Recenzió
Goldzieher Miksa Oswald Spengler:
Der Untergang des Abenlandes. Zweiter Band, Welthistorische Perspektiven. (Független Szemle, 1922. 11. 12. 270-271. old.)
A
világirodalomban id√közönként föl-fölt∫nik egy-egy könyv, amely fölkavarja a kedélyeket és két ellentétes tábornak vitatárgyául szolgál. Az egyik a könyvet hozsanával üdvözli és messze kiható eseménynek tekinti; a másik élesen és kíméletlenül ront neki az írónak és munkáját a kritika könyörtelen bonckése alá veti. Ez a kett√s ellentétes hatás tanúskodik legélénkebben a kérdéses könyvek jelent√ségér√l, tekintet nélkül tárgyukra vagy arra, hogy formájuk irodalmilag becses-e vagy kifogásolható: a szenzációs hatást bizonyára egy kvalitásuknak köszönik: eredetiségüknek, újszer∫ségüknek s annak, hogy írójuk egyénisége különállásával g√gösen fölülemelkedik a napi „irodalom” kulijainak színvonalán. Ezek közé az egyéni munkák közé tartozik Spengler könyve is, amelynek sokat vitatott els√ kötetére most ráduplázott a második. Az olvasót els√sorban a szerz√ elkápráztató olvasottsága, tudása kapja meg. Az ilyen enciklopédikus m∫veltség az el√z√ generációkban még gyakrabban akadt; az emberi tudásegyetem rohamos gyarapodásával, az egyes tudományágak specializálódásával azonban mindinkább elt∫nt a lehet√sége, hogy a régi id√k polyhistorainak újkori vetélytársai akadjanak. Spengler egyaránt otthon van a chinai, indus, egyiptomi né-
pek, a klasszikus ókor és a modern népek történelmében, vagy a különböz√ világszakok és id√k kulturális vonatkozásaiban, ideértve vallásbölcseletet, irodalmat, filozófiát, m∫vészeti, természettudományi és gazdasági kérdéseket. Talán a szaktudós számára ez a tudás és tájékozottság nem mindig elég mély és alapos s így Spengler ítéletei a szaktekintélyek el√tt nem állják meg mindenben helyüket, bizonyos azonban, hogy egy emberi agyban egyesített ennyi tudás bizonyos kritikai fölénnyel jár, amelyet a kisebb agykapacitású kortársaknak elismerni, nem pedig irigyen lekicsinyelni kötelességük. Tegyük még hozzá, hogy Spengler mondanivalóját brilliáns, olykor lebilincsel√ stílusban adja és ingéniumának kincstárából csak úgy szórja a megkapó, további kutatásra ösztönz√ megfigyeléseket, úgy hogy könyvénél vonzóbb, gondolatkelt√bb olvasmány alig képzelhet√. Viszont az els√ fascináló hatás elmúltával az olvasó szinte föllázad Spengler ellen és különösen progresszív gondolkodású ember elszomorodva fogja konstatálni, hogy Spenglernél reakciósabb írót és gondolkodót Chamberlain óta az utolsó évtizedek alig produkáltak. Már munkájának els√ kötetében fejtette ki Spengler, hogy az emberiség történelme ciklikus lefolyású. Akiba rabbi mondását, hogy: „nincsen új a nap alatt”, Spengler széleskör∫ tudásának óriási adattárából bizonyítja s kimutatja, hogy a kultúrnépek történelme szigorú törvényességgel ismétl√dik. Az egyes kultúrközösségek primitív fejl√dési stádiumból elérkeznek egy bizonyos magaslatra, mely után már csak az elpusztulás következhet: a viruló világvárosok kihalnak, a lakosság
195
zöme visszatér a vegetatív parasztsorba, amely a történelemnek csak szenved√en érdekelt tényez√je. Ilyen, az egyiptomi példa után „Fellah” stádiumnak nevezett, alélt állapot vár végs√ kimenetelként a mi nyugat-európai kultúránkra is, s a történelmi analógiák szerint már elérkezett volna az a ciklikus korszak, melyet az ókori történelem Egyiptomban mint Hyskos-korszakot, Óchinában pedig mint „harcoló államok” korát emleget. A következ√ évszázad világraszóló caezarizmus jegyében fog állni, amelyet elkerülhetetlenül egy új vallásosság korszaka követ, ez pedig beharangozója a nyugat-európai kultúra bukásának, csakúgy, ahogy a kereszténység a klasszikus kor kultúrájának búcsúztatója volt. Spengler munkájának kétségtelenül legbecsesebb része az, amely az arab kultúrközösséget tárgyalja s amely eredeti megvilágításában egészen újszer∫ értelmet ad az emberi történelem egyik legérdekesebb és legkevésbé tisztázott fejezetének. A mohammedán és keresztény vallások keletkezésének és fejl√désének szükség- és törvényszer∫sége ugyancsak egészen új megvilágításban bontakozik ki szemünk el√tt. Lényegesen kevésbé sikerült Spengler munkájának az a része, amely az állam problémáját fejtegeti s amelyben az emberi kultúra fejl√désében a társadalom arisztokrata elemeinek vezérszerepét bizonyítja. De még ha Spengler csak egy egyéni arisztokrácia jogés szükségszer∫ségét hangsúlyozná; √ azonban a nemességnek, a rendi államszerkezetnek és a dinasztikus monarchiáknak fajelméleti és metafizikai alapon tulajdonít jelent√séget! Természetes, hogy ebbeli fölfogásában a történelmi materializmusról csak csú-
Recenzió
folódva emlékszik meg, anélkül, hogy a marxi ideológiával érdembe vitába szállna. Számára a szocializmus tana csak egyike azon jelenségeknek, amelyek a társadalom fölborulásának, a „destrukció”-nak és a kultúra pusztulásának hírnökei! Nem csodálható, hogy ilyen szempontoktól vezérelve a gazdasági életnek szánt fejezetei ellaposodnak és csak az el√bb elmondottak parafrázisaként hatnak. Spengler helyesen állapítja meg, hogy a kapitalista társadalomban a demokrácia s annak mindmegannyi vívmánya, a parlamentarizmus, sajtószabadság stb. nem jelent egyebet, mint a pénz, a finánct√ke korlátlan uralmát. ◊ csak abban téved, amikor √ ezért a demokráciát rójja meg, nem pedig a kapitalista társadalmi rendet, amely korrumpálta a demokrácia tiszta eszméit. Spengler, aki lényegben teljesen kimerítetteknek látja az emberiség kulturális lehet√ségeit, s azoknak csak ciklikus ismétl√dését várja, számításon kívül hagyja, hogy az emberiség géniusza új lehet√ségeket is tartogathat, amelyek a legszellemesebb elméleteket és történelmi analógiákat is csúffá tehetik. Nagyon valószín∫, hogy az emberiség, ha új kulturális katasztrófa elé siet, hasonlóan azokhoz, amelyekben az elpusztult nagy, régi kultúrnépek semmisültek meg. De ha mai, a kapitalista termelési rendszeren alapuló kultúránkat egy olyan irányzat váltja föl, amely az önkéntes társulás és kölcsönösség eszméjén épül föl s nem tekinti Spenglerrel a háborút a természetes és az emberi fajt nemesít√ állapotnak, a béke szeretetét pedig az emberi szabadságról és méltóságról való lemondásnak, talán új lehet√ségek nyílnak a „nyugat-európai” kultúrközösség számára is, hogy
megifjítsák s megóvják attól a kaSpengler nagy problémája nem taklizmától, amelynek perspektí- a Természet, mint az eddigi gonváit Spengler széles vonásokkal dolkozóknál, hanem a Történelem. elibénk rajzolta. Mit ér az emberi er√feszítések színjátéka? Ami az emberiség életében végbemegy, milyen legf√bb Nagy Lajos: formaelveknek engedelmeskedik? Spengler filozófiája Olyan kérdés, melyet hozzá hason(A „Der Untergang ló súllyal és hivatottsággal még des Abendlandes” egyetlen gondolkozó fel nem ve15 éves jubileuma tett. A nagyközönséget nem érdekalkalmából) li, hogy micsoda elvont elvek tengelyein és kerekein gördül a m∫ (Magyar Kultúra, felépítménye; beéri azzal, hogy a 1932. I. 438-444. kocsi halad, lélegzetállító iramban old.) fut végig az emberiség let∫nt korszakain és szebbnél szebb tájakat láttat. Közben a kapcsolatot nem háborús összeomláskor Mün- veszíti el a jelennel; s√t az egész chen városában megszólalt egy m∫ úgy van beállítva mint a jelenezüstb√l öntött lélekharang, mely nek illusztrációja és magyarázata. az egész európai kultúrának végét Mint egy óriási „pompes funébsiratta. Hangja, bár gyászos, de res”-i asszisztencia Nyugat elfölb∫vös volt, úgy hogy felfigyelt rá deléséhez. De a kritikának meg az egész m∫velt világ. Spengler ha- kell vizsgálnia, vajon szilárd lábatalmas két kötetes munkája, noha kon áll-e a hatalmas szellemi koigen nehéz olvasmány s a nagykö- losszus? Az igazságos kritika olcsó zönségnek egyáltalán nem való, dialektikai babérokra nem pályázolyan sikert ért el, mely páratlan hatik (die Pöbelrache jedes Diaaz elvont körben mozgó könyvek lektikers — Nietzsche); hanem lepályafutásában. Mihamar egész het√leg a szerz√ látásával kell látni irodalom sarjadt körötte, mint fia- a dolgokat, kiemelve a fogyatkotal erd√ az öreg szálfa körül. Hatá- zásokat, amiket a szül√ nem akar sának titka nemcsak a téma kor- észrevenni tulajdon gyermekén, szer∫sége, hanem a szerz√nek de amelyek az idegennek nagyon szinte Übermenschszer∫ öntudata is szembeötlenek. A kritika helyés zsenialitása. Közönségesen ve- zete minden, csak nem könny∫. A rítékez√ munkásokat látunk az spengleri filozófia olyan mint a sziemberi szellem egy-egy parcellá- várvány tündökl√ hídja, melyet ján, míg Spengler úgy jelenik meg, alulról nézhetünk, de felülr√l át mint a szellemi értékek egész bi- nem mehetünk rajta. A lép√ láb rodalmának szinte korlátlan ura és sehol nem talál szilárd támasztégazdája. Amit az emberi szellem kot. A gondolatf∫zés híján van a eleddig teremtett: tudomány, meghatározásoknak és szilárd jem∫vészet, spekuláció, mindez lentéseknek. A szavak értelme és mintha csak rá várt volna s most a gondolatok tendenciája ismémiután megérkezett és birtokába telten változik; mintha elvarázsolt vette az egészet, szuverén módon vidéken járnánk, ahol a dolgok kezeli az anyagot s mutatja be a nélkülözik a megbízható tömörsébámuló világnak, hogy mindennek get és azonosságot. És Spenglermi a legf√bb értelme és jelentése. nél az illogizmus nem valami sán-
A
196
Recenzió
ta botorkálás, talán a gondolkozó lendület elernyedése, hanem szinte szándékosság. Sokkal szkeptikusabb, semhogy hinne a logika mindenhatóságában. A fogalmak az √ kezében mint zenei motívumok szerepelnek s különböz√ variációkon mennek vele át. Könyvét olvasva nem téglákat és falakat, nem logikai építkezést látunk, hanem valami szubtilis zenét hallgatunk. A m∫ úgy részleteiben, mint egészében nem architektonikus, hanem muzikális jelleg∫. Valamely bölcselet abból az intuícióból születik, mellyel a szerz√ a valóság magját megpillantotta. Vajon mi a spengleri bölcselkedésnek a kiindulása? A kezd√szál a problémák össze-vissza kuszált szövedékében, melyet csak meg kell találni és le lehet gombolyítani az egészet. Spengler szétnéz az id√k mozgalmain s ugyan mit lát? Véletlen esetek t∫nnek fel itt és ott, melyek utólag találkoznak és kapcsolódnak? Mi sem áll távolabb t√le, mint a történelemnek ilyen banális felfogása. Nála az els√ az egész, a kultúrlélek, melynek megnyilatkozásai, szinte teremtményei az egyes tünetek. Mi ennek a magyarázata? Spengler tekintete bár éles, szárnyalása hatalmas, mégsem éppen a sasé, inkább a hollóé. Ha sas volna, elrepülne az id√k trónusáig; hanem mert holló, kultúrákat mint tetemeket lát, melyek a halálnak martalékai. A filozófus a titok küszöbéig hatolt; már hallhatná a bemutatkozást: Én vagyok, aki vagyok! De visszatartja valami. Tisztelet? Még inkább bizonyos lelki zárkózottság. Mintha sötét melancholia, tragikus rezignáció, hollófekete gyász reszketne szavában, mikor azt mondja: Sors! Hogy népek t∫nnek fel, hogy ezek közt vezérek kerülnek az élre, hogy a népek küzdenek, csatákat nyernek és ve-
szítenek, hogy van államéletük és vallásuk, tudományuk és m∫vészetük — mindez: Sors! A spengleri bölcselet sarkpontja és achillessarka a „Sors”. Ez nem meghatározottság vagy predesztináció, nem fátum vagy végzet, melyek mind bölcseleti vagy teológiai tépel√dés fantomjai. Ez a dolgok és események szuverén menete; oly eszme, mely nem azonos (bár sokszor hasonlítani látszik) a hív√ ember Gondviselésével, mert az utóbbinak atyai, jóságos árnyalata hiányzik bel√le. Nála az egyes kultúrkörök önállóak, egyik kultúrának nincs köze a másikhoz. Részleges sorsokat lát, s nem jut el az egyetemes sorsig, mely mögött Isten rejt√zik. Álláspontja, ha nem is kifejezetten agnosztikus: ismeretlen er√ bonyolítja le a világfolyamatokat. Elszánt, szinte cinikus állásfoglalás: mindegy, szemébe nézünk a valóságnak és olvasunk bel√le, ha mindjárt halálos ítéletet olvasunk is ki! Hogyan férk√zünk a „Sors” titkának közelébe? Ennek szerve nem az ész, hanem a lélek, mely megérzi a dolgok belsejét. Az ész tárgya, úgymond Spengler — a „lett” (a holt), a léleké a „levés”. Természetesen ez csak ideál, mely felé törekedni kell, de elérni nem lehet soha. Spengler figyelmen kívül hagyja, hogy ez az ideál túlhajtva megsemmisítené a gondolatot, mert határon túl káoszba vezetné a megismerést. Lehetne-e az öszszes folyamatokat észrevenni? Tudat és mindentudás lehet-e egyforma kiterjedés∫? Létünk egyedi lét, megismerésünk is egyedi. Az egyedi léttel adva a látás iránya. Minden hangot hallani? Ez diszharmónia volna. Minden szív dobogását érezni? Elviselhetetlen volna. Bármily magas álláspontra törekszik a történész, látása rész-
197
leges, nem egyetemes. Holott szigorúan nemcsak a tölgyek zúgását, hanem az erd√ mélyén tenyész√ füvek növését is meg kellene hallani. Mert minden összefügg. De ki volna erre képes? Az óra az id√ másolója, de szinte groteszk formában. Elhaló hullámveréseket közöl a roppant tengerzajlásból. Spengler maga, bár magasan álló toronyóra, de csak óra, a nagy Id√nek kicsi tükröz√je. S ha egy emberfeletti szellem egyetlen tekintettel mindent átfogna: ez a látás eredeti b√ségben közölhetetlen volna. Mert a közlés már válogatással, szempont és beosztás szerint menne végbe. Az óra filigrán lapján kellene regisztrálni az Id√nek a világmindenségben elvesz√ óriási mérföldköveit. Ezt a szelekciót jelzi az okkutatás. Spengler miként a „levésnek”, úgy ellenkez√ irányban az okságnak az elvét is túlhajtva értelmezi. A gondolkozásnak melyek a kategóriái: ugyancsak vitatott kérdés a filozófusok közt. Spengler minden további t∫n√dés nélkül egyszer∫en odacsapja a Kolumbus-tojást, mondván: csak egy kategória van: az okság. Túlzás Spengler azon állítása, hogy a tudományban minden megismerés oksági. A tudósok maguk tiltakoznának ez ellen, mert inkább lehet√leg ki akarják kerülni az okkérdést, mint mitikus területet. S√t vannak kifejezetten leíró tudományok, mint a földrajz, néprajz, régészet. Továbbá az okmagyarázat nem eo ipso mechanikus magyarázat, mint Spengler állítja. S√t az okság elve azon az úton halad, mely a „levés”, a „Sors” titkához vezethet. A „Sors” alakot ölt, a „levés” megmerevül és a térben jelentkezik. Íme a spengleri filozófia sínhálózatában a váltónak nagy átigazítása. A szerz√ eredetileg a „levésr√l” álmodozik, mégis a „lett”
Recenzió
irányába vezeti a vonatot; de vajon ezzel nem lesz-e okozója saját filozófiája kisiklásának? Spengler a sorsfilozófiából térfilozófiát csinál. A sors folyama el√re folyik, Spengler a „Tér” lobogója alatt a folyással szembe hajózik. A „Tér” a spengleri bölcselkedésnek közelebbi témája. Érdekes a Sors, az Id√ (levés) és a Tér összefüggése. A sorsot érezzük. Az id√: az irány; az ember amint él és el√re gravitál, érzi a mélységet, a harmadik dimenziót, mely a voltaképpeni tér. Sors-, id√-, mélységérzés az élet mitikus homályában születik s alapvet√en különböz√ lehet. Az √s formaérzés szerint különülnek szét a kultúrák. Az apollói — görög — lélek √sérzése a határolt tér (egyes test), a fausti (nyugat-európai) léleké a végtelen tér, a mágikus (arabs) léleké az üreg, az egyiptomié az út, a kínaié a csavargó ösvény. Spenglernél a tér a történelemnek és a kultúrának kulcsa. Álljunk meg és vizsgálódjunk. Még pedig el√ször is extrém formában fogjuk meg a témát, ahogyan nem egyszer Spengler is feltételezi. Vajon a „tér” ideájából levezethet√-e a kultúra ideája? Az egyszer∫ ész meghökken már a probléma felvetésénél. Hajlandó arra a „primitív” álláspontra, hogy a tér negáció. Más a tér, mint a benne lév√ dolgok. A dolgokat elvonatkoztatjuk. A szobából kihordjuk a bútorokat, képzeletben eltüntetjük a szobát, a házat, mindent s ami marad: az abszolút tér. Lehet-e ebb√l valamit származtatni? Hogyan következik a „tér” mivoltából a teremtés hat napja? Hogy van ég és föld? Vannak ásványok, növények és emberek? Hogy vannak népek: asszírok, babiloniak, egyiptomiak és ezeknek van története? „Adjatok anyagot és mozgást és én bebútorozom a világot.” Spengler erre az ajánlat-
ra rálicitál; neki elég a „tér”, hogy el√álljon a világ. ◊ a térre mondja, hogy minden. Ami a görögöknél „ ” (nem-lét) volt, az a mi szemünkben „lét”. (I. 229.) Ott a reprezentatív m∫vészet a plasztika, nálunk a zene. Ott a festészet tárgya az akt, nálunk a portré. (I. 283381.) A mi fest√i problémánk voltaképp a tér. A háttér a végtelennek, a horizont a világtérnek jele. (I. 308.) Vonuló felh√k, tájképek: a görögöknél ismeretlen fest√i tárgyak. Rembrandt tereket fest. A tér els√rend∫ valóság; ebben lebegnek a dolgok, mint véletlenek. (I. 364.) Magasztos üresség, melynek jelent√ségét a dolgok hangsúlyozzák, mikor elvesznek benne. (I. 228.) Ezek Spengler szavai. Nemcsak az abszolút tér, hanem — hogy úgy mondjuk — a konkrét tér ideája sem tartalmazhatja a valóság és a kultúra ideáját. Ha a konkrét tér jellege az egymásmellettiség, úgy épp a térbeli jelenségek a térhez képest heterogén forrásokra utalnak. Mert mi a mozgás és fejl√dés, mint a metafizikából el√retör√ tendencia? A tendenciák nincsenek egymás mellett, hanem keresztül-kasul szöv√dnek. Minden dolog olyan tartalmas, mint egy tojás. Mi van a tojásban? Benne van a madár szervezete, a szervezet m∫ködése, a madár életfolyása. Benne a kapcsolat a környezettel. Hogyan? Nem térbelileg szétterítve, hanem titokzatos módon. A tojás a b∫vös lámpa, mely a tér egymásmellettiségén túl az immanencia vajúdó m∫helyében mindent megmutat. Ott vagyunk Leibniznél: mindegyik monasz a világegyetem tükre. A tér indifferens. Elemezzük: semmiféle konkrétumot nem tudunk róla megállapítani. A dolgot elemezzük? Ép az sül ki róla, hogy „valami”, tehát jól meghatározott. Micsoda bens√ kapcsolat lehet a
198
valami és a semmi közt? Közömbös, hogy mi mikor és hogyan helyezkedik el a térben. Vajon vakondtúrások vagy Alpesek emelkednek az ég felé. Az Alpeseken turisták vagy Hannibál csapatai vonulnak. Elefántok, barbár katonák, Hannibál: ez mind különböz√ jelenség ugyanazon úton. A történelem eseményei és a tér ideája közt nem látjuk a szükségképiség hídját. A térben a felvonulást vég nélkül meg lehet ismételni, míg Hannibál „egyszeri” jelenség. Megy el√re életének folyamata, a torkolatnál vissza nem fordul, hogy újból befussa a pályát. (Egyébként az id√ egyszerisége és meg nem fordíthatósága Spengler kedvelt vessz√paripája.) A térre alapozott emez okoskodás meggy√z√nek látszik, ha a tér primitív értelemben úgy jön tekintetbe, mint negáció. Ámde a tér negatívuma a geometriai és a fizikai tudomány haladtával mindinkább átfordul és mind pozitívebb jellegeket ölt. Vajon a geometria tárgya a semmi? A geometria axiomái, képletei, egész felépítése azt sugalmazzák, hogy a tér valami. A geometria formulái alkalmazást nyernek a fizika törvényeiben. Az égi testek összefüggése, mozgása, a gravitáció azt jelenti, hogy a tér nem abszolút ∫r. A nap a bolygókat a távolság négyzetével fordított arányban vonzza: Newton e törvényében a térbeli távolság mint valami pozitív szerepel. A fizika képleteiben ott a tér, az út, a távolság. Hogyan lehetséges a távolbahatás? Vajon az er√ mint ugróbajnok saltót csinál az egyik csillagról a másikra? Er√k sugározzák be a teret! A természeti jelenségek nem származhatnak a semmib√l. A természeti er√k (elektromosság, mágnesség) mint megbújt és tetten ért intrikusok lelepleztetnek. A világ∫r benépesül. A sem-
Recenzió
miség óceánjai közül szigetek, majd egész kontinensek emelkednek ki. A valóság súlypontja oda tolódik, ahol el√bb a nagy Zérót sejtettük. Ilyen el√zmények után csak egy merész fantáziájú filozófus kell, aki térdet hajt a „Tér” el√tt, mely a primitív elmének „Semmi”, de az √ szemében „Minden”. De tovább folytathatjuk a szkepszist a spengleri filozófiával szemben. Minden bölcselkedésnek hallgatag feltevése, hogy a megismerés lehetséges; azaz, hogy az alanynak van tárgya. Spengler témája a történetbölcselet volna; idegen kultúrák birodalmába szeretne lépni, de hogyan? Mikor a határon ott a megállító cégér: idegeneknek tilos, azaz, hogy lehetetlen a bemenet. Valamely géniuszt — Spengler szerint — kizárólag tulajdon szülötte ismerhet meg, idegen lélek alig ismerhet fel mást, mint a formaelveket. A jövevénynek kezében lobogó fáklya bizonyos „egyidej∫ségeken”, a fellendülés és hanyatlás, a „Sors” egyezésein kívül csupán az egyetemes téralakokat világítja meg. Az arabs kultúra területén az „üreg” tátong, a kínain az „ösvény” csavarog, az egyiptomin az „út” törtet el√re. Egyébként pedig Spengler történetbölcseletének (ha kijelentését szigorúan értelmezzük) nem volna valóságos tárgya, csak névleges. Mindamellett amit Spengler a „téralapon” kihoz, az m∫vének nagy részében igazán frappáns. De ne feledjük, hogy m∫vének nagy részét az antik és fausti kultúra egybevetése teszi ki. Ez a különböztetés pedig, amint √ beállítja, körmönfont térszimbolika nélkül is jellemezhet√ volna. Még pedig egész egyszer∫en: az egyik a kis kaliber, a másik a nagy kaliber kultúrája. Minden kultúrában, a faustiban is, a nagy néptömegek kis kaliber∫ életet folytatnak, va-
gyis „görögök”. A kecskepásztor, de még a pohár sör mellet kuglizó és preferánszozó városi kispolgár is a „határolt tér” szimbóluma szerint bonyolítja le arasznyi életét Nyugat-Európában csakúgy, mint Görögországban. Aki a piacon tojást vagy sárgarépát vásárol, nem használ differenciális egyenleteket, hanem az euklidesi szám szerint vagyis görögösen oldja meg a problémát, nemcsak Athénben és Spártában, hanem Párisban és Berlinben is. Más kérdés, hogy Gréciában, csupa „görög” lakott, akiket a végtelen lehelete alig érintett. Valóban, a spengleri bölcselkedés utoljára is ellentétbe torkollik. Ez pedig a véges és végtelen ellentéte. Ez azonban nem térbeli, hanem lelki megkülönböztetés, aminthogy ugyancsak Spenglernél a megjelölésnek nem tisztán térbeli értelme van, hanem tartalmi felhangjai is vannak. Ez az emberlét alapvet√ rejtélye. Ha a görög léleknél a végtelenbe való gravitáció kevésbé mutatkozik, annál inkább szembet∫n√ az arabs léleknél, melyet Spengler az „üreg” érzésével akar jellemezni (Frobenius nyomán). Vajon mit mutatnak az arabs hódítások? „A keresztes hadak Jeruzsálem el√tt, a Hohenstaufok Szicíliában, a Hanza a keleti tengeren, a lovagrendek a szláv keleten, a spanyolok Amerikában, a portugálok Kelet-Indiában, V. Károly birodalma, melyben a nap le nem áldozott, az angol gyarmati birodalom kezdetei Cromwell idejében — mindez össze van s∫rítve, az egyetlen kirobbanásban, mely az arabokat Spanyol-, Franciaországba, Indiába és Turkesztánba vezette” (I. 274.). A mongol hódítások úgy terjedelem, mint hév tekintetében nem maradnak el Nyugat imperialista törekvései mögött. S ha e
199
címen az egyikben a „végtelen” bélyegét látjuk, ugyanezt nem tagadhatjuk meg a másiktól sem. Ezek után fel kell vetnünk a kérdést, vajon a „tér” egyáltalán alkalmas alap-e egy bölcselet felépítésére? Nincs világkulcs, mely minden zárat csak egyszer∫en kinyit, ámde az alap az a szerény kis kulcslyuk, melyen át a filozófus belenéz a valóság belsejébe. Nem is a kulcslyuk, mint inkább a szem határoz. Valaki azt mondhatná, hogy bármely elv alapja lehet egy bölcseleti épületnek. Az épít√mester leleményessége számít. A realitás összefügg, azért bármely ponton indul el a filozofáló Kolumbus, ha igazán Kolumbus, nagyszer∫ felfedezéseket tehet. De a vég természetesen az, hogy minden filozófus többé-kevésbé hajótörést szenved. A siker ismertet√jele a harmónia. Még pedig a részek harmóniája egymás közt, továbbá az egésznek harmóniája az élettel. Az els√ harmóniát a filozófus úgy iparkodik elérni, hogy alapelvét mint rugalmas plazmát kezeli, annyira, hogy a kidolgozás egyes fázisaiban az alapelv csak a névazonosságot tartja meg. Az alapelvek (szubsztancia, anyag, szükségesség) a filozófusoknál telve vannak kétértelm∫ségekkel. Spengler maga a térnek a szükség szerint a legkülönböz√bb jelentést adja. A tér majd annyi, mint merev alak és a halál szimbóluma (I. 215.), majd létet, (I. 509.) valóságot, (I. 512.) levést (I. 364.) és er√t (I. 578.) jelent; majd annyi, mint magasztos üresség (I. 228.); s végül egy a Termékenységgel (I. 229.) a Mindenséggel (I. 234.) és Istennel (I. 240, 398, 400, 505.) („A kalapom cilinder, nem holmi csekélység — ha felteszem magasság, ha leveszem, mélység” — mondaná tréfásan Arany János.). A tér nem egyér-
Recenzió
telm∫ fogalom, mint inkább sok mindennek jelzésére való szimbólum. A „tér” álnév alatt inkognitóban utazik a nagy Ismeretlen. Ami így kialakul, inkább szemfényvesztés, mint valóságos harmónia. A gyanútlan olvasó talán elragadtatást érez s szinte azt mondta: No lám, milyen nagyszer∫ ez a „tér”, igazán minden belefér. A szerz√ annál inkább tisztában van az ellentmondásokkal, melyek m∫vének kereteit szétfeszítik. (A kés√bbi kiadás el√szavában mintegy panaszképp említi a szerz√, hogy a közönség e vallomást nem vette komolyan.) Azonban bármily tetszet√s valamely tanítás, csak úgy értékes, ha az emberi életet felfokozza és magasztos távlatba állítja. Dönt√ jelent√ség∫ a filozófia állásfoglalása az etikához. A „decadence” magában rejti értéktelenségének ítéletét. Spengler az istenhitet a legmagasabb piedesztálra állítja. („Minden kultúra lényege a vallás”; I. 455.) Isten és isten közt azonban különbség van. Az apollói lélek sok istenben hitt és istenei helyhez kötött testi lények. A fausti Isten egyetlen monotheizmus. (I. 433.) Spengler megkapó színekkel ecseteli a fausti etika nagyszer∫ségét. Az antik etika a magatartásnak, a nyugati a tettnek etikája. (I. 439.) Shakespeare jellemeket, a görög dráma a véletlent√l mozgatott figurákat ábrázol. A fausti léleknek szárnya van, mely a végtelen felé röpíti. Vállalkozásaiban az apollói lélekkel ellentétben a nehezet nem kerüli, s√t ellenkez√leg inkább keresi, hogy gy√z√ hatalmát megmutassa. Így repül Ikarus mindig feljebb, míg szárnyain a viasz olvadni kezd… A kultúra is alá van vetve a „sorsnak”. Ez a sors: valami születik, fejl√dik, virágzik, hanyatlik, meghal. Faust máris a végét járja. A vallás t∫nésével a szent
okság helyébe a mechanika, a kultúra kamarazenéje helyébe a civilizáció bádogzenekara lép. Valóban Spengler gondolatainak tündökl√ fénye temet√t világít meg. A „tér” mégis csak „ ”, feneketlen mélység, mely utoljára is elnyel mindent. A kultúrák pompázó alkotásaiból nem marad más, mint egy marék por, melyet Spengler a mai ember homlokára hint. „Memento homo, quia pulvis es et in pulverem reverteris.” A virágzó kultúrák farsangja után hamvazószerda következik. A spengleri filozófia nem életet szolgáló. Amit nagyszer∫ képek sorozatában nyújt, a halál romantikája. A hérosz miután mindent elveszített, veszteségét utoljára cseng√ rigmusokba foglalja, elénekli és saját hangjában gyönyörködve meghal. A keresztény érzés∫ lélek elégtétellel szemléli Spengler gigantikus vállalkozását, amint a magas talpazatról ledönti a bálványt: az ész, a tudomány, a civilizáció bálványát; gyönyörködve látja, amint ezek helyébe egy égi tündért állít, a vallást; de visszadöbben, mikor észreveszi, hogy a tündérnek napsugárból sz√tt ruhája meglebben és lehull s ami ott marad: ijeszt√ csontváz. Az sem volna vígasztalás, hogy a vallás, nevezetesen a kereszténység mint lélek kiszáll az elhalt kultúra teteméb√l és más nép életképes testébe megy át. Ez a lélekvándorlás csak elodázná a kereszténység sorsát, mert hisz minden alá van vetve a „sorsnak”. Ilyen világ valóban az ördögé volna. A sátán kacaja Spengler magasztos világ∫rében: ez volna az összes színjátékok fináléja. A tér nem alkalmas alap filozófia felépítésére. A filozófia a világlényeget kutatja. A lényeg csak pozitívum lehet. A „tér” negatívum s bármennyire telítjük, nem foszt-
200
hatjuk meg teljesen eredeti negatív értelmét√l. Az er√szakkal elforgatott delejt∫ közben állandóan érzi a rejtelmes vonzást s visszaiparkodik a természetes helyzetbe. Így vagyunk a szavak √sjelentésével is. Ha pedig a spengleri filozófiának azt a megszorított magyarázatot adjuk, hogy a tér nem a lényeg, hanem a világvalóság jelentkezési formája az emberen keresztül, amennyiben a jelentkezési formán van a hangsúly, a spengleri filozófia a felszínen mozog, mely jön és megy, születik és megsemmisül. S ez esetben mi a lényeg? Spengler szerint úgy látszik, az ember lényében a vér a legmélyebb realitás. Egy csepp a tengerb√l, de a tengernek er√i érvényesülnek benne. (II. 630.) A vér az alapképlet, melyb√l folynak az összes további levezetések. A vér a sors. (II. 13.) A vér határozza meg az élet stiljét, a vér írja az ember és népek biografiáját. Ahol a vér kiömlik, ott dús aratásra válik termékennyé a föld. „A háború minden nagy dolgok szül√anyja.” (II. 446.) Pacifizmus, a tömegek jóléte: e vértelen jelszavak csak szánalmat és gúnyt váltanak ki a büszke filozófusból. (I. 454. II. 542.) De a vér (bár Spengler elgondolásában lelki lehet√ségek is lappanganak benne, II. 14.), — a vér mégis csak anyag. Az anyag korrelatívuma a tér. Öntudatlan gravitációval így alapozódik az anyagban a spengleri térfilozófia s a tériességben a spengleri spekulációnak er√sen negatív tendenciája. Spengler filozófiája merész, de zavart intuícióból származik. Ha ezt az intuíciót elmélyítjük és megtisztítjuk, megtaláljuk a valóságot: Istent és a lelket. A sorsot, mely szabad s ugyanakkor szükséges, mert Isten anabasisa, az embert, aki nem a személytelen térnek, hanem az igaz Istennek sóvárgója.
Recenzió
Akkor már az ember ideális helyzete nem az abszolút magány az üres térben, melyet Spengler anynyira magasztal (I. 239.), hanem Isten színe el√tt való élet. A nirvánás aszketizmus, a zárkózott arisztokratizmus, a fellengz√ heroizmus (csupa spengleri vonások): keresztény fordulatot vesznek s az ember alakját földöntúli nemes glóriával veszik körül. München nagy gondolkodója az ottani híres üvegpalotáról mintázta az √ hatalmas szellemi m∫vét. Amit látunk, az az üvegnek a gyémántot utánzó csillogása. Amit nyújt, nem klasszikus értelemben vett filozófia, hanem impresszionista metafizika, mely végigvezet labirintusokon, kápráztató képeket mutat, de nem vezet el a szentek szentjébe, a világ közepébe, ahol az örökkévalóság trónol. Falai üvegb√l vannak, s bár óriási értékeket rejt az épület, — nagyon is törékeny!
Csécsy Imre:
Oswald Spengler riadója (Századunk, 1935. szeptemberdecember) A szellemi alvilág
A
ki azt remélte, hogy újra találkozik az „Untergang des Abendlandes” költ√jével, talán megdöbbenve ejti ki kezéb√l Oswald Spengler új könyvét* a bevezetés els√ mondatai után: „Senki sem vágyódott jobban az idei nemzeti forradalomra, mint én. Ezerkilencszáztizennyolc piszkos forradalmát az els√ naptól fogva gy∫löltem; népünk alacsonyrend∫ részének áru-
lása volt ez az er√sekkel, az elhasználatlanokkal szemben, akik ezerkilencszáztizennégyben fölkeltek, mert övék lehetett a jöv√ és mert akarták a jöv√t.” — Bizonnyal így volt s mellékes, hogy a jöv√ viszont nem akarta √ket és jóval el√bb lett h∫tlen hozzájuk a harctereken, mint odahaza az áruló tömeg — amely pedig nem kis részben nyilván azon nyomban magasrend∫vé vált, amint gy√zelemre segítette az idei tiszta forradalmat. Vágy és gy∫lölet, ferdítés és ellentmondás — de hát mi jogon várnánk tudományos tárgyilagosságot a jelen szemléletében attól a Spenglert√l, aki már mint világkultúrák történetírója is tudatosan elvetette a tudomány módszereit? És mi jogon várnánk egyebet, mint aktuális er√szaktörekvések dícséretét attól a publicistától, aki már filozófus korában is embernek ember ellen való harcában látta létünk lényegét s nem ismert nagyobb értéket a földön, mint a vér örök dühét élet, szellem, hit ellen? „Archimedesnek kisebb szerepe volt a világtörténelemben, mint annak a katonának, aki Szirakuzai ostrománál agyonütötte √t”, — aki az Untergang-nak csak ezt az egyetlen mondatát jegyezte is meg, nem döbbenhet meg többé a lelkesedésen, amellyel Oswald Spengler a gondolat szám∫z√inek forradalmát üdvözli. Igaz, nem fenntartás nélkül üdvözli: amennyiben nemzeti, azaz amennyiben új háború csíráit táplálja, annyiban az √ forradalma ez; de amennyiben — állítólag — szocialista, annyiban, ha óvatosan is, ha inkább csak történelmi analógiákon keresztül is, szemben áll vele. Árja-elméletéhez nincs köze: az √ „fajembere” más, mint a mai demagógoké. Általában ez a forra-
dalom Spengler szerint túlságosan romantikus, nem látja világosan a valóság nagyszer∫ lehet√ségeit; a belpolitikát még sokszor öncélnak tekinti, nem pedig, mint kellene, csupán a külpolitika, vagyis a háború eszközének. Fél√, hogy a nemzet fogalmát sem értelmezi helyesen, mint hatalmi rendszert befelé és kifelé, hanem a francia forradalom szellemében, mint a nép összességét. Spengler, így mondja, nem a mának ír. Elhihetjük, hogy nem hivatalos gondolkodója a mai hatalomnak, az uralkodó mob bizonyára nem is érti sem dícséretét, sem bírálatát. De annak a szellemi alvilágnak, amely szerte a földön a gondolat erejével szít gy∫löletet, amely filozófiájában és egyéb irodalmában nem csupán tudomásul vesz, hanem világnézetként igazol minden aktuális barbárságot, német földön ma mégis √ a hivatott vezére. Ma inkább, mint hajdan, az Untergang korában. Talán igazságtalanság, ha a jelen távlatából nézzük a tíz-tizenöt év el√tti Spenglert. A lélek ugyanaz, mint akkor volt (bár közben egyszer, a politika kedvéért, sokban megtagadta magát), de ami akkor szemlélet volt, az ma aktivitás minden áron; ami akkor a valóság kutatójának jóhiszem∫ szkepszise volt, az ma rosszhiszem∫ propagandája a valóság fanatikusának. Mégis, bírálat helyett, a múlt jogán talán részvét illetné meg Spenglert. A „nyugati világ hanyatlása” után nagyon is hamar következett a filozófus lehanyatlása. Vagy, ha úgy tetszik, a költ√é. Mert a világkultúrák tragikus színjátéka nem filozófiai rendszer, hanem filozófiai költemény. De annak: er√teljes, egész, keményen megformált, szuggesztív. Fi-
* Jahre der Entscheidung Erster Teil: Deutschland und die weltgeschichtliche Entwicklung. München: C. H. Beck, 1933.
201
Recenzió
lozófiája, amennyiben eredeti, annyiban zavaros és ellentmondásokban gazdag; amennyiben egyenesvonalú, annyiban alig több, mint utángondolás. De egészében, ellentmondásaiban és tévedéseiben is együttmenésre kényszerít, sötét szkepszisével a gondolat világosságát éleszti, egyoldalúságában is becsületes vitára késztet. Amíg nem telik be a komor jóslat, hogy kultúránk minden terméke pár évszázad múltán örök érthetetlenségbe enyészik, mert az ismeretlen jöv√ emberének semmi kapcsolata sem lesz a mi lelkünkkel, addig Spengler Untergang-ja mindig vitathatatlan értéke marad e „fausti” kor költészetének. És addig minden igazságos szellem részér√l mindig kijár majd a költ√t megillet√ megbocsátás mindazért a b∫nért, amit szellem és igazság ellen a politikus Spengler elkövetett és még el fog követni. Ám Isten sem úgy bocsát meg, hogy tudomást sem vesz b∫neinkr√l…
Metafizika és tudomány.
„L
ogika és ethika abszolút és örök igazságok rendszerei a szellem számára és éppen ezért hazugságok a történelem számára. A tények birodalmában az örök igazságok hite nem egyéb, mint látszatok kicsinyes és abszurd játéka, amely néhány koponyában folyik. Nem is lehetséges semmilyen igaz gondolatrendszer, mert jelek sohasem pótolhatják a valóságot.” Ennyi Spengler ismeretelmélete: semmi bizonyítás, elemzés, kritika, mindössze a naturalista felületes fölényessége az ésszel szemben. Senki filozófus, maga Spengler sem akarta a gondolat jeleivel pótolni a valóságot, hanem csak kifejezni. Ez
pedig nem megy másképp, mint jelekkel s ha a gondolat jeleir√l van szó, ezeknek kapcsolatát csak valamilyen logika határozhatja meg, amely ha nem is örök és nem is abszolút, legalább is az adott esetben mindenképp kötelez√. És: ha nincsenek örök igazságok, akkor minden hazugság? Lehet, de ezt az ismeretelméleti nihilizmust is csak az ész indokolhatná meg; hogy a „valóság”, pontosabban az indulat embere, a történelem cselekv√je mindig megvetette a gondolatot, az még nem bizonyíték arra, hogy minden szellemi élet csak látszatok játéka. Spengler, igaz, a maga filozófiáját is relatívnak tekinti, érvényességét csak a mi korunkra korlátozza; valóban relatív is, de kérdés, egyáltalán filozófia-e még az a gondolatrendszer, amely a „történelmi valóság” ítél√széke mögé lapul minden elméleti bírálat el√l? A hit nélkül, hogy örök igazságok lehetségesek, nem lehetséges id√leges érvény∫ igazság sem. Ha az abszolutum csak látszatok játéka egyes koponyákban, akkor ki mondhatja meg, hogy micsoda az a relatív megismerés, amely Oswald Spengler koponyájában felvillant? ◊ szerinte: metafizika, szerintünk: költészet. Bergson óta legalább is vitás, hogy a metafizikai megismerés nem lehet-e a tudományossal egyenl√ érték∫. Spengler azonban nem tart igényt arra, hogy metafizikája „tudományként szerepeljen”. A tudós, aki a történelemben okok és célok rendszerét kutatja, szerinte mindig csak az események felületén maradhat. A történelemben nincs ok és nincs cél, er√i függetlenek minden emberi értelemt√l; a történelmi lét önmagát akarja csupán, örök változást, formák teremtését és pusztulását, semmi egyebet. A történetíró tehát, ha meg akarja ismer-
202
ni a múltat, ne adatokat rendszerezzen, ne okot és értelmet fürkésszen, hanem érezze bele magát a változó lét áramába, vízióként élje át és vetítse elénk idegen id√k lelkét, az események „lényegét”, hogy megérthessük a mát és láthassuk a jöv√t. Tapasztalás helyett intuíció, tudomány helyett metafizika, ellen√rzés helyett szuggesztió — amíg egy általános világképet vázol fel a bölcsel√, amíg elmúlt évezredek ködében jár, jogosult lehet ez a módszer. A kézzelfogható, közvetlenül ellen√rizhet√ jelenben azonban, ahova a tudomány szerényebb lámpása is bevilágíthat, mindenesetre fölösleges, s√t — ha mégis az „igazságot” keresn√k — veszedelmes is. Spengler világregénye költ√ munkája volt, aki szuverénül formálta a valóság anyagát. Mostani könyve egy publicistáé, aki szuverénül változtatja meg a valóságot. A filozófus nem ismer el semmilyen igazságot. A költ√ fölötte áll minden igazságnak. Mindebb√l pedig a politikai író jogot kovácsol arra, hogy meghamisítsa az igazságot. Oswald Spengler mindhárom arca egyet mutat.
„Der Untergang des Abendlandes.”
N
incs végtelen fejl√dés a történelemben, nincs folyamatos haladás valami eszményi világrend felé. Nincs egy örök és egységes „világszellem”, amely mindig változatlan lényegét az id√k során mindig más és más formában, csak egyre teljesebben és gazdagabban bontakoztatná ki és nincs semmi anyagi, sem másfajta törvényszer∫ség, amely ugyanegy logika szerint irányítaná minden id√kben a történelem útját egy kezdett√l fog-
Recenzió
va adott cél felé. Csupán a mi korunk sajátossága, hogy a sors útját végtelen haladásnak képzeljük és ebben látjuk a történelmi lét értelmét. Csak az élet komor és fenséges valóságától elforduló, gyöngeségében ideálokat hazudó szellem hiszi, hogy akár az egyéni, akár a közös emberi életnek van a puszta létezésen túl valami egyéb, egy rajta kívül lev√ pontból meghatározható értelme. Születés, harc, halál: ezt akarja és semmi egyebet az ismeretlen végzet, amely mindnyájunk felett uralkodik. Minden él√ felett épp úgy, mint a történelmi élet formái felett is. Az él√lény világra jön, növekedik, megöregszik és elpusztul; ugyanígy születnek, fejl√dnek és halnak el földünk „legmagasabbrend∫ él√lényei”, a kultúrák is. Valahol, valamikor kicsírázik egy nemzet vagy földrész talajából valamilyen közös lélek, a törekvések egysége, a szemléletek azonossága, egy sajátos értékrendszer, amely meghatározza az élet küls√ és bels√ formáit; ez a kultúra. Váratlanul, ok nélkül pattan el√ a földb√l; fejl√dik, terjeszkedik, kivirágzik, társadalmakat formál, m∫vészetet, tudományt, filozófiát teremt, míg végül, kiélvén alkotó er√it, elhervad, a teremt√ lélek nedvei kiszáradnak bel√le és megmerevült vázát a hideg, számító, terméketlen szellem tölti be. Ez a civilizáció, a hanyatlás, az aggság kora, ami után már csak a végs√ felbomlás következik: a kultúra meghal és emléke nyomtalanul elt∫nik a földr√l. Ha intuíciónk felidézi halott kultúrák lelkét, arról gy√z√dünk meg, hogy semmi valóságos kapcsolatunk sincs velük, semmit sem hagytak ránk, amit mi tovább fejleszthettünk volna (a formáknak, amelyeket itt-ott mégis átvettünk t√lük, igazi lelkét meg sem érthetjük), amint majd céljainkból,
hiteinkb√l, értékeinkb√l mi sem fogunk semmit örökül hagyni a jöv√nek. De a let∫nt kultúrák története arra is megtanít, hogy a miénknek halála sem késik már soká. A múlt példáira figyelve, felismerhetjük már a mi nyugati kultúránkon, a végtelent ostromló fausti lélek m∫vén is az aggság tüneteit. Filozófia, m∫vészet, tudomány immár nem tud nekünk többé semmi újat mondani; száz-kétszáz évig, amíg haldoklása még eltarthat, ez az elaggott szellemiség már csak ismételheti és variálhatja magát. S a társadalmi és politikai életben is föllelhetjük a hanyatlás tüneteit. A vidéki életet megvetik, mindenki a nagyvárosokba tódul, amelyek pár évtized alatt szertelen nagyra n√nek, hogy azután lassan kihaljanak; a megélhetést és alacsony örömet — panem et circenses — követel√ városi tömegek akarata érvényesül mindenütt a szellemi és anyagi életben. A gazdálkodás lélektelenné válik, az ember elveszti bens√ kapcsolatát a jószághoz és munkájához; egy absztrakció, a pénz uralkodik egyén és társadalom felett. Ugyanígy volt ez más kultúrák hanyatló korában is. Egybevetve a megfelel√ korszakokat, megállapíthatjuk, hogy például az antik kultúra életének melyik szakasza „egyidej∫” a mi korunkkal és ennek alapján megjósolhatjuk saját jöv√nket. Ott tartunk ma, mint Róma közvetlenül a cézárizmus kora el√tt és a mi kultúránk leáldozását is modern cézárok uralma fogja megel√zni. Politikai zsenik, nagyszabású szervez√k és hódítók egybemarkolják még a züll√ tömeget és felhasználják világraszóló törekvéseik eszközéül. Az egyéniség harca a tömeggel szemben, ugyanakkor az állameszme harca az egyéni szabadságakarat ellen; a politika harca a gazdasággal; a Vér
203
harca a Pénzzel: ez lesz a cézári küzdelmek lényege. Harc az államokon belül és harc az államok között. Minden nép csak annyiban „valóságos”, amennyiben más népekre hat és valóságos hatás csak politikai lehet; a politika legf√bb eszköze pedig a háború. Nagyszer∫ világháborúk korszaka jön, miel√tt végképp szétporlad Nyugat elaggott kultúrája.
A történelem morfológiája.
E
zt a világképet vetíti elénk a költ√ víziója. Kísérteties kép. Nem való erkölcsi idealistáknak, optimista reformereknek, senki gyönge léleknek. Csak az er√snek való. Az er√szak emberének, akit felüdít, bátorít és igazol ez a világszemlélet. De kívüle — a szellemi harc emberének is. Ördögi kép, de íme, ilyen kép lehetséges. M∫vész formálta, él, valóság. Lehet, hogy h∫ tükre az igazi valóságnak. Aki nem tudja elviselni a föltevést, hogy a világ valóban ilyen is lehet, aki nem hajlandó reménytelenül is küzdeni a szellemi alvilág ellen, aki a sorstól el√re kiköti — ha nem mára, hát holnapra — a gy√zelmet, az nem igazi katonája a szellemnek. A pesszimizmus az er√ próbája; a reménytelenség csak a gyöngének elég ok arra, hogy megadja magát. Az er√s szellem akár elveti, akár elfogadja Spengler világképét, nyugodtan megy tovább a maga útján. Gyengébb optimista lelkek számára azonban szolgáljon vígasztalásul, hogy más kérdés, vajon a valóság csakugyan ilyen-e. Ezt csak a tudomány dönthetné el, amit azonban Spengler nem ismer el bírónak s így minden vita csak mellébeszélés lenne. Mindössze egy módszertani megjegyzést koc-
Recenzió
káztatnánk meg. Hogy ilyen-e a valóság, az azon fordul meg, hogy fennáll-e az a kett√s törvényszer∫ség, amelyet Spengler a kultúrák életében fölfedezni vélt. Ez a törvényszer∫ség úgy hangzik, hogy a kultúrák egyrészt egymástól függetlenek, mindegyiket más-más lélek táplálja — másrészt életük ugyanegy quasi-biológiai törvény szerint folyik le, mozzanataik egymásnak megfelel√ek, „egyidej∫ek”. A két tétel nem mond ellent egymásnak, s√t — de éppen ez a baj — tökéletesen kiegészíti egyik a másikat. Ha mind a kett√t egyszerre állítom, mindent bebizonyíthatok, amit akarok. Adva van két eseménycsoport különböz√ id√kben. Ha összehasonlítom √ket akár egészükben, akár részleteikben, az elemek sorrendje tekintetében vagy összefüggésük szempontjából, találok olyan mozzanatokat, amelyek hasonlóak egymáshoz és olyanokat, amelyek nem hasonlóak. A megegyezések azt bizonyítják, hogy a kultúrák sorsa közös; az eltérések azt bizonyítják, hogy mindegyik kultúra független a másiktól. Az „Untergang”-ban számtalan példán tapasztalhatjuk, mennyire célravezet√ ez a módszer. Spengler nyomon követi az eseményeknek két „egyidej∫” sorát, például a mai és az antik kultúrában. Jó darabon csakugyan meglep√en egyezik minden. (További kérdés, hogy ez a „minden” igazán minden-e; hogy mennyi szubjektív önkény van a kiválogatásban, az értelmezésben; hogy a kevésbé vagy alig hasonló mozzanatokat hova sorozzuk, stb. — de ezek már a tudományos ellen√rzés kérdései lennének.) Egy ponton aztán hirtelen megszakad a párhuzamosság: olyasvalami történt az antik kultúrában, ami sehogyan sem hasonlít a nyugati kultúra „egyidej∫” mozzanatához. A
költ√ nem jön zavarba: világos, mondja, hogy ez, így kizárólag csak akkor volt lehetséges, soha máskor; íme, ez a bizonyság arra, mennyire más volt az antik lélek, mint a fausti! — Ezt Spengler a történelem morfológiájának nevezi. A régiek még szofisztikának hívták.
Az élet parancsa: az er√szak.
D
teni céltalanság az élet, egyéneké, nemzeteké, kultúráké egyaránt. Akinek ez az igazság kemény, aki nem tud férfiasan szembenézni vele, az nem méltó arra, hogy éljen. Az gyönge, gyáva, optimista, idealista, szóval alacsonyrend∫ ember; sorsa az, hogy prédája legyen a magasrend∫nek. Igenleni a sorsot, céltalan áramába tudatosan belévetni magunkat, s√t — ez a legf√bb parancs — úgy cselekedni, hogy beteljék mindnyájunkon a végzet hatalma: ez az életforma való a magasrend∫ embernek. Nem tagadjuk, van valami nietzschei er√ ebben a Raubtier-ethikában; csak éppen nietzschei szellem nincs benne. Ez nem az Übermensch erkölcse, csak az er√szak emberéé. ◊t akarja örökre igazolni Spengler erkölcstana. „Az ember csak aközött választhat, hogy szubjektuma vagy objektuma legyen-e a történelemnek.” Ez bizonyára úgy értend√, hogy szubjektum az, akin keresztül cselekszik a végzet, objektum az, akivel cselekszik. De micsoda lényegi különbség van a kett√ között, ha voltaképpen a szubjektum is csak a történelem vak akaratát teljesíti, ha √ is csak tárgy a végzet kezében? A spengleri szubjektum valójában az, aki a másik embert a maga tárgyának tekinti. Vagyis: az er√szak embere. Minthogy pedig az er√szak legmagasabb formája a politika, tehát csak a politikus lehet a történelem „alanya”, a politika célja pedig sohasem lehet más, mint elnyomás és háború. Pontosabban: bels√ elnyomás a háború kedvéért. (…)
e vegyük tudomásul a költ√ látomását és nézzük, milyen parancs származik bel√le az ember erkölcsi magatartására nézve? Mert aki, mint Spengler, tagadja, hogy az ethika szuverén, az csak a maga általános világképéb√l vezetheti le az erkölcsi parancsot. Nem könyny∫ feladat ez a szkeptikus bölcsel√nek. Ha elvileg tagadjuk minden ethika igaz voltát, akkor mindegy lehet, hogy a spengleri világkép hív√je milyen magatartásra határozza el magát. El√kel√ rezignáció épp úgy következhetik ebb√l a szemléletb√l, mint sekélyes hedonizmus; az élet büszke megtagadása Buddha vagy Schopenhauer jegyében épp annyira magasrend∫ állásfoglalás lenne, mint a h√si dac: szembeszállni a végzettel, megkísérelni, amir√l el√re tudjuk, hogy lehetetlen. Igen, mindez logikus lenne, de tudjuk, hogy minden logika hazugság, a megmerevült szellem terméke csupán; nincs más igazság, csak az a meghatározhatatlan, az ész jeleivel ki nem fejezhet√ valami, amit Spengler „északi világérzése” az élet logikájának hisz. Ez pedig azt követeli, hogy lényünk legyen h∫ mása az Spengler tájékoesztelen világnak. Az élet harc, te- zottsága. hát csak az él igazán, aki harcos; az élet sötét, vad, kegyetlen, tehát az ember annál magasabbrend∫, munkásság a marxizmus alapminél inkább „ragadozó állat”. Is- ján áll, amelynek alaptétele az,
A
204
Recenzió
hogy „az ipari termelés egész hozama egyenl√ a testi munka értékével. Minden, amit a gazdaság vezet√je ebb√l az üzem fenntartására, nyersanyagok beszerzésére, fizetésekre és kamatokra levon, tehát a Mehrwert, lopásnak tekintend√.” Kisebb baj, hogy Spengler nem tudja, mi a különbség az üzem bevétele és hozama (Ertrag) között; nagyobb, hogy e fogalomzavartól függetlenül is meghamisítja az értéktöbblet-elméletet, amelyet tudományosan nagyon is lehet, de azt hisszük, csakis így szabad bírálni. Akármilyen téves is ez az elmélet, el kell ismerni, hogy sem Marx, sem más szocialista közgazdász nem mondott soha olyan bárgyúságot, hogy a nyersanyag beszerzési ára vagy az üzemfenntartás költségei alkotják az értéktöbbletet, vagy ahhoz akár csak hozzá is számíthatók. De hát minek megtanulni az ellenség elméletét, mikor a hugenbergi mob számára így is lehet felel√tlenül fecsegni róla? Ehhez a módszerhez Spengler másutt is h∫ marad. Marx-szal szemben, írja, háttérbe szorultak „az el√kel√ és konzervatív szocialisták, mint Lassalle, a monarchia híve és Georges Sorel, aki a proletariátus legel√kel√bb feladatának a haza, a család és tulajdon védelmét tekintette”. Ezzel a mondattal Spengler elárulja, hogy fogalma sincs róla, kicsoda volt Georges Sorel, a százszázalékos marxista, a „megalkuvó szociáldemokrácia” kérlelhetetlen ellensége, a forradalmi er√szak legkíméletlenebb és legkövetkezetesebb apostola, a „Réflexions sur la violence” szerz√je, Lenin tanítómestere. Spengler nyilván egyetlenegy sort sem olvasott Sorelt√l, mindössze arról hallott harangozni, amit meg is említ, hogy Mussolini, saját vallomása szerint „sokat tanult t√le” és valószín∫leg ebb√l következ-
teti — utánanézés helyett a metafizikus intuitív módszerével — hogy a marxista „mithosznak” ez a legtürelmetlenebb prófétája a „haza, család és tulajdon” védelmére buzdította a proletáriátust! (Vajon ha egyszer egy szaktudós-kollégium alaposan átvizsgálná az Untergang roppant adathalmazait, mi minden derülne ki még Spengler tárgyi tudása fel√l?) Finánckapitalizmus és munkásság közös célja tehát a társadalom kisajátítása. Ennek megfelel√en azt a másik tételt, hogy „az infláció a t√ke kisajátítása volt”, csak úgy értelmezhetjük, hogy az ipari t√ke és a földbirtok kisajátítása volt a pénzt√ke és a munkásság javára. Spengler ugyanis úgy emlékszik, hogy a gyártelepekbe, gépekbe, nyersanyagba fektetett t√ke és a földbirtok az infláció során elvesztette értékét, míg a kötvényekben és egyéb pénzkövetelésekben fekv√ finánct√ke értéke növekedett s a munkások is tömegesen gazdagodtak meg az inflációs béreken. — Más helyütt viszont azt olvassuk, hogy az inflációt a külföld csinálta: a háború folytatása volt, csupán más eszközökkel. Ezek után nem ártana tudni, mi hát a t√ke voltaképpen. Spengler a megszokott frappáns és világos formában ezt is megmondja. „A t√ke” — így egyszer∫en, nem is csupán a pénzt√ke — „képzelt pénzérték, ugyanúgy, mint a hitel.” A német gazdaságpolitika mindig arra törekedett, hogy „a parasztságot feláldozza a munkásságnak” (nyilván a két- és háromszázszázalékos agrárvámokkal, miközben a porosz nagybirtok mindent elkövetett a parasztság megmentésére). — Spengler tájékozottságát bizonyítja az a megállapítása is, hogy minden állam kiszolgáltatja saját parasztjait — azért, hogy az ipari munkabérek
205
vásárlóerejét ezen a módon is növelje — az import√rök versenyének, akik alacsony trópikus munkabérekkel termelt élelmiszereket hoznak be az országba. Ez kárhozatos dolog (ezer szerencse, hogy nem is igaz); viszont nagyon is üdvös lenne, ha a jólétben tobzódó fehér munkásság nyakára rázúdítanák a színes proletáriátus bérversenyét. A japán textílipar a hatvanórás munkahétre hét márka bért fizet, Lancashire negyvennyolc óráért 35 márkát. A dél-afrikai bányákban a fehér munkás nyolc órai munkával napi 16 shillinget keres, a kaffer tizenkét órai munkával egy shillinget; ezt a helyzetet, mondja Spengler, a fehér szakszervezetek tartják fenn, amelyek megakadályozzák a színesek szervezkedését. ◊ természetesen nem azt kívánja, hogy a színesek is szervezkedhessenek, hanem hogy „a fehéreket, úgy amint vannak, dobják ki, mert ez lenne természetes”. És ez lenne erkölcsös is, minthogy „a fehér munkabér csak azért lehet világszerte ilyen magas, mert a színes bérek annál alacsonyabbak”. — Fehér bér, színes bér — ó költészet, ó szimplizmus! Hogy a munka min√sége, a munkás tanultságának foka is számít valamit, azzal a színek metafizikusa miért tör√dne? — És íme: Spengler, a liberális. Mert a munkaszabadság liberális követelmény — és egymagában valóban munkásellenes. Mindig gyanús lehet, ha a reakció a liberális program egyik vagy másik pontját a többi közül kiszakítva magáévá teszi, például ha a munka és a munkásvándorlás szabadságát követeli a szervezkedés szabadsága, a t√keforgalom szabadsága, a nemzetközi kereskedelem és a föld szabadsága nélkül.
Recenzió
Epilógus.
N
em folytatjuk a szemelvényeket. Aki akarja, bocsássa meg a költ√nek a dilettantizmust; amivel e kérdésekhez szólt. Polihisztornak lenni, elismerjük, nem könny∫ kenyér. — Aki akarja, bocsássa meg a rosszhiszem∫séget is Krisztus szavával: nem tudja, hogy mit cselekszik — hiszen politikus. De az olvasónak tudnia kell, hogy amit ez a rosszhiszem∫ politikus cselekszik, az szellemi bolsevizmus. Harc a gondolat eszközeivel, de minden eszközével válogatás nélkül: ferdítéssel, elhallgatással, vagyis csalással is; az ész forradalmi er√szaktétele a tárgyi igazságon. S az ilyen harc nem er√síti, hanem gyengíti a humanista kultúra frontját az igazi bolsevizmussal szemben. Ezt Spengler, tudjuk, nem bánja, hiszen az √ számára mindkett√ ellenség, s√t ugyanegy ellenség. De akik becsületes fegyverekkel, tényekkel és gondolattal, a szabadságnak és a személyiség tiszteletének álláspontjából küzdenek minden er√szak-elmélet és gyakorlat — köztük a bolsevizmus — ellen is, azokat felületesebb igazságkeres√k szemében hányszor diszkreditálja az, hogy ezzel az ellenséggel a spengleri tábor is szembenáll! ◊k nem tehetnek err√l s nem tehetnek mást, mint hogy nem kérnek ebb√l a szövetségb√l és — egyebek között — nem felejtik el, hogy munkásság és bolsevizmus nem egyet jelent. Oswals Spengler pedig hadd mozgósítsa tovább a maga táborát, odahaza az örök reakció nemzetét, Pest ál-zarathustra kultúrsznobjait és mindenütt azokat, akik végzet és természet nevében akarják örökre fenntartani az er√szak uralmát, amely — véletlenül — a maguk uralma is. Csak hadd fújja
mindenütt a riadót ez a sötét spengleri lélek, harcra tüzelve minden népet egymás ellen, minden nemzet poroszait az ész fehér forradalma ellen, az egész fekete Európát a színes világ ellen, mindenfajta ragadozó állatot emberi szabadság és személyiség ellen. Lehet, hogy nemsokára csakugyan „feltámadnak Caesar legiói”, hogy újra vérbe borítsák Galliát s a világot — és lehet, hogy egy-két évszázad még és csakugyan lepereg az ördögi színjáték utolsó felvonása is. Akkor majd, ha Faust végképp let∫nik a színr√l, legyen vígasztalásunk az, hogy vele t∫nik Mephisto is.
Erényi Gusztáv:
Spengler-epilógus (Nyugat, 1936. I. 490-493. old.)
A
ki a háborút követ√ években nem járt Németországban, az nem értheti meg teljesen annak a példátlan pszichikai hatásnak titkát, amely az akkor immár közel negyvenéves, addig a névtelenség homályába burkolt müncheni magántudóst, Oswald Spenglert, hirtelen az irodalmi viták és a jelszavas népszer∫ség középpontjába emelte. Jobbról monarchista pucscsok, balról kommunista törzsf√nökök garázdálkodása, mindenütt a hagyományos társadalmi rétegek ideges kapkodása és bomlása, márkazuhanás és kétes exisztenciák gazdasági talmisikerei, önmarcangolás és elhamarkodott leszámolás a tegnap büszke álmaival: ebbe a haláltáncos légkörbe sivít bele az Untergand des Abendlandes rakétája, egyel√re csak mint könyvcím, mint igévé vált balsejtelem. Felzúdul a nyugat felé tekint√, magát bizakodó hangulat-
206
ba ringató kritikusok serege, az új kinyilatkoztatásra rásüti a reakció bélyegét. A gy√ztes országok irodalmi visszhangja unisono elítél√. Sorban tiltakoznak a francia, az angol gondolkodók, hozzájuk csatlakozik Benedetto Croce, az olasz szellemiség akkori reprezentánsa is. A háború utáni európai rend Spenglerben ünneprontót vél látni, a régi harcos germán szellem feléledését új elméleti fegyverekkel. De azért Spengler nyomán valami öntudat alatt már addig is lappangó pesszimista jöv√belátás befészkel√dik nemcsak a német, hanem az egész nemzetközi öntudatba is. A spengleri jelszót csakhamar körülfonja a spengleri terminológia, a nyugati kultúra alkonyának könyve új történeti módszer alapvet√ dokumentumává, új, önálló határtudománnyá lesz. A spenglerizmus értékér√l és érvényér√l még ma is a legnagyobb mértékben eltérnek a vélemények és bírálatába még mindig kelleténél er√sebben játszanak bele a pártpolitikai szempontok. Azzal a ténnyel azonban ma már, pártkülönbség nélkül, minden komoly hozzászólónak számolnia kell, hogy Spengler f√m∫ve jelent√ségében túln√tt a háború utáni fejetlenség irodalmi jelképén. A konjunktúravadászat vádja Spenglert mindenképpen igaztalanul érinti. Az Untergang des Abendlandes nagyrészében a háború el√tt és a háború alatt keletkezett, kés√bb csupán tudományos és nem hangulatbeli vonatkozásaiban b√vült. Az összeomlás éveinek csügged√, vésztjósló mentalitása talált Spenglerre, és nem √ volt az, aki az összeomlás pszichózisából merített. Szellemi pályafutásának kezdetét√l fogva f√m∫vének gondolatmenetében élte ki magát, ebbe s∫rítette befelé néz√ intellektusának minden igazságkeres√ té-
Recenzió
pel√dését. Amit kés√bb írt: porosz államelmélete vagy a technikai fejl√dés kritikája, az már csak az eredeti hullámverés ellanyhuló továbbgy∫r∫zése. Most Spengler hirtelen halála aktuálissá teszi a kérdést, mi a makrokozmosznak és a mikrokozmosznak ebben a nagy, ezerkétszázoldalas történetbölcseleti terepszemléjében a korhoz és röghöz nem kötött értékállandóság, mi az, amivel Spengler történetírói elhivatottsága a gondolkodás történetét gazdagította? Ha ma, másfél évtized távlatában a m∫re visszaemlékezünk, valahogyan az a benyomásunk, mintha Spenglernek, az egyéni gondolkodónak, a fanatikus sorshírnöknek, a nyelvi ornamentikájával és pazar hasonlataival tündökl√ esztétának látomásai és Spenglernek, az anyaggy∫jt√ tudósnak adat- és analógiahalmaza közt éles inkongruencia állna fenn. Felejthetetlen a nyugati lelkiség összeroppanásának az az ógörög hatású tragédiája, ami az egész m∫ vázát és ritmusát adja, az a száz ellentétes megvilágításból mindig újra felcsendül√ sorsszer∫ alaphang, amelyb√l felszabadulást már csak azért sem várhatunk, mert ez nem bölcseleti modorosság és okvetetlenkedés, hanem egy önmagában befejezett egyéniség egyedül lehetséges megnyilatkozási formája. Spengler legsajátosabb elgondolása, a Fausti lélek nem könyvszagú séma, hanem él√ valóság a költ√i meglátás sz∫r√jén át, a mindnyájunk belsejében él√ kulturális meghasonulás kivetítése történelmi síkra, a jelen minden kételyének átruházása egy szimbolikus embertípusra, amely két széls√ fejl√dési etapp közé ékel√dött az elillanás, a végzetét√l való szabadulás legcsekélyebb lehet√sége nélkül. És ez a két széls√ kor, amennyire sajátos spengleri elképzelés, mégis
testté-vérré válása annak, amit homályosan mindnyájan sejtünk. Ott a vajúdó kultúra rusztikális eredetével, rendi tagozottságával, a társadalmi alakulatok nagyfokú stabilitásával, amikor hit, m∫vészet és szellemiség kapcsolata még er√sebb az anyaföld éltet√ er√ivel, szóval mindaz, ami képzeletünkben mint lovagkori romantika, mint mai m∫veltségünk pasztoriális gyermekkora él; — itt az elvárosiasodás, a technika, a rideg tervszer∫ség túltengése, a hagyományos formák feloszlása és folyékonnyá válása, Madách falanszter-réme, valami, ami mint a jöv√ gonosz halálsejtelme izgat bennünket, a növekv√ kollektív kényszer, bábeli z∫rzavar és helotizmus apokaliptikus látomásaitól kísérve. Ilyen elhelyezkedés két ellentétes világ között meggy√z√ és leny∫göz√ mindaddig, amíg a hanyatló nyugati kultúra tézisének szerz√je azt a fix pontot nem keresi, amelyhez ma egy törvényszer∫ történeti folyamat egymásutánjában eljutottunk, amíg mélyenszántó történetfilozófiai megvilágításaiba nem csempészi a történet √skorába és távoli, idegen kultúrákba nyúló analógiáit és azt az egész számegyenletekkel telített, néha már a kabalisztika határát érint√ sematizmust, amely gyakran úgy hat, mintha az egészséges végtagok m∫ködését hozzájuk kapcsolt protézissel akarnók tökéletesíteni. Létezhetik-e a higgadt, reális tudományos megfontolás számára ilyen fix pont, elképzelhet√k-e ilyen távoli korokat érzékelhet√en egybef∫z√ történeti analógiák? A határjelz√ táblák, a fejl√dési és hanyatlási grafikonok torlódnak és egymás útjában állnak Spengler m∫vében. A legújabb hanyatlás kora hol Rousseau-val, hol Schopenhauerrel, hol a barokkal, hol meg a zenei és fest√i imp-
207
resszionizmussal kezd√dik. És ha a heterogén korok és kultúrák egybevetésében egy és ugyanazon síkra kerülnek az upanisád bölcsel√k a tizenhatodik század szellemi áramlataival, vagy egyes fáraódinasztiák kultúrája a modern fejl√dés bizonyos szakaival, azt kell kérdeznünk, mit is tudunk közelebbit azokról a sokat idézett upanisád id√kr√l, mit a korai fáraókról? Spengler itt szemmel láthatólag megcsalottjává lesz az √störténeti anyag fétisizmusának. Prófétikus ösztöneivel, történetújító ambícióival rabjául esik annak a hangyaszorgalommal összegy∫jtött anyagnak, amely tudományos téren annyiszor siet utólag a magárahagyatott eszme segítségére, de amely néha bizonyító er√ híján el is sekélyesíti a sz∫zi megnyilatkozásában olyan elemi er√vel ható gondolatot. Különös ellenmondásokból épül fel az az egész rendszer is, amit Spengler összefoglalóan történelmi morfológiának nevez. A történelem metodikai különválasztása a természettudományoktól Hegelt√l Rickertig élénken foglalkoztatta a filozófusokat. A történeti materializmus átmeneti próbálkozása érzéketlenül halad el a történeti kutatás legsajátosabb problémái el√tt. Spengler elmélete kultúránk alkonyáról tulajdonképpen generális támadás a történeti materializmus ellen. Egész szellemi adottságával szellemtörténeti szempontok felé fordul. De közben módszertani makacsságával önkéntelenül új materialista szemlélet alapjait veti meg. Vagy nem fenomenalista íz∫-e a különböz√ történelmi kultúráknak az a Linnérendszere, amelybe a történelem iramát tagolja és skatulyázza, azoknak az áthidalhatatlan szellemi ellentéteknek konstruálása asszír, antik, arab és nyugati világszemlélet között, amely elfelejte-
Recenzió
ti velünk, hogy a szellem legmélyebb gyökereiben kiengesztel√, áthidaló hatású? Ezek a Spengler történeti laboratóriumában kitenyésztett kultúrák bizonyos mértékben a természetrajzi osztályok és fajok szerepét töltik be és elfogódott politikai elméket könnyen csábítanak arra, hogy hozzájuk közelálló népfajokat a nyugati kultúra történeti fajfogalmával azonosítanak. Spengler nyilvánvalóan nem gondolt arra, hogy az √ gondosan tagolt, címkés kultúratenyészetében van jókora adag szcientifista megmerevedés, történetellenes, osztályozási hajlam. Hol is kezd√dnek, hol is végz√dnek ezek a pedánsan különhatárolt kultúrák, nem folynak-e minden makacs elválasztási készség mellett is mindig újra meg újra egymásba? Kedvükért Spengler elhanyagol két dönt√ történeti tényez√t, a mindenkorit és az egyszerit, elhanyagolja a történelmi folyamat kozmopolita és egyéni megnyilvánulásait. Ezen túl azonban van a spenglerizmusban valami titánikus lendület, amely szembe mer szállni a kor uralkodó áramlataival. Mert legyünk tisztában azzal, hogy „haladás” és „elmúlás” végül is csak egyéni temperamentum és korbeli hangulat sugalmazta jelszavak. De a spengleri Untergang mögött ott érezzük a teremtés lehelletét, amely csak destruálás árán tud a maga külön talaján építeni. A Nyugat utolsó számában megemlékeztünk korunk egy másik jellegzetes gondolkodójáról, Freudról, akit szintén csak bels√ ellenmondásaiból érthetünk meg teljes komplexiójában. Küls√leg nagyobb ellentét, mint a romantikus, analitikus, szakember Freud és a szkeptikus, kinyilatkoztató, enciklopédista Spengler közt el sem képzelhet√. Mégis, tudva vagy tudattala-
nul mindkett√ Nietzschére támaszkodik, mind a kett√ben azonosak a jelen kultúrájával szemben megnyilatkozó igen er√s kételyek és mind a kett√ szervezetében és hatásaiban teljesen új határtudományt létesít. Az egyik a pszichológiát, a másik a történelmet szinte a maga képére idomítva teremti újra. A növekv√ kollektivizmus mai korára felette jellemz√k ezek a szigorú tudományos metódika álarcában fellép√ határtudományos rendszerek, amelyek a külön, egyéni utakon járó intellektusnak módot adnak arra, hogy a szolíd tudományos rendszer leple alatt szabadgondolkodó maradhasson. Spengler persze így is belekerült az ellentétes politikai célkit∫zések kereszttüzébe. A baloldaliak középkori hierarchia után szomjazó ellenforradalmárt sejtenek benne, a faji alapon álló sovén front pedig a rendi alaphoz való visszatérés medd√ kísérleteiben reá hivatkozik. De Spengler geniális elméleti rendszere semmiképpen sem alkalmas arra, hogy gyakorlati átértékelés alapjait képezhesse. Mint olyan új, egyénhez kötött tudományág, amelynek sem √se, sem utódja nem lehet és amely szerves továbbfejlesztési lehet√ségek nélkül mégis általános meghallgatásra talál, Spengler reformtörténelme — hasonlóan a pszichológia modern forradalmi próbálkozásaihoz — ha nem is a nyugati kultúrának, úgy mindenesetre az újkor tudományos szervezetének egy meggondolandó elöregedési szimptómája. A kultúra alkonya vezérmotívumnak talán kissé túlságosan pretenciózus. Gondolkozni csak évtizedekben tudunk és nem évezredekben és az egyes korok vezet√ gondolkodói kortükör hivatását teljesítik akkor is, amikor koruk vezet√ áramlataival
208
szembehelyezkednek. A korok felett lebeg√ látnoki gesztusával Spengler bizonyára túll√ a célon. De tévedéseiben csakúgy, mint meglátásaiban van valami megrázó és felrázó, a mindennapiságból kiemel√, a léttel megbékít√, essék bár a mai kultúra pusztulásáról szó. Miként Giordano Bruno, Galilei, Spinoza, Kant, Darwin és Dubois Raymond, √ is kirántja megért√ olvasóját abból az antropomorf gondolkodásból, amelybe tehetetlenül mindig vissza-visszaesünk, hirdetve, hogy nem a saját magunk és korunk glorifikálásáért, hanem egy magasabb körforgás betöltéséért létezünk.
Dr. Schweiger Lázár:
Oswald Spengler kultúrantiszemitizmusa (Múlt és Jöv√, 1936. 207-208. old.)
S
pengler, a közismert német történetbölcsész, a múlt hónapban meghalt. Mivel f√m∫vében „der Untergang des Abendlandes” velünk, zsidókkal is behatóan foglalkozik, érdemes, hogy legalább dióhéjban ismertessük eszméit. Gyönyör∫ nyelvezettel, hatalmasan hullámzó képekben, szinte drámai szerkezettel vonultatja fel el√ttünk az emberiség történetének regényét. Akárcsak Madách az „Ember tragédiájá”-ban. Minden kultúra egy organizmus. Van tehát születése, virágzása és halála. Felébred a faluban, a parasztházban, mint homályos sejtés, aztán alapít magának kisebbnagyobb városokat, ahol papok, költ√k, tudósok, stb. ápolják, addig a kultúra egészséges; aztán végzetszer∫en világvárosi civilizációvá válik, ahol az emberek élve-
Recenzió
zethajhászó szenzualisták lesznek, nem szaporodnak és ott megdermed és meghal. Elnéptelenedett hajdani világvárosok, mint Heliopolisz, Babylonia, stb. régi kihalt kultúrák sírkövei. Spengler végs√ konklúziója az a történetfilozófiai tétel: igaz, a civilizáció a kultúra szükségszer∫ betet√zése, de egyúttal halála is. Minden kultúrának, mivel organizmus, meg kell halnia. Az európai kultúrának napja is lemen√ben van, csak valami 300 esztendei életet jósol neki. Minden lépése a civilizáció felé: lépés öngyilkossága felé. A túlcivilizáció els√ áldozata szerinte a zsidóság lesz. Kulturális jéghalált jósol Európában, akárcsak Madách. De utóbbinál legalább a víziók végén egy kis Istenbizalom csendül felénk, Spenglernél egy rettenetes fátumnak leszünk áldozatai minden vígasztaló Istenbizalom nélkül. Hatalmas m∫vének végszavai mint valami halálharang utolsó akkordjai csendülnek fülünkbe és kicsendül egy mondatban, mely haldokló kultúránk sírk√felirata is lehetne: Ducunt fata volentem nolentem trahunt, az akarót a fatum viszi, a nem akarót cipeli. A zsidóság Spengler szerint az arabs, vagy, ahogy √ mondja, a mágikus kultúrkörhöz tartozik, mely kultúrában nem szerepel sem ország, sem faj, sem nyelv. Itt a nemzet fogalma egybeesik a vallás fogalmával. Hogy a zsidók mégis visszatértek Babylóniából, az csak egy kis része volt, a „keményfej∫ek”, ahogy mondja. Hogy most a cionisták visszavágyódnak √seik földjére, ez a mozgalom is csak „egy szellemileg korlátolt kisebbségnek az ügye, melyet az igazi zsidó, a vallásos és asszimiláns kereken visszautasít”. A zsidó szellem nagy teljesítménye nem a Szent Írásban rejlik, ezt egészen parasz-
tosan mondja, Izraeliták írták, amikor még nép volt. Azonban a Talmud, azt már zsidók írták Babylóniában, mely a zsidóság súlypontja volt és nem Jeruzsálem, mely a második templom idején csak zarándokhely volt, mint most Mekka. Azért nem igaz, hogy Jeruzsálem pusztulása óta a zsidóság szétszóródásban él. Ellenkez√leg, most igazán mágikus mentalitása szerint él, sem országhoz, sem nyelvhez nincs kötve, csak a vallás az egyedüli kötelék, mely jobban elválasztja a hív√t a hitetlent√l, mint bármely országhatár. Majmonidesz és Jehuda Halévi végpontjai ennek a korszaknak. Majmonidesz óta egy lépéssel sem halad el√re, még a Sulchan Aruch sem jelent haladást. A zsidóság megmerevedett és a civilizáció stádiumába lépett. Azonban a véletlen folytán a zsidóság a román-germán népterületre vet√dött. Utóbbiak meg nép a kultúra kezd√ stádiumában, köztük és a zsidók között, — mondja Spengler — kb. 30 emberölt√ korkülönbség volt. A gettó megel√zte a gótikai várost vagy 1000 esztend√vel és e két életfolyam különböz√ élettaktusa elviselhetetlen diszonanciát idézett el√. A zsidó nem értette meg a gótika bens√ségét, a germán viszont a zsidó cinikus intelligenciáját. Ebb√l keletkeztek azok a véres összeütközések. A fauszti vagy germán ember aktuális problémáin, mint küzdelem a nyelvért, monarchiáért, stb. a zsidó fölényesen mosolygott, hiszen √ már régen túl volt rajta. Erre a cinikus intelligenciára a germán ember, vad, tehetetlen gy∫lölettel reflektált. Így a zsidó és germán még most is értelmetlenül élnek egymás mellett. Azért a zsidó f√törekvése leépíteni mindent, ami más. Hirdet felvilágosítást a cinizmusig, szabadgon-
209
dolkodást az atheizmus túlzásáig, csak a nemzetközi szó képes √t felvillanyozni, akár szocializmus, akár kapitalizmus, vagy pacifizmus stb. alakjában, mert bel√le kicsendül a haza- vagy földnélküliség. Az antiszemitizmus forrása Spengler szerint a korkülönbség. Azonban az antiszemitizmus meg fog sz∫nni. Ugyanis a francia forradalom óta a fausti kultúra is a civilizáció felé halad. Nagy- és világvárosi lesz, a korkülönbség mindig kisebbedik. Ez a civilizáció csábítólag hat a zsidóra és végzetszer∫en szétveti. Eddig a gettó konzerválta a zsidót, azok a falak most leomlottak, a maradék zsidóságot vagy a bels√ destrukció tönkreteszi, vagy felszívja az európai–amerikai civilizált tömeg. A zsidóság teljes feloszlása kikerülhetetlen. Spengler tévedése, mint sok más jóhiszem∫ antiszemitáké, — feltételezem, hogy ilyenek is vannak —, hogy √k a zsidóknak csak azt a részét ismerik, amely általában nem tekinthet√ zsidónak. Vannak gyökértelen asszimilánsok, akik azt hiszik, hogy a sokezer éves vallásunk a gy∫lölet forrása, hogy tehát bebizonyítsák, hogy nem érdemesek a gy∫löletre és méltók az emancipációra, elvetették a vallási tradíciót. Igen, kívántak t√lünk asszimilációt, de egészségeset. Úgy, mint más nemzetek, kik saját kultúrájukon keresztül találtak összeköttetést a világ általános kultúrájával. Azonban sajnos, nálunk sok zsidónál valami beteges asszimiláció érvényesült. A szentírást egyáltalában nem ismerték, mely a mi büszkeségünk, vallási és történelmi érzékük nem volt kifejl√dve és így nem tudták másnak ebbeli érzelmét értékelni. Sajnos, hogy ilyen abnormis lelki viszonyok között él√ zsidók legtöbbször befurakodnak nemzsidó
Recenzió
tudományos és írói körökbe és bizonyára ilyenek adtak Spenglernek alkalmat ilyen végzetes tévedésekre. Spengler m∫ve minden zsenialitása dacára egy önmagával meghasonlott szellemnek a munkája. Komor kedélye, állandó pesszimizmusa és közismert összeférhetetlenségi hajlama okozták, hogy teljesen magára maradt és a világhírrel együtt nem járt a hivatalos elismerés. Egész rendszere ellenkezik a zsidó optimisztikus világnézettel. Igenis, a mi meggy√z√désünk, hogy a történelem egyenes vonalban halad és célja megvalósítani Isten birodalmát, ahogy azt a próféták hirdették. Kultúrák nem halnak meg. E tekintetben igaza van Hegelnek: Szellem abszolút értelemben halhatatlan, csak a népek, a kultúra hordozói halhatnak meg. Spengler hirdeti: „memento mori”, mi zsidók hirdetjük: „ubacharta bechajim”, azaz „memento vivere”. A zsidó világnézet nem hirdet, mint az árja költ√k és bölcsészek egy let∫nt arany korszakról, hanem hirdet jöv√t, „Wehaja beachrith hajamim”. Spengler rendszere két pilléren nyugszik. Az egyik a fátum tana, melyet abból a tételb√l vezet le, hogy az id√t visszafordítani nem lehet. Ezt a tételt a zsidó Bergsontól veszi át. Csodálatos ez a filozófiai fogalom, mely Bergsont az optimizmus felé vezette, Spengler ugyanezen az úton denevérszárnyakon siklik le a halál birodalmába. Spengler másik f√tantétele, hogy minden etikai és tudományos igazság csak relatív, azaz csak a
fausti kultúrára érvényes. Amit Einstein a természettudomány terén hirdetett, átvitte az etika terére. Mily hálátlan Spengler, hogy mindig félvállról beszél az említett zsidó tudósokról, akiknek annyit köszön és képes hangoztatni, hogy a zsidó nem érti meg a fausti kultúrát. — Lear király tragikuma — mondja Spengler — a fausti lélek legmagasztosabb megnyilatkozása. Ha ez igaz, akkor a zsidóság sorsa a legnagyobb tragikum. Hiszen, mint Lear király, mi is odaadtuk kincseinket a zsidóság leányvallásainak és ezeket most eltagadják t√lünk. De úgy járunk, mint látjuk, a tudomány terén is. De ne tegyünk úgy, mint Kordélia, aki legtöbbet adott és — hallgatott. Nem feladatunk rámutatni a hibákra, amelyen Spengler egész rendszere alapszik, hogy tudniillik a civilizáció minden népnek és kultúráknak a megöl√je és abból a tételb√l vezeti le az egész históriát és ha valamely történelmi tény nem illett ezen eszme keretébe, egyszer∫en kiforgatja mivoltából. Csak azt akarjuk kiemelni, hogy tudományosan azt akarta bebizonyítani, hogy a zsidóság nemsokára kihal. Válaszunk erre a következ√: 1902-ben a svájci Bern székhelye volt az orosz zsidó diákoknak, akik a numerus clausus miatt kénytelenek voltak külföldön tanulmányaikat folytatni. Egyszer nagy vitaestélyt rendeztek a zsidókérdésr√l és egy orosz–zsidó szocialista bebizonyította, tudományosan, hogy a legnagyobb anachronizmus zsidó népr√l beszélni, mert ilyen nem létezik és elhatározták egyhangúlag, hogy ezt
210
a pontot le kell venni a napirendr√l, mert hát a zsidó nép nem létezik. Mikor ez az egyhangú halálos ítélet ki lett hirdetve, feláll egy ember és jelentkezik szólásra. „Engedjék meg, így szólt, hogy önöknek egy csoda történetét elmondjam, amit a múltkor hallottam. Egy anyának egyetlen gyermeke súlyosan megbetegedett. A szegény anya t√le telhet√leg iparkodott gyermekét megmenteni és mellette is állt egy kiváló orvos. De hiába, a gyermek állapota napról-napra rosszabbodott; utolsó órában újra hívatta az orvost, aki még egyszer megvizsgálta, aztán azt mondta az anyának: „Nagyságos asszonyom, készüljön a legrosszabbra: az orvosi tudomány tehetetlen a betegséggel szemben, legfeljebb még egy órát fog a gyermek élni.” Erre eltávozott. Az anya azonban nem távozott gyermeke betegágyától. Látta, hogy egy kis megkönnyebbülés állott be. A gyermek kezdett csendesebben lélegzeni és elaludt. Reggel, mikor a gyermek felébredt, az anya sietett az orvoshoz, közölte vele az örömhírt, de az rákiabált az anyára: „Lehetetlen! Kizárva, teljesen kizárva!” De mivel az anya nagyon rimánkodott, hogy jöjjön vele, végre nagynehezen ment vele, megnézte a beteget és szólt: „Igen él, de a tudomány szerint rég meghalt.” „Igen” — folytatta a szónok —, „Önök ma tudományosan bizonyították be, hogy a zsidó nép meghalt, talán teóriájuk szerint igaz, azonban tényleg a zsidó nép él, egészséges és magához tér.” A szónok a híres költ√, Ansky, a „Dybuk” szerz√je volt.
