II. 1. A személyiség tipizálása a klasszikus és modern temperamentum elméletekben Nagy László, Gyöngyösiné Kiss Enikő Megjelent: Gyöngyösiné Kiss Enikő, Oláh Attila (szerk.) (2007): Vázlatok a személyiségről – a
személyiség-lélektan
alapvető
irányzatainak
tükrében.
Budapest,
Új
Mandátum
Könyvkiadó. Bevezető gondolatok A személyiség tipizálásának kérdése az ókortól foglalkoztatja az emberiséget. A különböző diszpozicionális tipológiák a testi típusok és a lelki típusok közötti kapcsolatok leírására helyezik a hangsúlyt, e szemléletet közvetíti Hippokratész-Galénosz -, Kretschmer -, vagy Sheldon típustana. Az említett diszpozicionális tipológiák mellett a 20. században megjelennek a tisztán pszichológiai típustanok is, ezek közül Jung hatása bizonyult erőteljesnek a későbbi személyiség-teoretikusok számára. A diszpozicionális - és a pszichológiai típusok megalkotása mellett ugyanebben a században születnek meg azok az idegrendszeri tipológiák is, melyek a tipizálás alapjaként valamilyen agyműködéshez köthető háttérfolyamatra építenek, a szerzők közül Hans Eysenck és J. Gray munkássága emelhető ki. Az idegrendszeri tipológiák létrejötte hozzájárult a modern temperamentum- és karakter elméletek újjászületéséhez is. A személyiség biológiai alapú perspektívájának felerősödése napjainkban kétségtelenül összefüggésben van az evolúciós pszichológia, a genetika és a neuropszichológia tudományterületeinek fejlődésével. A temperamentum fogalmának meghatározása nem könnyű feladat, az ókortól napjainkig a teoretikusok számos nézőpontot alakítottak ki a fogalom jelentéséről. A korábbi megközelítések az egyén energetikai késztetettségének és hangulati beállítódásának jellemzőjeként – mint például a mozgás, a reakciók gyorsasága, az uralkodó alaphangulat – írják le a temperamentum sajátosságait. A 20. század második felében meginduló modern kutatások a temperamentumot több irányból közelítik meg, a temperamentum dimenziók felállításában a tudományág még jelen pillanatban is a differenciálódás és nem az integrálódás időszakát éli. Az általánosabban elfogadott szemlélet alapján a temperamentum valamely külső ingerre megjelenő típusos válasz formájában fejeződik ki, független pszichológiai attribútum, amely interakcióban van más funkciókkal (mint például a kogníció, az arousal, a motiváció és az emóció). E tényezők dinamikus interakciójaként jelenik meg a temperamentumra jellemző viselkedés. A temperamentum biológiai gyökerű, de mindig
szociális kontextusban jelenik meg, a temperamentum és a környezet kölcsönhatása kétirányú folyamat. Klasszikus tipológiák A személyiség egyéni különbségei leírásának és tipizálásának máig legismertebb elmélete az ókori görög gondolkodóktól maradt ránk. Empedoklész Kr.e. V. századi, a négy őselemről (tűz, víz, föld, levegő) szóló tanítását felhasználva alkotta meg Hippokratész (Kr. e. 400 körül) a négy testnedv (vér, nyál, sárga és fekete epe) viselkedést befolyásoló elméletét. Szerinte ezek a testnedvek az egészséges embernél egyensúlyban vannak és csak az egyensúly megbomlása okozhat betegséget. Az elmélet igazi karrierje Galénosz fél évezreddel későbbi (Kr. u. 150 körül) átfogalmazását követően kezdődött, majd a 20. század első felében élte virágkorát. A Hippokratész-Galénosz által megalkotott típusok a következők: - A vér dominanciája alatt álló szangvinikus embernek a pirospozsgás arca és erőteljes testfelépítése miatt már a megjelenése is egészséget, életkedvet sugároz. Aktív, mozgékony, gyors felfogású és derűlátó, kedélyes, közlékeny és barátságos. Szalmaláng természetű, mivel érzelmei gyorsan lángra lobbanak, de azok hamar el is hamvadnak. - A sárga epe hatására a kolerikus személy arcszíne inkább sárgás, tekintete nyílt, testtartása határozott, egész viselkedésében van némi büszkeség és öntudat, a tetterő sugárzik belőle. Érzelmi reakciói szintén gyorsak, de az előző típussal ellentétben azok tartósak. Hirtelen támadt indulatai viszont könnyen elragadhatják. - A nyál túltengésével jellemezhető flegmatikusok megjelenésükben jellegtelenek, tekintetük és
beszédmódjuk
kifejezéstelen,
mozgásuk
kissé
lomha.
Higgadtak,
nyugodtak,
kiegyensúlyozottak, nehezen hozhatók ki a sodrukból, érzelmeik lassan fejlődnek ki. Egykedvűségük közönyösséget mutathat. - Végül a fekete epe lehangolttá teszi azt, akinél e testnedv felé billen az egyensúly. A melankólikusok arckifejezésén látszik gondterheltségük, ingatagok, határozatlanok, nehezen szánják el magukat bármilyen döntésre. A bánat, a szomorúság, önmaguk értéktelensége vagy más negatív érzelmek köré szerveződik életük. Reakcióik általában lassan alakulnak ki, de kialakulásuk után tartósak és stabilak maradnak. A 20. század elején főként a német nyelvterületen megjelenő teoretikusok empirikus vizsgálataik mellett típustanukban különböző spekulatív elemeket is alapul vettek. Kretschmer (1925) alkattanként közismertté vált elméletében a szervezet egészének affektív,
vegetatív, hormonális és morfológiai adottságait fogja össze a „temperamentum” kifejezés. Kretschmer - elmegyógyász lévén - tipológiájában az elmebetegségek és a testalkat között kereste az összefüggéseket, majd megfigyeléseit általánosította az egészséges személyekre vonatkozóan is. Típustanában meghatározza a piknikusokat, akiket külsőleg zömök, jól táplált, gömbölyded testalkatukról, lágy vonásaikról ismerhetünk fel. Egy nemzetközi mintában a megvizsgált 1361 mániás-depressziós beteg csaknem kétharmada piknikus testalkatú volt, ami alapján Kretschmer azt az általánosítást vonta le, hogy az ilyen testfelépítésű egészséges személyek is ciklotim lelki alkatúak. A piknikusokon belül a melankolikus -, a derűs-mozgékony hipomán , és a gyakorlatias, kényelmes, jókedélyű közép-típus is előfordulhat, mely altípusok megjelenése akár periodikusan is váltakozhat egy személy életén belül. A másik típus a vékony, csontos, sovány, keskenyvállú leptoszóm vagy - szélsőségesen gyenge testfelépítés esetén - aszténiás testalkatúak csoportja, akiknek döntő többsége skizotim temperamentummal jellemezhető. Kretschmer vizsgálatában az ötezret is meghaladó (5233) skizofrénnek diagnosztizált beteg több mint fele ilyen testalkatú volt. Az egyik póluson megjelenő túlérzékeny típus lehet befelé forduló, kifinomult, idealista, ingerlékeny, időnkénti hevesebb kifakadásokkal vagy kiborulásokkal reagáló. A másik végpontot jellemző érzéketlen típus a hideg, hűvös, gátolt, eltompult megjelenési formáktól kezdve a különcig és hóbortosig igen sokféle lehet. A skizotim középréteget a hűvösen módszeres és kevéssé energikus egyének alkotják. A vizsgálatok során Kretschmer felfigyelt egy harmadik testalkati típusra, az atletikusra is, akik erőteljes, izmos felépítésűek, kevés zsírpárnával rendelkeznek és stabil, a környezethez alkalmazkodó viszkózusnak elnevezett temperamentummal jellemezhetők. A megvizsgált másfél ezer epilepsziás beteg közel harminc százaléka ilyen testalkatú volt. Kretschmer vizsgálataiban azonban ennél is néhány százalékkal több, un. „diszplasztikus” egyén volt, akik különböző fejlődési lemaradások vagy anomáliák miatt nem volt a három nagy csoport egyikébe sem besorolható. Kretschmer tipológiájának további gyenge pontja, hogy tipológiájának megalkotásakor nem rendelkezett pontos módszerrel a fizikum mérésére vonatkozóan, és az életkori tényezők testalkatot befolyásoló szerepével sem számolt. Az amerikai William Sheldon (1940-től) mintegy húsz évvel későbbi elmélete a testalkat és bizonyos pszichológiai tulajdonságok összetartozásáról pontosabb méréseken alapuló összefüggéseket írt le. Sheldon magas korrelációkat talált a fizikai felépítés és az általa is temperamentumnak nevezett pszichológiai jellemzők csoportjai között (ld. 1. ábra).
Fizikai alkat
Endomorf
Temperamentum
Viscerotoniás:
Korreláció a testalkat és temperamentum között: 0,79
(Kretschmernél: oldottság, kényelemszeretet, extraverzió,a társaság szeretete, piknikus)
az érzelmek könnyed kifejezése jellemzi.
Mezomorf
Szomatotoniás:
0,82
(Kretschmernél: aktív, energikus, nagy a mozgásigénye, dominanciára atlétikus)
törekszik, cselekvő típus.
Ektomorf
Cerebrotoniás:
0,83
(Kretschmernél: introvertált, az érzelmek kifejezését visszafogja, kerüli a aszténiás)
társas összejöveteleket, az egyedüllétet preferálja.
1. ábra: A fizikai alkat és a temperamentum kapcsolata Sheldon szerint Sheldon a testalkat morfológiai jellemzőit 15 antropometriai mutató és az elölnézeti, oldalnézeti és hátulnézeti fényképek egybevetése alapján állapította meg, továbbá Kretschmerrel ellentétben vizsgálati mintájába nagyszámú lelkileg egészséges személyt is bevont. A testalkat és temperamentum közötti összefüggés metapszichológiai koncepcióját az embriológia adja meg számára. Az ennek alapján megszülető három tesatalkati típus az endomorf -, az ektomorf - és a mezomorf típus lett elméletében. Feltételezésében az endomorf testalkat mögött a testüregek erőteljes embriológiai fejlődése áll, ami által a viscerotoniás típus evés - és alváskedvelő, kényelemszerető személy. Az ektomorf testalkat az un. külső csíralemez fejlettségéhez köthető, aminek következtében a cerebróniás személyiséget a sovány testalkat és az agyi folyamatok előtérbe kerülése jellemzi. A mezomorf testalkat az embrionális fejlődés középső csíralemezének dominanciájára vezethető vissza, az izmos testalkathoz aktív, mozgást kedvelő életforma párosul. Kifinomultabb mérési módszertana ellenére Sheldon a testalkat és a mentális rendellenességek összefüggéseinek vizsgálatakor valójában csak megerősíteni tudta Kretschmer eredményeit. A 20. század eleji testalkattal összefüggő típustanokat összegezve elmondható, hogy a döntően európai alkattani kutatások ugyanúgy tudományos zsákutcának bizonyultak, mint az ókori tipológiák, ugyanakkor nagy szerepet játszottak abban, hogy a szélesebb társadalmi rétegek számára bizonyos örökletes biológiai adottságok léte ismertté vált, emellett több kutató figyelmét ráirányították a temperamentum kérdésére. Mindenesetre tény, hogy a század
második felében a korábbiaknál jóval több és módszertanilag sokkal fejlettebb kutatást folytattak a temperamentum témakörében, elsősorban az Egyesült Államokban. Pszichológiai típusok Az ókori típustan újkori népszerűségében igen komoly szerepet tulajdoníthatunk Kant és Wundt munkásságának, akik megpróbálták pontosítani Galénosz még igencsak spekulatív megközelítését. Kant 1798-ban publikált Antropológiájában erőteljesebben megkülönbözteti egymástól az energikusságukban erősen eltérő emocionális jelleget mutató szangvinikus és melankolikus típust a másik kettőtől. Szerinte ugyanis a kolerikusok gyors és heves reakciói ugyanúgy mentesek a mélyebb érzelmektől, mint a flegmatikusok lassúsággal párosuló közönye - vagyis mindkét esetben csak a viselkedés karakterisztikáját, megjelenési módját befolyásolja a temperamentum. Kant a mai terminológiában használt aktivitást tartja valódi öröklött temperamentum dimenziónak, amit egyfajta életenergiának tekint. Egy évszázaddal később Wundt kísérleti lélektani vizsgálatai mellett viszonylag kevés figyelmet fordított a temperamentum kérdésére. Véleménye szerint az emocionális reakciók erősségét és a változások gyorsaságát, mint befolyásoló tényezőket (kvázi mint független változókat) célszerű figyelembe venni, mivel a pszichológiai kísérletekben ezek nem befolyásolhatóak. Az egyéni különbségeket ő is a Hippokratész-Galénosz által leírt típusok köré csoportosította. A pszichológiai típusok megalkotójának legnagyobb alakja Carl Gustav Jung, az analitikus pszichológia megteremtője. Jung a környezethez való viszonyulás alapján két beállítódási típust különböztet meg, az extravertált -, ill. az introvertált típust (1923). Az extravertált személy beállítódásában a külvilág felé irányul, nem fél a külvilág tárgyaitól, bizalommal él és mozog közöttük. Jellemző rá a környezethez való gyors alkalmazkodás, az ismeretlen, új ingerek csábítóan hatnak rá. Ezzel szemben az introvertált, befelé forduló személyiséget a külvilág tárgyaitól való félelem határozza meg, az újdonságot bizalmatlanul fogadja. A külső befolyásnak ellenáll - saját útján akar járni -, belső szubjektuma a valódi világa. Jung kifejtésében míg az extravertált a külvilág tárgyaiban lát minden értéket, addig az introvertált belső világában találja azt meg. Jung több szellemi elődjéről is megemlékezett a befelé - és kifelé irányulás attitűdje leírásakor. A tipológia hasonlítható a Schiller által leírt két alkotói típushoz, az ihletett állapotában megszállottan, de könnyedén alkotó naív, ösztönös típushoz, illetve a szentimentális típushoz, a nagy erőfeszítések közepette, nagyfokú tudatossággal dolgozó művészhez. Ugyanígy merített Jung Nietzsche dionüszoszi-apollói és Kant érzéki-
szellemi ellentétpárjainak továbbgondolásából, melyek lényegüket tekintve emlékeztetnek a schilleri leírásra. Jung elsősorban bölcseleti-filozófiai alapon hozta létre saját beállítódási típustanát, spekulatív gyökerei ellenére később ebből vált az empirikus kiindulású vonáselméletek legnépszerűbb és legkevesebb vitát kiváltó alapdimenziója a 20. századi személyiség-lélektanban. Jung a beállítódási típusok mellett leírja a psziché négy alapfunkcióját is: az érzékelés, a gondolkodás, az érzelem és az intuíció alapfunkcióit. A racionális típusokhoz sorolható a gondolkodás és az érzés funkcióinak előtérbe kerülése, az irracionális típusokhoz pedig az érzékelésé és az intuícióé. Az érzékelés funkciójához tartozik mindaz, ami az észleléshez kötött, a gondolkodás funkciójához az intellektuális megismerés és következtetés, az érzelemhez a szubjektív értékelés, az intuícióhoz a tudattalan tartalom észlelése. A négy funkció valamelyikének előtérbe helyeződésével négy típus jöhet létre, illetve a vegyes típusok kialakulásával további differenciáltabb tipológia alakítható ki. Jung személyiség-felfogását a mélylélektani orientáltságú elméletek között, külön fejezetben részletesen tárgyaljuk. Az eltérő idegrendszeri működésre épülő típustanok: Hans Eysenck és J. Gray elméletei A korábban bemutatott alkattanok egy külső fizikai adottság és a belső személyiségjegyek között keresték az összefüggést, az idegrendszeri alapú tipológia – mely alapvetően Pavlov munkásságának hatására jött létre – a konstitucionálisan eltérő idegrendszeri típusokra épít. Eysenck jól ismerte a személyiségre vonatkozó különböző tipológiák elméleteit, emellett Pavlov munkásságát is. Az 1950-es években Pavlov kutatásainak a hatására úgy gondolta, hogy az egyéni különbségek okát az öröklötten eltérő serkentő és gátló idegrendszeri folyamatokban kell keresni. Típustana kialakításakor az ókori elméleteket is figyelembe vette (ld. 2. ábra). A személyiség két szupervonása az érzelmi labilitás (vagy neuroticizmus) és az extra- illetve introverzió, amelyet később egy harmadik dimenzióval egészített ki, a pszichoticizmussal. (Eysenck modelljének részletes kifejtését ld. a faktoranalitikus vonáselméletekről szóló fejezetben.)
2. ábra: Eysenck tipológiája (1965) Eysenck az extra- és introverziót dimenzióként fogja fel, ami azt jelenti, hogy az emberek többsége e jellemző mentén valahol a két végpont között helyezkedik el. Az 1960-as években a korábban leírtakhoz képest úgy módosította elméletét, hogy a felszálló retikuláris rendszer (ARAS) által meghatározott agykérgi arousal szintje a döntő az izgalmi és gátló folyamatok létrejöttében. Eysenck szerint az eleve magas arousal (serkentettségi) alapszinttel jellemezhető introvertáltak a relatíve alacsonyabb ingerlési szinteket tartják kellemesnek, míg az eleve alacsonyabb arousal alapszinttel rendelkező extravertáltak a magasabb ingerlési szinteket kedvelik (ld. 3. ábra). Az introvertált személyek ebből fakadóan lesznek ingerkerülők, míg az extravertáltak „ingerre éhesek”.
3. ábra: Az ingerlés aktuális szintjének összefüggése az extra- és introverzióval (Eysenck, 1971) Eysenck elméletalkotásában hasonlóképpen módosulást figyelhetünk meg a magas emocionális labilitás (más szóval neuroticitás) létrejöttének fiziológiai magyarázatában. Kezdetben a szimpatikus idegrendszer fokozott serkenthetőségét tartotta felelősnek a kiegyensúlyozatlanságért, később az un. viszcerális agynak nevezett ősi agykérgi területek, vagyis nagyrészt a limbikus rendszerhez tartozó struktúrák fokozott aktivációját tette felelőssé a labilitás kialakulásáért. Eysenck lényegesen kevesebb figyelmet szentelt az általa a személyiség harmadik dimenziójaként megnevezett pszichoticizmus idegrendszeri háttérfolyamatainak leírására. Úgy gondolta, hogy ennek a kifejezetten patológiás folyamatnak a hátterében szintén öröklött biológiai tényezők húzódnak meg, amelyek azonban még feltáratlanok. A pszichoticizmus dimenziójához modelljében olyan tulajdonságok tartoznak mint például a mások iránti érzéketlenség, a szociális elvárásokkal való szembehelyezkedés, az egocentrikusság, az impulzivitás, az agresszivitás és az érzelmi hidegség. Mindenesetre a két szupervonás - a neuroticizmus és extraverzió-introverzió - mellett a személyiség harmadik fő vonásának – a pszichoticizmus - leírásával vált teljessé Eysenck személyiségteóriája (rövidítése: PEN), amit a személyiség háromfaktoros elméletének is neveznek (Three Giants). Elméleti munkássága mellett meg kell említenünk Eysenck jelentős pszichometriai tevékenységét is. Az 1940-es években született a „Maudsley Medical Questionnaire” című kérdőíve (MMQ) a neurotikus zavarban szenvedők kiszűrésére. Az 1950-es években kérdőívét kibővítette az extraverziót mérő skálával, ami ezután a Maudsley Personality Inventory (MPI) nevet kapta. Az 1960-as években kifejlesztette a disszimulációt
is mérő, hazugság-skálával bővített és átdolgozott kérdőívet, amely az Eysenck Personality Inventory (EPI) lett. Az 1970-es években a legjelentősebb változást a pszichoticizmus skála bevezetése jelentette az Eysenck Personality Questionnaire (EPQ) legújabb változatába. Az 1980-as években a kérdőív továbbfejlesztett változatában (EPQ-R) a pszichoticizmus skálában hajtották végre a legtöbb változtatást. Az Eysenck által leírt pszichotikusság dimenziójának vizsgálatát a későbbiekben Gordon Claridge (1967-től) folytatta kutatásaiban. Claridge a pszichotikusság oki hátterében az agyi, idegrendszeri folyamatok szerveződésének hibáját tételezte fel. Elsősorban a skizofrénia és a kreativitás kérdését vizsgálta, az általa leírt un. „laza gondolkodást” ugyanis a skizoid személyeknél és a kreatív művészeknél találta meg. Két-tényezős rendszerében szerepel az 1. alap-arousal (TAS) - és 2. egy kontrolláló, szűrő és integráló rendszer (AMR), melyek között normál esetben egy homeosztatikus (egyensúlyt fenntartó) kölcsönös szabályozás áll fenn. (Így például az aktivációs szint túlzott növekedésekor a szűrőrendszer fokozott működése lép életbe, ami visszahat az aktivációs szint normalizálódása felé.) Aktív pszichózisoknál a 2. kontrolláló rendszer (AMR) hatékonysága gyengül, aminek következtében az alap-aktivációs szint megnövekedik, és a viselkedésben irrelevancia jelentkezik figyelmi és gondolkodási zavarokkal. A retardált pszichózis esetében éppen a túlzott szabályozás hibája jelenik meg, a szelektív szűrő erősödésével perceptuális beszűkülés és rigiditás (a gondolkodás merevsége) jön létre. A személyiség idegrendszeri működésre épülő általános modelljét a későbbiekben J. Gray (1970-től) fejlesztette tovább. Gray szerint a viselkedést az agyrendszer két működési egysége irányítja, melyek közül az egyik a megközelítő -, a másik pedig az elkerülő viselkedésért felelős. A szorongásélmény kialakulása az agyban a viselkedést gátló (STOP) rendszer (BIS = Behavioral Inhibition System) működéséhez köthető. Ez a rendszer meggátolja a személyt abban, hogy a célok felé mozduljon. Különösen a büntetés jelzőingereire érzékeny, aktivitása esetén a személy elkerülő vagy gátlási magatartást mutat. Ezzel szemben a viselkedéses megközelítő/aktiváló (GO) rendszer (BAS = Behavioral Approach/Activation System) izgalma pozitív megerősítések esetén a remény és öröm érzéseit hozzák létre a szubjektív élmény szintjén. A rendszer arra serkenti a személyt, hogy a kívánatos, jutalmazó ingerek felé közelítsen. A két agyi rendszer léte, működésmódja és dominanciája választ adhat a különböző személyiségekre jellemző válaszreakciók létrejöttében. A megközelítő rendszer erőteljesebb
válaszkészsége a jutalom jelzéseire való érzékenységet hozza létre, Gray ezt a dimenziót impulzivitásnak nevezi. Másoknál a gátló rendszer erőteljesebb válaszkészsége a büntetés jelzéseire lesz érzékeny, ami a szorongásélményért lesz felelős. Gray modelljében a két agyi struktúra egymástól független működésmódjához köthető a személyiség két dimenziójának létrejötte: a szorongásra, ill. az impulzivitásra való hajlam. A megközelítő és elkerülő viselkedés hátterét képező agyi struktúrák és működésmódok leírása mellett Gray megemlít egy harmadik idegrendszeri struktúrát is, ez a „harcolj vagy menekülj rendszer” (F/FLS = Fight/Flight System), amely a büntetés vagy fájdalom tényleges helyzeteiben szervezi a válaszreakciót. A „harcolj vagy menekülj rendszer” aktivitásakor a düh vagy harag érzelmeinek kíséretében kiváltódó nem kondicionált védekező agresszív vagy menekülő viselkedések figyelhetőek meg. Eysenck extraverzió - és pszichotikuság dimenzióival is összefüggésbe hozható a Marvin Zuckerman által leírt szenzoros élménykeresés dimenziója. A szenzoros élménykeresés impulzusa a személy új, izgalmas, változatos ingerek iránti igényét mutatja. Az új és új ingerek állandó, aktív keresése és átélése az arousal szint megemelkedésével jár együtt (például kockázatos sporttevékenység, szabadidős időtöltések mint pl. budgee jumping, stb. esetében), mely viselkedés az eysencki extraverzió dimenziójának oki magyarázatához fűzhető. Zuckerman szerint azonban az élménykeresésnek ez a fajtája inkább a pszichoticizmushoz, pontosabban a pszichopátiához köthető, mivel a személy ebben az esetben nem képes a saját viselkedés gátlására (impulzív késztetéseinek csökkentésére) a szociális
beilleszkedés
érdekében.
Zuckerman
a
személyiség-dimenzió
pontosabb
meghatározására ezért az impulzív szocializálatlan élménykeresés kifejezést vezette be. Zuckerman az élménykeresés biológiai magyarázatában az orientációs reakcióra épít, ami a váratlan inger megjelenésekor megnöveli a szenzoros (érzékelési) bemenetet és az inger feldolgozásának lehetőségét, szemben a védekező válaszreakcióval, ami az inger elutasítására irányul. A szenzoros élménykereső személyre az orientációs reakció lesz a jellemző. Biokémiai megközelítésben a szenzáció-kereső viselkedés az agyban megtalálható két biokémiai anyag – az un. monoamino-oxidaze nevű enzim és az endorfinok – szintjével fordított összefüggésben van, mivel mindkét anyag csökkenti a központi idegrendszer aktivitását, vagyis a viselkedéses szinten az új ingerek keresését. Zuckerman kutatásai a modern temperamentum elméletekhez vezetnek el bennünket, melyek a temperamentum létrejöttének oki hátterében valamilyen biológiai, biokémiai folyamatot feltételeznek.
Modern temperamentum elméletek Fejlődés-lélektani és viselkedésgenetikai megközelítések A két kutató, Thomas és Chess által vezetett New York Longitudinal Study (1950) című kutatási program célkitűzése a gyerekek „viselkedési stílusában” megmutatkozó különbségek feltárásának tanulmányozása volt. A projekt során 133 gyermek fejlődését követték nyomon 2-3 hónapos kortól három évtizeden át. Megfigyeléseket végeztek először a gyermekek családi környezetében, később oktatási intézményeiben, emellett interjúkat készítettek szülőkkel, nevelőkkel, tanárokkal, továbbá önjellemző kérdőíveket is felhasználtak kutatásukban. Thomas és Chess az alábbi kilenc kategória mentén vizsgálta a temperamentum jellemzőit: 1. Aktivitásszint: a viselkedés motoros komponense, az aktív és az inaktív periódusok mindennapi aránya (pl. mozgékonyság a fürdés, evés, játék alatt, az alvás-ébrenlét időszak aránya); 2. Ritmikusság (szabályosság): a bejósolhatóság vagy bejósolhatatlanság bármely biológiai funkció idejét tekintve (pl. alvás-ébrenlét ciklus, evés, ürítés); 3. Megközelítés vagy elkerülés: új ingerre (pl. játék, személy) adott első reakció. A megközelítés pozitív válaszokat, míg az elkerülés negatív tartalmú válaszokat jelent, melyek kifejeződhetnek az emocionalitásban és/vagy a motoros aktivitásban; 4. Alkalmazkodás: az új inger által kiváltott reakció irányának módosíthatóságára való képesség; 5. Válaszküszöb: az a minimális inger intenzitás, amely választ képes kiváltani; 6. A reakció intenzitása: a válasz energiaszintje, amely független a válasz minőségétől és irányától; 7. A hangulat minősége: a pozitív és a negatív érzelmi állapot vagy hangulat egymáshoz viszonyított aránya; 8. A figyelem elterelhetősége: a külső környezeti ingerek hatékonysága a viselkedés irányának megváltoztatásában; 9. A figyelem időtartama és kitartása: az időtartam, ameddig a gyermek egy bizonyos aktivitással megszakítás nélkül foglalkozik, illetve az a képesség, hogy a zavaró mozzanatok ellenére is folytassa a tevékenységet. A vizsgálat eredményei alapján a következő temperamentum típusokat állapították meg:
1. könnyű temperamentumú gyermek, jellemzői: a ritmikusság, az új ingerek megközelítése, a változásokhoz való jó alkalmazkodás, pozitív, enyhe vagy mérsékelt intenzitású hangulat. 2. nehéz temperamentumú gyermek, jellemzői: biológiai funkcióira a rendszertelenség jellemző, az új ingereket elkerülik, a változásokhoz lassan, vagy egyáltalán nem alkalmazkodnak, feszültek, hangulatuk gyakran borús, negatív tónusú. 3. lassan felmelegedő temperamentumú gyermek, jellemzői: az új ingerekre mutatott enyhe negatív válasz, lassú alkalmazkodás, enyhe intenzitású reakciók, a biológiai funkciók mérsékelt szabályossága. Kutatásaikban azonban a vizsgált gyerekek mintegy harmadát nem sikerült egyik kategóriába sem besorolni. A temperamentum kutatások egy másik szerzőpárosa Buss és Plomin (1975, 1984) akik az öröklött személyiségvonások készleteként definiálták a temperamentumot, mely jellemzők az első két életévben megjelennek. Buss és Plomin viselkedésgenetikai megközelítésükből fakadóan egy- és kétpetéjű ikrekkel végzett vizsgálataikra építették a temperamentum faktorok örökletességének igazolását. Eredményeik szerint a korai temperamentum vonások a fejlődés és a környezet hatására változhatnak ugyan, de általában stabilabbak, mint a legtöbb személyiségdiszpozíció. Kutatásaik során három temperamentum faktort tudtak elkülöníteni: 1. az emocionalitás (elsősorban distresszként jelenik meg, mint például a félelem, a harag), 2. az aktivitás (a mozgásos energia mértékét jelenti), 3. a szociabilitás (a másokkal való kapcsolat igényére utal). Rothbart és Derryberry temperamentum-elméletükben (1994) az interakciós megközelítésre helyezték a hangsúlyt. Két kulcsfogalmuk a reaktivitás és az önszabályozás. A reaktivitás az izgalmi szinthez, más szóval az arousal alkatilag meghatározott mértékéhez kötődik, ami befolyásolja a válaszreakció létrejöttét és intenzitását is. Ugyanakkor az érés, a személyiségfejlődés előrehaladása és a tapasztalatok halmozódása révén megjelenik az önszabályozás is. Az önszabályozás, az idegrendszerbe mélyen beépülő serkentő és gátló hatások mintázatainak segítségével a figyelmi, kognitív és viselkedéses folyamatokat egyaránt képes befolyásolni. A gyermek növekedése során ezek az önregulációs folyamatok egyre inkább tudatossá válnak, így akaratlagos kontroll alá is kerülnek. A fő cél közben végig az alacsony vagy optimális ingerlési szinthez tartozó öröm vagy kielégülés elérése, valamint a túlzott ingerlés által kiváltott distresszt okozó szituációk elkerülése. A kisgyermekkori alapérzelmek kifejezésének egyéni különbségeit vizsgálta Goldsmith és Campos (1990). Az undor, a distressz, a félelem, a harag, a bánat, az öröm, a meglepetés és az érdeklődés kifejezését vizsgálták videofelvételek értékelése révén, valamint gondozói interjúk
és kérdőívek segítségével. Kutatásaik során ők is megállapítják, hogy a temperamentum affektív (érzelmi) kifejeződése, a kognitív funkciók fejlődése és a környezeti hatások egymással kölcsönhatásban alakítják ki a személyiség pszichikus struktúráját. Kagan temperamentum kutatásaiban (1986) a gátolt és a nem gátolt temperamentumot különbözteti meg egymástól. A két temperamentum kategória a gyermek ismeretlen eseményekkel (emberekkel, tárgyakkal vagy helyzetekkel) kapcsolatos elsődleges reakciójára vonatkozik. A gátolt temperamentumú gyermekek ismeretlen helyzetben általában visszahúzódóak, csendesek, óvatosak, félénkek. A nem gátolt temperamentumú gyermekek ezzel szemben ugyanebben a helyzetben szociábilisak, kommunikatívak, és a spontán érzelmi reakciók jellemzik őket. Kagan és munkatársai más temperamentum kutatókkal ellentétben nem törekedtek pszichometriai skálák kifejlesztésére. Főként sztenderdizált körülmények között végzett laboratóriumi megfigyelésekre alapoztak, melyekben különböző stresszorokra adott válaszokat figyeltek meg. A laboratóriumi megfigyeléseket kiegészítették pszichofiziológiai – szívritmus vagy izomfeszültség – és biokémiai mérésekkel is, ami az utóbbi évtizedben egyre népszerűbb pszichobiológiai elméletekhez való közeledésre utal. Összegezve a bemutatott fejlődés-lélektani aspektusú temperamentum-megközelítéseket elmondható, hogy a csecsemőkori és gyermekkori temperamentum leírására egymással párhuzamosan több elmélet is született. Mivel a kutatók a temperamentumot több nézőpontból közelítik meg, ebből kifolyólag elméleteik is különbözőek: van köztük deskriptív jellegű vagy kauzális szemléletű, egy - vagy többdimenziós, továbbá a csak az érzelemre vagy a teljes viselkedésre összpontosító. Egyetértés mutatkozik viszont abban a tekintetben, hogy a temperamentum genetikailag legalább részben meghatározott biológiai gyökerekkel rendelkezik és a személyben meglévő alapvető diszpozíciókat jelent. Ezek az alapvető diszpozíciók a spontán aktivitás, a reaktivitás és az emocionalitás alapjául szolgálnak. A kutatók elfogadják azt a nézetet is, hogy a temperamentum individuális különbségeket mutat a viselkedési reakciókban, mely eltérések már csecsemőkorban megjelennek és hosszabb távon viszonylag stabilak maradnak. Általánosnak nevezhető az egyetértés abban is, hogy a temperamentum faktorok elsősorban a szociális interakciók kontextusában jelennek meg, és ahogy a fejlődés előrehalad, a temperamentum megnyilvánulását egyre nagyobb mértékben befolyásolja a tapasztalat és a kontextus. A temperamentum-kutatások egyik központi kérdése, hogy az öröklött vagy veleszületett válaszpotenciálok hogyan kerülnek kapcsolatba a környezeti tényezők hatásaival, ennek következteképpen mennyire jellemzi őket a stabilitás vagy a változékonyság. A kérdés más
megközelítésből úgy is feltehető, hogy a születéskor megfigyelhető egyéni különbségek alapján nyilvánvalóan létező, összefoglalóan temperamentumnak nevezett idegrendszeri működésmódok mennyire őrzik meg a fejlődés során az állandóságukat, vagy a környezet szocializációs hatásai és a kibontakozó személyiség tudatos erőfeszítései milyen mértékben módosíthatnak rajtuk.
A személyiség egységes bio-pszicho-szociális modellje Robert Cloninger amerikai pszichiáter személyiségmodelljének kialakításakor a biológiai és a környezeti tényezők szerepére egyaránt tekintettel volt. Figyelembe vette azokat a vizsgálati eredményeket, mely szerint a személyiségvonások öröklékenysége 40-60% közötti (ld. Gének és személyiség c. fejezetet), vagyis a genetikai és a környezeti tényezők csaknem azonos mértékben határozzák meg a viselkedéses válaszok létrejöttét. A személyiségről alkotott felfogásában továbbá olyan korábbi kutatások eredményeit vette alapul, mint a személyiség felépítésének
pszichometriai
modelljei,
a
család-
és
ikervizsgálatok
eredményei,
longitudinális fejlődés-lélektani vizsgálatok megfigyelései, valamint a kondicionált válaszok létrejöttének neurofarmakológiai, neuroanatómiai leírásai. Ezen információkat alapul véve dolgozta ki elméletét a személyiség hét dimenziójáról, mely dimenziók mindig a környezettel való kölcsönhatásban alakulnak és jelennek meg. Cloninger 1987-ben publikálta temperamentum és karakter kérdőívének első változatát, amely a normál személyek és a különböző pszichopatológiai betegségekben szenvedők esetében megjelenő
egyéni
különbségek
megragadására
egyaránt
alkalmazható.
Később
továbbfejlesztett elméleti modelljében és kérdőívében (Temperament and Character Inventory, 1994) négy temperamentum- és három karakterfaktor segítségével írja le a személyiség főbb jellemzőit. A temperamentumot Cloninger úgy határozza meg, mint amelyek genetikailag egymástól független és bejósolható interakciós mintákat jelentenek a környezeti ingerek specifikus tényezőire adott adaptív válaszokban. A karakter azon egyéni különbségeket mutatja, melyek a temperamentum, a családi környezet és egyéni élettapasztalatok interakcióinak eredményeként fokozatosan alakulnak ki az élet során. A Cloninger által leírt négy temperamentum faktor: az ártalomkerülés, az újdonságkeresés, a jutalomfüggőség és a kitartás.
Az ártalomkerülés (Harm Avoidance), a viselkedés gátlásának öröklött mintázata, ami megfigyelhető
a
passzív
elkerülő
magatartás
gyakori
megnyilvánulásaiban,
a
bizonytalanságtól való félelemben, az idegenekkel szemben megnyilvánuló félénkségben, valamint a gyors kifáradásban. Az ilyen hajlammal fokozottan jellemezhető egyének óvatosak, félénkek, súlyosabb esetben kifejezetten aggodalmasak vagy szorongóak. Ezzel szemben, akikre az alacsony ártalomkerülés a jellemző, azok inkább optimisták, gátlásoktól mentesek, ellazultak, magabiztosak. A magas újdonságkereséssel (Novelty Seeking) jellemezhető személy jó esetben lehet ugyan a kíváncsiság által motivált és bátran explorálja környezetét, máskor inkább ingerlékeny és impulzív, ekkor nem annyira a jutalom megközelítése, mint inkább a monotónia és a frusztráció vagy a potenciális büntetés aktív elkerülése a célja. A Cloninger által fokozottan jutalomfüggőnek (Reward dependence) nevezett emberek érzékenyek mások szociális elismerésére, fokozottan igénylik azt, szélsőséges esetben szinte függenek azoktól. Ennek fényében lehetnek együtt-érzők és segítőkészek, vagyis mindenképpen a fokozott kötődési szükséglet vagy a szociabilitás bizonyos jegyeit mutatják. A kevésbé jutalomfüggő személyek érzelmi értelemben véve függetlenebbek a szociális környezetüktől. A negyedik temperamentum faktor a kitartás (Persistence). A magas értékű kitartású személy ambiciózus, szorgalmas, eltökélt, perfekcionista, szemben az alacsony kitartásúval, aki inaktív, könnyen feladja a cselekvést és általában alulteljesítő. Cloninger ikervizsgálatok eredményeire utalva megjegyzi, hogy bebizonyosodott, a négy temperamentum faktor genetikailag homogén és független egymástól. Utalást tesz arra is, hogy az általa meghatározott négy temperamentum faktor összefüggésbe hozható az ókori típusokkal: az ártalomkerülés a melankólikussal, az újdonságkeresés a kolerikussal, a jutalomfüggés a szangvinikussal és a kitartás a flegmatikussal. Cloninger személyiségmodelljében a négy temperamentum-faktor mellett három karakterfaktort tételez fel. A karakter faktorok főként a self és az azt körülvevő külső világ kölcsönhatásának folyamatában formálódnak.
A self-alakulás során az önmagunkhoz, a
társainkhoz és a tágabb értelemben vett környezetünkhöz való viszonyulásunk jelenik meg. A karakter-faktorok egyéni különbségei - a temperamentum öröklött tényezői mellett - a családi környezetnek és az egyéni élettapasztalatoknak a sajátos interakciói mentén alakulnak ki. Cloningernél az első karakter faktor értelmezése mentén a személy mint autonóm individuum jelenik meg (önirányítottság faktora), a második faktor az egyénnek a társadalomba, az adott
kultúrába való integrálódását jelzi (együttműködés faktora), míg a harmadik faktor az egyén kapcsolódását mutatja a világhoz, az univerzumhoz (transzcendencia-élmény faktora). Részletesebben bemutatva a karakter faktorokat, az önirányítottság (Self-Directedness) mértéke arra utal, hogy a személy mennyire képes céltudatosan és eredményesen, tetteiért felelősséget vállalva élni az életét. A magas önirányítottsággal rendelkező személyek továbbá jó önelfogadással, önbecsüléssel rendelkeznek, konstruktívak, hatékonyak, vezetői szerepre alkalmasak, személyiségük jól integrált. Az együttműködés (Cooperativness) karakter faktorának lényegét a társas elfogadás, segítőkészség,
együttérzés,
empátia
és
lelkiismeretesség jelentik.
Amennyiben
az
alkalmazkodási zavarok felől közelítjük meg ugyanezt a dimenziót, akkor az alacsony pontértéket elérő egyének intoleránsak, mások iránt közömbösek, bosszúvágyóak és önérdektől vezéreltek. A transzcendencia-élmény (Self-Transcendence) faktora a spirituális élettel és a transzperszonális azonosulási képességgel vagy készséggel kapcsolatos attitűdöket foglalja magába. Ide tartozik az önmagunknak megbocsátani való tudás, a transzperszonális azonosulás (a természettel, az univerzummal), a spirituális elfogadás. Cloninger a személyiség hét faktorának mérésére kidolgozott kérdőíve a 240 tételből álló Temperamentum és karakter kérdőív (Temperament and Character Inventory). A kérdőív lehetővé teszi egészséges és különböző pszichopatológiai problémával rendelkező személyek személyiségprofiljainak leírását illetve diagnosztizálását. Fontos
hangsúlyoznunk,
hogy
Cloninger
a
temperamentum
faktorok
hátterében
neurobiológiai folyamatokat feltételez. Modelljének megalkotásakor figyelembe veszi a genetikai tényezők, az agyműködés és a neurokémiai folyamatok szerepét is. A 4. ábrán az agyrendszer, a megfelelő neurotranszmitter valamint az inger és válaszreakció létrejöttének összefüggései láthatók.
Agyi rendszer
Fő monoamin
(temperamentum-
neuromodulátor
faktorok)
(neurotranszmitterek)
Viselkedés aktivációja
Dopamin
Releváns inger
Viselkedéses válasz
Újdonság
Explorációs törekvés
Potenciális jutalom
Appetitív megközelítés
Megszabadulás a
Aktív elkerülés,
monotóniától vagy a
menekülés
(Újdonságkeresés)
büntetéstől Viselkedés gátlása
Szerotonin
(Ártalomkerülés)
A büntetés, az újdonság
Passzív elkerülés, kioltás
vagy a frusztráló jutalmazás-hiány kondicionált jelzései
Viselkedés fenntartása (Jutalomfüggőség)
Norepinefrin
A jutalom és a
Ellenállás a kioltással
büntetéstől való
szemben
megszabadulás kondicionált jelzései
5. ábra Az inger-válasz jellemzőket befolyásoló három agyi rendszer (Cloninger, 1987) Cloninger temperamentum- és karaktermodelljéről elmondható, hogy a személyiség legátfogóbb és legkidolgozottabb koncepciója a mai temperamentum-elméletek között, mely a személyiségalakulás biológiai és környezeti tényezőinek hatását, kölcsönhatását egyaránt figyelembe veszi. A modell lehetővé teszi az egészséges és a pszichopatológikus személyek egy koncepció mentén történő tárgyalását, oki háttérfolyamatainak magyarázatát is. Cloninger modellje számos jelenbeli és minden bizonnyal jövőbeli kutatás inspirálója, amelyek tovább vezethetnek a személyiség biológiai összefüggéseinek mélyebb megértéséhez.
Ablak: Cloninger bio-pszicho-szociális modellje és a Big Five A modern személyiség-lélektani kutatásokban a sok egymás mellett élő irányzat megléte mellett megjelennek a különböző indíttatású szemléletek integrációjára irányuló törekvések is. De Fruyt és munkatársai (2000) Cloninger temperamentum és karakter dimenzióit a Nagy Ötök (Big Five) ötfaktoros vonásmodelljével veti össze. Empirikus vizsgálatában 130 fős
mintával dolgozva Cloninger Temperamentum és Karakter Kérdőívét valamint az öt faktor mérésére a Costa és McCrae által kifejlesztett NEO-PI-R kérdőívet töltette ki vizsgálati személyeivel. Eredményeiben a Cloninger által leírt négy temperamentum és három karakterfaktor valamint a Nagy Ötök faktorai (Extraverzió, Együttműködés, Lelkiismeretesség, Neuroticizmus, Nyitottság a tapasztalatokra – Costa és Mcrae faktor-neveivel, 1985) között kereste a kapcsolatot. Fontos utalnunk rá, hogy Cloninger a temperamentum faktorok meghatározásakor hangsúlyozza azok egymástól független örökletességét és a fejlődés korai stádiumában való megjelenését. A karakter faktorok ezzel szemben kevésbé örökletes hátterűek és az életkor előrehaladásával (a környezettel való kölcsönhatásban) érési folyamaton mennek keresztül. Ezzel szemben az ötfaktoros vonásmodell a nyelv lexikai kifejezéseire épít, és abból a hipotézisből indul ki, hogy az alapvető egyéni különbségek reprezentálódnak a nyelv személyiségvonásokra utaló mellékneveiben. Cloninger modellje és az ötfaktoros modell ebből fakadóan teljesen eltérő alapokból indulnak ki, abban viszont megegyeznek, hogy mindkét felfogás az egyéni különbségek megragadására törekszik. Cloninger modellje elsősorban a pszichiáterek körében terjedt el, mivel a modell és a kérdőív a pszichopatológiai megbetegedések differenciációjára alkalmas, míg az ötfaktoros modell és a hozzá tartozó kérdőív elsődlegesen a normál személyek egyéni eltéréseinek leírására használható. De Fruyt a két kérdőív eredményeinek feldolgozásakor több korrelációs kapcsolódási pontot talált a két kérdőív dimenzióit mérő skálák között. Az Ártalomkerülés faktora erős pozitív korrelációt mutat a Neuroticizmussal és negatívan korrelál az Extraverzióval, a Nyitottság a tapasztalatokra és a Lelkiismeretesség faktoraival. Az Újdonságkeresés az Extraverzió - és a Nyitottság a tapasztalatokra skálákkal pozitív, a Lelkiismeretesség skálával negatívan korrelál. A Kitartás skála magas korrelációt mutat a Lelkiismeretesség skálával, a Jutalomfüggőség
elsődlegesen
az
Extraverzióhoz,
másodlagosan
a
Nyitottság
a
tapasztalatokra skálákhoz kapcsolódik. Az Önirányítottság karakter-faktora fordított kapcsolatban áll a Neuroticitással és pozitívan korrelál a Lelkiismeretességgel és az Extraverzióval. Az Együttműködés karakter-faktora erősebb pozitív kapcsolatban van a Lelkiismeretességgel és kevésbé erős pozitív kapcsolatban az Extraverzióval és a Nyitottság a tapasztalatokra skálával. Végül a Self-transzcendencia elsődlegesen a Nyitottság a tapasztalatokra skálával korrelál, másodsorban az Extraverzióval. Az eredményeket úgy összegezhetjük, hogy a temperamentum és karakter skálák mindegyike kapcsolható valamely ötfaktoros modell skálához, tehát átfedések találhatók a kérdőívek skálái között. De Fruyt szerint a kapott eredmények tovább erősítik az ötfaktoros modell univerzalitását, ugyanakkor
Cloninger kérdőívének alkalmassága is további megerősítést nyer a normál populációra vonatkozóan. Többek között De Fruyt és munkatársai vizsgálata is jól demonstrálja az integrációs törekvés megjelenését a személyiség-kutatók részéről a személyiség-dimenziók egységes felfogására vonatkozóan. Fogalomtár: Arousal vagy aktivációs szint - az agykéreg serkentettségi állapotát mutatja, ennek következtében a viselkedés szintjén annak általános intenzitását, sebességét és lendületét. Diszpozíció - veleszületett adottságok, a személynek az a tulajdonsága, hogy bizonyos helyzetekre a rá jellemző módon reagáljon. Emocionalitás - általánosan használva a fogalmat valamely érzelem megjelenése, érzelmi reakció; Buss és Plomin fogalomhasználatában negatív érzelem, mint például a félelem, harag. Extraverzió - Jungnál a kifele forduló, a külvilág tárgyaira, a társakra irányuló beállítódási típust jelenti; Eysencknél mint személyiségdimenzió az introverzió ellentétes végpontja. Introverzió - Jungnál személyiségtipológiai fogalom, a befelé forduló személyiséget jelzi, aki leginkább belső, szubjektív élményeire koncentrál; Eysencknél személyiségdimenzióként jelenik meg, az extraverzió ellentétpárjaként. Neuroticizmus - Eysenck személyiségelméletében egy olyan faktor, amelynél az érzelmi ingerlékenységet és instabilitást mérő tesztek magas értéket mutatnak. Neurotranszmitter - idegsejtek közötti ingerületet átvivő anyag. Self - Cloningernél leginkább az én-fogalommal egyezik meg, az egyén önmagára vonatkozó képzeteit tartalmazza, amelyek a külvilággal történő interakciók mentén formálódnak. Stresszor - olyan külső (pl. hőmérséklet, erős hang, stb.) vagy belső (pl. félelem, fáradtság, konfliktus, jövőre vonatkozó aggodalmak) ingerek, amelyek megzavarják a szervezet egyensúlyát és ezzel alkalmazkodáshoz vagy védekezéshez vezethetnek. Szociabilitás - más emberek társaságának preferenciája az egyedülléttel szemben. Temperamentum - öröklött vonás, amely már a fejlődés korai időszakaiban megnyilvánul. Típus - az azonos vonások megragadása alapján történik a kategóriába sorolás, a típus nem folytonos személyiségkategória. Transzperszonális - a személy fölötti, a személyen túli. Viselkedésgenetika vagy magatartásgenetika - a viselkedéses jellemzők örökletességével foglalkozó tudományág.
Vonások - személyiségdimenziók, a dimenziók a két végpontot összekötő átmenetiségeket is magukban foglalják, vagyis egy tulajdonság különböző mértékben jellemezhet bennünket. Ajánlott irodalom: Allport, G. W. (1980): A személyiség alakulása. Budapest, Gondolat. Carver, Charles S. – Scheier, Michael. F. (1998): Személyiségpszichológia. Budapest, Osiris Kiadó. Halász László – Marton L. Magda (1978): Típustanok és személyiségvonások. Budapest, Gondolat Könyvkiadó. Jung, C. G. (1989): A lélektani típusok. Budapest, Európa Könyvkiadó. Rózsa Sándor – Kállai János – Osváth Anikó – Bánki M. Csaba (2005): Cloninger pszichobiológiai modellje. A Cloninger-féle Temperamentum és Karakter Kérdőív felhasználói kézikönyve. Budapest, Medicina. Szakács Ferenc – Kulcsár Zsuzsanna (1980): Személyiséglélektani szöveggyűjtemény. II. Elméleti irányzatok. Budapest, Tankönyvkiadó
