HITEL NEMZETPOLITIKAI SZEMLE OKTÓBER

HITEL NEMZETPOLITIKAI SZEMLE

OKTÓBER A váradi egyezség Az első cseh emigráció és a magyar kérdés A politikai boldogság-rendszerek Angolszász hadicélok a két világháborúban

MAGYAR

BÁRDOSSY LÁSZLÓ PONGRÁCZ KÁLMÁN MAKKAI JÁNOS MIKÓ IMRE

FIGYELŐ

Jánosfalvi Sándor István a székelyek csalárd jobbágyosításáról – A magyarság egységének problémája – Filmpolitikai szempontok

SZEMLE Makkai László: Román történetírás a két világháború között (II.)

VIII. ÉVFOLYAM

KOLOZSVÁR 1943

Erdélyi Magyar Adatbank

HITEL

NEMZETPOLITIKAI SZEMLE SZERKESZTIK:

ALBRECHT

DEZSŐ,

KÉKI

BÉLA,

VENCZEL

JÓZSEF,

VITA

SÁNDOR

Megjelenik havonta négy ív terjedelemben. – Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kolozsvár, M á t y á s király-tér 5. szám, I. emelet. – Telefonszám: 20–83. P ó s t a c s e k k s z á m a : 72.809. ELŐFIZETÉSI ÁRA: E g y évre 20 Pengő. E g y e s szám 2 Pengő.

T A R T A L O M BÁRDOSSY LÁSZLÓ: A váradi egyezség PONGRÁCZ KÁLMÁN: Az első cseh emigráció és a m a g y a r kérdés MAKKAI JÁNOS: A politikai boldogság-rendszerek MIKÓ I M R E : Angolszász hadicélok a két világháborúban MAGYAR

585 598 613 624

FIGYELŐ:

JÁNOSFALVI SÁNDOR ISTVÁN a székelyek csalárd jobbágyo628 sításáról 629 B E R É N Y I ÁDÁM: A m a g y a r s á g egységének problémája 633 SALAMON SÁNDOR: Filmpolitikai szempontok SZEMLE: MAKKAI LÁSZLÓ: Román történetírás a két világháború között (II.) Helyettes

Szerkesztő

KÉKI

BÉLA

Lapunk címfejét

FELELŐS

KISS

Széchenyi

Hitelének 1830. évi első készítettük.

SZERKESZTŐ É S KIADÓ:

kiadása

636

szerkesztő

JENŐ

címbetűi

után

A L B R E C H T DEZSŐ


H A T ÉVE, 1937 október másodikán az erdélyi f i a t a l m a g y a r szellemiség 186 képviselője ült össze Marosvásárhelyt: a Vásárhelyi Találkozó megalkotói, A találkozó előtt kiadott proklamációból ma is egyetemes érvénnyel csendül ki az, amiben minden m a g y a r n a k egyet kell értenie, csak éppen a „népkisebbségi” és az „erdélyi” megjelöléseket kell k i h a g y n u n k : 1. T á m o g a t u n k és szolgálunk minden olyan törekvést, mely a m a g y a r s á g o t tudatossá és erőssé teszi arra, hogy sorsát önmaga irányítsa. 2. Szükségesnek l á t j u k t á r s a d a l m u n k á t f o r m á l á s á t abból a célból, hogy a m a g y a r s á g egyetemes érdekeinek a s í k j á n az osztályok közötti választófal eltűnjék. A f a lusi kisbirtokos rétegnek és munkásságnak kell alkotnia tot az erős nemzeti testet, melyét a nevelő értelmiséggé á t a l a k í t középosztálynak kell szolgálnia. 3. Fel kell ébreszteni és táplálni kell azt az öntudatot, mellyel a m a g y a r s á g sikeresen ellenállhasson minden olyan támadásnak, mely őt nemzeti érdekeiben és jogaiban veszélyezteti. A három napon át t a r t ó eszmecsere u t á n a találkozó résztvevői hitvallást tettek nemzetpolitikai meggyőződésükről. Ebből vesszük a következőket: „Az erkölcsi megigazulásban és szellemi megnemesedésben, a nemzeti öntudat fokozásában l á t j u k jövőnk egyedüli ú t j á t . Elítéljük azt a szellemet, mely személyi torzsalkodásokkal, mindenki elgáncsolásával és az építő erők megbontásával akadályozza meg a kibontakozás útját.” „Meggyőződésünk az, hogy az alkotó szellem szabad és szabadnak kell lennie megnyilvánulásaiban is, azonban csak azokat a tudományos, irodalmi és művészeti alkot á s o k a t valljuk magunkénak, melyek a m a g y a r s á g nemzeti és erkölcsi értékeit és érdekeit nem veszélyeztetik.” „A s a j t ó csak úgy teljesítheti kötelességét, ha az önvédelmi egység, példa és t a n í t á s napi megnyilvánulása. Nemzeti érdekeink megparancsolják, hogy a mag y a r s á g létérdekeit érintő döntő kérdésekben teljesen azonos álláspontot foglaljon el. Ne szolgáljon t e h á t idegen érdeket. Legyen mértéke a tárgyilagosságnak, őrzője a nép jövőbe vetett jogos reménységének, öntudatosítója népének, ápolója a közösség szellemének, m e r t szerepe’ mindenekelőtt a nemzet nevelése.” „Valljuk, hogy életünkben a krisztusi elvek és tanítások alapján a szociális igazságnak érvényesülnie kell és vállaljuk a közösséget a munkássággal a kizsákmányoló tőke elleni küzdelmében. A m a g y a r s á g önvédelmének egysége érdekében azonban elengedhetetlennek t a r t juk, hogy a m u n k á s s á g s a j á t soraiban teljes erejének súlyával küzdjön minden elnemzetietlenítő kísérlet ellen s teljes odaadással szálljon harcba összeköttetéseivel együtt a m a g y a r nemzetvédelem egyetemes érdekei mellett”.


E

S Z Á M

M U N K A T Á R S A I

Bárdossy László dr., ny. m. kir. miniszterelnök *. Berényi Ádám, a m. kir. földművelésügyi minisztérium erdélyi kirendeltségének tisztviselője * Makkai János dr., országgyűlési képviselő, az Esti Újság szerkesztője * Mákkai László dr., egyetemi m. tanár, az Erdélyi Tudományos Intézet tanára * Mikó Imre dr., országgyűlési képviselő * Pongrácz Kálmán dr., ügyvéd, közíró * Salamon Sándor, tanárjelölt, Kolozsvár.

A HITEL ÚJ ELŐFIZETÉSI ÁRA A nyomdai és papírárak nagymértékű drágulása következtében kénytelenek voltunk folyóiratunk előfizetési á r á t az eddigi évi 12 pengő helyett 20 pengőre, az egyes számok 1 pengős á r á t 2 pengőre emelni. Régi előfizetőinknek azonban 1943. december 31-ig továbbra is a régi áron küldjük folyóiratunkat.

A HITEL ÚJABB KÜLÖNLENYOMATAT Venczel József dr.: E r d é l y és az erdélyi r o m á n f ö l d r e f o r m . Tamási Áron: E r d é l y i j e l e n t é s a m a g y a r szellem k ü z k é d é s e i r ő l . László Dezső: K o r s z e r ű m a g y a r s á g . Venczel József dr.: A székely népfelesleg. Szabó István dr.: Az asszimiláció a m a g y a r s á g történetében. Zatbureczky Gyula: M a g y a r politika Európában. Tamás Lajos dr.: A r o m á n n é p és nyelv k i a l a k u l á s a . Martonyi János dr.: K ö z i g a z g a t á s u n k reformja. Szabó T. Attila dr.: A r o m á n o k ú j a b b k o r i erdélyi betelepülése. Ifj.BoérElek dr.: Nagy tér-gazdaság. László Gyula dr.: A m a g y a r ö s t ö r t é n e l e m régészetéről. Makkai László dr.: É s z a k e r d é l y n e m zetiségi v i s z o n y a i n a k k i a l a k u l á s a . Erdei Ferenc: Parasztságunk legújabb alakulása. Zatbureczky Gyula: A m a g y a r szellem forradalma. Malán Mihály: A szláv veszedelem. Bónis György dr.: M a g y a r t ö r v é n y – m a g y a r lélek. Mikó Imre dr.: K o r m á n y z ó és k o r mányzóhelyettes. Balogh Jolán dr.: Kolozsvár r é g i lakói. vitéz Bajty Tivadar dr.: Munkabérrendszerek.

Gagybátori E. László: Kodály Zoltán és k ó r u s a i . László Gyula dr.: A honfoglaló m a g y a r s á g lelkialkatáról. Bíró József dr.: E r d é l y műemlékein e k s o r s a a belvederei döntés u t á n . Venczel József dr.: Tallózás az erdélyi földreform r o m á n irodalmában. Bárdossy László: K é t v i l á g között. Palotás Zoltán: A geopolitika mint államtudomány. Csortán Mărton dr.: A kolozsvári Tízes Szervezet. Mályusz Elemér dr.: A m a g y a r s á g a k ö z é p k o r i Erdélyben. Szöllősy András: M a g y a r zeneírás. Martonyi János dr.: Új m a g y a r közi g a z g a t á s felé. Pukánszky Béla dr.: Szászok a m a g y a r s á g és a r o m á n s á g közt. Aldobolyi Nagy Miklós dr.: M a g y a r o k a K i s - S z a m o s mellékén. I f j . Boér Elek dr.: Az a r a n y és a klíring harca. Dr. Téchy Olivér: Széchenyi h a t á s a a m a g y a r hiteljogra. Polónyi Nóra dr.: A r o m á n propag a n d a h a t á s a N y u g a t - E u r ó p a közvéleményére. Erőss Alfréd dr.: Mitosz, vallás és irodalom. Mikó Imre dr.; Széchenyi és Wesselényi n e m z e t i s é g i p o l i t i k á j a . Makkai László dr.: Román történetí r á s a k é t világháború között.


HITEL

NEMZETPOLITIKAI 1943.

SZEMLE V I I I . É V F .1 0 .S Z Á M

OKTÓBER

A VÁRADI EGYEZSÉG A mohácsi vészt követő k e t t ő s királyválasztás következményéként az ellenkirályok, Zápolyai János és Habsburg Ferdinánd között több mint egy évtizedig tartó, változó szerencsével folyó küzdelem indult meg, mely végeredményében mindkét felet kimerítette és a török hódító terveit segítette elő. Ezt a veszélyt félismerve, a magyar közvélemény kényszerítő óhajára az ellenkirályok 1538-ban Váradon kiegyezték. János király azt remélte, hogy ezáltal megnyerheti Ferdinánd bátyjának, a hatalmas V. Károly német-római császárnak tényleges segítségét a török ellen. A szerző »Magyar politika a mohácsi vész után« című, rövidesen megjelenő tanulmányának alább közölt részlete ennek a megegyezésnek politikai jelentőségét világítja meg.

A FEGYVERSZÜNETET elég h a m a r sikerült Rozgonyban t e t ő alá hozni. 1537 december 1-én í r t á k alá, azzal az elhatározással, hogy a tulajdonképpeni béketárgyalásokat P a t a k o n f o g j á k folytatni. Az ilyen tárgyalások természete, m a j d n e m ceremóniája az, hogy előbb mindegyik fél még megpróbálja a maximumot kialkudni. A legmagasabb igényekkel kezdi, hogy legyen miből engedni. Érdemi nehézség is akadt bőven. Aztán ahogyan telt az idő, ismét éreztette hatását a helyzet labilitása. A goriani vereség miatt nemrég még kétségbeesett Ferdinándban ú j r a f e l ü t ö t t e f e j é t az olcsó reménykedés. A császár és a f r a n cia király között létrejött fegyverszünet, a török-ellenes liga megalakításának kedvező kilátásai ismét kiegyenesítették a derekát. Megint a császár segítségében bizakodott. Mint mindíg, m o s t is nem a maga, hanem az egész Habsburg-birodalom tétjeivel a k a r t volna játszani. Ha r a j t a fordul meg, talán nem is jön létre a béke. Mert Jánosnál sem hiányoztak a kerékkötők. A f r a n c i a király követén kívül, a brandenburgi és a mainzi választó is azon fondorkodott nála, hogy az ő közbenjárásuk nélkül ne kössön békét. De a dolog m o s t m á r józanabb és keményebb emberek kezén volt; nem olyanokén, akik változó hangulatok hullámain lebegtek. A végén a császári orátor m á r nem is jelentett és nem k é r t utasítást, hanem f e b r u á r 24-én »sok b a j , f á r a d s á g és könnyek« u t á n elfogadta azt a szerződést, amelyet a »nagyváradi béke« neve a l a t t regisztrált a történelem. Károlyi Árpád a z t í r j a , hogy amit a mohácsi k a t a s z t r ó f a ront o t t r a j t u n k , azt a nagyváradi béke volt hivatva jóvá tenni. Ez a megegyezés mindenesetre egyik legfontosabb állomása a mohácsi vész utáni idők m a g y a r politikájának. Nemcsak azért,


Bárdossy

586

László

m e r t mint Károlyi í r j a : »ebben az aktusban Magyarország s az önálló m a g y a r király Zápolya személyében – hosszú időre – utolj á r a lép fel a világtörténelemben«. Kölcsönös megegyezésből f a k a d ó elhatározások bizonyos fokig még akkor is kihatnak a dolgok további alakulására, ha végrehajt á s u k r a nem kerül sor; ha azok, akik kötötték, hamarosan kölöncnek érzik, aminek a terhét legjobban szeretnék ledobni. Az egyszer megkötött szerződésnek nemcsak a kancelláriákban m a r a d nyoma, hanem azok gondolkodásában és cselekvésében is, akik létrejöttében résztvettek s akik teendőiket a megegyezéshez igazítják, mindaddig, amíg a helyzet gyökeres változása félre nem löki az útból és el nem temeti. A nagyváradi béke sohasem volt teljes értékű megegyezés. Azok, akik kötötték, nem merték nyilvánosságra hozni. Titokban létesített expediens volt a nyugalmi helyzet átmeneti biztosítására. Olyanok kötötték, akik a s a j á t erőiknél összehasonlíthatatlanul hatalmasabb tényezők (az ozmán birodalom és a császárság) ütközésének vagy érintkezésének egyik p o n t j á n állottak s akik éppen ezért a maguk alkujával e tényezők viszonyát nem határozhatták meg. Nem r a j t u k fordult meg, hogy e tényezők viszonya hogyan alakul és mérkőzésüknek – ha sor kerül rá – mi lesz az eredménye. Pedig a megegyezés v é g r e h a j t á s a éppen ettől f ü g g ö t t . F r á t e r Györgyék részéről ugyan minden megtörtént, hogy a megállapodásba közvetlenül belevonják a császárt s amennyire csak lehet, reáépítsék a megegyezést. Tudták, hogy nélküle mit sem ér az egész. A szerződés valóban, elvben és f o r m a szerint nem János és Ferdinánd között, hanem egyfelől János, másfelől V. Károly császár (még pedig elsősorban a császár) és Ferdinánd között j ö t t létre, amit a szövegezés megfelelően kifejezésre j u t t a t . Ezen nem változt a t az a tény, hogy a szerződést előbb (1538 június 10-én Breslauban) Ferdinánd erősítette meg s a n a g y távolság m i a t t csak később került Károly elé, aki Toledoban az év novemberében (a közelebbi a d a t ismeretlen) Jánoshoz intézett levelében azt a m a g a részéről kifejezetten elfogadta és ratifikálta. Érdemes ide i k t a t n i a szerződés szépen szövegezett bevezetését. »Mi János, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia, Horvátország stb. királya emlékezetére a d j u k mindazoknak, akiket illet, hogy Magyar királyságunk a m a háborúskodások következtében, amelyek az áldott emlékű fenséges L a j o s király, a mi elődünk halála után, köztünk és a fenséges fejedelem Ferdinánd úr Isten kegyelméből a rómaiak örökké fenséges királya, valamint Németország, Magyarország, Dalmácia, Horvátország stb. királya között folytak, különböző bajoktól és nyomorúságoktól s ú j t v a olyan veszélybe került, hogy f e n n m a r a d á s á r a is alig táplálhattunk reményt. Még kevésbbé arra, hogy korábbi alakjában helyreállítsuk, úgy ahogyan volt, amikor Belgrád, a kereszténység akkori b á s t y á j a leomlott és nem sokkal utóbb m a g a L a j o s király is odaveszett Magyarország m a j d n e m egész i f j ú s á g á n a k és katonaságának virágával, Buda főváros kétszer is hatalmába került az ellenségnek,


A váradi egyezség

587

amely m a j d n e m az egész országot tűzzel-vassal pusztította, de e mellett belső gyűlölködés, fosztogatás és öldöklés is annyira s ú j totta, hogy végül még az ellenség is megsajnálta. Magyarországnak ebben a helyzetében és ennyi b a j b a n sem szűntünk meg soha barátaink, a különböző keresztény fejedelmek segítségével munkálkodni a békéért és a jó b a r á t s á g é r t m a g u n k és a fenséges római király között, a m i t megerősíteni segített Lengyelország királya, mindkettőnk b a r á t j a és rokona. Ilyen és hasonló törekvések k u d a r c a u t á n m o s t végre Isten akaratából és kegyelméből felderült a n a p Magyarországra, amikor is ügyünket a legszentebb és legkiválóbb katholikus fejedelemnek, Károly úrnak, a rómaiak császárának s t b . stb. színe és döntése elé t e r j e s z t j ü k ; az egész kereszténység f e j e elé, akitől Isten u t á n egyedül remélhetjük Magyarország megsegítését az ő irányításával és legfőbb h a t a l m a alatt. E z é r t küldtük Ő császári és katholikus felségéhez három évvel ezelőtt követeinket és tanácsosainkat (itt következnek a nevek) Nápolyba, másfelől Ő császári felsége kérésünkre hasonlókép hozzánk V á r a d r a irányította követét (itt következik a név) a béke m e g k ö t é s é r e . . . Ő császári felsége mindenkor annyi jóságot t a n ú s í t o t t a kereszténység ügyével szemben s ez ország üdvét és szabadulását illetően annyi gondosságot mutatott, hogy először a jó Isten kegyelmében s ez után a császár erejében, hatalmában, valamint n a g y tekintélyében bízva, nem haboztunk barátságos, j ó a k a r a t ú és igaz keresztény fejedelemhez méltó buzdítására és t a n á c s á r a ezt a sok b a j között végveszélyben forgó országot Isten u t á n az ő g y á m s á g á r a és védelmére bízni. Reméljük, hogy ő császári felsége lesz az, akinek erényei és ereje által ez a mi országunk nemcsak kiszabadul az ellenség torkából, hanem rövid idő a l a t t visszajut előző állapotába és virágzásába. Ilyen meggondolástól és reményektől vezettetve lelkiismeretünk és meggyőződésünk sugallatára királyi hatalmuk teljességével úgy határoztunk, hogy . . . azoknak a vígasztalására és megnyugtatására, akik ennyi b a j o n és megpróbáltatáson estek át, nemkülönben dicső országunk üdvére, védelmére, felszabadítására, valamint szabadságainak f e n n t a r t á s á r a . . . a lundi érsek úrral, aki itt mind Ő császári és katholikus felségének, mind a római király ő fenségének teljhatalmú követe . . . a békét, a barátságot, a testvériséget és szövetséget – amely u t á n oly régóta vágyódunk – megkötöttük, megerősítettük és megállapítottuk.« Tisztán jogászi szemmel nézve, a császárra háruló kötelezettség érvénye nem lehet vitás. Nyilvánvaló az is, hogy nemcsak ú g y »rántották bele« a szerződésbe, hanem ő m a g a akarta a megegyezést. Az ő megbízottja kötötte; fivére ügyéről volt szó, akitől nem szívesen t a g a d t a meg a t á m o g a t á s t s végül – a valóság világában ez a legfontosabb – nyugalmat a k a r t a keleten, nehogy a birodalom erőit esetleg elvonják számára h a t o d r a n g ú bonyodalmak s szándékai ellenére kénytelen legyen közbelépni. De éppen ebben r e j l e t t a gyökeres különbség a szerződő felek szándékai és felfogása között. Ferdinánd azért a k a r t nyugalmat, hogy később annál biztosabban tehesse rá a kezét Magyarországra, amihez szüksége volt a császár és a birodalom h a t h a t ó s segítségére.


Bárdossy

588

László

F r á t e r György azt remélte, hogy ha Nyugatról nem szorongatják, a megerősödő ország a császár nélkülözhetetlen támogatásával nemcsak sikerrel állhat ellen a töröknek, hanem visszaszerezheti régi hatalmát. Mindketten a császárra számítottak, aki pedig nem a k a r t mást, csak éppen szabadulni a k é t király harcának kellemetlen következményeitől. S ha gondolt is arra, hogy később a török ellen fordul, maga a k a r t a megválasztani: hol és mikor támad. A valóságos szándékok és érdekek t e h á t egyáltalán nem voltak harmóniában és ez az – nem pedig a szerződés »jogi érvénye« – amin minden megegyezés életképessége megfordul. A valóságban mégis csak János és Ferdinánd állottak egymással szemben szerződő felekként. Az ő érdekeik összeegyeztetése volt a cél – a távoli császár áldása mellett. A szerződés szövege szerint azt v á r t á k tőle, hogy fivérével e g y ü t t »a lehető legnagyobb gondot és buzgóságot fordítsa« a mag y a r királyság és minden részeinek t á m o g a t á s á r a és védelmére és egyebek közt, úgy, ahogyan azt J á n o s Nápolyba küldött követei előtt ő m a g a ajánlotta, »Belgrád – Isten segítségével leendő – visszaszerzését különös f e l a d a t á n a k tekintse«. J á n o s és tanácsosa t e h á t joggal számíthattak a császár mielőbbi fellépésére, mégpedig éppen Magyarországon. LÁSSUK, HOGY EZZEL SZEMBEN mi az, amit a császár a váradi szerződés megerősítéséről szóló levelében valóban vállalt. Ebben a levélben szó sincsen Belgrádról. A császár őszinte volt. Nem olyan bőkezű szavakban és ígéretekben, mint fivére vagy mint a lundi érsek. »Ami bennünket ület – í r t a – felséged meg lehet győződve, hogy amint a Ferdinánd és felséged közötti békét – ha azt nem is mi hoztuk létre – de f á r a d h a t a t l a n u l támogattuk, ugyanúgy elhatároztuk, hogy semmit sem mulasztunk el e b a r á t s á g és szövetség megőrzésére. Sem felségedet, sem országát nem hagyjuk el s nem f o g r a j t u n k múlni, hogy erőinket és tehetségünket az állam javára, a királyság üdvére, biztonságára és védelmére fordítsuk valahányszor a dolgok alakulása ú g y k í v á n j a és amennyire hatalmunkban áll. E z é r t nemcsak ebben és m á s országokban és örökös tartományainkban gondoskodunk arról, ami véleményünk szerint a háborúskodáshoz szükséges, hanem írásban és követünk ú t j á n más keresztény királyokat és fejedelmeket is a r r a buzdítunk, hogy velünk és szövetségeseinkkel f e g y v e r t f o g j a n a k a közös ellenség ellen. A lundi érseket Németországba küldtük, hogy a birodalom rendjeitől nevünkben segítséget k é r j e n és sürgessen erre a hadj á r a t r a . Ha Isten segítségével ú g y sikerülnek terveink, ahogyan gondoljuk, akkor a Gondviselés jóságából remélhetjük, hogy mi, felséged, valamint m á s királyok és fejedelmek, akik ebbe a háborús szövetségbe még belépnek, minden haderejükkel és hatalmukkal szárazon és vizén szembe szállhatnak a törökkel, hogy végre Isten ajándékaként eljöjjön a hosszú, szilárd béke és nyugalom ideje a m a g y a r királyságra és az egész kereszténységre.«


A váradi egyezség

589

Ez a levél elsőben, is f í n o m a n elhárítja azt, mintha a császár hozta volna létre a váradi szerződést; ő csak »fáradhatatlanul támogatta«, ami – ha szigorúan vesszük – azt is jelentheti, hogy közvetlenül nem kíván benne részt vállalni, nem tekinti m a g á t szerződéskötő félnek. E r r e utal az is, hogy szabatosan a J á n o s és Ferdinánd közötti békéről beszél. Ha a továbbiakat elemezzük: a császári erők rendelkezésre bocsátását csak azzal a f e n n t a r t á s s a l biztosítja, amennyire az h a t a l m á b a n áll (»quoties per nos fieri poterit«). Ezen túl a keresztény királyok és fejedelmek segítségének megszerzésén van a hangsúly és csak »ha a tervek sikerülnek« (consilia nostra ex sententia cesserint) kerülhet sor szárazon és vizén a t á m a d á s r a a török ellen. A szöveg utolsó része inkább ú g y hangzik, m i n t h a nem a császár biztosítana t á m o g a t á s t Jánosnak, hanem mintha csak tudomásul venné és elismerné azt, hogy János is csatlakozott ahhoz a török elleni ligához, amelyet 1538 f e b r u á r 8-án kötött a császár a pápával és Velencével. A liga akciójának kilátásairól és nem arról van szó, hogy a császár Magyarországgal szemben valami konkrét kötelezettséget vállalt volna. Például olyant, amely Belgrád és a régi h a t á r visszaszerzésére vonatkozik. Nem állítjuk, hogy a szövegezés tudatosan ilyen aprólékos pontossággal a k a r t a volna kifejezni a szándékokat, de a szöveg gondos elemzése sokszor igenis felfedi azt, amit a levél írója gondolt, m é g ha nem is a k a r t a világosan megmondani. Jól megrágott szavak úgy tapadnak a gondolatokhoz, hogy a k a r a t l a n u l is elárulják őket. Maga a szerződés azon az alapélven épült – ez eredetileg Várday Pál primás gondolata volt – hogy a m a g y a r királyság egy ország marad, csak átmenetileg két királya lesz. E z t az elvet a szerződés több pontja világosan leszögezi. Először is ott, ahol megállapítja, hogy az országot akármilyen közös külső vagy belső ellenséggel szemben János a császárral és a római királlyal együtt közös erővel védi. Azaz, ki-ki nemcsak annak az országrésznek a védelméről gondoskodik, amelyet birtokában t a r t , hanem az egész »közös királyság« birtokainak és tartományainak védelmét kölcsönösen együtt l á t j á k el. (Ferdinánd leveleiben ettől fogva ismételten a »közös királyság« »ad conservationem regni istius comunis« termioológiáját használja.) Talán még világosabban érvényesül ez az elv a b b a n a pontban, amely szerint ugyancsak együttes erővel kell eljárni azokkal a belső »rebellisekkel« szemben, akik ellenszegülnének a szerződésnek, vagy az annak biztosítása érdekében »közösen kiadott« rendelkezéseknek. Már addig is, amíg a szerződés publikálására sor kerül, a szerződő felek kötelesek voltak a r r a , hogy a pillanat követelményeinek megfelelően testvérként és b a r á t k é n t j á r j a n a k el, ha ellenség támadna r á j u k vagy közülük egyikre. A »közös királyság«-nak a szerződés értelmében van egy közös szerve és ez az egész ország részére a r é g i törvényeknek megfelelően választott nádor. A két király mellett tehát egy nádor, aki az ország egységét megszemélyesíti. A dolog természetéből következik, hogy a n á d o r t közösen t a r -


Bárdossy

590

László

t o t t országgyűlés választja – ezt egyébként a szerződés meg is m o n d j a – mégpedig az az országgyűlés, amelyen a békekötést kihirdetik. Ugyanennek az országgyűlésnek a feladata, hogy a királyság j a v á n a k és nyugalmának biztosításáról tárgyaljon. Közös védelem, közös országgyűlés, közös nádor, a két király megállapodása a r r a nézve, hogy az országos méltóságokat és hivat a l o k a t hogyan töltik be, a pénzverés közösen gyakorlandó joga, végül a szükséghez képest közösen kiadott rendelkezések: a szerződés így kívánta f e n n t a r t a n i és biztosítani az ország egységét. V á j j o n mi lett volna a közös nádor szerepe a két király mell e t t ? Vagy helyesebben a két király között mivé fejlődhetett volna ez a méltóság, ha csakugyan betöltik? A szerződés többi rendelkezése is az ország egységének elvéből következik. J á n o s halála u t á n »az ország a maga egészében, minden tartományaival és részeivel együtt, a királyi hatalom teljével« Ferdin á n d r a vagy amennyiben m á r nem volna életben, fiú-utódaira, illetőleg ilyenek hiányában a császár törvényes fiú-örököseire száll. »A törvényes igényjogosultat közös megegyezéssel királlyá kell választani«. Viszont, ha a császár és Ferdinánd leszármazóinak magva szakad, az ország visszaszáll J á n o s fiú-örököseire és ha ilyenek nem volnának, ismét a m a g y a r nemzet szabad királyválasztási joga j u t érvényre. Hogy az országban eleddig tiszteletben t a r t o t t közjogi felf o g á s mellett, t i t k o s v a g y a k á r nyüvánosságra hozott szerződésben, a t r ó n betöltésének kérdését üyen módon egyáltalán lehetett-e szabályozni – arról m o s t ne beszéljünk. Az ország egységének fenntartásával és a trónutódlás rendezésével a szerződés mélyen bent j á r t a jogi fictiok világában, de a tulajdonképpeni szándékra, a lélek mélyén élő törekvésre semmi sem volt olyan jellemző, mint éppen az, hogy elsősorban az ország egységét akarta fenntartani. Egyebekben a szerződés a tényleges helyzetet szentesítette: János is, Ferdinánd is teljes királyi joggal m e g t a r t j á k azt, ami de facto birtokukban van, a törvényes adományozások mindkét részen érvényben m a r a d n a k ; az 1526 óta erőszakkal elfoglalt j a v a k a t azonban régi birtokosaiknak vissza kell adni. A h a t á r o k kitűzésére a két uralkodó közös egyetértéssel nyolc »a m a g y a r nemzetből való« biztost küld ki. Ezentúl senkinek sem szabad egyik királytól a másikhoz átpártolni. Az eddig történt kölcsönös sérelmek a k é t király és alattvalóik között menjenek feledésbe. NÉZZÜK MÁR MOST, hogy a tényleges állapot kölcsönös elismerésén kívül m i t adott, illetőleg m i t k a p o t t a két f é l ? Ferdinánd »jogigényt« szerzett ( m á r olyant, amilyent az országgyűlés hozzájárulása nélkül alkotott titkos szerződéssel biztosítani lehetett) az ország egész területe feletti uralomra.


A váradi egyezség

591

Ezzel szemben J á n o s ígéretet kapott arra, hogy a császár a Zápolya-ház patrimoniumából – ideértve mindazt, amit J á n o s örökölt, maga szerzett v a g y még ezentúl szerez, valamint azt is, a m i t a család L a j o s király haláláig a magyar uralkodóktól k a p o t t zálogként birtokában t a r t o t t – külön hercegséget alakit J á n o s f i a részére, akit ennek az úgynevezett »szepesi hercegség« -nek a birtokában megvéd. A patrimonium elidegenített részeit a béke kihirdetésétől számított k é t év a l a t t országos hozzájárulásból kell viszszaváltani. Azokat a részeket pedig, amelyek Ferdinánd birtokában levő területekre esnek, a császár mint sequestrumot t a r t s a oltalma a l a t t addig, amíg az örökség á t a d á s á r a sor nem kerül. A »szepesi hercegség« létesítésére és átadására vonatkozó kötelezettség teljesítését a szerződés azzal biztosítja, hogy az ország csak akkor kerülhet Ferdinánd vagy fiúutódainak uralma alá, ha János f i a az előírt módon, teljes egészében, minden hozzátartozó várral, várossal és birtokrésszel, valamint a Szepesmegye feletti joghatósággal együtt, már megkapta a hercegséget. E r r e az ország méltóságainak külön meg kell esküdniök. A szerződésben a két király ígéretet vásárolt egymástól igéretért. Az egyik annak az országnak az á t a d á s á t ígérte, amelyet a szultán is a magáénak t a r t o t t , a másik egy még nem létező hercegséget ígért, amelynek a részeit előbb ú g y kellett volna országos hozzájárulásból boldog birtokosaiktól v i s s z a v á l t a n i . . . Vajjon F r á t e r György mennyi kézzelfogható valóságot látott ebben az alkuban? A kialakult helyzet szentesítése legalább megfelelt a tényleges erőviszonyoknak. Minden ezen túl elképzelés volt, reménykedés vagy önáltatás; a legjobb esetben kísérlet – de ennek is veszedelmes. Talán annak a bizakodásnak volt m é g legtöbb alapja, hogy a szerződés t e r e m t e t t e renddel az ország egységét f e n n lehet t a r t a n i . Ha mindkét oldalról m a g y a r o k kötötték volna a megegyezést s végrehajtása is az ő kezükben m a r a d t volna, a k k o r e g y ü t t talán megtalálták volna azi egység biztosításának módját. A Ferdinánd-párti m a g y a r u r a k m e g is t e t t e k mindent, hogy szerepet és részt biztosítsanak m a g u k n a k a tárgyalásokban. Megmondták Ferdinándnak őszintén, hogy a béke ügye jobb kezekben volna náluk, mint az ország viszonyait nem ismerő idegeneknél. Mert nemcsak az ő dolgaikról és javaikról, de életükről és megmaradásukról van szó, igazságos és méltányos lenne tehát, ha a tárgyalások az ő közbenjöttükkel folynának. »Bajainkat és nyomorúságainkat senki sem ismeri jobban, mint mi m a g y a r o k . . . « – írták, de hiába! Ferdinánd valami egészen különös bizalmatlansággal viseltet e t t magyar alattvalóival szemben. Veszedelmes kíváncsiságot látott abban, ha a maguk dolgairól tájékozódni a k a r t a k s csak még szigor ú b b r a f o g t a a t i t o k t a r t á s t . Károlyi Árpád állapítja meg: »Oly fontos stádiumában a nemzet életének, m i n t amilyennek éppen ez az idő mutatkozott, Ferdinánd k a p i t á n y a i : Vels és Katzianer idegenek


Bárdossy

592

László

voltak, diplomatái közül nem akadunk egyetlen m a g y a r r a ; kétségtelen pedig, ha m a g u k a békülékeny u r a k közbeléphetnek s legalább részben r á j u k is bízatik királyuk és hazájuk ü g y e : az eredmény . . . kielégítőbb lesz vala mint a minő lett.« »Mert bármily rakoncátlanok voltak is egyesek – í r j a máshol – s bármennyire felhasználták a k é t király ellenségeskedését önző céljaikra, még a legkíméletlenebb előtt is ösztönszerűleg előtte lebeg e t t az összetartozandóság t u d a t a s az, hogy mindnyájan magyarok, hogy a közös haza van veszélyben. S ha egyik az egyik, másik a másik párton gondolta is megmenteni hónát, egymást nem gyűlölték, a correspondentia köztük nem szakadt meg.« Fedinánd talán éppen ezért volt velük olyan mélyen és kiirthatatlanul bizalmatlan. Ha így nézték az ország ügyét a váradi béke előtt, kezükben a béke v é g r e h a j t á s a is bizonyosan több eredménnyel j á r t volna, ha egyáltalában t u d t a k volna arról, amiben a lundi érsek F r á t e r Györggyel megállapodott. Ferdinánd azonban nem érdemesítette híveit a r r a , hogy a nélkülük k ö t ö t t megegyezés elveit legalább t u d o m á s u k r a hozza. Ezért később, amikor a szerződésnek mégis híre t e r j e d t , a Ferdinánd hűségén m a r a d t rendek 1539 szeptember 21-én t a r t o t t gyűlésükön bizalmatlanságukat nyiltan kifejezték. A r r a kérték Ferdinándot, hogy mivel »az eddig készült ilyen szerződések is az ország meghasonlását vonták m a g u k után, engedje meg, hogy a szerződés és általában a közjó ügyében János király országában levő testvéreikkel tanácskozhassanak«. A jó szándék tehát meglett volna! De t é r j ü n k vissza a szerződéshez! Mondottuk azt, hogy a valóság világában a megegyezésnek annyi értéke volt, amennyi nyugalmat tudott teremteni abban az országban, amelyben minden összeütközés külső erők megmozdulás á t vonhatta m a g a után. Mindkét félnek érdeke volt, hogy ez a külső erő: a török, ne induljon meg és az ország f ö l ö t t civakodó királyok ellentétét ne használja ki az egész ország elfoglalására. A k é t király érdeke ebben mégsem f e d t e egymást teljesen. J á n o s t és orszjágát közvetlenül, s a j á t testén fenyegette a török veszély. Ferdinándot csak annyiban, hogy az ország, amely úgysem volt az övé, a gyenge János helyett a h a t a l m a s szultán kezére kerülhet. J á n o s helyzete még abban is kényesebb és veszélyesebb volt, hogy az is n y a k á r a hozhatta a törököt, ha a nyugalom és biztons á g érdekében Ferdinánddal kötött megegyezés m i a t t a szultán gyanút f o g és a m a g a érdekeit l á t j a kijátszva. Ezért volt szükség arra, hogy a szerződés egyelőre ne kerüljön nyilvánosságra. Érdekes a megállapodás erre vonatkozó részének szövege. »E királyság f e n n t a r t á s a és szabadságának megvédése lévén minden törekvésünk, hisszük és reméljük, hogy amint a császár e szerződésben felismeri a m a g a birodalmának és a keresztény közös-


A váradi egyezség

593

ségnek érdekét, ugyanúgy nem f o g velünk szemben semmi olyat tenni, amiből az ország romlása és pusztulása következnék. E z é r t e békeszerződés kihirdetését, valamint a közös ellenség megnevezését mindaddig elhalasztjuk, amíg a császár ki nem jelenti, hogy ennek az ideje elérkezett. Ígérjük, hogy a szerződésben foglaltak értelmében a császár elhatározásához f o g j u k m a g u n k a t t a r t a n i és s a j á t , valamint alattvalóink erőinek megfeszítésével az ország védelmére és felszabadítására törekszünk; úgy azonban, hogy a római király is ugyanezt tegye, hogy közös erőink latbavetésével ez a királyság megszabaduljon és megőriztessék az ellenség pusztításaitól. Amennyiben szükséges, ezt a levelet akkor megújítjuk, megnevezve benne a közös ellenséget is.« F r á t e r György tisztában volt azzal, hogy ha a megegyezés nyilvánosságra jut, mielőtt még a császár elhatározta volna m a g á t a török elleni t á m a d á s r a és a szükséges előkészületeket is megtette volna, akkor ennek elsősorban és végzetesen Magyarország inná meg a levét. A legnagyobb botorság lett volna az országot kitenni a török támadásnak, amivel számolni kellett, ha Konstantinápolyban megtudják, hogy J á n o s a szultán ellenségeivel szövetséget kötött és halála u t á n az ő kezükre a k a r j a á t j á t s z a n i az országot. E z é r t a hosszúra nyúlt tárgyalások eredményének elleplezésére ugyanazon a napon, amikor a szerződés kelt, a rozgonyi megállapodás érvényének meghosszabbításaként egy évre szóló fegyverszünetet kötöttek, amit ki is hirdettek. Ha a pillanatnyi helyzetet nézzük, amelyet a szerződés rögzíteni akart, kétségtelenül J á n o s volt előnyben. Az ország területéből még sohasem t a r t o t t a k k o r a részt a h a t a l m a alatt, mint 1538 elerjén. A nyugati és északnyugati határszéli megyék, néhány északkeleti megye és Horvát-Szlavonország kivételével az egész ország Erdéllyel együtt őt uralta. A kicsinyes emberi szempontoknak is megvan a m a g u k jelentősége. János szemében az is latba esett, hogy a szerződésben a császár és a római király »testvérének, b a r á t j á n a k « f o g a d t a ; királyi r a n g j á t végre elismerték. Többé nem nevezték »perversus latro«nak, »vajdának« vagy szepesi g r ó f n a k – legalább hozzá intézett írásaikban nem – hanem »János király« lett a neve. Ez számára azért volt fontos, m e r t egy ideje házassági tervekkel foglalkozott: a lengyel királynak Sforza Bonától született leányát a k a r t a feleségül venni s a leendő apósnak az volt a feltétele, hogy Zápolyát a császár i s m e r j e el királynak. A nagyváradi békével – amelyben tulajdonképpen lemond arról, hogy dinasztiát alapítson – a m a g a személye számára közel tizenkét év u t á n végre megszerezte királyi méltóságának és hatalmának elismerését. F r á t e r György számára ez aligha lehetett fontos. A király tervezett házasságában sem l á t h a t o t t mást, m i n t politikai eszközt, amit így vagy úgy m a j d hasznosítani lehet. A házasságkötésre azonban egyelőre nem kerülhetett sor.


Bárdossy

594

László

AZ ESEMÉNYEK ÚGY AKARTÁK, hogy a nagyváradi szerződés röviddel megkötése u t á n m i n d j á r t nehéz teherpróba alá kerüljön. Már tavasszal híre terjedt, hogy a szultán megindul a Duna felé. N e m lehetett tudni, hogy a h a d j á r a t Magyarországnak; szól-e, vagy a moldvai v a j d á n a k . Szólhatott mindkettőnek is. Abban alig lehetett kétség, hogy Konstantinápolyban neszét vették János és Ferdinánd egyezkedésének s az a mentegetőzés, hogy csupán fegyverszünetet kötöttek, nem sokat használt volna, ha a szultán Magyarország »megbüntetésére« csakugyan elszánja magát. A török érkezését semmi esetre sem lehetett készületlenül bevárni. Amit az országban rendelkezésre álló erőkkel megtehetett, azt F r á t e r György gyors elhatározással v é g r e h a j t o t t a . A Havasalföld és Moldva felől nyíló szorosokat megerősítették. A v á r a k a t kiigazít o t t á k , őrséggel, lőszerrel, eleséggel bőven ellátták; s megfelelő hadsereg felállításához is erélyesen hozzáfogtak. Verancsics írja, hogy »mindezen rendeleteknek s tanácsoknak lelke és szelleme, mindezen r o p p a n t készületeknek eszköze, v é g r e h a j t ó j a F r á t e r György vala.« A nagyváradi szerződés egyik legutolsó szakasza megállapít o t t a , hogy a császár és Ferdinánd már a szerződés kihirdetése előtt tartozik a szükségnek megfelelően Jánost »testvérként és barátként« segíteni, ha ellenséges t á m a d á s fenyegeti. F r á t e r György 1538 augusztus 16-án Váradról kelt levelében értesítette Ferdinándot, hogy a szultán tekintélyes sereggel D r i n á polyba érkezett, ahol további hatalmas erők csatlakoznak hozzá. Megírta azt is, hogy bizalmi embereinek jelentése szerint a szultán előbb Moldvába vonul, de az a szándéka, hogy onnan Erdélybe is betör és egész Magyarországot elfoglalja. »A t á m a d á s n a k az az oka, hogy János király a szultán t u d t a nélkül Ferdinánddal egyezséget kötött«. A r r a kérte Ferdinándot, gondoskodjék kellő időben megfelelő segítség biztosításáról, »nehogy Magyarország még ezen a nyáron török uralom alá kerüljön«. N e m hallgatta el, hogy a szultán kétszázezer főnyi sereggel jön. »Ha a moldvaiak és a hegyen túliak l á t j á k , hogy mi is jól fel vagyunk készülve – mellénk állnak«, írta. F r á t e r Györgynek a bécsi állami levéltárban elfekvő levele hátl a p j á r a a következőket jegyezte fel Ferdinánd valamelyik tanácsosa: »A f e h é r b a r á t n a k azt kell válaszolni, hogy a Moldva és Erdély elleni h a t a l m a s török támadásról szóló jelentését és e miatti segítség kérését Ő felsége megértette. H a j l a n d ó u r á n a k annyi támog a t á s t adni, amennyit csak lehet; amint hogy m á r el is rendelte kétezer spanyol s bizonyos számú német gyalogos és lovas elindít á s á t . E r d é l y m e g t a r t á s á r a és védelmére Ő felsége semmit, ami lehető, nem f o g e l m u l a s z t a n i . . . Ex consilio regis letzten august 38.« A szultán kétszázezer főnyi seregével szemben kétezer spanyol zsoldos!


A váradi egyezség

595

Még jöttek és mentek a segítségkérő levelek, bíztató válaszok F r á t e r György és Ferdinánd között. Az ígért segítség megnőtt ötezer gyalogosra, akiket B u d a védelmére küldött a római király. Majd arról írt, hogy a szomszéd fejedelmekhez f o r d u l t : a d j a n a k a nagy veszélyben mielőbb segítséget. A szemrehányással vegyes mentegetőzés sem m a r a d t el: ha h a m a r á b b értesítik a török mozgolódásról, többet és gyorsabban a d h a t o t t volna . . . Bizony, ha a császár és Ferdinánd segítségén f o r d u l meg – elveszett volna egész Magyarország! A havasalföldi v a j d a meghódolt, a moldvai v a j d a Erdélybe menekült, a szultán bevonult Moldva fővárosába, Szucsavába – s ezzel véget is é r t a h a d j á r a t . Mire Ferdinánd segélyhadai »nem ugyan az ígért számmal, csak háromezer spanyol és néhány zászlóalj huszár, Debrecenbe érkeztek, Szulejmán m á r vissza is indította táborát«. Abban, hogy a veszély elvonult, valószínűleg része volt a megerősített erdélyi szorosoknak, az ostromra felkészült váraknak, a védekezésre elszánt egész országnak, amelyről azt írta Verancsics, hogy »nincsen senki, ki m o s t a h i t é r t és hazáért, a szabadságért és javaiért a törökkel szembe szállni ne merne, ne kívánna«. De mindabból, ami történt, m e g m a r a d t az az üdvösséges tanulság, hogy a császár és Ferdinánd szerződéssel biztosított segítségére nem lehet számítani. Minden életképes szerződésben a vállalt áldozat és a biztosít o t t előny úgy igazodnak egymáshoz, mint k é t fogaskerék egymásba illő rovátkái. Mentől tökéletesebben egészítik ki egymást áldozat és előny, annál gyorsabb, annál simább a szerkezet működése. De ha nem teljesül az ígért szolgáltatás, vagy eredménye nem az, amit a túlsó oldalon elvártak, akkor elakad vagy éppen meg sem indul a szerződéssel megvalósítani kívánt együttműködés. Valamelyik félnek el kell kezdenie a »teljesítést«, ezzel hozza mozgásba a gépezetet. Ha ez elmarad, az egyezség megszűnik élő valóság lenni. Nem az okmány jogi érvénye: ez a törvény szab életének h a t á r t . Az a kísérlet, amit F r á t e r György számára a váradi egyezség jelentett, m i n d j á r t a legelső – sajnos t ú l k o r á n j ö t t – próbára csődöt mondott. Amikor a török támadás veszélyével szemben cselekedni kellett, F r á t e r György a váradi egyezség szellemében színt vallott, felkészült a védekezésre s el volt szánva a r r a , hogy a nyugatról várt segítséggel felveszi a harcot a szultánnal. A megígért segítség azonban elmaradt s még a z t a f á r a d s á g o t sem vette m a g á n a k senki, hogy előteremtésének félig-meddig komolyan nekifeküdjék. Ferdinándnak nem volt sem pénze, sem k a t o n á j a . Ami kevés fegyverese akadt, azt Buda védelmére szánta. Igazában csak eddig t e r j e d t a gondja. A moldvai h a d j á r a t idején F r á t e r Györgyhöz küldött leveleiben m a j d mindíg azért panaszkodott a leghosszabban, hogy János egyik-másik híve nem h a g y békét az ő híveinek. Úgy látszik, ezt t a r t o t t a fontosabbnak, nem a körös védekezést.


Bárdossy

596

László

Bécsben talán nem is igen b á n t á k volna, ha a török legázolja Erdélyt – remélve, hogy aztán szokása szerint megint eltakarodik. Hányszor j ö t t így, s távozott ismét, mint a f e r g e t e g ? A török t á m a d á s J á n o s t és egész kormányzatát bizonyosan m e g b u k t a t t a volna. N e m lehetetlen, hogy a rövidlátó bécsi u r a k a r r a gondoltak: így legalább ellenállás nélkül a kezükbe kerül az elpusztított ország. Nekik ez lett volna a legkényelmesebb. A császár elérhetetlenül távol volt. A váradi béke megkötéséről még áprilisban t u d o m á s t szerzett u g y a n s ahhoz Barcelonából nagy örömmel kívánt öccsének szerencsét, de a török támadás hírére azt m á r nem t a r t o t t a szükségesnek, hogy a »testvérévé és barátjává« f o g a d o t t Jánoson segítsen. Ideje s e m volt a r r a , hogy ezzel maga bajlódjék. Gondolta: o t t van Ferdinánd, birkózzék meg ő a feladattal, ahogyan tud. Már készült a kibékülés a francia királlyal, ami Károlyt mindennél jobban érdekelte. Előállott az a f u r c s a helyzet, hogy a császár éppen akkor e j t e t t e el Magyarország megsegítésének ügyét, amikor ú g y látszott, mintha leginkább lett volna m ó d j á b a n közbelépni. Legalább is ez volt a látszat – ami a politikában sokszor fontosabb, mint a meg nem állapítható valóság. A császár világhatalmi állása az 1538 év első felében ismét lényegesen megjavult. F e b r u á r 8-án végre létrejött a törökellenes liga: a pápa és Velence nyilt szövetkezése a császárral a szultán ellen. Június 18-án Károly Nizzában tíz évre fegyverszünetet kötött a f r a n c i a királlyal. Július közepén Aigues-Mortes-ban személyesen is találkozott a k é t n a g y ellenfél. Azt lehetett remélni – sokan hitték is – hogy ezúttal E u r ó p a k é t legnagyobb kérdésében ls megállapodtak: a vallásújítás és a török veszély elleni közös állásfoglalásban. Mikor remélhetett volna F r á t e r György inkább támogatást, mint éppen m o s t ? A váradi egyezség mégis megbukott, m é g mielőtt a császár Toledoban november végén ünnepélyesen megerősítette volna. Mire a ratifikációra sor került – a veszély is elmult. A kettő között o t t m a r a d t a váradi egyezség teteme. E t t ő l f o g v a valójában egyik oldalon sem bíztak benne többé. F r á t e r Györgynek meg kellett tanulnia, hogy a császár és a római király segítségére még a legkedvezőbb körülmények között sem lehet építeni – de a Habsburgok h a t a l m á t negligálni sem szabad. Az egyszer választott út fogva t a r t j a azt, aki rálép. A portáról értésére a d t á k Jánosnak, hogy ha ezúttal megszabadult a »büntetés«-től, mégis jó lesz, ha a szultán h a r a g j á t megengeszteli. Az a j á n d é k n a k mindíg keletje volt a portán, elsősorban a portai u r a k között. S ijesztgetéssel nem is volt nehéz ajándékok a t szerezni. A Kolozsvárra összehívott rendek a kincstárnok előterjesztésére elhatározták, hogy háromszázezer f o r i n t o t küldenek a szultánn a k ; egy h a r m a d á t J á n o s s a j á t pénztárából fedezi.


A váradi egyezség

597

Az engesztelésre s z á n t a j á n d é k egyrészét h a m a r o s a n át is adták a portán s János követe biztosította a szultánt, hogy a hadikészülődés n e m ellene, de a moldvai v a j d a ellen irányult. Hitték-e, nem-e – nem fontos. A gyümölcs még nem volt érett. A szultán tudott várni, míg eljön az ideje. A török megengesztelésének hírére Bécsben m i n d j á r t elkedvetlenedtek. A brindisii érsek, aki m i n t pápai legatus Bécsben tartózkodott, 1538 november 23-án jelentette Rómába, hogy az udvarnál ismét rosszra fordult a hangulat Jánossal szemben, megint csak »vajda« a neve. Mintha valósággal h a r a g u d t a k volna azért, hogy a török eltakarodott! Nem mindenki gondolkodott így. Mignanelli bécsi nuncius október 28-i jelentésében egyenesen hálálkodva emlegeti Jánost, akinek sikerült »jó szóval visszatartani a törököt a betöréstől«. BÁRDOSSY


LÁSZLÓ

AZ ELSŐ CSEH EMIGRÁGIÓ ÉS A MAGYAR KÉRDÉS

AZ ELSŐ CSEH EMIGRÁCIÓ politikai és propagandisztikus tevékenységének körében első helyen az osztrák-német kérdés állt, azonban ezen túlmenően a magyar probléma kellő beállítására is nagy gondot fordítottak. Miért? Mert a csehekhez és a többi középeurópai kis népekhez hasonlóan a külföld a magyarokat sem ismerte. A nyugati hatalmak csak a Habsburg birodalmat mint történelmi képződményt és hatalmi adottságot ismerték, azonban ennek belpolitikai kérdései tekintetében m á r teljesen járatlanok voltak és így a Monrachiában egyesült kis népek létszáma, földrajzi elhelyezkedése, politikai képességei vagy aspirációi tekintetében teljes tájékozatlanságban voltak. A nyugati országokban tapasztalható tájékozatlanságot a cseh propaganda csakhamar hasznosította, mert felismerte, hogy ennek révén nemcsak bagatellizálhatja, de teljesen meg is hamisíth a t j a a dunai, de főleg a magyar problémát. Amíg azonban a német-osztrák kérdésben a bizonytalan jövőt próbálták a cseh érdekeknek megfelelően beállítani és kidomborítani, addig magyar vonatkozásban a történelmi multat igyekeztek mindenképen szétrombolni, nehogy a szövetségesek háború u t á n r a szóló számításaik körébe vonhassák a középeurópai térben egyszer oly nagy történelmi szerepet betöltött magyar nemzetet. Cseh szempontból a német kérdés így teljesen m á s szerepet játszott, mint a magyar. Az előbbiről sokat kellett beszélni, mert a Szövetségesek szemében a középeurópai kérdés csak német kérdés volt, tehát a siker érdekében minden m á s problémát ezzel kellett kapcsolatba hozni. Viszont ugyanekkor a Monarchia járulékos kérdéssé süllyedt. Masaryk és Benes bíztak benne, hogy Berlin leveretése törvényszerűen maga után f o g j a vonni Bécs és Budapest szétválását, ami gyakorlatilag egyet jelentett a dunavölgyi m a g y a r és osztrák vezetés megszűnésével. Eddig az időpontig teljes mértékben diszkreditálni kellett a multjánál és központi fekvésénél fogva vezető szerepre utalt magyarságot. A cseh propaganda így a magyar mult tudatos meghamisításával a magyar jövőt akarta céljai érdekében szűkebb keretek közé szorítani s ezért Magyarország lejáratása érdekében nem riadt vissza semmi hamisítástól. Idevágó adataik súlyos dokumentumok a cseh propaganda megbízhatatlanságára, lelkiismeretlenségére és teljes színvonalnélküliségére! Ezzel magyarázható, hogy Masaryk háborús röpiratában oly kevés szó esik a magyarokról, de ha mégis esik – úgy minden esetben tévesen és igazságtalan torzítással. Pedig részletesen ismerte a magyar kérdést. Kopcsányi szlovák apának volt a gyermeke, tehát m a g y a r állampolgárnak született. S a j á t bevallása szerint fiatal korában beszélte a magyar nyelvet és mint érettségiző diák


Pongrácz Kálmán: Az első cseh emigráció és a magyar kérdés

599

osztrák t a n á r a i t bámulatba ejtette Magyarországról való részletes tájékozottságával. Mint szociológusnak, politikusnak s részben történésznek, ismernie kellett a m a g y a r történelmet, amely a közös királyok révén is számos esetben kapcsolatba került a cseh történelemmel. Azonban p r o p a g a n d a szempontjai ú j r a erősebbek voltak reálpolitikai meggondolásainál. Nemcsak Ausztriát a k a r t a porbadönteni, de azt a Magyarországot is, amely az elmult négyszáz év a l a t t legtöbbet harcolt a középeurópai kis népek érdekében is a germanizálás veszélye s így a német túlsúly kialakulása ellen. Pedig maga is hangoztatja, hogy a magyarok a németek ellen vannak, de ahelyett, hogy ezeket megnyerné az új európai rend számára, Szlovákia elszakításával végkép elidegeníti őket Prágától s így ú t j á t szegi a középeurópai viszonyok pacifikálódásának és megszilárdulásának . . . RÖVIDLÁTÓ PROPAGANDÁJUKBAN a cseh emigránsok a magyar történelem m e g h a m i s í t á s á t m i n d j á r t a m a g y a r államalapítással kezdik: „Az elszigetelt m a g y a r nyelvnek nem ismerése – í r j a Masaryk – és egy n y u g a t felől való beható ellenőrzés lehetetlensége folytán a magyarok f e n n t a r t h a t j á k oligarchikus abszolutizmusukat és magyarosító imperialismusukat. E z t az abszolutizmust a „magyar állameszme” címén dicsőítik; ebben a pontban megegyeznek a magyarok a porosz junkerekkel, akik viszont a porosz állam eszméjét t a r t j á k nagyra. Már Szent István király, a magyar állam megalapítója tökéletlennek mondotta az oly államot, melyet csak egy nép alkot, a m á s népeket leigázó nemzetek államtudománya mindíg és mindenütt ugyanaz. Poroszok, osztrákok, magyarok, törökök között benső megegyezőség van.” Érdekes, hogy Masaryk, a tudós szociológus, aki számos esetben megállapítja, hogy nacionalizmusról csak közel százötven éve beszélhetünk, éles ellentétbe j u t a politikus Masarykkal, aki a XX. század jelenségeit a XI. század világnézetével próbálja megmagyarázni. Szent István király tényleg m e g t e t t e e kijelentést fiához, Szent Imre herceghez intézett híres intelmeiben. Azonban értelme pontosan az ellenkezője annak, amit Masaryk tudatosan neki t u lajdonít. Szent István király nem idegen népeket vagy országokat a k a r t leigázni s egy birodalomba tömöríteni, hanem éppen ellenkezőleg a magyar állam h a t á r a i n belül igyekezett nekik minden kedvezményt megadni. Ha ő a Masaryk által neki tulajdonított értelemben veszi kijelentését és gyakorolja politikáját, a k k o r ma bizonyára m á r nincs szlovák kérdés, m e r t f a j m a g y a r pogány rokonai helyett az itt talált szláv népcsoportokat h á n y a t t a volna kardélre. De gyüjtsük csokorba Masaryk többi m a g y a r ellenes megállapítását is, hogy azután egyenként szállhassunk vitába ezekkel az „átértékelt” történelmi adatokkal: „A csehek és szlovákok – í r j a – önállóak voltak; államjogilag a csehek még ma is önállóak és kultúra tekintetében egyáltalán nem állnak alacsonyabban, mint a németek; a szlovákok, ami a k u l t ú r á t illeti, szintén nem állnak alacsonyabban, mint az őket leigázó magyarok. Ugyanez áll a szer-


Pongrácz Kálmán

600

bekre és h o r v á t o k r a i s . . . Horvátország meg t u d t a a függetlenség bizonyos mértékét őrizni, annál súlyosabban érzi t e h á t a magyar elnyomást. Hasonlókép áll a dolog az Ausztria-Magyarországban élő románokkal és o l a s z o k k a l . . . Szlovákia valamikor a Nagy Morva-birodalom m a g v á t alkotta. A X. században ez a rész elszakíttat o t t az anyaországtól; később, átmenetileg, politikailag ismét egyesült a testvér törzzsel, sőt egyidőben önálló is volt. Kultúrális tekintetben a szolvákok mindíg szoros összeköttetésben m a r a d t a k a csehekkel. A m a g y a r o k kultúrális tekintetben függőben voltak a s z l o v á k o k t ó l . . . A magyarok b á r k u l t ú r a tekintetében gyengébbek voltak m i n t a szlovákok, mégsem átallották a szlovákokat rendszeresen és brutálisan magyarosítani. E z t a magyarosítást nem a kultúrális fölény készítette elő és táplálta, hanem az az államigazg a t á s i gépezet műve volt, amely az erőszakot és a demoralizáló gazdasági előnyöket használta fel. Tudvalevő, hogy a szlovák és r o m á n területen a képviselőválasztások valóságos csatákkal szokt a k végződni, melyeken a nem m a g y a r választókat egyszerűen lel ö v ö l d ö z t é k . . . A 18. század óta keltezzük (azonban) a csehek és szlovákok reneszanszát, mint az összes európai népek újjászületésének szerves részét. A cseh nép dacára az állandó harcoknak, melyeket a m a g y a r o k által t á m o g a t o t t hitszegő dinasztia ellen folytatnia kell, ma egyike a gazdaságilag és kultúrailag legelőrehalad o t t a b b a k n a k . . . Ha a k u l t ú r a ád jogot a politikai önállóságra, amennyiben az állam igazgatása, különösen demokratikus alapokon, a lakosság bizonyos fokú műveltsége mellett könnyeben valósíth a t ó meg, a k k o r a csehek és szlovákok teljes joggal támaszkodhatnak e r r e az érvre. Műveltségük semmivel sem kisebb, m i n t elnyomóiké, a németeké és m a g y a r o k é . . . A csehek és szlovákok egyesülése tehát legitim k ö v e t e l é s . . . Nyelvi ellentét nem áll fenn, minthogy minden szlovák, még a műveletlen is é r t csehül és minden cseh szlovákul.” Nézzük m e g egyenként ezeket a merész állításokat: Masaryk azt mondja, hogy a csehek és szlovákok önállóak voltak. Igen! A csehekkel kapcsolatban ezt sohasem vonta kétségbe a m a g y a r nemzet, m e r t történelmi téren mindíg igen t á j é k o z o t t volt, viszont a szlovák függetlenségről nincs tudomása. Kár, hogy a pontosabb adatokkal maga Masaryk is adós m a r a d . Azonban, ha Szlovákia egykor független volt, akkor egyszerre megdül az ezer éves mag y a r elnyomás veszélye! Mi igaz t e h á t ? U g y látszik jobb ezt nem tisztázni. Hiszen ha Szlovákia nem volt független soha, akkor nincs történelmi alap, amire hivatkozva lehetne az északmagyarországi szlovák vármegyéket követelni. Viszont, ha Szlovákia független volt ugyanakkor, mikor a m a g y a r királyok Középeurópa legnagyobb birodalmának u r a i voltak, akkor meg nem hivatkozh a t n a k a csehek a szláv népeket pusztító szörnyű m a g y a r elnyom á s r a . . . Azonban hasonló a helyzet a szlovák k u l t ú r a tekintetében is: Masaryk egyszer azt mondja, hogy a szolvák és magyar kultúra egy szinten áll, m a j d később azt állapítja meg, hogy a magyarok kulturális téren alacsonyabban állnak, mint a szlovákok, akiktől kulturális vonatkozásban egyenesen függtek. Ez az


Az első cseh emigráció és a magyar kérdés

601

érv azonban ú j r a kétélű: Hiszen ha kulturális téren a csehek a németekkel, a szlovákok pedig a magyarokkal voltak egyenlők, akkor ez igazán perdöntő bizonyíték a Monarchia toleráns nemzetiségi politikájára. Ha a magyarországi ezer és az ausztriai négyszáz éves elnyomás azt eredményezte, hogy a nemzetiségek kulturális és gazdasági tekintetben is ugyanott, sőt magasabban állhattak, mint ahol az elnyomó és uralkodó nemzetek, akkor ezt különösen ma, az utódállamok húsz esztendős kisebbségi politikája után valóságos csodának kell t a r t a n u n k , mert a háború u t á n alakult fiatal államoknak első dolguk volt, hogy a kisebbségeket megfoszszák kulturális lehetőségeiktől, intelligenciájukat elsorvasszák, őket gazdaságilag lezüllesszék és a h a t á r a i k o n belül került idegen nemzetrészeket anyanyelvüktől megfosszák. Viszont, ha a szlovákok olyan m a g a s szinten állottak, ahogy azt Masaryk hirdeti, akkor meg az érthetetlen, hogy miért kellett Szlovenszkót cseh tisztviselőkkel és tanítókkal elárasztani azon a jogcímen, hogy önmaguk nem rendelkeznek kellő számu intelligens munkaerővel? Miért kellett ugyanezen a jogcímen megtagadni a beígért szlovák és rutén autonomiát? Miért hivatkoztak a szlovák hivatalos nyelvhasználatot és felsőoktatást kívánó szlovákokkal szemben a r r a , hogy nyelvük minderre alkalmatlan, csak népies használatra szolgál, európai mértékkel csak a cseh nyelvet lehet mérni? És a horvát kérdés? Ez is hasonlóan homályos. Masaryk a XIII. század óta Magyarországhoz tartozó Horvátországról megállapítja, hogy megőrizte függetlenségének bizonyos mértékét. Ha megőrizte, ezt csak a túlsúlyban lévő m a g y a r o k hozzájárulásával tehette, t e h á t velük szemben is elesik a m a g y a r elnyomás meséje. Döntő bizonyíték erre a horvát-magyar kiegyezés. B á r 1848-ban bécsi b u j t o g a t á s r a a horvátok fegyvert fognak a népjogokért küzdő m a g y a r f o r r a d a lom ellen s mégis, egy évvel a magyar-osztrák kiegyezés után, külön „ország” r a n g r a emelkedve olyan t á g autonómiát kapnak, amelyhez hasonlót a délszláv testvérnemzettől, a szerbektől sem sikerült kivívniok. Az elszakított területi m a g y a r s á g boldog lett volna, ha ily t á g k ö r ü szabadságot kap, pedig Magyarországot minderre nemzetközi szerződések nem kötelezték úgy, mint a cseh államot a rutén és a román államot a székely autonómia megadása t e k i n t e t é b e n . . . De egy lépéssel ú j r a m e n j ü n k tovább: Masaryk azt állítja, hogy a cseh és szlovák nép a m a g y a r honfoglalást követőleg is élt közös államban és egyesült egymással. Mikor? Az adatokkal ú j r a adós marad, m e r t nem a k a r j a bevallani, hogy ez a testvéri „egyesülés” igen különös f o r m á k között folyt le. A katolikus hitéhez hűnek m a r a d t szlovák nép rengeteget szenvedett Husz János magyar területre is be-betörő hordáitól, akik az ú t j u k ba eső falvakat és városokat felégetve, lakóit elüldözve és leöldösve, valóságos sivataggá változtatták a virágzó Felvidéket. De kíméletesebb eszközökkel hasonlított ehhez P r á g a 1918 utáni sziovenszkói gazdaságpolitikája is. A m a g y a r uralom a l a t t keletkezett felvidéki nehézipart – hogy ne támasszon versenyt a cseh és morva gyáraknak – leszerelték. Míg 1918-ban 3126 nagyobb ipartelepe volt Szlovenszkónak, addig ez a szám 1938-ban m á r az ezret


Pongrácz Kálmán

602

is alig érte el. Szlovákiában nagyobbak voltak az adók és a vasuti t a r i f a is, mint a cseh és morva területen, de ugyanekkor még relative is sokkal kisebb a beruházásokban való részesedés, miáltal a csehek húsz éves uralmuk alatt, nem kevesebb, mint 24 milliárd cseh koronát vontak el ettől a mezőgazdasági tekintetben amúgy is szegény v i d é k t ő l . . . És a m a g y a r o s í t á s ? Csak egy tekintetet kell vetni Magyarország néprajzi térképére vágy az idevágó statisztikákra s m á r i s meggyőződhetünk ennek mértékéről. A szlovák nép, mely kezdetben csak a legészakibb vármegyéket lakta, lassan kezdett lejjebb is húzódni s lassanként elfoglalni a törökök és németek elleni harcban elhullott m a g y a r s á g helyét. Régi m a g y a r városok, községek s vidékek lettek szlovákká s így a szlovákság nemcsak számban, de vagyonban is gyarapodott s m a g y a r oltalom alatt ki t u d t a fejleszteni hiányzó középosztályát. TERMÉSZETES, hogy mindezekkel a meggondolásokkal a cseh propaganda nem a k a r számolni. Fő szempont: a Monarchia és külön a m a g y a r nép politikai hitelének teljes lerontása. Mivel azonban Kossuth világhírneve mégis csak a külföld emlékezetében maradt, hogy a germanizáló törekvésekkel Magyarország többször szembeszállt, Masaryk a r r a is gondol, hogy Kossuth politikai elképzeléseit is befeketítse, nehogy a Monarchia megdűlte után a Szövetségesek esetleg a kiegyezést elutasító és függetlenségi álláspontot valló republikánus m a g y a r pártokkal találjanak kapcsolatot. „Mind a mai napig – í r j a – a magyarok az 1848-iki politikai forradalomból és különösen Kossuth nevéből élnek; és mégis m á r akkor is elnyomták a m a g y a r o k az ország más népeit. A magyarokról szóló jellemzésében nagyon jól határozta ezt meg Cavour, amikor azt mondotta, hogy a magyarok küzdenek bár a s a j á t szabadságukért, de nem engedik érvényesülni a mások szabadságát. A m a g y a r állam nélkülözi a mélyebb kultúrát és a m a g y a r nép semmiben sem áll fölötte az elnyomott szlovákoknak; ellenkezőleg, a m a g y a r nyelv azt m u t a t j a , hogy a magyarok a szlovákoktól a gazdasági élet, az adminisztráció és a k u l t ú r a területén igen sok kifejezést vettek á t . . . A m a g y a r igen arisztokratikus nép, amenynyiben az igen nagyszámú nemesei és nagybirtokosai a tőkével szövetkezve erőszakkal t a r t j á k fenn h a t a l m u k a t . Ezek a kizsákmányolók jó vonatkozásokat t a r t a n a k f e n n a külfölddel és értik a módját, hogyan lehet a külföldet a dolgok valódi tényállását illetően tájékozatlanságban hagyni.” Nézzünk ismét szembe Masaryk vádjaival: 1844-ig a magyarországi hivatalos nyelv a latin volt, t e h á t ha ennek a domináló „nemesi nyelvezetnek” elsőbbsége következtében nemcsak a szlovák, román, szerb nyelvet nem használták, de magának az uralkodó nemzetnek a m a g y a r n a k nyelvét is mellőzték. Viszont 1844. után, mikor ezer év folyamán először jelent m e g Magyarországon a nemzetiségi kérdés, hogy lehetett várni a jobbágyfelszabadító r e f o r m o k a t követelő és a dinasztiával merev ellentétbe kerülő m a g y a r nemzettől, hogy f o r r a d a l m á n a k küszöbén 3 – 4 é v a l a t t minden részletében megold egy olyan teljesen új és ismeretlen kérdést, amelyet még



603

ma – száz év m u l t á n ! – sem t u d t a k nyugvó p o n t r a juttatni, pedig érdekében j ó f o r m á n az egész világ összefogott, mikor létrehívták a nemzetközi kisebbségi jogvédelem rendszerét. Ellenben a múlt század negyvenes éveinek r e f o r m törvényhozása hallatlan n a g y méltányosságról és megértésről t e t t tanúságot, mikor a rendi átalakulás során nem k u t a t t a a felszabadított és földtulajdonhoz jutt a t o t t jobbágyok nemzetiségét, s így számos eddig m a g y a r nemesi kézben lévő birtok nemzetiségi vagyonná változtattatott. A pusztán nemzetiségi szempontból végrehajtott birtokelkobzások, k i s a j á t í t á sok és földreformok „kisentente rendszere” mindenkor ismeretlen volt a magyar törvényhozás előtt. Gazdasági és m a g á n j o g i tekintetben soha nem volt különbség uralkodó nemzet és kisebbségi között, amint ezt nemrégen a magyarországi német kisebbség vezetői is elismerték. Hogy viszont az 1848-iki f o r r a d a l o m folyamán a magyarok a horvátok, szerbek és románok ellen fordultak, az mindennel magyarázható, csak mai értelemben v e t t kisebbségi elfogultsággal nem. Hiszen ezeket a nemzetiségeket a reakciós bécsi kamarilla b ú j t o t t a fel a m a g y a r forradalom ellen, m e r t félt, hogy a demokratikus m a g y a r revolució hullámai osztrák földre is átcsapnak. A m a g y a r s á g védekezett velük szemben és védte ezáltal forradalmi vívmányait is. Ha a nagy f r a n c i a f o r r a d a l o m idején valamelyik f r a n c i a t a r t o m á n y – Provence vagy Bretagne – az ország ellen törő reakciós seregekkel t a r t , a konvent pillanatig sem gondolkozott volna, hogy megtorolja a népjogok ily csalárd elárulását. A m a g y a r forradalom sem tehetett máskép. Nem követhet e t t el árulást s a j á t népe és a világot újból erjedésbe hozott demokratikus gondolat ellen azért, m e r t – pár határvidéket sikerült Bécsnek a reakció ügyének megnyerni. Nagyobb eszmék és nagyobb érdekek állottak akkor egymással szemben. Az általános emberi haladás európai szempontjaival szemben a reakció vicinális méretű erőlködéseinek még akkor is h á t t é r b e kellett szorulnia, ha ezek látszólag a kisebbségi igények f o r m á j á b a n jelenkeztek is! És végül, ami a nyelvkérdést illeti, erre is kézenfekvő a felelet: A m a g y a r nép tényleg vett át egyes szavakat a szláv nyelvből. De nemcsak ebből, hanem mindazoknak a népeknek nyelvéből, amelyekkel történelmi fejlődése folyamán érintkezett. Az Ázsiából származó m a g y a r s á g szókincséből m u t a t t a ki a nyelvtudomány vándorlásának irányát, m e r t az általa régebbi helyén nem ismert t e r mészeti jelenségek vagy nem használt t á r g y a k és intézmények nevét alkalomszerűen kölcsönözte azoktól a népektől, amelyekkel hoszszabb vagy rövidebb időre kapcsolatba került. A finn-ugor, töröktatár, vagy a k á r óbolgár szavak mellett így kerültek szláv szavak is a m a g y a r nyelvbe. S hogy éppen egyes gazdasági vagy adminisztrációs f o g a l m a k a t jelölők? Ez egészen természetes. A nomád élethez szokott m a g y a r s á g csak jelenlegi h a z á j a területén szakított régi életmódjával s t é r t át az állattenyésztésről a földművelésre, valamint a vándorlásról a helyhez kötött, állandó jellegű közösségi szervezet kialakítására. Tanítói e téren az i t t talált szláv törzsek is voltak, t e h á t mi sem természetesebb, hogy néhány – eddig ismeretien – fogalom megnevezését e népektől kölcsönözte.


604

Pongrácz Kálmán

Ma m á r valamennyi európai nyelv kevert, ha eszerint az elmélet szerint boncolnánk az annyira kevert nyugati nyelveket, igen nagy területektől lehetne megfosztani a ma m á r nemzetileg egységes nagy nyugati államokat is. Ezek az érvek azonban annyira felületesek, hogy egy komoly igényekkel fellépő politikai m u n k á n a k nem is lett volna szabad r á j u k hivatkozni. IME EZ AZ A KÉP nagy vonásaiban, amelyet Masaryk Magyarországról a külföld elé t á r . Rendszeresen nem a k a r e témával foglalkozni, de m á s kérdések kapcsán is vissza-visszatér e problémára s ahol csak teheti újból l e f a r a g a m a g y a r történelem tartópilléreiből egy-egy darabot. Érdemes azonban megfigyelni azt is, hogy ítéli meg Masaryk a magyarok törökök elleni harcát, a lengyel-magyar barátságot, az osztrák-magyar kiegyezést, a szerb-magyar vámháborút, az 1871iki francia-porosz konfliktust, a b ú v á r h a j ó küzdelmet és az ezeréves szlovák elnyomás t ö r t é n e t é t ! ? Természetesen úgy, hogy mindebből a csehekre nézve legkedvezőbb s ugyanakkor pedig a magyarokra a legkedvezőtlenebb következtetéseket lehessen levonni. Mikor arról ír, hogy a török veszély hatása a l a t t a XVI. században a magyar, német és cseh királyi méltóság egy személyben egyesült, fejtegetéseit így f o l y t a t j a : „Ki kell . . . emelni, hogy Magyarország 1526-ban a török zsákmánya lett. Tulajdonképen csak Szlovákia m a r a d t szabad és így ő szerepelt az unióban. Magyarországot csak Csehország és Ausztria együttes erőfeszítéseivel lehetett közel kétszáz éves h a r c u t á n a törököktől visszafoglalni.” És a lengyel-magyar b a r á t s á g ? : „Van egy lengyel-magyar közmondás – í r j a – a magyarok és lengyelek barátságáról, de azok a magyarok, akik ebben a közmondásban szerepelnek, tulajdonképen szlovákok – így világosított fel engem egy l e n g y e l ( ? ) történész. Az említett történész (vajjon hogy h í v j á k ? ) figyelmeztetett arra, hogy a lengyel és a m a g y a r seregeknek a múltban való közös működéséről szóló jelentésekben sehol sincs szó tolmácsokról, pedig ezekről biztosan szó lenne, ha ezek a m a g y a r seregek csak magyarokból állt a k volna.” S ő, aki felekezetileg nemcsak közönyös, de a római Egyházzal szemben határozottan ellenséges, jól rendezett műfelháborodással tiltakozni képes a török szövetség ellen: „A németek csakúgy, mint a mongol magyarok, m é g a kereszténység ős ellenségével, a törökkel is kibékültek és egyesültek a szlávok ellen. Ebben a háborúban az elporoszosított Németország, Ausztria-Magyarország és Törökország egy nagy, E u r ó p a ellen irányult ligát, egy nemzetellenes, antidemokratikus, dinasztikus, hódításra éhes ligát alkotnak.” Valóban csodálatos, hogy Masaryk a prágai egyetem tudós professzora, a középeurópai kérdés nagy szakértője nem félti tudományos hírnevét ezektől a megállapításoktól! De az is csodálatos, hogy azok a nyugati politikai és tudományos körök, amelyek a cseh emigráció terveinek fedezésére vállalkoznak, nem akarnak mélyebben e problémákba tekinteni s egyáltalán nem kiváncsiak Szlovákia önállóságának pontosabb idejére, a független Szlovákiát



605

statuáló történelmi okmányokra s főleg azoknak a vezető szlovák államférfiaknak a nevére, a k i k ezekben a nehéz történelmi időkben a szlovák népet állítólag vezették. De az is csodálatos, hogy az a Masaryk, aki olyan jól ismeri h a z á j a és Középeurópa történetét, nem a k a r tudni a lengyel és m a g y a r nemesség közös nyelvéről, a latinról, elfeledkezik a közös magyar-lengyel királyokról, a m a g y a r szabadságharc lengyel tábornokairól, i f j a b b Andrássy Gyula lengyel-magyar-osztrák trialista tervéről, a csehektől és németektől hosszú időn át m a g á r a h a g y o t t magyarok törökök elleni harcairól, s a bécsi katonai körök rettentő mulasztásairól, mikor a magyarságot a török túlerő prédájául dobták. A m a g y a r nemzet, míg a félhold valóban fenyegette a keresztény civilizációt, egykori létszámának m a j d n e m kétharmadával r ó t t a le véradóját a közönyös Európával szemben s Magyarország több mint ezeréves léte a l a t t egyetlen egyszer sem f o g o t t fegyvert a szomszédos lengyel nemzet ellen. Vajjon a világháborús példák nyomán dolgozó cseh propaganda jelenleg is számon kéri a Szövetségesektől a keresztény öntudatot sértő török szövetséget? V a j j o n a közös lengyel-csehszáv szolidaritás bizonyságakép hivatkoznak-e 1920-as m a g a t a r tásukra, mikor nemcsak a m a g y a r csapatokat, de még a m a g y a r lőszert sem engedték át az oroszoktól szorongatott lengyelekhez? Hiszen elvették a lengyel tescheni vidéket és a r u t é n k á r p á t a l j á r a csak azért t a r t o t t a k igényt, hogy ezt egykor a Lengyelország romjaiból újból megnagyobbodó Oroszországnak adhassák át. Valóban csak a történelem vak szeszélyével magyarázható, hogy ehhez a tervhez az oroszokat 1939-ben a német együttműködés j u t t a t t a közelebb, holott Csehszlovákia az elmúlt húsz évben mindenkor készen állt arra, hogy ebben segítségére legyen az újból megizmosodó moszkvai nagyhatalomnak. Masaryk azonban a m a g y a r o k legnagyobb bűnének mégis az osztrák-magyar kiegyezést tekinti. Miért? Mert ez t e t t e lehetővé a Habsburg birodalom további f e n n t a r t á s á t , a m a g y a r és német vezetőszerep biztosítását s a n n a k a nagyhatalmi keretnek megőrzését, amelyet a Szövetségesek is oly hosszú időn át az európai egyensúly nélkülözhetetlen alkatelemének tekintettek. „A dualizmus 1867-ben való megteremtése – í r j a – m e g t a n í t o t t a Palackyt arra, hogy Ausztriától igazságot várni nem lehet . . . A z (1848-as) forradalom leverése u t á n a Bach-féle abszolutizmus ismét bevezette a centralizmust. Az alkotmányos korszak kezdetén, amelyet az 1859-iki vereség kényszerített ki, Ferenc József a centralisztikus és föderalisztikus politika között ingadozott, azonban mindinkább a centralizmushoz húzott . . . 1861-ben azt ígérte a cseheknek, – akikkel a németek is egy úton j á r t a k , – hogy cseh királlyá f o g j a koronáztatni magát, a szlovákok egy deputációjának pedig szabadságot és t á m o g a t á s t ígért a magyarokkal szemben. Az ígéreteket azonban nem t a r t o t t a meg. De az 1866-iki vereség engedményekre kényszerítette; természetesen olyan engedményekre, amelyek minél kevésbbé gyengítsék az abszolutizmust. 1867-ben a császár kiegyezett Magyarországgal, tulajdonképpen az uralkodó m a g y a r osztállyal és pedig oly módon, hogy Ausztriában a németeknek, Ma-


Pongrácz Kálmán

606

gyarországon pedig a magyaroknak engedte át a f ő h a t a l m a t a többi népek felett. De a csehek ismert passzív ellenzékiségükkel megkezdték alkotmányküzdelmüket a központi parlament bojkottálás á r a . Ferenc József császár személyesen is beleegyezett a harcba és megkísérelte, hogy erőszakkal és a legdurvább jogsértésekkel let ö r j e az ellenállást; de hiába! E z é r t a z t á n kísérletet t e t t a Csehországgal való kiegyezésre. Két leiratot intézett a cseh tartománygyűléshez, melyekben ünnepélyesen megígérte, hogy cseh királlyá f o g j a koronáztatni m a g á t és elismerte a cseh állam történelmi jogát. De a m a g y a r o k és a p o r o s z o k ( ? ) , a m i n t ezt legutóbb Esterházy m a g y a r miniszterelnök is megerősítette, meghiusították ezt a kiegyezést. A cseh nép erre megújította a Bécs elleni harcot, mely 1879-ben kompromisszummal végződött. E k k o r a cseheknek engedményeket biztosítottak kulturális és nemzeti téren (pl. egyetem), az államjogi kérdés azonban megoldatlan m a r a d t ; emiatt viszont a csehek továbbra sem ismerték el a centralisztikus osztrák alkotm á n y t és a központi parlament m u n k á j á b a n csak államjogi fennt a r t á s s a l vettek részt. Ez a dolgok állása még ma is. Ausztria, mely a dualizmus által Ausztria-Magyarország lett, m a g a a szervezett erőszak, melyet Ausztriában az osztrák, Magyarországon a m a g y a r kisebbség gyakorol. Államjogilag a dualizmus illoyalitás s egyenesen a dinasztia összeesküvése a németekkel és a magyarokkal a csehek ellen. Ausztria nemcsak a Magyarországgal való unió, de eme két államnak a cseh állammal való uniója által is keletkezett; jogilag a cseheknek semmivel sincs kevesebb igényük az önállóságra, mint a magyaroknak. Ellenkezőleg: még több. Mert 1526-ban, mikor Csehország Ausztriával megegyezett, Magyarország – m i n t erről m á r szó volt – török fennhatóság alatt állt, csak Szlovákia volt szabad . . . A cseheknek, szlovákoknak, osztrákoknak pénzzel é s vérrel kellett felszabadítani a többi Magyarországot, a tulajdonképen m a g y a r o k által lakottat, mely csak a XIX. század második felében lett gazdaságilag erősebb é s befolyásosabb . . . Ausztria centralisztikus a l k o t m á n y á t és a dualizmust a cseh nép jogilag sohasem ismerte el; éppen ebben áll Csehország h a r c a a Habsburgok és Ausztria ellen . . . A Habsburgokat 1526-ban a cseh nép választ o t t a királyukká; a cseh népnek t e h á t teljes joga van arra, hogy a H a b s b u r g o k a t a jövőben el ne ismerje, m e r t a nemzetnek t a r tozó hűséget megszegték . . . Ezért áll a cseh nép 1849 óta szakadatlan harcban mindazon országokkal és népekkel (németekkel és magyarokkal), akik a csehek ellen a koronával esküdtek össze. A cseh nép sohasem helyeselte azt a szerepet, melyet a Habsburgok 1866 óta, mint Berlin cselédei vállaltak. Ünnepélyes módon kinyilvánították a csehek 1870-ben a m a g u k álláspontját a fenyegető poroszsággal szemben, amikor – m i n t egyetlenek az összes népek között – a prágai tartománygyűlésen tiltakozást jelentettek be Elzász-Lotharingiának Franciaországtól való elszakítása ellen.” Mivel ma m á r a kettős Monarchia valóban csak történeti emlék, fölösleges Masaryk közjogi tévedéseivel és ferdítéseivel szembeszállni. Elég, ha r á m u t a t u n k a r r a , hogy a Ferenc Józsefnél járó szlovák deputáció is csak külön szlovák kerület felállítását kérte,



607

de sem Magyarországtól elszakadni, sem Csehországhoz csatlakozni nem a k a r t s h o g y a dinasztia, mikor a szerencsétlen porosz és olasz h a d j á r a t o k m i a t t a birodalom helyzete megrendült, azért békült ki elsőnek a m a g y a r és nem a cseh nemzettel, m e r t a magyarok az elmúlt négyszáz év a l a t t minden kedvező alkalommal fegyvert fogt a k függetlenségük megőrzésére, 1848 u t á n megtagadtak minden együttműködést a centralizáló osztrák hatóságokkal és egyértelműen u t a s í t o t t a k el minden olyan megoldási kísérletet, amely nem volt h a j l a n d ó a m a g y a r s á g teljes függetlenségét elismerni. Nem fondorlat és „összeesküvés” tehát, ha a történelem egy ilyen népnek előbb hozza meg szabadságát, mint egy olyan másiknak, amely háromszáz éven át nem mer a végső következtetések levonásáig elmenni. Az osztrák-magyar kiegyezésből azonban nem ezek a „belső”, h a n e m sokkal inkább a külpolitikai problémák érdekelték a Szövetségeseket. Ezt maga Masaryk is felismerte s ezért igyekezett a kettős Monarchiát a német szövetség keretébe állítva a mindenkori pángermán érdekek akaratnélküli eszközévé alacsonyítani. Vajjon – éppen a Szövetségesek szempontjából – indokolt és helyes volt ez az álláspont? Hiszen az Ausztriát szlavizálni szándékozó Hohenwart-féle irányzattal szemben id. A n d r á s s y Gyula nem azért szállt szembe, m i n t h a gyűlölettel viseltetett volna a cseh nép iránt, hanem azért, m e r t a pánszláv túlkapások m i a t t védekezni a k a r t az a k á r közvetlen, a k á r közvetett orosz befolyás kiterjesztése ellen s m e g a k a r t a őrizni a Monarchia egységét. Ő a kiegyezést – mint kiváló balkáni szakértő – nem a nagy, hanem éppen a kis népek védelmére hivta létre, amit bizonyított dunavölgyi politikája is, amikor a török uralom alól felszabaduló apró államok függetlenségének elismertetésére és megszilárdítására törekedett. Andrássy m á r hetven évvel ezelőtt tisztában volt azzal, hogy a keleteurópai kis népek függetlenségüket csak úgy őrizhetik meg, ha sem a német, sem az orosz nagyhatalom nem emelkedik döntő túlsúlyra. A német túlsúly kialakulását megakadályozta azzal, hogy a kiegyezéssel megszilárdította a dunai H a b s b u r g n a g y h a t a l m a t s így állandósította a német nép két államban való megoszlását, viszont a pánszláv-orosz veszélyt éppen a német szövetséggel igyekezett ellensúlyozni, m e r t állandóan félt a német és orosz császári házak feléledő szövetségétől. A Monarchia „pángermán” politikája tehát éppen azért volt német beállítottságú, m e r t csak ezzel a szövetséggel lehetett megakadályozni a nagynémet egység és annak a Bismarck által is helyeselt német-orosz b a r á t s á g n a k kialakulását, amely úgy Potsdamban, mint a Carskoje Selo-ban igen népszerű volt s amelynek 1939. évi későbbi megvalósulása csakugyan lehetővé tette ideiglenesen „Zwischen-europe” megosztását és érdekzónákra vagy életterekre való elkülönítését. Hogy Masaryk mennyire nem t u d j a és nem a k a r j a meglátni a kettős Monarchia történelmi küldetésének ezt a mélyebb értelmét s hogy minden reálpolitikai szempontot mennyire csak a felszínes propagandának rendel alá, ezt bizonyítják a m a sorai is, amelyeket Elzász-Lotharingia elszakítása elleni cseh tiltakozásról í r . . . B á r


608

Pongrácz Kálmán

Masaryk a felszólaló és tiltakozó képviselők nevével és politikai pártállásával adós marad, pontosabb adatok hiányában elhihetjük neki, hogy ez az óvás megtörtént. Hogy azonban nem egyedüli volt, erről tanúskodnak az 1 8 6 9 – 7 2 . évi m a g y a r országgyűlési naplók és nyomtatványok is! Az akkori történelmi és politikai helyzet pontos ismeretében azonban nagyon nehéz lenne a cseh tiltakozást dinasztia vagy osztrák-német ellenes megnyilatkozásnak feltüntetni. Sőt! A poroszf r a n c i a háború ügyében 1870 július 18-án t a r t o t t koronatanácson Albrecht főherceg és Beust miniszterelnök a beavatkozás mellett foglalt állást, m e r t az 1866-iki vesztes porosz-osztrák háború megtorlására és Bécs vezető szerepének visszaállítására elérkezettnek látták az időt. Ferenc József császár érzelmileg szintén osztrák t a nácsadóit t á m o g a t t a s így érthető, hogy A n d r á s s y Gyulának és Tisza Kálmánnak mily nagy megerőltetésébe került, míg érvényesíteni t u d t á k semlegességi nézetüket. A dinasztiával nyiltan ellenszenvező m a g y a r ellenzék, mikor tiltakozott Elzász-Lotharingia elszakítása ellen, belpolitikai célzattal tüntetni a k a r t a polgári szabadság klasszikus földje, Franciaország mellett. A csehek azonban, kiket a porosz és osztrák veszély egyformán fenyegetett, dinasztikus szempontból a legloyalisabban viselkedtek akkor, mikor elítélték Berlin lépését s így magukévá tették az udvari körök és a császár revans-eszméjét. P r á g a ezúttal is hű m a r a d t Bécshez, sőt ragaszkodásban a m a g y a r kormányt is felülmulta, t e h á t ez alkalommal sokkal inkább a bécsi udvar mellett, mint a német gondolat ellen tiltakozott. E k k o r a csehek még különbséget tettek osztrák és porosz németek között, amit bizonyítanak Masaryk vallomásai is, aki elmeséli, hogy az 1866-os porosz-osztrák háborúban a brünni gimnázium cseh tanulói – m a g á t is beleértve – mind önkéntesen a k a r t a k h a d b a vonulni a poroszok ellen, de a háború gyors befejezése ezt a tervet meghiusította. B á r az 1930-as évek elején – vagyis több, mint hatvan évvel később – ehhez hozzáf ű z i : „A poroszok ellen – ez nem jelentette, h o g y egyenesen Ausztriáért” – azonban, mivel akkor a poroszok – amint erről „Új E u r ó p a ” című könyvében ugyancsak megemlékezik – Csehországnak függetlensége visszaállítására ígéretet tettek, nyilvánvaló, hogy a cseh nép ragaszkodása és dinasztia-hűsége kapott spontán megnyilatkozást a poroszok elleni állásfoglalásban . . . A cseheket politikai éleslátás azonban ebben az esetben sem jellemezte. Andrássy ugyanis nem porosz szimpátiából, hanem igen komoly reálpolitikai okokból döntött a semlegességi politika fennt a r t á s a mellett. Ugyanazok a szempontok vezérelték i t t is, mint a kiegyezésnél. A Balkán-félszigeten t e r j e d ő orosz befolyás m i a t t – ami harapófogóba látszott szorítani a Monarchiát – a Birodalom h á t á t biztosítani szerette volna a német szövetséggel s így lassan felszámolni a Monarchia létét közvetlen fenyegető orosz-német kapcsolatokat is. Terve bevált: Bécs t a p i n t a t o s m a g a t a r t á s a t e t t e lehetővé később a német-magyar-osztrák szövetség kialakulását. De emellett egy be nem vallható s nyiltan nem hangoztatható másik meggondolás is vezette, s ez még m a j d n e m jelentősebb volt: Ha a



609

porosz-francia háborúba a Monarchia beavatkozik és mégis Berlin lenne a győztes, a k k o r ez törvényszerűen m a g a u t á n vonta volna a Habsburg-birodalom teljes felszámolását és az orosz-német érdekterületek kijelölését . . . H a viszont ebből a háborúból Ausztria került volna ki győztesen, akkor a Monarchia jelentős ú j a b b német területekkel bővült volna, amivel így nemcsak a kiegyezést kierőszakoló – s Ausztriára m ú l t j á h o z viszonyítva kevésbbé kedvező – helyzet változott volna meg, h a n e m számolni kellett azzal is, hogy a német elem felszaporodása következtében Bécs ismét feleleveníti nagynémet tradicióit, ő áll a német egységesülési mozgalom élére s így a túlnyomó német erővel nemcsak megakadályozni igyekszik m a j d a birodalom többi népeinek érvényesülését, de esetleg megjavult hatalmi helyzetét ismét ezek teljes elnyomására és germanizálására használja fel. Andrássy sok nyugati és kisentente politikust megszégyenítően m á r akkor felismerte, hogy a nagynémet eszme nem a Habsburgok, nem a Hohenzollernek, nem Bécs vagy Berlin privilégiuma, hanem a koreszme és a német nép adottsága, amely ha megerősödik és közös keretben egyesül, maximálisra felduzzadt teljesítőképességét úgy a régi, mint az új császárvárosból egyaránt gyakorolhatja. E r r e a célra akkor még a katolikus Habsburgok éppen úgy alkalmasok lettek volna, mint a protestáns Hohenzollernek. A szám, mennyiség, tömegerő, a közös állami élet n y u j t o t t a hatalmi lehetőségek voltak a fontosak s mivel e szempontból a legnagyobb akadályt a Monarchia jelentette, ez német szövetsége mellett is lényegileg messzebb j á r t a berlini nagynémet tervektől, mint az a kimondottan német ellenes Kisentente, de főleg Csehország, amely jelszavakkal, fikciókkal és jogi érvekkel hadakozott a történelem vastörvényeivel szemben, mikor Középeurópa ellenséges atomizálása révén szabad prédának dobta e területet a vetélkedő nagyhatalmak elé . . . Masaryk azonban ezekkel a falsumokkal sem éri be. B á r nyilvánvalóan t u d Bismarck a u t a r k i á s vámpolitikájáról, a Németországból kiszorult m a g y a r agrár-export következtében k i t ö r t szerbm a g y a r vámháború ódiumát Budapestre h á r í t j a , sőt a Szövetségesek és az Egyesült Államok előtt annyira gyűlöletes b ú v á r h a j ó harc felelősségét is igyekszik Bécsre és Budapestre tolni. „Ausztria-Magyarországnak – í r j a – nemcsak a háború előidézésében, de vezetésének m ó d j á b a n is jelentékeny a része. Igy például hitelt érdemlően állítják, hogy nem Tirpitz, hanem Burián h a t o t t oda, hogy a két hatalom a kímélet nélküli b ú v á r h a j ó h a r c mellett döntött. Burián . . . azt remélte, hogy ezzel meg lehet menteni a megvert Ausztriát.” Ma m á r – a nyilvánosságra került dokumentumok szerint – közismert, hogy a m a g y a r és osztrák államférfiak az amerikai beavatkozás veszélye m i a t t kezdettől ellenezték a búvárhajóharcot, azonban a német hadvezetőség kész helyzet elé állította szövetségesét s így a Monarchia két ingatag háborús cseh külügyminisztere – Czernin és Burián – ezúttal is óvakodott az energikusabb fellépéstől . . .


Pongrácz Kálmán

610

ÉS LEGVÉGÜL MÉG EGY: vajjon mennyiben lehet igaz az ezeréves m a g y a r elnyomás tétele? Szóljon mindenek előtt M a s a r y k : „A h á b o r ú és a helyes békekötés szempontjából – í r j a – nagyon fontos, hogy a nemzetiségi elvet kellőképen tisztázzuk. A nemzetiségi elv Európában a tizennyolcadik század óta szerzett magának érvényt és pedig nemcsak politikai és szociális, h a n e m filozófiai t é r e n is, az irodalomban, a művészetben é s a z egész életben . . . A f r a n c i a forradalommal egyidejűleg a csehek és szlovákok, a magyarok, jugoszlávok és általában Ausztria, Oroszország, Német- és Olaszország összes népeinek nemzeti ébredését jegyezték fel a történetírók. A nemzeti individualizáció eme f o l y a m a t a oly hatalmas, h o g y a szlovák, kisorosz, a provancali és m á s dialektusok és nyelvek, amelyeket eddig irodalmilag nem műveltek, önállósulásra törekszenek. A flamand, norvég, ír és m á s nemzeti kérdések ebből az időből származnak . . . A nemzetiség új, modern elv. A középkorban E u r ó p á t az egyház, a császárság és az államok szervezték. A t á r s a d a l o m szervezete teokr a t i k u s volt és nagyrészt ma is az. Az ókorban s e m igen ismerték a nemzetiségi elvet . . . Csak itt-ott j u t o t t a nemzetiség eszméje erősebb öntudatra, azonban tudatos nemzetiségi elv nem létezett. Ebből lehet magyarázni az európai térkép kaleidoszkópszerű voltát a középkorban egészen a XVIII-ik századig . . . A jelenlegi államok eredetileg katonai és egyházi szervezetből fejlődtek ki; mint egy-egy dinasztia állama és egy-egy társadalmi osztály – nemesi plutokrácia – szervezete nem törődtek a nemzeti különbségekkel, ennélfogva ezek az államok kevert nemzetiségüek . . . A nemzetiségi elv aránylag ú j é s a z állam elvével szemben keletkezett . . . (Ma) E u r ó p á b a n kétszer annyi a nemzet, mint az állam. Az etnog r a f u s o k és nyelvészek (azonban) nem egyeznek m e g a külön nemzetek számának megállapításában . . . A problémák m é g nincsenek eléggé tisztázva, ennélfogva nincs még egységes statisztikánk. Csak megközelítőleg m o n d h a t j u k , hogy Európában hetven nép és nyelv – nem dialektus – él.” Ime, ha elméleti fejtegetésekről van szó, M a s a r y k igen jó történetismerőnek bizonyul. Megállapítja, hogy a nemzeti elv Középeurópában csak a f r a n c i a forradalom u t á n indult el hódító k ö r ú t j á t r a mind a m a g y a r o k és csehek, mind szlovákok között. Sok m á s kis és elmaradt nép nyelve között a szlovák is ekkor kezdett öntudatosulni és irodalmi igényeket táplálni. A régi dinasztikus, rendi és teoretikus szellemű államok a nemzeti k é r d é s t nem ismerték s ezzel magyarázható, hogy egyazon nyelvet beszélő nemzetrészek is g y a k r a n kerültek egymással szemben. A nemzeti elv aránylag rövid m ú l t j a indokolja, hogy alapvető f o g a l m a i t a tudomány sem t u d t a tisztázni s így statisztikailag sem állapítható meg – í r j a a világháború alatt!, – hogy tulajdonképpen h á n y nyelv és nép él a kontinensen . . . T e h á t : mivel a tizennyolcadik század végéig nem a nemzeti szempont irányította az állami életet, mindezideig nem lehetett nemzeti elnyomás sem. A nemzeti elnyomásnak mindenkor előfeltétele a nemzeti ö n t u d a t és nemzeti eszme. Magyarországon azonban nemcsak elvi, hanem gyakorlati nehézségekbe is



611

ütközött az elnyomás, m e r t – Magyarország is a Bécs által elnyomott országok közé tartozott. E z t m a g a Masaryk szintén beismeri: „Igaz – í r j a , – hogy a török veszedelem uniót létesített 1526-ban Ausztria, Csehország és Magyarország között; de épp oly igaz, hogy az osztrák Habsburgok m i h a m a r visszaéltek az unióval és elnyomt á k Csehországot és Magyarországot.” M a j d a kiegyezésről szólva: „A magyarok, akiket a meggyengített Habsburg-ház ismét kegyeibe fogadott, sőt kedvükért A u s z t r i á t dualisztikus monarchiává alakította át, 1867 u t á n szintén vállalták a Németországtól r á j u k r ó t t szerepet, úgy, hogy Poroszországnak ilyen módon az egész ötvenmilliós monarchia rendelkezésére állott.” Magyarország így nemcsak azért nem t u d t a elnyomni nemzetiségeit s közöttük a szlovákokat is, m e r t a többi európai államhoz hasonlóan a XVIII. századig nem ismerte a modern értelemben vett nemzeti eszmét, hanem azért is, m e r t önmaga is a németektől s törököktől hosszú időn keresztül el volt nyomva. Még Mária Terézia is, aki t r ó n j á t nagyrészt a m a g y a r o k n a k köszönhette, az örökös t a r t o m á n y o k a t – A u s z t r i á t és Csehországot – iparosította Magyarország rovására. Mikor n y o m h a t t a volna el t e h á t a m a g y a r nemzet nemzetiségeit? A patrimoniális katolikus királyság nem ismert nemzetiségeket, csak osztályokat. A h i t ú j í t á s mozgalmának elterjedése előtt Magyarország 1526-ban a török zsákmánya lett s belőle csak északi csücske m a r a d t m e g a Habsburgok kezén. E t t ő l kezdve hol török, hol német h a d a k dúlták az országot egész a török kiűzéséig, ami véglegesen csak a XVIII, században következett be. II. József császár m á r m e g sem k o r o n á z t a t j a m a g á t és g e r manizálni a k a r j a az egész birodalmat, kíméletlenül szembe szállva a magyarok minden rendi vagy nemzeti követelésével. Centralizáció felé h a j l ó utódai is mellőzik a m a g y a r kívánságokat s így csak 1844-ben sikerül a m a g y a r országgyűlésnek a latin nyelv helyett a m a g y a r t tenni meg hivatalos nyelvvé. 1849-ben viszont m á r beköszöntött ú j r a a közel két évtizedig t a r t ó ú j a b b elnyomás, amikor ismét a m a g y a r lett h a z á j á b a n a legelnyomottabb elem. Az ezeréves elnyomásból így maximálisan és legrosszabb esetben is csak az 1867-től 1918-ig t e r j e d ő időszak m a r a d h a t meg, vagyis kerek számban összesen ötven év! Ha ezalatt az idő a l a t t a m a g y a r o r szági kisebbségeket érte is alkotmányjogi vagy közigazgatási sérelem, viszont a nemzeti szempontokat negligáló, liberális hivatalos politika következtében gazdaságilag annyira megizmosodtak, h o g y nemcsak számban, földbirtokszerzésben, valamint ipari és kereskedelmi téren t ö r h e t t e k előre, h a n e m kulturális vonatkozásban is, aminek eredményeként ú g y román, mint szerb részről m a g y a r területről indult el az öntudatraébredési és egyesülési mozgalom; hiszen az i t t élő nemzetrészek műveltebbek és vagyonosabbak voltak, mint maguk az anyaországiak. Ha pedig végül elfogadjuk Masaryk és Benes tételét, hogy a Habsburg-birodalom a német egység megvalósulásától kezdve függetlenségét teljesen elvesztette s olyan politikát volt kénytelen űzni, amelyet számára „Berlin előí r t ” – akkor éppen cseh részről n y e r t cáfolatot teljes terjedelmében a z ezeréves m a g y a r elnyomás meséje . . .


612

Pongrácz Kálmán: Az első cseh emigráció és a magyar kérdés

MIÉRT KELLETT ezeket a ma m á r jórészt idejét mult s így csak elméleti jelentőségű kérdéseket ú j r a felvetni és megvitatni? Talán a mult igazolása és restaurálása céljából? Távolról sem! Az egyikre nincs szükségünk, m e r t ezt elvégezte helyettünk a történelem, a m á s i k r a pedig nem törekedhetünk, m e r t a világ nem ismeri a megállást vagy visszatérést. Ami 1918-ban vagy még az Anschluss előtt is reális anyaga volt a napi politikának, az időközben puszta történelmi emlékké vált, amelyből hiányzik az élet dinamikája, az erők kényszere, a pillanat időszerűsége – vagyis mindazok az elemek, amelyeket a reálpolitika nélkülözhetetlennek ítél a jövő felépítésére. Ezeknek az elméleti és történeti kérdéseknek megvitatása azonban mégsem volt fölösleges. Hiszen így tiszta képet kaptunk annak a cseh propagandának eszközeiről és módszereiről, amely két évtized multán ismét akcióba lépett, hogy Középeurópát a s a j á t igényei szerint rendezze át. De másrészt azért is, m e r t ezek az általunk mind a mai napig tételesen meg nem cáfolt adatok egykor jelentős mértékben f o r m á l t á k át a nyugati államok Középeurópaszemléletét. S mivel a történelem logikáját is a tömegek csak akkor értik meg, ha ezt külön megmagyarázzák nekik, nem árt, ha ezekkel az egykor n a g y h a t á s t elért adatokkal szembeszállunk nemcsak azért, hogy újból felhasználhatók ne legyenek, de azért is, hogy a cseh emigráció bizonyára hasonlóan megnyerő – de hasonlóan megtévesztő – ú j a b b tételeit is azzal a kellő fenntartással f o g a d j á k az illetékesek, ahogy azt – a bekövetkezett események u t á n – joggal meg is érdemlik. S ha pedig mindezekhez azt is hozzászámítjuk, hogy ha a történelem nem is ismer százszázalékos visszatéréseket, mégis a jelen mellett a mult is f o r m á l j a a jövőt, akkor ezeknek a f e l t á r t adatoknak tanulsága esetleg egyszer még a r r a is jó lehet, hogy szempontokat szolgáltasson a dunavölgyi helyzet reálisabb megítéléséhez akkor – ha m a j d ez a probléma ú j r a a békekongresszusok zöld asztalára kerül, mint p e r ú j í t á s t kívánó sürgős ügydarab . . . PONGRÁCZ KÁLMÁN Irodalom: A c i k k b e n előforduló idézetek B e n e s : „ N e m z e t e k f o r r a d a l m a ” , M a s a r y k : „ Ú j E u r ó p a ” é s C a p e k : „Beszélgetések M a s a r y k T a m á s s a l ” címü könyvéből v é t e t t e k .


A POLITIKAI BOLDOGSÁG-RENDSZEREK

AZ EMBERISÉG NAGY POLITIKAI HIEDELMEI mindíg a földi boldogság igéretével kecsegtetik hívőik tömegét. Minden nagy politikai hiedelem azt ígéri, hogy tökéletesen meg f o g j a változtatni a mostoha, vagy megromlott politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális életet és helyette olyant honosít meg, amely a hívők egész földi vágykép-tömegét kielégíti. Ha a hiedelem nem ígérne ilyen nagyot, ilyen sokat, nem volna érdemes követni és érette életünket feláldozni. Amint a vallás teljes boldogságot ígér az a r r a érdemeseknek a túlvilágon, a politikai hiedelem hasonlóképen boldogságot ígér a földre, a r r a az esetre, ha m a j d ideái be fognak teljesülni. A tömegben állandóan él a boldogság vágya, ami a jobb jövő képével azonos. Ez a »jobb jövő« mindíg valami homályosan elgondolt terv, ami a politikai irányzatok p r o g r a m j á b a n néha dogmákba szedetik, néha meg enélkül is mint érzelmi meggyőződés él a hívők lelkében. A néptömegek mindíg valamely boldogságképzet u t á n f u t n a k , mikor egy politikai hiedelem igézetében küzdenek. A politikai hiedelmek valóságos boldogságrendszereket alkotnak, amelyek pszichológiai valóságok, mert a tömeg hisz bennük. Amint minden vallásnak m á s a túlvilági boldogságról való elképzelése, ú g y a politikai hiedelmek is m á s és m á s boldogságrendszereket hordoznak magukkal. A keresztény ember túlvilága egészen más, mint a buddhistáé, vagy a muzulmáné. E g y i k az erkölcsi megigazulás, másik a létezéstől való szabadulás, a h a r m a d i k a földi, érzéki örömökkel egybekötött öröklét boldogságeszméjét hirdeti s a különbség oka nyilvánvalóan a hívők életérzésében keresendő. A földi boldogságrendszerek, azaz a politikai hiedelem boldogságképei is az életérzés produktumai. Valamely politikai hiedelem igazi irányzatát elsősorban abban lehet megtalálni, hogy az milyen földi boldogságot ígér hívei s z á m á r a . . . A művelt ember n a g y j á b a n tisztában van azzal, hogy ezek a boldogságígéretek sohasem f o g n a k beteljesedni, a hívő tömeg azonban majdnem mindíg szószerint elhiszi azokat. A politikai boldogságrendszerek elsősorban a tömegben és a tömeg-emberben élnek és nem az egyénileg gondolkozókban, akik k r i t i k á r a hajlamosak és disztingválni tudnak. A politikai hiedelem boldogságígérete nem minden időben él egyforma erővel a tömegek lelkében. A hiedelemhanyatlás első jele, hogy a hívők nem hisznek többé a végcélban, az ígért boldogságban. Ám a hiedelemkeletkezés korában s a f o r r a d a l m a k b a n és a háborúkban a boldogságrendszer képe olyan erős és lenyűgöző, hogy a hívek teljes megváltásukat remélik tőle, s érte minden áldozatra képesek. A hiedelem értelmi része ilyenkor m á r teljes összhangban van az őt röpítő érzelemmel. Nincs közöttük t ö r é s : a hiedelem i f j ú - és f é r f i kora ez, amely azonos a forradalom és az imperializmus állapotával. Ha ez nem volna így, a k k o r a f r a n c i a forradalomban nem pusztultak volna el milliók egy beteljesíthetetlen eszme m i a t t ; a f o r r a d a l m á r o k nem mentek volna a barrikádokra, nem hitték volna, hogy győzel-


614

Makkai János

m ü k a teljes földi boldogság eljövetelét jelenti; a proletariátus nem r a g a d o t t volna fegyvert, ha nem h i t t volna a s a j á t osztály-boldogságában; a népek sokkal nehezebben viselhetnének háborúkat, ha fiaik nem hinnének a nemzeti boldogságban. A hiedelemkeletkezés és a hiedelemkiteljesedés korában a hívők tömegében többé-kevésbbé világosan mindíg, vagy legalább is homályosan a teljes földi boldogság képe ragyog, – ezért és nem kisebb célért küzdenek. Ha ez nem volna így, a politikai hiedelmek nem terjedhettek volna el a földön. E l t e r j e d t s é g ü k csak azért vált lehetségessé, mert a túlvilági boldogság tömeghite a fehér fajban megingott. A

POLITIKAI

BOLDOGSÁGRENDSZEREK TULAJDONSÁGAI

KÖZÖS

MÍG A KÖZÉPKORBAN a politika nem ígért külön boldogságot, h a n e m csupán a kereszténység nagy és szent elveinek teljesülését, vagy helyesebb érvényesítését földi és földöntúli boldogság gyanánt, – a XVIII. század óta a politikai hiedelmek olyan földi boldogság o t ígérnek, amely öncélú, a vallással igen gyakran ellentétes, vagy legalább is a vallási tanításokra nincs tekintettel. A politikaígérte földi boldogságrendszereknek érdekes közös tulajdonságai vannak. E jellegzetes tulajdonságok igen hasonlítanak az egyes vallások boldogságrendszereinek jellegzetességeihez, s ez azért van, m e r t a politikai hiedelem is emberi érzelmekből táplálkozik, a tudatalattiban székel, m e r t a politikai hiedelem – v a l l á s s z e r ű . . . A politikai hiedelem mindenekelőtt állandóan azt hirdeti, hogy az embertömegek földi boldogsága csak az ő uralmának eljövetele esetén következhetik be. Míg a tudomány bizonyos eredmények elérését m á s és m á s eszközökkel, módszerekkel és tanrendszerekkel is elérhetőnek t a r t j a , a vallásszerű lelki mozgalmak alapvető s a j á t sága, hogy m a g u k a t mind egyedül üdvözítőnek érzik. A politikai hiedelem föltétlenül azt szuggerálja híveinek, hogy csak vele és r a j t a keresztül lehet boldogulni. Minden m á s politikai hiedelem hazugság és a l j a s s á g műve, átlátszó érdekek szószólója, olyanszerű, m i n t a vallásban: a Sátán tevékenysége. Hívő kommunistának százszázalékos meggyőződése, hogy földi boldogság csak kommunizm u s á r á n érhető el, hívő fasisztának, hogy fasizmus által, hitleristának, hogy nemzetiszocializmussal, stb., stb. Azért említem csak az ú j a b b politikai hiedelmeket, m e r t azok boldogságvágya ma a legerősebb; a polgári demokráciák hívei m á r nem olyan erősek a hiedelemben, hogy az ő boldogságvágyuk ma így kidomborodjék. Emellett minden politikai hiedelem heroizmust követel híveitől a jövendő boldogság elérése céljából. A ma élő nemzedéket kiválasztottnak tekinti, amelynek meg kell alapoznia a jövendő kort. Minden eddigi politikai korszak a »tévelygések« időszaka volt, az »idők teljessége« m o s t j ö t t el és ezt a mai nemzedéknek meg kell értenie. E z é r t a politikai hiedelemért megfeszített erővel kell dolgozni. A hívőnek heroikussá kell válnia, mindenét fel kell áldoznia. Ez az áldozat, – a hiedelem szerint – m a j d n e m mindíg az utolsó, amelyet a tömegnek hoznia kell. A f r a n c i a forradalom harcosai


A politikai

boldogság-rendszerek

615

szentül meg voltak győződve, hogy ha leverik az európai királyságokat s az arisztokráciát, ha kiragadják; a h a t a l m a t az egyház és a papság kezéből, ha megvalósítják az egyenlőség-testvériség-szabadság ideáját – többé sohasem kell a népeknek háborúzniok. A heroikus helytállást mint legnagyobb, de utolsó áldozatot követelték híveiktől. Ugyanez az érzelem vonult végig a marxizmus egész, közel százesztendős küzdelmén. Ha a m u n k á s s á g heroikusan összet a r t és legyűri a kizsákmányolókat, ha felállítja az osztály-nélküli társadalmat és megvalósítja a szociális termelést, soha többé nem lesz háború és forradalom, nem lesz többé szükség heroizmusra sem. »Ez a h a r c lesz a végső« – hirdeti a kommunisták internacionálé dala. A nemzeti szabadságharcok ugyancsak azt szuggerálták minden időben, hogy csupán az elnyomó idegen királyt, vagy idegen nemzetet kell egyetlen utolsó erőfeszítéssel legyőzni és a k k o r többé hasonló bajok sohasem lesznek. Mindegyik politikai hiedelem utolsó erőfeszítést követel, de amíg a cél eléretik, addig – korlátlan alárendelést, áldozatot és heroizmust. Az emberi élet minden egyéb szempontját semmibe veszik ilyenkor. A boldogságot csak heroizmussal lehet elérni, – ugyanúgy, m i n t a vallásban erkölcsi és hitbeli megigazulással. A földi boldogságot azonban sohasem ígérik mindenki, h a n e m minden esetben csak a kiválasztottak számára, – jutalom gyanánt. A politikai hiedelmek minden boldogságrendszere: kizáró jellegű. A vallásos hiedelem azt t a n í t j a , hogy csak a hívő üdvözülhet. Aki nem hisz, az nem k a p j a meg a túlvilági boldogságot. A politikai hiedelem ezt a tételt nem t u d j a ilyen szigorúan megfogalmazni, de mégis hasonlót terjeszt. Aki nem küzd együtt a politikai hiedelem híveivel, az részint nem érvényesülhet a jövőben, részint, mint ellenséget elpusztítják, deportálják, vagy ellenőrzés alá helyezik. Aki nem hisz, az kénytelen feladni a győzelem esetén eddigi életmódját, elnyom o t t á válik és megtűrik esetleg a jövendő boldog korszakban, de csak másodrangú polgár lehet. A politikai hiedelem erősségétől függ, hogy a nem-hívőket, a hitetleneket hogyan szemléli. Némelyik korszakban kiirtással fenyegeti őket, m á s k o r rabszolgasorsot ígér nekik, de mindíg büntet valami módon. A jövendő boldogság állapotát csak a hívők élvezhetik, a többiek – valamilyen úton-módon – elesnek annak áldásaitól: ez a minimális büntetésük. A politikai hiedelem a jövendő boldogságot általában nem s a j á t magunk, hanem – a gyermekeink számára igéri. Mi m a g u n k m á r nem é r j ü k meg eszméink teljes diadalát (Kánaán f ö l d j e . . . ) , de gyermekeink m á r boldogabb korszakban f o g n a k élni, ha kellő erővel küzdünk értük. A politikai hiedelmek rendkívüli elterjedése okozta, hogy a XIX. század óta az európai t á r s a d a l m a k embere egyre inkább ú g y érzi, hogy – a gyermekeiért él. Ma szinte természetesnek t a r t j u k ezt az életérzést, pedig ez a multban jórészt ismeretlen volt. A középkorban, de még a XVIII. században is a gyermeket mint a családnak a d o t t isteni, vagy természeti adományt tekintették, de nem l á t t á k benne a jövendő megtestesítőjét és nem tervezgették, hogy a gyermekeket egy új világ számára neveljék. Az emberiség nem a k a r t haladni a gyermekeiben, m e r t a társadal-


616

Makkai János

mon a vallásos hiedelem uralkodott, az teljesen betöltötte a lelkeket és nem akart mai rendszerű élet-változást. N e m volt ambició, hogy a gyermek m á s világot találjon m a g a körül, ha megnő, mint a szülői. A gyermekek jövendő boldogságáért izzó h i t a fehér f a j t á n kívül másutt sehol sem él. A fehér f a j világában is ismeretlen volt a politikai és civilizációs hiedelmek felülkerekedéséig. AZ

EGYÉNI

BOLDOGSÁG

RENDSZERE

AZ ELSŐ ÚJKORI POLITIKAI BOLDOGSÁG-RENDSZERT a f r a n cia f o r r a d a l o m és liberalizmus hozta a földre. E nagy hiedelem úgy ígérte a boldogságot, hogy az az egyéni v á g y a k és lehetőségek teljes kiélésének k o r a lesz, az individuum érvényesülésének nagy és dicső korszaka. A boldogságot az f o g j a jelenteni, hogy az emberek életében a természeti erkölcs és a természet-jog uralkodik. Mindenki szabad lesz, mindenki mindenkivel egyenlő lesz, minden ember testvére lesz a másiknak. Az állam a legkevesebb beleszólást sem engedi meg m a g á n a k az egyén életébe. A gazdálkodás korlátai ledőlnek. Mindenki azt a vallást, azt a meggyőződést, azt a politikát követi, a m i t akar. Mindenki szabadon hirdetheti elveit és meggyőződését. Senki sem f ü g g senkitől. A szabad verseny dönti el az egyén sorsát. Az erősebb, az okosabb, a nemesebb és az erkölcsösebb győz. Az emberiség megszabadul a nagy kényszerektől, szabadon alkothat és, ha ezek a körülmények beteljesednek, a társadalom és az emberiség életét semmi veszély sem fenyegeti többé. Ez a hiedelem százötven évig uralkodott a fehér f a j b a n . Azóta sokhelyütt összedőlt, de m á s u t t bizonyos módosulásokkal ma is uralkodónak lehet tekinteni. Az egyéni boldogság rendszerét nyilvánvalóan hatalmas, akkoriban új életérzés fejlesztette ki. A hiedelem ideái elpusztultak azóta, azonban az életérzés bizonyos fokig ma is él minden európai emberben. Ha az értelmi ideát nézzük: nyilvánvaló, hogy a testvériség csupán jelszó, de nem realizálható valóság. Szabadság nincs, mert az is kétséges, hogy az a k a r a t szabad-e, nem beszélve arról, hogy az életkörülmények annak gyakorlását egyébként lehetővé teszik-e, vagy sem. Rousseau a természet ölén, az emberi társadalomtól távol, minden k á r o s behatástól mentesen a k a r t a felnevelni E m i l t ; Lubbock viszont k i m u t a t t a , hogy az őserdőben kóborló vadember sem szabad, m e r t r a b j a s a j á t babonáinak, a természetnek és száz és ezer különböző életkörülménynek. A demokrácia kisebb-nagyobb filozóf u s a i a legújabb korban az egyenlőséget számtalanszor bonckés alá vették és megállapították: a politikai egyenlőség még nem jelent gazdaságit, a gazdasági nem jelent politikait, mindkettő együtt nem jelent társadalmit, valamennyien e g y ü t t nem jelentenek életegyenlőséget. Egyenlőség csak egy volna: az életlehetőségek egyenlősége, ez viszont ellentétben áll a természet parancsával, amely különbözőknek t e r e m t e t t bennünket. Amint látjuk, az egyéni boldogság rendszere – elérhetetlen vágyképet t a k a r . A hiedelem értelmileg sokhelyütt megdőlt, m á s u t t nyilvánvaló megújulásokra, reformációkra szorul. De érzelmileg (és ez a fon-


A politikai boldogság-rendszerek

617

tos!) sok tekintetben ma is él. Az angolszász államokban virágzik leginkább, a polgári demokrácia életformájában, de ma m á r nem erős és fiatal, h a n e m régi, elöregedett, átalakulóban lévő hiedelem. A

KOLLEKTÍV

BOLDOGSÁG

RENDSZERE

A XIX. SZÁZAD VÉGÉN alakult ki egy új társadalmi réteg életérzéséből a kollektív boldogság rendszere. A munkásosztály szülte, amely ebben a században terelődött össze a gyárakba, közös műhelyekbe, azonos munkarendszerek, életviszonyok, fizetési és bérproblémák, azonos életmód, vágyak és ambiciók k a r á m j á b a , Ez az osztály a boldogságot, a jobb jövendőt az emberi kollektivítás, az együttműködés kiépítésétől remélte. E z é r t az a n a r c h i s t a Kropotkin ugyanazt az életérzést árasztotta, m i n t Marx, Engels, vagy Kautsky, noha az ideában nagy volt a különbség köztük. Kollektív boldogságrendszere van az új nacionalizmusnak is, amelyet pedig ideában egy világ választ el a marxizmustól. A kollektív boldogság rendszere m i n t h a egy nagy ösztönváltozásra volna visszavezethető; az előbbi boldogságrendszer koráéval szemben – az ember egyszerűen másként érez egy korszakban, mint az azelőttiben. Mindent fel kell áldoznunk a közért, mindent kollektív módon kell kiharcolnunk; le kell törnünk a társadalom régi válaszfalait, egyesítenünk kell az osztályokat s a nagy átlagok u r a l m á t kell megvalósítanunk; az egyén semmit sem számít, csak a közösség; a közösség boldogsága pedig úgy érhető el, ha azonos életmódra kényszerítjük, ha ledöntjük a különbségeket, ha mindenkit egy átlagszínvonalra kényszerítünk a lehetőségek területén. A kollektív boldogság rendszere politikailag teljesen ellentétes csoportokban is egyformán él, éppúgy, mint az egyéni boldogság rendszere is hasonlóképen virágzott a polgárság különböző p á r t j a i ban, amelyek pedig egymás leigázására törtek. Se az individualizmus, se a kollektívizmus nem fed teljesen egyetlen politikai irányzatot sem – a két különböző boldogságrendszer t u d a t a l a t t i életérzéskülönbségen nyugszik. A kollektív boldogságrendszer ugyanolyan szervi b a j b a n szenved értelmileg, mint az egyéni. A kollektívumba való beleolvadás: egyszerűen nem jelent boldogságot. A természet ellene van az egyenlőségnek, viszont ú t j á t állja a nagymértékű különböződésnek is. Az egyéni boldogság rendszere a polgár életérzésén, a kollektívé a szervezett munkásén és a militarizált osztályokén nyugszik. I d e á j u k e g y f o r m á n esendő, de mindkettő jelenléte pszichológiai tény, m e r t n a g y tömegek érzelmeiben gyökeresedik. A

NEMZETI

BOLDOGSÁG

RENDSZERE

AMINT A NAPOLEONI HÁBORÚKKAL kifejlődik a nemzeti elv és vele együtt a nacionalizmus, ú g y lép föl a politikai hiedelmek kísérője gyanánt a nemzeti boldogság rendszerének vágyképe. Az embernek elsősorban az a küldetése, feladata és életcélja, hogy s a j á t nemzeti életközösségének jövendő boldogságáért küzdjön. List Frigyes az emberi gazdálkodást a nemzeti eszme szolgálatára u t a s í t j a


Makkai János

618

Smith Ádámmal és követőivel szemben, a liberalizmus legnagyobb államférfiai pedig emberöltőkön keresztül azért küzdenek, hogy nemzetük önálló, független, minden m á s kollektívumtól szabad legyen és a gazdasági javakból, a világkereskedelemből és a politikai hatalomból minél nagyobb részt szerezzen meg magának. A nemzeti boldogság rendszeréből az imperializmus, a gyarmatosítás, a nem-fehér népek leigázásának ténye keletkezett. Szörnyű igazságtalanságok történnek miatta, vele és általa. A hívők mégis tökéletesen meg vannak győződve arról, hogy igaz úton járnak, m e r t az egyetlen boldogság, amit elérhetünk s a m i t gyermekeinknek biztos í t h a t u n k : csak nemzetünk nagyságában rejtőzhetik. A boldogságrendszer velejárója, hogy minden benne hívő nép önálló nemzet a k a r lenni. Fő életérzése: a másiktól való függetlenség és ugyanakkor a mások függővé tevése s a j á t személyiségének kiteljesítése által. Minden jog és életlehetőség felkutatása, kiaknázása és felhasználása s a j á t m a g u n k számára, de hasonló jogok és lehetőségek gyakori megtagadása másoktól. A nacionalizmus tobzódásának mai korszakában a legtöbb n é p a nemzeti boldogság rendszerének igézetében él. N e m veszi tudomásul, hogy a nacionalizmus elfajulása csak szerencsétlenségek soroz a t á t h o z h a t j a a földre. E boldogságrendszer hívei azt hiszik, hogy lehetséges elszigetelt, csak egy nemzet körére kiterjedő boldogság és csak a legújabb időkben kezdik súlyos és véres csalódások á r á n látni, hogy a legyőzöttek válságai felborítják a leggazdagabb és leghatalmasabb országok életét is és általános világválsággá lesznek. A hiedelem azonban nem azért alapszik elsősorban érzelmeken, hogy az értelmi elemek kidomborításával sok javulást t u d j u n k elérni bennük. E g y országnak hiába vannak szórványosan nagy szellemei, nacionalizmusának színvonalát nem ezek határozzák meg, h a n e m a nép, a tömeg, illetve annak életérzése. Állami életüket most kezdő, f i a t a l népek kezében a nacionalizmus igen g y a k r a n barbár, alantas érzelmű, s közönséges és irányíthatatlan ösztönök vezetik. Ezek a népek az önállóság birtokában és a nacionalizmus igézetében a méltatlanságok sorozatát követik el az u r a l m u k alá került m á s nemzetiségűekkel és s a j á t nacionalista ideájuk is primitív. Nyilvánvaló, hogy nem minden nép érett meg arra, hogy nacionalista lehessen. A fejletlen tömegek alacsony színvonalú nemzeti boldogságrendszere okozza az európai népek számos t r a g é d i á j á t , a háborúban a rendkívüli kegyetlenségeket s az egyéb visszataszító jelenségeket. A nacionalizmus boldogságrendszerének a jövőben oda kell érnie, hogy mindenütt egy fejlődöttebb, általános európai életérzés jellemezze. E n n e k az új életérzésnek az eljövetelét azonban – sajnos – nem lehet sikerrel sürgetni, az csak e természetes fejlődés következtében bontakozhatik ki. AZ

OSZTÁLYBOLDOGSÁG

RENDSZERE

A POLITIKÁBAN NINCS OLYAN BOLDOGSÁG-RENDSZER, amely ne volna kizáró jellegű. A forradalmi irányzatok mindíg azt hirdetik ugyan, hogy az egész emberiséget meg a k a r j á k váltani és bol-


A politikai

boldogság-rendszerek

619

doggá a k a r j á k tenni, a valóságban azonban mindíg csak egy z á r t közösség s z á m á r a építenek boldogságrendszert. Az úgynevezett »nemzetköziség«, amely a különböző internacionálékban teljesedett ki, ugyancsak nem a világ összes népeire és nemzeteire kiterjedő boldogság-idea, hanem csak minden nép és nemzet egyes osztályainak szánt boldogságrendszer. A marxizmus nem ismeri el a nemzeti kollektívum mindenekfelettvalóságát, sőt a n n a k elpusztításáért küzd. Ugyanakkor a nemzet helyett egy m á s embercsoportot t a r t az egész földön boldogítandónak: a munkásságot, a proletariátust. Ez a hiedelem abból a primitív életérzésből keletkezett, hogy a proletáriátus sorsa a földön majdnem mindenütt »egyforma« és ugyana k k o r a világ gazdasági vezetőié, a kapitalistáké is az. A hiedelem ennélfogva a kizsákmányolás elleni küzdelemben kulminál, boldogságrendszere pedig a »kizsákmányoltak« számára hirdet új világot és jobb jövendőt. A termelőeszközök k i s a j á t í t á s a , a tőkének köztulajdonba vétele, a mindenkire egyformán kiterjedő munkarendszer és a szociáldemokrácia és a kommunizmus minden elve a munkásosztály boldogságát t á r j a a hívő elé, m e r t az egész életet a k é t kézi munkás életérzésén keresztül szemléli. A boldogság-ideál ebben a hiedelemben az, hogy a m u n k á s legyen a társadalom vezető és uralkodó rétege, és az ő életszínvonala úgy javuljon meg, hogy ez az osztály egyre nagyobb szociális biztonságban, egyre kevesebbet legyen kénytelen dolgozni, egyre nagyobb bérfizetés ellenében. A marxizmus tanai bármily tudományosak és komplikáltak lehetnek, – o hívők tömegében ilyen egyszerű formában élnek. Az egész boldogságrendszer kifejezetten egy osztály életvágyaihoz van szabva, főleg az élet materiális oldalát t a r t j a szem előtt és a munkás, a béren, a szociális biztonságon és a civilizációs javakon kívül m á s boldogságeszméket úgyszólván nem is ismer. Vágya az, hogy egy kisebbség (az ipari proletariátus) életszínvonalára kényszerítse az egész társadalmat. Fölemelje azokat, akik még e színvonalat nem érték el, viszont leszorítsa azokét, akik azt m á r meghaladták, m e r t hisz ezt »igazságtalanul«, kizsákmányolással érték el. Idealistáik és szellemi vezéreik a boldogságeszme szolgálatában hiába hirdetnek magasztos emberi elveket, az őket követő tömeg életérzése mindíg elsősorban az önzés érzéskörével van áthatva, ami forradalmi mozgalmaikban nyilatkozik meg rendkívüli erővel. A m u n k á s t a társadalom nyugdíjasává a k a r j á k tenni. Az élet minden jelenségében a munkaadó és a m u n k á s viszonyát fedezik fel, holott az emberiség korántsem e két rétegből áll. Minden m á s társadalmi osztályt m a g u k b a a k a r n a k olvasztani, vagy forradalmaik alkalmával a felsőbbeket kiírtani. Boldogságrendszerük tehát éppoly szűk horizontú, önző és még alacsony színvonalú, mint a legkisebb nemzet soviniszta nacionalizmusa. A

FAJI

BOLDOGSÁG

RENDSZERE

EMBERÖLTŐNK ALATT t e r j e d t el Európában a f a j i boldogság hiedelme. E z t az irányzatot éppúgy pszichológiai valóságnak kell elfogadni, mint a többit és ebben a tekintetben teljesen lényegtelen,


Makkai János

620

hogy tudományos szempontból vannak-e tiszta emberfajok, vagy nincsenek. A tömeg nem tudományos tételeket és igazságokat, hanem hiedelmet követ s a tudomány hiába cáfolja meg a hiedelem uralkodó i d e á j á t : amíg az európai népek, vagy azok közül egyesek hisznek benne, addig f a j i gondolat van, függetlenül attól, hogy vannak-e és öntudatos embercsoportoknak tekinthetők-e a f a j o k . A tudomány átlagos érvényű megállapítása szerint emberfajok, vagy f a j t á k viszonylagosan föltétlenül vannak, de azok pontos köre megh a t á r o z h a t a t l a n és az egyazon f a j t á h o z t a r t o z ó k a t semmiféle tudatos, közös életérzés nem kapcsolja össze. Az európai nemzetek mind különböző f a j t á k b ó l álló képződmények, minden m á s nemzetben és népben ugyancsak különféle és a másikkal rokon, vagy azonos f a j t á k embertömegei rejtőzködnek, de az egy fajtabelieknek semmi közös érzésük, gondolatuk, akaratuk és elhatározásuk nincsen. E u r ó p á n a k »emberfajtákra« való felosztása a tökéletes anarchiát jelentené földrészünkön. A tömegek mégis hisznek a f a j i gondolatban. A tudományos cáfolatokkal nem törődnek és maguknak a természettudománnyal teljesen ellentétes ideát alakítanak ki, amelynek igézetében nagyj á b a n és egészében azt hirdetik, hogy az azonos népiséghez való tartozás azonos fajiságot jelent. Ugyanakkor misztikus fajelméletekben hisznek. Hiszik, hogy az e g y f a j t á j ú a k vérközössége a legnagyobb emberi kollektívum. Hiszik, hogy egyedül ez a d j a és szüli a kultúrát, az erkölcsöt, a világfelfogást, a »világnézetet«. Hiszik, hogy ennélfogva a legnagyobb emberi feladat a f a j t tisztán t a r t a n i , sőt azt h a t á r o z o t t irányban fejleszteni, a más f a j t á j ú a k a t pedig a vérközösségből és a társadalmi együttélésből kizárni. E n n e k a hiedelemnek a gyakorlati lehetőségei igen csekélyek. Az átlagos f a j t á tól nagyon különböző elemeket (mint például a zsidókat és a négereket stb.) az embercsoport közösségéből sikeresen ki lehet zárni, de a tőlük kevésbbé különbözőket nem. A t á r s a d a l o m t a g j a i t nem lehet a r r a se rákényszeríteni, hogy az előírt f a j i d e á l szempontjainak figyelembevételével házasodjanak és hozzanak gyermekeket a világra. A közösség egészségügyi és szociális helyzetét emelni és javítani lehet, de ezt nem lehet csak az e g y f a j t á j ú a k r a korlátozni s a többi f a j t á t ebből a tevékenységből kizárni. A f a j i hiedelem értelmi részével rengeteg b a j van, érzelmi része azonban mégis erős, úgyhogy az egy egész világrend megvált o z t a t á s á r a t e t t n a g y a r á n y ú kísérletet. A f a j i boldogság rendszere a jobb jövő képe g y a n á n t azt r a j z o l j a elénk, hogy, ha az európai e m b e r f a j t á k integrálódni fognak és az összes idegen elemeket kiközösítik magukból, ezzel a kérdéses csoportok éppúgy megegészségesednek, m i n t a beteg ember, ha megszabadul kórokozóitól, vagy parazitáitól. És ezzel a folyamattal összes szociális, gazdasági és szellemi problémáink is megoldódnak. Az ember nem f o g j a többet kizsákmányolni a » s a j á t f a j t á j á t « , nem f o g j a megcsalni és becsapni a másik f a j t e s t v é r t ; az e m b e r f a j t á k belső bajaiktól megszabadulva nem f o g n a k többé egymás ellen küzdeni, m e r t nem lesz, aki izgassa őket egymás ellen s így – egy utolsó küzdelem árán – gyermekeink számára a teljes boldogság kora érkezik el.


A politikai boldogság-rendszerek A

POLITIKAI HIEDELMEK A BOLDOGSÁGRENDSZEREKET

621 JÖVŐBEN IS HASONLÓ FOGNAK SZÜLNI

A MAI EURÓPÁBAN s a többi kontinensen nemcsak ezek a boldogságrendszerek élnek, hanem minden politikai hiedelemnek van egy-egy hasonló boldogságrendszere. N e m is lehet valamennyit felsorolni. Ezek a boldogságrendszerek minden politikai hiedelemnek szerves részei és a tömegben erősebben élnek, mint a hiedelem magasszínvonalú ideái. Az egyes boldogságrendszereket azért m u t a t t a m be egyszerűen, primitív módon, m e r t azok a hívők tömegében ilyen egyszerűen élnek. Nem komplikáltak, ellenben mindíg fenségesek. Mindíg a teljes jobb jövőt igérik és nyilvánvaló, hogy – ezt hiába teszik, m e r t az emberi boldogság egyikük megvalósulása esetén sem f o g beköszönteni a földre. Ennélfogva értelmileg mindegyik boldogságrendszer hazug, de érzelmileg egyik sem az. A hívők boldogságrendszer nélkül nem tudnának egyetlen politikai eszményt sem követni és a boldogságrendszerükben való hivésben semmi értelmi cáfolat nem z a v a r j a őket, amíg az az életérzés él bennük, amely a politikai hiedelmet ilyen vagy olyan irányúvá fejlesztette. A néptömegek valószínűleg mindíg ugyanabban hisznek és ugyanaz u t á n a boldogság u t á n vágynak, de azt egyetlen korszakban sem t u d j á k kifejezni. Boldogságrendszereik ezért hurcolnak magukkal megvalósíthatatlan ideákat. Az emberi életérzés változásait nem lehet megjósolni, kétségtelen azonban, hogy politikai hiedelmek mindíg lesznek és azok a homo sapiens jelentős embertani elváltozásáig mindíg elsősorban érzelmeken és sokkal kevésbbé az értelmen fognak alapulni. A közös életsorsú embertömegek mindíg n a g y j á b a n hasonló életérzést fognak árasztani és ezek mindíg s a j á t o s boldogságrendszereket f o g n a k kialakítani. Minden politikai eszmét értelmileg t a r t h a t a t l a n földi boldogságrendszerek fognak körüllengeni és a tömegben népszerűvé tenni, s egyetlen politikai irányzat sem t e r j e d h e t el a földön, amely a hívőnek nem igér „teljes” boldogságot. Amint a néger mennyországa más, mint a f e h é r emberé, amint a k u t y a nagy csontról álmodik, a kanárimadár pedig sok kendermagról, a délszigetek lakója kenguruként kíván élni halála után, az európai filozófus pedig az emberi ráció dicsőségének eljövetelét v á r j a a jövendőtől, – úgy minden embercsoport, amelyet valamely válság gyötör, amely e g y f o r m a kínokat szenved és egyforma megaláztatásokat él végig: s a j á t o s boldogságrendszert f o g kialakítani politikai téren, amíg politikával foglalkozik. AZ

EMBER

TERMÉSZETES ÉLETÁLLAPOTA: BOLDOGTALANSÁG

AZ

ALKOTÓ

MIND AZ ÉGI, a túlvilági, mind a földi boldogságrendszereket a hivés ösztöne, az ebből keletkezett h i t s az ideával párosult érzelem, a hiedelem teszi társadalmi és lélektani valóságokká. Ezek a hiedelmek és boldogságrendszerek vannak, m e r t a tömegek hisznek


Makkai János

622

bennük, m e r t a lelküket ezek az érzelmek igázzák le és az életben ezek szerint cselekszenek. A valóságban: emberi boldogság nincs a Földön. A boldogság: vágykép, amely u t á n rohan az egyén és a tömeg, de ez a vágykép elérhetetlen, a természet bölcsessége következtében. A keresztény vallás a paradicsomból való kiűzetéssel művészien magyarázza az emberi boldogság lehetetlenülését. Ha az ember boldog volna, vagy boldog lehetne: a f a j megállana a fejlődésben. További munkára, harcra, t ö r t e t é s r e nem volna szüksége. Az ember nem lehetne sem érzelmi, se értelmi lény a boldogság primitív és vegetatív állapotában. Az ember természetes életállapota a földön: az alkotó boldogtalanság, vagyis az állandó kielégületlenség, amely űz, h a j t az egyéni és társadalmi fejlődésben. A f e h é r f a j embere úgyszólván teljesen ebben a természeti életállapotban él és hinnünk kell, hogy az emberi lét alaptörvényeit a földön e pillanatban a fehér f a j testesíti meg. A tehetségek minden alkotása a boldogtalanság érzéséből származik. A boldog ember nem volna cselekvő, nem volna aktív, nem volna alkotó és nem volna fejlődésképes. A boldogság állapotában is állandóan félni kellene annak elvesztésétől. Így egyes ember, vagy egyes embercsoport nem is lehetne boldog, mert a boldogtalanok összeszövetkeznének és ezt az életállapotot elrabolnák tőle, – csak az egész emberiség lehetne a természet a k a r a t á ból boldog, m i n t ahogy nem az. A politikai hiedelmek nemlétező és soha el nem érhető életállapotot tűznek az ember elé, hogy ezzel konkrét cselekvésre ingereljék. És a hivés ösztöne lehetővé teszi nekik, hogy ezt a céljukat elérjék. Hiába minden értelmi felvilágosítás abban a tekintetben, hogy az emberiség tömegeinek, vagy egyedeinek boldogságállapota a faj létezése óta nem javult, – az emberek mégis mindíg hinni fognak ebben. Az életnek csak a színvonala javul, de benne az énünket érő jó és rossz hatások n a g y j á b a n mindíg ugyanazok. E n n e k tudat á b a n minden emberi cselekvés fölöslegessé válna, m e r t általa minden mindeggyé lesz – de a hivés ösztöne ezt az életérzést nem engedi az emberiségben kifejlődni. Amint nincs pesszimista világmegváltás, úgy nincs más, mint optimista politikai hiedelem. Peszszimista vallások vannak, de olyan nép, amely ezekben hisz, az életben és a politikában nem lehet aktív. A pesszimista vallás bizon y á r a szellemi létfokozat egy embercsoport életében, amely meg fog változni az idővel. A természet nem a k a r j a , hogy ugyanabban a korban az egész emberiség aktív legyen. Száz- és százmilliókat az ösztönös passzivitás és a szemlélődés életérzésével tölt el, hogy ugyana k k o r az emberiség másik része uralmába h a j t h a s s a a földet. A politikai hiedelem keletkezésének k o r á b a n a próféták, a vezető szellemek a legoptimistábbak, m e r t ők hisznek legerősebben a hiedelemben és az ahhoz kapcsolódó boldogságban. A hiedelem hanyatlásának k o r á b a n a vezetők m á r legtöbbször pesszimisták és csak a hívő tömeg ragaszkodik a boldogság-rendszerhez. A pesszimista vezetők ebben a fejlődési szakban m á r nem a nagyobb hittel, hanem többnyire csak a kialakult, intézményesített, kipróbált technikával vezetnek.


A politikai VÁGY

boldogság-rendszerek A

HALADÁS

ÉS

623 AZ

EMBERI

MÉLTÓSÁG

UTÁN

AZ EMBERISÉG aktív része állandóan elérhetetlen kimérák u t á n f u t , amikor politikai hiedelmekben hisz és m a g á n a k földi boldogságrendszereket alkot. Ezekben a földi boldogságrendszerekben is v a n azonban egy nagy, alapvető és közös, egy állandó életérzésből f a k a d ó örök mag. Mindegyikben felcsillan a vágy az örök haladás és az emberi méltóság megközelítése, vagy elérése iránt. Minden embercsoport, amely földi életében aktívvá válik, – t e h á t természeti környezetéből kitör, elszóródik a földön, t á r s a d a l m a t alkot s a többi csoportokkal mérkőzésbe kezd, – a haladás állandó vágyát hordozza magában. Ösztönös tevékenységévé lesz, hogy az életet rendező intézményeket folytonosan javítsa, megváltoztassa és új érzelmeket új ideákkal párosítson. Régi, bevált intézményeket minden ok nélkül megún s mindíg az ú j a k , a kipróbálatlanok i r á n t érez fogékonyságot. Ugyanakkor párhuzamosan fejlődik ki életérzésében az emberi méltóság utáni vágy, a m i t senki se t u d konkretizálni, senki se tud körülírni, de – mindenki érez. Negatívumokból inkább föl t u d j u k mutatni a lényegét. Vágyunk arra, hogy ne alázhassanak meg, hogy ne lehessenek velünk szemben igazságtalanok, hogy életünkkel és sorsunkkal magunk rendelkezzünk, hogy életünk i r á n y á t egyéni és közösségi szempontból m a g u n k szabhassuk meg. Az evolúció életérzése mindíg együtthalad az emberi méltóság elérésére irányuló vággyal. Míg m i n d n y á j a n egyforma boldogok, illetve boldogtalanok vagyunk, az élet jó és rossz h a t á s a i nem egyszerre érnek bennünket s az egyén és az embercsoport ezért l á t j a azt, hogy más egyének és más embercsoportok jobban élnek, jobb sorsban vannak, boldogabbak, mint ők. Az evolúció életérzése ekkor dörömbölni kezd bennünk és azt követeli tőlünk, hogy mi is é r j ü k utól a mások jólétének állapotát. Aztán mikor mi kerülünk egyénileg, vagy t á r s a dalmi osztályunkkal jobb sorsba, a másik egyén és a másik csoport indul küzdelemre ellenünk, m e r t életállapotát igazságtalannak érzi és a miénket a k a r j a magáévá tenni. Az élet eme jó és rossz h a t á sainak az egyénben és a tömegben való hullámjátéka hozza létre az egyének és a társadalmi osztályok, népek és nemzetek egymás elleni küzdelmeit és az örök emberi fejlődést. A földi boldogságrendszerek jelenléte ugyancsak a r r a mutat, hogy a politikai hiedelem – vallásszerű tünemény. A boldogságrendszerekből nagy emberi intézmények születnek, közvetve a politikai hiedelem által, de a boldogság m é g időlegesen sem valósul meg. Egy-egy nép életében a boldog korszakot mindíg csak az utókor fedezte föl, de sohasem a benne élő emberek. Soha egy nemzet, vagy társadalmi osztály sem állította magáról a multban, hogy elérte a politikai, a földi boldogságot. Legfeljebb, ha valóban emelkedett életszínvonalat é r t el, fölhagyott politikai hiedelmeivel, amivel azután megkezdődött – politikai h a n y a t l á s a is. MAKKAI


JÁNOS

ANGOLSZÁSZ HADICÉLOK A KÉT VILÁGHÁBORÚBAN

A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ ötödik évében egyre fokozódó érdeklődés kíséri azokat a megnyilatkozásokat, amelyekből a világ háborúutáni új berendezkedésére lehet következtetni. Ebben a hábor ú b a n a n a g y h a t a l m a k általában sokkal titkolozóbbak hadicéljaik tekintetében, mint az első világháború alatt. A múlt világháború harmadik évének elején, 1916 december 18-án Wilson elnök felszólít o t t a a hadviselő feleket, hogy nyilatkozzanak hadicéljaik tekintetében s ettől kezdve egymást érik a jegyzékek és nyilatkozatok. A szembenálló felek f e l t á r t á k a különböző területi kérdéseket és leszögezték azokat az alapelveket, amelyek szerint a békét t a r t ó s alapokra k í v á n j á k helyezni. 1917. f e b r u á r 6-án léptek be az Egyesült Államok a háborúba az a n t a n t hatalmak oldalán. Most m á r összhangba kellett hozni a Wilson által hirdetett világmegváltó eszméket, a „győzelemnélküli békét” az a n t a n t hadicéljaival, amelyeket Amerika hadbalépése előtt Wilsonnak válaszképen Briand nyolc pontba foglalt össze, a hadbalépés u t á n pedig 1918. j a n u á r 5-i beszédében Lloyd George körvonalazott. Így született meg Wilsonnak a kongresszus 1918. j a n u á r 8-i beszédében előadott tizennégy pontja, ami ú j a b b német és osztrák-magyar megnyilatkozásokat váltott ki, de tulajdonképen az angolszász hadicélok végleges megfogalmazásának tekinthető. A tizennégy pont közül h a t foglalkozik általános elvi kérdésekkel, nyolc pedig konkrét területi ügyeket foglal magában. Az elvi kérdések: nyilvános békeszerződések, a jövőben mindennemű t i t k o s szerződés kizárásával (1.), a tengeri h a j ó z á s szabadsága mind békében, mind háborúban (2.), a gazdasági korlátok lebontása a lehetőségekhez képest és a kereskedelem szabadsága valamennyi nemzet számára (3.), államközi megállapodás a fegyverkezés korlátozására (4.), a g y a r m a t i kérdések p á r t a t l a n rendezése (5.) és egy nemzetek közötti általános szövetség alakítása, mely a kis és nagy államok számára egyaránt biztosítsa politikai függetlenségüket és területi integritásukat (14.). Az egyes területi kérdések: az orosz terület kiürítése és a n n a k a lehetővé tétele, hogy az orosz nép szabadon döntsön sorsáról (6.), Belgium kiürítése és helyreállítása, szuverénitása jövőjének biztosítása (7.), a f r a n c i a terület kiürítése, a megszállt területek visszaadása, 1871-ben Elzász-Lotharingia elszakításával Franciaországot é r t igazságtalanság helyrehozása (8.), az olasz h a t á r o k kiigazítása a nemzetiségi elvnek megfelelő módon (9.), Románia, Szerbia, Montenegró kiürítése és helyreállítása, Szerbia részére tengeri k i j á r a t biztosítása (11.), a török szuverenit á s n a k a valóban török területekre való korlátozása, a többi nemzetiségek számára önkormányzat, nemzetközi megállapodás a Dardanellák szabad használatára (12.), szabad Lengyelország tengeri k i j á r a t t a l (13.) és végül „Ausztria-Magyarország népeinek, ame-


Mikó Imre

Angolszász

hadicélok a két világháborúban

625

lyeknek a helyét m á s nemzetek között biztosítva kívánjuk látni, a legszélesebb lehetőséget kell n y ú j t a n i autonom fejlődésükhöz.” (10.) Hogy az amerikai próféta tizennégy pontjából, amelytől az egész világ a m a g a megváltását várta, mi lett a párisi béketárgyalások folyamán, azt azok előtt, akik a két világháború között a fegyveres békét átélték, nem kell bővebben magyarázni. Az ítéletet maguk az E g y e s ü l t Államok mondták ki a békemű felett, amikor az annak biztosítására létrehozott Nemzetek Szövetségében nem voltak hajlandók résztvenni. A z A N G O L S Z Á S Z H A T A L M A K a második világháborúban a z u t á n szögezték le hadicéljaikat, hogy Németország h a d a t üzent Szovjetoroszországnak és a háború ezzel új szakaszához érkezett. Az angol és amerikai hadicélok teljes összhangba hozatala érdekében a nyilatkozatok most nem külön-külön, h a n e m közösen hangzottak el, valahol az Atlanti óceán egyik h a j ó j á n , ahonnan a f o n t o s h a t á r o z a t az „Atlanti Charta” néven ment a köztudatba. A közös nyilatkozat 1941 augusztus 12-én kelt és a következőképpen hangzik: „Az Egyesült Államok elnöke és Őfelségének, az Egyesült Királyságbeli kormányát képviselő Churchill miniszterelnök úr nyilt tengeren találkozott. Kíséretükben volt a két k o r m á n y több t a g j a , valamint a szárazföldi, tengeri és légi fegyvernemhez tartozó m a g a s r a n g ú tisztek. Megvitatták az Egyesült Államok és a t á m a d á s n a k ellenálló országok fegyveres ereje részére történő hadianyagszállítás minden kérdését, úgy, amint azok a „Lease-Lend Act”-ben szabályoztattak. L o r d Beaverbrook, a b r i t kormány hadfelszerelési minisztere is résztvett a megbeszéléseken. Ő most éppen ú t b a n van Washingtonba, hogy az Egyesült Államok kormányának illetékes szerveivel a további részleteket megbeszélje. Ezek a megbeszélések a Szovjetunió megsegítésének kérdését is fel f o g j á k ölelni. Az elnök és a miniszterelnök több megbeszélést t a r t o t t . Megvizsgálták a világ civilizációját veszélyeztető a m a kérdéseket, melyek a hódítás ú t j á n történő katonai megszállások politikájából származnak, amit Németország hitlerista k o r m á n y a és vele szövetséges m á s kormányok vezettek be; és tisztán megállapították azokat a rendszabályokat, amelyeket mindkét állam e veszélyekkel szemben s a j á t biztonsága érdekében foganatosít. Megegyezésre j u t o t t a k az alábbi közös nyilatkozatban: E g y ü t t e s nyilatkozata az Amerikai Egyesült Államok elnökének és az Őfelsége Egyesült Királyságbeli k o r m á n y á t képviselő Churchill miniszterelnök úrnak, akik találkozva egymással, helyesnek t a r t o t ták nyilvánosságra hozni országaik nemzeti politikájának bizonyos közös elveit, amelyekre a világ jobb jövője iránti reményeiket építik: 1. Országaik nem keresnek a m a g u k j a v á r a sem területi, sem egyéb természetű gyarapodást. 2. Nem törekednek semmiféle olyan területi változásra, ami nem egyezik meg az illető népek szabadon kifejezett akaratával. 3. Tiszteletben t a r t j á k minden nép jogát ahhoz, hogy k o r m á n y f o r m á j á t , amely a l a t t élni akar, megválassza; és az a kívánságuk,


Mikó Imre

626

hogy a szuverén jogok és az önkormányzat visszaadassanak azoknak, akiket erőszakkal fosztottak meg tőlük. 4. Azon lesznek, hogy fennálló kötelezettségeiket tiszteletben t a r t v a egyenlő feltételek mellett segítsék elő valamennyi nagy vagy kis, győztes vagy legyőzött állam részesedését a kereskedelemből és a világnak azokból a nyersanyagaiból, amelyek gazdasági jólétük szempontjából szükségesek. 5. A r r a törekednek, hogy gazdasági téren minden nemzet között a legteljesebb együttműködést valósítsák meg s ezáltal mindenkinek jobb munkalehetőségeket, gazdasági fellendülést és szociális biztonságot biztosítsanak. 6. A náci tiranizmus végleges leverése u t á n olyan békét akarnak megalapozni, amely minden nép számára m e g a d j a a n n a k lehetőségét, hogy s a j á t h a t á r a i n belül biztonságban éljen és amely biztosítani f o g j a azt, hogy minden ember minden országban életét félelemtől és szükségtől mentesen élhesse le. 7. E g y ilyen békének minden embert abba a helyzetbe kellene hoznia, hogy a tengereken és óceánokon akadálytalanul utazhassék. 8. Azt hiszik, hogy a világ valamennyi nemzetének reálpolitikai és szellemi meggondolások miatt le kell mondani az erőszak használatáról. Azt hiszik, hogy az általános biztonság egy szélesebb és állandó rendszerének megalapozásáig ezeknek a nemzeteknek a lefegyverzése elsőrendű fontosságú, mivel semmiféle jövőbeli béke nem t a r t h a t ó fenn, ha egyes nemzetek a szárazföldi, tengeri vagy légi fegyvereket továbbra is a r r a használják fel, hogy határaikon kívül támadással fenyegessenek. Ugyanígy elősegíteni és támogatni f o g n a k minden olyan intézkedést, mely a békeszerető népek számára a fegyverkezés nyomasztó terheit megkönnyíti. F r a n k l i n D. Roosevelt Winston S. Churchill.”* HA A Z A T L A N T I C H A R T Á T összehasonlítjuk Wilson tizennégy pontjával, a r r a a megállapításra jutunk, hogy az angolszászok hadicéljai a mai világháborúban nagyjában ugyanazok, mint az elmult világháborúban voltak. A különbség a két p r o g r a m m között elsősorb a n az, hogy amíg Wilson tizennégy p o n t j a a legtöbb területi kérdést részletekbe menően szabályozta, addig az Atlanti Charta e tekintetben megelégszik bizonyos általános irányelvek leszögezésével. További különbség, hogy vannak mindkét nyilatkozatnak egyes pontjai, amelyek a másikban nem szerepelnek. Az Atlanti Charta nem vette át a tizennégy pont közül azt, amelyik szerint a jövőben nem köthetők titkos szerződések (1.), mivel e r r e a kegyes ó h a j r a a két világháború között működő diplomácia m á r amúgyis eléggé r á c á f o l t ; nem emeli ki külön a g y a r m a t i kérdések méltányos rendezését, amint azt a tizennégy pont t e t t e (5.), és hallgat a genfi f o r m á j á b a n csődöt mondott Nemzetek Szövetségéről (14.), bár a C h a r t a több p o n t j a csak olyan nemzetközi együttműködés mellett * Z e i t s c h r i f t f ü r a u s l ä n d i s c h e s ö f f e n t l i c h e s R e c h t u n d Völkerrecht XI. k., 1 – 2 . sz., 1942. j a n u á r i s z á m , 8 9 – 9 0 . l.


Angolszász hadicélok a két világháborúban

627

valósítható meg, mely bizonyos nemzetközi szervezetet is feltételez. Nem szerepel viszont Wilson tizennégy p o n t j á b a n az Atlanti Chart á n a k az a megállapítása, h o g y az Egyesült Államok és Anglia nem keres ebben a h á b o r ú b a n sem területi, sem egyéb természetű gyarapodást (1.). Teljes összhangban m o n d j a ki az Atlanti C h a r t a Wilson pontjaival, a kereskedelem szabadságát (Charta 4., Wilson 3. p o n t ) , a tengerek szabadságát (Charta 7., Wilson 2. pont), a lefegyverzésnél azonban Wilson az általános lefegyverezés alapján állott, a C h a r t a pedig csak egyes nemzetek lefegyverzéséről szól, sőt kilátásba helyezi, h o g y egyes népeket az angolszász h a t a l m a k m á s népek fékent a r t á s á r a fel fognak fegyverezni. (Charta 8., Wilson 4. pont.) A háb o r ú utáni nemzetközi együttműködésre vonatkozik a C h a r t a 4., 5. és 6. pontja. A 4. a kereskedelem szabadsága mellett valamennyi államnak a nyersanyagokból való egyenlő feltételek melletti részesedését is kimondja, az 5. a gazdasági együttműködést helyezi kilátásba, a 6. pedig a népek biztonságát és az egyének boldogulását ígéri, ami szintén csak fokozottabb nemzetközi együttműködés ú t j á n valósítható meg. A területi kérdéseket illetően a C h a r t a amellett, hogy az Egyesült Államok és Anglia nem a k a r területileg gyarapodni, két alapelvet szögez le: az egyik az, hogy a területi változásoknál a népek szabadon kifejezett ó h a j á t t a r t j á k irányadónak (2.), a másik szerint pedig a szuverén jogok visszaállítása ott, ahol attól erőszakkal f o s z t o t t a k meg népeket, a m i t még az is kiegészít, hogy a népek m a g u k választhatják meg k o r m á n y f o r m á j u k a t (3.). Ha végigtekintünk Wilson 6 – 1 3 . pontjain, azt l á t j u k , hogy angolszász szempontból ugyanazok a vitás területi kérdések vannak szőnyegen, amelyek a mult világháborúban voltak, csakhogy azóta még ú j a b b a k csatlakoztak hozzájuk. Ezeknek a vitás, legnagyobb részben európai területi kérdéseknek a kiújulásához éppen a wilsoni tizennégy pont, illetve az a mód vezetett, ahogyan ezekkel a pontokkal a páriskörnyéki békemű megalkotói visszaéltek. WILSON TIZENNÉGY PONTJÁT n a g y lelkesedéssel f o g a d t á k a világ népei s csak a békekonferencián derült ki a pontok alkalmazh a t a t l a n s á g a s alkalmazóinak kapzsisága és önzése. Az Atlanti C h a r t a m á r a megalkotását követő évben ellentmondások kereszttüzébe került s a Szovjetunió m a g a t a r t á s a következtében m á r több ízben merült fel megváltoztatásának szükségessége. A k i s népek mindenesetre feszült figyelemmel kísérik, milyen hullámzásokat mut a t a túlsó oldalon a hatalmi viszonyok és az igazságtevés szándéka között folyó küzdelem. MIKÓ IMRE


MAGYAR FIGYELŐ

JÁNOSFALVI SÁNDOR ISTVÁN A SZÉKELYEK CSALÁRD JOBBÁGYOSÍTÁSÁRÓL* Van egy régicske levél a homoródszentpéteri eklézsia ládájában, melyet felsőboldogasszonyfalvi prokurátor Derzsi Pál készített s adott volt bé az 1791-iki diétára, mint sérelmes levelet, melyben bőven le v a n n a k írva azon u t a k és módok, melyeken v a l a m i n t homoródszentpáli némely Kornisok és idegen succesorai, úgy m á s székely primorok is szokták vala szerezni jószágaikat és szaporítani jobbágyaik számát. A levélben a következők v a n n a k : »Midőn következett a székelyek m u s t r á r a leendő megjelenésöknek ideje, a vezér tisztek v a g y kapitányok a szabad székelyeket elküldözték bizonyos expediciókba oly ajánlással, hogy magok meg f o g j á k menteni a mustrán. Midőn azonban megszólíttattak és nem voltak jelen, vakmerőséggel vádoltattak és m e g k é r t é k maguknak jobbágynak a fejedelemtől. Kértek olyanokat is meg, akik betegek volt a k s m e g nem jelenhettek s mások által jelentették mentségöket és ha jelentették is, a tisztek eltitkolták. Vagy némelyek meg is h a l t a k s azonnal a tisztek m a g o k n a k megkérték vagy mentségesen a fejedelem szekretáriusaival (minemű vala I. Rákóczi György s z e k r e t á r i u s a : M á r k u s falvi Márton is) m a g o k n a k megkérették. Sőt némelyeknek a m u s t r á n leendő megjelenésöknek idejét m á s n a p r a mondván és az a m u s t r a az előttvaló napon megesvén, mivel midőn megszólíttatának, jelen nem lehettenek, mint m a g o k a t a hadiszolgálattól elvonókat, j o b b á g y n a k megk é r t é k s a n n a k u t á n a elfoglalták ezeket vagy ha meghaltak, árváikat. S m á r a fejedelem szekretáriusai is nyervén közülök jobbágyot, a pan a s z r a menteket m a g a h a l l g a t t a meg és vagy nem jelentette v a g y úgy i n f o r m á l t a a fejedelmet, amint a k a r t a és emezek jobbágyi r a b s á g b a n m a r a d t a k s a mustrakönyvben a m u s t r a a l a t t jelen n e m voltaknak íratt a k . Némelyeknek pénzt a d t a k kéretlenül is kölcsön s azért zálogosoknak í r a t t a k , szolgáltattak mint zálogosok s a n n a k u t á n a m i n t jobbágyok h a j t a t t a k szolgálatra. Némely betegeseket hír nélkül is megkértek és halálak o r á r v á i k a t és jószágaikat elfoglalták. Annakutána, midőn szabadságuk a t keresték, mesterségesen valami b a j b a kerítették, f o g s á g r a tétették s olyan b í r á k ítélete alá húzták, akiknek m a g o k n a k is lévén aféle embereik, jobbágynak ítélték azért is, hogy m á s hasonló történetben ők is hasonló ítéletet vegyenek.« E z e n csalárd jobbágyosításnak m ó d j á t megértvén a kegyes fejedelem (L Rákóczi György), a m a g a tanácsosaival közibe megyen a székelyeknek 1635-ben, a nemes lófő és darabont rendben lévő népeket felí r a t j a , s o k a k a t felszabadít és másoknak f e l s z a b a d í t t a t á s u k a t örökségükkel e g y ü t t megparancsolja. És hogy senki többé a szabad székelyeket jobbágyság alá vonni és abban t a r t ó z t a t n i 400 f o r i n t büntetés alatt ne merészeljen, megtiltván, törvénybe i r a t j a , nemcsak, hanem amely szé* János falvi Sándor István: Székelyhoni u t a z á s a k é t Homoród m e l l e t t Kolozsvár, 1942. I. k ö t . 144. és k k . 1. E r d é l y i r i t k a s á g o k . Szerk. Jancsó Elemér. 7. k ö t e t .


Magyar Figyelő

629

kely örökségben királyi adománynál f o g v a királyi j u s elegyíttetett, azt is az Appr. III. R. 76. Tit. 7- és 12-ik cikkelyei szerint eltörölteti és ann á l f o g v a a J u s Régiumtól megtisztítja. Sőt, hogyha valaki királyi adom á n y t elegyítene is a székely örökségbe, az egész székely náció helybenh a g y á s a nélkül meg ne álljon: az országgyűlésben m e g h a t á r o z t a t j a . De mégsem szűnt meg némely erőszakos nemes ember és tiszt m á s hasonló nemtelen titulusok a l a t t is a szabad székelyek megjobbágyosításában és örökségük elvesztésében munkálkodni. U g y a n i s elsőbben a tisztekkel megegyezve, m o s t az egyiket, m a j d a másikat, holmi t o l v a j oláhokat előre felingerelvén, hogy velük házuknál egyék és igyék, m i n t tolvajokkal társalkodókat feladta, perbe idéztette, h a m i s t a n u i által elnyom a t t a s mindaddig hurcoltatta, míg m a g á t közbevetvén, örökségét bizonyos s u m m a pénzig m a g á n a k k ö t t e t t e s a n n a k u t á n a m a g á t az örökségről szolgáltatta, s meghalálozván gyermekeit jobbágynak i r a t t a , mintha a t y j o k által obligáltattak volna és ha felnevelkedvén, szabadságokat keresni kezdték, k a t o n á n a k e l f o g a t t a t t a s némelyik osztán, hogy k a t o n á n a k ne vigyék, jobbágynak kötelezte m a g á t . De ha elment is k a t o n á n a k , u n n a k u t á n a valami haláltól váltott t o l v a j oláhot, v a g y cigányt a n n a k székely örökségébe beszállítván, m a g á é v á tette. Továbbá pénzt adott uzsorára szolgálatért, k o n t r a k t u s t i r a t o t t róla, amilyent a k a r t . E n n é l fogva később ezeknek á r v á j u k a t valóságos jobbágyi szolgálatra vonta s m a j d idővel a Kontribucionális Tabellán is jobbágynak i r a t t a s ha mozdult m a g a megszabadításában, eskettetvén amaz a r r ó l : ha igaz-e, hogy T. T. jobbágyi szolgálatot t e t t N. N. ú r n a k , megfelelvén a vallók, h o g y igaz! jobbágynak ítéltetett s ennél f o g v a székely öröksége is jobbágyionális szessziónak i r a t t a t o t t .

A MAGYARSÁG E G Y S É G É N E K PROBLÉMÁJA A fenti címen Szombatfalvy György t a n u l m á n y t í r t a »Társadalomtudomány« legutóbb megjelent számában. Maga a cím minden kommentárnál többet mond a kérdés időszerűségéről. Tudományos színvonalon alig exponált téma ez: többnyire a zsurnalisztika és a pohárköszöntők elkoptatott frázisai mögött porosodott. E n n e k következtében ma m á r alig lehet erről úgy beszélni, hogy ne legyen az elhangzott a k n a k kellemetlen, édeskés mellékíze. Ez persze elsősorban f o r m a i kérdés, de a színvonal tekintetében sok a t határoz. Szombatfalvy bevezetésképen a következőket m o n d j a : »Egy szervezet egységét, még ha valójában szellemi természetű is az, mint aminő egy nemzet, h á r o m irányú vizsgálódással ismerhetni m e g : az anyagi, az alkati és az ezeket formáló erők, vagyis a szellemiség egységének

megfigyelésével. Nem kétséges, hogy ezek közül a szellem a legsúlyosabb tényező. Mens a g i t a t molem. De csak bizonyos korlátok között, amelyeket az a n y a g s a j á t s á g a és az alk a t b a n rejlő adottságok ellenállása emel.« F o n t o s kiemelni, hogy a tanulmány mindvégig éles megvilágít á s b a helyezi a biológikum és a szellemi megnyilvánulások viszonyát, bár nem a g y a k r a n szokásos szélsőséges értelmezésben. Úgy tűnik, hogy a f a j i szemlélet ma m á r nem vehető tulzó v a g y jogosulatlan álláspontnak, a n n y i r a nem, hogy olyan nemesen konzervativ gondolatkörbe is beilleszthető, mint amilyen például a szóbanforgó tanulmány í r ó j á n a k i s s a j á t j a . Szombatfalvy felfogása szerint egy nép egységét biológiai vonalon nem f a j t i s z t a s á g a határozza meg, hanem az, amit ő biológiai közelség-érzetnek nevez. »A nép egyedeiben él a biológiai közelség érzete, ez jelentkezik, mint az ösztönök


Magyar Figyelő

630 egyezése, m i n t könnyű kapcsolódás, mint v o n z a l o m . . . N e m a kevertség foka, kisebb v a g y nagyobb mértéke szabja m e g a biológiai közelség-érzetének erősségét és társadalmi kötőerejét, h a n e m egy biológiai képlet kialakulásának zavartalansága, állandósulási ideje. Innen van, hogy a falvak, különösen a régi településű, z á r t tájegységben élő etnikum biológiai közelség-érzete f o l y a m á n kicserélődött etnikumé ált a l á b a n gyenge, kihagyó.« Ha a falu, a v á r o s és az ország életében erős, míg a v á r o s és a történelem különösen f o n t o s szerepet játszó főv á r o s helyzetét vizsgáljuk ebből a szempontból, a következő képet k a p j u k , m o n d j a Szombatfalvy: a m a g y a r s á g vérségi tisztaságában alulról felfelé haladva állandóan csökken, biológiai fölényét ennek ellenére is sikerült mindenütt megőriznie. Szerencsétlenségére ezt a fölényt m á s téren érvényesíteni nem t u d t a . Különösen l á t h a t ó ez a fővárosban, ahol a színmagyar elem a lakosság most m á r kb. k é t h a r m a d á t képviseli, helyzeti jelentősége azonban eltörpül a gazdasági és közhatalmi poziciókat elfoglaló idegen elemek mellett. A biológiai kötőerők – f o l y t a t j a – ott konzerválódtak legjobban, ahol emellett a m a g y a r s á g biológiai fölénye is a legkedvezőbb. Ez a helyzet a p a r a s z t s á g körében. A par a s z t s á g viszont nincs olyan helyzetben, hogy a dolgok alakulására érdekeinek megfelelő befolyást gyakorolhasson és ha a városba kerül is, itteni k a r r i e r j e rendszerint nem a vezetőpoziciók elfoglalásában teljesedik ki. »Népünk tehát, ha nem is n a g y tömegeiben, de annál fontosabb rétegeiben és csoportjaiban nélkülözi az összehangolódás természetes alapját, a biológiai közelség ösztönös érzéseit.« Az összehangolódás anyagi alapjainak h i á n y a nem kedvező feltétel a szellemi összehangolódásra sem. Felfogásbeli v a g y világnézeti különbségek mellett mégis bizonyos

lelki és m a g a t a r t á s b e l i egyöntetűség adódik önmagától ott, ahol ezeket a különbségeket a vérségi kötelékek á t h í d a l j á k . Egészen máskép fest a helyzet azonban azokban a körökben, ahol a nagyfokú heterogenitás és külső környezeti hatások folytán a belső összetartó erők halványak v a g y hiányoznak. Mindezzel szorosan összefügg, amit Szombatfalvy ezután a nyelv és az asszimiláció összefüggéséről mond: »Tudjuk – ma jobban, mint eddig bármikor, – h o g y a nyelvi hasonulás még nem t e l j e s hasonulás, de a legnagyobb út megtételét jelenti, amelyet egy-két nemzedéken át feltétlenül tökéletes hasonulás követ, de csak akkor, ha a nyelvi egyesülés vérségivel j á r karöltve. Nálunk a mult század n a g y nyelvi hódítása jelentékeny részben anélkül ment végbe...« E g y ú j a b b k é r d é s : a m a g y a r társadalomé. E r r ő l így szól a tanulmány: »A mi t á r s a d a l m u n k b a n kiélezett osztályharcról nem lehet szó, az osztályok közötti küzdelem, ami minden t á r s a d a l o m b a n és minden korban szükségkép folyik, nálunk nem f a j u l el gyűlölködéssé vagy épen olyan vad gyűlöletté, amelyet g y u j t o g a t ó kezek belső viszályok keltésére l á n g r a t u d n á n a k lobbantani. Hogy ez így van, abban elsősorban a m a g y a r s á g mély és szegény néprétegeinek józansága játszik szerepet.« A p a r a s z t s á g kikiélezetlen osztályharca: passzivitás, elzárkózás, befeléfordultság. Szombatfalvy derülátó a parasztság ilyen m a g a t a r t á s á r a alapított megállapításában, amikor azt m o n d j a : »A szegény n é p t e h á t mintegy ösztönösen segít a rend, a belső társadalmi s t r u k t u r a védelmében, a rázkódtatások elkerülésében.« Ezzel kapcsolatban több kérdés merülhet fel. Először is az, hogy a m a g y a r p a r a s z t s á g jelenlegi tartózkodó m a g a t a r t á s a tényleg megnyugtató-e, h o g y sokszínű társadalmunk azt a világosan magyar együttműködést f o g j a a jövőben kifejteni, amelyet bizonyos kiadvá-


Magyar Figyelő

631

nyokon l á t h a t ó r a j z : a m a g y a r paraszt, m u n k á s és „nadrágos” középosztálybeli a l a k j a a k a r érzékelt e t n i ? A r r a a reményre jogosít a v á r h a t ó társadalmi fejlődés, hogy az egyetemes m a g y a r érdek és az osztályérdekek egyek lesznek, vagy pedig éppen f o r d í t v a ? A p a r a s z t s á g ma passzivitásba burkolózik; ez az álláspont egyaránt tekinthető reményfeladásnak vagy várakozásnak, vagy egyszerre mindkettőnek. Ha az utóbbiról van szó, alig kétséges, hogy p a r a s z t s á g u n k merre tekint még várakozással. E g y lépéssel továbbhaladva a munkáskérdéshez érkezünk. »Az ipari munkások társadalmi helyzete tanulmányunk szempontjából különös figyelmet igényel. Ez a néprétegünk a m a g y a r s á g n a k m á r közel ötödrészét jelenti, de súlyát mégsem ez, hanem szervezettsége, t á r sadalomszerkezeti tömörsége és városi elhelyezkedése a d j a meg. 1918ban láttuk, hogy mikor a közhatalmi szervezeteken bénulás v e t t erőt, a szervezetlen agrárvidék a városoktól, pontosabban a fővárostól v á r t irányítást, a szervezett ipari munkásság volt az egyetlen népréteg, amely a gyeplőt meg t u d t a ragadni, s nem r a j t a , hanem az országos politikában való teljes j á r a t l a n ságán mult (1918 előtt egyetlen képviselője sem volt a parlamentben), hogy a kormányrúd i r á n y á t mégsem a munkásság, hanem forradalmi kalandorok szabták meg.« Szombatfalvy a mai helyzetet az 1918-astól lényegesen eltérőnek látja. A trianoni Magyarországon megindult iparosodási folyamat a m a g y a r agrárvidékekről felszippantott utánpótlással növelte meg a munkásosztályt, amely így biológiai állagában egyre inkább m a g y a r r á vált. Miközben szám szerint egyre inkább növekedett, látóköre is kibővült: parlamenti képviselethez jutott, ahol alkalma volt közelebbi és egyetemesebb tájékozódásra szert tennie. 1933-ban a változások ú j a b b sorozata vette kezdetét: a német szociáldemokrácia, amely a m a g y a r -

országi szervezett m u n k á s s á g legfőbb erkölcsi t á m a s z t é k a volt, megbukott. A nemzetietlenség bélyegét hordozó magyar munkásság mindinkább a m a g y a r valóságok világára szorítkozó és a m a g y a r szempontot, érdeket idegen szempontokkal és érdekekkel legkevésbbé keverő rétegek egyike l e t t a m a g y a r társadalomban... A m u n k á s s á g másik része, egy szélső jobbés szélső baloldali szárny szintén nem csekély tömegekkel egyfelől m e g m a r a d t a m a r x i s t a eszmekörben, sőt titkon a n n a k oroszországi valósulásával kacérkodott, másik szélsőségül pedig a t á r s a d a l m i kérdések egészét a zsidókérdés gyöker e s megoldására egyszerűsítve, a zsidógyűlölet és n é m e t r a j o n g á s elméleti és gyakorlati politikájában merültek ki. »Hogy azonban a m a g y a r szervezett m u n k á s s á g valóban képes lesz-e megőrizni azt a tisztán m a g y a r szempontu szemléletet, amelyet ma megállapíthatunk, a n n a k p r ó b á j a az lesz, hogy esetleg változott viszonyok közt is megmarad-e a m a g y a r munkásérdekek tiszta mezején, n e m engedve t e r e t ú j r a a n n a k a befolyásnak, amely 1918 és 1919-ben védőpajzsnak használta fel.« Hogy a szervezett m a g y a r munk á s s á g megmarad-e a „ m a g y a r munkásérdekek tiszta mezején”, az nem kismértékben f ü g g a középosztálytól. »Az egységes nemzeti szellem kialakításában legnehezebb szerepe az értelmiségi osztálynak, vagyis a m a g a s a b b műveltségű középosztálynak van. Ez a központi idegrendszer, amely észlel, ítél és p a r a n c s o l . . . a szellem, amely az anyagot mozgatja... Az a sok szó és cikk, amely m a n a p s á g a m a g y a r középosztályról pro és k o n t r a vitázik, azt bizonyítja, hogy ü t ö t t az önvizsgálat szükségének ó r á j a . A cikkek és viták keveset foglalkoztak a kérdés lényegével, amely ennyi: milyen mértékben rendelkezik értelmiségi középosztályunk a vezetésre alkalmassá tevő, a f e n t részletezett követelményeket kielégítő képességekkel?«


Magyar Figyelő

632 Szombatfalvy s a j á t kérdésére az erről a középosztályról összeállított terjedelmes b ű n l a j s t r o m m a l felel. Vegyük s o r r a az egyes vádpontok a t : a m a g y a r középosztály legnagyobb részben idegen lelkiség hordozója, szociális érzéke fejletlen, társadalomszemlélete osztályszempontu és még egy sereg ferdeség: klikkszellem, hivatali bizantinizmus, elvtelenség. »Értelmiségi középosztályunk ma nem képviseli eléggé a m a g y a r s á got. Innen f a k a d a vezetésben elkövetett hibák túlnyomó része. Nagyon sokan amellett, hogy őszintén m a g y a r n a k vallják m a g u k a t , egyben kívülállóknak érzik, akiknél teh á t bizonyos érzelmi kettősség van, ami nemcsak ösztönös m a g a t a r t á s u k b a n nyilvánul meg, h a n e m tudat o s a n és világosan kifejezésre jut... Ez az idegenség, kettősség értelmiségünk német alkatú elemeinél és a zsidó értelmiségnél a leggyakoribb. A m i t a m a g y a r lélektől távolállók gondolnak, látnak, csinálnak, az n e m mindig jobb, hiszen a módszer, a stílus különbsége az alkatok, h a j lamok, a természetek különbségéhez fűződik s így sokszor egyenesen rossz, m e r t célra nem vezető a mag y a r o k n á l alkalmazva az, ami az idegennél kitűnőnek bizonyul.« Különösen szembeötlő, hogy Középosztályunk generációs utánpótlásában m á s rétegek alig vesznek részt, »más réprétegek úgyszólván k i m a r a d n a k a középosztályból.« Ez az intenzív beltenyésztés oka elsős o r b a n a középosztály m a j d n e m hermetikus önmagábazártságának és számtalan t á r s a d a l m i fonákság á n a k . A gyógyulást Szombatfalvy a t á r s a d a l m i vérfelfrissüléstől v á r j a . »A m a g y a r s á g n a k , az ország nemzeti szempontból heterogén volta miatt, egysége megvalósítása tekintetében külön problémája még nemzetiségi helyzete. Ez is a t á r sadalomalkati kérdések közé tartozik s t a l á n a legnehezebb, időnkint legtöbb gondot okozó problémánk... n a p j a i n k b a n m á r mindenki érzi, hogy megoldása létkérdés mindnyá-

j u n k számára.« A kérdés megoldás á n a k egyáltalán nem felel meg a politikusok eljárása, akik „azt képzelik, hogy szép szavakkal és csodaszerekkel (,szentistváni gondolat’) ilyen érzékeny és elmérgesedett sebeket meg lehet gyógyítani”. Amit i t t a nemzetiségi kérdés történetéről feltétlenül el kell mondani, az annyi, hogy nálunk a megoldásra mindeddig egyetlenegy komoly lépés n e m t ö r t é n t és gyakorlatilag keresztülvihető elgondolás nem volt. A nemzetiségi kérdés, talán inkább, m i n t a többi probléma, kettős igényű: a megoldásnak egyszerre kell eleget tennie az államalkotó tél és a nemzetiségek kívánságainak. A lehetetlent mégis lehetővé kellett volna tenni, de ennek keresztülvitelére a megfelelő g a r n i t u r a , úgy látszik, nem állott rendelkezésre. És még e g y : a nemzetiségi kérdés kevésbbé volna létprobléma számunkra, ha egy minden tekintetben egyöntetű m a g y a r s á g n a k kellene vele számolnia, ha az i t t megoldásra váró helyzetet egyéb nehézségek nem szőnék át. Eszköz és lehetőség ennek megelőzésére lett volna bőven. »Nagy akadálya az egységes szellemnek, t e h á t a h a r m o n i k u s összeműködésnek is, ha a nagyobb vagy a k á r a kisebb, de súllyal rendelkező csoportok a közösség, a nemzet egész alapvető kérdéseiben máskép l á t j á k az összefüggéseket, más-más jelentőséget t u l a j d o n í t a n a k az egyes tényezőknek s különböző értékrend és sorrend szerint kívánnak a közállapotokon javítani. Ebben a tekintetben a m a g y a r szellemi élet ma igen kedvezőtlen állapotban van.« A pártszempontok jelenlegi pol i t i k á j á b a n kilátás sincs olyan iránytadó gondolat létrejöttére, amelyet teljes egészében a magunk é n a k vallhatnánk. A politikai eszmék zürzavarában egy jelenség meglepően általánosnak bizonyul: az e g y m á s r a vicsorgó, honmentő n a g y s á g o k valamennyien egyek bel-


Magyar Figyelő

633

ső kérdéseink, sőt lét- és nemlétkérdésünk s ú l y p o n t j á n a k az országhatáron t ú l r a helyezésében. Szombatfalvy ú g y vélekedik: hogy a m a g y a r alapérzéshez természetesen idomuló légkör mégsem jött, vagy nem j ö h e t e t t létre és közvéleményünk fejlődésében visszamaradt, az a n n a k tulajdonítható, hogy a t a r t ó s idegen uralom nálunk viszszás lelki kettősséget teremtett, »amely azt jelentette, hogy van egy belső, ösztönszerű, szívünk szerinti véleményünk, amely azonban a hatalmi helyzet miatt nem válhatik kifelé is nyilvánított a k a r a t t á és van egy a helyzettel való megalkuvásból született, kifelé érvényesített véleményünk és akaratunk.« »Arra a kérdésre, hogy az utolsó negyedszázadban a m a g y a r s á g létkérdéseiben miért nem t u d o t t pozitív elgondolás és a m a g a t a r t á s u n k a t k o n k r é t f e l a d a t o k r a nézve világosan meghatározó felfogás kialakulni, nem elég az illuziókhoz való ragaszkodásra hivatkozni, ennél továbbmenve az önismeret hiányára és a magunkbapillantástól való írtózásra kell utalni. Nem szeretünk tükörbe nézni, m e r t ragaszkodunk ahhoz az elképzelt önarcképhez, amelyet hiuságunk és önszeretetünk rajzol állandóan lelki szemeink elé.« Még Trianon u t á n sem szántuk rá m a g u n k a t a tükörbepillantásra. »Bántottak Trianonban, csúful, igaszságtalanul és oktalanul megraboltak. Ez így nem m a r a d h a t . – E n n y i t t a n í t o t t u n k az iskolában, erre az egyetlen gondolatra nevelt ü k a s a j t ó ú t j á n a nemzet n a g y tömegeit, a többit rábíztuk a f a n t á z i ára. Ez pedig a thesis-antithesis u g r á s á t t e t t e meg a legkönnyebben: visszacsinálni Trianont, visszaállítani a régi világot. Ez persze nem programm, h a n e m p r o g r a m m talanság, Rip van Winkle-mozdulat, a tökéletes elzárkózás és tudomásul nem vétele mindannak, ami a világban és körülöttünk t ö r t é n t . A teljes elutasítás kényelmes gesztusában leegyszerűsített állásfoglalás, amellyel az új helyzetet tudo-

másul vettük, szinte v a s f ü g g ö n y t eresztett közénk és a k ö r ü l ö t t ü n k élő népek közé s ez megakadályozta, hogy m á s r a is gondoljunk, mint a 18-as helyzet visszaállítására.« N a g y ü r ü g y volt mindez arra, hogy továbbra se t ö r t é n j é k semmi. »Így m a r a d t el minden, ami most annyira szükséges volna, az akadályok lebontása, a belső hozzáigazodás... Csupa fonákság, csupa kényszerhelyzet, megoldatlanság, f a t á l i s a n hamis látszat. A lelkek egységéről, a lelki egység eredményes kereséséről ezért nem lehet ma beszélni.« Olyan t a n u l m á n y r ó l volt szó, amely úgyszólván összes sorsproblémáinkról t a r t a l m a z o t t mondanivalót. Ha mindenáron bíráló hangon akarnánk hozzászólni, azt mondhatnók, hogy problémalátása és szempontjai azt a benyomást keltették, m i n t h a sok tekintetben m a m á r túlhaladottak lennének. B á r m i n t van is, a lényeget m a g u k a problémák képviselik: ezeknek az a k t u a l i t á s a külső szempontoktól teljesen független. Berényi Ádám FILMPOLITIKAI SZEMPONTOK

A filmpolitika éppen úgy totális korunk eredménye, mint a művészetpolitika, kultúrpolitika, stb. A művészetet nem lehet irányítani, m e r t éppen a művészet v a n h i v a t v a arra, hogy megkerülve az értelem ú t j á t , a m a g a eszközeivel vigyen közelebb bennünket azokhoz a változatlan humánumokhoz, melyekre az ész t a n í t minket. Ehhez azonban szükséges, hogy értékeket t a r talmazzon ez a bizonyos művészet, a k á r hétköznapi, a k á r rendkívüli, de örök és egyetemes emberi emóciókat keltsen s valamilyen mondanivalót ígérjen. Ahol ez hiányzik, o t t a művészet szórakozt a t á s s á hígul, ahol megvan, o t t nincs szükség művészetpolitikára. Abból, hogy semmilyen művészet sincs önmagáért, h a n e m minden az emberért van (Szabó De-


Magyar Figyelő

634 zső), következik, hogy e művészetnek megfelelőnek kell lennie az ember számára. A tökéletesedést pedig egy kis művészi fegyelemmel is el lehet kezdeni s ezt divatosabban megint csak – politikán a k nevezhetjük. Manapság a figyelő kénytelen mondanivalója elé ilyen kis bevezetést illeszteni, hogy „filmpolitikáj á n a k ” jogosságát biztosítsa. Szükséges, m e r t a legszándékosabban silány és a legirányítottabban művészetromboló filmalkotók rendszerint azzal vonnak sérthetetlen köp e n y t h i t v á n y középszerűségükre, hogy ők l’art pour l’art-t űznek: m u n k á j u k b a beleszólni t e h á t egyenlő a művészi szabadság megsértésével. A tavalyi filmtermelés bíztató emelkedéséhez képest a jelen háb o r ú s esztendő tévesen értelmezett „szükségképpeni” v í g j á t é k t e r melése (Legény a gáton, Szakítani nehéz dolog, Családunk szégyene, Orient-Express, Anna-Mária, Jóm a d á r , Anyámasszony k a t o n á j a ) , v a g y a d r á m á n a k szánt, de groteszkségbe forduló kísérletek (Megáll egy szív, Alkalom, Csalódás, A láp virága, É j f é l i gyors, E g y aszszony visszanéz) olyan s a j n á l a t o s visszaesést jelentenek, hogy még a részben sikerültek (Hegyek leánya, Keresztúton, Férfihűség, Gyávas á g ) is csak elenyészően ellensúlyozzák a leverő hiányérzetet. A számtalan k r i t i k a mindmegannyi negativuma u t á n ú g y használnánk legtöbbet az ügynek, ha pozitivumokkal t u d n á n k előállni. Alább n é h á n y szempontot igyekszünk megjelölni: m i t kellene állandóan szem előtt t a r t a n i a annak, aki egy film elkészítéséhez hozzáf o g és annak, aki hivatva van ehhez engedélyt aláírni. A tennivaló rendkívül egyszerű: azt a négy tényezőt kell mérlegre tenni, melyek a filmet teszik. Szövegkönyv, színész, kép, rendezés. 1. Szövegkönyv. A szövegkönyv két részből tevődik össze: tárgyból és nyelvből. Megvizsgálandó te-

h á t először a t á r g y . Tudnivaló, hogy az szólhat az egyénről, szólh a t társadalomról és szólhat a testetlen eszméről. Ha az egyén a tárgya, akkor számot kell vetni azzal, hogy az egyénnek nemcsak a szerelemhez, nemcsak a nőhöz van köze, mint azt egyoldalúan polgári beállítottságú filmjeink esetében l á t h a t t u k , h a n e m viszonya van a vallással, a természettel, a kenyérrel, a vérrel, a f a j j a l , a betegséggel, az eszmékkel és egyéb fizikai vagy metafizikai valóságokkal. Tessék változatossá és t a r t a l m a s s á tenni a t á r g y a t ezek szerint. Ha a történet t á r g y a a társadalom, akkor vigyázni kell a r r a , h o g y az a társadalom hiteles legyen az időben (ha a multban játszódik) és hiteles legyen néprajzilag, szociográfiailag, néplélektanilag, földrajzilag, politikailag, ha a jelenbe van helyezve. Mivel minden m ű f a j fokozatosan fejlődik s n e m u g o r h a t át fokokat, így a film is kénytelen igazodni uralkodó irányához. A film ma van realista szakaszában, világos a cél: lelkiismeretes szigorúsággal törekedni az életszerűségre, valóságkeltésre. A szövegkönyv másik h a t a l m a s követelménye a nyelv. Mérlegelendő eszerint, hogy a szövegkönyv helyes m a g y a r s á g g a l szól-e. A helyesség azonban elemi követelmény. I t t még nem lehet megállani. Szükséges, hogy szép m a g y a r beszéd, színes m a g y a r beszéd szóljon a filmről. Ügyelni kell a nyelvi couleur locale-ra éppen úgy, mint a kosztümökre, sőt n e m túlozunk, ha elvárjuk, h o g y egy-egy értékesebb film e g y ú t t a l nyelvi élményt is n y ú j t s o n . 2. A színész. A közepes történetet is n a g g y á teheti a n a g y színész. A filmalkotónak nem a szép és n e m az elegáns színészt kell keresnie, h a n e m a tehetségest. A tehetségesek közül pedig azt, aki a legtöbbet j á r t az élet iskolájába, nem pedig a színészakadémiára. Az a nagyobb színész a tehetségesek között, akinek a legtöbb és legvál-


Magyar Figyelő

635

tozatosabb társadalmi élménye volt, aki hiteles tolmácsolója a legbanálisabb, vagy a legrendkívülibb emberi emócióknak. A színész munk á j a az ábrázolás. Ma még játékkal ábrázol a m a g y a r színész. A f r a n c i a színész m á r nem m e g j á t sza a filmszerepet, h a n e m egyszerűen hagyja, hogy fényképezzék, míg ő végigéli azt. Ami a szövegkönyvben a t á r g y i és lélektani hitelesség, az a színész esetében a hiteles ábrázolás, a valószerű ábrázolás, a realista ábrázolás. A modern színpadon és a modern filmben nem szabad játszani. Ma úgy kell ábrázolni az embert, m i n t h a otthon a z á r t a j t ó k mögött családja, v a g y b a r á t a i körében élne, mozogna, természetesen és egyszerűen s a közönség, vagy az oper a t ő r az ő t u d t a nélkül a kulcslyukon keresztül figyelné és filmezné. Nem az arcmimika és nemcsak a hangmodulálás lehet kifejezője az emberi indulatoknak, h a n e m a színész totális m a g a t a r t á s a a színpadon, vagy a vásznon: hang, szem, arc, kézmozdulat e g y ü t t és egyszerre, harmonikus együttműködéssel á r a d j o n róla. Nem utolsó sorban kellene ügyelni a r r a is, hogy a színész ne pontosan a germán, latin, v a g y szláv szépségideált képviselje. A szövegkönyv nyelvét a színész nyelve konkretizálja. Vigyázni kell tehát, hogy a színész m a g y a r artikulációs bázissal ejtse a szavakat és a szövegkönyv nyelvi b r a v u r j á t vigye diadalra a maga nyelvi tökéletességével. 3. A kép. A filmkészítés technikai tényezője a fényképezés. Mivel nem annyira műveltséget, m i n t inkáb szakértelmet és gyakorlatot igényel, sokan értenek hozzá és aránylag ezzel van a legkevesebb b a j filmjeinkben. A fényképész megválasztásánál ilyen szempontok lehetnek irányadók: van-e az illetőnek fantáziája ú j szögeket meglátni, melyekből fényképezni lehet az embert és a t á r g y a k a t ; van-e kép-

zelete elkerülni a fénykép-közhelyeket, hogy ú j h a t á s o k r a törekedj é k ; van-e érzéke ahhoz, hogy sok természeti képet készítsen s hogy a hiteles t á r g y h o z és hiteles emberábrázoláshoz ő hiteles fényképezéssel csatlakozzék a filmszerű realizm u s tökéletesítésére. A m i n t a színésznek nem szabad részlet-gesztusokkal, arcrángatással, szemforgatással kifejeznie különféle állapotokat, éppen úgy a fényképésznek sem szabad túlzásba vinni a csak arc, csak szem, csak láb-fényképezést, hanem neki is totál-plánokra kell törekednie és a milieuvel való hatáskeltésre. 4. A. rendezés. A szövegkönyv gyakorlati megvalósitása a rendezés. A rendező a legelső és legbelső kritikusa az előbbi h á r o m ténye zőnek: a szövegkönyv utasitásainak, a színész j á t é k á n a k és a fényképész felvételeinek. Nemcsak kritikusa, h a n e m rendőre az igazságnak, azaz a reális működésének. E három különböző törekvést a rendező hozza összhangba, ő önti egybe az írót, a színészt és a fényképészt. A rendező megválasztásának legfontosabb kritériuma t e h á t az, hogy megfeleljen ennek az ítélő, harmonizáló, kritizáló, egységesítő és a valószerűséget ellenőrző szerepnek. Ehhez pedig az intelligencián és általános műveltségen kívül elsősorban mély irodalmi műveltséget kell a rendezőtől megkövetelnünk. A rendezői szaktudás csak ezek után jöhet számításba. Az irodalmi műveltség aztán ingyen a d j a birtoklóinak azt a f í n o m esztétikai érzéket, mely mindenben a valószerűt, az életszerűt f o g j a keresni. Ez a n é h á n y szempont csak igen kis részét képezi annak a szempontseregnek, melyek közül mindeniket s o r r a kéne vennie a filmalkotónak. De ha csak a fentiekhez igazodnék is valaki, m á r sokkal kevesebb rossz film h a g y n á el a műtermeket. Salamon Sándor


SZEMLE

ROMÁN TÖRTÉNETÍRÁS A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT (Második,

AZ

ERDÉLYI

ROMÁN

TÖRTÉNETÍRÓK

befejező

közlemény)

SZEMLÉLETE

A MAGYAR-ROMÁN TÖRTÉNELMI KAPCSOLATOK f e l t á r á s á r a természetszerűleg a volt kolozsvári román egyetem történészprofesszorai s általában az erdélyi származású, m a g y a r iskolákban t a n u l t k u t a t ó k lettek volna elsősorban hivatottak. Valóban, az erdélyi r o m á n történészek mennyiségileg is számottevő m u n k á s s á g o t f e j t e t t e k ki, szempontjaikat és módszerüket azonban politikai érzelmeik annyira befolyásolták, hogy a közös érdekű kérdésekben a m a g y a r és román szakirodalom állásfoglalása m u n k á s s á g u k nyomán nemhogy kiegyenlítődött volna, hanem jobban eltávolodott egymástól, m i n t a multban valaha. A kétévtizedes román uralom Erdélyben a »jóvátétel« jegyében zajlott le, állam és társadalom célkitűzése e g y a r á n t a r o m á n s á g kulturális és gazdasági vezetőszerepének minden eszközzel való kikényszerítése volt s ennek indokolására kellett azt az elméletet felállítani, hogy a multban a m a g y a r s á g elnyomta és kizsákmányolta az őslakó románságot, melyet ezért kárpótolni kell. A közvélemény ennek az elméletnek igazolását v á r t a a tudománytól s a történészek annál készségesebben engedtek ennek a kívánságnak, mivel annakidején m a g u k is aktív résztvevői voltak a magyarországi román nemzetiség politikai küzdelmeinek s a m u l t a t is csak ezek p r i z m á j á n át t u d t á k személni. Érdeklődésük ezért elsősorban az erdélyi r o m á n nacionalizmus kialakulásának és megnyilvánulásainak t ö r t é n e t é r e irányult s legfőbb törekvésük az volt, hogy az erdélyi r o m á n nemzeti ö n t u d a t és az összes románok politikai uniója eszméinek f o n a l á t minél messzebb t u d j á k visszafelé követni a multban, másrészt pedig, hogy k i m u t a s s á k a román irredentizmus jogosultságát a m a g y a r elnyomás részleteinek feltárásával. Magától értetődik, hogy ez az előre megfogalmazott történelemszemlélet a letűnt évszázadokat csupa szabadsághősökkel népesíti be s a történetírót ezek kultuszának p a p j á v á a v a t j a , az eseményeket m a g u k a t pedig mintegy a jó és a rossz principiumainak mitikus h a r c á v á egyszerűsíti le. A pozitív pólus természetesen a r o m á n s á g : ő az egyetlen őslakó, gyökeres nép Erdélyben, melynek t ö r t é n e t e tulajdonképen a r o m á n s á g t ö r t é n e t e ; a földdel, a t á j j a l összenőtt politikai, társadalmi szervezetet, k u l t ú r á t itt kizárólag a románok képviselték. Velük szemben a m a g y a r o k késői betelepülők, intézményeik, k u l t ú r á j u k gyökértelen import, tömegeket sohasem jelentettek, h a n e m csak egy vékony uralkodó réteget, melynek fölénye a n y e r s ököljogon alapult. A jobbágysorba sülyesztett r o m á n s á g mind nemzetisége, mind görögkeleti vallása m i a t t megvetés és üldözés céltáblája volt, b á r k é t keze m u n k á j á v a l ő t a r t o t t a f e n n az államot és henyélő m a g y a r u r a i t . A r o m á n t ö r t é n e t í r á s Erdélyé szociális pokol, melyben a r o m á n jobbágyot b a r b á r jövevények zsákmányolják ki, akiknek sem


Szemle

637

szívok, sem k u l t ú r á j u k nincs. Nem veszik tekintetbe a román történészek, hogy E r d é l y t k u l t ú r á j a , politikai szervezete, történelmi hivatása a nyugathoz, közelebbről a magyarsághoz köti s ha történetéből a m a g y a r s á g o t kirostáljuk, egyszerűen történelemnélkülivé válik. A rostálást elvégezték s közben kihullt minden érték, m i n t pl. a n y u g a t i civilizáció érdekében hozott véráldozatok, a vallási türelem E u r ó p á t megelőző megvalósítása, a m a g y a r és szász városok p a t i n á s épületei és k u l t ú r a t e r e m t ő szelleme, államférfiak, hadvezérek, gondolkozók, művészek nevei és életműve, egyszóval mindaz, ami az emberi életet szebbé és nemesebbé teszi. Mert mindezekből az erdélyi r o m á n s á g nagyon kis részben v a g y egyáltalán nem vette ki részét. Minthogy pedig alkotásokkal a r o m á n s á g E r d é l y r e vonatkozó történelmi jogát megalapozni n e m lehetett, m á s jogcímet kellett keresni s ezt a szenvedésben vélték megtalálni, melyet ennek megfelelően igyekeztek kiszínezni és felnagyítani. U g y a n a k k o r azonban megállapítják a román történetírók, hogy a r o m á n anyanyelvű irodalmi műveltség s a nemzeti öntudat Erdélyben született meg s a tárgyilagosabbak azt is elismerik, hogy ebben a m a g y a r s á g kultúraközvetítő tevékenységének is része volt, de m i n t h a az ellentmondást a m a g y a r elnyomatás elmélete és a m a g y a r k u l t ú r h a t á s ténye közt észre sem vennék, továbbra is ragaszkodnak a m a g y a r - r o m á n viszony claire-obscure megvilágításához. Pedig még az erdélyi r o m á n s á g is több pozitívumot m u t a t h a t n a fel történetében, ha azt a két nép együttműködésének szemszögéből vizsgálnák. Így azonban a r o m á n t ö r t é n e t í r á s ö n m a g á t f o s z t j a meg egy tárgyilagosabb, vigasztalóbb és tanulságosabb történelemszemlélettől. 4 2 A

»FELSZABADÍTOTT«

TARTOMÁNYOK

TÖRTÉNETÍRÓI

EZEK ELŐREBOCSÁTÁSÁVAL készséggel elismerjük, h o g y ami a részletkutatásokat illeti, az első világháború u t á n román tudósok is jelentős mértékben j á r u l t a k hozzá az erdélyi múlt feltárásához. Elsőnek Lupaş Ioan volt kolozsvári egyetemi t a n á r m u n k á s s á g á t kell említenünk, aki számos tanulmányában a X V I I I – X I X . századi erdélyi politikai és kulturális mozgalmakat s az azokat hordozó egyéniségek életét és szerepét világította meg n a g y t á r g y i tudással. 4 3 Kevesebb szerencsével nyúlt a középkori E r d é l y történetéhez, melynek s a j á t o s problematikájával szemben teljesen idegenül áll. A dáciai r o m á n inkolátus erőszakolásával téves következtetésekre j u t mind demográfiai, mind társadalompolitikai vonatkozásokban. 4 4 Általában megfigyelhetjük, hogy a középkori k u t a t á s o k terén h a g y legtöbb kívánnivalót m a g a u t á n a r o m á n történetírás. Magyarázza ezt részben az, hogy ennek a k o r n a k r o m á n vonat42 A h á b o r ú u t á n i erdélyi r o m á n t ö r t é n e t í r á s n a k E r d é l y r e v o n a t k o z ó t a n a i t m i n t e g y ö s s z e g y ü j t v e é s élesen k i d o m b o r í t v a t a l á l j u k m e g a r o m á n a k a d é m i a á l t a l k i a d o t t La Transylvanie címü g y ü j t e m é n y e s m u n k á b a n (Buc. 1938). A f e n t i e k k e l e g y b e v á g ó észrevételeimet a S z á z a d o k 1940. é v f o l y a m á b a n (232– 237) í r o t t i s m e r t e t é s e m b e n m á r m e g t e t t e m . 43 Nicolae Popea şi Ioan Moldovan. Buc. 1920. – Avram I a n c u . Cluj, 1924. – Contribuţiuni la istoria ziaristicei româneşti ardelene ( A d a l é k o k az erdélyi r o m á n ú j s á g í r á s t ö r t é n e t é h e z ) . Sibiu, 1926. – Din activitatea ziaristică a lui Andreiu Mureşanu (A. M. ú j s á g í r ó i munkásságából). Buc. 1926. – Răscoala ţăranilor din Transilvania la 1784 ( A z 1874. évi erdélyi p a r a s z t l á z a d á s ) . Cluj, 1943. – I m p ă r a t u l Iosif II. şi răscoala ţăranilor din Transilvania (II. József c s á s z á r és az erdélyi p a r a s z t l á z a d á s . Buc. 1935. – Doctorul Ioan Piuariu-Molnar. Buc. 1938. – Descendenţa transilvană a lui Ion Magheru (I. M. erdélyi s z á r m a z á s a ) . B u c . 1939. – Emanuil Gozsdu. Buc. 1940. 44 Voevodatul Transilvaniei în secolele XII. şi XIII. ( A z erdélyi v a j d a s á g a XII. és X I I I . s z á z a d b a n ) . Buc. 1936.


638

Szemle

kozású f o r r á s a i igen gyérek, de m é g ezeknek publikálását és feldolgozás á t is csak igen későn kezdték meg, az erdélyi r o m á n s á g r a vonatkozóan pedig csaknem kizárólag a m a g y a r szakirodalom eredményeire támaszkodnak. Máig sem ismerünk r o m á n történeti monográfiát, mely a szerző önálló levéltári k u t a t á s a i a l a p j á n foglalkoznék az erdélyi r o m á n s á g középkori életével. E z t a feltűnő jelenséget csak abból az óriási különbségből é r t h e t j ü k meg, mely a középkori n y u g a t i és keleti keresztény kultúrköröket elválasztotta. A r o m á n s á g egész társadalmi-politikai rendjével és művelődésével az utóbbihoz tartozott, ezért m a r a d idegen a román lelkiségtől a nyugati keresztény középkor szelleme, mely Erdély történelmét is jellemzi. N y u g a t és Kelet évezredes ellentéte egyébként m á s vonatkozásban is tükröződik az erdélyi r o m á n történetírásban. Mióta a XVII. század végén az erdélyi r o m á n s á g egyrésze a római katolikus egyházzal unióra lépett, végzetes szakadás t ö r t é n t a nép lelkében s a XIX. századi nacionálizmus közömbösítő h a t á s á t megelőzőleg felekezeti ellentétek dult á k fel belső életét. Az unió történelmi jelentőségének megítélésében ennek megfelelően görögkeleti és görögkatolikus r o m á n történészek m á s és m á s szempontokat érvényesítettek. Az előbbiek a nemzeti egység megbontásával vádolták az unió úttörőit, az utóbbiak viszont a románságnak a n y u g a t i k u l t ú r á h o z való hozzákapcsolódását és nemzeti öntudatosodás á t az unió következményének t u l a j d o n í t o t t á k . A h á b o r ú u t á n i Romániá kultúrpolitikája természetszerűleg a görögkeleti szellem felülkerekedését segítette elő s az erdélyi történészek közül is azok kerültek az élre, akik a keleti ortodoxia n a g y nemzetmegtartó erejét dicsőítették írásaikban. Ilyen ö n t u d a t o s görögkeleti szemlélet nyilatkozik m e g L u p a ş műveiben is. N e m véletlen, hogy ő í r t a meg a román nemzeti egység megvalósulás á n a k t ö r t é n e t é t is, melyben a Kárpátokon innen és túl kezdettől fogva egységes r o m á n nép összetartozási t u d a t a egyik alappillérének éppen az ortodoxiát t a r t j a . 4 5 Ez a m u n k á j a egyébként iskolapéldája a n n a k a jellegzetes törekvésnek, mely a múlt legtávolabbi ködében és legszűkszavúbb f o r r á s a i b a n is a n n a k az eszmének nyomát igyekszik fölfedezni, mely a mai r o m á n s á g lelkét eltölti. Ortodox szemléletű Dragomir Silviu, szintén volt kolozsvári egyetemi t a n á r történetírói m u n k á s s á g a is. Főművét épen az erdélyi r o m á n ortodoxia XVIII. századi unió-ellenes küzdelmeiről í r t a : adatokban gazdag, meleg tárgyszeretettel megírt, b á r n e m mindíg teljesen tárgyilagos t a n u l m á n y . 4 6 Az erdélyi r o m á n politikai küzdelmek hőseinek ő is több írásában állított emléket. 4 7 Hézagpótló, ha az illetékes szerb és b u l g á r t ö r t é n e t í r á s álláspontjával nem is mindíg egyező következtetésekre j u t ó k u t a t á s o k a t f o l y t a t o t t a balkáni románság m ú l t j á r a vonatkozólag is. 4 8 Az erdélyi r o m á n történészeknek másik kedvenc témaköre a román v a j d a s á g o k és E r d é l y kapcsolatai. Sajnos, ezen a téren sem tekintenek el időszerű politikai szempontok anachronisztikus érvényesítésétől: semmitmondó adatokba is beleolvassák a román egységtörekvések prekoncipiált megnyilvánulásait. Meteș Ştefan, aki egyébként 45 Istoria unirii Românilor (A r o m á n o k e g y e s ü l é s é n e k t ö r t é n e t e ) . Buc. 1937. A z egyesülés e s z m é j e n a g y s z e r e p e t j á t s z i k a r o m á n t ö r t é n e l e m f ő k o r s z a k a i v a l f o g l a l k o z ó m u n k á j á b a n is: Epocele principale în istoria Românilor. Cluj, 1928. 48 Istoria desrobirii religioase a Românilor din Ardeal ( A z erdélyi r o m á n o k v a l l á s i f e l s z a b a d í t á s á n a k t ö r t é n e t e ) . I – I I . Sibiu, 1 9 2 0 – 3 0 . 47 Avram Iancu. Buc. 1924. – Ioan Buteanu. Buc. 1928. – Nicolae B ă l cescu în Ardeal ( N . B. E r d é l y b e n ) . Cluj, 1928. – Un precursor al unităţii naţionale: profesorul ardelean C. R. Vivu (A n e m z e t i e g y s é g e g y e l ő f u t á r j a : C. R. V. erdélyi t a n á r ) . Buc. 1929. 48 Vlahii din Serbia. Cluj, 1922. – Vlahii şi Morlacii. Cluj, 1924.


Szemle

639

mint ortodox szellemű egyháztörténetíró is jelentős, továbbá Motogna Victor idevágó művei képviselik ebben a vonatkozásban a r o m á n szakirodalom j a v á t . 4 9 A görögkatolikus irányzat megfogyott számú képviselői közül Pâclişanu Zenovie nevét említhetjük meg, aki szintén a XVIII– XIX. századi erdélyi román politikai mozgalmak történetének tisztázásához j á r u l t hozzá tanulmányaival. 5 0 Az említett történetírók mind az idősebb nemzedékhez tartoznak, az első világháborút m á r é r e t t f é r f i k o r b a n érték meg, a román egység l é t r e j ö t t e legmerészebb álmaik megvalósulását jelentette, nem csodálkozhatunk t e h á t azon, ha későbbi m u n k á s s á g u k b a n is i f j ú k o r u k politikai eszméi tükröződnek. Seregszemléjük u t á n nem mulaszthatjuk el kortársuk, Lapedatu Alexandru nevét megemlíteni, aki ugyan erdélyi származású, de még az első háború előtt a r o m á n királyság területére költözött s o t t f e j t e t t ki értékes, a r o m á n v a j d a s á g o k X I V – X V I I . századi m ú l t j á r a vonatkozó történetírói tevékenységet, m a j d a kolozsvári egyetem t a n á r a lett. Sajnálatos, hogy 1919 u t á n politikai működése elvonta a történelem tanulmányozásától, m e r t higgadt, emelkedett szemlélete bizonyára n a g y m é r t é k b e n hozzájárult volna az erdélyi román t ö r t é n e t í r á s színvonalának emeléséhez. Nem t e k i n t h e t j ü k véletlennek, hogy a kolozsvári román egyetemen felnőtt f i a t a l történészgeneráció általában kevés érdeklődést m u t a t elődei témakörei iránt, a nemzeti egység hőseinek kultusza nem ihleti őket, inkább reális, gazdaságtörténeti, néha a r o m á n történettel csak lazán összefüggő világtörténeti kérdésekkel foglalkoznak. 5 1 Még a r i t k a kivételek esetében is bizonyos önmérséklet, k r i t i k u s m a g a t a r t á s mutatkozik a »kényes« t á r g y a k feldolgozásában. 5 2 Kétségtelenül összefügg ez a jelenség a r o m á n t ö r t é n e t í r á s minden vonalán tapasztalható felfogásbeli változással, b á r – s ezt ma49 Relaţiile comerciale ale Ţării Româneşti cu Ardealul până în veacul al XVIII-lea ( H a v a s e l v e k e r e s k e d e l m i k a p c s o l a t a i Erdéllyel a XVIII. s z á z a d i g ) . Sighişoara, 1921. – Moşiile domnilor şi boerilor din Ţările Române în Ardeal şi Ungaria (A r o m á n v a j d a s á g o k v a j d á i n a k és b o j á r j a i n a k b i r t o k a i E r d é l y b e n és M a g y a r o r s z á g o n ) . A r a d , 1925. – Regele Ferdinand ( F . k i r á l y ) . Cluj, 1925. – Domni şi boeri din Ţările Române în oraşul Cluj (A r o m á n v a j d a s á g o k v a j d á i és b o j á r j a i K o l o z s v á r v á r o s á b a n ) . Cluj, 1935, ill. Politica externă a lui Mircea cEl Bătrân (M. c. B. k ü l p o l i t i k á j a ) . Gherla, 1924. – Războaiele lui Radu Şerban (R. S. h á b o r ú i ) . Buc. 1926. – Cetatea Ciceului sub stăpânirea Moldovei (Csicsó v á r a moldvai u r a l o m a l a t t ) . Dej, 1927, – Relaţiunile dintre Moldova şi Ardeal în veacul al XVI-lea (Moldva és E r d é l y k a p c s o l a t a i a X V I . s z á z a d b a n ) . D e j , 1928. – Relaţiunile dintre Ţările Româneşti şi Ardeal în veacul al XVII-lea (A r o m á n v a j d a s á g o k és E r d é l y k a p c s o l a t a i a X V I I . s z á z a d b a n ) . Dej, 1935. 50 Luptele politice ale Românilor ardeleni din 1790–1792 ( A z erdélyi rom á n o k politikai küzdelmei 1 7 9 0 – 9 2 - b e n ) . Buc. 1923. – Guvernele ungureşti şi mişcarea memorandistă a Românilor din Ardeal (A m a g y a r k o r m á n y o k és az erdélyi r o m á n o k m e m o r a n d i s t a m o z g a l m a i ) . Buc. 1934. s t b . 51 I o n M o g a : Rivalitatea polono-austriacă şi orientarea politică a Ţărilor Române la sfârşitul secolului XVII. (A l e n g y e l - o s z t r á k r i v a l i t á s és a r o m á n v a j d a s á g o k politikai o r i e n t á c i ó j a a XVII. sz. v é g é n ) . Cluj, 1935. – U. a . : Politica economică austriacă şi comerţul Transilvaniei în veacul XVIII. (Az o s z t r á k g a z d a s á g p o l i t i k a és E r d é l y k e r e s k e d e l m e a XVIII. sz. v é g é n ) . Cluj, 1939. – F r a n c i s c P a l l : Les relations entre la Hongrie et Scanderberg. Buc. 1933. – U. a . : Marino Barlezio. Cluj, 1938. – U. a . : Ciriaco d’Ancona e la Crociata contro i Turchi. Vălenii de M u n t e , 1937. – A l e x a n d r u Doboşi: Datul oilor (quinquagesima ovium). Buc. 1937. – U. a . : Relaţiile comerciale ale principatelor române cu Veneţia (A r o m á n v a j d a s á g o k k e r e s k e d e l m i k a p c s o l a t a i Velencével). Cluj, 1936. s t b . 52 David P r o d a n : Răscoala lui Horia în comitatele Cluj şi Turda ( H o r i a l á z a d á s a Kolozs és T o r d a m e g y é k b e n ) . Cluj, 1939.


640

Szemle

g y a r és r o m á n szempontból e g y a r á n t s a j n á l a t o s n a k t a l á l j u k – a kolozsvári nevelésű f i a t a l történészgárda t a g j a i közt eddig még nem jelentkezett P e t r e P. Panaitescu f o r m á t u m á h o z m é r h e t ő tudós, aki komolyan m a g á r a v á l l a l h a t t a volna a m a g y a r - r o m á n történelmi kapcsolatok ú j j á értékelését. Az 1918-ban »felszabadított« t a r t o m á n y o k közül kétségtelenül E r d é l y m ú l t j á n a k k u t a t á s á t ambicionálta leginkább a román történetírás, ami é r t h e t ő is, hiszen az Erdélyre vonatkozó r o m á n történelmi jogok v o l t a k a legvitathatóbbak. Bukovina és Besszarábia esetében egészen m á s volt a helyzet, hiszen mindkettő évszázadokon keresztül a moldvai román v a j d a s á g kiegészítő része volt s csak a XVIII. század végén, illetőleg a XIX. elején kerültek idegen f e n n h a t ó s á g alá. A r o m á n t ö r t é n e t í r á s tehát, épen fordítva, mint erdélyi viszonylatban, a t ö r t é n e t i jogokat kellett, hogy érvényesítse az orosz etnográfiai érvekkel szemben. E n n e k a f e l a d a t n a k szolgálatába állította történetírói m u n k á s s á g á t Nistor I. Ion csernovici egyetemi t a n á r , aki erdélyi kartársaihoz hasonlóan a háború előtt a rom á n nemzetiségi törekvések tevékeny előharcosa volt, Bukovinában. Műveiben a r o m á n s á g n a k az északi szláv népekkel való kapcsolatait elemzi a r o m á n álláspont erőteljes hangsúlyozásával 5 3 s ha fő témakörétől n é h a el is távolodik, érdeklődése akkor is annak a k é t hatalomnak, Ausztrián a k és Oroszországnak a román vajdaságok feletti hegemóniáért vívott küzdelmére irányul, melyek Bukovina és Besszarábia sorsát egy évszázadnál tovább közvetlenül befolyásolták. 5 4 Besszarábia m ú l t j á n a k szorgos k u t a t ó j a Boldur A. V. Iaşi-i egyetemi t a n á r is. 54a TÁRSADALOMTÖRTÉNET MÍG AZ UJONNAN ROMÁNIÁHOZ CSATOLT TARTOMÁNYOK történetírói N a g y r o m á n i a létrejöttének előzményeit k u t a t t á k és erősen polémikus élű műveikben a román politikai törekvések igazolásán f á r a d o z t a k , az anyaország t ö r t é n e t í r á s á b a n lassú irányváltoztatás kezdett érvényesülni. Még mielőtt a »Revista Istorică Română« körének p r o g r a m m j a tudatosította volna ezt a fordulatot, egyes kutatók m á r megkezdték a rom á n t á r s a d a l o m m ú l t j á n a k eddig meglehetősen elhanyagolt t a n u l m á n y o zását. I o r g á n a k egyik k o r t á r s a , Filitti Ioan C., aki úgyszólván egyedül m e n t e t t e át a háború u t á n r a Bogdan és Giurescu nemzedékének higgadt, tárgyilagos történelemszemléletét, képviseli a hidat az új iskola felé, melyhez élemedett k o r a ellenére is csatlakozott. Hivatása (a legfelső t ö r vényelőkészítő bizottság t a g j a ) megengedte neki, hogy kellő távlatból szemlélhesse az egyetemek körül csoportosuló és működő történész iskolák harcait, anélkül, hogy azokba közvetlenül beavatkozni kényszerülne. A r o m á n tudományos életre a n n y i r a jellemző, politikai és anyagi érdekektől befolyásolt klikkrendszer megkötöttségeitől mentesen foglalhatott 53 Istoria Basarabiei. Cernăuţi, 1923. – Românii Transnistrieni. C e r n ă u ţ i , 1925. – Unirea Bucovinei (B. e g y e s ü l é s e ) . Buc. 1928. – Cehoslovacii şi Românii. Cernăuţi, 1930. – Problema ucraineană în lumina istoriei ( A z u k r á n p r o b l é m a a t ö r t é n e l e m v i l á g á n á l ) . C e r n ă u ţ i , 1 9 3 3 – 3 4 . – La Bessarabie et la Bucovine. B u c . 1937. 54 Ocupaţia austriacă în principate ( A z o s z t r á k megszállás a f e j e d e l e m s é g e k b e n ) . Buc. 1938. – Principatele române sub ocupaţia rusească (A r o m á n f e j e d e l e m s é g e k az orosz m e g s z á l l á s a l a t t ) . Buc. 1938. 54a La Bessarabie et les relations russo-roumaines. P a r i s , 1927. – Autonomia Basarabiei sub stăpânirea rusească în 1812–1828 (Besszarábia auton ó m i á j a orosz u r a l o m a l a t t 1 8 1 2 – 1 8 2 8 k ö z t ) . Chişinău, 1929. – Istoria Basarabiei. I. Chişinău, 1937.


641

Szemle

állást a r o m á n történelem n a g y kérdéseiben s ez a függetlensége előnyösen nyilvánul m e g m u n k á i b a n . Mindenekelőtt tartózkodik a r o m á n t á r s a dalom szerkezetének dáko-román előzményekre való visszavezetésétől, élesen megkülönbözteti a n y u g a t i hűbéres t á r s a d a l m a t a r o m á n t á r s a d a l m i rendtől, mely elsősorban balkáni vonásokat m u t a t , elismeri azonban a m a g y a r h a t á s n a g y jelentőségét. Elveti azt a r o m a n t i k u s elméletet, h o g y kezdetben minden r o m á n szabad birtokos volt s megállapítja, h o g y m á r a történelmi f e j l ő d é s adatokkal megvilágítható kezdetén f e n n á l l o t t a földesúr-jobbágy t á r s a d a l m i kettőssége. De amint n e m túloz a p a r a s z t s á g érdekében, éppenúgy nem ítélkezik – elődeivel ellentétben – a b o j á r s á g felett sem, h a n e m józan tárgyilagossággal igyekszik a t á r s a d a l m i folyam a t o k o k a i t megállapítani. Osztályokkal, egyénekkel, szomszédos nemzetekkel szemben t a n ú s í t o t t m é l t á n y o s és h i g g a d t m a g a t a r t á s a r i t k a és üdítő jelenség a g y a k r a n szenvedélyektől f ű t ö t t r o m á n t ö r t é n e t í r á s b a n . A r o m á n társadalmi és állami élet kialakulásának, a közigazgatás és jogszolgáltatás rendjének s a j á t o s s á g a i és fejlődési fokozatai tekintetében k u t a t á s a i döntő f o n t o s s á g ú a k 5 5 s neki köszönhető a XIX. század eleji rom á n politikai és t á r s a d a l m i f o r r o n g á s o k n a k , a modern r o m á n civilizáció hőskorának kitűnő feldolgozása is. 5 6 Ez a korszak egyébként az, melyet a román társadalomtörténészek előszeretettel v á l a s z t a n a k t a n u l m á nyaik t á r g y á u l s melynek f o r r á s a n y a g a is meglehetősen ismeretes. Természetes azonban, h o g y e k o r mozgalmainak megítélésében is g y a k r a n érvényesültek mai világnézeti és politikai szempontok, a m i v i t á k r a , mindenesetre a t ö r t é n e t i valóság t i s z t á z á s á t előmozdító v i t á k r a a d o t t alkalm a t . Barnoschi D. V. például a moldvai szegényebbrendű b o j á r o k alkotmányos mozgalmában a modern értelemben v e t t demokrácia kezdeteit l á t j a 5 7 s egyenesen példának á l l í t j a oda n a p j a i politikai küzdelmeiben, b á r kétségtelen, hogy a szerző á l t a l helyesen a lengyel köznemesség ideológiájából s z á r m a z t a t o t t megmozdulás kizárólag a kisbojárok osztályérdekeit szolgálta. Zeletin Ş t e f a n a r o m á n polgárság kialakulásáról í r o t t m u n k á j á b a n 5 8 még tovább m e g y s egyenesen polgári aspirációkat t u l a j donít ennek a valójában erősen nemesi gondolkozású rétegnek. Zeletin egyébiránt a materiálisztikusan színezett szociológiai történelemszemléletnek ú t t ö r ő j e s említett könyvében a modern r o m á n t á r s a d a l o m kibontakozását szinte kizárólag a gazdaságtörténész szemüvegén keresztül m u t a t j a be. I r á n y z a t á v a l azonban meglehetősen t á r s t a l a n u l áll a r o m á n történészek közt, akik B r ă t i a n u I. Gheorghenak ellene í r t elutasító bírálatával általában egyetértenek. 5 9 Lovinescu Eugen, a n e m r é g elhalt f i n o m tollú esszéista és irodalomtörténész a modern r o m á n civilizáció l é t r e j ö t t é t 55 Evoluţia claselor sociale în trecutul principatelor române (A t á r s a d a l m i osztályok fejlődése a r o m á n fejedelemségek m ú l t j á b a n ) . Buc. 1924. – Banatul Oltenici şi Craioveştii (A k r a j o v a i b á n s á g és a Craiovescu-család). Craiova, 1932. – Vechiul drept penal român (A régi r o m á n b ü n t e t ő j o g ) . Buc. 1934. – Proprietatea solului în Principatele Române până la 1864 (A földbirtoktulajdon a r o m á n fejedelemségekben 1864-ig). Buc. 1935. – Despre vechea organizare administrativă a principatelor române (A r o m á n fejedelemségek régi közigazgatási szervezetéről). Buc. 1935. 56 Frământările politice şi sociale în principatele române dela 1821 la 1828 (Politikai és t á r s a d a l m i f o r r o n g á s o k a r o m á n fejedelemségekben 1 8 2 1 – 1 8 2 8 ) . Buc. 1934. – Principatele române de la 1828 la 1834 (A r o m á n f e j e d e l e m s é g e k 1828–1834 k ö z t ) . Buc. 1934. 57 Originile democraţiei române (A r o m á n d e m o k r á c i a eredete). Iaşi, 1922. 58 Burghezia română. Buc. 1925. 59 St. Zeletin: Istoria socială. Buc. (1926). – Gh. I. B r ă t i a n u : Teorii nouă în învăţământului istoriei (Új elméletek a történelem t a n í t á s á b a n ) . Iaşi, 1926.


642

Szemle

t á r g y a l ó k é t k ö t e t e s m u n k á j á b a n 6 0 szintén polemizál Zeletin nézeteivel s igyekszik a történelmi materiálizmus és ideálizmus túlzó végletei közt a történelmi valósághoz hűségesen alkalmazkodó középutat megtalálni. Könyve élvezetes és gondolatébresztő olvasmány, b á r n e m egyszer abba a hibába esik, hogy a r o m á n életet gyökeréig á t f o r m á l ó n y u g a t i eszmeá r a m l a t o k i r á n t i csodálatában a megelőző korszakok r o m á n történelmétől minden ö n é r t é k e t m e g t a g a d s csak a v a j d a i abszolutizmus és a görögkeleti »sötétség« reakciós megnyilvánulásait l á t j a m e g benne. Azt a tételt – melyben azonban sok az igazság –, h o g y a régi és a modern r o m á n civilizáció közt semmiféle szerves k a p c s o l a t nincs s a legújabb f e j l ő d é s minden h a g y o m á n n y a l szakított, kevesen f o r m u l á z t á k meg határozottabban. A XIX. századi r o m á n irodalomnak a nemzeti politikai megú j u l á s szempontjából döntő jelentősége volt s ezért érthető, hogy az irodalomtörténészek, m i n t a háború előtt Eliade P., v a g y ú j a b b a n Lovinescu, a szűkebb értelemben v e t t t ö r t é n e t í r á s t e r ü l e t é n is jelentős mért é k b e n j á r u l n a k hozzá a kutatásokhoz. Ilyen, irodalomtörténész által írt politikai t ö r t é n e t i t a n u l m á n y Marcu A l e x a n d r u 6 1 k ö n y v e a XIX. század második felének r o m á n f o r r a d a l m i mozgalmairól, mely a k o r megismeréséhez nélkülözhetetlen a d a t o k a t t a r t a l m a z . A m i n t a XIX. század társad a l o m t ö r t é n e t é n e k k u t a t ó i t n e m t u d t a döntőleg befolyásolni a történelmi materiálizmus, ú g y a régebbi korszakok belső viszonyainak tanulmányozói sem érvényesítik a materiálista szociológiai szempontokat, b á r Iorga radikális ideálizmusa is k r i t i k á j u k k a l találkozik. Giurescu szintézisének más viszonylatban m á r idézett előszava e g y a r á n t t a g a d j a mind az anyagnak, mind a szellemnek p r i m á t u s á t és m i n d k é t tényező egyenlő a r á n y b a n való szem előtt t a r t á s á t a j á n l j a a legmegfelelőbb t ö r t é n e t í r ó i módszernek. Felf o g á s a filozófiai szempontból t a l á n k i f o g á s o l h a t ó kompromisszum, de mindenesetre m e g ó v h a t j a követőit a túlzásoktól. Történelemszemléletét ő m a g a reálizmusnak nevezi és t é m a v á l a s z t á s á b a n is érvényesíti, amenynyiben politikai koncepciók és egyéni t e l j e s í t m é n y e k helyett a történeti kollektivumok, az állam és a t á r s a d a l o m megnyilvánulásait vizsgálja. A p j a érdeklődési körében m a r a d v a , a régi r o m á n államszervezet problém a t i k á j á v a l foglalkozik jelentősebb munkáiban. 6 2 A közigazgatástörténeti k u t a t á s o k egyébként a f i a t a l nemzedéknek n e m e g y t a g j á t vonzzák s különösen moldvai viszonylatban n e h á n y alapos m o n o g r á f i a jelent már meg. 6 3 Hasonlóképpen egyre élénkebb érdeklődés nyilvánul meg gazdaság60

Istoria civilizaţiei române moderne. I – I I . Buc. 1925. Conspiratori şi conspiraţii în epoca renaşterii politice a României 1848– 1877 (Összeesküvők és összeesküvések R o m á n i a politikai újjászületésének k o r á b a n 1 8 4 8 – 1 8 7 7 ) . Buc. 1930. 62 Noi contribuţiuni la studiul marilor dregătorii în secolele XIV. şi XV. (Új adalékok a X I V – X V . századi f ő b b állami t i s z t s é g e k tanulmányozásához.) Buc. 1925. – Contribuţiuni la studiul marilor dregătorii din secolele XIV. şi XV. (Adalékok a X I V – X V . századi f ő b b állami tisztségek tanulmányozásához.) Văleni de Munte, 1926. – Organizarea financiară a Ţării Româneşti în epoca lui Mircea cel Bătrân (Havaselve p é n z ü g y i g a z g a t á s i szervezete M. c. B. k o r á b a n ) . Buc. 1927. 63 D. N i c h i t a : Contribuţiuni asupra pârcălăbiei în Moldova (Adalékok a moldvai „pârcălab” i n t é z m é n y h e z ) . Iaşi, 1925. – T. Bălan: Vornicia în Moldova (A moldvai »vornic« i n t é z m é n y ) . Cernăuţi, 1931–32. – N. Grămadă: Cancelaria domnească în Moldova până la domnia lui Constantin Mavrocordat (A moldvai v a j d a koncellária C. M. u r a l k o d á s á i g ) . Cernăuţi, 1935. – C. Dum i t r u : Doi dregători moldoveni: I. Portarul de Suceava, II. Hatmanul şi pârcălabul de Suceava ( K é t moldvai főtisztviselő: I. A suceavai „portar”, II. a suceavai „ h a t m a n ” és „pârcălab”). Buc. 1935. 61


643

Szemle

t ö r t é n e t i kérdések i r á n t is. 6 4 I d e v o n h a t j u k a sok tekintetben m é g kezdetleges, módszeri problémákkal küzködő, de n e h á n y é r t é k e s eredményt m á r i s f e l m u t a t ó jogtörténeti k u t a t á s o k a t . 6 5 A h a d t ö r t é n e t t e r é n R o s e t t i R a d u tábornok tanulmányai hoztak ú j eredményeket. 6 6 IRÁNYOK

ÉS

KUTATÓK

IORGA HATÁSA t a r t ó s a b b a n a r o m á n s á g n y u g a t i és bizánci kapcsolatainak tanulmányozásában m u t a t k o z i k meg, az ő i r á n y í t á s á n a k t u l a j donítható egyrészt a k u t a t ó k erőteljes f r a n c i a orientációja (feltűnően sok a f r a n c i a nyelven m e g j e l e n t és f r a n c i a vonatkozású dolgozat), m á s r é s z t a témakörök megválasztása. Bizantinologiai vonatkozásban mindenekelőtt Brătianu I. Gheorghe iaşi-i egyetemi t a n á r m u n k á s s á g a hozott új, jelentős eredményeket. Bizánci t á r s a d a l o m - és g a z d a s á g t ö r t é n e t i t a nulmányai, 6 7 de f ő k é n t a f e k e t e t e n g e r i középkori olasz kereskedelem m u l t j á r a vonatkozó publikációi 6 8 az elmúlt k é t évtized r o m á n történetí r á s á n a k legjavához t a r t o z n a k és mind dokumentációjuk, mind koncepciójuk, mind előadási f o r m á j u k tekintetében kiemelkedő történetírói kvalitásokat á r u l n a k el. Családi h a g y o m á n y a i ( a t y j a és n a g y a t y j a évtizedeken keresztül Románia miniszterelnökei s kül- és belpolitikájának irányítói voltak) a legújabbkori r o m á n történelem kérdéseihez is vonzották, idevágó dolgozatai az európai diplomáciatörténet alapos ismeretét t ü k r ö zik. 6 9 Sajnálatos, h o g y ez a kitűnő t ö r t é n e t í r ó olyan t e r ü l e t r e is elkalandozik, ahol nincs o t t h o n és a dáciai r o m á n k o n t i n u i t á s kérdését kellő bizonyító a n y a g nélkül, szellemes k é p z e t t á r s í t á s o k r a és intuitiv, de helyt nem álló m e g l á t á s o k r a alapozva a k a r j a az idegen közvélemény előtt a r o m á n hivatalos politikai álláspontnak megfelelően beállítani egyik legutóbbi könyvében. 7 0 I o r g a m á s i k kedvenc t á r g y á v a l , a k e r e s z t e s h a d j á r a 64 P. P o n i : Statistica răzeşilor (A s z a b a d k i s b i r t o k o s o k ö s s z e í r á s a ) . Buc. 1921. – G. Z a n e : Economia de schimb în principatele române (A c s e r e g a z d a s á g a r o m á n f e j e d e l e m s é g e k b e n ) . Buc. 1930. – V. P a p a h a g i : Les Roumains de l’Albanie et le commerce vénitien aux XVIIe et XVIIIe siècles. P a r i s , Buc. 1931. – E. P a v l e s c u : Economia breslelor în Moldova (A c é h r e n d s z e r Moldváb a n ) . Buc. 1939. stb. 65 S. G. L o n g i n e s c u : Pravila lui Alexandru cel Bun (A. c. B. t ö r v é n y k ö n y v e ) . Buc. 1923. – S t . Gr. B e r e c h e t : Procedura de judecată la Slavi şi Români (A b í r á s k o d á s f o l y a m a t a a r o m á n o k n á l és s z l á v o k n á l ) . Chişinău, 1926. G. F o t i n o : Contribution à l’étude des origines de l’ancien droit coutumier r o u main. P a r i s , 1925. – I. P e r e t z : Precis de istoria dreptului român (A r o m á n j o g t ö r t é n e t é n e k v á z l a t a ) . Buc. 1931. – D. C. A r i o n : Cnejii (chinejii) români ( A r o m á n k e n é z e k ) . Buc. 1938. stb. 66 Studii asupra chipului cum se făptuia războiul de către Ştefan cel Mare ( T a n u l m á n y o k S. c. M. hadviselési m ó d j á r ó l ) . I – V . Buc. 1 9 2 5 – 1 9 2 7 . – Evoluţia mijloacelor şi a chipului de făptuire a războiului după moartea lui Ştefan cel Mare până la a lui Matei Basarab (A hadviselés m ó d j á n a k és eszközeinek fejlődése S. c. M. h a l á l á t ó l M. B. h a l á l á i g ) . I – V . Buc. 1 9 2 5 – 2 7 . – Essais sur l ’ a r t militaire des Roumains. Buc. 1935. 67 Servage de la glèbe et régime fiscal. Essai d’histoire comparée roumaine, slave et byzantine. P a r i s , 1933. – Privilèges et franchaises municipales dans l’Empire Byzantin. P a r i s , 1936. – Études byzantines d’histoire économique et sociale. P a r i s , 1938. 68 Actes des notaires génois de Péra et de Caffa de la fin du treizième siècle. Buc. 1927. –- Recherches sur la commerce génois dans la Mer Noire au XIII-e siècle. P a r i s , 1929. – Recherches sur Vicina et Cetatea Albă. B u c . 1935. – Les Vénitiens dans la Mer Noire au XIVe siècle. Buc. 1939. 69 Napoléon III. et les nationalités. P a r i s , 1934. – Acţiunea politică şi militară a României în 1919 ( R o m á n i a politikai és k a t o n a i a k c i ó j a 1919-ben). Buc. 1939. 70 Une énigme et un miracle historique: le peuple roumain. Buc. 1937.


644

Szemle

tok történetével foglalkozik tehetséges tanítványa, Marinescu Constantin volt kolozsvári professzor. Számos részlettanulmánya u t á n , melyek főként a XV. századi spanyol, pápai és bizánci politikára vonatkoznak, nagyobb m o n o g r a f i á t í r t V. Alfonz nápolyi király keleti politikájáról, ennek az előzmények u t á n méltán jelentősnek ítélhető könyvnek kinyomat á s a azonban Barcelonában a spanyol polgárháború kitörése miatt megszakadt s t u d t u n k k a l máig sem fejeződött be. A r o m á n történetírásn a k n a g y k á r á r a van, hogy ez az emelkedett szellemű, nagyműveltségű történetíró n e m a hazai történelemben próbálja m e g e r e j é t . El kell azonban ismerni, hogy az idegen nemzetek történetével való ismerkedés nemcsak látókörét t á g í t j a a román tudósoknak, h a n e m a r o m á n múlt számos vonatkozásának f e l t á r á s á r a is alkalmat n y ú j t . 7 1 Érdekes megfigyelni, hogy talán az egy I o r g a kivételével, aki a rom á n történelemnek minden korszakával behatóan foglalkozott, a XIV– XVIII. századok n e m annyira a szintétikus szemléletű, nagyvonalú történészeket, mint inkább a szerényebb becsvágyú, részletkutatásokban elmerülni szerető tudósokat vonzzák. E n n e k m a g y a r á z a t a nyilván abban keresendő, hogy a román vajdaságok története egy-két r i t k a kivételtől eltekintve, szegény a kiemelkedő politikai egyéniségekben, méginkább a hosszú, alkotásokra képes uralkodásokban; az e g y m á s t gyors ütemben felváltó v a j d á k n a k sem idejük, sem kedvük n e m volt komoly bel- vagy külpolitikai akciókat kezdeményezni s a török hegemónia egyébként sem engedett valami n a g y önállóságot nekik. Különösen az első k é t évszázadban a f o r r á s a n y a g is annyira gyér és kevesetmondó, hogy csak a legnagyobb nehézséggel lehet még a v a j d á k u r a l k o d á s á n a k kezdő és befejező d á t u m a i t is megállapítani. E n n e k ellenére ezek a hálátlan évszázadok is egész sor szorgos feldolgozóra találtak, akik az önfeláldozó részletmunkának nem egyszer tiszteletreméltó példáit n y ú j t j á k , mint Costăchescu Mihai, a kiváló forráskiadó, aki hihetetlen akribiával nyomozgatja a r o m á n középkor szétszórt adatait. 7 2 Hosszabb lélekzetű m u n k á t természetesen m á r a t é m á k időbeli korlátozottsága és a f o r r á s o k szegénysége m i a t t sem v á r h a t u n k ezekre a századokra vonatkozólag, Bejenaru C. N., 7 3 Ciorănescu Al., 7 4 Bulat T. G., 75 Palade T., 76 Nicolaescu St., 76a Andreescu 71 C. A n d r e e s c u : La France et la politique orientale de Catherine II. Paris, Buc. 1 9 2 7 – 2 9 . – I. H u d i ţ ă : Histoire des relations d i p l o m a t i q u e s entre la France et la Transylvanie au XVII-e siècle. P a r i s , 1927. – N. A. Constantinescu: Chestiunea agrară în imperiul Bizanţului (A f ö l d k é r d é s a bizánci birod a l o m b a n ) . Buc. 1 9 2 3 – 2 5 . – R. V. B o s s y : Politica externă a României între anii 1873–1880 ( R o m á n i a k ü l p o l i t i k á j a 1 8 7 3 – 1 8 8 0 k ö z t ) . Buc. 1929. – U. a.: Mărturii finlandeze despre România ( F i n n t a n u s á g o k R o m á n i á r ó l ) . Buc. 1937. – V. M i h o r d e a : Contribution aux relations franco-roumaines au XVIII-e siècle. P a r i s , 1933. – U. a . : Politica orientală franceză și Ţările Române în secolul al XVIII-lea (A f r a n c i a k e l e t i politika és a r o m á n v a j d a s á g o k a XVIII.. s z á z a d b a n ) . Buc. 1937. stb. 72 Arderea Târgului Floci şi a Ialomiţei în 1470 (T. F. és I. elégése 1470-ben). Iaşi, 1935. U g y a n ő h o s s z ú s o r á t í r t a a hely- és családtörténeti tanulm á n y o k n a k , m e l y e k a r o m á n t ö r t é n e t í r á s b a n – t e k i n t v e a szóbanforgó tudom á n y á g a k n a k f ő k é n t d i l e t t á n s o k á l t a l v a l ó m ü v e l é s é t – hézagpótlóak. 73 Politica externă a lui Alexandru Lăpuşneanu (A. L. k ü l p o l i t i k á j a ) . Iaşi, 1935. – Ştefan Tomşa II. Iaşi, 1926. 74 Domnia lui Mihnea III. (M. u r a l k o d á s a ) . Buc. 1936. 75 Personalitatea religioasă a voevodului Neagoe Basarab (N. B. vajda vallásos s z e m é l y i s é g e ) . Craiova, s. a. 76 Radu dela Afumaţi. Buc. 1939. 76a Domnia lui Alexandru Vodă Aldea (A. V. A. u r a l k o d á s a ) . Buc. 1922. – Domnia lui Neagoe Basarab Voevod. Buc. 1924. – Domnia lui Radul Vodă Paisie. Craiova, 1938.


Szemle

645

C. I., Stoide C., 77 s főleg Minea Ilie 7 8 Iaşi-i egyetemi t a n á r m u n k á s s á g á t kell említenünk. Még nehezebb dolga van a XIV. századot megelőző idők kutatóinak, hiszen a r o m á n s á g r a vonatkozólag ebből a korból úgyszólván semmi adat nem m a r a d t f e n n . Ezen a területen m á r a nyelvtudomány és a régészet illetékes, a történészek csak kétes hitelű és értelmű a d a t o k tallózgatására szorítkozhatnak. E z é r t kell eredményeiket f e n n t a r t á s s a l fogadnunk. 7 9 FOLYÓIRATOK

ÉS

FORRÁSKIADVÁNYOK

ELSŐ PILLANTÁSRA szembetűnő jellegzetessége a román t ö r t é n e t írásnak, hogy amint időben visszafelé haladunk, a k u t a t á s o k mind inkább elaprózódnak. E n n e k egyik m a g y a r á z a t a az lehet, hogy a két v a j d a s á g ban bekövetkezett s ű r ű trónváltozások m i a t t egy-egy uralkodóról a legjobb szándék mellett sem lehet köteteket, de m é g könyvet sem írni, meg kell elégedni nehány lapos közlésekkel. Részben t e h á t m a g a az a n y a g indokolja a kisebb közleményeknek a terjedelmesebb monográfiákhoz viszonyított n a g y a r á n y á t . Másrészt azonban számos k u t a t á s i ág – mint l á t t u k – sokáig el volt hanyagolva s művelésük nemrég kezdődött meg. Az ismeretlen területen való ú t n y i t á s pedig mindíg tapogatózással j á r e g y ü t t : a rövidebb lélekzetű tanulmányok ilyenkor a tájékozódást szolgálják. Véleményünk szerint azonban a f e n t i két – egyébként kétségtelenül fennálló – ok sem ad kielégítő m a g y a r á z a t o t , az apró közlemények, különnyomatok tömegének jelenségét nem é r t e t i meg. Mint legfőbb hatótényezőt, a r o m á n történetírásban kezdettől f o g v a felismerhető sietséget kell feltételeznünk, azt a mohó törekvést, hogy századok m u l a s z t á s á t évtizedek, sőt évek a l a t t hozza be a mai nemzedék s a kiadványok számát, a mennyiséget tekintve is a n y u g a t i nemzetekhez mérhető történeti irodalmat hozzon létre. Ezen a téren is I o r g a j á r t elől, folyóiratai és az akadémia történeti osztályának tanulmánykötetei telve v a n n a k párlapos cikkeivel s p é l d á j á t idősebb és f i a t a l a b b k o r t á r s a i buzgón követik. Kétségkívül ezzel az irányzattal áll kapcsolatban a történeti folyóiratoknak kivételesen n a g y száma is. A folyóirat-kultusz különösen az első világháború u t á n é r t el hihetetlen méreteket. A ma is élő történeti folyóiratok közül csak kevésnek m u l t j a nyúlik vissza korábbi évekre. Az 1867-ben alapított Convorbiri Literare és az 1893-ban alapított Arhiva (Iaşi) csak részben adnak helyet történeti t á r g y ú közléseknek, igazi t e r ü l e t ü k az irodalomtörténet, illetőleg nyelvészet, I o r g a k é t történeti folyóirata pedig, a Bulletin de l’Institut pour l’Étude de l’Europe sud-orientale (később: Revue Historique du Sud-est Européen) és a Revista Istorică közvetlenül Románia háborúbalépését megelőzőleg (1913, illetőleg 1915) jelent meg. 77

U t ó b b i a k k ö z ö s m ű v e : Ştefăniţă Lupu. Buc. 1938. Despre Dimitrie Gantemir (D. C.-ről). Iaşi, 1926. – „ R e f o r m a ” lui Constantin Vodă Mavrocordat. Iaşi, 1927. – Vlad Dracul şi vremea sa (V. D. és k o r a ) . Iaşi, 1928. – Aron Vodă și vremea sa ( A . V. és k o r a ) . Iaşi, 1933. – Cum se moşteniau moşiile în Ţara-Românească până la sfârşitul secolului al XVI-lea ( H o g y a n ö r ö k l ő d t e k a b i r t o k o k H a v a s e l v é n a X V I . sz. v é g é i g ) . Iaşi, 1933. (L. T. B o g a - v a l e g y ü t t . ) 79 A. Decei: Românii din veacul al IX-lea până în al XIII-lea în lumina izvoarelor istorice armeneşti (A r o m á n o k a I X – X I I I . s z á z a d o k b a n az ö r m é n y t ö r t é n e t i f o r r á s o k v i l á g á n á l ) . – A. S a c e r d o ţ e a n u : Guilleaume de Rubrouck et les Roumains au milieu du XIII-e siècle. P a r i s , B u c . 1929. – U. a . : Considérations sur l’histoire des Roumains au Moyen-Âge. P a r i s , B u c . 1928. – U. a . : Marea î n v a z i e tătară şi Sud-estul european (A n a g y t a t á r b e t ö r é s és D é l k e l e t e u r ó p a ) . Buc. 1933. 78


646

Szemle

1915-ben indult meg előbb Bogdan, m a j d Iorga szerkesztésében a Buletinul Comisiei istorice a României. Inkább évkönyvnek, m i n t folyóiratnak számít, a benne közölt cikkek kis terjedelme m i a t t azonban b á t r a n az utóbbi k a t e g ó r i á b a sorolható a román akadémia történeti osztályának kia d v á n y a (Academia Română. Memoriile Secţiunii Istorice), mely szintén a régi Románia öröksége. A n a g y többség azonban m á r az új Romániában keletkezett. A Iaşi-i egyetem Minea Ilie szerkesztésében Cercetări Istorice címen, m í g a csernovici egyetem Nistor Ion I. vezetése alatt Codrul Cosminului címen egyidőben, 1925-ben indított t ö r t é n e t i folyóiratot, a b u k a r e s t i egyetem f i a t a l professzorai pedig – m i n t m á r említettük – 1931-ben a d t á k ki a Revista Istorică Română-t. A kolozsvári egyetem történésztanárai n e m indítottak folyóiratot, azonban k é t évkönyv kiadását is megkezdték, egyiket 1921 óta Armarul Institutului de Istorie Naţională, Universitatea din Cluj címen Lupaş Ioan és L a p e d a t u Alexandru, a m á s i k a t Mélanges d’histoire générale címen Marinescu Constantin szerkesztette. Évkönyvet a d n a k ki a Fontenay-aux-Roses-i és római román intézetek is, f ő k é n t történeti t á r g y ú tartalommal Mélanges de l’École Roumaine en France, ületőleg Ephemeris Dacoromana címen. 1925-ben Moisil C. szerkesztésében indult meg az állami levéltár közlönye, a Revista Arhivelor. Legutóbb 1939-ben alapított Kogălniceanu M. I. Arhiva Românească címen B u k a r e s t b e n történeti folyóiratot. Ezek az általános érdekű szaklapok, de m é g több a helytörténeti folyóirat, melyek az egyes történeti tájegységek központjaiban jelennek meg, rendesen m i n t vidéki múzeumok közlönyei. Ilyenek: Analele Dobrogei (Constanţa, 1920. Szerk. Brătescu C.), Ioan Neculce (Iaşi, 1921. Szerk. Ghibănescu Gh.), Arhiva Someşană (Naszód, 1925. Szerk. Şotropa V.), Analele Banatului (Temesvár, 1928. Szerk. Miloia I.), Arhivele Basarabiei (Chişinău, 1929. Szerk. Bulat T. G. és Tomescu C. N.), Arhivele Oltenei (Craiova, 1921. Szerk. Laugier Ch. és Fortunescu C. D.), Ţara Bârsei (Brassó, 1929. Szerk. Banciu A., továbbá számos városi szemle (Analele Brăilei, Cronica Romanului stb.). Természetes, hogy különösen ez utóbbiaknak színvonala igen ingadozó; a könnyű publikációs lehetőségek t á g t e r e t engednek a dilettánsoknak, akiknek h a n g j a így a kelleténél inkább érvényesül s a nemzeti büszkeségtől mámoros, de kellőleg nem dokumentált, kezdetleges módszerű történeti elmefuttatások a román t ö r t é n e t í r á s termelésének tekintélyes százalékát teszik ki. Legfőbb érdemük ezeknek a folyóiratoknak, hogy nagytömegű, igaz, hogy kellőleg meg n e m r o s t á l t és g y a k r a n hibásan közölt f o r r á s a n y a g o t szállítanak a komoly k u t a t ó k n a k . Ezzel szemben a sok folyóiratnak megvan az a veszélye, hogy, mivel állandóan cikkekkel, közlésekkel kell táplálni őket, szinte kényszerítik a m u n k a t á r s a k a t a f é l m u n k á r a , rögtönzésre, elsietett következtetések levonására, a hoszszabb lélekzetű, alapos részletmonográfiák helyett kellőleg át nem gondolt, meg nem érlelt eredmények időelőtti közzétételére, egyszóval a történetírói alkotás szétforgácsolására. Ez a f o l y a m a t különösen a forrásközlés tekintetében egészségtelen, m e r t az a n y a g szinte összegyüjthetetlenül szétszóródik, v a g y legalábbis időrabló és elkedvetlenítő f e l a d a t elé állítja a lelkiismeretes kutatót. Ezért s ü r g e t t e 1926-ban Giurescu C. C. a kiadott f o r r á s o k repertoriumának összeállítását, 8 0 melynek nehézségeit azonban legjobban m u t a t j a az, hogy máig sem valósult meg. Az oklevelek és egyéb k ú t f ő k rendszeres és együttes k i a d á s á r a irányuló törekvések m á r a h á b o r ú előtt megnyilvánultak és jelentős eredményeket is értek el. Gondolunk i t t főleg a Hurmuzaki 80 Consideraţii asupra istoriografiei româneşti în ultimii douăzeci de ( A z e l m u l t h ú s z év r o m á n t ö r t é n e t i r á s á r ó l ) . Vălenii de Munte, 1926. 35.


ani

Szemle

647

Eudoxiu által megindított Documente privitoare la istoria Românilor című h a t a l m a s sorozatra (Bukarest, 1 8 8 7 – ) , mely külföldi r o m á n vonatkozású anyagot tartalmaz. A kezdeményezés azonban ellanyhult s a h á b o r ú u t á n csak n e h á n y kötete l á t o t t napvilágot. N e m f o l y t a t h a t t a I o r g a sem két sorozatát (Ştudii şi documente, Acte şi fragmente). A szorgalmas Ghibănescu 1906-ban indított két sorozatának (Surete şi Izvoade és Ispisoace şi Zapsie) ú j a b b kötetei u g y a n a háború u t á n is e g y m á s u t á n jelentek meg és a román hazái oklevelek leggazdagabb g y ű j t e m é n y é t jelentik, kiadási módszer tekintetében azonban sok kívánni valót h a g y n a k m a g u k után. A román hazai okleveleknek rendszeres, kritikai k i a d á s a t Bogdan kezdte meg 1913-ban N a g y István moldvai v a j d a ( 1 4 5 7 – 1 5 0 4 ) okleveleinek mintaszerű közlésével s az ő szigorú elvei szerint t e t t e közzé a moldvai középkori oklevelek f e n n m a r a d ó részét Costăchescu Mihai. 81 A havaselvi oklevelek kritikai corpusát Panaitescu P. P e t r e publikálta, de eddig csak 1490-ig j u t o t t el. 82 A X V I – X V I I I , századi hazai oklevelek Ghibănescu említett g y ű j t e m é n y é n kívül főleg egyes helységek és tájegységek speciális o k l e v é l t á r a i b a n jelennek meg, 8 3 sajnos, ezeknek a száma azonban egyelőre n e m n a g y a hiányokhoz képest. Sokkal jelentősebb, de a teljességtől még nagyon is távoljáró hazai f o r r á s a n y a g került k i a d á s r a a XIX. századra vonatkozólag. Ebben a tekintetben a Brătianu-család kulturális alapítványa (Aşezământul Cultural Ion C. B r ă t i a n u ) a d o t t a legtöbb lehetőséget a történészek számára. A kiadásában 1927 és 1940 közt m e g j e l e n t 50 kötet történelmi t a n u l m á n y és forráspublikáció közt különösen értékesek a Brătianu- és Golescu-családok okmány- és levelestárai, továbbá az 1821. és 1848. évi havaselvi f o r r a d a l m i mozgalmakra vonatkozó iratközlések. 8 4 Külföldi f o r r á s o k közzétételét mozdította elő a királyi alapítványok (Fundaţiile Regale) vezetősége, mindenekelőtt a kivételes szorgalmú mag y a r kutató, Veress E n d r e külföldi levéltárakban összegyűjtött román vonatkozású oklevélgyűjteményének kiadásával, melynek eddig 11 kötete jelent meg. 8 6 A római r o m á n iskola olaszországi levéltárakból ad ki r o m á n 81 Documentele moldoveneşti înainte de Ştefan cel Mare (Moldvai oklevelek S . c . M . e l ő t t r ő l ) . I – I I . Iaşi, 1 9 3 1 – 3 2 . – K i e g é s z í t é s e k e t a d o t t k i u g y a n ő : Documente moldoveneşti dela Ştefan cel Mare (Moldvai oklevelek S. c. M.-tól). Iaşi, 1933. és D. P. B o g d a n : Acte moldoveneşti dinainte de Ştefan cel Mare (Moldvai oklevelek S. c. M. előttről). Buc. 1938. U t ó b b i í r t a m e g H. Stahl-al a s z l á v - r o m á n p a l e o g r a f i a l e g s i k e r ü l t e b b k é z i k ö n y v é t i s : Manual de paleografie slavo-română. Buc. 1936. 82 Documentele Ţării Româneşti. I. Buc. 1938. 83 T. B ă l a n : Documente bucovinene. I – I V . Cernăuţi, 1 9 3 0 – 3 8 . – C. Solom o n és C. A. Stoide: Documente tecucene. I. Bârlad, 1938. – I. A n t o n o v i c i : Documente bârlădene. I – I V . Bârlad, 1 9 1 1 – 1 9 2 4 . stb. 84 M. Popescu: Documente inedite din preajma Unirei Principatelor ( K i a d a t l a n oklevelek a f e j e d e l e m s é g e k egyesülésének k o r á b ó l ) . Buc. 1928. – U. a.: Documente inedite privitoare la istoria Transilvaniei intre 1848–1859 ( K i a d a t l a n oklevelek E r d é l y 1 8 4 8 – 5 9 k ö z t i t ö r t é n e t é r e v o n a t k o z ó l a g ) . B u c . 1929. – E. V î r t o s u : I. Heliade Rădulescu. Acte şi scrisori (I. H. R. O k i r a t o k és levelek). Buc. 1928. – U. a . : 1821. Date şi fapte noi ( l 8 2 1 . Ú j a d a t o k és t é n y e k ) . Buc. 1932. – Din corespondenţa familiei I. C. B r ă t i a n u (I. C. B. c s a l á d j á n a k levelezése). I – V . Buc. 1 9 3 3 – 3 5 . – A. C r e t z i a n u : Din arhiva lui Dumitru Brătianu (D. B. l e v é l t á r b ó l ) . I – I I . Buc. 1933. – G. F o t i n o : Boerii Goleşti. I – I V . Buc. 1939. – G. M a r i n e s c u és C. G r e c e s c u : I. G. Brătianu. Acte şi cuvântări (I. C. B. I r a t o k és b e s z é d e k ) . I – V I . B u c . 1 9 3 6 – 3 8 . és Vintilă I. C. Brătianu. Scrieri și cuvântări (V. I. C. B. í r á s o k és b e s z é d e k ) . I–III. Buc. 1 9 3 8 – 4 0 . stb. 85 Documente privitoare la istoria Ardealului, Moldovei şi Ţării Româneşti (Erdély, Moldva é s H a v a s e l v e t ö r t é n e t é r e v o n a t k o z ó o k l e v e l e k ) . I – X I B u c . 1929–39.


Szemle

648

történelmi a d a t o k a t Diplomatarium Italicum című sorozatában, melynek 1940-ben a negyedik kötete jelent meg. A r o m á n akadémiának a háború u t á n megindított Studii şi Cercetări című sorozatában nemcsak történelmi t á r g y ú m u n k á k l á t t a k napvilágot, h a n e m történelmi monografiák mellett f o r r á s k i a d v á n y o k is helyet k a p t a k benne. 86 E gyűjteményeken és sorozatos vállalkozásokon kívül nagytömegű forrásközlést találhatunk a felsorolt folyóiratokban, továbbá önálló kisebb-nagyobb kiadványokban, részletes ismertetésükre azonban ezúttal nem t é r h e t ü n k ki. TUDATÁBAN VAGYUNK ANNAK, hogy a neveknek és műveknek f e n t i seregszemléje nem teljes, ezúttal azonban nem lehetett célunk az elmult k é t évtized r o m á n történetírásáról kimerítő ismertetést, még kevésbbé minden részletkérdésre kiterjedő bibliografiát adni. Hasonlóképen messze vezetett volna a történelem kiegészítő szaktudományaival, a régészettel, nyelvészettel, irodalomtörténettel, egyháztörténettel, numizmatikával s a többiekkel foglalkozni, b á r különösen a két első, tekintettel a román őstörténet szorosabban v e t t történeti f o r r á s a i n a k szegénységére, a legrégibb korok szempontjából nélkülözhetetlen fontosságú a d a t o k a t szolgáltat. Pârvan V., Andrieşescu I., Vulpe R., Lambrino Sc., Christescu V., Teodorescu D. M., Daicoviciu C. régészeti, Philippide A., Puşcariu S., Drăganu N., Iordan I., Bărbulescu I., Rosetti A., Capidan T., Densuşianu O. nyelvészeti m u n k á s s á g a döntő h a t á s t gyakorolt a legrégibb román történelem problematikájára. I o r g a t r a g i k u s halála l e z á r j a a r o m á n t ö r t é n e t í r á s n a k azt a korszakát, melyet mindvégig, a k á r mint vezér, a k á r m i n t viták és támadások középpontja, az ő dinamikus egyénisége h a t á r o z o t t meg. Eredményekben, de főleg kezdeményezésekben és v i t á k b a n gazdag korszak, melynek utolsó évei egy új történésznemzedék és új történelemszemlélet lassú kibontakozásának jegyében z a j l o t t a k le. E n n e k a válságnak azonban ma még csak szórványos következményeit észlelhetjük, a romantikából a realizmusba fordulás f o l y a m a t a még n e m ment minden vonalon végbe s napjaink egyált a l á n n e m alkalmasak a r r a , hogy a józan t á r g y i l a g o s s á g irányzatát végső diadalra segítsék. Az elmult két-három év eseményei f e l k a v a r t á k az indulatokat, a politikai szenvedélyeket; a t u d o m á n y o s k u t a t á s t háttérbeszorít o t t a a propagandatevékenység, mely g y a k r a n még történelemhamisítástól sem riad vissza. Reméljük, hogy n e m egy komoly szándékú román történész idővel a feledés s ű r ű f á t y l á t igyekszik m a j d borítani jelenlegi munk á s s á g á r a , mely ú j r a felszabadította a r o m á n t ö r t é n e t í r á s m u l t j á n a k márm á r m e g t a g a d o t t kísértetett.* MAKK AI LÁSZLÓ 86 T. H o l b a n : Documente româneşti din arhivele franceze (1801–1812). Buc. 1938. – Al. C i o r ă n e s c u : Documente privitoare la istoria Românilor culese din Arhivele din Simancas (A r o m á n o k t ö r t é n e t é r e v o n a t k o z ó oklevelek a S.-i l e v é l t á r b ó l ) . Buc. 1939. – P. P. P a n a i t e s c u : Documente slavo-române din Sibiu (1470–1653). B u c . 1938. * Ez a t a n u l m á n y a Revue d’Histoire Comparée ( B u d a p e s t ) szerkesztős é g é n e k f e l k é r é s é r e , t e h á t e l s ő s o r b a n k ü l f ö l d i olvasóközönség- t á j é k o z t a t á s á r a készült, e z é r t s z á m o s , m a g y a r s z e m p o n t b ó l igen lényeges k é r d é s részletes m e g v i l á g í t á s á r a n e m m a r a d t t é r ; ezek k ü l ö n b e n i s önálló, t e r j e d e l m e s tanulm á n y t igényelnek. S z e r z ő a z o n b a n ú g y érzi, h o g y t á r g y á n a k alapvető problém á i r a s i k e r ü l t r á m u t a t n i a s í g y t a l á n n e m volt felesleges t a n u l m á n y á t m a gyarul is közreadni.

Felelős k i a d ó : A l b r e c h t Dezső. M i n e r v a R t . Kolozsvár. 2958 – Felelős vezető: M a j o r József.


HITEL NEMZETPOLITIKAI SZEMLE OKTÓBER

Recommend Documents