, mihelyt elmegy, beléje kapaszkodik. Szokásos jelbeszédükkel egyszer megszorította a férfi kezét. – Visszajössz? – A kérdés reménykedve hangzott. Lydia egyszer, nagyon határozottan, melegen megszorította Frank kezébe kulcsolódó kezét. – Viszontlátásra – biccentett a nővér felé. Válasz nem érkezett, csupán valóságos szitokáradat csapott fel mögötte: egy kanálnyi tejben úszó zabpehely kötött ki Frank meztelen mellén. Lydia gyorsan behúzta maga mögött az ajtót. A folyosón megállt és hangosan. Jókedvűen elnevette magát. Frank lehetetlenül viselkedik, az igaz, de a küzdő, káromkodó Frank ezerszer kedvesebb, mint a beletörődő, a lemondó. Lydia lezuhanyozott, tiszta farmert és ingpulóvert vett fel. Bekukkantott a kis irodába, ahol Mrs. Mercer már a napi postát bontogatta. – Lydia! Hogy van Davenport doktor? – kérdezte aggodalmas arccal. – A kollégáknak az a véleménye, hogy nem szenvedett maradandó károsodást. Kicsit ijesztő látvány bekötött szemmel, mindenütt zúzódások és sérülések borítják. A hangulata pedig leginkább a közeledő viharra emlékeztet. Mrs. Mercer elmosolyodott. – Hát ilyenek a férfiak, kedvesem! Az én Billem áldott jó ember, ameddig nincs semmi baja, de ha netán valami éri, egészen megvadul. Ebben a pillanatban megcsördült Mrs. Mercer asztalán a telefon, és Lydia kihasználta az alkalmat, hogy sietve elhagyja az irodát. Átszaladt Frank lakásába, gyorsan összeszedett néhány holmit, beledobálta egy reklámzacskóba és máris futott le a lépcsőn. Mindjárt fél kilenc, gondolta ijedten. Mrs. Mercer az ajtóban állva várta. – Hastings doktor telefonált. Felajánlotta, hogy átveszi a mai rendelést és a hétvégi ügyeletet is. Hétfőtől azonban már nem vállalhatja, mert a mai napra bejelentkezett betegeit Jövő hétre tette át. Úgy gondola, hogy magának kellene átvenni a rendelést, de nem tudja. Frank egyetért-e ezzel. – Mrs. Mercer, kérem, mondja meg George-nak, hogy hétfőtől kész vagyok átvenni Frank rendelését. Azt hiszem, ez a legkézenfekvőbb megoldás, nem? Ha Frank nem értene egyet, majd megmondja. Szerintem mindenkinek így volna a legjobb. Itt volnék a közelben, gondoskodhatnék Frankról, és a betegeket is ismerős orvos látná el – tette hozzá Lydia némi aggodalommal. – Engem Igazán nem kell meggyőznie, kedvesem! – válaszolta Mrs. Mercer. – Szerintem éppenséggel magának kellett volna elfoglalnia Harry helyét. No, de kit érdekel az én véleményem? Lydia átkarolta Mrs. Mercer vállát. – Higgye el, Frank jó orvos, és Igazán derék ember. Persze neki is megvannak a maga gyengéi, mint mindenkinek, de én már Jól kijövök vele. A maga véleménye pedig igenis fontos, mert maga a rendelő lelke. Lydia kilenc óra előtt néhány perccel kanyarodott oda kocsijával a kórház bejárata elé. Frank érezhetően megkönnyebbült, amikor a lány megérintette a kezét. Szólni ugyan nem szólt semmit, de olyan szorosan fogta Lydia kezét, mintha soha többé nem akarná elengedni. A lány finoman cirógatta ujjai hegyével Frank kezét, és a férfi láthatóan

46

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

élvezte a gyengéd érintést. Nyugodtan feküdt az ágyban, néha jólesően kinyújtózott, és megjegyezte: – Lassacskán felébreszted bennem az életkedvet. Remélem, tisztában vagy vele. mit Jelent ez… Lydia keze egy csöppet megrándult, és a férfi csendesen elnevette magát. – Úgy látom, ma sokkal nyugodtabb és derűsebb – szólalt meg egy kellemes női hang az ajtóban. – Wayne doktornő vagyok – lépett közelebb hozzájuk a karcsú, magas, barna hajú főorvosnő. – ön pedig Moore doktornő, ha nem tévedek Tájékoztattak, hogy ön fogja orvosilag ellátni Davenport doktort, ha hazaengedjük. – Igen – bólintott Lydia. – Ez a lehető legkedvezőbb megoldás – folytatta a főorvosnő –, máskülönben naponta be kellene jönnie a klinikára. Megmutatom, hogyan cseréljük a kötést, és mindent elmagyarázok, amit tudnia kell. Nővér, kérem a kötözőkocsit. – Belepillantott Frank kórlapjába és elégedetten bólogatott. – A sokkot már teljesen kiheverte, és úgy látom, tűrhetően aludt. – Ezzel a mosdóhoz lépett, gondosan megmosta és fertőtlenítette a kezeit, Lydia úgyszintén. – Akkor lássuk tehát a sérüléseket. A fertőzés veszélye most a legnagyobb, ha a kis sebek begyulladnak, veszélyessé válhat az állapota. Tanácsolom, hogy szórt fényben vagy félhomályban dolgozzék, mert a szem még nem viseli el a fényt. Wayne doktornő az ágyhoz lépett, és megérintette Frank homlokát, hogy észre vétesse magát. Elmondta, hogy mit fog csinálni. A nővérhez fordulva megkérdezte: – Hall már valamit? – Nem. főorvosnő. Legalábbis nem említette. Wayne doktornő Lydiára pillantott. – Kezdjünk hozzá. – Majd Frankre nézett, és tisztán, érthetően mondta, mintha nem volna teljesen meggyőződve a férfi süketségéről: – Most eltávolítom a kötést a szeméről. Frank. Lydia szíve viharosan dobogott. Amikor az utolsó gézréteget is levette Wayne doktornő csipesze a férfi szeméről, akkor látta csak a lány, hogy milyen súlyos sérülések érték Frankét. A szemhéjai duzzadtak voltak, és sebek, karcolások borították az érzékeny bőrt. A nővér óvatosan nedvesítette meg és tisztította le fertőtlenítő és gyulladáscsökkentő oldattal a sérült területet. Frank keményen összeszorította a száját, és Lydia kezébe fogta a férfi megmegránduló ujjait. Wayne doktornő óvatosan megemelte a szemhéjakat. Lydia közelebb hajolt. – Látja, kolléganő, a szemgolyók még gyulladtak és véraláfutásosak. Különösen ügyeljen kezelésnél a szaruhártyára, mert megsérült. Számos Idegen testet távolítottunk el a szemekből. Frank olyan erősen szorította Lydia kezét, hogy a lány kis híján felkiáltott fájdalmában. Wayne doktornő egy pipettából gyógyító folyadékot cseppentett a szaruhártyára, majd írnom kenőccsel kente be a szemhéjak szélét. Aztán lehúzta vékony gumikesztyűjét és a hulladékgyűjtőbe dobta. – Nővér, bekötheti Davenport doktor szemét. – Fürkésző pillantást vetett Lydiára. – Gondolja, hogy meg tudja csinálni? Lydia bólintott. Legszívesebben sírva fakadt volna, de hát erről szó sem lehetett. Halvány mosolyt erőltetett az arcára, és kijelentette: – Majd igyekszem. Közben arra a sok bosszúságra fogok gondolni, amit kezelés közben okoz majd nekem. Wayne doktornő elmosolyodott.

47

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

– Ne veszítse el a bátorságát, a beteg állapota máris sokat Javult. Ezért ma haza is engedhetjük. A gyógyszereket megkapják. Lehet, hogy talál még egészen apró Idegen testeket a szemekben, bár ezt nem hiszem. Ha netán nem boldogulna, hívjon fel. Az első napokban kétszer kell elvégezni a kezelést. Csodát azonban ne várjon. Az első néhány nap mindkettőjüknek nehéz lesz. – És vajon mikor tud ismét dolgozni? – tette fel Lydia a kérdést. – Ezt sajnos, nem tudom pontosan megmondani. Legalább tíz napig még nem. annyi bizonyos. Minden további Davenport akaratától függ. Úgysem lehet visszatartani, ha már Jól érzi magát. Lydia buzgón bólogatott, és Wayne doktornő elnevette magát kellemes mély hangján. – Bevallom magának, hogy legnehezebb betegeim az orvosok közül kerülnek ki. Mindig mindent Jobban tudnak, makacsak, mint az öszvér és ellenségesek a kolléganők iránt. Szívesen lemondok róluk, ha akad, aki helyettem foglalkozik velük. – Ismét elnevette magát. – De azért egy hét múlva feltétlenül hozza el ellenőrzésre! Beszéljen meg egy időpontot az asszisztensnőmmel. Nos. hát sok szerencsét, Moore doktornő! Fejbólintással elköszönt Lydiától, és kiment a betegszobából, nyomában a nővérrel. Lydia Frank fölé hajolt és lágyan megcsókolta. – Elment? – kérdezte a férfi mogorván, és a lány egyszer megszorította a kezét. – Csakhogy! – dohogott tovább Frank. – Már eleget gyötört. Pokolian fáj most a szemem! De majdcsak szűnik a fájdalom. Ez a kenőcs nyugtatóan és gyulladáscsökkentőén hat, már tapasztaltam. Mikor mehetek haza? Mit mondott a főorvosnő? Lydia a férfi takarójára borította a hazulról hozott holmikat. Frank izgatottan tapogatta végig és felkiáltott: – Hiszen ezek az én ruháim! Pompás! Most rögtön felkelek, és megmosakszom. Vagy tálán mégis inkább otthon fürdöm meg. Lydia kétszer határozottan megszorította a férfi kezét. – Nem?! Mit Jelentsen ez? – kiáltott fel dühösen Frank. – Fürödni akarok, és kész! Ki tilthatja meg? Fürödni fogok! Lydia ismét kétszer szorította meg Frank ingerülten hadonászó kezét. A férfi durván kirántotta a lány kezéből a magáét. – Az idegeimre mégy. Lydia! Elég volt a gyámkodásból! Nem tűröm! Lydia minden további vita nélkül felnyalábolta az ágyról a ruhadarabokat és egy székre tette. Frank egy ideig dacosan hallgatott. Aztán kényszeredetten elnevette magát. – Szóval ez a tárgyalási alap? Vagy engedelmeskedem, vagy itthagysz. Vérszívó nőszemély! Azonnal gyere ide! – Kinyújtotta a karjait, és szenvedélyesen magához rántotta a lányt. – Szerencséd van, hogy szeretlek, te szörnyeteg – suttogta Lydia abban a biztos tudatban, hogy a férfi nem hallja szavalt. Vagy talán mégis? Netán csak érzi? Mindegy, ő úgysem tudja tovább titkolni az érzelmeit. És ezért még egyszer elmondta: – Szeretlek, te szörnyeteg! – És sokszor, sokszor megcsókolta a szörnyeteg sebhelyekkel összeszabdalt arcát. – Vigyél haza – suttogta a férfi, és Lydia egyszer megszorította a kezét. Félórával később már úton voltak. Frank érkezése hangos örömujjongást váltott ki Mrs. Mercerből. De Lydia nem sok időt engedett az örvendezésre: azonnal felkísérte Frankét a lakásába, és nagy csodálkozására a férfi hajlandó volt ágyba feküdni. Rövidesen el is aludt, mélyen és nyugodtan.

48

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

Lydia lement George-hoz. és beszámolt neki Frank állapotéiról, aztán visszament a lakásába, és átcipelte az ágyneműjét Frankhez. Nem akarta egyedül hagyni, ameddig nem győződik meg róla, hogy válóban Jobban érzi magát. Bizonyára tiltakozna, ha tudná, hogy őrzi az álmát. Bizonyára megnehezíti majd az életét a kezelés során. De majdcsak megtanulja, hogy vannak olyan orvosnők is, akikben meg lehet bízni. 8. FEJEZET Frank természetesen azt tette, amit jónak látott. Ébredés után megkérte Lydiát, segítse ki a fürdőszobába. A lány az ajtó közelében várakozott, hogy ismét visszakísérje a hálóba. Már meglehetős ideje állt ott, amikor meghallotta a kádba zubogó víz hangját. Abban a pillanatban már benn is termett. Frank éppen a dugót akarta a helyére tenni a kádban. – Megőrültél? – kiáltotta Lydia, és a karjánál fogva el akarta húzni Frankét a fürdőkádtól. Az azonban könnyedén lerázta karjáról a lány kezét, és Ismét a dugóval kezdett foglalatoskodni. – Vagy segítesz nekem, vagy hagyod, hogy belefulladjak a kádba. Bárhogy is döntesz, én most fürödni fogok. A mosakodás nem elég. Piszkosnak és tapadósnak érzem magam tetőtől talpig. Ha egy kicsit magamhoz akarok térni, tisztának kell éreznem magam. Remélem, megértesz! Ezzel máris levetette a pizsamáját, és belépett a gőzölgő fürdővízbe. – Pompás érzés! Lydia, itt vagy még? A lány megérintette Frank térdét, és végigsimított a lábán. A férfi Jólesően elnevette magát. – Látom, hogy nem tudsz ellenállni nekem, drágám – Jegyezte meg vigyorogva. Lydia némán bólintott. Bizony, eltalálta, gondolta pironkodva. Frank egy darabig még élvezte a forró fürdőt, aztán megkérte Lydiát, hogy mossa meg a haját. A lány óvatosan fogott hozzá, annál is Inkább, mert egyre újabb és újabb sebeket, sérüléseket fedezett fel a férfi fejbőrén. Végül segített Franknek kilépni a kádból, és ráborította a fürdőlepedőt. A szép, férfias test nem tévesztette el hatását a lányra. – Mindenütt csupa véraláfutás, karcolás és horzsolás vagy – Jegyezte meg a lehető legtárgyilagosabb hangon, bár tudta, hogy a férfi nem hallja. A száraz megállapítás mindenesetre hozzásegítette ahhoz, hogy hirtelen feltámadó vágyát visszafojtsa. Frank végre megint visszakerült az ágyba, és Lydia először a bőrsérüléseket látta el. Aztán összeszedte minden bátorságát, és hozzáfogott a szemkezeléshez. Olyan óvatosan igyekezett dolgozni, amennyire csak lehetett. Frank nem panaszkodott, bár a lány biztos volt benne, hogy a kezelés meglehetős fájdalommal járt a számára. Utána a nap kellemesebb része kezdődött: kettesben megteáztak. Frank egész nap ágyban maradt, és Lydia nem mozdult el mellőle. George is bekukkantott a rendelés után. Szombaton reggel Judith látogatta meg a beteget, és virágokat vitt neki. – Gondoltam, ha már nem lát, nem hall szegény, legalább valamit szagolhasson – magyarázta Judith, és Frank orrához közelítette a virágokat. – Micsoda Illat! Pompás! – sóhajtott fel Frank. – Sajnos, sejtelmem sincs, kinek kell megköszönnöm, de nagyon örülök. Szeretem a virágokat. Lydia a férfi tenyerébe rajzolt mutatóujja hegyével egy nagy J betűt. – Judith? – kérdezte Frank, és Lydia egyszer megszorította a kezét. – Köszönöm, Judith!

49

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

Judith lehajolt és melegen megcsókolta a férfi arcát. Frank felnyújtotta a karjait, magához húzta Judith fejét és visszaadta a csókot. Lydia csúf kis nyilallást érzett a szívében. Ó, csak nem vagyok féltékeny? – gondolta. – Jól viseli magát? – kérdezte Judith nevetve. – Ahogy vesszük – válaszolta Lydia. – Mondjuk úgy: változó. Én viszont már szívesen kimozdulnék egy kicsit a házból. – Mi sem könnyebb – mondta a körzeti nővér erélyesen. – Én itt maradok nála és vigyázok rá, hogy rendesen viselkedjék. Te addig menj egy kicsit sétálni. – Gondolod? – kérdezte habozva Lydia. – Hát persze! No menj. ne kéresd magad! Délig maradhatok. – Rendben van! Akkor elfogadom az ajánlatodat. – Lehajolt Frankhez, és könnyű csókot nyomott az arcára. A férfi megragadta a kezét. – Hová mégy. Lydia? Judith megfogta Frank másik kezét, megnyugtatóan megszorította. A férfi visszahanyatlott a párnára. – Ne haragú, önző vagyok. Viszontlátásra. Lydia melegen felöltözött, és kilépett a friss márciusi levegőre. A nap vakítóan fényesen sütött, de még nem volt ereje, a szél ellenben téliesen hidegen fújt. A lány nagy léptekkel ment a szántóföldek és rétek között kanyargó gyalogösvényen, egészen Ron Blake farmjáig. Ron otthon volt: mankóján bicegett ide-oda az udvaron. Lydia üdvözölte, és odament hozzá. – Hallottam, hogy a doktorunkat is báleset érte – és fejével a vegyészeti gyár irányába intett. – Igen, sajnos. De reméljük, néhány nap múlva már Jobban érzi magát. – Lydiát mindig meglepte, hogy a hírek milyen hamar terjednek a faluban. – Hogy van a lába? – kérdezte, hogy más Irányba terelje a beszélgetést. – Lassan Javul. Nekem egy kicsit túlságosan is lassan. Persze a nyakamat is törhettem volna – tette hozzá. Meg néhány mondatot váltottak, aztán Lydia visszafelé indult, hogy a boltban vásároljon különféle élelmiszereket. Útközben sokan megállították, és érdeklődtek Frank felől. Lydia nagyapja is éppily közszeretetnek örvendett, a falu lakói még mindig emlegették. Lydia először lerakta a vásárolt élelmiszereket a konyhában, csak azután vetette le meleg kabátját. Frank hálószobájából hangos, vidám kacagás hallatszott, és Lydia megint érezte szívében a különös nyilallást. Hogy lehet, hogy azok ketten Ilyen remekül megértik egymást? Belépett a szobába. Frank az ágyban ült. és Judith vezette a kezét. – Mit csináltok? – kérdezte Lydia kissé megütközve. – Ó. hát mindenféle bolondságot – nevetett rá Judith. – Frank ötlete volt. Betűket íratok a mutatóujjával az ágy szélére, és neki ki kell találnia, milyen szót írtunk. Igen mulatságos dolgok sülnek ki belőle. Gondolom, Frank már annyira unatkozott, hogy Jólesett kissé bolondozni. Lydia az ágyhoz lépett, és megfogta a férfi szabad bal kezét. – Lydia! Visszajöttél? – kiáltott örömmel Frank – Nagyon hiányoztál. kedvesem! Judith persze egész Jól helyettesített. Szegényke mindent elkövetett, hogy egy kicsit felderítsen. El sem tudjátok képzelni, milyen rossz, ha az ember szinte egyik pillanatról a másikra nélkülözni kénytelen olyan alapvető életfunkcióit, mint a látás meg a hallás. Judith kérdő pillantást vetett Lydiára. – Sikerült valamelyest kikapcsolódnod? – Ó. igen. Jókorát sétáltam. Útközben többször is érdeklődtek tőlem Frank állapota felől… – Lydia hirtelen elfordult, hogy elrejtse könnyeit.

50

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

– Lydia! – Judith odalépett hozzá, és átkarolta a vállát. – Ne sírj! Meggyógyul! Tudom, hogy borzasztó ez számodra, hiszen szereted. – Lydia felénk pillantást vetett Frankre, Judith azonban megrázta a fejét. – Ne félj, nem hall. Tudja már? – Nem, sejtelme sincs róla. Azt talán észrevette, hogy tetszik, és valószínűleg én is tetszem neki. De egyelőre még küzd az érzései ellen. Nem akar szorosabb kapcsolatot. Ezt világosan a tudtomra adta. – De láthatólag nagyon ragaszkodik hozzád – vetette ellen Judith. – Most igen, mert szüksége van rám. – Lydia? – Frank hangja aggodalmasan csengett. – Valami baj van? – A lány azonnal odalépett hozzá, és megszorította a kezét. A férfi magához vonta. – Úgy vágytam utánad – suttogta, és Lydia ráborult Frank mellére, átölelte, melegen és gyengéden, hogy ne okozzon fájdalmat a férfinak. Hallotta, hogy az ajtó halkan becsukódik Judith mögött. Arcát Frank mellére rejtette. Istenem, mennyire szeretem! – gondolta, és könnyek fojtogatták a torkát. Frank karja a leány derekára fonódott, és olyan szeretettel, olyan őszinte vonzalommal ölelte át, mint soha azelőtt. Mi lesz ebből? – töprengett Lydia. miközben kiment a konyhába, hogy vizet tegyen fel. Távolságot kell tartanom, határozta el, még akkor is, ha nehezemre esik. Nem tudom, mi van velem, már nem értem magamat. És az elkeseredés könnyei szöktek a szemébe. A hálószobából felhangzó robaj rezzentette fel gondolataiból. Berohant a szobába. Frank a földön feküdt és szitkozódott. Lydia rémülten támogatta fel. és az ágyhoz segítette. A férfi a sípcsontját tapogatta és cifrán káromkodott. – Nem akarok visszafeküdni az ágyba! És mi a csudának reszketsz ennyire? Annyira megijedtél? Meg akartalak keresni, mert éreztem, hogy valami nincs rendben veled. Nyugodj meg már, Lydia! Frank a ruháit kérte, és Lydia segített neki felöltözni. – Levegőre vágyom – mondta a férfi –, menjünk ki a kertbe. Odakinn mélyeket szippantott a friss, fanyar levegőből. – Tavaszodik – mondta, és lassan, egymáshoz simulva sétáltak végig a kerti ösvényeken. – Tavaszodik, és én örülök, hogy élek – tette hozzá halkan. Majd egy óra hosszat maradtak a kertben. Aztán visszamentek a lakásba, és Frank ledőlt a heverőre. Nemsokára kimerülten elszunnyadt, Lydia pedig letelepedett melléje egy karosszékbe és olvasott. Vacsora után segített Franknek a fürdésnél, majd maga is megfürdött. A férfit takaróba csavarva hagyta a kandalló mellett egy kényelmes karosszékben. Máskor mindig Jólesett az esti fürdő, szeretett kényelmesen elnyújtózni a kádban. Most azonban nem volt türelme. Néhány perc múlva megtörülközött, és köntösébe bújva visszament Frankhez a nappaliba. A férfit nem találta ott, ahol hagyta. Frank ugyanis kitapogatózott a konyhába egy pohár vízért. A félredobott takaró sarka a kandallórácsba akadva lángot fogott. Lydia kirántotta a takarót a kandallóból, eltaposta a kis lángot, aztán kikapta a férfi kezéből a poharat, és minden magyarázkodás nélkül a takaróra loccsantotta belőle a vizet. Majd odahúzta Frankét a kandallóhoz, és a férfi kezét a nedves takaróra Irányította. – Ó! Beleejtettem a takarót a tűzbe? – kiáltott fel Frank sápadtan a rémülettől. – Igen, beleejtetted! Miért nem tudtál várni, míg visszajövök, és hozok neked vizet? Még mindkettőnket sírba viszel a türelmetlenségeddel, ha így folytatod. Mára elég volt, gyerünk az ágyba!

51

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

Erélyesen karon ragadta a férfit, és visszakísérte a hálószobájába. Frank megadóan nyújtózott el az ágyon. Lydia gumikesztyűt húzott, és hozzáfogott a szemkezelés elvégzéséhez. Amikor eltávolította a kötést. a férfi feljajdult. – Csak semmi nyafogás! – szólt rá Lydia mérgesen. – Maradj nyugodtan fekve! – Megkönnyebbülten látta, hogy némi Javulás azért már mutatkozik. Éppen a kenőcsöt akarta a szemhéj alá kenni, amikor Frank megfogta a kezét. Sérült szemével a lányra nézett, de pillantása céltalanul siklott el Lydia arca mellett. – Szeretlek – suttogta. Lydia mérge azonmód elpárolgott. Lehajolt a férfihoz, és odahajtotta hozzá az arcát. Frank magához húzta a lány fejét és igen-igen finoman megcsókolta. – Én is szeretlek – lehelte Lydia. – Ne sírj, kedvesem – mondta halkan a férfi. – Ha elkészültél a szememmel, bújj mellém az ágyba. Szeretnélek a karomban tartani. Két napja csak erre gondolok. Belefáradtam a küzdelembe, nem tudok olyasmi ellen harcolni, ami nálamnál erősebb. Szükségem van rád. Lydia keze annyira reszketett, hogy a férfi kivette belőle a kenőcsöt, és maga kente a szemhéja alá. Aztán lehunyta a szemét, és Lydia felhelyezte a kötést. Mihelyt elkészültek vele. Frank felkelt és levetette a pizsamáját, kihámozta Lydiát vékony hálóingéből és magához vonta. Amikor megszólalt, a hangja gyengéden, simogatóan csengett: – Bízzál bennem – suttogta, és kis csókot lehelt a lány hajára. – Ami közöttünk történik, csupán ránk, kettőnkre tartozik. Minden szó. minden lélegzetvétel és minden mozdulat a miénk, a tiéd és az enyém. Bíznunk kell egymásban. Én sohasem fogok fájdalmat okozni neked, mert szeretlek. Szeretlek, Lydia! Lydia átölelte a férfit. Magához szorította, és ajkával végigsimított a bőrén. – Én is szeretlek – mondta Lydia halkan, és Frank testén borzongás futott végig, mintha megértette volna a lány szavalt. Kibontakozott Lydia karjaiból, lefeküdt az ágyra és felemelte a takarót maga mellett. Lydia besiklott a takaró alá, és hozzásimult a férfihoz. Szorosan egymás mellett feküdtek, Frank azonban nem érintette meg Lydiát. – Aludjál, kedvesem – suttogta, és gyengéden megcsókolta a lány kezét. Lydia Jólesően felsóhajtott, lehunyta a szemét és elaludt. Mint aki testet-lelket próbára tevő nagy idegfeszültség után végre nyugalomra lelt. Éjfél felé Járhatott, amikor Lydia felébredt. Frank még mindig szorosan mellette feküdt. A lány boldog volt, és úgy érezte, már semmi sem teheti teljesebbé boldogságát, szerelmét. Mindketten elmondták egymásnak, amit el kellett mondani. És szerelmük bizonyítéka volt az a meghittség, amellyel egymás felé fordultak. Érezte, hogy a férfi megmozdul mellette, és álmosan utána nyújtja a karját. A lány most teljesen ébernek, frissnek és kipihentnek érezte magát. Frank közelebb húzta magához, s ő megreszketett a boldog Izgalomtól. Amikor a férfi szája követelően a szájára tapadt, forró véráramok rohantak át a testén. Ismeretlen érzések és vágyak kerítették hatalmukba, és önkéntelenül még szenvedélyesebben tapadt a férfi testéhez. Kezei becézgetve siklottak végig az izmos testen, és megdöbbenve hallotta, hogy az a rimánkodó, könyörgő hang az övé, hogy valami olyasmiért könyörög, amit még nem is ismer. Frank is viszonozta Lydia becézgetéseit, egyre hevesebben, egyre szenvedélyesebben. A régóta visszafojtott vágy elemi erővel uralkodott el rajta, s nem tudta, de nem is akarta többé megtartóztatni magát. Lydia szíve hevesen dobogott. Úgy érezte, mintha Somból ébredne, és a valóság élettelibb, gyönyörűségesebb, mint valaha is képzelte. Minden

52

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

tartózkodás semmivé olvadt benne, és az odaadás mámorában fel-felkiáltott. A szenvedély forgószele együtt sodorta őket a beteljesülés csúcsára. – Szeretlek – mondta hosszú idő múlva Frank nyugodtan és nagyon komolyan. Csendesen pihentek egymás mellett, és Lydiának kicsordult a könny a szeméből. Hálásan simította arcát a férfi melléhez. Ilyen csodáról, Ilyen hihetetlen boldogságról nem is álmodott. – Nem tudtam – suttogta Lydia –, hogy ilyen csodálatos a szerelem. Szeretlek. Csodálatos veled lenni. – Lehunyta a szemét, elhelyezkedett Frank karjaiban és csendesen elszunnyadt. Hajnalban Frank gyengéd csókkal ébresztette Lydiát. A lány kinyitotta a szemét, és amikor eszébe Jutott az éj sötétjében átélt szenvedélyes óra, lángba borult az arca. Most másképp közelgett hozzájuk a szenvedély, de éppolyan szépen és magával ragadóan. Frank lassan, becézgetve simogatta a lány testét, míg csak felébredt benne a vágy. Sietség és szégyenkezés nélkül szerették egymást. Most már Jobban Ismerték egymás testét, és a játékos becézések, apró csókok magától értetődő természetességgel adták át helyüket a szenvedély odaadást kifejező mozdulatainak. A csoda másodszor is megtörtént, és ezt a csodát Frank hozta el a lány életébe. Frank Lydia hajával babrált, és tréfálkozva súgta afülébe: – Te valóságos őstehetség vagy. Nem is gondoltam volna. Lydia halkan felkacagott, és a férfi mellére simult. Minden feszültség feloldódott benne. ők ketten összetartoznak, egymáséi lettek. Nem kell többé tartania semmitől: biztonságban van Frank karjaiban. Senki és semmi nem veheti el tőle ezt a boldogságot. És ezzel a szilárd meggyőződéssel újra elaludt. Eljött a hétfő, és vele a hétköznapok. Lydia Harry bőr karszékében ülve fogadta a betegeket. Mrs. Mercer és Judith időről időre felszaladtak az emeletre, hogy megnézzék Frankét, míg végül a férfi türelmetlenül leintette őket. Lydia csak tizenkettő után ért fel a lakásba. Frank rögtön az ölébe vonta és megcsókolta. Sóhajtva mondta: – Nagyon hiányzol, kedvesem! Tudom, hogy az életnek mennie kell tovább, de örülnék, ha egyedül lehetnék veled. Milyen Jó volna most egy helyettes! Persze tudom, hogy te vagy a legjobb helyettes, akit csak el lehet képzelni. Lydia hálás csókot nyomott a férfi arcára. Nagyon is tartott attól, hogyan fogadja Frank a fejleményeket. Nos. minthogy dicséretben részesítette, nincs ok aggodalomra, gondolta a lány, és kiment a konyhába kávét főzni. Együtt kávéztak, aztán Lydia elindult meglátogatni a fekvő betegeket. Legelőször az öreg Idát kereste fel. aki időközben szépen rendbe Jött. Második betege egy várandós kismama volt, akinek ijesztően felszökött a vérnyomása. Szerette volna kórházba küldeni a fiatalasszonyt, az azonban tiltakozott a beutalás ellen. Végül Dávid Leeming nagymamájához ment. akinek súlyos hörghurutja támadt. Leemingéknél együtt teázott Dávid mamájával. A kisfiúval kapcsolatos problémák szerencsére megoldódtak. Mrs. Leeming elbeszélgetett Billy édesanyjával, és megtudta, hogy a gyereket igen megviselte apja távolléte. Feltehetően rosszalkodással próbálta levezetni csalódottságát, és azért választotta céltáblául éppen Dávidét, mert neki sem volt édesapja. – Meghívtam Billyt teára, és a két fiú elásta a csatabárdot. Úgy hallottam. Billy papája nemsokára hazajön. Képzelje, doktornő – váltott át másik témára Mrs. Leeming –, tegnapelőtt felhívott Jim Torrence, tudja, az a rokonszenves fiatal orvos, aki lehozta Dávidét az almafáról. A jövő héten ezen a környéken akad dolga és meghívott vacsorára.

53

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

Mit gondol, elfogadhatom a meghívást? – nézett kicsit szorongó arccal Lydiára Mrs. Leeming. – Hát persze! – mosolygott rá a harminc év körüli csinos nőre Lydia. Szegényke, már csaknem hat éve özvegy. – Természetesen csak akkor – tette hozzá sietve –, ha van kedve Torrence-szal vacsorázni. – Kedvem még csak volna – mondta habozva Mrs. Leeming. – De Davidre is gondolnom kell… – Feltétlenül menjen el! Magának is szüksége van egy kis kikapcsolódásra! Az a néhány óra nem a világ! Persze hogy gondolnia kell Davidre, de Joga van a saját életéhez is.! Mrs. Leeming elpirult. – Elmegyek – ígérte – . persze nem azzal a szándékkal, hogy… – Zavartan elhallgatott. – Köszönöm a látogatást, doktornő! Lydia elköszönt, és egy táncdal fülbemászó ütemeit dúdolva lépkedett a kocsija felé. Igen. minden oka megvan rá. hogy jókedvű legyen. Boldog, és éppen azért, mert Ilyen boldog, azt szeretné, hogy mások is azok legyenek Mit is érne az élet szerelem nélkül? Órájára pillantott. Háromkor kezdődik a havonkénti kismama-tanácsadás. Addig tehát kilencven értékes perce van, kilencven percig együtt lehet Frankkel. Szendvicset fognak enni, és átölelik egymást. Ám alig ért vissza Lydia a rendelőbe, máris megcsördült a telefon: Mr. Gooch ismét szívrohamot kapott! Lydia futott a kocsijához. Elsősegélyben részesítette Gooch urat. és megkérte a feleségét, hogy hívja ki a mentőket. – Jaj, csak nem fog meghalni! – rémüldözött Mrs. Gooch. Lydia elhatározta, hogy megmondja az igazat: – Remélem, nem. De egy második roham ilyen gyorsan az első után. nem jó Jel. A következő két nap alatt minden eldől. Szedjen össze gyorsan néhány holmit. Mrs. Gooch. és menjen vele a klinikára. Lydia megvárta, míg a mentő kikanyarodik a városhoz vezető útra, aztán sietve visszahajtott a rendelőhöz. A kismamák már várták. Mrs. Mercer teával kínálta, és közölte, hogy Frank beszélni akar vele. – Sajnos, most nem mehetek fel hozzá – mondta Lydia majd később, ha a kismamák elmentek. És ilyen ütemben peregtek az események egész nap. Lydiának egyetlen percnyi ideje sem maradt, hogy Frankkel foglalkozzon. A váró zsúfolásig tele volt; este hét óra tájban köszönt el Lydia az utolsó betegtől. Hát így fest egy hétfői nap egy vidéki rendelőben, gondolta a lány. de a végzett munka öröme elfeledtette vele a fáradtságot. És örült annak is, hogy Frankkel lehet. Éppen be akarta zárni az ajtót, amikor a házhoz vezető ösvényen feltűnt Sir James. – Jó estét, Lydia! No, hogy megy a munka? – Köszönöm, jól. Sir James. Épp most ment el az utolsó beteg. Tessék, jöjjön be! Frank fenn van a lakásban és alszik. Nem szeretném zavarni. Jöjjön be hozzám. Lydia valójában attól tartott, hogy Frank mozdulatai vagy szaval elárulják, milyen kapcsolat van köztük, hiszen nem tudhatja, hogy Sir James Lydiával együtt lép be a szobába. És a lány egyelőre még meg akarta őrizni titkát. Hellyel kínálta Sir Jamest. és töltött neki egy pohár sheriyt. Ezúttal saját magának is engedélyezett egy pohárkával. – Nos, meséljen, hogy van Frank? – kérdezte Sir James, miközben élvezettel kortyolgatta az italát.

54

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

– Szépen Javul, de ő persze elégedetlen. Meglehetősen makacs és önfejű, azt teszi, amit Jónak lát. Aztán persze megesik egy s más. – Például? – érdeklődött Sir James. – Hát afféle ostoba kis balesetek, amelyek bárkivel előfordulhatnak, ha nem figyel oda. Frank nem akarja. hogy segítsenek neki, mindent egyedül akar csinálni. Tudja, milyen, hiszen ismeri. Sir James! Sir James elmosolyodott. – És mondja, kedvesem, netán személyes vonzalom fűzi ehhez az önfejű fiatalemberhez? Az öregúr hangja nagyon emlékeztette Lydiát a nagyapjáéra. Szeme egy pillanatra könnybe lábadt, nagyot nyelt, és igenlően bólintott. – Igen. Attól tartok, nagyon sokat Jelent a számomra. Sir James rámosolygott a lányra, és megfogta a kezét. – Azt hiszem, rosszabbul is választhatott volna. Mi van Susie Parkinsszal? – Ó, Susie – Lydia lemondóan Intett. – Semmi jó. sajnos. Frank még nem kapta meg a leleteket. Valami egészen ritka betegség lehet, nagyon nehéz a diagnózist megállapítani. Lényegében semmi szembetűnő nincs az eddigi leleteiben, és mégis napról napra fogy. Úgy szeretnék rajta segíteni, de nem tudom, hogyan. És Frank éppoly tanácstalan, mint én. – Biztos vagyok benne, hogy mindent elkövet, Lydia kedves, hogy Frank távollétében is helytálljon. – Igyekszem – suttogta Lydia, aztán felsóhajtott. – Sajnos, pillanatnyilag Frankkel sem tudom megvitatni a gyanúmat. Még nem nyerte vissza a látását és a hallását. – Gondolja, hogy közös rendelőt tarthatnának fenn Frankkel? Szeretne együtt dolgozni vele? – kérdezte Sir James. – Minden vágyam ez volna, de azt hiszem. Frank nem így képzeli az életét. Nem akar többé nőkkel együtt dolgozni. – Én mindenesetre nagyon örülnék, ha mégis úgy alakulna – Jelentette ki Sir James, és Lydia vállára tette a kezét. – Azt hiszem, a nagyapja is szívesen látta volna magukat együtt. Tudom, hogy aggódott magáért. – Nem kellett volna. Ami pedig a közös rendelőt illeti, igyekszem legjobb tudásom szerint dolgozni. És Frank egy idő múlva már nem tud nélkülem létezni – nevette el magát a lány. – Hogy érti ezt? – huncutkodott az öregúr. – Magánemberként vagy orvosként? – ön mire szavaz. Sir James? – kérdezte Lydia kacéran. – Én elsősorban azt szeretném, ha maga boldog lenne, kis Lydia! Sok-sok szerencsét kívánok, mert az az érzésem, hogy nagy szüksége van rá. Lydia vidáman felkacagott. – Köszönöm, Sir James! Kikísérte vendégét a kocsiig, aztán visszasietett a házba. Amint betette maga mögött az ajtót és megfordult, meglátta Frankét a hallban. – Szent egek! Hogy megijesztettél! Mit csinálsz itt lenn? Gyorsan odament a férfihoz, de aztán maga sem tudta, miért, megállt előtte. Rossz érzés támadt benne. – Frank? – kérdezte félénken. – Miért volt Itt Sir James? – csattant a kérdés. – Azért, mert… De Frank, hiszen te hallasz! – Válaszolj a kérdésemre, Lydia! – A férfi hangja ridegen csengett Lydia megrémült.

55

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

– Azért jött. hogy felőled érdeklődjön. – A lány hangja elfulladt. Jóságos ég, mennyit hallott meg a beszélgetésből Frank?! Oktalan bűntudat és félelem töltötte el. – Biztos vagy benne, hogy csupán azért Jött Ide? Vagy Inkább azért, hogy kipuhatolja, meddig Jutottál el kisded Játékaidban? – Miről beszélsz. Frank? – Lydia szinte sikoltott. A férfi szája egyetlen kemény vonallá zárult. Amit mondott, úgy érte a lányt, akár az ostorcsapás: – ősrégi női cselszövés ez! Te valamit a fejedbe vettél. Lydia! Elhatároztad, hogy nélkülözhetetlenné teszed magad, hogy nélküled már ne boldogulhassak. Csapdát állítottál nekem. És ha benne van a gyanútlan jószág a csapdában, elérted célodat. És mi is a te célod? Hogy megkapd a rendelőt! Folytassam? 9. FEJEZET Lydia teljesen összeomlott. Frank tehát mindent hallott! És mindent félreértett. Bátortalanul megérintette a férfi karját. – Kedvesem, én… – Ne szólíts többé így! – kiáltott rá a férfi, és kiszakította magát a lány kezéből. – Ó, istenem, és hogy bíztam benned! Te pedig becsaptál, hazudtál nekem… – Frank arca kipirult, homlokán pattanásig feszültek az erek az indulattól. Lydiának kicsordult a könny a szeméből. – Frank, hát nem érted? – kérdezte könyörögve. A férfi hátralépett, mintha a lány közelségét sem tudná elviselni. – Hallgass! – kiáltotta a dühtől elfúló hangon. – Hallgass! Vége a színjátéknak! Hogy is lehettem ilyen elvakult! Észre kellett volna vennem, mi a szándékod. Te is csak olyan vagy, mint a többi kis ringyó. Amikor már minden kártyádat kijátszottad, elővetted az utolsót, és lefeküdtél velem. Így akartad nélkülözhetetlenné tenni magadat és megszerezni a rendelőt! Lydia megrándult. Frank kegyetlen szavainál jobban fájt az a tény, hogy a férfi félreértette Sir Jamesszél folytatott beszélgetését. Újabb erőt gyűjtve mondta: – Frank, nagy hibát követsz el – Már nem – vágta oda a férfi. – Az egyetlen hiba, amelyet elkövettem, az volt, hogy bíztam benned. Te pedig ravaszul felhívtad Sir James figyelmét az én állítólagos hibámra. Milyen álszent módon csevegtél az öregúrral! Nem hittem a fülemnek, hogy te beszélsz így! Azt hiszed, nem tudom, mit akartál elérni ezekkel a hazugságokkal? Be akarsz feketítem az emberek előtt, s ennek érdekében minden eszközt megragadsz. Szerencse, hogy nagyapád ezt már nem élte meg. ő szeretett téged, becsült és csodált. És ki vagy te a valóságban? Egy hazudós, álszent nőszemély! Lydiát vérig sértették az igazságtalan szavak, és ösztönösen ellentámadásba lendült. Gondolkodás nélkül közelebb lépett a férfihoz, és az arcába kiáltotta: – És te. éppen te beszélsz úgy, mint egy erkölcsprédikátor? Te, aki mindenféle praktikákkal rávetted szegény nagyapámat, hogy rád hagyja a rendelőjét. Ez az igazság! Te tetted magad nélkülözhetetlenné. És nem csupán a nagyapámnál. Nálam is próbálkoztál. Lehet, hogy még a házasság gondolata is megfordult a fejedben, hogy ilyen módon a házat is megszerezhesd. Ez a számításod azonban nem válik be! Soha nem megyek hozzád feleségül, még akkor sem, ha te volnál az egyetlen férfi a földkerekségen! Hiszen neked halvány fogalmad sincs szeretetről, igazi, mély érzésekről. Te egy megkeseredett, magadnak való ember vagy, aki önsajnálatba ringatja magát, és folyton azokon az állítólagos igazságtalanságokon Jártatja az eszét, amelyet mások követtek el

56

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

ellene, önző vagy, Frank Davenport, és nekem nincs rád szükségem. Semmilyen tekintetben! Ezzel sarkon fordult, hogy kimenjen, de már elkésett. A férfi megragadta a karját és fogva tartotta. – Már megint hazudsz! – kiáltotta dühösen. – Hazudsz! Úgy kellek neked, mint a halnak az éltető víz. Ez a te gyenge pontod, Lydia Moore! Ó, ismerem én az efféle nőket! Érzékiek, és értenek ahhoz, hogy tökét kovácsoljanak az érzékiségükből. Nos, én nem utasítom vissza a kedvező ajánlatot! A lány szájára szorította a száját, és erőszakosan csókolni kezdte. A csók egyre szenvedélyesebb, egyre kíméletlenebb lett. Lydia érezte, hogy a férfiban feltámad a vágy, és legnagyobb rémületére saját teste is válaszolt. Éppoly szenvedélyesen viszonozta a férfi csókját, és halkan felsóhajtott, amikor a férfi váratlanul ellökte magától. – No lám! – sziszegte a férfi Lydia arcába. Forró lélegzete szinte perzselte a lány finom bőrét. Nagy önuralommal elfojtotta szenvedélyét. és diadalmasan vetette oda: – Kívánsz engem, és szükséged van rám. – És már szinte teljesen nyugodt hangon tette hozzá: – És én is kívánlak, nekem is szükségem van rád, te kis bestia! – Elég! - sikoltotta Lydia magánkívül. – Tűnj el innen! Eredj a pokolba! – És kétségbeesett zokogásban tört ki. – Már ott vagyok, megtakaríthatod magadnak az átkozódást. – A férfi hangja keserűen, szemrehányóan csengett. Aztán megfordult, és óvatosan tapogatózva bement a rendelőbe. Lydia átrohant Frank lakásába, és kapkodva szedegette össze a holmiját. Épp a hálószoba közepén állt, amikor a férfi belépett. – Mit csinálsz itt? – kérdezte fagyos hangon. – összeszedem a holmimat – válaszolta a lány, és el akart menni a férfi mellett. Az azonban elállta előtte az utat. és megragadta a karját. Lydia érezte, hogy minden tagjában reszket. – Miért? – kérdezte a férfi alig hallhatóan. – Ó, Frank! – zokogott fel Lydia, és feje már ott pihent a férfi mellén. Érezte, hogy az erős karok köréje fonódnak. – Ó, Frank, én azt hittem, hogy bennünket valami komoly. Igazi érzés köt össze. A férfi felemelte Lydia állát, és szája ismét a lány szájára tapadt. Nem beszéltek többet, elborították őket a szenvedély feltartóztathatatlan hullámai. Most megismerték a vágy másik arcát, nem a szelíd, adakozó szenvedélyt, ahogy eddig szerették egymást, hanem a gyötrelmes harcot, amelyet egymással és egymás ellenében vív meg kéttest. A szerelem és a gyűlölet perzselő szaval röppentek fel az ajkukról. Aztán Frank a széles ágy peremére húzódott. A szerelem percei ellobbantak, a gyűlölet megmaradt. – Tűnj el a szobámból – mondta hideg, érzelem nélküli hangon Frank. Lydia engedelmeskedett. Az ajtónál egy pillanatra visszafordult. – Mi lesz a szemeddel? – kérdezte, és az ö hangja is olyan különösen, üresen hangzott. Mintha nem is az enyém volna, gondolta Lydia. – Mi lenne? Judith majd holnap reggel elvégzi a kezelést. És holnap nehogy lemenj a rendelőbe! Odalenn leszek, és megkérem Mrs. Mercert. hogy gondoskodjék helyettesről. Egy darabig George is segít. Többé semmi közünk egymáshoz. Lydia alvajáróként ment át a saját lakásába. Becsukta maga mögött az ajtót, még elérte az ágyát, aztán úgy érezte, megfordul körülötte a világ. Valaki beszél, valaki rázza a vállát. Lydia gyötrődve kinyitotta a szemét. Judith állt előtte, és aggodalmasan nézett le rá.

57

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

– Mi történt, Lydia? Frank lenn van a rendelőben, és úgy fest, mint akinek elment az esze. Mrs. Mercer sír. mert nem tud sehonnan elővarázsolni egy helyettest. Frank különben letépte a szeméről a kötést, és kijelentette, hogy ha nem akad senki, hát ő maga folytatja a rendelést. De ez lehetetlen, még csupa könny és gyulladás a szeme, még mindig nem bírja a fényt, és alig lát valamit. Rám nem hallgat. Le kell Jönnöd és segítened kell! – Nem. – Lydia befelé fordult, Judith azonban tovább folytatta a rábeszélést. – Le kell jönnöd' – Nem megyek! – sírta el magát Lydia. – Ne kínozz, nem megyek és kész! Judith dermedten bámult Lydiára. – De hát mi történt? – Semmi. Legalábbis semmi olyasmi, ami miatt Izgatnod kellene magadat. Mi csak… – Zsebkendő után kotorászott a köntöse zsebében. Aztán beletörődően mondta: – No jó, csinálj nekem gyorsan egy kávét. Felkelek és lemegyek, megtartom azt az átkozott rendelést. Mrs Mercer kérjen még tízpercnyi türelmet a betegektől, mondja nekik, hogy sürgősen kihívtak valahová, azért kell még várniuk. – Ezzel kiugrott az ágyból, és kapkodva öltözni kezdett. Judith felsóhajtott. – Mindjárt megkapod a kávédat. Sok szerencsét Frankhez! Frank arca és szemel valóban ijesztő látványt nyújtottak. A férfi mogorván kérdezte: – Mit keresel itt? Mondtam, hogy nem akarlak többé itt látni! – Így nem tudsz dolgozni – válaszolta Lydia hűvösen. – Iszonyatosan nézel ki, és fennáll a veszélye annak, hogy megfertőződik a szemed. Akkor pedig megvakulhatsz. Bár igaz. ami igaz, megérdemelnéd, de akkor sem engedhetem meg. Az orvosi lelkiismeretem nem engedi. Menj csak fel. és Judith majd elvégzi a kezelést. Szeretném elkezdeni a rendelést. – Nem! – csattant fel Frank – De igen. Odakinn várnak a betegek. Joguk van, hogy kezeltessék magukat. Gondolj rólam amit akarsz, de azt nem vonhatod kétségbe, hogy jó orvos vagyok. Most pedig menj fel végre. Ígérem, mindent megteszek annak érdekében, hogy holnapra legyen Itt helyettem valaki. Te viszont ma semmit sem csinálsz itt. Értetted? Semmit! – Értettem. Nincs más választásom. – Judith, légy szíves, menj fel vele, és lásd el a szemét. Szeretném végre elkezdeni a rendelést. Mrs. Mercer behozta a gőzölgő kávét, és letette Lydia elé az íróasztalra az első betegkártyákat. Kifelé menet kedveskedve megpaskolta Lydia vállát. A két nö némán összenézett. A rendelés megkezdődött, és Lydia egy időre elfeledkezett a bánatáról. Figyelmét munkájára összpontosítva dolgozott, és talán csak egy árnyalatnyival volt tartózkodóbb, mint máskor. Aláírta a recepteket, három rövid levelet diktált Mrs. Mercemek, étvágytalanul elfogyasztott egy szendvicset és átfutotta a napi postát. Egy levél felkeltette az érdeklődését. Az állami egészségügyi hivataltól érkezett, és Franknek címezték. Először nem akarta elolvasni, de aztán meggondolta magát, és végül még örült is, hogy elolvasta. A levél röviden utalt az orvosi ellátás Iránti Igény növekedésére, és tartalmazta a hatóság Javaslatát: célszerű volna, ha dr. Davenport és dr. Hastings közös rendelőt létesítenének, afféle kis egészségügyi központot, melyhez állami támogatást kaphatnának. Sőt szükség esetén egy harmadik orvost is alkalmazhatnak.

58

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

„Felhívták a figyelmünket dr. Lydia Moore-ra – olvasta tovább Lydia a levélben –, aki az ön elődjének közeli rokona, és állandó munkalehetőséget keres a környéken. Szívesen látnánk Moore doktornőt a jövendő egészségügyi központban, egyrészt azért, mert erről a vidékről származik, másrészt azért, mert minden szükséges feltétellel rendelkezik az állás betöltéséhez. Természetesen mindezek egyelőre csak Javaslatok. hiszen az egészségügyi központ létesítése öntől és Hastings doktortól függ. Kérem, szíveskedjék értesíteni, mit határozott Hastings doktorral egyetértésben.” Lydia letette a levelet és elgondolkozott. Majd a keltezésre pillantott: múlt pénteken írták. Fáradtan behunyta a szemét'. Az elmúlt három nap eddigi élete legkimerítőbb három napja volt. Felállt az asztaltól. és felment a lakásába. Gyorsan felfrissítette magát a délutáni rendelés előtt. A következő két nap is hasonló iramban telt el. Helyettest nem kaptak. Lydia gépiesen dolgozott; már nem lelte örömét a munkában. Naponta az élet szürke és rideg arcát látta. Éjszaka álmatlanul forgolódott az ágyában, és azon töprengett, mit rontott el. Judith tájékoztatta, hogy Frank szeme szépen javul. Pénteken látta is a férfit, taxival hajtatott a kórházba ellenőrzésre. Sápadt és sovány volt. Lydiának összeszorult a szíve. Olyan értelmetlen volt köztük minden vita. A rendelés után tanulmányozta a meglátogatandó betegek Jegyzékét. Susie Parkins is köztük volt. Lydia rossz előérzettel vette orvosi táskáját, és a kocsijához igyekezett. Épp ekkor állt meg Frank taxija a ház előtt, és a férfi kiszállt. Sötét szemüveget viselt. Lydia félénken megszólította: – Frank? – Mit akarsz? – kérdezett vissza hidegen a másik. – Kihívtak Susie Parkinshoz. Nagy fájdalmakról panaszkodik és besárgult. Azt gondoltam, hogy… – Lydia csüggedten elhallgatott. – Nos. mit gondoltál? – Jó volna, ha velem jönnél. Persze nem kell, ha nem akarod. – Megyek – mondta a férfi hirtelen elhatározással, és a lány kocsijához lépett. – Mit mondott Mrs. Parkins? – Nem én beszéltem vele. Mrs. Mercer tájékoztatott. Csak annyit mondott, hogy Susienak fájdalmai vannak és egészen sárga. – És miért akarod, hogy én is ott legyek? – Megnyugtatna. Jobb, ha még egy orvos látja. Amit Mrs. Mercer mondott, igen súlyosnak tűnik. – Szerintem is. Gondolom, be akarod küldeni a kórházba. – Örülök, hogy ezt mondod. Frank. Azt hiszem, itthon már nem tehetünk érte semmit. A hét elején vizsgálatokat végeztek a klinikán, ultrahang, béltükrözés… – Lydia tanácstalanul intett. – És semmi kóros. semmi meghatározható. Azt hiszem, már minden lehetőséget kimerítettünk. Frank bólintott. – Attól tartok, igazad van. Hamar odaértek a házhoz, és nehéz szívvel nyitottak be Susie szobájába. Susie megragadta Frank kezét. – Be kell mennem a kórházba? – Igen. Nyomára kell Jönnünk, mi okozza a panaszaidat. Járóbetegként már minden vizsgálaton átestél. – Frank Mrs. Parkinshoz fordult. – Csomagoljon be néhány holmit Susie-nak, Mrs. Parkins. Moore doktornő megrendeli a mentőt és kiállítja a kórházi beutalót. – Ugye meg fogok halni? – hallatszott Susie halk hangja az ágy felől.

59

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

Mindhárman döbbenten fordultak feléje. Lydia telefonkagylót tartó keze lehanyatlott Mrs. Parkins szája elé kapta a kezét, hogy visszafojtsa feltörő sikolyát. Frank mozdult meg először. Odalépett az ágyhoz, és gyengéden megfogta Susie lesoványodott kis kezét. Rámosolygott a kislányra, és szelíden kérdezte: – Ugyan, hogy jut Ilyesmi eszedbe? Meg kell operálni, hogy végre megtudjuk, mi van a hasadban. – Igaz ez. Davenport doktor? – Hát hogyne. Susie. – A férfi félresimította a nyirkos homlokra tapadó hajszálakat. – Ha megtaláljuk a betegséged okát, gyógyítani is tudjuk. Vannak olyan betegségek, amelyeket laboratóriumi vizsgálatokkal és műszerekkel nem lehet kimutatni. De most pihenj. Susie! Moore doktornő ad neked egy injekciót, hogy ne legyenek fájdalmaid. – Davenport doktor… Ugye nem hiszi, hogy csak megjátszom magam, hogy igazából nem is vagyok olyan beteg… – Ezt sosem hittem, Susie. – Frank megszorította Susie kezét, bátorítóan rámosolygott, aztán az ablakhoz lépett. – A mentő nemsokára Itt lesz, Mrs. Parkins – mondta Lydia, aki eddig a kórház ügyeletes orvosával beszélt. – Talán végre segíteni tudnak majd Susie-n. Mrs. Parkins néma kétségbeeséssel nézett rá. Lydia átkarolta az anya vállát, és a szomszéd szobába vezette. – Susie nagyon beteg, Mrs. Parkins. Minden amellett szól. hogy a hasnyálmirigy egy igen ritka megbetegedése okozza a panaszait. Eddig Ismeretlen okok miatt ez a létfontosságú szerv nem működik többé szabályosan. Susie-t meg kell operálni. A sebész majd mindenről tájékoztatja önt. Nagyon sok vizsgálatot végeztettünk, és nem jutottunk előbbre. Meg kell várnunk a műtét eredményét. Legyen erős, Mrs. Parkins. Susie-nak szüksége van önre. Mrs. Parkins a könnyeivel küszködött. Némán bólintott és félénken mondta: – Bocsásson meg, doktornő. Tudom, hogy igazságtalan voltam magához. De annyira aggódtam Susie miatt… – Hangja sírásba fúlt. – Ne gyötörje magát, Mrs. Parkins – mondta Lydia csillapítólag. és az asszony karjára tette a kezét. – Már rég elfelejtettem! Ha valakit nagyon szeret az ember és aggódik érte, néha helytelenül és mások számára érthetetlenül cselekszik. Most Susie-ra kell gondolnunk. A mentő megérkezett. Susie-t hordágyra tették és betolták a kocsiba. Édesanyja elkísérte. Frank és Lydia szótlanul álltak, míg a fehér kocsi el nem tűnt a szemük elől. – Mire gondolsz? – kérdezte Lydia. Szomorúnak és levertnek érezte magát. – Rákra gondolok. Hasnyálmirigyrák, mint ahogyan már benned is felvetődött ennek a lehetősége. Mindazonáltal még reménykedem, hátha tévedtél. – Frank fáradtan a kocsi felé indult. – Menjünk haza. Lydia. Útközben nem sokat beszélgettek. Lydia egyre csak Susie-ra gondolt. Milyen boldoggá tenné mindannyiukat, ha a sebész csupán valami jóindulatú elváltozást találna! De alig van remény. – Mit szólt Wayne doktornő a szemedhez? – kérdezte, hogy elterelje borús gondolatalt. – Elégedett volt a Javulással. Hétfőtől már dolgozhatom. A hétvégi ügyeletet még elvállalod? – Hogyne, ha akarod – bólintott Lydia. – Miért, van más választásom? – vetette oda keserűen a férfi. – És amellett Jó orvos vagy, mindegy, mit gondol rólad az ember máskülönben. – Kis, bántó szünet után hozzátette: – Csak a saját szavaidat idéztem.

60

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

A hétvége méltónak bizonyult a hét többi napjához: Lydiának alig volt egy nyugodt óra. Fellélegzett, amikor hétfőn reggel átadhatta a rendelőt Franknek. Törődöttnek és halálosan kimerültnek érezte magát. Az ügybuzgalom ugyancsak takaréklángon ég bennem, gondolta némi öniróniával, amikor kedvetlenül fogott hozzá az étkező rég esedékes tapétázásához. Munka közben elhatározta, hogy nem is küszködik tovább effélével: a többi helyiség felújítását szakemberre bízza. Inkább a kertet hozza rendbe, ahhoz több kedve van. Frankét alig látta. Csütörtökön a postás kis csomagot hozott Indiából. Lydia reszkető kézzel bontotta fel a vízhatlan tasakot. Néhány levél hullott ki belőle, kettő Frank kézírásával, három nagyapja jól ismert betűivel. Holdén doktor, Lydia egykori főnöke is írt pár sort. Mindannyian Jól vannak, Anne. az új feleség már megszokta a körülményeket. Holdén doktor sok szerencsét kívánt Lydiának nagyapja rendelőjében, és megígérte, hogy meglátogatják, ha karácsonyra hazarepül Anne-nel Angliába. Lydia félretette nagyapja leveleit. Úgy érezte, most nem volna képes elolvasni őket. Frank levelet és néhány, barátaitól érkezett lap ott hevert előtte. Készített magának egy kávét, aztán a kávéstálcával meg a postájával bevonult az éles márciusi napfényben fürdő télikertbe. Kicsit még hűvös volt, a fény azonban barátságossá tette a helyiséget. És Lydia úgy érezte, nagy szüksége van rá. hogy valaki vagy valami kedves legyen hozzá. Dobogó szívvel nyitotta fel Frank első levelének borítékját.

10. FEJEZET Kedves Lydia! Remélem, megengedi, hogy így szólítsam. Harry olyan sokat beszélt magáról, hogy úgy érzem, mintha már rég ismerném. Nem tudom, mennyire tájékozott nagyapja egészségi állapotát Illetően, de annyi bizonyos, hogy Harry egy ideje nem érzi jól magát, és rohamosan gyengül Kötelességemnek tartom, hogy erről értesítsem, hogy eljöhessen és mellette lehessen. Attól félek, már nem él sokáig. Gyomorrákja vart, és már csak folyékony dolgokat fogyaszthat Judithnak és nekem meglehetős igyekezetünkbe kerül, míg belediktálunk néhány kanálnyi leveskét vagy pépes ételt, annyira nincs étvágya. Harrynék nagy szüksége van magára. Állandóan magáról beszél és nagy örömet szerezne neki, ha láthatná. Naponta kérdezősködik, érkezett-e levél Indiából nem telefonált-e Lydia. Nagyon remélem, hogy mihamarább szabaddá tudja tenni magát, és iderepülhet. Pillanatnyilag Harry mindennél fontosabb, én legalábbis azt. hiszem. Kérem, ne halogassa az utazását! Az idő sürget Sajnálom, hogy nekem kellett közölnöm magéival ezt a szomorú hírt, de ügy gondolom, kötelességem volt. Kérem, értesítsen érkezéséről Ha egy mód van rá, a repülőtéren várom. Szívélyes üdvözlettel Frank Davenport A levél Január 20-án kelt. Lydia félretette, és Frank második levelét vette kézbe. Már tudta, mit tartalmaz. Végül mégis felnyitotta a borítékot. A dátum szerint Frank február 3-án Írta a néhány sort.

61

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

Kedves Lydia! Sajnálattal kell közölnöm magával hogy nagyapja ma hajnalban fél háromkor elhunyt Mindvégig öntudatánál volt és arra kért, mondjam meg magának, mennyire szerette. A temetés jövő hét végén lesz, valószínűleg pénteken délután. Kérem, hívjon fel és közölje érkezésének időpontját Tisztelettel Frank Davenport Ui.: Talán vigasztalásul szolgál ha megírom, hogy nagyapja számára a halál valóban megváltás volt, bármilyen elcsépelten hangozzék is ez a mondat F. D. Lydia ivott egy kortyot a kávéjából és kibámult a kertbe. Ó, bárcsak írt volna Frank hamarább! Felvette az asztalról nagyapja leveleit, és keltezés szerint sorba rakta őket. Az első levelet Január 3-án írta. és Lydia nem vett észre benne semmi szokatlant. Nagyapja valószínűleg nem számított ilyen gyors végre. Második levele Január 18-án kelt, és ebben már beismerte, hogy egészségi állapota nem a legjobb. Kedves Lydial Csodálatos volna viszontlátni téged kicsikém! Tudom, hogy nagyon leköt a missziós kórházban végzett munkád s időt akartam neked engedni ahhoz is, hogy túljuss a Gráham okozta csalódáson. De attól tartok, igyekezned kell ha még életben akarsz látni. Természetesen nem akarlak nyugtalanítani, de most, amikor tudom, hogy hamarosan meghalok, már nem vagyok olyan erős, mint gondoltam. Nagyon hiányzol Lydia! Gyere haza, kicsikém. Szerető Nagyapád Lydia szemét Ismét elhomályosították a könnyek, de azért felnyitotta és olvasni kezdte a harmadik levelet is. Február 2-án írta nagyapja, egy nappal a halála előtt. Az egykor lendületes, Jellegzetes kézírás sajátságosan reszketőssé vált. Szeretett Lydiám! Úgy érzem, mégsem láthatlak többé, és ezért kény télen vagyok néhány dolgot papírra vetni Amit közölni fogók veled kezdetben bizonyára sértőnek találod Rögtön elöljáróban bevallom, hogy az állami egészségügyi hivatalnál Frankét Jelentettem be utódomul mindjárt azután, hogy megtudtam, milyen betegségben szenvedek. Ö a legalkalmasabb arra, hogy a helyemet elfoglalja. Lelkiismeretes és gondos orvos, Jellemét tekintve pedig kifogástalan, feddhetetlen ember. Tudom, mi ketten gyakran beszélgettünk arról hogy majd együtt dolgozunk. A Te számodra azonban túl nagy ez a körzet, kicsikém Még nincs elegendő tapasztalatod Frank viszont már azelőtt is társként dolgozott egy nagy forgalmú rendelőben, és megvan a szükséges gyakorlata. Már itt is megismerték és megkedvelték az emberek. Ne gondold kedvesem, hogy elhatározásom bármiféle kapcsolatban van indiai tartózkodásoddal Nem erről van szó. Az ok, mint írtam az, hogy még túl fiatalnak és tapasztalatlannak tartalak nagy körzetem elfoglalására. Természetesen eszembe jutott Gráham is, és az, ahogyan veled viselkedett Időt akartam engedni neked, hogy túltedd magad hitvány viselkedésén. Nyugodj bele, kicsikém, Graham nem volt hozzád való. Végrendeletemben Frankre hagytam a rendelőmet Kérlek, ne hidd. hogy háttérbe akarlak szorítani, és előnyben részesítek egy idegent veled szemben. Nem erről van szó. Frank Jómódú, ember, családja gazdag, minden nehézség nélkül vásárolhatott volna magának rendelőt akár üt akár másutt Én azonban őrá akartam

62

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

hagyni, mert annyira a szívemhez nőtt, mintha a saját fiam lett volna. Törődött velem, gondoskodott rólam, felvidított és levette rólam a rendelő gondját Nyíltan beszélhettem vele a betegségemről és közelgő halálomról. És ez nagyon fontos, ha már ott tart az ember. Ilyenkor még nagyobb szükség van valakire, akiben megbízhatunk. Szeretem Frankét valóban olyan, mintha a fiam volna. Te tudod, Lydia, mennyire bántott hogy idegen volt nekem a saját fiam a Te apád. Sok bánatot okozott mindannyiunknak. Remélem, valamelyest pótolhattam számodra az elvesztett apát És most elérkeztem az utolsó ponthoz, kicsikém. Amikor Frankre hagytam a rendelőmet volt még egy titkos gondolatom, amely talán valósággá válik. Franké a rendelő, a tiéd a ház. Betegségem alatt bőven volt időm gondolkodni Kedvenc elképzelésem, hogy Te és Frank társak lesztek. Társak a rendelőben és az életben egyaránt. Nem találhatnál nála jobb férjet Lydia. Remélem, nem haragszol rám, hogy így rendelkeztem, és megbocsátod álmaimat meg reményeimet Annyi bizonyos, hogy szeretlek, hogy utolsó leheletemig a Te érdekedben Igyekeztem cselekedni Bocsáss meg. ha nagy hibát követtem volna el. Remélem, nem. Isten áldjon, gyermekem. Szerető Nagyapád Lydia gondosan összehajtogatta a levelet, és visszadugta a borítékba. Maga elé helyezte az asztalra, és sokáig nézte a jól Ismert és mégis olyannyira megváltozott kézvonásokat. Aztán hátrahajtotta a fejét a fonott karosszék színehagyott párnájára, és szabad folyást engedett a könnyeinek. Frank általában még a rendelés megkezdése előtt átfutotta a napi postát. Csütörtökön reggel azt kívánta, bárcsak ne tette volna. Mindjárt a legfelső volt a klinika főorvosának levele, amelyben beszámolt Susie Parkins állapotáról. Frank nehéz szívvel olvasta a sorokat, aztán félretette a levelet, hogy később megmutassa Lydiának. Lydia… Jóságos ég, mennyire hiányzik! Sajgó szeme elé emelte a kezét. Felsóhajtott. Nem, szinte tejesen lehetetlen, hogy Lydia az a ravasz, célratörő bestia, akinek ő képzelte. Akinek ő igyekezett elképzelni, Igazította ki magát gondolatban. Ekkor akadt a kezébe az egészségügyi hivatal levele. Átfutotta és keserűen felkacagott. Hát mégsem tévedett! Tudta, hogy Lydiának vannak kapcsolatai, de hogy ilyen magas helyekre is, azt nem gondolta volna! Rendelés után magához vette a két levelet, és Lydia keresésére indult. Végül a télikertben akadt rá. Harry öreg hintaszékében. A lány aludt. Előtte a fonott asztalon Harry és az ő levelei hevertek. Frank lassan közelebb hajolt Lydiához. és észrevette, hogy sírt. Hirtelen támadt sajnálat szorította össze a szívét, aztán ez az érzés hamarosan szertefoszlott, és újra átadta helyét a haragnak. – Lydia! Ébredj fel, kérlek! Beszélnem kell veled! Lydia kinyitotta a szemét, és felült. Végigsimított összekuszált haján, majd tekintetét Frankre emelte. Milyen fáradt és megviselt, gondolta a férfi szánalommal. – Levelet kaptam a klinikáról – mondta. – Susie Parkinst szombaton megoperálták. Rákot találtak a hasnyálmirigyben, és a hasüregben mindenütt áttételeket. Eltávolították, amit lehetett, de hétfőn már a veséje is felmondta a szolgálatot… Lydia dermedten bámult Frankre. Szíve a torkában dobogott A férfi arcán mélységes levertség, szomorúság és bűntudat tükröződött. Lydia már tudta, mit fog hallani. – Susie kedden reggel meghalt Meg akartam mondani neked. – Frank, annyira sajnálom. Te mindent megtettél, amit lehetett, hogy megmentsd. – Valóban mindent megtettem? Drága időt vesztettem azzal, hogy biztattam, egyen többet, tömegével csináltattam a vizsgálatokat, amelyek nem hoztak eredményt..

63

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

– Ne gyötörd magad. Nem tehetsz magadnak szemrehányást. Susie tünetei szinte az utolsó percig olyan szerteágazóak voltak, hogy számos betegség szóba jöhetett. A vizsgálatokat el kellett végezni! Jó orvos vagy. Frank, de nem vagy látnók! – De te már hamarább felállítottad a diagnózist… – Az nem volt diagnózis, csupán elképzelés, lehetőség. Azt hiszem, Susie-nak már akkor késő volt, amikor először fordultak hozzád a panaszaival. Hiszen te is tudod, mi jellemző erre a rákra… Frank bólintott. – Tehetetlennek érzem magam. Nem tudom mit mondjak Mrs. Parkinsnak. – Lehunyta a szemét, és néhány pillanatig hallgatott. – És van itt még egy levél arról is beszélnünk kell. Az egészségügyi hivataltól Jött, és nyitva találtam az íróasztalfiókomban. Bizalmasan tájékoztat bizonyos dolgokról… Miért nem kaptam meg ezt a levelet? – Akkor érkezett, amikor beteg voltál és nem tudtál olvasni. Betettem a fiókba és megfeledkeztem róla. Egyébként majdnem minden neked címzett levél bizalmas. Ebben nincs semmi különös. Eredetileg arra gondoltam, hogy magamhoz veszem a levelet… – Hogy merészelsz hozzányúlni a postámhoz? Lydia szeme megtelt könnyel. – Ugyan, hallgass már. Frank! Írni akartam a hivatalnak, hogy megkéljem őket: fogalmazzák át a levelet. Nem akartam, hogy szerepeljen benne a nevem. Nehogy megint a legrosszabbat tételezd fel rólam… – Miért, talán nincs rá okom? Mintha nem te volnál úgy oda, hogy megszerezd magadnak a rendelőt! – Szerencsére nagyapám már nem élte meg, hogy csalódnia kelljen benned. Nem akartam, hogy az a levél így kerüljön a kezedbe. Sejtelmem sincs, ki ajánlhatott engem, de igazán nem törekszem arra, hogy veled dolgozzak. Hiszen nagyon is Jól tudom, miképp vélekedsz az orvosnőkről. És minthogy úgyis kihallgattad a Sir Jamesszel folytatott beszélgetésemet, lényegében csupán egy dologról van szó: hogy fenntartsd azt a rosszindulatú állításodat, miszerint megint áldozatul estél egy férfifaló doktornőnek. Legalábbis majdnem – tette hozzá Lydia gúnyosan. – Szerencsére megmenekültél. Az igazság azonban szerintem az, hogy félsz lekötni magadat. Félsz attól a kockázattól, amit mindenkinek vállalnia kell, aki valakihez hozzáköti az életét. Itt van. Olvasd el ezt! – nyújtotta oda Harry legutolsó levelét Lydia Franknek. – Olvasd el, és te is rájössz, milyen rosszul ítélt meg téged nagyapa! Frank elolvasta a levelet. Utána sokáig maga elé nézett a földre. A helyiségre mély csend telepedett. – Ki az a Graham? – szólalt meg végül a férfi, és a hangja tompán, kifejezéstelenül kongott. – Graham?! – kérdezte meglepetten Lydia. Mindenre felkészült, erre a kérdésre azonban nem. – Graham és én egy darabig barátok voltunk, még mielőtt Indiába mentem volna. Graham is orvos, sebész, ő meg én… Nos, szakítottunk, mert nem tudtam azt adni neki, amit kívánt. – Hűséget? – kérdezte Frank színtelen hangon. – Egész másról volt szó. Le akart feküdni velem, én pedig még nem akartam. Nyilván megunta, mert egy napon a barátnőm ágyában találtam. Ugyanis a barátnőmmel közösen béreltünk egy lakást. – Nagyon rossz lehetett neked… Sajnálom… – Valójában nem is volt olyan rossz. Bántott a dolog, de most már tudom, hogy csupán a büszkeségemet sértette. Graham nem okozott gyógyíthatatlan sebet. Ahhoz túl felszínes volt a dolog. – Nem úgy, mint veled, gondolta Lydia, és elfordította a tekintetét.

64

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

– Miért nem nekem hoztad szóba a közös rendelő ügyét? Miért kellett Sir Jamest megkörnyékezni, miért mondtad, hogy pótolhatatlanná akarod tenni magad, hogy ne boldogulhassak nélküled? – Nem kellett megkörnyékeznem Sir Jamest! Ő Jött Ide. hogy felőled érdeklődjön. Így kezdtünk beszélgetni… – És így kerültek szóba az én állítólagos hibáim is. – Frank hangja ismét keserűen és hidegen csengett. – ő. Frank! Egész más dolgokra gondoltam! Arra. hogy makacskodtál: mindenáron fürödni akarsz, hogy egyedül akartál mindent csinálni. És amikor kettőnkről beszéltem, sokkal Inkább a magánéletbeli boldogságunkra gondoltam, semmint a rendelőre. Azt akartam, hogy szeress, hogy ne tudd elképzelni az életedet nélkülem. Erről, csakis erről volt szó. Frank… Én bíztam benned, te azonban… – Szomorúan megcsóválta a fejét. – Te nem tudtál bízni bennem, soha nem is bíztál. Nem hittél nekem, és most már késő. Hazugnak, csalónak, cselszövőnek és átkozott ringyónak tartasz. Hadd mondjak erre valamit. Frank. Huszonkilenc éves vagyok, és te voltál az első férfi az életemben. Mindig úgy éreztem, meg kell várnom az igazit. És te még csak észre sem vetted. Annál inkább elhalmoztál szidalmakkal… Frank nem mert Lydiára nézni. Amikor végül mégis felemelte a fejét, végtelen szomorúság áradt a tekintetéből. – Nem is tudom, mit mondjak – suttogta rekedtes hangon. – Ne fáradj. Frank! Már eddig is túlságosan sok mentegetőzést hallottam tőled, többet nem akarok. Kérlek, hagyj magamra. Itt van a levél – dobta oda neki a klinikáról érkezett levelet Lydia - szükséged lesz rá, hogy lezárhasd Susie kórtörténetét. A férfi szótlanul felemelte a földre hullott levelet, és Lydia meglátta, hogy könnyes a szeme. Vajon ki miatt sír? Susie miatt vagy őmiatta? Végül is mindegy. Mindkét esetben késő a bánat. Susie temetése két órakor lesz. Az édesanyja kérdezte, el akarunk-e menni Kérlek, kísérj el És Lydia Frank mellett állt a templomban. Az Istentisztelet egyszerű volt, rövid és megrázó. Frank mozdulatlan arccal, távolba néző szemmel lépegetett a többiekkel a sírig. Lydia már aggódni kezdett érte; Frank személyes vereségként fogta fel Susle halálát. A szertartás után odamentek Mrs. Parkinshoz. – Szörnyű, hogy nem segíthettünk rajta… – Frank ajkát nehezen hagyták el a szavak. – Senki sem tudott volna segíteni rajta – mondta Mrs. Parkins. – A sebészeten is mondták. A tünetek akkor Jelentkeztek, amikor már késő volt. – Mrs. Parkins felszárította a könnyeit és halkan mondta: – De félelem nélkül halt meg, és ezért hálás vagyok. Otthon Lydia kávét készített, és Frankét is megkínálta. A férfi azonban köszönettel elhárította: – Már nincs időm kávézni. Mindjárt kezdődik a rendelés. És az igazság az, hogy szeretnék egyedül maradni. – Ezzel sarkon fordult, és bement a rendelőbe. Este hét óra tájban Frank bekopogott Lydiához. Igen Jól festett. Divatos pantallót viselt finom gyapjúszövetből és hozzá puha galléros inget. Egyik kezében nagy, barna papírzacskót tartott, a másikban óriási virágcsokrot. Szokatlanul Idegesnek látszott. Lydia kitárta előtte az ajtót és intett, hogy lépjen be. Meglepte a férfi látogatása, erre nem számított.

65

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

– Vacsoráztál már? – kérdezte Frank kissé zavartan. – Még nem értem rá. – Nos, én azt gondoltam… Szóval elmentem a kínai vendéglőbe, és becsomagoltattam egypár dolgot. Ez meg persze a tiéd – dobta oda a virágcsokrot a lánynak. – Helyettem, kis virág – idézte árnyalatnyi gúnnyal Lydia. miközben ügyesen elkapta a csokrot. – Hát akkor hadd halljam, mi járatban vagy. Szerintem bocsánatot kérni Jöttél. Frank a cipője orrát vizsgálgatta. Végül nagy nehezen megszólalt: – Sajnálom, Lydia, lehetetlenül viselkedtem. – Igen – felelte Lydia. és futólag rámosolygott a zavartan álldogáló férfira. – Talán vacsorázzunk. Valamit mondanom kell neked. – Válaszra sem várva kiment a konyhába, felkapott egy vázát a konyhaszekrény tetejéről és beleállította a virágokat. – Odaát nálam már megterítettem – törte meg a csendet a férfi. Láthatóan kellemetlenül érintette Lydia közönyös viselkedése. – Remek – válaszolta a lány minden meggyőződés nélkül. Könnyedsége azonban csak látszólagos volt. Már a férfi megjelenése elég volt ahhoz, hogy gyorsabban verjen a szíve, mégis úgy döntött, még egyszer nem fog a férfi karjaiba omlani. Átmentek Frank lakásába. A férfi udvariasan kinyitotta a lány előtt az ajtót, és előreengedte. Lydia azonban megállt a küszöbön, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Az étkezőasztal a szoba közepén állt, ünnepi hófehér abrosszal borítva. A szokásos hétköznapi étkészlet helyett apró mintás, finom porcelán tányérok és tálak álltak a selyemdamaszt asztalterítőn. Középütt egyetlen, ezüst tartóba állított gyertya hintett lágy fényt a tompán csillogó evőeszközökre. A sarokban elhelyezett kényelmes karosszékeket egy állólámpa világította meg. Mialatt Lydia szótlanul állt. Frank buzgón serénykedett az asztal körül. Feltálalta a megmelegített ételeket,' bort töltött a kristálypoharakba, szalvétát terített Lydia térdére, végül leült a lánnyal szemben. – Frank, mit Jelentsen ez? – kérdezte Lydia csodálkozva. – Először te mondd el, amit akartál – mondta a férfi udvariasan. Lydia étvágytalanul tologatta az ételt Ide-oda a tányérján. – Elhatároztam, hogy eladom a házat. – Ó… – Csupán ennyi a válaszod? – kérdezte a lány gúnyosan. – Azt hittem, a bejelentésem mennyei zeneként hangzik majd a fülednek. – Kérlek, Lydia, ne… – Szóval ma délután Itt volt egy ingatlanügynök, és megnézte a házat. Holnap ismét eljön, hogy fényképeket készítsen. Az eladásból származó pénzen rendelőt vásárolok magamnak, persze nem itt a közelben. Az ingatlanügynöknek vannak aggályai a közös kapubejáró miatt. Valahogy meg kell egyeznünk. – Választ várva nézett a férfira. – Csak ennyit akartam mondani. Most te következel. – A kocsibejáró kérdése máris megoldódott. Visszaadom neked a rendelőt. – Miért? De hiszen ez ostobaság! – Ismered az egészségügyi hivatal terveit. Javasolták nekem és George-nak, hogy a környező falvak egyikében nyissunk közös rendelőt. A majdani egészségügyi központot az állam támogatja, tehát erre a rendelőre nem lesz szükségem. Lehet, hogy veszek egy kis házat itt, a faluban és berendezek benne egy vizsgálóhelyiséget. Hetente egyszer rendelhetnék is. – Miért nem veszed meg akkor tőlem a házat? Nagyapám írta utolsó levelében, hogy igen jómódú vagy. Akkor itt maradhatnál addig, amíg az új egészségügyi központ el nem

66

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

készül. Sőt, egy társ számára is van helyed. – Lydia igyekezett erőt venni hangja remegésén. – Éppen erről szeretnék veled beszélni. De először még egyszer bocsánatot akarok kérni tőled mindenért, ami történt közöttünk. Kezdettől fogva előítéletekkel fogadtalak, és érdemtelenül rosszul bántam veled, noha nem szolgáltál rá. Szörnyen gyanakvó voltam, minden egyes szó mögött csapdát, cselszövést gyanítottam. De aztán mindez megváltozott. Akkor, amikor azon az éjszakán kölcsönös bizalomról beszéltem, komolyan gondoltam. Megszűntek az előítéleteim. Meg akartam kérni a kezedet, csak arra vártam, míg valóban hallom majd az igent. Nos, a hallásom azon az estén tért vissza, amikor Sir James látogatóba jött. Meg akartam neked mondani, de ahelyett meghallottam azokat a végzetes mondatokat, és minden összeomlott bennem. – Egy röpke pillanatra lehunyta a szemét, mintha ismét fájna. – Tudnod kell, Lydia, hogy te vagy az első nő, akit igazán szeretni tudok. A szívem, a szerelmem a tiéd. Mindenem a tiéd, Lydia. – Lassan forgatta kezében a borospoharat. – Ezért sértett vérig, amit hallottam. Azt hittem, hogy ez a csodálatos érzés csak eszköz neked a célhoz vezető úton. A fájdalomtól és a csalódástól szinte eszemet vesztettem. Lydiára nézett. Egész szíve-lelke a szemében tükröződött. – Tudom, hogy mindent elvesztettem – folytatta lassan. – De legalább a bocsánatodat, a becsülésedet szeretném elnyerni. Mert szeretlek. Milyen szívesen maradnék veled együtt mindig! Hiszen olyan rövid az élet. Szeretnék veled lenni, védelmezni, szeretni téged. Ha csupán egy százaléknyi esélyünk van, hogy együtt élhetjük le az életünket, meg kell próbálnunk. Megveszem tőled a házat, igen, megveszem, de csak azért, hogy nászajándékként visszaadjam neked. Itt az otthonod, ide tartozol velem együtt, nélküled nem maradhatok én sem itt. Nem bírnám ki nélküled. Elhallgatott, és fájdalmasan szorította össze a száját. – Frank… – Lydia a férfi karjaiba vetette magát, és szorosan egymásba kapaszkodtak, mintha az életük múlna azon. hogy nem engedik el egymást. Frank szája a lány száj ára tapadt, és mindent-mindent elfelejtettek. A csókjuk egyre lágyabb, egyre vágyakozóbb lett. Fellángolt bennük a szenvedély, és nem vártak tovább. Frank felkapta a lányt, és bevitte a hálószobájába. A csókok és simogatások nyomán tüzes hullámként áradt szét lüktető ereikben a vágy, és ők átengedték magukat a szerelem és a szenvedély ősi, titokzatos varázsának. Hosszú Ideig feküdtek összesimulva egymás mellett. Lydia a férfi hajában babrált. Komoly arccal mondta: – Aztán Jókora halom pénzt akarok ám a házamért! És Frank ugyanolyan komoly arccal válaszolta: – Gondolom. Szükséged is lesz rá. – Miért? – ült fel gyanakodva a lány. Frank a könyökére emelkedve nézte a lány kipirult arcát. – George és én megbeszéltük a dolgot. Azt szeretnénk, ha te is bekapcsolódnál a rendelőbe. Akkor Jutna mindhármunknak szabadidő, szabad hétvége. Nos, mit szólsz hozzá? Lydia elmosolyodott. – Frank, hiszen tudod, hogy képtelen vagyok nemet mondani neked. Tiéd a szívem, a lelkem és a testem. A férfi kimondhatatlan gyengédséggel nézett rá. – És én hányszor, de hányszor megbántottalak. Remélem, hogy mindent Jóvátehetek. – Ó, igen – súgta Lydia huncutul Frank fülébe –, máris volna egy Javaslatom, hogyan.

67

Caroline Anderson

Ki a házamból!

(Szívhang 27.)

– Ó, te kis telhetetlen – súgta vissza Frank, és ajkával végigsimított a lány száján. Lydia átkarolta a nyakát, magához húzta. – Azt hiszem, minden reggel ezt kellene tennünk – mondta halkan. – Ez a legjobb gyógymód búskomorság és magány ellen. – Igazad van, drágám – nevetett Frank. – Szebben nem is kezdődhetne a nap, mint így. Csak egy dologban tévedsz. Magány ellen már egyikünknek sincs szüksége semmiféle gyógymódra. És ezzel válaszra sem várva szorosan magához ölelte a kacagó lányt.

68