Így készülünk szelíd háborúra, mindig magunkért, soha mások ellen. Sót párolunk és vásznakat szövünk, s míg kisebbítnek, lassan megnövünk

„Így készülünk szelíd háborúra, mindig magunkért, soha mások ellen. Sót párolunk és vásznakat szövünk, s míg kisebbítnek, lassan megnövünk.”

IV. évfolyam 9. szám + V. évfolyam 1. szám

2007. december + 2008. január

Dsida Jenõ

444 Ft

2

2007. november

HA NÁLUNK SZÜLETETT VOLNA Népszámlálás volt Betlehemben,így szól a Karácsony története -, s akkor született meg egy roskadt istállóban az Úr egy Fia, Mária gyereke

Szélesre tárta a kiskaput. Mária arca mint viasz: sápadt. - Ne ugass már, Bodri!...Hát nem látod, hogy vendég?! Eredj csak, Péterke, s szólj az apádnak!

Nem volt, ki szállást adjon nékik. Barmok lehelték rá a meleget. Nem volt egy pólyája, egyetlen takarója. Meséli a monda... Mert: o t t született!

Jöjjön csak, lelkem, segítek én... Támaszkodjék rám!...Óvatost lépjen!.... Úgy-úgy, lelkem!... Kend meg csukja be csak a kaput! De siessen, oszt maga is segéljen!... -

De Cegléden, vagy Kecskeméten, a Hortobágyon született volna, az elsô. Karácsony igaz történetérôl így szólna ma a bibliai monda:

János is sebten elôkerült, kemény keze még a villát fogja. - Utasok... Nincsen szállásuk... S beteg az asszony... Behívtam ôket!... - Már mért ne tetted volna?! -

Rozál épp az udvart seperte. János meg a jószágnak almozott. A kis Péterke az öreg kandúrral játszott. A puli..... az meg hátul kalandozott.

- Az asszonynak vess tiszta ágyat. Az ember meg a lócán elalhat. és valami enni is akad tán a háznál... Péter, egy kis borért, fiam, szaladj csak! -

Akkor ért a ház elé József. Jó tejszagot lehelt a méla csönd. Mária fáradtan alig vonszolta magát. S a kerítésen át József béköszönt.

A Bodri is odasündörgött. Péter a butykossal máris kocog. S ameddig az asszony megvetette az ágyat, János kolbászt s egy köcsög tejet hozott.

Rozál fogadta hangos szóval. - Mi szél sodorta erre kenteket? - Törvénybe mennék. De beteg lett az asszony, s pihenni kéne, mert ránkesteledett.

Máriát már fájdalom rázta. A párnák között csöndesen feküdt. S amíg az asszony terít, megnyugodva látta, hogy János a szobába éppen befût.

Kerestünk födélt a korcsmában, de szállást a bérlôje nem adott. Hej, pedig az asszony utolsóban van már. De hiába! Nincs pénz, mert szegény vagyok!

A kemencében lángolt a tûz. Rozál az ágynál csendesen állt ott. És lelkükre a tiszta ágy friss párna-szaga, mint a békesség, szeliden leszállott....

Egy istálló is elég lenne, csak tetô legyen már a fejünk felett... Rozál a seprüjét a falnak támasztotta. Bodri a kiskapuig settenkedett.

Kint az égen holdfény ragyogott. Házra, tájra ezüst himport hintett. S még nem volt éjfél, mikor a meleg szobában, ím megszületett a régen várt kisded.

- Takarodsz vissza, beste lelke! Kerüljenek csak kentek bentébb! Talán egy ágy az csak akad majd még a háznál... Hogy elfáradt, szegény, eszem a lelkét! -

A szomszédságból akadt bölcsô. Nagy Andráséktól csipkés kis paplan. S négy-öt asszony zsibongott a szomszéd szobában a kis teknô körül szép köralakban.

- Jaj, de szép fiú!... Nézd csak, apjuk! Ujjongott Rozál, míg óva mosta... és ígyen született meg az isteni Gyermek...: már hogyha n á l u n k születhetett volna!

Alföldi Géza

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

2007. november

3

KARÁCSONYI Az alanti cikket 1944 Karácsonyára írta Magyarország mártír miniszterelnöke. Ma is úgy hangzik ez az írás, mint végrendelet, örök útmutatás, amelyre a mártír vér ütötte rá a hitelesség pecsétjét. A karácsonyi csillag fényében olvassuk hát Bárdossy László nemes magyar lelkének, immár a túlvilágról küldött, – de ma is aktuális sorait.

... Akkor is menekültekkel teltek meg az országutak, s félelem és kétség dobogott a szívekben: nem lesz-e a gyilkos fegyvere gyorsabb, mint a gyermekeit menekítô asszonynép futása? Az Eljövendôt, az Eljövendô új világát, az Ô igazságát akarták megölni a szerteküldött pribékek, de az istálló felett, – amelyben a menekülés téli éjszakáján a születés misztériuma beteljesedett, – felragyogott a csillag, a hit, a diadalmas igazság, a béke csillaga: karácsonyi csillag. * Karácsonyi csillag, hintsd szét fényedet a magyar éjszakába! Sírással, jajgatással, szenvedéssel terhes ez az éjszaka. Sok mulasztásunk, vétkünk, keserves bûnünk festette sötétre. Így történt, hogy utat tévesztettünk benne. De nemcsak a helyes utat vétetük el. Összetévesztettük az üres formát a tartalommal, a jelszót a teremtô gondolattal, a fogadkozást a cselekvéssel. Csak mondogattuk, szajkó módjára ismételgettük igazságunk szólamait, de parancsát nem teljesítettük, terhét nem vállaltuk, áldozatát hordozni nem akartuk. És mit ér a nyers valóság világában a puszta igazság, a hitvalló ereje és áldozatkészsége nélkül? Igazságunk most úgy mered ránk, mint szörnyû vád, a cserbenhagyott igazság vádja. Aki ledér alkut köt a kényelemmel, igazságával együtt önmagát is elveszejti... * Karácsonyi csillag, hintsd szét fényedet a magyar éjszakába! A sötét árnyékokban nemcsak bûnök lappanganak. A fiatalok szíve

CSILLAG

A próba azon fordul meg: tud-e a nemzet egységében hû maradni azokhoz a feladatokhoz, amelyeket önmaga elé tûzött? Tudja-e egységben, a maga számára és a maga erejével megteremteni és megvédeni azt az életformát, amely sajátos lényének megfelel; azt az életformát, amelyben szárnyat bonthat, amelyben teremtô lendületet kaphat a nemzetben élô minden képesség és minden erô; amelyben még a kevésbôl is jut mindenkinek, mert az osztó kezét szeretet és együttérzés vezeti. A próba azon fordul meg: helyt tud-e állani a nemzet azért, aminek megvalósítását maga elé tûzte, avagy riadtan visszaszökken, ha nehézségekkel találkozik. A nehézségek, a megpróbáltatátiszta és erôs. S mennyien vannak az sok, a szenvedések vállalása, a lélek öregek között, akiknek fáj, hogy kar- szilárdsága viharban és veszedelmek juk már nem bírja a fegyvert. között: ime a próba, amelynek súlyos Karácsonyi csillag, hintsd szét órája ránk következett. fényedet a magyar éjszakába! Világíts a szemébe azoknak, akik* ben él és ég a magyar lélek. Gyújtsd fel a fiatalok lobogó tekintetét. Töltsd A karácsonyi csillag szívünkbe meg ôket Advent szellemével. sugározza fényét és azt hírdeti Erôsítsd meg azokat, akik ott áll- nekünk, hogy nincsen olyan sötét nak a gáton. Azokat, akik mindent mélység, nincsen olyan gyötrelem, otthagytak, hogy a jövô magyar élet nincsen olyan megaláztatás, amelybôl részesei, terhének, kötelességeinek ne emelhetné fel fejét az, aki élni akar hordozói lehessenek. Mert az eljöven- és az életre érdemes. dô élet nem lesz könnyû élet. Mennyi A születés misztériuma véres és mulasztást kell jóvátennünk, mennyi fájdalmas s nincsen gyötrelmesebb út, mindent kell törlesztenünk! mint az, amely a megaláztatáson és Karácsonyi csillag, hintsd szét marcangoló önvádon át a megigazufényedet a magyar éjszakába! láshoz vezet. Világits rá mindarra, ami múlMennyi minden kavarog és örtunkban dicsôséges, aminek példáján vénylik ebben a sötét decemberi éjnemzedékek nevelkedtek erôssé, szakában! bátorrá, aminek vakító fényében ma Tört szívek zokogása és harcbainszégyenkeznünk kellene, ha nem duló fiatal katonák kemény, ütemes volna hitünk, bizalmunk a magyarság éneke; keserû csalódottság és mindenmegújuló erejében. ben bízó reménykedés, ima és átok, türelmetlen lázadozás és fáradt két* ségbeesés, vád és viszonvád, bosszú és megbocsátás... Idônkint nemcsak az egyesek, a A sok visszás emberi gyarlóság népek és nemzetek is próba alá kerül- felett a szelídfényû karácsonyi csillag. nek. Akkor válik el, mennyit érnek. Lesz még egyszer ünnep a Nem a számok hamis mértéke sze- v i l á g o n ! rint, hanem a szellemi és erkölcsi életrevalóság mérlegén. Ha eljön a próba ideje, nem lehet Bárdossy László elôle kitérni, sem elódázni. A nemzet életének rendjét magasabb erôk igazítják.

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

4

2007. november

AZ

ÁRULÁS

BÉRE

Mindennek ára van! Becsületnek, országnak, a múltnak és jövõnek is. Minden eladó, és ma már, ha hihetünk Szymon Perski-nek, a lengyel földön született kazár-zsidónak, hogy más országok mellett hazánk is Izrael – és értsd: a Világzsidóság – tulajdonává vált, akkor a fenti megállapítást pont azok bizonyítják, akiknek az árulók, a saját árulóink szolgálnak, elárulva népüket, hazájukat! Elnézést, ha a Izrael vezetõjét, Shimon Perest (a magyarosítók kedvéért Simon Peresz) eredeti nevén említettem, de Perski úr mint kazár elõdeinek hitfelvétel útján zsidósodott, ma már „echte” izraeli állampolgára, tanúja lehetett egy ország felvásárlásának. Esetében annak, amelynek vetetõjévé válhatott. Egy svájci közmondás, amely több svájci bank falán is cinikusan hirdette az „Új Világ” igéjét, így szól: „Gott regiert im Himmel und s Gált uf Erde”. Magyarul körülbelül ez a lényege: „Isten az égben uralkodik, az arany (értsd: a pénz) a földön!” Ma már az Isten leszállt az égbõl, és a kultúrnépeknek csúfoltak szemében egyé vált a pénzzel. A pénz, az „aranyborjú” uralkodik, szabja meg, ki élhet, és kinek kell elpusztulnia. Kis hazánk az elmúlt ezer évben egyre növekvõ mértékben a saját bõrén tapasztalhatta meg ezt. Magyarország az idegen érdekek közt tépve-marva kapkod az utolsó korty levegõjéért, mint a víz alá nyomott, elpusztításra szánt kutyakölyök. A víz alá nyomó kéz, az árulók keze, azoké, akik az „aranyborjú” kis darabkájáért mindenre kaphatóak. Ezek az árulók szolgálták az idegen urakat, idegen érdekeket. Ezek az árulók terelték hazánkat mindig egy olyan ország védõszárnyai alá, amely a történelmi pillanatban éppen hatalmának olyan szintjén állt, hogy a lehetõ legnagyobb erõszakkal rabolhatta ki azokat az országokat, amelyekre szemét vetette. Így voltunk csicskásai a középkori „ENSZ”-nek (Német Római Birodalom), hogy testünkkel védjük a tatártól, töröktõl. Így voltunk szolgái a Habsburg Birodalomnak, és lelkes barátai a Szovjethatalomnak. Minden esetben egy mindenre kapható, áruló réteg árusította hazánkat aranyért, pénzért! Ezek a szövetségek, erõltetett barátságok népünk tragédiáinak egy-egy részeként nemzetünk koporsójában a fedelet végképp lezáró szegeket jelentették.

Ma a „rendszerváltás” helyett „gazdaváltás” korát éljük meg, amely aranytálcán nyújtja át hazánkat Perski úr birodalmának, miközben a tulajdonjogi beiktatás ceremóniájára az Egyesült Államokba kell az idegen urak magyar szolgáinak hûbéresküre jelentkezniük. A „legboldogabb barakk” idõszakában a szovjet módi volt a követendõ. Egy pártból lehetett választani. Ma az amerikai mintára gyakorlatilag két párt közül választhatunk, amelyek a hiszékeny nép elõtt egymás torkát szorongatják, de a kulisszák mögött együtt táncolják körül az „Aranyborjút”. Pont ezért nem meglepõ, hogy a „többség” érdekeit állítólag védõ Fidesz vezetõje az izraeli látogatását az utóbbi idõben egy vazallusi látogatással fejelte meg, hogy fejet hajtson urai akarata elõtt. A látogatásról többek közt így írtak a hazai újságok: „A magyar származású képviselõ kongresszusi hivatalában fogadta Orbán Viktort. A találkozón jelen volt Horváth János fideszes parlamenti képviselõ is, aki azért érkezett az Egyesült Államokba, mert Truman-Reagan Szabadság Emlékéremmel tünteti ki a Kommunizmus Áldozatai Emlékalapítvány.” Egy igazi népnemzeti magyar ember, aki tisztában van a történelemmel, tudja jól, hogy hazánk szovjetkommunista leigázása és fogságban tartása az amerikai hegemónia és pénzhatalom jóváhagyásával történhetett meg, tehát nem megy bele egy ilyen lealacsonyító ripacskodásba, még reálpolitikai érdekekbõl sem. Fél évszázad keserû elnyomása felett az amerikai vezetõség érzéketlenül ment el, sõt hatalmával szavatolta a status quo fennmara-

dását. És ma a szovjetkommunizmus szolgáinak gyerekei, rokonai, hívei rabolják, lopják az országot, akiket az amerikai hegemónia és pénzhatalom hazánk legitim örököseinek ismer el, még akkor is, ha azok erõszakkal uralkodnak. Magyarország „népnemzetben” gondolkodó tömegeinek ikonjává vált Orbán Viktor hamar elfelejtette, hogy kik rendelték el Csákinál a megveretését, kik azok, akikrõl a frissen alakult Fidesz élén haraggal szólt, kijelentve, hogy „agyagba döngöljük a kommunistákat!” Ma már nincs harag, csak üzlet van. Ma már nincs büszkeség, nincs méltóság. Ma már a hatalomhoz jutás érdekében hasoncsúszás van, ami egy lerombolt, haláltusájában vergõdõ országnak kijár. Végtére a hatalom, értsd a „legfelsõ szolga” látszólagos hatalma sok pénzzel jár. Ezért érdemes egy másik kazár-zsidónál, Lantos Tamásnál is penitenciázni. Annál a Lantosnál, aki a göbbelszi babérokra törve így szól: „Majd én megmondom, hogy ki a terrorista!” A „zsidó” szót „terroristával” helyettesíti a Harmadik Birodalom propagandaminiszterének hírhedt kiszólásában. Lényegtelen, hogy Wittner Mária, aki az amerikai Time újság címlapján szereplõ „Az év embere – Magyar Szabadságharcos”, elismerés egyik majdnem az életével fizetõ áldozata volt, a Magyar Gárdát ’56 jogutódjának tartja, Lantos logikája szerint, pártolás miatt maga is terroristaként kezelendõ. Az „Év Embere” így lesz szabadságharcos hõsbõl terrorista egy zsidó érdekeltséget erõltetõ amerikai politikus révén. És a ma „forradalmára”, Orbán Viktor hallgat, nem háborodik fel. A hazai újságírás így számol be Tom Lantos haragjáról: „Tom Lantos elmondta, hogy a találkozón kifejezte felháborodását a Magyar Gárda mûködésével kapcsolatban. Ismételten jelezte, a kongresszus megakadályozza, hogy a gárda tagjai az Egyesült Államok területére léphessenek. „Egy demokratikus, civilizált országnak hadserege van, nincs szüksége egy félkatonai szélsõjobboldali milíciára” - mondta vendégének, aki Lantos szerint „nem fejezte ki egyet nem értését álláspontjával.” Orbán Viktornak tudnia kellene, hogy Tom Lantos politikai pályafutása hazugságok tömkelegébõl áll. Azt is kellene tudnia, hogy bár Tom Lantos szerint egy „demokratikus”, „civilizált” hadsereggel rendelkezõ országnak nincs szüksége gárdára, addig annak az országnak, amelynek egyik vezetõ politikusa

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

2007. november

5

AZ

ÁRULÁS

vannak gárdái, mint például a Minuteman Civil Defense Corps, amely önkéntesen civil alapon õrzi a mexikói határt az illegális bevándorlók ellen. De Tom Lantos figyelmét minden bizonnyal elkerülte, hogy az Egyesült Államokban létezik egy „gárdatörvény”, az úgynevezett „Militia Act of 1792” amelynek értelmében még a felfegyverzett civil gárda ma is törvényes az Egyesült Államokban. Továbbiakban Tom Lantos azon kijelentése, miszerint „demokratikus, civilizált országnak hadserege van, nincs szüksége...” nem állhat hazánkra, ahol nincs demokrácia, a vezetõség minden, de nem civilizált, és az országnak nincs normális hadserege. Ha viszont az Egyesült Államokra gondolt, mint példára, akkor is gond van a gondolatmenetével, mert bár az Államoknak hatalmas hadserege van, a civilizáltság és demokratizmus nem áll a helyzet magaslatán. Igaz, a hadsereg sem, ha a határait civil gárda is õrzi, és az iraki gyarmatfoglalásához mangánhadsereget a hírekben egyre többet szereplõ Blackwater magáncéget kénytelen foglalkoztatni. Tehát Tom Lantos szemenszedett módon hazudik, amely nem az elsõ pályafutása alatt. Ha már az iraki eset szóba került, említsük meg Lantos híres kongresszusi beszédét, amelyben 1990. október 10-én beszámolt egy 15 éves kuvaiti lány, Nadzsirah esetérõl, akit mint szemtanút ott helyben meg is szólaltatott. A zokogó lány beszámolt arról, hogy az iraki katonák miként tépték ki a kuvaiti csecsemõket az inkubátorokból, hogy azok a hideg kövön pusztuljanak el. A kongresszusi képviselõk tátott szájjal hallgatták a mesét, úgy, mint ma teszik, ha Lantos a magyar terroristákról, a Magyar Gárdáról vizionál. Lantos balszerencséjére kiderült, hogy Nadzsirah családneve Al Szabah, és az Amerikában szolgáló kuvaiti nagykövet leánya. Annak ellenére, hogy a hazugság szinte azonnal leleplezõdött, Bush elnök a jó kis történettel utazta be Amerikát, hogy a háborús törekvéseihez tömegbázist építhessen fel. És ez a Tom Lantos mer egy volt magyar miniszterelnök arcába hazudni, és terrorizmusról papolni, holott a terrorizmus emlõin nevelkedett Izrael feltétlen híveként, jobban kellene tudnia, hogy hol keressen terroristákat a világban. Ma már ki akar emlékezni arra, hogy a Balfour deklarációt követõen a kettéosztott Palesztinában miként jöttek létre cionista

BÉRE

terror organizációk, hogy pont azokat az angolokat irtsák, akiknek a zsidó hazát köszönhették? Ki beszél ma már az Irgun, a Zvai Leumi, a Stern Banda, a Hagganah szerepérõl? Ki beszél a King David Hotel felrobbantásáról, az angol Lord Moyne politikus meggyilkolásáról, a Deir Jaszin-i mészárlásokról? Miképp lehetett, hogy izraeli terroristákat, mint... 1, Menachem Begin – Béke Nobel-díj nyertes és a Kinga Davida Hotel felrobbantásának és Deir Jaszin mészárlásnak tervezõje, 2, Jichak Samir – Lord Moyne és Báró Folke-Bernadotte meggyilkolásának irányítója, 3, Rabbi Meir Kahane – A zsidó terror gárda (Jewish Defense League) vezetõje, sohasem fenyegették meg azzal, hogy az Egyesült Államok területére nem léphetnek be, ott nem élhetnek, holott pl. Meir Kahane esetében annak pártját, a Kach pártot még az izraeli parlament, a Kneszet sem volt képes tolerálni. Tom Lantos viszont igen! Mindezek fényében Orbán Viktor tiltakozás helyett, mint jó szolgához illik, azt feszegette, hogy az úr a szolgával miként van megelégedve, amit a magyar média valahogy így fogalmazott: „A volt magyar miniszterelnök érdeklõdött arról, hogy milyen Magyarország amerikai megítélése. Tom Lantos - mint mondta - attól tart, ki kellett ábrándítania, ugyanis közölte, hogy Washingtonban „nem gondolnak sokat Magyarországra.” A szolgai alázat megkapta a zsidó fennhéjázás méltó válaszát. Bush elnök látogatása is mindezek fényében, talán meg sem történt, és csak álmodtuk az egészet. Talán az amerikai és zsidó beruházások is csak beteges fantáziánk szüleménye, és a világ igazából úgy létezik, ahogy azt Tom Lantos és a zsidó nemzetközi háttérhatalom mutatja be nekünk. Lényegtelen, mert csak az igaz, ami mögött hatalom és pénz áll. Tény, hogy pusztulásra ítélt nemzet vagyunk, amelyet kilóra vásároltak fel, és tény, hogy ütõképes hadsereg, pénz és barátok híján a világpolitikában egyenrangú partnerként létezni képtelenek vagyunk.

Amennyiben valóban nem sokat jelentünk Washington számára, nyugodtan kivonhatnánk az amerikai hadsereg által elfoglalt területekrõl katonáinkat. Nyugodtan átvehetnénk az európai (pl. a francia vagy angol) állami betegbiztosítást az amerikai magánbiztosítási rendszer ellenében. Bevezethetnénk a kötelezõ vízumkényszert a kölcsönösség alapján, és ugyanazokat az üzleti feltételeket szabhatnánk ki az amerikai cégekre, mint amilyenekkel a magyar kis-cégeket büntetjük. Ûrközpont (rakéta irányító rendszerállomás) helyett óvodákat és egyéb szociális létesítményeket építhetnénk. Orbán kijelentéseit az amerikai útját követõen szó szerint kellene venni. Különösen azt, amely szerint „keleten semmi keresnivalónk sincs”. Más szóval két lábbal kirúgni a keleten található izraeli befektetési cégeket, amelyek bevásárlóközpontokat és lakóparkokat építgetnek egy olyan országban, amely Lantos szavaival élve veszélyes fasiszta szervezetek fészke. Vagy Orbán Viktor nem így értette? A kelet attól függ, hogy kirõl van szó? Így, bár mi mindig Közép-Európában éltük életünket az utolsó ezer évben, a Nyugat minket mégis Kelet-Európában tartott számon, és tart ma is. És miért ne üzletelhetnénk, tarthatnánk fenn jó kapcsolatokat a kelettel? Ha például a zsidó kereskedelem közvetítésével kapjuk majd a keleti, kínai terméket (mint az történik az Egyesült Államokban is), és olyat is, amit eddig mi is meg tudtunk termelni, akkor a keleti kapcsolat kóser lesz azok számára, akiknek bármerre lehetnek kapcsolataik? Orbán Viktor, minden valószínûség szerint a Fidesz élén hamarosan átveszi a Gyurcsány-féle kleptokratáktól a kormányzást, de az elkerülhetetlen „orbánváltásnak” feltételei vannak, mert ugye a XXI. század globális feudalizmusában illik a vazallust felesketni, nehogy elkövesse azt a hibát, hogy népét merészelje majd szolgálni. A bérnek az árulás a feltétele, vagy fordítva... Lényegtelen, értjük, ha akarjuk. Neményi Péter (nemenyi.net)

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

6

2007. november

´´ NEMZETI FIGYELO

ORBÁN VIKTOR ÉS A ZSIDÓ KÁRTYA A parlamenti ellenzék vezetõje a minap az Egyesült Államokban tett látogatást, ahol többek között Tom Lantossal is találkozott. A találkozó a nagypolitikai színtéren szinte említést sem kapott, de a jobboldal radikálisabb berkeiben komoly felszisszenéseknek lehettünk szem- és fültanúi. Van két tény ugyanis. Egyrészrõl Tom Lantos a Magyar Gárda-ügy óta a korábbinál is vörösebb posztó lett a nemzeti oldal számára. Másrészrõl Orbán Viktor ezt a réteget tekinti törzsbázisának. Joggal merül fel a kérdés, mit is keresett Orbán Viktor akkor a „vörös rongynál”? Tudhatta, hogy sajátjai körében nem szerez jó pontokat. Mégis elment. A válasz azonban nem is olyan rejtélyes és misztikus. Orbán Viktor miniszterelnök szeretne lenni. Nézzük meg hogyan! Orbán 2002 óta keresi a lehetõséget, hogy végre oda kerülhessen vissza, ahol az elõdeinél és az utódainál is jobban tudott mûködni. A politikus személyes tragédiája, hogy amennyire jó miniszterelnök volt, annyira rossz ellenzéki vezetõ. Nagyon jó várkapitány, csak elfelejtette, hogyan kell várat építeni. Visszatekintve és madártávlatból nézve az elmúlt 5 és fél évet, a két választási kudarcot, az egész egy nagy kapkodásnak látszik. Három-négyhavonta újabb világmegváltó stratégia, látszatmegújulás (uniópárt, szövetség, nemzeti konzultáció, ébresztõ és ki emlékszik már, mi minden), új arcok, új tervek, most meg már új többség is. A kormány viszont rendre a régi maradt. Mint ahogy a Fidesz vezetõi is. Máig sem tudjuk, hogy ki a felelõs a 2002-es és a 2006-os választási vereségért. Ami elhangzik, az csupán ujjal mutogatás, mindig más a felelõs, a hibás, a bûnös, de a saját mulasztásokról nem hallottunk, pedig bizonyára voltak. A pótcselekvésekbõl közben egyre többen ábrándulnak ki, és a népszavazás sem egy diadalmenet. Tényleg kell valami új. Ebbõl a helyben járásból Orbán azon-

ban nem a belsõ rendbetétel, a valós megújulás szükségét látja a kiútnak, hanem egy külsõ irányváltást. Egy könynyebb, gyorsabb és hatékonyabb utat. Megpróbálja megnyerni az Egyesült Államok áldását, azon belül is a legerõsebb lobbi, a zsidó lobbi rokonszenvét és támogatását. A nemzetközi klíma ehhez adott. Ugyan a Kaczynsky fivérek megbuktak, de mégis mintát szolgáltattak a kormányra kerüléshez. Behódoltak az amerikai-izraeli érdekeknek, katonákat küldtek Afganisztánba, Irakba, mindent megtettek, amit kellett, még „szívóztak” is egy kicsit az Unióval, cserébe szabad kezet kaptak a kommunisták elleni harchoz. A francia választások gyõztese is sokat köszönhet Amerika-barát nyilatkozatainak. Vagyis mi a recept? Ha egy erõteljesen megosztó politikai vezetõ vagy – Orbán, Sarkozy és a két Kaczynsky ilyen –, ne várj európai vezetõktõl legitimitást, az mit sem ér. Menj el Amerikába, tégy hûségesküt, tartsd be a játékszabályokat és vedd át a királyságot. Orbán 2002 és 2006 között európai távlatokban gondolkodott. Ráadásul a Gripen-ügy óta a tengerentúlon kitörölték a nevét a telefonkönyvbõl, Kelet felé nem akart (mert?) próbálkozni, maradt neki az EU. Ráadásul itt komoly elismertséggel, pozícióval bírt a Néppárt alelnökeként. Szegény Wilfred Martens havonta tartott egy nagy, dögunalom beszédet Budapesten, hogy Orbán Viktor milyen jó lenne a magyaroknak. A nézõtéren jót aludtak, a Heti Hetes meg hogy-hogy nem, nem enyhült meg. Kínos fiaskó volt Netanjau nem teljesített meghívása is a Fidesz kongresszusára. Ezután dönthetett úgy Orbán, hogy a saját kezébe veszi a dolgok alakítását. Elõször elkezdte pengetni – némi túlkompenzálással és egyre vadabbul – az oroszellenes húrokat, majd látogatást tett Izraelben és most elment Canossa-t járni az USA-ba. A dolgok jelen állása – a baloldal összeomlás elõtti állapota, a szociális és politikai feszültségek – szerint minden esély adott arra, hogy a „Sarkozy-Kaczynsky-modell” Orbán számára is beváljon. Ez azonban felvet néhány kérdést. Tegyük fel, hogy a jobboldal belsõ megtisztulását megspórolva, amerikai-izraeli háton Orbán Viktor belovagol a miniszterelnöki székbe. Szuper. Telnek-múlnak a napok. Amerika a saját problémái, a siker-

telen háborúi, a feltörekvõ hatalmak – Kína, Oroszország, India, Irán, LatinAmerika – elleni lehetetlen többfrontos harc okán kénytelen visszahúzódni Európából, így Magyarországról is. De még, ha marad is, mit fog mondani a magyar miniszterelnök Putyinnak vagy utódának? Az ébredõ orosz medvének, amely számára történelmi-stratégiai érdek, hogy Kelet-Közép-Európára rátegye a mancsát. „Bocs. Legyünk inkább barátok.” A vak is látja, hogy újabb hidegháború elõtt állunk. És még arra se vehetünk mérget, hogy hideg marad. Nehogy megint a süllyedõ hajóra szálljunk fel… És mit fog kezdeni a miniszterelnök a magyar jobboldallal? Pláne azzal a réteggel, amely tõle függetlenül is egyre szervezettebbé, egyre mozgékonyabbá és hangosabbá vált, válik. Tom Lantosék nem fogják engedni a csiki-csukit. Ha Orbán Gyurcsány és az MSZP fejét szeretné, cserébe el kell majd taposnia a Magyar Gárdát. El kell felejteni (ha még nem történt meg) a magyar föld megmentését és a privatizáció feszegetését. A kormányra kerülés ezen formájának, a „SarkozyKaczynsky-modellnek” súlyos nemzetstratégiai ára van. Persze kérdés, hogy van-e más út? Nem tudni. De az biztos, hogy a könnyebb útnak közép- és hosszútávon súlyos következményei lesznek. És bennünk ott motoszkál a kérdés: akik Orbánban bízunk, azért bízunk-e benne, hogy Simon Peresz elszólása az izraeli felvásárlásról ne a Gyurcsány-, hanem az Orbán-kormány alatt váljon véglegessé? Sebestyén András barikád.hu Ezúton szeretném megköszönni a Magyar Nemzeti Front elnökségének, tagjainak és támogatóinak, a FRONT újság fõszerkesztõjének és munkatársainak, terjesztõinek és olvasóinak, a könyvtárosoknak az egész éves munkát, segítséget. Remélve, hogy a jõvõ évben is lesz hitünk, egészségünk és kitartásunk a megkezdett munka folytatására, kívánok mindenkinek SZERETETTEL TELI KARÁCSONYT ÉS SIKERES, BOLDOG ÚJ ÉVET. Schuster Lóránt elnök

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

2007. november

7

´´ NEMZETI FIGYELO

ÚJABB AGYRÉM AZ ÁRPÁD-SÁVOS LOBOGÓ KÖRÜL Jószerivel hozzászoktunk, hogy az ún. „jobboldalról” gyakorlatilag már sokkal több, hevesebb – és ostobább – támadás ér bennünket, mint az állítólagos „másik oldalról”, de azért idõnként még rutinszerûen reagálunk az agyrémekre. Legutóbb megint a kurucinfó lepett meg bennünket egy Sárközy Csaba nevû, állítólagos „tanár magyar” agymenésével, aki saját bevallása szerint, „Böjtmás Havának 23. napján” követte el mindezt. (Istenem, adj erõt!) A téma, a már jól ismert, lerágott csont, az Árpád-sávos zászló éles elkülönítése a gonosz nyilasoktól, de most a szerzõ már nem éri be ennyivel. Hosszas „kutatómunkájának” köszönhetõen sikerült kiderítenie (már, amennyire a meglehetõsen zavaros mondanivalót helyesen fejtettem meg), hogy Adolf Hitler népi mozgalma és III. Birodalma, tulajdonképpen nem más, mint egy szabadkõmûves (azaz zsidó, de ennek leírásától persze kínosan óvakodik!) összeesküvés kreálmánya. Mindezt egyébként jórészt a „vörös zászlóra” visszavezetett, nyakatekert spekuláció segítségével vezeti le. A „vád” annyira röhejes, hogy nem is látom értelmét reagálni rá, de abban már most biztos vagyok, hogy lesznek még követõi. A zsidók egyik kedvenc, alattomos módszere egyébként ellenfeleik ellehetetlenítésére, ha már „más fogást nem találnak rajta”, hogy elterjesztik, ereiben tulajdonképpen zsidó vér csörgedez, vagy legalábbis, zsidók rángatják dróton, alapvetõen zsidó érdekeket szolgál. Erre rengeteg példa szolgál, akár a magyar

történelemben is, nem beszélve a III. Birodalom megteremtõit és vezetõit övezõ, fantasztikusabbnál fantasztikusabb, és hülyébbnél hülyébb zsidó mítoszokról, de errõl „tanár magyar” úr nyilván nem tud. De idézzünk inkább a zavarodottság jegyeit vélhetõen magán hordozó szerzõ agyszüleményébõl: „Egy igen aprócska azonosságra hívom fel a figyelmet. Az NSDAP és a náci Németország zászlaja ugyan a horogkeresztet (svasztikát) tartalmazta, de széles, jó nagy veres alapon. Horthy Miklós meg is jegyezte elsõ berlini útjáról hazatérve: „Túl sok bennük a vörös!” Még egyszer: vörös alapon a horogkereszt. Mint tudjuk, a hatalomgyakorlók rémképe szerint az „árpádsávos” zászló közepén volt a nyilaskereszt. Épp úgy, mint fentebb elemzett náci zászlón. S ezért kelt félelmet a jóérzésû antirasszista emberekben az „árpádsávos” zászló, amelynek közepébõl ugyan hiányzik (sose volt ott) a nyilaskereszt, de mégis ugyanaz. A vörös alapon hármas halom, kettõs kereszttel - szabadkõmûves jelkép? Nos, láthattuk, hiszen „Horthy Miklós is megjegyezte”! Márpedig, ha Horthy Miklós megjegyzi ugyebár… Egyébiránt, ha már a vörös zászlóalap kiveri a biztosítékot a szerzõnél, újfent megjegyezném – Bakay professzor után szabadon –, hogy az Árpád-ház egyik fõ zászlaja is vörös alapú (lásd: kép, oldalt)! Tehát nyilvánvalóan az Árpád-ház is szabadkõmûves összeesküvõk gyülekezete volt. Agyrém! A teljes írás itt tekinthetõ meg: http://kuruc.info/r/1/18881/ Az egész történet pikantériáját azonban mégis az adja, hogy korábban a kurucinfó közzétette Bakay Kornél kiváló írását, melyet a Magyar Nemzet egyik újságírójának címzett, miután annak – számtalan elõdjével és utódjával egyetemben – „tanár magyar” úr „tanulmányához” hasonló módon sült el az agya. Ebben Bakay, aki a jelek szerint „tanár magyar” úrnál – mi több, Horthy Miklósnál is – jobban ismeri a magyar szimbolikát és heraldikát, többek között a következõ, éleslátó, és értékes észrevé-

teleket teszi a témához kapcsolódóan: „A nyilaskeresztesek vezetõi kiválóan ismerték az õsi magyar jelkép-rendszert, ezért használták a veres zászlón ezüst (fehér) alapon a zöld nyilaskeresztet, majd 1942 után a csúcsban végzõdõ fanonként az ötször vágott Árpád-sávot. A magyarok õsi lobogója (Szent Istváné is!) a veres zászló volt, fekete turullal, illetve Boldogasszonnyal, (késõbb kettõs kereszttel) s II. András királyunk 1231. évi pecsétje bizony kilenc osztású s az öt pólyával osztott pajzs mezején 11 oroszlán lépdel, amelyeknek semmi közük sincs a négy folyóhoz! Szálasi Ferenc nem a III. Birodalom zászlaját másolta tehát, annál kevésbé mert fanatikus hungarista volt. Ezek tények, amelyeket a mai újságírók már egyáltalán nem tisztelnek. Bizony ennyire hatalmi kábítóeszközzé züllött a média-világ s ennyire mélyre süllyedtünk a reszketõ félelmek által vezérelt öncenzúrázásban.” A teljes írás itt tekinthetõ meg: http://www.kuruc.info/reszletes.asp?Mai nID=8&HirID=12821 Tehát, most aztán nagy dilemmába kerültünk! Kinek higgyünk vajon? Dr. Bakay Kornélnak? Vagy, mégis inkább a zavarosan fogalmazó, Horthy Miklós katonája „tanár magyar” úrnak? Egy valamiben legalább biztosak lehetünk. A kurucinfónak semmiképpen sem lehet igaza: hiszen önmagával is állandóan ellentmondásba keveredik… Végvári Levente Attila kitartás.hu

„Elegem van már a hülyékbõl!”

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

8

2007. november

CSONTVÁRY Korunk hatalombitorlói undorodnak az archaikus mûveltségtõl, az eredethagyományukat tisztelõ népek hiedelemvilágától, népmûvészetétõl, vallási mûveltségétõl. Ezért fehér folt mindmáig Kállay Ferenc, Ipolyi Arnold, Torma Zsófia, Sebestyén Gyula, Kandra Kabos, Baráth Tibor, Lükõ Gábor, Huszka József, Fáy Aladár, Muharay Elemér, Bobula Ida, Fehér Mátyás Jenõ, Varga Zsigmond, Padányi Viktor, Várkonyi Nándor vagy éppen Csontváry Kosztka Tivadar. Igen, Csontváry is olyan, mint õk, mint szinte minden magyar lángész: míg élnek, másoknak világítanak, miközben maguk elhamvadnak. Álmaikban hordozzák hitünket. Amit soha senki nem vehet el tõlük. (Csak tõlünk, ha hagyjuk.) Így Csontváryét sem, hiszen ecsetvonásai évezredes szakrális hagyományainkat örökítik meg. Erre mutat rá a magyar mûvészettörténeti irodalomban mindmáig ismeretlen éleslátással Gönczi Tamás új könyve, a „Napúton”, amelyben a szerzõ így summázza a „magányos cédrus” hivatását: „A Csontváry mûveit kutató, a vallási hagyományokra és a jelképekre fogékony ember nem téved akkor, amikor úgy gondolja, hogy ennek a nagyszerû magyar festõnek a képei egyfajta szellemi tûzben állnak. A látomás adományában részesült, kiválasztottá lett festõ tudása a szfinx tudását hordozza. Néma, hatalmas nagysággal bíró és szinte kimondhatatlan mélységek feletti tudás birtokosa. A sötétségbõl kiemelkedõ, a napmítosszal jegyben járó, túlvilági erõket akkumuláló egek megtisztítják a földet világosságukkal. Az ismeretlent, a túlvilágit belecsempészik a földi világba, hogy azt idõtlenné és látóvá tegyék.” (52. old.) Közhely, hogy korunkban a mûvészet haláltáncot jár, bár mintha már Csontváry Kosztka idejében sem lett volna másként. Ezért nem értették meg, ezért, hogy életmûvének igazi jelentõségét bármely kárpát-európai magyarnál jobban felismerte – Hans Meyer: „Tegnap láttam a magyar Csontváry képeit. Belém költözött az a lelket terelõ, szellemet felemelõ szél, ami ott fúj azon a csodás, hatalmas képen, a ’Magányos

CSODÁJA elpusztítására. Titkos társulatok alakultak a nemes fajok kiirtására, a fajtulajdonságok megbénítására. Titkos társulatok alakultak a tehetetlenek fenntartására, az anyagi jónak megosztására. Titkos társulatok alakultak a szeszes italok pártolására, az ember egészségének megrontására. Titkos társaságok alakultak a dohányzás meghonosítására, a nagymérvû húsevés fogyasztására. Titkos társulatok alakultak a tea, kávé, ópium, kokain és morfium forgalmára. A telhetetlen kalmárok gazdagítására. De alakultak titkos társulatok az arany, gyémánt s minden érték lefoglalására és a kõszén elpusztítására. De alakultak társulatok emberhús vásárlására, az isteni teremtmény meggyalázására. Társulatok alakultak a fajtalanságra, a testi élvezet kihasználására. Társulatok alakultak a kenyér, zsiradék, a tej hamisítására s a liszt értéktelen osztályozására. De kialakultak társulatok mindennek a hamisítására, csak nem az Isten imádatára.” Teremtõ Isten! Eddig azt hittem, a „magányos cédrus” csak a festõvásznon mutatta ki lángelméjét. Tévedtem. Egy társadalomtudós veszett el benne! Mert kell-e bármit is hozzáfûznöm iménti látleletéhez? A fajok „elhomályosításáról”, a „fajbeli erény elpusztításá”ról, a „nemes fajok kiirtásá”-ról Joseph Arthur Gobineau (1816-1882) „Essai sur l’inégalité des races humaines” („Értekezés az emberi fajok egyenlõtlenségérõl”) címû vaskos mûvében (1853-1855) nem ugyanígy írt? Véletlen, hogy Párizsban ma körülbelül annyian és annyira ismerik õt, mint Budapesten Csontváryt? Gönczi Tamás azonban nemcsak ismeri, hanem érti is Csontváryt. Köszönet érte neki és könyve megjelentetõjének, a Koronás Kerecsen Kiadónak.

cédrus’-on. Olyan hit, olyan vallás szeles tüze ez, ami szétéget minden felesleget, minden hazugságot, minden oda nem illõt. Csak õ meg a valóság marad. Ezért olyan erõs, ezért olyan halhatatlan ez a kép. A kép, ami túl nõ a festészeten, túl nõ az emberen…” (394. old.) E „szeles tûz” alighanem pálos hagyomány, amelynek jelentõségét a szerzõ nem gyõzi eléggé hangsúlyozni: „Boldog Özséb, a magyar alapítású Pálos Rend alapítója a magyarok szakrális szent ’magasságában’, fent a Pilis hegyeindombjain apró kis tüzeket látott, amik egyesültek egy nagy lángoszlopban, ahogy a hagyomány tartja. Ezek a kevesek által látható tûzoszlopok sejlenek fel Csontváry képeiben, ahogy az eget és a földet tartják.” (454. old.) Gönczi Tamás Csontváry-mûértelmezései egy meg nem értett magyar mûvész mûhelytitkaiba kalauzolnak. Könyvének legnagyobb értéke talán mégis a mûvész mindmáig publikálatlan „hátrahagyott üzenetei”-t tartalmazó fejezet (116-166. old.). Kiderül belõle, hogy Csontváry tökéletesen tisztában volt Európa végveszélybe kerülésének okaival (130. old.): „Titkos társulatok bérletbe vették az Isten imádását s csengõs perselyekbe gyûjtötték a magját. Titkos társulatok alakultak az Isten tagadására, a tekintély lerombolására. Titkos társulatok alakultak a fajok elhomályosítására, az egyéni képesség megakadályozására. Titkos társulatok alakultak az anyag felhalmozására, a hatalom megbénításá- (Megrendelhetõ: [email protected]) ra. Titkos társulatok alakultak a történeIfj. Tompó László lem meghamisítására, a fajbeli erény

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

2007. november

9

ADVENTI Bármilyen gonosz és bûnnel mételyezett is ez a világ, és bármennyire is érezzük megfáradt vállunkon napjaink súlyos terhét, és szenvedjük el feljebbvalóinktól a megaláztatást, a kizsákmányolás embertelenségét, mégis örömmel kell fogadnunk azt a tényt, hogy az Isten által teremtett világ gyermekei vagyunk. Ha sorra vesszük, mit is adott nekünk, magyaroknak az elmúlt esztendõ, akkor talán méltán kérdõjelezhetnénk meg örömünk alapját, hiszen keserûen kell megállapítanunk, hogy a kezdeti reményteljes várakozásunkkal ellentétben még ma is ugyanazok az arcok néznek le ránk a miniszteri bársonyszékekrõl, ugyanazok a médiaszereplõk és sajtóguruk adják a nép-hülyítõ motivációkat, és ugyanazok döngölnek a padlóba bennünket, akik eddig is. Röpködtek a csontig lerágott, unalomig ismételt paradoxonok, nemzetmegváltó, illuzórikus ígéretek a „formáragyúrt” népmentõ, önjelölt patrióták szájából, folytak a tüntetések, sztrájkok, sodortatta és hallatta magát az éterben a nemzeti szellem és faragta a történelem szépre álmodott szobrát a jobblétben bízó, ezerszer becsapott szegény magyar. Szinte naponta hallhattuk politikusok, idényjellegû közszereplõk szájából a kedves és megtisztelõ szavakat, hogy csürhe és csõcselék vagyunk. Minden egyes ünnepünk alkalmával acélkordonok közé zártak bennünket, mint valami vérengzõ vadállatokat az állatkertben és, ha nem tetszett a pofánk, akkor embertelenül megvertek, vagy eltörték a karunkat, kilõtték a szemünket, jobb esetben egyszerûen csak rezerváltak az önkényuralmi hatalmat kiszolgáló fekete-maszkos, jelöletlen és névtelen kommandósok. Ránk ragasztották az antiszemita bélyeget és gyûlöletkeltés vádjával illettek, ha elégedetlenségünknek mertünk hangot adni és kértük az Alkotmányban foglalt jogaink tiszteletben tartását. Akaratunk ellenére lenyomták a torkunkon a konvergencia-program zsíros és megemészthetetlen cafatját, megzabáltatták velünk a véghezvihetetlen abszurd és népirtó reformok sorozatát. Az eredmény? Már-már groteszkbe illõ, rideg, könnyfakasztó általános deformáció. A szegény még szegényebb lett, a

ELMÉLKEDÉS

gazdag még gazdagabb. Sáros kerekével halálra gázolta az ország lakosságát a „dübörgõ gazdaság” robosztus és kíméletlen úthengere és a keresztény Magyarországra láthatatlan, gyilkos kezek ráterítették a liberalista platformok bûnökkel átitatott, kibogozhatatlan hálóját. Gyorsan megszabadították a népet még attól a néhány állami tulajdonban lévõ vállalattól is, ami országhódítótervükben akadályt képezett, hogy Magyarország gyarmatosítása végre befejezõdjék és kimondhassák a kéjurak öntelt, pöffeszkedõ gõgjével: „Consummatum est!”, azaz „Elvégeztetett!” Szavakkal már nem kifejezhetõ az a pofátlan és szemérmetlen aljasságáradat, amit ez a szabadelvû kormány tett a tisztességes állampolgárok millióival. De a „Consummatum est!” katartikus szavát az Isten Országáért hittel és becsülettel harcolók gyõzelmére mondja majd ki az Úr az Utolsó Ítélet napján, ott, ahol számot ad mindenki a cselekedeteirõl és visszakapja végre valahára valódi, nemes, tiszta értékét és értelmét az igaz szó, a tett. „Mindenfelõl szorongatnak minket, de össze nem zúznak, bizonytalanságban élünk, de kétségbe nem esünk. Üldözést szenvedünk, de elhagyottak nem vagyunk. Földre terítenek bennünket, de el nem pusztulunk.” – mondja Pál apostol a Korintusiakhoz írt 2. levelében. (2 Kor. 4; 8-10). És ez valóban így van, hiszen olyan sok tragédiát megélt már ez az üldözött és meggyötört magyar nép, de a Teremtõ Isten sohasem engedte elveszni szeretett gyermekeit, mindig segítõ kezét nyújtotta a Benne bízóknak, a Hozzá fordulóknak. „Ne engedd, hogy legyõzzön a rossz, inkább te gyõzd le a rosszat jóval.” (Róm. 12; 21) – halljuk a parancsot. Ez a mondat töltse be szívünket az adventi várakozás lélekemelõ pillanataiban és adjon erõt a lelki, szellemi megújuláshoz, hogy tiszta és alázatos szívvel várjuk a Karácsonyt, Jézus Urunk eljövetelét és Benne Magyarország Feltámadásának törhetetlen reményét.

Paudits Zoltán

Karácsonyi ima A Fényfia eljön szép Pannóniába, szeretetét hozza Nagy-Magyarországra. Táltosok jóslata mutatja a jelet, kisded jászolához csillagösvény vezet. Megváltónk, Jézusunk színed elõtt állunk, töröld el bûneink, mentsd meg az országunk! Mi vétkünk, mi vétkünk, mi igen nagy vétkünk, bocsásd meg, s tedd eggyé árva magyar népünk! Fény Atya, Fény Fia, Fény Szüze, szent Hármas, szívünknek a remény, lelkünknek a támasz. Megváltónk, Jézusunk trónod elõtt állunk, töröld el bûneink, emeld fel országunk! Mi vétkünk, mi vétkünk, mi nagyon nagy vétkünk, bocsásd meg, s tedd naggyá újra magyar népünk!

Advent Várom Jézust, már oly’ közel, lelkem nyitva, belép, ölel, lángot lobbant, fényes az éj, súgja az Úr, Ne félj, ne félj... Paudits Zoltán

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

10

2007. november

MEGÁLL

˝LÖLET A ZSIDÓGYU MINT BETEGSÉG Eléggé megdöbbentõ cikk jelent meg a Népszabadság Online oldalain. A cikk a zsidó származású Fekete György történelemtanár esszéjét ismerteti, amely szerint az antiszemitizmus egészen egyszerûen egy kezelésre szoruló betegség. Az Élet és Irodalomban is szinte kizárólag a zsidókról publikáló Fekete agyára ment a származása, ez világosan látható. „Stratégiai, az ügyben perdöntõ tényezõ az lesz, hogy sikerül-e rádöbbenteni az antiszemita felfogású embertársainkat: antiszemitizmusuk, vagyis a zsidókat célba vevõ bûnbakolásuk, õket úgyszintén meggyötri, nekik is káros, hiszen vádjaik (és ezeknek megfelelõ cselekedeteik) – elfojtott bûntudat formájában – saját fejükre hullanak vissza, s önbizalmukat zsugorítva, valóságérzékelésüket torzítva újragerjesztik pont azt a vesztesnek-korlátozottnak-akadályozottnak, idegen-ellenséges (zsidó) külsõ erõktõl behatároltnak általuk érzékelt állapotukat, amelytõl az antiszemitizmussal eredetileg szabadulni igyekeztek (ugyanez a szociálpszichológia nyelvén és pozitív megközelítésben: a kognitív disszonancia frusztrációs háttere képességnövelési, kreativitáserõsítési lehetõség biztosításával szûkítendõ)” Gyönyörû szó- és mondatfacsarás, valósággal nyög a magyar nyelv Fekete úr súlya alatt, de lássuk csak, mit akar õ mondani! Fekete úr az antiszemitizmust ekképpen definiálja: „a zsidókat célba vevõ bûnbakolás”. Fekete úr talán nincsen tisztában a szemita szó jelentésével vagy nem kérdezett meg úgynevezett antiszemitákat, hogy arabellenesek-e. Ha az esszéista a megfelelõ antijudaista vagy anticionista szavakat használta volna, s nem a liberálisok terminológiájának megfelelõ, egyébként pontatlan kifejezést, az valójában kellemetlen helyzetet teremtett volna: meg kellett volna magyarázni, hogy mi a judaizmus, illetve a cionizmus, s azt is, hogy mi a baj velük. Az antiszemitizmus betegségében szenvedõket tehát meg kell menteni: nem azért, hogy a zsidók a továbbiakban még véletlenül se lehessenek „bûnbakolhatók”,

AZ

ÉSZ!

hanem azért, mert így a betegnek is segítünk: megszüntetjük elfojtott bûntudatát. Az antiszemitákban túlteng a bûntudat. „Fontossága miatt ismételjük meg a tételt: amennyiben – a korábbi hasonló erõfeszítések minden kudarca dacára – nem az emberi elesettség dimenziójában értelmezett, abban specifikált empátiával és szolidaritáskészséggel fordulunk az antiszemitákhoz (miközben egyáltalán nem szentesítjük esetleges gonoszságaikat, sõt...), nem fogjuk tudni elérni, hogy velük együtt tárjuk fel, milyen kudarcok, sérülések és sértettségek vagy elõítéletek ágyazták meg életveszélyes beállítódásukat, zsidókárhoztató irányultságukat.” A folytatásból megtudjuk, hogy a zsidókárhoztatás életveszélyes irányultság, de azt is, hogy Fekete úr nagyon fontosnak érzi zárójeles megjegyzésével megszakítani a mondandóját: még akkor is, ha a közbevetés megzavarja a gondolatmenetet, fontos tudatnia, hogy neki még esze ágában sem lenne szentesíteni a gonoszságokat. Nehogy véletlenül, csak úgy csípõbõl leantiszemitázzák antiszemitizmus-szakértõnket. Az antiszemitizmus életveszélyes betegségét kezelni kell, méghozzá úgy, hogy bármilyen társaságban, ahol szerintünk úgynevezett zsidóság hangzik el, nos, ott teszünk ellene. Pontosan ezt mondják a szerintük antiszemiták: hogy a zsidóság és csatlósaik tabuvá tették a mindennapi közbeszédet, ha az a zsidóságot vagy tetteiket érintené. Aki véletlenül bírálni meri Izrael külpolitikáját, katonai stratégiáját vagy akár a zsidóságot (melyhez azért joga van, sajnos), azonnal ostobának, elesettnek vagy nácinak lehet és kell bélyegezni. Most már beteg is lett: õt le kell nézni, a mondanivalóját nem szabad komolyan venni. Évek óta megy ez a hangulatkeltés: ha egyébként intelligensnek és vitaképesnek is hinnénk valakit, akirõl azonban késõbb kiderül, hogy antijudaista, azonnal meg kell vele szakítani a beszélgetést vagy legalábbis tilos bármilyen mondatát komolyan venni. Így a legegyszerûbb: nehéz olyannal vitatkozni vagy olyan embert meggyõzni, aki becsukja a füleit, és axiómaként kezel mindent, amire azt mondták neki. „Aki barátom – e helyütt ismét hadd pengessek egészen személyes húrokat is – és ugyanakkor, eltérõen tõlem, zsidó szár-

mazásban nem érintett, nos az az ember nem hallgathat, ha jelenlétében bárki zsidózik, s e tekintetben – részérõl – az sem megnyugtató felelet számomra, hogy az illetõ mindenféle ilyen uszítást elítél, hanem elõzetesen és specifikus konkrétsággal le kell szögeznie, legalább nekem, legalább egy alkalommal, hogy adott esetben magától értetõdõen kinyilvánítja, ha efféle helyzet adódik (mert éppen antiszemita történés zajlik, akár magánszituációban, akár köz elõtt), hogy ellene van, hogy elítéli a zsidózást, mégpedig anélkül, hogy az antiszemitizmus elleni kiállásához hozzáillesztené a kisebbségvédelem elvont hangoztatásába való belehátrálást; hiszen Magyarország polgárai vagyunk: ahol a magyar állam kizárólag zsidó származású magyarok százezreit ölette le saját lakosságából, és a saját lakosság hitvány részének asszisztenciájával cselekedte ezt alig több mint hatvan éve. Elvárom a nem-zsidó barátaimtól is, hogy a mai magyar zsidóság zöméhez hasonlóan »hungaro-patrióták«, s ne »hungaro-nacionalisták« legyenek.” Fekete ügyesen kifejti még, hogy Magyarország bûnös; persze csak óvatosan, szõrmentén, de azért mégis az: százezreket ölt le, sõt öletett le saját lakosaival. (Ne, túl magas labda, ne is próbáljunk párhuzamokat vonni a civilek millióinak haláláért felelõs Izraellel, nekik meg úgyis mindent lehet, hiszen véletlenül sem dúl ott olyan komoly betegség, mint az antiszemitizmus.) Drága történelemtanárunknak, mentálpedagógusunknak (!) még arra is volt ereje ebben a bekezdésben, hogy az egyébként teljességgel ártalmatlan „nacionalizmus” szót is kárhoztassa, s megpróbálja bevezetni helyette annak szinonimáját, a „patriotizmus”-t. Nehogy valaki a nácikat hazaszeretõnek titulálja, mert õk – mindenki tudja – komolyan betegek voltak: kóros antiszemitizmusukat senki sem kezelte megfelelõen. Örülök neki, hogy Schwarz György ezzel az eszement kirohanásával is erõsítette vagy legalábbis fölkeltette a gyanút a zsidóság valóságot leplezõ technikájára rácsodálkozó ébredõkben: itt valami tényleg nincsen rendben. A folyamatos démonizálással Fekete az antiszemitizmus betegségének egyik ügyes terjesztõje lett. Fekete úr, ne tessék úgy köhögni! Még a végén sokan fölébrednek a nyálkás krákogására... (Blogin - Bombagyár)

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

2007. november

MEGJELENT PAUDITS ZOLTÁN ÚJ KÖTETE

Ötödik könyvem tartja kezében az Olvasó. Azonban ez a kötet kicsit más, mint a többi, hiszen elsõsorban nemzeti érzelmû és töltetû versek kaptak benne helyet. Néhány vers az elõzõ négy könyv anyagából is belekerült, de túlnyomó része új írás. Minden vers egyegy „kiáltás”, de „…mindig magunkért, soha mások ellen.” Vallomás Nincs bennem harag, sem gyûlölet semmi és senki ellen, nem ellenségem se faj, se nép, az áll csak velem szemben, aki gazul nemzetemre tör, meglop, s demokráciámba tép! Nincs bennem bosszú, sem gyûlölet, semmi és senki ellen, én csak azokkal vívom csatám, kikben hazug a jellem, álnok, hamis szájukon a szó, és eladták alólam Hazám!

11

N Y Í LT

LEVELEK

Tisztelt Honfitársaim! Hogy NINCS két oldal, hogy a FIDESZ nem is tör a kormányzásra - amelyet tavaly szeptember 18. után „8 napon belül” egy csepp vér kiontása nélkül megszerezhetett volna - tudjuk. Sõt! Õk sorvasztották el az akkor bontakozó népi ellenállást. Az egész botrányt csak az Önkormányzati Választások megnyerésére használták fel arcátlan módon. Majd Viktor-Viktor karácsony elõtt (jó idõzítéssel!) kijelentette, hogy a kormányt csak az EMBEREK kergethetik el. Arra a kérdésemre,hogy ezek szerint a FIDESZ-bõl kivesztek volna az „emberek” és csak „polgárok” maradtak, választ NEM kaptam.

pingálnak, csasztuskákat komponálnak, emelkedett hangú petíciókat fogalmaznak. És én erre csõdüljek az utcára? Virsli meg sör is lesz, mint...akkor? Össze-vissza beszéltem, mint egy néptribun. Pardont, gráciát szegény, vén fejemnek! Adorján András

Tisztelt Címzettek !

Én mindig törekedtem arra, hogy a hazát és a nemzetet híven szolgáljam. Magyar vagyok, s ezt természetesnek fogom fel. (Ha történetesen pápuának születek, bizonyára megpróbáltam volna derék pápua Vitatkozom azonban azzal, hogy az lenni.) „egyszerû emberek” alulinformáltak. Nap mint nap találkozom pénztárosnõvel, Természetes,hogy egy népnek van vasúti kalauzzal, kõmûvessel, kétkezi legyen is! - önérzete. De amit, és annyifémunkással, jegyszedõvel, postással, sõt lét dicsõ õseinkrõl, összeolvastam, valóközrendõrrel. Mindig beszélgetést kezde- színûleg egy elefántot is leterített volna. ményezek, amelynek módja arra bátorítja Ebbõl a cikkbõl pl. az derül ki , hogy partnereimet, hogy kimondják, amit gon- Irakból származunk, s a hüjenkik azért dolnak. Az, hogy õk nem feltétlenül iro- bombáztak arrafelé (homok alatt is!), dalmi stílusban teszik ezt, a lényegen mit raboltak mûkincseket, hogy meghamisítsem változtat. Hogyne éreznék a bõrükön, hassák a történelmet. mi a helyzet? Pár hét múltán az elõzõ vásárláshoz képest megtapasztalják, hogy a Nincs értelme, hogy felsoroljam a „fogyasztói kosár” lám drágább lett, többi hipotézist - Önök nyilván azt is tudmiközben a bérük fillért sem emelkedett. ják, hogy Jézus is magyar volt. És õk eltûrik. Mint a 72 %-os gázáreme- Természetesen ! Ha ezt sem tudják, milést. A kórház „reformot”, ahol a reform csoda hazafiak? magyar megfelelõje a ROMBOLÁS. Itt élünk egy piszkos országban,amit a Valami hülye a minap engem is az szemünk láttára rabolnak ki, velünk utcára hívott valamilyen hazafias rendez- együtt. Ezenközben fingani sem mer vényre, és megbírált mérsékelt lelkesedé- senki, nem hogy alibik helyett tevõlegesen semet tapasztalva. Csakugyan van még lépne fel. Élõlánc (eszterlánc), bárki is, aki azt hiszi, tüntetéssel, tömeg- tüntet(get)és, félpályás(!!) útlezárás, megyûlésekkel, hülye félpályás útlezárásokkal rész falfirkák. Semmi x semmi. és más (hamis) alibi megmozdulással bármit is el lehet érni? A rendõrség olyan Párás szemmel mereng eleink dicsõ erõs, hogy akár az elcsatolt területeket tettein az Istenadta nép. És sír, de nem vissza tudná foglalni. vigad. Igaza is van.

Hogy lehet, hogy - tudomásommal egyetlen komoly POLGÁRI ENGEA kötet megrendelhetõ (olvashatóan kitöltött) DETLENSÉGI AKCIÓ nem zajlott le belföldi postautalványon (postán kérhetõ ebben a kibaszott országban? rózsaszínû csekk) 1000 Ft/db áron, amely összeg a postaköltséget is magában foglalja, a következõ címen: Paudits Zoltán 6346. Ami törvényes ÉS hatékony, mint száSükösd, Árpád vezér utca 23/a. A megrendelt mos külföldi példa megmutatta. könyvek kipostázása a beérkezett összeg után történik.

NEM: a balfaszok transzparenseket

Adorján András

A NEMZETI ELLENÁLLÁS HONLAPJAI:

www.nemzetifront.hu www.arpadvonal.hu

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

12

2007. november

MARSCHALKÓ LAJOS VERSEI* Mert tûzbõl jött és pihenni megállt Ahasvérus a puha ágyba’ hált, Tanyát ütött az Andrássy úton, A Markó utcán, — s óh jaj, én tudom — Hogy húllt a fõ, a könny, a tiszta vér, Balga magyarnak ez volt ím a bér: Börtön, bitófa, korbács, temetõ, Kínzott mártírral szembe nevetõ Ördögarc és igazak halála: Otthonért az ahasvéri hála.

Békekötésre Magyar, a fejed büszkén ne emeld, Mindenki azt kap, amit érdemelt. S az én népemnek ilyen béke kellett, Szolgaként ülni hideg kuckó mellett, Álmodni kolbászt, zsíros szalonát Sült galambot s egy hosszú koron át Lesni, míg másnak jobban megy sorsa, Úr asztaláról neki hull-e morzsa? Másnak, lám, van inni és mit enni, De neki nem kell semmit se tenni.

Mégis százszor jaj neked Ahasvér Vak népem most végre csak megismér, Solymosi Eszter vére tiszta szûz, Bárdossyé az égõ égi tûz, S Krisztusé, mint magad akartad Minden ontott vér ott ég te rajtad Mind, mind az átkot rád viharozza, S nincs már Pilátus, aki lemossa Elégsz benne, mert tüzes ez a vér S a te törvényed: a szemet szemér’.

Magyar, a fejed büszkén ne emeld, Mindenki azt kap, amit érdemelt. Én emlékszem és jaj de fáj az emlék, A szívem tõle soha sem pihen még: Ha Erdélyt dulták vad, idegen fattyuk, Legyintett rá, hogy ugyis „visszakapjuk”, S ha szív üvöltött: Felvidék! Szabadság! Mosolygott csak: „hisz ugyis visszaadják” Minket Isten fog tenyerére venni Hogy ne kelljen majd semmit se tenni. Magyar, a fejed büszkén ne emeld. Mindenki azt kap, amit érdemelt. Burána tört rá messzi Voronyezsnél, De átokvert faj fel soha sem eszmél. Halál ha rázta ezt a vesztett népet, Parasztja mondta: majd megvéd a német. S szibirják szél bár kastélyán barangolt Grófja, ura várta mind az angolt. Velünk a sors, hejh, ujjat húzni nem mer, S ejh, hátha tenné: „az orosz is ember” Magyar, a fejed büszkén ne emeld Mindenki azt kap, amit érdemelt. Mert ment, marsolt a megbõszült világ, Német és angol mind küldte a fiát, Tenger mélyre, vagy égbe gépmadáron Haljon, éljen míg teljesül az álom, Vízen, vagy földön, hullámon szelen Õ ordíthassa majd, hogy: — „Gyõzelem”! Csak magyar mondta: nincs hazám a Donnál S mit védjek már a kárpáti vadonnál? Magyar, a fejed büszkén ne emeld Mindenki azt kap, amit érdemelt. Az én népemnek ilyen béke kellett. Magyar, a sírást jól kiérdemelted. A korbácsot, a gyatra szolgasorsot, S a csonkaságod rokkantan ha hordod

A gyõztes, aki állta harcát tettel Ha rád tekint csak azt mosolygja: „vedd el A sorsod, hogy még századok láthassák Ez a békéd, mert megszolgált igazság” Magyar, a fejed büszkén ne emeld. Mindenki azt kap, amit érdemelt.

Krisztustalan karácsony (Betlehem járó kurucok éneke) Ne hidd, hogy eljöjjön, ne hidd, hogy megváltson, Nekünk pajtás nem lesz, soha se karácsony. Véres gyászos mára nem jön boldog másnap Jászol se maradt a magyar Messiásnak.

Ahasvér megpihent Ahasvérus — jaj — pihenni megállt Auschwitzból jött és hozta a halált, Belsenbõl épp a tûzbõl szabadúlt, De bolygó népe semmit sem tanult, Nem volt elég a szörnyû hosszúnap Új Purim kell a gyilkos bosszúnak Ahasvérus hát végre megpihent, Jöttét fogadta temetõi csend Kivérzett nép és hullaszagú est, Holtak városa: — néma Budapest. Van-e még itt csak egy is lázító? Kérdezte zordul a koldus zsidó. Mert túdjátok meg, én az Úr vagyok Minden helyt mit a lélek elhagyott Annak, ki nékem kenyeret adott, Csak bosszút osztok, nem bocsánatot, Hol én megállok: néma lesz a száj Engedelmes a bíró, policáj, A szolga nép — óh — engemet megért Tudja a törvényt, hogy — szemet szemért.

Idegen Heródes töreti meg testit, A mi Krisztusunkat anya-méhbe vesztik. Zsidó-császár kényén prédán fut a vérünk. Megyünk.... Betlehembe el tán sosem érünk. De fekete éjben valahol a jászol, Üresen, sötéten nem hiába gyászol. Hirdeti, hogy utunk, ha csillag nem futja, Mégis út maradt a három király útja. S Betlehem felé, — jajj — szenvedéssel, vérrel, Szeretet helyett a gyûlölet vezérel. Csillagtalan éjjel lángja után menve A kardunk, a kardunk visszük Betlehembe. Lehet oda érünk, lehet hogy nem érünk, Vagy elhull, vagy marad szívünkben a vérünk Lehet hideg vesz meg, vagy az ordas esz meg, De hogyha elérünk magyar Megváltókért Megfizetünk egyszer mégis Heródesnek. .

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

2007. november

A sodródóknak

13

A temetõ-árok dícsérete

Irjad a jelt

(Bárdossy László emlékének) Te vagy a bûnös, nemcsak a zsarnok, Te kis sodródó, te rongy akarnok. Nem lenne rajtunk semmi hatalma, Éhen pusztúlna, útfélen halna De te vagy és csak te vagy a pártja Joga, hatalma, hóhéri bárdja Kinyujtott karja, felemelt ökle Te szállítod a tapsot dörögve Te, ki a szolgák himnuszát zengi, Te vagy a bûnüs, névtelen senki. Te vagy a bûnös, ki sugva mondod Hogy szolgálod csak a gaz bolondot S óh, bár a bicskád testvérbe mártod Azért teszed, hogy megbontsd a pártot, Ölni tudnék — mondod — ha látom De a kenyerem, de a családom...! Farizeusként nyögöd kereszted S te vagy ki néped sírjába veszted Mert mit neked a más vére dolga Te vagy a bûnös, picinyke szolga! Te vagy a bûnös, te porszem ember Ki szent eszméért lázadni nem mer Kinek csak a hasa a hazája, Ki a korbácsot kutyaként állja És követ raksz, hogy nõjjön a gula Mindegy ha egy nép jajong alula S tagadva Istent, hitet, vagy elvet A fáraót ha csucsra emelted Kapj egy mosolyt, mely suhan feletted: Porszem! A gulát Te épitetted. A börtönt, bitót mind te csináltad! Gazoknak létra meggörbedt hátad Koporsót, rácsot, acél bilincset Te alkottál, mert rothadt gerincet Nyaldosó nyelved minden úrt szolgál Kicsi sodródó rossz szolga voltál! Elvtelen tollnok, bõrödet mentõ Csinovnik, bíró, öncélú bendõ Névtelen párttag, száz jelvényt hordó, Te vagy a bûnös, kis napraforgó! Te vagy a bûnös! Itt az ítélet! Büntetésed a szép, szabad élet: Mikor magadra hagy a diktátor Melyben versenyre kelhet a bátor, Mikor már nem lesz hol, kinek nyalni Kicsi sodródó! — éhen fogsz halni. Kidob minden párt, megvet a szabad S hiába sírod hízelgõ szavad Szeméten nyúlsz el számkivetetten Hiába jajgatsz: Uram! Mit tettem. Szabadúlt néped betölti rajtad. Itt az ítélet! Magad akartad!

Imádság helyett átok s varju károg. Szent hely vagy magyar temetõ árok. Ami volt egykor: hit és tiszta orcák: Te benned alszik — volt Magyarország. Becsület, hûség, hazaszeretet, Bitóra lépvén itt temetkezett! Igazság, jóság és minden, ami volt. Erdély, Felvidék s ki róla dalolt Itt nyugszik! Nincsen keresztje, mécse. Nem ölhette meg hóhéra mégse. Temetõ árka: toronytalan fárosz Magyar sötétben csak ez sugároz Fényt a jövõnek, bosszút a mának S hol mindent megölt a szégyen s a bánat Adnak még tûnt fény szövétnekeként, Kik benne haltak: — egy végsõ reményt.

Rómában történt kétezer éve, Vagy talán ma, a fórum zsivaján Hol elvet árult kalmár, demagóg S testvériségrõl papolt a kaján. Hol fehér tóga volt az árulón És a sárban, gyalázott hõs hevert Valaki jött.... tán koldus, rab király S a porba írta elõttem: — a Jelt. Halat rajzolt, az ûzöttek jelét, Szótlanul ott a fórum szegletén, A szám nem mozdúlt, szívem súgta csak: Testvér! Testvérem! Rád ismertem én. Ha tudnák ki vagy, hóhér lesne rád, Vagy elvennék a falat kenyered Krisztusban testvér, — árva bujdosó Hallgass! ..... De írjad porba a — Jelet! A napvilágon tagadj meg, ha kell. De ott valld, a katakomba estjén: Miénk a jel, a milliók jele: Úrban testvér, te üldözött keresztyén! Caesar kertjében testünk a fáklya S hiszik: — belõlünk hamu se marad Beleszórtak éjbe és a szélbe A nürnbergi komor ég alatt!

Üzenet A magyar írók freylassingi találkozójára Waterloonál már minden elveszett Holtak szemét a zord éj lezárta Futott a császár és a vert sereg De nem adta meg magát a gárda. Piciny csapat a magyar Waterloon Minden vezérünk holt, vagy megszaladt Senki sincs, hát álld meg ezt a harcot A tolladdal, a lelkeddel! — magad! Üres iszákkal, száraz kenyéren Hol gyõztes ellen nyüzsög szerteszét Viszonozd a púszta igazsággal Minden gyûlölet barbár sortüzét. Ha nincs kenyér, hát tartson meg a hit, Hogy láthatatlan, szent arany-sasod Tíz évszázadnak fényes szellemét E harc mezõn már csak te hordozod Ha letesszük a fegyverünk a tollat Átoktól szárad nyomorult kezünk De egy könnycseppel megáldhatnak még Azok, akikért talán elesünk Jutalom nincs, se zsold, se obeliszk Talán egy sír a szabad határba’ S otthoni akác susogja csak el, Hogy nem adta meg magát — a gárda.

Keresztény vagy? Csak koldusok, halászok Apostoloké, a mi szent jelünk Mi gyõzhetetlen elnyomottak, im! Egymásra mégis róla ismerünk, Térdelj itt fent a sárarany elé, Ölts álarcot és hangosan ne szólj, De a lelked — testvérem! — ne add el, Hisz’ kilépünk még mi, — a föld alól. Caesar meghal és kint a fórumon Elporlanak a márvány oszlopok S a hazugságok báva korszakán Igazságunk az egekig lobog. De addig védjük egymást és hitünk Némán vagy lopva: — irjuk a Jelet! A hûségé e signum és e hal Azt jelenti: mind ott vagyunk Veled! A katakomba néma mélyiben Velünk van õ is, a Megfeszitett A megfeszítõk ellen óva véd Hogy megtarthassa üldözött hited. Megnyitja a rothadó világot, A katakomba mécse égre gyúl S a fórumon csak egy Vezér marad: A szabadító, gyõztes — Krisztus Úr!

(* A szerzô hagyatékából nemrég elôkerült, javarészt még soha nem publikált költemények.)

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

14

2007. november

FONTOS TUDNI!

ANNA FRANK NAPLÓJA Anna Frank naplója egyike volt a háború utáni Németországban, sõt szinte egész Európában a közvélemény elé tárt „bizonyítékoknak” a holocaust megtörténtére. Feladata a kárpótlás iránti igény jogosságának megalapozása és a német népben a kollektív bûnösség érzetének felkeltése volt. Az alábbi sorokban némi iróniával rá kívánok mutatni az újabb zsidó hazugság fonákságaira, mikor leírom a könyv jól kitalált, sosemvolt történetét: Az állítólagos önéletrajzban egy zsidó kislány, Anna Frank megrázó részletességgel írja le a háború iszonyatát, a haláltáborokat, melyekben patkányok zabálták kövérre magukat az elgázosítottak húsából. A zsidó kislányt elszakítják szerettei mellõl a galád német katonák, majd azért, hogy még több szenvedést okozzanak neki(?) - egyben témát is adjanak készülõ könyvéhez -, a nácik össze-vissza hurcolják, több lágert is bemutatnak neki egy bestseller reményében. Mivel azonban bûnös hanyagságuk folytán elmulasztottak a zsidó kislánynak tollat adni, Anna Frank kénytelen egy idõutazáson részt venni, hiszen csupán ilyen módon kaparinthatja meg a háborút követõen feltalált golyóstollat. A zsidó kislány hõs: vállalja az idõutazást, sõt eredeti terveit még túl is teljesíti: nem elégszik meg a golyóstollal, hanem papírt is hoz naplójához a jövõbõl. Tehetségét bizonyítandó kitûnõen elsajátítja négy ember kézírását - melyet az utókor tévesen hamisításnak hisz. Miután befejezte a borzalmak leírását, a németek úgy gondolják, a Naplót meg kell õrizni, hiszen csak így lehet megemlékezni az általuk okozott szenvedésekrõl. A könyv bestsellerré tétele érdekében azonban mártírt csinálnak Anna Frankból: a kislány tífuszban meghal, ám a mese szerint írásait mégis megõrizték. Persze halálában komoly szerepet játszott az a tény, hogy unták

már a legnagyobb harcok idején a gyermek ide-oda utaztatását, és a képét sem bírták már elviselni, amint a halottakon ülve írja a jegyzeteit... Eddig tartott a mese, amelyet néhány zsidó remekül kitalált, majd a huszadik holocaust-kárpótlásért arcátlanul sorbanálló szervezetek gátlástalanul kihasználtak. Hogy mi az egész könyvbõl az igazság? Jóformán egy betûje sem. Egy - az ószövetségi testvéreink szerint minden bizonnyal antiszemita - kételkedõ alaposabb vizsgálat alá vette az „eredeti” kéziratot. Vizsgálódása roppant kellemetlen volt a holo-business haszonélvezõinek. Kiderült ugyanis, hogy a kéziratot a háborúban elpusztult kislány a háborút követõen feltalált golyóstollal írta. Állítólag David Copperfield már a trükk nyomában van. Mindenesetre az tény, hogy a golyóstoll gyártási szabadalmát E. Parker 1947-ben jegyeztette be az Egyesült Államokban. A másik kellemetlenség, hogy a könyvet az írásszakértõi és szerkezetelemzési munkák szerint négy különbözõ személy írta. Ha valaki ezek után azt hiszi, hogy azokat zsidó szélhámosokat, akik ebbõl a német népet a nemzetközi közvélemény elõtt a kötelezõ iskolai tananyagokban és a hazugságon alapuló filmekben befeketítették és ebbõl pénzt csináltak, felelõsségre vonták, nagyon téved...

HORTHY MIKLÓS BESZÉDE 1919. NOVEMBER 16-ÁN, BUDAPESTI BEVONULÁSA ALKALMÁBÓL Polgármester Úr! Szívbõl köszönöm szíves üdvözlõ szavait. Mondhatom, nem vagyok abban a lelkiállapotban, hogy e percben megszokott frázisokat használjak, igazságérzetem azt parancsolja, hogy minden kertelés nélkül azt mondjam, amit e percben érzek. Mikor még távol voltunk innen, és csak a remény sugara pislogott lelkünkben, akkor kimondom - gyûlöltük és átkoztuk Budapestet, mert nem azokat láttuk benne, akik szenvedtek, akik mártírok lettek, hanem az országnak itt összefolyt piszkát. Szerettük, becéztük ezt a várost, amely az elmúlt évben a nemzet megrontója lett. Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fõvárost: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti szineit és vörös rongyokba öltözött. Ez a város börtönre vetette, kiüldözte a hazából annak legjobbjait és egy év alatt elprédálta összes javainkat. De minél jobban közeledtünk, annál jobban leolvadt szívünkrõl a jég, és készek vagyunk megbocsátani. Megbocsátunk akkor, hogy ha ez a megtévelyedett város visszatér megint a hazájához, szívébõl, lelkébõl szerteni fogja a rögöt, amelyben õseink csontjai porladoznak, szeretni azt a rögöt, amelyet verítékes homlokkal munkálnak falusi testvéreink, szeretni a koronát, a dupla keresztet. Katonáim, miután földjeikrõl betakarították Isten áldását, fegyvert vettek a kezükbe, hogy rendet teremtsenek itt e hazában. Ezek a kezek nyitva állanak testvéri kézszorításra, de büntetni is tudnak, ha kell. Meg vagyok gyõzõdve róla, azaz úgy remélem, hogy erre nem fog sor kerülni, hanem ellenkezõleg, akik bûnösöknek érzik magukat, megtérnek, és hatványozott erõvel segítenek a nemzeti reményekben tündöklõ Budapest felépítésében. A mártírokat, az itt sokat szenvedett véreinket meleg szeretettel öleljük szívünkhöz.

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

2007. november

15

KAZÁR

ZSIDÓ ÉRZÉKENYSÉG A „keresztény-nemzeti tábor” újságíróinak nem kell lázasan téma után kutakodnia. Felgyorsult korunkban szinte naponta történik valamilyen – a becses olvasó érdeklõdését felcsigázó – botrány. Alig utazott haza ausztriai zarándoklatáról XVI. Benedek pápa, az Osztrák Katolikus Püspöki Kar elhatározta, hogy a Szentföldön tartja meg november elején esedékes konferenciáját. Gazdag programok egészítették ki üléseiket, melynek elõre várható fénypontja volt a Yad Vashem holokauszt-emlékhely felkeresése, ahol az áldozatokra emlékezõ koszorúzás mellett elhangzott a szokásos önvádaskodás. Christoph Schönborn, Ausztria bíboros prímása – kinek ereiben állítólag zsidó vér is csörgedezik – igazán kitett magáért: hazája, és egyháza nevében esedezett bocsánatért, amiért nem tanúsítottak tömegesebb ellenállást a náci rezsimmel szemben. Mondókája csúcspontjaként szónokiasan így kiáltott fel: „Hol voltál, Isten? Hol voltál, mikor asszonyokat, gyermekeket, férfiakat, és véneket küldtek a halálkamrákba?” (Megint felbukkant hát a kollektív felelõsség hamis tana, ami köztudottan a zsidók találmánya, ráadásul Jézus esetében magukra is alkalmazták: „Vére rajtunk, és a mi fiainkon!” Mt.27,25) A „holokauszt ipar” képviselõi igazán elégedetten dörzsölhették markukat, e remekbe szabott prédikáció hallatán. De már aznap délután jött a hideg zuhany: a püspökök nem mehettek a siratófalhoz, – a zsidóság szakrális toteméhez – pedig ezt korábban megígérték nekik. (Gyengébbek kedvéért: a heródesi templom épen maradt, nyugati faldarabja ez, melynél a zsidók elsírják minden bánatukat, s apró cetlikre írt kívánságaikat ennek hasadékaiba dugdossák.)

BAZÁR

Rabinowitz rabbi, akinek oda kellett volna kísérni õket, meg sem jelent. Csak egy nõt küldött maga helyett azzal az üzenettel, hogy csak akkor mehetnek a falhoz, ha ruházatuk alá rejtik mellkeresztjeiket! A kereszt ugyanis súlyosan sértõ a falra(?), vagy/és a falnál imádkozókra nézve! Schönborn becsületére legyen mondva, a keresztet eldugni nem voltak hajlandók! („Aki engem megvall az emberek elõtt, azt én is meg fogom vallani Atyám elõtt!” Mt.10,32) Így hálálták meg hát a zsidók a bíboros délelõtti beszédét, még a mózesi parancsot is megszegve: „Szemet szemért”! (M 21,34) Hiszen a hízelgésre megalázással válaszoltak! A kardinális viszont agyafúrt, rabbinikus észjárással, így kommentálta az esetet: „Megtettük, amit kértek tõlünk!” (Mármint, hogy kereszttel ne menjenek a falhoz!) A rabbi ellenben nyilatkozatában hazudott, mikor azt állította, hogy hasonló helyzetben még a pápa is hajlandó volt elrejteni keresztjét! (II. János Pál pápa 2000-ben, itt tett látogatásának filmfelvételén ugyanis jól látszódik mellkeresztje! Sõt imája végén – a hivatalos protokolltól eltérve – alig észrevehetõen, még gyors, keresztény áldással meg is szentelte a panaszfalat!) Eddig a történet. – Ismeretes, hogy mindkét úgynevezett „monoteista testvérvallásunk” számára botrány a kereszt (I. Kor. 1,23): „Jel, amelynek ellene mondanak”! Csak mi tûrjük saját templomainkban a zsidó jelképeket. Aki olvasta a Talmudot, azt is tudja, miért gyalázatos számukra jelünk, melyben gyõzni fogunk: Jézust istenkáromló, vallásgyalázó zabigyereknek tartják, akit jogosan ítéltek halálra, és végeztettek ki õseik. (Vajon nekünk mért nem botrány a Dávid-csillag? Minket miért nem emlékeztet arra, hogy nevében kínozták-, s gyilkolták meg vallásunk alapítóját?) Valójában a zsidót valami egész másért is bántja a kereszt látványa: Éppen rassztestvérük, Siegmund Freud jött rá, hogyan mûködik az emberi lélek tudattalanja. Tudat alatt a kereszt ugyanis tükröt tart a zsidóságnak melyben kény-

telen megpillantani saját Káin-bélyegét! Krisztus azt tanította nekünk, hogy szeressük még gyilkosainkat is; a zsidók viszont Istenük nevében megölték azt, aki legjobban szerette õket, hiszen üdvösséget kínált nekik! A mai zsidók természetesen nem felelõsek Krisztus haláláért: Akkor sem, ha titokban szívesen és büszkén, lennének azok. De a kérdés számunkra másképp vetõdik fel: Ha Jézus ma jönne el egykori formájában, nem ugyanaz lenne-e a sorsa Izraelben, mint egykor? Tarnóczy Szabolcs

Magyar Nemzeti Front Központ Magyarok Háza 1052 Budapest, Semmelweis utca 1.-3. III. emelet 336. tel:+ 36 1 267- 4510/300 mellék mobil:+36 30 552-7202 e-mail:[email protected] honlap:www.nemzetifront.hu internet újság: www.arpadvonal.hu Minden hétfõn 15.00.-18.00. óra között az elnökség ügyeletet tart a központban. Ugyanitt, minden kedden és csütörtökön 15.00.-19.00.-ig könyvtár. Amennyiben támogatni szeretné a Magyar Nemzeti Frontot, a 11711041-20860033 bankszámlaszámon teheti meg. Köszönjük.

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

16

2007. december

IN MEMORIAM ALFÖLDI GÉZA (1908 - 1991) Szomorúan kell megállapítani, hogy még 17 évvel az úgynevezett „rendszerváltozás” után sem tudja a hazai irodalomkedvelõ magyarság, hogy ki volt Alföldi Géza, annak ellenére, hogy valószínûleg már sokan találkoztak egyegy versével különbözõ nemzeti szellemû kiadványok hasábjain, bár az is többször elõfordult, hogy költeményeit a szerzõ nevének említése nélkül (ismeretlen költõ aláírással) közölték. Sõt az is megtörtént, hogy „Magyarnak lenni” c. versét a kilencvenes években az egykori HUNNIA c. folyóirat hónapokon keresztül mottóként használta, de alája szerzõként Kölcsey Ferenc neve volt feltüntetve. Ki volt hát Alföldi Géza, akinek neve a nemzeti emigráció köreiben fogalomnak számított és számít még mind a mai napig, de összesen kilenc, még életében megjelent verseskötete és a közelmúltban kiadott életmû kötete ellenére sem szerepel egyetlen magyar irodalmi lexikonban sem? Akkor, amikor huszadrangú, jelentéktelen fûzfapoétákról többhasábos szócikkekben emlékeznek meg a magyar irodalom állítólagos „szakértõi”. Persze mindez nem a véletlennek, hanem nagyon is tudatos szelektálásnak köszönhetõ, ha nyomon követjük a költõ életútját. Alföldi Géza költõ, újságíró, szerkesztõ, kiadó, zeneszerzõ a mai Magyarországon a legelhallgatottabb egyéniségek közé tartozik, de emigrációs viszonylatban is egyre szûkül azoknak a köre, akik ismerték és elismerték nemzetünk szolgálatában végzett önfeláldozó tevékenységét. Költészete, amely kb. 5000 verset foglal magába, egy végtelen hitvallás a hazaszeretetrõl, a hontalanságba kényszerített, de magyarságát minden körülmények között bátran vállaló, soha meg nem alkuvó ember küzdelme a hatalmas túlerõvel rendelkezõ nemzetellenes ország- és világhódító csoportokkal szemben. Fajtája iránti, szinte már fanatikus szeretete, hûsége tükrözõdik verseinek majdnem mindegyikébõl. Agyonhallgatásának oka egyszerû: nemzeti szellemû volt és kivétele-

sen tehetséges. Ez így együtt megbocsáthatatlan bûn a hazánkat még ma is hatalmukban tartó - magukat hol örök humanistának, hol liberálisnak nevezõ körök szemében, akiknek ellenszegült, s verseiben, írásaiban kíméletlenül ostorozta az álnokság, a hazugság és megtévesztés bajnokait. Alföldi Géza - eredeti nevén Schilzong József - Cegléden született 1908. június 22-én. Az Alföldi nevet elõször csak költõi és írói álnévként használta, míg 1944 novemberében miniszteri engedéllyel hivatalosan is véglegesítették. A Ceglédi Hírlapnál kezdte újságírói pályafutását, ahol hamarosan a szerkesztõség állandó tagjának számított. Nem csak írt, hanem zeneszerzõ is volt egyszemélyben, aki egymás után komponálta zenés vígjátékait és operettjeit, melyek közül az 1933-ban alkotott Csókos huszárok címû darabja országos hírnévre emelte. A harmincas évek végén Budapestre került, ahol irodalmi pályafutása üstökösként emelkedett. Egy tucat lapnak volt egyidõben munkatársa, további színmûveket, drámákat, kisregényeket írt. Alkotó ereje mégis a költészet területén vált halhatatlanná. Elsõ verseskötete „Kész, mehet!” címmel még

Cegléden jelenik meg 1936-ban és pár éven belül a harmadik kiadást is megéli. A harmincas évek elejétõl bekapcsolódik a jobboldali, nemzeti szellemû politikai mozgalmakba, melyeknek elkötelezett harcosává válik. 1943-ban megjelent „Csak a gyökér kitartson!” címû második kötete bombaként robbant az akkori félfeudális uralkodó osztály szociálisan érzéketlen köreinek délibábos idilljébe. Világosan látta a magyar parasztság sanyarú helyzetét és ennek a nemzetfenntartó rétegnek halálsikolya adja az alaphangot verseinek témájához. Ettõl kezdve egycsapásra országosan ismert és elismert költõvé válik. Verseit tucatjával közlik a nemzeti gondolat megvalósításáért harcoló lapok. Érdeklõdése egyre jobban a politika felé fordul és 1944-ben már a Temesváry László által szerkesztett A NÉP c. hungarista hetilap vezércikkírója. Írásai kivétel nélkül a bolsevizmus ellen élethalálharcát vívó magyarság dokumentumai. 1944. október 15. Alföldi Gézát azoknak a táborában találja, akik a bolsevizmus elleni harc továbbfolytatása mellett döntöttek. 1944. novemberében államtitkári rangban a honvédelmi minisztériumban, a nemzetvédelmi propaganda osztály vezetõjévé nevezik ki, majd ezután a Filmipari Alap igazgatósági tagjául hívja meg. Egyik tagja lett a filmcenzúra ötös tanácsának. Ô volt a magyar-német bajtársi rádióórák elõadója. A végsõkig harcoló magyar csapatokkal került 1945 tavaszán nyugatra. Eszmetársainak javát Himler Márton kopói összefogdosták és Amerika örök szégyenére kiszolgáltatták a Magyarországot hatalmukba kerítõ bolsevista keretlegényeknek, akik egy népbírósági cirkusz kíséretében gondoskodtak róla, hogy majdnem valamennyien Bogár keze által fejezzék be földi pályafutásukat ... Alföldi az elsõk közé tartozott, akik felismerték, hogy az emigrációba kényszerült nemzeti érzelmû magyarságnak újságra van szüksége, amely a világ különbözõ részeibe történt szétszórtságuk ellenére is összefogja õket lélekben.

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

2007. december 1948 áprilisában, egy maroknyi elszánt, fanatikus magyar támogatásával, egy bajorországi kisfalu „tyúkól nagyságú szerkesztõségébõl” indítja útjára HÍDVERÔK címmel a késõbb legendássá váló, kéthetente megjelenõ lapját. Olyan neves személyiségek támogatják írásaikkal az induló újságot, mint Nyírõ József, Baráth Tibor, Padányi Viktor, Oláh György és Milotay István, hogy csak a nevesebbeket említsük. A Hídverõk Alföldi irányításával a nemzeti emigráció egyik legradikálisabb szócsövévé válik és 1962-ben bekövetkezett elnémításáig a világ minden sarkában kedvenc olvasmánya a hazához hû magyaroknak. Közben Alföldi költõi pályája is csúcspontjára érkezik. Sorra jelennek meg újabb verseskötetei. Bár a körülmények miatt elég szegényes kiállításban, de annál tüzelõbb mondanivalóval. 1948-ban „Krisztusom, én Péter nem leszek!”, 1954-ben „A Kárpátokon majd találkozunk”, majd 1958-ban egymásután négy különbözõ válogatás, amelyek az elmúlt évek terméseit kötik csokorba „Gádoros, az csak Gádoros”, „Pajtás, a hited el ne add!”, „Áldás! Béke! Húgomasszony!” és „Én tovább nem hazudok!” címek alatt. 1954-ben a Hídverõk szerkesztõsége az emigrációs magyarság hathatós anyagi segítségével kibérli a bajorországi Teising-kastélyt, ahol Alföldi vezetésével „Történelmi és Társadalomtudományi Kutatóintézet” létesül, melynek egyik fõ célkitûzése, hogy a világ közvéleményével az igazságnak megfelelõen megismertesse a magyar sorskérdéseket és ezáltal minél több támogatót találjon a nyugati országokban, egy akkor még reálisnak tûnõ, a nyugat segítségével megvalósítható felszabadítási küzdelemhez. A Hídverõk megalkuvást nem tûrõ hangvétele természetesen elejétõl fogva szálka volt a nemzetközi liberálbolsevista körök és kiszolgálóik szemében. Több sikertelen kísérlet után 1959-ben elérkezettnek látták az idõt egy Alföldi elleni összevont támadásra. A harci kürtjelet a New Yorkban megjelenõ „Az Ember” címû magyarnyelvû zsidó revolverlap fújta meg, amelynek abban az idõben Klár Zoltán, a botrányairól hírhedt nemzetközi szélhámos volt a fõszerkesztõje. Klár már évek óta ostro-

17 molta a német hatóságokat a költõ elnémításának érdekében, mert „A patkányok dala” címû nagyon is találó és ezért nagy népszerûségnek örvendõ versét nem tudta megemészteni és megbocsátani. Most végre szövetségesekre talált a németországi Szociáldemokrata Párt némely befolyásos személyiségénél, akikhez faji, vagy szellemi rokonság fûzte. Ettõl kezdve már szabad volt az út. Egy három évig tartó szélmalomharc veszi kezdetét, különbözõ bíróságok bevonásával, ami felemészti Alföldi idegeit, az anyagiakról nem is beszélve. A vádak ugyanazok voltak, amelyekkel ma is könnyen szalonképtelenné lehet tenni bárkit: antiszemita, náci, nyilas stb. eszmék terjesztése. Végül 1962-ben a Hídverõket jogerõs bírósági döntéssel betiltották a német hatóságok, Alföldit pedig 6 hónapi felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték. Mellékbüntetésként kitiltották Németországból. A kitiltás végrehajtása azonban elmaradt, mert akkoriban - hála Klár Zoltánék propagandájának - nem akadt ország, amely Alföldit befogadta volna. Ezután különbözõ üzleti vállalkozásokkal - többek között borkereskedelemmel - kezdett foglalkozni, hogy megélhetését valamivel biztosítsa, de mindenbe belebukott. A végsõ döfést az adta, hogy 1967-ben elõzetes értesítés nélkül - Alföldi adósságaira hivatkozva a Teising-kastélyt azonnali árverésre bocsátották. Még arra sem adtak neki lehetõséget, hogy az évek során összegyûjtött, felbecsülhetetlen értékû dokumentációs anyagot biztonságba helyezze. Két koffert kitevõ személyes holmijával és verseinek kézirataival távoznia kellett, a gyûjtemény nagyrésze pedig egyszerûen a szemétre került. Alföldi Géza ettõl kezdve megtört ember lett, a politikától teljesen visszavonult, verseket nem nagyon írt többé és 1991. október 25-én bekövetkezett haláláig kimondottan mostoha körülmények között tengette életét. Mind a mai napig terjengnek különbözõ legendák az emigráció egyes köreiben Alföldi eltûnésérõl. Egyesek szerint százezreket, sõt milliókat csalt ki a megtévesztett magyarokból és vígan élte világát valahol Dél-Amerikában. Mások úgy tudták, hogy második felesége beépített kommunista ügynök volt és neki köszönheti a végzetét. Persze ezek a

híresztelések mind ostoba, rosszindulatú mendemondákon alapulnak, a valósághoz semmi közük és javarészt a Klár Zoltán féle sajtó vetette bele a köztudatba. 1986-ban még megjelent „ Jön a Feltámadás!” címmel emigrációs kiadásban egy kis válogatás legismertebb politikai tartalmú verseibõl, amelynek összeállításánál személyesen is közremûködött. 1989 után, amikor átmenetileg otthon is újra lélegzethez juthatott néhány nemzeti szellemû gondolat, rövid idõre Alföldi Géza is hazatért persze csak néhány verse formájában, amelyeket az azóta már megszûnt Hunnia, Szent-Korona, ill. Magyar Feltámadás címû lapok voltak bátrak alkalomadtán közölni. Szintén szükséges megemlíteni, hogy néhány évvel ezelõtt Lõrincz Zsuzsanna elõadómûvésznõ „SZÉP - JÓ - IGAZ” címmel egy saját kiadásában megjelentetett CD-n emlékezett meg Alföldi Gézáról, elszavalva egy kis csokorra valót a költõ ismertebb verseibõl. Aztán 2005-ben a GEDE TESTVÉREK kiadásában végre megjelenhetett a nemzeti emigráció lánglelkû költõjének lírai életmûvét tartalmazó, vaskos, több mint 700 oldalas kötet. A VÉGRENDELET címet viselõ összeállítás tartalmazza Alföldi összes nyomtatásban megjelent verseskötetének anyagát, kiegészítve életrajzával és kortársai által írt, róla szóló megemlékezésekkel, valamint számos fényképpel. Beteljesítve ezzel az 1991-ben elhunyt költõ végakaratát, hogy javarészt emigrációban írt és publikált verseit a hazai magyar olvasóközönség is megismerhesse. A VÉGRENDELET címû összeállítást méltán nevezhetjük életmû kiadásnak, annak ellenére, hogy az említett köteteiben nem szereplõ, de különbözõ újságokban megjelent vagy kézirat formájában hátrahagyott további versei egy másik vaskos kötetet is kitöltenének, nem is beszélve prózai alkotásairól vagy politikai írásairól, amelyek kiadása szintén a jövõ tervei közé tartozik. Szintén 2005-ben látott napvilágot a Kráter Kiadó gondozásában „Hazátlanul - Emigrációs költõk antológiája” címmel egy másik kötet, amelyben Alföldi három további nagyszerû

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

18

2007. december

költõvel (Fáy Ferenc, Flórián Tibor és Kannás Alajos) együtt szerepel egy rövidebb válogatás keretében. Alföldi Géza az 1945-ös emigráció költõje volt. Verseivel méltán beírta nevét nemzeti szellemû irodalmunk aranykönyvébe. Üldözése és agyonhallgatása egy jól ismert nemzetellenes kisebbség érdekében állt és áll mind a mai napig. A mai generáció keveset, vagy egyáltalán semmit sem ismer annak az embernek a költészetébõl, akinek verseit egykoron olyan neves mûvészek tolmácsolták, mint Kiss Ferenc, az 1945 elõtti idõk színészkirálya, vagy Szeleczky Zita. Ezzel az írással emlékezni és emlékeztetni szeretnénk egy tragikus sorsú magyarra - a sok közül -, akinek nem adatott meg a dicsõség, csupán, mert magyarnak és nemzetinek vallotta magát és úgy is élte életét.

érvényû mûveit. Legfõbb ideje lenne, ha a magyarság azon része, amely magát elõszeretettel nemzetinek nevezi, végre belátna egy megcáfolhatatlan tényt. 1945 után a nemzeti elkötelezettségû irodalmunk legjelesebb képviselõit koholt vádak alapján kivégezték, börtönbe vetették, hallgatásra ítélték vagy elûzték az országból. Ennek következtében a kommunizmus idõszakában - néhány kivételtõl eltekintve - a magyarság sorskérdéseivel foglalkozó valódi irodalmi alkotások csak az emigrációba kényszerített szépszámú írónk és költõnk jóvoltából születtek. Ezt bizonyította Wass Albert életmûve és ezt fogja bizonyítani Alföldi Géza életmûve is, nem beszélve további számtalan emigrációs irodalmi értékünkrõl, amelyek hazatérésének lehetõségét a nemzethû magyarságnak kellett volna már rég megteremtenie.

Nem feladatunk Alföldi Géza költészetének megítélése. Ez most már a magyar olvasóközönségre tartozik. Döntse el az olvasó, hogy helye van-e a magyar irodalomban. Mert Alföldi Géza versei több évtizeddel megszületésük után ugyanolyan aktuálisak, sõt talán még aktuálisabbak, mint valaha, hisz jóslatai semmit sem veszítettek idõszerûségükbõl. Ahogy egyik versében írja: „Uram, ha ma élnél, a sorsod ma is csak a keresztig vezetne. Nem változtak azóta sem az emberek, a farizeusok, pilátusok, papok, a nép, a tömeg, a helóták. Ma is kereszt jár annak, aki igazán, szívbõl a másiknak mindent megbocsát!” Költészetének ismeretében választ kapunk arra a kérdésre is, hogy miért ismeretlen és miért elhallgatott a mai napig irodalmi életmûve.

Alföldi Géza a Gede Testvérek kiadásában megjelent „Végrendelet” címû kötetnek köszönhetõen végre végleg hazatért. Bár porhüvelye idegen földben, a németországi Essenben talált végsõ menedéket, nyughatatlan lelke biztosan ott bolyong valahol Cegléd vagy a Hortobágy fölött, várva az egyre csak késõ magyar feltámadást, amelynek eljövetelében haláláig töretlenül hitt. Dobszay Károly

Üzenem Egyszer mindenért felelni kell, egyszer minden számadásra kerül, mert él még bennünk a törhetetlen hit, hogy nem mindég a szemét marad felül... Bár ma még csak káromkodni hajt is a tehetetlen, meddô akarat, megmozgatja a nehéz hidakat is az ár ereje, ha gátja szakad. Pedig egyszer ez is bekövetkezik, elsodor megfontolást, józan okot a megalázott szívben égiglobbant harag. S a legény, ki eddig dallal szórakozott a virágban terhes réteken, a gazda, aki izzadva kapált, az asszony, aki kenyeret dagaszt: eljön kiosztani a megérdemelt halált! Egyszer minden mocskos patkányra rászakad az örök rémület, s ti, akik ma mégis rajtunk rágtok, tudjátok meg: nincs könyörület! ... Kérges markunk ököllé duzzad, fáradt szemünk mintha villám volna, s megismeri büszke úrmagunkat, kifosztott fajtánk minden árulója. Alföldi Géza

Reméljük, hogy Alföldi Géza végre otthon is kilép az ismeretlenség és elhallgatottság homályából, és elnyeri megérdemelt helyét a magyar költészet Parnasszusán. Ugyanúgy, ahogy a nemzeti emigráció másik nagy egyénisége, az írófejedelem Wass Albert esetében ez már megtörtént, hála a Kráter Kiadónak, amely dacolva az író ellen rendületlenül folytatott támadásokkal, mégis lehetõvé tette, hogy életmûvét Magyarországon is megismerhessék. Pedig tíz évvel ezelõtt Wass Albertrõl még azt sem tudták legtöbben, hogy a világon van, ma pedig ezrek és tízezrek olvassák áhítattal örök-

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

2007. december

19

´´ ÚJÉVI ÉBRESZTO Sértô Kálmán: ÚJÉV NAPJÁN

Számadó Ernô: F E LT Á M A D U N K

Reményik Sándor (Végvári): NAGY MAGYAR TÉLBEN

Óriási köd elôtt állunk Titokba burkolt év elôtt, Egyikônknek majd szivárványt hoz Míg a másiknak szemfedôt. Lakodalmat ül aki gazdag, A szegény hidegben vacog, Minden régi lesz, ha nem fogunk Össze már végre magyarok ...

De jó volna most sokaknak, Ha sírba dölnénk balek módra, Vagy, ha osztályharcos tôrrel Ledöfnénk egymást, de jó volna. Ha hallgatnánk irigykedô, Halálbacsaló dalnokokra, Ha lobogna tetemünkön Ádáz árulás kigyóbokra.

Nagy magyar télben picike tûzek, A lángotokban bízom, Legyen bár messze pusztán rôzseláng, Bár bolygófény a síron, Szent házi tûz, vagy bujdosó zsarátnok: Boldog vagyok, ha magyar lángot látok.

Különb nép nincs nálunk a földön, Belôl is dalol a dalunk, Akkor is hangunkat hallani, Ha porbanézve hallgatunk. Szántunk, vetünk, aratunk, ôrlünk, Mi mindég teszünk és veszünk, Mégis kevés a tûzifánk s a Dagadóbelû kenyerünk ...

Megmondhatom, ne örüljön Senki bitang, hazátlan senki. Egymást sem bántjuk s nem fogunk Senki gazért máglyára menni, De, összefogunk erôsen S leütjük, aki utunkba áll, Nem vesz felettünk diadalt Mohács óta hûséges halál.

„Isten áldd meg a magyart“ - végre A szent célt tartsd szemed elôtt, Tudod, hogy mi már „megbûnhôdtünk, E nép a múltat s jövendôt.“ Ez a nép itt Európában Oly jó, hogy magának teher, Több napsugarat és virágot, Csillagbámulást érdemel ...

Gazember, aki mást állít, Mint: a Haza mindenek felett, Neked szól ez bajkeverô És kegyetlen Nagytôke, neked. Holnap tán már, – Isten mentsen! – Szívünket keresi kerge kés, Magyarországért vér, vagyon, Minden, minden áldozat kevés.

Sóhajos, szerény Szilveszter volt, De jobb nekünk nem lehetett, A hétköznapok jóságától; Várjuk a sok új ünnepet. Segítsen bennünket az Isten, Mindenkit, aki jót akar, Akarjon egyet, késôn végre, Testvériséget a magyar ...!

De jó volna most sokaknak, Ha hitünknek ezt nem vallanánk, Ha rabolhatna, mint régen Dicsôséggel az ügyes falánk, De, elárulom, rettegjen, Ki a véren keresni akar, Mert feltámadt mindörökre És magáraeszmélt a magyar.

Nagy magyar télben picike tûzek, Szikrák, mécsek, lidércek, Mutassatok bár csontváz halmokat, Vagy rejtett aranyércet, Csak égjetek, csak melegítsetek ma, Soh’se volt ily szükség a lángotokra! Nagy magyar télben picike tûzek, Jaj, be szétszórva égtek, Királyhágón, Kárpáton, mindenütt! De mondok egyet néktek, Szelid fények és szilaj vándorlángok: Mit gondoltok: ha összefognátok! Nagy magyar télben picike tûzek, Soh’se volt olyan máglya, Mintha most ez a sok-sok titkos láng Összefogna egy nagy láncba...! Az égig, a csillagos égig érne, És minden idegen rongy benne égne!

„HINNI, HINNI, HINNI ÉS A ZÁSZLÓT LOPVA, TITOKBAN, DE TOVÁBB VINNI... VINNI... VINNI!“ Alföldi Géza

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

20

2007. december

100

ÉVE

KICSI ANNA SÍRKERESZTJE Elmondom, hadd tudja meg végre a világ kicsi Anna igaz történetét. A falu neve, ahol mindez történt, Mezõbölkény, és a falu szélén van egy ócska, düledezõ gabonás, amelyik valamikor egy uradalomhoz tartozott. Az uradalom még az elsõ világháború után megszûnt, és a gabonás a község tulajdonába ment át, de már a község sem használta esztendõk óta semmire, olyan rozoga volt. Ez alatt a gabonás alatt van egy pince. És ebbe a pincébe rejtették el a jó bölkényiek Bihorát, a kommunista kovácsot és Weiss urat, a zsidót. Nem azért tették ezt, mintha az egész falu csupa kommunistából állott volna, avagy túlságosan szerették volna a zsidókat. Nem. Egyszerûen csak azt tartották, hogy Bihora is ember és Weiss úr is az, akik nem tehetnek arról, hogy az egyiknek elvette az Isten a szépeszit és kommunistává tette, a másikat pedig úgy formálta, hogy zsidó legyen belõle. Mivel pedig a németek és a hozzájuk hasonló izgágák erõsen vadásztak akkoriban erre a két féle emberre, hát a mezõbölkényiek fogták magukat s egy felleges éjszaka beköltöztették a kovácsukat, meg a zsidójukat az ócska gabonás pincéjébe. Levittek nekik két ágyat, meg két széket és egy asztalt. Petróleumlámpát is adtak hozzá, csak éppen a lelkükre kötötték, hogy ha világosságot csinálnak, elébb tömjék bé szalmával a pinceablakot. Amit tettek, legjobbkor tették a bölkényiek, mivel másnap reggel megjelent a faluban négy német katonaféle meg két csendõr és egyenesen Weiss urat keresték, meg Bihorát, a kovácsot. A kovácsnak a családja volt otthon s azok megmondták, hogy az ember elment volt éjszaka s nem tudják hova. A csendõrök összekutatták a házat, végigkeresték a falut, de Bihorát nem lelték meg. Így jártak Weiss úrnál is. Neki ugyan nem volt családja, de ott meg a szomszédok vallot-

SZÜLETETT

ták be, hogy bizony nem tudják, mi lett a zsidóval. Ott volt, aztán egyszerre csak nem volt ott többé. A németek szitkozódtak a maguk nyelvén, a csendõrök kerestek, estig ott ültek a falu nyakán, aztán elmentek. Két hétig majdnem minden második nap visszajöttek, megjárták az erdõket is, faggatták az embereket, aztán leszoktak Bölkényrõl rendre. Weiss úr, meg Bihora pedig ültek szépen és türelmesen az ócska gabonás pincéjében, melynek az ajtaján gyermekfejnyi nagy rozsdás lakat fityegett s annak a lakatnak a kulcsa pedig ott csüngött a kicsi Anna nyakában, az ing alatt. A Kicsi Anna a falu árvája volt és egy özvegyasszonynál lakott az alvégen. Õ pásztorolta a falu bárányait és a báránylegelõ ott volt az ócska gabonás körül. Így került hozzá a kulcs. Õ volt az egyetlen, aki föltûnés nélkül ülhetett le naponta a magányos épület árnyékába, míg bárányai szorgalmasan tépegették az öles gyomnövények leveleit, melyek a düledezõ falak alját ellepték. Minden hajnalban valaki más tért be az özvegyasszony házához batyuval a kezében, és vitte a kicsi Annának az ebédkosztot. Így volt ez eddig is. Éppen csak, hogy a batyuk lettek súlyosak és terjedelmesek, mióta Weiss úr meg Bihora a pincét lakták. Kicsi Anna pedig fogta a batyut, meg az elmaradhatatlan mogyorófapálcát s indult végig a falun, összeszedni a bárányokat. Nemegyszer találkozott ilyenkor össze a csendõrökkel, meg német katonákkal, de azok rá se néztek. Mit is néztek volna egy vézna, sápadt, tizennégyéves leánykán, akinek két szõke hajtincsében még csak pántlika sincs? Aki mezítláb tapossa a falu porát serény kis báránykák megett, színét vesztett ruhácskában, soványan és nagy bámuló kék szemekkel? Akinek hangját sem lehet hallani, aki olyan észrevétlen, amilyen csak az lehet, aki a falu árvája? Kicsi Anna pedig kiterelte minden reggel a falu bárányait az ócska gabonás melletti báránylegelõre s leült az elhagyott épület alá. Odébb egy mélyedés volt a dudvák között, valamikor falépcsõk voltak benne és ez a mélyedés vezetett le a pinceajtóhoz. Egy ideig üldögélt ott,

aztán mikor látta, hogy sehol nem mozdul semmi a környéken, besurrant a mélyedésbe - ügyelve, hogy nyomot ne taposson az öles gyomok között - elõvette ingébõl a nagy rozsdás kulcsot és kinyitotta a pinceajtó lakatják. - Adjon Isten jó reggelt - mondotta szelíden, amikor beadta nekik az aznapi batyut. Az ajtón kinyújtottak ilyenkor egy korsót, azzal leszaladt a vízre, majd megkérdezte, hogy kívánnak-e még valamit. Néha pénzt adtak dohányra, olykor egyegy levelet. A kovács megkérdezte, mi van otthon, Weiss úr is kérdezett ezt-azt, aztán kicsi Anna rájok zárta az ajtót és visszament a bárányaihoz. Napközben néha meghallotta a Weiss úr füttyét, olyankor körülnézett, s ha nem volt senki, odaszaladt a pinceablakhoz. Izentek vele ezt-azt, megbízták, mit hozzon holnap, s kicsi Anna becsületesen elintézett mindent. Olykor Bihora jött az ablakhoz és halk dörmögõ hangon megkérte kicsi Annát, hogy énekelne odakint valamit, mert attól kellemesebben telik az a nyavalyás idõ. És kicsi Anna ilyenkor énekelt. Szívesen tette, jól esett tudnia, hogy az õ cérnahangocskája is örömet okoz valakinek. Nem is történt semmi hiba. Egy este aztán végigszaladt a falun a hír: jönnek az oroszok! Messzirõl ágyúzást lehetett hallani, és az embereket kigyûjtötte az izgalom a piacra. Akadtak, akik azt is tudták, hogy melyik falunál vannak már. Másnap reggel, batyuátadáskor, elmondta kicsi Anna, hogy mit hallott a faluban. - Felszabadultunk! - örvendett meg a két ember a pincében s erõsen a lelkére kötötték kicsi Annának, nehogy a nagy felszabadulásban róluk megfeledkezzék. Hát ettõl nem kellett féljenek. Az óvatos bölkényiek nagyon is számon tartották a maguk két emberét. Amikor úgy dél felé hallani lehetett már a puskalövéseket is, és néhány fülig poros német végigzörgött lóhalálában rablott szekereken a falun, néhány esküdt, élükön a bíróval, kivonult ünnepélyes processzióban, de igen serényen az ócska gabonáshoz. - Jöszte a kulccsal! - kiáltották oda

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

2007. december

21

WASS már messzirõl kicsi Annának. Úgy nyitotta ki a bíró az ajtót, mint aki szertartást végez. - Úgy na, mink magukat megsegítettük. Most aztán maguk segítsenek meg minket. Boldogan szökött elõ a pincébõl Weiss úr, meg Bihora. Sírva ölelgették a bírót, meg az esküdteket s fogadkoztak erõsen, hogy haja szála sem görbülhet Bölkényben senkinek. Még kicsi Annát is megölelgette a végin a kovács. - Ne félj, kislány - mondotta neki könyben úszó szemekkel -, mától fogva az én lányom vagy! Az ország lánya vagy! Az egész felszabadult kommunista közösség lánya vagy! Meglátod, miként háláják meg a világ felszabadult proletárjai a jócselekedetet! Aztán mentek nagy sietve, hogy fogadják illõen a felszabadulást. Hát oroszok, azok jöttek. Bár nagyrészük a fõvölgyeken haladt elõre, délutánra azért Bölkénynek is jutott belõlük egy század. Az emberek behúzódtak elõlük a házaikba. Mert akármilyen felszabadulást is hirdettek a kovácsék, az egyenruhához mégsem volt túlságosan sok bizalmuk. Majd ha ezek odébb mennek, gondolták, majd akkor meglátjuk, mit kell ünnepelni. Hanem azok nem mentek odébb. Megszállták a falut. Betódultak az udvarokra. Berúgták a házak ajtaját. Leütötték a falról a Krisztus-képeket. Ordibáltak, pisztollyal lõdözték az ólbeli disznókat s a házakban rátámadtak a fehérnépekre. Egyszeriben megtelt a falu jajgatással, sivalkodással, lõporfüsttel. Az emberek szaladtak a falu kommunistája után. De volt annak baja egyedül is. Ott vitatkozott a kapuban három muszkával. A muszkák hajtották kifelé a tehenét, õ meg magyarázott nekik. - Én kommuniszt! Hallod, továris? Én kommuniszt! Sztalin, Lenin, kommuniszt! - Dobre, dobre - bólogattak a muszkák és elvitték a tehenet. - Ponciusát ennek a világnak - mérgelõdött a kovács - nem tudok beszélni velök! Hol van Weiss úr? Az érti a nyelvöket!

ALBERT

Szaladtak az emberek a kováccsal együtt Weiss úrhoz. De az már akkor ott ült egy autóban, valami tisztféle mellett s csak ennyit kiáltott vissza nekik: - Szükség van reám a városban! Ha kell valami, forduljanak csak bizalommal a parancsnok elvtárshoz! Van mellette tolmács! Azzal elrobogott. Akkor már egyetlen tébolyult sikoltás volt a falu. Tépett ruhájú asszonyok futkostak eszelõsen búvóhelyet keresve. Véresre vert férfiak hörögtek az udvarokon. Röhögõ, durva katonák vonszoltak hajuknál fogva sikoltozó leányokat. Valahol égett egy ház. Az emberek szaladtak a kováccsal a parancsnokhoz. Fél órába került, míg megtalálták. Ott ült a plébánia szobájában, elterpeszkedve. Elõtte egy kancsó bor. Két katona akkor taszigált be hozzá éppen egy síró leányt. - Hõ? - mordult rá a kovácsra, amikor az elébe toppant. - Elvtárs! - kiáltotta képébõl kikelve Bihora. - Hogy tûrheti, amit ezek csinálnak? Én kommunista vagyok, én... A parancsnok odaintette a tolmácsot. Az rámordult Bihorára. - Mi bajod van? - Elvtárs! - fordult feléje kétségbeesetten a kovács, hogy végre talált valakit, aki megérti a szavát - én mint igaz kommunista magyar kérem magukat... - Te kommunista vagy? - nézett végig rajta bizalmatlanul a magyarul beszélõ pisztolyos ember. - Igen, elvtárs! Húsz éve vagyok kommunista és ezek az emberek itt megvédtek, elrejtettek...! - Mit tettél a kommunizmusért? szakította félbe türelmetlenül a pisztolyos. A kovács megzavarodott. - Hogy...? - Azt kérdeztem, mit tettél? Miféle érdemeid vannak? Hány embert öltél meg? Hány hidat robbantottál? He? - Én - húzta ki magát Bihora sértõdötten - hallja-e, én nem vagyok se gyilkos, se robbantós! Én becsületes, békés kommunista magyar vagyok! Munkás kommunista proletár vagyok én, elvtárs, becsületes ember! De ami itt folyik az szörnyûség! Az megcsúfolása Marx tanai-

nak! Az! - Mars ki! - üvöltött rá a tolmács, azzal fölkapta a parancsnok asztaláról a szíjkorbácsot és teljes erõvel végigsújtott vele Bihora fején. - Mars ki disznó! Még bírálni mered, pimasz kulák létedre, hogy mit csinálunk! Mars ki! Azzal ütötte, verte a szíjkorbáccsal, ahol érte. Bihora vakon támolygott ki a plébániáról. Érezte, hogy csurog arcáról a vér. De nem az fájt. Hallotta a háta mögött sikoltani a szerencsétlen behurcolt leányt, durva állati röhögést hallott, és az fájt rettenetesen. Hogy ezek azok, akikre húsz évig várt. Akikben úgy hitt, mint a papok a maguk Istenében. Akik a szabadulást, az emberiességet, az egyenlõ jogokat és boldog békességet hirdették. Ezek azok! Félrelökték, belerúgtak. Csak támolygott vakon az utcán. Valaki elébe futott. Egy öregasszony. - Bihora úr! Bihora úr! Jöjjön gyorsan! Jaj én Istenem, én Istenem, kicsi Anna...! Nyolcan is reámentek, arra a gyerekre! Jaj Istenem, jaj! Ilyet kellett megérjünk, jaj! Csak annyit hallott, hogy kicsi Anna. Megrázkódott ettõl. Pillanat alatt magához tért. Nem, ez nem szabad megtörténjék! Minden, csak ez nem! Ez nem lehet. Ez nem szabad. Kicsi Anna! Minden, csak ez nem! Ha ez megtörténik, vége a világnak! Rohant az alvég felé. Lihegve, hörögve csörtetett be a szûk kis udvarba. Az ajtó nyitva volt, szélesen, mint az olyan ajtók, ahonnan a rémség elûzte a gazdát. Minden, csak ez nem! Fölkapot a fal mellõl egy heverõ karót. Bevágódott az ajtón. A szûk kis ház tele volt katonával. Gonosz vigyorgásokkal tülekedtek az ágy körül. A kovács közéjük ugrott a karóval. - Kifelé innen, disznók! Kifelé! Bitangok! Aljasok! Kifele! Leütötték hamar. Csizmák tapostak reá. Rúgások érték. Fejbe vágták. Még ájultan is ütötték, rúgták. Azt hitték, halott. Kidobták az udvarra. Hajnalban akadt reá a felesége. Úgy vitték haza saroglyán. Véres habot hörgött a szája. Véres habot hörgött az egész falu, azon az éjszakán. Kicsi Anna másnapra meghalt.

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

22 Akkorra már odébb mentek a katonák, csak egy komisszár maradt utánok. Géppisztollyal uralkodott a plébániáról a felszabaduláson. Pap nélkül temették kicsi Annát. A plébánost pincébe zárva õrizte a komiszszár. Alig volt a temetésen valaki. Sok embert, asszonyt s leányt temettek még azon a napon. Három hétig feküdt Bihora, a kovács. Akkor fölkelt valahogy, átvánszorgott a mûhelybe és hosszan matatott ott. Mikor kijött, vadonatúj sírkereszt volt a vállán. Nem nézett senkire, csak egyenesen a temetõkertbe ment. Megkereste a kicsi Anna sírját. Nagy nehezen fölállította rá a keresztet. A kereszt fájába bele volt égetve fekete betûkkel: „Itt nyugszik Kicsi Anna és a szabadság„ Állt elõtte még egy ideig és nézte. Talán imádkozott is. Aztán hazavánszorgott és visszafeküdt az ágyba. Másnap hívatta Bihorát a komisszár. A temetõbe. - Mi az ott? - ordított rá dühtõl vörösen és rámutatott korbácsával a keresztre. - Kereszt - felelte Bihora keményen. - S neked meghalt a szabadság? Bihora ránézett a komisszárra, egyenesen a szemébe. - Nem csak nekem, elvtárs. Mindenkinek, aki itten él! Már csattogot is a korbács Bihorán. Aztán elvitték. Félév múltával került csak elõ. Elcsigázottan, nyomorékra verve. Akkor már egyetlen keresztfa sem állott a bölkényi temetõben. A komisszár ledöntette valamennyit. Mert a kereszt a reakció jelvénye, s még a halottaknak sincs joguk reakcióhoz a felszabadulás országában. Egy napon kis tölgyfacsemetét hozott be Bihora az erdõrõl. Egyenesen a temetõkertbe vitte. S ráültette kicsi Anna sírjára. Oda éppen, ahol a kereszt állott volt. A plébános úr ott sétált éppen a sírok között és meglátta a kovácsot. - Mit csinál itt, jóember? - Keresztet ültetek kicsi Anna sírjára, plébános úr kérem. Aztán látva a plébános csodálkozó arcát, hozzátette még halkan: - Ebbõl ácsolok majd keresztet egyszer, ha eljön rá az idõ. Nézte a plébános a kis tölgyfacsemetét s mellette a törõdött arcú megvénült

2007. december embert, aztán sóhajtott. - Isten tudja, mikor lesz az, Bihora. Az ember ott a sírnál ránézett a papra. Konok tûz sötétlett a szemében. - Mentõl késõbben lesz, plébános úr, annál nagyobb és szebb lesz majd a kereszt! - De akkor már csak annyit kell ráírjak - tette hozzá lassan - hogy itt nyugszik kicsi Anna. Mert a szabadság addigra föltámad. Wass Albert

POGÁNY ÚJÉVI KÖSZÖNTÔ Héj emberek! Markomban sûrû fekete vérrel telt kupa! Ezzel köszönt rátok egy rongyos világgá ûzött árva kobzos utolsó Koppány-unoka! Borra nem telt. Így hát kupámat megtöltöm bús magyar vérrel. Hozzátok szólok emberek! Héj testvéreim, emberek öt világrészen szerte-széjjel! Im alvadt vérrel telt kupámat e rút világon végigöntöm s magyar vér mellett, ahogy illik, az újesztendôt ôsi módra zord táltos-szóval fölköszöntöm! Babonát mondok, szörnyû átkot! Vad mágiát, mely megfogan: megátkozom azt, aki vigad! Ki bort iszik, asszonyt ölel, békében él és boldogan! Mert jaj, véres nép ma az én népem! Ordas vadak tépik a testét! S kik elfordulnak tôle, hogy ne lássák: átok marja ki két szemük világát, s pusztuljanak, ha gyászát elfeledték! Méreggé változzék a bor minden pohárban és tébolyult sikollyá a kacaj! És szörnyû vész és halálhörgés légyen és minden földi otthon porrá égjen és minden céda ember benne égjen ki tudni arról semmit nem akar, hogy miként pusztul börtönben, kínban, vérben, egy részvétlen világ közepében magára hagyott népem, a magyar!

Wass Albert: „Háromféle ember van ebben az országban….háromféle magyar. Mind a három egyezik abban, hogy elégedetlen a világgal, a kormánnyal, ami ennek a világnak a nyakán ûl, a rendszerrel, mindennel. Panaszkodnak, morognak, keseregnek, átkozódnak. Aztán egy részük úgy próbálja megoldani a maga bajait, hogy kiszolgálja a hatalmon lévõket. Csatlakozik hozzájuk. Hasán csúszik, farkát csóválja, s ha odalöknek neki egy koncot, s befogadják cselédnek, akkor veszettebb lesz a veszett kutyánál, marósabb a vad farkasnál, kegyetlenebb az ellenségnél, kommunistább a kommunistánál, csakhogy bebizonyítsa a maga hûségét, és nagyobb koncot kapjon érte. Egy másik részük az ellenkezõjét teszi: feláll a két lábára és verekszik. Védi azt, amirõl úgy érzi, hogy az övé. A maga jussát az élethez. A maga jussát a szabadsághoz. A maga jussát ehhez a földhöz, melyen született, s mely a hazája. Verekszik másokért is, mindenkiért. A mások jussáért, a mások szabadságáért. A még csak meg sem születettekért is verekszik. Mindenkiért és mindenki helyett. Aztán van a harmadik csoport, a nagy csoport, amit úgyis nevezhetünk: a nép. Akinek nincsen arca, sem rossz, sem jó. Sem szép, sem csúnya. Se nem hõs, se nem áruló. Senki és semmi. Tömeg. Nyáj. Nem tesz se jót, se rosszat. Semmit se tesz. Csak meghúzódik és vár. És mint a fû a rátaposó láb alatt, meghajlik, meggörbed tûr, mindent eltûr, s amikor tovább lép a nagy láb, akkor lassan felegyenesedik megint. De sohasem egészen. Egy kissé mindég meghajolva marad, készen arra, hogy újra lelapuljon egy másik láb alatt. Érted? Eszébe sem jut, hogy tegyen valamit a rátaposó láb ellen, megvágja, megszúrja, küzdjön ellene, kockázatot vállaljon jussáért, a szabadságáért, bármiért…érted? Ez a nagy tömeg. Ez a nép.”

Wass Albert

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

2007. december

ÁLARCOS BOHÓZAT KICSI ANNA SÍRKERESZTJE KÖRÜL A magyarság számára írta: Wass Albert Három esztendõvel ezelõtt írtam meg Mezõbölkény erdélyi község történetét. Úgy, ahogy megtörtént 1944. szeptember 26-án, Kicsi Annával, Bihorával, a kováccsal és Weis úrral, a szatóccsal. A történelem így jegyezte föl: a bölkényi vérfürdõ. De sem akkor, amikor megtörtént, sem három évvel ezelõtt, amikor én megírtam, és amikor különbözõ lapok lehozták magyar, német s francia nyelven, nem érdekelt különösebben senkit. Akik szívükön viselték a Kicsi Annák sorsát, azoknak ezer s ezer hasonló rémséges valóságemléke nehezedett a lelkére s csak sóhajtani tudtak. Másokat pedig ugyan mit érdekelt volna? Nem volt Mezõbölkény fölelevenített történelmében – semmi politikai lehetõség. Most azonban, amikor az Amerikai Magyar Népszava 1952 májusában leközölte ugyanezt az elbeszélést, egyszerre csak felvisított tõle New Yorkban egy parányi kis klikk. Ugyan, miért? A magyarázat egyszerû. Ez a társaság az 1919-es magyarországi kommunista rémuralom levitézlése után menekült ki és surrant be az Egyesült Államokba. Itt huszonegynehány évig furkált, hazudozott és izgatott a demokrácia és a szabadság védõszárnyai alatt, hogy bekövetkezzék Magyarországon, az be is következett 1945-ben. Ekkor részeg ujjongással ünnepelte a magyar népre rázuhanó bolseviki terrort és a véres tömegmészárlásokat. Tapsolt, amikor Mindszenty hercegprímást börtönbe vetették s megkínozták, tapsolt, amikor a magyar parasztság ezreit hurcolták el soha véget nem érõ kényszermunkába. De mégsem ment haza, hogy Budapesten ünnepeltesse emigrációs babérait. Nem. Mert akkor már más feladatot látott maga elõtt. Amerika bolsevizálásának elõkészítését, a demokrácia fölszámolását. A szovjet világuralom elõharcosai rangjára pályázott még ez a kis társaság 1949-ben. Azóta azonban megváltozott a helyzet. Amerika népének kinyílt a szeme. S Kun Béla hajdani barátainak parányi New York-i klikkje rémülten igyekszik megkapaszkodni

23 valamiben, hogy fogantyúban legyen a keze, amikor az amerikai szovjet diktatúra álma végleg kicsúszik a lábai alól és elmerül a történelmi törvények könyörtelen tengerében. Egyik ilyen fogantyú, amelyikbe ezek a szegény levitézlett diktátorembriók kapaszkodni próbálnának: a zsidóság. S így történhetett, hogy amikor Mezõbölkény erdélyi község tragédiája három évi pihenés után, ez év májusában újra megjelent szemük elõtt és elibük tárta mindazt a rémséget, amit európai elvtársaik elkövettek s, amit õk is szerettek volna itt, Amerikában elkövetni, de amerikai politikusok éleslátása folytán erre már módjuk többé soha sem lesz, egyszerre felüvöltöttek és kimondták a nagy jelszót, mely eddig még mindég hatásosnak mutatkozott, ha arról volt szó, hogy el kell némítani valakit, aki kellemetlen igazságokat mond: „antiszemita”. S utána rögtön: „vallásüldözés! Pogrom!” Régi módszer ez: elterelni a figyelmet arról, hogy mi történt. A Kicsi Annákról, a megkínzott asszonyokról, a véres mészárlásokról, a kommunizmusban lelkük mélyéig megcsalatkozott kovácsokról, a bolsevizmus szörnyûségeirõl. Mindezekrõl elterelni a figyelmet és helyette kiragadni egy mondatot az elbeszélésbõl, egy kis mellékfigurát – egy bizonyos Weis nevû zsidó szatócsot, aki egy orosz tiszt autóján indul a városba, kiragadni és meglengetni, mint egy zászlót: íme az antiszemita propaganda! Az egész elbeszélésbõl egy szó sem igaz, az egész azért íródott csak, hogy vérét követelje a zsidóságnak! Szegény kis levitézlett elvtársak ott New Yorkban: két lényeges nagy hibát követtek el ijedtükben. Az egyik az, hogy nem számoltak Amerika józan izraelita polgáraival. Nem számoltak azzal, hogy ez a sok minden vészen keresztülment zsidóság nagyon is jól tudja már, hogy mi az antiszemitizmus és mi nem az. És nem hajlandó azonosítani magát sem Kun Bélával, sem Rákosi Mátyással, sem Göndörrel, sem azzal a bizonyos Weis nevû szatóccsal, aki Kicsi Anna történetében szerepel, s aki ma Albu név alatt nevelésügyi pártmegbízott Erdélyben. Hiába üvöltöttek szegénykék, az amerikai zsidóságot nem tudták megtéveszteni. Ôk nem érzik maguk közül valónak Albu elvtársat, hiába próbálják rájuk erõszakolni. Nem vállalnak közösséget vele, és nem vállalják az antiszemitizmus kifejezését mindenre, ami a bolsevizmus ellen irányul, hiába szeretnék ezt egyesek elérni. Mindezt egy izraelita rabbitól tudom, akivel együtt hallgattam végig Taft szenátor elõadását. A rabbi figyelmesen elolvasta „Kicsi Anna” angol szövegét és az „Ember” címû gyászirat erre vonatkozó cikkének angol fordítását. Utána megcsóválta a fejét és ezt mondta: „Tudja uram, kik itt az antisze-

miták? Akik Önt ezen elbeszélés miatt támadják. Antiszemiták, mivel zsidó ügyet akarnak csinálni a bolsevizmus ügyébõl, hogy ezáltal a mi nyakunkon ügyesen kikapaszkodhassanak a gödörbõl, amit saját maguk ástak meg!” Egy izraelita lelkipásztor mondta ezt. És utána hosszú beszélgetés keretében világosított föl arról a valóban antiszemita aknamunkáról, amelyet bizonyos hurokba került kommunista ágensek folytatnak ma szerte Amerikában, hogy ügyüket a zsidóság ügyéhez tudják kapcsolni és ezáltal eltereljék a közfigyelmet a maguk bûneirõl. Ez volt az egyik nagy hiba, amit ez a bajba jutott kis társaság ijedtében elkövetett. A másik hiba még nagyobb: – a „Magyar Jövõ” végleg kibujtatta az amúgy is rosszul elrejtett szöget a zsákból. Összekapcsolta Kicsi Anna ügyét egy Dél-Amerikában megjelent cikkemmel, melyben Taft szenátor mellet foglalok állást. Kimondja nyíltan, hogy ha minden úgy lenne itt Amerikában, ahogy õ szeretné, akkor senkinek se lenne szabad politikai véleményét hangoztatni, legkevésbé egy írónak. S végül még meg is kérdi: ugyan kit is akar ez a Wass Albert nevû rohadt vakond felszabadítani Magyarországon? Hiszen, ha itt Amerikában is olyan szabadság lenne, mint ott, akkor lenne csak jó világ! Akkor ezt a Wass Albert nevû megnyüvesedett fejû ökröt Taft nevû hasonszõrûjével együtt nyomban felköthetnénk az elsõ útszéli fára!” Szegény, szegény kis rémült patkányok ott, New York zugaiban. Lám rémültükben vesztik el a fejüket. Sajnálom õket. S nem is akarom bántani szegénykéket. Ugyan ki vadászik patkányokra? Mindezt csak azért írtam meg, hogy akik nem tudnák, együtt örvendezhessenek velem: közeleg a hajnal, emberek! Egészséges, friss szelek szaggatják már az éjszaka felhõit keleten, s maholnap fölkél a nap a várhegyen, Budán. Az éjszaka sötét kis árnyai eszelõsen visítoznak már odúikban, vesztüket érzik. S a „Magyar Jövõ” szerkesztõségi szobájában rajzolták már remegõ kezek a megfelelõ új címlapot: „Kommunista Múlt. Örvendezzetek magyarok!” Én pedig ünnepélyes ígéretet teszek, hogy bár életemben soha sem mostam tányért, hiába álmodták meg ilyen szépen egy magyar író sorsát a new yorki elvtársak – szabad Magyarországon elsõ vasárnapomat azzal töltöm el, hogy sorra mosogatom Rákosi, Weis Albu, Göndör és társaik összes pléhcsajkáit – Vácon!

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

24

2007. december

KORTÖRTÉNETI DOKUMENTUM

ELHALLGATOTT FEJEZETEK A MAGYAR TÖRTÉNELEMBO˝L „Eloldom lovamat mikor a hold felkel, de édes hazámtól csak a halál old el.” Az idén ünnepeltük Tudományos Akadémiánk alapításának 150. évfordulóját. Emlékeztünk arra a nagyszerû tettre, amikor gróf Széchenyi István áldozatkészségével lehetõvé tette ennek a nagyrahivatott intézménynek megalakulását és elsõsorban a magyar nyelv és mûveltség istápolását tette hivatásává. Tudjuk, hogy már maga az alapító helyeselte késõbb a tudományos Akadémia irányító szerepének vállalását más tudományos ágak területén is és ez a szerep késõbb báró Eötvös József révén még jobban kitárult. Ma már korunk tudományos-technikai fejlõdésének is szolgálni akarva, a tudomány önálló mûvelésére összpontosítja figyelmét. Mégsem volna helyes, ha a közvélemény különféle jelzéseivel szemben, melyek a magyar nyelv ápolását, megromlott helyzetének javítását kívánják joggal, érzéketlen maradna és így hûtlenné válna lényegében elsõdleges célkitûzéseihez, bármilyen önmagában tiszteletreméltó megokolásra való hivatkozással is. Tudományos Akadémiánk a tudomány mûvelését többek között kutatási témák kitûzésével is irányítja. Azok a kutatók, akik ezekben a szakmai irányokban dolgoznak, nagyon helyesen, megkapják a szükséges támogatást munkahelyükön és elismerést eredményeiknek megfelelõen anyagi és erkölcsi téren egyaránt. Emellett azonban káros volna kizárni minden kutatást és tudományos érdeklõdést, mely nem ezekre a kitûzött tárgykörökre vonatkozik.

A tudományos munkákban nagy szerepe van a felfedezõ egyéniségének, sajátos érdeklõdési körének, - a mûszaki találmányok legtöbbje épp ezért a „véletlennek” köszönheti létét, amit azonban nagyon sok gondolkodás és verejtékezés elõzött meg. Ezeknek az egyéni kutató utaknak a további biztosítására is kellene gondolni. Annál is inkább, mert a sajátos, mindig kéznél levõ szakmai féltékenység vagy rosszindulat, vagy éppen ipari és kereskedelmi verseny károsan is befolyásolhatja a kutatási célok kiírását. A beérkezettek túlzó önbecsülése, hivatalos tekintélyek nyomasztó súlya is hátrányos lehet újabb kutatási eredményekkel való foglalkozásokra, elsõsorban azért, mert sem elõmenetelben, sem anyagi juttatásban nem kap támogatást olyan kutató, aki nem a jóváhagyott témák irányában kutat. Elismerve a tudományos kutatás megszervezésének elõnyeit, nem volna szabad kiölni fiataljainkban az egyéni érdeklõdésbõl fakadó ösztönzéseket, melyek színessé, pezsgõvé, tudományos viták folytán termékennyé teszik a tudományos életet. Továbbmenõen arra is látunk példákat, hogy tudományos fejlõdésünk különbözõ ágai megmerevedtek, élettelenné váltak, s egyes képviselõk ahelyett, hogy bevallanák: zsákutcába jutottak, mellékes kérdések ismételgetésével, mások gúnyolásával akarják elterelni a bajokról a figyelmet. Csak példának legyen megemlítve Vámbéry munkássága, akivel szemben sok gáncsoskodás hangzott el, mikor a túlzó finnugor rokonságot (sõt, eredetet) támadta és a török rokonság megvizsgálását sürgette. A finnugornak az indoeurópai nyelvekkel való rokonsága még máig sem lett alaposan feltárva, amire Szabédi legutóbbi könyvével is figyelmeztetett. (A magyar nyelv õstörténete) Arról nem is kívánnék szólni, hogy milyen tudománytalan eljárás, ha egy felmerült kérdés megvizsgálását eleve elutasítják a beérkezettek és az ellenvéleménynek nem adnak lehetõséget sem a megjelenésre. Ez történt eddig a sumér nyelv és mûveltség rokonságának megvizsgálása terén itthon, pedig külföldön a kérdésnek nagy irodalma van (Dolgopolszkij, Djakonov, Csõke, Gosztonyi, stb.). Egy ilyen tárgyú vizsgálatot nemrég a Tudományos Akadémia azért utasított el - minden szakmai érvelés és bizonyíték nélkül -, mert a „pályamûben leírt kutatások nem eléggé határozottan

irányulnak a megjelölt fõirányra, konkrét kapcsolatuk ezzel meglehetõsen laza”. Hangsúlyozni szeretném, hogy nem ilyen vagy olyan irányú döntést szorgalmazok, hanem a kérdésnek egyáltalán való új, öszszetett (komplex), korszerû megvizsgálását, ami mindeddig - nem is mindig udvarias módon - visszautasításra talált. Kényes helyzet állhat elõ, ha az idei szeptemberi III. Nemzetközi Finnugor Kongresszus lesz kénytelen a nagyszámú külföldi résztvevõ elõtt számot adni eddigi makacsságáról és tudományon kívüli magatartásának indokairól. Ehhez hasonló jelenségeknek lehetünk tanúi a magyar történelem egyes eseményeinek tárgyalása során is. Legutóbb például a mohácsi vésszel kapcsolatban nem egyetemi tanárok, hanem írók hívták fel ismételten a figyelmet arra, hogy Mária királynõ már Budán hajóiba csomagolta a vár arany- és ezüsttárgyait, a levéltári anyagot pedig szekerekre rakatta, még mielõtt a mohácsi csata elkezdõdött volna. Futárja pedig Esztergomnál érte utol a királynõ hajóit és jelentette, hogy férje meghalt. Ô tehát már elõre tudta az események bekövetkezését. A történeti adatok összeállítása és tárgyilagos mérlegelése után azonban még súlyosabb dolgok is kitûntek. Az 1498-i országgyûlés kimondotta és a határozatot a király is megerõsítette: ha Magyarország királya örökös nélkül hal meg, az országgyûlés új király választására jogosult. 1514ben azonban a német-római császár, Habsburg Miksa, a nemzetközi pénzvilággal szõtt családi hatalmának kiépítése során eljegyezte unokáját, Máriát Lajos magyar királyfival. Titkos szerzõdést is kötöttek: „Egy év leforgása alatt a császár fiúunokáinak egyike nõül veszi Lajos testvérnénjét, Annát és ha Lajos utód nélkül halna meg, trónját nénjének férje örökli.” (Élet és Tudomány 1971. 35. sz.) Annát Habsburg Ferdinánd vette nõül 1521-ben. A bankárok hatalma tovább erõsödött és a császárok és királyok fölé emelkedett, szinte észrevétlenül. Már Miksa felvette a „választott római császár” címet, de 1519ben bekövetkezett halála után unokáját, Károly spanyol királyt, (aki Szép Fülöpnek, Ausztria fõhercegének a fia volt) az európai bankárok által folyósított kölcsön segítségével a német választófejedelmek valóban császárrá választották. „Az összeg nagy részét, 543.000 aranyat

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

2007. december Európa legnagyobb pénzhatalmassága, a Fugger bankház, a többi részét pedig néhány firenzei, genovai és augsburgi kisebb bankár kölcsönözte. A bankárok által a hatalom csúcsára így felemelt Habsburg Károly húga, Mária, II. Lajos magyar király felesége lett. A császár húga 1521 nyarán érkezett Budára, éppen amikor Szulejmán seregeivel oda igyekezett.” (Káldy Nagy Gyula: Szulejmán. 1974. Gondolat, 41.l.). Érdemes idézni Fugger leveleit is a császárhoz, melyet ez utóbbi 1523. április 24én olvashatott el nagy önuralommal, mert ebbõl kitûnik a Talmud erkölcsi alapján álló bankár üzleti alapon megszervezett világuralmi haditerve. „Az is ismert és köztudomású - így szólt a levél - hogy császári felséged az én segítségem nélkül a római koronát elnyerni nem tudta volna… Mert én, ha az Ausztriai-házat mellõzve, Franciaországot támogattam volna, úgy sok pénzt és vagyont szerezhettem volna, miként azt nekem fel is kínálták.” Ô azonban jól számított, amikor a szegény és kishatalmú kölcsönkérõt támogatta, mert az ki volt szolgáltatva neki és a pénzgyûjtésben tovább volt kénytelen neki segíteni. A császár nem tudott fizetni. „De hitelezõje nem is ezt akarta, hiszen jobban ismerte V. Károly pénzügyi helyzetét, mint saját magáét. A hosszú távra dolgozó Fugger bankház éppen arra az idõre várt, amikor a császár fizetésképtelen lesz, mert nem csupán a kölcsönadott összeg kamatjövedelmét akarta; s a célt már a következõ évben sikerült elérni: három évre szerzõdést köthetett a spanyol korona jövedelmeinek beszedésére (melyet „ugyan többszöri megszakításokkal, egy évszázadon keresztül a Fugger-bankház tartotta a kezében).” (I.m. 68.l.) A Fuggerek keze elért a budai kincstárig is, és beleszõtték azt is az Európa feletti hatalom megszerzésébe. A Fuggerek bérelték Magyarország bányáit. „Ezen üzlet nagyszerûségérõl fogalmat ad, hogy 1510-19. között minden részesnek külön 179.170 arany jutott a nyereségbõl. Valamint a Habsburgoknak úgy a magyar királyoknak is õk adtak kölcsön és minthogy oly ziláltak voltak a viszonyok, csak nagy kamat mellett. Mindenki láthatta, hogy az ezüst kimegy az országból és alig marad egyéb, mint a mindennap értéktelenebbé váló rézpénz. A válságnak mélyebben fekvõ oka az, hogy egyáltalában csökkent akkor Európa-szerte a pénz értéke a nagy felfedezések következtében, és hogy a nagy fényûzés miatt mind több érték ment külföldre, rejtve maradt a többség elõtt, de az nyilvánvaló volt, hogy

25 egyesek rendkívül meggazdagodtak.” (Ribáry Ferenc: Világtörténelem, VI. 163. l.). Tény, hogy a mohácsi vész elõtt a közállapotok leromlottak, Mátyás állandó seregéhez szokva a fõnemesek nem szívesen tértek vissza saját költségükön szervezett hadseregek toborzására és fenntartására és ha tették, a szegény népre nehezedõ adók felemelése révén tették, ugyanakkor a köznemesség a fõnemesség hatalmának túlzott növekedése ellen folytatott küzdelmet az országgyûléseken, leleplezett sok visszaélést és a királytól a vétkesek megbüntetését követelte. Az is tény, hogy a török támadás kibontakozásakor egyesek Szapolyaitól, mások a Habsburgoktól várták az ország megerõsítését s ez is megosztotta a nemzetet. Mégis nagy mulasztása történetírásunknak, hogy a bankárok mesterkedéseit mindeddig nem igyekezett teljesen felderíteni és a bajokból rájuk esõ felelõsséget nem igyekezett megállapítani. Sõt, inkább az az ember benyomása, mintha a bankároknak a jelenkorig nyúló hatalmára való tekintettel, felõlük el akarják terelni a figyelmet és minden baj okául a nemességet akarnák bûnössé nyilvánítani. Dózsa György a nándorfehérvári vár õrségéhez tartozott. Éveken keresztül tapasztalta azt a nemtörõdömséget, mellyel a kincstár nemcsak az õrség zsoldját tartotta vissza, hanem a vár szükséges felszerelésérõl sem gondoskodott. Mikor Bakócz Tamás esztergomi érsek, bíboros hazatért a pápaválasztásról Rómából, ahol a török veszedelemmel szemben a pápától segítséget kért, Dózsa megjelent a bíboros elõtt is és feltárta Nándorfehérvár védõinek nehéz helyzetét. A bíboros a pápai segélyben bizakodva 1514. április 24-én ünnepélyesen átadta a Rákos mezején összegyûlt fegyveresek vezérének, Dózsának a pápa által megáldott keresztes lobogót. A zsoldot azonban nem tudta szétosztani, mert a pápai udvar által erre a célra küldött adományt a budai kincstáros nem adta ki. A késedelem oka természetesen kitudódott és nagy elégedetlenséget keltett. Erre Bakócz 1514. május 23-án felfüggesztette a keresztes hadjáratot. A kamarabérlõk, bankárosok közismert visszaélései miatt felháborodott tömeg azonban elszabadult. A budai Fugger-ügynökség azonban éppen ezt akarta. A titkos szerzõdéstõl húzódó és saját királyi megerõsítését a nemzet szabad királyválasztói jogát biztosító országgyûlési határozattal kapcsolatban visszavonni nem akaró Ulászló erõtlennek bizonyult a Dózsa-féle parasztlázadással szemben. Külföldi segítség nélkül nem tudott a zavar felett úrrá lenni. Ezt azután szívesen

megadták a Fuggerek a titkos szerzõdés aláírása fejében. A király ezt annál inkább kénytelen volt megtenni, mert Szapolyai a lázadás leverésével egyszerre megnövekedett hatalmában és további elõnyös családi kapcsolatok kötését tervezte. Így jött létre a nevezetes bécsi találkozás Miksával, melyre Ulászló, Pozsonyban bevárva unokatestvérét, Zsigmondot, Lengyelország királyát, pompás kísérettel vonult föl (Hermann Zsuzsanna: Az 1515. évi Habsburg-Jagelló egyezmény. Akadémia, 1961.) „A Habsburg-Jagelló családi találkozás a Fuggerek terve szerint jó idõre elrendezte Európa sorsát; itt jegyezte el Máriát Lajos, a magyar királyfi, aki már meg volt koronázva, nõvérét, Annát pedig Ferdinánd.” (Ribáry, XI. 102.) Ulászló hazatérve, néhány hónap múlva Budán meghalt. Amit tõle a bankárok meg akartak kapni, azt megkapták, többé már nem volt szükségük rá, sõt veszedelmes is volt, mert elmondhatta, hogyan kényszerítették hitszegésre. Hogy ez a gyanú nem alaptalan, az kitûnt a következõ eseményekbõl is. A bankároknak arra is volt gondjuk, hogy az ifjú királyt is kezükben tartsák. „Gyámja, Brandenburgi György által akarta hatalmát biztosítani, hogy a király lelkét a kormány gondjaitól elvonta és mulatság felé terelte.” (I.m. 162. l.) Közte és Mária közötti házasság csak Nándorfehérvár eleste után (1521. augusztus 29.) köttetett meg (1521. december 11.) De az is inkább elválasztotta a királyt a nemzet érdekétõl „és hazafinak tüntette fel azokat, akik tulajdonképpen a rendek és az ország egységének voltak ellenségei. A királyné udvarhölgyeinek rossz magaviselete pedig közbotrányul szolgált.” (I.m. 162-163.). „Ujjáalakult a ’Kalandosok Társasága’, amelynek szabályait a király és a királyné is aláírta, színleg a trón érdekeinek védelmére, valósággal Werbõczy és párthívei megbuktatására. A nemességet magával a nemességgel akarta legyõzni s e feladat a pénzzel rendelkezõ kalandosoknak nem volt nehéz. A megvesztegetett nemesség csakhamar hazaárulónak és az ország nyomora okának kiáltotta ki egykori vezérét, kit vállain emelt a nádori székbe. Werbõczy tapasztalva, hogy saját pártja ellene fordult, a nádori méltóságról az 1526-i Szentgyörgynapi országgyûlésen leköszönt és ipával, Szobi Mihállyal Erdélybe menekült.” (Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. 1899. III. 137-138. l.) Hogy ezekben az évtizedekben kiknek kezében volt a forgótõke, követke-

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

26 zõleg az akkori idõkben a hatalom, azt jól mutatja Szerencsés Furtunátus Imre életútja, aki 1520 körül már mint állami fõbb tisztviselõ, talán alkincstárnok, érezteti csöppet sem hasznos befolyását a kincstár kezelésében. „Bizonyos Efrájim nevû gazdag zsidó fia volt, származása azonban ismeretlen. Héber neve Snéor, másképp Zálmán volt, melyet a nép és az egykori tudósítások, késõbb pedig a történetírók Salamonra változtattak. 1505-1510. között a keresztény hitre tért és a keresztségben keresztapja, Perényi Imre nádor után az Imre nevet nyerte. Kitérését egy keresztény nõvel való viszonyának nyilvánosságra jutása tette szükségessé, mert a zsidó és keresztény közötti szerelmi viszonyt fõbenjáró bûnnek tekintette az akkori jogfelfogás és azt tûzhalállal büntette. Szerencsés ekkor már házas ember volt, a bekövetkezett események azután teljesen elszakították családjától, amely a budai zsidó utcában maradt. A Szerencsés nevet is megkeresztelésekor kapta a nádortól. Ismét megnõsült: Kolozsvárról vett feleséget, valószínûleg azt a keresztény nõt vette el, akivel elõbb már tiltott viszonyban élt. Mikor 1521-ben Nándorfehérvár elesett, az országnagyok õt okolták a veszteségért, mert hogy a vár felszabadításához szükséges pénzt és hadiszereket késõn küldte el.” (Magyar Zsidó Lexikon. Szerkesztette Ujvári Péter. Budapest, 1929. 845-46. l.) A déli határ végvárai zsoldot, felszerelést nem kaptak, a királyi asztal hitelbõl élt - mert ’üres a kincstár’. Amikor azonban a felháborodott nemesek és polgárok 1525. június elején megrohanják a kincstárnok budai palotáját, hatvanezer régi, legjobb minõségû aranyat találtak magánlakásában. (I.m.) Szakály is megáll annak megállapításánál: ’mindig üres kincstár’ (22. l.) Werbõczy egyre világosabban felismerte a királyné mögötti megszervezett országárulást. A Hármaskönyvben összefoglalta a magyar feudális jogszokás embertelenségeket is tartalmazó hagyományait, melyeket az országos törvények és országgyûlési határozatok mellett és azok ellenére alakítottak ki maguknak a helyi kiskirályok. Magát a Hármaskönyvet sem fogadta el sohasem az országgyûlés és sohasem emelte azt törvényerõre. Werbõczy szándéka - amint sorsából is kiderült - az volt, hogy a királyi hatalommal ezeknek a törvénytelenségeknek uralmát megtöresse. Így természetesen a talmudista pénzemberek ellene fordultak és ellene tudtak fordítani a nemességbõl olyanokat, akiket eladósodásuk révén kezükben tartottak.

2007. december A velencei követeknek, Szerencsés Fortunátus Imrének, a Fuggereknek és a többi idegen bánya-, vám- és adóbérlõknek súlyos bûntettei, melyeket bõven felsoroltak az országgyûléseken II. Ulászló és II. Lajos idejében, teljesen bizonyítják azokat a talmudista módszereket, melyekkel nem a magyarok (vagy legalább is nem elsõsorban õk), hanem éppen mindig vendégszeretettel, kiváltságokkal fogadott (és sokszor csak kényszerbõl, külsõleg megkeresztelkedett) idegenek végül is - nemzetközi összefogással - teljesen birtokba vették az országot. Következõleg népét kiszolgáltatták az elszegényedésnek, védtelenségnek és a pusztulásnak és miután amennyire lehetett, mindenébõl kifosztották, gonosztetteik nyomát is eltüntették a mohácsi szerencsétlenség megszervezésével, és az igazi tények mindmáig való elhallgatásával. A magyarok (mind a nemesek, mind a parasztok) hibája legfeljebb csak az volt, hogy hagyták magukat szép szavakkal megtéveszteni és szerettek volna egy kicsit kényelmesebben élni. Ámde még ma is minden kultúrállam törvényei azt büntetik, aki a csalást és a megtévesztést végbevitte, nem pedig a kárvallottat. Ebben a vonatkozásban a tények igazi feltárása, a nemzet becsületének helyreállítása és az okozott károk lehetõség szerint való jóvátétele még mindig késik. Nemeskürty István könyvében (Mi történt Mohács után?) felvázolja a fõbb eseményeket a mohácsi csata elõtt, rámutat, milyen elhamarkodott volt a támadásra kiadott magyar vezéri parancs, milyen készületlenség és tájékozatlanság uralkodott a vezetõ körökben, hogyan fogta körül négy lovag a királyt és vitte ki a csata közepébõl, hogyan várakozott két hadsereg is nem messze a csatatértõl tétlenül (szinte félelmetesen hasonló módon, mint 1521-ben Nándorfehérvárnak a törököktõl folyó ostroma idején, amikor is Báthori András, a nádor 18.000 emberrel Futaknál táborozott, Szapolyai János pedig hadával Lippánál), de a bankárok mesterkedéseirõl nem tesz említést. Enélkül pedig nem találjuk meg a szálat, sõt összegubancoljuk még jobban a csomót, ahelyett, hogy a megoldást elõsegítenénk és az események okozati rendjét felfedezzük. Ezzel még ma is adós történetírásunk, mintha még mindig Habsburg uralkodóházi érdekeket kellene védelmeznie, mint a Bach-korszakban és utána is addig, amíg volt király vagy fennállt a királyság. Az a tény, hogy a dinasztikus érdekek védelme fontosabb szempont még ma is, mint a magyar nép jogos és kötelezõ önbecsülése, azt mutatja,

hogy ugyanazok a tudományon kívüli szempontok uralkodók bizonyos szakmai körökben, mint amelyek kötelezõek voltak a Bach-korszak egyetemi tanárainak és az akadémiai tagoknak körében. A nagy várakozás ellenére a Sorsdöntõ Történelmi Napok új sorozatnak elsõ könyvében Szakály Ferenc is csak annyit tart szükségesnek megjegyezni Szapolyai Jánossal kapcsolatban, hogy a mohácsi csatáról való elkésése „mégsem minõsíthetõ szándékosnak, hiszen a csata elõtt sorban kapta az egymással ellentmondó királyi parancsokat” (40. l.). De ha tudomása van a történésznek az ellentmondó parancsokról, miért mulasztja el azok kivizsgálását és közlését, hogy kik voltak a parancsok hírvívõi? Hiszen akkor kiderült volna, hogy a Szerencsés bankár és Mária királyné egyaránt a Fugger-bankház cselszövésének végrehajtói voltak, akik magára akarták hagyni a szerencsétlen királyt. (Vö.: „a Fuggerek által mozgósított uralkodók (fõleg Habsburgok)” - Szakály Ferenc: i.m. 20. l.) Az ilyen történészek, akik jobban félnek a talmudista bankároktól, mint az igazság kimondásától, közremûködnek a nemzet megtévesztésében. De a társadalomtudománynak azok a mûvelõi is, akik azt hangsúlyozzák, hogy más a történelem mint tudományos disciplina és más mint iskolai studium. Aki nem akarja megismerni azt, ami számára gazdaságilag vagy politikailag nem kifizetõdõ, találhat ’tudományos’ ürügyet annak elhallgatására, amit akar és így a tájékozódás megakadályozására. Háy Gyula legalább ’Mohács’ címû színmûvében megírja azt, hogy Mária szerelmével hitegette Szapolyait és ezzel vakította meg. Török levéltárakban kutató turkológusaink szerint Szulejmán a Dráva-hídfõk biztosítása után nem tervezett további támadást a magyarok ellen, ha azok nem erõsítik meg kapcsolataikat a Habsburgokkal. (Perjés Géza: Az országút szélére vetett ország. 1975. Magvetõ) Közben pedig újabb és újabb adatok kerülnek elõ, noha még a korábbiakat sem ismertették meg kellõen a közvéleménynyel az illetékesek. Az Érd melletti Kakukk-hegyen állt a Sárkány kastély (1969-ben bontották le). II. Lajos király seregével vonulva, itt szállt meg. Innen dereglyéken kelt át Ráckevére, hogy elbúcsúzzék Mária királynétól. Érdre 1526. július 20-án érkezett és 3 nap múlva ment tovább (vö.: Magyar Nemzet 1975. II. 23. 11. l.). Mária a búcsú után mindjárt Budára sietett csomagolni. Férje sorsa közben dõlt el végleg. Kitûnt, hogy két udvari papja Hollandiából a lutheri esz-

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

2007. december mék híveként érkezett Budára, ezekben Mária megbízható szövetségeseket találhatott (Benda Kálmán). Tudjuk, hogy Ferdinánd fiát, II. Miksa császárt „elsõ nevelõi határozottan protestáns irányban vezették” (Ribáry: i.m. 621. l.) már születésétõl fogva. Levéltári kutatások felfedték, hogy a dunaszekcsõi plébános feljegyzése szerint Cettrich Ulrik, a királynõ kapitánya ölte meg Lajos királyt és csak késõbb helyezték el a Csele-patak mellé. A budai vár neves középpontja lett az Itáliából egyenesen Magyarországra hömpölygõ humanista hullámnak. Mátyás király jól megvetette az alapokat. Éppen ezért a korai német humanizmus is megtalálta ide az utakat. Ezt az áramlatot Nagy Lajos apóstársa, IV. Károly császár honosította meg Prágában. Ebbõl indult ki a késõbbi, Jagelló-kori cseh humanizmus is, melynek egyes kimagasló képviselõi szintén megfordultak a magyar királyi udvarban, mikor a cseh kancellária egy idõben ugyancsak Budán mûködött. Ulászló felesége, Candaley Anna, XII. Lajos francia király rokona igen mûvelt nõ volt; kedvelte a tudományt és a tudósokat. Kedvéért férje az udvart szívesen népesítette be tudósokkal. Még erõsebb lett ez a befolyás Mária királyné Budára érkezésével. Ô Löwenben született (1503) s már ott megismerkedett Rotterdami Erasmus tudománykedvelõ szellemével. Itt egész erazmista kör alakult ki körülötte, mely elhatott Lengyelországba is. Piso Jakab pécsi püspök levelezett is Erazmussal, akit személyesen is megismert. Ô tette erazmistává Thurzó Zsigmond váradi püspök unokatestvérét, Thurzó János boroszlói és Thurzó Szaniszló olmützi püspököt is. Erazmussal a királyné udvari papja, Henckel János és titkára, Oláh Miklós is levelezett (vö.: Hermann Egyed: A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. Auróra, München, 1973.). A humanizmusnak kiváló képviselõi a magyar irodalom, költészet és tudomány fellendülését segítették elõ, de a budai várban meghonosodott szellem a lutheri gondolatnak is melegágya lett. Ez pedig az adott erõviszonyok között a nemzet erejének további szétforgácsolását eredményezte. Mária királyné kedvezett a lutheránus prédikátoroknak, akik elõször a bányavárosokban kezdtek el mûködni. Többékevésbé nyíltan lutheránusok voltak az udvarban Schneidpeck János császári követ, Thurzó Elek kamaragróf, Szerencsés Imre kincstárnok. Lutheránusok lettek hazájukba visszatérve a Brandenburgiak is (i.m.: 203. l.). Az

27 udvari szónoki tisztben Henckel utóda, Cordatus Konrád, már felvidéki pap korában, még inkább azonban Budán már szinte teljesen nyíltan Luther szellemében prédikált. A magas helyen nyilvánított rokonszenv magyarázza, hogy a közvélemény lutheránusokat sejtett Erazmus híveiben is. Ez elõsegítette a reformáció terjedését is és bár a Werbõczy pártját kitévõ kisnemesség a lutherizmusnak ugyan leghatározottabb ellensége volt, de erejét lefoglalta az országos anarchia, a török halálos biztonsággal közeledõ támadása (i.m.: 203-4. l.). A mai Luther-kutatások megállapították, hogy Luther eleinte nem akart szakadást az egyházban, hisz jól ismerte Krisztus tanítását a testvéri szeretetrõl és a hívek közötti egység szükségességérõl, mégis környezetének hatására mozgalma olyan irányba sodorta, hogy már nem tudott megállni. A budai vár belsõ élete is jól mutatja, hogy hatalomra törõ fejedelmek és prédikátorok törekvéseit szívesen támogatták a bankárok, bérlõk, kamaragrófok, akik pénzük gyümölcsözõ kihelyezését látták Luther mozgalmának meghitelezésében. Vegyük figyelembe a Fuggerekrõl már ismert tényeket: egész Európára kiterjedt kémhálózatuk révén jól ismerték, kiket lehet megvásárolni, elõnyök, kölcsönök juttatásával munkatársukul megnyerni világpolitikai céljaik megvalósításához. Ehhez pedig legfontosabb volt a fennálló rend további lazítása, az erkölcsök züllesztése. Ügynökeikkel mindezt a budai várban el is érték, hiszen nem ekkor kezdték ezt el. Külföldieken keresztül észrevétlenebbül tudták megkörnyékezni a magyar vezetõ rétegeket, mert azokat védte a magyar vendégszeretet is, azonkívül - minthogy krónikaíróink nem figyelték meg és nem elemezték a nagy romlás mélyebb okait sokan nem is sejtették, hogy külföldi különleges áruk, üzletkötések, sõt családi összeköttetések elõkészítésével és felajánlásával ezek a közvetítõk saját anyagi és politikai uralmukat és a nemzet romlását készítik elõ. A bankárok értettek ahhoz is, hogy Rómában kiépítsék a kapcsolatot az egyház központi hivatalával, melyet azután sajátos erkölcsi álláspontjuk szerint igyekeztek befolyásolni, látszólag a pápa személyén keresztül is. „IX. Gergely pápa a magyar fõpapokat 1231-ben figyelmeztette, hogy szigorú pontossággal folyósítsák az életjáradékot, melynek fejében a zsidó családokat a keresztény hitnek megnyerni sikerült” - állapította meg értékes tanulmányában (A kapitalizmus kezdetei Magyarországon) Molnár Erik (Válogatott

tanulmányok, Akadémia, 304. l.). Késõbb is megnyilvánultak ilyen befolyások, különösen egyes zsidó származású pápák uralkodása alatt, mint VI. Sándor idejében, aki a Borgia-rokonok pénz- és hatalomvágyával nem tudott erélyesen szembeszállni. A krisztusi hit- és erkölcstan tanításában nem követett el hibát, nem tévedett, de saját életével nem mutatott erre jó példát és szívesen nevezett ki fõpásztorokat külföldi püspökségekre (Magyarországra is) a zsidóságból megtértek közül. A bajok oka ilyen esetekben is nem az volt, hogy az illetõ zsidó származású volt, hanem hogy megkeresztelkedése óta nem küzdött erélyesen a talmudi szellem embertelenségei ellen, mely szellem mindent megengedhetõnek tartott, amit a zsidók az Ószövetség könyvei szerint megcselekedtek. Molnár Erik azt is megállapítja, hogy a „kor vezetõ zsidó tõkései vagy frisskeletû németországi bevándoroltak voltak, vagy legalább - mint ez német nevükbõl következtethetõ - el nem magyarosodott zsidó családokból származtak” (i.m. 305. l.). Így legtöbbször kettõs kizsákmányolást követtek el. Az adatokból „az idegen vándorkapitalista alakja bontakozik ki, aki tõkéjét behozza az országba, itt meggyarapítja, azután eltávozik. Nemcsak arról van itt szó, hogy a Magyarországon felhalmozódó polgári tõkék, végsõ fokon, elsõsorban idegen országok gazdasági erejét növelték. Az is kitûnik, hogy a Magyarországon mûködõ polgári tõke elsõsorban külföldrõl származott. Magyarország a külföldi tõke átmenõ állomása, a tõkés haszonszerzés átmeneti vadászterülete volt… A kapitalista kizsákmányolás különbözõ formái így, lényegbevágó módon, az ország nemzetközi kizsákmányolását közvetítették” (i.m. 306. l.). Mindezt természetesen elsõsorban a nép vette észre. Nemcsak Bánk bán korában, hanem Dózsa idejében is. De a németországi parasztok is hamar észrevették ezt. A parasztháború során az egyes német fejedelmek kincstárai szemmel láthatólag meggazdagodtak. A katolikus püspökök birtokai ellen intézett támadásokhoz fegyver, annak beszerzéséhez pénz kellett. A kincstárnokok nemcsak hiteleztek, hanem biztatták is a fejedelmeket ’az új hit érdekében’ folyó háborúságokra. Nem egy helyen lázadás kergette el a kincstárnokokat. Magyarországon inkább a kincstárnokok indítottak háborút a nemzet és a nép ellen. Kár, hogy történészeink nem vállalkoztak arra: megmutatni, hogy az idegengyûlölet, németellenesség mögött, Dózsáék úrellenessége mögött ez ellen a

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

28 bankárkizsákmányolás ellen folyt a harc. Itt most nincs idõ és alkalom további részletekrõl szólni, a vázolt kép egysége miatt azonban legyen szabad néhány olyan tényt említeni a magyar történelembõl, amelyre eddig sajnálatosan kevés fény derült, ezért a szükséges tanulságokat sem vonhatta le belõlük népünk. Ennek következtében pedig további mérhetetlen károk származtak vezetõkre és vezetettekre egyaránt. Bocskai, Bethlen, a Zrínyiek, Rákócziak, Thököly, Wesselényi által vezetett szabadságharcmozgalmak, valamint a Frangepán „összeesküvéshez” hasonló csoportosulások jól megmutatták, hogy a Habsburg elnyomás és a bankárok által szõtt cselvetések ellen közösen fogott össze a fõnemesség és a köznemesség hazájáért áldozatokra is kész része. A földhöz kötött nép, a kézmûvesek és a városi polgárság egyaránt lelkesen fogadta a nemesség által megfogalmazott és képviselt célkitõzéseket, mert a nemességben az országnak történeti jogon és ténylegesen vezetõ rétegét, éspedig sokkal szélesebb vezetõrétegét, mint Európában bárhol másutt, láthatta. A harmadik jegy szintén nagyjelentõségû: a nemzetiségek ugyancsak lelkesen csatlakoztak a magyar szabadságharcok zászlai alá, nagyszerû történeti bizonyítékot szolgáltatva arra, hogy a küzdelem céljaiban saját jobb sorsukat is felismerték, és nem hordoztak lelkükben igazságos panaszokat valamilyen nemzetiségi elnyomással szemben, a közös jobbágysorson kívül. Akkoriban a nemzetiségek nem feledkeztek meg arról, hogy miképpen jutottak Magyarországra: A honfoglaláskor itt talált avarok és a magyarral rokon, nyelvükben elszlávosodott bolgárok sohasem érezték magukat nemzetiségieknek, hanem a magyar nép szerves részeként, a Felvidékre felhúzódott fekete magyarokkal, a hunok utódaival együtt. Az újabb kutatások szerint a horvátok is avarok voltak, de Nagy Károly avarellenes hadjáratainak gyõzelme után a szomszédos bolgár hatalom védelmét megnyerendõ, nyelvükben elszlávosodtak. A Dunamenti vlachok a XII. században nyájaik terelgetése közben felhúzódtak Erdély hegyei közé. Domokos Pál Péter kéziratos tanulmányában részletesen bemutatja, miként kértek ezután egyre többen bebocsátást Magyarországra, részben bojáraik kegyetlensége, részben a törökök támadásai elõl menekülve. Ezek mind jobb körülmények közé jutottak Magyarországon, mint amilyenben voltak saját hazájukban. Királyi védelmet, saját bíráskodást, adómentességet kaptak, s így

2007. december elõnyösebb helyzetben voltak, mint a magyar jobbágyok. A Felvidékre a mai szlovákok sok elõdje Giskra és a kelyhesek, majd a husziták elõl menekülve érkezett és kapott oltalmat a magyar államhatalomtól. Munkács vidékére a csernigovi oroszok kaptak letelepedést a kievi fejedelem elõl menekülve. „Nagy Lajos király telepítette le ezeket a magyar birodalomba, mikor rossz uraik elõl menekülve Korjatovics Tódor herceg a nép befogadását kérte a magyarok királyától” (Marschalkó L., 65.) 1691-ben hatvanezer szerb, görög és dalmát család kapott letelepedési engedélyt Magyarországon a királytól azzal a feltétellel, hogy ha a török foglalás megszûnik, kötelesek lesznek visszatérni hazájukba; addig magyar határõrségi szolgálatra voltak kötelezve, de megtarthatták saját közigazgatásukat és egyházkormányzatukat az õket vezetõ ipeki patriarcha irányítása alatt. Kniezsa bemutatta, hogy a Felvidék mely részére történtek morva, szláv letelepítések különbözõ nagybirtokok részérõl. A Buda-környéki és tiszántúli szlovák telepesek, a bánsági és bácskai, német telepesek késõbb jól felszerelt gazdaságokat, kedvezményeket kaptak Magyarországon: Tudatosan vállalták a magyar néppel közös sorsukat és utódaik legnagyobb része a bányavárosok lakóival, valamint a szepességi és szász csoportokkal hûségesnek bizonyultak a közös hazához. Hasonlóképpen kapott új hazát a Lengyelország felosztása Magyarországra menekült lengyel nép fõként Szepes, Sáros és Zemplén vármegyében, kivéve részüket a szabadságharcokban, ezzel tanúsítva azonosulásukat a magyar nép sorsával és hivatásával. Katasztrofális önámítása egyes szlovák nacionalistáknak, hogy azon bulgárok és lengyelek utódainak nevében, akik önként választották hazájuknak Magyarországot, valamint a husziták támadásaitól, majd a levert csehországi szabadságharcot követõ bosszúállástól Magyarországon menedéket találtak utódainak nevében emeltek jogcímet Trianonban az ezeréves magyar állam szétbontására, amely a honfoglaláskor nem talált szervezett államhatalomnak még a nyomára sem a Kárpát-medencében. A krónikáink szerint ugyanis Mén-Marót Bihar várában a görög sereg, Zalán vezér a Bolgár-fehérvárról ígért bolgár sereg, a nyitrai várõrség pedig a morva vezér seregének megérkezésével fenyegetõzött, melyek mind a Kárpát-medencén kívüli politikai alakulások voltak. Ez a sovinizmus olyan biztatásokra erõsödött már korábban is, mint amilyeneket Mária király-

né Buda várában megfigyelhettünk, majd a Habsburgok parancsára a levert magyar szabadságharcok magyar résztvevõi ellen megindult üldözések és zaklatások során kaptak tápot. Caraffa Antal tábornok a császári katonaság teljes segítségével vésztörvényszéket állított fel Eperjesen és nyomoztatott a szabadságharcosok minden nyoma után. „Egymás után maga elé idéztette a vagyon és származás által kiváló nemeseket és papokat, és minden ok elég volt neki a halálos büntetés kimondására. 1687. március 5-én Zimmermann Istvánt, Rauscher Gáspárt, Keczer Endrét és Baranyi Ferencet lefejezték, levágták jobb kezüket, a holttestüket felnégyelték és a fõutcára szegezték. Hasonló sors érte néhány nap múlva Keczer Gábort (Endre fiát), Sárosy Mártont, Fleischhackert, Schönlebent és Medveczkit.” (Ribári: i.m. VII. 373. l.). Ugyancsak vád alá helyezték ekkor Kassa, Bártfa, Lõcse, Sopron és Pozsony gazdag polgárait. „Nem volt magyar honfi, a nádort sem véve ki, ki ellen ne emelték volna az árulás vádját; még a bécsi haditanács elnökét, Hermann badeni õrgrófot is vádolták Thökölyvel való cimboráskodással.” (i.m. 373. l.). Ilyen légkörben nem csoda, hogy voltak, akik magukat magyarnak vallani sem merték. A szláv nyelv használata elõnyt és oltalmat jelentett, a császáriak az elkobzott javakat szívesen adták valamilyen szláv nyelvet értõnek. Az elnyomás egész ideje alatt a bécsi udvar inkább megbízott bárkiben, mint a magyarban, szívesen helyezett hivatalokba, önálló munkakörbe nemzetiségieket és adott nekik földtulajdont. A magyar Felvidék az ilyen események után bekövetkezõ kurucüldözés következtében szlávosodott el fõként Rákóczi szabadságharca után, amikor a bécsi udvar nem minden szándékosság nélkül divattá tette a nemzetiségek körében a magyarellenességet. Munkácstól Vereckéig, Volócig például a Schönborn grófok kaptak a felosztott Rákóczi-birtokból 250.000 holdnyi erdõt, mely 200 rutén és magyar községet fogott körül. Az uradalom alkalmazottairól még 1901-ben is ezt írja Bartha Miklós: „Fõerdész, erdész, erdõvéd, gyakornok, a kerülõ, az alkalmazottaknak a nagy sokasága - lengyelek, morvák, csehek, németek, szlovének majdnem valamennyien” (Marschalkó L. i.m. 67. l.). Nem vették észre, hogy a magyar nemzetet elnyomó hatalom ellen kellett volna fordulniok, hogy azután a magyarok segítségével együtt nyerhessék el a közös hazában közös jogaikat. Az ünnepi évforduló kapcsán, 1976-

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

2007. december ban, avatott tollú írók helyesen mutattak rá arra, hogy „II. Rákóczi Ferenc nem pusztán és általánosságban a ’társadalmi haladás’ úttörõje volt, hanem mindenekelõtt egy magyar nemzeti szabadságharc, egy függetlenségi háború vezére” (Fekete Sándor). És ennek értékét csak növeli az a tény, hogy sok belsõ küzdelmet kellett megvívnia magyar nemesekkel, hogy fogadják el egyenlõ jogú küzdõtársaknak a rutén és szlovák nép vezetõit is (Benda Kálmán). Néhány évtized múlva a Habsburg kormányzat gyökeres harcot kezdeményezett Rákóczi alapgondolata és Magyarország egysége ellen a ’társadalmi haladás’ ürügyén. Ez utóbbit szembefordította az ország egységével. II. Lipót ’a pesti polgárokból’ titkos ’forradalmi’ gárdákat szervezett a nemesség ellen, legfõképpen pedig a magyarok ellen lázította a honi németek, szlovákok, románok, szerbek és horvátok egyházi és világi vezetõit” (Vekerdi László). Ez a törekvés ért be Trianonban, de Ausztria csak akkor ismerte fel, hogy ügynöknek használták fel titkos erõk. Így érkezett el az 1848-as magyar szabadságharc. Errõl már sokat megírtak, de sokat még nem. Ez utóbbi tényekbõl tartalmaz részletesen néhányat az a tanulmányom, melyet a Magyar Történelmi Társulat felhívására a ’Harmincadik évforduló’ alkalmából meghirdetett pályázatra beküldtem. „A Serédi-féle ellenállás az üldözöttek érdekében. 1944-1945.” címmel. Legyen szabad ebbõl néhány idevágó adatot felemlítenem (81-134. l.), a szükséges kiegészítésekkel. A cél nem történelmünk nagy egyéniségei értékeinek csorbítása, hanem annak megmutatása, hogy milyen károk származtak a múlt nagy tanulságainak elhanyagolásából, és jobb felkészülés a jövõre. Kossuth a Bécsbõl irányított bankárok kedvét akarta megnyerni a forradalom sikere érdekében és ezért a zsidók ’egyenjogúságáért’ szállt síkra. Igaz azonban az is, hogy törvényes intézkedéseket sürgetett a bevándorlások szabályozására és ellenõrzésére. Ugyanakkor azonban elmulasztotta felszólítani a zsidóság vezetõit arra, hogy a bevándorlás fejében pedig õk mondjanak le a zsidók számára a Talmudban megengedett joghátrányok alkalmazásáról a nemzsidókkal szemben, merõben földi jogviszonyokat illetõen. Nem egyszerû feledékenységrõl van szó, hanem téves taktikáról. Széchenyi ezt nyilvánosan fel is rótta Kossuthnak, mikor kijelentette: „Ha mi felszabadítjuk a zsidókat, ki fog minket a zsidóktól felszabadítani?” Lehetne erre

29 azt mondani, hogy a francia forradalom is a zsidók felszabadításával érte el célját. Ez azonban nem mentség, hanem az egyszer megtörtént hibának tudatos ismétlése volt. A franciaországi zsidók a nem kifogásolt emberellenes talmudi engedélyekre támaszkodva olyan kegyetlen nacionalista nagyhatalom útjára szorították a francia népet, amely mérhetetlen véráldozatba került nekik és egész Európának, nem egyezett a ’szabadság, egyenlõség, testvériség’ jelszavával. Ádám Péter állapítja meg a Világosság 1976. évi 1. számában: „A baszkot, a provenszált és a bretont egészen a XVIII. századig nem érte komolyabb károsodás. A forradalom alatt azonban, mivel a jakobinusok szerint a nemzeti egység csak a nyelvi egységesítés útján valósítható meg, valóságos hajsza indult meg a nyelvek ellen. „Egy nyelvnek kell lennie - jegyezte meg Barére a köztársaság 2. esztendejében -, amiként köztársaság is csak egy van!” - Miután a népszámlálás során kiderült, hogy a lakosság fele nem beszél franciául - folytatja a Világosság cikkírója -, nem utolsó sorban ezért vették tervbe az elemi oktatás bevezetését. Sõt egy ideig még az is megfordult a jakobinusok fejében, hogy a kis baszkokat, bretonokat, provenszálokat francia nyelvterületre vigyék: így akarták elfeledtetni velük azokat az ’ellenforradalmár nyelveket’, amelyeket anyjuktól tanultak. (V.ö.: Für Lajos: Európa elsõ nemzetiségi törvénye. Világosság, 1974. 8. 63. l.). A reformnemzedék világosan látó vezetõi kifogásolták a zsidók egyenjogúsításának a tervét, ha a zsidók nem helyezik hatályon kívül a Talmud emberellenes elõírásait. Nincs adat arra, hogy Kossuth szintén (magyar) nagyhatalmi törekvésekkel akarta volna a nemzetiségeket legyûrni. Valószínûleg nem is akarta ezt, mert hiszen az õ kormánya terjesztette Szegeden a Nemzetgyûlés elé 1849. július 25-én az Európában elsõ, sokáig egyetlen modern nemzetiségi törvényt. Három nap múlva meg is szavazták ezt a törvényt, „amivel - az elõterjesztõ Szemere szavaival - a Nemzetgyûlés olyan politikának vetette meg az alapját… melyet Európa követni fog, de példát rá még egy kormány sem adott.” (I.m.: 63, 66. l.). 1849. július 28-án a Nemzetgyûlés által egy másik törvény is alkottatott, megszavaztatott és kihirdettetett. Ennek 1. pontja kimondta: a./…A magyar állam határain belül született vagy törvényesen megtelepedett mózesvallású lakos mindazon politikai, s polgárjogokkal bír, melyekkel annak bármely hitû lakosai bírnak.” A 4. pont pedig elrendelte: b./

„Egyszersmind, a belügyminiszternek meghagyatik: a mózesvallásúak papjaiból és megválasztottjaiból hívjon össze egy gyülekezetet, részint, hogy hitágazataikat nyilvánítsák, illetõleg reformálják, részint, hogy jövendõ egyházi szerkezeteikre nézve a kor kívánalmaival megegyezõ javításokat tegyenek.” (V.ö.: dr. Bernstein Béla: A negyvennyolcas szabadságharc és a zsidók. Budapest, Tábor Kiadás, 1939.) Figyelemre méltó, hogy a múlt századbeli liberális szabadkõmûves propaganda Kossuth nevével ûzött játszmája során sohasem említette, még kevésbé követelte ennek a b. pontnak megvalósítását, ellenkezõleg, agyonhallgatta. A bankárok itt ismét más taktikára készültek fel, mint Franciaországban. Magyarországot nem akarták nagyhatalmi szerepében megerõsíteni, hanem mint a török ellen készülõ Dózsát, úgy Kossuthot is egy belsõ háború megindítására használták fel. V. Ferdinánd király 1848. április 7én aláírta a Batthyány Lajos vezette kormány tagjainak kinevezését (ebben Kossuth pénzügyminiszter volt). A Kamarilla, melyben Metternich mellett Zsófia fõhercegnõ volt a legsötétebb jelenség, elérte azonban, hogy a király Jellasichot a Dunántúlra való katonai betörésre, amire a király június 10-én a bánt báni méltósága és minden katonai szolgálat alól felmentette. Szeptember 4-én azonban már ismét visszahelyezi Jellasichot elõbbi hatalmába, de a közben lemondott Batthyányt újra megbízza kormányalakítással szeptember 14-én. Mikor István nádor Jellasichot ráveszi, hogy viszszatérjen seregével, Zsófia rosszallásával és büntetésével találja magát szemben. Ez és nem a csatatéri események voltak a döntõk, minden tisztelet, mely a hõsöknek kijár. A „Der Ungar” címû pesti lap 1848. szeptember elején közli, hogy egy Pesten megalakult szabadkõmûves páholy ezt a címet vette fel: „Kossuthhoz, a ragyogó világossághoz”. Bár Kossuth 1852-ben lett teljes jogú szabadkõmûves Cincinattiban, már ekkor szoros kapcsolatban állott a titkos mozgalommal, különben nem neveztek volna el róla páholyt. Ebbõl már kitûnt, hogy Kossuth végleg elvesztette szabadságát. Batthyány nem is alakított új kormányt. Récsey Ádám miniszterelnök ellenjegyzésével jelenik meg október 3-án a király irata, mely Jellasichot a magyar király „Alter ego”-jává nevezte ki. A titkos szövetségnek azonban még ez sem volt elég. December 2-án lemondatták a királyt, akit esküje kötött a magyar alkotmányhoz, helyébe Zsófia fiát, a fiatal Ferenc

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

30 Józsefet ültették. Kinevezték Windischgrätz herceget a Magyarország ellen megszervezett hadmûveletek fõvezérének. Bármilyen szomorú események is következtek, jobb lett volna, ha a történészek világosan megmutatták volna a bankárok és titkos társaságok által szervezett és Kossuth nevével eltakart összeesküvést a magyar nép és állam ellen. A titkos ügynökök felbujtották a nemzetiségek egyes ingatag tagjait és a Felvidékrôl Stur, Erdélyben Avram Janku, délen Jellasich tört rá a Kossuth honvédekre. Kossuthnak közben havonta fizették a magas tiszteletdíjat, megszervezték a Kossuth-bankók kiadását, mely értéktelenné válva külön nyereséget biztosított a bankároknak. Állandóan a legkeményebb ellenállásra biztatva Görgeyt, Kossuth átadja neki a kormányzói tisztséget, lelkére kötve, hogy ne tárgyaljon megadásról, ô maga pedig külföldre szökik 1949 augusztusában. A szabadságharc bukása után nem kevésbé gyászos idôk következtek most már a nyilvánosság elôtt is. A nemzeti élet fejlôdése vissza lett szorítva, ügynökök serege indított hajszát minden önálló gondolkodás ellen, a tudományos és mûvészi élet idegenek vezetése és irányítása alá került. Mintegy 2000 halálos ítéletet mondtak ki sok ezer más kisebb büntetés, börtön mellett. (A halálos ítéletekbôl az orosz cár közbenjárására nem egészen kétszázat hajtottak végre.) A jellemek öszszetörése azonban zavartalanul folytatódott. Az elítéltek közül azok, akik beléptek a szabadkômûves páholyokba, kegyelmet, sôt magas tisztségeket is kaptak. Andrássy Gyula is a halálra ítéltek között volt. Párizsban azonban belépett a szabadkômûvesek közé, s így nemcsak életben maradt, hanem a Monarchia külügyminiszteri székének betöltésére is alkalmasnak bizonyult. Hasonlóképpen Párizsban lettek szabadkômûvesek Türr, Teleki, Almássy; Torinóban Pulszky és Klapka; Genfben Dessewffy; Amerikában Bethlen Gergely (Bajomi Lázár Endre: Titkos Társaságok története. Minerva, 1969. 5152. l.). Közülük többen jelentôs állást kaptak hazatérésük után. A Bach-korszak a reformkorban fellendült nemzeti életet béklyókba kötötte, egyedül a szabadkômûvesek kaptak szabad mozgást. Élénken résztvettek a politikai életben s lehet mondani, hogy a kiegyezésre készen állt a reformnemzedék helyébe beállítható mintegy tízezer szabadkômûves a harminc páholyban bécsi, illetve párizsi irányítás alatt megszervezve. A bankárok hatalmas tökélyre fejlesz-

2007. december tették Habsburg Mária Budáját. Kossuth forradalmi eszméi korszerûek voltak és mélyen gyökereztek a magyar történelmi küzdelmekben, de ugyanezt kell állítanunk Széchenyirôl is. Az az egyoldalúság, mellyel ez utóbbi személyét háttérbe szorították, jól mutatja, hogy Kossuthtal a szabadkômûvesek szervezete további terveket szôtt, melyek a talmudi szellem gyôzelmérôl tanúskodnak. A százszámra felállított Kossuth-szobrok, a 48-as párt hangos szerepeltetése, a Kossuth-romantika az egyszerû nép félrevezetését szolgálta, mert közben az ország vagyona az új „urak” kezébe került. De még súlyosabb bajok is támadtak. A nemzetiségi szabadkômûves páholyok, meghazudtolva a szabadkômûves testvériséget, nekiláttak azoknak a terveknek, melyek azután évtizedek múlva váratlan gyorsasággal meg is valósultak. A magyar tudományos élet szolgaságba lett vetve. A Kossuth-gondolatok hangos reklámozása arra volt jó, hogy jogcímet kapjanak a nemzetiségi mozgalmak támogatói és nemzetiségi sérelmek hangoztatásával, külföldi bankkölcsönökkel felkészüljenek a hangosan dicsért magyar államhatalom szétdarabolására. Érdekes jelenség ezzel párhuzamosan, hogy közgazdászaink ismételten hangoztatják, hogy a „monarchia megérett a szétbomlásra”, de elmulasztják az erre utaló és vezetô okok felsorolását, mert akkor ezeket a tényezôket is vádolniok kellene. Ha vád kell, mindjárt a magyar nemességet kiáltják ki bûnösnek, mert - szerintük - az képviselte a maradiságot. Csak kevesen ismerik az igazi okokat és még kevesebben merik kimondani azt, amit Erdei Ferenc így fogalmazott meg: „a magyar arisztokrácia csak kisebb részében nemzeti, nagyobb részében oly birodalmi fejlôdésnek a képzôdménye, amely nemcsak a magyar néppel, hanem a magyar nemesi renddel is szembeszállt.” Azaz a Habsburg hatalom úgy irányította a monarchia és benne Magyarország társadalmi fejlôdését, hogy nemcsak a jobbágyot, a földmûveseket, a nincsteleneket nyomta el, hanem az ország minden osztályát és rétegét, sôt nemzetiségét egymás ellen lázította. Erre felhasználta Kossuth forradalmát éppúgy, mint Deák kiegyezését. Ügynököket minderre mindig készen talált. Ezt azonban nem veszik észre, akik úgy akarják megírni a magyar társadalom fejlôdéstörténetét, hogy nem veszik tudomásul egy maga saját hasznát és érvényesülését elôsegítô erkölccsel felszerelt és minden kívülállóval szemben minden embertelen eszköz felhasználását megengedô ’vallás’ társadalmi

jelentôségét. Veszélyesen párhuzamos jelenség ez azzal, mikor a magyarok mulasztásával ’okolják’ meg a mohácsi vészt és az azt követô levertséget és tétlenséget, mikor ebben a rövid áttekintésben is láthattuk, hogy milyen külsô és alattomos tényezôk játszották a fôszerepet. A Pázmány Péter esztergomi érsektôl alapított és hálából róla elnevezett budapesti Tudományegyetem „új vezetôsége azokból alakult, akiket az 1848-as magyar kormány tanszékükbôl eltávolított.” (Szentpétery Imre: A bölcsészettudományi kar története. 1935, 385. l.) 1849. augusztus 20-án báró Geringer, Magyarország polgári fôbiztosának Virozsil Antalhoz, a pesti egyetem visszakerült természetjog tanárához intézett levele közölte az egyetemmel, hogy az az 1849/50. tanévre Virozsil elnöksége alatt kinevezés útján új, ideiglenes magistrátust kapott. Virozsil felterjesztéseinek és az egyetemi tanács akkori jegyzôkönyveinek, de a Reisinger János történelemtanár által irányított bölcsészeti kariaknak is sokszor a kelleténél hódolatosabb a hangja. Az egyetemi tanács 1849. december 13-án tisztelgett Haynaunál és ekkor Virozsil üdvözlô beszédet mondott. Virozsil 1851-ben kitüntetésként királyi tanácsosi címet kapott. Mindez és a császári biztosnak a visszahelyezett tanárok iránt kimutatott rokonszenve azt mutatja, hogy „az új rendszer, amint az rendszerint történni szokott, most is megtalálta a maga eszközeit”. (i.m.: 386. l.). A kezdeti intézkedések azt „mutatták, hogy az egyetem ügyeinek intézése a nemzeten kívülállók kezébe került. Ennek a ténynek súlyos következményei különösen három irányban mihamar jelentkeztek: az egyetem autonómiájának felfüggesztésében, a német tanítási és hivatalos nyelv behozatalában és az egyetem tanárainak és hallgatóinak politikai ellenôrzésében.” (i.m.: 386. l.) A pesti egyetem 1850. február 15-én kelt rendelet értelmében a cs. és kir. vallásés közoktatásügyi minisztérium alá került. A minisztérium leiratai ismételten szorgalmazták a német nyelven való oktatást és vizsgáztatást „a nemzetiségek érdekeire és politikai okokra” való hivatkozással. Az osztrák egyetemek tanulmányi szabályzatát 1850. október 8-án Thun miniszter a pesti egyetemre is elrendelte. „Egyszerûen az osztrák szabályzat átültetésérôl van szó, s azok az elôzetes tárgyalások, melyeknek Thun ezeket a szabályokat a magyar egyetem karain alávezette, inkább csak jóakarat fitogtatásra való szemfényvesztés jellegével bírnak…az egyetemi tanács 1869-ben

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

2007. december ezt a szabályzatot változatlanul, csupán újabb rendeletekkel bôvítve közölte a karokkal, s az 1891-ben jóváhagyott, alapjában ma is érvényes… szabályzat is jelentékeny részében szintén a Thun-féle szabályzaton alapul.” (i.m.: 405-6. l.). Hangsúlyoznunk kell, hogy Szentpétery szerint, tehát 1935-ben is még a Bachkorszakban a bankárok és titkos társaságok által megtervezett alapok voltak érintetlenül érvényben. Mindaz, amit tehát azóta ezekre az alapokra Eötvös József báró második minisztersége idején (1867-71) emelt, utána Trefort és utódaik, azok az egyetemnek a magyar szellemi életben az alapokat lerakók romboló céljait is hivatva voltak akarva-akaratlanul szolgálni. 1867-68-ban lett magántanár Budenz József. Ôróla a kar megállapította, hogy „németországi (rassdorfi) születése ellenére (1836) már 12 év óta Magyarországon él, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, s magyar és altáji nyelvészeti nyomozásai, különösen a nyelvrokonsági viszonyok felderítésében és megállapításában… forogván, az e téren való nyelvészeti tudást tetemesen gazdagították.” (i.m. 522. l.). Mégis furcsa és a politikai feladatokra is kiszemelt voltát bizonyító a következtetés: „fölötte sajnos volna tehát, ha a tudós férfiú más országban találna kitûnô munkálkodásához illô alkalmazást.” (uo.). 1872ben megkapta az altáji összehasonlító tanszéket, de megbízása ellenére a finnugor rokonságot tanította és tette hivatalos programmá. Mintha hallanánk az eredmények alapján a megbízó szavait: „tanítsa csak a magyarokat a finnugor rokonságra és gátolja meg minden eszközzel a török és a sumér nyelvvel való kapcsolatok kutatását.” Fel kell figyelnünk arra, hogy már a pályázat idején Budenz a Tudományos Akadémia tagja volt, amit nem volt lehetôsége elérni ilyen korán annak, aki csak nem egyenes megbízással volt oda küldve. Mindenesetre érdemes idézni azt, amit Szentpétery írt róla: „Magyarul már Göttingában tanult könyvekbôl és az ottani magyar diákoktól, majd Hunfalvy Pál biztatására 1858-ban Magyarországra jött s itt egy ideig vidéki középiskolai tanár, aztán a Tudományos Akadémia könyvtárosa lett. Elôbb indogermán összehasonlító, majd magyar nyelvészeti tanulmányaival…oly elismerést aratott, hogy már 1861-ben a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett.” (i.m. 522. l.). Így kell tehát értékelnünk azt az akadémiai tevékenységre jellemzô adatot is, mely szerint 1888-ban a bölcsészeti kar rendes és rend-

31 kívüli tanárai közt 15-en voltak a MTA rendes, 13-an levelezô tagjai (i.m.: 453-54. l.). Szilágyi Sándor által szerkesztett (1898) „A magyar nemzet története” címû munka X. kötetében Márki Sándor írja: „az önkényuralom megtámadta a magyar akadémiát is. A budapesti osztrák rendôrfônök 1853. október 13-án felszólította gr. Teleki Józsefet, az akadémia elnökét, hogy a Széchenyi által alapított tudós társaság” változtassa meg alapszabályait, s aztán folyamodjék helybenhagyás végett.” Hosszas küzdelem után az új alapszabályok helybenhagyása csak 1858 februárjában történt meg, de olyan változtatásokkal, melyek az Akadémia nemzeti létét fenyegették. „A többi közt ki volt hagyva, hogy az Akadémia magyar nyelven mûvelje a tudományokat, ugyanis a németet akarták rákényszeríteni.” Miután az új alapszabályok életbe léptek, az Akadémia tagjait a cs. k. fôparancsnokság nevezte ki, s a hatalom részérôl minden megtörtént, hogy „Széchenyi nagy alkotása nemzetellenes irányba forduljon.” (i.m. 493. l.) (Dr. Érdy Miklós: A sumir, ural-altáji, magyar rokonság kutatásának története. Gilgames, New York, 1974. 120-21. l.). Feljegyzésre méltó adat, hogy „a bölcsészeti kar 1908-ban a keleti népek ókori története címû tanszék rendszeresítését kérte, holott az ókori történelem tanszéke már a 70-es évek óta fennállott, s ekkor, 1908-ban is be volt töltve. A tanszék felállítása meg is történt, s arra Mahler Ede, nemzeti múzeumi tisztviselô kapott 1910-ben ny. rendkívüli tanári kinevezést, s ugyanô 1914. április 28-án ny. rendes tanár lett.” (I.m. 574. l.). Úgy látszik, eddig a maga korában is feltûnô kezdeményezésig nyúlnak vissza a ’korábbi szervezési megoldások’, melyek alapján pl. az Ókori Közel-Kelet kutatása az Ókortudományi Bizottság irányítása alá tartozik. Így tehát lényegében Mezopotámia ki van szakítva az Orientalisztikai MTA-Bizottság hatáskörébôl és a Kaukázus is a sémi Filológiai Tanszéken kapott munkaközösséget. Ez egyik oka annak, hogy mostohasorsra jutott a nem sémi sumér nyelv és történelem kutatása (vö.: Keletkutatás 1973. Ligeti Lajos elôszava). Feljegyzésre méltó, hogy 1873-ban a bölcsészeti kar a sémi nyelvek tanszékével gyarapodott, melyet Hatala Péter kapott meg, az ô utóda 1905-ben Goldziher Ignác lett, akit Kmoskó Mihály követett a hittudományi karról (1923-1931). A szoros értelemben vett társadalomtudományi (szociológiai) tanszék felállítására csak a 20-as években történtek kísérletek, de

költségvetési csökkentések címén ezek sikertelenek maradtak. Pedig a társadalomtudomány tantárgya révén jobban fel lehetett volna készülni a titkos társaságok ártalmas mûködésére, mely lényegében abban állt, hogy tevékenységüket kivonták a közvélemény ellenôrzése alól, és így társadalomellenes volt fennállásuk maga is. De éppen ezért, élvezve a bécsi udvar egyes szabadkômûves tagjainak titkos támogatását, megakadályozták, hogy errôl a kérdésrôl valami vita is elindulhasson. II. József idejében is elôszeretettel alkalmaztak az egyetemen német tanárokat. „Kinevezésük nemcsak II. József egységesítô törekvésének, hanem nyilván Van Swieten befolyásának is tulajdonítható, aki a bécsi szabadkômûvesek egyik vezérférfia volt. Azonban nemcsak ôk tartoztak a II. József alatt nálunk is megszervezett és megerôsödött szabadkômûves- és illuminatus-táborba. A magyar tanügy irányítói között akkoriban tudvalevôleg nagyon elterjedt a szabadkômûvesség. A bölcsészeti kar tagjai közül is többen voltak a társulat tagjai, akikrôl ezt vagy nyilván tudjuk, vagy csak sejtjük. Br. Schaffrath Lipótról is, aki a pesti gimnázium igazgatója volt, s mint bekebelezett kari tag 1784-85-ben a bölcsészeti kar dékáni tisztét viselte, tudjuk, hogy a pesti páholy második helyettes fônöke volt (Abafi L.: A szabadkômûvesség története Magyarországon, 158. l.)...tudjuk, hogy a Pray és mások ellen vádaskodó Brettschneider is szabadkômûves volt.” (Szentpéteri: I.m. 197-8. l.). Martinovics 1791. november 3-án ismételten folyamodványt intézett a helytartó tanácshoz, amiben a pesti egyetem fizikai tanszékére benyújtott pályázathoz a benyújtott összes iratot visszakérte (akkor lembergi egyetemi tanár volt). A nevéhez fûzôdô összeesküvéssel bizonyos kapcsolatot talált a császári nyomozás néhány pesti egyetemi tanár és hallgató esetében. Martinovics 1795. május 20-án vérpadra került. „A titkos társaságoktól való félelem azonban továbbra is megmaradt, s évek múlva, 1802-ben a kinevezett tanárok esküjének végére mindennemû titkos társulattól távolmaradásra vonatkozó pontot illesztettek…Utóbb az akként módosult, hogy a kinevezett tanárnak az eskütételkor reverzálist kellett adnia arról, hogy nem volt és nem is lesz tagja semmiféle titkos társaságnak és ezt az 1813. január 10-i felségrendelet szerint az egyetem elnökének kellett legfelsôbb helyre felterjesztenie. Az eljárás a 40-es években is megmarad.” (i.m.: 2045. l.). Ez az óvatosság késôbb a bécsi udvart

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

32 irányító köröknek Kossuthtal kapcsolatos tervei következtében természetesen megszûnt. Ebben a kérdésben és lényegében a társadalomtudomány terén lényeges fordulatot Marx fellépése hozott. A kereszténység és kifejezetten a Pázmány Péter Tudományegyetem világos alapelveket tanított az emberi testvériségrôl, a minden embert megilletô emberi jogokról és méltóságról, minden kizsákmányolás és minden embert megilletô jog megfosztása ellen. Ugyanakkor ezeknek a céloknak érdekében nem tartott igénybevehetônek minden eszközt, s ezért a világon nem tudta a kívánt mértékig megvalósítani programját. De amellett, hogy ez más mozgalmaknak sem sikerült mindmáig, sokan kivonták magukat Krisztus programjának elfogadása alól, mondván, hogy nem hisznek benne és így nem lehet megkívánni, hogy tanítását kövessék. Ez volt a zsidók álláspontja is és ezért az Egyház ebben a vonatkozásban rajtuk sem tudott segíteni anélkül, hogy az a vád ne érje: erôszakkal akar téríteni. Marx Károly, aki 1818-ban született és 1824-ben keresztelkedett meg a trieri evangélikus egyház híveként, a kérdést természettudományi módszerrel közelítette meg. „Ne a vallásában keressük a zsidó titkát, hanem a valódi zsidóban keressük meg a vallás titkát.” - jelenti ki és így folytatja: „Mi a zsidóság vallási alapja? A gyakorlati szükséglet, a haszonlesés. Mi a zsidó vallás kultusza? A kufárkodás. Mi a világi istene? A pénz. Nos hát! A kufárkodás és a pénz, tehát a gyakorlati reális zsidóság alól való emancipáció volna korunk önemancipációja.” A társadalomnak egy olyan organizációja, amely a kufárkodás elôfeltételeit, tehát a kufárkodás lehetôségét megszüntetné, lehetetlenné tenné a zsidót. Vallásos tudata mint áporodott pára szertefoszlanék a társadalom valóságos éltetô levegôjében. Másfelôl: ha a zsidó ezt a gyakorlati lényegét semmisnek ismeri fel és megszüntetésén dolgozik, akkor eddigi fejlôdésébôl kiemelkedve, egyszerûen az emberi emancipációján dolgozik, és szembefordul az emberi önelidegenülés legfôbb gyakorlati kifejezésével. A zsidóságban tehát a jelen egy általános társadalomellenes elemét ismerjük fel, amely a történelmi fejlôdés révén „melyben a zsidók e rossz vonatkozásban buzgón közremûködtek” mostani fokára érkezett, olyan fokra, amelyen szükségképpen fel kell bomlania.

2007. december A zsidó emancipáció végsô jelentésében az emberiségnek a zsidóság alól való emancipációja. A zsidó, zsidó módon már emancipálta magát. „A zsidó, akit például Bécsben csak megtûrnek, pénzhatalmával az egész birodalom sorsát meghatározza. A zsidó, aki a legkisebb német államban jogtalan lehet, dönt Európa sorsáról. Ugyanakkor, amikor a korporációk és céhek a zsidó elôtt bezárulnak, vagy még nem szívlelik, az ipar merészsége fittyet hányt a középkori intézmények makacsságának.” (B. Bauer: Judenfrage 114. l.). Ez nem elszigetelt tény. A zsidó zsidó módon emancipálta magát nemcsak azáltal, hogy elsajátította a pénzhatalmat, hanem azáltal, hogy a pénz az ô révén és ônélküle is világhatalommá, a gyakorlati zsidó szellem pedig a keresztény népek gyakorlati szellemévé vált. A zsidók annyiban emancipálták magukat, amennyiben a keresztények zsidókká lettek. „A zsidó társadalmi emancipációja a társadalomnak a zsidóság alól való emancipációja.” (Marx-Engels Mûvei I. 373-77. l. Budapest, Kossuth, 1957.) Marx megfogalmazása világos: nem az a baj, hogy valaki zsidó származású, hanem ha ragaszkodik azokhoz az elvekhez, melyek emberellenesek. Ma, amikor 1948. december 10-én az Egyesült Nemzetek Szervezete „a tagállamok képviselôinek vallásos meggyôzôdésétôl függetlenül” megfogalmazta a társadalomtudomány fejlôdése alapján világossá vált alapvetô emberi jogokat, kitûnt, hogy van egy tárgyilagos mértékünk az „emberellenes”, „jogellenes” meghatározására. Még beszélni sem lehet a béke megvalósításáról, hacsak ki nem küszöbölünk minden olyan tételt, elvet, engedélyt az egész nemzetközi és magánélet területérôl, amely ellenkezik az alapvetô emberi jogegyenlôséggel. Az ENSZ erre ismételten felhívta a tagállamokat és ezen alapul az ENSZ közgyûlése által 1968. évi november 26-án elfogadott nemzetközi egyezmény is a NÜRNBERGI Nemzetközi Katonai Bíróság alapvelveinek egyetemes érvényességérôl és az emberiség ellen elkövetett bûncselekmények elévülhetetlenségérôl (vö.: 1971. évi 1. tvr. Magyar Közlöny 1971/6). Ezek szerint büntetendô minden háborús bûntett és emberiség elleni bûntett az egész világon, bárki követi is el azt, még ha olyanok is, akik azelôtt üldözöttek voltak. Ha ezek után elôveszünk egy teljes, eredeti Babiloni Talmud-kiadást, vagy annak hiteles, kiváló héber nyelvészek által készített fordítását, megdöbbenve látjuk,

milyen embertelen szabályok, illetve utasítások találhatók benne (az idézetek Lazarus Goldschmidt német nyelvû fordításából valók. Berlin: Jüdischer Verlag 1930-36., illetve Babilon Verlag 1929-30.). „Öt dolgot parancsolt Kenaan az ô gyermekeinek: szeressétek egymást, szeressétek a rablást, szeressétek a fajtalanságot, gyûlöljétek uraitokat és sose mondjatok igazat.” (II. 658). „Börtönôr, aki zsidó, az idegenek (nem zsidók) földjén fekete cipôben és a ruháján is megkülönböztetô cicit-jel nélkül járkál a piacon. Megkérdezik tôle, miért jár az elôírt megkülönböztetô jelzés nélkül? Ezt válaszolja: én be- és kijárok a nem zsidók között és ezeknek nem szabad észrevenniök, hogy én zsidó vagyok; ha ôk (a zsidók számára) veszedelmes dolgot határoznak, azt megmondom a rabbanoknak, hogy ôk irgalomért könyörögjenek és a veszedelmet elfordítsák (t.i. talmudi eszközökkel)” (III. 709.) „Akiba rabbi a Haláka (a gyakorlati zsidó életszabály) ellentmondásaival kapcsolatban problémát vet fel Jehosua rabbinak. Ez azt válaszolja neki: „Igazad van, de így határozták meg ôk a Halákát.” (V. 668.) „Nincs békéje annak (vagyis ne hagyd békén azt), aki a Halákától eltávozik, aki a Talmudtól a Misnához, Talmudtól a Talmudhoz (annak egy másik, enyhébb elôíráshoz) fordul.” (V. 1.) Abbaje szerint, „ha valaki kiskorúval hált, s az meghalt, nem kell neki (az egyébként a leány apja részére elôírt) pénzbüntetést megfizetnie, mert az áll a törvényben (Deut. 22., 29.), hogy fizessen a leány apjának, de nem egy halott apjának.” (V. 88.) „Ha valaki azt akarja, hogy egész év folyamán fogadkozásai semmisek legyenek, mondja a (zsidó) év elején: minden fogadkozásom, amit tenni fogok, legyen semmis; csak a fogadkozáskor gondolnia kell erre.” (V. 413), (vö.: Kól Nidré ima). „Szabad gyilkosok, rablók és vándorok elôtt fogadkozni. Sammaj iskolája azt mondja, minden esetben szabad fogadkozni, csak nem esküvel, Hillel iskolája azt mondja: még esküvel is.” (V. 421.) „Ha egy asszony egy rejtett helyiségbe megy egy férfival és ott egy tisztátalankodás idejéig tartózkodik, tilossá lett a férje számára” Az ügyet a helyi bíróhoz, majd a jeruzsálemi tanácshoz kell vinnie. Ha bevallja, mehet, elvesztve hozományát, ha nem: kikötik, felszakítva ruháját, haját; elôször a csípôjét, majd a hasát verik össze.” (Num. 5. 21.), (III. 5. l.)

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

2007. december „Sammaj iskolája azt mondja, az embernek csak akkor szabad engednie, hogy feleségétôl elválasszák, ha valami szégyenteljest talál rajta, mert írva van: „Ha valaki feleséget vesz s azt magáévá teszi, de az valami rút dolog miatt nem talál kedvet a szeme elôtt, akkor írjon váláslevelet, adja a kezébe s bocsássa el a házából.” (Mózes V. 24.) „Hillel iskolája azt mondja, hogy már akkor is, ha a levest elsózza neki, mert írva van: mert valami szégyenteljest talál rajta; Akiba rabbi azt mondja, akkor is, ha valakit talál, aki szebb nála, mert írva van: ha az asszony nem talál kedvet szeme elôtt.” (IV. 499.) „Akiba rabbi azt mondja, hogy ha egy nem zsidó vagy egy szolga zsidó nôvel hált, az a gyermek Hurenkind” (VI. 772.) „Ha egy iraelitának az ökre egy nem zsidónak az ökrét felökleli, akkor az mentes kártérítéstôl; de ha egy nem zsidónak az ökre egy izraelitának az ökrét felökleli, akkor annak, akár volt figyelmeztetve, akár nem (az izraelita tulajdonos), az egész kárt meg kell fizetnie.” „Aki a saját kenaáni (vagyis nem zsidó) szolgáját megsebzi, mentes mindentôl” (VII. 288.) „Halálos ítélet esetében a hamis tanún a világ végéig rajta marad az elítéltnek és követôinek vére.” (VIII. 603.) „Ha bárki egy zsidót más istentiszteletre akar vinni, ha másképp vélekedne, mint a rabbi; akkor mondja az (a zsidó): neki vannak barátai, akiknek ez tetszésére lenne; ha azonban az (a meghívó) ravasz és azok elôtt nem akar beszélni, akkor az (a zsidó) ember rejtsen el tanúkat egy fal mögé és ez (a zsidó) mondja annak (a meghívónak): ismételd meg magunk között azt, amit nekem mondottál. (A tanúk ekkor halálra adják a meghívót)” „Sanh. VII. X. 1.” (VIII. 728.) „A zsidóknak nem zsidóval szemben rabolni, bért visszatartani szabad.” (VIII. 690.) „Aki vétkezik” nem szabad engedni, hogy bûnbánatot tartson.” (IX. 119.i.). Az a tanítás, hogy az ember a nem zsidót se fel ne húzza (a gödörbôl), se bele ne taszítsa. „Ugyanezt mondja a Baba Bathra (57 a)” (IX. 473.), de a 13 b-ben (u.u.) Sanch. 57 a-ban: nem kihúzni ôket, amikor szorongatottságban vannak (életveszedelembe esnek), hanem az embernek meg kell ôket semmisíteni és megölni, és kézzel a gödörbe taszítani, hogy meghaljanak. (Vö.: Az eretnekeket és hitehagyottakat hozd életveszélybe és ne szabadítsd meg ôket (Aboda Zara 26.2 b-t idézi a

33 Goldschmidt-féle lipcsei kiadás: 1906-12.) alapján Radó Polikárp dr.: Talmud és Kereszténység. Katolikus Szemle. 1931. IX. 634. l.). „Egy zsidó nô nem adhat nem zsidó nônek szülési segítséget.” (IX. 513.). „Meglopni egy gojt (nem zsidót) meg van engedve.” (IX. 290.) „A nem zsidó megrablása meg van engedve.” (XI. 490.). Ehhez Tos. 13 b.: „A nem zsidó szép feleségét is el lehet rabolni.” „Írva van (Ez. 34,31): Ti emberek vagytok, a nem zsidók azonban nem emberek.” (XII. 142.). Vö.: Ez. 35, 30-31 talmudista magyarázata. Nyilvánvaló, hogy az ENSZ emberi jogegyenlôség nyilatkozatával nem egyeztethôk össze ezek és ezekhez hasonló zsidó elôírások és elvek, mert az emberi alapvetô jogegyenlôséggel szemben vallás köntösében sem szabad embertelenségeket hirdetni és tenni. Igaz, hogy nem zsidók is követhetnek el embertelenségeket, de ôk nem hivatkozhatnak ilyenkor vallási elôírásokra, s ha hivatkoznának, ez nem mentené ôket. A zsidó azonban „ jelenleg legalábbis ez a helyzet” mindig hivatkozhat a Talmudra, mely szerint neki az embertelenség meg van engedve, s ha ez ellen valaki tiltakozik, akkor mindjárt antiszemitizmussal vádolják azt. Ezért nem lehet elfogadni a zsidó rabbik olyan magyarázkodását, hogy a Talmud nem kötelezô. Mert az a tény, hogy a zsidó vezetôk ma is érvényesnek tartják a teljes Talmudot, minden kihagyás vagy változtatás nélkül, azt jelenti, hogy legalább is megengedik a benne lévô elôírások, megállapítások s az ezekhez hasonló kijelentések igénybevételét, felhasználását, alkalmazását, ha abból nekik valamilyen hasznuk származna. Ma ez évek óta látható az izraeli zsidó agresszió esetében, amelyet az ENSZ és a tagállamok nagy része többször elítélt. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy éppen ennek folyamán tartotta szükségesnek kijelenteni Dr. Seifert Géza, a Magyarországi Izraeliták Országos Központjának az elnöke, hogy a „Talmud a magyarországi zsidóság fennmaradásának egyik záloga. Elvárjuk - folytatta - a magyar rabbikar minden egyes tagjától, hogy továbbra is ilyen értelemben éljen, cselekedjen és irányítsa híveit.” (Új Élet, 1969. február 15.). - Ezzel szemben meg kell állapítanunk, hogy a magyarországi zsidók és minden magyar állampolgár fennmaradásának a záloga a magyar alkotmány, a magyar törvények és az ezekben lerögzített

alapvetô emberi jogok. Az alkotmány és a törvények nem tûrnek meg olyasmit, hogy egyes vallás címén maradi, reakciós, embertelen, fasiszta elveket csempésszenek a magyar közéletbe akár nyíltan, akár titkos csatornákon keresztül. Kérelmünk és javaslatunk: a zsidóság vezetôi ünnepélyesen jelentsék ki idejétmúltnak, meghaladottnak és érvénytelennek a Talmud és egyéb zsidó elôírásoknak azokat a részeit, amelyek a magyar törvényekben biztosított alapvetô emberi jogegyenlôséggel szembenállnak. Ugyanezt kívánják az ENSZ határozatok is, a nürnbergi bírósági alapelvek és az egész világ békéje. Enélkül semmi biztosíték nincs arra, hogy meg ne ismétlôdjenek azok a gonosztettek, amelyeket a magyar történelemben bizonyítható módon eddig már lelepleztek vagy még ezután kerülnek leleplezésre és a Talmud alapelvei vagy azokhoz hasonló alapelveknek megfelelôen s azokra való hivatkozással követtek el egyesek nyíltan és titokban. Hogy pedig ilyen gonosztettek az egész világon se fordulhassanak elô, ilyen értelmû intézkedéseket kell megkövetelnie minden államnak az ENSZ keretében. Az Izraellel kapcsolatos genfi tárgyalások ezekre alkalmasnak látszanak. Mert a talmudi alapelvekhez hasonló elvekre épülô nyílt ill. titkos társaságok bôven vannak. Elég csak az ilyen vonatkozású irodalomra utalni. Mégis ezek közül kiemelkednek a szabadkômûvesség és a cionizmus. Az elsô a középkorba visszanyúló társulatban gyökerezik, amelyet a királyok, fôurak és püspökök palotáit, ill. székesegyházait építô kômûvesek és a tôkét folyósító vagy begyûjtô bankárok együtt létesítettek, látszólag a megrendelô szándékainak a megvalósítására, valójában azok anyagi helyzetének ellenôrzésére s megdézsmálására. Rövidesen, érthetô okokból, zsidók ragadták magukhoz a vezetést, ami abból látható, hogy ószövetségi elbeszélésekkel és jelképrendszerrel szôtték át szövetségük törvényeit és szertartásait, ilyen jellegû kiadványaikat. Ezekbôl megállapítható a szövetség célkitûzésének és igénybevett eszközeinek a Talmudhoz hasonló erkölcsi iránya, sok hangosan hirdetett jótékonysági célkitûzés mögött, ill. mellett. A cionizmust, mint politikai mozgalmat a budapesti születésû Herzl Tivadar alapította, akinek születési helye a Dohány utcai zsinagóga telkén épült, majd lerombolt szülôi házában volt. 1896-ban jelentette meg fô mûvét Bécsben „Der

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

34 Judenstaat” (A zsidó állam) címen. Innen számítható a mozgalom nyilvános fellépése. Évenként kongresszusokat tartottak, melyeken célkitûzéseiket, módszereiket megbeszélték, pontosan: melyeken a vezetôk ismertették ezeket. Az egyik bázeli cionista világkongresszuson keletkezett a „Cion Bölcsek Jegyzôkönyve” címû feljegyzés, amelyet egy hazautazó résztvevôtôl szerzett meg az orosz cári rendôrség és már 1904-ben közzé is tették Szentpéterváron. Rövidesen Londonba s Washingtonba is megküldték. Magyarországon Henry Ford autógyáros könyvének magyar fordításában: „A nemzetközi zsidó” (Stádium, 1926) címen jelent meg fôbb részleteiben. Ford az eredeti angol nyelvû kiadásában már 1920-ban megállapította, hogy a zsidók nem szívesen beszélnek vagy írnak errôl. Amikor azonban már tovább nem hallgathatnak, akkor védekezés helyett támadnak és megállapítják, hogy az egész jegyzôkönyv „antiszemita hamisítás”. Hogyan lehetne ez hamisítás - kérdi Ford -, amikor a szöveget már 1904 óta ismerjük és azóta a világpolitikában minden úgy folyt le, amint a jegyzôkönyvek azt leírják. Mit mondjunk akkor ma, az izraeli agresszió idején? Hozzátehetjük azonban Ford megállapításához: Azért sem lehet hamisításnak tartani a C. B. J.-t, mert erkölcsi alapelve egyezik a Talmudéval, amelyhez a zsidóság vezetôi ma is változatlanul ragaszkodnak. A C. B. J. egyedülálló mû a maga nemében. Teljesen a világ meghódítására irányuló programot tûz ki és ennek érdekében minden eszköz felhasználására szólítja fel tagjait. Mégis úgy fogalmaz, mintha ehhez a tagok egyéni közremûködésére nem is számítana tudatosan, mert tudatában van a gonoszság hipnotikus varázsának a gyengék fölött. Ezekre a gyengékre épít és ezeket akarja megnyerni szövetségeseinek a legnagyobb erôszakkal. Lényegében így vázolhatjuk fel elgondolását fôként az V. sz. jegyzôkönyv alapján: „Ideig-óráig valamennyi goj együttes szövetsége gyôzedelmeskedhet fölöttünk. E veszély ellen azonban meg vagyunk védve a gojok közt uralkodó, mélyen begyökerezett áthidalhatatlan egyenetlenség által. Húsz évszázad folyamán minden gojnál serényen szítottuk a személyi és népi ellentéteket, a faj- és vallásgyûlöletet. E körülményekbôl kifolyólag egyetlen állam sem fog támogatásra találni, mert minden más államnak azt kell hinnie, hogy egy ellenünk szervezett szövetkezés reá nézve nem elônyös. Minden hiába, mi

2007. december nagyon erôsek vagyunk, velünk számolni kell! Manapság a hatalmak még a legkisebb egyezményt sem köthetik meg anélkül, hogy titokban a mi kezünk is benne ne legyen a játékban. Avégbôl, hogy a gojipart tönkretegyük, a játéküzleten (spekuláción) kívül még egy másik eszközzel is fogunk élni: A gojoknál a pompa, a mindent felemésztô fényûzés utáni vágy fejlesztésével. Fel fogjuk emelni a munkabéreket; ez azonban nem lesz hasznára a munkásonak, mert ezzel egyidejûleg a mindennapi szükséglet tárgyainak áremelését fogjuk elôidézni. Ürügyül ennél a mezôgazdaság és az állattenyésztés szorult helyzetét fogjuk felhasználni. A mezôgazdaságban s az iparban a termelés forrásait mélyen alá fogjuk ásni, amennyiben a munkásokat törvénytelenséghez és iszákossághoz fogjuk hozzászoktatni és az országból el fogjuk távolítani a gojoknak minden szellemileg kiemelkedô tényezôjét. Nehogy a gojok a dolgok valódi állapotát idô elôtt felismerjék, azt gondosan el fogjuk leplezni. Eszközül ehhez közgazdasági tanaink szolgálnak, melyekbôl látszólag az a komoly iparkodás beszél, hogy a munkásosztályért és a világot megmozgató közgazdasági alapvelvekért teljes erôvel lépjünk sorompóba. Mihelyt a goj-állam ellenszegülni merészel; abban a helyzetben kell lennünk, hogy szomszédait ellene indítandó háborúra késztessük. Ha azonban a szomszédok is egy követ akarnak vele fújni, akkor meg kell indítanunk a világháborút. Minden sikeres állami kormányzat legfôbb alapelve: minden vállalkozás legszigorúbb titokban tartása. Annak, amit az államférfiú mond, éppenséggel nem kell megegyeznie azzal, amit tesz. Kényszeríteni kell a kormányokat, hogy szélesen kidolgozott tervünket, amely már a kívánt befejezéshez közeledik, tetterôsen támogassák. Eszközül ehhez a közvéleményt fogjuk palástul használni, amely az un. nyolcadik nagyhatalom, s melyet a sajtó által a mi érdekünkben megdolgoztunk. Egész kevés kivétellel, amelyek egyáltalán nem jönnek számításba, az egész sajtó a mi kezünkben van. Az európai goj államok leigázását célzó tervünket néhány szóban foglaljuk össze: az egyiknek közülük hatalmunkat be fogjuk bizonyítani gyilkossági kísérletekkel, tehát a terroristák terrorja által. Ha arra kerülne sor, hogy valamennyi európai

állam közös felkelésben egyesülne ellenünk, akkor amerikai, kínai és japán ágyúk fogják nekik megadni a választ.” (VII. 7881.) „Szükségünk van az antiszemitizmusra avégbôl, hogy összetartsuk az alsóbb rétegekbôl származó testvéreinket.” „Elbutítottuk, félrevezettük és megrontottuk a goj ifjúságot. Ezt a célt azzal értük el, hogy nevelésüket hamis alapelveken és tanokon építettük fel, amelyek hazug volta elôttünk nagyon is ismert volt, amelyeket azonban mégis alkalmaztunk.” „Amikor majd keresztülvittük az általunk tervezett államfelforgatásokat, akkor azt fogjuk mondani a népnek: Idáig minden rémségesen rosszul ment, ti valamenynyien ki vagytok merülve a szenvedéstôl és bánattól. Nézzétek, mi megszüntetjük szenvedéseiteket s okait, a népek szerinti elkülönéseteket, az országhatárokat, a pénznemek különféleségét.” (IX. jkv.) „Mi kigondoltunk egy nem igaz államtant és azt fáradhatatlanul csepegtetjük a gojok lelkébe anélkül, hogy idôt engedtünk volna nekik ahhoz, hogy öntudatra ébredjenek. Ez azért történt, mert célunkat csak kerülô utakon érhetjük el. Mert az egyenes út meghaladja a szétszórt törzseink erejét. Ezért alapítottuk meg a titkos zsidó szabadkômûves páholyokat. Senki sem ismeri azokat és azok céljait, legkevésbé a címeres goj ökrök, akiket rábeszéltünk a nyílt páholyokban való részvételre azért, hogy testvéreiknek port hintsünk a szemébe. Isten nekünk, mint kiválasztott népnek, megadta a kegyelmet, hogy az egész világon szétszóródjunk. Törzsünknek ebben a látszólagos gyengeségében rejlik erônk, amely máris a világuralom küszöbéhez vezetett bennünket. Az alapkô már le van téve, most már csak az épület befejezésérôl van szó.” (XI. jkv.) „Nehogy a tömegek önmaguktól jöjjenek rá a dolgok nyitjára, még különféle szórakozásokkal, szenvedélyekkel és népházakkal is eltereljük a figyelmüket. Sajtónkban csakhamar megfejtési versenyek fognak megjelenni a mûvészet és a tudomány különféle ágairól és a mérkôzések, a sport legkülönfélébb területein. Az idôtöltések ilyen halmazata végérvényesen el fogja terelni a tömegek gondolatait azokról a kérdésekrôl, amelyeknek megvalósításáért velük egyébként oly keményen kellene küzdenünk.” (XIII. jkv.) „Mindenkit irgalmatlanul ki fogunk végezni, aki fegyverrel a kezében fel fog kelni ellenünk és uralmunk ellen. Bármely titkos szövetkezés alapítását szintén halálbüntetéssel fogjuk sújtani. A most fennál-

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

2007. december ló titkos szövetkezéseket, melyek valamennyiét jól ismerjük és amelyek nekünk jó szolgálatokat tettek és még tesznek, egytôl-egyig fel fogjuk oszlatni. Tagjaikat Európától távol esô földrészekre fogjuk számûzni. A páholyok tagjai közé fogjuk venni a világ titkosrendôrségének lehetôleg minden tagját, mert ezeknek a tevékenysége reánk nézve nélkülözhetetlen. A rendôrségnek sok esetben nemcsak az van módjában, hogy önkényesen járjon el azok ellen, akik nem akarják magukat nekünk alávetni, hanem tetteik nyomait el is tudja törölni, ürügyet tud szolgáltatni az elégedetlenségre, stb.” „Minthogy a mieinken kívül az erôk minden más szövetkezését meg akarjuk semmisíteni, ennél fogva mindenekelôtt a fôiskolákat, a szövetkezés ezen elsô fokát kell lehetetlenné tennünk, amennyiben új irányvonalat jelölünk ki nekik. Az igazgatóságot és a tanárokat részletes, titkos elôírásokkal tevékenységükre elô fogjuk készíteni, amelyektôl büntetés terhe mellett nem szabad eltérniök. A gondolkozási képesség lenyûgözése már az un. szemléltetô oktatásnál is alkalmazásra került. Fô feladata a gojokat gondolkodásra lusta, engedelmes állatok csordájává változtatni, akik csak akkor tudnak megérteni valamit, ha az ember ezt elôttük szemléltetve bemutatja.” (XVI. jkv.) „Amikor az idô már megérett, a pápa hatalmát végleg lekötjük. Egy láthatatlan kéz ujja a népeket a pápai udvarra fogja figyelmessé tenni. Ha a népek odarohannak, mi a pápa állítólagos védôiként fogunk fellépni és a nagyobb vérengzést nem fogjuk megakadályozni. Ezzel a mûfogással legbelsô termeibe fogunk bejutni és ezeket nem fogjuk elhagyni addig, míg a pápaság hatalmát tökéletesen alá nem ástuk.” (XVII. jkv.) Mutatóban talán ennyi is elegendô. A kép elég lesújtó, sôt sötét, de igaz és ebben van gyógyító ereje. Elég bátraknak kell lennünk, hogy legelôször is bevalljuk: tévedtünk és megtévesztések áldozatai lettünk. Sem a bajokat nem tárták fel elôttünk, sem pedig a bajok titkos forrásait. A politikusok a tudomány embereire hagyták a közvélemény felvilágosítását, ezek pedig a politikusokra. Így tehát a közvélemény feladata, hogy világosságot gyújtson a tudomány embereinek és a közhatalomnak a segítségével, közös összefogással. Ezután az látszik legfontosabbnak, hogy szocialista világunkban állítsuk helyre Krisztus tanításának megbecsülését, mert világos, hogy a vázolt titkos erôkkel

35 szemben ez készítette elô azt a társadalmi fejlôdést, mely megteremtette a szocializmust, hiszen Krisztus tanítása hirdette meg elôször a világon az emberi testvériség és az alapvetô emberi jogegyenlôség tanítását. Nem hagyható tehát továbbra is méltánytalan megalázottságban. Nem az államhatalom segítségét kérjük a keresztény hit terjedéséhez, hanem az emberi szabadságjogokat és a szociális társadalmi berendezkedések védelmét, hogy az egyház sajátos szociális törvényei alapján támogatni tudjon minden erôfeszítést a társadalmi fejlôdés további útján. Ezt követôen azt kérjük a tudomány és a politika minden képviselôjétôl: teremtsenek világos helyzetet a titkos mesterkedések helyébe: minden erô vállalja a nyilvánosságot és a közvélemény elôtti felelôsséget cselekedeteiért! Ennek záloga és bizonyítéka pedig az lesz, hogy az elôbbiekben felvázolt hibák és bûnök kijavítása és kárpótlása közös erôvel azonnal megindul. Minthogy pedig egy új, szociálisabb, testvéri világszemléletért akarunk küzdeni, ezért a feladatok nem korlátozódnak egy ország határai közé. Elsôsorban a magukat szocialista táborba tartozó államoknak valló országokkal akarunk szolidárisak lenni és ôket is a megtévesztettség állapotából kimenteni. Történelmi tény és a titkos tervekbôl is kitûnik, hogy az egyes országok közé ellentéteket ültettek el, hogy hatalmat szerezzenek felettük. A diplomaták emlékiratai és a megkötött szerzôdések egyaránt feltárták azt a tényt, hogy az elsô világháborút berekesztô békeszerzôdések nem felelnek meg az emberi testvériségnek. Teljesen történelmietlen és hazugságnak tûnô az az igyekezet, hogy imperialista diktátumok által megszabott alapokra akarunk szocialista világot építeni. Bármilyen nagyszabású építményt építenénk fel rá, azt bármikor romba dönthetnék azok az erôk, amelyek az alapot megvetették hozzájárulásunk nélkül. Ma, amikor már nagyon helyesen - az egyes törvényeket is a közvélemény elé bocsátjuk és felôle bírálatot kérünk, ezt az eljárást országaink alapjait illetôleg is meg kell kívánnunk és pótolnunk. Lenin világos forradalmi megállapítása - titkos erôk hatására - sokáig homályban maradt és nem érvényesülhetett. Ô már 1920. október 15-én a következôket mondotta a Moszkvai Kormányzósági Végrehajtó Bizottságok elnökeinek tanácskozásán: „A nemzetközi politika a versailles-i szerzôdésen nyugszik, a versailles-i szerzôdés pedig rablók és utonál-

lók szerzôdése. Amikor Németországot legyôzték, a Népszövetség, amely Németország ellen hadakozott, azt hirdette, hogy ez felszabadító, demokratikus háború. Németországra ráerôszakolták a békét, de ez a béke uzsorás béke, gyilkosok, mészárosok békéje volt, mert kirabolták és feldarabolták Németországot és Ausztriát (értsd: Ausztria-Magyarországot). Megfosztották ôket az élet minden lehetôségétôl, a gyermekeket éhezésre és éhhalálra kárhoztatták, ez hallatlan béke, rablóbéke, amely az emberek tízmillióit, s köztük a legcivilizáltabbakat, rabszolgasorba taszítja. Ez nem béke, ezek olyan feltételek, amelyeket útonállók késsel a kezükben diktálnak a védtelen áldozatnak.” (V.I. Lenin Összes Mûvei, 41. köt. Kossuth, 1974. 334. l.) Sajnálatos tény, hogy a Párizs környéki béketárgyalásokon résztvevô magyar küldöttség nem tudta nemzetközi bíróság elé vinni a nemzetiségek által eltorzított sérelmek kivizsgálását és azt az igazságot, hogy ha esetleg némely sérelem be is igazolódik, ezért igazságtalan volna büntetni az ebben ártatlan fiatalabb nemzedékeket. Emiatt azután, még a békekötés elôtt, a nemzetiségek - behívott idegen erôkkel maguk kezdték meg azoknak a jogtalanságoknak az elkövetését, amelyekkel ôk a magyarokat vádolták. Ezek az igazságtalanságok azonban olyan súlyosak és olyan méretûek voltak, mint egy büntetôhadjáraté, de teljesen alap nélkül. Ez ellen egy nürnbergi törvények szerint lefolytatott eljárás még mindig késik. A Tanácsköztársaság ugyan megpróbált a fegyverszüneti határokon - csaknem egybeestek az ezeréves határokkal - keresztül betörô és belülrôl támadó ellenséges és lázadó erôkkel szembeszállni, de a békekonferencia, nem akarván az igazságos ügyet védô, de már a szocializmus útjára lépett Magyarország mellé állni, ezeket a hadmûveleteket leállította. Az ebbôl eredt roppant károkért a kárpótlás mindmáig késik. Ellenkezôleg, a szocialista tábor akkor megkezdôdött kialakulását megakadályozandó, hajlott az ország megcsonkítására, amelyet katonai vereség nem indokolt. Ezzel a békekonferencia megalapozta Lenin fenti kijelentését és magára vállalta az egész felelôsséget. Természetesen ezért súlyos hiba volt a környezô államok részérôl (ma már tudjuk, hogy titkos társulatok bírták rá ôket Magyarországgal szembeni követeléseik elôkészítésére és benyújtására), hogy nem tájékozódtak és nem bíztak a magyar politikai élet fô vonalában, hogy jogos igényei-

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

36 ket a szabadságharchoz szokott Magyarország biztosan ki fogja elégíteni békés úton is. Szétszakították az alkotmányjogi kapcsolatokat, amelyek révén a politikai élet és a mûveltség útját együtt járták ezer éven keresztül a magyarokkal és sokan tôlük kapták megmenekülésük, ill. Cseh- és Morvaországból, ill. Oláhországból való áttelepítésük idején az életlehetôségeket is. Vannak adatok arra is, hogy a szocializmus gondolatát megértôk újfajta államjogi kapcsolat elôkészítésére tették meg az elsô lépéseket a Tanácsköztársasággal. Elsôsorban az un. utódállamoknak kellett volna tiltakozniok a békekonferencia eljárása ellen és visszautasítani a koncot, amelyet minden saját erôfeszítésük nélkül odadobtak eléjük jövendô szolgálataik fejében. Ma már ezt biztosan jobban látják sokan közülük, hiszen a Müncheni egyezmény revízióját követelve, érveiket arra építették fel, hogy az „rólunk, de nélkülünk” történt. Ugyanez történt azonban Trianonban a magyarokkal is, tehát az ô felülvizsgálást kérô panaszukat is jogosnak kell tartaniok. Nem is említve azt a tényt, hogy a közvetlen tárgyalásokat, a Müncheni szerzôdést, az akkori nyilvánosan irányító politikai hatalmak hivatalosan nagyrészt elfogadták, s ennek alapján részletes és alapos eszmecsere elôzte meg a megállapodások aláírását magyar-csehszlovák viszonylatban Pozsonyban, magyarromán viszonylatban Turnu-Severinben, Jugoszláviával kapcsolatban pedig Teleki Pál a barátsági szerzôdésben, amelyet 1940. december 12-én Jugoszláviával kötött, megakadályozta a német náci hadsereggel való együttmûködést. 1941. március 27-én azonban azt a Cvetkovics miniszterelnököt, aki a Magyarországgal elôbb megkötött „örök barátsági szerzôdés” alapján országának a Háromhatalmi Egyezményhez való csatlakozását aláírta Bécsben, távolléte alatt Belgrádban katonai puccs távolította el a hatalomtól és a Háromhatalmi Egyezménytôl is, amelyen Jugoszláviának Magyarországgal kötött szerzôdése is alapult. Belsô forradalom tehát szétzilálta Jugoszláviát, pedig „éppen a zsidó iparmágnások és egyes hitközségi vezetôk kérték Horthy Miklóst, hogy ne álljon ellen a németek követelésének és ne maradjon ki a Jugoszlávia elleni akcióból, mert akkor a németek megszállják Magyarországot és elhurcolják az összes zsidókat.” Erre az idôre célozva mondta késôbb népbírósági perében Bárdossy László: „Ha mi 1941-ben az együttmûködést a németekkel megtagadjuk, alig

2007. december maradt volna valaki, aki itt a fôtárgyalási teremben az ügyész vádbeszédének tapsoljon.” (Marschalkó L. 209. l.) Az a tény, hogy Magyarország akkori vezetôi nem fegyveres hódítással, hanem tárgyalások útján, a másik fél hozzájárulásával vették át igazgatásra a magyar népiségû területeket, megmutatta, hogy sokkal emberségesebb és barátibb módon jártak el a számukra kedvezô külpolitikai helyzetben, mint az un. „utódállamok” képviselôi jártak el annakidején Trianonban a nagy és gazdag nyugati hatalmak biztatására. Ez a magyar magatartás megkívánta volna, hogy a második világháború utáni rendezéskor mindezt figyelembe véve, az utódállamok maguk küzdöttek volna méltányosabb rendezésért. Ilyen rendezésért emelte fel szavát Masaryk is 1928-ban, amikor lejárt a Trianonban a „magyarországi kommunizmus megrendszabályozására” megszabott 10 éves idôszak, - nagy feltûnést keltett hírlapi cikkében, Tuka pedig élôszóban, ami miatt azután a csehszlovák hatóságok börtönbe vetették. Masaryk édesanyja egyébként Balaton környéki magyar asszony volt. Édesapja gyermekkorában elvitte az anyját gyermekével együtt Hodoninba (a Morva határ mellé), összeházasította egy ottani Masaryk nevû kováccsal, akinek a nevét azután a gyermek megkapta. Az apja a fiút kitaníttatta és a családdal mindvégig fenntartotta a kapcsolatot. Masaryk is már felnôtt korában gyakran meglátogatta a Balaton vidéken nagyanyját. Masaryk jól ismerte a trianoni békekonferencia titkait. Tudta, hogy a titkos világhódító szövetség Magyarország ideiglenes megszállását idegen csapatokkal azért rendelte el átmenetileg, hogy KözépEurópából a kommunizmust kiszorítsa és a magyarok ilyen értelmû „megrendszabályozása” után, amit 10 évi idôtartamra tervezett, a megszállt terület felszabadítását rendelte el. 1928-ban ezért Masaryk nagy hírlapi cikkében maga javasolta a magyar területek visszaadását Magyarországnak. A lapot a csehszlovák hatóság elkoboztatta. Tuka egy pozsonyi népgyûlésen javasolta ugyanezt, de eltávolították és évekig csehszlovák börtönben sínylôdött ezért. (Tuka-per) Ami azonban máig elmaradt, annak most, amikor egy és ugyanazon szocialista táborba tartozunk, már itt van az ideje; enélkül a megelôzô kapitalista erôk által felajánlott, illetve elfogadott emberellenes és népellenes „béke”-intézkedések nem lehetnek szilárdak. Nem is szólva arról a külön szerzôdésrôl, amelyet egy hónappal a magyar békeszerzôdés átadása

elôtt 1919. december 9-én a „szövetséges és társult hatalmak: az Egyesült Államok, Anglia, Franciaország, Itália és Japán egyfelôl és Románia másfelôl” Párizsban kötöttek. Ennek elsô 12 pontja nem egyéb, mint a magyar békeszerzôdésnek a nemzeti kisebbségekre és állampolgárságukra vonatkozó intézkedések Romániára alkalmazva. Ha az utódállamok igazságos rendezésre irányuló kérelme sokáig késik, megeshetik, hogy egy távol-keleti nagyhatalom veszi elô a kérdést. Ez ellen annál kevésbé lehetne tiltakozni, mert kezünkben vannak és könynyen hozzáférhetôk mindazok a folyamodványok (az erdélyi oláhság Libellus Supplexétôl kezdve, amelyben kérik az eddig általuk is hivatalosan oláh (vlach) név helyett a románnak használatát), panaszok, sérelemjegyzékek és követelések, melyekkel a magyar királyt, illetve a bécsi udvart ostromolták jogaik biztosításáért és „sérelmeik” orvoslásáért. Ezekbôl kitûnik, hogy olyan jogokat kértek és meg is kaptak, amelyeket ma - az emberiség ötven éves fejlôdése ellenére - ôk nem adnak meg az uralmuk alá kényszerített magyaroknak, pedig baráti szocialista államnak is tartják magukat és mi meg is adjuk ezeket a jogokat a magyarországi nemzetiségeknek. Ez egyedül is kellôképpen bizonyítja a trianoni békekonferencián felhozott sérelmeik túlzó voltát, másrészt azt, hogy a konferencia döntô erôit nem az igazság vezérelte, mert nem vizsgálta ki Magyarországgal egyetértésben a panaszok igaz voltát. Másodlagosan ez teszi szégyenletessé azt a tényt, hogy az „utódállamok” ma sem tiltakoznak a trianoni diktátum ellen. Kitünt volna ugyanis a kivizsgáláskor, hogy pl. a sokat támadott „Lex Apponyi” biztosított a nemzetiségeknek iskolákat, amelyben saját nyelvükön taníthattak, ha kérik, de ebben a magyar nyelvet is tanítaniok kell. Természetesen ezeknek az állami iskoláknak fenntartását a magyar állam vállalta. Ugyanakkor az egyes vallásfelekezetek és társulatok szabadon állíthattak fel nemzetiségi iskolákat saját költségükön. Ezt az iskolatörvényt ma is igazságtalannak propagálják, ugyanakkor ugyanezt a jogot ôk maguk nem biztosítják ma az ottani magyarság részére, sôt, ahol felállítanak magyar iskolákat, ott általában minden tárgyat vagy a tárgyak túlnyomó részét nem magyarul kell tanítani, hanem az illetô állam nyelvén s csak a magyar nyelvet, mint tantárgyat, tanulhatják magyarul. Egyházi vagy társulati magyar iskolákról nincs egyáltalán tudomásunk. Mégis

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

2007. december röplapokkal izgatnak a magyar iskolák ellen, ami jól jellemzi az ottani magyarság jogaiban való nyomorgatását, nem is szólva az ostobaságokról és rágalmakról, amik benne találhatók. Mindezeken túlmenôen teljesen igazságtalan vád, hogy „a magyarok elnyomták a nemzetiségeket”. Mint láttuk, a magyar kormány emelte törvényerôre Európa elsô soknemzetiségi törvényét 1849. július 25én (30. l.). A nemzetiségi oktatásra ezt megelôzôen sem törvény, sem igény nem volt. Azok a külföldrôl eddig az idôpontig beérkezett „telepesek” a jobb életlehetôségekért menekültek, a nagyobb politikai biztonságért hagyták el saját hazájukat és választották a Magyarországra való betelepülést, amely számukra az adott körülmények között jelentôs anyagi elônyökkel járt. Sem nemzeti, sem nemzetközi törvények nem írták elô a nemzetiségi iskolaügy vagy nyelvhasználat biztosítását. A betelepülôk elfogadták az akkori, idevágó magyar belügyi intézkedéseket, amelyek mint láttuk - sokkal kedvezôbbek voltak Magyarországon a nemzetiségek számára, mint más nagyhatalmak területén (pl. Franciaországban). Ezen túlmenôen a földbirtokosok, az egyházi vezetôk támogatták a betelepülôk vallási, nemzetiségi, nyelvi gondozását, sokszor más országokat messze megelôzô mértékben is. Teljesen hamis úgy állítani be a nemzetiségi iskolaügy vagy anyanyelv használatának kérdését, hogy az törvényellenesen vagy a jogos igények ellenében akadályozta a nemzetiségeket. Ez mind egy késôbbi államjogi vagy emberi jogokat érintô helyzet visszavetítése, amely akkor épp úgy nem volt jogsértô, mint pl. a szekéren való bevándorlás a repülôgépek rendelkezésre bocsátása helyett. Sôt, épp a magyar forradalom vívta ki a szemléletváltozást és az 1849-es törvény megszavazása után annak megszegése a magyar forradalmat és vívmányait elnyomó idegen szellemû Bach-korszaki, majd Habsburg-elnyomás eredménye volt, nem pedig a magyarok bûne, vagy mulasztása. Ezen a szemléleten keresztül mérhetô le valójában a trianoni békediktátumokat kitervelô propaganda gyökerében magyarellenes mivolta. Az 1849-i magyarországi nemzetiségi törvénynek nem kellô érvényesülése ellen ezen túlmenôen azok emelhetnének csak szót, akik ma a magyarokat elnyomó idegen állami törekvésekkel nyíltan szembeszegülni mernének. Ma ugyanis ez már nemzetközi jogon fennálló kötelességük is volna. A helyzet azonban még súlyosabb. A „Madách-naptár 1975” magyarnyelvû

37 egyik cikkében ez áll: „Ez idô szerint minden 31 ezer lakosra jut Csehszlovákiában egy alapfokú iskola, 13 ezerre egy általános középiskola és gimnázium, 20 ezerre egy szakközépiskola”. (127. old.) Nem világos, hogy a lakos szón itt magyar lakos értendô-e? De még ha így is értelmezzük, kitûnik, hogy Magyarországon a nemzetiségi falvakban sokkal kisebb számú lakosra is jut alapfokú iskola. Úgy hírlik, hogy ezt a helyzetet az támogatja, hogy a hírhedt soviniszta izgatásokat folytatott „Slovenska Matica” egyesület milliókat küld évente Magyarországra minél több óvoda és iskola (szlovák nyelvû iskola) fenntartására, ill. pedagógusok fizetésére. A szocializmus megkívánja egyenlô feltételek mellett az egyenlôség alkalmazását. A viszonosság szigorú megvalósításához és ellenôrzéséhez szigorúan ragaszkodnunk kell a béke és az igazság kedvéért is. Nem gondoljuk, hogy állami szerveink jobban szívükön viselik a szlovák nyelvû oktatást, mint a magyar gyermekek anyanyelvi oktatását. Ezért azt kérjük, hogy engedélyezzenek hivatalos gyûjtéseket hazai jogi személyeknek vagy az egyháznak, a határaink közelében élô magyar gyermekek magyar nyelvû oktatásának céljaira, oktatásügyi szerveink pedig az igazságos viszonzás alapján járják ki a viszonosságnak megfelelôen ezeknek az összegeknek a jelzett célra való zavartalan felhasználását a szomszéd államokban élô magyarok számára. Ez a mód járható út volna a szükséges, igazságos megbékélés felé, az egyenlôtlenség további fenntartása és ennek vagy ehhez hasonló egyoldalúságok fenntartása viszont igazságtalan. Az emberi alapvetô jogokat ma már az államok alkotmányai is elismerik és biztosítják. Mégis - Jugoszlávia kivételével - a szomszéd államokban utazó magyar állampolgárokat és a hazánkba látogató és oda átutazó külföldi állampolgárokat állandó zaklatás éri amiatt, ha egymással magyarul beszélnek. Szlovákiában rászólnak a vasúti kocsiban magyarul beszélôkre: „Na Slovensku po Slovenski” (vagyis: Szlovákiában szlovákul!). Ez a durva beavatkozás az emberi jogokba arról árulkodik, hogy az ottlakó magyarokat még nagyobb megalázások érik emberi jogaikban és méltóságukban. Ugyanakkor nálunk senki sem kívánja meg egy nemzetiségitôl, hogy ne úgy beszéljen, ahogyan akar. Ez az elbánás azonban, ha nem talál viszonzást, bárgyúságot és gyöngeséget jelent és hisztérikus embereket (amilyen a túlzó nacionalista és soviniszta), még nagyobb igazságtalanságok büntetlen elkövetésére ingerel. Ennek tehát véget kell vetni éppen a

szocialista barátság miatt. Nem is szólva, hogy azért is, mert az egész világba szétviszik a magyarokat elnyomó állapotok kétségtelen hírét azok, akiket ilyen sértegetések érnek. Vajon milyen erôké a hatalom Csehszlovákiában és Romániában, hogy ezeket, a népeket egymás ellen izgató trianoni célkitûzéseket, még ma is, büntetlenül tûrik az illetô államok? Különben ma már közismert Veress Péter és Illyés Gyula megfogalmazásában az, hogy a helyes hazafiság, a helyes nacionalizmus az: úgy szeretni saját népemet, hogy ne vessem meg a másikat; hasonlóképpen: van jogvédô nacionalizmus és jogtipró. Az elsôt azok valósítják meg, akik az ôket meggyalázó és elnyomorító állapotok ellen küzdenek, a másodikat pedig a nemzetiségi jogokat eltipró hatalmak és nyílt vagy titkos szövetkezések. Marx megállapítása igaz: „egy nép sem lehet szabad, mely más népeket elnyom”, és - amint ezt továbbfejlesztette Illyés Gyula: „Nem lehet szociális szabadság nemzeti és nemzetiségi szabadság nélkül” (Tiszatáj 1974. i. 66. l.). Mindezek a megállapítások igazak a keresztény és a szocialista elvek alapján is. Elvileg ezt kimondja a román és a csehszlovák alkotmány is, de ezek tartalmaznak mindig olyan más rendelkezéseket is, vagy külön rendelkezések, rendeletek hatnak ilyen irányban, amelyekre hivatkozással, egyes bajkeverôknek el lehet ütni a nemzetiségeket a jogaiktól. Pl. a Csehszlovák Szocialista Köztársaság nemzetiségeinek helyzetét szabályozó 1968. október 27-i alkotmánytörvény 4. cikkelye kimondja, hogy: „1./ Minden állampolgár szabadon, saját meggyôzôdése szerint dönt nemzetiségérôl. 2./ A bármely nemzetiséghez való tartozás egyetlen állampolgárnak sem lehet kárára a politikai, a gazdasági és társadalmi életben való érvényesülést illetôen. 3./ Az elnemzetlenítésre irányuló nyomás minden formája tilos.” Mégis úgy látszik, hogy ilyen - fentebb tilalmazott - nyomást a Csehszlovák Szocialista Köztársaság alkotmányának 93. cikkelyével takarnak egyesek, amely kimondja: „2./ A nemzeti bizottságok azt az elvet követik, hogy a Csehszlovák Szocialista Köztársaság egész népének érdekeit a részletes és helyi érdekek fölé kell helyezni.” Holott az össznépi érdekek, ha meg is elôzhetik, de nem semmisíthetik meg az állampolgári alapvetô jogok érvényesítését. Ellenkezô esetben az elnyomók nem veszik észre, hogy veszedelmes és önmaguk

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

38 számára megtévesztô útra lépnek, mert igaz, amit E. Bagramov szovjet egyetemi tanár ír: „Lenin tanítása alapján megkülönböztethetjük az elnyomók nacionalizmusát az elnyomott nemzetek nacionalizmusától, és az utóbbiban meghatározott demokratikus, antiimperialista tartalmat fedezhetünk fel.” Némelyik a trianoni békekonferencia körülöttünk élô kedvezményezettjei közül a konferencia által elkövetett sok igazságtalansággal szemben úgy próbáltak védekezni, hogy „a magyarok a II. világháborúban a legyôzöttek oldalán álltak.” Ebbôl azonban egyáltalán nem következik az, hogy ártatlan nemzedékek büntetése nyomán megszülethet az igazság és a béke. Különben, ha jobban megvizsgáljuk, a független Csehország és Szlovákia még úgy sem állt ellen a hitleri Németország nagy fölényben lévô katonai erejének, mint Magyarország. Meg kell azonban azt is mondanunk, hogy a szocialista fejlôdés vonalában álló jelentôs lépések voltak azok a kísérletek, melyek a Magyarország és Szlovákia közötti hagyományos egyesülésre vonatkozóan a két kormány képviselôi között ismételten tárgyalásra kerültek, hogy egyesült erôvel jobban állhassanak ellen a német nyomásnak, miután elégséges erôvel rendelkezô nagyhatalmak nem állnak nyíltan védelmükre. Ilyen tárgyalások folytak pl. az akkor magyar területre esett Verebélyen, majd késôbb, 1944 folyamán, amikor „Horthy futárt küldött Besztercebányára azzal a feladattal, hogy próbálkozzék kapcsolatba lépni a Vörös Hadsereg parancsnokaival. A futár, gróf Zichy Ladomér, Zólyomban Konokov fôhadnaggyal, a II. Csehszlovák Partizánbrigád parancsokhelyettesével találkozott. Zichy gróf szeptember 10-én sikeresen befejezte küldetését és jelentette kormányának, hogy sikerült kapcsolatba lépnie a szovjet parancsnoksággal, amely újból megerôsítette, hogy a Vörös Hadsereg várja Horthyék küldöttségét a fegyverszüneti kérelemmel.” (Ludovit Sulc: Közös célokért harcoltak. Új szó 1974. augusztus 28. 4. l.) Zólyomon keresztül érkezett azután Moszkvába a Faraghó által vezetett magyar küldöttség és Zólyomban, majd késôbb más felvidéki helységekben nyomtatták azokat a magyar- és szlováknyelvû röplapokat, amelyek a két nép összefogására buzdítottak, a közös küzdelemre a német nácizmus ellen és a jövôbeli szocialista együttmûködés érdekében. (Uo.) 1939. szeptember 9-én Ribbentropp telefonon felhívta gróf Csáky István magyar külügyminisztert és azt kérte: a ma-

2007. december gyar kormány engedje meg azt, hogy német katonai alakulatok KassaNagyszalánc és Velejts vonalon, tehát magyar területen vonulhassanak át Szlovákiából Lengyelországba. Ezt követôen minisztertanács ült össze, melyen a résztvevôknek „az volt az álláspontjuk, hogy miután a magyar kormány már a német-lengyel háború kitörésekor leghatározottabban kijelentette, hogy Magyarország részérôl nemzeti becsület ügye, hogy Lengyelország ellen semminemû katonai akcióban nem vehet részt, nemzeti becsületünkkel nem fér össze tehát, hogy ezt a kérést teljesítsük, ennek folyamán semmi körülmények között nem engedhetjük meg német csapatoknak magyarországi vasutakon való átszállítását és átvonulását Lengyelországba. Megnéztük a térképet és megállapítottuk azt, hogy a német kérés teljesítése másfél napi gyorsítást jelentene. Amennyiben ezen kérést teljesítenénk, ez a semlegesség megsértését jelentené és mindjárt három hadüzenetet kapnánk: Anglia, Franciaország és Lengyelország részérôl. De nem teljesíthetjük azért sem, mert a német csapatoknál vannak a Hlinka-gárda és a szlovák hadsereg osztagai is. Mi különben is akaratunk ellenére nem óhajtunk belekeveredni vagy belesodródni a világháborúba. Különösen most nem vehetnénk részt semmiféle akcióban, amikor a lengyelek már le vannak verve. Amennyiben a németek kérésük teljesítésének visszautasítása után engedélyünk nélkül mégis magyar területen jönnének, úgy az ellenintézkedéseket a m. kir. kormány meg fogja tenni. A külügyminiszter úr felolvasta ezen választ, amelyet a magyar kormány nevében (10-én) 12 órakor telefonon fog közölni von Ribbentropp német birodalmi külügyminiszterrel. Hitler „lenyelte a békát”, tudomásul vette a magyar visszautasítást” de azért ezt a „hûtlenséget” nem felejtette el.” (Karsai Elek: A budai Sándor-palotában történt. 1919-1941. III. kiadás. Táncsics. 1967. 403-5. l.) Lengyelországnak a világ nagyhatalmai által való cserbenhagyása azonban katasztrofális hatással volt Magyarországra is. A lengyel összeomlás, több millió politikai és faji üldözött meggyilkolása a magyarországi zsidóság vezetôit ösztönszerûen is arra a meggondolásra késztette, hogy fennmaradásukat Magyarországnak ne a német nácizmussal való teljes szembeszegülése útján keressék. Fokozatosan, a

legtitkosabb utakon, amelyeket Magyarországon már évszázadokon keresztül kiépítettek, arra hangoltak több vezetô politikust és katonát, hogy a kormányzót a náci Németországgal való mérsékelt barátság (modus vivendi) hívévé tegyék. Ezek a külföldi cionista és szabadkômûves körökkel is kapcsolatban álló zsidó vezetôk világosan látták, hogy Magyarország a náci Németországgal való teljes szembefordulás esetén ugyanúgy járna, mint Lengyelország. Hiába volt a nyugati hatalmak garanciája Lengyelország oldalán, a lengyelországi zsidók lemészárlását nem tudta megakadályozni. A lengyel példa követése a magyarországi zsidóság és az ide menekült külföldi üldözöttek számára teljes pusztulást jelentene. Mindezt maga a Taylor-beszélgetés iratcsomója erôsíti meg. (Vö.: Ránky György: 1944. március 19. Kossuth, 1968. 9-27. l.). „1944. március 19-én Horthy Miklós Magyarország szabadságát és szuverénitását áldozta fel, hogy megmentse a zsidókat.” (Lits Ernô a SORSUNK-ban idézi Marschalkó Lajos). Az a társaság, amely esténként kártyajátszmákra a kormányzónál összegyülekezett, érdekeltségeinél fogva is igyekezett a kormányzót a zsidóság javára a fenti meggondolások szellemében befolyásolni. Nem volt könnyû feladat, hiszen közismert volt Horthy határozott magatartása a Hitlerrel való eddigi találkozások során is; John F. Montgomery, az Egyesült Államok magyarországi követe pedig maga írja le emlékirataiban, mint szemtanú, hogyan szerzett a kormányzó személyesen elégtételt az Operaházban 1939. március 15-én, amikor az elôadást nyilas közbekiáltások zavarták meg (vö.: Hungary, the unwilling satelite. New York, The Devin Adair Company, 1947.). Legfôbb bizonyítéka azonban annak, hogy Horthyt titkos erôk vonták be és irányították ebben az ügyben az, hogy rábeszélték: küldjön hadüzenetet a Szovjetuniónak és pedig alkotmányellenesen. Tudták, hogy ha errôl az ügyrôl hosszasan hivatalos eszmecsere folyna, a terv nem sikerülne, mert ô sem és a magyar nép többsége sem akar részt venni ebben. Ezt éppen a lengyel ügyben való állásfoglalás tette a világ elôtt is nyilvánvalóvá. Ezt bizonyítja Serédi bíboros legutóbb elôkerült naplójának egy részlete is, amelyben az ország második közjogi személyisége, a koronatanács tagja, a következôket rögzítette le: „Kassa bombázása után (1941) a Bárdossy-kormány Szovjet-

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

2007. december Oroszországnak a kormányzó hozzájárulásával megüzente a háborút anélkül, hogy az 1920. I. tc. 13. §-a szerint az országgyûlés elôzetes hozzájárulását megszerezte volna, pedig a hozzájárulás megszerzésének lehetôségét és kötelességét a dolog sürgôssége egyáltalán nem akadályozta volna. Valószínû, hogy az országgyûlés velem együtt a hadüzenet ellen foglalt volna állást, mert még ha biztosan megállapították volna is, hogy Kassát orosz gépek bombázták, egy tiltakozó és kártérítést követelô jegyzékkel célszerûbb lett volna az incidenst elintézni, mint olyan háborúba belemenni, amelyben esetleg százezerszámra pusztul majd hazánk fiatal nemzedéke, sok milliárdos károk keletkeznek és sok milliárdos költségek merülnek fel, nem is szólva az állandó bizonytalanságról és a háborúval kapcsolatos minden magyar polgárt gyötrô kimondhatatlan szenvedésekrôl. Aki a hadüzenetet világnézeti okokra vezeti vissza, annak nem szabad felednie, hogy nem sokkal a hadüzenet elôtt hazánk tagja volt ugyan az antikomintern szövetségnek, de közvetlenül elôtte diplomáciai viszonyt tartott fenn a Szovjettel, bár annak világnézete nem változott.” (Vigilia, 1975. 3. sz. 192. l.). (A köznyelvi kifejezés, ami a fenti Vigilia idézetben szerepel, tulajdonképp nem pontos. A diplomáciai nyelven: a Budapest-Kôrösmezô vasútvonal, majd Kassa bombázásával a magyar területeket ért provokálatlan támadások következtében a magyar kormány a Szovjetunió és Magyarország között a hadiállapot bekövetkeztének tényét állapította meg és jelentette ki.) Ez az állásfoglalás is bizonyítja, hogy az egyház a történeti fejlôdés során Magyarországon „feudális kötöttségei” révén ugyan összefonódott az állam politikai életével és annak irányával - hiszen ez bizonyos mértékig az élet feltétele volt számára - mégis megmaradt szabadságának olyan fokán, hogy a legmagasabb állami vezetôkkel is szembe tudott szállni, amikor törvénytelenségrôl és igazságtalanságról volt szó. Ugyanezt bizonyította Serédi a nemzetközi hírû, erélyes és eredményes közös, 1944. június 29-i körlevelével és az ezzel kapcsolatos tárgyalásaival. (Vö.: Vigilia, 1975. 1. sz. 34-35. l.). Bár ez a folyóiratközlés még mindig nem hozza a körlevél teljes szövegét (pedig nem a németek gyôztek), mégis jól mutatja Serédi bíboros jogászi és lelkipásztori éleslátását és határozottságát, amellyel az üldözöttek védelmére kelt és így hívei segítségével, az államhatalmi üldözés lefékezésé-

39 vel mintegy nyolcszázezer szorongatott életet mentett meg. Ilyen erélyes és eredményes lépés az embertelenségek ellen sehol sem történt a környezô államokban. Sôt, ellenkezôleg! Illesszünk azonban ide egy késôbbi áttekintést Száraz Györgytôl az „Egy elôítélet nyomában” c. tanulmányából: „A fasiszta szlovák állam egy év alatt „megoldotta” a zsidókérdést. A módszer: keresettôl való megfosztás, vagyonelkobzás, utazási tilalom, sárga csillag, azután gettó, gyûjtôtáborok, végül tömeges deportálás. A „munka” 1941 végére be is fejezôdött. Pavelics horvát bábállamában az usztasa szervezet maga végezte a 24-25 ezer fônyi zsidóság likvidálását, honi táborokban, iszonyatos körülmények között. Bukovinában Calotescu román tábornok 150 ezer zsidót zsúfolt táborokba, 25 ezer maradt életben közülük. Odesszában - a megtorló akció címén - 35 ezer zsidót hurcoltak el s a város melletti dalnyiki kolhozban valamennyit legyilkolják. A 150 ezer fônyi besszarábiai zsidóságból mindössze 7 ezer maradt életben. Kisinyovban 70 ezer, Catatea Albán 8 ezer zsidót öltek meg, a varjuteni táborban 23 ezret. A bogdanovkai lágerben 1941 decemberében Isopescu ezredes parancsára négy istállóba hajtják a gyerekeket, öregeket és betegeket. Ott agyonlövöldözik ôket, majd rájuk gyújtják az épületet. A többieket a DéliBug szakadékos partjára hajtották százas csoportokban, ott a 35-40 fokos hidegben meztelenre vetkôztetik és tarkón lövéssel végeznek velük. Itt 48 ezer, Dumanovkán 18 ezer zsidó hal meg, hasonló körülmények között.” (Valóság, 1975. augusztus 8. sz. 78. l.) A Serédi-körlevél hatása azonban a szomszéd államokban is felmérhetetlen eredményeket teremtett. A körlevél futárokkal szétküldött példányai (mert az ügyészség a postára adott példányokat elkobozta), kézrôl-kézre eljutottak Kolozsvártól Újvidékig, Szenctôl Csíksomlyóig és mindenütt ellenállásra lelkesítették a magyarok közvetítésével a szomszéd államok lakosságát. Így megindítója és továbbfejlesztôje lett az egyház magatartása a különbözô ellenállási mozgalmaknak is. Serédi bíborostól, a krisztusi evangélium hirdetôjétôl nem lehetett megkívánni, hogy akár a hadüzenet alkotmányellenessége címén, vagy az üldözöttek megmentését elôsegítô körlevele kapcsán a nemzetet egy forradalmi lázadásba vezesse, bármennyire igaz is az a megállapítás, hogy a Horthy-rendszer vezetôsége lényegében a

talmudista erôk irányítása alatt állt (az ország hadiiparának 95 %-a, a banktulajdon, a hitelélet csaknem teljesen az ô kezükben volt). Serédi a természetes gondolkodásmód szerint megtagadhatta volna pl. az elsô zsidó törvény elfogadását, de ezzel vállalnia kellett volna a nemzetnek a német megszállással szembeni fegyveres ellenállásra biztatását. Nagy távlatban esetleg - ez a háború után Magyarország ellenálló szerepének megfelelô jutalmat hozott volna. A hazai zsidóságnak azonban teljes pusztulását hozta volna magával, amint az pl. Lengyelországban történt. A természetfeletti gondolkodás vezérgondolata Krisztus követése. Ô pedig nem forradalom szításával és vezetésével indult a római hódítás felszámolására, hanem mindenkit az Isten igaz ismeretére és szeretetére akart elvezetni, ami a társadalmi igazságtalanságok legmaradandóbb megszüntetését tudja eredményezni. Serédi sem akart forradalmat vezetni az akkori rendszer gyökeres megdöntésére, hanem a lehetôségek szerint tette a jót, amit megtehetett, még akkor is, ha ezen az úton a zsidók számára jelentôsebb eredményeket ért el, mint a magyar nép számára. Fontos megemlékeznünk arról a tényrôl, hogy amikor Moszkvában a magyar követ átadta a szovjet külügyminiszternek az érvénytelen és alkotmányellenes hadüzenetet, ez sietve összehajtva visszaadta a magyar követnek mondván, hogy nem veszi át és ha a magyar kormány ezt visszavonja, módot fog találni Erdélynek Magyarország javára történô odaítélésérôl, - amint ezt Horthy emlékiratai is megemlítették azzal a hozzáadással, hogy Bárdossynak sohasem tudta megbocsátani, hogy ezt a kijelentést neki csak három hét múlva jelentette. Ezzel a Szovjetunió jól kihangsúlyozta, hogy a jövôben sem helyeselhet jogerôs bírói ítélet nélküli elítélést, sem pedig független bíróság által nem igazolt vádak hangoztatását. Ez az álláspont fejezi ki az igazságot, annál is inkább, mert Horthy éppen a Magyarország tönkretételét eldöntô trianoni békediktátum következtében került Magyarország élére, szintén anélkül, hogy megkérdezte volna a magyar népet. Ugyanúgy nem kérdezte meg Magyarország megmaradt területének lakosaitól sem, hogy mit szólnak az ô birtokukat jelentô elszakított részeknek elsajátításához, sem az elszakított részek magyar lakosait sem kérdezték meg, hogy helyeslik-e idegen hatalmak alá sorolásukat és tulajdonuk feletti uralom átadását minden vagyonuk felett azon címen, hogy

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

40 az ottani nemzetiségek ezután afelett is szabadon rendelkezhetnek, nemcsak a sajátjuk felett. Az idézett lenini kijelentés igazságát ez alapozza meg. Sôt ezen túlmenôen nemcsak nem védték meg a hatalmuk alá utalt nemzetiségek alapvetô emberi jogait, hanem 1945-ben minden törvényes alap nélkül elkezdték a Felvidékrôl 240.000 magyar erôszakos kitelepítését Magyarországra. Mikor nagy nehezen sikerült a hazai kormányzatnak erélyes egyházi tiltakozások támogatásával ezt a jogtalanságot nemzetközi közbelépéssel leállítani, ugyanaz a „demokrata” szlovák politikus 150 000 felvidéki magyart áttelepített 20 kg-os csomagokkal a Szudeta-vidékrôl kitelepített németek helyére. Ez az intézkedés is szemben állt minden nemzetközi megállapodással, mégis az ezt követô rehabilitáció nem adott kárpótlást az elvesztett tulajdonukért. A kép kiegészítéseképp jegyezzük meg, hogy Magyarország vezetôi megôrizték az ország ôsi helyneveit a történelmi viharok forgatagában is, és ezzel tisztelettel ápolták az egyes helyiségek alapítóinak akaratát az általuk választott név változatlanul való megtartásában, akár magyar, akár besenyô, akár avar, török vagy szláv, ill. román volt az, akár még az újkôkori hagyományok idejére nyúlt vissza, amikor a délrôl érkezô fémmûves mezopotámiaikaukázusi sumérok, szabirok adták a nevet a falunak, folyónak, hegynek. Az új hatalmak vezetôi nem tartották tiszteletben ezt a valóban népakaratból született döntést, hanem új, gyökértelen nevek kitalálásával is bizonyították, hogy a birtoklás foglalta el egész gondolatvilágukat, nem pedig a nép akaratához való alkalmazkodás. Az elôzôkben vázolt szellemi-történeti kép nem akar teljességre törekedni. Inkább csak az elhallgatott mozzanatokra szeretné felhívni a figyelmet és kérni közös igyekezetet arra vonatkozóan, hogy olyan vonásokat is ismertessünk a közvéleménnyel, amelyek természetesen igazak a történelemben, de - történetesen - a magyarok számára kedvezôek. Nem volna helyes átvenni a trianoni békekonferencia szellemét, amely Magyarországot még a nemzetközi megbecsüléstôl is meg akarta fosztani, teljessé téve Lenin megállapításának igazát. Vannak szellemi életünkben vigasztaló vonások is, és feladatunk az egész emberi haladás érdekében ezekre is kellô súllyal rámutatni. Erre egyébként a szocialista tábort egymás iránti szolidaritása is kötelezi. Ez az áttekintés megvilágítja annak az

2007. december egyébként újszerû magyar történelemszemléletnek az igazságát is, amelyet dr. Weisz Ferenc prépost, a budapesti szent István bazilika plébánosa fogalmazott meg az idei Szent István-napi ünnepi beszédében, amikor kijelentette: „Szent István páratlan szervezô volt. Meglátta a helyes utat és erôs kézzel vezette népét elôre. Az uralkodók késôbb kiengedték ezt a szervezést a kezükbôl és ez népünk tragédiája lett. Az emberi önzés és hatalomvágy a századok során úgy formálta a Szent István-i államrendet, hogy az eltorzult. Társadalmi igazságtalanságokat termelt ki s paragrafusaival védte azokat. A jólétbôl egyre kevesebben részesültek és a nyomorban élôk száma egyre nôtt. Az a társadalmi rend, amely hazánk felszabadulása elôtt fennállott, nem volt méltó a Szent István-i állam nevére”. (Új Ember, 1975. augusztus 31.) Amíg azonban csak a vagyonkájukból és földecskéikbôl kisemmizettek és kivándorlásra kényszerültek, majd a meggyötört és a menekülô üldözött vezetôk hangoztatták ezeket a panaszokat, a külföldiek elôtt ez antiszemitizmusnak vagy nacionalizmusnak tûnt, különösen a megtévesztô ellenséges propaganda hatására. Amikor azonban az izraeli agresszió kegyetlenkedésére kellett felfigyelnie a világnak, a béke megôrzése céljából létesített ENSZ mélyebben kellett, hogy elmerüljön ezekkel a panaszokkal foglalkozó társadalomtudományi és politikai ügyekbe. Kitûnt, hogy az izraeli országrablás a cionista és talmudista alapelvekre épült fel, amelyek lábbal tiporják a nemzsidó népek alapvetô emberi szabadságjogait. Ezért hozta meg az ENSZ 1975. november 11-én ismert közgyûlési határozatát, amely szerint a cionizmus a fajüldözés egyik formája. Különösen veszedelmes formát öltött ez a fajüldözés Magyarországon, ahol nem mint nemzetiség települtek be a szegény, menekült zsidók, mint Palesztinába is, hanem külsôleg felvették a magyar szokásokat, hajviseletet, öltözködést és a nyelvet is, belsôleg azonban továbbra is ragaszkodtak a talmudi emberellenes elôírásokhoz és utasításokhoz „vallás” címén. Az eredményt a magyar történelem jól mutatja. És mert, a világ nem figyelt fel a magyar panaszokra, az országhódításból világhódítás fejlôdött ki. Amikor az ENSZ említett határozata megszületett, Izrael ahelyett, hogy törölte volna hivatalos könyveibôl az emberellenes célkitûzéseket, amit az ENSZ-nek az alapvetô emberi jogokról szóló korábbi határozatai is megkívántak, összehívta a

világ 100 vezetô állásban lévô zsidó közéleti személyiségét és azoknak - nem hallgatva egyes emberséges és mûvelt zsidók mérsékletre intô erôtlen tiltakozására, elôírta a cionista világhódítás programjának teljes erôvel való támogatását, mert ebben nevezte meg állami biztonságának biztosítékát. Kérdés, a világ most már az elnyomottak mellé áll-e, vagy az elnyomók mellé? Budapest, 1975. Ennek az igen vázlatos áttekintésnek az alapján is világos, hogy az emberiség ismét egy jelentôs korfordulóhoz érkezett. A keserû tanulságok alapján a gyökeres orvoslást haladéktalanul meg kell kezdeni, különben Európa nemcsak más hibáiból, de saját hibáiból sem akarván tanulni, az eddigieknél sokkal súlyosabb pusztulás elôtt áll. Vannak biztató jelek a jobb jövô felé. Az 1973-ban megkezdôdött és 1975. augusztus 15-én befejezôdött Európai Biztonsági és Együttmûködési Értekezlet Helsinkiben aláírt záróokmánya minden eddigi határozatnál gyökeresebb és átfogóbb munkatervet tûzött ki megvalósításra minden eddiginél magasabb és hatékonyabb szinten. A feladat most már a határozatok megvalósítása. A két világháborút lezáró Párizs környéki békék haszonélvezôi is és károsultjai is belátták, hogy nyílt vagy titkos imperialista diktátumokkal megszabott határok közé szorított népek között az egyéni emberi és a nemzetek közötti alapvetô egyenjogúság korában nem lehet testvéri és szilárd nemzetközi együttmûködést kialakítani és az egyes hatalmi csoportosulások által eddig megvalósított bármily igazságosságra törekvô határkiigazítások is más csoportosulások részérôl ellenkezésbe, sôt érvénytelenítésbe ütköztek. Dr. Zakar András

(A fenti, terjedelmes tanulmány 1975-ben született Magyarországon, az úgynevezett Kádár-korszak fénykorában. Ezért annak több kitételére az akkori kor kötelezõ hazai gondolkodásmódja nyomta rá - szerintünk hamis bélyegét. Ezekkel a szovjet mintájú szocializmust pozitívan értékelõ megfogalmazásokkal egyáltalán nem tudunk azonosulni, de, mint ritka és szerfölött érdekes kortörténeti dokumentumot, szükségesnek tartottuk megismertetni az olvasókkal. A szerk.)

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

2007. december

41

´´ B E N S Z Ó LT A K AKIK IDO „A történelem e tragikus, nehéz építésében csak egy faj nem vett részt: a zsidó. És egyetlen liberálisom, nézz most körül Budapesten, ha ugyan erre a ténykedésre vannak szervei egy liberálisnak. Nézd: pompás villák borítják a Svábhegyet, a Rózsadombot, a Hûvösvölgyet. Kiké ezek a villák? Zsidóké. Nézd, ragyogó paloták nyomják a Dunapart, a Lipótváros, a Terézváros, a Körutak földjét. Kiké ezek a paloták? Zsidóké. Nézd: óriás bankokba, hatalmas részvénytársaságokba, s a fertelmes börzébe folyik össze a magyarság minden termése: a paraszt vetése, a munkás napi verejtéke, a magyar agyvelõ gondolata. Kiké ezek a bankok, kiké ezek a részvénytársaságok, kiké a börze? Zsidóké. Nézd, gazdag üzletekben, zsúfolt csarnokokban és tarka ószeren, nyûtt tárházakban és dugott lebujokban halmozzák hatalommá, gyõzhetetlen jövõvé mindazt, amit az ember ezer szükségébõl lehet kisajtolni. Kiké az üzletek, a csarnokok, az ószerek, a nyílt tárházak és a dugott lebujok? Zsidóké.

SZABÓ DEZSO˝ INTELMEI A MAGYARSÁGHOZ Az alábbi szövegek a VIRRADAT vezércikkeiként jelentek meg 1921-ben. meg a budapesti kereskedelmi közvetítõket, ügyvédeket, orvosokat, magánmérnököket, szabadpályásokat, nézz meg minden pályát, hol fölényes a munka és korlátlan a pénz. Kiket találsz ott nyolcvan, kilencven, százpercentes túlnyomóságban? Zsidókat.”

kedést, a könyvkiadást, a katedrát, a színházat és a mozit. És megszületik a világ legtürelmetlenebb lelki formája: a szabadgondolkodó. A szabadgondolkodó, aki „természettudományos”, „racionális” „egyetemes emberi”, de aki eltipor minden tudományt, rációt, minden emberit, ami nem segít elõre, vagy akadályozza a zsidó faj világuralmi törekvéseit. Szuggesztív szavakat termel: reakciós, klerikális, elfogult, nacionalista stb. Ezekkel a szuggesztív szavakkal, roppant szolidaritásával s világtõkéjével irgalmatlanul eltipor minden ellentmondást és ellentmondót.” „Az emberiséget csak faján keresztül szolgálhatja az ember, s a magyarságra minden összekeveredés a zsidósággal biztos halált jelent. Teljes szétválás, abszolút külön szervezkedés: ez az egyetlen reálpolitika. Mi befogadtuk testvérként õket, mi hittünk bennük, mi liberálisok voltunk, mi velük akartunk haladni az örök emberi ideálok megvalósulására. Ôk megtaposták testvériségünket, leöklözték hitünk, eltiportak minden liberalizmust velünk szemben, megtagadták ezeket az ideálokat.”

„Az utolsó 5060 év történelme kiáltó illusztrációja állításaimnak. A Nézd, jól fûtött színházakban, fül- gyõzelmes zsidóság elfoglalja a ledt orfeumokban, fényes bárokban, lélekgyúrás minden mûhelyét: a kabarékban, parkokban, mozikban, sajtót, az irodalmat, a könyvkeres- „A zsidóság a legkomolyabb, a legbordélyokban terem pénzt és hatalvégzetesebb ellenség, a zsidókérdés mat a lélek szomjúsága s a test a magyarság élet-halál kérdése, zabálása. Kiké a színházak, az mely belekapcsolódik a magyar élet, orfeumok, a bárok, a kabarék, a jara magyar jövõ minden mozzanatádinek, a mozik, kiké a bordélyok? ba. Viccet csinálni ebbõl a kérdésZsidóké. bõl, lekicsinyelni ezt az ellenséget és ezt a veszélyt: csak hülyék vagy Nézd, a könyvkiadó vállalatokban, megfizetett gonoszok tehetik.” könyvkereskedésekben, mûkereskedésekben teremt pénzt, hatalmat, „A zsidó sajtó úgy, ahogy van, jövõt a magyar agyvelõ, a magyar különbözõ arcával, vörös, fehér, szépség. Kiké a kiadóvállalatok, a nemzeti színû vagy színtelen frázikönyvkereskedések, a mûkereskedésaival, nagyszerû szerve e céltudasek? Zsidóké. Nézd, nyomtatott tos faj hódításának, s én nem tudok lapokban termel történetalkotó, jobbat kívánni, mint hogy nekünk országhódító hatalmat az, hogy szaküzdelmében olyan céltudatos, célbad szavakkal mérgezni, gyilkolni, tudatosságában olyan egységes keríteni, fertõzni. Kiké ezek a sajtónk legyen, mint amilyen a zsinyomtatott lapok? Zsidóké. Nézd dóságnak a maga sajtója.”

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

42

2007. december

QUO

VADIS,

A legenda szerint, mikor a Nero kegyetlensége elõl menekülõ sz. Péter a via Appia elágazásához ért, szembe találta magát az Úrral, aki Péternek erre a kérdésére: „Quo vadis, Domine?” (Hová mégy Uram?) így felelt: „Venio Romam iterum crucifigi” (Rómába jövök, hogy újra megfeszítsenek), — t. i. a zsidók. Az Üdvözítõ, az õ isteni fenségében kész lehetett az emberiséget újból megváltani, de a zsidók által már egyszer keresztrefeszített magyarságtól határtalan bárgyúság volna, ha még egyszer oly ügyefogyott jámborsággal engedné a hóhérkötelet a nyakára hurkolni. Egyszer már megcselekedték a zsidók, hogy csupa hálából azért a vendégszeretetért, mellyel elõttük országunk kapuit oly rövidlátó készséggel megnyitottuk s azért a sok jóért, melyet a magyarok rovására hosszú évszázadokon át oly bõségesen élveztek, — a hazafias magyarság százait mészárolták le.[1] Ezt pedig, ha hatalomra juthatnának, akár ma is a legnagyobb gyönyörûséggel megcselekednék. — Avagy nem látjuk-e, hogy alig múlik el egy-két hónap, amikor a politikai rendõrség újabb és újabb kommunista összeesküvést ne fedezne föl?! Csak e napokban is 30 „trockijistát” fogtak el Budapesten, akik „közvetlen harcot akartak indítani a kapitalista társadalom ellen, a tanács-kommunizmusért”[2] s hogy ezek mind zsidók (Rubenfeld, Herstein, Frank, Stern, Berger, Katz, Fürth stb.), az önként érthetõ, valamint a Trocki (Bronstein), az orosz Szamuelly stílusa sem kétséges. Az októberi és márciusi zsidó lázadás borzalmai után joggal hihettük, hogy ezentúl éberebb figyelemmel fogjuk ellenõrizni a zsidók mozgolódását, azonban a pillanatnyi föleszmélést csakhamar teljes elernyedés követte s ma, alig 15 évvel a zsidó hóhér-uralom elmúltával, ismét ott tartunk, hogy semmibõl nem okulva és mindent elfeledve, valóságos zsidókultuszt ûzünk, amely nagyon könnyen egy második nemzeti katasztrófához vezethet. Egyes közéleti férfiak, politikusok, papok, írók és magasrangú katonák egymással versenyezve dicsõítik a zsidók „erényeit” s nagy buzgalommal egyengetik „a kölcsönös megértés és szeretet útját”, mely törekvés ugyan végsõ kihatásában teljesen céltalan, de addig is sok zavart

DOMINE?

kelt, mert megtéveszti a könnyen hívõket s megbotránkoztatja a világosan látó magyarokat. Nem akarom kétségbe vonni, hogy mindazok, akik a zsidók magasztalásában lelik kedvüket, az ország érdekében vélnek cselekedni, de az alábbiakban be fogom bizonyítani, hogy ebbéli törekvésükkel a magyarság erkölcsi és faji szemléletét ássák alá s a magyar nemzet létalapjait támadják meg, mert a zsidóknak a nemzet ellen elkövetett égbekiáltó bûneit sem meg bocsátani, sem elfelejteni nem lehet. Sok kisebb bûnük teljesen eltörpül ama két halálos vétkük mellett, hogy amikor gazdáik zsírján jól meghíztak, vadállati kegyetlenséggel lázadtak fel a világesemények forgatagában elalélt magyarság ellen s ami ennél is szörnyûbb, elvesztették az ezeréves Magyarországot! Újabb idõben gyakran halljuk, hogy a „volt” zsidó kommunistáknak végre is meg kell bocsátani, mert nem lehet õket a magyar közéletbõl örökre kitiltani, annál kevésbé, mert nem minden zsidó volt kommunista, azonban ennél félszegebb okoskodást képzelni is alig lehet, mert hitelesen bizonyítható, hogy a két úgynevezett forradalom a zsidók legsajátosabb mûve, lelkétõl lelkezett édes gyermeke volt. A félkegyelmû Károlyi Mihály és Hock János, a nemzet sírját megásó „Nemzeti Tanács” elnöke,[3] inkább csak hágcsó, ámbár nagyon készséges hágcsó volt, melyen a hatalomra éhes zsidó felforgatók felkapaszkodtak, a kommunista hóhérok azonban mind vérbeli zsidók voltak. Tehát nem az a lényeges, hogy nem minden zsidó vett részt az októberi és márciusi lázadásban, hanem az, hogy azok, akik ezt a két lázadást megcsinálták, mind zsidók voltak! Hogy a mozgató erõ valóban kizárólag a zsidók kezében összpontosult, azt már a bomlási folyamat elsõ lökése, az 1918. január havában kitört általános sztrájk is bizonyítja, melyet a szociáldemokrata zsidó vezetõk — a Népszava beismerése szerint — Budapesten és Bécsben is, politikai okokból robbantottak ki. Ugyanakkor kezdte gyümölcseit megérlelni a magyarországi szabadkõmûves páholyokkal szoros szövetségben álló Galilei-kör aknamunkája is, mely a hadsereg fegyelmének szétzüllesztésére irányult. E kör tagjai, mondja az ugyancsak

zsidó Jászi Oszkár[4] — „legnagyobbrészt zsidó egyetemi hallgatók s más intellektüellek voltak, akik hadseregellenes és szindikalista[5] elveket vallottak.” A zsidók tervszerû összejátszását nyomatékosan igazolja Károlyi Mihály elsõ, csupán a magyarság megtévesztésére beállított minisztériumának gyors kicserélése, amikor a szélsõségesen radikális és szabadkõmûves zsidók nemcsak Lovászy Márton, Barlha Albert s utána Festetich Sándor gróf, hanem még az egész életében radikális elveket vallott Batthyány Tivadar gróf kiválását is kierõszakolták. Mindezeknek a magyaroknak menniök kellett, hogy ne zavarják a nyomdokukba lépõ szabadkõmûves zsidók fajtiszta berendezkedését. Menniök kellett, hogy miniszter lehessen Kunfi (Löbl, mások szerint Kunstädter) Zsigmond, a betûszedõ Garami (Grün) Ernõ, Jászi (Jakobovics) Oszkár, a varrógép ügynök Böhm Vilmos s a katonatanács élére juthasson Pogány (Schwarz) József, az egykori béltisztító fia. Ez a társaság azután egészen stílszerûen vedlett át a kommunista diktátorok sötét seregévé, melynek hírhedt népbiztosai, fõ és al vérebeikkel együtt csaknem mind zsidók voltak. E jeles garnitúra nevezetesebbjei: Kun Béla (recte Kohn Móric), Kunfi (Löbl) Zsigmond, Ágoston Péter, Bõhm Vilmos, Landler Jenõ, Vágó (Weisz) Béla, Szántó (Schreiber) Béla, Rónai (Rosenstengl) Zoltán, Lukács György, Szamuelly Tibor (recte Kohn Samu), László (Lõwy) Jenõ, Lengyel (Lefkovics) Gyula, Erdélyi Mór, Varga (Weichselbaum) Jenõ, Hamburger Jenõ, Pogány (Schwarz) József, Bogár Ignác, Hevesi Gyula, Alpári Gyula. A népbiztosok fentebbi névsora is eléggé illusztrálja, menynyire igaz Kaas Albert báró közgazdaságegyetemi tanár ama megállapítása,[6] hogy: „A Károlyiuralom leghívebb támaszai radikális zsidó zsurnaliszták és írók, az ú. n. intellektuálisok voltak. A Galilei-kör tagjai szintén túlnyomóan a radikális zsidó fõiskolások soraiból kerültek ki. A kevés kivétellel szintén zsidó népbiztosokat csaknem kizárólag zsidók és kikeresztelkedett zsidók vették körül, nemkülönben a politikai megbízottak, agitátorok, bizalmi férfiak és különféle termelõbiztosok egész serege is csaknem kivétel nélkül zsidó volt, úgyhogy a kommunista vezérrétegnek legalább

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

2007. december 95%-a származott a zsidóság soraiból.” Az októberi és márciusi lázadás zsidó jellege annyira kétségbevonhatatlan, hogy még a zsidó kérdést mindig nagyon engedékenyen kezelõ Andrássy Gyula gróf is kénytelen volt elismerni,[7] hogy: „A két forradalmi párt, a radikális és a szociáldemokrata párt túlnyomóan zsidó befolyás alatt állott, az elsõt csaknem kizárólag a szegényebb zsidó intelligencia alkotta, a második vezéreinek nagy többsége régóta zsidó volt. A szabadkõmûvesek pedig, akik ezen idõben szintén nagyon aktív, destruktív, defaitista munkát végeztek, nagy százalékban zsidók”. Majd alább: „...a destruktív felfordulás és a forradalmak elõkészítésében oly döntõ és nagy szerepük volt a zsidóknak, hogy a mozgalmat a pártatlan történelem is zsidó jellegûnek fogja nevezni és én is, aki nem egy zsidót becsülök és tisztelek, a zsidó befolyásra vagyok kénytelen visszavezetni”. Végül: „A kommunizmus még jobban kidomborította az új rezsim zsidó jellegét. Már az akkori munkástanácsokban sûrûn panaszolták a vidékiek, hogy ügyüket mindenfelé kompromittálja az, hogy budapesti zsidókölykök vették azt a kezükbe és hogy az egész kommunizmus zsidó akció jellegével bír”.[8] Gróf Andrássy Gyula az államférfiú s a történetíró hûvös tárgyilagosságával szögezte le az októberi és márciusi felfordulás zsidó jellegét, de nem domborította ki eléggé a szabadkõmûvesség átkos szerepét, holott a teljes igazság föltétlenül megkívánja annak a megállapítását, hogy a magyarországi szabadkõmûvesség nemcsak a háború egész folyamán az ellenség megsemmisítõ szándékát erõsítette, hanem a magyarországi demokratikus köztársaság megalapítása, a hadsereg szétzüllesztése, a Weber-Diaz-féle fegyverszüneti szerzõdés mellõzése, szabadkõmûves kormány létesítése s a vörös uralom elõkészítése által alapjában az egész magyar tragédia felidézõje volt. Régen tudjuk, hogy „a szabadkõmûvesség forradalmi intézmény s az utolsó két évszázad minden forradalma és háborúja a szabadkõmûvesség átkos és sötét munkájának eredménye”, de mivel ezt a magyarországi szabadkõmûvesség állhatatosán tagadja, rá kell mutatnunk a legutóbbi eseményekre, amelyek világosan igazolják, hogy „a magyarországi szabadkõmûvesség is forradalmi egyesülés”. Erre nézve rengeteg adatot találunk Somogyi István jeles mûvében[9] melyek sorából csupán Vészi (Weisz) József testvérnek az 1904. évi szabadkõmûves ván-

43 dorgyûlésen elmondott beszédére utalunk. Ebben azt kívánja, hogy a jövendõ forradalom elõkészítését a páholyokba is be kell vinni, hogy az eszmék gyõzhessenek, még pedig a szeretet fegyverével, ha lehet, de egy erõs gyûlölség fegyverével is, ha kell.”[10] Hogy a magyarországi szabadkõmûves páholyok mily bensõ megértéssel készítették elõ a „jövendõ forradalmat”, kitûnik abból, hogy már 1908-ban együtt dolgoztak azzal a szerb szabadkõmûvességgel, melynek kimondott célja a történelmi Magyarország tönkretétele volt.”[11] Ilyen elõzmények után legkevésbbé sem meglepõ, hogy csaknem az összes páholyok kitörõ örömmel üdvözölték az októberi „forradalmat”, melyet — mint azzal sok helyütt eldicsekedtek — saját „királyi munkájuk” érdeméül tudtak be. A magyarországi szimbolikus nagypáholy a Károlyi Mihály-féle magyar népköztársaság létrejöttét a maga mûvének nyilvánította,[12] nem kétséges tehát, hogy a Károlyi-kormányt is a szabadkõmûvesek hozták létre[13] s õk irányították mûködését, úgyhogy annak minden bûnéért felelõsek. E bûnök között nem a legjelentéktelenebb az, hogy a Károlyi-kormány, miután a hadsereget galádul szétzüllesztette s belsõ ellenségeinket felfegyverezte,[14] az 1918. nov. 4-én Páduában megkötött, Magyarország integritását biztosító WeberDiaz-féle fegyverszüneti szerzõdés mellõzésével, nov. 6-án a Belgrádban állomásozó Franchet d' Esperay elé járult, hogy új s az õ uralmát jobban biztosító fegyverszüneti feltételeket eszközöljön ki. A francia tábornok félreérthetetlen megvetéssel fogadta a gyászos társaságot,[15] azonban a Károlyi teremtette helyzet kihasználásával örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy Magyarországot teljesen megbénítsa, mert a franciáknak, mint késõbb Betrix ezredes a Szegeden összegyülekezett hazafias magyar tiszteknek õszintén megmondta, „nem volt érdekük, hogy a legyõzött ellenséget megerõsítsék.”[16] Franchet d' Esperay ugyan aláírta a belgrádi egyezséget, ezt azonban az entente hatalmak csak ideiglenesnek tekintették s magukra nézve kötelezõnek sohasem ismerték el. Ennek következtében a csehek, rácok és oláhok mind nagyobb és nagyobb területeket merhettek Magyarország testébõl elrabolni, ezzel befejezett tény elé állítva a párisi békekonferenciát. Így vesztette el Magyarország terüle-

tének és lakosságánál kétharmad részét, amit föltétlenül meg lehetett volna akadályozni, ha a Károlyi Mihály zsidai a maguk pünkösdi királyságának biztosítása helyett a Weber-Diaz-féle szerzõdés nyújtotta jogalaphoz ragaszkodtak volna s nem robbantják szét a harcmezõrõl hazatérõ hadsereget. Mert az októberi „forradalom”, mondja helyesen a zsidó Jászi, „nem a népszenvedély minden korlátot elsöprõ elemi kitörése, hanem a tömegmérgezés eredménye volt, mely csakis a nemzet kimerültsége mellett gyõzedelmeskedhetett.”[17] Láttuk, hogy ez a tömegmérgezés az egész háború alatt, sõt már jóval elõtte is féktelen erõvel folyt, még pedig a nemzetközi szabadkõmûvesség utasítására és támogatásával, úgyhogy Trianont a szabadkõmûves munka eredményének, Magyarország megcsonkítását a világszabadkõmûvesség bûnének kell mondanunk. „A világszabadkõmûvesség, olvassuk Somogyi István mûvében[18] már 1917ben elhatározta a történelmi Magyarország szétdarabolását s a béketárgyaláson résztvevõ ügynökeinek nem volt szabad ezen változtatniuk.” Clémenceau, a trianoni békediktátum legfõbb zsarnoka, maga is fõszabadkõmûves volt, akit Ed. Drumont, a Libre Parole fõszerkesztõje, lapjának 1899. évi febr. 19én megjelent számában „Dreyfuss, Reinach, Zadoc-Khan, Arton, Yves-Guyot s a többi franciaországi hazaáruló zsidó ügynökéül és akarat nélküli eszközéül” mutat be.[19] De nemcsak Clémenceau, a magyarok bõsz ellensége volt a szabadkõmûves zsidók engedelmes eszköze, hanem az egész párisi tanács is csupa hamisítatlan zsidóból állott. Wilson elnök nagyapja még lengyel zsidó volt; Wilson felesége, Mrs. Calt, ma is talmudista zsidó asszony; Baker az amerikai hadügyi államtitkár, németországi zsidó, akit eredetileg Backernek hívtak; a késõbbi államtitkár Bainbridge Colby egy Colinski nevû zsidó; Daniels, az amerikai tengerészeti államtitkár anyai részrõl zsidó; Tumulty, Wilson titkára, Sansoon, Lloyd George titkára, a közutálatnak örvendõ Mond és Mandl, Clémenceau titkára és kebelbarátja is kivétel nélkül zsidó.[20] Nyilvánvaló, hogy ebben a légkörben a magyar ügy kezdettõl fogva el volt veszve s az is erre vezethetõ vissza, hogy a szövetségesek balkáni hadseregének francia parancsnokai (Gondrecourt, St. Laumer,

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

44 de Lobit, Charpy, Franchet d' Esperay, Betrix és Vix) a legudvariasabb társadalmi formák között is lelkiismeretlen játékot ûztek a béklyóba vert hazafias magyarság képviselõivel, az aradi és szegedi ellenkormányok vezéreivel. A francia tábornokok minden támogatást megígértek, de ígéreteiket sohasem váltották be, amiben bizonyára a „tigris” (Clémenceau) utasításait követték, aki még a Károlyi Gyula gróf elnökségével alakult szegedi kormány idejében is Kun Bélával állt összeköttetésben.[21] A fentebbiekben részletezett adatok mindenkit meggyõzhetnek róla, hogy a magyar tragédia elõkészítõi és felidézõi a szabadkõmûves zsidók voltak, akik a mai nap oly buzgón papolt évszázados „testvéri sorsközösség” kötelmeinek gálád megcsúfolásával csakis a saját önzõ érdekeik aranyborját imádták. Sõt még ezzel sem elégedtek meg, hanem a hosszú háborútól kimerült s a haza sorsán kétségbeesett magyarság pillanatnyi aléltságát vakmerõén kihasználva, a legembertelenebb eszközökkel iparkodtak a polgárságot megrémíteni s hóhéruralmuk napjait meghosszabbítani. Száz meg száz magyar anyának és gyermeknek még ma is könnyben ázik a szeme, ha a kommunista uralom olyan szörnyetegeire gondol, mint Kun Béla, Szamuelly Tibor, Vágó (Weisz) Béla, Szántó (Schreiber) Béla s az õ készséges vérebeik: Korvin (Klein) Ottó, Schõn Gábor, Kerekes (Krausz) Ferenc, Kerekes (Kohn) Árpád, Beinheimer Dezsõ és mások. Nincs toll, amely híven tudná leírni azt a vadállati kegyetlenséggel végrehajtott borzalmas öldöklést, melyet a zsidó hóhérok elkövettek s amelyekhez képest a francia terror aránylag csak gyermekjáték volt. „Sem rettenetes Iván, sem a kvattrocsento ocsmány Bál-freskóinak megfestõi nem álmodták, hogy az öldöklésnek ilyen avatott mesterei lehessenek a világon”,[22] — mondja egy a magyarországi kommunizmus friss emlékezetében megirt angol mû,[23] mely a parlament pincéjében lefolyt mészárlás leírása után megállapítja „az új rendszer faji jellegét, mely az áldozatokban nem hagy fenn kétséget arra nézve, hogy Jehova napja felvirradt.” Sõt annyira felvirradt, hogy még a gyilkolás módszere is azonos azzal, melyet Jehova népe felsõbb parancsra évezredek óta követ. Az említett angol mû emlékezetünkbe idézi azokat a még a spanyol inkvizíció borzalmain is túltevõ, válogatott kínzáso-

2007. december kat, melyekkel a minden emberiességbõl kivetkõzött haramiák áldozataikat halálra gyötörték s ezek a szadizmus olyan mértékérõl tanúskodnak, hogy párjukat legfeljebb a zsidók egyházi könyveiben találjuk. A kommunista pribékek mindennapi szórakozása közé tartozott, hogy az ellenforradalmi érzéssel gyanúsított családfõ kivégzésére oda rendelték a mit sem sejtõ családot; a keresztet, az általuk annyira gyûlölt keresztény vallás jelét, belevágták a megkötözött áldozat homlokába; a halálra ítéltnek kitolták az egyik szemét, hogy „ne lásson túlsokat”; a vallani nem akaróknak kicsavarták karját-lábát; az elõbb embertelenül megkínzott áldozatnak kirángatták a nyelvét s odavarrták az orrához, vagy pedig mint Bergfeld Izidor hatvan esetben tette — „egyszerûen” megsütötték a Marx-barrak kemencéjében.[24] Ilyen baromi kegyetlenséggel pusztítottak el ezek az Istentõl elrugaszkodott fenevadak sok száz lelkes magyar embert a parlament pincéjében, a Batthyány-palotában, Szolnokon, Dunaföldváron, Dunapatajon, Kalocsán, Rábapordányon, Rábacsanakon, Faradon, Kapuváron, Csornán, Lukácsházán, Kõszegen és másutt. A magyarságukat vérük hullásával megpecsételt vértanúk hosszú sorából álljon itt a két Hollán (apa és fiú), Návay Lajos, Ferry és Menkina csendõrtábornok, a daliás gyermekifjú Dobsa zászlós, Madarász Béla orvostanhallgató, Mildner százados, Stenzel János, Nikolényi Dezsõ, Várkonyi Bálint, Sebestyén Dezsõ, Zalán Zoltán (vitéz Zalán Antal tábornok egyetlen fia), Fangler Béla és Kovács Mária megdicsõült neve. A zsidón kívül semmiféle más emberfajta sem volna képes ilyen bestiális öldöklésre, mert egyedül a zsidó egyesíti magában a rabló beduin és a szadista néger vérelemeit, amelyek szerencsétlen keveréke készteti arra, hogy másfajú embertársainak — akik az õ hitelvei szerint nem is emberek — kínjaiban gyönyörködni tudjon, sõt e gyönyörûséget szomjúhozza. Ennek az élettani megszabottságnak teljesen megfelelnek a zsidók „szent” könyvében, a Talmudban foglalt borzalmas utasítások, azok a könyörtelen parancsok, melyek szerint a hitetleneket ki kell irtani. Íme ezek egyike: „A bûnöst térdig érõ szemétbe dugjuk, azután egy kemény kendõt teszünk egy puhába s rácsavarjuk a nyakára. Erre az egyik tanú a kendõ egyik, a másik a másik végét húzza, amíg a bûnös ki nem tátja a száját. Ezalatt megolvasztjuk

az ólmot s beleöntjük a bûnös szájába, hogy lefusson a beleibe s megégesse azokat”.[25] Azonban a Talmud nem elégszik meg ezzel a meglehetõsen világos utasítással, hanem tudós eszmecserét folytat a kivitel módjáról s például a különösen jámbor Jehuda rabbi azt hiszi, hogy „ajánlatos volna a szegény embernek a száját fogóval kinyitni s az ólmot hirtelen beléönteni, mert különben megtörténhetik, hogy a fojtogatástól megfullad, mely esetben lelke nem égne el vele”. De nemcsak a Talmud, hanem a Tóra is csak úgy hemzseg a szadista kegyetlenség példáitól, amelyek csaknem kivétel nélkül Jahve egyenes parancsára, vagy legalább az õ oltalma alatt mennek végbe. A Deuteronomiumban olvassuk: „Ha majd Jahve, a te Istened, abba az országba vezet be, melynek birtokbavétele végett vagy odamenõben és színed elõl nagy nemzeteket távolít el és kiszolgáltatja neked õket és te vereségüket okoztad: „kiirtva pusztítod ki õket, nem lépsz velük szövetségre, nem kegyelmezel nekik, nem házasodol közéjük...” (Mózes V. 7.). Ugyanott a 20. fejezetben: „...a nemzetek városaiból, melyeket a te Istened örökségképpen ad neked, egy lelket sem hagysz életben, kiirtod õket...”[26] Dávidnak az ammoritákkal való harcáról olvassuk: „...kivitt a városból sok zsákmányt, azután kivezette a népet, vas fûrészek, tüskék és zúzok alá rakta s kemencékben megégette. Minden városban így tett Ammon gyermekeivel (2. Sam. 12, 30—31.). Lapokat lehetne efféle idézetekkel megtölteni, amelyek mind azt bizonyítanák, hogy Jahve — a kereszténység istenével ellentétben — a gonoszság és kegyetlenség istene. „ Jahve — mondja Fritsch Tivadar, a német fajvédelem lelkes vezére — maga a hamisítatlan hebraeus; hû másolata az õ gyûlöletének és bosszúvágyának, mert a népek a saját képükre alkotják meg istenüket”.[27] Innen ered, hogy mikor a zsidó öl, tulajdonképpen mindig istene parancsára hivatkozhatik, mert „Isten a zsidóknak hatalmat adott minden nép élete és vagyona fölött” (Trakt. Gittin f. 61. 1) s ehhez teljesen stílszerûen illeszkedik a tanítás: „Az ákumok (t. i. a keresztények) legjobbikát üssük agyon” (Sohar, III, 14, 3). A zsidók mindezt borzalmas következetességgel meg is cselekedték a kommunizmus napjaiban, amikor millió könnyet fakasztva a legnemesebb magyarok vérehullásában és halálhörgésében kéjelegtek. Mélyen elszomorító, hogy még ezek

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

2007. december után is legyenek magyarok, akik minderrõl megfeledkezve s a keresztény megbocsátás, humanitás és nemzeti egyetértés szólamait hangoztatva, kiirtani törekszenek azokat az érzéseket, amelyek még nagyon sokáig fogják marcangolni a magyarság lelkét. Lehet, hogy egy kései nemzedék majd fátyolt borít a kommunista zsidók által elkövetett szörnyûségekre, de az engesztelõdés ideje még nem érkezett el, annál kevésbbé, mert a zsidók egész életritmusából az tûnik ki, hogy nincsenek tudatában szörnyû bûneiknek s legkevésbbé sem törekszenek azok levezeklésére. Ennek, igaz, mi magunk vagyunk okai, mert amikor a megtorlás lehetõsége elérkezett, részint becsületes, de oktalan nagylelkûségbõl, részint idétlen, de óvatosan számító pietizmusból elmulasztottuk a leszámolás végrehajtását. Amikor 1871-ben a versaillesi kormány Mac Mahon és Gallifet tábornagyok seregeivel a párizsi kommunizmust napokig tartó véres harcok árán leverte, a komunárdok ezrei lakoltak életükkel, újabb ezreket pedig Cayennbe számkivetettek s nagyon sok idõnek kellett eltelnie, amíg Gambetta a számûzöttek megkegyelmezését és a nemzet megnyugvását el tudta érni. A magyar nemzeti hadseregnek nem adatott meg, hogy Kun Béla vörös hordáival összemérje fegyverét, azonban amikor az oláhok kitakarodása után 1919. nov. 11én az ország fõvárosába bevonult és Horthy Miklós fõvezér tetemre hívta ezt a bûnös várost, mely „megtagadta ezeréves múltját, sárba tiporta a nemzet színeit s vörös rongyokba öltözködött,” akkor nagy nyomatékkal harsogta oda a sápadozó polgármesternek: „Ezek a kezek nyitva vannak testvéri kézszorításra, de büntetni, sújtani is tudnak, ha kell.”[28] A testvéri kézszorítás igaz magyar bensõséggel meg is történt, de az annyira megérdemelt büntetés — sajnos — elmaradt. A vörösek a legnagyobb arcátlansággal vedlettek át fehérekké s ez az ernyedt, fenékig poshadt társadalom szó nélkül tûrte, sõt ma is tûri, hogy a legvörösebb vörösek az egész vonalon nemcsak kegyelmet nyertek, hanem azóta mindenhova visszacsúsztak, sõt nagy karriert csinálva elõkelõ állásokban habzsolják az élet örömeit s a magyarság bárgyúságán mosolyogva készítik elõ az új destrukciót. Gálocsy Árpád az õ hazafias írásainak egyikében[29] a szociáldemokraták és kommunisták kétségtelen kongruenciáját magyarázva mondja: „Ismét el kellett eze-

45 ket az igazságokat mondanom, mikor a legnagyobb megdöbbenéssel tapasztalom, hogy tizennégy év alatt annyira tudunk felejteni, hogy az országgyûlésen s a városházán tömegesen ülhetnek olyanok, akik a proletárdiktatúra oszlopos tagjai voltak!” Ezt a megállapítást saját tapasztalatomból azzal egészíthetem ki, hogy a magyar tudományosság empóriumaiban, az Akadémián, az egyetemeken, a Nemzeti Múzeumban és tudományos társulatainkban, sõt még egyes minisztériumokban is ülnek olyan levitézlett kommunista törzsfõnökök, akiknek Franciaországban legalábbis gályarabság járt volna ki. De hát mi „úri fajta” vagyunk s nagy lovagiasságunkban nem tartjuk ildomosnak valakinek a „világnézetét” feszegetni. Ennek a pipogyaságnak következtében azután szép lassacskán megint oda jutunk, ahol, mint a Tharaud testvérek oly találóan mondották a magyar viszonyokról: „Quand Israel était Roi”, amikor pl. a közoktatásügyi, egymást felváltó népbiztosok és helyetteseik mind zsidók voltak, továbbá 11 osztályvezetõbõl 10 és 27 csoportvezetõbõl 21 volt a kiválasztott nép fia.[30] Úgy látszik, megint ilyen állapotokra törekszenek a zsidóság mai palatínusai, azok a magyarok, akik bizonyára jóhiszemûen, de teljes tájékozatlansággal zengedeznek dicsõítõ himnuszokat s ezzel öntudatlanul is egyengetik az eljövendõ, sõt már ajtónkon kopogtató zsidó uralom bekövetkeztét. Újabb idõben különösen a mi keresztény és keresztyén papjaink áradoznak a zsidóság „erényeirõl” s megható zsolozsmák szárnyain ölelik keblükre a „szegény elnyomottakat”, „akikért senki sem imádkozik.” Ilyeneken azonban már meg sem ütõdünk, mert tudjuk, hogy ami papjaink mindezt „hivatalból” cselekszik. Akár Balthazár Dezsõ, akár Bangha Béla, Ravasz László, Haypál Béla, Forgács Gyula, Iványi János, vagy Pataky Arnold ömledezéseit olvassuk, mindenképp látjuk, mennyire igaza volt öreg Szily Kálmánnak, aki egyszer azt mondta, hogy „ha két okos ember nem érti meg egymást, annak az az oka, mert különbözõ malomban õrölnek.” Mi is kétféle malomban õrölünk, mert a keresztény vallás papjai elsõsorban keresztények, akik hitelveiknek megfelelõen a reájuk követ vetõ zsidót is kötelesek kenyérrel visszadobni, holott mi fajvédõk elsõsorban magyarok vagyunk és csak azu-

tán keresztények s mivel a fajiság törvényeit, tehát a zsidóság tulajdonságait is alaposan ismerjük, nem a holt ige, hanem az isteni eredetû élettörvények követelményei szerint rendezzük be életünket. Amíg a mi papjaink fohásza az õ szívügyük marad, addig ez oly szuverén kérdés, amelybe nekünk beleszólásunk nem lehet, de ha tanításuk a gyakorlat terén a nemzet létérdekeivel ütközik össze, akkor kötelességünkké válik, hogy szavunkat felemeljük. Ennek okából tiltakozunk a térítés, a kikeresztelés és a vegyes házasság ellen, mert mindez — a tudomány legszabatosabb módszereivel bizonyíthatóan — a faj megromlását vonja maga után. Muckermann jezsuita páter módjára, aki a Berlin-dahlemi embertani intézet osztályvezetõje, a mi papjainknak is biológiai tanulmányokat kellene végezniök, hogy beláthassák a fajtisztaság áldásait s a helytelen fajkeveredés átkát. Akkor bizonyára õk is méltányolni tudnák annak a berlini rabbinak az álláspontját, aki a házasság céljából zsidó hitre térõket kereken elutasította.[31] Tehát, mondja a müncheni folyóirat, ahonnan ezt a hírt merítettem,[32] „ama tény elõtt állunk, hogy amíg a keresztény missziók szégyenteljes módon foglalkoznak zsidómisszióval, addig még a liberális hebraeusok sem látják szívesen a nemzsidók felvételét. S teljesen igazuk van, mert kulturális és faji szégyen egy 3000 év óta fennálló szakadékot áthidalni akarni. Ha a keresztény egyházak nem hagynak fel zsidó térítéseikkel, ne csodálkozzanak, ha a fajrontás elõmozdítói közé számítjuk õket. Hát még mindig nem elég az az 500 zsidó protestáns pap, aki Németországban prédikál?” — Ha így haladunk, nálunk is hamarosan többszáz zsidófajú keresztény pap fog prédikálni, de nekünk nem lesz Hitlerünk, aki megszabadítsa tõlük a nemzetet. Még nagyon sok kifogásom volna a mi papjaink „felvilágosító” munkája ellen, azonban ezúttal csak Forgács Gyula intézeti lelkésznek a skót misszió helyiségében tárgyalt ama tételét teszem szóvá, mely szerint: „Ma már nincs komoly keresztyén, aki a most élõ zsidókat vádolná Jézus keresztrefeszítésével, vagy aki hitelt adna a vérvád babonájának.”[33] A tézis elsõ fele bámulatosan logikus, azonban a második része pusztán egyéni, még pedig nagyon is naiv hiedelem. Itt a tiszteletes úr rosszul tudja a leckét, mert nem ismeri e súlyos kérdés históriai távlatát, eredetét és egész fejlõdését s nem ismeri az idevonatkozó irodalmi

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

46 okmánytár kétségtelen bizonyítékait. „A fekete mágia, melynek már a klaszszikus középkor óta a zsidók voltak a legbuzgóbb adeptusai, mindig óriási hatalmat tulajdonított az embervérnek,” mondja egy német történetíró,[34] aki Angelus krónikája nyomán elõadja a Berlinben 1510-ben történt rituális gyilkosság pörét. Akkor a börtönbe került zsidók beismerték, hogy megvásárolt keresztény gyermekeknek vérét vették s azt betegségükben itták, illetõleg mézzel, gyömbérrel, vagy burgonyával keverve ették. E vallomás alapján 41 zsidó szenvedett tûzhalált. Ebben az esetben a zsidók gyógyítóerõt tulajdonítottak a keresztény vérnek, máskor azonban a keresztény vallás és kegyszerei iránt táplált égõ gyûlölet volt a keresztény vér élvezetének oka, mert a zsidók — akárcsak a mai négerek egyes törzsei — ezáltal az egészséget, erõt és túlvilági boldogságot vélték elnyerni, vagy pedig az összes kereszténységet megrontani. Való igaz, hogy mindez a babonás középkor sötét világában történt, azonban a vér misztériuma — mely a zsidók vallási törvényeiben gyökerezik — mai napig sem változott meg. A zsidók, mint ahogy Cohen marburgi professzor 1888-ban és Gronemann rabbi 1894-ben eskü alatt vallotta[35] ma is vallásuk legfõbb törvénykönyvének ismerik el a Talmudot, mely pedig emígy rendelkezik: „Ha valaki meghal s kiskorú gyermeket hagy hátra és az atya örökösei azt mondják: nagyra nõjjön nálunk, de az anya azt mondja: nálam nõjön nagyra, akkor az anyjánál s nem az öröklésre jogosultaknál kell hagyni, mert fennforog a veszély, hogy a húsvéti ünnep elõestéjén levágják.”[36] Most már csak tiszta sor, hogy ha húsvéti bárányként még a védtelen zsidó gyermek is levágható, mennyivel inkább van ennek kitéve a keresztény gyermek, mely ugyan a Talmud szerint az állatokkal egyenlõ, azonban a zsidók Istenének — különösen a leánygyermek vére — „nagyon kedves áldozat.” E helyen nem bocsátkozhatom a vértitok tüzetes tárgyalásába, azonban utalok A. Fern tanulságos munkájára,[37] melyben az 1071—1891-ig terjedõ idõbõl 60 eset van ismertetve s a szerzõ a hiteles törvényszéki tárgyalások alapján 12 pontban foglalja össze a minden képzeletet meghaladó fanatizmus parancsait. E mellett minden magyar embernek el kell olvasnia Bary József emlékiratait, vagy legalább azoknak a Magyarság 1933. évi szept. 27, 28. és 30, s okt. 1. és 3. számában megjelent ismertetését, amely

2007. december „megállapítja, hogy a tiszaeszlári pör koronatanújának, Scharf Móricnak a vallomása hiteles volt és megfelelt a valóságnak,” amibõl önként következik, hogy a szegény kis Solymosi Esztert 1882. április 1-én, húsvét szombatján, a zsidók (a téglási és tarcali s a Tiszalökrõl jött sakter) rituális célokra lemészárolták. „Ha ez égkiáltó bûn megtörténtét — általánosan ismeretes okoktól — akkor nem is lehetett bírói ítélettel kimondani, a világirodalomban és minden komoly magyar ember lelkében kitörölhetetlen igazságként van elkönyvelve. Erre jó volna visszaemlékezni a mi papjainknak, akik hihetetlen naivságukban „a szeretet melegével akarják felolvasztani a zsidók gyûlöletét.” A zsidókultusz fentebb ismertetett eseteitõl csak formában eltérõ, de lényeg szerint teljesen azonos velük az a beszéd, mellyel vitéz Shvoj Kálmán altábornagy, a szegedi vegyesdandár parancsnoka, f. évi okt. 29-én a szegedi zsidó temetõben felállított „Hõsök emlékét” felavatta. Ez a beszéd, mint már a Magyarok Lapja nov. 12-iki száma megmondta, „az egész magyarságot méltán megbotránkoztatta,” mert szöges ellentétben van azzal a közérzéssel, mely a magyarság tudatában a zsidók háborús szereplésérõl kialakult. Az altábornagy úr azt kívánja, „ne felejtsük el, hogy a háborúban hány keresztény és zsidó nézett szembe a halállal, egymással kezet fogva hányan voltak, akik összeölelkezve estek el és akik talán összeölelkezve vannak eltemetve,”[38] azonban a háborús tapasztalatok világszerte azt bizonyítják, hogy ebben a szónoki figurában nagy szerepe van a fantáziának. Nekünk csak szórványos adataink vannak arra nézve, hogy a zsidók mit mûveltek a háború alatt, azonban a németországi háborús irodalom már minden tekintetben tisztázta s kétségtelenül bebizonyította, hogy a zsidók — kevés kivétellel — mindenütt a háttérben s mindig a maguk és fajtájuk javára munkálkodtak. A sok idevágó mûbõl csak Ottó Ármin hivatalos adatok alapján megirt könyvét[39] ragadom ki, mely jellemzõ részleteket tár fel arról a céltudatosan megszervezett faji munkáról, mely a zsidóságnak lehetõvé tette, hogy a legcsekélyebb áldozattal, sõt nagy elõnyöket szerezve ússza meg a háborút. E mûbõl megtudjuk, hogy amíg a német lakosságnak 20%-a állt hadi szolgálatban, addig a németországi zsidóknak csak 10%-a vonult be (18. l.), de ezek nagyrésze is otthon teljesített szolgálatot

(23. és 29. l.) s még a harctéren levõk is többnyire nem veszedelmes helyeken mûködtek (21. l.). Így válik megérthetõvé, hogy amíg a német katonák 3%-a, addig a zsidóknak csak 1%-a esett el (47. l.)[40], továbbá hogy négyszer annyi német, mint zsidó tiszt maradt a harctéren (48. l.). De még a tûzvonalban levõ zsidókban sem volt köszönet, mert — Mommsen megállapításához híven — itt is csak bomlasztó fermentumként hatottak (68. l.) s nem egy addig megbízható csapatot tettek hasznavehetetlenné (33. l.).[41] Mindezek tudatában arra a végsõ következtetésre jut a szerzõ, hogy „legjobb lett volna a zsidókat a katonai szolgálat alól teljesen felmenteni, mert a hadsereg az õ távolmaradásuk által csak belsõ szilárdságában nyert volna” (70. l.). Meg vagyok gyõzõdve, hogy ha majd a magyarországi adatok is hitelesen ki lesznek kutatva, minálunk is hasonló eredmény fog megadódni, mert alig van köztünk valaki, aki a fentebbiekhez hasonló tapasztalatokkal ne rendelkeznék. Ezeket végiggondolva nem hiszem, hogy az altábornagy úr bánatos könnyhullatása bár csak egy árnyalattal is meg tudná változtatni azt a képet, mely a zsidókról a magyarság lelkében él, ellenben a temetõi szónoklatnak Lõw Imánuel fõrabbi felgyógyulásáért fohászkodó végsõ akkordja bennünket is azok táborába hajt, akik a honvédelmi miniszter úrtól azt kérdezték: „Hajlandó-e vitéz Shvoj Kálmán altábornagy ellen szegedi viselkedéséért a vizsgálatot azonnal megindítani és õt sürgõsen a jól kiérdemelt nyugdíjba helyezni?”[42] Ennyit mindenesetre elvárhatunk attól a honvédelmi minisztertõl, aki a pestmegyei vitézi szék kecskeméti ünnepén ezt a minden magyar ember lelkében élénk visszhangra talált nyilatkozatot tette: „Végre engedjék meg azt, hogy mi magyarok, legalább egy intézményünkben teljesen magyarok maradhassunk.”[43] Nekünk megingathatatlan meggyõzõdésünk, hogy a teljes magyarság alapföltétele a zsidómentesség, de semmiképp sem kelléke, hogy a héber misszió apostolai legyünk. S mivel ennek elszomorító jeleit látjuk, hazafias nagy aggodalommal kérdezzük a zsidóknak tömjénezõ magyaroktól: „Quo vaditis, Domini?” Hová mentek Urak? Hová vezetitek ezt a máris zsidó rabigában görnyedõ szerencsétlen nemzetet? Méhely Lajos, 1933

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

2007. december JEGYZETEK: [1] A m. kir. igazságügyminisztérium 1920. évi kiadványa a kommunisták 236 hitelesen kimutatott gyilkosságáról számol be (1l. 1.), de mennyi még a nem igazolható esetek száma? [2] Nemz. Újs., 1933. nov. 15. sz. [3] Hock János, a világrontó zsidó szabadkõmûvesség egyik oszlopa volt, aki Balogh Károly álnéven, mint a Demokratia-páholy „szónoka” vivta ki a forradalmi zsidók hódolatát (l. Barcsay Adorján, A szabadkõmûvesség bûnei, II. rész, 1921. 135 l.). Egyébként egész vezérkarával együtt Károlyi Mihály is szabadkõmûves volt (Er. Wichtl, Weltfreimaurerei, Weltrevolution, Weltrepublik, 1923, 157, 159. l). [4] Magyariens Schuld, Ungarns Sühne, 27. l. [5] A szindikalizmus a szocializmusnak ama szélsõséges, az anarchizmus felé hajló antinacionalista, antimilitarista, állam- és vallásellenes, forradalmi iránya, mely a közvetlen cselekvés politikáját hirdeti. Ilyen volt gróf Batthyány Ervin és Nadler Herbert (jelenleg — a Kozma-párt gráciájából — a Fõvárosi Állatkert igazgatója!) szerkesztésében 1905-tõl kezdve megjelent bögötei Testvériség címû hetilap, de miután ennek felforgató iránya ellen még a szociáldemokrata párt is tiltakozott, „az anarchista és szindikalista csoport »Társadalmi Forradalom« címen 1906-ban új lapot alapított, mely eleinte szintén gróf Batthyány Ervin és Nadler Herbert szerkesztésében jelent meg” (Népszava, 1930. okt. 29. sz.). [6] Baron Albert von Kaas, Der Bolschewismus in Ungarn, München, 1930, 109. l. [7] Gróf Andrássy Gyula, Gondolatok néhány belügyi kérdésrõl, 1920, 8. és 9. l. [8] Ez a körülmény még a „Tanácsok Országos Gyûlése” nevû kabaréban is olyan ellenérzést keltett, hogy Kun Béla az 1919. jún. 21-iki ülésen szükségét érezte a tanácsteremben tapasztalt „pogromhangulat” ellen kikelni (8 ülés jkv. 21. l). [9] Somogyi István, A szabadkõmûvesség igazi arca, 1928. III. fejezet. [10] Vajon ezek voltak-e azok „az országnak tett nagy szolgálatok”, (Újvári, Magyar zsidó lexikon 1929, 948. l)., amelyek elismeréséül a Reformpáholy fõmestere a magyar felsõház tagja lett? [11] Somogyi István, A szabadkõmûvesség igazi arca, 1929, 107. l. [12] Wiener Freimaurer Zeitung, 1919, jún. 21. l. [13] A Károlyi-kormánynak hat szabadkõmûves tagja volt, de a többi nyilván „kötény nélküli testvér” volt (Fr. Wichtl, Weltfreimaurerei, Weltrevolution, Weltrepublik, 1923, 159. l.). [14] Fölfegyvereztek tízezer zsidót (ez volt a cionista gárda) s az oláhoknak 55 ezer gyalogsági fegyvert, megfelelõ muníciót, ágyukat és géppuskákat tízmillió korona készpénzt utaltak ki. [15] A küldöttség tagjai voltak: Károlyi Mihály vezetésével Linder és Jászi miniszterek, Hatvany Lajos báró hírlapíró, Bokányi Dezsõ a munkás tanács és Csernyák a katonatanács elnöke. Mikor Károlyi ez utóbbit bemutatta, a francia tábornok eme szavakra fakadt: „Je ne vous croyais pas descendu aussi bas” (Nem hittem volna, hogy ilyen mélyre süllyedtek). Ez az erkölcsi arculütés azonban legkevésbbé sem sújtotta le a társaságot, melynek, mint Hatvany báró mondja, az volt a legfõbb gondja, hogy jól van-e becsomagolva, az a

47 mézzel édesített szerb befõtt, mellyel az otthoniaknak akartak kedveskedni. [16] Baron Albert von Kaas, Der Bolschewismus in Ungarn, 1930, 38, 55-57. l. [17] Oskar Jászi, Magyariens Schuld, Ungarns Sühne, 24. l. [18] A szabadkõmûvesség igazi arca, 126. l. [19] Szilicei Várady Gyula, A sátán karmaiban, Debrecen, 1927, 122. l. [20] Hiddenhand (az angol ébredõk [The Britons] hivatalos lapjának) 1921. márc. 21.száma. [21] A. Kaas, Id. mû, 231. [22] Kerekes (Kohn) Árpád, 23 éves vasesztergályos, egymaga öt magyart lõtt agyon és 13-at akasztott fel; Reinheimer Dezsõ 25 embert végzett ki Debrecenben, Bergfeld Izidornak pedig 155 gyilkosság szárad a lelkén. [23] From behind the Vail (A fátyol mögül). The Story of Hungarian Bolshevism, Budapest, 1920, 34. l. [24] Ugyanott, 38—40. l. [25] Sanhedrin, f, 52 a (Houston Stewart Chamberlain idézete: Die Grundlagen des XIX. Jahrhunderts, l, 10. kiad., 1912, 529.l.). A szanhedrin — „a talmud egyik legfontosabb traktátusa, mely jogi, vallási és államjogi problémákat boncol” (Újvári Péter, Magyar zsidó lexikon, 1929, 824. l). [26] Kmoskó Mihály, Zsidó lélek — sémi lélek, A Cél, 1919. 245. l. [27] Th. Fritsch, Der falsche Gott, 8. kiad, 1921. 57.l. [28] Új Nemzedék, 1918, nov. 18. [29] Gálocsy Árpád, Közérdekû Levelek, VIII, 1932, 138. l. [30] A. Kaas, Id. mû, 251, I. [31] Israelit. Familienblatt, Hamburg, 1925, 21. sz. [32] Der Weltkampf, 1925, 559. l. [33] A f. évi nov. 7-én megjelent újságok közlése. [34] Richard Mun, Die Juden in Berlin, 1924, 32. l. [35] R. I. Gorsleben, Die Überwindung des Judentums, 1920, 51. l. [36] Traktat Kethuboth f. 102 l. A Talmud Babli amszterdami kiadása. Stauf von der March idézete (Die Juden im Urteil der Zeiten, 192l, 76. l.) [37] Athanasius Fern, Jüdische Moral und Blutmysterien, Hammer Verlag, 1920. [38] Reggeli Újs., okt. 30. [39] Otto Armin, Die Juden im Heer, München, 1919. [40] A mi hadseregünkben is ugyanilyen volt az arány. Kovács Alajos statisztikája szerint 2.8% magyar, de csak 1.1% zsidó esett el (A zsidók térfoglalása Magyarországon, 1922). [41] A hazaárulásnak szinte hihetetlen példája, hogy a szabadkõmûvesek, akik tudvalevõleg csaknem mind zsidók, még a harctereken is tábori páholyokat alakítottak, melyekben az ellenséggel békés egyetértésben mûködtek. Ilyen volt pl. a St. Quentini páholy, amelyben német- és franciaországi zsidók tábori egyenruhában vakoltak együtt. (Erich Ludendorff, Vernichtung der Freimaurerei, 1927. 82. l.). [42] Magyarok Lapja, nov. 12. sz. [43] Új Nemzedék, 1920. nov. 18.

Jézus és Mohamed egy asztalhoz ültethetõ? Bekövetkezõben van, amitõl õseink óvtak 1456-ban Nándorfehérvárnál, 1571-ben Lepantónál, 1683-ban a Bécs melletti Kahlenbergnél és 1686-ban Buda váránál: az eliszlámosítás. Rómától Párizsig egyre több mecset épül. Szerte Nyugat-Európában „teológiai konferenciákat” tartanak „katolikus” teológiai tanárok az iszlám népszerûsítéséért. Így aztán hazánk sem maradhat ki ebbõl. Legutóbb Benyik György teológiatanár hallatta hangját, aki Szegeden idén rendezte meg a 19. biblikus konferenciát, amelyen az „iszlám-katolikus párbeszéd” lényegét így foglalta össze: „Úgy gondolom, hogy Ábrahámot, Jézust és Mohamedet könnyen lehetne egy asztalhoz ültetni.” („Magyar Nemzet”, 2007. szeptember 8., 23. old.) Ezzel szemben a tények a következõk: 1. Mohamed nem azonos Ábrahám, Izsák és Jákob Istenével, a világ Teremtõjével. 2. Az iszlám kanonizált könyve, a „Korán” hirdeti, hogy a./ a pokolba kerül minden keresztény, b./ a keresztények mind megölendõk vagy leigázandók, c./ a gyilkosság tilos, de a vérbosszú nem, d./ az ember annál boldogabb a mennyben, minél több nõje van. Mindebbõl következik tehát, hogy nem ültethetõ „könnyen” egy asztalhoz Jézus és Mohamed! Szomorú, hogy egy önmagát katolikusnak tekintõ teológus ezt nem így látja. Ifj. Tompó László

A nemzeti ellenállás lapja Alapította: Szabó Tamás Megjelenik havonta Fõszerkesztõ:

Dobszay Károly Kiadó:

MAGYAR NEMZETI FRONT Elõfizetés egy évre 4400 Ft. (12 szám + postaköltség) Megrendelés levélben, e-mailben, vagy személyesen a Magyar Nemzeti Front címén, számain és a könyvtárban. Az internetes színes változatot azoknak küldjük, akik valamennyi összeggel támogatják a Magyar Nemzeti Frontot. Bankszámlaszám: 11711041-20860033 (csekkmásolat az e-mail címre)

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

48

2007. december

A FRONT következõ száma 2008. februárjában jelenik meg!

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!