FÉNYTÖRÉS Helena I. Dora Craiban
Ha a fénysugár eltérő fénytani sűrűségű anyagok határán átlép, iránya megváltozik. Ezt a jelenséget fénytörésnek nevezzük.
Prológus „And if I have the guts To put this to your head…” (Early Sunsets over Monroeville – My Chemical Romance)
– Szeretsz? – kérdezte a lány. – Szeretlek – válaszolt a fiú. – Akkor nem szabad várnunk. Már így is sokáig halogattuk. – Tudom. Jéghideg szél üvöltött odakinn. Az elhagyatott faház résein keresztül behatolt a süvítő ördög, és port kavart fel. Évek óta nem lakott senki a kicsiny házban, s nem is volt már benne semmi értékes. Se falak, se ágyak, se bútorok – egyet kivéve. Egy ősrégi faasztalka állt a hatalmas szoba közepén. A porszemcsék ujjnyi vastagon nyugodtak rajta, annyira megszokták a helyüket, hogy még a szél unszolására sem voltak képesek továbbköltözni. Az asztalon egy szürke kendő hevert. Valami volt alatta, ezt tisztán ki lehetett venni. Valami szilárd. – Ne feledd, hogy nem kell félned! – mondta a lány. A tekintetét mélyen a fiú szemébe fúrta, azt akarta, hogy minden szavát megértse. Ez nagyon fontos volt. – Talán eddig kételkedtem. Most, hogy eljött az idő, már nem félek. A fiú a lányra mosolygott. Elmerült a tengerzöld szempárban, és egy másodpercre elgondolkodott. Mit adott neki a lány? Mit, amit ő egyedül soha nem tudott volna megszerezni, mert nem tudta, hogyan keresse, s merre induljon el. Szabadságot! Végtelen, fényes, színekben pompázó, szűz szabadságot! Minden érzékszervét átjárta, ha erre gondolt. Három hónapja érezte folyamatosan ezt a boldogságot. Három hónapja ismerte meg a lányt. A lányt, aki olyan dolgokat mondott neki, amit más nem tudhat és nem is érthet. Feltárta az igazságot előtte, s megmutatta neki, mire képes a szerelem ebben a csupasz világban. Mert az volt. Csupasz. Méreggel, haraggal és önzéssel teli világ. De most már vége, mert megtalálta őt. S ő megmutatta neki az utat. – Helyes – bólintott a lány, majd leemelte tekintetét a fiúról. Az asztalka mellett álltak. A lány a kopott bútor felé fordult, s a szürke kendőért nyúlt. Az anyag lecsúszott a tárgyról. A tárgyakról. Két fegyver hevert az asztalon. A lány leejtette a kendőt, s az puhán érkezett a felhasadt padlóra. Soha senki nem veszi már fel többé. A két fiatal a fegyverekre bámult. A fiú szeme megrebbent. A lány mereven nézte a hideg fémeket, majd a jobb oldali pisztolyért nyúlt. Felemelte, kényelmesen elhelyezte az ujjai között, és a fiúra nézett. A fiú tudta, hogy szerelme csak rá vár, nem akarta váratni. Mi értelme egy másodperccel is tovább lenni ezen a helyen? Óvatosan felvette a másikat. Fél percig csendben maradtak, nem zavarták meg a szent pillanatot, mikor a fegyverek köszöntik gazdáikat, s belemelegednek a tenyerükbe. Csak a szél süvítése maradt ugyanolyan. Aztán a lány a fiú szabad kezéért nyúlt, az ránézett, s engedte, hogy a lány vezesse. Keresztülsétáltak a szobán, és elérték a betört üvegű ajtót. A lány lenyomta a kilincset, kivezette a fiút a szabadba. Odakint a szürkület világa uralkodott, de a Hold már ott ragyogott az égen, mintha jelenlétével tisztelné meg a fiatalokat. A szél azonnal belekapott a hajukba, s szabadon játszott a tincseikkel. Kéz a kézben sétáltak a földnyúlvány vége felé, lassan mentek, még a szél is feltartotta őket. Mikor a szakadékhoz értek, a fiú lenézett. A hullámok csapkodtak, s köveket zúztak a mélyben. Vihar közeledett.
– Miután vége, már mindegy, hová kerül a testem – mondta a fiú, még mindig lefelé nézve. A lány kiszabadította a kezét a fiú szorításából, s az arcára tette a kezét. Közel hajolt hozzá. – Most nem szabad erre gondolnod. Figyelj! – Lágyan simogatni kezdte a fiú haját. – Az számít, hogy együtt leszünk. Te meg én. És semmi nem állhat közénk. – Szeretni foglak. Örökké… – Tudom – mosolyodott el a lány. Egy utolsó forró csókban lényük eggyé vált, felkészültek a közös utazásra. A fiú lelkéből minden bizonytalan érzés és kétség eltávozott. Csak egyetlen dolog maradt benne: az örök szerelem szentsége. Elengedték egymás kezét. A lány hátrálni kezdett, miközben nem vette le tekintetét társáról. Öt lépést tett meg, olyan lassan, hogy a fiú egy örökkévalóságnak érezte. Majd megállt. A szél már teljesen összekuszálta a haját. A fiú sokáig nézte szerelmét, aztán lehunyta a szemét. Hát elérkezett az, amit várt, amit olyan régóta keresett. Itt van. És a lány vele lesz örökké. Ez nem vigasz, ez maga a Paradicsom. Hirtelen felnyitotta a szemét. Készen állt. Lassan felemelte a fegyvert, a szerelmére célzott. A lány minden mozdulatát lemásolta. A fiú fejére célzott. A hold elbújt a sűrű fellegek mögött. – Találkozunk – kiáltott a lány a süvítő szélen keresztül. – Igen. Majd újra találkozunk – válaszolt a fiú. Elhallgattak, s ismét a szél hangja vette át az uralmat a kietlen táj üressége felett. A lány volt az erősebb. Számolni kezdett. – Egy. A távolban egy állat keservesen felvonyított. Ő is közel volt az utolsó pillanataihoz. – Kettő. A fiú minden lelki erejével a lány mellkasára összpontosított. Ott vert a szíve, amit annyira szeretett, és amit a túlvilágon is szeretni fog. – Három. Lövés hallatszott. A távoli erdőben a farkas kilehelte a lelkét. A fiú többé nem érzett talajt a lába alatt. Azonnal hátrazuhant. A lány lassan leeresztette fegyverét. A szeme se rebbent. Sötét tincseit továbbra is fújta a szél. Besötétedett. A lány félredobta a fegyvert, s az a mélybe zuhant, a gyilkos hullámok közé. Nem érdekelte, hová kerül a pisztoly. Lassan közelebb ment a fiúhoz, akinek fejéből sötéten csorgott a vér. A lány csak a kis patak körvonalát látta, ami a homloktól indult, s a halántékon és fülön keresztül megtalálta száraz torkolatát a homokban. Letérdelt a fiú testéhez, és örökre lecsukta az üveges szemeket. Majd arcon csókolta, s ennyit suttogott: – Viszlát. Jó éjt. Felegyenesedett. A bal lábával meglendítette a testet. Egy lágy lökés volt ez, s a fiú már örök nyughelye felé zuhant: a gyilkos hullámok közé. Neki már nem kell félnie a víztől. Őt már meggyilkolták, ugyanolyan hidegen, mint ahogy a hullámok tették volna. A fegyvere vele együtt zuhant. A lány merev arccal bámulta a hullámokat, amint a fiú testén civakodtak. Majd apró cseppeket érzett az arcán. Mire felnézett, erősebben kezdett esni az eső. Az égi könnycseppek függönyén át meglátta a Holdat. Az újra szabad volt, épp nem takarták fellegek – még egy rövid ideig nem. – Ne vess meg! – A lány az ezüstösen ragyogó égitesthez beszélt. – Nem most kell sírni. Leemelte tekintetét a Holdról, és megfordult. Nem volt min gondolkoznia. Elszánt arccal indult útnak. Hogy merre, azt majd az idő eldönti. Arcát hideg esőcseppek verték. A fiú fegyvere nem volt megtöltve, mert a lány nem tett bele töltényt. Mindenkinek hazudott, csak önmagának nem. Még a nevét sem árulta el senkinek. Senkinek, a rengeteg ember közül, akikkel kapcsolatba került. Akik közül oly sokan voltak halottak már.
Ő volt a lány, akinek nem volt se otthona, se barátai, se hite. Egymaga volt a világ bosszúja, haragja, örökös vitája. S ő volt a világ minden hálája, szeretete és ajándéka is. Nem várt megértést senkitől, nem volt szüksége rá. Amióta az eszét tudta, ezt csinálta. Csinálta, mert valami azt súgta neki, hogy ezt kell csinálnia… és csak folytatta, mert remélte, hogy egyszer megleli a választ. A lány neve Helena volt. Ez a lány én voltam.
1. A vég kezdete „So I won’t stop dying, won’t stop lying If you want I’ll keep on crying Did you get what you deserve? Is this what you always want me for?” (My Chemical Romance – Cemetery Drive)
Oregon állam elhagyatott partvidékén mintegy büntetésként ömlött az eső. Mindenki visszahúzódva hajlékába, egy vidám családi vacsora mellett melegedett, míg az utak mellett zöldellő fák kelletlenül hajlongtak a vad szél parancsolatára, a tenger eszeveszett hullámtöréseiről a sziklán már nem is beszélve. Megdörrent az ég. Nagyon hamar viharba fordult a szemerkélő eső, és én még alig hagytam el a védelmet adó erdőt. Az arcomon és hajamon csorgott a víz, a ruhám teljesen átázott. Szerettem és gyűlöltem az esőt. Szerettem, hisz tudtam, hogy esőzéskor – mindegy, milyen erős formában jelentkezik – az Anyatermészet mutatja meg magát. Figyelmezteti az embert, hogy ő igenis ott van, s állandóan figyel, leszakad, büntet, nevettet, vagy éppen szeret, ha kell. Gyűlöltem, mert az eső többnyire hideget jelentett. Az esőcseppek ellen semmi kifogásom nem volt, de a ráadásként érkező hidegtől libabőrös lettem. Már a gondolatától is. Pedig már éppen felderültem a sok napsütéstől az elmúlt héten. Igaz, kíméletlenül megnyíltak az ég csatornái, de nem zavart, hogy pár mérföldet gyalog kell megtennem, hogy elérjem utam célját. Mert azt azért tudtam, hová megyek, de azt már nem, hogy azután merre visz az utam, miután végleg búcsút mondtam. Illetve dehogynem tudtam, merre visz: előre. A fiú lakóhelye – ha nevezhetem annak – egy apró városka, Hunter Creek szélén volt, egy olcsó albérletben. Pénze volt ugyan, ha nem is túl sok, raktárosként dolgozott a közeli boltban, így fenn tudta tartani magát – az utolsó három hónapban minket. Legalábbis ő így gondolta, holott soha sem volt olyan, hogy mi. Én akkor is a saját pénzemből gazdálkodtam és költöttem, amikor ő azt hitte, hogy a pénzzel meglephet. Apróságok voltak ezek az első pár hétben. Azután már meggyőztem, hogy éppen a pénz az a dolog, ami a legkevésbé sem számít. Meggyőztem, hogyha ezt mások mondják, ne higgye el, mert csak én gondolom komolyan. Meggyőztem, hogy a külsőségek nem számítanak, s meggyőztem arról is, hogy miért érdemes és nem érdemes élni. Igen, mindenről – még arról is – meggyőztem őt. Tulajdonképpen nem volt semmije, s ezt láttam meg benne, mint minden hozzá hasonló emberben. De ott volt még a végtelen egyedüllét és céltalanság is a szemében és az életében, amit az első pillanattól kezdve észrevettem, amikor megpillantottam őt egy csendes bárban. Segítenem kellett rajta, mert megérdemelte. Nem, nem voltam kegyetlen. Mindenki azt kapja, amit érdemel. Ez volt a fő meglátásom az életről, mint képződményről. Én is azt kaptam, amit megérdemeltem… csak még nem tudtam, miért pont ezt. Ezt a… szükséget a szívemben. Ezt a… szörnyeteget. Csak azért neveztem szörnyetegnek, mert mások annak tartották volna. Én nem éreztem magam szörnyetegnek. Egyszerű dolgokban gondolkodtam: cél és eszköz.
De mi volt a célom azzal, hogy hidegen meggyilkoltam azt az embert, akivel három hónapig voltam együtt? Hittérítés? Jobbá tevés? Változtatás? Ajándékozás? Igen, valóban ezek mögé a kifogások mögé bújtam. Csak hogy ebben sokkal több volt. Gyorsan elhessegettem a gondolatot, s az utamra koncentráltam. Nem szerettem filozofálgatni, elemezni saját magam. Minek? Egyszerűek a dolgok: cél és eszköz. És mindenki azt kapja, amit megérdemel. Ő csak eggyel több ember volt a listámon. Elégedett voltam magammal, profi munkát végeztem. Az ujjlenyomatokról még gondolkodni sem kellett, a vihar egy apró nyomot sem hagy. A fiú holtteste már nem is volt holttest, tudtam, hogy a hullámok már… Lehunytam a szemem, s mosolyra húztam a szám. A rendőrség kizárva, ebben biztos voltam. Ugyan ki keresné a fiút az idősebb testvérein kívül? S ugyan ők mikor jönnének rá, mi történt, ha már úgysem beszéltek évek óta? Persze keresni fogják őt egy idő után a helyen, ahol dolgozott, de a legrosszabb, ami történhet, hogy eltűntnek nyilvánítják. Igen, eltűnt, és már sohasem tér vissza. A pokolba is, egyáltalán, miért gondolkodom erről? Tíz perc múlva értem az albérlethez. Végre bepakolhatok, és az egész ügyet örökre elfelejthetem! A lakás elhagyatottnak látszott. Persze, hiszen nem sok időt töltöttünk itt, inkább a szabadban voltunk. A szanaszét dobált ruhák közt gyorsan megkerestem a kedvenc szürke pulóveremet, és beledobtam az utazótáskámba a többi ruha tetejére. Egyszerű táska volt ez, amiben rengeteg dolog elfért, olyanok is, amelyek birtoklásáért akár több évet kaphatnék. Kapkodva összeszedtem mindent a fürdőszobából is, s a táskát a vállamra emeltem… Nehéz volt. Egy utolsó pillantást vetettem a múltamra, majd lekapcsoltam a villanyt, mintegy blokkolva az emlékeket. Becsaptam az ajtót, s elviharzottam. Éreztem, ahogy egy villanásnyi idő alatt kitörlődött emlékezetemből a három hónap. Nem lesz többé szükségem rá. A szörnyeteget ismét megetettem, itt az ideje, hogy pihenjen. Nem tudtam, meddig kell pihentetnem, de tudtam, hogy nem bírom sokáig, mert a szörnyeteget életben kellett tartanom ahhoz, hogy megtaláljam a válaszomat. És a vihar változatlanul, csökönyösen tombolt, de nem érdekelt. Itt volt előttem a végtelen országút, és csak mentem előre. Csak mentem és mentem, s addig fogok így menni, amíg rá nem találok a megoldásra. Választ kellett kapnom a miértre. Mi volt az a kiváltó ok, mi az a kezdet, ami miatt ilyen vagyok, más, mint a többi. Persze kedveltem a gondolatot, de akkor is frusztráló volt. S ehhez az elsődleges okhoz még egy furcsa tényező társult. Egy olyan ösztön, amit nem értettem. Azt éreztem, nekem ez a küldetésem, erre vagyok hivatott, ezt csak én tehetem meg másokkal. Mintha kerestem volna valamit vagy valakit, akiben megtalálhatom a válaszomat. Valamiért így kellett élnem, ezt kellett csinálnom. Cél és eszköz. Az eszköz itt volt a táskám aljában. De mi a cél? Ki a cél? Alábbhagyott az eső. Megtartva kiegyensúlyozott tempómat, mentem előre. Mérges, súlyos lépéseket tettem az úton, csattogva a víztócsákban. Előre meredtem, megpróbáltam az esőfüggönyre koncentrálni. Aztán hirtelen minden megváltozott. A semmi közepéből egy száguldó autó bukkant elő. Még csak a közeledő hangját sem hallottam, olyan elfoglalt voltam az értelmetlen, költői kérdéseimmel. Éles fájdalom a mellkasomban, a lábamban, a fejemben. A testem gurult, s ide-oda csapódott az aszfalthoz. Ebben biztos voltam, ennyit fel tudtam fogni. A fájdalom elviselhetetlen volt, s mielőtt még felordíthattam vagy felsikolthattam volna, minden elsötétült. Teljes öntudatlanságba zuhantam.
Hát ilyen a halál? Mennyiszer láttam már közelről! De csak kezet ráztam vele, mint szállító, az ügyfél sosem én voltam. Tudatában voltam az engem körülölelő sötétségnek. Túl csendes volt minden, mintha egy vezetéket vágtak volna el. S most, hogy nincs összeköttetés, magamra maradtam. Hát nincs egy
kapaszkodó sem, egyetlen lélegzetvétel, egyetlen árva kis fénycsík, ami áthatolhatna ezen a sűrű, tapintható sötétségen? Az értelem és a fizikai öntudat elkülönültek egymástól, egyenként szűntek meg létezni bennem. S még egy parányi csillag sem jött föl az én éjfekete égboltomra. Nem is fog most már soha. Cél és eszköz, nem? Mindenki azt kapja, amit megérdemel. Hát tessék! Hány életet vettem el? Bárcsak ők is a pokolba kerültek volna! Akkor legalább találkoznék egy pár ismerős arccal. Ennyi volt, vége. A pokolra jutok, és ezt senki nem veheti el tőlem. Oda akarok jutni, mindegy, milyen rossz helyre, csak ne ebben az őrjítő sötétségben kelljen lennem! Nem bírom már sokáig, felemészt ez az üresség, az értelem és magyarázat hiánya. Túl sok a semmi, túl sok a hiány, túl őrjítő… Fájdalom. Olyan perzselő, hogy biztos voltam benne, végre elértem a poklot. Így kéne égned, ha a pokolra jutsz, nem? Ilyen égető, elviselhetetlenül apró vágásokat kell érezned magadban, ha ott vagy. És igen, már hallottam is a közönségemet – mind rám vártak. Zúgott a fejem a tömegtől, mindenki összevissza beszélt, de semmit sem értettem belőle, foszlányos volt. Ködös, kivehetetlen. Vártam, hogy elragadjanak, hogy magukhoz húzzanak a hangok, és örökre foglyul ejtsenek. A fájdalom olyan fokot ért el, hogy már biztos voltam benne, a lángok közt égek. Ha a sikítást engedélyezték volna a pokolban, akkor boldogan üvöltök őrületemben. Aztán egyszer csak a hangok távolodni kezdtek, mintha egy leplet borítottak volna rájuk. Majd egy kristálytiszta, parancsoló hangot hallottam ki a tömegből: „Menj vissza. Feladatod van.”
Amikor a lángokból és a sötétségből kikeveredtem, először az öntudatom nyertem vissza, és tudatosult bennem, hogy nem haltam meg, a Sátán nem ragadott magával, ahogy azt vártam. Éreztem, amint visszatér a vér az ereimbe, éreztem a mellkasom mozgását, hallottam a lélegzetemet. Túl gyorsan történt. Nem, nem akartam elfogadni, hogy mégsem haltam meg. Meg akartam halni, én ezt érdemeltem. A csukott szememen keresztül is érzékeltem, hogy egy fényes helyen vagyok. Éreztem, hogy fekszem… méghozzá egy kényelmes ágyon. Kórházban vagyok! El kell tűnnöm innen, amilyen gyorsan csak lehet! – Mary… Mary! Na ne! Ki találta meg az irataimat? Megölöm. Esküszöm, meg fogom ölni! Kinyitottam a szemem, így feltérképezhettem a környezetemet. Fehér. Fényes. Csipog. Igen, ez egy kórház. – Hogy érzed magad? Ki a fene beszél hozzám, és miért érdekli, hogy vagyok? Rávettem magam a válaszadásra. Mi mást tehettem volna? – Jól – mondtam kényszeredetten. Egy fiatal fiú ült tőlem balra, a homloka ráncokban. Aggódott? Minek? Mi köze hozzá? Mi köze hozzám? A fiú haja éjfekete volt, éles arccsontjainak látványát némiképp enyhítették csinos vonásai. Nem lehetett több tizenötnél. – Jobban is nézel ki. – A srác elmosolyodott. De én már nem a fiúra figyeltem, hanem pontosan arra, ami miatt szívből gyűlöltem a kórházakat, betegségeket és minden fertőzőt. A testembe apró csövek voltak szurkálva, műanyag és fémes izék álltak ki belőlem, undorító, természetellenes, mesterséges, hideg valamik. Ezt meglátva, azt tettem, amit az ösztöneim sugalltak, de azonnal. Hirtelen felültem, ügyet sem vetve a gépek vészes csipogására, és elkezdtem mindent kitépni magamból. – Mit művelsz? – a fiú hangja döbbenetet tükrözött. Kit érdekel?! Éreztem, ahogy sok aprónyi helyen tör elő a vér a testemből, amint a csöveket rángatom.
– Jennifer! – kiáltotta a fiú. Gondoltam, nem nekem címezte a mondatát. Biztos egy nővérnek. Na nem, én eltűnök innen! Fehér pamut pólóban és nadrágban voltam, ami most piros pöttyös lett a véremtől. Mikor öltöztettek át? Nem érdekelt. Felpattantam. Meglepően egyensúlyban éreztem magam, ura voltam a testemnek. – Hol a többi ruhám és a táskám? – követeltem, s lángoló tekintetemet a fiú szemébe vájtam. Mielőtt válaszolhatott volna, megjelent valaki az ajtóban. Egy nő volt, magasabb és idősebb, mint a fiú. A hosszú fekete haja még az enyémnél is hosszabban omlott le, és a derekát súrolta. Nem nézett ki kórházi nővérnek. Nyugodtan szólalt meg. A hangja mély volt, tisztán csengett. – Mire ez a nagy sietség? Undorodtam az egésztől. Bárhol is vagyok, engem nem fognak tovább itt tartani! – Hol vannak a cuccaim? – Ha lenyugodnál és körülnéznél, azonnal észrevennéd, hogy pont a hátad mögött – hangzott a nő válasza. Megpördültem, és megláttam a sötétkék utazótáskámat. Rá volt hajtva a pulcsim és a dzsekim. Felkaptam őket, a vállamra vettem a táskát, és máris a nő előtt álltam, aki az ajtófélfának támaszkodva állta el az utamat. – Arrébb mennél, légy szíves! – hangzott a fortyogó hangom. – Csak tessék! Úgyse jutsz messzire. – A hangja nyers volt. Félreállt, s én azonnal kiviharzottam a fényes szobából. Meglepetésemre egy halvány fénnyel megvilágított folyosón találtam magam, amely végén egy lépcső vezetett lefelé. Megcéloztam, s lerohantam a lépcsőfokokon. Egy emelettel lejjebb egy hatalmas előtérben találtam magam, melynek végében megláttam egy főbejáratnak tűnő ajtót. Átvágtattam rajta, elértem az ajtókilincset, s egy másodperccel később már be is csaptam magam mögött az ajtót. Őrjítő módon cikáztak a gondolataim. Kik ezek az emberek? Mit akarnak tőlem? Hol vagyok? Messze lehetek a tengertől? Miért nem haltam meg? El kell tűnnöm innen! Ami kint várt, kissé lecsillapított, de korántsem eléggé. Egy erdőt láttam magam körül, s a közelben egy sebesen futó patak hangját véltem hallani. Aztán megláttam a kocsifeljárót és a kis földutat, ami feléje vezetett. A ház közelében egy világoskék BMW és egy sötét színű Mercedes parkolt. Szinte futva indultam el a földút felé. Minden porcikámban éreztem, sürgősen el kell mennem innen. Ezek csöveket dugtak belém, biztosan turkáltak a táskámban is, megnézték a papírjaimat, tudták az álnevemet… Ki tudja, mennyi ideig tartottak itt? Az elmém úszott a pánikban. Próbáltam határozott léptekkel folytatni az utam a földút felé… Ne ess össze, ne ess össze… – Mary! A sürgető ösztöneim ellenére álltam meg, és merevedtem le. – Mary, várj! Egy újabb ismeretlen hang kiáltotta a nevemet. Fiatal hang volt, de nem olyan fiatal, mint azé a fiúé, aki mellettem ült, mikor magamhoz tértem. Ez a hang… más volt. Túl sok érzelem hullámzott benne. Hirtelen minden mást elnyomott, s akkor olyan érzetem támadt, mintha egyik pillanatról a másikra megsüketültem volna. Süket lettem minden másra, ami nem olyan volt, mint ez a hang. Nem tehettem róla, felkeltette a kíváncsiságomat. Nagyon lassan megfordultam. A fiú még mindig felém sietett. Miért fordultam meg? Megőrültem? Azonnal el kell tűnnöm innen… De már nem volt időm, a fiú enyhén zihálva megérkezett elém. Ráemeltem a gyilkos tekintetemet. Meglepődtem… azon, ahogy éreztem meglágyulni az arckifejezésem. Számíthattam volna rá, hogy most is éjfekete hajjal találkozom. A félhosszú tincsek véletlenszerűen keretezték a fiú arcát, álltak összevissza a feje búbján, s súrolták a vállait. Mély ráncok ültek a homlokán, öregítve fiatal arcát egy pár évvel. De nem ezekre koncentráltam. A szeme azonnal fogva tartott.
Megdermedtem, s ahogy felnéztem rá, biztos voltam benne, hogy soha többé nem leszek képes megmozdulni. Kristályosan kék tekintete elfelejttette velem, hogy lélegeznem kell, s hogy miért akarok eltűnni erről a helyről. A fiú homlokáról eltűntek a ráncok, s lágy arckifejezéssel nézett továbbra is rám. Éreztem – bármennyire is teljességgel lehetetlennek gondoltam –, hogy lassan megnyugszom. Ahogy rám emelte a kék tekintetét, lelassult a lélegzetem, s elernyedtem. – Hova mész? És ismét az a hang! Valahogy muszáj volt másként tekintenem rá, mint akkor, amikor legutóbb megszólalt. Akkor még legszívesebben felpofoztam volna, mert megpróbált megállítani. Most, hogy a tekintete megnyugtatott – amit még mindig nem értettem –, sokkal ismerősebbnek, lágyabbnak tűnt a hangja. – El innen – válaszoltam. Még mindig dühös voltam, de már egy kicsit nyugodtabb. A fiú keserűen elmosolyodott, miközben elhúzta a szája szélét. Hátrébb hajolt. – Akkor miért nem szállsz be a kocsimba? Mehetnénk együtt is a rendőrségre. Na, erre aztán igazán nem számítottam. Rendőrségre? Miért? – Miről beszélsz? – kérdeztem. – Te feljelentesz engem, én feljelentelek téged, nem hangzik fairnek? – Hogy mi van? – pislogtam. – Elütöttelek – közölte nyomatékosan. – Elütöttelek, majd ide hoztalak egy idegen helyre, nem pedig egy kórházba. És az egészről nem tud senki semmit… Gondolom, most a szüleidhez mész. – Élesen nézett rám, de megértően. Aztán hirtelen eltűnt a megértés a szeméből. – Ők is tudják, miket hordasz a táskádban? Hát persze, hogy turkáltak a táskámban! És ez a fiú most már tudja, hogy fegyver van nálam. Nem válaszoltam, csak mérgesen meredtem rá. Egy percig teljes volt a csönd, csak a lágy szelet lehetett hallani, ami összekuszálta a hajunkat. Végül ő szólalt meg. A szeme összeszűkült. – Van engedélyed rá? Logikus kérdés. – Mi közöd hozzá? Logikus válasz. A fiú mérgesen sóhajtott. – Rendben. Akkor indulhatunk is – vetette oda nekem, majd a karomnál fogva elkezdett a kocsik felé húzni. Azonnal kiszabadítottam magam, de olyan hévvel, hogy neki semmi esélye sem volt. Villámgyorsan hátráltam két lépést, és lángoló szemeket meresztettem a fiúra. – Hogy merészelsz hozzám nyúlni? – kérdeztem mély, dühvel teli hangon. Jogos volt a kérdésem – az én törvényeim szerint. Mindig is kerültem a fizikai kontaktust. Ha szándékomban állt megérinteni valakit, megtettem. De ez fordítva nagyon nem így volt. A fiú tágra nyílt szemekkel figyelte a reakciómat. Persze, biztos lenyűgöző látványt nyújthattam, akár egy bengáli tigris. Velem senki nem szórakozhat, azt már nem! – Gondoltam, hogy nem fogsz rajongani a rendőrség-ötletért… – jelentette ki a fiú. – Hidd el, számítottam rá. Ezért azt gondoltam, megegyezhetnénk. A hangjával nyugtatni próbált. Tett egy lépést felém, én pedig ugyanannyit hátráltam. Makacsul tovább közeledett, lassan, lépésenként. Közben egy pillanatra sem vette le a szemét rólam. Azon kaptam magam, hogy megállok, s engedem közelebb jönni. A szemei azt parancsolták, nyugodjak meg. És… megnyugodtam. Képtelenség, ilyen nem történhet meg velem! Engem senki sem korlátozhat semmiben… – Arra gondoltam – folytatta lágy hangon –, hogy kiválthatnánk egymás rossz cselekedeteit. – Micsoda? – rebegtem. Fogalmam sem volt arról, mit is zagyvál össze. – Ha te nem szólsz egy szót sem az autóbaleset miatt, és az… elrablásod miatt, akkor én sem jelentelek az őrsön, mert fegyver van nálad. Tudom, hogy nincs fegyverviselési engedélyed, mert nincs olyan papír az irataid közt. Megnéztem.
Némán próbáltam feldolgozni a hallottakat. Az én tervem az volt, hogy azonnal eltűnök innen, s tovább keresem a helyemet a világban. Eszem ágában sem volt foglalkozni a balesetemmel, de a fiú alkut ajánlott, és minden olyan alkut, aminek értelmében szabadon sétálhatok el innen, készségesen elfogadtam volna. – Azt hiszem, megegyezhetünk – feleltem. A fiú átgondolta a dolgot. Gyerünk már, gyerünk! Hadd menjek már innen! – Szerintem azért nem ártana átbeszélnünk egy pár dolgot – jelentette ki végül. Mi?! Még feltételei is vannak? Nagyszerű! Na, ez nem pontosan az, amire vágytam. Lassan közelebb lépett, alig volt fél méter köztünk. Idegesen néztem rá, de a fiú tekintete ismét meglágyult. Megesküdtem volna rá, hogy a kék szemei drágakőből vannak, amelyek nyugalmat árasztóan csillogtak rám. Nagyon meglepődtem. A meglepetésem nyugalomba fordult, s újra lelassult a lélegzetem. Hogy… hogy csinálja ezt? Aztán alig észrevehetően összeráncolta a homlokát. – Jól érzed magad? – kérdezte aggódva, a szemeit végig rajtam nyugtatva. A hangja mély volt… de nem a tónusában. Az érzelmei mélységében. – Rettenetes baleseted volt. Komolyan gondoltad, hogy csak így elengedünk ezek után? Ezek összejátszanak! Szövetkeztek ellenem, hogy ne szabadulhassak innen, hogy ne élhessem tovább az életemet. Miért nem tudnak engem békén hagyni? De a fiú szemében igazi aggódás csillant. Hát persze, ő ütött el. A jó öreg lelkiismeret-furdalás! Hát engem nem érdekel, ő mit érez… Csak ne nézne ilyen mélyen a szemembe! – Igen, komolyan gondoltam. Ha már ilyen hirtelen rátörtél az életemre, ugyanolyan hirtelen békén is hagyhatnál – morogtam. – Mary… – elképedéssel a hangjában ejtette ki a nevemet. Legalábbis ő azt gondolta, hogy ez a nevem. – Mi próbáltunk meggyógyítani. Az egyetlen oka annak, hogy még életben vagy, az az, hogy Jennifer a legjobb orvos a környéken. Nem kellene inkább… túl sokat kérek azzal, ha azt mondom, köszönd meg neki? Igen, ez lett volna a logikus dolog egy normális ember számára, de mivel én nem voltam normális, ezért egy cseppnyi hálát sem éreztem. Ellenkezőleg. – Lehet – feleltem. Támadt egy ötletem. – Megtennéd nekem azt a szívességet, hogy megköszönöd neki a helyemben? Nekem most… mennem kell. A fiú elképedten bámult rám. Meguntam, hogy fogva próbál tartani a tekintetével, és elindultam a földút felé. Most még rosszabb dolog történt, mint az előbb. A csuklóm után nyúlt. Pánikszerűen megugrottam, miközben éreztem, hogy apró villámok futnak keresztül a bőrömön. Felnyögtem fájdalmamban, s kitéptem a kezem az övéből. Ismét megmerevedtem a sokktól. A csuklómhoz nyúltam, dörzsölgetni kezdtem. Nem is a bőröm fájt, hanem a csontom, vagy inkább az idegek… – Sa… sajnálom – dadogta a fiú. Tágra nyílt szemekkel nézett rám, a keze ökölbe szorult. – Mi volt ez? Az, hogy valami érthetetlen dolog történt körülöttem, az, hogy a fiú végtelenül feltartott, az, hogy nem tudtam hány napig voltam fogva tartva és hogy a nem is olyan régi halálközeli élményem hirtelen mind összesűrűsödött az agyamban – mindezek miatt elveszítettem az önuralmamat. – Miért nem tudsz békén hagyni?! – ordítottam felé, teljesen kikelve önmagamból. – Miért hoztál ide, miután elütöttél? Miért nem hagytál meghalni az országúton? Miért nem vagy képes megérteni, hogy én csak el akarok innen menni?! A fiú ismét megnyugtatóan a szemembe fúrta tekintetét. Közelebb lépett hozzám… még közelebb. Az arca már veszélyes közelségben volt az enyémhez. Mikor megszólalt, szinte suttogott: – Mert tudom, hogy nem vagy jól! Ez a reakció is azt mutatja. Gondolom felébredtél, és azonnal elindultál az utadra, mert tudom, hogy Jennifer nem állítana meg. De… – könyörgően nézett rám – én ütöttelek el, én néztem végig, ahogy sodródsz az úton, és nekem kellett gyors döntéseket meghoznom! Tudtam, hogy a halálod az én lelkemen száradna, és azt nem viselném el… Az túl sok lenne nekem. Tudod, nem vagyok egy erős lelkialkat.
Úgy nézett rám, mintha évek óta ismerne. Úgy nézett, hogy éreztem, végleg elfelejtem a nevemet, az igazit, amit nem használok. Hirtelen megszállt az üresség, megtöltötte a tüdőmet és az agyamat, vér helyett az folyt az ereimben. Lebegtem a térben, s mindenről megfeledkeztem. Csak az számított, hogy ő most rám nézett. Csak az számított, hogy valaki képes volt így rám nézni, annak ellenére, hogy ki is voltam valójában. Olyat kívántam, amihez hasonló gondolat még soha sem fordult meg eddig a fejemben. Azt akartam, hogy… ez a fiú ne forduljon el. Azt kívántam, bárcsak itt tudnánk állni, és a végtelenségig egymás szemébe nézni. Megköszörülte a torkát, s elfordította a tekintetét. Szinte fájt a kék szemének hiánya. – Ugye… tudod, hogy csöpög a vér a kezedről? – kérdezte. – Mi? – Alig hallhatóan jött ki a hang a torkomon, s meg is lepődtem, hogy ilyen pillanatok után még egyáltalán volt hangom. Lenéztem. Felemeltem a jobb csuklóm, tényleg piros volt. Egy apró erecskében folyt le a vér a mutatóujjamon. – Óh – nyögtem ki végül. – Mary! Nem reagáltam. – Mary – suttogta lágyan. Zavartan felpillantottam, s most már könnyebb volt a szemébe néznem. – Igen? – Nagyon szépen kérlek – hát persze, hogy szépen kérte, ennél szebben nem is lehetett volna kérni ilyen bársonyos hanggal –, hogy maradj itt! Legalább addig, amíg teljesen rendbe nem jössz. Jennifer pillanatok alatt rendbe hoz. Nem engedhetlek el vérző kézzel. Ha tudta volna, hogy nem csak a kezem vérzett! Mindkét karom piros pöttyös volt, hála annak, hogy nemrég infúziót téptem ki magamból. A gyomrom ismét furcsa táncba kezdett. Hagytam, hogy átjárjon az érzés. – Jössz? – kérdezte a fiú. A ház felé mutatott, de még mindig rám nézett. A kék kristályok belém olvadtak, belém vésődtek. – Igen… – suttogtam inkább önmagamnak, mint neki. Lassan elindult, s fél perc habozás után követtem őt. Hátrapillantott, megvárt. Mikor mellé érkeztem, akkor tudatosult bennem, hogy milyen hatalmas erejű vitának kellene most lejátszódnia bennem. Olyan vitának, ami megkérdőjelezi az épelméjűségemet, ugyanis hagytam egy idegennek, hogy irányítsa a döntéseimet. De nem volt bennem semmiféle kétely. Csak követtem a fiút.
2. Biztos pont „Pleased to meet you Hope you guess my name But what’s puzzling you Is the nature of my game...” (The Rolling Stones – Sympathy for the Devil)
Kinyitotta az ajtót, s én tétován beléptem a hatalmas előtérbe. Legutóbb körültekintés nélkül átvágtattam a szobákon, ezúttal kicsit jobban körülnéztem a nem éppen szegényes berendezésű nappaliban. A tér hatalmas volt, rézvörös ülőgarnitúra állt a közepén, egy ízléses dohányzóasztal körül. A szemközti falba egy kandalló volt építve, a tűz melegen, játékosan pattogott benne, s a lángok látványa pillanatok alatt megnyugtatott. Az a furcsa érzés járt át, hogy a hely ősrégi. Volt valami a levegőben, ami misztikussá tette. – Tetszik? Teljesen elfeledkeztem a srácról. Ott állt mögöttem, s tudtam, hogy engem figyel. Próbáltam valami épkézláb választ összeszedni. – Hát… nem rossz – feleltem halkan. Felnevetett, és meg kellett állapítanom, hogy ez a fiú sokkal több, mint egy szempár. – Ezt… elvenném – mondta, s a táskám felé nyúlt. Hirtelen feleszméltem, s beugrott, miért is nem adtam oda soha senkinek ezt a táskát. Tele volt bizonyítékkal arra, hogy gyilkos vagyok. Tele volt a hamis papírjaimmal és a személyes dolgaimmal. Megigazítottam a vállamon a táska pántját. – Miért… miért kellett turkálnod benne? – Muszáj volt – felelte. – Bocsánat! Szükségünk volt az adataidra, olyan papírt kerestünk, amelyen a gyógyszerallergiád állhat… Jennifer ragaszkodott hozzá. Bólintottam. Aztán hirtelen kibukott belőlem egy kérdés, ami más körülmények között hidegen hagyott volna. – Jennifer… ő egy rokonod? – A nővérem. Találkoztál vele, ugye? – Igen… Azt mondta, nem áll az utamba, mert úgy se jutok messzire – feleltem egyszerűen. Erre a fiú ismét felnevetett, aztán a lépcső felé kiáltott: – Jen! Visszahoztam! Mint egy labda… olyannak éreztem magam. Előre meg volt beszélve, hogy a fiú majd visszahoz engem, mint egy elgurult labdát? Szúrós tekintetet küldtem felé, de nem értette. – Hozd fel! – hangzott az utasítás az emeletről. Végiggondoltam, mit is tudok erről a Jenniferről. A testvére azt mondta nekem, hogy ő a környék legjobb orvosa. Ő szurkált tele azokkal a… – Ugye… nem… nem fog úgy megvizsgálni, meg… irtózom attól, amiket magamban találtam, amikor felkeltem. Mit műveltem? Panaszkodtam a fiúnak a félelmeimről és az undoromról? Jól vagyok? Mi a baj velem? A srác megértően nézett rám. – Nem fog bántani… csak add ide a táskád, és felkísérlek, mielőtt még tiszta vér lesz a padlód… úgy értem, ez nem baj, csak a kezed… érted… – Értem, persze… – nyögtem ki kelletlenül.
Leemeltem a táskámat a vállamról, a fiú meg rögtön utánanyúlt. Nagyon vigyáztam rá, hogy ne érjen össze a kezünk. – Hát igen, tény, hogy nehéz… – dörmögte halkan. Hirtelen eszembe jutott a régen eltervezett hazugságom arra a vészhelyzetre, ha valaki megtalálná a fegyvereket a táskám aljában. – Önvédelem – bukott ki belőlem. Felkapta a fejét. A homlokán újra mély ráncok ültek. – Kitől kéne ennyire félned? – tette fel a kérdést inkább magának, mint nekem. Működött. Bevette. Tiszta utam volt. – Mindegy – feleltem. Ez még ráér, hiába is kíváncsi rá. Gyanakvóan méregetett, de aztán feladta. – Gyere – a vállam felé nyúlt, hogy felkísérjen a lépcsőn, de meggondolta magát, s visszahúzta a kezét. Egy sokatmondó pillantást váltott velem, ezzel azt kifejezve, hogy inkább minden formában felhagy azzal, hogy hozzám érjen. Azt a különös esetet még mindig nem értette, ami a ház előtt történt, amikor szinte megrázott a kezével. Követtem, s elsétáltunk a kanapé mögött. Egy fal mellett haladtunk el, ami véget ért a lépcső előtt, egy folyosószerű teret rejtve a túlsó oldalán. A lépcső aljában a fiú előre akart engedni. – Menj csak! – kértem, de nem udvariasságból. Furcsa lett volna elsőként felmenni az emeletre és körülnézni azok után, hogy a legutóbb olyan gyorsan magam mögött hagytam. – Nem, te mész előre – közölte makacsul. – Ha a vérveszteség miatt leszédülsz a lépcsőről, valakinek el kell kapnia. Ebben volt logika, ezért elindultam felfelé. A lépcső a sarokban jobbra kanyarodott el, s így vezetett az emeletre. Fent nem volt annyira világos, mint odakint, annak ellenére, hogy a hosszú folyosó végén egy hatalmas ablak tárva-nyitva állt. A faerezetes padló és a fával borított fal halványan derengett a fényben. Elképzeltem, milyen szép látványt nyújthat a fa, mikor a ragyogó napsütésben szinte életre kel. Felráztam magam. – Ez is tetszik? – kérdezte vigyorogva a srác mögöttem. Biztos voltam benne, hogy futólag elpirultam. Én nem szoktam ilyet csinálni! Mi a baj ma velem? – Csak menj előre! – mondta egyszerűen a fiú. – Innen csak egy ajtó nyílik, a laborba. Labor? Amit én kórházi szobának hittem, az egy labor? Jobbra egy kis folyosó nyílt, még több ajtóval. Viszont a fiú előre mutatott, ahol az egyetlen ajtó nyitva volt – halvány fény szűrődött ki rajta. A benti látvány ismerős volt, úgy nézett ki, mint egy kórházi szoba. Fehér falak, fehér ágy és ablakok a helyiség túlsó végében. A hosszú fekete hajú lány már ott várt ránk, unott arckifejezéssel támasztotta a falat. – Hmm... – Megjátszotta, hogy elgondolkozik valamin. – Mondhatom, Jeremy, ez aztán a rekordidő! Akár ki is moshattam volna, amíg visszahoztad. A hangja éles volt… Biztosan ő is tud a fegyverekről. Ez megmagyarázza, miért viselkedik velem ilyen nyersen. Éreztem, ahogy a pillantásával röntgenként lát át rajtam. Jobb lesz vigyáznom vele! Aztán ott volt a másik dolog, amit felfogtam a szavaiból: a mögöttem álló, fejét csóváló fiú nevét. Jeremy. Nem akartam feltűnően megfordulni, úgyhogy magam elé képzeltem az arcát és a szemét. Igen, határozottan illett hozzá a neve. – Jer, kifelé! – vetette oda Jennifer az öccsének. – Igenis… – válaszolt a fiú. Megijedtem. Egyedül hagy ezzel a nővel, aki már a szemeivel is fel akar nyársalni!? Féltem, hogy túlságosan is átlát rajtam. És egyébként sem akartam, hogy Jeremy elmenjen… hiányzott volna a vigyázó tekintete. De ő egyetlen pillantásával megnyugtatott, majd magamra hagyott a nővérével. – Oké, dzsekit, pulcsit le! – szólt rám tiszta hangon Jennifer. – Erre semmi szükség, jól vagyok… – próbáltam határozottnak hallatszani.
– Ha-ha! – Jennifer megjátszott egy nevetést. – Ez… ez nagyon vicces volt, elismerem! Tudod, hányszor hallottam már ezt életemben? Vetkőzz, légy olyan kedves! Szembesülnöm kellett vele, hogy tehetetlen vagyok. Azzal győztem meg magam, hogy ha nem teszek úgy, ahogy kéri, megszúr egy tűvel és belém nyom egy halom nyugtatót, úgyhogy levettem a dzsekimet meg a pulcsimat, s az ágyra dobtam őket. – Szééép! Gyönyörű munkát végeztél, gratulálok! – kommentálta Jennifer a látványt, és elismerően bólintott. Mindkét karom véres volt. Apró foltokkal voltam tele, a hasamnál is hasonló volt a látvány, és az egykoron fehér pólón is az alvadt vér nyomai látszódtak. – Ülj le! – parancsolt rám Jennifer, visszaváltva rideg stílusára. Azonnal leültem az ágyra, miközben ő hátrament a szoba túlsó végébe, és elkezdett keresgélni. Az ágy mögé pillantva láttam, mennyire zsúfolt a szoba. Szekrények sora, gyógyszerek, fehér papírok és géz, különböző folyadékok, műszerek és mikroszkópok álltak egymás mellett. Ezért volt hát labor a helyiség neve! Mikor Jennifer visszaért hozzám, a kezében egy halom vatta volt, és egy fehér palack. – Ez fertőtlenítő – mondta, s letekerte a palack kupakját. – Ha fáj, magadra vess! Elkezdte letisztítani a sebeimet. Egyszer sem szisszentem fel, mert egyáltalán nem fájt, amit csinált. – Nem is értem, hogyan tudtál elmenni innen – szólalt meg egy idő után elgondolkodva. – A csövek, amiket kihúztál magadból, mélyen voltak, és sokkal több vért kellett volna veszítened. Ezt csupán tapasztalatból mondom. – Egy pillanatra rám sandított, aztán visszanézett a bal karomra. – Annyi vért kellett volna veszítened, amitől képtelen vagy megállni a lábadon, nemhogy leszáguldani a lépcsőn. Nem szólaltam meg. Ha most rám néz, akkor sem tudta volna kiolvasni a kérdéseire a választ a szememből, mert az igazságot jól titkoltam. Egy ideig még tisztogatta a bőrömet, aztán mikor befejezte – én meg kellőképpen fertőtlenítő szagú lettem –, egy közeli szekrényből elővett egy kis zseblámpát. – Nézz rám… – mormogta, majd a lámpa fényét a szemembe irányította. Egy pillanatra elvakított, s éreztem, ahogy a fény mozog a látóterem előtt, majd megszűnik. – Hmm… – hümmögött Jennifer –, teljesen rendben vagy. Ez furcsa! – Komoran rám nézett. – Az elmúlt három napban mesterséges kómában feküdtél egy brutális autóbaleset után. Mikor felkeltél, mindent kitéptél magadból, és képes voltál megállni a lábadon. Ennek ellenére nincs semmi bajod. Ez nekem nagyon nem tetszik. Tudtam én, hogy sok gondom lesz még ezzel a lánnyal. Vajon hová akar kilyukadni? – Mi nem tetszik? Hogy élek és virulok? Ez a lényeg, nem? – kérdeztem tőle. – Még nem vagy túl az „úristen, mi lett volna, ha meghalok, simán meghalhattam volna, te jó ég, mostantól mindent más szemmel nézek” stádiumon? – nézett rám felhúzott szemöldökkel. – Még nem. Biztosan később… – Tudtam, hogy nem lesz később. Én ezt a dolgot már feldolgoztam, olyan rövid idő alatt, amilyen rövid idő alatt csak lehetett. – Biztosan – bólogatott Jennifer. – Épp ezért maradsz itt. – Micsoda? – kérdeztem megrökönyödve. – Már leszűrtem az eddigi viselkedésedből, mennyire vágysz arra, hogy itt maradj, nem fogsz egykönnyen szabadulni innen – mosolygott rám, úgy, mintha maga Lucifer volna. – Mégis, miért tartanál még itt? – próbálkoztam logikusan rávezetni, mennyire nincs szükségem a pátyolgatására. – Ó, hát több okból kifolyólag – biztosított. – Először is, mert még mindig nem bízom benned, és tudom, hogy megpróbálnád feljelenteni Jeremyt… – Én nem… – kezdtem, de ő közbevágott. – Tegyük fel, hogy ezt nem teszed meg. De akkor előáll egy új helyzet, mert én jelentelek fel engedély nélküli fegyvertartásért, és ki tudja… használatért. – Szeme a plafonon járt, úgy beszélt, mintha éppen a legutóbbi focimeccs eredményét vitattuk volna meg. – Ha ez sem elég… kíváncsi vagyok, hogy miért
gyógyultál meg ilyen gyorsan. – Most ismét ridegen nézett rám, majd legyintett, és csak ennyit mondott: – Ja, és Jeremy úgysem engedne el. Szükségem volt egy percre, hogy feldolgozzam a szavait. De nem hagyott levegőhöz jutni. – Az alkohol beszívódott a bőrödbe, gondolom, érzed. Nekem most nincs több időm rád. Lemész, megfürdesz és átöltözöl, és ha ezzel készen vagy, kezdhetsz berendezkedni! Jó sok vendégszobánk van. Mielőtt kilépett volna a szobából, utoljára még megpördült. – És ha ebből az ablakból próbálnál kiugrani, közlöm, hogy nem célszerű errefelé a menekülés, mert egy öreg fenyőfára esnél, ami nem lenne túl kellemes. Aztán kiviharzott a szobából. Én meg csak ültem, és meredtem magam elé. Az első gondolatom? Megölöm. De hogyan és mikor? Azonban, ha már ez a hárpia maga kínálta fel a lehetőséget, hogy letusoljak és átöltözzek, ezt meg is fogom tenni. Ráérek aztán gondolkodni arról, hogyan juthatok ki innen anélkül, hogy összeesnék a kimerültségtől. Egy ideig talán még elleszek itt, aztán bemegyek a legközelebbi városba, és keresek egy újabb áldozatot. Mert azt nem tilthatja meg nekem Jennifer, hogy elmenjek akár egy rövid vásárlás okán is, mert mégsem hagyhatom éhezni a szörnyeteget. A baj az, hogy ez a lány hamar fel fogja ismerni, hogy más vagyok, mint a többi. A legjobb színészi képességemet kell előszednem. A gondolatba már most belefájdult a fejem. Sóhajtottam egyet, felkeltem az ágyról és kimentem a laborból. A földszintre érve azt vettem észre, hogy egyedül vagyok, de a fáradtságtól képtelen lettem volna elmenekülni. Elindultam hát a vöröses kanapé felé, mert Jeremy oda rakta a táskámat, emlékeztem rá. – Szia – hallatszott egy hang. Összerezzentem. A nekem háttal lévő fotelben ült a fiú, ezért nem vettem észre. – Jó ég, ne csináld ezt! – szóltam, és a szívemhez kaptam. – Bocs… – vigyorgott Jeremy. Lassan lenyugtattam a szívverésem. Jeremy felállt, s gyanakvóan nézett rám. – Kérdés: most az ajtó felé indultál, vagy a táskádért? Mert ennyi idő alatt nem tudtál összerakni egy tervet, hogy hogyan szökj meg, abban biztos vagyok. – Nagyon vicces – morogtam. – A táskámért indultam. Jennifer azt a parancsot adta, hogy le kell fürdenem. Még a hangja is mosolygott, mikor újra megszólalt: – Hát, ehhez hozzá kell szoknod. Jennifer szava szent ebben a házban. Erről eszembe jutott valami. – És a szüleid? Jeremy elkomorodott. Eldöntöttem, hogy határozottan jobban állt neki a mosolygás. – Hát… anyánk meghalt, tíz évvel ezelőtt. Apámról nem tudok semmit. A házat csak mi hárman lakjuk. – Sajnálom… – szólt a sablomszövegem. – Hárman? Ja, a harmadik az a srác, aki ott volt, mikor felébredtem. Jeremy bólintott. – Igen. Ő Jet. A legkisebb és legidegesítőbb, ahogy ez lenni szokott. – Újra elmosolyodott. Igen, így már jobban tetszett. Rövid csend állt be közénk. Letérdeltem a táskám mellé. – Felhívhatnád a szüleidet – folytatta Jeremy –, nem árt, ha tudják, hogy hol vagy. Nyeltem egyet. Ma már másodszor emlegette a szüleimet. – Még ha ki is tudnék találni egy jó kifogást, miért vagyok itt, nem lenne rá szükségem – válaszoltam egyszerűen. – Egyikük sem él már. – Hát… én is sajnálom – nyögte ki Jeremy. – Az élet kegyetlen… Fura egy közhely volt. Gyorsan témát váltottam. – Megmutatnád, merre van a fürdőszoba?
– Persze… melyiket akarod használni? Ez meglepett. – Miért, mennyi van? – kérdeztem nevetve. Nem válaszolt rögtön, csak bámult rám. Mintha hirtelen valami nagyon érdekeset talált volna rajtam. Aztán észbe kapott. – Nos, összesen három. Egy fent van, az Jet tulajdona. Aztán van egy Jennifer szobája mellett, meg egy az enyém mellett, a vendégszobáknál, hátul. – A háta mögé mutatott, a fal mögé, ahol egy újabb kis folyosó nyílt a lépcső mellett. – Szerintem célszerű lenne a hátsót használnod, mert úgyis az egyik vendégszoba lesz a tied. Ahelyett, hogy válaszoltam volna, egy számomra is váratlan kérdés bukott ki belőlem: – Te mit gondolsz erről… úgy értem, én most itt fogok lakni, vagy mi? Jeremy kicsit hezitált. – Ugye sejted, hogy Jennifer most… megfigyelés alatt tart – mondta elgondolkozva. – Nézd, nem tudom, mi lesz ebből az egészből, furcsa ez a helyzet. De… nekünk nem árt a változatosság. Én meg nem fogytam ki a kérdésekből. – És neked ez nem furcsa? Rám nézett, de úgy igazából. Hogy hiányzott az a kékség! – Nem, dehogy… nem árt a változatosság – mondta halkan. – Rendben – feleltem, holott nem értettem, mire is gondol azzal a változatossággal. De nem érdeklődtem tovább, inkább felkaptam a táskámat. – Akkor… merre is lesz a szobám? – Hú, de gyorsan belenyugodtál a gondolatba, hogy megfigyelés alatt leszel! – Jeremy hangja gyanakvó volt. – Nem, nem nyugodtam bele, de fáradt vagyok, és ha már a nővéred rám parancsolt, akkor ki is használnám a lehetőséget, hogy letusoljak, és lehet, hogy még aludnék is egyet – közöltem. – Logikus – mormolta a padlónak. – Akkor… erre gyere! Némán baktattunk a folyosón, miközben kísértést éreztem, hogy időnként megérintsem, megsimogassam a biztonságot árasztó faburkolatot. – Az ott hátul a fürdő – mutatott rá Jeremy az egyik ajtóra. – A mellette lévő, itt bal kéz felől az én szobám, a másik kettő mellette szabad. Választhatsz. De azért megsúgom, hogy ebben nagyobb az ágy. – Tényleg súgva mondta az utolsó mondatát. Nevetnem kellett a helyzeten. Furcsa érzés volt, szokatlan. Elindultam a szoba felé, de Jeremy nem követett. Hátra sandítottam, és láttam, hogy megállt. – Jól vagy? – kérdeztem értetlenül. – Persze, persze… – Lassan utánam jött. Mellém ért, és a falnak dőlt. Rám nézett, s belém hasított a tekintetével. – Csak… gyakrabban is nevethetnél. Tudod, jól áll. Éreztem, hogy újra elpirulok. Nagyon furcsa érzés volt, és egy napon belül már harmadszor is megtörtént. Mi lesz ma még? Jeremy nem vette le rólam a szemét, a kilincsért nyúlt, s kitárta előttem az ajtót. – Akkor… nyugodtan rendezkedj be! – Bólintottam. – Esetleg… mielőtt lefeküdnél, ehetnél is valamit, jó sok kaja van itthon. – Ismét bólintottam. – Ha kell valami, csak szólj. A szobámban leszek. – Újabb bólintás. Ekkor Jeremy ellökte magát a faltól, s engem megkerülve a fürdőszobához legközelebbi ajtóhoz ment. Benyitott, majd eltűnt. Valamilyen furcsa érzés járt át. Aztán feleszméltem, és beléptem a szobámba. Az én szobámba. Te jó ég! Az ismerős, természetes faberakás elégedett érzéssel töltött el. Két hatalmas ablakon keresztül áramlott be a fény. Vendégszobához képest lenyűgöző volt a berendezés, csakúgy mint a méretei. Itt minden olyan hatalmas volt… Letettem a vörös ágytakaróra a táskámat. Mélyet sóhajtottam. Nagyon fáradt voltam. Gyorsan kikaptam a táskából egy hosszúujjas pólót, egy másik farmer után túrtam, és megkerestem a neszesszeremet is. Aztán kimentem a folyosóra.
Jeremy még mindig a szobájában volt. A kihalt folyosón át halkan elmentem a fürdőszobáig, és magamra csuktam az ajtót. A fürdő is nagy volt, fehér csempével kirakva, közepén fekete kövekből egyedi mintával. Odasétáltam a tükörhöz és belenéztem. Nem tudtam eldönteni, ki néz vissza rám. Egy szörnyeteg, egy autóbaleset túlélője, egy három napig kómában fekvő lány, vagy egy olyan valaki, aki rettenetesen össze van zavarodva az elmúlt órák történéseitől. A legszánalmasabb látványt a szemem nyújtotta. Máskor mindig olyan éles, tiszta tengerzöld színben úszott, most szürke, homályos, fáradt tekintettel bámultam előre. A sminkem már régen lemosódott, és ettől még szörnyűbben néztem ki. Az arcom bőre fakó és színtelen volt, úgy éreztem, mintha az arccsontjaimtól mintegy büntetésként elvált volna a puha bőröm. Mintha a tükörképem még inkább éreztetni akarta volna velem, milyen lehetetlen helyzetben vagyok. A hajam volt az egyetlen, ami a sötétségével némileg eltakarta a látványt. Ez volt az egyetlen pozitívum a tükörképemben. Felhagytam a rettenet bámulásával a tükörben, és levetkőztem. A zuhany alatt abban a hitben ringattam magam, hogy le tudom mosni magamról a sok emléket, amit még fel kell dolgoznom. Tudtam, mi a legriasztóbb érzés. Az, ami eddig soha nem fenyegetett: kezdtem elveszíteni az egyensúlyomat. Az egyensúlyt a megtervezett, tökéletes, eltéríthetetlen hétköznapjaim fölött. Amint azt figyeltem, ahogy a víz átfolyik az ujjaim között, éreztem, így veszítem el az irányítást önmagam felett. Nem akartam. Kiszálltam a zuhany alól és megtörölköztem. Átdörzsöltem a hajam és felkaptam a ruháimat. Tisztábbnak éreztem magam, de korántsem kevésbé zavarodottnak. Kiléptem a folyosóra. Mélyet sóhajtva végigfuttattam a kezem a nedves, sötét tincseimen. Halkan kopogtam Jeremy ajtaján. Mikor kinyitotta az ajtót, valami egészen furcsa illat csapta meg az orromat. Furcsa volt, de nagyon kellemes… narancs, citrom és friss fenyőillat keverék… Mi lehetett a szobájában? Egy fenyőerdő és Görögország? Nem szólalt meg, csak bámult rám. „Meg kellett volna szárítanom a hajam” – hasított belém a gondolat, bár, amit én ma már elkövettem illetlenség címszó alatt, ahhoz képest egy nedves haj semmiség volt. – Csak arra gondoltam – törtem meg a csöndet –, említettél valamit a kajáról. – El is felejtettem, bocsánat… – mosolygott rám zavartam. – Jó, hogy mondod, én is éhes vagyok. – Egyik fekete tincse belelógott a szemébe, ez nagyon jól állt neki. Nagyon jól áll neki? Kit érdekel?! Szánalmas vagyok… Jeremy intett, hogy kövessem. A konyhában nem győztem csodálni a berendezést. Már meg sem lepődtem a falra simuló rusztikus szekrények során és a hatalmas tölgyfaasztalon, ami középen állt. – Hát nézzük… többnyire inkább maradék van, de az jó sok. Jaj, várj csak… – Jeremy visszalépett a küszöbre, és a lépcső felé kiáltott: – Jet! Ettél már? – Igen! – hangzott fentről a válasz. – De normálisan is? Minden kaja lent van, tudom, hogy nincs fent csak chipsed! – kiáltott vissza Jeremy. – Oké, oké majd megyek. Jeremy mélyet sóhajtott, s futólag rám pillantott. – Ha még nyurgább lesz, akkor az az én hibám, mert nem etetem. Legalábbis Jennifer szerint – csóválta meg a fejét. Nem értettem, hogyan képesek meghallani egymás szavát ebben a hatalmas épületben, főként, ha egy teljes szint választja el őket. De a gyomrom korgott, nem volt erőm gondolkozni. – Pizza, sült hús… ehhez van krumpli is, ja, és a kétnapos kenyér. Fúj, ezt már ne! Jet nem rakta vissza. Megölöm. Akkor van még valamilyen tészta is, amit Jennifer dobált össze, de én eddig nem mertem enni belőle… és itt van egy kis gyümölcssaláta is, hogy adjunk az egészséges életmódnak – sorolta fel Jeremy a hűtő tartalmát. – De persze ehetsz hideget is, tele van a hűtő szendvicsalapanyaggal.
– Nekem bármi jó – feleltem. – Ezért soroltam fel mindent? – kérdezte évődve. – Oké, oké… – vontam gyorsan vissza –, akkor… pizza. – Rendben – egyezett bele, és már tette is a mikróba. Álmodjak csak önkiszolgálásról! Jeremy akaratlanul – a vendéggel szembeni tiszteletadás miatt –, de mindent megtett, hogy egyre szánalmasabbnak érezzem a helyzetemet, ami az önállóságomat illeti. Leültem a tölgyfaasztalhoz, s ő elém tette a pizzát. – És ezt mind meg kell ennem? – kérdeztem a tányérra mutatva. – Nyugi, ha Jet lejön, majd besegít. Annyit eszel belőle, amennyit akarsz. Erről eszembe jutott valami. – Amíg itt vagyok, addig a kajátokat is feleszem, és itt fogok lézengeni egész nap? Csak azért kérdezem, mert nem ehhez vagyok hozzászokva – mondtam, és beleharaptam egy pizzaszeletbe. Jeremy leült mellém. Ő a hideg gyümölcssalátát választotta. – Akkor mihez vagy hozzászokva? – érdeklődött őszinte kíváncsisággal a hangjában. – Hát… én inkább olyan magamnak való vagyok. Nem szeretem, ha kiszolgálnak. Ezt biztosan meg tudod érteni – morogtam. – Persze – felelte Jeremy. Hallgattunk. Én csendben ettem a pizzámat, ő meg a salátáját. Érdekes látványt nyújtott egy kristálytállal a kezében, ebédre gyümölcsöt habzsolva. – Mennyi az idő? – törtem meg a csendet. – Negyed egy – mondta Jeremy. – És hányadika van? – November másodika. Vasárnap. Megdöbbentem. Már november van. Míg kómában voltam, három nap telt el. Sokkal rosszabbul is járhattam volna… Zavart ez a feszült csend. Részemről volt feszült, ő nyugodtnak látszott. Persze ő mindig nyugodtnak látszott… A szemem sarkából figyeltem őt. A fekete haja varázslatosnak tűnt ebben a fényes szobában. Amióta találkoztam Jeremyvel és a testvéreivel, újra kellett értelmeznem a fekete fogalmát. Jeremyn még mindig az a fekete póló volt, amiben először megláttam, de most látszott igazán, hogy mennyire világos a bőre. Mintha egy halvány, fehéren derengő réteg vette volna körül. Csak bámultam a karját. Nem láttam véznának, a testalkata ideális volt a magasságához képest. S még mindig csak a jobb karját bámultam. Aztán eszembe jutott, hogy már vagy egy perce nem ettem a pizzámból, úgyhogy gyorsan levettem a tekintetem Jeremy bőréről. Idióta vagyok… A csendet végül a lépcsőn lerobogó, fekete hajú fiú törte meg. – Hova sietsz, Jet? – kérdezte Jeremy, fel sem pillantva a táljából. – Vissza. Most nagyon izgi… – A srác feltépte a hűtőt, és elkezdett kutakodni. Jeremy csak a fejét csóválta. – A leckéd kész? – Persze! – vágta rá Jet. – Hűha. Te… hoppá. Miről maradtam le? Megmerevedve állt a konyha közepén, és rám bámult. Jeremy még most sem nézett fel az ebédjéből. – Ha kevesebb időt töltenél a szobádban és többet élnél köztünk, akkor tudnád, mi folyik az életünkben – közölte. Én is Jetre bámultam, ahogy ő rám. Kiköpött bátyja volt, csak kicsit hosszúkásabbak voltak az arcvonásai, rövidebb a haja és határozottan vékonyabb a testalkata. – Szia – köszöntem neki halkan. – Helló – köszönt vissza még mindig megrökönyödve. Jeremy letette a kanalát és hátradőlt a széken. Ránézett az öccsére. – Igen, én hoztam vissza. Igen, én győztem meg, hogy milyen őrültség elfutnia innen. Igen, én adtam neki a pizzából.
Jet csak tátogott, nem tudott megszólalni. Úgy döntöttem, inkább én folytatom. – A nővéretek egy figyelmeztető listát készített nekem, tele olyan dolgokkal, amivel rávehet, hogy maradjak, és kitűzte a homlokomra. Ha nem is látszik, én úgy érzem, hogy ott van… Ezen Jeremy jót nevetett. Végtelenül örültem neki, hogy szórakoztathattam a szenvedéseimmel. – A fenébe! – szólalt meg Jet. – Akkor elveszítettem a fogadást. Jeremy ismét kuncogott. – Magyarázd már el nekem, miért fogadsz mindig Jennifer ellen? Jet vállat vont. – Nem t’om. Megszokás. Ők még fogadtak is rám? Nem, nem voltam képes még több információt befogadni ma… Aludnom kellett. – Tessék, itt a pizzád. Én megyek aludni – mondtam Jetnek, és már fel is álltam. – Ö… oké… kösz… – nyögdécselt Jet. Majd Jeremyre nézett kérdő tekintettel, aki csak legyintett. – Majd elmondom. Megindultam a nappali felé, de azon kaptam magam, hogy megfordulok, és Jeremy tekintetét keresem. Ő engem nézett. – Jeremy – kezdtem, s reménykedtem, hogy ki tudom mondani azt, amit akartam –, köszönöm. A pizzát. Meg… mindent. Ez nem is ment olyan nehezen. Lassan kifújtam a levegőt. Arra számítottam, hogy Jeremy ismét elneveti magát, de ő megértően tekintett rám. – Szívesen – bólintott. Eltűntem a konyhából, átvágtam a nappalin és befordultam a kis folyosóra. Amint beléptem a szobámba, nekidőltem az ajtónak és mélyet sóhajtottam. Délelőtt még eszem ágában sem volt bármit is megköszönni ezeknek az embereknek, de most egy őszinte hálát kifejező pillantással köszönömöt mondtam Jeremynek. Kezdett összekavarodni bennem… minden. Még az ágytakarót sem húztam le, úgy vetettem le magam az ágyra. Gondolkodni sem volt időm a szerencsétlen helyzetemről, rögvest álomba zuhantam a kimerültségtől.
Mikor kinyitottam a szemem, az ablakokon át beszűrődő fény halványan világította meg a szobát. Felálltam, és odasétáltam az egyik ablakhoz, szélesre tártam. A látvány gyönyörű volt. A háztól talán húsz méterre futott sebesen a folyó, partján fenyőerdő állt. Eddig nem is hallottam, a ház tökéletesen volt hangszigetelve. A folyó mindkét partja kavicsos volt, néhol egy-egy sziklával. A sűrű erdőben elveszett a tekintetem, s észrevettem, hogy egy dombra vagy hegyre vezetne fel az út, ha elindulnék az erdőn keresztül. Hirtelen azon kaptam magam, hogy el akarok indulni. Annyira magával ragadott a táj szépsége, hogy kint szerettem volna lenni a fák és a víz közelében. Attól azonban féltem, ha bárki meglát, azt gondolhatja, hogy el akarok szökni. Pedig egy időre félretettem a szökés gondolatát – most csak kint akartam lenni a szabadban, a természet közvetlen közelében. Ugyan ki állítana meg? Majd úgy csinálom, hogy ne vegyenek észre… Lábujjhegyen elindultam a lépcső felé, majd bekanyarodtam a nappaliba. Jeremy ott ült a szoba túlsó végében, a kandalló melletti falnak dőlve, és elmerülten olvasott. Nem vett észre. Halkan megindultam a kanapé irányába, a szemem végig rajta tartva. Mikor már azt hittem, van esélyem, hogy megússzam a dolgot, szánalmas módon beleütköztem a kanapéba. Az ütközésem tompa puffanással járt, erre kaphatta fel a fejét a síri csend közepette. – Mi a…? Te hogy kerülsz ide? – kérdezte nevetve, mikor meglátta, mi történt. Azt terveztem, gyilkos pillantással sújtom, amiért észrevette az apró malőrömet, de mikor ránéztem a vidám arcára, ez a gondolatom gyorsan szertefoszlott.
– Gondoltam, sétálok egyet. Jeremy felkelt a kandalló mellől. Közelebb jött hozzám. – Sétálnál egyet? Úgy érted… elsétálnál? – Nem! Mint látod, nincs nálam a táskám. – Hmm… – Ez láthatóan elgondolkodtatta. – Igaz. – Felkeltem, kinéztem az ablakon, és úgy döntöttem, olyan szép ez a táj, hogy szívesen sétálnék egyet. – Lesütöttem a szemem, mert rájöttem, hogy csak úgy folyik belőlem az igazság. Miért akartam elmondani ezt neki? Érthetetlen! – Nahát! – Jeremynek még a hangja is mosolygott. Nem mertem ránézni, nehogy megeredjen a nyelvem, és akármi kiszaladjon a számon. Olyan egyszerű volt kimondani azt, amit éreztem, amikor rám nézett a kék szemeivel… – Ennek örülök. Talán… mehetnénk együtt. Görcsösen összerándult a gyomrom, aztán lassan meg is nyugodott. – Ha akarod, megmutathatnám a környéket – javasolta. Meg sem várta a válaszom, máris elindult az előszoba felé, levette a farmerdzsekijét a fogasról, s kinyitotta az ajtót. Előrementem, s a hűvös szél megcsapta az arcomat. – Nem is zárod be az ajtót? – kíváncsiskodtam. – Nem. A környéken senki sem lakik, és nem is kíváncsiak ránk – felelte. Felvontam a szemöldökömet, de aztán ráhagytam. Ismét szemben találtam magam az erdővel, s hallottam a folyó csendes zúgását. – Ez egy régi erdő, és körbeveszi a környező dombokat és hegyeket – mutatott előre Jeremy. – Ha lejjebb megyünk a folyót követve, ott már ritkábbak a fák, és a hegy lába közvetlenül a part mellett van. Oda szoktam járni… Jeremy most még természetesebbnek tűnt, mint eddig bármikor. – Gyere – szólt rám, és elindult a vízpart felé. A belsőmben még mindig repkedett valami. Eldöntöttem, hogy nem érdekel, milyen lehetetlen hasonlat, de pillangóknak nevezem el a furcsa művelet mozgatóit. Elvégre így tudtam a legjobban leírni az érzést, ami átjárt. A víz kristálytiszta volt, s gyanítottam, jéghideg lehet. Egyenletes csobogása megnyugtatott. – Ugye ez itt a Pistol folyó? – érdeklődtem. A közelben csak a Pistol és a Rogue folytak, és ezt a patakot itt túl keskenynek találtam ahhoz, hogy pár mérfölddel arrébb elérje a Rogue folyó szélességét, mielőtt a tengerbe torkollik. – Igen – felelte Jeremy. – Akkor nagyjából milyen messze vagyunk a tengertől? – bukott ki belőlem a következő kérdés. – Nem túl messze. Innen hat mérföld az országút, onnan Hunter Creek tizenkét mérföldre van, Gold Beach pedig utána jön közvetlenül. Ez megnyugtatott. Nincs is olyan messze a civilizáció, amire tulajdonképpen az önfenntartás céljából volt szükségem. Itt olyan elszigeteltnek éreztem magam, hogy szinte el is feledkeztem róla, miért jártam városról városra Oregon partvidékét. Csend állt be köztünk, s én csak a víz csobogását hallgattam. – A papírjaidban az áll, hogy portlandi lakos vagy – szólalt meg Jeremy. Hirtelen elbizonytalanodtam. El is felejtettem, mennyire mérgesnek kéne lennem rá, mert megnézte az irataimat. – És? – kérdeztem vissza. – Mit kerestél itt Gold Beach közelében, a partszakasz legdélibb részén? – Hát… erre jártam. – Éppen hazafelé sétáltál akkor este? Szakadó esőben? Rám tekintett. Felkaptam a fejem, s így bele kellett néznem a szemébe, amivel könnyen sebezhetővé tett. – Nem igazán… – feleltem bizonytalanul.
– Akkor… – folytatta a találgatást – lerobbant a kocsid? – Nem – morogtam magam elé. – Akkor miért kellett éppen ott lenned, hogy elüsselek? – kérdezte, most már kicsit türelmetlenül. Nem feleltem. Igen, ezért kellett volna egyedül lennem, hogy az ilyen kérdésekre kitaláljam a választ. De most leblokkoltam. – Mindegy… – dörmögte Jeremy, miután feladta. – De azért még nem volt alkalmam bocsánatot kérni. Jeremy megállt, s szembe fordult velem. A homlokán egy vékony ránc húzódott. Rám nézett, s a tekintetével fogva tartott. Úgy éreztem, őszinteségében megolvad a kék kristályszeme. – Bocsánat – mondta. – Bocsánatot kérek, hogy miattam kómában feküdtél teljes három napig, és bocsánat, hogy most itt kell maradnod, annak ellenére, hogy tudom, valami sürgős dolgod lenne. Ez mind az én hibám. Komolyan gondolta. Lehet, hogy létezik egy ember, aki még jobban átlát rajtam, mint Jennifer?! Egyszerűen nem érdekelt. Sőt, azon kaptam magam, hogy azt kívánom, lásson át rajtam, mert ő megért! De nem, mindent mégsem értene meg! – Én is sajnálom – böktem ki végül. – Mit? – kapta fel a fejét. – Hogy… kiabáltam veled délelőtt. – A hangom alig volt hallható. Saját magamnak is szégyelltem bevallani, hogy tényleg sajnáltam. – Óh! – mondta meglepetten. – Persze, erre nem számítottál egy ilyen lánytól, mint amilyen én vagyok, ugye? – kérdeztem. – Nem, nem, csak… – Lehalkult a hangja, majd elhallgatott. Tovább sétáltam a parton, és egy kis idő múlva Jeremy is utánam jött. – Nézd… én olyan szívesen segítenék! – kezdte óvatosan. – Mégis miben? Sóhajtott. – Azt mondtad, önvédelemből van nálad fegyver. Tüntetően hallgattam. Erre sem volt még kész válaszom. Tovább próbálkozott. – Kik az ellenségeid? Csend. – Oké, akkor máshogy szedem ki belőled. – Nem adta fel egykönnyen. – Egyet én kérdezek, te őszintén válaszolsz rá, aztán te jössz. – Ugyan már, Jeremy, ne légy gyerekes… – forgattam a szemeimet. Hirtelen megállt, rám meredt, és széttárta a karjait. – Ki is a gyerekes, aki nem hajlandó egyetlen épkézláb választ sem adni? Álltam a tekintetét. Éreztem, hogy nehéz lesz megszabadulnom tőle, de talán ha óvatosan válaszolok, kielégíthetem a kíváncsiságát. És ha kellően bonyolult kérdést teszek fel neki, talán el is feledkezik a sajátjairól. – Rendben. Kérdezz! Szemmel láthatóan felderült. Ismét elindultunk a vízpart mentén. – Oké… akkor… miért van szükséged önvédelemre? Hát persze hogy ezzel kezdte. – Nem kell aggódnod értem, tudom, mit csinálok – feleltem őszintén. Erre kérdően nézett rám. – Nem tudom, Jeremy. Hogy őszinte legyek, nem tudom. Valami vár rám, azt érzem. – Érdekes… – dörmögte Jeremy. Majd fél perc után újra megszólalt: – Most te jössz, kérdezz! – A házatok nagyon régi. Mióta áll itt? Egy kicsit hezitált, mielőtt megszólalt. – Még az őseim építették az ezernyolcszázas évek közepén. A nagyszüleim restaurálták, és mi is folyamatosan teszünk arról, hogy lakható legyen. – Hát, tudod, eléggé lakhatónak tűnik. Minden megvan benne – nevettem el magam.
– Tényleg tetszik? Nem ijeszt meg a mérete? – kérdezte komolyan. – Nem, dehogyis! Van egy különleges hangulata… olyan misztikus – vontam meg a vállam. – Nekem nagyon tetszik. Ezen elvigyorodott. Pont a megfelelő szögből pillantottam rá, hogy a legszebbnek lássam az arcát, amint kisimultak a vonásai. Sötét haját szemből megfújta a szél, ezzel még természetesebb kinézetet kölcsönözve az arcának. Nem tehettem róla, a szám is tátva maradt. Szerencsére még időben észrevettem, mielőtt még rám nézhetett volna. – Te jössz! Kérdezz még egyet! – mondta vidáman, s közben belerúgott egy nagyobb kőbe, ami a sodró vízbe pottyant. – Hány éves vagy? – csúszott ki a számon, majd nagyra meresztettem a szemem a saját kérdésemen. Jeremy látszólag élvezte a helyzetet, és elnevette magát. Tisztán, vidáman csengett a kacagása, úgy éreztem, körülölel, és soha nem vész el ebben a hatalmas térben. – Januárban leszek tizenkilenc – válaszolt. Ezt gyorsan megemésztettem, mert azt gondoltam, reális a tizenkilenc év, csak a mosolya mindig megfiatalítja. – Te pedig májusban leszel annyi, ha nem tévedek – mondta. – Ezt meg honnan tudod? – kérdeztem. – A papírjaid, tudod… – nézett rám jelentőségteljesen. – Ja… persze! – Már hozzászokhattam volna, hogy minden hamis adatomat tudja. Illetve ez az egy nem volt hamis, a születési dátumom. – Én jövök – mondta Jeremy. Közeledett az esti szürkület, mi pedig egyre csak előre mentünk. A fák erre lejjebb ritkulni kezdtek, és már tisztán láttam a sziklát a túloldalon. – Honnan szerezted a fegyvereket? Felnyögtem. Hát tényleg nem ment ki a fejéből, milyen kérdésekkel tud az agyamra menni?! Mérges voltam rá, hogy elhiszi, önvédelemből van nálam a fegyver. – Miért nem gondolsz arra, hogy esetleg sorozatgyilkos vagyok? – kérdeztem vissza élesen. – Miért bízol meg ennyire bennem? Miért vagy biztos abban, hogy önvédelemből van nálam? Meglepődött, de nem állt meg. Értetlenül nézett rám. Én meg ezt nem értettem. Ha ilyen irányt vett a viselkedésem, biztosan rettegnie kéne. Ez lenne a normális. – Hááát, ha az lennél, szerintem rögtön láttam volna rajtad… és már biztosan lepuffantottál volna, mert ilyen idegesítő vagyok – válaszolta kedélyesen. – Jeremy… nem tudhatod... – Ugyan már! Csak rád kell nézni! – nevetett fel. Nem értettem, nem fogtam fel, hogyan bízhat meg bennem. – És mi van, ha jó színésznő vagyok? – vágtam rá. – Mi van, ha nyomósabb okkal van nálam fegyver, mint az önvédelem? Nem féltenéd saját magad? Miért nem kérdezed meg, öltem-e már embert? Ez lenne a következő logikus kérdés. Végre elértem a célomat. Jeremy továbbra is értetlenül bámult rám, de az érzései hirtelen megváltoztak, és most már dühös volt a tekintete. Megijedtem, hogy megbántottam. Elviharzott. – Már nem is olyan jó ez a játék, ugye? – kiáltottam utána. Nem állt meg, csak vágtatott előre. Utána szaladtam. Ki kell engesztelnem. – Nézd, sajnálom – a karjáért nyúltam, és megállítottam. A kezemet nézte. Aztán én is rádöbbentem, mit műveltem. Eddig nem értünk egymáshoz, nehogy valami baj legyen, amint ezt már tapasztaltuk. De most a dzsekijéhez értem hozzá, úgyhogy nem történt villámcikázás, s én sem undorodtam az egésztől, mert a saját akaratomból értem hozzá. A szemét kerestem, de ő még mindig a kezemet bámulta.
– Sajnálom! – Mikor meghallotta a hangomat, felnézett. A tekintete kicsit nyugodtabb volt. – Meg kell értened… én… bonyolult vagyok – nyögtem ki. – Igen, azt észrevettem – mondta. – De akkor miért nem hagysz békén? – kérdeztem könyörögve. – A saját érdekedben. Nem akarom megosztani veled a dolgaimat, mert nem akarlak belekeverni – sóhajtottam újra. – Már belekeveredtem – szólt halkan. – Attól kezdve, hogy elütöttelek. Óvatosan néztem rá. Annyira őszinte volt, annyira tiszta! Egy pillanatra felvillantak az emlékek bennem, amiket átéltem, miközben a szörnyeteg énem új áldozatok után kutatott. Az a sok fiú egytőlegyig tehetetlen volt a szűkülő, zsarnok világ miatt, ami körülvette, és én erre nyújtottam megoldást nekik: az öngyilkosságot. A fájó pillanat gyorsan elmúlt, és arra koncentráltam, aki előttem állt: Jeremyre, erre a tiszta és vidám fiúra. Annyira szöges ellentéte volt a mostani helyzetem annak, amiben eddig éltem, annak, amiért eddig éltem! Jeremy naivitása átragadt rám, és egy őrült pillanatig azt hittem… hogy ő talán meg fog érteni. Szükségem volt egy támaszra, egy biztos pontra, hogy ne hatalmasodjon el bennem a szörnyeteg. Ki akartam használni? Nem tudtam biztosan. De akkor is meg kellett tennem azt, aminek a gondolata most fogant meg bennem. – Jeremy… – szólaltam meg kelletlenül. A szörnyeteg józan esze vészesen tiltakozott az ellen, amit tenni akartam. – Sok mindent nem tudsz rólam, és nem is érthetnéd. De… ez a helyzet… hogy most itt kell hogy maradjak veletek… nekem nagyon új. Én mindig magányos voltam. – Megértem, hidd el! De azt akarom, hogy maradj! – Szeretném, ha meghallgatnál… El akarok mondani valamit… azt hiszem. – Lehunytam a szemem. Innen már nincs visszaút. A szörnyeteg tombolt bennem és belülről marcangolt, hogy észhez térítsen. Nem sikerült neki. Szükségem volt arra, hogy kimondjam. – Nyugodj meg! – suttogta Jeremy, s a lágy hangja rögvest meg is nyugtatott. Még mindig csukva volt a szemem, de felemeltem a mutatóujjamat, ezzel jelezve Jeremynek, hogy várjon. Odasétáltam a folyóhoz, a tenyerembe jéghideg vizet mertem, és megmostam az arcom. A hajamra is fröcsköltem. A szívem hevesen vert, a szörnyeteg ádázul dolgozott ellenem. Aztán ránéztem Jeremyre. Türelmesen várt rám. – A papírjaimra nem sok igazi adat van írva. Tulajdonképpen minden hamis rajtuk. – Nyeltem egyet. A torkom égett. Jeremy összeráncolta a homlokát, s még közelebb lépett hozzám. – Miért menekülsz valaki vagy valami elől? – kérdezte aggódva. – Nem tudom – feleltem őszintén. – Lehet, hogy önmagam elől menekülök. Erre nem mondott semmit. Összeszedtem a bátorságomat, hogy megtegyem azt, amire készültem. – De… én bízni szeretnék benned, és ehhez azt szeretném… ehhez azt akarom, hogy az igazi nevemen szólíts. – Nem kell ezt csinálnod… – mormolta. – Látom, hogy mennyire nehéz. Minden bátorságomra szükségem volt. Ki akartam mondani azt, amit eddig senkinek sem mondtam, és magamnak sem mondogattam túl gyakran. Idegenül fog hangzani és fájni fog. – A nevem… – kezdtem erőtlenül. Miért ilyen nehéz!? – A nevem… – lehunytam a szemem – Helena. És nem fájt. Nem fájt az igazság. Az első igazi dolog magamról, amit én osztottam meg valakivel. Nem fájt. El sem akartam hinni. Ránéztem Jeremyre. A szája mosolyra húzódott. – Büszke vagyok rád – bólintott. – Nem tudom, miért volt ez ilyen nehéz, de jól csináltad. Erőtlenül mosolyogtam. – És jobban is érzem magam – mondtam. – Na látod! – Jeremy kitartóan mosolygott rám. – Egyébként meg… nagyon, nagyon szép név. – Tudom. Anyám szépet választott. – És a vezetékneved? Az is más, mint a Clarkson? Bólintottam egyet. – Ferrer. – Köszönöm, hogy elmondtad, és hogy bízol bennem – szólalt meg Jeremy.
Lehunytam a szemem, nagyot sóhajtottam megkönnyebbülésemben. Talán jó ötlet volt, hogy ezt tettem. Ha rosszul sül el a dolog, még mindig megoldhatom egy ravasz meghúzásával.
3. Esti mesék „It feels like as if somebody was gripping my throat And squeezing…” (My Chemical Romance – Sleep)
– Minden adatod hamis? – Hát… igen. Kivéve a születési dátumomat. – Valami miatt bujkálnod kell? Rosszakaród van? Bocs, csak próbálok logikusan gondolkodni. Mi visz rá egy tizennyolc éves lányt, hogy hamis papírokkal létezzen a világban, álnév alatt, fegyverrel a táskájában? Kiszámíthatatlan volt, hogyan reagálna rá, ha tudná mi az igazság. – Komolyan aggódom érted. – Jeremy rámnézett. A szürke derengés ellenére tisztán láttam a csillogó szemét. – Ne tedd! Már mondtam, tudom, mit csinálok. Tudok vigyázni magamra. – Persze… – mormolta. A hátralévő időben inkább én kérdeztem tőle, mintsem újabb esélyt adjak arra, hogy ő faggasson. Mesélt a házról, ami tényleg érdekelt, és elmondott pár dolgot az őseiről is. Megemlítette, hogy a családja évszázadokkal ezelőtt még Európából hajózott át az Újvilágba, és később sokan közülük Oregon államban telepedtek le. – A Raveneknek hatalmas birtokaik voltak a part közelében, gyakorlatilag ők uralták a vidéket. De idővel csökkent a számuk, és a birtokok is elnéptelenedtek. És most itt élnek, hárman. Csak három holló maradt abból a sokból. Három holló… a vezetéknevére utalt. Megmosolyogtatott. Aztán eszembe jutott egy kérdés, amiről korábban már szó volt. – Mi történt a szüleiddel? – Apám nem sokkal Jet születése után eltűnt. Anyám autóbalesetben halt meg, de Jet legalább őt még ismerte. – Jeremy előre nézett, s biztosra vettem, hogy a tekintete komolyra változott, mert a hangja nagyon is az volt. – Jenniferre tizenhat évesen szakadt rá az anyaság feladata, mert Jetet fel kellett nevelni. Próbáltam nem megnehezíteni a dolgát, de én is csak… alig kilenc éves voltam. Jen emellett még suliba is járt, és korán leérettségizett, de nem azért, hogy többet lehessen velünk. A tinédzserévei kellős közepén már egyetemre járt, hogy minél előbb diplomát szerezhessen és dolgozhasson. Azért, hogy önmagának is bebizonyítsa, tud pénzt keresni, és tud gondoskodni rólunk is. Jen nagyon erős, mindig is az volt. Elhallgatott. Érdekes színben tüntette fel előttem a nővérét, de tudtam, igazat mond, s hogy ismét érvényesül: nem minden az első benyomás. Én Jennifert egy hárpiának láttam, mert itt akart tartani. A legfőbb oka az volt, hogy nem bízott meg bennem, amivel csak a családját akarta védeni. Annyira elmerültem Jeremy meséiben, hogy észre sem vettem, amikor eltávolodtunk a folyótól. Felnéztem, s ott állt előttem a hatalmas ház. A nappaliból világosság szűrődött ki az ablakokon keresztül. – Jen még nincs itthon, ma is ügyeletes – mondta Jeremy, mikor az autók parkolóhelye felé nézett. A grafitszürke Mercedes már nem volt ott, az acélkék BMW viszont ott állt a köveken. – Az a kocsi a tiéd, ugye? – kérdeztem. – Igen. Már találkoztál vele… – morogta maga elé. – Ugyan már, Jeremy, elfelejtenéd végre? – sóhajtottam.
– Hohó! – Hirtelen megállt, s rám meredt. A házból derengő fényektől tisztábban láttam az arcát. Tágra nyílt szemekkel bámult rám. – Lehet, hogy neked könnyű elfelejteni, mert nem is emlékszel rá, de én rosszul érzem magam miatta! El sem tudod képzelni, milyen szörnyű volt! Elütni valakit, és utána csak úgy hazahozni… én! Három napig szinte sokkos állapotban voltam! Közelebb léptem hozzá, s próbáltam nyugtatóan nézni rá. – Sajnálom. Így még nem gondoltam át… olyan gyorsan történt minden. Majd beszélsz róla? – Talán később. Inkább menjünk be, nagyon éhes vagyok. Én is farkaséhes voltam. Jeremy elindult felfelé a pár lépcsőfokon, én pedig követtem. Nem égett villany a nappaliban, a tűz világította meg a hatalmas teret. A hosszúkás, narancssárga lángok vidáman táncoltak, s a kandalló mellett észrevettem Jetet. Ő is olvasott. Pontosan ugyanott ült, ugyanabban a pózban, mint Jeremy, mielőtt a sikertelen lopakodásommal megzavartam az olvasásban. Furcsa déja vu érzésem támadt. Jet felpillantott a könyvéből. – Helló! Hát ti meg hol voltatok? Jer, felhívhattál volna! – Hoppá, bocs! Tényleg – nevetett Jeremy, miközben levette a dzsekijét. Én is így tettem, s a fogasra akasztottam az övé mellé. Ez igen furcsa érzéssel töltött el. – És természetesen itt hagytad a telefonodat. – Valóban! – és még szélesebb lett a vigyora. Én is vele mosolyogtam. – Hogyhogy nem a szobádban olvasol? – Nem árt a környezetváltozás – felelte Jet, és visszapillantott a könyvébe. Aztán megint felkapta a fejét. – Hé, de most tényleg, ti hol voltatok egész délután? – Sétáltunk – bukott ki belőlem a válasz. Jeremy elégedetten nézett rám, gondolom, értékelte, hogy kommunikálni próbáltam másokkal is rajta kívül. – A bátyád megmutatta a környéket. – És… és tetszett? – Persze! Nagyon. Bólintott, aztán hirtelen felcsillant a szeme, és becsukta a könyvét. – Hé! – felugrott, és hozzám sietett. – Akkor Mary most itt fog lakni? Mármint… mármint velünk? És meddig? – Nagyon izgatott lett. – Jet – Jeremy nyugodt, de határozott hangjára mindketten felfigyeltünk –, állj le! Ha elijeszted, lehet, hogy nem tudom még egyszer visszahozni. Jet kissé megszeppenve visszaült, és ismét belefeledkezett az olvasásba, Jeremy pedig intett, hogy menjek vele a konyhába. – Tudod, érdekes lesz, ha Jet és Jennifer Marynek fog szólítani, én meg másként – mondta, mikor már ismét kettesben voltunk. – Igen, tudom. De mit gondolsz, hogyan reagálnának, ha elmondanám nekik az igazat? Különösen Jennifer! – Kirázott a hideg a gondolattól. – Börtönben végezném… – Ugyan már, Hel! Jennifer nem olyan rideg, mint gondolod, csak nehezen fogad el másokat. – Minek szólítottál? – Nos… Helnek, azt hiszem – mondta óvatosan. – Baj? – Hát… nem tudom. Olyan fura. És ironikus. – Ironikus? – kérdezte zavarodottan. – Hát, ha az l-t megdupláznád a végén… Mindegy! – Azt kívántam, bárcsak ne szólaltam volna meg. – És ez miért ironikus? – kérdezte Jeremy. – Mindegy! Együnk inkább valamit! – jelentettem ki. – Gyakran főzöl? – kérdeztem aztán két falat között. – Hát… igen. Nem vagyok valami nagy séf, de Jet mindig megeszi, amit csinálok. – És Jennifer? – Neki sikerült örökölnie anyánk érzékét a főzéshez – mosolyodott el. – De azért abból a tésztából szerintem tényleg ne egyél… – bökött hátra a hűtő felé.
Felnevettem. – Nem azért, csak valami újjal kísérletezett, és ilyenkor a konyhából is labort csinál, és amit talál, beleteszi az ételbe. Egy percre elhallgattunk. Aztán mikor elegem volt a csendből, úgy döntöttem, új témát vetek fel. – Te egyébként még tanulsz? Vagy már dolgozol? – Gold Beachben egy hangszerboltban vagyok eladó. Elég laza munka, napi négy órát vagyok ott. De így legalább nem érzem hasznavehetetlennek magam, és még pénzt is keresek, ha nem is túl sokat – hátradőlt a székében, és egy vigyorral az arcán újra rám nézett: – és emellett jó zenéket lehet hallgatni egész nap az üzletben, úgyhogy mindenképpen megéri. – Az jó lehet. – Na és te mit csinálsz? Gyomorgörcs. Magamban lefuttattam az igaz választ erre a kérdésre: nem tanulok, nem is dolgozom, mások életén élősködöm, amíg meg nem ölöm őket, és vándorlok ide-oda. – Nem tanulok és nem is dolgozom – válaszoltam kimérten, az asztallapot bámulva. – De megélek, mert az én szüleim is jómódúak voltak. – Az szép! – mosolyodott el Jeremy. – Kis munkakerülő! – Ezt most bóknak veszem – bólintottam. Jeremy ránézett a faliórára. – Háromnegyed nyolc lesz. El kell mennem aludni. Kicsit meglepődtem. – Annyira korán kelsz holnap? – kérdeztem. – Nem… csak szeretek sokat aludni, ha tudok. Felálltam, és ösztönösen a tányérok után nyúltam, mielőtt Jeremy megelőzhetett volna. – Menj csak aludni – mosolyogtam rá. – Majd én elmosogatok. Vitatkozni akart, de én már neki is fogtam. – Tudod… még mindig nem tudom, hol laksz, de elvihetlek oda kocsival néha. Meg bevihetlek a városba… – mondta tétovázva, óvatosan mérlegelve minden szavát. – Én nem lakom sehol, Jeremy. Csak úgy kijött. Megállt a szivacs a kezemben, annyira meglepődtem a saját szavaimon. Most mi lesz, az egész életemet elregélem neki? Mi lesz a következő, ami kicsusszan? Az, hogy hány embert öltem meg? – Az meg hogy lehet? – kérdezte. Erre megvolt a válaszom. – Megtehetném, hogy ezt nem most magyarázom el? – kérdeztem, és esdeklő pillantást vetettem rá. – Persze – motyogta. – Akkor jó éjt… Helena. Nyeltem egyet. Be kellett ismernem, tetszett, ahogy kimondta. Halkan, de tisztán csengett a nevem az ajkairól, s erre ismét pillangójárás indult meg a gyomromban.
A felhúzott térdeimet átkarolva ültem az ágyon. Még mindig az visszhangzott a fejemben, ahogy kimondta a nevemet. Valahogy… elhitette velem, ha csak egy másodperc erejéig is, hogy én is csak ember vagyok, akinek szép nevet adtak, amit élvezni lehet. Aztán hirtelen hátrébb csúsztam az ágyamon, és a fülemet a falhoz nyomtam. Semmi. Egy nesz sem hallatszott a szobájából. Hát persze, a ház nagyon jól volt hangszigetelve, még a hegyről lezúduló folyó moraját sem hallottam, akkor miért hallanám most Jeremyt? Egyáltalán mit műveltem? Hallani akartam, ahogy alszik? Elmebaj. Tudathasadás. Mi jöhet még? Nem vettem le a fülemet a falról. Így maradtam vagy tíz percig, de nem változott semmi, hát feladtam. Fogalmam sem volt, mióta ültem itt, hosszú óráknak tűnt, de nem tudtam aludni azok után, ami délután történt kint a szabadban.
Elárultam magam. Elindultam egy lejtőn, amin többé nem fogok megállni. Mi lesz, ha leérek a lejtő aljára? Amikor már azt is elmondom Jeremynek, hogy miért öltem embereket? Hirtelen zajt hallottam. Felkaptam a fejem. Jeremy ajtaja nyílt ki, biztos voltam benne. Az ajtómhoz szaladtam, és rátapasztottam a fülem. Jeremy halkan becsukta az ajtaját. Egy másik ajtó is kinyílt halkan, aztán gyorsan becsapódott. Ezt nem tudtam mire vélni, de nem mozdultam. Újabb tíz perc telt el hallgatózással, eredménytelenül. Visszamásztam az ágyamra. Felesleges hallgatóznom. Még húsz percet vártam hiába. Miért nem jött még vissza? Azt gyanítottam, hogy a fürdőszobában van, de már az első percekben elvetettem a gyomorrontás lehetőségét, mivel a vacsorától én nem voltam rosszul. S ekkor kezdtem el aggódni. Mi van, ha tényleg rosszul van? Felugrottam az ágyról, és az ajtóhoz szaladtam. Halkan lenyomtam a kilincset, és körülnéztem a kis folyosón. Senki. Elindultam balra, és láttam, hogy a fürdő ajtaja alól vékony fénycsík vetődik a szőnyegre. Mikor odaértem, megpróbáltam összeszedni magam. – Jeremy? – kérdeztem halkan, miközben kopogtam a fürdőszoba ajtaján. Semmi. Síri csönd. – Jól vagy? Most már csak öt másodpercnyi csend volt. – Persze. Hát persze, hogy nem volt jól. A hangja erőtlennek hallatszott, mint akit nemrég még fojtogattak. Lehunytam a szemem, aztán gyorsan kinyitottam. Nem, Jeremyt nem képzelhetem el, amint fojtogatják, kivételesen nem töltene el jó érzéssel! – Bemehetek? – kérdeztem bizonytalanul. – Már vagy fél órája nem jöttél ki innen, hallottam az ajtót csukódni. – Bocs, ha felébresztettelek – hallatszott az erőtlen válasz az ajtó túloldaláról. – Nem aludtam – feleltem. Egy kis csend. A tenyerem izzadni kezdett az ajtófélfán. – Tudom, hogy nem vagy jól – nyögtem ki. Hallható sóhaj jött a túloldalról. – Gyere be, mert addig úgysem alszol el, amíg még egyszer fel nem idegesítesz ma – mondta kicsit hangosabban. Valóban nem volt jól. A hátát a fehér csempének támasztva ült a hideg lapokon. Ezzel talán még nem is lett volna baj, ha nem látom, milyen hasonló volt a bőre színe és a hófehér csempe mögötte. A haja összevissza lógott, és izzadságcseppek kúsztak végig a nyakán és halántékán. Nem volt ez szívderítő látvány. Azonnal becsuktam magam mögött az ajtót, és odasiettem hozzá. Pillanatnyilag nem érdekeltek a helytelen ösztöneim. Letérdeltem hozzá, és most rajtam volt a sor, hogy gondterhelten nézzek rá. – Rosszul vagy? Hánytál? – kérdeztem tőle. Lehunyta a szemét, és megcsóválta a fejét. – Gyomorrontás? A vacsora? – tippeltem. Ismét nemet intett. – Akkor mi? – unszoltam. És megint egy fejcsóválás. Gyengén elmosolyodtam, hisz ez nem egy eldöntendő kérdés volt. Letelepedtem Jeremy mellé, és a fejemet a falnak támasztottam. Akkor néztem fel rá, mikor vészesen megremegett az ajka. Nagyon rosszul lehetett. – Fázol? – kérdeztem. Egy pizsamanadrág és egy trikó volt rajta, de az utóbbi teljesen átázott a hideg verítéktől. – Nem – nyögte ki. Örültem, hogy végre megszólalt. – Jeremy, mi a baj? – Szánalmasan nézek ki, ugye? – Dehogy! Csak betegnek. A kettő nem ugyanaz.
De igazából szántam őt, nem lettem volna a helyében. – Álmok – szólalt meg Jeremy. – Álmok? – kérdeztem vissza megrökönyödve. – Rémálmod volt, attól vagy rosszul? Bólintott. – Olyasmi… Aztán hirtelen zihálni kezdett. Nagyon gyorsan vette a levegőt. Rám nézett. A szeme kékje még mindig tiszta volt, csak a tekintete volt megkínzott. – Mit hozzak? – kérdeztem gyorsan. – Vizet – lehelte. Hát persze, víz, te idióta! Felpattantam a kőről, elővettem egy üvegpoharat a szekrényből, az egyik mosdókagylónál teletöltöttem hideg vízzel, majd odavittem Jeremynek. Mikor érte nyúlt, elkerülhetetlen volt az, amitől féltem. Csak pár ujjamat súrolta, de akkor is megráztuk egymást. Olyan erővel cikáztak át rajtam a villámok, hogy azt hittem, elejtem a poharat, ami azonnal összetörik. De összeszorítottam a fogam, és sikerült megtartanom a kezemben, így a víznek csak a fele loccsant ki. – Kösz – mormolta Jeremy. A csuklóját dörzsölte fájdalmában. – Bocsánat, nem akartam… ha egyáltalán én voltam – tette hozzá. Letettem a poharat a kőre, taktikát változtatva. Az ujjaim még mindig égtek a villámoktól. Visszaültem mellé, vigyázva arra, hogy kellő távolság legyen köztünk. Ha még egyszer így megráznánk egymást, most, hogy Jeremy ilyen állapotban van, azt nem bocsátanám meg magamnak. – Tudok még valamit segíteni? – kérdeztem szégyenkezve. – Igen! Maradj itt velem – suttogta lehunyt szemekkel. Kővé dermedtem. Azt akarja, hogy itt maradjak? Beteljesült a titkos reményem: szeretné, hogy vele legyek, amíg jobban nem lesz. – Jó, hogy van mellettem valaki, és nem egyedül kell végigcsinálnom. Még mindig nem fogtam fel, hogy egy rémálomtól van ennyire rosszul. – Mit álmodtál? – kérdeztem. – Nem tudom – csóválta ismét a fejét. – Nem emlékszel rá? – De. Ez nem volt éppen logikus. – Olyan… – kezdte – homályos az egész. Egyik pillanatban mindenhol lángokat látok, a másikban egy jéghideg tavat… és valaki ott van, valaki, aki engem üldöz. És mindig elkap! – nyögött fel fájdalmasan. – És nem tudok ellene mit tenni, mert ő gyorsabb nálam. Egyik pillanatról a másikra megégek, vagy a tóba fojtanak… Döbbenten hallgattam. – Teljesen átjár az érzés, megőrjít… mindig azt érzem, hogy igen, most ez nem álom, ez a valóság, és meg fogok halni… Nem akartam így látni. Nem akartam, hogy ilyen álmok kínozzák, ő nem ezt érdemelte. – Hányszor volt már ilyen álmod? – Már nem számolom – felelte. – Két hete ez megy. Két hete nem alszom. Ezért próbált hát ma korán lefeküdni. – De… ma egész nap olyan frissnek tűntél! – bizonygattam neki. – Igen – ismerte el –, mert tegnap kivételesen többet aludtam, mint bármikor máskor. Nem álmodtam semmit, és ezt csodaszámba veszem. – Értem. De igazából nem értettem. Újra kérdeztem: – Nem tudod, mitől van? – Fogalmam sincs.
Csendbe burkolóztunk. A tekintete kicsit nyugodtabbnak tűnt. Perceken át mereven néztünk egymásra. A pislogással csak a drága időt vesztegettem volna el, mert minden tizedmásodpercben csak a szeme kékjét akartam magamba szívni. – Köszönöm – suttogta később. – Jobban vagyok. A szívem ismét hevesen vert. Jeremy azért nyugodott meg, mert a szemembe nézett. Azért lett jobban, mert segítettem neki. Én. Segítettem valakin. Én! Értelmet próbáltam keresni a cselekedeteimben, de nem találtam. – Gondolod, hogy ha most elmész aludni, újra előjön az álom? – kérdeztem. – Nem tudom – csóválta a fejét. Én csak néztem, s nem tudtam, mit csináljak. Vajon szüksége lehet még valamire? Vagy már régen ki kellett volna sétálnom az ajtón, és visszavonulni a szobám sötétjébe? Valahogy nem tetszett a gondolat. – Te miért nem alszol hajnali kettőkor? – kérdezte Jeremy – Hát… nem tudtam aludni. Gondolkoztam. – Miről? – A mai napról. – És mire jutottál? – Nem sok mindenre – feleltem őszintén. – Mármint a szökési terveiddel kapcsolatban. – Nem hinném, hogy el fogok menni – mondtam szinte csak magamnak, a járólapot bámulva. – Nincs értelme. Jennifer listájának több értelme van. – Ezt most mondd el úgy is, hogy rám nézel! Felkaptam a fejem. Ha ő kér rá, hogy nézzek a szemébe, boldogan állok elébe. Már lényegesen jobban nézett ki, mint tíz perccel ezelőtt. A normális bőrszíne is kezdett visszatérni. – Nem fogok elszökni. – A legnagyobb bajom az volt, hogy tudtam, amikor a szemébe nézek, csak az igazságot mondhatom. – Úgysincs hova mennem, és Jennifer sem engedne el. Továbbra is komolyan nézett rám. – Én sem engednélek el. Addig nem, amíg nem tudom, miért használsz hamis iratokat. Az őszinteség, a komolyság és az aggodalom csak úgy sütött a szeméből, azt éreztem, lyukat éget bennem. Elfordítottam a tekintetemet. – Menj aludni! – szólalt meg újra. – Én is megpróbálok. Hallgattam. Valami nagyon kikívánkozott belőlem, de nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg. Végül úgy döntöttem, egyszerűen csak kibököm: – Esetleg mielőtt magadra zárod a fürdőszobaajtót, átkopoghatnál, hogy menjek veled. Kimondtam, visszavonhatatlan volt. Jeremy hallgatott, valószínűleg olyan válaszon gondolkodott, amivel udvariasan közölheti velem, hogy szálljak le róla. Aztán halkan megszólalt: – Eddig sem zártam be az ajtót. – Tehát ha hallom, hogy bementél a fürdőbe, és már tíz perce bent vagy, utánad mehetek? – kérdeztem. Reméltem, hogy a vágyakozás nem túl nyilvánvaló a hangomban. – Igen – felelte halkan. Átfutott az agyamon, vajon most fél-e visszamenni aludni. „Eddig sem zártam be az ajtót.” Ez a mondata visszhangzott a fejemben. Örültem neki, végtelenül örültem neki, hogy ezt mondta. Ezzel esélyt adott arra, hogy ismét segítsek neki. Esélyt adott nekem, hogy – ha csak egy kicsit is – hasznosnak érezzem magam. Én pedig segíteni akartam, amennyit csak tudtam. Én, akinek az élete arról szólt, hogy embereket gyilkol, és ezt segítségnek nevezi. Egy nap sem telt még el azóta, hogy először meghallottam Jeremy hangját. Egy nap sem telt el még, s ezalatt az egy nap alatt olyan dolgok mozdultak meg bennem, amelyek eddig mélyen el voltak temetve, mert a szörnyeteg hallgatásra kényszerítette őket. Olyan gyorsan történt minden! Magyarázatot vártam, mert velem ilyesmi még soha nem történt.
4. Egyensúly „You’re playing with fire it burns your skin It feels too good you’re in love with the heat You can’t get out, fire is feeding you...” (Negative – L.A. Feeding Fire)
Kinyitottam a szemem, és azt láttam, vakító világosság árad szét a szobámban. Gyorsan félresöpörtem a tincseimet a szemem elől, és rápillantottam a faliórára. Háromnegyed tizenkettőt mutatott. Lehetetlen! Kellett nekem hajnali kettőig fent lenni! Mit fognak szólni a Raven testvérek, ha ilyen későn jelentkezem a reggeliért? Vagy ők már régen ebédelnek? Eldöntöttem, hogy nem érdekel. Szükségem van a zuhanyozásra, az étel ráér. Felpattantam az ágyról, és az ablak felé néztem. Megdöbbentem, mikor megláttam, hogy a szemközti fákat itt-ott hófoszlányok borítják. Odasiettem az ablakhoz, és tágra nyílt szemekkel bámultam a tájat, amit már helyenként egy-két centiméter vastagságú hó borított. Erre aztán tényleg nem számítottam. A folyosó üres volt, mikor a fürdő felé indultam. Azonnal megcéloztam a zuhanyzófülkét. Mikor végeztem és felhúztam egy vörös inget és egy koptatott fekete farmert, megálltam az egyik tükör előtt. Úgy éreztem magam, mintha kicseréltek volna: sokat aludtam, és kisimultak az arcvonásaim. A frissen megszárított vöröses hajam két oldalt hullámosan omlott a vállamra. A zöld szemem tisztán ragyogott. Egyáltalán nem egy szörnyeteg benyomását keltettem, ami meglepett. Hunyorítottam, talán így meglátom a tükörképemben elrejtett vadállatot, de nem mentem vele sokra. A nappaliban sem találtam senkit. Gyanakvóan körbetekintettem, majd megindultam a konyha felé. Senki. Talán fent vannak az emeleten? Aztán rájöttem, hogy hétfő van. Tegnap Jeremy azt mondta, hogy november másodika van, vasárnap. Talán egyedül vagyok a hatalmas házban? Jennifer és Jeremy is dolgozni mentek, Jet pedig biztosan az iskolába. A nagy tölgyfaasztalon észrevettem egy papírt. Pár mondat volt ráírva, határozott, gondosan megformált betűkkel: „Jó reggelt! Gold Beachben vagyunk, de Jettel fél három felé hazajövünk. Egyél valamit, és üsd el az időt bármivel, amihez kedved van. Sétálj egyet a környéken, vagy nézz körül a házban. Biztosan találsz magadnak egy érdekes könyvet, nyugodtan nézz szét a könyvespolcaimon. Nyugi, nincs rendetlenség a szobámban, azt az örömet nem hagytam meg, hogy ezért később kinevethess. Jeremy” Felkacagtam. Még egy papírlapra vetett mondattal is megnevettet, ott éreztem benne a vidámságának lenyomatát. Tényleg végtelenül megbízhat bennem, ha azt hiszi, hogy jó ötlet egyedül hagyni a házban. Elvégre szabad utat kaptam, hogy örökre kisétálhassak innen. A lendületesen papírra vetett betűkre pillantottam, s megállt a tekintetem Jeremy nevén. Tíz másodpercen át bámultam, s felidéztem a tegnap esti ígéretemet: nem szököm meg. Rápillantottam az órára: pontban fél egy. A gyomrom vészesen égett az éhségtől. Miközben megterítettem magamnak és a mikróra vártam, hogy megmelegítse az ebédemet, azon gondolkodtam: vajon meddig mehet ez így tovább? Ha itt maradok, minden nap egyedül fogok lézengeni a házban, és arra várok, hogy ők mikor jönnek haza? Ha itt élnék ezen a helyen, attól még bejárhatok a környező településekre, igaz? Jeremy bevinne. Ott hagyna, ha azt mondanám neki, hogy dolgom van. Nem zavarna, amíg új áldozat után kutatok. Elvégre bármire rávehetem őt, s ki tudom használni a naivitását. Tökéletes! Elképzeltem, amint bejelentem Jennifernek, hogy szereztem magamnak valakit, és mától fogva nála lakom. Addigra már meggyőződhet róla, hogy nem fogom feljelenteni Jeremyt, és szabadon távozhatnék.
Felnyögtem. Mégsem ilyen egyszerű! Jennifer azért tart itt, mert nem tudja, használtam-e már a fegyvereimet, és hogy mekkora veszélyt jelentek bárki számára is. S azt is ki akarja deríteni, miért gyógyultam meg olyan gyorsan. Befejeztem az evést, majd elmosogattam, de még mindig volt másfél órám addig, amíg Jeremyék hazaérnek. Így hát eldöntöttem, hogy a lehetőségeim közül azt választom, amit a fiú utolsónak írt le a papírlapra: „nyugodtan nézz szét a könyvespolcaimon”. Gyanítottam, hogy hatalmas lehet a szobája, de mikor beléptem, elámultam. Rengeteg dolgot láttam benne, de egyáltalán nem éreztem zsúfoltnak. A faberakás természetességet kölcsönzött a szobának, a hatalmas acélszínű szőnyeg – ami az egész szoba padlóját beterítette – és a modern berendezés azt az érzést keltette bennem, mintha egy elegáns legénylakásban lennék. Jobbra volt a hatalmas ágy, sötétkék ágytakaróval letakarva, mellette egy-egy éjjeliszekrény. A szoba túlsó végében egy nagy ablak, az ablaktól balra szekrénysor, ami a szemközti fal közepéig ért el, ahol még több ablakból áradt be a világosság. Balra hosszú polcok, tele CD-kel és egy profi hifiberendezéssel. A sarokban álló íróasztal törte meg a bútorok egyhangú sorrendjét a fal mentén, amely egy hosszú, fekete asztal volt, ami ívesen kanyarodott a polcok elé. Az egyik felén egy számítógép, a másik fele papírokkal volt tele. Enyhe fenyőillat töltötte be a szobát. Ösztönösen kibújtam a cipőmből, s csak aztán léptem rá a szőnyegre. Puha és meleg volt, mintha egy meleg vizű patakban lépkedtem volna. A szobámmal közös fal mentén három szekrény állt, tele könyvekkel. A tudományos és történelmi témájú könyvekből volt a legtöbb. Láttam zenei és művészeti kiadásokat is, rengeteg regényt, ezek majdnem egy egész szekrényt elfoglaltak. Nem volt kedvem olvasni, sosem voltam egy könyvmoly. Inkább az íróasztalához léptem. Már korábban is észrevettem a nagy fehér papírokat. Óvatosan felemeltem párat, vigyázva, ne hagyjak bizonyítékot arra, hogy elmozdítottam őket a helyükről. Mindegyiken csak egy-egy formátlan vázlat volt, vagy csak lendületes, hullámos vonalak, amiket nem tudtam mire vélni. Azt gondoltam, az izgalmas munkáit eltette egy jó mély szekrénybe, félve attól, hogy kritizálni fogom őket. A tekintetem ismét az ágyra vetődött. Jeremy számára ez az ágy két hete egyenlő volt a rémálmokkal. Mélyet sóhajtottam. Nem értettem az álmait. Csak azt tudtam kihámozni belőlük, hogy valamitől nagyon retteg. Szívesen elmondtam volna neki, hogy csak akkor szűnnek meg az álmai, ha tesz ellene és leszámol a félelmével, de úgy sejtettem, ez nem ilyen egyszerű. Még egy utolsó pillantást vetettem a nyugalmat árasztó szobára, majd kiléptem az ajtón. A folyosón azon gondolkodtam, mit is csináljak most. Eldöntöttem, hogy véghezviszem azt, amire Jennifer megkért: kipakolok, és úgy teszek, mintha a ház lakója lennék. A tisztálkodó dolgaimat kivittem a fürdőszobába, a ruháimat behajítottam a szekrénybe, és végül fölöttébb furcsállottam, hogy majdnem üresen hagytam a táskámat. Majdnem! Három pisztoly volt nálam, de nem vettem ki azokat, inkább táskástól egy szekrény aljába vágtam. Épp végeztem, mikor hangokra lettem figyelmes. Valaki bekapcsolta a tévét, és nevetést is hallottam. Megjöttek. Hirtelen ideges lettem. Jeremyt utoljára tegnap hajnalban láttam, mikor egy erős rohama után beszélgettünk. Látnom kellett őt! Jet a tévé előtt ült a fekete bőrfotelben, és evett. Jeremy éppen a kandalló előtti asztalkán rendezgette az újságokat. – Helló! – köszöntem halkan, de tisztán. Jet hátrafordította a fejét és visszaköszönt, aztán tovább nézte a tévét. Én viszont Jeremyt néztem, aki felkapta a fejét. Leplezetlenül méregetett. – Mi van? – kérdeztem meglepődve. Úgy tudtam, minden ruhadarab rajtam van, aminek rajtam kellett lennie, úgyhogy nem ezzel lehetett problémája. – Semmi… – felelt zavartan, és elfordította a tekintetét. Közelebb léptem hozzá, és mikor elértem a kanapét, önkéntelenül is elmosolyodtam.
– Havas a hajad! Rám nézett, majd a kezét a feje búbjához emelte, hogy átdörzsölje a haját, miközben visszamosolygott rám. – Igen… szállingózik a hó. Eszméletlen… Most pedig összevissza állt a haja, s ezen újra jót mulattam. Még csak fél perce volt itthon, de máris feloldódtam a társaságában. – Nem vártam havat novemberre – szóltam. – Elég szeszélyes az időjárás… vagy két éve nem volt itt havazás. – Végigfuttatta a kezét a haján, és a tincsei maguktól természetes módon rendeződtek el a fején. Leült a kanapéra, s én is leültem mellé. Zavartan ráncoltam a homlokom – ezt a mozdulatot át kellett volna gondolnom, de őt valószínűleg nem zavarta. – Na mesélj, mit csináltál egész nap? – kérdezte. Fekete ingben volt és kék farmert viselt. Jól állt neki ez a két szín a szeme és a haja miatt. – Hát, igazából nem sok mindent… – kezdtem, de Jet a szavamba vágott a szoba túlsó feléről. – Mikor jön haza Jennifer? – Tudod, hogy hatkor! – rázta le Jeremy. – Éppen beszélgetünk, te meg már megint bunkó vagy, hogy idekiabálsz, miközben a tévét bámulod. Moderáld magad, légy szíves, vagy menj fel, ha nem tudsz viselkedni! Elég komolynak hangzott Jeremy kifakadása. – Jól van, na… nem kell rögtön megenni – szólt alig hallhatóan Jet. Jeremy felsóhajtott. Mikor visszafordítottam a tekintetem rá, azt láttam, hogy engem bámul – ha jól kaptam el a pillantását – a derekam tájékán, a vörös blúzomnál. Letekintettem, és egy foltot kerestem az anyagon, de nem láttam semmit. – Most komolyan, Jeremy, mit nézel? – bukott ki belőlem. Kicsit idegesített. – Talán leettem magam? – Nem – felelte, s gyorsan elfordította a tekintetét. Aztán szélesen elmosolyodott. – Csak jól áll neked ez a szín. Zavarba jöttem, s Jeremy látva a reakciómat, elnevette magát. – Tudom, mi a te bajod! – mutatott rám. – Nem jársz emberek közé, ezért antiszociális vagy. Ez illik a sztoridba. – Győzedelmesen vigyorgott rám. – Máskülönben hozzá szoktál volna a bókokhoz. Igenis hozzá voltam szokva! Azok a fiúk mind elárasztottak velük. De ez most… határozottan furcsa volt. – Nem jársz közel az igazsághoz – közöltem végül. Jeremy mosolya lehervadt az arcáról. – Ne már! Egész nap ezen gondolkoztam, és csak ennyit tudtam kitalálni! – Hitetlenkedve meredt rám, és csak most vettem észre, milyen közel van hozzám. Lehet, hogy ő is észrevette, mert megváltozott az arckifejezése, kérdően nézett rám. – Jártál a szobámban? – Ezt honnan tudod? – Érzem rajtad. Nagyszerű! – De hisz, te magad írtad, hogy bemehetek! – néztem rá vádlón. – Persze, persze. De azt hittem, inkább elmész sétálni, vagy nem is tudom… – Elég későn keltem fel, inkább bent maradtam. Elaludtam… és nem hallottalak éjszaka, ha rosszul lettél volna. Megígértem, hogy segítek. – Jó ég, nehogy emiatt emészd magad! – a hangja ismét komoly lett és csendesebb. – Nincs miért aggódnod, nem álmodtam többször tegnap éjjel. Felkaptam a fejem és belenéztem a szemébe. Ismét nyugalom árasztott el, és a szörnyeteg ébersége lecsillapodott bennem. – Akkor jó – böktem ki halkan. – Sikerült valami könyvet találnod?
– Nem volt kedvem olvasni. Csak körülnéztem a szobádban – bukott ki belőlem az igazság, mert a pillantásával kiszedte belőlem. A pokolba! Ismét beállt a csend – legalábbis köztünk. A tévéből hangos zene hallatszott, majd egy nő heves vitája a férjével. Jet gyorsan kapcsolgatta a csatornákat. Jeremy felnyögött. – Én ezt nem bírom! Jet! – szólt rá élesen az öccsére. – Jó, jó, tudom… – mormogott a fiú. Ezt nem nagyon értettem, de éreztem, valami különös dolog vibrál a két testvér között, és félszavakból is megértik egymást. – Helena, jössz? Itt úgysem lehet megmaradni a tévétől… Összerándult a gyomrom. Kimondta a nevem, mikor ott volt a szobában Jet. Ránéztem Jeremyre. Ő is rádöbbent, mi is csúszott ki a száján, mert hirtelen idegesen nézett rám, majd az öccsére. – Helena? – Jet lassan, bizonytalanul ejtette ki a nevemet. – Mi folyik itt? Összeszedtem magam. – Ez semmiség, csak egy… – Ez nem semmiség – vágott közbe Jeremy. Esedezve nézett rám. – Bocsáss meg, de előle nem tudom eltitkolni. Már így is csodálom, hogy eddig kibírtam, és most már kicsúszott… – könyörögve nézett rám. – De… de, Jeremy! Én megbíztam benned! – Végtelenül gyorsan gyűlt össze bennem a harag, de mellette a mély csalódás is megjelent, egy új, eddig ismeretlen érzés. Mintha arcon csaptak volna a naivitásom miatt… Hát ezt hívják az emberek csalódásnak!? – Mi a fenéről beszéltek? – kérdezte Jet, és kikapcsolta a tévét. Jeremyvel csak egymásra bámultunk. Biztosan észrevette az érzelemváltozást a tekintetemben, de most nem tudott volna megnyugtatni a szemével. Inkább próbálta megoldani a helyzetet. – Nézd, Jet, ő itt Helena. Nem Mary a neve – gyorsan beszélt, hogy minél előbb megértesse az öccsével a dolgot. – Eddig álnevet használt, de még nem tudom, miért. Azon vagyok, hogy kiderítsem. Kérlek, ne értetlenkedj, csak fogadd el a tényeket! És ne mondj semmit Jennifernek, vele még külön meg kell beszélnem! – Rendben – felelte Jet bizonytalanul. – Köszönöm – mondta Jeremy, de ezt már alig hallottam. Elrohantam a szobámba. Hogy lehettem ilyen naiv!? Nem, nem az én hibám! Jeremy vett rá, hogy bízzak meg benne, mindenre ő vett rá, mindent ő csinált, minden az ő hibája! Föl-alá jártam a szobámban, és kerestem valamit, amit hozzávághatok a falhoz. Nem találtam semmit, amiben kárt tehettem volna. De a tárgyak összetörésének úgysem volt semmi értelme. Égtem belülről, a szörny felébredt bennem. A gondolat elhatalmasodott rajtam. Nem tárgyakat… valami mást... Élőlényt kell bántanom! Halk kopogást hallottam az ajtómon. – Helena? Bejöhetek? Jeremy volt. Ha bejön, nem tudom megállni, hogy ne essek neki. Ez nem történhet meg! – Menj innen, Jeremy! – kiáltottam, és a hangomban pánik tükröződött. Ettől még jobban megijedtem. Ilyen még nem volt. Ha gyilkolni készültem, tudtam, hogy azt akarom csinálni. Most egy másik dolog is megszólalt bennem, ami a szörnyeteg ellen küzdött. Kétségbeesetten belemarkoltam a hajamba. – Minden rendben? – kérdezte Jeremy aggódva. – Nem, semmi sincs rendben! – kiáltottam. – Helena, bemegyek – szólt Jeremy határozottan. – Ne tedd! – ordítottam. Már késő volt, benyitott. A józan eszem – már ami megmaradt belőle – arra késztetett, hogy hátráljak, nehogy rögtön rávessem magam. Elmentem a legtávolabbi sarokba, a tenyeremet a falnak támasztottam, és ziháltam a csillapíthatatlan dühtől.
Csak most ne érjen hozzám, csak most ne felejtse el, hogy nem szabad! Ha most megrázzuk egymást, az lesz az utolsó csepp a pohárban, és nekirontok. Makacsul a falat néztem, de így is láttam, amint átvág a szobán, és felém közeledik. Már vörösben láttam mindent magam előtt. – Helena – lehelte Jeremy mögöttem még mindig aggódó hangon –, nézz rám! Még mit nem! Azzal a saját életét teszi kockára. – Nem – közöltem remegő hangon. – Kérlek! – Most már határozottabban szólt rám. – Mégis minek? Nem hagynál békén? – kérdeztem. – Nem! Feladtam. A saját halálát akarta. A szörnyeteg győzött felettem, és nem tiltakoztam tovább az önmagától felkínálkozó lehetőség ellen. Megfordultam, reméltem, hogy halálra ijed a lángoló szemeimtől. Kék. Azúrkék, acélkék, királykék, szürkés, homályos és mégis tiszta, opálos derengéssel. A látóterem elől elhúzták a vörös függönyt, és lilába váltott át minden a szobában, kivéve az ő szemét. Egyre jobban érvényesült a kék szín, és mintegy gyógyszerként radírozta le mindenről a lilás festéket. Újra tisztán láttam. Jeremy még közelebb jött hozzám, és hihetetlen akarattal fúrta a tekintetét az enyémbe. Én meg éreztem, hogy egyre gyengülök. A szörnyeteget fojtogatta bennem, s az lassan, nagyon lassan lecsillapodott. S akkor elvesztettem az egyensúlyomat. Előre dőltem, az ágyra zuhantam. Rám tört a gyengeség, nem tudtam küzdeni ellene. Többé nem láttam Jeremy kékjét magam előtt, csak a sötétséget, mert a szemeim nem engedelmeskedtek tovább, és leragadtak a pilláim. De nem aludtam el, csupán fájt a kimerültség. Tudtam, hogy mitől van: a szörnyet feltartóztatták, nem tudott érvényesülni. Kiszívta belőlem az életet is, most, hogy nem etettem meg. – Jól vagy? – hallatszott egy lágy hang mellőlem. Lecsúsztam az ágyról, és leültem a padlóra, a fejemet még mindig az ágyon nyugtatva, a szememet lecsukva. – Nem – suttogtam gyöngén. – Sajnálom. Nem akartalak ennyire felidegesíteni. Nem tudtam, mit is mondjak. Tényleg sajnálta, azt kihallottam a hangjából. Csak azt nem tudtam volna megértetni vele, hogy az életével játszott. – Ígérj meg nekem valamit! – leheltem. Képtelen voltam felnyitni a szemem. – Igen? – kérdezte, szinte suttogva. – Többé soha, soha, de soha ne idegesíts fel! – És ezt komolyan gondoltam. Nem akartam bántani őt. – Megígérem – hangzott a bocsánatomért esdeklő hangja. – Helyes. Akkor most hagyj aludni! – kértem gyöngén, de határozottan. Felkelt mellőlem, átment a szobán, és halkan becsukta maga mögött az ajtót.
Arra ébredtem, hogy a földön fekszem. Mikor felmértem a sötétséget, ajtókat hallottam csukódni. Rájöttem, hogy nem önmagamtól ébredtem fel. Felkeltem, és az ajtómhoz siettem. A folyosóra lépve láttam, hogy a fürdőszoba ajtaja tárva-nyitva áll, a villany ég. Miközben a világosság felé szaladtam, egy fojtott nyögést hallottam a fürdőből. Jeremy a mosdókagylóra támaszkodott, és egész testében remegett. Görcsösen markolta a csapot, de a remegő kezével nem tudta megnyitni. Azonnal odarohantam a szekrényhez és kivettem egy poharat belőle, teletöltöttem vízzel, s óvatosan odanyújtottam neki. – Jeremy! – szóltam sürgetően. Felnézett rám, még csak most vett észre. Gyöngén a pohárért nyúlt, elvette anélkül, hogy hozzám érjen. Lassan ivott egy-két kortyot, aztán letette a poharat, és lehunyta a szemét. – Jeremy – szóltam újra határozottan, s ő rám nézett. – Ülj le ide! Gyere!
Engedelmeskedett. Nekinyomta a hátát a falnak, és lassan lecsúszott rajta. Letelepedtem mellé. Tudtam, mit kell csinálnom. – Jól van. Nézz rám! Úgy is tett. A zihálása nem szűnt, hevesen emelkedett a mellkasa. Most közvetlenül az álomból való felriadása után kaptam el, rettentő rosszul nézett ki. A tekintete megkínzott volt. Teljes testemmel felé fordultam, és mélyen a szemébe néztem. Ez a múltkor működött. De most több idő kellett hozzá. Hosszú percekig néztem rá, vigyázva arra, hogy semmilyen korábbi negatív esemény vele kapcsolatban ne tükröződjön a szememben. Csakis nyugalmat akartam árasztani magamból, és meglepetésemre, ezúttal sikerült is. Csillapodott a légzése, és kitisztult a tekintete. Felnyögött és előrehajolt, fejét hozzáérintette a hideg kőhöz. – Miért, miért? Minek kell nekem ilyeneket álmodni? – Most ne gondolj erre, nyugodj meg! – szóltam szelíd hangon. Arra gondoltam, hogy el kellene terelnem a gondolatait. – Lenne egy kérdésem, amire mindenképpen választ akarok kapni. Miért van az, hogy a végletekig játszunk egymás idegeivel, mégis meg tudjuk nyugtatni egymást csupán azzal, ahogy egymásra nézünk? Jeremy, én erre lennék nagyon kíváncsi. Idegesítő, hogy nem tudom a választ. Felemelte a fejét és óvatosan rám nézett. – Vannak kérdések, amikre nem kell mindenképpen választ várnod – felelte halkan. – Vannak kérdések, amiket nyitva kell hagyni. – De én utálok minden nyitva hagyott kérdést! Kell a válasz! – követeltem. – Majd megtalálod, vagy ő talál meg téged – sóhajtott, s lenézett a kőre. – Egyelőre fogadjuk el a tényt, hogy nem minden idegentől kell félni, akit megismersz. Van, akivel megtalálod a közös hangot, és bízhatsz benne. Kár, hogy én délután eljátszottam a bizalmadat. Csend. Ezt át kellett gondolnom. Tény, hogy a meggondolatlanságával felkeltette bennem a szörnyeteget, ezért majdnem nekirontottam. De végül is egy család voltak, nem várhattam el Jeremytől, hogy az egyetlen fiútestvére elől eltitkoljon egy ilyen információt. Mérlegeltem a dolgokat. – Felejtsük el ezt az utolsó mondatodat, jó? – szólaltam meg. – Ezt hogy érted? – Úgy, hogy nyugodtan elmondhatod Jennifernek is a nevemet. Biztosítsd róla, azon dolgozol, hogy kitaláld a történetemet. Amit egyébként nem fogok elárulni… Soha – tettem hozzá. Pillanatok alatt felvidult. – Soha ne mondd, hogy soha! Időnk van, és előbb-utóbb beadod a derekad. Én pedig nem adom fel – nevetett.
5. Ébredés „What I’ve felt What I’ve known Never shined through in what I’ve shown...” (Metallica – The Unforgiven)
Korán felkeltem, s amikor kinéztem az ablakon, láttam, ahogy szakad az eső. Ennyit a hóról! Latyakos lesz minden. Én ma ki nem teszem a lábam a házból! Mikor kinyitottam az ajtómat, pont egy csuromvizes Jeremy száguldott el előttem. Megállt, és a lendülettől majdnem orra bukott. – Szia – préseltem ki magamból, visszafojtva a nevetést. – Jó reggelt! – emelte rám a tekintetét. – Csak nem reggeli futáson voltál a szakadó esőben? – Dehogyis! – vágta rá nevetve. – Csak bejöttem valamiért, amit itt felejtettem. Jet már a kocsiban vár, indulunk Gold Beachbe. Már megint egyedül leszek! – Ne aggódj, fél három felé itthon vagyunk – biztosított róla Jeremy. – Addig találj magadnak elfoglaltságot! – Tudod – kezdtem –, lehet, hogy nekem sem ártana valami munkát keresnem. Még mindig jobb lenne, mint hogy egyedül lézengjek ebben a házban, arra várva, mikor jöttök haza. – Megértem. De tudod, a kétkezi munka energiabefektetéssel jár. Arra célzott gúnyosan, hogy én eddig még soha sem dolgoztam. Nem baj, vissza tudtam vágni. – Te beszélsz? Napi négy óra egy kisvárosi hangszerboltban? – vontam fel a szemöldökömet. Jeremy grimaszolt egyet, és megindult a nappali felé. Valami eszembe jutott, és utánaszaladtam. – Hé, várj! Megállt a vörös kanapé mögött, s megfordult. – Hogy aludtál? Mármint a tegnap esti álmod után? – Hát… jobban. Úgy értem, nem volt több rohamom… Utána már jól aludtam. – Ennek örülök – bólintottam. Aztán kiment az esőbe. Újra egyedül, de most még hosszabb ideig, mint tegnap. Tulajdonképpen szerettem egyedül lenni. Ilyenkor mindig terveket szőttem, vagy azon gondolkoztam, melyik városba fogok legközelebb elindulni, áldozat után kutatva. Megborzongtam. Ezeket a gondolatokat félre kell tennem, legalábbis addig, amíg ki nem nyílik egy kiskapu, amin menekülhetek. Képes lennék menekülni? Jeremy nem engedne el, s vajon én el tudnék menni? Tegnap este világossá vált számomra, hogy bármennyire is idegenek vagyunk egymás számára… ragaszkodunk egymáshoz.
Kétségkívül azt éreztem, hogy a szemei mindenhová elkísérnek, és amióta elárultam neki a nevem, egy láthatatlan fonál köt össze bennünket. Ő azzal tartozott nekem, hogy jóvátegye a balesetemet, én pedig ezért cserébe azzal tartoztam neki, hogy megadom magamnak az esélyt a kitárulkozásra. Úgy döntöttem, engedem, hogy a spontán tetteim irányítsanak és határozzák meg, mivel ütöm el az időt. Elindultam felfelé a lépcsőn. Az emelet faerezetű folyosója a sápadt, reggeli fényben derengett. Jobbra fordultam, egy újabb kisebb folyosóra, ahol nyitva volt egy ajtó. Biztosanan Jet szobája. Nagy volt, de korántsem akkora, mint Jeremyé. Amint beléptem, ismét eltöltött az érzés, hogy egy külön lakásban vagyok. A szoba egyszerre volt hálószoba, nappali, könyvtár, és… konyha. A szoba szöges ellentéte volt Jeremyének: a berendezése színesebb, de rettenetes volt a rendetlenség, és ezért nagyon zsúfoltnak tűnt. Egy kék ülőgarnitúra volt az egyik sarokban egy tévével. Egy másik sarokban egy íróasztal egy számítógéppel, és az ágy. Irdatlan mennyiségű könyv a polcokon és szanaszét a szobában, még a földön is. Az asztalon is egy halom könyv volt. Odamentem, és ránéztem a legfelső példányra: Artúr király legendája. Felemeltem, hogy megnézzem, mi van alatta: Kelta mítoszok és legendák. Alatta Tolkien egyik vaskos kötete. Milyen emberi! Elmerülni egy könyvben! Kizárni a külvilágot, s csak a lapokra nyomtatott szavakra figyelni! Én képtelen lettem volna kizárni a külvilágot. Jet szobája túl sok normális, emberi dologgal volt tele – inkább lementem a lépcsőn. A vörös kanapéhoz indultam, de ahelyett, hogy leültem volna, inkább továbbhaladtam a kandalló felé. Amióta először figyelmesebben körbenéztem a házban, azóta egyszer sem láttam vidáman táncoló lángok nélkül a kandallót. Leültem mellé. A falnak támasztottam a hátamat, s a lángokba bámultam. Olyan gyönyörűek voltak! Komótosan, szálasan, magabiztosan járták vörös táncukat. Muszáj volt kinyújtanom a kezemet… óvatosan közelítettem az ujjaimat a táncosokhoz, s végül hozzáértem egy feltörő lángnyúlványhoz. Ott tartottam a kezem. A lángban. És nem éreztem fájdalmat. Villámgyorsan kihúztam a kezem és magam elé tartottam. A bőröm tiszta maradt, nem égett meg. Ez minden szempontból ellentmondott a természet törvényeinek. De mit vártam? Elvégre nem voltam normális. Nem kéne meglepődnöm semmin. Egy hátsó gondolat járt a fejemben, s végül tíz másodpercnyi latolgatás után teret adtam neki. Miért ne? Elindultam a Jeremyvel közös folyosónk felé, de nem álltam meg a szobámnál, csak a következő ajtó előtt. Benyitottam az ajtaján, és újra megcsapott a kellemes fenyőillat. Jeremy szobája ugyanolyan rendezett és tiszta volt, mint tegnap. Miután körüljártattam a tekintetem a berendezésen, megakadt a szemem a CD-kkel teli polcon. Ezt még nem néztem át, és úgy gondoltam, most ráérek. Rengeteg zenéje volt, ábécésorrendbe rendezve. Igazából unalmasnak tartottam a zenét. Túl emberi volt az én véremnek. De hisz miért ne lehetnék merész? Előbb nyújtottam ki a kezem, és kaptam le egy albumot a polcról, mielőtt végiggondolhattam volna. Egy Metallica-album. Zúzós, régi, fekete, metál. Ennyit tudtam róluk. Csak nem lehet olyan ijesztő! Ha meg az, gyorsan visszateszem a helyére. Mi lenne, ha végighallgatnék legalább csak egy számot? Belehalnék? Határozottan nem. Ahogy sorjában jöttek a dalok, figyeltem a dalszövegeket. Egy-egy történet bontakozott ki belőlük. Ezt főleg akkor értékeltem, mikor a negyedik szám történetét próbáltam megérteni. A dal egy szorongó, bűnös emberről szólt. Azonnal megnéztem a címét: The Unforgiven. Mikor vége lett, újra visszatettem. Röpült az idő, és miután négyszer meghallgattam egymás után, úgy döntöttem, hagyom a CD-t, hadd váltson át az ötödikre. Továbbra is csak az ablakon bámultam kifelé. Az eső megbabonázott… és tetszett a zenei aláfestés is. – Te jó ég, mi ez a ricsaj?
Összeugrott a gyomrom, és megpördültem a tengelyem körül. Jeremy állt az ajtóban. Hát ő meg mikor ért haza? És egyáltalán mennyi az idő? Nem tudtam megszólalni. Annyira meglepett, hogy azt se tudtam, hogyan kezdjem magam kimagyarázni. Ő csak tovább mosolygott, miközben megindult felém. – Tudod, illik a megoldhatatlan sztoridhoz a Metallica. Olyan kellemesen misztikus. Tovább mosolygott, a fejét csóválva. Odament a lejátszóhoz, és megállította a zenét. Hirtelen nagyon nagy lett a csend. – Én… bocsánat – nyögtem ki végül. – Csak nézegettem a CD-idet, és… – Jaj, ne aggódj már minden miatt! Mondtam, hogy nem hallgathatod őket? Nem! Hát akkor hol itt a probléma? Elkezdett keresgélni a lemezek között. – Ha már rockot akarsz hallgatni, kezdd valami lágyabbal, és alkalomhoz illőbbel – mosolygott. – Nekem reggel óta ez jár a fejemben. Mikor elindult a dal, egy zongora lágy hangját hallottam és a háttérben vonós hangszerek sokaságát. Hihetetlen váltást éreztem a kemény metál után. – Na? – kérdezte Jeremy kíváncsi tekintettel. – Nincs igazam? – Biztos – vontam meg a vállam. – Nem ismerem. Rám meredt. – Metallicát hallgatsz, de ezt nem ismered? Az meg hogy lehet? – Eddig sem hallgattam Metallicát, csak most betettem találomra egy CD-t – magyaráztam óvatosan. Ez látszólag meglepte. – Tényleg? Nahát. A zenében egy mennydörgést hallottam. Hogy lehet egy dalban mennydörgés? Igaz, nem voltam profi zenei téren, de biztos ez a menő. – Ez micsoda? – kérdeztem végül. – Guns N’ Roses – mondta nyomatékosan Jeremy, a szemembe nézve. Elmosolyodtam. – Jól van, a nevüket már hallottam! A dal egy lassú, romantikus szám volt. Lágy, nyújtott gitárhangok, teljesen elbűvöltek. Arra lettem figyelmes, hogy Jeremy halkan énekli a szöveget, hogy mindenkinek szüksége van időre, amikor egyedül lehet. A pillangóim ismét felébredtek a gyomromban. – A címe November Rain – mondta halkan a szám végén. Hallgattam. Még mindig a hatása alatt álltam annak, amit kiváltott belőlem a dal. A pillangóim eszeveszetten repkedtek. – Minden ősszel várom, hogy november legyen… a viharokat, az esőt. Nyáron és tavasszal is jó hallgatni ezt a számot, de novemberben, esőzés közben a legjobb. Még mindig nem szólaltam meg. Jeremy halkan, idegesen nevetett. – Tudom, kicsit gyerekes. Erre már megszólaltam. – Dehogy gyerekes, teljesen érthető. Ránéztem. A tekintete lágy volt, a kék kristályszemeiből áradó melegség szinte simogatott. – Hogyhogy nem hallgatsz zenét? Az lehetetlen. Lesütöttem a szemem, és tüntetően hallgattam. – Tudod, egyre bővül a listám azokról a dolgokról, amit nem értek veled kapcsolatban – mondta elgondolkozva. – Úgy értem, nézzük a tényeket: egy tizennyolc éves lány, aki fegyvert hord magánál, és hamis iratokkal járkál… – Milyen ember az, aki nem hallgat zenét? Egyáltalán nem? Erre én… megsértődtem, és megindultam az ajtó felé. Persze, hogy megállított. A felsőmhöz ért hozzá, a könyököm alá nyúlt. Így nem rázott meg.
– Sajnálom – közelebbről hallottam a hangját, egészen mögöttem volt. Ismét belélegezhettem azt a narancsillatot, amit már két napja hiányoltam, és utoljára akkor éreztem, mikor a Pistol folyó mellett közel állt hozzám. Önkéntelenül is lehunytam a szemem. Több türelemre lesz szükségem, ha tényleg esélyt akarok adni annak, hogy Jeremy jelenléte megváltoztasson bennem valamit. A szorítása lazult a karomon, és végül elengedett. – Bocsánat. Nem akartalak… – Nem a te hibád, én reagáltam túl – szólaltam meg halkan. Egy ideig hallgatott. – Már tudom is, mit mutatok neked. Újabb Guns dalt, ami a türelemről szól. Amint elindult egy újabb lassú szám, felsóhajtottam. Úgy véltem, egy ideig itt ragadtam. Megindultam Jeremy ágya felé. Nyugodt, dallamos számok következtek, és valamennyi történetét, dallamát, érzését magamba szívtam. Azt éreztem, valami átszakadt bennem. Egy gát, ami fogságban tartott mindent, amit eddig nem ismertem magamról. Azt, hogy képes vagyok ember módjára viselkedni. Hogy képes vagyok elfelejteni a bennem lévő ördögöt, ami minden cselekedetemet számtalanszor átgondoltatta velem. A szörnyeteg megszeppenve hallgatott, és hagyta, hogy én érvényesüljek. Mert szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy ez voltam én. És erre nevetségesen könnyű volt ráébrednem Jeremy megnyugtató közelségében. Jeremy felém közeledett. Ismét éreztem a pillangóimat. Elérte az ágyat, leült a másik oldalára. A szívem gyorsabban kezdett verni. Nyugtalan lettem, nem tudtam, miért jött ide mellém. – Még mindig nem akarod elmondani, ugye? – kérdezte halkan. A zene továbbra is szólt, de Jeremy hangját tisztán hallottam magam mellett. – Nem – ismertem be halkan. – Biztosan nagyon bonyolult. Fél percig hallgattunk. – Elmondtam Jennifernek – szólalt meg végül. – Mit szólt? – sikerült kinyögnöm. – Közölte velem, mennyire nem bízik benned, és hogy mennyire bízik bennem, hogy kiderítek rólad mindent. – Remek – feleltem enyhén gúnyosan. – Szeretném, ha tudnád, hogy nem csak ezért tartunk itt – mondta Jeremy halkan. – Illetve Jennifer talán csak ezért tart itt téged. De… ne gondold azt, hogy nekem most az a feladatom, hogy mindent megtudjak rólad. Nem ezért… nem… Mindegy! – Tudom – bukott ki belőlem. Én sem azt éreztem, mintha csak azért lett volna a közelemben. Elszomorodtam. Nem ő volt az első, aki vonzónak találta a külsőmet, hiszen így szereztem az áldozataimat. De Jeremyre soha nem gondoltam áldozatként. Vele… más volt a helyzet. – Még csak három napja ismerlek, és úgy érzem, én vagyok az egyetlen, aki segíthetne neked – mondta Jeremy. – Nem tudod, ez miért van? – Nem – feleltem őszintén. – Akkor legalább segíts, hogy segíthessek! Hogyan nyissalak meg? Muszáj volt őszintén válaszolnom neki. – Ne akarj megnyitni. Nem akarhatod. – Szeretnék kipróbálni valamit – suttogta. Közelebb jött hozzám, s kinyújtotta a kezét felém. Hátra kellett volna dőlnöm, de nem tettem. Azt akartam, hogy működjön a terve. A kezemet nézte, nagyon koncentrált. Már csak pár centire volt tőlem. Annyira vártam a puha érintését… elképzeltem, milyen lesz. Aztán megérintett. Én pedig megráztam őt. A csontvelőmig hatolt a fájdalom, és felkiáltottam. Jeremy elrántotta a kezét, s elkezdte a másikkal dörzsölni a csuklóját.
– Mi ez az egész? – kérdezte zaklatottan. – Nem tudom… sajnálom – néztem rá könyörögve. Közben a karomat dörzsöltem, mintegy reménykedve, hogy akkor elmúlik a fájdalom. Nehéz volt hozzászoknom, hogy fájdalmat érzek. – Én is sajnálom. – Aggódva nézte a karomat. – Nem biztos, hogy a te hibád. Lehet, hogy az enyém. – Valószínűleg az enyém – feleltem. – Biztos tele vagyok valami extra elektromos töltéssel… – motyogtam. – Bárcsak ne lenne ez! Tudod, az érintéssel sok mindent el lehet érni. Lehet, hogy ez lenne a hiányzó kapocs, amivel meg tudnálak nyitni. Örültem, hogy megráztam. Igaza volt. Féltem, hogy az érintése minden gátlást feloldana bennem, minden védekező tervemet és reakciómat elfelejttetné velem. Ennek ellenére vágyakozva néztem a kezét. Hirtelen felkelt az ágyról, a lemezlejátszó felé ment, és nyomkodott rajta pár gombot. Ismét meghallottam a zongorát. A November Rain volt. Lehunytam a szemem. Most odafigyelhettem a szövegre az első szótól kezdve, mert Jeremy és köztem teljes volt a csend. Gyönyörű volt a dal, de kényelmetlenül éreztem magam, mert arról szólt, ha szeretni akarsz valakit, ne fogd vissza magad. És a címéhez illően az eső még mindig esett. – Van egy ötletem – szólalt meg Jeremy, mikor végre visszaült mellém. Olyan régen nem szólalt meg, pedig olyan jó volt hallani a hangját. – Mi az? – kérdeztem. Nem válaszolt, de közelebb húzódott hozzám. Felemelte a kezét, s hozzám közelítette. Megijedtem. – Jeremy, nem hiszem… – Shh! Elhallgattam. Lassan az arcom felé nyúlt. Mit művel? Aztán megértettem. Óvatosan beletúrt a hajamba, és engedte, hogy a tincseim végigfussanak az ujjai közt. Elhúzta oldalra, aztán visszaengedte őket. A hajam visszahullott az arcomba. Lehunytam a szemem. – Na látod! – suttogta. – A hajad nem ráz. Nem tudtam megszólalni, s a szemem sem tudtam felnyitni. Jeremy hozzám ért, és nem fájt. Hozzám ért, és ez boldogsággal töltött el. Aztán újra és újra éreztem a kezét, ahogy a tenyerében nézegette a tincseimet. – Ez vörös vagy fekete? – kérdezte lágyan. – Jó kérdés – feleltem. Lassan, nagyon lassan végighúzta hosszú hajamon a kezét. – Gyönyörű. Forgott velem a világ. A szívem hevesen dobogott. – Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy csak három napja ismerlek – szólalt meg. Felnyitottam a szemem. – Én sem hiszem el, pedig ez az igazság – válaszoltam. Rám nézett, s beleolvadtam a tekintetébe. Ha úszhattam volna abban a kékben, életem végéig nem szállok ki… Körülvett a nyugalom, még jobban, mint eddig. Mi ez? Ez ismeretlen és új érzés, nem olyan, mint amikor egy fiú ilyen közel volt hozzám. Azt már megszoktam, okom volt rá, hogy közel engedjem magamhoz őket. Okom volt rá, mert később mindet megöltem. Fájdalmasan elszakítottam a tekintetem az övétől. Ő csak egy sebezhető fiú. Én pedig egy gyilkos, semmi több. Akaratlanul is felszisszentem. – Mi a baj? – kérdezte halkan. – Hosszú… – csóváltam a fejem. – Akkor miért nem kezdesz bele? – Nem – mondtam határozottan. – El kéne mennem.
És komolyan gondoltam. Ha még több időt töltök itt vele, túlságosan is beleringatom magam ebbe az álomképbe. De nekem nem lehetnek álmaim, nekem mindig racionálisnak kell maradnom. Ez a lényegem, ezért létezem. Csak ésszel! – Miért? – kérdezte fájdalmasan. – Mert ez így nem jó – feleltem keményen, és figyeltem rá, hogy ne hallatsszon ki a hangomból más. Rettenetesen nehéz lesz most itthagynom őt. – Helena… – hangzott Jeremy könyörgése. – Nem, Jeremy. Most hagyj… Csattant mögöttem az ajtó, mikor kirohantam a szobából.
6. Jégcsap „Two sides of evil That’s what you are Angel wings and devil’s heart...” (The 69 Eyes – Wings and Hearts)
Rávetettem magam az ágyamra. Lehunytam a szemem. A November Rain akkordjai úsztak vissza az elmémbe, anélkül, hogy tudtam volna róla. Újrajátszottam a fejemben a lassú dallamrészletet. Már értettem, miért kellett csendben hallgatni ezt a dalt. Nagyon megbántottam? Valószínűleg. De… elvégre csak őt akartam védeni, nem? Mert eszembe jutott, hogy ha egy fiút ilyen közel engedek magamhoz, akkor az mindig a halálával jár. Kirázott a hideg. Képes lennék megölni őt? Nem! Attól féltem, hogy idővel a szörnyeteg fog győzni. S ha egyszer legyőz, akkor annak az érzésnek fogom átadni magam, és ha egy olyan embert ölök meg, akihez bármilyen érzelem fűz, akkor még nagyobb gyönyörrel a szívemben végezném ki. – Ne! – nyögtem fel, és a tenyerembe temettem az arcomat. Nem gondolhattam ilyenre! Ő… ő Jeremy! Neki van egy normális élete, vannak céljai, van egy szerető családja, és van munkája, hobbija… Ő nem egy céltalan, szánalmas egyén, aki a segítségemre szorul. Ő másfajta segítséget vár tőlem… Mostantól kínosan ügyelni fogok a távolságtartásra! Semmi hajsimogatás, semmi olyan pillantás, amitől nem tudnék elszakadni. Ha közel engedem magamhoz, ismét előkerülnek ezek a gondolatok, és én nagyon meg fogom bánni, ha egyszer megvalósulnak. Végre újra szabályokat állítottam fel, amelyekhez tartani tudom magam, és ez elégedett érzéssel töltött el. Odamentem az ablakhoz és szélesre tártam. Az eső már alig esett, a szél lágyan lengette a fákat. Elvonta a figyelmemet. Aztán valami felébresztett a melankóliámból. Határozott kopogást hallottam. Ez csak egyvalaki lehetett… Kinyitottam az ajtót. Jeremy rám pillantott. – Gondoltam, szólok, hogy találtam neked egy munkát, amíg nem találsz jobbat. Nem tudtam, mennyit árult el az arcom az érzéseimből, mikor meghallottam a hangját. Mintha lassú, kínzó mozdulattal szánkáztak volna végig a belsőmön egy hatalmas késsel! A hangja rideg volt, olyan rideg, amilyennek soha nem tudtam volna elképzelni. A szeméből minden érzelem eltűnt, s most nem voltak olyan hívogatóak, mint ezelőtt. Az arca komoly volt, a hangja éles és kimért. Mintha az utolsó hangyához beszélt volna a szoba sarkában. – Tényleg? – Ennyit sikerült rekedten kinyögnöm. – Igen. Az egyik lány elment az üzletből, ahol dolgozom. Beugorhatnál a helyére – válaszolta közönyösen. Én már felhagytam a beszéddel, úgyse jött volna ki hang a torkomon. Jeremy türelmetlenül nézett rám. Ez még jobban megijesztett. – De nem muszáj elfogadnod, találhatsz bármi mást, ami jobban tetszik. Megráztam a fejem. – Ez most mit jelent? – kérdezte. Meg kellett volna szólalnom, de képtelen voltam rá.
– Lennél olyan kedves és válaszolnál? – hangzott türelmetlenül a hangja. – Köszönöm. Meghallotta? Vagy túlságosan is suttogtam? Bólintott egyet, s elviharzott a lépcső felé. Én csak álltam ott. Ez… ez mi volt? Ennyire megbántottam azzal, hogy otthagytam? Nincs joga hozzá, hogy így viselkedjen! Mit képzel, hogy így beszél velem? Mintha a cipőjére ragadt koszfolt lettem volna, sőt, talán még ahhoz is finomabb hangon beszél. Arra ugyan számítottam, hogy megsértődik, de mégis, hogy meri venni a bátorságot ehhez? Felkaptam az ágyról az egyik párnát és a falhoz vágtam. Aztán a másikat is. Lehunytam a szemem, és küzdöttem, hogy a szörnyeteg nehogy felébredjen. Elszámoltam tízig… húszig, százig, miközben mély levegőt vettem. Sok idő telt el, mire már nem láttam vörösen.
Két óra múlva az éhség űzött ki a szobámból. Átszeltem a kis folyosót. Jet ismét a tűznél ült és olvasott, és messziről Jennifert láttam a konyhában. Inkább éhezzek? Nem, nem leszek gyáva, azt már nem! Irány a konyha! – döntöttem el. Jennifer felpillantott a szendvicskészítésből. – Á, szia! De rég láttalak! Valami nincs rendben! Túl kedves. – Szia – köszöntem vissza. A haja hosszú copfba volt kötve, amit elöl hagyott lelógni a jobb vállán. – Éhes vagy? – kérdezte még mindig szívélyesen. – Igen… – nyögtem ki. Hogy viselkedhet így? Hiszen tud a hamis papírjaimról! – Akkor csinálok neked is egy szendvicset. Ez így nekem határozottan nem tetszett, és dühített is a dolog. – És nem fogsz bele ciánt csempészni? – szóltam oda, reméltem, kiérzi a hangomból az iróniát. De ő nyugodtan kenegette a szendvicseket. – Hmm, az nem olyan egyszerű… – Nem értem, miért nem engedsz innen elmenni – vágtam oda élesen. Erre is megvolt a válasza. – Nem hagylak elmenni, mert meg akarom tudni, hogyan intézted el a hamis papírokat. Összeszűkítettem a szemem, s megcsóváltam a fejem. – Azt nem szeded ki belőlem egykönnyen. – Mondtam, hogy én fogom csinálni? – kérdezett vissza. A kész szendvicseket két tálcára tette, és rám se pillantva, az asztalhoz vitte őket. Leült, keresztbe font karokkal hátradőlt a székében, majd rám nézett. Leültem az étel elé. – Tudod… arra lennék kíváncsi, hogyan tudtad megcsinálni. – Nekifogott az evésnek. – Valakinek a környezetedben tudnia kell, hogy nem Marynek hívnak. Ez meglepett. Jeremy nem mondta el neki, hogy nem élnek a szüleim? – A szüleim meghaltak, barátaim pedig nincsenek – feleltem. Egy pillanatra abbahagyta az evést. – Az szép… – Mire gyanakszol? – kérdeztem tőle. – Mire gyanakodnék? – kérdezett vissza. – Rám. Mindenre. A hamis adataimra, a fegyvereimre és arra, hogy nincsenek barátaim – böktem ki dühösen. – Hmm… – Ismét azt a benyomást keltette, mintha csak egy focimeccset elemezgettünk volna. – Igazából elég a gyanúm ahhoz, hogy feljelentselek a rendőrségen. De inkább magam deríttetem ki, hogy mi ez a rejtély körülötted.
– És az öcsédre bízod a piszkos munkát, miközben végig a fejedben van a gondolat, hogy akár halálos veszélyben is lehet a közelemben? – kérdeztem tőle. – Valahogy úgy – bólogatott. Nem akartam hinni a fülemnek! Nyugodt lélekkel akarja végignézni, hogy esetleg affelé haladok, hogy megölöm Jeremyt?! Mert Jennifer csak azt látta, bűnöző is lehetek a történetem alapján, de ebben sokkal több volt. – Jeremy mondta, hogy szerzett neked munkát – szólalt meg ismét. – Igen, valóban. – Jó lenne, ha holnap már kezdenél. Azért is, mert holnap egész nap takarítás lesz – közölte. Kéthetente egyszer szerdán jön Rose, a takarítónő, és egész nap itt van. – Értem. – És holnap akkor korán kell kelned, mert kilenctől egyig lesz a műszak az üzletben. A hét első három napján dolgozik így Jeremy, csütörtökön és pénteken meg délutános. Gondolom, mellé leszel beosztva, mert Adrienne vele együtt dolgozott, aki tegnap felmondott. Az ő helyét kapod meg. – Értem – mondtam halkan. Elég érdekes lesz Jeremy mellett lenni több mint négy órán keresztül. A gondolattól kirázott a hideg. Ez az új Jeremy idegesített. – Akkor jó – válaszolta. – Most hol van? – kérdeztem, mielőtt még átgondolhattam volna. – Mármint Jeremy? – kérdezett vissza. – Igen… – Valahol az emeleten – vonta meg a vállát Jennifer. – Miért? – kérdezte gyanakvóan. – Csak kíváncsi voltam, mert… furcsán viselkedett – böktem ki. – Hogyhogy? – kérdezte megütközve Jennifer. – Hát… olyan ridegen beszélt hozzám. Ismét összefonta a karjait, és hátradőlt a széken. – Jeremy? Ridegen? – elnevette magát. – Hát azt megnézném! – Akkor menj, és beszélj vele… Mikor nem felelt, felnéztem a tányéromból. Elgondolkozva fürkészett. – Ez… ééérdekes… felettébb ééérdekes… – nyújtotta meg a hangokat. Elegem lett ebből, inkább elköszöntem tőle. – Jó éjt – morogtam. – Jó éjt, Helena! – Mosollyal az arcán mondta ki a nevem. Jet még mindig a tűznél olvasott. Gondoltam, illedelmes leszek. – Neked is jó éjt, Jet! Összerezzent, és felkapta a fejét. – Ilyen korán mész aludni? Még csak hét óra van. – Nem baj, inkább kialszom magam. – Azon kaptam magam, hogy mosolygok. Ezt Jet jelenléte hozhatta ki belőlem, mert úgy hittem, hogy a három testvér közül jelenleg ő az egyetlen, aki természetesen viselkedik velem. Lépéseket hallottam a lépcső felől. Felgyorsítottam a lépteimet, de Jeremy elszáguldott mellettem, majd befordult a folyosónkra. Miután majdnem összeütköztünk, egy mérges pillantást vetett rám. Ezen már nem is csodálkoztam. Az inge ujja fel volt tűrve, a haja kócos volt, és a nyakán meg a karján fekete foltok éktelenkedtek. Talán… festékes volt? Elmosolyodtam. Egy pillanatra elképzeltem őt munka közben, és még szélesebb lett a mosolyom. – Hát te meg mit csináltál? – kérdeztem. Újabb szúrós pillantás. Aztán látványosan kikerült, és elviharzott mellettem. Követtem a tekintetemmel egészen addig, amíg fel nem tépte a fürdőszoba ajtaját, és be nem csapta maga mögött. Egyből lehervadt a mosoly az arcomról. Hát így állunk? Már nem is beszél velem? Dühösen vágtam be magam mögött az ajtót.
Ajtócsapódásra ébredtem. Felnyögtem. Nem hiszem el, hogy nem tudja abbahagyni! Ha valami baja van velem, jöjjön ide, és mondja a szemembe, de ne úgy kínozzon, hogy nem hagy aludni. Aztán hirtelen felültem az ágyban. Ez nem színjáték, hogy idegesítsen… Jeremy már megint rosszul van. Felpattantam az ágyból, és az ajtó felé siettem. Majd hirtelen megálltam a szoba közepén. Most mi legyen? Nem fogok kimenni! Győzze le az álmait egyedül, én most nem leszek mellette! Eddig is megoldotta nélkülem. Megfordultam, és visszafeküdtem az ágyamba. Igen. Ez így helyes. Egyenlítsünk! Hallottam, hogy talán egy óra múltán visszament a szobájába, de ezután sem tudtam elaludni. Inkább odamentem az ablakhoz, s a holdat kerestem – amit nem találtam. Leroskadtam az ablakom alá. Csak pár napja ismertem, és úgy tűnt, mintha a legdrágább kincsem lenne, amire vigyáznom kell. Olyan fontosnak tartottam a köztünk történő dolgokat, hogy azt éreztem, az életem függ tőlük. Most lett volna rá esélyem, hogy jóvátegyem a történteket – ha rosszul volt, biztosan megfeledkezett a ridegségéről. Fél óra múlva újra hallottam két ajtót csapódni. Újra és újra álmodott! Vajon hányszor fog még? Mit művelek? Nekem Jeremy mellett a helyem, akárhogy is viselkedett velem! Jeremynek szüksége van rám! Most! Azonnal! De délután úgy beszélt velem, mint egy lábtörlővel, nem érdemli meg a segítségemet! Dehogynem! Ő mindent megérdemel, nem számít a viselkedése! Ó, mióta lettem védőangyal? Csak a saját érdekeimet nézem, vagy nem? De hát az az érdekem, hogy Jeremy jól aludjon! A belsőm égett… hatalmas tűz tombolt bennem. Olyan erők küzdöttek, amelyeknek nem tudtam parancsolni, s most már én is kezdtem rosszul érezni magam. Kétségbeesetten vertem a fejem a falba. Jeremy ott szenvedett a fürdőszobában… és rám várt, ebben biztos voltam. De képtelen voltam felkelni a földről. És akkor elértem a határt. Az őrület és kétségbeesés felső határát. Ez kellett legyen a felső határ, mert olyan történt velem, ami eddig még soha. Soha. Soha! Egy könnycseppet éreztem legördülni az arcomon. Sírógörcs tört rám. Egész éjjel nem aludtam.
– De most komolyan, ott lesz az egész suli! Na jó, nem mindenki, de a nagyok meg a teljes tanári kar! És mi van, ha egyáltalán nem tudom elkezdeni… mi… mi van, ha egy helyben lecövekelek, és nem fogok tudni megszólalni? Mi van, ha leblokkolok? Most komolyan, ez hatalmas égés lesz… – Befejeznéd, Jet? Kapard elő valahonnan az önbizalmadat, és ne üvölts a fülembe, légy szíves! – De Jeremy, arról beszélek, hogy leégek az egész suli előtt! És ha nem nyugtatsz meg azonnal, én most rögtön kiszállok a kocsiból! – Nyolcvannal hajtok, Jet. – Nem érdekel, azonnal nyugtass meg! – Jet, hallgass el! – Jeremy! – Minden rendben lesz, nem fogsz leégni, sőt, még tetszeni is fog nekik. Ez így megfelel? – Nem. Nem elég.
Jeremy lelassított, s levette a tekintetét a kihalt útszakaszról. Ránézett az öccsére, s egy pillanatra megolvadtak a jégcsapok a szemében. Ne nézz oda, tudod, hogy nem neked szól a pillantása! És ez így ment reggel óta. Hozzám egy mukkot sem szólt, de a testvéreivel sem volt valami megértő. Jet már tíz perce próbálta győzködni, hogy nyugtassa meg, mert különben nem lesz képes kiállni az iskolai rendezvényen. Miközben ők tovább beszélgettek, én csak bámultam ki az ablakon. Ritkultak a fák, és kiértünk a főútra, ami a tengerpart mentén futott végig. Gold Beachig talán még húsz perc az út, addig élvezhettem, hogy beszélgetnek körülöttem. Mert miután Jetet kirakjuk az iskolánál, itt olyan csend lesz, hogy a halk motor búgása is csak úgy üvölteni fog a fülemben. Rettegtem attól, mi lesz húsz perc múlva. Még nem volt világos, de a nap első sugarai már láthatóvá váltak a fák lombjain át. Azon gondolkodtam, mit fogok csinálni abban a hangszerboltban? Egy biztos volt: nem Jeremyvel beszélgetni. Soha életemben nem dolgoztam, és fogalmam sem volt, mit kell csinálni. Reméltem, hogy Jeremy mindent el fog magyarázni és körbevezet az üzletben… Elértük Hunter Creeket. Mikor repült el ennyire az idő? Hiszen Gold Beach már csak kétmérföldnyire volt innen! Összeugrott a gyomrom. – Akkor jó munkát! – köszönt el Jet tíz perc múlva, mikor Jeremy megállt a sulijánál. – Jet, tényleg ne izgulj, nem lesz semmi baj – nyugtatta a bátyja. A fiú ennek ellenére idegesen bólogatott. – Hajrá! Szorítok. – Jet felé mosolyogtam a hátsó ülésről, s az arcán rögtön megjelent egy gyenge mosoly. Igen, erre most szüksége volt. – Köszönöm – mondta gyorsan, és becsukta az ajtót. Követtem a tekintetemmel, amint a táskájával a vállán távolodik, s átvág az iskola parkján. Bement a főbejáraton, és eltűnt a szemem elől. – Előre ülsz? Ennyit a csendről. Jeremy hangja még mindig komor volt, de mintha próbált volna egy kevésbé rideg stílust magára erőltetni. – Üljek? – kérdeztem óvatosan. – Ja, célszerű lenne – felelt. Kiszálltam a kocsiból, és remegő kézzel csuktam be az ajtót magam mögött. Hozzám szólt. Hirtelen rájöttem, mennyire félek attól, amit most a fejemhez fog vágni. Elvégre elő fog kerülni a tegnap este. Beszálltam mellé. Kihajtott a parkolóból és északra, a kikötő felé vette az irányt. Számoltam a másodperceket… vagy három percig nem szólaltunk meg. Végül ő törte meg a kínos csendet. – Ez igazából nem egy hangszerbolt, csak így nevezzük a lányokkal. Nahát! Eszébe jutott, hogy fel kéne világosítania arról, hova megyünk? A hangja csak még morcosabbá tett. – Akkor? – kérdeztem vissza. – Csak egy lemezbolt, de zenei kellékek is vannak benne. Majd meglátod. Ezzel csak annyi bajom volt, hogy rettenetesen kimért hangon mondta. Beértünk egy térről nyíló szűk utcába. Jeremy pontosan az üzlet előtt állt meg. Kiszálltunk a kocsiból, és előkotort a zsebéből egy kulcsot. Már a kis kirakatból látszott, hogy nem túl nagy az üzlet. Amint bementem, gyorsan körbenéztem. A bolt teli volt hosszúkás, alacsony szekrényekkel, azok tömve CD-kkel. Rengeteg lemez és DVD elfért ezen a kis helyen. Zenei kellékek, többfajta húrkészlet és pengetők is sorakoztak a polcokon. Gyakran pillantgattam a pult felé, ahol Jeremy leült egy székre, és bekapcsolta a számítógépet. Egyszer pontosan akkor néztem oda, amikor egy hatalmasat ásított. Annak ellenére, hogy a kialvatlanságáért magamat kellett volna okolnom, akaratlanul is elmosolyodtam.
Már vagy tíz perce voltunk az üzletben, de továbbra sem szólt hozzám. Éppen felkelt a székből, s elkezdte rendezgetni a papírokat a pultnál, mikor kinyílt az ajtó. – Szia, Jeremy! Egy csilingelő női hangot hallottam. Illetve… inkább egy fiatal lány hangját. – Szervusz, Lilah – szólj Jeremy felpillantva. – Mit keresel itt? A lány fiatal volt, nem lehetett idősebb nálunk, sőt, talán még fiatalabb. A hosszú, hullámos, szőkésbarna haja a háta közepéig omlott le. Egy táskát cipelt a vállán. – Gondoltam, beugrok. Csak később lesz órám – vonta meg a vállát, s megindult a pult felé. Jeremy átmenetileg abbahagyta, amit eddig csinált. – Hallottál Adrienne-ről? – kérdezte a lánytól. – Persze! És nem tudom elképzelni, miért nem szólt előbb! – mondta, aztán hirtelen Jeremy felé nyúlt. – Te jó ég, hogy nézel ki már megint? Megérintette az arcát, a szeme alatt. A gyomrom összerándult. Visszatartottam a lélegzetemet. A lány hozzáért Jeremyhez. Hozzáért! Még csak tíz másodperce van az üzletben, de máris hozzáér! Ez mit jelenthet? És miért rándult össze a gyomrom? – Hagyj, semmi bajom… – Jeremy elfordult tőle. – Ne hülyéskedj, már megint nem aludtál! – szólt aggódva. Ez nagyon dühített. Az aggódás az én kötelességem, más ne aggódjon érte! Én nyugtattam, mikor rosszul volt, én vigasztaltam, és… és nem beszélve arról, hogy senki sem érhet hozzá, ha már nekem sem lehet! – Állj le, Lilah, inkább menj oda Helenához, és mutatkozz be szépen! Micsoda?! Jeremy az igazi nevemet mondta meg neki. Milyen kedves, hogy helyettem hozza meg a fontos döntéseket! Ezért még egyszer nagyon, nagyon… fel fogom pofozni… Igen, az már kijár neki. Rám férne, hogy bántsam őt. Átadom magam annak az énemnek, többé nem fog zavarni, hogy így viselkedik velem. De a lány már felém közeledett, s az elbűvölő mosolya lekötötte a figyelmemet. Vajon mindig így mosolygott mindenkire? Vagy csak azért tisztelt meg vele, mert Jeremy hozott engem ide? Biztos voltam benne, hogy nagyon érdekelte Jeremy, látszott a viselkedéséből. Már itt volt, egészen közel hozzám, a szőkésbarna loknijai meg-meglibbentek, miközben felém közeledett. És ha nekirontok? Viszketett a tenyerem, mert nem volt hajlandó letörölni azt a kíváncsi, barátságos mosolyt a képéről. Mikor elém ért, még bájosabban elmosolyodott. Egy erőltetett vigyorral válaszoltam. – Szia! – nyújtott kezet. – Delilah vagyok, a másik eladó ebben az… izé… üzletben – csak úgy csilingelt minden szava. – Helló… – motyogtam. – Helena vagyok. Mielőtt még átgondolhattam volna, mik lesznek a következményei, kezet fogtam vele. Nem ráztam meg. – Örülök, hogy Jeremy gyorsan talált Adrienne helyére valakit – mondta, de a hangsúlyából kivettem, hogy egy cseppet sem örült nekem. Csak bólogattam. – Akkor… majd megismerkedünk! – Lilah! – hallottam Jeremy hangját a pult mögül. – Figyelj, nem tudod egyedül vállalni az első három napon a délutánt? – Miért? – kérdezte Delilah. – Mert nem tudom megoldani, hogy naponta cserélgessük egymást. Tudod, Jetet is fel kell vennem, és Helenával együtt tudunk csak hazamenni. – Te viszed haza Helenát? – kérdezte némi irigységgel a hangjában Delilah. A gyomrom ismét összerándult. Jeremy hezitált.
– Ő nálunk lakik… mostantól. Delilah nagy szemeket meresztett, s visszanézett rám. – Tényleg? – kérdezte megrökönyödve. – Nahát! – Tudod egyedül vállalni? – ásított Jeremy. – Persze. Itt sosincs nagy forgalom… – Köszönöm. Majd lebeszélem Mr. Bennett-tel. A lány bólintott, még egy utolsó mosolyt küldött felém, elég álszentül, s visszament Jeremyhez. Nagyon próbáltam nem odafigyelni arra, mit beszélgetnek, s tovább nézegettem a lemezkínálatot. De nem ment, hát persze, hogy nem ment. – Miért nem aludtál, most komolyan? – Jaj, ne aggódj már, minden rendben van! – Persze. Már azt hittem, kikerültél ebből a szánalmas nem-alvós fázisból két napja. Most mit csináltál, hajnalig rajzoltál? – Dehogyis! – Akkor meg? Miért nem vagy hajlandó aludni? – Nem tudok. Ennyi nem elég? Légy szíves, hagyj békén. Köszönöm! Rövid csend után Jeremy bosszúsan levágódott a székbe a számítógép elé. Delilah felé hajolt, és könyökével közvetlenül Jeremy arca mellett támaszkodott le az asztalra. Felé fordult, és halkan kérdezett tőle valamit. – Nem, nem kell kávé, menj nyugodtan a dolgodra! – felelt normális hangerővel Jeremy. A lány sértődötten felegyenesedett, s bevonult a pult mögött nyíló kis raktárhelységbe. Tovább nézegettem a CD-ket. Mit csinálhattam volna? Egyelőre nem volt túl sok tennivalóm. Egyfolytában ásítoztam, ami nagyon zavart. Persze az is zavart, hogy rettenetes éjszakám volt. Jeremy miatt… és most már ez a lány is idegesített. Hát hogy változzak, ha ennyi zavaró dolog történik körülöttem!? – Tessék – hallottam Delilah hangját. Mégiscsak hozott neki kávét! Idegesen pillantottam a pult felé. – Köszönöm, most már mehetsz – motyogta Jeremy. – Rendben – mondta a lány, s kijött a pult mögül. Felém pillantott. – Akkor, szia! További szép napot! – Túl angyali volt a mosolya… – Szia, Jeremy! Az ajtó becsapódott Delilah mögött, és beállt a csend. Jeremy a kávéját itta, s próbált valamit írogatni egy papírra. Gondoltam, hogy csak próbált, mert újra és újra áthúzta, s ismét elkezdte. Aztán a tizedik átfirkálásnál idegesen ledobta a tollat az asztalra. – Segítsek? – kérdeztem óvatosan, s közelebb mentem hozzá. Ismét felkapta a tollat. – Nem, kösz – morogta. – De azért adhatnál valami munkát, ha már itt vagyok – mondtam. Felpillantott a papírból. – Akkor folytasd a CD-k nézegetését, és rendezd is ábécérendbe őket, mert mindig összekeverik a vásárlók – mondta ridegen. Megpördültem, s visszamentem az A kezdőbetűs előadókhoz. Tényleg nagyon naiv lehettem, ha azt gondoltam, hogy le fogja vetkőzni ezt a rettenetes stílusát. Dühös lettem, mert ismét úgy beszélt velem, mint egy utolsó senkivel. Mégis hogy képzeli? Úgy tűnt, mintha már nem is vett volna emberszámba. Idegesen kezdtem sorrendbe rakni a lemezeket, miközben próbáltam megnyugodni. Micsoda rabszolgamunka! Teljes volt a csend. Kínzó, dühítő, őrjítő, süketítő. Már egy teljes órája nem szólaltunk meg. Mikor már sikerült teljesen elmerülnöm a Deep Purple-lemezek sorba rendezésében, valami megváltozott. A szemem sarkából jobbra pillantottam, s láttam, hogy… Jeremy felém közeledik. Most éppen mit akar? Elbírálni azt, miként végeztem a munkám?
Megállt tőlem egy méterre, s felém nyújtotta a karját. Felpillantottam. Egy bögre volt a kezében. Felülről fogta meg, csupán három ujjal tartotta. Előre meredt, nem fordította felém a tekintetét. Óvatosan a bögréért nyúltam, s alulról megfogva elvettem tőle. – Kávé – közölte röviden. – Kösz – válaszoltam. Kávét hozott nekem! Maradt benne némi emberi érzés? Belekortyoltam… jó erős volt. Nem baj, szükségem lesz rá. Jeremynél is volt egy bögre, gondoltam… a harmadik vagy negyedik kávéja lehetett. Jeremy megkereste a polcon az E betűt, s elkezdett dolgozni, úgy, ahogy én. De csak ez egyik kezével rendezgette a lemezeket, a másikban a bögre volt. Én inkább letettem a sajátomat. Egy perc múlva végre megszólalt: – Miért nem jöttél be hozzám este? Mintha szaltót vetett volna a gyomrom. Előbb-utóbb elő kellett hoznia, nem? Hát tessék! Most viseld a következményeit a cselekedeteidnek, Helena! – Csak azért, mert ha bejöttél volna, lehet, hogy most egyikünk sem vedelne kávét. De megható! Többes számot használt! – Úgy gondoltam, birkózz meg vele egyedül! Hiszen, ha képes voltál úgy viselkedni velem tegnap – jaj, bocsánat, ahogy még most is teszed –, akkor jogom van hozzá, hogy eldöntsem, akarok-e segíteni rajtad. De tudod mit? Nyugodtan csináld! Semmi bajom az egésszel. Én edzett vagyok, mindenhez hozzászoktam már! Csak úgy kijött belőlem. Egyszerre, nagyon gyorsan, nagyon idegesen. A legrosszabb az volt, hogy bár próbáltam nyugodt maradni, mégis remegtem. – Igen, annyira edzett vagy, hogy mindjárt eltöröd a legjobb Dire Straits CD-ket. Gyorsan elvettem a remegő kezem a lemezektől, amiket eddig gyakorlatilag összevissza dobáltam. Hátráltam két lépést, aztán a remegés lassan megszűnt. Hallottam, hogy Jeremy leteszi a közelemben a bögréjét. Felnyitottam a szemem. Ő csak állt, s engem bámult, összefont karokkal. Már megint nem szólalt meg, az arcomat fürkészte. Nem, nekem elegem volt a csendből, egy életre! – Mondj már valamit! – vetettem oda neki. Lassan zsebre tette mindkét kezét. – Így még nem is gondoltam rá – szólalt meg végre. – Mire nem gondoltál? – kérdeztem. – Hogy neked ez ennyire rosszul esik. Nem akartam hinni a fülemnek. A szúrósság eltűnt a hangjából. Azonnal megkerestem a tekintetét. Mintha egy tizedmásodperc alatt elolvadt volna minden hideg jégcsap, ami eddig a tekintetét fogva tartotta. – Mégis mit gondoltál, örülök neki, hogy ilyen rideg lettél? – kérdeztem ámulva. – Dehogy! Azt gondoltam, ez csak nekem nehéz. – Mi? – kérdeztem összezavarodva. – Látom már, hogy nem fog menni. Számíthattam volna rá. De akkor meg… – lehajtotta a fejét. – Jeremy… – kicsit megálltam, mert fogalmam sem volt, melyik kérdésemet fogalmazzam meg, és hogyan. – Neked mi a bajod? Felnézett rám. Egy pillanatig elmerültem a szemében. – Sajnálom. Idióta vagyok – csóválta a fejét. – Minden szempontból. – Igen, tudom – közöltem röviden. – De mire volt jó ez az egész? – Semmire. Most, hogy utólag végiggondolom, csak arra volt jó, hogy felidegesítsem magam és téged, és, hogy csináljak magamnak egy pocsék éjszakát. Ahogy neked is. Hát ennyi? Ennyi a magyarázat? Semmi konkrétum, semmi nyomós ok? – Igazából csak önmagamat akartam visszafogni – szólalt meg csendesen. – Visszafogni? – Igen. Tegnap túl közel kerültem hozzád, és nem tartottam tiszteletben a magánszférádat. Bocsánat.
Hihetetlen volt, amit hallottam. De mégis teljesen más jött ki a számon, mint amire gondoltam. – Bocsánat!? Ennyivel akarod elintézni? – kérdeztem élesen. Ijedten nézett rám. Végre, végre egy ijedt pillantás! Lángolnak a szemeim? Könyörgöm Jeremy, mondd, hogy lángolnak a szemeim! Mondd, hogy félsz tőlem, mondd, hogy békén hagysz végre! Kérlek, mondd, a saját érdekedben! – Sa… sajnálom – motyogta. – Nem gondoltam, hogy ennyire megbántottalak. – Tudod, négy nap alatt még engem sem lehet teljesen kiismerni. Négy nap, ennyi, Jeremy! Tanulj meg együtt élni a ténnyel! Nem négy hét, nem négy hónap! Csak négy nap! Miért üvöltöztem? Egyáltalán Jeremyt győzködtem, vagy saját magamat? Otthagytam őt, kikerültem – pont úgy, ahogy tegnap ő tette velem a folyosónkon. Elmenekültem az üzlet egy másik szegletébe, hogy legalább távolabb legyek tőle. Ismét remegtem. Már nagyon elegem volt ebből. Az egyik felem azt kívánta, bár igaz lenne, hogy az a négy nap igenis rengeteget jelentett, s hogy négy hónapnak éreztem. A másik felem próbált észhez téríteni ebből az álomvilágból. Igen, tényleg meg fog bomlani az elmém, ha ez a két énem mindig harcol egymással. Lassan megőrülök! – Hel – hallottam Jeremy hangját a hátam mögött –, kérlek, bocsáss meg! Már megint ezen az idióta becenéven szólított. Felejtse el a becenevet, felejtse el a nevemet, és hagyjon végre békén! Miért gondoltam ezt? Hiszen tegnap egész este az volt a bajom, hogy nem szólt hozzám, és szükségem lett volna arra, hogy halljam a hangját… Őrület! S akkor megéreztem a kezét. A bal lapockámnál tette rá a tenyerét a hátamra. Lehunytam a szemem, a gyomrom összerándult… furcsa érzés járt át. A keze lassan lejjebb csúszott a hátamon, míg meg nem állt középen. Jeremy ekkor már közvetlenül mellettem volt, s be tudtam lélegezni az illatát. Az illatát! Eltöltötte minden érzékemet, teleszívtam vele a tüdőmet, s az agyamba próbáltam vésni egy fontos információként, hogy bármikor elő tudjam hívni, ha szükségem lenne rá. Ennyit a frissen felállított szabályaimról és a távolságtartásról! Nem az én hibám… – Hel – szólalt meg halkan –, hogyan tudom jóvátenni? Lassan megráztam a fejem. – Mindegy. Hagyjuk! – Ne hagyjuk! – szólt rám. – Nézd, ennél rosszabbul már nem is érezhetném magam. Nem elég, hogy elütöttelek, de most, hogy próbállak kiengesztelni, egy végzetes hibába esek, és már megint ott tartunk, hogy én vagyok az az idióta, aki felborította az életedet! Valahogy muszáj jóvátennem, adj esélyt rá! Olyan lágy volt a hangja, olyan könyörgő, hogy éreztem, lassan oldódik bennem a feszültség. – Akkor miért csináltál magadnak bajt? Ha nem akarsz még nagyobb lelkifurdalást érezni, akkor miért kellett így viselkedned? – kérdeztem kevésbé ingerülten. – Mert nem gondoltam, hogy ez lesz belőle. – Most komolyan?! Hogyan gondolhattad, hogy ebből valami jó sülhet ki? – Ránéztem, mert tényleg nem értettem, mit gondolt. Nem mintha a szeméből ki tudtam volna olvasni bármit is, de rá kellett néznem. Őszinte megbánást láttam a kékjében. – Megteszek bármit, csak hadd tegyem jóvá! Kérlek… Gondolkozz! Mit kérnél tőle, ha lehetne egy kívánságod? Bármilyen kívánságod? Mire van most a legnagyobb szükséged? Arra, hogy megnyugodj, és minél mélyebbre temethesd a szörnyet magadban. Élni akartál a változás lehetőségével. Lehetetlen, de akkor is esélyt kell adnod magadnak! És ha azt akarod, hogy a szörnyeteg eltűnjön belőled, tudod, mit kell tenned. – Bármit kérhetek? – Igen.
– Akkor azt kérem, hogy tartsd magad az ígéreteidhez, és tényleg ne idegesíts fel többet. Hétfőn is ezt ígérted. Hallgatott egy ideig. A kezét lassan levette a hátamról, s lenézett a földre. – Rendben – mondta halkan. – Most nézz rám, és ismételd meg! Rám emelte a tekintetét, s újra kimondta: – Rendben. Nem idegesítelek fel többé. A délelőtt nem volt forgalmas: öt vevő jött be egy-egy lemezért, s volt egy világosbarna hajú srác, aki vidáman pillantgatott rám, miközben fél órán keresztül válogatott a pengetők között. Amikor nem volt senki az üzletben, az történt, amit az első perctől elvártam volna Jeremytől: mindent elmagyarázott, mit hogyan kell csinálni, mi hol van, miért van ott, és hogy a vevők mit kérdezhetnek tőlem. Végre zenét is tett be, így rögtön érezhettem, hogy jobb lett a kedve. Más-más előadókkal és stílusokkal ismertetett meg, én meg mindegyik zenét értékeltem. Ilyenkor könnyebb volt mosolyognom, mert a szörnyeteg ismét mélyen aludt. Természetesen még mindig egymást váltva főztük a kávét, és próbáltunk ébren maradni. Beszélgettünk Adrienne-ről, aki hirtelen itt hagyta a várost, hogy egyetemre menjen, és szinte senkinek sem szólt erről. Ekkor még Delilah is szóba került. – Tudod, mit nem értek? – kérdeztem, miután egy lány távozott az üzletből, boldogan szorongatva az apja születésnapjára vett albumot. – Miért nem ráztam meg Delilah-t, amikor kezet fogtunk. – Hát… szerintem az csak nekem jár – motyogta Jeremy, miközben a számítógépen jegyezte fel a megrendeléseket. – Arra gondoltam, hogy a balesetemkor történhetett valami, és… – belezavarodtam a saját gondolatomba. – Mert mi is történt a balesetem óta? Azóta rázom az embereket, annak hatására, hogy egy halál közeli élményem volt. – Nem hinném – mondta Jeremy. – Tudod, Jennifer volt ez első, aki utánam hozzád ért, mert meg kellett vizsgálnia, és nem ráztad meg. Ez elgondolkodtatott. Jeremynek igaza volt. Akkor is hozzám ért, amikor alkohollal tisztította a sebeimet, s nem tettem benne kárt. Nem úgy, mint Jeremyben. De eszembe jutott valami. – Jennifer előtt is értél már hozzám? – kérdeztem. Felnevetett. – Persze! Mégis, hogyan szedtelek fel az országút kellős közepéről és hoztalak haza? Tényleg, erre így még nem is gondoltam. – És akkor is megráztalak? Levette a tekintetét a képernyőről, és rám nézett. – Igen. Az az igazság, hogy nagyon megijedtem. És… percekbe telt, mire elmúlt a fájdalom. Aztán rájöttem, hogy a ruhád nem ráz, és így sikerült beraknom téged a kocsiba. Bűntudat töltött el. Jeremy lassan folytatta: – Nem értettem, mitől van, és nagyot néztem, amikor másodszor is megráztál… tudod, amikor el akartál menni, miután felébredtél vasárnap. Bólintottam. – Nem mintha most tudnánk, hogy mitől van – ennyit sikerült kinyögnöm. Jennifert nem bántottam. Delilah-t nem bántottam. Akkor miért pont…? – Nem gondolod, hogy a… te hibád? – kérdeztem óvatosan. Szerencsére nem sértődött meg. – Nem hinném – rázta a fejét. – Én túl nyugodt vagyok ahhoz, hogy ennyi plusz energia legyen bennem. A te elméletednek több értelme van. Tehát ez az én, csakis az én hibám. Nem igaz, hogy nem tudnám valahogy kontrollálni! Elvégre Jeremynek már minden oka megvan arra, hogy féljen tőlem, s nem akartam még jobban megijeszteni ezzel a rázós üggyel. De ő nem távolodott el tőlem, amióta… kibékültünk. Órák óta egyfolytában a közelemben volt, s engem ez nem zavart, ellenkezőleg.
Mikor Delilah visszajött, átvette a délutáni műszakot. A folyamatos, széles mosolyai, amiket Jeremy felé küldözgetett, kifejezetten irritáltak, ezért nagyon örültem, amikor Jeremy végre úgy döntött, elindulunk Jetért. – Lilah kedvel téged – vigyorgott Jeremy, mikor már az autóban ültünk. – Aha, persze – válaszoltam. – Miért? Úgy érzed, hogy nem? – kérdezte kedélyesen. – Hát, ami azt illeti, úgy érzem. – Honnan veszed? – Mondjuk, hogy… női megérzés. Tovább vigyorgott, és a fejét is csóválta. Annyira jó volt látni, hogy ismét vidám, pillanatnyilag az sem érdekelt, hogy miről beszélgetünk. Amikor legutóbb a kocsijában ültem, még jeges volt a légkör, most meg ismét minden olyan egyszerű a közelében. Megálltunk az iskola parkolójánál, és bevártuk Jetet. Örültem, hogy hamarosan ismét a Raven házban leszünk. – Üljek hátra? – kérdeztem. – Nem, nem kell, majd Jet ül hátra. És majd idővel hozzászokik – mosolygott. – Ugyan már, hátra ülök! – Dehogyis! – nevetett Jeremy. – Inkább Jet legyen engedékenyebb. Nevelnem kell, tudod. Néha tényleg nem tudtam eldönteni, hogy fiútestvéri vagy apa-fiúi viszony van közöttük. – Ajaj… – motyogta Jeremy. – Mi a baj? A fejével jobb oldalra bökött, ahol az öccsét láttam közeledni az iskola parkján át. Dühös, gyors lépteket tett a kocsi felé, feltépte a hátsó ajtót, beszállt, s becsapta. Jeremy egy futó pillantást vetett rám, amivel figyelmeztetett, hogy bízzam rá az ügyet, most ne szólaljak meg. Azért röviden hátrapillantottam: Jet lehunyt szemekkel, mereven ült. – Mi újság, Jet? Jól ment az előadás? – Igen – közölte kemény hangon. – Akkor gratulálok! – folytatta Jeremy a legelbűvölőbb hangján, hogy felvidítsa öccsét. Jet hallgatott. Jeremy tekintetét kerestem, aki hátrafordulva próbálta megérteni Jet viselkedését. Egy idő után feladta, majd rám pillantott, így adva a tudomásomra, hogy fogalma sincs, mi baja a fiúnak. A házhoz érve, Jet volt az első, aki kiszállt a kocsiból. Csattant az ajtó mögötte. Jeremy gyorsan követte az öccsét, és én is így tettem, s besiettem a főbejáraton. Jeremy nem sokkal előttem járt, láttam, amint az öccse után szalad, és elkapja a karját. – Jet, mi a bajod? – kérdezte Jeremy őszinte kíváncsisággal. A fiú kiszakította a kezét Jeremy szorításából, s dühösen bámult a bátyjára. Nem értettem a viselkedését, valami nagyon rosszul sülhetett el az iskolában. Levágta a táskáját a rézvörös kanapéra. – Tudni akarod, hogy mi a bajom? – kérdezte ingerülten. Lerángatta magáról a dzsekijét, majd levette a pulcsiját. – Ez a bajom! Tágra nyíltak a szemeim. Jet mindkét karján és könyökén lila és piros horzsolások és zúzódások voltak, amiket néhol eltakart egy-egy sebtapasz vagy gézdarabka. A kék pólója is helyenként vérfoltos volt. Jeremy döbbenten bámult Jet karjaira. – Mi… miért nem szóltál? – kérdezte megrökönyödve. – Miért nem mondtad rögtön? Éreztem, hogy valami bajod van, de… Jet mintha meg sem hallotta volna a bátyja kérdéseit. – Igen, ez attól van! – már szinte ordított Jeremy felé. – Attól, hogy miután elmondtam azt a szerencsétlen szöveget, megbotlottam a vezetékekben és hatalmasat estem! Mindenki rajtam röhögött, mindenki! Aztán elvittek, és teleraktak tapaszokkal… próbáltam Jennifert hívni, de nem vette fel a telefont.
– De miért nem hívtál, hogy hozzalak el? – kérdezte Jeremy könyörgő hangon. – Téged? Felhívni? Kösz, Jeremy, a te segítségedből egy életre elegem van! Ha reggel nem viselkedtél volna olyan ridegen mindenkivel és hajlandó lettél volna normálisan megnyugtatni, akkor semmi… semmi nem történt volna! Akkor nem emésztett volna fel az ideg a beszédem előtt és nem botlottam volna el abban a szerencsétlen… És nem néznék így ki! Igazán nagy segítség vagy, mondhatom! – Jet… – próbálkozott Jeremy. – Szállj le rólam! – kiáltotta Jet, majd felviharzott a lépcsőn. Jeremy csak állt tehetetlenül, s úgy láttam, azt próbálta eldönteni, utána menjen-e. Végül leroskadt a kanapéra. Én csak bámultam a tűzbe, s próbáltam megérteni, mi is történt.
7. Perzselő tűz „You don’t know a thing about my sins How the misery begins You don’t know So I’m burning, I’m burning...” (My Chemical Romance – Heaven Help Us)
Jeremy rideg viselkedése nem csak engem dühített. Mi több, Jet még jobban szenvedett, mert őt – amint mondta – kinevették az iskolában. Előttem volt, amint elesik a rendezvényen. Minden neveletlen gyerek kinevette volna, legyen az akárhány éves, kicsi vagy nagy. Én nem találtam a dolgot viccesnek. Sajnáltam Jetet. Ugyanakkor a bátyját is. Jeremy a tenyerébe temette az arcát, s lehajtotta a fejét. Lassan, bizonytalanul megindultam felé, mert az ösztöneim azt súgták, így cselekszem helyesen. Leereszkedtem mellé a kanapéra, de nem tudtam megszólalni. Ő tette meg helyettem. – Próbálok jó testvér lenni. Annyira, de annyira próbálok. – Nem a te hibád, hogy elbotlott – igyekeztem vigasztalni. – Dehogynem! Mindig, minden az én hibám. Nem tudtam mit válaszolni, elvégre nem tudhattam, hogy túloz-e, vagy igazat mond. – Ez már régóta hiányzott, nagyon kijárt egy ilyen pofon nekem – szólalt meg ismét. Hátradőlt a kanapén, lehunyta a szemét és a halántékát dörzsölte, mintha fel akarná ébreszteni magát ebből a rémálomból. Furcsa volt erre így gondolnom, elvégre a rémálmok neki teljesen mást jelentettek. – Nem kéne kórházba vinned? Ha már Jennifert sem érte el telefonon? Nem lenne jó, ha a sebei elfertőződnének – javasoltam. Hirtelen rájöttem, hogy Jet sebeinek látványa semmi olyan gondolatot nem ébresztett fel bennem, amire a szörnyeteg gondolt volna, ami őt boldoggá teszi. Nem, most nem. Most változom, és nem fogom hagyni, hogy olyan dolgokra gondoljak. Jeremy kinyitotta a szemét, s felegyenesedett. – Nem, nem lesz semmi baja – mondta halkan. – Csak amiatt aggódom, amit most rólam gondol. – Biztos, hogy nem…? – Nem – vágott a szavamba határozottan. Mélyet sóhajtott, s megcsóválta a fejét. – Tudod mi a legborzasztóbb? – kérdezte előre meredve. – Gondolkodj egy tizenöt éves fiú fejével, akinek nincsenek szülei és akit a két idősebb testvére nevel. A bátyjára felnéz, bálványozza, ő a példaképe. – Jeremy szinte már suttogott: – Látom a szemében, ahogy rám néz. Olyan akar lenni, mint én. És én mindent próbálok megadni neki. De ezek után… lehet, hogy most összetört benne a kép, amit eddig felépített rólam. Újra lehajtotta a fejét. Bizonytalanul felemeltem a kezemet, s felé nyúltam. A hátamon ő is megérintett már, akkor ezt én is megtehetem. Mire végiggondolhattam, mit teszek, a kezem már a farmerdzsekijén nyugodott. Azt kívántam, bárcsak ne lenne rajta, úgy jobban érezhetném a teste közelségét… Elkezdtem apró, lágy mozdulatokkal simogatni a hátát, s ez nekem is jólesett. Meg kellett vigasztalnom, most ez volt a feladatom. – Ne emészd magad, Jet majd megnyugszik – mondtam. A hangom nem hízelgő, nem hamis volt, csak az igazi. Így akartam beszélni hozzá, így kellett beszélnem hozzá. – Remélem – sóhajtott. – Az önzésem miatt nem csak téged idegesítettelek fel, de Jet is rosszul járt. Mindent elrontok… – csóválta tovább a fejét.
Az önzést nem kellett bemutatnia nekem, arról mindent tudtam. Amennyire én önző voltam, Jeremy annyira nem volt az, ezt éreztem. Miért nem tudtam olyan lenni, mint ő? Önzetlen, másokon segíteni akaró lélek? – Mindenki lehet önző egyszer. Jogod van hozzá. – Ehhez? Ehhez nincs! Pont nekem nincs hozzá jogom! Vigyáznom kell az öcsémre, vigyáznom kell a nővéremre, és saját magamra is! És most már rád is. Nekem ez a feladatom! Valahogy élnünk kell a szüleink nélkül! Ezen megütköztem. – Miért? – kérdeztem hirtelen. – Mondtam, nincs szükségem arra, hogy vigyázz rám. Törődj a testvéreiddel, nekik nagyobb szükségük van rád! Én tudok magamra vigyázni. – Dehogy tudsz! – A nevetéséből keserűség áradt. – Azzal beszélgetsz, aki pár nappal ezelőtt majdnem halálra gázolt, Helena! Lesütöttem a szemem, mert nagyon is igaza volt. – Ne csináld ezt! – szóltam rá halkan. – Jet túl fog esni rajta, majd kialussza, és ennyi. Volt rossz nap, nincs rossz nap! – Hogy tudod így felfogni? – ütközött meg Jeremy. – Ez nem megy ilyen egyszerűen, ennyire gyorsan! Levettem a kezem a hátáról. A szeme sarkából felém pillantott, mert nem értette, miért csináltam. Tulajdonképpen én sem értettem. Aggódtam. Jeremyért és Jetért is. Érdekes volt. Mi történt velem? Mi ez a furcsaság, amit belül érzek? Mintha valami megolvadt volna bennem, és a szörnyeteg fulladozna. Mi ez az olvadék? Vér? Láva? Víz? Vagy csupán a lelkem? Nekem van lelkem? Azok után, hogy annyi ember életét vettem el? – Mennyit aludtál az éjszaka? – szólalt meg váratlanul Jeremy. Megdermedtem. Belém nyilallt a kínzó emlék, mikor sírógörcsöt kaptam az éjjel… Az most olyan távolinak tűnt, olyan másnak. – Nem sokat – feleltem. – Úgy három órát. Hallgatott. Ha esetleg eddig egy kicsit is bizonytalan volt abban, hogy nem ébredtem fel a rosszullétére, hát most megbizonyosodhatott róla, hogyan állnak a dolgok. – Sajnálom – mondta halkan. – Én is sajnálom, be kellett volna mennem hozzád éjszaka. Csak nem tudtam eldönteni, mit csináljak, féltem a reakciódtól. Kínos csönd állt közénk, szerettem volna megtörni valami vidámabb témával. – Tegnap, amikor belém botlottál, mitől voltál festékes? – kérdeztem. Futólag rám tekintett, elmosolyodott. Végre! – Szerinted? Festettem – válaszolt nevetve. – El kellett terelnem a gondolataimat. – És mit festettél? – kíváncsiskodtam. Csak mosolygott, nem felelt. – Mondd el! – követeltem. – Úgyis észreveszed egyszer, szóval mindegy. – Ezt nem igazán értem – mondtam. – Majd megérted – válaszolt. – Miért kell neked mindenre magyarázat? Elhallgattam, s elfordítottam a tekintetem, nem akartam megválaszolni a kérdését. Nem akartam elmagyarázni neki, miért van szükségem mindig minden magyarázatára. Inkább egy ígéretét kértem számon. – Azt mondtad, beszélsz majd arról, milyen volt neked az a három nap, amikor kómában voltam. – Igazából nincs sok mondanivalóm. – Rövid szünetet tartott. – Eddig nem is kérdeztél arról, hogyan ütöttelek el, és hogyan történt ez az egész. – Úgy gondoltam, majd előjön idővel… de nem akartam foglalkozni ezzel. – Nem foglalkozni ezzel? Azzal, hogy majdnem meghaltál? Ráadásul az én hibámból? – Örülök, hogy élek, és ez a lényeg. Tényleg örültem? Egy gyilkos nem kapta meg azt, amit érdemelt. Sokkal, sokkal egyszerűbb lett volna, ha meghalok. De akkor Jeremy lelkén szárad a halálom! Ezt nem akartam.
– És ha meghalok? – kérdeztem. – Mit csináltál volna? Pusztán kíváncsi vagyok, meddig és mivel bünteted magad a halálom miatt… – magyaráztam, de a végére elhalt a hangom. Komolyan és keményen vágott vissza. – Valószínűleg akkor is hazahozlak, és miután Jennifer megállapítja, hogy tényleg halott vagy, megkeresem az első sziklát, ahonnan az öngyilkosságba lehet zuhanni! – Mi van? – kérdeztem elszörnyedve. – Ez nem miattad van, hanem miattam. Én ilyen vagyok. Nem bírnám elviselni a tudatot, hogy megöltem valakit! Ráadásul… ha az a valaki… az olyan… olyan… gyönyörű. Ha egy ilyen teremtés miattam vész a semmibe, akkor tényleg nincs több értelme az életemnek – tette hozzá. Ne. Ne! Ezt nem gondolhatja komolyan! Én meg azt nem gondolhatom komolyan, hogy nem fog közeledni hozzám, mint fiú. Hogy nem fog… gyönyörűnek találni. Tényleg azt hiszi, hogy a külső mindent elárul? Mekkorát téved! – Engem ne tarts gyönyörűnek, mert nagyon távol állok tőle. El sem tudod képzelni, mennyire. Hirtelen szállt meg az undor. Jeremy szépnek látott kívülről, de belülről egy átkozott féreg voltam. Egy pokolra való gyilkos, semmi több. Felpattantam, és gyorsan elsiettem mellőle, a tűz irányába. Leültem a kandalló elé. Kinyújtottam a kezem, s elértem egy lángcsóvát. Nem fájt. Mintha megtaláltam volna a gyógyírt az undoromra: úgy éreztem, a láng vidáman, vigasztalóan nyalogatja a kezemet. – Ezt te nem érzed? – hallottam Jeremy hitetlenkedő hangját. – Nem. Nem érzek semmilyen fájdalmat. Ez egy betegség, Jeremy. Mellém jött, s lassan leereszkedett a jobb oldalamra, a kandalló elé. Engem figyelt, s óvatosan a karom felé nyúlt. Nem vettem le a tekintetem a lángokról, miközben odanyújtottam a kezem Jeremynek, s körbeforgattam előtte. – Tessék – mondtam halkan. Hiába keresett volna rajta akár egy apró koromfoltot is. Döbbenten hallgatott, ezért ránéztem. A szemei a kezemet pásztázták, s kissé tátva maradt a szája. Látszólag nem tudott megszólalni. – Érted már, hogy miért nem akarom megosztani a dolgaimat veled? Érted már, miért szajkózom, hogy bonyolult vagyok? A tekintete értetlenséggel telt meg. – Ez… ez akkor egy eléggé furcsa típusa annak a betegségnek – nyögte ki. – Hát persze, hogy furcsa típusa! Valami elromlott a génjeimben, s úgy mutatkozik meg, hogy nem érzek fájdalmat. De szükségem van arra, hogy másokat bántalmazzak, de ezt nem mondhatom el neki. – Most már nem tartasz szépnek, ugye? Nem vagyok olyan tökéletes, mint gondolnád. Undorodom magamtól – próbáltam megértetni vele az érzéseimet saját magammal szemben. – Ne mondd ezt! – suttogta. Keményen tekintettem rá. – Muszáj, mert nem vagy képes felfogni, hogy nem az vagyok, aminek látszom. És nem tetszik, hogy gyönyörűnek tartasz – nevettem keserűen. – Nem érdekel – mondta halkan. Annyira értetlen volt, annyira idegesített! Ő csak a két hasonló korú fiatalt látta, akik bármilyen rövid idő alatt is, de megszokták egymást. Egyértelműen tetszettem neki, s ezzel egyértelműen aláírta a halálos ítéletét. Hiszen ha nem bírom ki és engedek a csábításnak, nincs visszaút. Meg fogom ölni. – Úgy segítenék! – szólalt meg. Ismét felnevettem, keserűen. – Tudom. De bármennyire is rátermettnek érzed magad, ezen nem tudsz segíteni. Ránéztem, hogy a szememből is kiolvassa, mennyire komolyan gondolom. Kétségbeesetten nézett vissza rám, de a kék szeme tisztán s éberen ragyogott. Mindent megtett volna azért, hogy kiszedje belőlem a titkomat. A betegségemről, annak tüneteiről most meséltem neki, de a fegyverekre és hamis iratokra még mindig nem adtam választ. Pedig – ha nem vakította volna el a naivitása – most már akár össze is rakhatta volna a történetet.
– Elmondod Jennifernek? – kérdeztem. – Mit szeretnél? Elmondjam? – kérdezett vissza. – Inkább ne – válaszoltam, s azon töprengtem, hogy ebből vajon mire következtetett. – Rendben – felelt lágy hangon. A tekintetének kékje mintha megnyugodott volna. Arra lettem figyelmes, hogy a keze ismét az arcomhoz közelít, s mielőtt még rászólhattam volna, már hozzáért a hajamhoz. – Ne csináld! – szóltam rá határozottan. Megcsóválta a fejét, s a hajamat bámulta. Ismét végigfuttatta az ujjai közt, s eljátszott vele. Olyan tökéletes volt az érintése, hogy le kellett hunynom a szemem, s elképzeltem, milyen lenne, ha hozzám érhetne. Igazából. Csak egy tizedmásodpercre érezhetném az érintését az arcbőrömön, csak egy kicsit… Nem gondolhatok ilyenekre, nem szabad! Az elindít egy láncreakciót, ami Jeremy halálával fog végződni! – Csak téged akarlak megvédeni, értsd meg! – mondtam ki. – Mitől? – kérdezett vissza. Minden tincsemet átvizsgálta, minden hajszálamon átfuttatta az ujjait. – Saját magamtól – nyögtem ki végül. – Bármiért is akarsz megvédeni magadtól, ezzel nem ártok neked, és nem bánthatsz! – nevetett. Nevetett? Nevetett! Nem vette komolyan, amit mondtam! Hogy lehet ilyen?! – Valamit nem értek – szólalt meg újból. – Ha nem érzel fájdalmat, miért érzed azt, ha hozzád érek? – Ez egy nagyon jó kérdés – feleltem. Újra elhallgattunk, de Jeremy ujjai tovább játszottak a tincseim közt. Mosolyognom kellett, jólesett az érintése, s az illata is, amit hirtelen nagyon közel éreztem magamhoz. A kék szeme az én zöldembe fúródott, s nem engedett el. Miközben elvesztem a pillantásában, még közelebb hajolt az arcomhoz, s már csak centiméterekre volt tőlem. Nagyon mélyen belélegeztem az illatát. Ennyire intenzíven még soha sem éreztem. Egyik pillanatról a másikra az ajkaimra nézett. – Ne! – dőltem hátra, s elhúzódtam a kandalló másik végéhez. Ismét rám tört a düh. – Elég! Fejezd be, hagyj békén! Nem érhetsz hozzám, nem érted?! – Akkor mondj valami használhatót, hogyan kerüljem el! – fakadt ki. – Mert tudod, elég nehéz észben tartani! – Tartsd távol magad tőlem! – préseltem ki az összeszorított fogaim közt. – Ez például tökéletes – mértem fel a köztünk lévő távolságot. – Másfél méter? Igen. Ez legyen a minimum. – Rendben – motyogta megdöbbenve. – Jeremy, én komolyan gondolom! Nem akarlak megsérteni, de ez egy… alapfeltétel. – Minek az alapfeltétele? – kérdezte komolyan. – Annak, hogy mi ketten egy szobában maradhassunk – feleltem. – Kérlek, próbáld megérteni! – Próbáljam megérteni azt, amit nem lehet megérteni? – Akkor csak fogadd el, hogy így a legjobb. Hallgatott, de a szemével nem eresztett el. Mérges volt rám, vagy csalódott? Nem tudtam eldönteni. Váratlan dolog zavarta meg a beszélgetésünket. Valaki lefelé sietett a lépcsőfokokon. Jetet láttam, aki a konyha felé tartott, ránk sem pillantva. Átöltözött, gondoltam, el akarta rejteni a sebeit. Bárcsak itthon lenne már Jennifer, s kezelésbe venné őt! Volt rá okom, hogy magára hagyjam Jeremyt – kell neki pár perc egyedüllét, hogy megeméssze a dolgokat. Felkeltem a helyemről, befordultam a konyhába. Jetet ott találtam a hűtőnél. De nem étel után kutakodott. A hűtőnek támaszkodott, s maga elé bámult. – Jet? Jól vagy? Nem fáj a kezed!? – kérdeztem halkan. Nem nézett rám, ide-oda repkedett a tekintete. Idegesítő volt, hogy nem tudta eldönteni, hova nézzen. Még a homlokát is összeráncolta, úgy láttam, erősen gondolkodik valamin. – Ha Jennifer hazaér, megnézi a sebeidet! Akkor jobb lesz. – Aha – nyögte ki.
Jet csak pár centivel volt alacsonyabb nálam. A haja kicsit vizes volt, lefürdött a csúnya esés után. Elég szerencsétlenül történhetett, hogy ilyen zúzódásai keletkeztek. – Nézd, nem biztos, hogy őt kéne hibáztatnod azért, mert elestél – bukott ki belőlem. Jet metszőn nézett rám. Először szembesültem azzal, hogy neki is kék szeme van, de fakóbb, mint Jeremy tiszta kékje. Csóválni kezdte a fejét. – Ezt te nem érted… – Lehet, de akkor sem az ő hibája, hogy ott volt az a pár vezeték, amiben… – Ilyet soha nem szokott csinálni! – vágta rá dühösen. – Ha látja, hogy ideges vagyok, azonnal megnyugtat! Engem nem érdekel, hogy elestem, csak hogy ő nem… nem… – Mindenki hibázik, miért nem fogadod el? Nézd, próbál jó bátyád lenni, elmondta nekem. De nem lehet tökéletes! Jet egy kicsit hallgatott, majd halkan hozzétette: – Sohasem hibázik. Most meg... – Ő is csak egy ember, Jet. Mindent próbál megtenni azért, hogy neked könnyebb legyen. Tudom. Döbbenetemre elnevette magát. – Te meddig fogsz itt lakni nálunk? – kérdezte. Ez eléggé váratlanul ért. Nem értettem a hirtelen hangulatváltást. – Nem tudom – válaszoltam zavartan. – Akkor ez érdekes lesz – vigyorgott. – Hidd el, nekem az első perctől fogva nagyon érdekes ez az egész… – De tudod, ez jó. A változás egy kihívás. Jó, hogy itt vagy. Egy ideig hallgattunk, majd ő törte meg a csendet. – Tudod, Jeremy megint túloz, amikor azt mondja, nem tudom, mi zajlik az életünkben. Nagyon is tudom, és érdekel. Amíg kómában voltál, alig mozdultam mellőled. Csak amikor felébredtél, onnantól vesztettem el a fonalat. – Igen, onnantól én is… – motyogtam. – Durva baleseted volt. De te még örülhetsz, hogy Jennifer mesterséges kómában tartott. Olyan kezelést kaptál, amitől a fájdalom nagy részét átaludtad. Jeremy bezzeg nem kapott ilyen kezelést, pedig lehet, hogy neki nagyobb szüksége lett volna rá – mondta egy szuszra. – Ezt hogy érted? – kérdeztem. – Hát… az a három nap – ismét a fejét csóválta. – Ne tudd meg! Nem ismertem rá. Teljesen magán kívül volt, és bezárkózott a szobájába. Azért volt rettenetes, mert… hát nem tudom, mennyire ismerted meg eddig – itt lopva rám pillantott –, de ő nagyon magabiztos... és vidám. Mindig. Most meg szinte száznyolcvan fokot vett a viselkedése, hirtelen elkezdte önmagát vádolni mindenért. Rossz volt végignézni, min megy keresztül. Tényleg azt hittem, hogy nem kapom vissza a bátyámat. Komolyan! Még most sem az igazi. – Igen, az én hibám, hogy a bátyád megváltozott, nyugodtan kend csak rám! – feleltem. Ijedten tekintett rám. – Nem… nem úgy értettem, ezt nem mondtam. Csak… furcsa. – Én már nem tudom, mit jelen az, hogy furcsa – szaladt ki a számon. – Túl sok érthetetlen dolog történt velem az utóbbi napokban. Váratlanul lépett be Jeremy a konyhába. Az arca kicsit zavart volt, de a körülményekhez képest nyugodt. Jet szólalt meg először: – Hé, Jeremy! – a hangja erőltetett, játékos volt, de kínzóan ellentétes érzelmeket tükrözött. – Reggel elfelejtettem megkérdezni: mikor kértél engedélyt rá, hogy kipingáld a fürdőszobámat? – Bocsánat, kérvényt kellett volna benyújtanom? – vetette oda Jeremy az öccsének. – Hát, tudod, mégiscsak az én fürdőszobám. Miért nem a tiédben szórakoztál? – kérdezte nyersen Jet.
– Ott nem lett volna elég hely hozzá – morgott Jeremy, s odajött hozzánk. Megállt Jet előtt, s egy ideig bámulta. – De majd legközelebb engedélyt kérek – mondta gúnyosan. Jet a fejét csóválta. – Komolyan nem értelek. Miért viselkedsz így, és miért nem kérsz rögtön bocsánatot az egész reggeli ügy miatt? – kérdezte Jet élesen. – Úgysem bocsátanál meg – vonta meg a vállát. – És eléggé mar belülről a bűntudat, nem kell még a ráadás, hogy nem bocsátasz meg. – Most sajnáltatod magad? Jeremy keményen nézett az öccsére. Feszülten figyeltem, mi lesz ebből az egészből. Rossz volt látni az ellenségeskedésüket. – Srácok, mi lenne, ha megnyugodnátok? – kockáztattam meg. Egyszerre tekintett rám két kék szempár. Nagyon furcsa érzés volt. – Úgy értem… ez senkinek sem jó, és nem viszi előbbre az ügyet, ha marjátok egymást. A fiúk csak hallgattak. Most tovább kellene beszélnem? Nem szólaltak meg, s nekem elegem volt a csendből. – Jeremy, csak kérj bocsánatot, és jó testvér módjára érdeklődj az öcséd sérülései iránt… Tudod, így kéne csinálni! Idióta módon fejeztem ki magam, de annál jobban esett, mikor Jeremy futólag elmosolyodott. Rátekintett az öccsére. – Bocsánat! Jet egy ideig hallgatott, majd megkérdezte: – Miért is kérsz bocsánatot? – Mert undorítóan viselkedtem veled is… és Hellel is. És hogy nem nyugtattalak meg. Bocs, nem fordul elő többet. – Nagyon remélem – mondta Jet. – Tudod, nem vagyok hozzászokva ehhez. – Nekem mondod? – morogta Jeremy. – És még? – kérdeztem, Jeremyre bámulva. Ránézett az öccsére, és elővett egy játékos stílust. – Mesélj Jet, hogy vannak a sebeid? Meglepődtem, hogy Jeremy azt gondolja, a komolytalanságával elnyerheti Jet bocsánatát. De még inkább meglepődtem, mikor Jet a bátyjánál is szélesebben elvigyorodott. – Kösz, jól vannak. – Akkor örülök! – nevetett Jeremy. – Én meg megbocsátok. De ha még egyszer… – Nem! Nem lesz ilyen! – biztosította Jeremy. – Inkább azt mondd meg, hol tart a takarítás. – Hmm… nem t’om. – válaszolt Jet. – Szerintem Rose pár órán belül kész lesz az emelettel. – Hogy lehet egy ilyen hatalmas házat egy nap alatt kitakarítani? – bukott ki belőlem. – Simán. Rose tök’ gyors – válaszolt Jet, majd ismét Jeremyre tekintett. – Jennifer hatkor jön? – Aha. – Akkor majd ő viszi haza Rose-t. És Melindát is hozza, asszem. – Tényleg? – vonta fel a szemöldökét Jeremy. – Igen, tegnap este mondott ilyesmit. De már ideje volt, vagy két hónapja nem volt itt. Idegesített az információhiányom, Rose-ról tudtam, hogy a takarítónő, de ki Melinda? Rákérdeztem: – Ki is az a Melinda? Jeremy felém fordult, s óvatosan válaszolt. – Hát, egy lány. Orvostanhallgató, Jennifer egyik munkatársának a lánya. Jen amolyan… plusz anyagot ad neki azzal, hogy néha elhozza ide, és együtt dolgoznak a laborban. Állítólag nagyon tehetséges, és Jen felkarolta, mert különlegesnek tartja. – Aztán megvonta a vállát. – Ha ő így gondolja, akkor biztosan úgy van.
Hirtelen tudatosult bennem, hogy ha itt maradok ebben a házban, nem csupán a három testvérhez kell majd hozzászoknom. Erre nem is gondoltam. Érdekes lesz. Jet megmozdult mellettem, s elment köztem és Jeremy között. – Hova mész? – kérdezte Jeremy. – Csak lehozom a könyvemet. Rászoktatom magam a társasági életre. – És már trappolt is felfelé a lépcsőfokokon. Ijesztően hamar állt be a csend. Rövid idő után Jeremy szólalt meg: – Ez így jó? Megvan másfél méter? – kérdezte könnyedén a közöttünk lévő távolságot méregetve. – Ne csináld! Csak azt kértem, hogy tarts távolságot a saját érdekedben. És ne sértődj meg! Megvonta a vállát. – Majd ráunsz a távolságra – somolygott, és jó másfél méternyire tőlem nekidőlt a konyhabútornak. – És ha nem unok rá? – kérdeztem komolyan, élesen fúrva a tekintetem a szemébe. – Mi van, ha ragaszkodom ahhoz, hogy biztonságban légy, és ezáltal én sem húzom fel magam minden apróságon? Egy ideig próbált még többet kiolvasni a szememből, majd feladta, s sejtelmesen mosolyogva közelebb araszolt hozzám. Megindultam balra, a hűtő felé, s most már annak dőltem. Képtelen voltam kiigazodni Jeremyn. Teljes káosz volt a fejemben. Először éreztem annak a súlyát, hogy ez a négy nap mégsem hosszú idő, s nem tudtam kiismerni őt. – Gyere a nappaliba – szólalt meg végül. – Most Jet azon van, hogy több időt töltsön velünk. Hang nélkül követtem. Miután Jeremy leült a kanapéra, én pedig a fotelba, hallottam, amint Jet lefelé igyekszik a lépcsőn. Leült a pattogó tűz mellé, s kinyitotta a könyvét. Jeremy közelebb húzódott hozzám, de azért tartotta a távolságot. Halkan megkérdezte: – Ezt a betegségedet… nem lehet gyógyítani? Jetre pillantottam. Szerencsére ő belemerült a könyvébe. – Igazából… annyira nem néztem utána. Mert csak az internetről szedtem ezt az egészet. De biztos vagyok benne, hogy közöm van ehhez a betegséghez – suttogtam. – Lehet, hogy Jennifer segíthetne. – Nem! – szisszentem fel. – Jó, jó, nem azért mondtam. Nem mondom el neki, de… – Jól vagyok, nem kell a segítsége. Eddig sem éreztem fájdalmat, ezután sem fogok. – Csak ha hozzám érsz – morogta Jeremy. Eszembe jutottak azok az alkalmak, mikor megérintett. Csak egy tizedmásodpercig éreztem, de aztán megtámadtak a szúró, kínzó villámok, s a fájdalom minden mást háttérbe szorított. Aztán az is eszembe jutott, hogy legutóbb nagyon közel voltunk ahhoz, hogy ismét kárt tegyünk egymásban. Meg akart csókolni. Ennek nem szabad előfordulnia, soha! Azért sem, mert csúnyán megráznám őt, s azért sem, mert akkor tényleg nagyon közel kerülnék ahhoz, hogy beinduljon a láncreakció, ami a halálához vezetne. A szörnynek csak a céltalan, üres embereket szabad megtámadnia! Az olyan érzelmekkel és értelemmel teli embereket, mint Jeremy, nem szabad bántanom. A tűz vidáman pattogott, a padlón különlegesen tört meg a fénye. A táncoló lángokra megbabonáztak, s ezután képtelen voltam elszakítani onnan a tekintetem. Megszállt a nyugalom, hiába éreztem Jeremy kíváncsi, égető tekintetét az arcomon. – Mire gondolsz? – hallottam egy hangot magam mellett. Jeremy hangja volt. Nem szakítottam el a tekintetem a tűzről, a látvány az egész testemet átjárta, nyugalmat árasztott. Tudtam volna mit felelni a kérdésre, egy tonnányi dolgot felsorolhattam volna válaszként. De csak ültem csendben, a lángokat nézve. – Azt hiszem, kezdem összerakni a történetedet. Jeremy nyugodt, kiegyensúlyozott hangja még soha sem váltott ki belőlem ilyen ijedtséget. Felkaptam a fejem. Komolyan nézett rám, elgondolkodva. Mit tudhat? Összerakta, beugrott neki? De csak nézett rám, én pedig visszafordítottam a tekintetemet a tűzre. Mondja csak ki, megérdemlem. Megérdemlem, hogy
egy olyan ember szájából halljam az igazságot, akire sohasem gondoltam volna áldozatként. Márpedig ha rájött… akkor nem lesz más választásom… – Valami történt veled. Valami nagyon rossz dolog, és nem tudod feldolgozni – folytatta halkan Jeremy. – Nem tudsz te rólam semmit. És ha így haladsz, ez nem is fog változni. Nem tudod, hogyan kezdődött ez az egész… – motyogtam. – Mármint ez a rejtély körülötted? – kérdezte. – Igen – suttogtam. Éreztem, ami történik bennem: segíteni akartam neki, hogy rájöjjön. Minél előbb rá kell jönnie, és nekem meg kell ölnöm őt. Ez volt az egyetlen megoldás, nem láttam más utat. Jöjjön rá minél előbb, s legyen végre vége ennek a szenvedésnek… Inkább megölöm, minthogy engedjem, hogy közelebb kerüljön hozzám. – Mi változott, amióta itt vagy? Nem értettem, miért kérdezte ezt tőlem. Nem adtam választ. – Mert tudom, hogy változol. Érik benned egy döntés, csak nem értem, mi az. Persze, hogy érik bennem egy döntés: az, hogy meg foglak ölni, Jeremy! – gondoltam. – Ezt honnan veszed? – kérdeztem. – Látom rajtad, percről percre. Ennyire nyilvánvaló volt a szemeimben a szörny, ami már azon gondolkozott, hogy milyen különböző, alattomos, cseles módon oltja ki Jeremy életét? – Mondd el! – suttogta Jeremy. – Hidd el, könnyebb lesz! Keserűen felnevettem. – Semmit sem tudsz rólam, Jeremy. Ha elmondom… – elhalt a hangom. – Igen? – kérdezte nyugodtan. – Ha elmondom… meg fogok őrülni. Fájdalmasan nézett rám. – Ennyire magadban tartottad eddig? Azt gondolod, hogyha elmondod, meg fogsz őrülni? – Pontosan – néztem rá komolyan. – Ebben van logika, Jeremy – szólalt meg Jet hirtelen. Ránk bámult, összeráncolt homlokkal. Elállt a lélegzetem. Te jó ég… mióta figyelte azt, amiről beszélgettünk!? – Úgy értem – magyarázta Jet a bátyjának, miközben becsukta a könyvét –, hogy tegyük fel, van egy titkod, amit nagyon régóta hordozol magaddal, és senkiben nem bízol meg, mert azt érzed, ha elmondanád akárkinek is, őrültnek néznének… vagy még rosszabb… talán te is beleőrülnél. És hogy ezt elkerüld, felveszel egy mindennapos ritmust, egy álarcot, hogy ne jöjjenek rá a dolgaidra. Szerintem ez elég logikus. Megborzongtam. Még pislogni sem tudtam, nemhogy levegőt venni. Jet szóról szóra pontosan leírta, mi vett körül több mint tizennyolc éve. Mit tudott? Mennyit hallott a beszélgetésünkből? Biztosan gyorsabban összerakná, mint Jeremy. Igen, ő tudta. Ez megbonyolította a dolgokat. Jeremy komolyan nézett az öccsére. Úgy éreztem, mintha egy láthatatlan gondolatfonál alakult volna ki köztük, aminek segítségével most némán kommunikálnak. Vajon mit értettek meg egymás tekintetéből? Jet – ha burkoltan is – most festette le a bátyjának, ki is vagyok valójában. Egy bűnös lány. Egy gyilkos fajzat. A fiúk egy teljes percig néztek egymásra. Jet végül sóhajtott egy mélyet, s újra kinyitotta a könyvét. – És olyan nehéz lenne megnyílni egy idegennek, akiben kivételesen megbízol? – kérdezte Jeremy. Nyíltan vitatták meg a magánéletemet! Tökéletes! Elemezgessék csak a problémát, amíg a szemem láttára nem jutnak el a megoldásig! Akkor már tényleg mindkettőt meg kell ölnöm… Jet hirtelen felkapta a fejét, s a bátyjára nézett. – Az attól függ, milyen az az idegen, és a szituáció. És persze, a titok mértéke és jelentősége. És még akkor is meggondolandó, jó ötlet-e elmondani a titkodat! – mondta kicsit hangosabban. Fogalmam sem volt arról, mi történik körülöttem. Jet védeni akar?
– És ha átgondoltad már háromszor is? Négyszer, ötször? És már csak egy végső löket hiányzik?– kérdezte Jeremy az öccsétől. – Akkor csinálj, amit akarsz! – vetette oda dühösen Jet, s felpattant a tűz mellől és feltrappolt a lépcsőn. Túl nagy lett a csend. Nem tudtam, mit gondoljak. Mit művelt Jet? Belém látott, tudta, mire készülök? Próbált visszafogni, hogy ne tegyem meg, amit meg kell tennem? Illetve… ezt kell tennem? Mert Jeremy győzködése és reménytelen kiútkeresése megmozgatta bennem a kemény kérget a titkom felett. Jet óva akart ettől inteni? Akkor miért nem rám volt dühös? Teljes volt bennem a káosz. Jeten még nehezebb volt eligazodni, mint a bátyján. Nekem szükségem van a válaszokra! Mi ez az egész? Távolról motor hangját hallottam, ami másodpercekkel később le is állt a ház előtt. Jennifer hazajött. – Úgy látszik, a filozofálgatást eltesszük későbbre… – bosszankodott Jeremy. Az ajtón kívülről két női hang beszélgetése és nevetése hallatszott. Az egyiket felismertem, a másik idegen volt. Jennifer benyitott, s beengedte a mögötte mosolygó lányt. Levették a kabátjukat, amik itt-ott fehér pelyhekkel voltak meghintve. Jeremy felemelkedett a kanapéról. – Jeremy! – szólalt meg a lány. – Mióta nem láttalak! Mikor odaért hozzá, a lány körülfogta őt a karjaival. A fotel anyagába mélyesztettem a körmeimet, s még az izmaim is összerándultak a látványtól. – Semmit sem változtál! – Ezt hogy érted, Mel? – kérdezte kedélyesen Jeremy. A lány nagyon csinos volt. Rögtön láttam, amikor levette a kabátját. Hosszú, sötétbarna haja egyenletesen keretezte az arca mindkét oldalát, természetes szögben kanyarodott a szeme elé a hajzuhatag. Arcvonásait még kiegyensúlyozottabbá tették csokoládébarna szemei, amelyek egy elegáns szemüveg mögött ültek. Amik, miután találkoztak Jeremy kékjével, valósággal felragyogtak, minden arcizmával egyetemben. Az alacsony, de arányos testalkata igazi mini szépségkirálynővé tette. S ez nekem nagyon nem tetszett. – Úgy, hogy még mindig olyan kölyökképed van, mint az öcsédnek! Az ember azt várná, hogy a fiúk ebben a korban két hónap alatt rengeteget változzanak! Meghazudtolod a biológiát! A hangja egy kellemes, magas szopránra emlékeztetett, s még jobban csilingelt, mint Delilah-é. Pedig azt hittem, az övénél elbűvölőbb hang nem létezik a földön. – Kösz – mosolygott Jeremy, majd felém fordította a tekintetét. – Mel, itt van Helena, Jennifer biztosan mesélt róla. Jeremy mindent megtett azért, hogy a feszültség ne oldódjon bennem. Jennifer beszélt rólam Melindának? Csak nem mondta el, miért vagyok itt… Nagyon reméltem. A lány rám mosolygott, s elindult felém. Eszembe jutott a délelőtt, amikor egy hasonló helyzetben Delilah-nak majdnem nekirontottam. De most inkább gépiesen felegyenesedtem. – Szia! – nyújtotta felém a kezét. – Melinda Florence vagyok. Áradt belőle a magabiztosság. – Szia… – motyogtam. – Helena Ferrer. – Hallottam, hogy itt laksz pár napja. Hát tudod, irigyellek… – halkította le a hangját. – Ez a ház fantasztikus! – Az – nyögtem ki. – Mel, gyere, mert nem lesz túl sok időnk! – szólt Jennifer. – Rendben. Akkor… majd találkozunk még. Gyanítom – kacsintott egyet, s elindult Jennifer felé. Visszaültem a fotelbe, s próbáltam tudomást sem venni róla. – Jer, hazaviszed Rose-t? – kérdezte Jennifer a lépcső aljáról. – Persze – bólintott Jeremy. Jennifer megindult a lépcsőn felfelé. Melinda hirtelen megtorpant, s visszafordult felénk. Úgy láttam, mintha hezitált volna valamin. Aztán megszólalt, a mondandóját Jeremynek címezve: – Akkor megint nem tudunk beszélni… Jeremyre tekintettem, aki a kanapé mögött állt, s olyan kifejezéstelen arcot vágott, hogy képtelenség volt eldönteni, mire gondol.
Melinda megindult felé. Mikor elérte, hozzáért a karjához. – Jeremy… miért nem hívtál? Sose hívsz! – Halkan beszélt, de sajnos hallottam. – Jól tudod, hogy nem zavar. Jeremy letekintett oda, ahol Melinda megérintette, majd megszólalt: – Nem értem rá… Melinda metszőn nézett rá a lencséi mögül, majd arcvonásai érdekes fordulatot vettek. Mintha a sértődöttségét próbálta volna leplezni. Elvette a kezét Jeremyről, megpördült, s felsietett a lépcsőn. Csak… néztem előre. Görcsösen. Értetlenül. Mérgesen? Jeremy morgott egyet, majd ledobta magát a kanapéra. – Ez meg mi volt? – kérdeztem óvatosan. – Semmi különös – motyogott Jeremy. – Csak egy ideje próbálom elkerülni őt, mert… történtek… dolgok. – Ezalatt meg mit értesz? – Mindegy – morogta. – Nem áll szándékomban kihúzni belőled. Ha titok, akkor titok! – mondtam. De Jeremy folytatta. – Csak korábban volt valami köztünk. Feszülten nézett a tűzbe, s próbált a lángokra koncentrálni. Éreztem, hogy kényelmetlen volt erről beszélnie. Szinte égett belülről, s a forrósága pillanatok alatt elért. Én is felhevültem attól, amit mondott. Hirtelen rám nézett, s a tekintetemet fürkészte. Nem tudom, milyen látványt nyújthattam, de eléggé idiótának éreztem magam. Az agyamba akaratlanul is betolakodott egy kép, amint elképzeltem őt és ezt a mini szépséget olyan közel, mint amilyen közel mi voltunk egymáshoz ma délután. – Te? És ez a lány? – Hát… igazából – válaszolt egy idő után halkan – csak… alakult a dolog, de nagyon jó, hogy nem lett belőle semmi komoly. – De hiszen idősebb nálad! Látszik rajta – szóltam kemény hangon, ami még engem is meglepett. Mindketten elhallgattunk. Még a tűz is kezdett elcsendesedni, már csak halkan ropogott. Középkorú, barna hajú, alacsony termetű nő jött le a lépcsőn, a takarítónő. Látszólag nem érdekelte, hogy beköltöztem a házba. Jeremy felpattant, hogy hazavigye. Úgy véltem, nagyon örül, hogy megszabadulhat a kínos társaságomtól. Már a dzsekijét húzta magára, amikor felkeltem a fotelből, s felé indultam. – Figyelj, szerintem mire hazaérsz, már aludni fogok. Eléggé sűrű nap volt a mai… – – Rendben – bólintott Jeremy. – Akkor jó éjt. – De… azért lehet, hogy még éjjel találkozunk, ha… – folytattam volna még, de itt a szavamba vágott. – Legyünk optimisták, oké? Legalább most ne beszélj erről, mert akkor az agyam beprogramozza magának, hogy nekem minden éjjel álmodnom kell. Olyanokat... – tette hozzá. – Reggel nem kell korán kelned, holnap délutánosok vagyunk – szólt még vissza az ajtóból. Amikor Rose és Jeremy kimentek, egy pillanatra láthattam a havat szállingózni odakint. A kékes-lilás lángokkal égő tüzet néztem, ahogy gyengül az ereje s a fénye. Túl sok minden történt ma, éreztem, hogy elfáradtam. Néhány dolog azonban sehogy sem fért meg a fejemben: Jet furcsa viselkedése, ahogy meg akart védeni. És Melinda Florence... A harmadik furcsa dolog igazából nem is idegesített. Utólag rájöttem, hogy nem tudtam mit kezdeni vele. A történtek miatt dühösnek kellett volna lennem, mint ahogy az is voltam, mikor… majdnem megtörtént. Majdnem. Már nem voltam ideges miatta, csak fel-felidézgettem az elmémben, milyen volt, mikor olyan intenzíven éreztem az illatát. Milyen volt, mikor észrevettem, hogy Jeremy tekintete az ajkamon állapodik meg. Képes lettem volna hagyni, hogy megtörténjen. Négy nap után. Képes lettem volna rá. S ennek ellenére mégis megszabtam azt a másfél méter távolságot.
8. Tükörsima ügy „If life ain’t just a joke Then why are we laughing?” (My Chemical Romance – Dead!)
Kopogtattam a fürdőszobaajtón. Tíz percig vártam a szobámban, mire eldöntöttem, hogy bemegyek hozzá. Hajnali három óra volt. – Jól vagyok – hallottam a hangját belülről. – Persze! – feleltem könnyedén. A hangjából kiolvastam mindent, s előttem volt, ahogy a kövön ülve reszket. – Jól van, gyere be! Nem a kőre roskadva ült, de nem is a mosdókagylóra támaszkodott: a helyiség egyik kisebb nyitott ablakán nézett kifelé. Közelebb mentem hozzá. A bőre nem volt vakító fehér, s nem láttam verejtékezni sem. – Hogy vagy? Rám emelte a tekintetét. – Már egész jól. Gyomorforgató, hogy egyik pillanatban fulladozok, a másikban meg égek… – morogta. – Egyszerre a kettő, felváltva. Ez újdonság. – Jeremy, mondd már el, mitől van ez! Szorongsz valamitől, azért álmodsz ilyeneket? – követeltem. – Semmitől sem szorongok, és nem félek – felelte, az ablakon kibámulva. – Én nem vagyok ebben olyan biztos. Mondd el, kérlek! Hátha tudok segíteni. Hirtelen élesen nézett rám. – Ez az én feladatom lenne. Ugyanis te szorongsz valamitől, és nem vagy hajlandó beszélni róla. Megtalálta a tökéletes témát, így hajnali háromkor! Becsukta az ablakot, aztán elsétált a fürdő közepéig, majd onnan nézett rám. A léptei magabiztosnak látszottak. – Most mi van? – kérdeztem. Kis ideig hallgatott, s összeráncolt homlokkal figyelt. – A szüleidhez van köze? – Nem! – nyögtem ki. – Akkor valaki máshoz. Valaki bántott? – Aggódva nézett rám, és tett felém egy lépést. – Nem – feleltem határozottan. – Légy szíves, ne faggass! Utálom! – vetettem oda neki. – Nem érdekel! Tudnom kell!– mondta még nálam is határozottabban. Újabb lépés! – Nem, nem kell tudnod! – próbáltam megértetni vele. – Ha nem mondod el, bele fogok őrülni – mondta lassan formálva a szavakat, de éreztem, hogy kezdi felhúzni magát. – Jeremy, nyugodj le, megint rosszul leszel… – Dehogy leszek rosszul! – Már másfél méteren belül volt. – Akkor légy szíves, hagyj békén! – kértem kétségbeesve. – Nem hagylak. Mondd el! – Nem fogom elmondani! – vágtam rá dühösen. Már csak egy méterre volt tőlem.
– Értsd meg, hogy segíteni akarok neked. Tudok segíteni! – préselte ki a szavakat az összeszorított fogai közt. – Értsd már meg, hogy bízhatsz bennem! Nekem szükségem van arra… – már nagyon közel volt hozzám – nekem kell, hogy segíthessek! Én ilyen vagyok, ezért vagyok. Muszáj segítenem neked. A lélegzetem is elállt. Előttem állt… aztán nekitámaszkodott a falnak, a kezeit a fejem két oldalán, a csempén nyugtatva. – Adj rá egy esélyt… kérlek! – mondta, s szinte remegett. Éreztem a teste melegét. Az ujjai nagyon közel voltak a hajamhoz, de nem ért hozzám. Centikre volt tőlem, a testével betakart, s hirtelen csak egy jelentéktelen porszemnek éreztem magam. Valahogy kisebbnek tűntem. A fekete tincseit most még sötétebbnek láttam a világos térben… ilyen közelről. Mélyen fúrta a tekintetét az enyémbe, s fogva tartotta. Mit akar? Azt hiszi, kiolvashatja belőle a titkaimat? Azt hiszi, zöld tintával belevésték az igazság kínzó szavait a szemembe? Egyre közelebbről láttam az opálos óceán fenekére. A szívem a torkomban dobogott, szédültem, s nem éreztem a testemet. Nem figyeltem többé a gondolataimra, nem hallottam semmit. Két érzékszervem élesedett ki: a látásom és a szaglásom. Jeremyből áradt az a friss fenyőillat, ami naranccsal és citrommal keveredett. Mintha mentát is éreztem volna, friss, nyugtató mentát. Mélyeket lélegzett, de nem mozdult. A tekintetemet lejjebb eresztettem, az ajkaira. Nem akartam tovább szédülni az illatától, a kékségtől, a lélegzetétől és a szívverésemtől. Nem akartam sebezhető és gyenge lenni. Meg kellett tennem valamit, hogy egyenes, tiszta útra lépjek. Választanom kellett. Csökkenteni kezdtem azt a pár centiméternyi távolságot, ami vészjóslóan lebegett köztünk. Csakis az ajkaira koncentráltam. Ekkor váratlan dolog történt. Elkapta a kezeit a falról, s hátrált pár lépést. Megzavarodtam. Ezt meg miért csinálta? Levette rólam a tekintetét, és az egyik mosdókagyló felé indult. Rátámaszkodott, s lehajtotta a fejét. Mi volt ez az egész? Én mit csináltam, s ő mit csinált? Egyikünk reakcióiból sem értettem semmit. Jeremy mélyet sóhajtott, majd felemelte a fejét, és önmagát pásztázta a tükörben. Úgy láttam, nagyon mélyen gondolkozik valamin: homlokát összeráncolta, a szeme élesen meredt a tükörképére. Nem mertem megszólalni. Mit mondhattam volna? A fekete tincseisre bámultam. Aztán valami megváltozott: Jeremy remegni kezdett. Még mindig magára bámult a tükörben, nagyon mélyen. Görcsösen markolta a mosdókagylót, miután már egész testében remegett. Éppen meg akartam szólalni, mikor egy hirtelen mozdulatot tett: villámgyorsan felemelte a görcsben remegő jobb kezét, s ököllel betörte a tükröt maga előtt. A sima tükörfelület nagyobb darabokra esett szét, s a rengeteg szilánkdarab üveges csilingeléssel szóródott szét a mosdókagylóban és a földön. Két nagyobb tükördarab esett le a csapra, majd a mosdótálba, de Jeremy még időben elemelte a kezét előlük. A fehér mosdókagyló így is fenyegető színt kapott: véres lett. Ijedtemben odaszaladtam Jeremyhez. – Miért csináltad ezt?! Nem felelt, de megnyitotta a csapot és vizet engedett a kezére. Kisebb-nagyobb szilánkok álltak ki a bőréből, és tele volt mély vágásokkal, amikből egyre erősebben szivárgott a vér. Mielőtt még bármit tehettem volna, megzavarodva bámultam a kezére. Valami megváltozott bennem: viharos gyorsasággal terjedt a tűz a gyomromban, a tüdőm, a torkom, s a szívem hevesen zakatolt. Egyik pillanatról a másikra elvesztettem az önuralmamat. Jeremy fájdalmában lehajtotta a fejét a mosdó szélére, s erősen zihált. A víz egyenletesen folyt a csapból, de hiába mosta le a vörös színt a kezéről, ereiből a vér folyamatosan szivárgott. És én ezt élveztem. Gyönyörrel töltött el a mély vágások látványa a tenyerében… A meleg szétáradt a testemben. A fájdalommal teli zihálása felerősödött a fülemben, elnyomta a heves szívverésem zaját. Kizártam minden egyebet: csakis az számított, hogy kínzó fájdalmában szaporán vette a levegőt. Elképzeltem, hogy a másik
keze is így néz ki… Előttem volt, mennyire jól esne, ha égni látnám a fájdalomtól. Ha lángokra lobbanna a belső égéstől, ha olyan lángokba borulna, mint amilyenekbe én borultam most. A gyönyör szinte már marcangolta a belsőmet… Marcangolt? Ez furcsa, ez szokatlan. Jeremy felszisszent. Éppen egy nagyobb szilánkot próbált kiszedni a kezéből. A csuklója több helyen vérzett. Vörösen láttam, de nem a dühtől. Nem a gyönyör marcangolt, a szörnyeteget kezdték el fojtogatni. Most rajtam volt a sor: remegtem. Nagyon gyorsan felépült bennem egy ellentétes érzés, s a két erő ismét egymásnak feszült. A jóságos énem próbálta elaltatni a benső vérengzésemet, s próbált józan észre téríteni. Ne csináld ezt most… Jeremynek szüksége van rád, ne csak állj itt… De olyan gyönyörű! Az a sok kis erecske, ahogy folyik a vére, s hallani a fájdalmas lélegzetvételét… Állj le! Ez nem te vagy! Csinálj már valami hasznosat! De nekem most nincs semmi dolgom, csak élvezni, hogy… Elég! Ő itt Jeremy. Nem valami bárból vagy utcáról felszedett senki. Ő itt a te Jeremyd! Az én Jeremym? Igen, az enyém. Pillanatok alatt kitisztult a látásom. Odaszaladtam ahhoz a szekrényhez, amibe belepakoltam a piperedolgaimat, s előszedtem egy csipeszt. – Nyújts ide a kezed! – szóltam rá határozottan. Jeremy a mosdóra tette a karját. Fölé hajoltam, s anélkül, hogy hozzá értem volna, kezdtem kiszedegetni a szilánkokat. Alig láttam a sok vértől. Még mindig hevesen zihált, s tudtam, hogy nagyon fáj neki, amit csinálok. Hátrahajtotta a fejét, és nyelni próbált. Ismertem az érzést… Próbálsz nagyokat nyelni, mert abban a hitben ringatod magad, hogy le tudod nyelni a félelmeidet, az idegességed vagy a fájdalmad. Nem szólalt meg, ahogy én sem. Csak az járt a fejemben, hogy minél több szilánkot szedjek ki a kezéből, minél rövidebb idő alatt. Tele volt velük a bőre. Halkan tűrte, amíg dolgoztam. Percenként itatgattam a vért a kezéről. Én is tiszta vér lettem, de nem érdekelt, hogy Jeremy vére volt az. Úgy már nem. Észbe kaptam: én is véres voltam, a mosdótál is véres volt, a padlóra is csöpögött vér… – Ülj le – kértem tőle. Rám emelte a tekintetét, majd lassan leereszkedett a kőre. – Szédülsz? Hallgatott. A szemei csukva voltak, az arcbőre ismét falfehér. Gyengén szólásra nyitotta a száját, majd becsukta. – Feküdj a hátadra! – utasítottam. Lassan kinyitotta a szemét, de mikor találkozott a szigorú tekintetemmel, ellenkezni sem próbált, hátradőlt a hideg kövön. Egy csomó zsebkendőt tettem a sebeire, de a vérzés még mindig nem akart szűnni. – Ez nem igaz… – morogtam, majd Jeremyre tekintettem. Egyre fehérebb lett. A törölközőkhöz rohantam. Az egyiket átitattam vízzel, s letérdeltem Jeremy mellé. – Emeld fel a fejed, kérlek! Én nem érhetek hozzád. Olyan érzésem volt, mintha a szemeimbe kapaszkodott volna, hogy fel tudja emelni a fejét. Gyorsan a nyaka alá csúsztattam a törölközőt, s visszaengedte a fejét. – Ne tégy semmilyen hirtelen mozdulatot, de maradj ébren. Megértetted? Jeremy bólintott. Ez most nem volt elég nekem, már nagyon régóta nem szólalt meg. – Mondd, hogy igen. – Igen – suttogta erőtlenül. Kisiettem a fürdőszobából, átvágtam a folyosón és a nappalin. Hangosan, határozottan kopogtam Jennifer szobájának ajtaján. Nagyon hamar ajtót nyitott. Még mindig ruhában volt, s a hosszú, fekete haja szabadon omlott le a vállán. – Mi van? – kérdezte, végigmérve. – Hajnali há… – Gyere, Jeremy nagyon rosszul van.
– Istenem, már megint? – ráncolta homlokát aggódva, s becsukta az ajtaját. – Most nem úgy! Nagyon sok vért vesztett. – Micsoda?! – kérdezte emelt hangon. Meg sem várta a válaszomat, már futott is keresztül a nappalin. Én utána. Jennifer már messziről meglátta a fürdőszoba kövén fekvő öccsét. Mikor belépett az ajtón, felmérte a helyzetet: az összetört tükröt, a rengeteg szilánkot és vért. Azonnal ott termett az öccsénél, én pedig követtem. – Jeremy, nézz rám! – szólt rá határozottan. – Hogy vagy? – Pocsékul. – A rohadt életbe… – morogta Jennifer, miközben Jeremy kezét vizsgálta –, rengeteg vért vesztettél! – Miben segítsek? – kérdeztem Jennifertől. – Köszönöm, amit eddig tettél, de most már menj aludni! – felelt élesen, rám se pillantva. Elöntött a méreg. – Micsoda!? Mondd, hogy mit csináljak, és segítek! – Azzal segítesz, ha elmész! Minél előbb! – A kétségbeesés szikráit véltem felfedezni a hangjában és a szemeiben. – Miért nem marad… – Elég! Légy szíves, most azonnal menj a szobádba! Majd elintézem. Felegyenesedtem, s megütközve néztem Jenniferre. Az ellentmondást nem tűrő hangja pillanatok alatt meggyőzött. Ő volt a környék legjobb orvosa, tudnia kellett, mit csinál. Sarkon fordultam, s a szobám felé siettem. Ha Jennifer egyedül csinálja, lehet, hogy gyorsabban elállítja Jeremy vérzését. Ezzel a tudattal csuktam be az ajtómat magam mögött. Leültem az ágyamra, s feszülten figyeltem minden apró hangra vagy neszre. Semmit, de semmit sem hallottam. Nem akartam visszamenni a fürdőbe, mert éreztem a szavai súlyát: nekem nem szabad ott lennem abban a helyiségben. Csak azt nem tudtam, honnan tudja ezt Jennifer ilyen biztosan.
Már hétkor fent voltam. Az elmémbe betódultak a hajnali események, s a szemeim előtt rengeteg vér úszott. Aggódtam. Tegnap este, mielőtt elaludtam, feldolgoztam, hogy sikerült visszafognom magam. Visszafogtam magam attól, hogy Jeremy vérének látványát és a szenvedését kihasználjam, s kárt tegyek benne. Ezúttal nem ő nyugtatott le, nem, most esélye sem volt rá. Saját erőmből tértem észhez, s szabadon jött a felismerés, hogy segítenem kell neki. Ennek így kellett történnie. Kétségbe voltam esve Jeremy miatt. Vajon az este be kellett vinni a kórházba? Hiszen semmilyen neszre nem ébredtem fel! Jennifer biztosan valamilyen nagyon hatásos gyógyszert adhatott neki, s őszintén reméltem, hogy sikerült elállítania a vérzését. Rettenetes éjszakája volt. Reméltem, hogy itthon van, s reméltem, hogy a mellettem lévő szobában alszik. Nagyon reméltem. Tudnom kellett, hogy mi történt még tegnap este. Mikor végignéztem a levetett cuccaimon, tudatosult bennem, hogy hajnal óta véres vagyok. De zuhanyozáson nem is gondolkodtam – ha Jeremy itthon aludt, még felébreszteném. Papír zsebkendővel próbáltam dörzsölgetni a rám száradt vért. Jeremy vérét! Mielőtt elhagytam a szobámat, futólag kipillantottam az ablakokon: a fenyvest fehér hóréteg borította. Nagyon óvatosan nyitottam az ajtót, s kiléptem a folyosóra. A nappaliból hangok szűrődtek felém. – Szia, Helena! – köszönt Jet a nappali túlsó végéből, aki éppen a táskáját kapta a vállára. Jennifer ott állt mellette az előszobában, s a kabátját húzta fel. Azonnal odasiettem. – Jennifer, mi történt este? – kérdeztem gyorsan. Élesen rám nézett, s egy fél pillanatig hezitált. Aztán döntött. – Jól van. Fél öt körül elaludt – az orvosi táskájáért nyúlt. – Jet, gyere! Jennifer még utoljára rám pillantott.
– Hagyd aludni, bármeddig is alszik! Ha felébred, akkor nagyon sokat kell ennie, lehetőleg olyat, amiben cukor van. Erre figyelj, kérlek! Ma nem mehet sehová, és pihennie kell – megcsóválta a fejét –, amit nem fog betartani… Erre is figyelj! Felhívtam Delilah-t, egész nap bent marad az üzletben. Erre bűntudatom támadt. – Nem tudnék… – Senki sem tudna bevinni a városba. És egyébként is, örülnék, ha vigyáznál Jeremyre – jelentette ki, majd morogva hozzátette: – bármennyire is úgy gondoltam, hogy ilyet sose kérnék… Mindegy! Majd hozom Jatet – mondta még Jennifer, s becsapta az orrom előtt az ajtót. Egy teljes percen át magam elé bámultam, s újrajátszottam a fejemben Jennifer szavait, hogy biztos legyek benne, mindent megértettem. Minden utasítást egy tényre lehetett leegyszerűsíteni: nekem ma egész nap Jeremyre kell vigyáznom. Tényleg tartoztam neki ennyivel azok után, hogy hajnalban percekig engedtem a szörnyetegnek, hadd élvezze a szenvedéseit. Azok után, hogy álltam és bámultam a vérző kezét, átadva magamat mindenféle rettenetes gyönyörnek. Azok után, hogy ennek kitettem őt. Úgy gondoltam, Jeremy sokáig fog aludni, tehát rengeteg időm van. Leültem a tűz elé, hogy kitaláljam, mihez kezdjek. Ha egyedül voltam ebben a hatalmas házban, egyszerűen rám szakadt a mérete, s nem tudtam, mit csináljak. Tegnap, mikor itt ültünk Jeremyvel, szemtanúja volt annak, hogy a lángok nem égetik meg a kezemet. Azt hajtogattam, mennyire undorodom magamtól, ami igaz is volt. De ő azt mondta, ne beszéljek így, hogy ne mondjak ilyet. Világossá vált számomra, hogy Jeremy agya teljesen más irányban működik, mint egy normális emberé. Régen el kellett volna zavarnia engem innen, vagy az őrültekházába küldenie, de legalábbis elmondania Jennifernek, ami történt. Ehelyett megkérdezte tőlem, hogy én mit szeretnék, mondja-e el a nővérének. Úgy véltem, eldönthette, hogy bármit is takar ez a rejtély körülöttem, segíteni fog nekem, s nem adja fel. Túl makacs volt. Eszembe jutott, hogy Jet fürdőszobáját festegette Jeremy akkor, amikor fekete foltokat láttam a ruháján. Ugyan mit festett rajta? A kíváncsiság mostanában túl sokszor győzött felettem, és már indultam is a lépcső felé. Az emeleten észrevettem, hogy most nemcsak Jet szobájának ajtaja van nyitva, hanem a vele szemközti helyiségé is. Benéztem az ajtón, vakítóan fehér csempét láttam. A bal oldali falon azonban egy nagyobb felület egyáltalán nem volt fehér. Fogalmam sem volt, mit kellene felismernem ebben a nagy feketeségben. Vastag, szabadon ívelt, görbe vonalak halmaza volt a mű. Itt-ott keresztezték egymást, valahol pedig teljesen befestett részeket fedeztem fel. Ez tehát az ő műve!? Nekidőltem a falnak, s onnan tanulmányoztam a csempén lévő jelenséget. Próbáltam kisebb részekre osztani, s azokban felismerni egy-egy tárgyat vagy… fogalmat. Nem ment. Tudtam, hogy ő csinálta, hogy mérgében csinálta, hiába néztem, nem tudtam megérteni az ábra jelentését. Odasétáltam a mosdókagylóhoz, s megpróbáltam lemosni magamról a maradék rám száradt vörösséget. A víz halványpirosra színeződött, s szédült tekintettel meredtem rá. Jeremy vére! Mikor végre tiszta voltam az emlékektől – legalábbis külsőleg –, visszamentem a nappaliba, és leültem a kandalló elé. Összerezzentem, mikor léptek halk zaját hallottam a hátam mögül. Az nem lehet, hogy ilyen gyorsan felébredt! Erre nem voltam felkészülve… Jeremyn nyoma sem volt az éjjeli incidensnek. Ellenkezőleg. A hullámos fekete haja tökéletes természetességben keretezte az arcát, súrolta a vállait, kiemelve a tiszta tekintetét, sima arcvonásait és azt a gyerekes kis mosolyt, ami szolidan terült el az arcán. Fehér ing volt rajta, aminek az egyik ujját egészen a felkarjáig tűrte fel, így a halványbarna bőrét még jobban kiemelte a hófehér anyag. A sötét tincsei és a testére tökéletesen rásimuló, vakítóan világos ing kontrasztja egy pillanatra megforgatta velem a világot. Csak akkor tértem magamhoz, mikor Jeremy kényelmesen elhelyezkedett a kanapén, s rám mosolygott. – Miért nem alszol? – kérdeztem, s leültem a kanapé másik végébe. – Valószínűleg azért, mert felébredtem. – Aludnod kéne! Jennifer azt mondta, minél többet… – Te jó ég, te hallgatsz Jenniferre? – kérdezte őszinte meglepődéssel, a szavamba vágva.
– Igen, ha rólad van szó – feleltem komolyan. – Kizárt, hogy máris teljesen rendbe jöttél. Körülbelül öt órája történt, hogy… Csak nézett rám azzal a magabiztos, sejtelmes mosolygással! A kék szemei egy csepp kialvatlanságot sem tükröztek, s teljességükben ragyogtak rám. – Akkor legalább feküdj le! – szóltam rá. – Szédülnöd kellene, az lenne a normális! – Nem… – Feküdj le! – utasítottam. Megjátszotta, hogy megijed, felvonta a szemöldökét, s végignyúlt a kanapén. Felálltam, úgy néztem le rá. – Jól vagyok – mondta nyomatékosan, majd nevetett egyet, valószínűleg a szigorú arckifejezésemen. – Persze – morogtam, de megenyhült az arcom. A tekintetem akaratlanul is a mellkasára tévedt, ahol kifeszült a fehér inge, most, hogy feküdt. Lopva pillantottam oda, ahol a korántsem túlzó, egészséges izomzata emelkedett az anyag alatt. – Mutasd a kezed! – szóltam rá. Már eddig is észrevettem, hogy semmiféle kötés nem védi a kezét. Mikor közelebbről ránéztem a bőrére, egyetlen apró vágást sem láttam rajta. Egyetlen varratot sem. Egyetlen lila vagy kék foltot sem. – Ez… ez hogy lehet? – kérdeztem megrökönyödve. Visszahúzta a kezét, s tovább vigyorgott. – Jennifer tényleg nagyon jó orvos. – De ennyire? – nyögtem ki. Egyre csak bólogatott. Nem bírtam megszólalni, próbáltam feldolgozni a lehetetlent. Egy percnyi vívódás után megkérdeztem: – Miért csináltad? Ragyogó kék szemekkel bámult rám, s csak mosolygott. – Válaszolnál? – kérdeztem, de korántsem olyan türelmetlen hangon, mint akartam. – Mérges voltam magamra – felelte, még mindig engem nézve, teljes nyugalommal és vidámsággal. – Magadra...? De miért? – Mert képtelen vagyok kiszedni belőled az igazságot. Ezt nem mondhatja komolyan! Ezért… ő mérges magára? Mert nem tudok megnyílni neki? Ezért saját magát bünteti? Igazam van: Jeremy agya abnormálisan működik! – Tehát az én hibámból törted össze hajnalban a tükröt? – kérdeztem megrendülve. Valójában mérgesnek kellett volna lennem, amiért ilyen lehetetlenül reagálta le a dolgokat, de a hangom lágyan csendült meg. – Nem, dehogyis! – mondta határozottan. – Dehogynem! Ha elmondanám, nem kínoznád magad ezzel a hülyeséggel, hogy a te hibádból nem nyílok meg! Nem törnél össze tükröket, nem sebesítenéd meg magad, nem lenne… – Elég! – szólt rám. – Nem elég! – néztem rá mérgesen. – Te zsarolsz engem, Jeremy! Most jöttem rá! Ha nem mondom el, akkor hideg leszel, vagy kárt teszel magadban, vagy… – Befejeznéd? – kérdezte, s felkönyökölt a kanapén. – Mindent túlbonyolítasz. Pedig ez egyszerű: mérges voltam magamra, mert nem vagyok képes kihúzni belőled a dolgokat. És továbbra is mérges leszek emiatt, ha előkerül a téma. – Akkor mi ez, ha nem zsarolás? – kérdeztem összehúzott szemekkel. – Azzal zsarollak, hogy kárt teszek magamban? Tényleg? Mióta érdekel a testi épségem? – kérdezte. – Ezt hogy érted? – kérdeztem. – Nem kéne ezt az egészet csinálni, ha végre elmondanád a titkaidat. – A hangjából most hiányzott az eddigi kedélyesség. A hangom kissé kétségbeesettnek tűnhetett, mikor megszólaltam: – Miért nem tudsz időt adni? Ha kicsit békén hagynál, és engednéd, hogy múljon az idő, akkor jobban megbízhatnék benned! Idővel biztos lehetnék benne, hogy te vagy az az ember, akinek el kell mondanom!
De ne sürgess, ne zsarolj ilyen alattomos húzásokkal… és ne faggass! Ne kérdezz semmit, csak hagyd, hogy az idő dolgozzon bennem! Képtelen vagy rá?! Igen, kétségbeesett volt a hangom, csak így tudnám jellemezni az előadást, ami a színtiszta igazság volt. – Ezt eddig így sohasem mondtad – közölte velem. – Nem volt egyértelmű? – Nem – jelentette ki. – De hiszen te magad mondtad, hogy idővel kihúzod belőlem! – sziszegtem mérgemben a fogaim között. – Te mondtad, hogy időnk van, és előbb-utóbb beadom a derekam. – De te sohasem fogalmaztad így meg! – Hogy lehetsz ilyen értetlen? – nyögtem ki. – Hogy lehetsz ilyen bonyolult? – kérdezett vissza. Aztán csend. A fejemet csóváltam. Jeremy agya nemhogy visszafelé működött, de időközben még duplacsavarokat is tett. – Ehhez tudom tartani magam – szólalt meg kis idő múlva. – Tudom tartani magam ahhoz, hogy hagyok időt neked. Akkor, ha tényleg el fogod mondani egyszer. – A kék tekintete határozott és magabiztos volt. – Dehogy tudod tartani magad hozzá! – legyintettem. – Úgyis felhúzod magad egyszer, és legközelebb nem a tükörnek, hanem nekem rontasz, ha nem mondom el. – Dehogyis! – szabadkozott. – Ha azt mondod, hogy hagyjak fel a faggatásoddal, mert csupán időre van szükséged, befejezem. Miért nem kérted ezt rögtön? Bízhatsz bennem, befejezem – mondta határozottan. Felnevettem. Tényleg ilyen egyszerűen sikerül távol tartani magamtól? – Csupán egy feltételem lenne. Felejtsük el ezt a gyerekes távolságtartást! – kérte. – Nagyszerű! – nevettem bosszúsan. – Bármennyi időre is lesz szükséged ahhoz, hogy véglegesen megbízz bennem, nem fogom eltűrni, hogy egészen addig ne lehessek a közeledben. Megtanultam a leckét, tudom, hogy mit nem szabad csinálnom, ha közel vagyok hozzád. Ezt nem is fogom még egyszer megtenni. De nem vagyok hajlandó tartani ezt a nevetséges másfél métert. Semmi értelme, Helena – magyarázta. A szemeivel már meggyőzött, de amikor kimondta a nevem, végképp vesztesnek éreztem magam. Jeremy a közelemben, megszabott távolság nélkül, figyelve arra, hogy több ne legyen belőle, mint kellene! Az elképzelés nem volt olyan rossz. Legalább addig élvezhessem a társaságát, amíg ki nem szalad a számon az igazság! Nem akartam ennek a következményeire gondolni, csak az számított, ahogyan ebben a pillanatban rám nézett. – Rendben – feleltem halkan. – Rendben? – kérdezett vissza, mintha nem akarná elhinni. – Ha adok neked időt, nem faggatlak és békén hagylak, elfelejted ezt a megszabott távolságot? És majd elmondod azt, amit nem értek? – Igen. Pontosan – válaszoltam. – Csak adj időt, kérlek! – tettem hozzá. – Persze! Sima ügy! – nevetett. Egyik pillanatról a másikra olyan magabiztosságot és pozitív energiát sugárzott magából, hogy elmosolyodtam. Hát ilyen egyszerű? El sem hiszem! Még fél percen át néztünk így egymásra, mikor eszembe jutott, hogy neki már régen ennie kellett volna valamit. Sikerült bevonszolnom a konyhába. A csuklójánál fogtam meg a bal kezét, ahol hosszan leért a fehér ingének ujja. A tény, hogy egyáltalán hozzáértem egy anyagon keresztül az ütőerénél – ami nem volt szilánkok által felsértve –, máris kellemes érzéssel töltött el, s úgy láttam, ő is élvezi. – Még mindig nem értem, miért néz ki így a jobb kezed – csóváltam a fejem, s a kezére bámultam, miközben evett. – Egy csomó helyről csurgott belőle a vér, és nagyon mély vágások voltak rajta. – Ha nem hiszel az orvostudományban, higgy a lehetetlenben! – vonta meg a vállát. Hallgattam. A lehetetlenről eszembe jutott az én kezem, ami nem égett meg a tűzben, hiába tartottam a legnagyobb lángok közé. Egy betegség mutációja? Lehet ez a magyarázat?
– Mit ábrázol az a fekete paca Jet fürdőjében? – kérdeztem hirtelen. Legalább negyedórán keresztül bámultam, de semmit sem vettem ki belőle. – Tényleg? – motyogta, s lassan feltekintett rám. Megráztam a fejem válaszként. – Hát… – kezdte lassan – igazából nem ábrázol semmit. Csak… mindegy. – Ne csináld ezt. Mondd el! – Néha én sem tudom, miket festek. Csak úgy jön. – Hát az nem baj. Ettől művész a művész! Bizonytalanul pillantott rám. – Kétféle dolgot tudok alkotni: értelmeset és értelmetlent. Vagy kiülök a folyó mellé és rajzolok egy természeti képet, vagy… össze-vissza húzogatok vonalakat, és nem tudom kivenni, mi lesz belőle a végére. – Kicsit olyannak tűnik ez az egész, mint a rémálmaid. Ugyanolyan ködös. Nem gondolod, hogy attól van? Megcsóválta fejét. – Ez annál bonyolultabb. – Nem mondanád el? – kérdeztem óvatosan. Egy magyarázat jutott az eszembe: ha ilyen értelmetlen vonalakat rajzolgat, lehet, hogy valami oktalan furcsa érzés vagy düh van a lelkében, és nem akarja, hogy tudjak erről az énjéről. Csak ez lehet a magyarázat. Jeremy felkelt az asztaltól. – Azt mondják, ha összetörsz egy tükröt, hét év szerencsétlenség vár rád – jegyeztem meg óvatosan. Felvonta a szemöldökét. – Ugyan, kik mondják? – Nem tudom. Babona. Elmosolyogott. – Kösz, nem vagyok babonás. Ezek az alaptalan feltételezések a sorsot akarják irányítani. Mintha abban hinnék. – Nem hiszel a sorsban? – kérdeztem. – Minek? – vonta meg a vállát ismét, mosolyogva. – A saját életedet csakis te irányítod, te hozod meg a döntéseket. Nincs sors. Te írod az életed forgatókönyvét. – Tyűha! – nevettem el magam. – Ezt a szöveget honnan tanultad be? Ő is elnevette magát. – Magamnak tanítottam be, hogy ha esetleg valaki megkérdezi, érthetően el tudjam magyarázni. Te hiszel benne? – kérdezte. – Jobb támaszkodni valamire – bólintottam. – Legalább van mit okolni. – Aha… – morogta, ezzel lezárva a témát. – Jeremy, menj vissza aludni, én meg kitakarítom a fürdőszobát – kértem tőle, mielőtt beállt volna köztünk a kínos csönd. De aludni nem volt hajlandó, ezért megegyeztünk, hogy közösen csináljuk. Ő söpörte össze a szilánkokat, én meg hozzákezdtem eltüntetni a sötétvörös nyomokat a fehér csempéről. Nem ébredt fel bennem semmilyen furcsa érzés, amint a megszáradt vérére bámultam. Úgy véltem, most én voltam az erősebb, nem pedig az ördög. Ha Jeremyről van szó, nekem kellett az erősebbnek lennem. Nem szabadultam attól a gondolattól, ami már legalább tíz perce ülte meg az elmémet! Muszáj volt megkérdeznem tőle, valahogy úgy, hogy ne ejtsem kétségbe. – Csak azon gondolkodtam, hogy meg fognak-e valaha szűnni az álmaid? – Nem tudom. Ez biztos egy ilyen periódus… – Jeremy, ilyen álmai nem véletlenül vannak az embernek! – szóltam lágyan. – Tudom, hogy valami nincs rendben veled.
Miután egy fél percig bámult rám – gondolom, azt mérlegelve, hogy elmondja-e a fő okát a rémes vízióinak –, elmosolyodott. – Nem. Ha te sem mondasz el semmit, én sem mondok furcsa dolgokat neked. – Ez megint zsarolás? – kérdeztem dühösen. – Dehogyis! Tudod, a békés együttélés alapfeltétele. Inkább ez legyen, mint az a másfél méter. Ránéztem, s elnevettem magam. Nevettem! Szabadon! Úgy, ahogy ő! Miért kellene foglalkoznom ezzel a sok lehetetlenséggel, mikor képes voltam ilyen szabadon nevetni a közelében? Miért kéne mindenre magyarázatot várnom? Miért kéne mindig a dolgok hideg értelmét keresnem? Korábban mindig azt kérdeztem magamtól: miért megyek előre? Mi a cél, ki a cél? Most a nevetés volt a cél, és semi más nem érdekelt. Nevettem, a csempének háttal támaszkodva, s nem tudtam abbahagyni. Fogalmam sem volt, mikor nevettem ennyit, ilyen felszabadultan. Valószínűleg soha. A kacagásom sokszorosan verődött vissza a fürdőszoba csempéjéről. Hát lehet szép is a hangom? Tetszhet a saját hangom? Ezen még jobban nevettem. Folytak a könnyeim. Folytak, mert éreztem, hogy az idő, ami hirtelen megadatott, levett egy súlyos terhet a vállamról. Nem kellett semmilyen válasz, s nem is fog kelleni soha többé. A tenyerembe temettem az arcom, s a szememet törölgettem. Képtelen voltam abbahagyni, de éreztem, hogy már nem a nevetőgörcstől könnyezek. A több mázsás súly leszakadt rólam, amit eddig cipeltem, s hirtelen rengeteg… rengeteg időm lett. Jeremy adta meg nekem ezt az időt.
9. Végtelen idő „Everything about you resonates happiness Now I won’t settle for less...” (Muse – Bliss)
Érezted már valaha, hogy amikor valami olyasmit értél el az életben, amiért kétségbeesetten dolgoztál, szenvedtél, véres verejtékkel harcoltál, akkor a sikerélmény megváltoztatja a felfogásodat? A gondolataidat másként fűzöd, másként tekintesz a barátaidra, a rokonaidra, a környezetedre? Másként tekintesz még egy pohár vízre is... Úgy veszed észre, hogy a reggeli halványan derengő napfény másként törik meg a felhőkön és porszemcséken, másként hatol be a világba? Így reagálsz, ha beteljesül egy régen áhított vágyad, és így reagálsz akkor is, ha a halál torkából ragadnak ki az angyali, segítő kezek. Velem mindkettő megtörtént. A halál torka alatt nem azt értem, amikor a balesetem után úgy éreztem, a pokolra kerülök. A halál fenyegetése mindig ott volt bennem, ott dolgozott, és profi gyilkost faragott belőlem. És akkor jött egy angyal, aki kimentett a lélekhalál kegyetlen szorításából. Azzal mentette meg az életem, hogy elgázolt az országúton. A gondolataim kicserélődtek, a mozdulataim felélénkültek. Ami korábban a véremben tombolt, olyan erős altatószert kapott, amitől úgy véltem, soha többé nem fog tudni felébredni. Kihasználtam ezt az időt. A végtelent? Talán. Nincs mit szépíteni a dolgon: újjászülettem. Nekem olyan valakit adott a sors, aki megmentette az életemet, de ő nem is tudott róla. Ha közöltem volna vele, hogy azzal változtatott meg, hogy majdnem halálra gázolt, őrültnek néz. Ezt nem akartam. Csak azt akartam, hogy lássa, mennyit változtam miatta. Csakis miatta. Tudtam, hogy valahogy meg kellene hálálnom neki, s tudtam, hogy mit kért volna tőlem mindezért cserébe: hogy nyíljak meg neki. Ez még várhatott. Még túl korán volt hozzá. Előbb élvezni akartam az új életemet. De valamivel viszonoznom kellett ezt a felbecsülhetetlen értékű ajándékot. Az egyetlen megoldás az volt, hogy végtelenül vidám voltam a közelében, és megnyitottam magam a világ ingereinek. Magamba szívtam őket, s bármi újjal találkoztam, csak nevettem. S ő értékelte ezt. Láttam, mikor a szemébe néztem. Ragyogott a boldogságtól, mert tudta, ezt ő tette velem. Melegen néztem a szemébe, s közben mindig mosolyogtam. Ha egymásra néztünk, gyakran megállt az idő. Ilyenkor mindig úgy éreztem, hogy megelégednék a nyugalmat sugárzó pillantásával. És itt hiba csúszott a tökéletes állapotba. Mert az Anyatermészet úgy uralkodik a világon, hogy egyetlen szigorú alaptörvényt állít fel az emberek számára, akik próbálják átvenni a vezetést. Egy alaptörvényt, ami miatt az ember józan esze megbotránkozik, mert mindig többet akar. Ez az alaptörvény pedig így szól: a tökéletes nem létezik. Az újjászületésem sem lett tökéletes. Azon kaptam magam, hogy nekem nem volt elég egy barátságos, sugárzóan magabiztos, kristályként ragyogó kék szempillantás. Annál több kellett volna nekem. Egy ölelés. Egy kézszorítás, hogy tudassam vele, milyen hálás vagyok neki. Egy apró érintés, hogy érezzem, nem csak egy víziót látok magam előtt. Egy kicsiny bizonyíték arra, hogy tudjam, ez az egész igaz, és velem történik meg. De be kellett érnem azzal a kékesen csillogó tekintettel. Többről nem lehetett szó, mert akkor elrontottam volna a pillanatot. Jeremy nem ért többet a hajamhoz. Ez megnyugtató volt, így megpróbáltam rendezni a gondolataimat.
Tudtam, az ő részéről is, és az én részemről is többről van szó. Volt valami köztünk, amit egyszerűen képtelen voltam megérteni, de valahogy nem is akartam megérteni. Nem akartam magyarázatot se kapni rá. Csak azt tudtam, mint egy láthatatlan fonal, ami mindkettőnk csuklójához oda van kötve, kapcsol össze bennünket. Egy olyan szilárd, elszakíthatatlan kötelék, ami biztosít arról, hogy mi nem csak barátok vagyunk. Kezdtem máshogy tekinteni Jeremyre. Csak azzal a tükör-incidenssel tudtam magyarázni a reakcióimat. Mikor összetörte azt a tükröt, mintha valami megváltozott volna benne, az egész lényét átformálta. S ezzel átformálta az én hozzáállásomat is. Számomra Jeremy többé nem egy idétlenül vigyorgó, komolytalan, érthetetlen viselkedésű, szélsőséges érzelmekkel teli srác volt. Többé nem. A szemem láttára vált férfivá. Ez nem azt jelentette, hogy nem volt vidám többé. Ellenkezőleg! Életvidám, magabiztos, határozott volt. Mindig tudta, hogy mit csinál, s körülvette egy misztikus köd, ami miatt úgy éreztem, a lelkéből süt az érett nemesség. Egy nemes kisugárzás és stílus, amivel mintha engem akarna gyógyítani. Úgy tekintettem rá, mint egy példaképre. Őt követni kellett. Ezért vált számomra férfivá. Képtelen voltam levenni a szememet róla. Nem tudtam megállni, hogy a haját bámuljam, vagy a világos bőrének egy kipécézett négyzetcentiméterét nézegessem. Jeremy tudott róla, és nem zavarta. Én pedig szabadon bámulhattam őt, mert egyfolytában a közelemben volt. Nem mintha ez fordítva nem lett volna így. Egyszerűen természetesnek vettük, hogy ilyen furcsa a kapcsolatunk. Fogalmunk sem volt, hogyan lehetne megfogalmazni a köztünk lévő vonzást, de nem érdekelt minket, ebben a stádiumban akartunk maradni. Ez a stádium biztonságos volt. Ez nem fájt, csak örömöt okozott. Egyik este a kikötőben lézengtünk, s Jeremy egyik pillanatról a másikra hozta fel a témát. – Gondolod, hogy még mindig megráznál? – kérdezte hirtelen. – Miből gondolnám, hogy nem? – kérdeztem vissza zavartan. – Most, nyugodtabb és vidámabb vagy, mint amikor idekerültél, lehet, hogy változott a dolog. Lehet, hogy feloldódott benned az a sok feszültség. Ezen elgondolkodtam. Mi van, ha ez igaz? Mi van, ha a nyugtató közelsége lecsillapította a tomboló energiát bennem? Mi van, ha meg tudnám érinteni? Jeremy érezte, mennyire próbálok a reménybe kapaszkodni. Lassan rá emeltem a tekintetem. Azonnal feltűrte a dzsekije ujját, és kinyújtotta felém a tenyerét. Bizonytalanul néztem a világos bőrére. Nem akartam bántani! De ugyanakkor annyira bíztam benne, hogy van igazság az elméletében. Elvileg újjászülettem, nem? Akkor meg jogom van kicsit merésznek lenni! Óvatosan felemeltem a jobb kezem, és futólag Jeremyre pillantottam. Végtelenül határozott volt a tekintete. A keze szilárdan feszült ki előttem, az alkarjának izmai megmerevedtek a koncentrálástól. A tenyere türelmesen várt rám. Én bezzeg remegtem. Lassan közelítettem hozzá a kezemet, egészen addig, míg az ujjaim már csak centiméterekre lebegtek a tenyerében ívelő vonalak fölött. – Előre is sajnálom – rebegtem. – Ne mondj ilyet. Csak csináld! – utasított. Ekkor, minden kapaszkodó reménnyel és naivitással a lelkemben, megérintettem a tenyerét. Égető bizsergés járt át a fejem búbjától a talpamig. Újra éreztem azt a kibírhatatlan fájdalmat. Jeremy elkapta a kezét, s előrehajolt fájdalmában, miközben az alkarját dörzsölte. Nem tudtam megállni a lábamon, térdre estem, előrebuktam és egy kőnek támasztottam a homlokomat, miközben visszafojthatatlanul ziháltam. A fájdalom elérte minden egyes molekulámat, s elviselhetetlenül kínzott. Percek múltán lett jobb. A fájdalom visszahúzódott az idegeim elrejtett zugaiba, lenyugodott, békét hagyott nekem. De a fejem továbbra sem voltam hajlandó felvenni a hideg kőről, ami megnyugtatóan hideg volt. Jeremy kezét éreztem a hátamon, amint lassan simogatni kezd. – Sajnálom – szólalt meg halkan. – Hülye ötlet volt.
– Nem… ezt ki kellett már próbálni – ziháltam. – Csak nem számítottam rá, hogy rosszabb lesz, mint eddig bármikor. Nem felelt, de már mindkét kezét a hátamon pihentette. Az érintése lassan megnyugtatott, s végre képes voltam felemelni a homlokom a kődarabról. Tanácstalanok voltunk. Akkortól elvetettük az érintés lehetőségét. Fokozottan figyeltünk rá, hogy ne tegyek semmilyen hirtelen mozdulatot, ne csináljunk őrültségeket. Ha oda akart adni, vagy el akart venni tőlem valamit, minden mozdulatunkat átgondoltuk. Idegen, rettenetes érzés volt. Mintha tőlem ódzkodott volna, pedig tudtam, hogy nem így van. Sosem tudtam megszokni. Mikor eljöttek azok a ritka pillantok, amikor egyedül lehettem, a régi énemen gondolkoztam. Újjászületésemnek hála, a szörnyeteg mély álmát aludta. Már másként láttam a dolgokat, és normális, emberi ésszel próbáltam megérteni, miért élt bennem a szörny. Miért éreztem a kísértést, a vágyat arra, hogy embereket öljek. Átgondoltam, mit is éreztem, mikor kioltottam az életét azoknak a fiúknak: a megnyugvást, a teljességet, az éhség megszűntét. Csak az érdekelt, hogy lássam azt a vörös folyadékot, hogy tudjam, az életet adó vér elhagyja a testüket… ez okozott nekem örömöt. Úgy gondoltam magamra, mint egy horrorfilm főszereplője, pedig csak egy ember voltam, akinek a génjei meghibásodtak. Még az is az eszembe jutott, hogy egy új betegség fejlődött ki bennem, amiről az orvostudomány még mit sem tud. Ezért nem volt szabad megtudnia Jennifernek sem azt, hogy nem érzek fájdalmat, sem pedig azt, hogy gyilkolási kényszer lakozik bennem. Azt főleg nem. De Jeremynek, egyedül neki, sikerült végre elaltatnia az ördögöt bennem. A közelsége megnyugtatott. A tekintete mindenre megoldás volt. Nem kellett többé attól félnem, hogy bántom őt. Dehogy bántani, inkább segíteni akartam neki akkor, amikor a legnagyobb szüksége volt rá. Lassan megszoktam a hajnali kettő és három óra közötti felkelést, az éjszaka e fázisában érték el Jeremy álmai a tetőpontot. Ilyenkor kellett csillapítanom a pánikrohamát. Idővel egyre gyorsabban sikerült megnyugtatnom őt. Sokat segített a közelségem, a törődésem, de tudtam, hogy a tekintetem nélkül nem sikerülne teljesen megnyugodnia – arra szüksége volt. Minden éjjel egyszer álmodott, egyszer ébredtünk fel, egyszer kínozta a pánik, egyszer kellett megnyugtatnom. Utána visszament aludni, és nem álmodott többet. Napokon, heteken keresztül ment ez így minden áldott éjszaka, de mégsem tudtam megszokni a pillanatnyi halálfélelmeit. Főleg azzal a tudattal, hogy valami olyan dolog okozza a rettegését, amit nem hajlandó megosztani velem. De legyőztem az önzésemet, inkább csak segítettem neki, annyira, amennyire lehetséges volt. Tudtam, hogy örül, mert van mellette valaki. Nem egyszer kifakadt, miközben remegett a halálos vízióktól, hogy mennyire utál gyengének látszani és gyengének lenni. Ezzel teljesen együtt tudtam érezni. Folyamatosan segítettük egymást, s bármennyire is úgy tűnt, hogy rám nagyobb mértékben hatott a kapcsolatunk, tudtam, a változásom miatt Jeremy is ugyanolyan boldog, mint én. Végignézte, ahogy őmiatta felolvadtam a vastag jégtakaró alól, s élni kezdtem. Egyszer elkértem Jeremy kocsiját, és egyedül mentem egy régi ismerősömhöz, akinek a hamis irataimat köszönhettem. Egyedül Jeremy sosem engedett volna el, de azt akarta, hogy vállaljam magam mindenki előtt és ne rejtőzzek többé álarc mögé. Így végül elengedett, hogy egymagam menjek el a kétórás útra lévő városba. Ez a régi kapcsolatom mindenre képes volt a pénzért, még a banki adataimat is megváltoztatta, s ezután már hivatalosan is Helena Ferrer lehettem. Érdekes, távoli és fájó emléknek tűnt az a délután, de meg kellett tennem, hogy elvarrjak egy régi, mocskos szálat a múltamból. Jeremy elégedett volt velem, büszke volt rám. És nem kérdezett. Semmiről sem kérdezett, amivel csalódást és fejfájást okozott volna nekem. Végtelenül hálás voltam neki. Jeremynek köszönhettem, hogy megváltoztam. Jeremynek, az én őrangyalomnak, az én védelmezőmnek és orvosomnak. A legjobb, legszorosabb barátság fűzött össze minket. Nem volt olyan perc, mikor nem nevettünk vagy mosolyogtunk volna. Szinte mindenről tudtunk beszélgetni, akármilyen helyzetben. Többé nem töltött el kínos érzéssel, hogy kerültük a tiltott témákat, mindig találtunk valami újat, amiről társaloghattunk. Bár ezzel kitettem magam a veszélynek, hogy sok mindent eláruljak a múltamból.
Egy kevésbé hideg délután alkalmával nagyon mélyen elemezgettük az eddigi életünket. Figyeltem arra, mit mondok, de ő nem faggatott, inkább engedte, hogy annyit mondjak el, amennyit akarok. Én is így tettem az ő dolgaival kapcsolatban. A Pistol mellett sétáltunk, a havas kavicsokon taposva, a tájban gyönyörködve. – Imádom a partvidéket járni – bólogattam magamnak, a messzeségbe meredve. – Egyszerűen gyönyörű. Az ember könnyen megunhatná a tengert és a rengeteg zöldet. De ez egyáltalán nem unalmas, ellenkezőleg… sok városban jártam már a part mentén is, és a hegyvidéki területeken is. – Valóban – helyeselt Jeremy. – Tavasszal és nyáron szoktam olyat csinálni, hogy teljesen egyedül elindulok északnak, és csak… megyek előre – nevetett. – Napokra elmegyek, és körbejárom a környező vidéket. Nincs annál szebb. Mosolyogva bólogattam. – Ennyire vándorlélek vagy? – kérdezte. – Ehhez aztán kell bátorság! De tudod, nagyon irigyellek. Nem állapodni meg sehol, és csak menni az ismeretlenbe… Ha képes vagy erre, ez hatalom. A folyót néztem, s nem feleltem. Igazából nem kellett gondolkodnom azon, mit válaszolnék, ha hirtelen kínos kérdést tenne fel. Az ösztönösen burkolt igazságot kegyelemként adagoltam neki, úgy, ahogy magamnak is. Nem vettem észre, amint megálltam séta közben, mert a folyó csobogása teljesen lekötött. – Helena, minden rendben van? – kérdezte, miközben mellém lépett. – Persze, csak… – kezdtem bizonytalanul. Rádöbbentem, hogy Jeremy többet érdemel, mint az összefüggéstelen beszédemet, ha a múltamról van szó. Talán, ha én indítok egy beszélgetést, amiben ő megnyílhat, akkor én is azt teszem! – Te mennyire emlékszel a szüleidre? – kérdeztem hát szinte suttogva. Rövid ideig hallgatott, mielőtt megszólalt: – Apára szinte semennyire sem – felelt halkan. – Ahogy múlik az idő, egyre távolibbnak tűnnek azok a dolgok, amikre emlékszem vele kapcsolatban. – De miért ment el tőletek? – kérdeztem óvatosan. Jeremy ködös tekintettel a fenyveseket pásztázta. – Az, hogy elment, nagyban hozzájárult a katasztrófához. Anya nehezen bírta egyedül a három gyerekkel. Persze pénzünk volt, de anya teljesen összeroskadt, mikor apám elment. Utána már csak értünk élt, ez volt az élete értelme, amibe kapaszkodott. Aztán egy nap bekövetkezett a lehetetlen. A baleset. – A csend szinte tapinthatóvá vált. Azt éreztem, a folyót és az erdőt is eltölti a sajnálat, és a keserűség csendes fátyla szétterül a tájon. – Jen is ott volt. A kocsi hátsó ülésén ült. – Hogyan? – kérdeztem megrökönyödve. Letekintett a kövekre, s pár kavicsot rugdosott a vízbe, mielőtt válaszolt volna. – Éppen hazafelé jöttek, amikor egy kamionnal ütköztek… elég érdekes módon. Jennifer is nagyon rossz állapotban volt, de őt meg tudták menteni. Végig kellett néznie, ahogy a kórházban tehetetlenek voltak anya sérüléseivel szemben. Végül a belső vérzés végzett vele, a teste felmondta a szolgálatot. Megrendülten hallgattam, ahogy beszélt. – Annyira sajnálom – suttogtam. Megrázta a fejét, mintha azt intené: nem tudod megváltoztatni a történteket, ne sajnálkozz. – Mikor utoljára tudtak beszélni, anya megígértette Jennel, hogy bármi történjék, mi hárman mindig tartsunk össze. Hogy soha ne veszekedjünk, és segítsük egymást. Jenniferben ekkor ért meg a döntés, hogy orvos lesz. Elhatározta, ő olyan orvos lesz, aki bármilyen sérülést meg tud gyógyítani, aki mindenki baján tud segíteni – elmosolyodott, aminek örültem. – És el is érte a célját, nem véletlenül ismerik a nevét mindenütt, a déli partvonal teljes hosszában. Nagyon tehetséges. Elhallgattunk, s a csendben azon gondolkoztam, hogy végül is nem válaszolta meg azt a kérdésemet, hogy miért hagyta őket itt az apjuk. Lehet, hogy csak egy egyszerű válásról volt szó, nem tudhattam. Megtanultam, hogy Jeremy mindig mindent értett és felfogott, amit kérdeztem tőle, s ha nem válaszolt, vagy kitért a kérdés elől, az azt jelentette, hogy ne is kérdezzem meg újra. Erről biztosan nehéz volt beszélnie. – És a te szüleid? – kérdezte egy idő után. – Semmi – feleltem. – Egy árva emlékem sincs róluk.
– Hogyhogy? – A legkorábbi emlékképeim egy gazdag öregasszony házából valók. Állítólag a szüleim halála után ő fogadott örökbe. Ellátott… mintha a felügyelőm lett volna. De soha sem kezelt gyermekként. Nem nevelt. Engem az élet nevelt, és a környezetem – futva rápillantottam. – Ebből arra következtethetnél, hogy az utcasarokra kerültem, de nem – nevettem fel jókedv nélkül. – Kiskoromtól kezdve furcsa kapcsolatom volt a világgal. Valahogy mindennel szemben tartottam a távolságot, mert féltem a negatív dolgoktól. A félelem később lázadásba fordult. Minden időmet a természetben töltöttem, csak akkor éreztem igazán szabadnak magam, ha a napot és a felhőket nézhettem, órákon keresztül. Nekem ott volt és ott van a helyem, a természetben. Nem engedek közel magamhoz semmilyen más dolgot, semmit, ami bánthatna – révedtem a távolba. Kicsit elhallgattam, s lehajtottam a fejem. – Egész életemben éreztem, hogy más vagyok, de… igazából csak nyolcéves koromban kezdett kifejlődni bennem ez a hozzáállás. Akkor kaptam a nevelőanyámtól egy levelet, amit a szüleim írtak nekem. Abban azt írták, hogy az igazi nevem Helena Ferrer. – Addig… – Igen, nyolc éven át Mary Clarksonnak hittem magam. – Te jó ég… – suttogta Jeremy. – Nem mintha a levél elolvasása után változtatni akartam volna a dolgokon… a tettetésen. Ellenkezőleg. A külvilágnak mást mutattam onnantól kezdve. A levélben tanácsokat kaptam a szüleimtől, hogy miként éljem az életem. Tudatták velem, hogy mindig nekem kell az erősebbnek lennem, nem számít, mi történik. Hogy ki kell állnom az elveimért, és ne féljek megtenni a nehéz lépéseket. Ezért döntöttem úgy, hogy más leszek, mint a többiek. Senkinek sem árultam el a nevemet, és az igazi énemet elrejtettem. Úgy éreztem, csak akkor voltam önmagam, mikor néha elővettem anyám levelét, és elolvastam… százszor, ezerszer egymás után… – Lassan feltekintettem Jeremyre. Nem éreztem furcsának, hogy ezt megosztottam vele, teljesen őszintén vallottam neki a múltam e részéről. – Várj csak… a levél nálam van. Hogyhogy nem találtad meg? Akkor már tudhattad volna a nevemet az első naptól fogva. – Nos... csak azt a középső részét néztük át a táskádnak, és ott megtaláltuk a papírjaidat. Jennifer valamilyen betegséged után kutatott, de nem találtunk orvosi papírokat, ezért nem is turkáltunk többet… – nézett rám bizonytalanul. – Majd megmutatom neked a levelet. Rövid hallgatás után Jeremy szólalt meg: – Megértem, hogy csak a természetben találod meg a helyed. – Örülök – feleltem. – Más őrültnek tartana azért, mert képes vagyok elzárni magam a civilizációtól. Persze a létszükségletek miatt tartanom kellett a kapcsolatot a világgal. Iskolába jártam, vásároltam, még fodrászhoz is el-elmentem – ezen el is nevettem magam, annyira szánalmasan hangzott. – Tudom, úgy hangzik, mintha egy földönkívüli lettem volna akkor. – Dehogy! – mondta Jeremy mosolyogva. – Ellenkezőleg. Nagyon érdekes felfogás. – Tudom – bólintottam. – És az a nő, akinél voltál… – Meghalt. Idős volt már. És miután meghalt, egyre inkább éreztem, hogy nincsenek kötelezettségeim, a magam ura vagyok. Ekkor hagytam ott az iskolát. Már előtte is sokat vándoroltam, és rengeteget hiányoztam az iskolából. Egyébként sem akartam újabb gyámságot a fejem fölé, úgyhogy… gyakorlatilag elszöktem. Döntést hoztam, és végleg otthagytam azt a piszkos várost. Akkor váltam hivatalosan is vándorrá. Vándorrá lettem, mert nem bírtam kontrollálni a bennem éhező szörnyeteget. Mindent meg kellett tennem azért, hogy ne őrüljek meg akkor, amikor visszafogtam magam. Inkább kiterveltem a létezésnek ezt a formáját. Igen, csupán ennyi hiányzott a sztorimból, csupán ennyit nem tudott Jeremy. – Ez érdekes – mondta halkan. – Nagyon erős vagy, ha ilyen lépéseket tettél meg. – Most már érted, miért mondtam azt, hogy nehéz ittmaradnom? Jeremy lassan lehajtotta a fejét. – Igen. És ezért félek is, mert elmész, ha Jennifer megunja, hogy itt tartson.
Hirtelen összehúzódott a szívem a fájdalomtól. – És te elengednél? – kérdeztem kissé remegő hangon. Villámgyorsan gyűltek fel a könnyeim. Azt hiszi, hogy elmennék!? Azok után, amit velem tett? És miért fogja az egészet Jenniferre? Lassan rám emelte a tekintetét, s mikor meglátta a könnyes szemeimet, végre válaszolt. – Dehogy. – Akkor jó… – rebegtem. Hinnem kellett, hogy bármi történik, hogy bármi vár rám a jövőben, nem küldene el. Még akkor sem, ha megtudná, hogy gyilkos voltam. Nem akartam, hogy elengedjen.
Természetesen nem csak Jeremyből álltak új életem boldog percei. Ott volt még valaki, aki megédesítette a hétköznapjaimat. Az én angyalom egyetlen öccse. Jet hétköznapi volt, és mégis különleges. Gyerekes, a tizenöt és fél éve ellenére. De napról napra változott, s rengeteget fejlődött. Jet kincset ért. Olyan fajta kincs volt ő, mint a gyémánt, amely nem hiszi el, hogy csiszolás után vagyont érhet. Jet a saját természetességét ügyetlenséggel és önbizalomhiánnyal kendőzte, teljesen feleslegesen. Mintha belé lett volna kódolva, hogy minden egyes szóért bocsánatot kérjen. Úgy éreztem, a tekintetével állandóan engedélyt kért tőlem arra, hogy a közelemben lehessen. Gyakran beszélt rövid tőmondatokban, de soha sem tudta egészen pontosan kifejezni magát. Egy mondatnak legalább háromszor futott neki, annyira bizonytalan volt benne, hogy egyáltalán volt-e értelme megszólalnia. A cselekedetei egy olyan ősi önfeláldozást és önzetlenséget tükröztek, hogy néha komolyan elgondolkodtam azon, vajon a testvérek titkolják-e előlem Jet valódi korát. Benne is ott izzott az a nemesség, ami a bátyjában, csak ezt nehezen tudta elfogadtatni másokkal. Jetnek is rengeteget köszönhettem. Egy olyan becses ajándékot adott nekem, mint amilyen kaliberűnek tekintettem Jeremy segítségét a változásomban. Egyszer kifejtettem nekik, mennyire nem értem, hogy a lapokra nyomtatott szavak hogyan nyerhetnek értelmet, miért olvasnak könyveket az emberek. Fogalmam sem volt az olvasás élményéről. Jet persze kapva kapott az alkalmon, miután gyorsan felmérte a helyzetet. Ez volt az ő ajándéka: egyszerűen megtanított olvasni. Persze, míg hajlandó voltam iskolába járni, olvastam könyveket, mert kellett. De nem fogtam fel a lényegüket, csak bámultam a sorokra, mert állandóan elvontabb dolgokon járt az eszem. De Jet egy olyan szabad érzelemmel ismertetett meg, amiről a legkevésbé sem hittem, hogy átjárhat engem: képes voltam kizárni a külvilágot. Nagyon megfontoltan és bölcsen kezelte a helyzetet, átgondolta, milyen könyveket nyomjon a kezembe, milyen stílussal és történettel tudná a legjobban lekötni a figyelmemet. Végtelenül hálás voltam neki. És ezzel Jeremy agyára mentem. Ugyanis egyfolytában olvastam. Úton Gold Beachbe, úton hazafelé, otthon a tűz mellett, a szobámban, Jet mellett, Jeremy mellett, néha még evés közben is. Azért végül visszafogtam magam, mert mikor otthon voltunk, nagyon is megérte letenni a könyvet, ha a békésen lobogó tűz mellett beszélgethettünk. Otthon. Igen, otthon! A hatalmas, misztikus ház az otthonom lett. A két fiú a családtagjaim lettek. A harmadik testvér még mindig tartózkodó volt és furcsán méregetett. De ritkán láttam, mert Jennifer szinte állandóan dolgozott. Nem is értettem, hogyan bírta ezt a tempót. Úgy véltem, alig aludhat. Mikor ezt megemlítettem Jeremynek, csak legyintett, és ennyit mondott: – Hozzá van szokva. Most, hogy felébredtem az évekig tartó telemből, a közelgő december korántsem tűnt hidegnek. Nem ültem egyfolytában a tűz mellett, sikerült kiszakadnom a melankóliámból. Jeremyvel bejártuk Gold Beachet, együtt vásároltunk, s sokszor késő estig sétálgattunk a kikötőben, a széles Rogue folyót pásztázva. Rengeteget beszélgettünk, egyszerű, jelentéktelen dolgokról. Nem számított miről, a kommunikációban mindig kiegészítettük egymást. Négy nap alatt tényleg nem lehetett teljesen kiismerni őt, de egy hónap alatt már többet értem el nála, habár még ennek ellenére is akármikor képes volt meglepni. Nem egyszer csinált olyat, hogy miközben békésen sétáltunk a kikötőben, egyik pillanatról a
másikra elgáncsolt, csak azért, hogy utánam kaphasson, és jót nevessen rajtam. Képtelen voltam mérges lenni rá ilyenkor, ellenkezőleg. Vele nevettem én is. Többé nem idegesített fel, nem volt rideg velem, nem tett semmi olyasmit, amivel kihozhatta volna belőlem az ördögöt. Ezért nem kaptam idegrohamokat. Ezért tudtam nevetni. Egy láncreakció volt ez. Létezett egy másik láncreakció is a gyilkos gondolatomon kívül, ami az első napokban fogalmazódott meg bennem. Létezett egy másik történéssor is, ami mintegy áradatként ragadott magával. Vidám voltam. Éltem. Nagyon is meg voltam elégedve a helyzetemmel. Tökéletes volt ez az új életem. De mint tudjuk, a tökéletes nem létezik, és itt már régen nem az elektromos villámokról van szó, amikkel megrázhattam volna Jeremyt. Két problémám volt a külvilággal, egy kisebb és egy nagyobb. A kisebb egy ragyogó, tizenhét éves, szőkésbarna fürtökkel megáldott, imádnivaló teremtés volt. Mindig mosolygott, mindig vidám volt – főleg Jeremy közelében. Megpróbáltam pozitívan közeledni Delilah felé. Beszélgettem vele, nevettem vele, ha muszáj volt, még lesüllyedtem a pletykálkodás szintjére is. De tudtam, hogy ez csak a felszín. Delilah mélyen gyűlölt engem, mert érezte, hogy kettőnk közül most már én állok közelebb Jeremyhez. Ők fél éve ismerték meg egymást, mikor Lilah dolgozni kezdett. Akkor veszítette el az édesapját, és az anyjával a két kisebb testvérét kellett még eltartaniuk. Delilah emellett még tanult is. Furcsamód együtt éreztem vele, mert velem is és a Ravenekkel is hasonló volt a helyzet. Ezért próbáltam beszélgetni vele, megérteni őt. Ennek ellenére sokszor kaptam el a felém küldött gyűlölködő pillantásait. És ott volt a nagyobb, idegesítőbb probléma. Egy esős, novemberi délutánon kellett rádöbbennem, nagyon sok gondom lesz ezzel a jelenséggel. Addig azt hittem, csak túlreagálom az egészet, de akkor, abban a pár órában nem csodálkoztam volna rajta, ha rémálmok képében kergetne a dolog, az a fájó, kínzó élmény, ami olyan élesen élt bennem. A fiúkkal éppen hazafelé indultunk, mikor Jennifer felhívta Jeremyt, hogy nem tudja elhozni hozzánk Melindát és nekünk kellene hazavinnünk, mert csak később tud szabadulni a munkából. Aznap délután az volt az első csepp a pohárban, hogy Melindának hátra kellett ülnie Jet mellé, mert én ültem Jeremy mellett. Láttam a mély, barna szemében, hogy pillanatok alatt megfogalmazódott benne a hierarchia rendje, s ez tetszett. Úton hazafelé végig nevettünk Jeremyvel és Jettel, mert Jet az iskolában történteket mesélte, igen nagy hévvel. De bármennyire is koncentráltam, nem hallottam hátulról Melinda kacagását. Miután Jeremy megállt a ház előtt, futva – mi hárman nevetve – menekültünk az eső elől a melegbe. Jeremy fát tett a tűzre, s a lángok játéka rögvest vidáman lobbant fel, felmelegítve minket. Melindával leültünk a vörös kanapéra, de Jet a lépcső felé vette az irányt, közben Jeremyhez beszélve: – Fel tudnál jönni egy kicsit? Jeremy megindult felé. – Persze. Valami baj van? – Dehogy – vágta rá Jet. – Csak… négyszemközt. Jet felénk pillantott, s erre gyorsan elfordítottam a tekintetem, elvégre nem oszthatnak meg velem mindent. Miközben a fiúk felvonultak az emeletre, felvettem a könyvem az asztalról és elkezdtem olvasni. Melinda nem zavart, nem volt sok kedvem beszélgetni vele. Hirtelen szállt le a csönd, csak a tűz békés pattogása hallatszott. Éppen elkezdtem volna egy újabb fejezetet, mikor Melinda nem bírta tovább a hallgatást. – Úgy látom, jól kijössz a srácokkal. – Feltekintettem, hogy lássam az arcát. Az elegáns szemüvege mögül kíváncsian pásztázott a szemeivel. – Igen – mosolyogtam rá. – Mióta is laksz itt? – kérdezte. A mélybarna szeme megvillant az egyenes hajzuhatag takarásában. – Már lassan egy hónapja – válaszoltam. Hümmögött, és bólogatott. Aztán újra rám pillantott. – Tudod, Jennifer sohasem említette, miért is költöztél ide.
Nahát! Kis kíváncsi! – Október végén találkoztunk Jeremyvel, és jó barátok lettünk. Aztán kiderült, hogy nincsenek rokonaim és nincs otthonom sem. Jennifer meggyőzött, hogy maradjak itt velük – mondtam. – Aha – bólintott Melinda. Fél perc hallgatás után ismét megszólalt: – Jeremyvel elég jó barátok vagytok. Egy cseppnyi értetlenség homályosította el a csilingelő hangját. Bárcsak kacaghattam volna, de így csak mosolyogtam. – Nagyon. Sokat köszönhetek neki. – Igen, ő igazán segítőkész – helyeselt felélénkülve. – Az ember könnyen kiismeri őt… annyira egyszerű. Természetes módon fakad belőle a segíteni akarás. Rátekintettem, lassan, bizonytalanul. Már nem mosolyogtam olyan felszabadultan, nem értettem, mit is akar. – Megmagyarázhatatlanul biztos abban, amit csinál! Olyan… férfias, ha érted, mire gondolok. Nem nyavalyog, nincs semmi baja, mindig kiáll melletted. Nem olyan titokzatoskodó és érthetetlen, mint egyes fiúk. Mindent elér, amit akar. Két éve ismerem, és mindig is ilyen volt. Nem szólaltam meg. Hadd adja ki magából, ha be akarja bizonyítani, hogy jobban ismeri Jeremyt, mint én. Ebben nem fogom megakadályozni. Csak éppen nem fog semmit elérni vele. – Soha nem fogom elfelejteni… – folytatta Melinda, teljesen átszellemülten, de kicsit erőltetetten – volt egy időszak, amikor nagyon sokszor, hosszú időn át nézett a szemembe. Mintha meg akart volna értetni velem valamit… de én a tekintete nélkül is értettem… Nekünk nagyon különleges kapcsolatunk van. Nem bírtam tovább. Nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne törjek ki hangos nevetésben. – Aha. Nyilván ezért nem hívott fel téged két hónapig. Nem voltam kegyetlen. Élveztem a helyzetet. Mosolygó szemekkel tekintettem Melindára, akinek az arckifejezése pillanatok alatt sértettre és felháborodottra váltott. Nem tudott megszólalni. Becsuktam a könyvemet, s felültem törökülésben a kanapéra. – Tudod, szerintem nincs teljesen igazad – bólogattam, megjátszott komolysággal. – Ő szerintem inkább… olyan… mély. Mint akit meg kell fejteni. Mindig elő tudna állni valami meglepetéssel, és úgy érzed, hogy sosem ismerheted ki, még két év alatt sem – magyaráztam lelkesen, s egyre jobban belejöttem. Rettenetesen élveztem. – Igen, férfias… egy olyan mély, kiegyensúlyozott módon. Örök nyugalom árad belőle, de mégis csinál furcsaságokat – elnevettem magam. – Sokkal több van benne, mint amit mutat… én így érzem – mondtam ki a végszót. Aztán ránéztem Melindára. Nem akartam elrontani a tökéletes színészi játékom, ezért nagyon erősen kellett uralkodnom magamon, hogy el ne nevessem magam az arckifejezésén. Vajon mi mindennek nevezhetett el most a gondolataiban? Az arca kellőképpen vörös volt. A lelkemet végtelen nyugalom és a győzelem érzete uralta. – Tudod, te soha nem fogod megérteni, mi van Jeremy és köztem – sziszegte a fogai közt. – Valószínű – vontam meg a vállam. – Kíváncsi vagy rá? – kérdezte mérgesen, és kegyetlen döfésnek szánva. – Nem, kösz – feleltem mosolyogva. Melinda hallgatott. Felkeltem a kanapéról, s odasétáltam a kandalló mellé. Kinyitottam a könyvemet és újra elkezdtem olvasni. Kezdtem volna. – Tudod, az ilyen érett fiúknak, mint Jeremy, érettebb lányokra van szükségük. Feltekintettem, s összeráncoltam a homlokomat. – Ezt most miért is nem értem? – kérdeztem. – Hát persze, hogy nem érted! – mosolyodott el. – Hány éves vagy, Helena? – Tizennyolc. – Erről beszélek. – Még mindig nem értem – pislogtam. Próbált valahogy kifogni rajtam, de nem ment neki. – Tudom, hogy több van köztetek, mint barátság! – sziszegte Melinda. – Látom.
– Mit is látsz? – kérdeztem felvont szemöldökkel. – Ne játszd az ártatlant! Egy hónapja sem vagy itt, de ne gondold azt, hogy ha sok időt töltesz vele, közelebb kerül hozzád, mint hozzám. Nem bírtam tovább, kitört belőlem egy nevetésfoszlány, majd nehezen visszafogtam magam, miután a szám elé kaptam a kezem. – Ezen mi olyan vicces? – kérdezte Melinda. – Semmi… Egy kicsit csendben volt, aztán kezdte folytatni az eszmefuttatását. – Én három évvel vagyok idősebb nálad... – Tényleg? – vágtam közbe, mintha érdeklődést mutatnék az információ iránt. – Tudod, szerintem fura, ha… a fiú a fiatalabb. – A kor nem számít, ne gyere ezzel a gyerekes dologgal! – vetette oda. Nagy komolyan bólogattam. – Aha. De mondjuk, képzeld el… három év van köztem és Jet között. Furcsa lenne, nem gondolod? – nevettem el magam. – Ez egy idétlen példa. Tudod, hogy idősebbeknél természetes. – Nem értelek, Mel. Az egyetem biztos tele van szívdöglesztő fiúkkal. Annyi lehetőséged van, miért ragadnál le… egy fiatalabbnál? – Ezt te nem érted – felelt hidegen. – Jeremynek nem a korosztályából való lányokra van szüksége. – Már megbocsáss, de te ezt honnan tudod? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal. – Látom a szemében. – Magyarázatot adva arra, hogy nem érted, mi van köztünk… nos, nem, tényleg nem csak barátok vagyunk. Annál sokkal többek – adtam meg a végszót. Lapoztam a könyvemben, s úgy éreztem, Melinda most nagyon ideges. A szemem sarkából láttam, amint leveszi a lila pulóverét… és mérgében levágja a kanapéra. – Itt mindig ilyen meleg van? – kérdezte ingerülten. – Egyfolytában ég a tűz – válaszoltam kedélyesen. – Tudod – kezdte, és próbált magabiztos lenni –, Jeremynek idő kellett azok után, ami köztünk történt. Valószínűleg nem tudott megemészteni valamit… pedig nagyon egyértelműen látszott, mit akar tőlem. Erre aztán már elszállt a jókedvem. Pillanatnyilag fogalmam sem volt, mennyire túlzott. Nem tudhattam, mi történt köztük. – Amikor a szemembe nézett, tudtam, hogy mennyire szüksége van rám. Mindent megadtam volna neki. – Volna? – kérdeztem, de sajnos elárult a kedvtelen hangom. – Mikor együtt voltunk, valamitől megijedt. A mai napig nem tudtam kideríteni, mitől. De nem fogom annyiban hagyni. Tudom, hogy csak el akarja rejteni maga elől az érzelmeit. A szeme túlságosan is elárulja őt… – bátorodott fel Melinda. Nyeltem egyet. Jeremy képes lenne erre? Elnyomja az érzelmeit, amelyek annyira erősek, hogy ő sem ismeri be magának. – Meglátod, lassan rá fog jönni… és segíteni fogok neki – mondta szenvedélyesen. – Mit akarsz elérni azzal, hogy ezt elmondod nekem? – kérdeztem immár remegő hangon. – Azt akarom abba az éretlen fejedbe belevésni, hogy Jeremy nem foglalkozna veled úgy. Nem lett volna szabad ennyire kiakadnom azon, amiket mondott, de a szemeim előtt ott lebegett egy mérlegen a két év és az egy hónap. Görcsbe rándult a gyomrom. Melinda gyönyörű. Melinda egyetemre jár, és tehetséges. Melinda már nő, és idősebb nálam. És akkor olyan dolog szakította meg a kétségbeesett gondolatmenetemet, amire nagyon nem számítottam. A lépcsőn valaki lefelé közeledett. Ő volt az. Miért is lehetett volna szerencsém, hogy nem ő, hanem az öccse jön le a lépcsőn? Akkor talán még lett volna esélyem tisztán gondolkodni. Amikor megláttam, arcon ütött az igazság. Egy hónap két évvel szemben. Egy hónap, amin keresztül hozzá sem érhettem, mert nem volt szabad. Hát hogy közeledjek így hozzá? Sehogy!
Melinda kihasználta a kétségbeesett arckifejezésemet, s rögtön megmutatta, milyen az, ha valaki hozzáérhet Jeremy Ravenhez. Felpattant a kanapéról, s elindult felé. Szabálytalanul kezdtem kapkodni a levegőt, amikor megláttam, mennyire magabiztosak a léptei. Jeremy még annyit sem kérdezhetett, miről beszélgettünk. Melindát pásztázta, aki végül elérte őt. Aztán megtörtént, amitől féltem. Amit a legrosszabb álmaimban mertem csak elképzelni: Melinda hirtelen igázta le az áldozatát, hogy megmutassa, mit is jelent az a két év. Mikor elérte az ajkait, olyan gyors folyamat zajlott le bennem, hogy alig tudtam felfogni. Másodpercek töredéke alatt jutott el hozzám az igazság. Majdnem egy hónap… majdnem egy teljes hónapot kibírtam anélkül, hogy a szörnyeteg kínzott volna. Idióta voltam, mert azt gondoltam, az ördögöt véglegesen el lehet altatni. Csak ennyi kellett az idegeimnek: az, hogy lássam megtörténni, amitől a legjobban féltem. Mikor csókolni kezdte, Melinda mindkét kezével beletúrt Jeremy sötét hajába. Ez volt az utolsó pillanatkép, amit felfogtam, mert utána a megmaradt józan eszem arra késztetett, hogy nagyon gyorsan tűnjek el ebből a helyiségből, ha nem akarom cafatokra szaggatni Melindát. Felpattantam, s kirohantam a főbejáraton. Remegtem. A vérem forrt, s vörösen láttam. A hideg esőcseppek csak az arcomat érték el – ez határozottan nem volt elég. A folyó felé sietve lerángattam magamról a pulóveremet. Alig tudtam haladni a remegéstől és a szörnytől, ami minden erejével azon dolgozott, hogy visszairányítson a házba, a szobámba, a szekrényem mélye felé, ahol három pisztoly volt elrejtve… Olyan könnyű lenne megölni őt, és úgy élvezném! Nem okoskodna tovább, nem lézengene többé a házban, nem látnám többet Jeremy közelében… Levetettem magam a lapos kövekre. Égtem a forróságtól, s ez ellen csak annyit tudtam tenni, hogy vizet locsoltam az arcomra és a hajamra. Nem lett jobb… egész testemben remegtem a tehetetlen dühtől, mert az agyamban az a kép játszódott le, amikor az ajkaik összeértek. A szörny megmordult bennem, s a hang egy kínzó nyögésként tört fel a torkomból. Miközben megállíthatatlanul ziháltam, görcsösen markoltam a tenyerem alatti kavicsokat. Már nem éreztem az esőt, hideget nem érzékeltem, semmi sem hatott a forróság ellen. Egyre vörösebben láttam, és egyre nehezebb volt megtartani az ép eszemet. Olyan volt ez, mint egy lidércnyomás, ami egy teljes hónapja bujkált bennem, s végre a felszínre törhetett. Vöröses képek úsztak el a szemem előtt. Már nem tudtam, hol vagyok, lángvörös fenyőfák és csobogó vértenger vett körül. A szívverésem üvöltött a fülemben, a véráram mintha felgyorsult volna az ereimben. Ennek nem lesz vége, ennek már nem… örökre így fogok maradni, egy ilyen vérben forgó szörnyetegként. Nekem ne mondja ezentúl senki, hogy ember voltam. Mert most már soha többé nem leszek normális. Ezt az állapotot nem lehet se fokozni, se lecsillapítani. Futó lépteket hallottam magam mögött. A kifinomodott hallásom garantálta, hogy a lábak dobogása üvöltsön a fülemben. – Helena… – hallottam Jeremy kétségbeesett hangját. – Hel, nézz rám… Megráztam a fejem. Képtelen lettem volna ezek után ránézni. Hiszen percekkel ezelőtt még az a buta liba csókolta, csak ez járt a fejemben! Jeremy a derekamnál ragadott meg, s megfordított. Próbáltam minden izmomat megfeszíteni, de nem tudtam mit tenni ellene, emellett még vészesen remegtem is. Igyekeztem kiszabadulni a szorításából, de mikor felemelkedtem, lenyomott a kövekre. A fejem csattant egy nagyobb kövön, de nem éreztem fájdalmat. A csuromvizes hajam szétterült az arcomon és a nyakamhoz simult, de alig éreztem. Egyáltalán nem hűtött, ezt a forróságot több tonna jég sem tudta volna csillapítani. Jeremy villámgyorsan levette az ingét, és arra használta, hogy megfoghasson a csuklómnál. Leszorított. – Nézz rám! Most! – mondta határozottan. Kínzás volt ezt mondania. De ha valami még parancsolni tudott nekem ebben az eszeveszett pillanatban, akkor az ő volt. A szavai eljutottak a tudatomhoz, és rá kellett emelnem a vörösen izzó szemeimet. Közelebb hajolt hozzám, s a szemembe vájta a tekintetét. Az arca kemény és határozott volt, de tudtam, hogy ez most nem lesz elég.
Bocsáss meg, kérlek! Ez most nem fog menni, én örökre így fogok maradni, örökre ilyen ördög leszek. Nem fogsz tudni megnyugtatni, mikor most még azokat a gyönyörű kék szemeidet sem látom! Nem látom, mert minden olyan vészesen, véresen vörös! – szerettem volna mondani neki, de a szörny nem engedte. Még mindig hevesen ziháltam… csak az járt a fejemben, ahogy Melinda megcsókolta őt. Nem tudtam szabadulni tőle. Az az alattomos, undorító… – Nyugodj meg, kérlek! – szólt lágyan Jeremy. – Sóhajts mélyeket! Ismét a hang! Úgy tettem, ahogy kért, miközben még mindig a szemébe meredtem, s csodával határos módon, jobban lettem. A szívem lüktetését hirtelen feltartóztatták, a vérem áramlása lassan csillapodott. Nagyon nehezen, de kezdtem kivenni Jeremy szemének kékjét. A forró vérem lehűlt, a vörös szín eltűnt, s az ördög egy végső segélykiáltást hallatott bennem. Ismét elnyomták. A kínlódó hangját csak én hallottam. Elengedett. A szörnyeteg elengedett, de tovább úszott a véres árral bennem. Elbújt, hogy erőt gyűjthessen. De legalább most megszabadultam tőle… egy perc alatt. Jeremy miatt. Már nem kapkodtam a levegőt, s a kristályszemeit is tisztán láttam magam előtt. Tudtam, most mi következik. Másodperceken belül meg is történt: leterített a kimerültség. Lehunytam a szemem, s semmi mást nem éreztem, csak a hevesen zuhogó, jeges esőcseppeket a bőrömön. – Olyan… hideg… – leheltem gyengén. Jeremy elengedte a csuklómat. – Próbálj felülni – kérte. Olyan lehetetlennek látszott! Itt akartam maradni a folyóparton, és azonnal elaludni. Felnyitottam a szemem, s az ő kékjébe kellett kapaszkodnom ahhoz, hogy fel tudjak emelkedni a kavicsokról. Jeremy a hátam és a karjaim köré terítette a teljesen átázott ingét. Nem tudtam, mit akar, de nem bírtam tovább, s visszaroskadtam. Itt és most el akartam aludni. Akkor megéreztem a kezeit a térdem alatt és a derekamnál. Felnyitottam a szemem, s a következő pillanatban már Jeremy karjaiban találtam magam. Nem értettem, hogyan bír el, de képtelen voltam gondolkozni ezen. Újra lehunytam a szemem, s semmi mást nem akartam, csak a sötétségbe zuhanni. Annyit fogtam fel, hogy hirtelen meleget érzek magam körül. Az utolsó hang, amit hallottam, mielőtt az öntudatlanságba zuhantam volna, az a halkan pattogó tűz volt. Igen, azt a napot, azt a percet, azt a másodpercet soha nem fogom elfelejteni. Melindának sikerült egy hónap után kihoznia belőlem a szörnyeteget. Azzal, hogy megcsókolta Jeremyt. Este tíz felé ébredtem fel. Jeremy ott volt mellettem, közvetlenül a tűz mellett, s mosolygott. Az a mosoly csak még jobban megerősített abban, hogy az mind igaz, amit ezután mondott. Bocsánatot kért Melinda viselkedéséért, megpróbálta elmagyarázni a történteket. Nem gondolta, hogy Melinda még nem jutott túl a dolgon. Mert ő is tudta, hogy Melinda viselkedése miatt kaptam újabb rohamot. A szemeivel biztosított róla, hogy nem kell félnem attól, hogy ez még egyszer megtörténik. Mindent kivettem a szavaiból, amire szükségem volt. Ismét reményt adott. Egyik pillanatról a másikra újra éreztem, hogy az az egy hónap képes diadalmaskodni a két év felett. Ott volt a szemében az, amit nem mondott ki. Minden ott volt. És ez már túl volt a szavak világán. S tudtam, hogy jobban olvasok a tekintetében, mint Melinda, vagy akárki más. – Min gondolkozol? Összerezzentem. Jeremy hangja most nem a békésen pattogó tűz mellől hallatszott, máshol voltunk. Elszakítottam a tekintetem a mellettünk elszáguldó házak sokaságától, s kénytelen voltam visszatérni a jelenhez. A zene hangosan szólt, de nem is hallottam. Jeremy az utat nézte, közben fejcsóválva mosolygott. – Legalább húsz perce nem szólaltál meg – közölte. – Mióta? – kérdeztem vissza megrökönyödve. – Igen, már az üzletben is csendes voltál. Puszta önzésből szóltam hozzád, mert már kezdtem kicsit furcsán érezni magam. – Bocs – nyögtem ki.
– Megbocsátok, ha elmondod, min gondolkoztál ennyit. – Lejjebb halkította a zenét, úgy látszik, fontos volt neki a mondandóm. – Mindenen – nevettem fel. – Az elmúlt hónapon. – Hmm – bólogatott. – Várj csak… végül is valahogy mostanában lesz egy hónapja, nem? – Pontosan. December elseje van… – Igen. Több mint egy hónapja, hogy majdnem halálra gázoltalak – sóhajtott mélyet. – Miért csak ezt látod benne? – kérdeztem lágyan. – Én más miatt ünnepelném ezt az egy hónapot. – Ne hidd azt, hogy nem gondoltam rá. Mélyen, nagyon mélyen merültem el a novemberi emlékekben. Alig hittem el, hogy egy hónap képes volt megváltoztatni. Mintha mély gyökereket téptek volna ki belőlem, s szépen, gondosan egyengették volna el a földet a sebek felett. Közeledtünk az iskola felé. Jó érzés volt visszacsöppenni a jelenbe, ami egy újabb bizonyíték arra, hogy a november nem csak egy álom volt. Ám mikor a tekintetem végigjártattam az épület előtti parkon, olyasvalamin akadt meg a szemem, amitől belém hasított a félelem. Ott álltak egy távoli fánál. Hárman voltak, s hangosan nevettek valakin. Valakin, akit szorosan körülálltak. Az a valaki leroskadt a földre, mikor az egyik szőke a három fiú közül gyomorszájon ütötte. Koromfekete haja a szemébe hullott, mikor térdre esett, s a fűbe markolt fájdalmában. – Úristen… – csak ennyit tudtam kinyögni, és már nyúltam is az ajtókilincsért. Jeremy megelőzött, az ő ajtaja egy tizedmásodperccel előbb csattant, mint az enyém. A három fiú képéről villámgyorsan tűnt el a vigyor, mikor megláttak minket a fa irányába futni. Otthagyták áldozatukat, s az iskola épülete mögé kezdtek szaladni. Elértem a fát, a térdemre hullottam. Jeremy tovább futott. – Jet… – nyögtem ki, s érte nyúltam. Még mindig a füvet markolta, remegett és zihált. Megfogtam a vállát, s egy lágy, de határozott mozdulattal hátradöntöttem. A szeme csukva volt. Véraláfutásos volt az ajka, és a bal szeme alatt is egy lilás folt terjengett. – Jet, jól vagy? – suttogtam rémülten. A kezem az arcára tettem, s arra vártam, hogy felnyissa a szemét. – Igen – felelt remegő hangon, amely tele volt méreggel, dühvel, fájdalommal. Egy pillanatra elszakítottam a tekintetem Jet arcáról, s elnéztem a feje felett. Abban a másodpercben értettem meg, miért nem állt meg Jetnél a bátyja. Jeremy egy hatalmasat húzott be annak a szőke fiúnak, aki gyomron ütötte Jetet. Az ütéstől a fiú hátratántorodott, a másik kettő alig tudta elkapni. Meg se mertek moccanni, Jeremyt bámulták halálra vált képpel. – Nézzétek, Ravennek barátnője van! – hallottam egy távoli kacagást a hátam mögül. – Hé, Raven, nem túl szép ez a csaj a te nyúzott képedhez? – Hagyd, olyan szépek együtt! Vihogó lányok sokasága kiabált felénk. Egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy megnyugtassam magam, Jet most sokkal fontosabb volt. Hozzákezdtem összeszedni a könyveit, amik szanaszét hevertek a havas fűben. – Gyere… – mondtam halkan. – Csak óvatosan! Jet rám támaszkodott, majd felszisszent, mikor felhúztam a földről. – Ne félj, nem lesz semmi baj! Megyünk innen, most azonnal. Jeremy felé pillantottam. Éppen azt a szőke srácot szorongatta a pólójánál fogva, miközben magyarázott neki, de nem hallottam belőle semmit. Majd hirtelen ellökte magától, s a két fiú ezúttal nem tudta elkapni, a földön végezte. – Támaszkodj rám! – mondtam Jetnek, s ő kénytelen volt ezt meg is tenni, máshogy nem tudott volna járni. – Ó, hát tényleg olyan gyönyörűek együtt! – hallottam egy visító lányhangot a parkolóból.
Jettel lassan közeledtünk az acélkék BMW felé. Mikor majdnem elértük, egy újabb lány kiáltását hallottam a hátam mögött. Csodálkozva vettem észre a hangjában az aggodalmat, aztán felismertem. Angela volt. – Jet… Jet, jól vagy? – A lány elért minket, s megállt velünk szemben. Az egyenes, aranysárga haja a szemébe hullott a lendülettől. A tekintete rémülettel és dühvel volt tele. – Nem hiszem el, mire képesek ezek a csótányok… – Jól vagyok – mondta halkan Jet, miközben felnézett a lányra. Angela szürke szeme tele volt aggodalommal. Jet karjára tette a kezét, s a szemébe nézett. Néhány pillanatig összefonódott a tekintetük. – Azonnal szállj be, a kórházba kell mennünk! – szóltam rá Jetre, miközben arrébb toltam Angelát. – Dehogy kell! – nevetett fel erőtlenül Jet, de a bordáihoz kapta a kezét, s összeszorította a szemét fájdalmában. – Ne vitatkozz! – szóltam rá, és besegítettem a hátsó ülésre. De nem tudtam becsukni az ajtót, mert Angela megállított. – Majd beszélünk – szólt oda Jetnek. – Addig is, kérlek, vigyázz magadra! – Hagyd már, Angie… – morogta Jet. Végre Jeremy is visszaért a kocsihoz. A vezetői oldalra sietett, de mégsem indultunk. Ránéztem Jeremyre. Remegett, s merev ujjakkal markolta a kormányt. A szemével egy pontot bámult a műszerfalon, és mély levegővételekkel próbálta megnyugtatni magát. – Majd én vezetek – szóltam rá Jeremyre, és nem vártam meg, mit szól hozzá. Azonnal el kellett indulnunk a kórházba, és ő jelenleg nem volt beszámítható állapotban. Örültem, hogy most nem makacsolta meg magát. De nem mellém ült, hanem hátra, a testvére mellé. – Helena, nem kell a kórházba menni, csak menjünk haza… – hallottam Jet halk hangját mögülem. – A kórházhoz menj, Helena, kérlek! – utasított Jeremy. A hangja már nem remegett, ezt jó jelnek vettem. – Nem kell, jól vagyok… – Nem vagy jól. Ehhez Jennifer kell. – Tudod, hogy semmi bajom… – Mire hazaérünk, sokkal rosszabb lesz – mondta határozottan Jeremy. – Most rögtön kell a segítség. – Dehogy kell, meg tudok vele… – de itt halkan felnyögött, majd elhallgatott. – Nézz rám! – szólt Jeremy, s feltűnő apai szigort véltem kihallani a hangjában. Nem értettem, miért csinálja ezt, ez Jetnek most nagyon nem hiányozhatott. – Nem – morogta Jet alig hallhatóan. – Azonnal nézz rám! Csend lett. – Miért nem szóltál eddig? – kérdezte mérgesen Jeremy. Jet nem válaszolt. – Kérdeztem valamit! – Mert nem akartam – válaszolt végre Jet. – Nem akartál? Szerinted ez normális dolog? – Mi? Az, amit ők művelnek velem? – Nem! Az, hogy nem szólsz róla. Mióta megy ez így? Ismét csend lett. Legszívesebben Jeremyre ordítottam volna, hogy miért nem tudja a szúrós kérdéseit elraktározni akkorra, amikor Jet már jobb állapotban lesz. Szerencsére megérkeztünk. Leparkoltam az épület közelében. – Erre tényleg semmi szükség… – motyogta Jet, de Jeremy már becsapta maga mögött az ajtót. Kinyitottam az ajtómat, hogy kiszálljak, de Jeremy ott termett mellettem, s nem engedte. – Maradj itt! Öt perc, és jövünk. – Öt perc? – kérdeztem hitetlenkedve. Jeremy kinyitotta Jet ajtaját, kitámogatta öccsét a kocsiból, s elindultak a kórház felé. Ráborultam a kormányra, s próbáltam felfogni, mi is történt. Egyetlen kép égett élesen az elmémben: amikor megláttam,
hogy az a szőke fiú megüti Jetet. Vajon mit műveltek vele azelőtt, hogy odaértünk? És a többi diák miért nem hívott tanári segítséget, vagy legalábbis miért nem próbáltak segíteni neki? A kínzó igazság ott lebegett előttem, de nem voltam hajlandó elfogadni. Hát csak egyetlen egy lány létezik abban az iskolában, akit érdekel Jet testi épsége? Csak Angela tud olyan aggódó szemekkel nézni rá? Jet sokat beszélt erről a lányról, s mikor először találkoztam vele, tisztán meg tudtam állapítani, milyen szoros barátság köti őket össze. De akkor sem akartam elhinni, hogy Angela Webster az egyetlen teremtés, aki törődni tud Jettel abban az iskolában. És igen, most már én is ideges voltam, és megértettem Jeremyt. Mióta mehetett ez így? Hogyan tudta Jet eltitkolni előlünk? Jeremy valami miatt érezte és tudta, hogy ez a kínos dolog nem egyszer fordult már elő. Kínos…? Inkább dühítő, gyomorforgató, undorító, hihetetlen… Lehunytam a szemem, hogy ne húzzam fel magam. Jeremy visszafogta magát, mert csak egyszer húzott be annak a szőkének. Bárcsak én is… de én nem ököllel… Pár perc gondolkodás után úgy döntöttem, Jeremy szava most nem akadályozhat meg abban, hogy bemenjek a kórházba és megtudjam, mi van Jettel. Kiszálltam a kocsiból. De moccanni sem tudtam a meglepődéstől. Egyre csak bámultam, miközben ők közeledtek felém. Jet nem támaszkodott a bátyjára. Jeremy nem fogta segítőkészen a karját. És nem azért, mert nem akartak egymáshoz érni. Nem kellett. Jet tökéletes egyensúlyban, határozott léptekkel érte el a kocsit. Tátott szájjal meredtem rá. – Jól… jól vagy? – hebegtem. – Persze – mormolta el a válaszát. Semmit sem értettem, az agyam nem tudta befogadni az információt. Hogyhogy máris tud egyenesen járni? Igaz, azért mentek be a kórházba, hogy rendbe szedjék Jetet, no de ennyi idő alatt? És ennyire? Jet beszállt a hátsó ülésre. – Vezetsz, ha megkérlek? – hallottam Jeremy távolinak tűnő hangját. Mellettem állt, s mikor ráemeltem a tekintetem, láttam, hogy az arcomat fürkészi. – Pe… persze – nyögtem ki. – Próbáld elterelni a gondolataidat! És az útra figyelj, bármi is jár a fejedben! Ez volt az utolsó, ami elhangzott közöttünk egészen addig, míg haza nem értünk. Egyikünk sem szólalt meg. Zene sem szólt. Betartottam, amire Jeremy kért: ha elkezdtem volna gondolkozni a lehetetlenen, inkább az útra koncentráltam. Fél óra kínzó csend után végre leparkoltam a ház előtt, s kiszálltunk az autóból. Jeremy kivette Jet táskáját hátulról, de nem adta oda neki. Jet szinte… bűnös tekintetet küldött Jeremy felé. Tudtam, Jet most nem fog tudni egykönnyen felmenekülni az emeletre. A házba érve Jeremy azonnal odasétált az egyik vörös fotelhez, és leült. Jet a kanapé mögött állt meg, és a bátyját pásztázta a tekintetével. – Leülnél? – kérdezte halkan Jeremy. Jet elfordította a tekintetét, majd rátámaszkodott a kanapéra és összeszorítja a szemét. Hirtelen az egész teste megremegett és egy könnycsepp hullott a csukott szeméből a földre. – Tudod mit, nem érdekes – mondta remegő hangon, s ellökte magát a kanapétól. Elindult a lépcső felé. Utána szaladtam, a karja alá nyúltam, s megállítottam. – Jet… – rebegtem, majd mikor megfordult, átöleltem. Egy pár pillanatig szoborként állt a karjaimban, majd lassan ő is körülfogott. Most nem engedhettem, hogy felmenjen az emeletre, hogy magára csukja az ajtaját. Most szüksége volt a támaszra, arra, hogy átbeszéljük az ügyet. De valahogy tudatnom kellett vele, hogy nem kell félnie a bátyjától. Még erősebben magamhoz szorítottam, és simogatni kezdtem a haját. Ő még csak egy gyerek volt, semmi több… és most volt túl egy kórházi látogatáson meg egy… verésen. Megeredtek a könnyei. Mélyen beszívtam a haja illatát, amiben mentát véltem felfedezni. Ugyanezt a mentát éreztem már Jeremy közelében is. Jeremy… Ő volt az, akit soha nem fogok tudni így átölelni. Végtelenül jólesett Jetet a karjaimban tartani. Tudtam, hogy Jeremy ölelése még ennél is jobban esne, de ott a barátságon kívül talán valami mást is éreznék.
De ő most Jet volt, akit közös erővel kellett megnyugtatnunk. Ha Jeremynek nem sikerül, hát majd elvonulok Jettel valahova, és ketten átbeszéljük a dolgot. Lazítottam a szorításomon, s a hátát simogattam vigasztalóan. – Nem lesz semmi baj, mi itt vagyunk, tudod jól – suttogtam. – Tudod, hogy bennünk bízhatsz. Óvatosan eltoltam magamtól, s letöröltem a könnyeit. Odavezettem a kanapéhoz. Szorosan ültem le mellé, és a kezem a hátán nyugtattam. Fogalmam sem volt, hogy mivel kellene kezdeni, s úgy gondoltam, Jeremy sem tudja. Jet még ejtett egy-két könnycseppet, miközben együttérzően dörzsölgettem a hátát. Jeremy sóhajtott egyet, s beletúrt a hajába. Jetre tekintett, aki képtelen volt a szemébe nézni. – Már te is elzárkózol előlem? Eljutottunk odáig, hogy már az ilyen dolgokat sem veszem észre? – Jeremy hangja kétségbeesett volt. – Velem van a baj, tudom… csak nem tudom, miért van ez. – Nem… – szólalt meg rekedten Jet. – Nem veled van a baj. Ezt… ezt én titkoltam el, nem a te hibád. – De hogyan tudtad eltitkolni előlem, Jet? – kérdezte Jeremy, tágra nyílt szemekkel. – Képtelenség, értsd már meg! – Nem az… – hajtotta le a fejét Jet. – Nem akartam, hogy tudj róla, és mindent meg is tettem ezért. Jeremy fájdalmában lehunyta a szemét. – De miért titkoltad el? Jet félve pillantott a bátyjára, de végül összeszedte magát. – Nem akartalak ezzel terhelni… van más dolgod is, én meg kibírom, jól tudod. – Ez már régen nem arról szól, hogy mit bírsz ki és mit nem, értsd meg! Ez arról szól, hogy fogalmam sincs, mióta, milyen gyakran és miért vernek téged Mike-ék. Jet nem szólalt meg. Úgy véltem, nem tudott megszólalni. – Csak mondd ki, Jet! – szóltam halkan. – Ezért vagyunk itt, segítünk. Jet lehajtotta a fejét, mélyet sóhajtott, majd a csendesen pattogó tűzre emelte a tekintetét. – Mindig is így volt. Különc vagyok, mert jól tanulok és szorgalmas vagyok. Ha az ember jó tanuló, az manapság egy betegségnek számít. Ráadásul gazdag családból származom. Erre még ügyetlen is vagyok, és így senki sem hagy békén. Mindig beszólnak valamit, vagy kinevetnek. Nem érdekel, hozzászoktam. Hozzászoktam, hogy sétálok a folyosón és egyik pillanatról a másikra elgáncsolnak, vagy hátulról úgy meglöknek, hogy orra esek. – Mondtam, hogy ne foglalkozz velük, tudod, hogy… – De ez nem ilyen egyszerű, Jeremy! – nyögte Jet. Még mindig a tűzbe bámulva. – Tényleg hidegen hagy, ha fellöknek a folyosón! De ha… de ha… a táskámból szétszórják a könyveimet és még lapokat is kitépnek belőle, attól már kicsit ideges leszek. Nem baj, lenyelem. Mit számít? De Mike-ék… vagy két hónapja kitaláltak egy másik taktikát… Tudják, mi a gyenge pontom. Feszülten hallgattam Jetet, és sajnos minden a szemeim előtt lebegett, amit mesélt. – Azt akarják látni, hogy felhúzom magam és szembefordulok velük – folytatta zaklatott hangon. – Ezért elkezdik piszkálni az egyetlen igazán értékes dolgot, ami fontos nekem az életben: a családomat. Jennifert nem merik bántani, neki túl jó híre van. De mikor engem a földbe tipornak, vagy téged lealáznak… és most már Hel is itt van, és őt sem hagyják békén… – Jet… – szólalt meg Jeremy halkan. A tekintete szinte rémült volt. – Miért foglalkozol vele? Miért érdekel, mit mondanak mások? Csak mind irigyek… Jet most már remegett. Éles tekintettel nézett rá a bátyjára. – Tudod, hogy mit mondtak nekem, mielőtt megkaptam a mai adagomat? Téged szedtek elő, és a parkban hangosan elkezdtek gyalázni és undorítóan beszéltek rólad! Ezt nem bírtam, képtelen voltam… akkor kaptam meg az első pofont, mikor közöltem Mike-kal, hogy ezred annyit sem ér, mint te. Ja, és megtoldottam azzal, hogy „te féreg”. Nekem ne mondd azt, hogy ezzel ne foglalkozzak, hogy engedjem el a fülem mellett az ilyen dolgokat… Megrendülten hallgattam, amit mondott. Jeremy pedig meredten nézett az öccsére. Aztán felemelkedett a fotelből, és lassan leült Jet mellé a kanapéra. A karjait a remegő teste köré fűzte, és Jet viszonozta az ölelését.
Olyan dolgok mozdultak meg bennem, amiket még az elmúlt hónapban sem fedeztem fel: most először láttam, milyen erős tud lenni a testvéri szeretet. Úgy éreztem, a szívem rögvest kiugrik a helyéről, annyira átéreztem Jet fájdalmát és szeretetét a bátyja iránt. Hihetetlen, hogy két hónapja folyamatosan képes volt kitenni magát a verés veszélyének, mert holmi éretlen, irigy kamaszok ocsmányságokat kiabáltak a szeretteire. Ahogy ránéztem a fiúkra, Jeremy tekinteténél nem jutottam tovább. Engem nézett, s valami leírhatatlanul mély érzelem tükröződött benne. Szinte fájt ránéznem. – Hel – suttogta –, annyira sajnálom… Először megütközve néztem rá. Most Jetről van szó, mit akar hát velem? Aztán beleolvadtam a szemeibe, és megértettem. Ott volt a gondolat a kék kristályokban, el tudtam olvasni. Sikerült felfognom azt a szakadéknyi mélységet a szemében, amitől fátyolos lett a tekintete. Ő most ugyanolyan erősen ölelte át az öccsét, mint amilyen erősen szorítottam Jetet magamhoz pár perccel ezelőtt. Mindketten azon voltunk, hogy megértsük Jet problémáját, s hogy segítsünk neki. Átöleltük őt, mert egy ilyen helyzetben az öleléssel mindent el lehet érni. A legnagyobb mértékű vigaszt adja. De egymást képtelenek voltunk megölelni. Képtelenek voltunk azt megtenni, amire nekünk is a legnagyobb szükségünk lett volna: egymásra, egymás érintésére. Egyszerűen nem lehetett, ez volt az egyetlen és legfőbb szabály. Ez volt az, ami mintegy átokként szakadt rám. – Nem a te hibád – suttogtam vissza, de a hangomon tisztán hallatszott, hogy a könnyeimmel küszködök. Jeremy lassan eltolta magától az öccsét. – Jól figyelj rám, Jet! Tudod, hogy mi az egyetlen szentírás, amit követnünk kell: összetartani, kiállni egymás mellett, mert senki az égvilágon nem fog segíteni rajtunk. Hárman vagyunk, és mindig is hárman leszünk. És ezt a hármast senki, de senki nem szakíthatja szét. Ha pár kamasz a porba tiporja a nevünket, hát csinálják csak! Attól az még ugyanolyan értékes marad. Nem ezek az idióták fogják elrontani a napjainkat, a te napjaidat. Többé nem engedem! És, hogy mi hárman összetartunk, az arról is szól, hogy te semmit sem titkolsz el előlem. Bármennyire is úgy hittem eddig, hogy ez lehetetlen, te megtetted. Nagyon rossz ötlet volt. De megígérem, hogy azok a férgek nem bántanak többé téged. Megértetted, amit mondtam? Jet lassan bólogatott. – Menj fel, és rakd rendbe magad! – szólt rá bátyja csendesen. – Nekem… van itt egy kis dolgom. – Hogy érted? – kérdezte Jet. – Jennifer azt mondta, magyarázzam ki valahogy a dolgot Helenának. De nem vagyok hajlandó kimagyarázni, csak megmagyarázni. – Ezt komolyan mondod? – kérdezte szinte ijedten. – A legkomolyabban – felelt Jeremy határozott hangon. – De… Jeremy, ez nem ilyen egyszerű… – Tudom. De nem vagyok képes tovább titkolni előle. Görcsbe rándult a gyomrom, mert Jeremy hirtelen rám nézett. A tekintete elszánt volt és határozott. – Biztos tudod, mit csinálsz – szólalt meg Jet –, csak emlékeztetnélek rá, hogy soha, senkinek, semmilyen… – Tudom, Jet. Jet hosszasan nézett a bátyjára, mielőtt megszólalt: – Akkor jó. Tégy úgy, ahogy jónak látod! Jet lépteit egészen addig számoltam, míg fel nem ért az emeletre. Aztán hosszú percekig teljes csendben ültünk Jeremyvel a kanapé két szélén.
10. A Gyógyítók „Come into my life Regress into a dream We will hide and build a new reality…” (Muse – Hoodoo)
Egy átlagos napon a gyönyörű időjárásról, az elmúlt hónapról, vagy éppen egy érdekes történetről beszélgettünk volna, de ezen a napon csakis Jet eltitkolt veréséről, az ötperces kórházlátogatásról, vagy arról a bizonyos dologról lehetett szó, amiért Jeremy felküldte öccsét az emeletre. Egyet biztosan tudtam: itt valami nincs rendben, és annak a valaminek, ha nem is az egésze, de a töredéke most ki fog derülni, mert Jeremy el akar mondani valamit. Percenként pillantottam rá, de csak meredten bámulta a tüzet. Mi van, ha megbánta, és mindent visszavon? Akkor is elvárja majd tőlem, hogy ne kérdezgessem a furcsa dolgokról? Valahonnan mélyről erőt merítettem, hogy megszólaljak: – Jeremy, nem kell ezt csinálnod, akármiről is van szó. – De muszáj. Most már muszáj. Még Jennifer sem akadályozhat meg benne. – Mondd már el, akármi is az! – kértem. – Ha túl vagy rajta, megkönnyebbülsz. Felnevetett. – Ez nem olyan egyszerű. És ne hidd, hogy azért csinálom, mert így ki tudom húzni belőled a saját titkaidat. Azért csinálom, mert már így is túl sok feltűnő dolog történt, és ha nem magyarázom meg őket előbb vagy utóbb, akkor összezavarodsz, és azt nem akarom. Mióta megismertelek, latolgatom már, hogy elmondom. Mert érzem, hogy te talán… talán megértesz. Végre sikerült döntenem. – Értem – mondtam, pedig semmit sem értettem. – Helyes! Akkor gyere! A konyha mellett nyíló ajtóhoz mentünk, melynek egyik sarkában egy kőlépcső vezetett lefelé egy földalatti helyiségbe. – Van pár terem itt, ahol még nem jártál – magyarázta, miközben megindultunk a halványan megvilágított, kővel kirakott folyosón. Jeremy hangja visszhangzott a térben. Befordult balra, ahol kettévált az út. Kész labirintus volt a ház alatt. Egy régi, fémből és fából készült ajtó előtt állt meg. – Akkor hát… Megfogta a nagy rézkilincset és lenyomta. Az ajtó hangos nyikorgással kitárult, s mi beléptünk. Még a folyosóról beszűrődő fény sem világított meg semmit az előttünk megnyílt feketeségben. Az ajtó bezárult mögöttünk, Jeremy a vállamra tette a kezét, majd felkapcsolta a villanyt. Olyan nagy volt a terem, hogy először a méretét kellett feldolgoznom. Alig találtam meg a szemközti falat. Az egész terem vörös téglával volt kirakva, középen, a mennyezeten egy hatalmas csillár függött. A terem jelentős részében könyvekkel telezsufolt könyvespolcokat láttam. A szoba bal oldalán egy hosszú faasztal terpeszkedett. A falak mentén egymás hegyén-hátán, és mégis valamiféle rendszer szerint régiségek, gyertyatartók, kézműves munkák voltak. A helyiség nagysága és középkorinak tűnő látványa lenyűgözött. – Milyen régi ez a pince? – kérdeztem a mögöttem álló Jeremyt.
– Nem tudom pontosan – válaszolt. – Több száz éves. – Milyen könyvek ezek? – Nagyrészt kódexek és évszázados leírások az akkori világról. Van itt könyv Európából, Afrikából, szinte a világ minden tájáról. De itt… itt kezd érdekessé válni a dolog… Közelebb léptem a polchoz: mindegyik könyv régi volt, kopott és poros. Bőr, réz és arany kötéseik voltak, s nem egy kötet gerincén ott láttam egy halvány fekete C betűt. – Ezek is kódexek? – kérdeztem, miközben lassan végighúztam az ujjam az egyik nagy, cirádásan ívelt betűn. – Nem – válaszolt Jeremy. – Ezek már a családom saját készítésű könyvei. Naplók, feljegyzések, bibliák… – Akkor ezért van a C betű rajtuk – állapítottam meg. – Igen. A Corvus família jele. Hollót jelent latinul. Igazából ragadványnév. A fekete haj miatt. Abban az időben még riogatták az embereket a fekete hajunkkal, és a családom génjeiből nem tűnt el az a bűnös, ami ezt okozza. Egy ideig még nézegette a polcokat, majd kihúzott a könyvrengetegből egy fekete fedelű, vastag kötetet. – Gyere! – mondta, majd kifelé igyekezett a könyvespolcok szorításából. – Várj, hogy érted azt, hogy abban az időben? – kérdeztem, amikor kiértünk a könyvek közül. Jeremy a hosszú faasztal felé vette az irányt, de csak elmentünk mellette, s tovább haladtunk a terem vége felé. – A corvus latin szó… és mint tudjuk, a latin nyelv nem az elmúlt tíz évben hódított. A családomnak nagyon régi gyökerei vannak. Felvontam a szemöldökömet, de csak követtem. Elértük a terem túlsó végét, ahol egy hosszabb, régi szófa nyújtózkodott a fal mentén. – Gyere, üljünk le ide! – szólalt meg Jeremy. A bársony kényelmes volt, s amint leültem, végigfuttattam a kezem az anyagon. – Ez itt mind az örökség része – magyarázta Jeremy. – Felbecsülhetetlen értéke van mindennek, olyan régiek ezek a tárgyak. – Az ölében lévő fekete könyvre mutatott: – Ebben van a családfánk… meg a magyarázatok. Az őseim szokásai, hagyományai, törvényei. Sokat lapozgattam. Szülők nélkül ebből tanultam. – És mik vannak benne? – kérdeztem kíváncsian. Jeremy maga mellé tette a könyvet, majd a falnak támasztotta a fejét, s maga elé nézett. A homlokát összeráncolta és megcsóválta a fejét. – El kéne kezdenem valahogy... – Kezdd az elején! – próbáltam bíztatni. – Rendben, megpróbálom. Bár pontosan nem is tudnám megmondani, hol kéne kezdeni a dolgot, mert nem lehet időben elhelyezni. Nem tudjuk pontosan, mikor kezdődött. Az ókorra tesszük, vagy lehet, hogy még az az előtti civilizációk idejére. – Milyen dolgok kezdetét? – kíváncsiskodtam. – A római kor virágzásakor kezdtek felfigyelni a dologra. Volt pár nagyon jó orvos a köztársaságban. Olyan orvosokról beszélek, akiknek varázslatos erőt tulajdonítottak, akik különleges módszerekkel gyógyítottak. Kevesen tudtak róluk, így a kilétük titokban maradt. Egy kicsit megállt, s előre meredt. – Jól titkolták a képességeiket, és akkor lepődtek meg igazán, mikor az utódaikban is megjelentek ezek a furcsa tulajdonságok. Először csak a fiúgyermekek örökölték… később a lányok is képesek voltak rá. Most már bele kellett szólnom. – De milyen furcsa képességekről beszélsz? Jeremy felemelte a mutatóujját, jelezve, hogy várjak. – Ez volt a bevezetés. Most ugornunk kell az időben. Ugyanis ezeknek az embereknek a családjai évtizedeken, évszázadokon keresztül fenn tudtak maradni. Idővel megerősödött bennük a különleges képesség. Már ki tudták következtetni, hogy ki és miért örökli ezt a dolgot. Mert nem mindenki kapta meg
egy családon belül. Mint mondtam, először csak a fiúk örökölték, aztán a lányok is. Évszázadok alatt pedig kialakult valamiféle szabály is. – Szabály? – Erről majd később. Ezekről az emberekről nem sokan tudtak, csak látták, hogy megmagyarázhatatlan események történnek. Pletykák, regék, mondák keltek útra, amelyek különös erővel rendelkező javasemberekről szóltak. Úgy hírlett, hogy ezek az emberek sajátos kapcsolatban vannak az istenségekkel meg a természettel, és ezért képesek meggyógyítani másokat. Ők azonban rájöttek, hogy nem jó, ha az emberek tudnak róluk, ezért elrejtették a képességeiket. Együtt éltek a társadalommal, de látszólag normális emberekként. Valójában ők voltak a Gyógyítók. Családjukban gyakori volt a gyermekáldás, s az utódok közül sokan voltak tehetségesek. A képességeiket – az esetek nagyobb részében – arra használták, hogy jót tegyenek másokkal. A családjuk mindent megtett azért, hogy megvédje őket. Kincset értek. Úgy tudtak fennmaradni, hogy századokon át titokban tartották, kik is ők valójában. – Elmondod végre, mik voltak ezek a képességek? – szóltam közbe türelmetlenül. – Igazad van. Minek tovább húzni? – döntött Jeremy. – A római korban még csak két különböző gyógyítói képesség fejlődött ki. Idővel, generációk hosszú sorával később ez kiegészült egy harmadikkal is. A Gyógyítóknak három típusa van. Az első és legfontosabb az ősi gyógyítói képesség: az érintéses gyógyítás. Gyógyítónak hívták azt, aki az érintésével orvosolta a bajt, aki képes volt a tekintetével átlátni a sérült baját és egyetlen érintéssel meggyógyítani a sebeket. Nem kellett gyógyszer, a Gyógyító kézrátétellel segített, és pillanatok alatt helyre rakta akár a legdurvább töréseket is. Minden erőmmel azon voltam, hogy magam elé képzeljem mindazt, amit Jeremy mesél. – A másik képesség gyakorlatilag megfoghatatlan, én Bölcsességnek nevezném. Furcsán hangzik, tudom. Az ilyen Gyógyító születésétől kezdve képes volt megérteni és beszélni egy olyan nyelvet, amin senki emberfia el nem igazodna rajta kívül. Próbálták leírni a nyelvtanát nem egyszer, próbálták tanítani és tanulni. Képtelenség. A nyelvet csak ez ilyen Gyógyító értette meg. Ezen a nyelven készített versikéket, rigmusokat, inkantációkat. A képesség birtokosát ezért Ráolvasónak nevezték el. Ráolvasott a beteg sérüléseire és megváltoztatta a dolgok, szervek, idegek minőségét. Nem lehetett eldönteni, hogy melyik ez erősebb képesség: a Gyógyítás vagy a Ráolvasás. A Ráolvasók a maguk külön nyelvével gyakorlatilag bármire képesek voltak. Újabb szünetet tartott, gondolom, miattam. Szükségem is volt rá. Halkan megköszörültem a torkom, s igyekeztem összeszedettnek látszani. – És mi a harmadik dolog, amiről azt mondtad, hogy csak később alakult ki? Jeremy néhány pillanatig hallgatott, én meg már azt hittem, megbánta, hogy megosztja velem a titkot, de aztán mégis folytatta. – Létezik egy szabály, az alaptétel, ami évszázadokon keresztül vésődött a Gyógyítók génjeibe. Úgy szól, hogy Gyógyítóvá csak akkor lehetsz, ha a szüleidtől született még két vértestvéred. A három képességet három testvér birtokolhatja csak. A Gyógyítás a legidősebb testvér adottsága, a Ráolvasás a legkisebbé. Megmerevedve néztem rá. De nem hagyott gondolkozni. – A Gyógyító családok csak úgy tudtak fennmaradni, ha hétpecsétes titokban tartották ezt a dolgot, és védték a testvérhármasokat. Amelyik családban csak egy vagy két testvér született, ott elhallgatták a gyerekek elől az igazságot. Csak akkor vették elő, ha megszületett a harmadik testvér is, és meg kellett tanítani őket, hogyan bánjanak az erejükkel. Persze, ahogy múlt az idő, előfordult olyan eset is, hogy valamely három testvérben nem fejlődött ki a gyógyítás képessége. Így a felmenők nem tudtak mindent elmondani azoknak a gyerekeiknek és unokáiknak, akik nem váltak Gyógyítóvá, de tudták, hogy az ükunokáikban vagy a szépunokáikban könnyen kifejlődhet a dolog. Ezért hagytak ránk olyan sok írást és könyvet, hogy meg tudjuk tanulni, hogyan kell Gyógyítóként élni, hogy legyen előttünk egy útmutató akkor is, ha nem él senki a rokonaink közül, aki elmagyarázhatná. – Hogy meg tudjátok tanulni? – jött ki a rekedtes hang a torkomon. – Hogy legyen előttetek egy útmutató? Szóval ti is...? Jeremy hirtelen rám kapta a tekintetét.
– Mégis mit gondolsz, merre halad ez a történet? Az agyam kitisztult, de most fájt a hirtelen felismerés, ami elárasztotta az elmémet. – Befejezhetem végre a múlt idő használatát? – kérdezte halkan Jeremy. Próbáltam nyelni. Egyet, kettőt… De a torkom száraz maradt. – Kérlek, ne ijedj meg! – duruzsolta mellettem. Nem ijedtem meg, de eszembe jutott, hogy ezért utáltam a meséket. Érthetetlen, valószerűtlen dolgokról szóltak. Hát nincs egy árva kapaszkodó sem a realitás felé!? Hogyan lássam a kiutat? Honnan tudjam, hol van az álom vége és hol kezdődik a valóság? Igen, mindjárt fel fogok ébredni, hajnali kettőre fog járni az idő, s besiethetek a fürdőszobába, hogy megnyugtassam Jeremyt a rémálma után. Aztán elmesélhetem neki, hogy mit álmodtam. Valami hozzáért a karomhoz. Igen, most fogok felébredni! De nem sikerült. Félrefordítottam a fejem, s egy puha kezet láttam, amint éppen engem simogat. S nem ugrottam fel rémületemben. Pedig fel kellett volna. Azonnal ki kellett volna rohannom ebből a lidérces álomból, ebből a dohos, régi teremből, itt kellett volna hagynom a könyvek sokaságát, itt kellett volna hagynom az összes emléket, amik belém vésődtek, amióta beléptem ebbe a szobába. Lassan felemeltem a tekintetemet, s kristályosan kék szemekkel találkoztam. Amint ránéztem, elöntött a nyugalom. Nekem itt kell maradnom! Jeremy megbízik bennem, Jeremy el akar mondani nekem valamit, s a bizalmát tisztelnem kell. – Folytathatom? – kérdezte. Lassan bólintottam. – Jól gondolod, az én családom is egy olyan család. Igazából a Corvus família az egyik legősibb. Ebben a teremben az ókorból is vannak feljegyzések az őseimről. Az utolsó két testvérhármas között négy generáció különbség van. Mi vagyunk a legfiatalabbak, és előttünk csak a nagyszüleim rokonainak egy ágából születtek Gyógyítók. Csak mi hárman vagyunk – tette hozzá suttogva. Kimondta. Használta a szót, hogy „mi”. – Akkor ez nem csak egy mese? – kérdeztem, szinte bízva abban, hogy Jeremy igennel válaszol. De ő megrázta a fejét. – Itt van a bizonyíték előtted, nap mint nap. Most azért küldtem fel Jetet az emeletre, hogy tudjunk nyugodtan beszélni, és azért is, hogy minél előbb eltüntesse azt a lila foltot a szeme alól. Azért nem derült ki, hogy már két hónapja verik őt, mert minden áldott nap, mielőtt kijött az iskolából, megszabadította megát az aznapi verések látható bizonyítékaitól – mondta, egy cseppet sem nyugodt hangon. – És ezzel ráadásul kimondhatatlanul felelőtlen is volt! Ha naponta ilyen lila foltokat szerzett magának és egyik pillanatról a másikra eltüntette őket, azzal felkelthette mindenki figyelmét. Ezért voltam rá a legmérgesebb. Még mindig alig tudom elhinni… Igazán átgondolhatta volna, mit csinál, ha már Ráolvasónak nevezi magát – csóválta meg rosszallóan a fejét. – Elvileg neki kellene a legokosabbnak lenni. – Jet… Jet érti azt a… azt a… nyelvet? – Úgy született – bólogatott Jeremy. – És azzal tudja… – Meggyógyítani magát? Igen. – Úristen… – Csak ennyit bírtam tágra nyílt szemekkel kinyögni. – Jennifer pedig nem véletlenül a környék legjobb orvosa. Amolyan… röntgenszeme van. Látja a beteg problémáját, de nem úgy, mint a többi orvos. Ha ránéz egy sebre, minden apró, elszakadt hajszáleret képes meglátni. Gyakorlatilag azzal, hogy belelát a beteg szervezetébe, azonnal diagnosztizálja. Nehogy azt hidd, hogy használja a gyógyítói képességét. Nem! Az túl feltűnő és gyanús lenne. De ettől még kiváló orvos, mert egy betegség sem marad rejtve előtte. – De… de… akkor ismeri az én betegségemet is – rebegtem bizonytalanul. – Akkor tudhatja, mi a bajom… – Nem, nem látja – csóválta a fejét Jeremy. – Azt mondja, a te vérednél tisztábbat még nem látott. Azt mondja, nincs semmi bajod. Elkerekedtek a szemeim. Jeremy olyan dolgokat mondott, amiket alig tudtam felfogni.
– Hiszel nekem? – kérdezte Jeremy. – Van más választásom? – kérdeztem vissza zavarodottan. – Igen. – Mi lenne az? – Az, hogy most azonnal felkelsz innen, itthagysz és összepakolsz, mert jobbnak látod, hogyha minél előbb elmész három ilyen mutánsfajzat otthonából – mondta szinte undorral, s elfordította rólam a tekintetét. Egy másodperc töredéke alatt mindent felfogtam. Azt, hogy miért nem volt szabad ezt a titkot senkivel sem megosztani. Azt, hogy miért undorodott most magától. Azt, hogy miért akart ennek ellenére itt tartani engem. Mielőtt lejöttünk az alagsorba, azt mondta, azért akarja elmondani, mert úgy érzi, végre megtalálta azt az embert, akivel megoszthatja a titkait. – De én nem fogok mozdulni innen, Jeremy – suttogtam. – Nem mész el? – kérdezte, és a szemeiben tisztán láttam megcsillanni a reményt. – Nem – mondtam ki, s ezzel végre sikerült feloldanom a görcsöt a gyomromban. Jeremy elnevette magát – örömében. Ragyogó tekintettel néztem rá, s ő őszintén adta vissza azt a pillantást, ami tele volt hálával. – Egyszerűen tudtam, hogy te vagy az, akinek el kell mondanom! Tudtam, hogy képes leszek megtörni ezt az átkozott titkolózást! Egy teljes percig néztünk egymásra. Aztán észrevettem valamit a tekintetében, ami ünneprontóként tolakodott közénk. – Mi a baj? – Van még valami, ami… amitől a legjobban félek – sóhajtott, és lehunyta a szemét. – Jetről és Jenniferről már tudsz. Újra görcsbe rándult a gyomrom. – Miről beszélsz? – kérdeztem szinte suttogva. – A középső testvért mindig is a Látóként emlegették. Ez az a képesség, amit a legnehezebben lehet megérteni, ez a legbizonytalanabb. – Lassan beszélt, igyekezett óvatosan fogalmazni. – Nem a jövőt látja, hanem belelát mások belsőjébe. Ha rájuk néz, tudja, mi rejtőzik bennük. És meg tudja változtatni a lelküket... Annyira sajnálom! – suttogta. Nem akartam hinni a fülemnek. – Mi… mit? – néztem rá döbbenten. – Az első napokban, mikor ideköltöztél, nagyon zavartnak érezted magad és hirtelen döntéseket hoztál, át sem gondolva azokat. Ez az én hibám. Én manipuláltalak. Értelmet próbáltam keresni a szavaiban, miközben ő elfordította a tekintetét. Belelát másokba? Hogyan? Jeremy… egy Látó? Nem értettem. A Gyógyító és a Ráolvasó történetét sikerült felfognom, de Jeremy most nem azzal a logikával vezetett rá az igazságra. Manipulált… engem? Hogyan? Tisztában voltam vele, hogy megváltoztak a dolgok körülöttem, ha rám nézett, de nem… nem tehette, ezt nem ő csinálta! Képtelenség! Újra megszólalt: – Nyugalmat árasztok magamból és határozott vagyok. Ilyen a természetem. A történelemben a Látók számtalanszor rossz célra használták a képességüket, hogy negatív irányba befolyásolják az embereket. Valahányszor a szemükbe néztek az emberek, pillanatok alatt meg voltak győződve a Látó igazáról. Nem kellett senkit sem győzködniük… Beleláttak másokba, és megváltoztatták az érzelmeiket, így a világon bármit elértek. Pénz, csalás, hazugságok…! És ezt nevezték egyesek gyógyításnak! – nevetett fel keserűen. – Mert Gyógyító vagyok én is, Helena! De a képességem eredeti célja az, hogy megnyugtassam az embereket és meggyógyítsam a lelküket. Nem pedig az, amit az a sok Látó művelt, akikről olvastam… Jeremy… az emberek lelkét gyógyítja? Megdöbbentem. Azok közül a furcsaságok közül, amiket eddig mondott, ez hangzott a legszürreálisabbnak.
Aztán valami bevillant. Hát ezért éreztem úgy minden alkalommal, mikor rám nézett, hogy jeges vízzé válik a forró vérem? Ez… ez lehetetlen! Egészen idáig végig ő manipulált? Egy teljes hónapon keresztül? Az első, egyetlen és végtelen érzelem, ami megtámadott, az nem a düh volt. Dehogy! A szomorúság és a nyomorúság zuhant rám. Hát mégis igaz! Valahol mélyen sejtettem: javíthatatlan vagyok, egy szörnyeteg bújik meg bennem, s úgy kell láncra verve tartani, hogy ne vaduljak el. Nincsenek érzelmeim… Ez az egy hónap csak egy színjáték volt. Jeremy irányított. Az elmém a múlthoz menekült az elfogadásért, felidézve azt a sok gyönyörű pillanatot: egy késő esti séta a kikötőben, egy-egy őszinte beszélgetés a tűz mellett, az a rengeteg nevetés és vidámság, az a bizalom. Ott volt az a bizalom… és ott volt még nagyon sok más is. Azok a szavak nélküli, mindent eláruló pillantások. Azok a meggyőző mosolyok. Azok az érzések, amelyek… Te jó ég! Érzések, amik Jeremy közelében vettek körül? Minden… minden érzés, amit kiváltott belőlem, csak a képességének a hatása? Minden, amit iránta éreztem, az… – Nem – nyögtem ki. – Nem hiszem el! Jeremy óvatosan pillantott rám. – Mit nem hiszel el? – kérdezte. – Ezt az egészet. Undorodtam a gondolattól, hogy az én érzéseim csupán mellékhatások. Tudtam, hogy a dühöt és a szomorúságot most el kell rejtenem magamban… Meg kell győznöm arról mindkettőnket, hogy ez az egy hónap mégsem lehetett önámítás! – Te… te nem a tekinteteddel változtattál meg engem! – Dehogynem! – vágta rá Jeremy. – Hát nem érted? Nekem ez a képességem. Bármikor rám néztél, olyankor megnyugodtál, azt érezted, amit akartam, hogy érezz! Ez így van, Helena! Én így manipuláltalak! – Nem… nem… Ez nem lehet – ráztam a fejem. – Jeremy, azt hiszed, hogy csak a tekinteted miatt változott meg bennem minden? Komolyan azt hiszed, hogy a képességed miatt hagytam hátra az eddigi életemet és határoztam el, hogy itt maradok veletek és még csak meg sem próbálok elszökni? Tényleg ezt hiszed? – Nem hiszem, mert tudom. Én csináltam. – A tekintete komoly volt, a hangja pedig kemény. Kétségbeestem, s mintha a szívem is összezsugorodott volna, a gyengeség vette át az uralmat a lelkem felett. – Ne tedd ezt velem! Ezeket a döntéseket nem akkor hoztam meg, amikor a szemedbe néztem, hanem amikor egyedül voltam, és egyfolytában rád gondoltam! Kiszaladt a számon, nem tudtam meg nem történtté tenni. De azt akartam, hogy tudja, az érzelmeim nem hamisak, s nem a Látósága ültette őket belém. Az maga Jeremy volt. Némán bámult rám. Ilyen meglepődöttnek és megrökönyödöttnek még nem láttam. – Te… te nem irtózol tőlem? Most rajtam volt a sor, hogy elkerekedjenek a szemeim. – Irtózni? Tőled? Ugyan miért? – Mert… ilyen vagyok! Ilyen mutánsfajzat… Ráadásul én vagyok a leghasznavehetetlenebb a három Gyógyító közül! Semmi értelme nincs a képességemnek, illetve akkor van, ha nagyon ritkán okkal kell használnom. De egyébként… úgy értem, Jennifer a legerősebb, Jet pedig egy olyan nyelvet beszél, amivel bármit elérhet a világon! Én pedig itt ragadtam ezzel a szerencsétlen lélekbelátással, aminek semmi értelme. – Elég legyen! Rám tekintett. Elfeledkezve a saját problémámról, szigorúan néztem rá. – Nem szabad így gondolkodnod! – utasítottam. – Fogalmad sincs, mennyire értékes a tudás, ami a birtokodban van. Fogalmad sincs, milyen hatalom ez. Fogalmad sincs, mennyit érsz. – Már nem féltem a szemébe mondani az érzelmeimet, így bátran folytattam: – Ha még egyszer így beszélsz magadról, tényleg összepakolok és elmegyek.
Ijedten nézett rám, én meg abban bíztam, ez a gyenge pontja. Ha eddig azt hitte, hogy a reakcióimat és érzéseimet ő irányítja, akkor vajon mi a helyzet a sajátjaival? – Jeremy – folytattam –, akkor mire volt jó ez az egész? Azért akartál befolyásolni, hogy közelebb kerüljek hozzád? Vagy mi volt a célod? Miért akartál manipulálni? Vagy… csak megszokásból csináltad? Pedig úgy érzem, más a helyzetem, mint a többi lánynak. Jól érzem… vagy ez is csak egy újabb félreértés? Elfordította a tekintetét, s lehajtotta a fejét. – Látod, ezért sajnálom ezt az egészet – remegett meg a hangja –, mert ilyen kérdéseket teszel fel magadnak. Mert most, hogy elárultam, milyen szánalmas módon játszottam ki a szabályokat, mindenben megrendült a bizalmad, főként bennem. Pedig nem igaz, Helena. Nem igaz, hogy játszottam volna veled. A szívem dobogását a torkomban éreztem. – Jeremy… – kezdtem suttogva, de ő hirtelen mozdulattal felém hajolt, s mielőtt még hátra ugorhattam volna, az ajka megtalálta a pulóveremet a vállam fölött. Egy csókot lehelt rá. Tudta, hogy nem érinthet meg. Az arcát nem emelte el a vállamtól, s mélyen belélegezte a ruhám illatát, ahogy én az övét. – Kérlek, ne hidd azt, hogy a viselkedésem hazugság. Melletted olyan természetesnek tűnik minden! Mintha nem lennének szabályok. – De az az igazság, hogy vannak. Nem érhetek hozzád. A homlokát a vállamnak támasztotta, én pedig a fekete tincseit néztem. Hallgattunk. – Tehát… Látó vagy. És ez az egész igaz – törtem meg a csendet. – Igen, igaz. – Annyira hihetetlen… – Szerintem át kéne gondolnod, hogy nem akarsz-e elmenni innen. Túl gyorsan tudtál meg mindent, és nem tudsz mérlegelni. – Ne mondj ilyet, Jeremy! – szóltam rá. Nem válaszolt, de én tudtam, mit kell most mondanom: – Megbocsátok. Tudom, hogy ezt akarod hallani. Nem vagyok mérges, amiért összezavartál az első napokban. – Fojtott hangon beszéltem hozzá, mert úgy éreztem, ha hangosabb lennék, elijeszteném, s eltűnne, mint egy szellem. – Igaz, rám ijesztettél, mert éreztem, hogy kicsúszik az irányítás a kezeim közül. De nem érdekel. Csak az számít, ami ebben az egy hónapban történt. Csak az számít, ami most van. És hidd el, hogy ami fokozatosan megszületett bennem… azok az elhatározások, azok az érzelmek… azokat nem te vésted a lelkembe. Maguktól alakultak ki. És ennél komolyabban már nem is gondolhattam volna. Olyan jólesett, hogy végre kimondhattam! Nem is tudtam, miről beszéltem, de tudtam, hogy Jeremy nem Látóként, hanem önmagaként segített hozzá ezekhez az elhatározásokhoz. Sikerült végre felfognom a képessége lényegét, s végiggondoltam, mikor használhatta. S azonnal rájöttem. Akkor, amikor legelőször nézett rám. Amikor fortyogó dühvel a lelkemben akartam elhagyni a birtokot, de öt perc alatt elérte, hogy megforduljak és visszasétáljak a házba az oldalán. De azt akkor sem akartam elfogadni, hogy egyfolytában, megállás nélkül manipulált volna. Nem! Jeremy még mindig a vállamon nyugtatta a fejét. Az illata biztosított arról, hogy igazam van. Az illatával manipulált, a megjelenésével, a stílusával, a beszédével, a kisugárzásával… nem pedig a szemeivel. Ebben a szent pillanatban ő csak Jeremy volt, nem pedig egy Látó. – Köszönöm – suttogta. – Köszönöm, hogy képes vagy egy olyan dologért megbocsátani, amiért nem lenne szabad megbocsátanod. – Ne mondj ilyet! – kérleltem. – Megmondtam, hogy nem hiszek ebben az egészben. Kérlek, engedd elhinnem, hogy képes vagyok kötődni valakihez! Lehet, hogy az első napokban egy kissé manipuláltál, de utána már… minden olyan egyszerű volt! Felemelte a fejét, s rám tekintett. – És ha azok az egyszerű dolgok annak a következményei, ahogyan befolyásoltalak az első napokban? Ha nem változtattam volna meg a dühvel teli, bizalmatlan érzelmeidet, akkor most nem tartanánk itt! – Értsd már meg, hogy nem akarok arra gondolni, ami volt, csak arra, ami van és lesz! – mondtam mérgesen. – Nem érdekel, ha manipuláltál, jól tetted! Azt tetted, amit tenned kellett, különben most
egyáltalán nem beszélgetnénk! Fogd már fel, hogy bármit is tettél, hálás vagyok neked! És ne gyere ezzel az önsajnálattal… – Elég. Nézz rám! – A szemembe fúrta a tekintetét, és egyik pillanatról a másikra úgy éreztem, mintha kitörölték volna az elmémből a szavakat, amiket még a fejéhez akartam vágni. Jeremy kék szeme hűvös volt és végtelen nyugalmat árasztott, átjárta a testemet. Lehűtötte a véremet és elzsibbasztotta a végtagjaimat. Minden düh kiveszett belőlem, s legyőzöttnek éreztem magam. – Ez… ez is az volt? – kérdeztem suttogva. – Igen – válaszolt halkan. – És most nagyon gyorsan menjünk innen, mert fázni fogsz. – Miért? – kérdeztem zavarodottan. Jeremy felkelt a bársonyról, a karomnál fogva megragadott, s felhúzott. – Itt hideg van, te hirtelen felhúztad magad, és én gyorsan nyugtattalak meg, úgyhogy pillanatokon belül nagyon fogsz fázni – magyarázta, és már vonszolt is magával. Elértük a bejárathoz, s lekapcsolta a villanyt. Előretolt, míg szinte ki nem estem az ajtón, s újra elkapta a karomat. – Jeremy, tudok járni… – morogtam. Elmosolyodott. Órák óta nem láttam őt ilyen felszabadultnak. – Valld be, hogy te fázol… – mondtam nevetve. Mikor elértük a lépcsőt, maga elé engedett, s felfelé sürgetett, a kezét végig a derekamon tartva. Nagyon tetszett az érintése. Mikor már a nappaliban voltunk, a tűz felé vonszolt. Leszorította a vállamat, s így kénytelen voltam leülni a kandalló mellé. Velem szemben ült le, az asztalnak támasztva a hátát. Ugyanolyan meleg tekintettel ajándékozott meg, ahogyan én néztem rá. – Hogyan tudod ezt befolyásolni? – kérdeztem. Mármint gondolom, nem látsz úgy egyfolytában… vagy igen? – Ha rád nézek, nem látok mást, csak azokat a gyönyörű zöld szemeidet – mosolygott. Nem tehettem róla, elpirultam. – De… ha akarom – húzódott közelebb hozzám –, beléd láthatok. Nem tudom elmagyarázni, nagyon bonyolult. Főleg a te esetedben. – Ezt hogy érted? – kérdeztem. Látszólag nagyon törte valamin a fejét. – Emlékszel arra, amikor eltörtem a tükröt? – Ezt komolyan kérdezed? Nehéz lenne elfelejteni. – Azt a tükröt mérgemben törtem össze, mert nem voltam képes beléd látni. Abban a pillanatban, amikor először rám néztél, látnom kellett volna a titkodat. Ott van elrejtve benned, a lelkedben, amibe bele tudok látni. Amibe… nem tudok belelátni. Zavaros volt az egész, nem értettem, mit is akar ezzel mondani, de Jeremy folytatta: – Egy hónapja folyamatosan kudarcot vallok, mint Látó… – halkította le a hangját. – Nézd, elmondom, hogyan működik ez normális esetben. Ránézek valakire, és mintha… a retináján is túllátnék. Egészen bele, mélyen a lelkéig. Belelátok az érzelmeibe, a közérzetét egy pillanat alatt felfogom és megértem. És mivel el tudom érni, meg is tudom változtatni. Arra szoktam használni, hogy megnyugtassak valakit, amikor ideges. Tényleg nem használom másra. Persze tudnám… mint egyesek, akik a történelemben gonosz dolgokat műveltek. De nem látok úgy egyfolytában. Csak ha meg akarom nyitni egy ember lelkét. Mert máshogy is gyógyítok ám. – Hogyhogy? – kérdeztem. – Mondtam, nyugodt, kiegyensúlyozott természetem van. Ezzel is hatok az emberekre. Legalább ez hatással volt rád… nem úgy, mint a lélekbelátás. – Ezt nem tudom, hogyan érted… – Úgy, hogy valami olyasmi vesz téged körül, amin képtelen vagyok keresztüllátni. Lehetetlen. Illetve… vagy veled van a gond, vagy velem. Nagyon megörültem. Rájöhetett volna a titkomra, de nem történt meg. Erre a gondolatra azonban összerándultam. Ő már megosztotta velem a titkát, mi van ha…
– Tudod, nem csak te voltál összezavarodva az első napokban. Amikor felébredtél a kómából, akkor az első napon még önmagam voltam. Aztán pedig minden a visszájára fordult. Látóként hozzászoktam, hogy bármit elérek, és nagyon idegesített, amikor nem láttam beléd. Azt sem tudtam, hogyan viselkedjek veled. Gyakorlatilag csődöt mondtam, mint Látó. De csak azért is be akartam bizonyítani magamnak, hogy tudok hatni rád, és elkezdtelek manipulálni, nap mint nap… – Nem manipuláltál… – Kérlek, fogadd el, hogy valamilyen mértékben beavatkoztam. Megnyugtattalak, ha ideges voltál. Segítettem a döntéseidben, mert elültettem benned a gondolatot. Sugalltam neked, hogy bízz bennem. A közérzetedet tudom befolyásolni, csak nem látok beléd. – De… – Emlékszel arra, amikor elárultad az igazi nevedet? – Jeremy, az az én döntésem volt! – mondtam határozottan. – Csak hiszed… Fogalmad sincs, milyen mértékben uraltalak! Most is, ebben a pillanatban! Egy teljes hónapja minden erőmmel azon vagyok, hogy itt tartsalak! Mélyen hatolt belém a tekintetével, s én megütközve néztem vissza rá. – Mert… mindig érzem, hogy valami ellenerő motoszkál benned, ami azt akarja, hogy elmenj innen. Ezt az erőt próbálom elnyomni egy teljes hónapja. Alig kaptam levegőt. Jeremy tud a szörnyetegről. Csak nem tudja, hogy így hívják. Elfordítottam róla a tekintetem. Most fogtam csak fel, hogy képtelen lennék elmondani az igazat. Összeszorítottam a szemem fájdalmamban. Jeremy Gyógyító, mindent megtesz azért, hogy jobban érezzem magam. S mégis, én vagyok a legutolsó ember ezen a bolygón, aki megérdemli a segítségét és a bizalmát. Ő tiszta és jó, bennem pedig egy ördög lakozik. A kettőnk közötti óriási különbség megrémített. – Hel, mi a baj? – kérdezte. – Valami rosszat mondtam? Istenem! Nem bírom tovább… egyfolytában magát fogja okolni a hibáim miatt? Az a hibám, hogy létezem. A feltörni készülő sírógörcsöm közepette megráztam a fejem, hogy tudassam vele, nem az ő hibája. – Akkor mi a baj? – kérdezte kétségbeesetten, s a derekamra tette a kezét. Fájt, hogy hozzám ért, ha csak az ingemen keresztül is. Annyira nem érdemeltem meg őt! Se családtagként, se barátként, se lelki társként, se… akármi másként. Jeremy átfogta a derekamat és az ölembe hajtotta a fejét. Ijedtemben ösztönösen fel akartam ugrani a helyemről, de Jeremy erősen tartott. Hozzáérintette az arcát a hasamhoz. Megremegtem. Miközben ő vigasztalóan simogatta a derekamat, én a farmeromon elterülő sötét tincseire meredtem. Hogy viselkedhet így egy angyal egy ördöggel? Hogyan képes bízni bennem, hogyan képes arra, hogy törődjön velem? Itt volt a válasz előttem: úgy, hogy az angyal nem is tud róla, hogy magával az ördöggel van dolga. Jeremy egy csókot nyomott az ingemre. Ismét megremegtem, lassúvá, méllyé vált a lélegzetem. Lehunytam a szemem, s hátradöntöttem a fejemet a falnak. Minden erőmmel próbáltam megnyugtatni az irányíthatatlan szívverésemet. Aztán Jeremy újra megcsókolt a hasamnál, de már erősebben, mintha azt akarta volna, hogy az érintése áthatoljon az ingemen, s elérjen a bőrömig. A keze elhagyta a derekamat, s feljebb csúszott a hátamon. Libabőrös lettem. Aztán felemelte a fejét, s megcsókolt a vállamon. – Jobban vagy? – kérdezte. A kezét elvette a hátamról, s nekem máris kínzóan hiányzott az érintése. – Igen – válaszoltam remegő hangon. A tekintete olyan vágyakozást tükrözött, mint amilyet én is éreztem. – Bárcsak – kezdte halkan –, bárcsak… – Tudom – suttogtam neki. – Ha… ha próbálom tartani a távolságot, akkor az még rosszabb, mint ez. Most már mindketten tudtuk, mit is érez a másik, ha eddig ez nem lett volna egyértelmű. Megfogalmazni azonban nem tudtam, milyen érzések vannak még bennem. Kötődés, vonzódás, hála?
Fogalmam sem volt… Csak abban voltam biztos, hogy az érintésére vágytam a legjobban, és tudtam, hogy ő is így érez. De erről szó sem lehetett. – Mesélj még magatokról! Sok Gyógyító van? Úgy értem, manapság – kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmem az érzéseimről. – Nem igazán. Illetve nem tudom. Jó pár nagycsalád létezett, akiknek mind sikerült eltitkolni az emberek elől a kilétüket. De az 1400-as években volt egy fordulópont. – Kitudódott? – Nem – csóválta meg a fejét. – Háború volt. Ez most elég furcsán hangozhat, de csak így tudom megfogalmazni. A történelem folyamán a Gyógyítók mindig is az erősebb, esélyesebb fél oldalára álltak, mert mindent megtettek annak érdekében, hogy ne pusztuljanak ki. De… a tizenötödik század végén, a boszorkányüldözések idejében elfajult a dolog. Akkoriban a kereszténység még fiatal volt, és könnyen teret tudott hódítani. Egyértelműen az egyház oldalára kellett állniuk. Csakhogy… rengeteg eretnek volt. Többen voltak, mint a hívők. Elkerülhetetlen volt az ellentét. Egész családok pusztultak ki. Igazából nem tudok róla sokat, mert az én őseim nem a lázongások és harcok közelében laktak, ezért nem maradt fenn túl sok írásos emlék erről a mészárlásról. Mert tényleg az volt, mészárlás. Egy csomó legenda kötődik ehhez a korszakhoz, de ezzel most nem akarlak untatni. Ezekben már a nagyszüleim is alig hittek. – A nagyszüleid? – kérdeztem. – Tudtak a titokról. És mikor Jet megszületett, kénytelenek voltak megosztani a lányukkal, hogy képes legyen felnevelni három ilyen mutánst. – Elnevette magát, s a fejét csóválta. – De… de ti akkor Jenniferrel már nem voltatok gyerekek! Úgy értem… mire Jet megszületett… – Mondtam, hogy ahhoz, hogy kifejlődjön benned a gyógyítás képessége, szükséged van másik két testvérre. Jennifer tizenegy éves korában kezdett csak el gyógyítani, én pedig éveken keresztül lábadoztam… – Ezt hogy érted? – Képtelen voltam kontrollálni az erőmet, és nem tudtam, hogyan kell használni. Kisgyerekként zárkózott voltam, sőt, antiszociális, mert gond volt a lelkemmel. Nem tudtam kiigazodni saját magamon. Körülbelül… négy-öt éve sikerült csak szilárdan megbíznom önmagamban. Akkor volt a fordulópont, és azóta vagyok magabiztos. Azóta tudom uralni a képességemet. Jeremy halkan beszélt, én pedig figyelmesen hallgattam. Érdekes volt ilyen szemszögből megismernem őt. – Amikor Jet megszületett, minden megváltozott. A nagyszüleim felvilágosították anyámat, aki megoszutotta ezt apámmal. És itt kezdődtek a gondok – mondta elkomorodva. – Miért? – Mert apa… illetve, hadd ne nevezzem így. Az az ember nem tudta feldolgozni a rázúdult információtömeget. Pedig ő is a család egy távoli ágának leszármazottja, így jöttek össze anyával. Igazán megérthette volna. De nem. Úgy viselkedett… és attól féltem, hogy te is… Nem így lett, és ennek örülök – nézett hálásan a szemembe. – Ő viszont egy fél évig küszködött a tudattal, aztán döntött, és egyik pillanatról a másikra ellökött minket magától. Szinte beleőrült abba, hogy a gyerekei közül kettő hirtelen „elromlott”, egy pedig „hibásan született”. Akkor hagyott el minket. Magára hagyta anyát, három gyerekkel. Olyan három gyerekkel, akiknek meg kellett tanulniuk még azt is, hogyan ne őrüljenek bele a saját képességeikbe. A nagyszüleim pedig akkor már sajnos nem éltek. Az az ember képes volt egyedül hagyni anyát. És ezért soha nem fogok megbocsátani neki. – Lehunyta a szemét, s hátrahajtotta a fejét. Mélyet sóhajtott. – Fogalmam sincs, merre lehet, hova ment, de nem is érdekel. Csak imádkozhat érte, hogy soha ne találkozzak vele. Simogatni kezdtem a térdét. Felnyitotta a szemét, s rám nézett. Visszatért a nyugodt tekintete. – Fogalmad sincs, mennyire örülök, hogy megértesz. Reagálhattál volna úgy is, mint ő akkor. Egyáltalán felfogod azt, amit elmondtam neked az elmúlt két órában? – nevetett fel. – Muszáj. Tényleg a szemem előtt van a bizonyíték, és… képes vagyok alkalmazkodni, tudod jól – nevettem fel én is.
– Ugye tudod, azzal, hogy elmondtam neked, évszázados törvényeket szegtem meg? De kit érdekelnek a törvények? Főleg akkor, amikor megbízom benned! – Köszönöm, Jeremy – suttogtam hálásan, mielőtt mindketten a gondolatainkba merültünk volna. A pattogó tűz meghittsége, a bizalom, ami Jeremyből áradt, teljesen elvarázsolt. – Ami a legjobban érdekel… – kezdtem halkan, félve, hogy megtöröm az álomszerű perceket – az a nyelv, amit Jet beszél. Ez hogyan működik? – Veleszületett – vonta meg a vállát Jeremy. – Én személy szerint eléggé irritálónak találom. Úgy értem… undorító egy nyelv – nevette el magát. – De még lehet, hogy ez is megoldódik, ugyanis Jet múlt szerdán közölte velem, hogy valószínűleg elkezdett gondolatban inkantálni. – Ezt most mondd el, légy szíves, az én nyelvemen is! Elmosolyodott. – A ráolvasás úgy működik, hogy ha gyógyítani akarsz, a beteg egy ruhadarabját, tulajdonát vagy testrészét fognod kell. A középkorban ebből hatalmas rituálékat csináltak, de a felhajtás teljesen fölösleges volt. Jet ezzel a nyelvvel önmaga talál ki rigmusokat, és ezzel a furcsa vonzással meggyógyítja a beteg sebét… ami általában a saját sebe szokott lenni – csóválta meg a fejét, mikor eszébe jutott az öccse bántalmazása. – De múlt szerdán elmondta nekem, hogy a suliban a folyosón meglátta, hogy Angela nagyon rosszul nézett ki. És mivel Jet Gyógyító, szüksége van arra, hogy segítsen a betegeken. Ott helyben meg akarta gyógyítani Angelát, de hangosan csak nem kezdhette el kántálni ezt az érthetetlen nyelvet… úgyhogy minden gondolatával egy kitalált inkantációra koncentrált, és azt vette észre, hogy Angela egyre jobban lesz. Persze… ez elég bizonytalan, lehet, hogy nem Jet miatt lett jobban a lány. De úgy érzem, hogy Jet folyamatosan fejlődik. – Ez… rettenetesen bonyolult lehet – nyögtem ki. – Az is – nevette el magát. – Jet úgy viselkedik, mint egy tizenötéves, de valójában Jennifernél is sokkal idősebb. – Micsoda? – nyíltak tágra a szemeim. – Vicc volt – vigyorgott rám. – Sokkal idősebb, agyban. Ehhez a nyelvtudáshoz olyan értelem párosul, amit soha nem fogunk megérteni. Ha kinyitja a száját, nagyon koncentrálnia kell arra, hogy hogyan mondjon ki dolgokat. Mert… miközben hozzád beszél, fel kell fognia a környezete feléje küldött impulzusait is. Ez kissé bonyolultan hangozhat – ráncolta össze a homlokát –, de Jet minden egyes színt, formát és tárgyat más dimenzióban fog fel. Úgy látja őket, mint mi, csak éppen… – Mondj egy példát… – biztattam elég bizonytalanul. – Akkor… mondjuk… azt, hogy zöld a szemed. Mikor Jet meglátja a szemed színét, több száz gondolat fut át az agyán, és el kell döntenie, hogy melyik leírás lenne a legjobb döntés… és valahogy kilyukad annál, hogy igen, zöld a szemed. Ez a gondolattársítás megtörténik a hajaddal, az arcoddal, minden testrészeddel, miközben beszél hozzád. Ezen kívül a környezete ingereit is szortíroznia kell. Iszonyatos agya van. Ezért tud csak nehezen kommunikálni. – Te jó ég, ez nagyon nehéz lehet… – Az. Én még ne szóljak semmit az évekig tartó küzdelmemmel, hogy felfogjam a képességemet. Jet nem tudja kifejezni önmagát, és ez szörnyű – ráncolta össze fájdalmasan a homlokát. – Az agya túlbonyolítja az információkat, és nem tudja kimondani, mert fél, hogy egy egyszerű kifejezést egy százszavas mondatban tud csak megfogalmazni. Persze, ha a szemébe nézek, én megértem. – Úristen… – hebegtem – Jeremy, ez az egész úgy hangzik, mintha az emberi faj felett állnátok – nyögtem ki. – Ami igaz is – egyszerűsítette le a dolgot. – Három különböző képesség alakult ki. Volt, hogy a testvéreket úgy emlegették, mint az Erő, a Lélek és az Értelem. Ezek már eléggé elvont fogalmak… – És te vagy a Lélek. – Pontosan – bólintott. – Igazából… enyém a Lélek. Mindenki lelke, akivel találkozom. Azt csinálhatnék az emberekkel, amit akarok. Csak néztem rá, és láttam, hogy komolyan gondolja. Hollófekete haja a szemébe lógott, miközben fejcsóválva mosolygott. Ők hárman természetesnek vették ezeket a furcsaságokat, amik körülvették őket.
Mindennapos téma volt náluk ez a titok. A titok, amit elvileg senkivel sem lett volna szabad megosztaniuk. – Köszönöm! – néztem Jeremyre. – Hmm? – ráncolta össze a homlokát. – Mit? – Hogy elmondtad. Rettenetesen nehéz lehetett. És mégis elmondtad. Újra felragyogtak a szemei. – És hidd el, sokkal jobban érzem magam. Mintha végre levegőt vehetnék egy hónapnyi víz alatti fulladozás után. Fel tudod fogni, milyen érzés ez? Mintha… mintha meg lett volna kötözve a szárnyam, és most újra repülhetnék! Tudod, hogy Látó vagyok, és nem tartasz őrültnek! Tudsz mindent, tudsz Jetről, Jenniferről… ez olyan, mint egy álom… Ekkor egy közeledő autó hangját hallottam. Egy Mercedes motorját, biztos voltam benne. – Ó, azt a… – dühöngött Jeremy. – Erre még nincs kész tervem. – Elmondod neki? De akkor neked támad! – rémültem meg. – Dehogy támad… Csak azt hiszem, most tényleg szükségem lesz minden erőmre, hogy megnyugtassam. Kinyílt az ajtó, s Jennifer bepördült rajta. Meglátott minket a tűz mellett, s egy pillanatra összehúzta a szemöldökét, majd köszönésképpen megkérdezte: – Hogy van Jet? Jeremy feltápászkodott mellőlem, és leült a kanapéra. – Gondolom, jól. Felküldtem aludni. Jennifer levette a kabátját, majd odasétált Jeremyhez. Egy dühös pillantást vetett rám, miközben rátámaszkodott a kanapéra, s az öccsére nézett. – Megbeszéltétek? Miért verték? – Azért, amiért gondolod – válaszolt Jeremy. – Kiállt a család mellett – morogta. – Mike Bailey-ék bandája volt? – kérdezte Jennifer. Jeremy csak bólintott, hogy igazolja nővére feltevését. – Beszélek az apjával. Kíváncsi lennék rá, mit szól a fia viselkedéséhez. – Én már közöltem Mike-kal, hogy jobb lesz, ha vigyáz magára. És ha az apjának nem tetszik az a lila folt, ami a fia arcán éktelenkedik, nyugodtan közöld vele, hogy én voltam. Jennifer felnevetett. – Rendben – mondta kedélyesen, majd levette a pulóverét, s kibontotta a hatalmas hajzuhatagát. – Megyek, megnézem Jetet. – Szerintem hagyd most! – kérte Jeremy. – Biztosan alszik. Kivételesen. A sebei miatt meg ne aggódj, már elintézte őket. Jennifer megdermedt, s az öccsére bámult. – Jeremy, jól vagy? – kérdezte aggódva. Mindketten elnevettük magunkat. Jennifer rám nézett, s már nem megjátszott aggódással bámult Jeremyre. – Ne kapj idegrohamot! – nyugtatta futólag Jeremy a nővérét, majd felállt. A kanapé mögé ment, közvetlenül Jennifer mellett állt meg. – Elmondtam neki. Tudja. Mindent tud. És nem pánikolt be. Felfogta, és megért minket. Jennifer arcán túl sok érzelmet láttam egy pillanat alatt felvillanni: félelmet, hitetlenséget, értetlenséget, dühöt és kétségbeesést. – Hogy mit csináltál?! – kiáltott Jeremyre, aki elhajolt a nővére ordításától. – Mondd, eszednél vagy?! Neked mit jelent az, hogy „kimagyarázni”? Miért nem vagy hajlandó azt csinálni, amit mondok? – Ez az, most már despota is lettél! – közölte Jeremy higgadtan. – Ne merd ilyen könnyelműen kezelni a helyzetet! Mit… mégis mit gondoltál?! – Elárultalak, vagy most mit próbálsz ezzel mondani? – kérdezte Jeremy továbbra is nyugodtan. Jennifer fenyegetően Jeremy felé lépett. – Te… te nem vagy több egy hormontúltengésben szenvedő kamasznál. Én… – bökdöste mellkasát – én neveltelek fel úgy benneteket, hogy az agyatokba véstem, hogyan tudjátok eltitkolni mindenki elől azt, amit a legnehezebb elrejteni! Idáig kibírtad, és most jön egy idegen lány és képes vagy kitárulkozni neki?!
Ez az, jól csinálod, Jeremy! Miért nem mész el Gold Beach központjába és plakátolod ki az utcákon!? Egy másodperc alatt lerombolod mindazt, amit az őseink évszázadok alatt építgettek! Miért csináltad ezt?! Már teljes erejéből kiabált, s vörösödött a méregtől. Zavaromban ide-oda tekintgettem. Mikor Jeremyre néztem, láttam, hogy a szeme sem rebben. – Elég tapintatlan vagy, meg sem várod, hogy a szobájába küldjem Helenát – közölte halálos nyugalommal. Képtelen voltam felfogni, hogyan volt erre képes. – Azt hiszed, érdekel?! – ordított rá Jennifer. Zavart a lány viselkedése, legszívesebben elmenekültem volna. – Engem viszont érdekel – válaszolt Jeremy, s felém fordította a tekintetét. – Kérlek, Hel, menj a szobádba! Ezt majd én elintézem. Nagyon meggyőző volt a tekintete, s azonnal feltápászkodtam a földről. – Ó, nagyon köszönöm! – vetette oda neki Jennifer. – Ezt majd te elintézed? Mi van, majd megnyugtatsz? Most nem, Jeremy… most nem! Ha kell, csukott szemmel üvöltözök veled tovább, hogy felfogd, mekkora idióta vagy! Megálltam, s Jeremyre pillantottam. Most azonnal oda akartam rohanni hozzá, hogy megvédjem. Kétségbeesetten néztem rá. – Menj! – hallottam a halk hangját. Ökölbe szorítottam a kezem, majd eltéptem a tekintetem a kék szemétől, s kifordultam a nappaliból. Jennifer hangja egyre hangosabban verődött vissza a falakról, és kínozta a dobhártyámat. A szobám legtávolabbi sarkába menekültem. A fülemre tapasztottam a kezemet, hogy megakadályozzam a bensőmben rejtőző szörnyeteg ébredését.
11. A szintézis „I will be chasing a starlight Until the end of my life I don’t know if it’s worth it anymore…” (Muse – Starlight)
Már több mint tíz perce ültem így, semmit se hallva, semmit se látva, s mégis rettenetesen zaklatott voltam. Próbáltam nem figyelni arra, hogy csupán pár méterre tőlem egy angyalnak kellett szenvednie. Pedig semmi mást nem akart, mint szabad lenni. Meg akart szabadulni a kínzó súlytól, az elviselhetetlen nyomástól. Pontosan tudtam, mit érez. Az elmémben Jennifer dühvel átitatott szavai égtek. Jeremy higgadt természetű volt… de sebezhető. Össze lehetett zúzni a szavak erejével, hiszen ő a Lélek. A Lélek… Nem jutottam tovább ennél a szónál… kifejezésnél, fogalomnál. Ez nem csak egy egyszerű szó volt – olyan tudást és hatalmat takart, amit soha nem fogok megérteni. Még mindig mereven ültem az ősi Raven család birtokán, a hatalmas, misztikus ház egyik szobájában. Egy több évszázados, nagy múltú Gyógyító család leszármazottjai között éltem egy teljes hónapja. Képes vagyok elfogadni? Egyetlen egy tény igazolta csak azt a józan észt, amit azóta kutattam kétségbeesve, mióta beléptem abba a földalatti, középkori hangulatú terembe. Jeremy amit mondott, okkal mondta, mert ő nemesebb volt, mint bárki más ezen a földön. Egy Gyógyító. Egy angyal. Egy igazi angyal, aki a segítségemre sietett, s nem félt bevallani, mit tett velem, hogyan befolyásolt. Egy angyal, aki a gyógyítói ösztöneit követte, mert megérezte, hogy rajtam igenis van mit gyógyítani. Ráébredtem, hogy csak egy jelentéktelen porszem vagyok a világban. Annyi dolog zajlott le körülöttem, amit nem értettem, és nem is fogok soha érteni! A gondolattól megijedtem. Nem akartam másról tudni, csak a Gyógyítókról. Ennyit bírt el az elmém, ennyit még be tudott fogadni. Valami megzavarta a kétségbeesett gondolataimat. Egy illat. Kinyitottam a szemem. Ott volt. Nem álmodtam, ott volt! Térdre ereszkedett előttem, s éreztem az érintését. Levettem a fülemről a kezem. – Jól vagy? – rebegtem. Rövid ideig nem felelt, majd meghallottam a szelíd hangját a metsző sötétségen keresztül: – Persze. Mi bajom lenne? – A… amiket mondott… ordított… – hebegtem. – Ne foglalkozz vele. Semmi bajom, és le tudtam állítani. Most elvonult aludni, ami igen szokatlan nála este hétkor. – Biztos, hogy jól vagy? – kérdeztem. A térdemre tette az egyik kezét, a másikkal a vállamat simogatta. – Az a kérdés, hogy te jól vagy-e?
– Miért? – rebegtem. – Mert úgy veszem észre, végre felfogtad, amit rád zúdítottam. Érzem, hogy sokkos állapotban vagy – mondta szelíden. – Dehogy vagyok! – próbáltam határozottnak hallatszani, de nem volt túl meggyőző előadás. – Sajnálom… nem lett volna szabad mindent egyszerre elmondanom. Valahogy… adagolni kellett volna. Csak nem tudom, hogyan. – Ez így… ez így jó. Jól csináltad. Semmi bajom, csak... – Hozzak valamit? Vizet? Nyissak ki egy ablakot? – Ne… nem kell. Nem sokkos állapotban vagyok, csak… érted aggódom. Nem felelt. Vigasztalóan simogatta a vállam, s muszáj volt lehunynom a szemem. – Jeremy… – suttogtam. – Igen? – kérdezett vissza az angyali hang. – Mégis tehetnél értem valamit. – Mondd! – kérte, őszinte hálával a hangjában. – Valahogy… akárhogy… kérlek… próbálj átölelni! Nem válaszolt. Szükségem volt rá. Muszáj volt egy biztos pontba kapaszkodnom, most nem volt elég, hogy ilyen közel van hozzám. Kellett, hogy érezzem, hogy tudjam, nem fog egyedül hagyni a bizonytalanságommal. – Nem… ezt nem lehet, jól tudod – válaszolt végül, s hallottam a hangjában, mennyire sajnálja, amit ki kell mondania. – Kérlek! – kétségbeesetten emeltem fel a hangomat, és elszakadtam a fal támaszától. – Jó… jól van, nyugodj meg! Elvette a kezét a térdemről, s óvatosan közelebb araszolt hozzám. – De akkor… ne mozdulj! Úgy tettem, ahogy kérte. Sikerülnie kell! Olyan nincs, hogy megrázom. Olyan szerencsétlen nem lehetek! A sötétben világosan derengett a tiszta bőre, s láttam, amint kicsit felemelkedik, és közelebb jön hozzám. Magam előtt éreztem, már érzékeltem a testéből áradó melegséget. A derekamra tette mindkét kezét, majd lassan felfelé futtatta az érintését a hátamon. Megremegtem… Lassan feltérdeltem a szőnyegen, s miközben éreztem, hogy Jeremy már nagyon közel van hozzám, óvatosan átkaroltam. – Most ne mozdulj! – hallottam a suttogó hangját. Jeremy mindkét karjával átölelt, s lassan közel húzott magához, egészen addig, míg össze nem értünk. Aztán megállt a mozdulatban, miután óvatosan letette az állát a bal vállamra. S akkor végre képes voltam ellazulni. Nagyot sóhajtottam a megkönnyebbüléstől. Lehunytam a szemem, s mélyen beszívtam az illatát, hogy minden idegsejtemet eltöltse. Mindkét kezemmel belemarkoltam az ingébe, s erősen öleltem át. Nekem ebben a pillanatban nem kellett több. Csak ennyi. Elbágyadva fogadtam a simogatását. Egy lágy villám futott végig a gerincemen, s különleges érzést váltott ki belőlem. Megtaláltam a lelki békémet, amit kerestem. Semmi sem számított. Az, hogy Jeremy Gyógyító volt, vagy az, hogy szörnyeteg voltam. Csak is az számított, ahogy egyszerre lélegzünk, s hogy óvatosan összeérünk, hogy érezzük egymást. Ő Jeremy volt. Az én Jeremym. Nem tudom, meddig maradtunk így. Próbáltam számolni a másodperceket, de mindig csak háromig vagy négyig jutottam el, mert lélegzetvételkor betöltötte az érzékeimet az illata, s minden más kitörlődött az agyamból. – Ne mozdulj… – mondta végül, kicsit aggódva. Megértettem, mire gondol: az ölelésből kibontakozni veszélyesebb, mint átkarolni egymást. Óvatosan elengedett, s hátra húzódott tőlem. Én Jeremy térdein hagytam a kezem, de ő nem ért hozzám, s ez egy kicsit bántott. – Minden rendben? – kérdeztem halkan.
Nem válaszolt. Simogatni kezdtem a térdét, de nem szólalt meg. – Jeremy, baj van? Nem mondott semmit. Aggódva fürkésztem a sötétségben majdhogynem elvesző, halványan derengő arcát, de nem láttam az arckifejezését. Viszont megláttam valami mást. Bármilyen sötét is volt, azt megláttam. Azt a kristályként fénylő apróságot, ami lassan végiggördült az arcán. Azt a reménysugarat, amin megtörhetett a láthatatlan fény, mert ezerféleképpen verődött vissza a folyékony halmazállapotán. A tekintetemmel végigkövettem, amint elér az álláig, majd lecseppen a kezemre. Belevésődött, beleívódott a bőrömbe. – Jeremy… – rebegtem ijedten. – Mi a baj? – Minden – válaszolt fátyolos hangon. – Mi minden? – kérdeztem, s feltérdeltem. – Ez az egész – válaszolt. – Hogy ilyen bonyolult kell, hogy legyen… – elcsuklott a hangja. – Hiszen nem olyan bonyolult, most sikerült elérni azt, amit lehetetlennek gondoltunk! – mondtam biztatóan. – De miért kell lehetetlennek gondolni? – Pánikot hallottam ki a hangjából, s ijedten láttam, hogy újabb könnycseppek szikráznak végig az arcán. – Miért nem lehet úgy csinálni, ahogy kéne? Miért nem lehet…? – csuklott el ismét a hangja. – Nyugodj meg, kérlek… – valahogy önbizalmat kellett öntenem belé, tudatnom kellett vele, hogy még ez az akadály sem tántoríthat el az érzelmeimtől. – Nyugodj meg! Keserűen felnevetett a könnyei közt. – Olyan idióta voltam… – rebegte – tényleg azt hittem, hogy van esélyem. De itt semmi sincs, semmi… csak az alapvető szükségletek hiánya – mondta dühösen. – Bocsáss meg, ha valaha is összezavartalak a próbálkozásaimmal… nem gondoltam át, százszor át kellett volna gondolnom mindent. Ez így már nagyon nem jó… Tudtam, miről beszél. Arról a biztonságos stádiumról, amit pillanatokkal ezelőtt hagytunk el. – De te sem tudsz parancsolni az ösztöneidnek! – mondtam halkan. – Pedig kellene. Ebben a dologban kellene – vágta rá mérgesen. – Jaj, Jeremy, nem mondj már ilyeneket! – kérleltem. – De ez az igazság… – mondta határozottan. – Az, hogy nem érhetek hozzád, csak még tisztábban mutatja, hogy ennek nem szabad így lennie. – Akkora butaságokat beszélsz… – morogtam. – Nem igaz. Ha hozzád érek és megrázol, az azt jelenti, hogy nem… nem akarsz közeledni hozzám. A tudatalattid egyszerűen letilt. Csak nem értem, ez miért ilyen kínzó elektromos sokkokban kell, hogy megnyilvánuljon. – Ne mondj ilyet, a tudatalattimmal semmi gond! – szóltam rá, most már kicsit mérgesen. – Valami más miatt van… valami, amit nem értek. Ne gyere nekem azzal, hogy a saját érzelmeim csapnak be! – Pedig könnyen lehet. Azok után, hogy milyen mértékben manipuláltalak egy teljes hónapon át. – Ilyet ne merészelj többé mondani! – Próbáltam nagyon határozott lenni, de inkább kétségbeesetten szólt a hangom. Ettől féltem a legjobban. Azt hiszi, a manipulációjával ültette el bennem az érzelmeket, amelyeket iránta érzek. Vajon képes lenne erre? Képes egy Látó arra, hogy… ilyen mértékben befolyásolja az embereket? – Ez neked még nagyon új, nem értheted – mondta. Hallgattam. Nem teheti ezt velem… éppen most készül összetörni mindazt, amit egy hónap alatt építettem fel magamban. Az érzéseket. Az érzéseimet. Hát minden csak ámítás, mindent csak úgy… képzett Jeremy bennem? Nem várta meg, mire megtalálom a megfelelő szavakat. Felemelkedett a földről. – Hova mész? – nyögtem ki. – Ennek semmi értelme így – morogta.
Képtelen voltam megmoccanni, pedig fel kellett volna állnom és azonnal közölni vele, hogy engem nem hagyhat itt, hogy valahogy megoldjuk, hogy kitalálunk valamit, hogy képes vagyok együtt élni az érintése hiányával… – Ne menj el… – nyöszörögtem megsemmisülten. – Ne tedd azt velem, amit én tettem veled a múltkor! Nem lehetsz olyan kegyetlen, mint amilyen én voltam akkor! – mondtam kicsit emeltebb hangon. – Bocs, ha ez kegyetlenségnek minősül – már távolabbról hallottam a hangját, s többé nem láttam a halványan derengő bőrét a sötétben. – Ezt csak a helyes megoldásnak tartom. – Jeremy… – Feltérdeltem, de mikor már éppen felálltam volna, kinyitotta az ajtót és kilépett a folyosóra. Az ajtó halk csattanása kínzóan visszhangzott a fülemben. Jeremy viselkedése egy olyan erős pofonnal ért fel, amilyet még életemben nem kaptam. Nem, nem voltak műérzelmeim. Jeremy már rég elhagyta a szobát, már régen nem befolyásolt, s a szívem mégis úgy görcsölt fájdalmamban, hogy azt hittem, beleőrülök. Beleőrülök Jeremy könnyeibe, szavaiba, illatába, ölelésébe… mindenbe. Beleőrülök abba, hogy azt mondta, ennek így semmi értelme. Mégsem voltam képes sírni, csakis arra tudtam gondolni, milyen kegyetlenül hagyott itt. S arra, hogy mennyire megérdemeltem. Ezzel egyenlített. Arcon vágott, pont úgy, ahogy én vágtam őt arcon egy hónappal ezelőtt, mikor otthagytam a szobájában, miközben zenét hallgattunk. Neki joga volt azok után ridegen viselkedni velem, ezt egyszerűen éreztem. Nekem ehhez most nincs jogom. De képtelen is lettem volna erre, mert szükségem volt rá. Kellett valami, amivel bizonyíthatom neki, hogy igenis van értelme annak, ha egymás közelében vagyunk. Kellett valami, amivel képes vagyok leküzdeni a riogató villámjaimat, az egyetlen akadályt, ami köztünk áll. Kellett valami, ami meggyőzi őt, hogy megéri egy szobában tartózkodnia velem. Abban a pillanatban árasztotta el az agyamat a kristálytiszta megoldás. Tudtam, kihez kell fordulnom. Az ajtóhoz futottam, majd óvatosan lenyomtam a kilincset. A fürdőszobából vízcsobogást hallottam. Jeremy zuhanyozott. Egy pillanatra megingott a határozottságom, vajon milyen lesz a légkör, ha hajnalban meg kell majd nyugtatnom? Kettesével szedtem a lépcsőket, s halkan kopogtattam az ajtón, majd lenyomtam a kilincset, s benyitottam a szobába. Balról láttam meg a fényt felém szűrődni. Az olvasólámpa fénye volt az, s ő pedig ott feküdt a kék kanapéján. Döbbent tekintettel nézett rám. Odaszaladtam hozzá, s letérdeltem mellé a szőnyegre. – Segíts! – kértem határozottan. – Mi… miben? – hebegett meglepetésében. Semmilyen, a legapróbb nyoma sem volt az arcán annak, hogy délután három kifejlett, undorító féreg gyalázta meg testileg és lelkileg egyaránt. Az ajkai nem voltak felrepedve, s egy apró lila véraláfutásos heget sem láttam a szeme alatt. Teljesen egészségesen nézett ki. Nem tudtam megállni, örömömben elvigyorodtam. Jet jól van egy ilyen nap után! Jobban nézett ki, mint a verés előtt! Mert Gyógyító volt, és segített magán. Olyan fokú szeretet öntött el a gyógyítói génváltozás iránt, hogy az futott át az agyamon, bár én lettem volna ilyen! – Jól vagy? Semmi bajod? – kérdeztem megkönnyebbülten nevetve, hirtelen megfeledkezve arról, miért szaladtam ide hozzá. Jet óvatosan méregetett, értetlenül, ijedten, megszeppenve. – Tehát Jeremy mégis elmondta? – Igen! És én egyszerűen csodálatos dolognak tartom! Elhiszem az egészet, nem kell megkérdezned. Nem, nem tartalak őrültnek benneteket, és senkinek nem fogom elmondani – nevettem el magam. – Ugyan kinek mondanám el? A fáknak, a folyónak? Nem tartom senkivel a kapcsolatot rajtatok kívül! Jet szemei még mindig tágra nyíltan meredtek rám, de tisztán észrevehető volt a megkönnyebbülés a szürkéskék tekintetében. – Azt… azt mondtad… hogy… csodálatos? – nyögte ki lassan. – Igen – mosolyogtam rá. – És olyan csodálatos érzés tudni róla!
– M… mennyit tudsz? – kérdezte kevésbé ideges hangon. – Tudok Jennifer röntgenszemeiről, arról, hogyan szokott diagnosztizálni egy betegséget… Tudok Jeremy Látásáról, és tudok a nyelvedről és… mik is azok… inkantációkról. – Ez remek… – bólogatott Jet. – Jeremy… igen… alapos. – De úgy érzem, még olyan sok mindent nem tudok rólatok! – mosolyogtam. – És… nem gondolod úgy, hogy nem vagyunk normálisak? – Dehogyis! – mondtam élesen. – Ne mondj ilyet! Ez hatalmas ajándék, Jet! Letekintett a szőnyegre, s halkan suttogta: – Tudom. Némi hallgatás után kiböktem azt, amit a legkevésbé értettem. – Nagyon nehéz… máshogy gondolkodni, mint beszélni? – Jó ég, úgy látszik, a bátyám tényleg nem tudta visszafogni magát! – morogta Jet. – Igen, eléggé nehéz. Kiskorom óta tanulom, hogyan kommunikáljak érthetően másokkal, de még mindig mondok néha olyanokat, amiért tátott szájjal bámulnak rám. Nagyon… rossz érzés. – Sajnálom… – ennyit tudtam kinyögni, s a kezemet a térdéhez érintettem. Ránézett a kezemre, közben mosolygott, és megrázta a fejét. – Ne tedd! Már megszoktam. – Hogyhogy nem vettem ezt eddig észre? Úgy értem… az én közelemben nem… vagyis… – Mert nagyon figyeltem rá, hogy óvatosan beszéljek veled. Számomra volt a legveszélyesebb, hogy ideköltöztél, mert én tudom a legnehezebben kontrollálni ezt az… intelligenciát, ezt a képességet. – Nagyon nehéz lehet ez neked – mondtam halkan. – Hát… folyamatosan szokom a normális kommunikációt. Igen, nehéz… de szerencsére van, aki megért a testvéreimen kívül is – nézett rám végre. – Úgy látszik, most már ketten is. Elmosolyodtam. Eszembe jutott a fánál történtek. – Angela? Bólintott, s szégyenlősen elmosolyodott. – Ha ki is csúszik a számon valami régi, értelmetlen kifejezés, csak ámulva néz rám. Nem kérdez, mert tudja, hogy ez már nem az ő területe. De megért… Ő az egyetlen barátom. – Ezt tényleg alig tudom elhinni… hogyhogy csak egy barátod van? – kérdeztem. – Mondtad már korábban, hogy nem vagy túl népszerű, de… ennyire? – Nem véletlenül vagyunk ilyen jó barátok Angelával. Őt is kiközösítették az osztálytársai… meg az egész suli. – Hogyan? Ezt eddig nem mondtad. – Igen, mert megígértem neki, hogy nem adom tovább az okát még egy élő embernek. Elég, hogy az egész suli emiatt ódzkodik tőle… – morogta. – De tőled nem kell félnie, főleg tőled nem – ragyogó tekintettel nézett rám. – Úgyis mindent megértesz. Elmosolyodtam, s inkább úgy döntöttem, felülök mellé a kanapéjára. – Ő eggyel felettem jár – folytatta Jet. – Csak idén jött a suliba, ezt tudod. És gyorsan kitudódott, hogy… beteg. Ezt nem tudod. – Beteg? – Aha – bólogatott. – Hiába ilyen fiatal, de… szklerózis multiplexben szenved. Lemerevedtem. Pár másodpercig Jetre bámultam, majd megtaláltam a hangomat. – Az… az ugye valami idegrendszeri… – Az idegsejtek gyulladása, ami ismétlődő idegi bénulást okoz. De Angelánál korán felfedezték, és így időben beállították egy kezelésre, ami kordában tartja a betegséget… De… ennek ellenére időközönként rájön egy-egy roham – toldotta meg halkan. – Te jó ég – suttogtam. – De… de ez gyógyíthatatlan, nem? – Az – felelt. – De… ez ellen… te vagy Jennifer tudtok valamit csinálni? – kérdeztem gyorsan, mert eszembe jutott, hogy ismertem két Gyógyítót, akik gyakorlatilag az emberi ész és orvostudomány felett állnak a képességeikkel.
Elszörnyedtem, mikor Jet megrázta a fejét. – Tudnánk befolyásolni az idegsejtjei állapotát, de az idegrendszer helytelen reakcióit nem. A szervezet gyakorlatilag saját maga ellen fordul, és a blokkolt idegi területeket nem tudjuk… kicserélni vagy meggyógyítani. Erre már tényleg nem tudtam mit mondani. Angela olyan vidám, élettel teli lány! S ő volt az egyedüli, aki képes megérteni Jetet! Nem ezt érdemli. – És… ezért közösítik ki az iskolában? – kérdeztem dühösen. Jet bólintott. Nem bírtam reagálni. Ezt nem lehetett ép ésszel felfogni, nemhogy reagálni rá. – De szerencsére tudom enyhíteni a fájdalmait – mondta Jet. – Az immunrendszer elleni támadást nem lehet visszafordítani, de… Úgy tudnám a legjobban megfogalmazni, hogy a szó szoros értelmében felveszem a harcot a betegséggel. Kordában tartják a gyógyszerek is… meg én is. Tágra nyílt szemekkel bámultam rá. – De… de akkor ő is tud arról a nyelvről, amit használsz ehhez? – Nem. Csak… jó párszor kórházba kerül a rosszabbodási fázisaikor, és olyankor… ha alszik, mellé ülök, és mindent megteszek azért, hogy gyorsabban szűnjenek meg a fájdalmai. Ő megérdemli. Mindent megérdemel. – Mióta is ismered? – kérdeztem halkan. – Három hónapja. Lesütöttem a szemem, s nem kérdeztem többet. Egy hónapon át majdnem minden nap végignéztem, ahogyan Jet elköszönt Angelától iskola után. Mindig ott láttam az arcán valami földöntúli elégedettséget, valami természetes boldogságot. – És te… nem akarsz… többet? – kérdeztem halkan. – Mármint tőle? – kérdezett vissza Jet csendesen. – Igen. – Nem tudom – válaszolt alig hallhatóan. – Nem akarom megijeszteni. De néha úgy érzem, szóval csak úgy magamhoz ölelném… – Tedd azt, Jet! Közted és közé semmilyen akadály sem állhat – jelentettem ki keserű érzéssel a lelkemben. – Tudod, nem mindenki ilyen szerencsés. Jet hallgatott. A kanapéra bámult, de én szigorú tekintettel néztem rá. Annyi lehetősége volt arra, hogy boldog legyen! Három hónapon át nem bírt megtenni egy egyszerű lépést? Ha nekem megadatott volna a közeledés lehetősége, még egy hónapot sem vártam volna. Egy hetet sem. – Értem már, miért jöttél ide – szólalt meg halkan Jet. – Ebben akarod, hogy segítsek? – Igen – rebegtem. Nem szólalt meg, továbbra is a kanapét bámulta. Ösztönösen nyújtottam ki felé a kezem, és a kézfejéhez érintettem az ujjaimat. Olyan selymes volt, olyan lágy! Mintha puha vajat simogattam volna. Jet nem húzta el a kezét, s ennek nagyon örültem. – Vajon… vajon ilyen lenne az is, ha meg tudnám érinteni őt? – kérdeztem remegő hangon. Felkapta a fejét, s éreztem az arcomon az értelmet sugárzó tekintetét. – Nem – mondta halkan. – Mivel ő a kivétel, akit nem érhetsz el, a tudatalattid beprogramozta az elmédbe, hogy ő különleges. Nem tehetsz róla, de valamilyen más halmazállapotú vagy felületű anyaghoz hasonlítod a bőrét. Ennek köszönhető, hogy az elméd felállítja a tézist, miszerint a bőre érintésekor pozitívan fogsz reagálni. Ezt manapság úgy hívják, hogy remény. Ugyanakkor a születő antitézisben megfogalmazod a félelmedet az iránt, hogy esetleg megrázod őt. A két erő egymással küszködik, míg megteremtődik az aurea mediocritas-hoz hasonlítható, a szélsőségektől mentes állítás: a szintézis. Ennek értelmében inkább úgy döntesz, nem érsz hozzá Jeremyhez. Nem pislogtam azóta, amióta Jet belefogott a mondandójába. Kissé tátva maradt a szám, s lassan feltekintettem rá. Szürkés szemei rám ragyogtak, de aztán elkomorultak. Halkan morgott egyet.
– Bocs… nem akartam. Észre se vettem… – elszakította tőlem a kezét, s dühösen felhúzta a térdeit az álla alá. – Ezt el ne mondd Jeremynek, ki fog nyírni. Már olyan szépen ment… vagy egy hete nem csináltam ilyet! A rohadt életbe… – csóválta meg a fejét. – Én… nem baj… végül is értettem… a nagy részét. – Térjünk vissza a problémádra – morogta. – El kell terelnem a gondolataimat, bármennyire is képtelenség… mindegy. Hol tartottunk? – Ott – válaszoltam zavartan –, hogy megfogalmaztad, miért nem tudom megérinteni Jeremyt. – Igen – bólintott. – És azt akarod, hogy segítsek neked. – Valami olyasmi. – Miből gondolod, hogy ez gyógyítható? – kérdezte Jet. – Miért, nem az? – kérdeztem rémülten. – Nem azért mondtam – felelt. – Tényleg nem tudom, gyógyítható-e. – Kérlek, próbáld meg! – újra megfogtam mindkét kezét. – Azok a villámok ott keletkeznek bennem, ahol a bátyád megérint! Ezt te meg tudod gyógyítani, csak ki kell irtanod belőlem… – Nem tudom kontrollálni az idegrendszered működését, értsd meg! – mondta Jet. – Ez a baj Angelánál is. És különben is a tested minden pontjára inkantálást kellene végeznem… nem mintha fárasztó lenne, de úgy érzem, felesleges. Szerintem ez… nem az én területem. – Ezt hogy érted? – Bármennyire is a tested rendellenességének tűnik, ez lelki eredetű probléma. Tágra nyíltak a szemeim. – Nem! Én érzem azokat a villámokat, ahogy átjárják a tagjaimat, azokat ki lehet irtani… azok… – Lelki eredetű, Hel – ismételte meg Jet nyugodtan, szinte vigasztalóan. – A tudatalattid és a lelked szövetkeztek Jeremy ellen. Ahhoz, hogy én gyógyítani tudjak, szükségem van a forrásra, ahonnan kiindul a fájdalom. Azt kell megragadnom. A lélek nem az én területem, hanem… – Jeremyé – suttogtam megsemmisülten. – De nem tud belém látni, Jet! – néztem rá kétségbeesetten. – Nem éri el a lelkemet, nem… nem lesz képes meggyógyítani ezt az átkot… nem leszek képes kigyógyulni belőle! – Nyugodj meg, egyszer csak elmúlik! – vigasztalt Jet. – És ha soha sem múlik el? – suttogtam ijedten. – Már megint pesszimista vagy. Ez az én reszortom, te hagyd abba! – próbálkozott lelket önteni belém. – Inkább gyere, menjünk le, és együnk valamit! – Kösz… – morogtam fátyolos hangon. – Attól nem lesz jobb, ha engem kiéheztetsz – közölte bátorítóan. Felkelt, majd felhúzott a kanapéjáról. Erőtlenül elmosolyodtam, mert erről Jeremy jutott eszembe. Ő szokott ilyet csinálni. Lementünk a konyhába. Próbáltam nem úgy mozogni Jet oldalán, mint egy bamba zombi. Nehezen ment. – Hé, van egy ötletem! – szólt Jet, mikor már a hűtő tartalmát böngészte. – Menjünk ki enni! – Micsoda? – kérdeztem felvont szemöldökkel. – Jeremy és Jen úgyis alszanak, most azt csinálhatunk, amit akarunk! Jennifer megnyúzna, ha látná, hogy öt fokban kint eszünk a szabadban. Hát nem tökéletes? – tárta szét a karjait. – De – vigyorodtam el. Nagyon tetszett az ötlete. Ideje volt már megszegnem egy szabályt, ha már olyan sok mindentől el voltam tiltva. Öt perc múlva egy tál frissen melegített pizzával sétáltunk ki a főbejáraton. Mikor végigpásztáztam a sötétségen, láttam a fehér hópelyhek békés, nyugodt szállingózását. Jettel ösztönösen megindultunk a víz felé, aztán kerestünk két nagyobb követ, amiről lesöpörtük a havat és leültünk rájuk. A pizzát az ölembe tettem, s a kezemmel védtem a hóeséstől. – Hogyhogy nem fázol ebben a cipőben? – kérdezte Jet két falat között. Letekintettem a vörös vászoncipőmre. – Hát így – vontam meg a vállam mosolyogva, majd beleharaptam a pizzába. – Mindig ez van rajtad… – morogta Jet. – Tán zavar? – kérdeztem vissza nevetve.
– Nem, de plusz tízben és mínusz tízben is ezt nyúzod. – Ezen kívül csak még egy ugyanilyen van. És kényelmes – közöltem. – Ne piszkáld a cipőmet! – szóltam rá nevetve. – Bocs – felelt kedélyesen. – Szerinted… – kezdtem, témát váltva – szerinted ki fogok gyógyulni ezekből az elektromos sokkokból? – Ez nem betegség, Hel – csóválta a fejét Jet. – És csak idő kérdése. – Mi van, ha Jeremy tud segíteni… csak nem Látással, hanem a kisugárzásával? – kérdeztem reménykedve. – Az hat rám. – Akkor már régen megszűnt volna – csóválta a fejét ismét. – Jeremy egy hónapja folyamatosan kordában tartja a negatív érzelmeidet, és így ezt a lelki izét is meg tudta volna szüntetni. Csakhogy ezt nem lehet. Félve nyeltem egyet. – Egyre jobban úgy hiszem, hogy tényleg egyfolytában manipulált és… kialakította bennem az érzéseimet. Erre képes egy Látó? Nem felelt, ezért aggódva tekintettem fel rá. Ő viszont értetlenül meredt rám. – Ezt ő mondta, ugye? – Ne… nem mondta ki, csak… célzott rá – motyogtam. – Ezt nem hiszem el! – mondta értetlenkedő és dühös hangon. – Ide figyelj… ha ilyen lelki meg érzelmi dolgokról van szó, nehogy hallgass Jeremyre! – szólt rám. – De… hiszen az az ő területe! Mi… – Nem úgy értettem. Az egy dolog, hogy ő Látó. Kontrollálja mások érzelmeit… – csóválta a fejét – de az ő lelkét senki sem tartja karban! Mindent eltúloz, mindent el… jézusom, ez bemagyarázta magának, hogy manipulált téged! – nyögte ki fájdalmas, de mérges hangon. Felcsillant bennem a remény. – Akkor ez nem igaz? – Hát persze, hogy nem! – nézett rám Jet. – A közérzetedet befolyásolja, de az, hogy az érzelmeidet is irányítsa… ez egy istennek képzeli magát, vagy nem is tudom… már megint játssza a mártírt. Nem képes elfogadni, hogy a körülötte lévő embereknek lehetnek olyan érzelmeik is, amiket nem ő kelt bennük! Elmebeteg… diliházba kéne zárni. – Ne mondj már ilyet – morogtam, de a válaszával Jet hirtelen kihúzta azt a láthatatlan kést a szívemből, melyet még Jeremy szúrt bele. Nem vérzett tovább a seb. Vannak érzelmeim! S nem Jeremy Látósága ébresztette őket fel bennem, hanem ő maga. Elnevettem magam a megkönnyebbüléstől. – Ezt csinálta akkor is, amikor november elején egyik nap olyan szánalmasan ridegen viselkedett mindenkivel – csóválta a fejét Jet. – Elmondta nekem. Eldöntötte magában, hogy ő igenis befolyásolja az érzelmeidet és a végtelenségig manipulál, és hogy ezért sikerült csupán pár nap alatt olyan szoros kapcsolatot létesítenie veled. Majdnem beleőrült a tudatba, mert nem akarta ezt csinálni veled. Annyira idióta… a saját kényszerképzeteit magyarázza be magának. Pedig… nem manipulált. – Ezt honnan tudod? – kérdeztem suttogva. Most egy olyan rejtélyre kaptam választ, ahol hirtelen illettek össze a darabkák. Jeremy szúrós pillantásai, az a látványos kikerülés a folyosónkon, az a rideg hang… mind azért volt, mert önmagát hibáztatta. Mert engem akart védeni. – Látom, hogy nem manipulál – felelt Jet. – Esetleg annyiban, ha hirtelen mérges vagy, olyankor a felszínre hozott dühödet vagy nyugtalanságodat csillapítania kell. Ez az alaptörvény a Látóknál, ezt tudniuk kell, még ha olyan kivételekbe is ütköznek, mint te. De mással nem befolyásolt. Ne hidd el neki, ha az ellenkezőjét hajtogatja, mert nem igaz. Végignéztem egy hónapon át, mi történik mind a kettőtökkel, és hidd el, ehhez Jeremy Látóságának annyi köze van, mint amennyi közöm van Angela irányíthatatlan immunrendszeréhez. Elnevettem magam. Egyrészt a tényen, hogy ha egy ilyen példát kellett felhoznia, rögtön Angelára gondolt. Másrészt azon nevettem, amit mondott. Végtelen megkönnyebbülésemben kacagtam. Tudtam, hol rontottam el: mikor azt gondoltam, hogy amit Jeremy mond, azt mindig halálosan komolyan kell
vennem. Viszont most annyira könnyű volt hinni Jet őszinte szavainak és érzelmeinek! Annyira egyszerű volt ismét minden… – Ne engedd, hogy Jeremy a te lelkedet is megkavarja. Elég egy zavart lélek ebben a házban – mondta Jet halkan. – De nekem azt mondta, hogy körülbelül öt éve biztos önmagában és a képességében. – Aha. Persze. Felvágós – bólogatott Jet. – Határozott a cselekedeteiben, mert képes irányítani másokat. Önmagát nem. Nem akarnám hallani a gondolatait, amikor egyedül van a szobájában. Túl rémisztő lenne… – morogta. Elszorult a szívem. Valami befurakodott az elmémbe. – Lehet, hogy e miatt a zavartság miatt vannak azok a furcsa rémálmai? – kérdeztem. Jet hirtelen fordította felém a tekintetét. – Tehát akkor mégsem volt olyan alapos – jelentette ki. – Hmm? – Jeremy. Ezt nem mondta el? Nem beszélt az álmairól neked? – Nem – feleltem bizonytalanul. Jet legyintett. – Akkor majd elmondja, ha úgy érzi, hogy el akarja mondani. Gondolom, nem akar egyszerre olyan sok mindent rád zúdítani. Elhallgatott, s a folyót pásztázta. Követtem a tekintetét és belemerültem a víz hömpölygésébe. Néhány perc békés csend után Jet közölte, hogy már fázik, ezért bementünk. A konyhában nekiálltam elmosogatni. – Nem mész aludni? – kérdeztem nevetve Jettől, mikor felült a mellettem lévő szekrényre, s nézte, amit csinálok. – Nem. Délután sokat aludtam – vonta meg a vállát. Eszembe jutott a mai nap eseménysora. Elzártam a csapot, s háttal nekidőltem a hűtőnek, szemben Jettel. – Jobban vagy a… történtek óta? – kérdeztem halkan. – Iii… igen – válaszolt, a nadrágja szárát piszkálva. A mindent eláruló pótcselekvés! – Kezeltem magam, úgyhogy… – Igen, testileg semmi bajod nem lehet már – néztem rá áthatóan. Felkapta a fejét, halkan sóhajtott egyet, majd visszatért a ruhája birizgálásához. Nagyon nem volt rendben. Két hónapon keresztül képes volt titkolni ezt a testvérei elől… de miért? Ez nem csupán önzetlenség vagy önfeláldozás, ez nem lehetett csak ennyi! Valami nyomósabb oka is kellett, hogy legyen! Ellöktem magam a hűtőtől, s közvetlenül mellé álltam. Elvettem a kezét a nadrágja szárától, s a tekintetét kerestem. Nem nézett fel rám. – Miért kellett ezt eltitkolnod, Jet? – kérdeztem lágyan. – Egyszerűen nem tudlak megérteni. – Nem is kell – válaszolt. – De meg akarlak érteni! – unszoltam. – Ez egy gyógyítói dolog – vonta meg a vállát. – A legkisebb mindig az értelmes, az önfeláldozó, a nemes célért küzdő… – kántálta. – A szokásos. Ez egy íratlan törvény. – De ebbe nem tartozhat bele az, hogy ilyen hosszú időn át kiteszed magad a veszélynek, ha a családod védelméről van szó. Egyáltalán miért vetted komolyan, amiket mondtak azok a… Mike-ék? – Mert nem lehet semmibe venni a dolgokat, amiket… – kezdte, de én gyorsan, ösztönösen a szájára tapasztottam a kezem. – Értsd már meg, engem csak az érdekel, hogy rendben legyél testileg és lelkileg is! Nem számít, miket mondanak azok a barmok! Meggyógyítod magad minden ilyen összetűzés után, ez rendben van. De azzal a sok szeméttel, amit lenyelsz és ami felhalmozódik benned, azzal mi lesz? Azt ki fogja onnan eltakarítani? Elemeltem a tenyerem a szája elől, s a karjára tettem a kezem. Megtörten nézett rám az értelmes, szürkéskék szemeivel.
– Tiszteletben tartom, hogy Gyógyító vagy, de nem hiszem, hogy ezt magadtól is meg tudnád oldani. Az agyad lehet, hogy idősebb a bölcsességtől, de a szíved és lelked nem lesz több tizenötnél, Jet – mondtam halkan. Megsemmisülten meredt rám, s csak fél perc csend után szólalt meg újra. – Lehet, hogy Jeremy mégsem csinált akkora hülyeséget – suttogta. – Ezt hogy érted? – kérdeztem. – Úgy, hogy te jobban megértesz minket, mint gondoltam. Nem mondtad ki, de körülírtad a mi fajtánk egyik alaptételét. – Jet, engem most nem érdekelnek az alaptételek, csak az, hogy te… – Erről beszélek én is! – vágott közbe. – Arról beszélek, hogy mi a Gyógyítás miatt vagyunk, az a képességünk, de pont a védekezésre nem vagyunk felkészülve. Gyógyítanunk kell, nem pedig magunkat védeni. Ezért vagyunk rendkívül sebezhetőek. Ezért van igazad, ha azt mondod, hogy a lelkem csak tizenöt éves és könnyen összeroppanhatok egy ilyen két hónapos tortúra után… Most már dühös voltam rá. – Tisztában voltál ezekkel a tényekkel, és mégis kínoztad önmagad? Mondd, te normális vagy!? Ijedten pillantott rám, és zavartságot láttam a szemében. – Könyörgöm, felejtsük el! Már jól vagyok, már megbeszéltük, már… – És akár megbeszélhettük volna előbb is! – pirítottam rá. – Jaj, ne reagáld már túl! – sóhajtott. – Váltsunk témát, kérlek! Ezen túl nem csinálok ilyet. – Kedves tőled – morogtam. – Ígérem – nézett rám könyörgő szemekkel. Elnevettem magam. – Olyan idióta vagy! – Tudom – vigyorodott el. – Jól van… – sóhajtottam. – Akkor most magyarázd el ezt a védekezős… izét. – Oké! – Kapva kapott az alkalmon, és leugrott a szekrényről. Mellém támaszkodott, majd rám emelte a ragyogó szemeit. – Sajnos… a szervezetünk nincs felkészülve a külső támadásokra. Belülről nem nagyon betegszünk meg, mert a gyógyító-vér nagyon értékes, és gyakorlatilag folyamatosan erőben tart minket. De ha kívülről ér támadás, akkor már baj van. Egy apró seb könnyen fertőződik el és válik fájdalmassá percek alatt. Egy kicsiny vágás okozta sérülés nehezen gyógyul. Egy csonttörés súlyosabb, mint egy normális esetben. De szerencsére nem kell félnünk, mert a három Gyógyító közül kettő azonnal orvosolni tudja a problémát. Ezért vannak biztonságban a Gyógyítók. Nagyokat bólogattam. Vajon hány ilyen különös dolog van még a Gyógyítókkal kapcsolatban, amiről nem tudok? Jet rövid szünet után folytatta, kicsit halkabban. – Ezért volt nagy szerencséje Jeremynek is akkor, mikor összetörte azt a tükröt. – Miért? – kérdeztem bizonytalanul. – Mert ha akár csak… tíz perccel később hívtad volna Jennifert, hogy segítsen… lehet, hogy… ez nem túlzás – tekintett rám gyorsan –, de lehet, hogy elvérzett volna. Iszonyatos görcsbe rándultam, s tágra nyílt szemekkel bámultam Jetre. – Jennifer mondta, onnan tudom – folytatta Jet. – Azt mondta, rögtön hívnod kellett volna őt… de szerintem jól csináltad. Jennek nem lett volna türelme hozzá, hogy előbb kiszedje a szilánkokat Jer kezéből. Próbálta volna csak úgy meggyógyítani, hogy félig kiállnak a tenyeréből a tükördarabkák! – megrázkódott. – Jézus… az iszonyatos fájdalom lett volna! A szívverésemet a torkomban éreztem. – Jet, ha… ha nem hívtam volna Jennifert… – nyögtem ki. – Ha a Gyógyítók felsértik a bőrüket, dől a vér, és egyre csak rosszabb lesz a sérülés. Gondolom, észrevetted, mikor…
Visszaidéztem az éjszakát, mikor képtelen voltam elállítani Jeremy vérzését… És ha nem lettem volna ott? Ha nem hívtam volna Jennifert? Jeremy ott feküdt, és ömlött a kezéből a vér. S ha nem tudtam volna semmit sem tenni ellene? Istenem, ha nem futottam volna Jenniferért! Akkor… akkor… – Ne gondolj arra, mi lett volna ha… – hallottam Jet nyugtató hangját. – A lényeg, hogy nem történt meg. – De akkor ő gyakorlatilag minden veszélynek ki van téve – nyögtem ki. – Nem? – néztem újra Jetre, kétségbeesve. – Ez így nem teljesen igaz – felelt. – Mi itt vagyunk mellette, ettől nem kell félni. – És amikor nem vagytok mellette? – kérdeztem élesen. – Ha éppen dolgozik, és elvágja a kezét valamivel? Vagy… vagy… – Nyugi – tette rá a karomra a kezét. – Tud vigyázni magára. A történelemben sem volt olyan sok eset, mikor egy Látó emiatt… végezte volna be. – De megtörtént, nem? – kérdeztem aggódva. Nekem elég volt egy apró bizonyíték arra, hogy Jeremy biztonsága igenis távol állt a kiválótól. – Jaj, Helena, nyugodj már le! –kérte Jet. – Ha bármi van, be tud menni a kórházba, és Jennifer helyrehozza őt. De ilyen még nem volt. Nem is lesz. Lazíts! – Csak éppen az a múltkori eset… és az is miattam történt – nyöszörögtem. – Ne. Ne csináld ezt! – szólt rám Jet metsző hangon. – Az ő hülyesége volt, hogy betörte a tükröt! Jól tudta, hogy ez hatalmas veszéllyel jár. De nem, ő Jeremy Raven, ő bármit megtehet, a lényeg, hogy érvényesüljön a makacssága! Az nem számít, hogy halálra aggódtuk magunkat érte, nem számít, hogy halálos veszélybe sodorta magát, nem számít, hogy téged is megijesztett, neeem! A lényeg, hogy betörte a tükröt, mert úgy akarta! Idióta… Nem tudtam mit mondani. Jetnek nagyon is igaza volt. Jeremy makacssága a szó legszorosabb értelmében veszélyes volt. Veszélybe sodorta a saját rögeszméje. Olyan érzés szállta meg a lelkemet, amire nem számítottam. Nem is mertem volna gondolni rá, hogy érezhetem valaha is, hiszen én egy érzelemnélküli gyilkos vagyok. És mégis: másodpercek alatt fogalmazódott meg bennem, hogy Jeremynek szüksége van a segítségemre. Vigyáznom kell rá. A rémálmaira én vagyok a megoldás. Megszületett az elhatározás: kordában fogom tartani őt, nehogy árthasson magának. Meg fogom hallgatni, rájövök, mit érez belül. Meg fogom tudni, miért mondta azt Jet, hogy rettegne hallani Jeremy gondolatait. Nem akartam, hogy rettegni kelljen a gondolataitól. Igen, talán ez az én feladatom. – Elég volt mára a sok mutánscuccból? – kérdezte Jet nevetve. Kiszakadtam a vízióimból, s rá tekintettem. – Hát… ha mondani akarsz még valamit… – vigyorodtam el. – De ne mondd, hogy mutáns. Olyan fura… kicsit negatív. – Dehogyis! – vágta rá Jet. – Ez mindennapos kifejezés, használják, főleg az orvostudományban. Csak nem tudják, hogy ilyen mutánsok is léteznek, mint mi. – Akkor se tetszik – mondtam kimérten. – Kérlek, légy olyan kedves, mellőzd a kifejezést a közelemben. – Erre most ilyen diplomatikusan kéne felelnem? Tudok, akár ezerszer cifrábban is! – vonta fel a szemöldökét, majd elnevette magát. – Oké. Mondd meg Jeremynek is! Ő szereti a legjobban mondogatni. – Igen, észrevettem… – morogtam. – Nehéz lehet ezt így egyszerre mind feldolgozni – tekintett rám óvatosan. – Nem őrültél még bele? – Hát, egy kisebb sokkon már túl vagyok – feleltem halkan. – De… Jeremy segített. Igenis be kellett ismernem, hogy az egy sokk volt. Ha Jeremy nem jött volna be hozzám, egész este ott gubbasztottam volna a földön. Ezt még valahogy meg kellett köszönnöm neki. Még a kockázatot is vállalta, mikor arra kértem, hogy öleljen meg, hiába is fordult visszájára később a dolgok. Hirtelen rájöttem, hogy nem tudom, mit is akarok tőle… Az érintését? A lelkét, a bizalmát? A… a szívét? Az érzelmeinek ismeretét? Vagy csak őt magát? Csak? Ha arra gondolok, hogy őt magát, abba mi
minden tartozik bele? A szavai, a cselekedetei, a mosolya? Az illata? A hollófekete haja, a kristályszemei? Mit takart a fogalom, hogy ő maga? Már fél perce csak Jet kezére bámultam. Olyan hasonló… és mégis más. Az a természetellenes, de mégis természetes világosság, tisztaság, ami áradt a bőrének csupán a látványából! Mégis más… mennyire más lenne, ha Jeremy kezét foghatnám meg! – Tudod, ez is egy gyógyítói dolog – szólalt meg Jet. Összerezzentem. – Mi? – nyögtem ki. – A világos bőr. Kikerekedtek a szemeim. – Mióta olvasol a gondolataimban? – kérdeztem ijedten. – Azért, mert megadatott nekem az intelligencia, még ne várd el tőlem a gondolatolvasást! – nevette el magát. – Egyszerű volt kitalálni, min gondolkozol. – Aha – préseltem ki magamból. – Minden Gyógyítónak ilyen bőre van. Nem sokat fog rajta a nap. Gyógyítóként gyakorlatilag példát mutatunk az embereknek és hatást gyakorlunk rájuk, anélkül, hogy tudnának róla. – Ejha! Ezt jó tudni. – Ez a tulajdonság belülről fakad, és folyamatosan… tisztán tart. Ez ugyan hülyén hangzik, de például ezért lehetsz biztos benne, hogy életemben nem fogok akárcsak egy szál cigit is elszívni, vagy alkoholmámorban fetrengeni – vigyorgott rám ragyogóan. – Óha… Honnan tudod? A kísértés az kísértés – vontam fel a szemöldökömet. – Csak tudom, és kész – vonta meg a vállát. – Így vagyok programozva. Valahogy képes voltam hinni Jetnek. Most már bármit képes lettem volna elhinni. Minden lehetséges volt. – Szerintem menj aludni! – szólalt meg Jet. – Sűrű napod volt. – Akárcsak a tiéd – néztem rá. – Biztos, hogy jól vagy? – Ugyan már… – kezdte, majd meglátta, hogy tényleg aggódva néztem rá. – Semmi bajom, Helena. Most már nem is lesz. Jeremy könnyen meggyőzhette Mike-ot, hogy hagyjon békén. Hát igen, a Látónak egy pillantása is akár… – hirtelen elhallgatott, s rám sandított. – Gondolod, hogy velem van a baj? – kérdeztem. – Nem tudom – csóválta a fejét. – Lehet, hogy ez egy íratlan szabály. Lehet, hogy minden Látónak létezik egy… kivétel – vonta meg a vállát. – Olvastatok már ilyenről? Biztos le is van írva abban a rengeteg könyvben, amit láttam… – Nem. Ilyenről még nem olvastam – felelt Jet. Fájt, hogy Jeremyben bizonytalanságot és zavart keltettem az átkozott védekező rendszeremmel… Képtelen volt belém látni, és képtelen volt megérinteni. – Nyugi! – szólt Jet. – Lazíts, és menj aludni! Már csak azért is, hogy reggel felébredhess, és megbizonyosodhass róla, hogy nem csak álmodtál a Gyógyítókról – mosolygott biztatóan. – De éjjel még felkelek egyszer. Tudod, Jeremy… – emlékeztettem Jetet. – Akkor meg tényleg menj aludni! – mondta, s elindult a villanykapcsoló felé. – Jet… – szóltam utána, mikor már felment az első pár lépcsőfokon. – Köszönöm a magyarázatokat, meg… mindent. – Szívesen, máskor is. Próbálj nem ősi ráolvasásokkal meg orvosi röntgenszemekkel álmodni – szólt még vissza, majd felsietett a lépcsőn. Bevettem magam a szobámba. Felettem az emeleten egy tizenöt éves, rendkívül okos, egy csakis általa ismert nyelvet beszélő, végtelen önfeláldozással megáldott gyermek tartózkodott. A mellettem lévő szobában egy manipulatív, akármilyen bonyolult érzelmet könnyedén befolyásolni képes angyal aludt. Reméltem, hogy aludt. Kegyetlenül sok minden történt ma, s mégis csak egy dologra tudtam gondolni. Nem érdekeltek a következményei, vagy a közvetlen előzményei, csak maga az emlék, a pillanat, az érzés számított.
Átölelt.
A belső órám ébresztett. Hajnali háromnegyed kettő lehetett. Vártam. A csönd még riasztóbb volt, mint az ajtók csapódása. Felkeltem az ágyból, s kimentem a szobámból. A folyosó üresen tátongott, a fürdőszobából nem szűrődött ki fény. Halkan benyitottam, s előre megtettem pár óvintézkedést: kinyitottam egy ablakot, majd vizet töltöttem egy pohárba. Összefont karokkal dőltem neki a csempének. Keserű aggodalommal vártam a gyilkos víziók tetőpontját. Azt, hogy halálfélelmében képes legyen végre felébredni. Nem kellett sokáig várnom, kinyílt Jeremy ajtaja. Majdnem átesett a küszöbön, mikor belépett a fürdőbe. Egész testében reszketett, falfehér volt. Nem vette észre, hogy itt vagyok. Gyorsan becsukta az ajtót maga után, aztán nekinyomta a homlokát, s a tenyerét is rátapasztotta. Rettenetesen zihált és remegett. Mégsem siettem hozzá, nem akartam megijeszteni. Lassan lépdeltem felé. A testéből sütött a hideg remegés, fekete tincseinek végeiről csurgott a víz. Óvatosan közelítettem a kezemet a derekához, s végül lágyan hozzáérintettem mindkét tenyeremet. Összerándult, s villámgyorsan megfordult. Ösztönösen tettem rá a kezemet az átázott pólójára a mellkasán. – Nyugodj meg, én vagyok! – suttogtam. A mellkasa vészesen zihált a kezem alatt, úgy éreztem, nem is lélegzett ki, csakis be. Ijedten nézett rám. Belefúrtam a tekintetem a szeme kékjébe, s a derekára csúsztattam a kezem. Mindent, amit tettem, helyesnek véltem. A derekát simogattam, s tudtam, egy ideig nem is fogom abbahagyni. Végre lassult a légzése, így odaszaladtam a pohár vízért. Óvatosan felé nyújtottam, ő meg remegő kézzel vette el. – Nyugodj meg! – kértem. Lassan ivott egy-két kortyot, majd visszaadta a poharat. Nekidőlt az ajtónak, s leereszkedett a csempére. Én is leültem, pontosan elé. – Már régen nem néztél ki ilyen rosszul – szólaltam meg aggódva. Bólintott. Készült lehunyni a szemét. – Ne! Ne csináld! – szóltam rá. – Nézz rám inkább, olyan nehéz lenne? – unszoltam. – Igen – suttogta, és lehunyta a szemét. – Azonnal nyisd ki a szemed, nem akarom, hogy ennél is rosszabbul legyél! – Muszáj… – felelte remegő hangon. – Olyan fáradt vagyok… – Csukott szemmel visszajönnek a rémálmaid! Nézz már rám, te idióta!– kiabáltam rá. Erre ő… elvigyorodott. Lehunyt szemekkel vigyorgott, a fejét csóválva, miközben még mindig remegett. – Most min vigyorogsz? – kérdeztem megütközve. – Mondj még ilyeneket! – Milyeneket? – kérdeztem, teljesen megzavarodva. – Azonnal nyisd ki a szemed! Mi a bajod? – kérdeztem dühösen. – Mondd ki még egyszer! Sőt, mondj mást is! Mondj el mindennek, ami csak az eszedbe jut! Megütközve bámultam rá. – Jeremy, fogd be a szád, és nézz rám! Felnevetett. – Nem! Jelenleg… egy lángoló erdő közepén állok, és egyre közeledik felém a tűz – mondta, miközben egy pillanatra sem hagyta abba a vigyorgást. – Nagyon érdekes érzés, mert mégis itt ülök a fürdőszobában. Nagyon megijedtem. – Jeremy, kérlek, nyisd már ki a szemed! Mi olyan vicces ezen? – Az, hogy megérdemlem. – Micsoda? – kérdeztem erőtlenül, összetörtem. – Már megint mit magyaráztál be magadnak?
– Mondj csak rám ocsmány szavakat! Tiporj a sárba, gyalázz meg, káromkodj, ahogy csak tudsz! – nevetett erőtlenül. – Nem fogom kinyitni a szemem. – Jeremy! Állj már le! Mire jó ez? – ismét elöntött a düh. – Már megint önmagadat kínzod? Elegem van ebből, elegem van belőle, hogy játszod a mártírt, elegem van a hülyeségeidből, a makacsságodból… a… – Ne hagyd abba! – Elég legyen! – fakadtam ki. – Térj már észhez! Nem érhetek hozzád, de ha megtehetném, már régen leszorítottalak volna és erőszakkal nyitom fel a szemed! De ezt nem lehet, ezért… állj már le! – kiabáltam, mikor láttam, hogy csak nevet. Elegem volt abból, hogy nem látom a kék szemeit. Az aggodalom ébresztette fel bennem a dühöt. – Ezt akarod? – kérdeztem, túláradó dühvel a hangomban. – Azt akarod, hogy hozzád érjek? Hogy elektromos sokkokkal bírjalak rá, hogy nyisd fel a szemed végre? Nem tudta abbahagyni a vigyorgást. – Egyre közelebb van… mindjárt elér a tűz, érzem, milyen forró. Mérgemben felmordultam. Most már én is zihálni kezdtem… tehetetlenségemben. Hozzáérni Jeremyhez, csak hogy felnyissa a szemét végre!? Fájdalmat okozni neki… tudatosan!? – Te szemét! – morogtam. – Miért csinálod ezt? – Ez az! – a hangja most már inkább egy elmebomlás határán küszködő ember szenvedélyes hangja volt. – Még, kérlek! – Rohadék… önkínzó, önző, lázadó, undorító féreg! – Hát ezt akarja hallani? Ezt ültette el bennem a viselkedésével. – Te szemétláda, azt akarod, hogy megrázzalak? Tényleg azt akarod?! – Csinálj, amit akarsz – mondta, de már nem nevetett. – Már úgyis mindegy, így vagy úgy, de elégek. – Ó, te megátalkodott, önsanyargató féreg! – üvöltöttem, s a dühvel átitatott hangom szinte eltorzult a haragom mélységétől. – Nyisd már ki a szemed! – Álmodj csak! – felelte elhaló hangon. Melyik a helyes út, mi a kisebbik rossz? Ha megrázom, vagy ha hagyom, hogy kínozza magát, amíg elérik őt a vizionált lángok, és… és akkor mi lesz? Jeremy zihálása ismét felerősödött. Már egyáltalán nem volt keserűen vidám. Elkezdte hátrafelé tolni magát a csempén, de eddig is az ajtónak támaszkodott, nem tudott volna hátrébb… menekülni. – Jeremy, könyörgök, ne csináld ezt! – kétségbeesés, rettegés és tehetetlenség egyvelege volt a hangomként megszólaló halvány hullám, ami elhagyta a torkomat. – Ne csináld ezt velem! – Megérdemlem, megérdemlem… – hajtogatta, miközben a mellkasa ismét vészesen kezdett emelkedni… túl gyorsan. A jobb kezével feldöntötte az üvegpoharat. A víz egy kis pocsolyaként terült el a fehér csempén. Milyen mocskos pocsolya volt… kész sártenger, mert a szobában uralkodó hangulat és az elhangzott szavak beszennyezték. – Jeremy! – kiáltottam rá, de ő csak tovább remegett. – A rohadt életbe, ne kérd tőlem, hogy megrázzalak! – Csináld… kérlek, csináld! – lihegte. – Azt is megérdemlem, mindent megérdemlek. – De miért?! – kiáltottam. Az éles, aggodalomtól fortyogó hangom visszaverődött a csempékről, és kétszeresen visszhangzott a fülemben. – Nem fogom… – lihegte most már pánikban – kinyitni… a szemem. Csináld! Jeremy már régen kettős áldozat volt. A gyilkos, aki álmában üldözte, már régen meggyújtotta a tűzkört körülötte. Én pedig annak a bizonyos késnek az élén egyensúlyoztam, amin annyira fájt táncolnom. Én voltam a másik fenyegetés a számára. Felemeltem a jobb kezem, s remegve Jeremy arca felé közelítettem. – Ne tedd ezt velem, kérlek, nyisd ki a szemed! Ne kínozd önmagad, mire jó ez, Jeremy? – kérleltem. – Csináld már! – remegte valamennyire határozott, élesebb hangon. Hát csak ez jut nekem? Jobban remegtem, mint ő. Az a gyönyörű, világos arcbőre, ami most verejtékben úszott, amihez a jobb kezem olyan közel volt… az volt maga a remény. Ahogy Jet mondta, a tézis: ha megérintem, jól fog esni mindkettőnknek. Hirtelen visszahúztam a kezem, s ökölbe szorítottam. Nem. Ott volt az antitézis is. Nem fogok fájdalmat okozni neki.
– Mire vársz?! – kérdezte dühösen, de a hangja félelmet és kínt tükrözött. Elképzelni sem mertem, miket láthat maga előtt. – Nem tudom… képtelen vagyok… – Helena, kérlek! Megérdemlem azokat a villámokat, megérdemlem, hogy hozzám érj! – lihegte. – Nem, nem… – mondogattam kétségbeesve, de a kezem nem tudott engedelmeskedni az elmémnek. Újra ott volt centikre az arcától. Ha ennyire akarja, hogy megkínozzam, akkor miért nem ér hozzám ő? Azt akarja, hogy saját akaratomból tegyem meg? – Csináld! – préselte ki a fogai közt. Oxigénhiányában egyfolytában kapkodta a levegőt, de a pánikon ez nem segített semmit. – Jeremy, ne, ne… ne kérj erre! – nyöszörögtem. – Annál többet jelentesz nekem, hogy bántsalak. – Nem érdekel, rázz meg, azonnal! – kiáltott rám. Remegett, mintha a fagyhalálhoz lenne közel, pedig tűzben égett. Két centiméter… egy és fél… – Ne… kérlek, ne csináld ezt velem… Egyetlen rövid, apró, végzetes centiméter… – Csináld! – üvöltött Jeremy. – Nem! – kiáltottam vissza, s elkaptam a kezem az arcától, ökölbe szorítottam, és egy hatalmasat ütöttem az ajtóra, milliméterekkel Jeremy feje mellett. A csontom is beleremegett. Az ütés sokszorosan visszhangzott a csempéken. Jeremy nem szólalt meg, csak vészesen remegett. Akkor megláttam, amire percek, órák, napok… évek óta vártam már: a kínoktól opálosan derengő, világoskék szemét. Érzelmek, gondolatok ezreit olvashattam volna ki a kék tengeráradatból, s mégis csak annyit láttam benne: „köszönöm”. Jeremy csillapíthatatlanul zihált. Rátettem mindkét kezem a teljesen átázott pólójára, s valahol, valamilyen naiv gondolatomban abban bíztam, hogy a kezem melege jót tesz a megkínzott tüdejének. S ott éreztem még valamit, ami olyan hevesen működött, hogy féltem, bármelyik pillanatban feladja a harcot, olyan megállíthatatlanul, veszetten vert a kezeim alatt. A szíve. Nem engedtem el a tekintetét. A zihálása kezdett lecsillapodni, de a szívverése csak hosszú, kínzó percek múltán nyugodott le. Vigasztalóan kezdtem simogatni. – Jól vagy? – Végre meg mertem szólalni, de a hangom alig volt egy halk suttogás. – Igen – jött a válasz, és gyönyör töltött el, mikor meghallottam a fáradt hangját. Az egész testemet átjárta, s végleg meghozta a békémet. Jól van. Túl van a halálfélelmén! – Sajnálom – mondta halkan, lehunyt szemekkel. – Nem… nem baj. – Nem ezt – szólalt meg újra. – Azt, hogy otthagytalak a szobádban este. Az egy gyáva féreghez méltó viselkedés volt. – Ezért volt ez az egész? – kérdeztem, ijedten. – Ezért hajtogattad azt, hogy megérdemled, ha megrázlak? Jeremy erőtlenül bólintott. – Miért csinálod ezt velem? – kérdeztem. – Feladom. Nem bírom tovább. Előbb-utóbb belehalok a makacsságodba! – mordultam fel mérgesen. – Ezért volt ez az egész? Mert eldöntötted magadban, hogy gyáva féreg vagy? Azért kínoztad magad, mert az én árva kis lelkemet megsértetted? Ezért tettél ki ennek az egésznek, és ezért kellett végignéznem, ahogy szenvedsz? Hogy elnyerd a méltó büntetést? Te idióta! Gyilkos tekintettel meredtem rá, de azonnal elszállt a vérszomjas kedvem, mikor megláttam az arcát. Jeremy kétségbeesetten bámult rám. Az ajkai remegtek. – Én… csak… – lenézett a földre – Mindig ide lyukadok ki… hogy magamat kell büntetnem. – De miért? – kérdeztem kétségbeesve.
– Mert… – felelt halkan – ez a legegyszerűbb. Úgy értem… miután ott hagytalak, sokat gondolkoztam a dolgon, alig tudtam elaludni. És… és rájöttem – még mindig nem a szemembe nézett –, hogy én nem… érdemelnélek meg téged. Ha egyszer olyan gyáván ott hagytalak. És csak arra tudtam gondolni, hogy lehet, hogy soha többé nem szólsz hozzám… Túl sokat, túl hosszan gondolkodtam azon, mi is legyen… mi legyen… velünk – szomorúan felnézett rám. – És az lett a vége... – Shh! – vágtam a szavába. – Nem lesz semmi baj, nyugodj meg! Ekkor eszembe jutott az igazság, a mindent tudás, a bölcsesség: Jet. Az, amit a folyóparton mondott: „Határozott a cselekedeteiben, mert képes irányítani másokat. Önmagát nem. Nem akarnám hallani a gondolatait, amikor egyedül van a szobájában. Túl rémisztő lenne…” – Ne aggódj Jeremy, kitalálunk valamit – simogattam vigasztalóan a derekát. – Persze… persze, mindenre van megoldás, igen – bólogatott kétségbeesetten. – Csak ígérj meg nekem valamit – mondtam lágyan. – Mit? – kérdezte, s félve pillantott rám. Annyira fájt a tekintetében megbúvó fájdalom, hogy a szívem beleremegett. – Bármilyen bonyolult is, amit érzel, azonnal hozzám jössz és megosztod velem. Nem érdekel, ha órákon keresztül magyarázod a megmagyarázhatatlant, akkor is hozzám gyere. Segíteni akarok. – Nem… nem vagyok őrült! – élesedett ki a hangja, és megcsillant a szeme. – Tudom – válaszoltam nyugodt hangon. – Viszont rosszul van programozva a problémamegoldásért felelős agyterületed – mosolyodtam el erőtlenül. – Hiába tudod irányítani ezrek lelkét… mit ér ez a képesség, ha a sajátod el van veszve? Ezen ne sértődj meg, kérlek. Mereven bámult rám. A kék szemei tágra nyílva engem fürkésztek. Nehezen, de szólásra nyitotta a száját, majd suttogva megszólalt: – Tudtam, hogy te vagy az, akinek el kellett mondanom. Tudtam, hogy te megértesz majd. Tudtam mindent. Éreztem. Őszintén, megkönnyebbülve mosolyodtam el. Majd hátra kellett ugranom, mert Jeremy váratlanul kiegyenesedett, s megijedtem a hirtelen mozdulatától. – Ide figyelj! – nézett rám tiszta szemekkel. – Nem érdekel, mit rejtegetsz előlem. Nem érdekel, milyen titkod van, amit nem érthetek meg. Többé nem érdekel. Csak az számít, hogy eljöttél hozzám, és azon vagy, hogy megments. Csak az érdekel, hogy itt vagy! Szoborrá merevedve néztem rá. Ezt nem mondhatja komolyan. Ilyet nem lehet mondani! – Igazad van, megoldjuk ezt a furcsa dolgot kettőnk között, találunk megoldást. Pozitívan… csak pozitívan! – Váratlanul hozzám hajolt, és egy csókot nyomott az ingemre a vállam fölött. – Köszönöm – mondta, mikor újra rám nézett. – Szívesen – préseltem ki magamból. Kirohantam a fürdőszobából, mielőtt még újra hozzám vághatott volna egy köszönömöt. Feltéptem az ajtómat, majd mikor magába fogadott a sötétség, leroskadtam az ágyamra. Abban a pillanatban megeredtek a könnyeim. Kétségbeesetten markoltam a takarómat. A zokogás szakaszosan tört fel belőlem. Jeremy nem volt kíváncsi a titkomra. Neki már könnyű volt: már kiadta magából a legrosszabb szörnyet, ami belülről emésztette. Én még nem. Én még szenvedtem. A saját szörnyetegemtől. Képtelen voltam elviselni ezt a nyomást. Minél előbb el kell mondanom neki. Nem érdekel, hogy nem érdekli. Meg kell szabadulnom ettől a titoktól! Minél előbb. A holnapi nap tökéletes lesz.
12. Az igazság fáj „It’s when heaven turns to black and hell to white Right so wrong and wrong so right...” (H.I.M. – Beyond Redemption)
Hogy is csinálta Jet? Két hónapon át eltitkolta az érzelmeit egy Látó elől. Lehetetlen. És mégis, ő képes volt rá, mert gyakorlottabb volt e téren. Szótlanul bámultam a mellettünk elsuhanó tájat. A fák kígyózó sora ívesen követte az utat, s a tekintetem az egyik zöld foltról a másikra esett. Jeremy és Jet arról társalogtak, mire volt jó, hogy megtudtam a titkukat. Néha el-elkaptam olyan foszlányokat a beszélgetésükből, hogy „megbízok benne”, „Jennifer is meg fogja érteni”, „tudom, hogy megért”, vagy „lehet, hogy ő a kivétel”. Úgy beszélgettek rólam, mintha ott se lennék. Ami igaz is volt. Nyilván reggel óta lerítt rólam, mennyire máshol járnak a gondolataim. Akkor tértem magamhoz, amikor megálltunk az iskola előtt. Halvány hangon elköszöntem Jettől, s néztem, amint átvág a parkon és csatlakozik a főbejárat előtt álló Angelához. Egymásra mosolyogtak. Angela Jet arcát fürkészte, s elégedetten bólogatott, mikor meglátta, hogy minden sérülése eltűnt. Eszembe jutott, amit Jet tegnap mondott: Angela nem kérdez, csak megérti őt. Újra kábultan bámultam ki az ablakon. Talán nem voltam képes balra fordítani a fejem, talán nem voltam képes a szemébe nézni. Éreztem, miután elmondtam neki mindent, nem lesz olyan többet, hogy nyugodtan ülhessek mellette. – Akár el is kezdhetnéd. Nem rezzentem össze a hangjára. Nem fordítottam felé a tekintetem. Nyeltem egyet, s erősen koncentráltam arra, hogy megtaláljam a torkomban bujkáló, szégyennel és félelemmel teli hangomat. – Várhatnánk, amíg hazaérünk? – kérdeztem. – De még csak most jöttünk el otthonról. – Tudom. Akkor is így szeretném. – Rendben – egyezett bele. – De ne rágd magad ezen egész nap. – Jó – mondtam. – Majd megpróbálom. Végül valami kibillentett a gondolataimból, és elfordítottam a tekintetem: Jeremy hozzáért a bal karomhoz, s bátorítóan megdörzsölte. Otthagyta a kezét, lágyan simogatott, míg le nem parkolt az üzlet előtt. Próbáltam visszatartani a könnyeimet. Kiszálltunk az BMW-ből, s Jeremy kivette a zsebéből a kulcsot, majd odadobta nekem. Persze, hogy a földön landolt! Eddig minden áldott nap el tudtam kapni, miközben mindketten vidámak voltunk. Ma reggel a helyzet nagyon nem így nézett ki. Gyorsan felszedtem a földről és beszerencsétlenkedtem a zárba. Jeremy már ott állt mellettem. Éreztem a kíváncsi, aggódó tekintetét az arcomon. Az üzletben azonnal leültem az egyik pult mögötti székre. Úgy éreztem, ha nem teszem meg azonnal, elszédülök. – Kérsz kávét? – kérdezte Jeremy. – Nem, köszönöm – feleltem az asztal egy pontjára meredve. Úgy éreztem, az egész testem egy merő görcsös ideg, és soha többé nem leszek képes felkelni innen. – Kérlek, tereld el a gondolataidat, mert meg fogok őrülni a kínlódásodtól – hallottam Jeremy szelíd hangját. Lassan emeltem rá a tekintetemet. – Azt hittem, Jet a gondolatolvasó – motyogtam zavartan.
– Ne hidd, ez így nem igaz! – mosolyodott el. – Viszont az érzelmeidet az agyadban futkosó gondolatok váltják ki… legalábbis ebben az esetben ez eléggé jellemző. És azokat megérzem. – Szeretnék megköszönni neked valamit – mondtam. – Mit? – kérdezte meglepetten. A szemem sarkából láttam, hogy felül a pultra és összefonja a karjait. – Csak… – megköszörültem a torkomat – csak azt, hogy tegnap vállaltad a kockázatot, és átöleltél. Nagyon… veszélyes volt. Nem gondoltam át, mit kérek tőled. Meglepődött. – Én… én... Figyelj, ha nem is kérted volna, egy idő után magamtól is rájövök, hogy csak az nyugtat meg. És… pozitívan gondolkodunk, igaz? Tényleg nem lett semmi baj. – Bólintottam, s újra az asztalt néztem. – Tudod, hogy bármikor vállalnám ezt a kockázatot, ha rólad van szó – mondta még Jeremy. Lehunytam a szemem. Még csak most kezdődött el a nap, hogy fogom kibírni, amíg haza nem érünk? – Mégiscsak kérnék kávét – szólaltam meg. Leugrott a pultról, s mielőtt elvonult volna a hátsó helységbe teljesíteni a kívánságomat, végighúzta a kezét a jobb karomon. Vajon mennyit érezhet abból, amin keresztülmegyek? Ha belém látna, mindent tudna és átérezne, az utolsó részletig. De csak a kisugárzásomból következtethet arra, mi is történik velem. Mennyit érez a keserűségemből? Jeremy visszatért hozzám, és letette elém a gőzölgő csésze kávét. – Köszönöm – néztem rá hálásan, és azt akartam, hogy ebben a pillantásban ott legyen minden köszönet azért, amit az elmúlt hónapban tett értem. Jeremy közelebb jött hozzám, és letérdelt mellém. Nem engedett el a csodálkozó, aggódó tekintetével. A térdemre tette a kezét. – Helena, mi a baj? – kérdezte suttogva. – Mondd el, kérlek! Megráztam a fejem. – Majd otthon. – Miattam van? Már megint mit csináltam? – Jaj, fejezd be! – nyögtem. – Ne akard mindenért magadat hibáztatni, erről sürgősen szokj le! – De akkor… nem értem. – Beszéljünk másról, kérlek… – néztem rá könyörgő szemekkel. – Tereld el a gondolataimat! – De mivel? – kérdezte őszinte tanácstalansággal a hangjában. – Mesélhetnél… az álmaidról – mondtam ki végül, a térdemre tekintve, ahol még mindig ott nyugodott a keze. – Nincs más ötleted arra, hogy… – Nincs! Jet azt mondta, majd elmondod, ha akarod. Kérlek, akard most! – Ez bonyolultabb, mint gondolod, ezt nem lehet csak úgy… A tekintetét kerestem, de ő a kirakatablakon nézett kifelé. Mielőtt még felfoghattam volna a helyzetet, már nyílt is az ajtó. – Sziasztok – hallottam egy ismerős, mély hangot. Most csakis ő hiányzott! Jeremy nem köszönt, csak ellökte magát a pulttól, s egy szó nélkül elvonult a hátsó helyiségbe. Kelletlenül megfordultam. – Helló, Brian! – Valahogy sikerült egy mosolyt varázsolnom az arcomra. Brian teljes vidámságában nézett rám. A hosszú, világosbarna haja egyenesen keretezte az arcát, zöld szemei rám ragyogtak, ahogy egyre közeledett felém. – Hogy vagy? – kérdezte azzal a magabiztos, mély tónussal a hangjában. – Remekül – vontam fel a szemöldökömet –, köszönöm. – Akkor jó. Brian hetente kétszer-háromszor megfordult az üzletben, jelentéktelen dolgokat vásárolt, csak azért, hogy itt lehessen.
– Most éppen melyik színű pengetődből fogytál ki? – kérdeztem, miközben bekapcsoltam a számítógépet, figyelmeztetve magam arra, hogy mégiscsak el kellene kezdeni dolgozni. Egy csomó megrendelést kellett volna elküldenem. Meg mertem volna esküdni rá, hogy a rendelések negyede Brian Harvey számára van előjegyezve. – Hát… igazából, egyikből sem. – Akkor? – kérdeztem, s mivel már előre ideges voltam a válaszától, beletúrtam a hajamba. Lehet, hogy ezt nem kellett volna csinálnom… – Csak… – Közelebb jött hozzám. Szerencse, hogy volt köztünk egy asztal. Ha elhajolok előle, az feltűnő lett volna… bár, legalább egyértelmű. – Most hívott fel az egyik haverom, hogy péntek este Brookingsben lesz egy nagy házibuli… Állítólag valami fejes szervezi, és nem szabad kihagyni. – Rám ragyogtatta a mélyzöld szemeit, féloldalas mosolyra húzódott a szája, és halkabban, még búgóbb hangon folytatta: – És rögtön arra gondoltam, hogy talán… ha nem csinálsz semmit pénteken, akkor… Hogy rettegtem ettől! Brian nagyon életrevaló srác volt, s minden alkalommal, amikor eljött az üzletbe, megragadta a lehetőséget, hogy beszélgessen velem. Értelmes volt, kedves, de kicsit… sok. Érdekes volt a stílus is, ahogy öltözködött – gyakran lógtak róla mindenféle fémláncok, s teletűzdelte a ruháit tűkkel meg kapcsokkal. Nem láttam még egyetlen olyan pólót sem rajta, amin nem egy metál együttes neve díszelgett volna. A csuklóján is fémes pántok és kötések voltak. Néha olyan érzésem volt, hogy a viselkedésével rám telepszik. Önkéntelenül is eszembe jutott egy másik lény, akivel mindig összehasonlítgattam Briant. Az a másik is életrevaló volt, s mindig velem beszélgetett. Ő is értelmes volt, s mély érzelmek lakoztak benne. Soha nem éreztem, hogy elegem lett volna belőle, hogy soknak tartanám. Ahogy ő öltözött, az csak vonzott. Mindig egy egyszerű farmer volt rajta, s általában egy hosszúujjas pólóján egy rövidujjas inget viselt. Rajta nem voltak láncok, és az ő csuklóján a sok pánt helyett csak egy elegáns karóra volt, ami annyira illet az egyéniségéhez. Arra eszméltem fel, hogy valaki egy csészét tesz le elém a pultra. Méghozzá nagyon határozottan. Összerezzentem. – Helló, Brian! Miben segíthetek? – kérdezte Jeremy, feltűnően ragyogó vidámsággal. A hangja valósággal harsogott a fülemben Brian halk, mély tónusa után. Brian arcáról pillanatok alatt lefagyott a mosoly. Némán álltam, s a szemem jártattam a zöld és kék szempárok között. – Semmiben… éppen beszélgettünk Helenával – felelt Brian nyomatékosan. – Óh, igen? – kérdezte Jeremy megjátszott meglepődéssel. – Bocsánat! – felkapta a csészéjét, majd levágta magát a számítógép elé. Képtelen voltam elfojtani a mosolyomat. – Szóval… – morogta Brian. – Igen? – tekintettem vissza rá. – Ráérsz pénteken este, nyolc körül? – kérdezte halkan. – Ha semmi más dolgod nincs. – Én úgy gondolom, Helenának nagyon komoly elfoglaltsága lesz péntek este – válaszolt helyettem Jeremy. Lassan felé fordítottam a tekintetemet. A képernyőt bámulta, teljes nyugalomban. – Ezt honnan tudod? – kérdezte Brian, erőltetett nyugalommal. Jeremy megvonta a vállait. – Megérzés. Visszatekintettem Brianre. Nem voltam képes megszólalni, így hát pár pillanat múlva ő folytatta: – Tehát… ha pénteken végzel a munkával, és ha nincs más dolgod, akkor elmegyek érted fél nyolc körül, és… Jeremyből kitört a nevetés. – Valami bajod van? – kérdezte lekezelően Brian. – Nem, dehogy – válaszolt Jeremy. – Csak olyan viccesen csinálod! – Tessék?
– Semmi – vigyorgott Jeremy. – Van még valami hozzáfűznivalód kettőnk dolgához? – kérdezte Brian, most már kicsit idegesen. Jeremy Brian felé fordult. – Bocsáss meg, nem tudtam, hogy vannak dolgaitok! – szólt ijedtséget tettetve. Nevettem volna a viselkedésén, ha nem érzem, mi kezd kialakulni körülöttem. Brian összehúzta a szemét, s úgy meredt Jeremyre. Az pedig összefont karokkal állta a fiú tekintetét. – Brian – szólaltam meg –, nagyon kedves tőled, de nem vagyok híve a házibuliknak. Jeremy felpattant a székéből, és még mielőtt Brian válaszolhatott volna, az oldalamon termett, és egy laza mozdulattal átkarolt. – Tragédia, nem igaz? – meresztgette szemét Brian felé. Brian megsemmisülten állt előttünk. Hirtelen elfogott a sajnálat, Jeremy túlságosan is meggyőző volt, pedig teljesen biztos voltam benne, hogy most nem használta a látói képességeit. Briannek bőven elég volt a látvány, hogy felfogja a helyzetet. Bár még én magam sem fogtam fel… – Akkor… – próbálkozott Brian –, rendben. – Majd beszélünk. Szia, Helena. Nem tudta megállni, hogy egy gyűlölködő pillantást ne vessen Jeremyre. Még akkor is őt nézte, mikor már az ajtó felé igyekezett. Aztán szinte feltépte az ajtót, s eltűnt az utca túlsó oldalán. Követtem a tekintetemmel, míg be nem fordult a sarkon. Jeremy nem engedett el. Ez kellemes és biztonságot sugárzó érzéssel töltött el. Mikor ránéztem, megrendültem attól a komolyságtól, attól az elszántságtól, ahogy a tekintetét a szemembe fúrta. Féltem, hogy miután elmondok neki mindent, soha többé nem fog így nézni rám. Közelebb húzódtam hozzá, átkaroltam a derekát, miközben még mindig a kék szemébe mélyedtem. Még jobban magához húzott. Nem kellett gondolkodnom. Most nem. Óvatosan a vállának támasztottam a homlokomat. Magába zárt a természetesen friss illata, s le kellett hunynom a szemem. Éreztem a lélegzetét a hajamon. Annyira könnyű volt elfeledni a súlyos gondjaimat, amikor ilyen közel voltam hozzá! Nem volt titok, nem volt kínzás, nem volt várakozás, nem létezett maga az idő sem. Csak a pillanat. Hirtelen engedett el, mikor újra kinyílt az ajtó. Felkaptam a fejem, s egy gyors pillantást vetettem rá, majd vidámságot erőltetve magamra köszöntem az üzletbe éppen betoppanó nőnek. Minden erőmmel arra próbáltam koncentrálni, hogy ki tudjam nyögni a szokásos kérdést: „miben segíthetek?” Jeremy kelletlenül ült vissza a számítógép elé. Segítettem megkeresni a hölgynek azt a DVD-t, amiért jött, csak hogy minél előbb elmenjen, és megint kettesben lehessek Jeremyvel. Erőltetett természetességgel tettem a vásárolt példányt egy díszzacskóba, s mosolyogva odanyújtottam neki. Hálásan megköszönte a segítségemet, fizetett, majd másodpercek múlva becsukta az ajtót maga mögött, és eltűnt. Felugrottam mellé az asztalra, de Jeremy még mindig a gép képernyőjét nézte, miközben megkérdezte: – Miről is volt szó, mielőtt Brian megzavarta a… – Éppen próbáltalak meggyőzni arról, hogy jó ötlet megmagyaráznod az álmaidat. – Pontosan – bólogatott Jeremy. – Győzködj még egy kicsit… – nézett rám huncut tekintettel. Erre nevetnem kellett. – Mondd el… kérlek! Nagyon kérlek, ne kínozz tovább! – könyörögtem évődve. Megcsillant a kék kristályszeme. – Hát, ha ennyire akarod… Közelebb jött hozzám, és végigsimított a derekamon. – Nos… – kezdte halkan – a Látó kifejezés tényleg nagyon találó az ilyenekre, mint én. Azt mondtam, hogy nem azért hívnak Látónak, mert látom a jövőt. Ez nem volt teljesen igaz… csak nem akartalak megijeszteni akkor. – Rám nézett, s bocsánatért esedezett a tekintetével. Tágra nyílt a szemem, és másodpercekbe telt, mire visszanyertem elveszettnek hitt hangomat. – Aha. Értem. Akkor… most akkor azt mondod, hogy a jövőbe látsz?
– Nem, nem úgy értem – tiltakozott. – Csak… oké, szóval a Látók ugye mindent mélységükben vizsgálnak… mindenről úgy látjuk, hogy a lélekben kezdődik, onnan indul ki. Ezért semmi sem marad titokban előttünk. Az sem, amit nem látunk. Úgy értem, az olyan dolgok, amik nincsenek a közvetlen közelünkben, de nagy hatással lehetnek a környezetünkre. Jó ég, tényleg próbálom érthetően megmagyarázni… – csóválta a fejét. – Olyan dolgokat is látok, amik nincsenek a közelemben. Sem időben, sem térben. Ezek a dolgok álmok formájában nyilvánulnak meg. Egyszerű, ha Látó-álmoknak hívom őket, így különböztetem meg őket a többi álmomtól. Mert álmodok normálisan is, de vannak ezek az álmok is, és… – elhalkult a hangja, majd elhallgatott. Egy ideig csendben ültem, majd megkérdeztem: – Olyan dolgokról álmodsz, amiknek… van valóságalapja? Jeremy felkapta a fejét. – Pontosan! Nézd, egy normális ember álmai olyan dolgokról szólnak, amik a napja egy-egy kiragadott pillanatképe köré épülnek. Ebből szövődik egy sokszor értelmetlen eseménykavalkád… Ezt hívjuk álomnak. Az én Látó-álmaim mindig valóságos alapon nyugszanak. Ha álmodok, és úgy érzem, hogy ott vagyok testtel-lélekkel az álomban, mintha minden valós lenne körülöttem… akkor az egy Látó-álom. Persze erre csak azután jövök rá, miután felébredtem… – morogta. – De hát ez van. Ebben még sokat kell fejlődnöm… soha sem ismerheted meg eléggé és fejlesztheted tökéletesre a gyógyítói képességedet. Abban kell fejlődnöm, hogy minél részletesebbek legyenek az ilyen álmaim. Hogy minél több adatot tudjak megjegyezni, hogy minél pontosabban és tisztábban lássak. Mert minden olyan homályos… és teli van szimbólumokkal… – csóválta a fejét. – Pedig amit én álmodok, az egyfajta figyelmeztetés… és intuíció. Engem érnek el a mély, bizonytalan dolgok, amikre számítani kell. Vagy sokszor az egyértelmű veszélyek és fenyegetések. A tenyerem megizzadt, míg hallgattam Jeremy magyarázatát. – Lehet, hogy ezek a gyilkos víziók, amiket mostanában álmodsz… – Azt jelenti, hogy valami közeledik felém, vagy felénk – mint Gyógyítók felé –, és hatalmas veszélyt jelent számunkra vagy a környezetünkre. Ennyit azért könnyű leszűrni belőle. Az utóbbi időben egyre erősödnek az álmok, egyre tisztább a kép. A környezetemet tisztán látom, de a gyilkost nem igazán. Ebben kell fejlődnöm… hogy a leglényegesebb részleteket is képes legyen feldolgozni az agyam és a lelkem. Éreztem, hogy hirtelen rám tör a pánik. Lehunytam a szemem, s próbáltam elfojtani a kínt. – Te… tehát arról szólnak az álmaid, hogy valaki meg akar ölni? Erre akar a tudatalattid figyelmeztetni? – Hát… valahogy úgy – vonta meg a vállát Jeremy. – Ezt elég lazán kezeled! – vetettem oda neki, és leugrottam az asztalról. A pánik mellett csak egyetlen egy szó kongott az agyamban, mardosta az elmémet, a lelkemet, homályosította el a látásomat… Egyetlen szó járt a fejemben, üldözve, visszhangozva: „Gyilkos… gyilkos… gyilkos…” Igen, az voltam. Egy gyilkos. Nekitámaszkodtam az asztalnak, hogy el ne essek. Jeremy felpattant, s óvatosan átkarolt. Mindkét kezével erősen tartott. – Látod, ezért nem akartam elmondani – hallottam halkan egy aggodalommal teli hangot. – Tudtam, hogy megijedsz majd tőle. Végtelen csend uralkodott körülöttem. Csillagokat láttam. Az eget, sötéten és világosan. A menny és a pokol is összezúzódott a lelki szemeim előtt. Mindig válaszok után kutattam. Hát miért pont akkor adatik meg egy válasz, amikor a legkevésbé sincs szükségem rá? Nem akartam tudni az igazságot… S be kellett vallanom magamnak: ez az angyal tényleg a bennem lakozó ördögtől szenved. Szenved, több mint másfél hónapja, minden áldott éjjel. Rólam álmodik. Én vagyok a gyilkos, aki fenyegeti. Túl nagy volt a csend. Túl elviselhetetlen volt a fájdalom.
Ámítás és rózsaszín köd volt ez az egy hónap. Nekem meg volt írva, hogy semmirekellő gyilkos létemre ebben az életben nem lehetek boldog. Képes voltam ugyan elhinni, hogy miden jóra fordulhat, de valójában itt nem volt remény… csak a kínzó igazság. – Nyugodj meg! – suttogta Jeremy a fülembe. Minél előbb véget kellett vetnem ennek az álomvilágnak. Minden egyszerűvé vált és megvilágosodott. – Engedj el, kérlek! – mondtam erélyesen. Nem bírtam elviselni, hogy ilyen közel volt hozzám, mikor én jelentettem számára a legnagyobb veszélyt. – Miért? – kérdezte bizonytalanul. – Mert csak. Légy szíves. Lassan levette rólam a kezét. – Helena, mi a baj? – kérdezte értetlenül. – Nem ezt a reakciót vártam tőled… azt hittem, megértesz. Keserűen felnevettem. – Hidd el, együtt érzek veled. – Ezt most miért mondod? Valami bajod van, és ennyire képtelen vagy elmondani nekem? – Nem, nem vagyok képtelen rá – vetettem oda neki. – Megmondtam, hogy várj, amíg hazaérünk. – De miért nem jó most itt, azonnal? – kérdezte, emeltebb hangon. – Mert megmondtam, hogy várj! – ripakodtam rá dühösen. – Ennyire nehéz megérteni? Szótagoljam, vagy betűzzem? – Nem, nem kell – vágott vissza. – Csak örülnék, ha felfognád, hogy aggódom érted. – Ne aggódj értem, semmi bajom – feleltem ingerülten. – Látom – válaszolt, és visszaült a székébe. Visszagurult a számítógép elé. Számomra le volt zárva a vita. Szánalmasnak éreztem, hogy ezt a megoldást választottam. Ilyen kiállhatatlanul viselkedni vele, amikor tudtam, hogy aggódik értem! De értem ne aggódjon! Maga miatt aggódjon, védje meg magát tőlem! Így telt el a délelőtt. Siralmasan. Alig jött be egy-két vevő, s én egy másik világban élő és mozgó árnyalakként igyekeztem kiszolgálni őket. Jeremyn látszott, hogy mennyire zavarja a rossz közérzetem. Amikor lopva rá-rápillantottam, észrevettem, hogy egyfolytában engem figyel. Ilyenkor gyorsan elkaptam a tekintetem, nehogy éppen abban a pillanatban törjön meg a szabály, hogy Látó létére én vagyok az ő kivétele. Attól rettegtem, hogy mindent kitalál még az előtt, hogy hazaérnénk. Delilah késve érkezett, és Jeremy – eléggé idegesen – ezt a szemére is hányta. Lilah sértődötten nézett rá, nem szokta meg ezt a stílust Jeremytől. Bevágtam a kocsiajtót, miután beszálltam a BMW-be. Jeremy hasonlóképpen tett. Mikor elindultunk, felcsavarta a zene hangerejét. Belefájdult a fejem a dübörgő dobba és basszusba, ezért lejjebb halkítottam. Visszacsavarta. Ráhagytam, de már kezdtem félni a viselkedésétől. Csak akkor halkította le, amikor odaértünk az iskola elé. Öt percet vártunk Jetre, miután hajlandó volt végre otthagyni Angelát és beszállni a kocsiba. – Helló! – köszönt vidáman. – Helló – morogtunk egyszerre vissza neki. – Hú, ezt a jókedvet… Leégett a hangszerbolt? – Nem – morogtuk vissza megint egyszerre. – Ja, értem. Akkor egymással van bajotok. Erre már egyikőnk sem felelt. Jeremy elindult. Már csak fél óra volt az út, és én nem boldogultam a gondolataimmal. Hogyan fogom kezdeni? Rögtön a közepébe? „Jeremy, gyilkos vagyok.” Vagy szépen építsem fel? Esetleg regéljem el neki az eddigi életemet, mindent, amiről eddig is tudott, csak ezúttal egészítsem ki a legfontosabb adatokkal? Hogy mikor kezdtem el ölni? Hogy hány embert öltem meg, és miért? Tanácstalan voltam.
Jet próbálta feldobni a hangulatot azzal, hogy előadta, Mike Bailey-ék milyen nagy ívben elkerülték őt a mai nap, és, hogy mindenki kicsit másképp nézett rá. A reakciójával Jeremy hozta a megszokott atyáskodó formáját. – Azért, mert csodálkoznak rajta, hogy teljesen épségben vagy! – magyarázta. – Mit gondolsz, egy ekkora véraláfutás egy éjszaka alatt eltűnik egy normális ember szeme alól? – Jól van már, nem kell megenned! – felelt Jet. – Hogy lehettél ilyen felelőtlen? Azt hittem, ennél érettebb vagy! – Jézusom, teljesen úgy beszélsz, mint Jennifer! Mi a bajod? – Semmi bajom sincs – préselte ki a fogai közt. – A te fejeddel van nagyon nagy probléma, ha úgy gondoltad, hogy két hónapon keresztül senkinek sem tűnik fel, hogy egyik napról a másikra teljesen egészségesen nézel ki a mindennapos, rendszeres verés után! – Nem volt minden nap! – kiáltott vissza védekezően Jet. – Akkor is! Hogy csinálhattál ilyet?! – Fogd már be, Jeremy, nem az ő hibája! – kiabáltam közbe idegesen. – Még őt okolod azért, mert minden nap kiállt érted, és nem hagyta, hogy meggyalázzák a nevedet? Normális vagy?! Igazán belegondolhatnál a helyzetébe, csak egy kicsit! Olyan rettenetesen fárasztó lenne? – kérdeztem cinikusan. Nem felelt, de éreztem, hogy most már nagyon felhúzta magát. Hirtelen gyorsított a kocsival, s erre Jet azonnal visszahúzódott a mögöttem lévő ülésre és ösztönösen bekapcsolta a biztonsági övét. – Lassíts! – kértem határozott hangon. – Ne aggódj, gyorsak a reakcióim – vetette oda nekem. – Igazad volt, mikor azt mondtad, hogy ha önző vagy, akkor mindent képes vagy elrontani. Most csupán mindhármunk életét veszélyezteted az önzéseddel. Lassíts végre! – Nekem nincs jogom idegesnek lenni? Nincs jogom felrúgni a szabályokat, ha csak egy kicsit is? – kérdezett vissza dühösen. – Ebben a helyzetben nincs. Utoljára mondom, lassíts, Jeremy! – És mit fogsz csinálni, ha nem lassítok? – Ne akard, hogy ki kelljen találnom. Felőlem lehetsz ideges, mikor hazaérünk. De ha most képtelen vagy visszafogni magad, akkor inkább állj meg, és majd vezetek én. Végre visszavette a sebességet. – Megfelel? – kérdezte gúnyosan. – Igen, köszönöm – feleltem nyugodt hangot erőltetve magamra. Legjobban Jetet sajnáltam. Fogalma sem volt arról, mi történik körülötte, s biztos voltam benne, hogy megijedt. – Bocsánat – szólalt meg Jeremy egy idő után. Rátekintettem. Kicsit nyugodtabb volt az arca. – Érzem, hogy mindketten rettegtek tőlem, és ez nagyon rossz. Sajnálom. Kicsit megkönnyebbültem. – Ne csinálj ilyet még egyszer. Nem ez a legmegfelelőbb módja a haragod levezetésének, hidd el! – Tudom. Még egyszer bocsánat – kért újra elnézést, és éreztem, őszintén gondolja. – Még tíz percet bírj ki, mire hazaérünk. Utána már elmondom, amit akarok – morogtam halkabban. Jeremy rám nézett, és egy pillanatra találkozott a tekintetünk. – Nem kell azonnal – mondta békülékenyebb hangon. – Tudok várni, ha akarod, ne emészd magad emiatt. A maradék tíz percet csendben töltöttük. Mikor Jeremy megállt a ház előtt, s kiszálltam a kocsiból, Jettel egy sokatmondó pillantást váltottunk. Azonnal besietett a házba, fel a lépcsőn. Eljött a vég. Egy hónap volt a tökéletes boldogság. – Gyere – mondta szelíd hangon Jeremy, s a kezét felém nyújtotta. Amikor beléptünk a szobájába, azonnal megéreztem az üde fenyőillatot. Jeremy karon fogott, s az ágyhoz vezetett. Leült mellém, s mozdulatlanul figyelt. Rám tört a szomorúság és a keserűség. Most még olyan nyugodt volt! Vajon tíz perc múlva is ilyen lesz? – Ne gondolkozz, csak kezdd el! – biztatott.
– Nem tudom, hogyan kezdjem – suttogtam rémülten. – Tegnap, mikor hasonló helyzetben voltam, azt mondtad, hogy kezdjem az elején. – Ennek nincs se eleje, se vége – nyöszörögtem kétségbeesetten. Jeremy a karomra tette a kezét. – Próbáld meg, kérlek. – Tudom, azt mondtad, nem azért osztod meg velem a titkotokat, hogy kihúzd belőlem a sajátomat. De… – Jaj, ne. Tudtam, hogy erről van szó – morogta Jeremy. – Igen, erről. Ráébresztettél arra, hogy miért jó, ha az ember le tudja vetni magáról azt a súlyt, ami évek óta nehezedik rá. Ne vedd el tőlem ezt az esélyt – néztem rá könyörögve. – Tegnap éjjel azt mondtad, nem érdekel, hogy mit titkolok előled. Ez ébresztett rá, hogy szükségem van arra, hogy tudd. Rövid ideig hallgatott. – Azt… bocsánat, nem úgy gondoltam. Igazad van, jogod van hozzá, hogy elmondd. Finoman simogatni kezdte a karomat. – Jeremy, kérlek, levennéd rólam a kezed? – kértem síri hangon. – Nem viselném el, ha hozzám érnél, miközben ezt elmondom neked. Pár másodperc hezitálás után visszahúzta a kezét. – Köszönöm – nyögtem ki. Képtelen voltam megmozdulni – ismét görcsben volt a testem. Jeremy szinte felperzselt az aggódó tekintetével. – Én… – kezdtem bizonytalanul. – Először is szeretnék kérni tőled valamit. – Mondd! – Amennyire reményvesztett vagyok most, próbálok abba kapaszkodni, hogy még lehet egy esélyem. A… arra gondolok, hogy te talán tudsz nekem segíteni. Te… talán meg tudsz gyógyítani. – Ezt hogy érted? – kérdezte. – Nem tudom… csak… eddig is csodákat műveltél velem, és ha ez tovább folytatódna, akkor talán végleg meg tudnék gyógyulni. – De mi a bajod? – kérdezte aggódva. – Egy betegséget titkoltál előlem? Megráztam a fejem. – Nem. Egyáltalán nem azt. Úgy érzem, el van rejtve bennem valami, ami… – végre ki kellett mondanom, muszáj volt – ami rátelepszik a lelkemre, és folyamatosan szennyezi. És… és ezen csak te tudsz segíteni. Jeremy közelebb húzódott hozzám. Nem tartotta be, amit kértem tőle, rátette a kezét a vállamra. – Hogy érted, hogy szennyezi a lelked? Ez eléggé merész kifejezés. – Hidd el, ezt csak így lehet leírni. – Rendben. Akkor most magyarázd is meg – mondta nyugodtan. Ösztönösen előrehajoltam, s a tenyerembe temettem az arcomat. De nem jöttek azok a könnyek. Nem baj, ráér még! A legrosszabb résznek még a közelében sem jártam. Mélyet sóhajtottam, s az ujjaim résein keresztül beszéltem tovább. – Emlékszel a szüleim levelére? Amit megmutattam? – Igen – felelt. – Akkor nyolcéves voltam. Utána elterveztem, hogy a magam törvényei szerint fogok élni. Hagytam, hogy Marynek szólítsanak, hogy egy egyszerű, kedves kislányként kezeljenek. Viszont én mindenkitől féltem, és a természethez menekültem. Ezt is tudod. – Igen. – Ösztönösen menekültem. Évek múlva rájöttem, hogy miért. Azért, mert a zavarból, ami bennem keletkezett, azt értettem csak meg, hogy nem szabad emberek közt lennem. Mert egy idő után… furcsa érzések környékeztek meg. Kicsit elhallgattam, de éreztem, hogy Jeremy nagyon türelmes velem. Pár percig még élvezhettem a türelmét.
– Évek múlva rájöttem – folytattam halkan –, nemhogy más vagyok, mint a többi, de sokkal elfajzottabb is. Ne állíts meg, hidd el, ez a helyes kifejezés – szóltam rá határozottan, mielőtt még a szavamba vághatott volna. – Tizenegy-tizenkét éves koromban már a legkeményebb horrorfilmekre szöktem be a mozikba. Imádtam nézni, ahogy folyik a sok vér… Ihletet kaptam azokból a filmekből. Nem csak ihletet, hanem egy választ is. Megoldást arra, hogy mi az a késztetés bennem, amit egy kielégítetlen éhségnek éreztem magamban, választ arra, hogyan tudom csillapítani a vérengzést. Csak így tudom megfogalmazni, úgyhogy kérlek, most vedd el a kezed a vállamról, nagyon gyorsan! Jeremy villámgyorsan kapta el a kezét rólam. Elkezdted, Helena! Fejezd is be! Megérdemled, bármi is lesz a következménye. – Az éhség napról napra nőtt bennem, és megőrjített. Antiszociális lettem, nem mertem emberek közé menni. Tudtam, hogy bármikor elveszthetem az önuralmamat, de… de akkor még nem is gyanítottam, mi lesz ennek a következménye. Egyetlen dolog tartott életben – anyám levele. Azt írta, hogy ragaszkodjak az elképzeléseimhez és az ösztöneimhez. Hogy tartsak ki, bármilyen nehéz is lesz az életem. Gyanítottam, hogy ő tudott valamit. Tudta, milyen szörnyet hozott a világra… – hirtelen feltörtek bennem a kínzó emlékek, és megeredtek a könnyeim. Sírva folytattam a vallomást. – Ezért titkolta el az igazi nevemet. Ezzel ültette el bennem a gondolatot, hogy hamis iratokkal kell léteznem, mert másként nem élném túl. Ő tudta, ő mindent tudott. Azt is, amit én még mindig nem értek. Olyan sok mindent… Elhallgattam, s hagytam, hogy záporozzanak a könnyeim. – Innen már nem volt nehéz kitalálni, hogy a hamis iratok mellé olyan eszközöket is kell szereznem, amelyek segítségével életben tudom tartani magam. Mert… mert… egyfolytában üldözött ez a szörnyeteg bennem, mindig éhezett, és valahogy le kellett csillapítanom, hogy ne őrüljek meg! Valahogy muszáj volt… És ekkor vásároltam azokat a fegyvereket. Sokkal több fajtát, komolyabbakat, szebbeket is. Kész mániám alakult ki a fegyverek iránt. De egy idő után… nem csak mánia volt az – fájdalmasan lehunytam a szemem. – Nem kellett megtanulnom használni a pisztolyokat. Magától jött. Csak egyszerűen… Tizenöt éves koromban használtam először tudatosan. Aztán már muszáj volt emberek között élnem… hogy fenntartsam magam. Most jött el az idő, hogy megálljak. Most jött el a kínzó pillanat, mikor oldalra kellett fordítanom a fejemet, s meg kellett figyelnem, hogyan reagál egy angyal arra, mikor megtudja, hogy az ördöggel beszélget. Tágra nyílt szemekkel bámult rám. – Ne hidd azt, hogy madarakra lövöldöztem – nevettem fel keserűen, még mindig a szemébe nézve. – A bennem lakó szörnyetegnek nem kismadarak kellettek. Nem is kisállatok, vagy… mások. Tudod jól, hogy miről beszélek. – Mérgesen letöröltem a könnyeimet, s a szemébe fúrtam a tekintetem. – Az igazság az, amire gondolsz. Ne próbáld eltolni magadtól, ne próbáld kizárni. Ez a színtiszta igazság, Jeremy – mondtam ki, minden egyes szót lassan formálva. – Fogadd el! És miután elfogadtad, döntsd el, hogy akarsz-e nekem segíteni. Mert ha nem, akkor meg azt döntsd el, hogy megengeded-e, hogy összepakoljak, és magamtól menjek el, vagy azonnal hívod a rendőrséget. Még mindig nem pislogott. – Az ég szerelmére, Jeremy, mondj már valamit! – kiáltottam rá dühösen. – Nem tudod elfogadni? Oké. Segítek. Gyilkos vagyok! Mindig is az voltam, és mindig is az leszek. Az leszek örökké, ha nem segítesz rajtam. Még fél percen át bámult így rám, aztán felpattant az ágyról, s elvonult a legtávolabbi sarokba. Igen, az első reakció: minél messzebb a vérengző gyilkostól. Beletúrt a hajába, s előre meresztette a szemét az acélkék szőnyegére. – De vak voltam… – suttogta, de meghallottam. – Igen, az voltál! – közöltem vele dühösen. – Itt volt minden a szemed előtt, és te nem vetted észre! Mert olyan makacs vagy, hogy a legnyilvánvalóbb dolgokat is elfojtod, ha a gondolat nem tetszik neked. Nem tetszik, hogy gyilkos vagyok, mi? Hidd el, nekem se! De ez az igazság, és én így élek közel négy éve! Városról városra járom a partvidéket, és hónapokon belül képes vagyok több embert is megölni! Én nem vagyok ember! Egy elvetemült gyilkos vagyok! És nem tudom, hogy miért! Tessék, én győztem! Elmehetsz a fenébe a te bonyolult titkoddal! Az enyémre úgysincs magyarázat, és senki sem tud rajtam
segíteni. Most fogtam fel, hogy még te sem – tettem hozzá keserűen. Túl naiv volt a gondolat, hogy Jeremy majd megért engem. – Úristen… – meredt rám Jeremy – te… te… nem tudod ennek az okát? – Úgy nézek én ki?! – kiáltottam teljes megrökönyödésemben. – Ó, istenem, valaki segítsen rajtam! – suttogta Jeremy megsemmisülten. – Imádkozz csak, ez most nem fog menni. Attól én még gyilkos maradok – vetettem oda neki. – A rohadt életbe… – motyogta Jeremy. – Jeremy, döntsd el, hogy mihez kezdesz velem! Csak mondd ki, és azonnal megteszem. Úgy teszek, ahogy mondod… csak neked engedem, hogy irányíts, csak neked van jogod hozzá! – Visszafogtam a hangomat: – De kérlek, ne félj tőlem! Ez most szánalmasan hangozhat, de nem foglak bántani… – Felkeltem az ágyról, s letérdeltem elé. – Te vagy az, aki megmentett! Te mutattad meg, hogy képes vagyok emberként élni! Te adtál nekem szívet, lelket! Neked köszönhetek mindent. Képtelen lennék bántani téged, hidd el! Jeremy arckifejezése megváltozott. Összeszűkítette a szemét, s úgy éreztem, hogy a kék kristályok hirtelen végtelen hideget árasztanak magukból. – Akkor most már legalább tudom, kiről szólnak az álmaim – mondta egy különös, mély hangon. – Te üldözöl engem. Felgyűltek a szememben könnyek. Kétségbeesetten néztem rá. – De én nem… értsd meg, én soha sem bántanálak! – mondtam könyörgően. Nem érdekelt, ha hibát követek el, a térdei felé nyúltam, át akartam karolni. – Ne érj hozzám! – kiáltott fel, s még jobban a sarokba húzódott. Aztán feltápászkodott a földről, és kikerült. Megsemmisülve meredtem magam elé. Jeremy fel-alá járkált a szobában. Úgy éreztem magam, mint egy darab szakadt, mocskos rongy. Azokat a véres foltokat senki sem fogja tudni már kimosni. S az az én vérem volt, belülről véreztem, kifakadt a lelkem, és tanácstalanul meredtem magam elé. A remény odalett. Vége. Ennyi. Jeremyt majd valahogy kiszakítom a szívemből, s örökre elfelejtem azt, amit velem tett. Idővel minden seb begyógyul. Pedig naivan azt hittem, Jeremy fog meggyógyítani. – Jeremy… – nyöszörögtem. – Kérlek, próbálj meggyógyítani! Segíts rajtam! Jeremy megállt. Lehunyta a szemét, s próbálta ráncba szedni dühödt arckifejezését. Lassan, kimérten válaszolt. – Ezt nem lehet meggyógyítani – közölte határozott hangon. – Honnan tudod? – kérdeztem megsemmisülten. – Fogadjunk, nem próbáltad még egy gyilkos lelkét sem meggyógyítani! Akkor honnan tudhatnád… – Ezt akkor sem lehet meggyógyítani. – Halkan, de határozottan préselte ki a szavait a tüdejéből, s ez sokkal jobban fájt, mintha üvöltözött volna. – Ez benned van, a véredben. Ilyen vagy. Ha eddig nem voltam összetörve, hát most darabokra hullottam szét. – Megmondom, hogy mit csinálsz – folytatta Jeremy. – Felállsz a szőnyegemről, kimész az ajtón, és bemész a szobádba. Ott maradsz. Én meg itt maradok. Hajlandó voltam adni neked egy teljes hónapot. Most te is adsz gondolkodási időt nekem. – Mit kell ezen átgondolni? Ez egyszerű! Csak küldj el innen! – suttogtam remegve. – Hidd el, nagyon sok mindent át kell gondolnom – felelt kimért dühvel. – Állj fel, és menj a szobádba! Ennél parancsolóbbnak még nem hallottam a hangját. Muszáj volt azt tennem, amit mondott. Felemelkedtem a földről. – Várj! – hallottam a hangját. – Ne csinálj semmi őrültséget! Semmi mást nem kérek tőled, csak egy kis türelmet. – A szavait még mindig kimérten formálta, de már nem volt olyan kegyetlen. Bólintottam, s még mindig remegve, kinyitottam az ajtót. – Helena – hallottam újra a hangját. Mit akarhat? Önkéntelenül is féltem, bármit is készül mondani. – Jól gondolod, ha úgy érzed, hogy félned kell tőlem. Jó úton jársz. Remegve bólintottam még egyet, s minden erőmet összeszedve elindultam a szobámba.
Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, azonnal a padlóra zuhantam, s ott helyben zokogásban törtem ki. Bárcsak az irántam érzett kötődése erősebb lenne, mint a gyűlölet és undor, amit most keltettem benne! Bárcsak berontana a szobámba, ideülne mellém, s szorosan magához ölelne. Úgy, mint tegnap este… vagy úgy, mint ma délelőtt. Elképzeltem, ahogy türelmesen megvárja, amíg elfogynak a könnyeim, s közben nyugtató szavakat suttog a fülembe. De nem jött. A szobámban én voltam egyedül, végtelenül magányosan. Egyáltalán nem éreztem azt, amit elterveztem. Nem éreztem a megkönnyebbülést. Tegnap éjjel eldöntöttem, hogy nem fog érdekelni a reakciója, de ebben a pillanatban csak az számított! És ő sem tudott megérteni. Pedig most lett volna rá a legnagyobb szükségem. Kellett, hogy itt legyen, kellett, hogy átöleljen, s a legjobban az kellett volna, hogy hozzáérhessek. Vágytam rá. Vágytam az ölelésére, a csókjára… Nagyon lassan hagyott alább a sírógörcsöm, s a könnyeim már csak csendben szánkáztak le az arcomon. Miért ütött el? Miért hozott ide? Miért kellett találkoznom vele? Miért járt ez nekem? Belekóstolni a boldogságba, csak azért, hogy utána egy mozdulattal mindent elvegyenek tőlem! Mi lesz most velem? Mi lesz, ha elküld, vagy börtönbe juttat? Ha netalán rács mögött végezném, összezárva egy börtönben… annyi rabbal… egy örökké éhező szörnyeteggel bennem, vajon meddig bírom majd? Mit fogok csinálni? Meggyilkolok egy őrt vagy egy foglyot, vagy öngyilkosságot követek el? Kitágult pupillákkal bámultam magam elé a félelemtől. Ezt nem engedhetem! Nem kerülhetek rács mögé! Én, aki így is szörnyetegekkel viaskodom, ott ön- és közveszélyes vadállattá válnék. Aztán az jutott az eszembe, hogyan tudnék elmenekülni innen minél előbb. A táskám és a ruháim itt voltak a szobámban. Vajon ki tudnék lopódzni a fürdőszobába a többi holmimért? Felkeltem az ágyról… majd visszaroskadtam rá. Jeremy azt mondta, ne csináljak semmi őrültséget. Azt parancsolta, maradjak a szobámban. Mégis meddig? Ő biztosan tudja, hogy mit csinál, igen… ő tudja. Majd kitalál valamit. Nem fogja hagyni, hogy börtönben végezzem, nem teheti meg ezt velem! Mérlegelnie kell azt az egy hónapot… muszáj! Elhatároztam, hogy várok. Aztán, ha jónak látom, kimegyek a szobámból, és kopogtatni fogok az ajtaján. Lehunyt szemekkel gubbasztottam az ágyon, s számoltam az örökkévalóságig tartó másodperceket. Ezernégyszáznyolcvannégy másodpercig bírtam, aztán az ajtóhoz rohantam. Halkan kopogtattam az ajtaján. Nem kaptam semmilyen választ. – Jeremy? – szólaltam meg. Semmi válasz. – Csak… szeretném, ha megmondanád, hogyan döntöttél – folytattam elkeseredetten. – Szükségem lenne… persze nem akarlak sürgetni, csak jó lenne tudni, mihez kezdjek magammal. Még mindig nem felelt. Éreztem, hogy ébren van, és minden szavamat hallja. Hátrébb húzódtam az ajtótól, s nekidőltem a falnak. Ha kell, évtizedekig fogok itt várni rá. Nem kellett, csak fél perc. A kilincs lenyomódott, az ajtó kinyílt, majd kilépett a folyosóra. Lesütöttem a szememet, miután ránéztem. Képtelen voltam az arcán hagyni a tekintetem, olyan dühös, nyugtalan és vádló szemekkel meredt rám, hogy ezt az elmúlt egy hónap gyönyörű fényében nem tudtam elviselni. Jeremy tekintete széttiport. Nem szólalt meg. – Jól van… – nyöszörögtem – tehát… nem akarlak sürgetni, de… itt állok előtted, és nem tudok mihez kezdeni. Bele se merek gondolni… De arra szeretnélek kérni, hogy adj egy útirányt! Három lehetőség van, azt hiszem… Az első, hogy megpróbálsz segíteni nekem. A második, megengeded, hogy összepakoljak, és azonnal elmenjek innen. A harmadik pedig a leglogikusabb: hívod a rendőrséget – nyögtem ki nehezen. – Rajtad áll. Bármit mondasz, megteszem. – Már szinte csak suttogtam a félelemtől: – Csak mondj valamit, kérlek!
Úgy éreztem, tényleg másodpercek választottak el attól, hogy a térdeimre essek a kiszolgáltatottságtól és az erőtlenségtől. – A negyedik lehetőséget választom. Feltekintettem rá. – És az mi? – kérdeztem ijedten. Jeremy még mindig keményen nézett rám. – Nem fogok segíteni neked, ezt felejtsd el! De nem mész sehová. Itt maradsz adddig, amíg nem tudok normálisan dönteni. Nem várt remény töltötte el a lelkemet, de aztán gyorsan felváltotta a félelem. – De… de azt nem bírom ki! – nyöszörögtem. – Mennyi idő kell neked? Én… én… tudnom kell, hogy van-e még esélyem… – Mire van-e még esélyed? – kérdezett vissza. Kétségbeesetten próbáltam összeszedni a gondolataimat. – Arra, hogy… hogy éljek. Normálisan. Úgy, ahogy ebben az egy hónapban. Jeremy a szemembe fúrta a tekintetét. – Fogalmam sincs. Dönteni fogok! Csak előbb utána kell néznem pár dolognak… – Ezt hogy érted? – kérdeztem ijedten. – Mostantól ne kérdezz tőlem semmit. Tudom, mit csinálok. Jogom van az időmhöz, és ki is fogom használni. De ne tarts fel a kérdéseiddel! – Ahogy… akarod… – suttogtam. – Nem mehetsz el innen. Megértetted? Jeremy egyik pillanatról a másikra tűnt el. Csattant mögötte az ajtó. Nem bírtam tovább. Összeroskadtam.
13. A válasz „Things not what they used to be Missing one inside of me Deathly lost, this can’t be real Cannot stand this hell I feel...” (Metallica – Fade to Black)
Rettenetesen éreztem magam. Akármi is lesz ezek után, egy dolog biztos volt: összetörtem Jeremy szívét az őszinteségemmel. Kimentem a konyhába. Talán tudok enni. Az biztató jel lenne, működne az életösztönöm, de csak lehajtottam a fejem az asztalra. Az igazság, az önvád, a gyilkosságok… Csak ez járt a fejemben. Azok a szánalmas gyilkosságok! A tizenhatodik születésnapom előtt pár nappal öltem először embert. Mindent gondosan kiterveltem, minden eszközöm és hamis iratom megvolt már hozzá. Csak meg kellett tenni… és meg is tettem. Alig két és fél év alatt hét embert öltem meg. Hetet… nem egyet, nem kettőt. Hetet! Roland volt az első. Tizenhét éves, sötétbarna hajú, árva. Első látásra belém szeretett. Hidegen hagyott, amit irántam érzett, aztán szépen lassan felfogtam, milyen lehetőség nyílt ki előttem. Nem voltunk együtt két hónapig sem – emlékeztem vissza, és belevertem a fejemet az asztalba. Nem éreztem semmit. Aztán jött Tom. Szerencsétlen fiú úgyis az öngyilkosság szélén állt… egyszerűen vonzott, könnyen rátaláltam, s eszközt adtam a céljához. Ezt az emléket is követte egy kemény ütés az asztalba. És megint nem éreztem semmit. Scott… istenem, Scott! Azzal a tejfölszőke hajával, azzal az imádattal, ahogy rám tekintett! Mindenre képes lett volna értem. Most sem éreztem a fejem csapódását. Steward. Fekete hajú, fekete szemű volt, depressziós a családi dolgai miatt. Könnyen ment. Ütés az asztalba – még mindig semmi. Eugene. Ő volt a legjobb kiállású az összes közt. Különleges volt a maga nemében, csak éppen félig beleőrült az anyja halálába. Segítettem neki, hogy újra együtt lehessenek. Még egy ütés. – Hel, mit csinálsz? Összerezzentem, és felkaptam a fejemet. Jet odasietett hozzám, s a fejemre tette a kezét. A tekintete csupa aggodalom volt. – Mondd, mit művelsz? – kérdezte riadtan, és búbokat keresett a fejemen… hiába. – Mi a baj? Ennyire összekaptatok Jeremyvel? Csak egy fél perccel később jött volna le a lépcsőn! Akkor lett volna időm Danielre és Cole-ra, s még két felesleges ütésre. Jet leült a mellettem lévő székre. Hirtelen még jobban undorodtam magamtól, mint eddig: Jetnek is rengeteget köszönhettem. Ő volt a másik angyal, aki segített rajtam. Vajon ő hogy reagálna? És vajon Jeremy mikor mondja el neki? Mert, hogy nem leszek hajlandó még egyszer kiejteni a mocskos igazságot a számon, abban biztos voltam. Képtelen lettem volna újra elmondani a történetemet. – Mi lenne, ha elmondanád? – kérdezte szelíden Jet. Jót akart, segíteni akart rajtam. Mert Gyógyító volt, mert a barátom volt… eddig a barátom volt. Ha megtudja az igazságot, nagyon is megváltozik a véleménye rólam.
– Megint túlreagált valamit? – próbálkozott. Megcsóváltam a fejem. – Akkor te szúrtál el valamit? Keservesen bólintottam. – Majd megoldódik! Idővel rendbe jön. Bárcsak igaza lenne! – Tudok segíteni? – kérdezte újra. – Nem, köszönöm – nyögtem ki. – Ugyan már… na, biztos tudok! Ahogy belenéztem az értelmet sugárzó szürkéskék szemébe, rádöbbentem, mennyire fog hiányozni Jet megértő gondolkodása. Mennyire fog hiányozni a bizalma, a gyerekessége, ami csak egy álca a bölcsessége felett. Kezdtek gyülekezni a könnyeim. Aztán fátyolos hangon végre képes voltam megszólalni. – Szeretsz engem, Jet? – kérdeztem halkan. Meglepődött. Aztán meglágyult, s bizonytalanul nézett rám. Kinyitotta a száját, de aztán nem szólalt meg. – Mint… barátot? Kedvelsz engem? – kérdeztem síri hangon. Lepergett az első könnycsepp az arcomon. Jet tágra nyílt, értetlen szemekkel nézett rám. – Hát persze… persze, hogy szeretlek, hogy kérdezhetsz ilyet? Keserűen felnevettem, miközben potyogtak a könnyeim. – Egy hónap után? – Kit érdekel, mióta laksz itt, amikor ilyen rövid idő alatt is meg lehet kedvelni téged! Ne sírj… Képtelen voltam abbahagyni. A tenyerembe temettem az arcomat, s megint zokogtam. Jet szeretett, kedvelt engem. Hát persze, hiszen én is úgy imádtam őt! Ez volt a legjobb kifejezés… ő volt a legkisebb, a legszerethetőbb, a leg… ő volt minden! Rajongtam érte, s még csak most fedeztem fel. A bátyja mellett ő nyújtotta nekem a legnagyobb vigaszt. Ha elhagyom ezt a házat, két részre fog szakadni a szívem: az egyik fél Jeremyért, a másik Jet miatt adja majd fel a küzdelmet. Jet átkarolt, én meg belekapaszkodtam a karjaiba, s úgy sírtam tovább. Lassan kezdtem megnyugodni, ő meg elengedett. Igyekeztem letörölni a könnyeimet. – Tényleg valami nagy gubanc lehet, ha ennyire kikészültél – jegyezte meg. – Az – bólintottam. – Nagy gubanc. – Figyelj, nem muszáj most elmondanod, de… – Nem fogom elmondani, majd Jeremy közli veled, mi a helyzet – válaszoltam. – Valami… ennyire komoly dolog történt? – kérdezte óvatosan. Nagyot sóhajtottam, s az asztalra meredve bólintottam egyet. – Mit műveltek? Azt hittem, menten elájulok. Tőrdöfés volt a hang, ami a konyha bejárata felől jött. – Beszélgetünk – mondta nyomatékosan Jet. – Talán baj? – Igen! Jeremy rám meredt, és eszeveszett düh volt a szemeiben. – Hogy mersz hozzá szólni az öcsémhez? Végtelenül megijedtem. – Miért, nem… nem szabad? – nyöszörögtem. – Nem – mondta határozottan. – Jeremy, mi a jó ég bajod van? – kérdezte Jet. – Semmi – vetette oda az öccsének. Aztán hirtelen ráparancsolt: – Menj a szobádba! – Tessék? – kérdezett vissza Jet. – Azt mondtam, menj a szobádba! Most.
Jet felnevetett. – Oké… egy: ne parancsolgass. Kettő: nem beszélhetek Hellel? Három: mi a bajod? Jeremy egyik pillanatról a másikra nagy lendülettel megindult felénk. Ösztönösen meghúztam magam a székemen. Karon ragadta Jetet, s elkezdte vonszolni. – Mit művelsz?! – fakadt ki Jet, s kitépte magát Jeremy kezeiből. – Állj már le! Jeremy mérgesen fújtatott egyet, aztán még közelebb lépett Jethez, s mélyen belefúrta a tekintetét a szemébe. Megijedtem. Attól, hogy milyen gyors és milyen észrevehető volt a változás Jet szemében. Pár másodperc után levette a tekintetét Jeremyről, majd egy szó nélkül kisétált a konyhából, s felment a lépcsőn. Egyre ijedtebb lettem. Jeremy rám emelte a szigorú tekintetét. – Hogy mertél szóba állni vele? – kérdezte fortyogó dühvel. – Én… én… csak… nem tudtam… nem… – Akkor most megmondom világosan, hogy nem beszélhetsz vele, érted? Amíg nem döntök arról, hogy mihez kezdek veled, kerüld el őt! Megértetted? Remegni kezdtem, de valahogy sikerült összehoznom egy félénk bólintást. – Menj vissza a szobádba! Az a rész teljesen kiesett, hogyan voltam képes feltápászkodni a székről. Mikor elmentem Jeremy mellett, úgy éreztem, a kisugárzása is csak rosszat tesz nekem, árt, ha a közelében vagyok. Egyik pillanatról a másikra vált az ellenségemmé. – Tu… tusolhatok? – kérdeztem remegve. – Igen. Aztán feküdj le! Holnap reggel megyünk dolgozni, úgy, ahogy eddig. Értetted? – Igen, megértettem. Kivánszorogtam a konyhából, s a szobám felé vettem az irányt. Nem szűnt meg a remegésem. Akkor sem, mikor már a zuhany alatt voltam. Akkor sem, mikor az ágyamban feküdtem. És azután sem. Napokon keresztül nem.
Másnap reggelre már megszoktam. Remegett minden izmom, mintha egyfolytában elektromosan sokkolnának. Az egyetlen ember, aki képes lett volna csillapítani, az makacsul ellenállt, szavak nélkül. Látta és érezte, hogy min megyek keresztül, s nem segített rajtam. Megérdemeltem. Rettegtem. Halálos félelemmel a szívemben ültem be Jeremy mellé reggel a kocsiba. Egy szót sem szóltunk egymáshoz, még Jet sem beszélt. Mikor megálltunk az iskolánál, elköszönt tőlem – csak tőlem –, és mérgesen becsapta maga mögött az ajtót. Az üzletben sem beszéltünk egymással. Kiszolgáltam a vásárlókat, aztán csak ültem, és néztem magam elé, remegve. Amikor Jeremy kijött a hátsó helységből kávéval a kezében, összeugrott a gyomrom a félelemtől. Egyszer bejött Brian, ezúttal tényleg szüksége volt valamire. Gyorsan kifizette, és eltűnt. Akkor is egyre csak remegtem. Jeremy még több kávét ivott. Megérkezett Mr. Bennett is, az üzlet tulajdonosa, s megnézte, hogy minden rendben van-e a boltban. Engem minden atyai jóakaratával elküldött, hogy menjek el egy orvoshoz, aztán maradjak otthon. Megköszöntem a figyelmességét, de továbbra is a helyemen maradtam, s még mindig remegtem. Jeremy már a negyedik csésze kávéját itta. Végignézte, milyen szánalmasan gyenge vagyok a labilis állapotom és a folyamatos remegés miatt, de nem segített nekem. Halálosan rettegtem Jeremytől. S a remegés sem szűnt. Munka után elmentünk Jetért az iskolába, és a hang a kocsiban csak az én remegésem volt. Mikor hazaértünk, mindenki ment a maga dolgára. Jet az emeletre, Jeremy a szobájába, én is a szobámba. Nem tudtam, Jennifer mennyit vett észre az egészből. Alig láttam őt, így, hogy egy szoba rabja voltam. Úgy éreztem, most nagy szükségem lenne rá.
Jennifer ki nem állhatott engem, de érdekeltem őt. Kíváncsi volt arra, miért gyógyultam olyan gyorsan. Ez volt a legfontosabb érve, amivel a házban tartott, a kezdetektől fogva. Amellett, hogy kísérleti nyúlnak éreztem magam, tudtam, hogy ő volt az úrnő a háznál, s ő akármikor rendet tudott volna teremteni. Csak belé tudtam volna kapaszkodni. De hát semmi esélyem nem volt rá. Szerda volt, és ez két dolgot jelentett: a takarítást és Melindát. Előre rettegtem attól, mi lesz, ha Melindát meglátom. Legutóbb éppen megcsókolta Jeremyt. Valahogy úgy kellett időzítenem a vacsorámat, hogy ne pont akkor legyek a szobámon kívül, mikor Jenniferék hazaérnek. De szükségem volt arra, hogy Jennifert lássam – éreztem, jót tenne, ha legalább egy pillantást vethetnék rá. Halkan kopogtattak az ajtómon fél négy körül. – Bemehetek? Az emelet kész, csinálhatnám a szobádat. Felsóhajtottam. Csak Rose volt az. Benyitott, behozott pár tisztítószert, s becsukta maga után az ajtót. Rose örömét lelte a takarításban. Mikor ránéztem, biztatóan rám mosolygott. A hófehér karjainak, a barna hajának és a vastag szemüvegének látványa bizalommal töltött el, olyan érzéssel, hogy ebben a házban jelenleg ő az egyetlen teremtés, akitől nem kell félnem, akinek a közelében nyugodtan tartózkodhatok. Vajon Jeremy még azt is megtiltaná nekem, hogy beszélgessek a takarítónővel? Annyira mégsem túlozhat! – Aranyom, őszinte leszek, nyúzottan nézel ki – mosolygott továbbra is Rose. – Igen, tudom… ezen még a smink sem javíthat – nevettem keserűen. Rose nekifogott a bútorok törölgetésének. – Miért nem mész ki egy kicsit a szabadba? Biztos jót tenne a friss levegő. – Azért, mert pillanatnyilag a szobám rabja vagyok – morogtam. – Azt látom. Ezért mondtam – mosolygott tovább. – Sajnos jelenleg nem tudom, mit szabad csinálnom és mit nem. Akkor is kimondtam. Igenis jólesett beszélgetni valakivel, igenis jólesett, hogy valaki érdeklődött irántam. – Miért? Szobafogságban vagy? – nevette el magát. – Pontosan – bólintottam. – Na de miért? – Jeremy nagyon mérges rám. Rose megállt az íróasztal tisztogatásában. – Na de miért? Ő szabott ki neked fogságot? – kérdezte kíváncsian csillogó tekintettel. – Nem akarok beleavatkozni, aranyom, csak nem értem. Az a fiú nagyon kedves. – Tudom – böktem ki. – De egy bizonyos határon túl már ő sem visel el. – Milyen határon? – Az igazság határán – mondtam ki keservesen. Rose otthagyta a rongyot az asztalon, s leült mellém az ágyra. – Aranyom, te reszketsz. – Tudom – nyögtem. Megdörzsölte a hátamat. – Az igazság bizony kemény dolog, bármiről is van szó. Talán olyasmit csináltál, ami nem tetszett neki? Bólintottam. – És most vallottad be neki. Még egy bólintás. – Idővel meglátjuk, mi lesz. Csak nem tarthat örökké fogságban! – mosolygott biztatóan. Csillogó szemekkel nézett rám, s mintha átlátott volna rajtam. Ettől talán meg kellett volna ijednem… de nem tettem. Gyenge voltam még az ijedezésre is. Rose csak jót akart. Hálásan bólintottam. Visszatért a takarításhoz, s közben próbált felvidítani a történeteivel, a pletykáival. Néha mosolyogtam egyet. Azonban fél óra múltán Rose végzett nálam, s újra egyedül maradtam a kínzó gondolataimmal. Fél hét körül jöttem ki a szobámból vacsorázni. Sikerült ráhibáznom az időpontra, Jenniferék éppen ekkor jöttek meg.
Kész gyönyör volt meglátnom Jennifert. A vidám, de tiszteletet parancsoló arca, a komoly tekintete a szép barna szemeivel, a hátán hosszan leomló, derékig érő hollófekete haja nem várt nyugalmat sugárzott. Teljes gyógyítói nemességében és tisztaságában ragyogott. Be kellett érnem ennyivel. Nem beszélhettem vele a dologról, nem mondhattam el neki semmit, de előbb vagy utóbb meg fogja tudni Jeremytől. A jelenléte mégis megnyugtatott. – Mel, menj fel nyugodtan, én még felfrissítem magam! – mondta Jennifer Melindának, majd eltűnt a szobájában. Ekkor mentem keresztül a nappalin. Melinda tekintete szinte égette az arcomat. Nem bírtam ki, rá kellett néznem, túl nagy volt a kísértés. Ökölbe szorított kézzel haladtam a konyha felé, de ez a gyönyörű hárpia fogva tartott a tekintetével. Forrt a levegő a tapintható gyűlölettől és megvetéstől… Azt kívántam, bárcsak lenne a közelemben valami kézzelfogható, amivel felégethetem őt! Valami hozzáért a vállamhoz. Aztán valami kiömlött a bal kezemre. Elszakítottam a tekintetemet Melindáétól. Görcsbe rándultam, mikor megláttam. – Mi a…? – kérdezte idegesen Jeremy. Az egyik kezében egy könyvet, a másikban egy csészét tartott… amiben nem maradt több kávé, mind ráömlött a kezemre. – A fenébe… – Jeremy rám tekintett. Tehetetlen düh volt beleírva a kék szemébe. Aztán ránézett a kezemre, ami szinte füstölgött a forró kávétól. – Nem tudnál jobban vigyázni? – kérdezte idegesen. A kézfejemről lecsöpögött kávéra meredtem, ami egy kis tócsában gyűlt össze a lábam előtt. Ijedten néztem fel Jeremyre. – Sa… sa… sajnálom – ennyit tudtam kinyögni. Jeremy csak bámult a kezemre. Egy merő görcs lettem attól, hogy ilyen szerencsétlen hibát vétettem. – Nem érzed, ugye? – kérdezte Jeremy. Csupa ideg volt még a hangja is. Letette a könyvét és az üres csészét. – Mi… mit? – rebegtem. – A kezed. Most öntöttelek le forró kávéval. – Nem… nem érdekes, hagyd! Sajnálom… nem akartam neked menni, nem szándékos volt, hidd el! Végre rám nézett. De a tekintetében mintha apró, szúrós jégcsapok küzdöttek volna az ellen, nehogy valami melegség hatására elkezdjenek olvadozni. – Mutasd a kezed! Összerezzentem a kíváncsi, de szigorú hangtól. Melinda megfogta a gőzölgő kezemet, s közelebb húzta elegáns szemüvegéhez. – Se… semmi bajom. – A mondatot inkább Jeremynek címeztem, mint Melindának. Hosszú, egyenes barna tincsei belelógtak a szemébe, amint a kezemet forgatta és vizsgálta. Annyira gyűlöltem az egészet… orvosi szemmel nézett, amire a legkevésbé sem volt szükségem. Azonnal kiszakítottam a kezemet Melindáéból. – Hagyj békén! – vetettem oda neki. Lassan emelte rám a szemét, megcsillant a tekintete az elképedéstől. – Neked CIPA-d van? – kérdezte szinte suttogva, lenyűgözött hangon. – Hogy mi? – kérdeztem vissza értetlenül, de igazából nagyon megijedtem. – Nem érzed a forró folyadékot a bőrödön? – kérdezte Melinda szinte megbabonázott hangon. Nem tudtam mit felelni. Reszkettem a tehetetlenségtől. Már csak ez hiányzott… – Melinda, kérlek, menj fel! – szólt rá Jeremy. Mohón ráemeltem a tekintetem. Melindát nézte, aggodalmasan. Aggódott? Talán értem, a furcsa betegségem miatt? Egy elfojthatatlan boldogságfoszlány kelt életre bennem. Hát mégis érdekeltem őt? – Te jó ég, CIPA-beteg vagy? – kérdezte Melinda, még mindig rám meredve. – Nem érzel fájdalmat? Semmilyet? Te jó ég… ez nagyon ritka, ez… ugye tudnak róla a kórházban? Jennifer miért nem mondta el ezt nekem? Úristen, CIPA… – Melinda, menj fel, azonnal! – mondta Jeremy határozottan. – Jennifer nem tudja, és nem is fogod elmondani neki.
Végre elfordította rólam a tekintetét, s Jeremyre nézett. – Te tudtad? És Jennifer nem? Mi… miért? Mi ez az egész? Ez hatalmas dolog, ez nagyon ritka öröklött betegség, ezt nem lehet csak így… el kell mondani neki, azonnal! Ezek szerint a kórházban sem tudnak róla? – Melinda most már felváltva pillantgatott rám és Jeremyre. A szeme ragyogott a csodálkozástól. – Melinda, utoljára mondom, hogy menj fel! – parancsolta Jeremy. – Ugye ellenőrződ magad? Méred a lázad minden órában, figyelsz a tested reakcióira, figyeled a hőháztartásodat, a mozgásodat? Ezt nem lehet ilyen egyszerűen kezelni… Ilyen nincs! Nem tud róla senki? Egyáltalán hogy lehet az, hogy még élsz? Ezt nem lehet semmibe venni, ez… te jó ég, Jennifernek tudnia kell… Nem tudta befejezni a mondatot, mert Jeremy karon ragadta. Amint egymás szemébe néztek, boldogság töltött el. Jeremy annyira áthatóan és mélyen nézett Melinda csokoládébarna szemébe, hogy akármiről meg tudta volna győzni őt. Ez csak egy dolgot jelenthetett: Jeremyt még érdekeltem. Még számított neki az, hogy eltitkoljuk mások elől ezt a furcsa rendellenességemet, ami igenis nem volt magyarázható CIPA-val, ez valami miatt teljesen más volt, tudtam. Melinda tekintete megváltozott, miután Jeremy fél percen keresztül fúrta a látói szemeit belé. Aztán a lány határozott léptekkel megindult a lépcső felé, és felsietett rajta. Jeremyre néztem. Megmentett. Megszüntette a veszélyt, elkergette Melindát. Ő is rám nézett. Olvadoztak azok a jégcsapok, láttam… én igenis láttam, nem képzelődtem! Eluralkodott bennem a hála, és ebben a szent pillanatban szerettem volna megcsókolni. – Máskor ne ütközz nekem! – mondta határozottan. – Mert annak ilyen következményei lesznek. Hát ennyit a csókról! – Bocsánat, sajnálom – mentegetőztem fojtott hangon, és képtelen voltam elszakadni a kék szemétől. A történtek ellenére a kezéből egy pillanatra sem tette le a fekete fedelű könyvét. A könyvet… amit most végre felismertem. Illetve nem ugyanaz volt. Nem az volt, amit két nappal ezelőtt az alagsori helyiségben mutatott nekem. Annak egy kisebb változata, de a fedele hasonló anyagból volt, és hasonló korú is lehetett, mint az a másik, vaskos könyv. Kétségbeestem, mikor Jeremy elhaladt mellettem. Úgy éreztem, ha most, a történtek után itt hagy egyedül a nappaliban, örökre elveszítem. – Várj… – szóltam utána – nem… nem egészségtelen ilyenkor kávét inni? Gyönyörű próbálkozás, Helena! Megállt, s lassan megfordult. Könyörögve néztem rá. – De. Egészségtelen – válaszolt csendesen. – Viszont annak nem árt, aki nem akar éjjel rémálmokat látni. Csak álltam ott, megsemmisülten. Mikor befordult a folyosón, erőtlenül kinyújtottam a karom érte… de már nem volt ott. Akkor én is elindultam a szobám felé, és éreztem, ahogy testemen újra átfut a remegés. És ez így ment csütörtökön is. Kibírhatatlan volt a várakozás. Féltem, hogy Jeremy még hosszú napokon át fogja ezt tenni, egészen addig, amíg egyszer össze nem esek a gyengeségtől, és akkor már nem fogok tudni még egyszer felkelni. Reszketve vártam a következő napokat. Jeremy kisugárzásából és tekintetéből sütött, hogy még mindig egyedül birkózik a titkommal, még mindig nem mondta el senkinek. Pénteken az üzletben észrevettem, hogy már ő is remeg. A felgyülemlett feszültség és a rengeteg kávé, amit három nap alatt elfogyasztott, rosszat tett neki. Szerettem volna belekapaszkodni a tekintetébe, hogy átadjam neki minden együttérzésemet és sajnálatomat azért, hogy ilyen fokú fájdalmat okoztam neki. Már napok óta nem szóltunk egymáshoz egy szót sem, mikor estefelé a konyhában váratlanul elém állt. – Ma egyedül leszel este. Szóltam Jennifernek, hogy maradjon bent a kórházban, mert Jettel odamegyünk. Aztán… – suttogta – beszélni fogok velük. Addig itt maradsz.
– El… el… elmondod nekik? – rebegtem. Jeremy bólintott. Csak meredtem magam elé. Hát ezt a megoldást választotta. Elmondani a testvéreinek, mert rájött, hogy egyedül nem tud dönteni. Akkor pedig egyértelmű volt a sorsom, rács mögött végzem. És Jennifer fogja kimondani a végítéletet. Arra eszméltem, hogy valaki levágódik a mellettem lévő székbe. Ő volt az. Már rajta volt a dzsekije. – Figyelj rám! Most magadra hagylak, de… ne csinálj semmi őrültséget! Ne menj el! – A tekintete vad volt, de valahogy mégis kétségbeesett. – Dönteni kell, muszáj csinálni valamit… ez így nem mehet tovább. Csak… maradj itt! Mert lehet, hogy… lehet, hogy ma még elhatározok valamit. Összerezzentem a félelemtől. – Nem, ne… ne félj! Nem úgy értettem. Csak lehet, hogy ma még olvasni fogsz. – Mi… mit fogok csinálni? – Mindegy – rázta meg a fejét Jeremy. – A lényeg, hogy itt kell maradnod. Aztán majd meglátjuk, mi lesz. Erőtlenül bólintottam egyet. Felugrott, aztán kisietett a nappaliba. – Jeremy, mi ez az egész, hova megyünk? – Jenniferhez, gyere… – De mi…? Jet hangja egyre távolodott tőlem, majd teljesen elhalkult. Tudtam és éreztem, mennyire egyedül vagyok. A kandalló felé vettem az irányt. Végigfeküdtem az előtte lévő puha szőnyegen. Kinyújtottam a kezemet a lángokért, s mikor elértem a legközelebbi lángnyelvet, boldogan fogadtam az ujjaim közé a vörösség lágy cirógatását. A tűz soha nem bánthat. Nem úgy, mint Jeremy. A tűzhöz hozzáérhetek. Nem úgy, mint Jeremyhez. A tűz megbocsát nekem azért, mert kihasználom a boldogságot, amit ad nekem. Nem úgy, mint Jeremy. Nagyon hosszú ideig feküdtem így mozdulatlanul, arra várva, hogy megjöjjön a három testvér. Arra várva, hogy eltakarítsanak az életükből, mert gyilkosként megzavartam a békés mindennapjaikat. Vártam a véget. Fél kilenckor a telefonom hangja szakított ki a melankóliából. Elképzelni sem tudtam, ki kereshet. Összeugrott a gyomrom, miközben kiszedtem a farmerzsebemből. Üzenet. Jeremytől. „A szobámban. Az asztalon. Írj vissza, ha sokkot kaptál.” Egy teljes percig bámultam a kijelzőre. Aztán rohanni kezdtem. Soha nem hittem volna, hogy lesz még esélyem belépni a szobájába. Odasiettem az asztalához. Minden a megszokott helyén volt, kivéve egyvalamit. Egy hosszúkás borítékot. Felvettem. „Tessék” Ennyi volt ráírva Jeremy vékony, határozott betűivel. Megfordítottam. A boríték még le sem volt zárva. Kivettem belőle a tartalmát, ami olyan nehézzé tette. Négy teljes papírt hajtogattam ki belőle, mindkét oldaluk teleírva. Az első mondat, elkülönítve az összefüggő szövegtől, így szólt: „Mielőtt nekikezdenél, ülj le, légy szíves!” Úgy tettem. Leültem a kényelmes, fekete székébe. Felkapcsoltam az íróasztali lámpáját. Aztán elkezdtem olvasni a lendületesen vezetett sorait. „Helena! Most hajnali fél három van, péntek. Fogalmam sincs, mikor olvasod el, hogy meddig bírom ki. De képtelen lennék ezt személyesen elmondani neked, mert félek mindkettőnk reakciójától. Ha ezt most olvasod, az azt jelenti, úgy döntöttem, meg kell, hogy tudd, nem vagyok képes tovább rejteni előled…
Három nap így is túl sok volt, és semmit nem aludtam kedd óta. Ráadásul jó néhány dolognak utána kellett néznem, három napja egyfolytában olvasok. Nagyon félek. Attól, hogy mit vállalok el. De ez egy olyan különleges helyzet, amivel egyedül kell megbirkóznom, és egyelőre képtelen voltam elmondani Jetnek és Jennifernek. Ezért azt hiszem, jogom van félni. Rettenetesen vak voltam. Tényleg én vagyok a Látók gyalázata. Szánalmas, hogy nem raktam össze már sokkal korábban. Pedig minden itt volt előttem. Azt sem tudom, hol kezdjem. Ha írok, és koncentrálok a dolog tétjére, akkor nem alszom el. Fogalmad sincs, milyen rossz egyhuzamban három napon át nem aludni. Legutoljára akkor csináltam ilyet, miután elütöttelek, de akkor nem bírtam ki ilyen sokáig, és a harmadik éjjel már összeestem a fáradtságtól. És akkor nem álmodtam. Most már logikus, most már tudom, hogy miért maradt ki akkor a rémálom. Azért, mert te kómában feküdtél. Akkor nem tudtál volna bántani, akkor szabadon aludhattam. Azt hiszem, úgy kéne csinálnom, hogy leírom, mire alapozom az elméletemet. Ami nem csak egy elmélet… tudom, hogy az igazság. Az első és legkézenfekvőbb dolog természetesen az álmaim. Az, hogy üldözöl. A másik egyértelmű jel az, hogy nem érzel bizonyos hőfokokat. Ez abnormális. Úgy értem, nem érzed, hogy fáznál. Igazam van? Sohasem érezted még, hogy megfagynál a hidegtől, ugye? Igen, tudom, igazam van. És nem érzel fájdalmat. Főleg akkor nem, ha meleg vagy forró fájdalomforrásról van szó. Mondjuk egy teljes csésze kávéról, vagy a kandalló lángjairól. Nem éreztél semmit, és nem hólyagosodott fel a bőröd. Melinda lelkében totálisan meg kellett változtatnom az élményt, hogy elfelejtse, mi is történt. Ezt nem tudhatja meg senki. Én megbíztam benned, meg akartam bízni benned, ezért osztottam meg veled a titkunkat. Kedden világossá vált számomra, hogy neked nem ezt kellett volna elmondanom, hanem egy egészen más dolgot. És még mindig nem hiszem el, hogy én mondom el. Ez nem az én feladatom lenne. És mégis vállalom. Ezért félek. Fogalmam sincs, hogy sajnáljalak-e. Annyira durva dolog derült ki számomra, hogy leblokkoltam érzelmileg, Helena. Nem tudom, mihez kezdjek veled. De azért jogod van tudni. Mikor elmondtam neked a titkunkat, mikor tudomást szereztél a Gyógyítókról, sokkot kaptál. Ez normális reakció volt. És gondolom, rögtön azon kezdtél el gondolkozni, hogy mennyi olyan titok van még a világon, amiről az emberek mit sem tudnak. Helyes reakció. Helyes feltételezés. De nem tudok válaszolni rá. Egyvalamit viszont biztosan állíthatok neked: tudok még egy, a Gyógyítók titkához hasonló furcsaságról. Emlékszel hétfőn? Miután feljöttünk az alagsorból és a tűz mellett beszélgettünk? Akkor említettem, hogy a tizenötödik században mészárlás volt a Gyógyítók és az eretnekek körében. Az történt, hogy az egyház minden istentagadó embert máglyán elégetett. Üldözték azokat a pogányokat, akik természeti isteneket bálványoztak, akik szembefordultak a vallással. Ez a jelenség végigkísérte a középkort, sőt, még ezután is megvetették az istentagadókat. De abban az időben, az ezernégyszázas évek második felében tudatosan irtották a pogányokat. Valóságos hadjárat indult ellenük. Mindent ráaggattak az emberekre, az egyház minden őrültséget kitalált, hogy bebizonyítsa a kereszténység követőinek, mennyire bűnösök az eretnekek… főleg a nők. A pogány vallások varázslóit, javasembereit, jövendőmondóit azzal vádolták, hogy terméketlenné teszik az asszonyokat és az állatokat, és rontást küldenek az emberekre és a termésre. Na meg persze, hogy az ördöggel cimborálnak. Ezrével égették el az ártatlan embereket, ha nem voltak hajlandók elfogadni a kereszténységet. Szóval… a lényeg. Van egy ötletem. Képzelj el egy… mondjuk egy fiatal nőt, akinek sikerült elmenekülnie az üldözés és a vallása ellen indult hadjárat elől. Mindenét felégették, nem maradt vagyona, a családtagjait kivégezték. Csak egyvalamije maradt: a hite. Mit csinál? Még jobban hisz. Beveszi magát a természetbe, és könyörög a bálványokhoz, hogy segítsenek rajta. Sőt, azért is imádkozik, hogy küldjenek rontást, bosszút a keresztényekre. Hogy jöjjön valami pusztító vész, valami vihar, ami elsöpri az egyházat a föld színéről. Bosszúért könyörög, amiért kioltották a szerettei életét egy igaztalan vád miatt. A nő a fanatizmusig megy, a természetben bújik meg, oda menekül el, az erdők mélye lesz az otthona. Bensőséges kapcsolatot teremt
a természettel. És akkor történik meg a csoda. A keserűség és a veszteségek miatt gyúlt tűz a nő szívében… átalakul. Érezted már valaha, hogy ha valami nagyon fáj belülről, akkor azt várod, mikor mutatkozik meg a fájdalom kívülről is? A nő szívében égő hév átalakul a természet segítségével. Te ezt megérted. Tudod, hogy miről beszélek, ha azt mondom, a nő ekkor eggyé vált a környezetével. Eggyé vált a tűzzel. És tudod miért pont a tűzzel? Mert végignézte, ahogy máglyán elégették a családtagjait. Belevésődött a parázs izzása a szívébe, és megadatott neki, hogy bosszút álljon. Ezentúl a természet, a tűz megvédte őt minden fájdalomtól. S ez nem csak ezzel az egy nővel történt meg. Miközben az egyház égette az eretnekeket, próbálta bebizonyítani az igazát is. Azt állították, hogy az emberek lelkét megszállta az ördög, s ezért állnak ellen a kereszténységnek, ezért lettek a saját vallásuk fanatikusává. Itt jönnek a képbe a Gyógyítók. Mondtam, hogy ők az egyház oldalán álltak, mert védeniük kellett a családjaikat, főleg a testvérhármasokat. Az ő feladatuk volt az ördög kicsalogatása az eretnekekből. Ez az egész csak egy színjáték volt, mivel azokon az embereken nem kellett semmit sem javítani. Aztán jött a bonyodalom. Amikor a Gyógyítók olyan eretnekekbe ütköztek, mint az a nő, akiről eddig meséltem. Olyan… átalakult emberekbe. Ők teljesen mások voltak. Nehogy azt hidd, hogy ez is mutáció volt! Dehogy! Ez eggyé válás volt a természettel, aminek következtében annak a nőnek a vére átmosódott eredetiséggel, természetességgel. Megváltozott, újjászületett. Tűz került a vérébe, azért, hogy bosszút állhasson a sérelmeiért. Ekkortól képes volt bánni a tűzzel. Ne akard, hogy megmagyarázzam, mert nem tudom… Nem is nekem kellene ezt elmagyaráznom neked, de hát így alakult. Aztán jön egy homályos rész a történetben, erre csak következtetni lehet. De valószínű, hogy a Gyógyítók megijedtek attól, hogy ezek az emberek mások voltak, mint a többi eretnek. Az ő vérük túl perzselő volt, túl tiszta. Most képzeld magad egy Gyógyító helyébe. Felismered a tényt, hogy létezik egy nálad nemesebb lény. Ráolvasóként rájössz, hogy ha rajta végzel inkantációkat, vele tényleg történik valami, mintha az ő lelkében tényleg ördög lakozna. Mert látod, hogy milyen tüzes a viselkedése. A szemében ott van. Látóként látod az elhatározásait, tudod, mit készül tenni. Hogy bosszút forral. Gyógyítóként megijedsz, hogy ezt az emberfajtát nem tudod meggyógyítani, ugyanis tisztában vagy vele, hogy ez nem egy betegség. Ez valami új. És minden új, nálad erősebb dolgot, ami pusztítani készül, meg kell állítanod a nemes családod védelme érdekében. És mivel a titkodat készülsz megőrizni ezzel az elhatározással, mindent úgy csinálsz, hogy az egyház és az egyszerű emberek ne vegyenek észre semmit. Semmit. Nem egyedül csinálod, összefogsz a Gyógyítókkal, annyi rokonnal, amennyivel csak lehet. Éjszaka csendes hadjáratot indítasz a tüzesvérűek, a természet gyermekei ellen. A te oldaladon ott a Látás, a manipulálás, a Ráolvasás és a Gyógyítás, ami könnyen fordulhat rontásba is. Az ő oldalukon pedig ott van a mindent felperzselő, bosszúból égő tűz. Igen, tényleg történtek olyan dolgok a történelemben, amikről az emberek mit sem tudnak. Ez volt az egyik ilyen dolog, ez a folyamatos harc. A boszorkányüldözések korában nem csak az egyház miatt hullottak az emberek. Kicsit konkrétabban: megvan még a fejedben a nő, aki átalakult, aki tüzet kapott a természettől? Mikor még éltek a szerettei, őt és az összes nőrokonát boszorkánynak bélyegezte az egyház? Azt állították, hogy a boszorkányok ártalmas varázslatokat folytatnak és az ördöggel kötöttek szövetséget, megtagadták az egy Istent, és az ördögre esküsznek. Alaptalan vádak, hogy minél több embert kivégezhessenek elrettentésként. Amikor az a nő elmenekült… amikor már egyedül volt és a természethez fordult, s kialakult benne a képessége, hogy bánni tudott a tűzzel… akkor vette fel bosszúból a Boszorkány nevet, mert ő már igazi Boszorkánnyá lett. Jelezve önmagának és az egyháznak, hogy most már akár az ördöggel is lepaktálna az őt ért sérelmek miatt. De ez valójában nem történt meg, ő csak a természettel szövetkezett, senki mással. Ahogy az emberek emlékezetéből nem veszett ki a boszorkányüldözések rettenetes élménye, úgy nem szűntek meg a Gyógyítók és az igazi, bosszúval teli Boszorkányok közti harcok sem. Mészárlás volt. Egyenlő esélyekkel. És elhúzódtak a harcok, évtizedeken át. Itt jön az utolsó bizonyítékom az elméletemre. Ahogy telt az idő, a Boszorkányok is idősebbek lettek… gyerekeik születtek, de ők nem örökölték a szüleik képességét. Egyszer megtörtént, hogy egy éjjel hatalmas küzdelem tört ki a Gyógyítók és a Boszorkányok közt. Csak arról az egy estéről számtalan
könyvet írtak. Azon a napon irgalmatlan számú áldozat hullott el mindkét fajból. Az volt az igazi vérengzés. Egyik fél sem felejtette el. Ez a nap május elsejére esett. Manapság is nagy jelentőséget tulajdonítanak ennek a napnak. De ötszáz évvel korábban ez a nap nem volt más, csak a végtelen fájdalom lenyomata mindkét fél számára. A Boszorkányokat nagyobb veszteség érte: az ő sarjaikban nem mutatkozott meg a tűz, ők nem voltak tehetségesek, így egyre kevesebben lettek. Nem úgy, mint a Gyógyítók, hiszen az ő génjeikben tovább íródott a Gyógyítás. Erről nem tudok sokat… minek is tudnék? Csak annyit olvastam, hogy a természet megajándékozta a megtépázott fajt. Így a Boszorkány családokból származó gyermekek, akik május elsején születtek, szintén tehetségesen jöttek a világra. Gondolom, azért ez sem nyújtott túl sok vigaszt nekik. Mennyi az esélye, hogy pont május első napján szülessen meg egy ember? A májusi gyerekek ekkor már nem csak a tűzzel lettek gazdagabbak. Miből áll a te imádott természeted, miből tevődik össze? A négy elemből. Tűz, víz, föld, levegő. Nem volt logika benne, melyik képességet melyik gyerek kapta. Csak úgy jött. Mindegyik elemmel pusztítani lehetett. Három napon át csak a boszorkányüldözésekről olvastam. Már zsong a fejem a boszorkányoktól… főleg, hogy… Tudod, miért kezdtem el olvasni? Mert mikor kedden bevallottad az igazságot a gyilkos múltadról, mindent összeraktam. Azt, hogy nem fáj a kezed, ha a tűzben hagyod. Nem fáj, ha leöntelek forró kávéval. Nem fázol mínusz tíz fokban, egy szál pulcsiban, az alagsorban. Azt is összeraktam, hogy miért öltél embereket. Mert ölnöd kellett! Ott van a véredben a bosszúvágy, aminek nem ismered az okát. Ott van, mert az őseidet olyan fájdalmak érték, amik benned születtek újjá – amikor megszülettél május első napján. Még egy utolsó dolog: ha nem lenne világos, melyik elemmel a véredben születtél, akkor közlöm, hogy a legősibbel, a tűzzel. Most már remélem érted, miért írom azt, hogy nem nekem kéne ezt elmondanom neked. Mert tudod, az én családom emlékezetében is ott vannak az őseimet ért sérelmek, a halálok. Nekem nem szabad jónak lennem veled, Helena. Nekem nem szabad rád mosolyognom, rád néznem, vagy beszélnem veled. Mert Gyógyító vagyok. Te pedig Boszorkány. És ez soha nem fog megváltozni. Remélem, most hogy megtudtad az igazságot, mérlegeled, mi a fontosabb számodra. Egyvalamit azért jobb, ha tudsz: ebben a pillanatban, hogy ezt írom, nekem csak az jár a fejemben, hogy Jennifert és Jetet biztonságban tudjam. Nem ismered az erődet, nem tudod kontrollálni, s ezért mi még halálosabb veszélyben vagyunk, mintha tudnád uralni a képességedet. Nem tudom, mit írjak még. Elmúlt hajnali öt. De legalább most már kiírtam magamból. Fogadd el, ez az igazság. Ahogy léteznek Gyógyítók, úgy léteznek Boszorkányok is. És ezek nem seprűkön repülő, mérget kotyvasztó, mitológiai lények. Nem. Egy igazi Boszorkány olyan, mint te. A természet gyermeke. Azt hiszem, ez elég velős lett. De szemtől szemben nem mertem volna elmondani.” Hosszú perceken át pislogni sem volt erőm. Letaglózott, ami a levélben állt. Elővettem a telefonomat, s ennyit írtam vissza Jeremynek: „Sokk.” A sűrűn teleírt lapokra meredtem. Hosszú másodperceken át. Aztán megrezzent a telefonom. „Akkor most azonnal pakolj össze, és tűnj el a házból, mielőtt hazaérek.” Valami hirtelen, ismeretlen, mélyről feltörő erő felugrasztott a székből. Kiszaladtam a szobájából, és benyitottam a fürdőbe. Odarohantam a legközelebbi tükörhöz. Rátámaszkodtam a mosdókagylóra, aztán belefúrtam a tekintetem az előttem álló gyalázat szemébe. Annyira zöld volt, annyira éber! A tekintete olyan élettel teli, olyan megbabonázott. Az arcvonásai kisimultak, a bőre színe nyugtató olajbarna. Egy ránc, egy hiba sem volt az arcán. Az ajkai tökéletes teltségükben nyíltak szét lágyan. A hullámos, természetesen leomló, vöröses fürtjei egy démoni szépséggé emelték a lény összhangját.
– Ki vagy te? – mondtam ki egy olyan átszellemült, mély hangon, amit eddig még soha nem hallottam magamtól. – Mi vagy te? A tükörkép nem válaszolt. Az arcvonásai ugyanolyan feszesek, kecsesek, határozottak és gyönyörűek maradtak. Olyan csodálatos volt! A felsőbbrendűség, a büszkeség csak úgy áradt a tekintetéből. Olyan magabiztos volt! Én is olyan akartam lenni, mint ő! Észre sem vettem, hogy elmúlt a remegésem. – Tudod, hogy ki vagyok – nevetett ördögi lágysággal a tükör démona. – Az vagyok. Én te vagyok. Nem menekülhetsz többé! Csilingelő kacajt hallatott. Életemben nem láttam olyan szépséget, mint amilyen ő volt most. A vérem forrni kezdett a vágytól, hogy olyan legyek, mint ő. A meleg vérhullám keresztülszánkázott az egész testemen, s felforgatta a világomat. Égtem a láztól, égtem a forróságtól. Lehunytam a szemem, s boldogan fogadtam be a tűz égető melegét. Éreztem, hogy ez fog átformálni… és olyan leszek, mint ő. Olyan gyönyörűséges, olyan ellenállhatatlan és legyőzhetetlen. Mit számított a világ? Csak ő maradt. Csak én maradtam. Végre életemben először tudtam, hogy ki vagyok. Tudtam, hogy kire néztem a tükörben. A világ legcsodálatosabb teremtményére. Éreztem, rossz helyen vagyok. Nem ez az én világom. Azonnal el kellett tűnnöm innen. Berohantam a szobába, amit eddig egy hónapon keresztül a sajátomnak hittem. Persze, az a szoba valaki másé volt. Nekem közöm sem volt hozzá. Villámgyorsan behajigáltam a cuccaimat a kék utazótáskába. Minden inget, minden nadrágot belegyűrtem. Beletúrtam a ruhák mélyére, s akkor megéreztem a hideg fémet. Azonnal kiszedtem onnan, s magam elé tartottam a fegyvert. Egyszerűen gyönyörű volt. Tökéletes. Kiviharzottam a szobából. A nappaliban rápillantottam a tűzre. Olyan forróság öntött el, hogy azt hittem, menten felrobbanok. Nehéz volt elszakítani a tekintetem a tűztől, de a kezemben ott volt a megnyugvást adó fegyver. Mikor a kilincsért nyúltam, akkor hallottam meg egy motor mélyen búgó hangját odakintről. De már égett bennem a döntés. Feltéptem az ajtót, majd oldalra sem pillantva tettem meg határozott lépteimet. A BMW ajtaja becsapódott. – Várj, Helena, ne menj el! Várj, nem… nem gondoltam végig… A hangja kétségbeesett volt. Felém igyekezett. – Idióta voltam, nem így kellett volna, sajnálom, kérlek ne… Elcsuklott a hangja. Erre vártam. Lassan felé fordultam. Gyönyörű volt látni, ahogy tágra nyílt szemekkel, hirtelen félelemmel átszőtt tekintettel nézte a jobb kezemben lévő tárgyat. Megdermedt, majd lassan elkezdett hátrálni. A mozdulatai lenyűgöztek. Minden kiélesedett, mindent kétszer olyan erősen érzékeltem. Ahogy hátrafelé lépkedett a hófehér havon, olyan volt, mint egy ártalmatlan őz, aki felismerte a közeli veszélyt, és otthagyta a nyomát a havon, miközben a kiutat kereste. S akkor nézett a szemembe, kétségbeesetten. Valami megmozdult bennem. Valami régi, valami elfojtott érzés, ami felfelé tört a véremben. Azok a szemek… azok a mindent eláruló szemek. Egy pillanatra visszahozták az együtt átélt boldog emlékeket. Egy megértő pillantás. Egy felszabadult mosoly. Egy centiméter, ami közöttünk lebegett. Egy darabokra tört tükör. Egy élettel teli mosoly. Egy kacagás, egy gyönyörben úszó nevetéshullám. Egy érzés, amikor a tincseimmel játszott. Egy kellemes vibrálás a gyomromban, mikor átfogta a derekamat. Egy illat… Ennyit jelentett az az egy pillanat, mikor feltört valami a forrongó véremből. Míg tartott, s amíg a víziók eltűntek a szemem elől, csak ennyit tudtam mondani: – Ne gyere utánam…
Aztán elfordultam az emlékektől, s hagytam, hogy a tűz uralja a testemet, hagytam, hogy magába fogadjon. Átéreztem a döntésem súlyát, ami most egyik pillanatról a másikra pehelykönnyűnek tetszett. A döntést, amit egy teljes hónapja próbáltam már elnyomni. Meg fogom ölni Jeremyt. Mert utánam fog jönni. Ahogy bevetettem magam az erdő mélyébe, egy felszabadult mosoly villant át az arcomon. Végre!
14. Az a bizonyos ördög „Where’s the mercy? When we needed the most When we can’t hold on I’ll be okay I’ll be alright Nothing can break me down...” (Negative – One Last Shot)
Már tíz perce meneteltem egyenesen előre. Minden fehér volt körülöttem. Megrendítően csendes és békés. Túl békés, legalábbis ahhoz képest, hogy a vérem most milyen forró. Miközben a végtelen csendet csak a hó csikorgása törte meg a talpam alatt, a tervem részletein törtem a fejem, és a pisztolyomat himbáltam magam előtt. Szépségesen hideg volt a fém, és olyan magabiztos, mint aki tudja, hogy közeleg az ő ideje. Meg fogom adni a módját! Ez nem olyan, mint az előző esetek. Ő nem olyan. Ő a nyolcadik. Ő a lényeg, mindennek az eredete és a vége. Nem kellett sokáig várnom rá. Meghallottam a hó ropogását. Jeremy tekintete még mindig rémült volt, de volt benne valami elszántság is. Elnevettem magam. – Annyira… de annyira hálás vagyok neked! – mondtam ki végre felszabadultan és könnyedén. Percekkel ezelőtt találtam meg önmagam, végre választ kaptam, és ezt csakis neked köszönhetem! Csak meredt rám. Olyan ijedten, hogy muszáj volt közelebb mennem hozzá. Megindult hátrafelé. Óvatosan, kecsesen hátrált, és a szemében ott volt a félelem. Egy sötét hajtincs a szemébe lógott. Festő ecsetjére méltó kompozíció volt. – Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen gyönyörű a tekinteted, ha rettegsz valamitől. Jeremy szólásra nyitotta a száját, de nem adtam meg neki a lehetőséget. Folytatnom kellett, elmondani, elmagyarázni neki, milyen boldoggá tett a levelével. – Majdnem tizenkilenc év, Jeremy! Ennyit szenvedtem attól, hogy nem tudtam, ki vagyok. Nem tudtam, miért vagyok, mi a célom. Mikor elütöttél, a fájdalomtól a pokolban égtem, de nem ragadott magával a halál. Tudod, miért nem? Azt mondták, feladatom van. Rájöttem, mi a feladatom, mi a cél. Te vagy a cél! Téged kellett, hogy elérjelek. Téged kell, hogy megöljelek! Tágra nyíltak a szemei. – Figyelj, Helena… ez… ez nem te vagy… – nyögte ki remegve. Naiv próbálkozása hallatán újra kitört belőlem a nevetés. – Dehogynem! Ez vagyok én, Jeremy! Végre önmagam lehetek! És ezt csakis neked köszönhetem, mert megadtad a magyarázatot. És hidd el, meg fogom hálálni. Csak lehet, hogy kicsit fájni fog. De nekem nagyon jól fog esni! – Állj le, Helena, ez nem te vagy… – Gondolkodtam, hogy hogyan csináljam – mondtam, miközben ráemeltem a fegyvert. – Mert ha a válladba lőnék, az nagyon fájdalmas lenne, és lehet, hogy túl gyorsan bevégeznéd. Az nem jó, mert én élvezni akarom. – Helena, kérlek… nem kell ezt csinálnod, az nem törvényszerű, hogy ellenségek legyünk… – Ellenségek? Ugyan, drágám... – Elővettem a legmegvetőbb és leggúnyosabb mosolyomat. – Hogyan lehetnél te ellenség? Szóval az jutott eszembe, hogy elég lenne a bokád felett meglőnöm téged. Akkor jó hosszú időbe telne, mire elvéreznél. Mert ez a lényeg!
– Nagyon kérlek, Helena, fejezd be! – csattant fel Jeremy, és kissé megrökönyödve vettem észre, hogy fél ugyan, de még mindig nem vesz halálosan komolyan. – Most csak az őseid vére próbál felülkerekedni benned, így reagálsz arra, hogy ennyi év után megtudtad az igazságot. Ez nem azt jelenti, hogy ezt kell csinálnod, hogy nincs kiút... – Nem érdekel, Jeremy. Meg akarlak ölni, semmi más nem érdekel. De tudod mit? Lehet ez az egész még izgalmasabb. Kérsz te is egy fegyvert? Van még kettő a táskámban, tudod.... Akkor egyenlők lennének az esélyeink, és… – Téged nem lehet csak úgy megölni – vágott a szavamba dacosan. – Egy Boszorkánynak nem árt a golyó… – Jaj… ez eszembe sem jutott! – gúnyolódtam tovább. – De csöppet se aggódj, van még egy módja, hogy megédesítsem a pillanatot. Gyors léptekkel indultam felé, és örömmel láttam, ahogy félelmében kitágulnak a pupillái. Ismét hátrálni próbált. – Gyere, gyere ide… kérlek! Régen vágyakozol arra, hogy megérintselek, vagy nem? Hát akkor? Itt az alkalom, gyerünk, most semmi nem áll közénk! – Ez nem te vagy! – kiáltotta újra kétségbeesetten, miközben a fák közé vetette magát. Próbált elmenekülni. – Gyere, gyere… – kérleltem. Üldöztem, utána kaptam, s majdnem hozzáértem. Jeremy tovább menekült, de megbotlott egy kiálló gyökérben és elterült a havon. Tökéletes! A kézfejéhez értem hozzá. Felüvöltött kínjában. Én nem éreztem semmilyen fájdalmat, nem éreztem a sokkoló villámokat sem, csak a gyönyört. Jeremy remegett. A fekete haja tökéletesen mutatott a fehár havon. Leguggoltam mellé, s a hátára tettem a kezemet, hogy érezzem a reszketését. Megpróbált felállni, de képtelen volt rá. Visszazuhant, tehetetlen volt, és én épp erre vágytam. Látnom kellett, ahogy szenved, szükségem volt a fájdalmára. Perzselt belülről a vérem, tombolt a szívem, az érzékeim lángba borultak. És akkor hozzáértem az arcához. Iszonyú erejű rázkódás futott végig a testén, miközben keservesen felordított. Közel hajoltam hozzá és kéjesen belesuttogtam a fülébe: – Nem menekülsz előlem, szívem. Most nem. Zihálva próbálta kipréselni a szavakat: – Könyörgöm, térj észhez… kérlek, Helena, kérlek, ébredj már fel! – Ébren vagyok, nagyon is ébren vagyok – biztosítottam. Meglepetésként ért a hirtelen mozdulata: előrekúszott, kapaszkodót keresett a legközelebbi fa törzsén, majd nehézkesen, harmadik próbálkozásra lábra állt. Futni próbált, de a fájdalomtól csak bukdácsolt a hóban. – Menekülj csak! – vigyorogtam. – Ez így még szórakoztatóbb! Élvezettel néztem, ahogy remegését és fájdalmát leküzdve igyekszik elmenekülni előlem. Majd megállt, és homlokkal nekidőlt a legközelebbi fának. A magabiztos vadász lépteivel közeledtem a remegő áldozat felé. A fájdalmas zihálása édes dallamként terjedt szét az agyamban. Kinyújtottam a kezemet és lassan megérintettem a hátát. Úgy hiányzott, hogy fizikailag is átérezzem a reszketését! A másik kezemet is a hátához emeltem, és végigsimítottam a dzsekijén a hideg fémet. Olyan bizsergés futott át a testemen, amilyet még soha sem éreztem. Én is remegtem, de nem a félelemtől, hanem a kéjtől. Elképzeltem, milyen gyönyörűen fog mutatni Jeremy vére a fehér havon. – Muszáj úgy csinálnom, hogy fájjon neked, édesem. Sajnálom. Erre várok egy teljes hónapja. Másodpercekbe telt, mire annyira lecsillapodott a reszketése, hogy meg tudott megszólalni. – Lehet… lehet, hogy nem tanultál meg valamit rólam ezalatt az egy hónap alatt. – És mi az? – néztem rá még mindig nevetve.
– Az, hogy a szeretteimért bármire képes vagyok. – Ugyan már! – csóváltam a fejem. – Engem nem érdekelnek a testvéreid, engem csak te érdekelsz. Végzek veled, és aztán továbbállok. – Nem… nem róluk beszélek! – mondta most váratlanul határozott és erélyes, mély dühvel teli hangon Jeremy. Aztán valami olyasmi történt, amire nem számítottam. Egy villámgyors mozdulattal megragadta a vállamat, és akkorát csavart a testemen, hogy a lendülettől a fának csapódott a fejem. Helyet cseréltünk. Még gondolkozni sem volt időm, mert mélyen a szemembe vájta a tekintetét. – Engedd el! Azonnal ereszd el, ő az enyém, nem a tiéd! – préselte ki a fogai közt a gyűlölettel teli szavait. – Egészen eddig kínoztad, most nem hagyom, hogy tönkre tedd! Tudom, hogy meg akarsz ölni, mert felfogtad, hogy Gyógyító vagyok, az egyetlen természetes ellenséged. De Helenát nem adom neked! – sziszegte a bennem lévő szörnyetegnek. – És most nagyon figyelj rám, Helena! Én… nem… vagyok… az… ellenséged… – tagolta a mondatot. – Soha sem leszek az. Ha kell, órákon át itt fogok állni, és addig nézek a szemedbe, amíg a véred elfogadja azt, amit rád fogok kényszeríteni! Én Gyógyító vagyok, te meg Boszorkány. Ez soha nem fog megváltozni. Mikor megírtam neked, hogy tűnj el a házból, azonnal megbántam. Nem engedhetlek el ezzel a friss tudással! Féltem, hogy így fogsz reagálni. De azt akarom, hogy megértsd, hogy ezzel a dologgal együtt lehet élni! Meg lehet tanulni, lehet kontrollálni. Nem hagyom, hogy elmenj innen és gyilkos Boszorkányként élj. Én tudok csak segíteni rajtad, jól mondtad. Nem tetszik, hogy Gyógyító vagyok? Nem érdekel. Jól figyelj rám! Soha, de soha nem foglak bántani téged, mert egész egyszerűen nem vagyok hajlandó rá. Szükségem van rád. Úgy, mint önmagadra, úgy, mint egy Boszorkányra. Nem tudod kizárni a véredet magadból, mindig is az fog hajtani. De meg fogsz tanulni együtt élni vele. Te és a boszorkányvéred egyek vagytok. De nekem akkor is kellesz. Nem hagylak elmenni. A pisztoly kiesett a kezemből, a hóba süppedt. Semmi mást nem érzékeltem, csak a kristályszemeit. Nem tudtam, hol vagyok, nem tudtam, mi történik. Csak azt tudtam, hogy az a lény, aki most leszorít, nem az ellenségem. – Meg kell értened, hogy nem jelentek veszélyt számodra! Meg kell értened, hogy nem szabad félned tőlem! Kétségbeesetten néztem rá, miközben az arcomhoz közelítette a kezét. Tágra nyílt szemekkel bámultam rá. – Ne félj tőlem! Tőlem nem kell félned – suttogta. Abban a pillanatban minden ijedelem kiveszett a lelkemből. – Inkább… bízz bennem! – mondta, s ekkor hozzáért a bőrömhöz. Nem fájt. Lehunytam a szemem. Az ujjai nem hagyták el az arcomat, végigszánkázott velük a bőrömön. Nekem ne mondja senki, hogy ekkor nem állt meg az idő! – Maradj itt! – mondta csendesen. Még pár másodpercig nézett, majd eltávolodott tőlem, s a havat nézte a talpa alatt. A nyomokat követve lassan eltűnt a szemem elől. Belém mart a hiánya. Nem tudtam, mennyi idő múltán tért vissza hozzám Jeremy, de visszatért. A vállán ott volt a táskám. Végtelen nyugalom szállt meg. – Meg kell keresnünk a folyót – mondta szelíd hangon. Képtelen voltam megszólalni, ezért csak bólintottam. Jeremy megfogta a kezemet, összefonta az ujjainkat. A forró kezemhez képest az övé jéghidegnek tűntek. Követtem, mikor óvatosan vezetni kezdett. Nem tudtam, hogy merre kellett volna elindulnunk, fogalmam sem volt, milyen mélyen voltunk bent az erdőben, de Jeremy határozottan elindult egy irányba, ezért rábíztam magam. Nem is tehettem volna mást.
– Fázol? – kérdeztem. Zavartan pillantott rám, majd gyorsan félrenézett, s elengedett a fagyos kezével. Azonnal visszanyúltam érte, s erősen megszorítottam. Éreztem, hogy remegés fut végig a tagjain. – Siessünk, jó? – mondtam halkan. Bólintott egyet, s tovább vezetett a most már egyre ritkuló fák felé. Pár perc múlva megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor meghallottam a folyó csobogását. Jeremy meggyorsította a lépteit, s én szorosan haladtam mellette. Nem szóltunk egymáshoz. Hosszú perceken keresztül tapostuk még a Pistol folyó partját borító havat és a kavicsokat, mire végre megláttam a ház ablakaiban a pislákoló fényt. Aztán a grafitszürke Mercedest Jeremy kocsija mellett. Megdermedtem. Jennifer és Jet! – Bármi történjék, ne engedd el a kezem, jó? – szólalt meg Jeremy megnyugtatóan. Bólintottam, és visszatért a nyugalom. Jeremy felvezetett a három előtéri lépcsőfokon, majd benyitott az ajtón. – Istenem, végre, Jere… Jennifer arca megviselt volt az aggodalomtól. Mikor meglátott, olyan elszánt düh jelent meg a szemében, hogy félelmemben erősen megszorítottam Jeremy kezét. – Mit keres ez itt? – kérdezte Jennifer. – Itt lakik – válaszolt Jeremy. – Miért fogod a kezét? – kérdezte nővére. – Mert fogni akarom. – Ő… egy… Boszorkány, te mondtad! Te mondtad, hogy ez nem mehet így tovább! – Rám meredt. – Takarodj ebből a házból, most rögtön! Engedd el az öcsém kezét, és azonnal menj innen! Én… én nem vagyok gyilkos, nem vagyok hajlandó kivégezni egy Boszorkányt. Jeremy! Ezt kéne csinálni, erről beszéltünk! Azt nem… de hordd el magad innen, azonnal! – üvöltött, és az arca kipirult éktelen dühében. – Ne üvölts, Jennifer! Meg lehet oldani ezt békésen is. – Jeremy! Megkérdezhetem, hogy mi vagy? Megkérdezhetem, hogy milyen családból származol? – préselte ki a fogai közt. – Gyógyító vagyok, igen. Ő pedig Boszorkány. És nem a tizenötödik században élünk, Jennifer. – De ez egy Boszorkány! – üvöltött fel újra. – Évszázadok óta irtjuk a gyalázatos fajtáját, úgy, ahogy az ő fajtája a miénket! Nem érzed, hogy undorodnod kéne tőle? Úristen, én ezt nem hiszem el… Gyógyító vagy, Jeremy! Megálmodtad, hogy egy Boszorkány van a közelünkben, hetek óta kínoz téged álmodban, és most a kezét szorongatod... Engedd már el az öcsém kézét és takarodj innen! – visította Jennifer, s már nem tudtam, melyikünk is a boszorkány. – Most nem lehet nyugodtan beszélni veled, ezt megértem – csillapította Jeremy a nővérét. – De addig is, fogadd el, hogy Helena nem megy sehová. Itt fog élni velünk továbbra is. Jennifer még mondott valamit arról, hogy ez az ősi Raven család birtoka és itt nem fog megtelepedni egy Boszorkány, miközben segélykérően nézett fiatalabb öccsére. Minden tagom megremegett a fájdalomtól, amikor rápillantottam Jetre. Csak ült a vörös fotelben, s meredt rám. Olyan mély szakadék, olyan mély csalódás volt a tekintetében, hogy könnyek szöktek a szemembe. – Már itt él egy teljes hónapja – mondta szelíden Jeremy. – Ez nem folytatódhat így! – Jól van, nővérem. Akkor most figyelj rám, mert elmondom, mi a helyzet. Vagy Helena marad itt, vagy mindketten elmegyünk innen, méghozzá együtt. A kínzó csendben csak a tűz pattogása hallatszott. Jeremy megszorította a kezemet, és magához húzott. Jennifer tekintetében a forrongó düh helyett most már színtiszta gyűlölet és őrület lángolt. – Nem veszed el tőlem az öcsémet! Nem engedem! – rikácsolta. – Három Gyógyítóval tartózkodsz egy helyiségben. Tudod, hogy mit szokás ilyenkor csinálni? Tudod, hogy mi megy a két faj között több mint ötszáz éve? – Elég volt Jennifer! – mondta élesen Jeremy. – Ugye tudod, mi szokott ilyenkor történni, kisöcsém? – Nem engedem, hogy bántsd őt.
– Én? Én nem lennék hajlandó hozzányúlni ehhez a féreghez! Ezért mondtam, hogy most azonnal tűnjön el. – Nem fog eltűnni. Vagy ha igen, akkor velem együtt. – Nem tudod, hogy miket beszélsz, Jeremy – csóválta a fejét Jennifer. – Megmondtam, hogy csak hormontúltengésben szenvedsz. Viszont itt most a családod biztonságáról van szó, és én úgy neveltelek, hogy mindig az legyen az első! – Jól tudod, hogy ez így is van. De ez most teljesen más… – Ugyan, mitől más? Pontosan ezért neveltelek így benneteket, mert össze kell tartanunk! Soha életemben nem számítottam volna rá, hogy egy Boszorkány kerül az életünkbe! Jet, az istenért, segíts már! – nézett hátra eszelősen az öccsére. Jet még mindig engem bámult. Dac és harag jelent meg a tekintetében. Aztán idegesen leeresztette a fejét, s a hajába túrt. Most olyan heves érzelmek forrongtak benne, hogy esélye sem volt a kommunikációra. – Figyelj, Jennifer! – szólalt meg Jeremy mellettem. – Tudom, mit csinálok. Tudom kontrollálni őt. Eldöntöttem valamit, és ezt nem fogod tudni megváltoztatni. Utoljára mondom, ha kell, elmegyek innen vele. Ekkor ismét olyasmi történt, amire nem számítottam. Jennifer megtört. Tisztán látszott az arcvonásain, a barna tekintetében. Végre átérezte az elszántságot Jeremy hangjában. – Ezt nem teheted meg velem! – suttogta majdnem sírva. – Jeremy, kérlek, térj észhez… Mi Gyógyítók vagyunk, mi… mi hárman vagyunk, mi egyek vagyunk. Nem szakadhatunk ketté, soha! És pont egy Boszorkány miatt? Nem teheted ezt meg velem. Jettel sem. – Jogom van a szabadságomhoz, felnőttem. Már nem vagyok a kicsi fiad, már nem kell vigyáznod rám. – Dehogynem… – suttogta Jennifer. – Ha akarod, fogd a makacsságomra, nem érdekel. Nincs szükségem az engedélyedre ahhoz, hogy Helenát itt tartsam. Ez az én dolgom. – Hogy érted azt, hogy ez csak a te dolgod?! – Úgy, hogy a huszonegyedik században élünk, civilizált Gyógyítókként. Engem nem érdekelnek az előítéletek a Boszorkányokról. – És az a rengeteg pusztítás és haláleset? – Ahhoz semmi közünk! – Honnan tudod, hogy az ő ősei nem éppen a mi rokonainkat irtották? Nem találsz kivételt. A mi fajtánk minden Boszorkányt megöl, mert ők is… – Elég! Nem lehet ennyire elveszni a múltban! – Jeremy, ezek a harcok ma is folynak, és szünet nélkül! Mi nem olyan területen élünk… de tudod, hogy már Oregonban is teremnek Boszorkányok. Te jó ég, mennyire örültem, hogy biztonságban vagyunk… – Na jó. Itt hagyjuk abba. Annyit kérek csak, hogy bízz bennem! Lehet, hogy nem vagyok olyan bölcs, mint Jet, de tudom, hogy melyikőtök mit érez. – Ezt meg hogy értsem? – Úgy, hogy Jet már döntött. A vita le van zárva. – Jeremy előbb az öccsére, majd a nővérére nézett. – Mi?! – Jennifer megpördült a tengelye körül, s Jetre bámult, aki üveges tekintettel meredt a szőnyegre. Ijedten nézett vissza Jeremyre. – Ez a te műved, ugye? – Nem én csináltam. Ő döntött. Jeremy még mindig erősen fogta a kezemet, mert reszkettem a Jenniferből felém áradó tömény gyűlölettől. – Nyugodj meg, nem lesz semmi baj – mondta olyan halkan, hogy csak én halljam. Csak bólogattam tehetetlenségemben. – Istenem – szólalt meg Jennifer síri hangon –, édes istenem, ha ezt anya látná! – Boldog lenne, hogy tizenhat évnyi lelki gyötrődés után végre találtam valakit, aki megért – nézett rá Jeremy.
– És én? – suttogta megsemmisülten Jennifer. – Én nem számítok? Én nem értelek meg téged? Nem én vagyok az, aki éjt nappallá téve dolgozom, hogy egyensúlyban tartsam a szülők nélküli, félrecsúszott életünket? Én ki vagyok neked, Jeremy? – Tudod, hogy szeretlek és tisztellek. És azt is tudod, hogy egy másik fajta megértésre gondoltam. Kérlek… nagyon kérlek, ne úgy nézz rá, mint egy Boszorkányra! Megmondtam, hogy képes vagyok kontrollálni őt. Azt szeretném, ha békében élhetnénk együtt. Négyen egy fedél alatt – kérte Jeremy. Jennifernek potyogtak a könnyei. Megtörten nézett Jeremyre, legyőzötten. Hosszú percekig senki sem szólalt meg ezután, csak a tűz pattogott megnyugtatóan a kandallóban. Végül Jeremy törte meg a csendet. – Késő van, mindenki fáradt. Menjünk aludni! Holnap folytatjuk, ha van még egyáltalán mit folytatni. – Van még mit… – rebegte Jennifer a könnyei közt. Aztán már csak Jeremyvel voltunk, ketten, a folyosónkon. – Helena! Kérlek, ha lezuhanyoztál, gyere be hozzám! Sok mindent… el kell még mondanom neked, hogy tisztább legyen a kép. Érted? Odaadta a táskámat, majd megvárta, amíg magamra csukom a fürdőszobaajtót. Aztán hallottam, hogy ő is bemegy a szobájába. Lerángattam magamról a ruháimat, és beléptem a zuhany alá. Míg ömlött rám a forró víz, Jeremy járt a fejemben. Megmentett. Bízik bennem. Kiállt értem. Kettészakította a családját. Mindent feladott. Csak engem akart biztonságban tudni maga mellett. Önkéntelenül is a csuklómra tévedt a tekintetem. Láttam a kékeslilás ereket a barna bőröm alatt. Bennük folyt az a gyalázat, ami miatt csaknem megöltem Jeremyt az erdőben. Feltéptem a körömápoló-készletemet, kivettem belőle az ollót. Erősen végighúztam az élét a kifeszített csuklómon. Semmi. – Gyere ki… gyere ki, látni akarlak! – préseltem a szavakat a fogaim közt. Még erősebben fúrtam bele az olló élét a bőrömbe az ütőeremnél. Még mindig semmi. Kétségbeesett, tehetetlen dühömben nagy lendülettel az ereim közé szúrtam. A bőrömön csak egy halvány, fehér pötty maradt, vér egy csepp se. – Nem igaz! – nyögtem kétségbeesetten. – Látni akarlak, te átkozott... Addig turkáltam a neszesszeremben, míg végre sikerült kiszednem a borotvámat. Széttörtem, és mohón belevágtam a bőrömbe a vékony pengéjét. Többször végighúztam az ereimen. – Ez nem lehet igaz! – őrjöngtem. Egy csöpp vér sem serkent ki. Kopogtattak az ajtón. – Helena, bemehetek? Ő volt. Pánikot hallottam ki a hangjából. Igyekeztem magamra kapni néhány ruhámat, de ő nem várta meg, hogy engedélyt adjak a belépésre. Feltépte az ajtót, és rögtön rátalált a szemével az ollóra és a széttört borotvára. – Istenem, jól vagy? – kérdezte aggódva. – Mekkora idióta vagyok! Nem szabadott volna egyedül hagynom téged. Bocsáss meg… Megfogta a kezemet, és kivezetett a folyosóra. Még mindig furcsa volt hozzáérnem a bőréhez. De erre most nem gondolhattam. Nem érdemeltem meg az érintését. – Ülj le! – mondta határozottan, mikor bevezetett a szobájába. Leroskadtam az ágyára. – Nézz rám! – kérte aztán lágyabb hangon. – Hogy tudsz hozzám szólni? – suttogtam. – Hogy tudsz megtűrni a közeledben? Hogy tudsz… egy levegőt szívni velem? – Azt felejtsd el, nem történt semmi… Az nem te voltál.
– Felejtsem el? Nem én voltam? – kérdeztem vissza. – De Jeremy! Ennyire… – az ujjaimmal kimértem egy centimétert – ennyire voltam attól, hogy megöljelek! Úristen, kimondva még rettenetesebb… Megremegtem a belém hasító fájdalomtól. A szememet elöntötte a könny, és zokogásban törtem ki. Végre képes voltam kisírni magamból minden szenvedést. Jeremy mélyet sóhajtott. – Hogyan értessem meg veled, hogy az nem a te hibád volt? Valahogy meg kellett tudnod, mi vagy, hogy milyen fajtából vagy. Sajnálom… túl gyáva voltam ahhoz, hogy szemtől szembe közöljem veled. De most megígérem, hogy mindent jóváteszek! – Jóváteszel? Te? – Ámulva meredtem rá. – Ugyan mit? Miben vagy te hibás, Jeremy? Kettőnk közül én vagyok a gyilkos, nem te! – Ezt ne mondd, kérlek! Ne hívd magad így, ez nem igaz! – Hogy mi? Mi nem igaz? – Nem vagy gyilkos, értsd meg! Az nem te voltál! Semmiről sem tehetsz, egyik haláleset sem a te hibád, hanem azé, aki elrejtette előled a teljes igazságot. Anyád tudta, hogy Boszorkányt hozott a világra. És ugyanúgy leírhatta volna neked az igazságot a levelében, mint ahogy én megtettem. Az ő hibája, Helena. Az is az ő hibája, hogy most ezért magadat kínzod. Ez a legrosszabb. – De… de Jeremy, én… bántottalak! Nem is akárhogy! Istenem, mennyire fájt? Mondd, nagyon fájt? Válasz helyett megérintette a hátamat, simogatni kezdett. – Hányszor mondjam még, hogy nem a te hibád, Hel – duruzsolta a fülembe. A tenyerébe vette az arcomat. Az érintése ismét nem várt megnyugvást hozott számomra. – Utoljára mondom, hogy az nem te voltál! Ne sanyargasd magad! Az, ott az erdőben, nem te voltál! Tudod, ki vagy te? Az, akit felébresztettem benned egy hónapja. Hel, meg kell értened valamit. Engem nem érdekel, hogy mi vagy. Csak az érdekel, hogy ki vagy. Nem tudtam mit felelni, elvesztem a szemei kékjében, a megbocsátás végtelen tengerében. Hogyan képes megbocsátani nekem? – Nem tudom, hol kezdjem – szólalt meg halkan. – Annyi dolog van, amit… amit helyre kell, hogy tegyek a fejedben. Ami kell ahhoz, hogy elfogadd önmagad. Fogalmam sem volt már, mit jelent az a szó, hogy elfogadás. Nem tudtam, miről beszél. Megfogta a kezemet s összekulcsolta az ujjainkat, majd elkezdte simogatni a bőrömet. Lehunytam a szemem. Túl régóta vágytam már erre, túl régóta gyötörte a lelkemet a vágy az érintéséért. – Hétfőn – szólalt meg –, miután beszéltem neked a titkunkról és este átöleltelek… azt hittem, annál bonyolultabb már nem lehetne ez az egész. – Ez így tényleg nagyon bonyolult… Hiszen mi ősellenségek vagyunk... – nyöszörögtem. Megszorította a kezemet. – Nem, nem vagyunk azok! Engem nem érdekelnek az előítéletek. – De Jennifer azt mondta, ötszáz éve folyamatosan… – Te talán úgy érzed, hogy az ellenséged vagyok? – kérdezte élesen. – Emlékszel arra, mit mondtam az erdőben? Azt nagyon vésd az eszedbe, kérlek! Nem vagyok hajlandó téged ellenségként kezelni, és sohasem foglak bántani! Szerinted miért vagyok képes végre hozzád érni? Mert sikerült megértetnem a véreddel, hogy nem kell ilyen mértékű védekező reakciót mutatnod irántam! – Szóval a vérem önálló életet él. Ezt jó tudni – bólogattam idegesen. – Jaj, Hel… tényleg ezt szűrted le abból, amit mondtam? – nyögte Jeremy. – Igen! És… azt hittem, képes leszel végre elterelni a gondolataimat, de ezzel csak megint eszembe juttatod, mi történt az erdőben… Jeremy kétségbeesett. – Istenem, ki és miért büntet engem azzal, hogy nem tudok beléd látni? Ha tudnék, már régen megoldódott volna az egész, már régen elfeledtettem volna veled ezt az egész szörnyűséget! – Ne! Azt nem akarom! Emlékezni akarok rá, tudni akarom, hogy miért nem érdemellek meg! – Most mondtad, hogy inkább tereljem el róla a gondolataidat… – nevetett fel Jeremy.
– Inkább ne. Jobb, ha arra gondolok, milyen szánalmas módon okoztam neked fájdalmat, és hogy majdnem… – Elég, elég, hagyd már abba! – kérlelt dühösen. – Alig tudom elhinni, hogy végre képes vagyok megérinteni téged... most csak ez legyen a fontos. Te meg csak arra tudsz gondolni, ami odakint történt! – Sajnálom. Tudod, létezik egy olyan érzés, hogy bűntudat. Elvette a kezét tőlem. Abban a pillanatban fogtam fel, milyen mély, kínzó hiány tölt el, mikor elszakítja az ujjait. Lassan a kézfejéhez értem. Rám pillantott, éreztem a tekintetét az arcomon. De én csak a kezét néztem. Feljebb futtattam az ujjaimat a puha selymen, ami a világos, tiszta bőre volt… Mikor elértem a csuklójáig, körbefontam rajta az ujjaimat. Ott éreztem a pulzusát, a lüktető vért az ereiben. Megbabonázott az üteme, a lágy nyomása. Észre sem vettem, hogy feltérdeltem az ágyon. Minden figyelmemet és érzékemet Jeremy bőrére irányítottam. Elhagytam a csuklóját, s lassan végigsimítottam az alkarján, és elértem a könyökhajlatában kékesen áttetsző ereihez. Jeremy eddig bírta. Már hosszú másodpercek óta éreztem, milyen mély és nehéz lett a lélegzete, de azt hittem, még hagyja egy kicsit, hogy tanulmányozzam a világos bőrét. Nem hagyta. Villámgyorsan ért az arcomhoz, s arra kényszerített a mozdulatával, hogy ránézzek. Egy másodpercem volt, hogy elmerüljek az opálosan derengő világoskék szemeiben. Azután le kellett hunynom a szemem, mert megtörtént az, amiről eddig még képzelődnöm is fizikai fájdalom volt. Most, ahogy elérte az ajkamat, minden olyan egyszerűnek tűnt. Ha bőrének finomságára nem találtam szavakat, az ajkainak puhaságára már nem is mertem keresgélni a megfelelő kifejezést. Lágyan csókolt meg, vigyázva, távolságot tartva, de éreztem, hogy mennyire elvész a pillanatban. A hajához emeltem a kezemet. Amint beletúrtam a fekete tincseibe, újabb gyönyörhullám futott át rajtam. Ekkor vesztettem el az eszem, s ekkor viszonoztam a csókját, sokkal hevesebben. Olyan hévvel csókolt vissza, amilyenre szükségem volt. Átfogta a derekamat, s magához szorított. Időnként el kellett szakadnom tőle, hogy levegőt vehessek. Jeremy olyan szenvedéllyel csókolt, amire nem számítottam, és mégis vigyázott az ajkaimra. A szívem vadul dobogott, az ereimben csörgedező vérfolyam felgyorsult. A felismerés, hogy az ereimben folyó gyalázat ilyen vágyakozás okán is felpezsdülhet, még boldogabbá tett. Akartam őt. Nem érdekelt, mi hajtott: a tüzes vérem, a vágy, az egy hónapnyi sóvárgás, vagy a boldogság pillanatnyi akarása. Egy biztos: boldog voltam. Jeremy alig kapott levegőt, de hajlandó volt visszacsókolni olyan szenvedélyesen, ahogy én szerettem volna. Aztán felemelt, s egy gyors, de óvatos mozdulattal hátradöntött az ágyon. Újra enyémek voltak az ajkai, és a meleget árasztó teste hozzám ért. Képtelen voltam betelni az illatával, a csókjaival vagy a haja érintésével. Ahogy ismét beletúrtam a sűrű, sötét tincseibe, eszembe ötlött, hogy a haja volt a harmadik olyan dolog, amire nem találtam szavakat. A selymessége megbabonázott, s tökéletessé tette a pillanatot. Levegőért kapkodva ziháltam, mikor elszakadt tőlem, s az államon, majd a nyakamon csókolt tovább. Lágyan végighúztam a körmeimet a gerincén, és a torkából egy elfojtott sóhaj tört fel. S csak csókolt tovább, teljes testtel hozzám simulva. Egy pillanat alatt tört meg minden varázs, amikor hangos kopogást hallottam az ajtón. – Bemehetek? Jefemy kinyitotta a szemét, félelem jelent meg a tekintetében. – Várj! – Ennyit tudott az ajtó felé kiáltani a nővérének, miközben elszakadt tőlem. Tágra nyílt szemekkel meredtem rá a nem várt dolog miatt. Lenyugtatta a lélegzetét, majd ennyit suttogott nekem: – Mindjárt jövök – mondta, és nem bírta ki, hogy ne adjon egy gyors csókot az ajkaimra, mielőtt kilép a szobából. Nem tudtam és nem is akartam elfojtani egy örömmel teli mosolyt. Amikor egyedül maradtam, egy fél másodpercbe kellett belesűrítenem az érzelmeket, a gondolatokat, amelyek bennem kavarogtak. Utána már arra kellett figyelnem, ami az ajtón kívülről szűrődik be hozzám. – Mit akarsz? – hallottam Jeremy halk, feszült hangját. – Nem kell dühösnek lenned – válaszolt Jennifer. – Bent van?
Egy kis csend. – Igen. Miért? – Ezt én akartam kérdezni. – El kell mondanom neki egy csomó dolgot. Csend. – Jól van, figyelj! Lenyugodtam. Látod? Már egyáltalán nem vagyok ideges… – Persze, látom… – felelt Jeremy gúnyosan. – Mondom, nem vagyok ideges, és beszélni akarok veled. Muszáj meghallgatnod, Jeremy. – Nem fogsz tudni meggyőzni semmivel. Döntöttem, mondtam már neked. – Tudod mit? Nem akarlak meggyőzni. Csak engedd meg, hogy vázoljam neked a helyzetet. – Jaj, Jennifer, ne csináld… – Jól figyelj rám! Tudom, hogy jót akarsz neki, benned van, a véredben van a segíteni akarás. De most az egyszer kivételt kell tenned, ugyanis ő nagyon más. Nemcsak hogy más, de az ellenséged. – Fogd már be… – Nem, figyelj rám! Tudom, hogy mi játszódik le benned. Szép a lány, tényleg szép. Mert a természet alkotta, és széppé teszi a vére. Nem szabad ennek engedned! Annyi lány van még ezen a földön, annyi szép teremtés járkál még köztünk, akikkel még nem találkoztál! Ne nála akadj el, kérlek! Rájöttem, hogy ez az egyetlen oka annak, hogy nem viszolyogsz tőle, mert vonzódsz hozzá. De ez csak a felszín, ez… – Nem a felszín! – emelte fel a hangját Jeremy. – Megmondtam, hogy nekem az számít, hogy megért. Ami benne van, engem az érdekel! – Rendben van… De tudod, mi van benne? Azt mondtad, hogy a tűz eleme az övé… Ez rettenetes! A legerősebb elem! És tudod, miért aggódom? Mert mivel ő eddig ezt nem tudta, egy vad Boszorkány lett belőle, semmi több! Van fogalmad róla, mennyire megnehezíti ez a helyzetet? Sokkal jobban kell félnünk tőle, mintha egy gyakorlott Boszorkánnyal lenne dolgunk… lenne dolgod. Az a baj, nem ismered fel, hogy életveszélyben vagy! Értsd meg, vannak helyzetek, amikor muszáj hallgatnod rám! Ez nem egy egyszerű kamasz ámítása. Ez véresen komoly ügy. Ő, ott bent a szobádban – és az sem érdekel, hogyha hallja –, egy olyan családból származik, aminek a tagjai Gyógyítókat öltek. Lehet, hogy még Európában, mielőtt ide kerültek Amerikába… vagy itt is. Ez alól nincs kivétel, mindenki mindenkit pusztít. Ma már kevesen vannak, de ezek szerint az ember bármikor beléjük ütközhet. Tudom, hogy segíteni akarsz neki, tudom, Jeremy. De az őseinket és az őseit egy olyan izzó harag választja szét, hogy te ezt egyszerűen nem tolhatod el magadtól, nem veheted semmibe! Értsd meg, olyan nincs, hogy egy szobában tartózkodj egy Boszorkánnyal! Nem akarom, annyira nem akarom megvárni, amíg magától elkezdi felfedezni az erejét és neked támad! Hidd el, hogy így lesz! Meg fog próbálni megölni, mert boszorkányból van. A természet gyúrta össze, hogy bosszút álljon a családja sérelmeiért! Ha egyszer felgyullad benne az a tomboló tűz, akkor nem tudsz majd mit tenni! Csend. – Jót akarok neked, Jeremy! – szólalt meg Jennifer újból, lágy hangon. – Az a legfontosabb, hogy biztonságban légy. Figyelj… Semmit nem aludtál napok óta, fáradt vagy, nem bírsz józanul gondolkodni, összezavarodtál. Kérlek… csak arra kérlek, hogy aludj végre, és aludd ki magadból a törhetetlen makacsságodat! Csend. Hosszú, kínzó csend. Remegtem. Pedig annyira örültem már, hogy Jeremy közelsége megnyugtatott! És most minden megint olyan fekete lett… Jennifer túl meggyőző volt. Lepergett az arcomon egy könnycsepp. – Igazad van, Jen – felelt Jeremy. – Minden igaz, amit elmondtál. És ennek ellenére nekem most mégis az a legfontosabb, hogy visszamenjek a szobámba és megnyugtassam őt, mert sikerült visszahoznod a rettegését. Megmondtam, hogy nem fogok változtatni a döntésemen. Visszatartottam a lélegzetemet. – Ne… ne csináld! – emelte fel a hangját Jennifer. – Ne legyél… – Menj aludni! – parancsolta Jeremy.
– Jól van! – vágta rá dühtől remegve a nővére. – Te is aludj! Szólj, ha majd beleőrülsz az álmaidba, amiket okoz neked! Mert ha itt tartod, azok nem fognak megszűnni. Szép álmokat! – vetette oda gúnyosan Jeremynek. Aztán kinyílt az ajtó, majd halkan becsukódott. Jeremy nekitámaszkodott az ajtónak, a fejét hátrahajtotta, a szeme csukva volt. – Mindent hallottál, ugye? – kérdezte halkan. Képtelen voltam megszólalni. Felnyitotta a szemét, s megindult felém. Mikor leült az ágyra, megfogta a kezemet, és lágyan simogatta a bőrömet. – Túl önző voltam – szólalt meg halkan. – Nem adtam meg a lehetőséget arra, hogy válassz, önmagadtól. Pedig jogod van hozzá. És nekem nincs jogom itt tartani téged, bármennyire is szeretnélek. Bármikor elmehetsz innen. Könnyes szemekkel néztem rá, és még mindig nem tudtam megszólalni. – Az az egyik választásod – folytatta halkan Jeremy –, hogy elmész három Gyógyító házából. A másik pedig… hogy itt maradsz. De akkor tudnod kell valamit. Bármennyi harag és gyűlölet fog még rád zúdulni, melletted maradok és segítek neked. Ha itt maradsz, akkor minden erőmmel azon leszek, hogy kordában tartsam a… kitöréseidet. Segíteni fogok, hogy tudd használni az erődet. Nem érdekel Jennifer. És… és lehet, hogy ezzel évszázados törvényeket sértek meg, de… de az ég szerelmére, kit érdekel, ha az őseink irtották egymást! Az az ő bajuk. És mi van… mi van, ha azokért a halálokért nekünk nem egymás ellen kell fordulnunk, hanem pontosan egymás mellé kell állnunk, és… Nem tudta befejezni. A nyakához hajoltam és megöleltem. Most a bőrére vágytam. Mélyen beszívtam a citrusok és a fenyőillat keverékét. Aztán hosszú másodpercekig a bőrén hagytam az ajkaimat, a nyakát csókoltan. Éreztem a vére lüktetését. Feljebb emeltem a fejemet, s a tekintetét kerestem. Amikor megláttam a megkönnyebbüléstől csillogó kristályszemeit, végre felszabadultan elnevettem magam. – Igazad van. Lázadjunk! A vidám hangom egy ilyen szörnyű eseménysorozat után a magam számára is furcsán zengett. Közelíteni kezdtem az ajkaimat a Jeremyéhez, de most eltolt magától. – Várj – mondta szelíden, s kezébe fogta az arcomat. – Meg kell ígérned nekem valamit. – Mit? – kérdeztem halkan. – Hogy soha, soha, de soha nem gondolsz többet arra, ami az erdőben történt – nézett rám könyörgően. – Rendben, megígérem. Ezután már engedte, hogy megcsókoljam. Lassan, nyugodtan, pecsét gyanánt az esküm után. Közel húztam magamhoz, s átöleltem. Egy idő után eltávolodott tőlem. A szemei csukva voltak. Akkor nevette el magát felszabadultan, amikor én is. – Jól van… – vigyorgott – de most tényleg el kell mondanom pár dolgot, mielőtt elmész aludni. Így is nagyon késő van. Újra megcsókoltam. – Nem… tudnál… így… beszélni? – kérdeztem, minden egyes szó után egy újabb csókot nyomva az ajkaira. – Hát… az elég nehéz lenne. – Próbáld meg… Magához húzott, forrón megcsókolt, de egy perc múlva újra eltávolodott tőlem. Megköszörülte a torkát. – Na jó… akkor szedjük össze, mit tudunk rólad. Sóhajtottam. Már csak ez hiányzott! De most mindent olyan tisztán, fényesen és pozitívan láttam, hogy ezt az örömöt semmilyen durva szó, semmilyen átok nem szakíthatta volna szét. – Szóval Boszorkány vagy – jelentette ki. – Egy olyan családból származol, amelynek az alapítói a tizenötödik században menekültek az egyház üldözésétől. A kezdetekben csak a tűz létezett, mint a vérükben lévő elem. Ez nagyon bonyolult lehet… fogalmam sincs, hogy kerülhet bele az ember vérébe egy természeti elem a négy közül… úgy értem, a Gyógyítóknál benne van a génekben… Szóval a harcok
elkezdődtek, ez ellen nem lehet mit tenni. De ez megint a múlt, amit le lehet zárni! – csillant fel a szeme. – Látod, ennyire egyszerű az egész! – Nem igaz… Jennifer azt mondta, a harcok még ma is folynak – feleltem. – Ugyan már, azt csak eltúlozta, hogy meggyőzzön… – Ezt aztán tényleg nem tudhatod, Jeremy! – szóltam rá. – Az egy dolog, hogy mi éljük az életünket, de nem tudhatjuk, mi történik odakint, az egész bolygón… – De… állítólag nagyon kevés Boszorkány maradt. Gondolj bele, ha folyamatosan dúlnak még ma is a harcok, és Boszorkányok csak május elsején születhetnek… biztos nagyon kevesen vannak. – Ez a május elsejei dolog… megint furcsa. Én ezt nem értem. – Nem mintha én érteném… annyit olvastam, hogy Észak-Európában volt egy hatalmas összecsapás, amire hónapok óta készült mindkét fél. Aztán nagyon megsínylették… De akkoriban még mindkét fajból sokan voltak, és az okosabb Boszorkányok is tudták, hogy össze kell tartaniuk, együtt kell élniük, és el kell titkolniuk a képességeiket az emberek elől. Mert akkor már nem az egyház volt a gondjuk, hanem a Gyógyítók. Egy idő után szerintem már azt se tudták, miért ölik egymást. Gondold el… nem az ő hibájukból kezdődött el ez az egész. Ha nem üldözték volna a pogányokat, ha nem égettek volna el annyi embert… de hát ez van. Mindkét fajnak meg kellett védenie magát a másiktól. Ráadásul még titokban is kellett tartani az egészet… mert néha elkerülhetetlen volt, hogy az emberek észre ne vegyék a furcsaságokat. Egyszerűen így kelnek életre a legendák és a mítoszok, amiket ma is hall az ember. Ezeket a csavaros történeteket nem lehet csak úgy a fejedből előrántani… mindennek van egy kis valóságalapja. Na de vissza… Hova is? Hol tartottam? Elnevettem magam. – Valahol a harcoknál… – Ja, persze! – nevette el magát ő is. – Azt akartam még elmondani, miért van ez a nagy ellentét a két faj között. Ebben segíthetsz. Emlékezz vissza, hogy miután elütöttelek, és te felébredtél a kómából, miért rohantál ki a laborból. – Talán… mert el akartam menni? – próbálkoztam. – Azon belül? – Azon belül? – néztem rá értetlenül. – Nem tudom. – Emlékezz vissza! Mi történt, mikor kinyitottad a szemed? – Megláttam Jetet. – És még? – A fehér falakat, az ablakokat… most írjam le az egész szobát? – Igen! Erről beszélek! – csillant meg a szeme. – Mi van? – Ne mondd, hogy pozitív érzelmekkel töltött el egy kórházi szobának tűnő helyiség, tele orvosi műszerekkel! Összeráncoltam a homlokomat, s megpróbáltam visszaemlékezni. Mikor felébredtem, elfogott a félelem és a düh, mert egy idegen, világos helyen voltam. Aztán megláttam a belőlem kilógó kis csöveket, és a rettenettől mindent kitéptem magamból. – Emlékszel, ugye? – kérdezte. Bólintottam. – A pusztítás és az egymás irtása miatt felhalmozódott gyűlölet mellett ezért utálják egymást a legjobban a Boszorkányok és a Gyógyítók. A természet gyermekei a naturális dolgokat szeretik. A természet, az alkotójuk által felállított törvények szerint élnek, amiket maguktól fogalmaznak meg. Ezzel szemben a Gyógyítóknak három különböző módszerük van arra, hogy beleavatkozzanak a természet rendjébe. Gyógyítással és Ráolvasással bármilyen testi szerv állapotát képesek befolyásolni. A Látás pedig… szintén törvénytelen dolog – halkult el a hangja –, mert senkinek sincs joga ahhoz, hogy megváltoztassa egy ember lelkében kialakult érzelmeket. Ezért… ezért ez a legbonyolultabb adottság a három közül. Ezzel a legnehezebb megbirkózni. Ezért szenvedtem kiskoromban éveken át. Azt mondta, szenvedett, éveken át, de én jól tudtam, hogy ennek a folyamatnak még nincs vége. S ezért van szüksége rám. Megsimítottam az arcát, majd megcsókoltam a homlokán. Bátorítóan rámosolyogtam.
– Ezért olyan nagy az ellenségesség – folytatta halkan. – És a rengeteg halál és fájdalom miatt, amit egymásnak okoztak. Ezért… évszázadok alatt, ha szét is szóródtak, bárhol újra egymásra akadhattak, mert… mert a Látó mindig megérezte, hogyha egy Boszorkány van a közelben. Megálmodta, és így a többi Gyógyítóval együtt fel tudtak készülni az összecsapásra. Ezt csak pár napja tudom… a könyvekből. Mert ez az egész elfelejtődött az én családomban. A Ravenek századokkal ezelőtt jöttek Amerikába, elmenekültek a harcok elől. Van lent az alagsorban jó pár könyv erről… Szerintem senki sem hitte volna, hogy a közelben lakik egy Boszorkány család, vagy a leszármazottjuk… – csóválta a fejét. – És anyád tényleg tudta, hogy Boszorkány vagy. Ha elmagyarázta volna neked, hogyan kell élned Boszorkányként, akkor talán... És tudott az egészről. Valószínűleg a Gyógyítókról is. Ez így nagyon rossz, Hel. Rád nézve. Egy Boszorkányt kiskorától kezdve szoktatni kell az ereje használatához… és ez benned tombol már tizennyolc éve, mert sehogy sem tudtad levezetni, pedig… le lehet. Szerintem. Illetve… olvastam róla. Attól függően, hogy milyen elemmel áldott meg a természet… azzal az elemmel bánni tudsz. Akármit csinálhatsz vele. Csodálkozva néztem rá. – Ezt nem értem… – Én se. De majd meglátjuk. Mondtam, hogy segítek. Meg kell tanulnod használni ezt… valahogy. Majd találunk rá megoldást. Együtt megoldjuk. Megkönnyebbültem. A szó hallatán, hogy „együtt”, átjárt egy meleg borzongás. Jeremy az órájára pillantott. – Tippelj! – Fél egy? – kérdeztem. – Fél egy lesz két perc múlva. Megkockáztatom, hogy ilyen hosszú és sűrű napod még nem volt egész életedben, úgyhogy most nagyon gyorsan menj aludni! – nézett rám. Nagyon hirtelen történt minden… Nem akartam a szobámba menni, és a takaróm alatt meghúzni magam. Elkeseredetten mosolyogtam rá, miközben egy gyors csókot nyomott a számra. – Mi a baj? – kérdezte Jeremy, a szomorú arcomat látva. Magamra erőltettem egy mosolyt. – Semmi. Megyek. Felkeltem az ágyról, de mielőtt elindulhattam volna, a kezem után kapott. Muszáj volt visszanéznem rá. – Hova mész? – kérdezte csodálkozva. Ránéztem. – Aludni. Most küldtél el aludni. A füleddel vagy az emlékezeteddel van baj? Fél egy van. Megyek aludni a szobámba. Ha megengeded. – Dehogy engedem, itt fogsz aludni! Elállt a lélegzetem. Pár másodpercig csak néztem rá. – Hol? Hol fogok aludni? Jeremy mosolyogva nézett rám. – Te komolyan azt hitted, hogy ezek után egyedül hagylak akár egy percre is? Nem alhatsz egyedül egy ilyen kemény nap után! És nem akarom, hogy elmenj – jelentette ki. Úsztam a szemében. A gyomrom pillangói egy pillanatra sem nyugodtak le. Ez a dolog váratlanul ért, és én boldogan fogadtam el. – Rendben – mondtam, a szemébe mélyedve. – Az ágy melyik felét kéred? – kérdezte huncut mosollyal. – Jaj, Jeremy, annyira mindegy! – nevettem. – Oké. Akkor… befelé! – szólt rám. Rám terítette a félbehajtott takarót. Elmosolyodtam. – Ettől jó melegem lesz – lejjebb húztam, egészen a csípőmig –, már most melegem van. – El is hiszem, egy ilyen nap után – mondta Jeremy. Leguggolt mellém, s a hajamhoz emelte a kezét. Átjárt a kellemes bizsergés. – Még le kell hűlnie a vérednek. – Hogy mi van? – kérdeztem pislogva. – Nem vagyok én hüllő, vagy egy…
– Dehogy vagy! – csóválta a fejét. – De még meg kell nyugodnod. Így is melegebb a véred, mint egy… átlagos emberé. – Milyen a vérem? – kérdeztem ijedten. Óvatosan megsimogatta a hajamat. – Jetet sokszor kérdeztem, milyen érzés hozzád érni – felelt halkan. – Mindig azt mondta, hogy meleg. Ez azért van, mert… Boszorkány vagy. Egyetlen Boszorkánynak sincs emberi testhőmérséklete. Azt olvastam, hogy a föld és a tűz eleműek melegebb vérűek, a levegő meg a víz elem Boszorkányai pedig kicsit hidegebbek. Ámulva néztem rá, s nem éreztem, hogy lélegzem. – Nyugodj meg, ez normális. Ne ijedj meg tőle! – mondta nyugtató hangon. Jeremy homlokon csókolt, s lehunyva a szemem, tényleg sikerült megnyugodnom. – Aludj! – mondta szelíden. – Én még elmegyek zuhanyozni. Tíz perc, és itt vagyok. – Azt mondtad, nem hagysz egyedül! – morogtam. Halkan felnevetett. – Bocsánat, csak egy zuhany az egész! Negyed óra múlva jövök. – Azt mondtad, hogy tíz perc! – Akkor legyen tizenkét és fél perc. – Számolom! – szóltam rá, mikor már az ajtókilincset fogta. – Ne számold, aludj! Aztán eltűnt. Mélyet sóhajtottam, és az oldalamra fordultam. Az éjjeli lámpa adta egész este a megvilágítást a szobának, s Jeremy nem kapcsolta le. Lehet, hogy tudta, addig úgysem alszom el, amíg vissza nem jön. Vagy csak elfelejtette. Annyira mindegy volt! A párnájához hajoltam, s mélyen beszívtam az illatát. Kellemes menta. A haján szoktam érezni. Több volt, mint tökéletes. Hallottam, ahogy zubogni kezd a víz. Öt perc után már nem éreztem mást, csak mentát. Jeremy ágya mindennél kényelmesebb volt. És hatalmas. Rengeteg dologról kellett volna gondolkodnom. Ott volt a megoldatlan kérdés, hogy hol és hogyan fogom tovább élni az életem. Jeremy erős, de féltem, hogy a nővére egyszer csak egy olyan okkal vagy észérvvel áll elő, amivel még ő sem tud mit kezdeni, amire nem lesz válasza. De annyira örültem, hogy így kiállt mellettem! Akkor is értem küzdött, amikor az erdőben… Nem. Megígértem neki, hogy erről nem gondolkodom többet. Utálnám megszegni az ígéretemet. Kinyílt az ajtó. Meglepetten tekintettem arra, észre sem vettem, mikor zárta el a vizet. – Miért nem alszol? – kérdezte halkan. – Túl sok boszorkánycucc jár a fejemben… – morogtam. – Hel, nem baj… nem zavar, hogy itt vagy? – Leült az ágy szélére. – Nem muszáj itt aludnod… – Micsoda? – emeltem fel a fejemet. – Nem! Tényleg… rossz lenne… egyedül. Megkönnyebbülten elmosolyodott, majd végre ő is bebújt az ágyba. Lekapcsolta a villanyt. Beszűrődött a téli égbolt világító félhomálya, s kísérteties légkört teremtett. – Ha lehunyod a szemed, lehet, hogy könnyebb lenne – hallottam Jeremy neheztelő, de megnyugtató hangját. Közelebb húzódott hozzám. Tisztán kirajzolódtak előttem a teste kontúrjai. A világosan derengő bőre mellett még a szeme csillogását is láttam. – Képtelen leszek elaludni, Jeremy – suttogtam. – Ürítsd ki az elméd! Holnap tudsz gondolkozni, holnap még lesz miről beszélnünk. Most semmi más dolgod nincs, csak aludni. – Még egy csókot lehelt a homlokomra. – Vigyázok rád, senki nem fog bántani, ígérem. Csak aludj. Az én kedvemért. Aludj! Csak aludni… az ő kedvéért… aludni…
15. Egy a héthez „Show me how you do that trick The one that makes me scream” she said „The one that makes me laugh” she said And threw her arms around my neck „Show me how you do it And I promise you I promise that I’ll run away with you I’ll run away with you...” (The Cure – Just Like Heaven)
Hirtelen pattantak fel a szemeim, amikor megéreztem, hogy valami nincs rendben. A halványan beszűrődő éjjeli fényben érzékeltem, hogy senki sem fekszik mellettem. A közelben egy ajtót hallottam becsapódni. Kiugrottam az ágyból, átszaladtam a szobán, s feltéptem a fürdőszobaajtót. Ott volt. Sokkal rosszabbul nézett ki, mint bármikor ezelőtt. Odarohantam hozzá, hátrafogtam a szemébe lógó haját, közben óvatosan simogattam a hátát. Rettenetes érzés volt így látni őt. Miattam volt rosszul, hiszen olyan közel kerültünk egymáshoz… – Muszáj mindenre felébredned? – kérdezte percek múltán, halkan, rekedten, aztán leroskadt a kőre. Rázta a hideg, s remegtek ellilult ajkai. Leültem mellé. – Gyere ide! – nyúltam felé. Azonnal körém fonta a karjait, s az arcát a hajamba temette. Fagyos volt a hideg verejtéktől, ezért a hátát kezdtem dörzsölgetni, hogy felmelegítsem. – Ez jó… – nyögte ki halkan. Még közelebb húztam magamhoz, a testének minél nagyobb részét akartam felmelegíteni. Első alkalommal örültem neki, hogy ott lüktet bennem a tüzes vérem. – Annyira sajnálom – suttogta Jeremy. – Mégis mit? – kérdeztem megrökönyödve. – Hogy még mindig ilyeneket álmodok. – De… Jeremy, miattam álmodsz ilyeneket! Ez nem a te hibád, csakis az enyém! – Nem igaz – csóválta meg a fejét. Elöntött a félelem és a kétségbeesés. Még mindig nem akarja megérteni, milyen veszélyes ilyen közel lennem hozzá! – Jeremy… ez ugyanaz, mint az elektromos sokk, amikor hozzád értem. A vérem úgy védekezett ellened, a te véred pedig így figyelmeztet rá, hogy menekülj a közelemből. Elengedtem. A karja súrolta a karom, nem akart elengedni, de már elhúzódtam tőle. – A te tudatalattid is tisztában van vele, hogy ellenségek vagyunk. És most, hogy együtt… – elhalt a hangom, s a könnyeimet nyeltem. Hosszú hallgatás után kétségbeesetten hadarni kezdett: – De… de ez csak egy átmeneti dolog, nem? Ez majd elmúlik, igen, el kell múlnia. Az is elmúlt, hogy megráztál, az álmaim is el fognak múlni. Én ezt nem akarom! Ez nem állhat közénk – és már kezdett hisztérikussá válni a hangja –, igen, biztosan elmúlik. Majd koncentrálok, hogy másról álmodjak, vagy éjjel-nappal kávét iszom… A tenyerembe vettem az arcát. A rosszulléte mellett össze is volt zavarodva.
– Nézz rám! – mondtam határozottan, s rögtön rám emelte a tekintetét, mintegy kapaszkodót keresve. – Nem szabad kétségbeesned. Igen, majd elmúlik. De ezzel a reménnyel inkább magamat győzködtem, sem mint őt. Pár percig még simogattam a haját, aztán gyöngéden eltoltam magamtól. – Meg fogsz fázni, menj aludni! Mielőtt még tiltakozhatott volna, felálltam és felé nyújtottam a kezemet, majd kivezettem a fürdőszobából. Teljes testével rám dőlt, a vállamra hajtotta a fejét, így lassan haladtunk a szobája felé. – Olyan vagy, mint egy hatéves gyerek. – Úgy is érzem magam – nevetett bele a hajamba. Tudott nevetni, és ez jó jel. De még mindig nagyon gyenge volt, és hideg. Áthurcoltam a szobáján, és valósággal ledobtam magamról, egyenesen az ágyra. Nyilván élvezte a helyzetet, bármennyire is kiszolgáltatott volt. – Takarózz be! – próbáltam szigorúnak hallatszani. A nyakáig felhúztam a takarót, s letérdeltem az ágy mellé. Lehunyta a szemét, miközben simogattam a haját. Rövid csend után megszólalt: – Gyere már vissza az ágyba! – Jól vagyok itt – válaszoltam halkan. – Megvárom, amíg elalszol, és visszamegyek a szobámba. Döbbenten kérdezte: – Miért? – Mert még így sem vagyok biztos abban, hogy rendbe jössz. Félek, rosszabbul leszel, ha itt maradok melletted. Próbált felülni, de visszanyomtam. Szenvedő képet vágott. – Ne merészelj elmenni! Most, hogy végre… Nem hagyhatsz itt! – Csak azt akarom, hogy nyugodtan aludj! – Életemben nem aludtam el olyan nyugodtan, mint ma este! – nézett rám keményen. – Lehet, de aztán mégis előjöttek az álmaid. Mert álmaid gyönyörű tárgya az ellenséged, egy Boszorkány, aki itt feküdt tőled centiméterekre – csóváltam a fejem rosszallóan. – Álmaim tárgya tényleg egy gyönyörű Boszorkány, csak azok nem ilyen álmok – suttogta. Így sokkal szebben hangzott, még mosolyogni is tudtam rajta. – Épp ezért nem szabad itt maradnom – feleltem komolyságot színlelve. Elkomorodott. – Ha tényleg azt akarod, hogy egyáltalán ne aludjak, akkor jó, tessék, menj csak el! – Dehogyis… – Akkor meg miért nem tudsz maradni? – kérdezte békülékenyebb hangon. – Ígérem, el fognak múlni az álmaim, csak a tudatalattimmal kell megértetnem, hogy nem jelentesz veszélyt számomra. Ez ugyanaz, mint ami veled történt. Kérlek, segíts… szükségem van a jelenlétedre! Annyira igaza volt… és nem is akartam elhagyni, csak azt akartam, hogy jobban aludjon nélkülem. – Kérlek! – könyörgött Jeremy. – Rendben – adtam meg magam. – Végre! – mosolyodott el a győztes nyugalmával. Bebújtam mellé az ágyba. – De ha rosszul leszel… – kezdtem, ám Jeremy átfordult a másik oldalára, s felém araszolt. Azt hittem, át akar ölelni, de lejjebb húzódott, és… a csípőmre hajtotta a fejét. Simogatni kezdte a derekamat, s csak nézett fel rám. Annyira kiszámíthatatlan volt, képes volt mindig meglepni. – Tényleg, mint egy hatéves… – nevettem, s nem tudtam abbahagyni. Csak mosolygott, s ámuló tekintettel nézett rám. – Gyönyörű vagy, mikor nevetsz – suttogta. – Már olyan régóta ki akartam ezt mondani. A szívverésem ismét elkezdett gyorsulni. – Semmi baj nem lesz… – folytatta halkan. – Érzem az illatod, és ettől csak jobban leszek. Ezután nem szólalt meg többször, csak nézett rám. A haját cirógattam, s egy idő után lecsukódtak a szemei.
– Csak aludj! – suttogtam. Nem szabadott arra gondolnom, hogy megint rosszul lesz miattam. Így talán még segítek is a tudatalattijával megértetni, hogy nem akarom bántani őt. Többé nem. Soha. A mellkasa lassan, ritmikusan emelkedni kezdett. A sötétben semmi mást nem éreztem, csak Jeremy fejének súlyát a hasamon. Nem zavart a simogató lélegzete a bőrömön. Ellenkezőleg. Ennek így kellett lennie. Hirtelen biztos voltam benne, hogy meg fognak szűnni a rémálmai. A halk szuszogásának ütemére aludtam el.
Amikor reggel magamhoz tértem, még mindig éreztem a kellemes nyomást a hasamon. Felnyitottam a szemem. Egy kócos, fekete hajzuhatag borította be az ingem nagy részét. Nem láttam az arcát sem, de az egyenletes szuszogása, s a lélegzetének melege a bőrömön némileg kárpótolt ezért. Korán reggel lehetett. A bizonytalanul derengő fény beszűrődött az ablakon át. Lehunytam a szemem, de nem akartam visszaaludni. Újabb nap, újabb kezdet. Most kezdtem csak felfogni, hogy talán gyökeresen megváltozik az életem. Ha Jeremy felébred, hogyan fogjuk… együtt folytatni ezt az egészet? Az már biztos volt, hogy együtt maradunk, engem se Jennifer, se a Gyógyítók és Boszorkányok háborúja nem tarthat vissza attól, hogy vele legyek. Amíg gyilkosként éltem az életem, nem tudtam elképzelni, milyen lehet egy normális kapcsolat. Néztem a kéz a kézben andalgó párokat az utcán, de nem értettem az érzelmeiket. Azok a fiúk, akiket elcsábítottam, mind szerencsétlenek voltak, s szinte várták, mikor sújtok le rájuk. Szomjaztam arra, hogy megöljem őket. Nem én… a szörnyeteg. A szörnyeteg… a Boszorkány. Meg kellett barátkoznom ezzel az új kifejezéssel. Boszorkány. Igen, az voltam. Mi van, ha megpróbálok emberként viselkedni? Elvégre eddig tizennyolc éven át lüktetett bennem a Boszorkány-vér. Jeremy jelenléte ébresztette fel bennem az embert. De hiszen Jeremy sem… ember! Ő is különleges… Tehát új nap, új kezdet. Egy Gyógyítóval az oldalamon, egy ősi, nemesi Gyógyító család házában élve akartam továbbfolytatni, megoldani, helyrehozni mindent. Tetszett ez az elképzelés, bármennyire is úgy tűnt, hogy kihívtam a sorsot magam ellen. És volt egy biztos pontom: Jeremy. Jeremy, aki ebben a pillanatban mozdult meg. Próbált helyezkedni a hasamon… egy kényelmesebb gödröt keresve a fejének. Addig fészkelődött, amíg nem bírtam tovább, a visszafojtott nevetéstől megremegett a gyomrom. Jeremy mordult egyet, s erre már hangosan nevettem. – Ne már! – mordult fel rekedten. – Mi van? – kérdeztem. – Egy párna nem kacag… egy párna nyugton marad, és betölti párnai kötelességeit. – Például? – kérdeztem. Lassan feltápászkodott, s átfordult a másik oldalára. – Például, hogy csöndben marad, és hagy aludni – morogta tovább. – És próbál kényelmes maradni. – Nahát, még ezzel is gondod van? – Nem, ezzel nincs – felelte. A kezem rögtön a hajához emeltem, s lassan cirógatni kezdtem a kócos fejét. Határozottan jobban nézett ki, mint az éjjel. Az arca nyugodt és kisimult volt, a bőre színe a falfehér helyett ugyanaz a kellemes világosbarna, amit annyira szerettem. A hullámos, fekete tincsei szétterültek az ingemen. Hát mégis jól aludt. Annyira bíztam benne, hogy így lesz… Bizsergetett az érzés, hogy együtt töltöttük az éjszakát, s hogy a halványan beszűrődő reggeli fényben még mindig egymás mellett voltunk. Egy idő után ismét megmozdult. Libabőrös lettem a lélegzetétől. Nagyon jólesett… főleg azok után, hogy hosszan nézhettem, amíg mozdulatlan volt. Mély vágyakozást éreztem, mikor a vonásait nézegettem, de most életre kelt a tökéletes szobrom, s ezt ki akartam használni. Miközben a hátára fordult, felültem. Hirtelen nyitotta ki a szemét, s felemelte a fejét. – Mi a baj? – kérdezte, rám pillantva.
– Baj? Az nincs – a hangom elmélyült, átszőtte a lelkemben támadt izgalom. Túl sokáig csodáltam az ajkát… Feltápászkodott, míg egészen közel kúsztam hozzá, s közben az ajkait nézegettem. Az elmémben csak a tegnap esti emlékek forogtak. Hagyta, hogy közel hajoljak hozzá, s a kezemet a tarkójára tegyem. Majd elértem az ajkait, s beleolvadtam a pillanatba. Visszacsókolt… Hát ilyen egy tökéletes reggeli köszönés! Elhúzódtunk egymástól, s máris nyugodtabb voltam, hogy elértem a célomat. – Jó reggelt! – mosolyodott el szélesen. – Bocs… – nevettem vissza. – Hidd el, megbocsátok – nézett rám jelentőségteljesen. – Jól aludtál? – kérdeztem kedélyesen. – Naná! Jó meleg voltál… Aztán valaki kopogott az ajtón. – Jeremy! – Jennifer volt az! Hogy tudott már másodszorra is így megzavarni minket? – Fent vagy már? Jeremy nyugtalan pillantást vetett rám, majd kikiáltott a nővérének: – Igen. – Megyek dolgozni, délben itthon vagyok. Ha Jet felébred, szólj neki, hogy ne olvasson többet, hanem tanuljon. Remélem, hogy aludtál egyet a tegnap estére, és megjött a józan eszed. Ugyanis én nem tűröm meg ebben a házban azt a Boszorkányt…! Jennifer tompán kopogó, távolodó lépteit hallgattam, miközben cikáztak a gondolataim. Tehát nincs remény, hogy itt maradjak. Hogyan tudja Jennifer egy félmondattal lerombolni bennem azt, amit egy egész éjszaka alatt építgettem? – Helena! – Jeremy tündöklő kék tekintete a lelkemig hatolt, miközben megsimogatta az arcomat. – Ne vedd őt komolyan, nagyon kérlek! – Mégis hogy gondolod? – kérdeztem reményvesztetten. – Ő a rangidős a háznál, és nem fogja meggondolni magát, arra mérget vehetsz. – Nem igaz. Hárman vagyunk, és ő nem parancsolhat. – Azt mondtad, ebben a házban az ő szava szent – mondtam lemondóan. – Azért, mert ő a legidősebb, ő hozza meg a fontosabb döntéseket. De ez a döntés nem rá tartozik, hanem rám. Ez az én döntésem, és ha nem tudom meggyőzni erről, akkor elmegyek veled innen. Olyan elszántság és bizonyosság volt a szemében, hogy még akár hittem is volna neki. – Nem hagyhatod itt őket. Az egész házat és a testvéreidet azért, mert egy Boszorkányba botlottál. – Az attól függ, milyen az a Boszorkány – felelte halkan. Biztos voltam benne, hogy megőrült, nem látja át a helyzetet. – Nézd – folytatta –, Jennifer egy idő után rá fog jönni, hogy teljesen fölöslegesen aggódik. Ha ragaszkodom hozzád, akkor meg fogja érteni. Lehunytam a szemem, olyan jólesett a hangja, ami szelíden duruzsolt a fülemben. Az ujjai szánkáztak az arcomon, s lassan végighúzta őket az alsó ajkamon. Egy csókolt lehelt a nyakamra. – Gyere, el kéne kezdeni a napot! – De szombat van! – ráncoltam össze a homlokomat. – Akkor lesz értékes a szombat, ha kevesebbet lustálkodsz, és több időt töltesz a szabadban! A tudat, hogy szombat van, Jennifer elment itthonról és Jeremy kint akar lenni velem a szabadban, még inkább lazított a gondjaimon. – Behozom a táskád, jó? Még mindig a fürdőszobában van. – Én is lábra tudok állni! – szóltam rá, s felpattantam. – Tiéd a fürdő, addig felöltözöm. Mikor elmentem mellette, lágyan végigsimított a meztelen karomon, s megállapodott a tenyeremnél, majd gyorsan összekulcsolta az ujjainkat. Meg kellett állnom, nem eresztett el. Az ajkaimba haraptam. – Ugye sietsz? – kérdezte játékosan, mire én bólintottam. – Akkor jó – mondta, s miután kaptam tőle egy hosszú csókot, elengedte a kezemet.
Benyitottam a szobámba, körbenéztem, s belém hasított az emlék, mit is csináltam, mikor legutoljára itt jártam. Megígértem magamnak, hogy erre sem fogok többet gondolni. Jeremynek igaza van: ez a múlt, amit le kell zárni. Fogalmam sem volt, mit vegyek fel. Eddig ez sosem jelentett problémát, most pedig csak arra tudtam gondolni, hogy valószínűleg sok időt fogok eltölteni Jeremyvel, és… nem ártana rendesen felöltöznöm. Életemben először akartam azért jól kinézni, mert érdekelt, mit gondol a fiú, akivel egy teljes napot készülök eltölteni. Eddig csak barátok voltunk. Illetve nem. Többek, de kívülről csak egy őszinte barátság látszott. És most? Hogy hívták azt az állapotot, mikor tegnap este egész testével hozzám simulva, mélyen csókolt? Mikor már együtt aludtunk? Hogy hívták a kapcsolatunkat, mikor tudtam, hogy egymás kezét fogva fogunk sétálni a szabadban? Olyan forróság töltött el, olyan boldogság, hogy le kellett ülnöm az ágyamra. Ha ez így marad, ha sikerül elérnünk, hogy itt maradjak, akkor… De hiszen Jeremy már döntött. Velem akar maradni. Tehát ez az állapot a keserűség, a reménytelenség és a kínzó, elérhetetlen vágyakozás vége. Ez a boldogság. S tegnap este óta van egy barátom. S ő nem olyan, mint az előzőek. Ő nem olyan. Ő a nyolcadik, de ő nem olyan. A koptatott fekete farmerem mellett döntöttem, s felhúztam hozzá egy elegáns, zöld színű felsőt. Most már csak a hajammal és a sminkkel volt problémám. Tükör pedig csak a fürdőszobában volt. Ekkor meghallottam a kopogását. – Meddig tollászkodsz még? Odarohantam az ajtóhoz. Nem érdekelt, hogy még a hajam sem volt kifésülve. Rohantam, mert látni akartam a barátomat. – Nem nézel ki rosszul – közölte. – Te sem – mosolyogtam rá. Egy teljes hónapon át egyfolytában bámultuk egymást, s tisztában voltunk vele, hogy mindig is tetszettünk egymásnak. Most pedig már minden szabad volt. – Nem akarod így hagyni a hajad? – kérdezte csillogó szemekkel. – Ízléses. Elnevettem magam. Aztán eltoltam az ajtóból, hogy a fürdőszoba felé mehessek… – Ne tedd ezt velem… – szólt Jeremy tíz perc múlva, mikor a fürdőszobából kilépve meglátott. – Mit? – kérdeztem megütközve. – Nem hiszem el, hogy végre megtudtad, hogy Boszorkány vagy, és még mindig sminkeled magad! – Hogy mi van? Megcsóválta a fejét, miközben a kék szemeivel pásztázott. – Kérhetek valamit? – kérdezte. – Talán… – feleltem bizonytalanul. – Mosd le! És dobd ki a… szemfestékedet meg minden ilyen izét. Nagyokat pislogtam, majd értetlenül elnevettem magam. – Te vagy a világ legtermészetesebben szép teremtménye – mondta. – Minek festenéd magad? Kicsit alábbhagyott a jókedvem. – Jó. Ahogy akarod – válaszoltam dacosan, majd gyorsan magamra csuktam az ajtót. Miközben a szemfestékemet szedtem le magamról, legördült egy könnycseppem. – Idióta… – morogtam fátyolos hangon a tükörképemnek. Ekkor kinyílt az ajtó. Jeremy mögém sietett, s átfogott a karjaival, majd egy csókot lehelt a hajamra. – Sajnálom – szólalt meg halkan. – Tudod, hogy nem úgy értettem. – Tudom – válaszoltam síri hangon, s megcsóváltam a fejem. – Csak… csak… – Shh! – csitított, és még egy lágy csókot nyomott a hajamra. – Csak az a bajom, hogy a saját magad eredetiségében akarlak látni, nem pedig sminkben. Természetesen vagy gyönyörű, Helena. A lágy hangja tovább zsongott a fülemben. – Én csak… csak… – kezdtem halkan, aztán kétségbeesésemben feladtam, hogy szavakba öntsem, amit nem lehet. Ezért gyorsan megpördültem a karjaiban, és átöleltem. – Nem akarlak elveszíteni!
Erősen magához szorított, majd egy pillanatra eltolt, de csak azért, hogy a tenyerébe vehesse az arcomat. Letörölte a szempillámba kapaszkodó utolsó könnycseppeket is, nem mondott semmit, csak megcsókolt. A világ legszenvedélyesebb és legőszintébb csókját kaptam tőle. A könnyeim teljesen felszáradtak, s Jeremy friss illata minden túlzó, negatív érzést kiölt belőlem. Pár perc múlva erőt vett magán, s elengedett. Egy utolsó csókot nyomott a homlokomra, aztán kézen fogott, s kivezetett a folyosóra. A nappali üresen tátongott, csak a tűz parázslott. Rossz volt belépni, mert felidéződött bennem a tegnap esti jelenet, mikor Jennifer szikrázó tekintettel meredt rám, s üvöltött izzó mérgében, én pedig nyomorúságomban Jeremybe tudtam csak kapaszkodni, aki most bátorítóan megszorította a kezemet, s bevezetett a konyhába. Minden rezdülésemet érzékelte. – Jet még alszik, ugye? – kérdeztem. – Valószínű – felelt. – Szombat van… nyolc óra. – Szerinted ő is annyira utál engem, mint Jennifer? Jeremy megállt az evésben. – Ezt miből gondolod? – Hát… ahogy… rám nézett. Tegnap. Meg… – Nem manipuláltam őt, Hel – válaszolt dacosan. – Ő döntött, megmondtam Jennifernek is. – De miben döntött? – Abban, hogy nem fogják érdekelni az évszázados előítéletek. Tegnap, miközben Jennifer dühöngött, Jet figyelt rám, és azt hiszem, elfogadta a szavaimat. Éreztem is, min megy keresztül, meg láttam is – folytatta Jeremy, gyengéden simogatva a kezemet. – Eszméletlen harag gyűlt fel benne amiatt, hogy Boszorkány vagy. Nem rád volt mérges, hanem az ellentétre, ami a két faj között húzódik. Nem akart elveszíteni téged, mert… sokat jelentesz neki, Helena. Gondolj bele… nagyon zárkózott a képessége miatt, és még Angela előtt is titkolóznia kell. Te vagy az egyetlen, aki megérti őt rajtam és Jenniferen kívül. Miután elmondtam neked a titkunkat, másnap Jet repesett a boldogságtól. Attól félt, azzal, hogy kiderült, te Boszorkány vagy, mindent elvettek tőle. Az esélyt arra, hogy a testvérein kívül valaki elfogadja őt, mint Ráolvasót. – Egy kis szünetet tartott, majd halkan hozzátette: – Nem csak az én életemet változtattad meg, Hel. Olyan súlya volt a szavainak, hogy ismét elöntötte a szememet a könny. Reggeli után kimentünk a házból. Lenyűgözött a havas táj, a fehér télre jellemző nyugalom és csendesség áradt a környékből. De a fehér tájban a legszebb mégis az én Jeremym vállig érő, hollófekete haja volt. Igen, jól gondoltam, nem volt hajlandó elengedni a kezemet. Csak a farmerdzsekije volt rajta. – Csak nem azt akarod mondani, hogy egy normális télikabátod sincsen? – kérdeztem tőle neheztelően. – Nagyon meg fogsz fázni. – Én csak fázni tudok, de megfázni nem. Tudod, a vérem… belülről véd. – De akkor hogyhogy… annyira sebezhető vagy? – kérdeztem, miközben elindultunk a folyópart felé. Meglepődött. – Jet mesélt erről az egészről – mondtam, miközben taposni kezdtük a havat. Hiába is figyeltem, nem találtam a tegnap esti nyomainkat. – Arról, hogy kívülről súlyosabban sérülsz meg, ha történik veled valami. És azt is mondta, hogy a Látók vannak kitéve a legnagyobb veszélynek, mivel ők nem tudják meggyógyítani magukat. Jeremy konokul hallgatott, és a havat nézte maga előtt, de valami furcsa negatív érzelem is megjelent a szemében. – Jeremy! – szóltam halkan, de nem felelt. – Tudok arról is, hogy miért nem szabadott volna összetörnöd azt a tükröt. Miért csináltad? Komolyan gondoltad? Jet elmondta, hogy mi történik, ha nem szaladok a nővéredért. Makacsul lépegetett tovább, egy szót sem szólva, csak a tekintete lett még ködösebb. Megijedtem, és megálltam.
– Nézz már rám! – követeltem, s azonnal felkapta a fejét. Megsimogattam az arcát. – Mi a baj? Halkan magszólalt: – Nem akarom, hogy azt gondold, gyenge vagyok. Nem vagyok az. – Tudom, szívem! – Jólesett látnom, hogy futólag megjelent egy mosoly az arcán, mert így szólítottam. Most már megtehettem. De én ezért vagyok veled. Beléd kell nevelnem, hogy ne árts magadnak. Át kell programoznom a problémamegoldó képességedet! – mosolyodtam el. – Az a dolgom, hogy vigyázzak rád. – Nem kell, nem vagyok… – Shh! – tettem rá a mutatóujjam az ajkaira. – Úgy kell vigyáznom rád, ahogy azt elvárnád a barátnődtől. Hirtelen megcsókolt. Átkaroltam a nyakát, s ő magához vonta a derekamat. Így maradtunk egy pár percig, mire hajlandó volt elengedni. – Szóval… – kezdtem mosolyogva – az, hogy belülről véd a véred, még nem véd meg egy tükörtől. Értem. Ezért fogok vigyázni rád. – De jó lesz nekem! – nevetett fel, majd újra elindult a folyó mellett. – Nem fázol? – kérdeztem egy idő után. – Egy Boszorkány fogja a kezem – mosolygott rám. – És szerencsém van, mert a melegvérűek közül vagy. – Istenem, ez tényleg úgy hangzik, mintha… valami állat lennék – morogtam. Felnevetett. – A természet legszebb alkotása vagy! Még ha állat lennél is. Most én nevettem el magam. – De ez annyira fura… azt mondod, a természet alkotott. Talán nem anyám hozott a világra? – Május elsején születtél – bólintott. – És valószínű, de inkább biztos, hogy anyád családjában maradt fenn a boszorkányvér. Ez nem genetika, mint nálunk, Gyógyítóknál. A családod alapítói a tizenötödik században váltak Boszorkánnyá, a természet megajándékozottjaivá, és az irdatlan pusztítás emléke nem veszett ki az utódaikból sem. De csak a május elsején született gyermekek tehetségesek. Ez azért van, mert a természet egyszerűen a ti oldalatokon áll. Segíteni, uralni akar titeket, azzal, hogy elülteti a véretekben az egyik elemet azon a napon, amikor a világra jöttök. Azért akkor, mert ki akar engesztelni a pusztításért, ami a Boszorkányokat érte abban az egynapos vérengzésben századokkal ezelőtt. Van egy olyan érzésem – de majd utána olvasok –, hogy a te alkotód igyekezett úgy intézni a dolgokat, hogy… minél többen szülessenek meg május első napján. – Na, ezt meg hogy érted? – kérdeztem nevetve. – Nem tudom – nevetett vissza. – Tegyük fel, hogy találkozik egy ember… és egy Boszorkánysarj. Vagy két olyan ember, akiknek az ősei Boszorkányok voltak. És szerintem a természet… erői… úgy alakítják a dolgot, hogy az a két ember augusztus környékén találjon egymásra. – És akkor mi van? – kérdeztem. – Számolj rá kilenc hónapot! – Már értem! – nevettem fel. – De még akkor is kevesen vannak, mert századok alatt megcsappant a száma a valamikori Boszorkányoktól származó embereknek. Csak az ő vérükből születhetnek újabbak… és csak azon a napon. – A természet meg a törvényei… – morogtam magam elé. – Igen – bólintott Jeremy. – Hogyhogy te hajlandó vagy egyáltalán beszélgetni velem a természetről? Úgy értem… úgy, mint egy Gyógyító. Meglepetten nézett rám. – Attól, hogy Gyógyító vagyok, még kedvelhetem a természetet, nem? – De, de… csak furcsa. – Ugyan már, Hel! Én tisztelem a te alkotódat. És akkor rajzolok a legjobbakat, amikor kiülök ide. Nincs ennél szebb. A négy elemet igenis tisztelni kell. Főleg akkor, ha a természetnek köszönhetem azt, akit szeretek. És az, hogy pont a tűz…
Az arcomhoz emelte a kezét, majd kiválasztott egy hosszú, vöröses tincset a hajzuhatagomból, s azzal kezdett el játszani. Aztán olyan lassan és gyöngéden csókolt meg, ahogy eddig még nem tette. Az ajkam egyik pillanatban az övé volt, a másikban pedig a forró levegőé, ami közöttünk keletkezett. Most nem vágytam többre, most nem akartam szorosabban csókolni. Ő viszont amilyen szenvedéllyel markolta a tincseimet, olyan gyengéden csókolt. Az övé voltam, teljesen. Már hosszú percek óta hallgattunk ebben a végtelen pillanatban, de én igazából beszélni szerettem volna, mert eszembe jutott a pillanat, ami több mint egy hónappal ezelőtt történt. Amikor forrongó dühvel és undorral a szívemben szaladtam ki a házból, s meghallottam a hangját. Aztán megláttam a világ legcsodálatosabb Látó szemeit. Azokat a szemeket, amik arra késztettek, hogy életemben először elpiruljak egy fiú pillantásától. – Nem kell semmit mondanod, hidd el! A lényeg, hogy tudom, hogyan érzel, és csak ez számít. Még akkor is tudnám, ha nem lennék Látó – szólalt meg helyettem Jeremy. Elszakadtam tőle, s heves lendülettel vettem az arcát a tenyerembe. – Szeretlek – mondtam ki határozottan. A földkerekségen valaha létezett, valaha érzett legcsodásabb élmény volt kimondani, s közben az ő szemébe nézni. – Jeremy Matthew Raven, szeretlek! Most az ő ajkai nyíltak szét elképedésében. A szemében hirtelen gyulladt ki a kék tűz, ami csak az enyém volt, ami csak nekem szólt. Igen, tisztában volt vele, hogyan éreztem iránta. Csak nem volt felkészülve rá, milyen érzés lesz a számból hallania a vallomást. Én sem készültem fel rá, de tudtam, hogy a legszebb dolgot tettem most meg, amit valaha tehettem életemben. Amikor megcsókoltam, hagyta, hogy most még szenvedélyesebben tegyem meg. Újra beletúrt a hajamba, miközben szorosan hozzásimultam. Percekkel később különváltunk, átfonta a derekamat, s így haladtunk tovább perceken keresztül, békés csendben, de már a ház felé. – Azt hiszem, nem kell aggódnunk Jennifer miatt – szólalt meg egy idő után. – Ezt hogy gondolod? – kérdeztem. Nem érdekelt, hogy a nővérére terelte a gondolataimat, az volt a lényeg, hogy megszólalt azon a különleges, szeretnivaló hangján. – El fogja fogadni azt, amit érzek irántad, és fel fogja adni a hozzáállását. – Tegnap, amikor… veszekedtetek, eszembe jutott valami – mondtam. – Nem értem, Jennifer miért nem vette észre, hogy mi vagyok. – Csak annyit tudott, hogy gyorsan gyógyulsz. Nem tudott a születésed napjáról, és arról sem, hogy nem érzel fájdalmat. Nem tudta összerakni, így még nem lehet – válaszolt azonnal Jeremy. – Ez érthető – bólintottam. Jeremy jutalomként egy csókot lehelt a hajamra. – Dühöngjön csak nyugodtan Jennifer, ha az jobban esik neki! Ez nem fog beválni, ezért egy idő után taktikát fog váltani – magyarázta kedélyesen. – Akkor jön az, hogy Jetet próbálja majd maga mellé állítani. De ettől nem kell félned… minket ugyanabból a makacs vérből gyúrtak. Csak bennem több van a makacsságból. Ezen jót nevettem. Tudtam, mennyire igaza van. Nagyon reméltem, hogy Jet már felébredt, s mire hazaérünk, végre beszélhetek vele. Egészen idáig hallgattam a hó ropogását a talpunk alatt, ám aztán egy bántó emlék tolakodott az elmémbe. – Tudom… azt ígértem, hogy nem gondolok többet rá, de az jutott eszembe, hogy egy fegyver még mindig kint van az erdőben, a hóban. – Amiatt ne aggódj – válaszolt. – Nem tudnánk most megtalálni, egyelőre ott is fog maradni a hóban. Ne gondolj rá! Elterelni a gondolataimat? Nem könnyű, de mégis egyszerű: csak eszembe kell juttatnom, hogy szerelmes vagyok. A ház főbejárata felé vettük az irányt, s mikor benyitottunk az ajtón, a tűz pattogásától még jobban éreztem magam, s nevetve hagytam Jeremynek, hogy levegye rólam a dzsekimet. Odahúzott a vörös kanapéhoz, leültetett rá. Szorosan leült mellém, s körbefogta a derekamat. Teljesen ellazulva dőltem hátra, s aztán már csak a szemébe néztem.
– Helló, srácok. Jet ott állt a konyha bejáratában, s karba tett kézzel nézett rám. Még kócos volt a haja az alvástól. – Hel… – próbálkozott alig halhatóan. – Én csak… én… tegnap minden olyan… zavaros volt… Elindultam Jet felé, de épp hogy megindultam, ő is elkezdett gyorsan felém lépkedni, s végül a karjaimban kötött ki. Magamhoz szorítottam a világ legértelmesebb és legértékesebb tizenöt éves kamaszát, úgy, mintha soha nem akarnám elengedni. – Ugye… ugye nem mentek el? – kérdezte fátyolos hangon. – Meggyőzzük Jennifert, minden… minden rendben lesz, csak… csak ne… nem tehetitek ezt velem… – Nem megyünk sehova, te kis buta! – hallottam Jeremy nyugodt hangját a hátam mögött. – Valakinek vigyáznia kell rád, nehogy kipukkadj a nagy önbizalomtól. – Köszönöm. Mindent köszönök neked – mondtam, s egy lágy csókot leheltem a homlokára. Mit számított, hogy Gyógyító volt? Egyáltalán nem éreztem, hogy tartanom kellene tőle, pedig Jennifer azt mondta, az lenne a normális. – Akkor… – kezdte Jet kevésbé fátyolos hangon – ti ketten most… most… akkor… hozzá tudtok érni… egymáshoz? Ez hogy lehet? – Csak úgy – vonta meg a vállát Jeremy. – Megértettem a tudatalattijával, hogy olyan abnormális vagyok, hogy Gyógyító létemre nem fogom bántani őt. Ennyi. – E… ennyi? – kérdezte tágra nyílt szemekkel. – Csak ennyi kellett hozzá? – Igen, ennyi – felelt halkan. – Nahát… – szólalt meg Jet megrökönyödve – akkor… gratulálok. Elnevettem magam. A kamaszkori naivitás jeleit láttam tükröződni az arcán. – Hé, ugye nem leszel depressziós Angela miatt? – kérdezte Jeremy hirtelen. Jet tekintete megváltozott, dühöt láttam a szemében. – Nem, de nem igazán ujjongok… – Miről beszéltek? – kérdeztem a fiúktól. – Jennifer felhívott, hogy Angela megint kórházban van. És az a rossz, hogy tőle kellett megtudnom. Ja, és csak úgy mellesleg, azt is mondta, hogy ne hívjam fel Angie anyját, mert áll a bál a szülők között… de tudom, hogy ez csak az idióta apja miatt van… – Jet! – szólt rá Jeremy. – De az, Jeremy! Idióta! Az anyja tudja, hogy mennyit jelent neki, ha ott vagyok mellette, de… a rohadt életbe! – tette hozzá a dühösen, és az sem érdekelte, hogy Jeremy rosszalló tekintettel néz rá. – Nem tudsz Angelával beszélni? – kérdeztem. – Dehogy tudok! – sóhajtott lemondóan. – A rohamai általában látáshibával és beszédzavarral kezdődnek, és így erre semmi esély. És az apja most már nem is fogja engedni. És… és szerintetek hogy fog javulni az állapota, ha nem vagyok mellette, ha nem… muszáj, hogy valahogy odamenjek, muszáj látnom őt, meg kell… meg kell próbálnom ráolvasni, meg kell nyugtatnom őt, ezt így nem… nem… – Nyugi, nyugi, öcsi! – próbálta csillapítani Jeremy. – De hát be tudunk vinni a kórházba – mondtam. – És a szülei ott lesznek mellette, és nem engednek majd be hozzá… – És? – kérdeztem tőle. – Attól még megpróbálhatod, nem? – Ez így túl bonyolult… – Dehogy bonyolult, csak oda kell menned, és… jelent neked Angela annyit, nem? – Persze, hogy jelent! – nyögte Jet. – De… ha összeveszek az apjával, akkor őt is bántani fogja, és még depressziósabb lesz, és végleg el leszünk tiltva attól, hogy… Most, hogy együtt voltam Jeremyvel, szembesülnöm kellett vele, hogy a miénken kívül is léteznek még nagyon furcsa kapcsolatok. Jeté és Angeláé inkább bonyolultnak és megoldhatatlannak látszott. De hát velünk is így volt. Aztán minden jóra fordult! Jet annyira bízott benne, hogy egyszer megszűnnek a villámjaim, amiket Jeremy felé küldözgettem, ő mindenben hitt! Nem engedhettem, hogy pont most veszítse el a hitét. – Valamit tenned kell – jelentettem ki. – Jennifer nem tud segíteni?
– Ezer dolga van ezen kívül a kórházban… – morogta Jet. – Meg sem kérdezted? – furcsállta Jeremy. – Lehet, hogy tudna beszélni az apjával. – És mégis mit mondana? – nézett kérdően a bátyjára. – Kikönyörögné, hogy vele lehessek? Vicces… – Jet, nem csinálsz mást, csak panaszkodsz – mondta Jeremy. – Csinálj valamit! Beszélj Jenniferrel, mielőtt még hazaindul, vagy hívd fel Angie anyját… találd már fel magad! Angeláról van szó, nem? – De – bólintott lemondóan Jet. – Akkor meg mire vársz? Csak egy kicsit legyél határozottabb, könyörgöm! Jet mélyen Jeremy szemébe nézett, majd végre megláttam az elszántságot a tekintetében. Felállt, és elindult felfelé a lépcsőn. – Ezt te csináltad? – kérdeztem Jeremytől. – Nem. Csak helyes mederbe terelem a cselekedeteit, de a döntést már ő hozza meg. Jet így működik már évek óta… Ezért nem szabad soha egyedül hagynom. Muszáj az önbizalmát növelnem. – Annyira bonyolult ez az egész Angelával… – Totálisan bele van zúgva a lányba – nevetett. – De nem hajlandó semmit sem csinálni, pedig tudjuk, hogy agyban nem tizenöt éves. Szóval nem számít az, hogy Angela idősebb nála, és ezt Angie is jól tudja. Megjegyzem, a csaj is oda van érte. Ezt meg a Látóságomból tudom. – Nekem azt mondta, nem akarja megijeszteni Angelát, ezért marad csak a barátja. Jeremy a fejét csóválta, majd homlokon csókolt. Visszavezetett a vörös kanapéra, s miután leültünk, ösztönösen a mellkasára hajtottam a fejem. – El se hiszem, hogy ő is mellettem áll – mondtam egy idő után halkan. – Nagyon féltem, hogy elveszítem. A hátamon körözött az ujjaival, s erre lehunytam a szemem. Mindig megnyugtatott az érintésére. – Akár ebédelhetnénk korábban is – szólalt meg. – Akkor nem kéne megvárnunk, mire Jen hazajön délben és elkezd ordítani. – Jó ötlet. – Aztán bezárkózhatnánk a szobámba – mondta sejtelmes hangon. Tíz perc múlva már a konyhában ténykedtünk, próbáltunk valami ehetőt főzni. Jeremy mindent összevissza dobált, miközben elvárta tőlem, hogy el is kapjam azokat, és szándékosan hátráltatott, ahelyett, hogy segített volna. Képtelen voltam haragudni rá, csak kacagtam rajta, mert mindig akkor csókolt meg, amikor igenis oda kellett volna figyelnem az ételre. Ebéd után kihagytuk a mosogatást. Jeremy felkiáltott Jetnek, hogy a szobában leszünk. Jet kelletlenül visszamorgott valamit, talán azért, mert nem sok mindenre ment Angela ügyével kapcsolatban. – Esik a hó! – állapítottam meg, mikor kinéztem Jeremy ablakán. Szélesre tárta az ablakot, és a szobát pillanatok alatt átjárta a friss, fagyos levegő. Próbáltunk minél több szállingózó hópelyhet elkapni, s megvizsgálni az alakjukat. Ezzel én nem sokra mentem, már akkor olvadoztak a pelyhek, mikor alig érték el a bőrömet. Ezért aztán Jeremy kezén figyeltem a hópihéket. – Valamit nem értek – szólaltam meg, mikor már az ágyon ültünk. Mögöttem ült, átölelt a karjaival. – Már megint mit? – kérdezte nevetve. – Ott, az erdőben, amikor… – Istenem, megígérted! – Igen, tudom, tudom… csak… ez az utolsó! – könyörögtem. – Nem értem, miért nem szállt meg a fáradtság, miután lenyugtattál. Eddig, ha kaptam egy… rohamot, és visszafogtad a véremet, mindig halálos fáradtság lett úrrá rajtam. Most nem így volt… – Igen, ezen én is gondolkodtam. Boszorkány vagy, és Gyógyító létemre szeretlek. Ez önmagában a természet elleni lázadásnak számít, mert az erődet azért kaptad tőle, hogy megvédd magad a Gyógyítókkal szemben. Ez az egész nem tetszik a te alkotódnak, és szerintem direkt állít közénk akadályokat. De fogalmam sincs, mitől van most eggyel kevesebb. – Teljesen úgy beszélsz, mintha mi lennénk az egyetlen ilyenek. Biztosan vannak mások is, akik feladták az előítéleteket. – Nem tudom. Jó lenne azt hinni, hogy csak mi vagyunk – nevetett. – Különlegessé tesz.
Ezen elmosolyodtam, majd hátrahajtottam a fejem a mellkasán, hogy láthassam a szemeit. Lehajolt, s egy csókot lehelt az ajkamra. A délután folyamán Jennifer háromszor kopogtatott az ajtón, de mi konokul hallgattunk. Egyszerűen repültek az órák Jeremy karjaiban. Sosem hittem volna, hogy a tegnapi őrület után valaha is érezhetek ilyen nyugalmat és teljességet. Idővel úgy éreztem, eggyé váltam az illatával. – Mégiscsak örülök annak, hogy nem látok beléd – szólalt meg egyszer. – Akkor sokkal rosszabbul is alakulhatott volna ez az egész. Nem akartam azt tenni veled, mint… mint amit Melindával tettem. Felemeltem a fejem a mellkasáról. – Ezt hogy érted? – Én… sokszor próbálkoztam a boldogság-hajszolással… sok lánnyal jártam a suliban, de soha sem az igazi arcomat mutattam nekik. Nem tudtam… mert titkolóznom kellett. Nem csak őket, hanem önmagamat is becsaptam. Azt hittem, hogy… szerelmes lehetek. Olyasvalakibe, aki azért szeret, aki vagyok – suttogta el. Az arcához érintettem a kezemet, s lágyan végighúztam az ujjaimat a bőrén. Lehunyta a szemét. – Egyetlen lány volt… Grace. Vele képes voltam együtt maradni egy hétnél tovább. Sőt, fél évig. Ő érezte, hogy valami furcsaság történik körülöttem, és hogy több van bennem, mint amit a suliban látnak. Nagyon rendes lány volt, de nem voltam szerelmes belé. A végén elegem lett… szakítottam vele. – Ne szégyelld… én ezt megértem. – Nem ezt szégyellem… hanem Melindát. Egyszer… eléggé depressziós voltam, és elkövettem egy hatalmas hibát. Egyik alkalommal, mikor itt volt nálunk, nagyon magabiztosan mosolygott rám, és… kétségbeesett voltam, szánalmasan viselkedtem… de sikeresen manipuláltam. És akkor… akkor már nem volt visszaút. Két… két napon át tudtam elviselni, amit műveltem vele. Harmadnap szakítottam vele. Azóta nem nagyon beszélünk… Összevontam a szemöldököm. – Ezt hogy érted? Hogy manipuláltad? – Úgy, ahogy gondolod. Túl erősen befolyásoltam az érzelmeit. Szükségem volt arra, hogy valaki kétség nélkül elfogadjon, és ne kérdezzen semmit a furcsa dolgokról, amik történnek körülöttem… – Mi… micsoda? – döbbentem meg. – Te… olyan mértékben meg tudtad… változtatni… – Aljas dolog volt… nem tudtam, mit csinálok… – Magadba bolondítottad? – kérdeztem, pislogás nélkül. Elfordította a tekintetét, s idegesen beletúrt a hajába. Hátradőlt az ágyon. Most fogtam fel, miért félt attól, hogy manipulált engem. De hisz ez nem történt meg! Közel húzódtam hozzá, s elvettem a kezét az arcáról. Felnyitotta a szemét. – Nem érdekel Melinda. Majd beleőrültem, mikor a múltkor megcsókolt. De nem érdekel. Most már velem vagy, és én itt vagyok neked. Megsimogatta az arcomat. – Tudom – mondta halkan. – Csak… rossz visszagondolni erre az egészre. – Te mondtad, hogy felejtsük el a múltat – suttogtam. Lehajoltam az ajkaihoz, s lágyan megcsókoltam. Átfogott, s magához húzott. Akkor jöttem rá, hogy nem csak ő jelent biztos pontot a számomra. Ez fordítva is így van. Az egész délutánt Jeremy szobájában töltöttük, csak este, a konyhában találkoztunk Jenniferrel. Épp vacsorázott. Dühös, metsző tekintettel sújtott minket az összekulcsolt kezeink láttán, de nem szólalt meg, csak amikor Jeremy amellett döntött, hogy valami egyszerűt együnk, bent a szobában. – Örülök, hogy már enni sem kívánsz a közelemben – szólalt meg Jennifer nyersen. – Tudom, hogy milyen rosszul vagy, Jen. Ne tedd ezt magaddal! Nem kell még jobban belelovalnod magad az alaptalan félelmeidbe. De ha nem változtatsz ezen… – Akkor majd elkerülsz, ugye? – kérdezte indulatosan, és felállt. – Idővel szépen kiirtasz az életedből, és eljutsz majd odáig, hogy én leszek az ellenséged, nem pedig… egy Boszorkány. Még jó, hogy van
ebben a házban még egy testvérem, akiért mindent megtennék. Ha máshogy nem megy, akkor ezentúl csak érte fogok élni. Tiétek az a folyosó. Miénk a ház többi része. Elkerekedett a szemem. – Nevetséges vagy, ugye tudod? – fortyant fel Jeremy. – Ha nem vetted volna észre, Jet is kiáll Helena mellett. Akkor Jet is az ellenséged lesz? Ne csináld ezt, könyörgöm… Adj esélyt, legalább egyetlen egyet, hogy megpróbáljunk békésen együtt élni! – Felőlem! – vetette oda Jeremynek a nővére, majd egy hirtelen mozdulattal a mosogató felé dobta a tányérját. Az meg nekicsapódott a csempének és darabokra tört. Ijedten megszorítottam Jeremy kezét. – Kezdhetjük is a békés együtt élést! – mondta gunyorosan Jennifer, és a szeme sem rebbent. – Ha ti magatokra zárjátok az ajtót, akkor én is azt csinálok majd, amit akarok! Sőt! Meghajtom a fejem előttetek, mert képesek vagytok ilyen természetellenes dolgot művelni, hogy fogjátok egymás kezét! Csináljátok csak, engem már nem fog zavarni! Csak legyetek tisztában vele, hogy ez így nem mehet sokáig. A végén egymást fogjátok kikészíteni. De persze ti azt tesztek, amit akartok. Helena – vált rideggé a hangja –, megtűrlek a házban. Csak azt ne várd el tőlem, hogy szépen beszéljek valakivel, aki iránt megvetést és gyűlöletet érzek, mert elveszi tőlem azt, aki a legfontosabb számomra. Jó éjt! Másodpercek múlva hallottam becsapódni az ajtaját. Jeremy magához ölelt, de olyan szorosan, amilyen szorosan csak tudott. Most kivételesen nem könnyeztem, de megijedtem a nővére szavaitól. Igyekeztem arra koncentrálni, amit egymás iránt érzünk. Végül úgy döntöttünk, hogy a konyhában maradunk vacsorázni. Csendben ettünk, a konyhát is a gondolatainkba merülve raktuk rendbe, majd újra bevettük magunkat Jeremy szobájába. – Ugye itt alszol? – kérdezte. – Ha akarod. – Persze, hogy akarom. Hét óra felé már a takarója alatt volt, én pedig mellette ültem, s a haját simogattam. Már majdnem elaludt, nem akartam azzal megijeszteni, amit terveztem… de hát muszáj volt. Elhatároztam. – Mindjárt jövök – mondtam. – Ne aludj el! Lehunyt szemekkel mormogott egy választ. Visszamentem a fürdőszobába, s elővettem a körömápoló készletemet. Nehéz szívvel vettem ki belőle az ollót. Majd visszatértem Jeremyhez, s leültem mellé. Magammal hoztam pár zsebkendőt is. – Hol jártál? – kérdezte félálomban. – Nyisd ki a szemed, kérlek! – mondtam csendesen. Engedelmeskedett. – Nézz ide! – kértem, s felemeltem az ollót, hogy ő is lássa. – Tudod, mi ez? Egy ideig értetlenül nézett rám. – Egy olló? – Pontosan – bólintottam. – Ülj fel! Feltápászkodott a fekvő helyzetéből, s fáradtan, de kíváncsian figyelt. – Tudod, hogy mit lehet vele csinálni? – kérdeztem tőle, s mélyen belefúrtam a tekintetem az övébe. – Például azt, amit tegnap akartam tenni magammal, de nem sikerült. Fájdalmat tudsz okozni vele. Ez itt egy olyan eszköz a kezemben, amivel bánthatnálak. Tudod, miért lenne ez logikus, tudod miért kéne minden lehetőséget megragadnom arra, hogy bántsalak? Mert Boszorkány vagyok, te pedig Gyógyító. Megütközve nézett rám, de nem mondott semmit. Nagyon élesen élt az elmémben az elhatározás. Meg kellett tennem. A jobb karjáért nyúltam, s a csuklójánál fogva lágyan kifeszítettem a kezét. – Hel… – nyögte bizonytalanul. Megpróbáltam egy olyan helyet keresni az alkarján, ahol nem okozhatok nagy bajt. Aztán hozzáérintettem a körömolló hegyét a világosbarna bőréhez. Jeremy egy kicsit elhúzta a kezét. Még örültem is neki, ha van benne ösztönös, pillanatnyi félelem, talán még hatásosabb lesz, amit teszek. Éppen csak, hogy végighúztam az olló hegyét a bőrén, máris megláttam a vérét. – Helena…
Egy pár másodpercig néztem, ahogy egy nagyon vékony kis érben végigfolyik a karján a vér. Aztán feltekintettem rá. – Látod, mi ez? Ez a véred. A te gyógyítói véred, amit most miattam látsz. Mert bántottalak. Boszorkány vagyok, és bántottalak, megsértettelek egy ollóval. És tudod, hogy miért csináltam? Mert azt akarom, hogy nagyon az eszedbe vésd ezt a pillanatot. Ugyanis ez volt az utolsó alkalom, hogy valaha szándékosan kárt tettem benned. Lehet, hogy nehéz idők várnak ránk, de az is lehet, hogy minden egyszerű lesz, nem tudom. Elképzelhető, hogy még bántani foglak, önhibámon kívül. De ismétlem, ez az utolsó eset, hogy szándékosan folyattam a véredet. Nem érdekel ez az évszázados átok, szeretlek, és csak ez a lényeg. És neked nem szabad félni tőlem, még a tudatalattid szintjén sem, értetted? Tátott szájjal bámult rám, amíg felfogtam a vérét egy zsebkendővel. Tudtam, hogy nem fog elállni egykönnyen a vérzés, de emiatt nem aggódtam. Mindent elterveztem. – Megértetted, Jeremy? – kérdeztem tőle ismét. – Igen – felelt alig hallhatóan. – Akkor most gyere velem, kérlek! – s azzal felkeltem az ágyról, és őt is felhúztam. Kivezettem a folyosóra. Mikor már a lépcsőfokokon mentünk felfelé, éreztem, hogy még mindig nem tért magához. Kopogtattam Jet ajtaján. – Hé, helló! Jó néha látni titeket – mondta neheztelően. – Segíts, kérlek! – mondtam halkan, majd bevezettem Jeremyt az öccse szobájába. A rumli és összevisszaság itt mit sem változott, de hát ez volt Jet, s így szerettem őt. – Miben? Felemeltem Jeremy kezét, s elvettem róla a zsebkendőt, aminek a fele már teljesen vörös volt. – Mi… mi történt? – kérdezte Jet, s elkezdte nézegetni Jeremy karját. – Én csináltam, szándékosan. Kérlek, hozd helyre! – mondtam halálos nyugalommal, s közben Jeremy hátát simogattam. – Ja! Jó – felelt. Jet mindent megértett, ennyi elég volt neki, nem kellett magyarázkodnom. Jet koncentráltan meredt Jeremy sebére, majd lágyan szétnyíltak az ajkai, s elsuttogott pár szót, amit nem értettem. Egy pillanatra megdermedtem, s úgy éreztem, a varázsa, a bűvölete alá kerülök annak, amit csinál. Ránéztem Jeremy karjára, ami újra tiszta, világos és seb nélküli volt. Begyógyult. – Remélem, összejön a terved. – Jet ezzel a mondattal térített magamhoz. A szemei mosolyogtak, bizalmat sugároztak. Most már tudtam, hogy megtörténik a lehetetlen. Jet velem van, mellettem áll, s mindenben készségesen segít nekem, hogy végre boldog legyek… a bátyjával. – Köszönöm – mondtam rebegve a meghatottságtól. – Jó éjt! – felelt. Jeremy még mindig nem tudott megszólalni. Kivonszoltam Jet szobájából, majd le a lépcsőn. Csak akkor engedtem el a kezét, mikor már a takarója alatt volt. Lekapcsoltam a villanyt, bebújtam mellé az ágyba, odahúzódtam hozzá, s a mellkasára hajtottam a fejemet. – Kérlek, ne álmodj semmit! Nagyon kérlek! – Igyekszem – válaszolta szolgálatkészen. Egy idő után Jeremy simogatása elnyomta az aggodalmam. Csakis pozitívan volt szabad gondolkodnom, csakis jótevő energiával kellett körülvennem őt. Nem voltam hajlandó bántani, soha többé. Szerettem. S ezt ő is jól tudta.
16. Lángokból született „I never opened myself this way Life is ours, we live it our way All these words I don’t just say And nothing else matters…” (Metallica – Nothing Else Matters)
Az ébresztett fel, ami este elaltatott: a hátamon lágy simogatást éreztem. Lassan kezdtem összerakni, hol vagyok, és miért vagyok itt. Egy fiú szuszogó mellkasán nyugtattam a fejemet. Másodszorra is együtt aludtam vele, mert szeretem őt. Tökéletes volt egy ilyen gondolatra felébredni. Tökéletes volt a simogatását érezni. Túl tökéletes. – Á… álmodtál? – kérdeztem lélegzetvisszafojtva, hirtelen felkapva a fejem a mellkasáról. Egy kicsit csendben volt, amíg azon gondolkodott… hogy bevallja-e az igazságot. – Igen – felelt végül. Minden összetört bennem. Feltolultak a könnyeim, s tehetetlen dühöt éreztem. – Mit álmodtál? – kérdeztem elkeseredetten. – Miért… Jeremy, miért nem ébresztettél fel? – Shh! – csitított, ahogy szokott, s a tenyerébe vette az arcomat. – Azt nem mondtam, hogy mit álmodtam. – Hogy érted? – néztem rá tágra nyílt szemekkel. – Szeretlek! – közölte szinte tárgyilagosan. Semmit sem értettem. Miből gondolta, hogy ezzel többet értek majd? Ő csak csillogó szemekkel nézett rám, s simogatta az arcomat. – Működött, Hel – mondta halkan. – Nem volt rémálmom. Arra tényleg felébredtél volna. – Tényleg nem rémálom volt? – suttogtam. – Tényleg – nevetett rám. – Istenem! Nem hiszem el! – Megkönnyebbülésemben átfogjam a nyakát, s visszahajtsam a mellkasára a fejemet. – Én sem. – Akkor jól aludtál? Végre kialudtad magad, végre… végre nem álmodtál semmit? – kérdeztem, még mindig hitetlenkedve. – Ez azért így nem teljesen igaz – mondta vidáman. – Kialudtam magam, tényleg hetek óta nem aludtam ilyen jót. Főleg azzal az álommal, amit álmodtam. – És mi volt az? – kérdeztem. – Hááát… annak is te voltál a főszereplője, kétség kívül – mondta huncutul. – Kétség kívül… – Jeremy! – Most mi van? Csak azt mondtam, hogy a főszereplő... – Olyan volt, ugye? Erre elnevettem magam, s egy gyors csókot leheltem az ajkára. Szerencsém volt, hogy nem látott belém. Akkor lehet, hogy látta volna, hogy én mit álmodtam őróla. – Azon gondolkodtam… – folytatta kedélyesen – hogy ezentúl nem fogom engedni, hogy a szobádban aludj. – Te kegyetlen! – csóváltam a fejem. Az elmúlt két éjszaka fényében úgyis teljesen elfelejtettem, milyen a saját ágyamban aludni, nem is vitatkoztam volna vele.
– És ezt a gondolatot továbbfűzve… azon törtem a fejem, hogyan foglak rákényszeríteni, hogy beköltözz a szobámba. – Mi van? – Ugyan már! – nevetett. – Ez nem olyan, mintha eldöntenénk, hogy most akkor egymáshoz költözünk. Úgyis itt laksz tőlem egy falnyira – nevetett. – Olyan nehéz lenne áthoznod azt az egy táskányi cuccodat hozzám? Minek járnál át mostantól a szobádba? Öltözni. Azt meg itt is lehet. – Te… mindent kiterveltél! – suttogtam. – Értek a meggyőzéshez – vigyorodott el. Megcsóváltam a fejem. – Most komolyan, mennyi ruhád van? – folytatta Jeremy. – Van három farmerod, meg… vagy tíz– tizenöt felsőd. Ennyi. – Te számon tartod a ruhatáramat? – kérdeztem csodálkozva. – Neeem… két kék farmerod van, meg egy fekete. Van egy szürke pulcsid. Aztán három inged. Egy fehér-fekete, egy kék, meg egy vörös, ami a kedvencem. Aztán van még egy lila hosszúujjasod, két vörös felsőd, három fekete, egy fehér… ééés még az a tegnapi zöld, amit a mély kivágása miatt szeretek. Ja, kihagytam azt a fehér-kék csíkos… – Te jó ég, hagyd abba! Listát is írtál? – És ami a legszomorúbb, hogy a fehérneműidről nem tudok… – Befejeznéd? – szóltam rá szigorúan. – Bocsi – felelt mosolyogva. – De már megérte, hogy szóba hoztam. Imádom, amikor elpirulsz. Nem tudtam mást tenni, mint nevetni. Sütött róla, mennyire jól aludt. Csak ez számított. – Oké, beköltözöm – mondtam végül. – Sejtettem… – bólogatott önelégülten. Ismét csak nevetni tudtam. – Arra is gondoltam… – Istenem, mire még? – sóhajtottam, előre félve, hogy mit talált még ki. – Arra, hogy a tengert szinte mindennap látjuk, az már kicsit unalmas. Kéne valami változatosság. Valami hegyes táj, vagy… az Elk folyó környéke. Az nagyon szép. – És az mennyire van innen? – Port Orford közelében lehet elfordulni a folyó felé, és onnan bármerre mehetünk. – Szóval el akarsz tévedni? – Még az is belefér – vonta meg a vállát. – De akkor kezdj el öltözni! – Mennyi az idő? – Fél hét. Úgyhogy el tudunk szökni innen, feltűnés nélkül… ha gyors vagy. A kora reggel azzal telt, hogy minél zajtalanabbul próbáltunk összekészülődni és megreggelizni. A legjobban azért aggódtam, hogy Jennifer felébred, elvégre a szobája a földszinten volt. Ezt el is mondtam Jeremynek. – Jen most vagy fent van a laborban, vagy a szobájában kutatgat… A szobája is teljesen olyan, mint a labor, csak egy hangyányit otthonosabb – morogta maga elé reggeli közben. – De… én ezt nem értem… éjjel-nappal dolgozik, és még arra is van ideje, hogy itthon…? Alig alszik, ez így nem egészséges… – Dehogynem – bólintott. – Főleg, hogy egyáltalán nem alszik. – Hogy mi van? – Szegény munkamániás, és emiatt kihasználja azt, hogy Gyógyító. Ha azt érzi, hogy kezd elfáradni, nem kávét iszik, hanem… stimulálja az alvásért felelős agyterületének idegeit. – Mi… mit csinál? – Egyszer engedtem neki, hogy kipróbálja rajtam. Ne tudd meg… nincs annál furcsább érzés. Én inkább maradok a kávé mellett… – morgott tovább. – De ez… ez… normális? Egészséges ez?
– Persze – vonta meg a vállát. – Ugyanaz játszódik le benned, mintha aludnál, csak felgyorsítva… Jen ezt a módszert egyetemista korában kezdte el alkalmazni. – Azóta nem aludt normálisan? – kérdeztem megrökönyödve. – Hát azért néha… de nem nagyon jellemző. Egyél már! Ideje indulni. Az úton végig zenét hallgattunk, s nevettünk. Jeremy szüntelenül simogatta a kezemet, csak akkor engedte el, amikor nagyon figyelnie kellett az útra. A folyó közelében találtunk egy árnyas részt, ahol szikrázott a víz a napsütésben, s a körülötte magasodó hegyek és dombok őrzőkként vették körül. Ott letelepedtünk. Ezúttal még jobban átéreztem, mit jelent az a világ, amiben csak ketten vagyunk. Egy őszinte társat találtam, aki előtt nem lehettek titkaim. Ezért megosztottam vele azt, amit még nem tudott a múltamról. Elmondtam neki, milyen taktikát választva és kiket öltem meg korábban. Feltört bennem a keserűség, amikor rájöttem, hogy mennyire sajnálom már azokat a fiúkat. Semmi jogom sem volt elvenni az életüket, s ők egyáltalán nem voltak jelentéktelenek! Jeremy türelmesen végighallgatott, és megbocsátott a hét fiúért. Ekkor feltörtek a könnyeim. A vigasztalása kiengesztelt, s elűzte belőlem az önmegvetést, amit a gyilkosságok miatt éreztem. Aztán ő következett, a zavaros múltjával. Elmondta, hogy milyen szörnyű indulatok dúltak benne amiatt, mert nem tudta eldönteni, mikor tesz jót azzal, ha tudatosan használja a képességét más embereken. Éveken át nem volt tisztában az igazság és a jogosság fogalmával, s ez okozta a zavart a lelkében. Ezért kapaszkodott a lányokba, akik felfigyeltek rá az iskolában, de hiába kereste a megértést. Nem győztem nyugtatgatni és ölelni, annyira felizgatta magát azon, amit mesélt. Nem csak én sírtam a múltam miatt azon a békés délutánon. Megbocsátottunk egymásnak a múltért, a hibákért, amikről nem tehettünk, hisz nem mi választottuk, hogy egy Boszorkány és egy Gyógyító lett belőlünk. Ezzel az örökre szóló tettel és megbocsátással újra egyensúlyba kerültünk egymás karjaiban. Egy szép, fekete kismadár repdesett körülöttünk már jó néhány perce. A szárnyain vöröses foltok voltak, és pompázott, ahogy a hevesen csapkodó szárnyain megtöredezett a fény. – Ez a kis izé olyan szép! – mondtam nevetve, a madárkát figyelve, ami kilencedszerre repült el a szemem előtt. – Eléggé izgága – morogta Jeremy. – De akkor is gyönyörű! Jeremy hirtelen felemelte a fejét és megfordult az ölemben. Figyelte a madarat, ami most két méterre repkedett tőlünk. Fél percig csak nézte az állatkát, amíg én a fekete haját cirógattam. A kismadár közelebb repült hozzánk, sőt, egészen eljött Jeremyig, aki mosolyogva figyelte a sebes szárnycsapásait. Aztán leszállt a kezemre. Eltátottam a számat, alig hittem el, hogy megnyugodott, sőt, rászállt a kezemre! Óvatosan megmozdultam, de a madár nem röppent el. – Tetszik? – kérdezte halkan Jeremy. – Egyszerűen… – csóváltam a fejem – a legapróbb dolgok a legszebbek, komolyan mondom. – Ez igaz. Képzeld, a lelke is ilyen szép. – Honnan tudod, hogy van lelke? Még szélesebben elmosolyodott. – Attól, hogy kicsi és izgága, még lehet lelke! – Te látod ennek a madárnak a lelkét? – kérdeztem megütközve. – Igen. És aljas módon manipuláltam, hogy végre nyugton maradjon – vont vállat. Ámulva néztem rá. – Egy… egy madarat… – Nem, nem csak egy madarat – mondta halkan, s végigsimított a karomon. – Minden élőlénynek látom a lelkét. Érted? Ez a Látás lényege. Bármit meg tudnék változtatni – sóhajtott mélyet. – De nem akarok. Nem akarok beleavatkozni semmilyen… folyamatba.
– De… most ezt a madarat fogva tartod? – jött ki a halk kérdés a torkomon. Hallgatott, de megváltoztak az arcvonásai – elszállt a nyugalom a tekintetéből. – Ne… ne mondd ezt! – kérte, s hirtelen felült. A madárka felszállt a kezemről, s elreppent a víz felé. – Nem fogva tartottam… csak azt akartam, hogy egy kicsit a közeledben legyen, ha már ennyire tetszett, és… nem… azt gondoltam, ő ráér, hogy egy fél percre megnyugodjon. Utána… utána továbbrepülhetett volna, én nem… nem… Rögvest magamhoz öleltem. – Sajnálom. Nem úgy gondoltam. Csak… azt hiszem, végre felfogtam, hogy mennyire erős ez a képesség. Túl erős. – Ezt hogy érted? – Úgy, hogy nem tudsz vele megbirkózni. – Egy csókot leheltem a hajára. – De segítek, ígérem. Ezért vagyok itt. Mostantól nem lepődöm meg azon, hogy milyen erős vagy, jó? Ígérem. Nem tudott mást tenni, csak bólogatni, én pedig őt forrón megcsókolni. Hat óra körül elindultunk hazafelé. Jeremyvel megbeszéltük, hogy hétfőn elkezdünk ismerkedni azzal a folyamattal, melynek során igazi, képzett Boszorkánnyá kellene válnom. Nem tudtam, hogyan gondolja, de rábíztam a dolgot. Mindig tudta, mit csinál. Fél kilenc táján értünk haza, s nevetve szálltunk ki a BMW-ből, miközben szakadt az eső. A pattogó tűz lángját már odakintről megláttam. – Sziasztok! – köszönt Jet megkönnyebbülten, mikor meglátott minket. A tűz mellett olvasott. Bűntudatom támadt. Egész nap nem volt társasága, nem volt kivel beszélgetnie. – Szia, Jet – köszönt vissza Jeremy. – Jennifer? – A laborban. És nagyon dühös, mielőtt még megkérdeznéd. – Hagytunk neki üzenetet! – mondtam, s leültem az egyik fotelbe. – Akkor is dühös… – morogta Jet. – Angelával mi a helyzet? – kérdezte Jeremy, s leült Jet mellé a tűz közelében. – Semmi új. Jennifer átadta neki az üdvözletemet – morogta maga elé. – De nem mehetek el hozzá. – Ez nevetséges! – tört ki belőlem. – Az – bólintott Jet. – Hagyjuk is… ideges leszek tőle. Inkább mondjátok, hol voltatok, mit… Ekkor Jet szava elakadt. – Gyönyörű kis hármas! – A hátam mögül egy megvető hangot hallottam megcsendülni. Hátrakaptam a fejem: Jennifer ott állt a lépcső utolsó fokán. Az arca élettelen volt, mintha már belévésődött volna a düh. – Két Gyógyító egy Boszorkány társaságában. A tűz mellett ülnek, kényelmesen… beszélgetnek. Mintha nem kellene azon aggódniuk, mikor nyírják ki egymást. Mindent, ami lejátszódott bennem, ott láttam Jeremy arcán is. Jet ijedten visszamenekült a könyve lapjaihoz. De Jeremy… az ő tekintete teljesen megváltozott. Éreztem, mi történik vele: idáig bírta. Betelt a pohár. – Nyugodj le, szívem! – próbálkoztam suttogva, de Jeremy arca mit sem változott. Megfeszültek az izmai, s pislogás nélkül meredt a nővérére, túlvilági dühvel a tekintetében. Attól féltem, hogy nekiront. – Persze… bocsánat – folytatta Jennifer gúnyosan. – Nekem ehhez semmi közöm. Nekem nincs min aggódnom, nekem… nincs jogom feltenni a kérdést az állítólag felelősségteljes öcsémnek, hogy „mondd édesem, mégis hogy képzelted, hogy egy teljes napra elmész a közelünkből azért, hogy egy Boszorkánnyal legyél”? – kérdezte megjátszott, negédes hangon. – Jeremy, nyugodj le, kérlek! – könyörögtem suttogva. Meg se hallotta, amit mondtam. Végzetes lassúsággal felállt a tűz mellől, s a nővére felé közeledett. – És most mit fogsz mondani? – kérdezte viszolyogva Jennifer. – Hogy nincs igazam? Hogy nincs jogom aggódni… – Fejezd be! – mondta Jeremy halkan. Szinte alig hallottam, és mégis éreztem a leírhatatlan dühöt a hangjában.
– Örülök, hogy szeretsz lázadni, Jeremy. Csak azt nem… – Azonnal fejezd be! – Szóval nekem kell elhallgatnom? Én fogjam be a számat, mert ilyen abnormális helyzetet teremtettél körülöttünk… – Abnormális!? – emelte fel a hangját Jeremy. – Szerinted mi ebben az abnormális? Ennyire gyerekesnek tartod az érzelmeinket? Az enyémet, Jetét, és Helenáét? – most már fortyogott a dühtől a hangja. – Szánni való helyzetnek találod azt, amibe keveredtem, aminek kiteszlek téged? A földbe akarsz tiporni azért, mert szerelmes vagyok? A végletekig megaláznád azt a lényt, akit nekem teremtettek? Térj már észhez te megrögzött… önző szörnyeteg, már undorító, ahogy viselkedsz! Jennifer remegve kapkodta a levegőt, s olyat tett, amire egyikünk sem számított: felpofozta Jeremyt. A tüzes vérem felgyulladt bennem, s a szememmel szikrákat szórva meredtem Jenniferre. Hihetetlen lélekjelenlétembe és erőmbe került, hogy visszatartsam magam. – Hogy merted megütni őt? – lihegtem dühömben. – Hogy merészel így beszélni velem?! Jeremy remegett a dühtől a karjaimban. Olyan visszataszítónak találtam Jennifert ebben a pillanatban, hogy minden gyógyítói nemességét elvesztette a szememben. Képes volt megütni Jeremyt, mert kiállt értem, kiállt kettőnkért. – Megszűntek a rémálmai – jelentettem ki. – Milyen bizonyíték kell még neked? Nem tudott mit felelni, csak rám meredt, aztán Jeremyt bámulta, aki még mindig remegett. – Te… – szólalt meg Jeremy reszkető hangon – te… mostantól nem vagy a nővérem. – Megfogta a kezemet, s lassan elkezdett húzni a folyosó felé, de a tekintetével még mindig fogva tartotta Jennifert. – Te hallottad anya utolsó szavait. Te voltál ott, te ígérted meg neki, hogy sohasem bántjuk egymást. Te árultad most el őt. Aztán megfordult, és tovább vonszolt a folyosón. – Jeremy… – hallottam Jennifer hangját. – Jeremy, kérlek… – Mikor megfordultam, láttam, hogy Jennifer felénk fut, majd egyik pillanatról a másikra térdre hull Jeremy előtt, s a térdéhez hajtva a fejét elkezd keservesen zokogni. Fekete haja szétterült a hátán, s összekócolódott, amint átfogta öccsét. – Istenem… – zokogta – istenem, bocsáss meg, nem akartam. Kérlek, bocsáss meg, Jerry, nem akartam, esküszöm… Igazad van, förtelmes vagyok, szánalmas… istenem, bocsáss meg, valahogy… kérlek, bocsáss meg… – Állj már fel! – suttogta Jeremy. Jennifer engedelmeskedett, lassan feltápászkodott a földről, de nem mert Jeremy szemébe nézni. Még mindig potyogtak a könnyei. – Szeretném, ha elmennél aludni – mondta Jeremy. – És szeretném, ha mostantól emberi módon élnénk együtt. – Jennifer kétségbeesetten bólogatott. – Nem akarom, hogy rajong ezért az új helyzetért, de azt akarom, hogy tiszteld az érzéseimet. A nővére a szája elé kapta a kezét, s lehunyta a szemét fájdalmában. A könnyei még így is potyogtak. Jeremy hirtelen megölelte őt, és Jennifer boldogan viszonozta a testvéri ölelést. – Semmi baj – vigasztalta Jeremy –, megbocsátok. Jennifer torkából zokogó hangok törtek fel. – Annyira, de annyira… neked fogalmad sincs arról, hogy mennyire szeretlek! – De igen. Pontosan tudom – felelt Jeremy. Jennifer csak öt perc után volt hajlandó elengedni őt. A falhoz simulva néztem végig a megrendítő jelenetet. Fogalmam sem volt, mit gondoljak. Mikor Jennifer elszakadt az öccsétől, ő egy csókot nyomott a homlokára. Amikor Jennifer rám emelte a kisírt szemeit, teljesen elbizonytalanodtam. Aztán megszólalt: – Én csak… annyit tudok, hogy ez a helyzet nagyon furcsa. Ne… ne várd el tőlem, hogy egyik pillanatról a másikra megszeresselek. De… de…
– Ő vigyáz rám, Jen – mondta Jeremy. – Akkor is, amikor te nem vagy ott. Amikor nincs lehetőséged rá. – De… a természet ellen nem lehet így lázadni, ezt nem értitek meg! – mondta csendesen. – Neked… neked már régen meg kellett volna ölnöd az öcsémet, mert ezért kaptad az erődet, ezért… – De nem vagyok hajlandó rá – mondtam dacosan. – És ő elnyomja bennem azt, ami bántani tudná őt. Ő kontrollál. Nagyon kérlek, hidd el, hogy ezen a földön nem létezik még egy lány, aki úgy tudná szeretni őt, mint ahogy én. Jennifer hosszan nézett a szemembe, aztán lassan bólintott. Végül megpuszilta az öccsét, s elment aludni. Tudtam, hogy ezzel még nincs vége. Tudtam, hogy Jennifer nem fogja feladni a harcot Jeremyért. S azt is tudtam, hogy minden egyes ütközet alkalmával boldogan, büszkén fogok kiállni az egyetlenért, akiért megszülettem.
A hétfő, az új hét eleje, a munka kezdete még jobban belém véste az új életem tudatát Jeremy mellett. Olyan érzés volt, mintha ismét újjászülettem volna. Megtörténhet egy emberrel, hogy kétszer is újjászületik? És egy Boszorkánnyal? Mikor nem voltak vásárlók az üzletben, a pulton ültem, s Jeremy nyaka köré fontam a karom, miközben ő mindent megtett azért, hogy elvonja a figyelmemet arról, hol vagyunk. Tizenegy felé benyitott Mr. Bennett, s előbb zavartan figyelte, hogy mit csinálunk, aztán igyekezett határozottan leszidni minket. Egészen Delilah érkezéséig ott maradt az üzletben. Delilah érkezése meglepetést hozott. Lilah észrevette, mi a helyzet Jeremy és köztem, s erre tehetetlenségében ügyetlenkedni kezdett. Bármit pakolgatott, mindent elejtett, s mindenért többször le kellett hajolnia. Mikor úgy döntöttünk, hogy elmegyünk, rémülten vettem észre, hogy Delilah a könnyeivel küszködik. Halkan elköszöntem tőle, beszálltam Jeremy kocsijába, de ő nem követett. A kirakatablakon keresztül követtem az eseményeket. Lilah leroskadt egy székre, s csak nézett maga elé. Aztán Jeremy odament hozzá, letérdelt elé, majd feltekintett rá a csillogó szemeivel. Meg kellett volna ijednem, de semmi ilyesmit nem éreztem. Lilah könnyei szüntelenül potyogtak, míg Jeremy beszélt hozzá. A végén egymásra mosolyogtak, majd megölelték egymást. – Ez vigasztalás, rábeszélés vagy manipuláció volt? – kérdeztem higgadtan, mikor Jeremy elindította a kocsit. – Egyik se – felelt halkan. – Csak beszélgettem vele. Ennyi. – Beléd van esve, ugye? – kérdeztem. Egy ideig nem felelt, csak az utat nézte. – Nehéz élete van, zűrös családi háttérrel, és úgy érzi, hogy csak én értem meg. És számára ebből logikusan következett… – Értem – bólogattam. – Most csak elmagyaráztam neki, miért van még rengeteg esélye arra, hogy boldog legyen, és miért érdemes csak barátként gondolnia rám. Ha valaki fájdalmat okozna neki, akkor hozzám jöhet, ha beszélgetni akar. Nagyjából ezt értettem meg vele. Az iskolánál már várt ránk Jet. Elmesélte, hogy megtudta a tanárjaitól, Angela magántanuló lett. – Ez végül is várható volt – mondta Jeremy. – Tudom… de… így szerinted mennyi esélyem lesz látni őt? – nyafogta a fiú a hátsó ülésről. – Ugyan már… be fog jönni az iskolába, ha éppen nem kórházban van. – És mivel nem vagyok ott mellette a kórházban, ezért lassabban fog gyógyulni, és nem lesz olyan stabil, hogy be tudjon jönni…
– Nagyon negatív vagy – mondtam neki. – Szándékosan fested le magadnak ennyire kilátástalannak a helyzetet? Keress egy olyan időpontot, amikor nincsenek a szülei a kórházban, vagy… beszélj Jenniferrel, ő tud segíteni! – Ez így igaz, Jet – helyeselt Jeremy. – Csinálj valamit! Jet elhallgatott. Csak akkor élénkült fel újra, amikor Jeremy elmondta neki, hogy ma elkezdjük közösen kiismerni az erőmet. Erre rettenetesen izgatott lett, s kikönyörögte, hogy ő is ott lehessen velünk. Ebéd után Jeremy a kamrába vezetett minket, aztán pedig le a kőlépcsőn. – Ez nagyon izgi… – suttogta Jet mellettem. – Örülök… – mormogtam. – Erre gyertek, keressünk egy üres termet! – mondta Jeremy, s befordult a visszhangos labirintusba. – Hány terem van itt? – kérdeztem. – Sok. – És miért egy üres kell? Félsz, hogy… leég valami? Rám mosolygott, s egy csókot nyomott a hajamra. Egy kikövezett termet talált a legmegfelelőbbnek, amiben csak pár ócska pad volt, meg egy asztal. – Na… na, most akkor mi lesz? – kérdezte Jet izgatottan. – Az lesz, hogy befogod a szád. Kéne egy kis csend – szólt rá Jeremy. – Miért, ez valami… szertartás, vagy… – Nem, de Helnek koncentrálnia kell. Ülj le! – Jól van, jól van… – morogta Jet, s felült az asztalra. – És most? Jeremy benyúlt a kabátzsebébe és elővett belőle… egy öngyújtót. – Na ne… – motyogtam. – Nyugodj meg! – Én… nyugodt vagyok… teljesen. – Akkor elmondom, mi lesz. Az egyetlen és legfontosabb dolog, amit tudnod kell az az, hogy én itt vagyok. Bármi történjék, megnyugtatlak. Érted? – Hogy… hogy érted, hogy bármi történjék? – Ne gondolkozz rajta. A lényeg, hogy mindenben megpróbálok segíteni, jó? Gondterhelten néztem rá. – Tehát a helyzet az, hogy bármit… egyszerűen bármit tehetsz a tűzzel. Próbáld meg, jó? Bizonytalanul bólintottam. Aztán Jeremy meggyújtotta az öngyújtót. A láng feltört, s narancssárgán terítette be a kezét a kellemes, meleg fényével. Rámeredtem a lángra, minden érzékemmel rá koncentráltam… és megéreztem valami melegséget, valami kiegyensúlyozottságot, ami mindig is körülvett, amikor a tűz közelében voltam. – Idiótának érzem magam… – morogtam magam elé. – Jaj, Hel! – szólt rám Jet. – Önbizalom! Elmosolyodtam. Pont ő akar önbizalmat önteni belém. Kedves tőle. – Próbáld… mozgatni, vagy valami hasonló – javasolta Jeremy. Muszáj volt valamit csinálnom. Jeremy megmondta, nem hagyja, hogy egy képzetlen, ügyetlen, elfajzott Boszorkánnyá váljak. És az ő szava szent… – Koncentrálj! – biztatott Jeremy. – Van időnk. Mozgatni a lángot! Mégis hogyan? Lehet, hogy ez az egész egy nagy tévedés, lehet, hogy nem is vagyok Boszorkány… vagy ha az is lennék, akkor egy másik elemmel születtem. Kényelmetlenül éreztem magam, mert olyasmit akartam megpróbálni, amit az ember a képregények szuperhőseitől várna el… Aztán elhessegettem a gondolatot, mert két Gyógyítóval tartózkodtam egy helyiségben, akik szintén rendelkeznek egy-egy képességgel. Jeremy azt hajtogatta, hogy a természet gyermeke vagyok, hogy engem is megajándékoztak. A tűzzel. Eszembe jutottak azok a pillanatok, mikor a kandalló előtt ültem, s a lángok közé tettem a kezemet. Nem fájt, csak beteljesülést, boldogságot okozott! A tűz nem bántott… sosem bántana. A békésen égő láng megrebbent. Visszatartottam a lélegzetemet.
– Csak egy kicsit gyere közelebb! Állítólag a véremben is ott vagy, én nem árthatok neked! Te sem árthatsz nekem! Belőled vagyok, miattad vagyok… el akarom hinni! Segíts nekem, tudnom kell, hogy ki vagyok! – suttogtam a lángnak. A vöröses szalag megmaradt, egyben, épségben, de belül valami bizonytalanul remegett, egészen addig, amíg kivált egy apró lángcsóva. Jeremy kezében az öngyújtó vörös lángja még mindig égett, ám a láng előtt egy apró, narancssárgás tűzcsepp lebegett. Elkerekedtek a szemeim. A levegőben ott lebegett egy kis tűzgömb! – Istenem… – suttogtam döbbenten. Senki sem válaszolt. A tekintetem és a figyelmem teljes egészében a kis tűzgolyóé lett. Közelebbről is meg akartam vizsgálni, de mielőtt még elindultam volna felé, ő jött közelebb hozzám. Megdermedtem. Visszafojtott lélegzettel figyeltem, ahogy a lángocska felém közeledik… úszik a levegőben. Ösztönösen kinyújtottam érte a kezemet, a tenyeremet egy puha párnaként alá akartam helyezni. A gömböcske meg is pihent rajta, letelepedett a kinyújtott tenyeremre. A szemem égett a vörösségtől. Semmi mást nem láttam már, csak azt a kis tűzgömböt. Ahogy hozzáért a bőrömhöz, egy meleg fuvallat járta át az ereimet. A tűzgömböcske egyik pillanatról a másikra kétszeresére nőtt. Nyugodtan, komótosan fordultak egymásba a körkörös irányt leíró lángocskák, amik alkották. A fénye is egyre nagyobb lett, megvilágította a tenyeremet, az egész felsőtestemet. Egy idő után elvettem alóla a kezemet, de még mindig csak lebegett, gyönyörűen, narancsosan. Úgy éreztem, bármit tehetnék ezzel a tűzgömbbel. A vérem felpezsdült az elképzelésre. Nem akartam, hogy narancssárga legyen, mélybordó színben akartam, hogy pompázzon. A gömbláng színe egy pillanat alatt váltott át. Forróság és teljesség érzése futotta át a testemet. Ennek így kell lennie, ennek a vörösségnek itt kell lebegnie a szemem előtt, ilyen csodálatosan, rubinszínűen. Láttam a zöld szemeimet a tűzgolyó fényében, ami vörös tükörként adott vissza mindent, csak éppen százszor, ezerszer szebben. Zöld? Igen, a szemem zöld – akár a tűz is lehetne az! Akkor váltott smaragdszínűre a lángok ördögi köre. Egyik pillanatról a másikra, egyetlen apró, halványszínű átmenet nélkül fordult szikrázó és mégis mélyzöldbe a színe, s úgy izzott tovább. Egyre nagyobb lett, féltem, elveszíti a kecsességét, amiért annyira szerettem. Arra gondoltam, hogy két, kisebb lánggolyót formálok belőle. Ekkor a zöld tűzkerék megremegett, majd kettévált. Megmaradt a színük, ugyanaz a smaragd volt, mint amilyenné egy perce változtattam. Én. Én csináltam. Senki más, csak én. A következő gondolatomra a két kisebb tűzgömb elkezdett körülöttem lebegni, egymást kergették, egy síkban, egy röppályán, akár két kis bolygó. Örömömben elnevettem magam. Csodálatos érzés volt irányítani őket. Egybekényszerítettem a gömböket, majd lassanként engedtem, hogy összezsugorodjanak egy zöld tűzcseppé, ami alá újra kinyújtottam a kezem. Aztán visszaváltoztattam narancsszínűvé. Ismét előttem volt az az igazi, eredeti, nyers és szépséges tűzgömb, amivel elkezdtem játszani. Ennél nagyobb teljességet már nem tudtam volna érezni. Elengedtem a gömböcskét, az útjára bocsátottam, oda, ahonnan jött. A vöröses lángszalag még mindig égett, amikor egy utolsó rebbenés után egybeolvadt vele az apró tűzgömböcske. Aztán már csak a láng maradt, ami villámgyorsan eltűnt. Valaki közeledett felém, ezt tisztán éreztem. A következő pillanatban pedig az a valaki elért elém, mindkét kezével beletúrt a hajamba, s megtámadta az ajkaimat. Jeremy. Nagyot tévedtem, ha azt gondoltam, hogy nem érezhetek még nagyobb teljességet. A vérem pezsgett, s hosszan visszacsókoltam őt. Magamhoz húztam, s átkaroltam a derekát. – Jaj, ugyan már! – hallottam Jet hangját valahonnan nagyon messziről. Jeremy egy másodpercre elszakadt tőlem, hogy az ajkaimnak elsuttogja a szavait: – Annyira büszke vagyok rád! Aztán újra az övé lettem. Ez volt a mennyország a tüzes csoda után. A tűz is mérhetetlenül édes volt, de az ő csókja mindennél jobban perzselt. – Jól van srácok… én akkor… majd fent találkozunk, mielőtt még… szevasztok. Egy ajtó tompa csapódása hallatszott. Aztán semmi.
Nem érzékeltem a külvilágot. Megőrjített az illata, elvarázsolt a csókja, annyira őszinte és tiszta volt. A kezei elhagyták a hajamat, lefelé indultak a hátamon. Hirtelen elszakadt az ajkaimtól, körbecsókolta a nyakamat, olyan hevesen, ahogyan csak ő képes. Egy kínzóan gyönyörű érzés kelt életre bennem az érintésére. Kénytelen voltam belemarkolni a hajába, hogy meg ne szédüljek. – Jer… Jeremy… – leheltem. Képes voltam megszólalni, s abban a pillanatban jöttem rá, hogy miért is nyitottam ki a számat. A tudatalattim felriasztott. – Mondd! – felelt két csók között. – E… elég, kérlek! Szoborrá dermedt, s én is elengedtem a haját. Lassan felemelte a fejét, s találkoztam az ijedt tekintetével. Egy pillanatig csak nézett rám, aztán végre képes volt megszólalni. – Sajnálom. Nem akartam, nem… bocsáss meg! Gyorsan átöleltem, mielőtt még azt hitte volna, hogy csalódnia kell bennem. – Én sajnálom – suttogtam. – Csak… van bennem egy rossz előérzet. – Miféle előérzet? – Női megérzés, vagy boszorkányos, nem tudom. De attól felék… hogy ha mi most… – Igen? – Akkor… egyszerűen tudom, hogy bántani foglak! – fakadtam ki. – Micsoda? – kérdezte megrökönyödve. – Nézd, eddig is… nem tudtál hozzám érni… – De hát ez már megszűnt! – Tudom, de… ez teljesen más. Nagyon félek tőle, Jeremy. Lehet, hogy nem éreznénk mást, csak fájdalmat. Erre hirtelen elengedett, s a szemembe nézett. – Ilyet ne mondj! Kétségbeesetten bólogattam. – Hogy gondolhatsz ilyet? – kérdezte Jeremy. – Én nem is gondoltam erre, bennem fel sem merült… – Bennem igen. Méghozzá azért, mert eldöntöttem, hogy nem foglak soha többé bántani, és… – Na ne! – mondta szinte halálra váltan. – De – közöltem vele dacosan. – Hidd el, a megérzéseim nem csapnak be, soha. Valami történni fog, érzem, bántani foglak, és ennek nem tehetlek ki téged. – Akkor… akkor most mit akarsz mondani ezzel? – kérdezte kétségbeesve. – Azt, hogy soha… vagy… – Lehet – feleltem. Belém nyilallt a fájdalom, amikor belegondoltam, mit mondtam ki. Jeremy elkerekedett szemekkel nézett rám. – Nem… nem is fogod… megengedni, hogy…? – Lehet – bólintottam könnyes szemekkel. – Azt nem teheted meg velem! – mondta suttogva. – Miből gondolod, hogy…? Olvastál róla, hallottál róla, vagy… – Nem. Épp ez a baj! Fogalmunk sincs, mi fog történni, ha egy Boszorkány és egy Gyógyító… – Ez abszurdum, ugye tudod? – kérdezte hitetlenkedve. – Hogy feltételezhetsz ilyet. Én ezt nem hiszem el… azt hittem, hogy mi… hogy… – Azt hitted, hogy tökéletes vagyok? – kérdeztem ingerülten. – Azt hitted, hogy minket egy csodaburok vesz körül, és mindentől megvéd? Nem, képzeld, én is tudok hétköznapi lenni az aggodalmammal! Velem is lehet veszekedni, engem is le lehet teremteni, ha hülye vagyok! – Most az vagy, ne haragudj! – felelt dühösen. – Köszönöm. Szólj, ha végiggondoltad, mit mondtam ezzel az egésszel, és akkor majd beszélhetünk! Feltéptem az ajtót, végigszaladtam a kikövezett labirintuson, amíg el nem értem a lépcsőt. – Na, végre! – szólt Jet, aki a fekete kanapén ült, s a tévét nézte. – Azt hittem, már sohasem… Nem hallgattam végig, hanem átvágtam a nappalin, s befordultam a folyosón. Csak azért sem a második ajtónál álltam meg. Az ő szobáját… a mi szobánkat szemeltem ki magamnak. Feltéptem az ajtót, lerúgtam a cipőimet, s rávetettem magam a kék ágytakaróra.
Pár percnyi gondolkodás után rájöttem, hogy nem rá voltam mérges. Erre az egészre. Igenis ilyen előérzeteim voltak, mert mi ketten nem voltunk hétköznapi páros. S ezt ő is jól tudta. Erre az egész helyzetre voltam dühös… erre a Gyógyító–Boszorkány ellentétre. Miért nem tudtunk csak két normális ember lenni? Miért? Teljesen kiment a fejemből, mit műveltem odalent a tűzzel. A haragom elnyomta a csodálatos, életre szóló élményt. Egy idő után belefáradtam a mérgelődésbe, s nagy nehezen elaludtam. A mély álom közepette ösztönösen átfordultam a bal oldalamra. Alig fogtam fel a meleget a testem mellett és a citrusok ismerős illatát, már vissza is szenderedtem.
17. Karácsonyi thriller „Now I believe in miracles And a miracle Has happened tonight…” (Michael Jackson – Black or White)
Bármennyi hirtelen harag, pillanatnyi gyűlölet vagy értelmetlen vita mardosott mind a négyünket, kénytelenek voltunk elfogadni, hogy az év egy olyan szakasza következik, amelynek a szeretetről kellene szólnia. A karácsony közeledtével Jennifer azt a taktikát választotta, hogy gúnyos megjegyzéseket tett ránk, de látszott a szemében, hogy nem fog beleavatkozni a testvérei boldogságába. Igen, a testvérei boldogok voltak, miattam. Az egyik őszinte barátjára lelt bennem, a másik pedig éjjel-nappal a kezemet fogta, mert szeretett. Mikor kint vihar tombolt, mi hárman szívesen melegedtünk a pattogó tűz lángjainál. Jeremyvel csak néhány könyvet találtunk a Boszorkányokról, ezeket én is átfutottam, s kialakult bennem egy összkép a négy képességről, a fajtám erejéről. A négy elemmel változatos módon lehetett pusztítani, de a tűz volt a leghatásosabb. Ennek az elemnek a Boszorkányai másodperceken belül el tudták égetni az ellenségeiket. Mikor elértem ahhoz a részhez, ahol a Boszorkányok elpusztításának módszereire utalt a könyv, Jeremy kikapta a kezemből, s olyan helyre rejtette el, ahol soha nem találtam volna meg. Mérges voltam rá, jogom lett volna megismerni az ellenségeim módszereit a meggyilkolásomra. Naponta gyakoroltam a tűzzel. Egy idő után elkerülhetetlen volt, hogy Jennifer tudomására jusson, mit művelünk minden egyes nap az alagsorban. Hatalmas jelenetet rendezett, majd miután kiordibálta magát, visszaváltott a gúnyos stílusára. Úgy éreztem, napról napra egyre többet tudok arról a kis lángcsóváról, ami egy öngyújtóból kel életre. Egyre többet tudtam kihozni belőle a puszta akaratommal, egyre nagyobb fénnyel világította meg a sötét termet, ahol gyakoroltam. Aztán elérkezett a nap, mikor Jeremy nem használta többé az öngyújtót. Közölte velem, hogy a tűz bennem van, a véremből is életre tudom kelteni. Amint erre gondoltam, a bőröm kivilágosodott, szinte átlátszóvá vált, és láttam lüktetni a vért az ereimben, láttam a tüzet benne, ami egyik pillanatról a másikra pislákolni kezdett az ujjaim körül. Még levegőt venni is elfelejtettem, mikor ez először megtörtént. Ugyanúgy fel tudtam izzítani a lángot, ugyanúgy tűzgömböt tudtam formálni belőle. Jeremy büszke volt, Jet ujjongott, de mikor a hangulat a tetőfokára hágott és vissza akartam kényszeríteni a lángot az ereimbe, akkor történt meg a baj. Mihelyt a bőröm elnyelte a tüzet, minden a visszájára fordult, s a szó legszorosabb értelmében megvadultam. Remegtem, ziháltam a forróságtól, s csak arra tudtam gondolni, hogy két Gyógyítóval állok szemben. Ekkor lépett közbe Jeremy, s megakadályozta, hogy teljesen elveszítsem az eszemet. Megnyugtatott, míg én kétségbeesetten kapaszkodtam belé, s azt hajtogatta, minden a gyakorláson múlik. A legnagyobb ajándékot az jelentette számomra, ahogy Jeremyvel egymáshoz viszonyultunk. Egymás legjobb barátai, egymás lelki társai maradtunk, és képtelenek voltunk tíz percnél hosszabb időn át távol lenni egymástól. Mindent be akartunk pótolni, amit elvesztegettünk egy hónap alatt. Egyik este a rajzait nézegettük. – Szóval ez a magyarázat rá. – Igen – bólintott Jeremy. – Ez sokkal bonyolultabb, mert ilyenkor… azt próbálom megfogalmazni, ami megjelent az álmomban. Egy érzést, vagy az érzelmek hullámzását nehéz lerajzolni.
Elhallgatott, s elvette tőlem a köteg lapot, amit eddig szorongattam. Mindegyikre egy-egy furcsa feketeség volt ráöntve. – Az utolsó ilyen álmomban – szólalt meg halkan –, már láttam az arcodat is. – Istenem… – Nyugodj meg… utána minden rendbe jött, ez a lényeg. – De másfél hónapon keresztül üldöztelek, kergettelek a halálba! – mondtam kétségbeesetten. – Ez rettenetes… – De ez már a múlt, Helena. – Ugye… ugye kidobod ezeket a rajzokat? – Valószínűleg… – Rendben. Akkor… mutass valami szívderítőbbet! Elmosolyodott, neki is jobb lett a kedve. Aztán megcsodálhattam a szekrénye tartalmát. A különböző méretű lapokon, különböző technikával készült színes és fekete-fehér alkotásokat. A munkáinak több mint fele a természetet ábrázolta. – Jeremy, miért nem mész egyetemre? – néztem rá. – Ezt a tehetséget kamatoztatni kell! – Jaj, ne… – nyögött fel. – Azt hiszed, túlzok? Életemben nem láttam ilyen gyönyörű képeket a természetről! Muszáj tovább képezned magad… gondold el, művész lehetnél… – Fejezd be! – szólt rám élesen. – Nem akarok továbbtanulni. Nekem ez egy hobbi, ez… ez olyan, mintha szórakozásból keresztrejtvényt fejtenél. Nincs értelme… semmit sem lehet kezdeni vele. Hallgattam, amíg végiggondoltam a helyes választ. – Ennél nagyobb butaságot még nem mondtál nekem, ugye tudod? – Könyörgöm, hagyjuk! Nem megyek egyetemre, a családomnak itt van szüksége rám, úgy ahogy neked is. A művészkedés meg marad hobbinak. – Engem is lerajzolsz egyszer? – kérdeztem csillogó szemmel. Megrázta a fejét. – Kár lenne megpróbálnom. Te nem rajzlapra való vagy. Már gondolkodtam rajta, és arra jutottam, hogy egy ennyire élő, tüzes, lendületes, izgató… Az izgató szó még sokáig ott visszhangzott bennem. Egyetlen dolog volt, amin képesek voltunk összekapni, és az az a bizonyos téma volt, amiért ő naponta nyaggatott. Bosszantott, amiért azt gondolta, hogy az előző fiúkkal annyira közeli kapcsolatba kerültem, hogy lefeküdtem velük. Ahogy teltek a napok, Jeremy kitartóan próbálkozott a meggyőzésemmel és próbálta legyőzni az ellenállásomat. Egyetlen észérv szólt mellette: csak egy módja van annak, hogy kiderítsük, jogosak-e az aggodalmaim, ha engedek a könyörgéseinek. De nem csak a mi kapcsolatunk alakult érdekesen december tájékán. A hónap közepén jött el a pillanat, amikor Jet végre felengedett. A téli szünet előtti utolsó nap kitettük őt az iskola előtt. Angela azon a napon először tudott kijönni a kórházból. Végignéztük, amint meglátják egymást, ahogy vágyakozó tekintettel közelednek egymás felé. Jeremyvel lázasan drukkoltunk a kocsiban, hogy történjen valami, jöjjön meg Jet bátorsága. Aztán semmi más nem történt, minthogy Jet és Angela megölelték egymást. Akkor, azon a napon, mikor Angela átölelte Jetet, ahogy a fekete és az aranysárga tincseik összefonódtak, akkor sajnáltam őket a legjobban. Pedig ők akkor voltak a legboldogabbak. Úgy tűnt, megszabadulok a legidegesítőbb dologtól, ami beavatkozhat a boldogságomba. Jennifertől megtudtam, hogy Melinda Florence a Hawaii-szigeteken folytatja majd a tanulmányait. Melindának elég volt egyszer látnia bennünket, hogy eldöntse, többet nem jön a házba, s majd máshol tanul, másvalakivel. Ennek következtében Jennifer még későbbi időpontokban ért haza, s alig láttam őt. Jen ugyanis ragaszkodott Melinda társaságához, legalábbis addig, amíg el nem költözött. Ezen kívül történt még egy esemény. Nagyot tévedtem, amikor azt mondtam Jeremynek, hogy nem vesz körül minket egy csodaburok. Ahogy ránk néztek az emberek, mintha meglátták volna, hogy mi mások vagyunk, mi egymáséi vagyunk. Brian is feladta a próbálkozásait, s észrevett egy olyan lányt az üzletben, akinek gyönyörű, csigás, aranybarna fürtjei, kékes szemei voltak, és minden alkalommal készségesen ráragyogtak, ha betért hozzánk. Mindkettőjükben megszűnt a vágy az elérhetetlenért.
Jeremyvel szemtanúi voltunk annak, ahogyan Brian és Delilah egymásra találtak. Ekkortól Delilah másként viszonyult hozzám, s jó barátnőm lett. Eddig sohasem volt igazi barátnőm. Végre tudtam valakivel beszélgetni, aki női szemmel tekintett a dolgaimra. Emellett együtt jártunk vásárolni is, s Lilah segített nekem új darabokkal bővíteni a ruhatáramat. Ennek Jeremy örült a legjobban. Brian és Jeremy is elfogadták egymást, igaz, ez hosszabb folyamat volt. Karácsony előtt két nappal csak négyen voltunk az üzletben. Akkor terelődött a szó egy olyan témára, ami később meghatározó lett számunkra. – Hogy lehet az év utolsó napján születni? – kérdezte fejcsóválva Brian Lilah-tól, s egy csókot nyomott a csillogó, barna hajára. – Hát így – vonta meg a vállát Lilah. – Esélyek: egy a háromszázhatvanöthöz. – Hmm… – bólogatott Jeremy, miközben a számítógép képernyőjét bámulta – mennyi az esélye annak, hogy május elsején születsz meg? – Tényleg! – vágta rá Brian. – Az valami nagy ünnep. Meg valami szertartásos izé is kacsolódik hozzá. Valami Werkulgis… – Walpurgis-éj, te kis idióta! – nevetett Lilah. – Az valami boszorkányos ünnep… – És az mit takar? – ráncolta a homlokát Brian. – Hel, te biztos tudod, ha már akkor születtél! – Nem tudok róla sokat… és külön megköszönöm Jeremynek, hogy erre terelte a szót – mondtam, s játékosan meglegyintettem a fejét, de ő csak vigyorgott. – Akkor vissza Lilah szülinapjához – bólintott Brian. – Arra gondoltam, hogy elmehetnénk Brookingsba. – Jaj ne, Bry, már megint ez… – nyögtem. – Ugyan már! Sosem hallgattok végig! – Mert csak erről tudsz beszélni, és idegesítő! – Hogyha egyszer… csak egyszer hajlandó lennél… – Mondd! – vágtam rá. – Van fél perced. – Oké, szóval Brookings tényleg nincs messze, és úgy tudom, hogy szinte minden hétvégén van ott egy parti. – Húsz másodperc. – Jaj, Hel, állj már le! A környékről rengetegen járnak oda, mert jó a zene. Tudjátok, van az a gazdag német házaspár a filmiparban… valami Wieder vagy… Wiener vagy nem tudom. Az ő srácuk a szervező, és… Jeremy félrenyelt, s elkezdett köhögni. – Hogy mi van? – nyögte ki. – Ezt nem mondod komolyan – jelentette ki Brian. – Valakit érdekel, amiről beszélek? – A Weidinger házaspár? – kérdezte Jeremy elkerekedett szemekkel. – Az! – vágta rá Brian. Mindenki Jeremyre bámult, ő pedig maga elé meredt. – Szívem! Mi történt? – kérdeztem. Egy fél percen át még hallgatott, aztán végre megszólalt. – Az a szemét! – fakadt ki. – Hogy mondod!? – meredtem rá. – Jeremy sokkot kapott – nevetett Lilah. – Jól áll neki. – Roger! Az a szemét! – nézett rám Jeremy. – És ebből nekem értenem kéne valamit? – Nem… Roger Weidinger! – mondta, pislogás nélkül. – Akkor ő szervezi azokat a bulikat. – Biztos – vonta meg a vállát Brian. – De miért szemét? – Mert tudom, ismerem! Úgy értem… haverok voltunk. – Van egy nagyfejes ismerősöd, és nem tudok róla? – néztem rá ámulva. – Ugyan már! Legalább két éve nem láttam. És most itt van Brookingsban, és fel sem… nem is keresett meg. Nem értem. Gold Beachen éltek a rokonai, és korábban gyakran járt ide. Nem igaz, hogy nem emlékeztek rá! Mindenki róla beszélt, amikor itt volt!
– Biztos… – hagyta rá Lilah. – Tényleg! – ujjongott Brian. – Nem tudtam a fickó nevét, csak azt, hogy feltűnési viszketegségben szenved. – És te hogy lettél a barátja? – kérdeztem Jeremytől. – Hát… kiszemelt magának – morogta maga elé. – Hogy mit csinált? – nevettem. – Roger ilyen… idióta. Mindig ő áll a középpontban… és ha valamit elhatároz, azt meg is csinálja. Körülveszi magát olyan emberekkel, akiket érdekesnek talál. – És te is érdekes voltál? – kérdeztem, s egy csókot nyomtam a hajára. – Persze… – dünnyögte – depressziós voltam, és nem tetszett neki a csajozási technikám. Na jó… inkább beszéljünk másról… Lilah-val elnevettünk magunkat. – Akkor… Brookings? – javasolta Brian. – Szilveszterkor. Elmehetnénk. Ti is gyertek, könyörgöm! – nézett rám Brian. – Már csak azért is, mert látni akarom azt a szemetet… – hadarta Jeremy. – Ez az! – vigyorodott el Brian. Megbeszéltük a részleteket, s így bele kellett élnem magam, hogy egy hét múlva Brookingsban leszek, egy nagy partin. Csakis azért örültem, mert tudtam, hogy Jeremyvel leszek. Kettőkor volt találkozónk egy közeli étteremben Jettel és Angelával. Angela szülei úgy tudták, hogy a lányuk egész nap a karácsonyi vásárlás utolsó simításait végzi. Ehelyett reggel óta Jettel sétálgatott a városban. Tetszett, hogy közösen lázadnak a szülői parancsok ellen, talán előbb-utóbb rájönnek, hogy ezzel az erővel meg is foghatnák egymás kezét. – Hétfő van – közölte Jeremy, mikor már csak ketten voltunk, a kocsiban. – Ahogy mondod. És? – Azon gondolkodtam… hogy Jennifer sokáig dolgozik, Jetet pedig nem lenne nehéz meggyőzni, hogy maradjon a városban Angelával. Ebből az következik, hogy ketten leszünk otthon, és… – Rose kivételesen ma takarít, jól tudod. – Azt a…! – vágta rá Jeremy. – Mindig el tudod rontani! – Bocs – vigyorogtam rá. – Na jó… és ha elmennénk valahova, ahol kettesben lehetnénk, vagy… – Jeremy! – Igen? – kérdezte őszinte kíváncsisággal. – Nem… tudod, hogy… – Ne húzzuk tovább, könyörgöm. Ez már nevetséges. – Nem nevetséges! Jól tudod, hogy nem akarlak kitenni… – Igen, tudom, a szokásos duma. És meddig tudsz e mögé bújni? Mélyet sóhajtottam. Képtelen voltam válaszolni. – Karácsonyig? – kérdezte. – Jeremy… – Szilveszter? – Nem igaz… – A születésnapom?! – Jól van! Rendben! – vágtam rá dühösen. – Tényleg? – kérdezte vigyorogva. – Születésnapi ajándék? Komolyan? – Fejezd be! – Azt hiszem, virrasztani fogok január negyedikén… egészen, amíg éjfélt üt az óra, és akkor… – Elég! – szóltam rá, de nem bírtam ki nevetés nélkül. – Tetszik az ötlet, ugye? – vigyorgott. – Nekem is. Tetszett, mivel ez azt jelentette, hogy még van két hetem. Jeremy telefonja megcsörrent.
– Szevasz, mindjárt ott vagyok… – ráncolta össze a homlokát. – Jól van, értem, megyek… – aztán letette. – Mi történt? Hirtelen gyorsított, és eszeveszetten nyomta a gázpedált. – Angela egy hétig bírta. Be kell vinnünk a kórházba. – Ugye nem… rohama van? Bólintott. – Jet nem meri Angela szüleit hívni. A rohadt életbe… Megdöbbentett, hogy még csak egy hete engedték ki Angelát a kórházból, és máris visszaesett… Mikor elértünk egy közeli parkot, Jeremy lelassított. – Maradj itt, és hívd fel Jennifert a biztonság kedvéért! Aztán csapódott mögötte az ajtó. Elindult a park felé. Angela és Jet egy padon ültek. Jet erősen tartotta karjában Angela esetlen testét. – Dr. Raven… – Milyen kedves volt a hangja így telefonon keresztül! – Jennifer, én vagyok. – Bocsánat, de ne csodálkozz, hogy nem mentettem el a számodat… – Mindegy – léptem át a gúnyos megjegyzésén. – Figyelj, Angelát bevisszük a kórházba, megint rohamot kapott. – Istenem… Azonnal hozzátok be! Nem én vagyok az orvosa, de ha időm engedi, ránézek. A szülei? – Még nem tudják… – Induljatok! Jen letette a telefont. Miközben beszéltünk, végig a pad felé néztem: Jeremy óvatosan felemelte Angelát, Jethez beszélt, s most elindultak a kocsi felé. Angela teljesen mozdulatlan volt. – Muszáj értesíteni a szüleit – mondta Jeremy, amikor beindította a kocsit. – Tudom – szólalt meg öccse hátulról. A hangja aggodalommal és félelemmel volt tele. – Hogy van? – kérdeztem Jettől, hátrafordulva. – Megszűnt a remegése – felelte, Angelát pásztázva. – Nem, mintha ez jó jel lenne… – tette hozzá halkan. – Angie, tudsz beszélni? – kérdeztem. – Hagyd! – szólt rám Jet. Könnyek gyülekeztek a lány szemében, s Jet tekintetét kereste. Ő azonnal végigsimított Angela egyenes, sárga tincsein. – Nem lesz semmi baj, ígérem! – mondta neki suttogva. Angela párszor szólásra nyitotta a száját, de hiába. Megálltunk a kórház előtt, s Jeremyvel egyszerre szálltunk ki. Óvatosan kiemelte Angelát. Nem csodálkoztam azon, mennyire erős, engem is elbírt, így Angelát is könnyedén emelte fel. Jettel előreszaladtunk a recepcióhoz, és jelentettük a rohamot. Azonnal körénk gyűltek az emberek, s hoztak egy tolószéket is. Mikor Jeremy megérkezett a karjaiban Angelával, dühöt láttam a tekintetében a sok ember miatt. – Várjanak, kérem! – szólt, mikor elkezdték a lift felé tolni a lányt. – Igen? – nézett vissza egy őszes hajú orvos. – Csak egy pillanatra… beszélhetek vele? – kérdezte. – Fiam, itt nincs vesztegetni való idő… De Jeremy meg sem hallotta. Odafurakodott Angelához, s letérdelt elé. Mélyen a szemébe fúrta a tekintetét, és halkan mondott neki valamit. Amint felállt, az orvosok és nővérek elvitték Angelát. – Mit mondtál neki? – kérdezte Jet fátyolos hangon. – Megnyugtattam… amennyire tudtam. Ennyire még soha nem félt. Túl sok ember van körülötte, és a szülei nincsenek itt. De a másik fele nem is akarja itt tudni őket. Nagyon kiszolgáltatottnak érzi magát, és Jet… Öccse felhúzta a szemöldökét, azzal jelezte, hogy figyel a bátyjára.
– Ugye még nem láttad egy rohama közben sem? – Hát nem… miért? – nézte zavartan Jet a bátyját. – Ez a legnagyobb baja… – mondta lágy hangon Jeremy. Jet fél percig a bátyjára meredt, majd mélyet sóhajtott. Mögöttünk, a recepciós pultnál Angela szüleit hívták. – Menjünk fel a másodikra, mielőtt még ideérnek – kérte Jet fojtott hangon. Jeremy kézen fogott, s Jetet követve a liftekhez mentünk. A második emeleten találtuk meg a csapatnyi orvost, akik percekkel ezelőtt még lent nyüzsögtek. – Idegesítő ez a felhajtás… – morogta Jet, miközben leültünk a folyosón. – Elég lenne egy orvos és egy nővér. Újabb rohamot kapott a szklerózisos csajszi, bámuljuk csak, amíg ki nem esik a szemünk! Az nem számít, hogy ő hogyan érzi magát, hogy ő mennyire… – Nyugodj le, ettől nem lesz jobb – szólt rá Jeremy. Jet mordult egyet, és a tenyerébe temette az arcát. Angela orvosa is megelégelhette a tömeget, és mindenkit elküldött. Egyszerre ugrottunk hozzá hárman. – Hogy van? – támadta le Jet az orvost. A férfi végigmért minket, majd Jetnél állapodott meg a tekintete. – Fél perc, és bemehetsz hozzá. Jet hálásan nézett rá. – Köszönöm! – Jet, szeptember óta nem volt ilyen súlyos visszaesése. Rengeteg gyógyszerre lesz szüksége – folytatta az orvos. – Hívtátok a szüleit? – Bármelyik pillanatban itt lehetnek – felelt Jeremy. – Akkor még most menj be hozzá! – nézett újra Jetre. – Lemegyek, és ha megjönnek… – Köszönöm, Martin – lehelte Jet, s máris megcélozta az üvegajtót, ami függönnyel volt eltakarva. – Köszönjük – ismételte Jeremy az öccsét. Dr. Martin Sanders – ahogy a névkártyáján olvastam – bólintott egyet, majd a lift felé indult. – Még mindig nagyon fél – szólalt meg percekkel később Jeremy. – Érzed? – Túl erős és túl sok negatív érzelem keveredik benne ahhoz, hogy ne érezzem. Remélem Jet nem fog téblábolni, és azonnal megnyugtatja… – Láttad, hogy mennyire aggódott! – szóltam rá. – Ez olyan rossz… – csóválta meg a fejét. – Ez a hely tele van betegekkel… fogalmam sincs, hogyan tud Jennifer itt dolgozni. – A gyógyításuk miatt van itt, Jeremy! – Dehogy – sóhajtott. – Micsoda? – kérdeztem homlokráncolva. Felém fordította a fejét. – Anya miatt van itt – felelt halkan. – A balesete miatt lett orvos. Soha nem akarja megbocsátani magának, hogy nem tudta meggyógyítani anyát, mikor halálosan megsebesültek mindketten. Nem is volt lehetősége rá, a kórházban nem engedték közel hozzá… csak elbúcsúzni. Akkor meg már nem akarta megpróbálni, mert csak fájdalmat okozott volna anyának. De… nem is lett volna rá képes. Akkor még csak pár éve volt Gyógyító, nem volt annyira biztos az erejében. Tágra nyílt szemekkel hallgattam. – Nekem csak az a bajom, hogy ennyi beteg ember vesz körül… belém van programozva, hogy segítsek mindenkin, aki egy kicsit is megsérült. Szemmel veréssel ilyenkor sok mindenre nem megyek… – Micsoda? – Mert attól, hogy megnyugtatom őket… – Nem, nem… – vágtam közbe – Látás, nem? Mi az, hogy szemmel verés? Egy pillanatig zavartan nézett rám. – Az… hát… ja, jó. Egy kifejezés, ami az embereknek mást jelent, mint egy Gyógyítónak. Igazából a boszorkányok egyik képességének tartják, csakúgy, mint a ráolvasást. Csakhogy a történelem során az
emberek megkavarodtak a megmagyarázhatatlan nyomok és történések láttán, és ez lett belőle. Egy seprűn repülő, mindenféle kígyót-békát kotyvasztó, a tekintetével mindenkit elcsábító, fura igézeteket kántáló banya… – morgott. Erre elnevettem magam. – De komolyan! – mosolygott Jeremy. – Ezt hívják manapság boszorkánynak, és fogalmuk sincs, kit is takar egy igazi Boszorkány. Gyógyítókról meg nem is tudnak – sóhajtott mélyet. – Néha sajnálom az egyszerű embereket, komolyan. Sőt, irigylem őket. Megsimogattam az arcát, mire még jobban elmosolyodott. Örültem, hogy felvidítottam a puszta érintésemmel. – Angela jobban van – jegyezte meg halkan. – Tényleg? – kérdeztem felvidulva. – Jet belébeszélt valamit… elég gyors volt – vonta fel a szemöldökét. Nem tehettem róla, elfogott a kíváncsiság. Egy szó nélkül felugrottam mellőle, s megálltam a kórterem előtt. Jet az ágyon ült, nagyon közel Angelához. A jobb keze a kezében volt. A másikkal a haját simogatta, miközben lassan, nyugtatóan, de kicsit remegve… Angelát csókolta. Néhány másodpercig dermedten álltam, majd hirtelen felrángattam Jeremyt a székből. – Mégis csak az én öcsém! – nevette el magát, mikor meglátta a jelenetet. – És ez az egész fél évbe került… – forgatta a szemeit Jeremy. Váratlanul egy mély, ideges hangot hallottam megdörrenni a hátam mögött. – Mit kerestek itt, kik vagytok? Ott van bent a lányom? – kérdezte. Szőkésbarna haja volt, s az arca kissé vörös az idegtől. Jeremy próbálta kezelni a helyzetet. – Angela itt van, Mr. Webster. Biztos beszéltek már Dr. Sandersszel. – Igen, beszéltünk vele – felelt lekezelő hangon a férfi. – És te ki vagy? – Bob, lehetnél kicsit kedvesebb! – szólt rá a felesége, akinek hosszú, egyenes, szőkés haja volt, csakúgy, mint a lányának. – Ő itt biztosan Jeremy, ugye? Angela mesélt nekem rólad. – Mit kerestek itt? – kérdezte ingerülten Mr. Webster. – Bob, fogd vissza magad! Ők hozták be Angie-t a kórházba! – ripakodott rá a nő. – Csak az öcsémet várom, odabent van vele – jelentette ki Jeremy. – Odabent? Az a kölyök és az én lányom? – Igen – válaszolt Jeremy dacosan. – Mert ilyenkor szüksége van egy barátra, egy társra, aki megérti és megvigasztalja őt. Mr. Webster arcvonásai átrendeződtek. Az arca egyre vörösebb lett. – Szerinted a szülei nem értik meg őt?! Szerinted… – Bob! – Csak annyit mondok, hogy nem értem, miért nem engedi az öcsémet Angela közelébe. Szüksége van arra, hogy mások is elfogadják a szülein kívül. Ezt a lehetőséget nem lehet elvenni tőle! – Velem ne beszélj így, te… – Kérdezzen meg egy orvost, a szakvélemény is ezt mondja, higgye el nekem – préselte ki a fogai közt Jeremy. – Bob, nyugodj le, az istenért! – szólt rá a felesége. Jeremy kopogott a kórterem ajtaján. Másodperceken belül Jet megjelent. – Gyere, megyünk haza – közölte Jeremy. Jet Angela szüleit mustrálta a szemével. Félt, de azért határozottan viselkedett. – Mr. Webster, Mrs. Webster, itt fogok maradni éjszakára, mellette. Nem küldhetnek el mellőle. – A hangja pontosan olyan erélyes volt, mint Jeremyé egy fél perccel ezelőtt. – Azt hiszed, megengedem? – kérdezte idegességtől remegve Mr. Webster. – Nem kell az engedélye hozzá. Itt fogok maradni, mert nem akarom, hogy megint depressziós legyen. Mindketten tudjuk, hogy ez mennyire súlyos betegség, és milyen ritka ilyen fiatalkorban. Nem engedheti,
hogy az egyetlen lánya tizenhat évesen idegroncs legyen. Rengeteg segítséget kap öntől, de higgye el, hogy amit tőlem kap, azt ön nem pótolhatja. – Nem veszed el a lányomat tőlem… – sziszegte Mr. Webster. – Nem is akarom. De szüksége van rám – jelentette ki Jet, szemrebbenés nélkül. – Te nem… – Bob, elég! – szólt rá Mrs. Webster. – Igaza van. Nem hagyom, hogy Angie megint magába zuhanjon. Szüksége van egy barátra… itt maradhatsz mellette, Jet. Én kérlek rá. – Anna, mit gondolsz…?! – Ezt gondolom. És ha nem tudsz lenyugodni, akkor majd egyedül megyek be a lányunkhoz, és megnyugtatom egy ilyen rettenetes roham után! Csinálj, amit akarsz, ha ez nem fontos neked! – vetette oda neki könnyes szemekkel a felesége, és belépett a kórterem ajtaján. Az ajtó csattanása után hirtelen nagy csend lett. Jet és Angela apja farkasszemet néztek. Csak azt bántam, hogy nem Jeremyvel néznek így, mert ő már meggyőzte volna. De úgy láttam, Jet is elég hamar sikert aratott. Mr. Webster arca egyre kevésbé volt paprikavörös, és egy mély sóhajtás után követte a feleségét. – Hozzunk neked valamit? – kérdezte Jeremy. – Nem kell, kösz. Van itt minden, nem először vagyok itt… – Minden rendben lesz? – kérdezte Jeremy, amire Jet ismét bólintott. – Akkor mi… szerintem… megyünk, nem? – tekintettem Jeremyre. Rövid csend után ismét Jeremy szólalt meg: – Büszke vagyok rád, öcskös. Jet felkapta a fejét. Komolyan és magabiztosan nézett a bátyjára. Ezután Jeremyvel kézen fogva távoztunk.
– Jól van, de tudnod kell egy-két dolgot – jelentette ki Jeremy. – Még ezzel kapcsolatban is feltételeid vannak? – kérdezte Jet megütközve a hátsó ülésről. – Vannak, bizony. Az első: megtanulsz öltözködni. A második: megtanulsz nem egy szemétdombon élni, és rendbe vágod a szobádat, ami hidd el, a közérzetednek is jót fog tenni. Harmadszor: néha meglátogatod a szobádtól körülbelül… úgy öt méterre lévő konditermet. A nevetéstől folyni kezdtek a könnyeim. Jet csak morgott egyet. – Komolyan beszélek! – folytatta Jeremy. – Szerinted az mennyire romantikus, hogyha Angelának rohama van, akkor csak én vagyok képes felemelni őt, te pedig ott gubbasztasz egy… – Ez nem vicces! – felelt élesen Jet. – Lazíts már! – szólt rá Jeremy. – Nincs több kérésem, csak ez a három. Mert ha elkezdesz edzeni, abból egyértelműen következik, hogy normális ételt fogsz magadhoz venni, amit nem foglalok külön pontba… – Jól van, jól van, elég! – hagyta rá dühösen Jet. – Angela olyan hálás lesz nekem! – büszkélkedett Jeremy. – Sietnél? Négyre vissza kell érnem, annyit mondtam neki. – Meddig szándékozol ott lakni? – kérdeztem tőle. – Nem tudom… ameddig ki nem engedik, talán. – Az jó hosszú idő lesz, Jet – figyelmeztettem. Nagyon sajnáltam, hogy a szentestét nem otthon tölti velünk. Elmentünk érte a kórházba, hogy itthon normálisan átöltözhessen és felpakolhasson több napra való ruháját, mert nem volt hajlandó elmozdulni Angela mellől. A kórháznál erősen átöleltem búcsúzóul. – Boldog karácsonyt, kis hülye! Annyira örülök nektek!
– Köszönöm – nevette el magát. – Neked is boldog karácsonyt! Nincs ajándékom… talán megbocsátasz. – Talán – bólintottam. – Mivel nekem sincs. Nem kellett ajándék, egymásnak voltunk az ajándékai, ezt mindketten jól tudtuk. Még Jeremyvel is megegyeztünk, hogy nem veszünk egymásnak semmit karácsonyra, hiszen a legnagyobb értéket már úgyis megtaláltuk. A szentestéből karácsonyi filmnézés lett. Bár egy thriller nem volt éppen meghitt… de tökéletes lett volna bármilyen film, ha Jeremy karjaiban nézhetem. Karácsony alkalmából Jennifer megtette azt a szívességet, hogy egy szobában tartózkodott velünk. A fotelben ült, csendben nézte a filmet. Még akkor sem szólalt meg, amikor valamin felnevettünk, aminek köze sem volt a képernyőn játszódó jelenethez. Tizenegy óra felé befejeztük a filmnézést, Jennifer felvonult a laborba, és mi is a szobánkba mentünk. Nagyot ásítottam, és lerogytam az ágyra. – Fárasztó volt ez a film… – Persze, az utolsó fél órát át is aludtad! – nevetett Jeremy, majd leült mellém. – Ha levetkőzni is fáradt vagy, szólj, és segítek! – Hülye – nevettem. Az ágytakaróra bámult, és csendbe burkolózott, ami szokatlan volt, máskor egy ilyen helyzetben már régen megcsókolt volna. – Min gondolkodsz? – kérdeztem, s megsimogattam az arcát. – Utálni fogsz – bökte ki. – Én? Ugyan miért? Könyörgő szemekkel tekintett rám. – Nem bírtam ki! Muszáj volt! Bocsáss meg, rettenetes vagyok, pedig megígértem… de akkor sem bírtam ki! – mondta, aztán elnevette magát. Tágra nyílt szemekkel bámultam rá, míg végre a lelassult elmém kezdte összerakni, miről beszélt. – Neee! Ne hozz ilyen helyzetbe, tudod, hogy azért ígértük meg, hogy… – Semmiféle helyzet, nincs helyzet, nem baj, nem baj, csak… muszáj volt, Hel! Bocsáss meg! – Lehetetlen vagy! Nem vettem neked semmit, jól tudod! – Nem baj, nem baj… és nincs semmiféle helyzet. Oké? Felmordultam. Megtanulhattam volna már, hogy képtelen tartani magát az ígéreteihez. – Odaadhatom? – könyörgött. – Most erre mit mondjak? Nem, Jeremy, dobd ki a kukába? Akkor már inkább add ide… – sóhajtottam. – Imádlak! – felelt, majd kaptam tőle egy gyors csókot. Elvonult a szekrényéhez, s jó mélyen beletúrt. Nyugtalan lettem. Életemben először kapok olyan ajándékot, ami számítani is fog. Bármi lehetett volna, hisz az volt a lényeg, aki adja. Visszaült mellém. Az arca csupa izgalom volt, a szeme éberen csillogott. Egy kis dobozkát helyezett a tenyerére, és felém nyújtotta. – Parancsolj – mosolygott rám. – Jeremy, ez olyan rossz érzés… nekem nincs semmim! – Ha ez itt tetszik neked, az lesz az ajándékom! Bizonytalanul elvettem tőle a kis fadobozkát. – Mi van benne, gyufa? Logikus lenne… Elnevette magát. Még egy futó pillantást vetettem rá, s találkoztam az izgalomtól csillogó szemeivel, aztán felnyitottam a fadobozkát. Fehér, csillogó anyaggal volt kibélelve, amin egy lánc feküdt. Óvatosan kivettem, s magam elé tartottam. Egyszerű ezüstlánc volt, a végén egy apró, csillogó kövekből kirakott, cirádás F betűvel. Gyönyörű volt. A lánc lágyan siklott az ujjaim közt, a kicsi, szolidan csillogó F betű megbabonázott. – Mondj már valamit! – hallottam Jeremy derűs, de azért izgatott hangját. – Úgy is tudod… – szólaltam meg halkan. – Érzed. – De attól még…
– Gyönyörű! – mondtam ki, s végre ránéztem. A végtelen öröm egyértelmű volt a tekintetében. – Ez… de Jeremy, ez biztosan egy vagyonba került! – Persze, hogy ezen nem fogok spórolni! – morogta. – Emiatt ne aggódj. Maradt még az örökségünkből pár cent. – És… miért F betű? – Hát… arra gondoltam – vigyorodott el –, hogyha megkérdezik tőled, mit jelent, mondhatnád azt, hogy a vezetékneved kezdőbetűje. De… elsősorban… a tűz miatt vettem. Választhatsz, hogy milyen jelentést társítasz hozzá! – mosolygott. Megmerevedtem. – A… a tűz miatt? Úgy érted, az elemem… – Pontosan – bólintott. – Jeremy… – Feltehetem? – kérdezte. Nem tudtam válaszolni, így hát felé nyújtottam a láncot. Összefogtam a hajam, amíg feltette a nyakamba. – Tökéletes! Pont így képzeltem – nézett rám büszkén Jeremy. Felugrottam az ágyról, odasiettem ahhoz a szekrényajtójához, aminek a belső részén egy tükör függött. Azonnal észrevettem, hogy ezt a láncot nekem készítették, nem volt se rövid, se hosszú, lazán fonta át a nyakamat, s az F betű is megtalálta a tökéletes helyét a bőrömön. Jeremy mögém lépett, s körbefogta a derekamat. – Nem muszáj viselned, elteheted valahova… emlékbe is. Csak egyszer látni akartam rajtad – lehelt csókot a hajamra. – Soha nem fogom levenni, Jeremy – feleltem elérzékenyülten. Erre a válaszra várt, még szorosabban fonta a karjait körém. – Mindig emlékeztetni fog rá, hogy ki vagy. És hogy milyen csodás vagy – mondta. – És hogy hozzád tartozom – néztem a szemébe a tükörben. Amikor nem bírtam tovább, megpördültem a karjaiban, és megcsókoltam. Több volt ez, mint köszönet. A szavak semmit sem érnek. Erősen magához ölelt, s visszacsókolt. Nem akartam, hogy vége legyen ennek a csóknak, életem végéig itt akartam maradni a karjaiban, az életében, a világában. Most már úgy tekintettem rá, mint az oxigénre. Szükségem volt rá, mint a vízre… a levegőre… a földre… a tűzre… Ő keltett életre, és ő éltetett. Hirtelen elszakadt tőlem. – Nem fogom kibírni a születésnapomig, Hel – lehelte az ajkaimnak. Nem ijedtem meg, nem görcsöltem be. Teljesen együtt éreztem vele. – Pedig muszáj lesz. Bólintott. Tulajdonképpen nem volt muszáj. Csak nagyon féltem. – Elhiszed, ha azt mondom, hogy én is akarom? – kérdeztem tőle. – Tudom, értem. A végtelenségig tiszteletben tartotta az akaratomat, de éreztem, hogy kínzom ezzel. – Sajná… – Ne magyarázkodj! – tette az ujját a számra. Az az este volt életem legelső karácsonya, legelső szentestéje, legelső ajándéka. Elhatároztam, hogy a láncomat soha nem fogom levenni.
– Hel, ez annyira szép! Nem győzök gyönyörködni benne, komolyan! – Jaj, fogd már be… – könyörögtem. – És szerinted mennyibe került? – nézett rám nyomatékosan Lilah. – Saccolni se merek. – Én se – sóhajtottam fel. – Tele van apró kristályokkal vagy gyémántokkal, nem tudom… – A Ferrer miatt F betű? Akkor már miért nem H betűt kaptál?
– Kérdezd meg tőle – vigyorogtam Delilára. – Meg is fogom – bólintott Lilah, s visszafordult a tükörhöz, abból nézett rám. – Biztos nem teszel fel sminket? Egyszer van szilveszter! – Nem, nem hinném. A szabály az szabály. – És miért engeded, hogy mindent ő szabjon meg? – aggodalmaskodott. Erre felnevettem. – Nem halok bele! – És a szülinapom kedvéért? Na? – könyörgött. – Ne csináld… már kaptál ajándékot, fogd be a szád! – nevettem. – Egyszer kinyírom a pasidat… A fürdőszobában ügyködtünk, az utolsó simításokat végezve a parti előtt. Brian és Jeremy a városban voltak, s egész délután magunkra hagytak minket. – Hét óra húsz van. Ki kéne menni a nappaliba az ablakokat lesni, nem gondolod? Delilah arca hol vörös, hol sápadt volt az izgalomtól. Szerencsére a hangulata nem ragadt át rám. – Hogy nézek ki? – kérdezte idegesen. Végigjártattam rajta a szemem: a szőkésbarna fürtjei természetes hullámokban omlottak le a vállán, a sminkje illet egy szilveszteri és születésnapi bulihoz. Egy mély kivágású, lila felső volt rajta, és egy fekete farmerszoknya. – Azt hiszem… Brian szerencsés – bólogattam. – Komolyan mondom, rosszul vagyok, Hel… – csóválta a fejét. – Éjfél, talán hajnali egy… ennyi. Utána hazamegyünk. Hozzá. – Nyugodj meg, biztos minden rendben lesz! Vele leszel, nem? – De… – nyögte. – Hát akkor? – Könnyen beszélsz… – Én? Ezt hogy érted? – vontam fel a szemöldökömet. – Ugyan már, ti tökéletesek vagytok, biztosan voltatok már… vagy nem? – Nem, Lilah, még nem. Tágra nyíltak a szemei. – Ne mondj ilyet, ettől még idegesebb leszek! Megcsóváltam a fejem, és töltöttem neki egy pohár vizet, bár tudtam, hogy nem fog használni. Pár perc múlva egy rövid kürtjelzést hallottam odakintről. – Na ne! – meredt rám Lilah. – Nyugodj már meg! Buliba megyünk, azokkal, akikkel ott is a helyünk! Oké? És bármi történik utána, az is rendben lesz. Ne nyafogj! Még egyszer megnézte magát a tükörben, majd felkapta a táskáját. – Élvezd a szülinapodat! Ott találkozunk – biztattam, aztán kipördült az ajtón. Hamarosan ajtócsapódást hallottam, majd Brian kocsijának egyre távolodó hangját. Egyedül voltam a házban, és ilyen már régen nem fordult elő velem. Leültem a kanapéra, és a tüzet néztem. Percek teltek el így, mire meghallottam az autó halk búgását odakintről. Elmosolyodtam. Ez volt az én bajom: túlságosan is hiányzott! Halk ajtócsapódás. Nincs kürt. Aztán halk kopogás a bejárati ajtón. Elnevettem magam: a saját házába kér bebocsátást. Oda siettem, s lassan szélesre tártam. A legelső dolog, amit megláttam, az egy vérvörös rózsa volt. Jeremy az ajtófélfának támaszkodott, és próbálta minél lezserebbre venni a stílusát. Az öltözéke is ennek megfelelő volt. Még nem láttam zakót rajta, főleg úgy, hogy farmert viselt hozzá és egy sötét inget. A szája enyhén tátva volt, s a tekintete le-föl járt a testemen. – Szilveszteri rózsa? – kérdeztem. Felrázta magát kábulatából. – Nem szilveszteri, hanem első randis rózsa. Megcsóváltam a fejem, aztán sarkon fordultam, hogy keressek egy vázát. – Mi az, be se hívsz?
– Nem, mert rögtön indulunk! De ő már bejött. – Nem rossz… – a szemei a berendezésen jártak – gazdag csaj… jól jártam. Próbáltam visszafogni a nevetésemet, miközben a rózsát vízbe tettem. Aztán felkaptam a táskámat és a kabátomat. Ő már az ajtónál várt. – Nagyon sietsz valahová – csóválta a fejét. – Igazad van – bólintottam. – Minél több időt szándékozom eltölteni a „kirúgunk a hámból” című eseményen, az első randevúmon. Ez a válasz tetszett neki. – Nem foglak ebben megakadályozni! – nevetett. Odakint lágyan fújt a szél. A kocsihoz siettem volna, de Jeremy hirtelen a karomért nyúlt. Szabályosan megpördített a tengelyem körül. – Nem is kértél tőlem első randis csókot! – Lehet, hogy még túl korai – évődtem vele. – Tudod, az első randin tolakodásnak számít. Aztán már meg is csókolt. Elfelejtettem a vicces kedvemet, és egy pillanat alatt elernyedtem. – Hát… – leheltem – ha ilyen jó vagy, lesz második randi is. Elmosolyodott, majd kinyitotta a kocsiajtót. Nagyon tetszett a lovagias viselkedése. – Meddig maradunk? – kérdeztem jókedvűen, mikor elindultunk. – Még ott sem vagyunk! – nevetett. – Jól van, csak kérdeztem. Tudod, merre kell menni? Felvonta a szemöldökét és elmosolyodott. Ezt jelnek tekintettem, hogy fogjam be a számat. – Jogom van izgulni az első randevúmon! – Felőlem! – vigyorgott. – Izgulsz vagy félsz? – Nem tudom. Te mondd meg! Válaszul csak megszorította a kezemet. Az úton csendes voltam, és ő sem erőltette a beszélgetést. Fogalmam sem volt, miért éreztem bizonytalanul magam, de azt is furcsálltam, hogy Jeremy nem nyugtatott meg. Brookings kivilágított belvárosát magunk mögött hagyva, a parthoz közeli utakra tértünk. Aztán egyik pillanatról a másikra egy hatalmas parkot láttam magam előtt, tele kocsikkal. A tenger közelében egy kastélyhoz hasonló épület magasodott. Jeremy kiszállt, majd kinyitotta az ajtómat. Segített kiszállni az autóból, s egy forró csókot lehelt a homlokomra, mielőtt megszólalt. – Itt az ideje a lazításnak, kicsim! Engedtem, hogy kézen fogva vezessen. A bejáratnál két hatalmas ajtónállóval találtuk szembe magunkat, akik sötét szemüvegek mögül pásztáztak minket. Napszemüveg, este nyolckor!? – Nem vagytok rajta a listán – közölte Jeremyvel az egyik mély hangú háromajtós szekrény. – Valóban – bólintott Jeremy. – Brian Harvey-t beengedtétek? A két fekete szmokingos egymásra meredt, majd az egyik telefonálni kezdett. – Vicces… – suttogtam Jeremynek. – Ne aggódj, most jön az igazán vicces része. – Mi az, tán megálmodtad? – nevettem. – Nem, de… – elhallgatott. Az ajtó mögül hangos szitkozódás hallatszott, aztán valaki feltépte az ajtót. – Idióták! Egy nevet kéne csak megjegyezni, egyetlen egyet! Kétpercenként ugráljak, ha ti fütyültök?! Apámnak igaza volt… – morogta, majd ránk emelte a tekintetét. Egyik pillanatról a másikra elszállt a morcos kedve. – Édes uram az égben, aki nem vigyázol rám eléggé, dombon ülő fűcsomó legyek, ha nem Jeremy Raven áll előttem! – Te szemét! – szólt oda Jeremy a srácnak köszönés helyett. A fiú áttörte a biztonsági őrök fekete falát, s vigyorogva átölelte Jeremyt. A lendülettől el kellett engednem a kezét, úgy letámadta.
– A rohadt életbe, te semmit se változtál! – nevetett, mikor elengedte őt. – Te is ugyanolyan szemét vagy, mint régen. Mióta vagy Brookingsban? – Ő… – készült válaszolni a srác, ám ahogy egy futó pillantást vetett rám, mintha elfelejtette volna, mit is akart mondani. – Mon Dieu! – tátotta el aztán a száját. – Mondd, hogy ő a kuzinod! Ösztönösen nyúltam vissza Jeremy kezéért. Ő átfogta a derekamat. – Nem nyert, Roger. – Az nem lehet, hogy a barátnőd! Jó ég, mióta vagy te ilyen szerencsés? – Két hónapja – felelt Jeremy. Roger hirtelen elkapta a másik kezem, s lehunyt szemekkel egy csókot lehelt rá. Szőkésbarna haja belelógott a szemébe a lendülettől. – Őszinte rajongója vagyok, kisasszony, a rabszolgája! Kit tisztelhetek önben? Feloldódott a görcs bennem, s elnevettem magam. – Helena Ferrer vagyok. – Helena Ferrer! Hogy susognak a lelkemnek azok a lágy magánhangzók, szépségem! A trójai névrokonod sem lehetett lenyűgözőbb nálad! – Ez a kicsit tolakodó, túlságosan is nyálas egyén… – vette át a szót Jeremy – Roger Weidinger. Az idióta, aki nem képes engem megkeresni… mióta is? – Három hónapja, fiacskám – bólintott, még mindig minden figyelmét rám irányítva. – Ember! Hol találtad? És hogyhogy te találkoztál vele előbb? – Befejeznéd? – szólt rá Jeremy, és Roger végre levette rólam a szemét. – Bocsáss meg! És igazad van, még meghallja az én kis tubicám. Bár… eléggé dübörög a zene… – Hogyhogy három hónapja? – vágott a szavába Jeremy. – Sok a duma! – vágta rá Roger. – Megtiszteltetés, hogy a rendezvényemen töltitek az év utolsó estéjét! Üdvözöllek itthon, Helena drágám! Ezzel előreengedett a bejáratnál, s én magammal húztam Jeremyt. Ahogy beléptem, megütötte a fülemet a zene dübörgése… úgy hallottam, egy alattam lévő teremből. – Nem voltatok még itt, ugye? Arról tudnék – szólalt meg újra Roger. – Nem. Brian és a barátnője megérkeztek? – Már itt vannak, és jelentették, hogy micsoda látogatóim érkeznek! – kacsintott rám Roger, és egy széles kőlépcsőhöz vezetett minket. – Ez a te házad? – kérdezte Jeremy. – Anyámék víkendháza, de a huszonkettedik születésnapomra megkaptam. – Óh… kedves tőlük. – Menjetek nyugodtan! Lent találkozunk, én még helyre rakom a debil biztonsági őröket. Érezzétek otthon magatokat! Aztán nagy lendülettel sarkon fordult, és eltűnt. Jeremy megszorította a kezem, rám mosolygott, és levezetett a lépcsőn. Egyre hangosabbá vált a zene, s fel is ismertem benne az egyik kedvenc számomat. – Briannek igaza volt! – Ehhez ismerni kell Rogert – bólintott. – Ha csinál valamit, azt különlegessé teszi. Te jó ég, itt még punk is lesz… – morogta. Elnevettem magam, s közben Jeremyvel beléptünk egy hatalmas földalatti terembe. Sötét volt, de a csillogó fények itt-ott megvilágították a tengernyi embert, akik mind táncoltak, trécseltek, nevettek vagy éppen iszogattak. A zene fülsüketítő volt, de rögtön meghozta a kedvem a szilveszterhez. Az ajtót készültem becsukni, mikor egy lány átvette tőlem a kilincset. – Jeremy? Megpördültem. A lány hatalmasra nyitott szemekkel bámult Jeremyre. Azon kaptam magam, hogy ismét el kell engednem a kezét, mert valaki újra vigyorogva megöleli. Nem idegesített volna ez annyira, ha ezúttal nem egy lány teszi. Jeremy visszahúzott a lépcsőkhöz, s a lány is kijött az előtérbe. – Mit keresel itt? – kérdezte Jeremy döbbenten. Rövid, tépett, szikrázóan vörös haja volt, és egy hatalmas mosoly az arcán. – Ezt én akartam kérdezni!
– Szilveszterezni jöttem a barátnőmmel – vigyorogta. – Nahát! – a kezét nyújtotta felém – Szia! Adrienne Westby. – Helena… várj csak… – Jeremyre pillantottam – nem ő… – De! – nevette el magát. – AJ, aki azért szökött meg Gold Beachből, hogy egyetemre menjen! Komolyan mondom, téged tisztelni kell! – csóválta a fejét. – Egy szóval nem említetted… legalább elköszönhettél volna! Mondd, Roger Weidinger nem a rokonod? A vörösség arcáról pillanatok alatt lefagyott a mosoly, megragadta Jeremyt, és a sarokba hívott minket. – Ide figyelj, nem mondhatod el senkinek, hogy itt láttál, érted!? Jeremynek tágra nyíltak a szemei. – Mi van? A lány nagyot sóhajtott. – Nem járok egyetemre, Jeremy. A szüleim mindenkinek ezt mondják, hogy ne legyen túl nagy égés, mert elszöktem otthonról. Mindennél jobban tartanak a pletykáktól. – Micsoda? – kérdeztük egyszerre. – Anyámék nem tudják, hol vagyok… és igenis nagyon közel vagyok hozzájuk, és rettegek ettől… – nyögött fel a lány. – Te jó ég… mondtad, hogy rossz a légkör otthon, de… – De ez van! – vágta rá Adrienne. – Csak egy utolsó csepp kellett a pohárban, és összepakoltam. – Miért nem mondtad el? – ráncolta a homlokát Jeremy. – És mióta készültél rá? Ezt… ezt így nem lehet, ez így… – Ne aggódj már! Hirtelen döntés volt. És hidd el, jó kezekben vagyok! Volt más, akivel megosszam. Jeremy egy pillanatig mélyen Adrienne barna szemeibe nézett, aztán megkérdezte: – Te… és… Roger? – Ezt honnan tudod? – Ő… – Elmondta neked? – Nem… illetve… de. Célzott rá. Adrienne ébersége alábbhagyott, így a görcs is feloldódott a gyomromban. Jeremy hatalmas hibát követett el. – Ezt sem mondhatod el senkinek! Könyörgöm, legalább te segíts ebben! – Jól van, jól van… de… a szüleid? Nem aggódsz? – Minek? – kérdezte undorodva. – Úgyse érdeklem őket. – Ez nem igaz, jól tudod. – Nézd… szilveszter van. Legalább most ne kelljen ezzel foglalkoznom, jó? Majd… beszélünk még róla. Nem merem tartani a kapcsolatot senkivel sem Gold Beachből. De… majd beszélünk. Inkább… – nézett rám kedvesen – mesélj erről a csajsziról itt! Ki volt képes elcsavarni a világ legbonyolultabb pasijának a fejét? Elmosolyodtam. – Az. Bonyolult… – Esetleg magatokra hagyjalak bennetek? – ajánlotta fel Jeremy. – Nem, hagyd már! – intette le Adrienne. – Mióta tart? – Lassan egy hónapja – bólintottam. – Vagy inkább kettő – nézett rám Jeremy ragyogó szemekkel. Valóban – méláztam el –, két hónapja találkoztunk először, az országúton. – Ez már gyönyörű eredmény! Levakartad magadról azt a Melindát? – Ezt inkább hagyjuk… – kérte. Azonnal megszorítottam a kezét, s körülfogtam a derekát. Rám mosolygott. – Hú! – méricskélt bennünket Adrienne. – Látom, nagyon dúl a szerelem! Örülök nektek. És… köszönöm, Helena. Komolyan, én köszönöm a legjobban. Szüksége volt már valakire, aki helyrebillenti az agyát. – Nem egyszerű feladat, hidd el! – néztem rá. – De megéri.
Ahogy eltűnt, Jeremyből kibukott: – Képtelen volt magában tartani, hogy Roger megszöktette otthonról, annyira büszke rá. De gyere, most már nem akarok több régi haverba belefutni! Szilveszter van, és táncolni akarok! Beléptünk a terembe. A táncoló embertömeg látványától máris felpezsdült a vérem. A zenei válogatás remek volt, a legfrissebb slágerek után egy-egy hatvanas-hetvenes évekbeli dal is felcsendült. Nevetve néztem, amint Jeremy egyre jobban feloldódik egy Beatles-dal közben. Bármennyien is nyüzsögtek körülöttünk, azt éreztem, csak ketten létezünk. A közös világunk új értelmet nyert, közösen nyíltunk meg, s engedtük el magunkat. – Hé, boldog születésnapot! – Köszönöm! – mosolygott rá Lilah Jeremyre, s megölelte. A bárnál álltunk, és vígan válogattunk a rengeteg ital között. Valaki a derekamra tette a kezét, de összerándultam, mert nem Jeremy volt az. – Szevasztok! Mit kértek inni, gyerekek? – hallottam Roger csilingelő hangját mögülem. A derekamat nem engedte el. Valahogy képtelen voltam lazítani. – Túl nagy a választék. A csapvíz megteszi – nevetett Lilah. – Azt nem! – felelte megjátszott éles hangon Roger. – A kisasszonyra ráfér egy kis whisky! – Whisky? Dehogyis! – Ma van a születésnapja, nyugodtan adhatsz neki bármit – mosolygott Brian, s homlokon csókolta Lilah-t. – Születésnap? – erre a szóra Roger még erősebben szorította a derekamat. – Hé, Jimmy, egy tucat whiskyt kérek! – szólt a pultoshoz. – Roger! – fordult hozzá Jeremy, és a kezemért nyúlt. – Elengednéd? A fiú kezei egy pillanat alatt elhagyták a derekam. – Jaj, bocsáss meg! Véletlen volt, esküszöm! – a tekintetemet kereste, s a bocsánatomért esedezett. – Csak rád nézek, és úgy érzem, mintha ezer éve ismernélek. Bocsáss meg! Jeremy magához húzott, aminek végtelenül örültem. – És most idd is meg, amit rendeltél, mert a társaság fele nem fog inni – közölte vele Jeremy. – Mi van? Jaj, gyerekek, egyszer van szilveszter! – Brian és én vezetünk. Delilah nem akar inni. – Hát akkor ketten maradtunk, édesem! – kacsintott rám Roger. Felvett két poharat, és az egyiket nekem adta. – Proszit! Önkéntelenül is a számhoz emeltem a poharat, s egyhuzamban legurítottam az italt. Elégedetten elmosolyodtam, amikor megéreztem a gyenge égést a torkomban. A vérem mintha egy pillanatra egy erős impulzust kapott volna, aztán lelazítottam. – Szép! Így kell ezt csinálni, nyápicok! – bökött rám Roger. – Hé, te mindenkit le akarsz itatni, akivel csak találkozol? – Adrienne jelent meg Roger háta mögött, és meglegyintette a fejét. Roger erre letámadta egy csókkal. – Fúj, már most bűzlesz! – sóhajtott fel a lány. – Igyál te is, és nem fogod érezni! – vigyorgott rá Roger. – Állj le, legalább éjfélig maradj józan! – És az mikor lesz? – kérdezte Lilah. – Tíz perc múlva – válaszolt Jeremy, az órájára pillantva. – Igen! Már csak tíz percet kell kibírnom… – vigyorgott Roger, és magához húzta a barátnőjét. Jeremy szó nélkül elhúzott a bárpulttól. – Mit csinálsz? – kérdeztem tőle, de nem válaszolt. Átfurakodott az egész termen, mit sem törődve Rogerék kiáltozásaival. A kőlépcső végén magállt, és körbenézett. Aztán újra elkezdett húzni, és a hatalmas konyha végében kivezetett egy, a hátsó teraszhoz vezető üvegajtón. Kint hideg volt, ezt a leheletünkből láttam. Egy csapat nevető, iszogató fiatal mellett haladtunk el. Végül nem tudtunk olyan helyet találni, ahol kettesben lehetnénk.
– Mi a baj? – kérdeztem, mikor végre megállt. – Jól vagy? – kérdezte, és az arcomra tette a kezét. Ezen megütköztem. – Persze. Mi bajom lenne? Megcsóválta a fejét. – Roger miatt. Muszáj valahogy elnézned neki, ő ilyen… mindig is ilyen bolond volt. – Jól vagyok, semmi bajom! – néztem rá értetlenül. Sóhajtott, és megölelt. – Bár, ez is miattad van, mert könnyű feloldódni a közeledben. Túl természetes a kisugárzásod. – Szóval az én hibám, mi? – nevettem, és kibontakoztam az öleléséből. Melegen nézett a szemembe, talán egy fél percen át. – Jó ég, hogy lehúztad azt a whiskyt! – nevette el magát. – Jólesett – vontam meg a vállam. – Igen, éreztem – bólogatott nyomatékosan. – Te is ihatnál! Mi ez a duma, hogy „vezetünk”? Megcsóválta a fejét. – Egy kortyot se innék, nem bírom. – Jaj, ez Gyógyító-duma – gúnyolódtam. – Nem, nem az, komolyan beszélek! Egyszer már ittam tömény alkoholt… – nyelt egyet – soha többet! Felnevettem. – Miért, mi történt? – Ebbe most nem kezdenék bele… – morgott. Az iszogató társaság kiáltásaiból megtudtam, hogy már csak három perc van hátra éjfélig. – Figyelj! – szólt halkan Jeremy, de tisztán hallottam a hangját a nevetgélő társaság ellenére. – Örülök, hogy feloldódtál. Ez az este nem volt véletlen, Hel. – Megsimogatta az arcom. – A bizonytalanságod… – Miről beszélsz? – kérdeztem. – Ma túl sokat voltam távol tőled, bocsáss meg! Nem csinálok ilyet még egyszer, esküszöm! Rettenetesen éreztem magam. Vigyáznom kell rád, nem szabad, hogy egyedül hagyjalak! Akkora barom vagyok… bocsáss meg! Eltátottam a szám. – Nem… nem baj… – De baj! Minden baj… Rossz előérzetem van, féltelek, hiányoztál! És most Roger is… – Jeremy, bökd már ki, mit akarsz! – Nem tudom! – kétségbeesetten nézett rám. – Úgy érzem, hogy nem tudok irányítani, hogy valami elromlott, hogy valami közénk áll… ez nem túlzás, Hel, ezt érzem egész nap! – Csak azért, mert… nem láttál órákon keresztül! – halkan elnevettem magam, s végigsimítottam az arcán. – Nyápic vagy! Frusztráltan sóhajtott egyet. – Nem vagyok az, Hel… Érzek valamit! Ezért akarom, hogy tudd, mostantól egy percre sem hagylak egyedül, érted? Nem vagyok hajlandó mozdulni mellőled, kerülget egy rossz előérzet… – Már csak egy perc! – visított fel egy nő a társaságból. – Jeremy, nyugodj le… – Nyugodt vagyok, csak… – aggodalmasan nézett rám. – Szeretlek! Életemben először boldog vagyok, és igenis önző módon minden másodpercben melletted akarok lenni! – Harminc… – a társaság visszafelé számolt – huszonkilenc… – Hel, nézz rám! – azonnal elmerültem a kék szemeiben. – Ígérj meg nekem valamit. – Igen? – Húsz, tizenkilenc…
– Azt, hogy te se hagysz el, soha. Maradj mellettem, és akkor elmúlik ez az érzés. Megbabonázva merültem el a szemében. – Tizenkettő… – Jeremy… tudod, hogy soha… – Ígérd meg! – Kilenc, nyolc… – a társaság egyre hangosabb lett. – Megígérem. Tudod, hogy nem tudnálak nem szeretni. – Tudom. És nem érdekel ez a hülye ellentét… – Három, kettő… – Engem se érdekel – leheltem, és a karjaiba omlottam. – Boldog új évet! – kiáltozták a fiatalok mellettünk. Hallottam, de nem fogtam fel. Jeremy magához szorított, és úgy csókolt meg, ahogy eddig még soha. Éreztem a csordultig teli szívét és lelkét a csókban, éreztem vérének lüktetését, melyek teljesen átjárták az érzékeimet.
18. Kontroll „She’s an extraordinary girl In an ordinary world And she can’t seem to get away…” (Green Day – Extraordinary Girl)
Reszkettem a hidegtől. A pezsgő éjszaka veszélyes sötétségbe és élettelenségbe fordult a végtelen fáradtságom miatt. A kocsinak támaszkodva, a leheletemet figyelve vártam Jeremyre, már több mint tíz perce. Adrienne-nel beszélgetett, holott azt ígérte, azonnal jön. Azonnal! Adrienne nehéz helyzetben van, beszélnie kell vele, igen… meg kell nyugtatni a kis lelkecskéjét, mert más nem képes rá. Persze! Régi, jó barátok. Régebben iskolatársak, majd munkatársak az üzletben. Esetleg lelki társak. Esetleg a legjobb barátok. Esetleg még több, és most akarnak nosztalgiázni. Elvégre tíz perce fagyoskodom már idekint, tíz hosszú perce! Megrezzent egy bokor a hátam mögött, a gyomrom összerándult. Mintha valakit mozogni láttam volna a közeli erdő szélén. Régi barátok, és hónapok óta nem látták egymást, rendben… ezzel nincs semmi baj. De itt fagyoskodom kint, Roger biztosan részegen ordibál valahol, ők meg kettesben vannak. Senki sem zavarja őket. Könnyek gyülekeztek a szememben. Azt mondta, azonnal jön! De sehol sincs! Felsikítottam. Felsikítottam volna, ha a számra tapadt kéz engedi. Valaki megragadott a derekamnál és elvonszolt az autótól. Próbáltam kiszabadítani magam a szorításából, de képtelen voltam rá, rettenetesen erős volt. Elveszítettem az egyensúlyomat. – Eressz… – ennyit tudtam mondani, aztán ismét a számra tapasztotta a kezét. Az erdő felé vonszolt. Halálfélelmemben az utolsó kapaszkodót abban láttam, ami csak nekem adatott meg: a tűzben. Minden erőmet összeszedtem, hogy arra késztessem a véremet, adjon ki tüzet magából. Amíg az idegen elcibált a fákig, folyamatosan ezen dolgoztam, eredménytelenül. A vérem nem pezsgett, nem tüzelt, nem tudtam kezdeni magammal semmit, ledermedtem belülről a félelemtől. A fejem fájdalmasan beleütközött egy fa törzsébe. Az idegen bevonszolt az erdőbe, aztán megállt. Próbáltam küzdeni, de a szorításával nem vehettem fel a harcot. – Istenem, milyen vad! – szólalt meg mély, reszelős hangon. Jóval idősebb volt nálam. Kétségbeesetten próbáltam sikítani, de semmit sem használt. – Egész éjjel téged néztelek – recsegte közvetlenül a fülembe. A pániktól tágra nyílt szemeimmel is csak a körvonalait tudtam kivenni, nem láttam belőle semmit. Újra sikítani próbáltam, mikor erősen, fájdalmasan magához húzott. A pokoli pánik mellett a lelkemben megjelent a kétségbeesett sikítás is. Érte kiáltottam, szótlanul… Jeremy, Jeremy… hol vagy? Az idegen belemarkolt a hajamba, s jó erősen meghúzta. Még több könny szökött a szemembe. – Ha megszólalsz, annak súlyos következményei lesznek – morogta a nyakamba, aztán hirtelen megnyalta a bőrömet. A következő pillanatban a földön találtam magam. Minden erejével szorított, és lerángatta a nadrágomat. Addigra már csendben, keservesen sírtam. Képtelen voltam megmozdulni. Egy cipzárt hallottam, majd ismét a nyakamat nyaldosta és harapdálta. Jeremy, hol vagy? Segíts, könyörgöm, segíts… A saját kezemet kaptam a szám elé, hogy ne hallatsszon a kétségbeesett sikításom, mikor az idegen megkapja, amit akar. A hajamat húzta, a csípőmet szorította, és visszataszító hangokat lehelt az arcomba. Csorogtak a könnyeim, s vadul rázkódott a mellkasom a nyomástól, a félelemtől, a fájdalomtól… Jeremy,
Jeremy… segíts, kérlek! Az idegen mozdulatai egyre durvábbak voltak, és én keservesen belesikítottam a tenyerembe. Jeremy… – Helena! Kérlek… könyörgöm, ébredj már fel! Hel! Eltűnt a nyomás. Eltűnt az idegen, az erdő semmivé foszlott szét. Kinyitottam a szemem. – Végre! – sóhajtotta, s az arcomra tette a kezét. – Je… Jeremy? – suttogtam ijedten. – Én vagyok, kicsim! Mi történt, mit álmodtál? – kérdezte aggodalommal teli hangon. Nem feleltem, de a könny elfutotta a szememet. Aztán felültem, a karjaiba vetettem magam, s hevesen elkezdtem sírni. – Édesem… mit álmodtál? – kérdezte ijedten. – Ne sírj, kérlek! Mondd el, mi történt! Minden erőmmel belé kapaszkodtam. Végre megtaláltam! Itt van, mellettem van, vigyáz rám… – Bármi is volt az, csak álmodtad, kicsim! Nyugodj meg, nincs semmi baj, nyugodj meg… – Olyan szörnyű volt! – sírtam a pólójába. Erősen magához szorított, mélyen belélegezhettem az illatát. Csak erre volt szükségem, az ölelésére, az illatára. – Tudom, éreztem… – suttogta. – De ki kell adnod magadból, mondd el! – A partiról álmodtam… – szipogtam – a parti után… kint vártam rád, de nem jöttél… és… és… – Shh! – simogatta a hajamat. – Minden rendben, már itt vagyok. – De… de… va… valaki hirtelen ott termett, és nem… nem tudtam mit csinálni… elhúzott az erdőbe, képtelen voltam, nem ment… Annyira meghökkent, hogy még a hajam simogatását is abbahagyta. – És? – Nem tudtam… erősebb volt… – újra feltörtek a keserű könnyeim. – Istenem, Jeremy, olyan rettenetes volt! – Mit csinált? Az… azt… – Igen, azt álmodtam, hogy megerőszakolnak! – sírtam a mellkasába. Egy pillanatra ledermedt, aztán mindennél erősebben magához ölelt. Kétségbeesetten kapaszkodtam a pólójába, s nem tudtam abbahagyni a sírást. – Helena, csak álom volt, nem történt meg! Te jó ég… hogy… hogyan tudtál ilyet álmodni? Itt voltam melletted, vigyáztam rád, hogyan…? Édesem… nincs semmi baj, vége van, vége van… – Ne engedj el! – Nem foglak, nyugodj meg! Hosszú perceken át simogatta a hajamat, s valósággal elborított a csókjaival, míg végre sikerült elszenderednem a karjaiban. Másnap szüntelenül az álmom részletein vitatkoztunk, de Jeremy többször is önmagát hibáztatta, és én meggyőzni sem tudtam az ellenkezőjéről. Azt hajtogatta, nem kellett volna tegnap sokáig távol lennie tőlem. Kora estére már mindketten belefáradtunk a vitatkozásba. A kandallónál ülve, csendben néztem, ahogy rajzol. Gondosan fogott neki, szépen kanyarította a vonalakat, de aztán elkezdett ideges, gyors mozdulatokkal satírozni. Megállítottam és magamhoz öleltem, bármennyire is ellenkezett, hogy semmi baja. Jennifer estefelé érkezett meg, és Jetet is magával hozta. Ennek nagyon örültem, s felmentem a szobájába, hogy mindent elmeséljen a kórházban töltött időről. Angela jobban volt, és ebben ő is segített, Ráolvasással. – Istenem, Hel… olyan jó érzés volt! Ott lenni, segíteni neki, és megnyugtatni, mikor magába zuhan! Nagyon erős, megbirkózik a betegséggel, de… tudom, hogy örült, mert ott voltam mellette. Nemcsak egy barátként. – Nagyon, nagyon örülök, Jet! – Hát még én… És amikor a szülei nem voltak bent… és csak ketten voltunk… akkor… – merengett el somolyogva.
A szemében láttam megcsillanni a frissen kibontakozó, mindennél jobban gyógyító érzelmeket. Ez ismerős volt, és boldog voltam, hogy végre rászánta magát, megtette azt a bizonyos első lépést. – Ja, első kézből kapsz pletykát! – szólalt meg újra. – Angela orvosa, Martin… tegnap este bepróbálkozott Jennifernél! – Nem mondod! – vigyorodtam el. – És… mi történt? – Nem sok mindent láttam belőle, mert Angie korán elfáradt, és elmentünk aludni. De azt láttam, milyen jelentőségteljes pillantásokat vetettek egymásra. – Nahát! Ez jó, Jet! Mikor… mikor volt együtt utoljára valakivel? – Jót kérdeztél! Fogalmam sincs, csak a munkájának él, alig jut ideje magánéletre. – A nővéred teljesen hülye – állapítottam meg. Kilenc órakor ágyba dőltem a kimerültségtől. A hajnali rémálmom, a bizonytalanság és az egész napos marakodásunk Jeremyvel, kiszívta belőlem minden energiámat. Félálomban voltam már, mikor Jeremy is ágyba bújt. Egyre éberebbé váltam, mert éreztem az égető tekintetét a bőrömön, de nem akartam kinyitni a szemem. Aztán végigfutott rajtam egy lágy villám, mikor lassan végighúzta az ujjait a gerincemen. – Ne félj, nem fogsz rosszat álmodni – szólalt meg halkan. A megnyugtató hangjára mélyet sóhajtottam, ezt hiányoltam egész nap! – Hel, tudsz rám figyelni? – I… gen – motyogtam. – Szeretném… úgy érzem, hogy… sőt… nem engedem. Már csak négy nap van a születésnapomig, de visszavonom, amit kértem tőled. Pillanatok alatt kitisztult az agyam, s kinyitottam a szemem. – Nem szeretném, hogyha most… amikor ilyen rosszat álmodtál… – folytatta. – Mondd, te jól vagy? – vágtam közbe. – Igen, semmi bajom – válaszolt kivételesen nyugodt, kiegyensúlyozott hangon. – Nem teheted ezt velem! – Mit? Eddig ódzkodtál a gondolattól, hogy… – De komolyan azt hiszed, hogy nem akarom? Mi ez a duma, hogy az álmom miatt vonod vissza? – Képtelen vagyok rá, Hel. Ezek után… nem akarom fokozni az ijedtségedet. – Ijedtség? – húztam fel magam hirtelen. – Hogy mondhatsz ilyet? Semmi bajom! Álmodtam hajnalban, és kész! Elfelejtjük, nem lesz több. És értékelném, ha inkább azon lennél, hogy megmutasd, ezt az egészet lehet úgy is csinálni… hogy… hogy nem egy erdő közepén, bőgve, halálra ijedve… – Shh! – karolt át hirtelen. – Látod, ezért nem akarom. Túl mély nyomot hagyott benned! – Az csak egy rohadt álom volt! Felébredtem belőle, és te itt voltál mellettem! Ragaszkodom a születésnapodhoz! Pár percig finoman simogatta a hajam, amitől újra ellazultam. – Emlékszel az estére, mikor eltörtem a tükröt? – Hülye kérdés… – Aznap este, mielőtt elkezdődött volna a rémálmom, álmodtam még egyet. Azt is veled. Az csak egy egyszerű, vágyakozó álom volt… – sóhajtott. – Aznap este álmodtam veled legelőször… úgy. Attól kedve minden éjjel két álmom volt. – Ez komoly? – kérdeztem suttogva. – Eléggé komoly – nevetett halkan. – Akkor ez egy újabb bizonyíték arra, hogy ne húzzuk tovább! – És ha ez az álmod… egy figyelmeztetés volt? Velem kapcsolatban? Kibontakoztam az öleléséből. – Ilyet ne merj mondani! Istenem, tudtam, hogy megfordul a fejedben, tudtam… – Te is gondoltál rá, ugye? – kérdezte keserűen. – Nem véletlenül. – Elég! Elegem van a véletlenekből és a nem véletlenekből! Ne akarj mindenben jeleket látni, ne akarj jós lenni! És egyébként is azt mondtad, hogy nem hiszel a sorsban! Hagyd már, hogy maguktól menjenek a dolgok!
– Persze, nem hiszek a sorsban, mert bárkit képes vagyok irányítani, Hel! – nézett rám gondterhelt tekintettel. Lehunytam a szemem, és mélyet sóhajtottam. – Akarom, amit négy nap múlva tervezünk. Ennyi! Ne bonyolítsd túl! Aztán lefeküdtünk, s erősen körém fonta a karjait. Most nem álmodhattam rosszat. Békés, nyugalmas érzéssel a lelkemben aludtam el. S nem is álmodtam. Másnap Jeremy gyakrabban mosolygott, újra minden másodpercben pozitív energia sugárzott belőle. – Nem láttad a zöld sálamat? Tegnap óta keresem – kérdeztem, mikor sétálni készültünk. – Minek kell neked sál? – vonta fel a szemöldökét, de ő is beletúrt a ruháim közé. – Hidd el, nem fogsz megfagyni nélküle. – De öltöztet! És szeretem. – Lehet, hogy valaki direkt azzal kínoz, hogy a kedvenc sáladat ellopja tőled – nevetett rajtam, majd átkarolt. – Ki lehet az, vajon ki? – Te gonosz! – szegeztem rá a mutatóujjamat. – Nem én voltam, esküszöm! – tiltakozott játékosan. – Tegnap óta nincs meg? Hmm… akkor egy medve beszökött a házba, amíg Brookingsban voltunk. Ez lehet az egyetlen magyarázat. Elnevettem magam, majd Jeremy megcsókolt, olyan szenvedélyesen, hogy teljesen kiment a fejemből a sál. – Egész nap ezt csinálod… – leheltem – esetleg… van valami célod vele? – Nos… ez egy láncreakció. Fokozatosan építem fel benned az érzést, hogy ne tudj elszökni előlem ötödikén. – Manipulatív disznó! – nevettem rá, és cserébe olyan biztató, bátorító csókot kaptam tőle, hogy minden félelem elszállt belőlem…
Az ágyon ültem, s a beszűrődő holdfényben őt néztem, amint a karórájának számlapjára koncentrálva, csillogó szemekkel figyeli az időt. Teljes volt a csend. – Tíz – szólalt meg halkan. – Kilenc. Nyolc. Hét. Amikor elkezdett visszafelé számolni, az adrenalin szintemnek vészes gyorsasággal kellett volna megemelkednie. De én nyugodt voltam. – Hat. Öt. Négy – suttogásig halkította a hangját. – Három. Kettő. Egy. Ennyi! – Nagyszerű – mosolyogtam el. – Hivatalosan is tizenkilenc éves vagyok – jelentette ki. – Most azért gratuláljak, mert sikerült ennyi éven át életben maradnod? – vontam fel a szemöldökömet. – Utánanéztem. Huszonhat feljegyzett esetről tudunk, amikor egy Látó azért végezte be, mert nem volt a közelében egy testvére sem, hogy meggyógyítsa. Mármint csak az én családomban volt huszonhat. Jeremy leült mellém, s megfogta a kezem. Megsimítottam az arcát. – Boldog születésnapot! – súgtam a fülébe. – Ennél boldogabb születésnapom nem is lehetne. Elkomorodtam, hogy csak az ígéretemre tud gondolni. – Nem azért mondtam, Hel – tiltakozott. – Csak azért, mert ez az első születésnapom, amit veled töltök. Amikor tisztában vagyok vele, hogy olyasvalaki van mellettem, akire mindig számíthatok, és akit mindig is szeretni fogok. Azonnal a karjaiba vetettem magam, s lehunyt szemekkel lélegeztem be az illatát. Meg akartam tenni, engedni akartam neki, mert bíztam benne, és, mert én is kívántam őt. De rettegtem attól, hogy bántani fogom, mert a védekező rendszerem nekitámad. – Nem kell ezt csinálnunk, Hel – mondta sokadszorra, s a hajamra nyomott egy csókot. – Tudod, hogy nem kényszerítenélek rá semmire. – De… igen, muszáj – suttogtam kétségbeesetten. Eltolt magától, s a tenyerébe vette az arcomat.
– Ne mondd ezt! Nem kell. Hidd el… hogyha az tesz boldoggá, hogy bele sem gondolsz, milyen lenne, ha… nem muszáj. Tudok várni… vagy egyáltalán nem fogok várni, és elfogadom, hogy soha nem hagyod. Megijedtem a szavaira. – Ezt azért ne mondd! – feleltem neheztelően. – Én is… szeretném. – De nagyon félsz. Ezt nem akarom. – Ugyan már… egyébként sincs más ajándékom a számodra! – nevettem erőtlenül. – És nem vagy minden nap tizenkilenc éves… – Helena, nem muszáj most. Nem akarom, hogy úgy gondolj rá, mint egy feladatra, amit ki kell pipálni… – Dehogyis! – vágtam rá. Aztán hirtelen megcsókoltam. Ezt viszont muszáj volt, még nem kapott tőlem csókot tizenkilenc évesen. Beletúrtam a hajába, de ő egyik pillanatról a másikra elszakadt tőlem. – Már meg sem csókolhatlak? – kérdeztem. – Ennyire azért ne akarj… – Menjünk aludni, jó? Hétkor kelünk, aludd ki magad! – Jer… Jeremy, ne csináld ezt! – kérleltem. – Elhatároztam magam, kérlek! Én… én szeretném, tényleg szeretném azt hinni, hogy feleslegesen aggódom! Ne… ne bizonytalaníts el, mikor itt a tökéletes alkalom rá! Nem válaszolt, s aggódva fürkészett a tekintetével. – Szeretlek! – tört fel belőlem. – Tudom… – Akkor? Hidd el, nem kényszerből egyeztem bele ebbe az egészbe! Én is akarom, nagyon régóta. – Milyen régóta? – kérdezte. – Hát… számít ez? Amióta együtt vagyunk. Elmosolyodott. – Jó neked. Én már sokkal régebb óta vágyom rá. Túl régóta. – Hát akkor? – kérdeztem suttogva. Aztán ismét felé hajoltam, s megcsókoltam. Átöleltem a nyakát, hogy ne tudjon szabadulni. Valamelyest megkönnyebbültem, amikor visszacsókolt. Átkarolta a derekamat, magához húzott, s az ingem alatt simított végig a bőrömön. Végighúzta az ujjait a gerincemen, amitől egy kisebb villám futott át rajtam. Belemarkoltam a hajába, ahogy végigsimított az oldalamon s a hasamon. Mélyen visszacsókoltam, s éreztem, hogy a szívverésem kezdi elveszíteni az egyenletes ritmusát. A bőrének lágysága elbűvölt s fogva tartott. Az ösztöneimre hallgatva végigsimítottam a mellkasán. A vérem meglódult az izmai érintésétől, s abban a pillanatban, amikor a forró véráram eltöltötte a testemet, Jeremy egy hirtelen mozdulattal hátradöntött az ágyon, egy percre sem hagyva el az ajkaimat. A szívem ekkor már vadul tombolt, az érzékeim kiélesedtek, és hirtelen rájöttem, hogy semmi másra nincs szükségem, csak rá, csakis rá. S ha bántani fogom… vagy történik valami… ráérek majd akkor aggódni. Ebben a másodpercben nem akartam semmi mást, mint levenni az ingét, simogatni őt, érezni a szívverését a bőre alatt, aztán a szívére tenni a kezem, s minden egyes dobbanásával eggyé válni. A vérem perzselt belülről, szinte felégetett… de akkor is az ő vérárama, akkor is az ő szívverése volt a fontos. Az aranyat érő gyógyítói vére lüktetett ott, az éltette őt. Annak köszönhettem, hogy lélegzett, hogy beszélt, hogy rám mosolygott. Annak köszönhettem, hogy szeretett. Csak ez volt a lényeg, semmi más. A szíve, ami az enyém volt. El kellett szakadnom az ajkaitól, hogy mély levegőt vehessek. Nem várt rám türelmesen, a nyakamat csókolta tovább. Jeremy már kigombolta a vörös ingemet, s már a hasamat csókolta önfeledt szenvedéllyel. A tűz átvette az uralmat a vérem felett, de nem tett őrültté, vad boszorkánnyá. A tűz most csak érte égett. Mindig is érte fog égni. Ebben az órában, ebben a percben… és mindörökké.
Nyugalom és csend. Végtelen, békés, szent csend. S mégis, egyvalamit hallottam – a halk, ziháló lélegzését. A haját cirógattam, miközben próbálta lecsillapítani a szívét. Nekem már sikerült, engem már megszállt a nyugalom, de ő még mámorban úszott. Nem voltam hajlandó kinyitni a szemem, s tudtam,
hogy az övé is csukva van. Pusztán elővigyázatosságból, nehogy kiderüljön, hogy mindez nem is igaz, csak egy újabb álomba keveredtünk. Jeremy lélegzete lassanként lenyugodott, a hasamat simogatta, s egy csókot lehelt a vállamra. – Annyira sajnálom… – mormolta a nyakamba. – Igazad volt. – Ne sajnáld! – suttogtam. – A lényeg, hogy minden rendbe jött. Mi lenne, ha csak a jó részére gondolnánk? – Az úgy túl egyszerű… Túl mély nyomot hagyott bennem az a tíz perc, Hel – suttogta el. – Nem… Jeremy, már jól vagyok! – bizonygattam neki. Talán ha kinyitottam volna a szememet, egyszerűbb lett volna meggyőznöm. De nem akartam. – De sokáig… – nyelt egyet – istenem, annyira rettenetes volt! – Kérlek, ne csináld ezt! Minden rendben van, elmúlt, és nem lesz többé soha sem ilyen! Érted? Legyőztem a fájdalmat, mert segítettél, és csak ez számít! Kérlek… – Tudom, tudom… – suttogta. – Azon a tíz percen kívül… jól tudod, hogy megérte. – Mármint a fájdalom? Az, hogy potyogtak a könnyeid, mikor… – Ne csináld! – kérleltem lágy hangon. – Szeretlek! Mélyet sóhajtott, és egy csókot lehelt a nyakamra. – Eggyel kevesebb dolog, ami közénk áll. Eggyel több dolog, amiben normális páros lehetünk, ezt gondold át! – nevettem el magam. – Ez hatalmas ajándék a természettől! Szerintem egyre kevésbé gyűlöl minket. Apró csókokkal halmozta el az egész karomat, majd végül letette a fejét mellém. A homlokomra is kaptam egy csókot, aztán körbefogta a derekamat, s magához húzott. Egymást szorosan átkarolva aludtunk el.
A bőröm cirógatására eszméltem fel. Az érintése visszahozta az éjjeli emlékeimet, azt az élményt, aminek engedtem, aminek esélyt adtam. – Kelj fel, lustaság! – suttogta a fülembe. – Csak egy kicsit még… – könyörögtem. – A te hibád lesz, ha elkésünk! – Nem igaz, a te hibád. – Az enyém? – nevette el magát. – Hiszen te nem hagytál aludni éjfél után. Mosolyogva megcsókolta a nyakamat. – Rángassalak ki az ágyból, vagy csiklandozzalak meg? – évődött. – Ne! – Erre villámgyorsan kipattantak a szemeim, s félelmemben elnevettem magam. – Csak azt ne! Gyönyörűség volt meglátnom a kócos haját, a kipihent, nyugodt arcát, és ami a legfontosabb: a kék szemét. Aztán valami megváltozott. Aggódni kezdtem. Jeremy nem kedves, mosolygó szemekkel köszöntött. Megdermedt, és pislogás nélkül, szinte ijedten meredt rám. – Jer? – kérdeztem. – Mi a baj? Nem válaszolt. Nagyon megijedtem. Mi történt? Megütközve nézett rám, az arca merő értetlenség. – Jeremy! Mi van? – kérdeztem már remegő hangon. Mi nem tetszik neki? Talán valami megváltozott rajtam az éjjel? – Ne mozdulj! – mondta fojtott hangon, s a tenyerébe vette az arcomat. Aztán a hajamba túrva lenyomott az ágyra. Rám hajolt. Szétnyíltak az ajkai, s lassan megemelkedett a mellkasa. Olyan látványt nyújtott, mintha valami allergiás reakció játszódott volna le benne. – Jer… – Istenem… – lehelte megbabonázott hangon.
– Mi van? – kérdeztem teljes tanácstalanságomban. – Istenem, ez nem lehet igaz! – bámult rám tágra nyílt szemekkel. – Jeremy, a rohadt életbe, mondd, hogy… – Látok! – bukott ki belőle. – Hel, látok! Mindent látok! – Hogyan? – Te jó ég… Helena, kinyitottad a szemed, és… látok! – Egy pillanatra fátyolossá vált a tekintete. – Ez nem lehet igaz… – végigsimított az arcomon, és közelebb hajolt hozzám, szüntelenül a szemembe meredve. – M… mi? – kérdeztem erőtlenül. – Beléd látok, Hel! – suttogta megbabonázva. – Látom a lelked! Istenem, annyira… fogalmad sincs… bárcsak látnád, milyen gyönyörű! Gyönyörű? Az én lelkem? Mitől? Ugyan mitől? – Ez így van, hidd el! – felelt. – Szóval… akkor ez mégis olyan, mint a gondolatolvasás? – kérdeztem fojtott hangon. – Nem, szerintem annál sokkal több. Minden egyes rezdülésedet érezni fogom mostantól! Erre vágyok két hónapja, mindennél jobban! Még annál is jobban vágytam rá, mint arra, hogy szeretkezzünk! – nevette el magát. – Egyszerűen csodálatos – suttogta –, hogy hogyan lehet ilyen gyönyörű a lelked! – Jeremy, fejezd be… – szóltam rá, és elfordítottam az arcomat. – Ne, ne fordulj el! – kérte. – Komolyan beszélek, ha azt mondom, hogy még életemben… – Most jön az a duma, hogy még életedben nem láttál ennél szebb lelket? Nekem nem magyarázod be, hogy szép lelkem van, Jeremy. Főleg, mert tudom, tizennyolc éven keresztül mennyi minden szennyezte. Ne így vigasztalj, kérlek, ezzel nem mész sokra! Ijedelmében nagyra nyíltak a szemei. – Esküszöm mindenre, hogy nem láttam még ennél szebbet! Tudod, miért? Mert amióta ismerlek, a régi, rossz emlékeid eltörpülnek azzal szemben, amiket mostanság érzel! – De… de attól még… – Igen, ez a legszebb, amit valaha láttam, higgy nekem! Két hónapja egyfolytában tisztul, a pozitív érzelmek kifényesítik. És csak azt látom, mennyire szikrázóan, csillogóan gyönyörű! Elpirultam, pedig már régóta nem tettem, mert megszoktam Jeremy bókjait. De ez most mindenen túltett. Nem akartam elhinni, amit mondott. – Van… alakja vagy színe? – kérdeztem. – Nem, nincs. – De akkor mit látsz? – Nem tudnám elmagyarázni – csóválta a fejét. – Mintha száz dimenzióban látnám a színes, változatos érzelmeidet. A legfrissebbek, a legutóbbiak a legszikrázóbbak. Ilyenkor azt is látom, hogy mi váltotta ki az érzelmet. – Úgy… úgy érted, hogy előtted van a… tegnap este? – vontam fel a szemöldökömet. – Nem – nevette el magát. – Nem egy képet látok magam előtt, csak egy információt, amit az érzelemhullám értet meg velem. Azok a gyönyörű kék szemei nekem eddig csak a tisztaságot, az őszinteséget, a gyönyört jelentették. De ezentúl mindent tudni fog rólam anélkül, hogy megszólalnék, mindent megért, csupán mert azok a kék szemei látói szemek… – Ne pánikolj be! – suttogta nyugtatóan. – Most, hogy látom a lelked, azért elmondanám… megígérem, hogy soha nem foglak manipulálni, hacsak nem kéred, érted? – Óh, ezt jó tudni. – Meg tudnám tenni, Hel. Egy másodpercembe kerülne, és elültethetnék benned bármilyen érzést. De nem fogok megváltoztatni semmit, a testvéreimmel sem vagyok hajlandó ezt megtenni. Veled sem fogom, ígérem. De mostantól nincsenek titkaid előttem! – figyelmeztetett.
– Az nem jó! Nem tudlak meglepni semmivel. Elnevette magát. – Ez a legszebb ajándék, a legszebb születésnap… mivel érdemeltelek én ki téged? – Jaj, ne legyél már érzelgős! – nevettem el magam én is. – Muszáj, ha egyszer ilyen gyönyörű lelked van! – A testem féltékeny lesz a lelkemre, ha egyfolytában azt bámulod! – Mi mást bámuljak? – kérdezte széles mosollyal az arcán, s még közelebb hajolt hozzám, hogy megcsókolja a nyakamat. – A tested melyik részére gondoltál? Magamtól nem tudnék választani – mondta, és végigsimított a derekamon, majd a combomon. – Tényleg el fogunk késni! – suttogtam. Mormogva helyeselt a nyakam csókolása közben. – Nagyon… nagyon el fogunk késni. – Valószínű – suttogta a torkomra. Aztán végre megcsókolt, lassan, finoman, egy igazi reggeli ébresztésként. – Még nem mondtad, milyen volt a tegnap este – kérdeztem halkan. – Én nem vagyok Látó. – Nem kell ahhoz Látónak lenned! – mosolyodott el. – Úgyis tudod. – De hallani szeretném! – kérleltem. – Rendben! – Újabb csókot lehelt a nyakamra. – Az elég, hogy úgy érzem, a tegnap estéért jöttem a világra? – suttogta a fülembe. – Hogy ezért kellett tizenkilenc évet várnom, csakis rád, csakis a tegnap estére? Ez így elég, vagy részletezzem még? – Nem, ez elég – suttogtam vissza, majd elkezdtem simogatni a kócos haját, és újra csókolózni kezdtünk. – Most már mindegy, elkésünk – mosolygott rám. – Jet perceken belül dörömbölni fog az ajtón – jelentettem ki. – Pontosan! De nem érdekel! – Szemét vagy! Miattunk ő is el fog késni! – nevettem. – Egy párszor mindenki megteheti – mondta, majd ismét megcsókolt. Átfogtam a nyakát, s szorosan magamhoz húztam. Legszívesebben így maradtam volna örökké, az ágyban, őt körülfogva, őt csókolva. Végül ő szakadt el tőlem, s a vállamra hajtotta a fejét, miközben tovább cirógattam a haját. – Olyan rossz, hogy csak lassanként, akadályokkal küzdve kaphatlak meg egészen! A Látás is beletartozik. Ha nem lenne az az ellenségeskedés, akkor az első pillanattól fogva minden rendben lett volna köztünk… Nem ráztál volna meg, láttam volna a lelked… nem szenvedtél volna annyit tegnap este. – Azt felejtsd el, kérlek! – suttogtam. – Nehéz lesz, Hel. Ekkor kopogtak az ajtón. – Elmúlt hét óra, srácok! Felkelni! Jeremy belekuncogott a vállamba, aztán nagy nehezen felkeltünk, de az még legalább öt percbe telt. – Boldog születésnapot! – szólt Jet, mikor kiértünk a kocsihoz. – Úgy érzed, tizenkilenc évesen már jogod van mindenhonnan elkésni? – Pontosan! – nevetett Jeremy. Jet odadobott Jeremynek egy csomagot, miközben beszálltunk a kocsiba, és ő azonnal azt kezdte kibontani. – Nem indulnál végre? – hüledezett Jet. – Tudod, hogy mi van benne! Jeremy vigyorogva megvonta a vállát, majd kihúzott egy hosszúkás fadobozt a csomagból. – Kösz, Jet! – Már három hete tudod. – Akkor is! – nevetett Jeremy, s felnyitotta a doboz fedelét: egy ecsetkészlet volt benne. A kocsiban másodpercenként pillantgatott rám, alig nézte vezetés közben az utat. Egy idő után már idegesítő volt. – Mi a bajod?
– Olyan jó nézni, ahogy változnak az érzelmeid! – nevette el magát. Jet ekkor szembesült azzal, hogy Jeremy látja a lelkemet. Egy teljes percig csendben volt, és mereven nézett maga elé. – És… és… hogy… mi történt? Hogyhogy? Ezt… biztosan valami kiváltotta, kellett lennie valaminek, ami… – Volt, ne aggódj – bólintott Jeremy. – És? – Hát… emlékszel, mit mondtam korábban az álmaimmal kapcsolatban? Hogy mindig kettő volt egy éjjel? Vörösödni kezdtem. Miért kell mindig mindent megbeszélniük egymással?! – Igen? – élénkült fel Jet. – Valóra vált az első – mosolygott büszkén. Jet hallgatott. Lejjebb csúsztam az ülésen, s próbáltam felfogni, mi történik körülöttem. – Talán szégyelled? – nézett rám szemrehányóan Jeremy. – Mi? Mi? Hogy? – kérdeztem zavartan. Jet válaszolt helyette. – Jaj, Hel, olyan körülményes vagy! Ennek én nagyon örülök! – Oké. Felőlem! Nyugodtan… nyugodtan beszéljük ki a tegnap estét, én… benne vagyok! – vontam meg a vállam dacosan. Jeremy megcsóválta a fejét. – Megmondtam, hogy előtte nincsenek titkaim. Úgyis kihúzná belőlem! – Figyelj, Helena, szerinted ez az idióta kihez fordult, mikor naponta rohamai voltak amiatt, mert nem tudott hozzád érni? Szerinted kinek kellett végighallgatnia a nyafogását és kinek kellett megvigasztalnia őt? – Kösz, Jet – morgott Jeremy. – Ez logikus, srácok! – folytatta Jet. – A természet akadályok elé állít titeket, és várható, hogy a két ellenséges faj közti pusztítás és gyűlölet ellen nem enged benneteket ilyen formában lázadni. Nem elég, hogy megtűritek egymást, de arra következtetek, hogy ha egy Boszorkány és egy Gyógyító szexuálisan… – Jet! – kiáltottam rá, s erre hirtelen a szája elé kapta a kezét. Jeremy csak a fejét csóválta. Jet szinte könyörgő tekintettel nézett rám. Ebből nem értettem semmit. A kezét még mindig a szája elé tapasztotta. – Jól vagy? – kérdeztem homlokráncolva. – Adj neki egy percet – morogta Jeremy. – Miért? – Megint félórás Ráolvasó-okításra készült – csóválta a fejét. – Jet, ilyet már régen nem csináltál, fogd már vissza magad! Már több mint egy hónapja… Szokj le róla, az ég szerelmére! – Jeremy, ez nem szokás kérdése… – mondtam halkan, s Jetet pásztáztam aggódva, aki lassan elvette a kezét a szájától, s lehajtotta a fejét. – Bocsánat – mondta halkan. – Semmi baj! – sóhajtottam. – De… ilyet már csináltál egyszer a közelemben, emlékszel? Felkapta a fejét, s ijedten nézett rám, aztán Jeremyre. – Mi? Mikor? – kérdezte Jeremy élesen. – Nem… nem volt olyan vészes, csak… csak… – próbálkoztam. – Mikor? – Amikor elmondtad, hogy Gyógyítók vagytok, azután. Próbálta megfogalmazni, hogy miért nem érhetek hozzád, hogy mi játszódik le bennem, amikor… Jeremy rátaposott a fékre. Összerándult a gyomrom, olyan hirtelen álltunk meg az út szélén. – Miért… nem… szóltál? – hirtelen kelt, forrongó dühvel ejtette ki a szavait, s Jetnek címezte őket. – Nem… nem akartalak… – Nem akartál terhelni?! Görcsbe rándultam. Hirtelen emelte fel a hangját, s izzó szemekkel nézett hátra Jetre.
– Ne légy ideges, csak… semmiség volt az egész, csak egy kis… és nem volt olyan bonyolult, Hel is sokat megértett belőle… – Elegem van belőled! – ordított rá Jeremy. – Hogyan véssem az agyadba, hogy mondj el mindent, ami történik veled, és… és ne titkolózz! Jet összezsugorodott a hátsó ülésen, és könnyeket láttam a szemében. – Mit akarsz, Jet? Egyedül járni a gyógyítói utadat, segítség és támogatás nélkül? Együtt élsz két olyannal, mint te, és nem vagy hajlandó hozzájuk fordulni? Vagy úgy gondolod, te különlegesebb vagy, te nem szorulsz segítségre? Úgy gondolod, megbirkózol vele egyedül? Hát nagyon rosszul gondolod! Jet ekkor már csendesen sírt. – Fejezd be! – suttogtam gyengén. Jeremy mereven bámult az öccsére, még fél percen át. Aztán heves mozdulatokkal újra elindult. A gyengeségem pillanatok alatt végtelen haragba és dühbe fordult. Hogy volt képes így beszélni vele? Jet nem tehetett róla, hogy hatalmas önfeláldozással és önzetlenséggel volt megáldva, az ég szerelmére! Hisz ő még csak tizenöt éves! – Ez az, állj nyugodtan az ő oldalára! – morogta egy idő után Jeremy. – Azt is fogom tenni! – vetettem oda neki. Késve érkeztünk az iskola elé, már nem volt senki a parkban. Jet egy szó nélkül kiugrott a kocsiból. Én is kiszálltam, és utánaszaladtam. Mikor megöleltem, erősen visszaölelt, és zokogni kezdett. – Itt vagyok, nyugodj meg! Itt vagyok – nyugtatgattam, s a haját simogattam. – Ne engedj el, kérlek! – Istenem, nem foglak! – az én szememben is felgyűltek a könnyek. Reméltem, hogy Jeremy érzi. Reméltem, hogy mindent érez és lát. – Lehet, hogy nem kéne ma a suliban maradnod. Hazaviszünk – mondtam halkan. Azonnal megcsóválta a fejét. – Nem szállok vissza a kocsijába! Elszorult a szívem. – Nem tanulhatsz így! – szinte éreztem, hogyan remeg a szíve. Aztán hirtelen döntöttem. A farmerzsebembe nyúltam a telefonomért. – Dr. Raven. – Én vagyok. – Dolgozom, mit képzelsz, hogy ilyenkor…? – Gyere el Jetért, vidd el a kórházba! Rosszul érzi magát, de Jeremyvel nem tudjuk elvinni, így is késésben vagyunk. És azt szeretném, hogy te vidd el! – Reméltem, hogy a hangomból kihallotta, komoly dologról van szó. Mélyet sóhajtott. – Mindjárt ott vagyok. Aztán újra mindkét karommal tudtam szorítani Jetet. A haját puszilva nyugtatgattam. – Nem lesz semmi baj, megoldódik, nyugodj meg! – Dehogy… – felelt síri hangon. – Ő Látó marad, én Ráolvasó maradok… és ez mindig így lesz, nekem ez a sors jutott. Perceken át tartottam a karjaimban Jetet, mire végre meghallottam a Mercedes motorjának ismerős búgását a sarok felől. Jennifer leparkolt a közelben, aztán gyorsan kiszállt. Felénk futott, s ahogy egyre közeledett, az aggodalom egyértelmű volt az arcán. – Jet… – szólt zihálva – Jet, mi a baj? Elengedtem, és most a nővére karjaiba zuhant. – Jetty, mi a baj? Nem tudott válaszolni. Akkor, életemben először érezhettem, hogy Jennifer Raven hozzám fordul segítségért, amikor rám tekintett. – Eltitkolt egy… ilyen… ráolvasói intelligencia-kitörést, vagy mit… és Jeremy most tudta meg.
Ennyi kellett csak neki, ennyiből megértette. Az arckifejezése megváltozott, s elengedte Jetet. Elindult a BMW felé. Most ismét összerándult a gyomrom. Mikor odaért, kinyitotta Jeremy ajtaját, s mondott neki valamit. Jeremy kiszállt, aztán követte a nővérét a park közepéig. – Egész életemben erre vágytam – szólalt meg Jennifer, mikor elértek minket. – A város központjában tárgyaljuk meg, mit is jelent a gyógyítói testvérszeretet. Lenyűgöző! – Szeretem és féltem őt – jelentette ki Jeremy keményen. – Ezért vagyok ideges, mert nem mondta el… – Ezért ijeszted halálra? – préselte ki a fogai közt a szavait Jennifer. – Mit csináltál? Üvöltöztél egy sort, ugye? – Jogom van mérgesnek lenni, ha… – Nem Jeremy, nincs jogod hozzá – vágtam a szavába, felbátorodva. – Ahhoz van jogod, hogy megnyugtasd. Az lenne a feladatod. Jennifer határozottan nézett rám, de sejtettem, mi játszódik le benne – igazat adott nekem. Jet még mindig remegett a karjaimban. – Ne csodálkozz, ha elfelejtette, mi is a feladata Látóként! – Jennifer nekem címezte a gúnyos mondatát. – Ettől féltem. Tudod, mielőtt megjelentél, semmi bajunk nem volt egymással. Erre nem számítottam, azt hittem, már kezdett bízni bennem, azt hittem már… – Minden problémát ide vezetsz vissza, ugye? – kérdezte forrongó hangon Jeremy. – Mindenért ő a hibás, ugye? – Igen! – sziszegte a nővére, és szikrákat szórt felém a tekintetével. – Szerintetek egy Boszorkány szerencsét hoz három Gyógyító házában? Logika, Jeremy! – Fogd be! – szólalt meg Jet fátyolos hangon, de keményen. – Ne merd őt hibáztatni! Amióta velünk lakik, sok minden jóra fordult. Jennifer ide-oda pillantgatott Jeremyre, Jetre és rám. Erősen magamhoz öleltem Jetet. – Jól figyelj rám! – mondta Jennifer Jeremynek. – Ha még egyszer kiabálsz vele, ha még egyszer fájdalmat okozol neki, vagy egyetlen csepp könnye is kihull… – Ki beszél? – kérdezte Jeremy. – Az utóbbi időben te szeretsz üvöltözni! – Gyere, Jet, megyünk! – mordult fel Jennifer. Elengedtem volna, de ő továbbra is erősen szorított. – Menj, Jet! – kértem. – Angela ott van a kórházban, menj! Ott jobb helyen vagy. Miközben ezt mondtam, Jeremy szemébe fúrtam a tekintetemet. Ebből muszáj volt felfognia, hogy eltúlozta a dolgot. Jet végül elengedett. Jennifer óvatosan karon fogta, s elvezette, a hátát simogatva. Igen, már jó kezekben volt. Jeremyvel egymásra meredtünk. Mikor a szemében végre megmozdult valami, abban a pillanatban bennem is megvilágosult az igazság, amit Jennifer kimondott: szerencsétlenséget, csapást jelentek mindhárom Raven számára. Erre jöttem rá most, egy tizedmásodperc alatt, Jeremy pedig arra jött rá, hogy mennyire helytelenül viselkedett, és mennyire elrontotta a reggelt. Talán az egész napot… Másodpercek múlva egymás karjaiban találtuk meg a vigaszt. – Nem igaz, ne gondolj ilyenekre… – mondta reszkető hangon. – Nem jelentesz mást, csak végtelen szerencsét, hidd el! – A legjobb az lenne, ha azonnal elmennék – mondtam csendesen. – A fenébe… Hel, miket beszélsz?! – Komolyan mondom, Jeremy. Jennifernek igaza van… – Fogd be, kérlek! – könyörgött könnyes szemekkel. – Csak egy veszélyforrás vagyok számotokra, semmi több. Tudod, hogy igazam van. – Szeretlek! – könyörgött. – Ezzel most nem mész semmi… Inkább megcsókolt. Közben kétségbeesetten, remegve simogatta a hajamat.
– Nem hagyhatsz itt! Akkor már tényleg nem fogom tudni kontrollálni magam, meg fogok zavarodni, nem… Helena ne csináld… – Mindenkinek ez lenne a legjobb – mondtam suttogva. – Nekem is?! – kiáltotta, szinte összetörve. – Szerinted nekem is az lenne a legjobb? – Vigyél haza, kérlek! – Miért? Nem fogsz összecsomagolni, nem engedem, hogy… Otthagytam, és a kocsi felé futottam. Feltéptem az ajtót, és beültem. Nem sok idő kellett, és ő is beült mellém. – Igazad van, hazamegyünk. Nem tudok így dolgozni, felhívom Delilah-t. Képtelen voltam megszólalni. Jeremy útközben nem egyszer a kezemért nyúlt, de nem engedtem, hogy megérintsen. Egész úton a könnyeivel küszködött. Mikor hazaértünk, beszaladtam a házba, majd berohantam a szobánkba. A ruháimat kirántottam a szekrényeiből, és egy kupacba a szőnyegre dobáltam. – Helena, fejezd be! Nem ez a megoldás, tudod, hogy… – Akkor miért nem nyugtatsz le egy tüzes vérű Boszorkányt? – kiáltottam rá. – Miért nem fogod vissza, miért nem tartod pórázon, ahogy eddig is? Fogd már fel, hogy csak egy visszataszító szörnyeteg vagyok, semmi több! Nem mondott semmit. Odarohant hozzám, magához húzott és megtámadott az ajkaival. Nem értettem, miért csinálja. Aztán kiesett a kezemből a farmer, amit épp szorongattam, s mélyen vágyakozva visszacsókoltam. Beletúrtam a hajába, s ő felkapott. Ledobott az ágyra. Aztán olyan hevesen csókolt meg, hogy a mérgem szenvedélybe fordult, a szenvedély pedig jótékony tüzet ébresztett fel bennem. Szaporán kapkodva a levegőt a csókok között, lerángatta rólam a nadrágot, ahogy én róla az ingét. Végigszántottam a körmeimmel a hátán, s beleharaptam az ajkába a hirtelen fellángolt vágytól. – Nem mész te sehová – zihálta. – Dehogy megyek… – leheltem az ajkaira, aztán ő újra megcsókolt. Gyorsan, szinte kapkodva csatoltam ki az övét…
19. A Folt „Remember in this game we call life That no one said it’s fair…” (Guns N’ Roses – Breakdown)
Még soha nem volt ilyen szép a tavasz. Minden évben, mikor az utolsó téli felhő is elköltözött a kéklő égboltról és a fák újra életre keltek, a természet hangjára hallgatva, ösztönösen a szabadba menekültem. De ez most mégis más volt. Képtelen voltam betelni a délutáni nap simogató melegével. Úgy éreztem, csak nekem süt, csak rám irányul minden egyes sugara, s boldogan szívtam magamba a melegét. Éreztem a levegőben az édes, perzselő ízét. A március beköszöntével eljött az én időm. De ugyanakkor másnak az ideje is eljött: a hónap végén meg kellett ünnepelnünk Adrienne huszonegyedik születésnapját. – Igyekezzetek már! – kiáltottam fel az emeletre. – Roger már így is ideges, és még el sem indultunk! – Roger mindig ideges! – nevetett fentről Jet. – Főleg ha AJ-ről van szó. – Angela, hozd már le! – Pillanat! – hangzott a lány csilingelő hangja fentről. – Hajlandóak megmozdulni végre? – kérdezte, mikor beszálltam a kocsiba. – Nem. – Semmi baj, Rodge majd Jetet szidja le – vonta meg a vállát. Két perc múlva kéz a kézben jöttek ki az ajtón. Mikor végre beszálltak, Jeremy azonnal elindult. – Tíz perc múlva ott kéne lennünk – mormogta. – Jól van már! – szólt Jet hátulról. – És ha Adrienne korábban hazaér? Ebből nem lesz meglepetés buli… – Majd Brianék tartják a frontot. – Elég lazán kezeled a dolgot! – szóltam rá. – Jaj, ne marjátok már egymást! – kérlelte Angela. Elhallgattam, de rögtön megnyugodtam, mikor Jeremy megszorította a kezemet. Gyorsan hajtott Brookings felé. Az út első felében Jet és Angela nevetgélését kellett hallgatnunk a hátsó ülésről, viszont a másik felében Angela elhallgattatta Jetet a csókjaival. Nem kevesebb, mint harmincöt perces késéssel érkeztünk Roger kastélya elé. – Hatalmas szerencsétek van, ugye tudjátok? – hangzott Roger köszöntése. – A kölyköt kell megenned érte! – javasolta Jeremy. – Meg is fogom, csak szálljon ki a kocsiból! Hé! Jet! – Hagyd őt! – kértem Rogert. Kiszálltam a kocsiból, és a nyakába vetettem magam. Egy hete nem láttam már, nagyon hiányzott. Magához húzott, és kaptam egy csókot a halántékomra. – Mi újság, mézes csuprom? – Új kifejezést tanultál? – Igen, folyamatosan bővül a szókincsem. És remélem, három hónap alatt alaposan megfigyelted, milyen mértékben fejlődött az „r” hangom! – Igen Roger, csak erre figyelek! – nevettem. – Parkoljak hátra? – kérdezte Jeremy.
– Persze, Brian kocsija is ott van. Lilah-ék pontosak. Nem úgy, mint egyesek… – Bekopogtatott az ablakon Jetnek. – Öcsi! Gyere ki a hóra! Angela és Jet végre kiszálltak. – Nincs is hó! – vonta meg a vállát Jet. – Persze, de én majd csinálok neked… – Igen – jegyeztem meg –, tényleg fejlődött az r-ed! Ismét minden figyelme rám irányult, s Roger rám mosolygott. Ehhez már hozzászoktam. A srác imádott. – Perceken belül itt lesz AJ, menjetek le! Brian és Lilah is lent vannak már. – De senki más, ugye? – kérdeztem. – Kitől félsz, szépségem? – vigyorgott. – Jól van, elég, gyere, Hel! – szólt rám Jeremy, és kézen fogott. Vágyakozóan kinyújtottam a kezem Roger felé, s ő profi színészként adta vissza a szenvedő pillantásomat. A vérében volt a szerepjáték. Lefutottunk a kőlépcsőn, és bevettük magunkat a hatalmas parti terembe, ami most visszhangzott a csendtől és az embertömeg hiányától. – Végre! – kiáltott felénk Lilah a bárpultnál ülve. – Önkiszolgálás? – kérdeztem, mikor odaértünk. – Amíg nem voltatok itt, megszámoltam – szólt Brian –, hogy negyvenhárom féle ital van. Mit kértek? – Várjuk meg Adrienne-t! – javasolta Angela. – Ja, és csendben is kéne lenni… – jutott eszébe. – De akkor tényleg csendben! – suttogtam. – Hogy lesz ez az egész? – A terv úgy néz ki – vette át a szót Jeremy –, hogy Roger eltakarja AJ szemét, lejönnek ide, és mi leszünk a meglepetés. – Ez igazán jó! – mosolygott Angela. – És most hol van? Nem mondta Roger? – kérdeztem Lilah-tól. – A városban. Biztosan taxival jön. Nem is tudja, hogy Roger itthon van. Itt fogja megtudni. – Micsoda? – hüledeztünk egyszerre. Brian folytatta: – Beadta neki, hogy nagyon sajnálja, de nem tud hazaérni a születésnapjára Los Angelesből. – Ez teljesen hülye! – mondta Jet. – Nem igaz, romantikus – kommentálta Angela. – Aranyos! – mosolyogtam. – Nagyon… rogeres – bólintott rá Jeremy. Egyszerre pisszegtünk Angelával. A terem ajtaja kinyílt. Visszafojtottam a lélegzetemet. – Rodge, kezdek rosszul lenni, ne csináld! – kérlelte Adrienne a fiút. – Bírd ki még öt másodpercig. Előrébb… még előrébb… – irányította óvatosan Roger a barátnőjét. – Nem bírom… – Tudod, hogy nincs itt senki, csak az üres tér van előtted, drágám, menj nyugodtan előre! Adrienne határozottabb léptekkel indult meg, közeledve felénk. Roger intett a fejével, épp, mikor elvette a kezeit a vörös szépség szeme elől. – Boldog születésnapot! – kiabálta a vigyorgó kórusunk. – Istenem! – Könnyek szöktek Adrienne szemébe, s felénk futott, időközben eldöntve, hogy Jeremyt öleli meg először. Aztán sorban jöttem én, Lilah, Angela, Brian és Jet. – Jaj, gyerekek… hogy kerültök ide, mi ez az egész? Így is… hogy te itt vagy! És ti is! Istenem… Végül Roger karjaiba zuhant, s feltört belőle a zokogás. Erre azért nem számítottam, tudtam, hogy mennyit jelentettünk neki, de az örömkönnyeknek is van határa. Jeremyre pillantottam, aki aggódva fürkészte Adrienne-t. – AJ – susogta Roger –, jól vagy? – Tökéletesen! – sírta a vállába a lány. – Miért sírsz? – Nem… semmi bajom! Csak annyira örülök!
Roger ránk nézett, s találkozhatott az aggódó tekintetünkkel. Aztán szorosan magához ölelte Adriennet, és elkezdte simogatni a vörös tincseit. – Mi a baj? – kérdezte Jeremy halkan. Adrienne kibontakozott Roger öleléséből, és elkezdte csóválni a fejét. – Hülyeség, ne foglalkozzunk vele, nem érdekes. – Minket érdekel, mondd el! – biztattam. – Csak… természetesen a szüleim – jókedv nélkül nevetett fel a könnyei közt. – Mi történt? – kérdezte Roger éberen. – Jane-t kórházba szállították. Mindenki megdöbbent. – Jó ég! – szólalt meg Angela. – Mikor? – kérdezte Jeremy. – Jennifer nem mondta. – Ma délben – szipogta Adrienne, s megcsóválta a fejét. – A szervezete nem bírja tovább az italt. De nem csodálkozom rajta. – Jaj, AJ, annyira sajnáljuk! – mondta Delilah, és végigsimított a hátán. – Kérhetek valamit? – szipogott tovább. – Persze, mondd! – mondtuk egyszerre többen is. – Ne… ne szólítsatok többet így. Tökéletes az Adrienne. Nem tudom kizárni azt a betűt, nem akarom, hogy… – Ne hagyd, hogy ezt is elrontsák a szüleid! – szólt rá Jeremy. – Szereted ezt a becenevet, nem tudod megváltoztatni, hogy Jane a második neved. – Jaj, fejezd be! – mordult fel Adrienne. – Muszáj kimondanod? Tisztában vagy vele, minek kell direkt kimondani? – Szembe kell nézned vele, Adrienne! – Nem akarok! – vágott vissza könnyes szemekkel. – És ha jót akarsz magadnak, nem hívsz többet így! – Nyugodj meg! – suttogtam, és biztatóan megsimogattam a vállát. – Közben az a féreg is lelépett… már megint – sóhajtott, aztán ismét megeredtek a könnyei. – Istenem, hogy lehet az, hogy ebből a két emberből vagyok összegyúrva?! Hogyhogy nem vagyok olyan szörnyeteg, mint ők? Kész csoda! Roger ijedt meg a legjobban. Összerezzent, és magához rántotta Adrienne-t. – Ne mondj ilyet, kincsem! – Kincs, dehogy! – vágta rá sírva. – Egy idegroncs! Roger a vállainál fogta meg, s a szemébe nézett. – Szerinted miért hoztalak el onnét? Szerinted miért pont akkor találtalak meg, amikor a legnagyobb szükséged volt rám? – Már azt se tudom, miért hoztál el… annyira ködös minden, egyszerűen… összeomlik az életem, mint egy kártyavár! – És én nem számítok? És a barátaid itt? Van fogalmad arról, hogy miért vagyunk melletted? Mert szeretünk, a rohadt életbe! Nem hagyom, hogy bármi történjen veled! – Késő. Már megtörtént… Jane már akkor is alkoholista volt, amikor te még meg se születtél… Ryan meg mindig is egy erkölcstelen, undorító… – Azért szöktettelek meg, hogy felejteni tudjál, az istenért! – préselte ki a fogai közt Roger. – Több mint húsz éven át kínoztak. Most már nem ott laksz. Még többet akarsz szenvedni? – Nagyon könnyen beszélsz! Neked mindened megvan! Híres szülők, pénz, egy saját kastély! Egy csaj, akivel kényedre-kedvedre játszadozhatsz! Ideges pillantásokat váltottunk a többiekkel. Roger nem bírta tovább. – Hogy mondhatsz ilyet? – suttogta elgyengülve. – Adrienne, ne csináld ezt – szólalt meg Jeremy nyugtatóan –, zavart vagy, kimerült, és kétségbeesett. Ne rajta töltsd ki! – Szerintem… menjünk – mondta halkan Jet. – Úgysem akartunk sokáig maradni. A többiek is bólogattak, s lassan, egy szó nélkül elindultunk az ajtó felé.
– Ne! Ho… hova mentek? Nem hagyhattok itt! – Adrienne utánam rohant, és kétségbeesetten megölelt. – Ne menjetek sehova, kérlek! Igazad van Jeremy, csak gyáva vagyok, szembe kéne néznem a tényekkel… – Azzal a ténnyel nézz szembe, hogy mennyien vesznek körül, akik szeretnek, és akikre számíthatsz! Elengedett, s most Jeremyt fogta körül erősen. Percek múlva megnyugodott, s letörölte a könnyeit. Most örültem, hogy Jeremy karjaiban volt. – Akkor… itt maradtok és felvidítotok, ha már ilyen rosszul kezdődött… – Ne is gondolj rá! – szólt Brian. – Inkább igyunk valamit! Adrienne akkor mosolyodott el először. Visszasétáltunk a bárpulthoz, s Brian máris elkezdte kikészíteni a poharakat. Adrienne óvatosan megközelítette Rogert, aki még mindig maga elé meredve állt, üveges szemekkel. – Sajnálom… – mondta halkan Adrienne, s erre Roger felkapta a fejét. Olyan érzésem volt, mintha most hallott volna először azóta, hogy Adrienne kiejtette a kegyetlen szavait. A lány simogatni kezdte Roger szőkés tincseit, ekkor Roger magához húzta, és megcsókolta. A vörösség pedig átölelte a nyakát és elolvadt a karjaiban. Rövid időre azt hittem, megbomlik a harmónia köztük. Attól féltem, hogy Adrienne szembefordul Rogerrel, és minket is ellök magától. De ettől a jelenettől megkönnyebbültem, s ugyanezt láttam a többiek arcán is.
– Nagyobbra. – Ne már! – De, nagyobbra! – Nem fogom tudni kontrollálni, nem akarom… – Majd segítek! – nevetett Jeremy. Mély lélegzetet vettem, s felnagyítottam a vörösen izzó tűzgömböt. A fénye már-már elért az íróasztalig. – Meg fog gyulladni az asztal. – Dehogy fog! – csóválta a fejét. A lángok veszélyes gyorsasággal táncoltak körbe-körbe a tűzkarikában. – Jeremy… – Shh… Erősen átfogott a karjaival, hogy még több önbizalmat adjon. Próbáltam arra koncentrálni, hogy lelassítsam a tűz vészes növekedését. De az megállt, egy helyben lebegett az ágy fölött. – Köszönöm – suttogtam. – Vedd kisebbre! – susogta a fülembe, én pedig azonnal összezsugorítottam a tűzgömböt teniszlabda méretűre. – Hozd ide! Engedd fel! – ezeket a halk parancsszavakat hallgatva, feloldottam a tüzet a kerek formája alól. Szabadon kúszó lángnyelvekkel lebegett közelebb hozzám, s kinyújtottam a kezem érte. Megtalálta a tökéletes helyét a tenyeremben. – Ne engedd el! – utasított Jeremy, s lassan végighúzta az ujjait a meztelen karomon. Elmosolyodtam, s ekkor a tűz hirtelen kékes-lilás színbe váltott. Ilyenben még nem láttam. Teljesen megbabonázott. – Ez micsoda? – kérdezte. – Nem tudom. – Akkor… legyen fehér! Teljesítettem a kívánságát. Jeremy rácsúsztatta a tenyerét az enyémre, s összekulcsolta az ujjainkat. A lángokból apró tűzgömböcske lett, ami a tenyereink között kucorgott. Mélyet sóhajtottam, s hátrahajtottam a fejemet a vállára. – Ne oltsd ki! – suttogta halkan, és összefonta az ujjainkat. Átengedtem a bőrére a lángokat, és megbabonázva figyeltem a lángoló kezeinket, ahogy tökéletesen illettek egymás ölelésébe. – Vedd vissza! – kérte. – Fáradt vagy.
Nem is éreztem, amíg ki nem mondta. Hirtelen vettem el a kezéről a tüzet, s a vérem egy másodperc alatt elnyelte a lángokat. Jeremy egy csókot nyomott a halántékomra, s még mindig átkarolva, hátrafeküdt az ágyon, ezzel magával húzva engem is. Elmosolyodtam, s kényelmesen elhelyezkedtem a karjaiban. – Nem fogsz álmodni, megígérem – suttogta lágyan. – Azt nem tudhatod. – De tudom. Nem engedem. Még jobban hozzá kucorodtam. Ezen a héten már álmodtam egyszer, vártam a másodikat is. Hetente két vagy három alkalommal volt rémálmom, amik három hónapja folyamatosan kínoztak. – Szerinted vége lesz valaha? – suttogtam. – Biztos vagyok benne, szívem. – Olyan könnyű ezt mondani! – sóhajtottam. – Nyugodj meg! Aludj! Igen, lenyugodni. Ez volt a kulcs. Ne gondolj rá… csak engedd, hogy a szívverésének ritmusa bekússzon a füledbe, az elmédbe, a gondolataidba. Arra el lehet aludni… igen, nyugodtan… a legnyugodtabban… Az a kiegyensúlyozott, csak nekem szóló szívverése azon az estén is bevált. Nem álmodtam. Kora reggel arra ébredtem, hogy elzsibbadt a bal vállam, ezért átfordultam Jeremy karjaiban. A bizsergés nem akart szűnni. Elkezdtem dörzsölgetni, hogy kiálljon a görcs a vállamból, de csak egyre jobban zsibbadt. Felszisszentem. – Hel? Mi a baj? – kérdezte aggódva Jeremy. – Semmi bajom, aludj vissza! – suttogtam. Felült az ágyon, és rám nézett. – Nem akartalak felébreszteni, bocsánat! Aú! – ismét felszisszentem, úgy belenyilallt a fájdalom a vállamba. Jeremy félrehúzta az ingemet a vállamról, és hozzáért a bőrömhöz. – Áú! – sikítottam fel, és könnyek szöktek a szemembe. – Mi a…? – A rohadt életbe… – motyogta Jeremy, a vállamat figyelve. Odanéztem. Annyit láttam, hogy… egy fekete pötty van a bőrömön. Olyan, mint egy tintapaca. – Helena, nézz rám! – hallottam a pánikkal teli hangját. – Nem lesz semmi baj, nyugodj meg! – M… mi? Felpattant az ágyról, és kirohant az ajtón. – Jeremy! – kiáltottam, de hirtelen megszédültem a fájdalomtól. A vállamra néztem. A paca már kétszer akkora volt. Pillanatok alatt lángokba borultam a hévtől, a fájdalomtól. – Jet! – hallottam a kiáltását. – Azonnal gyere le! Összeszorítottam a szemem, miközben egy fájdalmas nyögés hagyta el a torkomat. Mi ez? Ahhoz tudtam csak hasonlítani az érzést, mikor Jeremyvel először együtt voltunk, és az első percekben majdnem felperzselődtem a fájdalomtól. – Itt vagyok, Helena, itt vagyok, nyugodj meg! – Mi ez az egész? – kérdeztem könnyes szemekkel. Jet is megjelent, zavart volt a hirtelen ébredéstől. – Mi van? – Ezt te csinálod? – kérdezte Jeremy élesen. Jet odarohant az ágyhoz, és tágra nyílt szemekkel bámult a megfeketedett bőrömre. – Hogy csinálnám én? Gondolkozz! – rivallt rá a bátyjára. – Hel, jól vagy? – kérdezte aggodalmasan. – Úgy nézek ki, mint aki örömében pillangókat kerget? – préseltem ki a fogaim közt. Nem éreztem a vállamat, az égés mintha elvágta volna a testem többi részétől. – Mi ez? – kérdezte Jet.
– Ez? – Jeremy hangja félelemmel, pánikkal és méreggel volt teli. – Ez egy Folt. – És az mi? – kérdezte újra Jet. – Maradj itt mellette! – Éreztem, hogy újra leugrik az ágyról. – Ne menj el! – sikítottam. De ő már nem volt a szobában. – Itt vagyok, Hel, nem lesz semmi baj! – szólalt meg Jet. Alig tudtam nyelni, s azt éreztem, nem jutok oxigénhez. A fájdalom egyre fokozódott, egyre jobban égetett belülről. Kisugárzott egészen a nyakamig, a könyökömig. Alig éreztem a bal felemet. – Mi ez?! – kérdeztem kétségbeesetten, s kicsordultak a könnyeim. Jet a hajamat simogatta, s próbált megnyugtatni, nem sok eredménnyel. Keservesen hosszú perceken át kellett várnunk Jeremyre. Mikor megérkezett, egy könyvet dobott Jet elé. – Tessék. Olvasd! Én nem értem. – Mégis mit akarsz, olvassam el, most itt helyben? Jeremy egy csókot nyomott a homlokomra, de alig éreztem. A forróság burkot szőtt körém, s már azt hittem, örökre magába zár. – Negyven fölött lehet a láza… keress valami értelmeset, valami inkantációt! – Szerinted én nem tudok kitalálni? – Ezt nem tudod, Jet. Ez más. – Mitől más? És mégis mit keressek? Beszélj már egyenesen! – A rohadt életbe! – kiáltott rá. – Keresd meg benne azt a részt, ami a Boszorkányok elpusztításának módszereit írja le, aztán keresd meg a Foltot! Kell egy elleninkantáció, mert állítólag csak egy van rá! Ezt akartad hallani? Ezt nem akartam kimondani előtte! – Jeremy… – nyúltam erőtlenül a kezéért. – Nem lesz semmi baj – nézett a szemembe. – Jet, igyekezz! Egyre nagyobb a Folt. Kezdett homályossá válni a látásom, és Jeremy szavait is alig fogtam fel. A vállamat teljesen beborította egy fekete folt. Túl gyorsan növekedett, az előbb még csak egy apró paca volt… – Megvan! – Fordítsd! – Az… az ördög Fekete Foltja a neve… – A lényeget, Jet! – A… a… természet gyermekeinek leghatásosabb, leggyakrabban használt pusztítási módszere… a rohadt életbe… – dadogta Jet. – Mi van? – Ez nagyon bonyolult inkantáció! – Miért, van inkantáció? – Persze, nézd! De… de… életemben nem láttam még ilyen kötőszavakat… és nagyon hosszú… – Nem érdekel, próbáld meg! – Várj… azt írja… a Foltot a Szent Nyelvvel lehet csak beleégetni egy Boszorkányba… jó ég… blabla… ő… védelem… Felsikítottam a fájdalomtól. A szívemet, a lelkemet is elkezdte mardosni a forróság, nem bírtam tovább… – Jet! – Jól van… az egyetlen védekezési módszer ez az inkantáció és a természet megfelelő gyümölcse. Milyen hülye szöveg ez? Oké… gyümölcs… az gyermeket is jelenthet. Szóval az maga a Boszorkány. Ebből te mit értesz? – Olvasd tovább! Az egekben van a láza, Jet… – A gyümölcs védelme az egyetlen védelem, amire számíthat az adott Boszorkány. Nem igaz! Úgy fogalmazz, hogy én is értsem, a fenébe is!
Jeremy felkapott az ágyról. Nem éreztem semmimet, csak a kínt, csak a végtelen fájdalmat. – Gyere ki a folyóhoz! – szólt oda az öccsének. – Mi? – Hozz egy öngyújtót, ott van a fiókomban! Hozd a könyvet is! Fél perc múlva erőtlenül kinyitottam a szemem. Az eget láttam magam felett, s a tisztán ragyogó kora reggeli napfényt. Jeremy gyorsan letett a folyópartra, de a fejem hozzáütődött egy kőhöz. Éles fájdalom nyilallt a koponyámba, és éreztem, hogy elered a vérem. – Jó ég… bocsáss meg! – a fejemhez emelte a kezét, s szédülten meredt a vérre. – A rohadt életbe… – Mi ez az egész? – kérdeztem remegő hangon. – Nem bírom tovább, állítsd meg, kérlek… – Azon vagyok, édesem! – Vízcseppek hangját hallottam. Jeremy vizet locsolt az arcomra, a nyakamra, a vállamra, a fekete pacára is… Keservesen felsikítottam. – Ne vizet! – ennyi tört fel belőlem, aztán végleg elgyengültem. Nem tudtam elájulni, a fájdalom ébren tartott. – Mi tartott eddig? Add ide! – Mire készülsz? – kérdezte Jet ijedten. – Nem tudom! Olvasd azt a rohadt inkantációt! – Jól van, jól van… – Várj! Hel, nézz rám! Minden erőmet összeszedtem, és sikerült felnyitnom az ólomsúlyú szempilláimat. – Bízz bennem, jó? – A kék szemei pánikot tükröztek, de nem tudtam mást tenni. – Rendben – nyögtem ki. – Csináld, Jet, át fog terjedni! Jet abban a pillanatban hozzáért a kezemhez, és elkezdte szakadozva, óvatosan kiejteni a furcsa szavakat a Ráolvasók nyelvén. És akkor mást is éreztem: Jeremy a vállamhoz emelte az öngyújtót, és meggyújtotta a vállamnál. Akkorát sikítottam, hogy visszhangzott a közeli erdő a megkínzott hangomtól. Ennél nagyobb fájdalmat már nem tudtam volna elviselni… – Jet, figyelj oda, könyörgöm! – szólt Jeremy ijedt hangon. Jet nem hagyta abba, de próbálta kevésbé akadozva kiejteni a szavakat. Kétségbeesetten küzdöttem Jeremy szorítása ellen, az öngyújtó lángja ellen… éreztem, ahogy égeti a húsomat. Aztán egyik pillanatról a másikra megszűnt az égés, amit a láng okozott. Elernyedtem Jeremy karjaiban, de a Folt okozta lázam és a belső marcangolás nem hagyott alább. – Ez az, Jet, még egyszer! Kezdd újra! Már képes voltam kinyitni a szemem. Jeremy mereven bámult a vállamra, az öngyújtót ott tartva. Egy pillanatra sem vette el a lángot a bőrömről, de nem fájt. A következő pillanatban a fejemen ejtett sebet is begyógyultnak éreztem. Kezdtem visszanyerni ez erőmet. – Kisebb a Folt! Ne hagyd abba! – szólt Jeremy reménnyel teli hangon. Jet tovább kántálta az inkantációt, egyre gyorsabban. A fájdalom elengedte a szívemet, teret adott a lelkemnek, nem szorította tovább. A nyakamtól is visszahúzódott… egyre tisztábban láttam. – Még egyszer, utoljára! Képes voltam kapaszkodni Jeremybe. A vállamra néztem, a Folt diónyi méretűvé zsugorodott. A fájdalom visszaváltott zsibbadásba. A fejem kitisztult, a lázam megszűnt. Egy kicsike, apró tintapaca… egy apró pötty, ami irritált… aztán semmi. Csak a tiszta bőröm. Jeremy elvette a lángot a vállamtól. – Elég! – szólt halkan, és megállította az öccsét. Jet könnyes szemekkel tekintett rám, s elengedte a kezemet.
Aztán Jeremy felkapott a karjaiba, visszavitt a házba, bevitt a nappaliba, és ráfektetett a kanapéra. A fiúk leültek előttem a szőnyegre, és csendbe burkolóztak. Jeremy óvatosan simogatta a hajam, míg én kétségbeesetten néztem rá. – A könyv nem volt a helyén – szólalt meg halkan. – Nem ott volt, ahova legutóbb tettem. – És ez mit jelent? – kérdezte Jet. – Azt, hogy miután valaki kinézte belőle a Folt inkantációját, rossz helyre tette vissza a lenti teremben. – Úgy érted… valaki… valaki… Ide nem jön senki! – szólt Jet ideges hangon. – Persze. Csak az nem jön, akit nem érdekel három Gyógyító meg egy Boszorkány. – Ebből mit akarsz kihozni? – Valaki járt az alagsorban, Jet! – vágta rá dühösen. – Megkereste a könyvet, kiírta a szöveget, ami a Foltról szól, és… – Úgy érted… Gyógyítók? – kérdezte Jet halkan. – Ki más? – kérdezte Jeremy keserűen. – Az lehetetlen! Azt… megérezted volna! Megálmodtad volna, ha Gyógyítók járnak itt! – Tudom… – Akkor? – Lehet, hogy elvégeztették valakivel a piszkos munkát, nem tudom! Egész testemben remegni kezdtem. – Nyugodj meg, nem lesz semmi baj! – vigasztalt Jeremy. – Nem engedem, hogy bántsanak! – Már megtörtént, Jeremy – szólalt meg Jet. – Befognád? – Nézz szembe a tényekkel! – szólt rá Jet. – Ez igazán csak idő kérdése volt. – Hogy mondhatsz ilyet? – Csak próbálok reálisan gondolkodni… – vonta meg a vállát. – Van egy olyan érzésem, hogy én vagyok az első Ráolvasó, aki meggyógyított egy Boszorkányt egy Folttól. A legroszszabb az volt, hogy éreztem, hogy folyamatosan inkantálnak… valaki, aki a Foltot beléd égette… és… és alig tudtam elnyomni, alig… azt hittem… – De sikerült – szóltam. – Köszönöm! – Csak az a baj, hogy az inkantáláshoz szükségünk van valamilyen közvetlen kapcsolatra az inkantálttal. Úgy értem… hogy annak a Ráolvasónak egészen biztosan van valamije… tő… tőled – dadogta. – Ne csodálkozzatok rajta – mondta halkan Jeremy –, ha egyszer Gyógyítók jártak a házban. A kétségbeesett gondolataim közt a tekintetem a barna kötésű könyvre tévedt, amit Jet szorongatott a kezében. Óvatosan, remegő kezekkel nyúltam felé, de Jeremy megállított. Elvette Jettől a könyvet, és az asztalra tette. Pillanatok alatt gyúlt fel a haragom. – Jogom van tudni! – Nem is értenéd, ráolvasói nyelven van – felelt. – De te is tudsz róla! Honnan? Van olyan könyv, amiben le van írva normálisan is, nem? Tudni akarom! Nem ez az egyetlen módja, ugye? Nem csak Foltok vannak, nem csak… – Nyugodj meg! – kérte halkan. – Srácok… felmegyek Angelához – mondta Jet. Oda sem figyeltünk rá. – Jogom van hozzá. Tudnom kell, milyen módszerekkel ölhetnek meg! – Jaj, Hel, ne gondolj ilyesmire… vigyázok rád, nem fog történni semmi. – Ma reggel is vigyáztál rám! – kiabáltam. – Ott feküdtem a karjaidban, és jött ez a… ez a… Jeremy próbált megölelni, de nem engedtem neki, felültem a kanapén. – Mondd el! Követelem! Hány módszer van rá? Az a könyv nem éppen vékony. – Helena, kérlek… nem akarom… – Vegyél már erőt magadon, az ég szerelmére! Tudnom kell! Hány módszer van a megölésemre?
Egy fél percen át maga elé meredt. Nyertem. – Mennyi van? – kérdeztem valamivel halkabban. Megcsóválta a fejét, majd halkan, szinte suttogva megszólalt: – Négy. – Nagyon jó – feleltem kedélyesen, de a gyomrom görcsbe rándult. – És mi is az a négy? – Helena… – nézett rám könyörgően. – Mondd el! – Istenem… – a tenyerébe temette az arcát. – Hogy történhetett ez meg? Miért? – Megmondom, hogy miért! Mert Boszorkány vagyok. Jeremy dühösen meredt a semmibe, de tudtam, most már mindent el fog mondani. – Két módszerük van a Ráolvasóknak – szólalt meg aztán. – Az egyik a Foltégetés. Ezt… csak egy bizonyos inkantációval lehet végezni. A korai háborúkban ez volt a leggyakoribb módszer. A… a Boszorkány testét négy különböző ponton égetik meg Folttal. A két vállán és a térdein. Ettől teljesen legyengül, és a védekező rendszere megadja magát. Aztán… aztán… egy éles tárggyal… bele… bele kell döfni… A rohadt életbe! – Óh! Milyen romantikus! A szívembe kell döfni egy tőrt? Nem rossz – vidáman, könnyedén ejtettem ki a szavaimat. Ez az őrület jele? – Helena, nem akarom tovább mondani… túl borzasztó. – Bocsáss meg, de egy Boszorkánnyal élsz együtt, így ezekkel a tényekkel is szembe kell nézned! Mi a második módszer? – Azt is a Ráolvasó csinálja. Az a Sebégetés. – Milyen jó kis neveik vannak! – próbáltam viccet csinálni belőle, de Jeremy bosszúsan nézett rám. – Mi az a Sebégetés? – kérdeztem immár komolyan. – A Ráolvasó egy meghatározott inkantációval sebet ejt a Boszorkányon. Ezt nagyon sokáig kell csinálni, mire azon a kis helyen megadja magát a Boszorkány védekező rendszere. Több helyen is előjöhetnek a sebek. Az… az a lényege, hogy… hogy kivérezteti a Boszorkányt – suttogta el. – Szuper… egyre jobb! – Ennyi elég, nem mondok többet – jelentette ki erélyesen. – De olyan szórakoztató! Kíváncsi vagyok, hogyan lehet cifrázni a módszereket! Kíváncsi vagyok a fantázianeveikre! – Hel, könyörgöm… – esedezett. – Egyszer kell csak elmondanod – mondtam kivételesen nyugodt hangon –, és többé nem kérdezek róla. Tudnom kell, Jeremy. – A Rontás a Gyógyító módszere – remegett meg a hangja. – Ezt alig használták, mert a Boszorkány közelébe kellett férkőzni ehhez, és előbb támadott rá a Boszorkány, mint ahogy a Gyógyító elérhette volna őt. Szóval… egy érintés az egész. Hozzáér, és… gyakorlatilag… az a legegyszerűbb, ha szétroncsolja az ereit. Szétszakítja őket, és így a vér nem jut el a test különböző pontjaira, csak belső vérzés keletkezik. Percek alatt szörnyethal. – Keserűen felnevetett. – Tetszik? Mit akarsz még tudni? – A negyediket – suttogtam ijedten. A félelmem egyre erősödött. – Ugye… ugye… a negyedik módszer… – Igen, a Látóké – vágta rá dühösen. – És mi az? – suttogtam. Rám emelte a kék tekintetét. Kicsordultak a könnyei. – Nem akarom… – suttogta. – Muszáj elmondanod. Kétségbeesetten beletúrt a hajába. – Helena, ne kényszeríts rá, könyörgöm! – Add ki magadból! Jet nem tudott a Foltról. Mióta tartottad magadban? Miért nem mondtad el? Ne csodálkozz, hogy lelki roncs vagy. – Köszönöm! – nevetett fel keserűen. – Azonnal mondd el! – követeltem.
– Jól van! – kiáltott rám. Összerezzentem. – Szerinted mit tud csinálni egy Látó? Befolyásolja az érzelmeidet! Elhiteti veled, hogy te vagy maga az ördög, hogy rossz lény vagy, hogy szenvedned kell! Tudod mi lesz ebből? Magad ellen fordulsz, és magad ellen fordítod a képességedet! Ez az Áldozás. Hidd el, meg tudod találni a tűznek azt a funkcióját, amivel meggyilkolhatod magadat! A víz boszorkánya is meg tudja fojtani magát! A levegő is szét tudja szakítani egy Boszorkány ereit, a légnyomás szét tudja tépni őt! A föld pedig… az ásványai kikristályosodnak a véráramban, és megállítják a vérfolyamot. Tessék! Ezt akartad hallani? Hogy egyetlen pillantásomba kerülne, és rászedlek az öngyilkosságra?! Éreztem, mekkora fájdalmat okoz neki ez a vallomás, s kárpótlásul a karjaiba vetettem magam. – Nem hagyom, hogy bántsanak, nem hagyom! – szólalt meg fátyolos hangon, s óvatosan, remegve simogatta a hajamat. – Jet is melletted lesz, segíteni fogunk, nem lesz baj, ígérem! Erősen belemarkoltam a pólójába, amit már átáztattak a könnyeim. Megrémisztett a valóság: Boszorkány vagyok, akinek olyan ellenségei vannak, akikről nem tud semmit, akiket nem is ismer, de meg akarják ölni őt. – Jennifer boldog lesz – sírtam a vállába. – Végre valaki felveszi a harcot ellenem, végre valaki el akar pusztítani! – Jaj, ne mondj ilyet! Jennifer… nem akarja a halálodat, hogy gondolhatod… – Dehogynem! Benne megvan az ösztönös gyűlölet irántam! Ő nem olyan abnormális, mint te és Jet! Ő egy vérbeli Gyógyító, és gyűlöl engem! – Jennifer megbékélt veled. Elfogadott. – Akkor miért néz rám úgy mindig? – sírtam kétségbeesetten. – Ugyan már, Hel! Hát nem egyértelmű ez? Csak arról van szó… hogy végtelenül irigy! – Mégis mire? – zokogtam. – Kettőnkre, az ég szerelmére! Hogy együtt vagyunk, az ellentéttel dacolva, meg… ami köztünk van! Csak irigy, Helena! Semmi több! Fogalmam sem volt, hogy Jeremy túloz-e, vagy csak meg akar nyugtatni. – Akkor is… vannak ellenségeim, és megtámadnak. Ki tudja, mikor próbálkoznak újra… Akár perceken belül, akár… – Nem hagyom – megcsókolta meg a hajamat. – Jet is segíteni fog, ebben biztos lehetsz. Addig simogatta a hajam, addig suttogott nyugtató szavakat, míg alább hagyott bennem a rettegés, s lassan felszáradtak a könnyeim is. – Mutasd a vállad! – szólt halkan, s óvatosan eltolt magától. Félrehúzta az ingemet, s megsimogatta a bőrömet. – Nincs semmi baja. Nem fáj? – Nem. Teljesen megszűnt. Lehajolt, és megcsókolta a bőrömet a vállamnál. Én lassan elváltam tőle, és a könyvért nyúltam. Már nem állított meg. Furcsa, érdes bőrkötése volt. A gerincén ott díszelgett a fekete C betű. – Gyanítom, hogy nem sok létezik az ilyen könyvekből – mondta Jeremy. – De a mi családunk nagyon régi. Ha Gyógyítók jártak itt… nekik biztosan nincsenek ilyen könyveik. Remegő kezekkel a fedélért nyúltam, de ismét megállított. A kezemre tette a kezét, és ő nyitotta ki a könyvet. Az első sárgás lapon, fekete tintával írva ezt állt: „A. M. Rabe – A Természet sarja” – De ez nem ráolvasói nyelven van… – Egyszer normálisan is le van írva a címe. Megpróbáltam elolvasni az első rész címét, semmit sem értettem belőle. Teli volt ismeretlen betűkkel, amelyekhez hasonlót még életemben nem láttam. Hát ez a ráolvasói írás! – Miért ezen a nyelven írta az ősöd? – Gondolom… hogyha meg is találja egy kívülálló, akkor se értse. Vannak a Boszorkányokról angol könyvek, amelyekben Alexander Rabe írásaira utalnak. Ő foglalkozott a legtöbbet ezzel a témával.
Ahogy lapozgatott, megjelent egy-egy ábra a sárgás oldalak írásfolyamában. Láttam négyféle körábrát, mindegyikbe különböző háromszögek voltak vésve, kettő közülük vízszintes vonallal áthúzva. – Ez a tűz – mondta Jeremy, s rámutatott az áthúzás nélküli, csúcsával felfelé álló háromszögre. Továbblapozott, és jó pár oldal után megláttam egy nagyobb fejezetcímet. A mellette lévő rajz egy emberi testet ábrázolt, a testen négy fekete satírozást láttam, kettőt a vállnál, kettőt a térden. Ekkor Jeremy becsukta a könyvet. – De… de… úgy tűnik, a Gyógyítók nagyon felkészültek – rebegtem. – Van négy hatásos módszerük… nem csodálkozom, hogy olyan kevés Boszorkány maradt. – A két fél egyenlő – felelt. – De a Boszorkányok mindig is kevesebben voltak. Hidd el, a te fajtád is nagyon erős! – Persze – bólogattam remegve. – Ez is azt mutatja. Ha megtámadnak egy ilyen Foltégetéssel, csak rátok számíthatok, magamra nem. Fogalmam sincs, hol van az a Ráolvasó, aki rám támadt, fogalmam sincs, mit tehetnék ellene… – Helena, nézz rám! Ezért muszáj gyakorolnod. Az a tűz a véredben… nem csak egy gyönyörű, erős elem, hanem a legnagyobb védelem is, amit a természettől kaphattál. A Gyógyítók elleni védekezés abból áll, hogy… fel kell venned velük a harcot. Ha valaha ilyen helyzetbe kerülnél, biztosnak kell lenned önmagadban, biztosnak kell lenned a tűzben. – Ki akarsz képezni? Én nem fogok többet gyilkolni, Jeremy. Azt felejtsd el! – Ez nem gyilkosság, Helena. Ez a túlélésért való küzdelem, fél évezrede, folyamatosan, mindkét fél számára. – Ez túl sok, én ezt nem bírom… most már a túlélésért kell küzdenem? Úgy érzem magam, mint… az evolúció zsákutcája… – Ezek a természet törvényei, szívem. Ha zsákutca vagy, akkor én is az vagyok. És a többi élőlény próbálja fenntartani az egyensúlyt. – De miért van ez a háborúskodás?! – fakadtam ki hirtelen. – Miért kellett elkezdődnie, miért kellett… a Gyógyítóknak ellenünk fordulniuk, miért… miért kellett Boszorkányokká válnunk, miért… égettek el annyi embert? Már azt se tudom, hol kezdődött ez az egész! – Ha mi egymás pusztításával a természet törvényei szerint élünk, lennie kell valakinek, aki mindig felborítja az egyensúlyt – felelt halkan. – Ez nem a mi hibánk. – Akkor kié?! – Jól tudod te azt. Tisztában vagy vele, hogy mindketten emberfelettiek vagyunk. Olyan faj felett állunk, akik nem értik meg a természet erejét. – Az embereket hibáztatod? Azért, mert mi irtjuk egymást? – meredtem rá. Bólintott. Nehéz volt elhinnem, hogy valóban így gondolja. – Te tűzből vagy, Helena. A természet része vagy, úgy, ahogy én is, egy ellenpólusként. Én természetellenes mutáns vagyok. Az ember áll a kettő között, semlegesen. De legtöbbször azt választja, hogy a természet ellen fordul. Ezen már sokat gondolkodtam… lehet, hogy emiatt billen az egyensúly, és ezért vagyunk mi többen, ti pedig kevesebben. Nem tudom. Ez már gyógyítói filozófia, abból meg nem sokat olvastam. Ez nekem most túl sok volt. Az elmúlt hónapokban egészséges öntudatom alakult ki, és büszke voltam rá, hogy Boszorkány vagyok. Most azt kívántam, bárcsak ne lettem volna az… Mi lenne, ha… csak ketten lennénk Jeremyvel, két normális emberként? – Sze… szerinted – nyeltem egyet – ha ember lennék… és te is az lennél… – Nem tudom – felelt, mielőtt még befejezhettem volna. – De… nem tartom valószínűnek, hogy egyáltalán találkoztunk volna. – És… akkor nem is szeretnél? – Nem tudom – válaszolt, a szemembe nézve. Képzeletben kinyújtottam magam elé a két tenyerem. Az egyikbe helyeztem a rettenetes súlyt, ami fél órája szakadt rám, mikor felébredtem a fájdalomra. Abban a tenyeremben volt a több évszázados ellenségeskedés, a pusztítás, a természeti törvények, a szabadság hiánya, a rettegés. A másik tenyeremben
ott nyugodott, ott pihent a szabadság, amit a lázadás adott nekem. Ott égett a szerelem, és minden, ami miatt ezt az elmúlt négy hónapot áldásnak éreztem. Tehát átok vagy áldás? Délután négy óra felé a kandalló előtt ültünk, kéz a kézben. A vállára támasztottam a fejem, s lehunyt szemekkel hallgattam Angela élettel teli hangját. – Megnézted a pályázatot, amit elküldtem? – Milyen pályázatot? – kérdezett vissza Jeremy. – Persze, hogy nem nézted meg! – bosszankodott Angela. – Állami verseny, bármelyik művészeti kategóriában várnak alkotásokat. Te mindenkit leköröznél, ha elküldhetnéd valamelyik rajzodat. – Küldj helyettem! – mosolygott Jeremy. – Nem vagy normális. Az első tíz helyezett még állásajánlatot is kap a saját területén! Van egy-két ajánlat építőművészi és formatervezői munkára is. Ilyesmi jó lenne neked! Csak éppen Floridában van a munka… – Na látod, megvan az ok arra, miért is nem foglalkozom a pályázattal! – nevetett Jeremy, mire én is elmosolyodtam. – Hagyd, Angela! Nem mész vele semmire – mondtam. – De te beszállsz, ugye? – kérdezte Jet. – Nem… – felelt Angela. – Miért nem? Attól félsz, hogy bekerülsz az első tízbe, és elküldelek Floridába? – Dehogy, Jet, csak… én nem rajzolok olyan jól. – Hé! Miket beszélsz? – Jeremy sokkal jobb… – Ha így érzed, megvan a megoldás – szólt Jeremy. – Odaadom az enyéimet, és elküldöd a saját neveden. – Elegem van belőled! – szólt rá Angela. – Komolytalan vagy, nem használod ki a kincset érő lehetőségeket, és inkább itthon lustálkodsz, minthogy továbbtanulnál. Hel, csinálj már vele valamit! – Nem lehet – motyogtam, és lecsúsztam Jeremy ölébe. Rám tört a fáradtság. Bosszantó volt, mert Jenniferrel még közölnünk kellett, hogy Gyógyítók jártak a házban, s ehhez igencsak éberen kellett maradnom. Egy autókürtöt hallottam odakintről. Ettől kinyíltak a szemeim. – Ez hogy lehet? – kérdezte zavartan Jet. – Még csak négy óra van… – Tudom… – felelt Angela homlokráncolva, majd felkelt a kanapéról, s az ajtóhoz sietett. Jet utánament. A nyíló ajtón keresztül megláttam Robert Webster kocsiját. – Nagyon jó… – morogtam. – Már csak ez hiányzott. – Elmehetnél aludni… Jeremyt félbeszakította Angela apjának szigorú hangja. – Hozd a cuccaidat, hazaviszlek! – De… de miért? Úgy volt, hogy anya jön értem nyolckor – hallottam Angela bizonytalan hangját. – Hát ez most nem így lesz, lányom! Hozd a cuccaidat! – Mr. Webster, mi történt? Miért nem maradhat? – kérdezte Jet. – Mert ez így nem megy tovább! – Mr. Webster hirtelen emelte fel a hangját. – Alig látom a lányomat! Örülök, ha vasárnap estére hazaér! Volt egy alkunk. Azt mondtad, nem veszed el tőlem a lányomat, kölyök! Jeremy éberen figyelte a jelenetet, s tudtam, másodpercek választják el attól, hogy kirohanjon a bejárati ajtóhoz. – Apa, fejezd be, kérlek! – könyörgött Angela. – Tudod, hogy jó helyen vagyok, tudod, hogy nem veszítesz el, tudod, hogy… – Nem érdekel! – Robert élesen fúrta a tekintetét Angela szemébe. – Utoljára mondom. Hozd a dolgaidat! – Az anyja tud erről? Miért nem ő jött? – kérdezte Jet.
Robert paprikavörös lett. – Mégis mit képzelsz magadról?! Jeremy felpattant. Átvágott az előszobán, és már kint is volt. – Mr. Webster, megértem, hogy aggódik, de higgye el… – Még te is itt vagy? – rivallt rá Angela apja. – Nem engedem, hogy elvegyétek tőlem a… – Miből gondolja ezt? – kérdezte Jeremy. – Ha ismeri a lányát, tudja, hogy mennyire szeret itt lenni. Nem az a legfontosabb, hogy ő… – Ne szájalj velem! – Angela sehol nem lehetne nagyobb biztonságban, mint nálunk – vágta rá Jeremy. – A nővérem orvos, és higgye el, mi sem akarjuk bántani a lányát. – Bármikor rohamot kaphat, és nem tudok róla semmit, mert egész nap… – Tudja, a stressz elősegíti a rohamokat. Jól tudja, hogy milyen állapotban vannak Angela idegei! Angela a szája elé kapta a kezét, és berohant az ajtón. Felugrottam, és mielőtt még felrohanhatott volna a lépcsőn, elkaptam a karját. – Angie… – Hagyj békén! – sírta, de nem engedtem el. – Nem lesz semmi baj, harcolunk érted, tudod jól… – Ezért? – potyogtak a könnyei. – Minek? Semmi értelme. Jet is ott termett. – Angie, ne sírj, nem lesz semmi baj! Angela Jet karjaiba vetette magát, és hevesen sírni kezdett. – Haza kell mennem, muszáj… – Otthon csak üvöltözés vár rád, nem mész sehova… A szemem sarkából láttam, amint odakint Jeremy heves vitába keveredik Angela apjával. – Nem lesz ez olyan egyszerű, mint ahogy azt gondoltad… – sírta Angela. – Apám mindig is ilyen volt. Csak így tudja kifejezni a szeretetét… ha egyáltalán ez annak nevezhető. – Jól tudod, hogy nem állhat közénk. Nem engedem, hogy elmenj! Angela kétségbeesetten kapaszkodott Jetbe, aki nyugtatóan simogatta a lány szőke tincseit. Nekem viszont görcsbe rándult a gyomrom attól, amit a ház előtt láttam: Angela apja megütötte Jeremyt. – Mit művel?! – sikítottam, és odarohantam. Elkaptam Jeremyt, aki az ütés erejétől kishíján elesett. – Szívem… nézz rám! Felrepedtek az ajkai, a szája sarkából folyt a vér. – Mégis mit képzel magáról?! – kiáltottam Mr. Webster felé. – Fogadja el, hogy a lánya itt jobban érzi magát, mert itt egyáltalán nem veszi körül stressz, csak szeretet! – Összehúzta a szemeit a szavaimra. – Most mit akar tenni, engem is megütni? Csinálja csak nyugodtan! Jeremyre néztem. – Egyre jobban vérzel, menj be! Halkan morgott valamit, s miután bement a házba, magára csukta az ajtót. Angela apja gyilkos tekintettel meredt rám. – Hogy meri megütni azt, aki jót akar a lányának? – sziszegtem a fogaim közt. – Hogy veszi a bátorságot, hogy… – Ő hogy veszi a bátorságot, hogy bíráljon, mint szülőt?! – Ó, hát ez a fontos, látom már! A méltóság, ami nem létezik! – kiáltottam rá. – Szedje össze magát, és vésse az agyába, hogy a lánya súlyos beteg, és egy tökéletes társat talált maga mellé! Tudja, hogy mi jellemző a lánya betegségére? Mély depresszió, az előbb-utóbb eljövendő teljes bénulás miatti rettegés! Észrevette ezeket a jeleket a lányán ez elmúlt három hónapban? Nem! Miért nem? Hát azért, mert Jettel van együtt, és boldog!
Forrt a vérem a dühtől. Percek választottak el attól, hogy a tűztől túltelített belsőmön könnyítsek. Akkor pedig Angela apja meg fog sérülni. – Igen, tudom, az igazság fáj – vetettem oda neki. – De engedje szabadon szárnyalni a lányát, amíg lehet, az ég szerelmére! Nem fog tudni mindig talpon állni! Már így is injekciókon él! Kérem! Mr. Webster zavartan méregetett, aztán morgott valamit. Mikor már azt hittem, hogy végre megnyugszik, hirtelen eltátotta a száját, és idegesen meresztgette a szemeit felém. – Ég… égnek az ujjaid! A kezemre tekintettem. A tenyeremet egy alig észrevehető, halvány tűzréteg vette körül. A következő másodpercben már fel is szívta a bőröm. – Dehogy! – vágtam rá. – Csak maga már hallucinál is a méregtől! Látja, már a saját egészsége is rámegy! Nyugodjon meg, és menjen haza! És ne kiabáljon Annával. – Kedves vagy, hogy megszabod, mit tehetek, és mit… – Könnyekre fakasztotta a barátnőmet, és megütötte a barátomat. Idejött, és szétrombolta a békés délutánunkat. Utoljára kérem… menjen haza! Egy szó nélkül fordult sarkon, beszállt a kocsijába, és dühös ábrázattal elhajtott. Berohantam a házba. Jeremy a kanapén ült, és maga elé bámult. Odamentem hozzá. – Jól vagy? Bólintott. Már nem vérzett, az ajkai sem voltak felrepedve. Megsimogattam a haját, s leültem mellé. – Hogy volt képes megütni? – Nem érdekel – morogta. – Jet intézte el? – Egy hajszálon múlt, hogy Angela észrevegye, amikor gyógyított… – Akkor egy-egy – sóhajtottam. – Mérgemben a tűz kisugárzott az ujjaim köré, és Bob észrevette, hogy… – Micsoda? – kérdezte, s felkapta a fejét. Aztán már nem kellett folytatnom, mert láthatta az élményt a lelkemben. Lesütöttem a szemem. – Sajnálom… túlságosan is felhúztam magam. Ilyen még nem volt… De megdöbbenésemre Jeremy elnevette magát. – Te jó ég! – nézett rám tágra nyílt szemekkel. – Akkor feleslegesen aggódtam! – Mi van? – Mérgedben ilyen fokú védekező reakciót mutattál? Ez fantasztikus! – Mi? Azt hittem, aggódsz, hogy Bob meglátta… – Ugyan már! Az emberek félnek a lehetetlen dolgoktól, és kizárják őket, ha egyetlen ésszerű magyarázatot kapnak rá, miért nem történhetett meg. Azt mondtad, hogy hallucinál, ez tökéletes volt! De, Helena… te jó ég! Akkor nincs miért aggódnom! – Beszélnél úgy, hogy én is értsem? – A tűz jobban véd téged, mint gondoltam! Ez… ez már nem két elkülöníthető fogalom: te és a tűz. Saját magadat védted meg, és nem is vetted észre! – Hirtelen elkapta a kezem. – Hel… hogyha valaha is, bár nem kívánom ezt, de ha valaha is szembe kell szállnod egy Gyógyítóval, nem kell félned! A tűzre számíthatsz, számíthatsz arra, hogy a végsőkig megvéd! Ha tudnád, mennyire örülök… Tágra nyílt szemekkel néztem rá, de nem tehettem sokáig, mert hirtelen megcsókolt. A magabiztosságom visszatért a szavaitól, megnyugtatott. Újra bíztam a tűzben, annak ellenére, hogy reggel megégette a vállamat. De hisz az csak azért volt, mert legyengültem! Ha erős maradok, ez a tűz a véremben legyőzhetetlenné tesz! Valahol volt odakint egy Gyógyító-testvérhármas, vagy csupán egy Ráolvasó, aki megpróbált elpusztítani. De ebben a percben éreztem először, hogy nem félek.
20. Túl a szabályokon „We are normal and self-controlled Remember to learn to forget Whiskey shots and cheap cigarettes…” (Green Day – Before the Lobotomy)
A tudatalattim jó ideje próbált már felkészíteni arra, hogy meg fognak támadni, csak nem ismertem fel a jeleket. Pontosabban egy jelet: a rémálmomat. A Foltégetés után megszűntek az álmaim. Végleg. Egyszer sem szenvedtem tőlük tovább. Így még inkább csordultig voltam önbizalommal, s újra képes voltam elengedni magam. Egyvalamitől tartottam csak: most már Jet is egyfolytában mellettem volt, mert segíteni akart baj esetén, s nem tudtam, ez Angelát mennyire zavarja. Sajnáltam, hogy egyre kevesebb idejük van egymásra, mert Jet éjjel-nappal rám vigyázott. – Elraktad az ingét? – Persze, fent van a szobámban. – Kéznél van? A telefonod is legyen kéznél, bármi történhet. – Jaj, Jeremy, állj már le! – szóltam rá. – Nem lesz semmi bajom. Mikor Jeremy rám nézett, igyekeztem hangtalanul sürgetni őt. Bólintott, és kézen fogott. Jetnek és Angelának kijárt a szabadidő… nélkülem. – Szia, Jet! – köszöntem el tőle. – Jó szórakozást! – Hálás szemekkel nézett rám, mikor végre elindultunk. Szinte minden hétvégénket Brookingsban töltöttük. Egy hétnél tovább nem bírtam volna ki, hogy ne lássam Rogert és Adrienne-t. – Azon gondolkodtam… – szólalt meg egyszer Jeremy az úton –, hogy már egy hónap sincs a születésnapodig. – Matekzseni vagy! – nevettem. – Nem gondolkodtál azon, mit kapsz tőlem? Ez aztán meglepett. – Nem igazán. Kellett volna? Megvonta a vállát. – Mit is kaphatnék tőled? Hmm… – elgondolkodtam. – Gondolom, nem azt, amit én adtam neked a szülinapodra. Abból nincs még egy. – Hát… – rám sandított – igazából, ha utánaszámolsz, jó pár volt már. Felnevettem. – Nem úgy értettem, te bolond! Csak… tudod, az első… az a legjobb, és megismételhetetlen! Felvonta a szemöldökét. – Az volt a legjobb? De hiszen… sírtál. – Nem az a része számít. Miért, neked nem az volt a legjobb? Mindketten felnevettünk.
– Emlékszel, amikor egyszer… február közepén lehetett talán… egy brookingsi parti után… nem bírtuk ki hazáig? Elgondolkodtam. Február közepe… két hónapja lehetett… Brookings… aztán eszembe jutott. – Azt te nem bírtad ki! – nevettem. – Hát… nem ellenkeztél túlságosan. – És ez is miattad van! – Bocsánat – sóhajtott fel, mire ismét nevettem. – Végre! – sóhajtott fel Adrienne, mikor meglátott minket a kőlépcsőn. – Azt hittem, már nem jöttök! Jetéket hol hagytátok? – Otthon. Kettesben. Néha nem árt nekik – öleltem át szorosan. – Ez igaz! – értett egyet, s velünk együtt belépett a nagyterembe. Bent éppen egy új slágerre tombolt a tömeg. Adrienne-hez hajoltam. – Hogy vannak a szüleid? – Jane még mindig kórházban van. Ryan hazatolta a képét. És ezt mind Jane orvosától tudom – legyintett. Ennyi elég volt, nem akartam többet zaklatni ezzel a témával. A bárpultnál ott találtuk Delilah-t. – Hé, szia! Nem is mondtad, hogy jöttök! – Meglepetésnek szántam – vigyorgott, majd megölelt. – Brian? – érdeklődött Jeremy. – Kitombolja magát egy kicsit – mosolygott, a tömeg felé mutatva. Egyik pillanatról a másikra gyengéd karok fűződtek a derekam köré, s valaki megcsókolta a hajamat. Elmosolyodtam. – Szia! – nevettem, s átöleltem Rogert. – Te jó ég, hogy néz ki a hajad? – Kikerekedett szemekkel pásztáztam a bezselézett szőke tincseit. – Ugye? – kérdezte Adrienne. – Undorító. – Több tiszteletet, hölgyeim! – nevetett ránk Roger. – Neked vagy a hajzselédnek? – kérdeztem felvont szemöldökkel. Roger grimaszolt egyet, majd két apró csókot nyomott az arcomra. – Eldöntöttem valamit – jelentette ki. – Ajaj… – vigyorogtam. – Briannel megegyeztünk, hogy ha ma eljöttök, akkor leitatjuk Jeremyt. Eltátottam a számat, s Jeremyre pillantottam. Felvont szemöldökkel nézett Rogerre. Már azóta láthatta a szemében, mit tervezett Roger, mikor megjelent. – Nem érdekel a nyávogásod – mondta Roger Jeremynek. – Ma iszol. Majd Helena vezet hazáig… vagy itt maradtok. Van elég szoba. – Roger, Roger… – csóválta a fejét Jeremy – nem tanulsz sohasem? – Én? Mit tanuljak én? – Te itattál le tizenhét éves koromban. – Igen – értett egyet. – És? – És? – pislogott Jeremy. – Egyáltalán nem emlékszel a következményekre? Azóta nem ittam egy kortyot sem, és ez így is fog maradni. – Miért, mi történt? – kérdeztem, s akkor visszahúzódtam Jeremyhez. – Ugyan már! – legyintett Roger. – Kezdő volt szegény, és megijedt. Azóta már eltelt két év. Ne légy ennyire nyápic, az isten szerelmére! Ha férfi vagy, iszol! – Kösz – vetette oda neki Jeremy, és elfordult tőle. – És most megsértődik! – Roger feltűnően magas hangon vonyította a szavait. – Hihetetlen! Na jó… Gyere, kincsem, menjünk táncolni! A szőke herceg kézen ragadta szerelmének vörös tárgyát. – Helyes, menjetek… – morgott Jeremy mellettem. Roger és Adrienne eltűntek. Aggódva fürkésztem Jeremyt. Itt valami nem stimmel, éreztem. Megsimogattam a hátát.
– Mi a baj? Mi történt két évvel ezelőtt? Jeremy alig észrevehetően Lilah-ra pillantott. – Csak rosszul voltam… – Mindenki rosszul van… főleg, ha először iszik! – nevetett Lilah. – Úgy hívják, hogy másnaposság, szívem! – De… nem akkor. Közvetlenül, miután ittam. – Hát akkor… nem voltál hozzászokva. De ezt biztosan kinőtted már! – mosolygott Lilah. – Ezt ma be is bizonyítjuk, Brianék oldalára állok! Jeremy nyugtalanul sóhajtott. – Haza kéne mennünk. Felültem mellé egy bárszékre. – Nem fogják leerőszakolni a torkodon, ettől ne félj! Jimmy, a bárpultos megkérdezte, mit innánk. Gyorsan rendeltem két gyömbért. – Lehet, hogy igazuk van – mondtam. – Lehet, hogy már nem lennél rosszul. Megpróbálhatnád. – Soha – jelentette ki. – Egyszer elég volt azt átélni. Majdnem belehaltam, Helena. Megdermedtem, és majdnem kiesett a pohár a kezemből. – Mi… micsoda? – Két perc alatt felszívódott a véremben, és… szóval… amilyen én vagyok, annak az alkohol nem tesz jót. – De… most csak túlzol, ugye? Úgy értem… nem hinném, hogy… – Pedig hidd el! – bólintott. – Az alkohol megtámadta a véremet, és… gyakorlatilag… de nem szívesen beszélek erről. – Akkor ez most komoly? – Ha… ha… Jen nem lett volna… lehet, hogy most nem beszélgetnénk. Elállt a lélegzetem. – De hát mi történt? Mondd el, kérlek! Közelebb hózódott hozzám. – A mi vérünk túl tiszta, képtelen elviselni olyan idegen anyagokat, amelyek egy kicsit is roncsolhatják. Bezzeg te nem így vagy vele, mert a te véred nemcsak hogy tiszta, de erős is. De… az ilyenek, mint én… érzékenyek a káros behatásokra. Belülről majdnem szétmart az alkohol. Ha Jennifer nem szedte volna ki… – Kiszedte? – ámuldoztam. – Hogyan? – Nehezen. Az fájt a legjobban – keserűen felnevetett. – Persze, mindig az fáj a legjobban, amit Jen csinál. – Kicsim… mit csinált? – kérdeztem aggódva, és megsimítottam a haját. – Kiszedte a felszívódott alkoholt a véremből… visszafordította a kémiai reakciót. Rettenetes volt. – Hirtelen kirázta a hideg, s megremegett a kezében a pohár. – Jaj, szívem… de… azt mondod, ha bármi a véredbe kerül… és mi van a kávéval? Megcsóválta a fejét. – A koffeint már megszoktam – még mindig a poharára bámult, s idegesen felnevetett. – Ezért félek attól, hogy azt gondolod, gyenge vagyok. De… nemcsak én vagyok ilyen, mindegyik… mindegyikünk… – Minden vagy, csak nem gyenge – jelentettem ki. – Ne félj attól, hogy ezt gondolnám rólad. Végre rám emelte a tekintetét, s megbizonyosodhatott róla, milyen komolyan gondolom. Rámosolyogtam. – Nem megyünk sehová! Bulizni jöttünk, és azt is fogjuk csinálni! Roger és Brian pedig nem érdekelnek. Tudod, hogy volt egy alkunk. Most én vigyázok rád. Egy csókkal vidítottam fel, és hoztam meg a kedvét a tánchoz. Ebben a zene is segített. Épp egy Guns N’ Roses-sláger kezdődött, ami Jeremy kedvence volt. Nevetve húztam be a tömeg sűrűjébe, s rögvest feloldódott.
– Jobb? – kérdeztem vigyorral a szám végén. – Egy kicsit – felelt jelentőségteljes tekintettel. Erre megöleltem. Szorosan visszaölelt, s belenevetett a fülembe. Ezután még jobban elengedtük magunkat, mikor egy sokkal lassabb szám kezdődött el. Erős váltás volt ez a kemény dal után, s először sajnáltam, de aztán felvettem a zene ritmusát, különösen akkor, amikor Jeremy megcsókolt. Magához húzott, s azonnal köré fontam a karjaimat. Egy ideig képes voltam együtt ringatózni vele a lágy dallamra, aztán lassan mindketten megálltunk egyhelyben, s csakis egymásra koncentráltunk. Úgy éreztem, egybeolvadtam vele, egybeolvadtam a szívével és a lelkével. Beletúrtam a hajába, amíg a ő derekamat simította. Elöntött a gyönyör hulláma, ahogy csókolt. Mintha egy apró elektromos sokkot kapott volna a nyelvem, de erre csak még jobban átöleltem. Viszont Jeremy elszakadt tőlem. Miért? – Jó ég, ez mi volt? – kérdezte zihálva. – Micsoda mi volt? – Te… te csináltad? Te gyújtottál tüzet? Rámeredtem. – Hogyan? – Olyan érzés volt… és… – féloldalas mosolyra húzódott a szája – hú… furcsa. Jó furcsa. Nagyon jó furcsa. – Mi van? – nevettem. Nem felelt, inkább újra megcsókolt. Viszont sokkal szenvedélyesebben, mint ahogy eddig tette. Fogalmam sem volt, hányan nézhettek már minket, de nem érdekelt. Belülről megperzselődtem a forróságtól, mikor letámadott a csókjával. – Te jó ég, ne csináld ezt! – lehelte Jeremy. – Mi van? Mit csinálok? – Nem tudom. De olyan mintha… tényleg, mintha nem téged csókolnálak, hanem egy lángot! Erre irtózatos nevetőgörcsöm támadt, és a karjaiba zuhantam. – Komolyan beszélek, Hel! – nevetett. Véget ért a lassú dal, s újabb gyors kezdődött. – Nem… nem akarunk haza menni? – kérdezte. – Most jöttünk! Valami baj van? – fürkésztem aggódó szemekkel. – Van – bólintott. – Olyan érzésem van, mint akkor… februárban. Elállt a lélegzetem, s ismét elnevettem magam. – Ne tedd ezt velem! Eljövünk Brookingsba, végigtáncolunk két számot, aztán rád jön, hogy… – A te hibád! – Mi van? – nevettem. – Miért kell… tüzet lehelned a számba, mint egy sárkánynak? Újabb nevetőgörcsöt kaptam, de Jeremy már nem nevetett velem. – Komolyan mondom, Hel… – a hangja hirtelen méllyé és szenvedélyessé vált. Ráadásul feltűnően elkezdett méregetni, tetőtől talpig. – Mit csinálsz? – Menjünk innen… most azonnal – jelentette ki, s a blúzom alá csúsztatta a kezét. – Jeremy! Nem hiszem el, hogy nem tudok kikapcsolódni miattad! – nevettem. – Majd adok én neked kikapcsolódást… – ennyit mondott, majd kézen ragadott, s elkezdett kifelé húzni a tömegből. – Mit tervezel? – kérdeztem, mert az egész helyzet olyan volt, mintha elrabolna. Nem felelt, inkább átvezetett az üvegajtón, s mikor kiértünk a hátsó térbe, még mindig vonszolt. – Jeremy… könyörgök, mit csinálsz? – Nem megyünk haza, csak…
Elengedtem a kezét. – Megőrültél? Itt kint? – Ne aggódj! – susogta, és újra magához húzott. – Kérhetek valamit? Képtelen voltam visszafogni magam, ha ilyen szorosan ölelt. A nyaka köré fűztem a karjaimat. – Mit akarsz, te… boszorkánycsábító, aljas… – Csókolj meg megint úgy! – kérte. Az ajkamba haraptam. – Azt se tudom, mit csináltam! – Majd segítek! Fogalmam sem volt, mit csinálok, de hozzáérintettem az ajkamat az övéhez. – Bárki megláthat… – leheltem. – Ez benne az izgalmas… – Őrült vagy… – Tudom. Egyik pillanatról a másikra felkapott és újra elindult. Nem tudtam, hova készül, s pillanatnyilag más nem is érdekelt, csak a simogató érzés, amit a belsőmben keltett. Aztán erősen meg kellett kapaszkodnom benne, mikor szabályosan előreesett a fűben. – Jere… Letámadott egy csókkal. Most már én is éreztem. Tényleg olyan volt, mintha egy láng keletkezett volna a számban. Jeremy mélyet sóhajtott, s ez alkalommal nem szakadt el tőlem. – Miért nem éget? – kérdezte, mikor elkezdte csókolni a nyakamat. – Nem tudom – leheltem. – Kéne tudni… a színét. Felnevettem. – Ez a legfontosabb? Nem felelt. Visszatért az ajkaimhoz. Az égető vágytól belemarkoltam a hajába, és erősen beleharaptam az ajkába. Hirtelen elhajolt tőlem, és én megijedtem. – Baj van? – Te sárkány… – morogta. – Mi a baj? – Szerinted? – nevetett fel lágyan. – Megharaptál! – Ugye nem vérzik? Nem látom, túl sötét van… – De vérzik – sóhajtott fel. – A fenébe… sajnálom, nem akartam… – Gyorsan előszedtem egy zsebkendőt. – Mutasd! Megdöbbentem, mikor láttam, milyen mennyiségű vért veszített. Próbáltam felitatni az ajkáról, de csak egyre rosszabb lett. – Nem akartam, bocsánat! Ez így nagyon nem jó, Jeremy, nem fog elállni. Hívom Jetet – jelentettem ki, és a telefonomért nyúltam. – De most Angelával… – Nem érdekel. Hazáig rengeteg vért fogsz veszíteni. Beletelt egy percbe, mire Jet felvette a telefont. – Baj van? – kérdezte idegesen. – Jeremy vérzik, segíts, kérlek! Bocs, hogy zavarlak, de muszáj segítened, nagyon… – Jó, nem baj. Csak akkor… várj. Ajtónyitást hallottam a telefonban, majd Jet lépteinek zaját a lépcsőn. Felmordultam. – Mondtam, hogy az ő cuccai közül is tarts egyet magadnál! – Bocsáss meg! – felelt lihegve a sietségtől. – Megvan… hol vérzik? – Az alsó ajkánál. – Ne, Hel, ne tedd ezt velem! – nyögött fel.
– Már megint olvasol a gondolataimban? – Nem, csak ismerlek! Mondd el pontosan, melyik részén vérzik. – Nem látom… – Bal szél, belül – közölte Jeremy. Hosszú másodperceken keresztül nem hallottam Jet hangját a vonal túlsó végéről. – Aú! – szisszent fel Jeremy. – Jet, most komolyan rajtam gyakorlod a gondolati inkantálást? – Örülj, hogy segít! Akkor is fájna, ha nem így csinálná. – Tudom… – morogta Jeremy. – Oké. Begyógyult. Kösz, Jet. Jet mélyet sóhajtott a vonal túlsó végén. – Miért nem tudtok vigyázni? – Bocsánat, bocsánat, bocsánat… – könyörögtem, de Jet letette a telefont. Magam elé meredtem. – Letette. Nem köszönt el. – Ez a legkevesebb! – nevetett Jeremy. – Gondold el, vajon mi közben hívtad fel? – Akkor is. – Belefáradtam a sok vérbe, menjünk bulizni! Ugyanis jobb, ha tudod, félek tőled. Meg fogsz harapni – kuncogott Jeremy. – Ne már! – Figyelj, igazad van. Gyere, inkább táncoljunk! – Olyan kedves tőled, hogy felborzolod az érzékeimet, aztán meg lefújod az egészet! Ez nem ilyen egyszerű a tűzzel… ne játssz velem! – sóhajtottam fel bosszúsan. Elnevette magát, és egy pici csókot adott az arcomra. – Elhiszed, ha azt mondom, hogy majd duplán kiengesztellek érte? – Triplán! – vágtam rá. – Legalább. – Rendben – nevetett rám, majd felállt, és felhúzott a fűről. Alig bírtam magammal, miközben táncoltunk. Csak csókolgattam, de ő elszakadt tőlem, mikor megérezte a feltörő lángot bennem. Végül én könyörögtem neki, hogy fogadjuk el Roger ajánlatát, és keressünk a házban egy üres szobát, mert nem bírtam tovább a kínzást. Képtelen voltam kontrollálni a tüzemet, és azért aggódtam, hogy nem leszek képes úgy megcsókolni őt, hogy ne avatkozzon bele egy lángnyelv… – Finom, friss jeges tea! – Brian Jeremy elé tolt egy poharat, és biztatóan mosolygott hozzá. – Kiváló minőség, egyenesen Tennessee-ből. Jeremy elvigyorodott, s Brian és Lilah megrökönyödésére felvette a poharat. Aztán átnyújtotta nekem. – Idióta! – szólt Brian. – Legalább megpróbálnád! Örülhetsz, hogy Roger nincs itt, akkor már… – Igen, tudom, tudom… – bólogatott, s nevetve nézte, ahogy egy fél másodperc alatt lekortyolom a whiskyt. – Égés, hogy Helena még a te részedet is megissza, te meg semmit… – folytatta Brian. – Egy kortyot, Jeremy! – könyörgött Lilah. – Egyetlen egyet! – Mit akartok tőlem? – kérdezte. – Nem jó az úgy nektek, ha józan maradok? – Szeretném, ha legalább egyszer az életben elengednéd magad! – És ez az italtól függ? – Nem, de… jó érzés, ha feloldja benned a feszültséget, hidd el! – Bennem nincs feszült… – Feszültség? Benned? Egy tonnányi – közölte a derekamat hirtelen átkaroló Roger. – A vodka illene hozzád a legjobban! – mondta, aztán máris rendelt. – Roger, nem kéne – szóltam rá. – Hagyjátok már békén! – Jaj, istenem, ki beszél? Te alkoholista vagy, drágám. – Kösz… azért, mert hétvégenként megiszom, amit feleslegesen rendelsz… Adrienne is megjelent, s belevágott a szavamba. – Most beszéltem Ryannel. Jane jobban van, és nyolcvanadszorra megígérte, hogy leteszi a poharat – mondta vidáman.
– És szerinted ez az ígéret… – kezdte Roger. – Örökérvényű – bólintott Adrienne. – Közölték vele, hogy vagy befejezi, vagy eltemethetjük. – Óh. Ez valóban hatásos – morgott Roger, aztán felcsillant a szeme. – Tökéletes alkalom az ünneplésre, az ivásra! Éééés meg is jöttek azok a vodkák! Szóval… – az első poharat Jeremy kezébe nyomta – igyunk az alkoholmentes életre! Koccintottunk, de mielőtt még történhetett volna valami, Jeremy csuklója köré fűztem az ujjaimat. Lehúztam az italt, majd kivettem a kezéből a poharat. Hálásan nézett rám. – Helenát kell lefogni, nem Jeremyt! – intette Brian a többieket. – Oké, én tartom… – szólt Roger, és erősen körbefogta a derekamat. – Gurítsd le a torkán! – Roger! – szóltam rá. – Ne hülyéskedj, kérlek! – Ki mondta, hogy hülyéskedem? Brian vigyorogva tartotta Jeremy előtt a poharat, aki ideges pillantással sandított rá. – Csak egy kortyot! – Ne légy gyáva! – Húzd már le! Nagyon megijedtem. Éreztem, hogy Jeremy mindjárt feladja. Négyen könyörögtek neki, hogy tizenkilenc éves létére hajlandó legyen meginni egy korty vodkát. Be fogja adni a derekát. Csak hogy ebben sokkal több volt… Elvette Briantől a poharat, s gyilkos tekintettel meredt rá. – Ez az! – kiáltottak fel többen is. Már sokkal többen figyelték a jelenetet körülöttünk, mint ami tetszett volna nekem. – Fejezzétek be! – kiáltottam el magam. – Jaj, Hel, adj neki egy esélyt, hogy feloldódjon! – szólt rám Lilah. – Nem érdekel! Engedj el, Roger! – Te fogod megköszönni a legjobban, angyalom! – Hagyd, Hel… – mondta Jeremy alig hallhatóan, aztán, szinte remegő kezekkel a szájához emelte a poharat. Minden erőmet összeszedtem, és kiszabadítottam magam Roger szorításából. – Te vadállat! – rivalltam rá. – Nem akar inni! Hány nyelven mondjam el, hogy megértsd?! Kikaptam Jeremy kezéből a poharat, s olyan hévvel vágtam le az asztalra, hogy az ital kiömlött, a pohár pedig összetört a földön. – Örülök, hogy csak ennyiből áll a barátság! Hogy rákényszeríted arra, amit nem akar csinálni! – ordítottam Rogerre, aki tágra nyílt szemekkel, értetlenül bámult rám. Elkaptam Jeremy kezét, és kihúztam a bárpultnál összegyűlt tömegből. – Várhatod, hogy mikor jövünk ide még egyszer! – kiáltottam Roger felé egy utolsót, s kivonszoltam Jeremyt a parti teremből. Mikor kint voltunk a hűvös éjszakában, a kocsihoz vezettem. Nekidőlt a BMW-nek, és lehunyta a szemét. Remegett. Azonnal átkaroltam. – Nincs semmi baj! Nem történt meg, nem történt semmi! Erősen átölelt. – Köszönöm… – remegte. Megcsókoltam a fekete tincseit, s végigsimítottam a hátán. – Menjünk haza! Vezetek. Azt akartam, hogy Jeremy minél előbb ágyba kerüljön. Aludnia kellett, felejtenie kellett. Megtörténhetett volna az, amitől a legjobban félt. – Nem vagyok álmos, Hel. – Akkor próbálj az lenni! – mosolyogtam rá, s még feljebb húztam a takarót rajta. – Szeretném, ha aludnál.
– Nem lehetne inkább… – nézett rám kérlelő tekintettel – szóval, ki kellene deríteni, milyen színe van ennek az új tűznek! – Ezt mégis hogy gondoltad? Felült, s lerúgta magáról a takaróját. – Szerintem… nagyon mélyre kéne néznem a szádban… Rázott a nevetés. – Gondold el… tüzet gyújthatnál, aztán… meglátjuk, hogyan változik a színe. – Szerintem ez csak a sárkány torkából jön, édesem! – Vagy nem – jelentette ki, aztán közel hajolt hozzám. Egy apró csókot lehelt az ajkamra. – Gyújts tüzet! – Dehogyis, meg foglak égetni! – Nem fogsz! – kuncogott, s ismét megcsókolt. Lehunytam a szemem. Kinyújtottam a karom, jó messze Jeremytől, aztán megfeszítettem az ujjaimat, mire felgyulladt a tűz bennem, s másodpercek múlva már ott lobogott a tenyeremben. – Nagyon jó – mosolygott. – És most? – Most… várj egy kicsit… Máris sokkal forróbban csókolt meg. Gyorsan fehérre változtattam a tüzet. Nagyon reméltem, hogy ezúttal lesz folytatása a csókjának. A gondolatra izzó vágy járta át a testemet. A kezemmel elhagytam Jeremy haját, a nyakán simítottam végig. De ő hirtelen elszakadt tőlem. Már megint mi van? Tágra nyílt szemekkel bámult rám. – Ez… ez mi volt? – Mi? – Ez! – mutatott a kezemre. A fehér tűz eltűnt. A helyét egy kékes, lilás tűz vette át. Ismerős volt a szín, egyszer láttam már ilyennek… napokkal ezelőtt, a megtámadásom előtti estén. – Megégetett? – kérdeztem ijedten. – Ne… nem… – szabadkozott – csak… olyan… nagyon jó érzés volt! Pillanatnyilag nem tudtam kontrollálni a tűz színét, még mindig lilán égett. Ebből nem értettem semmit. – De… ez akkor milyen… funkciót tölt be? – Nem tudom. De tudni akarom! Hirtelen a kezemhez ért, s összekulcsolta az ujjainkat. Megijedtem, de ő megkönnyebbülten lehunyta a szemét. – Jeremy? – suttogtam. – Istenem… – suttogta vissza. – Minden rendben? – Minden… a legnagyobb… rendben – lehelte, s újra megcsókolt. Szinte felégtem belül. Végigsimítottam a hátán, de nem gyulladt meg a pólója, nem engedtem volna. A következő pillanatban hirtelen lehúztam róla a felsőjét. Mikor végigsimítottam az arcán, a lilás tűz egy kis csíkban ott maradt a bőrén, aztán, ahogyan lejjebb vittem az ujjamat a nyakán, a kis lángcsík követett. Tágra nyíltak a szemeim. Jeremy lehunyta a szemét, s mélyet sóhajtott. – Ez… ez neked… – Igen, nagyon jólesik – mosolygott. – Ez… új. – Ennyit tudtam mondani. – De most már legalább ismered a szerepét, és az ellenőrzésed alatt tudod tartani. – Mi… mi a szerepe? Megfogalmaznád, mert én képtelen…
– Az, hogy tökéletessé tegyen minket! Úgy látszik, idő kellett hozzá, hogy kifejlődjön benned – hajolt a fülemhez, és ismét megcsókolt. Beletúrt a hajamba, és végigsimított a homlokomtól a derekamig. Kezdtem elveszni benne. A vérem felpezsdült. Ekkor éreztem, hogy a kezem már nem ég. Mikor szívta fel a bőröm a tüzet? Aztán megláttam. Jeremy nyaka köré kúszott, majd lila tűzfolyamként a mellkasán csorgott le. Egy része kivált a folyamból, és átterjedt a karomra. Elszakadtam Jeremytől. – Képtelen vagyok kontrollálni, nem megy – panaszoltam. – Pedig szerintem azt teszed, csak nem is tudsz róla. – Jeremy, ez… ijesztő, komolyan félek. Igyekeztem arra koncentrálni, hogy biztonságossá tegyem ezt a hirtelen keletkezett lilás tüzet. De az saját életre kelt: újra egybeolvadt Jeremy bal vállánál. Még mélyebben csókolt meg, aztán a nyakamon folytatta. Ahogy elkezdte a vállamat csókolni, észrevettem, hogy a tűz kétszer akkora lett. Egyre terjedt, ismét elért engem is. Jeremy lélegzete felgyorsult, ahogy a hasamat csókolgatta. Ekkor éreztem meg, mit művel a tűz. Elérte a torkomat, körém fonódott, s úgy éreztem, a bőrömbe fog olvadni, eggyé fogok válni vele, eggyé válok a gyönyörrel, amit okozott. Úsztam az eddig még ismeretlen érzésekben, s egyszerre éreztem, hogy éget, és hogy jéggé fagyaszt, de legfőképpen a vágyat és a biztonságot, amit nyújtott.
Éjjel arra ébredtem, hogy rám tört az éhség. Jeremy morogva kommentálta, hogy elhagyom. Halkan kinyitottam az ajtót, és kiléptem a folyosóra. A nappaliban nem jutottam tovább két lépésnél. Halk szipogást hallottam a kandalló felől. Odasiettem. Elszorult a szívem a látványra: Jennifer a tűz mellett ült, a térdeit magához húzta, s rájuk hajtotta a fejét. A hosszú, fekete tincsei a térdein is túlra leomlottak. Leültem mellé. – Jen? Összerezzent, és felkapta a fejét. Kisírt szemekkel nézett rám. – Mit… mit keresel itt? – kérdezte alig hallhatóan. – Megéreztem, hogy fel kell kelnem – mosolyogtam rá. Elfordította a tekintetét, és maga elé meredt. – Mi a baj? Keserűen felnevetett. – Mi közöd hozzá? – Az, hogy aggódom érted. Megcsóválta a fejét. – Nem kell hazudnod, tudom, hogy utálsz. Én is utállak, ez nem fog változni. – Rendben. Miután ezt eldöntötted magadban, túlléphetnél rajta, és elmondhatnád, miért sírsz az éjszaka kellős közepén. Megint rászoktál arra, hogy nem alszol? Ez nem jó, Jennifer… – Mit érdekel téged, hogy mi van velem? – kérdezte utálkozva. – Bocsánat, én csak egy undorító Boszorkány vagyok, érzelmeim már nem is lehetnek – mondtam keményen. – Hát nem veled fogom megbeszélni, az biztos! – nevetett fel görcsösen, és felkelt a szőnyegről. – Akkor kivel? – kérdeztem gyorsan. – A munkatársaiddal? Vagy Melindával, aki két hónapja Hawaiin van? Érdekes lenne. A szemei szikrákat szórtak. – Semmi közöd hozzá, kik a barátaim és kik nem! És van két öcsém is! – vetette oda. – Akik előbb-utóbb úgyis megbeszélnék velem a gondjaidat. Nem tudott mit felelni, csak fáradtan nézett rám.
– Nézd, tudom, hogy utálsz… – folytattam. – Bármennyire is nem tetszik, ez az érzés nem kölcsönös. Tisztellek, mint… családfőt. Tisztellek, mint Gyógyítót. Tudom, furcsa, hogy pont egy Boszorkány érzi ezt, de… ez van. Két percre zárd ki az elmédből, hogy mik vagyunk, és ülj vissza. Kérlek! – Nem hiszem el, hogy… – elakadt a szava, aztán hirtelen újra könnyek szöktek a szemébe. – Te hogyhogy nem gyűlölsz engem? – Miért gyűlölnélek? Hidd el, hogy én… én csak sajnállak! Ezen most ne sértődj meg. Csak… tudom, mennyit dolgozol, és mennyire nehéz lehet tíz éve anyaként viselkedned. Egy teljes percig meredt rám, aztán lassan visszaült mellém. – Ez nem változtat semmin. – Csak add ki magadból! – vágtam a szavába, könyörgően. Láttam, hogy hezitál, aztán kitört belőle: – Csak megpróbálok nem figyelni rá, hogy a magánéletem romokban hever. – Martin? – Nem, nem ő! – vágta rá dühösen. – Nem csak ő. Mindenki. Egyszerűen… mágnesként vonzom a bajt. Egyetlen értelmes embert sem érdeklem. De már nem csodálkozom rajta… – Kevesebbet kéne dolgoznod. – Attól csak még több beteg lesz, az istenért! – rivallt rám. – Akkor legalább aludj esténként! – Visszaszoktam rá mostanában… Martin mellett. De… – Mi történt? – kérdeztem aggodalmasan. – A szokásos – nevetett fel keserűen. – Közölte, hogy ennyi volt. Hogy nincs ideje rám, hogy… a gyereke fontosabb. Amit megértek… Csak… azzal áltatom magam, hogy valaha… valamikor fontos lehetek valakinek. De mindegy, ez már csak így marad. – Jaj, ne mondj ilyeneket! Hirtelen fog jönni az igazi szerelem! – mosolyogtam. – Ez inkább meseszerűnek hangzik… – Kérsz rá élő példát? Ott alszik a szobánkban – nevettem. Egy gyilkosnak szánt pillantással sújtott rám, ami inkább volt kétségbeesett, mint ijesztő. – Jen… muszáj néha kikapcsolódnod. Miért nem jössz el velünk egyszer… Brookingsban is vannak helyes pasik! – kacsintottam rá. – Én ezt nem bírom… – Hirtelen felpattant mellőlem. – Képtelen vagyok elfogadni, hogy egy Boszorkánnyal beszélgetek a magánéletemről! Istenem… meg fogok őrülni! – Nem tudnád kizárni ezt az agyadból? Miért kell ezzel elrontanod? Már azt hittem, képesek leszünk beszélgetni! – Isten ments! – vágta rá. – Köszönöm a jó tanácsokat, Helena. Megyek aludni. – Jennifer, könyörgöm… kérlek… Nem felelt. Kirohant, és becsapta maga mögött az ajtót. Én megpróbáltam. Én mindent megpróbáltam, de ő elrontotta. Visszamentem Jeremyhez, és hallgattam a megnyugtató szuszogását. A közelében könnyű volt elfelednem a történteket. – Tíz óra van, és Jeték még nem jöttek le – jegyeztem meg néhány órával később Jeremynek, mikor már a konyhában reggeliztünk. – Biztos van fent kajájuk – húzta meg a vállát. – Figyelj… komolyan gondoltad azt, hogy… nem megyünk vissza Brookingsba? – Nem tudom, Jeremy. Rohadtul mérges vagyok rájuk. Mindegyikre, egytől egyig. Főként Rogerre! Annyira… – megcsóváltam a fejem – mindegy. – Túl… emberi? – próbálkozott.
Végre kimondta azt, amit már hosszú idő óta még magam elől is rejtegettem. Nem akartam beismerni, hogy mi mások vagyunk. – Gondolkodtál már rajta… milyen lenne normálisnak lenni? – kérdeztem. – Igen, de fogalmam sincs. A beszélgetésünket hangos csattogás zavarta meg. Jet rohant le a lépcsőn. Beszaladt a konyhába, és feltépte a hűtőt. – Neked is jó reggelt! – szólt neki Jeremy, fel sem pillantva a tányérjából. Jet még csak felénk se fordította a fejét. Kivett valamit a hűtőből, s ráhajította a pultra. – Szia, Jet – köszöntem nyomatékosan. Nem felelt. Gyors – s úgy láttam, ideges – mozdulatokkal összedobta a reggelijét, aztán állva elkezdett enni. Egy helyre bámult a földön, és remegett. – Jet, mi van? – kérdeztem most már ijedten. Jeremy végre felkapta a fejét, de Jet ekkor elfordult, s ledobta a pultra a tányérját, pedig alig evett valamit. – Beszélnél, ha megkérlek – kérte Jeremy. – Mi a baj? Még most sem fordult felénk. Ez már kezdett idegesíteni. – Semmi – vetette oda nekünk. A hangja olyan volt, mintha egy késsel nyiszálták volna a hangszálait. – Jet… – kérdeztem halkan –, idefordulnál? – Minek? Úgy se… úgy is… – hebegett, de aztán feladta. – Jól szórakoztatok tegnap este? Futó pillantást váltottunk Jeremyvel, mert éreztük, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Egyszerre álltunk fel az asztaltól. – Mi történt? – kérdezte Jeremy. – Én kérdeztem előbb! – Nézz rám, kérlek! – kérlelte a bátyja. – Akkor nem kell elmondanod, csak tudni szeretném, mi bajod van! – Ni… nincs… semmi… bajom! – dadogta, és elindult az ajtó felé. Majdnem fellökött. – Jet, az ég szerelmére, nekem ne mondd, hogy nincs bajod! – szólt utána Jeremy. Amilyen hirtelen indult el, olyan hirtelen állt meg. Remegtek a tagjai. – Nem, nincs bajom! – vágta rá haragosan, és a hangja merő gúny volt. – Minden a legnagyobb rendben van! Nem, nem vagyok ideges, semmi bajom! Én igenis fel voltam készülve rá, hogy tegnap elcsesztek valamit, tudtam előre, hogy én leszek az, aki bármikor, a nap bármely pontján hajlandó meggyógyítani a bátyját, mert a barátnőjével nem bírnak magukkal! Nem, nem voltam ideges tegnap este, miután letettem a telefont, á… neeem! Falaznom kellett mindhármunknak Angela előtt, a szemébe kellett mondanom, hogy olyan dolgok vesznek körül, amiről nem mondhatok neki egy szót sem. Ő természetesen azt látta ebben, hogy nem bízom meg benne, hogy titkolózom előtte. Kétségbeesett sírógörcsöt kapott, mert rájött, hogy nem számíthat az őszinteségemre. Felhívta az anyját, hogy jöjjön el érte, és… és szakított velem! Könnyek szöktek a szemembe. Jeremy is megdöbbent, alig jutott szóhoz. – És ezért… engem hibáztatsz? Jet gúnyosan elnevette magát. – Nem… nem téged. Ezt az egész rohadt helyzetet! Azt, hogy… ilyen vagyok! – vágta rá undorodva. – De tudod, létezik egy pont… amikor már nekem is sok ez az egész. Képtelen vagyok elmondani Angelának, mert köt a tetves törvény, alapszabály, vagy mit tudom én, mi. Te… – mutatott Jeremyre – te ne szólj semmit. Te voltál olyan gátlástalan, és kiadtad magadból, amikor már nem bírtad tovább! Pedig nem szabadott volna, Helenának nem szabadna tudnia! – Ezt nem mondhatod komolyan! – emelte fel a hangját Jeremy. – Tudod, hogy ő különleges helyzetben van!
– De akkor te ezt még nem tudtad! Amikor elmondtad neki, ő csak egy ember volt, semmi több! Akkor még nem tudtad, hogy Boszorkány! És te voltál olyan önző, hogy… – Nem én tehetek róla, hogy Angela szakított veled, és nyugodj már meg! – Tudod mit?! – üvöltötte Jet. – Most az egyszer nem nyugszom meg! – Azt ugye nem tudod, hogy tegnap, ha Helena nem lett volna mellettem, talán végzetes rohamot kapok, mert alkoholt akartak itatni velem! Ez meglepte Jetet. Jeremy folytatta: – Hidd el, jó lenne néha azt mondani, hogy „igen, kösz, megiszom”. Csakhogy ezt nem lehet! Mert Gyógyítók vagyunk, és törvények szerint kell élnünk, és ebbe ez is beletartozik… – Önmagadat hazudtolod meg éppen! – nevetett fel Jet. – Te mondtad el neki a titkunkat! – Jól tudod, hogy ez teljesen más! – vágta rá Jeremy ingerülten. – Angela nem tudhatja meg, nem mondhatod el neki. – Szánalmas vagy! Önző, idegesítő… nézz már magadba! Felfogod, hogy miket beszélsz?! Ekkor lett elegem. Nem bírtam tovább. – Te miket beszélsz, Jet?! Sajnálom, ami történt, de… Elhallgattam, mert Jet szemében még ijesztőbb változás ment végbe. Úgy éreztem, lyukat éget bennem a tekintetével. – Te… te ne szólj hozzám! – préselte ki a fogai közt. – Ne kezdd! – szólt rá Jeremy. – Nagyon szépen kérlek, csillapodj le, mert ennek nem lesz jó vége! Nézz rám! – Jet végre eleresztett a tekintetével. Mintha szoros béklyóktól szabadultam volna meg. – Jól figyelj rám, Jet… – Nem, most az egyszer te figyelj rám! – vált rémisztővé Jet hangja. – Átkozz nyugodtan, elviselem. Mindent kibírok. Miattam vagy mutáns. Miattam, senki más miatt. Ha nem születek meg, te teljesen más lennél. Bocsánatot kérek tehát azért, hogy megszülettem. Ezt nem lehet visszacsinálni. Mást viszont lehet. Most nagyon figyelj rám, mert amit most mondok, azt soha sem fogod elfelejteni. Én… többé… nem… leszek Ráolvasó. Nem vagyok hajlandó kimondani egyetlen árva szót sem azon az undorító nyelven! Én nem leszek többé Gyógyító, Jeremy. Csinálhatsz, amit akarsz, de ez az átok nekem nem kell! Elvette tőlem azt, akit szeretek. Ennyi elég volt. Normális leszek, olyan, mint a többiek. Vigyázok magamra, nem fogok megsérülni. Te pedig… mehetsz Jenniferhez! Majd ő meggyógyít, ha legközelebb nem tudod visszafogni a Boszorkányodat – tette hozzá undorodva. Ennél elszántabbnak még sosem láttam Jetet. – Azt nem teheted meg – mondta Jeremy. A hangjában megjelent a pánik. – Megteszem – vágta rá Jet. – Nem érdekel, mit szóltok hozzá. Nem fogok változtatni ezen. Ha akarod, gondold ezt a bosszúmnak… mindenért. Nem járnál messze az igazságtól. – Jet… ne csináld ezt, könyörgöm! – suttogta Jeremy. – Mi nem eshetünk szét, mi nem… – Hát majd megtanultok nélkülem élni! Hidd el, ha egy Gyógyító meghal, a testvérei továbbra is együtt élnek. Fogd fel úgy, hogy meghaltam! Így könnyebb lesz! Valahogy muszáj volt megállítanom az eszeveszett gondolatait. – Jet… térj észhez! De ő sarkon fordult, és elindult a lépcső felé. – Jet! – kiáltottunk utána egyszerre. – Megmondtam, hogy nem vagyok itt! Nem létezem, zárj ki a lelkedből, fogadd el, hogy nem vagyok Gyógyító, hogy nem vagyok az öcséd! – kiáltott egy utolsót, és felrohant a lépcsőn. A ház ablakai beleremegtek, ahogy becsapta az ajtaját. Pár másodpercnyi gyászos csend után döntöttem, és utána indultam. – Hel… Ha nem vagyok elég gyors, Jeremy a földre zuhan. Így csak térdre esett, mikor elkaptam. Nehezen lélegzett, s kétségbeesetten kezdte kapkodni a levegőt. Egész testében remegett. Simogatni kezdtem a haját, mire lehunyta a szemét. Aztán legörnyedt a földre, s homlokát a kőnek támasztotta. – Nyugodj meg, csak mérges, nem lesz semmi baj, majd megnyugszik, nem gondolta komolyan…
– De – lehelte alig hallhatóan. – Komolyan gondolta. – Ne mondj ilyet, csak dühös, meg fog nyugodni! – Nem fog – felelte síri hangon. – Nézz rám! – kértem remegve. – Csak a zöldet nézd! Mást ne! Csak a zöldet, kérlek! Pár percig némán nézett a szemembe, aztán kétségbeesetten, minden erejét elveszítve a karjaimba zuhant. Megpróbáltam erősen átölelni, megpróbáltam erőt adni neki, és megpróbáltam nem elveszíteni minden reményemet.
21. Csomó a selymen „Should I go to see a healer Nervous twitchin’in my hands Nervous twitchin’in my head…” (Slash’s Snakepit – Beggars and Hangers-on)
Jennifer idegesen kopogtatta körmeit az asztalon. – Nem bírom tovább, beszélek vele. – Hagyd! Szerintem magára zárta az ajtót. – Valamit tennem kell – mondta elszántan. Jet már öt órája fent volt a szobájában, és eddig senki sem mert felmenni hozzá. Jeremy a szobánkban volt, s őszintén reméltem, hogy nem önmagát emészti, hanem alszik. – Bocsáss meg, hogy ezt mondom – nevetett fel Jennifer keserűen –, de várható volt valami hasonló. – Igen, tudom, miattam. Nem kell a szememre vetned, tisztában vagyok vele. – És Angela… – megcsóválta a fejét. – Egy Gyógyítónak számolnia kell ezzel. A titok az titok. Így kell élnünk, elhitetve a hozzánk közel állókkal, hogy olyanok vagyunk, mint a többi ember. Máshogy nem lehet. Mert mi is lenne akkor, ha az emberek megtudnák? Kísérleteznének rajtunk. Kutatási, fejlesztési munkákra használnának fel. A képességeink rabszolgájává válnánk. Ijedten néztem rá. – Mindig is ettől féltem… – folytatta. – Hogy egy sötét veremben találom magam, arra várva, mikor jönnek el újra értem, mikor csapolják le a véremet végleg, vagy kényszerítenek az emberi belső fizikai elváltoztatására. Megtörténhet, nagyon könnyen megtörténhet. Csak egy apró hiba kell. – Ez… azért ne légy ilyen pesszimista… – Nem kerülhet ki a titkunk az emberek közé, egyszerűen nem. Ezt Jet jól tudja. Eszébe fog jutni, és megnyugszik. Meg fog nyugodni… – De Jeremy azt mondta… – Ne érdekel, mit mondott! – vágta rá. – Jet észhez fog térni. Nem tagadhatja meg a lényét, az intelligenciát, ami megadatott neki, azt nem tudja kizárni magából! Egy autó fékezett odakint. Jenniferrel egy értetlen pillantást váltottunk, aztán felállt, és kinézett az ablakon. – Hát ez nem hozzám jön… – morogta, és visszavonult a szobájába. Kopogás hallatszott. Kinyitottam az ajtót, s miután felfogtam, ki áll előttem, ösztönösen becsaptam. – Helena, kérlek! – Tűnj innen! – Szeretnék beszélni veletek! – Hát nem fogsz. Nincs miről beszélnünk, Roger. – Ha szemtől szemben állnánk, fel tudnál pofozni, és hidd el, az mindkettőnknek nagyon jólesne – mondta. Ez az ötlet nagyon tetszett, s már el is képzeltem a jelenetet. Így aztán feltéptem az ajtót, és meg is tettem. – Ne hidd, hogy ezzel el van intézve a dolog – vetettem oda neki méregtől fortyogó hangon. – Gondoltam – bólintott. – Beszélhetnénk? Jeremy?
– Nem akarok beszélni veled. Jeremy pedig alszik, és nem fogom felébreszteni miattad. – Jól van, jól van… de… kérlek! Nem csak… a tegnap estéről szeretnék beszélni. – Örülök! Adok fél percet. – Hel! – nézett rám könyörgő szemekkel. – Bemehetek? – Nem vagy túl takarékos a harminc másodperceddel, nem gondolod? – kérdeztem élesen. – A francba, rendben! – vágta rá. – Meg szerettem volna kérdezni tőled, miért titkoltátok előlem, hogy Jeremy beteg? Értetlenül néztem rá. – Csak egy szavatokba került volna! Két évvel ezelőtt végignéztem, mi történik vele, de nem gondoltam arra, hogy beteg is lehet, és ezért nem szabad alkoholt innia. Miért nem mondtátok el? – nézett rám könyörögve. Fogalmam sem volt, mit mondjak erre. Hazudni? Megint? Vagy kitalálni valami mást? – Gyere be! – böktem ki. Becsukta az ajtót maga mögött, aztán leültünk a vörös kanapéra. – Beteg, ugye? – kérdezte. – Ez… bonyolult. Nem iszik, ennyi. És nagyon utállak azért, mert megpróbáltad ráerőltetni. – Tudom – csóválta a fejét. – Erre nincs bocsánat. A két évvel ezelőttire sincs… pedig akkor is, szinte könyörgött nekem, hogy ne… – Számodra minden a pénzről, a bulikról és a haverokról szól, akikkel bármikor berúghatsz – vágtam közbe. – Keress más barátokat, Roger! Mi nem vagyunk ilyenek, úgy látszik, nem egyezik az érdeklődési körünk. – Jogod van ezt a fejemhez vágni. És… csak egy megoldás van erre az egészre. – Megoldás? – néztem rá csodálkozva. – Igen – bólintott. – Adrienne átmenetileg kibékült a szüleivel, akik most már elfogadják, hogy hozzám tartozik. Nekem pedig muszáj egyre gyakrabban visszajárnom Los Angelesbe, mert apámék jó munkát szereztek nekem. El fogunk menni innen, Helena. Magammal viszem AJ-t. És ott is fogunk maradni. Hitetlenkedve néztem rá, biztosan rosszul hallottam, amit mondott. – Elköltöztök? – kérdeztem, s próbáltam megtartani a hangom szigorúságát, több-kevesebb sikerrel. – Igen. Heteken belül. Lehet, hogy májusban már nem leszünk itt. Mérlegeltem a dolgokat. Roger huszonkét éves, egy híres színészházaspár egyetlen fia, akinek van egy sajátos stílusa, egy külön világa, amivel sokra viheti Hollywoodban. Az ilyen emberekből lesznek a sztárok. És ő most itt ül, az oregoni senki földjén, egy régi, erdei házban, s olyasvalakivel beszélget, aki az imént felpofozta, s aki ezt most pillanatok alatt meg is bánta. – Ez – szólalt meg újra – nektek is jobb lesz. Nem fogom tovább rontani itt a levegőt. Nem lesz olyan barátotok, aki csak csalódást tud okozni. Feladtam. Könnyek szöktek a szemembe. – Nem is… nem is várjátok meg a születésnapomat? Felkapta a fejét a könnyekkel teli hangomra. Ahogy találkoztam a világosbarna tekintetével, az ő szemébe is könnyek gyűltek. – De… dehogynem! Minden további szó nélkül átölelt. – Miért… miért mentek el? Muszáj? – kérdeztem elgyengült hangon. – Így a legjobb – felelte. – Adrienne-nek felejtenie kell, muszáj boldogsággal körülvennem, minél messzebb a szüleitől. Azt akarom, hogy új életet kezdjen velem. Itt hagyjuk Brookingst. Így mindenkinek jobb lesz. – Szerinted nekem is? Lilah-éknak? Jetéknek? – Én nem vagyok ideillő. És… tudunk beszélni, meg néha visszajövünk, és ti is eljöhettek. Örülnék neki. Ha meg… meg tudtok bocsátani. Mindenért… hogy felforgattam az életeteket. – Jaj, hallgass! – vágtam rá sírós hangon. – Neked köszönhetek sok mindent… azt is, hogy merek emberekkel ismerkedni. Nagyon fogom sajnálni, ha… Felnevetett.
– Az előbb még úgy volt, hogy utálsz. És meg is értelek. – Csak nagyon mérges vagyok rád. De hiányozni fogsz. – Mennem kell. Csak ennyit akartam. – Ha… – kezdtem – ha arra van szükséged, hogy megbocsássak… – Nem, azt ne tedd, kérlek! – jelentette ki. – Mondd meg Jeremynek, hogy sajnálom. Ő sokkal többet ér, mint én. Én csak egy vagyok a sok közül, hiába ismerik a nevem. Ő más… Ő különleges. Vigyázz rá, Hel! – Rodge… Ugye… tényleg nem mentek el elseje előtt? – Nem. Ez a válasz túl rövid volt, nem bírtam elviselni, hogy csak ennyit mondott. – Mondj… mondj valami… jót! Vicceset! Roger stílusban! – sürgettem. Megcsóválta a fejét, jelezve, hogy most inkább nem. Hülyeség volt ezt kérnem tőle, hülyeség volt egyáltalán megszólalnom, nem kellett volna… – Szeretlek, Hel – súgta. – Soha nem hagynám ki a születésnapodat. Miután újra elfutotta a könny a szemem, a karjaiba borultam. – Fogalmad sincs, mennyire szeretlek, te bolond, te… Erősen magához szorított, és megsimogatta a hajamat. – Ha történne veled valami, azonnal visszajönnék! Ha… ha valaki bántana, azonnal… – Tudom. Majd szólok, ha valami bajom van – nevettem a vállába. – AJ nagyon szerencsés, a fenébe is! – Jeremy sem panaszkodhat! – viszonozta a bókot. Mosolyogva elváltam tőle, s letöröltem a könnyeimet. Több volt ő, mint egy barát, több mint egy testvér. – Szóval… – folytatta könnyedebb hangon – ha ő Parisz, én majd leszek… Na jó, inkább nem bocsátkozom mitológiai fejtegetésekbe… Végre felnevethettem. – Viszont a trójai felmenőd tényleg elmehet libát legeltetni. Fényévekkel vagy jobb nála, főleg a kifinomult beszédstílus és a különleges hangszín tekintetében. – Csak ennyi? – incselkedtem. – Egyébként tudtad, hogy a hajad jázmin illatú? – Te ismersz virágokat a rózsán és a tulipánon kívül? A nevetésemre azonnal eltünt a sármos mosolya. – Ezen most megsértődtem. – Sértődj is meg! – vágtam rá. – Jó van, ha így állunk… én megyek. Grimaszolt egyet, majd kilépett a napsütésbe. A kocsiból még intett egy utolsót. – Viszlát, hercegnőm! – Csaó, te idióta! Halkan nyitottam be a szobánk ajtaján, muszáj volt megnéznem, hogy Jeremy alszik-e. Az ágyon ült, felhúzott térdekkel, és az ágytakaróra mered. Leültem mellé. – Aludtál? Bólintott. A hajához emeltem a kezem, s egy apró csókot nyomtam az arcára. – Hogy vagy? Nem felelt, csak nézett a semmibe. – Jeremy! – szóltam rá. – Álmodtam. – És… miről? – Féltem, hogy Jetről álmodott. – Egy indikáció volt – felelt röviden. Megrettentem. Ez volt a Látó-álmok hivatalos gyógyítói megnevezése. – Te jó ég… jól vagy? – Nem lettem rosszul, csak felébredtem rá. A Látó-álmoknak nem kellene fájdalmat vagy rosszullétet okozniuk – mondta, majd keserűen hozzáfűzte: – csak hát ez vagyok én. – Voltál. Ha már nem okoz rosszullétet… az a fejlődés jele! – biztattam.
Végre rám nézett. Próbáltam minél jobban felderíteni őt a mosolyommal, de csak még jobban összeráncolta a homlokát, s értetlenül nézett rám. – Rogerék elmennek? Hát persze, csak ezt látta meg… – Igen. És bocsánatot kért mindenért. – Látom – sóhajtott. – Miért… miért mennek… – próbálkozott, de aztán abbahagyta. – Nem hiszem el, hogy mindenki ellenem fordul, hogy mindenki elhagy! Mi a baj velem, Hel? Én próbálok, tényleg próbálok mindent megtenni azért, hogy… – nézett rám könyörgően. – Shh! – A szájára tettem az ujjam. – Kérlek, Jeremy, nagyon kérlek, ne magadat hibáztasd! Hagyd az önmarcangolást, könyörgöm! – Roger és Adrienne elmennek. Jet megtagad, mint a testvérét. Mi jöhet még? Jobb lenne, ha… A rohadt életbe… – morogta, és letekintett a kezeire. Én nem csak a kezeit néztem, az egész testét figyeltem. Ahogy kimondta az öccse nevét, remegés futott át rajta, ami aztán nem szűnt meg. – Mindenkit elriasztok a közelemből – panaszkodott. – Tényleg csak egy mutáns vagyok, semmi több. Hogy tudsz mellettem maradni, Helena? Hogy tudsz egyáltalán szeretni? – Felőlem akár lehetnél troll is, még akkor is szeretnélek! Megnyugvás helyett a kétségbeesést láttam a tekintetében. – Ne aggódj, kicsim! – suttogtam. – Minden rendben lesz, minden megoldódik! A homlokára is adtam egy csókot, mindkét szemhéjára, az arcára és az ajkaira is kapott egyet-egyet. Végre megéreztem, hogy szűnik a remegése. – Aludj vissza! Itt maradok, nem megyek el. Lefeküdtem mellé, s azonnal szorosan hozzám bújt. – Az álmomban – szólalt meg halkan – tüzet láttam és egy erdő szélét. Előtte meg hangokat… Sikítást hallottam, őrjöngést… mintha egyszerre emberek százai kiáltottak volna. Aztán jött a veszélyt jelentő tűz. Aggódva néztem rá. – De… a tűz… a legutóbbi álmaidban a tűz engem jelentett. – Igen, de… ez egy általános szimbólum, szinte minden indikációmban szerepel. Nagyon nem tetszett, hogy Jeremynek talán ismét álmatlan éjszakái lesznek. – Sajnálom ezt az egészet – mondta csendesen. – Épp, hogy megszűntek a rémálmaid, most meg jönnek újak… csak az én lelkemben játszódnak le. Elegem van az álmokból, nem akarok álmodni! Soha többet! – Shh! – csitítottam. – Ne mondj ilyet! El kell fogadnod, szívem. Ne merd azt gondolni, hogy ez zavar engem, jól tudod, hogy csak aggódom. Finoman simogattam a hátát és a karjait, a fekete tincseit, amíg lassan álomba szenderedett. Amíg a halk szuszogását hallgattam, egyfolytában Jetéken járt az eszem. Be kellett ismernem, hogy Angela viselkedése nem volt váratlan. Jet volt az egyetlen, akibe a teljes bizalmát és szeretetét belefektette, neki pedig volt egy titka, s ezt Angela megérezte. A legjobb megoldás az lenne, ha Angela kibékülne Jettel, és hajlandó volna elviselni, hogy van egy olyan titok, amit ő sohasem tudhat meg. A két véglet pedig a teljes különválás, vagy az igazság. Az igazság, amit Angela nem tudna feldolgozni, és az igazság, amire Jennifer nem adna engedélyt. A Gyógyítók titkát Jeremy apja nem értette meg. Ő is ember, ahogy Angela is az. De a kérdés az: hol húzódik a szerelem tűrőképességének határa? Vajon Angela belenyugodna az új helyzetbe, vagy fellázadna ellene? És ha kikerülne általa a külvilágba? Túl nagy a kockázat. Nem tudtam, meddig bírom, de nekem kell összetartanom a testvéreket. Nem fogom hagyni, hogy beigazolódjon Jeremy sejtése, nem fogom hagyni, hogy Jet megtagadja, ki is ő valójában. Összerezzentem a telefonom csörgésére. Gyorsan felkaptam az éjjeli szekrényről, miközben Jeremy megmozdult. Bosszúsan sóhajtottam. Lilah volt az. – Szia – mondtam halkan, s felkeltem az ágyról, mire Jeremy morgott egyet. – Csak… gondoltam, megkérdezem, mi újság veletek. – Ne add az ártatlant, tudom, hogy Roger hívott fel! – Jaj… de én tényleg aggódom! Nem tudom, mitől akadtál ki annyira tegnap, de szeretném…
– Mindegy, Lilah, hagyjuk. Nézd, Jeremy alszik, nem akarok beszélgetni. – Jaj… bocs! Hogy van? – Köszöni szépen, jól. Majd beszélünk hétfőn. Rendben? Érezhette a hangomból, mennyire nincs most szükségem rá, le is tette a telefont. Visszaültem az ágyra. Jeremy a hasán feküdt, s éppen egy hatalmasat ásított. – Delilah volt… – morogtam. – Aludj vissza! Tiltakozó morgás és fejcsóválás volt a válasz. – Éhes vagyok… Örömmel fogtam kézen, s miközben felhúztam őt az ágyról, egyfolytában mosolyogtam.
– Nézz a bátyádra, az ég szerelmére! Nem teheted ezt velünk, nem teheted ezt magaddal, csak mert egy olyan akadályba ütköztél, ami hétköznapi problémát jelent egy Gyógyító számára! – ordította Jennifer. Jeremy azóta remegett a karjaimban, amióta Jet lerohant a lépcsőn. A kanapé sarkába húzódott, s görcsösen markolta a felsőmet, mintha attól félne, hogy Jet rátámad. – Hétköznapi? – vágott vissza Jet. – Minden Gyógyító egy tizenhat éves, beteg, ártatlan lányba szerelmes? – Nevetséges vagy! – vetette oda neki a nővére. – Komolyan azt hiszed, ez a leghatásosabb lázadási módszer? Azt hiszed, ki lehet vágni egy késsel az intelligenciát belőled? Azt hiszed… – Majd visszafogom magam! – kiáltotta Jet. – Tőlem ne várd, hogy még egyszer meggyógyítsak valakit azzal a nyelvvel! Ha valami baja van, futhat hozzád. Egy fikarcnyit sem érdekel mostantól! Jeremy a nyakamba temette az arcát, és egyik pillanatról a másikra megeredtek a könnyei. Jennifer tekintetét kerestem. Pánikot láttam megjelenni a szemében. – Miért kínzod? – esedezett Jennifer. – Jól tudod, hogy milyen érzékeny, jól tudod, hogy minden rezdülésre… – Egy gyógyítói Léleknek erősnek kéne lennie, nem pedig… minden alkalommal a padlóról kell felmosni, ha kiejtek a számon egyetlen apró sértést! – Nincs jogod hozzá! – kiáltott rá Jennifer. – Védenünk kell egymást, nem pedig… – Ó! Szóval én vagyok az egyetlen bűnös? Most hirtelen mindenki haragja rám zúdul, rám, aki mindenkiért… – Fogjátok már be! – kiáltottam rájuk, mikor hallottam, hogy Jeremy a pánikrohamtól már levegőhöz is alig jut. Jennifer odarohant hozzánk, letérdelt, s biztatóan megsimogatta Jeremy haját. – Tessék! – vágta rá Jet mániákus nevetéssel. – Erről beszélek! Jeremy, szedd már össze magad! Szégyen, hogy ennyire gyenge vagy! – Hol az a fényes elméd, Jet? – kérdezte dühtől fortyogó hangon Jennifer. – Ennyi gyűlöletet egy Látó… – El tudná viselni, csak nem ártana, ha uralkodna magán! – vágta rá öccse. Jennifer arcán vihar tombolt. – Jet… Andrew… Raven. Tudod, hogy mit jelent a vezetékneved? Tudod, hogy mit jelent a Raven család Gyógyítói közé tartozni? Egy Ráolvasónak lenni? Hideg, merev intelligenciát várnék el tőled! A megoldást, a gondolkodást, a nyugalmat! Nem pedig a… – Ezzel nem mész semmire – mondtam remegő hangon Jennifernek. – Nocsak, megszólalt a Boszorkány! – nézett rám Jet. – Értelmes dolgot is tud mondani! – Fejezd be! – ordított Jennifer. Összerándultam, s Jeremy elkezdte kétségbeesetten kapkodni a levegőt. – Ő a barátod, és mindig is jót akart neked. Szabadjára engeded a véredet, és azt hiszed, bármit megtehetsz?! Ellene fordulsz mindenkinek, aki meg mer szólalni? Remegve simítottam Jeremy haját.
– Kicsim… menjünk innen, menjünk a szobádba! Erre még erősebben kapaszkodott belém. – Nem… – zihálta – nem… kapok… ne… Hel… nem… Jennifer villámgyorsan kivonta Jeremyt a karjaimból. A kezét óvatosan a mellkasára helyezte, s koncentráltan figyelte öccsét. Öt kínzóan hosszú másodperc után Jeremy egy mély levegőt vett, és lassan, nyugodtan kezdett lélegezni. – Nem bír ki többet, Jen – remegtem. – Jól vagyok – felelt Jeremy s lassan kinyitotta a szemét. A tekintetének kékje zavaros volt a szenvedéstől. – Tessék, Jet! – vetette oda neki Jennifer. – Mondd tovább, hallgatlak! Meséld el még egyszer, miért nem akarsz többé a családunk része lenni, amíg próbálok mindent megtenni azért, hogy ne omoljon össze az öcsém tüdeje. Jet tekintetében megmozdult valami, mintha elbizonytalanodott volna. – Mi az, nincs több mondanivalód? – kérdezte Jennifer. – Akkor takarodj el a szemem elől, mert a jelenléted is árt Jeremynek. Jet nem mozdult. Olyan szenvedést láttam rajta, amit az előbb Jeremy szeméből olvastam ki. Legördült az arcomon egy könnycsepp, s Jeremy arcára hullt. – Emlékszel Jet… – kérdeztem remegő hangon – emlékszel, mikor Mike Bailey-ék csúnyán elvertek? Amikor észrevettük, és nem tudtad tovább rejtegetni? Hát miért veretted össze magad? Csak erre emlékezz, kérlek! Könyörgöm! – Jen… – szólalt meg Jeremy szelíd hangon. – Elmondjuk Angelának, hogy mik vagyunk. Fogadd el, kérlek! – Mit csinálunk? – kérdeztük egyszerre Jenniferrel. – Jet feladta – mondta csendesen. – Most már csak kétségbeesett, és mindjárt belefog az önmarcangolásba. Muszáj elmondanunk Angelának, Jet nem fogja kibírni ép ésszel. Úgy szereti, mint ahogy én téged – nézett rám. Egyszerre tekintettünk Jetre. Bizonytalanul indult el felénk. Mikor letérdelt mellénk, remegett. – Jól vagy? – kérdezte Jeremytől, és megeredtek a könnyei. – Sajnálom! – sírta Jet. – Én nem… nem a te hibád, nem a ti hibátok, sajnálom… – De nem is a tiéd – felelt Jeremy, akinek tekintete felélénkült. – Ne gyere azzal, hogy nem kellett volna megszületned. Gondold el, milyenek lennénk egyszerű emberként? Mi lenne velem nélküled? Jet lehunyta a szemét. – Nagyon rossz, hogy ennyire szenvedsz – ráncolta a homlokát Jeremy. – Ezt nem akarom. Ezért kell elmondanunk Angelának. – Tudom, hogy ki akartok békülni, de ezt nem vehetitek olyan könnyen – jelentette ki Jennifer. – Meg fogja érteni, Jen. Angie hinni fog nekünk – emelte tekintetét Jeremy a nővérére. – És Helenáról is beszélni akarsz neki? Összerándult a gyomrom. Erre nem gondoltam. – Talán – vonta meg a vállát Jeremy. – Ha már az igazság, akkor a teljes igazság! Rendben lesz minden, higgyétek el! Mindenkinek így lesz a legjobb. – Ez abnormális, Jeremy – vágta rá Jennifer. – Mindenkinek el akarjátok mondani a baráti körötökben? Ki lesz a következő, Delilah vagy Adrienne? – Nem lesz következő. Azt akarom, hogy Jet boldog legyen. Angela elfogadná őt, mint Gyógyítót. Ismerem a lelkét, Jen! – győzködte Jeremy. – Önzetlen és naiv. Mindent megtenne Jetért. Lassan felfogja, mi történik körülötte, és akkor is mellettünk fog állni. Jet bűntudattal nézett rám. – Helena, annyi… annyira… sajnálom… nem… nem tudtam, miket beszélek, nem… az nem… – Visszatért a hebegése, a bizonytalansága. Visszatért ő maga. Azonnal megöleltem, s ő is szorosan körém fonta a karjait.
– Kerestek majd nekem is egy ilyen csodalényt? – kérdezte Jennyfer, és könnyeket véltem felfedezni a szemében. – Az egyik egy megértő emberbe botlik, a másik elhatározza, hogy egy Boszorkányba szerelmes… Ti természetellenesen szerencsések vagytok… és velem mi lesz? Ösztönösen felé nyúltam, s a vállára tettem a kezem. Összerezzent. Egyik pillanatról a másikra felpattant mellőlünk, és elviharzott a kandalló irányába. – Jennifer, könyörgöm… – szólt utána Jeremy. – Úgy látom, itt nincs több dolgom – jelentette ki. – Majd… beszélünk. A szobája ajtajának csapódása még sokáig visszhangzott a folyosón. Jet előre meredt, s egyre fájdalmasabb arcot vágott. Leroskadt a padlóra. – Hagyd az önvádaskodást! – kérte Jeremy. – Örülhetnél, Jet! Elmondhatod Angelának! – próbáltam minél vidámabb hangot megütni, bár ez nehéz feladatnak bizonyult. Párszor szólásra nyitotta a száját, de egy hang se jött ki a torkán. A tekintete még mindig megkínzott volt. – Igen, majd segítünk – bólintott Jeremy. Végre ránk nézett. Aztán minden nagyon gyorsan történt: Jet felugrott a földről, lehuppant Jeremy mellé, s miután a karjaiba zuhant, elkezdett zokogni. – Annyira örülök, hogy… hogy nem… hogy nem ismertem… nem ismertem… – Shh! – csitította Jeremy, és megsimogatta a haját. – Nincs… szükségem… apára, ha… ha te itt vagy – zokogta. Jeremy nem felelt, viszont döbbenten meredt előre. Fél percen át hallgattuk Jet sírását, aztán Jeremy végre megszólalt: – Elég mára a bőgésből! – mondta határozott hangon. – Inkább azon gondolkodj, hogyan mondod el Angelának. Lassan megnyugodott, és kibontakozott a bátyja karjaiból. – Annyira sajnálom – csóválta a fejét. – Szemét vagyok. – Nem, csak szerelmes – nevetett Jeremy. – A jó oldala a dolognak… hogy mégis csak van benned Raven-vér! – Épp most hoztam szégyent a családra – horkant fel Jet. – Nem igaz – csóválta a fejét Jeremy. – Makacs vagy, és kiállsz a szeretteidét. A végletekig szereted Angelát, mindent feláldoznál érte. – Minden rendben lesz, Jet. Hétfőn elintézzük! – vigasztaltam csendesen. – És szerinted… ezzel minden megoldódik? Túl tökéletes lenne. Nem tudtam mit felelni, mert be kellett vallanom magamnak, hogy ettől én is tartok. Jeremy vállára hajtottam a fejem. – Ugye nem fogod… manipulálni, hogy elfogadja az igazságot? – kérdeztem tőle. – Nem lesz gond – csóválta meg a fejét. – Menj aludni! – szólt az öccséhez. Jet mélyet sóhajtott, majd felkelt mellőlem. – Jól van… Akkor… jó éjt. Elengedtem Jeremy kezét, felálltam, s magamhoz öleltem Jetet. Elernyedt a karjaimban. – Meg tudsz bocsátani? – kérdezte. – Nincs miért megbocsátanom, Jet. – És amiket a fejedhez vágtam? – Ezt már lezártuk, nyugodj meg! – simogattam meg a haját. – Aludd ki magad! És ne bőgj többet! Kibontakozott az ölelésemből, bocsánatért könyörgő szempillantást küldött Jeremy felé, és felment a lépcsőn.
Lázasan szurkolva, görcsösen szorítottam Jeremy kezét. – Gyerünk, gyerünk… – Nem lesz egyszerű… Jet óvatosan közelített Angelához. A válla felé nyúlt, aztán meggondolta magát, s visszahúzta a kezét. Angela megfordult, s Jet azon nyomban elkezdett magyarázkodni. – Te jó ég, ez tényleg nem lesz egyszerű… – morogtam. Angela sértődötten és mérgesen eltávolodott Jettől, de ő utána szaladt. A karjáért nyúlt, s újra belefogott a könyörgő magyarázkodásba. A lány kiszakította a karját Jet szorításából, s befutott a főbejáraton. Jet lesújtottan állt a park közepén, s maga elé meredt. A diákok közül többen is elkezdtek kuncogni rajta. Elszorult a szívem. Nem sikerült. – Ez csak az első próbálkozás volt – nyugtatott Jeremy. – Talán jobb lenne, ha nem tudná meg… – Muszáj elmondanunk neki – jelentette ki. – És ha… Jet kigyógyulna az egészből egy idő után? – Te kigyógyulnál belőle? – nézett rám felvont szemöldökkel. Lesütöttem a szemem, és megszorítottam a kezét. Jeremy egyértelműen érezhette a nem választ. – Angela is szereti őt, nem is akárhogyan. Mire újra az iskola felé néztem, Jet a főbejárat felé vánszorgott. – Remélem, napközben is próbálkozik. Jeremy bólintott, s elindult a kikötő felé. Tudtam, hogy mi a bajom az egésszel. Valahol mélyen, önző módon magamat féltettem. Ha Angela megtudja az igazságot, az azt jelenti, hogy a Boszorkányokról is beszélnünk kell. És igenis féltem. A hangszerbolt bejárati ajtaját nyitva találtuk, a kirakatablakon keresztül észrevettem Delilah-t. – Hát te mit csinálsz itt? – kérdeztem köszönésképpen. Halálra vált arckifejezéssel jött felénk. – Jaj, gyerekek… én… nem mertelek felhívni benneteket szombat délután óta. Brian nevében is annyira sajnálom, nem akartunk kiszúrni veled, csak jót akartunk… Értetlenül néztünk rá. A kékeszöld szemeivel könyörgően tekintgetett rám és Jeremyre. Aztán bevillant: a péntek esti „majdnem-baleset”. Annyi fontos dolog történt azóta, szinte már meg is feledkeztünk róla. – Csak… annyit kérek, hogy ha valaki azt mondja neked, hogy nem… – Akkor az nem! Tudom, Helena – bólintott, s Jeremyre pillantott. – Annyira sajnálom… Meg tudsz bocsátani? Jeremy hallgatott. Megszorítottam a kezét. – Semmi bajom, Lilah – felelt határozottan. – Nem vagyok beteg. Jet sem az, tudod, hogy ő sem iszik semmit. Nem azért, mert még kiskorú. Nem vagyunk hozzászokva az italhoz, és kész. Értsd meg! Delilah lesütötte a szemét. – Sajnálom… – Elég! – szólt lágyabb hangon Jeremy. – Tudom, hogy jót akartatok. – Majd… jóváteszem valahogy… – motyogta Delilah a padlóra meredve. – Tedd jóvá úgy, hogy rendesen tanulsz, és nem késel el az óráidról! Tűnés innen! – mosolyodott el Jeremy. Lilah is felderült, aztán elköszönt, s kisietett az ajtón. Szőkésbarna tincsei hullámáradatként követték kecses lépteit az utcán. Egy furcsa érzés töltött el, egy rossz, taszító érzés. Olyan volt, mintha egy szakadék szélén állnék, s nem értem, miért kerültem oda. A túlpart nagyon messze van, és nem tudom, mi a helyes: hogyha itt maradok, vagy ha megpróbálok átjutni a másik oldalra. – Hogy… – kezdtem halkan – hogy vagy képes… a szemébe hazudni? Rezzenéstelen arccal néztem rá. Szétnyíltak az ajkai a nem várt vádtól. – Hel… Helena, muszáj ezt csinálnom! – nyögte ki.
– Nem, nem muszáj – jelentettem ki. – Én kerülöm a témát, megmagyarázom valami hülyeséggel… Rogernek azt mondtam, hogy fogadja el, hogy nem iszol. Ennyit kértem tőle. Te viszont… még Jetet is belekevered? Mi ez a duma, hogy nem vagytok hozzászokva? – Ezt komolyan mondod? Mit mondtam volna neki, hogy „bocs, ha iszom egy kortyot is, akkor eltemethettek?” – Legalább… ne hazudj a szemébe! – Ezt nem hiszem el, Helena! Szerinted… szerinted, te mit csinálsz, nap mint nap? Szerinted azzal, hogy emberként viselkedsz, hogy emberi… – Mi az, már az is abnormális, ha Boszorkányként ember módjára viselkedem? – öntött el a méreg. – Gondolkoznál, mielőtt beszélsz, kérlek?! Az… az nem illik egy Boszorkányhoz, hogy dolgozik? Hogy járkál a városban? Hogy elmegy szórakozni? Ezzel is hazudok? – Önmagadnak hazudsz vele – vetette oda. – Neked mi a bajod? – tátottam el a számat. Éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben. – Semmi – felelte. – Örülök, hogy Látó vagy, és örülök, hogy önző módon kihasználod, hogy én nem vagyok az! Nyitott könyv a lelkem számodra, viszont én képtelen vagyok megfejteni az idétlen, értelmetlen hangulatváltozásaidat! – Akarsz Látó lenni? – fordult felém hirtelen. – Rendben, felőlem cserélhetünk! Tudod milyen rohadtul rossz érzés hazudni nap mint nap, még önmagamnak is? Nézd meg Jetet és Angelát, az ég szerelmére! Az öcsémnek két választása van. Vagy elfelejti örökre a szerelmét, vagy elmondjuk Angelának a titkot. És akkor már tízszeresen, húszszorosan törvényszegők leszünk! Én nem akarok hazudni, de muszáj… – A hévtől megremegett a hangja. – Annyira rossz érzés! Mi értelme ennek az egésznek? – kérdezte fájdalmas hangon. – Szabad akarok lenni, a rohadt életbe! Tehetetlen dühében könnyek szöktek a szemébe. Úgy éreztem, megremeg a lelkem. Hirtelen a kezéért nyúltam. – Tudod, hogy van értelme. – Persze, ha már te is hazugnak nevezel… – Nem akartam, Jeremy… – rebegtem. – Nem raktam össze, nem figyeltem oda rá, bocsáss meg! Sajnálom… Nem úgy értettem! Hatalmas hibát követtem el. Hogyan rendülhetett meg a bizalmam benne? Nem gondoltam át a szavaimat, mielőtt megszólaltam volna! Ezt jól elrontottam… – Tudod, igazad van… – szólalt meg halkan. – Itt van ez a csodaburok körülöttünk, csak éppen… sebezhető. Jetnek is igaza volt. Egy gyógyítói Lélek legyen erős, és bírja ki a megpróbáltatásokat és az átkot, ami rászakadt. Kicsordultak a könnyeim. – Ne mondj ilyet! Ez nem átok… Nem felelt. – Nem átok, ha együtt vagyunk, értsd meg! – könyörögtem. – Most csak… negatívan gondolkodsz, ez az egész igazából sokkal többet ér, mint gondolod! Legalábbis az, amit érzek irántad! Jeremy, hiába vagy Látó, szerintem fogalmad sincs arról, mennyire szeretlek! A homlokát finoman az enyémnek támasztotta. Kétségbeesetten néztem rá. Én eldöntöttem, hogy áldást jelent számomra az, hogy emberfeletti vagyok, azért, mert vele vagyok. – Jeremy… Bocsáss meg! Az ajkait éreztem az arcomon, amint lágyan elcsókolja a könnyeimet. Az érintése olyan volt, mint két puha, de kissé rongyos selyemdarab egy másik időben, más térben. Miért kellett megtépáznia a tényeknek
a selymet? Miért kellett a tökéletest elrontani, megcsúfítani? Hibátlan akartam lenni, hófehér, szikrázóan világos és tiszta. Átok nélkül, ijesztő előélet nélkül, riogató tűz nélkül! Bármennyire is úgy gondoltam eddig, hogy Jeremy Gyógyító létére hófehér, be kellett látnom, hogy ő sem különb nálam. Két tépett selyemrongy.
– B terv. – Komolyan mondod? – kérdeztem aggódva. – Van más megoldás? – kérdezett vissza, majd kiszállt a kocsiból. Jet könyörögve magyarázott Angelának, aki hirtelen szembe fordult vele, és heves szóváltásba kezdtek. Jeremy azonnal ott termett, s elhallgattatta a lányt. Megnyugtatta a tekintetével. Aztán karon ragadta, s elvezette a kocsiig. Angela próbálta kiszabadítani magát, de nem sok sikerrel. A parkban szinte minden diák a jelenetet figyelte. Jet feltépte az ajtót, és gyorsan beszállt, majd behúzta magához Angelát. – Hívom apámat! – Azt te sem akarod, Angie – morogta Jet. – Most mit akartok, elrabolni? – kérdezte cinikusan a lány. – Valami olyasmit – bólintott Jet. – Meg kell hallgatnod, kérlek… Jeremy beszállt, és indított. – Bocsánat, Angela – kérte. – Rohadék! – vetette oda neki. – Mi közötök ehhez az egészhez? Ez csak Jetre és rám tartozik, ti semmi… – Nem fogom végignézni, ahogy kisétálsz az életünkből – közölte Jeremy. Jet azonnal kihasználta Angela pillanatnyi hallgatását, és a kezét a vállára téve szólt hozzá: – Figyelj, Angie… – Ne érj hozzám! Elegem van belőled! – visította a lány. – Meg kell hallgatnod, és meg is fogsz! Nem akarlak elveszíteni, azt akarom, hogy bízz bennem, és ezért… – Ó! Csak nem azt tervezed, hogy ezek után elmondod, amit rejtegetsz előlem? Így akarsz visszakapni? Micsoda szánalmas húzás ez? Ez nem lesz egyszerű. – Ide figyelj, Angela! – szólt rá Jeremy. – Jet nem véletlenül rejtegetett előled valamit. Megtiltottuk neki, hogy teljesen őszinte legyen veled. Nem az ő hibája, ezt értsd meg! – Akkor mégis kié? A tiéd? – kérdezte értetlenül. – Úgy is mondhatjuk. És a felmenőinké. Ha hazaérünk, mindent elmondunk. Az út hátralévő részében Angela már nem tiltakozott. Győzött benne a kíváncsiság. Húsz perc múlva, már a vörös kanapén ülve, megszeppenve kérdezte: – Miért akarjátok egyáltalán elmondani? Ha… ha csak Jetre tartozik. – Nem egyértelmű, Angie? – kérdeztem. – Nem csak Jet szeret téged. Pislogás nélkül meredt rám. Jet megköszörülte a torkát. – Eddig azt hittem, hogy sikerül eltitkolnom előled, és így is jól elleszünk, de… túl jó a megfigyelőképességed, és… egy… egy idő után nem lehet nem észrevenni, és… elkövettem pár hibát. – Ebből nem sokat értettem – nézett Angela Jetre. – Hogy kéne ezt elkezdeni, Jeremy? – kérdezte tanácstalanul Jet a bátyját. Rápillantottam. Jeremy a homlokát ráncolta.
– Angela, figyelj! – mondta lágyan, s abban a pillanatban találkozott a tekintetük. – Döntened kell! Úgy kell döntened, hogy azt sem tudod, miről van szó. Vagy örökre elfelejted a barátaidat és Jetet, akkor hazaviszlek… vagy itt maradsz, és meghallgatsz minket. A lány tekintete Jetre tévedt, aki óvatosan megfogta a kezét. Egy futó pillantást vetettem Jeremyre: ragyogott a szeme. Angela lágyan megszorította Jet kezét. Önkéntelenül is elmosolyodtam: milyen édes a győzelem íze! Mivel Jeremy tapasztaltabb volt e téren, ő kezdte el magyarázni, miről van szó. Újra végighallgattam a mesét, ami az ókorban kezdődött, s évszázadokon át terjedt szájról szájra, íródott át egyik könyv lapjairól a másik könyv lapjaira. Angela figyelmesen hallgatta Jeremyt, s nem eresztette el Jet kezét. Mikor elértünk a „három vértestvér-szabályhoz”, Angela szemében megcsillant valami felismerés. Aztán Jeremy jelen időben beszélt tovább, elhagyta a múltat. – A középső testvér képessége úgy… ezer-ezerkétszáz éve alakulhatott ki. Van egy megfejthetetlen kérdés arról, hogy miért a középső kapja a legfiatalabb képességet. – Szóval te lennél a… a középső? – vágott közbe Angela rekedt, döbbent hangon. – Úgy hívják, hogy Látás. Nagyon, nagyon bonyolult, és sokrétű képesség. – És az én kedvencem! – nevettem el magam. Jeremy hálásan nézett rám, hogy ezután már én próbáltam elmagyarázni Angelának, mit takar a lélekbe látás és az indikáció. Angela furcsa módon gyorsan megszokta az új információkat, bár a sokk még hátra volt. S hátra volt Jet is. Mikor a Ráolvasókra került a sor, Jet elgyengült. Erre nem számítottam. Teljesen olyan reakciót mutatott, mint Jeremy, mikor először beszélt nekem a Látásról. – Istenem… akkor ezért vannak azok a… fura kifejezések, amiket néha mondasz… – Megijesztettelek vele, igaz? Mármint korábban? Nagyon sajnálom… – Nem… nem, dehogyis! – meredt tágra nyílt szemekkel Jetre. – A Ráolvasók rendkívül intelligensek – szólalt meg halkan Jeremy. – A Ráolvasó-nyelv pedig nehéz, lehetetlen megtanulni. Csend szállt le ránk, kínzó csend. Azon állt vagy bukott minden, hogy Angela képes-e elfogadni a hiper-intelligens szerelmét. – Mutasd meg neki, Jet! – szólaltam meg. Rám tekintett, aztán megrázta a fejét. – Nem. – Neked is könnyebb lenne, és Angela is jobban megértené! – unszoltam. Még mindig a fejét rázta. Ekkor Angela hajához nyúltam, s kivettem belőle egy hajtűt. Az egyenes, aranysárga tincse előrehullott a szemébe. – Mit csinálsz? – nézett gyanakvóan Jet. Jeremy nem állított meg, pedig ő tudta, mire készülök. Angela karjáért nyúltam, s egy hirtelen mozdulattal végighúztam rajta a tűt. A kicsi, határozott szúrástól Angela vörös vére kiserkent, s egy apró erecskében megeredt. Értetlenül meredt rám, majd a bőrét nézte. A szemében nem volt félelem, csak kíváncsiság. – Mit csináltál! – kiáltott rám Jet, s kiszakította Angela karját a kezemből. – Csináld! – szóltam rá. – Kérlek! – Miért nem magadat vágtad meg, vagy engem? – kérdezte ingerülten. Jeremy ekkor egy zsebkendőt nyújtott neki, aztán rám nézett. Láttam a szemében, hogy értékeli az ötletemet. Jet letörölte a vércseppeket Angela bőréről, és elkezdte a gyógyítást. – Hangosan! – szóltam neki lágyan. – Jól van! – vetette oda Jet, s kiejtette azt a pár reszelős szót, a nyújtott, lágy hangzókkal vegyített kifejezéseket, melyektől Angela apró sebe másodpercek alatt begyógyult. A lány kitágult pupillákkal meredt a bőrére. Jet az ajkához emelte a kezét, s egy lágy csókot hintett rá. Elmosolyodtam. Beletelt egy percbe, mire megtört a csend. – Ez… rímelt – szólalt meg Angela.
Elnevettem magam, s Jet is elmosolyodott. – Hát… valahogy muszáj rímelnie! Ha egyszer inkantáció. – És… te… te találtad ki? Itt, most? Jet bólintott. – Túl okos szegény – sóhajtottam. Angela finoman hozzáérintette az ujjait Jet arcához. Megcsókolták egymást. Onnantól kezdve Angela a fejét Jet vállára hajtva hallgatta tovább azt, amit még tudnia kellett. Ebbe nem tartoztak bele a Boszorkányok. Jeremyvel megegyeztünk, hogy azt későbbre hagyjuk. – Akkor… a lényeget tudod – bólintott Jeremy, mikor látta, hogy Angela laposakat pislog Jet karjaiban. – Igen, már tudom. Most fel kéne hívnom a szüleimet, hogy itt maradok. Már így is tiszta idegek lehetnek… – Itt maradsz? Itt alszol? – húzta ki magát boldogan Jet. – Úgy gondoltam – mosolygott Angela. Jet egy csókot lehelt a lány sárga tincseire, és mi boldogan néztük Jeremyvel, ahogy percekkel később is a karjaiban tartja a lányt, s lágyan simogatja a derekát, miközben halkan beszél hozzá. Most már magukra hagyhattuk őket. – Szerinted jó ötlet volt? – kérdeztem már a szobánkban. – Nem, nem volt jó ötlet. Angela éppen sikítozva szaladgál körbe-körbe a nappaliban, azt hajtogatva, hogy őrültek vagyunk! Hallod? Figyelj csak… tényleg ezt csinálja! – meresztette rám a szemeit. Elnevettem magam. Egyértelmű volt, hogy mennyire megkönnyebbült. Visszakapta Jetet és Angelát is, s újra rendben volt a lelke. Eszembe jutott, milyen igazságtalanul bántam vele a délelőtt folyamán. Ahogy ránéztem a kezére, a világos bőre az én barna bőrömmel tökéletes harmóniát teremtett a színek s az anyagok világában, s újra két selyemdarab jelent meg a lelki szemeim előtt. Megtépázott anyagok a tényektől, az igazságtól. Ugyanakkor, ha egymásba kapaszkodnak, ha összekötik őket egy csomóval, együtt ellenállhatatlanul erősekké válnak. Vágyakozva fontuk össze az ujjainkat Jeremyvel, s megcsókoltam a nyakát, mikor átkarolt.
22. Szabadság, szerelem „Through silent seas of sand Feel time running through my hands…” (Billy Idol – Evil Eye)
Angela tátott szájjal, felváltva tekintgetett rám és a fehér tűzgömbre, ami csupán centikre lebegett tőle. – Nyújtsd ide a tenyered! – törtem meg a csendet. Egy kicsit ódzkodott, de végül kinyújtotta felém a tenyerét. A tűzgömböt felé irányítottam, de erre ő visszahúzta a kezét. – Ne félj, nem fog megégetni! – nyugtattam. Lassan közelítettem a tüzet felé, nehogy ismét megijedjen. Pár másodperc múlva a tűzlabda megállt a tenyerében. Megigézve meredt rá. – Ugye, jó érzés? – kérdeztem. – Megnyugtató. Angela egyetértően bólogatott, aztán megrázta a fejét. – Ez hihetetlen! – A fehér színű tűz semleges, az nem éget – magyaráztam neki. – Még ismerek pár színt, amelyek különböző funkciókat képviselnek. Könnyű volt megtalálni őket… kivéve egyet – tettem hozzá, Jeremyre pillantva. Elmosolyodott. – És mik ezek a színek? És hogyan működnek? – kérdezte ámulattal Angela. – Ami ösztönösen alakult ki az a vörös, a fehér és a zöld. – Miért, a lila nem ösztönösen alakult ki? – kérdezte Jeremy, s alig álltam meg, hogy el ne nevessem magam. – De! Csak… az más. Amikor legelső alkalommal próbálkoztam a tűzzel, a vöröset és a zöldet azonnal felfedeztem. A vörös magát az erős lángot képviseli, a szenvedélyt, amivel ég bennem. A zöld meg játékos kedvemben jön elő. Angela döbbenten hallgatott. – És ez? – kérdezte, a tenyerére pillantva, a fehér tűzlabdára. – Az is ösztönös volt, mikor Jet egyszer nem bírt magával, és… – Ne már! – morgott Jet szégyenlősen. – Miért, nem így történt? – kérdeztem felvont szemöldökkel. – Dehogynem. Nyúlkáltál! Erre a fiúk vihogni kezdtek, s Angela is elmosolyodott. – Mielőtt beleért volna a tűzbe, az ösztöneim azt súgták, valahogy meg kell védenem tőle. Akkor láttam először ezt a tiszta, fehér színt. A fehér tűz hatott, Angela lassan megnyugodott, még az arcvonásai is kisimultak. Megnyugtatta a lángcsóvák érintése. – De ez természetellenes, nem? – kérdezte váratlanul. – Az, hogy a tűznek más színt adsz. – Azzal, hogy tüzet kaptam, gyakorlatilag az uralójává váltam. Bármit tehetek vele, de vigyáznom kell rá, az eredetiségére. Meg kell becsülnöm. – Ez… ez… teljesen olyan, mintha egy… istennő lennél. Felnevettem. Ezt Jeremy szokta mondogatni, aki most még szorosabban fonta körém a karjait.
– Úgy értem… – folytatta Angela – a négy elem egyikét birtokolni istenségek feladata különböző politeista vallású kultúrákban… funkcióistenek feladata. Ez teljesen olyan… – Nem véletlenül az én barátnőm! – vágott a szavába Jet büszkén. Angela elmosolyodott. – Nem tartom magam istenségnek, és ne is nézz úgy rám – csóváltam a fejem. – Az nagyon furcsa lenne… én csak… természetes akarok lenni, mindenki számára! Jeremy egy csókot lehelt a hajamra. Abban a pillanatban értettem meg, miért érezte néha, hogy viszolyognia kell önmagától. Az emberek felnéznének ránk, de mi csak normálisak akarunk lenni. – Jet, ugye nagyon szeretitek egymást? – kérdeztem halkan. Jet megdermedt. Angela értetlenül nézett rám. Jeremy pedig, mint mindig, tudta, hogy mit akarok. – Csak azért, mert… ha valaha különválnátok… ezeknek a titkoknak nem szabad kiderülniük, Angela. Valamivel… muszáj megesküdnöd, valamit muszáj… Jet szúrós szemmel nézett rám. – Nem bízol benne? – Nyugi, Jet – szólt rá Jeremy. – Csak arról van szó, hogy túl nagy a kockázat – magyaráztam. – Meg kell ígérned, hogy ezek a dolgok nem jutnak el másokhoz. Ekkor kopogtattak az ajtón. A fehér tűz az akaratomat követve, egy tizedmásodperc alatt visszakúszott hozzám, s elnyelte a bőröm. Jeremy kinyitotta az ajtót, s a folyosón megláttam Rose-t, a takarítónőt. – Készen vagyok fent, csinálhatnám… – kezdte, de megszédült, s nekitámaszkodott az ajtófélfának. Jeremy a válláért nyúlt. – Rose, jól vagy? – kérdezte aggódva. – Óh, persze… csak ez a meleg! – mosolygott rá zavartan a nő. – Már tudnám csinálni a szobádat, ha kimennétek. – Szerintem jobb lenne, ha hazavinnélek – mondta nyomatékosan Jeremy. – Jaj, dehogyis, aranyom! Teljesen jól vagyok! – Visszajöhetnél holnap, és befejezhetnéd a földszintet, de most inkább… Rose a szavába vágott. – Nem lehet, aranyom, ma este utazom el. – Jaj, tényleg! – jutott Jeremy eszébe. – Jennifer említette. Közben Rose céltudatos, jó takarítónő módjára befurakodott a szobába, s ott találta Angelát. – Nahát, kislány, te megint itt vagy? – évődött a lánnyal. – Jó megfigyelés, lassan alig vagyok otthon! – mosolygott vissza Angela. – A nővéreddel megbeszéltem, majd ő hazavisz – szólt oda Rose Jeremynek, s elkezdte törölgetni a fekete asztalt. – Onnantól pedig… majd meglátjuk. Lehet, hogy nem jövök vissza Portlandből. – Majd meglátjuk – mosolygott Jeremy, s miután kijöttünk a szobából, Rose-ra csukta az ajtót. Jet és Angela kézen fogva indultak a nappaliba, viszont én Jeremyhez fordultam, aki homlokráncolva meredt az ajtóra. – Minden rendben? Gondterhelten bólintott. – Igen, rendben, csak… furcsa. – Mi furcsa? Rose? – Valahogy… mintha… nem úgy viselkedne, ahogy szokott. Nem is tudom… mindegy! Ne kérdezd, úgysem tudom! – vágta el a beszélgetést. – Most már értem! – fordult hozzánk Angela, mikor beléptünk a nappaliba. – Annyira egyértelmű… persze, most, hogy tudok rólatok. – Mi egyértelmű? – kérdezte Jeremy, s lehuppant Jet s Angela mellé, én pedig az ölébe ültem. – Az, hogy… együtt vagytok! Ellenségek vagytok, és mégis szeretitek egymást! – Nem vagyunk ellenségek, Angie – csóváltam a fejem, s átöleltem Jeremy nyakát. – Persze, persze, érted, hogyan gondolom!
Jeremy gondterhelt arcára néztem. Talán Rose nyugtalanította, vagy az Angelával a félbehagyott beszélgetés. – Helnek igaza van, Angela. Muszáj a szavadat adnod, hogy nem mondod el senkinek… – Figyeljetek! – vágott közbe Angela. – Tényleg… szívesen adnám akár a véremet is, hogy elhiggyétek, nem mondom el senkinek. Aggódva néztem rá. Ő csak egy ember, ő nem érzi át ennek az egésznek a súlyát, nem fogja fel, mit jelent ez nekünk. Talán túl sokat kérünk tőle. Talán ez az egész egy nagy hiba volt. – Én… világéletemben hittem a csodákban. Mibe kapaszkodnék, ha nem abba. Tizenhat éves vagyok, és súlyos beteg! Minden áldott nap azért küzdök, hogy olyan lehessek, mint mások, mint egy normális, egészséges ember! Mit várjak az élettől? Csodákat! Ha a részese lehetek, akkor vigyázok rá, és nem árulom el. Nézzetek rám! Már majdnem fél éve nem volt rohamom! – bizonygatta könnyeivel küszködve és mosolyogva. – Miattatok! – Jaj, édesem… – Jet a karjaiba vonta őt, s megsimogatta a haját. – Ugye elég lesz a szavam, ugye elég, ha azt mondom, soha nem árulnám el azt, amiben hihetek? – kérdezte Angela remegő hangon. – Hát persze! – mondta szelíden Jeremy. A hangjában nem hallottam már bizonytalanságot. Tudta, mennyire helyesen döntöttünk, mikor Angelára bíztuk a titkunkat. Miközben Jet óvatosan letörölte Angela könnyeit, s óvatosan megcsókolta, arra gondoltam, hogy a szerelemnek mégsem létezik határa.
Halk madárcsicsergésre ébredtem. Aztán a madár dala egyre hangosabbá vált, s a fejem is kitisztult. Megfoghatatlan érzés azon a napon felkelni, minden egyes évben. Azzal áltatod magad, hogy még a reggeli madárcsicsergés is másként hangzik. Kinyitottam a szemem, azzal a büszke tudattal, hogy kereken tizenkilenc éves vagyok. És szembe találtam magam a huszadik életévem első problémájával: életem értelme nem feküdt mellettem a születésnapom reggelén. Felültem az ágyban. Aztán valamit észrevettem ott, ahol neki kellett volna lennie. Egy kis papírfecnit. Megcsóváltam a fejem. „Tudom, hogy utálsz. Kilenc körül otthon vagyunk Jettel. Szeretlek!” Felmordultam. Hiába várnék most rá… még nincs is itthon! És Jetet is elvitte magával. Minek? Csalódottan és mérgesen keltem fel és zuhanyoztam le. Születésnapom van, és ő nincs mellettem! – Szia! – köszöntött a konyhában Jennifer. – Boldog… május elsejét! Fintorogva elmosolyodtam. – Bizony, emiatt vagyok Boszorkány… – mormogtam felé, s kerestem valamit a hűtőben. Mikor újra kiegyenesedtem, elállt a lélegzetem. Jennifer közvetlenül előttem állt, s felém nyújtott valamit. – Gondoltam, ez jól jöhet, ha… vésztartalék kell – mondta halkan. Ámulva vettem el tőle a csomagot. Egy üvegcse volt benne. Egy parfüm. – Martintól kaptam. De mivel sosem ismert eléggé, nem tudta, hogy nem bírom az ilyen intenzív illatot. Kicsit erős… mármint… szagold meg! Levettem az üveg tetejét, s a csuklómra fújtam pár cseppnyit. Az illata valóban mámorítóan intenzív volt, de nagyon tetszett. – Jen… ezt… én… – Születésnap – bólintott. – Még akkor is, ha egy Boszorkányé. Úgy éreztem, menten elbőgöm magam. – Jennifer… köszönöm! Egy alig észrevehető, halvány mosoly jelent meg az arcán. – Hol vannak a fiúk? – kérdeztem.
– Jó kérdés – vonta meg a vállát. – Vagy azt is mondhatnám, hogy nem szabad elmondanom, mert a lelkemre kötötték, hogy ne tegyem. Egyébként perceken belül itt lesznek, szerintem. – Aha – bólintottam, ő meg kilépett a konyhából. De nem maradt egy lélegzetvételnyi időm sem, mert Jennifer visszakiáltott: – Megjöttek! Végre! Felpattantam, és kisiettem a nappaliba. – Miért kell elrontani? – kérdezte tárt karokkal Jet a nővérét. – Ha titokban megyünk, titokban is jövünk! Jennifer legyintett, s leült az egyik vörös fotelbe olvasni. Jeremy bepördült az ajtón, s azonnal rám mosolygott. – Nagyon utálsz? – Eléggé – bólintottam, s odasiettem hozzá. Rögvest a karjaiba zárt, s lágyan megcsókolt. – Bocs. Majd megbocsátasz. – Az attól függ, miért mentél el – duzzogtam. – Pontosan! Mi a… – összeráncolta a homlokát, s Jennifer irányába pillantott. Aztán vissza rám, s az arcához emelte a bal csuklómat. – Hé! Ez nem is rossz! – mosolyodott el. – Martinnak igenis jó ízlése van, Jen! Jennifer morgott egyet, mire Jeremy ismét rám mosolygott. – Különleges illatot ad a kávéillatú bőrödnek! – Na jó, elég… – motyogtam. – Mondjátok már, hol voltatok! – Jet, az ajtót – szólt oda öccsének, aki erre vigyorogva kinyitotta az ajtót, s előre sietett. A következő másodpercben minden elsötétült. Jeremy a szemem elé tette a kezét. – Ne már! – nevettem. – Muszáj. A születésnapi meglepetések kódexe előírja, hogy a szem eltakarása kiváltképpen jót tesz az idegrendszer gyönyörközpontjának. – Ekkora marhaságot már régen mondtál! – nevettem el magam én is. – És most szépen megindulunk előre! – hallottam a mosolygós hangját, aztán halkan belesuttogott a fülembe, amitől egy villám futott végig a gerincemen. – Boldog születésnapot, egyetlen Boszorkányom! Aztán elvette a kezét a szemem elől, s visszakaptam a látásom. Amikor az agysejtjeim feldolgozták a látottakat, eltátottam a számat. Nem tudom, meddig maradtam így. Amit magam előtt láttam, valószínűleg a születésnapi ajándékom volt. Egy mélybordó Audi. Hosszú másodpercek múltán sem jutottam levegőhöz. Jet ott állt az autónál, az oldalának támaszkodva, s csak vigyorgott. – Nem! – jelentettem ki kemény hangon. – Ezt nem gondolhatod komolyan. – De, komolyan gondolom – bólintott Jeremy. – Hogyan… és miért? – értetlenkedtem. – Mert ez az ajándékod! – mosolygott rám. Kétségbeesetten néztem rá, és csak ráztam a fejem. – De, mondom! – vigyorodott el. – De hát… ilyen nincs! Ezt… ezt mégis hogy képzeled? – Mit? – kérdezte megütközve. – A… születésnapom… na nem! – Hirtelen kényelmetlen érzésem támadt. – Mégis, mit gondolsz? Karácsonyra egy méregdrága nyakláncot veszel, a születésnapomra meg… egy autót?! – És ez miért baj? – kérdezte őszinte kíváncsisággal. Pillanatok alatt forrt fel a vérem.
– Miért csinálod ezt velem? Minél feltűnőbb legyen, minél drágább, minél különlegesebb, amit kapok?! Mi az, hogy egy kocsit ajándékozol?! – Igen, egy kocsit. Ez miért olyan nagy baj? Tőlem kapod, és ha nem fogadod el, megsértődöm! – Ó, az a legkisebb gondom… – fortyogott a hangom a dühtől. Aztán eszembe jutott valami. – Mennyibe került? – Ugyan már! Ajándék… – Mennyibe került, Jeremy? – követeltem a válaszát. – Nem számít! Azt hiszed, ez az összeg megtépázta az örökségünket? Emiatt ne aggódj! – Nem érdekel! – kiáltottam rá. – Ezreket költesz rám, és így akarod kimutatni a szeretetedet? Ez… ne is haragudj, de ez visszataszító! Elképedve meredt rám. – Ha ezreket is költök rád, akkor is hasznos dologra költöm! Tudom, mennyire szeretsz vezetni, és szükséged is van rá, hogy dolgozni mehess. – És ezentúl külön autóval járunk majd dolgozni, vagy mi? Mindig együtt megyünk mindenhová! Én nem akarok így elszakadni tőled, ezt felejtsd el! – Dehogy, kicsim! Csak… meg akartam adni neked ezt a szabadságot! – lágyult meg az arckifejezése. Azt se tudtam, mit vágjak a fejéhez. – Ez nem… egy gyémántokból, vagy ezüstből, vagy mit tudom én miből kirakott nyaklánc – az F betűmhöz emeltem a kezem. – Ez egy… isten tudja, milyen drága kocsi. Miért? Jeremy, miért? Tényleg azt hiszed, hogy ez a lényeg? Láttam a szemében, hogy elege lett. Megkeményedtek az arcvonásai. – Nem, nem azt hiszem! Azért csinálom, mert szeretlek! Megbeszéltük, hogy miért kaptad azt a nyakláncot! Ha nem tetszik, megmondtam, nem kell hordanod! Nyugodtan dobd ki, nem érdekel! Ezt viszont fogadd el tőlem, mert hetek óta szervezem Rogerrel, hogy meglegyen május elsejére! – Nem, nem dobnám ki a nyakláncot, dehogy is… – Önkéntelenül is az arcára tettem a kezem, s elkezdtem cirógatni a bőrét. – Nem fogom… Nem hagyta befejezni a mondatomat, szorosan magához húzott, s igyekezett úgy megcsókolni, hogy ne kapjak levegőt. Talán azért csinálta, hogy ne tudjak még több hülyeséget a fejéhez vágni. – Sajnálom – súgtam az ajkainak. – Idióta vagyok, bocsáss meg… Annyira szánalmas vagyok, Jeremy! Mindig, mindent elrontok… – Nem igaz! – simított végig az arcomon. – Miért nem Vízboszorkány lettem? Vagy miért nem föld, vagy… – Mert nekem így kellesz! – hallgattatott el egy gyors csókkal. A karjaiba vetettem magam, s ő erősen átölelt. A szoros ölelése visszahozta a nyugalmamat. – Szóval… ez most tényleg az én kocsim? – kérdeztem már mosolyogva. – Eléggé úgy néz ki – ragadott kézen, s odavezetett az Audihoz. Jet felvont szemöldökkel figyelt. – Befejezted? – Igen, igen, befejeztem… – motyogtam. – De legalább végre megnyertem egy fogadást Jennifer ellen! – vigyorgott. – És… ezt tőlem is kapod ám! Nem csak Jeremytől. – Igen, sejtettem – mosolyogtam rá. Miután megcsodáltam az autóm külsejét, beszálltam a vezetőülésre. Jeremy mellém ült, s elkezdte magyarázni, amit egy vadonatúj kocsiról tudni kell. Percek alatt megszoktam, hogy a saját autómban ülök. Vágyakozva simogattam a kormányt, s egyre jobban örültem az egésznek. Jeremy megbocsátott, ezt tisztán láttam a szeme csillogásán, s inkább azzal foglalkozott, hogy elfogadtam az ajándékomat. – Könnyű volt választani, mert figyeltem a reakcióidat az autóreklámok közben – magyarázta. Eltátottam a szám. – Így tényleg könnyű! Te kis sunyi! Imádlak!
Elnevette magát, s gyorsan megcsókolt. – Na, van még valami! – szólt hátulról Jet. – Hogyan? – kérdeztem. Jeremy a kesztyűtartóba nyúlt, s kivett belőle egy hosszúkás, fehér borítékot, majd átnyújtotta nekem. – Ugyan mivel akarsz még szívrohamot okozni? – sóhajtottam. Felbontottam a borítékot, s kivettem belőle egy mini irattároló kartont. Kihajtottam. Két hosszúkás papírt… két jegyet találtam benne. Miután elolvastam a feliratot rajtuk, elakadt a lélegzetem. – Egy kis szívroham – gúnyolódott Jet. – Ez komoly? – pillantottam Jeremyre. – Nem hamisítvány, ha erre gondolsz – mosolygott. A jegyek egy portlandi koncertre szóltak. A rendezvény időpontja pedig május másodika. – Holnap? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel. – Te jó ég, holnap… Portlandbe akarsz vinni egy koncertre? – Ha nincs fontosabb dolgod – nevetett –, akkor igen. – Még soha nem voltam koncerten! – olvadoztam. – És ezt sürgősen meg kell változtatni! – vigyorgott rám. A szikrázó jókedvem egész nap kitartott. Egy tökéletes születésnapot pedig egy esti baráti összejövetel tehetett csak még tökéletesebbé. A Gold Beach-i kikötőnél, a munkahelyünktől két sarokra volt egy hangulatos kis bár, ahol néha-néha összejöttünk. Azon az estén mind a heten ott voltak, akik számítottak. Angela Jet karjaiban, Brian Delilah-val, jókedvűen, Adrienne és Roger viszont marakodva, mert nem tudtak a költözés apró részletein megegyezni. És Jeremy, aki végignézte, hogyan küszködöm a könnyeimmel a nagy boldogság miatt, amit tőle kaptam. – Khmm… – Adrienne óvatosan megkocogtatta a poharát – kaphatnék egy kis figyelmet, hölgyeim és uraim? – Vajon ez eltörik egy idő után, ha sokáig csinálod? – érdeklődött Brian, Adrienne poharát figyelve. – Hülye! Na… figyeljetek már! Kíváncsian feltekintettem Adrienne-re, aki most felemelkedett a székéből. – Tósztot kívánok mondani, ha megengeditek. – Jaj, ne… itt alszunk – morgott Roger. Aztán kapott egy legyintést a barátnőjétől, mire elvigyorodott. – Halljuk! – szólj Lilah és Jet. Adrienne megköszörülte a torkát. – Szóval. Legelőször szeretnék köszönetet mondani Sarah-nak, aki nem hagyta, hogy az orrunk előtt zárják be a helyet. – Hátrapillantott a pult felé, ahol egy szőke, mosolygós pincérlány ácsorgott, az asztalunkat figyelve. – Aztán megköszönném mindenkinek, hogy itt van ma este, mikor is a világ legszebb lányának születésnapját ünnepeljük! – Rám mosolygott, s én szinte elolvadtam. – Azt szeretném mondani, és azt hiszem, ezt mindannyiunk nevében mondom: sosem lehetek elég hálás valamiféle felsőbb erőnek azért, hogy talákoztam veled, Helena. Ha rád nézek, eltölt az elszántság és az öröm! Itt, ennél az asztalnál, mindenkinek segítettél és segítesz, mert… ilyen vagy! Végtelenül hálásak vagyunk érte és szeretünk. – Jeremy felé bökött a poharával. – Ez a srác remélem minden egyes napon hálát ad az égnek, hogy találkozott veled. – Adrienne felemelte a poharát. – Minden jókívánsággal és szeretettel szeretnék boldog születésnapot kívánni neked, Helena Ferrer! Bár mi elmegyünk… ez nem jelenti azt, hogy ezentúl nem leszek őszinte barátod. A többiek is felemelték a poharaikat. Remegő kézzel az enyémért nyúltam. Üvegpoharak csilingelő találkozása, nevetés, őszinte, meleget és szeretetet árasztó szempillantások és születésnapi jókívánságok megható pillanatai következtek. Egy szomorú gondolatot azonban képtelen voltam elfojtani, belefurakodott a legboldogabb pillanat kellős közepébe. Arra gondoltam, hogy nem érdemeltem meg Adrienne szavait. Heten voltak, akiket a legjobban szerettem, és ők is szerettek. De heten voltak azok is, akiket törvénytelenül, álnok módon,
szeretetet hazudván a halálba küldtem. Ezek az én vidám barátaim, akik ebben a percben körülvettek, ugyanannyian, mint azok a fiúk – heten. Mindegyiknek megadatott a lehetőség, hogy éljen. A lehetőség, hogy boldogan élje le az életét. S ők azt hitték, én vagyok a boldogság. Két, három hónapon át voltak csak boldogok. Aztán… semmi. Csend. Üresség. Sötétség. Jeremy maga felé fordította az arcomat, majd szembesült az érzelmeimmel. A keserűséggel. Egyetlen vékony ránc sem jelent meg a homlokán, nem lett kevésbé vidám. Kétségbeesetten néztem rá. A fülemhez hajolt. – Nem a tizenkilencedik születésnapod, jól tudod! – suttogta. – Még csak hat hónapos vagy. Jogod van élvezni az életedet, és nem azon rágódni, ami nem a te hibád. Szeretlek! Örökké boldog akartam lenni Jeremy mellett, ha nem is emberként. De… szabadon? Vajon a szerelem megadja a szabadságot, amire vágyom? Hisz szabályok még így is léteztek: a titkolózás, a harc, a halálos fenyegetettség és a bizonytalanság, ami miatt nem tudtam megfeledkezni arról a félelmemről, hogy az Anyatermészet egyszer bosszút áll. Megbosszulja, hogy mi együtt vagyunk. – Mikor indultok? – kérdeztem Rogertől, mikor már a parkolóban beszélgettünk. – Minél előbb. Holnap tízre jön pár ember, akiket apám küld. Felpakolunk, és már itt sem vagyunk. – Ez annyira rossz… – Két hét múlva visszajövünk látogatóba! Tudom, hogy te sem bírnád ki tovább nélkülem, szerelmem… – mosolygott rám biztatóan. – Hát nem – értettem egyet bólogatva. – Egyet jól jegyezz meg: bármilyen lehetetlen helyzetet is teremt az élet, ránk számíthatsz! Nem számít, hány mérföld választ el. – Tudom. És ez viszont is igaz. Perceken keresztül ölelgettük egymást, aztán eleresztettük őket. A két szabad madarat, akikről tudtam, hogy boldogan, teljességben fogják leélni az életüket. Megható jelenet volt, különösen számomra. Olyan akartam lenni, mint Adrienne. Szerelmes, boldog… és szabad. – Vezessek? – kérdezte Jeremy, mikor már csak mi maradtunk a parkolóban. Felráztam magam, s rápillantottam. Az arcomhoz nyúlt, s letörölte a szempilláimon kapaszkodó könnycseppeket. – Nem… – mosolyodtam el halványan. – Az én kocsim, én vezetem! – Makacs, tüzes, és mégis pillanatok alatt elgyengül, mert nagyon gondolkodik. Nem szabadna hagynom, hogy gondolkodj! – nevette el magát. – Akkor blokkold a lelkem, mindenki jobban jár… – vontam meg a vállam. – Hé! Miért vagy ilyen negatív? Ez a… – Srácok, gyertek már! – kiáltott Jet a hátsó ülésről, de Jeremy meg sem fordult. – Ez a születésnapod! Ma csakis jó dolgokra szabad gondolnod! És… máskor is csak jókra szabad – mosolygott. Megölelt, s én szorosan hozzásimultam. – Különben is… maga a szerelem még nem azonos a szabadsággal? – Nem tudom – csóváltam a fejem. – Mindenesetre ebben a pillanatban azonos. – Mindig így lesz! Bebizonyítsam? – csókolta meg a hajamat. – Menjünk haza, találjuk meg az ágyat, aztán meglátjuk! Elnevettem magam. Hiába kiáltozott Jet a hátsó ülésről, nem érdekelt semmi más, csak az, ahogyan Jeremy csókol. Másnap ismét madárcsicsergésre ébredtem. Az ablakon beáramló hűs szellő az arcomat cirógatta, életem értelme pedig a hajamat simogatta. Mosolyogva figyelte, ahogy elpislogom az álmot a szememből. Boldogsággal töltött el, hogy végre mellettem volt. – Jó reggelt, édesem!
– Szia! – viszonoztam a mosolyát. Aztán megláttam, hogy már ingben van és farmerban. – Felöltöztél? Mennyi az idő? Már indulnunk… – Csak korábban felkeltem, tudod… – s egy finom csókot lehelt a számra. – Tudom… – s már el is tűnt a mosolyom. Próbáltam nem mindig rákényszeríteni, hogy az álmairól beszéljen. Kínos téma volt ez, s tudtam, mennyire zavarja. Nem szerette, ha felhozom. – Ugyanaz volt most is, ugye? – kockáztattam meg. Elfordította rólam a tekintetét, és nem felelt. – Aggódom érted. – Semmi bajom – rázta meg a fejét –, csak… az álmoknak céljuk van! És… képtelen vagyok rájönni, mire akarnak figyelmeztetni, vagy mit akarnak mondani… ráadásul egyre bonyolódnak. Egyre tisztábban, hangosabban hallom azt a sok őrjöngő hangot. Aztán… egyre közelebbi az erdő, és egyre tisztább a tűz is. Persze… lehet, hogy nem veszélyre akarnak figyelmeztetni, csak egy változásra. Mondjuk… veled kapcsolatban. – A tűz miatt? De… milyen változásra? – Fogalmam sincs – felelt. – Aztán változott is. Mármint az álom. Ebbe őrülök bele, mert még több szimbólum keveredik… és mindegyik fehér. Az erdőből három kiemelt fa, három disszonáns hang, három fehér jel, egymásba írva, egymásba rajzolva… Utálom az egészet. Nem értek belőle semmit! – Lerajzoltad őket? – kérdeztem gyorsan. – Ma volt először ilyen álmom, a fehér jelekkel. Még túl friss… és zavar, nem akarok vele vesződni. – Jaj, kicsim… – csókoltam meg az arcát. – Majd elmúlik… csak be kell válnia. – És biztos, hogy az lenne a jobb? – próbáltam a kérdésemmel a jó válasz felé terelni. – Nem tudom… semmit sem tudok! Pedig nekem kéne a… – Nem vagy Ráolvasó, ne akarj mindentudó lenni! – tettem a szájára egy ujjam. Megcsóválta a fejét. – Viszont Látó vagyok, és fel kell fognom, mire figyelmeztet a saját lelkem! Bár… olyan szerencsétlen vagyok, hogy még egyetlen álmomat sem tudtam megfejteni! Mindig csak a szimbólumok, a körülmények, az idő, a hely elhomályosulása… semmi konkrétum – zsörtölődött. – Bízz magadban! Majd fejlődsz! – bátorítottam. – Meglátod, idővel te leszel a legtávolabbra látó jós! Megcsóválta a fejét, s úgy döntöttem, inkább megcsókolom. – Jókedvet akarok! – követeltem. – Portlandbe megyünk! Végre elmosolyodott. – Igaz. Öltözz fel, addig összedobok valami harapnivalót. – Édes vagy! Szeretlek! – Én is – mosolygott, s most ő csókolt arcon. Elbúcsúztunk Jetéktől, s lementünk a földszintre. Jennifer éppen akkor jött ki a szobájából, kócos hajjal, ásítozva. Természetes szépségében feszített az összekuszált, fekete hajzuhatagával. Kicsit mulatságos volt. – Nocsak, aludtál? – kérdezte nevetve Jeremy, s nővére válaszként elmosolyodott. – Valami nagyon… nagyon veszélyes változáson mehetsz keresztül, ha aludni mertél – próbált tréfálni Jeremy. – Jaj, fogd már be a szád! – grimaszolt Jennifer. – Inkább menjetek innen, ne is lássalak benneteket! Jó szórakozást! – kiáltott még utánunk. – És vigyázzatok az úton, könyörgöm! Egyértelmű döntés volt, hogy az én kocsimmal megyünk. Beültem a vezetőülésre. – Valamit nagyon félreértek, vagy lehet, hogy Jennifer hozzáállása megváltozott? – Mármint hogy értve?
– Olyan érzésem van, mintha… nem utálna annyira. Jeremy elnevette magát. – Lehetséges, hogy fél év után kezdi komolyan venni a tényt, hogy szeretlek. – Nagyon jó lenne! – szorítottam meg a kezét, s így teljességben, jókedvvel indultunk el a nem kevesebb, mint hatórás útra. Hat óra a vadonatúj autómban, Jeremyvel az oldalamon. Teljesen kiismertem a kocsit, és elhatároztam, nem fogom engedni, hogy Jeremy vezesse, én akartam a volánnál ülni egészen Portlandig. Szikrázóan napsütéses, felhőtlen időnk volt. Órákon keresztül vezettem a tengerpart melletti utakon, miközben zenét hallgattunk, a koncertre készülve. – A BMW-d meg fog sértődni, ha mindig ezzel megyünk mindenhová. – Majd kiengeszteljük valahogy – vonta meg nevetve a vállát Jeremy. – Egyik nap ezzel megyünk, máskor azzal. – Tudod, meg szerettem volna beszélni veled, hogy… Persze, tudom, hogy nem akarod, de én nagyon szeretném kifizetni a kocsi… – Nem – vágta rá azonnal. – Tudtam, hogy megfordul a fejedben. Ajándék volt, és ajándék is marad. – De legalább… a felét vagy a harmadát, vagy… – Nem! – nézett rám, s aztán elnevette magát. – Nem engedem. – Jól tudod, hogy nekem is van pénzem, nem is kevés. És szeretném ha… a harmadát… – Nem – csóválta a fejét mosolyogva. – Az ötödét? A tizedét? Könyörgöm! – Ne könyörögj, az utat nézd! Nem engedem, vita lezárva! – nevette el magát ismét. – Akkor kifizetem a jegyeket! – vágtam rá, az új ötleten felbátorodva. – Hallgass el! Ne arra gondolj, mennyibe került. Mindig arra gondolj, hogy mikor elhatároztam, hogy ezek lesznek az ajándékaid, milyen örömmel töltött el, hogy megadhatom neked! Délben adtam fel, Eugene után pár mérfölddel, hogy végig én vezessek. Jeremynek nem kellett könyörögnie a cseréért, elfáradtam. Diadalittas vigyorral szállt be a vezetőülésre, és egyfolytában azt hajtogatta, hogy tudta, előbb vagy utóbb feladom. Egyre halkabban hallottam a zenét, egyre kevésbé éreztem az autó gyorsaságát, s a szempilláim is egyre nehezebbek lettek. Aztán a következő dolog, amire emlékszem, egy gyöngéd simogatás volt. – Ébredj, álomszuszék! – mosolygott Jeremy. – Mmm… már megint? Egyfolytában alszom… – morogtam. – Csak keveset aludtál az este. Majd kapsz tőlem kávét! Megjöttünk, ha érdekel. Egy lágy csókot nyomott az ajkamra, aztán kiszálltunk. Forgalmas utak mellett, a belvárosban parkolt le, egy árnyékos helyen. Kéz a kézben indultunk a koncertterem felé. A koncert kezdete előtt fél órával döntöttünk úgy, hogy bevesszük magunkat a nagyterem közepébe, a tömegbe. – Azt szoktad mondani, hogy mindig jók a megérzéseid – mondta a fülembe Jeremy, mikor már szorosan egymás mellett haladva kerestünk helyet középen. Az emberek nevetgélve, énekelve, sikítozva vártak a bandára. – Igen – feleltem, mikor megálltunk a színpadtól tíz méterre. – De most nincs semmiféle előérzetem, csak izgulok – nevettem. – Tudod, mint egy kisgyerek a karácsonyfa előtt. Örülök, hogy itt vagyunk. Kettesben. Szorosan átöleltem, s abban a pillanatban kihunytak a fények. Az őrjöngő sikoltozás és tapsvihar közepette minden zajt elnyomott a hangszerek keltette lenyűgöző, lélekremegtető hang. A húrok pendülése és a dobverés elérte az érzékeimet, s a vérem rögvest felpezsdült.
Amikor a színpadon kigyúltak a fények, én a többiekkel együtt ösztönösen felsikítottam. Jeremy tekintetét kerestem, s egy gyors, örömmel teli csókkal jeleztem, mennyire jól érzem magam. Az első két szám alatt felváltva tekintgettem a színpadra és Jeremyre. Úgy vettem észre, feloldódott, bár eléggé szolidan csinálta. Szorosan fogta a kezem, énekelt, s az előtte álló srác hátát bámulta elgondolkozva. A harmadik dal után megdörzsöltem a vállát, a színpad felé mutattam, s nevetve a fülébe kiabáltam: – Azt kell nézni! A válasza fejrázás volt, és észrevettem, hogy összeráncolja a homlokát, annyira belemerül a gondolataiba. – Mi a baj? – kérdeztem. – Valami nem stimmel – mondta, mikor elkezdték a következő számot. Felmordultam. – Minden rendben van! Ne gondolkozz, csak… Abbahagytam, mikor láttam, hogy tágra nyílnak a szemei. Aztán hirtelen rám nézett. – Az álmom! A hajamhoz kaptam a kezem, s beletúrtam a tincseimbe mérgemben. A tömeg élénken dalolt, s az emberek csak egyre közelebb furakodtak a színpadhoz. – Fogd be, az ég szerelmére! – kiáltottam. – Két órát kértem, amíg tart ez a… – Nem érted, az álmom! – vágott közbe. – Mindig hangos kiáltozásokkal és rengeteg ember együttes hangjával kezdődik! A rohadt életbe… – És szerinted ez az? Lehet, hogy csak… – Biztos vagyok benne! – vágta rá idegesen. – De hát miért… nem biztos, hogy erre vonatkozik az álmod, nem biztos… majd foglalkozunk vele, ha vége, jó? Idegesen megrázta a fejét. Ösztönösen a farmerzsebébe nyúlt a telefonjáért, majd fél percen át meredt a kijelzőre, s az arckifejezése egyre inkább elkomorult. Átadta nekem a készüléket. Egy üzenetet kapott, Jennifertől. „Ne írj vissza, ne hívj. Mást se. Gyertek haza. Most.” Elhalt a tömeg sikoltozása. Elhalt a gitárszó és a dobverés. Hirtelen minden elcsendesedett a bizonytalanságtól, mely bekúszott az elmémbe és a lelkembe. Jeremy megszorította a kezem, s kétségbeesetten nézett rám.
23. Egy álom „You’re in time for the show You’re the one that I need, I’m the one that you loath You can watch me corrode like a beast in repose Cause I love all the poison away with the boys in the band…” (My Chemical Romance – The Sharpest Lives)
Jeremy a kezemet szorítva elindult szemben az árral, szemben az izgatottan sikoltozó és őrjöngő embertömeggel. Magával húzott, mind a két kezemet fogva. Lassan eljutottunk egy kevésbé zsúfolt helyre, de Jeremy nem állt meg, tovább ment, egészen a kijáratig vonszolt. – Jeremy… – próbálkoztam bizonytalan hangon, de ő a füléhez emelte a telefonját. – Ne tedd! Azt írta, ne hívd! – Nem érdekel! – Ennyi volt a válasza, és a hangja súlyos aggodalmat sejtetett. Tanácstalanul tekintgettem ide-oda. Jeremy ideges mozdulatokkal újra próbálkozott, miután egy percen át hiába várt Jennifer válaszára. – Jeremy… inkább induljunk. Megrázta a fejét, s újra, remegő kézzel nyomkodta a telefonját. – Jet se veszi fel! Nem bírtam a tehetetlenkedését, kifakadtam. – Jeremy, menjünk már! Szerinted miért írta, hogy ne hívd, hanem menjünk haza? Szorosan egymás mellett, gyors léptekkel haladva szeltük át az utcákat, s negyedóra múlva elértünk az árnyas parkolóig. Odaszaladtam az ajtóhoz, feltéptem, s azonnal indítottam a kocsit. – Hagyd már abba, nem veszik fel! – kértem már a belváros határában, mert Jeremy egyfolytában hívogatta Jennifert, Jetet és Angelát, de egyikük sem vette fel. – És ez téged megnyugtat?! – kérdezte felpaprikázva. – Ezt egy szóval sem mondtam! De ha azt írta, ne hívd, annak van oka. Például az, hogy nem is tudnád elérni őket. Még fél percen át tartotta a füléhez a telefont, s mikor feladta, dühösen bedobta a kesztyűtartóba. A lába megállíthatatlanul járt az idegességtől. – Én tudtam… éreztem… és te is érezted! – morogta. Portland külvárosában rátapostam a gázra. Hat óra… mi történhet hat óra alatt? Akármi, akármi… – Szóval… most az álmodban vagyunk? – nevettem fel keserűen. – Rohadt vicces! – vágta rá. – De ez a helyzet, vagy nem? – kérdeztem élesen. – Ha azt mondod, a koncerten a hangok… – Igen, valószínűleg azokat hallottam! – mondta ingerülten. – És képtelen voltam összerakni… Az az álom figyelmeztetni akart valamire, és az a valami most elkezdődött. Ezek szerint… A rohadt életbe, miért nem maradtam otthon… – Mi volt az álmodban? – vágtam a szavába. – Mondj el megint minden apró részletet! – Az őrjöngő hangok. Ebből a tömegből kiemelkedik három nem odaillő hang. De ilyen nem volt! Vagy… egyáltalán mi a fenét akar ez jelenteni?
– Mi jött utána? – Az erdőben futottam. Akkor már megszűntek a hangok. Sűrű erdő, fenyők sokasága… kész labirintus. Ebből is kiemelkedett három fa, azok havasak voltak, fehérek. És a szimbólumok, egymásba írva, mind fehér. Aztán jött a tűz. Az erdő szélénél… a felcsapó lángok… éreztem a forróságot, ami áradt felém. Ennyi. – Nincs más? Mindig ilyenkor ébredtél fel? – Igen – morogta. – A hangokat már értem. Sajnos. De a többi… mind egy-egy szimbólum és veszélyt jelentenek. Istenem… Próbáltam az útra koncentrálni, s nem arra gondolni, mit jelképezhetnek a tűz és a fehér jelek. Messze átléptem a sebességhatárt, de ez érdekelt most a legkevésbé. – Mi bajuk történhetne? – kérdeztem bizakodva. – A legrosszabb esetben is… ha bármi van… egy Gyógyító és egy Ráolvasó meg tudja védeni magát. Jeremy lábdobogása megszűnt. Egy mély, szenvedő sóhajtást hallatott, s előregörnyedt, a haját markolva. Megsimogattam a hátát. – Nyugodj meg! Sietünk haza. – Tizenegy előtt nem érünk haza… – felelt lemondóan, s újra kiegyenesedett. Az arca lázban égett, s a tekintete aggodalommal volt tele. – Hiába erősek, Helena! – csóválta a fejét. – Ha bármi történik… most csak ketten vannak. Soha nem szabad elszakadnunk egymástól, soha! Port Orfordnál láttuk meg először a sötét fellegeket, s húsz mérföld után kíméletlenül megnyíltak az ég csatornái. Jeremy ekkor ült át a volánhoz, hiába bizonygattam neki, hogy nem vagyok fáradt, és a hátralévő egy órát végig tudom vezetni. Teljes sötétség volt körülöttünk, ömlött az eső. A kocsiban beállt kínzó csendet egy-egy mennydörgés szakította meg, s a villámok másodpercenként cikáztak át az égen, pillanatokra megvilágítva az országúton hömpölygő vizet. Milyen gyönyörű időnk volt reggel! – Mi van ha… nincsenek otthon? – kérdeztem, mikor már nem bírtam a hallgatást. – Ezzel mire célzol? – kérdezett vissza fáradt, mindenbe beletörődő hangon. – Nem tudom – suttogtam. Kétségbeesett gondolataim láncát egy kényelmetlen viszketés szakította meg. A vállamhoz nyúltam, s megvakartam a bőröm. A vakarás után csak még inkább szúrt és pár másodperc után elkezdett zsibbadni. Félrehúztam a felsőmet a vállamról, és majdnem elájultam az ijedtségtől. – Jeremy… – rebegtem. Rám nézett, aztán a vállamra. Az arcán mintha egy sötét árnyék kúszott volna át a kétségbeeséstől. – Ó, a rohadt életbe! – mormogta gyengén, de aztán összeszedte magát. – Nyugodj meg! Rendben lesz! Mindjárt ott vagyunk… majd Jet elintézi. Igen, Helena, elintézi! Összeszorítottam a fogam a fájdalomtól, s megpróbáltam lassan, mély levegőket venni, s nem azt figyelni, ahogy a fekete tintapaca növekszik a jobb vállamon. Arról is próbáltam megfeledkezni, hogy ne görcsöljek úgy félelmemben, mint ahogy még életemben soha, s hogy ne csorduljanak ki tehetetlenségemben a könnyeim. Jeremy gyorsított, s remegve megsimogatta a hajamat. A mellkasom elkezdett zihálni az oxigénhiánytól. A fájdalom és az égés egyre jobban terjedt a karomon, s elérte a könyökömet. A nyakamat is kezdte fojtogatni. A vérem lüktetett az idegen forróságtól. Megérkeztünk. Jeremy kiszállt a kocsiból, aztán az én oldalamra sietett. – Tudsz járni, Hel? – A vállam fáj, nem a lábam… – préseltem ki a fogaim közt. Még mindig zuhogott az eső. Jeremy erősen átfogta a derekamat, s gyorsan elindultunk a ház felé. A nappaliból fény szűrődött ki. Jeremy feltépte az ajtót, s mohó tekintetemet körbejárattam a nappaliban. Egy tizedmásodperc alatt felmértem a helyzetet. Hatan tartózkodtak a helyiségben. Jennifer rémült tekintettel nézett ránk a kandalló mellől. Jet a kanapén ült, s Angela remegő testét tartotta a karjaiban. A kanapé mögött, egymás mellett, három ember állt, akik izzó tekintettel meredtek rám. Az egyikük, egy fiatal nő, akkor hagyta abba a reszelős hangon kiejtett ráolvasói szavak kántálását, mikor Jeremy benyitott.
A kezében ott volt a régóta hiányolt, kedvenc zöld sálam. Az égő fájdalom egy pillanatra megszűnt tovaterjedni a testemben, de továbbra is zsibbad voltam. Az eddig kántáló, hosszú, barna hajú nő mellett egy idősebb férfi állt. Elakadt a lélegzetem, mikor felismertem a harmadik, szintén barna hajú, hófehér karú nőt. Talán fél másodpercem volt mindössze, hogy befogadjam a látottakat. – Gyere! – szólt fojtott hangon Jeremy, majd megszorította a kezem, becsapta az ajtót, s kivezetett az esőbe. Elkezdett rohanni az erdő felé. – Áh! – felszisszentem a fájdalomtól, ami újra belenyilallt a vállamba. Egy pillanatra elsötétült minden, aztán újra arra kellett figyelnem, hogy el ne essek futás közben. Jeremy görcsösen szorította a kezem. A fájdalomtól szédülten, lihegve rohantam, próbáltam nem összeesni. – Gyorsabban! – sürgetett Jeremy, miközben bevettük magunkat a fenyők labirintusába. – Mégis hova?! – kiáltottam, s felnyögtem a fájdalomtól. – Utánunk jönnek, a rohadt életbe… – Egy pillanatra megállt, visszanézett, aztán továbbfutott. Összeszorítottam a szemem az ártalmas, égető forróságra. Körülvette a torkomat, úgy éreztem, szétmarja a hangszálaimat. – Jeremy… nem bírom – nyögtem ki. – Muszáj, nem kerülhetsz a Gyógyítók közelébe! – kiáltotta újabb és újabb fák között rohanva. A kín lejjebb terjedt, az oldalamon gyötört tovább. Nem kaptam levegőt, úgy éreztem, a tüdőm képtelen együttműködni a gégémmel és a légcsövemmel. Kétségbeesetten kapaszkodtam Jeremybe, s majdnem elbotlottam. A látásom is kezdett elhomályosulni. – Gyerünk, Helena! – De hova… – kezdtem gyengén, aztán keservesen felordítottam a fájdalomra, mikor a jobb térdembe belenyilallt egy égető érzés. A lábam nem bírta tovább, előrebuktam, a sáros avarba. Nem tudtam, hogyan voltam képes zihálni, nem éreztem a tüdőmbe áramló, éltető oxigént. Csak ártó tüzet, forróságot és fájdalmat. – Kicsim… – Jeremy a derekamnál fogva talpra állított, s a karjaiba zuhantam, bár alig éreztem a testét, a forróság elvágta tőlem a külvilágot. – Muszáj mennünk… elmenni, minél messzebbre… – De hova? – Kicsordultak a könnyeim a fájdalomtól. – Nem bírok, nem megy… annyira… nagyon… fáj… nagyon fáj… Erősen magához szorított, aztán leültetett egy fa tövébe. Záporoztak a könnyeim, a mellkasomból feltörő kínzás áthatotta, megremegtette a testemet. A bal vállam, a bal oldalam, az egész nyakam és torkom, s a jobb térdem lángolt a forróságban. Apró, gyöngéd érintést éreztem a homlokomon. Kinyitottam a szemem. Jeremy egy csókot lehelt oda. – Emlékszel, mit mondtam? – kérdezte elszánt, tiszta hangon. – Ha valaha ilyen helyzetbe kerülnél, mit kell tenned? – Nem… – csóváltam erőtlenül a fejem. – Nem… megy… most nem. – Muszáj megpróbálnod, gyerünk! Gyújtsd tüzet! Most az egyszer, szedd össze minden erődet, könyörgöm! – Nem megy! – vágtam rá, s próbáltam nem kétségbeesni azon, hogy képtelen vagyok kivenni a szemének kékjét, annyira homályosan látok. Jeremy hirtelen a számra tapasztotta a kezét. Visszafojtottam a lélegzetemet. A tüdőm a friss levegőért, a hűvös, nyugtató fuvallatért kiáltott, de hiába. Csak egyre forróbb és gyengébb lettem belülről. – Könyörgöm, csinálj valamit, Helena! – suttogott Jeremy. A közelben csattogó lépteket hallottam. – Kérlek! A túlélésért, kicsim! Emlékszel, mit mondtam? Szedd össze magad, valahogy, kérlek… kérlek, szerelmem, ne add fel! Egyre közeledtek a hangok. Majdnem elájultam a fájdalomtól.
– Itt vannak, végre! – kiáltotta egy idegen női hang. – Szépen elbújtatok! Igazán bátor próbálkozás volt, Jeremy. Vadul rázkódott a testem. Jeremy felhúzott a földről, s a karjait erősen körém fonta. – Szeretlek! – suttogta a fülembe. – Bármi történjék… ne felejtsd el! A homályos látásom ellenére felismertem a két közeledő alakot. Az egyik a fiatal nő volt, hosszú, leomló barna hajjal. A másik a rövid hajú nő volt, a fiatalabbik nővére. Akit ismertem. Aki mindig úgy szólított bennünket: „aranyom”. Jeremy nem mozdult, csak erősen szorított. A testvérek nem álltak meg, csak egyre gyorsabban közeledtek felénk. – Ne aggódj, mindjárt rendbe hozlak! – szólt mély hangon Rose. – Nem mérgezi tovább a lelked. Jeremy nem felelt, csak egy remegő csókot lehelt a hajamra. A nővérek egymásra tekintettek, majd hirtelen, gyorsan futni kezdtek felénk. Jeremy megpróbált futásra ösztökélni, de amint magával húzott és megmozdultam, összeestem az égő fájdalomtól. A testem nem engedelmeskedett többé. – Ne! – kiáltotta Jeremy, mikor valaki megragadta a hajamat. Felsikítottam a fájdalomtól, s kétségbeesetten Jeremyt kerestem a tekintetemmel. Rose egy fához szegezte őt. Nem kellett lefognia, a szemével tartotta fogva. Újra felsikítottam, mikor a hajamnál fogva elkezdtek húzni a sáros földön. – Jeremy! – kiáltottam, az utolsó csepp erőmet is összeszedve. De Jeremy kiveszett a látóteremből, az összemosódott, homályos képek zavarából. Csodával határos módon, alábbhagyott az égés a testemben, de még mindig végtelenül zsibbadtam, s gyengének éreztem magam. Elengedték a hajam, s a bokámat fogták meg, úgy kezdtek el húzni. Tehetetlenségemben a sáros fűbe kapaszkodtam, a körmeimet belevájtam a földbe, de nem használt semmi. – Megtiszteltetés, hogy végre találkozhatok veled – a fiatal női hang elszánt volt, s vészjóslóan szép tónusban csengett a fülemben. – Rose regényekbe illő sztorikat mesélt rólad. De tudod, korántsem tudta eléggé leírni azt az érzést, ami mindig körülvette, ha a közeledben volt. Ilyen fokú undor nem létezik a világon. – Engedj el! – kiáltottam, miközben próbáltam egy fa törzsébe kapaszkodni. Hiába. Újra éreztem a zuhogó esőt a testemen. Egy cseppet sem hűtött le, nem vett vissza a zsibbasztó forróságból. Aztán meghallottam a folyó csobogásának egyre erősödő hangját. – Nekem ne mondd, hogy nem érdemled meg, amit kapni fogsz! – vetette oda nekem. Felordítottam fájdalmamban. A nő elkezdett ráolvasói nyelven inkantálni, s közben egy percre sem engedett el. A bal vállamban s a jobb térdemben égő Folt duplán olyan kínzó forrósággal égetett, mint eddig. A víz csobogását már közvetlen közelről hallottam. Érintést éreztem a bal vállamnál, s felsikítottam; tépett egyet a felsőmön a vállam felett. – Kíváncsi vagy rá, hogy miért kapod ezt? – kérdezte, a fülemhez közel hajolva. Fájdalmasan felnyögtem, s a kavicsokat markoltam. A nő ellenben újra meghúzta a hajam, s a következő, végzetes másodpercben előrébb húzott, s lenyomta a fejemet és a vállamat a víz felszíne alá. A sikításom beleveszett a folyóba. Elhagyott az erőm. A bal vállamon égő Foltot megmarta a víz, kimarta az életet, a húst és a vért a testemből. A fájdalom miatt képtelen voltam küzdeni a nő szorítása ellen. Aztán újra felhozott a felszínre. Lihegve, a tiszta levegőt vadul kapkodva emeltem a tekintetem az égre. – Egy. Azért, mert a legutóbb nem sikerült elpusztítanom téged. Nem volt időm mély levegőt venni. Újra a víz alá nyomott, s újra hangtalanul sikítottam fel a fájdalom tetőfokán. A víz alatt viszont észrevettem, hogy tisztább a látásom. A nő újra kiemelt a folyamból. – Kettő. Mert behálóztad az egyik legnemesebb család leszármazottjait. Ismét rosszkor nyomott a víz alá, nem vettem levegőt. Kétségbeesetten fulladozva, a köveket és a földet kapartam a körmeimmel. De azért egyre enyhébbnek éreztem az égést a tagjaimban. Amikor ismét kirántott a vízből, hatalmas levegőt vettem.
– Három. Mert megölted az öcsémet, te undorító szajha! – préselte ki a fogai közt. A döbbenettől elfelejtettem levegőt venni. Ez volt a legrosszabb dolog, amit tehettem. Most nyomott le a víz alá negyedszerre. Nincs levegő! Ennyi! Vége, nem bírom! Mit számít, hogy már nem ég a fájdalomtól semmim? Nem égve halok meg. Meg fogok fulladni! – Reménykedjek abban, hogy emlékszel majd a nevére, ha leírom neked? – kérdezte utálkozva, mikor kirántotta a fejem a víz alól. Vadul szedtem a levegőt, és a látásom teljesen kitisztult. – Félhosszú, barna haj. Filigrán alkat. Világosbarna szem. Naiv, kedves mosoly. Egy elveszett lélek, amit te kihasználtál, Boszorkány! Na, felidézted már? Előtted van az arca? Hallod már a vékony, bizonytalan hangját? Látod már a remegő kezeit, amint a fegyverért nyúl? Alábbhagyott az égő fájdalom a testemben, szinte teljesen elmúlt, már csak zsibbadtam. Viszont a lelkemben felgyulladt egy másik fajta, nem várt, fájó érzés. Hát persze, hogy ismertem azt az arcot! Egy pillanatra előttem volt Cole McGrath tétova mosolya. – Ezért nem kell megszületnie az olyan fajzatnak, mint te! Újra a víz alatt. Levegő nélkül. A fulladástól való félelem felkeltette bennem a már-már kihunyt küzdeni akarást: elkezdtem harcolni a szorítása ellen. De nemsokára feladtam, mert kezdett elsötétülni minden. Nincs több levegő. Ennyi… ennyi volt… Valahol mélyen örömmel töltött el, hogy vége lesz a szenvedésnek. Lecsukódtak a szemeim. Fél lábbal a pokolban. Ismét. Túl nagy a csend, túl nagy a nyugalom. S meglepően mégsem az az érzés kerített hatalmába, hogy megérdemlem, amit átélek. A tüdőm nem bírta már a szorítást, a testem feladta. Félájultan, félig a másvilágon csak egyetlen egy dologra emlékeztem: „Szeretlek. Bármi történjék, ne felejtsd el!” Mert többé nem foglak szeretni. Nem foglak tudni szeretni. Mert jött egy erősebb a fajtámból, és kiöli belőlem az utolsó cseppet is abból a szerelemből, amit irántad érzek. Ha a közelembe lenne, így magyarázná. Igen, így magyarázná. Nem gondolkodtam, csak éreztem. A fulladozás utolsó, végső stádiumában fogtam fel, mit jelent Látónak lenni. Nem gondolkodni, csak érezni. Nem gondolatokat ismerni, hanem a lélek rezdüléseit kiismerni. Nem gondolkodni… csak érezni… érezni a halál szorítását. Hogy mit jelent végleg feladni a küzdelmet… De nem akartam! Jeremynek szüksége van rám, jobban, mint valaha! Ha ki is ölte Rose belőle a szerelmet, azt vissza tudom csinálni! Rá kell néznem, s a tekintetemben látnia kell a közös múltunkat, azt a lobogó szerelmet, amit iránta érzek! Engedjetek, kérlek, engedjetek… bármit megteszek, csak ne rántsatok magatokkal, nekem élnem kell! Érte! Szívdobbanás. A képesség arra, hogy gondolkodjak. Visszakaptam. Érintés. Erős érintés. Valaki megragadott. Aztán levegő. Kipattantak a szemeim, s keservesen, minden visszanyert erőmmel azért küzdöttem, hogy a másodperc egy töredéke alatt minél több levegőt szívjak a tüdőmbe. – Helena? Jól vagy? Ahogy meghallottam a remegő, aggodalommal teli, imádni való, különleges hangját, az érzelem győzött az elmém felett. A hajához emeltem a kezem, felemelkedtem pár centire, s hozzáérintettem az ajkamat az övéhez. Belemarkoltam a tincseibe, hogy minél többet kapjak belőle, hogy megbizonyosodjak róla: tényleg nem haltam meg. Gyöngéden visszacsókolt, de túl hamar elszakadt tőlem. – Jól vagy? Nem fáj semmid? – kérdezte. Egy pillanatig nem tudtam, mit feleljek. A tüdőm egyre kevésbé sajgott, az ereimbe visszatért az élet. De ez érdekelt most a legkevésbé. – Szeretsz? – kérdeztem gyengén. Nem felelt. Megfogta a kezemet, s lassan talpra állított. Megvizsgálta a vállam, de hiába ért hozzá, nem fájt a Folt helye, mindössze tompa zsibbadást éreztem.
– Szeretsz? – kérdeztem, most már határozottabban. – Mindennél jobban – mondta csendesen. Nem tehettem arról, hogy könnyek szöktek a szemembe. – Ezek szerint Rose… – Erre most nincs idő, gyere! – szólt, s kézen ragadott. Nehezen bírtam rá a lábaimat a mozgásra, de nem tudtam mást tenni, követnem kellett. Az eső még mindig zuhogott, s hirtelen megdörrent az ég. – Christina most nem tud bántani, a sáladat elhagyta az erdőben – szólalt meg, miközben gyors léptekkel elindult a folyóparton. – Különben is Rose-zal foglalkozik, az most fontosabb neki. – Mi… mit csináltál? – kérdeztem. – Sok mindent láttam a szemében, túl sokat. Nagyon régóta készültek erre. Rengeteg minden van… de a legfontosabb, hogy meg kell akadályoznunk, hogy bántsák Angelát. – Miért? – Tudja a titkot – válaszolt sötéten. – Meg akarják ölni. – Micsoda?! – kiáltottam. – Shh! Nincsenek messze Rose-ék! Muszáj visszamennünk, Richard hátra maradt, és nem tudom, Jet és Jennifer hogy bírja… hogy egyáltalán mi történik most a házban. – Bánthatják egymást? De hát… Megrázta a fejét. Egyre több villám cikázott át az égen, s megvilágították a gondterhelt, aggódó arcát. – Az íratlan szabály úgy szól, hogy nem bánthatjuk egymást. Én már megszegtem ezt a szabályt, és nem haltam bele, ezek szerint megszeghető. Nem tudom, Richard meddig megy el… fogalmam sincs! Bármi lehetséges! Jeremy hirtelen megtorpant. Ösztönösen, erősen belekapaszkodtam a karjába, amíg a számra tette a kezét. Visszafojtottam a lélegzetemet. Az eső csapkodásának zaján át futó lépteket hallottam a közelben. – Jeremy! Helena! Azonnal feloldódott a görcs bennem. Jeremy újra kézen fogott, s futva közeledtünk a hang irányába, egyenesen előre. – Jet! Jet, itt vagyunk! – kiáltott Jeremy. – A rohadt életbe… – szólt Jet, mikor fél percen belül elértünk hozzá. Jeremy a tenyerébe vette öccse arcát, a tekintetét kereste, majd szorosan magához ölelte. – Jól vagy? – kérdeztem. – Angela? – Jenniferre bíztam – felelt gyorsan. – Richard nem fogja bántani őket, nem merné megcsinálni. Ebben a családban a Ráolvasó parancsol… Ő hol van most? – Rose-t ápolja – felelt Jeremy. – És valószínűleg hamarosan visszatalálnak a házhoz, úgyhogy menjünk is! Elindultunk, de Jet nem mozdult. – Helena… – szólt utánam, aztán rátette mindkét kezét a vállamra. – Jól figyelj rám! Ezek nem olyan Gyógyítók, mint mi. Három fő céllal jöttek ide, és egyenként végre akarják hajtani, amit elterveztek. Addig nem mennek el. Az elsődleges célpont te vagy. Csak a Foltégetést ismerik a négy módszer közül, és ezzel egérutat nyersz. Úgy tervezték, ha készen vannak veled, Jeremyből irtják ki a szerintük beteges érzelmeit. Aztán jönne Angela. – Hát ez most borult… – kezdte Jeremy, de Jet félbeszakította. – Alaposan átgondoltam a hat óra alatt, és arra jutottam, hogy te vagy az egyetlen esélyünk. El kell döntened, hogy mi a fontos, Hel. Nem gyilkosságról beszélünk, jól tudod. Jeremy jól mondja, ez a túlélésért folyó harc. Meg kell tenned, muszáj csinálnod valamit! Ha nem teszed meg… ne akard, hogy végignézzem, ami ebből következhet. Megkövülten hallgattam a szavait. – Jet… én…
– Tűz van benned, fogadd el, hogy isteni erő lakozik benned! Nem érted?! Nem gyilkos vagy, hanem segítő! Egyensúlyt teremtő, mert a természet akarata mozgat! Ne hidd azt, hogy nem ural senki, ne hidd azt, hogy valaha is szabad leszel! – kiáltott rám. – A saját alkotód markában vagy, és mindig is a tűz fog hajtani! Már régen nem arról van szó, hogy elfogadod-e azt, hogy Boszorkány vagy! Rólunk van szó és Angeláról! Én is az ősi ellenséged vagyok, ugyanúgy, mint Jeremy! Ugyanúgy, mint ők! De választottál, mert a természet ennyit megengedett neked, ennyi szabadságot adott! Hát használd ki, hogy megadatott neked a döntés joga, könyörgöm! Görcsösen szorítottam Jeremy kezét, s igyekeztem nem teljesen kétségbeesni Jet parancsoló szavaitól. – De… de… nem érted meg? Ha elengedem magam, ha átadom magam a tűznek, ti is megsérültök! Ezt még nem tudom irányítani, jól tudod! – Majd segítek! – válaszolt helyette Jeremy. – Helena, Jetnek igaza van. És nincs időnk! Gyertek már! Újra elindultunk a parton, a nedves kavicsokon lépdelve. Jet is ott sietett mellettünk. – Hány Foltot égetett? – kérdezte. Mélyen, remegve beszívtam a levegőt. – Kettőt. A bal vállamon és a jobb térdemen. Egy idő után a fájdalom megszűnt… de még mindig zsibbad. – Még a sorrendet sem tudja betartani! – nevetett Jet nyersen. – Előbb a két vállon kell égetni, ha sikeres gyilkosságot akar valaki elkövetni… de ezek szerint működött, amit megpróbáltam. De teljesen meg kell szüntetned a fájdalmat, tűz is kell, egyedül az elleninkantáció nem elég, mert… – Állj, állj! – vágtam közbe. – Lassabban, semmit sem értek! – Amíg Richard felügyelt minket, nem tudtam, csak gondolatban inkantálni. Hatalmas szerencsém volt, hogy Angela hajában egy olyan csat volt, amit tőled vett kölcsön. Azt hittem, nem fog használni… de tűz is kell ahhoz, hogy jobban legyél! Egyáltalán, hogyhogy nem érzed, így még mindig nagyon rosszul kellene lenned… – magyarázta. – A fájdalmat elnyomja a lelked, ha egy traumán vagy túl – vágott közbe Jeremy. – Christina… a vízben fojtogatta. Jetnek hallhatóan elakadt a lélegzete. Jeremy még erősebben szorította a kezemet. – Gyújts tüzet! – szólalt meg végül Jet. Nem tudtam ellenkezni. Nem álltunk meg, továbbra is gyorsan meneteltünk a folyóparton. Minél előbb el kellett érnünk Angelát, valahogy meg kellett akadályoznunk, hogy megsérüljön. – Nem tudom elhinni! Ezek Gyógyítók. És ti nem arról vagytok híresek, hogy embereket öltök – fogott el az undor. – Mi nem – mondta Jeremy. – De a titok megőrzése a legfontosabb. A bensőmben izzó tűz apró kis lángocskát képzett a tenyeremben. A vállamhoz emeltem a kezem. A felsőm szét volt tépve, a láng megvilágította a Folt helyét. Megdöbbentem. A vállam és a felkarom olyanná vált, mintha cementből lett volna. A fekete tintapaca helyett megszürkült bőrt láttam magam előtt. – Gyerünk már! – szólt idegesen Jet. Hozzáérintettem a tüzet a bőrömhöz, s erre nyomban halványszürkévé változott. Lehunytam a szemem a simogató, megnyugtató érintésre. A tenyeremet a tűz köré fontam, mintegy védelmezőként az egyetlen ellenségétől megóvva őt – a víztől. A bőröm fél perc alatt visszakapta a barna színét. Az erőmet is kezdtem visszanyerni, s ezután megálltam, hogy feltűrve a nadrágom szárát, a jobb térdemen is végrehajtsam a gyógyítást. – A rohadt… – mordult fel Jeremy. – Mi az? – kérdezte Jet ijedten. – Valaki nagyon fél. Messze lehetünk a háztól? Nem tudom, honnan jön, de érzem, hogy valaki retteg.
– Gyerünk! – kiáltottam, s elkezdtem szaladni a csúszós, nedves köveken. A fiúk követtek. Nem engedtem visszahúzódni a tüzemet. Előbb is eszembe juthatott volna, hisz így már volt egy állandó fényforrásunk. Villámok cikáztak át az égen, s megvilágították a felhők sötét, vészjósló rétegeit. – Bármi történik, maradjunk együtt – tört ki belőlem, mikor elértük azt a sziklát, amitől már csak két percre volt a ház. – Egyre erősebb… – szólt Jeremy. – Ez Angela lesz. – Naná, hogy ő… – kezdte Jet, de egy sikítás félbeszakította. A hang egészen közelről jött. Még gyorsabban futottunk, s fél perc után kiértünk az erdő végére. Elkapva Jeremy és Jet kezét, balra futottam tovább, a ház felé. Egy hatalmas villám jelent meg az égen, s olyan jelenetet világított be, ami arra késztetett, hogy megálljak, megszorítsam Jet és Jeremy kezét, s önvédelemből egy fehér tűzövet fonjak magunk köré. Angela egész testében remegett, a ruhája és a haja sáros volt. Potyogtak a könnyei. Richard erősen szorította őt a derekánál és a torkánál. Mikor fellobbant a fehér láng, Richard megmarkolta a lány haját, s erősen húzott egyet rajta, mire Angela újra sikított. Jeremyvel egyszerre kaptunk Jet után. Visszahúztuk, s szorosan magamhoz öleltem. – Fejezd be, ezzel nem mész semmire! Jennifer nem messze állt tőlünk, az arca komoly és elszánt volt. – Nézd, Richard, könyörgöm… gondold végig, mit csinálsz, te ezt nem akarod! – Ha a Boszorkány egy lépéssel is közelebb jön, kitekerem a csajotok torkát! Értetted? – Ereszd el, te vadállat! – ordította Jet Richard felé. – Ő nem csinált semmit! – Chrisnek igaza van – vetette oda Richard Jennifernek – sokkal többet vártam volna a Ravenektől. Már sehogy sem lehetünk biztonságban, ha az egyik legnemesebb család szövetkezik egy… egy gyilkossal, és kikiáltja a titkunkat a legelső embernek! – Kicsit túlzol, ez nem egészen így történt – felelt Jennifer határozott, kiegyensúlyozott hangon. – Ezt már megbeszéltük, a testvéreid nagyon rosszul látják a dolgokat. Nem Angela hibája, ő nem tehet semmiről, ereszd el. Richard megint rántott egyet a lány haján, aki ijedtében összeszorította a szemét, s csak egyre jobban remegett. Iszonyatos harag és gyűlölet lángolt fel a szívemben. – Richard – folytatta Jennifer –, te Gyógyító vagy. Nem akarhatsz rosszat egy beteg kislánynak. – Megkönnyíteném a szenvedéseit – nevetett fel nyersen a férfi. – Nem akarhatod megölni – szólalt meg Jeremy mellettem. – Nem vagy gyilkos, csak Christina beszélte tele a fejed. Ereszd el! Richard undorral tekintett Jeremyre. – Ne szólj hozzám, te áruló… hogy tudtál ilyet művelni? Hogy tudtál egy Boszorkánnyal… ezzel a féreggel… Most Jeremy próbált a tűzövön kívülre jutni. – Jeremy, ne! – kiáltottuk egyszerre Jenniferrel. Magamhoz ragadtam, s erősen szorítottam Jettel együtt, aki remegett a dühtől. – Csak itt vagytok biztonságban, a tűzön belül! Maradjatok itt, vagy nem tudom, mi lesz! – figyelmeztettem őket. Mikor feltekintettem Richardra, összerándultam a felismeréstől, hogy farkasszemet nézek az ellenségemmel. Nagyon is hasonlított arra a teremtésre, akinek a teste hónapokkal ezelőtt a Csendesóceánba veszett. – Te gyilkos szajha… – remegte Richard. – Hogy merted megölni az öcsémet? Nem éreztem félelmet, bizonytalanságot vagy lelkiismeret-furdalást. Nem volt mit mérlegelni, Angela remegett halálfélelmében. Csak egyvalami maradt: a gyűlölet.
– Már évek óta nem tartottátok a kapcsolatot – vetettem oda neki felbátorodva. – Bezzeg, ha meghal, már érdekel, hogy egyáltalán volt egy öcsétek is, ugye? – Hogy mersz… – Három Gyógyító után mit számít egy ember a családban? Ő nem egyenrangú, ő különc, ő más. Egy fertőzés, ami nem kell. Végül is örülnöd kéne, hogy megöltem, nem? Csak egy ürügy arra, hogy vegyétek a bátorságot ahhoz, hogy megöljetek! – kiáltottam Richardra. – Nem kell ahhoz bátorság, te szuka, elég az undor, amit érzek! – kiáltott vissza, s újra meghúzta Angela haját. – Ereszd el! – üvöltöttem rá. – Az én hibám, nem az ő hibája. Egy beteg, ártatlan lány nem ezt érdemli, ezt te is jól tudod! Christina beléd sulykolta, hogy… Jennifer nyugodtnak tűnő hangon vágott bele a szavamba. – Ez az ügy csak Gyógyítóra és Boszorkányra tartozik. Egy ember nem szenvedhet miatta. Engedd el, Richard! Nem volt válasza. Jennifer pillanatokon belül elindult feléjük, lassú, óvatos léptekkel. Kinyújtotta a karját Angela felé, a tekintetét Richardon nyugtatva. – Bízunk benne. Mi vagyunk a családja, az egyetlen esély számára, hogy teljes életet éljen. Hagyd őt! Hagyd, kérlek! Egyre közelebb ért hozzájuk. Angela szipogva, remegve kinyújtotta érte a kezét. – Csak ereszd el, ő nem tehet semmiről! Richard lazított a szorításán. Jennifer keze már csak centiméterekre volt Angeláétól. – Én nem tenném, Jennifer! Oldalra kaptam a fejem. Az ismerős hangra mérhetetlen, pokoli tűz gyulladt fel bennem. Rose és Christina ott álltak az erdő szélén. Egy karcolás sem volt rajtuk. – Érdekes, hogy miket lehet találni ebben az erdőben… – folytatta Christina. Jennifer leeresztette a kezét, s Angela könnyekkel teli szemébe nézve, elkezdett hátrálni. Christina egy revolverrel célzott a hátára. S az a pisztoly nekem túlságosan is ismerős volt. – Jó kislány – mondta elégedett gúnnyal Christina. – Hogy mered Gyógyítónak nevezni magad? – préselte ki a fogai közt Jennifer. – Csillapodj! – mondtam Christinának, s miközben kimondtam, mintha a bosszú, a gyűlölet és az undor keveréke szállta meg a lelkemet. – Csillapodjak?! – vetette oda nekem. – Nem gondolod, hogy te bolygattad fel mások életét? Hogy minden miattad van? Ha te nem kerülsz ide, ha nem hálózod be őket, és főként… ha nem ölöd meg Cole-t, akkor mindez most nem lenne. – Egyébként, Jeremy… – vette át a szót Rose – nagyon kíváncsi lennék rá, hogy bírtad őt elviselni. Ez egy gyilkos, többszörös gyilkos. Ez téged nem taszít? – Láttál mindent – felelt Jeremy. – Nem az ő hibája. – Igazad van! – gúnyolódott Christina. – A természet hibája. Mert ugye a természet sem lehet tökéletes. Jet megszorította a kezem. – Könyörgöm, csinálj valamit! – súgta a fülembe. Christina a bátyjához fordult. – Ne engedd el! Kivárja a sorát. – Chris… lehet, hogy… – Nem érdekel! – kiáltott rá nővére. – Nem bízhatunk meg egy emberben. Rose, hozd ide a tőrt! – utasította a testvérét, aki már indult is a ház felé. Jennifer épp hogy megmozdult felé, Christina rákiáltott. – Hagyd! Golyót akarsz kapni? Felőlem! Úgy éreztem, elégek a gyűlölettől. A szívem, a lelkem, s az elmém is azért kiáltott, hogy Angelát és Jennifert a védelmező tűzövön belül tudhassam. Rose elérte a főbejáratot, s besietett a házba.
– Jeremy, ha megkérhetlek… – mosolygott rá álszentül Christina – lennél olyan kedves, és megindulnál felém? Erősen megszorítottam a kezét. – Itt maradsz! Jeremy gyűlölettel teli tekintettel meredt Christinára. – Ezt nem gondolhatod komolyan. – Már nagyon régóta kíváncsi vagyok rá – mosolygott a nő továbbra is. – Nem mozdulok innen, felejtsd el! – vágta rá Jeremy. – Ó, dehogynem! – és futólag a fegyverre pillantott. – Bántottad a nővéremet, én is bánthatom a tiédet – felelt fagyos hangon. Jennifer parancsolóan szólt Jeremyre. – Maradj ott! Még erősebben szorítottam a kezét, amint éreztem, hogy elbizonytalanodik. – Nem mész sehova – néztem rá könyörögve. – Végül is… neked mindegy, ha rálövök a nővérére, igaz? – kérdezte Christina. – Te szajha… – remegtem. – Jeremy, gyere ide! – mondta határozottan. – Mi a fenét akartok vele? – kiáltottam. – Én kellek, nem? Őt hagyjátok! Hagyjátok Jennifert és Angelát is, csak én… Christinának elszállt a jókedve. – Utoljára mondom, hogy gyere ide! – sziszegte. Jeremy a bizonytalanságtól hevesen kapkodta a levegőt, s görcsösen szorította a kezem. Christina összehúzta a szemét, s a következő pillanatban elsült a fegyver. – Ne!!! Jennifer felsikított, a vállához kapott, s remegve lerogyott a földre. – Jól van, jól van, megyek, megyek, csak ereszd le azt a rohadt pisztolyt! Megyek már! – kiáltotta Jeremy, s mielőtt még a keze után kaphattam volna, átlépett a fehér tűzön. Kétségbeesésemben és haragomban nem tudtam mást tenni, mint erősen magamhoz szorítani Jetet, akinek megeredtek a könnyei azt látván, ahogy a nővére vállából folyamatosan folyik a vér. – Gyógyítsd meg… – könyörögtem. – De hát… ott a golyó, nem megy… Rose kilépett a főbejáraton, a kezében egy hosszúkás késsel. Ahogy a penge megvillant egy villám fényében, a lelkemben újabb és újabb gyűlölettől izzó hullámok szakadtak fel. Elérte a bátyját, s karon ragadva őt, együtt indultak el Christina felé. Angela még mindig sírt Richard karjaiban. Jet a fülemhez hajolt. – Egyetlen lehetőség van – rebegte. – Ha inkantál, itt leszek veled, ettől ne félj. De neked is tenned kell valamit, kérlek! – De… Jet… – súgtam – már hogy inkantálhatna? Rose átnyújtotta a tőrt a húgának, majd kinyújtotta a kezét Jeremyért, s gyorsan magához húzta. Abban a pillanatban, ahogy Christina hozzáért Jeremy kezéhez, Jet megragadott a karjaimnál. – Légy erős, kérlek! – szólt rám könnyes szemekkel. Aztán minden nagyon gyorsan történt. Christina a térdeire kényszerítette Jeremyt, és Richard teljes erejével a földhöz szegezte, hiába is próbált szabadulni. Angela Rose karjaiba került, és egyre jobban sírt. Christina görcsösen szorította Jeremy kezét, és elkezdte kántálni a gyilkos rigmust.
A lelkem teljes egészében Jeremyért remegett, mikor megéreztem a fájó szúrást a vállamnál. A fehér tűzöv, ami bűvös védelmet font körém és Jet köré, hirtelen legyengült, s már csak egy vékony fénycsíkként derengett. Felnyögtem a fájdalomtól, ami a vállamba mart, s tehetetlenül a térdeimre rogytam. Mielőtt elhomályosult a látásom, a tekintetem találkozott az övével. Remegett a dühtől és a kétségbeeséstől. Hiába próbált minden erejével szabadulni Richard és Christina szorításából, képtelen volt menekülni. A nő mindkét kezével nagyon erősen szorította a csuklóját, de tudtam, hogy a legkevésbé sem érdekli a fájdalom. Az érdekli, hogy az a selymes bőre, aminek az érintése mindig megnyugtat, elvarázsol és szenvedélyt ébreszt bennem, most a halálomat fogja okozni. Tudtam, hogy mindent lát a szemeimben, mindenről tud, ami átvillan az agyamon. Pár másodpercig tudtunk csak egymás szemeibe nézni, utána felsikítottam a fájdalomtól. – Ne engedd, hogy kialudjon a tűz, Helena, ne engedd! – parancsolt rám Jet, s hirtelen visszaérkeztem a jelenbe. Észre sem vettem, hogy Jet a karjaimat szorítja, s az elleninkantációt próbálja kántálni, miközben a halvány tűzcsík felé vonszol. – Érintsd hozzá a vállad, csináld, így nem tudlak megvédeni! A fájdalomtól erősen zihálva, odakúsztam a haldokló, ezüstösen csillogó fénycsíkhoz, s félrehúztam a vállamról azt, ami még megmaradt a tépett felsőmből, majd hozzáértem a tűzhöz. Jet szüntelenül duruzsolta a gyógyító rigmust, épp úgy, mint Christina az ártót. A gyengécske fénycsík egy pillanat alatt megerősödött, amint kezdtem visszanyerni az erőmet. Másodpercek alatt egy vastag, fehér lángkötél lett belőle. Mikor a Folt visszahúzódott és Jet felsegített a földről, a tűz újra, erősen és ellenállhatatlanul lobogott fehér lángjaiban. – Jól vagy? – zihálta Jet. Nem figyeltem rá. Jeremy még mindig nem tudott szabadulni. Aztán minden megváltozott. Nem Christina méregtől eltorzuló arcát láttam. Nem is Jeremy kristályosan kék szemeit. Csak sötét, kivehetetlen árnyékokat, képeket, víziókat láttam a színekben pompázó gyűlölettől. – Csináld, kérlek, csináld! – kiáltotta egy alak, aki a földön tehetetlenül próbálkozott kiszabadítani magát az erős szorításból. – Ne is próbálkozz, Jet! Nem te fogsz nyerni, én erősebb vagyok! – üvöltötte egy másik annak a lénynek, aki mellettem állt. A harag színei és alakjai egyre csak hevültek a véremben. Ekkor meghallottam az ősi nyelvet. De most idegen volt. Undorító, visszataszító és pusztító volt ez a kántálás. – Fejezd be! – ordított egy női hang, az egyik Gyógyítóé. Jet, akinek címezte, még mindig a kezemet fogta. – Játszani akarsz, kicsi Jet? Felőlem! A kántálás és kézfogás ugyanaz maradt. Én sem mozdultam. De a nő hirtelen mozdulatot tett, a mögötte álló Gyógyító-nőstény felé fordult, aki a lányt szorította a karjaiban. Megvillant a tőr a kezében, majd egy gyors mozdulattal beleszúrta a lány hasába.
24. A csere „Trying to find a way, getting better everyday And I got you, now I’m not alone All I need in this life is one, one thing to believe in…” (Sum 41 – Speak of the Devil)
– Ne! – üvöltött fel Jet, s én engedtem, hadd fusson, nem kellett a keze. Nem kellett a nyelv, amivel védett. Mintha újraélesztettek volna Angela sikítására. Szétfoszlott a fátyol, eltűnt a sűrű lepel, ami a szemeim előtt hullámozva eltakarta a felismerést. A dühtől pillanatok alatt újjáéledtem, s az üresség után hirtelen teltem meg csobogó, forró érzelmekkel. A tűzöv körülöttem vérvörössé vált. Christina két-három szót tudott csak kiejteni ráolvasói nyelven. A tenyerembe vontam a vörös tüzet, amit aztán elnyelt a bőröm. Lángoltam belülről és kívülről is. A szívem őrülten zakatolt. Szívből és lélekből jövő gyűlölet öntött el, a világot is vörösben láttam ebben a pillanatban. Elkezdtem futni. Felé rohantam, aki a vízben fojtogatott, aki megkínzott, és aki Jeremyt akarta felhasználni arra, hogy elpusztítson. Egy Gyógyító felé, aki képes volt hasba szúrni egy ártatlan lányt. Láttam a félelmet megvillanni a szemében, és a látvány teljesen elvette az eszemet. A tőr kiesett a kezéből, s amint elértem a nőt, megragadtam, a földre kényszerítettem. Christina felsikított, amint a vérvörös lángok megtámadták a torkát, ahol szorítottam. – Ereszd el, te szuka! – hörögte Rose, és tudtam, hogy támadásra készül. Mielőtt hozzám érhetett volna, megfordultam, s őt is lerántottam a földre a húga mellé. Mindkettőjük torkát szorosan markoltam, s egyszerre sikítottak fel, amint átadtam magam a forró örvénynek. A karjaim tűzben égtek, és ők tehetetlenül, kétségbeesve kapálóztak a maró, gyilkos tűz ellen. – Ilyen vagyok én – zengett a hangom, ami a szívemből indult útjára. – Mindenre képes vagyok. Értük mindenre. Fülsüketítő üvöltés és visítás volt a válasz. Figyeltem, ahogy a pusztító tűz szétterjed a húsukon, ahogy vörössé égeti azt, s elhallgattatja őket. Csak néztem a két lángban vergődő szörnyeteget. Egészen addig, míg az utolsó parázs is kialudt a koromfekete hamudomb tetején, ami megmaradt belőlük. Mikor először voltam képes felemelni a tekintetemet, hogy körülnézzek, hiába keresgéltem, nem találtam senkit. Elindultam az erdő felé. Sietős léptekkel haladtam a fenyők irányába, de nem kellett sokáig mennem. Jeremy egy közeli fa tövében kuporgott, ott húzta meg magát. Óvatosan lépdeltem felé. Ijedtében felugrott, kiegyenesedett, majd lassan hátrálni kezdett. Kinyújtottam a kezem felé. – Várj… – kértem őt halkan. Kétségbeesetten rázta a fejét. A sokktól bénultan meredt rám, és egyre csak hátrált. – Kérlek… Tovább rázta a fejét, s egyre gyorsabban próbált menekülni az erdőbe.
Kétségbeestem. Így, ilyen félelemmel telien még sosem láttam. Egyik pillanatról a másikra döbbentem rá: ő nem hitte el, hogy gyilkos vagyok. Sosem hitte el. Önmagával elhitette, hogy nem vagyok az, de velem nem. És most két Gyógyítót végeztem ki a szeme láttára. – Én vagyok… csak én vagyok… – rebegtem kétségbeesetten, s újra kinyújtottam a kezem érte, teljesen feleslegesen. Tovább hátrált. Remegés futott át a testén, de végül feladta a menekülést, amikor háttal nekiütközött egy fának. Lelassítottam a lépteimet. – Emlékszel, mit mondtál? – kérdeztem, alig hallhatóan, a tekintetem végig a szemébe fúrva. – Nem számít, mi történik, szeretlek. Én is szeretlek. Egészen közel értem hozzá. Óvatosan a válla felé közelítettem a kezemet. – Csak én vagyok… – suttogtam. – Csak egy lány, akit szeretsz. Csak Helena vagyok. Semmi több. Csak Helena. Nem szűnt meg a remegése akkor sem, amikor óvatosan átöleltem a derekát. Közel húzódtam hozzá, egészen addig, míg hozzá nem értem a mellkasához. Vigasztalóan simogattam a vállait. – Ölelj át! – kérleltem. Éreztem a remegő kezét, amint hozzáér a vállamhoz, aztán megsimít a hátamon. Reszketve húzta végig az ujjait a gerincemen. Mélyet sóhajtottam, majd teljesen nekidőltem, szinte hozzászegezve a fa törzséhez, és a fejemet a vállára hajtottam. – Olyan érzés, mintha most érnél hozzám először – leheltem a fülébe. Még mindig reszketett. Lassan körbefogott az erős, védelmező, vigyázó karjaival. – Félsz tőlem? – kérdeztem. – Félsz, hogy bántalak? Éreztem, hogy felgyorsul a lélegzete. – Mondd ki! – suttogtam. – Csak mondd ki! – Igen. Erre vártam. A nyakához emeltem a kezem, s óvatosan megcirógattam az állát. – Mindig is féltél, igaz? – Igen. Egy apró csókot leheltem a füléhez. Mélyet sóhajtott, de nem hagyott alább a remegése. – Mit szeretsz bennem? – kérdeztem. – Mondd el! Megrázta a fejét. Újabb csókot adtam a bőrére. – Én tudom – susogtam a fülébe. – Soha nem akartál megszelídíteni. Így akarsz magad mellett. Így, gyilkosként, Boszorkányként. Ilyen vad lüktetéssel, égő tűzzel a véremben, mert szükséged van a veszélyre. Kell, hogy a tilosban járj, kell, hogy egy tigrissel légy bezárva egy ketrecbe. Önmagadnak akarsz bizonyítani. Egész testemmel hozzápréselődtem, s óvatosan beleharaptam a finom bőrébe. Irtózatos remegés futotta át a testét. – Elbűvöl a veszély. Megbabonáz, megbénít. Kellek neked. Érzed most? Érzed, hogy mennyire kellek? – Igen – rebegte. – És félsz? – Igen – lehelte. A homlokának támasztottam a homlokom, s lehunytam a szemem. – Áruljak el egy titkot? Hallgatott. A hallgatás igent jelent. – Ha be vagyok zárva veled egy ketrecbe, elgyengülök. Akkor csak a tiéd vagyok, és csak az kell, hogy erősen átfogj, nehogy elszédüljek. Nehogy megszédüljek a gondolattól, hogy milyen irtózatosan, félelmetesen, halálosan szeretlek. Belemarkolt a felsőmbe, s egyre kevésbé reszketett. – Te vagy az a Gyógyító, akit soha nem leszek képes megölni. Soha. És mégsem menekülsz tőlem, hidd el! Nem engedlek el. – Ne engedj! – suttogta. Teljesen elernyedtem a karjaiban.
– Csak tarts, tarts erősen, és én sem foglak elengedni, soha. Érzem a szerelmet minden egyes molekuládban, Jeremy. Használd ki és győzd le a félelmet! A tiéd vagyok. Erősen magához szorított. – Helena – lehelte a forró levegővel az ajkaimra. A szívem hevesen kezdett verni a hangjára. – Mondd még egyszer! – kérleltem, s megcsókoltam a felső ajkát. Alig tudott megszólalni a forróságtól, ahogy a levegőt vette. – Helena, egyetlen Helenám – suttogta, s hagyta, hogy apró csókokat leheljek az ajkaira. Megszűnt a reszketése. Óvatosan beletúrtam a hajába, s apró csókokkal halmoztam el őt. – Félsz még, Jeremy? – kérdeztem szenvedélytől izzó hangon. – Félsz még, szerelmem? – Nem – felelt. Az arcán s az állán is végigjártattam az ajkaimat. – Szoríts erősebben! – kértem, s a dereka köré fontam a karjaimat. Megtette. Éreztem, ahogy megfeszülnek az izmai, ahogy hozzám simul a teste és a lelke, ahogy szilárdan s erősen, határozottan áll a földön és tart a karjaiban. Eggyé olvadtunk. Óráknak tűnő percek után elvált az ajkaimtól, s míg lenyugtatta a lélegzetét, a vállára hajtottam a fejem. – Köszönöm – suttogta, s megcsókolta a hajamat. – Én köszönöm – feleltem halkan. – Megszegtem a szavam – mondta bűnbánóan. – Azt bizony gyakran teszed – mosolyogtam. Újabb és újabb csókokat lehelt a hajamra. – De ezt nem szabadott volna. Nem tudtam, mit csináljak. Képtelen voltam visszatartani, ösztönös volt. Felemeltem a fejemet a válláról, s a szemébe néztem. – Ugyanolyan veszélyes vagy, mint én. Főleg akkor, ha engedsz az ösztöneidnek és nem bízol bennem. Lesütötte a szemét. – Sajnálom… – Szerencsém volt, hogy észhez tértem, Jeremy – mondtam kemény hangon. – Komolyan azt hitted, hogy annyiban hagyom? Azt hitted, nem leszek képes rá? Te őrjítettél meg, azzal, hogy haragot keltettél bennem! – Ne csodálkozz rajta, hogy összeomlott bennem minden attől kezdve, hogy Jennyfert meglőtték. Ekkor egy kép tülekedett az elmémbe: Angela a térdeire rogy, egy tőrrel a hasában. Jeremy kiolvasta az érzést a szememből, elengedett, s gyorsan kézen ragadott. Olyan hirtelen történt, hogy fel sem fogtam, már a ház előtt rohantunk. A nappali csendesen, üresen tátongott. – Fent – szólalt meg Jeremy, s magával húzott. Ahogy elkezdtem szedni a lépcsőket mögötte, éreztem, hogy a halálos fáradtság leterít. Jeremy besietett a labor nyitott ajtaján. – Maradj már nyugton… – Kösz, könnyű azt mondani! – Sajnálom, ez van, ha a hóhért akasztják! Angela az ágyon feküdt, s úgy láttam, alszik, vagy eszméletlen. Jet és Jennifer egymás mellett ültek, s Jet éppen a golyót szedte ki a nővére vállából, ami aztán éles koppanással esett rá egy fémtálcára. Odasiettünk hozzájuk. Jennifer jobb vállára meredtem. A nyílt sebéből egyfolytában szivárgott a vér. Jeremy Angela oldalára sietett, közel hajolt hozzá, s óvatosan megsimogatta a haját. – Hogy van? – kérdeztem aggódva. Jet nem nézett rám, tovább folytatta Jennifer ápolását.
– Meg tudtuk gyógyítani, még időben – mondta halkan. – Viszont a sokktól rohamot kapott. Kapott altatót, délig ki lesz ütve. De nem megy kórházba, itt marad. A szülei nem érdekelnek. Ha látni akarják, majd eljönnek ide. – Az egészben az a legjobb – vette át a szót Jennifer –, hogy reggel üvöltözhetek egy jót Martinnal. Jet elmosolyodott. Egy köteg zsebkendővel felitatta a vért a sebről, majd halkan inkantálni kezdett. Jennifer lehunyta a szemét s összeszorította az ajkait. – Lehet, hogy… – zihálta fájdalmában – jobb lenne… ha én csinálnám… Jeremy felegyenesedett Angela mellől, s mosolyra húzódott a szája. – Hát ezt is megértem! Jennifer Yvette Raven berezelt egy sérüléstől! A nővére egy gyilkos pillantással sújtotta. A sebe kisebb lett, egyre több és több szövete kapcsolódott össze, egészségesen. Ahogy Jennifer gyógyult, rajtam újra a félelem kezdett elhatalmasodni. – Jól van, elég már… – morogta. – A kulcscsontod még mindig nagyon… – Nem érdekel! – vágott Jet szavába, s felpattant a helyéről. Jeremy felé húzódtam, de Jennifer sokkal gyorsabb volt nálam. Mielőtt még félelmemben kinyújthattam volna Jeremy felé a kezem, egy pillanat alatt ott termett előttem, a nyakam köré fűzte a karjait, s szorosan magához szorított. De a görcsöm nem szűnt meg. – Köszönöm… – A hangja tele volt könnyekkel. Fogalmam sem volt, mi történik. Kétségbeesésemben Jetre tekintettem, de ő csak mosolyogva figyelt. – Én okoztam mindent – feleltem kemény hangon. – Miattam van ez az egész. És jogosan gyűlölsz. Végre megértelek, Jen. – Dehogyis, dehogyis, ne mondj ilyet! – vágta rá ijedten, s elkezdte simogatni a hajamat. Nem bírtam tovább, feladtam. Ha ez egy álom, akkor egy álom, kit érdekel! Hadd élvezzem ki… hadd gyűljenek fel a könnyeim a régen áhított érzésre, hogy a hajamat simogatja, hogy magához szorít! Hadd érezzem azt, hogy végre megértettem, ki is Jennifer a fiúk számára! Hadd érezzem úgy életemben először, hogy van egy anyám! Lassan köré fontam a karjaimat, s megeredtek a könnyeim. – Annyira sajnálom… – szipogta Jennifer – annyira önző voltam, annyira szánalmasan viselkedtem! Nem veszed el őket tőlem, dehogy veszed, csak szeretetet adsz nekik! Véded őket, úgy, ahogy én nem tudom megvédeni őket… Annyira sajnálom! – De hát… én megöltem… őket… én… – Ezek a szememben nem Gyógyítók voltak, Helena – csattant fel Jennifer nyersen. – Egy Gyógyító ilyet nem tehet, ez szörnyű… Helyesen cselekedtél, jól tetted. Magadért és értünk tetted, tudom. Csak egyre jobban sírtam, s belé kapaszkodtam. – Jaj, Jen, te most komolyan beszélsz? Válaszul egy puszit lehelt a hajamra. Belemarkoltam a pulóverébe. – Nőstények… – morogta Jet. Perceken át sírtam a fekete hajába, majd elengedett, letörölte a könnyeimet és homlokon csókolt. – Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen – csóváltam a fejem. – Nem érdemlem meg… – Dehogynem – susogta, s közben szüntelenül simogatta a hajamat. – Gyerünk ki innen! – javasolta Jet, s felkelt a székről. – Hagyjuk Angelát pihenni. Fogalmam sem volt, hogyan jutottam ki a folyosóra, hogyan értem el a lépcsőig és hogyan végeztem a vörös kanapén. Jeremy erősen átfogott, s ráhajtottam a fejem a mellkasára. – Még nem alhatsz – duruzsolta a fülembe. – Miért nem? – kérdeztem, de már a saját hangomat sem hallottam. Jennifer a másik oldalamra ült le, Jet pedig levágódott az egyik fotelbe. Felkaptam a fejem. – Nagyon utálsz? – kérdeztem Jettől. Megcsóválta a fejét. – Tudtam, hogy ezt fogod kérdezni. De nem a te hibád, Hel.
Ha ezzel vigasztalni akart, nem sokra ment vele. Egyértelműen az én hibám volt. Sokáig csend honolt. Túl nagy csend. – Minden itt volt előttem – szólalt meg végül Jeremy. – Nem vettem észre. Nem vettem észre… – Ne csináld! – szólt rá Jennifer. – Rose engem is manipulált, azóta, amikor először találkoztam vele. Október elején jött ide takarítani… akkor már tudta. Előre látta. Mohón Jenniferre emeltem a tekintetem. – Engem? Cole-t is látta? Akkor Cole… de hát, hogyha tudott rólam… – Nem tudta – felelt halkan. – Csak annyit, hogy egy Boszorkány fog ideköltözni hozzánk. – Kíváncsiság – jött ki Jeremyből undorodva. – Hogy hogyan viselkedünk egymással, három Gyógyító egy Boszorkánnyal. Undorító. Mindent kizárt a lelkünkből, nem engedte, hogy összerakjuk, miért olyan világos a bőre… Aggódva tekintettem rá, s megsimogattam a haját. – Kinek alacsony még a vércukorszintje az éhségtől rajtam kívül? – kérdezte hirtelen Jet, s felpattant a fotelből. Nem kapott választ egyikünktől sem. Némán néztem magam elé, egészen addig, míg vissza nem tért, egy tál szőlővel, amit letett az asztal közepére. – Akkor ők jártak a házban korábban – suttogtam döbbenten, s Jeremyre néztem. Mélyet sóhajtott, s előrenyúlt egy fürt szőlőért, majd a kezembe nyomta. – Biztosan emlékszel rá, mennyire ki voltam készülve szilveszterkor. Aggódtam valami ismeretlen, megfoghatatlan dolog miatt… úgy, ahogy te is. Aznap este senki sem volt itthon, s Rose és Christina eljöttek és megkeresték a Folt inkantációját. Más nem kellett nekik ezen kívül, csak egy ruhadarab tőled. Megjelent előttem az erdőben heverő, cafatokra szaggatott, sáros sálam. Az a selymes, az a zöld, amit úgy szerettem. – Akkor kezdődtek el az álmaid, az év első napján, és addig tartottak, míg Christina fel nem készült egy gyilkossági kísérletre. Márciusban. Döbbenten meredtem magam elé. A fáradt elmémet kínozta a felismerés és az igazság. Egy pillanatig azt kívántam, hagyja abba… ne mondjon többet, mert csak fáj. – Ma délután egyszer csak megjelentek – szólalt meg Jet. – Úgy gondolták, először megpróbálnak maguk mellé állítani bennünket, kihasználva, hogy ti az állam másik végében vagytok. Ez nem nagyon ment nekik. Kicsempésztem Jennifer telefonját a zsebéből, és megírtam azt az üzenetet. – Te? – kapta fel a fejét Jeremy. – Persze. Rose szemmel tartott minket, bármit a fejünkbe vettünk, meglátta. De nyomát se látta annak, hogy írtam neked egy üzenetet. – Nem… nem látta? – kérdezte Jeremy döbbenten. – Miért, te láttad, mikor két hónapon keresztül Mike Bailey-ék vertek? Dehogy – mosolygott Jet. Jeremy bágyadtan, fáradt szemekkel bámult az öccsére. – Ügyesen kell titkolni – vonta meg a vállát Jet. – Bár… elszúrtam. Tizenegy felé már ideges voltam és egyfolytában az órát nézegettem, hogy hol vagytok már. Ezt nem kellett volna… Rose mindent felfogott egy pillanat alatt, és Christina elkezdett inkantálni… és nem tudtam mit tenni ellene, nem engedték – mondta halkan, s óvatosan rám tekintett. – Sajnálom, Hel. – Jaj, ne csináld már! – torkoltam le. – Ha nem értesítettél volna bennünket… legalább nem ért meglepetésként… vagy nem egészen. Tudtuk, hogy valami nincs rendben. Jeremy erősen magához szorított. Alig hittem el, hogy túléltük, hogy itt vagyok a karjaiban, hogy védelmezően átfog, és mindannyian jól vagyunk. – Nem fáj semmid? – suttogta a fülembe. Megráztam a fejem. – Nem fulladoztál, ugye? – kérdezte Jet. – Micsoda? – kaptam fel a fejem. – A vízben. Mikor végleg kikerültél a vízből, volt víz a tüdődben? Homlokráncolva néztem rá. – Ez… most… mi? – Nem volt – felelt Jeremy helyettem. – Csak elájult.
Jet bólintott. – Nem bánthat sem a víz, sem az oxigénhiány. Nem a természet fog megölni. Az mindig a te oldaladon áll, az egyetlen ellenségeid a Gyógyítók. Szédülten hallgattam a szavait. Nem érdekelt a magyarázat. Csak az érdekelt, hogy ezentúl százszor, ezerszer jobban megbecsülöm majd a levegőt. – Te jó ég – szólalt meg Jeremy egy perc csend után –, amikor elmondtuk Angelának… amikor megtudta, hogy Boszorkány vagy. Rose ott volt, és meghallotta. A rohadt életbe, tényleg… és nem tudtam védekezni ellene, nem tudtam, mert fogalmam sem volt róla, hogy… Megálmodtam, és nem tudtam rájönni! Itt volt előttem, és nem voltam képes… – Most jön az, hogy te vagy a Látók szégyene – szólalt meg Jennifer. – Ez a kedvenc dumád… ezt mostantól nem mondhatod, mert úgy veszem észre, valami rendesen elkerülte a figyelmedet. – Mi? – kérdezte Jeremy fáradtan. – Nem csak szimbólumokkal álmodtál – folytatta Jennifer. – Azt hitted, minden egy szimbólum, egy jel, és ezeket kell megfejtened. Ez nem igaz. Összeraktam az álmodat. Akkor már könnyű volt, amikor itt voltak a McGrath testvérek. Azok a hangok a koncerten nem a koncertet jelképezték! Az az erdő… és a tűz az erdő szélén… Azok nem szimbólumok voltak, Jeremy! Az… maga a jövő volt! Elállt a lélegzetem. Jeremy meredten bámult a nővérére. – A jövő kis töredékeit álmodtad meg! – mosolygott Jennifer. – Annyira hülye vagy… Még hogy a Látók szégyene! Egyre jobban fejlődsz, és észre sem veszed! Ámulva figyeltem Jeremyt. Úgy láttam, ő sem kap levegőt a döbbenettől. Aztán hirtelen megrázta a fejét. – Megakadályozhattam volna, elkerülhettük volna… – Jaj, fogd már be… – kezdte Jet. – Nem tudtam, nem tudtam… – Jeremy kétségbeesetten meredt előre. Mielőtt még megsimogathattam volna a haját, hirtelen felugrott. Megkerülte a kanapét, s az ajtó felé indult. – Jeremy! – szólt rá Jennifer. Meg se hallotta. Feltépte az ajtót, majd be is csapta maga mögött. Néhány pillanatra lehunytam a szemem, s mikor újra felnyitottam az ólomsúlyú szempilláimat, tudtam, mit kell tennem. – Menjetek aludni! – mondtam határozottan. – Ha tudtok. Felemelkedtem a kanapéról, s megtettem én is azt az utat, amit Jeremy az előbb megtett. Jennifer a kezem után kapott, a bőre súrolta a kezemet. Kint egyre inkább kivilágosodtak a hajnal festői színei. Balra fordultam el, a folyó felé. Gyors léptekkel haladtam a part irányába, majd mikor elértem a vizet, leültem Jeremy mellé. A sodró folyamot nézte, belekapaszkodva minden egyes képbe, amit a folyó a látóterébe hozott. – Nem a te hibád – mondtam halkan. Nem felelt. Felvett egy követ a földről, s beledobta a vízbe. – Ne csináld, ne kínozd magad – kérleltem. – Jetnek igaza van – szólalt meg. A hangja fáradt és megkínzott volt, de komoly. – Egy gyógyítói Lélek legyen erős. Mindig igaza van. Mindig kimondja azt a rohadt igazságot, amitől ódzkodom! Az önsajnálattal semmire sem megyek, attól nem változik meg semmi. Erős akarok lenni, Hel! A szívem megtelt melegséggel. Azt hittem, rosszul hallok. Hosszú hónapok óta vártam már arra, hogy mondjon valami hasonlót. – Ne félj attól, hogy fejlődsz! – suttogtam, s közel húzódtam hozzá. Megrázta a fejét. – Amióta Látó vagyok, vigyázni akarok a szeretteimre. Most végre lesz alapom hozzá. Elgondolkodtál már azon, hogy miért tartozik a gyógyítói képességek közé az indikáció-látás? Mert figyelmeztet a veszélyre, figyelmeztet arra, ami bánthat, ami rossz. A Látó egy őrző. Vigyáz a többiekre. – Annyira büszke vagyok rád! – suttogtam, s átfogtam a karját.
Perceken át figyeltük és hallgattuk a víz csobogását. Egyre jobban hozzásimultam. A halántékának támasztottam a homlokomat, s lehunytam a szemem. – Létezik egy legenda – szólalt meg halkan – arról, hogyan kapta ez a folyó a nevét. A tizenkilencedik században itt folyamatosan öldöklő csatákat vívtak, fehér bőrű ember az indiánok ellen. Abban az időben, egy katona ebben a vízben vesztette el a pisztolyát. Innen van a neve. A víz sodró lendületét figyelve, lassan felfogtam a szavait. Felpattantam, s hirtelen kelt, gyűlölködő érzéssel a szívemben elszaladtam az erdő széléig. A fekete hamudombocskát már elhordta a szél. A közelben egy vérvörös pengéjű tőr és egy fegyver feküdt a földön. Némán. Gyilkosan. Irtózatos dühvel a lelkemben, felkaptam mindkét tárgyat és belehajítottam őket a vízbe. Azt kívántam, bárcsak ki lehetne törölni az életemből az elmúlt éjszakát! Bárcsak ne éltem volna meg, bárcsak ne hallottam volna dolgokat… – Miért hazudtál? – kérdeztem erőtlenül. – Nem hazudtam – válaszolt színtelen hangon. – Mi volt ez, ha nem hazugság? – nyöszörögtem. – Kiirtottam a tudatalattidból a félelmet, és így nem álmodtál retteneteket rólam! De te… te tudatosan féltél tőlem, Jeremy! – A szívem beleremegett, mikor kimondtam. – Nem tőled féltem – mondta halkan. – Nézz a szemembe, és úgy mondd! – kiáltottam rá a könnyeim közt. Még mindig a vizet nézte. Lassan felemelkedett, s felém fordult. Nyugodt, kiegyensúlyozott, de végtelenül fáradt tekintettel nézett rám. – A háborúskodástól féltem, amely a Gyógyítók és Boszorkányok között dúl régtől fogva. Attól, hogy nem tudom kizárni a gondolataimból, hogy nem szabad együtt lennünk. Elöntött a düh és a keserűség. – Akkor mi lesz? Ha melletted maradok, életünk végéig szembe kell néznünk ezzel a veszéllyel! Újabb Gyógyítók jönnek, mindenki meg akar majd ölni, és ezzel veszélybe sodorlak benneteket! Akkor döntsük el, mi lesz velünk, mert nem tudom, megéri-e. Még mindig higgadtan nézett rám. Nem felelt. – Te ugyanolyan veszélyes vagy, mint én! – folytattam keserűen. – Mindent látsz, mindent befolyásolsz, és még velem se vagy őszinte! Nem bízol bennem! Sosem bíztál a tüzemben, sosem bíznál egy Boszorkányban! Tudatosan félsz tőlem és bizalmatlan vagy velem. Hát tudod… én is félek tőled. Nem felelt, nem mozdult, nem lett keményebb a tekintete. Összetörtem, de nem maradt már több könnyem. – Jeremy… – nyöszörögtem – nem akarlak… nem veszíthetlek el! – Nem fogsz – mondta halkan. – De mit tegyek? Mit csináljak, hogy bízz bennem? Mi lesz velünk? Lehunyta a szemét. – Rose nem tudta megváltoztatni a szerelmet, amit érzek irántad. Azt nem lehet bántani, mert túl erős. Gyötrődve fürkésztem az arcát. – És szerinted mi a szerelem? A bizalom hiánya és a félelem a másiktól? Miért szeretsz te engem? Felnyitotta a szemét és kinyújtotta a kezét értem. – Gyere ide! – kérte. Szó nélkül megindultam felé, s amint közel értem hozzá, körülfogott a karjaival. – Nem akarom, hogy… Ez az ellentét nem állhat közénk! – rebegtem a nyakába. – Szeretlek! – Segíts! – susogta, s egy csókot lehelt a hajamra. – Mondd, hogy szeretsz! – kérleltem, s szorosan hozzásimultam. – Az nem lesz elég – suttogta. Éreztem az égető, könyörgő tekintetét az arcomon, de nem néztem rá. A kezem az ingének legfelső gombjára tévedt, s lassan kibontottam a gombot az anyagból. Aztán egy pillanat alatt narancssárga tüzet csiholtam a véremből. Félrehúztam az inget Jeremy mellkasáról, s végigsimítottam rajta. Éreztem a tűz
változását, s lassan a másik kezemet is a bőréhez közelítettem. Átfogtam a derekát, a jobb kezemet pedig – ami világos lila lángokban égett – ráhelyeztem a mellkasára. Pontosan a szíve fölé. Hirtelen elállt a lélegzete, s lehunyta a szemét. Éreztem, amint felgyorsul a szívverése, s a lélegzete is irányíthatatlanná válik. Beletúrt a tincseimbe. – Ez csak a miénk – leheltem. – Senki másé. Csak a mi tüzünk. Végigsimított az arcomon. – Te vagy a lelkem – suttogtam az ajkainak. – Hozzám tartozol. Nem számít, mi történik, nem számít, mi vesz körül, bennem élsz! Engedd el az ellentétet! Engedd el a félelmet, kérlek! Úgy kellesz, ahogy vagy, aki vagy. Most mondd, hogy szeretsz, Jeremy! – Szeretlek, Helena – lehelte az ajkaimra. – Ne félj attól, ami előttünk áll! Én már nem félek. Bízol ebben a tűzben? Érzed, hogy mit tesz? – kérdeztem. – Igen – válaszolt alig hallhatóan. – Szükségem van rád, nem engedlek el… – Szerelmes vagy a veszélybe? Az ellenségedbe? – Igen, az vagyok. És te is – lehelte, s megcsókolta az alsó ajkamat. – Igazad volt – suttogtam gyengén. – Egyenlők vagyunk. Lágyan végighúzta az ajkát az ajkamon, apróbbnál apróbb csókokat adva. – El fogok ájulni… – mondtam elhalóan. – Majd elkaplak. Elvégre ketten vagyunk a ketrecben. Csak én kaphatlak el, és el is foglak. Az utolsó csepp erőmmel, amit még nem szívott ki belőlem a leheletével, azon igyekeztem, hogy a tüzet visszakényszerítsem a bőröm alá, a véráramom meleg hullámai közé. Miután megtettem, még mindig erősen fogta a kezem. – Látó… – susogtam – tiéd a lelkem. – Cserébe megkapod a szívemet – suttogta. – Jó csere… Amikor megcsókolt, megszűnt létezni a világ. Magához szorított, erősen átkarolt. Eleresztettem a kezét, a nyaka köré fontam a karjaimat, s olyan erősen szorítottam magamhoz, ahogy csak tudtam. Nem eresztem el a szerelmet. Jeremy megkönynyebbülten, mélyen sóhajtott fel. Olyan erősen fogtuk egymást, hogy úgy éreztem, örökké eggyé válunk, örökké egymáshoz láncolva lépdelünk majd az úton, amelyet magunknak választottunk.
Epilógus „The earth comes reeling The curtain calls my name I’m not afraid…” (Gerard Way ft. Kyosuke Himuro – Safe and Sound)
Aranysárga napsugarak színezték meg a partot, s a víz kristályosan csillogó felszínéről kétszer olyan szikrázóan tükröződtek vissza. A napkorong egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett az égen. Többen összecsomagoltak, s siettek vissza a nyaralójukhoz, hogy felkészülhessenek az esti programokra. Sokan mentek el mellettünk, s nem egy fiatalt fel is ismertem. A merészebbek egy röpke másodpercig rám pillantottak. A nagyon merészek tekintete ezen rövid idő alatt a mellkasomra tévedt. A gyengék nem mertek rám nézni, féltek a puszta ténytől, hogy Jeremy körbefogja a vállamat. – Annyira vakok – mondtam halkan. – Mindegyik. Itt sétálnak el mellettünk, és nem vesznek észre semmit! Pedig kiált feléjük az igazság. – Ha vakok maradnak, nem fáj. A kék szemébe fúrtam a tekintetem. Nagyon is igaza volt. Jeremy hirtelen megállt. A homlokomnak támasztotta a homlokát, s lehunyta a szemét. – Nem éget a nap? – suttogtam. Elmosolyodott. Végigfuttattam az ujjaimat a vállán. Forró volt a bőre, de még mindig olyan világosbarna, amilyen januárban volt. Ezt imádtam a legeslegjobban. A mindent felemésztő napsugarakat, a forró nyarat. A meleg szellőt, ami az arcomon játszott, s az óceán sós illatát, amit a szél az orromba hozott. S mindehhez egy olyan puha, selymes, simogató érzés járt, amit csakis egy Gyógyító világos bőre kölcsönözhetett nekem. – Soha sem köszöntem meg… – Mit? – kérdezte halkan. – Hogy elütöttél. Eltolt magától, s a szemembe nézett. – Szívesen. – Mit csináltál? Hogy történt? – Azt hittem, már sosem kérdezed meg – nézett rám mosolyogva. Elnevettem magam. – Hát most kíváncsi vagyok rá! – Hatalmas vihar volt. Zuhogott az eső, és igyekeztem minél előbb hazajutni. Közben üvöltött a zene… és Jet éppen arról faggatott telefonon keresztül, hogy mit kell tenni akkor, ha egy lány – nevezetesen Angela Webster – megkérdezi tőled, hogy „nincs-e kedved holnap suli után elugrani hozzánk?” Pár másodpercen át rá meredtem, aztán kitört belőlem a nevetés. – Ne csodálkozz, hogy elfelejtettem felkapcsolni a fényszórót… – nevetett ő is. A napkorong már majdnem félig lebukott az óceánba, félhold alakban kapaszkodott a víz fölé, ezerféle színben beragyogva azt. A következő pillanatban felsikkantottam, mert Jeremy váratlanul felkapott a homokról. Nevetve a nyaka köré fűztem a karjaimat. – Azon gondolkodtam… mégiscsak fürödhetnénk egyet.
– Díjazom az ötletet, de előtte tegyél le és… Elhallgattam, mikor vigyorogva megindult a víz felé. Teljesen megőrült, már mindketten felöltöztünk. – Nem vicces… nagyon nem vicces… – Vizes lesz pár ruha. És akkor mi van? – Jeremy, szeretek fürdőruhában fürödni… – mondtam gyorsan, mikor már a vízben lépdelt. Nem felelt, csak nevetett. Egyre mélyebben gázolt bele a vízbe. – Nem mered megcsinálni. Tovább vigyorgott. – Kinyírlak. – Azt megnézem! – nevetett. Kétségbeesetten, tehetetlenül kapálóztam, mikor lendített egyet rajtam, majd beledobott a vízbe. Miután feljöttem a felszínre, tátott szájjal bámultam rá. De ő csak nevetett. – Te… idióta! – Ennyire mérges vagy? – kérdezte, s gyorsan körém fonta a karjait. Válaszul azonnal megcsókoltam. Beletúrtam a hajába, s amíg erősen tartott, fölé tornyosultam, egészen addig, míg elvesztette az egyensúlyát és hátraesett a vízben, velem együtt. Mikor levegőhöz jutott, még mindig csak nevetett. – Abnormális vagy! – nevettem vele. – Tudom… de te is. – Szeretem az abnormálisat… – leheltem az ajkaira. – Különleges. Kilóg a sorból… szerethető. – Nem lógok ki a sorból – mondta, s újra felemelt. – Kilógnék, ha ember lennék. – Jó, hogy nem vagy az? – kérdeztem. Lágyan megcsókolt, s még mélyebben merült el a vízben. – Voltam, három évig – mondta. – Nem emlékszem rá, milyen volt. – Békésebb, az biztos. – Kikérem magamnak, békés életem van! – vágta rá. – Akkor… szabadabb? Mélyet sóhajtott. – Ha ember lennék, nem lenne az enyém a világ legértékesebb dolga – susogta, majd újra megcsókolt. – Ez vagyok én? Egy dolog? – nevettem. Megcsóválta a fejét. – Nem rád gondolok. Elhajoltam az ajkaitól, s felvontam a szemöldököm. – Akkor mire? Elmosolyodott, s újra közel húzott magához. – A lelkedre! Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy újra megcsókoljon. Erősen hozzásimultam a víz alatt. A forróság, amit tőle és a naptól kaptam, teljesen átjárt s megbabonázott. – Feláldoznád a szerelmet a szabadságért? Rám tekintett azokkal a különleges, látói szemeivel. Kellett a válasz, tudnom kellett, mi a fontosabb neki. – Én nem vagyok Látó… – suttogtam tovább. – Ezt túl sokszor mondod – felelt halkan, s a szemembe vájta a tekintetét. – Nem látom, mi van benned – rebegtem. – Azt nem látni kell, hanem érezni – csóválta a fejét. – Mi a fontosabb? A szerelem vagy a szabadság? – unszoltam. Egy apró csókot nyomott az orromra. – Ketrecben vagyunk, Hel – susogta. – Ezt ne felejtsd el! – Ki akarok jutni – rebegtem az ajkainak. – De veled együtt!
A homlokomnak támasztotta a homlokát. – Azt nem lehet. – Ne mondj ilyet… – kértem. A komolysága hirtelen vidámságba csapott át. Körbefordult a vízben, s erősen magához szorított. – Úgy érzed, most rácsok vannak körülöttünk? – nevetett. – Akármit mondasz, én most szabad vagyok! Ebben a percben, ebben a másodpercben, ahogy kimondom! Azért, mert szeretlek! Alig volt időm levegőt venni, ismét megcsókolt, s lehúzott a víz alá. – Soha nem áldoznám fel, ha ennyire kell a válasz – mondta a felszínen. Elmerültem a kék tekintetében, s vártam, míg újra megcsókol. Soha nem akartam elengedni. Kellett, mint a tűz. Mint a víz. Mint a levegő. S mint a föld. Ha már szabályok szerint kell élni, egyet, a leglényegesebbet végzetesen megszegtem. Az Anyatermészet törvénye szerint semmi sem lehet tökéletes ebben a világban. Csakhogy én legyőztem őt. Legyőztem a saját alkotómat, a hitemmel. Hittel abban, hogy tudok szeretni. Semmi sem tökéletes, csak a veszélyesen lázadó szerelem.
