HITEL NEMZETPOLITIKAI SZEMLE IX. ÉVFOLYAM KOLOZSVÁR Erdélyi Magyar Adatbank ÁPRILIS

HITEL NEMZETPOLITIKAI SZEMLE

ÁPRILIS

Merjünk magyarok lenni

ALBRECHT DEZSŐ

A magyarság és szomszédai

MIKECS LASZLO

Három arc a horvát irodalomból

LÉVAY ENDRE

A politikai nevelésről

HORVÁTH JENŐ

Parasztnépünk multjának feltárása

IX. ÉVFOLYAM

WELLMANN IMRE

KOLOZSVÁR 1944

Erdélyi Magyar Adatbank

HITEL NEMZETPOLITIKAI

SZEMLE

SZERKESZTIK:

ALBRECHT DEZSŐ, KÉKI BÉLA, VENCZEL JÓZSEF, VITA SÁNDOR M e g j e l e n i k h a v o n t a n é g y ív t e r j e d e l e m b e n . – S z e r k e s z t ő s é g és k i a d ó h i v a t a l : Kolozsvár, M á t y á s k i r á l y - t é r 5. szám, I. emelet. – Telefonszám: 20–83. P ó s t a c s e k k s z á m a : 72.809. ELŐFIZETÉSI ÁRA: E g y évre 20 P e n g ő . E g y e s s z á m 2 Pengő.

T A R T A L O M MIKECS LÁSZLÓ: A m a g y a r s á g és szomszédai LÉVAY E N D R E : Három arc a horvát irodalomból HORVÁTH J E N Ő : A politikai nevelésről

189 203 209

SZEMLE: W E L L M A N N IMRE: Parasztnépünk m u l t j á n a k feltárása (I.) MAGYAR

FIGYELŐ:

A L B R E C H T DEZSŐ: Merjünk magyarok lenni A veszprémi országgyűlés meghívó levele 1531-ben

Szerkesztő

KÉKI

FELELŐS

244 250

Helyettes

BÉLA

Lapunk címfejét

225

szerkesztő

KISS JENŐ

Széchenyi

Hitelének 1830. évi első készítettük.

kiadása

címbetűi

után

SZERKESZTŐ É S KIADÓ: A L B R E C H T D E Z S Ő


A JÖVŐ ÉRDEKE Az elmult események folytán a közjogi politika követelményei ellentétbe j u t o t t a k a nemzeti politika követelményeivel. V i z s g á l j u k az ellentétet s v o n j u k le a n n a k t a n u l s á g a i t m i n d n y á j a n sine i r a e t studio. N e a z t k e r e s s ü k , k i h i b á z o t t a m u l t b a n ; h a n e m n é z z ü k , m i az, a m i t a j ö v ő b e n t e n n i kell. A z e l m u l t a k a t m e g n e m v á l toztathatják keserű ítéleteink; a jövő irányítása hatalm u n k b a n áll. Ö n z e t l e n s é g a k ö z ü g y s z o l g á l a t á n a k a l a p feltétele s ez az önzetlenség azt k í v á n j a az egyik féltől, hogy ismerje be a m u l t b a n elkövetett azon tévedéseit, melyek a jövőben is á r t a l m a s o k l e h e t n e k ; a m á s i k féltől pedig azt kívánja, h o g y ne emlegesse a m u l t tévedéseit csak annyiban, amennyiben a jövő érdeke feltétlenül megkívánja azt. Ne nehezítsék m e g a jövő elfogulatlan megítélését azzal, h o g y t a k a r g a t j á k a m u l t t é v e d é s e i t ; és ne nehezítsük m e g a jövőben szükséges egyetértést azzal, h o g y szükség nélkül emlegessük azokat. A t a p a s z talat a nemzeté, a multak keserűsége csupán a mienk legyen. (Réz

Mihály:

Nemzeti

politika.

77.l.)

* Mi ú g y v a g y u n k m e g g y ő z ő d v e , h o g y a t ú l z á s politikája gyakran a leggyávább meghunyászkodás a népi szerű óhajtásokkal szemben, és ú g y v a g y u n k meggyőz ő d v e , h o g y é p p e n a j ó z a n m é r s é k l e t p o l i t i k á j a az, a m e l y bátor védőket kíván. Szembeállani a tömeg szenvedélyeivel, r e n d ü l e t l e n ü l t ű r n i v á d a s k o d á s a i t , é r e z n i a f é l r e v e z e t e t t e k izzó g y ű l ö l e t é t , é s m é g i s m e g á l l a n i a z i g a z meggyőződés mellett, és érette mégis tovább is küzdeni: ez az igazi politika b á t o r s á g . „A magyar haza – mondotta m á r Széchényi – soha sem volt derék, sőt kitűnő f é r f i a k hijjával; egy nemében a hazafiságnak azonban mindig szűkölködött, olyakéban tudniillik, kik tartózkodás nélkül a nemzet s z e m é r e l o b b a n t j á k az igaz szót.” (Réz

Mihály: A magyarság uralma és a kor szelleme. 85. l.)


E

S Z Á M

M U N K A T Á R S A I

Albrecht Dezső dr., országgyűlési képviselő * Horváth Jenő dr., egyetemi ny. r. tanár * Lévay Endre, a szabadkai Városi Könyvtár tisztviselője * Mikecs László dr., a kolozsvári állami gyakorló gimnázium tanára * Wellmann Imre dr., egyetemi magántanár, országos allevéltárnok.

A HITEL ÚJABB KÜLÖNLENYOMATAI Venczel József dr.: Erdély és az erdélyi román földreform. Tamási Áron: Erdélyi jelentés a magyar szellem küzködéseiről. László Dezső: Korszerű magyarság. Venczel József dr.: A székely népfelesleg. Szabó István dr.: Az asszimiláció a magyarság történetében. Zathureczky Gyula: Magyar politika Európában. Tamás Lajos dr.: A román nép és nyelv kialakulása. Martonyi János dr.: Közigazgatásunk reformja. Szabó T. Attila dr.: A románok újabbkori erdélyi betelepülése. I f j . Boér Elek dr.: Nagy tér-gazdaság. László Gyula dr.: A magyar őstörténetem régészetéről. Makkai László dr.: Északerdély nemzetiségi viszonyainak kialakulása. Erdei Ferenc: Parasztságunk legújabb alakulása. Zathureczky Gyula: A magyar szellem forradalma. Malán Mihály- A szláv veszedelem. Bónis György dr.: Magyar törvény – magyar lélek. Mikó Imre dr.: Kormányzó és kormányzóhelyettes. Balogh Jolán dr.: Kolozsvár régi lakói. vitéz Rajty Tivadar dr.: Munkabérrendszerek. Gagybátori E. László: Kodály Zoltán és kórusai.

László Gyula dr.: A honfoglaló magyarság lelkialkatáról. Bíró József dr.: Erdély műemlékeinek sorsa a belvederei döntés után. Venczel József dr.: Tallózás az erdélyi földreform román irodalmában. Bárdossy László: Két világ között. Palotás Zoltán: A geopolitika mint államtudomány. Oberding József György dr.: A bánsági telepítések rövid története. Csortán Márton dr.: A kolozsvári Tízes Szervezet. Mályusz Elemér dr.: A magyarság a középkori Erdélyben. Szöllösy András: Magyar zeneírás. Martonyi János dr.: Új magyar közigazgatás felé. Pukánszky Béla dr.: Szászok a magyarság és a románság közt. Aldobolyi Nagy Miklós dr.: Magyarok a Kis-Szamos mellékén. I f j . Boér Elek dr.: Az arany és a kiiring harca. Dr. Téchy Olivér: Széchenyi hatása a magyar hiteljogra. Polónyi Nóra dr.: A román propaganda hatása Nyugat-Európa közvéleményére. Erőss Alfréd dr.: Mitosz, vallás és irodalom. Mikó Imre dr.: Széchenyi és Wesselényi nemzetiségi politikája. Makkai László dr.: Román történetírás a két világháború között.


HITEL

NEMZETPOLITIKAI SZEMLE IX. É V F . 4. S Z Á M

1944. Á P R I L I S

A MAGYARSÁG ÉS SZOMSZÉDAI A TÉL FOLYAMÁN „Magyarország és szomszédai” címmel egy németnyelvű kötet jelent meg Gál István szerkesztésében.* Aki a szerkesztő nevét ismeri és t u d j a róla, hogy m a r k á n s képviselője harmincas éveink egyik jellegzetes törekvésének – mely a magyarság és szomszédai európai szerepét a k a r t a tisztázni –, mindj á r t sejthette, hogy ez a könyv a Magyarország körüli európai világnak egy bizonyos m a g y a r szempontú, összegező felmérése, melyet a háború ötödik évében jónak láttunk egy elterjedt, idegen nyelven közzétenni. Valamiféle összefoglalást m á r r é g ó t a v á r t u n k ebben a kérdésben. Az 1934-ben megindult s nemrég megszűnt Apollo „középeurópai humanista folyóirat” (melynek szerkesztője szintén Gál István volt) főleg lírai megnyilatkozásokat közölt a F a x Hungaricaról, a Kárpátmedencéről, E u r ó p a e vidékére való kis népeinek összetartozásáról, s csak kevés konkrét vizsgálatot. S b á r ösztönző ereje, munkára serkentő h a t á s a igen n a g y volt és közben – hála az Archivum Europae Centro-Orientalis-nak s a lapjain publikáló filológusainknak – igen jelentős és nagyszámú részleteredmények lettek ismeretesek, összegező pillantást nemhogy a filológusok, de még az írók sem igen vetettek a m a g y a r s á g és szomszédai lakóhelyére, melyet felváltva hol Közép-, hol Keletközép-, hol m e g Délkelet-, vagy Duna-, vagy Kárpáteurópának neveznek, a legtalálóbban azonban a nagy népek, németek és oroszok közötti kis népek közbülső, ha tetszik közép E u r ó p á j á n a k hívhatunk.** A szintézist még a „Magyarország és szomszédai” c. kötet sem oldja meg s ha fentebb mégis bizonyos összegezés-félének mondtuk, ezt azért tettük, mert benne szomszédaink egyes kutatói rövid – értékben s a j n o s elég egyenetlen – tanulmányokban s o r j á b a n felvázolják a magyarság hatását, kisugárzását minden egyes szomszédjára. Az eddigiekhez képest ez is haladás: egy kötetbe g y ű j t v e olvashatjuk azt az anyagot, melyből m a j d a n új koncepciónak kell születnie a magyarság helyzetéről. Hisszük, hogy ez az új koncepció nem v á r a t sokáig magára. Figyelmes olvasással m á r e kötetből is ki lehet hámozni * Ungarn und die Nachbarvölker. Im A u f t r a g d e s U n g a r i s c h e n B a l k a n a u s s c h u s s e s h e r a u s g e g e b e n von S t e f a n Gal. Bp. D a n u b i a é. n. 258 l. ** Egy h í r e s n é m e t p u b l i c i s z t a a Z w i s c h e n e u r o p a n e v e t a d t a e n n e k a t e r ü l e t n e k a n é m e t D é l k e l e t e u r ó p a - k u t a t á s egyik l e g n e v e s e b b m ű v é b e n (Wirsing Giselher: Z w i s c h e n e u r o p a u n d die d e u t s c h e Z u k u n f t . J e n a , D i e d e r i c h s V e r l a g 1932.)


Mikecs László

190

olyan szempontokat, melyekkel az anyagon felülemelkedve bizonyos összefoglaló megállapításokat tehetünk s melyeket a magyarság európai helyének új megállapításánál nem lehet figyelmen kívül hagynunk. HA A MAGYAR teljesítmények, kezdemények, hatások nyomait keressük a magyar nép lakóhelyén kívül, azaz röviden Magyarországból vizsgáljuk E u r ó p a közepét, nagyjából két övet vehetünk észre m a g u n k körül. A külső övben azok a népek fekszenek, melyekre nézve inkább kuriózum vagy epizód, mint f o n t o s vagy döntő jellegű volt a m a g y a r s á g szomszédsága, hatása. A legjobb példát erre a németek m u t a t j á k . A nagyterjedelmű, régi, szorgos kutatásoknak, melyek a németség vérét, k u l t ú r á j á t , m á s á t keresték bennünk, idővel ellenpárja indult meg: m a g y a r nyomok k u t a t á s a a németségben. Eszerint a m a g y a r szellem és alkotóerő jelentős része szolgált a németek javára. A középkorban sok művészünk s mesteremberünk, főleg ötvösünk keresett m u n k á t a német városokban (úgy látszik, nálunk fölös számmal volt belőlük), mint pl. a gyulai Ajtósi-familia, melynek egyik t a g j a , a m á r németesített nevű Dürer Albert, a középkori európai művészetnek egyik legnagyobb egyénisége lett. Humanistáink közül is nem egy g y a r a p í t o t t a a német szellemet. Boroszló ma is szívesen emlékszik Mátyás királyra s a falai között letelepedett Dudith Andrásra. Bécs híres császári könyvtára a r r a a néhány elajándékozott s részben eltulajdonított corvinára épült, mely szépségével elcsábított egy-két Budán forgolódó német humanistát. Törzsét meg az a háromezer kézirat s n y o m t a t o t t könyv alkotta, mellyel első könyvtárosa, Zsámboki J á n o s ajándékozta meg s mellyel a maga korában túltett a francia király könyvtárán s egy színvonalra került a Vatikánéval. Az ú j korban peregrinus diákjaink, négyszáz éven keresztül terjesztve a német egyetemeken a „natio hungarica” hírét, számtalan esetben docensek, professzorok lettek s nem egyszer felhívták a németek figyelmét m a g y a r studiumokra, m i n t pl. a mult század elején Göttingában. Főuraink mecénás kedvének m a j d annyit köszönhet a németség, m i n t a magyarság. A 18. századvégi jénai minerológiai társaság, melynek Goethe is aktiv t a g j a volt, m a g y a r mágnások segítségével és elnöksége a l a t t indult meg. A teljes virágzásban lévő 18. századvégi s 19. századeleji német zenét főuraink melegen pártfogolták. Többen zenekart, sőt operát t a r t o t t a k s Bécs hangversenyéletében jelentős részt vállaltak. Mozartot, Beethovent támogatták, H a y d n t 30 évig alkalmazták az Eszterházyak Kismartonban karmesterként. Bizonyos m a g y a r motivumokból a német romanticizm u s zenében, képzőművészetben s irodalomban egyaránt sokat merített. Ne tekintsük most azt, hogy ezeket mi lényegükben nem t a r t j u k m a g y a r motivumoknak, – csak azt, hogy egy romantikát igen kedvelő n a g y nép, amikor r o m a n t i k u s dolgokat művel, szerelmet, hangulatot, vérpezsdítő zenét, vagy csillogó képzelődést, jórészt azt hiszi, hogy m a g y a r módra cselekszik. Bennélünk hát, kétségtelenül, a németség szellemében, multjában. De bármennyi sok magyar energia használódott is fel a németség j a v á r a s bármilyen



191

jelentős lett volna is, ha Zsámboki könyvei vagy mecénás főuraink pénze bennünket g y a r a p í t o t t a k volna, a németség életében mindez nem j á t s z o t t jelentős szerepet, efemer jelenség vagy kuriózum maradt. A németek mellett a lengyelek, csehek, szlovének, görögök, törökök, bolgárok tartoznak még a m a g y a r s á g körüli külső övbe. Ha megfigyeljük, azok a népek tehát, melyek települési területével nem keveredik, vagy nem is érintkezik a magyarság. (Nem kivétel ezalól lényegében a németség sem, m e r t azok a részei, melyek közöttünk vannak elszórva, szászaink, svábjaink, elszakadva a törzstől, nem voltak befolyással a nagynémetség kulturális fejlődésére.) Persze nem egyenlő mértékben j u t o t t el a külső öv népeihez a m a g y a r s á g hatása. A lengyeleket közös királyok kapcsolták velünk össze s királyainkkal m a g y a r jogszokások, fogalmak, fegyverek, ruhadarabok jutottak el hozzájuk. Ezeknek a kapcsolatoknak az emléke ma m á r legfeljebb annyi, hogy mi lengyel-bundának, ők meg vengerkának neveznek némely ruhát, – s ez alig több, mint a messzibb népek körében is előforduló m a g y a r gulyás, paprikás stb. ismerete. A két nép egymásbecsülése inkább a véletlen, mint t u d a t o s mű eredménye: a hasonló sorsé, s a hasonló sorsban egyformán alakult jellemé, felfogásé, törekvésé. A csehek, akikkel régi dinasztiák szintén összekapcsoltak bennünket egy-egy időre, elsősorban humanista és reformációs törekvéseikben k a p t a k m a g y a r segítséget. A budai humanista-körben, a szép s tudós környezetben több cseh humanista is nevelődött. A huszitizmust a m a g y a r s á g nemcsak gyorsan felvette, hanem t a r t a l m a t is adott neki. A vallásos és szociális elégedetlenség nem volt nagyobb a cseheknél, mint nálunk, a huszitizmus története két országban, Csehországban és Magyarországban játszódott le. Talán erre emlékezve volt a m a g y a r protestántizmus állandó p á r t f o g ó j a az elnyomott cseh protestánsoknak, a „cseh testvéreknek”. Erdély fejedelmei őérettük is f e g y v e r t fogtak, exulans egyházaikat befogadtuk, teológusaikat Debrecenben, Patakon kiképeztük, még püspököket is adtunk nekik s n a g y j a i k a t vendégül láttuk, mint pl. Comeniust, aki Sárospatakon politikai ideológiát dolgozott ki: mint lehetne a Rákócziak vezetésével a magyarságot, szomszédait és az egész E u r ó p á t az emberiességben s az igazi keresztyénségben felemelni. A cseh-magyar találkozás már nem véletlen műve volt, hanem két hasonló, inkább racionálisan beállított szomszédnép azonos gondolkozásának a következménye. A szlovénség, az egyetlen kis szláv nép, melynek történelme folyamán nem sikerült önálló állami léthez jutnia, tőlünk kölcsönözte azt az alakot, akibe minden szabadság utáni vágyakozását s lénye legszentebb s misztikus magasságokba emelt vonásait beleköltötte: Mátyás királyt. Igaz, hogy K r a l j M a t j a ž idővel szlovén nemzeti hőssé önállósult, de legősibb vonásait a mi Mátyásunktól kapta, akinek hősiességéről, igazságosságáról, néppel való kapcsolatáról a fekete-seregben szemtől-szembe győződtek meg a szlovének. A magyarság egyik hősének eme átkölcsönzése a m a g y a r s á g egykori mintaképül választására vet fényt, de a szlovénség egész életére nézve ez még nem mondható döntő jelentőségűnek. Az ujgörögök-


Mikecs László

192

kel azoknak a kereskedő-kolóniáknak a révén kerültünk kapcsolatba, amelyek a török uralom elől észak felé vándorolva, egyes jelentősebb városainkban telepedtek le. A „türelmes anya” kebelén – ahogy egyikük Magyarországot, Pannoniát, felfogása szerint Paioniát, a régi görög földet nevezte – meggazdagodtak, művelődésük emeléséért sokat áldoztak, az egyetemi nyomdával görög könyveket nyomattak s az anyaországukban iskolákat, könyvtárak a t alapítottak, szülővárosaikat pénzzel támogatták. Ma már jórészt közénk olvadtak e görögök utódjai, gazdag alapítványaik kamataiból azonban ma is több görög i f j ú tanul közöttünk, személyükön keresztül állandósítva a két nép kapcsolatát. A törökökkél a gyászos emlékű török kor u t á n (melynek végén m á r megnyilvánult egymásfelé bizonyos szimpátia a két nép között) politikai érdekek hoztak össze bennünket. Az ádáz ellenségeskedést később olyan barátság váltotta fel, hogy minden bujdosónk Törökországban keresett menedéket. Századunkban sok m a g y a r szakférfi segített a modern Törökországot felépíteni. Különösen tudományunknak köszönhetnek sokat a törökök. A turkológia legkomolyabb művelői mai napig is a magyarok s a török turkológusok n a g y része a mi neveltjeink. R a j t u k s a török-magyar rokonságon keresztül a k é t ország kapcsolata a jövőben mind szorosabbá válhatik. A bolgárok a középkorban erősen a m a g y a r politika hatóterébe kerültek. Több királyunk missziós h a d j á r a t b a n kisérelte meg őket a római hitre téríteni. A törökökkel sokszor csetepatéztak csapataink a bolgárok földjén, Hunyadi legendás a l a k j a köztük is a törökverő szabadsághősnek a megszemélyesítője lett. Érdekes módon nemcsak a török világ eleje, hanem a vége is m a g y a r emlékekkel teli a bolgárok között. Szabadságmozgalmuk a mult század második felében sok indítékot k a p o t t a m a g y a r szabadságmozgalomtól, a mozgalom vezéregyénisége, Christo Botev pedig Petőfitől. A modern Bulgária kiépítésében szintén jelentékenyen résztvettünk s jövendő viszonyunk alakulását ugyancsak döntővé teheti a népeink közötti f a j rokonság. A m a g y a r s á g körüli belső övbe azok a szomszédaink tartoznak, melyekre nézve elhatározó jelentőségű volt a m a g y a r s á g közelsége. Közéjük sorolhatók a horvátok, szerbek, románok, rutének, szlovákok. A történeti Magyarország nemzetiségei tehát, azok a népek, melyeknek települési területe a magyarságéval részben, vagy teljes egészében összekeveredik. A m a g y a r s á g h a t á s a bennük nemcsak egyes elszigetelt jelenségekben mutatkozik meg, hanem az élet számtalan területén s folyamatosan, sokszor többszáz éven keresztül is. S bár nem j u t o t t el közéjük egyenlő mértékben, mégis, nagyjából két jellegzetes tipust állapíthatunk meg közöttük. Az elsőbe tartozóknak csak egyik része keveredett a magyarsággal, a másik része a m a g y a r település-rendszeren kívül m a r a d t . Ebből nagy nívóbeli különbség keletkezett; nívósabb a magyarokkal keveredő rész lett, ez emelte magához az elmaradt, sokszor egészen ellentétes világú másik részt. A második tipusú szomszéd teljes egészében a m a g y a r település-rendszer körzetébe került; ennek következtében élete teljesen a m a g y a r s á g életéhez igazodott.



193

Az első tipusra jó példa a szerbség. Eredetileg nem állottunk vele szoros kapcsolatban, t a g j a i nem éltek a Duna-Száva vonala fölött. E z t a vonalat csak a török elől menekülve lépték át, szállingózva m á r a középkor végén, nagy tömegben 1690-ben, a „nagy bevándorlás” évében. Országunkban szabadon fejlődhettek, gazdagabb kereskedő és iparos rétegeik az ú j a b b szerb művelődést is megindíthatták. Egyetemi nyomdánk könyveket n y o m t a t o t t nekik, írói kialakíthatták a szerb irodalmi nyelvet, Pesten, Újvidéken iskolákat, irodalom-pártoló és nyelvvédő egyesületeket, folyóiratokat alapíthattak, s ezáltal kifejleszthették a szerb nemzeti öntudatot. Ez az öntudat a török gyengülésével a vendéglátó országból mindinkább az egykori anyaországra s kialakuló fővárosára tekintett. S amint Szerbia ú j r a önálló állami életbe kezdett, a szerbség művelt magyarországi fiai fejlettebb k u l t ú r á j u k k a l a kis ország segítségére siettek. I m e : a szerbek a magyarságnak köszönhették új nemzeti k u l t ú r á j u k kialakulását s államuk támaszai Magyarország levegőjében felnőtt fiai lettek. Sorsukban ezek szerint döntő volt a m a g y a r s á g szomszédsága. Nagyjából hasonló a helyzet a horvátokkal, csak hangsúlyozottabban. Hogy a művelt katolikus horvátságot Szent László és Kálmán Magyarországhoz csatolta, ezzel szabad fejlődését, kulturális előrehaladását egy nagyobb, erősebb hatalom kebelében biztosította. Politikai, társadalmi, egyházi életében csakhamar a magyarsághoz is idomult a horvátság. A törökök ellen együtt harcolt vele, amit csodálatosan szimbolizálnak a két nép közös hősei: a Zrinyiek s Jurisich Miklós. Szellemi mozgalmainkban, humanizmusban, ellenreformációban állandóan találunk a magyarok mellett horvátokat. A mult században Buda az ő fővárosuk is lett, az egyetemi nyomda az ő n y o m d á j u k is, nacionalizmusunk az ő nacionalizmusuknak is elindítója. Hosszú, 800 éves együttélésünk folytán a horvátság m á r sokkal inkább elszakadt a Magyarországon kívül élő részeitől, mint a szerbség: gyökeresen más k u l t ú r á j ú a k , más erkölcsűek, m á s vallásúak lettek azok. E n n e k következményei napjainkban mutatkoznak meg igazán, amikor az egykori m a g y a r politikai keretben élt horvátság, az új h o r v á t állam törzse, csak nehezen t u d j a a Száván aluli vérrokonait magához édesgetni. Ez szomorúsággal töltheti el a Dráva-Száva közti horvátságot, de érthető és egyenes következménye a döntő jelentőségű horvát-magyar együttélésnek. A románok átmenetet alkotnak a két tipus, azaz a részben, illetőleg egészen a m a g y a r település körzetében élő szomszédok között. Mint ugyanis a rendkívül n a g y léptekkel haladó r o m á n s á g - k u t a t á s kiderítette, a középkorban teljességében a m a g y a r szállás-rendszer keretei között élt a románság. A magyar nép félkörben kitelepedett a Keleti-Kárpátokon is s így nemcsak Erdélyben, hanem a Kárpátokon túl is körbefogta a románságot. Ezzel magyarázható a középkori román lét teljes magyar-formájúsága. Mi kötöttük földhöz az imbolygó, pásztorkodó r o m á n o k a t Erdélyben s a Kárpátokon túl egyaránt. A földbirtoklás bizonyos formái mellett mi t a n í t o t t u k őket – a szászokkal karöltve – a városi életre, i p a r r a . Társadalmuk, politikai szervezetük a mi mintánk u t á n épült fel, a v a j d a i


Mikecs László

194

udvarok a m a g y a r nemesi és lovagi életforma szerint éltek, küldetést u d a t u k a t is, mint a m a g y a r bástya védőkapui, tőlünk kölcsönözték: a pogány török elleni harcot. Magyar módra élni akkor szűnt meg a r o m á n s á g egyik fele, amikor a középkori magyar hatalom elbukott, h a t á r a i n k visszaszorultak a K á r p á t o k r a s a Kárpátokon túli magyarok is elasszimilálódtak, vagy megfogytak. Amikor tehát az összeszoruló m a g y a r település-rendszer szélén önállósult a románság egyik része s ezzel egyidőben nívóban lesüllyedt. Az erdélyi románság a többi, magyarokkal keveredő szomszédok sorsát élte: m a g y a r segítséggel művelődött, megindította a román irodalmat, nacionalizmust, t a g j a i fejlesztését szellemi és anyagi téren, s amikor testvéreik a Kárpátokon túl megkezdték államuk modernizálását, magasabb k u l t ú r á j u k k a l tömegesen a segítségükre siettek. A magyarsággal való együttélés szabta meg teljesen a rutének és szlovákok életét, – ami érthető, hiszen mindkét nép a maga egészében a m a g y a r s á g történelmi területén, a Kárpátmedencében él. A ruténeknek ugyan nagyszámú rokonsága van a Kárpátokon túli kisoroszságban, de nemhogy ettől, de még a Máramaros különböző folyóvölgyeiben élő részeitől is izolálva élt eddig ez a primitívségét nehezen feladó nép. Völgyeikbe, mint ismeretes, reformációs, úniós és kuruc törekvéseink j u t o t t a k fel, – meg a búzánk, melynek fejében ők a f á t vágták, mely gazdasági együttműködést egyik mondájuk éppenséggel az Isten művének t a r t j a . Egykori nemzetiségeink közül a szlovákok illeszkedtek bele legjobban a magyarság életébe. Egyéb nemzetiségeink mind kivívták a különállás, önkormányzat némely f o r m á j á t , csak a szlovákok nem: teljesen a m a g y a r társadalomba s politikai szervezetbe építve éltek a multban. Hogy ennek ellenére nemcsak nem olvadtak be a magyarságba, hanem ők olvasztottak be m a g y a r o k a t s jócskán gyarapodtak is, ez a legjobb cáfolata a hirhedtté kürtölt magyarosítási vádaknak. A szlovákság nemcsak egyes szellemi áramlatait köszönheti a magyarságnak, hanem a születését, a létét is. Szlovákká ugyanis éppen azáltal lett, hogy m a g y a r uralom alá került s így különvált a morva népi tömegtől. N y u g a t i keresztyénné válását is a magyarság biztosította. A morvákhoz téríteni hivott délszláv Cirill és Metód a keleti egyház keresztvizét hintette közöttük. Az északi és délszláv népek közé telepedett s római hitre t é r t m a g y a r s á g azonban délen g á t a t vetett a keleti egyház terjedésének s így az északi szláv népek, elvágva Bizánctól, Róma kebelébe hulltak. Később a reformáció hozta nagy kísértésbe a szlovákságot, m e r t a visszatérést kínálta fel neki a cseh-morva testvérekhez a közös hitben s az általa fejlődő közös nyelvben, műveltségben. E k k o r ú j r a a magyarság állt a szlovákság oldalára. Pázmány s a magyarság ellenreformációja a szlovákoké is volt s az ő körükben nemcsak az új vallás elleni harcot, hanem a csehektől való elválást s a külön szlovák műveltség megindulását is jelentette. Ha ilymódon a szlovákság sorsának leglényegesebb mozzanatai is a magyarságtól függtek, könynyen érthető, hogy fejlődésének, szellemiségének apróbb jelenségei is a m a g y a r fejlődés függvényei voltak.



195

HA MAJD VALAKI az előbbi csoportosításban í r j a m e g E u rópa közepének összefoglaló történetét, észre kell vennie, hogy a szomszédokat alakító m a g y a r hatások közül egyesek akaratlanok, mások tudatosak, s ami ezzel egy: részben lényegesek, részben lényegtelenek voltak. Egy-egy ruhadarab, vagy melódia á t a d á s a esetében mindenki l á t j a az akaratlanságot s lényegtelenséget. Hasonló j a v a k a t akármelyik nép kölcsönzött volna a szomszédjának, ha olyan centrális helyzetbe kerül, mint a magyarság. Az olyan tényeket is jelentékteleneknek kell minősítenünk, mint pl. telepedésünkkel az északi s déli szlávság elválasztását és ezáltal az ortodoxia elgátolását s az északi szlávok Rómához térését. Ez ugyan lényeges volt az északi szlávok sorsában, de nem a m a g y a r s á g tudatos vállalkozása eredményezte; akármelyik nép ezt idézte volna elő, ha a magyarság helyére telepedik. Olyan jelenségeket viszont, melyek ha lényegtelenek voltak is szomszédaink életében (mint pl. ötvöseink, humanistáink működése a német szellem j a v á r a ) , de a magyarság t u d a t o s és jellemző vállalkozásai közé tartoznak, lényegeseknek kell t a r t a n u n k . Ezt meggondolva, a m a g y a r s á g vállalkozásaiból, a belőle kisugárzó hatásokból a következők a tudatosan végzettek s e szerint lényegesek: Egy dunamenti hatalom kiépítése magyar vezetéssel. Ez a középkor folyamán elsősorban a Balkán felé valósult meg fokrólfokra, m e r t erre a legnyitottabb a m a g y a r s á g törzsszállása: a Kárpátmedence. Legtartósabban a délszlávokat kapcsoltuk a m a g y a r hatalomhoz, közülük is legjobban a horvátokat. Rövidebb időre a bolgárokat is meghódoltattuk, néhány évtizedes élete a l a t t Kúnországot is. Rendkívüli erőfeszítéssel, de nem huzamosabban az Északkeleti-Kárpátokon is kitágítottuk h a t a l m u n k a t Galicia felé. Már a XIV. századra olyan domináló lett a szerepünk a Duna s a Kárpátok vidékén, hogy új politikai alakulatok, mint pl. a román vajdaságok, csak a mi beleegyezésünkkel, fennhatóságunk a l a t t kelhettek életre. A török feltűnésével súlypontunk mind északabbra tolódott. Királyaink a cseh és lengyel trónra, sőt a német császári koronára pályáztak. Ugyanakkor azonban nem gondoltak komolyan arra, hogy a rendelkezésükre álló erővel a törökre t á m a d j a n a k . Így az t á m a d t ránk, s hatalmi állásunkat szétrombolta, m e r t két hatalom, úgy látszik, nem f é r meg egymás mellett a Duna mentén. A törökök lassú visszahúzódásával a mult században ú j r a igyekezett Magyarország elfoglalni középkor-végi helyét és szerepét. E k k o r r a azonban nemcsak a m a g y a r s á g s szomszédai szellemi és anyagi erőviszonya változott meg, hanem a szélső nagyhatalmak is mindjobban beleavatkoztak – maguktól, vagy az egymás ellen p á r t o t ütő kis népek kérésére – a középső E u r ó p a ügyeibe. E m i a t t a kísérlet csak f u t ó eredményekkel j á r t , – jól t u d j u k , többet ú j r a el sem kezdhető. A m a g y a r s á g politikai tehetsége, központi helyzete és anyagi ereje által életre hívott egykori nagyhatalmunk legfontosabb eredményének azt könyvelhetjük el, hogy szomszédainkat politikai függőségbe hozta a magyarsággal s ezzel biztosította a magyarság szellemi, kulturális missziójának az elvégzését.


Mikecs László

196

A keresztyén vallásosság, emberiesség, magasabb kultúra terjesztése és védelme volt ennek a missziónak legnagyobb arányú vállalkozása. Ma m á r mind több a d a t szól amellett, hogy a magyarság műveltséghordozó rétegeiben mélyen keresztyénné lett. Szomszédaink felől nézve különösen világosan lehet ezt látni. Alig tértünk a keresztyénségre, a XIII. század elején m á r energikusan vállaltuk a legszélső római keresztyén nép szükségszerű f e l a d a t á t : a mellettünk élő pogány és ortodox népek Rómához térítését. A pogány k ú n királyt s népét hamarosan meg is keresztelhette az esztergomi érsek. Az ortodox népek m á r szívósabban védekeztek s nemcsak a térítő szerzeteseinknek, hanem térítő h a d j á r a t a i n k n a k is nagyrészt ellenálltak. Mindazonáltal sikerült a balkáni népekben egy olyan vékony katolikus réteget teremteni, melyre a katolikus propaganda az ú j a b b időkben is állandóan támaszkodhatott. Bár a következő századokban védekezésre szorultunk a mohamedán törökkel szemben (mert ismeretes, hogy nemcsak a magyarság, hanem a keresztyénség és a nyugateurópai világ legnagyobbarányú védekezése is volt a törökök elleni hosszú harc), ha egy kicsit is lélegezhettünk, rögtön megkíséreltük a nyugati keresztyénség kultúráltabb, erkölcsösebb, humánusabb levegőjét terjeszteni a nem-magyarok között. Az erdélyi fejedelmek a rutének, de főleg a románok között próbálták meghonosítani a reformációt. Az utóbbiaknak lefordították az ó- és újtestamentumot, a Heidelbergi-Kátét s egyéb szertartáskönyveket. Ezek által ugyan csak minimális mértékben sikerült híveket szerezni a románok között a reformációnak, de sikerült legalább egy nagy, megindító lökést adni a román művelődésnek. Az erdélyi fejedelmek vállalkozásánál jobban sikerült a jezsuitáké. Talán azért, m e r t kevesebbet k é r t a ruténektől, románoktól: külön szokásaik megőrzése mellett a pápa elismerését. Az únió u j a b b nagy eredményt hozott a románokra nézve: a magyarországi latinság, humanizmus megismerésén keresztül nemzeti t u d a t r a ébredésüket. Példájuk világosan m u t a t j a , hogy a nyugati keresztyénséget terjesztő vállalkozásaink nemcsak a mélyebb vallásosság és emberiesség növekedésével j á r t a k , hanem egyúttal a művelődés emelkedésével is. Ebben nyugati szomszédainkat is segítettük. Dürer a művészetük hírét emelte, néhány humanistánk a közös európai műveltség fényét, reformációnk s erdélyi fejedelmeink a protestánsok közös erejét. Harc a szabadságért, – ebben jelölhető meg a szomszédok szemével a m a g y a r s á g egy másik jelentős teljesítménye a multban. Első n a g y a r á n y ú szabadságküzdelmünk a török ellen folyt s e szabadságharc hősei, főleg Hunyadi János, nemcsak a mi hőseink lettek, hanem, amint délszláv, bolgár, román mondák bizonyítják, töröktől s ú j t o t t déli szomszédainké is. Jól ismeretes, hogy a török ellen nemcsak a m a g y a r szabadság, hanem a szerb, a horvát, a bolgár, a r o m á n szabadság reményét is szívünkben hordtuk. Nem lehetett ez máskép, amikor annyi menekült keresett köztünk, v á r t tőlünk védelmet. Hogy a m a g y a r s á g szabadságharcos híre mennyire el volt ekkor terjedve, legjobban a szlovének Mátyás király-mondái bizonyítják, egy kis nép szabadság utáni sóvárgásának szülöttei. A labancok elleni mozgalom – ezt is jól t u d j u k – szintén nemcsak



197

a magyarság küzdelme volt a szabadságért, hanem a szlovák, rutén, részben román, szerb jobbágyok küzdelme is. Hogy a 48-as szabadságharc m á r részben vált csak közös küzdelemmé – holott a nemmagyarok számára is egyenlőséget hirdetett, ennek komolyságát Kossuth konföderációs tervei eléggé hirdetik –, ez annak tulajdonítható, hogy a f r i s s nemzeti érzéssel felhevített szomszédok vérmes hatalmi reményeket tápláltak magukban a m a g y a r s á g rovására és sanda szemmel nézték még az ő javukra szolgáló mozgalmakat is, ha az a magyaroktól indult el. A nemzeti művelődés és szellem támogatása – ezt is köszönhetik a szomszédok a magyarságnak. A napjainkban folyó k u t a t á sokból mindinkább kiderül, hogy Bécs mellett P e s t egyenrangú társként terjesztette a dunamenti népek között a felvilágosodást és a nacionalizmust. A P e s t r e gyülekező nem-magyarok h a t á s a alá kerültek a fellendülő m a g y a r költészetnek, tudománynak, csodálattal töltötte el őket a művelődési intézmények, akadémia, nemzeti színház lelkes felállítása. A m a g y a r példától felbuzdulva ők is elkezdték nemzeti művelődésük emelését. Rendelkezésükre állt az egyetemi nyomda, mely a felvilágosodás korában E u r ó p a legtöbb népének terjesztette a világosságot adó betűt, művelődést. A szlovákoknak m á r Nagyszombatban n y o m t a t o t t ellenreformációs könyveket, Pesten a pánszlávizmust ébresztgető szláv történeti, néprajzi, szépirodalmi műveket n y o m t a t t a számukra, de a horvátok s szerbek számára is. Az első román tudósok éppenséggel lektorai voltak a nyomdának s természetesen vele n y o m t a t t á k történeti, dákó-román kontinuitást felvető könyveiket. Hazai nemzetiségeinknél messzebb is nyúlt a nyomda m u n k á j a : az első bolgár könyvek 90%-át is benne nyomták s a görög kolóniákat is ellátta könyvekkel. Könyveik kinyomtatása mellett olvasókörök, egyesületek, folyóiratok alapítás á r a is korlátlan lehetőségeik voltak Magyarországon a szomszéd népeknek, a mai meggonoszodott vüágban századrésznyivel is megelégednénk az országunkon kívül élő magyarok számára. Ma m á r tudjuk, hogy szomszédaink nemzeti művelődésének eme pártfogolásával kígyót melengettünk keblünkben, de ez m u t a t j a éppen kulturális küldetésünk önzetlenségét. A civilizáció emelése magától értetődően vált a nagyobb anyagi kultúrával és fejlettebb társadalommal rendelkező m a g y a r s á g kötelességévé. A középkorban jórészt mi ismertettük meg délkeleti szomszédainkkal a város fogalmát, a románok földjén a városok lakói is egyrészt magyarok voltak. Ha összeállítanánk a környező népek magyarból kölcsönzött szókincsét, az is megvilágosodnék, hogy középkori iparunknak s kereskedelmünknek milyen n a g y szerepe volt a szomszédság ellátásában. Néhány iparágunk, mint pl. az ötvösség, virágzása idején nemcsak délkeletre, h a n e m n y u g a t r a is szállított, mert újszerű színpompás alkotásait o t t is szerették. Az újkorban 1848 u t á n s a j á t o s módon szakembereink, mérnökeink, gazdászaink, orvosaink nagy csoportja állt a szomszédok rendelkezésére. Az új Magyarország felépítésére nevelt szakférfiaink ugyanis 1949 után emigrálni kényszerültek (hiszen bennük, az új liberálizmus első lelkes hiveiben éltek leginkább a szabadság eszméi) s a


Mikecs László

198

modernizálódni kezdő Romániának, Bulgáriának, Törökországnak ajánlották fel m u n k á j u k a t . Örökükbe azóta mindig léptek ú j a b b magyarok, gyáriparunkkal, szakműveltségünkkel állandóan fokozódó mértékben kelünk szomszédaink segítségére. A szociális igazság hirdetése az egyetlen hang, melyet a legújabbkorban, a mesterségesen szított környező magyarság-gyűlöletben szomszédaink tőlünk felfogtak. Bizonyára még mindig van köztünk, aki megrőkönyödik azon, hogy századunkban egyetlen egy m a g y a r nevével közelíthettünk csak szomszédaink felé, Ady Endre nevével. De hogy a magyarságtól való elfordulásnak s legfeljebb csak m a g y a r jelleg nélküli szórakoztató irodalmunk és iparunk átvételének idején egyedül Ady E n d r e versenyezve lefordított költészete talált lelkes f o g a d t a t á s r a a szomszédos népek körében, ez korántsem lehet véletlen. HA AZT VIZSGÁLJUK, hogy miként s á f á r k o d u n k a szomszédságunkkal való viszonyunkból adódó tanulságokkal, a m a g y a r önismeretnek e jelentős tételeivel, rögtön szemünkbe ötlik, hogy csak egy v a n közülük a m a g y a r köztudatban elterjedve: a dunamenti kis népeket összefogó m a g y a r politikai hatalom tétele. Híven kifejezi ezt a „Magyarország és szomszédai” c. kötet is, melynek bevezető tanulmánya legfőképp ezt emeli ki az egész kötet anyagából. S ez nemcsak e tétel elterjedtségét, hanem elterjesztésének szándékát is bizonyítja, különben nem szerepelne egy idegen nyelven tájékoztató, m a g y a r f e l f o g á s t sugalmazó kötet élén. De v a j j o n helyes-e a szomszédainkkal való viszonyunkból ezt a tételt leszűrni s okos dolog-e, a m a g y a r s á g javát szolgálja-e ennek a tételnek a terjesztése? A fentebb felvázoltakból akárki meggyőződhetik, hogy csak ez a tétel hiányos, csökevényes m a g y a r á z a t a multunk törekvéseinek s ebből következőleg, nélkülözvén a tárgyhoz való hűséget, nem szolgálja a m a g y a r s á g javát sem. Soha jobb alkalmat, hogy erről a m a g y a r s á g véglegesen meggyőződjék. N a p j a i n k b a n mindjobban kiviláglik, hogy a közbülső, nagy népek közötti Európában l e j á r t a politikai hatalom-építés ideje. Ehhez ugyanis a multban is sok erő kellett, a jövendőben pedig éppenséggel döntő jellegű anyagi fölény szükséges, amilyen erővel, fölénnyel egy kis nép sem rendelkezik m á r Közép-Európában a másik fölött. Szomorú háborús éveink napnál világosabban mut a t j á k , hogy hatalomra csak azoknak a népeknek vannak esélyeik, amelyek egy egész kontinens e r e j é t a szolgálatukba t u d j á k hajtani. Csak nevetni valók vagyunk, mi, a közbülső E u r ó p a kis népei, akik arról álmodozunk, hogy a hatalomépítés a legfőbb tennivalónk. Ám legyen bolond valamelyik szomszédunk s hullattassa fiai vérét illuzórikus h a t a l m a érdekében. Nekünk sokkal drágább a multban eleget öldökölt, pusztított népünk, semhogy– önvédelmén kívül – e r e j é t meghaladó vállalkozásokra buzdítanánk. A fényes tervezgetés, a dicsőség u t á n való vágyakozás az i f j ú dolga, a f é r f i kötelessége a reális látás. V á r j u k , ölbetett kézzel, hogy erre m á s figyelmeztessen bennünket? Alig k a p h a t az ember hidegebb zuhanyt a nyakába, mintha az „Ungarn und seine Nachbar” c. kötet bevezetője



199

után egy német szerző rokontárgyú könyvét f o r g a t j a . * Sorbavesz bennünket, dunamenti kis népeket s megállapítja, hogy ideig-óráig mindegyikünk t e r e m t e t t egy-egy birodalmat, de e birodalomnak t a r tóssága és jelentősége az osztrák kivételével nem volt nagy. E megállapítás ugyan felszínes, a r r a azonban jó példa, hogy kivülről m i n t ítélnek meg minden hatalmi szándékot, mely a Duna mentén születik. S belülről nézve hogy festenek ezek a hatalmi szándékok? A két háború között megteremtették a kisebbség r ú t fogalmát. Lapozzuk végig valamelyik kisebbségi folyóiratunkat. Mikről lehet benne olvasni? Elveszik az anyanyelvi iskolákat; érthetetlen idegen nyelv zavarára kényszerítik az apróságokat; elcsigázott papok, tanítók lopva o k t a t j á k a gyerekeket a n y j u k nyelvére; betiltanak ujságokat, folyóiratokat, könyveket; bezárják az egyesületeket, nacionalizálják az üzemeket. Örülhetünk, ha fejedelmeink egykori székhelyén, honnan bőkezűen t e r j e d t valamikor a műveltség s u g a r a magyarra, nem-magyarra, legalább egy szövetkezeti kalendárium megjelenhetik – m á r a XVIII. században fejlettebbek voltak közművelődési viszonyaink – lesüllyesztett népünk számára. Mindezekből meg kell értenünk, hogy a közbülső Európában egy-egy hatalmi szándék t a r t ó s megvalósítására nincsenek meg az anyagi erők, ideiglenes megvalósítása pedig vállalhatatlan sorsot, emberi megalázást s így végső fokon erkölcstelenséget hoz magával. Igen őszinte és becsületes dolog, ha ezt a m a g y a r s á g ismeri fel és a magyarság terjeszti el kis szomszédai között. Mert nagyon jól t u d j a minden ebben a kérdésben valamelyest is tájékozott, hogy a közbülső Európa minden egyes kis népében megtalálható hatalmi álom legindokoltabb a magyarságban. Részint azért, m e r t ezt a hatalmat az összes kis népek között a legtartósabban ő valósította meg, részben pedig azért, m e r t számánál, lakóhelyének központi jellegénél s nagy mértékben kiaknázható szellemi és anyagi előnyeinél fogva valamilyen hatalmi állás megépítésére a legelőnyösebb feltételekkel még mindig ő rendelkezik. Szavait h á t nem a félelem, vagy tehetetlenség, hanem a józan belátás diktálja. Nem kell a m a g y a r s á g n a k gondolati salto-mortalékat, vagy a mult és jövendő nemzedékek előtt kárhozatosnak ítélt öncsonkítást végeznie, hogy megtalálja az új helyzetben a maga ú t j á t . Csak a multját kell a m a g a valódi értelmében tanulságul állítania. Bizonyos ugyan, hogy akkor volt a legnagyobb a tekintélye s legintenzívebb a hatása, amikor a politikai h a t a l m a is n a g y volt, amikor a misszionáriusok kíséretéül fegyveres csapatokat küldött a Kárpátokon túlra. De vakság meg nem látni, hogy – hatalmunk csökkenésével – voltak már nekünk fegyveres kísérők nélküli misszionáriusaink is. Az egyetemi nyomdába nem puskával h a j t o t t u k a románok tudósait, szomszédaink mellének nem szegeztünk pisztolyt, hogy A d y t lefordítsák. Politikai, fegyveres hatalom nélkül is hatásunk alá t u d t u k vonni mi a szomszédainkat. Mert hogy politikai fensőbbség nélkül is hatásokat sugározhat ki magából egy nép, ez egészen bizonyos. * Schneefuss Walter: D o n a u r ä u m e u n d D o n a u r e i c h e . W i e n - L e i p z i g , m ü l l e r V e r l a g 1942, 140 l.


Brau-

Mikecs László

200

Ha hatalom nélküliek lesznek is a jövendőben a középeurópai kis népek, ez korántsem jelenti azt, hogy egymástól függetlenülnek. Az egyenlőség nem jelent egyformaságot, különösen nem népi kollektivumok között. Az egyes népek s a j á t o s erői, multjukból, lakóhelyükből eredő előnyei és hátrányai mindig kifejezésre fognak jutni. E g y városlakó és iparos nép az egyenlőség kedvéért nem v á r h a t j a meg m o n d j u k egy pásztor s paraszt nép utánafejlődését. A multban g y ű j t ö t t erőket az egyelőség h a t á r a i n belül is felhasználhatja egy nép a m a g a javára. Az egyenlő h a t a l m ú népek is szívesen elismernek maguk között egy-egy reprezentáns nemzetet, mely különleges helyzeténél és különleges szellemi erőinél fogva a legméltóbb arra, hogy szomszédai, egy nagyobb t á j képviselője, kifejezője s a modern gondolatok, eszmék t e r j e s z t ő j e legyen. Részigazságuk azoknak is van, akik a m a g y a r s á g és szomszédai viszonyából csak azt látják, hogy a m a g y a r s á g valamikor uralma alá h a j t o t t a a környező népeket. A teljes igazságot azonban azok találják meg, akik felismerik, hogy a m a g y a r s á g törekvéseinek igazi r u g ó j a – hatalma terjesztésével, vagy anélkül is – a dunai t á j reprezentálása, a kis népek élére j u t á s volt. Rögtön megállapith a t j u k , hogy ez a szándék a legújabb korig sikerrel is j á r t s a környező kis népek kényszerítés nélkül, önszántukból reprezentáns népnek ismertek el bennünket. A jelenben azonban, akármilyen tisztán érezzük is magunk, m o s t is, a reprezentálásra való méltóságunkat, elméleti úton is, akármennyire is megindokolható, hogy gazdagabb multjából, feltehetőleg, a magyarság örökölte a legtöbb erőt ahhoz, hogy a kis népek élén álljon, – önáltatás volna, ha azt hinnők, hogy Közép-Európa kis népei a maguk élén ismernek el bennünket. Ennek az oka egyszerű s nem a végzetes gyűlölködésben rejlik. A m a g y a r s á g o t t r a g a d t meg, ahová m á r a szomszédai is e l j u t o t t a k : küldetéstudata, tervei között hatalmi szándéka áll az első helyen, – ezt, amint erről már volt szó, a „Magyarország és szomszédai” c. kötet bevezető tanulmánya is igazolja. Lemondott arról az erényéről, mellyel a multban Közép-Európa élén tudott állni: az újabb, a fejlettebb, a magasabbrendű gondolat, erkölcs hirdetéséről és megvalósításáról. A multban jól tudtuk, hogy keresztyénségünk mélyebb emberséget s műveltséget jelent, mint szomszédainké; nem késlekedtünk ezért velük azt megismertetni és elfogadtatni. H a m a r á b b r á j ö t t ü n k , hogy nemzeti vonásaink, szellemünk megfinomításával addig rejtőző értékeket tudunk népünkből felszínre hozni; segítettük szomszédainkat, hogy erre a tanulságra ők is rájöjjenek. Mindegyiküknél többre becsültük a szabadságot; de nemcsak a magunk, hanem az ők szabadságáért is küzdöttünk. A mindennapi élet kényelmesebbé, fejlettebbé tételére jobban megvolt a módunk; nem voltunk önzők, ahol csak tehettük, szomszédainknak is segítettünk ebben. – Nem tudnánk, hogy mi az az újabb, fejlettebb, s magasabbrendű gondolat, melynek hirdetésével és megvalósításával régi szerepünk örökébe léphetnénk? A magyarság iránti gyűlölködésben is megnyilatkozó, Ady felé irányuló egyöntetű elismerés m e g m u t a t j a : a szociális gondolat. Dühös, ordító sovinisztákat mi hiába nevelnénk; ehhez jobban értenek a szom-



201

szédok. H a t a l m i és küldetéstudatunkat csillogó tisztaságúvá kicsiszolhatnánk; ezt m á r az ú j a b b időben a szomszédaink is n a g y igyekezettel teszik, vagy jórészt m á r meg is tették. Nem kímélve vitéz f é r f i a i n k életét, hatalmunkat egyideig t á n messze kiterjeszthetnénk; a szenvedések s erkölcstelenségek olyan z u h a t a g á t bocsátanánk európai t á j u n k r a , amilyent egyes szomszédaink keserű emlékű vállalkozásai után, de tisztán elméletben, gondolatban sem vállalhat a legjobbjaiban mindíg magas erkölcsű magyarság. Ha megmaradunk a régi kipróbált dolgainknál: b á t r a n k i t a r t u n k a jobb, a nemesebb, az emberibb mellett, felemeljük a szavunkat a szabadságért, de nemcsak a miénkért, hanem a többi kis népekéért is, előljárunk az élet, a civilizáció fejlesztésében és mindenekelőtt mintaszerű társadalmi és gazdasági rendet t e r e m t ü n k a m a g u n k portáján, – amit nemcsak a mi népünk, hanem szomszédaink is várnak – ú j r a megnyílik előttünk a lehetőség, hogy Középeurópában a rend, a jog, az igazságosság és emberiesség képviselői legyünk, egyszóval a kis népek élére kerüljünk. EZ A GONDOLAT m a n a p s á g bizonyára nemcsak bennünk merül fel, de mellénk szegődik a legszorosabban. Az Isten szerencsés helyzettel áldott meg bennünket, a közbülső E u r ó p á n a k a közepébe t e t t . A kis népek koszorúban vesznek körül s a rokonság jogán a Baltikumig elhat a szavunk. A finnektől a törökökig Középeurópának minden kis népéhez van kapcsolatunk s ezzel egyetlen m á s nép sem dicsekedhetik. A kétoldalról határoló nagy népek közül ellenben egyik sem rokonunk; rokonunk s megértőink csak a n a g y népek között elszórt kis népek között vannak, akik hasonló problémákkal küzdenek, mint mi, segítséget csak gondolatokban, eszmékben adhatnak, akárcsak mi nekik. P á r t ü t é s t tehát sohasem szervezhetünk azzal, hogy valamelyik idegen hatalomnak szállást csinálunk a kis népek E u r ó p á j á b a n a magunk hasznára s többiek kárára. E r r e a multunkban sem voltunk képesek. A bizalom nagyobb lehet h á t a magyarságban, mint a szomszédaiban, melyek közül szinte mindegyik valamely rendszerint r o k o n f a j ú n a g y nép segítségével a k a r t és akar a többiek rovására előnyös helyzethez jutni. Példának említhetjük erre a cseheket, akik indokolatlan hatalmi álmaikat követve, szinte gyakorlattá alakították ki idegen nagyhatalmak kegyeinek koldulását, azaz a kis népek elárulását. Ha őszintén a tiszta lélekkel a dolog velejére nézünk, a n n a k is világossá kell lennie, hogy szomszédaink nagyobb részével lényegileg csekélyek, inkább csak mesterségesen szítottak az ellentéteink. Településünk pl. a szomszédos északi s déli szláv népek felé korántsem annyira kuszált, hogy ne volna közöttünk megállapítható a Kárpátmedence békéje érdekében egy közösen elfogadott érdekhatár. Kibékíthetetlennek látszó ellentéteink csak a románokkal vannak, – a m a g y a r s román szorulna egyébként a legjobban egymás támogató b a r á t s á g á r a a m á s f a j ú népek özönében – de talán ezek is megoldhatók lesznek egyszer valahogy. Ahhoz mindenesetre nem elég jelentősek, hogy a magyarság különlegesen előnyös helyzetét a közbülső E u r ó p a kis népeinek társaságában elrontsák.


202

Mikecs László: A magyarság és szomszédai

Az előnyös helyzet önmagában azonban nem elegendő. Ha a m a g y a r s á g t u d a t o s a n nem vállalja a kisnép-szerepet, azaz nem v i t a t j a meg a gondolatot, nem szereli azt fel multjából s jelenéből vett érvekkel, és nem igyekszik szerteküldött kultúrképviselőivel a hírét elterjeszteni, – jelentéktelenségbe süllyedhetünk KözépE u r ó p a kis népei között. A „mi mindenről lekésünk” ebben a dologban is veszedelmesen kísért. Míg egy m a g y a r dunamenti hatalom másoknak gyűlöletes, nekünk jóleső érzésében szunyókáltunk, mások mindent megtettek, hogy a kis népek élére kerüljenek. Így pl. a csehek, akik m á r régen felismerték a reprezentáns kisnép gondolatának jelentőségét. P r o p a g a n d á j u k m á r régóta hirdeti, hogy a cseh Közép-Európa legtöbb szellemi erővel rendelkező kisnépe, a humanizmus képviselője. V a j j o n el t u d j u k - e hitetni a világgal, hogy a mi szellemi erőnk s emberségünk semmivel sem kevesebb, sőt mindez a csehekben a multban jelentős m a g y a r támogatást k a p o t t ? A világot vad hírek és hiresztelések keringik be ezekben a súlyos esztendőkben. A gyűlölettől szitott elfogultság, elkeseredés és düh, az ügyes helyezkedés és megalázkodás súlyos veszedelmeket, változásokat hozhat még Közép-Európa kis népeire. De ha egyszer, a háború elmultával ennek a t á j n a k a természetes erői szabadon fejlődhetnek, ha a népeket a józanság s nem az elvadult érzelem f o g j a egymás felé vezetni, a magyarságnak a középeurópai kis népek élén kell állnia, m e r t erre rendelte helye, m u l t j a s népében összegyűlt szellemi ereje. MIKECS LÁSZLÓ


HÁROM ARC A HORVÁT IRODALOMBÓL

KEVÉS NEMZET VAN, amely egész élete folyamán igazán gondolkozott és igazán í r t (Taine). A kisnemzetek között m é g elenyészőbb az olyan népek száma, amelyeknek „tökéletes” és értelmiségük lélekszámához viszonyítva „nagy” irodalmuk van. K u l t ú r á j u k ban, szellemi termékeikben sok az u t á n z á s és jóval több a nagyoktól kölcsönzött élmény, mint az eredeti irodalmi emlék. Az emléktelen népek az ismeretlenség rideg t a k a r ó j a a l a t t alusznak, de az emlékkel élők alkotnak és alkotásaikkal örökös egymásrahatásban élnek. Így a hasonló folklor a népek sorsfordulóit is azonos keltezéssel jelöli m e g : az idő h a j l á s a e g y a r á n t s ú j t j a vagy egyformán emeli föl őket a cselédsor sötétségéből a szabadság magaslatainak tiszta fényébe. Ilyen sorsforduló volt a dunavölgyi kisnépek életében ezernyolcszáznegyvennyolc. Négy h í j á n i m m á r száz esztendő választ el a történelmi napoktól, s ez a távlat éppen elegendő ahhoz, hogy a letűnt korszak átalakító, ú j í t ó erejének minden h a t á s a és kései visszhangjának legrejtettebb élménye is megvilágosodjék és a nagy szellemek alkotásaiban valósággá váljék. Negyvennyolc a dunavölgyi történelem egy évszázadának küszöbe, amelyen át kisnemzetek a nagyok nyomába léptek; a szellemi életnek bővizű forrása, termékenyítő ereje és íze még ma is benne él az irodalomban. Magyar indítás volt, de a szomszédos országokban is megtalálta a szabadságvágy r e j t e t t csiráit és hasonló erjedést indított meg a legkülönbözőbb a j k ú népek között. A déli szlávok egyrésze, a horvátok és a szerbek, b á r ellene fordultak, annyit azonban merítettek belőle, hogy megcsinálják a m a g u k „negyvennyolcát”. Géniuszaik megérezték, hogy a m a g y a r t ű z perzsel s egy egész évszázadra szóló m á g l y á t r a k Petőfi a szabadság szellemének. A tűz s annak parazsa, amely az elhamvadt ország temérdek h a m u j a a l a t t m a r a d t , a mult század legnagyobb vállalkozása volt s irodalmunk t a l á n soha nem k a p o t t ilyen lendületet a jövő fele, mint Petőfiék megjelenésével. Negyvennyolc a m a g y a r lángelmék mellett h o r v á t o k a t is termett, m e r t a Duna p a r t j á r ó l a Száva p a r t j á r a is elvitte a megújhodás szelét. Ezekre az évtizedekre esett a h o r v á t „Preporod” (a nemzeti megújhodás kora) is, m a j d n e m egyidőben a m a g y a r szellem fölszabadulásával s hiába nevezte Krlezsa Miroszláv tűzijátéknak e korszak művét, Jellasics h o r v á t j a i b a n ugyanez a tűz ébresztette föl a nemzeti romantika szavát. A HORVÁT IRODALMI KRITIKA e korszak költőit a nemzeti hivatás képviselőinek nevezi, akik a többi elkésett kisnemzet mellett mintegy ötven esztendővel később érkeztek el a nemzeti romanticizmushoz. A népi, nemzeti szellem, a tiszta, ősi nyelv az érintetlen falvakból bevonult az idegen k u l t ú r á j ú városokba s o t t nyugateurópai m i n t á r a megalkotta a z ú j h o r v á t k u l t ú r á t . Mazsuranics Iván és Preradovics Petar, a romantikus líra első szálláscsinálói


Lévay Endre

204

m á r t á r s a d a l m i és irodalmi keretet építettek s ezeken belül a külföldi h a t á s szerepe csak a f o r m á k r a vonatkozhatott. Az új korszak levegője – Petőfiékhez hasonlóan – megtelt népi szellemmel s a fejlődés során Senoa Auguszttal irodalmi ízlést, Strossmayerrel pedig h a t á r o z o t t nemzetszemléletet t e r e m t e t t az országban. (A jövevényelem itt is épp ú g y szóhoz j u t o t t s előkelő szerepet kapott, m i n t h a t v a n h é t u t á n Magyarországban.) Korunk h o r v á t nacionalizm u s a innen k a p t a társadalmi szemléletét, s a j á t o s h a n g j á t és jellegét. Éledt és lassan kibontakozott az új társadalmi rend, a h o r v á t középosztály; nyugat katolikus világa és a balkáni pravoszlávia közelsége ugyancsak hozzájárult világszemléletének kikristályosodásához és ahhoz, hogy egy évszázad szellemi hagyománya szinte egyedülálló nemzeti jelszóba sűrűsödjék. „Bog i hrvati”, I s t e n és a horvátok nem a napipolitika ü r e s szólamát jelenti, mérhetetlenül több annál, m e r t a megújuló népi szellem tartalommal töltötte meg. A két szó mindenekelőtt a f a j i s lelki a l k a t r a mutat, de tovább is megy, m e r t nemcsak jelleget, hanem sorrendet is jelöl. V a n benne elhatárolás: a nép függetlenítése minden mástól. Ha Délkeleteurópa történelme, irodalma az ittélő kisnemzetek közösségének kérdését veti föl, e jelszó t a r t a l m á v a l és külön jelentőségével a többiek fölé emeli népét. Isten u t á n a nép, s ennek t u d a t a maradéktalanul benne él a népben. Az irodalomban a h o r v á t nemzeti romanticizmus még ma is h í r t ad erről, de e szellemi irányzat legmarkánsabb képviselője m á r nyolcvankét esztendős és régi eszméitől csaknem akkora távolság választja el, m i n t életkora. Nazor Vladimir, a századforduló legnagyobb horvát lírikusa, az Adria r o m a n t i k u s szigetvilágának szülötte; költői lelkét a dalm á t p a r t ezeréves emlékei termékenyítették meg. Spalato, Sebenico, Raguza k u l t ú r á j a adott neki indítást. Az ősi környezet először mitológiai alakokat keltett életre lelkében: bibliai legendái után a horv á t királyok a l a k j a i jelentek meg a s t r ó f á k között. Tomiszlav, Kresimir és Zvonimir uralkodói nimbuszát ugyan megszépítette a messzeségből idéző költői képzelet, de ezek a királyok mégsem jelentették azt a horvát népnek, amit Dusan cár vagy Lazar jelentett a szerbeknek. A dicsőítő ének helyett i t t a panasz, a sírás h a n g j a hallik: vágyakozás a nagyság, a gazdagabb nemzeti élet után, mert ami volt, a r r a több árnyékot vetett a mult, m i n t amennyi fényt t u d o t t elővarázsolni a legendák arannyal, ezüsttel, drágakővel kir a k o t t világa. Kísérletek voltak ezek egy nagy nemzeti hősköltemény, egy h o r v á t „Roland-ének” megírására, de alakjai épp oly sápadtak, erőtlenek maradtak, mint A r a n y J á n o s aggastyán istenei és hősei Buda halálában. Az első versek arról a távoli világról szóltak, amelyeknek semmi, vagy v a j m i kevés kapcsolata volt a költő korával. Egyénisége a legendák szövevényeiben elveszett, de nem is kereste önmag á t mindaddig, amíg egyetemi tanulmányai ki nem szakították a mondavilágot elővarázsló dalmát környezetből – az idegenbe. A grázi egyetemi évek befejeztével a „szláv legendák” ciklusa is lezár u l t s a természeti szépségekben gyönyörködő, optimista költő he-



205

lyett megjelent a nagy r o m a n t i k u s egyéniség, aki az „Új versek” megjelenésével a nemzet legnagyobb és legnépszerűbb nacionalista költőjévé vált. A „Líra”, „Az én világom” soraiban ismét visszatért a dalmát sziklák közé, de ezekből m á r nem a legendák lágy r i t m u s a hangzik, hanem Ady délszláv rokonlelke szól az új idők új dalaiban. A „ S a r j ú ” című költeményében a legerőteljesebb a h a n g ; a terméketlen, rideg sziklák között élő nép tengernyi b á n a t á n a k elzokogásán túl a sorok mélyéről m á r a forradalmi hév tüze csap elő. De alig hogy fölgyúl, m á r i s kialszik, m e r t Nazor nem forradalmi lélek: hangjához jobban illik a sírás, mint a f o g a k csikorgatása. Jóllehet, az új versek nyomán egész „nazorizmus” t á m a d t a fiatal horvát irodalmi életben, a költő azonban nem azért vált nacionalista költővé, m e r t a n a g y szláv korfordulóban (1914) népéről a k a r t szólni népének, h a n e m a benne élő nyugtalanság, az örökös útkeresés kiolthatatlan vágya érlelte meg a nemzeti romanticizmus kései dalnokát. Rimbaud vagy Petőfi életkorának m a j d háromszorosát érte meg eddig: egy évvel előbb született, mint Ady s még ma is él. Túl hosszú életkor ez egy nyugtalan lírai lélek számára. Nazor az epikusok lassú fejlődési menetét még prózai munkáiban sem t ű r t e meg, poéta vére gyorsabb fejlődést követelt. A r o m a n t i k u s líra h a n g j a épp úgy elmaradt mögötte, mint évtizedekkel előbb a legendák színes világa; A r a n y és Ady k o r á t túlélve egyideig a művészi f o r m á k r a való törekvésben élte ki magát. Az esztétikai kulturálódás azonban csak átmenetet jelentett Nazor költészetének utolsó szakaszában, s nem megállapodást. A polgári életstílus még mint nyugalmazott pedagógust sem kötötte meg, m e r t ősz fejjel nem az elmélkedő tudós és esztéta ú t j á t választotta, h a n e m h á t a t f o r d í t o t t az individualizmus világának és legutóbbi írásaiban a kollektiv eszméket szólaltatta meg. Költészete a horvát nép irodalmának és történetének h á r o m arcát m u t a t j a . A HORVÁT LÍRA ideológiai és f o r m a i fejlődése a „Preporod”tól (a nemzeti m e g ú j h o d á s korától) Preradovics, Kranycsevics és Nazor Vladimir költészetén át érkezett Krlezsa Miroszlavig. A f e j lődésnek ez az ú t j a a m a g y a r líra Vörösmarty, Petőfi, Arany, Ady vonalával mérhető, s a horvátok közül Krlezsa került legjobban a magyar Hortobágy p o é t á j á n a k h a t á s a alá. Irodalmi jelentősége és szerepe nagyobb, mint valamennyi elődjéé, m e r t a h o r v á t szellemi élet az ő műveiben emelkedik föl a nyugateurópai magaslatokig. Míves költő, drámaíró, elbeszélő és esztétikus, k u l t ú r á j a öt nyelv gazdag anyagából gyűlt össze. A zágrábi gimnázium falai közül indult, m i n t a h o r v á t főváros szülötte és a pécsi kadétiskolában, m a j d a budapesti Ludovikában öltött egyenruhát; így ismerkedett meg a m a g y a r kultúrával. A f i a t a l katonatiszt huszonegyéves k o r á b a n í r t a meg első novelláját „Zar a t h u s t r a és az i f j ú ” címmel és h á r o m évvel később (1917) jelentkezett első verseivel. A háborús évek ünnepelt költője Nazor Vla-


Lévay Endre

206

dimir volt, akinek r o m a n t i k u s h a n g j a jobban megfelelt a régi világba feledkezett h o r v á t értelmiségnek, mint a „Pan”, a „Horvát rapszódia” és „A versek könyve” fiatal, forrongó poétájának mondanivalói. A századfordulóban Horvátországban is sok minden elakadt, m i n t h a megfeneklett volna a béke nyugalmas vizében, s a városokban is csak lassan kezdett kibontakozni a szociálizmus szelétől m á r é r i n t e t t új társadalom arca. A közélet magán viselte a monarchia bélyegét, s a kétnyelvű, felemás kultúra ittrekedt maradványai a fővárosi palotáktól egészen a kisvárosi tisztviselőlakásokig továbbra is őrizgették a mult emlékeit. Elfordultak attól, ami ezt az életstílust zavarta és azoktól is, akik a nemzeti élet belső revizióját a k a r t á k és átalakításának szükségességét hirdették. Krlezsa – Ady harcához hasonlóan – ennek a régi világnak üzent h a d a t ; harcolt is ellene bátran, de javító szándékában is többet ü t ö t t a szomszédos idegenen, magyaron, osztrákon, svábon, mint a s a j á t fajtáján. Az a sajátos, szubjektiv szemlélet, amely irodalmi kritikáiban megnyilatkozik (Magyar változatok, Ady E n d r e költészete) és amelylyel még ma is szemléli a magyarságot, nem a széleslátókörű költő tiszta élményeiből fakad, hanem katonatiszti emlékeiből táplálkozik. B á r m u l t j á v a l gyökeresen szakított, hiszen világszemlélete épp az ellenkező oldalra állította, legnagyobb élménye mégis az osztrákm a g y a r neobarokk világ m a r a d t . Ha l í r á j a nem is, tanulmányai, elbeszélései és d r á m á i csordultig teltek a monarchia hibáinak és bűneinek emlegetésével olyannyira, hogy az osztrák és a m a g y a r nép erényeinek – nem dicséretére – fölemlítésére sem j u t hely írásaiban. A „Glembay uraság”, a „Haldoklás” erős iróniával megrajzolt társadalmi keresztmetszet; a főúri osztály romlottságát, h a t á r t a l a n önzését és megalomániáját viszi színpadra legapróbb részleteiben, megfeledkezve arról, hogy Horvátországban is a kastélyon kívül élők jelentik a nemzetet közel egy évszázad óta, s ez a m a g y a r földön is így áll. A polgári társadalom pedig az egész Közép-Dunamedencében egyformán örökölte a letűnt világ társadalmi és politikai életének merev s a mai szemlélettel sok tekintetben ellentétes jellegét. Krlezsa első drámai kísérleteit 1922-ben elutasította a zágrábi Nemzeti Színház, p á r esztendővel később a „Galicia” című drámai j á t é k á t a bemutató kitűzött n a p j á n vették le műsorról. Nehezebben és több sikertelenséggel indult, mint kortársa, Begovics Milán, m e r t nagyobb f ö l a d a t o k r a vállalkozott. Az új h o r v á t drámairodalom megszületése kettőjük nevéhez fűződik, Krlezsa mégis többet jelent, m e r t művei egy egész történelmi korszakot örökítenek meg a szociális t a r t a l o m n a k és a művészi f o r m á n a k szerencsés egységesítésével. A modern h o r v á t irodalomnak kétségkívül egyik legnagyobb egyénisége: lírai költészete Verlaine, Rimbaud, Rilke és Ady hangj á t idézi: drámái mellé m a g y a r hasonlatnak Németh László „VII. Gergely” és „Cseresnyés” c. d r á m a i j á t é k á t állíthatjuk. Krlezsa A d y t fordította, de az ő műveit mind a mai napig nem ismeri a mag y a r közönség.



207

„A TEMÉRDEK EMBERI GYARLÓSÁG és a sok-sok emberi jóság egészen másképp fest, ha közömbösen, érdektelenül nézzük és másképp, ha fölemelkedünk és megvizsgáljuk m a g u n k a t és m á s o k a t a halhatatlanság perspektivájából. Csak ilyen szemlélettel és az ilyen értelmezéssel élve érdemes írni.” Budak Mile, a mai h o r v á t próza egyik legnevesebb egyénisége írta ezeket a sorokat az „Elvirágzott cseresznyefa” c. regénye elé, mint rövid bevezetőt, amely p á r szóban programmot és írói példaképet jelöl meg. Mondanivalóiban azt érezteti, hogy mindenekelőtt az erkölcsösség magaslatai felé t ö r s meg nem alkuszik, m e r t nem kenyere a divatos irodalmároskodás olcsó sikere. Közelebb áll a néphez, az elesett parasztsághoz, mint a szocialista Krlezsa, aki ízig-vérig intelektüell; mint epikus nem annyira a m a g a s szellemi kultúrára, mint inkább a lelki s etikai kérdésekre építette a m a g a irodalmát. Termékenysége nagy, sokkötetes művekkel igazolja ezt a s a j á t o s nacionalista társadalomszemléletet s írói m a g a t a r t á s t . Budak Mile alig másfél évtizeddel ezelőtt t ű n t föl a h o r v á t irodalomban novellás kötetével. A „Hegyek a l j á n ” címmel összegyűjt ö t t e a lapokban, folyóiratokban megjelent írásait, amelyek a likai hegyek szegénysorsú népének szűkölködéséről, a kövekkel, a kegyetlen időjárással és a terméketlen földdel vívott örökös harcról adnak hírt. Új hangot ü t ö t t m e g eredeti alakjainak megjelenítésével: jó kezdés volt és nagy ígéret. Első regénye, a „Feszület” 1931ben jelent meg s nem sokkal később látott napvilágot az „Elvirágzott cseresznyefa”. A négykötetes regény a karsztok rideg világának rajza. Főhőse Bojanics Dragan, katonatisztből lett vidéki tisztviselő, aki tisztviselőcsaládból származó feleségével végigküzdi a szürke, kispolgári élet minden megpróbáltatását. A világháború után nyomorúságos élet szakad r á j u k , de még ennek az egyensúlyát is fölborítja gaztetteivel volt t i s z t b a r á t j a , Dujmovics Ivica. Az öszszeomlás elkerülhetetlen: D r a g a n baltával végez élete megrontójával s ezzel a m a g a életét is megpecsételi. A kispolgári élet erőtlensége, felelőtlensége és tehetetlensége D r a g a n vallomásában bontakozik k i : „Én elismerem, hogy gyenge vagyok, de erősen hiszem s meg vagyok szilárdul győződve arról, hogy mindez, ami az életemben történt, nem az én bűnöm. Ez a t ö r t é n e l e m . . . T é v ú t r a kerültem, de csak azért, m e r t vergődésemben nem is tudtam, hogy én vagyok az, – vagy valaki más, aki eltévedt.” Az „Elvirágzott cseresznyefa” hősei esendő emberek s szentül hiszik, hogy valaki m á s idézte elő pusztulásukat. Budak igazi elbeszélő készsége „A tűzhely” c. négykötetes regényében mutatkozik meg. Kristálytiszta epikájában a szláv lélek mélységei kerülnek fölszínre olyan művészi tökéletességgel, hogy a horvát kritika méltán hasonlítja ezt a nagy művet Dosztojevszkij „Karamazov testvérek”-éhez. A regényben egy likai f a l u parasztvilágának belső életéről van szó: semmi másról, mint tűzhely-alapításról, de az akadályozott házasság körül kerekedő v i h a r t Budák olyan drámai erővel í r j a le négy köteten át, hogy műve szinte a nép époszává szélesül s Reymont-i mozdulattal öleli át a paraszt-


208

Lévay Endre: Három arc a horvát irodalomból

világot. A lelki ellentéteket, a bűnt és a bűnhődést olyan lélektani tudással és plasztikus érzékkel állítja szembe, az emberábrázolást s a lelkekben feszülő t r a g i k u m mélységeit oly művészi erővel oldja meg, hogy ezzel a folklorista zsánerű lélektani regény első s legerősebb horvát képviselőjévé válik. A kispolgári társadalom és a p a r a s z t s á g él Budák műveiben: a polgár erőtlenül, a k a r a t nélkül, a p a r a s z t hittel és meggyőződéssel. Az egyik a megalkuvó világ, amely t ű r , belenyugszik mindenbe, abba is, hogy m a r a d j o n minden a régi, a másik változtatni a k a r a sorsán. Legnagyobb regénye az utóbbi világ igazságait hirdeti. A DUNAMEDENCE SORSÁT ALAKITÓ, romboló vagy építő események a modern h o r v á t irodalom békés és dolgos műhelyeit is földúlták. A vihar, amely, úgy látszik, minden régi emléket s értéket elsöpör útjából, a szellem embereit sem h a g y j a meg a helyükön. Nazor Vladimir ősz fejjel odahagyta otthonát, polgári kényelm é t : a partizánok t á b o r á b a ment s Titó tábornagy mellett a „nemzeti fölszabadító bizottság” egyik vezetője lett. Krlezsa Miroszláv idegzetét összeroncsolta a pusztító idő: elm é j e elborult s egy h o r v á t í r ó t á r s jóvoltából valahol a hegyek között egy kis szanatóriumban v á r j a javulását. Budák Mile nem szenvedett nagyobb megrázkódtatásokat: a fővárosban m a r a d t s a Poglavnik usztasa kormányában miniszteri t á r c á t vállalt. A történelem rendelte így az ú t j u k a t . . . LÉVAY ENDRE


A POLITIKAI NEVELÉSRŐL I. A POLITIKAI NEVELÉSNEK az a része, mely az egész nemzetet érdekli, nagyrészt a külvilágra és a vele való érinkezésre vonatkozó ismeretek nyujtásából áll. Ezek az ismeretek nemcsak az általános műveltség szempontjából szükségesek és fontosak, hanem azért is, m e r t azok a l a k í t j á k a politikában vezető nemzedékeket. Magyarország politikai kiválóságokban a legnagyobb nemzetek vezető embereit is elérő a r á n y t m u t a t o t t 1790 és 1848 között. Ennek a h a t évtizednek a történetében a m a g y a r politikai vezetés színvonala mellett szembetűnő gazdagságával találkozunk azoknak a tehetségeknek, melyek a modern Magyarország kialakításában közreműködtek. Még senki sem tekintett szét a régi m a g y a r országgyűlések m u n k á j á n és beszédein, senki a m a g y a r vármegyék sokaságának g y a k r a n csak otthon szereplő vezető férfiain, azzal a szándékkal, hogy a m a g y a r politikai tehetség érvényesülését, alkotó m u n k á j á t felkutassa és megvilágítsa. Ennek a munkának a részletekre kiterjedő elvégzése olyan ismeretlen gazdagságát m u t a t n á a m a g y a r politika multjának, milyennel a nagy nemzetek közül is csak kevesen rendelkeznek. Ha mi magyarok keresnénk ennek a gazdagságnak az értékelését, azt lehetne mondani, hogy m a g u n k a t dicsérjük. De ú g y véljük, nem lehet ugyanezt mondani akkor, ha Magyarország nem-magyar népeit, a nemzetiségeket kérdezzük meg. A magyarországi nemzetiségeket ugyanis a magyarellenes propaganda rendszerint szembe szokta állítani a magyarokkal és ha mi nem is f o g a d j u k el őket ellenségeinkként, mint ezt a magyarellenes propaganda feltűntetni szokta, elfogadhatjuk őket a m a g y a r politika kritikusaiként. Már pedig a magyarországi nemzetiségek 1848 és 1871 között egy értelemmel azért kértek m a g u k n a k jogakadémiákat, mert abban a feltevésben éltek, hogy a magyarok 1790 és 1848 között azért mut a t t a k fel annyi politikai sikert, m e r t vezető embereik megfelelő politikai műveltséggel és ismeretekkel b í r t a k s ezeket az ismereteket a m a g y a r jogi o k t a t á s keretében szerezték meg. A nemzetiségek felfogása szerint a jogakadémia volt az, melyben a m a g y a r szereplő emberek ez ismereteket megszerezték, s m a g u k n a k a politikában fölényt és vezetést biztosítottak. Kérésüket nemcsak azzal indokolhatjuk, hogy Magyarország nemzetiségi vidékein jogakadémiák voltak és nem egyetem, ennek folytán természetes volt, hogy a nemzetiségek a jogakadémiákat ismerték, nem az egyetemet. Inkább azt kell mondanunk, hogy az egyetlen m a g y a r egyetem akkor az ország fővárosában volt, a vidék az akadémiát ismerte a maga egyetemének. Még inkább lehetne azt mondanunk, hogy a nemzetiségek a m a g y a r jogakadémiában keresték annak a munkának a sikerét, melyet ma az egyetemek munkájának mondanának.


Horváth Jenő

210 II.

A MAGYAROK A JOGI OKTATÁSNAK egyetemek helyett akadémiai m i n t á j á t a velencei állam egyeteméről, Padovából ismerték, m e r t o t t az egyetem elmélet helyett politikai tudományokkal foglalkozott. A velencei államnak ugyanis politikailag képzett erőkre volt szüksége, hogy azok az ő k o r m á n y á t hagyományos sikerrel vigyék s szolgálják az ő érdekeit a lagunáktól az óceánokig. A velencei állam padovai akadémiáján és archigimnáziumában – ez a k é t megjelölés Magyarországon is megtalálható – sok magyar nyert m a g a s a b b politikai képzést a XVI. században; ott szerezték meg azokat az ismereteket, amelyek őket hazájokban, különösen Erdélyben, m a g a s a b b közszolgálatra képesítették. Mikor az ország a török uralom alól felszabadult, a XVIII. század első m a g y a r országgyűlései, a m a g y a r nemzedékeknek hasonló képzést kívántak nyujtani. A m a g y a r állam szolgálatára kellő ismerettel bíró f é r f i a k a t kerestek; azokat előkészítendő, a velence-padovai o k t a t á s n a k Magyarországon élt emlékéhez tértek vissza. Nem az elméleti módon t a n í t ó egyetemet választották mintaképül, melyet akkor Magyarországon még keveset ismertek s tanítási módjánál fogva nem t a r t o t t a k eléggé gyakorlatinak, hanem az akadémiát vették alapul a jogi oktatásban. Az 1715. LXXIV. §. közszükségletként állapította meg a magasabb iskolázást és ettől kezdve s z á m í t h a t j u k azokat a törekvéseket, melyek a n n a k eszközlését szorgalmazták. Az 1723. LXX. §. szentesítése u t á n III. Károly király azt a kérdést intézte a m a g y a r királyi helytartótanácshoz, hogy milyen alapok állhatnának rendelkezésre a m a g a s a b b állami szolgálatra nevelő intézetek felállítására és f e n n t a r t á s á r a . Ugyanezt a kérdést ismételte meg Mária Terézia királynő az 1741. XLIII. §. szentesítése után, mire az országgyűlés, az 1548. XII. §. és az 1550. XIX. §. alapján, a török pusztítás következtében m a g u k r a h a g y o t t apátságok vagyonát jelölte meg, mint olyat, melyet fel lehetne használni abból a célból, hogy „embereket neveljenek, kik m a j d ő Felsége és a haza körül érdemeket szerezni igyekeznek”. Ugyanakkor az országgyűlés az 1741. XLIV. §-ban, az 1740 óta Egerben működő kollégiumot jelölte meg mintaképül azzal, hogy a n n a k jogi oktatási r e n d j é t és működését elismerte. Ez a megjelölés döntő hatással volt abban az irányban, hogy az egri alapítás célja gyakorlati volt: Heves-vármegye, tehát a vármegyei közélet és közszolgálat számára nevelt jogászokat. Fontos volt és ezzel kapcsolatos az is, hogy a kollégium, t e h á t az egri jogászképzés felügyeletét az alapító egyházon (érseken és káptalanon) kívül Heves-vármegye rendjei gyakorolták. Egyetemnél ez nem volt elképzelhető, m e r t az egyetem a tudomány műveléséből, nem pedig a közszükségletből indul ki, az egyetemek a tudományok művelése végett alakulnak. Az egri példánál t e h á t szembetűnő volt a n n a k a kapcsolatnak az átvétele, mely a velencei állam és az általa f e n n t a r t o t t , az ő állami szükségleteit szolgáló pádovai egyetem között megvolt. Az egri akadémiát elismerő 1741. XLIV. §. alapján készült el



211

a magyar királyi helytartótanács 1742-i felterjesztése, mely hasonló mintára, országos jellegű intézet felállítását javasolta, f e n n t a r t á s á r a pedig az elhagyott bátaszéki a p á t s á g n a k közel 15 ezer holdat kitevő birtokát jelölte meg. A javaslatból a bécsi kormányzat Magyarország helyett az egész Habsburg-Birodalom részére létesített kollégiumot, mely a kollégium névvel – Collegium Theresianum – együtt a bátaszéki alapot is m e g t a r t o t t a . Így a bécsi akadémia megszervezésével (1749–1751) Magyarország megrövidült, a m a g y a r országgyűléstől megállapított közszükséglet változatlanul kielégítetlen m a r a d t . Mária Terézia később azzal kívánta kárpótolni a m a g y a r közvéleményt, hogy 1776-ban, a Budára helyezett Pázmány-egyetemmel kapcsolatban, a bécsi kollégium m i n t á j á r a , országos nevelőintézetet állított fel és elrendelte benne a jogi t á r g y a k tanítását. A bécsi Theresianische Akademie és a budai Academia Regia Theresiana t e h á t nemcsak neveik nyomán kerültek közös alapra, hanem azért is, mert mindkettő egyetemmel állott kapcsolatban, jogi oktatással is foglalkozott. Kitűnt ez abból, hogy a budai egyetem 1779-ben a bécsi Theréziánum számára lekötött bátaszéki alapot a maga részére igényelte, a vele kapcsolatba hozott budai Teréziánum f e n n t a r t á s á t abból kívánta eszközölni. K i t ű n t abból is, hogy a Bécsben visszatartott alapokat meg nem kapván, az egyetemi alapból ő m a g a t a r t o t t a f e n n a budai nevelőintézetet. A budai nevelőintézet ennélfogva nem volt középiskola, nem állott kapcsolatban sem a középiskolákkal, sem azok igazgatásával, a középiskolai hatóságokkal. Olyan intézet volt, melyben a tanítás, tekintettel a magasabb állami szolgálatra való előkészítés céljára, külön tanterv alapján f o l y t : a grammaticis classibus incipiendo usque Studium, juris inclusive. Ez volt a jogi oktatással is foglalkozó első királyi m a g y a r akadémia – a bécsi Teréziánum testvérintézete, – a m a g y a r Teréziánum. Nyilvánvalóan azért alakult így a helyzet, m e r t az általános műveltséget n y u j t ó nyilvános iskolák nem n y u j t h a t t a k , a magukétól eltérő, különleges képzést azokból az ismeretekből, melyekkel a magasabb állami szolgálatba lépőknek kellett rendelkezniük. Így érthető az is, hogy a m a g y a r királyi helytartótanács m a g a kérte a Bécsben visszatartott alapok visszatérítését (1779. szeptember 27) és hogy nem k a p o t t elutasító választ, m e r t a válaszlevél a döntést függőben t a r t o t t a (1870. f e b r u á r 2 ) . Hogy a m a g y a r országgyűlésektől kívánt ismeretek közé a külügyi szolgálathoz megkívánt ismeretek is hozzátartoztak, a z t nem szükséges külön bizonyítanunk. E r r e vonatkozólag ugyanis számtalan törvény áll rendelkezésünkre a XVI. és XVII. századokból, melyek magyar diplomaták alkalmazására vonatkoznak, különösen a keleti országokban és a keleti államokkal kötendő szerződésekkel összefüggésben. A bécsi kormányzat elismerte a követelés jogos voltát azzal, hogy magyarországi születésű diplomatákat is alkalmazott, később ilyeneket választott a bécsi Teréziánumból.


Horváth Jenő

212

Megindokolta ezt az eljárását az, hogy a hatalmak Mária Teréziát Magyarország királynőjének ismerték. Tudott dolog volt ugyanis a m a g y a r kormányzat és a magyar országgyűlés rendjei előtt az, hogy a külső hatalmak Mária Terézia címét a Magyarország királya címre szorították. Magyarország szempontjából ez nem jelentett megrövidülést, m e r t nem a magyar királyi címet szorították meg. Fontos volt azonban, hogy a hatalm a k Mária Teréziát Magyarország királyának nem elismerték, hanem a n n a k ismerték; nem r u h á z t a k rá új címet, hanem általuk ism e r t régi címzést vettek elő; Mária Terézia nem k é r t sem új címet, sem elismerést; ebből világosan következtethető volt, hogy a mag y a r állam elismert jogi személyiségnek számított a hatalmaknál. A h a t a l m a k Mária Terézia birtokai közül a m a g y a r királyságot jelölték meg, mint olyant, amelyet ők addig önálló jogi személyiségnek, szuverén államnak ismertek és ilyenként f o g a d t a k el. Fontos ez a megállapítás egyrészt azért, m e r t ebből következik, hogy a m a g y a r államnak akkor sem volt szüksége külön elismerésre, mikor 1918-ban Ausztriától különvált, a jogi személyiségének korlátozására vonatkozó minden vita és találgatás tárgytalan volt. Fontos volt azonban másrészt azért is, m e r t ha Magyarországnak szüksége volt a m a g a s a b b közszolgálatra vonatkozó nevelésre és a külpolitikai ismeretek t a n í t á s á r a olyan időkben, mikor külügyeit a bécsi kormány intézte, úgy az országgyűléstől közszükségletként megjelölt politikai nevelés kérdése nem válhatott kevésbbé fontossá akkor, mikor az országnak magának kellett gondoskodnia külügyeinek intézéséről és azokról a megfelelő módon képzett szakemberekről, kik az ő külügyeit szakszerűen intézni hivatottak lesznek. Tudott dolog volt a korabeli m a g y a r kormányzat és az országgyűlés r e n d j e i előtt az, hogy a f r a n c i a külügyminisztérium a trónralépett Mária Terézia címéül nem talált mást, mint azt, hogy Magyarország királynője; ugyanígy az is, hogy a f r a n c i a kormány 1741-ben külön szükségesnek t a r t o t t a kijelenteni, hogy a háború „nem Magyarország ellen folyik” (1741. augusztus 7). De tudott dolog lehet e t t az is, hogy az angol kormány Mária Terézia trónralépése u t á n bécsi nagykövetének új megbízólevelet küldött, melyet az a császár halála u t á n Magyarország királynőjének m u t a t o t t be ( 1 7 4 1 – 4 2 ) . Továbbá, hogy Mária Terézia 1745-ig minden külső hatalommal mint Magyarország királynője szerződött, m e r t más címen akkor nem szerződhetett volna. Ez a tény azért fontos, m e r t a királynő ezen az úton a m a g y a r állam szerződéskötési jogát gyakorolta; m á r pedig ez csak elismert jogi személyeket, szuverén államokat illetett meg. VII. Károly német császár 1744. január 23-ikán t e t t nyilatkozatában kijelentette, hogy Mária Teréziához intézett hadüzenetével nem kívánta érinteni a m a g y a r állam szuverenitását. XV. L a j o s f r a n c i a király 1744. április 26-ikán hozzátette, hogy Magyarország királynőjének üzent hadat, a hadüzenet j o g á t a magyar állammal szemben gyakorolta, aminthogy 1745-ig a békeszerződések is a m a g y a r uralkodó nevében jöttek létre. Mindezeket kiegészítette az, hogy Mária Terézia követei ebben



213

az időben Magyarország uralkodójának követeiként szerepeltek az idegen udvaroknál. Maga Kaunitz herceg kancellár is ekként címezte m a g á t : ministre plénipotentiaire de Sa Majesté la Reine de la Hongrie. Joggal tehette fel ezek u t á n a m a g y a r országgyűlés azt, hogy a m a g y a r királyi kormányzatnak a külső hatalmakkal való érintkezés folytán, a külszolgálat betöltésénél is lehet szüksége a r r a alkalm a s jelöltekre. Joggal azt is, hogy ehhez nem elegendő az a jogi készültség, mely kizárólag a belső szolgálatra képesít. Joggal azt is, hogy a m a g y a r király a szuverén uralkodók, a m a g y a r állam a szuverén államok sorába tartozván, a velők való érintkezésben olyan magyarországi jelölteket kell – olyanokat lehet – alkalmazni, akik azokat és a külvilágot ismerik, abban megállják helyüket, méltóképpen képviselik a m a g y a r királyt és a m a g y a r államot, megvédik azok érdekeit. Ezek voltak a m a g y a r politikai nevelés kezdetei. III. ELÉVÜLHETLEN ÉRDEMET szerzett magának az egri kollégium volt növendéke, Ürményi József kancelláriai tanácsos azzal, hogy a politikai nevelés ügyét magáévá tette, annak elrendezésén munkálkodott s a kérdést a lehetőség szerint megoldani törekedett. Az 1777-ben kiadott Ratio Educationis XXV. cikkelye, mely a jogi oktatást szabályozta „mindazok részére, kik a király és a haza szolgálatára szánták magukat”, megfelelt az 1715. XLIII. §. következő szavainak: „az ország közjavára és boldogulására”. Az idézett XXV. §. lényege ugyanis nem volt egyéb a jogi o k t a t á s korabeli reformjánál, annak az állam és a nemzet, a közélet szükségleteihez való alkalmazásánál. Úgy, amint azt az országgyűlések 1715. óta, régi hagyományok alapján, kívánatosnak t a r t o t t á k . Benne volt az idézett cikkelyben öt királyi jogakadémia felállítása is, melyeknek alapítólevelét Mária Terézia 1780-ban állította ki. Ezek az akadémiák ellátmányukat, az egyetemmel együtt, a tanulmányi alapból kapták, az alapító levél értelmében az egyetem leányintézetei voltak: ipsius Universitatis quadamtenus filiae. A királyi rendelkezés alá tartozó alapokból való f e n n t a r t á s nem egyedüli hasonlósága volt az egyetemnek és a jogakadémiának; oda t a r t o z o t t a budai Teréziánum, az Academia Regia Theresiana is, m e r t Ürményi a budai nevelőintézet ügyét szintén rendezni kívánta. Nemcsak emléke élt benne annak, hogy nevelőintézet volt az egri kollégium és az általa jól ismert bécsi Teréziánum is. Hasonló közös vonásuk volt az egyetemnek, a vele kapcsolatba hozott budai Teréziánumnak és az ugyanazon alapokból f e n n t a r t o t t királyi jogakadémiáknak az, hogy valamennyi a Padovában működő akadémia nevet viselte. Ürményi akadémia néven alakított m a g y a r főiskolai típust, ebbe az egyetem jogi k a r á t is beleértette, a jogi oktatás r e f o r m j á b a n az egyetem jogi k a r á t , a budai Teréziánum jogi tagozatát és a jogakadémiákat is egybefoglalta. Még tovább mehetünk azzal a megállapítással, hogy mindhárom intézmény a


Horváth Jenő

214

királyi jelzőt használta: hogy azok ugyanazon egy ember gondoskodása alá tartoztak, ennek célját pedig az 1780-iki alapítólevél következő szavai fejezték ki: (ut) juventus se pro omnigenis s t a t i bus et officiis aptam reddere valeat. Ez a királyi programm a d t a meg a magyar politikai nevelésnek, különösen pedig a m a g y a r jogi o k t a t á s n a k azt a jelleget, hogy az elméleti t á r g y a k k a l szemben a gyakorlati képzésnek biztosított előnyöket. Ürményi működését vizsgálva tehát nem szabad szem elől téveszteni, hogy három intézmény állott szemei előtt. Tervei összeomlását az idézte elő, hogy József császár a h á r m a t elkülönítette egymástól: eltörölte a nevelőintézeteket. 1783-ban megszűnt a bécsi, 1784-ben a budai Teréziánum; 1791-ben a bécsi Teréziánumot ismét megnyitották, de a budait nem állították helyre. Magyarországon egyedül a nyilvános iskolák m a r a d t a k meg és így maradtak meg a m a g y a r jogakadémiák is. A közpályákra készülő fiatalság a jogakadémiákra tódult és a főherceg-nádor 1795-ben m á r azt jelentette Bécsbe, hogy némelyik akadémiának több hallgatója van, mint az egyetemnek: „bei der Universität (giebt es) sehr wenige Schüler, ja viel wenigere als in manchen A k a d e m i e n ” . A nemzet közel érezte magához, a maga érdekeihez és szükségleteihez az akadémiákat; 1848-ig az akadémiákon képezték mag u k a t azok, akik a közéletben szerephez jutottak. Ennek a nemzedéknek a szereplése a h a t v a n a s és hetvenes években ért véget. IV. ÜRMÉNYI REFORMJAINAK lényegét a politikai, a magyar államra és a külvilág államaira vonatkozó ismeretek n y u j t á s a alkotta. Ezek természetét világítja meg előttünk az az összehasonlítás, melyet az alábbiakban az 1777-iki Ratio Educationisnak, az 1 7 9 0 – 9 1 . országgyűléstől küldött nevelés- és oktatásügyi bizottság határozatainak, az 1806-ban új alakban közzétett Ratio E d u cationisnak vonatkozó részeiből állítottunk össze. Az 1777. rendelet C L X X X V – C L X X X I X . cikkelyeiben, az 1791. szeptember 4-ikén elfogadott bizottsági h a t á r o z a t b a n és az 1806-iki szabályzat CXXXI-ik cikkelyében a külvilágra vonatkozó ismeretek a következő módon szerepelnek: A nemzetközi jog beható tanítása mindhárom helyen előfordul: 1777. CLXXXV. §. Pacis bellique negotia concernentibus in juribus comparata ad alia Regna et Pr-vincias. – 1791. XIV. §. Jus positivum Gentium Europaearum ex pacificationibus et aliis Tractatibus enatum, una cum Caeremoniali Europeo. – 1806. CXXXI. §. Jus positivum Commune Gentium Europaearum, Jura item Legationum et Nauticum. Az egyetemes történelemből: 1777. CLXXXIX. §. Franciaország története 1328, Spanyolország története 1474, Anglia története 1486, Dánia története 1457, Svédország története 1521, Nápoly története 1265, Oroszország története 1682 óta. 1791. XIV. §. Az európai államok oknyomozó története N a g y Károlytól kezdve. 1806. CXXXI. §. Az európai államok oknyomozó története Nagy



215

Károly óta. A történelmi tárgyakhoz tartozik: 1791. XIV. §. 12. A vesztfáliai békeszerződés és az attól kezdve felmerült európai vitás kérdések története, a vesztfáliai békeszerződés alapján. 1806. CXXXI. §. b) Az európai nemzetek között felmerült viszályok története, valamint ezzel kapcsolatban a vesztfáliai szerződés megkötése óta létrejött békeszerződések, tárgyalások és megegyezések. A nemzetközi joghoz: 1791. XIV. §. 17. A követküldés joga és a tenger jog. Mindkettőhöz a modern nyelvek t a n í t á s a (linguarum c u l t u r a ) : 1791. XIV. §. 20. a keleti és az orosz, francia, olasz nyelvek tanítása. A gyakorlati cél az 1806. CXXXI. §. szerint az, hogy a hallgatók kereskedelmi, statisztikai (állami és törvényhatósági) szolgálatba, diplomáciai pályára léphessenek: auditores qui se Legationibus aptare volunt. Ezen az alapon kérte az 1791. XVII. §. magyarok alkalmazását a külszolgálatban, az 1792. VIII. pedig hozzátette, hogy jelentkezzenek azok, akik megfelelő képesítéssel rendelkeznek. Kétségtelenül nem t e t t e volna ezt, ha nem tételezte volna fel, hogy ilyenek vannak; azt is fel kell tennünk, hogy a jogi o k t a t á s r e f o r m j a ó t a nyugodt volt aziránt, hogy az ilyen ismeretekben való képzés Magyarországon is folyik. Nem válhatunk meg Ürményitől anélkül, hogy meg ne említsünk egyrészt a bécsi alapok visszatérítésére vonatkozó követelését, melyet az 1807-i és 1808-i m a g y a r országgyűlések abban az alakban ú j í t o t t a k meg, hogy a bécsi Teréziánumot Budára helyezzék á t ; másrészt pedig, hogy ki ne emeljük r e f o r m j á n a k egységes szellemét és gyakorlati jellegét. Ez indította Napoleon császárt Ürményi r e f o r m j á n a k átvételére. Nem az egyetemi rendszert vette át Magyarországtól, a m i t nem is tehetett volna meg, hanem az akadémiák rendjét, amit nem találhatott m á s országokban. Franciaországot tankerületekre osztották; a kerület székhelyén akadémia állott, az akadémia keretébe tartozott az egyetem, a kerületi nevelőintézet, a középiskolák. A beosztás megfelelt a h a t m a g y a r tankerületnek, amelyeknek székhelyén mindenütt volt akadémia (Budán egyetem), nevelőintézet és archigimnázium. Ürményi reformjával kapcsolatban merült fel a m a g y a r diplomácia kérdése, különösen a Magyarországgal szomszédos keleti államokban levő követségeknek magyarokkal való betöltése, a régi magyar törvények alapján felmerült kívánság érvényesítése. V. NEM VÁLASZTHATJUK EL a XVIII. század végén elért sikereket attól az európai szemlélettől, melyben a m a g y a r állam helyet foglalt. II. Lipót az 1790-i reichenbachi szerződést mint Magyarország királya kötötte meg, a Habsburgok még Németalföldet is mint Magyarország királyai kapták vissza, holott Németalföld sohasem tartozott a m a g y a r királysághoz. Mikor az osztrák dominium csá-


Horváth Jenő

216

szársággá alakult át (1804. augusztus 11), az uralkodó I. Ferenc császár pátensben t u d a t t a mindenkivel, hogy ez a rendelkezés nem érinti Magyarországot (1804. augusztus 17). A magyar állam tehát m e g t a r t o t t a külön jogi személyiségét, érvényben m a r a d t és elismer é s t n y e r t az 1 7 9 0 – 9 1 . m a g y a r országgyűlésnek az a királytól szentesített határozata, hogy Magyarország független ország, semmiféle m á s országnak alávetve nincsen. Ugyanezt jelentette a f r a n c i a és az orosz császároknak az a törekvése is, hogy Magyarországot az osztrák császárságtól való elszakadásra bírják. Az 1804–1809. f r a n c i a és az 1812-i orosz kísérleteken kívül meg kell említenünk a brit és f r a n c i a kormányoknak azt a nyilatkozatát, mely az osztrák császári cím alapjának a m a g y a r királyi méltóságot tekintette. Különösen fontos volt ezzel kapcsolatban a b r i t kormány állásfoglalása, m e r t a r r a vonatkozott, hogy ha nem lesz Németország császára is az osztrák császár, akkor Anglia nem l á t h a t m á s t az osztrák császárban, Magyarország és Csehország királyánál. Fontos volt ez az állásfoglalás azért is, m e r t Bécsben az a gondolat merült fel, hogy a Németországból kilépő császár, Csehországnak Németországhoz való tartozása folytán, legfeljebb Magyarországnak lehetne császárává. Az elmondottak figyelembevétele szükséges annak bizonyításához, hogy az 1 7 9 0 – 9 1 . m a g y a r országgyűlés nem ok nélkül kívánta m a g y a r követ kiküldését a Törökországgal folytatott béketárgyalásokhoz. Követelésének a l a p j á t a királytól szentesített régi mag y a r törvények alkották, a király nem tudott kitérni a követelés elől és m a g y a r követet delegált a tárgyalásokhoz. Messzebb ment az országgyűlésnek az a követelése, hogy a külügyek intézésére vonatkozó felségjog gyakorlása rendeztessék, erre vonatkozólag parlamenti bizottság küldessék ki. A magyar királyi kancellária 1790. november 14-én kelt feliratában olyan álláspontot foglalt el, hogy az Ausztriában örök jogon uralkodó Habsburgoknak Magyarország királyaiként való elfogadása következtében külön m a g y a r külügyekről nem lehet szó, tehát nem lehet szó külön külügyi igazgatásról sem, legfeljebb arról, hogy a közös külszolgálatban magyarok megfelelő arányban nyerjenek alkalmazást. A kérdés ilyen alakban n y e r t legfelsőbb jóváhagyást és ez a rendelkezés m a r a d t érvényben 1918-ig, a Habsburg-Birodalom felbomlásáig. Ez az elhatározás t e t t e fontossá azt, hogy a külügyi szolgálatra előkészítő akadémia egyedül Bécsben, az osztrák állam területén volt, m e r t a Teréziánumot 1791-ben ismét visszaállították, viszont a m a g y a r Teréziánumot nem állították vissza. Ennek folytán a külszolgálatba lépő magyarok sem nyerték a kiképzést m a g y a r földön és m a g y a r szellemben. A m a g y a r közvélemény a nemzet szempontjából elveszetteknek t a r t o t t a őket, arányszámuk a kiegyezésben kimondott paritás ellenére is csak 70:30 a r á n y t m u t a t o t t az osztrákok előnyére és a magyarok h á t r á n y á r a . Ilyen körülmények között csak a politikai nevelés, a külvüágra vonatkozó ismeretek megszerzésének lehetősége m a r a d t meg, a jogi oktatás keretében, 1848-ig.



217

Mindenkinek emlékezetében m a r a d t azonban az 1791. LXV. §., mely a béketárgyalásra küldött m a g y a r delegátusnak a császári delegátussal való egyenjogúsítását célozta. Ez nem volt egyéb a paritás elvénél, az osztrák és a m a g y a r államok és kormányok között, Kossuth 1848-ban ebből a gondolatból indult ki, mikor Magyarországnak a külügyek intézéséhez való jogát kívánta érvényre juttatni. Ugyanígy alkotott fontos precedenst a bécsi kormánynak az az eljárása, hogy az ujoncok megadásával kapcsolatban a m a g y a r országgyűlésnek beszámolót adott a külügyek viteléről (1830. VI. §., 1840. II. §.). Metternich kancellár ezekben az esetekben k i m u t a t hatólag Magyarország állami különvalóságát, a m a g y a r állam felségjogát vette figyelembe. VI. METTERNICH gyakorlati politikus volt és az 1848-as f o r r a dalom idején Kossuth is csak gyakorlati téren kívánt ú j í t á s t , államjogi téren nem is kívánhatott, m e r t mind a császár, mind kormánya elismerték a magyar állam felségjogát. Ausztria és Magyarország között kétségtelenül mérsékelte volna az ellentétet az, ha megtörténik a megegyezés a két kormány között azon ügyek vitelét illetőleg, melyeket a Pragmatica Sanctio alapján közösöknek tekintettek. Azoknak igazgatását azonban az osztrák császári kormány maradéktalanul magának igényelte és a magyar királyi külügyminisztert hatáskörétől f o s z t o t t a meg azzal a rendeletével, amelyet körjegyzékben j u t t a t o t t el a külföldi miszsziókhoz. Ebben a r r a u t a s í t o t t a őket, hogy a m a g y a r királyi külügyminisztertől ne f o g a d j a n a k el megkereséseket. E z t az 1848. július 30-án kibocsátott körrendeletet követte azután az augusztus 31-én a m a g y a r királyi kormányhoz intézett ultimátum, melyben az oszt r á k császári kormány a külügyek intézésének kizárólagos jogát magának igényelte, az elhatározás végrehajtása végett pedig az osztrák császári csapatok átlépték a m a g y a r h a t á r t . Ezek után nem terhelte felelősség a m a g y a r királyi kormányt azért, mert megbízását az uralkodónak visszaadta, még a f o r r a dalmi kormányt sem azért, m e r t k i t a r t o t t az uralkodótól szentesített régi törvények megtartásában, azok szellemében kívánt gondoskodni a m a g y a r állam külső képviseletéről. Az első kiküldetéseket az osztrák külügyminiszterrel egyetértőleg eszközölték és csak mikor a régi udvari kancellária megosztása nem t ö r t é n t meg, javasolták magyar külügyminisztérium felállítását 1848. nyarán, a kormány azonban 1849. április közepéig eltekintett annak felállításától. Ugyanígy t e t t lépéseket a forradalmi kormány abban az irányban, hogy a régi törvények szellemében a keleti országokba m a g y a r ügynökök küldessenek. Így került Konstantinápolyba Andrássy Gyula gróf, aki később mint közös külügyminiszter intézkedett ugyanebben a tekintetben. Nagy politikai jelentősége volt ezek u t á n annak az oktatási


Horváth Jenő

218

reformnak, melyre az osztrák megszállás idején a cseh Thun Leó gróf osztrák miniszter vállalkozott. Ausztriában és Csehországban ugyanis az egyetemi rendszer uralkodott, az osztrák-cseh rendszerbe való beolvasztás egyetlen akadályának a m a g y a r akadémia látszott. Ezzel megindult a küzdelem Ürményi m a g y a r akadémiája és jogi oktatása ellen. Thun gróf abból indult ki, hogy az osztrák állam területén 3.5 millió, Magyarországon 0.7 millió, Erdélyben 0.4 millió lakosra esik egy jogi kar, egyetem vagy főiskola. Nem abból, hogy Ausztria és Magyarország külön államok, melyeknek alkotmányos fejlődése és jogrendje különböző, hanem abból, hogy ha Magyarország a jogi oktatás terén felsőbbséget m u t a t , ezt azzal lehet megszüntetni, ha Magyarország egyetemét helyezik az akadémiák fölé. Magyarország ebben az esetben csak egy egyetemmel f o g rendelkezni, az akadémiák elvesztik az egyetemmel való kapcsolatukat. Az 1850. szeptember 29-én kibocsátott rendelet nyitotta meg az u t a t az egységes, osztrák centralista államjog előtt; azt Schmerling A n t a l osztrák miniszter házitanítója, a cseh Lustkandl Vencel a d t a elő a bécsi Teréziánumban, melynek élére azután maga Schmerling került. Schmerling jó viszonyban állott a m a g y a r konzervativokkal, kik őt k o r m á n y r a segítették és kieszközölték az 1860. októberi pátenst, mely az alkotmány visszaállítását ígérte meg. A miniszt e r r é lett Schmerling erre szakított magyar barátaival és 1861. f e b r u á r b a n osztrák centralista szellemben bocsátotta ki a f e b r u á r i pátenst. Így találta szemben m a g á t az 1861-i m a g y a r országgyűléssel, melynek élén Deák Ferenc a f e b r u á r i pátenst elutasította. Megoldás helyett átmeneti állapot következett, az pedig Schmerlinget is m e g b u k t a t t a . E z t az átmeneti helyzetet (provizorium) használta fel a miniszter oldalán küzdő Lustkandl a r r a , hogy a bécsi Teréziánum jogi tagozatán előadott jogtörténeti előadásaiból külön osztrákm a g y a r államjogot alakítson ki. Schmerling működése, Lustkandl m u n k á j a (Das Österreich-ungarische Staatsrecht, 1863), Deák válasza (Adalékok a m a g y a r közjoghoz, 1863), a húsvéti cikk (1865), Schmerling bevonulása és elhelyezkedése a Teréziánum élén (1865), a kiegyezés megalkotása (1867) t e h á t egybetartozó események voltak. Ezekben az eseményekben a m a g y a r akadémiai és jogi oktat á s n a k jelentékeny szerepe volt; a m a g y a r ü g y diadalából természetszerűen folyt az a visszahatás, hogy a győzelmet az akadémiai rendszer kiépítése biztosítsa. VII. HA MINDEZ nem úgy történt, a m i n t azt várni lehetett, annak egyéb okai lehettek. Az okok halmazából kevés figyelmet keltett az, hogy az 1867-es kiegyezés Magyarországnak a nyugathoz való igazodását erősítette meg, gyengítette és csökkentette a kelet iránt való érdeklődést, amelyet Andrássy Gyula közös külügyminiszter és munkatársai az ország figyelmébe ajánlottak.



219

Eötvös József és T r e f o r t Ágoston miniszterek a dualizmus első két évtizedében nem állították vissza mindazoknak az ismereteknek a tanítását, amelyeket Thun gróf 1849-ben eltörölt. Andrássy a magyar nemzet érvényesülését képviselte és kereste a külvilágban, annak érdeklődését a keleti országok iránt, a régi balkáni nemzetek talpraállítását; ugyanakkor a politikai nevelés hiánya elősegítette a megnyugvást abban, hogy a külvilággal való kapcsolat nem volt szükséges, mert a külügyek vitelének terhét Bécs vállalta. Ezen kikapcsolódás folytán a külvilágban is elhalványodtak a Magyarországra vonatkozó ismeretek, a külügyi érzék elsorvadt, megszűnt a kapcsolat a külső nemzetekkel. A dualizmusnak ebben az időszakában két számbavehető esemény t ö r t é n t a felsőoktatás terén. Az egyik az 1874-i tanulmányi rendelet volt, mely a jogi szigorlatok kizárólagos jogát az egyetemeknek t a r t o t t a f e n n és ezzel megtörtént az első lépés az akadémiák elsorvasztása, az egyetemek túlzsufolása, új egyetemek felállítása és az akadémiák megszüntetése felé. A másik a Bécsbe vitt alapoknak a m a g y a r kormány hatáskörébe való utalása volt. Az osztrák és m a g y a r kormányok között ebben a tárgyban létrejött egyezményt (1875. november 29) az uralkodó is megerősítette (1878. f e b r u á r 28), ennek álapján pedig a bécsi Teréziánum részére új alapítólevelet állított ki (1878). VIII. UGYANEBBEN AZ IDŐBEN a halálra ítélt akadémiai rendszernek a Dunamedence nem-magyar népei, a nemzetiségek keltek védelmére. Azok ugyanis a magyarság politikai sikereit az akadémiáknak az általok jól ismert politikai nevelésnek és o k t a t á s n a k t u d t á k be. Ugyanakkor tehát, mikor a kormányzat a m a g y a r akadémiától az egyetemi monopólium oldalára t é r t át, a nemzetiségek a magok részére akadémiákat követeltek. Az erdélyi szászok meg voltak elégedve az 1844-ben felállított szebeni jogakadémiával, m e r t az régi kiváltságaik felkutatásával tett szolgálatot a szász érdekeknek. A jogakadémia s o r s á t a kolozsvári egyetemnek 1872-ben t ö r t é n t felállítása pecsételte meg. A szlovákok, kiket a csehek mellé állott politikai vezetőik a magyarokkal szemben Bécs oldalára vontak, 1861-ben kelt felterjesztésükben jogakadémiát követeltek. A ruszinok (oroszok) 1861-ben még a szlovákoknál is tovább mentek, mert a Magyarország h a t á r a i n kívüleső Galiciában, tehát osztrák igazgatás alá vont lengyel területen, a lembergi egyetemnek magyar szabású jogakadémiává való átalakítását k é r t é k ; olyan államba kívánták bevinni az akadémia intézményét, mely az egyetemi rendszert ismerte kizárólagosnak. Nyilvánvalónak látszott, hogy az egyetemi oktatás elméleti jellegével szemben gyakorlati jogi és politikai oktatást kívántak. A szerbek p a t r i á r k á j a m á r 1852-ben kérte szerb jogakadémia felállítását, mikor Thun gróf az egyetemi rendszer monopóliumát


220

Horváth Jenő

kívánta bevezetni. Ugyanő 1860-ban két szerb jogakadémiát kért, mivel pedig ez az 1861-i országgyűlés feloszlatása m i a t t szóba nem került, a szerb képviselőjelöltek az 1865-i választásokban programmjukba vették fel a szerb jogakadémia követelését. A románok 1848. óta kértek akadémiát; ezt az 1 8 6 3 – 6 4 . erdélyi országgyűlésen azzal indokolták, hogy az erdélyi magyaroknak Kolozsvárott, az erdélyi szászoknak Szebenben van jogakadémiájok. A nemzetiségek együtt emeltek szót az akadémiák felállítása mellett 1868-ban, de akkor m á r a követelés áldozatul esett a centralista-egyetemi programmnak, melyet 1867–1888. Eötvös és T r e f o r t képviseltek. IX. GR. CSÁKY ALBIN KULTUSZMINISZTERT ez bírta arra, hogy a h a n y a t l á s beállott f o l y a m a t á t megállítsa. Elgondolását nem értenénk meg, ha nem kísérnénk őt a r r a a magaslatra, melyről a bécsi Teréziánum élén álló Schmerlinget látta ellenfelének, annak centralista osztrák összbirodalmából kívánta kiemelni a m a g y a r o k t a t á s felségjogát. Ezért nyerte meg magának előbb a felségjogot gyakorló uralkodót és ezért nyúlt egyszerre valamennyi problémához. Hosszú tanácskozások után, 1893. végén beterjesztett javasl a t a gyakorlativá kívánta tenni a jogi oktatást, a közszolgálatra való magasabb képzés szempontjából. Meg a k a r t a szüntetni mindazokat a hibákat, melyeket később a jogprofesszorok maguk írtak a jogi képzés terhére; az egyetemi fokozatokat az egyetemek részére kívánta m e g t a r t a n i ; nem kívánta elsorvasztani, hanem korszerűen kívánta megreformálni a jogakadémiákat; helyre kívánta állítani azt a jogi o k t a t á s t , mely Magyarországnak Thun szemében felsőséget adott, amelyre Ürményi szerint Magyarország kormányának és 72 vármegyéjének ismét szüksége lett. N e m szabad felednünk, hogy ugyanezek a problémák állottak Ürményi előtt is, a XVIII. század végén; ugyanazok a vármegyék akkor is megvoltak, a hallgatóknak csak egy egyetem állott rendelkezésükre, a túlzsufoltság érve akkor is szerepelt. Ürményi ezt az akadémiák megszervezésével h á r í t o t t a el, Csáky az egyetem és az akadémia kérdésének együttes megoldásával kívánta eltüntetni. Ürményi korában a rendek 15 ezer hold jövedelmét ajánlották meg olyan intézet felállítására, melyben a m a g y a r állam céljait szolgáló magasabb nevelés folyt. Csáky ezért állította fel 1889-ben a m a g y a r Teréziánumot pótló budai nevelőintézetet, melynek az uralkodó s a j á t nevét engedte át. A paritás alapján országos jellegűvé kívánta tenni, a f e n n t a r t ó alapokat az egyházak és törvényhatóságok, Horvátország és Fiume adták össze. A m a g y a r királyi Ferencz József-Nevelőintézet a Teréziánum m i n t á j á r a készült, nem a középiskolai igazgatásba helyezett, hanem a miniszter és a kormány közvetlen vezetése alá rendelt, az országgyűlés ellenőrzése a l a t t álló országos nevelőintézet volt, melyet a miniszter a bécsi Teréziánummal hozott viszonylatba s m a g y a r Teréziánumnak szánt;



221

a magyar alapok visszanyerése esetén, mire az 1875-i megállapodás reményt nyújtott, a bécsi nevelőintézet jogutódának tekintett. Ha hozzátesszük, hogy Csáky alatt, 1891-ben létesült, a pesti kereskedelmi akadémiával kapcsolatban, a Keleti Kereskedelmi Akadémiai Tanfolyam, akkor az ő minisztersége valóban visszatérést jelentett a m a g y a r politikai nevelésnek ürményitől kezdeményezett, Andrássytól kívánt és az országgyűléstől Csáky gróf idejében alátámasztott régi programmjához. Semmi sem m u t a t t a Csáky rövid miniszterségének fontosságát, minthogy távozása u t á n minden a régiben m a r a d t . Az egyetemi rendszer monopóliuma kivégezte az akadémiákat, de Tisza István gróf, egyik költségvetési beszédében abban foglalta össze észrevételeit, hogy a jogi oktatás a nemzeti szükséglettől m á s irányba t é r t el. Miután a jogi o k t a t á s r e f o r m j á n a k kérdése nem a külvilágra vonatkozó ismeretek visszaállítása körül f o r g o t t , a külvilág ismeretét nélkülöző országnak az őt nem ismerő hatalmak által t ö r t é n t felosztása olyan állapotban t ö r t é n t meg, hogy azt a m a g y a r nemzet nem sejtette, annak lehetőségét nem hitte el; a korabeli nemzedék m á r nem ismerte a külvilágot és annak politikai fejleményeit. X. NEM SEJTETTE, hogy a trianoni felosztás értékelésben Muhi ós Mohács mellé volt állítható, m e r t az egész európai rend, amelyben a m a g y a r nemzet élt, változásnak indult és rengése nem állott meg. Ezért állapította meg a m a g y a r békedelegáció elnöke, hogy a politikai nevelés terén, mely a nemzetnek egyik legelső és legfőbb feladata, erős visszahatás f o g elkövetkezni, ha a nemzet a vele történteknek és a maga sorsának t u d a t á r a ébred. Felfogása szerint, a nemzet fennmaradása érdekében, ennek eléje kell mennünk, hogy neki a munkában segítségére lehessünk. Mindenekelőtt a szükségletet kellett megállapítanunk. A szükséglet és a róla való gondoskodás a következőkben mutatkozott: I. Miután Magyarország elvált Ausztriától és önálló állammá lett, m a g á n a k kellett gondoskodnia külügyei viteléről és a hivatásos diplomáciai képzésről. A hivatásos diplomáciai képzés terén a m a g y a r királyi kormány rendeletek ú t j á n írta elő az általa, a külügyi szolgálatba való felvétellel kapcsolatban követelt ismeretanyagot. II. A diplomáciai élőképzés terén, a Bécsben még tanulmányok a t folytató m a g y a r növendékek az 1898-ban felállított Konsularakademie előadásait hallgatták. Az intézet 1918-ban átalakult, de magyar akadémia nevét m e g t a r t o t t a ; mint Académie consulaire de Vienne, École internationale de sciences politiques et d’économie politique, a párizsi m i n t á r a t é r t át. Végzetesnek látszott a helyzet abban a tekintetben, hogy a XVIII században Ürményitől bevezetett nemzetközi vonatkozású tárgyakat a jogi o k t a t á s terén sehol sem adták elő.


Horváth Jenő

222

Ez késztette a m a g y a r kormányt 1920. j a n u á r 12-én kelt rendeletének kibocsátására és az immár sok pályán szükséges külügyi előképzésnek és ismereteknek főiskolai úton való biztosítására. A rendelet a budapesti tudományegyetem fakultásaival egyenjogú egyetemi közgazdaságtudományi k a r t létesített azzal a célzattal, hogy az „a külkereskedelmi és nemzetközi képviseletre rendszeres tanítás ú t j á n széles közgazdasági alapon előkészítsen és ezekben az irányokban tudományos képzést adjon”. Ezért o t t önálló „konzuli és külképviseleti szakot” állított fel, amelyen „a konzuli és külképviseleti szakon megfelelő történeti, politikai, közgazdasági, jogi és nyelvi tanulmányok alapján külképviseletünk emberei képeztetnek”. A rendeletet az 1920. XXXI. §. jóváhagyta ugyan, de a külügyi szak 1926-ban megszűnt. A főiskolai vonatkozásban előállott f e n t i hiányt kívánta pótolni a külügyminisztériumtól 1942. végén felállított Külügyi Intézet. Nem alakult azonban konzuli akadémia, melynek akadémia jellege a Csáky-féle m a g y a r Teréziánum gondolatával egybekapcsolható lett volna és amely az 1938-ban, Ausztriának Németországhoz történt csatlakozása folytán felszabadult bécsi alapokat, az 1780-i alapító levél szellemében az eredeti célnak megfelelő módon használh a t t a volna fel. III. A politikai nevelés szélesebb vonalán az 1911-ben kibocsát o t t jog- és államtudományi tanulmányi és vizsgarend kötelező t á r g y k é n t vezette u g y a n be a legújabb kor történetének tanítását, de m á r nem szerepelt az 1932-ben kelt szabályzattervezetben, mert a n n a k hallgatását a bölcsészeti karon is csak ajánlotta. Miután azonban az 1936-i felsőoktatási kongresszus iratai szerint a bölcsészeti k a r a középiskolai t a n á r i pályára készített elő, évekig megtörténhetett, hogy a legújabb kor története nem került, esetleg nem olyan alakban került előadásra, hogy azt jogászok használhatták. Mivel pedig a jogi o k t a t á s ugyanígy ügyvéd-bírói pályákra való előkészítő t a n f o l y a m m á vált, nyilvánvaló lett, hogy olyan szükséglet állott elő, melyről az államnak kellett gondoskodnia. IV. A miniszter 1921-ben kiadott rendeletével „felvetette a felekezeti jogakadémiák megszüntetésének tervét, amit a jogásztúltermeléssel indokolt”. Az 1918-ban elkövetkezett megszállás ugyanis egyszerre négy jogakadémiát szüntetett meg. Mivel közöttük a kassai állami és a nagyváradi királyi jogakadémia is megszűnt, a felekezeti jogakadémiák magokban m a r a d t a k . Megszüntetésük ellen az egri jogakadémia ismét Hevesvármegyével keresett kapcsolatot. Ez visszatérés volt a XVIII. század precedenséhez, m i k o r a jogakadémiák a közszolgálatra készítettek elő, s a j á t kebelökben vármegyei gyűlést és parlamentet t a r t o t t a k . Ugyanakkor a román állam m e g t a r t o t t a és román állami jogakadémiává t e t t e a nagyváradi királyi jogakadémiát, a szerb állam Szabadkán állított szerb jogakadémiát. Annak ellenére t ö r t é n t ez, hogy mindkét állam az egyetemi rendszernek hódolt; egyedül a cseh kormány t a r t o t t ki következetesen az egyetemi rendszer kizárólagossága mellett és a kassai, eperjesi jogakadémiákat megszüntette, a szlovákoknak egyetemet állított, a ruszinok régi követelését nem vette figyelembe.



223

V. Főiskolai jellegű volt a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karon, Teleki Pál gróftól szervezett Keleti Intézet, ez azonban csak rövid ideig állott f e n n és nem fejlődött ki, bécsi mintára, keleti akadémiává. VI. Nem került vissza a jogi o k t a t á s rendjébe az a nemzetközi vonatkozású ismeretanyag, melyet Ürményi a XVIII. században a jogi oktatásban elhelyezett: a külvilág politikai ismerete. A jogakadémiák tervezett megszüntetésével ugyanis nem j á r t együtt annak az ismeretanyagnak a megmentése, mely egykor a magasabb közszolgálatra való nevelést, a politikai életben szereplő emberek és a társadalom politikai nevelését eszközölte. Az 1936-ban m e g t a r t o t t felsőoktatási kongresszus az egyetemekre, a fennálló tanszékek feladatára szorítkozott. Miután pedig a XVIII. században előadott ismereteket 1848. óta nem képviselték tanszékek, a politikai nevelés anyaga nem került vizsgálat alá: a szükséglet változatlanul megmaradt, m e r t a régi jogi o k t a t á s politikai nevelő h a t á s a elsorvadt és megszűnt. VII. Intézményes visszaállítása nem volt elképzelhető másként, mint a főiskolai kérdés megoldása és a jogi o k t a t á s korszerű r e f o r m j a ú t j á n . Ezt igyekezett előmozdítani társadalmi téren a Magyar Külügyi Társaság, mely Apponyi Albert gróf elnöklete a l a t t már 1920-ban megalkotta a Külügyi Szemináriumot, a külügyi vonatkozású ismeretek szabad egyetemét. A közgazdaságtudományi kar helyiségében, egyetemi szakemberek bevonása mellett a társadalom legkülönbözőbb rétegéből több ezer hallgató előtt ismertette a külvilágra vonatkozó ismereteket. VIII. Hasonló célt szolgált a Magyar Külügyi T á r s a s á g kebelében 1920-ban alakult Balkán-Bizottság, melyet 1941-ben új alapokra fektettek és amely a Balkánra vonatkozó ismeretkörl két év a l a t t száznál több szakszerű előadást t a r t o t t . IX. A húszas évek közepén megindult egyetemközi munkálatok során, a Magyar Külügyi T á r s a s á g kebelében, felmerült olyan budapesti nyári egyetem kérdése, amely pótolni kívánta a keleti országokkal szükséges kapcsolatokra való előkészítést, lehetővé kívánta tenni a keleti, különösen a balkáni érdeklődőknek azt, hogy megismerjék Magyarországot, k u t a t h a s s a n a k és szakszerű vezetés a l a t t dolgozhassanak Budapest gazdag könyvtáraiban és közgyűjteményeiben. A balkáni és keleti nemzetek értelmiségének, kutatóinak és előadóinak, tanulni és k u t a t n i vágyó f i a t a l s á g á n a k a m a g y a r fővárosba való irányítása, belátható időn belül szellemi központtá tette volna Budapestet a Balkán és a Kelet irányában. X. Végül elmaradt a m a g y a r Teréziánum ú t j á n eszközlendő magasabb államcélú nevelés kérdésének rendezése is. A régi magyar országgyűlésektől és Mária Teréziától, m a j d Ferenc Józseftől erre szánt m a g y a r alapok 1938-ban visszakerültek u g y a n Ausztriából, a Ferenc József-Nevelőintézet azonban, melyet a kormányzat és az országgyűlés m a g y a r Teréziánumnak szánt, a nyilvános középiskolák tápintézetei közé soroltatott, azok fölöttes hatóságai alá rendeltetett. a) A felsorolt kérdések megoldása nem képzelhető el másként,


224

Horváth Jenő: A politikai nevelésről

mint visszamenni az országos jellegű és államcélú nevelés és oktat á s terén az 1715. után megállapított közszükségletig és ahhoz, aki azt megállapította: az ország egyetemét képviselő országgyűlésig. Ebben az értelemben a m a g y a r kormányzat a m a g y a r országgyűléssel együtt illetékes, hogy a kérdésben döntsön, a fennforgó közszükségletet, a változott időknek megfelelően, megállapítsa és arról az ország nevében, országos jellegű döntést hozzon, a kérdésnek egyetemes rendezését eszközölje. Eldöntendő, hogy közszükséglet-e még ma is, úgy mint századok ó t a volt, a m a g a s a b b közszolgálatra való nevelés, van-e szüksége a nemzetnek olyan ismeretekre, melyek az ő fiait a külső nemzetekkel való érintkezésre képessé teszik; van-e szükség a m a g y a r oktatásban a r r a , hogy a m a g y a r nemzet a többi nemzeteket, a m a g y a r állam a többi államokat, Magyarország azt a külvilágot megismerje, amelyben él és amelyben sorsa eldől. b) Az o k t a t á s kérdésében vissza kell menni az 1777–1808. reformokig. Eldöntendő, hogy nélkülözhetők-e a bennök előírt ismeretek, vállalhatja-e valaki a felelősséget azért, hogy ezeket a nemzet és állam jövő vezetésére hivatott nemzedékektől megvonja. c) Ha erre nem vállalkozhat, úgy vissza kell térni az 1848-ig fennállott oktatási rendhez, a trianoni k a t a s z t r ó f a tanulságai alapján, melyet a m a g y a r nemzet a külvilágról alkotott helyes fogalom nélkül élt át, gondoskodni kell arról, hogy a fiatal magyar nemzedékek a külvilág politikai felépítéséről és viszonyairól magoknak helyes f o g a l m a t alkothassanak. A jogi o k t a t á s teljes átalakítására van szükség. Nemcsak olyan értelemben, amelyben azt az illetékes szakemberek eddig elmondották, hanem abból a szempontból is, hogy 1848. óta elsorvadt politikai nevelő h a t á s á t visszanyerje. d) Az akadémiai nevelésnek és oktatásnak államcélú beállít á s a a külvilágra vonatkozó ismeretek n y ú j t á s á b a n volna kívánatos; ez hivatott a diplomáciai előképzés n y ú j t á s á r a . e) Független ettől a rendelkezéstől a jogi oktatás olyan értelmű r e f o r m j a , hogy a külvilág politikai berendezésére vonatkozó történelmi és nemzetközi jogi képzés régi jellegében mindenütt visszaállíttassék. f) A m a g a s a b b államcélú nevelés kérdése szintén a főiskolai képzéssel kapcsolatban oldandó meg úgy, a m i n t ez a bécsi és budapesti Teréziánumokban történt. A megoldás csak az egész országra kiható, egyetemes megoldásként képzelhető el. Az egész országról és az egész nemzetről van szó, nem helyi vagy mellékes érdekekről és tekintetekről. Az ország és a nemzet, a m a g y a r állam megmaradásáról; arról, hogy f e n n t a r t á s u k r a képesekké tegyük, megfelelő ismeretekkel és műveltséggel lássuk el a későbbi nemzedékeket. E z t azoktól megvonni jogunk nincsen, ezért a felelősséget senki sem vállalhatja. HORVÁTH


JENŐ

SZEMLE

PARASZTNÉPÜNK MULTJÁNAK FELTÁRÁSA MINT KÖDÖS MESSZESÉGBŐL előhömpölygő folyó, úgy zúg felénk s r a g a d magával a történelem örök hullámverése. Hogy állhassuk meg helyünket a rohanó á r a d a t b a n ? Mikép vethessünk g á t a t neki s tehessük termékenyítő erővé? E kínzó sorskérdésekre igazi, mély f u n d á m e n t u m o n épült választ nem adhatunk, míg ki nem d e r í t e t t ü k : honnan zúdult felénk az ár, mint feszítette széjjel p a r t j a i t s á s t a medrét mostani mélységére? Vissza kell tekintenünk a zegzugos útra, melyet az elődök j á r t a k be, egy-egy parányi csöpp a végeláthatatlan özönlésben; a m u l t a t kell fürkésznünk, kikiemelkedve, amennyire ember-voltunk engedi, a jelennek sodrából. A t á voli, kiapadhatatlan f o r r á s n a k nem h a t o l h a t u n k mélyére; be kell érnünk azzal, hogy a folyam látható f u t á s á t , nemzetsorsot tükröző ú t j á t vegyük szemügyre. B á r a mult egy-egy foszlánya k ö d p á r a k é n t felszáll, elillan tekintetünk elől, bőven marad, ami megfoghatóan t á r u l ki s mintegy új életre kél előttünk; sokszor jobban át is l á t j u k , m i n t az á r r a l úszó egykorúak, kellő távlat híján. A medernek hol egyenes, hol k a n y a r g ó menete, az ide-oda hajladozó vonal, melyben az állam é l e t ú t j a m a j d előre lendül, m a j d m e g t o r p a n s visszaperdül: régmult századok homályából is előcsillan, nagy messzeségből nyomon követhető. A betorkolló patakok, erek g y a r a p o d á s t tükröznek, népi feltöltődést, szellemi h a t á s o k a t , melyek c s a k h a m a r elvegyülnek az á r a d a t b a n : a f o l y a m ismét eggyé forr, s attól fogva minden csöppje egybetartozik megint. Ami különválik s a közös sorsból, életadó folytonosságból kiszakítja m a g á t : előbb-utóbb vadvíz, posvány, holtmeder lesz, hanyatló korszakok s nemzeti k a t a s z t r ó f á k szimbólumaképpen. Ám a p a n g á s sekélyes szakasza vagy méltóságteljes hömpölygés ünnepi r i t m u s a u t á n néha újból rakoncátlan özönné szilajodik az á r ; ilyenkor, n a g y nekibuzdulások, f o r r o n g ó válság é v a d j á n sűrűbben t á m a d s magasabbra csap a sok egymást váltogató zúgó-zajló h u l l á m f o d o r : sorsformáló egyéni tettek, politikai és hadiesemények megannyi egymásbasímuló láncszeme. Csoda-e, ha a históriaírás, Thukydidestől kezdve Rankéig s még r a j t a is túl, a történet örök f o l y a m á n a k e messzecsillanó vonásait vetette papírra, a politikai fejlődés jelenségeit r a g a d t a ki az emberi sors sokágú szövevényéből? Államalakulás és fejlődés, diplomáciai kapcsolatok és h á b o r ú s vetélkedések: ezek a l k o t j á k a történés legszembetűnőbb elemeit, belőlük adódik az a kézzelfogható, szinte m e g t a p i n t h a t ó külső keret, melyben az egyes nemzetek benső életfolyamata lejátszódik. E belső: társadalmi, gazdasági, szellemi fejlődés k o n t ú r j a i viszont csak néha-néha bontakoznak ki a fürkésző szem előtt közvetlen élességgel; a felszínen m o r a j l ó habok múló fénytörése, ideig való j á t é k a mögül csak döntő fordulópontokon, nagy megrázkódtatások idején törnek elő, kavargó örvénylésben, a történet folyamának addig r e j t e t t , mély áramlatai. Különben síma, zajtalan, szinte észrevétlen a f u t á s u k , mintha a történés magával r a g a d ó sodra nem is belőlük tevődnék egybe folytonos, lebírhatatlan erővé.


Szemle

226 A

PARASZTSAGTÖRTÉNET

SAJÁTOS

TERMÉSZETE

VAJJON MI AZ OKA ANNAK, hogy míg a politikai élet hullámzása messze h a l l a t j a zúgását, mindaz, ami a csillogó felszín a l a t t rejtőzik: a belső, kivált a t á r s a d a l m i és gazdasági fejlődés mély á r a m a szemnek-fülnek oly kevéssé érzékelhető s alig h a g y kézzelfogható nyomot m a g a u t á n ? Semmi k é t s é g : e feltűnő különbségben döntő része van egyfelől a politikai, másfelől a társadalmi-gazdasági fejdődés, a két ellenpólus s a j á t o s természetének. Az emberi mult valamennyi területe közül a politikai t ö r t é n e t (s vele e g y ü t t az irodalom-, művészet-, egyház- és eszmetörténet) az, ahol az egyéniségnek mint históriai tényezőnek a legnagyobb a szerepe. A népek, államok külső története, békés érintkezések és hadiesemények alakulása nagy mértékben f ü g g egy-egy kimagasló individuum: uralkodó, államférfi, hadvezér t e r e m t ő és kisugárzó erejétől. Már az anyagi művelődés mezején jóval szűkebb t é r r e szorul az egyéni iniciativa jelentősége: a történésnek itt a közösség, a nép széles rétege a legfőbb hordozója; a társadalomtörténet meg egyenesen e kollektivumot vallja vizsgálódása tárgyául. Az anyagi szükségletek, gazdasági folyamatok általában az egész közösségbe bocsátj á k g y ö k e r ü k e t s a kollektivum minden t a g j á r a egyformán kiterjednek. Éppen innen ered a gazdasági s a t á r s a d a l m i fejlődés benső r o k o n s á g a : bennük évszázadok morzsolódnak le anélkül, hogy a politikai történet hőseihez hasonló sorsformáló egyéniségek lépnének elő, s hatásuk, mozdító e r e j ü k j o b b á r a a k k o r is szerényebb. A gazdasági életben a szociális momentumon van a hangsúly, a fejlődés r i t k á n kapcsolódik szembeszökően valamely egyénhez, tetthez, eseményhez. A társadalom mindenkori alakulása, a benne élő képzetek és értékelések minden időben irányító hatással voltak a gazdasági tevékenységre, a különféle kollektív képletek alkották a gazdasági élet munkaszervezeteit, ezek alakították ki apránkint s hagyományozták nemzedékről-nemzedékre a különböző ü z e m f o r m á k a t és munkamódszereket. Viszont a t á r s a d a l m i életben is szembetűnő az ökonomikus tényező döntő szerepe: a szociális rétegződés végső elemzésben az anyagi j a v a k eloszlásán alapul. A megélhetés, a létnek gazdasági eszközökkel való biztosítása az emberiség n a g y tömegeinek közös g o n d j a volt mindenkor; a t á r s a d a l o m alsó rétegeibe tartozó egyszerű embernek letűnt korokban is a gazdasági tevékenység, a kenyérkérdés alkotta legfőbb, szinte egész életét kitöltő gondját, e g y f o r m a kényszerítő erővel jelentkező p r o b l é m á j á t . Ökonómikum és szociális elem: oly szorosan egybetartoztak az egész emberi mult folyamán, hogy a gazdaság- és társadalomtörténet – a história birodalmának a politikai történet mezejével átellenes szektorán – szinte egy és ugyanazon fejlődéssor két egybetartozó profiljának tűnik fel. Gazdaság- és társadalomtörténetnek e benső kapcsolata nemcsak azzal jár, hogy a két Studium csupán együttesen művelhető igazán – letűnt t á r s a d a l m a k életének megismeréséhez a gazdasági fejlődés f e l t á r á s á n keresztül vezet a legjárhatóbb út –, hanem egyszersmind fokozott hangsúlyt ad a k e t t e j ü k b e n közös kollektív momentumnak. A históriának e saj á t o s területén nem téveszthetjük szem elől a tömeglélektan tanítását, hogy a közösségek élete sokkal nagyobb szabályosságot mutat, mint az egyéneké, benne kezdettől f o g v a elhatározó szerep j u t az egyforma miliőnek s az egyetemes gazdasági szükségleteknek. A kollektívum viselkedését nem annyira racionális megfontolások, mint inkább homályos érzések, ösztönök, hagyományok i r á n y í t j á k , ezek pedig – az emberi lélek alapszövetéhez t a r t o z v á n – sokkal egyöntetűbbek az észbeli adottságoknál. Nincs az emberi fejlődésnek olyan folyamata, mely pusztán észokokkal maradékt a l a n u l meg lenne m a g y a r á z h a t ó ; még a politikai t ö r t é n e t eseményei sem vezethetők vissza mindenestől észbeli megfontolásokra, pedig bennük túl-


227

Szemle

nyomó az individuális elem. Annál inkább óvakodnia kell a történésznek attól, hogy a kollektív lélekhez s a j á t értelmi funkcióinak puszta belevetítésével közeledjék; ha valahol: a társadalomtörténetben j á r igazán veszéllyel az eseménysorok mindenáron individualizáló-racionalisztikus alapon való m a g y a r á z g a t á s a . Mint ahogy a multszázadi liberalizmus hidegen okszerű individualizmusa értetlen idegenséggel állt szemben a p a r a s z t t á r sadalom tradicionális közösségi intézményeivel – történeti síkon, a mély szokásszerűségben gyökerező szociális-gazdasági fejlődésről úgy a d h a t torz képet valamely hasonló szemlélet, melynek tükrében ez a szerves, növényszerű kibontakozás t u d a t o s tervezgetés, célratörő számítás logikus eredményének tűnik fel. Az igazi társadalomtörténetnek éppen az ad roppant jelentőséget, hogy a politikai t ö r t é n e t gyakori célszerűségi szempontjával, egyoldalúan racionális okfejtésével szemben r á m u t a t a história mélyén lappangó irracionális erőkre, világosságot derít a spontán fejlődés, az organikus növekedés alapvető f o n t o s s á g á r a az emberiség életében. S HA MINDEZT ELMONDHATJUK a társadalom- és gazdaságtörténetről általában, annál inkább áll az parasztnépünk szűkebb körére nézve. Képzelhető-e mélyebb, szervesebb emberi közösség a f a l u keretébe ágyazott jobbágytársadalomnál, mely minden gyökérszálával a földbe kapaszkodik, annak kimeríthetetlen mélységeiből szívja m a g á b a az életerőt? Hol van ettől a meleg, életteli emberi kölcsönösségtől a szociológia elvont, alaktalan csoport-fogalma vagy a mai városi „proletariátus” szélfútta hordalék m ó d j á n egybeverődő tömege? Mint bensőséges családi tűzhely, úgy f o r r a s z t o t t a eggyé a f a l u népét a közösségi élet: m a g á b a ölelte az egész embert minden életnyilvánulásában, igényt t a r t o t t teljes munkaerejére, de ugyanakkor a megélhetést is biztosította számára. Föld és települési szolidaritás: a természettel, organikus élettel való teljes, állandó kölcsönh a t á s s az egymásért való kollektív erőfeszítés, szoros egybefogózkodás, e kettő óvta meg a f a l u népét attól, hogy n y e r s h a t a l m i törekvések v a g y számító gazdasági érdekek könnyű zsákmánya legyen. Évszázadok viharain át, községgé: igazi közösséggé kovácsolódva, olyan hűséggel t a p a d t a röghöz, m i n t h a t u d t a volna: nemcsak ő nyer benne időtlen támaszt, a társadalom legalsó s éppen ezért alaprétege, melyen az egész ország épül – hanem u g y a n a k k o r m a g a is erőt sugároz: féltő ragaszkodásával a földet, éltető kincsét t a r t j a meg nemzetének. Hűség és m e g t a r t ó erő; egyazon lelki m a g a t a r t á s két Janus-arca, olyan jellemvonások, melyek mindvégig integráns alkotó elemei m a r a d t a k a faluközösségnek. Aki valaha is lebocsátkozott a t ö r t é n e t mély á r a m á b a , l á t h a t t a : milyen híven őrzi a p a r a s z t s á g a felső, úri rend köréből alászállt k u l t u r j a v a k a t , mialatt cserében népi erejével, leghasználhatóbb fiainak testével-lelkével táplálja a m a g a s a b b rétegeket. A meglevőnek megőrzése, nemzedékről-nemzedékre örökítése: ez t e t t e a f a l u népét minden időben a nemzeti lét rendíthetetlen alapjává. Odafönn z ú g h a t o t t a történelem vih a r j a , megindulhatott a világ, t á n c o l h a t t a k a f o r g a n d ó események hullámai – lenn a mélyben a parasztközösség mozdíthatlan szívóssággal őrködött intézményein s élte ősei h a g y o m á n y á t . Míg a külső történésben jobb á r a szinguláris, egyedi tények v á l t o g a t t á k egymást, kiszámíthatatlan, vissza nem térő események tevődtek össze mozgalmas valóságsorrá: a paraszttársadalom életét nagy állandóság, konzervatív vonás, a szokásszerűnek, intézményesnek uralma jellemezte mindenkor. Lehetett politikai eseményeké a felső, vezető szólam a történelem orkeszterében, teltté, zengővé a parasztság sorsának mélyen rezdülő a k k o r d j a i t e t t é k : lenn, a nép életében, mintegy continuo-ként, folyton visszatérő folyamatok, közös, mélységesen emberi vonások adták az örök alaphangot.


Szemle

228

Ez a feltűnő állandóság egyszersmind nagyobb egyformaságot is jel e n t : szemben a politikai fejlődés labilis jellegével, a falusi nép társadalmigazdasági élete törésektől, elhajlásoktól kevéssé zavart, konstans, folytonos vonalat m u t a t . Kirívó jelenség, v á r a t l a n f o r d u l a t i t t r i t k á n adódik, nem torlódnak e g y m á s r a új és új események, a meglevőnek, megszokottnak nagy a tehetetlenségi nyomatéka. Ami mozgás mutatkozik, az látszólag többnyire fölülről indul ki, a közvetlen lökőerőt a politika hullámzásának d i n a m i k á j a a d j a ; a f a l u népe, b á r végső fokon sokszor elsődleges, elemi jelentőségű i r á n y í t ó j a a külső fejleményeknek, szemre inkább csak sztatikus tényező a történésben. Csupán akkor lesz n y i l t a n a felszínen is forrongó válságok g y ú j t ó p o n t j á v á , ha m á r a feszítőerők a p r á n k i n t elviselhetetlenné fokozódnak: egyszercsak kilép megszokott medréből s zúgó özönként tör át a hagyomány-emelte korlátokon. Ám ez eléggé r i k a dolog, m e r t a jobbágynép szerfölött türelmes; a fejlődés többnyire lomhán, zajtalanul mozdul előre, de akkor végiggyűrűzik az egész közösségen, mintegy állapotszerűen széles társadalmi réteget ölel magába. Nem az egyes e m b e r : e közösségek i t t a t ö r t é n é s alanyai; az a g r á r t á r s a d a l o m m u l t j a nem ismer hősöket, mint a politikai történet. N e m dicső vitézi tettekből, nem is fényes szellemi teljesítményekből tevődik össze a paraszti élet: az egyszerűnek, csöndesnek, m u n k á s hétköznapoknak birodalma az. De csak a t t ó l lehet idegen ez a minden póztól és hangoskodástól mentes világ, akit elkáprázt a t o t t a politikai t ö r t é n e t hőseinek ragyogása, s mögöttük nem l á t j a meg az egyszerű átlagember félhomályba vesző dolgos a l a k j á t . Ne r ö s t e l j ü n k t e h á t leszállni a politikai t ö r t é n e t csúcsairól a f a l u egyszerű népe közé! Igaz, a k u t a t á s i t t nem t a r t o g a t számunkra tündöklő, nagyszerű látványt, csupán mindennapos küzködés, csöndes életfolyamatok igénytelen képe t á r u l elénk; de az egész nemzet sorsa épül e hallgatag munkán. S a históriai ábrázolás is éppen azáltal lesz közvetlenné, természetessé, ú g y k a p kellő szemléletességet, ha, t ú l a hatalom birtokosain, a „szegénység” sorsába is belemélyedünk. A politikai történész úgyis többnyire k o t h u r n u s b a n j á r a t j a s mindegyre díszes köntösbe öltözteti hőssé magasztosított szereplőit, méltóságteljes, szoborszerű alakot f a r a g belőlük, mely ünnepi, hivatalos pózban áll elénk s míndig megfontoltan, komoly és patétikus gesztusokkal cselekszik; e „monumentális történetírás” (Nietzsche) magasztos és mereven ünnepélyes formái mögül éppen a mélyben áramló élet lüktetése sikkad el. Az igazán emberit csak az h o z h a t j a hozzánk közel, a t ö r t é n e t í r á s t csak az töltheti meg életszerűséggel, ha a n a g y egyéniségek messziről szembeötlő tettein t ú l az egyszerű nép, a parasztközösség feltűnés nélkül lemorzsolódó csöndes hétköznapjaira is felfigyelünk. Nincsen benne semmi meglepő, ha sok historikus figyelmét ma is lenyűgözi a történés felszínén játszó hullámok fénytörése és harsogása, s n e m veszi a f á r a d s á g o t magának, hogy mögéjük tekintve, a fejlődés alig áttetsző, zajtalanul tovasíkló mély á r a m á b a bocsátkozzék. A külső történés k u t a t á s a g y a k r a n a r á n y l a g könnyűszerrel gyors és n a g y visszhangot keltő eredménnyel jár, hiszen a politikai fejlődés többnyire jól szembetűnő, individuális események sorozatából tevődik össze, úgy halad előre s zökken vissza, feltűnő, n a g y lépésekkel. Ezzel szemben a társadalmigazdasági fejlődés nehezen érzékelhető tömeghatásokban, a kollektivum állandó, de végtelenül kicsiny mozgásában mutatkozik, s így a belső történés b ú v á r a hosszas munkával is r i t k á n j u t messzehangzó megállapít á s o k r a . Kivált a hagyományain, szokásszerű berendezkedésén féltve őrködő konzervatív parasztság sorsa m u t a t folytonos, alig módosuló vonalat, n a g y e g y f o r m a s á g o t : apró, szinte észrevétlen változások simulnak egymásba, s csak az eredmény, a kész alakulás l á t t á n világosodik meg a


Szemle

229

fürkésző szem előtt, hogy új f o l y a m a t ment végbe. S n e m elég, h o g y e lassú, hallgatag történés csak kevéssé rögződik meg a f o r r á s o k b a n : a nehézségeket még fokozza, hogy az egyszerű falusi ember kifejezőkészsége csekély, s életnyilvánulásai nagyobbrészt az írásbeliség közbeiktatódása nélkül zajlanak le. Önfeláldozó m u n k a nélkül nincs p a r a s z t s á g t ö r t é n e t : egyszer f á r a d h a t a t l a n egybehordása szórványos, hézagos adatoknak, másszor egy-egy vékony f o n á l élesszemű kielemzése másvonatkozású roppant aktatömegből. S mindezen felül sok megértés is kell, hogy felt á r u l j o n előttünk mindaz, ami betölti az egyszerű n é p m u n k á s hétközn a p j a i t – valami alázat is, megilletődöttség a kicsiny, a csöndes, az igénytelen előtt. Nem csekély kívánalmak ezek, de nélkülük b a j o s a n r a g a d ható meg a paraszti élet, a kollektív mélykultúra a m a g a teljességében. Ám túl a fejlődés m e g f o g h a t ó v á tételén, ott van még utolsónak a históriai ábrázolás r o p p a n t f e l a d a t a is. Sorsformáló, jellegzetes egyéniségeket könnyebb megjeleníteni, konkrét vonásokkal megrajzolni, mint a távoli korba illeszkedő, környezetében felolvadó szürke átlagembert. S b á r a szubjektivitás i t t könnyebben kiküszöbölhető, korántsem nyílik t á g tere racionális magyarázatoknak, mint a politikai történetben, melynek többnyire észszerű megfontolások szerint, t u d a t o s tervszerűséggel cselekvő individuumok a hősei; a p a r a s z t t á r s a d a l o m irracionális mélységekben gyökerező s az organikus természettel folytonos kölcsönhatásban álló ösztönös közösségi élete hasonló egyszerű motivációt távolról sem tesz lehetővé. AZ

EURÓPAI

TARSADALOMTÖRTÉNETÍRÁS

KIALAKULÁSA

ÍME: TÚL AZ ÉRDEKLŐDÉS HIÁNYÁN s a t á r g y f o n t o s s á g á n a k kései felismerésén, a k u t a t á s és ábrázolás most vázolt nehézségei egyként részesek abban, hogy a társadalmi-gazdasági fejlődés, közelebbről a parasztságtörténet hosszú ideig elhanyagolt területe volt a históriának. Ismeretes, hogy a történetírás hol politikai-dinasztikus, hol transzcendens célok szolgálatában, de mindenkép a politikai t ö r t é n e t egyetlen dimenziójában ívelt hősmondák ködös misztikájából a t u d o m á n y o s r a n g o t jelentő módszeresség és objektivitás felé. Nem annyit jelent mindez, m i n t h a a h a j d a n való historiografusok ügyet sem vetettek volna a gazdasági-társadalmi jelenségekre; természeti csapásokról, inséges esztendőkről, népi megmozdulásokról h í r t a d t a k hébe-korba a krónikások is, de csak mellékesen, kuriózumként, politikai fejlemények toldalékaképen. Évezredek u t á n az emberi haladás zászlóvivője: a felvilágosodás üt rést elsőnek a politikai történelem addig nem is v i t a t o t t kizárólagosságán: nemcsak szekularizálja, a barokk transzcendens beállítottságától s z a b a d í t j a meg a történetírást, hanem az állam egyeduralma alól is emancipálja. Az anyagi és a szellemi k u l t ú r a története egyszerre önálló értéket nyer, addig feljegyzésre nem is m é l t a t o t t jelenségek fontosabbá válnak hivatalos évkönyvekben hosszadalmasan előszámláltaknál. Voltaire k i m o n d j a a döntő szót: nem h a d j á r a t o k s külpolitikai akciók a d j á k a történés lényegét, h a n e m a belső igazgatás, a gazdasági s a kulturális fejlődés tényei; ezeket kell benső összefüggésük szerint analizálva előadni, nem pedig organikusan egybe nem tartozó külső eseményeket kronologikusan e g y m á s mellé sorakoztatni. Míg azonban Voltairenél állam és k u l t ú r a m á s - m á s síkban mozog, szerves kapcsolatok nélkül, s a nép még mindíg nem egyéb örök t u d a t l a n s á g r a és f a n a t i z m u s r a k á r h o z t a t o t t tömegnél – J u s t u s Möser m á r felismeri a gazdasági s a politikai szervezet összefüggését, sőt a kollektiv jelenségeket is kellő figyelemre m é l t a t j a . Felvilágosodás és romantika határmesgyéjén, Möser a társadalomtörténet tulajdonképeni


Szemle

230

megalapozója: a történés az ő szemében a népnek egyéni, önkényes beavatkozás s z á m á r a hozzá nem férhető, ö n t u d a t l a n közösségi tevékenységéből s a r j a d , s az így kialakuló gazdasági-társadalmi állapotok határozzák meg a politikai fejlődést. E józan m é r t é k t a r t á s o n túlhaladva a romantika m á r mindenestül homályos érzéseknek, ősi tradícióknak, t u d a t t a l a n irracionális alakulásoknak j u t t a t j a a főszerepet a történelem színpadán; s bár h a j l a n d ó a népben passzív tömeget látni, melyet csak felülről való gondoskodás mozdíthat előre, végső elemzésben a titokzatos „Volksgeist”-ot teszi meg a k u l t ú r a ősforrásává. Mindez azonban alig több idealisztikus spiritualizálásnál, a közösségi erők elvont kultuszánál; a népi tömegek reális szükségleteire, konkrét jelentőségére csak a XIX. sz. közepének f o r r a d a l m a i derítenek világosságot. Az 1848-ban kirobbanó szociális megmozdulások egyszeriben az események homlokterébe á l l í t j á k a társadalom névtelen tömegeit, melyek addig csak a vékony felső rétegek közvetítésével vehettek részt az állam életében; s amint a liberális r e f o r m o k nyomán a nemzet f o g a l m a kitágul, hogy végre a népet is m a g á b a ölelje, úgy lép elő a kollektivum a történelemben is reális hatóerővé. A „dolgozók tömegei” első ízben jelennek meg a színen önálló politikai hatalom birtokában, s az ujdonsült szociálizmus, hogy m a g á n a k a kedvező helyzetből tőkét kovácsoljon, nem rest a jelen visszavetítésével a multban is kimutatni s a történeti materializmus kész s z k é m á j á b a ágyazni a szociális erők és anyagi tényezők döntő szerepének, politikai k i h a t á s á n a k vélt és valóságos bizonyítékait. A gazdasági szempontok előtérbe nyomulása sem változtat t e h á t azon, hogy a politikai fejlődés álljon az emberi sors magyarázatán a k középpontjában; s még sokkal inkább az állam, az alkotmány sorsára függesztik szemüket, nem sokat gondolva „alantas” tömegmozgalmakkal és materiális érdekekkel, a r o m a n t i k á t felváltó liberális történetírás képviselői. A természettudományok soha nem l á t o t t fellendülése azonban c s a k h a m a r ismét a kollektiv jelenségek felé tereli a história érdeklődését. A közvéleményben gyökeret ver a hit, hogy csak az a disciplina t a r t h a t számot a t u d o m á n y r a n g j á r a , mely természettudományos törvényszerűségek megállapítására képes; a t ö r t é n e t í r á s tehát, hogy tudományos rangj á t mentse, a darwini evoluciós t a n m i n t á j á r a mindenáron törvényszerű fejlődés-elméletek felállítására törekszik. E r r e a politikai történés keretei között, individuális-esetleges jellegénél fogva, természetesen v a j m i kevés a lehetőség; az új, „pozitivista” történeti irány t e h á t elsősorban az anyagi és a szellemi művelődés k u t a t á s á r a veti magát, ahol a kollektiv elem túlsúlya kauzális törvényszerűségek tekintetében több reménnyel kecsegtet. Így alakul ki a művelődéstörténet, élesen elkülönülve a politikai események t á r g y a l á s á t ó l ; benne fokozott hangsúly esik a gazdasági és társadalmi állapotok leírására, még pedig nem azzal a szándékkal, hogy megvilágosodjék: milyen hatással voltak azok a politikai fejlődésre, hanem ö n m a g u k é r t : a nép apolitikus életének ábrázolása önálló s szinte kizárólagos értékű történetírói f e l a d a t t á válik. A pozitivista tudósok legnagyobb része azonban korántsem j u t el természettudományos törvényszerűségek megállapításáig, többnyire megreked szűkkörű specializálódásnál s az adatok rendszertelen feltárásánál. A t ö r t é n e t t u d o m á n y n a k ez a mozaikd a r a b k á k r a való széthullása, másrészt a történelmi materializmus egyoldalú szemlélete nem m a r a d h a t sokáig reakció nélkül: megszületik a szellemtörténet. Az új irány egyfelől, az a n y a g g a l szemben a szellem prim á t u s á t hirdeti a történés tényezői között, s e szellem dinamikus hullámzását követve, egész kulturkörökre nézve egységesen v o n j a meg a fejlődés k o r s z a k a i t ; másfelől a szétforgácsolódással szemben a történés egységét s a szintetikus ábrázolás szükségét h a n g o z t a t j a . B á r a szellemi tényezők kidomborítása alapjában véve nem kedvezett a társadalmi-gazdasági


Szemle

231

fejlődés k u t a t á s á n a k , a pozitivizmus által összehordott roppant, de széteső adattömegnek intuitiv szintézisbe foglalásával, politikai és művelődéstörténet különállásának lebontásával s n a g y európai összefüggések meglátásával a szellemtörténet ezen a téren is jelentős eredményeket könyvelhetett el m a g á n a k . A MAGYAR

PARASZTSÁGTÖRTÉNETÍRAS

VAJJON MIKÉP REZONÁLT

KEZDETEI

az európai históriaírás most vázolt fej-

lődéséből kicsendülő indításokra a m a g y a r t ö r t é n e t t u d o m á n y ? Nincs i t t terünk arra, hogy a hazai t á r s a d a l o m t ö r t é n e t ú t j á t a p r ó r a nyomon kövess ü k ; be kell érnünk azzal, hogy a speciálisan parasztnépünk m u l t j á v a l foglalkozó fontosabb m u n k á k r ó l a d j u n k f u t ó áttekintést. Nem részletezh e t j ü k azt sem, h o g y a n kezd a politikai események felszíne mögé, a szociális jelenségekig hatolni a humanizmus nyomán fellendülő krónikairodalmunk tekintete; éppen csak u t a l u n k Heltai Gáspárra, a nép harcos szószólójára, Szamosközyre, ki népi jellemvonásokban keres történeti indítékokat, s a társadalom állapotát előszeretettel r a j z o l g a t ó Szalárdira. Igazában csak a XVIII. századdal, tudományos történetírásunk megalapításának idejével kezdhetjük seregszemlénket. S m i n d j á r t a kezdet jogos büszkeséggel és várakozással tölthet el: a m a g y a r jobbágyság m u l t j á n a k első ábrázolása ugyanis jó kétszáz esztendővel ez előtt született meg, m á s szóval: parasztságtörténelmünk – t e h á t nem is a társadalomhistória általában, hanem m i n d j á r t annak egyik specializált á g a ! – egyidős történettudományunkkal. Voltaire korszakalkotó történeti művei még napvilágot sem láttak, amikor az európai hírű m a g y a r polihisztor, Bél Mátyás m á r papírra veti a m a g y a r j o b b á g y s á g kialakulásának és fejlődésének első áttekintését „De servitute H u n g a r i c a ” című, sajnos, mindmáig kiadatlan m u n k á j á b a n . Nincs elődje ezen a téren, akire támaszkodhatnék, alig van egyáltalán tudós értekezés, a m i t felhasználhatna. Törvényszövegeknél, krónikáknál egyéb f o r r á s még nem áll rendelkezésére; sok helyen azért okoskodással segit magán, az adatok tátongó hézagait s ű r ű hipotézisekkel kell kitöltenie. De tudós buzgalma s vállalkozásának merészsége így is joggal t a r t h a t igényt b á m u l a t u n k r a , bármennyire igyekezett is megtépázni kezdeményezésének dicsőségét a h á l á t l a n és méltánytalan utókor. (Ortvay T i v a d a r : Bél M á t y á s „De servitute Hungarica” c. kiadatlan kézirata, 1868.) Lehetnek, vannak is hiányai első igazi történettudósunk munk á j á n a k ; egy éppen megszülető tudományágtól nem is k í v á n h a t j u k , h o g y Pallas Athéne m ó d j á r a m i n d j á r t teljes fegyverzetben lépjen elő. E g y érdeme azonban elévülhetetlen m a r a d : elsőnek l á t j a meg a p a r a s z t b a n a történeti feldolgozásra méltó t á r g y a t , elsőnek m u t a t j a ki a t u d o m á n y eszközeivel, hogy a szolgaság történeti képződmény s n e m természettől való állapot, nem az isteni rend v e l e j á r ó j a ; tudós t a n u l m á n y b a n elsőnek h a n goztatja, hogy a jobbágy is ember, s az embernek egyik legfőbb kincse a szabadság. Így lesz a n a g y h í r ű pozsonyi lelkipásztor európaszerte r i t k a ságszámba menő parasztságtörténetével is a felvilágosodás úttörőjévé Magyarországon. L á t t u k , a felvilágosodás nyugaton is csak lassankint érlelte ki magából a társadalom m u l t j á v a l való foglalkozást; ne csodálkozzunk h á t r a j t a , ha Bél próbálkozása messze a legelső maradt, s u t á n a félévszázadig híre sincs hasonló vállalkozásnak lassankint nekilendülő t ö r t é n e t t u d o m á nyunkban. A hosszú hallgatásnak, mely még inkább kidomborítja Bél M á t y á s elsőségét, a történeti érdeklődés lassú elmélyülésén t ú l bensőbb oka is van. Mint az első átfogó magyarnyelvű jobbágyságtörténet írója, K. Nagy Sándor, nem minden alap nélkül jegyezte m e g : a történeti munká-


Szemle

232

k a t ekkor még j o b b á r a nemesek í r j á k , nemesi olvasóközönség számára: a politikai nemzet fogalmából kirekesztett jobbágyság m u l t j a még nemcsak méltatlan t á r g y , h a n e m azzal – kivált a p a r a s z t h a j d a n i kedvezőbb állapotával – foglalkozni szinte szentségtörés-számba megy a megmerevedett rendiség k o r á t élő Magyarországon. A paraszti származású Bél m u n k á j a ezért n e m l á t h a t o t t a m a g a idejében nyomdafestéket: ha megjelenik, a rendi reakció megtalálta volna a drasztikus eszközöket, hogy a „misera plebs contribuens” hívatlan p r ó k á t o r á b a a szót beléfojtsa. Kollár Ádám Ferencnek, az 1764/65-i országgyűlésen k i t ö r t vihar hősének még ekkor, a felvilágosodás terjedésének kezdő idejében is a s a j á t bőrén kellett t a p a s z t a l n i a : mit jelent az, szembeszállni a h a g y o m á n y o s rendi felfogással – pedig nem is a nemesség féltve őrzött különállásához nyult hozzá, h a n e m az egyházzal szemben v i t a t t a az uralkodó jogait. Nem csoda, ha csak II. József idején lépett elő a j o b b á g y s á g történetére vonatkozó k u t a t á s a i v a l (Historiae iurisque publici Regni H u n g a r i a e amoenitates, II k. 1783), akkor is bölcsen a bécsi u d v a r védőpajzsa mögé huzódva. Az árpádkori vármegyeszervezet ábrázolása közben t é r ki a szolganép helyzetére, anélkül, hogy a fejlődést s a j á t k o r á i g vezetné, s műve m á r csak ezért sem lehetett mozdító erejű parasztságtörténeti kezdeményezéssé. Amit mond, a n y o m t a t o t t betű erejénél f o g v a is kétségtelenül nagyjelentőségű, de Bél nézeteihez képest nem m u t a t haladást. Sőt Kollár nem is megy olyan messzire, mint az előző emberöltő n a g y h í r ű t u d ó s a : a szabadság jelentőségét kevésbbé hangoztatja, s óvakodik attól, h o g y – m i n t elődje – Werbőczy tekintélyével perbe szálljon. „Ma m á r senki sem kételkedik abban – állapítja meg –, hogy minden e m b e r , a k i t e r m é s z e t t ő l f o g v a e k ö z ö s v i l á g r a jön, s z a b a d és egyenlő.” De ezt a n a g y h o r d e r e j ű k i j e l e n t é s t m i n d j á r t l e r o n t j á k a r á k ö v e t k e z ő ó v a t o s s z a v a k : „Ám éppoly bizonyos, h o g y a t e l j e s szolgaságot n e m t i l t j a s e m a t e r m é s z e t j o g , s e m az i s t e n i v a g y e m b e r i jog”. (139.) Így a h o n f o g l a l á s t követő időkben sokan lettek önként v a g y kényszerből rabszolgává; csak u t ó b b t ü n t el a p r á n k i n t ez a t e l j e s s z o l g a s á g , a m i n t a k e r e s z t é n y s é g mélyebb g y ö k e r e t v e r t s a s z o l g a s á g g a l s u j t ó t ö r v é n y e k e l a v u l t a k . A t a t á r j á r á s u t á n „ a z eltűnő ö r ö k ö s r a b s z o l g á k h e l y é r e a közönségesen j o b b á g y o k n a k n e v e z e t t n e m teljes, h a n e m időleges, szerződéses s z o l g á k k e z d t e k lépni: s z a b a d e m b e r e k , a k i k k e z ü k m u n k á j á t időlegesen s bizonyos feltételekkel idegen s z á n t ó f ö l d e k m ű v e l é s é r e k ö t ö t t é k le”. O r s z á g u n k n a k e colonusait – szögezi le – az A n j o u - k o r b a n , a s z a b a d költözés s a földesúri önkénytől védő kilenced b e h o z a t a l a k o r k e z d t é k „ a j o b b á g y o k a z a z s z a b a d o k ( ! ) nevével nevezni”. (122, 146.)

Ha nem Kollár szájából s nem II. József önkényuralma a l a t t hangzanak el ez „újszerű” szavak, szerzőjük aligha menekedik meg a rendi felháborodás ú j a b b kitörésétől. Hiszen ismeretes, milyen felzúdulás volt a válasz, még az igazán felvilágosodott Kazinczy részéről is, negyedszázaddal később, Ferenc reakciós u r a l m a idején Berzeviczy Gergely „De conditione et indole rusticorum” (1809) című m u n k á j á r a . Igaz, Berzeviczy könyvéből főként az egykorú jobbágysors rajza, s nem a rövid történeti visszapillantás t a l á l t elutasításra. De súlyosnak í r j a le a honfoglalást követő idők szolganépének helyzetét is, kemény, nyomasztó szolgaságukon csak a királyok törődése könnyített időnkint – állapítja meg a felvilágosodott abszolutizmus politikájának jellemző visszavetítésével. Fontosabb, amit általában mond a jobbágyról s jelentőségéről: e kényes tárgyról írva gondosan kerülni a k a r j a a történeti részrehajlást, az emberi jogok sokat emlegetett kérdését, erővel n y u g a l m a t parancsol magára, b á r a lakosság legnagyobb részének sorsa felkorbácsolja lelkét, mint tengert a vihar. Mikor arról beszél, hogy a jobbágynép a l k o t j a az ország igazi alap-


233

Szemle

ját, mintha csak Tessedik Sámuelnek, a p a r a s z t s á g XVIII századi n a g y istápolójának szavait hallanók. Berzeviczy azonban nem habozik ezt a megállapítást, túl a gyakorlati következményeken, elvszerűen, p r o g r a m m k é n t a történetírás elé is odaállítani: „Történetíróink – jelenti ki – n e m anynyira az ország, mint inkább a királyok történetét, ezek örökösödését, viszályait, háborúit, szerzéseit s a főbb családok sorsát beszélik el. De hogy milyen volt az ország belső állapota, mik a nép jólétének vagy nyomorának okai, mint alakult a néprétegek egymáshoz való viszonya, a nemzet megélhetése s a haza alkotmányának képe, arról alig emlékeznek meg.” A NÉP, A TÁRSADALOM SORSÁNAK ÁBRÁZOLÁSA, ez a történetíróhoz méltatlannak tekintett, jelentőség nélküli objektum, íme, egyszerre feladatként lép elő Berzeviczy s o k a t v i t a t o t t művében; feltűnik, hogy egyre magasabbra emelkedjék s feledésbe se merülhessen többé. E g y évtízed mulva Pfahler Károly, a Georgikon volt jogi professzora m á r csodálkozik r a j t a , hogy a történetírók, amint nevezik m a g u k a t , gondolni is alig t u d n a k másra, mint a királyok történetére, s még olyan híres szerzők, mint P r a y és Kelemen sem írnak egyébről. P f a h l e r , b á r t u d a t á b a n v a n annak, mekkora f á b a v á g t a fejszéjét, mégsem habozik, szinte előmunkálatok nélkül, belefogni a m a g y a r jobbágyság első á t f o g ó történetének megírásába. Maga szerényen inkább csak töredéknek nevezi „ J u s georgicum” (1820) című könyvében az úrbéres viszony t á r g y a l á s á h o z a d o t t történeti bevezet é s t ; a valóságban mindmáig figyelemre sem m é l t a t o t t kész feldolgozásra lelünk benne, amely külön t a n u l m á n y t érdemelne, tudós elmélyedésénél, józan mértéktartásánál, szólamoktól mentes emberiességénél f o g v a e g y a r á n t . Terjedelmére mindmáig negyedik a m a g y a r p a r a s z t s á g m u l t j á n a k összefoglalásai közül, de értékre sem alábbvaló: alaposság, látókör, kritikai érzék tekintetében az egész XIX. századon át n e m a k a d t p á r j a . Ma sincs tanulság nélkül, ahogy a jobbágyság keletkezését, h a j d a n i jobb sorsát, m a j d lesüllyedését elénk t á r j a . Elsőnek figyeli meg, hogy a j o b b á g y s á g szabad és szolgarendű elemek összeolvadásából j ö t t létre; elsőnek figyelmeztet a földesúri m a j o r s á g o k kialakulásának jelentőségére; s abban a józan felismerésben is csak nagysokára a k a d t követője, h o g y jó darabig az úr házi szükségletei szabtak h a t á r t a jobbágy terheinek, s a földesú r n a k azután sem lett volna sok haszna belőle, ha a végsőkig kizsarolja, tönkreteszi jobbágynépét. Semmi kétség: P f a h l e r t a n u l m á n y a egyike a korabeli m a g y a r t ö r t é n e t í r á s legkitűnőbb termékeinek. De figyelmet érdemel azért is, m e r t a felvilágosodott szellem ezúttal lép először sorompóba mélyen megalapozott történeti érvekkel a j o b b á g y s á g természettől való alávetettségének rendi a x i o m á j a ellen. Még ekkor, a r e f o r m k o r küszöbén is méltánylást érdemel az a bátorság, ahogyan P f a h l e r pl. az 1514-iki t ö r vényt elítéli, s általában a p a r a s z t n é p h a j d a n i jobb s o r s á t kendőzés nélkül f e l t á r j a nemes olvasói előtt. „Mikor – fordul befejezésül hozzájuk – elbeszéltem azoknak a polgároknak sorsát, kik a királyok n a g y bőkezűségéből nektek, nemes urak, j u t o t t földjeiteket l a k j á k , mikor feljegyeztem az elmult századok tévedéseit és vétkeit, nem vezetett irigység a ti boldog sorsotok i r á n t ; . . . leginkább a r r a törekedtem, hogy a jobbágy h a j d a n i képéből s a változásból, mit sok viszontagság hozott rá, világosan megé r t s é t e k : több jog j u t o t t nektek osztályrészül mint a h a j d a n i földesuraknak, s ezt belátván, elégedjetek meg a nektek j u t o t t jogokkal, a jobbágyokét pedig t a r t s á t o k épségben.” (CXXXV.). Aligha kétséges, hogy ezek a szavak elsősorban intelmet foglaltak m a gukban s nem csupán magyarázkodást, az író önzetlen jószándékának hangoztatását. Azzal, hogy nyiltan célzott az u r a k vétkeire, melyek a pa-


Szemle

234

rasztnépet szolgaságba döntötték, a megnövekedett jobbágyterhekre s a r r a , h o g y a jobbágyot is az ország polgárai közé kell venni, P f a h l e r h a t h a t ó s egyengetőjévé vált a r e f o r m k o r n a k . Mintha m a g a is előre l á t t a volna, hogy eljön az idő, amikor m a j d megállapításai a meggyőzés erejével h a t n a k a rendi közvéleményre: „Nagy” ( ! ) azaz II. Józsefnek és udódainak jobbágyvédő intézkedéseit úgy ábrázolta, mint továbbhaladást a Mária Teréziától dicsőségesen megkezdett úton. A jobbágyfelszabadítás k o r a nemsokára el is érkezett, de nem az uralkodó, h a n e m a reformkor nemzedékének jóvoltából; jellemző e tekintetben, hogy Pfahlernek nem a rendekkel, hanem a cenzurával gyült meg a b a j a , vélt nemességgyűlölő tendenciák m i a t t ez t e t t e lehetetlenné további m u n k á i n a k megjelenését. De ekkor még a felvilágosult nemesség is elítélően nyilatkozott a jobbágynép h a j d a n i mozgolódásairól, bármennyire lelkesedett is egyébként II. József szándékaiért. A n a g y r é g i s é g g y ű j t ő : Jarikovits Miklós, (Tudományos G y ű j t e m é n y 1821. II.) a felvilágosodott XVIII. századnak valóságos szégyenét l á t j a a Hóra-lázadásban, ez „undok történetben” (melyről Benkő József könyve u t á n épp a k k o r t á j t l á t o t t napvilágot Thewrewk József adatközlése s Vitán Sándor és G ö t t f y Borbála visszaemlékezése). Hiszen Józsefnek mint „polgári n a g y Fejedelemnek” s még inkább mint „jótevő világi Bölcsnek t u l a j d o n szent céllya volt”, hogy a „népség” sorsán könnyítsen. De jószándékát, nagylelkű kegyességét gonoszul félremagyarázta, köteles h á l a és „a Fejedelmi Szentséghez illő magasztalás helyett vad embertelenséggel” viszonozta a műveltség legalsó lépcsőjén elmaradott oláh nemzetnek alja. Igy eshetett meg, hogy „egy bölcs k o r m á n y a alatt, a leg édesebb csendességben élő és keresztény Birodalomban az á r t a t l a n emberiség vadon – de könyörületlen – martzangoltatott”. A dühös lelkű Hór á n a k „a nemesség és földes Úri hatalom tapodása s ki í r t á s a . . . nem t s a k tzéllya, de valósággal el is követett gonosz t e t t e volt.” ( 7 3 – 7 6 . ) . E hazug árulással, f e r t e l m e s és kárhozatos cselekedetekkel szemben annál magasztosabb fényben tűnik elő gr. S z t á r a y Mihály szabolcsi főispánnak „tiszti igyekezete”, tiszta és nemes indulata, hazafiúi buzgalma a nemzet megmentésére. ( 7 7 – 7 8 . ) . „ A d j o n a Mindenható ditső Fejedelminknek több illy gyors és hív tisztviselőket! Jeles törvényeinknek s Nemesi Szabadság u n k n a k (!) sok illyen p á r t f o g ó k a t ! ” – v o n j a le a tanulságot Jankovits –, hogy bölcs vezérlésükkel „Nemzetünk Kegyes Királlyaink Véd-szárnyai alatt virágozva el örökösödjön!” (86.). A másik nagy jobbágyfelkelés, a Dózsa-lázadás ábrázolását még Széchenyi „Hitel”-ének megjelenése t á j á n is ugyanez a felvilágosodott szellemmel átszőtt hagyományos rendi f e l f o g á s h a t j a át. „Legveszélyesb mirigye a honnyugnak a nyugtalan, por, melly a Fanatiszmusz fellegvárak a t építő mámorától elragadva, riadalmas zajgással tépi a h a z a m e j j é t ” – í r j a Kovacsóczy Mihály (Felső Magyarországi Minerva 1828), felhasználva az alkalmat nemcsak a „szabadság viszketegének”, hanem egyben a vallási f a n a t i z m u s n a k ostorozására –; s hazánk „sokszor izzada illy kórságban.” Dózsa György, „ki boldog egyszerűségben tölté eddig vitéz életét”, a keresztes h a d a k gyülekezése l á t t á n s Mészáros Lőrinc „ábrándozásának, boldogtalanabb s meggondolatlanabb szabadság s egyenlőség vadászás á n a k ” h a t á s a a l a t t „magasban emelte f e j é t ” ; végül „a vihar elragadta, s a m e r r e zúgott, vele kellett rohannia, erőtlen lévén egyenes ponton megállni.” Ám j ö t t Zápolya „helyes s erős sereggel”; a megátalkodott Dózsa „emberiséget gyalázó” kegyetlen halállal végezte életét, s „temérdek pór vérében feredve” bűnhődött „fontolatlan vakmerőségéért”. Ime, ilyen kínos nyomorúságba döntötte az országot a jószándékú Bakócz „megfontolatlan vakbuzgósága”. „Az elkeseredett nemesség, felháborodva a pórság


235

Szemle

csínjai által, ennek sorsát törvényhozással keményítette, örökös szolgaságra k á r h o z t a t v á n s bosszúból minden módon csigázni kezdvén.” (1841–47.). Mindebből azonban Dózsa mentegetése s az 1514-iki törvények kritik á j a pusztán egyéni vélemény; döntő s a rendekre jellemző csupán az alapfelfogás, a lázadás feltétlen elítélése. N é h á n y év mulva Podhradczky József (Tudományos Gyűjtemény 1832. II.), ismertetve az 1514-iki felkelés f o r r á sait, Verancsics nyomán felmenti Bakóczot, a rendek képviselőjét az ódium alól. A lázadás kitörését tisztára a n n a k t u l a j d o n í t j a , hogy Dózsa bosszút f o r r a l t a v á r t kitüntetés elmaradásáért, t e h á t a becsület alább való volt nála a haszonlesésnél; m á r pedig az érsek nem t u d h a t t a , hogy a híres bajnokban ilyen alacsony lélek lakik. Preyer N. János temesvári ügyvéd ezen a ponton nem ért u g y a n egyet Podhradczkyval, de népi megmozdulásról ő sem a k a r tudni, ő is egy ember ostobaságának t u l a j d o n í t j a a „szörnyű” felkelést. Sőt a n n y i r a megy a rendek iránti loyalitásban, h o g y az 1514-iki törvényekkel kapcsolatban nem á t a l l j a kiemelni: a nemesség szép igazságérzete ekkor is, annyi f á j d a l m a s veszteség és elszenvedett borzalom u t á n is bizonyságot t e t t magáról. Annál meglepőbb ez, m e r t – egyébként nem sok önállóságot mutató, sokban P f a h l e r t követő, de nála jóval alkalmazkodóbb – könyve (Des ungarischen Bauers f r ü h e r e r und gegenwärtiger Zustand, 1838) m á r az 1836-iki törvényhozás u t á n jelent meg, s e törvényeket éppen korszakalkotónak tekinti a j o b b á g y s á g történetében. De P r e y e r nem áll egyedül felfogásával: nyolc év mulva i f j . Péczely József költői lendületű t a n u l m á n y á b a n (A Magyar Tudós Társaság Évkönyvei VII. 1846) t á n még s a j á t s á g o s a b b a n vegyül a rendi álláspont a r e f o r m k o r diadalmas eszméi közé. Az 1573-iki horvátországi parasztlázadásról írva hangulatkeltően idézi a Dózsa-felkelés „hideg borzadást keltő” emlékét, sötét színekkel festi a bosszúra s szabadságra szomjas, dölyfös és eszeveszett jobbágyokat s Gubeczet, e bőszült csoport nemesgyűlölő, vad vezérét. Velük szemben az elnyomó földesúr „mocsok nélküli f é r f i ú ” színében tűnik fel, ki nem tudni m i é r t került villongásba jobbágyaival; a parasztok ellen vonuló sereg vezérei pedig hősök ivadékai, maguk is hősök. De győzelmük u t á n „a bosszújában emberiséget ritkán, mérséklést soha nem ismert nemesség irtóztatóan érezteti h a r a g j á t ” , Gubecz, „a hont, nemzetet pusztulással fenyegető bősz merész” Dózsa kínhalálával végzi életét. E kegyetlenkedés megrovásán át a lázadás elítélése meglepő módon a reformeszmék dicsőitésébe torkollik. Isten óvjon attól, – kiált fel Péczely patétikusan –, hogy az ilyen „merény”, ez a gyászos, „minden kebelt öszverázó t ö r t é n e t ” megismétlődjék. „Hárítsd el örökre – fordul t e h á t a nemzethez – minden okát, alkalmát az elégületlenség –, irigység –, testvérek közötti gyűlölködésnek; törd – mit napjainkban olly dicsően, olly szívemelőleg megkezdél, m i t minden, szívre ( ! ) nemes fiaid bensőkép ó h a j t n a k , a k a r n a k – törd minél előbb teljesen öszve a vak önzés, bosszú, tudatlanság-kovácsolta több mint háromszázados bilincseket, melyeknek szomorú m a r a d v á n y a i b a n a nem a n n y i r a bűnös, mint bűnössé t e t t a p á k á r t a t l a n m a r a d é k a – gyermekeid egy n a g y része – m a g a s a közjó mondhatlan h á t r a m a r a d á s á v a l m a i n a p i g sinlődik; oszd e g y a r á n t kegyeidet: akkor meleg szeretettel f ü g g ü n k r a j t a d , meleg szeretettel egymáson, m i n d n y á j a n gyermekeid, m i n d n y á j a n testvérek, szabad, nem szolga nép, egyek érdekben, egyek remény s félelemben, egyek szívben, lélekben és így eggyé f o r r v a , anyai édes öledben, atyáskodó fejedelmeink gondja, szelíd k o r m á n y a alatt, béke, boldogság belül, kívül fény, hatalom, régi dicsőség várakozik ránk.” (170.).


Szemle

236 HORVÁTH

MIHÁLY

ÉS

KÖVETŐI

A JOBBÁGYFELSZABADÍTÁS optimizmustól duzzadó eszméje dübör ö g felénk e sorokból, az a lelkesítő liberális eszmény, mely a t ö r t é n e t í r á s mezején m á r csaknem egy évtizeddel előbb kibontotta zászlaját. 1837-ben a Magyar Tudományos Akadémia pályázatán dicséretben részesült, 1841ben pedig a n a g y j u t a l m a t nyerte el egy f i a t a l vidéki káplánnak, Horváth Mihálynak egy-egy t a n u l m á n y a : „Az ipar és kereskedés története Magyarországban” „a XVI. sz. közepéig” (1842), ill. „a h á r o m utolsó század a l a t t ” (1840), hazánk gazdasági fejlődésének legelső s mindmáig egyetlen á t f o g ó feldolgozása. B á r a szerző – nem sok idő mulva m á r a liberális nemzeti t ö r t é n e t í r á s vezéralakja s a század legnagyobb h a t á s ú m a g y a r t ö r t é n e t í r ó j a – röviden a gazdasági jelenségek t á r s a d a l m i h á t t e r é t s így a j o b b á g y s á g sorsát is felvázolja, m u n k á j a i t t elsősorban bevezetőül adott elvi állásfoglalásáért érdemli meg figyelmünket. „Miután az írók a trónváltozások és országszerződések, háborúk és békekötések s m á s nagyszerű és nem nagyszerű, de lármás események írásával elfoglalvák, figyelemre is alig m é l t a t t á k a népi élet csöndes körét – í r j a – miután azok, míg egyeseknek is b a j n o k i tetteiket, vagy az öldöklő csaták véres menetét, az á r m á n y cselszövényeit, az önzés dúlásait, a féktelenség viszályait – eseményeket és tetteket, mik eltüntek, g y a k r a n semmi következést sem h a g y v a magok után, mint azon elég szomorú t a n u s á g o t : milly sikertelenül küzd nem r i t k á n a szellem a f e l f o r r o t t elemek h a t a l m a ellen, s mik é n t sikerül, emberiség gunyolva, a cink, az ármány, stb. – míg mondám, mind ezeknek sokszor nyomról-nyomra részletes történetét a d j á k : a polgári élet békés foglalkodásit, csak mintegy m á s t téve, átmenetben is alig említik? S a j á t s á g a az embernek, h o g y a rendkívüli és csillogó, a szokatlan és zajütő, b á r belérték nélküli, mindig élénkebben leköti figyelmét, m i n t a csöndes és lassú, de malasztos és boldogító működése az életnek. S ha valahol, e tekintetben bebizonyulva l á t j u k azon, nem éppen vigasztaló igazságot, hogy az emberi ész mindig inkább törekedett megörökíteni azok emlékét, kik zsarnoki h a t a l m a t üztek fölötte, mint azokét, kik őt boldogítani, életét könnyíteni, szépíteni igyekvének.” (II. 1840, I V – V . ) . Szemmel látható, mint terebélyesedik s gyűrűzik tova a politikai történetírás egyoldalúságának gondolata, melyet ilyen vonatkozásban Berzeviczy f e j t e t t ki először. N é h á n y év mulva (1846) m á r ebben a f o r m á b a n tűnik elő J á s z a y Pálnál, a mohácsi vészt követő napok n a g y történetíróján á l : „Nem tudom, nem o t t fekszik-e a b a j , hogy eddig a nemzet életét visszasugárzó történetek helyett nagyrészt csak h a d a k és háborúk, politikai zajongások és vallási türelmetlenségek czivódó felvonásait k a p t a olvasmányul a közönség. Pedig ha lombjától és attól, mi virággá teszi, megfosztod a virágot, kívánhatod-e, hogy a kórót tetszéssel f o g a d j á k ? ” A felismerés t e h á t kezd általánossá válni, nincs hiány ösztönzésben a népi élet „békés foglalkodásinak” k u t a t á s á r a , nem hiányzik e k u t a t á s o k font o s s á g á n a k felismerése sem. De v a j j o n h o g y állunk e követelmény megvalósításával a történetírói g y a k o r l a t b a n ? Ismét H o r v á t h Mihályé az érdem, hogy nem áll meg a negativumnál, az addigi történetírás kritikájánál. „A s t á t u s ü r e s m i n t a m a r a d – m o n d j a , W a c h s m u t h nyomán a történetírás elméletét f e j t e g e t v e – ha benne egy lényegdús, életerővel teli néptömeg teljessége h i á n y z i k . . . Azon országtörténetek, melyek csak a körül forognak, mi az udvar-, cabinet- és kormányhatóságokból foly ki, v a g y azokra viszonylik, hasonlók azon utazókhoz, kik mindenütt csak m a g a s köröket l á t o g a t n a k meg, s inkább hideg márványteremben unatkoznak, mintsem a bizodalmas k u n y h ó k b a n szivöket enyhítenék, a s t á t u s kiemelése s a nép mellőzése szárazságot, h ú s t a l a n csontvázat s z ü l . . . s nem egyéb, mint a


237

Szemle

k a m a t o k k a l való kereskedés, m í g a tőkével is lehetne n y e r e k e d n i . . . a s t á t u s t ö r t é n e t e f é l és ízetlen m a r a d , ha a népélet, m e l y ennek v e l e j e és lelke, nem m é l t á n y o l t a t i k . . . E l l e n b e n ha a népélet t ö r t é n e t e a n n a k minden v o n a t k o z á s a i b a n m i n t politikai e g y s é g f o n a t i k be az o r s z á g eseményeinek és intézményeinek történetébe, a k k o r a s t á t u s t ö r t é n e t a n é p t ö r t é nettel összehasonlítva körülbelül ú g y t ű n i k elő, m i n t egy b o k r o s f á n a k lombozata összevetve a rokon földben gyökerező erős, kevély törzzsel, melyből az k i s u d á r l i k . . . A n é p ü g y e g y á l t a l á n m i n t főjelenés, n e m pedig m i n t a s t á t u s t ö r t é n e t e k s o r s á n a k a l á v e t e t t valami, a szín elején álljon, s a s t á t u s ügye, a k á r föltételező, a k á r f ö l t é t e l e z e t t legyen az, a m a r r a viszonyíttassék.” ( A t h e n a e u m 1839.). S m i n d j á r t n e m késik „ v á z o l a t o k a t ” közzétenni a „ m a g y a r népség” t ö r ö k k o r i t ö r t é n e t é r ő l – t ö r t é n e t i m u n k á b a n t u d t o m m a l ő h a s z n á l j a először (1837) a népiség szót, a n é m e t „Volkst h u m ” ( „ e g y n é p összes physikai, erkölcsi és szellemi lényegének bélyege”) értelmében –, a „pórosztály” s z a b a d költözködési j o g á r ó l ( A t h e n a e u m 1839), m a j d az 1514-iki „ p ó r l á z a d á s r ó l ” ( T u d o m á n y t á r 1841.). E TANULMÁNYOKBÓL ú j , eddig n e m h a l l o t t h a n g h a r s a n felénk. A p a r a s z t elnyomott helyzetét ecsetelve m á r Berzeviczy, sőt a h i g g a d t P f a h l e r sem t u d t a teljesen m a g á b a f o j t a n i a h u m á n u m fel-feltörő é r z é s é t ; a m i t azonban H o r v á t h lépten-nyomon k i f e j e z é s r e j u t t a t , jóval t ö b b e n n é l : h a t á r o z o t t állásfoglalás. M á r g a z d a s á g t ö r t é n e t i m u n k á j á b a n s ű r ü n emlegeti a s z a b a d s á g o t , mely nélkül a „földmívelési ipar” „ n e m tenyészik”, „az ö n k é n y és féktelenség v a s k a r j á t ” , „a s z o l g a s á g bilincsét”, a z s a r n o k f ö l d e s ú r önkényének b ü n t e t l e n j á t é k á t . Még jellemzőbb a D ó z s a - l á z a d á s r ó l í r t t a n u l m á n y a . „ A nemzetek t ö r t é n e t é b e n – í r j a – a l i g h a b í r v a l a m i n a g y o b b érvekkel s f o n t o s s á g g a l , m i n t a n é p o s z t á l y o k e g y m á s i r á n t i viszonya. Ez bő f o r r á s a a nemzetek életébe legmélyebben h a t ó , legnyomós a b b következésű e s e m é n y e k n e k ; ez föltételezi l e g i n k á b b . . . a n e m z e t e k jólétének s v i r á g z a t á n a k á l l á s p o n t j á t . ” (i. h. 211.). A szilárd, o b j e k t í v kiindulóponthoz azonban heves lendületű, f u l m i n á n s k i j e l e n t é s e k c s a t lakoznak. „Az ó és új k o r n a k minden népeinél – í r j a –, hol a k o r l á t l a n k é n y u r a s á g bilincsei a polgári s z a b a d s á g o t v é g k é p el n e m n y o m t á k , s a k ü l ö n néposztályokat e g y f o r m á n zsibbasztó s z o l g a s á g b a n e m s z o r í t o t t á k , . . . a t ö r v é n y h o z á s n a k egyik legnevezetesebb f ö l a d á s a volt a néposztályok e g y m á s i r á n t i polgári v i s z o n y a . . . Hol e viszony a t e r m é s z e t j o g elveire alapulván, a külön o s z t á l y o k b a n m é l t á n y o s a r á n y o s s á g o t alkot, s n e m f o s z t j a m e g a sorstól alacsonyabb, a l á r e n d e l t állásba v e t e t t e t azon jogaitól, m e l y e k k e l m i n t e m b e r n e k s m i n t p o l g á r i közösség állató részének ereje s t e h e t s é g e i g y a k o r l a t á b a n bírnia kell, o t t bensöleg békésnek, erősnek, v i r á g z ó n a k t a l á l j u k többnyire a k ö z t á r s a s á g o t ; . . . e l l e n b e n a néposztályi viszonyok jogszerűtlen, f o n á k a l a k u l á s a m i n t az o r s z á g o k veszélyes r á k f e n é j e t ü n i k elő a n e m z e t e k történetében.” ( 2 1 1 – 1 2 . ) Ilyen h a n g o l á s u t á n t é r r á , h o g y jobbágyságunk – Kálmán király enyhítő rendelkezései nyomán – utóbb g y a k r a n milyen „ m é l t a t l a n elnyomást, j o g á n a k sokféle m e g sértését volt kénytelen szenvedni a j o g és t ö r v é n y s z e n t s é g é b e n gázoló nemesektől”. (213.) Sötét színekkel f e s t i a M á t y á s u t á n i kort, midőn „a f é k t e l e n dagály és h a t a l o m b i t o r l á s szabadon és b ü n t e t é s félelme nélkül űzé a védtelen jobbággyal önkénye j á t é k á t ” , e k o m o r idők „féktelen, e g y f o r m á n önhaszonleső”, „ r a b l á s b a s viszálkodásba m e r ü l t ” nemességét, m e l y „ h a t á r t a l a n lön követeléseiben, kimélletlen f o s z t o g a t á s á b a n , mitől a z t á n e l m a r a d h a t a t l a n volt a t u l a j d o n á t védni merészelő ellen k e g y e t l e n s é g e s d u r v a megvetése az emberiség érzetének o l l y a n o k b a n is, m i k b e n a t e r m é s z e t míveletlen g y e r m e k e is t u d o t t érzem”. (215, 219.) M é g rikitóbb a p a r a s z t lázadás m e g t o r l á s á n a k jellemzése. „ A k a r ó z á s n a k , k e r é k b e t ö r é s n e k , t a g c s o n k í t á s n a k alig s z a k a d t vége; s midőn ebben a f e g y v e r b e n álló n e m e s s é g


238

Szemle

elfáradott (!), a vérítéletek kezdék m e g a hazafutottakon borzasztó műk ö d é s ü k e t ; f e l ü t t e t é k a l e g k e g y e t l e n e b b b a r b á r s á g t ö r v é n y k ö n y v e . ” „Olly nemében állapodának m e g a büntetésnek, melly több m i n t embertelen, mellynek kannibáli kegyetlensége vért fagylal, szivet és észt (!) lázít az olvasóban.” (228–29.) De mindezt, f o l y t a t j a némi ellenmondással, „ha e g é s z e n ( ! ) k i n e m m e n t h e t ő is, a z e m b e r i g y a r l ó s á g t e k i n t e t é b ő l c s e k é lyebb b ü n r o v a t t a l bélyegzendő. A legnagyobb kegyetlenség és igazságt a l a n s á g az országgyűlésen, higgadt vérrel, h u z a m o s tanácskozások közt k ö v e t t e t é k e l : ” a p a r a s z t s á g „ m e g f o s z t a t é k m i n d e n s t a t u s p o l g á r i jogtól, m i n d e n s z a b a d s á g t ó l , u r á n a k t u l a j d o n k é p e n i marhájává ( r e s ) a l a c s o n y i t t a t v á n s b a r m á v a l e g y ü t t a n n a k földéhez bilincseltetvén”. „S a történet – vonja le az üresen kongó tanulságot – egyáltaljában tanusitja, h o g y . . . n i n c s d a g á l y o s a b b ö n k é n y , m i n t m e l l y e t a z elő j o g o s o s z t á l y b i t o r o l a z elnyomott fölött.” ( 2 3 0 – 3 1 . )

Már az e g y k o r u a k között is akadt, aki kifogásolta ezt a tacitusi „sine i r a et studio” elvével össze n e m egyeztethető h a n g o t . ( A t h e n a e u m 1839, 616.) H o r v á t h válasza a legmélyebb ponton világít rá a t ö r t é n e t í r ó fela d a t á r ó l a l k o t o t t f e l f o g á s á r a . „Hazánk j a v a azt is m e g k í v á n j a tőlünk, hogy „elődeinknek” az a l k o t m á n y körüli b o t l á s a i k a t . . . egész f o n á k s á g u k b a n s k á r t é k o n y s á g u k b a n hű ecsettel r a j z o l j u k , intve ó v á n . . . hasonló, a nemzet életére r o n t ó l a g h a t ó tévedésektől. S ha e tiszta szándék, e szent cél vezeti az í r ó t , . . . csak kötelességét teljesíti; s ezt tevén, ki f o g j a őt i g a z s á g t a l a n s á g r ó l v á d o l h a t n i . . . , ha t a l á n némi szigorság s kíméletlenség vegyül is t i s z t a b u z g a l m á b a ? Szent a hév, ha kissé kíméletlen i s . . . A t ö r t é n e t í r á s n a k , h o g y rendeltetésének m e g f e l e l j e n . . . fel kell emelkednie az emberiség á l l á s p o n t j á r a , s innét mondani ki ítéleteit, i n n é t adni irányt.” (Uo. 691.) „A t ö r t é n e l e m az élet tanítómestere” – ez a mélyen á t é r z e t t meggyőződés f o r m á l j a s színezi a f i a t a l H o r v á t h Mihály í r á s a i t ; t ö r t é n e t i k u t a t á s a i n a k fő célja, h o g y a mult példáján intse, buzdítsa, lelkesítse nemzetét. H a t á s a valóban rendkívüli volt (főleg hasonlóan színezett m a g y a r történetével), időben s a közönség széles rétegét tekintve e g y a r á n t , a m i bizonyos f o k u s z u b j e k t i v i t á s nélkül n e m l e t t volna lehetséges. H o r v á t h idézett műveit u g y a n a z a lelkes, egyoldalu szemlélet tölt ö t t e el, amelyből p á r év mulva E ö t v ö s k é t n a g y h a t á s ú irányregénye, a „Falu jegyzője” s a „Magyarország 1514-ben” (a kérdésnek H o r v á t h é nál mindenesetre alaposabb t ö r t é n e t i ismereteken nyugvó feldolgozása) f a k a d t , – érthető, ha a püspök-történetíró az elérzékenyülésig el volt tőlük r a g a d t a t v a . F i a t a l k o r i oeuvre-jét Salamon Ferenc nem ok nélkül nevezte érzelmi históriának, mely telve v a n lelkesedéssel és ideális képzelődéssel. Valóban, H o r v á t h a jelent f o r m á l ó buzgalmában a maga „demokratiko-republikánus” meggyőződését vetítette vissza a multba, s a j á t k o r á n a k eszméit hirdette, s minthogy ezek megvalósításában l á t t a a t ö r t é n e t célját, l e t ű n t korok állapota f e l e t t ez ideák szemszögéből mond o t t ítéletet. MIK VOLTAKEZEK AZ ESZMÉK?

Miből

adódott

társadalmi vonat-

kozásban H o r v á t h történetszemlélete? A népiség emlegetéséből a r r a lehetne következtetni, h o g y résztvevő érdeklődése a p a r a s z t s á g i r á n t a „néplélek” r o m a n t i k u s i d e á j á b a n gyökerezett. Közelebbi megtekintés azonban meggyőzhet arról, h o g y a r o m a n t i k a mélyebb h a t á s á r ó l H o r v á t h esetében éppoly kevéssé lehet szó, m i n t p a r a s z t s á g t ö r t é n e t ü n k egészére nézve. A felvilágosodás gondolathulláma e t á g a b b vonatkozásban is éppú g y zökkenő nélkül símul bele a liberalizmus eszmevilágába, m i n t ahogy H o r v á t h Mihálynál a felvilágosodás természetjogi felfogásához a szabads á g g o n d o l a t csatlakozik. M á r a Dózsa-lázadás kitörése előtt azzal fenyegeti a bűnös u r a k a t , h o g y „a természeti jogok huzamos elnyomása nem


Szemle

239

m a r a d h a t büntetlenül” (i. h. 213.), s aztán az 1514-i törvények f ö l ö t t is erről az elvi alapról t ö r pálcát. „S miképen áll az idézett t ö r v é n y h a t á rozat a természetjog törvényszéke előtt? Ez a r r a a képtelenség és embertelenség bélyegét n y o m j a egyszersmind, s gyalázatosabbat annál, mellyet az ó világ rabszolgaságának törvénye viselt h o m l o k á n . . , Abban áll a m a g y a r törvényhozás embertelen h a t á r o z a t á n a k legnagyobb bűne, h o g y népközönséget foszta meg minden jogaitól s azt ekképen megsemmisít e t t e ; m e r t jogtalanok, b á r milly számmal legyenek, közönséget nem k é p e z h e t n e k . . . , m e r t a nemzet egyik része v a g y közönsége sem f o s z t h a t ó meg jogaitól a nélkül, hogy meg ne szünjék a nemzet része, közönség lenni.” ( 2 3 1 – 3 2 . ) „Igen is, ez n e m legcsekélyebb oka volt százados szenvedéseinknek, nem legkisebb a k a d á l y a a nemzeti élet kifejlésének, a szellemi s erkölcsi míveltség, az anyagi jólét gyarapodásának.” (233.) „Valóban súlyosan megtorlá m a g á t a természetjog a nemzeten, melly azt dölyfében és v a k s á g á b a n megsértette, e l t i p r o t t a ! . . . részint ónálomba merülve, részben a tespedő, de jogainak birtokában dagályos osztálytól eltiporva, t e n g e t t tudomány, ipar, erő nélkül, tehetetlenül.” (236.) De végre korunk „emberiségtől ihletett szelleme az a p á k bűneért eleget téve, elidegeníthetetlen természeti jogaival megvigasztalta, fölemelte s a nemzetnek visszaadta ezen, abból sokáig száműzött, csak teherviselésre kárhoztatott, legszámosabb részét, a jobbágyságot”. (234.) Így terebélyesedik H o r v á t h felfogásában a parasztnép elnyomott s o r s a a nemzet t r a g é diájává s a természetjog örök a x i o m á j a megváltó liberalizmussá. Ha kissé sokáig időztünk H o r v á t h Mihály jobbágy-tanulmányainál, szolgáljon mentségükre, hogy bennük öltött először testet a liberalizmus nagyjövőjű történetszemlélete. Mindvégig H o r v á t h m a r a d t ennek az iránynak legnagyobb h a t á s ú s tehetségű képviselője M a g y a r o r s z á g o n ; felfogását két emberöltőn át számos historikusunk t e t t e a magáévá, s ezzel parasztságtörténetírásunk első tulajdonképeni iskolájának lett megalapítójává. N e m lehet tagadni, hogy ez az irány nem a n n y i r a belső meggyőző erejének, mint inkább külső vonásoknak köszönhette hosszú életét s n a g y vonzóerejét: a belőle sugárzó „szent hévnek”, annak, h o g y a p a r a s z t jósorsát nemzeti ideálokkal: az alkotmány szabadságával s a függetlenség dicső eszméjével kapcsolta egybe. De bármily idegen ma tőlünk ez a túláradó, lelkes t ö r t é n e t f e l f o g á s és előadás, nem í t é l h e t j ü k meg érte azokat, kik benne éltek a r e f o r m k o r m a g á v a l r a g a d ó sodrában, s akik, a szabadságeszme bűvöletében, magasztos érzésektől csordultig telt szívvel s egy soha nem l á t o t t boldog kor h a j n a l á n a k vakító fényétől káprázó szemmel néztek vissza a letünt „sötét” századokra. Inkább abban rejlett a veszedelem, hogy ez az ideális hevület H o r v á t h kisebb tehetségű és felkészültségű követőinél – kivált midőn m á r szünőben van a liberális eszmény belső izzása – könnyen puszta külsőséggé, felszínes r e t o r i k á v á sekélyesedik. Már a 40-es években, H o r v á t h közvetlen követőinél több a lelkes pátosz, mint a kritikai érzék s a tudós elmélyedés. A gr. B a t t h y á n y Kázmér pályadíjával koszoruzott m u n k á k (Robot és dézma, 1845) szerzői közül az első d í j nyertese, Hetényi János, ilyen akcentusokkal ad történeti visszapillantást. „Tudjuk, hogy ember és személyjogaink elvehetetlenek s el sem idősödhetők: és mégis a b a r b á r sötét k o r olly ellenséges lábbal t a p o s t a a földmíveseket illetőleg ezen jogokat, olly találékony volt a z úri, ú j meg ú j jogoknak karddal leigázott jobbágyainak n y a k á r a tételében, h o g y valóban csodálnunk kell, mikép a l u d h a t o t t ki olly igen ezen kor emberei szívében az emberiség tisztelete és az emberiséget tápláló földmívelés méltánylása.” (4.) A második d í j a t elnyert Királyi Pál még tovább megy „a sötét kor nyomorúságainak” (27.) megbélyegzésében.


Szemle

240

Nem elég, h o g y hiányolja a parasztok kifelejtését az Aranybullából (192.): „ h e j Uraim!” felkiáltással hajlandó kétségbevonni a jobbágyság döntő részvételét az 1514-i felkelésben. ( 1 9 7 – 9 8 . ) Ezzel szemben – a törvényszöveget félreértve – meghatóan ecseteli, hogy a dicső N a g y L a j o s király mint szárítá fel a könnyeket, „mellyek négyszáz évig esőzének”, s mint rendelt í r t a vérző sebekre 1351-i törvényével; a n a g y nemzet mikép ölelé ki a szolgaságból „csataedzte” k a r j á v a l a parasztot, ki öröm és bámulat közt s ó h a j t o t t mélyet, nagyot. „Ekkor – szerinte – a parasztnak rabi g á j á t t ö r é szét e nemzet, melly nemcsak névre, de szívre, t e t t r e is folyvást nemes! ( ! ) Most élvezé először emberi méltóságát, letérdelt és áldást imádkozott a dicső m a g y a r nemességre!” ( 1 9 5 – 9 6 . ) 1848 UTÁN a liberalizmus politikai kudarca s a jobbágyfelszabadítás v é g r e h a j t á s a egyidőre ú t j á t v á g t a a p a r a s z t s á g t ö r t é n e t ilyen buzdítószónokias hangú művelésének. A liberális irány kényszerű hallgatását csak a h a t v a n a s évek felé töri meg néhány adatközlés: Szilágyi Sándoré a Péró ( Ú j M a g y a r Múzeum 1859), Knauz Nándoré a Dózsa- (Magyar Sion 1863), a Kolozsvári N a g y N a p t á r é (1864, 1865) a Hóra-lázadásról; az utóbbinak f o r r á s a i t gr. Kemény József tekintette át (Új Magyar Muzeum 1857), Wellmann J á n o s József, pedig Kovacsóczynak m á r említett cikkét f o r d í t o t t a németre ( P r o g r a m m des Gymnasiums A. C. zu Hermanns t a d t 1864/65). A h a t v a n a s évek derekán azután két nagyobb tanulmány l á t o t t napvilágot: K. Papp Miklósé (az 1735-iki zendülés története, 1865) s id. gr. Teleki Domokosé (A H ó r a - t á m a d á s története, 1865), ugyanerről a tárgyról. Mindkettő a tényeket beszélteti, patetikus deklamálás alig színezi előadásukat; Teleki csak Hóráék „kebelrázó” kegyetlenkedéseinek leírásánál nem t u d j a teljesen m a g á b a f o j t a n i megrendülését s borzadását. Noha elvi állásfoglalást egyikük sem ad, mindegyikük munk á j a pozitivistának m o n d h a t ó : n a g y gonddal g y ü j t ö g e t i f o r r á s a i t (ezek megrostálásához azonban jóval kisebb érzéket m u t a t ) , s nemcsak külön a d a t t á r a t csatol a feldolgozáshoz, h a n e m a szöveget is minduntalan akták közlésével s z a k í t j a meg. Semmi kétség, ez az adatközlő szenvedély s a f o r r á s o k betűjéhez való görcsös ragaszkodás a l a p j á b a n véve egészséges reakciója volt a liberalizmusnak m a g á t hatásos szólamokban kiélő, egyoldalú történetírásával szemben. Csak az ilyen szorgalmas, önfeláldozó anyaggyüjtés mozdíthatta előre parasztságtörténelmünknek a f e l t á r t adatok fogytával érzelmes frázisok k á t y ú j á b a rekedt szekerét. De m i n t h a ezzel ki is merült volna a pozitivizmus erőfeszítése; azzal m á r nem sokat gondolt, hogy a f e l t á r t a d a t o k a t szervesen beépítse a történelem épületébe. Legképzettebb képviselői is g y a k r a n beérték életösszefüggésükből esetlegesen k i r a g a d o t t forrás-szövegeknek válogatás és rendszer nélkül való kritikai közzétételével, vagy egy apró részletnek adatközléssel vegyes, félig n y e r s feldolgozásával. Példa az előbbire F r a n k l ( F r a k n ó i ) Vilmosnak az 1514-i p a r a s z t h á b o r ú r a (Századok 1872), Szabó Károlynak Dózsa György életére vonatkozó adatközlése (Századok 1876), az utóbbira Ferenczi Zoltán gondos és körültekintő t a n u l m á n y a Kossuth és Wesselényi állásfoglalásáról az ú r b é r ügyében (Századok 1902). R i t k a az olyan kerek, átfogó feldolgozás, mint amilyen Kálmán Miksa alapos felkészültségű, talpraesett értekezése (A m a g y a r jobbágy viszonya a földesúrhoz és államhoz 1514–1600, 1887) vagy Békefi Remignek a n y a g á t szárazon rendszerező összeállítása (A rabszolgaság Magyarországon az Árpádok alatt, Értekezések a tört. tud. k. XIX. 1901).


241

Szemle A

LIBERALIZMUS

KÖZBEN AZONBAN,

ÚJABB

JELENTKEZÉSE

a kiegyezés óta, ú j r a erőre k a p o t t s ismét szót

kért a liberális irány is, nem z a v a r t a t v a m a g á t a pozitivizmus józan próbálkozásaitól. Maga H o r v á t h Mihály u g y a n e k k o r r a m á r sokat engedett i f j o n t i hevéből, s nem is pazarolta többé erejét az immár megoldottnak vélt parasztkérdésre, de bőven a k a d t követője, aki a liberális eszméktől és jelszavaktól rabul e j t e t t közönség történeti érdeklődését kielégítse. A pozitivizmusnak úgyis megvolt az a b a j a , hogy száraz adatközléseivel s a szintézistől való idegenkedése f o l y t á n nem t u d o t t szélesebb körökben érdeklődést kelteni. A lelkes előadás, a h u m á n u m s a fenkölt nemzeti eszmények sűrű h a n g o z t a t á s a mindig h a t á s o s a b b az exakt tudományosságnál; s a liberális irány epigonjai nem haboztak ezt az előnyt magukévá tenni. Teleki pozitivista Hóra-tanulmánya, mely m a g á é v á t e t t e az akkori közvélemény g y a n u j á t II. József felkelés-pártoló szándékairól s nem titkolta felháborodását a lázadók embertelenségén, liberális oldalról m á r 1871-ben visszautasításra talált Szilágyi Ferenc kétségtelenül nagyobb felkészültségű és kritikai érzékű könyvében (A Hóra-világ Erdélyben). Szilágyi nem is tud méltatlanabb dolgot elképzelni annál, hogy valaki a népeit boldogító s a jobbágyságnak még nevét is eltörlő József császárt ilyen a l j a s gyanuba k e v e r j e . A liberálizmus két eredendő h i b á j a bosszulja meg m a g á t az érdemes szerző könyvében: a f o r r a d a l o m mindenáron való dicsőítése s a t á r s a dalmi felszabadításnak a népi függetlenséggel való összekapcsolása. Ez vitte odáig, hogy H ó r a személyét – „Vérpad és korona” színpadias fejezetcím a l a t t – és lázadásának nemzeti vonásait kellő alap nélkül kidomborítsa – lovat adva a r o m á n t ö r t é n e t í r á s alá, mely nem is habozott megszámlálhatatlan t a n u l m á n y b a n a nemzeti felkelés fénykoszorújával elhomályosítani a b a r b á r lázadók vadállati kegyetlenségét. H o g y a liberális f e l f o g á s milyen messzire m e h e t rövidlátó elfogults á g á b a n , a r r a k e r e s v e s e m t a l á l n á n k j o b b p é l d á t K. Nagy Sándor t ö r v é n y s z é k i b í r ó k ö n y v é n é l ( A j o b b á g y s á g t ö r t é n e t e M a g y a r o r s z á g o n , 1891.). Szom o r ú e r e d m é n y r e j u t , a k i ezt a z első á t f o g ó m a g y a r n y e l v ű j o b b á g y s á g t ö r t é n e t e t ö s s z e h a s o n l í t j a P f a h l e r j ó h é t é v t i z e d d e l előbb m e g j e l e n t m u n k á j á val. P f a h l e r a t ö r v é n y e k e n k í v ü l o k l e v e l e k e t i s h a s z n á l t f o r r á s u l , s ő t a z egykorú n é m e t irodalomban s e m volt j á r a t l a n ; N a g y m é g a m a g y a r s z a k m u n k á k a t s e m ismeri, a z t hiszi, e l ő t t e s e n k i s e m t a r t o t t a m é l t ó n a k a jobbágyot történetének megírására. A történeti módszeresség teljes hiányával írt műve – Horváth, Eötvös s n é h á n y jogi m u n k a idézésén kívül – a l i g áll e g y é b b ő l t ö r v é n y s z ö v e g e k ö s z t ö v é r v á z á r a a g g a t o t t h a n g u l a t k e l t ő frázisok tömegénél; g y é r m o n d a n i v a l ó j a s z i n t e elvész a l a p j a i r ó l ú n o s úntalan felhangzó jobbágysóhajok, járomcsikorgás, rabbilincs-csörgés között s az úri gyűlölet tengerében. „ N e m túlozom – ú g y m o n d –, de n e m is szépítem a megtörtént események borzalmait, melyeknek valódiságában csak azért n e m lehet kételkedni, m e r t a t ö r v é n y e k betűi n e m h a z u d h a t n a k ” – á m a v a l ó s á g b a n s z í v e s e n é l s z é p i r o d a l m i f o r d u l a t o k k a l is, h o g y a g y á s z t é s b o r z a l m a t a n n á l f e k e t é b b e n r a j z o l h a s s a . Ú g y véli, a z u t ó d o k m e s é n e k f o g j á k t a r t a n i e z t a t ö r t é n e t e t , a z t , h o g y „volt M a g y a r o r s z á g o n e g y s ö t é t világ, m e l y b e n a z e g y i k e m b e r dolgozott, a m á s i k e m b e r e l s z e d t e a m u n k a g y ü m ö l c s e i t ” ( V . ) ( M i n t h a b i z o n y e n n e k 1848-cal v é g e s z a k a d t volna!). A nemes ember típusát a z o k b a n látja, „kik egész életükben alig tettek egyebet, hosszasan felágazó c s a l á d - f á j u k á r n y é k á b a n henyélve, a n n a k m e s s z e k i t e r j e d ő á g a i t s z á m l á l g a t t á k ” . (42.) S e z a l a t t „ h i á b a n c s u r g o t t ” a jobbágy „nap barnította arczárói egész napon keresztül a véres verejték”. (60.) „ L á t t a , h o g y a z ú r f i m i n t c s a p k o d j a s u l y t ó k o r b á c s á v a l a z ő e r ő t e l j e s fiát, irigyelvén a n n a k telt orczáit (vajjon a nyomorúságtól voltak t e l t e k ? ! ) és izmos termetét, s az mily m e g h u n y á s z k o d v a tűri a f á j ó ütéseket, melyeknek helyén előserkendezik a szép piros vér. L á t t a , hogy a földes úr éretlen


Szemle

242

f i a m i n t i g y e k s z i k behálózni a z ő l e á n y á t , h o g y e l r a b o l j a e n n e k á r t a t l a n s á g á t ” (61.) – f a k a d k i szörnyülködve, t e r m é s z e t e s e n f o r r á s i d é z e t e k nélkül. Az 1514-i l á z a d á s b a s z e r i n t e az k e r g e t t e a j o b b á g y s á g o t , „ h o g y üdvöss é g é r t , h a z á j á é r t m é g c s a k (!) m e g h a l n i s e m engedik” (63.); a v é r e s esem é n y e k l e í r á s á t pedig ezzel végzi: „Oh, r é m í t ő k é p e k ezek! B o r í t s u k r e á j u k a f e l e d é s f á t y o l á t ! ” (65.) ( J o g g a l k é r d e z h e t n ö k e histórikushoz n e m illő f e l k i á l t á s h a l l a t á r a : a k k o r h á t m i é r t idézte f e l e k é p e k e t ? ) A z 1514-i t ö r vény, m e l y s z e r i n t e a g y a l á z a t k o r o n á j á t t e t t e f e l a szégyenoszlopra (67.) s a m e l y e t I I . Ulászló „ r e s z k e t v e ” í r t a l á (68.), „ i r t ó z a t t a l r á z z a m e g egész valónkat és oly gyalázatos szégyenbélyeget süt az akkori törvényalkotókra, m e l y n e k s z e n n y é t s z á z a d o k h o s s z ú s o r a s e m f o g j a lemosni, mind addig, m í g c s a k a m e g h a m i s í t a t l a n t ö r t é n e t f e n m a r a d ” . (71.) „Szentesíteni az öldöklést, a t ö m e g e s legyilkolást!” (72.) – k i á l t f e l p a t e t i k u s a n , de kellő a l a p nélkül. „ B o r z a s z t ó t ö r v é n y ! B a r o m m á t e n n i a z e m b e r t é s utódait!” „ N e m t e l e n szenvedélyeik á l t a l e l r a g a d t a t v a , m a g u k k í v á n t á k g y a l á z a t u k n a k ily m e g ö r ö k í t é s é t . ” (73.) A h h o z a rendelkezéshez, h o g y ha a j o b b á g y l á n y m á s f ö l d e s ú r j o b b á g y á h o z m e g y feleségül, félnőtt f i á n a k vissza kell t é r n i az első f ö l d e s ú r n é p e közé, ezt a m e g j e g y z é s t f ű z i : „ T e h á t szentesít e t t t ö r v é n y t é p t e le a j o b b á g y f i ú t é d e s a n y j a kebeléről s r a b o l t a el a g y e r m e k é t a n y j á t ó l . Mily szívtelen k e g y e t l e n s é g . A szerencsétlen j o b b á g y a n y á n a k n e m volt s z a b a d s z e r e t n i g y e r m e k é t . . . ” (74.) „ G y a l á z a t o t g y a l á z a t r a h a l m o z o t t ez o r s z á g g y ű l é s a s z e g é n y j o b b á g y i r á n y á b a n , lelkét és szellemét a k a r t a bélyegezni s eltörpíteni” (74.) – v o n j a le a konkluziót. ,,E törvén y e k e n c s a k a v a d n é p e k h e z illő f e l f o g á s és eszme vonul végig.” (77.) A n n á l h a n g z a t o s a b b d i t i r a m b u s o k k a l ünnepli 1848. április 11-ét: „ E z e n n a p ű z t e el v é g k é p az 1514-i év r e t t e n e t e s b o r z a l m a i t – e k k o r engesztelték ki egészen az ősök á l t a l m e g s é r t e t t e m b e r i jog szellemét.” (157.) „Az 1848-iki t ö r v é n y e k m i n t e g y t i z e n k é t millió r a b s z o l g á t s z a b a d í t o t t a k fel a nehéz lánczok kötelékéből, f e l e m e l t é k a z e m b e r e k s o r á b a , . . . t u l a j d o n t a d t a k a z o k n a k , k i k n e k eddig n e m volt e g y e b ü k elcsigázott testüknél, sőt azzal s e m r e n d e l k e z h e t t e k s z a b a d o n ” ( 1 5 9 – 6 0 . ) – á l l í t j a könnyedén, holott előzőleg n e m m u l a s z t o t t a el 1547-tel kezdődöleg a j o b b á g y s o r s j a v u l á s á t regisztrálni, különösen kiemelve a z ö r ö k v á l t s á g jelentőségét.

Az idézeteket még f o l y t a t h a t n ó k , de ennyiből is bőven kitűnik: a liberális t ö r t é n e t í r á s n a k ez a szélső terméke – egy bíró m u n k á j a ! – teljes részrehajlásával és frázisteli kritikátlanságával iskolapéldája a n n a k : hogyan nem szabad történelmet írni. Talán nem szükséges hang o z t a t n u n k : eszünkbe sem j u t kétségbevonni, hogy b á r helyenkint és koronkint változó mértékben, de sokszor igazán s a n y a r ú helyzetben élt a m a g y a r jobbágy; sőt történetírói kötelességnek valljuk minden a d a t felsorakoztatását, mely ezt bizonyítja. Az olyan eszközök azonban, amilyenekkel K. N a g y Sándor él, groteszk túlzásukkal inkább a r r a alkalmasak, hogy a közölt tények valódiságában is megingassák a hitet s a történetírást diszkreditálják. T a g a d h a t a t l a n , hogy a szabadságeszme n a g y népszerűsége komoly veszedelmet r e j t e t t m a g á b a n : n é h á n y közkeletű liberális f r á z i s t elsajátítva, autodidakták, sőt avatatlanok is, a sikernek nem minden reménye nélkül, történetírói pózban tetszeleghettek – ú j a b b k á r á r a történeti közvéleményünknek. Jellemző azonban a szabadsággondol a t mély és t a r t ó s h a t á s á r a , hogy a liberális tendencia még a századfordulón is nemcsak megvan, h a n e m a f i a t a l nemzedék munkáiba, komoly igyekezetű disszertációkba is beférkőzik. Nagy Benjámin pl. (A magyarországi jobbágy állapota R ó b e r t Károlytól 1514-ig, 1896), K. N a g y Sándorhoz hasonlóan, hangsúlyozza a kötelező objektivitást, s hogy az igazi k r i t i k u s t ö r t é n e t í r ó t nem vezetheti az elnyomott „osztályok” i r á n t i részvét, – mégsem habozik haladásként elkönyvelni, hogy „ ú j a b b í r ó i n k . . . r á m u t a t n a k a földmíves rozzant k u n y h ó j á r a , rá a par a s z t t e s t é t is alig fedő r o n g y o k r a ” (3.) – mint ahogy, természetesen bizonyító adatok nélkül, m a g a is emleget effélét (55.), sőt „megvetett,


Szemle

243

„büdös parasztot” (50.) is. Nem veszi azonban észre, hogy a „rongyokkal” ellentétben állanak a díszes r u h a viselését tiltó XVII. századi rendelkezések, melyeket a legnagyobb nyugalommal idéz a „históriai útonmódon szerzett jogaikkal” r u t u l visszaélő (35.) földesurak középkori megvető viselkedesenek jellemzesére. (50.) Liberális buzgalmában odáig megy, hogy szerzetes létére nem átall „telhetetlen papzsákról”, „zsákmány u t á n áhítozó praelatusról” beszélni. (33.) Egyedül a tized keletkezését illetőleg próbál belehelyezkedni a középkori t á r s a d a l m i felfogásba (nagy szó egy hívő liberális r é s z é r ő l ! ) ; de ez sem m á s í t h a t szilárd meggyőződésén, hogy a papi dézsma „ t ö n k r e t e t t e . . . n é p ü n k e t anyagilag, sőt megrongálta erkölcsileg, számos keresztényellenes dologra vitte”. (32.) Jellemző a liberalizmus csábító vonzására, m a g á v a l r a g a d ó lendületére, hogy igazán komoly, érdemes k u t a t ó k sem menekedhettek szemléletének színező h a t á s á t ó l . Gombos Ferenc Albin, az 1437-i erdélyi parasztlázadás történetírója, körültekintő gonddal és alapossággal í r t fiatalkori művében (Az 1437. évi parasztlázadás története, 1898) s a j á t ságosan vegyít odavetett szólamokat a módszeres, preciz előadásba. Beszél a h a t á r t a l a n gőgös, d u r v á n erőszakos, kapzsi és kizsákmányoló földesurakról, akik „vérig s a n y a r g a t t á k ” , „lopták, csalták a szegény jobbágyságot” (18, 22, 23, 122.), Lépes püspökről, ki „még szorosabbra vonja a jobbágyi bilincseket” (71.), a „rabszolgahajcsár-lelkű” dézsmabiztosokról, kik „készek voltak utolsó f a l a t kenyerétől is megfosztani a nyomorgó jobbágyot” (32.) – „vérrel táplálkozó előjogokról” (97.) és „elnyomott, kizsarolt földmívelő osztályról”. (27.) Mindez még csak a tények egyoldalú színezése; az interdictum következményének ábrázolása (35.) azonban nem egyéb az olvasó érzelmeire appelláló költeménynél. (Befejező

közlemény

a

következő

számban.)

WELLMANN


IMRE

MAGYAR F I G Y E L Ő

MERJÜNK MAGYAROK LENNI 1. NAGY SORSFORDULÓKON sokszor nem is azon dől el egy népnek a sorsa, hogy milyenek az őt kitevő egyedek, hanem azon, hogy milyen eszményt, milyen példaképet tűz maga elé, milyennek a k a r j a m a g á t látni. A m a g y a r s á g gyengesége nem abban rejlik, hogy nem öltözött korszerű ruhába, hanem abban, hogy nem merte vállalni a m a g y a r sors fenséges kockázatát. Békés revizióról álmodott még akkor is, midőn Európában a diplomáciai szólamok mögött már szuronyok feszültek és a népek készültek a végső véres leszámolásra. A népek megértéséről, a humanizmus érvényesüléséről szőtte tovább álmait, pedig E u r ó p a egén már megjelentek a komor felhők, melyekből évszázadok emlékezetében maradó vihar támadt. A m a g y a r s á g nem látta, vagy nem a k a r t a látni a sorsát meghatározó európai helyzet döntő átalakulását. Feladatait továbbra is egy régebbi állapothoz mérte, nem készült fel a reá váró nagy erőfeszítésekre. Ellentétben hagyományaival, melyek mindíg a r r a késztették, hogy a létét fenyegető veszélyek leküzdésére m a g á t alkalmassá tegye, megelégedett egy korhadt életforma továbbvitelével. Magat a r t á s á b a n nem mert magyar lenni. Elsősorban vezető osztálya nem mert az lenni. N e m m e r t m a g y a r lenni abban, hogy megérezze ennek a népnek ösztönös vágyakozását egy szabadabb, nemesebb, igazságosabb és testvéribb élet után. Nem mert kitárulni és átölelni minden m a g y a r t . Nem m e r t leszámolni a kizsákmányolókkal, a mindenből hasznot húzókkal, a háború tüzénél pecsenyéjüket sütőkkel. Nem mert kezet n y ú j t a n i a szegény magyarnak, lemondani a címeiről és inkább f o r m á k b a n élő kiváltságairól. Nem merte a közélet asztalához ültetni a m a g y a r szellem kiválóságait, inem m e r t e szélesre kitárni a k a p u k a t a feltörekvő népi elemek előtt. Nem m e r t e ezt az ezer sebtől vérző országot a maga emésztő gondjaival beengedni a közéletbe, m e r t félt, hogy komor árnyékával is elsöpör mindent és mindenkit, akinek lelkében nincsen mint stigma beégetve ennek a f a j t á n a k f á j d a l m a s Krisztus-keresztje.


Magyar Figyelő

245

Nem mertünk magyarok lenni sem hősiességben, sem áldozathozatalban, sem igazságosságban, sem testvériességben. Most pedig itt állunk megfürdetve a valóság jeges zuhatagában és keressük azt a magyar m a g a t a r t á s t , melynek zászlaja alá húzódhatna minden magyar, az is, aki megkeseredett, az is, aki ok nélkül ujjong. Az elveszített éveket nem h o z h a t j a vissza semmi. Mennyivel nehezebb most a helyes u t a t megtalálni, midőn küzd bennünk a megbántott vér, az életünkre törő veszedelemmel. Hibáztassuk a multat? Hiába tennénk; nem ment fel az alól a felelősség alól, melyet a jövő szegez elénk. Kedvetlenedjünk el és húzódjunk félre a jelen nehézségei m i a t t ? Utánunk jön a gond, a legeldugottabb zugokba is. Merjünk magyarok lenni! Vállaljuk a sorsot akkor, amikor a legnehezebb és feszítsük meg minden erőnket, hogy helyre hozzuk azt, amit elődeink mulasztottak, vagy hibáztak. Az elmult évszázadok m a g y a r j a i n a k sem volt könnyebb a helyzetük. Mindíg voltak ellenségek, akik az ország életére törtek és mindíg voltak az országnak megoldásra váró nagy kérdései, egyenetlenkedő nagyurai és szenvedő pórnépe. De mindíg voltak fiai, akik zokszó nélkül áldozták fel életüket, költői, akik megmutatták, milyennek kellene lennie, államférfiai, akik hideg fejjel vezették át a meredélyeken és prófétái, akik hitet és hitért a megváltást hozták számára. 2. EZ A MAGYAR SORS. Úgy kell vállalni, ahogy van. Ragyogó fényeivel és fekete árnyaival. Régen l á r m a f á k a t g y ú j t o t t a k , most magyartól magyarig kellene vinni a tüzet és beleégetni a parancsot: tégy félre gyűlöletet, kárörömöt, hatalmi vágyat és anyagi hasznot, f o g j össze, védd az országot tíz körömmel is, ha odarendel a sors, „hass, alkoss, gyarapíts”, ha itthon van reád szükség és ne légy más semmi, csak m a g y a r ! Ez elég. Elég, hogy hűséges szövetséges légy, elég, hogy életedet tudd áldozni hazádért, elég, hogy testvérednek f o g a d j minden m a g y a r t és elég, hogy megszabja m a g a t a r t á s o d és cselekedeteidet. Ez a vágyunk, az akaratunk, a rendeltetésünk. Nyugodt bizalommal szemléljük a jelen kavargó és tisztulatlan jelenségeit. Hiszen minden politikai változás hatalmi törekvéseket dob fel. A magukat igazolva látó politikai irányzatok küzdenek meg a h a t a lomért és a hatalmi poziciókért. A személyi kérdések tolulnak előtérbe, az indulatok m a g a s r a csapnak és a nemzet a m a g a nagy és égető kérdéseivel szerényen visszahúzódik biztos fellegvárába: azok


Magyar Figyelő

246

lelkébe, akik a változástól nem s a j á t , hanem nemzetük hatalmának megerősödését v á r j á k . Ilyenkor úgy látszik, mintha azok az örök adottságok, melyek minden politikai tevékenységet meghatároznak: a földnek és léleknek adottságai, elvesztették volna kisugárzó erejüket. Látszat ez csupán s mihelyt medrébe tér a kiáradt politikai élet, újból teljes erővel éreztetik h a t á s u k a t . HA TÚLNÉZÜNK a felszínen pergő politikai vitán, úgy a mélyben feszülő kérdések közül három emelkedik ki, amelyek sorsunkat és politikánkat meghatározzák. Első ezek közül a föld adottsága, mely minden érzelemtől függetlenül szabja meg külpolitikánkat. Országunkat Északról és Keletről a K á r p á t o k koszorúzzák és természetes gyepűvel z á r j á k el. Ebben az irányban elzárkózó és védekező. N y u g a t és Dél felé nyitott és az öreg Duna évezredes hatások közvetítője. Hazánk annak a centrális német-római rendező elvnek természetes vonzókörébe tartozik, mely E u r ó p á n a k a legnagyobb állandóságot t u d t a biztosítani. Kelet felől védtük E u r ó p á t és hazánkat ezer esztendőn keresztül. Előbb a mongol népektől, m a j d a töröktől. A XVII. század végén lebukott E u r ó p a egéről a török félhold, de egy századdal később m á r új veszély t ű n t fel Keleten: az orosz imperializmus. Magyar ember, Wesselényi Miklós volt az, aki száz évvel ezelőtt németül is megjelent könyvében meghirdette az orosz veszedelmet és azt tanácsolta Ausztriának, hogy Magyarország, Lengyelország és a balkáni államok megerősítésével, független államiságuk kiépítésével teremtse meg a lehetőségét az orosz imperialista törekvések elhárításának. Magyar ember, Andrássy Gyula gróf volt az, aki az addig oroszbarát politikát űző Bismarckot reávette arra, hogy az orosz ellen a Monarchiával lépjen szövetségre. Nem új és nem ismeretlen számunkra t e h á t a feladat, hogy az orosz imperializmussal szemben h a t á r a i n k a t megvédelmezzük. Nem új és nem ismeretlen előttünk a német szövetség gondolata sem, hiszen amikor a Monarchia külügyeinek élén m a g y a r ember állt, mint Andrássy Gyula, vagy amikor olyan miniszterelnökünk volt, aki személyes súlyával a Monarchia politikájába befolyást gyakorolhatott, mint Tisza István s azután, amikor mint független állam önálló külpolitikát űzhettünk, mindíg ezt tettük. A bekövetkezett események ezen az adottságunkon sem erősíteni, sem gyengíteni nem tudnak. Miként állandó a föld adottsága, éppen olyan állandó a lélek adottsága. A m a g y a r lélekben ott ég kiolthatatlan lánggal a független m a g y a r államiság tudata. Nem t u d o t t ez elhalványodni akkor


Magyar Figyelő

247

sem, mikor három d a r a b r a volt szakítva az ország, mindössze Erdélybe húzódott. Nem vesztett, sőt n y e r t erejében a Habsburguralom idején és o t t élt az ötfelé szakított m a g y a r s á g lelkében Trianon két évtizede alatt. Csak a szuverén m a g y a r államiság az, aminek védelmére az összes m a g y a r erőket mozgósítani lehet. Wesselényi és Kossuth száz évvel ezelőtt a független m a g y a r államban látták azt az erőt, mely a szláv népek egyesítését és a Kárpátmedencének szláv érdekszférába való bekapcsolását megakadályozni képes. Ma sincsen másképp. Eredményes együttműködés csak ennek felismerése és biztosítása ú t j á n képzelhető el. A harmadik kérdés, melynek sikeres megoldásához a nemzet nagy többségének, jóformán egyetemének azonos felfogása szükséges: a reformok kérdése. Közhelyként hat, annyira elfogadott, hogy egy óriási méretű átalakulás idejét éljük. Új f o r m á j á t keresi az állam, a társadalom, a gazdasági élet, tudomány és művészet, minden, ami az emberi élet tartozéka. Mint szálfaerdő, úgy merednek elénk a m a g y a r élet megoldatlan kérdései. A m a g y a r föld, a m a g y a r munka, a m a g y a r tőke, a magyar szociális rend kérdései ma is megoldatlanok, a m a g y a r műveltség még ma sem érvényesül a m a g a teljességében, a m a g y a r szellem még mindíg csak vendég a m a g y a r közéletben. Valóban: az új Magyarország nincs készen, megteremtése még hátra van. Mit, hogyan és mikor lehet belőle megvalósítani, azt mindíg az adott politikai helyzet szabja meg. I t t csak alapelveket szögezhetünk le. Elsősorban azt, hogy az új Magyarországnak olyannak kell lennie, hogy benne minden m a g y a r erő érvényesülni és minden m a g y a r érték kiteljesedni tudjon. S a j á t otthonára kell ismerjen benne a m a g y a r lélek, a m a g y a r szellem, a m a g y a r erkölcs, a m a g y a r m u n k a és a m a g y a r a k a r a t . Fel kell szabadítson a múlt nyűgei alól, el kell tüntesse a társadalmi válaszfalakat, szabad áramlást kell biztosítson a feltörekvő népi erőknek, a nemzet tagjává kell avasson minden m a g y a r t . Szilárdan végig kell vinnie az államigazgatás és közélet minden vonalán a helyes kiválasztás elvét: azt, hogy csak az arravalóság, a felkészültség és jellem lehet az egyetlen kritérium. Vissza kell adnia az elvesztett hitet, hogy a becsületes munkának, az igazságos ügynek érvényesülnie és győznie kell. A m a g y a r múlt legszebb hagyományai, a m a g y a r lélek legnemesebb vonásai kell, hogy új f o r m á t öltsenek. Kiegyensúlyozott társadalom, hitben és erkölcsben erős magyarság, a m a g a méltó helyét újból elfoglaló kultúra, mindez az osztó igazság fegyelme a l a t t : ez az, amire törekednünk kell.


Magyar Figyelő

248 3.

N E M PÁRTOK kérdése tehát a m a g y a r reform, az egész magyarság kérdése az. P á r t o k ki nem s a j á t í t h a t j á k , maguk képére nem f o r m á l h a t j á k . A legkülönb m a g y a r képzelőerő, tudás, ösztön és lélek együttes munkájából kell, hogy megalakuljon az új magyar életterv. Háború van, mikor a reformokhoz nyúlni veszedelmes és olyan állapot, amikor a nemzet legsajátosabb vonásai nem érvényesülhetnek. N e m halaszthatók azonban azok a reformok, melyek a szociális igazságot hivatottak érvényesíteni az élet minden vonalán, s miután háború v a n : elsősorban a háborús terhek és áldozatok egyenlő és igazságos hordozását teremtik meg. A demagógiának nem szabad t e r e t engedni, a szenvedélyeknek sem. A tömegszenvedélyeknek ellenállni nagy erkölcsi bátorságot kíván. De aki igazán ismeri a magyart, nyugodtan nézhet szembe velük, m e r t a m a g y a r nép józanságára, m é r t é k t a r t á s á r a , egészséges földönjárására biztosan támaszkodhatik. Támaszkodhatik abban is, hogy ne nyúljon a régi ház olyan részéhez, melyet ma úgy újraépíteni, hogy magunkénak érezhessük, nem lehetne. A reformok sorrendje csak aszerint állapítható meg, hogy mennyiben erősítik a háborús potenciát és mennyiben teremtenek lelki megnyugvást. Tehát a szociális reformok kell elsők legyenek és a háborús kormányzással összefüggő kérdéseknek, elsősorban a háborús terhek és áldozatok egyenlő és igazságos hordozásának rendezése. Ki kell kapcsolni a reformok közül azokat, amelyeknek helyes és megnyugtató megoldására nincsen adva a lehetőség. Így az alkotmányunk r e f o r m j á r ó l beszélni legalább is időszerűtlen volna. A politikában a helyzet szabja meg a feladatokat. A mai helyzet által felvetett feladatok megoldása egy, a nemzet széles közvéleményére támaszkodó, szilárd és minden irányban önérzetes kormányzást kíván. Ahhoz azonban, hogy a kormányzat szilárd alapot kapjon, komoly összefogás és a nemzet lelki egységének megteremtése szükséges. Szükséges ez annál inkább, m e r t b á r az eszmék küzdelme nem fejeződött be, a háború kényszere a konkrét feladatok megoldását tolja előtérbe. Jó vagy rossz megoldásuk döntően befolyásolhatja sorsunkat. Annyira nagyok és a nemzet minden erejét igénybevevők e feladatok, hogy megvalósításukra régi keretei között egy p á r t sem vállalkozhatik. A helyzet, a konkrét feladatok megoldása, a t á r g y i elemek előtérbehelyezésének szükségessége egyaránt komoly nemzeti összefogást tesznek szükségessé. Egységes és fegyelmezett tábort, melyre a kormányzat szilárdan


Magyar Figyelő

249

támaszkodhatik; szilárd és megnemingó kormányzást, mely a magyarság legszélesebb rétegeinek bizalmát megszerezni és nemzeti igényeit kielégíteni képes. Ennek a lelki egységnek megteremtése a legnagyobb feladat, mert olyan önfegyelmet és m é r t é k t a r t á s t , a nemzet n a g y érdekeinek olyan komoly átélését és minden személyi vagy pártszempontnak háttérbehelyezését kívánja meg, melyre nem nevelt rá a m a g y a r élet. Kizárólagos alapon, hatalmi ténnyel nem lehet megteremteni. A szűkítés módszerével sem, csak nagy, önmagunkat legyőző k i t á r u lással és a nagy nemzeti célok megvalósítására alkalmas, alkotóképes erők összefogásával. A politikus legnagyobb erénye, ha válságos és változó időkben is tisztán t u d j a felismerni az erőviszonyok a t és a törekvések indító okait, melyek egyeseket és tömegeket mozgatnak. A magyarság komoly elemeiben az ország n a g y veszélyeztetettsége felébresztette az összefogás vágyát. Ez az összefogás az országnak szól, egy p á r t sem k a m a t o z t a t h a t j a m a g a számára. Hogy ez az összefogás gyümölcsözővé válhasson, ahhoz a hatalmon levők részéről amolyan Deák Ferenc-i m é r t é k t a r t á s szükséges, a k i Königgrätz után sem k é r t többet, mint Königgrätz előtt. A MOSTANI VÁLTOZÁSSAL kétségtelenül lezárult egy korszak. Mindegy, hogy örvendünk, vagy bánkódunk miatta. A „neobarokk” Magyarországnak vége. Mindnyájunk felelőssége, hogy mi jön u t á n a . Sokakban kialakulva él egy új Magyarország képe. Akikben erős a hit és elszánt az a k a r a t ennek megvalósítására, annak harcolnia kell. Még ha tessékelnék, akkor sem vonulhat vissza elefántcsonttornyába a gondolkodó magyar. Magyarország nincs készen, még terveiben sem. Megteremtéséhez minden gondolkodó, alkotóképes m a g y a r segítsége szükséges. Ha nem kérik, annál inkább. ALBRECHT


DEZSŐ

Magyar Figyelő

250

A VESZPRÉMI ORSZÁGGYŰLÉS MEGHÍVÓ LEVELE 1531-BEN „Mindnyájan jól t u d j u k , hogy hazánk, amelyet egykor a világ minden nemzete megbecsült, a mai veszélyes időkben milyen bajok között vergődik, s mindenfelől részekre szaggatva, felosztva és lesújtva m á r - m á r végveszélybe jutott. Ezért, ha hamarosan nem teszünk meg mindent f e n n t a r t á s á r a , rövidesen m e g m a r a d t részeiben is elpusztul. Miként egykor egyesség és összetartás szerezte meg és t a r t o t t a fenn ezt a hazát, ezentúl is csak összefogás, egyetértés és kölcsönös szeretet őrizheti meg mostani és jövendő bajaiban. Mi, akik szeretjük keresztény hitünket, h a z á n k a t és boldogulásunkat, azért gyűltünk össze Bélavár v á r o s á b a n . . . , hogy a m a g y a r nemzetnek, amelyet a pártoskodás és polgárháború m á r m a j d n e m tönkre tettek, visszaadjuk egységét és közös h a z á n k a t megmenthessük. Hogy pedig ez az üdvös elhatározásunk, amelynek célja valamennyiünk boldogulása és hazánk megmentése, jó eredményre vezessen, és szilárd alapokat teremtsen, valamennyien elhatároztuk, hogy az ország uraival és nemeseivel, valamint az elszakított részek lakosaival a testvéri szeretet, kölcsönös megé r t é s és egyetértés megerősítésére t á r g y a l j u n k . Ezért kérünk és felhívunk benneteket a jó Isten és a Boldogságos Szűz Mária szeretetére, hogy ha kedves előttetek közös hazánk java, küldjétek el polgártársaitokat, hogy félretéve minden gyűlöletet, ellenségeskedést, pártviszályt, mások birtokainak megkívánását és megszerzését, egyedül Isten és országunk n y u g a l m á t t a r t v a szemelőtt, mindenki szabad a k a r a t á t meghagyva, csak arról t á r g y a l j u n k , ami kölcsönös megegyezésre, a m a g y a r nemzet egységére, a haza védelmére és hitünk f e n n t a r t á s á r a vonatkozik.” (A Bélaváron összegyűlt nemesek levele, amellyel 1531. május 18-ára Veszprémbe országgyűlésre hívták össze a rendeket. A l a t i n n y e l v ű eredetit lásd: Magyar Országgyűlési Emlékek, I. köt. 369–370. l.)

Felelős k i a d ó : A l b r e c h t Dezső. M i n e r v a R t . Kolozsvár. 4957

–

Felelős vezető: M a j o r József.


HITEL NEMZETPOLITIKAI SZEMLE IX. ÉVFOLYAM KOLOZSVÁR Erdélyi Magyar Adatbank ÁPRILIS

Recommend Documents