Így készülünk szelíd háborúra, mindig magunkért, soha mások ellen. Sót párolunk és vásznakat szövünk, s míg kisebbítnek, lassan megnövünk

„Így készülünk szelíd háborúra, mindig magunkért, soha mások ellen. Sót párolunk és vásznakat szövünk, s míg kisebbítnek, lassan megnövünk.”

2008. március

V. évfolyam 3. szám

Dsida Jenõ

222 Ft

A TARTALOMBÓL: MÁRCIUS ÜZEN • A MAGYAR KASSZANDRA • NYILASFÓBIA • ANTIKRISZTUS VÉRES MÁRCIUS • AZ ÁMÍTÁS MESTEREI • NEMZETI PANTHEON

2

2008. március

MÉG EGY MONDAT A ZSARNOKSÁGRÓL Illyés Gyula emlékének (...„belõled bûzlik, árad, magad is zsarnokság vagy“...) - Egy mondat a zsarnokságról „Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van“, nemcsak a puszta állításban, mint tagadhatatlan tényben magában, a meddõ reményben;

a kikottyantásban, de le nem mondásban, vagy - ha mégis - a személycserében, hisz csak a maszkot cseréli le szépen, a nagy bûvész eme szemfényvesztésben;

hogy az állítólag ártatlanul kiirtott áldozat, ki - fõnixmadárként - hamvaiból feltámad, ostorrá lesz zsarnok istene nevében: Hol zsarnokság lesz, ott az lesz egészen!

de még valami másban: E tény cinikus cáfolatában, mert zsarnokság van az ellentmondásban, a nyilvánvaló magadat cáfolásban,

s marad mögötte a klikk és a klán, ki kevélyen kacag a népen, az ostobán, mely naivan hitte, hogy rendszert váltott, szajkózva jelszavát, a „szabadságot“;

Hiánytalan, példás tökéletességben a Sátánnak hódoló, humanista tûzben; ez épült a múltban, minden körülményben: Bábeli zsarnokság, és tornya most már az égben!

ahol üresen kongó lehet a szó, - szorongó következmények nélkül kimondható, s leírható; nemcsak megrendelésre, vagy fenyegetésre, de szilaj, nemzeti-keresztény dicsõségre;

hisz a jövõ itt mindig azokra épül, kik múltunk csatáit vesztették vitézül; mert a zsarnokságot nemcsak a hóhér keze valósítja meg; - de a haza vélt érdeke!

S ezt ne tudta volna a torz, törpe horda, ki építõkövét rég halomba hordja?! Zsarnokság porából gyúrt sarat, magától, nem riadván vissza gyilkos mágiától,

nem csak a társadalmi adottságban megvalósuló létviszonyok elfogadásában, de a damaszkuszi út kavargó porában, a magas lóról levettetésben,

Mikor öngyilkos bizonytalanság van a próféták hebegõ-habogó szavában, a naponta változó vallomásban, mártírok viszonylagos igazában,

vérünkkel keverve, vályogtéglát vetve, mert gnómoknak támadt égbe hágni kedve?! Véres itt kezdettõl minden kard és kereszt, a trón és az oltár bûnszövetkezet,

s újra nyeregbe kerülésben, az elvakulásban, megvakulásban, a vezeklõ irhát is levedlõ, lelkesítõ, új látásban;

a kaotikus zavarodottságban fertõzõ elmagányosodásban, a nemzeti érdektelenségben, a hazafias reménytelenségben;

melyet híven szolgál pap, és írástudó, próféta, költõ, mûvész, tanár, vagy író; s teszi mindezt oly ártatlan hõsiességgel, mintha lázadó lenne, teljes szívével!

bölcs tanítók memóriazavarában, a fejlõdõ tudat praktikus hasznában, szélkakas forgásában, köpönyegforgatásban, a múlt gondos elhantolásában,

mikor a földönfutóvá ítélt testvér létéért szavazni el sem mentél, mert elhitted, hogy félni kell tõle, mert kényelmedet sérti a dõre;

Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van a zsarnokságot vádló, költõi kiáltásban: Mily feneketlen erkölcsi mocsár e kettõs-arcú történelmi morál?

mikor kétes a tekintély, hogy mások felett ítélj; nemcsak a felmentõ indoklásban, a kéretlen védelem ál-alázatában,

mikor a véres-múltú szocialista horda érdekbõl nemet mond a szocializmusra, mikor a bankár és a kalmár lesz a vezetõ forradalmár;

Nagy példaképeink legelsõ sorai, rothadó korunknak hû lángostorai: Illyés, Szilágyi, Csoóri, vagy Sütõ, megannyi kettõs ügynök, vagy pártütõ!

hogy „mind így csinálják“, kik a példát másoknak kéne adják; kiknek tegnap még fekete volt a fehér hisz a túlélés ennyit mégiscsak megér -

mikor már zsarnokság van, nemcsak a bilincsben s a rácsban, de a szabadverseny-lázban vicsorgó vérszopásban;

De ne legyünk igazságtalanok, még megsértõdhetnek, kiket kihagyok! Túlnyomó többsége közéletünknek, a támogatottakon túl, mind, a tûrtek!

erkölcsi hitel, fedezet nélkül, ahol az utolsó szó se biztos végül, a konklúzió, a tanulság, a csattanó, a döntõ ítélet, hogy mi a rossz, s mi a jó;

a szabadelvû, mihaszna vállvonogatásban, mely felsõbb törvényt lát a sorscsapásban, ha melletted haldoklik már testvéred is kinek helyében lehetnél éppúgy te is -,

Mert hol zsarnokság van, ott zsarnokság van: Lásd, nemcsak a fej bûzlik itt, e halban, de romlott már régóta a büszke törzs is, vezérlõ farka pedig metélve úgyis!

és holnap morális tõkét kovácsol a tegnapi, sunyi megalkuvásból, hogy sárba taposva eddigi eszményképét, eztán benne láthassa tiszta hõsét!

s ha hordóról hirdetik az eszmét, hogy hagyni kell pusztulni a gyengét, mert ez igazságos, s erõsíti fajunk, hisz a nyomorultak nélkül is van elég bajunk;

Mit tehetnénk hát, ha nincs más, csak zsarnokság van?! Hol a tetemre hívott költõ szerint is „minden hiában“; mert csak ezt vallhatja már a lelkifurdalásban, ha életmûvében csak hiábavaló öncsalás van!

Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van, nemcsak a polgári tudathasadásban, mely szerint a magyar jövõ titka, hogy õse gyilkosának véres múltját mossa;

hol zsarnokság van, ott zsarnokság van, az ellenség fejére átkot kérõ imában, nemcsak a tömegpusztító fegyverekben, de az érdektelen, pazarló kényelemben,

Mely ítélet vár személyes valódnál, nemzeti sorsodnál, emberi fajodnál? Ha van a zsarnokságnak egy cseppnyi mérge benned, úgy zsarnokodtól ne is várj kegyelmet! -

e szellem fertõz most hazádban, ez mérgez, s nemcsak a cenzúrában, de a sorok közt elrejtett utalásban, a betûk formájában és nagyságában,

zsarnokság van az egész gépezetben: Ott zakatol bennünk, a fogaskerekekben! Nemcsak a lázadó merényletekben, de a merénylõk elleni gyûlöletben;

Bár tudod, hogy nem volt a végzet kényszer, hiszen a zsarnokság nem bír az erénnyel, és aki rettegni tõle nem akar, s így erre képtelen, a felett nem gyõzhet a legnagyobb zsarnok sem!

hogy helyet - a Himnusz, vagy a Szózat éppen ott egy macskatáp-, s egy tamponreklám között kapott; nemcsak a valóság-show-ban, a szappanoperákban, zsarnokság van az egyetemes agymosásban!

és - hogy a biztonságod szavatolják szerelmes leveled is elolvassák, titkon micro-chipeket ültetve beléd, hogy örökre elrejtõzhetetlen légy;

De tudták ezt kívüled is még, oly sokan, meghalván hitükért békében, s boldogan; s szellemük a szent maradéknak áldó örökség, hogy a múltat egy szebb jövõvel összekössék,

Ahol a kínálat és a kereslet milliárd lelket ingyen vett meg, a preparált statisztikákban, metszetben, átlagban, arányban;

az uzsorakamatokban, a hipnotizált hitelekben eleve bukásra ítélt sikertörténetekben; a körülmetélt kiválasztottságban megalapozott világuralmi vágyban,

ha már hiú zsarnokság dúl most a szívekben, és a vértanúság ma már elkerülhetetlen, mert trónjára hágott e világ vak vezére, kivel ha alkuszol, megfogan benned mérge,

a kéz-kezet mos összetartozásban, bármely elnöki hazudozásban, a folyamatos fosztogatásban, a manipulált demokráciában;

a rád kényszerített párbeszédben leleplezett, büntethetõ kételkedésben, hogy a történelem mégsem egészen úgy volt - hiszen sejtetted már régen -,

„mert ott áll eleve sírodnál, õ mondja meg, ki voltál“, s hogy porod kinek szolgál!

Tarnóczy Szabolcs

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

2008. március

3

M Á R C I U S Forradalom, nagyszerû nemzeti forradalom volt ebben az országban 160 évvel ezelôtt. Szélsôséges, jobboldali fiatalemberek csinálták, éhenkórász, foglalkozásnélküli tekergô jogászok, lakatosok, péksegédek és katonák. Grófok és parasztok. Csavargó diákok és dilettáns politikusok, akik képesek voltak tüntetôleg zsinóros magyar ruhát ölteni, szakállt és bajuszt viselni csak azért, hogy magyar voltukat külsôségekben is megmutassák. Idegen nyelv és idegen akarat uralkodott, idegen magtárakba gyûlt minden magyar termés és minden munka hasznát idegenek tették zsebre. Ezek a megrendszabályozhatatlan izgága emberek – köztük valami Petôfi, meg Vasvári s hasonló alakok – nem tudták tétlenül nézni, hogy a fajtájukhoz tartozó csak másodrendû állampolgár lehet saját hazájában. Nem tudták tétlenül nézni, hogy a magyar munkás és a magyar paraszt élete, ereje, becsülete, asszonya és minden kis vagyona védtelenül kiszolgáltatott játékszer, szabad zsákmány legyen telhetetlen étvágyú idegenek szemében. Ezek a hóbortos álmodozók felzaklatták az ifjúság nyugalmát, napról napra lázítottak, tûntettek, fegyvert fogtak s a végén meghaltak a hazájukért. Forradalom, ragyogó nemzeti forradalom volt ebben az országban 52 évvel ezelôtt. Szélsôséges, jobboldali fiatalemberek csinálták, éhenkórász diákok, lakatosok, segédmunkások, mert nem tudott belôlük janicsárt nevelni a világtörténelem leggonoszabb terrorhatalma. Ezek a megfélemlíthetetlen sihederek – köztük valami Pongrátz meg Dudás nevû lumpen elemek (így mondták harminc éven keresztül) – nem tudták tovább tétlenül nézni, hogy rabszolgát csinál belôlük az elnyomó idegen hatalom, karöltve a gyakran még brutálisabb, magát magyarnak hazudó idegenlelkû kiszolgáló siserehaddal. Ezek a pimasz kamaszok puszta kézzel vagy benzines palackokkal nekimentek a világ legnagyobb hadseregét reprezentáló páncélszörnyeknek és a végén jeltelen sírokban kötöttek ki, arccal lefelé fordítva. De nem alkudtak! Ezelôtt tizenhét évvel nem volt for-

Ü Z E N !

radalom ebben az országban. „Tetszettek volna forradalmat csinálni az urak!” – de urak sohasem csinálnak forradalmat. Tôsgyökeres kommunisták vagy azok leszármazottjai összeültek egy kerekasztalhoz és megtervezték az évszázad legnagyobb szélhámosságát, amit aztán rendszerváltozásnak neveznek azóta is. Ezek az elvtársakból hirtelen urakká vedlett gazemberek a magyarság háta mögött újraosztották a lapokat és az összeharácsolt vagyonokat, szétültek különbözô pártokba – elvégre demokrácia van –, s azóta is az ô zsebükben csörög a magyarság verejtékének aranya. Elôször valami Antall nevû hétpróbás úriembert tettek meg kirakati bábunak. Ôt aztán már nyíltan követhette a régi jó vörös világ törpelelkû verôlegénye, természetesen népakaratból. Aztán ismét nemzeti színekben bohóckodó társaság intézte az ügyeinket, az önjelölt, ezerszer leleplezôdött, de magukat nélkülözhetetlennek tartó álnemzeti percemberkék kedélyes asszisztálásával, majd a változatosság kedvéért jöhettek vissza megint a kommunisták. És ez így fog menni az idôk végeztéig … gondolják… Idegen akarat uralkodik most is ebben az országban. Egy láthatatlannak tûnô, de nagyon is körülhatárolható kisebbség gátlástalan tobzódásának vagyunk kiszolgáltatva. Minden más csak szemfényvesztés… És most figyeljenek ide mindazok, akik az utóbbi tízenhét esztendôn keresztül hazafiságot hazudtak különbözô hazafias szobrok talpazatairól. Figyeljenek ide mindazok, akikbôl zápor módjára fröcskölt széjjel a nemzeti gondolat, terebélyes nemzeti lobogók árnyékában, miközben vörös nyál csordult a szájuk szélén: Március üzen! Azt üzeni, hogy ebbôl a zászlólobogtatásból, ebbôl az alkalmi magyarkodásból, ebbôl a narkotizáló, puha, üres és nyúlós hazafiságból elég volt! Hallgassanak ide azok, akik a dolgozó magyar nép felszabadításáért küzdô Kossuth Lajosból szabadkômûves szentet, a fajtájáért lángoló Széchenyi Istvánból világpolgárt, s a szabadságharc élethalálküzdelmébôl csiklandós operettet hamisítottak.

De hallgassanak ide azok is, akik 1956-ból valami reformkommunista próbálkozást akartak itt fabrikálni az utóbbi években, a szentekké maszkírozott Nagy Imrével, Maléterrel meg a Sztálin-díjas írócskáikkal. Hallgassanak ide, mert október is üzen. Azt üzeni, hogy egyszer és mindenkorra – takarodjanak! Mert itt állnak újból ugyanazok: éhenkórász, foglalkozásnélküli tekergô jogászok, lakatosok, péksegédek, munkanélküliek és diákok. Ezerszer becsapott nincstelenek… Itt állnak megöregedve és becsapva a valódi forradalmárok, az egykori pesti srácok. Itt állnak és számonkérik az utóbbi tizenhét esztendôt. Számonkérnek minden elkótyavetyélt magyar életet. Minden letagadott, elárult tehetséget, minden darab elcsalt, ellopott földet, minden megfertôzött, szétzüllesztett családot, minden meghasonlott, kettévált lelket… A föld alól kísérteties dörömböléssel kérdezik a jeltelen sírokba taszított magyarok ezrei: bennünket mikor fognak végre a minden ember fiának kijáró tisztelettel eltemetni? Ne papoljon itt addig senki megelégedve, amíg ugyanaz a önkiválasztott réteg dönt jó és rossz, élet és halál fölött... Számonkérünk és számbaveszünk mindent, hogy tisztán lássuk: ki tartozik s kinek tartozunk ...! A múltba szédítô hazafiság iparengedélyes ünneplôi és bérszónokai takarodjanak! Takarodjanak a nemzeti érzést üzletnek tekintô kufárok. Mert – szégyen és gyalázat – a 160 évvel ezelôtti követelésekbôl ugyanúgy nem valósult meg semmi, mint az 52 évvel ezelôtt vérrel megpecsételt óhajokból. Mindössze annyi történt, hogy a géppisztoly terrorját a csekkönyv terrorja váltotta fel… Mindkettô mögül ugyanazon arcél vigyorog a megbénított magyarság szemébe – mert teheti… Ezt üzeni március! És figyelmeztet: „…lészen csillagfordulás megint és miként hirdeti a Biblia: megméretik az embernek fia s ki mint vetett, azonképpen arat…“

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

4

2008. március

A

M A GYA R

KASSZANDRA

MARSCHALKÓ LAJOS 1903 – 1968 Idén májusban lesz 40 esztendeje, hogy a magyar fajvédô újságírás egyik legutolsó óriásának kezébôl végleg kiesett a toll. Marschalkó Lajos, aki Istóczy Gyôzô és Bosnyák Zoltán után a magyarság harmadik nagy Kasszandrájaként figyelmeztette szüntelenül fajtáját egy gátlástalan idegen kisebbség világ- és országhódításában rejlô tragikus következményekre, nem csak a liberális körökben számit vörös posztónak, hanem még a „nemzeti oldal“ jeles vitézei is behúzzák fülüket, farkukat, ha véletlenül szóba kerül. Földi maradványai a müncheni Nordfriedhof egyik csendes, szép parcellájában találtak végsô menedéket, szelleme azonban itt van közöttünk, talán jobban mint valaha, hisz baljóslatai - amelyeket a magyarság sajnos nem vett elég komolyan napjainkra mind beteljesülni látszanak. Bár klasszikusnak számító fô mûvei, a Világhódítók és az Országhódítók azóta már a Gede Testvéreknek köszönhetõen Magyarországon is közkézen forognak hatásuk sajnos még nem nagyon érzékelhetô. Marschalkó Lajos nagy elôdeivel együtt mind a mai napig kitagadott. A Magyar Nemzeti Pantheon kitagadottja. Ki volt Marschalkó Lajos, hogy nevét majd negyven évvel halála után is csak suttogva merik kiejteni a szalonképességük megtartására szerfölött ügyelô gyászvitézeink? 1903. szeptember 11-én született Hajdúböszörményben. Az érettségi után 1921-ben a Debrecenben megjelenô elsô antibolsevista magyar lap, a Fehér Újság belsô munkatársa lett. Bújta a könyvtárakat és lassan kitárult elôtte a nemzetközi bolsevizmus egész horizontja. Megérezte a roppant veszélyt és átvirrasztott éjszakák után rájött, hogy ezzel az óriási erôt jelentô veszéllyel csak akkor tudunk szembeszállni, ha alaposan megismerjük és nem csak üres antibolsevista szólamokkal - de az ellenfél fegyvereit ismerô tudással szereljük fel szellemi fegyvertárunkat. Összegyûjtötte és áttanulmányozta az antibolsevista írók munkáit, a bolsevizmusról készült statisztikákat és minden útszéli antiszemita propagandától függetlenül, rá kellett jönnie a bolsevizmus és a zsidóság dualizmusára. És hogy ez így volt - ez nem Marschalkó Lajos bûne volt, akit halála napjáig antiszemitának bélyegeztek azok, akik vagy tagadták, vagy butaságból nem vették tudomásul ennek a megállapításnak az igazságát. Mert Marschalkó Lajos nem volt antiszemita,

csak fajtáját - a magyarságot - védte foggal, körömmel ez ellen a fenyegetô veszedelem ellen. Marschalkó Lajos évtizedeken át élt a kálvinista Rómában - Debrecenben - míg azután 1934 tavaszán Budapestre hívta ôt Hubay Kálmán, a Gömbös Gyula alapította Függetlenség és Esti Újság-hoz. Rövidesen a több százezer példányban megjelenô lapok vezércikkírója lett és az ô cikkeinek volt köszönhetô, hogy a reggel megjelenô Függetlenség az ország legnagyobb példányszámú lapja lett. Közben fáradhatatlanul képezte magát és már ekkor megkezdte azt az ideg és szívet gyilkoló munkát, ami azok tulajdonsága, akik tudják, hogy kevés az élet és sok az elvégezni való. Sohasem volt semmiféle pártnak tagja, a Népszava mégis rásütötte a „zöld bolsevista“ jelzôt. Szerkesztôségi munkája mellett a könyvek egész sora került ki a keze alól. Óriási feltûnést keltett a Tiszaeszlár címû könyve, melyben leleplezte a Magyarország meghódítására irányuló zsidó összeesküvést. Ennek végsô elemzését késôbb, az 1965ben már emigrációban megjelent Országhódítók címû könyvében adta. Azután megírta a Kik árulták el 1918-ban Magyarországot címû könyvét, amely világosan és érthetôen tárta fel az 1918-19 évi magyar történelem hátterét. Ezt a könyvet is az antiszemita irodalom sárga indexére tették, mintha a szerzô tehetett volna arról, hogy úgy a magyar, mint az orosz bolsevizmus vezetôinek 90 százaléka zsidó volt. Amikor 1945 április negyedikén az szovjet Vörös Hadsereg végleg leigázta Magyarországot, akkor Marschalkó Lajos is elhagyta hazáját - ahol halálos itélet várt volna rá. Annyi más egykori nagyhangú íróval és újságíróval ellentétben, Marschalkó nem váltott inget a hazátlanságban és haláláig hû maradt debreceni elveihez. Amerikába készült, a szabadság és a nagy lehetôségek hazájába, de 17 hónapi Ellis Island-i karantén után visszatoloncolták Európába. Nem engedték, hogy az Egyesült Államokban kezdjen új életet, mert Klár Zoltán - a pesti MUSZ-osok kötelet! kötelet! követelô tébolyodottja, zsidó összeköttetései révén haza akarta deportáltatni, mint Amerikára veszélyes egyént. Már Németországban jelent meg Egyedül Sztálin ellen címû könyve, Mindszenty hercegprimásról, amelyet nyomon követett a Dél Amerikában kiadott Vörös vihar, a magyar antibolsevista küzde-

lem remek dokumentációja. Számos nemzeti szellemû lapban jelentek meg rendszeresen írásai, de az ötvenes évek közepétôl a Londonban kiadott és Süli József által szerkesztett Hídfô fômunkatársának szegôdött. Süli József halála után, 1960-ban Marschalkó vette át a lap szerkesztését és vezette annak ügyeit egészen 1968 május 20-án bekövetkezett haláláig. Felvilágosító munkájának koronáját a Világhódítók címû mûvével tette fel, úgy írva meg könyvében az igazságot, hogy az a világhódítók teljes haragját és bosszúját hívta ki maga ellen. Nem csak feljelentések tucatjai, de a fenyegetô levelek százai próbálták megfélemlíteni és elvenni idejét a további munkától. De a böszörményi hajdú vér állta az ütéseket és a felelet az Országhódítók címû munka volt. A Világhódítók közben három angol nyelvû kiadást ért meg Amerikában anélkül, hogy azért fillérnyi honoráriumot is kapott volna. Marschalkó Lajos két végén égette élete gyertyáját. Szegény volt, mint a templom egere. Nappal valamelyik müncheni gyár hideg raktárhelyiségében dolgozott, hogy aztán éjjel - mint korunk Mikes Kelemenje - odaüljön kopott íróasztalához és már-már a megszállottság határán bogozza problémáinkat és mindmáig megoldatlan kérdéseinket. Tûz volt, mindig égett és még a halál rózsáival arcán is kereste a régi Magyarország elesettségének okait és senkit és semmit nem kimélve vonta le azok következményeit. Judás pénzért hiába próbálták megvenni. Nem kellett volna többet fizikai munkát végeznie, utazhatott volna szabadságra, még csak nyilatkoznia sem kellett volna, csak éppen hallgatnia és nem írni többet, nem üzenni többet a szétszórt magyarságnak. De ô a golgotás utat választotta és égett, örlôdött napról-napra, éjszakáról éjszakára. Irányt mutató világítótorony volt az ô môködése a magyar publicisztikában. Rátermettsége már otthon is a legjobb magyar újságírók közé emelte és meghozta számára az egyik legnagyobb példányszámú és minden tekintetben kitûnô nemzeti jellegû újság, a Függetlenség szerkesztôi pozicióját. De az emigrációban se tört le, amint az számos otthoni kiváló újságíróval idekint történt, hanem még emelkedett, még tovább fejlôdött. Soha se hanyatlott, hanem mindig csak fejlôdött, egészen a legutolsó írásáig. Az emigráció huszonhárom éve alatt a magyar nemzetpolitikai szellemiségnek ô

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

2008. március lett az igazi fáklyavivôje. A megszámlálhatatlan kitûnô cikkei mellett, a Világhódítók, az Országhódítók és a Fiala Ferenccel közösen írt Vádló bitófák címû dokumentációs mûvek az emigrációs magyar könyvkiadás legkiválóbb termékei közé tartoznak. És most idézzünk néhány nevesebb kortársának nekrológjából, amelyek a nagy vátesz halála után láttak napvilágot különbözô emigrációs sajtótermékekben. Dr. Málnási Ödön, történész többek között a következôket írta a Hídfô 1968 junius 10-i vezércikkében: „...Tizennyolcéves korában ismertem meg, amikor vele együtt hárman írtunk egy debreceni hetilapot. Azóta, 47 éven keresztül tartott hatalmas nemzeti lelkesülését igazában csak akkor értem meg, ha vissza emlékszem, hogy mekkora hévvel, tûzzel indult el végig áldozatos magyar újságírói pályáján. Közben megjárta a kisértés hegyeit, amelyeken annyi más magyar tollforgató adta el hitét, lelkét. De Marschalkó Lajos megalkuvásmentesen, áldozatosan járta végig a magyar népszolgálat útját. (...) Negyvenhét éven keresztül azon a rögös életúton járt, amelyet elôtte Istóczy Gyôzô, Bartha Miklós, Prohászka Ottokár, Méhely Lajos, Milotay István, Kolozsváry-Borcsa Mihály és Bosnyák Zoltán törtek fel járható magyar úttá, közülük Méhely, Kolozsváry-Borcsa és Bosnyák vértanúságukkal megpecsételten. (...) Azt mondhatom, hogy aki 1957-ben megírta a Világhódítók-at és 1965-ben az Országhódítók-at, az szíve utolsó összeszorulásakor nyugodtan csinálhatott életmérleget: ezért a két könyvért is érdemes volt élni.“ Wass Albert - a magyar Erdély élô lelkiismerete - eképpen emlékezett a Kanadai Magyarság hasábjain: „... Marschalkó Lajos hitet tett a maga módja szerint s hite alapján élte életét, nemzetét szolgálva. Izzó magyarságában öklelt, mint a bika, védte a magyar gyepût körömszakadtáig, utolsó lehelletéig, mert mást nem tehetett. Önmagát adta életének minden percében s véres betükkel viselte homlokán a jelszót: „ne bántsd a magyart!“ Ember ennél többet nem tehet, minthogy önönmagát veti küzdelembe, amikor nemzetéért síkra száll. Marschalkó Lajos élete egyetlen nagy síkraszállás volt, elejétôl végéig. Hogy jobban remegett alatta a föld, mint mások alatt? Ez az óriások kiváltsága, avagy balsorsa, asszerint, hogy a megrendülô föld s a felszakadó szikla milyen pillanatnyi változásokat okoz közvetlen környezetében. Az igazi nagy eredmények csupán a kihatások és összefüggések hosszú láncolatainak során mutatkoznak majd s az abból fakadó gyümülcsöket jövendô nemzedékek új sarjai élvezik. A gyepûk viaskodó óriásainak csak a küzködés jut, meg a sebek, amiket nyilt ellenség, vagy párt-

5 ütô barát fegyvere okoz. Sok sebbôl vérzett Marschalkó Lajos ezen az átokkal sújtott magyar gyepûn. Emlékezetének adassék tisztelet: bármilyen mélyre hasítottak is olykor a sebek, a magyar szó hitet tett harcosa meg nem hátrált soha és nem roskadt térdre senki emberfia elôtt. Az egyre szegényebbé karsztosodó magyar ôrgerincen most már üresen marad a helye. Gyöngemarkú utódok között nem akad olyan, ki elejtett fegyverét fölragadni merné. De ha lesznek még valamikor, akik kôbe véssék a magyar írás e hôsi korszakát, fölróhatják majd arra a magányos sziklára: „Itt állt és küzdött a nemzeti eszme védelmében, szemközt a világgal, az utolsó óriások egyike!“ De az ô számára ma már ez se fontos. Óriások természetrajzához tartozik - s ez különbözteti meg ôket a törpéktôl - hogy amit tesznek, azt nem elismerésért, érdemrendekért, csengô aranyakért teszik, hanem egyszerûen azért, mert lelki alkatuk olyan, hogy másként nem tehetnek. Minden porcikájukkal élik azt, amiben hisznek s lelkük minden izzó erejével hitet tesznek amellett, amit élnek. Sokasodnak a törpék ezen a földön s az óriások rendre kivesznek.“ Fiala Ferenc pedig így búcsúztatta a harcostársat és barátot: „Ha valaki igazul és õszintén írta le ezt a szót: Mindhalálig - az Marschalkó Lajos volt. Mert mit is mond tulajdonképpen? Nem azt, hogy valakit mindhalálig szeretek, vagy kötelességemet mindhalálig teljesítem hanem valami ennél sokkalta, százszorta többet. Valami nagy gondolatnak, eszmének hûséget fogadni és mindvégig kitartani mellette, akármilyen formában is jöjjön értünk a halál, vagy ami néha még annál is rosszabb, a keserves, szenvedésektôl meggyötört élet. Olykor könnyebb meghalni, mint egy gondolat, egy eszme megszállottjaként élni. Nem törôdni a mindennapok keserveivel, a ránk szórt rágalmakkal, hazugságokkal, de következetesen menni az úton a bizonytalannak látszó, de mégis szent cél felé. Hûnek lenni valamihez - Mindhalálig - még akkor is, ha néha úgy érezzük, hogy hiábavaló a harc, mert nem kedvez nekünk a szelek járása és nem a mi javunkra fordul a történelem könyörtelen kereke. Koldusszegényen küzdeni valami láthatatlan és megfoghatatlan ideálért, amit úgy hívnak: elveszett Haza Magyarország. Akik olvasták Marschalkó már-már prédikációnak is beillô írásait, azok hívei és rajongói lettek. Akiket joggal támadott azok ellenségeivé váltak. Mert ellensége sok volt, mint minden igaznak. Marschalkó Lajos nem volt a harmadik úton járó vándora a magyar életnek. Alámerült a magyar

történelem végtelen mélységeibe és tudta, hogy nálunk minden harmadik út katasztrófával végzôdött, mert nem vagyunk a megalkuvások népe. Nem önhibánkból, nem, de ilyenné tett bennünket a mögöttünk elsuhant ezer esztendô. Mert vajon lehetett volna-e harmadik utas megegyezést találnunk a Mohi puszta tatárjaival vagy háromszáz évvel késõbb az ozmán hódítókkal? És Rákóczi kuruc forradalma nem azért indulte, mert az akkori harmadik útba belepusztult volna az ország és nép? Igaz, Majténnyal végzôdött, de 1848 egyenes következménye volt a közben eltelt másfél-század harmadik utas, népet és országot veszejtô csendjének. És vajon 1956 ôszének véres áldozathozása elkerülhetô lett volna-e, ha az ország megalkuszik a moszkvai zsarnoksággal és a prágai tavasz sorsát választja? Vannak olyan csillagórái a történelemnek és népeknek, amikor csak egyetlen út járható - akár az életet, akár a halált jelenti is. Ezt tudta és hírdette a Hajdúböszörménybôl elindult és a bajor rögök alatt pihenô Marschalkó Lajos, aki életét áldozta ezért a gondolatért. Mert azt adta ajándékba népének és nemzetének, mintegy követendô például. Koldusként élt, de úgy gondolkodott, mint egy fejedelem. Krôzusként szórta lelke kincseit az emigrációban, amely ha befelé néz, talán elszégyeli magát, hogy nem tudott többet biztosítani ennek a ragyogó léleknek...“ Mi volt Marschalkó Lajos bûne, amit az „örök humanisták“ a mai napig nem tudtak neki megbocsátani és legszivesebben a föld színérôl is eltörölnék emlékét? Idézzünk most néhány sort a Világhódítók címû fô munkájából: „...A népgyilkosságnak ebben a klasszikus korszakában egészen különleges helyet foglal el Magyarország. Ez a szerencsétlen nép még a trianoni megcsonkítottságban is 560.000 zsidónak adott békés és nyugodt hazát. Kun Béla elsô diktatúrája után sem sujtotta a zsidóságot a magyar nép bosszúja, jóllehet a kommunista uralom népbiztosai, helyi komiszárjai csaknem kivétel nélkül zsidók voltak. A két világháború közötti idôben az ország 9 millió holdnyi szántóterületébôl 1.100.000 hold volt zsidók kezén. A budapesti házak 51 százalékát, a nemzeti jövedelem 30 és a nemzeti vagyon 25 százalékát egy hat százalékos zsidó kisebbség birtokolta. Mikor pedig a német megszállás után az állami hatóságok leltározták a zsidók alig száz év alatt összeszedett vagyonát, kiderült, hogy csak aranyban, ezüstben, drágakövekben 19 vagon kincs állott a zsidóság rendelkezésére, miközben az egész Magyar Nemzeti Bank aranya elfért 12 vagonban. Ezt az egész vagyontömeget az amerikai hatóságoktól késôbb hiánytalanul visszakapta a zsidóság.

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

6 Magyarország még 1943-ban is a zsidóság utolsó menedéke volt Európában. Mégis, mikor megtörténik az összeomlás és az országot elözönlötték Sztálin hordái, az ószövetségi bosszúnak olyan rémségei szakadtak az ártatlan magyar népre, amelyek példátlanul állanak az emberiség történelmében. A szovjet szuronyok árnyékában visszatértek a moszkvai kommunista emigránsok, akik kivétel nélkül zsidók voltak: Rákosi-Roth Mátyás, Gerô-Singer Ernô, Vas-Weinberger Zoltán, Péter-Auspitz Benjámin, a magyarországi GPU terrorfônöke, Farkas Mihály (Wolff Izrael), Gábor-Greiner Andor, Révai József (Kahána Mózes). Nyomukban pedig jött az a sok-sokezer ifjú makkabeus, akik ép bôrrel szabadultak a „ fasiszta“ rendszer munkásszázadaiból s akik most egyszerre a magyarországi MVD terroristái, rendôrezredesei, rendôrtisztjei, a vidéki városok párttitkárjai és rendôrkapitányai lettek. A budapesti gettóból szinte hiánytalanul szabadult az a kétszázezer zsidó, akit az úgynevezett magyar „nácik“ soha nem szolgáltattak ki a németeknek.“ Nem az eszelôsök, de az okosak és tisztánlátók fanatizmusával védte a magyarság igazát - és a túloldalon állók szemében ez volt a legnagyobb bûne. Magyar volt, Istenhívô és szocialista. Megváltoztathatatlan ortodoxiával védte nemzetét és fajtáját anélkül, hogy dogmák rabja lett volna. Otthon és külföldön rásütötték, hogy antiszemita. Pedig nem volt az, illetve nem ô volt a hibás, hogy belenézve a magyar szociológia boszorkánykonyhájába - olyan dolgokat látott, aminek likvidálása nem csak magyar, de zsidó érdekeket is szolgált volna - ha lett volna belátás azokban, akiket elôször elvakított a maguk gazdasági, másodszor pedig harctéri sikerük a második világháború végén. Szerette volt mondani, hogy Hitlert nem a németség, hanem a zsidóság termelte ki és félô - ha így mennek tovább a dolgok, - hogy a soviniszta-fasiszta cionizmus az, amely valahol, egy még az idôk mélyében rejlô új Hitler bölcsôjét ringatja. A végsô megoldást - csakúgy, mint nagy elôdei - a cionista gondolat teljes beteljesedésében látta, azaz, hogy mindenki, aki zsidónak érzi magát, menjen haza Izraelbe és éppen úgy mondjon le a páncionista elméletrôl, mint ahogyan le kell mondania a világ békéjének érdekében a németeknek a pángermán, az oroszoknak a pánszláv gondolat beteg ideáljáról is. De Marschalkó Lajos mindezen gondolatokat egyesegyedül és csakis magyar szempontból nézte - mert ismerte a dolgok összefüggését és kutatásai közben rájött, hogy a magyarság sorsa három nagy erô - pánszláv, pángermán és a zsidóság világuralmi törekvése - alakulásától függ.

2008. március Az utóbbi években sok szó esett nemzeti körökben az úgynevezett „rendszerváltás“ elmaradásáról, elszabotálásáról és annak okairól. Hallhattunk, olvashattunk bizonyos „ forgatókönyvekrôl“, „rózsadombi tizenhármakról“ – hogy csak két fô témakört említsek –, de ezek a felvetések végül még a magát nemzeti elkötelezettségünek meghatározó oldalon is a fantáziálás kategóriájába utaltattak, sôt egyes „nemzetiek“ már odáig jutottak, hogy nyugodt szívvel kijelentették: “Magyarországon befejezôdött a rendszerváltás“. Aki másképpen látja a dolgokat, azt nemes egyszerûséggel divatos manapság fantasztának, megrögzött antiszemitának vagy elmebetegnek nyilvánítani. A múltba nézô és jövôbe látó Marschalkó már az ötvenes évek elején azzal tette magát “nevetségessé és hiteltelenné” kortársainak szemében, hogy megjósolta, mi fog történni Magyarországon a kommunizmus bukásának pillanatában. Jóslatait félelmetesen igazolta az idô. Mert a nyolcvanas évek végén, amikor szembe kellett volna nézni ezzel a problémával, kasszandrai intelmei már régesrégen falra hányt borsóként peregtek le a „kommunizmus bukását“ ünneplô magyarságról. Pedig Marschalkó Lajos látnok volt, ugyanúgy, ahogy ôt megelôzôen szegény Kuthy Lajos vagy Istóczy Gyôzô. Mindhármukat rémlátónak tartotta a saját kora és legjobb esetben kinevették ôket. A történelem azonban igazolta Marschalkó minden sorát és szinte hihetetlen, hogy valaki ennyire elôre láthatta a magyarságra leskelôdô veszélyeket, buktatókat. De nem hittek neki! Nem hitték, hogy létezik olyan hatalom, amely ezt a célt elérheti. Aztán jöttek – jöhettek – a magyar hazafit magukban újra felfedezô „világpolgárok“. Jöttek a George Sorosok, a Tom Lantosok és a többi százak, ezrek és azóta is jönnek rendületlenül, mert nemrég Magyarhonban is elhangzott a jólismert jelszó: „túl kevesen vagyunk!“ És az ország tárt karokkal várta ezeket a “jótevôinket”, tanácsadóinkat, mert ezt megelôzôleg a nyolcvanas évek kezdetétôl belülrôl is megkezdôdött a puhitás. Elôbujtak rejtekhelyükrôl a „demokratikus ellenzék“ immár világhírû antikommunistái, a Demszky Gáborok, a Tamás Gáspár Miklósok, az Antall Józsefek, a Göncz Árpádok és a többiek, hogy maguk között felosztva a terepet, tervszerûen levezényeljék itt a milliók által óhajtott rendszerváltozást. Igy adódhatott, hogy mára a kommunista diktatúra egykori társutasai és haszonélvezôi lettek a legnagyobb antikommunista ellenállók, Péter Gábor és hasonszôrû társai utolsó lehelletükig élvezve a „rendszerváltás“ biztosította kiváltságaikat, ágyban, párnák közt fejezhették be gyaláza-

tos életüket, sôt ráadásul még diszsírhelyekben is részesültek néhányan közülük, mialatt magyar mártírok ezreinek dögtemetôkben, jeltelenül elkapart holtteste hiába várja a minden embernek kijáró végtisztességet. Marschalkó Lajost a maga korában még a nemzeti elkötelezettségû magyarok nagy része is fantasztának tartotta, ugyanúgy, ahogy a mai tisztánlátók, a mai magyar Kasszandrák is csak hitetlenkedô mosolyokat aratnak az agymosott tömegember szemében. A magyarság tragédiájának egyik újra és újra visszatérô oka, hogy évtizedek kellenek, mig végül a saját kárán végre rádöbben valódi prófétáinak igazára. A fáklyák sorsa, hogy másoknak világítanak, de közben magukat hamvasztják el. Talán eljön egyszer az idô, hogy Marschalkó Lajos nagy irodalmi hagyatéka kiszabadul ebbôl a mesterséges sötétségbôl és írásait, tanulmányait odahelyezheti majd egy késôi forráskutató, ahová valók: az egyetemes magyarság asztalára. Addig azonban a mi kötelességünk, hogy tovább ôrizzük a világító mécses fényét és úgy adjuk át majd egyszer a jövônek Marschalkó Lajos hagyatékát, mint az egész magyarság féltett kincsét. Mert még sokkal tartozunk nemcsak Marschalkó Lajosnak, hanem magunknak is. Tartozunk írásainak egyetemes kiadásával. Tartozunk irodalmi hagyatékának feldolgozásával és fôleg adósok vagyunk eme nagy magyar vátesz életrajzának megírásával. Mert Marschalkó Lajos írásai, megállapításai sajnos napjainkban is aktuálisak, sôt, ha jobban körülnézünk elsötétült világunkban, aktuálisabbak mint valaha. Az igazi háborús bûnösök még mindig itt élnek közöttünk és háborítatlanul ûzhetik több évszázados, sôt évezredes mesterségüket. Most éppen Irak van napirenden, de ha nem vigyázunk, ha nem ébredünk fel, holnapra bárki sorra kerülhet. Emlékezzünk Marschalkó Lajos testamentumának soraira: „A világhódítók hatalmát csak az igazság kimondásával törhetjük meg.“ Dobszay Károly

Marschalkó Lajos feleségével és lányával

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

2008. március

7

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

8

2008. március

N Y I L A S F Ó B I A

LEVÉL A SZERKESZTO˝NEK T. DOBSZAY ÚR! Javaslom, hogy akkor fogjon tollat vagy klaviatúrát a kezébe, ha eszénél van és tisztában van azzal, hogy miért, kirõl, mit és hogyan ír, különben a baloldal röhög rajtunk, mert azt látja, hogy egymás lejáratásával múlattjuk az idõt. Nyilván nem vette észre, hogy én Havas Szófiát „tûztem a tollam hegyére“ és nem az Ön által tisztelt nyilasokat. Velük különben semmi dolgom nincsen, nem foglalkoztam velük, mert egyszerûen: eddig nem érdekeltek! Ne állítson rólam olyan dolgokat, amelyeket nem követtem el. Ha nem tud olvasni, akkor olvastassa fel magának valakivel azt, amirõl írni akar. Én nem azt állítottam, hogy minden nyilas kommunista lett, hanem azt, hogy egy részük belépett az MKP-be. És ezt bizonyítani is tudom nevek garmadával, többek között drága és általam nagyon tisztelt keresztapámmal is. Nem tartom magam „nemzeti szaktekintélynek“, de tudom azt, hogy miként lehet leleplezni, kioktatni és megszégyeníteni az ortodox (Havas-féle) elvakult bolsevikokat. Rákosi és Kádár hûséges katonáit is keresgélje más berkekben, mert én az MDP-nek sem voltam tagja, az MSZP-be való belépést pedig megtagadtam a szovjet Híradó Mérnöki Akadémiáró való hazatérésemet követõen, tehát nem Kádárhoz voltam hûséges, hanem a híradó szakmához, amelyet híradó leventeként kezdtem, katonaként folytattam, majd a Honvéd Kosstuth Akadémia híradó tagozatát végeztem el és híradó csapatoknál szolgáltam mindaddig, amíg szakmailag megfelelõnek tartottak arra, hogy más akadémián is tovább tanulhassak. Meglehet, hogyha elutasítottam volna az ajánlatot (lehetõséget), akkor most nem tudna rólam, de voltam olyan „megátalkodott“, hogy az Ön legnagyobb bánatára

tovább képeztem magam szakmai vonalon. Pártügyekkel és politikával nem foglalkoztam, a foxi-maxi tanfolyamok is kimaradtak az életembõl! Így szereztem késõbb kandidátusi, majd doktori és professzori címeket, valamint egyetemi tanári kinevezést (polgári vonalon). Csurka véleményét nem ismertem, de a személye sem érdekelt különös képpen. Még Rákosi alatt (mint „hû katonája“) hazasegítettem a Szovjetunióba kihurcolt tiszavasvári fiatalokból négy fõt (ellenõrízhetõ a Magyar Honvédben, 1991-ben közölt - folytatólagos - Hársas István újságíró cikkébõl), mert bátorkodtam írni a moszkvai magyar követségre és a Vörös Keresztnek, amikor rokoni kapcsolat révén tudomásomra jutott a kihurcolásuk és a tartózkodási helyük. Sokan óvtak ettõl a lépéstõl (amolyan Dobszy-félék), de nem hallgattam senkire, csak a hozzátartozók fájdalma lebegett a szemem elõtt. Ha fellapozza a FORRADALOM HANGJA c. kiadvány 358. oldalát, akkor megtudja azt is, hogy milyen táviratot küldtünk haza 1956 november elsején, és mit olvastak be a Szabad Kossuth Rádió híreibe 19.02-kor! Vegye a fáradtságot és nézze meg, mert ehhez is kellett némi (csipetnyi) bátorság az „oroszlán torkában“. Arról is érdeklõdhet, hogy hány Szovjetunióban végzett tiszt nem lépett be az MSZMP-be hazatérte után a megtorlás idõszakában! Arra talán már nem is kell emlékeztetnem, hogy én már akkor felléptem Czinege, Kárpáti (és közvetve Kádár ellen) a nyilvánosság elõtt, amikor mások a szõnyeg alatt lapultak, és egyedül én tagadtam meg a Zrínyi Akadémián azt a parancsot, hogy másnap reggel szálljunk autóbuszra díszöltözetben, és vonuljunk ki Kádár ravatalához. Így voltam én az Ön (bocsánat a kifejezésért) meglehetõsem „mocskos“ és megalapozatlan fantáziája szerint Kádár hûséges katonája. Az Ön logikája akkor is defektes, ha a nyilasok iránti vonzalmát beszámítom a gondolkozásába, mert az én írásomból („bölcs meglátásomból“) csak a gyengeelméjûek vonhatták le azt a következtetését, hogy minden kommunista nyilas volt.

Ezt normális gondolkodású ember nem állíthatja, ez csak az ön agytekervényébõl buggyant ki. Talán emlékeztetnem kell arra is, hogy a rendszerváltozást követõen az egykori bolsevik fõguruk haja szála sem görbült meg (egy kivételével), és ezt is érzékeltetni kívántam Havas Szófiával, amelyet Ön (is) képtelen volt megérteni, amikor arra utaltam, hogy a kommunisták anno dacumál elvégezték azt a tisztogatást, amelyet Antallék nem hajtottak végre. Közben õk is átvettek egy „kosárra valót“ a kommunistát közül, mint az MKP a nyilasok köreibõl. A tényeket nem lehet handa-bandázással, ordibálással és hasraütött vádaskodással megmásítani. Ami pedig az egy kivételt illeti, az az én „számlámat terheli“, mert a Kiskirályok mundérban könyvem hatására létrehozott Parlamenti Etikai Bizottság vizsgálatának eredményeként Czinege Lajost lefokozták hadseregtábornoki cafrangjából, elvették a jogtalanul felépített Endrõdi Sándor utcában lévõ majomketreces és kutyafürdõszobás közel 400 nm-es alapterületû lakását. Vagyis: elértem azt, amit rajtam kívül (sajnos) senki (az elmúlt 19 év során), hogy egy potenciális vörös kényúr elnyerje méltó büntetésének legalább a töredékét. Ezek után szeretném leszögezni, hogy Dobszay „pártszolgálatosnak“ semmilyen joga nincsen arra, hogy bármit is felhánytorgasson ellenem. Semmi! Hacsak nem akarja a baloldalt erõsíteni, illetve nincsen ilyen jellegû feladattal megbízva... Mivel - (talán) -, nekem is van jogom (kivételesen) találgatni, bár én csak igazolható adatokkal szoktam dolgozni. Erre ösztönözném Dobszayt is, a vagdalkozás helyett erõltesse meg magát, és az ellenséget máshol keresgélje, hátha megtalálja, van belõlük bõséges készlet. A méltán elvárható bocsánat-kérésére nem tartok igényt, bár azt sem kívánom, hogy a szamurájokhoz hasonlóan harakirivel büntesse meg magát. A szokásos tisztelet mellõzésével: Prof. Dr. Bokor Imre

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

2008. március

9

N Y I L A S F Ó B I A

ÉS ÍME A VÁLASZ T. BOKOR ÚR! Ôszintén szólva örülök kioktató sorainak, így legalább alkalmam van néhány további apróság tisztázására, ami valószinûleg másokat is érdekelhet rajtunk kivül. Kezdjük rögtön az Ön ominózus kijelentésével, ami arra késztetett, hogy a FRONT októberi számában tollvégre kapjam. A kérdéses mondat egészen pontosan így hangzott: „1956 októberében, a börtönökben nem voltak nyilaskeresztesek, mert a bûnösöket a szigorú, de igazságos kommunisták részben felakasztották, részben átvették a pártjukba.“ Mindenekelõtt szeretném megnyugtatni, hogy az említett cikkemben a fenti kijelentésével kapcsolatban még elég viszszafogottan fogalmaztam és csak azt a baromságot utasítottam vissza, hogy a nyilasokat a kommunisták átvették a pártjukba, mivel ez egészen egyszerûen nem felel meg a történelmi igazságnak, még akkor sem, ha az ön keresztapjának példája történetesen ezt „igazolja“. Azt elismerem, hogy lehetett jónéhány „kisnyilas“, aki 45 után a kommunistáknál kötött ki, de történelmi tény, hogy a nyilasok vezetõit nem részben, hanem javarészt - kivégezték vagy súlyos börtönbüntetésekre itélték. Az emigrációban kiadott HIDVERÔK c. lap 1956 évi 7-9 számában hazai újságcikkek alapján rekonstruálta a nyilasok elleni megtorlást, és a valószínûleg hiányos lista, a nemsokkal több, mint egy év alatt kivégzettek vagy elitéltek névsorával így is 26 teljes oldalt tesz ki. Aztán a „kisnyilas“ kifejezést is illõ volna végre meghatározni, hogy tulajdonképpen kire vonatkozik. Egy olyan mozgalommal és párttal kapcsolatban, amelynek fénykorában 300.000 tagja volt, elképzelhetõ, hogy számtalan jelentéktelen, sodródó személy is szimpatizánsa vagy tagja lehetett. Visszatérve az Ön kijelentésére, miszerint 1956-ban nem voltak nyilasok a börtönökben, kénytelen vagyok újabb cáfolattal élni. Mivel, ahogy az elõzõekben említettem, 45 után az egykori nyilasokat (akár bûnösök voltak, akár nem) vagy kivégezték, vagy pedig súlyos börtönbüntetésre itélték (az ön szerint igazságos kommunisták), ebbõl egyenesen következik, hogy 1956-ban még rengeteg nyilas volt börtönben, akik valószínûleg ott is vénülnek meg, ha a forradalom és szabadság-

harc következtében a felkelõk nem nyitják ki a börtönajtókat. Így sikerült többek között olyan prominens egykori nyilasoknak kiszabadulni, és nyugatra távozni, mint pl. Fiala Ferenc és Temesváry László vagy Málnási Ödön, de százával voltak olyan ismeretlenebb egykori nyilasok, akik az alkalmat megragadva a börtönökbõl egyenesen nyugatra távoztak és ott a negyvenes évek végén Henney Árpád által újjászervezett nyilas emigráció sorait bõvitették. Aki esetleg úgy döntött, hogy otthon marad, azokat a szabadságharc leverése után általában újra összefogdosták és visszavitték a börtönbe. A gyengébbek kedvéért - mint Ön is ezredszer is megismételnék néhány kõkemény tényt: a Nyilaskeresztes Párt, illetve a Hungarista Mozgalom ténykedésérôl, huszadik századi történelmünkben játszott valódi szerepérôl mind a mai napig nem készült objektív, elfogultságtól mentes történelmi elemzés hazánkban. Ezt a feladatot a pártállami idõkben egy önkiválasztott történészi gárda sajátította ki magának, ahol a hamisítás, ködösítés mûvelése szinte apáról fiúra szállt (Lásd pl. Karsaiak). De még az ô mindenre kiterjedô kutatásaikból sem tudunk egyetlen ismert nyilasról - pedig volt belôlük sokkal több, mint gondolnák - aki Rákosi vagy az ÁVO szolgálatába szegôdött volna. Az ún. „rendszerváltás“ óta eltelt 17 év alatt sem pótolta senki ezt a fontos feladatot (holott a témakör évek óta állandóan jelen van a politikai csatározások színterén, gyakran teljesen elferdítve és tartalmát nézve még a pártállami idôk propagandisztikus szemléletét is felülmúlva), de sokkal több olyan mendemonda látott napvilágot, amelyek valóságtartalmát nézve csak a „baromság“ kifejezés használható. Ezek nagy része õszinte sajnálatunkra nem a liberális vagy kommunista körökbõl ered, hanem igenis a magukat elõszeretettel „nemzeti oldalnak“ meghatározó önjelölt „nagyságok“-tól származik, nevesítve Csurka Istvántól, G. Nagyné Maczó Ágnestól és Bayer Zsolttól, vagy legújabban Koltay Gábor filmrendezõtõl, hogy csak néhány nevet említsek. Így lesz a legújabb „nemzeti történelemszemlélet“ következtében nemcsak Horthyból, hanem legújabban már Wass Albertbõl is meggyõzõdéses antifasiszta (aki ezzel egyidõben egy további elmebetegnek köszönhetõen nyilas tömeggyilkos is egyszemélyben!), aztán azok a fránya nyilasok majd úgyis elviszik a balhét, mert nekik manapság már mindent a nyakukba lehet varrni. Végül már azon sem csodálkoznék, ha valami felkészült „történész“ kiderítené, hogy Szálasi és a nyilasok

robbantották ki a II. világháborút. Félek tõle, hogy elõbb-utóbb még ezt is megérjük. Ezért az említett “szent teheneink” kijelentéseit annak nevezzük, ami: hazugság, történelemhamisítás! Ilyesmivel manapság kizárólag azok kérkednek, akik a saját kommunista múltjukat, vagy a kommunizmus alatt játszott szerepüket akarják elpalástolni. Ismerve a tényeket, erre mindannyiuknak elég nagy szüksége van. És most szenteljünk néhány sort azon téma tisztázásának is, hogy kettõnk közül vajon ki nincs eszénél. Én, kedves professzor úr, Önnel ellentétben nem csak írok, hanem olvasok is. Így természetesen nagyon jól ismerem az Ön korábbi írásait, sõt eddig megjelent könyvei is birtokomban vannak. És mit ad Isten, fellapozva elsõ „sikerkönyvét“, a nyolcvanas évek végén megjelent Kiskirályok mundérban c. alkotásának 13. oldalán megadott önéletrajzi adatai között az szerepel, hogy Ön 1952-tõl 1956-ig a MDP tagja volt, 1962-tõl pedig az MSZMP tagjának tünteti föl magát. Na most csak arra szeretnék választ kapni, hogy mikor mondott Ön igazat? Igaz, a nyolcvanas évek vége felé még nem tudhatta, hogy milyen irányban alakulnak majd a dolgok, de azzal mégis csak számolhatott, hogy egy 50.000 példányban kiadott könyvbõl (ez áll az elsõ kiadásban!) akár 20 év múlva is marad néhány fellelhetõ példány és azt bárki olvashatja. Mivel Ön különbözõ “hõstettei” mellett majdnem minden újabbkori írásában kihangsúlyozza, hogy nem volt párttag, mégis mivel magyarázza ezt az 1988-as nyilatkozatot? Remélem, nem azzal jön majd, hogy sajnálatos nyomdahiba történt, bár manapság már minden lehetséges. Mellékesen, szerfölött furcsának találom azt is, hogy Ön a Szovjetúnióba ment tanulni. Abba a Szovjetúnióba, ahova - szintén saját elmondása szerint - a II. világháború után édesapját elhurcolták és aki onnan soha nem tért vissza... Mondja, kedves professzor úr, mi ez, tudathasadás vagy csak egyszerû elmezavar? Végül még egy fontos tényt szeretnék nyomatékosan leszögezni. Ha eddig ez nem tûnt volna fel Önnek, mi nem egy csónakban evezünk. Az a csónak, amelyben Ön és kaméleon elvbarátai ringatóznak a rendszerváltotta Magyarország nemzeti színûnek láttatott vizein, már rég elsüllyedt, csak még nem vették észre. Én Önnel ellentétben mindig ugyanabban a csónakban ültem és ennek köszönhetõen nem kell átírnom évente az életrajzomat. Dobszay Károly

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

10

2008. március

ANTIKRISZTUS „A zsidókat nemcsak mi, hanem a zsidók is így nevezik: zsidó nép. Nem szoktuk pedig mondani: pápista nép, kálvinista nép, lutheránus nép, unitárius nép. Innen látszik, hogy e szó alatt: zsidó, több fekszik, mint csupán valláskülönbség. A zsidókat tehát nem lehet emancipálni, mert vallásuk politikai institució, theokrátiai alapokra fektetve, amely a fentálló országlási rendszerrel politikailag egybehangzásba nem hozható.“ (Vezércikk, Pesti Hírlap, 1844. május 5.) „A megyékben tanyát vert sok zsidó, valamint az iparkodással egybeköttetett erkölcsiségnek valóságos mételye, úgy a földmûvelõ népénél, amellyel legszorosabb egybeköttetésben él, súlyos ostora, a bõvelkedésnek telhetetlen sírja, iparkodásának rothasztó nyavalyája... (Ezen néptípus) ...kit vallásának különössége, nyelvének minden mások elõtt érthetetlen volta... századok óta megtartott anélkül, hogy azon nemzeteknél kiknek közepette - mint a növény tápláló nedvét elszívó gomba él, egybeolvadt, vagy a nationalizmushoz csak egy gondolattal közelített volna... (...) Egész helységeket tudok, ahol a szegény földmûvelõ nép nem magának, de a kocsmáros zsidónak szánt, vet és arat... (...) Creditum igéretével bétudja csalni küszöbén s ha egy lépést tett a szegény paraszt, menthetetlen oda van... (...) Nincs azon törvény, melynek célját, végét a fortélyos zsidó kijátszani ne tudná - valamint nincs egy csalás, nincs egy tolvajlás, amely zsidó orgazdára, biztatóra, titkolóra ne találna.“

is kezében tartja az ország irodalmi sorsát. Vizet hordanék a Dunába, ha errõl többet beszélnék.“ Kosztolányi Dezsõ (1885-1936) (Levél Juhász Gyulához ) „A zsidókat szidják. Minden hivatal tele van velük, mondják, tisztességtelenek a kereskedelemben, erõszakosak, izléstelenek, hangosak és igazságtalanok a sajtóban, a közéletben, a politikában stb. (...) A baj az, hogy afféle alzsidók vannak túlságos számban mindenütt, alantas, értéktelen selejtes emberek.“ „A fasiszta kivégzések közönsége nagyrészt zsidó söpredékbõl állt össze, vérszomjas, szemet szemért alakokból... (...) De ez a nagyvárosi, hangos, szemérmetlen és kegyetlen alzsidóság, ez a söpredék, amely az üzletben, utcán, hivatalban képviseli most a zsidóságot, igen nagy veszélyeket idéz föl a megmaradt zsidóság egésze számára.“ Márai Sándor (1900-1989)Író, költõ,újságíró. (Ami a Naplóból kimaradt, 1945-46) „Holocaust nem volt, hanem lesz.“ (Budapest, 2008 falfirka)

„Miközben a cionizmus a világ számára azt igyekszik bizonyítani, hogy a zsidóság faji célkitûzései egy palesztin állam megalapításában kielégülést találnak... csak nemzetközi garázdálkodásuk saját felségjogaik alatt szervezett és a többi állam beleszólási joga alól kivont központját akarják abban megteremteni. Azt akarják, hogy a kiutasí(„Éhségmentõ intézetek“) tott szélhámosok menekülõ helye és egyben a jövõ zsiványainak fõiskolája legyen.“ (Késõbb az emigrációban – valószínûleg „házi zsidaja“ és emlékiratainak kiadója, Adolf Hitler (1898-1945) Helfy Ignác hatására – sajátos memóriaza- A Harmadik Birodalom megalapítója és vezetõje var vesz rajta erõt, midõn kijelenti: „Én Mein Kampf (Harcom) ember és ember között faj-, nyelv, vallásfelekezet miatt soha nem tettem s nem is fogok Lustiger párizsi hercegérsekrõl, pontenni különbséget; az antisemitikus agitatiót tosabban zsidó létére történõ megkeresztelmint a XIX-ik század embere szégyellem; kedésérõl: „lehet, hogy ez eggyel több katolimint magyar restellem, mint hazafi kár- kust jelent, de de nem jelent eggyel kevesebb hoztatom.“) zsidót.“ Kossuth Lajos (1802-1894) Jean-Marie Le Pen (1928-) Újságíró, politikus. A Francia Nemzeti Front elnöke, az Európai Parlament képviselõje „Vidékrõl, távolról el sem képzelheti, micsoda legendás szenvedésen ment át a „Amely országban a zsidók megszapomagyarság a Balázs Bélák és Lukács rodnak, az vagyoni végromlás szélén áll.“ Györgyök faji zsarnoksága alatt, hogy rongyolódott le apánk, anyánk, míg a másik, Kölcsey Ferenc (1790-1838) „választott“ fajta, amely mártírosdit játszik költõ, politikus, kritikus és jelszókat harsog, milliókat szerzett és ma

KICSI KOKÁRDA Elsõ osztályos voltam a Sasvár utcai általános iskolában, amikor a szomszédos katolikus templomból még átjártak a pap „bácsik“ hittanórát tartani. Másodikban már az udvarba se jöhettek be. Jött helyettük Lenin bácsi, Rákosi pajtás, a kék és vörös nyakkendõ, meg a párttag tanárok, a süket „duma“, és kezdetét vette a judeo-bolsevista agymosás. A nemzeti ünnepeinkkel nem tudtak mit kezdeni, március 15.-ét nem lehetett kitörölni a naptárból. Drága nagymamám, mikor eljött az ideje, levágott egy darabot a nemzetiszínû szalagból, és kézzel varrt nekem egy kicsi kokárdát. Másnap mentem az iskolába az elõírásos fehér kisdobos ingben, kék nyakkendõben, (síp a zsinóron), rövidnadrágban, megfésülve. Az ingemre meg kitûzve a kokárda. Alig hogy beértem, a fizika-kémia tanár letépte rólam, és elvette. Tanítás után sírva meséltem el a nagyinak mi történt, mikor kérdezte, hol van a kokárdám. Szegénykém nem tudta elmagyarázni a dolgot egy másodikos kisfíúnak, de megvigasztalt. Utána hosszú évtizedekig nem raktam ki az ünnepen. Többször megkérdezték tõlem kötekedve, hol van. Fõleg olyanok, akik csak az év egy-két napján magyarok, és akik tányérnyi kokárdát, vagy méteres karszalagot viseltek. Mindig nálam volt, vagy az ingzsebemben, vagy a zakóm belsejére tûzve. Mikor megmutattam nekik, nagyon buta arcot vágtak. Ma, amikor besúgókat ütnek lovaggá, amikor bárkibõl lehet vitéz, amikor néhányan képeslap nagyságú névjegyen sorolják a címeiket és díszmagyarban járnak bevásárolni a Tesco-ba, amikor mindenki ugat, de kevesen harapnak, amikor rendszeresen járnak templomba, de Istennel még soha nem találkoztak, nekem megmaradt a fejemben és a szívemben a nagymamám kicsi kokárdája. Schuster Lóránt

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

2008. március

11

M Á R C I U S Március sugára! Hívlak és idézlek. Hová temetkeztél bilincstörô lélek? Segesvári síkra? Vagy meszesgödörbe? Háborús bûnösként dobtak összetörve? Megfagytál a szívben? Vagy Szibériában? Börtönödnek rácsát rázod mindhiába? Elbújdostál onnan, hol a Haza börtön? Március sugára! Jelenj meg a földön. Itt vagyok és élek! Nékem nincs koporsó. Eszme vagyok, lélek, sereget toborzó. Engem nem öl börtön, sem bitó, sem árok. Magyarok, ma mégsem ismerek reátok. Pusztában bújdosók átokverte népe, Mért térdeltek gonosz bálványok elébe? Mért vársz Haza helyett jólét adó kincset? Magyar! Miért tört el egyenes gerinced? Mikor ágyú dörgött, mikor vérünk csorgott, Férfi, asszony, gyermek vállalta a sorsot Doni hóviharban, légó-pince mélyén Haltunk, hogy a népünk szabad legyen, éljen. Utolsó töltényig, utolsó csepp vérig, Vagy bitón emeljük fejünket az égig! Most, mikor könny csordul, börtönzár csikordul, Testvérem, pajtásom, most állsz ki a sorbul? Hol vagy magyar népem? Szentek és bolondok, Ki kopott mentébôl levágta a gombot, Kardot kovácsolt a csorbult kasza végbôl, Szabadság csillagát lehozta az égbôl. Aranyat, vért dobott áldozat-oltárra S kék egekig dörgött ágyúi zsoltára. Ki vörös sipkában álltál büszke harcot, Mért szégyelled ma a vérbeborult arcod?

Ü Z E N !

Neked szebb a fajtád eladott nászéjje, Fehér liliomszál - mért nem állsz melléje? S mind-mind, kikre ráhullt az idegen égbolt, Miért tagadjátok meg, ami nagy volt, szép volt? Kassát és Kolozsvárt mi szereztük vissza, Buda romhalmaza a mi vérünket issza, Mi álltunk a Donnál véres vas-orkánba, Isten generálist követte a gárda, Jézus volt e népnek választott vezére Most áruló Káint emeltek helyébe? Március vagyok én! Szabadság köszöntô, Sereget állító, bálványokat döntô. Hontalanok fénye s idegen kenyéren Új Mózesként hívlak: térj meg árva népem! Gyáván hunyászkodva ne sirasd a veszted. Büszkén vigyed, vállald a magyar keresztet; Hôst és mártír bônét, megtagadott eszméd! S Magyarország akkor nem volt, hanem - lesz még! Március sugára, oda ragyog rája, Fénybe gyúl vértanúk s szentek glóriája, Olyan kemény lesz, mint hôsök tiszta lelke. Pannónia kertje rózsával lesz telve, Keresztet formálunk vasrácsból oltárra, Együtt zeng Esztergom, Debrecen zsoltára S új szabad Hazádba - ha megállsz keményen Március igéri: - Hazaviszlek népem! Marschalkó Lajos

Most, mikor véredbôl janicsárt nevelnek, Magyar imádságot tud-e még a gyermek? Ezer év hôseit szülted e világra S ma fiad nem mondja: Édesanyám, drága. Megbicsaklik nyelve, hanyatlik kis karja, Cowboy-ruhát hordoz Árpád új magyarja. S most, mikor a néped kergetik halálba, Nem tanítod fiad Petôfi dalára? Magyar liliomszál, holnapi menyasszony, Van-e ifjú, aki álmodon virrasszon? Ki halállal táncol - nagy vitézi bálon, Dien-Bien-Phunál - ma nem leányálom. Rongyos a ruhája, lágerlakó árva, Nincsen úri rangja, robotol a gyárban, Nincsen palotája s mert a keze kérges, Gazdag idegenhez kivánkozol férjhez!

Marschalkó Lajos sírja Münchenben

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

12

2008. március

˝ !“ „ÉN VAGYOK A JÖVO Május 11., vasárnap

CSÍKSOMLYÓ 2008

A nagy kirándulás napja, amelynek fô úti célja a Szent Anna tó és a Szent Anna kápolna. Teszünk egy autóbuszos látványkirándulást Felsôháromszéken, ahol megtekintjük az altorjai erôdtemplomot, az udvarterérôl híres Kézdivásárhelyen a belvárost, visszafelé a Kászonokat és a Nyerges-tetôi emlékmûvet, majd Csíkkozmás napkeresztes fejfáit a helyi barokk mûemlék templom Május 8., csütörtök temetôjében. Este közös zenés, táncos mulatság a székelyekkel, korlátlan ételIndulás a kora esti órákban a Budapest, és italfogyasztással, flekkensütéssel, Nagyvárad, Királyhágó, Kolozsvár, kecskesajttal és más helyi ételspecialitáSzékelylengyelfalva, Csíkszereda útvo- sokkal. nalon Csíkszentmártonba. Május 12., hétfô Május 9., péntek A hazaindulás napja. A Csíkszentmárton Az odautazás során megállunk a – Székelyudvarhely – Segesvár útvoKirályhágón, majd megtekintjük nalon. Útközben megnézzük Petôfi Bánffyhunyad református erôdtemplo- eltûnésének helyét, a segesvári várat, és mát Kalotaszegen, és a vallási türelem hazafelé pihenôt tartunk Körösfôn, a leghíresebb emlékét, a tordai templo- leghíresebb kalotaszegi faluban, ahol mot, ahol országgyûlést tartottak és lehetôség nyílik erdélyi és székely terkimondták a szabad vallásgyakorlást. mékek vásárlására. Akiket nem érint a Székelylengyelfalván a magyar vásárlási láz, azok megtekinthetik érzelmû esperes, Hajdó István és a ven- Kalotaszeg legszebb kazettás mennyezedégszeretô székelyek várnak bennünket. tes templomát idegenvezetônkkel. A környék arról híres, hogy a pilisi várakkal egy idôs romokat fedeztek fel, A részvételi díj tartalmazza a három éjígy megismerkedhetünk ezek kapcsola- szakai szállást reggelivel, vacsorával, tával, illetve Firtos várának honfoglalás illetve a hazaindulás napján is reggelivel, elôtti magyar történelmével is. Hargita a mulatságon való részvételt, étel- és érintésével érkezünk szálláshelyünkre. italfogyasztást, az idegenvezetést, valaOtt szintén fogadással, pálinkakóstoló- mint a kirándulásokat. val várnak bennünket. Elszállásolás vendégszeretô székely családoknál. Érdeklõdni, jelenkezni lehet Matuska Évánál a könyvtári órákban személyesen, Május 10., szombat vagy a 30 905-4963-s számon. Részvételi díj 45.000. Ft. A csíksomlyói búcsú napja. Reggel indulás a keresztaljákkal Csíkszeredára, részvétel az ünnepi misén, és Székelyföld leghíresebb erôdtemploma, a csíkkarcfalvi templom megtekintése. Itt lehetôség nyílik vásárlásra, a száz százalékos bio gyapjúból készült székely termékekbôl a helyi manufaktúrában.

A MAGYAR NEMZETI FRONTTAL

KÖSZÖNTJÜK ZAS LÓRÁNTOT HETVENEDIK SZÜLETÉSNAPJA ALKALMÁBÓL

Vagy a költô… (Zas Lórántnak) Vagy a költô, örök emberöltô, visszhang és fény az éjszakában, remény madarak szavában, fehér felhô a fekete égen, erô és hit a reménytelenségben, üzenet, jel a némaságban, magyar lélek és szív egy idegen világban… Paudits Zoltán

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

2008. március

VÉRES Akkor is így köszöntött a tavasz és a március. A budai hegyek felôl hideg, még a télre emlékeztetô szél söpört végig a pesti utcákon. A járókelôk szemébôl még nem múlt el a háború és az ostrom okozta félelem, máris új félések ültek a lelkekre. A gyôztes hatalom katonái még ott cirkáltak az utcákon és a „felszabadítottak” valami utálatos, dörgölôzô örömmel köszöntötték ôket. A házakról gyorsan összeeszkábált vörös rongyok lógtak és a Markó utcai fogház elôtt minden reggel ideges, nyugtalan tömeg várta, hogy kinyissák a fogház udvarára vezetô kaput. Bent, a vöröstéglával burkolt falak által határolt udvaron három bitófa állt. Kissé távolabb az egyik sarokban egyetlen kivégzôoszlop várta a következô áldozatot. A frissen gyalult oszlopon rozsdavörös vérfoltok tanúskodtak az eseményekrôl. Imitt-amott fehér forgácsfoszlányok mutatták a bevágódó golyók helyét. A márciusi ég kéksége eltûnt a magas falak vágta négyszögben és alulról nézve ólomszürke volt az ég. Az udvarra nézô emeleti

13

MÁRCIUS ablakokban fürtökben lógtak az emberek mint Munkácsy Mihály „Ecce homo” címû képén. A vérfoltos kivégzôoszlopot minden héten ki kellett cserélni, mert már forgácsos volt a közepén. Körülötte a földet mindennap friss homokkal kellett beszórni, hogy eltüntessék a kiömlött vér bántó pirosságát. Bárdossy László vérét. Imrédy Béla vérét. Rajniss Ferenc vérét. KolosváryBorcsa Mihály vérét. Szász Lajos vérét. Sztójay Döme vérét. És a többiek vérét. Rövid pár hónap alatt ötször cserélték ki az oszlopot és három kocsira való homokot szórtak köréje. 1946. március 12-én mûködésbe léptek a bitófák is. Az ablakokban ujjongó emberfürtök lógtak. Többen, mint máskor. Akik korán hajnalban jöttek, közvetlenül a bitók mellett állhattak. Páholyból nézhették az istentelen színjátékot. Ujjongtak, ôrjöngtek és köpködtek, mint egykor a római arénákban, amikor vadállatok elé lökték Krisztus követôit. Akik ott voltak, öregkorukban kényelmes karosszékben ülve mesélhe-

1946

tik majd unokáiknak a nagy népi cirkusz felejthetetlen eseményeit. Büszkén mondhatják majd: én is ott voltam, amikor hozták Szálasi Ferencet. És hozták Hubayt, Budinszkyt. És hozták Csia Sándort és Gera Józsefet. És hozták Kassai Ferencet és báró Kemény Gábort. És hozták Kovarcz Emilt és gróf Pálffy Fidélt. És hozták Szöllôsi Jenôt és Vajna Gábort. És hozták Beregffy Károlyt és Omelka Ferencet. És hozták a többieket, rendre egymásután hónapokon, éveken keresztül. S mind az ötezerháromszázat hozták, akiket a magyar nép nevében lôdöztünk a kivégzô oszlopokon és aggattuk ôket a Markó utcai fogház piszkos és komor udvarán. Akkor 1946 tavaszának vérzô idején. A halottak sírján akkor zöldel ki a fû – ha elfelejtik ôket…. Fiala Ferenc

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

14

2008. március

˝ FELESÉGE VOLTAM A NEMZETVEZETO Szerkesztett beszélgetés Szálasi Ferencné Lutz Gizella zenetanárnõvel 1989-ben AZT MONDTA ERRE AZ URAM: MINDENKI MEGSZÖKHET, DE ÉN NEM!.. AZTÁN MEGKÉRDEZTÉK, HITTEM-E AZ URAMBAN? HÁT PERSZE HOGY HITTEM! AKIT AZ EMBER SZERET, ANNAK HISZ IS! A történelem szereplõit, ez esetben mellékszereplõit mindig érdemes meghallgatni még akkor is, ha tudjuk: a memoár, a visszaemlékezés bizonytalan mûfaj. Különösen az, ha közvetlen az érintett mondja el emlékeit. Mint teszi ebben az esetben a Nemzetvezetõ özvegye a negyvenes és az ötvenes évekrõl. Az Ideiglenes Nemzeti Kormánynak a fegyverszüneti egyezmény során felelõsségre kellett vonnia a háborús bûnösöket és hatálytalanítani kellett a megkülönböztetõ (zsidó) törvényeket. (Hagyjuk ezúttal figyelmen kívül ennek a kormánynak a jogosultságát, hagyjuk most figyelmen kívül, kik voltak itt háborús bûnösök, ugyanakkor kiket engedtek futni, és hagyjuk figyelmen kívül hány zsidó mûködött aktívan közre a Nemzetvezetõ likvidálásában. Köztük sok olyan, akiket Horthy kormányzó mentett meg. Sõt, Szálasi is. Szálasi Ferenc írja: „...nem engedhetjük meg, hogy zsidainkat kivigyék az országból. Dolgozzanak õk csak itthon. Hát olyan gazdagok vagyunk, hogy napi nyolcmillió órát csak úgy veszni hagyjunk?“ De térjünk vissza a Nemzetvezetõ özvegyével folytatott beszélgetésre, amely 1989-ben készült a Mester utcai egyszerû lakásban. Szálasi Ferencné már ismét együtt van férjével az égi magasokban, de hangját megõrizte a hangszalag. Ennek szerkesztett, rövidített változatát olvashatják most Önök:

Néhány adat még: Szálasi Ferencné született LUTZ Gizella, született Budapest, 1906 október 21-én, római katolikus, felsõkereskedelmi iskolát végzett, a IX. kerület, Koppány utca 7-ben lakott...1945-ben. Most lenne 101 éves...

Nyolc évig voltam internálva, mert én elõbb jöttem haza, mint az uram...még látni akartam õt. Még meg sem érkezett a vonat Sopronba, megállt a nyílt pályán és engen leszedtek...elvittek a vármegyeházára és ott a GPU kihallgatott, (GPU, szovjet politikai rendõrség, szerk.) de ezt nem jó elmesélni... nyolc év alatt nyolc helyen voltam. Amikor megszünt az internálás, akkor vittek el a Markóba és ott zárt tárgyaláson ítéltek el 12 évi börtönre. A nyolc évet beszámították. Tudja? MIKOR SZABADULT? '56-ban engedtek ki, akkor még volt hátra egy pár hét a forradalomig, addig pedig minden héten jelentkeznem kellett a rendõrségen. Azt mondták, igyekezzem elhelyezkedni gyorsan. Idehallgasson, én öt üzletet takarítottam, de csak éjjel volt szabad, hogy mire bejöttek reggel az emberek, addig rend legyen... erre kapok nyugdíjat, mennyit is kapok, 2600 forin-

tot, de akkor még élt a bátyám Amerikában és õ támogatott... MILYEN NÉVEN SZEREPELT AKKOR? Lutz Gizella néven... szóval a leánykori nevemen, megmondták a rendõrségen, amikor kiengedtek, hogy a leánykori nevemen k e l l szerepelnem.. 1945 UTÁN MÉG LÁTTA A FÉRJÉT? Még akkor jöttem vissza, amikor õ még Salzburgban volt a börtönben, hazajöttem, hogy láthassam, de már nem láthattam. Amikor az uram megérkezett, elsõ szava az volt a repülõtéren, hogy „hol van a feleségem?“. Nem feleltek neki, nem mondták meg neki, úgyhogy én többet sajnos nem találkozhattam vele. AMIKOR A FÉRJE MÉG NEMZETVEZETÕKÉNT SZEREPELT, TULAJDONKÉPPEN ÁLLAMFÕI FELESÉG-SZEREPET JÁTSZOTT? Akkor még nem volt államfõ, pártvezetõ volt és nézze, mi nagyon sok helyen tettünk látogatást, eleget téve a meghívások nagyrészének; emlékszem Alcsuton voltunk József fõhercegéknél, de még sok más helyen is voltunk. A férjem mindig megmondta, most mint magánember van itt, aki politizálni akar, az jöjjön el a pártba... ezt mindenki tudta... mindenki. TEHÁT A FÉRJE SOHA NEM AKARTA, HOGY ÖN IS TAGJA LEGYEN A PÁRTNAK? Nem. Amikor bezárták egyszer (mert ötször volt bezárva) én beiratkoztam a Mester utcában levõ párthelyiségben a pártba. Amikor férjem kijött a börtönbõl, azt mondta „...azonnal iratkozzon ki, mert ha maga oda bejár, beiratkozik, akkor magát körülveszik és akkor maga körül egy klikk alakul ki, én pedig a klikket nem tûröm!...“ A FÉRJE SAJÁT JÓSZÁNTÁBÓL INDULT VISSZA MAGYARORSZÁGRA? Pardon... hát hozták!... Az amerikaiak adták át. Egy amerikai ezredes jött érte.

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

2008. március Küldtek neki 1500 dollárt, és azt üzenték, hogy adja át egy repülõs tisztnek, egy amerikai pilóta-tisztnek, aki majd elvisz bennünket olyan helyre, ahol sosem fognak megtalálni. Azt mondta erre az uram, mindenki megszökhet, de én nem! HOGYAN ISMERKEDETT MEG A FÉRJÉVEL? Nézze, az én sógorom katonatiszt volt a folyamõröknél. Egyszer ünnepséget rendeztek a Kormányzó Úr otrantói csatájának emlékére. Elkésve érkeztünk, a misét alaposan lekéstük. Kint hosszú asztaloknál mindenféle ételeket szolgáltak fel a folyamõr katonák. A másik hosszú asztalnál ült Õ...... õ nem volt folyamõr... vezérkari volt... gyönyörû volt a férjem, olyan sovány volt, hogy át lehetett ölelni valósággal a derekát, magas volt a homloka, gyönyörû orra, gyönyörû szája, festeni sem lehetett volna szebb férfit. Megkérdezte a sógoromat, ismeri azt a kislányt (mármint engemet), aki melletted van ott, veletek? Hát hogyne, hiszen õ a sógornõm... EZ VOLT LUTZ GIZI... Igen, és itt összeismerkedtünk, õ pedig hazahozott kocsival. Ferenc a legkiválóbban minõsített vezérkari tiszt volt a vegyesdandárnál, ahol szolgált. Õ még aznap délután levizitelt nálunk. Utána minden szombaton eljött látogatóba. Aztán én kimentem Párizsba és az Eiffel-torony tetejérõl írtam neki képeslapot: „a csillagok közelségébõl küldöm üdvözletemet...“ HÁNY ÉVI HÁZASSÁG UTÁN..... Hány évi?... Két heti... két heti, nem hány évi! Tizennyolc évig vártam rá... õ megmondta, hogy nem nõsülhet meg, mert nem akar szerencsétlenné tenni egy gyereket, ha esetleg az apját... megmondta, hogy mit csinálnak vele. Õ elõre tudta, hogy a politika az ilyen. ASSZONYI ÖSZTÖNE MIT SUGALLT, AMIKOR A HATALOMÁTVÉTEL VOLT, NEM GONDOLTA, HOGY EZ VESZÉLYES? Nem, én semmit ilyesmit nem gondoltam. Az is igaz, én soha politikával nem foglalkoztam. Nem, én nem is mentem el az Országházba, ott volt a hatalomátvétel és az ünnepélyes eskü a Szent Koronára (Az ünnepélyes eskü a Vár

15 Márványtermében volt. szerk.), és akkor én ezt rádión keresztül hallgattam végig... szép volt. KÉSÕBB, A TÁRGYALÁSRÓL MIT TUDOTT? Akkor én be voltam zárva, amikor a tárgyalás volt. Én egyfolytában voltam bezárva. ÉRTESÜLT A BÖRTÖNBEN AZ ESEMÉNYEKRÕL? Igen, értesültem, voltak azért jószívû, jóindulatú fegyõrök is - ha nem is sokan. Úgy volt a tárgyalás, hogy megszünt az internálótábor, és a politikaiakat elvitték a Markóba. Mindenkinek adtak egy számot (Szálasi Ferencnéé a 40-es volt. szerk.), nem volt szabad megmondani a nevünket, csak a számokat mondhattuk. Lekísért egy fegyõr és azt mondta, ha bántanak, kiabáljak. De itt nem bántottak, hanem egy háromtagú bizottság elé vittek és zárt ajtók mögött olyan banális dolgokat kérdeztek, hogy még ma is megáll az eszem, hogy ilyesmivel töltötték az idõt. Nyugodtan bedobhatták volna az ajtón, hogy mennyi börtönt kapok... politikailag nem tudtak mit kérdezni... szegény jó uram nem akart atrocitásnak kitenni, mintha elõre látta és tudta volna, mik fognak történni... Aztán megkérdezték, hittem-e az uramban? Hát mondtam, persze hogy hittem, ha az ember szeret valakit, annak hisz! A NEMZETVEZETÕ FELESÉGEKÉNT NEM VOLT MUNKAVISZONYA? Nem volt. Zongorázni tanítottam, dehát az magánügy volt. Volt tíz növendékem, Thoman-növendék voltam (Thomán István zeneszerzõ, Kodály Zoltán közeli munkatársa. a szerk.), az egy híres zeneakadémiai tanár, én mindenáron önálló pénzkeresetet akartam. A környékbeli gyerekeket tanítgattam zongorázni. Oly' édesek voltak! Képzeld el, az internáló táborban egyszer felmentem az emeleti folyosóra nem volt szabad ugyan - és látom ám, hogy egyik tanítványom az édesanyjával ott kint várakoznak egy csomaggal, amit nekem hoztak... AZ ESKÜVÕRE HOGYAN KERÜLT SOR? Külföldön esküdtünk, Mattsee-ban... ott volt az esküvõnk. Tehát már a menekülés idején. KI AKARTA AZ ESKÜVÕT?

Õ....... és persze én is.... ÉS MOST EGYEDÜL ÉL ITT GIZELLA NÉNI. NEM LÁTOGATJA SENKI? Nem... Nem fogadok senkit. Járt itt a Bokor Péter (a Századunk c. dokumentumfilm sorozat szerkesztõje. a szerk.) ...és kérte, hogy beszéljek, feleljek, mondjam el... és hoz õ egy stábot és engem lefilmez ott a sarokban, mert az nagyon szép... de én mondtam, hogy nem... HÁT NEKEM MOST SZERENCSÉM VOLT, HOGY NEM DOBOTT KI... Hát igen, körülbelül. Sokat vagyok otthon, bridzsezek, aztán vendégségbe járok a barátnõimhez... ilyenekkel foglalkozom, takarítok... Egy baloldali francia tudósító írja a kivégzésrõl: „Szeretném tudni, melyek az utolsó gondolatai ennek az embernek néhány másodperccel a halála elõtt... röpke pillanatra találkozom a szemével... úgy érzem, most semmire sem gondol és semmit sem érez. Gránit. Maga az emberré lett gránit. Gránit marad akkor is, amikor elhalad három kivégzett minisztere holtteste elõtt. Egyenes, biztos léptekkel megy a halál felé... és meghal... anélkül, hogy egyetlen izma is megrezzenne vagy hogy szemében ott ülne a félelem, vagy hogy nyelvével megérintené ajkait... a hóhér feltépi mellén a zöld inget és egy érem reszket a mellén néhány pillanatig.... Tizenöt óra harminc perc…“ Összállította: Czékus Jób (Forrás: www.magyarokvasarnapja.com)

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

16

2008. március

AZ

ÁMÍTÁS

A ZSIDÓK AZ 1848/9-IKI SZABADSÁGHARCBAN Bernstein rabbi történeti hazugságai (ÉBRESZTÔ HANGOK XV. KÖNYVE) A legnagyobb s legnevetségesebb „lárifári“ ama zsidó perfidia, ámítás és hazugság, mely szerint õk — õk — a nagy hõsök az 1848/9-iki magyar forradalomban (vulgó „Szabadságharc“-ban) jelentékeny részt vettek! Ezt a nevetséges „lári-fárit” alaposan cáfolja a „Magyar Szemle“ 1899. 27. és 28. száma. Valami Bernstein rabbi egy könyvben ugyancsak kicifrázza a zsidók honvédeskedését 1848/49-ben, s hõsöket farag belõlük, kik mesébe való vitézséggel ejtették bámulatba a világot. Bernstein rabbi történeti tévedéseit, melyekkel a zsidókat heroizálja, értékére szállítja le Kaciány Géza, az imént említett Magyar Szemle címû kitûnõ keresztény szépirodalmi és kritikai lapban. Megdönthetetlen cáfolatát itt adjuk: „A forradalom és a zsidók”. Vázlat az 1848/49-iki szabadságharc történetébõl. Minden forradalmi mozgalomban eddig a zsidók tevékeny részt vettek, különösen mint agitátorok, agent provokátorok, részben mint vezérek addig, amíg véres összeütközésekre nem került a dolog. Ekkor legnagyobb részük ott hagyta a szabadságharc ügyét s igen csekély százalék szokta közülök életét kockára tenni. Hogy

MESTEREI

eddigelé a szabadsági mozgalmakhoz oly lelkesen csatlakoztak, annak meg volt a maga oka: 1848 elõtt a zsidó sehol egyenjogúsítva nem volt, minden mozgalomtól tehát elsõ sorban azt várta, hogy a politikai jogokat megnyeri, felekezete bevett vallássá lesz, õ maga kiszabadul a gettókból és megszabadul a türelmi adóktól és más, õtet nyomasztó tehertõl. Ezért látjuk az agitátorok között elsõ vonalban a zsidókat, a fennálló rendszer ellen is, holott vallásuk törvényei épp az ellenkezõt parancsolják nekik s békés foglalkozásuk távol áll a zavargásért való rajongástól. A felsõség iránt való engedelmesség és minden, még oly esztelen parancsnak hódolni, ha az az uralkodótól vagy annak hatóságaitól származik, vallásos parancsa a zsidó fajnak. Az ó-testamentumban különösen a Salamonnak tulajdonított Példabeszédek tükrözik vissza e világnézetet legerõsebben. „Féljed az Urat, fiam és a királyt (Péld. XXIV. 21.), az õ bosszankodása a halál követe, a király arcának vidámsága, élet; és az õ kegyelmessége, mint az üdítõ esõ. (XVI. 14. 15.) Ne lépj föl dicsvággyal a király elõtt és ne állj a fõemberek helyén“ (XXV. 6.) Igen gyakran kifejezi az ó-testamentum azon nézetet, hogy a királyok ugyan csapást képeznek e földön, de ezt Isten adja ránk. (XXVIII. 2.) Istent se tartja igazságosnak, hát még a királyt, de alázatosan tûri, amit rámért. E részben Jób tesz bizonyságot faja filozófiájáról, midõn így szól az õt csapásokkal sújtó Istenhez: „Te hatalmas vagy, én pedig igazságos.“ A világtörténelem bizonysága szerint, ahol a zsidó mint rabszolga élt, mindig leghatalmasabb támasza volt a zsarnokságnak. Elég itt József példájára hivatkoznunk, kinek eszméje volt a képzelhetõ legfeketébb rabszolgaság, mit a világtörténelem eddig felmutatott. Épp ezért minden szabadságharc kezdetén kétirányú mûködést látunk ott, ahol a zsidóság számban tekintélyesen van képviselve: a köznép zsidóüldözésekkel kezdi a szabadságot, míg az értelmiség ugyanakkor a zsidóság egyenjogúsítását sürgeti. Amaz bennük a közvetlenül elnyomókat, ez az elnyomottakat látja. Viszont a zsidók minden szabadságmozgalomban legelõbb saját sorsuk javítását akarják keresztül vinni s e föltétellel csatlakoznak az új ügyhöz. Igaz, hogy ekkor is szórványosan; a tömeg marad a régi kényelmes mederben, évezredes tapasztalata bizonyítván be, hogy minden még oly sikerült szabadságharc után nagyobb elnyomatás

következik. Európában legalább ez a mai napig még mindig így volt. A tömeg tehát sohase vett részt a nagy mozgalmakban. Az 1848. márciusi forradalomban a zsidóság elenyészõ csekély szerepet játszott. Bécsben alig mondhatunk több nevet, mint dr. Fischofét, ki a márciusi napokban vezér lett volna, Budapesten pedig Bernstein Béla rabbi hivatkozott könyvében, március 15-érõl nem tud több hõst kimutatni, mint Horn E. Antal tizenhárom éves zsidófiút, ki szintén részt vett Táncsics kiszabadításában. Dr. Jókai Mór, ki az elõszóban azon meglepõ vallomást teszi, hogy a Bernstein könyvében elõforduló adatok valódiak, ezentúl bizonyára odaveszi márciusi legendái közé Petõfi, Irinyi, Vasvári és a többi elhunyt és elhullt mellé a kis Horn-gyereket is, ki „odaözönlött a Trattner-féle nyomda elé, hallotta Petõfitõl a Talpra magyar szavalását, Vasvári, Irányi (?) stb. szónoklatát. Õ is részt vett a Táncsicsot ki-szabadító menetben a budai várban, hol a szabadítás mûve oly fényesen sikerült.“ Bizonyára csak azért sikerült oly fényesen, mert a tizenhárom éves kis Horn-gyerek is ott volt. Hej, ha ott nem lett volna, Táncsics tán még ma is raboskodnék. Ellentétben Jókai szolgálatkész tanúbizonyságával, hogy a Bernstein könyvében foglalt „nagyszámú adatok“ mind valódiak, leszek bátor alább kimutatni, hogy az ily hirtelen való bizonyságtétel nagy könnyelmûségre vall. Mert egyrészt az adatok teljességgel nem valódiak, másrészt a szerzõ kissé járatlan oly dolgokban, melyeket a forradalomról író embernek okvetlenül tudnia kellene. Így pl. fentebb már láttuk, hogy õ Irányit szerepelteti a múzeum elõtt Irinyi helyett, a mely kis baklövés azonban elnézhetõ. Hasonló az a furcsa szokása is, hogy minden rabbit vagy ex-bochert doktor-címmel illet, kik pedig soha semmiféle tudomány-egyetem elõtt tudori szigorlatot nem tettek. De nem valódiak Bernstein úr adatai abban az értelemben sem, hogy jórészük megbízhatatlan magánértesülés, oly egyénektõl származván, kiknek állításához sok szó fér. Más részük idegen munkákból kritika nélkül átvett adat, azon alapelvbõl indulva ki, hogy nyomtatva van, tehát igaz. Az u. n. magánértesüléseknek ékes példáját látjuk a 156. lapon, ahol egy aradi „nyug. Fõhadnagy“ ad értesítést három vitéz hitsorsosáról, akik ekkor meg ekkor vitézkedtek

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

2008. március és „arany éremmel lettek kitüntetve.“ Azonban ez a „nyug. fõhadnagy úr“, ki bizonyságot tesz társairól, sohase volt se „nyug.“, se „ fõhadnagy“, amint azt 1887-ben, aradi lapszerkesztõ koromban Cs. M. százados-hadbíró barátommal a magát volt honvéd-fõhadnagynak mondott ügynöknek szemére is lobbantottuk. Tényleg hiába is keresnõk kineveztetését a hivatalos Közlönyben, ily név ott nem fordul elõ. Általában kevés szerencséje van szerzõnek a zsidó vallású honvédtisztek kimutatásával. Nem mintha nem lett volna a honvédtisztek között zsidó vallású is, de azért, mert igen kevés oly egyén neve fordul elõ okmányilag a kinevezések között, kiket õ volt honvédtiszteknek állit. Mert az, hogy az illetõ úr magát volt honvédtisztnek mondja, ez nem elég az üdvösségre. A „marsalai ezer“-ségre is 25.000-en jelentkeztek Olaszországban, pedig ennek az 1063 egyénnek neve a hivatalos lajstrom alapján pontosan meg van állapítva s többek között a Türr-féle XIV. hadosztály történetérõl szóló munkában is meg van. Honvédtiszt is hovatovább mind több lesz, dacára annak, hogy mindennap meghal egy-kettõ. Bizonyára még a jövõ század közepén is lesznek, „névtelen félistenek“, kik végig harcolták a 49-et. Tehát ha akár keresztény, akár zsidó magát ma volt honvédnek adja ki, sõt ha az 1867/8-ban megalakult honvédegyletek igazolványt adnak is neki, vagy Mikár Zsigmond úr fel is vette õket utólag a volt honvédek közé, abból még mindig nem következik, hogy az tényleg honvéd volt. Még a honvéd-menházban is vannak oly egyének, kik 1848/9-ben alig voltak 6 — 8 éves gyerekek s ma mindössze hatvan évesek és mégis ott tartatják magukat e címen. Sajátságos véletlen az, hogy a szerzõ által fölemlített volt honvédtiszteknek alig 10 százaléka fordul elõ a Közlönyben a kinevezések között. Némelyik — szerzõ és megbízható magánértesülései szerint — õrnagyságra is felviszi és se mint hadnagy, se mint fõhadnagy, se mint al- vagy fõ-százados, sem mint õrnagy nem fordul elõ a Közlönyben. Igaz, hogy a Közlönyben hiányosan fordulnak elõ a kinevezések, rendetlenség is volt akkor, de hogy éppen csak a zsidókat érje az a szerencse vagy szerencsétlenség, hogy nevük egyetlenegyszer se kerüljön a Közlönybe, kissé különös. Így Aranyi-Goldner Károly, Csemegi-Nascher Károly, Grosz Henrik, Hollaender Leó, Neumann József, Reinfeld Dénes Dániel és Tausz M. volt honvédõrnagyok neve nincs meg a Közlönyben. E rangú összesen az egyetlen Dallos (Singer) Elek, kinek neve bejutott a Közlönybe. Pedig sajátságos, hogy

17 Csemegi Ignác századosé ott van, de Károlyé nincs. Ennek a magyarázata az, hogy Csemegi Károly sohase volt honvédõrnagy, hanem nemzetõr s nem tartozott a kombattans elemhez. Aradon minden éltesebb ember emlékszik rá, hogy a kis „Csemegráj” az õ nagy kardjával milyen furcsa figura volt és mennyi gúny tárgya; viszont azonban hálásan ismeri el mindenki róla, hogy az aradi foglyokhoz pénzt, ételnemût, ruházatot oly ügyesen bejuttatni senki sem tudott, mint éppen a kis „Csemegáj”, ahogy õt városszerte nevezték. Hogy is volna képzelhetõ, hogy Csemegit, mint volt honvédõrnagyot, Haynau Aradon szabadon járni-kelni hagyta volna s eltûri, hogy ez a könyöradományokat becsempéssze a várba a hadi foglyokhoz. A nemzetõröket azonban se Haynau, se más osztrák katona nem tekintette katonáknak s a hadügyminiszter is csak olyan helyi rendõrfélének nézte õket, mit az is bizonyít, hogy a Közlönyben elégszer fordul elõ kinevezés, hogy egy nemzetõrszázados honvédhadnaggyá kineveztetik. A többi „õrnagyot“ illetõleg van a Közlönyben Neumann Samu és Mór, de nincs József; van Hollaender Gyula és József, de nincs Leó; van mindenféle Grosz, csak éppen Henrik nincs; van Dénes Lajos, de nincs Dániel; van Reinhard, Reinhold, Reinde, sõt Reinchard Jakab is, de nincs Reinfeld Dániel; van Tausz Imre, de nincs Tausz „M“, kinek nevét se tudja a szerzõ, de õrnaggyá kinevezi. A könyv 174—178. lapjain elõforduló zsidó honvédtiszti lajstromnak tehát ez eléggé kritikája lehet: nyolc „õrnagy“ közül egyetlenegy igazolható a hivatalos lappal. A többi közül lehet, hogy valamivé ki volt nevezve egyik másik, de kineveztetésük a hivatalos lapba nem került bele, pedig négyszer-ötször lett volna alkalmuk erre. Hogy pedig a hivatalos lap, minden gyarlósága mellett is, mégis csak eléggé rendben ment a kinevezések közzétételét illetõleg, bizonyítja az, hogy némely feltûnõbb név után kutatva, azok közül megtaláltam pl. Csemegi Ignácot, Bettelheim Gajári Antalt (a Gajári Ödön s Géza apját), Ballagi Károlyt, a fennebbi Groszokat, Neumannokat, Hollaendereket, stb. — Mért éppen csak az „õrnagyok“ maradtak ki? Még furcsább dolgok azok a „magánértesülések“ és kritika nélkül átvett adatok, melyek mellett Jókai tanúbizonyságoskodik. Pedig ezeket így „per Bausch und Bogen“ igazaknak jelenteni ki igen lelkiismeretlen dolog s csak azzal menthetõ, hogy Jókai nem olvasta a könyvet kéziratban, hanem szívességbõl vagy más szempontból odaadta nevét e nagy valótlanságra. Õ, ki az

események közvetlen szemlélõje volt, bizonyítja a zsidók forradalmi vitézségét. Már most e legújabb mondása hogy vág össze 1875-ben kiadott „Forradalom alatt írt mûvei“ másik állításával, mely a 210. lapon olvasható eképpen: „A történelmi igazsághoz való ragaszkodásból megjegyzem, hogy én bizony az egész harc alatt puskával semmiféle hõstettet nem követtem el. Boldogult jó apám is inszurgens hadnagy volt a napóleoni hadjárat alatt; volt egy kedvenc fringiája, amirõl egyszer azt kérdezem tõle: „Édesapám, vágott-e le azzal sok franciát?“ Mire az én lelkem-apám azt felelte: „Fiam, ha odajött volna hozzám, bizony levágtam volna.“ Ez volt az én harci devisem is.“ Jókai még atyjánál is nagyobb hõs volt, mert õhozzá eljött Budapestre Windischgrätz, le is vághatta volna, ha bevárja, de õ hõsileg eltakarodott Debrecenbe, hogy ne kelljen a császárt megfosztani az õ kedves Windischgrätzétõl. Azt mondhatnám, hogy nincs hozzá semmi közöm, ki mint gondolkozik saját bõre becses voltáért, mikor „hí a haza“ (habár annak, aki március 15-én a nemzetet a forradalomba belevinni segített, a folytatásnál is ott lenni erkölcsi kötelessége lett volna, amint Petõfi, Vasváry és mások el is hullottak a csatatéren), de ha egyszer valaki az apai fringiát jól eldugva, szoknyák mögé menekül, ne tegyen mások haditényei mellett tanúbizonyságot, mert akkor hamisan esküszik. Már pedig Bernstein könyvében olyan adatok is vannak, hogy ez és ez a zsidó honvéd vitézségéért „nagy aranyérmet kapott“, holott köztudomású, hogy sem a magyar kormány, sem egyes hadvezérek más kitüntetést nem osztogattak, mint a piros szalagra tûzött kis koszorút, a II-od és III-ad osztályú „katonai érdemrendet“. Ezenkívül adtak pár húszast, néha körmöci aranyat, azaz pénzt, de aranyérmet soha és senkinek. Pedig Bernstein rabbi könyve szerint még parancsnokok is (mint egy Weisz Ágoston nevû) kaptak volna aranyérmet, a fönnebb említett „nyug. fõhadnagy úr“ közlése szerint pedig egy aradi zsidó honvédhadnagy és tüzér. Sajátságos véletlen újra, hogy a számos Weisz között a Közlönyben megint csak Weisz Ágostont nem találom, pedig van ott Ferenc, Jakab, József, Sándor, stb. Hasonlag egész forradalmi irodalmunkban nyoma sincs az aranyérem osztogatásának másutt, mint az érdemes rabbi úr könyvében sohasem katonáskodott „nyug. fõhadnagy urak“ adatai nyomán. Nevezetes tünemény Bernstein úr könyvében, hogy minden névtelen tettet zsidók hajtottak végre a forradalomban. Így Bátori Schulz Bódog dandárnok emlékirataiban (54. lap) írja, hogy õt a Tápió patak-

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

18 ból két fõ- és egy altiszt a 19. szepesi zászlóaljból húzták ki. Kéri, hogy jelentkezzenek ezek, ha még élnek. Ez 1870-ben történt. Bátori rég meghalt már, midõn egy Hoffmann Adolf nevû nyíregyházi izraelita elõáll 1884-ben, hogy õ húzta ki a tábornokot a folyóból. Az 1849. februáriusi aradi utcaharc alatt elesik a rácok vezére, Jovanovics; Bernstein könyve rögtön tudja, hogy azt egy zsidó pincér lõtte agyon. Az ilyen élelmességet már rossz néven se lehet venni tõlük. Hiszen a március 13-iki bécsi utcai harcban elesett Spitzer Henriket is rögtön megtették a „szabadság elsõ áldozatának“, holott, mint b. Helfert osztrák történész és a többi összes keresztény forrásmû egyértelmûleg elismeri, a véletlenül odakerült fiatal Spitzer késõbb esett el, igazán véletlenül arra tévedt golyó által találtatva; az elsõ áldozat azonban a hetvenkét éves õsz Fürst ecetgyáros volt, kinek mellét fúrta át az elsõ golyó s kit a hidászok aztán puskatusával vertek agyon. Igen érthetõ, hogy a közvélemény is szívesebben fogadott el elsõ áldozatul egy tizennyolc éves diákot, mint egy vén ecetgyárost, az igazság azonban az, hogy Spitzer késõbb hullott el, mint Fürst s mindkettõt csak a kíváncsiság és nem a hõsi elhatározás vitte a katonaság elé. Ami a magyar forradalom kezdetén szerepelt zsidóságot illeti, erre nézve a források megegyeznek, hogy március 15-én, midõn még rizikóval járt az ügy, a kis Horn-gyereken kívül egyetlen izraelita sem „özönlött oda“, a hol esetleg baj lehetett volna. Késõbb azonban, midõn a nemzet leghiggadtabbjai is beállottak nemzetõröknek, a pesti zsidóság is elõállott és Fekete Antal két külön századot képezett belõlük. E zsidó-századok szereplését csak Degré „Visszaemlékezései“ II. kötetében találom meg egyetlenegyszer, midõn éjjeli szolgálatot teljesítenek és szörnyen fáznak. Úgy látszik, hogy e századok aztán teljesen elolvadtak, mert nyomuk vész a forradalom történetében. Kimutatható ott minden különleges csapat, pl. a „bécsi légió“, a „pesti csatár“-zászlóalj, a különbözõ önkéntes zászlóaljaknak mind van nyoma, csak a két zsidó-század válik kámforrá, midõn Jellacsics közeledik Pest felé. Úgy látszik, java része belépett a honvédségbe, a többi pedig békésebb foglalkozásra tért. E hõsi csapat tehát kevés dicsõséget hozott a budapesti zsidóságra s maga a lelkes apologéta Bernstein rabbi se képes további hõstetteiket kimutatni. A zsidó honvédek haditetteit általában elfelejté följegyezni a krónika. Pedig nem mondhatni, hogy irántuk ellenséges hangulat uralkodott volna. Ellenkezõleg. A kor irányát a testvériség és vallási egyenlõség eszméi szabták meg; az általános szabadság

2008. március kivívása épp úgy lelkesíthette a zsidókat, mint a többi honpolgárt. Nem állítom, hogy minden lapot átnézhettem volna a magyar Makkabeusok hõstetteinek kifürkészésére; de Bernstein könyvének „idevágó részletei is csupa, magánértesülések“, vagy utólagos szóbeli mende-mondák és a kilencvenes évek hírlapirodalmának költeményei. Bizonyos, hogy a zsidó honvédeknek nagyrésze épp úgy megtette kötelességét mint a többi, de hogy kiváló haditényt hajtottak volna végre, azt egyikre se lehet ráfogni. S hogy a „magánértesülések“ menynyire megbízhatatlanok, azt fennebb is kimutattam, de ezenkívül a forrást sem adván a szerzõ, szóba se jöhetnek a történelmi kritika elõtt. Hogy szerzõ az egykorú irodalmat nem használta fel lelkiismeretesen, erre igen sok példát mondhatnék. Ferdítések feles számban fordulnak elõ mûvében, hogy azokból hitsorsosaira dicsõséget magyarázzon ki. Így Ballagi Károly volt fõhadnagyot mindig zsidónak mondja, holott ha a Közlönyt szorgalmasan átnézi, láthatja annak 1848-iki 38. számából (júl. 17.), hogy mint református tanárjelöltet ösztöndíjjal küldi ki a közoktatási miniszter külföldre. E kiküldésbõl ugyan semmi se lett, de talán bizonyít annyit, hogy a református tanárjelölt nem volt zsidó. Mogyoródy ezredes is ugyan nagyot nézne, ha Kaiser Adolf neve miatt Bernstein által zsidónak lefoglaltatván, nevével e könyvben találkozik. S mennyire illetéktelenül osztogatja szerzõ a tiszti rangokat hitsorsosainak, bizonyítja az is, hogy Helfi Ignácot is, mint volt honvédhadnagyot szerepelteti, holott a jeles „palatínus“ sohase volt honvédtiszt. (Mennyire tudja Jókai a forradalmi korral kapcsolatos eseményeket, melyek mellett oly fennen tesz tanúbizonyságot, bizonyítja a „Nemzet“-ben nemrég megjelent két Kossuth-levélhez tett megjegyzése, midõn Kossuth gyermekei nevelõjének Helfi Ignácot teszi meg – Karády Ignác helyett. – A Szerk.) Hasonlag igen érdekesek a megdöbbentõ tudatlanságról tanúskodó megjegyzések, melyeken a hozzáértõ különben igen jól mulathat. Ilyenek pl. 318. lap: „Fraynd lengyel zsidó... Áttérve a mohamedán vallásra... 1850-ben Boszniában mûködött és mint pasa, alezredesig fölvitte.“ Pasa — tábornok; tehát mint tábornok alezredesig fölvitte! Gyönyörû fogalmak! Reményi Ede mint Görgey segédtisztje szerepel Bernstein könyvében; Róth Mátyás nevû doktor volt szerinte „a szabadságharcban a tábori orvosi kar fõigazgatója“, holott ha ilyen egyáltalában lett volna, ez vagy dr. Obonyai János, vagy dr. Flór Ferenc lenne; Jellacsics és Móga közötti fegyverszüneti tárgyalásoknál

„magyar részrõl egy abonyi zsidó, Fispán Ignác is szerepelt mint parlamentair“ (141. l.); a lovasságnál volt fõszázadost (erster Rittmeister) õrnagynak hiszi, stb., stb. Fejezeteket tölt be szerzõ annak bebizonyításával, milyen jó hazafiak voltak a 48as zsidók, minõ nagy hasznot tettek a nemzeti ügynek hírhordással, tudósításokkal, kémkedéssel, stb. Idéz több nagynevû embert, kik elismerõleg szólanak zsidó vallású honfitársaink ebbéli mûködésérõl, viszont Haynau és Windischgrätz s az osztrák vezérek bírságpénzeit és egyéb zsarcolásait is erre viszi vissza. Tagadhatatlan, hogy a zsidóknak az ily fajta mûködésre kiváló tehetségük van s az bizonyos, hogy mindkét félnek igen jó szolgálatot tettek a magyarországi zsidók, aszerint, amint az jobban kifizette magát. Hagyjuk itt egészen ki a játékból a hazafiságot, mert ez tiszta üzleti kérdés volt. Annak a félnek voltak jó kémei, amelyik jól fizetett s e kémek legnagyobb része zsidó volt. Azok a Jókai képzeletében élõ Salamonok és Sipulusz-Beöthy-féle „Krausz bácsik“, kik az egész forradalmat csinálták, ezek mesébe való dolgok, miknek magát történeti mûnek mondó könyvben helyet foglalniok nem szabad. Mit mond e dologról a Bernstein által dicsért egyik zsidó író, Max Schlesinger az õ „Aus Ungarn“ c. jeles kis mûvében? Lássuk csak a 99-ik lapot: „Wohl hat Windischgrätz seine Spione nur mit fünf Gulden belohnt, wenn sich welche im Hauptquartier einfanden...“ stb. (Bizony csak öt forintjával fizette Windischgrätz a kémeit, ha ilyenek kerültek a fõhadiszállásra), amiért bizony nem szívesen teszi kockára életét a kém. Egy oldalon a biztos akasztófa, más oldalon öt forintnyi mesés díjazás, aligha csábit kémkedésre. S ugyanazon lapon jegyzetben elmondja Schlesinger egy kém esetét, kit a kápolnai csata után hetekig tartó kémszolgálatai után száz forinttal díjazott Windischgrätz; a kémnek azonban beigazolt százhúsz forint készkiadása volt s csak hosszas utánjárással kapta meg húsz forintnyi kiadása megtérítését. S ennek dacára is sok zsidó kém szolgálta az osztrák ügyet a magyarság ellen. A budai ostromról szóló félhivatalos osztrák munka 30. l. ott találjuk azt az ismert zsidó kémtípust, aki mindkét résznek szolgál jó pénzért, míg végre a magyarok agyonlövik árulásáért. („Ez intézkedésbõl is kiviláglik Hentzi tábornok úrnak szilárd meggyõzõdése, hogy a vár biztos felmentése kilátásban van, mely hitben õt egy zsidó kém is, ki mindkét félnek szolgált s késõbb a felkelõk golyói által érte végét, megerõsíté.“ [Die

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

2008. március Vertheidigung der Festung Ofen…“ etc. Wien, 1893. 30. l.] – A Szerk.) De még nagyobb bizonyságot tesz a zsidó kémek számáról az a lajstrom, melyet az osztrákok hivatalosan állítottak össze a magyarok által igaztalanul kivégezett egyénekrõl, hogy ezzel saját eljárásukat mentegessék. Ha itt a zsidók a magyarok kémei lettek volna, bizonyára nem a magyarok lövik õket agyon, hanem az osztrákok s e nevekkel nem dicsekszenek el éppen õk. E ritka kis füzetnek címe magyarul ez: „Jegyzéke a magyarországi felkelõ kormányzat alatt hadi vagy rögtönítélõ bíróságok által kivégeztetett, vagy ítélet nélkül lemészárolt egyéneknek“ s 1850-ben jelent meg Bécsben, a cs. kir. államnyomda által nyomatva. Ebbõl azon egyéneket, kiket a jegyzék maga is zsidóknak nevez, kiemeljük: „»29. sz. Bálint nevû kuvaszinci, aradmegyei zsidó, ugyanott 1848. okt. 26-án fegyveres ellenállás miatt golyó által végeztetett ki. »105. Lengyel Bernát, izr. Marcalon (Somogyi-megye) a népfölkelõk által megöletett. »109. Brayer Jakab, izr. Komárommegyei Zerdahely községbõl 1849. áprilisában néhány Hunyadi-huszár által kihallgatás nélkül megöletett, mert Szilasról rögtön Ekecsre futott, a mint a huszárokat megpillantotta s ezért gyanús volt elõttük. »126. Egy bizonyos Khon kivégeztetett, mert két lopással gyanúsították. »121. Haszlinger Lipót, pesti izr., a haditörvényszék által halálra ítéltetett, mert a magyar sereg által kémül kiküldetvén, oda nemcsak vissza nem tért jelentéssel, de az osztrák seregnek megjelentette, hogy Linnert pékmesternél a magyar kormány 800 forintot hagyott, melyet aztán a császári sereg el is kobozott.” Mennyi bûn e pár sorban! Ezeken kívül sok oly név van a jegyzékben, melynél a „zsidó“ jelzõ nincs kitéve, de zsidó-voltuk igen valószínû. Ilyen a 76. sz. „D. (Dávid?) Fuchs“, a 71. sz. „Ignác Groszmann, liptói születésû“ 72. „N. Moisch“, a 101. számú „Wilhelm Mayer, budapesti zálogházi szolga“, egy csomó Jákob, Izsák, Jefta, kiknek vallása nincs jelezve, de kiket kémkedésért vagy fegyveres ellenállásért lakoltattak a magyar csapatok. Ezeken kívül több zsidó kémrõl van magántudomásom: egyiket Forró Elek ezredes akasztatta fel, a másik Ivánka Imre kiszabadításáért felvett 10.000 forintért, melyet kicsalt a kormánytól, kapta meg érdemelt jutalmát, a bitófát. S az én „magánértesülésem“ kissé más forrású, mint Bernsteiné, mert a Forró által eszközölt kivégeztetés történetét Antos Jánostól

19 tudom, kinél Forró élete három évtizedét tölté el haláláig, a másikat pedig Ivánka Zsigmondtól, kit az osztrák kormányzat e 10.000 forintért felelõsségre is vont. Ez öszszeg egyébként az állami számadások között több ízben szerepelt; Duschek államtitkár fizette ki ezt Ivánka Zsigmond elõtt annak a Khonnak, ki ezzel a hazát a legszorultabb napjaiban (1849. januárisban) csalta meg. Ami a „haza oltárára tett áldozatokat“ illeti, itt Bernstein rabbi azt iparkodik kimutatni, hogy a zsidók vetekedtek e részben a keresztény hazafiakkal. Egyik hitközség ennyi pénzt, a másik ennyi lat ezüstöt adott. Persze az ilyen ezüstadomány együttvéve sem ér föl két-három magyar mágnáscsaládnak 6—7 mázsányi ezüstjével, melyet azok hivalkodás nélkül tettek le a „haza oltárára,“ de az is tagadhatatlan, hogy a zsidók fontos jogokat követelvén a törvényhozástól, ennek fejében jó hazafiságot tettleg bizonyítaniuk is kellett. Hogy aztán az egyesek igen megerõltették volna magukat, azt már szerzõ sem igen állíthatja, habár e részben is, ahol lehet, korrigál egy kicsit a hivatalos adatokon. Ilyen pl. ama kis tollhibája, hogy „Hercberg Simon pesti nagykereskedõ 1849. május 28-án a magyar alkotmányra felesküdt 33 fogolynak fejenként húsz forintot adott“ holott a hivatkozott Közlöny számában csak tíz forint van, s azon tévedése, hogy máj. 21-ét õ „a harc vége felé“-nek tartja, holott május 21., Budavár bevétele, a magyar ügy legmagasabb hulláma, tehát Hercberg úr szentül lehetett ama hitben, hogy most már gyõzhetetlen a magyar. A részletes adakozások igen érdekelvén, elõvettem Gyõr város adakozásának hivatalos kimutatását s kerestem benne a zsidók adományait a haza javára. Az elsõ lapon 74 adakozó között nevérõl ítélve csak két zsidó van: Schiffer Ignác, ki 40 koronát és Stern Samu, ki 2 forintot adakozott; a másodikon 76 adakozó között Stern Márkus szerepel 2 forinttal; a harmadikon Schönberg Adolf 5 forinttal s Gindlstrasser Lipót 12 krajcárral (ez utóbbi azonban aligha zsidó; a negyediken Mendl Ignác 20 krajcárral és így tovább. Az összes gyõri zsidók adakozásai nem rúgnak fel 50 forintra a 13.803 forintnyi adományból. Ellenben, midõn arról van szó, hogy a természetben adományozott tárgyakat ki vegye meg olcsón, ott már a zsidók szerepelnek. Az 1848. június 15-én tartott árverésen az 1 — 3. számú három pár új cipõt Löwy Dávid veszi meg, párját 26, 32 és 37 krajcárjával, vesz ugyanõ ezüstkupakú tajtékpipákat á 1 forint 13 krajcár. Vásárol ott Blum Náthán aranyos mentõkötõt 3 forint és 13 krajcárért, aranyos övet, ezüstös kardokat, vesz

Wolf Izsák 12 drb. cinedényt 15 font súlyut 5 forintért, Neufeld Lipót pipát és búzát, stb., stb. E jeles üzletemberek neveit hiába keressük az adakozók között, hol pedig elvétve akad magyar név, csupa német polgár az ottani lakos: Smikli, Bugli, Hektliné, Tinogli, Stadli, Stanfli, Smigl, Hoffinger, Krenwalt, stb., stb., igazi Kraxelhubernevek, de mindegyik megnyitja erszényét az adakozásra. Érdemes volna Bernstein könyvének egyéb részleteire is kiterjeszkednem, de akkor egész könyvet kellene írnom róla. De azt hiszem, felesleges munkát végeznék ezzel; az elfogulatlan olvasó így is látja, hogy e történeti mûvel legfeljebb befûteni lehet, egyéb haszna nincs. Mert ahol minden téren csak a ferdítések, a félrevezetések, szépítgetések találhatók, az igazság pedig sehol sem, ott ne beszéljünk történetírásról. A zsidók 1848. március elején nem vettek részt a magyar szabadságharci mozgalomban, mert még nem tudták, hova dõl az. Mikor látták, hogy a többség, a nádor, sõt az uralkodó is ez oldalon van, csatlakoztak a többséghez. Midõn a harc kitör, megoszlanak: nagyobb részük a csá-szárhoz szít, a kisebb híven megmarad a nemzeti ügy mellett. Némelyik mind a kettõt szolgálja, míg fel nem akasztják. Az osztrákok gyõzedelmével nagyobb részük újra hû alattvaló lesz (érdekes példa erre a pozsonyi hitközség vérlázító átokformulája, melyet a magyarok ellen kibocsát), a jobban kompromittált rész pedig kibujdosik. Egyszóval a zsidóság hû marad önmagához e válságos idõben és faji jellemét, a megalkuvást, a többséggel tartást és az erre vonatkozó vallásos tantételeket ekkor se tagadja meg. Ez az igazság, melyet elcsavarni semmiféle pártiratnak nem sikerült. Dr. Kaciány Géza (1899)

Ez is egy 48-as honvéd?

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

20

2008. március

NEMZETI

A MAGYAR ÚJSÁGÍRÁS VÉRTANÚI ÉS HO˝SEI Azt szokták mondani, hogy az újságíró a kor névtelen katonája. Katona, aki harcol, küzd, dolgozik, tönkreteszi az idegeit és tiszavirág-életû rövid dicsôség után meghal, hogy átadja helyét azoknak, akik utána jönnek. Kevesen írták meg, hogy az újságíró élete minden történelemfordulás idején valóban olyan veszedelemmel teli, mint a katonáé. Minden újságíró fáklyahordozó és néha sötétség idején nagyon veszedelmes dolog fáklyával világítani. A fáklya célpont és ki kell oltani, meg kell semmisíteni annak hordozóját. Eddig még senki sem írta meg a magyar újságíró hôsök történetét, még senki sem örökítette meg egyetlen öszszefoglaló mûben azokat a harcokat, amelyeket a „toll katonái“ vívtak a magyar gondolatért és az egyetemes emberi szabadságért. Kevesen tudják, hogy az 1948-as szabadságharc elindítója Kossuth Lajos, a „Pesti Hírlap“ hasábjain szólott a nemzethez és a bécsi kamarilla mindennél fontosabbnak tartotta, hogy kicsavarja Kossuth kezébôl a negyvennyolcas forradalmat elôkészítô sajtóorgánumot. Hasonlóképpen kevesen tudják, hogy az 1919-es kommunizmus elsô lépése volt a Milotay István szerkesztette „Új Nemzedék“ megszüntetése s mindjárt a proletárdiktatúra elsô napjaiban szétverték a nyomdát és a szerkesztôséget, hogy elnémítsák a hangot, melynek minden szava figyelmeztetés volt a nagy veszedelem ellen. Huszonöt évvel késôbb még nagyobb borulat sötétítette el a magyar égboltot és az országra rátelepedett a moszkvai köd. Az új leigázó hata-

PANTHEON

lom elsô feladata volt a nemzeti és keresztény irányú sajtó teljes megszüntetése és a régi fáklya-hordozók kiirtása. A hazug és bûnös „felszabadítás“ hamis apostolai hetediziglen visszamenôen gyakorolták a bosszút és a börtönök ajtajai egymásután csukódtak be azok mögött, akik hûséges és odaadó szolgái voltak népünknek és nemzetünknek. A politikus számára még volt kegyelem, de az íróknak és az újságíróknak nem volt sem irgalom, sem kegyelem. Nehezen megszerzett adatok segítségével - ha hiányosan is - de megpróbáltuk felállítani az 1945 óta kivégzett vagy súlyos börtönbüntetésre itélt magyar írók és újságírók névsorát, s azt azzal adjuk át a magyar újságolvasóknak, hogy egy rövid pillanat tartamáig emlékezzék azokra, akik azért haltak meg, vagy azért szenvedték végig az ÁVObörtönök minden kínját, mert hôsiesen és bátran hordozták a sötétségben utat mutató gondolat fáklyáját.

ták és 1946 augusztusában a kôbányai Gyûjtôfogházban bitófán fejezte be életét. Kolosváry-Borcsa Mihály Erdélybôl jött és a nemzeti gondolat nagy szolgálatába állította tollát. Elôbb Debrecenben, majd Budapesten dolgozott és az ô nevéhez fûzôdik a magyar sajtó megtisztítása az oda nem való elemektôl. Késôbb mint sajtófônök, majd mint a Magyar Újságíró Kamara elnöke dolgozott. Kivégezték 1946. december 6-án a Markó utcai fogházban. Rajniss Ferenc - A legragyogóbb tollú magyar újságírók közé tartozott. A szerkesztésében megjelenô „Magyar Futár“ c. hetilap majdnem egy milliós példányszámban jelent meg. A Szálasikormányban mint kultuszminiszter szerepelt. Kivégezték Budapesten 1946 tavaszán.

AKIKET KIVÉGEZTEK

Hubay Kálmán - A Gömbös Gyula által alapított „Függetlenség“, majd az „Esti Újság“ szerkesztôje. 1939-ben csatlakozott Szálasi Ferenc mozgalmához és az „Összetartásban“, majd a „Magyarságban“ írta ragyogó vezércikkeit. Himler Mártonék ôt is kiszolgáltat-

Bosnyák Zoltán - A zsidókérdés kutatója volt és írásai - könyvein kívül a „Cél“ c. folyóiratban és egyéb lapokban láttak napvilágot. Minden bírói itélet nélkül végeztek vele Budapesten. Kerekes Béla - Nem volt hivatásos újságíró, de írásait állandóan közölték a hungarista napilapok. Elôször 12 évi kényszermunkára itélték, majd 9 évi keserves börtönélet után Székesfehérvárott felakasztották. Kassay Ferenc - A Szálasi-kormány propaganda minisztere volt, s azt megelôzôen az „Összetartás“ fômunkatársa. A

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

2008. március

21

NEMZETI

PANTHEON

Szociáldemokrata Párt szélsôbaloldaláTóth László - A katolikus irányú ról indult el és hosszú vívódások után „Nemzeti Újság“ fôszerkesztôje volt. A jutott el Szálasi Ferencig. Kivégezték váci börtön poklában halt meg. Budapesten 1946-ban. Kemény Gábor báró - Az „Összetartás“ külpolitikai rovatvezetôje, majd a Szálasi-kormány külügyminisztere. Kivégezték Budapesten 1946-ban. Melokko Péter - A katolikus újságírás halottja. Kivégezték. Szörtsey István - A magyar revíziós gondolat katonája volt. Kivégezték. Folly Gábor - Hosszú évek börtönbüntetése után az 1956. évi szabadságharc szabadította ki a börtönbôl és aktív résztvevôje volt a harcoknak. Otthon maradt és elfogták, majd rövid úton végeztek vele.

„Összetartás“ munkatársa. Tízévi súlyos fegyházra itélték. Hoffmann Lajos - Több jobboldali lap munkatársa. Ötévi fegyházat kapott. Szitnyai Zoltán - Író, cikkei Milotay István lapjában jelentek meg. Három cikkéért 6 évi fegyházra itélték. Koszmovszky Tibor - Az „Összetartás“-ban írt cikkei miatt 7 évi fegyházra itélték. Borbély Andor - A „Virradat“ fôszerkesztôje. Több évet töltött a kôbányai Gyûjtôfogházban. Borbély László - Halálos itéletét életfogytiglanra változtatták. A szabadságharc alatt szabadult ki a börtönbôl.

AKIKET RABSÁGRA VETETTEK Dövényi Nagy Lajos - A legtermékenyebb magyar újságírók egyike. A „Tarnopolból indult el“ óriási hatású regénye miatt kötéláltali halálra itélték, majd életfogytiglan tartó kényszermunkára változtatták az itéletet. A szabadságharc ôt is kiszabadította, de otthon maradt. Gégerák végzett vele.

Méhely Lajos - Egyetemi tanár és a modern fajbiológia európai hírû tudósa. A váci börtönben halt meg 95 éves korában. A „Cél“ címû hetilap fôszerkesztôje volt.

Málnási Ödön - Európai hírû történész és író. Cikkei az „Összetartás“ban és a „Magyarság“-ban jelentek meg. Hétévi börtönbüntetésre itélték. Gáspár Jenô - Az Új Nemzedék“ szerkesztôje, majd a Magyar Sajtókamara fôtitkára. 10 évi börtönbüntetésre itélték. Baranyai Jusztin - Egyetemi tanár és a Központi Sajtó Vállalat egyik alapítója. A Mindszenty-ügy során 16 évi fegyházra itélték. Elméje elborult és a váci börtönben halt meg. Meskó Zoltán - Országgyûlési képviselô és a „Nemzet Szava“ c. hetilap fôszerkesztôje. Tizenkétévi börtönbüntetés után kegyelmet kapott és szabadlábra helyezése után hét napra meghalt. Törs Tibor - Az „Esti Újság“ fôszerkesztôje. Tízévi börtönbüntetésre itélték. Nem sokkal kiszabadulása után meghalt. Gellért Vilmos - Író és költô, Sértô Kálmán barátja. Súlyos tüdôbaja nem tudott megbirkózni az internáló táborok embertelenségével és fiatalon, alig 35 éves korában halt meg. Váró Andor - A „Magyarság“ ragyogó tollú kritikusa. Hét évet töltött a kommunista börtönökben. Kovács Elek - A „Pesti Újság“ és az

Fiala Ferenc - Az „Összetartás“ c. lap fôszerkesztôje és a Szálasi-kormány sajtófônöke. Halálra itélték, majd életfogytiglan tartó kényszermunkára változtatták az itéletet. A szabadságharc szabadította ki. A magyar újságírók áldozatos munkáját bizonyítja a vértanúknak és az elitélteknek az a hosszú sora, amely még mindig nem ért véget és a mai kálváriás magyar sors kegyetlenül nehéz idôszakában egyelôre nem is fog végetérni, mert mindig lesznek írók és újságírók, akik a legnagyobb veszélyek közepette is fel merik emelni a magyar szabadság-gondolat dicsôséges zászlaját.

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

22

2008. március

ELLENTÉTES

LANTOS NEM „MUZSIKÁL“ TÖBBET! A vén (80 éves) talmudista zsivány, akinek hosszúra nyúlt, kártékony pályafutása alatt egyetlen tiszta gondolata, egyetlen becsületes cselekedete sem volt, s akinél nagyobb rosszakarója, hitványabb gyûlölõje aligha akadt vihartépett fajtánknak, végre földobta a talpát. Nem rontja tovább a levegõt sem egykori szülõföldjén (Magyarország), sem választott hazájában (USA), sem pedig a világ többi részén, ahol valaha megfordult. Tom Lantost (Lantos Tamást?), a hivatásos „holokauszt-túlélõt“ – noha senki sem deportálta sehova a „vészkorszakban“, s koncentrációs tábort legföljebb álmában, avagy filmen látott, sõt sok más hitsorsosához hasonlóan biztos menedékre lelt a háborús Budapesten – ahelyett, hogy örök hálára kötelezte volna népünk egyedülállóan önzetlen zsidómentése, egész életében csak szapulta, mocskolta jótevõit, s példátlanul aljas módokon ártott a Kárpát-medence magyarjainak. Ilyen hazug, torz jellemû, sötét figurát keveset hordott a hátán öreg bolygónk. A Sátán igencsak elemében lehetett, mikor teremtette. Az amerikai képviselõházba tucatnyi alkalommal „választották be“ a gyengeelméjû jenkik, s politikai karrierje során amolyan érinthetetlen „szent tehén“ volt, aki mást sem csinált, mint az izraeli érdekekért „lobbizott“ (konspirált). Bûnlajstromát nehéz lenne fölsorolni, de néhány példát hadd emeljek ki találomra. Aktívan részt vett a „hollókosztipar“ felvirágoztatásában, keblére ölelte a magyarfaló Ceausescut, habzó szájjal üvöltözött az elhíresült Csurka-tanulmány ellen, döntõ szerepet vállalt az afganisztáni és iraki konfliktusok kirobbantásában, s miközben „lantját“ verte a terrorizmus ellen, szava sem volt a

NEKROLÓGOK

palesztinokat pusztító zsidó vérengzésekrõl, vagy éppenséggel az ellenünk föllépõ globáltõke fojtogató gyarmatosításának megfékezéséért stb. Ahányszor betette hozzánk lúdtalpas patáját, mindig valami még szörnyûbb következett az életünkben, mert „baráti tanácsait“, „elvárásait“ kezüketlábukat törve (túl)teljesítették dróton rángatott, szervilis vezetõink. Visszavonulása alkalmából kis híján még magas állami kitüntetést is kapott tõlünk, de szerencsére idõben elvitte az ördög. Kár, hogy az „emléke elõtt“ néma felállással adózó parlamentünk nem süllyedt le vele együtt a pokol fenekére! Lantos egy tehetségtelen, semmihez sem értõ, ragadozó görény (büdösborz?) volt csupán, aki kizárólag elõnyös származásánál fogva kapaszkodhatott ilyen befolyásos posztra. Akárhova kaparják el rothadó hulláját, nyilván komoly környezetszennyezési kockázatot jelent. Talán egy csillagközi fekete lyuk megfelelõ lenne számára, ahol a fényt is elnyelõ, roppant gravitáció atomjaira tépné. Reméljük, hogy gonosz lelke is méltó helyére jut!

ELMENT KUNSZABÓ FERENC

tás után végre föllélegezhetett egy kicsit, s ekkortól fõleg politikai-nemzetvédelmi cikkeket, esszéket közölt a jobboldali sajtóban. Megalapította s kb. 10 éven át szerkesztette az akkor országosan legszínvonalasabb és legbátrabb hangú Hunniát. Persze a magát átmentett, alapjaiban változatlan hatalom ferde szemmel nézte lapjának népszerûségét; s válogatott ürügyekkel (pl. antiszemitizmus vádjával) többször is koncepciós perbe fogta, majd anyagilag totálisan ellehetetlenítette Kunszabó Ferencet, ami egyben a lap végét is jelentette. Ezután gyakorlatilag visszavonult a közélettõl, de családi magányában megírt még néhány mûvet. Érzékeny tollú, tisztán látó, radikális elveket valló, a magyarságnak elkötelezett ember volt. Hosszú, súlyos betegségét követõ halála jelentõs vesztesége a valódi nemzeti oldalnak (ha létezik még ilyen?!). Magam is fájlalom távozását, s különösen azt, hogy meg sem emlékeztek róla az elvárható tisztelettel. Félõ, hogy az õ sorsa is a méltatlan feledés lesz, mint annyi más kiváló hazafié. (Hiába, a judeokrata maffia nem bocsát meg könnyen senkinek.) Siklósi András

MEGHALT Még a legendás Jurtában ismertem meg Feri bátyámat 1989-90 táján. Sok fórumon szerepeltünk együtt, teret adott néhányszor a Hunniában, s a klubjába is meghívott elõadásokat tartani, én pedig az elsõ Szittya Világtalálkozókon biztosítottam neki megszólalási lehetõséget. Nem túl gyakran találkoztunk, de mindig kölcsönös megbecsüléssel szorítottunk kezet. 1956-ban Kaposvárott részt vett a forradalmi eseményekben, amiért 10 év börtönre ítélték, melynek jó részét le is töltötte. Utána csak amolyan megtûrt íróként publikálhatott: fõként félreesõ, vidéki folyóiratokban jelent meg olykor egy-egy tanulmánya, szociográfiája, valamint néhány könyve. A módszervál-

(In memoriam LT) Meghalt. Az ég kárpitja mégsem szakadt keresztbe. Élt, konspirált, csak saját fajtáját szerette. Melegebb lett Pesten az este. Zas Lóránt (Kalifornia, 2008. febr. 11.)

A NEMZETI ELLENÁLLÁS HONLAPJAI:

www.nemzetifront.hu www.arpadvonal.hu

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

2008. március

23

NEMZETI

˝ FIGYELO

Itt a cionista szájzár-törvény: büntethetõ a „gyûlöletbeszéd“ Az Országgyûlés elfogadta a büntetõ törvénykönyv módosítását, amely lehetõvé teszi a „gyûlöletbeszéd“ büntethetõségét, tehát a hazánkat gyarmatként mûködtetõ zsidó hatalomnak nem tetszõ igazságok hangoztatását. Itt a cionista gondolatrendõrség, vigyázzon mindenki, hol és mi hagyja el száját! A szocionista képviselõk kezdeményezte törvénymódosítást 174 igen, 127 nem szavazattal és 11 tartózkodás mellett fogadta el a Ház. Az elfogadott módosítás alapján két évig tartó szabadságvesztéssel büntetik a

magyar gondolatot. A módosítást a kormány nem támogatta, de a maszopos bolsevikok megszavazták. A tetves MDF tartózkodott, a fideszesek, már aki bent volt, leszavazták, és fura mód, vagy nagyon is érthetõen a Szadesz is ellen voksolt. Ugyanis a törvény könnyen ellenük fordítható, tekintve, hogy a magyarellenes gyûlöletbeszédben élen járnak. A cionrasszista paragrafus az Alkotmánybíróság elõtt várhatóan elbukik. (Kuruc.info - MTI)

ZÚG MÁRCIUS Én szemfedôlapod lerántom, Kelj fel és járj Petôfi Sándor! Zúg Március, záporos fény ver, Suhog a zászlós tûz a vérben. Hüvelyét veszti, brong a kardlap, Úgy kelj föl most, mint forradalmad! Szedd össze csontjaid, barátom! Lopnak a bôség kosarából. A jognak asztalánál lopnak Népek nevében! S te halott vagy?! Holnap a szellem napvilágát Robbantják ránk a hétszer gyávák. Talpra! Petôfi! Sírodat rázom. Szólj még egyszer a Szabadságról! Utassy József

A nemzeti ellenállás lapja Magyar Nemzeti Front Központ Magyarok Háza 1052 Budapest, Semmelweis utca 1.-3. III. emelet 336. tel:+ 36 1 267- 4510/300 mellék mobil:+36 30 552-7202 e-mail:[email protected] honlap:www.nemzetifront.hu internet újság: www.arpadvonal.hu Minden hétfõn 15.00.-19.00. óra között az elnökség ügyeletet tart a központban. Ugyanitt, minden kedden és csütörtökön 15.00.-19.00.-ig könyvtár. Amennyiben támogatni szeretné a Magyar Nemzeti Frontot, a 11711041-20860033 bankszámlaszámon teheti meg. Köszönjük.

Alapította: Szabó Tamás

Megjelenik havonta Fõszerkesztõ:

Dobszay Károly

A CIGÁNYOK MÁR A HOLDRA IS ELJUTOTTAK!

([email protected]) Tiszteletbeli fõmunkatársak:

Alföldi Géza†, Fiala Ferenc†, Marschalkó Lajos† Kiadó:

MAGYAR NEMZETI FRONT Elõfizetés egy évre 4400 Ft. (12 szám + postaköltség) Megrendelés levélben, e-mailben, vagy személyesen a Magyar Nemzeti Front címén, számain és a könyvtárban. Az internetes színes változatot azoknak küldjük, akik valamennyi összeggel támogatják a Magyar Nemzeti Frontot. Bankszámlaszám: 11711041-20860033 (csekkmásolat az e-mail címre)

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

24

2008. március

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!