Így készülünk szelíd háborúra, mindig magunkért, soha mások ellen. Sót párolunk és vásznakat szövünk, s míg kisebbítnek, lassan megnövünk

„Így készülünk szelíd háborúra, mindig magunkért, soha mások ellen. Sót párolunk és vásznakat szövünk, s míg kisebbítnek, lassan megnövünk.”

2008. május

Dsida Jenõ

Különszám

ÉN VAGYOK A JÖVO˝! Schuster Lóránt (1949), a Magyar Nemzeti Front elnöke, és kisfia, Schuster János Attila (2006)

CSÍKSOMLYÓ 2008

2

2008. május

ÉN

VAGYOK

Babba Mária A föld, az ég, a nap, a hold A tûz, a víz, a csillagok A fák, a szél, az állatok Az ördögök, az angyalok Ez mind én vagyok Ez mind, mind én vagyok Ez mind én vagyok Ez mind, mind én vagyok Az éles kés, az asztalod A friss kenyér, az illatok A hús, a vér, az asszonyod A kisfiad, az otthonod Ez mind én vagyok Szép és szabad vagyok Magyar vagyok A tiéd vagyok P. Mobil – Kutyából szalonna CD Zene: Sárvári Vilmos Szöveg: Schuster Lóránt

Kiveszõben vagyok Nem volt Isten és nem volt ember Nem volt Erdély és nem volt tenger Nem volt címer és nem volt jog Nem volt más és nem volt jobb Nem volt tévé és nem volt rágó Nem volt kóla és nem volt diszkó Nem volt farmer és nem volt AIDS Nem volt adó és nem volt pénz Nem volt gazdag és nem volt szegény Nem volt hit és nem volt remény Nem volt régen és nem volt most Nem volt igaz és nem volt rossz Én voltam a jövõ és én vagyok a múlt Tudom már a titkot, mihez kezdek most Vigyázzatok rám, kiveszõben vagyok! P. Mobil – Ez az élet, Babolcsai néni! CD Zene:Kékesi László Szöveg:Schuster Lóránt

A

Drága magyar testvéreim! Ami ma Magyarországon folyik, az nem más, mint egy tervezett, szervezett népírtás. Nem csak a gyerekeinket akarják megölni, el akarják venni a kultúránkat, a nyelvünket, a földünket, a szokásainkat, a dalainkat, az ételeinket, mindent. (Bekiabálás: A történelmünket is!) A történelmünket is. Mindent el akarnak venni. (Bekiabálások: A jövõnket is! A jelenünket is!) A kérdés az, hogy mi mit teszünk. Tavaly Csíksomlyón a búcsúban Hajdó esperes egy nagyon fontos dolgot mondott. A mi zászlónk legyen a pelenka. Minden udvarban lobogjanak, száradjanak a magyar gyerekek pelenkái. Ezt már a negyvenes években, Rajniss Ferenc lapjában, a Magyar Futárban megírták, ha lenne húsz millió magyar a Kárpátmedencében, mit tudnának tenni. Én azt tudom, hogy megfogadtam Hajdó esperesnek a szavait – idén már 58. évemben vagyok – és jelentem, õszre gyermekem lesz. Ez az én válaszom a magyar parlamentnek. A törvénytervezetükre. Azt is megígérhetem, ha jól sikerül, jön a többi is. Köszönöm a figyelmet. Schuster Lóránt felszólalása Elhangzott 2006. július 19.-én, a mûvi meddõvé tétel elleni tüntetésen, amikor élõláncot vontunk az Országház köré.

˝! JÖVO Égi keresztelõ „A csíksomlyói Mária, mint egy féltõ édesanya így adta tudomásunkra, hogy hagyjuk nyugodtan pihenni éjjel a kisdedet, látta õt és hívének fogadta, a hajnali napsugarakkal pedig áldást küldött neki. Mert áldott az a gyermek, akirõl maga Babba Mária mossa le a világ bûneit.“ Ôz Ági

Magyar Nemzeti Front Központ Magyarok Háza 1052 Budapest, Semmelweis utca 1.-3. III. emelet 336. tel:+ 36 1 267- 4510/300 mellék mobil:+36 30 552-7202 e-mail:[email protected] honlap:www.nemzetifront.hu internet újság: www.arpadvonal.hu Minden hétfõn 15.00.-19.00. óra között az elnökség ügyeletet tart a központban. Ugyanitt, minden kedden és csütörtökön 15.00.-19.00.-ig könyvtár. Amennyiben támogatni szeretné a Magyar Nemzeti Frontot, a 11711041-20860033 bankszámlaszámon teheti meg. Köszönjük.

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

2008. május

ISTVÁN

3

PAP

ÖRÖKÖSEI

A gyergyóalfalvi Balázs József vezeti a gyalogos zarándoklatot a búcsúra, évrõl-évre. Szép élményeirõl és megpróbáltatásaikról mondja el emlékeit. „1990 után, egy Kõrösi Csoma Sándor évforduló alkalmával Hajdó István fõesperes, plébános úrral arról beszélgettünk, hogy az évforduló jó alkalom lenne újraindítani a hagyományos zarándoklatot Csíksomlyóra. 1993-tól tehát az esperes úr megszervezte a gyalogos búcsújárást. Akkor a gyergyói falvak együtt indultak. Meglehetõsen nagy tömeg. Szekerek, gyalogosok. Érdekes volt, hogy az elsõ út alkalmával alig ismertünk rá a régi útra, akkorát változott 1949-tõl, a búcsújárás betiltásától eltelt idõ alatt a táj. Végül az öregek vezettek át a hegyen. Aztán visszaállott a rend. A következõ évben már minden falu külön zászló alatt, a saját útján ment.“ Bajna György Csíksomlyó Magazin 2005


4

2008. május

A

HÁROM

˝!“ „KERESZTELO az emberek, elõkerült a rejtekhelyrõl a pajzs, amire a barátaim ráültették a kisfiam, és felemelték. A gyerek nem tudta mi történik vele, de szerintünk érezte. Nézett ránk a nagy, kék szemével, mi felnõttek meg könnyezve nevettünk. Velünk mosolygott a bejárat fölötti napocska.

A Jóisten A Szentmise után jó hangulatban indultunk lefelé a nyeregbõl, de nem az úton mentünk, hanem keresztül a mezõn, a város felé. Nem volt könnyû Jánoskával, aki közben elaludt a babakocsiban, és észre sem vette, mit küzdöttünk vele a terepen. „Idegenvezetõnk“, G. Kirkovits István odaszólt a szekere és kipányvázott, legelészõ lovai mellett álldogáló székely fiatalembernek: Na barátom, mire ti hazaértek, mi már régen be is rúgtunk. A székely gondolkodás nélkül válaszolt: Addigra mi is. De nem tartott sokáig a jókedvünk. A hátunk mögött megjelent egy piszkosszürke felhõ, ami az egyre erõsödõ szélben közeledett, feketedett. Aztán ránk szakadt az ég, ömlött az esõ, sûvített a szél, vert minket a jég borsónyi nagyságú szemekkel. A kisfiú szépen aludt a nagy égzengésben, és a házak még nagyon messze voltak. Egyre roszszabb lett a helyzet, meg kellett állnunk,

A pap körbevettük a kocsit, ismerõsök és ismeretlenek, úgy védtük a picit a viharban. Aztán már ez sem segített, magamhoz vettem Jánoskát, aki erre felébredt, és igazán megijedt. Elkezdett sírni, majd az anyja is. Rohanó, menekülõ emberekkel próbáltunk haladni a nagy sárban. Mire elértük az elsõ kapualjat, elállt az esõ és kisütött a nap.

Az emberek

Hazafelé menet Székelylengyelfalván várt minket Hajdó István fõesperes, aki kérésemre a pünkösdi nagymisén megkeresztelte Jánost. Köszönöm neki, és míg élek nem felejtem azt a pillanatot, mikor a kisember a tenyerébe csapott. Ragyogott a nap, amikor kijöttünk a templomból. Miután nehezen elbúcsúztunk, könnyû szívvel indultunk haza. Schuster Lóránt

Meglepetés volt. A csíkrákosi templom udvarán egyszercsak körbe álltak minket


2008. május

5

TOTUS TUUS - EGÉSZEN A TIÉD „A szót nem adjuk, csak ha nyelvünk vele tépik“ Ft. Hajdó István fõesperes prédikációja a csíksomlyói búcsún (részlet)

Csíksomlyói Édesanyánk abban is szeretne segíteni nektek szülõk, válasszátok az életet, a bölcsõt, utasítsuk vissza a nemzetpusztító, gyermekellenes világot, a koporsókat. Meneküljetek a bölcsõháborútól, mert megmaradásunk egyetlen záloga a gyermek. Gyergyószentmiklóson aprószentek napján babakocsit emeltünk a magasba Mária oltáránál. A babakocsiba egy kiemelkedõ keresztet helyeztünk el és mellé apró kis kereszteket. Ezek a keresztek figyelmeztetnek, hogy Jézus Krisztust újra keresztre feszítjük és vele együtt jövõnk szent Istvánjait, László királyait, Árpádházi szent Erzsébetjeit, Kõrösi Csoma Sándorait, Zágoni Mikes Kelemenjeit és a Márton Áronait utasítjuk vissza. Egy nemzet akkor álmodhat a jövõ-

rõl, ha elfogadja a bölcsõt és visszautasítja a koporsót. Farkaslakára vittem anyaországból érkezett egyetemistákat. Tamási Áron portáját tekintettük meg. Amikor meglátták a fenyõfából készült õsi bölcsõt, körbefényképezték és ujjongtak, milyen szép ez a bölcsõ. Én odaálltam a bölcsõ elé és azt mondtam: ez a bölcsõ nem szép. Megdöbbenve néztek és ajkukon a nagy kérdés: hogy mondhat egy pap ilyet, hogy a bölcsõ nem szép. Így válaszoltam: „ez a bölcsõ akkor volt szép, amikor a Tamási édesanya tizenegy gyermeket ringatott benne“. Nemzetünk feltámadása akkor jön el, amikor Krisztus letelepedhet a család és a nemzet életében és mi meghalljuk az Ô kérését: „engedjétek hozzám a kisdedeket“. Jaj annak a nemzetnek, falunak,

városnak, ahol a temetõ nem a falu és a város végén kezdõdik, hanem az édesanyák szívében. A Horvátországban dúló iszonyatos háborúnak tanúi voltunk. A családok föld alá menekültek. A háborús vihar elmúltával újra elfoglalták otthonukat. A családok udvarán tudjátok mi bizonyította, a legjobban, hogy nemzetüket nem hagyják és élni akarnak? A televízió felvételei egészen közel hozták a horvát udvarokon szélben ringó kisgyermek ruhákat, s mondjuk ki bátran, a legszebb zászlót, a reménység zászlaját, a pelenkákat. „Tudod mi az anya, az élet szülõje tudod mi a gyermek, az élet jövõje mondd kié a jövõ, akik harcot nyernek, tudod-e kik azok, a szülõ és a gyermek.“


6

2008. május

2 0 M I L L I Ó M A G YA R T ! (Az alábbi írás ezelõtt több, mint 65 évvel, a Magyar Futár 1941. augusztus 20.-i számában látott elõször napvilágot. Olyan életbevágóan fontos kérdéseket tárgyal, hogy ma még aktuálisabb, mint valaha.) Szent István napját ünnepli a megnagyobbodott Magyarország, s a szívünk beleolvad népünk, fajtánk ezeréves történelmi múltjába. Szívesen és boldogan lapozzuk visszafelé a dicsõ múlt könyvét, lélekkel idézgetjük szóban, írásban és képekben mindazt, ami volt, de az egészséges magyar gondolkodás mégis azt súgja, hogy a múlthoz akkor leszünk méltóak, ha kutató szemünk a jövendõt keresi, s azért dolgozunk - ami lesz. (...) Megnövekedett a magyar föld, s a magyar élet be kell töltse ezt a földet. A nép a történelem értelme, s európai sorsunk attól függ, hogy a népek biológiai versenyében, hogy álljuk meg a helyünket. A népszaporodás az évezredek mozgató ereje, s a történelem törvényeit ismerõ magyar erre a kérdésre kell irányítsa minden figyelmét, ha Szent István népének megmaradását és boldog életét nemzeti munkával szolgálni akarja. Az EPOL (Egészségpolitikai Társaság), ez az életrevaló fiatal egyesület egy könyvet jelentetett meg, Korponay András „Húszmillió magyart“ címû könyvét. (...) Valóságos jajkiáltás ez a könyv; bele kell, hogy hatoljon minden nemzetét féltõ, jövõ sorsáért aggódó magyar embernek a szívébe. Alapeszméje az, hogy csak akkor boldogulhatunk, akkor lesz újra hatalmas, erõs a magyarság, ha számbelileg megnövekszik, ha életfáján nagyszámú egészséges gyümölcsök teremnek. (...) Meggyõzõ történelmi adatokkal bizonyítja a könyv, hogy Magyarország is akkor volt leghatalmasabb, legtekintélyesebb Európában, amikor népszáma a többi európai hatalomhoz hasonló nagyságú volt. Mátyás király birodalmának 5 millió körül volt a lélekszáma, s ennek 75-80%-a, kb. 4 millió volt magyar! Ha meggondoljuk, mondja Korponay, hogy ugyanezen korban Anglia népessége mindössze 3,7 millió, Oroszországé 2,1 millió, Poroszországé pedig 800 ezer lelket számlált, akkor érthetjük át Mátyás király birodalmának európai viszonylatban vett óriási hatalmi súlyát. Ebben az idõben csak két egységes európai monarchia múlta felül számbeli tekintetben Magyarországot, Spanyolor-

szág és Franciaország! A Habsburgok birodalmának és Itáliának ugyan szintén nagyobb volt a lélekszáma, de ezek egyike sem volt egységes országnak tekinthetõ. A mohácsi vész után következõ 150 éves török uralom annyira megfogyasztotta az ország népességét, s különösen a magyarságot, hogy a XVIII. század elején csak félannyi lakosa volt Magyarországnak, mint 250 évvel elõbb, sõt kevesebb, mint Nagy Lajos korában, amikor 3 millióra lehetett becsülni a népességet, és Mátyás király négymilliós magyarságából csak 1.200.000 maradt. A magyarságnak nemcsak a száma fogyott meg, de életereje, szaporodó képessége is megcsökkent a nemzet legértékesebb férfi népességének kipusztulása folytán. Hozzájárult ehhez, hogy a magyarsággal ellenséges kormányzat a XVIII. században tömegesen telepítette az idegen népfajokat Magyarország területére, úgyhogy bár II. József koráig a magyarság száma kb. elérte a 3 milliót, arányszáma az ország népességében 39%-ra esett le. Azóta a világháborúig felszaporodott ugyan a magyarság száma 10 millióra, de ez még mindig csak valamivel több, mint felét (54,5%) tette az ország lakosságának. A kiegyezés utáni korszak Korponay szerint ábrándok után futkosott, amikor a 30 millió magyart tûzte ki célul, de ezt nem a magyar nép biológiai erejének védelmével és fokozásával igyekezett elérni, s nem törõdött azzal, hogy a magyarság soraiban szerepel a nyelvileg magyarnak vett 700 ezer zsidó és jelentékeny számú, csak névleg asszimilált idegen. Ugyanakkor „a magyar lelkek százezrei pusztultak el a halál valamelyik sötét sikátorában, mások meg koldusbottal kezükben keltek útra a tengeren túlra, új hazát keresni“... Korponay nem zárkózik el az asszimiláció elõl, mert hiszen az asszimiláció sok helyen és sok esetben természetes folyamat, de nagyon helyesen mondja: „bármi asszimiláció sikerét nem azáltal biztosítom legjobban, ha az asszimilálandók számát nyakló nélkül növelem, hanem ha az aszszimilálók tömegét erõsítem“. A magyarság új felemelkedésének alapfeltétele tehát szerinte „az asszimiláció kimérájára épített népesedéspolitika könyörtelen felszámolása és a magyar jövõnek a színmagyarság számbeli megerõsítése által való alapozása“.

A mai helyzet megdöbbentõ és elszomorító. Mutatkozik ugyan még most is természetes szaporodás, mert a születések száma felülmúlja a halálozásokét, de ez a szaporodás már csak látszólagos, mert csak az idõsebb korosztályok lélekszáma növekszik! A fiatalabb nemzedékek már évrõl-évre kisebb számmal lépnek az alkotó életbe, s mire az idõsebbek fokozatosan kihalnak, a mostani születési szám mellett meg fog indulni a népesség tényleges fogyása. A másik nagy baj, hogy a szomszéd és velünk szemben barátságtalan népek, az oláhok és szerbek, kétszer olyan mértékben szaporodnak, mint a magyarság! (...) Nekünk, ha a Duna völgyében vissza akarjuk állítani vezetõ szerepünket, természetes szaporodás tekintetében is az oláhok és szerbek elõtt kell járnunk, különben még mostani helyzetünk is súlyosbodni fog! Szigorú követelményeket állít fel Korponay a magyar néppel, családdal, társadalommal és a kormányzattal szemben is. (...) ...meg kellene változtatni az egész társadalmi felfogást és életformát, amely egy számunkra idegen szellemiség térhódítása nyomán honosodott meg, vissza kell térni a régi magyar erkölcsös életfelfogásra, amely nem nyûgöt látott a gyermekben és a szórakozások akadályát, hanem örömet, reményt és büszkeséget! (...) ...érezhetõ kedvezményeket kell adni azoknak, akik sok gyermekkel biztosítják a magyarság jövõjét, ezeket minden tekintetben (földreform, adózás, alkalmazás, fizetés, elõléptetés, stb.) elõnyben kell részesíteni, az egykézõkkel, vagy gyermektelenekkel szemben. Érezni kell mindenkinek, hogy nemcsak saját magáért van, nemcsak azért, hogy úgy-ahogy végig élje életét (...) és sírba szálljon, anélkül, hogy maga helyett még egy magyar embert sem állít a jövõ szolgálatába, hanem azért is, hogy tovább vigye nemzetét a nagy célok felé. (...) Az állami, gazdasági és társadalmi formák vagy elõsegítik, vagy hátráltatják a nemzet nagy testének egészséges szaporodását. Szent István népének az a kötelessége, hogy értelmének és akaratának minden erejével a magyarság népi erejét növelje, s az új világban olyan életformát találjon, amely sûrû, egészséges magyar dolgozókkal tölti be az õsi ország földjét. Kovács Alajos


2008. május

7

A CSÍKSOMLYÓI MÁRIA CSODÁJA Csíkországban János Zsigmond kora óta nevezetes esemény volt a somlyói búcsú. Mária napján minden évben összegyûlt a székely falvak népe, hogy imádkozzék Magyarország patrónájához: Huszonkét éven át azonban csak némán, hang nélkül, a gyertyafényben álló oltárok isteni némaságában lehetett elsóhajtani az imádságot. Tilos volt a piros-fehér-zöld zászló, tilos még az az õsi egyházi ének is, amely a magyar Szûzanya dícséretét zengte évszázadokon át. Huszonkét éven át mindig tudtuk — mesélte egyik franciskánus páter — hogy a Szûzanya meghallgatja imánkat s már akkor eIhatároztuk, hogy a somlyói búcsút a felszabadulás emlékére fogjuk megrendezni, olyan méretek között, amilyent még sose látott szegény Csíkország! S a nagy Patrona Hungariae valóban kegyelmes volt székely népéhez. Mintha csak valami megfejthetetlen égi álom teljesedett volna, mintha csak minden székely könny és vér váltságának elfogadását jelentette volna, 1940 õszén, pontosan Mária napján vonultak el az utolsó megszálló csapatok, hogy rá egy napra megérkezzenek Horthy Miklós katonái. Szûz Mária csodát tett itt a székely hegyek közt. Csoda-e hát, ha a somlyói búcsúra, amelyet csak két nappal kellett elhalasztani, eljött egész Székelyország! Más nép, legfõként az, amelyik elvonult innen, a felszabadulás elsõ mámorában, a huszonkét év óta várt szabadság elsõ tébolyult, lázas pillanataiban bizonyosan arra gondolt volna, hogy elégtételt vegyen minden rontásért, bosszút álljon minden megaláztatásért. A székelyek íme — hálaadó imádságra gyûltek össze. Jöttek lehajtott fejjel, néma alázattal, de olyan õsi, faji szépségben, tisztaságban, mint ahogy megteremtette õket az Úristen. Ezektõl a szegény emberektõl a kivonuló csapatok elvitték az utolsó disznót, az utolsó köböl lisztet, „megpocsékolták“ utoljára Székelyországot. De nem vehették el tõlük a lelket! Nem vihették magukkal ezeket az egyszerû szûrruhákat, pompázó székely szõtteseket, a népmûvészet meseszerû csodavirágait. Délután három órakor már harmincnégy keresztalja nép, harmincnégy székely falu lakossága tolongott itt a két somlyói hegy alatt. Ötvenezer ember jött el gyalog, csengõs szekereken: imádkozni, himnuszt énekelni. Mint valami óriási körkép, istenáldott mûvész festménye, tárult elénk a Székelyföld bámulatos virágbokrétája. Az egyik külföldi újságíró, aki alaposan szétnézett a máramarosi, szilágysági román falvakban is, felgyúló szemmel magyarázta: — Micsoda más nép ez! Nézzék meg ezeket az okos, tiszta arcokat. Ezeket a finom

lányalakokat, nagyszerû férfiakat. Mi idegenek is érezzük, elsõ pillantásra látjuk: ezeréves kultúrnemzet ez! Valóban Székelyország népén semmit sem fogott az idegen rozsda. Pedig a fiaik már román iskolába jártak, a besszarábiai határon szolgáltak, idegen hatalom egyenruhájában, idegen érdekek védelmére rabszolgaként ásták a sáncot, építették a betonerõdöt. Bukaresti gyárban keresték a kenyeret. A bennük lakozó, lebírhatatlan faji erõ mégis épen õrizte meg õket a magyarság számára. S félnégy órakor, mikor megszólalt a templom harangja, egyszerre csak megindult a „nagy kikerülés“, a székely keresztaljak sok kilométer hosszú búcsújáró menete. Hozták a felvirágzott, felpántlikázott templomi zászlókat, kereszteket. De mögöttük már ott jöttek a kibontott zászlók. S mögöttük áradt, hömpölygött a csodálatosan színes emberfolyam. Csengõrázó, daliás székely ifjak, harisnyás, szûrnadrágos öregek, pompázatos népviseletbe öltözött lányok, fekete csipkefõkötõs aszszonyok. És aztán magyarruhás lányok, gyerekek tízezrei. Köztük pedig fedetlen, lehajtott fejjel Horthy Miklós katonái, akik beálltak a búcsújáró székelyek sorába. Óh, leírni nem lehet, mert látni kellett volna ezt a népet! Látni ezeket a kemény, katonás papokat, nagyszerû, nyilt és büszketekintetû fiatal lelkipásztorokat, akik úgy álltak népünk élen, mint a szálfa a vihartól tépett erdõ elején. Látni kellett volna az úri kisasszonyokat, akik kézenfogva lépkedtek az egyszerû parasztlányokkal. Egyforma volt a ruhájuk, egy az áhitatuk, egy a vérük. Az Úr 1940. évének szeptemberében Csiksomlyón ötvenezer székely ajkán újra felcsendült a letiltott könyörgés: Magyarország patrónája, Tiszta Szûz ... A valószínûtlenül kék, derûs õszi egekbõl bizton lenézett most az Isteni Anya s látta a könnyharmatos szemeket, az áhitatos arcokat. Látta a megvalósult csodát! A hegyi kapolnától a templomig kilométer hosszúságban kigyózott a nagyszerû menet. Az õsi ereklye, a harangalakú, mázsás súlyú laborum nem ment már árván, védtelenül a fehér karinges papok és tógátus diákok csoportja között. Rohamsisakos magyar honvédek diszszakasza, villogó, fényes szuronyok erdeje oltalmazta büszkén. Amerre haladtak, szinte imádkozva súgták az emberek: Be szépek vagytok édes jó honvéd fiaink! Bizony, ilyen nagy búcsú sohase volt még Csiksomlyón. A hatalmas templomból kiszorult az emberek nagyrésze. Kint a szabad ég alatt, tábori oltároknál térdelt a népsokaság. Rögtönzött emelvényeken beszéltek a papok a csíksomlyói Máriáról, aki – íme – csodát

tett. S közben még mindig jöttek, jöttek a falvak népei. Közben meg mindig zengett az ének: Egészen szép vagy Mária, Eredeti bûnnek szennye nincs Tebenned ... ! A fénybeborult oltárok elõtt térdepelve imádkozott Székelyország népe. Alázatos szívvel fogadta, hogy a márianapi búcsút ezentúl minden évben a felszabadulás napját követõ vasánap tartja meg. Örök emlékezetére annak, hogy megérkeztek Horthy Miklós szabadító honvédkatonái! Utoljára pedig térdreborult a tengernyi sokaság és azokért küldte el fohászát, akik odaát maradtak. A testvérekért hullt a könny, hiszen azok nem lehettek itt. Nem simogathatták meg a honvédek kezét. Nem hallhatták azt a háládatos himnuszt, amely végre szabadon, végre boldogan szárnyalt fel itt a kék hegyek alján. Pedig – mondta egyik öreg székely – ezt vártuk, ezért imádkoztunk huszonkét éven át. Szegényebbek lettünk, de megkeményedtünk. Bûnösök voltunk és megigazultunk. Pusztultunk, de itt vagyunk, Uram! És ez a somlyói Mária legnagyobb csodája. Marschalkó Lajos Megjelent az „Erdélyünk és honvédségünk“ c. albumban. Bp. 1941.

A nemzeti ellenállás lapja Alapította: Szabó Tamás

Megjelenik havonta Fõszerkesztõ:

Dobszay Károly ([email protected]) Tiszteletbeli fõmunkatársak:

Alföldi Géza†, Fiala Ferenc†, Marschalkó Lajos† Kiadó:

MAGYAR NEMZETI FRONT Elõfizetés egy évre 4400 Ft. (12 szám + postaköltség) Megrendelés levélben, e-mailben, vagy személyesen a Magyar Nemzeti Front címén, számain és a könyvtárban. Az internetes színes változatot azoknak küldjük, akik valamennyi összeggel támogatják a Magyar Nemzeti Frontot. Bankszámlaszám: 11711041-20860033 (csekkmásolat az e-mail címre)


8

2008. május

ÉN

VAGYOK

A

˝! JÖVO


Így készülünk szelíd háborúra, mindig magunkért, soha mások ellen. Sót párolunk és vásznakat szövünk, s míg kisebbítnek, lassan megnövünk

Recommend Documents