Caroline Anderson: A végtelen vége Love Without Measure (1995.)
Hatalmas lelki tusát vív magával Haddon doktor, mert érzi, hogy könnyen bele tudna szeretni Anna nővérkébe. Csakhogy ezzel hűtlenné válna a felesége emlékéhez, akit két éve veszített el. Anna látja, hogy az orvos karikagyűrűt visel, s mivel jól tudja, hogy ez a végtelen jelképe is, nem reméli, hogy a férfi képes lesz vele új életet kezdeni…
1. Fejezet
Anna először a férfi nevetését hallotta meg, és önkéntelenül elmosolyodott. A fáradtságtól leheletfinom ráncocskák jelentek meg a szeme körül. A nevetésnek sokféle hangja van, gondolta. Lehet boldog, vidám, de lehet gúnyos, sőt megvető is. Az ismeretlen férfi nevetése olyan őszinteséget, derűt és jókedvet árasztott, amely óhatatlanul magával ragadja az embert. Anna gondolataiba mélyedve lépdelt a folyosón, majd váratlanul szembe találkozott a hang gazdájával, és elakadt a lélegzete. Magas, vékony, széles vállú férfi támaszkodott a falnak, zsebre tett kézzel, fehér köpenyét lazán hátravetve. Mellette Jack Lawrence, a baleseti ambulancia igazgató főorvosa álldogált. Az idegen orvos ismét felnevetett, mély hangja szinte betöltötte a folyosót. Annát különös érzés kerítette hatalmába. Ki lehet ez a férfi? Valószínűleg az új osztályvezető főorvos. Legalább kellemes benyomást kelt. Anna elég sokat szenvedett az utóbbi időben, mert az osztályt átmenetileg egy olyan helyettesre bízták, aki a nyomába sem ért az elődjének. Ben Bradshaw, az előző vezető főorvos nagy tekintélynek számított a szakmában, és kitűnően irányította az osztályt. Nagy hiba lett volna egy szakmailag gyengébb orvost kinevezni a helyére. Talán az új főnök meg tud felelni a kihívásnak. Mindenesetre nagyon jól néz ki, efelől semmi kétség! Anna a két férfihoz lépett, és döbbenten tapasztalta, hogy a szíve hirtelen hevesebben kezd verni. Ne légy ostoba! – figyelmeztette magát. Akármilyen vonzó az ismeretlen orvos, mégiscsak a munkatársadról van szó, és Benhez hasonlóan valószínűleg ő is boldog házasságban él. Az új kolléga olyan felszabadultan viselkedett, mintha évek óta az osztályon dolgozott volna. Anna már harmadszor hallotta szívből jövő nevetését, s ez őt is újra mosolyra késztette. Jack derűs arckifejezéssel üdvözölte a lányt, majd kezet fogott vele. – Anna, szeretném neked bemutatni az új osztályvezető főorvosunkat, Patrick Haddont. Patrick, bemutatom Anna Jarvis nővért, Kathleen helyettesét. Haddon doktor ellökte magát a faltól, és kivette a zsebéből a kezét, Anna megállapította, hogy a férfi kifejezetten magas, és nem kerülte el a figyelmét az orvos ujján megcsillanó karikagyűrű sem. A lány alig hallhatóan felsóhajtott. Maga sem értette, miért érez egyszerre csalódottságot és megkönnyebbülést. Haddon doktor nős ember!
Azon kapta magát, hogy még mindig idétlenül vigyorog az új orvosra. Szemvillanásnyi idő alatt rendezte a vonásait, és visszafogottabban üdvözölte a férfit. – Örvendek – mondta kissé elhaló hangon, miközben kezet fogott a főorvossal. Amikor a férfi szemébe nézett, ismét elakadt a lélegzete. A meleg, barna szempár életszeretetet, gyengédséget és vidámságot sugárzott. A férfi tekintete néhány másodpercig rabul ejtette. Anna ekkor döbbent rá, hogy Patrick Haddon itt helyben el tudná csavarni a fejét, ha akarná. Ettől a váratlan érzéstől még inkább elbizonytalanodott. – Jó napot, Anna. A férfi kellemes baritonja csak fokozta a nővér izgalmát. Nős férfira nem vadászunk! – figyelmeztette magát, és gyorsan visszahúzta a kezét. – Üdvözöljük a fedélzeten, Haddon doktor – mondta még mindig mosolyogva, és az igazgató főorvoshoz fordult. – Jack, nem láttad véletlenül Kathleent? – A szélső vizsgálóban van, éppen egy csonttörést lát el. Menj, segíts neki, én is azonnal jövök, amint elintéztem Patricket! – adta ki Jack az utasítást egy tréfás grimasz kíséretében. – Máris megyek. Ezzel Jarvis nővér kötelességtudóan sarkon fordult, és sietősen távozott, de még menet közben is magán érezte az új orvos tekintetét. Amikor a kezelőhöz ért, visszapillantott, s látta, hogy a sötétbarna szempár még mindig őt figyeli. Anna gyorsan eltűnt a függöny mögött, mert úgy érezte, hogy a szíve menten kiugrik a helyéből. Egek ura, kérlek, védj a csábítóktól! – fohászkodott némán. Más már nem is hiányzik ebbe a bolondokházába, mint egy kis munkahelyi zaklatás. Istenem, ne büntess még ezzel is! A napi robot mellett igazán nincs szükségem egy szívtipró Adoniszra, aki ráadásul nős, és bizonyára fél tucat gyermek büszke édesapja. Anna megrázta a fejét, hogy elűzze a barna szempár gyengéd pillantásának még az emlékét is. Kathleen, aki éppen átöltözött, meglepetten nézett rá. – Jó reggelt, Anna! – Jó reggelt! Szükséged van segítségre, Kath? – Igen. A legjobbkor jöttél. Ez itt Mr. James. A páciensünk sajnálatos módon kificamította a bokáját. Ugye ez történt? A férfi magába roskadva bólintott. – Igen. Figyelmetlen voltam, és beleléptem egy gödörbe. Egészen biztos benne, hogy nem kell felhasítania a nadrágszáramat? – Hogy aztán kártérítést hajtson be rajtam? – jegyezte meg Kathleen nevetve. – Ne aggódjon, Mr. James! Olyan gyengéd leszek magához, mint az édesanyja. – Ajánlom is – morogta a férfi komoran, és megadóan hanyatt feküdt a vizsgálóasztalon.
Anna és Kathleen óvatosan megszabadította Mr. Jamest a nadrágjától. Annának azonnal feltűnt a sérült láb természetellenes tartása. A lábszár alsó részén a bőrfelület csúnyán megsérült, Kathleen felegyenesedett a beteg mellől, és mosolyogva közölte: – Hívom az orvost, hogy megnézze a sérülését, Mr. James. Ezalatt Jarvis nővér kitisztítja a sebét. – Elég csúnya ez a sérülés – jegyezte meg Anna, és óvatosan tisztogatni kezdte a seb környékét. – Nagyon fáj? – Ki lehet bírni. Anna letörölte a vért és az egyéb szennyeződéseket a sérült lábszárról. Pillanatnyilag nem tehetett többet a férfiért, mert a vak is láthatta, hogy Mr. James lábszártörést szenvedett. Anna gerincén futkározni kezdett a hideg, amikor a háta mögött szétnyílt a függöny. Nem kellett hátrapillantania, anélkül is tudta, hogy nem Jack Lawrence áll mögötte. – Mr. James? Haddon doktor vagyok. Szívesen megnézném a lábát. – Nosza, hiszen ezért heverek itt kiterítve. Az orvos a sérült testrész fölé hajolt. Pillanatok alatt megvizsgálta a lábszár érzékenységét és hőmérsékletét. – Kellemetlen hírem van, Mr. James. Meg kell röntgeneznünk a lábát. Annyit már most megállapítottam, hogy lábszártörése van, de lehet, hogy a lábfejcsontok is eltörtek. Meglátjuk, mit mutatnak a felvételek. A csontok illesztése és rögzítése érdekében feltétlenül meg kell operálnunk. Mr. James keservesen felsóhajtott. – Nem lehetne egyszerűen csak begipszelni? – Sajnos nem. A szétcsúszott csontokat nem lehet másképp összeilleszteni, semmiképpen nem ússza meg a műtétet. – A szentségit! Holnap az Egyesült Államokba kellett volna repülnöm! – Erről máris lemondhat. – Oda kell utaznom! – Sajnálom, Mr. James. Mindent megteszünk, hogy mielőbb felépüljön, de néhány napig biztosan nem utazhat el – közölte Patrick higgadtan. Mr. James idegesen a mobiltelefonja után nyúlt. – Azonnal telefonálnom kell. Anna követte Haddon doktort, és kiment a kezelőből, hogy kitöltse a röntgenfelvételhez szükséges beutalót. Hátuk mögött felcsattant Mr. James hangja, aki hangos panaszáradattal ecsetelte korántsem rózsás helyzetét. – Eltörtem a nyavalyás lábamat! Jól hallottad! Igen, kibicsaklott a bokám! Patrick Annára vigyorgott.
– Ajjaj! Azt hiszem, a mi üzletemberünk kapuzárás előtti betegségben szenved! – jegyezte meg a férfi fojtott hangon. Anna halkan felkuncogott, és egy pillanatra megfeledkezett arról a fogadalmáról, hogy távol tartja magától a főorvost. Patrick követte Annát az irodába, és hanyagul az íróasztalra telepedett. A férfi izmos combja csak egy tenyérnyire volt a lánytól. Ennek az lett az eredménye, hogy Jarvis nővér az első nyomtatványt teljesen elrontotta. – A kutyafáját! Összegyűrte a beutalót, és a papírkosárba hajította. Pontosabban mondva mellé. – Nyugalom. Csak nem fertőzte meg Alan James? – ugratta a főorvos. A lány megvető pillantással jutalmazta Haddon doktor humorát, és a második nyomtatványt már hibátlanul töltötte ki. – Aláírná, főorvos úr? Anna alig tudta levenni tekintetét a férfi napbarnított kezéről és hosszú, erős ujjairól. Vasakarattal kényszerítette magát, hogy Patrick Haddon karikagyűrűjét bámulja, amely arra figyelmeztette, hogy az orvos nős ember. Anna ekkor vette észre a férfi kézfején húzódó heget, amely a hüvelykujjától a csuklójáig tartott. – Hogy szerezte ezt a sérülést? – kérdezte önkéntelenül, és a hegre mutatott. Patrick a kezére pillantott, és kelletlenül válaszolt: – Egy iskola romeltakarításánál segédkeztem, amikor az összeomlott egy földrengés miatt. Ott sérültem meg. – Egy földrengésnél? – Igen. Tessék, itt van a beutaló. Máris indulhatnak a röntgenbe. Anna elvette a papírt, és belenyugodott, hogy a társalgás befejődött. Miközben Mr. Jamest a röntgenbe tolta, egyfolytában a földrengésen morfondírozott. Ezen a szélességi fokon a földrengés olyan ritka volt, mint a fehér holló… Mr. James még mindig telefonált. Morogva tette maga mellé a mobilját, hogy megröntgenezhessék a lábát. A felvételeken világosan látszódott, hogy a szárkapocscsont eltört, és csak műtéti beavatkozással lehet helyükre tenni a csontvégeket. Anna éppen visszatolta a beteget a vizsgálóba, amikor vigyorogva megjelent Nick Davidson, az ortopédiai osztály főorvosa. – Ő az én betegem? – Igen. Itt vannak a felvételek, az úr pedig Mr. James. Nick bemutatkozott, és kezet fogott a páciensével. – Én fogom a csontjait összeilleszteni. Mit szólna hozzá, ha még egyszer megnéznénk a felvételeket?
Davidson doktor egyenként feltette az állványra a röntgenképeket, és halkan füttyentett a foga között. Ezután a törött szárkapocscsontra mutatott, és elmagyarázta Mr. Jamesnek, mit fog vele tenni. – Mikor evett utoljára? – Tegnap este. – Ma nem is reggelizett? – Arra soha nincs időm. – Az operáció szempontjából jó, hogy éhgyomorral érkezett. Mikor ivott utoljára folyadékot? – Reggel nyolckor ittam otthon egy kávét. Nick az órájára pillantott. – Most fél tíz van. Néhány percen belül a baleseti sebészetre szállítjuk, és előkészítjük a műtétre. Dél körül megoperáljuk. Rendben van Mr. James? – Hát, ha feltétlenül muszáj – dörmögte a férfi. – Nincs más megoldás. – Néhány fontos telefont még el kell intéznem. Kaphatnék egyágyas szobát? – Csak ha van szabad helyünk. Kérdezze meg az osztályon! Mr. James döbbenten bámult a távozó főorvos után. – Ennyi volt az egész? – Miért, mire számított? - kérdezte Anna csodálkozva. – Tudni akarom, hogy mikor hagyhatom el a kórházat! Anna kikukucskált a függöny mögül, és Nick után kiáltott. – Mr. James tudni szeretné, hogy mikor hagyhatja el a kórházat! Nick hátrafordult. – Ha majd olyan állapotban lesz – kiáltotta vissza. – Véleményem szerint egy hét múlva. Aztán még egy hétbe telik, amíg lábra tud állni. Utána a mozgásgyakorlatok következnek, ami egy vagy két hetet vesz igénybe. Csak az ötödik-hatodik hét után lesz képes segítséggel közlekedni. Sajnos holnap nem repülhet az Államokba. Anna a beteghez lépett. – Hallotta, amit a főorvos úr mondott? – Csupa ostobaságot hordott össze! – mérgelődött a férfi. – Ő itt az igazgató főorvos? A nővér mély levegőt vett, és csak utána válaszolt. – Nem, dr. Davidson osztályvezető főorvos. – A nagyfőnökkel akarok beszélni. Nem hagyom, hogy valami jöttment kis segédorvos operáljon! Anna nehezen tudott uralkodni magán, de igyekezett megőrizni a nyugalmát.
– Biztosíthatom, hogy Davidson doktor nem jöttment kis segédorvos! Hamarosan igazgató főorvosnak fogják kinevezni. Ami pedig az ön lábszártörését illeti, túlságosan is jó szakember egy ilyen rutinműtéthez! Mr. James hajthatatlan maradt. – Különleges ellátást akarok a pénzemért, mindegy, mibe kerül – követelte. – Nincs időm heteket elvacakolni a kórházukban. – Elárulná, miért gondolja, hogy a pénzétől gyorsabban fog összeforrni a csontja? – Mindenesetre jobb ellátást kapok érte. Például egy igazi specialistát. Nem engedhetem meg magamnak, hogy hetekre kiessek a munkából. – Erre akkor kellett volna gondolnia, amikor figyelmetlenül közlekedett. Ugye ebben egyetértünk? – jegyezte meg Anna mézédes hangon, és kilibbent a kezelőből. A folyosón Patrick Haddonnel futott össze. A férfira villantotta a tekintetét, amaz most is nevetett, és megfogta a lány karját. – Nyugalom – mondta derűsen. Patrick a személyzeti szobába irányította a feldúlt nővért, és egy csésze kávét nyomott a kezébe. – Igya meg a kávéját! Ebben a pillanatban nincs szükség magára, úgyhogy lazítson egy kicsit! – Még soha nem találkoztam ilyen felfuvalkodott hólyaggal, mint ez a Mr. James – dühöngött Anna. – Nem kaphatna egy kiadós tüdőgyulladást az altatástól? – Nem hittem volna, hogy rosszindulatú is tud lenni – jegyezte meg Patrick nevetve. – Csak ha nagyon felbosszantanak, és ez a fickó alaposan megtépázta az idegeimet! – magyarázkodott Anna, aztán mélyet sóhajtott, és ivott egy korty kávét. – Isteni ez a kávé. Az ember visszajön a hétvégéről, és egy ilyen alak rögtön belegázol a lelki világába! – Miért, mit várt? Hálát? Mi itt és most a széles brit nyilvánosság szeme előtt szolgálunk. Teljesen mindegy, mi játszódik a színfalak mögött. Anna meglepetten nézett a férfira. – Elég kiábrándultnak tűnik a megjegyzése alapján. – Valóban? Sajnálom. Az utóbbi két évben Afrikában dolgoztam. Ott az emberek napokig sorban állnak az orvosi ellátásért, és senki nem berzenkedik ezért. Pedig a legtöbben annyira legyengültek, hogy gyakran segíteni sem lehet rajtuk. De még egy barátságos szóért is nagyon hálásak. Alázatra tanítják az embert. A férfi arcán fáradt mosoly jelent meg, de a tekintete szomorú maradt. – Bocsásson meg, Anna, ne hagyja, hogy a kedvenc vesszőparipámon lovagoljak! Végül is visszajöttem, és kénytelen vagyok elfogadni, hogy amíg a harmadik világban a legegyszerűbb orvosi felszerelést sem képesek biztosítani, addig itt elképesztő mennyiségű, használaton
kívüli gyógyászati eszköz porosodik a raktárakban. És miért? Mert újabb és újabb típusok jelennek meg a piacon. Éppen elég ezt a mérhetetlen igazságtalanságot feldolgoznom, és nem vagyok hajlandó egy hálátlan beteg miatt felbosszantani magam. A férfi szavai felkeltették Anna érdeklődését. Ha olyan szívesen volt Afrikában, akkor miért jött vissza? Mielőtt azonban megkérdezhette volna, Haddon doktor megelőzte. – Segíthetne nekem, hogy könnyebben eligazodjak az osztályon. Kit hogyan szólítsak? Kivel kell csínján bánni? Ki az, aki még magán kívül hamar elveszíti a türelmét? – tette hozzá a férfi mosolyogva. Anna viszonozta a mosolyt. – Általában nyugodt ember vagyok. De ha valaki felelőtlenül kétségbe vonja a munkatársam hozzáértését, és a pénzéért akar jobb ellátáshoz jutni, akkor komolyan dühös leszek. – Hagyja csak, hadd fizessen a barátunk! A kórháznak minden pénz jól jön. Emiatt ne idegeskedjen, mert gyomorfekélyt kap! Anna az egyik székre rogyott, és felsóhajtott. Még most is párás lett a szeme a meghatódottságtól, ha eszébe jutott, hogyan táncolt a hétvégén Flissy a balettiskolában. Istenem, milyen édes volt, ahogyan a pillangót próbálta utánozni… Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta. – Mire gondolt most? – Ó, semmi különösre – rezzent fel Anna a gondolataiból. – Valami eszembe jutott, ami a hétvégén történt. – Biztosan szép emlék lehetett, különben nem ragyogna ennyire a szeme. Anna zavartan nevetgélt, de nem kívánt egy idegennek Flissyről mesélni. A férfiaknak különös elképzelésük van az egyedülálló anyákról, ő pedig nem akarta, hogy beskatulyázzák. – Igen, az volt – felelte szűkszavúan, és szándékosan témát váltott: – Meséljen valamit Afrikáról! Ott élte át a földrengést? A férfi tekintete hirtelen elborult. – Nem – válaszolta kurtán. Úgy látszik, akadnak olyan dolgok, melyekről az új főorvos nem akar beszélni, gondolta csalódottan Anna. A hirtelen beállt csenddel nem tudtak mit kezdeni. A lány zavartan bámult a kávéscsészéjébe, és szerette volna tudni, miért lett feltűnően csendes és tartózkodó a férfi. Talán a földrengésnél veszített el valakit, akit nagyon szeretett? Lehet, hogy a feleségét? Istenem, csak nem a gyereke halt meg? Mintha valami iskolát említett volna… – De valakit elveszített annál a katasztrófánál… Ugye nem a gyermekét? – Nem, nem a gyermekemet – felelte szomorúan a férfi, és fájdalmas pillantást vetett az ápolónőre. Anna hirtelen otrombának érezte a kíváncsiskodását, és elszégyellte magát.
– Ne haragudjon, igazán nem akartam tolakodni… – nyögte ki végül, aztán hirtelen felugrott, lecsapta a csészéjét, és kirohant a szobából. A folyosón még hallotta, hogy Haddon doktor a nevét kiáltja, de nem állt meg. Egyenesen a betegfelvételi ablakhoz ment, körülnézett, majd magához vette az egyik páciens leleteit, aki éppen akkor érkezett. – Mrs. Lucas? Kérem, jöjjön velem! Patrick Haddon ebédidőben találkozott ismét Annával. A lány kávét ivott, és kekszet majszolt hozzá. – Ez az ebédje? – kérdezte hitetlenkedve a főorvos. – Napközben soha nem eszem sokat – válaszolta meglepetten a nővér. – Csakhogy így nem lehet rendesen dolgozni. Jöjjön, ebédeljünk együtt! Amúgy sem fejeztük be a délelőtti beszélgetésünket. Elviselné a lelkiismerete, ha az éhségtől szédelegve valakinek a tyúkszemére lépnék? Ugye nem? – A férfi szeme pajkosan csillogott, és kedvesen a lányra mosolygott. – Jöjjön, most elég csendes az osztály! Annának eszébe jutott, hogy Patrick Haddon nős ember, és nemet intett a fejével. – Köszönöm a meghívást, de most nincs kedvem a kantinba menni. – Akkor hozok magának ennivalót. Itt várjon meg! Haddon doktor hosszú léptekkel kiment a személyzeti szobából. Anna lehunyt szemmel, fáradtan felsóhajtott, és hátrahajtotta a fejét. Tehetetlennek érezte magát a férfi állhatatosságával szemben. Sokkal könnyebb lenne, ha hagyná magát sodortatni az árral, de éppen ezt nem akarta. Nem vágyott felszínes kalandra, és arra sem, hogy egy nős férfi kényeztesse. – Fáradtnak látszol. Anna kinyitotta a szemét. – Szia, Kath! Nem vagyok fáradt, csak takarékoskodom az erőmmel. Haddon doktor a fejébe vette, hogy megebédeltet. – Teljesen igaza van – nevetett Kathleen. – Túlságosan sovány vagy. – Kávét töltött magának, aztán lehuppant Anna mellé, és kibújt a cipőjéből, hogy megmasszírozza fáradt lábfejét. – Mi a véleményed róla? – Úgy tűnik, érti a dolgát – vont vállat Anna. – Még hogy érti a dolgát? A főorvos kiváló szakember, elhiheted nekem! Igaza van Kathleennek. Tényleg kiváló. Sőt sokkal több ennél. Emberséges, érzékeny lelkű, és nemcsak jó orvos, hanem jó szerető is lehet, gondolta a lány, és összerezzent. Nem. Nem és nem! Hogy juthat ilyesmi az eszébe? Fogalma sem volt róla, mitől lesz egy férfi jó vagy rossz szerető! Ivott a kávéjából, és elhatározta, hogy eltűnik a szobából, mielőtt
Patrick visszatér. Azon töprengett, milyen gyorsan tudja kihörpinteni a forró italt. Talán sorban kell állnia a kantinban, reménykedett. Ám a következő pillanatban már a férfi közeledő lépteit hallotta. Sóhajtva visszahanyatlott a székbe, Kathleen pedig hangosan felnevetett, mintha megsejtett volna valamit. – Időben érkezett, Patrick. Anna éppen el akart tűnni. Valakinek gondoskodnia kell erről a buta leányzóról. Nem ártana, ha kissé felhizlalná. – Kathleen ismét a cipőjébe bújt, felállt, és nyújtózkodott egyet. – Félórátok van, utána mi megyünk ebédelni Jackkel. Rendben? – Aztán kiment. Anna figyelme ismét Patrick felé fordult. Döbbenten szemlélte, ahogy a férfi egy halom szendvicset, tortát és gyümölcsöt rak az asztalra. – Remélem, nem várja el tőlem, hogy ezt mind bekebelezzem. Patrick halkan felnevetett. – Pedig jót tenne magának, de azért remélem, hogy néhány falatot nekem is hagy. Ha mégsem, akkor visszasétálok a büfébe utánpótlásért… – Nem! Te jó ég, dehogy! Jó, ha egy szendvicset le tudok gyűrni. Patrick a műanyag zacskó tartalmára mutatott. – Válasszon, Anna! Sonka, füstölt sajt, paradicsom, saláta, tojás, pulykasült, rákkoktél. – Rákot mondott? – kérdezte a lány elkerekedett szemmel. – Az egy vagyonba kerül… A férfi válasz helyett kávét töltött Annának, egy rákkoktélos szendvicset tett a tányérra, és a kezébe nyomta. – Most nem csivitelünk, hanem eszünk! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Anna engedelmesen beleharapott az ínycsiklandozó szendvicsbe, és élvezettel felsóhajtott. – Ízlik? – Nagyon – motyogta teli szájjal. Aztán még egy falatot evett belőle, majd még egyet, és végül eltűnt az egész. – Finom volt? Anna meglepetten nézett az üres tányérjára. – Isteni! – Vegyen még egyet! A lány először tiltakozni akart, aztán bűnbánó mosollyal az erősen fűszerezett csirkés szendvics után nyúlt. – Az a kedvencem – horkantott fel a férfi Anna vissza akarta tenni a szendvicset, de Patrick nevetve visszatolta a kezét. – Csak vicceltem. Egye meg nyugodtan! Végül testvériesen megfelezték a szendvicset.
Anna mélyen elgondolkozva, némán falatozott. Vajon hány éves lehet az én nemes szívű lovagom? Talán harmincöt, de lehet, hogy valamivel fiatalabb. Az arcán látszik, hogy megélt már egyet, s mást. Egészséges étvágya ellenére egyetlen fölösleges kiló sincs rajta, állapította meg magában a lány. Patrick újabb szendvicsért nyúlt, és egy pillanatra találkozott a tekintetük. – Egyen még! – biztatta a férfi Annát, és a finomságokra mutatott. – Már nem fér több belém. – Vegyen gyümölcsöt, vagy egy fánkot! – Fánkot is hozott? – kérdezte elgyengülve a lány. – Meleg még? Patrick bólintott, mert éppen tele volt a szája. – Lekvárral töltött? A férfi ismét bólintott. Anna nagyot nyelt. Hiába, Patricket úgysem tudja megtéveszteni. Gyanította, hogy a főorvos titokban mulat rajta. A fánk pehelykönnyű tésztából készült, és a lekvár még meleg volt benne. Anna nevetve nyúlt a papírszalvéta után, amikor egy kis lekvár végigcsurgott az állán, de a férfi megelőzte. Patrick megfogta a lány állát, és puszta kézzel letörölte. Ismét találkozott a tekintetük, és Anna egy pillanatig azt hitte, hogy a férfi meg fogja csókolni. Patrick azonban kényelmesen hátradőlt a székben, és a szalvétát a papírkosárba dobta. Anna megkönnyebbülten felsóhajtott. Lehet, hogy csak képzelődött? Te jó ég! Hogy zavarát leplezze, olyan témát választott, hogy nem kelljen csapdától tartania. – Mennyivel tartozom az ebédért? – Semmivel sem tartozik – nézett rá csodálkozva a férfi. – Ne vicceljen, hiszen egy vagyont fizetett érte! – Azt hiszem, megengedhetek magamnak néhány szendvicset az első közös ebédünkön – jelentette ki szárazon Haddon, és kiitta a maradék kávét. – Ha azonban feltétlenül viszonozni szeretné a meghívásomat, akkor töltsön még egy kávét! Aztán meséljen el mindent, amit tudnom kell az osztályról, hogy elkerülhessem a későbbi kellemetlenségeket! Ennél többre nem is számíthatsz tőlem, gondolta a lány. Miután kitöltötte a kávét, szelíden megkérdezte: – Maga mindig ilyen makacs és határozott? – Mindig. Nos, meséljen! Kitől óvakodjak, kivel legyek jóban? Milyen a kórház belpolitikája? – Belpolitikája? Én igyekszem távol tartani magam tőle, amennyire ez lehetséges. Az adománygyűjtés mindig napirenden van. Az osztályt egyelőre nem fenyegeti a bezárás veszélye, bár az igazgatóság folyton arról panaszkodik, hogy mennyire költséges a
mentőorvosi szolgálat fenntartása. Anyagi szempontból biztosan igazuk van, de akkor sem szüntethetjük meg a mentős részleget. Személy szerint az a véleményem, hogy hosszabb távon még pénzt is megtakarítunk vele. A főorvos egyetértően bólintott. – Kiket osztanak be általában a mentőszolgálathoz? – Kisebb balesetekhez a tapasztaltabb munkatársakat küldik. Ha tömeges szerencsétlenség történik, akkor az orvosok és a nővérek egy része itt marad, hogy a beszállított sebesülteket azonnal elláthassák. A többiek a helyszínen nyújtanak segítséget. Az a legfontosabb feladatuk, hogy a sérülteket szállítható állapotba hozzák. A sérülés súlyosságától függően rangsorolniuk kell a kórházba szállítás menetét. – Még mindig a régi rendszer szerint dolgozik az osztály? – Igen – bólintott a nővér. – Legtöbbször nekem kell figyelni, melyik beteg kerüljön sorra. Ha túl sok a munka, ami némi kapkodással is jár, nyugodtan rábízhatjuk magunkat a betegfelvételt végző munkatársakra. Valamennyien kiváló szakemberek, és pontosan számon tartják, melyik betegnek mikor kell sorra kerülnie. Patrick kinyújtóztatta hosszú végtagjait, és a csészéje után nyúlt. – Általában mennyi a várakozási idő? - Ne engem kérdezzen! – nevetett halkan Anna. – Biztosan nem napokig tart, mint Afrikában. Mindig igyekszünk fél órán belül maradni. Néha sajnos előfordul, hogy a betegfelvétel egy óráig is eltart. Emiatt gyakran fáj a fejem. Akadnak olyan járó betegek is, akik nem akarják zavarni a háziorvosukat, vagy nincs kedvük órákig a rendelőben várni, esetleg kényelmesebb rögtön idejönniük ahelyett, hogy időpontot egyeztetnének az orvosukkal. A múlt héten az aranyere miatt jött ide valaki! – Az is nagyon fájdalmas tud lenni – vetette közbe Patrick. – Lehet, hogy vérezni kezdett, és ettől rémült meg az illető. – Szó sem volt ilyesmiről, már vagy húsz éve üldögél az aranyerén! Patrick halkan felnevetett. – Melyik kolléga hajította ki az illetőt? – Kathleen. Ebben ő a legjobb. Megkérdezte az úriembert, hogy otthon felejtette-e a szemüvegét, miközben a táblára mutatott, amelyen ez áll: „Balesetet szenvedett? Életveszélyben van?” A férfi azonnal eltűnt. – Elhiszem. Kathleen elég vérmes nőszemélynek látszik. – Csak határozott. Egyébként mindig kedves és barátságos. – Mellesleg ő az igazgató főorvos felesége. – Igen. Néha igazán kínos látvány, ahogy turbékolnak egymással. Patrick szívből felnevetett.
– Tényleg? – Igen. Egyesek szerint másfél évi házasság után már igazán lehiggadhattak volna. – Ugyan, hiszen akkor még fiatal házasnak számítanak! A férfi kortyolt még a kávéjából, azután újra nyújtózkodott egyet, majd felállt. – Hagyjuk a fiatal párt ebédelni, mi pedig dolgozzunk egy keveset! – javasolta mosolyogva. Anna visszamosolygott a férfira, és együtt mentek ki a szobából. Néhány perccel később a vidámságát mintha elfújták volna. Egy fiatal fiút jeleztek a betegfelvételtől, akit súlyos, asztmatikus rohammal szállítottak az osztályra. Egyenesen az iskolából hozták be, és rendkívül rossz állapotban volt. – Nyugalom – mondta higgadtan Patrick. – A fiút egyenesen az intenzív osztályra szállítjuk. Elő tudja valaki készíteni helyiséget? Valószínűleg lélegeztető gépre kell kapcsolnunk. Találtak kábítószerre utaló nyomot? – Nem – rázta meg a fejét Anna. – Asztmás betegként tartják számon. Lehet, hogy nálunk vannak a leletei. Julie éppen ennek néz utána. Julie a betegfelvételnél dolgozott. Ha létezik a fiúról valamilyen dokumentum, perceken belül megtalálja. Addig rögtönözniük kell. Előkészítették az inhalátort, és vártak. Végre megérkezett a mentő. Egy pillanattal később kinyílt a lengőajtó, és begurították a hordágyon fekvő fiatalembert. Patrick a beteghez rohant, és azonnal vizsgálni kezdte. A fiú levegő után kapkodott, szája elkékült az oxigénhiánytól. A következő pillanatban leállt a légzése, és fennakadt a szeme. Patrick halkan káromkodott. – A pokolba! Leállt a szívműködése! Gyerünk az újraélesztőbe! Még gyorsabban rohantak, és amint elérték a helyiséget, megkezdődött a harc a beteg életéért. Patrick azonnal masszírozni kezdte a fiú mellkasát. Anna tompa reccsenést hallott, és összerezzent. Egy borda eltörött az erőteljes mellkasi masszázstól. De ez még mindig jobb, mint a halál. A nővérnek nem sok ideje maradt az elmélkedésre, mert amíg az orvos intubálta a beteget, addig ő folytatta a masszázst. Patrick a lélegeztető gépre kötötte a pácienst, és figyelte, hogyan emelkedik és süllyed a fiú mellkasa. A szívmasszázst és a lélegeztetést felváltva alkalmazták. A lélegeztető gépen keresztül meghatározott mennyiségű injekciót fecskendeztek be. Ez a gyógyszer perceken belül hatott a folyadékkal teli, gyulladt hörgőkre, amelyek a légzést akadályozták. Míg Anna dolgozott, addig egy másik nővér elektródákat helyezett a fiú mellkasára, és rákapcsolta a monitorra. A gép nem mutatott szívműködést. – Az ördögbe, eszedbe ne jusson meghalni! – dörmögte Patrick, majd félretolta Annát, és hatalmasat ütött a srác mellkasára.
Mintha megrezdült volna a szívműködést jelző egyenes vonal a képernyőn, és egy pillanattal később rendszertelen cikcakkmozgásba kezdett. – Kamrafibrilláeió! Elektrosokkot alkalmazunk. Mindenki lépjen hátra! – adta ki az utasítást Patrick, majd a fiú mellkasára helyezte az elektródákat. – Sokkolást kérek! A fiú felsőteste megrándult, majd visszahanyatlott az áramütés hatására. A monitor végre szabályos szívműködést jelzett. A fulladás okozta kékség eltűnt a beteg szájáról, túl volt az életveszélyen. – Még egy percet adok neki, aztán megpróbáljuk levenni a lélegeztetőről – közölte Patrick, és a fiú fölé hajolt. – Minden rendben van, Simeon. Meg fogsz gyógyulni – mondta lágy, megnyugtató hangon a betegnek. A fiatalember eszmélni kezdett, és megpróbált a lélegeztető gép ellen dolgozni. Szemhéján enyhe remegés futott át, majd lassan kinyitotta a szemét. Patrick kihúzta a lélegeztető csövét a páciens torkából, hogy ellenőrizze, képes-e önállóan lélegezni. – Jól van – mondta elégedetten a főorvos. A fiú köhögni kezdett. Anna azonnal oxigénmaszkot tett az arcára, amely össze volt kötve az inhalátorral. Meleg, páradús levegő áramlott a beteg tüdejébe, és a fiú néhány perc múlva teljesen magához tért. – Fáj a mellkasom… Hol van az édesanyám? – suttogta. Annának hatalmas kő gördült le a szívéről, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Versenyt futottak az idővel, és nyertek. Ha néhány perccel később állítják helyre a légzést és a szívműködést, akkor Simeon visszafordíthatatlan agykárosodást szenvedett volna. Patrick óvatosan ítélte meg a pillanatnyi sikert. – Véleményem szerint egy-két napig az intenzív osztályon kell maradnia, ha a gyermekorvos is egyetért vele – közölte Annával. A nővér bólintott. A gyermekorvos, Andrew Barrett átvette a pácienst, és az intenzív osztályra kísérte. Kathleen éppen akkor érkezett vissza a büféből Jackkel, amikor Barrett távozott. Döbbenten néztek a guruló betegágy után. – Nem Simeon Widling az ott? – De. Asztmatikus rohama volt, ráadásul leállt a szívműködése – tájékoztatta Anna a férfit. – Hogyan? – nézett Jack rémülten a lányra. – Már rendben van. Bár lehet, hogy eltörtem az egyik bordáját – mondta fáradt mosollyal Patrick. – Néhány napig megfigyelés alatt tartjuk az intenzív osztályon. Csak a biztonság kedvéért. Még nehezen kap levegőt, de már beszélt. Ebben a pillanatban kielégítő az állapota. Jack mosolyogva Patrick vállára tette a kezét.
– Örülök, hogy nálunk vagy. Nagyszerű munkát végeztél. Igazság szerint körbe akartalak vinni a kórházban, többek között az újraélesztő helyiséget is meg akartam mutatni neked, de azt hiszem, pillanatnyilag eleged van belőle. Eltaláltam? – El – felelte nevetve Patrick. – Mit szólnátok egy kávéhoz? – javasolta Kathleen. Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. – Ennyit a kávézásról – jegyezte meg Kathleen száraz hangon, és a telefonkagyló után nyúlt.
2. Fejezet
Patrick felállt. Az ablaknál ülő idős férfi egykedvűen szemlélte a távozni készülő fiatalembert. – Mennie kell? – Igen. Holnap ismét eljövök. Az idős ember a fejét csóválta. – Kedves magától, hogy meglátogat, csak nem értem, miért csinálja? – Ne jöjjek többet? – kérdezte higgadtan Patrick, és elrejtette a fájdalmát. – Félreértett, édes fiam. Nagyon élvezem a társaságát. Kész felüdülés, hogy a sok öregasszony helyett végre egy fiatal arcot látok. Csak sajnálom, hogy rám fecsérli az idejét. Egy ilyen öregember, mint én, nem sok érdekességgel tud szolgálni. – Sohasem unatkoztam a társaságodban – felelte szomorú mosollyal Patrick. – Izgalmas életed volt. Az idős férfi megvetően legyintett. – Nagyon unalmas élete lehet, ha az enyémet izgalmasnak tartja. Nagyon unalmas. Patrick az elmúlt néhány évre gondolt, és keserűen felnevetett. – Inkább túlságosan is kalandosra sikerült az életem. Holnap találkozunk. Patrick kezet fogott az idős emberrel, és az ajtóhoz lépett. – Patrick? – Igen? – fordult vissza Haddon. – Fogalmam sincs, hogy ki maga, de büszke lennék rá, ha ilyen fiam lenne. – Köszönöm – felelte az orvos halkan. – Nagyon köszönöm. Jó éjszakát! Patrick kiment, búcsút intett a nővérnek, aki éppen az otthon egyik lakóját kísérte, és beszállt az autójába. Jobban mondva az édesapja gépkocsijába. Néhány pillanatig mozdulatlanul ült, amíg a lelkét mardosó fájdalom elcsitult kissé. Aztán beindította a motort, és hazahajtott. Patrick kettesben lakott az édesanyjával a szülői házban. Amikor megérkezett, az édesanyja éppen az előkertben szorgoskodott. – Hogy van az apád? – kérdezte az asszony, és csókkal üdvözölte a fiát. – Változatlan az állapota – vonta meg a vállát Patrick. – Még mindig nem ismer meg? A férfi nyelt egyet, és nemet intett a fejével. – Annyira hiányzik! – tört ki keserűen.
– Nekem is – felelte szomorúan az asszony. – Ó, fiam, olyan boldog vagyok, hogy itthon vagy! Patrick gyengéden átölelte az édesanyját, és egymást vigasztalva osztoztak a fájdalomban. – Beállok a garázsba a kocsival, aztán átöltözöm. – Csak ne tartson túl sokáig! – kérte az anyja. – Már alig várom, hogy elmeséld, milyen volt az első napod a kórházban. Patrick bevitte a kocsit a garázsba, azután visszavonult a lakásnak átalakított istállóba, ahol pillanatnyilag berendezkedett. Az édesanyja közelében akart élni, de szerette volna megőrizni a függetlenségét is. Örült, hogy kialakította magának ezt a kényelmes otthont, ahova bármikor visszavonulhatott, és senki sem zavarta meg a nyugalmát. Időre és csendre volt szüksége, hogy ismét erőre kapjon, és ne merüljön el a múltban. Édesapján már annyira elhatalmasodott az Alzheimer-kór, hogy az emlékeit is elvesztette, és a saját fiát sem ismerte fel. Patricket nagyon megviselte az apja állapota, hiszen a fél világot keresztülutazta, hogy a közelében lehessen. Levetkőzött a lakályos hálószobában, és a fürdőszobába ment. Hosszú ideig állt a zuhany alatt, és bő, forró vízzel lemosta magáról az öregek otthonának jellegzetes szagát. Legszívesebben hazahozta volna az édesapját, de az édesanyja képtelen lett volna ellátni a magatehetetlen beteget. Talán egy szakképzett ápolónő és az ő segítségével meg tudna birkózni a feladattal… Előbb át kell gondolnom az egészet, aztán beszélek anyámmal, mormogta magában. Félórával később már az édesanyjánál üldögélt, és könnyű fehérbort kortyolgatott. – Mesélj el mindent az új munkahelyedről! – kérte az asszony. – Milyenek a munkatársaid? Jól fogod ott érezni magad? Patricknek a főnöke, Jack Lawrence jutott eszébe, aki könnyed viselkedése ellenére gyors észjárású, nagyon jó szakember. Határozott, tisztességes és emberséges. Kathleen, Jack felesége pedig méltó párja a férjének. No és ott van még Anna! Régen elfelejtett érzések támadtak fel benne, és különös, reményteli várakozás töltötte el a lelkét. Anna maga volt az élet. Különös, belülről fakadó szépség áradt a lányból, ez tükröződött a vonásaiban, ami csak növelte a vonzerejét. Igaza van Kathlennek, tényleg nagyon sovány az a lány! – Nos? Patrick hirtelen felrezzent. – Nos… – A munkatársaid felől érdeklődtem, kisfiam, de úgy elrévedtél a gondolataidban, hogy elfelejtettél válaszolni.
Patrick az édesanyjára vigyorgott. – Sajnálom, a mai napot próbáltam felidézni. Jól érzem magam az osztályon, és a kollégáim nagyon rendesek. A munkám is tetszik. Mrs. Haddon ajkához emelte a poharát, és fürkésző pillantást vetett a fiára. – Mesélsz arról a nőről, aki miatt így csillog a szemed, vagy inkább találgassak? – Miféle nőről? – kérdezte Patrick félvállról, és fölig pirult. – Jól van, megpróbálom magamtól kitalálni, ki lehet az illető – sóhajtott fel az édesanyja. – Honnan veszed, hogy nő van a dologban? – évődött ártatlan képpel a férfi. – Patrick! A férfi zavartan felnevetett. Soha semmit nem tudott eltitkolni az édesanyja elől. – Anna Jarvisnek hívják a hölgyet. Egyedülálló, huszonöt év körüli lány, és nővérként dolgozik az osztályunkon. – Tetszik neked? – Igen, nagyon megkedveltem. Remek munkatárs. – Vonzónak találod? – Csinos, de nem különösebben szép. – Rosszul tudsz hazudni, édes fiam – horkant fel mérgesen az asszony. – Nagyon is tetszik neked az a lány. Mi lenne, ha a változatosság kedvéért nem menekülnél el az érzéseid elől? – Szerinted mire mennék vele? Futó kalandba bocsátkozzak? Azt hittem, ellene vagy az ilyesminek. – Így van. De létezhet másfajta kapcsolat is… – Anya, én nem fogok újra megnősülni! – Patrick hangos koccanással letette a poharát, zsebre vágott kézzel az ablakhoz lépett, és a sötét kertet bámulta. Mrs. Haddon gyengéden a fia vállára tette a kezét. – Bocsáss meg, Patrick! Csak rettentően bánt, hogy ennyire magányosan élsz. Asszony nélkül olyan vagy, mint a partra vetett hal. Szükséged van valakire, akivel megoszthatod az életedet. – Volt asszonyom. – Tudom. – Mrs. Haddon elengedte Patrick vállát, a karosszékéhez ballagott és leült. – Mesélj a kórházról! Patrick lenyelte a lelkében dúló keserűséget, gyászt, dühöt, és visszaült a helyére. – Csak ha megígéred, hogy nem gyötörsz többet. – Megígérem. Patrick kétkedő grimaszt vágott, de aztán mesélni kezdett. Anna kisimított egy haj fürtöt a csöppnyi arcocskából, és a kislányára mosolygott.
– Aludj jól, drágám! – Jó éjszakát! – motyogta a kicsi, szájában a hüvelykujjával. – Szép álmokat! – suttogta Anna a lányka fölé hajolva, és gyengéd csókot lehelt a puha arcocskára. Flissy szemhéja megrebbent, majd lassan lecsukódott. Anna felegyenesedett, és kinyújtóztatta fáradt izmait. Több mint egy órája guggolt már Flissy ágya mellett. Halkan kiosont a gyerekszobából, és visszament a nappaliba. Időközben teljesen kihűlt a kávéja. Friss kávét készített magának, és kényelmesen elhelyezkedett a televízió előtt. Gondolatai a makacs, jóképű főorvos körül forogtak. Maga előtt látta a férfi sudár, izmos alakját, és szinte a bőrén érezte kezének érintését. Emlékeztette magát, hogy Patrick nős ember. Ráadásul meg sem próbált flörtölni vele, egyszerűen csak megebédeltette. Kathleennek igaza volt, jobban kellene vigyáznia magára és Flissyre, ami az étkezéseket illeti. Elhatározta, hogy másnap hazafelé jövet alaposan bevásárol. – Jóságos ég! – Hm. Anna Patrick mellett állt. Az egyik beteg röntgenképét nézte, akit több tonna acél közül szabadítottak ki. A szerencsétlenül járt férfi a balesethez képest elfogadható állapotban került az osztályukra. Amikor az acélcsapdából kimentették, az egyik lába a karja mellett feküdt, mivel a csípője teljesen összetört. Ezen kívül mindkét lábán combnyaktörést szenvedett, és a bal oldali csípőízülete is kificamodott. Szegénynek alaposan kijutott a bajból. Nick Davidson lépett a helyiségbe, könnyedén megérintette Patrick és Anna vállát. – Jó napot, mindenkinek! Ez az én esetem? – Igen – felelte Patrick, és röviden tájékoztatta a sérült állapotáról. – Nem hangzik túl szépen. – Nem is az. Nick némán tanulmányozta a felvételt, aztán gondterhelten közölte: – Nem végezhetjük el egyszerre az összes operációt. Először egy fixatőrt fogok beépíteni, hogy valamennyire rögzítsem a csontokat. Amint elállítottuk a sérült részek vérzését, kívülről stabilizálom a törött csontokat, és rögzítő lapot kap a beteg. A combnyaktöréseket viszont még ma megműtöm. A medencétől eltekintve van a betegnek egyéb alhasi sérülése is? – Eddig semmi jelét nem tapasztaltuk. Természetesen erős fájdalmai vannak, de az állapota nagyon jó. Entonoxot adtunk neki, hogy stabilizáljuk a vérnyomását, a fájdalmak csillapítására Diamorphint kapott. De ez sem fog sokáig hatni. – Bizony nem – bólogatott Nick. – El kell altatnunk, amilyen gyorsan csak lehet. – Mi van a vérrel? – Most végezzük a vércsoport-azonosítást, és igyekszünk szinten tartani a vérnyomását.
– Rendben van – bólintott Nick. – Megpróbálok néhány szót váltani a betegünkkel, aztán visszük a műtőbe. Adott már írásos beleegyező nyilatkozatot? – Annyira azért nincs jó állapotban – szólalt meg Anna. – Kint vár a felesége, majd vele aláíratom a nyilatkozatot. – Köszönöm. Nos, hol találom a pácienst? Anna az irodába ment, majd néhány perc múlva visszatért a papírral. Hamarosan Nick is visszajött. – Aláírta az asszony? Anna bólintott. – Szeretné látni a férjét, mielőtt a műtőbe vinnénk. – Megyek, megkeresem, és elkísérem a férjéhez. Adja ide a beteg papírjait, Anna, ezeket is magammal viszem! – Nick sietősen távozott. Anna az orvos után pillantott. Még egy jóképű férfi. A fél kórház szerelmes volt belé, különösen a felesége, Cassie, Ő volt az egyetlen műtősnővér, aki Nicknek asszisztálhatott. A rossz nyelvek szerint egyedül Cassie volt képes elviselni a férfi modorát. Nick Davidson kiváló sebész hírében állt, de azt is tudták róla, hogy hirtelen haragú és türelmetlen. Mint férfi, teljesen közömbös volt Anna számára. Nem úgy, mint Patrick… Anna sehogy sem értette, hogyan tudta a férfi percek alatt szétzúzni azt a falat, amelyet olyan gondosan épített maga köré. A barna szempár egyetlen pillantásától reszketni kezdett a térde, és a közelében gyorsabban vert a szíve. Borzongó vágyakozás futott végig a hátán, ha a férfi véletlenül hozzáért. De ez még nem minden, mert időközben az álmaiba is betolakodott. Forró, érzéki jelenetekről álmodott, melyek nappal is felvillantak, előtte, ha a főorvossal találkozott… Patrick dühös volt magára. Igyekezett az előtte lévő iratokra figyelni, mialatt Anna mellette ált. Együtt foglalkoztak Clive Ronsonnal, Nick betegével. Kívánta Annát, és ettől a felismeréstől alaposan megrémült. Pusztán fizikai vonzalomról volt szó, ezzel pontosan tisztában volt. Ennél több sohasem lehet kettőjük között, de ez az elhatározás egy cseppet sem csökkentette a vágy erejét. A kezén lévő hegre pillantott. Erővel kényszerítette magát, hogy a földrengésre emlékezzen. Forróság, lárma, fojtogató por és sikoltozó emberek. Mindig azok a sikolyok! A módszer most is bevált. Vágyakozását kioltották a szörnyű emlékek, és sötét üresség maradt a lelkében. Felállt, és a személyzeti szobába ment. – Maradt még kávé? Anna lágy hangjától a férfi pulzusa ismét szaporábban vert. Mélyeket lélegzett, hogy megnyugodjon.
– Igen, azt hiszem – felelte nyers, szinte bántó hangon. A lány aggódva nézett rá. – Minden rendben van? – Természetesen. Csak egy kis magányra vágytam. A férfi elutasító magatartása egyértelmű volt. Patrick látta a lány arcán, hogy sikerült megbántania, és legszívesebben felpofozta volna magát. – Ne haragudjon, Anna! – szólt a lány után, és megpróbált mosolyogni. – Clive Ronson elég nehéz eset. Éppen a leleteivel foglalkozom. – Clive Ronson élete most Nick kezében van. Rajta kívül senki más nem tudná megmenteni – jelentette ki Anna magabiztos hangon. – Ebédeljünk együtt – javasolta Patrick mosolyogva. – Ebédelni akar? – csodálkozott Anna. – Igen. Már elfelejtette, mit jelent? – ugratta a férfi. – Nem, dehogy – nevette el magát a lány. – Csak fogalmam sem volt róla, hogy már ilyen késő van. – Majdnem egy óra. – Ó, tényleg… – Gondoskodjak néhány ízletes szendvicsről? – Erre igazán nincs szűkség… – Mit ebédelt tegnap? – Semmit. Nem volt időm rá. – Anna megadóan felsóhajtott. – Jól van, de ezúttal én fizetek. Patrick halkan morogni kezdett, de Anna komoly maradt, elnyomta a szája sarkában bujkáló mosolyt. – Komolyan beszélek, Haddon doktor. – Erőszakos nőszemély. Rendben van. A saját ebédjét maga fizeti. Jó lesz így? Anna bólintott. Okos nő, gondolta Patrick, és titokban elnevette magát. Tudja, mikor kell feladni. A férfi már az ajtónál járt, amikor a mellettük lévő irodában megszólalt a telefon. A következő pillanatban Kathleen dugta be a fejét. – Egy teherautó belerohant egy házba. A vezetője beszorult. Él, de súlyosan megsérült, és órákig eltarthat, amíg kiszabadítják. Mentőcsoportra van szükségük. Anna azonnal az ajtónál termett. – Akarod, hogy odamenjünk? – Szeretnél jönni? Anna bólintott. – Rendben. Patrick?
– Természetesen én is megyek. Kapcsolja nekem a mentőközpontot, beszélni akarok velük! Tudnunk kell, mire számítsunk. Anna elszörnyedt a látványtól. A teherautó csaknem teljesen beszorult a házba, és a vezetőfülkéből szinte semmi sem látszódott. Az egyik tűzoltó éppen egy keskeny résből mászott elő, mely szabadon maradt a fülke mellett, és gondterhelten csóválta a fejét. – Nem tudtam közel férkőzni hozzá. Nagyon szűk a hely. Ó, jó napot, doki! Megpróbál bejutni? A sebesült eszméleténél van, és némi erőlködés árán beszélni is tud. Sajnos nem láttam, milyen állapotban van. Anna mély levegőt vett, majd megszólalt: – Talán nekem kellene bekúszni. Biztosan közelebb jutok hozzá, hiszen vékonyabb vagyok. – Szó sem lehet róla! Túlságosan veszélyes lenne! – ellenkezett a tűzoltó. – Kinek lenne veszélyes? – kérdezte higgadtan a nővér. – Magának, nekem vagy a sofőrnek? – Igaza van a barátunknak – jelentette ki Patrick megfontoltan. – Ez a lyuk nem látszik valami biztonságosnak. – És mi lesz azzal az emberrel, aki odabent van? Neki mennyire biztonságos az állapota? – Nem tudjuk – toporgott zavartan a tűzoltó. – Azt mondta, vérzik a feje, és a kormánykerék a hasába nyomódott. Eddig még senkit sem tudtunk bejuttatni hozzá. – Most viszont megtehetjük – szólalt meg a lány nyugodt, határozott hangon. A következő pillanatban elvette a tűzoltó sisakját, és a saját fejére erősítette. Aztán mély levegőt vett, majd bepréselte magát a szűk járatba. A vezetőfülkéhez vezető üreget egy vastag gerenda keresztezte, ráadásul a kocsi ajtaja felcsapódott, és elzárta az utat. Annát a sisak is akadályozta a tájékozódásban, ezért megszabadult tőle. – Anna! – kiabálta Patrick. - Minden rendben van – kiáltotta vissza a lány. Nagy nehezen átpréselte magát a szűk résen, és a fülke belsejébe jutott. Jobb kezével valamilyen ragacsos anyagba nyúlt, a szagából ítélve vér lehetett. – Halló, merre van? – kiáltotta a nővér higgadt, bátorító hangon. Fájdalmas hörgés volt a válasz. Anna a gerenda alatt közelebb kúszott a sofőrhöz, hogy az láthassa az arcát. A férfi halántékán mély seb tátongott, és ömlött belőle a vér. Ennek ellenére a tekintete tiszta volt. Ez jó jelnek számított. – Hogy hívják? – kérdezte a sérültet Anna, mert tudta, hogy a kapcsolatteremtés létfontosságú a mentési akcióban. – Nigel… Nigel Ward. – Rendben van, Nigel. Meg kell tudnunk, milyen állapotban van. Hol érez fájdalmat? – Mindenhol. A fejem, a mellkasom a lábam… különösen a jobb lábam fáj.
– Amíg fájdalmat érez, addig életben van! – nyugtatta Anna a férfit. – Ezt jól az eszembe vésem – vigyorgott Nigel a meglepett nővérre, aztán felnyögött. A hangjából érezhető volt, hogy a fájdalomtól hamarosan elveszíti az eszméletét. Anna megfogta a sofőr kezét. – Engem Annának hívnak. Nővér vagyok. Kívül várakozik egy orvos is, de nem fér be ezen a keskeny résen. Azért vagyok itt, hogy megtudjam, milyen az állapota, és megtehessük a szükséges intézkedéseket a kiszabadításához. Most vissza kell mennem, hogy behozzak néhány holmit. Vérmintát viszek magammal, hogy megállapíthassuk a vércsoportját, és friss vérrel pótoljuk, amit idáig elveszített. Aztán meg kell mérnem a vérnyomását, és hozok fájdalomcsillapítót meg valamilyen eszközt, amellyel aládúcolhatom a gerendát, mielőtt a mentőcsoport kihozza magát. Rendben van? – Hosszú időre megy el? – kérdezte a férfi, és a hangja félelemről árulkodott. – Nem – felelte gyorsan a lány. – Beszélni fogok magához, amíg kiérek, és akkor is, ha már kint leszek… – Anna? Patrick tompa kiáltását alig lehetett hallani. – Hallotta, Nigel? Az orvos a nevemet kiabálta. Mindent hallani fog, ami odakint történik. Minden rendben, Patrick! – kiabálta hangosan Anna. – Kijövök. Még meg kell mérnem a beteg vérnyomását. Szükségem van vérplazmára és a vérvételhez szükséges eszközökre. Entonoxra, kötszerre… és sóoldatra, hogy kitisztíthassam a fejsérülést. Anna gyengéden megszorította Nigel kezét, és boldog volt, mert a férfi viszonozta a mozdulatot. Ezután hátrafelé araszolgatott, és úgy érezte magát, mint egy kövér hernyó a keskeny alagútban. A ruhája beleakadt valamelyik éles vasdarabba, és azonnal elszakadt. Ennek ellenére tovább tudta préselni magát. Aztán erős kezek ragadták meg, és kihúzták az üregből. – Minden rendben? Patrick aggódva figyelte Annát, és a hangja szokatlanul rekedt volt. A lány megkönnyebbülten bólintott, amint friss levegőhöz jutott. – A sofőr él, de a jobb karja furcsa szögben áll, valószínűleg eltört. Fájlalja a hátát és a lábát. – Hál’ istennek. Ezek szerint érez. – Pontosan ezt gondoltam én is. Van egy csúnya fejsérülése, és a kormány a bordái közé fúródott. Sajnos csak az arcát láttam, mert a fülke tetején egy gerenda fekszik. – Én be tudnék jutni hozzá? – Lehetetlen. Ha délben ebédeltünk volna, akkor már én sem férnék be hozzá. Patrick komoran nézett a lányra. – Ezek szerint mindent egyedül kell csinálnia.
– Itt vannak a szükséges holmik? Először is meg kell állapítanunk a vércsoportját. A bal karjából tudok vért venni. Amint megvan az eredmény, bekötöm neki a transzfúziót. És a vérnyomását is figyelni fogom. Patrick bólintott, és összecsomagolta a szükséges eszközöket, melyeket Annának magával kellett vinnie. – Megpróbálok maga után kúszni, amennyire csak lehetséges, és majd átadom a csomagot javasolta. – Aztán visszanyújtja a vérrel teli fecskendőt, én meg gondoskodom a vérkonzervről. A vért a járőr-kocsi beviszi a laborba, ahol megállapítják a vércsoportját. – Más se hiányzott, mint hogy a nyakamba varrja magát, és parancsokat osztogasson! – élcelődött a lány, de azért örült, hogy szükség esetén Patrick a közelében lesz. Visszamászott az üregbe, a főorvos szorosan a nyomában maradt. – Halló, Nigel! Megint itt vagyok – kiabálta Anna. – Hogy érzi magát? – Máris jobban, hogy ismét itt van. Anna megérezte a férfi félelmét, és bátorítóan megszorította a kezét. – Orvost is hoztam magammal. Nem tud egészen bejönni magához, de biztosítja számunkra a szükséges eszközöket, és beszélni tudunk vele. Rendben van? – Rendben. Egyre erőtlenebb a hangja, gondolta Anna, és a vérvételhez szükséges eszközöket kérte el először Patrícktól. Elszorította a férfi karját, hogy láthatóvá tegye a vénáit. A vérveszteség ellenére elég jó vénát talált a karján. – Most egy kis csípést fog érezni, Nigel… Anna munkáját nagyon megnehezítette, hogy mindent bal kézzel kellett végeznie, mert csak azzal érte el a beteg karját. Szerencsére már az első próbálkozás sikerrel járt. A vérrel teli fecskendőt hátranyújtotta Patricknek, ő pedig a nővér kezébe nyomta a vérplazmás zacskót a szerelékkel együtt. Anna megfelelő helyet keresett a vérpótlást biztosító zacskónak, végül a visszapillantó tükörre akasztotta fel. gy viszont nem látta Nigel arcát, ezért az egészet oldalra kellett tolnia. – Minden rendben van? – kérdezte a sérülttől. – Ki fogom bírni. Ezután megmérte a férfi vérnyomását, amely a várakozásnak megfelelően alacsony volt. Beállította a transzfúziót, és lassú cseppekben elindította az életmentő vérpótlást, – Röviden tájékoztatom az orvost, hogy ne érezze fölöslegesnek magát – mondta mosolyogva Nigelnek, Nagy nehézségek árán megfordult, fejét kidugta a fülkéből, és higgadtan közölte: – A vérnyomás kilencven per negyven. Patrick alig hallhatóan káromkodott. – Van belső vérzésre utaló jel?
A nővér tanácstalanul vállat vont. – Minél előbb ki kell innen hoznunk, Patrick. De ha megpróbáljuk eltávolítani a fülkén fekvő gerendát, esetleg ráomolhat az épület. Ki tudja, mi mindent tart ez a mestergerenda. – Nem tudnék én bejutni valahogy? – Teljesen kizárt. Itt bent még én is alig férek el. Mondja meg, mit kell tennem! – Jöjjön ki! A beteget nekem kell ellátnom. Bemegyek hozzá, ha addig élek is. – Képtelenség. Bízzon bennem! – Itt nem a bizalomról van szó – morogta Patrick. – Semmi keresnivalója egy nőnek ilyen veszélyes helyen. – Most ne hősködjön, Patrick! – kiáltotta nyersen a lány. – Nigelnek nincs ideje ilyesmire. Ez a mondat észhez térítette az orvost. – Tudjon meg minél többet a sérült állapotáról! – dörmögte. – Hozom az Entonoxot. Mialatt a főorvos kimászott a lyukból, és a tűzoltókkal tanácskozott, Anna még egyszer, alaposabban megvizsgálta Nigelt. A férfi jobb térde beszorult a műszerfal alá, és rettentő fájdalmat okozott neki. A bal lába jobb állapotban volt, sőt még a lábujjait is tudta mozgatni. A hangja viszont egyre erőtlenebbé vált. Anna újra ellenőrizte a vérnyomását. Az eredmény aggodalommal töltötte el. Vagy belső vérzés lépett fel, vagy a kormánykerék olyan erővel nyomja a hasfalat, hogy akadályozza a vérkeringést. Patrick ebben a pillanatban Anna nevét kiáltotta. – A tűzoltók többet akarnak tudni arról a gerendáról. Beküldik a legsoványabb emberüket, hogy megnézze. A sérültet légpárnával és támasztóeszközökkel fogják védeni, amíg a vezetőfülke körül eltávolítják a romokat. Rendben van? Most ki kell jönnie, Anna! Nigel halkan felhörgött. – Pillanat – kiabálta a nővér, és visszakúszott a sérülthöz. – Nigel? – Nem kapok levegőt – pihegte a férfi alig hallhatóan. Anna Nigel arcába világított a zseblámpával. A férfi szája elkékült, a nyaki vénák pattanásig feszültek. – Megvizsgálom a bordáit – mondta Anna, és végigkopogtatta a férfi mellkasát. A tüdőtájék üresen és feltűnően hangosan kongott. Anna visszamászott Patrickhez. – Nem akarok vészmadár lenni, de úgy tűnik, hogy Nigel jobb tüdeje leállt. Véleményem szerint az egyik hörgő megpattant az erőlködéstől. Levegő került a tüdő és mellhártya közé, amitől a tüdőlebeny összeesett. Légmell alakult ki, és ezért nem kap levegőt. – Azonnal jöjjön ki, hogy odaférjek a beteghez! – parancsolta Patrick. – Ne beszéljen badarságokat! Hozzon nekem egy kanült, a többit meg bízza rám! – Érzéstelenítővel vagy anélkül csinálja?
– Nincs időnk megvárni, amíg hat a Lidocain. Adja ide az eszközöket, és mondja meg, mit kell tennem! Nigel még hálás lesz nekem ezért a fajdalomért. Patrick mormolt valamit a bajsza alatt, de benyújtotta a szükséges kanült. – Anna! A negyedik és az ötödik borda között, körülbelül egy tenyérnyivel a mellbimbó fölött, egy ujjhossznyira a mellcsonttól kell a tüdőbe vezetnie a kanült. – Jól van. Megértettem. Anna felvágta Nigel ingét, fertőtlenítette a beavatkozás helyét, és gyorsan kibontotta kanült. – Figyeljen rám, Nigel! Most egy kis lyukat vágok a mellkasán, hogy kiereszthessük a beszorult levegőt, amely akadályozza tüdő légzését. Rendben van? Sajnos ez a művelet egy kicsit fájni fog. Nigel már alig kapott levegőt, és csak biccenteni tudott. Anna gyanította, hogy a másik tüdőlebenynél szintén légmell van kialakulóban, vagy bevérzett. Gyorsan kell cselekednie, különben a beteg meghal. Mély levegőt vett. Patrick utasítását követve, bevezette a kanült a tüdő és mellhártya közé. A következő pillanatban halk szisszenés hallatszott, és Nigel arcszíne másodperceken belül megváltozott. A tüdő ismét működött, megszűnt az oxigénhiány, és a férfi bőre egészséges rózsaszínűre változott. – Jobban van? – kérdezte Anna, miközben a kanült egy darab tapasszal a mellkashoz rögzítette. – Rettentően fáj – nyögte ki a férfi. Aztán tekintete kitisztult, s még egy vigyorra is telt az erejéből. – Köszönöm, Anna. – Nincs mit – mosolygott vissza a lány. – Most pedig kitaláljuk, hogyan tudnánk kijuttatni innen.
3. Fejezet
Patrick tompa nyomást érzett a gyomrában. A por, a lárma és a romhalmaz a két évvel korábban átélt borzalmas földrengést juttatta eszébe. Csak az áldozatok sikolya és a hozzátartozók jajgatása maradt ki ebből a jelenetből. Fájdalmas emlékek elevenedtek fel benne, miközben a vezetőfülke mellett feküdt, és a szükséges eszközöket adogatta Annának. A lány nyugodt, józan hangja és saját hivatástudata azonban erőt adott neki, hogy felülkerekedjen az érzésein. Ugyanakkor tehetetlennek érezte magát, amiért nem tudott bejutni a beteghez. Egy légmell megszüntetése még normális körülmények között is bonyolult orvosi feladatot jelentett. De Anna kiválóan dolgozott, és megoldotta a helyzetet. Patrick felsóhajtott a megkönnyebbüléstől, amikor a lány jelentette, hogy sikerült a beavatkozás, és Nigel állapota stabilizálódott. – Nagyszerű – kiáltotta Annának. – Most megpróbáljuk kiszabadítani a vezetőfülkét a romok közül. Maradjon távol a szélvédőtől, ha lehetséges, és próbáljon vigyázni Nigeire! Rendben? – Rendben – hallatszott tompán a nővér hangja. Patrick hátrakúszott, felmászott a fülke tetejére, és segített letakarítani a törmeléket. Amint ezzel elkészültek, akkor látták, hogy a teherautót csak akkor tudják kihúzni a ház falából, ha előbb megemelik a gerendát. De előbb a vezetőfülkét kellett rögzíteni, amely már most veszélyesen behorpadt. Végre megmozdult a gerenda, a fülke teteje vészesen recsegett. Anna még mindig a fülkében kucorgott, és egy idegen férfi miatt kockáztatta az életét. Azt tette, amit a helyében Patrick is megtett volna. A tűzoltók pontosan beállították a nehéz emelőgépet. Anna kimászott a kabinból. Helyette egy apró termetű tűzoltó próbálta bepréselni magát, hogy egy hidraulikus szerkezettel megakadályozza a vezetőfülke összeroppanását. A férfinak nem sikerült bejutnia. Anna ismét visszakúszott a fülkébe, ezúttal egy nehéz szerkezetet is cipelnie kellett, és elvégezte a tűzoltó munkáját. Végül minden biztonsági intézkedésnek eleget tettek, majd az emelődaru lassan, óvatosan eltávolította a gerendát. A vezetőfülke tetejére omladékdarabok potyogtak. Egy súlyos törmelékdarab betörte a szélvédőt, és Nigel törött karjára zuhant. A férfi keservesen felordított, Patrick hallotta, amint Anna nyugtatgatja. Aztán Nigel érthetetlen mormolására, és Anna nevetésére figyelt fel.
– Köszönöm a bókot – mondta a lány a sofőrnek. Patricknek fogalma sem volt róla, miről beszélgetnek azok ott ketten, de Anna búgó, nőies hangja féltékennyé tette. Micsoda badarság, gondolta, és megkopogtatta a fülke tetejét. – Mi újság odalent? – Minden rendben van. Mennyi ideig tart még, amíg kiszabadulunk? – Már csak néhány percig. Éppen most dúcolják alá a házat. Amint ez elkészült, kihúzzuk a teherautót. Legjobb lenne, ha most kijönne. – Sajnálom, de nem megy – szólalt meg kis idő múlva Anna. – Az ajtót eltorlaszolja a törmelék. De egyébként minden rendben van. Nyugodtan kezdjék el a mentést! Patricknek nem tetszett ez a fordulat, de nem veszíthetett időt azzal, hogy előbb Annát szabadítja ki. Nigel már négy órát töltött beszorulva a vezetőfülkében, és fennállt a veszély, hogy veseelégtelenség lép fel, ha rövid időn belül nem jut orvosi ellátáshoz. – Rendben van, kezdhetjük – mondta a főorvos a mentőcsoport vezetőjének. Néhány másodperccel később kihúzták a teherautót a félig romba dőlt házból. Patrick feltépte a fülke ajtaját, karjába kapta Annát, és szorosan magához ölelte. – Nagyszerű munkát végzett! Bátor kislány volt. – Behajolt a kabinba. – Jó napot, Nigel! Haddon doktor vagyok. Hogy érzi magát? – Maga nem olyan csinos, mint a nővér – suttogta a férfi elgyötört mosollyal, és ekkor elvesztette az eszméletét. – Vágjuk fel a fülke tetejét! – rendelkezett a csoportvezető, és bepillantott a kabinba. – Hogy van a sérült? – Nem valami jól. Éppen most veszítette el az eszméletét. A kormánykerék iszonyúan nyomhatja a hasfalát, de még nem távolíthatom el, mert azonnal felborulna a vérkeringése. Előbb a lábát kellene kiszabadítanunk. Le tudnák emelni a fülke tetejét, hogy közelebb férhessünk hozzá? Óvatosan kiszabadították a műszerfal alól Nigel szétroncsolt térdét. Gyorsan rögzítették a sérült lábat, majd a hát- és nyaki részt, hogy a beteg szállítható legyen. A többi műveletet csak akkor lehetett elvégezni, ha eltávolították a hasfalba nyomódó kormányt is. Anna segített sínbe tenni Nigel törött karját. Eközben Patrick a másik oldalon megpróbált minél több vért pumpálni a betegbe, hogy megelőzzék a vérkeringés összeomlását. – Rendben van – szólalt meg az orvos. Anna készenlétben tartotta az Entonox maszkot, és elmagyarázta az éppen magához térő Nigelnek, hogy kiszabadítják a kormánykerék mögül. A hidraulikus emelő első mozdulatánál Nigel hangosan felordított a fájdalomtól. A kiáltás egészen Patrick agyáig hatolt. Megfogta Nigel kezét, mialatt Anna a maszkon keresztül fájdalomcsillapító gázt juttatott a beteg torkába.
– Nagyszerűen viselkedik – biztatta az orvos Nígelt. – Tartson ki! – Nem bírom tovább – nyögte a sebesült. – De igen. Képes rá – mondta Anna nyugodt hangon. – Már majdnem teljesen kiszabadítottuk, Nigel. Még egy kicsit tartson ki! Patrick jelzésére a tűzoltó ismét munkához látott, és bekapcsolta a hidraulikus emelőt, amely lassan eltávolította a kormányrudat. Amint szabaddá vált az út, a mentősök azonnal a kabinba ugrottak, hátsínre fektették Nigelt, és rögzítették az újra eszméletlen férfit, majd kihúzták a fülkéből, és a hordágyra emelték. A mentőautó menetkészen állt. – Én a beteggel megyek – közölte az orvos. – Tud vezetni, Anna? A lány bólintott. Patrick villámgyorsan a kezébe nyomta az autókulcsot. – Bár biztosítva van a kocsi, de azért egy kicsit vigyázzon rá! A kórházban találkozunk. Patrick beugrott a mentőautóba, és már meg is feledkezett édesapja méregdrága Jaguarjáról. Anna a kezében lévő kulcsra meredt, aztán az elegáns autóra. Elgyötörnek érezte magát, idegei pattanásig feszültek. Amíg a tűzoltók megpróbálták kihúzni Nigelt, ő felhívta Flissy pótmamáját, aki napközben a kislányára vigyázott, és megbeszélte vele, hogy a kicsi maradjon nála éjszakára. Tudta, hogy még szükség lesz rá a kórházban. Ma este le kell mondania Flissy puha öleléséről, senki se fogja otthon üdvözölni ez után a drámai nap után. Beült a Jaguarba, és beindította motort. Vajon hogyan engedhet meg magának Patrick ilyen drága autót? – töprengett. A motor olyan halkan zümmögött, hogy Anna azt hitte, leállt a gyújtás. Ráadásul nem ismerte ki magát az automata sebességváltón. Indításra kapcsolta a váltót, és az autó azonnal meglódult. A lány rémülten a fékre lépett, és a kocsi megállt. Ekkor egy barátságos férfiarc jelent meg az ablaknál. – Csak nincs valami gond? Az a rendőr mosolygott Annára, aki délután segédkezett a mentésnél. – Hát, eléggé bajban vagyok. Haddon doktor megkért, hogy vigyem vissza az autóját a kórházhoz, de nem értek az automata sebességváltóhoz. – Majd én visszaviszem magát. Amúgy is rettentően fáradtnak látszik. A társam követ bennünket a járőr-kocsival, és a kórháznál felvesz engem. Rendben van? Anna megkönnyebbülten bólintott, és átcsúszott a vezető melletti ülésre. A rendőr néhány szót váltott a társával, majd beült a vezetőülésre, és beindította a motort. – Mindig szerettem volna kipróbálni egy Jaguart – jegyezte meg boldogan, és elindultak a kórház irányába.
Anna az irodában találta Patricket Jack Lawrence-szel. – Hogy érzi magát Nigel? – kérdezte azonnal. – Pocsékul. Fent van a műtőben. Amint megszűnt a kormány okozta hasi nyomás, azonnal összeomlott a vérkeringése. Majdnem meghalt a mentőautóban. Ross Hamilton azonnal felnyitotta a hasfalat, hogy megnézze, nem repedte-e meg a lépe, a mája vagy a bélrendszere. Nick Davidson pedig a karját és a térdét próbálja helyrepofozni. Anna bólintott. Ross doktor a sebészeti osztály igazgató főorvosa volt, és rendkívül tapasztalt szakembernek számított. – A fejsérülése komoly? – Szerencsére nem mély a seb, nem igényel beavatkozást. Gond nélkül ideért a kocsimmal? – Az egyik rendőr hozott vissza. Nem akartam összetörni a Jaguarját. Patríck halványan elmosolyodott, aztán Jackhez fordult. – Jarvis nővér igazi hősként viselkedett. Ha ő nincs, Nigel már órákkal ezelőtt meghalt volna. Anna elvörösödött. – A mi hősnőnk meglehetősen fáradtnak látszik – mondta szeretettel Jack. – Miért nem viszi őt haza, Patrick? – Jó ötlet – pillantott Haddon a lányra. – Itt van a kocsija? Anna nemet intett a fejével. – Éppen a szerelőnél van. Előre örült, hogy nem kell keresztülvergődnie a városon. Összeszedte a holmiját, és a kijárat felé indult. Patrick már várt rá. – Mehetünk? – kérdezte halkan. A lány bólintott. – Akkor gyerünk! – Patrick könnyedén a derekára tette a kezét, és gyengéden a friss levegőre tuszkolta. – Hol lakik? – kérdezte, amikor már a kocsiban ültek. – Mulberry Terrace. Ismerős a környék? A Sprong Roadról kell lekanyarodnunk. – Igen. – Talán maga is idevalósi? – Igen. Itt élnek a szüleim. Anna hátradőlt a puha bőrülésen, és élvezte a nyugalmat. Hirtelen rettentően elcsigázottnak érezte magát, és a motorzümmögéstől csaknem elaludt.
Túlságosan gyorsan érkeztek meg Mulberry Terrace-ba. Anna az egyik kis házra mutatott, ahol Flissyvel lakott. Patrick megállt a járdaszegélynél. – Meghívhatom egy kávéra? – kérdezte Anna udvariasan, bár abban a pillanatban semmi másra nem vágyott, csak nyugalomra. – Köszönöm, talán majd legközelebb. Felkísérem, aztán hazasietek. Alig várom, hogy a zuhany alá állhassak. Szerintem egy kellemes, forró fürdő magának is jót tenne. Míg Anna lázasan keresgélte a kulcsait, Patrick türelmesen várakozott. Végre előkerültek a kulcsok, a lány kinyitotta az ajtót, és a férfihoz fordult, hogy megköszönje, amiért hazahozta, Patrick azonban előzékenyen betessékelte a házba, majd követte. – Meggondolta magát? – kérdezte Anna. – Nem. Csak meg akartam köszönni a mai napot – felelte a férfi lágy hangon. – Maga nagyon bátor teremtés… Nem sokan mernének bemászni egy olyan lyukba, amelyre több tonna törmelék nehezedik. Tudom, miről beszélek, a saját bőrömön tapasztaltam. Azt a félelmet is éreztem már, amelyet ilyenkor átél az ember. Csak köszönetet szerettem volna mondani azért, amit ma Nigelért tett. Anna szemét könny futotta el. Hunyorgott, hogy a férfi ne vegye észre. – Mindenki ezt tette volna a helyemben. – Nem, nem mindenki. – Mindenki, aki ma ott volt. – Lehet, de ez akkor sem kisebbíti az érdemeit, Anna. Patrick magához húzta a lányt, és gyengéden széles mellkasához szorította a fejét. Por-, benzin- és izzadságszag helyett, Anna úgy érezte, mintha különleges kábítószer illatát szívta volna magába. Bekövetkezett, amire egész héten várt, Patrick végre megcsókolta. Ő lassan, szinte vonakodva viszonozta a csókot, s ekkor a férfi még erősebben szorította magához. Beletúrt a lány hajába, aki halk sóhajjal átadta magát egyre követelődzőbb csókjainak. A következő pillanatban Patrick gyengéden eltolta magától. – Nem – mondta kissé rekedt, de határozott hangon. – Nem tehetem, hiszen olyan kimerült vagy, hogy azt sem tudod, mit csinálsz. Anna hirtelen kijózanodott, és rettentően elszégyellte magát. Te jóságos ég! Hogyan vethette magát egy nős ember karjába? Zavartan hátrált két lépést, és majdnem átesett a lábtörlőn. A férfi utána nyúlt, és még idejében elkapta. – Sajnálom – motyogta a lány zavartan. – Képzelem, mit gondolsz most rólam… – Semmi rosszat. Patrick. kedvesen megemelte Anna állát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. A lány égő vágyat, de ugyanakkor fáradtságot és sajnálkozást is látott a tekintetében.
– Kimerült vagy, és ideges. E pillanatban forró fürdőre és sok alvásra van szükséged, nem rám – mondta higgadtan Patrick. – Azt hiszem, később nagyon szégyellném, ha most rád vetném magam, mint egy kiéhezett kamasz. Annát meglepte a férfi hangjából kicsengő önmegvetés. Hát minden bűnt magára vállal? Pedig nehéz lenne eldönteni, hogy ki kire vetődött! Búcsúzóul még egyszer gyengéden összeért az ajkuk, aztán a férfi gyorsan távozott. Anna egyedül maradt a bejáratnál, kiszolgáltatva az érzéseinek. Másnap reggel korán felkelt, és azonnal a pótmamához indult, hogy együtt reggelizzen a kislányával, mielőtt munkába áll. Egyúttal az óvodába is elvitte Flissyt. Mivel éppen a szerelőnél volt az autója, késve érkezett a kórházba. – Bejöttél? – kérdezte csodálkozva Kathleen. – Természetesen. Hétfőtől péntekig kilenctől ötig vagyok szolgálatban. Talán elfelejtetted? – Ez jellemző rád – nevetett halkan Kath. – Hogy is felejthettem el? – Kímélj meg a csipkelődésedtől! Elég pocsékul érzem magam anélkül is. – Gondoltam. Ezért lepődtem meg, hogy mégis bejöttél. Hallottam a tegnapi hőstettedről. Elképesztően bátor vagy! Anna egy legyintéssel leállította Kathleent, mert idegesítette, ha dicsérték. – Remélem, nem kell majd egész nap ezt hallgatnom – sóhajtotta. – Jó, jó, nincs több dicshimnusz mára. De ha korábban haza szeretnél menni, hozzájárulok. Anna felakasztotta kabátját, és visszament Kathleen irodájába. – Kath, dolgozik ma Patrick? – Persze. Reggel nyolckor már itt volt. Pillanatnyilag a gipszelőben van. Menj csak be hozzá! – Á, nem. Csak tudni szerettem volna, hogy van Nigel, a betegünk… Elég sokan várakoznak kint. Átvegyem a betegfelvételt? – Jó ötlet. Ezt a zárójelentést még befejezem, aztán én is jövök hozzád. Anna kiment, átnézte a felvételi lapokat, és az eset súlyosságától függően rangsorolta a betegeket. Először a törött karú gyereket kell ellátni, aztán a szemsérülést szenvedett férfit. A listán álló harmadik beteg a hüvelykujját zúzta szét. Neki legalább félórát kell várnia, aminek biztosan nem fog örülni. Az előbb is méltatlankodott, amiért a kisgyerek és a vérző szemhéjú férfi előbbre került a listán, holott ő korábban érkezett. Anna elmagyarázta a besorolási módszerüket, de a beteg továbbra is dühösen méregette. – Drágaságom, magának fogalma sincs, milyen pokoli fájdalmat kell kiállnom! Legalább másodikként kellene sorra kerülnöm.
Anna hangtalanul felsóhajtott. – Nagyon sajnálom, de ezek súlyosabb esetek. – Kinek a véleménye szerint? – fújtatott a férfi. – Szerintem – válaszolta higgadtan a lány, és a várószobába irányította a türelmetlenkedő alakot. – Panaszt fogok tenni magára! – fenyegetőzött a beteg. – Csak nyugodtan… Ebben a pillanatban megcsörrent a telefon. – Egy motorost hoznak, hát-, láb- és fejsérülést szenvedett – jelentett Anna azonnal Kathlennek. – Hozd ide Jacket! Talán elgondolkozik az a fafejű! Kathleen haragudott Jackre, amiért az még mindig motorral közlekedett. Anna mosolygott Kath megjegyzésén, és előkészítette a felvételi szobát. Közben értesítette a röntgenest, az idegsebészt, az ortopédiát és a sebészetet is a balesetről. Egy szemvillanásnyi idő múlva megérkezett a mentő. A súlyos sérültet rendkívül lassan és óvatosan emelték ki. Anna meglepődve látta, hogy a beteg eszméleténél van, de a sisakjából szivárog a vér. – Nagyon fáj a fejem – motyogta a férfi, és ráncigálni kezdte a sisakot. – Egyelőre hagyja fent a sisakját! – lépett közbe Jack. – Előbb megröntgenezem a fejét és a gerincét. Feküdjön itt nyugodtan! Megpróbáljuk olyan kényelmessé tenni a helyzetét, amennyire csak lehetséges, Anna tartotta az infúziós palackot, miközben a fiatalembert óvatosan a kezelőbe gurították, és felnyitották a bőrruháját. Baloldalon combtörést szenvedett, a lába természetellenes szögben állt. – Az ízület szintén megsérült – vélte Jack. – Ellenőrzöm a bordákat, a medencét meg a többit. Jack megvizsgálta a fiatalember testét, miközben figyelte az arcrezdülését, és az észrevételeit folyamatosan diktálta Annának. A szerencsétlenül járt motorosnak eltört néhány bordája, valószínűleg megrepedt a lépe, és a bal térdén zúzódást szenvedett. Szemmel láthatólag a feje is megsérült, de hogy ez mennyire súlyos, arról pillanatnyilag semmit sem tudtak. – Az egész testről kérek röntgenfelvételt, különösen a fej és a gerincoszlop érdekel. És a világ semmi kincséért se nyúljanak a bukósisakhoz! Néhány perccel később Jack kezében tartotta a röntgenfelvételeket, és komor képpel vizsgálgatta.
A fiatalember a bukósisak ellenére koponyaalapi törést szenvedett. Ennél azonban sokkal rosszabb volt, hogy a röntgenkép a második nyakcsigolyánál törést mutatott. – Hála istennek, hogy senkinek nem jutott eszébe levenni a sisakját – mormolta Anna. – Úgy bizony – helyeselt halkan Jack, és ismét a fiatalemberhez fordult. – Nos, barátocskám, van néhány ronda törése, ezért továbbra is azt szeretném, ha nyugodtan feküdne. A fiatal férfi Jackre nézett, aztán alig hallhatóan megszólalt: – Mindenem fáj – mormolta elhaló hangon. Jack Annához fordult. – Hol a pokolban marad az idegsebész? A sérült jobb pupillája kitágult és merev. Véleményem szerint belső vérzése van. Kérlek, készíts elő nekem egy kóma klasszifikációt, amíg idehajtom az idegsebészt. Anna egyedül maradt a pácienssel. Alig telt el néhány másodperc, enyhe bizsergés futott végig a gerincén, majd a jól ismert, lágy hangot hallotta: – Szia! Hatalmasat dobbant a szíve. Úristen, hogy fogok a tegnapi forró csók után ismét a szemébe nézni? – Szia… – mormolta. Patrick a fiatal férfira pillantott, és felszisszent. – Ajjaj! - mondta halkan. – Egyetértek. Éppen egy kóma klasszifikációt szeretnék előkészíteni, de folyton akkor mozdul meg a beteg, amikor már éppen benne vagyok. Nincs mese, hívnom kell Jacket. Ebben a pillanatban megjelent az ajtóban Jack, a betegre pillantott, és felsóhajtott. – Már úton vannak a kollégák. A műtősök készen állnak, de úgy érzem, nem lesz szükségünk rájuk. Miközben beszélt, felsivított a szívműködést ellenőrző műszer, és a képernyőn egyenes vonal jelezte, hogy a szív leállt. Jack káromkodott. – Próbálkozunk újraélesztéssel? – kérdezte Patrick. Jack a kollégájára pillantott, aztán a röntgenfelvételekre. A sérült koponyaalapi rész úgy nézett ki, mint egy szétzúzott tojáshéj, a csigolyasérülés miatt nem kapcsolhatták lélegeztető gépre a beteget. – Megpróbálhatjuk – szólalt meg Jack, de a hangja nem sok reménnyel kecsegtetett. Anna a fiatalember arcára nyomta az oxigénmaszkot, mialatt Patrick és Jack a mellkassal foglalkozott. Beadták az ilyenkor szokásos injekciókat, végül egy adag Adrenalint fecskendeztek a szívbe. Semmi. Egyetlen rezdülés sem történt.
Félórán keresztül küzdöttek a fiatalember életéért, míg végül Jack megelégelte. Ismét káromkodott, aztán megmosta a kezét, és dühösen a földhöz vágta az összegyűrt papírtörülközőt. – Egy újabb elfecsérelt élet – dörmögte indulatosan, és a halott fiút nézte. Kathleen kukkantott be az ajtón. – Itt van a fiú édesanyja. Mit mondjak neki? Hogy van a betegünk? – Meghalt – válaszolta Jack megsemmisülten. – Hol van a hölgy? – A rendelőben. – Beszélek vele. Addig hozzátok kicsit rendbe a fiút, hogy ne ilyen, állapotban lássa az édesanyja! – mondta Jack Annához fordulva, aztán mély levegőt vett, és kiment. – Mit csináljak a bukósisakkal? – szólt utána a lány. – Vedd le! Sok kárt már nem tehetünk benne. Anna Patrickhez fordult, és közösen távolították el a sisakot. Az élettelen arcról lemosták a vért, és egy lepedővel letakarták a fiatalember testét. Nem sokkal később bejött a fiú édesanyja. Értetlen rémület tükröződött a szemében, még nem fogta fel igazán, mi történt. Kábultan meredt a halott fiára, majd némán kitámolygott az ajtón. Anna tudta, hogy az igazi fájdalom csak később fog jelentkezni. Letakarta a halottat, és követte Kathleent a személyzeti szobába, aki leverten roskadt az egyik székbe. – Kath? – szólt Anna halkan. – Miért akar Jack motorozni? – kérdezte elcsukló hangon Kathleen. – Akár ő is lehetett volna a szerencsétlenül járt fiú helyében. És mégsem akarja letenni ezt az átkozott motort. Ráadásul… Anna várt, de Kathleen nem beszélt tovább, hanem kifújta az orrát. – Ne haragudj… kikészültem – szólalt meg végül sírva. Anna megfogta a kezét. – Mi van veled, Kath? Elhiszem, hogy megviselt ennek a fiúnak az elvesztése, de úgy érzem, valami más is bánt. – Terhes vagyok – suttogta amaz, és fájdalmas pillantást vetett Annára. – Kisbabát várok, és tudom, hogy Jack nem akar gyereket. Fogalmam sincs, hogy fogom neki megmondani.
4. Fejezet
Anna döbbenten bámult a kolléganőjére. – Terhes vagy? De… én azt hittem… Te jó ég, Kath, csak nem léptél félre? Kathleen élesen felnevetett. – Természetesen nem. De Jack pontosan ugyanezt fogja gondolni. Hogyan tudom megmagyarázni egy férfinak, aki tizenöt évvel ezelőtt sterilizáltatta magát, hogy mégiscsak apa lesz? Erre Anna sem tudott mit válaszolni. – Mit fogsz tenni? – Mit tehetnék? Megszülöm a gyermekünket. – Mekkora a kockázata, hogy ez a baba is örökli a betegséget? – Nem érdekel! Terhes vagyok, és te is tudod, mit jelent ez. Akármilyen lesz a baba, akkor is az én gyerekem marad. Jack félelmei ellenére sem vagyok hajlandó elvetetni. Soha! Anna felsóhajtott. Jack akkor döntött a sterilizáltatás mellett, amikor kiderült, hogy a fia gyógyíthatatlan betegségben szenved, melyet valószínűleg apai ágon örökölt. Johnnyt tizenhárom éves korában vesztette el. Amikor Kathleen férjhez ment Jackhez, tisztában volt vele, hogy sohasem lehet gyereke a férjétől. Egészen eddig. Anna el sem tudta képzelni, hogyan fogadja Jack ezt a hírt. Legelőször arról kell meggyőzni, hogy a gyermek tőle van. – Mennyi idős a magzat? – Tízhetes. Miután kétszer egymás után kimaradt a vérzésem, elvégeztem a tesztet. – Jacknek még nem tűnt fel, hogy áldott állapotban vagy? – Hamarosan észre fogja venni – nevetett szárazon Kathleen. – Már attól rosszul vagyok, ha kávét készítek. Tegnap este pedig kifejezetten pocsékul éreztem magam. – Észrevette rajtad? Kathleen a fejét rázta. – Nem. Még a kórházban volt. Engem hazaküldött, de ő meg akarta várni, amíg a teherautó vezetőjét beszállítják. Hogy van az illető? – Nem tudom, de utánanézek. Hozzak neked valamit, Kath? Teát vagy valami üdítőt? – Köszönöm, nem kérek, inkább annak a szegény fiúnak az édesanyjával foglalkozom. Talán eltereli a gondolataimat arról, amit meg kell beszélnem Jackkel. – Mit kell velem megbeszélned? Kathleen elsápadt, amikor a férje hangját meghallotta.
Anna nem akart két tűz közé kerülni. Elnézést kért, kisurrant a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót. Azonnal a váróba ment, de a folyosó üres volt. – Ilyen pocsék kezdés után ránk fér egy kis nyugalom – szólalt meg Patrick a lány háta mögött. – Szerintem ma még lesz egy-két forró pillanatunk, hiszen péntek van. – Egészen biztosan. Anna lázasan törte a fejét, milyen témát hozzon szóba, amely nincs kapcsolatban a tegnap esti jelenettel. – Hogy van Nigel? Érdeklődtél már utána? – Nem, még nem tudtam időt szakítani rá. De ha akarod, felhívom az osztályt. – Örülnék neki. Tegnap rengeteg időt töltöttem vele abban a szűk fülkében. Az ilyesmi közelebb hozza az embereket egymáshoz. – Ne mondd! – fújtatott halkan a férfi. – Az a fickó kikezdett veled tegnap. – Arra gondolsz, amikor potyogott ránk a törmelék? – nevetett fel Anna. – Akkor mondta Nigel, hogy azonnal megkérné a kezem, ha nem lenne már nős. Szerinte jobb vagyok, mint a nyugtató. Patrick is elnevette magát, és az arcáról eltűnt a feszültség. Anna elképedten nyugtázta, hogy a férfi féltékeny volt rá. – Nyugtatóhoz hasonlított? Rám éppen ellenkezőleg hatsz! Anna elvörösödött. – Akarod, hogy bokán rúgjalak, vagy magadtól is hajlandó vagy nyugton maradni? – Ezt fenyegetésnek szántad? – nevetett halkan a férfi. – Gyere, nézzük meg, hogy van a kedvenc beteged! Az osztályon megtudták, hogy Nigelt másnap fogják átszállítani az ortopédiára. A térde szétzúzódott, néhány bordája és a medencecsontja eltört, de a körülményekhez képest jól érezte magát. Megúszta a balesetet komolyabb belső sérülések nélkül. – Neked köszönheti az életét, Anna – dicsérte Haddon a lányt. – Hagyjuk ezt, Patrick! – mosolygott zavartan Anna, és ismét fülig pirult. – Mindjárt dél van. Ma én hívlak meg ebédelni… – Patrick? Jack éles hangja félbeszakította a megkezdett mondatot. A főorvos bosszúsan a hang irányába fordult. – Igen? – Átvenné a munkámat egy kis időre? Valamit meg kell beszélnem Kathleennel. – Természetesen. Jack arckifejezése semmi jót nem ígért, amikor elhaladt mellettük. Kathleen bánatosan követte a férjét.
Patrick megfogta Anna karját. – Ezekkel meg mi történt? – Ne tőlem kérdezd! Meglehetősen kényes témáról van szó – mondta Anna fejcsóválva. – Kényes? Biztos vagy benne, hogy Jack nem fojtja meg a feleségét? – Kathleen semmi rosszat nem tett – szegte fel a fejét Anna. – Nem hinném, hogy Jack megölné. – Elég dühösnek látszik. – Az is. De majd megnyugszik, csak időre van szüksége. – Attól függ, miről van szó. – Személyes jellegű dologról, többet nem árulhatok el. – Azaz ne ártsam bele magam kettőjük ügyébe. – Pontosan. – Remek. Akkor térjünk vissza az ebédhez! Mintha csak megéreztem volna, hogy el kellene tűnnünk – sóhajtott fel Patrick. – Van itt egy kis keksz és kávé – emlékeztette Anna a férfit. Patrick olyan megvető pillantással válaszolt az ajánlatra, hogy a lány elnevette magát. – Ha Alvint lekenyerezed, bármikor hoz neked valamit a kantinból. Épp mögöttünk jön. – Kicsoda ez az Alvin? – A portásunk. Patrick arca azonnal felderült, és a portás után sietetett. – Várjon, Alvin! A férfi megfordult, és visszament. – Kíván valamit, doktor úr? Patrick egy tízfontos bankjegyet csúsztatott Alvin kezébe. – Hozna nekünk néhány szendvicset, ha a kantin felé jár? Anna és Patrick éppen az ebédnél ült, amikor Julié kukkantott be az ajtón. – Anna! Látogatód érkezett. Kicsit elvágta a kezét. Tudsz jönni? – Flissy! – kiáltott fel Anna, miután kiszaladt, és meglátta a kislányát meg a pótmamát. – Szia, anyu! Megvágtam a kezemet. Anna leguggolt a csöppséghez, izgalomnak nyoma sem volt az arcán. Flissy olyan vidáman nézett rá, hogy nem lehetett súlyos a sérülése. – Hogy történt, kicsim? Mint kiderült, Flissy egy éles cserépdarabba tenyerelt a játszótéren. Anna levette az ideiglenes kötést, és látta, hogy a mély sebet néhány öltéssel össze kell varrni.
– Ó, drágám! – ölelte magához a lányát. – Alaposan megvágtad magad! – Most a pótmamához fordult. - Van egy kis időd, Sue? Nem fog sokáig tartani, pillanatnyilag alig van munkánk. Sajnos néhányan hiányoznak, ezért nem tudok korábban hazamenni. – A gyerekeimet kell majd elhoznom az iskolából, de addig ráérek. – Ó, hamar végzünk. Nem tart tovább egy percnél, ugye, Flissy? Patrick a lány után ment, és meglepetten látta, hogy egy gyerek ül az ölében. Egy pillantást vetett Flissy kezére, aztán Annára nézett. – Soha többet nem próbálok meg délben ebédelni – mondta vigyorogva, majd leguggolt Flissyhez, és a kislányra mosolygott. – Hogy hívnak, kicsim? – Flissynek, de igazából Felicity a nevem. Amikor még kicsi voltam, csak a Flissyt tudtam kimondani. – Aha – mondta komoly képpel Patrick. – Megnézhetem a sérülésedet? Flissy büszkén elmesélte még egyszer az egész történetet, hosszan és kissé kiszínezve. – Nos, Flissy, ez a vágás túl mély ahhoz, hogy magától begyógyuljon – szólalt meg végül Patrick. – Kicsit segítenünk kell neki. – Össze kell varrni? – kérdezte a kislány lelkesen. – Bobbyt is összevarrták, amikor felsértette a fejét. Emlékszel rá? – fordult az édesanyjához. Anna bólintott. – Igen, emlékszem. A te kezedet is össze kell ölteni. – Bobbynak három varrata volt. – Azt hiszem, te lekörözöd Bobbyt – vélte Patrick, és alaposan megnézte a tátongó sebet. – Nekünk legalább négy öltésre lesz szükségünk. – Négyre? Hú, de jó! – kiáltotta Flissy tágra nyílt szemmel. Patrick derűsen nézett Annára. Aztán feltette a szokásos kérdést, amitől a lány már előre félt. – Kint vár a gyerek édesanyja? – Én… szóval… – Szükségünk van rá. – De hiszen itt van az anyukám! – jelentette ki csodálkozva Flissy. Patrick a homlokát ráncolta. – Behívná végre valaki? – kérdezte kissé türelmetlen hangon. – Én vagyok Flissy édesanyja – mondta sóhajtva Anna, és kényszerítette magát, hogy a férfi szemébe nézzen. Patrick szája tátva maradt a csodálkozástól. Aztán meglepő gyorsasággal összeszedte magát. – Akarsz segíteni, vagy hívjak valaki mást? – Nem okoz gondot – közölte Anna magabiztosan, pedig a lelke mélyén bizonytalan volt. Flissytől függ minden.
A kislány bátran viselkedett. Patrick figyelmeztette, hogy a Lidocaintól kicsit égni fog a keze. Flissy nyöszörgött egy kicsit, buksiját Anna melléhez nyomta, de mozdulatlanul tartotta a kezét. – Nagyon bátor vagy, Flissy – dicsérte a főorvos a kislányt. – A legrosszabbon már túl vagyunk. Ígérem, hogy innentől fogva semmit sem fogsz érezni. Flissy könnyes szemmel, kétkedve nézett a doktor bácsira. – Megígéred? – Megígérem – ismételte meg Patrick olyan ünnepélyes komolysággal, mintha legalábbis az angol koronaékszereket bízták volna rá. Mindent egyedül készített elő. Kitisztította a sebet, és néhány öltéssel összefogta a mély vágást. Ennél a műveletnél Anna elfordította a fejét, kislánya követte a példáját. – No, készen is vagyunk – jelentette ki végül Patrick. Flissy előrehajolt, hogy lássa a kezét, aztán ragyogó arccal nézett Patrickre. – Öt varratom van! – mondta büszkén és rendkívül elégedetten. – Ezzel alaposan lekörözöd Bobbyt! – jegyezte meg mosolyogva a férfi. Antibiotikumot fújt a kislány kezére, majd egy műanyag védőkötést tett a sebre. Annának azt javasolta, hogy az első napokban száraz, steril kötést tegyen a hegre, nehogy összeakadjanak valahogy a varratok. Aztán kiegyenesedett, és feszülten mosolygott Annára. – Hazamégy a lányoddal? – Nem. Sue viszi magával. Én mindig munkaidő után szoktam érte menni. Patrcík közbe akart szólni, de a lány tekintete hallgatásra késztette. – Rendben van. Örülök, hogy megismertelek, Flissy. Legközelebb egy hét múlva találkozunk, amikor kivesszük a varratokat. Flissy bólintott. – Szia. Köszönöm az öt varratot. Fantasztikusan szépek. – Örömömre szolgált, hogy segíthettem – felelte vigyorogva Patrick, majd eltűnt a függöny mögött. Annán hirtelen belső nyugtalanság vett erőt. Most jött ki rajta az elmúlt percek feszültsége. – Megmutathatnánk Sue-nak a kezemet? – kérte Flissy. Anna felemelte a kislányát, és kiment vele a váróba. Titokban remélte, hogy betegek várnak rá, és nem lesz módja Patrickkel beszélgetni. Sajnos elpártolt tőle a szerencse. Miután Flissy és Sue távozott, Anna kénytelen-kelletlen elindult a személyzeti szobába, hogy befejezze az ebédjét. Patrick már ott ült, kezében egy csészével. – Hogy van a kicsi? – Jól. Most ment el Sue-val.
– Kár, hogy Kathleen nincs itt, és nem helyettesít téged. Hazamehettél volna Flissyvel. Hasonló helyzetekre nincs elég személyzetünk. Anna keserűen felnevetett. – Gyűjthetünk adományokat, és ha a főnökség jónak látja, talán egyszer gondoskodik megfelelő számú személyzetről. Elvett egy fánkot a tálcáról, és kávét töltött magának. Patrick mindjárt Flissy apjáról fog kérdezni, gondolta bosszúsan. – Megmondhattad volna, hogy férjnél vagy – mondta a férfi haragosan. – Magamtól soha nem jöttem volna rá, hiszen nem viselsz gyűrűt. Szólnod kellett volna tegnap, hogy állítsam le magam. Sohasem csókoltalak volna meg, ha ezt tudom. – Én voltam a kezdeményező – emlékeztette Anna a férfit. – Mellesleg egyedül élek a kislányommal, és nincs férjem. – De partnered biztosan van. Anna megrázta a fejét. – Se férjem, se szeretőm. Csak Flissy van nekem. Ettől függetlenül furcsállom, hogy éppen te teszel nekem szemrehányást! Ha jól emlékszem, egyáltalán nem volt ellenedre, hogy csókolózunk! Úgyhogy ne játszd meg nekem az erkölcscsőszt, egyelőre te csalod a feleségedet! Patrick elsápadt, és egy ideig szótlanul nézett maga elé. – Isabel meghalt – mondta vontatottan. – Istenem… Bocsáss meg, Patrick! – nyögte ki Anna falfehér arccal. – Annál a földrengésnél történt? – Igen. Patrick nem beszélt többet, de az arca és a tekintete mindent elárult. Ezért nem akart sohasem mesélni arról a földrengésről… Anna most már mindent értett. A tegnapi teherautó, a szerencsétlenség… Ahogyan magához szorította őt, amikor a vezetőfülkéből előmászott… Anna ebben a pillanatban jött rá, hogy a tegnapi csók semmit sem jelentett Patricknek. Csak vigasztalni akarta, ugyanakkor meg is könnyebbült, hogy ő élve került elő a romok alól. Azt is tudta, miért visel karikagyűrűt a férfi. A végtelent jelképező gyűrű azt mutatja, hogy szerelme nem ért véget. Még mindig az elhunyt feleségét szereti, és rettentően hiányzik neki. Hogyan tudnék versenyre kelni egy halott nő emlékével? – gondolta keserűen a lány. Gyorsan kiitta a kávéját, felállt, és zsebre tett kézzel megállt a férfi előtt: – Megnézem, várnak-e betegek odakint – mondta remegő hangon. – Anna? A tegnap estéről szeretnék mondani valamit… – Igen?
– Sajnálom. Csak a körülmények miatt… vesztettem el a fejem. Remélem, nem tápláltál magadban hiú reményeket. – Nem, természetesen nem – felelte Anna, és lenyelte a torkát szorongató cinikus nevetést. Egyenes háttal távozott a szobából, és azon töprengett, hogyan kerülhetné el Patricket a délután folyamán. Nem mintha bármi is fenyegetné a férfi részéről. Ó, nem. Anna maga miatt aggódott, hiszen úgy viselkedett, mint egy szerelmes kamaszlány. Éppen telefonált, amikor Kathleen összeszorított szájjal, dühösen bemasírozott az irodába. Jack követte a feleségét, és legalább annyira mérges volt, mint ő. – Most pedig lemegyek a laborba – dörmögte indulatosan. – Kizárt, hogy tőlem van a bébi. Majd a vizsgálat tisztázza ezt a kérdést! Jack kiviharzott az irodából, Kathleen az íróasztal szélére roskadt, arcát a kezébe temette, és elemi erővel tört fel belőle a sírás. Anna tehetetlennek érezte magát. Mit mondhatna ebben a helyzetben, amivel megvigasztalhatná a barátnőjét? Hamar befejezte a telefonálást, felállt, és átölelte Kathleent. – Nyugodj meg, Kath! – mormolta tanácstalanul. – Hamarosan megtudja az igazságot, és akkor majd szégyellni fogja, hogy igazságtalan volt veled. – Nagyon tévedsz. Azt fogja követelni, hogy vetessem el a gyereket, de én erre képtelen vagyok… Kathleen elkeseredetten zokogott. Anna sajnálta a barátnőjét. Saját szerencsétlen teherbe esése jutott eszébe, amely egy meggondolatlan, ostoba éjszaka következménye volt. Ettől függetlenül sohasem bánta meg, hogy Flissyt a világra hozta. A terhesség kezdettől fogva csodálatos élményt jelentett számára. Igaz, a munkáját így csak nagy nehézségek árán tudta elvégezni. De bármennyire szerette is a hivatását, a kislányánál semmi sem lehetett fontosabb. Tudta, mit érezhet Kathleen, de Jacket is megértette. Ő a mai napig nem heverte ki fia korai halálát. Érthető, ha nem akarja végigszenvedni ugyanazt még egyszer. – Meg kellene vizsgáltatnod magad, hogy kiderüljön, magadban hordozod-e a betegséget. Ha nem, akkor a gyereknek ugyanannyi esélye van az életben maradáshoz, mint Jacknek. Sőt lehet, hogy több is – próbálta bátorítani Kathleent. – Na és mit tegyek, ha én is hordozom a betegséget? Anna nyelt egyet. – Akkor a bébinek huszonöt százalék esélye van, hogy betegen jön a világra, és ötven százalék a lehetősége, hogy az utódok is örökölni fogják. Marad huszonöt százalék esély, hogy egészséges babát szülsz. Kathleen hisztérikusan felnevetett. – Ugyan, Anna, te is tudod, mennyire hazudnak a statisztikák. Csalás az egész, istenem, mit kellene tennem?
Anna odanyújtott neki egy papír zsebkendőt. – Először is töröld meg a szemed és az orrod, aztán segíts nekem ellátni egy sérültet! Az előbb jelezték, hogy azonnal itt lesz. Kathleen bólintott. Elvette a zsebkendőt, letörölte a könnyeit, és jó hangosan kifújta az orrát. – Ostoba alak! Nem kellett volna feleségül mennem hozzá. Az édesanyám előre megmondta, hogy rossz vége lesz ennek a kapcsolatnak. – Még semmi nem dőlt el, Kath… – De igen. Mi van, ha a szervezete mégis tárolt egy csöpp spermát? – Tizenöt éve? Ne légy nevetséges! – Tudom, hogy hihetetlen, mint ahogy az is, hogy eltolták az operációt, és Jack nemzőképes maradt. És ha egyáltalán nem találnak spermát a szervezetében? Soha nem fog hinni nekem! Anna felsóhajtott, de a válaszra már nem maradt ideje, mert megérkezett a mentő. – Menj csak, rögtön összeszedem magam, és csatlakozom hozzátok – mondta Kathleen szipogva. Szerencsére a sérültek olcsón megúszták a közlekedési balesetet. Az autó vezetőjének kificamodott a karja, a mellette ülő pedig csak a biztonság kedvéért kapott nyakmerevítőt. Amikor Kathleen és Anna visszatért a személyzeti szobába, Jack már várta őket. Anna megdöbbent a férfi elgyötört arckifejezése láttán. Kathleen megtorpant, és kimérten megkérdezte: – Nos? – Bocsáss meg, hinnem kellett volna neked. Jack Annára és Patrickre pillantott. – Átvennétek helyettem még egyszer a szolgálatot? Most valóban beszélnünk kell egymással – fordult a férfi Annához. – Természetesen – egyezett bele Anna azonnal. – Emiatt ne fájjon a fejed! Jack gyengéden Kathleen vállára tette a kezét. – Bemegyünk az irodába? Kath lerázta magáról a férje kezét, sarkon fordult, és elindult az iroda felé. Anna aggódva nézett a házaspár után. Vajon felül tudnak kerekedni ezen a súlyos válságon? Patrick halkan krákogott a lány háta mögött. – Nem akarod elmondani, mi történt velük? Anna felsóhajtott. Jack és Kathleen nem titkolta, hogy nagyon összevesztek. Talán nem veszik tőle rossz néven, ha elmondja Patricknek az igazat. Behúzta a férfit az egyik helyiségbe, és becsukta az ajtót. – Kathleen terhes – közölte tárgyilagosan a lány.
– Terhes? Jack olyan rossz állapotban van, mintha a felesége azt közölte volna vele, hogy a legjobb barátjával volt viszonya. – Sajnos nem ilyen egyszerű az ügy. – Anna röviden elmondta Patricknek a történetet. – Ó, te jó ég! Micsoda slamasztika! – dünnyögte Patrick elgondolkozva. – Pontosan. Komoly nézeteltérés támadt köztük. Jack el akarja vetetni a gyereket, de Kathleen foggal-körömmel ragaszkodik hozzá. – Szerinted mit kellene tennie a barátnődnek? – kérdezte végül a férfi. – Természetesen megszülni a babát! – A mucoviscidosis veszélyével? Én megértem a férje álláspontját. Hidd el, neki sem kellemes, hogy ilyesmit kérjen a feleségétől. – A küret sem túl kellemes – vágott vissza Anna. – Valóban nem. – Patrick mélyen a lány szemébe nézett. – Neked se fordult meg a fejedben, amikor terhes lettél Flissyvel? – Soha, egyetlen másodpercre sem. – Anna még nagyon jól emlékezett rá, menynyire kiborult, amikor az egyik kolleganője a küretet javasolta neki. – Neked mi a véleményed, Patrick? – A jó ég tudja – vont vállat a férfi. – Csak azt tudom, én mit tennék, ha hasonló helyzetbe kerülnék. – Mit tennél? – Természetesen megtartanám a babát, és imádkoznék. – Te tényleg nagyon rendes ember vagy – mondta mosolyogva a lány. – Köszönöm a bókot, Miss. Jarvis. Megtiszteltetés számomra az elismerése. Egymásra mosolyogtak, aztán ismét megtörtént, amivel szemben mindketten tehetetlenek voltak. A férfi mosolya elhalványult, felemelte a kezét, és megfogta a lány állát. Hüvelykujjával gyengéden végigsimított Anna haján. – Vacsorázz velem ma este! – mormolta. – Nem tehetem – suttogta Anna. – Flissy keze… – Akkor holnap. Együtt vacsorázunk az édesanyámnál. Ha jó idő lesz, a kertben sütünk valamit. Legalább eltereljük Flissy figyelmét a sérüléséről. – Rendben van – egyezett bele Anna, kissé elfúló hangon. – Pontban tizenkettőkor érted jövők. – Remek lesz. Ki tudja, meddig álldogáltak volna egymás szemébe nézve, ha egy távoli csengetés nem szakítja félbe a varázslatot. – Telefon!
Anna sietősen kinyitotta az ajtót, hogy minél messzebbre meneküljön a férfi delejes tekintete elől.
5. Fejezet
Anna pontban tizenkettőkor készen állt az indulásra. Farmert és selyemblúzt vett fel, mellyel a születésnapján lepte meg magát. A nyakába egyszerű gyöngysort akasztott. Nem akarta, hogy Patrick azt higgye, miatta csípte ki magát. Hiszen még el sem döntötte, mit akar tőle! – Itt jön Patrick! – kiabálta Flissy izgatottan, és a következő pillanatban megszólalt az ajtócsengő. Anna még egyszer megigazította a haját, majd lesietett, és kinyitotta az ajtót. A főorvos meglepetést színlelve, csodálkozva nézett rá. – Te már készen vagy? Azt hittem, a nők képtelenek időben elkészülni. – A nők? – kérdezte hűvösen Anna, miközben megállapította, hogy a férfi remekül néz ki. Patrick farmert viselt fehér vászoninggel. – Azt hitted, egyetlen minta után sokszorosítanak bennünket, ezért egy kalap alá vehetsz a többi nőismerősöddel? – Nem, dehogy – nevetett bűnbánóan a férfi. – Bocsáss meg! Csak nem ehhez szoktam. – Patrick Flissyhez fordult, és leguggolt hozzá. – Szia, kis barátnőm! Hogy vannak a varrataid? – Fájnak egy kicsit – felelte komolyan a kislány, és Patrick orra elé tartotta a kezét. – Ó, nagyon szépen gyógyul a sebed. Hidd el, ezek az apró fájdalmak hamarosan eltűnnek! – Csak akkor, ha gyógyító puszit adsz rájuk – követelődzött Flissy. Patrick azonnal engedelmeskedett, de a seb helyett a kicsi kézfejét puszilta meg. – Nem jó helyre adtad a puszit – elégedetlenkedett a kislány hangosan. – Igen, de a sebedet kötés borítja. A puszi pedig csak akkor hatásos, ha a bőrödet éri, ezért választottam ki egy közeli helyet. Flissy komoly tekintettel méricskélte az orvost, aztán elégedetten bólintott. – Magammal vihetem a nyuszimat? – A nyuszidat? – kérdezte homlokát ráncolva Patrick. – Csak egy játék nyusziról van szó – szólt közbe Anna nevetve. – Természetesen, hozd a nyuszit is! Flissy elrohant a játékáért. Patrick felegyenesedett, és Annára mosolygott. – Nagyon édes kis teremtés. Anna elérzékenyülten bólogatott. Jó volt együtt látni a kislányát Patrickkel. Olyanok voltak, mintha összetartoznának. Sokszor bántotta az a gondolat, hogy Flissynek nincs apukája. A kislányának rajta kívül senkije sincs, ő pedig ideje nagy részét a kórházban tölti. Akaratlanul felsóhajtott. – Valami baj van? – kér ezte Patrick fürkésző tekintettel,
– Semmi - rázta a fejét Anna. – Flissy keze jutott eszenbe – füllentette végül. Nem hatott túl meggyőzően, de mielőtt a férfi megszólalhatott volna, a kislány megjelent egy ütött-kopott nyuszival. Patrick otthona legalább négymérföldnyire volt a várostól. Fehérre meszelt sulfolki ház állt a domboldalon, nem messze az úttól. Előtte egy tavacska díszelgett. Alacsony kőfal vette körül a birtokot, közepén kovácsoltvas kapu állt. A kertet régi rózsabokrok és terebélyes cserjék uralták, melyek nyáron pompás illatot árasztottak. Középen kavicsos udvar állt, mely a főbejárathoz vezetett, körülötte szintén rózsa-ágyás pompázott. A birtok bal oldalán egy kis erdő húzódott, a ház mögött jókora veteményes terült el. – Ez itt az édesanyám kicsiny birodalma – mutatott körbe Patrick. Kicsiny? – gondolta a lány, és majdnem felnevetett. Ez a terület legalább hússzor nagyobb, mint az ő kertje… – Valóban szép – mondta csodálattal, és nem tudott betelni a rózsaszínű magnóliák látványával. – Valójában az édesapám kertészkedik – mesélte Patrick, és a hangjába szomorúság vegyült. Ebben a pillanatban kinyílt a bejárati ajtó, és egy törékeny, hófehér hajú asszony jelent meg a küszöbön. – Ön bizonyára Anna – mondta mosolyogva az idős hölgy, és szeretettel megpuszilta a lány arcát. Annát meghatotta ez a meleg fogadtatás, és viszonozta a mosolyt. – Ön pedig nem lehet más, csak Mrs. Haddon. – És te vagy Felicity, vagy hívhatlak Flissynek? Flissy zavartan kuncogott, és Anna lába mögé bújt. – Egy kicsit félénk a kislányom – szabadkozott Anna. – Nem baj. Úgy érzem, hamar össze fogunk barátkozni. Nincs kedve bejönni a házba, Anna? Finom limonádét készítettem, és azt hiszem, a cicák is épp most ébredtek fel. Flissy azonnal előkerült Anna lába mögül. – Cicák? – kérdezte tágra nyílt szemmel. Egy pillanat múlva már kézen fogva ballagott a házba Maggie Hadonnal. Patrick szomorúan mosolygott. – Köszönöm, hogy eljöttél hozzánk. Az apám betegsége rendkívül megviseli az édesanyámat. Anya nagyon szereti a gyerekeket, és tudtam, hogy Flissy jó hatással lesz rá. – Hol van az édesapád? Patrick felsóhajtott. – Egy otthonban. Alzheimer-kórban szenved. – Ó, Patrick, nagyon sajnálom.
Anna ösztönösen a férfi karjára tette a kezét. – Nagyon nehéz elviselni a hiányát. Engem már meg sem ismer. Minden alkalommal be kell mutatkoznom, amikor meglátogatom… – Patrick elhallgatott, mély levegőt vett, és elnézett Anna mellett. – Minden kiesett az emlékezetéből. Az egész gyerekkorom és azok a szép idők, amit együtt töltöttünk. Keserű dolog szembenézni a valósággal. – Elhiszem – felelte gyengéden Anna. – Az édesanyádra emlékszik még? – Igen, őt felismeri, de alig emlékszik a fiatalkorukra. Az orvos véleménye szerint engem azért felejtett el, mert keveset voltam itthon az utóbbi tizenöt évben. Rendkívül töredékesek az emlékei. Néha úgy érzem, felismert, aztán elhomályosul a tekintete, és megint idegennek vél. De ezzel nekem kell megküzdenem – zárta le gyorsan a témát, és mosolyogni próbált. – Gyere, nézzük meg, mit csinál Flissy és az édesanyám! Anna követte a férfit, de még mindig a szomorú történet hatása alatt állt. Először pillanthatott bele Patrick magánéletébe, és szívből sajnálta őt azért, ami az édesapjával történik. Az főorvos borongós hangulata ellenére csodálatos napot töltöttek együtt. A grillezés délutánig tartott, közben kedélyesen beszélgettek, nevetgéltek. Annának feltűnt, hogy Flissy tekintete folyton a kert melletti karámban legelésző, öreg pónilóra téved. A kislány majd kibújt a bőréből örömében, amikor a lovacska odabaktatott hozzá, és hagyta magát megsimogatni. – Talán szeretne felülni Toby hátára – vélte Maggie. Flissy szeme hatalmasra nyílt a vágyakozástól, de Anna nem örült az ötletnek. – Toby született úriember – magyarázta Patrick higgadtan. – Már harminchat éves, még nálam is idősebb, és szelíd, mint a kezes bárány. A gyerek Annához fordult. – Kérlek, anyu! Toby olyan édes lovacska! – Rendben van – egyezett bele Anna. – Feltéve, ha Patrick hajlandó vigyázni rád. A férfi egyetlen lendülettel átugrott a kerítésen, Flissy átmászott a lécek között, és teljes bizalommal nyújtotta a karját. A férfi nevetve magasba emelte a gyereket, megpuszilta a homlokát, és óvatosan az öreg póni hátára ültette. – Ó, milyen forró a háta! – kacagott fel a kislány, aztán előrehajolt, és megveregette az állat nyakát. – Jó lovacska vagy, Toby! Patrick megfogta Toby sörényét, közben erősen tartotta a kislányt. – Gyere, öregfiú! Sétáljunk egy kicsit! Anna aggódó tekintettel figyelte, ahogy Patrick a mező szélén vezetgeti Tobyt. Flissy hajfürtjei le-felhullámzottak, miközben a kislány megállás nélkül karattyolt.
– Csöppet se féljen! – nyugtatgatta Maggie a rémült anyát. – Toby és Patrick vigyáz a kicsire. Mindketten csodálatosan értenek a gyerekekhez. Anna bólintott. – Patrick biztosan. Ahogy tegnap Flissy sebét kezelte, az egyszerűen csodálatos volt. Én lepődtem meg a legjobban, hogy milyen hősiesen viselkedett a lányom. – A fiam nagyon nyugodt és megbízható. Mindig is ilyen volt. A gyerekek és az állatok azonnal megszeretik, mert érzik, hogy bízhatnak benne. Érti, mire gondolok? Anna mosolygott. – Igen, Mrs. Haddon. Kérdezhetek öntől valamit? – Természetesen, de szólítson nyugodtan Maggie-nek! Anna ismét elmosolyodott. – Köszönöm, Maggie… Mikor halt meg Patrick felesége? – Isabel… Nem mondta el önnek? Anna a fejét rázta. – Csak annyit tudok, hogy egy földrengésnél veszítette el. Mást nem. Nem akart beszélni róla. Maggie fájó szívvel felsóhajtott. – Két évvel ezelőtt, húsvétkor történt. Patrick és Isabel Mexikóba ment nyaralni. Isabel tanárnő volt, és éppen egy helyi iskolát látogatott meg. Kíváncsi volt rá, hogyan folyik az oktatás egy kis hegyi faluban. Ott érte a földrengés, amely ugyan nem volt túl erős, de az iskola összeomlott. Isabel a romok alatt lelte halálát. A fiam szinte az eszét vesztette fájdalmában. A felesége temetése után azonnal Afrikába ment dolgozni. Csak három hónapja tért vissza, amikor megírtam neki, milyen állapotban van az édesapja. Maggie elgondolkozva pillantott Annára. – Azt hiszem, még most sem heverte ki Isabel halálát. Akármikor szóba hozom a feleségét, azonnal másról kezd beszélni. Most pedig át kell élnie az apja lassú leépülését, ami újabb mély sebet ejt a lelkén. Bárcsak segíteni tudnék neki, de attól tartok, nincs rá módom. Maggie fürkésző tekintettel nézett a lányra. – Igazság szerint óvnom kellene magát, mert előfordulhat, hogy a fiam fájdalmat fog okozni. Nem szándékosan, ilyesmire sosem lenne képes. A szívem mélyén mégis abban reménykedem, hogy maga képes lesz áttörni azt a páncélt, amely Patricket fogva tartja. De soha ne felejtse el, hogy ebben a kapcsolatban maga is megsérülhet, ha nem elég türelmes és okos. Anna az idős asszonyra mosolygott. – Ezzel a jó tanáccsal kissé elkésett, Maggie. Mindenesetre köszönöm a figyelmeztetést. Maggie Haddon egy darabig némán szemlélte Annát, aztán ismét megszólalt:
– Tudom, hogy tetszik a fiamnak. Nagyon vonzónak találja magát. Ha meg tudja győzni Patricket, hogy csupán testi kapcsolatot akar létesíteni vele, és ebben nem talál semmi kivetnivalót, akkor a fiam sem fogja foggal-körömmel óvni Isabel emlékét. Nincs kizárva, hogy Patrick magába szeret, ha hosszabb ideig együtt lesznek. Anna lángoló arccal hallgatta az asszony szavait. Maggie észrevette zavarát. – Bocsásson meg a nyíltságomért! Rettentően féltem a fiamat, mert az utóbbi időben sok csapás érte, és annyira egyedül van. Patrick érzékeny ember, tele van gyengédséggel. De az életéből bosszú ideje hiányoznak ezek az érzések. Feleség és gyerek kellene neki, akik este hazavárják. Anna tekintetét könny homályosította el. Ő aztán tudta, mit jelent a magány! Flissy nélkül sivár lenne az élete. Patrickre nézett, aki a túloldalon visszafelé irányította a pónit. – Anyu, ez csodálatos volt! – kiabálta a kislány, amikor közelebb értek. – Toby a legkedvesebb póni a világon! Toby kinyújtotta a nyakát, és a kerítésen áthajolva megbökdöste Anna zsebét. – Cukrot vagy répát akar – magyarázta Patrick. – Ó, sajnos nem hoztam magammal ilyesmit – szabadkozott Anna, és óvatosan megveregette a póni nyakát. Toby felemelte a fejét, és Anna az állat becsületes barna szemébe nézhetett. Maggie hozott egy bonbont, és nyitott tenyerén odanyújtotta a lovacskának. Toby elvette a jutalomfalatkát, élvezettel szétropogtatta, majd ismét megbökdöste Maggie-t. – Nem, nincs több. A cukortól csak meghízol, és tönkremennek a fogaid. Patrick felnevetett, aztán nagy lendülettel leemelte a kislányt a póniról. – Flissy adhat még egy cukorkát Tobynak – mondta gyengéden, és a gyerek tenyerébe tett egy szem cukrot. Aztán megmutatta a kislánynak, hogyan kell Tobyt megkínálni az édességgel. Anna rémülten figyelte a jelenetet, még levegőt is elfelejtett venni. Toby puha pofácskájával óvatosan elvette a cukorkát, és elégedetten szétrágta. Flissy a kezére nézett, elfintorította az orrocskáját, és a nadrágjába törölte a tenyerét, – Fúj! – motyogta halkan. Patrick nevetve a vállára ültette a kislányt, és óvatosan átlépett vele a kerítésen. – Mit szólnátok egy kriketthez? – Jó ötlet – vélte Maggie. – Nem kellene lassan hazamennünk? – vetette közbe Anna. – Muszáj? – Maggie hangja csalódottnak tűnt. – Már menni szeretnél? – kérdezte Patrick. – Természetesen hazaviszlek, ha igazán menni akarsz. De ha nincs otthon különösebb dolgod, akkor még igazán maradhatnátok.
Semmi dolgom, gondolta Anna. Azon kívül, hogy krikettet játsszak, hallgassam a méhek halk zümmögését, és magamba szívjam a virágok bódító illatát, – Szívesen maradunk még – felelte mosolyogva. Patrick este nyolc óra körül vitte haza Annát és Flissyt. Óvatosan kiemelte az autóból az alvó gyereket, és a bejárati ajtóig vitte. – Bejössz egy percre? – kérdezte Anna. – Ezt vegyem meghívásnak? – Ihatnánk még egy kávét – javasolta a lány, bár tudta, hogy veszélyes helyzetet teremtett. De még nem akarta, hogy vége legyen ennek a szép napnak. – Mi legyen Flissyvel? – kérdezte higgadtan Patrick, és az alvó gyerekre pillantott. – Betesszük az ágyába. Nem fog felébredni. Rendben van? – Majd én felviszem – ajánlotta a férfi. Anna Patrick előtt lépdelt felfelé a lépcsőn. – Megérkeztünk – suttogta, és a gyerekszobára mutatott. Patrick ágyba fektette a kislányt, és kiment. Anna óvatosan levetkőztette Flissyt, aztán gyengéden betakarta. Egyszer kimaradhat a fogmosás, gondolta, és egy cseppet sem érzett lelkiismeret-furdalást miatta. Mire a konyhába ért, Patrick már készítette a kávét. – Minden rendben? – kérdezte mosolyogva. A lány bólintott. Ebben a pirinyó konyhában a férfi még hatalmasabbnak látszott. Anna gyorsan beszélni kezdett, hogy leplezze zavarát. – Csodálatos napunk volt, ugye? Toby igazán aranyos jószág. Először nagyon féltem, de Flissy olyan boldog volt, és… – Anna? A lány elhallgatott, és nagyokat nyelt zavarában. Kényszerítette magát, hogy a férfi szemébe nézzen, de amit a másik tekintetében látott, nem volt kifejezetten megnyugtató. Patriek lassan letette a vízmelegítőt, Annához lépett, és átölelte. – Egész nap erre vártam – duruzsolta a lány fülébe, és gyengéden megcsókolta. Csodálatos érzés volt. Anna szája szinte magától szétnyílt Patrick gyengéden tolakodó nyelve előtt, és varázslatos csókban forrtak össze. Patrick Anna blúza alá csúsztatta a kezét, és ugyanolyan gyengéden végigsimított a mellén. A lány mellbimbója azonnal ágaskodni kezdett, amikor a férfi ujja megérintette. Ekkor Patrick egészen feltolta a blúzt, és égő tekintettel nézte a formás keblet. – Gyönyörű vagy, Anna – suttogta. – Látni szeretném a tested. Kérlek, vedd le a melltartódat!
Anna reszkető kézzel kikapcsolta az apró melltartót, és hagyta a földre hullani. Most rá fog jönni, milyen kicsi a mellem, villant át az agyán. – Nézz rám! – kérte szelíden a férfi. Anna felszegte az állát, és Patriek szemébe nézett. A férfi tekintetéből vadság helyett gyengédség sugárzott. – Nagyon szép vagy, Anna. – Ismét átölelte, csókjaival borította el a nyakát és a vállát, míg végül kemény, rózsás mellbimbóján állapodott meg az ajka, és kéjesen felnyögött. Amikor Anna meghallotta ezt a szenvedélyes sóhajt, ellenállhatatlan vágyakozás öntötte el a testét. Elillant belőle a szégyenérzet és a félelem. Kétségbeesetten kívánta Patricket, csak őt és senki mást. Kigombolta a férfi ingét, és meztelen keblével megsimogatta a finom, göndör szőrrel borított mellkast. Patrick szenvedélyes csókkal válaszolt, mely tovább fokozta a lány izgalmát. A férfi kérdő tekintetére csak egyetlen válasz volt. Anna megfogta Patrick kezét, felvezette a keskeny lépcsőn a hálószobájába, és bezárta az ajtót. Aztán tágra nyílt szemmel a férfihoz fordult, és elszoruló torokkal megállt előtte. – Fogalmam sincs, mit kell ezután tennem – vallotta be zavartan. – Nem értelek – nézett rá csodálkozva Patrick. – Nem túl gyakran teszek ilyesmit, pontosabban fogalmazva, csak egyetlenegyszer voltam férfival. Segítened kell egy kicsit. Patriek végre felfogta, mire gondolt a lány, és nagyon gyengéden magához ölelte. – Egyetlenegyszer? – kérdezte hitetlenkedve. Anna bólintott. – De minden rendben van. Azóta védekezem. Nem akartam még egy terhességet megkockáztatni. – Biztos vagy benne? – Természetesen. Spirálom van, amióta Flissy megszületett. Patriek megsimogatta Anna fejét. – Kettőnkre gondoltam… Anna átölelte a férfi nyakát, és magához húzta. – Igen – suttogta vágyakozva. – Teljesen biztos vagyok benne. – Akkor elhúzom a sötétítőt, mielőtt a szomszédok meglátnának. A szót tett követte, és a szoba sötétségbe borult. Anna felkapcsolta az éjjeli lámpát, és amikor Patrick közelebb lépett hozzá, boldogan repült a karjába. A férfi gyengéd csókjai oldották a feszültségét, és tovább fokozták izgalmát. Amikor Anna félénken simogatni kezdte Patricket, a férfi felnyögött, és kicsit hátrébb lépett.
– Várj! – duruzsolta halkan. Gyorsan megszabadult a farmertől és a zoknijától, s csak az alsónadrág maradt rajta. Annának elállt a lélegzete Patrick erős, férfias teste láttán. Amikor a férfi róla is lehúzta a farmert, kiszáradt a szája az izgalomtól. Most már nincs visszaút, gondolta megszeppenten. – Szólj, ha meggondoltad volna magad… – mondta nyugodtan Patriek. – Nem – rázta a fejét Anna –, csak szorosan ölelj át egy pillanatig! A férfi meleg, csaknem meztelen testét érezve, Annát elfogta a vágy, hogy odaadja magát neki. Istenem, add, hogy ezúttal szebb legyen, mint az első alkalommal! – fohászkodott némán. Szeretem őt. Ez csak jelent valamit? Patrick szája lágyan cirógatta a lány ajkát. Aztán félretolta a takarót, és könnyed mozdulattal az ágyra fektette Annát. – Hagyjam felkapcsolva a lámpát? – Igen. Minden érzékszervemmel érezni szeretném, hogy te vagy velem – felelte a lány halkan. Patrick elgondolkozva nézte egy pillanatig, aztán melléfeküdt, és magukra húzta takarót. – Mesélj arról az éjszakáról! – mondta a férfi. Anna érezte a másik forró, izmos testét, vágytól duzzadó férfiasságát, de nem félt tőle. – Huszonkét éves voltam, épp akkor kezdtem nővérként dolgozni. Egyik péntek este bulit rendeztünk a kollégákkal, és egy kicsit többet ittam a kelleténél. Az egyik orvos kikezdett velem, én meg arra gondoltam, miért is ne? Mindenki ezt csinálja. A szüzességem kezdett lassan idegesíteni. Ezért amikor felhívott az emeletre, beleegyeztem. – És? – Borzasztó volt. Az a férfi iszonyatos fájdalmat okozott. Amikor végzett, egyszerűen felállt, és szó nélkül visszament a társasághoz. Én is felöltöztem, lementem a többiekhez, és meghallottam, hogy egy barátjával rólam diskurál. Anna elhallgatott, és könnyes szemmel az ajkába harapott. – Mit mondott rólad? – kérdezte lágyan Patrick, – Azt mondta, ilyen nehéz dolga még sosem volt, és egy vasalódeszka is nagyobb élvezetet okozott volna neki. Anna érezte, hogy Patrick izmai megfeszülnek az indulattól. – Micsoda aljas disznó! – sziszegte. – Tud Flissyről? – Nem. Különb jövőt szerettem volna a lányomnak. – Mélyen egyetértek veled. Az a patkány nem érdemli meg, hogy a gyerek közelébe kerüljön.
Anna Patrickbe kapaszkodott, vállába fúrta a fejét, és mélyen beszívta bőrének illatát. A régmúlt nyomasztó emléke lassan elhalványult. – Anna? Ő hátrahajtotta a fejét, ajkával a férfi száját kereste. Patrick gyengéd, felfedező csókjai bűvöletbe ejtették. Karját a férfi nyaka köré fonta, vágytól remegő testével még szorosabban simult hozzá, Patrick kéjesen felnyögött. – Szeretnélek megérinteni – suttogta Anna. – Csak nyugodtan – mondta lazán a férfi, de a hangja rekedten szólt. Amikor a lány Patrick alsónadrágja alá csúsztatta a kezét, és félénken megsimogatta ágaskodó hímtagját, a férfi lélegzete szaggatottá vált, – Ne siess, Anna… különben előbb vége lesz a csodának, mint ahogy szeretnénk! Patrick lassan lehúzta a lány apró bugyiját, és gyengéden a hátára fektette Annát. Puha csókokkal borította el a keblét, hasát, combját, míg kezével megérkezett a rejtelmes kis szigetre, amely felfedezésre várt… A lány szeme tágra nyílt a várakozástól és a vágytól, Patrick óvatosan ráfeküdt, Anna teste hirtelen megfeszült, érezte, hogy a szíve egyre hevesebben ver. – Anna? – Igen? – Légy gyengéd hozzám! Anna elképedt egy pillanatra, aztán oldottan felnevetett. – Ó, te bolond! Nevetésük elsöpörte a múlt nyomasztó árnyékát, és amikor néhány perc múlva ismét egymást becézgették, már csak az érzéki gyönyör töltötte el őket. Anna megsimogatta Patrick arcát. – Kérlek, tégy magadévá… – suttogta vágytól elfúló hangon. A következő pillanatban Patrick felemelkedett, és amikor lassan beléhatolt, csodálatos érzés járta át Anna ölét. A gyönyör apró lökésekben tört rá. Nem siettek. Gyöngéden fedezték fel egymást, a legvégső pontig elnyújtva a beteljesülést. Végül átcsapott fölöttük a mindent elsöprő szenvedély hulláma, és a csúcsra repítette őket. Anna Patrick nevét kiáltotta, a férfi felhörgött, aztán eggyé váltak a gyönyörben. Amikor ernyedten, akadozó lélegzettel, teljes kielégültségben feküdtek még mindig ugyanabban a pózban, Anna gyengéden simogatta Patrick hátát, és a szívéhez szorította a férfit. Szerette ezt az embert. Annyira szerette, mint Flissyt. Ugyanazzal az odaadó, szenvedélyes erővel, és kétségbeesett megértéssel. Szemébe könny szökött, de gyorsan letörölte. Nem
akarta, hogy a férfi sírni lássa. Úgy kell tennie, mintha csak egyszerű testi kapcsolat lenne köztük, ha nem akarja, hogy Patrick elmeneküljön tőle, mielőtt elmúlik a szívéből a gyász. Csak akkor fog igazán hozzám tartozni, gondolta Anna szomorkásán.
6. Fejezet
Hétfőn teljes zűrzavar uralkodott az osztályon. Még szerencse, hogy Greg Warren, a segédorvos visszajött a szabadságáról. Anna csak egy pillanatra látta Patricket, de akkor sem egyedül. Ennek kifejezetten örült, mert fogalma sem volt, mit mondhatna a férfinak, és mi lesz velük a továbbiakban. Talán az anyjától kellene tanácsot kérnem, gondolta fanyar mosollyal. Kényelmetlen érzése nem tartott sokáig. Néhány perc elteltével már egymás mellett dolgoztak egy fiatal páciensnél, akit horzsolásos sérüléssel szállítottak az osztályra. – Hogy az ördögbe tudtad így lenyúzni magadról a bőrt? – kérdezte Haddon, mialatt a fiú vérző hátát és lábát vizsgálta. – Gördeszkáztam – hangzott a válasz. Patrick csodálkozva vonta fel a szemöldökét. – Valóban? A kamasz fiú láthatóan nem szívesen beszélt az esetről. – Egy autóval húzattam magam – kezdte akadozva. – Az ember egy autóhoz köti a gördeszkáját, és húzatja magát. Állati jó érzés! – Látom – pillantott Patrick a sebre. A fiú meggondolatlanul vállat vont, aztán fájdalmasan felkiáltott. – Elestem, és a lábam valahogy beleakadt a kötélbe. – Ezek szerint egy darabig a hátadon csúsztál? A fiú bólintott. – Csak néhány száz métert. Nem tartott sokáig. – Csak? - mormolta Patrick. – Milyen gyorsan hajtott a barátod? – Úgy harminc kilométeres sebességgel. Végül meghallotta a kiabálásomat, és megállt. Az orvos felsóhajtott. – Nem úszód meg a bőrátültetést, és attól tartok, hogy a hegek életed végéig látszódni fognak. – Annára pillantott. – Fel kell küldenünk a sebészetre, hogy kitisztítsák a sebeit. Altatás nélkül nem bírná ki a fájdalmakat. – El fognak altatni? – kérdezte ijedten a fiú. – Igen. Ki kell tisztítani a sebeidet, mielőtt megállapítjuk, milyen beavatkozásra lesz szükség a későbbiekben. Ezért először el kell távolítanunk a piszkot és a ruhafoszlányokat a bőrödből. – Patrick ismét Annára nézett. – Tetanuszt is kell kapnia. Intézd el, kérlek!
A lány bólintott. A férfi tekintetében nyoma sem volt a vasárnap esti emléknek. Ez Anna helyzetét is megkönnyítette, és úgy viselkedhetett, mintha semmi sem történt volna közöttük. Szerencsére a fiú karján talált olyan helyet, amely egészen tisztának látszott, és így beadhatta neki a tetanuszoltást. Hamarosan megjelent a gyerek édesanyja, aki magánkívül volt az aggodalomtól és a haragtól. – Mondd, édes fiam, az a csöppnyi józan eszed is elment, hogy ilyeneket csinálsz? Egyáltalán mi az ördögöt kerestél az utcán, hiszen az iskolában kellett volna lenned! Hányszor megmondtam neked, hogy hagyd abba ezt az ostoba gördeszkázást? Remélem, most már hallgatni fogsz rám! Nézd meg magad! Az asszony hangja elcsuklott, és sírásban tört ki. Anna teával kínálta a kétségbeesett anyát, és igyekezett megnyugtatni. Ezután Patrick elmagyarázta neki, hogy mit szándékoznak tenni a fiával, és milyen következményei lesznek a sérüléseknek. Nemsokára megérkezett a plasztikai sebész, megvizsgálta a beteget, és a fejét csóválta. Ezután a sebészetre szállították a fiút. Édesanyja nyomott hangulatban hagyta el a vizsgálót. Anna és Patrick egyedül maradt. A lány azonnal nekilátott, hogy előkészítse a vizsgálót a következő beteg részére, míg az orvos nyugodt hangja meg nem állította. – Nézz rám, kedvesem! Anna lassan megfordult, és vonakodva ránézett. Patrick gyengéd pillantása éppen olyan volt, mint előző este. Eltűnt belőle minden közömbösség és tartózkodás. – Hogy vagy? – kérdezte halkan. – Jól – felelte Anna elfúló hangon. – Remek. – A férfi közelebb lépett, megfogta a lány állát, és finoman megsimogatta a hüvelykujjával. – Fel akartalak hívni, de nem találtam a telefonszámodat a telefonkönyvben. – Nincs telefonom. Nem engedhetem meg magamnak. – Értem. Patrick cirógatása vágyakozással töltötte el Anitát. Nem tudta megállni, és ajkát a férfi kezére tapasztotta. Amaz halkan felmordult, és karjába zárta a lányt. – Megfogadtam, hogy nem érek hozzád, hogy erős és következetes maradok. Sőt azt is elhatároztam, hogy békén hagylak, de képtelen vagyok rá. Folyton magam előtt látlak szombat óta. Látom a szemedben felgyúló szenvedélyt, hallom kiáltásodat a gyönyör pillanatában… – Patrick hirtelen elhallgatott, és nagyot nyelt. – Pokolba a szabályokkal! – mormolta, majd lehajolt, és gyengéden megcsókolta a lányt. Egyre szorosabban ölelte Annát, aki érezte Patrick izgalmát. Isten tudja, mi történt volna velük, ha Greg Warren nem dugja be a fejét az ajtón. Greg zavartan elnézést kért, és azonnal eltűnt.
Patrick lassan elengedte Annát. – Ajjaj – suttogta bűnbánóan, mire Anna csak halkan nevetett. – Megnézem, mit akart Greg. Boldogulsz egyedül? A lány bólintott. Patrick még egyszer magához ölelte, aztán kisietett a kezelőből. És még én akartam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna szombaton! – mosolygott magán Anna. A délután meglehetősen nyugodtan telt. A lány kihasználta a lehetőséget, és felment az ortopédiára, hogy meglátogassa Nigelt. A sofőrt rendkívül jó állapotban találta, sőt azt is megtudta tőle, hogy terhes a felesége. Zavarba hozta a férfi hálálkodása, amiért megmentette az életét. Titokban azonban kimondhatatlanul örült, hogy a babának nem apa nélkül kell felnőnie. Amikor visszatért az osztályra, ragyogó mosollyal ajándékozta meg Patricket. – Nagyon boldognak látszol – jegyezte meg a férfi, és visszamosolygott rá. – Az is vagyok. Most jövök Nigeltől. Patrick letette a röntgenfelvételeket, és alaposan szemügyre vette Annát. – Hogy van? – Jól. Képzeld, a felesége kisbabát vár. – Ezek szerint Nigel még a kórházban sem lustálkodott. – Bolond! – nevetett fel Anna. – Úgy látom, te is jól vagy – évődött Patrick. – Hm – felelte a lány szűkszavúan, és alaposabban szemügyre vette a röntgenképeket. A felvételeken többszörös kéztörés és súlyos roncsolódás volt látható. – Mi ez? – Munkahelyi baleset. Nem használtak védőfelszerelést a gépnél. Valószínűleg amputálnunk kell a páciens kezét. A roncsolódás nagyobb bajt jelent, mint a törések. Anna tovább szemlélte a felvételeket. – Szükséged van rám? – Igen, de nem úgy, ahogyan te gondolod – válaszolta vigyorogva Patrick. – Kath már bent van a betegnél. Anna halkan kuncogott, játékosan megfenyegette a férfit, aztán kiment a folyosóra. Kis idő múlva ismét visszatért, és látta, hogy Kathleen pocsék állapotban van. Szó nélkül követte Patricket a kezelőbe. – Átveszem a beteget – mondta határozottan, mire Kathleen köszönetfélét mormolt, és kimenekült a helyiségből. Patrick csodálkozva nézett utána. – Rosszul van – magyarázta Anna.
A férfi azonnal kapcsolt. – Hát persze. A beteg sérülése súlyosnak látszott. Két forgó henger közé szorult a keze, ujjairól hiányzott a bőr. Erős fájdalomcsillapítót kapott, de még így is fel-felnyögött a fajdalomtól. Anna ellenőrizte az infúziót, melyet a férfi egészséges karjára kötöttek, és letörölgette homlokáról a hideg verítéket. Néhány perc múlva betoppant a beteg felesége. Anna gyorsan betakarta a péppé zúzott kezet, mielőtt az asszony belépett volna. Meg akarta kímélni a szörnyű látványtól, enélkül is volt elég baja szegénynek. Megérkezett Nick Davidson, és megkérte a páciens feleségét, hogy kint várakozzon, amíg vizsgálja a beteget. Majd kifejezéstelen arccal, gondosan megvizsgálta a sérült kezet, s óvatosan visszafektette az asztalra. Patnck felvont szemöldökkel nézett kollégájára, aki alig észrevehetően megrázta a fejét. Nick behívta a feleséget, és elmagyarázta neki a lehetséges megoldásokat. – Minden tőlünk telhetőt megteszünk – mondta nyugodtan. – De őszintén szólva nem látok sok esélyt rá, hogy megmentsük a férje kezét. Csodákra mi sem vagyunk képesek. A férje keze olyan súlyosan szétroncsolódott, hogy csak a jó isten tudná újra összerakni. Kérem, írja alá, hogy egyetért a műtéttel. Megígérem, hogy mindent elkövetünk a férje érdekében. Amennyit lehet, megmentünk a sérült kézből. Miután a férfit felvitték a műtőbe, Anna Patrickhez fordult. – Szerinted megússza az amputálást? Haddon a fejét rázta. – Nem, bár nagyon szeretném, ha tévednék. Szerencsére tévedett, Nick Davidson ugyanis megmentette a férfi kezét és két ujját. Ez kisebb csodával is felért. Azt azonban senki sem tudta, hogy a mozgató idegek és az érzékelő receptorok fognak-e működni valaha. – Ha komplikációk merülnének fél, még mindig ráérünk amputálni a sérült kézfejet. Egyelőre azonban van esély a győzelemre, úgyhogy érdemes küzdeni. Később Anna elmesélte Patricknek, mit mondott Nick. – Mondtam neked, hogy örülnék, ha nem lenne igazam – szólt közbe a férfi. – Van mára valami programod? – kérdezte rövid tétovázás után. Anna szíve hirtelen gyorsabban kezdett kalapálni. – Nem, tulajdonképpen nincs. Elhozom Flissyt a pótmamától, aztán főzök magunknak valamit. Utána tévézünk egy kicsit, játszunk, és irány az ágy… Ez a szokásos programunk. – Nincs kedved elmenni valahová? – javasolta a férfi.
Csak engem hív. Tehát nem akarja, hogy Flissy velünk legyen, gondolta csalódottan Anna. De a férfi következő szavai rácáfoltak elhamarkodott ítéletére. Mielőtt elmagyarázhatta volna neki, hogy nem hagyja egyedül a kislányát, Patrick ismét megszólalt: – Szívesen meghívnálak benneteket vacsorázni. Anna néhány másodpercig vívódott. Nagy könnyebbség lett volna, ha nem kell főznie, de nem akarta, hogy Flissy túlságosan hozzászokjon Patrickhez. – Sajnálom, de nem tartom jó ötletnek – mondta végül határozottan. A férfi csalódott arcot vágott. Anna azonnal megbánta a szavait, de már nem volt visszaút. – Kérlek, ne érts félre – folytatta gyorsan. – Tudom, hogy nem lesz tartós a kapcsolatunk, és nem szeretném, ha Flissy túlságosan hozzád szokna. Nem tudnám elviselni, ha a kislányom szenvedne, csak azért, mert volt veled egy futó kapcsolatom. Patrick arckifejezése megenyhült. – Én sem szeretném. Bocsáss meg, erre nem gondoltam. Csak eszembe jutott, milyen jól érezte magát velünk szombaton, és arra gondoltam, miért ne ismételhetnénk meg. – Igen, pontosan erről van szó, Patrick. Mi két különböző világban élünk. Én egyedülálló anya vagyok, akinek gondot jelent, hogy megéljen a fizetéséből, míg te egy csodálatos házban élsz… – A szüleim házában – emlékeztette a férfi lágyan. – Méregdrága autóval jársz… – Az édesapám autójával. – Nem szeretném, ha Flissy olyasmihez szokna hozzá, amit én sohasem tudnék megadni neki. Patrick kifejezéstelen tekintettel nézett Annára. – Ezek szerint a munkahelyen kívül nem találkozhatunk többet? Anna nyelt egyet. Amit Flissyről mondott, az rá is érvényes. Ő sem akart hozzászokni a férfi társaságához, nem akart vágyakozni utána, amikor nem volt vele. Halkan felsóhajtott. Persze ezzel már alaposan elkésett… – Nem, természetesen nem ezt jelenti. – Akkor meglátogathatlak este? Kilenc körül jó lesz? – Igen – felelte lassan a lány. – Nyugodtan jöhetsz fél kilenckor. Ilyen idő tájt Flissy már ágyban van. – Vegyek valami harapnivalót vacsorára? – Inkább ne. Nehezen tudnám megmagyarázni a lányomnak, miért nem akarok enni vele. Nem kell tudnia, hogy meglátogatsz. – Ó! Titkos találkát tervezel? – kérdezte kedvetlenül a férfi. – Kérlek, próbálj megérteni…
Patrick az arcához emelte Anna kezét, és a tenyerébe csókolt. – Hiszen értelek, még akkor is, ha úgy viselkedem, mint egy elkényeztetett úri fiú. Viszlát, este! Anna éppen kijött a gyerekszobából, amikor megszólalt a csengő. Lábujjhegyen leszaladt a lépcsőn, és mutatóujját a szájára téve nyitotta ki az ajtót. Patrick érkezett meg, néhány perccel fél kilenc előtt. Egyik kezében egy csokor orgonát, a másikban egy üveg bort tartott. – Azt mondják, szerencsétlenséget hoz a házra, ha valaki orgonát kap. Remélem, nem vagy babonás. Olyan szép ez a virág, hogy nem tudtam ellenállni neki – mondta a férfi, miközben átnyújtotta a virágot. – Nincs ellenedre? – Hogy kérdezhetsz ilyet? – Anna mélyen magába szívta a virág bódító illatát. – Ó, Patrick, ez igazán csodálatos! Köszönöm. Gyere beljebb! Flissyt éppen most fektettem le. A konyhába ment, hogy borospoharakat vegyen elő. Patrick követte, átölelte hátulról a derekát, és gyengéden magához húzta. – Ne siess! – mormolta a lány hajába. Anna megfordult, és a férfi nem késlekedett a csókkal. – Azóta szerettem volna ezt befejezni, amióta Greg reggel megzavart bennünket – mondta rekedten, miután elengedte a lányt. – Most már mindenki tud rólunk! – suttogta a lány fülig pirulva. – Zavar ez téged? – kérdezte fürkésző tekintettel a férfi. – Tulajdonképpen nem. Csak szokatlan egy kicsit. – Sajnálom. A jövőben majd jobban fogok vigyázni. Például nem állunk egymás mellett a vizsgálóasztalnál, meg ilyesmi. Anna halványan elmosolyodott. Nem volt értelme vitatkozni Patrickkel, hogy már késő fáradozni a jó híre miatt. Helyette ismét megfordult, elővette a poharakat, és a férfi kezébe nyomta a dugóhúzót. – Tessék, bizonyítsd be, milyen erős vagy! Addig én vízbe teszem a virágot. Tényleg csodálatos az illata. – A hálószobám ablaka előtt nyílnak – mondta a férfi. Anna szinte maga előtt látta, ahogyan Patrick a széles ágyon fekszik, és férfias illata az orgonáéval keveredik. Enyhén remegő kézzel egy csinos korsóba állította a fehér csokrot. – Gyere, menjünk be a nappaliba! – ajánlotta, és előrement, hogy leplezze az izgalmát. Ismét behúzták a sötétítőfüggönyt, hogy megvédje őket a kíváncsi szomszédoktól, leültek a kanapéra, és felkapcsolták a kis éjjeli lámpát. Ebben a hangulatos megvilágításban kevésbé látszott a szoba rendetlensége.
– Elég nagy itt a felfordulás – mutatott körbe Anna. – El akartam pakolni, de Flissy szeretett volna még megnézni egy rajzfilmet velem. – Éppen arra gondoltam, milyen kellemes itt nálatok – vetette közbe Patrick. – Én egészen más körülmények között éltem. – Afrikában? Anna szeretett volna minél többet megtudni a férfi múltjáról. Patrick halványan elmosolyodott. – Igen, például Afrikában. Szörnyű volt. Forróság, szárazság és nyomor. Soha nem esett az eső, és a legkisebb szellő is mindent porral lepett el. Egy alig ötméteres átmérőjű kunyhóban laktam, amely egyúttal a klinika is volt. – Mit tudtál ott csinálni? – Az egyik éhínséggel sújtott övezetben dolgoztam. Azok az emberek nem engedhették meg maguknak, hogy orvoshoz menjenek, nemhogy egy igazi rendelőbe. Isabel életbiztosításából éltem, abból vásároltam a legszükségesebb gyógyszereket. Amikor az édesanyám megírta, hogy az apám súlyos beteg, már egy fillér sem maradt belőle. Nehéz szívvel hagytam ott őket. Nyomasztott, hogy orvosi ellátás nélkül maradnak. – Érthető… – De tévedtem. Az elutazásom után három héttel váratlan segítséget kaptak az egyik segélyszervezettől egy kisebb kórház felállításához. Gyógyszereket, eszközöket és pénzt juttattak nekik, hogy egy orvost és három ápolónőt tudjanak alkalmazni. El sem tudod képzelni, milyen érzés, amikor nem tudsz segíteni a betegeken, mert hiányzik a szükséges gyógyszer vagy egy létfontosságú műszer. Lassan felmorzsolódsz belülről. Néha azért haltak meg a gyerekek, mert nem volt több Penicillin injekciónk… – Nagyon fájdalmas lehetett, hogy tehetetlenül kellett nézned a kínjukat – mondta csendesen Anna. Patrick szomorúan felnevetett. – Megszoktam, hogy hivatalnokokat pénzeljek le, körüludvaroljam a titkárnőket, vagy a feketepiacon szerezzem be a szükséges gyógyszereket… Hál’ istennek időközben sokat javult a helyzetük. Anna elgondolkozva nézte a férfit. – Kevés az igazán jó ember, de te közéjük tartozol – mondta lágyan. Patrick zavartan elnevette magát. – Badarság. Azt tettem, amit termem kellett. – Én is épp erre gondoltam. A férfi megfogta Anna kezét, és a szájához emelte. – Tévedsz – mondta lágyan. – Pillanatnyilag egyáltalán nem önzetlen szándék vezérel.
– Csak azt ne mondd, hogy a pénzem miatt akarsz engem! – biggyesztette el a száját a lány. – De bizony – felelte nevetve Patrick, és szorosabban átölelte Annát. Gyengéd csók következett, mely egyre szenvedélyesebbé vált. – Szükségem van rád – suttogta a férfi. – Nekem is rád. Anna felállt, és Patricket is magával húzta. Szó nélkül mentek fel az emeletre, és bezárták a hálószoba ajtaját. Tekintetük szenvedélyesen összefonódott az utcai világítás halvány fényében. Megszabadultak fölösleges ruhadarabjaiktól, és együtt repültek a beteljesülés felé. Testük minden milliméterével becézgették egymást, és felfedezték az érzéki örömök apró kis rejtekhelyeit. Gyengéd ringatás és szenvedélyes hullámzás repítette őket a gyönyör felé, mely olyan tiszta és fenséges volt, mint az óceán. Aztán szorosan összeölelkezve feküdtek egymás mellett, boldogan és kielégülten. Patrick mozdult meg előbb. Felemelte a fejét, és gyengéden megcsókolta Annát. – Mennem kellene, mielőtt a szomszédok pletykálni kezdenek rólad. Anna elmosolyodott. – Amúgy is kibeszélik az embert. Egy egyedülálló anya élete sok találgatásra ad lehetőséget. – Soha nem szabadna elhamarkodottan ítélnünk – jegyezte meg elgondolkozva a férfi. – A te helyedben sokan az egyszerűbb utat választották volna. – Számomra nem volt más út. Flissy életem nagy ajándéka, még akkor is, ha megalázó helyzetben fogant. Ezért neveztem el Felicitynek, ami latinul boldogságot jelent. – Boldog is lehet, amiért te vagy az édesanyja. Kevés az igazán jó édesanya, de te közéjük tartozol – viszonozta a bókot Patriek. Anna zavartan nevetgélt. – Ugyan már! Csak azt teszem, amit bármelyik anya megtenne a gyerekéért. – Ha te mondod – suttogta Patriek, aztán szeretettel megcsókolta, és felállt, hogy felöltözzön. Anna hálóköntösben kísérte le a kedvesét. – Szeretnél még egy kávét? – Jobb, ha nem iszom. Holnap készenléti ügyeletbe osztottak be, úgyhogy ma alaposan ki kell aludnom magam. Ha itt maradok, előbb-utóbb pajzán gondolatok jutnak eszembe, és akkor lőttek a pihenésnek… – Ez bizony előfordulhat! Patrick még egyszer megcsókolta Annát, aztán eltűnt az éjszakában. Anna visszament a nappaliba, és beszívta az orgona illatát. Ismét maga előtt látta Patrick hálószobáját, melyet buja orgonaillat tölt el. Hirtelen ötlettől vezérelve felkapta a vázát, és
magával vitte a hálószobájába. Arcát a párnájába fúrta, és mélyen beszívta a virág és a férfi illatát.
7. Fejezet
Ez után az éjszaka után Patrick gyakran meglátogatta Annát, amikor Flissy már aludt, és együtt töltötték az éjszakát. Rengeteget beszélgettek. Anna megállapította, hogy a férfi nemcsak jó mesélő, de figyelmes hallgató is tud lenni. Bármilyen sokáig voltak együtt, mindig túl rövidnek tűnt az idő. A sürgősségi osztályon a szokásos élet folyt. Lassan Kathleen is jobban érezte magát, megszűntek a rosszullétei, de Jackkel még mindig nem rendeződött a kapcsolatuk. Négy héttel Patrick munkába állása után, egy pénteki napon, Kathleen bizalmasan elmondta Annának, hogy magzatvízvizsgálatra megy. – Biztos akarok lenni benne, hogy nem hordozom magamban a betegséget. Meg kell hoznom ezt az áldozatot, még akkor is, ha kockázatot vállalok vele. Szeretném, ha Jack végre megnyugodna. Anna átérezte, mekkora lelki erőre volt szüksége Kathnek, amikor így döntött. Ez a vizsgálat egyáltalán nem veszélytelen, mert megindíthatja a korai szülést, és az anya elvetélhet. Miután Jack újra sterilizáltatta magát, semmi esélyük nem maradt, hogy közös gyerekük szülessen. Kathleennek ez a magzat volt az egyetlen lehetősége. Anna arra gondolt, mit is jelent az ő számára Flissy, ezért csodálta a barátnője bátorságát. Hasonló esetben neki nem lett volna mersze egy ilyen lépéshez. – Dolgozik Jack a hétvégén? – kérdezte. – Igen, egészen vasárnap délutánig. Patrick vasárnap éjszaka és hétfőn lesz szolgálatban. – Miért nem utaztok el együtt vasárnap este néhány napra? Kathleen szárazon felnevetett. – Mi, együtt? Ebben a pillanatban azt sem tudom, hogy egyáltalán lenne-e hozzá kedvem. Jack megint dohányzik, és időnként többet iszik a kelleténél. Egyébként hétfőtől egy barlangász kiránduláson vesz részt, ráadásul motorral akar odamenni. Anna elképedt. – Azt hittem, rég felhagyott ezekkel az őrültségekkel. – Eddig én is azt hittem – felelte keserűen Kathleen. Ebben a pillanatban Greg Warren Kathleent hívta. Annának nem volt különösebb dolga, s egy hirtelen ötlettől vezérelve Jack keresésére indult. A férfi éppen Patrickkel beszélgetett a folyosón. – Engem keresel? – kérdezte Patrick, amikor a lány közelebb ért. Anna a fejét rázta.
– Jackkel szeretnék négyszemközt szót váltani. Jack néhány pillanatig fürkésző pillantással méregette Annát, aztán vállat vont. – Bár nem tudom, mi lehet olyan sürgős, de gyere, menjünk az irodába! Annának hirtelen inába szállt a bátorsága, és izzadni kezdett a tenyere. Tulajdonképpen mit akar elérni? Kathleen és Jack magánélete nem tartozik rá. Vagy mégis? – Mit tehetek érted? – érdeklődött mosolyogva Jack. Anna észrevétlenül a köpenyébe törölte nyirkos tenyerét, majd komoly tekintettel nézett a férfira. Milyen feszült az arca, gondolta a lány szánakozva. – Kathleenről akarok beszélni veled – szólalt meg. A férfi arcáról azonnal eltűnt a barátságos mosoly, és elfordult. – Mi van vele? Annit habozott egy pillanatig, aztán kimondta, ami a szívét nyomta. – Miért bünteted a feleségedet? Ugye nem akarod azt állítani, hogy az ő hibája, amiért teherbe esett? – Mondtam ilyesmit valaha is? – kérdezte durván az orvos. Anna észrevette, hogy Jack keze megremeg, amikor a cigaretta után nyúl. Ekkor jött rá, hogy a férfi mindenért magát hibáztatja, és sokkal jobban szenved, mint gondolná. A vállára tette a kezét. – Te sem vagy hibás, Jack. Senki sem láthatta előre, hogy megmarad a nemzőképességed a műtét után. Ilyesmi csak nagyon ritkán fordul elő. Miért nem tudod egyszerűen a teremtő ajándékának elfogadni a bébit? Hát nem csodálatos, hogy olyasmit kaptál, amiről még csak nem is álmodtál? Jack villámló tekintettel nézett Annára. – Miféle ajándékról beszélsz? Nézzem végig, ahogy még egy gyermekem meghal? Anna nem adta fel a harcot. – Igenis ajándék – ismételte meg szelíden. – Ez a gyerek legrosszabb esetben átörökítheti a betegséget, de nem fog meghalni. Mire felnő, lehet, hogy megtalálják a kór ellenszerét, Jack felsóhajtott, és mélyet szívott a cigarettájából. – Bocsáss meg, de ez a baba rengeteg fájdalmas emléket ébresztett fel bennem. Tudom, hogy ő egészséges lesz. – Akkor miért kínzod Kathleent? Jack értetlenül ráncolta a homlokát. – Én? Mivel kínzom? – Például a motorozással és a hétvégi barlangász kirándulással… Jack elgondolkozva nézett a cigarettafüstbe, aztán sóhajtva elnyomta a csikket. – Eredetileg már erről is leszoktam – ismerte el.
– Emlékszem rá. Kath pedig rettentően aggódik miattad. – Tudom – csuklott el a férfi hangja. – Beszélni fogok vele. Felállt, és az ajtó felé indult, de Anna utána szólt: – Miért nem adod el a motorodat, Jack? Kath tényleg retteg miatta, a barlangászásról már nem is beszélve. – Tisztában vagyok vele. De ez amolyan menekülésféle részemről. – Most már nemcsak önmagadért vagy felelős, hanem a családodért is. Jó lenne, ha tudomásul vennéd! A férfi fanyarul elmosolyodott. – Mit mesélt még el neked Kath? Anna elnevette magát. – Nem mondtam meg neki, hogy beszélni fogok veled. Azt hiszem, kitekerné a nyakamat, ha megtudná. Van még valami… – Igen? – sóhajtott megadóan a férfi. – Szerinted kell ez a magzatvízvizsgálat? – Miről beszélsz? Anna elképedten bámult Jackre. Lehet, hogy nem tud róla? – Kathleen ma mondta nekem, hogy elvégezteti ezt a vizsgálatot, hogy végre megnyugodjál. – Szó sem lehet róla! Ez túl kockázatos a magzat számára. – Nagyon kevés az esélye, hogy koraszülést vált ki a beavatkozás. – Az attól függ. Ha ez az utolsó lehetősége, hogy gyermekem születhessen, akkor a legcsekélyebb kockázat is túl nagynak számít – vetette ellen Jack, majd átölelte Anna vállát, és barátságosan megszorította. – Köszönöm, hogy beszéltél velem. Bátorság kellett hozzá, hogy a fejemre olvasd a hibáimat. Ismerem magam, néha igazán elviselhetetlenül viselkedem. – Tényleg? – nevetett fel Anna. – Érdekes, nekem eddig fel sem tűnt – ugratta szeretettel a férfit. Jack mosolyogva elengedte Annát, és a papírkosárba hajította a cigarettásdobozt. Kifelé menet halkan füttyentett maga elé. A lány megkönnyebbülten felsóhajtott, és követte a férfit. Annát késő délelőtt egy balesethez riasztották. Az egyik főúton két személygépkocsi ütközött össze. Olyan erővel csapódtak egymáshoz, hogy az egyik autóvezető a helyszínen meghalt, a másik súlyosan megsérült. Az első kocsi utasa szintén válságos állapotban volt. A sebesültekhez azonnal mentőcsoportot hívtak, éppúgy, mint Nigel esetében. Anna és Patrick a helyszínre sietett. – Ezúttal nem tűrök semmi hősködést, megértetted? – fenyegette meg Patrick a lányt.
Anna a férfira mosolygott. – Eszemben sincs hősködni. Nem is tudom, miért hoztad ezt szóba. Patrick halkan felmordult, aztán másra terelte a szót: – Ma reggel alaposan beolvashattál Jacknek. – Honnan tudod? – kérdezte meglepetten Anna. – Ő mesélte. Nagyon elismerően beszélt rólad, szinte büszke rád. – Büszke? – nevetett a lány. – Ugye csak viccelsz? – Jack azt mondta, hogy a kötelességére emlékeztetted. Nos, azóta feladott egy hirdetést, mert el akarja adni a motorját. Mellesleg lemondta a barlangász kirándulást, helyette Kathleennel utazik el pár napra. – Vannak még csodák! – Úgy tűnik. Most viszont irányíts, hogy merre kell mennünk. Gyorsan megtalálták a baleset helyszínét, de a mentőautók miatt nehezen jutottak a közelébe. Patrick olyan közel állította le a kocsiját, amennyire csak lehetséges volt. Az út mentén gyalogosan kellett továbbmenniük, magukkal cipelve a felszerelésüket is. – Nem értem, hogyan száguldozhat valaki egy ilyen úton – jegyezte meg Patrick, amikor a balesetet szenvedett autókhoz közeledtek. – Nézd csak meg őket! Őrületes sebességgel kellett hajtaniuk, ha ilyen messzire sodródtak az úttól! Az egyik kocsi egy eredetileg jő állapotban lévő, valamikor a húszas években gyártott veterán autó volt. Most már csak a roncsait lehetett felismerni. A másik, egy Volkswagen Golf szintén totálkáros lett. A mentős komoly arccal fogadta őket. – Nem szép látvány. Az öreg járgányban ölő fiatalember meghalt. Az utasai a hátsó ülésen még élnek, de súlyosan megsérültek. A másik sofőr szintén pocsékul van. – Rendben. Döntsük el a sorrendet! – javasolta Patrick. – Ki nyög a leghangosabban? – A Golf vezetője. Patrick bólintott. – Értem. Nos, neki várnia kell egy kicsit, amíg megnézzük a többi sebesültet. Elvégeztek már valamilyen beavatkozást? – Megpróbáltam csillapítani a vérzést, és sínbe raktam a hölgy karját. A másik két sebesült nyakát védőrögzítéssel láttam el. Többet nem tehetünk, amíg a tűzoltók ki nem szabadítják őket a roncsok közük Az idős úriember van a legrosszabb állapotban. Anna Patrickkel együtt a veterán autóhoz ment. Belül minden csupa vér volt. A hátsó ülésen ülő asszony egyfolytában jajgatott és sírt. Az egyik lába beszorult az ülés közé, rettentően fájhatott neki. A mellette ülő férfi falfehér és néma volt. Annának egyáltalán nem tetszett az állapota.
Patricknek sem. Gyors pillantást vetett a gépkocsi vezetőjére, akin már valóban nem lehetett segíteni, aztán megmérte az idős férfi vérnyomását, és halkan káromkodott. Azonnal vénás infúziót kötött be, és a plazmás zacskó tartalmát erőteljes nyomással próbálta átpréselni az infúzió csövén. Aztán kicserélte a zacskót, és átadta Annának, hogy folytassa a pumpálást. Ezalatt megvizsgálta az asszonyt, és fájdalomcsillapító injekciót adott neki. Mialatt dolgoztak, hallották, hogy a Golf fiatal vezetője hangosan méltatlankodik. – Velem mi lesz? – siránkozott hangosan. – Pokoli fájdalmaim vannak, a fenébe is! Orvost akarok! Istenem segíts, mindjárt meghalok! – Kétlem – dünnyögte Patrick. – A haldoklók nem csapnak ekkora ricsajt. – Nekem úgy tűnik, hogy őt hibáztatod a balesetért, vagy tévedek? – kérdezte halkan Anna. – Mondtam ilyesmit? – vigyorgott Patrick. – Mindenesetre ez az öreg tragacs legfeljebb negyven, ötven kilométeres sebességgel képes haladni, míg a másik akár százötvennel is! Nem látom a biztonsági övet – nézett körül –, nem csoda, hogy ilyen súlyosan megsérültek. Ráadásul az autó karosszériája is elég gyengécske. Az idős férfi vérnyomása az infúziók ellenére sem javult. – Először őt kell kihoznunk – tájékoztatta Patrick a tűzoltót. – Előbb azonban stabilizálni akarom a vérnyomását, aztán nekikezdhetnek a munkának. – Rendben. – Vedd át a beteget! – utasította Annát az orvos. – Addig megvizsgálom a másik autóvezetőt. Adj még egy zacskó vérplazmát, ha ez kiürült! Anna bólintott, az orvos pedig azonnal a másik kocsihoz sietett. Hallani lehetett, amint a fiatalemberrel beszélget, miközben vizsgálta. Megnyugtatta, hogy nem fog meghalni. Aztán hátrögzítő sínt hozatott a mentősökkel, mert a Golf vezetője fájlalta a nyakát, és bizseregtek az ujjai. Az autóból egyelőre nem tudták kiemelni, mert beszorult a lába. Az egyik közelben álló rendőr megkérdezte, hogy feltehet-e néhány kérdést a fiatalembernek. – Felőlem nyugodtan – felelte Patrick, és visszament Annához. – El tudná mondani röviden, hogy mi történt? – hallották a rendőr hangját. – Mi az, hogy mi történt? Összeütköztünk! – Ezt én is látom, uram – felelte higgadtan a rendőr. – Elmesélné egy kicsit bővebben, hogyan történt a baleset? – Azért engem piszkál, mert egy turbót vezettem? – vádaskodott a sofőr. – Nem, uram. Azért kérdezem önt, mert a kocsija hatvan méteres féknyomot hagyott maga után. Feltételezem, hogy nagy sebességgel száguldott, és belerohant a másik autóba. Érdeklődésemet tekintse egyszerű kíváncsiságnak. Patrick bosszúsan mosolygott Annára.
– Úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen, aki ezt a fickót hibáztatja a baleset miatt. Hogy van az utasunk? – Rosszul. Alig valamivel emelkedett a vérnyomása. Éppen most kapja a negyedik infúziót. – Jól van. Azonnal kiszabadítjuk a roncsok közül. Patrick körülnézett, aztán intett a tűzoltócsoport vezetőjének. – Jöjjenek! Ki tudják hozni ezt a férfit? – És velem mi lesz? – kiáltott a Golf vezetője. – Én is beszorultam! – Bár a nyelved szorult volna be – morogta halkan Patrick. – Még egy kicsit türelmesnek kell lennie, fiatalember – magyarázta a tűzoltó ridegen, mialatt egy nehéz géppel elmasírozott mellette. Nemsokára kinyitották az öreg autó ajtaját. Az egyik tűzoltó felemelt egy női táskát, mely az autó szőnyegén hevert, és a műszerfalra állította. Ezután megpróbálta előrehajtani az ülést. Anna a táskára meredt, és szörnyű gyanúja támadt. Aztán az idős asszonyra pillantott, aki szinte pajzsként szorította magához a retiküljét. – Patrick – szólt a lány higgadtan. – Nem akarlak idegesíteni, de azt hiszem, valaki hiányzik ebből a kocsiból. – Mi? – emelte fel a fejét a férfi, és a táskára, majd Annára pillantott. – Lehet, hogy kirepült az autóból. Kérdezd meg a hölgyet! Anna azonnal az idős asszonyhoz fordult, hogy megtudakolja, hányan ültek a kocsiban. – Leslie, a férjem, Peter, a vőm és Lucy lányom – suttogta az asszony. – Hol van Lucy? Csak nem… Anna bátorítóan megszorította a halálra rémült nő kezet. – Meg fogom tudni, mi történt vele – ígérte. – Valószínűleg kirepült a kocsiból. Azonnal megkeresem. Az idős hölgy Pethidin injekciót kapott a fájdalom ellen, és hol elvesztette az eszméletét, hol magához tért néhány percre. Borzasztó volt nézni, ahogy tehetetlenül, rémülten aggódott a lányáért. Anna kirohant, és elmondta a bevetést irányító rendőrtisztnek, hogy eltűnt egy fiatal nő a kocsiból. – Lehet, hogy itt fekszik a réten, vagy valamelyik bokorban. Azonnal meg kell ke-resniük! Nincs vesztegetni való időnk! Anna visszafutott Patrickhez és a két utashoz. Időközben a halott gépkocsivezetőt kivették a roncsok közül, és már azon fáradoztak, hogy a másik két sebesültet is kiszabadítsák. Amint kiemelték az idős férfit és a feleségét, óvatosan a mentőbe tették őket, és vijjogó szirénával elindultak a kórházba. Patrick szintén velük ment. Anna a másik sofőrről gondoskodott.
– Nem lehetséges, hogy a sokk hatására valahol kint bolyong a réten? – érdeklődött az egyik rendőr. Anna a fejét rázta. – Nem valószínű, bár ez is előfordulhat. A sérültek állapotából arra következtetek, hogy a két kocsi nagy erővel csapódott össze. A rendőr bólintott. – Az öreg járgánynak jó fékje volt – jegyezte meg a rendőr. – Az a lány minden bizonnyal kirepült az autóból. Anna körülnézett. Képtelen volt elhinni, hogy valaki csak úgy eltűnhessen. Az autóroncs mögé állt, és alaposan szemügyre vette a terepet. Ekkor felfedezett valamit a fák között, közvetlenül a Golf mögött. Lehetséges lenne? A baleset egy kanyarban történt, méghozzá úgy, hogy a nő kirepült a hátsó szélvédőn, keresztül a Golfon, és… – Ott van! – kiáltott Anna. – A fán. Ó, istenem, fejjel lefelé lóg! A fiatal nőt alig lehetett látni a falevelek és a vastag ágak között. Akár hetekig ott lóghatott volna. Annának is csak az élénksárga sál tűnt fel. Néhányan a fához rohantak, és megpróbálták lehozni a lányt. – Az ördögbe, túl kicsi vagyok! – bosszankodott Anna, és körülnézett, kit hívhatna segítségül. Pillantása az egyik jól megtermett rendőrre tévedt. – Tartsa a kezét! A következő pillanatban Anna már a férfi összekulcsolt kezén állt, egyik tenyerével a rendőr fejére támaszkodott, a másikkal megpróbálta kitapintani a lány pulzusát. – Még él – kiáltotta megkönnyebbülten. – Fel kell jutnom hozzá valahogy. Emeljen fel olyan magasra, hogy elérjem az ágat, aztán hívja gyorsan a tűzoltókat! Le kell hoznunk valahogy a sebesültet anélkül, hogy újabb sérülést okoznánk neki. Annának a rendőr segítségével sikerült megkapaszkodnia abban a faágban, ahonnan a fiatal nő mellé tudott csúszni. Csak ekkor volt módja megállapítani, mennyire súlyos a sérülése. – Eltört a jobb lába – kiabálta az odasiető tűzoltóparancsnoknak. – A bal karja valószínűleg kificamodott. Ezen kívül gerincsérüléssel is számolnunk kell. Mit javasol, hogyan hozzuk le innen? – Iderendelek egy szállítókosaras autót. – Annyi időnk nincs. Túl régóta lóg már itt, nagyon aggódom a lába miatt. Inkább megpróbálom az ép lábát rögzítő sínnek használni. Kötéllel átkötöm a térdét, aztán a kötelet átdobom egy magasabban fekvő ágon, és lassan leengedjük a sebesültet. Mielőtt a hordágyra
teszik, hátrögzítő sínre lesz szükségünk, amint elérhető magasságba kerül a beteg. Nagyon óvatosnak kell lennünk, mert a gerincoszlop szintén megsérülhetett. – Rendben. A tűzoltóparancsnok megfordult, kiadott néhány utasítást, és az egyik tűzoltó azonnal felmászott a fára. Amikor felért, a faág vészesen recsegni kezdett. – Nem bír el mindhármunkat! – kiabált Anna. – Adja ide a kötelet, majd én elvégzem a munkát! – Ismeri a csomókat, kislány? – kérdezte vigyorogva a férfi. – Még cserkészkoromban megtanultam egyet, s mást. Gyerünk, ide azzal a kötéllel! Eltartott néhány percig, amíg Annának sikerült megfeszítenie a kötelet. Számára egy örökkévalóságnak tűnt. Anna felsőteste a levegőben lógott, behajlított lábbal csüngött a fán, hogy megkösse az utolsó csomót, amikor Patrick visszaérkezett a mentővel. – Ajjaj! – A lány tudta, hogy Patrick dühös lesz a légtornászmutatvány miatt. Így is történt. – Anna, az ég szerelmére! – kiabálta a férfi, és villámgyorsan a fán termett. – Mit csinálsz te itt? Tartsd magad erősen! – Nincs semmi baj, tartom magam. Rendben van, kezdhetjük engedni! Lassan, nagyon lassan… Állj! Anna kiszabadította a beszorult sérült lábat az ágak közül, és gyorsan hozzákötötte a másikhoz. Ezután a tűzoltók a nővér utasításait követve, óvatosan leengedték a fiatal nőt. A mentősök hátrögzítő sínt raktak a sérültre, mielőtt a hordágyra tették volna, majd Patrick gyorsan megvizsgálta. Időközben Anna is sikeresen földet ért. – A betegünk meglepően jó állapotban van – mondta Annának a férfi. – A lába ugyan csúnyán eltört, a karja is kificamodott, de az állapota kielégítő. Értesítsd az ortopédiát, hogy álljanak készenlétben! Valószínűleg enyhe agyrázkódást kapott, de a pupillák fényreakciója normális. Ki talált rá? – Én – válaszolta Anna széles vigyorral. – Gondolhattam volna! A mentő kék villogóra váltott, és szirénázva elindult a fiatalasszonnyal. Patrick Annához fordult. – Egy percre sem hagyhatlak magadra? – zsörtölődött kedvesen, és magához ölelte a lányt. – Bátor kislány vagy! Nagyszerű munkát végeztél. – Majd kissé eltolta magától a lányt, és alaposan szemügyre vette. – Áruld el, hogyan fogod megmagyarázni, hogy már megint tönkretetted az egyenruhádat?
Anna nevetett, örült a dicséretnek. – Igazad van, alaposan elszaggattam szegényt. Patrick még egyszer magához szorította Annát, aztán a rendőrhöz fordult. – Kiszabadították már a száguldozó fiút? – Majdnem – bólintott amaz. – Éppen most vágják fel az autóját. – Akkor jobb, ha odamegyek, és némi együttérzést mutatok – közölte vészjósló mosollyal az orvos. Anna vele tartott. – Végre valaki velem is foglalkozik – jegyezte meg epésen a Golf vezetője. – Sajnálom, hogy várnia kellett - mondta Patrick. – A többiek sérülése jóval súlyosabb volt, mint az öné. – Mennyire súlyos? Innen semmit sem lehetett látni, mert megrepedt az a nyavalyás szélvédő. Patrick néhány másodpercig tétovázott. – Az autó vezetője meghalt. A másik három utas súlyosan megsérült. Egyikük lehet, hogy nem éli túl a balesetet. A fiatalember elsápadt, és megsemmisülten átkozódott. – Fogalmam sem volt, hogy ilyen szörnyű a helyzet – szólalt meg végül. – Szinte repülve vették a kanyart, anélkül hogy meggyőződtek volna róla, nem jön-e szemben valaki! Beszélgettek, nevettek… a vezető éppen hátra nézett. Szegény fickó! Kórházban vannak már? Patrick bólintott. Lehet, hogy rosszul ítéltem meg ezt a fiút? – kérdezte magától önkéntelenül. – Igen. Még magát kell kiszednünk. Megvizsgálom a lábát, aztán irány a kórház. – Azt hiszem, nincs nagy baj… Legalábbis tudom mozgatni a lábam. A fájdalomcsillapítók sokat segítettek rajtam. A tűzoltóknak sikerült kivágniuk azt a darab fémet, amely fogva tartotta a férfi lábát. Ezután hátrahúzták a vezetőülést, amennyire csak lehetséges volt, hordágyra emelték a fiatalembert, és a mentőautóba tették. Amint a mentő szirénázva eltávozott, Patrick berakta a táskába az orvosi felszerelést, és Annával együtt visszament a kocsihoz. – Soha nem tudjuk meg az igazságot – jegyezte meg a lány elgondolkozva. – Annyi biztos, hogy a Golf vezetője túl gyorsan hajtott. Ezt a féknyom elárulja. Elképzelhető azonban, hogy nemcsak ő hibázott. Ki tudja? A teljes igazságot feltehetően sohasem fogjuk megtudni. Amikor Patrick kocsijához értek, Anna aggódó pillantást vetett a krémszínű üléshuzatra.
– Ilyen állapotban nem ülhetek be az édesapád autójába – jelentette ki a lány, és aggódva nézett a vérrel és mohával összekent nővérruhára. – Ne aggódj! – nyugtatta a férfi. – Apám nem is emlékszik rá, hogy ez az ő kocsija. – Akkor sem lehet - ellenkezett Anna, majd kivett egy steril takarót a felszerelések közül, és az ülésre terítette. – Javíthatatlan vagy! – jegyezte meg nevetve Patrick, de a tekintete elismerően csillogott. Anna akár szerelmes pillantásnak is hihette volna, ha egy kicsit derűlátóbb vagy ostobább. Mire a kórházba értek, a fiatal nő, akit Anna segítségével hoztak le a fáról, visszanyerte az eszméletét. A rendőrök türelmetlenül várták, hogy kikérdezhessék végre a baleset körülményeiről, de az ortopédus nem engedélyezte, mert először a combtörését kellett megműteni. Anna tompa nyomást érzett a gyomrában, amikor a fiatalasszony a férje után érdeklődött. Tim Mayhew, a sebész főorvos Patricktől kérdezte, hogy melyikük mondja el a rossz hírt. Anna látta a feszültséget a férfi arcán, és eszébe jutott, hogy Patrick szintén baleset következtében veszítette el a feleségét. – Majd én közlöm vele, hogy meghalt a férje – mondta végül fegyelmezetten Patrick. Anna elkísérte a férfit, mert szeretett volna valahogy segíteni neki. – Lucy? – mondta az orvos lágyan. A fiatalasszony Patrick felé fordította a fejét. A falfehér arcból riadt, hatalmas szempár meredt a férfira. – Hogy van Peter? Látni szeretném. Patrick egy pillanatig némán állt, majd óvatosan megsimogatta a nő kezét. – Nagyon sajnálom, Lucy. A férje azonnal meghalt, semmit sem tehettünk érte. – Nem! Nem! Nem! Hazudik! – Bár így lenne. Annyira sajnálom… – mondta a főorvos fájdalmas arccal. Lucy némán feküdt egy darabig, talán megpróbálta feldolgozni a rettentő hírt, aztán lehunyt szemmel halkan megkérdezte: – Hogyan halt meg? – Még nem tudjuk. Csak a boncolás után mondhatunk biztosat. De nagyon valószínű, hogy az aortája repedt meg. Nem érzett fájdalmat, azonnal meghalt. Lucy egész testében megborzongott. Patrick fogta a kezét, és a fiatalasszony végre zokogásban tört ki. A férfi ekkor Annához fordult. Sápadt arcán mély barázdák jelentek meg. – Maradj mellette! – dörmögte kurtán, aztán sarkon fordult, és kiment. Egy ápoló jött Lucyért, hogy a műtőbe szállítsa. Anna elkísérte, és egész idő alatt fogta a kezét. Mire az operációs részleghez értek, Lucy kissé jobban lett, de sokkos állapota még nem
múlt el egészen. Az altatóorvos azonnal átvette a pácienst, Anna pedig visszaballagott a sürgősségi osztályra. Kathleen csak rápillantott, és azonnal hazaküldte. Éppen négy óra volt. – Adósod vagyok – mondta a barátnője. – Ha tudtam volna, mire készülsz, biztosan megfojtalak előtte, de most kimondhatatlanul hálás vagyok, amiért beszéltél Jackkel. Anna fáradtan mosolygott. – Szívesen tettem. Nem volt könnyű… Az elején elég dühös volt rám. – Ó, igen – nevetett Kathleen. – Hamar felmegy nála a pumpa. Olyankor úgy teszek, mint aki nem veszi észre, és egy idő után magától megnyugszik. Még egyszer nagyon köszönöm, Anna – folytatta komoly arccal. – Most pedig mars haza! Rád fér a pihenés. – Sehol sem találom Patrícket. Megmondanád neki, hogy hazamentem? – Őt meg Jack küldte el. Eléggé rossz bőrben volt. Én is hamarosan eltűnök. Kedden majd találkozunk. Anna azon töprengett útközben, felhívja-e Patricket. Végül jobbnak látta, ha nem zavarja meg a férfi nyugalmát. Biztosan magányra van szüksége, gondolta. Majd jelentkezik, ha beszélni akar vele. Este fél tíz körül megjelent Patrick, de nem azért látogatta meg Annát, hogy beszélgessen vele. Valódi szándékát még az arcára erőltetett mosollyal sem tudta elrejteni. – Jól vagy? – kérdezte gyengéden a lány, és megsimogatta az arcát. – Igen – felelte Patrick, és mélyet sóhajtott. – Lucy miatt borultál ki? Haddon némán bólintott. Anna átölelte a férfi nyakát. Patrick a lányhoz hajolt, és mohón csókolni kezdte. Hiába ölelték egymást, Anna érezte, hogy a kedvese gondolatai egészen máshol járnak. Még sohasem tűnt ennyire valóságosnak a halott Isabel, mint ezen az estén.
8. Fejezet
Anna arra számított, hogy hétfőnél előbb nem látja Patricket, de a férfi szombat délelőtt kilenc óra körül ismét becsöngetett hozzá. Az átvirrasztott éjszaka után a lány még mindig hálóköntöst viselt. Ajtót nyitott, és meglepetten nézett a férfira. – Patrick! Valami baj történt? A férfi egy doboz pralinét nyújtott át neki, és bűntudatosan mosolygott. – Bocsáss meg! – mondta. – Tegnap este nem voltam túl jó hangulatban. Anna elfogadta a bocsánatkérést a pralinéval együtt. – Bejössz? – És Flissy? – Ne aggódj! Biztosan örülni fog, hogy láthat. Már az első percben meghódítottad a szívét. Patrick különös pillantással méregette Annát. – És neked sincs ellenedre? Hogy volna ellenemre? Hiszen az én szívemet is meghódítottad, tette hozzá magában a lány. A férfi arca ellágyult, gyengéden Flissyre mosolygott, aki időközben előkerült Anna háta mögül. Patrick leguggolt, és a kislány habozás nélkül repült kitárt karjaiba. – Szia, Patrick! – Az orvos magasba emelte a csöppséget, és magához ölelte. – Szia, kicsim. Hogy vagy? – Jól. Anyu kiszedte a varratokat. Akarod látni? Büszkén mutatta a tenyerét. Patrick kellő tisztelettel megcsodálta, és puszit nyomott a hegre. – Kicsit csiklandós vagyok – kuncogott Flissy. – Valóban? – nevette el magát a férfi, majd letette a gyereket, és Annára nézett. – Van valami dolgod? – A mai napra gondolsz? Patrick szeretettel a lányra pillantott, és bólintott. Anna nyomasztó gondolatai azonnal kámforrá váltak. Hogyan tudna ilyen gyengéden nézni rám, ha még mindig a halott feleségét szeretné? Természetesen, néha eszébe jutnak a fájó emlékek, és Isabelre gondol. Ezzel együtt kell élnem. De ettől azért még lehet közös jövőnk, reménykedett. – Semmi különös dolgunk nincs. Flissynek tíz órakor balett órája lesz, de különben szabadok vagyunk. – Rendben van már az autód? Anna a fejét rázta.
– Még nem tudtam összegyűjteni a pénzt a javításra – vallotta be zavartan. Patrick némi tétovázás után meglepő ötlettel állt elő. – Ezen a hétvégén nem ér rá az édesapám ápolónője… Mit szólnál hozzá, ha Flissyvel együtt nálunk töltenétek a hétvégét, és segítenél nekem az apám körüli teendőknél? Cserébe kifizetem az autójavítás költségét. Az ajánlat borzasztóan csábító volt, de a javítás egy halom pénzbe került. – Életed legrosszabb üzletét kötnéd, ha igent mondanék a javaslatodra – mondta a lány tétován. – Nem lesz olcsó mulatság a kocsim helyrepofozása. – Az sem, ha az édesanyám idegösszeomlást kap – jegyezte meg vigyorogva Patrick. – És ne gondold, hogy az ápolónő szerelemből jár hozzánk, amikor kihozzuk apámat! Szép kis summát fizetünk neki. De ha úgy érzed, túl sokat szedsz ki a zsebünkből, akkor egy másik hétvégén majd ledolgozod. Anna nem tudta, mitévő legyen, és valami más is aggasztotta. – Mit fog szólni az édesanyád? – Fogalmam sincs. Ebben a pillanatban jutott eszembe ez a megoldás. Majd megbeszélem vele, amíg te Flissyvel a balett órán leszel. Onnan egyenesen hazahozlak benneteket, hogy összecsomagolhassátok a szükséges holmikat. Rendben van? Anna izgatottan bólintott, mert nem számított ilyen fordulatra. Egy teljes hétvégét tölthet Patrickkel! Úgy érezte magát, mintha a földi paradicsom kapujában állt volna. Anna a balettiskola folyosóján álldogált, és azonnal megérezte Patrick jelenlétét. Amint megfordult, találkozott a tekintetük. – Minden rendben? – kérdezte halkan a férfi, amikor a lány mellé ért. Anna bólintott. – Mit mondott az édesanyád? – Boldog, hogy Flissy vele lesz a hétvégén. Azon kívül megnyugodott, hogy valaki gondoskodik az apámról. Azt üzeni, igazi kincs vagy a számunkra. – Ugyan – nevetgélt a lány zavartan. – De, de… és egyetlen kincs sem szokott feleselni. Világos? – Akkor én kivétel leszek – vágott vissza mosolyogva Anna. Kis idő múlva Flissy táncolt hozzájuk rózsaszínű balettruhájában. – Sziasztok, megyünk? – Igen, máris indulunk – válaszolta Anna. – Juj, de jó! A kislány megfogta Anna és Patrick kezét, és a lépcső felé húzta őket. A férfi elmesélte, hogy az édesanyja nagyon szeretné Flissy balettruháját látni, ezért kár is lenne átöltöznie.
Maggie már az ajtóban várta őket. – Nézd, George, hát nem édes ez a gyerek? – kiáltotta az asszony elragadtatva. Anna követte őket a házba, ahol egy hajlott hátú, ősz hajú férfit látott tolókocsiban. A mosolya olyan volt, mint Patrické. – Igen, valóban bűbájos. Szervusz, kicsi tündér… – Engem Flissynek hívnak. Te miért vagy tolókocsiban? – kérdezte a kislány gyerekes nyíltsággal. – Sajnos az utóbbi időben nehezen tart meg a lábam – válaszolta az idős férfi. Anna Patrick édesapjához lépett, és kezet fogott vele. – Üdvözlöm, Mr. Haddon. Én Anna Jarvis vagyok, Flissy édesanyja. Sajnálom, hogy a lányom ilyen tapintatlan. – Ó, semmi oka elnézést kérni – nevetett az öregúr. – Kifejezetten üdítő hatással van rám a kicsi. Reggeliztünk már, kedvesem? – fordult a férfi Maggie-hez. – Igen, drágám – felelte türelmesen az asszony. – Éhes vagy? Vagy inkább kávét szeretnél? Éppen Annát és Patricket akartam megkínálni. George Haddon a fiára pillantott. – Már megint itt van, fiatalember? Ez igazán kedves magától. Patrick szomorú mosolya láttán Anna legszívesebben elsírta volna magát. – Szívesen jövök ide – felelte a férfi, és az édesanyjára nézett. – Köszönjük a kávét, szerintem mindenkinek jól fog esni. Segíthetek valamiben? – Vidd le az édesapádat a kertbe, drágám! Gyönyörű napunk van, de én sajnos nem tudom letolni a lépcsőn a tolókocsit. – Máris viszem. Patrick felengedte a tolókocsi fékpedálját, és az édesapjával együtt távozott. Anna még hallotta, amit George mondott. – A feleségem mindig a maga apjának nevez. Azt hiszem, kissé összekeveri a dolgokat. Tudja, volt egy fiunk, őt is Patricknek hívták, de maga jóval idősebb nála. Ő úgy húsz év körüli lehet. Maggie összetéveszti magát a fiunkkal. Anna és Maggie szomorúan egymásra pillantott. – Szegény Patrick! Nagyon megviseli az apja leépülése. – Az asszony a lányra mosolygott. – Kimondhatatlanul örülünk, kedvesem, hogy nálunk tölti a hétvégét Flíssyvel. Nem azért, mert maga kiváló ápolónő, hanem mert a kislánya eltereli Patrick figyelmét az apjáról. Mélységesen fáj neki, hogy George nem emlékszik rá. A konyhában Maggie leforrázta a filteres kávét, és sóhajtva letette a vízforraló edényt. – A fiam tudja, mivel jár ez a betegség, de ettől még nem könnyű elviselni. A férjem folyton ugyanazt ismételgeti, és néha legszívesebben rákiabálna az ember. Ma reggel legalább tízszer
megkérdezte, hogy reggeliztünk-e. Ugyan ennyiszer, hogy voltunk-e már a templomban, vagy mennyi a pontos idő. És nem hagyja abba… Maggie kétségbeesetten elhallgatott. Anna némán várt, míg az idős asszony kissé megnyugodott. – Bocsásson meg! – folytatta Maggie. – Néha rettentően nehéz szembenézni a valósággal. – Csodálatos, hogy mégis hazahozták Mr. Haddont az otthonból – vetette közbe Anna. – Nem lehet könnyű feladat, sem lelkileg, sem fizikailag együtt élni egy beteg emberrel. Patrick elmondta, hogy az édesapjánál inkontinencia lépett fel. Maggie bólintott. – Igen, de ezt Patrick látja el. Azt mondta, neki nem okoz gondot, és azt hiszem, nagyobb gyakorlata van benne. Örülök, hogy legalább a tolószéket megtartottuk. Anna csodálkozva nézett az asszonyra. – Kié volt korábban a tolószék? Es honnan van gyakorlata Patricknek? – Isabel miatt. – Mi baja volt Isabelnek? – Ó… ön nem is tudta? Isabel gerincsorvadásban szenvedett. Ideje nagy részét a tolószékben töltötte. Korábban tudott még járni, aztán leesett a lépcsőn, és deréktól lefelé teljesen megbénult. Patricknek ezután mindent magának kellett elvégeznie, beleértve a felesége ápolását is. Maggie kíváncsian pillantott Annára. – Nem mesélte el önnek? Anna a fejét rázta. – Nem. Isabelről szinte semmit sem mondott. – Ó… Nem gondoltam, hogy titokban kellene tartanunk. Jobb, ha most kimegyünk a többiekhez, kedvesem. Annát annyira megrázta a hír, hogy nem akart azonnal találkozni a férfival. – Rögtön jövök, csak előbb szeretnék a mosdóba menni. A vendégek részére fenntartott fürdőszobában magára zárta az ajtót, és kábultan nekidőlt. Isabel gerincsorvadásban szenvedett, és béna volt? Miért nem említette Patrick egyetlen szóval sem? Anna megmosta a kezét, felfrissítette az arcát, és egy pillanatra a tükörképére meredt. Látszik még rajta a döbbenet? Nem, egyáltalán nem, állapította meg magában. Ezután kiment a fürdőszobából a kertbe, és megkereste a többieket. Flissy a pónilónál álldogált Patrickkel. Amikor észrevette az édesanyját, hevesen integetetni kezdett. – Anyu, nézd, milyen aranyos! Gyere, simogasd meg egyszer! Anna a kislányához ment, de a férfi tekintetét elkerülte.
– Lovagolhatok egy kicsit? – kérlelte Flissy az édesanyját. – Talán később – mondta Patrick, és Annára nézett. – Különben kihűl a kávénk. Lesz még alkalmad lovagolni a pónin, hiszen egy teljes hétvége áll előttünk. Már a ház felé sétáltak, amikor Maggie kiáltását hallották: – Flissy, keressük meg a cicákat! Lehet, hogy a konyhában alszanak Agánál. Szeretnéd megnézni őket? Flissy azonnal Maggie kezébe kapaszkodott, és együtt mentek a konyhába. George időközben elszunyókált. Patrick hellyel kínálta Annát, majd ő is leült. Feszült csend telepedett közéjük. – Mi baj van? – kérdezte végül a férfi. – Az édesanyád néhány perce mesélte el, hogy Isabel gerincsorvadásban szenvedett – mondta nyomott hangulatban a lány. – Sajnálom. Eszembe sem jutott, hogy megemlítsem. Nem volt lényeges. Anna elképedten fordult Patrickhez. – Nem volt lényeges? Hogy mondhatsz ilyet? – Isabel nem csinált gondot belőle. Én egy igazi nőt vettem feleségül, és nem egy nyomorékot. Ez a fogyatékossága eltörpült az életvidámsága és heves vérmérséklete mellett. Ha ismerted volna, értenéd, mire gondolok. Semmilyen kiváltságot nem tűrt, és nem akarta, hogy rokkantként bánjunk vele. Házasságunk első évében Skócia legmagasabb hegyére, a Ben Nevisre is felmászott. Hangosan tiltakozott, amikor levittem – mesélte Patrick felhevülten. – Ez azelőtt történt, hogy leesett volna a lépcsőről. Utána ésszerűbben kellett viselkednie, és ezt ő is belátta. Anna elgondolkozva kevergette a kávéját. – Sohasem meséltél róla. Patrick arca zárkózottá vált. – Szeretnéd? – Fontos része volt az életednek… Patrick váratlanul felugrott, és a lány felé nyújtotta a kezét. – Gyere velem! Kézen fogva mentek a ház egyik oldalszárnyába. A fal tövében hatalmas lila orgonabokor virágzott. Anna ekkor jött rá, hogy az átépített istállónál vannak, amelyben Patrick él. A férfi egy kertre nyíló, hűvös, tágas helyiségbe vezette a lányt. Barátságos és egyszerű volt a berendezés. Patrick előrement a hálószobába, és Anna kezébe adta az ágya mellett álló ezüstkeretes fényképet. A fotó egy kacagó, fiatal nőt ábrázolt, aki egy tolókocsiban éppen átjutott a célvonalon. – Ez a felvétel Isabel balesete után készült, a londoni maratonin.
Anna a nő arcát nézte, és hirtelen elszorult a torka. Isabel ragyogó szépség volt. A győzelem mámora és a fáradtság egyformán tükröződött szép arcán. – Nagyon szép volt – mondta Anna, és visszaadta a fotót. Patrick kifejezéstelen tekintettel nézett a fényképre. – Igen, az volt. Óvatosan helyére tette a képet, majd Annára nézett. – Igazi házaséletet éltünk, minden vonatkozásban – jegyezte meg nyomatékosan. – Mindent megosztottunk egymással. Szeretném, ha ezt tudomásul vennéd. Isabel teljes értékű nő volt. Anna elvörösödött szégyenében, és hátat fordított Patricknek. Titokban azt remélte, hogy Isabel betegsége miatt Patrick nem szerelmeskedhetett a feleségével. Megvetette magát, amiért féltékenységet érez egy halott asszony miatt. Könny szökött a szemébe, melyet gyorsan letörölt. Váratlanul Patrick kezét érezte a vállán. – Bocsáss meg, Anna! – mondta lágyan a férfi. – Úgy gondolom, tudnod kell. Nem akartam, hogy tévhitben élj. Azzal sarkon fordult, és kiment a szobából. Anna újra a fényképet nézte, Isabel nevető tekintetét. A vidám szempár kihívóan nézett vissza rá. Váratlanul végtelen nyugalom töltötte el a lelkét. Halk, határozott hang szólalt meg benne: harcolj érte! Ha nem teszed, nem érdemled meg Patrick szerelmét. Megsimogatta a fényképen nevető Isabel arcát. – Megpróbálom – ígérte. – Szeretem őt. Nem akarok fájdalmat okozni neki, erre megesküszöm. Hirtelen fázni kezdett. Megfordult, és hátra se nézve kiment a szobából. Az idő gyorsan repült. Késő délután Anna megállapította, hogy George Haddon szeretetreméltó ember. A férfi nagyon meglepődött azon, hogy Anna ápolónő. Miután a lány megmosdatta és ágyba fektette, legalább századszor tette fel ugyanazt a kérdést: – És az a csöppség az ön lánya? – Igen – felelte nevetve Anna. – Nagyon aranyos gyerek. Tudja, nekünk is volt egy fiunk. Mindig a pónin lovagolt. Az ön kislányának is nagyon tetszik a lovacska. Mesélte a feleségem, hogy valamikor sebész és ortopéd orvos voltam? Akkoriban láttam néhány szörnyű lovas balesetet. George észrevette Anna aggódó arckifejezését, és megveregette a kezét. – Nem akartam megijeszteni. Toby nagyon szelíd. Nincs mitől félnie. Anna az idős férfira mosolygott, és kényelmesen felültette az ágyban. Kezébe adott egy könyvet, és ellenőrizte, hogy elérhető helyen van-e a csengő.
– Csengessen, Mr. Haddon, ha szüksége lenne rám – magyarázta a lány. – Most Flissyhez megyek, és gyorsan ágyba dugom. – Manapság különös neveket adnak a gyerekeknek – jegyezte meg George mosolyogva. Anna még egyszer elmesélte, miért kapta Flissy a Felicity nevet. George halkan felnevetett. – Milyen aranyos az a kislány! Azt mondta, hogy az ön lánya? Vagy a fiatalemberé, aki elkísérte? – Nem – válaszolt türelmesen a lány. – Flissy az én lányom. – És ön nem Patrick felesége? – Nem. George Haddon halkan heherészett. – Pedig nem lenne lehetetlen. Olyan szemmel bámulta önt egész nap, hogy már rég lángolni kellene a ruhájának. Mit is mondott, miért van itt ez a csengő? – Arra az esetre, ha szüksége lenne rám – ismételte Anna kedvesen, aztán kiment a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót. Patrick az ajtó mellett állt. Nyilvánvaló volt, hogy hallgatózott. – Ugye nagyon fárasztó az apám? – kérdezte fojtott hangon. – Szeretetreméltó ember – kelt George védelmére a lány. – És olyan kedves Flissyvel. Csodálatos apa lehetett. Patrick elfordította a tekintetét, hogy szomorúságát palástolja. – Az volt. Ő tanított meg horgászni. Orfordba mentünk rákot fogni, amikor… kicsi voltam. Olyan idős, mint most Flissy, Tényleg, elmehetnénk rákászni, biztosan tetszene a kicsinek – folytatta vidámabb hangon, és Annához fordult. Látszott, hogy ismét ura az érzelmeinek. – Félek, hogy Flissy az első percben a vízbe pottyan – mondta nevetve a lány. – Badarság. Csodálatos egyensúlyérzékkel rendelkezik, különben nem tudna balettozni. Attól tartok, inkább te fogsz a vízbe esni – ugratta Patrick a lányt. Annának nem volt kedve nevetni. A férfinak sajnos igaza volt. Valóban nagyon rossz az egyensúlyérzéke. – Mit csinálsz most? – Lefektetem Flissyt. – Segíthetek? Anna meglepetten nézett a férfira. – Persze. Komolyan mondod? – Igen. Elbűvölő kislány. Patrick szereti a gyerekeket, gondolta meghatódva, és Flissy azonnal meghódította a szívét. A kislányt a konyhában találták. Összegömbölyödve aludt a cicák között.
– Hagyja még egy kicsit! – javasolta Maggie. – Megkínálhatjuk valamivel? Elég elgyötörnek látszik, George kedves ember, de nagyon nehéz vele. Pihennie kellene, kedvesem, hiszen egész héten keményen dolgozott. – Alig volt eddig feladatom – ellenkezett Anna. – Úgy érzem magam, mint valami csaló. Több munkát kell rám bíznia. Maggie mosolygott. – Majd holnap. Most azonban jöjjön, és igyon valamit! Mit kíván? Bort? Whiskyt? Martinit? Esetleg gint tonikkal? – Egy pohár fehérbort kérek. De csak akkor, ha már fel van bontva. Miattam ne nyissák fel az üveget! – Ilyesmi álmomban sem jutna eszembe – ugratta Patrick a lányt. Elővett egy üveg bort a hűtőszekrényből, és kinyitotta. Két pohárba töltött a könnyű italból, és az egyiket Anna kezébe nyomta. – Neked mit tölthetek? – fordult az édesanyjához. – Egy kis gin-tonikot kérek. Kimegyünk a télikertbe? Csendesen üldögéltek a kertben, amikor Maggie sóhajtva megjegyezte: – Olyan gondozatlannak tűnik ez is. George egészen bánatos miatta. Annának támadt egy ötlete. – Olyan kevés tennivalóm van a férje körül. Ha George-nak nincs kifogása ellene, holnap hasznossá tehetném magam a kertben. Maggie kétkedve nézett a lányra. – Ért a kerti munkához? Anna felnevetett. – De még mennyire! A nagymamám elég szigorúan gondoskodott róla, hogy egy életre megtanuljam, melyik növényt szabad kiszednem a földből, és melyiket nem. Emiatt nem kell aggódnia, Maggie, Ráadásul szívesen végzek kerti munkát. Régóta hiányzik az életemből. Mr. Haddont is kihozhatnánk. Maggie repesett az örömtől, így aztán másnap reggel együtt mentek ki a kertbe. Kis idő múltán a lány érezte, hogy a nyakizmai ellazultak. Minden bajáról megfeledkezett, és élvezte a szép időt. Patrick később újra elvitte Flissyt Tobyhoz, és a kislány ezúttal lovagolhatott a póni hátán. Anna igyekezett úrrá lenni az aggodalmán, és minden figyelmét a növényekre fordította. Látta, hogy a kertet nagy szeretettel és hozzáértéssel alakították ki. – Ősszel szét kellene ültetni néhány növényt – mondta elgondolkozva George. – A palástfű túlságosan megnőtt, viszont az a kis írisz mögötte elég szerencsétlenül néz ki. Jobban érezné magát a fehér muskátli társaságában, de én sajnos nem tudom átültetni. Amott meg a kontyvirágot kellene kisebbre alakítani… Az ördögbe, olyan tehetetlennek érzem magam! Az idős ember csaknem elsírta magát. Anna megfogta a kezét, és mosolyogva mondta:
– Nem szégyen, ha az embernek segítségre van szüksége. Ősszel majd átültetem őket. – Valóban? Nem szeretném, ha azt hinné, hogy ki akarom használni a jóindulatát. Anna nem felejtette el, milyen jól megfizetik olyasmiért, amit amúgy is szívesen végzett. – Erről szó sincs. Sajnos, nekem már nincs kertem, és kifejezetten örülök, ha igénybe veszi a segítségemet – felelte őszintén. Flissy már visszafelé lovagolt Toby hátán. Amikor észrevette, Anna felegyenesedett, és lehúzta a kerti kesztyűt. – Ne toljam egy kicsit árnyékosabb helyre? – kérdezte George-tól. – Elég forrón tűz a nap. Nem szeretném, ha napszúrást kapna. Egy magas nyírfa alá tolta a kerekes széket, és rögzítette a kerekeit. Tenyerét a farmernadrágjába törölte, és a karámhoz ballagott. – Szia! – Szia, anyu! Képzeld, láttunk egy szarvast! – kiabálta Flissy izgatottan. Patrick leemelte a kislányt Toby hátáról, aki azonnal átmászott a palánkon, és elmesélte a nagy újságot. Anna a távolba nézett Patrick feje fölött. – Gyakran járnak szavasok errefelé? A férfi a fejét rázta. – Nem, nem túl gyakran. Néha előmerészkednek az erdőből. Ez a szarvas biztosan látni akarta Flissyt. Olyan gyengéden nézett a gyerekre, hogy Annának belesajdult a szíve. Bárcsak egyszer, egyetlenegyszer rám is így nézne! – gondolta sóvárogva. Jaj, csak nem leszek féltékeny a négyéves kislányomra is? – teremtette le magát. Szégyenkezve fogta meg a lánya kezét. – Gondolom, alaposan megszomjaztál ennyi kaland után. Hozzunk valamilyen frissítőt Patricknek és Mr. Haddonnek? Flissy bólintott, és boldogan ugrabugrált. – Kekszet is kapok? – Szerintem igen. Anna Patrickre mosolygott. – Csatlakozz hozzánk, ha itt végeztél! – mondta a lány, és Flissyvel a ház felé indult, A hűvös konyha kissé megnyugtatta felbolydult lelkét. Néhány perccel később megjelent Patrick, elvette Annától a tálcát, és kisétáltak George-hoz. Flissy azonnal a jóságos öregember ölébe fészkelte magát, és a szarvasról mesélt neki. – Ó, ez igazán izgalmas – bólogatott George. – Gyönyörű szép volt – erősítette meg a kislány, és lemászott az öregúr öléből. Tobyhoz szaladt, hogy kekszet adjon neki.
– Aranyos csöppség – dünnyögte George. – Az bizony – felelte Patrick, és a kislány után nézett. – Könnyen megszeretteti magát az emberrel. Anna annyi szomorúságot vélt felfedezni a kedvese szemében, hogy majdnem sírva fakadt. Mintha Patrick bocsánatot kérne, amiért a kislányát szereti, és nem őt. Tehetetlennek érezte magát. Lehet, hogy Isabel szerette a kihívásokat, de ő nem volt harcos típus, és nem is lesz az. Ha nem tudott megbirkózni egy feladattal, inkább visszahúzódott, kitért előle. Patrick ritkán jelentette be a látogatását, akkor kereste fel őt, amikor kedve tartotta. Nem azért viselkedett így, mert önző lett volna. Egyszerűen laza kapcsolatot akart fenntartani vele. Anna úgy érezte, hogy a férfi csak szeretkezés közben vállalja az igazi énjét, és akkor viselkedik felszabadultan vele. Tudta, hogy Patrick sokkal többet érez iránta, mint amennyit mutat. Hogyan tudna különben ennyire gyengéden és szeretetteljesen viselkedni? De akkor miért nem beszél soha az érzelmeiről? Anna nem tudta a választ. Csak annyit érzett, hogy sivár és értelmetlen lesz az élete, ha nem nyeri el Patrick szerelmét. Nem igaz, javította ki magát. Nem lesz teljesen sivár és értelmetlen, hiszen itt van neki Flissy. Patricknek senkije sincs.
9. Fejezet
Hétfőn Patrick és Anna együtt volt szolgálatban. Amikor Anna reggel a kórházba érkezett, megtudta, hogy Patrick már négy óra óta dolgozik. – Csupa autóbaleset – közölte a férfi. – Mintha megbolondultak volna az emberek, csak mert volt egy szabadnapjuk. Szerencsére senki sem halt meg, bár akad néhány sérült, aki úgy vezetett, mintha öngyilkosságot akart volna elkövetni. Mellesleg Lucy édesapja meghalt. Anna felsóhajtott. Szegény Lucy, gondolta, egyszerre vesztette el a férjét és az édesapját. Sok idő nem maradt a töprengésre, mert a sürgősségi osztályra egyre több sérültet szállítottak. Az egyik pácienst égési sérülésekkel hozták be. Előző nap vitorlázni ment anélkül, hogy a napsugárzás ellen megfelelő védelemről gondoskodott volna. Éjszaka folyamán arra ébredt, hogy a teste felhólyagosodott, és beleragadt az ágyneműbe. Amikor megpróbált felállni, szinte lemállott róla a bőr. Ráadásul felszökött a láza, és minden jel arra mutatott, hogy napszúrást kapott. Patrick kórházba utalta a beteget, közben azon füstölgött, hogy az adófizetők pénzét pazarolják az ilyen felelőtlen emberekre. A következő percben már egy másik pácienshez fordult. Ennek a férfinak az ujja eltört, az egész keze csúnyán feldagadt, és alaposan fájhatott. Szerencsére közel sem volt olyan súlyos a sérülés, mint amilyennek látszott. Anna elsősegélyben részesítette, majd hazaküldte. Nem sokkal ezután az ambulanciáról telefonáltak, és egy fiatal nő érkezését jelezték. A hölgy hivatásos lovas volt, akit ledobott a lova, és ráadásul még rá is zuhant. Hát- és medencesérülés, valamint léprepedés gyanújával utalták a kórházba. Még a kezelőt készítették elő, amikor meghallották az épület előtt szirénázó mentőt. A sérültet különös óvatossággal szállították az osztályukra. A nő eszméleténél volt, és majd felrobbant a méregtől. – Fel nem foghatom, hogy lehettem ennyire ostoba! – szidta magát dühösen. – Miért nem gurultam oldalra? Hiszen tudtam, hogy rám fog esni. Jaj! – Utólag mindig okosabb az ember – nyugtatta meg a hölgyet Patrick. – Elárulná a nevét? – Helen Morgan, Megőrülök, ha megint a medencémet törtem el! – Volt már medencecsonttörése? – érdeklődött a főorvos. – Ó, igen. Régi barátság fűz ehhez a kórházhoz. Múlt év áprilisában történt. Nincs véletlenül Nick Davidson a közelben? Örülnék, ha ő kalapálna össze.
Patrick halkan nevetett. – Csak szépen sorjában, hölgyem! Először nekünk kell megvizsgálnunk. Hol érez fájdalmat? Helen Morgan válasza közönséges, de egyértelmű volt. – Rendben van – felelte Patrick, és igyekezett komoly maradni. – Először megröntgenezzük, aztán meglátjuk a továbbiakat. Anna, le tudnánk vágni a páciens lovaglónadrágját? – Nem! – üvöltötte Helen. – Vadonatúj. Meg ne próbálja tönkretenni! Anna elképedten nézett a nőre, – Lehet, hogy medencetörése van, és nem kizárt, hogy a háta is megsérült. Nem húzhatom le önről a nadrágot. – Húzza csak le nyugodtan, különben magam veszem le! – fenyegetőzött a nő. Anna vállat vont, és óvatosan megpróbálta lehúzni a nadrágot. Mindig várt egy pillanatot, amikor Helen összerándult és szitkozódott. Patrick mellettük állt, és figyelte a páciens lábtartását. A combok kiféle fordulva álltok, a szeméremcsont és környéke erősen megduzzadt. Helen észrevette Patrick gondterhelt pillantását, és sóhajtva megkérdezte: – Ugye megint a medencémet törtem el? Ugyanaz a ló, ugyanaz a nyavalyás akadály. Ideje, hogy kutyaeledel készüljön abból a gebéből. Patrick óvatosan végigsimított Helen hátán, és megpróbálta kitapintani a lehetséges sérüléseket. – Nos, én nem érzek semmit, de készítenünk kell néhány felvételt a gerincéről is a biztonság kedvéért. Most felvisszük a radiológiára, aztán idehívjuk Nicket. Ma éppen szolgálatban van. – Hála az égnek! Senki mást nem engedek a testemhez nyúlni. Aú! A fenébe, hogy ez mennyire tud fájni! Anna megmérte a beteg vérnyomását, Patrick Pethidin injekciót adott neki, hogy csillapítsa a fájdalmait. Ezután vért vett Helentől, hogy elvégeztesse az ilyenkor szokásos vérvizsgálatot. A medencetájék feldagadásából arra következtetett, hogy erős belső vérzéssel kell számolniuk, ezért transzfúzióra is szükségük lesz. – Azt hiszem, ide kell hívnunk egy nőgyógyászt, hogy megvizsgálja a sérülését – javasolta Patrick, miközben a szeméremtestet vizsgálta. – Elég sok eltérést észlelek a medencéjénél. – Nem engedem, hogy bárki matasson rajtam, így is majd megbolondulok a fájdalomtól – visította a sérült nő. – Nyugodtan megvárhatják, amíg eszméletlen leszek. Patrick bólintott. – Jó ötlet. Nos, akkor készítsünk néhány felvételt a sérült részekről! A röntgenképek szerint csak a medence sérült meg. Ez jó hírnek számított. Viszont eltört az a fémlemez, amelyet Nick tavaly beültetett, így a csontok ismét szétnyíltak. Ennél rosszabb már nemigen történhetett volna Helen Morgannel.
Amikor Nick lejött, és megtudta, mi történt, kétségbeesve nézett Helenre. – Nézze meg ezt a felvételt! Ön nem elégszik meg azzal, hogy csaknem megöli magát, hanem még életem első operációjának a bizonyítékát is meg kellett semmisítenie! Nick ezután felcsatolta a képet az átvilágító állványra, és figyelmesen tanulmányozta a gerincoszlopról készült felvételt. – Hál’ istennek, a gerince, a bordái meg a többi testrésze rendben van – közölte, miközben mély sóhaj kíséretében levette a képeket az állványról. – Más már nem is hiányzott a boldogságomhoz. Tizenkét órát tölthetek el önnel a műtőben, kedves Helen. – A múltkor csak hat óráig tartott az operációm. – Az gyerekjáték volt a mostani állapotához képest. – Nick még egyszer megnézte a sérüléseket, és még nagyobbat sóhajtott. – Ezúttal mindent megtett, hogy alaposan tönkretegye magát. Kevés esélye maradt rá, hogy még egyszer gyereket hozhasson a világra, hacsak nem császármetszéssel. Helen vállat vont. – Már van két porontyom. Miért akarnék még egyet? Addig vagyok boldog, amíg lovagolni tudok. Anna titokban a fejét csóválta. Elképesztő ez a nő! És még Kathleen tartja felelőtlennek Jacket, mert motorral közlekedik. – Hogy én mekkora idióta vagyok! – jajdult fel ismét az asszony, és hirtelen könnybe lábadt a szeme. – Felhívnák a férjemet? Otthon van a gyerekekkel. Nem akarta látni, hogyan lovagolok. – Csodálkozik? – jegyezte meg Patrick leereszkedő hangon. – Kérem, ne bántson! – sóhajtott az asszony. – Tudom, hogy ostoba voltam. Nem kellett volna erőltetnem a lovat. Valószínűleg még emlékezett a tavalyi bukásunkra, és félelmében képtelen volt átugrani az akadályt. De én bizonyítani akartam. Szerencsére védőruha volt rajtam, különben még rosszabbul jártam volna. Anna megértette Helent. – Felhívom a férjét, csak mondja meg a telefonszámát! – Ó, köszönöm. Megtenné, hogy még egy számot felhív? Ez az istálló száma. Szeretném, ha Shamust hazavinnék, és gondoskodnának róla. Anna mosolyogva megnyugtatta. – Ne aggódjon, mindent elintézek! A következő beteg szintén sportolás közben sérült meg. Amikor Anna közölte a sérülés körülményeit, Patrick hitetlenkedve nézett rá. – Azt mondod, hogy síelés közben történt? De hogy tudott májusban síelni? – Műanyag pályán – magyarázta Anna. – Errefelé sok ilyet találsz. Ez tipikus síbaleset.
Anna behívta a férfit, és Patrick óvatosan megvizsgálta a sérültet. A hüvelykujj alaposan feldagadt, és minden mozdulatra fájdalmasan reagált. Az ujj ízület bizonytalan volt. Patrick egy pénzérmét adott a páciensnek, melyet a mutató- és a hüvelykujjával kellett volna összeszorítania, de a férfi képtelen volt rá. – Önnek ínszalagszakadása van – tájékoztatta Patrick a beteget. – Mindenesetre megröntgenezzük a kezét, hogy ellenőrizzük, nem sérült-e meg a csontja. Ha szerencséje van, akkor megússza egy gipszkötéssel, de ha megsérült a csont, akkor feltétlenül meg kell operálnunk. – A másik kezemen éppen ilyen sérülésem volt – mondta a beteg letörten. – Tudja, hogy ön ma a második páciensünk, aki ugyanazzal a sérüléssel került másodszorra is hozzánk? – kérdezte vigyorogva Patrick. – Olyan jó volt első alkalommal, hogy feltétlenül meg akarta ismételni? A férfi sápadtan felnevetett. – Aligha. Pokolian fáj… – Elhiszem. Patrick felküldte a férfit a radiológiára. Szerencsére nem volt csontsérülése, ezért csak gipszkötéssel látták el. – Holnap ismét nézzen be, hogy ellenőrizzük a gipszét! – rendelkezett Patrick. – Aztán két hét múlva megnézzük, hogyan gyógyul a sérülése. A teljes felépüléshez legalább öt hétre lesz szüksége. – És én még azt hittem, hogy a sportolás egészséges – jegyezte meg Anna gunyorosan, amikor Patrick mellett állva kezet mosott. A férfi nevetett. – Ne viccelj! Nálunk tíz perc alatt bárki rájön, hogy jobb, ha távol tartja magát a sporttól! Ezen mindketten mosolyogtak. Patrick az órájára nézett, és tárgyilagosan közölte: – Neked már rég lejárt a munkaidőd. Anna bólintott. – Igen. És te ügyeletes vagy ma éjszaka? – Nem. Greg Warren a soros. Mindenestre lesz nálam mobiltelefon, hogy szükség esetén elérjenek. – Patrick körbepillantott, és futó csókot nyomott a lány ajkára. – Nélkülem ne bújj ágyba! Anna lefektette Flissyt, és órákon keresztül várta Patricket. Éjjel egykor belátta, hogy a férfi már nem fog jönni. Ilyesmi eddig még nem fordult elő. Úgy látszik, a kapcsolatuk csak neki fontos.
Bánatosan ágyba bújt, és álomba sírta magát. Két óra körül csöngetésre riadt fel. Amikor kinyitotta az ajtót, Patrick állt előtte hamuszürke arccal. Szeme körül sötét karikák húzódtak, tekintete fáradt és megtört volt. – Bocsáss meg, nem tudtam előbb jönni! A kórházban voltam, apámat szélütés érte – mondta elgyötörten a férfi, Anna mély együttérzéssel átölelte a kedvesét, és betámogatta a házba. Patrick egy pillanatig mozdulatlanul állt, aztán szenvedélyesen átölelte a lányt. – Súlyos? – kérdezte Anna. – Igen. A jobb oldala teljesen megbénult. – Ó, istenem! Beszélni azért tud? Patrick a fejét rázta. – Nem. Ráadásul teljesen magánkívül van a félelemtől. Azonnal visszamegyek hozzá a kórházba, csak el akartam mondani neked, hogy mi történt. Anna szorosan magához ölelte kedvesét. – Mondd meg édesanyádnak, hogy gondolatban vele vagyok, és borzasztóan sajnálom. Veled, ugye, találkozom holnap? Haddon bólintott. – Lehet, hogy nem leszek szolgálatban, de biztos, hogy a kórházban maradok. Majd megkereslek. Anna másnap reggel egy kicsit korábban vitte Flissyt a pótmamához, és utána azonnal a kórházba sietett. Ott közölték vele, hogy Patrick az orvosi szobában alszik. Anna egy csésze teát vitt a férfinak, és rémülten látta, milyen rossz állapotban van. – Telefonon beszéltem az osztályos orvossal. Azt mondja, édesapád állapota kielégítő – nyugtatgatta a férfit, aki léptei zajára kinyitotta a szemét. Haddon felült, és fáradtan az ágytámlának dőlt. – Iszonyú éjszaka volt – szólalt meg rekedt hangon, és mélyet sóhajtott. – Anyám nagyon rossz állapotban van. Aggódom érte. – Fürkésző tekintettel nézte Annát, aztán megütögette az ágy szélét. – Ülj mellém, kérlek! Ölelj át! Anna kedvese mellé telepedett, széles mellkasára hajtotta a fejét, és szorosan magához ölelte. – Mi lenne, ha pihennél még egy kicsit, én pedig meglátogatnám édesanyádat? – ajánlotta a lány, de a férfi nemet intett a fejével. – Rám van szüksége, de azért köszönöm. Megiszom a teát, aztán hazamegyek érte. Bizonyára be akar jönni, hogy apám mellett lehessen.
Miután Patrick megitta a teáját, Anna egyedül hagyta a férfit, hogy nyugodtan megmosakodhasson és átöltözhessen. Az osztályon csend és nyugalom volt. Amint Jack és Kathleen megérkezett, Anna felsietett George Haddonhöz. Az idős ember az oldalán feküdt, tekintete szívbemarkoló volt. A felesége már megérkezett, az ágy mellett ült egy alacsony széken, arcát kezébe temette, és némán zokogott. Patrick komoran állt édesanyja mellett. – Jó napot, George! – üdvözölte Anna halkan, és megsimogatta a férfi arcát. – Ejnye, miket művel! Megártott a vasárnapi kerti munka? A nagyjával mindenesetre végeztünk. Ami még hátra van, azt egyedül is megcsinálom a jövő héten. Rendben? George tekintete egy pillanatra kitisztult, mintha a felismerés szikrája villant volna fel benne, amely a következő pillanatban ismét kihunyt. Anna Maggie-hez fordult, és átölelte. – Annyira sajnálom – mondta együtt érzően. – Épp akkor kellett történnie, amikor olyan jól érezte magát otthon… Maggie szemébe ismét könnyek szöktek, zsebkendőjét a szájához szorította, és némán ingatta a fejét. Anna Patrickre pillantott. – Itt tudsz maradni addig, amíg az édesanyádat elviszem teázni? – Most nem hagyhatom egyedül a férjemet – tiltakozott Maggie remegő kézzel. – Itt kell lennem, ha véletlenül… Az idős asszony hangja elcsuklott. Anna gyengéden átölelte a vállát, és magához ölelte. – Jöjjön! – kérlelte nyugodt hangon. – Iszunk egy csésze teát, és nyugodtan kisírhatja magát. Legalább George nem hallja, mennyire meg van rémülve miatta. Anna a nővérszobába támogatta Maggie-t és megkérte az egyik nővért, hogy hozzon egy csésze teát. Ismét átölelte az asszony vállát, és hagyta, hadd sírja ki magát, – Soha nem hittem volna, hogy egyszer így kell őt látnom – zokogta az asszony kétségbeesetten. – Elvesztettem a férjem, Anna… ő már nem jön vissza… Lassan-lassan összeszedte magát, és remegő kézzel szájához emelte a teáscsészét. Patrick aggódva nézett be a nővérszobába. – Jól vagy, édesanyám? – Igen – bólintott kábultan Maggie. – Csak már nem győztem önfegyelemmel. Menj vissza az édesapádhoz, kisfiam! Nem hagyhatjuk ilyen sokáig egyedül. – Az orvosok éppen nála vannak. Beszélni szeretnének veled. – Én visszamegyek az osztályra – szólalt meg Anna, miközben felállt. – Kérlek, szóljatok, ha bánni történne, és akkor is, ha segíthetek valamiben! – Majd benézek hozzád – ígérte meg Patrick. – És köszönöm. A férfi futó csókot nyomott a lány ajkára, és visszasietett az apjához.
Szerencsére az osztályon nem sok tennivaló akadt. Dél körül megjelent Patrick. Röviden elmondta, hogy az édesapja valamivel jobban van, ezért hazaviszi Maggie-t, hogy pihenjen egy kicsit. Anna az ajtóig kísérte Patricket, és már a folyosón álltak, amikor a férfi váratlanul hozzáfordult. – Szükségem van rád, Anna – mondta nyugodt hangon. Két lépésnyire voltak egymástól, de vibrált körülöttük a levegő. – Nekem is rád. – Ma éjszaka nem tudok elszabadulni. Talán holnap. Anna bólintott. Patrick még visszaintett a folyosó végéről, aztán eltűnt a lány szeme elől. Anna azonban lélekben vele maradt. Patrick csak két nappal később csengetett be Annához. Amint a férfi belépett az ajtón, a lány szó nélkül magához ölelte, és a karjába zárta. – Főznél nekem egy kávét? – szólalt meg Patrick egy kis idő múlva. – Beszélnem kell veled. Anna mindkettőjüknek kávét készített, aztán a csészéjükkel a kanapéra telepedtek. Patrick egy darabig semmit sem szólt, csak hátrahajtott fejjel bámulta a mennyezetet, – Nem tudom elviselni ezt a helyzetet – mondta végül halkan. – Ha látnád, milyen boldogtalan az anyám… Szinte megállás nélkül sír, és nem tudom, hogyan vigasztalhatnám meg. A férfi hangja elcsuklott. Anna egy pillanatig azt hitte, hogy sírni fog, és szabadjára engedi a fájdalmát, de Patrick megkeményítette magát. Nagy kortyokban lenyelte a kávéját, és megfogta Anna karját. A lány óvatosan letette a csészéjét, a kedveséhez bújt, és olyan szorosan ölelte, amennyire csak bírta. – Szükségem van rád – suttogta a férfi, miközben felállt, és magával húzta a lányt. Szó nélkül mentek fel az emeleti hálószobába, ahol Patrick szenvedélyesen magához szorította Annát. – Istenem, de régen ölelhettelek így magamhoz – mondta alig hallhatóan a férfi, amikor gyengéden az ágyra fektette kedvesét. – Engedd, hogy megérintselek! – Gyengéden levetkőztette Annát, haját szétterítette a párnán. – Olyan gyönyörű vagy. Nem tudok betelni veled – suttogta, és forró csókkal becézgette kedvese nyakát, keblét. Odaadóan, szinte kétségbeesetten szeretkeztek, mintha szenvedélyükkel akartak volna megszabadulni a fájdalomtól.
10. Fejezet
Patrick édesapját egy hét múlva engedték ki a kórházból. Hétvégén ismét Anna gondoskodott róla. George az agyvérzés következtében nem tudott beszélni, de már képes volt önállóan enni. Nehéz volt megértetnie magát, s néha könny szökött a szemébe megalázó helyzete miatt. Szombaton Anna ismét a kertbe tolta az idős férfit. Míg dolgozott, folyamatosan beszélt hozzá. – Sok különleges növénye van, George – mondta a lány mosolyogva. – Mindig ilyen kertre vágytam, és most teljesült a kívánságom. Örülök, hogy eljöhetek, és ápolhatom a kertjét. A férfi elmosolyodott, de mosolya furcsa, féloldalas grimasznak hatott. Anna George-ra kacsintott. – Ezt a részt még befejezzük, aztán finom teát iszunk, és megtervezzük az őszi munkálatokat, mielőtt a következő parcellához fognék. Mindketten tudták, hogy ilyen állapotban George nemigen éli meg az őszt, de azért a férfi megpróbált mosolyogni. Mintha azt akarta volna mondani, hogy hajlandó tovább játszani a játékot. Anna előrehajolt, hogy feltörő könnyeit elrejtse előle. Később, amikor George és Flissy már aludt, Patrick hálásan fordult Annához. – Ilyen boldognak nem láttam apámat az agyvérzése óta. Remekül érzi magát veled – mondta megkönnyebbülten a férfi. – Szereti a kertjét, és örül, ha láthatja. – Talán ennél is fontosabb, hogy úgy beszélsz vele, mint egy normális emberrel. Anyám rettentően szenved, amiért nem tud szót érteni vele. Én ugyan megpróbálok beszélgetni, de annyira megvisel az állapota, hogy alig tudom valamivel bátorítani. Patrick bűntudatosan mosolygott. Anna megfogta a férfi kezét, és vigasztalóan megszorította. – Nekem sem könnyű, hidd el! De sokkal egyszerűbb a helyzetem, mert nem az én édesapámról van szó. – És nagyon türelmes hallgató vagy. Szinte olvasol az emberek gondolataiban. Anna kedvetlenül felnevetett. – Komolyan mondod? Veled kapcsolatban viszont cserbenhagy a tudományom. – Hiszen én nyitott könyv vagyok! Anna komoly pillantást vetett Patrickre.
– Nem, nem vagy az. Elrejted az igazi énedet, mert félsz a csalódásoktól. Ismerem az effajta viselkedést, hiszen én is ezt teszem. Patrick zavartan félrenézett. – Nem szándékosan csinálom – dörmögte bizonytalanul. – De akad néhány dolog az életemben, ami olyan mélyen érint, hogy képtelen vagyok beszélni róla. Anna bólintott. – Tudom. Ha egyszer mégis úgy érzed, hogy jó lenne beszélni róla, bennem nyugodtan megbízhatsz. Ugye elhiszed? Patrick megszorította a kezét. – Köszönöm. Most mennem kell – állt fel. – Holnap hosszú nap vár rám. Menj csak! – gondolta Anna. Éppen most futsz el, amikor közel kerültem hozzád. Vajon minek kell történnie, hogy végre megnyílj előttem? George Haddon állapota stabilizálódott. Patrick fokozatosan hozzászokott az édesapja korlátozott képességeihez. A sürgősségi osztályon a szokásos élet folyt. Vidéken megkezdődött az aratási időszak, és ezzel párhuzamosan egyre több baleset történt a földeken. A sérüléseket főként a mezőgazdasági gépek okozták, és legtöbbször az emberek figyelmetlensége miatt történtek. Egyik nap egy férfit szállított be a mentő, akinek a sorvetőgép levágta a jobb lábát. A férfi visszahajtott a farmra, hogy segítséget hívjon. Mielőtt a mentő megérkezett, ő maga lekötözte a csonkot, és jeget tett rá. Meglepően jó állapotban szállították az osztályra, a pulzusa és a vérnyomása stabilnak bizonyult. Miközben Patrick morfiumos injekciót adott neki, a baleset körülményeiről kérdezte. – El tudja mondani, hogyan történt? – Elveszítettem az egyensúlyomat – mondta a férfi rekedt hangon. – És egyenesen a késbe léptem. Rosszabbul is járhattam volna, például ha fejjel zuhanok a kés alá. Ugye? Patrick elképedten mosolygott. – Nagyon fegyelmezetten viselkedett, ha képes volt visszahajtani a házukig, értesített bennünket, és jeget tett a lábára. A higgadtsága valószínűleg az életét mentette meg. A férfi nagyot szusszantott. – Maradt más választásom? Nem. Lenéztem, és azt mondtam magamnak: hol hagytad a lábad, te hatökör? Azonnal rájöttem, hogy gyors segítségre van szükségem. A feleségem éppen bevásárolni volt, úgyhogy őrá hiába vártam volna. Nekem kellett hazamenni valahogy. Az tettem, amit kellett.
Patrick bólintott. – Ugye nincs sok értelme, hogy megkeressük a lábát? – Időpocsékolás lenne. Az már valahol a földben van. Bekapcsolva hagytam a vetőgépet, mert képtelen lettem volna felmászni a traktorra, hogy leállítsam a motort. – Érthető – szólalt meg Anna együtt érző hangon. A pácienst hamarosan a műtőbe vitték, Anna pedig nekilátott feltakarítani a helyiséget. – Ennek a férfinak nagyon nagy szerencséje volt – mondta Patrick. – Olyan éles lehetett a kés, amelybe belelépett, hogy a vágás nyomán azonnal bealvadtak az artériák, és ezért nem vesztett sok vért. Sokkal rosszabbul is járhatott volna. – Hihetetlen, hogy milyen hidegvérrel cselekedett. Patrick vállat vont, – Ő maga mondta, hogy nem volt más választása. Egy férfi tegye… – Amit tennie kell! Patrick és Anna egymásra mosolygott, aztán az orvos a következő beteghez indult. Két héttel később ismét baleset történt az egyik gazdaságban. A szerencsétlenül járt farmer az aratógép kései közé szorult, és csak nagy nehézségek árán tudták kiszabadítani. Patrick Annával együtt a helyszínen nyújtott elsősegélyt. A sérült férfi még a mentőben is iszonyúan jajgatott a fájdalomtól. Patrick kísérte a sebesültet, és szirénázva hajtottak végig a kórházba vezető úton. Anna nyugodt tempóban követte őket a kocsival, és a kórház előtt parkolt. Amikor az osztályra érkezett, Jack és Kathleen már a sérülttel foglalkozott. – Hol van Patrick? – kérdezte Anna. – Fent, az intenzív osztályon – felelte Jack komoran. – Az apja súlyos agyvérzést kapott. Nem valószínű, hogy túléli. George Haddont hat nappal később eltemették. Anna nemcsak a Patrick és Maggie iránt érzett tiszteletből vett részt a temetésen, hanem azért is, mert Flissyvel együtt nagyon megszerették George-ot. Maggie nagyon fegyelmezetten viselkedett a temetési szertartás alatt. Csak akkor kapaszkodott menedéket keresve a fiába, amikor a koporsót a sírba eresztették. A férfi átölelte az édesanyját, és szorosan tartotta. Amikor Patrick Annára nézett, tekintete üres és kétségbeesett volt. A lány most már nemcsak George miatt sírt. Ezen az estén Patrick késő este ment Annához. A lány szó nélkül átölelte, és legszívesebben azonnal a karjába vette volna, hogy enyhítsen a fájdalmán.
A hálószobában gyengéden megcsókolta a férfit. – Szeretlek. – Nem! Anna, ne tedd, nem kell! – tiltakozott döbbenten Patrick. – Sajnos ezen nem változtathatok. Régóta szeretlek, és azt hiszem, te is szeretsz engem. Patrick elhúzódott a lánytól, szemében mélységes fájdalom tükröződött. – Nem lehet. – Miért nem? Azért, mert még mindig Isabelt szereted? – Kérlek, őt hagyd ki a játékból! – suttogta rekedten a férfi. – Sajnos nem tehetem, Isabel itt van köztünk, és örökké közénk fog állni, ha nem engeded őt el. Patrick az ágy szélére ült, mint aki menekülni készül. – Szeretem Isabelt – mondta tompa hangon. Anna gyámoltalanul behunyta a szemét. Ne add fel! Harcolj érte! Ne hagyd elveszni a szerelmeteket! – kiáltotta egy belső hang a lelkében. Újult erővel kinyitotta a szemét, és könnyedén a férfi vállára tette a kezét. – Patrick, Isabel meghalt. El kell őt engedned. – El sem tudtam köszönni tőle. Nem volt rá idő. – Akkor tedd meg most! Menj, köszönj el tőle, és hagyd elmenni! Szeretlek, Patrick. Szükségem van rád, ahogyan Flissynek is. És azt hiszem, neked is szükséged van ránk. De amíg ezt nem látod be, nem jutunk előbbre. A férfi megfordult. – Sajnálom, nem akartalak megbántani – mondta gyengéden. Mély levegőt vett, hogy legyűrje a szívét markoló fájdalmat, és öltözködni kezdett. Anna szerette volna visszatartani, de az ösztönei azt súgták, hogy el kell engednie a szerelmét. – Légy óvatos! – mondta halkan. – Nekem… nekem most mennem kell… Patrick lerohant a lépcsőn, becsapta maga mögött az ajtót, és elhajtott. Anna várt egy negyedórát, aztán felhívta Maggie-t. – Ne haragudjon a zavarásért, Maggie, csak azt szeretném tudni, hogy Patrick hazaérkezette. – Igen, éppen most jött meg. A lakásában van – felelte az asszony, és elsírta magát. – Csak azért sírok, mert örülök, hogy valaki aggódik a fiamért. – Nagyon felzaklattam őt – vallotta be a lány. – Csak tudni szerettem volna, hogy rendben hazaért-e.
– Igen, nincs miért izgulnia, kedvesem. Keressen fel a napokban! Szeretnék beszélni magával, de nem most… Anna megígérte, hogy hamarosan benéz Maggie-hez. Miután letette a telefont, megnézte Flissyt, készített magának egy italt, a kanapéra kuporodott, és keservesen sírni kezdett. Anna a következő napokban belevetette magát a munkába, és megpróbált nem gondolni Patrickre. Egyik alkalommal, amikor Jackkel beszélgetett, hirtelen ráeszmélt, hogy mi elől menekül Patrick. – Nagyon szerettem a fiamat – mesélte szomorúan Jack. – Csodálatos érzés volt apának lenni. Nemcsak a szép pillanatokban, a szomorú percekben is. A szeretetben épp az a legnehezebb, hogy sérülékennyé tesz. Aki szeret, annak van mit veszítenie. Amikor az ember erre rájön, megpróbál minden mélyebb kapcsolatot elkerülni, hogy ne sérüljön meg még egyszer. Aki nem szeret, annak nincs mit féltenie, és nem sérül meg a lelke… Anna a temetést követő ötödik napon kereste fel Maggie-t. – Patrick nincs itthon – közölte az asszony. Anna igyekezett leplezni a csalódottságát. – Nem baj – füllentette. – Ma azért jöttem, mert magát szerettem volna meglátogatni. Hogy van? Maggie higgadtan és fegyelmezetten viselte a gyászt. – Én már túl vagyok a nehezén – mondta szomorúan. – Tulajdonképpen nem most vesztettem el a férjemet, hanem már jóval korábban. – Lehetséges – bólintott Anna. – De bizonyos értelemben sohasem fogja teljesen elveszíteni. – A két nő egymásra mosolygott. Anna szórakozottan forgatta a poharát, tekintetével Patrick lakása felé révedt. – Hogy van a fia? – kérdezte halkan. – Patrick? Remélem, hamarosan feldolgozza az apja halálát. Rettentően megviselte az elvesztése, de ennél jóval több lelki megrázkódtatást kellett elviselnie. Minden Isabellel függ össze. Anna bólintott. – Én mondtam Patrícknek, hogy búcsúzzon el a feleségétől, és hagyja elmenni. – Értem – mosolygott Maggie. – Akkor ezért utazott a fiam Skóciába. Isabel hamvait a Ben Nevis hegycsúcsán temette el. Azóta nem járt ott. Most viszont biztosan odament. – Nem történhet baja? – kérdezte Anna rémülten. Maggie megszorította a lány kezét. – Ne aggódjon, kedvesem, csak várjon nyugodtan! – Remélem, nem téved – mormolta Anna.
– Ugye nagyon szereti Patricket? A lány szíve összerándult. – Jobban, mint ahogy szavakkal ki tudnám fejezni. De kérdés, hogy ez elég lesz-e a múlt árnyaival szemben. Csodálatos, felhőtlen égbolt ölelte át a Ben Nevis hegycsúcsát. Éppen olyan ragyogó idő volt, mint amikor Patrick és Isabel egy csoporttal felfelé igyekezett a hegyre. Amikor órákkal később elérték a csúcsot, Isabel hátrahajtotta fejét, és boldogan nevetett. Hangos kacagásától visszhangzottak a környező hegyek. – Ó, milyen csodálatos itt! – kiáltotta könnyes szemmel, amikor körülnézett. – Ha meghalok, szeretném, ha itt fent szórnák szét a hamvaimat, hogy örökké ebben a csodálatos kilátásban gyönyörködhessek… Patrick fejében újra visszhangzott Isabel csilingelő nevetése, és az emlék hatására ő is elmosolyodott. – Hiányzol nekem – szólalt meg halkan a férfi. – Amióta elmentél, iszonyú magányos voltam. De most megismertem valakit. Te is kedvelnéd őt. Ez a lány nem olyan önfejű és akaratos, mint te, de a maga módján ő is nagyon bátor. Patrick ismét elmosolyodott. – Van egy kislánya, aki rád emlékeztet. Épp olyan akaratos álla és csillogó, huncut szeme van, mint neked. Anna azt mondta, hogy köszönjek el tőled, és hagyjalak elmenni – folytatta Patrick, és zavartan forgatta az ujján lévő karikagyűrűt. – Először azt hittem, hogy lehetetlent kér, de talán tényleg eljött az ideje, hogy megpróbáljak új életet kezdeni. Soha nem felejtelek el. Napfényt és kacagást hoztál az életembe. Neked mindig különleges helyed lesz a szívemben. Patrick elhallgatott. Tekintetével végigsiklott a hegyen és az alatta megbújó völgyön. Lehúzta ujjáról a karikagyűrűt. – Itt az ideje, hogy előre nézzek, és ne a múltba temessem el magam. Új élet vár. Bárhol legyél is, remélem, boldog vagy, és alaposan feldühíted az angyalokat. Patrick szomorkás mosollyal ajkához emelte a gyűrűt, megcsókolta, és lehajította a mélybe, ahol Isabel hamvai nyugodtak. Amikor megfordult, hogy leereszkedjen a hegyről, egy férfi közeledett hozzá aggódó arccal. – Jól érzi magát? – Igen, minden rendben van – felelte Patrick, és hirtelen megkönnyebbült a lelke. – Csak elköszöntem valakitől. – Igazi jó barát lehetett, ha ezért feljött ide. – Igen, az volt.
Patrick leereszkedett a hegyről, és könnyű szívvel tért haza. Anna Haddonék kertjében dolgozott, amikor meghallotta, hogy Patrick kocsija bekanyarodik a kavicsos útra. Felállt, lehúzta a kerti kesztyűt, és nedves kezét a farmerjába törölte. Patrick a konyhaajtón keresztül ment be a házba. Tekintetük azonnal találkozott. A férfi lassan közeledett Annához, mintha attól félt volna, hogy megijeszti. – Szia! – szólalt meg rekedt hangon. A férfi szeméből már eltűnt az a szörnyű üresség. Anna halványan elmosolyodott. Ennél többre nem volt képes, mert a szíve olyan hevesen vert, mintha megbolondult volna. Tudta, hogy a következő pillanat az életüket fogja eldönteni. – Szia! – mormolta zavartan. – Már voltam nálad, de nem találtalak otthon. Reméltem, hogy itt leszel. Anna szíve hatalmasat dobbant. Patrick őt kereste először! Ez azt jelenti… – Skóciába utaztam. – Tudom. Az édesanyád elmesélte. – Azért mentem oda, hogy elköszönjek Isabeltől. Patrick Anna felé nyújtotta a kezét. Ujjáról hiányzott a karikagyűrű, csak egy vékony fehér csík emlékeztetett rá a napbarnított bőrön. Anna a férfihoz lépett, és összekulcsolta az ujjaikat. – Minden rendben van? – kérdezte. A férfi gyengéden rámosolygott. – Igen. Fent a hegyen jöttem rá valamire. Nem kell megtagadnom Isabelt azért, mert téged szeretlek. Örökké szeretni fogom, és a lelkemben hordom az emlékét. De ő már elment. Igazad volt, eljött az ideje, hogy elengedjem. Persze sohasem fogom elfelejteni – tette hozzá, mintha figyelmeztetni akarná Annát. – Nem is vártam el tőled. Én sem szeretném, ha elfelejtenél. A szeretet határtalan. Nem lehet kimérni vagy megszámolni, mint az aprópénzt. Olyan, mint a forrás, amelyik mindig csobog, és amelyet mindannyian magunkban hordunk. Patrick megsimogatta Anna arcát. – Szeretlek. Téged és Flissyt. Nehezemre esett beismerni, mert csalónak éreztem magam Isabel miatt. Ez már a múlté. Megőrzöm őt az emlékeimben, és a szeretetem változatlan marad iránta, hiszen az életem része volt. Anna szemét könny lepte el. – Ó, Patrick! – kiáltotta, majd a férfi karjába vetette magát, és zokogva kapaszkodott a kedvesébe.
– Ne sírj, szerelmem! Mi baj van? Anna felemelte a fejét, és könnyein keresztül a férfira mosolygott. – Nincs semmi bajom, te buta! Egyszerűen csak boldog vagyok! Nagyon, nagyon szeretlek! Patrcik felkapta a lányt, és hangos nevetéssel körbe forgott vele. Meleg hangja betöltötte a buján illatozó kertet és Anna szívét, éppen úgy, mint amikor először hallotta. Mögöttük apró lépések zaja hallatszott. – Patrick! Patrick! De jó, hogy hazajöttél! A férfi elengedte Annát, és Flissyt kapta a karjába, hogy egy cuppanós csókot nyomjon a rózsás arcocskára. Majd letette a kislányt, és ismét magához ölelte szerelmesét. Flissy előbb a férfira, azután az édesanyjára pillantott. – Sír miattad az anyukám – mondta vádlón Patricknek. Anna a kislányára mosolygott. – Ezek örömkönnyek, drágám. Azért sírok, mert boldog vagyok. – Feleségül veszed az anyukámat? – kíváncsiskodott Flissy. Annának még a lélegzete is elakadt, de Patrick vidáman leguggolt a kicsihez, és komoly hangon megkérdezte: – Szerinted hozzám jönne? Ugyanis még nem kérdeztem meg tőle. Flissy szaporán bólogatott. – Anyu azt szereti, ha az ember először kérdez, és csak utána cselekszik! Nekem elhiheted… – Valóban? – mosolygott Patrick. – Gondolni fogok rá a jövőben. Felállt, és Annára nézett. A lány tekintetéből sugárzott a szerelem. – Akarsz a feleségem lenni, Anna? Megengeded, hogy gondoskodjam rólad és Flissyről? – Boldogan hozzád megyek, szerelmem – felelte remegő hangon a lány, és amikor Patrick magához ölelte, ismét könnyekben tört ki. Flissy zavartan nézte őket, aztán Patrickhez fordult. – Lakhatunk a házadban? Különben hiányoznánk Tobynak. – Ez az édesanyádtól függ – felelte mosolyogva a férfi. – Lehet, hogy ő nem szeretne együtt élni az édesanyámmal. – És miért nem? – kérdezte elképedten a kislány. – Tényleg, miért nem? Hiszen szívből kedvelem Maggie-t. – Komolyan mondod? – kérdezte Patrick elgondolkozva. – Eredetileg el akartuk adni a birtokot, mert két ember számára túl nagynak tartottuk. De ha mindannyian itt élünk, akkor megbirkózunk vele valahogy. Az édesanyám vigyázhatna Flissyre, amíg az iskola megkezdődik. – Ó, erről nem is álmodoztam… – Miről van szó? Valami magánügy, vagy én is részt vehetek benne?
Patrick mosolyogva fordult az édesanyjához. – Jó, hogy jössz. Éppen most terveztem meg az életedet. – Valóban? – nevette el magát Maggie. – Mit szólnál hozzá, ha Anna és Flissy ideköltözne? Sőt azt is szeretnénk, ha te vigyáznál Flissyre, mialatt Anna dolgozik. Nem sok időről van szó, csak amíg a következő unokád megérkezik. Anna Patrickre meredt. – A következő? Te akarsz még egy gyereket? Patrick sóvárgó tekintete azonnal meglágyította a lány szívét. – Hát jó, legyen. – Remélem, azért előtte feleségül veszed Annát – jegyezte meg epésen Maggie. – Naná! – kiáltották a fiatalok kórusban. Maggie tekintetében mintha enyhült volna a gyász okozta fájdalom. – Istenem, de csodálatosan hangzik… – Szerintem is – hüppögte Anna, és megint elsírta magát. – Ó, a csudába is… – Már megint miattad pityereg az anyu – zsémbelt a kislány Patrickkel. – De csak azért, mert olyan boldog vagyok – szipogta Anna. Flissy összeráncolta a homlokát, és ferdén Patrickre pillantott. – Te is sírsz? – kérdezte felháborodottan. Patrick felnevetett, és karjába kapta a kislányt. – Nem, én nem itatom az egereket. Flissy kétkedve vizsgálgatta a férfi arcát. – Talán anyunak is jobb kedve lenne, ha lovagolhatna Tobyn. Nem gondolod? – Szegény Toby – nevetett Anna remegő hangon. – Szerintem az édesanyád azt szeretné, ha mindannyian átölelnénk – javasolta Patrick. Aztán Maggie-vel és Flissyvel együtt szeretettel átölelte Annát, aki nem is hitte, hogy létezik a világon ekkora boldogság.
