I. díj: Dobos Annamária, XI. osztály, Orbán Balázs Gimnázium, Székelykeresztúr, Hargita megye I. tétel Metaforikusság és elbeszélés a klasszikus modern regényben A modern ember újszerű élettapasztalata, a művészetről és életről alkotott addigi koncepcióktól való eltávolódás újszerű narrációs eljárások, elbeszéléstechnikák kidolgozását tette szükségszerűvé az irodalomban. Az új tartalom új formát kívánt. A klasszikus modernség korát megelőző korstílusok és stílusirányzatok (romantika, realizmus) kínálta eszköztár tehát már nem szolgált hiteles kohézióteremtő elemekkel a modern regény számára. E hiányt az alkotói lelemény a metaforizáció segítségével törekedett kitölteni. A klasszikus modernség és az őt megelőző irodalmi irányzatok közti különbségek sorának eredője a kor filozófiai háttere. Shcopenhauer, a modern eszmeáramlat egyik vezető filozófusa szerint az emberi megismerés két fő tényezője, a külvilág és az emberi tudat közül a megismerő szubjektum élvez elsődleges szerepet a megismerési folyamat során, a megismerés tárgyával, az objektummal szemben. Egyszerűbben kifejezve a megismerő szubjektum nem különíthető el az objektumtól. És mivel minden ember egyedi, különleges tudattal bír, szükségszerűen következik, hogy a világ birtokba vételének annyi módja van, ahány ember. Így nincs egy általános igazság, az értékek viszonylagosak, a világ megismerhetetlen. Gyökeres újítás ez a korábbi, egészelvű filozófiai elméletekhez képest, melyek alapját egy egységes, általános világrendező elv megtalálásába vetett hit képezte. A világ, és így az emberi lélek széttöredezésének tapasztalata is alapjában rendítette meg az addigi szövegszervező eljárások hitelességébe vetett bizalmat. Kulcsár Szabó Ernő Metaforikusság és elbeszélés című írásában a modern regény legszembetűnőbb újításait emeli ki és összegzi. A realista regény terminusát megalkotó Stendhal így definiálja ezt a regénytípust: „út mentén mozgó tükör”, azaz a realisztikus ábrázolás az arisztotelészi miméziselv alapján a valóságszerűségre, világszerűségre, a valóság pontos visszatükrözésére törekedett. A realitás autenticitásának illúzióját így olyan „műbeli tényezőkkel” keltette, mint a „cselekmény okozati logikáját” megteremtő metonimikus történetmondás, a mindentudó (omnipotens) elbeszélő, szubjektív elbeszélésmód, mimetikus ábrázolás valószerű téridő szerkezettel, vagy a fantasztikum kizárása a műből. Ezek magukban rejtették a „profán, történetszerű értelmezés” lehetőségét, sőt kizárólagosságát is. Ahogyan Kulcsár Szabó Ernő is írja, ezek a „biztos fogódzók” eltűnnek a klasszikus modern regényből. De annak egységessége, kohéziója mégis megmarad, mivel más „szubsztanciális epikai tényezők” veszik át helyüket. Az újítások legalapvetőbb eredője a metonimikus történetmondást metaforikusra cserélő formaelv. E szerint a történetmondás linearitása megszakad, ez a formaszervező elv töredékesebb, ám szövegszerűbb prózavilágot hoz létre, ismételten visszatérő motívumok, szövegrészek, utalások rendezik a szöveget, így a forma nyitott lesz, engedve a schopenhaueri filozófia alapgondolatának: a „hiányos, töredékes” mű egyéni olvasatát teszi lehetővé, meg sem kísérli egy általános érvényű, esetleg didaktikus tartalmú üzenet közvetítését. Kulcsár Szabó első szempontja a cselekmény. Szegedy-Maszák Mihály Esti Kornéltanulmányában háromféle kapcsolatot különít el, melyeket az elbeszélő teremthet a cselekménymozzanatok között: időrendi, oksági vagy modális meghatározottságú. Egyértelmű, hogy az első kettőt a realista és a romantikus prózairodalom használta előszeretettel. A magyar klasszikus modern széppróza egyik csúcsteljesítményének, Kosztolányi Dezső laza szerkezetű regényként is értelmezhető Esti Kornél-történeteinek elbeszélője modális kapcsolatot teremt a
mozzanatok között. Az egyes novellákat nem az Esti Kornél által elmondott és értelmezett történetek fűzik össze, hanem maga az epikus beszédhelyzet. Flaubert a klasszikus modernséget szimbolikusan megnyitó (1857.) regénye, a Bovaryné egy-egy mozzanat köré épülő konstrukciójával szintén szakít a realista lineáris cselekményvezetés tradíciójával, s kihagyásos, töredezett történetmondása az egészelvű világkép széttöredezését, valamint a személyiségkép megbomlását érzékelteti. De ugyanígy találkozunk ehhez hasonló eljárással más klasszikus modern vagy előmodern epikus alkotásokban: Mikszáthnál az anekdota az összetartó elem, Krúdy Gyula Szindbád-ciklusában – mely szintén olvasható regényként – globális összetartó elemként egy-egy hangulat, emlék is funkcionálhat. Krúdy, eltávolodva a mikszáthi anekdotikus elbeszélésmódtól, olyan sajátos elbeszélésmódot alakított ki, melynek központi kérdésévé az emlékezés kérdését és annak elbeszéléstechnikai következményeit (mnemotechnikáját tette). Európai mértékű újításai például a nyelvi struktúraként megalkotott tudatmozgás (pl.: Duna mentén – látványszerű és reflektív szövegrészek oszcillálása, impresszionista technikák, asszociatív logika), nyelvben megalkotott idő (a Vörös ökör c. novellában a hirtelen idősíkváltások következtében maga a nyelv alkotja meg az emlékezésnek a beszédben létrehozott aktusát) vagy az érzéki benyomások és emlékképek szinesztéziás-asszociatív összekapcsolása (Vörös ökör), mellyel még a világelsőnek tartott Marcel Proust-ot (Az eltűnt idő nyomában) is megelőzi. Összegezve tehát a cselekmény (vagy szüzsé) már nem pusztán maga a történet (vagy fabula), érzelmi-gondolati többletjelentéssel gazdagodott. A következő szempont Kulcsár Szabó művében a tér- és időviszonyok megalkotása. Mind a tér, mind az idő, mint epikus koordináták esetében megkülönböztethetjük a külsőt, illetve a belsőt. Szegedy-Maszák például az Esti Kornél történetének terét szétszórtnak, széttöredezettnek, az elbeszélés terét viszont egységesnak látja. A klasszikus modern epikában általában nem a külsőségekre, hanem az emberi lélek lényegére, Freud nyomán a mélylélektan hatására a tudattalan szférára kerül a hangsúly, így a regények meghatározó tere a lélek belső tere (Kosztolányi Dezső: Édes Anna). Mivel azonban epikus művekről van szó, az idő vizsgálata még fontosabb. Mint már említettük, a valószerű, lineáris idővezetés megszakad, és bonyolult szerkezetek jönnek létre. Szegedy-Maszák Kosztolányi Pacsirta regényében hat idősíkot különböztet meg, melyek közül – Pacsirta hazaérkeztével – a ciklikus időszemlélet győzedelmeskedik a mű végén. Krúdy Gyula Szindbádja az emlékezet és vágyai segítségével utazik előre és visszafelé, főként visszafelé az időben. Az idő bonyolítása bonyolítja az elbeszélő helyzetét is. Mikszáth Kálmán Az a fekete folt novellájában a történet jelenidejének és a történet visszatekintő elbeszélésének az elkülönítése a legenda erejével hat. Kosztolányi Esti Kornél-történeteiből a Tizennyolcadik fejezetben, a „közönséges villamosút megrázó leírásában” az elbeszélő megkettőződése, majd Esti Kornél kétféle reflexiós lehetősége, tehát lényegében az elbeszélői hang teremti meg a metaforikus olvasat lehetőségét. Így előbb az egyén szocializációjának folyamataként, majd az autentikus létre törekvő ember próbálkozásaként értelmezhetjük az utazást. Az elbeszélő külső nézőpontjának rögzítéséből és objektív magatartásából fakad, hogy Édes Anna tudatalatti, ösztönös szférájáról nyerünk információkat Kosztolányi regényében. A gyakori nézőpontváltások pedig lebegtetik a feszültséget és az értékek viszonylagosságát sugallják a klasszikus modern regényekben (Gustave Flaubert: Bovaryné, Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés). Roland Barthes így fogalmaz a korlátozott tudású, objektív elbeszélőt illetően: „A hang elveszti eredetét, a szerző halottá válik, az írás elkezdődik.” Az értékek viszonylagosságát, az élet dolgainak relatív voltát reflektálják a „hősök alakváltásai” is: például Krúdy Szindbádja hol idős, halálra készülő emberként, hol fiatal, élettől
duzzadó hajósként tűnik fel. Esti Kornél nemcsak hogy a „történeti” Kosztolányi alteregójaként tűnik fel, ugyanis az író számára még a tudat kettéhasadásának ambivalenciája is szűkös teret enged a kibontakozásra. A novelláról novellára változó, megújuló Esti Kornél-alakmások polivalenciájában teremti újra a legkülönbözőbb személyiségeket a tükör-motívum segítségével újraegyesített kiterjesztett énjét. A modern klasszikus regények metaforizációját segíti elő, valamint hangsúlyozza a nyelvi megalkotottság, szövegszerűség és az irodalmi önreflexió szerepének megnövekedése (Kosztolányi: Esti Kornél-történetek). Láthattuk hát, hogy a klasszikus modernség prózapoétikai újításai (töredezett, hiányos cselekményvezetés, megosztott tér- és időszerkezet, megosztott elbeszélő stb.) az értékek viszonylagosságára, az általános igazság hiányára terelik a befogadó figyelmét. Az így létrejött töredezett prózavilágot ismételeten vissszatérő metaforikus motívumok stb. rendezik, fűzik egybe (pl. utazás – Krúdy Gyula: Szindbád, Kosztolányi: Esti Kornél; halál – Kosztolányi: Esti Kornél; emlékezés – Krúdy, aranysárkány – Kosztolányi: Aranysárkány). A klasszikus modern prózában, így a regényben is a kohéziót nem oksági viszonyok, nem időrendi kapcsolatok, hanem az újszerű, korszerű eljárás: a metaforizáció teremti meg. II. tétel Éli, Éli, lámá szóbáktáni??!! Oly nagy reményekkel, oly mély bizakodással léptem színészi ... művészi pályára, Te tudod, Istenem. Milyen csodálatos kor is volt, amikor közönségre, értő befogadóra talált hangunk: a hajdan nagy becsben álló Budapesti Nemzeti Színi Társaság hangja!... De most, a média, ezen hitvány, posvány ripacs szerkentyűk: film és televízió, meg silány számítógépek ... a néma, béna információ-zuhatag, mondd, hogy vonhatja el az embert az egyetlen való szépségtől, a művészettől. Érdemes még dolgozni, működni, játszani, vagy valóban falra hányt borsó? De hisz a mi művészetünk, a színdarabok pótolják csak, mi e keserű valóságból hiányzik: mi egy új világot, egy másikat, egy fantasztikusat teremtünk. Nem mondom, hogy jobbat, szebbet, felsőbbrendűt. De az élet másik felét mi adjuk. Mit ér a színész ember nélkül? S mit ér az ember színész nélkül? Egyik sem ér semmit a másik nélkül. Élet és színház összetartozik, mint nappal és éj, rózsa és tövis, mint élet és halál, oly szétválaszthatalanul, oly szorosra egybeforrva, égve ... És beleégve mindkettő halálosan mélyen a szívembe: élet és halál, színészet és élet. Az ember észre sem veszi talán, s mégis minden lépte, minden veszélyes kis mozzanata e kettősség határmezsgyéjén zajlik. Magam jó néhányszor el is töröltem e vonalat, e választótmegkülönböztetőt, s elhittem: „Színház az élet.” Mert ki más mondaná ki azt a sok keserűséget, fájdalmat, elfojtott és eljátszott szenvedélyt, suttogva és harsogva, lázban és bátran, kitörő, isteni hangon, ha nem a színész?! Ki más, ha nem én, Uram?! Majd az utcaseprő? Vagy a sarki trafik kis szöszke elárusítója? Ők szenvednek, betegek, és nem jönnek erre rá, míg el nem jönnek, hogy befogadják a mi üzenetünket. Addig vakok. És vak a világ. De Te meggyógyíthatod őket, ahogyan egyszer régen tetted. Kend be az Ember szemét sárral, és újra látni fog ... Az ember erőtlen. Ezért fordult el tőlünk. De éppen ezért fordul vissza is majdan egyszer ... egyszer, mikor már nem bírja, terhei alatt összerogy! Akkor majd eljön a művészet szent templomába, bekenjük mi sárral a szemét, ahogyan meghagytad azt Te nekünk. És akkor újra látni fog, megnyílik szeme életre, halálra. Rájön a hibákra, és arra is, hogy nem végzetesek. Példát lát múltban, reményt jövőben. És tudom azt is, nem lesz ez egy könnyű ébredés. Előbb fájni fog, az irónia marni, a tragikum égni, a komikum pedig ... az gyógyítani. Az lesz balzsam a megtört szívekre, mosoly-fény, mely könnyet szárít. Én ezt hiszem. Tebenned, Veled, Általad... Ámen!
II. díj: Codău Annamária, XI. osztály, Bolyai Farkas Elméleti Líceum, Marosvásárhely, Maros megye I. tétel Metaforikusság és elbeszélés a klasszikus modern regényben Gyermekkorunk olvasmányai életre hívnak bennünk egy „szikrát”, amely aztán egyre falja az irodalmi alkotásokat. Vágyunk az olvasásra, arra, hogy belépjünk az írók által megalkotott világok lehetséges verzióiba, s ott a mindennapokat elfeledve, tápláljuk a „tüzet”. De egy adott pillanatban rájövünk arra, hogy amit olvasunk, az nem pusztán mese, hogy az elbeszélt világban ott lappang egy metaforikus történet is. „Bovaryné én vagyok!” – jelentette ki Flaubert, s ezzel mintegy szakított a romantika eszméivel és betetőzte a realizmust is. A XIX. század második felétől kezdve az írók fokozatosan lemondanak a valóság mimetikus ábrázolásáról, és előtérbe helyezik a metaforikus összefüggéseket. (Tisztán metaforikus szerkezetről azonban még nem beszélhetünk, a művek alapja a metonimikus történetépítés marad a klasszikus modernség ideje alatt.) Hogyan is jönnek létre egy regényben a metaforikus összefüggések? A jelképes-szimbolikus elemeken kívül a metaforikusság megteremtéséhez nagy mértékben hozzájárulnak az ismétlődő helyzetek és motívumok, a térelemek metaforizálódása valamint az idősíkok váltogatása. Jelképes elem például Kosztolányi Dezső Pacsirta című regényében a mű végén megjelenő kalitkába zárt galamb: a szabadságot képviselő madár csúnya, mint a gazdája, és elzáródott a világtól. Az a tény, hogy éppen Pacsirta zárta be a galambot és hozta haza, talán azt sugallhatja, hogy így zárta el a lány önmagát és szüleit is a világtól. Ugyanebben a műben figyelhetjük meg azt a jelenetet, amikor Pacsirta távozása után a szülők becsavarják az égőket – kivilágosítják a szobát, „megnyílnak” a világ előtt. Az ismétlődő helyzeteket főleg Móricz regényeiben lehet áttekinthetően tanulmányozni. Naturalista színezetű műveiben az ösztönös cselekvések és magatartások (evés, ivás, tivornyázás, fokozott szexualitás) gyakoriak, ezenkívül a Sáraranyban egyre ismétlődik a sár és az arany metaforája (Turi Dani úgy érzi, hogy az otthona húzza visszafelé, letapasztja, mint a sár). A regény zárlata a címet is megmagyarázza: az élet a sár, az arany pedig az ember. De úgy is értelmezhetjük, hogy a nemesfém az ember nemes tulajdonságait, a sár pedig a „rossz” énjét jelképezi. Az Isten háta mögött című regényben ismétlődő helyzet még az érettségi emlegetése, ami szorongást kelt az olvasóban: mi lesz Veres Laci sorsa az érettségi után? Kiszabadul az ilosvai sárból, vagy őt is bekebelezi a kicsinyes világ? Kosztolányi Édes Annájában is értelmezhetjük motívumként a cselédlány tisztogató-, és Vizyné cselédmániáját, amely lelkiviláguk sérüléséből fakad. A tér- és időelemek általában a metonimikus szerkezet támpillérei (az ok-okozatiság, linearitás, világszerűség mellett). De annak függvényében, hogy miként viszonyulnak hozzá a szereplők, a tér is metaforikus jelentéseket nyerhet. Például a Sáraranyban Turi Dani élettere a külső világ, az utca, a mező, hisz ő dinamikus, aktív egyéniség, míg felesége, a hagyományokhoz ragaszkodó és életébe beletörődő Erzsi a belső térben, a konyhában, a szobában érzi jól magát. Belső és külső tér elhatárolódásáról beszélhetünk a Pacsirtában is: az elszigetelődött család alig hagyja el lakását, a külvilágból az újságokon kívül alig hagy másvalamit beszüremleni; a leányuk távollétében azonban apa és anya kilépnek a világba, újrakezdik régen eltemetett társasági életüket. Ez azonban akkora lelkifurdalást kelt bennük, hogy a még „belsőbb”, a lelkiviláguk borul fel: Vajkay Ákos rémálmaiban Pacsirtát halottnak látja, részeg állapotában kitör a tudatalattijába fojtott gondolat, hogy ők tulajdonképpen nem bánnák, ha a lányuk meg ... .
Az időről való összetett gondolkodás jele, hogy különböző idősíkok érvényesülnek a klasszikus modern regényekben, főleg a szereplők emlékezései révén. Krúdy Gyula A vörös postakocsijában például a szereplők alig cselekszenek, emlékeik és elmélkedéseik révén élnek; a színésznők a nagyvárosban folyton vidéki színészkedéseik éveire gondolnak, vágynak a szerelemre, Klára a mitikus Alvincziről és annak világáról álmodik – és ezzel ennyi. A Pacsirtában Vajkay Ákos is szívesen emlékezik, keresgél („vájkál”) a múltban, mivel a jelene sivár. Szegedy-Maszák Mihály szerint hatféle idősík különíthető el Kosztolányinak ebben a regényében: a lineáris és ciklikus (változatlanság, apa és anya visszatérnek régi életmódjukhoz), külső és belső (valós cselekvések ideje és emlékek ideje), valamint a történelmi és mitikus / biblikus idő. Ez utóbbit kissé erőltetettnek érzem, bár van a műnek egzisztencialista olvasata is, ami révén általánosabb érvényű üzenet is megfogalmazódhat; de a mitikus idő olyasmit sugall, hogy „ez mindig így volt és mindig így lesz”, míg a regény zárlatában a Mária-kép egy kis reményt mégis sugall. A metaforikus képekről azt mondjuk általában, hogy „sugallnak”, hisz írójuk / költőjük nem kommentálja őket. Ugyanígy a klasszikus modern regények elbeszélői sem kommentálják az ábrázolt világot. Kritikájukat a szereplők sorsából, esetleg egy-egy rezonőr (albíró, Moviszter doktor) mondandójából olvashatjuk ki. Az elbeszélő távolódik a mindentudói szereptől; vagy a szereplők belső világát ismeri (mint például Móricz regényeiben), vagy tudomása van a legtöbb kifelé irányuló cselkvésről, de a szereplők tudatát nem jeleníti meg (erre példa az Édes Anna – a cselédlány gesztusaiból, reakcióiból következtethetünk arra, hogy mi játszódik le a tudatában, de ezek valójában a befogadók „belemagyarázásai” kisebb-nagyobb sikerrel, mert biztosan, egyértelműen nem tudhatjuk – s talán Kosztolányi maga sem?). A szereplői szólamok előtérbe kerülése is jele annak, hogy az elbeszélő egyre kevésbé uralja a mű világát. Sokszor már azt sem tudjuk eldönteni a szabad függő beszéd miatt, hogy az elbeszélő vagy valamelyik szereplő gondolatait olvassuk-e. Ilyen talányos például a Sárarany zárlata is: Turi Dani gondolja-e, amikor számot vet az életével; az elbeszélő vonja-e le a következtetést a nép fiának bukástörténetéből; vagy talán képzeletbeli párbeszéd zajlik hős és elbeszélő között? A többszólamúság talán annak a léttapasztalatnak a kifejezője, amely szerint még az igazság is viszonylagos érték, mivel a teljességet nem lehet megragadni, a világ összessége megismerhetetlen, s így legfeljebb csak részigazságok létezhetnek. Ezt a gondolatot Márai Sándor fogalmazta meg nagyon mélységesen: „Mentől többet járok emberek közé, annál jobban kínoz a gyanú, hogy mindenkinek igaza van.” Talán ez a magyarázata annak, hogy az elbeszélők hagyják a szereplőket nyilatkozni a történtekről, s hogy „Olykor az elbeszélő személyét, értékrendjét sem egykönnyen tudjuk meghatározni.” (Kulcsár Szabó Ernő) Az ok-okozati összefüggéseket az is fellazítja, hogy az elbeszélők nem igyekeznek egységessé alakítani a cselekményszálat. Krúdy azt jelzi A vörös postakocsi című regényével, hogy az élet nem kerek történet, csak foszlányok, pillanatok sokasága, s ezt igyekszik az impresszionizmus és a szecesszió kelléktárával megragadni. Hangulatok, élmények felidézése teszi érdekessé a regényt, s nem feltétlenül Rezeda úr és Horváth kisasszony szinte nem is létező szerelmi története. Ilyen emlékidéző részletek beiktatásaa és Móricz Az Isten háta mögött című regényében érvényesülő jelenetező eljárás teszik a történetet töredékessé, kihagyásossá: „Maradjon minden annak, ami egy költőhöz illik: töredéknek” (Kosztolányi Dezső). Ezzel magyarázható az, amit Kulcsár Szabó Ernő a következőképpen fogalmazott meg: „... az események látszólag összefüggéstelen egymásutánban játszódnak le előttünk, sőt, akad példa a hősök alakváltására is”. Nagyon találó az „események” szó ebben a „meghatározásban”; ha az Édes Anna című regény eseményeit, tehát a külső, valós világban megtörténő, a lineáris időt követő mozzanatokat vesszük figyelembe, a tökéletes cseléd hirtelen hidegvérű gyilkossá való átalakulása sokkoló és érthetetlen
számunkra. Hisz Vizyék fizikailag nem bántalmazták, mégcsak nem is kiabáltak rá, de a fölényes bánásmód, ahogyan csak egy gépet kezelnek az emberek, mély sebeket hagyhatott Anna lelkében (hát még Patikárius Jancsi viszonyulása hozzá!). Mi a magyarázata tehát annak, hogy megváltozott a „regény”? A világkép változásából következik ez. Az értékek viszonylagosságának, a teljesség elvesztésének, a személyiség összetettségének és megismerhetetlenségének, az időről való gondolkodás megváltozásának a tapasztalata vezette arra a XIX. század végi, XX. század eleji alkotókat, hogy szakítsanak a hagyományos írásmóddal. Vagy impresszionisztikusan-szecessziósan nagyítják ki a pillanatokat és sűrítenek egy pontba, mint Krúdy Gyula, vagy az ösztönszférát tanulmányozzák, mint Móricz, vagy lélektani viszonylatban törekszenek megközelíteni az embert, mint Kosztolányi. Persze, ezek a behatárolások nagyon leegyszerűsítik a klasszikus modern regényről való vélekedést (beszélhetnénk a társadalmi, egzisztenciális, keresztény regényekről is), de nemhogy egy értekezésbe, de akár több tucatnyiba sem férne bele e sokszínű, sokoldalú, páratlan élményt jelentő regények értelmezéseelemzése. „Nincs idő gondolkodásra, megnyugvásra, emésztésre ...” - írta Krúdy a XX. század elején. De ha egyszer mégis időt szakítunk minderre, és elmerülünk a szépirodalom világában, utána olyan nehéz és fölöslegesnek tűnő dolog kiszakadni onnan, ahol a kimondhatatlant is meg lehet ragadni a művészet nyelvén, s olyan nehéz és fölöslegesnek tűnő dolog visszatérni a realitásba. II. tétel Weöres Sándor: Arcjáték-próba (...) Milyen jó, hogy ezt a verset hagytuk előadásunk végére. Vajon azáltal, hogy ezt elszavaltam, szóltam-e a közönséghez? Úgy igazán? Nem jöttem rá a tapsból ... az jólesik a fülnek, de a kevésből nem lehet érzékelni, hogy viharos-e. Látom magam a tükörben ... Én vagyok-e akkor is, ha szerepet játszom? Vagy csak akkor vagyok én, ha a festéket lemosom, mint most – milyen gyorsan megy – s felveszem közönséges farmeremet, közönséges ingemet, és kilépek a közönséges utcára, és nem látszik meg rajtam, hogy színész vagyok, hogy Katona Bánk bánja a kedvencem, hogy a Tótékba mindig úgy bele tudom élni magam ... Most, hogy elhagyom az öltözőt s a kopott színpadot, eszembe jut, hogy mennyit méltatlankodnak egyesek: bezzeg, milyen jól keresnek s mekkora hírnevük van a hollywoodi színészeknek! Igen, azoknak a képernyőn „játszó” alakoknak! Azokban az „aktuális” témákról szóló filmekben, amelyekben mindenki szép, tökéletes fogsorral rendelkezik, s amelyekben minden jó, ha a vége jó, legfeljebb meghal egy-egy mellékszereplő. Ilyesmivel tud azonosulni a mindennappi ember? Nem! S mégis ezt nézi?! Nem tudom, miért keseredem el így mindig, pedig hányszor megbeszéltem magammal, hogy senkit sem lehet bottal kergetni a paradicsomba, mint Sütő mondta. S hajh, valóban, micsoda paradicsom van a díszletek között! Olyan világ illúzióját keltjük, amilyent egyegy darab szerzője megálmodott, rendezője kiegészített, díszlettervezője megrajzolt, technikusa megvilágított és kihangosított, plakátja kihirdetett, színésze átélt, nézője pedig megszeretett ... vagy éppen megutált, de mindenesetre olyan világ, amelyről véleményt formált. S kell-e ennél az illúziókeltés képességénél, lehetőségénél nagyobb hatalom? Olyan hatalom ez, amelyet az ókori görögök kezdtek el „művelni”. S hagyjuk, hogy a mai eldologiasodott világ kirekessze? „A mai eldologiasodott világ” – micsoda közhely! Ez tölti ki mindennapjainkat, amikor a színház nyelve oly varázslatos hangon fogalmaz meg mindent! Örvendek, hogy része lehetek ennek, s mindaddig örvendeni fogok, amíg csak egy ember is ül a színpad előtt ... Ha majd egyszer kiállok a reflektorfénybe, s ódonul kong az üresség előttem, veszem a tükröt, és leszek önmagam közönsége!
