Helena II. Dora Craiban. Szabadesés. Aba könyvkiadó. Budapest, 2011 SZABADESÉS. Dora Craiban, Szerkesztő. Kaszab Zsuzsa. Tipográfia, tördelés

Helena II. Dora Craiban Szabadesés Aba könyvkiadó Budapest, 2011 SZABADESÉS © Dora Craiban, 2011 Szerkesztő Kaszab Zsuzsa Tipográfia, tördelés Soltész Attila Borítóterv Kapás Melitta Felelős kiadó az Aba Könyvkiadó igazgatója [email protected] www.atlanticpress.hu © Aba Könyvkiadó, 2011 ISBN 978-615-5033-49-0 A testek olyan esését, amely során csak a

gravitációs hatás érvényesül (minden más, a

mozgást befolyásoló hatás elhanyagolható),

szabadesésnek nevezzük.

(A szabadesés definíciója)

Prológus „Here we are

Just like beforeWaiting

for the warmth

Of that tender storm…”

(H.I.M. – Salt in Our Wounds)

Félelmét és idegességét leplezve a lány bal felé tekintett, s hosszú, szórakozott és egyben k ett mosollyal nézett végig a csillogó szemű társulaton. Most vette csak észre, milyen sokan vannak. Túl sokan. Mindegyikük, egytől egyig, a rózsaszín kosztümben feszengő nagymamától a p ul vigyorgó tízéves fiúcskáig, mindenki feléje nézett.

Hogy ülhetnek ennyire nyugodtan? Semmi idegességet, még egy aprócska, a mosolygó tekintete kbe nem illő szemöldökráncolást, egy fuvallatnyi bizonytalanságot sem lehetett észrevenni raj uk. Több száz szempár tekintett a lány felé… több száz fenyegetően kiegyensúlyozott tekintet oldalát, szinte belémart. Mindenki, ez az egész átkozott gyülekezet, mindegyikük, aki ott ül tökéletes mosollyal az arcán, mintegy várva, hogy… Lehunyta a szemét, s próbált mélyeket lélegezni. Egyre inkább melege lett. Már hosszú percek t itt, miközben fokozódott körülötte a forróság…

Amikor kinyitotta a szemét, meglátta az egyetlen reménysugarat ebben a kínzó helyzetben: a zt a szempárt, ami mindig a lelkéig hatolt. A tiszta, meleget árasztó, de aggódást tükröző, k ntetet. Ha csak ki tudná nyújtani érte a karját, s belekapaszkodhatna… „Hagyd, csak saját magadat húzod fel!” – Szinte hallotta a fiú neheztelő hangját. Igaza van, yon is igaza van. Ez az átkozott hely, ez a rengeteg ember, ez a füllesztő hangulat, a túlvilági csend, s az egyszer-egyszer elfojtottan felköhögő emberek nevetséges, képmutató jelenléte…

– Kinél vannak a gyűrűk? Mintha mély vízből rántották volna ki. Valaki megbökte oldalról. Fel e lépett, de ettől kissé megszédült. A szertartás celebrálója felé nyújtotta az aranygyűrűket halvány, sima bőr súrolta az ujjait, egy ijesztően vad remegéshullám futotta át az egész test

z atya felvont szemöldökkel nézte végig, mi történik vele. – El… elnézést… – motyogta a lány, s végül, csodával határos módon el tudta engedni a gyűrűk

Egy pillanatra összeakadt a tekintete az aráéval. A boldogságtól sugárzó tekintet beléfúródot – Jól vagy? – súgta oda neki. – Nincs színed…

A lány aprót legyintett. A fodroktól omladozó, fehér ruhás lány visszafordulhatott a jövőjéhe

A lány úgy érezte, rögtön elájul. Próbált mélyeket sóhajtani, de forró volt a lélegzete, a ho cseppek gyöngyöztek, s a hosszú, vajszínű ruha csak egyre jobban szorította. – Mi a baj? – súgta az oldalán barátnője. – Semmi… – lehelte erőtlenül. – Csak túlságosan is… örülök nekik. A lány szőkés fürtjei alól megértően bólogatott. – Én is... Gyönyörűek! Annyira boldogok lesznek! – Aha…

Amint újra felpillantott, s találkozott a kék szempárral, látta, hogy a fiú minden erejével a on van, hogy megnyugtassa háborgó lelkét. Feleslegesen fáradozik… A fiatal pár felhúzta egymás ujjára a gyűrűket.

– Ezennel – szólt a pap emeltebb hangon –, az egyház által rám ruházott hatalomnál fogva, fér eleségnek nyilvánítalak benneteket! Végre! – gondolta a lány. Vége az egésznek, kivonulnak, aztán friss levegő, kék ég, a szellő ta és a nap perzselése az arcán… mindent vissza fog kapni! A pap meleg tekintetével a szőke fiúra nézett. – Megcsókolhatod a menyasszonyt!

S az újdonsült férj nem is habozott. A felesége a karjaiba borult, s ahogy az első házastársi csókban összeforrt a lelkük, mindenki büszkén elmosolyodott.

A lány azzal volt elfoglalva, hogy ne szédüljön el a fojtogató melegtől. Már a látása is elho dott… A fiatal pár hangos zene és tapsvihar kíséretében boldogan lépdelt a templom közepén. A lány yasszony után indul, ám ekkor végérvényesen elvesztette az egyensúlyát. Megszédült. Mielőtt még nagyobb baj történhetett volna, karon ragadták, és visszanyerte az egyensúlyát. – Ez már durva! A neheztelő hang belehasított a fülébe. Ám amint meghallotta, máris jobban érezte magát.

– Csak egy kis levegő kell… – Meg az, hogy ne szuggeráld magad ilyen helyzetben! – vágta rá a lehalkítva a hangját.

– Gondolod, hogy sokan észrevették? – kérdezte aggodalmasan a lány. Már a templom közepénél j A fiú nem tudott válaszolni, a mögötte lévő vágott a szavába:

– Hel, nem nézel ki valami fényesen… – Kösz, Brian az információt, ugyanis én nem vettem észre! – morgott felé a lány. – Shh, fejezzétek már be! – szólt a szőkeség a háta mögül.

Amint kiértek a templomból a szikrázó napsütésbe, a fiatal pár elkezdett szaladni a kocsi fel ami már várt rájuk. Az emberek tapsoltak, fütyültek, éljeneztek. A menyasszony egy utolsó, ör teli pillantást vetett a tömegre, aztán beszállt az autóba, és azonnal elhajtottak.

A lány mélyen fellélegzett, s szerelme karjába kapaszkodva sietett el a templom tölgyfaajtójá . A távolodó sportkocsi után integettek. – Ezt jól lezavarták… – Ez az ő stílusuk! – nevetett a szőkeség. – Ja, persze… – vigyorgott a párja – meg a kéthetes malajziai nászút! Te jó ég, miket fognak szedni! Én letagadom őket, az tuti! A fiú a lányhoz fordult: – Jobban vagy már? A lány lehunyta a szemét, s válaszul szerelme karjaiba vetette magát. Ő megsimogatta a hos szan leomló, sötétvörös haját, s a fülébe suttogta: – Még csak festményekből sem volt olyan sok odabent, nem tudom, mitől… – Akkor is – morogta a lány szerelme vállába. – Forgott velem a világ… A szőke lány egyre csak csóválta a fejét.

– Fel tudjátok fogni? Adrienne és Roger összeházasodtak! Atya ég, még mindig hihetetlen! – ne ett. – Az… – mosolygott a fiú. A lány nem mozdult a karjaiból, lehunyt szemekkel lélegezte be megnyugtató illatát. Ezt még egyszer nem tudja végigcsinálni. Soha. Bár a fiú már többször megígérte neki, hogyha elveszi így lesz. Nem ennyi emberrel, nem egy templomban. A gondolattól mégis irtózott. Már semmi baja nem volt. Újra kint volt a szabad ég alatt, nem fojtogatták idegen, ellen séges érzések. Itt volt, ahol lennie kellett. A természetben, a szerelme karjaiban. – Mondtam már, milyen gyönyörű vagy ebben a ruhában? – súgta a fülébe a fiú. – Eddig négyszer. – Akkor most ötödszörre is megkapod.

Felemelte a fejét, hogy a kék szempárba nézhessen. Nem tudott megszólalni, csak mélyen elmerü t a kékségben. A tömeg oszladozni kezdett. – Ugye, nem megyünk sehova? – suttogta a lány. – Szívesen itt állok még egy pár órát, ha azt akarod – mosolygott a fiú.

– De van hotelszoba is… A fiú bólintott. A lány lehunyta a szemét, amíg szerelme egy apró csókot lehelt az ajkaira. – Jeremy – szólt halkan a lány –, próbáltál megnyugtatni? Vagy… csináltál… valamit… A fiú mélyet sóhajtott. – Nem, mert megígértem, hogy soha többé nem fogom. De már közel álltam hozzá… nagyon rosszul – Tartottam tőle, hogy ez lesz, én megmondtam… – Ez nem törvényszerű. Saját magadat húztad fel, pedig, ha…

– Jól van, jól van… csak az egész… annyira… az a sok ember… a szertartás, az egész dolog, a f és amiket a pap…

– Hé, hé, elég! – szólt rá lágy hangon a fiú. – Mindent láttam! És nyugodj már meg végre, nin gy. Velem. Mély sóhajtás tört fel a lány mellkasából, s újra szerelme vállára hajtotta a fejét. – Tudom… tudom… A forró, fojtogató levegő után végre idekint, a természet frissítő, lágy ölén. Veled együtt, egy ketrecben. Nem szabadon. Sosem szabadon. De én akkor is őt választottam. S ha ez nem tetszik valakinek, még ezernyi és ezernyi csapás t és kínt vagyok kész átélni érte. Értünk. 1. Vándor „Can’t burn her out of my head…” (Velvet Revolver – Let it Roll!) – Normális vagy?! Öt centire mentél el attól a… – Nem hallom! – Persze, hogy nem hallod, mert… Minek üvölt ez ennyire?!

Azonnal levettem a dübörgő zene hangerejét. A halántékom égett, valósággal lüktetett a dobtól ustól. De Jeremy rögvest visszatekerte. Most még hangosabbnak éreztem, mint másodpercekkel ezelőt t. Tudta jól, hogy mennyire idegesít vele, de ő csak vigyorgott. Elfordítottam a tekinte tem, inkább a mellettünk elszáguldó fákat figyeltem, remélve, hogy ez megnyugtat.

– Rendben… – kiabált Jet a vállam fölött. – Világos helyzet: a csávó besétál egy bárba, piszt és jól megfenyegeti a népet, hogy elkezd lövöldözni, ha nem adják… – Egyszerű! – nevetett Jeremy.

– Lelkiismeret-furdalást akarsz ébreszteni benne? – fintorgott Jet. – Tíz másodperc alatt elt

a kezét egy rövid inkantációval! Jeremy megcsóválta a fejét. – A hirtelen fájdalom miatt meghúzhatja a ravaszt, és valakit megsebesít. Lúzer! – Vicces… akkor hass a lelkére, és bőgve kivonul… sőt, rögvest megy az őrsre feladni magát! – Mi? – kérdezte nevetve Jeremy. – Nem hallom!

Jet egy vigyorral válaszolt, s visszahúzódott hátra. A homlokom valósággal lángolt, annyira e migrén tört rám. Jeremy tudta, mennyire rosszul vagyok, mégis bömböltette a zenét. A követke dpercben még énekelni is kezdett az öccsével, és a kormányon dobolt a kezével. Lehunytam a sz mem mérgemben. – Jeremy… – préseltem ki a fogaim közt, bár tudtam, hogy nem hallja. A lüktetés egyre erősödött, s úgy éreztem, a szúrás, a forróság, ami a fejemben keletkezett, hatol. Jeremy vígan előzgetett az úton, messze átlépve a sebességhatárt.

– Vagy meghalunk, vagy szétrobban a fejem, végül is mindegy, nem? – kérdeztem ingerülten, miu újra levettem a hangerőt. – Ugyan már! – Megint migrénem van, érzed, tudod jól! Nem hiszem el, hogy… Inkább elhallgattam. Nem figyelt rám. Énekelve, szórakozottan előzgetett. Most már torkig voltam az egésszel. Hevesen kapkodtam a levegőt, de a dob meg a basszu s csak tovább dübörgött… – És mi van, ha elmebeteg? – kérdezte Jet. – Már vártam! – nevetett Jeremy. – Mit csinálsz az agyával? – Mit tudom én, de te nem sok mindent… gondolj bele, ha mondjuk skizofrén… – És? – vigyorgott. – Na jó, azt én nem látom, de… – Te nem fogod tudni, én meg igen, aztán jöhet a… – Lelkiismeret-furdalás? Egy elmebetegnél? – Nem azt mondom, de… – Fogjátok már be, vagy azon nyomban elégetlek mindkettőtöket, istenverte Gyógyítók!!! Jeremy rátaposott a fékre. A szó legszorosabb értelmében lángoltam belül.

Az autó másodpercek alatt megállt az úton. Éles kürtök sokaságát hallottam mögöttünk és azokt ek.

Lihegtem. Olyan érzés volt, mintha a mélyre eltemetett szörnyeteg kapkodná a levegőt azért, h

gy visszakapja az életét.

Nem érzékeltem, mi történik. A következő, amire emlékszem, hogy kirángatnak a kocsiból, aztán anak, a kocsi oldalához szögezve. Szédültem a fejfájástól… – Nézz már ide! Nézz rám!

Kinyitottam a szemem. Bármennyire is próbálkoztam, nem tudtam kiszabadulni a szorításából. Eg teljes percen keresztül tartott fogva a kék tekintetével. Remegtem, alig álltam a lábamon , de Jeremy erősen tartott. Aztán mélyet sóhajtott, s megcsóválta a fejét. – Semmi. Semmi, Jet… nem látok semmit. – Semmit? Egyáltalán semmit? – kérdezte Jet aggodalmas hangon. Ő mellettem állt. Jeremy újra megcsóválta a fejét, aztán egy csókot nyomott a homlokomra. – Sajnálom… nagyon sajnálom, de muszáj volt felszínre hoznom a haragod, hogy… Arra gondoltam, így talán látom, de nem látom a forrást. Hel… nem látok semmit.

Elképedve meredtem rá. A következő pillanatban átölelt. Nem tehettem mást, erősen belékapaszk . – Nem tudom, mi okozza a migrénjeidet és a hőhullámaidat. Sajnálom, szerelmem! – Akkor… nem… tudod… akkor… nem fog… soha… megszűnni? A tenyerébe vette az arcomat.

– Ilyet ne mondj! – suttogta, s újabb csókot nyomott a lángoló homlokomra. – Minden rendben l sz! Kétségbeesetten bólintottam. – Bocs, Hel – szólalt meg Jet. – Muszáj volt… – Nem baj… – mondtam alig hallhatóan. Jeremy elengedett, s visszaszálltunk a BMW-be. Azonnal lehalkította a zenét, s egyáltalán nem hajtott gyorsan a hátralévő mérföldeken. A kezemet simogatta vigasztalóan.

Továbbra is lehunyt szemekkel próbáltam elviselni a kínzó fejfájást. Segített, hogy már nem ü ene, hogy nem kellett csalódnom Jeremyben.

Október derekán jártunk. A migrénjeim és a testem egyre furcsább reakciói egy hónapja kezdődt etek óta szenvedtem tőlük, úgy, hogy fogalmunk sem volt róla, miért történtek velem. Még Jenn sem tudott segíteni, s mindhárom gyógyítói módszer csődöt mondott a tüneteimmel szemben. A te hibája…

Miután elköszöntünk Jettől, aki az iskola kapuja előtt csatlakozott a vidám Angelához, a leme lt felé vettük az irányt. – Nem az esküvő az oka… – morgott Jeremy, miközben leparkolt az üzlet előtt. – Szerintem se. Utána egy héttel kezdődött. – Pontosan – bólintott. – De elképzelhető… nem tudom. Nem tudom.

– Majd csak elmúlik – mosolyodtam el bizonytalanul.

A kis, idilli hangulatot árasztó lemezbolt volt a második otthonom. Szerettem a munkámat . A tulaj, Mr. Bennett elnéző volt velünk szemben, s megengedte, hogy szabadon osszuk be egymás közt a munkaidőt. Az utóbbi időben Brian is besegített egy-egy délután, amikor szab volt, s így Delilah nem volt annyira egyedül. – Maradt egy csomó süti tegnapról, Lilah itt hagyta. Érdekel? – kérdezte Jeremy vigyorogva.

– Kösz, nem. És a kávéd se! – nevettem. – Inkább… figyelj, még mindig fáj a fejem. Normális k ok Sarah-hoz.

– Oké! – felelt, s lehuppant a számítógép elé. – Bár kétségeim vannak afelől, hogy képes lesz frontot nélküled… – Csak nem rohamoznak le a vevők! Hozzak valamit neked? – Nem, kösz. Hé, búcsúcsókot se kapok? – kérdezte, mikor már az ajtókilincsen volt a kezem. – Tíz percre megyek el! – És? Akkor nem jár búcsúcsók? – vonta fel a szemöldökét. Nevetve sóhajtottam, majd odasiettem a pulthoz, s áthajoltam rajta. Épp csak egy apró csók ot akartam neki adni, erre ő a tenyerébe vette az arcomat, s forrón megcsókolt. Majdnem rászédültem a pultra. – Szóval... – kezdtem, s köszörültem meg a torkomat –, megyek. – Szia! – vigyorgott.

Az utcára kilépve a kirakaton keresztül még dobtam egy utolsó csókot Jeremynek. Kicsit vidáma ban indultam el a két sarokra lévő bárba; arra a helyre, ahol annyira szerettünk kikapcsolód ni egy-egy este. Ahogy az üresen kongó utcákon végighaladtam, magamba szívtam a friss leve gőt, azt remélve, hogy talán segít a fejfájásomon.

Ezekben a reggeli órákban csak páran voltak a bárban. A kávéjukat szürcsölgetve, újságot olva az asztalok körül. Felültem az egyik bárszékre, s Sarah csillogó tekintete máris felém fordu Odasietett hozzám. A szőke tincsei a szemébe lógtak. – Szia! – nézett rám kedvesen. – Hát te? – Szia, csak egy kávét kérnék, meg… valami ennivalót, ha lehet. – Persze! Van pirítós, fánk, de csinálhatok szendvicset is, ha… – Sarah… tök mindegy – néztem a szemébe. Nekilátott a kávé főzésének. – Hűha… nem vagy túl vidám. – Fáj a fejem… – morogtam.

– Megint? – kérdezte aggódva. – Helena, ez már nem vicces… valami baj van a fejeddel! Meg kel ene nézetned… Rámosolyogtam.

– Nyugi, nem bomlik az agyam… csak megsül. Fejcsóválva elém rakta a gőzölgő kávét, majd két péksüteményt is. – Hogy van Jeremy?

– Jól. Tökéletesen. Tudod, a fejfájásom nem fertőző. – Jól van már! – nevetett. – És még ő se Inkább végignézi, ahogy szenvedsz? Belekortyoltam a kávéba. – Pontosan, ahogy mondod, Sarah.

– Egyszer úgyis megértelek benneteket… – csóválta a fejét, aztán hirtelen felcsillant a szeme és mi hír a fiatal házasokról? – Nagyon jól megvannak. AJ szombaton felhívott, és egy órát beszéltünk. Roger majd fizetheti elefonszámlát! – Az a legkevesebb! – kacagott fel Sarah. – AJ nagyon szerencsés lány. Roger el fogja kényez tetni őt. Los Angelesben maradnak, ugye? Bólintottam. – Rodge ott kapott munkát… és ott vannak a szülei is. – Annyira örülök nekik! – mosolygott Sarah. – Én mondom neked, akárki akármit mond, nem baj, ilyen fiatalon egybekeltek. Tudtuk, hogy egymásnak vannak rendelve! Hát akkor meg? Tén yleg ez kellett nekik.

– Adrienne-nek biztos kötelékre volt szüksége. Hivatalosan Roger feleségeként új életet kezdh aládja lehet. Tényleg ez kellett neki.

– Istenem… – csóválta meg eltöprengve a fejét. – Nem gondolod, hogy ez az egész olyan velük, y mesebeli álom? Úgy értem… tökéletesen illenek egymáshoz. A szőke herceg megmenti a magányos yomott királylányt, és elveszi feleségül. Olyan meseszerű… – Bizonyíték arra, hogy érdemes hinni a mesékben – bölcselkedtem. Sarah bólintott.

– Ahogy mondod. Bár… minek ábrándozok? Mire engem elvesznek, még a globális felmelegedés is k gy a divatból. Elnevettem magam. – Ez szép volt!

– Ugye? Most találtam ki. Nem értem… a véremben van, Hel, a véremben! Egyébként… – hirtelen k lt hozzám: – Elég régóta figyel egy srác… Felvontam a szemöldökömet. – Engem? – Ki mást? Nyolc óránál – motyogta, aztán eloldalazott, hogy felvegyen egy rendelést. Már csak ez kellett! Hozzá voltam szokva, hogy megbámulnak, de rossz volt tudni, hogy a hátam mögül néznek, s nem tudok védekezni.

Éreztem a tekintetét a hátamon. Próbáltam az evéssel foglalkozni, de elég nehezen tudtam nyel i. A fejfájásom kezdett visszahúzódni, de pillanatok alatt újra melegem lett, most, hogy m

egtudtam, figyelnek. Rettenetesen zavart, de nem akartam megfordulni. Megeszem, amit kaptam, fizetek, és már itt sem vagyok.

A számhoz emeltem a csészémet, de hirtelen megremegett a kezem, s majdnem elejtettem. Le kellett hunynom a szemem, akkora elektromos sokk futott át rajtam. Furcsa, mele g érzés kerített hatalmába. Mintha a vérem hullámzott és vibrált volna. Vibrált, lüktetett az en.

Éreztem a szemeit, de most már nem a hátamon. Tudtam, hogy a tekintetét az arcomra irányítja , és mindent lát, ami történik velem. Képtelen voltam felnyitni a szememet. Lágy remegés futo ta át a testemet, s elzsibbadtam. Olyan érzés volt, mint, amikor télen a kandalló előtt ültem s a lángcsóvákat nézve, belülről melegedtem át.

Mindez egy pillanat alatt zajlott le. Aztán a csészém a csészealjhoz ért, a kávé újra biztons volt. Sikerült! Letettem, nem törtem össze. Ekkor jött el az ideje, hogy megforduljak, és megnézzem magamnak ezt a furcsa szerzete t.

Ott ült, tőlem nem messze, az ablak mellett. A reggeli napfény által keltett játékos árnyékok a helyiség sötét bútorzatának színködébe burkolózott. Egy újságot szorongatott, és a másik k olyan kávéscsésze volt, mint az, amit az előbb majdnem eltörtem. Egy barna bőrkabát volt raj a, csendesen, magányosan húzódott meg a helyén, de a szeme szikrázott. Ahogy találkozott a t ekintetünk, éreztem, hogy forróság jár át. Egy halvány mosolyt láttam a szája sarkában. De bi csak képzelődtem. Visszafordultam a kávémhoz. Hirtelen csend támadt a fejemben, és a rádió zú zene sokkal hangosabb lett, mint ezelőtt volt. A barna tenger megremegett egyszer -egyszer, mintha a szempillám rezdüléseit másolná le. Mély levegőt vettem, s már tudtam, mit l tennem. Elővettem a tárcámat, és letettem a pénzt a pultra. – Köszönöm, Sarah… Sarah, aki éppen gyümölcslevet facsart, felkapta a fejét. – De, Hel… alig ettél valamit! Felkeltem a székről, sarkon fordultam. – Menj el egy orvoshoz, az ég szerelmére! – hallottam egyre távolodó hangját. – Azt csinálom… – mormoltam magamnak.

A legeslegrosszabb az volt, hogy amikor kiléptem a helyiségből és elengedtem a kilincset , megláttam a szemem sarkából, hogy az idegen feláll, az asztalára tesz pár dollárt, s szinte suhan az ajtó felé. Megszaporáztam a lépteimet. Követni fog? Fél perc alatt visszaérek a lemezboltba… igyekeznem kell. Befordultam a sarkon, s szinte futólépésben haladtam tovább. – Helena! Szoborrá dermedtem. Nem éreztem a lélegzetemet. – Helena, várj! – a hang egyre közelebbről jött. Akaratlanul is megfordultam. Az idegen férfi hangja a szellő lágyságával, mégis határozottan sendült meg. Furcsa hangja volt. Odaért hozzám, és belenézett a szemembe.

– Várj egy… kicsit… – mosolyodott el. – Elnézést… ismerjük egymást? – kérdeztem, a világosbarna szemébe meredve. Kócos, barna haját a szemébe fújta a szél. – Én… Nem, nem ismerjük egymást – felelt. – Akkor honnan tudod a nevemet? Megváltozott a tekintete. – Én… hallottam… amikor beszélgettetek a pincérnővel, hallottam, hogy így szólít. Mély levegőt vettem. – Rendben… én… nekem most… – Hogy vagy? – vágott a szavamba széles mosollyal az arcán. – El… elnézést? Nem értem… nem ismerjük egymást.

– Tudom… én csak… érdeklődöm – ráncolta a homlokát. – Én csak… – egy másodperc töredéke alatt nyira gyönyörű vagy! Elkerekedtek a szemeim. Az idegen látszólag zavarba jött, és idegesen folytatta tovább.

– Úgy értem… nem gondoltam volna, hogy ennyire szép… Én csak… szóval azon vagyok, hogy kinyög gy… nagyon örülnék, leköteleznél vele, hogyha valamikor… esetleg még ma… vagy most… persze, h z rá, akkor később… bármikor jó… – Elnézést, de… – közbe kellett vágnom – azt sem tudom, hogy ki vagy. Pár másodpercen át értetlenül nézett rám, aztán észbe kapott.

– Persze! Jaj, bocsáss meg, annyira hülye vagyok… – Megvillantotta fehér fogait. – A nevem Gr gory. De szólíts nyugodtan Gregnek. Összeráncoltam a szemöldökömet. – Nagyon örülök, hogy találkoztunk Gregory, de nekem mennem kell… Ott csillogott valami a világosbarna szemében, ott bujkált valami a természetes mosolyában , ami elhitette velem, hogy nekem nem kell mennem sehová. Ahogy elmerültem a szemében, ismét átjárt a forró bizsergés. Lehajtotta és megcsóválta a fejét. – Figyelj… te is azt érzed, amit én? – Lebilincselt a hangja lágyságával. – Ráérsz ma? Amíg hallgattam, gesztenyebarna haját csak még inkább összekuszálta a szél. – Sajnálom… nekem van barátom. És éppen hozzá készülök. Sajnálom… Az idegen mosolya nem lett kisebb. – Én csak beszélgetni szeretnék! – nevetett. – Annyira… nagyon… szeretnék!

– Bocsánat, de… nem gondolod, hogy ez tolakodás? Úgy értem… itt állok, olyasvalakivel beszélg akivel még életemben nem találkoztam, és éppen arról…

– Sajnálom! – vágott a szavamba. A tekintete hirtelen könyörgőre változott. – Nagyon sajnálom – Mégis mit? – kérdeztem értetlenül. – Hogy így kell… hogy megijesztettelek… Nem értettem semmit. – Te ismersz? Mert én nem ismerlek, az biztos.

– Nem ismerlek! De… Helena… meg szeretnélek ismerni! Nem kell félned, nem vagyok rosszfiú! – evetett. – Én csak… annyit szeretnék kérdezni, hogy ráérsz-e ma? Hogy találkozzunk és beszélg – Nem megyek sehová idegenekkel, sajnálom. És nem érek rá. Ahogy kimondtam, megbántam. Nem így akartam. Valami melegített, valami biztatott belülről, s nem éreztem veszélyben magam. – Hová mész most? – kérdezte, látva, hogy elbizonytalanodtam. – Vissza. A… egy lemezbolt. Ott dolgozom – feleltem zavartan. Mosolyogva bólintott. – Munka után ráérsz? Elkerekedtek a szemeim. – Én… hazamegyek munka után. – Meddig dolgozol? – Egy óráig – vágtam rá anélkül, hogy átgondoltam volna. – Rendben. Fél kettőkor találkozzunk itt, ezen a helyen. Nem azon lepődtem meg a legjobban, milyen tolakodó volt, hanem hogy közben magabiztosa n mosolygott.

– Én itt leszek, Helena – mondta halkan. – Ha te is érezted azt, amit én érzek, akkor te is i t leszel.

És akkor olyan dolog történt, amire egyáltalán nem számítottam: az idegen megfogta a kezemet, s egy csókot lehelt rá. Ahogy a hideg ajka találkozott a bőrömmel, megborzongtam, s mégis, át zott rajtam a melegség, a megmagyarázhatatlan bizsergés.

Aztán csak néztem a barna szemébe. Egészen addig, amíg – azzal a fél mosollyal az arcán – meg fordult, s el nem távolodott tőlem. Hosszasan néztem utána. Túl nagy lett a csend. Túl álomsz rűen csendes lett minden. A szívem zakatolt. Öt perccel később becsaptam az üzlet ajtaját magam mögött. – Miért kell nekem mindig furcsa, érthetetlen helyzetekbe keverednem?! Miért nem tudnak engem békén hagyni az emberek? Jeremy aggodalmasan nézett rám. Hozzám sietett, s rögvest a karjaiba borultam.

– És ki a fene ez a barna? – fürkészett a tekintetével. – Fogalmam sincs. – Nyugodj meg, most már itt vagy! A hajamat csókolgatta, s közben mélyen belélegeztem az illatát. Miután megnyugodtam a karjai ban, adott egy lágy csókot, s csak tovább nézett a szemembe. – Eléggé érdeklődött irántad… – morogta. – Szerinted nem vettem észre? – Jól van, jól van… Hel, hazaviszlek – mondta aggódva. Felkaptam a fejem. – Miért? – A fejfájásod, meg ez a sok minden… mondtam, hogy jobb lenne, ha otthon maradnál. – Jól vagyok. Ha pedig rosszul lennék, akkor pláne nem akarnék különválni tőled. Ennyi. Ezzel lezártam a vitát. Jeremy elengedett, s mindketten visszatértünk a munkához. Próbáltam beletemetkezni a teendőimbe, de valahogy újra és újra magam előtt láttam az idegen . Idegen… Gregoryként mutatkozott be. A mosolya jutott eszembe, s az, ahogy kimondta a nevemet. Nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy valahonnan ismer. Be kellett vallano m magamnak, hogy ismerősek a vonásai, pedig biztos voltam benne, hogy most láttam először őt ezen a környéken. Ragaszkodott hozzá, hogy találkozzam vele ma délután. Mekkora hülyeség! Elmenni egy idegenne l, csakis azért, mert vonzó a tekintete és a mosolya?! Mert meg akar ismerni?! Milyen olcsó szöveg ez?

Az elmémbe újra és újra visszakúszott a kopott, barna bőrdzsekijének látványa. Az a pillanat, or elfordult tőlem, s a szél belekapott a hajába és a kabátjába. Abban a hitben ment el, hog y órák múlva látni fog. A kis bár előtt. Gregory. Milye érdekes név. Érdekes…?

– …úgy értem, ha minden idejében a tanulásra koncentrálna, annak sokkal több értelme lenne. G j bele, ha befejezte ezt az előkészítőt, és letette a vizsgáit… Hel. Helena? Nagy nehezen feleszméltem. Jeremy mosolyogva nézett rám, ragyogóan kék szemekkel. – Jól vagyok – szögeztem le. – Látom – nevetett. – Mivel is próbáltad elterelni a gondolataimat? – kérdeztem óvatosan. Megcsóválta a fejét, s újra kézen fogott, tovább vezetett a kikötőben. – Éppen Lilah helyzetét elemeztem. Ami, úgy látom, nagyon érdekel.

– Nem mondj már ilyet, tudod, hogy érdekel! De azt mondja, jó neki így… Dolgozik, és velünk v

– Ha egyetemre menne és diplomát szerezne, kapna normális állást, és többet tudna segíteni az ak. Tudom, erre azt mondaná, hogy az rengeteg pénzbe kerül, és most is normális állása van, é z anyjának is most van szüksége rá, mert nehezen bírja a húgaival, de… Helena, egyáltalán hal amit mondok, vagy nagyon leköt a titkos hódolód? Nem feleltem. – Vissza kellene fordulnunk, fel kell venni Jetet… – mondta Jeremy.

– Szerintem valamiféle utazó lehet… és látott valahol, én pedig nem emlékszem rá. Ez lehetség Jeremy megállt. – Ezt nem mondod komolyan!

– Nézd, kíváncsi vagyok rá! Vizsgáljuk a dolgokat objektíven: minden srác, aki hozzám akar sz kar tőlem valamit, vagy a haverjai miatt csinálja, hogy megmutassa, őt milyen fából faragták , vagy azért, mert nagyon belém van esve, és akkor eldadogja, hogy szívesen meginna vele m valamit. Igazam van? Persze, hogy igazam van! Ez a srác… mosolygott, érted? Éreztem, h ogy van mondanivalója… Annyi az egész, hogy kíváncsi vagyok rá! – Felnevettem, ahogy figyelte az egyre érdekesebbre változó arckifejezését. Halkan megszólalt:

– Ha meguntál, közöld velem, légy szíves! Csak előbb beszéljük meg, aztán leléphetsz a bőrdzs Elnevettem magam. – Majd szólok, ha meguntalak! Figyelj… – Mielőtt még bármit mondanál: egy idegen emberről beszélsz. Jól gondold meg, Helena! – És mi van akkor, ha veszélyes? – vontam meg a vállam. Elkerekedtek a szemei. – Persze, nekem mindegy, hogy elmész egy vadidegen emberrel valahová… nyugodtan… majd találk ozunk a temetéseden, édesem!

– Ez csak egy kaland! – nevettem. – Meg tudom védeni magam, tudod jól! És… ismersz, szükségem a veszélyre! Pár pillanatig csak meredt rám. – Hogy mondod? A vállára tettem a kezemet.

– Ha szeretsz, akkor bízol bennem. Tudom, hogy mit csinálok, és képes vagyok az önvédelemre. különben is… szerintem a srác nem egy csibész, hanem inkább érdekes. Talán… megpróbálhatnám a tést. Csak ennyit kért. Gondolj bele, lehet, hogy a sors sodorta őt elém, és ha most nem b eszélek vele azonnal, akkor talán… Jól van, ne nézz már így, csak hülyülök! – nevettem. – De merkedni. És tudod, hogy kevés normális ember ismerősöm van. Figyelmeztetően felemelte a kezét. – Két dolog. Egy: nem hiszek a sorsban. Kettő: nem mész sehová egy idegennel. Vita lezárva! Megyünk Jetért.

Ezzel karon ragadott, s elkezdett a parkoló felé vonszolni. – Jeremy, ne már, komolyan mondom! – Hát még én! – vágta rá. – Egy pillanat… most te hozod meg a döntéseimet? – kérdeztem. – Úgy látszik. Bocs, ha nincs ahhoz jogom, hogy féltselek. – Ne légy gyerekes, az ég szerel… Hirtelen megállt, s a szemembe nézett.

– Gyerekes? Rendben. A legjobb esetben kiderül, hogy bírjátok egymást, és találsz magadnak eg jó barátot. Megjegyzem, ez egy eléggé idealista elképzelés, tekintve, hogy… hogy minden hímn k az elsődleges célpontja te vagy. A legrosszabb esetben… elkábít valamivel, elhurcol magáva l, és…

– Hé, hé, elég, könyörgöm! – kiáltottam rá. – Tudom, hogy féltesz, de ez kicsit több a soknál magamra. Bízz bennem, kérlek! Tudom, mit éreztem, amikor először rám nézett. – Szerelem első látásra. Szép! – elismerően bólintott, s tovább vonszolt a sétányon. Nem tudtam felfogni, miért hisztériázott ennyire. – Nem mész sehova. És Jet már biztosan régóta vár… Kitéptem a kezem a kezéből. – Mérges – mormolta. – Imádom... – Ez nem a te döntésed. Az enyém – jelentettem ki. – Rendben – bólintott. – Menj! Menj csak. Hosszasan fürkésztem. A mérgem gyorsan elszállt, de tudtam, hogy most jött el a pillanat, hogy meggyőzzem. Közel húzódtam hozzá, és megsimogattam az arcát. – Kérlek… hagyd, hogy egy kicsit szabad legyek! Megcsóválta a fejét. – Túlságosan szabad akarsz lenni… – Minden rendben lesz. Megígérem – néztem rá biztatóan. Lesütötte a szemét, s egy csókot lehelt a kezemre. – Nem hiszem el, hogy ezt csinálom… – Ne aggódj! – mosolyodtam el, megérezve a győzelem ízét. – Szeretlek! Mélyet sóhajtott, s lassan elengedte a kezemet. – Mikor jöjjek érted? – kérdezte kedvetlenül. – Nem kell! Megoldom! Csak menjetek haza nyugodtan. Bólintott. Megcsókoltam a megértéséért, bár kételkedtem benne, hogy megértett.

– Ne maradj sokáig, kérlek! Azért nyolcra gyere haza… – Igenis! – nevettem, s gyorsan elindultam a másik irányba.

Visszanéztem, de Jeremy már távol volt tőlem. Pillanatnyi éles fájdalom kúszott a lelkembe; ú eztem, hogy cserbenhagytam. Még az is lehet, hogy érezte…

Aztán már arra koncentráltam, amire vállalkoztam. Fél három múlt pár perccel. Egyórás késésbe megbeszélt – igazából, a Gregory által meghatározott – időponthoz képest. Magam sem tudtam, m e elkezdtem futni. A lemezbolt előtt lelassítottam, majd gyors léptekkel befordultam abba az utcába, amelyi k sarkán a bár állt. A szívem dübörgött a mellkasomban. Senkit sem találtam ott. Hát persze. Fél kettőt mondott. Miért is lenne itt? Ugyan már, Hele na… Benéztem a bárba. Elállt a lélegzetem.

Ott ült, ahol reggel, egy csésze társaságában, s elrévedten bámult a tartalmára. Szomorú volt ev és gondterhelt. Az üveghez érintettem a kezem. A leheletem is meglátszott rajta. Ekkor felkapta a fejét, s mikor a szemembe nézett, megértette, hogy eljöttem, hogy itt v agyok, egy őszinte, megkönnyebbült mosoly terült el az arcán. Benyitottam, odasiettem hozzá. Levágódtam vele szemben az asztalhoz. – Mi a fene történik? – kérdeztem köszönésképpen. Megcsóválta a fejét, és nem tudta abbahagyni a mosolygást.

– Érezted, amit én is. Ez a bizonyíték rá. Az, hogy most itt vagy. Pedig már kezdtem feladni… eljöttél! Köszönöm, Helena! – ragyogtatta meg a mogyoróbarna szemeit. – Fogalmam sincs, hogy miért vagyok itt – válaszoltam, de elnevettem magam. – Majd eldől – mondta könnyedén. – Én csak beszélgetni szeretnék.

– Igen, ez a legfurcsább. Általában, ha egy srác idáig eljutna, már a telefonszámomat kérné e hasonló… Mosollyal válaszolt, aztán a kezét nyújtotta felém. – Most próbáljuk meg úgy, hogy nem ijesztelek halálra. A nevem Gregory Fitzgerald.

– Helena Ferrer – ráztam meg a kezét. – Miért van olyan furcsa érzésem, hogy találkoztunk már , hogy láttalak már valahol, csak nem emlékszem rád? – Meglehet – bólintott. – Az idő kiszámíthatatlan, a világ pedig kicsi.

Egy húzásra kiitta a csésze tartalmát, aztán felállt. Odament a pulthoz, és fizetett. Szerenc e már nem Sarah volt a felszolgáló. – Sétálunk egyet? – kérdezte, mikor újra felém fordult. Nem tudtam, mit mondjak.

A kezét nyújtotta felém, s én bizonytalanul elfogadtam. Kimentünk a hűvös októberi délutánba. am sem volt, mit csináljak, hagytam, hogy történjen, ami történni fog. – Szóval te itt laksz, Gold Beachben? – kérdezte. – Igen. Már egy éve élek itt. – És előtte? Megengedhettem magamnak egy kis igazságot.

– A partot jártam, a városokat… Szeretek vándorolni, kalandokat keresni… – vontam meg a válla Felcsillant a szeme: – Akkor ebben hasonlítunk! – Miért? Te is vándorlélek vagy? – kérdeztem.

– Mondhatjuk. Apám üzleti ügyeit intézem, jó pár államban. Besegítek a családi vállalkozásba. om. Két hete érkeztem ide, Oregonba. – Ejha – reagáltam kurtán. – A válaszodból ítélve nem igazán üzletembernek néztél – nevetett könnyedén. Én is elnevettem magam. – Tudom, a dzseki hibája… – vonta meg a vállát. Miután befordultunk a sarkon, Gregory a kocsijához vezetett. Egy sötétzöld Jeep volt. – El akarsz vinni valahova? – torpantam meg.

– A gondolataimban olvasol! – nézett rám. – Hova akarsz menni? Te jobban ismered a környéket. – Jó ötlet ez? – kérdeztem bizonytalanul. – Miért ne lenne az? – kérdezett vissza meglepetten. Pár pillanatig a szemébe meredtem, nem szólaltam meg. Egy röpke, villanásnyi ideig arra go ndoltam, bárcsak itt lenne Jeremy. Aztán legyőztem a gyávaságomat.

– A… a… kicsit feljebb mehetnénk… a dombon… van egy jó ösvény… természet-központú vagyok! – j

Gregory kinyitotta nekem a kocsi ajtaját, s gyorsan beszálltam, mielőtt még meggondolhat tam volna magam. Amint elindította az autót, rettenetesen ideges lettem. Egy számomra teljesen idegen emberrel készültem elmenni valahová kettesben. Te jó ég, ha ezt Jeremy látná!

Addig irányítottam Gregoryt, amíg el nem értük az ösvényt. Kiszálltam a kocsiból – egy merő g . – Szóval, ide menekülsz, ha eleged van? Rátekintettem. Barátságos mosoly játszott az arcán. – Igen… egyszer-egyszer eljövök ide – mondtam halkan. Egy szó nélkül elindult az ösvényen, hátra se pillantott. Követtem.

Perceken át haladtunk egymás mellett, szótlanul. Az út egy dombon vezetett előre, s néha bel e-bele kellett kapaszkodnom egy ágba, hogy felfelé húzzam magam. Úgy láttam, Gregory élvezi.

– Kérdezhetek valamit? – szólaltam meg, amikor nem bírtam tovább a csendet. – Mit akarsz tőle Elnevette magát, és megcsóválta a fejét. – Hiszel abban, hogy az ember néha találkozik olyanokkal, akik megmagyarázhatatlanul von zzák és hatást gyakorolnak rá? – Hiszek – feleltem. – Már megtörtént, nem is egyszer. – Akkor felesleges volt a kérdésed – nézett maga elé. – De akkor is… Mit csinálunk? – vontam fel a szemöldököm. – Beszélgetünk. Kérdezz valamit! – Oké… hány éves vagy? – Huszonhat. – Én tizenkilenc vagyok. – A szépségedből ítélve is annyi vagy – bólintott. Ahelyett, hogy furcsán néztem volna rá, elnevettem magam. – Mit csinálsz itt Oregonban? – kérdeztem. – És mióta vagy Gold Beachben? Nem válaszolt rögtön. Egy leszakadt faágat szemelt ki magának. Leültem mellé.

– Nem azért utazom, hogy apámnak segítsek – felelt egyszer csak. – Ez mellékes. Azért utazok at az egész országban, mert… egész egyszerűen szeretem ezt csinálni! Olyan érzés, mintha kere valamit. Ha egy új államba érkezem, mindig eltölt a remény, hogy itt talán megtalálom, amit i len idők óta keresek. – És mi az? – kérdeztem. Válaszul csak csóválta a fejét.

– Azt hiszem, tudom, miről beszélsz – bólintottam. – Én is ugyanezt csináltam hosszú éveken á Felkapta a fejét, s úgy láttam, mintha egy pillanatra a tekintete riadttá vált volna. – És mikor változott a helyzet? Azt mondtad, egy éve itt élsz. – Egyszerű: megtaláltam, amit kerestem – nevettem.

Hosszan, gyanakvóan nézett rám, majd lesütötte a szemét. Teljes volt a csend, csupán a madara neszelése hallatszott. Lehunytam a szemem. Minden bizonytalan, görcsös érzés elhagyott, vég telen harmóniát éreztem. – Mesélj a családodról! – szólaltam meg percek múltán. – Floridában élnek – kezdte. – Floridából jössz? – ámultam.

– Fél éve nem voltam már ott. Egyfolytában könyörögnek, hogy menjek haza… de ők nem értik. Ne

meg egy vándor életét. – Az egyszer biztos – bólintottam.

– Apám, anyám és a nagynéném vezetik közösen a családi vállalkozást. Együtt élnek, egy hatalm A nénikém fia is ott él. Néha tényleg elfog a honvágy… visszamenni arra a békés helyre Miamib elepedni pár hétig, és nem csinálni semmit… Na de mesélj te is! Mi az, amit megtaláltál itt? – Olyat találtam, amiről nem is tudtam, hogy keresem – nevettem. – Egy társat. Egy családot. – Családot? – ráncolta össze a homlokát.

– Mindig is magányos voltam, mivel a szüleim még kiskoromban meghaltak, és nem emlékszem ráju . Egy éve találkoztam azokkal, akik befogadtak. Ők lettek a családom. Gregory elképedve bámu lt rám. Barna hajába belekapott a szél, s nem győztem mosolyogni azon, ahogy a szemébe lógna k a tincsei, és egyre csak próbálja elrendezni őket. Kemény arcvonásai voltak, de felettébb j olt. Az arcbőre tiszta és napbarnított, az ajka viszont most elhalványult. – Jól vagy? – kérdeztem aggódva. – Persze… csak… megint elfogott a honvágy – mondta zavartan. – De azért figyeltél rám? – kérdeztem. – Igen – bólintott. Hirtelen felkapta a fejét, lehunyta a szemét, s mélyen beleszippantott a levegőbe. – Magas a páratartalom… hamarosan esni fog. – Nahát, kis időjós! – élcelődtem.

– Jó voltam földrajzból – nevetett, s közben levette a bőrdzsekijét. – Na, és kikből áll ez a emlegetsz?

– Három testvérből. Két fiú és egy nő, aki fiatal orvos. Igazából az idősebbik fiú miatt mara – Áh, értem – bólogatott. – Na és… mesélj kicsit róla!

– Nincs nagyon mit mesélnem. Amiért szeretem őt, azt mások nem nagyon érthetik – vontam meg a vállam. – Hogy érted?

– Ne foglalkozz vele – feleltem. – A lényeg, hogy megtaláltam önmagam mellette. És végre élek Gregory hallgatásba burkolózott. Hosszú perceken át csendben maradtunk. Arra gondoltam, mit csinálhat most Jeremy. Bizonyára nagyon aggódik. – Nem vagy éhes? – kérdezte hirtelen Gregory.

Elmosolyodtam. Felkeltünk a faágról, s lassan visszasétáltunk a kocsihoz, egy szót sem szólva Teljesen más érzéssel szálltam be a kocsijába, mint korábban, éreztem és tudtam, hogy nem ke félnem.

Szakadó esőben értünk vissza a kis kocsmába. Már nem kellett ebben a furcsa idegenben kételke nem. Felszabadultnak éreztem magam mellette. Amíg vacsoráztunk, egyfolytában arról mesélt, m ilyen helyeket járt be, s mi mindennel találkozott. Élvezet volt hallgatni a duruzsoló h angját. Alig jutottam szóhoz. Furcsa, talán elhamarkodott érzés született meg bennem: szerez tem egy új, különleges barátot.

– Nyolcra otthon kell lennem. Gregory felvonta a szemöldökét. – Ilyen szorosra fogják a gyeplőt? – mosolygott rám. – Igaza van. Gondolj bele! Egy idegen emberrel vagyok, már órák óta. Rettenetesen ideges l ehet. Ismerem. – Akkor indulhatunk is! – Hívok egy taxit.

– Dehogy hívsz! – vágta rá, s máris kifizette a vacsorát. – Van kocsim. Van jogosítványom. Ho probléma? Nevetve léptünk ki az ajtón, s futottunk el az autóig. Még mindig esett az eső. – Lehet, hogy nincs is jogsid… Mutasd csak! – incselkedtem. – Azt már nem! – Mi? – néztem rá. – Talán nincs jogsid? Válaszul csak nevetett és a fejét csóválta. – Merre laksz? Soha nem repült még el olyan gyorsan az a fél óra, ami alatt Gold Beachből hazajutottam a birtokra. Olyan jól éreztem magam, hogy néha folytak a könnyeim a nevetéstől. Mikor lefordultunk a Pistol mellett, Gregory csendesebb lett. Megnéztem a telefono mat: amióta elváltam Jeremytől, egy üzenetet, egy hívást se kaptam. Háromnegyed nyolcra járt idő. – Jó, ha itt megállok? – Gregory hangja kedvetlenné volt. Felnéztem. A ház ablakaiból pislákoló fények messziről látszottak. – Persze, tökéletes. De mi a baj? Keserűen elmosolyodott. – Összerakhattam volna, kikről beszélsz, amikor elmondtad, kik alkotják a családodat. – Miért mindig így kell kiejtened ezt a szót? – vontam fel a szemöldököm. – Helena, még csak pár napja vagyok itt, de a… Ravenekről sokat hallottam. Az emberek sok furcsa dolgot mesélnek róluk. Nem hittem a fülemnek. – Mit mesélnek róluk? – Hogy a legidősebb testvér természetellenesen kiváló orvos. És hogy a fiúk zárkózottak. Meg a hely furcsa… És, hogy senki nem jön ide. Olyan színben tüntetik fel, mintha átkozott lenn e. Nem viccelek. – És te az emberek pletykáira építesz? Ez így szánalmas, Gregory.

– Mondtam, hogy Gregnek hívj – mosolyodott el újra. A kilincsért nyúltam, de hirtelen ott éreztem az érintését a másik kezemen. – Várj… – Igen? – Köszönöm ezt a napot, Helena. A mogyoróbarna szemeit még nem láttam ennél barátságosabbnak. – Kérdezhetek valamit úgy… ötödszörre? Mit… – Hogy mit akarok tőled? – vágott a szavamba. – Barátnőt szeretnél? Elfintorodott. – Jó ég, dehogy! Az nem egy vándor stílusa! – Akkor mi egy vándor vágya? – Az, hogy húzz a kocsijából, de előbb mondd meg neki, mikor találkozol vele holnap!

Szó nélkül, egy kis mosollyal az arcomon fordultam meg és hagytam ott. Anélkül, hogy még egys er hátrapillantottam volna, az otthonom felé vettem az irányt. A kocsi motorja felbúgott , s Gregory elhajtott. Pontosan nyolc órakor nyitottam be a melegséget árasztó nappaliba. – Szia mindenkinek!

Levettem a kabátomat és a sáros cipőmet. Nem kaptam választ a köszönésre. Amint újból meg aka alni, valaki kisietett a konyhából.

– Jó ég, tiszta víz vagy! Mutasd a fejed! Miért nem jöttetek be hozzám csak egy fél percre re l, hogy megnézzem a fejedet? Elképesztőek… – Jennifer, kérlek… Hiába is volt a tiltakozás, már a fejemet tapogatta. Csillogó, hozzáértő szemekkel átfésülte at az ujjaival, s igyekezett minél mélyebbre látni. – Nem fogsz se tetveket, se homloklebenycsont-maradványokat találni – sóhajtottam türelmetle nül. Rám emelte a mélybarna tekintetét. Hollófekete haja hosszú fonatban lógott a vállára. – Utoljára mondom! Ha bármi bajod van, ha megmagyarázhatatlan migrén, vagy hőhullám, szólsz. cs kifogás. – Értettem, anyuci – néztem rá nyomatékosan.

Bólintott, aztán a kanapé felé szúrt egy parancsoló pillantást, s azzal visszapördült a konyh

Jeremy a karfának dőlve, felhúzott térdekkel olvasott a kanapén. Amióta megjöttem, nem nézett l a könyvéből. Óvatosan hozzáértem. Felpillantott. Kikaptam a könyvet a kezéből, s letettem a

talra. – Ne már! Nem fogom tudni, hol tartottam! – Az elég nagy baj – mosolyogtam. Mérgesen nézett rám. Sokáig szótlanul farkasszemet néztünk, majd végre megszólalt: – Szerencséd, hogy hazaértél nyolcra. – Gondolom. Egyébként mit csináltál volna velem? – kérdeztem kíváncsian. – Nem tudom… – mormolta maga elé. – Jól érezted magad? – kérdezte szarkasztikusan.

– Köszönöm kérdésed, felettébb nagyszerűen éreztem magam – vigyorogtam, s közelebb hajoltam h a szememből is olvasshasson. – Látom… jól van már! Sértődötten visszahúzódtam. – És ha csak egy csókért hajoltam oda? – Nem azért hajoltál – morogta. Nagyon nem tetszett a morcos hangulata. – Milyen jó kedved van! Tökéletesen éreztem magam, szereztem magamnak egy új barátot, és nem sz a sikeremnek? Köszönöm, Jeremy! – Szívesen – morogta tovább. – Mivel én nem vagyok Látó, engedd meg, hogy megkérdezzem: történt valami?

– Azon kívül semmi, hogy órákon keresztül nem láttalak, és ez alatt az idő alatt egy vadidege sétálgattál. – Ha annyira hiányoztam, nem ilyen kedvvel fogadnál! Megvonta a vállát, s felvette a könyvet az asztalról. A csuklója köré fűztem az ujjaimat, s kicsavartam a kezéből. Közelebb kúsztam s még mielőtt bármit mondhatott volna, megcsókoltam, aztán megsimogattam az arcát. – Így már jobb – suttogtam. – Látom, nem vacsorázunk együtt. – Miért? – Mert már túl vagy rajta. – Miért csinálod ezt? – kérdeztem. – Hiányoztál, nagyon! Csak… más felé is nyitok.

– Helena… azt nem érted meg, hogy… neked fogalmad sincs arról, milyen gyönyörű vagy! Mindenki t látja, és mindenki… – És Brian? És Roger? És Jet? – vágtam vissza. – Mind a barátaim, és szeretem őket. Miért ne egy barátom? Nem azért volt velem ma, mert az ágyában akar látni, az istenért! – Sosem tudhatod… Fogalmam sincs, hogyan engedhettelek el vele…

– Úgy, hogy nem te hozod meg a döntéseimet, mondtam már! – közöltem vele. – Örülnöm kéne, hog

tál? – Ezt hagyjuk, kérlek – mondta halkan. Elhúzódtam tőle. – Féltékeny vagy? Tudod, hogy felesleges. – Aggódom – felelt. – Az is felesleges. Jeremy, a fenébe is, hadd éljem az életemet! – jött ki belőlem. Döbbenten tekintett rám.

– Ne csináld ezt velem, kérlek… – Könyörgően néztem rá. – Szeretek emberekkel ismerkedni, bes zeretek szabad lenni! És hidd el, ez semmit sem változtat azon, hogy téged szeretlek! – Hel, én még mindig arról beszélek, hogy nem értem, miért álltál le egy vadidegen emberrel.

– Mert ahhoz volt kedvem! – tártam szét a karjaimat. – Valami furcsa késztetést éreztem arra, gy találkozzak vele. Muszáj volt! És nagyon jól éreztem magam, és igen, holnap is találkozni ogok vele, mert úgy érzem, egy jó barátra találtam. Kedves, vicces és nagyon egy hullámhosszo vagyunk, és ez nem azt jelenti…

– Sosem tudhatod, hogy mit akar igazából tőled. Féltelek, Helena – nézett rám szigorúan. – Az rmális, hogy két ember megbízzon egymásban csupán pár órányi ismeretség után.

– Nem normális? – kérdeztem összetörten. – Tényleg? Most megint azt akarod bemagyarázni nekem nem létezik a sors, vagy csak szimplán elfelejtetted, miért szerettem beléd egy évvel eze lőtt? – Hel…

– Szereztem egy új barátot – jelentettem ki. – Mindent meg fogok tenni érte, hogy minél jobba megismerhessem, mert érdekesnek találom. Nem akadályozhatsz meg benne csupán azért, mert féltesz. Nincs értelme. Látom, már megint oda lyukadunk ki, hogy nem bízol bennem. – Helena, kérlek… tudod, hogy ez hülyeség. – Akkor miért viselkedsz így? – kérdeztem. – Én csak… – hirtelen elkapta a kezemet, s adott egy csókot az ajkaimra.

– Jeremy… – sóhajtottam – úgy éreztem, hogy egy napra elfelejthetem, mi is vagyok! Eszembe se jutott, hogy titkolóznom kéne Gregory előtt! Embernek éreztem magam! Normálisnak! Értsd meg , kérlek… vagy erre vagy féltékeny? Erre az érzésre? Beletúrt a hajába, és lesütötte a szemét. – Meg kell értened… rettenetes volt ez a délután nélküled… – Sajnálom. Ha elfogadnád az új barátomat, s találkoznál vele, talán te is megértenéd, hogy… – Persze! – kapta fel a fejét kényszeredetten nevetve. – Viccelsz? – Nem – feleltem értetlenül. – Szerintem sok közös témátok… – Ezt most fejezd be! A düh, mint lassan ható méreg áradt szét a testemben.

– Miért vagy ilyen makacs? – Nem kell felhúznod magad, nem akarok veszekedni. Csak beszéljük meg.

– Pontosan mit akarsz megbeszélni? – préseltem ki a fogam közt. – Meg akarsz győzni arról, ho kerüljem el Gregoryt? Ahelyett, hogy örülnél, mert kibontakozok, hogy van valaki, aki… – Aki? – kérdezte. Nem válaszoltam, de szemrebbenés nélkül álltam a vádló tekintetét. Kiolvashatta a szememből, kíváncsi volt. Abban a pillanatban, amikor felpattantam, a karomon éreztem a szorítását. – Helena, most nem kéne elmenned! – Márpedig elmegyek! – Várj, állj már le, nyugodj meg… – Engedj el! Felkelt a kanapéról, de így sem szorított kevésbé. – Ülj vissza, nincs semmi baj…

– Fáradt vagyok, aludni szeretnék, és nem utolsó sorban ne használd ki, hogy nem érzek fájdal , mert attól még rosszul esik, hogy így szorítasz!

Azon nyomban elengedett. A folyosóra rohantam, s bezárkóztam a fürdőszobába. Lekaptam magamró a ruháimat, és gyorsan lezuhanyoztam. A hideg víz valamelyest megnyugtatott.

Amint körbecsavartam magamon a törölközőt, hirtelen megszédültem. Egyik pillanatról a másikra tem, mintha jégfürdőben mártóztattak volna meg. – Jaj, ne…

Alig tudtam kiejteni a szavakat, térdre zuhantam. Hirtelen kezdett el rázni a hideg. A szúrós jég tűként hatolt be a csontjaimba és az ereimbe. Elvesztettem minden erőmet. Reszk tve odakúsztam ahhoz a szekrényhez, amire letettem a táskámat. Elkaptam a lefelé lógó pántját erántottam a földre. Percekbe telt, mire sikeresen kiszedtem belőle a telefonomat. Isz onyatosan fájt a hideg. Újabb két perc, mire Jeremy felvette a telefont. – Mondd – hallottam fáradt hangját. – Fá… fá… fá… zok… Nem kaptam választ. Letette. Kiesett a telefon a kezemből, nagyon közel voltam hozzá, ho gy elveszítsem az eszméletemet. Léptek zaját hallottam odakintről. – Te jó ég… Jennifer volt. Valaki a térdem alá csúsztatta a kezét, s a karjaiba vett. – Lázmérőt felesleges hoznom… – Hagyd a villanyt!

Végre meghallottam a hangját. Itt van mellettem, vigyázni fog rám, nem lesz semmi baj… Letett az ágyra. Nem éreztem többé a meleg érintését a bőrömön. – Takard be gyorsan! – kérte Jennifertől. – Jól van… Helena, nézz rám! Nincs semmi baj! Felnyitottam a szemem. Jennifer gondterhelt arccal nézett rám, s a tekintete le-föl járt , reménytelenül próbálta látni a láthatatlant.

– Most nem ez a fontos, inkább takard be normálisan… Engedj ide! – kérte nővérétől, és Jeremy az ingét, s bebújt mellém az ágyba. Körülfogta a reszkető testemet. Alig éreztem a belőle ára t. – Nem lenne jobb, ha a tűzhöz vinnénk? – Nem. Minden rendben lesz, ne aggódj. – Nem látok semmit, csak a vére… olyan furcsa… ez nem normális. – Ez az egész nem normális – morogta Jeremy. – Szólok, ha kell valami, Jen. Menj nyugodtan! – Vigyázz rá… jó éjt! Szia, Hel! Nem várt választ, s nem is tudtam volna felelni. Amint kiment az ajtón, s egyedül voltun k, elveszítettem az önuralmamat, s megeredtek a könnyeim. Jeremy levette rólam a vizes törölközőt, s magához szorított a takaró alatt. – Nyugodj meg! – suttogta. – El fog múlni, vége lesz! Itt vagyok, Helena!

Próbáltam a jéggé fagyott ujjaimmal belekapaszkodni. Most is elég lesz a testének melege… edd g is elég volt. Nem fogok halálra fagyni, az nem lehet! – Mi… mi… mitől van… – Shh, nyugodj meg! – Nem… nem akarom… – Ne aggódj, itt vagyok! – susogta a fülembe. A vállába temettem az arcom, s vártam, hogy elvigyen a fagyhalál… 2. Fantasztikus játék „And you, you will be alone

Alone with all your secrets

And regrets

Don’t lie…”

(Linkin Park – In Pieces)

Egy telefoncsörgésre eszméltem fel. Jeremy ahogy felébredt, lazított az ölelésén. – Jól vagy? – suttogta. Kibontakoztam a karjaiból, felültem, s felvettem a pizsamámat. – Hol a francban van az a telefon? – Szerintem a fürdőben…

Megmordultam, s kisiettem a fürdőszobába. A telefonom ott rezgett és csörgött a földön. Felve m. – Mi van? – szóltam bele ingerülten. A vonal túlsó végén egy meglepett lélegzet-elakadást hallottam. – Ki az ilyenkor, könyörgöm? – nyöszörögtem. – Hel… – válaszolt egy alig hallható suttogás. – Ki az? – Hel… AJ vagyok. A meglepődéstől alig tudtam megszólalni. – Jó ég, Adrienne! Mi az, valami baj van? – Nem… nem tudom… – Mi van? – Én… itt vagyok a fürdőszobában… Roger alszik. De… Helena, nem tudom, mit csináljak… – AJ, mi a fene történt? – kérdeztem, aggodalomtól lázasan. – Most… most csináltam egy… a fenébe, Hel… Terhes vagyok! Elállt a lélegzetem. Meg kellett kapaszkodnom a mosdóban, s miután felfogtam, amit hallo

ttam, szélesen elmosolyodtam. – Jesszus! Gratulálok! Adrienne, te jó ég… – Nem érted, Hel? – suttogta ijedelemmel teli hangon. – Terhes vagyok! – Dehogynem értem! Ez volt a terv, nem? – nevettem. – De… terhes vagyok!

– Fejezd már be! – nevettem. – Gyereket akartatok, Adrienne! És még velem beszélgetsz? Ébresz fel azt az idiótát, és meglátod, hogy mennyire fog örülni! – De Hel… – Elég! Azonnal el kell mondanod neki! Aztán reggel hívj fel! Bátorság, AJ! Szia! – Szia… Letettem. Alig akartam elhinni, ami történt. A telefon kijelzője hajnali negyed hármat m utatott. Vigyorogva tértem vissza Jeremyhez. – Adrienne terhes! – Mi van? – kérdezte félálomban. – AJ teherbe esett – ismételtem el, s visszamásztam a karjaiba. – Az… nem semmi… – felelt a sokk után.

– De hiszen ezt akarták! A kis lökött megijedt, és velem közölte először, ahelyett, hogy elmo volna Rodge-nak… – Hát... ez sok mindent megváltoztat. – Bizony! – nevettem. Jeremy egy csókot lehelt a homlokomra. – Jól vagy? – Semmi bajom – suttogtam. – Köszönöm, Jeremy… – Ezért vagyok – mondta halkan, s megsimogatta az arcomat. – Aludj vissza! Mikor reggel felébredtem, s kinyitottam a szemem, nem találtam Jeremyt magam mellett . Az ablakban ült, a párkányon. Hatalmasat ásítottam, s felültem az ágyban. – Mit művelsz ott?

Elfordította a tekintetét a kinti tájról, és rám mosolygott. Ahogy leszállt az ablakból, s fe eledett, furcsának találtam az arckifejezését. – Jól vagy?

Válasz helyett megcsókolt. Apró, lágy csókokkal halmozta el az ajkaimat, s egyszerűen beleszé tem abba, amit csinált. Átkarolt, és a hátamra fektetett. – Mit csinálsz? – nevettem.

A kristályosan kék szemeivel mélyen a szemembe nézett. – Szeretsz?

– Persze! – vágtam rá. Elégedetten bólintott, s felemelkedett az ágyról. Nem tudtam mire véln iselkedését. – Figyelj, sajnálom, hogy… kiabáltam tegnap – mondtam halkan, szégyenkezve. – Ne rtam… Mosolyogva megcsóválta a fejét. – Már megint a természetedért akarsz bocsánatot kérni. – Igen… – morogtam.

– Lezuhanyozok, aztán csinálok kaját. És örülj, hogy elengedlek dolgozni azok után, hogy este nnyire rosszul voltál. Az ajtókilincsért nyúlt. – Várj még! Megbocsájtasz a tegnapiért? – néztem rá esdeklően. Pár pillanatig a szemembe nézett, aztán elmosolyodott, és kiment a szobából. Mélyet sóhajtottam, majd gyorsan magamra kaptam a ruháimat. Miközben beágyaztam, egyik pil lanatról a másikra beugrott az elmémbe egy arc. Egy hang, egy nevetés. Elmosolyodtam: Gr egory jutott eszembe. A gesztenyebarna hajával és szemével, a kopott bőrdzsekijével. Feltétl enül látnom kell ma is.

Mikor már úton voltunk a város felé, ismét csörgött a telefonom. Adrienne végre megnyugodott, Rogerrel együtt feldolgozta, hogy anya lesz. Elképesztően örültünk nekik, hiszen erre vágytak egy saját családra. – Gondoljatok bele! – szólalt meg Jet. – Roger, mint apa! Ilyen nincs!

– Fel fog nőni a feladathoz – mondta Jeremy. – Meg kellene látogatni őket. Valamelyik hétvégé ehetnénk Los Angelesbe. Felkaptam a fejem. – De… ha… elkap egy roham… – Nem lesz semmi baj – szögezte le Jeremy. – Tényleg! Jennifer mondta, hogy megint gáz volt veled az este – mondta halkan Jet. Bólintottam. – És… most melyik volt? – Tippelj, kérlek! – nevettem fel keserűen. – Nyugi, nem piszkálni akarlak, csak aggódom. – Hagyjuk, Jet – csóváltam meg a fejem. – Régóta nem volt már forró hőhullámom. Csak hideg. – El fog múlni. Előbb-utóbb el kell, mert… – Ne beszéljünk róla, kérlek! – fakadtam ki. Hirtelen könnyek gyűltek fel a szememben. Jeremy vigasztalóan megszorította a kezemet.

Hetek óta ment ez már így. Váratlanul, figyelmeztető jelek nélkül támadtak meg és zártak magu ohamok. A folyamatos fejfájásom mellett egyszer egy meleg hőhullám úszott át rajtam, s majdn em felforralta a véremet, egyszer pedig egy jeges vérfürdőtől kellett szenvednem. Éreztem, h ogy a vérem lassanként labilissá válik. Éreztem a megfoghatatlan bizonytalanságot, immár hete óta. Azt a kínzó fájdalmat, ami olyankor járt át, amikor jégcsapok hatoltak belém, vagy izzó ok fojtogattak. Jet, Jennifer és Jeremy is próbáltak már segíteni, ám egyik gyógyítói képessé hetett rajtam. A testem reakcióinak rabja voltam, a saját természetem foglya. Fogalmam sem volt, meddig bírom még.

Csendben telt a munka. Jeremy vidám volt, habár hűvös komolyságot fedeztem fel a viselkedéséb n. Lelkiismeret-furdalásom támadt: arra gondoltam, talán úgy érzi, cserbenhagytam.

Délután, mikor Brian átvette a műszakot, nem bírtam tovább. Mielőtt beszállhatott volna a BMW , elkaptam Jeremy csuklóját. Megfordult, s kíváncsian nézett rám. – Mi a baj? – igyekeztem minél szelídebb hangot megütni. – Semmi – nevette el magát. A mellkasára tettem a kezem, s nekitoltam a kocsija oldalának. – Nem vagyok Látó, de ismerlek. Oldalra döntötte a fejét, egyfolytában mosolyogva. Megcirógatta az arcomat. – Édes vagy! – Mi a baj? – unszoltam. – Hazaviszem Jetet és Angelát. Menj nyugodtan oda, ahová szeretnél! Nem foglak semmiben se m megakadályozni… Igazad volt. Eltátottam a számat. Ezt nem mondhatta komolyan. – Engem most nem érdekel Gregory, veled akarok lenni! Úgy érzem, rosszul csináltam, és… Elnevette magát, majd hirtelen átölelt. Nem tudtam mire vélni a viselkedését. Erősen magához rított, s a teste köré kellett fonnom a karjaimat. Lehunytam a szemem, s mélyen belélegezt em fekete hajának mentaillatát. – Meg tudsz bocsátani? Kérlek, bocsáss meg, ha nem tudsz kiigazodni rajtam! – szólalt meg hi rtelen. – Ha fájdalmat okoznék neked! – Minek mondasz ilyeneket? – kérdeztem megszeppenve.

– Ne foglalkozz vele, szerelmem… – suttogta, miközben csókok százaival borította a hajamat. – eretlek! Képtelen voltam megszólalni. Jeremy forrón megcsókolt, majd lassan elengedett. – Honnan van a nyaklánc? A nyakamban lógó ezüst F betűmhöz kaptam a kezem.

– Ja, ez… Jeremytől. Tavaly karácsonyra kaptam tőle. A családomra, a származásomra emlékeztet r.

Bólintott, s tovább kortyolta a kávéját. Felidéztem, milyen tökéletes érzés töltött el, mikor agyarázta, hogy nemcsak a családi nevem, de a tűz miatt is vette a nyakláncot. Elmosolyo

dtam. – Leo megint felhívott – szólalt meg Gregory hirtelen –, hogy menjek haza. – Ő az anyád, ugye? Bólintott. – Haza is kéne menned – mondtam nyomatékosan. – Hiányoznak… de most nem mehetek el. – Miért? – vontam fel a szemöldökömet. – Miattad. Nem hagyhatlak itt. Félrenyeltem a kávémat. Elkerekedett szemekkel néztem rá. – Hogy mi? – Vigyázni fogok rád. Nem akarlak elengedni – felelte kemény hangon. Nehéz volt feldolgoznom a válaszát. – Greg… csak tegnap találkoz… Hirtelen felállt, ledobott az asztalra pár dollárt, s egyik pillanatról a másikra kézen raga dott, felhúzott, s kivezetett a kis bárból. – Gregory, mi a fene…? – Ha még egyszer úgy hívsz, mint apám, kinyírlak! – nevetett. – Mégis mit gondolsz, a játszópajtásod vagyok, hogy így bánsz velem? – Valami olyasmi – vonta meg a vállát vigyorogva.

Egyre csak vonszolt. Képtelen voltam elfojtani a nevetést. Gregory szabadsága és lezserség e átmosta a gondolataimat üdeséggel, frissességgel. Bejártuk egész Gold Beachet, beszélgetve, nevetve, kézen fogva. Amikor nem volt nagy forgalom, kirángatott az országútra, s ott sétált unk tovább. Életveszélyesen meggondolatlan és spontán cselekedetei voltak. Megbabonázott a m erészségével. – Várj… – megszorította a kezemet, s megállított. A szemembe nézett a csillogó, mogyoróbarna tével. – Szeretsz? Nem lepődtem meg a kérdésén. Megszoktam a furcsábbnál furcsább szituációkat, amikbe kevert. – Szeretlek – mosolyogtam. – Nem gondolod komolyan – húzta össze a szemét. – Nem tetszik a hozzáállásod. – Anyád sosem fenekelt el a lehetetlen viselkedésed miatt? – kérdeztem. A fülemhez hajolt, s rekedtes hangon belesuttogott: – El sem tudod képzelni, mennyiszer… A nevetőgörcs vészesen készült feltörni belőlem. Gregory hirtelen elhajolt tőlem.

– Verseny! Ott, a két ikerfenyőig! Rajt!

Néztem, ahogy elszalad, aztán mikor felfogtam a felfoghatatlant, én is utána futottam. A z út kellős közepén. Csakis őt figyeltem... rettenetesen gyorsan futott, képtelenségnek tarto tam, hogy utolérjem. S emellett képtelen voltam abbahagyni a nevetést is. Gregory elérte a fenyőket. Hirtelen történt. Egy pillanat alatt megváltozott minden. Az út egy kisebb emelkedőben fol ytatódott, s amilyen gyorsan futottam rajta, olyan gyorsan történt a találkozás. A gyors reakcióimnak köszönhettem, hogy nem ütött el egy autó. Egy pillanatra lemerevedtem, majd villámgyorsan félreugrottam. A sofőr egyfolytában nyomta a kürtöt, ahogy elhajtott mell ettem. Én pedig az út szélére sodródva, arccal a föld felé feküdtem. S nevettem. – Helena! Helena, jól vagy? Érdekes volt a hangját aggódónak hallani. Odafutott hozzám, és lassan felsegített a földről. alanul, lázasan kereste a tekintetemet, én viszont egyre jobban nevetve a mellkasának dőltem, s úgy éreztem, soha nem leszek képes abbahagyni. – Akkora egy barom vagyok, te jó ég, bocsáss meg… – Hagyj… hagyd már! – nevettem. – Hozzá vagyok szokva! El sem tudom mondani… hogy ez milyen… tasztikus volt! – Mi? Helena, nézz rám! Mi az, hogy hozzá vagy szokva? – Ez nem igaz… ezt minden nap el kéne játszani… – nevettem továbbra is. Gregory megragadta a vállamat. – Nézz már rám! Hogy érted azt, hogy hozzá vagy szokva?

A szigorú hangjára kicsit visszavettem a nevetésből. Mélyet sóhajtottam, s ráemeltem a tekint temet. – Egyszer már… történt velem hasonló. Az arcomra tette a kezét. A tekintete aggodalmat tükrözött. – Mikor? Hogyan?

– Egy éve. Csak akkor tényleg elütöttek – nevettem el magam ismét. – Sőt, még kómába is kerül – Komolyan mondod?! – És Jeremy volt! – nevettem, könnyes szemekkel. – Ő ütött el! Gregory arcát elhagyta az egészséges szín. Szoborrá dermedt. Én, ezzel szemben, a nevetéstől részegedett lelkemet és tüdőmet próbáltam nyugtatgatni.

– Szóval… – nevetgéltem – elütött. Három napig kómában voltam. De semmi gond, mert megoldódot Felépültem a nővére segítségével, meg persze az ő segítségével… azóta velük élek!

Úgy tűnt, éppen a megrökönyödöttségét akarja legyőzni, hogy teret tudjon adni a mérgének. Hos te…

Folytak a könnyeim a nevetéstől. Egy idő után éreztem, hogy már fáj belül. Fáj a tüdőmnek, ho evetek. Minden erőmmel próbáltam kordában tartani, és már a szívem felett markolásztam a fels

– Ez furcsa… – mormoltam magam elé. – Megbocsátasz egy pillanatra? – emeltem a tekintetem Gre oryra, s aztán sarkon fordultam, és a fenyves felé vettem az irányt. Túl késő.

Alig tudtam megtenni négy lépést, azonnal a földre rogytam. Kétségbeesetten próbáltam kapkodn levegőt, de alig jutottam oxigénhez a forróságtól. Tehetetlenül markoltam a földet, s akkor, amikor a bennem tomboló forró vérfürdő feje tetejére állított mindent, kétségbeesetten felsik Mintegy utolsó levegővétellel, egy utolsó segélykiáltásként.

Összekuporodtam a földön, és a csuklómba haraptam, hogy ne sikolthassak még egyet. Forró láng a borultam belülről. Már napok óta nem éreztem ilyet: ez nem az én természetes tüzem volt, ha valami sokkal égőbb és ártóbb. Sokkal forróbb, s fájdalmasabb.

Ebben a percben, amikor ilyen kimondhatatlanul szenvedtem a levezethetetlen forróság tól, úgy döntöttem, maradok az első feltevésemnél: az alkotóm megelégelte, hogy egy Gyógyítóv gyütt, és áthágtam a szabályokat. Nincs más magyarázat: szenvednem kell. – Helena, mi a fene van veled? Kapsz levegőt? – hallottam valahonnan nagyon messziről.

Jet egyszer elemezte nekem, hogy ha hosszabb időn át, folyamatos külső nyomás vagy fájdalom é , akkor a testem át tudja lépni azt a határt, ami a fájdalomtól választ el. Egyre erősebben h raptam a csuklóm, ami ekkor már iszonyatosan sajgott, s tiszta vér volt. – Te jó ég… mi ez? Helena… Megfordult a fejemben, hogy még a végén mentőt fog hívni. Már csak az kéne…

– Jer… Jeremy… – ennyit tudtam kipréselni a forróságtól és a fájdalomtól megkínzott, száraz t

Gregory nem reagált. Még talán tíz perc, és elmúlik a roham… ha szerencsém van. Jeremy nélkül Ekkor éreztem – amennyire érzékelni tudtam –, hogy gyenge szél támadt, ami a hajamba kapott. yen beszívtam a levegőt, s az éltető oxigén teljesen eltöltötte a tüdőmet. Legalább most már vegőt. A forróság és a fájdalom nem változott. – Ez… el fog múlni? Bólintottam, s belekapaszkodtam Gregoryba.

– Mi a fene történik veled…? – suttogta kétségbeesetten, miközben magához ölelt, s engedte, h zorítsam, úgy kapaszkodjak belé, ahogy csak tudok. – Vigyél, kérlek… vigyél haza… – rebegtem. Egy pillanatra elbizonytalanodott. – Ott… meggyógyítanak? Az a nő meg tud… Nem válaszoltam.

Hosszú perceken át rázkódtam a forróságtól a karjaiban. Közben végig arra gondoltam, hogy leg amikor forró hőhullámom volt – már majdnem egy hete –, Jeremy jéghideg víz alá tartott, aztán feküdtem, majdnem eszméletlenül, órákon át. Ott volt mellettem. Egy pillanatra sem hagyott el. Bizsergető érzés támadt bennem a megnyugtató suttogásától, a szavaitól, a lágy simogatásá országúton, forróságtól felhevülten, az ájulás szélén, csakis őt akartam. Szükségem volt rá. – Tudsz járni? – kérdezte bizonytalanul Gregory, mikor a lábamra állított, s belékaroltam.

– Valamennyire…

Erősen magához szorított, s így sétáltunk vissza a város másik felébe a kocsijához. Aztán eli istol felé. Az út keservesen telt. Nem szóltunk egymáshoz. Gregory szemtanúja volt a roham omnak, s az érzelmi kitörésemnek. Ez az egész nem tartozott rá… csak terheltem vele.

Mikor elértünk a házhoz, pontosan ott állt meg, ahol előző nap. Ezen csodálkoztam, hiszen biz os voltam benne, hogy most egészen a küszöbig fog kísérni. – Vigyázz magadra… – mormolta maga elé, miután becsuktam a kocsiajtót. Bólintottam, majd, teljesen kimerülten és kiégve, elindultam a ház felé, a több mérföldesnek amon. Gregory elhajtott.

Mire elértem az ajtót, kétségbeesettnek és üresnek éreztem magam. Alig kaptam levegőt… sürgős volt szükségem. A nappaliban ott találtam Jetéket. Angela odafutott hozzám. – Jól vagy?

Megcsóváltam a fejem, s egy szó nélkül befordultam a folyosónkra. Benyitottam a harmadik ajtó .

Ahogy megéreztem az üde fenyőillatot, ami a szélesre tárt ablakokon keresztül áradt a szobába egkönnyebbülten fellélegeztem. Jeremy az ágy kellős közepén, hason fekve aludt. Könnyek szökt szemembe. Nem volt más rajta, csak egy régi, ütött-kopott farmer. Fekete tincsei összeviss za borzolódva. Nyugodtan, kiegyensúlyozottan lélegzett.

Halkan odamentem hozzá, leültem mellé, s óvatosan végighúztam az ujjaimat a gerincén, majd ap csókokkal halmoztam el. Kezdett ébredezni, felém fordította a fejét, de amikor rám nézett, rö st elszörnyedt. – Tévedtél… – suttogtam síri hangon. – Most veled kellett volna maradnom… Azonnal felült, s a karjaiba zárt. Végre, itthon!

A következő hetek kétségek közt teltek mind Jeremynek, mind nekem. Naponta törtek rám a furcs rohamok, s volt, amikor be sem mentünk dolgozni, olyan rosszul voltam. Ilyenkor B rian és Lilah, sőt, még egy új fiú is kisegített minket. Jeremy nem egyszer említette, hogy j bb lenne, ha otthagynánk a lemezboltot, s így csak velem tudna foglalkozni. Minden e rőmmel tiltakoztam, úgy éreztem magam, mint egy óvodás, akire éjjel-nappal vigyázni kell. Min ha azt a kevés szabadságomat is elveszítettem volna, ami eddig létezett számomra.

Gregory nem keresett azok után, hogy szemtanúja volt a rohamomnak. Biztos voltam ben ne, hogy elhagyta a várost. Ám ez a feltételezésem nem bizonyult valóságosnak, mivel egy hét tán felhívott, és sokkolt azzal, hogy remegő, könnyes hangon elkezdett azért könyörögni, hogy son, mert nagyon aggódik értem. Hosszú időbe telt, mire Jeremyt meggyőztem, hogy engedjen el egyedül. Soha nem éreztem még ahhoz foghatót, amikor Gregory meglátott a kis bár előtt, odafutott hoz zám, s körém fonta a karjait. Amilyen szorosan ölelt, olyan szorosan simultam hozzá én is. A hogy a vállába temettem az arcomat, ahogy éreztem a szívének dobbanását, a lélegzetét, olyan , amilyen eddig még soha. Tudtam, hogy helyes, amit teszek. Tudtam, hogy itt van a helyem a karjaiban, annak ellenére, hogy alig ismertem. – Hol voltál? – rebegtem. Még mindig nem eresztett el.

– Messze… el kellett mennem. Úgy éreztem… időre van szükségem. – Na de miért? – suttogtam. – Sok minden miatt… de ne aggódj. A lényeg, hogy… itt vagy. Nem válaszoltam. Belemarkoltam a dzsekijébe, s összeszorítottam a szemem. Attól kezdve képtelen voltam elszakadni tőle. Majdnem minden délutánomat vele töltöttem, s a saságában minden problémámat elfelejthettem. Egyszer történt meg, hogy amikor vele voltam, e lkapott egy jeges roham, s akkor hazavitt. Nem kérdezte, miért vannak ezek a furcsa kitöréseim, csak hazavitt, de sosem kísért el a házba, mindig megállt jó messze tőle.

Egy idő után már Jennifernek sem tetszett, hogy sok időt töltök Gregoryval. Az egyetlen, aki megértett, Jet volt. Nem tudtam, hogy a tudásának vagy az együttérzésének köszönhettem a biz , de ő megértette, hogy csak egy menedéket, egy barátot keresek és látok Gregoryban.

Csendes, hűvös, esős délután volt. A tűz mellett ültem, s egy ismeretterjesztő könyvet bújtam y kijött a konyhából, s egy tál gyümölcsöt tett az asztalra, aztán végignyúlt a kanapén.

– Holnap együtt ebédelnék Greggel, és bent maradnék kicsit Gold Beachben… csak pár órára – mo egnyugodtabb hangon. Próbáltam lazán kezelni a témát, hogy Jeremy végre megértse, nincs miért gódnia. Hallgatott. Feltekintettem a könyvből. A plafonra bámult, szomorú szemekkel. Megijedtem az érzelemtől, ami áthatotta a tekintetét. – Csak… pár órára…

– Elfeledkezel arról a képességemről, amit az évezredes múltú családomnak köszönhetek – szóla lenül. – Hogy… hogy érted? – Tegnap délután óta tudom, hol akarsz ebédelni. Akkor beszélted meg Gregoryval telefonon. E lfelejted, hogy mindent látok. Összeráncoltam a szemöldököm.

– Oké, rendben, akkor… ezentúl ne beszélgessünk, jó? Majd… történnek velem a dolgok, te meg m d az életemet a szemeimből. Ugyan már, ne vedd ilyen komolyan, az ég szerelmére! – csóváltam ejem, s visszatekintettem a könyvem lapjaira. – Abban reménykedtem, hogy holnap egész nap velem leszel. Megint kezdődik elölről… Hogyan értessem meg vele? – Jeremy… nem gondolod, hogy ez önzés? – Nem – vágta rá, még mindig a plafont ajándékozva meg a tekintetével. – Szerintem pedig az. – Tudod, milyen nap van holnap? – Szombat. Rövid hallgatás után halkan megjegyezte: – Igen, pontosan.

– Jeremy, miért baj az, ha…? – És december ötödike, ha érdekel.

Felkelt a kanapéról, s leült mellém. Kivette a könyvet az ölemből, s összekulcsolta a kezünke en belenézett a szemembe. Pár pillanat után megcsóválta a fejét, s keserűen elnevette magát. – Fogalmad sincs arról, miért mondom ezt, ugye? Ahogy kimondta a szavakat, a szégyen, a szomorúság és az árulás érzete egyszerre szállta meg elkemet. Holnap lesz az évfordulónk. – Nem megyek sehova holnap! Ígérem! – szorítottam meg a kezét. – Köszönöm – suttogta. – Sajnálom, nem akartam, nem… esküszöm, csak múlik az idő, azt sem tudom, hányadika van… – Ha jól érzed magad, csak repül az idő – mondta. – És te Gregoryval nagyon jól érzed magad. Villámgyorsan elszállt a kedvem a romantikától.

– Miért csinálod ezt? Tudod… tudod mit? Tudod, miből van elegem? A stílusodból! Hetek óta ily vagy, ilyen… keserű, ilyen belenyugodott. Én… én… Jeremy, annyira rosszul esik, hogy nem hi szel nekem! Pedig… minden itt van előtted, mindent látsz, beletekinthetsz a lelkembe, láthatod, hogy tényleg szükségem van rá, mint barátra! – Ugyan, kérlek! – mosolyodott el. – Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Nem hittem a fülemnek. – Tessék? Hogy? És már megint mi ez a rettenetes… Úgy viselkedsz, mint akinek elment az esze ! Szerinted ez jó játék? – Szerinted jó játék az országúton futkározni, és kis híján elüttetni magad? Nem tudtam válaszolni. Elképedve meredtem rá. – Több ez barátságnál, Helena – folytatta hűvösen. – Hogy… hogy… – alig tudtam beszélni a hirtelen támadt haragomtól. – Hogy mered feltételezni hogy egy… hogy másvalakit szeretek?

– Sokféle szeretet létezik… De az biztos, hogy ez nem csak barátság. Függsz tőle, hát nem lát akít a szabadság, amit kapsz tőle! Tudom, ezt mellettem nem kaphatod meg… De miért így kell csinálnod? Miért… – a tenyerébe vette az arcomat. – Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni! Am ad neked, az az én feladatom, és… A csuklója köré fűztem az ujjaimat, s elhúzódtam tőle.

– Nos, ha mással szabadabbnak érzem magam, úgy néz ki, nem tudod megadni – feleltem keményen. – Ne csináld! – kérte könyörgő hangon. – Nem akarok veszekedni veled, elegem van belőle! Nem dna veszekednünk, csak szeretni egymást…

– Hol élsz te, egy tökéletes világban? – nevettem fel. – Talán ha nem zárkóznál be ide és néh berek felé, ahogy én is teszem… Jeremy, te nem ilyen vagy! Valami változott, és aggódom érted Látom rajtad… Azt hiszed, nem látom? Napról napra változol… De miért? Mi történik? Mit nem m z el? Mik forognak a fejedben, amikről nem tudok?

– Gondolatok – felelt halkan. – De milyen gondolatok? – kérdeztem könyörögve. – Mondtam, hogy ne foglalkozz a hülye reakcióimmal. – De én foglalkozni akarok... – Ez nem tartozik ide… – Már megint kihasználod, hogy én nem vagyok Látó!

Összeszorította a szemét, hirtelen felpattant mellőlem, s elkezdett fel-alá járkálni. Rémülte tem észre, hogy remeg. – Jer… Elmormolt valamit, amit nem hallottam. Az arca kipirult, a tekintetével egy pontra meredt a padlón. – Jeremy, nyugodj… – Akarsz Látó lenni? – suttogta. – Tessék? Hirtelen rám nézett, fogva tartott az izzó tekintetével.

– Azt kérdeztem: akarsz Látó lenni? – formálta újra, lassan a szavakat. A hangja teli volt fo tott dühvel. – Kérlek, ne húzd fel magad. Csak annyit… – Azt kérdeztem, akarsz Látó lenni?! – Ne üvölts velem, kérlek!

– Minden egyes rezdülést, minden apró élményt, minden lényegtelen hullámot érzek és látok! Eg t sem vagyok kíváncsi rájuk! Elegem van abból, hogy olyan dolgokat látok, amiket nem akaro k! Nem akarom látni őket! – Ha megint arra gondolsz, ami Gregoryval köt össze… Ebben a pillanatban kinyílt egy ajtó mögöttem. Jennifer kilépett a szobájából.

– Elegem van – mondta határozottan. – Fejezzétek be, de azonnal. Te meg ne üvölts! – szólt rá re. – Semmi közöd…

– Ó, szerintem igenis van hozzá közöm! – vágott vissza a nővére. – Hetek óta marjátok egymást eletek egy légtérben megmaradni! – Jen, szerinted szerelmes vagyok Gregoryba? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal. – Ehhez viszont már tényleg semmi közöm. De hagyjátok abba, vagy nem tudom, mi lesz. Egyesek dolgoznának ebben a házban… – morogta, s becsapta maga után az ajtaját. Újra ketten voltunk. Farkasszemet néztünk hosszú pillanatokon át.

– Nem bízol bennem. Látsz mindent, ami bennem van. Tudod, hogy csak barátok vagyunk. Tud od jól. Akkor meg, miért csinálod? – Nem kell válaszolnom, neked meg nem kell egy légtérben tartózkodnod velem. Menj a kis Gr egorydhoz! Tudom, hogy azt akarod. Sőt, holnap is menj hozzá! Azt se bánom, ha egy hétig elmész innen! Minden egyes pillanatban azért küzdök, hogy megtartsalak, és csak egyre… – Nem fogsz elveszíteni! Honnan a fenéből gondolod, hogy… már megint a bizalmad, ami… – Elegem van ebből a szóból, túl sokat dobálózol vele! – kiáltott rám.

Nem feleltem. Viszont döntöttem. Felkaptam a dzsekimet és a kocsikulcsomat. A keserűségtől és az indulatoktól felhevülten – talán őrületemben – mélyen meghajoltam előtte. – Bocsásson meg, uram! Nem zavarom. Aztán kiviharzottam az ajtón.

Aznap késő estig nem mentem haza. Egész este Gregoryval voltam, s mélyreható beszélgetésbe el gyedtem vele. Ő csak az én érdekeimet nézte, s arra biztatott, mérlegeljem, jó-e nekem a sze nvedés, aminek Jeremy kitesz. Nem figyeltem rá, túl kemények voltak a szavai. Közben Jerem y egyfolytában hívogatott, de nem vettem fel a telefont. Ő akarta, hogy elmenjek. Hát te ssék! Akkor viszont már felvettem, amikor Jet keresett. – Lennél olyan kedves, és hazajönnél? – kérdezte. – A bátyád elüldözött.

– A bátyám a téboly szélén áll, és képtelenség megnyugtatni. Gyere haza, kérlek! Fáradt vagyo om sokáig. Mélyet sóhajtva tettem le a telefont. Mielőtt elindultam volna, Gregory szorosan a kar jaiba zárt. – Vigyázz magadra, kérlek! – suttogta a fülembe. – Azon vagyok – válaszoltam, majd beültem a kocsimba, s elindultam hazafelé.

Otthon üresen találtam a nappalit. A tűz alig parázslott a kandallóban. Besiettem a szobánkb a, s Jeremyt ott találtam az íróasztalánál ülve. Egy rajzlap fölé görnyedt, erősen a munkájár , de közben folyamatosan potyogtak a könnyei. Nem nézett fel, mikor bejöttem. Csak tovább dolgozott, eláztatva a rajzlapot.

Odaléptem hozzá, s óvatosan megsimogattam a hátát. Nem reagált. Fekete tintát vitt fel a rajz apra, s kivehetetlen, felismerhetetlen alakokat keltett életre vele. Ahogy a tinta és a sós könnyek elegyedtek egymással, olajosnak látszó tengert alkottak az egykor hófehér p apon.

A csuklója köré fontam az ujjaimat, s magam felé fordítottam az arcát. Mosolyogva, fejcsóválv elállítottam a székről, s az arcához érintettem az ajkamat. Igyekeztem az összes könnyét elcs aztán ezt az ajkán is megtettem: minél mélyebben, minél forróbban, hogy átérezze azt a szere t, melyet semmilyen veszekedés, féltékenység vagy sértő szó nem vehetett el kettőnktől. Aztán éreztem, hogy megnyugodott, s felébredt benne a szenvedély, bevezettem a fürdőszobába, s si etősen levettem a ruháit. Ő is ezt tette az enyéimmel.

A víz alatt a tinta, ami a kezéhez tapadt, lemosódott, s feketén kígyózott le a lefolyón, meg isztítva minket az este rossz élményeitől. Mikorra ágyba kerültünk, már elmúlt éjfél.

Kimerült voltam, de Jeremy simogatása a bőrömön ébren tartott, s el nem múló mosolyt csalt az comra és a lelkembe.

– Emlékszel – szólt halkan –, amikor egy nappal azután, hogy felébredtél a kómából, és egyedü thon… amikor hazaértünk délután Jettel… – Igen, nagyon is emlékszem rá, hogy milyen képet vágtál! – nevettem.

– Azt nem értheted, Hel! Éppen azon voltam, hogy feldolgozzam, november elején esik a hó, és erre te megjelentél. Abban a vörös ingedben voltál, kipihenten, frissen, egy széles mosol lyal az arcodon. Ráadásul éreztem a megkönnyebbülésedet, és tudtam, hogy azért van, mert végr ajöttünk. Amikor rád néztem, én… én… egy hajszálra voltam attól, hogy a földre kerüljek, ugye gy vele? – Tény, hogy furcsán néztél rám! – nevettem. – Az járt a fejemben: micsoda egy… istennő! Annyira kicsinek éreztem magam… rettenetesen kic sinek, Hel… és kikészített a tudat, hogy nem tudok hozzáérni ehhez az istennőhöz… hogy talán m leszek képes rá… – Tudom, miről beszélsz – suttogtam, s egy lágy csókot nyomtam a homlokára. – Olyan, mintha csak tegnap történt volna, pedig már egy éve! Annyira csodás, hogy velem vag y! Nem győztem simogatni a haját és az arcát. Ott csókoltam, ahol csak tudtam.

– Szeretlek! Nem számít, milyen konfliktusokkal kell szembenéznünk, csakis téged szeretlek, é mindig szeretni foglak, érted?

Bólintott, s puhán megcsókolt. Teljes lelki békében, a harmónia érzetével aludtam el a karjai .

Jeremy az éjszaka közepén kiment a szobából, de én mélyen aludtam, alig érzékeltem, hogy ő fe Akkor viszont már felébredtem, amikor átfordultam a másik oldalamra, s ő még mindig nem volt ott. Felkeltem, körülnéztem, benyitottam a fürdőszobába, de nem találtam. – Jeremy? – kérdeztem a levegőtől a nappaliban. Senki sem volt itt. Fogalmam sem volt, hová tűnhetett, de elveszettnek éreztem magam nél küle a sötétségben. Egyre csak hívtam, de nem kaptam választ. Aztán kinyílt Jennifer ajtaja. fény szűrődött ki a szobájából. – Hel? – nézett rám meglepetten Jennifer. – Láttad Jeremyt? – Nem. Ha nincs meg… ahogy ismerem, a tetőn van, és az elvesztett szerelemről gondolkodik. – Nyugi, azt már megoldottuk – mosolyodtam el. – Nincs elvesztett szerelem, és nem is lesz . Megkönnyebbülten bólintott. – Őszintén remélem… Utálom, amikor veszekedtek. – Hidd el, én sem… – Elakadt a szavam, mikor a földre pillantottam. – Várj csak… az ott mi? A tekintetem egy apró, piros pontra szegeződött a szőnyegen. Jennifer követte a tekintetem

et, s lehajolt. – Nem lehet… – De. Pontosan az – mondta határozottan.

– De hát… ugyan már! – lehajoltam, hozzá akartam érni a pirossághoz, de Jennifer megállított. – Bízz bennem. Én látom, hogy az.

Pár pillanatig döbbenten néztünk a foltra, aztán ő felkapcsolta a villanyt, s így még több ap os pontot fedeztünk fel a nappaliban. – A konyhából jön! – kiáltott Jennifer. – És merre…? Válaszul elviharzott mellettem, felkapta a kabátját, nekem is odadobta az enyémet, aztán f elkapott egy zseblámpát, és feltépte az ajtót. Utánaszaladtam.

A Pistol mellett mentünk, folyamatosan követve a vércseppek által kijelölt útvonalat. Görcsös szorítottam a kezét félelmemben. – Mondd, hogy nem… hogy nem… – Felismerem egy Gyógyító vérét – mondta határozottan.

Perceken át meneteltünk a folyóparton. Jennifer szeme a köveket és a földet pásztázta, én ped tam felfogni, hogy a vércseppek nem fogynak el, sőt… – Ez rengeteg vér… – suttogtam kétségbeesetten. – Nyugi – csitított Jennifer. – Maradj csendben, ne kiálts érte. Amilyen állapotban van, nem udom, mi lenne, ha megijesztenéd.

Úgy éreztem, a szívemet kemény kőfalak szorítják össze a szavaira. Nem akartam… fel akartam é a puha ágyban, Jeremy mellett. Nem akartam itt lenni, sem rettegve, szaggatottan szedni a levegőt, mert nem tudtam, mi vár a véres ösvény végén.

A szám elé kaptam a kezem, hogy ne sikoltsak fel, mikor a zseblámpa fénye egy fényes, fémből zült tárgyra vetődött. Jennifer lehajolt érte, s hosszasan tanulmányozta az élén lévő vérnyom azt mormolta: – Nem azt mondtad, hogy kibékültetek? – Azt mondtam, Jen! De most menjünk, menjünk, meg kell találnunk… – Nyugodj meg, a hisztitől nem változik semmi – mondta, s újra megszorítva a kezemet, tovább ette a nyomokat. Miután megtaláltuk a kést, a vércseppek sűrűbbé váltak: csíkot alkotva vezettek be minket az

Nem kellett csak pár lépést tennünk az avaron. Jennifer megállított, átadta a zseblámpát és a jd előre lépett pár lépést. Megállt a közeli fenyőfánál, s leguggolt. – Mit csinálsz itt ilyenkor? – kérdezte halkan, nyugodtan. Nem kapott választ. Attól féltem, hogy a végtelen csendet bármelyik pillanatban megtörhetem a sírógörccsel, ami kikívánkozott a bensőmből.

– Mutasd a kezed – folytatta Jennifer.

– Nincs szükségem rád – hangzott a válasz, egy könnyekkel teli, megkeseredett hangon. Majdnem a földre zuhantam a hallatán. – Szeretnélek visszavinni a házba.

– Hogy meggyógyíts, fájdalmat okozva, aztán ágyba parancsolj, hogy kialudjam az őrültségemet? nem. – Teljesen tisztában vagy azzal, amit műveltél? Egy elfojtott, apró kacajt hallottam.

– Olyan vakok vagytok… mindenki annyira vak ezen a földön… és aki lát, azt elmebetegnek gondo ják.

– Ezt egy szóval se mondtam. A nővéred vagyok, szeretlek és aggódom érted. A barátnőd itt áll reszket félelmében. Nem engednéd mégiscsak, hogy visszavigyelek a házba? Folyamatosan vért vesztesz, majdnem belevágtál az artériába. Most az egyszer hallgass rám: kelj fel innen, és hagyd, hogy segítsek! Kérlek! – Semmit sem értesz… semmit… Nem bírtam tovább, kitört belőlem: – Jeremy, könyörgöm… hagyd, hogy visszavigyünk! Nagyon szépen kérlek! Nem mondtam mást, Jennifer se szólalt meg. Egy ideig teljes volt a csend, majd hallo ttam, hogy Jennifer felsegíti az öccsét. – Tudsz járni?

Jeremy nem felelt. Elindult a folyó felé, s mi habozás nélkül követtük. A visszafelé úton Jen a hallgatásával adta tudtomra, hogy nem kellene megszólalnom. Hagytuk, hogy a koromsötét éj szakában Jeremy elérje a házat, s mi kézen fogva követtük.

Jennifer hangtalanul beirányított minket a szobájába, s az öccsét leültette az ágyára. Az egé karja vérben úszott. Az alkarján egy mélyebb vágásból folyamatosan szivárgott a vér. – Miért csináltad? – tört fel belőlem hirtelen. Felnézett rám: a tekintete hirtelen csupa szomorúság lett. – Vedd le a felsődet… óvatosan! – szólt rá Jennifer.

Jeremy engedelmeskedett, s a véres ruhát a földre dobta. A nővére rögtön elkezdte kitisztítan sebét. – Sajnálom – mondta halkan Jeremy, a szemembe nézve. – Nem akartam… sok mindent nem akarok… – De Jeremy… nézz a karodra! Mit műveltél? – Kicsordultak a könnyeim, s leültem mellé.

– Ezt megbeszélhetitek később – szólalt meg Jennifer. – Most ne beszélj. Szorítsd össze a fog k gyors lenni.

Összekulcsoltam a kezünket, s a következő pillanatban Jeremynek kikerekedtek a szemei a fájdalomtól. Egy apró nyögés szakadt fel a torkából, miközben Jennifer szeme és ujjai ide-oda a karján, begyógyítva a roncsolt részeket.

– Rengeteg artéria közeli eret vágtál el… ez nem jó játék – morogta.

Jeremy nagyon erősen szorította a kezem, de már csak néhány percig kellett kitartania. Aho gy Jennifer gyógyítói keze átjárta az összes megrongálódott eret, s meggyógyította a felvágot t, a bőrén egyre zsugorodott a felületi seb, s végül teljesen eltűnt. Jeremy felsóhajtott, s azított a szorításán. – Kész – mondta halkan Jennifer. – Minden rendben. – Köszönöm… – rebegte Jeremy.

– Nézz rám! – kérte nővére lágy hangon, s a tenyerébe vette az öccse arcát. – Nem fordulhat m ndolat a fejedben, amit ne tudnál megbeszélni velem vagy Helenával. Érted? Miközben kicsordultak a könnyei, Jeremy bólintott egyet.

– Gyűlölöm magát a gondolatot is, hogy valaki bánt téged. Akkor ne pont te legyél az a valaki eggel megbeszéljük… aludd ki magad!

Ezzel homlokon csókolta, s jelzett a tekintetével, hogy most már én vigyázok rá. Kézen fogtam s visszavezettem a szobánkba. Lefektettem, betakartam, átöleltem, s csak annyit mondt am: – Szeretlek! Kérlek, higgy nekem! – Nem hiszem… – suttogta. – Tudom. Érzem. – Akkor most aludj! Csak aludj! Jeremy mosolyára ébredtem. Kipihent volt, s ragyogó, tiszta kék tekintettel fürkészte az arc omat. Az éjjeliszekrényről levett egy csésze kávét, s felém nyújtotta. – Mi a fenét csinálsz? – morogtam. – Kedves, szerető férj benyomását próbálom kelteni, aki ágyba hozza a reggelit – nevetett. Összehúztam a szemöldököm. – Ne szórakozz! – Nem szórakozom, tényleg itt a reggeli. – Ugyan már, Jeremy! Elmondanád, hogy mit műveltél este? – Én szívesen tartom addig a kávédat, amíg ki nem hűl. Kitartó vagyok! Morogva felültem, s elvettem tőle a csészét. – Hallgatlak.

– Rendben – bólintott. – Bocsánatot szeretnék kérni az éjszakai viselkedésem miatt. Tudom, ho gijesztettelek, nem gondoltam át, önző voltam. És… – Miért csináltad?

Mélyet sóhajtott, de a mosolya nem lett kisebb. A tegnapi rémületes állapotához képest most t rmészetellenesen jól nézett ki, s nézett rám szerető szemekkel. – Csak azt ne mondd, hogy nincs oka. Tudom, hogy…

– Létezik az ok. De nem mondhatom el – mondta kényszeredetten, s elnevette magát. Elképedve néztem rá.

– Úgy érzed, ez vicces? Hogy ez az egész… ez a bizonytalanság, az, hogy titkolózol, és megmag od, miért van jogod ahhoz, amit este műveltél… Jeremy, nem bírom! Vissza akarlak kapni! A régi énedet, aki nem titkolózik! Követelem vissza, ami az enyém! – Hisz itt vagyok! – mosolygott szelíden. – Most itt vagyok, el ne ijessz! Mielőtt bármit mondhattam volna, megcsókolt, beletúrt a hajamba, s azon nyomban hátra is dön tött az ágyon. Melegen nézett a szemembe. – Igen, ez a tekintet tetszik – jegyeztem meg. – Ez már hasonlít rád. – Még a végén örökre így maradok! – nevetett fel. – Miket teszel velem, te Boszorkány! Mielőtt még hevesen nekitámadt volna az ajkaimnak, megkérdeztem: – Biztosan nem akarod elmondani? Tudod, hogy mindent megbeszél… – Shh! – tette a számra egy ujját. – Ma nem akarok ilyesmiről hallani! Felejtsd el!

Győzködnöm kellett önmagam, de attól kezdve át tudtam adni magam annak a pezsdítő, meleg hull , ami átjárta az egész testemet és lelkemet, egész nap, minden egyes percben: ami a szerel münk megpecsételését jelentette, s azt a bűvös egy évet. Egy éve, hogy majdnem megöltem őt, h z térített, s először meg tudtam érinteni. Egy éve, hogy elkezdtem élni. Ezen a napon teljes gészében visszakaptam őt: azt a férfit, aki biztos támaszt, megértést és a szerelmet jelentet nekem. De nem játszottam a szentet, s nem viselkedtem jó kislányként ezen a napon sem: m eg akartam beszélni vele, miért keresem Gregory társaságát. Egy brookingsi étteremben ültünk. – Mit szeretsz Adrienne-ben? – tettem fel a kérdést vacsora közben. Némi hallgatás és gondolkodás után jól megfontolt választ adott: – Azt, hogy milyen jó barát. – Mit értesz pontosan a „barát” alatt?

– Nem is tudom… Annak idején AJ tanított meg a lemezboltban mindenre. Mindig tudtunk együt t nevetni. Nem szokványos lány volt, nem szokványos problémákkal. Valahogy mindig megtalált, akár a pasijairól, akár az apja szigoráról volt szó, és mindig fel tudtam vidítani. Nem egys el is sírta magát örömében. Kölcsönösen megbíztunk egymásban. Szóval, azt hiszem, elég jó ba – Kérdezhetek valami? Hogyhogy nem esett beléd úgy, mint Lilah? – Talán, mert nem szőke herceg vagyok, ahogy a férje – vigyorgott.

– Szóval, arra akartam kilyukadni, hogy amit te érzel AJ iránt… azt érzem én Greg iránt. Érte

– Akkor beszéljünk őszintén – csóválta a fejét. – Nem értem. Méghozzá azért nem, mert a ti ka első pillanattól fogva… abnormális. Úgy értem, egy olyan vonzás fűz hozzá, amit nem tudsz meg rázni. Vágysz a társaságára, de nem úgy, mint az én társaságomra. Szóval igen, nyugodj meg, t ogy nem vagy szerelmes belé. Felismerem a szerelmet. Azt viszont nem tudom, hogy ő h ogyan érez irántad, és ez aggaszt. – Jeremy, annyira egyszerű! Miért nem találkozol vele?

Elhúzta a száját. – Semmi közöm hozzá. Őszintén szólva, nem is érdekel. – Sok közös témátok lenne! És akkor… – Mondj egyet! – Ugyan már! Ha én bírom őt, te is így leszel vele, hidd el! – Egy pillanat… – húzta össze a szemöldökét – sokat beszéltél neki rólunk? – Igen, persze, kívülről tudja, milyen Gyógyító képességeitek... – Shh!

– Jól van már! Dehogy beszéltem rólatok! Magamról sem. Viccelsz? A barátaink közül csak Angel ja, és ez így is marad. – Helena! Gregory biztosan gyanakszik a rohamaidra. Már kétszer is előfordult, hogy a köze lében kapott el egy roham, de nem vitt a kórházba, csak hazahozott. Örülök neki, de rosszat sejtek. Ezeket a rohamokat előbb-utóbb számon kéri majd rajtad, mert aggódik érted. Lesütöttem a szemem. – Tudom… – Ez kockázatos játék, Hel – mondta lágy hangon, s megszorította a kezem.

– Ha ez számodra vigasz, Greg vándorlélek, és nem hiszem, hogy még sokáig fogom élvezni a tár ondtam szomorúan. – Tudom, milyen érzés, ha menned kell. El, egy másik helyre, minél messzeb b a megszokottól. El fog menni. El fogom veszíteni, és a barátságunk csak egy futó kapcsolat tá fog válni a jövőben… Most örülhetsz – gondoltam magamban. De Jeremy lágyan megsimogatta a kezemet, s azt sutt ogta: – Ne legyél ilyen pesszimista! Nem fog csak úgy itt hagyni. Igyekeztem lenyelni a könnyeimet, s rámosolyogtam. – Tudom, hogy sokat jelent neked. De az zavar, hogy úgy érzem, ő fontosabb, mint én.

– Ilyet ne merj gondolni! – suttogtam. – Túl sok dolgon mentünk már együtt keresztül ahhoz, h ne te legyél a legfontosabb az életemben. Erre elmosolyodott. Félretettük a kínos témát, s végre tovább élvezhettük az estét.

Másnap, ugyanebben az időpontban, egy másik étteremben ültem, egy másik férfival az oldalamon Már a második üveg pezsgőt ittuk, s Gregory egyre többet töltött nekem. – Minek akarsz leitatni? – tettem fel a kérdést, amikor már kezdett meginogni a holtbiztos józanságom. – Hogy felszabadulj! – nevetett, s átkarolta a vállamat. – Mennyit iszol te? Gyakran vagy spicces?

– Eddig… – az alkohol képezte ködfoltok közt imbolyogva próbáltam felidézni pár alkalmat – ké m teljesen kész... Azt is utólag tudtam meg…

– Hát az nagyon kevééés! – nevetett, mire én is csak egyre jobban vigyorogtam. – Na és Jeremy Lelombozódtam a kérdése hallatán. Megcsóváltam a fejem. – Nem, ő nem iszik. Semmilyen alkoholt. – A kis szent! – horkant fel. – Próbálja játszani a jó fiút? – Neeem! – nevettem. – Csak vannak… elvei, meg határai… meg… – Blabla, szóval egy konzervatív seggfej. Hosszan, némán néztem mogyoróbarna szemeibe, aztán kitört belőlem a nevetés. – Azt se tudod, miről beszélsz!

– De-de – bólogatott. – A barátod megfojt téged, és észre sem veszed. Én látom. Velem jól érz azért jössz hozzám, hogy elpicsogd, Jeremy most éppen mivel bántott meg. – Gonosz vagy. Ez nem igaz. És mire akarsz kilyukadni? – Én mindössze annyit mondok, hogy nem akarlak szenvedni látni.

– Várj – állítottam meg, mikor újra felemelte a pezsgősüveget –, ugye nem akarsz magadhoz éde Elvigyorodott, s megcsóválta a fejét. – Mit akarsz tőlem, Greggy maci? – kérdeztem bájologva, s a vállára hajtottam a fejem. – Mondtam már, hogy egy vándor nem ragad le hosszú távú kapcsolatnál – nevetett fejcsóválva. – De te itt ragadtál velem, és nem akarsz hazamenni, ugyancsak miattam. Csak egyvalami re tudok követ… – Semmire sem tudsz következtetni. És kérlek, hagyjuk az ilyen hülyeségeket. – De még mindig szívesebben látnál magad mellett, mint Jeremy mellett, igaz? – szegeztem nek i a kérdést. – Ez igaz – mondta ki bizonytalan hangon. A szívem hevesen kezdett el zakatolni. – Akkor jól sejtettem – suttogtam az italtól mámorosan, a pezsgősüveg buborékjait bámulva. – Nem tudod, hogy mit sejtesz – mondta Gregory halkan, s megsimogatta a hajamat. – Mag am mellett akarlak tudni, hisz itt biztonságban vagy… az egész világtól. – Melletted?

– Igen, mellettem! Helena! Azt mondtad, megérted a vándoréletemet. Mi lenne, ha eljönnél vel em? Mi lenne, ha egyik napról a másikra elvinnélek innen, és soha többé nem térnénk vissza id regonba? Felemeltem a fejem a válláról, de a kezemet a mellkasán hagytam, a szíve fölött, ami hevesen obogott. Gregory elszántan meredt a szemembe. – Bárcsak… néha legszívesebben elmenekülnék veled… – suttogtam. – Akkor gyere velem! Kérlek! Menjünk el azonnal! Neked semmi keresnivalód itt!

Lesütöttem a szemem. – De Jeremy… és Jet… és…

– Nem érdekel! – suttogta elszántan. – Nézd, az emberek változnak. Azok, akik beledugják a ho ba a fejüket, akik beletemetkeznek a mindennapokba, ugyanazon a helyen, ugyanazoka t a szürke dolgokat csinálják, éjjel-nappal… Ők igenis változnak, mert befolyásolhatóak azok akik odakint mindent tudnak a nagyvilágról. Én mindenhol megfordulok, és önmagam lehetek! Szabad, senkitől sem függő, egyedi! Te is ilyen vagy. Érzem… tudom… Nem akarom, hogy a minde nnapok megszürkítsék az életedet, Helena! – Olyan szépeket mondasz… – duruzsoltam bágyadtan. Elmosolyodott. – El fogsz aludni! Ekkor, durván kiszakítva a bágyadtság alkohollal teli ködfátylaiból, a telefonomat hallottam egcsörrenni. Kihalásztam a zsebemből. Jeremy volt. Morogtam egyet, és felvettem. – Mi az? – Hel… hol vagy? – Greggel, egy étteremben… ööö… nem tudom, hol. – Jól van, de ideje lenne hazajönnöd. Mondd, ittál? – kérdezte aggódva. – Csak egy kicsit, ne mondd el senkinek! – suttogtam. – Figyelj, add ide Gregoryt egy kicsit… Beszélnék vele.

– Okééé! – nevettem, és átnyújtottam a telefont Gregorynak. Ő meglepetten nézett rám, de átve – Szevasz, Jeremy! Visszafojtottan nevettem az arckifejezésén. Jeremy egyfolytában beszélt hozzá a telefonba, de ő csak fura képeket vágott, s nagy komolyan bólogatott. Aztán egyszer megszólalt: – Ember, vegyél már levegőt, nyugi, csak nyugi… Nevetésben törtem ki, de aztán hallottam, hogy Jeremy felemelte a hangját. – Hoppá – suttogtam. Gregory eltartotta magától a telefont. – Elég ideges típus… – suttogta nekem. – Pedig általában nem az… – Mindegy. Erről ennyit – mondta, s anélkül, hogy újra beleszólt volna a telefonba, miközben emy még mindig beszélt, beleejtette a készüléket a pezsgővel teli poharába. Eltátottam a számat, s mire eltelt jó néhány másodperc, s felfogtam, mit tett, az este legna gyobb nevetőgörcsében törtem ki, vele együtt. Ennyire emlékeztem.

Másnap késő délelőtt ébredtem fel, egy olyan ágyon, amiben még soha nem feküdtem. Az iszonyat jfájásom mellett sikerült rájönnöm, hogy Gregory motelszobájában vagyok. Nemsokára ő is megjö – Aki szép, az reggel is szép, de még mennyire! – nevette el magát a gyűröttségem láttán. – Fogd be! – morogtam. – Miért nem vittél haza? – Mert mellettem nagyobb biztonságban vagy, főleg egy ilyen este után. – Nagyon rettenetesen viselkedtem? – Nem – mosolygott, s leült mellém. Amilyen magabiztosan és szeretően nézett rám a mogyoróbarna szemeivel, hirtelen olyan gond olat környékezett meg, amitől iszonyatosan kínosan éreztem magam. – Hmm… ööö… szóval… mi is történt tegnap este pontosan? – Jól becsíptél, elmentünk sétálni, aztán hajnalban bedőltünk az ágyba. – Mi? Együtt? Elfintorodott. – Ó, az ég szerelmére! Fejezd már be! – mondta, s felpattant mellőlem. – Most mi van, én csak megkérdeztem, hogy… – Szedd össze magad, hazaviszlek! – mondta mérgesen. – Hűha, túl gyorsan változtatod a véleményedet a biztonságommal kapcsolatban… Nem felelt, hanem kiment az ajtón. Felfrissítettem magam, s perceken belül már Gregory m ellett ültem a kocsiban.

– Figyelj! A barátod ki lesz akadva, hogy nálam töltötted az éjszakát, és hogy… tartozom neke telefonnal, majd… szerzek… – Ugyan már! Vicces volt – nevetgéltem. – Nem volt az – csóválta a fejét, de amikor rám nézett, elmosolyodott. Fél órán belül a szokásos helyen tett ki. – Ha bánt téged… – Dehogy bánt! – nyugtattam. – Csak aggódik. Majd megoldom, emiatt ne aggódj. – Sajnálom. Nem kellett volna túlzásba vinni tegnap. – Ne sajnálj semmit! Kellett. – jelentettem ki, majd egy puha csókot nyomtam az arcára, s megindultam a ház felé.

A nappaliban nem várt hangulat fogadott: Angela, Jet és Jeremy körülülték a dohányzóasztalt, vetgélve kártyáztak. Ám Jeremy amint rám nézett, Angela és Jet jobbnak látták, hogy ha felmen z emeletre. Mikor kettesben maradtunk, Jeremy odajött hozzám. Hosszú másodperceken keres ztül meredt a szemembe, kiolvasva belőle az elmúlt éjszaka történéseit. Egyre kétségbeesetteb t az arca. Úgy éreztem, olyan gyengeség fogta el, hogy bármelyik pillanatban a földre kerülh et. Nagy nehezen sikerült legyőznie az árulkodó érzelmeit, megköszörülte a torkát, s remegő h egszólalt:

– Jól… jól vagy? Nem esett bajod? Szemrebbenés nélkül válaszoltam. – Miért csinálod? – Mit? – kapta fel a fejét. – Megint úgy viselkedsz, mint egy elmebeteg. Annyira furcsán… – Bocsánat, én csak aggódom – felelt zavartan. – Ez több annál.

– Helena – sóhajtott egy nagyot –, elértük azt, hogy más ágyában alszol. Szerinted ez mit jel – Semmit az égegyadta világon, legfeljebb azt, hogy Gregory milyen jó barátom.

Kétségbeesett arckifejezéssel ingatta a fejét. Mély levegőt vettem, így próbáltam erőt meríte andómhoz. Tudtam, hogy újabb veszekedés elé nézek. – Tudod, kezdek félni tőled. – Semmi mást nem csinálok, csak reménytelenül próbálok harcolni érted… – mondta.

– Micsoda? – emeltem fel a hangomat. – Harcolni? Minek kell harcolni? És ezt nevezed te harcnak? Ha csak annyi erő és méltóság lenne benned, hogy szembenézz Gregoryval! De nem, inká b itt kuksolsz, aztán az érzelmeiddel zsarolsz, mintha szükség lenne arra, hogy bebizonyít sd, te vagy… – Szeretlek, mindennél jobban! – fakadt ki. – Értsd már meg! – Értem, az ég szerelmére! Teljesen hülyének nézel? – Tudod, itt már nem a bizalomról van szó. Nem tudod, hol a határ. Ismerd be, hogy túllépted korlátokat. Eszeveszett dühömben legszívesebben nekirontottam volna.

– Milyen korlátok?! Nincsenek korlátok! A szerelemben és szabadságban nincsenek korlátok, ért d már meg! – A kettőnk esete kivételes, tudod jól.

– Igazad van! Talán nem kellett volna egy évvel ezelőtt megtenni bizonyos lépéseket, talán ne kellett volna elmondanod, hogy mi vagyok, talán oda kellett volna figyelned az úton , mikor azon a gyönyörű októberi estén majdnem halálra gázoltál! Ijedten, könyörögve nézett rám. – Kérlek, nyugodj meg… – Tudod, hogy mit mondok? Sokkal jobb volt az az idő, amikor nem tudtam hozzád érni! Amiót a együtt vagyunk, túl sok minden történt! – Ne mondd ezt… könyörgöm, gondold át, hogy mit…

– Elegem van! Mindenből! Életemben először éreztem magam szabadnak, mert Gregoryval voltam! Ő megadja nekem, amire vágyom! Ő szabad, őszinte… nem úgy, mint te!

– Mivel kapcsolatban nem vagyok én őszinte veled? – Titkolsz előlem valamit, ami miatt két napja majdnem megölted magad! – Nem akarlak terhelni vele! – Elég volt! Nem fogod fel, hogy mennyire fontos nekem, ami benned zajlik, amitől szen vedsz?! Látni se akarlak! Hagyj békén!

Heves léptekkel megindultam a folyosó felé, de Jeremy elkapott, s a derekam köré fűzte erős k rjait. – Shh, nyugodj meg! – duruzsolta. – Nem. Nem nyugszom. Eressz el, egyedül kell lennem! – Megnyugszol, és megbeszéljük, rendben? – Engedj már el! – Hiába próbáltam lefejteni a karjait a testemről, nem ment. – Helena, nyugodj meg, kérlek! – szólt rám határozottan.

Nem bírtam beszélni az izzó dühtől, ami elvakított. Hiába mélyesztettem bele a körmeimet a bő engedett el. A fogság rémületétől, a dübörgő dühtől, ami eltöltötte a szívemet, pillanatok a lelkemben és a véremben. – Nyugodj meg…

Ekkor – egy utolsó rántás hevével, amivel nem sikerült kiszabadítanom magam a karjai közül – tt a józan eszemen. Pár pillanat múlva lángolva megjelent a szemem előtt: vöröses fénnyel fel ott a csuklómból kiindulva, s elérte a fogva tartóm bőrét.

Arra eszméltem fel, s akkor zártam vissza a tüzet az ereimbe egy tized másodperc alatt, amikor Jeremy felüvöltött fájdalmában, s elkapta rólam a kezeit. Döbbenten néztem az alkarján engő feketés foltokra és a felhólyagosodott bőrére. – Jennifer! – sikítottam kétségbeesve. Nemcsak ő, hanem Jet és Angela is leszaladtak a lépcsőn.

Jeremy a falnak támaszkodva, a fájdalomtól zihálva, összeszorított szemekkel próbált nem össz . – Mit műveltél?! – förmedt rám Jennifer, s odarohant az öccséhez.

Jeremy ekkor adta fel. Térdre rogyott a fájdalomtól. Angela is odaszaladt hozzá, s kezdt e nyugtatgatni, amíg Jennifer az égési sebeit vizsgálta, aztán valószínűleg meg is gyógyított már nem láthattam. Jet elkapta a karomat, elvonszolt a szobánkba, belökött az ajtón, belépett és olyan kíméletlen erővel becsapta azt, hogy az ablakok beleremegtek.

– Jól figyelj rám! – emelte rám az izzó, kékes tekintetét. – Én melletted álltam, mert megért után semmilyen megértést ne várj el tőlem, ugyanis túlléptél minden határt! Hetek óta vártam jutunk el idáig. Helena! Most fejezted be! Most gondold át, megéri-e egy felelőtlen vándorér t elhagyni azokat, akiket szeretsz. És bántani azt, akit a legjobban szeretsz! Melle tted voltam akkor is, amikor kétségbeesve, reménytelenül vágytatok arra, hogy megérinthesséte egymást, végignéztem, ahogy kibontakozott ez az igenis nagyon veszélyes, de mindent megérő szerelem! Ezért, Hel? Hogy ezt tedd most vele? Gondolkodj el azon, milyen az a sze relem, ami ennyit ér neked – vetette oda végszóként, aztán feltépte az ajtót, majd becsapta m után.

3. Természet adta ösztön „You may be a sinner

But your innocence is mine…”

(Muse – Undisclosed Desires)

Azon a napon annyit sírtam, amennyit még azelőtt egész életemben soha. Hosszú órákon át áztat eimmel a párnámat, s az volt a legrosszabb, hogy feleslegesen. Csak egyre kétségbeesett lettem. Szégyenemben még azt is képtelen voltam megtenni, hogy kimeneküljek a szoba fogságábó , s megkeressem a kínzó szerelmem áldozatát. Az volt, áldozat. A kezdettől fogva. Jól tudta m ndig is, és nem volt hajlandó változtatni rajta, mert így akart magának: egy dühöngő vadállat sem ő volt az őrült, hanem én.

Magányra volt szükségem, hogy átértékeljem a tetteimet. Akármilyen gondolatszálon indultam is , a végén mindig az várt, hogy nekem sürgősen el kell innen mennem. Lehet, hogy összetöröm Je y szívét, de el kell mennem, az ő érdekében. Amikor úgy éreztem, hogy döntöttem, rendbe hoztam magam, lezuhanyoztam, majd kiléptem a na ppaliba. Estefelé járt az idő.

Mintha mi sem történt volna. Úgy éreztem, időzavarba kerültem: mit tett velem az a sok pezsgő Angela és a fiúk ismét vidáman fecsegve kártyáztak. – Hel! Szia! – csillant fel Angela szeme. – Kialudtad magad? – Mi a fene folyik itt? – kérdeztem halkan. – Kártyázunk – felelt Jet kimért hangon. – Esetleg beszállhatnál. A tekintetemet értetlenül fordítottam Jeremyre. Akkor tudtam meg, hogy az egész mégis igaz : a tekintetéből és a vörös szemeiből láttam. – Beszélhetünk? – kérdeztem halkan.

Némán bólintott, s elvonult velem a folyosó sötétjébe. Tovább nem jutottunk, mert elkapta a k m, magához húzott, szorosan átölelte a derekamat, s hozzám tapadva a falnak szorított. Megij edtem, lesütöttem a szemem. – Minden okod megvan rá, hogy… – suttogtam. – Hallgass! – duruzsolta, s a következő pillanatban a nyakamban éreztem a csókjait. Megremeg ett a térdem. Angela kacaja vidáman lebegte be az egész házat.

– El… el kell… mennem… – préseltem ki magamból a szavakat, leküzdve a gyomromban hirtelen fel vágyat. – Ahhoz az én beleegyezésem is fog kelleni – susogta a fülembe. – Miért nem tudunk… egy ajtó mögött beszélni? – Mert ez nekem jobban tetszik! – mondta, s hirtelen megcsókolt. A falnak feszítve képtele n voltam ellenkezni, még abban sem tudtam megállítani, hogy a combomat megmarkolva fel kapjon. Megkapaszkodtam a vállában.

– Teljesen megőrültél? – suttogtam, miközben csókok százait éreztem a kulcscsontomon. – Jerem lak… pedig megígértem, hogy soha, de soha… beszéljük meg, kérlek… Válaszul belemarkolt a tincseimbe, s teljes erőből húzta a hajam, miközben belemordult a n yakamba, ezzel arra késztetve, hogy akaratom ellenére felnyögjek, s a hang, ami kiszal adt a torkomból, magamhoz térített. – Tegyél le! Ez nem megoldás! – szóltam rá határozottan.

Lassan letett a földre, majd szó nélkül bevonult a szobába. Követtem. Leült az ágyra, s a sze maga mellé parancsolt. – Rendben. Beszélj! – mondta.

Ekkor már képtelen voltam megszólalni. Egy hosszú ujjú póló volt rajta, hozzáértem a vállához arkoltam az anyagba. Lassan végigsimítottam a karján, s közben egyre több könnyemet éreztem f lgyűlni. – Vedd… vedd le… – nyöszörögtem erőtlenül.

Jeremy szó nélkül engedelmeskedett, s a ruhadarab a földön végezte. Alig mertem hozzáérni a b Lágy tapintású, megnyugtatóan világosbarna és hibátlan volt. Nem olyan, mint pár órával ezel – Nem akarom, hogy megbocsáss – mondtam ki keményen. – Magamnak soha nem fogok tudni megbo csátani. – Ne mondd ezt! – duruzsolta, s megsimogatta az arcomat. – Az nem járja, hogy lelkileg és testileg is megkínozlak, te pedig csak elnézően mosolyogsz rajta! – jelentettem ki. – Ezért fogok elmenni. Ne szakíts félbe! Rengeteget gondolkodtam, és rájöttem, hogy ennek az egésznek nincs… hogy ennek az egésznek… Jeremy mosolygott. – Még a gondolattól is félsz, hogy kimondd. Tudod, mit gondolok? A sok hülyeség mellett, ami nap mint nap történik velünk, ez az egyetlen, aminek igenis van értelme, Helena. Kettőnkn ek van értelme. – De én… de a… a karod… mit műveltem? Jeremy… én csak kínozlak! Egy pillanat erejéig dac jelent meg a tekintetében. – Csókolj meg! Csókolj meg most azonnal! – Hogy… hogy mi? – Gyerünk! Megtettem, amire kért: egy gyors csókot leheltem az ajkára.

– Szóval ez értelmetlen volt? – vonta fel a szemöldökét. – És ezzel csak kínzol engem? – Ne forgasd ki a szavaimat, én arra céloztam… Ekkor a szám elé emelte a tenyerét, s elhallgattam.

– Minden az én hibám – szögezte le. – Most jött el az idő, hogy megelőzzem a további értelmet kedéseinket. Igazad volt, titkolok előled valamit, amit nem szabadna. Most elmondom, csak kérlek, hallgass végig. Lassan bólintottam, s erre elvette a kezét a számtól. – De először tegyél meg valamit a kedvemért – kérte. – Ha azt akarod, hogy ígérjem meg, itt maradok…

– Ugyan már! – legyintett. – Sokkal fontosabb dologról van szó. Az én felsőm már a földön van nincs: ez nagy baj.

Elkerekedtek a szemeim. Teljesen komolyan gondolta, amit mondott. Valami furcsa megkönnyebbültség érzése hatott át, mikor ledobtam a blúzomat a földre. Ahogy a hátamra feküd remy fölém kúszott, s egy puha csókot lehelt a homlokomra.

– Attól a naptól kezdve, hogy először találkoztál Gregoryval – mondta halkan –, attól az esté aim vannak. Csak néztem rá döbbenten, miközben Jeremy újabb és újabb csókokkal halmozott el.

– Nem értettem őket, egy jelet láttam bennük. Miután elmondtam az öcsémnek, közösen megfejtet az álmom kivételesen nem szimbólum, hanem maga a jövő. Az előttünk álló, kiszámíthatatlan id natképe. Nem jutottam se szóhoz, se levegőhöz. Jeremy forró lélegzete belülről perzselt fel, a szavai zó görcsöt okoztak a fejemnek.

– Tehát Jennifer feltételezése, hogy a jövőről is képes vagyok álmodni, igaznak bizonyult. Tu hogy a jövőről van szó. A keze már a derekamnál járt, s libabőrös lettem az érintésétől. – Miért nem mondtad el eddig? – Nem tudom… talán el kellett volna, talán nem. Mindenesetre ennek most vége. Az álmok mindi g ugyanarról szólnak. Pár másodpercnyi pillanatkép, amit soha nem fogok elfelejteni.

Összeszedtem az erőmet ahhoz, hogy rátegyem a kezem a csípőmön vándorló kezére, s megállítsam m sem rebbent, úgy néztem rá. – Miről álmodtál? – Arról, hogy elhagysz. A belsőm egy görcsbe ugrott össze. – Hogy mi?

– Téged látlak, minden éjjel, amint egy nagy utazótáskába hajigálod be a cuccaidat. Én az ajt k, és úgy nézlek, hogy tudom, nem tehetek semmit. Aztán az egész képet elfújja a viharos szél mindig ilyenkor ébredek fel. Minden áldott éjjel. Két nappal ezelőtt, mikor kibékültünk, azt

tem, megszűnik. De nem így történt, és miután felébredtem, annyira tehetetlennek és dühösnek agam, hogy kínomban egy konyhakéshez fordultam, ami nem volt éppen a legjobb ötlet… így viss zagondolva.

Mikor felfogtam a szavait, úgy éreztem, nem kapok levegőt. Elkezdtem zihálni, egyre szűkeb bnek éreztem a torkomat. Jeremy felültetett, gyöngéden magához vont, s úgy próbált nyugtatgat – Az nem… az nem lehet… az nem történhet meg… ezek csak álmok, biztosan csak tévedés… honnan hogy… ezek álmok…

– Nyugodj meg! Figyelj rám! Megpróbálom a jó oldalát nézni: ezek az álmok azért vannak, hogy lmeztessenek az elkövetkezendő eseményekre. Nem arról beszélek, hogy meg akarom változtatni a jövőt, hiszen ezek a pillanatok, amiket látok álmaimban, még nem történtek meg, ezért ezt a gészet meg lehet előzni! Mindent el fogok követni érte, Hel! Nem hagyom, hogy elmenj! – Nem akarlak elhagyni… – remegtem a karjaiban. – Tudom! Nem is fogsz, megoldjuk! Ígérem, megoldjuk! Nagyon szeretlek – susogta a fülembe. A lelkem is beleremegett a szavaiba. Az arcára emeltem a fátyolos tekintetem.

– Mihez kezdenék nélküled? Nem bírom ki nélküled… te vagy minden! Nem érdekel Gregory, soha t em fogok találkozni vele, csak veled akarok lenni… és nem akarok több fájdalmat okozni nek ed! – Elhiszem – lehelte a fülembe.

Hogy hitelesítsem az eskümet, megcsókoltam, s Jeremy forrón és szenvedéllyel csókolt vissza. jjaival elsöpörte az utolsó könnycseppet is a szemem alól, s szorosan magához húzott. Olyan e en tartott, hogy biztos lettem benne, nem szabad hinnem az álmainak. Az élet nem ter emthet olyan helyzetet, aminek következtében el kelljen hagynom őt. Nem.

Másnap kora reggel kiáltozó, rikácsoló hangokra riadtunk fel. A zaj az egész házban visszhang ott, s az ajtón át hozzánk is beszűrődött. Értetlenül tekintettem Jeremyre, aki a szája elé e mutatóujját, s csendre intett.

– Nem érdekel, mit gondolsz! Itt minden szükséges szteroidom megvan hozzá! Nem illegális, hi sz orvos vagyok! Az igazgatónak? Sokkal jobban bízik bennem, mint benned, csak hogy tudd! Tudom, mit csinálok, és tudom, mire van szüksége, mert szinte egy fedél alatt él velünk Nem érdekelsz…

– Az nem lehet… – suttogta Jeremy, s gyorsan lerúgta magáról a takarót. Követtem a folyosóra.

Jennifer volt. Fel-alá járkált a nappaliban, telefonnal a fülén, s a kiáltásaiból hamarosan e elművé vált számomra, hogy Martin Sandersszel telefonál. Felsiettünk az emeletre, de majdnem elbotlottunk Jetben, aki felhúzott térdekkel, leha jtott fejjel kuporgott a földön. – Jet, mi történt? – kérdeztem. – Ne menjetek be hozzá. Azt mondja, senkit sem akar látni.

– Te teljesen meg vagy húzatva… – morogta Jeremy, s benyitott az öccse szobájának ajtaján. Kö m.

A szobában félhomály uralkodott. Odasiettünk az ágyhoz, amin Angela ült mozdulatlanul. A jött re viszont felkapta a fejét.

– Kifelé! Menjetek innen, nem kell senki, nem kell, hogy… – Felejtsd el, nem megyünk. Mi itt vagyunk neked! – vágta rá Jeremy. – Figyelj…

Angela dühös, kétségbeesett és reményvesztett tekintettel sújtott minket. Leültem mellé, de r fel is pattantam, mert rám kiabált. – Azt mondtam, kifelé! Egyedül akarok lenni, nincs szükségem a… – Jól van. Hel, te menj ki… majd én... – kérte Jeremy, de Angela a szavába vágott. – Nem kell, hogy a lelki szemetesládám legyél, nincs szükségem az érzelgős dumádra! – Nyugodj meg, kérlek! – próbálta Jeremy csitítani. – Menjetek ki, könyörgöm… – a lány hangja ekkor elcsuklott, s megeredtek a könnyei. Jeremy vállára tettem a kezem, s elsuttogtam: – Menj! Majd én. Jeremy bólintott, majd kiment az ajtón. Visszaültem Angela mellé. – Helena, kérlek! Egyedül akarok lenni, nem akarom, hogy így lássatok… – szipogta. – Tudod jól, hogyha valakik, akkor mi elfogadunk így. Főleg Jet. – Sokkal egyszerűbb lenne, ha polióm volna. Akkor legalább örökre bénult lennék, és nem kéne egyes pillanatban azt várni, mikor omlik össze a szervezetem újból. Sokkal jobb lenne… – mon dta remegő hangon. – Ne mondj ilyet, Angie! – kértem.

– Feleslegesen áltatom magam azzal, hogy tudnék normális ember módjára is élni, hogy valaha i egy tökéletes barátnő lehetek Jet számára. – Jaj, Angie, tudod, hogy Jet…

– Az akarok lenni! – nézett rám kétségbeesetten. – Az akarok lenni, Hel! Reggel arra ébredtem llette, hogy nem érzem a lábaimat! Nem akarom a fájdalmaimmal és a betegségemmel terhelni őt… Csak szeretni akarom, semmi mást nem akarok, semmit! – Jet azért szeret, mert nem vagy tökéletes. Senki sem lehet az! Így fogadott el téged, tudo d jól. Megcsóválta a fejét. – Csak nyűg leszek egy idő után, semmi más…

– Nem igaz. Muszáj élvezned az élet minden egyes percét! Vidámnak kell lenned, Jet ezt imádja benned! Annyira erősen harcolsz a betegség ellen, miért pont most adnád fel?

– Mert képen törölt az igazság, azért – felelt keserűen. – De végül is szerencsém van… csak d zek semmit, a többi rendben van. Lehetne sokkal rosszabb is.

– Minden rendben lesz, Jennifer intézkedik. Szerintem itt maradhatsz a felügyelete ala tt. De figyelj rám… – magam felé fordítottam az arcát, s összekulcsoltam a kezünket. – Itt bi ban, szeretetben vagy nálunk. Sohasem tudnálak cserbenhagyni! Te vagy a legjobb barátnőm ! És tudom, hogy az utóbbi időben nem szántam elegendő időt rád, vagy akár Jetre és Jeremyre… majdnem elmentem innen, de rájöttem, hogy képtelen lennék elhagyni benneteket! Mi összeta

rtozunk! Egyikünk se normális – nevettem fel, s erre ő is elmosolyodott –, ezért támogatnunk ell egymást. Muszáj egymásban hinnünk! És neked nem szabad feladnod, Angie! Küzdj! Van miért deni! Mélyet sóhajtott, aztán újra megeredtek a könnyei. Óvatosan átöleltem. – Minden rendben lesz, ígérem! Fáj valamid? Vagy ilyenkor mit érzel?

– Tompa fájdalom… csak attól félek, hogy a beszédzavar is megjön egy idő után… a kettős látás uk… – rebegte.

A a hátát dörzsölve nyugtatgattam. Odakintről Jennifer és Jet hangját hallottam. Kinyílt az a – Itt maradsz, legalábbis átmenetileg – mondta halkan Jet. Felkeltem az ágyról, s helyet adtam neki, hogy felemelhesse Angelát, aki Jet arcára tett e a kezét, s azt mondta: – Sajnálom… sajnálom, hogy kiabáltam…

– Semmi baj! – suttogta Jet, s egy lágy csókot nyomva a lány homlokára, óvatosan a karjaiba v tte, és átvitte a laborba. Jeremy kint várt rám.

Ahogy közeledtem felé, a kristályosan kék szeme homályossá vált előttem. Úgy éreztem, az egés t foglyul ejti a hőség, s marcangoló lángokba fojt. Alig tudtam kinyújtani érte a kezem, mári elájultam.

Mikor felébredtem, rögtön éreztem, hogy semmi sem változott. A hőség és a fájdalom maradt ugy Jeremy mellettem volt, és a hajamat simogatva nyugtatgatott. Pedig feleslegesen t ette: az égető tűz, ami felemésztett, tehetetlen dühöt ébresztett fel bennem. A kibírhatatlan almon mit sem segített, hogy minden erőmmel kapaszkodtam a takaróba, egy tényezőbe, ami még fizikálisan kötött ehhez a világhoz. A lelkem már a pokolhoz volt kötve, biztos voltam benne . – Megérdemlem… – préseltem ki a fogaim közt. – Mindent megérdemlek. – Micsoda? – Ez az egész… minden azért van, mert egy szánalmas gyilkos vagyok. – Miért mondod ezt? – kérdezte Jeremy teljes kiegyensúlyozottságában.

– Mert így igaz! Gondolom, a drágalátos Anyatermészetnek nem tetszik, hogy ártatlanokat öltem és most így büntet… Kérlek… csak hagyj meghalni! – Nem haldokolsz, Helena. – Vicces, ez úgy hangzott, mintha egy angyalként, a mennyből szóltál volna le hozzám. Nem felelt. A tüdőm majd kiszakadt az erőlködésben.

– Hogy halnak meg a Boszorkányok? Arról nem olvastál? Biztos vannak természetes halállal elmú is, nem kell mindegyikre Foltokat égetni. Lehet, hogy a mi esetünkben ez a természete s halál. – Próbálj megnyugodni, ne kínozd magad! Ne beszélj! El fog múlni.

– Hagyj már! Az a baj, hogy mindig ezt mondod… Ha szeretsz, már régen megkönnyebbítetted voln

a helyzetet, és valahogy kinyírtál volna, hogy ne szenvedjek tovább. Egyre jobban fáj, és n em bírom már sokáig. – Szóval, úgy bizonyítsam be a szerelmemet, hogy megöllek? Érdekes gondolataid vannak. – Remek vitapartner vagy… – Olyan édes vagy! – nevetett. – Ó, fogd már be…

Hirtelen elakadt a lélegzetem. Fellendültem az ágyon, s egy másodperc töredékéig fogalmam sem volt arról, hol vagyok, de aztán minden megváltozott. Mintha a belsőm, a szívem, lelkem, m indenem, amiből vagyok, egy szempillantás alatt gyors visszavonulót fújt volna. Megfordu lt az idő, visszafelé forgott, a világ a feje tetejére állt.

A szívembe nyilallt a fájdalom, s ordítva újra az ágyra omlottam, idegroncsként, cafatokra té ve, egy jégverem kellős közepében fuldokolva. Hallottam, hogy Jeremy szólongat, s biztosan hozzám is ért. Nem tudtam beszélni, nem tud tam gondolkodni. Lángoló katlanból egy jeges tó mélységébe zuhantam. Nem éreztem Jeremyt. Most már örökre így ni…

A harmadik takarót terítette rám, amikor hirtelen újra fordult egyet a világ és bebizonyított , hogy tud még meglepetéseket okozni nekem. Újra fellendültem az ágyon, s lerúgtam magamról mindent.

– Ölj meg, könyörgöm, ölj meg, most azonnal, mert nem lesz vége, csinálj valamit, kérlek, gye ost! – nyöszörögtem. – Megint forró? – nyögte Jeremy kétségbeesetten. Előre buktam, s belemélyesztettem a körmeimet és a homlokomat a takarókba. – Csinálj valamit!

– Tarts ki Hel! – kiáltotta, s felpattant az ágyról. Legközelebb már a nővérével az oldalán j Jennifer karjaiban kötöttem ki. – Kérlek, kérlek, ölj meg… ő nem fogja megtenni… kérlek…

– Hel, minden rendben lesz... – igyekezett erőt önteni belém, de ő is ijedt volt. – Jó ég! Mi a véreddel?! – Miért, mit látsz? – kérdezte Jeremy. – Mindent. Túl sok mindent – felelt Jennifer megrökönyödve. – Mi az a minden?

Újra felsikítottam, s a testem hátravetődött az ágyra. A pokol újabbat fordult, az élet és ha sgyéje új értelmet kapott. Jégfürdő. Jégen csúszva az örök némaság felé… – Ez már nagyon nem vicces… – Mi történik vele, elmondanád?! – sürgette Jeremy.

– Annyit látok, hogy forr a vére… rettenetesen hevesen lüktet az ereiben, és a szíve is gyors bban pumpálja át. Teljesen abnormális, ilyen nincs… valamitől felgyorsult… – Mondd, hogy vége lesz, mondd, hogy gyógyítható ez az egész! – Fogalmam sincs, Jeremy… nem tudom, mit csináljak. – Könyörgök, Hel, ne add fel! Kérlek, ne add fel… minden rendben lesz… A következő percben Jeremy karjaiban voltam, s a forróságtól lihegve küszködtem a beszéddel, egzetvétellel, a könnyeimmel, s mindennel, ami még az evilági élethez kötött. – Minden rendben lesz, ígérem! – suttogta a fülembe. Hiába próbálta elrejteni a könnyeit. – Talán, ha vennék tőle vért, az segítene. Lecsapolhatnánk egy kicsit. – Biztos? – kapta fel a fejét Jeremy a nővére szavaira. – Nem biztos. Nem tudom, mi fog történni. – Azért próbáld meg…

Jennifer kiszaladt a szobából. Próbáltam Jeremy szívverésének ritmusára koncentrálni, de még tudta elterelni a figyelmemet az égő fájdalomról. Kimerült voltam. Elég volt. Fáradt voltam. ddig bírtam. Küzdöttem, amíg lehetett. És az alkotóm győzött. Hát persze, hogy ő győzött! Sos p.

Jeremy szíve elképesztően meleg ritmust diktált a fülembe. Megigézőt… mintha a haláltusám rit rta volna felvenni. – Jer… – Ne beszélj! – vágott a szavamba. A hajamon apró, forró cseppeket éreztem csorogni. – Szeretlek – sóhajtottam. Nem mondott semmit. A hallgatás minden esetben igent jelent. Beleegyezést abba, hogy igazat ad nekem. Hogy nem lehet másképp: így kell lennie. Megeng edi, hogy elbúcsúzzak. – Mindig… szeretni foglak… – Nem hagylak magadra, és te sem hagysz magamra. Minden rendben lesz. – El kell engedned! – suttogtam. – Köszönöm… hogy éltettél. Fáradt vagyok… és nagyon fáj… – Tudom – mondta elcsukló hangon.

Még utoljára belemarkoltam az ingébe, s utána már nem éreztem, hogy mi történik velem. Összec ttam az ágyon, széthullottam. Csend. Fülsiketítő, ugyanakkor megnyugtató csend. Halálos csend. Ahogy lassan felnyitottam a szemem, az időt láttam meg elsőként. Láttam minden egyes másodpe rcet a levegőben, amely olyan tiszta volt, mint a napfény simogató melege. Hiába nyújtotta m ki a kezemet a szemem előtt lepergő tized másodpercekért, nem éreztem a teret, ami befog adta élettelen testemet.

A végtelen idő egyetlen élménnyel ajándékozott meg itt, ezen a senki földjén, ebben a kietlen

ltak világában: az érzéssel. Az érzéssel, mint hatalommal. Léptem egyet a végtelen idő semmij alpam alatt a néma másodpercek zuhogója roppant meg: egy parányi tócsába léptem. Még egyet lé s a tócsa mély óceánná dagadt. Biztonságban éreztem magam. Érzéssel, tudással, az idő anyagá aggal, ami a végig itt fog tartani ebben a halálos csendben. Csipp, csepp. Csipp, csepp. Csipp…

Ahogy az óceán felszínén lépkedtem, a lelkem végre megváltásra talált. Béke volt. Örökké tart az enyém volt. Továbblépkedtem… Tovább… Csipp, csepp… Fülsiketítő, halálos csend. A vízcseppek hívogató szava… Csipp… csepp… Olyan mélyen lélegeztem be az éltető levegőt, hogy a tüdőm majdnem belehasadt. Fellendültem az ágyon, s kinyitottam a szemem. S szembe találtam magam az óceán élményével. Megvilágosodott minden, hirtelen minden nevetségesen egyszerű, s mégis halálosan komoly vo lt.

Ráemeltem a tekintetemet. Jeremy kékes kristályszemének ragyogását opálossá tette az a dereng mi makacsul vont leplet a szeme elé. Megadta magát, lassan legördült az arcán, de még időben inyújtottam érte a kezem, hogy megmentsem az életét. Az, ahogy a tenyerembe érkezett, szin te földrengésként visszhangzott a fülemben. Az univerzum átértékelődése... – Helena? – Megteszel nekem egy szívességet? – kértem. Tágra nyíltak a szemei. – Persze, bármit, mondd! – Hoznál nekem egy pohár vizet?

Egyre döbbentebben nézett rám, de bólintott, felkelt az ágyról és kiment a fürdőbe.Jennifer v t itt maradt mellettem. – Helena… jól érzed magad? – kérdezte. – Tökéletesen. Minden fájdalmam elmúlt. – Most… éppen most… jöttél vissza… Hel, egy… percen át… nem… nem dobogott… a szíved… – Biztos voltam benne, hogy valami ilyesmi történhetett. Jen, nincs semmi bajom. Már jól v agyok.

Jeremy visszatért. Letérdelt mellém, s remegő kezekkel felém nyújtotta a vízzel teli üvegpoha . – Köszönöm – mosolyogtam rá. – Nyugodj meg, Jeremy, elmúlt. Nem tudott válaszolni.

Lassan az ujjai köré fontam az ujjaimat, s átvettem tőle a tárgy stabilan tartásának látszóla

n nehéz feladatát. Amint hozzáérintettem ujjaimat a pohár tatalmához, le kellett hunynom a s zemem. Megborzongtam. Aztán a számhoz emeltem a poharat, s belekortyoltam a hűsítő italba. Az éltető víz minden drága cseppje áthatott, s új, nyers erővel ajándékozott meg. Tudással. tossággal. Visszaadtam a poharat Jeremynek, aztán egy szó nélkül felugrottam, s kiszaladtam a szobából. A két testvér teljesen feleslegesen kiáltott utánam. Senki nem tudott volna megállítani.

Majdnem elbotlottam a bejárati ajtó küszöbén, de csak tovább szaladtam, ki az ajtón, le a lép kokon, át a köveken, a homokon, a földön, mindenen… egészen a folyópartig. A Pistol vize moso ygósan csillant meg a halvány napfényben.

Éreztem minden egyes vízcseppet. Éreztem az állagukat, az összetételüket, a sűrűségüket, a kö z egész természetüket. Mindent tudtam róluk, s e minden tudás következtében – most, hogy mind megértettem és minden átértékelődött –, örömkönnyek gyülekeztek a szememben. Jeremy és Jennifer akkor érkeztek meg mellém. – Mondd, mi a…?

– Emlékszel a legelső indikációdra, ami miattam kínzott? – fordultam Jeremy felé. – Emlékszel egy megfejthetetlen kilétű ellenséged minden egyes este a halálba üldözött? – Hel, hogy jön ez most ide?

– Azt mondtad, az álmok mindig kétféle kimenetelűek voltak. Vagy elégtél… vagy egy jéghideg t tottak bele.

Mélyen belefúrtam a tekintetem az övébe. Megdöbbent, mert látta az elképzelést és az érzelmei még nem tudta, hisz nem hitte el, és nem érthette.

Visszafordítottam a tekintetem a víztükörre. A fény ráérősen táncolt a vízcseppek rohanó gyor nyújtottam a kezem a víztükör felé… el akartam érni. Minden egyes vízcsepp megállíthatatlanul t előre, egymásba kapaszkodva. Kiválasztottam pár összekapaszkodott vízcseppmolekulát, elvála ottam őket a kavargó folyamtól, a testvéreiktől. A puszta akaratommal. Varázslatszerű volt az egész. A lelkem csordultig telt boldogsággal, amint a vízcseppek ki emelkedtek a folyóból.

Kicsordultak a könnyeim. Ennek így kellett lennie. Heteken át kellett azért szenvednem és küszködnöm, hogy végül megéljem ezt a csodát. Én tettem, a saját akaratomból tartottam ki enn amíg a természet, az alkotóm kínzott… s megajándékozott ezzel a leírhatatlan erővel és örömm en a percben eltöltötte a lelkemet. A nagy vízcsepp megérkezett elém, s ahogy leereszkedett a tenyerembe, felvette eredeti , szabálytalan, tócsaszerű formáját. Elnevettem magam, s egyre hullottak a könnyeim. Ráemeltem az elhomályosult tekintetem Jeremyre. Döbbent arccal méregetett, fel-le járt a t ekintete rajtam. Csak nevetni tudtam az arckifejezésén. – Nem… nem lehet… – szólalt meg mögöttem Jennifer. – De, lehet – válaszoltam.

– Nem, nem lehet! – erősködött megrökönyödötten. – Oké, rendben… de gyújts tüzet, most azonna

Tudtam, miért kéri ezt tőlem. Hagytam, hogy a vízcseppek szétfolyjanak az ujjaim között, viss a oda, ahonnan jöttek. Lehunytam a szemem, s igyekeztem a tűz nyers erejével átjártatni a lelkemet. Arra gondoltam, mennyire fájt mindenem egy fél órával ezelőtt, hogy mennyire sze nvedtem. A fájó emlék szétterjedt az egész lényemben, dühként, keserűségként: tűzként. A nara

anatokon belül ott lobogott a bal kezemben. A két testvér csak meredt rám. – Nem igaz… – lehelte Jennifer. Annak érdekében, hogy megbizonyosodjon az igazságról, a jobb kezemmel újabb vízcseppeket eme ltem ki a Pistolból, amelyek a tenyeremben megtalálták tökéletes helyüket. – Két… két elem… egyszerre? – hebegte Jennifer. – Ezek szerint! – nevettem el magam megkönnyebbülten. – De…

– Ez mindent megmagyaráz, Jen – vágott a szavába Jeremy. – Egyszerűen mindent. A vére bizonyt nságát, a rohamait, a fejfájásait… mindent… Hogy érzed magad, Hel?

– Soha nem éreztem magam még ilyen jól! – vágtam rá boldogan. – Energikusan, kiegyensúlyozott atatlan… elképesztő… Jóval megkönnyebbültebbnek láttam, mint amikor felébredtem a haláltusámból. Újra elfutotta a a könny. – Már azt hittem, elveszítelek… Elcsuklott a hangja, s aztán olyan szoros ölelésbe zárt a karjaival, hogy én is csak egyre jobban sírtam a vállába. – Soha nem fogsz elveszíteni – rebegtem. – Soha. Lazított az ölelésén, s lágyan megcsókolt, ami teljesen megnyugtatta a lelkemet.

– Alig hiszem el… Ilyen nem történhet meg, ez képtelenség! – rázta a fejét. – Hogy kifejlődjö y másik elem? Ez döbbenetes! – Jól tudod, hogy nem vagyok mindennapi – mosolyogtam rá. – Az biztos! – bólintott, s újra a karjaiba zárt.

– Várj, engedj el… látnom kell… látnom kell Jetet és Angelát! Hol vannak? – Gyorsan letörölte met. – És Lilah-t meg Briant… Te jó ég, mindenkit látnom kell! Most azonnal! – Jennifer felé dultam. – Hogy van Angela?

– Stabilizáltam, de valószínűleg nem maradhat itt sokáig. A szülei is szervezkednek… végül is m őket. Máris szaladtam vissza a házba, s azonnal felrohantam a lépcsőn. Az emeleten egyenesen b eleütköztem abba, akit kerestem. – Jesszus, mi a…? Ahelyett, hogy hagytam volna beszélni, inkább szorosan átöleltem Jetet. Lehunytam a szem em, s mélyen belélegeztem a hajának illatát, s az örömtől túlcsordultan elnevettem magam. Egy apró pillanaton múlt minden.

Belemarkoltam Jet pólójába, és erősen magamhoz szorítottam. Villanásnyi emlékképként tért vis az az este, mikor először beszéltem vele azok után, hogy megtudtam, kik a Gyógyítók. Eszembe utott a rettegő tekintete, miután megtudtam a titkukat. Később megnyugodott, s azon az e

stén fűződött rendkívül szorosra a kapcsolatunk. Azóta sok minden változott… ő tizenhat éves ebb testileg és lelkileg is, komolyabb és határozottabb – de mégis ugyanaz az önfeláldozó, ön n kis kamasz volt, mint egy éve. Számomra mindig is az lesz… – Utoljára mondom, hogy eressz el, mert a lelket is kisajtolod belőlem – morgott.

– Bocs! – nevettem sírós hangon, s elengedtem. Értetlenül nézett rám. – Sajnálom, én csak ann yira szeretlek! Gyanakvó tekintettel nézett rám. – Mit ittál?

– Vizet! – vágtam rá szélesen vigyorogva. – És most minden annyira más… úgyse fogom tudni elm ! Jaj, Jet… megszűnnek a rohamaim, biztos vagyok benne! Átformálódtam, átalakultam… most mind n más… az alkotóm megajándékozott, és ez egyszerűen hatalmas lehetőség! Annyira örülök! Hol v

Azt kérte, most ne menjek a barátnőjéhez, mert pihennie kell. Lementünk a földszintre, és a n tájékoztatta őt a történtekről. Jet elfehéredett döbbenetében. – Ez nem történhet meg – jelentette ki halkan. – De megtörtént, érzem, tudom! A testvéreid szemtanúi voltak, hogy…

– De akkor sem történhet meg! – emelte fel a hangját, a szemét rám meresztve. – Nincs értelme cs logika benne, nincs indíttatása! – Jaj, Jet, könyörgöm…

– Komolyan beszélek, Helena. Ez nem normális Boszorkányok közt. Egy Boszorkány attól olyan, a ilyen, mert egy elemmel a belsőjében született. Abnormális dolog, hogy kialakuljon benne d egy… ráadásul az eredeti elemed mellett… és a pont a víz… nem lehet… valami baj van veled. ami történik, és nem jó, hogy történik, mert ennek így nincs értelme! Komolyan aggódom! – Egek, fogd már be! – sóhajtott Jeremy. – A lényeg, hogy… – Igen, tudom, mi a lényeg, de akkor is… nincs célja a dolognak! Kell, hogy legyen célja! A természet nem alkot feleslegesen.

– Azt én is tudom – feleltem. – Még nem tudjuk, mi a cél. Talán el kellett nyomnia a vérengző bennem…

– Ezzel ne gyere! – szögezte le Jet. – A tűz az tűz, semmi köze a gyilkosságokhoz, csak a hev természetedhez. Bármilyen másik elem birtokában is ehhez a módszerhez folyamodtál volna anna k érdekében, hogy levezesd… – Mi lenne, ha kellemesebb témára váltanánk? – kérdezte könnyedén Jeremy. – Nem lehet! – vágta rá Jet. – Ki kell találnunk, mi ez az egész! Féltelek, Hel – nézett rám Felkeltem, s lehuppantam Jet mellé a kanapéra. – Ne félts, soha nem éreztem magam ilyen jól! – mondtam, s homlokon csókoltam. Hosszasan nézett rám, bizonytalanul, távolságtartón. – Jeremy, tudnod kell, hogy ez mit jelent – mondta halkan Jet, még mindig rajtam nyugt atva gyanakvó tekintetét. – Mit? – kérdezte a bátyja.

– Jól tudod. Csak rá kell nézni. Főleg, ha te nézel rá… Elfordította a tekintetét tőlem, s mélyet sóhajtott. – Mi a baj? – kérdeztem. – Semmi nem fog történni, Jet – hallottam Jeremy nyugodt hangját. Felkapta a fejét, s élesen nézett a bátyjára. – Gyere ide! Jeremy megcsóválta a fejét, és mellénk lépett. – Fogd meg a csuklóját! – folytatta Jet az instrukciók osztását. Ujjait körbefonta a bal csuklómon. – Elmondanátok, hogy mi történik? – kérdeztem. – Már nem vagy olyan meleg. Jetre bámultam. Fél percen keresztül kerestem a tekintetét, de ő csak a bőrömet nézte. Aztán yhez fordultam, de nem látszott nyugtalannak. – Ez nem jelent semmit.

– A hő kiegyenlítődik a véráramában, és emberi testhőmérsékletet eredményez. Ne mondd azt, ho s egy Boszorkány esetében! – jelentette ki Jet. – Nem… nem forró a vérem? – hebegtem. Azt hittem, rosszul hallok. Jet felállt, s a bátyjára bámult. – Meg fog változni, és ne mondd nekem, hogy ez nem lesz hatással mindegyikünkre. – Túldramatizálod, öcsi – morogta Jeremy, s szúrós tekintetet küldött Jet felé.

– Talán. De talán nem – válaszolta Jet. – Én csak figyelmeztetlek mindkettőtöket – mondta hal ezzel a lépcső felé vette az irányt. Kétségbeestem a szavai hallatán, de eközben dühbe is gurultam. – Nem gondolod, hogy kicsit bunkó vagy? – kiáltottam utána. Megállt a második lépcsőfokon. – Csak előrelátó. Sajnálom, ha megsértettelek.

– Angela hogy viseli el, ha az éles eszed és előrelátásod miatt kivész belőled minden humánum ztem dühösen. Lehunyta a szemét, s erősen megmarkolta a lépcső korlátját. – Csak féltelek – mondta halkan, majd felsietett a lépcsőn.

– Ne foglalkozz vele, az önzése éppen megint a tetőfokára hágott. A szerencsétlenre ez is hul ban tör rá… – morogta Jeremy.

– Félt engem. De akkor miért ilyen... lehetetlen? – Shh! – csitított Jeremy, s megsimogatta a hajamat. – Mint mondtam, a lényeg, hogy itt va gy, és nincs semmi bajod. Lehunytam a szemem a duruzsoló hangjára, s elmosolyodtam. Megsimogattam világosbarna, angyali arcát, amire ő egy csókkal ajándékozott meg. Átkaroltam.

Olyan érzés volt, mintha fejest ugrottam volna az óceánba. Elmerültem a csókjában, s hagytam, hogy magával sodorjon a lehengerlő erő. Úsztam a mozdulataiban, az érzésben, amint lágyan a h jamba túrt.

Miután elvált az ajkamtól, hosszú másodperceken át megigézve nézett rám. Lassan végigsimított kamon az ujjával. – Igaz… igaza van… – Micsoda? – suttogtam.

– Soha nem éreztem ezt – mosolyodott el szélesen. – Ahogy megcsókollak, valahogy több, valaho y más… mélyebb… nem tudnám elmagyarázni. Tágra nyílt a szemem. – Más? Változott? Azt meg hogy…

– De ne értsd félre! – nevetett fel. – Nem lett jobb vagy rosszabb… más lett… úgy értem, több benne, mint ami eddig volt. Még jobban esik! Nincs gond, nyugi! – mondta, s újra hozzáérin tette az ajkát az enyémhez. Hagytam, hogy elvarázsoljon. Ahogy a lélegzete szétterült az arc omon, eggyé váltam az illatával. A gyönyör érzete találkozott azzal a leírhatatlan örömmel, a lakulásom miatt szabadult fel bennem, s újra könnyek fojtogattak. Beletúrtam Jeremy tinc seibe, s hozzápréselődtem. Így akartam maradni örökre. Hogyan is gondolhattam arra egy nappal ezelőtt, hogy elhagyj am őt? Képtelenség, hogy olyasmi megtörténjen. Szükségem van rá a túléléshez… Kipattantak a szemeim, s gyorsan elváltam tőle. – Ugye nem álmodtál? Mélyet sóhajtott, s lesütötte a szemét. Kelletlenül bólintott. – Ugyanazt, mint eddig – suttogta. Fájdalmamban lehunytam a szemem. Tehát még nem sikerült megelőzni a rettenetes sorsot.

– Nem baj – jelentettem ki. – Mindent megteszek azért, hogy elkerüljük. Nem lesz baj, ígérem. Mosolyogva bólintott, s megsimogatta az arcomat. – Nagyon remélem, hogy ezzel az egésszel megszűntek a rohamaid. – Én biztos vagyok benne. Érzem. Higgy nekem! – mosolyogtam magabiztosan. – Hiszek – nevette el magát. – Helyes. Akkor most azonnal menjünk be a városba! Látni akarom Lilah-ékat, és vissza kell m ennünk dolgozni! Ha még az öreg egyáltalán engedi…

Gyorsan összekészülődtünk. Fél óra múlva már úton voltunk Gold Beach felé. Jeremyt hosszú het

am ennyire vidámnak, s a jókedve az én magabiztosságomból és felszabadultságomból táplálkozot elen történt ez az átalakulás, de az egész belsőmet és lelkemet átmosta ezzel az új elemmel, t sokkal színesebben láttam a világot. Mindennel újra meg kellett ismerkednem, hisz újjászüle tem. Szükségem volt arra, hogy hosszú bezártság után ismét lássam a barátaimat, s visszatérje ti önmagamhoz. Mikor Jeremy leparkolt az üzlet előtt, azonnal kiugrottam a kocsiból, s máris szaladtam, hogy benyissak az ajtón a jól ismert csilingeléssel a fejem fölött. Ám korántsem abban a fogadtatásban lett részünk, mint amilyenre számítottunk. – Vedd le rólam a kezed! Utoljára mondom, hogy menj innen Brian! Menj! Gyerünk! – Könyörgöm, nyugodj meg, egyszerűbb lenne, ha meg tudnánk… – Már mindent megbeszéltünk. Takarodj innen! – Kérlek… – Menj már! Brian eleresztette Delilah kezét, s majdnem félrelökött minket, úgy viharzott ki az utcára. Tátott szájjal, földbe gyökerezett lábbal meredtem Lilah-ra, aki leroskadt egy székre, s egy folytában nyelte a könnyeit. Jeremy ösztönösen feltépte az ajtót, és Brian után ment. Nem tudtam, mi történik. Igyekeztem felocsúdni a sokkból, majd Lilah-hoz léptem. – Mi volt ez az egész? – kérdeztem rémülten. – Mindegy… úgyis mindegy… – mondta, miközben egyre potyogtak a könnyei. – Egyáltalán nem mindegy! Miért kiabáltál vele? Bántott? – Dehogy! – sóhajtott Delilah. – Csak… nem akarom látni. Nem akarom. Leültem mellé, s adtam neki egy zsebkendőt. – Nyugodj meg, rendbe jön! – Kétlem. A szakítástól öt percre semmi sem jön rendbe…

Összeugrott a gyomrom. Hirtelen eszméltem rá arra, hogy cserbenhagytam Lilah-t – már régóta n m beszéltem vele, nem találkoztunk. Rettenetesen éreztem magam, nem tudtam, mióta vannak gondjaik Briannel. – Mondd el, mi ez az egész… Kérlek! Mérgesen letörölte a könnyeit, s mélyet sóhajtott.

– Egy hónapja hazudik nekem. Interneten keresztül tartja a kapcsolatot valami Tommal, aki Eugene-ba hívta a bandájába. El akar menni, mert minden feltétel és körülmény tökéletes a ngem is magával akar vinni. És ezt tíz perce közölte velem. És… és… úgy értem, mit képzel mag a családom, a munkám, a barátaim – akik mellesleg az ő barátai is –, és nem tudnék egy csapá zakadni tőlük, mert engem ide köt minden! Az ő kedvéért költözzek el innen? Mégis, mit képzel az egész életem csak róla szól?! Nem, nekem ki kell segítenem anyámat a pénzzel, itt kell len em velük! – És ő elmegy?

– Felőlem mehet, ahova akar! Nem akarom látni. – Lilah! Meggondolatlanság, amit tenni akar. Át fogja gondolni, és minden rendben lesz. Delilah rácsapott az asztalra. – Tudod mit?! Nem akarom, hogy átgondolja! Menjen a fenébe! Minél messzebb tőlem. Elegem v an belőle! Mélyet sóhajtottam.

– Lilah, annyira sajnálom, hogy nem tudtunk mostanában beszélni, de visszajövünk dolgozni, és minden megint a régi lesz.

– Azt nehezen hiszem. Ha nem tudnád, a válság még ennek a nyomorult államnak ebben a nyomoru lt kis szegletében is jelen van, ezért Mr. Bennett nem tud két alkalmazottnál többet fizet ni. Úgy látszik, maradok én és Tony. Brian mehet a fenébe, ti meg úgyis úsztok a pénzben, teh mindegy. Nekem viszont dolgoznom kell, mert az a vendéglátói vizsga semmit sem ér, itt n em tudom használni, de máshol sem fogom, mert anyámnak itt van szüksége a segítségemre. Csak nyeltem és nyeltem, és próbáltam feldolgozni a szavait. – Értem... – nyögtem ki. – Ennek így kell lennie. Roger és Adrienne elmentek Kaliforniába, Brian elhúz Eugene-ba, t i sem fogtok sokáig itt maradni, vannak álmaitok, lehetőségeitek, van… mindenetek. Nekem i s vannak álmaim, csak, sajnos, a jelenlegi helyzetből ítélve, nem fogok egykönnyen eljutni az orvosi egyetemre. Itt fogok maradni, és segíteni…

– Ezt századszorra mondod, a fenébe is! Hagyd már abba, kérlek! Meg kell nyugodnod, aztán átg ndolni ezt az egészet. Anyukádnak nincs rossz munkája, egyedül is el tudja tartani a húgai dat. Lehet, hogy Eugene-ban több lehetőséged lenne – próbáltam érvelni. – Csak próbálom objek a helyzetet. Nem gondolod, hogy így van? Megcsóválta a fejét. – Nem akarok gondolkodni, hagyj… Ekkor kinyílt az ajtó, s bejött Jeremy. Erre Lilah felkapta a fejét, és határozottan kijelen tette: – Nincs szükségem a pátyolgatásodra! Megvagyok nélküle. Jeremy széttárta a karjait. – Miért van az, hogy te vagy ma már a harmadik nő, aki ezt mondja nekem? – Nos, akkor lehet, hogy el kéne gondolkodnod rajta – felelt Lilah nyersen.

– Sajnálom! – nézett rá Jeremy komoran. – Ne aggódj, minden rendben lesz, Brian le fog nyugod i, csak idő kell neki. – Jeremy! Nem érdekel. – De igenis érdekel, és még át is fogod gondolni, hogy elmenj vele. Át is kéne gondolnod. Lilah csak legyintett, s lehajtotta a fejét az asztalra. Jeremyre tekintettem. – Tisztában vagy vele, hogy kiteszik innen a szűrünket?

– Igen – morogta. – Bele fogtok roppanni anyagilag – hangzott Lilah gúnyos hangja. Jeremy a lány mögé lépett, a vállaira tette a kezét, s erősen ránehezedett. – Áú, mit művelsz?! Idióta! – Ha beleroppanunk, majd kérek kölcsön tőled – mondta könnyedén, s megcsókolta a lány haját. – Hülye – morogta Lilah, de elnevette magát. – Mostantól gyakrabban tudunk találkozni, és mindent megbeszélünk, rendben? Nem hagylak maga dra, ígérem. – Köszönöm… – rebegte Delilah fátyolos hangon.

Egész délelőtt ott maradtunk vele, s igyekeztünk felvidítani. Biztos voltam benne, hogy mi nden meg fog oldódni közte és Brian közt. Együtt ebédeltünk, majd Jeremyvel hazafelé vettük a t.

Sötétkék felhők gyülekeztek a tenger felett. Amíg ő vezetett, én csendben figyeltem a fényvis k változását és a felhők kavargását a szél örvényében. Felemelő érzés volt, hogy szemtanúja l dorlásának. – Esni fog – jegyeztem meg halkan. – Valószínű – nevetett Jeremy. – Szeretném, ha esne. Akarom, hogy essen. Látni akarom. – Szerinted tudnád befolyásolni? Ránéztem, majd lassan visszafordítottam a tekintetem a sötét felhőkre. – Nem tudom… nem akarok beleavatkozni. – Akkor csak élvezd! – mosolygott Jeremy. – Azt fogom tenni, ne aggódj. Talán fél óra, és esni fog.

Megkértem, hogy húzódjon félre az úton, mert egyszerűen ki kellett szállnom, s bele kellett s ippantanom a páradús, sós levegőbe. Eltöltötte a tüdőmet és az elmémet is, a friss illat megb .

Mikor hazaértünk, azzal szembesültünk, hogy Angelát elvitték a kórházba. Jet most nem tartott le, mert Jennifer ráparancsolt, hogy hiába tud nagyon sokat, néha muszáj bejárnia az iskoláb a.

Délután Jettel ismét vitába keveredtem az új képességem miatt. Rendkívül makacs módon ragaszk véleményéhez. – Te tudod a legjobban, hogy a természet nem alkot feleslegesen, Helena.

– Jól tudom! És akkor mi van, ha megajándékozott vele? Biztos kiérdemeltem, vagy mit tudom én – nevettem.

– Gondold végig! Heteken keresztül szenvedtél azoktól a rohamoktól, és most csak úgy kapsz eg bb elemet?!

– Hol a logikád, Jet? A kettő összefügg! – vágta rá Jeremy.

– Miért függne össze? Van bizonyítékod rá, hogy az egyikből következik a másik? Nincs. A term eg nem kérdezhetjük meg, mivel… á, már azt sem tudom, miről beszélek! – Hívd, aminek akarod, Anyatermészet, univerzum, vagy akár… Isten… de létezik. – Szerinted Isten egyenlő a természettel? Mikor váltál ateistából deistává, Helena? – Mikor fejezed be a szavaim kiforgatását, Jet? Mosolyra húzta a száját. – Soha. Jeremy elnevette magát, de én csak a szememet forgattam. – Különben is, a legközelebbi rohamod alkalmával megtudjuk, mi is ez az egész. – Nem lesz több rohamom! – Jet, fejezd már be, kérlek… – sóhajtott Jeremy. – Nem tudhatjátok!

– Jennifer szerint is rendben van a vérem, és tökéletesen érzem magam! Szállj le rólam! Tudom ttól félsz, hogy kivész belőlem a tűz, ami azzá tesz, aki vagyok, de azt nem engedem! Meg fo gom tanulni használni ezt az elemet is, és erősen fogom uralni egyszerre mindkettőt. Ez a célom. Most, ebben a pillanatban, csak ennek tudok élni. Ez a legfontosabb, Jet. N e dumálj itt nekem mindenféle hiányzó bizonyítékról és az elméleteidről, mert te soha nem fog amit én most érzek! Te csak egy Gyógyító vagy! És hogy ha nem fejezed be… Elhallgattam. Valami észhez térített. Jet felvonta a szemöldökét. – Csak egy Gyógyító? Félpercnyi kínos csend után Jeremy szólalt meg: – Nyugodj meg, Hel, ne figyelj rá… – Mit értesz ezalatt? – faggatott tovább Jet.

Nem tudtam válaszolni. Olyan érzés kerített hatalmába, hogy azt hittem, kicsattanok a benn em felgyülemlett energiától. Elállt a lélegzetem, aztán egy szó nélkül ott hagytam a nappalib fiúkat, és kirohantam a szabadba.

Igaz! Tökéletes megérzés! Az élet forrása szakadt alá az égboltból: megeredtek az ég csatorná rmájában hullott a földre az, amire úgy éreztem, évek óta vártam már. – Esik! – sikítottam teljes erőmből, mikor visszarohantam a nappaliba. – Ó, te jó ég, most mi lesz… ? – hallottam Jet unott hangját. – Nem érted, esik!

Kiszaladtam a folyópartra, és széttárt karokkal fogadtam be az éltető energiát. Minden egyes sőcsepp, ami a bőrömet érte, áldásként szállt rám s vésődött bele az emlékezetembe, és úgy ér is. Az ég teljesen elsötétült, a nap alig pislákolt a felhők takarásában. Lágy szellő támadt, z eső egyre hevesebben simogatta a bőrömet. Ez maga volt a Paradicsom.

A föld nedvessé vált. Ösztönösen lerúgtam a cipőmet és levettem a zoknimat. Boldogan lépdelte , lucskos földön, s képtelen voltam abbahagyni a nevetést. Kinyújtottam a tenyeremet, s ar ra összpontosítottam, hogy minél több esőcseppet vonzzak magamhoz. Próbáltam hatást gyakoroln gravitációra. Amikor a megvadult víztükrű Pistolra tekintettem, még merészebb ötletem támadt Letérdeltem, s a talaj fölött jó pár centiméternyire helyeztem el a tenyeremet. Lehunytam a szemem. Próbáltam nagyon erősen koncentrálni, hogy sikerüljön. Egy víztükröt képzeltem magam elé. Olyasvalamit, mint egy bizonytalan, megfoghatatlan termés zetű táncparkett, ami vízcseppekből építkezett. Megpróbálkoztam a szemem kinyitásával. Eltátottam a számat. Mindent lehet, csak akarni kell.

Ott lebegett a képzelet alkotta víztükröm harminc centiméternyire a felázott talajtól. Az ujj im hegyével kapcsolódtam hozzá, s mikor felálltam, még mindig ott volt, azon a kis helyen. Újra lehunytam a szemem, s még erősebben koncentrálva, megnöveltem a méretét. Egyre több víz ből táplálkozott. Amikor már biztos voltam a dolgomban, eldöntöttem, hogy nem állok meg. Kihozok belőle anny it, amennyit csak tudok. Lehunytam a szemem, mikor felléptem a saját kis víztükrömre. Stab ilan álltam a megrendíthetetlen víztócsán – a talaj felett lebegve.

A boldogságtól ismét kicsordultak a könnyeim. Megcsináltam! Én, egyedül! Legszívesebben felsi tam volna, de nem tudtam megszólalni, túl gyönyörűséges volt a vízcseppek hangjának játéka.

Lehunyt szemekkel, lassan, óvatosan előre léptem. Vizet éreztem a talpam alatt, de ugyan akkor szilárd anyagot, ami nem hagy cserben. Megtettem a második lépést, majd a harmadik at. Tudtam, hogy nem álmodom, mert nagyon is valóságos érzés volt. A víz minden egyes rezdülé valóságos volt.

Jeremy ott állt a tornácon, karba tett kézzel, az oszlopnak támaszkodva. Az arcára volt írva az, amit én is éreztem: ez igenis valóság. Lassan felé fordultam, s elkezdtem előre lépkedni A talpam alatt újabb és újabb esőcseppek gyülekeztek, s a víztükör-folyosómat alakították ki ikor elértem Jeremy elé, ő még mindig nem mozdult, csak a lábamat nézte és a fejét csóválta. et nyújtottam felé. Felnézett rám, s egy pillanatra ijedelmet láttam átvillanni a tekintetén. – Gyere!

Hosszú másodperceken át nézett mélyen a szemembe, majd, miután felismerte, hogy nincs más vál tása, levette a cipőjét és a zokniját. Megfogta a kezem, továbbra is csak a szemembe nézett, e nem mert megszólalni, se megmozdulni. – Utoljára mondom, bízz bennem! – kértem tőle. Mélyet sóhajtott, megszorította mindkét kezemet, és felkapaszkodott mellém.

Attól félve, hogy azonnal visszazuhan a földre, erősen belém kapaszkodott, s én is belé. Mell ttem állt, és épp olyan biztosan vigyázott rá a víztükör, mint rám. Mikor ki merte nyitni a s a kezemet fogva már meg tudta tenni az első lépést. Elmúlt a remegése. – Ez nem igaz… – De még mennyire, hogy igaz! – nevettem. – Elképesztő! – Már ő is nevetett megkönnyebbülésében. – Ugye, milyen hihetetlen? És tökéletes!

Bólintott. Mindketten csuromvizesek voltunk már, s az eső csak egyre jobban szakadt. J eremynek sikerült átélnie a lelkemben tomboló boldogságot, s perceken belül valóra vált minda amit elképzeltem, amikor úgy döntöttem, megalkotom ezt a természetfeletti tócsát: táncparkett Az örömtől túlcsordult lelkem vezetett, s a vízcseppek hangja tökéletes aláfestést adott a t Jeremy karjaiban minden csak még tökéletesebbé vált. Belekapaszkodtam az átázott ingébe, mik forrón, szenvedélyesen megcsókolt.

– Olyan érzésem van, mintha újra és újra beléd szeretnék… – suttogta, amire csak még jobban h m, s soha nem akartam elengedni. Azt akartam, hogy örökké tartson az eső.

Ám egy idő után visszavezettem Jeremyt a tornáchoz, s együtt léptünk le a víztükörről. Egyetl tásomra, a puszta akaratomra megadta magát annak szilárd tartása, s a tökéletes szerkezet öss eomlott, elveszett a talaj mély rétegeiben.

Forró víz alatt zuhanyoztunk, s utána a kellemes fáradtságtól végül ágyba mentünk. Jeremy a h ra lehelt csókokat, mikor kibukott belőlem a kérdés: – Változtam? – Nem… csak több lettél. – A több az változás – mondtam halkan.

– Az nem változott, amiért szeretlek – csóválta a fejét, s egy pille csókot lehelt az ajkamra z mindig benned volt, hidd el. Ne aggódj… most csak engedd meg, hogy végre szeretkezhe ssek egy Vízboszorkánnyal! – Mit vársz, talán az is más lesz? – nevettem. Vállat vont, s mélyen, szenvedélyesen megcsókolt. Egyáltalán nem tiltakoztam.

Kristálytiszta vízzel átmosva, tökéletes egyensúlyban, újjászületve éreztem magam. Végtelen ö , hogy egyszerre két elemet uralhattam: erősnek, magabiztosnak éreztem magam. Jet és Jen nifer pár nap elteltével megbékéltek a tényekkel, s mivel végleg megszűntek a rohamaim, elfog dták, ami végbement a szervezetemben. Jeremy pedig csak élvezte a hatást: tényleg úgy éreztem mintha újra belém szeretett volna.

Egy csodaként tekintettem a természet újabb ajándékára. Fogalmam sem volt arról, mivel érdeme m ki, de megszépítette a mindennapjaimat és a szerelmet, amivel Jeremyt szerettem.

S a tökéletes mindennapjaimból már csak egyvalaki hiányzott. Valaki, akiről azóta nem hallott m, hogy a részeg esténk után hazahozott. Hiába hívtam, nem vette fel, s ő sem hívott. Nem aka tam rá gondolni, de valahogy mégsem tudtam kizárni a hangját, a szemét és a mosolyát az elmém Tudtam, hogy Jeremyre kell koncentrálnom, és nem rá. Talán hiba volt az egész. Talán nem kel lett volna megismerkednem vele, s akkor nem lenne ez a zavar a fejemben…

Közeledett a szeretet ünnepe, de Delilah és Brian esete közel sem oldódott meg. Higgadtan megbeszélték a dolgot, s Lilah is fontolóra vette a költözést, de végül úgy döntött, itt mara viszont elment Eugene-be, miután Lilah-val úgy döntöttek, megpróbálják a távkapcsolatot. Ez c átmeneti megoldás volt, s tudtam, hogy ezzel még nincs vége.

De mindent összevetve, úgy tűnt, az életem nyugodt, kiegyensúlyozott ritmusba lépett, s ezt leginkább a Jeremyvel eltöltött időnek köszönhettem. Minden figyelmemet az új erőmnek és neki teltem. A viharos időszak beköszöntével ismét megnyúltak a hűvös esti órák, s egyre több időt dalló előtt, a kanapén, egymás karjában.

Egy ilyen lusta délután alkalmával történt az, ami hosszú időre vihart költöztetett a szívemb m tudtam szabadulni tőle. Soha nem tudtam szabadulni tőle. – Jen, hogy van Martin? – kérdeztem Jennifertől, aki a fotelben olvasott egy magazint.

– Köszöni szépen, jól. Most éppen egy dilettáns nővérnek udvarol – felelt, fel sem pillantva k a csajnak már a fél város járt az ágyában. Martin tudja, hová kell menni. – Egy dolgot mégiscsak neki köszönhetek: azt a parfümöt, amit nekem passzoltál át. – Használd egészséggel, továbbra is – mormogta válaszként. Ekkor szólalt meg a telefonom. Gyorsan felvettem az asztalról. – Halló! – Helena, én vagyok. Összeugrott a gyomrom, s kibontakoztam Jeremy karjaiból. Ösztönösen felugrottam a kanapéról, próbáltam csillapítani az izgalmamat. – Greg… szia! Hogy vagy? Régóta nem… – Figyelj rám, Helena! Mindent átgondoltam. El kell menned abból a házból, minél előbb. Most nnal. Elállt a lélegzetem. Fogalmam sem volt, hogyan reagáljak. – Ho… hogy? – Most azonnal el kell menned onnan, nem jó, hogy ott vagy! Figyelj rám! Te nem vagy o davaló, és ezt te is jól tudod! Pakolj össze, én elmegyek érted. Nem maradhatsz ott tovább. Alig kaptam levegőt. A légszomjjal együtt azonban a düh is fokozódott bennem.

– Rendben, szóval úgy állunk, hogy heteken át hozzám se szólsz, most meg nekem rontasz azzal, hogy… Letette. Hosszú másodperceken keresztül hallgattam a telefon sípolását. S csak meredtem maga m elé. – Jól vagy? – kockáztatta meg Jeremy.

– Nem – jelentettem ki. – Nem vagyok jól. Megmagyaráznád nekem, hogy hetekkel ezelőtt, amikor azon a bizonyos délutánon kiharcoltam, hogy találkozhassak Gregoryval, miért nem voltál ma kacsabb, és miért nem állítottál meg? Miért hagytad, hogy elmenjek akkor? Ha erőszakkal is, d vissza kellett volna tartanod – lihegtem dühömben. A csuklóm köré fonta az ujjait. – Hé… nyugodj meg! – kérte. – Nem tehettem. Nem korlátozhattam a szabadságodat, ebben igazad t. Leroskadtam mellé. – Elegem van belőle! Azt érzem, hogy látni akarom, át akarom ölelni, tudni akarom, hogy van, miért nem hívott, de ugyanakkor legszívesebben bemosnék neki egyet. – Minden rendben lesz – susogta Jeremy, s megsimogatta az arcomat. – Csak egy jó nő kéne neki, mindjárt lenyugodna – szólalt meg Jennifer. Erre önkéntelenül is elnevettem magam. Sőt, még némi igazságot is láttam Jennifer szavaiban. szafeküdtem Jeremy karjaiba, s engedtem, hogy a simogatása megnyugtasson.

De nem lehettem sokáig nyugodt. Kipattantak a szemeim, mikor egy ismerős motor búgását hal lottam meg odakintről. – Ez ki? – kérdezte Jennifer. – Ez most komoly? – Jeremy hangjából dühöt hallottam ki. Felpattantam, az ajtóhoz futottam, majd feltéptem. – Mi a fenét csinálsz itt?! Hagyj békén! Gregory becsapta a furgonja ajtaját. Még soha nem parkolt le ilyen közel a házhoz. Odasi etett hozzám, s megragadott a vállaimnál. – Beszélnünk kell! Most azonnal. Kétségbeesetten néztem rá. – Nem értelek… Könyörgöm, hagyj békén! Mit akarsz tőlem, az ég szerelmére?! – El kell mondanom… – Vedd le róla a kezed! Összerándultam Jeremy dühödt hangjára. Gregory elengedett, de Jeremy rögvest ott termett mel lettem, és valósággal nekirontott Gregorynak. Megragadta a kabátjánál fogva, s hozzápréselte aját furgonjához.

Gregory nem védekezett, de nem is lett volna rá szükség. Jeremy ökölbe szorított keze megállt levegőben, ahogy gyűlölettel telin Gregory szemébe nézett. – Nyugodjatok meg, srácok… – próbálkoztam.

Kimondhatatlanul feszült és hosszú másodperceken át csak egymásra bámultak. Jeremy tágra nyíl mekkel meredt rá, pislogás nélkül. Aztán egy idő után lassan eleresztette Gregory ütött-kopot sekijét.

– Szép lett volna, ha még meg is ütsz! Én mondom el neki. Méghozzá most – szólalt meg Gregory zottan. – Mi történik? – kockáztattam meg. Jeremy nem mozdult, csak meredt maga elé. Gregory ellépett előle, s karon ragadott. – Mit művelsz? Engedj el! Jeremy! Mi folyik itt?

A tekintetét kerestem, de hiába nézett rám, nem látott. Valami más járt a fejében. A kék kris mében kétségbeesést láttam megcsillanni.

– Nem foglak bántani, csak beszélgetünk – mondta Gregory, ahogy az erdő felé húzott. Nem tudt ellenkezni az erejével. – Jeremy! Mi a fene folyik itt? – kiáltottam újra. Nem mozdult, csak ámulva nézett rám. Éreztem, nem fog utánam jönni. Gregory lazított a szorításán. A lábam mégis vitt előre az oldalán, nem tudtam hová. 4.

Viharos szél „Now I know

That I can’t make you stay

But where’s your heart…”

(My Chemical Romance –

Famous Last Words)

– Hová viszel? – Csak ide az erdő szélére, hogy nyugodtan tudjunk beszélni. Kitéptem a karomat a kezéből. – Most azonnal megmondod, hogy mit akarsz tőlem! Elegem van! Nem tudsz egyetlen kérdésem re sem egyenes választ adni! Ne kerülgesd többé, mondd már el, mi folyik itt! Tetszem? El akarsz vinni magaddal? Nem érdekel, az égvilágon semmiért se hagynám el Jeremyt, és ezt te n agyon is jól tudod! – kiabáltam neki.

Mélyet sóhajtott. De addigra már elég messze kerültünk a háztól, ezért Gregory nem hajszolt t – Nyugodj meg, kérlek! Beszélnem kell veled. Eljött az idő, nem húzhatom tovább. – Mondd már! Beleőrülök! – követeltem. – Nem olyan egyszerű. Hol is kezdjem… A tényekkel, igen. Nézd – belevájta a barna tekintetét zemembe –, én… hazudtam neked. Tágra nyíltak a szemeim. Aztán elismerően bólintottam.

– Na szép! Végül is, kinézem belőled. Azt se tudom, hogy ki vagy. Jetnek igaza volt, még én é rosszul magam miattad! Meginog bennem a szeretet, a bizalom a családom iránt, csakho gy veled lehessek, hogy időt áldozzak rád! Egy jöttment senkire! Takarodj az életemből!

– Ne kiabálj, nyugodj meg! – próbált csillapítani. – Sajnálom, nem tehetem meg. Nem vagyok ké

ilépni az életedből, nem megy. Figyelj rám! Hazudtam neked. Egyvalamit titkoltam előled, d e minden más igaz volt! Amit érzek irántad, az igaz! Szeretlek, Helena! Nem, nem úgy… te jó é , dehogy úgy! Kötődöm hozzád, szükségem van rád… Helena… én… mindenben igazat mondtam, kivéve – Nem érek rá egész nap! – szóltam rá dühösen. Erre idegesen a farmerzsebébe nyúlt, és a kezembe nyomta a tárcáját. – Mit csináljak ezzel? – Egyszer azzal viccelődtél, hogy lehet, nincs is jogosítványom. Van. De okkal nem mutatta m meg, amikor arra kértél. Nézd meg, benne van.

Kinyitottam a tárcáját, és megkerestem benne a jogosítványát. Magam elé tartottam, és… a mási kiesett a tárcája. Nem mozdult, nem vette fel.

Nem tudtam nyelni. A szívem dobbanását a torkomban éreztem, de a torkom beszűkült, úgy érezte nem kapok levegőt. Gregory neve után hat betű állt. Hat olyan betű, amelyek megingatták az egyensúlyomat. Egy F betű, amit egy E követett, majd dupla R, s még egy E után újabb R. – Ez az egyetlen dolog, amiben hazudtam. A vezetéknevem. Neki kellett dőlnöm a legközelebbi fának. Alig találtam meg a hangomat. – Ez… ez… ez mit jelent?

A tárcájáért nyúlt, visszatette jogosítványát, majd a zsebébe rakta. Közel húzódott hozzám, s tte a kezét. Ámulva néztem a sármos félmosolyra húzódó száját. A kusza, gesztenyebarna fürtje lógtak. – A bátyád vagyok, Helena.

Megállt az idő. Megkapaszkodtam a dzsekijében, s ő még közelebb húzódott hozzám. Semmi mást n m, csak a szél lágy suhogását a fák levelei közt, és az előttem álló lény lélegzetét. – Nem… nem… nem lehet… képtelenség… – Majdnem belehaltam, amikor elmondtad, hogy úgy hiszed, a szüleid még kiskorodban megha ltak. Ez nem így van. Értsd meg, minden igaz, amit meséltem neked, csak a nevem nem vo lt az. Florida igaz volt, a családi vállalkozás is igaz, az, hogy ott élnek a szüleim Miam iban. Hogy ott élnek a rokonaid. – Nem… nem... lehetetlen… – ráztam a fejem. – Nem az. Csak időre van szükséged, hogy megértsd és feldolgozd. Mindent elmondok, esküszöm! először valamit tisztáznunk kell… Ugye… ugye tudod, hogy… mi vagy?

Összerándult a gyomrom a kérdésétől. Rettenetesen féltettem az egyetlen, legnagyobb titkomat. Ami csak az enyém volt, senki másé. – Ha… ha arra… gondolsz… – A… természettel kapcsolatos… – próbálkozott Gregory. – Te tudod, hogy Boszorkány vagyok?! – Tudsz róla, ez remek! Már azt hittem… – Megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Ott Floridában… ti ezt tudjátok? – kérdeztem megszeppenve.

– Hát persze! – nevetett fel Gregory. – Még hogy tudjuk? Helena, egy napon van a születésnapu k! – Te… te is?

Őszintén, megkönnyebbülten elnevette magát, s bólintott. Türelmetlenül szegeztem neki a kérdé – Melyik elem? – Tippelj! – mosolygott. Ösztönösen a csuklója köré fűztem az ujjaimat. – Hát persze! Mindig is hidegebb volt a kezed! Akkor... csak az lehet.

Egyetlen pillanatban összesűrűsödött minden, ami a kapcsolatunkat jellemezte. Az ötlet, hogy az országúton rendezzünk fotóversenyt. A korlátok nélküli játék, a szabadság, a törvénytelen t mindig kihozott belőlem a kiszámíthatatlan viselkedésével. Amikor először szólított a nevem az utcán megfordulva azt láttam, hogy a szél belekap a barna fürtjeibe… – Levegő. Még szélesebbre húzódott a mosolya.

– És képzeld, én vagyok a család fekete báránya! Nemzedékek óta csakis a legerősebb elem muta meg a vérünkben. Tűzboszorkánynak vártak, ahogy téged is! De nem jött össze… Az unokatestvér is Tűzboszorkány. Tágra nyílt szemekkel néztem rá. – Van egy Boszorkány unokatestvéred?!

– Ahogy neked is! – mondta, és hirtelen szomorúvá vált. – Annyira sajnálom, Helena, hogy nem tál rólunk! Azt hittük, már nem élsz! Figyelj… El kell mondanom az egészet, hogy hogyan veszt ttünk el téged, meg kell tudnod mindent, minél előbb! – De, várj… szerintem valamit nem tudsz – vágtam a szavába. – Én… én két elemet uralok. – Tessék? – döbbent meg.

– Két elem lakozik bennem. Igen, én is tűzből vagyok. De… de… alig két hete egy másik elem is akult bennem. – Hogy micsoda?!

– Tudom, furcsa. Én is alig hiszem el. Emiatt voltak szinte naponta rohamaim. Egysze r felperzselt a vérem, egyszer pedig teljesen lehűlt. Felborult a hőháztartásom, és az lett a vége, hogy amikor a fájdalom a tetőfokára hágott, megszületett bennem a tűz ellentéte… a ví nincsenek rohamaim. Stabilan uralom a vizet is, a tűzzel egyetemben. Gregory elengedett, hátrált egy lépést, majd ámulva rám meredt. – Nem létezik… bi… biztos vagy benne? – Higgy nekem!

– Ez… ez… nem lehet! Ilyen… még sosem fordult elő, Helena. Én nem tudok ilyenről… Mi egy elem vérünkben születünk, nem kapunk utólag ajándékot a természettől.

– Pedig velem pontosan ez történt – bólintottam. – Nem tudom, miért, de két elemet uralok. – Lehetetlen… – csóválta a fejét. – Nem értem…

– Nem kell, hogy értsd! – mondtam szelíden, s közel léptem hozzá. – Én meg azt nem hiszem el, et mondasz… te a… a testvérem vagy? Hogyan lehetséges ez? Mindkét kezével megfogta az arcoma t.

– Emlékezz vissza arra, amikor először megláttalak! – kérte. – Láttam a hosszan leomló, sötét z arcodat, a szemedet… Felismertem az arcvonásaimat, anya arcvonásait! De ami ennél is f ontosabb… éreztelek! Éreztem a lelked, a véredet, a lüktető tüzet benne. Átjárta az egész lén lena! Tudtam, hogy te vagy az. Tudtam, hogy te vagy az, akit hosszú, hosszú évek óta ker esek, éjt nappallá téve, földön, vízen, mindenhol! És megtaláltalak! Soha, de soha nem foglak ereszteni. Vigyázok rád! Könnyek gyűltek fel a szememben. – Van… van… vannak rokonaim. Van…

– Családod! – mondta, és egy csókot lehelt a homlokomra. Lehunytam a szemem. – Most már minde rendben lesz… Nem vagy egyedül! Hadd meséljem el, amit még tudnod kell a múltról. Figyelj rá , nagyon! Sok évvel ezelőtt a családunk még Vancouverben lakott. Akkor Rick még nem születet t meg, és te is csak féléves voltál. Én… én hétéves voltam. Az történt, hogy egy őszi este he , és én kint voltam a parton, őrizetlenül… Nem tudtam mit tenni ellene, elfogott a vágy, és… zásegítettem a természet erejéhez. Még több szelet kavartam, szinte hurrikán erejűt. Egy olya rős természeti jelenséget, amit egy Oregonban élő Gyógyító hetekkel előre megálmodott. A test ránk támadtak. A szüleink nem Boszorkányok, és én egyedül nem tudtam felvenni velük a harcot, t gyorsan el kellett menekülnünk. Semmire sem volt idő, el kellett érnünk a következő gépet, Floridába vitt. A szomszédunk, anya jó barátja felajánlotta, hogy vigyáz rád, amíg összepako Emlékszem… nagyon tisztán emlékszem, hogy apám beparancsolt a kocsiba, beült a volán mögé, é pen vissza akart szaladni érted, amikor egy másik autó fékezett le a ház előtt. Kipattant be lőle három testvér, világos színű bőrrel. Halálra rémültem. Apa anyáért kiáltott, hogy azonna za a kocsiba, nincs semmire sem idő. Amint csattant az ajtó, apa rálépett a gázra. A reptéri g üldöztek minket, de ott már nem kockáztatták meg a hajszát. Sikerült feljutnunk a gépre. És udtunk magunkkal vinni… ott kellett maradnod annál az öreg nőnél. A szüleink rengeteget vesz ekedtek. Anya nem akart ott hagyni téged, de nagyon kockázatos volt visszamennünk. Mih elyt biztonságban éreztük magunkat Floridában, anya levelet írt annak a nőnek. Egy levelet, benne a végső elhatározással, hogy nem megyünk vissza. Hogy neveljen fel téged, és adjon meg eked mindent, amit csak tud. Külön megkérte rá, hogy ne azon a néven szólítson, ahogy eddig i mert téged. Aztán írt egy másik levelet is… neked. Úgy határozott, hogy csak később olvasd el dd meg az igazi… az igazi… – Nevemet. – Meg… megkaptad? Olvastad a levelet? Potyogtak a könnyeim. Bólintottam. Gregory elkapta a kezemet, és erősen megszorította.

– Minden az én hibám – jelentette ki. – Soha nem bocsátok meg magamnak azért, ami veled kelle t, hogy megtörténjen. Amióta csak az eszemet tudom, utánad kutatok. A saját lelkem üldöz, a l lkiismeret-furdalásom. Rád kellett találnom! És most itt vagy! Helena, minden rendben le sz! – Az arcomhoz emelte a kezét, s elsöpörte a könnyeimet. – Ne sírj! Kérlek, ne sírj, beleő ni látlak, arra emlékeztet, hogy milyen mélységes fájdalmat okoztam neked! Helena… egyetlen kishúgom…

A vállába temettem az arcomat, s ő mindennél szorosabb ölelésbe zárt a karjaival. Remegtem, h a tartott olyan erősen. Az információáradat rám zúdult, s úgy éreztem, biztosan csak álmodok.

– Én… én… azt hittem… – szipogtam a vállába – én azt hittem, hogy a szüleim… meghaltak… de… d

is van… – Mindent helyrehozok, ígérem! – simogatta megnyugtatóan a hajamat. Nem tudtam, milyen hosszan ringatott a karjaiban. Lassan megnyugodtam, ahogy a f riss illatát éreztem magam körül. – Az… azt sem tudom, hogy kellene viselkednem… egy testvérrel. – Szerintem ez így tökéletes! – nevette el magát.

– Mindig… mindig éreztem, hogy sokat jelentesz – suttogtam. – De… utáltalak azért, mert soksz napokig nem beszéltél velem…

– Időre volt szükségem, gondolkodnom kellett. Évek óta vártam erre a pillanatra, és… nem akar lszúrni. Meg kellett tudnod az igazat, és most egy család leszünk. Hazaviszlek. De nem rög tön Floridába, egyelőre csak el kell mennünk innen… Elengedtem a dzsekijét. – El… elmenni?

– Nem maradhatsz itt tovább – szólt rám határozottan. – Irtózom még a gondolattól is, hogy Gy együtt! Helena… hogy történt ez az egész, miért vagy te itt?

– Én… én… megmondtam, Jeremy elütött. Idehozott, és felgyógyultam… ő segített benne. Miatta k i. Előtte… előtte nem… – Nézd, fogalmam sincs, mi ez a dolog, ami ehhez a sráchoz köt. Azt gyanítom, hogy nem iga zi érzelmek, ugyanis tudhatnád, hogy egy Látóval van dolgod! – Nem… nem! Igenis igazi érzelmek, és szeretem őt! Tudom, hogy Látó, de ennek semmi köze… – Ó, te jó isten… – morogta Gregory. – Ne merd hazugságnak gondolni azt a világot, amiben már egy teljes éve élek! – Igen, épp ez a baj, hogy ilyen régóta… Hátrébb léptem tőle. – Elég! Fejezd be! Én nem megyek sehová! Nekem itt a helyem, ők a… ők a…

– A családod, ugye? – kérdezte gúnyosan Gregory. – Nem, Helena. A családod én vagyok. És a tö ott Miamiban. A családod semmiképpen sem három Gyógyító. Ezt verd ki a fejedből. Fogalmam sin s, miért tartottak itt téged ilyen hosszú időn át, hogy mit terveznek veled.

– Fogd be! – szóltam rá. – Az, hogy évszázados harc dúl köztünk és köztük, még nem azt jelent egyes Gyógyító a velejéig romlott, elvetemült, alávaló gyilkos! Ők hárman mentették meg az él ekik köszönhetem, hogy józan vagyok! Mert, tudod, előtte nem voltam az! Nem tudtam, hogy Boszorkány vagyok, nem tudtam semmiféle túlélésért folytatott harcról a Gyógyítókkal… Jeremy el nekem mindent! Ha nem tette volna meg, már beleőrültem volna! – Hogy mi van?! – tátotta el a száját. – Greg, én nem tudtam, hogy mi vagyok. Egy éve tudom csak. – Akkor… de hát… hogyan… – Anya nem írta le a levélben!

– De attól még… rá kellett volna jönnöd! Hisz az az elem ott tombol benned, ki kellett bontak znia.

– Nem! – kiáltottam fel dühömben. – Képzeld, nem minden szabályszerűen működik ebben a világb olc éven át tombolt bennem az a szerencsétlen elem! Nem tudtam, mi a fene bajom van, m iért érzem magamat szörnyetegnek legbelül. Tudod, hogy mi lett ennek a vége?

– Ne… Nem mondod komolyan… – nézett rám összetörten. – Most nézz rám, Gregory! Most gondold a az ártatlan, rég elveszett, drága húgocskád vagyok. Nem. Nem így van. Egy gyilkos vagyok, s emmi több. Embereket kellett gyilkolnom, hogy levezessem a bennem tomboló feszültséget. Ugye, nem így képzelted? Ugye, nem? Nekitámaszkodott a legközelebbi fának. Fájdalmasan lehunyta a szemét. – Leona megmondta, hogy ez lesz – suttogta. – Hogyan?

– Leo tudta. Ez volt a legfőbb érve arra, hogy menjünk vissza érted. Mert, ha idővel nem jöss rá a saját képességed mivoltára, akkor a túlélés érdekében ölni fogsz. Uramisten…

– Csak azt tettem, amit a levélben leírt. Hogy harcoljak önmagamért, legyek önmagam, még ha k mást is látnak bennem. Álljak ki a céljaimért. – De a sorok között olvasva megfejthetted volna, hogy arra célzott, Boszorkány vagy! – És ezt nekem honnan kellett volna tudnom?! – néztem rá a válaszért. De nem válaszolt, csak csóválta a fejét. – Annyira sajnálom…

– Sajnálhatod is – vetettem oda keserűen. – Jeremy egyfolytában arra kér, felejtsem el, ami t t, hogy az nem én voltam, nem én öltem… de hiába kéri. Nem tudom elfelejteni. Képtelenség. Ör nnem marad… – Mennyi? – suttogta fájdalmasan Gregory. Nagyot nyeltem. – Hét fiút öltem meg. Összeszorította a szemét, s ököllel a fa törzsére sújtott. – Nem akartam ezt… annyira nem akartam… az én hibám… – És tavasszal megöltem két Gyógyítót. – Micsoda?! – nézett rám döbbenten. – Gyógyítók támadtak rád? Bólintottam.

– Ráadásul nagyon aljas módon. Nem olyanok voltak, mint a Ravenek. Megvárták, amíg Jeremyvel ol kerülünk a birtoktól, és akkor jöttek el, hogy Jennifert és Jetet meggyőzzék arról, csatla nak hozzájuk az ellenem indított harcban. És tudod, ez az, amiért nem vádolhatod semmivel ezeket a testvéreket. Jeremy nem egyszer mentette már meg az életem. Én pedig azért öltem me g azokat a Gyógyítókat, hogy békén hagyják őket. Mivel engem üldöztek, és Jenniferék nem volt dóak segíteni nekik, ők is megsínylették a dühüket. Jet barátnője – és az én legjobb barátnőm em áldozata lett az egésznek. Tennem kellett valamit. Megöltem a Látót és a Ráolvasót, puszta

el. A Gyógyító elmenekült. Igen, azon az estén Gyógyító támadt Gyógyítóra, bármennyire is hih ngzik. Bármit megtennék a Ravenekért. Ők adtak életet nekem. Nem vagyok hajlandó itt hagyni ő et. Sajnálom, Gregory. – És ők is ennyire kötődnek hozzád? – kérdezte gúnyosan.

– Jeremy tiszta szívéből szeret. Az öccse a legjobb barátom. Jennifernek kezdetben ugyanolya n volt a hozzáállása, mint most neked. Fél éven keresztül kellett elviselnem a gyűlölködő tek megjegyzéseit. Aztán, amikor megtörtént az az eset… amikor megöltem a nővéreket… rájött, hogy azán fontos nekem, és hogy sohasem bántanám az öccseit. Rájött, hogy teljesen felesleges az a godalma, és hogy fel kell adnia az előítéleteit. Rájött… – Elég. Nem akarom tovább hallani – préselte ki a fogai közt Gregory. – Miért? – kérdeztem.

– Mert abnormális. Képtelenség, hogy egy fedél alatt élj velük. Képtelenség, hogy szerelmes l z ősi ellenségedbe. Ilyen egészen egyszerűen nincs. – Nem érdekel a véleményed. Nem tudsz elszakítani tőlük – jelentettem ki. Közel lépett hozzám, és megragadott a vállaimnál.

– Most nagyon figyelj rám, Helena! Te nem fogsz itt maradni – mondta, minden szót külön hang súlyozva. – Elviszlek innen. Elképzelni sem merem, Leo és Arthur hogyan fog reagálni, ha m egtudják, hogy egy éve az egyik legerősebb Gyógyító család leszármazottjai közt élsz. Leo öss lani dühében. Ismerem. Neki hiába bizonygatod a sztoridat, neki hiába meséled, miért bízol me egy manipulatív Látóban. A családod ott él Floridában, és minél előbb elviszlek hozzájuk. Ha r odakerülsz, soha többé nem fogsz visszajönni ide. Tudod, hogy miért? Mert érezni fogod, ho gy hová tartozol. Ott van Rick, akiben szintén a te elemed tombol. Ott van anyád, Leon a, akire rettenetesen hasonlítasz, csakúgy, mint a testvérére. Ott van Arthur, aki minde nt meg fog tenni azért, hogy egyben tartsa a családot. Itt az ideje, hogy felébredj, H elena. Tudom, minden az én hibám, én okoztam a szenvedéseidet. De ennek vége. Nem kell többé gyedül lenned, kétségek közt, Gyógyítók otthonában élned… Elviszlek oda, ahová tartozol. Haza gy ősi Boszorkány kúriába. Ott a helyed, ahogy nekem is. Most már nem kell távol lennem otth onról, már megleltem, amiért útra keltem. Együtt haza megyünk… és új életet kezdünk, egy csal Rettenetesen gyöngének és kicsinek éreztem magam a szavaival szemben. Kétségbeesetten néztem

– De… de… nem vihetsz el! – csuklott el a hangom, s a szememben könnyeket éreztem feszülni. – evaló vagyok… Jeremy mellett a helyem, ide köt minden…

– Ez egy álom volt, Helena. Végre kimenthetlek belőle! Semmi keresnivalód itt, az ellenségei d közt. Nézd, lehet, hogy egy időre jól kijöttél velük, meglehet… De ez nem lesz így örökké. megvárni, amíg rád támadnak. Nem akarom megvárni, hogy valami apró ok miatt megbomlik ez az á lítólagos harmónia köztetek! Hárman vannak, te pedig egyedül. De mostantól sosem leszel egyed itt vagyok neked én! És meg fogom előzni a bajt. Odaviszlek, ahová tartozol. És hidd el, amit én egyszer elhatározok, azt megvalósítom. Ha erőszakkal is, de elviszlek innen. Még ma. – Ne… kérlek… ne… – eredtek meg újra a könnyeim. – Nyugodj meg, csak jót teszek veled! Ha magad mögött hagyod ezt a helyet, akkor fogod c sak igazán érezni, milyen igazam volt. Hogy mennyivel könnyebb nélkülük! – mondta szelíden. – Nem igaz… nem könnyebb… szeretem őket… – szipogtam.

– De az igazi családod ősi, valós szeretettel vár téged már évek óta. Ott a helyed, oda köt m ami benned van. Nem pedig ide. Higgy nekem! Már képtelen voltam a beszédre. Erőtlenül megc sóváltam a fejem, és újra a karjaiba zuhantam. Erősen átölelt, a hajamat simogatta, s megnyug ató szavakat suttogott a fülembe. A karjaiban olyan biztonságban éreztem magam, olyan ősi

erő járt át, amit úgy éreztem, soha nem lehetne legyőzni vagy megszakítani. Egyek voltunk, eg vérből. Éreztem a szíve dobbanását, éreztem a hűvös érintését a nyakamon és a karjaimon. Tök egymást. Ahogy egyre tovább hallgattam a szívdobogását, megnyugodtam, s belém vésődött a dön lüktetése, a varázs, amit a szavaival és az ölelésével teremtett, az ültette el bennem a meg t. Így kellett lennie. Senki nem mondta, hogy könnyű lesz. Senki nem mondta, hogy nem fog fájni. Valakinek mindig kell hogy fájjon. Bármi történik körülöttem, valaki mindig szenve fog… Mert el voltam átkozva. Maga az Anyatermészet átkozott el. – Hozzám tartozol, egyetlen kishúgom! Nem hozzájuk. Keservesen bólintottam.

– Az idő mindent megold, hidd el! Össze kell pakolnod, minél előbb. Ha készen érzed magad rá, ek, tedd meg! – Rendben… – rebegtem.

– Én most nem megyek veled. Ha fél órán belül nem jössz ki, közbe kell avatkoznom. De nem aka semmiféle bonyodalmat okozni. A srác nem fog egykönnyen elengedni, de nagyon erősnek ke ll lenned! Figyelmeztetésként kavarok itt kint egy kis vihart… – Ne! – kaptam fel a fejem. – Kérlek… ne csinálj semmi ilyesmit, szükségtelen… – Muszáj – mondta keményen, a felhős eget pásztázva. – Azért, hogy ne jöjjenek utánunk. Mélyen, keservesen sóhajtottam. – Lehet, hogy nem lesz elég fél óra, Greg… ne csinálj semmit, csak… csak…

– Bízom benned – mondta, s újra a két tenyerébe vette az arcomat. – Gyorsan összepakolsz, elb , és ennyi. Remegve bólintottam. Fogalmam sem volt, hogyan leszek képes végigcsinálni.

– Erős leszel, Helena! – biztatott Gregory. – Sok mindent kibírtunk mi már, Boszorkányok. Meg tudod csinálni. Saját magad érdekében. – Istenem… ez rettenetes… nem tehetem ezt velük… – Meg kell tenned. Ők is képesek felejteni, úgy, ahogy te is. Gyerünk, menj! Minél előbb!

Kézen ragadott, és visszavezetett a házhoz. Erősen szorította a kezem, hogy erőt adjon. A ko csija közelében megállt, feltekintett az égre, s abban a pillanatban úgy láttam, a felhők elk zdenek kavarogni, s a szél is kicsit jobban fúj. Elengedte a kezem. – Várlak. Fél óra.

Bólintottam. Az egyre hevesebb szél erejével a hátam mögött, megindultam az ajtó felé. Az uto nycseppet is kitöröltem a szememből, mélyet sóhajtottam, majd egy határozott mozdulattal len yomtam a kilincset. Csak egy futó pillantást vetettem rájuk. Ott ültek mindhárman a nappal iban. Jeremy nem fordította felém a tekintetét, s én gyorsan átvágtam a nappalin. A folyosóra siettem, majd besiettem Jeremy szobájába. Kihúztam az ágy alól a kék táskámat, és még egy uta yra hajítottam őket, szélesre nyitottam mindkettőt, feltéptem a szekrényeket, és minden ruhát mit csak találtam, beléjük dobáltam. Gyors mozdulatokkal tettem, gépiesen, azt reméltem, talá így könnyebb. Kiemeltem az ingeimet Jeremy ingei mellől, s ekkor erősen össze kellett szo rítanom az ajkaimat, hogy uralkodni tudjak magamon. – Nem mész sehová.

Az ajtófélfának támaszkodott, s mozdulatlanul bámult rám. Futólag ránéztem, s szó nélkül tová Hiába csengett határozottan a hangja, a tekintete mindent elárult. – Fejezd be, Helena!

Kiürítettem az éjjeliszekrényem fiókjait. Mindent beleborítottam a kék táskámba, aztán a fürd ettem az irányt. Jeremy átfogott a derekamnál. – Nem… nem… Hel, állj le, ezt fejezd be, most azonnal! – Engedj el! – Tudod, hogy nem kell elmenned, tudod, hogy van választási lehetőséged! Képtelen voltam ránézni, a szőnyegre meredtem. – Megálmodtad. Ennyi, Jeremy. – Azért álmodtam meg, hogy amikor eljön ez idő, meg tudjam akadályozni! Nem mehetsz el, Hele na!

Hirtelen kiszabadítottam magam a karjaiból, és bemenekültem a fürdőszobába. Összeszedtem mind piperecuccomat, és bevittem a szobába.

Jeremy ott termett mögöttem, és ismét átkarolt. Lehunytam a szemem. Ez még belefér a fél óráb it még megengedhetek neki.

– Azt hiszed, ha ezt csinálod, akkor könnyebb lesz? Hogy akkor képes leszel rá? – suttogta a fülembe. – Miket mondott Gregory? Sikerült meggyőznie arról, hogy az elmúlt egy év csak átve olt? – Nem – mondtam határozott hangon. – Nem volt az. Minden igaz volt. De van, ami fontosab b, meg kell értened.

– Kettőnknél… semmi sem fontosabb! – Szembefordított önmagával. Nem ellenkeztem. – Nem lehetü egymástól, ezt te is tudod.

– Van egy családom, Jeremy. Ott várnak rám, csak arra várnak, hogy végleg elmenjek innen, ho gy végre teljes életet éljek velük! Ők megértenek, megértik a bennem lakozó szörnyet. Tudom, te is megértesz, de ez más. Én belőlük vagyok, hozzájuk tartozom. Pótolnom kell az elmulaszto t időt… Muszáj!

– Nem mész sehová! – rázta a fejét. Erősen magához húzott, átölelt, majd megcsókolt. Nem mozd viszonoztam az ölelését, sem a csókját. Így kell végigcsinálnom. Miután belátta, hogy nem megy semmire, a nyakamhoz hajolt, s ott éreztem a csókjait. Nem szabadott lehunynom a szemem, józannak kellett maradnom. A felsőm alatt futtatta végi g a kezét, s máris a farmerom gombjához nyúlt. – Fejezd be, elég! Kérlek! Mintha meg se hallotta volna. Kezdett magába zárni a friss citrusillat, s egyre nehe zebb volt nyitva tartanom a szemem. Hirtelen felkapott a karjaiba, s lefektetett az ágyra. – Jeremy, kérlek… csak megnehezíted… – Nem engedlek el! – suttogta, aztán újra megcsókolt, de sokkal gyengédebben, mint az előbb. rre már kénytelen voltam megadni magam. A gyomromban vágyakozás keltette hullámok fordulta

k meg körbe és körbe, és a hajához emeltem a kezem. Beletúrtam a fekete tincseibe, miközben ő ntén viszonoztam a csókját. Rám feküdt, s azonnal körbe fontam őt a lábaimmal. Az egész teste remegett a felgyülemlett vágytól. Jeremy ismét a nyakamra lehelt pille csókokat. – Ne csináld… – nyöszörögtem – nem megy… nem szabad… el kell mennem… Nem felelt. Elkezdte lerángatni rólam a nadrágomat. – Nem! Elég! Fejezd be, ezzel nem tudsz itt tartani! Ellöktem magamtól. Gyorsan visszahúztam a farmeromat, felpattantam az ágyról, s a vállamra v ettem a kíméletlenül nehéz táskákat. – Könyörgöm… tudod, hogy nem bírom ki nélküled… Nem válaszoltam, csak kiviharzottam a folyosóra, majd a nappaliba. Jennifer és Jet kétségb eesetten néztek rám. – Ne menj el… – szólalt meg fojtott hangon Jet.

Letettem a táskákat, s odasiettem hozzá. Felkelt a kanapéról, és azonnal körém fonta a karjai Erősen magamhoz szorítottam, s elhalmoztam a haját csókokkal. – Vigyázz magadra, kérlek! – Nem muszáj elmenned, van…

– Nem, nincs más választásom. Sajnálom. Boszorkány vagyok, ti pedig Gyógyítók. Ezek tények, J vagy ebben a családban az ész. Kérlek, értsd meg! Nem felelt. Jenniferre pillantottam, akinek a szeme tele volt könnyekkel. – Vigyázz rájuk! Mindkettőjükre! – suttogtam.

Bólintott, s közben kicsordultak a könnyei. Kibontakoztam Jet karjaiból, s a nővérét is átöle Ekkor láttam meg Jeremyt újra. Elléptem Jennifertől, és újra felvettem a táskákat. Az ajtó f tem az irányt. – Nem gondolhatod komolyan! Helena! – Jeremy döbbent, dühvel teli hangon kiáltott rám.

– Sajnálom! – feleltem tiszta szívből. – Meg kell tennem, esélyt kell adnom saját magamnak, h az lehessek, akinek születtem! Az ellenséged vagyok, te makacs idióta! Odarohant hozzám, lerángatta a vállaimról a táskákat, és a falhoz szegezett. Fogva tartott a ekintetével. – Ezt már ezerszer megbeszéltük! Nem érdekelnek az előítéletek, csak az, amit érzek irántad! al, de sokkal fontosabb és erősebb!

– De én nem az előítéletekről beszélek, hanem arról, hogy van egy családom odakint! – Könyörö szemem megtelt könnyekkel. – Azt hiszik, hogy már nem élek, hogy felemésztett a saját erőm! G eg évek óta keres engem! Ott a helyem velük! A fajtámmal, Jeremy, a véremmel egy helyen ke ll lennem! – De neked itt a helyed!

– Imádok itt lenni, értsd már meg! – kiáltottam keserűen. – Imádom a házat, a fenyőillatot, a t a koszos kis várost, imádok mindent, ami itt van! Legfőképpen téged, az ég szerelmére! De e kell mennem. A vérem, a szívem oda húz! Vissza kell térnem a forrásomhoz… a gyökereimhez, ho y végre megtudjam, ki vagyok valójában! Ki vagyok, ha Boszorkányok közt élhetek, úgy, ahogy a

kezdetektől fogva kellett volna! – Én tudom, hogy ki vagy! Egy csodálatos alkotása a természetnek, akit nekem teremtettek. Az enyém vagy, és ezt te is jól tudod! Potyogtak a könnyeim. Jeremy nagyon erősen szegezett a falhoz, de nem érdekelt. – Szeretsz? – kérdezte remegő hangon.

– Szeretlek, mindennél jobban! – sírtam. – És hidd el… soha, soha nem fogok mást szeretni, cs s téged! Te vagy az életem, a lelkem! Egy olyan világban, amilyennek nem kellene létezni e… ami már annyi bosszúsággal járt… Olyan sokat bántottalak már… nem akarlak tovább kínozni. – Tovább kínozni? Ha elmész, belehalok. Te is jól tudod. Megcsóváltam a fejem. – Eressz el! Mennem kell, vagy Gregory hatalmas vihart csinál itt… Hagyj elmenni, ne vár d meg, amíg vele is szembe kell nézned! Kérlek… – Van választásod… – Nincs, értsd már meg! – kiáltottam rá.

– Megnyugtatjuk a bátyádat, és megbeszéljük vele ezt az egészet. Elmondom neki, hogy minket n m érdekel az ellentét, elmondom, hogy… – Nem fog meghallgatni. Maga mellett akar tudni engem, és ez így is lesz. Sajnálom… eressz el, most már tényleg mennem kell! – Fejezd be ezt az őrültséget, ébredj már fel! – Nem! Te ébredj fel! Nekem nincs semmi keresnivalóm itt köztetek. Nem lázadok többet az alk otóm ellen. Szeretni foglak, életem végéig, azt nem ölhetem ki magamból! De nem itt. Nem egy fedél alatt veled. Mindketten el vagyunk átkozva, ezt te is jól tudod… – Nem mehetsz el! Összerezzentem, mert hatalmasat dörrent az ég.

– Engedj el! Eressz el, könyörgöm! Mennem kell, vagy ti fogtok megsérülni! Fogadd már el, kér ! Megrázta a fejét, de a tekintetében megláttam azt, ami darabokra törte szívemet. Feladta. Ki fogyott az érvekből és a lehetőségekből. – Nem veszíthetlek el… – mondta könnyekkel teli hangon. – Nem veszítesz el, szívem! Mindig szeretni foglak, hidd el nekem!

– Helena, ne tedd ezt velem! – Kétségbeesetten a karjai közé rántott. – Annyiszor megígérted, em hagysz el… annyiszor…

– Azt is megígértem, hogy soha nem foglak bántani, és mégis megtörtént – suttogtam erőtlenül. szerencsétlen világban az ígéretek képtelenek érvényesülni, már régen rájöttem… Sosem lehet t ordul úgy a világ, hogy magával rántson… örökre… – Ne mondj ilyeneket! Úgy szorítottam, ahogy eddig még soha. Mélyen belélegeztem az illatát, hogy soha ne felejtse

m el. Az inge anyagát, a hátizmai érzetét, a lélegzetét, mindent a fejembe és a szívembe vést udtam, később szükségem lesz rá, hogy erőt merítsek az emlékekből. Aztán kibontakoztam a karjaiból, mert meghallottam, hogy az eső záporként zúdul le az égből. enyerembe vettem az arcát, s igyekeztem letörölni a könnyeit.

– Figyelj rám! – mondtam halkan. – Ki fogod bírni! Tarts össze a testvéreiddel, és akkor nem z semmi baj. Élj nekik, élj értük! Szükségetek van egymásra. Ami kettőnket illeti… soha nem f tudni megköszönni azt, amit értem tettél. – Köszönd meg úgy, hogy itt maradsz… könyörgöm… – Shh! Nyugodj meg! Minden rendben lesz. Te vagy a legfontosabb az életemben, és nem a karom, hogy bajod essen. Vigyázz magadra, Jeremy! – Mélyet sóhajtottam. – Jaj, Jeremy… egyet lenem… tiéd a lelkem, örökre. És ezt te tudod jól. Összeszorított szemekkel bólintott.

Egy utolsó, hálával és szeretettel teli pillantással ajándékoztam meg Jennifert és Jetet. S m előtt én tettem volna meg, Jeremy nekem rontott egy forró csókkal. Az elmúlt év minden egyes másodpercét újraéltem ebben a pillanatban. Éreztem a megsebzett szívét, a kíméletlen szenved sókjában. S az örök, elpusztíthatatlan szerelmet. Aztán elengedtem.

– Szeretlek! – suttogtam utoljára, majd a táskáimat felkapva, kirohantam az ajtón. Szakadt a z eső, s kíméletlenül vad szél tombolt. Gregory elém sietett, elvette tőlem a csomagjaimat, s behajította a csomagtartóba. – Szállj be! Most!

Szótlanul engedelmeskedtem, s ő azonnal követett, majd becsapta az ajtót maga után. Indított , és rálépett a gázra. A Jeep kerekei erősebbek voltak a lehúzó sárnál. Megpillantottam a vör Ott állt Jeremy és Jennifer kocsija között, s türelmesen viselte a rá zúduló esőt. Mintegy b visszhangoztak a fejemben a hangok…

„Egy gyémántokból, vagy ezüstből, vagy mit tudom én miből kirakott nyaklánc, és egy… isten tu en drága kocsi? Miért? Jeremy, miért? Tényleg azt hiszed, hogy ez a lényeg?” „Nem, nem azt hiszem! Azért csinálom, mert szeretlek! Megbeszéltük, hogy miért kaptad azt a nyakláncot! Ha nem tetszik, megmondtam, nem kell hordanod! Nyugodtan dobd ki, nem ér dekel! Ezt viszont fogadd el tőlem, mert hetek óta szervezem Rogerrel, hogy meglegye n május elsejére!” „Nem, nem dobnám ki a nyakláncot, dehogy is… Nem fogom…” Nem fogom. Soha. 5. Könnyek nélkül „With the horses that you ride

And the feelings left inside

Comes a time you need

to leave all that behind…”

(Slash ft. Andrew Stockdale –

By the Sword)

Gondolatban írtam neki egy levelet. Ha lenne még egy esélyem rá, hogy elmagyarázzam, ha le nne esélyem jóvátenni, megírtam volna neki.

Drága Jeremy! Sose hidd azt, hogy a te hibád, és hogy meg tudtál volna állítani. Itt a helye m Gregory mellett, de tudod jól, hogy a szívemben a tiéd a legtöbb hely, s ez mindig is íg y lesz. Igazságtalan az élet, és úgy érzem, teljesen ellenem fordult. Ellenünk. Nem szabadot t volna megtörténnie ennek az egésznek egy évvel ezelőtt, hiszen most az alkotóm bosszúját ke megélnünk. Nem mi tehetünk róla. Nem te, nem én, nem is Gregory. A természet rendje, hogy táv l legyek tőled. Beletörődtem abba, hogy nem lehetek boldog, hiszen kiválasztott vagyok, nem pedig egy egyszerű ember. Örökké szeretni foglak.

Sosem ragadtam tollat. Túl félelmetes lett volna megírni és elküldeni neki egy ilyen level et. Csak száguldoztak a kétségbeesett, összetört, összefüggéstelen gondolataim, s kifelé bámu kocsi ablakán. Képtelen voltam sírni.

– Szevasz, haver! Greg vagyok, te idióta! Úton vagyok Los Angelesbe. Figyelj, megvan még az a lakás, amiről… Helyes, mert holnaptól szükségem lenne rá... Imádlak, te szemétláda! Hol zunk? Rendben… Tizenegykor ott vagyok, és hozok még valakit. Kösz, haver... – Alig jutott el a tudatomig, hogy Gregory telefonál, és a jövőnket, a jövőmet tervezi. Csakis Jeremy járt az eszemben.

Mit csinálhat most? Vagy dühöng, vagy teljesen összeomlott, biztos voltam benne. Reméltem, hogy Jennifer vigyáz rá… Nem engedné, hogy kiforduljon önmagából, ő tudja, mit kell tenni il helyzetben. Igen, ő vigyáz rá.

Gregory órák óta vezetett, s valószínűnek tartottam, hogy nem mert hozzám szólni, vagy tudta, gy most úgysem tudnék beszélgetni vele. Egyszer megállt, és hozott nekem valamit enni, akk or elmorogtam neki egy köszönömöt. Ettünk, újra elindult, s fogalmam sem volt, meddig tart e z még. Los Angeles nagyon messze volt. Próbálta elmagyarázni, hogy korábban egy ismerősével m gosztoztak ott egy lakáson, és most oda fogunk menni, ott fogunk lakni. Alig fogtam fel, amit mondott.

Hiába néztem ki az ablakon, nem láttam semmit. A lelki szemeim előtt csakis Jeremy arca lebegett, a kétségbeesett tekintete, amint felismerte, hogy semmit sem tud tenni az ellen, hogy elmenjek. Aztán megálltunk. Már sötét volt. Gregory egy motel előtt leállította a kocsit, s próbálta a ra hozni, hogy estére itt szállunk meg. Bólintottam, hogy tudassam vele, mégiscsak képes v agyok az alapszintű kommunikációra. Egy szobában aludtunk, egy francia ágyon. Éjfél körül bejött, és lefeküdt mellém. Nem tudtam Tízperces kínos hallgatás után végre megszólalt: – Nagyon utálsz? Beletelt egy kis időbe, mire megtaláltam a hangomat. – A bátyám vagy, nem utálhatlak. Zavartan felnevetett. – Ez nem teljesen így van… – Te csak azt teszed, amit tenned kell – mondtam.

Bólogatott, mintegy önmagát győzködve. Aztán lassan fölém hajolt, s egy apró csókot lehet a h . – Aludj! Jó éjt.

Másnap reggel újra elindultunk. Ahogy dél felé haladtunk, az idő egyre kellemesebbé vált, de hegyek és völgyek idegenül, egyre fenyegetőbben vettek körül. Az ismeretlen táj megrémisztet s az ürességet csak egyre mélyítette a lelkemben.

Amikor már kezdtem úgy érezni, hogy ez az út örökké tart, észrevettem, hogy egyre népesebb vá ellett haladunk el, s az összefüggő zöld rengetegben egy-egy nagyobb kúria is feltűnt. Aztán iértünk egy sokkal kietlenebb, erdőtlen részre. Gregory megjegyezte, hogy közeledünk az úti c felé. Próbáltam kizárni az elmémből az információt, s inkább lehunytam a szemem.

Nem sokkal később Gregory köhécselésére eszméltem fel. Forgalmas, sűrű utakon jártunk, s a kü egy pillanat alatt rám szakadt. Gregory viszont fokozatosan lassított, amint egyre erősebben köhögött, s úgy láttam, izzadságcseppek kúsznak le a halántékán. – Hé, minden rendben? – kockáztattam meg.

Megcsóválta a fejét, s jobb oldalra bökött. Odafordítottam a tekintetem: egy olajfinomító gőz ettem észre a távolban. Ahogy közeledtünk felé, Gregory egyre rosszabbul lett. Elzártam a lég ondicionálást, de ezzel semmit sem oldottam meg. – Nem… nem szoktam innen bejönni a városba… – köhögte ki a szavakat összeszorított szemekkel itt… nagyon szennyezett… – Nyugi, majd jobb lesz, ha beljebb megyünk. Vezetek én, csak mondd, merre menjek – mond tam neki. – Jó sokáig még csak egyenesen előre kéne menni… Megálltunk, és helyet cseréltünk.

Próbáltam az útra koncentrálni, és arra, hogy a bátyám nagyon rosszul van, így valamennyire e udtam terelni a keserű gondolataimat Jeremyről. Újra és újra végigfutottam az agyamban, hogy

a bátyám ül mellettem. A bátyám, aki szintén Boszorkány, méghozzá Levegőboszorkány, s most e d

– Ritkán fordul ez elő… – szólalt meg egyszer Greg, miközben még mindig verejtékezett, s prób va tartani a szemét. – Csak néha tör rám ilyen pánikrohamszerűen… ha olyan helyen vagyok, aho nem jártam, és nem ismerem a levegő összetételét. Mindjárt elmúlik, ígérem… – Semmi baj. Csak próbálj… kristálytiszta hegyi levegőre koncentrálni. – Kösz… – nevette el magát. – Szóval, hogyhogy benned két elem alakult ki? – Hagyj ezzel most, légy szíves! Nem tudok… nem tudom. Azon nyomban elvesztette a lelkes edését azzal kapcsolatban, hogy esetleg tudunk beszélgetni. – Sajnálom… Húzódj le valahol, átveszem a kocsit.

Meg is tettem. Aztán lehunytam a szemem, amint éreztem, hogy elindulunk, s csak megyün k, megyünk, a végeláthatatlan úton, egy számomra ismeretlen cél felé, autók százait magunk mö va, egyre csak előre… Egyre távolabb Jeremytől.

Késő délelőtt volt már, mire újból megálltunk. Megpróbáltam kinyitni a szemem. Egy viszonylag parkolóban voltunk. Gregory halkan kiszállt, hogy ne zavarjon az örök időkig tartó alvásomba . Vissza is csuktam a szemem.

De nem voltam felkészülve arra, hogy a barátjával, akivel megbeszélte a találkozót, valószínű nem futottak már össze, s így kitörő örömmel és kiáltásokkal üdvözölték egymást, ami nemigen iós dobhártyámnak. – Mi a fenét csinálsz te itt? Legalább másfél éve nem láttalak, te agyament! – És ez az én hibám, mi?

– Nyughatatlan világjáróként nem csoda! Azért néha felhívhatnál, nem csak akkor, hogy pattanj a kell valami! Szemét dög! – Te beszélsz? A te szokásod elfelejteni a barátaidat…

– Nem akarunk itt bunyózni, ezt te is tudod, öreg barátom… Minek kell az a lakás, mit csináls itt megint? Amikor felfogtam, mi történik körülöttem, amikor észbe kaptam, hogy most azonnal meg kell mo zdulnom, kipattant a szemem. Döbbenten meredtem előre. Először görcsbe rándult a gyomrom, az tán nem várt, hirtelen melegség öntött el.

– Nem igaz… jó ég! – motyogtam magam elé, aztán feltéptem az ajtót, kiugrottam a Jeepből, s e m szaladni. – Rodge! Roger! Nem hagytam neki időt válaszra. Épphogy találkoztam a zavart tekintetével, máris a karjaiba ugrottam, s olyan erősen szorítottam, ahogy csak tudtam. – Hel… – szólalt meg döbbent hangon. – Mit… mit keresel itt? Mi ez az egész?

Lágyan eltolt magától. Az arca hol értetlenséget, hol boldogságot sugárzott, a meglepődés, ma öröm jelent meg rajta, s akkor, hosszú órák óta először, végre elmosolyodtam. Őszintén, szél l köszöntöttem Rogert, amint ő egyre csak a tincseimet simogatta, s majdhogynem könnyektől c sillogó szemekkel nézett rám. – Oké, valaki elmagyarázná, hogy mi folyik itt? Ez a bátyám volt, de nem fogtam fel, mit mondott. Továbbra is Roger arcát néztem. Az orra

körüli halvány szeplőket, a szemébe lógó, félhosszú, szőkésbarna tincseit, a meglepődéstől re hollywoodi fehér porcelánfogait. Annyira hihetetlen volt, s mégis egyszerű, egyértelmű, valód . Az arcához emeltem a kezem, s végigsimítottam napbarnított bőrén. Újra átölelt, s úgy érezt lengedhetem magam a karjaiban. – Honnan ismeritek egymást? – próbálkozott Gregory egy újabb kérdéssel. – Helena az én szemem fénye – vigyorgott Roger. – Mielőtt visszaköltöztem ide, mindig együtt Brookingsban. És te honnan ismered? – A húgom. Roger hirtelen elengedett. Máris hiányzott a meleg ölelése. – Hogy mi?! – Rodge, ez egy nagyon hosszú történet… – motyogtam.

– Soha nem mondtad, hogy van egy bátyád! – ripakodott rám, aztán Gregoryhoz fordult. – Soha n m mondtad, hogy van egy húgod! – Ez igaz – szögezte le Gregory. – De nem most fogom elmesélni, mi ez az egész, mert vagy ti zenhárom órát vezettem, és ne haragudj, öreg, de tényleg kellenének a kulcsok.

– Jól van már, bocsásson meg, uram… – felelt Roger, s előkotorászott egy kulcscsomót a farmer – Várj csak… hogy vezettél annyit? Honnan jöttök? Hel, te… mit keresel itt, most komolyan, m ez az egész? Érzem, hogy az agytekervényeim másodperceken belül felmondják a szolgálatot, úg gy valaki sürgősen szolgáljon valami érthető magyarázattal!

– A bátyám elhozott Oregonból. – Ennyit tudtam csak mondani, s közben úgy néztem rá, hogy ért akarok mondani. Elkomorult a tekintete. – Miért? – nézett rá Gregoryra. – Ez hosszú, haver… ne most… – Mi van Jeremyvel? – folytatta a faggatózást, élesebb hangon, s újra felém fordult. Képtelen voltam arra, hogy választ adjak. Lesütöttem a szemem, s halkan megszólaltam: – Mennünk kéne… rád fér az alvás, Greg. – Mi van Jeremyvel? – követelőzött Roger. – Gyere, menjünk már… – nógattam Gregoryt. Hiába távolodtam tőle, Roger elkapta a karomat, s kénytelen voltam a szemébe nézni. – Helena, kérlek… – Ne kényszeríts arra, hogy beszéljek róla – suttogtam. – Ne szórakozz velem! – préselte ki a fogai közt. – Csak mondj már valamit! Meg kellett keményítenem a szívemet és az izmaimat is ahhoz, hogy ki tudjam mondani: – Szakítottunk. – Kiszabadítottam magam Roger szorításából. – Hallani akartad, de már úgy is ajd beszélünk, Roger.

S ezzel ott hagytam a parkoló kellős közepén. Beszálltam a kocsiba, s Gregory követett. Inte tt Rogernek, megköszönte a kulcsokat, s már ott sem voltunk. Gregory meg sem állt a West Hollywoodi kis bérlakásig. Kivette a csomagjaimat, letette az előszobában, s lezárta az a utót. – Kétszobás, az egyiket máris elfoglalhatod. Körbenéztem, aztán megkerestem a közelebbi szobát.

– Kösz – válaszoltam, majd magamra csuktam az ajtót, és rázuhantam az ágyra, ami korántsem vo yan puha és hívogató, mint Jeremy ágya.

Késő délutáni napfény. Szemet gyönyörködtető, perzselő, narancsos fényözön. A lemenő óriás sz n. Meztelen talpam a nedves homokba fúródik, s egyre jobban belesüppedek a sós tenger lehúzó er ejébe. A víz kristálytisztán csillog a nap visszautasíthatatlan, meleg fényének játékában. S itt vagyok, s csak nézem. Egy örökkévalóságon át nézem. Olyan volt ez a lemenő napkorong, mint azon a napon, amikor megtudtam, mi a fontos abb számára. Azt mondta, a szerelem: hogy feláldozná a szabadságot a szerelemért. S ebben a pillanatban értettem meg, miért nem tudtam én akkor megválaszolni, melyik a fontosabb. – Pontosan olyan, mint akkor… Minden szín ugyanolyan. A közeledő hang felé fordítottam a fejem. Megállt mellettem. – És mégis más…

Lehunytam a szemem, de mikor felnyitottam, még mindig ott volt. Zsebre tett kézzel, egy fekete trikóban, a hollófekete tincseivel, melyeket a lágy szellő játéka tárgyává választ – Mit keresel itt? Megvonta a vállát. – Úgyis mindegy. – Nem, nem mindegy! Ez az én álmom. Mosolyra húzta száját. Szó nélkül kezdtünk el sétálni a parton. A nap korongja egyre lejjebb bukott a horizonton. – Mostantól ezt a tengerpartot választod? Hiányozni fog a Gold Beach-i homok, higgy neke m! – Tudom, nem kell külön figyelmeztetned rá.

– Én tudtam. Abban a pillanatban, amikor megkérdezted, mi a fontosabb, én tudtam, mi a vál aszod a kérdésre. Csak még önmagadnak sem akartad beismerni. Látod, ez a legfőbb különbség ke t – mondta a távolba meredve. – És ha a szabadság fontosabb? Azt hiszed, így szabad vagyok? Azt hiszed, valaha is szab adnak érzem majd magam nélküled? Tényleg azt hiszed?! A szájához emelte egy ujját, s csendre intett.

– Ez egy álom, ne most kiabálj. Megtorpantam.

– Miért ne? – tártam szét a karjaimat. – Ez az a hely, ahol akármit mondhatok, akármit tehete itt lehetek a legőszintébb veled és magammal is! Igen, számomra fontosabb a szabadság! Így v agyok programozva, sajnálom! És ha csak az álmaimban kaphatom meg, az már régen rossz… – Most megkapod? – vonta fel a szemöldökét. – Ez most itt a szabadság? Ebben a pillanatban? – Igen… – halkítottam le a hangomat. – Igen, az, ha megcsókolsz. – És ha nem?Elnevettem magam. – Ez az én álmom! Nem szabadna vitatkoznod velem, ha azt akarom, hogy… – Mi van akkor, ha titkon azt akarod, hogy még az álmaidban is vitatkozzak veled a sza badság és a szerelem egyensúlyáról?

– Oké! – mordultam fel. – Akkor csinálj, amit akarsz! Csak hagyj békén, hadd nézhessem egyedü a naplementét! S ezzel gyors léptekkel megindultam, de a homok nem engedett. Ő megragadta a karomat , s szembe kellett fordulnom vele. – Ez az én álmom… – suttogtam. – És mit akarsz, mi történjen? – susogta vissza. – Nem tudom… talán már itt sem biztonságos. Semmi sem biztos. – Szóval nem akarod, hogy megcsókoljalak? – Nem – csóváltam a fejem. – Már nem. Ha felébredek, fájni fog. – Ne gondolj arra, mi lesz, ha felébredsz! Ez most itt egy álom. Csak ez számít. – Akkor csak maradj velem… kérlek! Elengedte a karomat, s lassan végigsímított az arcomon. – Nem mondok le rólad. – Ne tedd… Valamiből erőt kell merítenem.

Végigszánkázott az ujjaival az államon s a nyakamon, majd megállapodott az ezüstláncomnál s a betűmnél. – Olyan szépen csillog a napfényben… – suttogta. Lehunytam a szemem. – Ne csináld… – Mit? Mit ne csináljak? Ne emlékeztesselek arra, hogy örökké hozzám tartozol? – Nem kell, anélkül is tudom.

– Miért nem hagyod, hogy megcsókoljalak? Miért nem hagyod, hogy amíg tart az álmod, kihasznál am a lehetőséget?

– Talán azért, mert az álmaimban ilyen vagy. Nem makacs és irányítható. Irányíthatlak, hogy n mikor felébredek. Elvégre ez az én álmom, és most muszáj önzőnek lennem. Összehúzta a szemöldökét. – Tényleg? Önzés? Azt nem kell bemutatnod! Ekkor az ajkaimhoz hajolt, és megcsókolt.

A takarót markolva, lihegve tértem magamhoz egy nagyon furcsa, vakítóan fényes álomból. Nagyo éles volt, nagyon életszerű, s ahogy szépen lassan eszembe jutottak a részletek, rá kellett jönnöm, hogy nagyon fáj.

Megnéztem a telefonomat. Késő délutánra járt, s egy hívást se láttam a kijelzőn. Jeremy nem h egyik testvére sem. Próbáltam elnyelni a könnyeimet, miközben átöltöztem, majd kiléptem a kon Gregory ott volt, az asztalnál ülve evett. – Szia! – mosolygott rám. – Jól aludtál? Rendeltem pizzát. – Kösz. Leültem enni. Gregory tovább próbálkozott. – Rettentő kicsi a világ… Érdekes, hogy ismered Rogert. És most tudtam meg, hogy nemcsak meg házasodott, de hamarosan apa lesz! Roger, mint apa… mik vannak! – Meddig szándékozol itt tartani Los Angelesben? Hallva az élettelen, halk hangomat, Gregory félrenyelt.

– Én… én nem tartalak itt… én csak… Nézd, ez a dolog most nagyon bonyolult. Nem vihetlek csak haza, hogy hoppá, itt a kishúgom, akit… – Miért nem? – néztem rá élesen. – Miért nem teszed ezt?

– Pontosan ezért – bökött rám. – Mert tudom, hogy időre van szükséged. Mindkettőnknek időre v em utolsósorban ezt az időt együtt kell eltöltenünk. Pár pillanatig kemény tekintettel meredtem rá. Aztán ráhagytam, s igyekeztem csillapítani a farkaséhségemet. – Sajnálom, ami történt… aminek történnie kellett… Villámgyorsan félbeszakítottam egy ujjam felemelésével. – Ne kezdd! Csak ezt ne.

– De, Helena… tényleg sajnálom! Hidd el, tudom, hogy ez most őrülten hangzik, de nem volt más választásom, és neked sem volt!

– Nem érzed, hogy most nem kéne erről beszélni? – préseltem ki a fogaim közt. – Tudod, életem mével szakítottam alig huszonnégy órája, és te arról fecsegsz, mennyire sajnálod. – Mert tényleg így van – nézett rám komoran. Elment az étvágyam, felálltam az asztaltól.

– Rendben – bólintottam. – Megtisztelő az együttérzésed. Miért nem hívod fel őt, és közlöd ve sajnálod? – Megindultam a szobám felé.

– Helena…

– Vagy miért nem hívod fel, kérsz bocsánatot még azért is, mert Boszorkány vagyok? Hogy ilyen kellett születnem? Miért nem mondod el neki, milyen rohadtul sajnálod, hogy a kishúgod az elmúlt évben mennyire komoly és mély érzéseket táplált iránta, és vigasztalod meg, hogy ez m mehetett így tovább, mert ő egy Gyógyító, olyasvalaki, aki a gyönyörű szerelmünk bármelyik n rám ronthatott volna egy Áldozással? Miért nem kérsz bocsánatot, mert… Hirtelen felpattant a székről.

– Azt hiszed, jó érzéssel tölt el ez az egész? Azt hiszed, jólesik végignéznem, min mész kere Megvontam a vállam.

– Hát akkor talán csak simán békén kellett volna hagynod, hadd maradjak három Gyógyító karmai – Jól tudod, hogy nem tehettem mást, hiszen… – Voltál már te már szerelmes? Tudod, milyen érzés? – Helena… Közelebb léptem hozzá.

– Nem, Greg, komolyan beszélek. Van fogalmad arról, hogy mit érzek iránta? Hogy mit érzünk eg más iránt, ugyanis ez kétirányú utca! Ne csak a kishúgodat sajnáld! – Igen, tudom, milyen! – kiáltott rám. Összerezzentem. – Képzeld, tudom milyen! Én is voltam zerelmes… – Ó, szerintem fogalmad sincs… – Tényleg azt hiszed, hogy rajtad kívül senki sem lehet szerelmes? Hogy a ti kapcsolatot ok a világmindenség legnagyobb szerelme? – Nem hiszem azt, Greg! Annyit tudok, hogy a természet megadta nekem ezt a csodálatos ér zést, mert kiérdemeltem, és úgy döntöttem, soha nem akarok egy ilyen érzés nélkül élni. Soha k Jeremy nélkül élni. – Örülj, hogy eddig ez így lehetett!

– Azt hiszed, sima ügy volt? – kérdeztem haraggal. – Azt hiszed, nem jött közbe semmi? Hadd m séljem el a kapcsolatunk első hónapját, azt a rettenetes novembert, amikor még nem tudtunk egymáshoz érni! Bármikor hozzáértem, elektromos villámokként tört rám egy görcs belül, és ez De nem adtuk fel. Tudtam, hogy ki kell tartanom mellette, tudtam, hogy megéri, hog y van miért várni és küzdeni. Az öccse tartotta bennem a lelket. Aztán egy nap Jeremy beavat ott a titkába, s nem sokkal később a Boszorkányokról is tudomást szereztem, a saját fajtámról kor megtudtam, képtelen voltam kordában tartani a véremet, és majdnem meggyilkoltam Jere myt. De ő megállított. Visszafogta bennem a szörnyeteget, és legyőzte a fojtogató dühömet. Ak hozzám először. Akkor kellett közösen küzdenünk azért, hogy egy fedél alatt maradhassunk, eg ennifer nem volt éppen engedékeny és elnéző, csak egy idő után. Azóta rengeteg mindent átvész yütt, és megszámlálhatatlanul sok alkalom volt rá, amikor azt mondhattam volna: nem, köszönöm lég volt, nem megy ez így tovább, ősi ellenségek vagyunk! De sosem engedtem, hogy megtörténje . Az a rengeteg jó dolog, amit megosztottunk egymással, ezerszer többet ért. Szóval igen, kivártuk a természet kegyelmét. Minden a legnagyobb rendben volt… amíg meg nem jelentél. – Jogosan vagy mérges… – mondta keserűséggel teli hangon. – És ezt most úgy akarod folytatni, hogy adsz időt a haragomnak? Úgy gondolod, hogy majd l

enyugszom, s idővel látni fogom a dolgok reális oldalát? Azt, hogy itt a helyem mellette d? – Helena, én csak… – Mert tudod, igazad van. Tudom, hogy ezt gondolod. És kérlek… tudd, hogy nekem nem kell idő. Már most tisztában vagyok ezzel. Mindig is tisztában voltam vele, amióta megismertel ek. Tudtam, hogy melletted van a helyem. Tudtam, hogy fel kell áldoznom a szerelme t, azért, hogy veled legyek.

Elképedt, szomorú, szánalmat sugárzó tekintettel nézett rám. Megcsóváltam a fejem, s legyinte Elindultam a szobám felé. – Ne, kérlek, ne menj vissza… – Miért ne? Közelebb jött hozzám, s lassan megsimogatta az arcomat. A következő pillanatban már a karjai ban voltam. Erősen belé kapaszkodtam. – Itt vagyok, és itt leszek melletted, mindig. A testvéred vagyok. Meg fogom mutatni, mit jelent ez, ígérem! Hiszel nekem? Egy család vagyunk. Csak bólogatni tudtam. – Akkor most ülj le velem, mutatni szeretnék néhány dolgot.

Kibontakoztam az öleléséből, s együtt leültünk a szobában lévő kanapéra. Elővette a tárcáját, fotót. Az elsőn egy kamasz fiú volt, rezes-barnás hajjal, világító zöld szemekkel. Olyan zöl mint az enyémek. Hosszúkás, pimaszul helyes arcvonásai voltak, s nagy, szeplős orra. Greg ory úgy mutatta be őt, mint az unokatestvéremet, Ricket. Elmagyarázta, hogy Rick anyja s a mi édesanyánk testvérek, sőt mi több, ikrek. Róluk is előkerült egy fénykép, s ekkor a szá tt kapnom a kezem. Két érett, középkorú nő mosolygott rám a képről. Mélybarna szemük volt, s uk, széles, vidám mosollyal. Gregory az egyik, rövidebb hajú nőt Deboraként mutatta be, a más kat, akinek vállon túl is leomlott a vörös haja, Leonának nevezte. Annyira megdöbbentem, hog y percekig szóhoz sem jutottam. Édesanyám volt a képen, s ő mosolygott rám.

Az utolsó kép pedig a tengerparton készült, egy láthatóan boldog család három tagjáról. Az an na; Arthur, a gesztenyehajú férje, akit kézen fogva láncolt magához a nő; s a húszas évei ele vigyorgó fiuk, Gregory, aki átkarolta mindkettőjüket. – Nem illek én ebben a képbe, Greg… – csóváltam meg a fejem. Egy apró csókot hintett a hajamra. – Dehogynem! Mindig is ott voltál a képen, csak nem látszol. Mindig ott voltál a szívünkben.

– Fárasztó – sóhajtottam. – Az, hogy van családom… Ez az egész, ez a sok információ, egész eg tó. Minden annyira egyszerű volt korábban… – De mégis ez az, amire mindig is vágytál, igaz? Bólintottam. Gregory lassan a kezemért nyúlt, s összekulcsolta az ujjainkat.

– Hidd el – mondta nagyon halkan, szinte suttogva –, nekem az a legfontosabb, hogy biz tonságban legyél, és hogy boldog legyél. A családoddal boldog leszel. Amióta el kellett mene külnünk Floridába, ezen vagyok. Törtem a fejem, hogy hogyan tudnám jóvátenni azt, hogy el kel ett szakadnod tőlünk…

– Nem a te hibád. Azok a Gyógyítók bármikor rátok támadhattak volna. Sőt, szerintem már régót

benneteket, a Látó álmain keresztül. Hallgatott egy ideig, s nehezen gyürkőzött neki a kérdésnek:

– Hogy voltál képes megbízni… úgy értem… úgy látszik, mindent tudsz az ellenségeid képességei abban a házban élni egy éven át? Igyekeztem higgadt maradni.

– Tudod… azon az estén, mikor megöltem két Gyógyítót, a Ráolvasó undorító féregnek nevezett, kosnak… Akármilyen Boszorkány került volna elé, ezeket a szavakat használta volna. Tudom, gy ilkos vagyok. De minden egyéb érzést, ami elöntötte őt akkor, rá lehet fogni az évszázados el skedésre. Már arra sem emlékszünk, ki kezdte, miért kezdte. Egy az alapszabály: a másik gyűlö Ezt tanítják a szülők, ezt írják a törvények. Jól tudod, hogy azért gyűlölnek minket, mert m rántuk. Téged is ez a kölcsönös elképzelés jogosít fel arra, hogy azt gondold, a Raven testvé zándékosan tartottak maguk mellett ilyen hosszú időn keresztül. Hogy Jeremy csak megjátszott a a szerelmet, hogy mélyen befolyásolt a képességével, és hogy Jet is csak túljárt az eszemen mikor elhitette velem, milyen jó barátok lehetünk. Jogosan gondolkodsz így. De tudod, mi t? Nekem egyszerűbb a naiv elképzelést választani. Hogy nem minden ellenség velejéig romlott . Jeremy már azelőtt is szeretett, hogy tudta volna, mi vagyok. És azután is a szerelme győzedelmeskedett, nem pedig az ősi törvények. Ő tanított meg Boszorkánynak lennem, ő volt me ttem, mint egy családtag. Ő pótolt titeket, úgy, ahogy Jet és Jennifer is. Kérlek… ne beszélj rről többet… Nagyon nehéz. Gregory bólintott, aztán lassan a karjaiba vett. Lehunytam a szemem, s próbáltam csakis a szívverésére koncentrálni. – Szeretlek, Helena – suttogta. – Én is szeretlek… Nem tudom, milyen hosszan maradtunk így, egymást ölelve, amikor eltolt magától.

– El kell intéznem pár dogot itt a városban, amíg megnyugszol. Pár héten belül mehetünk Miami szüleimet is fel kell készítenem, de nem akarom most még elmondani nekik. Legyen az elég, hogy most csak ketten vagyunk…

Egy pillanatra megakadt a hang a torkomban, s ösztönösen közelebb kucorodtam hozzá. Erősen b elékapaszkodtam. Gregory simogatása és a hűvös teste az én véremet is megnyugtatta. Aztán egy r csak a telefonom csörgésére eszméltem fel. Görcsbe rándult a gyomrom. Mi van, ha…? Felpattantam, s az ágyamhoz siettem, ahol a mobilomat hagytam. Vehemensen vettem f el, de nem mertem beleszólni. – Halló… Hel? Helena, ott vagy? Elmúlt a görcs. Adrienne hangját véltem felismerni a vonal túlsó felén. – Szia, AJ! Itt vagyok. – Roger összevissza zagyvált, de annyit sikerült megértenem, hogy te most itt vagy Los Ang elesben. Igaz ez? – Igen, igen… itt vagyok.

Nem volt más választásom, engednem kellett Adrienne könyörgésének, hogy találkozzunk valahol. egory biztatott, hogy jót tesz majd a kimozdulás, főleg, ha egy barátommal találkozhatok, íg y el is vitt ahhoz az étteremhez, amit Adrienne megnevezett. Az úton kezdtem csak rájönn i, hogy hol is vagyok. Egy hatalmas metropoliszban, ahol, ha akarnék, se tudnék tájékozódn i. Az utakat pálmafák sora kísérte, a levegőben ott éreztem a soha nem alvó város izgalmát és

it Hollywood és a Santa Monica-i napsütötte tengerpart fűszerezett meg. Gregory Beverly Hillsbe vitt, s rögtön az étterem mellett tett ki. – Csak hívj, és máris itt vagyok érted. Addig elintézek… – ...néhány dolgot, igen, tudom – fejeztem be a mondatát.

Intettem neki, s ő máris elhajtott. Benyitottam az étterembe, s miután alaposan körülnéztem, z egyik sarki boxban találtam rá Adrienne-re. Széles mosollyal, rikítóan vörös hajjal és egyr erekedő alakkal fogadott. Mikor átöleltem, ugyanaz az érzés töltött el, mint amikor a férjét át.

– Olyan régóta nem láttalak… – mormogta a hajamba, de meglepődtem, hogy könnyeket hallottam k hangjából. – Oké, tudom, hogy hiányoztam, de azért… Gyorsan eltolt magától, s letörölte a könnyeit.

– Bocs… olyan hülyén érzem magam… csak ez a hülye hormonháztartás… képes vagyok egy festménye am! Gyere, ülj le! Mit eszel? Én képtelen vagyok húst enni már három hete… eszméletlenül furc egész! A tizenhatodik hétben vagyok, és tudod mit? Az összes mellékhatással együtt… egyszerű ok terhes lenni!

Ezen nagyot nevettem, s örömmel rendeltem az étlapról – még mindig farkaséhes voltam. Meg kel ett állapítanom, hogy Adrienne-nek kifejezetten jót tett az életmódváltás: egy hollywoodi szt j, a Los Angeles-i klíma és a terhesség mind-mind az előnyére váltak. A lány kicserélődött, s aga mögött hagyhatta a szülei okozta sötét múltját, amiből Roger mentette ki.

– Rodge azt mondja, neki mindegy, milyen nemű lesz a gyerek, de tudom, hogy fiút akar, és megmondom őszintén, én is nagyon örülnék egy kisfiúnak! Csak a neveken fogunk nagyon össz ni, azt hiszem… Képzeld, a szülei teljes mértékben befogadtak, olyan, mintha a lányuk lennék, komolyan, imádom őket! Az anyósommal néha isteni kajákat főzünk, Rodge és az apja mindig vala filmes ügyletekről vitatkoznak, de sose veszekednek, csak egyik pillanatról a másikra el kezdenek fennhangon rikácsolni németül, amiből egy szót sem értek… Az anyósommal ilyenkor min összekacsintunk, és tovább beszélünk a babás dolgokról. Ja, és egyébként örülök, ha hétvégen leszerződtették erre az új sorozatra valami fontos mellékszereplőként, valami kerítő bárpulto zik, de nem is mond többet róla… Éjjel-nappal dolgozik, alig tud elszabadulni a munkából. Amí nem házasodtunk össze, esküszöm, fel sem fogtam, hogy valójában sztárnak számít itt Hollywoo Felmegyek az internetre, és neki dedikált rajongói oldalak százait látom, elmegyünk vásároln egy csapat lány támad meg minket aláírásokért! Eszméletlen! Sose mesélt így magáról, gondolo yzott ez az egész neki, amikor Brookingsban voltunk, de fel kell vállalnia ezt az élet et, és én meg gondoskodom róla, hogy ne nyírja ki a színész szakma. Imádom, amikor hullafárad hazaesik, és egy romantikus vacsorával… – Te jó ég, AJ, a be-nem-áll-a-száj dolog is a terhesség mellékhatása?

– Bocs – mosolyodott el. – Visszafogom magam, ígérem. – Átnyúlt az asztalon az kezemért, s sz n megszorította. – Na, de mesélj te! Mit keresel itt? Hogyhogy egyedül? Roger szaladt va lami megbeszélésre, csak annyit mondott, hogy itt vagy. Egy pillanatra lehunytam a szemem, mély levegőt vettem, s belefogtam a történetembe. Lel kiismeret-furdalásom támadt, mert, ahogy egyre csak beszéltem, úgy tűnt el fokozatosan Adr ienne arcáról a vidámság. Percek múltán már egyáltalán nem mosolygott.

– Szóval itt vagyok én, egyedül, illetve… itt van a bátyám, akihez még hozzá kell szoknom. Ma sz valahogy… – Drágám, ezt nem mondhatod komolyan.

– Most melyik részre gondolsz? – morogtam. – Arra, hogy hagytad, hogy az állítólagos testvéred elhurcoljon onnan. Alig ismered! Beadj a neked ezt a sztorit, hogy van egy családod Floridában, és… – AJ, ez a rész tényleg igaz – szögeztem le.

– Oké, de… Hel, ne hülyéskedj már! A huszonegyedik században élünk, meg lehet oldani, hogy ol ol élnek a családtagjaid! Ezért nem kell elszakadnod Jeremytől! – Ó, Adrienne, ha csak ilyen egyszerű lenne! Ez bonyolult… Greg elvitt onnan, és nem megye k vissza többet. Máshová tartozom, más emberekhez. – Oké, rendben – bólintott. – Felhívhatom Jeremyt, hogy milyen idióta egy barátnője van? Jól hogy utánad fog jönni. Jól tudod, hogy titeket nem lehet elszakítani egymástól!

– Nem – mondtam neki határozottan. – Ez nem így működik. Nem tudja, hol vagyok, és nem is fog beszélni vele. Te se fogod elmondani neki, hogy itt vagyok, ha beszélsz vele. Távol ke ll lennem tőle, ki kell találnom, mit akarok kezdeni az életemmel. Fel kell fedeznem, milyen lehetőségeim vannak, hogy milyen…

– Jesszusom! – kiáltotta el magát Adrienne. – Mazochista vagy? Az ég szerelmére! Ti vagytok a tökéletes pár, mindig is ti voltatok, felnéztem rátok! Komolyan annyiban hagyod ezt az egész et? El akarsz dobni magadtól egy évet? – Nem akarok… de muszáj – feleltem neki. Mélyet sóhajtott, s hátradőlt, átmenetileg feladva a győzködésemet. – Soha nem fogok mást szeretni, AJ – folytattam. – A családomnak fogok élni, ott Miamiban. Ő s a testvéreiért. Így mindenkinek jobb. Nyugodtabb életem lesz.

– Az biztos! Jéghideg, megkeményített lélek és szív, józan ész, semmi romantika és semmi szex dt élet, abban biztos lehetsz! Elmosolyodtam a hozzáállásán. – Ki kell alakulnia… meg kell találnom, mit akar tőlem az élet. – Vagy azt, hogy mit akarsz te az élettől! – nézett rám mély, mogyoróbarna tekintettel. – Ez nem lesz olyan egyszerű, mint ahogy eltervezed.

– Tudom – bólintottam. – Időre van szükségem, és szeretném, hogyha mellettem állnál, és segít reményvesztett érzéssel a lelkemben. Megcsóválta a fejét, és erősen megszorította a kezemet. A „majd meglátjuk” hozzáállás mögé ő ő, az egyetlen barátnőm, akire most számíthattam.

– Amióta becsaptam magam mögött az ajtót, ott a birtokon, azóta nem sírtam – közöltem egyszer béd közben. – Egy könnyet se. Nem tudok. Adrienne aggódva tekintett rám, s csak a fejét csóválta. – Olyan mintha… egy… egy hatalmas üresség lenne a gyomromban, amivel egyszerűen nem tudok mi t kezdeni! Azt hiszem, még… még nem fogtam fel – tettem hozzá szinte suttogva.

– Ha éjjel rémálmaid támadnának, vagy bármi baj van, csak hívj! Mindig otthon vagyok, csak La miatt mozdulok ki.

– Lana? Hát az ki? – ráncoltam a szemöldököm.

– A kutyánk! – vigyorodott el ismét. – Rodge szüleitől kaptuk nászajándékként! Egyszerűen imá arátságos, egy kis aranyszőrű retriever keverék… Hé, tudod mit? Miért nem jössz velem haza? M erkedhetnétek! Hidd el, ő aztán eltereli a figyelmedet minden gondodról! – Nem is tudom, AJ… – Szóval kérem a számlát, és már megyünk is!

Lehetetlenség volt vitatkozni vele. Pár percen belül már az autójában találtam magam. Kénytel voltam engedni a vidámságnak és boldogságnak, ami körülvette. Beverly Hills egyik pálmafás, á dombjára hajtva érkeztünk meg a házuk elé. Nem győztem csodálkozni a modern építésű, komfort in és a szobákon. Adrienne-t mintha ebbe a környezetbe teremtették volna. A hátsó kertből buk ant elő Lana, a borzos aranyszőrű keverékkutya, aki az első pillanattól fogva barátjának foga t, mikor köszönésképpen összesározta a farmeromat. Csak nevetni tudtam rajta, s ez kellett m ost nekem. Adrienne-nel átbeszélgettük a délután hátralevő részét, s Lana az ölemben szuszogv atott minket. Úgy tudott rám nézni a játékos, barna szemeivel, hogy pillanatok alatt elnev ettem magam.

Adrienne végül olyan mélyen beavatott Los Angeles-i életének rejtelmeibe, hogy nagyon gyor san besötétedett. Pontosan akkor készültem felhívni Gregoryt, mikor halk motorbúgást hallottu k kívülről, s nemsokára Roger szőkés feje jelent meg az ajtóban.

– Apuci megjött! – köszönt be, s Lana máris leugrott az ölemből, hogy köszöntse a ház urát. – z ember mindenhol beléd fut, még otthon is…

– Éppen hazafelé készültem, nem kell aggódnod, nem leszek a terhetekre – feleltem mosolyogva.

– Nem azért mondtam… maradj nyugodtan – nézett rám Roger, aztán egy csókkal köszöntötte Adrie mélem, kiderítetted, mit keres itt egyedül, Jeremy nélkül. Adrienne nem felelt azonnal, csak szelíden mosolygott szerelmére. – Milyen napod volt? Roger azonban még mindig éber volt. – Nem tereled el a figyelmemet az egómra! Választ kérek, asszony! Adrienne elnevette magát. – Majd elmondom… most csak nyugodj meg, ülj le, és ne harciaskodj! Mindjárt megtömlek valami vacsorával – s ezzel fel is állt, és elindult a konyha felé. Roger fejcsóválva vetette le magát mellém.

– Fehérnép… néha tényleg azt hiszi, hogy egy üveg hideg sörrel vagy egy kiadós csókkal le tud tni. Válaszokat akarok!

– Éppen kezdtem elfeledkezni a gondjaimról, Roger, de te még megérdemled a sztorimat. Nagy on röviden annyi történt, hogy felfedezett a bátyám, Gregory, közölte velem, hogy a családunk amiban lakik, és elhozott a Raven birtokról. A fontosabb cél érdekében lemondtam a szerele mről, hogy megtaláljam önmagam, és megismerjem a családomat – daráltam unottan. Már azt se tu m, miről beszélek.

Roger hosszú másodpercekig bámult rám rezzenéstelenül, aztán hirtelen, egyik pillanatról a má megmozdultak az arcizmai, és beteges nevetőgörcsöt kapott. – Ezen mi olyan vicces? – vontam fel a szemöldököm.

Próbált mutogatni, gesztikulálni, de képtelen volt egy értelmes szót is kinyögni, kétrét görn rázkódva a nevetéstől. Ekkor jött vissza Adrienne, meglegyintette a fejét, a kezébe nyomott e y tányér ételt, s ezután valamelyest mérséklődött a vigyorgása. – Ez… elképesztő! Csak azt ne mondd, hogy komolyan beszélsz!

– Ne merészeld felhívni Jeremyt, hogy megbizonyosodj a dolgok állásáról! Nem akarom, hogy tud a, itt vagyok. Megértetted? Még mindig vigyorogva csóválta fejét, majd elkezdett enni.

– Olyan édes vagy! Azt hiszed, működni fog? Tudom én, mi a bajod! – bökött felém a villájával i szájjal. – Túl tökéletesnek tartottad a kapcsolatotokat, és úgy érezted, valami csomót kell a dolgokra, vagy csak simán időt akarsz kérni. De így? Hát ez hulla jó… Azonnal felpattantam a kanapéról, s felvettem a táskámat. – Köszönöm, hogy meghallgattál, AJ. Hívom Greget… Erre Adrienne újabb taslit adott a férjének. – Hogy lehetsz ilyen bunkó? Elüldözöd! – Mindegy… mennem kell… köszönök mindent.

– Várj, Hel! – szólt utánam Roger, mikor lenyelte a falatot. – Én csak annyit mondok, látszik jtad, hogy még te sem hiszed el ezt az egészet. Nem bírod ki Jeremy nélkül hosszú időn át, ez e is jól tudod. – Kösz, Roger. Csak ennyit mondtam, és már be is csaptam magam mögött az ajtót. Reméltem, hogy Adrienne nem jön utánam, és hogy inkább Roger korholásával van elfoglalva.

Felhívtam Gregoryt, és negyedórán belül ott volt értem. Egy szót sem tudtam szólni hozzá, emi egint nagyon furcsán érezhette magát. Mikor visszaértünk a kis lakásba, gyorsan lezuhanyozta m, és ágyba mentem. – Jó éjt, Helena… Ennyit hallottam az ajtómon keresztül beszűrődni. Sajnáltam Gregoryt. És utáltam Rogert. – Jó reggelt! De szép megint a hajad! – élcelődött.

– Fogd be… elaludtam… – próbáltam elviccelni a dolgot, de gyorsan a fürtjeimhez emeltem a kez m, s eligazgattam a hibát. Jeremy kékje frissen köszöntött, amint belém vésődött. Éppen befej fogmosást.

– Hogy a francba lehet középen nyomni a fogkrémet? – kérdeztem félig idegesen, félig nevetve, kor megláttam, mit művelt a tubussal. – Mi bajod vele? – kérdezett vissza nevetve. – Az, hogy minden normális homo sapiens a végén nyomja a fogkrémet!

– Ha középen nyomod, hátranyomódik egy kevés, és azt ugyanolyan gyönyörűen ki lehet nyomni be tha egyébként is hátul nyomtad volna. Ezért. Ja, és azért, hogy idegesítselek vele. Értetlenül megcsóváltam a fejem, és elővettem a fogkefémet.

– Rémes vagy.

Amikor elkezdtem mosni a fogam, a szemem sarkából egészen véletlenül észrevettem, hogy Jerem y leveszi a pólóját. Gyorsan visszanéztem a csapra. Elég volt egy röpke pillantást vetnem a h zmaira, máris úgy éreztem, nagyon erősen bele kell kapaszkodnom a mosdókagylóba, hogy erőt me sek valahonnan. Minek vette le a szemem láttára?

– Köszönöm, hogy velem voltál éjjel – szólalt meg halkan, s erre majdnem félrenyeltem. – Úgy olt az álmom. Már napok óta csak a tűzkör volt… kezdtem elfelejteni, milyen jó, ha a jeges tó fojtanak. Le kellett tennem a fogkefémet. – Tényleg ez a legjobb reggeli csevegés? – kérdeztem. – Jobb, mint a fogkrém – húzta mosolyra a száját.

– Nekem kellene megköszönnöm a tegnap estét neked, nem fordítva – csóváltam a fejem. Szembefo am vele, erőt vettem magamon, hogy a felsőtestének látványa ne terelje el a figyelmemet. B elenéztem a kristályos szemeibe. – Köszönöm, Jeremy. Sokat jelentett, hogy ott voltál. Őszint va, nélküled megőrültem volna.

– Tudom – bólintott. – Tudom, hogy megőrülsz nélkülem… – mosolygott, s oldalra döntötte a fej

– Ne most hülyéskedj, komolyan beszélek! – próbáltam nem elnevetni magam. – Már vagy egy hóna volt olyan rohamom, és egyszerűen csak úgy rám tört… Olyan érzésem volt, hogy örökre úgy fog i. Szó szerint vörösen láttam mindent magam körül… de… ott voltál, és… megoldódott. Köszönöm.

Elfordította a tekintetét, mélyet sóhajtott, s felkapta a pólóját a szekrényről. Eltűnt a vic ve. – Siess, mindjárt fél nyolc – morogta, s kilépett a folyosóra. – Várj! Mi a baj? Mit mondtam már megint? – Semmit. Csak cikáznak a gondolataim. – Miféle gondolatok? – Mindig ugyanaz, bármiről beszélünk Hel. Legyen a téma a fogkrém, a rémálmaim, vagy Melinda i… Igazából mindig csak egy dolog jár az eszemben. Közelebb léptem hozzá, s kíváncsi tekintettel néztem rá. – És mi az? – Hogy bárcsak tudnám, hogyan segítsek rajtad!

Elakadt a lélegzetem. Letekintettem a földre. Pár pillanat után aztán megkeményítettem a lelk met, s rájöttem, hogy nem így kell hozzáállni a dolgokhoz. Óvatosan Jeremy keze felé nyúltam, egy pillanatra hátrahúzódott. Elvettem tőle a pólóját, majd a vállához érintettem az anyagot, mítottam végig a karján, mosolyogva, a tekintetét keresve. De ő csak azt nézte, amit csinálok – Megoldódik… majd minden megoldódik!

Lehunyta a szemét, s egy apró, játékos mosoly jelent meg a szája szélén. Visszaadtam neki a p vigyázva, hogy most se érjek hozzá, nehogy megrázzam.

Nem álmodtam. Az emlék úgy kúszott vissza hozzám a mély alvás és az ébrenlét állapota közt, m

tegnap történt volna. Olyan elevenen jött el hozzám, hogy nem tudtam visszatartani a készt etést, hogy fellendüljek az ágyban, felpattanjak, s mikor éreztem, mi fog történni, beszalad jak Gregory szobájába. Kérdőn, de aggódva nézett rám. Még nem aludt, olvasott. Leroskadtam mellé. Amennyire csak tudtam, közel húzódtam hozzá, s elkezdtem keserves könnyek et hullajtani a pizsamájára. 6. Ördögök és angyalok „Blame, no one is to blame

As natural as the rain that falls

Here comes the flood again…”

(Katie Melua – The Flood)

Tizenkilenc és ik bennem, ami szerelmet, még . Most csapott

fél éves vagyok. Sorozatgyilkos Boszorkány. Természet alkotta nyers erő lakoz gyilkolásra késztetett. Mindig is el voltam átkozva. Mikor megtaláltam a valahogy akkor sem hittem el igazán, hogy minden egy csapásra megoldódhat arcon az igazság, amikor a következményeivel együtt kell élnem.

Átértékeltem a történteket, s arra jutottam, hogy még azért létezem, mert éltet az az egy év, zerelemben és harmóniában töltöttem Jeremyvel. Ha most meghalnék, az egész kárba veszne. A sz lem, a boldogság, a gyötrelem, ami a gyilkosságok miatt kínoz, és minden olyasmi, ami a ször nyeteg lényemet veszi körül.

Nem adom fel. Küzdök, mert igenis van miért. Van egy édesanyám, egy édesapám, egy nagynéném é nokatestvérem az országban, akikkel még találkoznom kell. Tökéletesítenem kell az uralmamat a Anyatermészet két bennem viaskodó eleme felett. Van még mit tanulnom az élettől, s talán az tnek is van mit tanulnia tőlem… Ezért nem adom fel. – Erősítsd a vizet, nem lesz jó! – Én mondom meg, mi nem lesz jó, te törődj a saját elemeddel.

Ezért vagyok most itt, s próbálok a nyers erőmmel meditálni egy olyan lény segítségével, akin széde, cselekedetei és közelsége, úgy éreztem, a bőröm alá is bekúszott, s nem tudom kizárni Gregory a közös meditációink alkalmával a félelmetes erejét mutatta meg nekem. Éppen lebegte fél méterrel a padló felett. Bal kezemmel egy tenyérnyi víztócsát irányítottam a levegőben,

al kék színű tüzet fűztem a vízszalagok közé. Igen, kéket. Amióta Los Angelesben voltunk tüzem csak kék színben volt hajlandó megmutatkozni. Ezt a depresszió jelének tartottam. is kék láng szokatlan ereje pedig számomra a természet iróniája volt. A meditációval azt elérni, hogy teljes egyensúlyba kerüljenek bennem az elemek, s hogy harmóniába kerüljek goryval. S ez még inkább közel hozott minket egymáshoz.

– eg A k akar Gre

Néhány perc múlva éreztem, amint leérek a padlóra. Gregory elengedte a derekamat, s ő is szil talajon ült már. Engedtem, hogy a víz az utolsó cseppig is elpárologjon, aztán az ereim eln yelték a kék lángokat. Mélyen belélegeztem a levegőt, s felnyitottam a szemem. – Jól vagy? – Tökéletesen. Jólesett. Kösz, Greg. – Figyelned kell még a vízre, húgi! – Tudom, ne aggódj – mosolyodtam el, s felkeltem a padlóról. – Letusolok, aztán indulhatunk.

Mindketten hivatalosak voltunk Beverly Hillsbe, a Weidinger rezidenciára, este hat ra, vacsorára. Utána pedig Roger arra kért minket, csatlakozzunk hozzá egy partin, amit a munkáját jelentő sorozat főszereplőjének születésnapja alkalmából dobnak össze. Egy csepp k volt a bulihoz, de tudtam, hogy Roger mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy e lrángasson.

Háromnegyed órán belül, mikor átléptem a lakásuk küszöbét, s megöleltem Adrienne-t, Roger kös agazint tolt az orrom alá, szélesen vigyorogva. – Szia, Roger. Mi ez? Megcsóválta a fejét, s visszafojtott nevetéssel a hangjában ennyit mondott: – Tizenkettedik oldal! Gyorsan fellapoztam a magazint. A Roger által megnevezett oldalra pillantva elállt a lélegzetem. Egy piros, feltűnő szalagcímen, az oldal tetején ez állt: „A karikagyűrű nem elég Weidingernek?” Tátva maradt a szám. Az oldal felét egy hatalmas kép foglalta el, amin Roger éppen engem öle l át abban a kis parkolóban, ahol megálltunk a bátyámmal, mikor megérkeztünk Los Angelesbe.

– Ez hihetetlen! – sikerült végre megszólalnom, míg Roger csak vigyorgott. Elkezdtem olvasni az apró bekezdést. – „Ősszel házasodott Hollywood frissen felfedezett, sármos csillaga, Roge Weidinger, de máris új szoknyák után kapkod? A készülő Santa Monica hajnala című sorozat sző gját a bárpult mögött találhatjuk, s nézhetjük ki magunknak, mivel – amint a kép is igazolja n ölelgeti az ellenkező nem szépségeit. Míg otthon várandós felesége várja, úgy látszik, Roge hogy ölelgessék az utcán, főleg, ha egy csinos fiatal lányról van szó. Ejnye, ejnye, a helye szőke herceg elvégre férfiből van!” – Hagyd már azt a szemetet, gyertek enni! – szólt Adrienne. Roger elvette tőlem az újságot. – Bocsásd meg nekik. Meg kell élniük valamiből.

– Ez szemétség! – kértem ki magamnak. – Azért, mert meg merted ölelni egy rég nem látott bará Roger vigyorogva vont vállat, s hirtelen elkapta a kezem, egy csókot hintett a kézfeje mre. Megjátszott udvariasságában még ki is húzta magát.

– Tehát… üdvözlöm ezen a rendkívüli estén, hölgyem! Én egyetlen szeretőm! – kacsintott rám.

Vacsora közben, míg Roger és Gregory felidézték az öt évvel ezelőtti, közösen eltöltött hónap e elmesélte, hogy ma felhívta Delilah, s irántam érdeklődött.

– Azt mondtam neki, hogy nem tudom, hol vagy. Alig várom Angela hívását, vagy Jetét… mindenki ek hazudjak, Hel? – Kérlek, AJ, értsd meg, nem akarom, hogy tudják, hol vagyok. Így könnyebb. – Hívd fel Lilah-t, nyugtasd meg – adta ki parancsként. – Nehezen bírja a távkapcsolatot, és kolta, hogy egyik pillanatról a másikra elmentél. Nincs kihez fordulnia. – Ez nem igaz – csóváltam a fejem. – Ott van Angie… – Nem érted, mit akarok mondani… Meddig kell hazudnom nekik? Ja, és engedd meg, hogy meg jegyezzem: Roger nem olyan, mint én. Ő nem fog hazudni nekik. A legközelebbi alkalomma l, mikor Jeremyvel beszél, elmondja neki, hogy itt vagy. – Könyörgöm, próbáld elmagyarázni neki! – vettem suttogóra a hangom. – Jeremy nem jöhet ide, n szükségem, Adrienne! Tegnap este is… már megint rémálmom volt. – Miféle rémálom? – nézett rám kikerekedett szemekkel.

– Azért rémálom, mert túl szép… és túl eleven. Amióta elhagytam, negyedszerre álmodok vele. A szerűek az álmok, mindent átérzek… a közelségét, az illatát, a csókjait… mindent…

– Hogy neked mennyire szükséged van erre a partira! – csóválta a fejét Adrienne. – Hangos zen alkoholra. Mikor sikerült összekaparnom annyi akaraterőt, hogy kinyissam a szemem, megéreztem a lükte tő, hasogató fájdalmat a fejemben. Hirtelen kettős látással ajándékozott meg a fájdalom. Túl világos volt mindenhol. A jobb kezem, ami a padlóra lógott le, nedves volt. Egy aran yszínű, szőrös folt nyalogatta a bőrömet. Lana.

Rogerék nappalijában voltam, a hófehér kanapén. A tegnapi, mára már gyűrött ruháimban aludtam ndig nagyon világos volt…

Felültem, de ettől még jobban szédültem. Egy reccsenésszerű zúgó hangot hallottam, aminek köv n majdnem kiugrottam a bőrömből. A zaj bal oldalról jött… a konyhából. Egy vörös hajú foltot oda járkálni: szóval Adrienne beindította a kávéfőző gépet. – Jó reggelt! – hallottam a vidám hangját. – Ez nem lehet igaz! – Hogy mondod? – Máris hozta a kávét, s leült mellém. – Itt aludtam? – kérdeztem rekedt hangon, s elvettem tőle a csészét. – Ahogy mondod. – Nagyon gáz, ha semmire sem emlékszem? Hoppá… várj csak, mégis… Egyik pillanatról a másikra egy angyalszerű ördögkép jelent meg a lelki szemeim előtt. – Elég érdekes arcot vágsz, mi jutott eszedbe? – nevetett Adrienne.

– Nem tudom… – csóváltam a fejem. – Valami angyal… meg ördög. És volt valami… vodka is… sok v

Ekkor lépett ki a hálószobából Roger. Szőke tincsei összevissza álltak a fején, s alig tudta tni a szemét. Abban a pillanatban, hogy köszönésre nyitotta a száját, beugrott valami. – Te jó ég! Roger, miért engedted, hogy annyit igyak?! Utállak! – Jót tett az neked, nyugi… – ásított hatalmasat. – Hogy aludtál? Jól vagy?

– Nem igazán. Majd jól leszek, ha megittam a kávét, letusoltam, és… ha visszakapom az emlékei Valaki beavatna a tegnap este rejtelmeibe? Könyörgöm? – esedeztem. Adrienne nevetve elvonult reggelit készíteni, Roger meg leroskadt mellém. Ő sem nézett ki túlságosan frissnek.

– Szóval az úgy volt – szólalt meg egy újabb ásítást követően –, hogy AJ korán hazajött, Greg ő is hazament… mondtam, hogy ne aggódjon, vigyázok én rád… – Aha, igen… – Vigyáztam is, kikérem magamnak! Azt tettem, amire a legnagyobb szükséged volt. Hagytam, hogy elengedd magad, édesem. Hirtelen abbahagyta, mikor valahonnan, egy díszpárna alól megszólalt a telefonom. Egy üzen etet kaptam. „Köszönöm a tegnap estét. Kedd este ugyanott. Nick” – Mondd, Roger, miért hagytad, hogy teljesen kiforduljak önmagamból? – keseregtem, és megmut attam neki az üzenetet. – Jaj, ugyan már! – vigyorgott. – Nick rendes srác, jól eldumálgattatok tegnap. – Roger, az én problémáim ott kezdődnek, hogy fogalmam sincs, ki ez a Nick. – Ne edd magad, idővel visszajönnek azok az emlékek! – mosolygott biztatóan.

Két csésze kávé, egy nagy adag reggeli és egy hideg zuhany után sokkal jobban éreztem magam, e még mindig nem voltam a régi formámban. Ebédidőre már szinte teljesen visszajöttek az emlék . Miután Gregory és Adrienne elmentek a partiról, Roger gondoskodott arról, hogy mindig legyen a kezemben pohár, s lehetőleg valami töménnyel legyen teletöltve. Egy Nick nevű srácca beszélgettem órákon át, akiről csak annyit tudtam felidézni, hogy profi fotósként dolgozott, d, tüskés, barna haja volt, és a karjai tetoválva vannak. A beszélgetésünk részleteit nem sik felelevenítenem, de biztos voltam benne, hogy szó volt az ausztrál nagybácsikájáról. Roger e zítette ki a mesét annyival, hogy hajnali háromkor jöttünk el a buliról, amikor már ő sem bír t inni.

Legjobban ezt a Nick nevű fazont sajnáltam. Nem fogok ismét találkozni vele, bármennyire i s úgy gondolta. Rettenetesen éreztem magam a történtek után. Még jó, hogy Roger idejében elvi onnan… Mi lett volna, ha Nickkel megyek el a partiról, esetleg az ő lakására? Nem akartam Rogerék terhére lenni, de Adrienne ragaszkodott ahhoz, hogy maradjak náluk estig, és józanodjak ki. Ennek érdekében ebédre együtt főztünk egy kiadós, sűrű levest, ami italtól eláztatott gyomrunknak. – Rodge, tegnap este, a bulin… nem emlékszel valami feliratra, vagy képre, ami egy angya lt és egy ördögöt ábrázolt? – kérdeztem délután, miközben már a tévét néztünk. Felvont szemöldökkel nézett rám. – Mennyit ittál tegnap, édesem?

– A te hibád! – szóltam rá élesen. – Tényleg azt hiszed, hogy túlélem a szakítást, ha leitats tetsz mindenféle agyontetovált haveroddal?

– Hé, hé, nyugi, kislány! Mindketten tudjuk, hogy jót tett neked egy kis lazítás. Még meg fog köszönni…

Tehetetlen dühömben elhallgattam. Legszívesebben felpattantam volna és felhívtam volna a bát yámat, hogy vigyen haza, de valamiért egyszerűbb volt az ölemben fekvő Lana hátát simogatnom.

– Mivel ilyen jól kijöttök egymással, itt az ideje, hogy lelépjek – szólalt meg Adrienne. – E em a parkba Lanát. – Akkor én is hazamegyek… – morogtam magam elé.

– Nem, nem, maradj csak itt! Próbáljátok meg felidézgetni a tegnap estét! – nevetett, miközbe gy vékony pórázt csatolt Lana nyakörvére. Aztán már fordult is ki vele az ajtón.

A távirányítóért nyúltam. A szemem sarkából láttam, hogy Roger a farmerzsebében turkál, de ne eg. – El sem tudod képzelni, mennyire gyűlöllek… – mondtam magam elé. – Tudom. Ez a szeretet és a hála jele – kacsintott rám.

Megdöbbentem, amikor azt láttam, hogy egy cigarettát vesz elő, s a másik zsebéből előhúzott ö meg is gyújtja. – Mi a fenét művelsz?! Még nem szoktál le? – Ez vagyok én – vonta meg a vállát. – Gyarló emberi lélek.

– Adrienne terhes, az ég szerelmére! Cigifüsttel akarod beszennyezni a születendő gyereked kö nyezetét? – Hagyd már! – fintorodott el. – AJ tudja, és nem szól rám. Téma lezárva. – Persze, ezért veszed elő, amint kilép a lakásból! Roger, undorító, gyalázatos féreg vagy! – Én is szeretlek, mézescsuprom! – vigyorgott rám. – Kérsz egy slukkot? Felpattantam, mert a felgyülemlett dühtől nem bírtam tovább egy helyben ülni. – Nem velem van bajod, hanem saját magaddal, drágám. – Hogy mi? Mondd, felfogod, miket ejtesz ki a szádon?

– Megmondom én, mi zajlik le benned – felelt, s közben a minibárhoz sétált, hogy aztán egy ad whiskyt töltsön magának. – A saját magad által felállított szabályaid szerint próbálod túléln okat. Azt hiszed, így egyszerűbb, így fel tudod dolgozni, hogy szakítottál vele. Pedig az a helyzet… – Roger, ne gyere most ezzel, nem akarod, hogy…

– Nem, hallgass végig! – emelte fel a hangját. – Még nem is fogtad fel, mi történik körülötte ndod, egy hete szakítottál életed szerelmével. Kimondod a szavakat, de éppen te vagy az, a ki nem fogja fel, miről van szó! Halvány lila gőzöd sincs arról, mit tettél. – Te nem tudsz semmit…

– Mindent tudok, Hel – csóválta a fejét, s belekortyolt az italába. – Saját magad elől menekü y olyan ösztönlény elől menekülsz, aki te magad vagy, csak Jeremy nélkül. Én személy szerint , hogy nem tudsz sokáig ebben a helyzetben maradni. Vissza fogsz térni hozzá, önszántadból, vagy valami olyasmibe fojtod az érzelmeidet, amire te sem számítasz. Kifordulsz önmagadból nélküle. Bele sem gondoltál, milyen életet hoz neked ez a szakítás. De te még nem szakítottá e, a szíved mélyén még csak az elképzelést dédelgeted. Még nem vagy túl a dolgon, mert még be kezdtél. Fogalmad sincs erről az egészről… – Fogd már be… – motyogtam. Éreztem, hogy a torkom kezd összeszűkülni.

Válaszul Roger még egy poharat vett elő, s nekem is töltött whiskyt. Elém tartotta, de én csa hosszú, örökkévalóságnak tűnő másodpercek után vettem el tőle a poharat, s kezdtem el kortyo alkoholt. Szorosan mellém húzódott a kanapén. – Nem akarlak bántani – mondta egy idő után. – Tudom. Akkor szólalt meg újra, mikor már elégett a cigarettája. – Érzem, hogy valamit nem mondasz el, hogy valami miatt ez sokkal komolyabb ügy, mint amilyennek beállítod. Nem kérem, hogy mondd el. Csak annyit… hogy ha túl akarsz jutni a do lgon, ha túl akarod élni, akkor nyitnod kell a világ felé. Új dolgokat kell felfedezned, más ban keresni a vigaszt, az élet értelmét. Nem kéne felháborodnod, ha italt nyomok a kezedbe és bemutatlak egy haveromnak egy partin… – Tudom… – suttogtam, s néztem, amint újabb cigarettára gyújt.

Hosszú másodperceken át néztem a füstöt, amit Roger fújt ki, s ami elhomályosította a tiszta körülöttem. Ha jobban belegondolok, ez a levegő már a cigifüst előtt sem volt tiszta. Amióta em ennek a lakásnak a küszöbét, s ezt a levegőt szívtam, mocskossá vált.

Abban a pillanatban, mikor szólásra nyitottam a számat, Roger felém nyújtotta a cigarettát. Előbb megkerestem a tekintetét, elmerültem a barna szemeiben és a szeplőiben, majd habozás né kül megszívtam a füstölgő szörnyeteget. Mikor elkezdtem köhögni, eszembe jutott Gregory. Ha ezt most látná!

– Hogy a fenébe vagy képes ezt szívni, te elmebeteg? – jöttek ki a torkomból rekedten a szava , és visszanyújtottam a cigarettát.

Bezzeg ő csak vigyorgott, és csóválta a fejét. Lehúztam a whiskyt, de még mindig rázott a hid a füstös élménytől.

– Le fogok szokni, amint megjön a baba – biztosított róla Roger. – AJ most még elnézi, később gja. És semmit sem tennék, ami boldogtalanná tenné őt. – Van fogalmad arról, hogy AJ miért ilyen boldog melletted? Roger kérdőn nézett rám.

– Nemcsak szerelmet adtál neki, hanem egy új életet is – válaszoltam meg a saját kérdésemet a a révedve. – Szülőket – a te szüleidet. Egy új lakhelyet, új környezetet, új élményeket… Egy nek a legújabb tagja ott növekszik a hasában – mosolyodtam el, aztán hirtelen belevájtam a t ekintetem a szemébe. – Roger, ez nekem nincs meg. Nincs családom. Gregory egy olyan le hetőséggel ajándékozott meg, amiről álmodni sem mertem soha. Hogy van egy bátyám, egy unokate em… a szüleim… Fogalmam sincs, milyen az, ha családtagok vesznek körül. Szükségem van rájuk. ogy rátok is, a barátaimra… legfőképpen rád. – Az utolsó szavakat már suttogtam. – És meg tudod magyarázni, miért? – mosolyodott el.

– Nem tudom. Talán azért, mert amikor megismertelek, halálra rémítettél – nevettem el magam. Egyetértően bólogatott. – Sok mindenkivel csinálom. – De egyáltalán nem vagy ijesztő, sőt… – suttogtam. Letette a poharát a dohányzóasztal üveglapjára.

– Öt évvel ezelőtt egy olyan lehetetlen helyzetbe kerültem, hogy kénytelen voltam fél évre ös elődni egy kéróban a bátyáddal. Először átkoztam az eget, utána pedig, fél év múlva majdnem k kel búcsúztam el tőle. Tudod, miért? Mert egy teljesen más ember voltam azelőtt, hogy megism ertem. Ő tanított meg rá, hogyha valamire vinni akarod ebben az életben, akkor hagynod k ell, hogy kiépüljön benned és uralkodjon rajtad a személyiséged. Önmagad, aki csak te vagy. N m szabad másokat követned, mindenbe annyira kell csak belekóstolni, hogy összerakd a kir akóst, hogy rájöjj, ki is vagy valójában. Amióta megismertem, így élem az életem. Nagyon soka etek neki. Jó, hogy megtalált téged, Hel. Örülök neki. Teljesen megdöbbentett. – Sosem gondoltam volna… – Tudom, hogy szükséged van egy családra… mellette jó helyen vagy, hidd el – jelentette ki. – Roger, nem akarok elmenni… – Hogy?

– Nem akarok elmenni Floridába – csóváltam a fejem, s a hangom hirtelen megtelt keserűséggel, nem tudtam visszafogni az aggodalmamat. – Szükségem van rátok. Nem akarok még tőletek is távo lenni. Akkor már inkább itt maradok Los Angelesben életem végéig.

– Hé! Ne légy ilyen! Áldozatokat kell hozni az életben, mert bizonyos dolgok fontosabbak – bó ogatott önmagának. – De… de én… annyira tanácstalan vagyok!

– Nézz rám! – mondta lágy hangon, s azonnal ráemeltem a homályos tekintetemet. – Nemegyszer m tam már, hogy engem soha sem fogsz elveszíteni. Roger az arcomhoz nyúlt, s letörölte a szempilláimon kapaszkodó könnycseppeket.

– Most nem szabad sírnod… El kell döntened, mit akarsz az élettől, hogy mi a fontos számodra.

Szólásra nyitottam a számat, de megremegett az ajkam, s aztán már képtelen voltam megszólalni Roger simogatása az arcomon olyan volt, mintha a megtépázott lelkem egy sugárnyi napfényb en részesült volna: szabadon szárnyalhatott, fellélegezhetett, mert tudta, hogy most biz tonságban van. – Tudom, mi kell neked… – suttogta alig hallhatóan, egy olyan hangon, amivel azt hittem, a gondolataim húrjait pengeti meg, s a tekintetemet az arcára vonzotta. Szemének lágy b arnája csak úgy csillogott. Egy őrült pillanatig azt hittem, látom benne a cigaretta füstöt, elynek a csípős íze elkeveredett az arcszeszének mámorító illatával. – Nem, nem tudod… – csóváltam a fejem, s igyekeztem elfordulni a szemeitől. Hiába. Maga felé fordította az arcomat.

– Mindig is tudtam, hogy sose lehetek Parisz… De ez nem jelenti azt, hogy nem lehete k olyasvalaki, akire számíthatsz, bármi baj van. Aki hagyja, hogy önmagad légy, és… imádja az z ösztönlényt, azt a nyers erőt és szépséget, amit ki tud hozni belőled, csupán egy pohár ita

Elállt a lélegzetem, mikor lágyan a hajamba túrt. A gyomrom kellemes görcsbe rándult: úgy ére m, már hosszú évek óta nem éreztem ezt az ismerős, csiklandós érzést. Egy olyan apró, de erőt sergés volt ez, amire ebben a pillanatban igenis szükségem volt, jobban, mint bármi másra. És már éreztem is az ajkaimon a csókjának kegyetlenségét.

Nem kellett gondolkoznom. Nem most. Roger a nyakamra csúsztatta a kezét, s pontosan olyan tökéletesen, olyan hevesen és érzékien csókolt, ahogy szükségem volt rá. Pillanatokon b gához húzott, és hátradöntött a kanapén. Amint belevájta a körmeit a farmeromba, s végighúzta on, olyan érzésem támadt, mintha egy törvénytelen, szabályok és korlátok nélküli álomba csöpp . Egy olyan álomba, ahol semmi, de semmi más nem számított, csak a pillanat varázsa. S hog y önmagamnak is bizonyítsak, hogy tényleg képes vagyok nyitni a világ felé és váratlan dolgok kezdeni, gondolkodás és elővigyázat nélkül – főleg, hogy a tökéletes alany és segítőtárs gomb ingemet –, beletúrtam a hajába, s engedtem érvényesülni a szükséget, amit belül éreztem.

Fogalmam sem volt, percekkel később hogyan kerültünk a szőnyegre. Ő még mindig felettem volt, s vadul csókolgatott, én pedig kíméletlenül húztam a haját, s tisztában voltam vele, hogy fáj . Megérdemli. Megérdemli a közös kéj miatt, ami bennünk ébredt, és megérdemli, mert ilyen ala san próbál vigasztalni. Mikor végre elkezdte csókolgatni az államat, s mikor már az inget is leszaggatta rólam, teret engedhettem a mélyről feltörő sóhajoknak. A mellkasom zihált, s mik en ő vadul csókolt, igyekeztem mindent megtenni azért, hogy én is megszabadítsam a pólójától. tetlen forróság öntött el, s az irányított minden mozdulatomban. A kínzó, gyönyört adó csókok nyakamat, majd a vállamat kényeztették tovább, s lejjebb, egyre lejjebb kaptam őket a karo mon. Ez volt az, ami nem stimmelt. Mintha mély vízből rántottak volna ki. Nagy levegőt vettem, ami kitisztította az agyamat. Ki pattantak a szemeim. – Úristen, Roger, elég! Hagyd abba! Elég! Nem kellett többször mondanom. Felkapta a fejét, s megkönnyebbülésében felsóhajtott. – Szent ég, köszönöm! Azt hittem, már sosem térsz észhez! – Hogy? Te voltál az, aki…

A fejemre dobta az ingemet, s máris feltápászkodott a földről, hogy visszahúzhassa a felsőjét – Szivi, tudod, hogy nagyon szeretlek, de azért olyan szemét még én sem vagyok, hogy megcs aljam Adrienne-t. Bármennyire is dögös vagy, ez tiltott terület, bébi.

– Akkor meg mi a fenének csináltad?! – keltem ki magamból, miközben magamra kaptam a felsőmet Összeszorította a szemét, s ingerülten, mélyen morgott egyet.

– Mert neked teljesen elment az eszed, azért! Rád talált a tökéletes szerelem, mindened megv an, együtt vagytok egy éve, a világ legboldogabb párjaként. Erre fogod magad, és az egészet á d egy tollvonással! Ez olyan, mintha tálcán nyújtanék neked egymillió dollárt, és te inkább s a bankókat, ahelyett, hogy elfogadnád! Te beteg vagy, Helena! Az égvilágon nem kell neke d más, csak Jeremy! Senki más, csak Jeremy Raven. Nem fogsz tudni nélküle élni. Ezt próbáltam pen demonstrálni öt perccel ezelőtt. – Tudom! Szeretem! – fakadtam ki.

Gregorynak igaza van, mikor azt mondja, sokkal többet kéne dolgoznom az elemeim egye nsúlyán. A tűzből rögvest víz lett, s egyik pillanatról a másikra sírógörcsben törtem ki. Rog t a szőnyegről, leültetett a kanapéra, s addig vigasztalt, simogatta a hajam és tartott a karjaiban, míg meg nem szűnt a remegésem. Jeremyért remegtem. Azért a pillanatért, hogy amik or a nyakamat csókolja, utána mindig a kulcscsontom, nem pedig a vállaim irányában halad t ovább…

– Bocsáss meg, talán nem kellett volna… De muszáj volt megpróbálnom, hátha elérek vele valami togta Roger. – Segíts… könyörgöm, segíts, hogy túléljem! Nem lehetek vele. Értsd meg… – zokogtam. – Segítek. Nyugodj meg – szorított még erősebben magához.

Abban a pillanatban jöttem rá, hogy Rogernek igaza van. Minden szempontból. Sohasem fo gom elveszíteni őt, ahhoz egy nagyon rettenetes világban kéne élnünk, hogy még őt is elveszít A másik dolog, amiben igaza volt, az az, hogy nyitnom kell a világ felé. Meg kell találn om a módját, hogyan élhetek tovább.

Tizenkilenc éves, sorozatgyilkos, Boszorkány, reményvesztett, törvényszegő, szerelem szaggat ta lélek. Nem volt út, amin elindulhassak. Jeremyvel volt egy utunk, amit magunknak választottunk, és én letértem róla, ott hagyva őt egyedül, kilátástalanul. Nem tehet mást, vi ll fordulnia oda, ahonnan elindult. Talán nekem is…? Túl sok a kérdés. Túlságosan is sűrű a k Majdnem elaludtam Roger karjaiban. Nem tudtam betelni a lelket melengető simogatásával . Ilyen egy igazi barát. A szemembe mondta, mekkora szerencsétlenség vagyok, de mellet tem áll és elfogad így, ilyen szerencsétlenül. Egy idő után kutyaugatásra eszméltem fel. Amint kinyitottam a szemem és megláttam Adrienne-t , összerándult a gyomrom. – Sziasztok! – mosolygott vidáman. Lana máris odafutott Rogerhez. – Milyen volt a séta, drágám? – kérdezte a feleségétől, s meglepő módon semmiféle aggodalmat leolvasni az arcáról. – Jó sokáig kint voltatok.

– Csak időt akartam adni nektek, édes – felelt Adrienne, és miután levette a pulóverét, s kén sen elhelyezkedett a fotelben, ránk emelte a tekintetét, és vidáman megkérdezte: – Na, szóval lefeküdtetek? Újabb görcs, s ezzel egy időben hatalmasra kerekedtek a szemeim. Rogerrel egyszerre fa kadtunk ki: – Mi?! Nem! Adrienne ezen szélesen elvigyorodott, s csalódottan megcsóválta a fejét. Roger arckifejezése természetellenes gyorsasággal váltott halálosan nyugodtról kétségbeesettre. – Drágám… nem egészen értelek…

– Jaj, ne csináld! – szólt rá Adrienne. – Nem tudsz őszinte lenni az asszonnyal? Gyerünk, Rog nyögd ki, mi történt, amíg a kutyát sétáltattam! Roger arcát elhagyta az egészséges szín. Azt hittem, menten rosszul lesz.

– Én… én azt hittem… bízol bennem… úgy értem… hogy tudsz ilyet feltételezni rólam, hogy… hogy – Csókolóztunk. Nem tehettem róla, muszáj volt elmondanom. Roger úgy nézett rám, mintha elmebeteg lennék. Ab

ban a pillanatban Adrienne olyan reakciót választott, amire cseppet sem számítottam. Elfintorodott.

– Jaj, ugyan már! Csak ennyi? Rodge, sokkal többet néztem ki belőled! Ez szégyen rád nézve, k lyan mondom! Roger egyre rosszabbul nézett ki. – Édesem… valamit… nagyon nem értek… mi folyik itt?

– Azt hittem, bízhatok a csábító vonzásodban, drágám. Azért akartalak kettesben hagyni bennet hogy ráébreszd Helenát, mit kell tennie. Csupán csók? Az nem sok…

Miközben a saját görcsömmel voltam elfoglalva, Roger kétségbeesése döbbenetbe fordult. Olyan mekkel nézett Adrienne-re, mintha másodpercekre lenne attól, hogy elsírja magát. Fájdalmat lá tam az arcán. Sértődöttséget és csalódást. Mikor meg tudott szólalni, olyannak hallottam a ha mint még soha:

– Adrienne… te… feltételezed rólam, hogy képes lennék… lefeküdni egy másik nővel? Amikor a gy hordod a szíved alatt? Adrienne teljesen ledöbbent.

– Jesszusom, ne vedd már ilyen komolyan! Én csak… gondoltam, hogy megteszed, Hel érdekében! Tudod, hogy én attól még nagyon szeretlek! Megbocsátottam volna, sőt… mondom, ezért mentem el Lanával, ez volt a terv, hogy… Nem tudta befejezni, mert Roger felpattant, s elviharzott a fürdőszobába. Az arca, mik or utoljára egy pillanatra láthattam, teljesen eltorzult a keserű érzésektől. Alig hittem el, ami körülöttem történik. Túl gyors volt minden. Viszont az vigasztalt, hogy Adrienne is végre meglepett arcot vágott. S azt is tudtam, mit kell most tennem: elm enni, nagyon gyorsan.

Felkaptam a táskámat, s köszönés nélkül csaptam be magam után az ajtót. Felhívtam Gregoryt, a gyütt elmentünk egy pizzériába, s elmeséltem neki mindent. Egyre csak nyugtatgatott. Miután hazamentünk, arra kértem, gyakoroljon velem egy kicsit: szükségem volt arra, hogy kiürítsem az elmémet, s csak a két elemre koncentráljak, amelyek erőssé tettek. Az érzelmeim, a hétközn k bonyodalmai, a barátaim hozzáállása megingathatja a lelkemet, de ez a két, ősi elem volt a z, amiben mindig bízhatok. S persze Gregory.

Éjféltájt még mindig fent voltunk, s az ágyán ülve beszélgettünk. Ezek a késő esti beszélgeté fel és vigasztalták a lelkemet a leginkább.

– Kathleennek hívták. Hosszú, göndör, barna haja volt, sötétbarna szemei, anyai ágon brazil s Képzelheted, milyen jól nézett ki. Tizenhat éves voltam, és eszelősen szerelmes. Négy hónapig unk, de utána az apja kiverte a balhét. Nem tetszett neki, hogy esténként felmásztam Kat a blakához. Az apja megkereste Arthurt, és vele üvöltözött. Szegény apám! Miket kellett kiállni ia miatt! Na, mindegy is… Kat azóta már férjhez ment, egy kínai üzletemberhez, és Sanghajban Nem gondoltad volna, ugye? Emlékszem, miután szakítanunk kellett, hetekig sírtam anyám vállá . Gondoltam öngyilkosságra, minden őrült ötlet megfordult a fejemben… és tudod ki tartott iga életben? Rick! Akkor, a tini éveim kellős közepén fedeztem fel, hogy érdemes foglalkoznom a z unokatesómmal. Felhagytam az önzésemmel meg a csajozással egy időre, és Rickkel töltöttem e legtöbb időmet. Összenőttünk. Ő a tűz, én a levegő… Micsoda idők voltak azok! Bezárkóztunk a méletlen kísérleteket végeztünk a gravitáció legyőzése érdekében! Tudom, őrülten hangzik… Ros pedig még csak nyolcéves volt! Jól van, ezt ne szó szerint értsd, csak hülyülök. És ne ásíto t! Elátkozott lelkem legmélyebb bugyrainak tartalmát osztom meg veled! Ezen nagyot nevettem.

– Értékelem is, Greg. És ha már ennyire megmérgezted a társaságoddal Ricket, belőle is nőkerü – Én nem! Habár… Ricknek még nem volt barátnője – gondolkozott el. – Na látod, erről beszélek! – És ez szerinted csakis miattam lehet, igaz? Rettenetes vagy. – Köszi – ásítottam újabbat. – Rendben, alvás! Kimerítő volt ez a nap… és Roger… – Semmi bajuk nem lesz. A felesége bocsánatot kér egy vigasztaló szexszel, ennyi. – Remélem, igazad van – mondtam, s máris indultam a szobám felé. – Hé, várj! Nem akarod felhívni azt a Nick gyereket? Teljesen elképedtem. – Ne éjfélkor húzz fel, Greg!

– Komolyan beszélek! Találkozol vele, dumáltok egyet, megköszönöd a társaságát, üdvözlöd a te em vagy. Nem kell többet látnod, nem fog zaklatni. Tökéletes terv! Jelentőségteljes pillantást vetettem rá. – Majd meggondolom. Jó éjt!

Másnap majdnem délig aludtam, s erre a telefonom csörgése ébresztett rá. Próbáltam összeszedn am, s visszacsöppenni a valóságba, miután egy, az Elk folyó partján Jeremyvel eltöltött délut tam. – Halló! – szóltam bele a telefonba. – Helena? Itt Nick Stevens. A pubból, emlékszel? Csakis ez hiányzott! A gyomrom ébresztőkoktélként ajándékozott meg egy kényelmetlen görccsel vak hallatán. – Helló, Nick! Nézd, én nem nagyon…

– Remek, azt hittem, már elfelejtettél! – mosolygós, csábító hanglejtéssel próbálkozott a von iderült, hogy holnap mégsem érek rá, át tudnánk tenni mára? – Nézd, Nick, én nem hiszem, hogy… – Ó, értem, bocs… Nem zavarlak akkor. Csak… azt hittem, volt valami szikra…

– Jaj, ne értsd félre… Figyelj, ez nekem most kínos lesz, de az a helyzet, hogy tegnapelőtt annyira részeg voltam, hogy alig emlékszem valamire az estéből. Nem emlékszem, miről dumáltun , vagy akármi másra… sajnálom.

– Oké! – nevette el magát idegesen. Majdnem megsajnáltam, olyan édes, csilingelő nevetése vol Akkor… ha ma este hatkor fizetek neked minimum három kör italt, és közben újra felfedezheted a tetoválásaim titkait, eljössz velem, hogy ismét bemutatkozhassak, és előszedhessem a legbé b csajozós dumát, amit valaha hallottál? Ezen kénytelen voltam elmosolyodni. – Miért, mi az a szánalmas duma?

– Adj esélyt rá, hogy még egyszer elmondhassam ma este! Kérlek! Hatkor ugyanott, mint szom baton? – Nem is tudom, én tényleg nem hinném… – Elárulom az angyal titkát! – vágott sejtelmes hangon a szavamba. Ahogy kimondta a szavakat, minden beugrott. Egy szemvillanás alatt.

– Tényleg, az ördög és az angyal! Már emlékszem! Tudtam, hogy láttam valahol! Méghozzá… a hát – Ezt vegyem igennek? – nevetett. – Elárulom a titkot. – Mert azt mondtad, keressem meg, hiszen valami el van rejtve a tetováláson. Igen, már e mlékszem! – Este hat? Egész egyszerűen nem találtam okot arra, miért maradjak ki ebből a titokkeresésből. – Ott leszek. – Rendben! – hallottam a vidám, megkönnyebbült hangját. – Akkor, szia, Helena! Miután letettem, tátott szájjal meredtem magam elé, hisz alig tudtam elhinni, amit tette m. Igent mondtam egy randevúra. Bárhogyan is próbálnám finomítani, ez a dolog lényege.

Áruló vagyok? Vagy csak gyáva? Féltem a saját szenvedésemtől, az egyedülléttől? Mi hajtott? A , ami teljesen elment, vagy a megtépázott lelkem?

Gregory kifejezetten örült a találkám hírének, eléggé tapintatlan módon. Még egy kicsit össze m vele, de a végén megint csak együtt nevettünk. Mivel bennem két ellentétes elem tombolt, ő edig szeles, kifürkészhetetlen viselkedéssel volt megáldva, jól kijöttünk az ilyen helyzetekb Egyik percben martuk egymást, a másikban nevettünk, vagy éppen a karjaiban sírtam.

Adrienne délután felhívott, és egy órán keresztül beszélgettünk. Kibukott, úgy, ahogy Roger t Elmesélte, hogy órákba telt, mire megnyugtatta Rogert, s ezután ő is végiggondolta, milyen s zörnyű lenne, ha Roger képes lenne lefeküdni mással. Adrienne még sírt is a telefonban. Újra esélte a hírhedt történetet, hogyan találkoztak Rogerrel, és hogy miért is szereti annyira, h gy soha nem tudnának elszakadni egymástól. Mikor végre szóhoz tudtam jutni, én is bocsánatot tem a tegnapiért, de rám sem figyelt, egyre azt hajtogatta, hogy azon a bizonyos estén Brookingsban Roger tényleg kitalálta harmadikra a nevét, tényleg megérezte a problémáit, tén g első látásra vonzódott hozzá… és hogy nem tudná elhagyni őt. Örültem, hisz végül is jól jöt megmaradtam a barátjuknak. Adrienne nem neheztelt rám a tegnap történtek miatt. Én is próbált m elfelejteni… próbáltam megszabadulni az érzéstől, de el kellett ismernem, hogy Roger túlság n is jól csókol.

Nem hazudhattam magamnak: Jeremy iszonyatosan, veszélyesen hiányzott. Az érintése, amint a fülem mögé tűzi a hajamat, s elmosolyodik közben, s tudom, hogy a következő pillanatban me is fog csókolni. Ahogy határozottan magához húz, a csípőnk egymáshoz ér, s kellemes nyomást amit egymás testére gyakorlunk, s amit boldogan fogadok be, hogy aztán – amikor az ellen erő felülkerekedik a testemen, s ő elindul az ágy felé – végül legyőzze a gravitáció. Amikor illantásnyi időre nem hat ránk semmilyen más erő, mert szabadon esünk. Esünk, zuhanunk az ágy s aztán elérjük a célunkat. A célban beletúrhatok a hollófekete hajába, s bizsergő, bágyadt mal a testemben várom, hogy a felsőm alá csúsztassa a kezét… De nem lehet. Akármikor gondolok ilyesmire, mindig bebizonyosodik, hogy az üresség a g yomromban csak egyre rosszabb lesz, s ez ahhoz vezet, hogy elvesztem az étvágyamat. Ha nem eszek, a testem nem tud miből energiát meríteni, s képtelen leszek átvészelni ezt az

időszakot. Az egész életet. Nélküle.

Sötét felhőfoszlányok gyülekeztek az égen, s megszűrték a hollywoodi napfényt felettem. Gyalo ultam el, hiába ajánlotta fel a bátyám, hogy elvisz. Ez a szabad elhatározás pedig több mint zperces késésbe került. Miközben átvágtam a forgalmas utcákon, egyre csak éreztem, hogy erősö elhők és a légköri törvények akarata, s fél órán belül már igenis esni fog. Ez volt az egyetl ami miatt képes voltam egyenletesen, nyugodtan szedni a levegőt, miközben életem egyik legmegmagyarázhatatlanabb döntésének következményeire próbáltam felkészíteni magam.

Aztán már be is nyitottam a hangos szórakozóhely ajtaján. Mikor körülnéztem, rájöttem, nem tu t keressek. Egyszerűbbnek tűnt felülni egy bárszékre, és várni. S mivel sokat késtem, és ő fe etően már hat óra előtt itt volt, nem is kellet sokat várnom. Egyszer csak azt éreztem, hogy a hajamhoz érnek. Megfordultam. – Elnézést, csak… van valami a hajadban – szólalt meg markáns hangon, s végighúzta az ujjait incsemen. – Ó, mégsem… Csak a fény így törik meg ezen a gyönyörű hajon!

Akkor állt el a lélegzetem, mikor a szemébe néztem. A mélykék színe egy röpke, levegő nélküli másodperc erejéig felforgatta a világomat. Aztán visszanyertem a lélegzetem. – Hány lánynak kellett már végighallgatnia ezt a nyálas dumát? Szelíd mosolyra húzta a száját. – Csak vészhelyzetben használom, ha nagyon kilátástalan a helyzet. Nick Stevens, ha nem em lékeznél – nyújtotta felém a kezét.

– És mit szólnál hozzá, ha szánalmas szövegek helyett inkább csak önmagadat adnád? Sosem hall a, hogy a csajok azt sokkal jobban szeretik? Megvonta a vállát, miközben felült a mellettem lévő bárszékre.

– Ki tudja, mi jön be? Túl széles a választék, nem tudhatom, ki mire vágyakozik. Ezért kell m smerni őket! Szombaton ezt sikerült elérnem nálad, de úgy látom, te tényleg mindent elfelejte tél.

Sajnáltam ezt a srácot, akinek a részeg ösztönlényemet kellett megismernie. Hát itt volt végr lőttem a siralmas sztori főszereplője… fő áldozata, s be kellett vallanom magamnak, hogy izg ultam. Ideges voltam, mert elrettentő és határozott személyiséget sejtettem megbújni a tetová ai mögött, de ugyanakkor a szeme és a mosolya szelídségről árulkodott. – Mehet a vodka-narancs, mint szombaton? – kérdezte vigyorogva, de én máris tiltakoztam.

– Még csak az kéne! Erre az estére emlékezni akarok! Úgy értem… nem szeretek részeg lenni, ro ha nem tudok mértéket tartani, de ez is Roger…

– Nem kell szabadkoznod! – vonta fel a szemöldökét. – Mindig minden Roger hibája, ezt megtanu tam, amióta ismerem, efelől nyugodt lehetsz! – nevetett. – Akkor mit kérsz inni?

Csak egy kólát kértem, s miközben Nick italokat rendelt, egyszerűen képtelen voltam levenni a szememet a karjairól. Egy fekete trikóban volt, s egy ezüstlánc lógott a nyakában, de a te kintetemet mégis inkább a piros, zöld, kék és fekete színű, rengeteg alakot és feliratot ábrá válásai felé irányítottam. Még az ujjain is voltak, s a hátán is kiterjedten folytatódtak a r . – Pontosan ugyanígy bámultál szombaton is! – nevette el magát, s erre feleszméltem. – Bocs, csak… az egész testeden van?

– Dehogy, csak a felsőtestemen. Várj, most jön az a rész, hogy megkérdezed, miért és mikor ke

em el őket csináltatni, és hogy mi értelme van. Ilyen sorrendben jöttek a kérdések két napja olygott. – Nos, ahogy múltkor is elmondtam, sokan megijednek tőlem a kinézetem miatt, de te nem ijedtél meg, ezért is keltetted fel az érdeklődésemet. Az ember azért rajzoltat tetkó at tűvel a bőrére, mert emlékeket akar megőrizni egy olyan helyen, ami mindig vele van, am i hozzá tartozik. Tizenhat évesen kezdtem, anyám halála után. Akkor került a neve a jobb kar omra – mondta, s meg is mutatta a cirádás betűket, amelyek az Iris nevet adták ki. – Igen, ez is beugrott – mondtam halkan, ahogy ránéztem a karjára.

S ahogy teltek a másodpercek, ahogy lassan megérintettem a bőrét és végigsimítottam a színes zokon, úgy támadtak meg az emlékek. Minden egyes tetoválás hozzásegített, hozzátett a meséhez történetünkhöz, ami csupán pár órán át tartott, de nagyon érdekes és szórakoztató volt. Látt et és víztócsát, ékkövekkel díszített tőröket és kardokat, virágokat és töviseket, de fekete melyeket, mikor megérintettem, szúró fájdalmat éreztem a mellkasomban. Nick észrevette a vál ozást az arcomon, s azon nyomban elhúzta a karját tőlem. – Sa… sajnálom… – rebegtem szinte suttogva. – Nincs semmi baj – mosolygott zavartan. – Csak… ezek a szárnyak múltkor sem tetszettek neke d. És meséltél is Jeremyről, aki eszedbe jut róla.

Ahogy kimondta a szavakat, úgy éreztem, mély víz alá rántanak, ami aztán belekerül a tüdőmbe, csak egyre rosszabb lesz odabent. Megütközve, de kétségbeesetten merültem el Nick kék szeméb n. Szelíden elmosolyodott, s megfogta a kezem. Összekulcsolta az ujjainkat, s én úgy érezt em, egy álomba csöppentem, s minden lelassul, tízszer, hússzor lassabban élek át mindent. Hi hetetlennek tetszett minden, ami körülvett: Nick érintése, a zene, amelynek lágy dallama b ekúszott a fülembe, átszőtte a gondolataimat, s átvette a szívem dobbanásának ütemét. Mielőtt m volna a szemem, átjárt az ismerős érzés… mintha egy vízesés alá úsztam volna: megéreztem az pet, ami odakint lehullott az utcára. Elkezdett esni az eső. Nick vállára hajtottam a fe jem, s hagytam, hogy a zene halk dübörgése elnyomja a mellkasomban szúró fájdalmat…

– Azt mondtad, elárulod az angyal titkát – suttogtam a fülébe sokkal később, mikor már csak m ltunk, egy lassú dalra. – Így igaz – bólintott, s azon nyomban levezetett a táncparkettről.

Meglepetésemre az épület mögé, egy kis teraszra vezetett, ahova egy hátsó ajtón keresztül jut k. Odakint már sötét volt, s zuhogott az eső. Átfrissült lélekkel léptem ki az éjszakába, s m ppantottam a nedves, páradús levegőből.

Aztán arra eszméltem, hogy Nick levette a fekete felsőjét. Egy pillanatra semmit sem értet tem, aztán ahogy hátat fordított nekem, s így a tekintetemet a hátán elterülő rajzokra vonzot eszembe jutott az este kulcskérdése. Fehér, tiszta, kecses női alak, angyalszárnyakkal, e gybeolvadva a vérvörös festékkel megformázott, szarvas ördög testével. Az absztrakt ábrázolás , ahogy két napja is. – Gyönyörű… – A hangom elnyelte a vad eső csattogása. – Díjnyertes tetkó! Szombaton nem sikerült megfejtened az angyal titkát, pedig nagyon jól el játszottál vele – nevetett. – Próbáljam meg józanul? – nevettem én is. – Miért van ez a hátadon? – Mindjárt elmondom. Anyám felfogása szerint minden emberben van egy angyal és egy ördög is. em találkozhatsz tisztán jólelkű emberrel, mert a kettőből vagyunk összegyúrva. – Tetszik ez az elgondolás.

– Látod az angyal jobb kezét? Alig látszik ki az ördög takarásából, ott van a dereka környéké mi, amit a kezében…

– Egy tőr – vágtam közbe. Szinte csak a markolata látszott, de ott volt, igenis láttam. Minth a kés pengéje már az ördög testébe fúródott volna. – Ennek van jelentése? Nick elnevette magát, s visszahúzta a felsőjét. Szembefordult velem. – Elég egyértelmű, nem? Még egy angyalnak is lehet megátalkodott természete. – Elvont… elgondolkodtató. Tetszik! Nick rátámaszkodott a terasz korlátjára, s összeszűkített szemmel méregetett. – Tetszik, hogy tetszik.

Lesütöttem a szemem, de abban a pillanatban az állam alatt éreztem az érintését. Arra kénysze t, hogy ránézzek.

– Sose süsd le a tekinteted! Te nem az a fajta lány vagy, akinek ezt kéne tennie – csóválta a fejét. – Az eső elgyengít…

Nem hazudtam, ez teljesen igaz volt. Egy röpke pillanatra megremegett az ajkam. Ni ck erre úgy válaszolt, hogy egyik tincsemet a fülem mögé tűrte. Ösztönből, azonnal elhajoltam – Ezt ne csináld, kérlek – szóltam rá. – Rendben… bocsánat, sajnálom. – Nézd, ha meséltem neked Jeremyről, akkor tudod, hogy nemrég szálltam ki egy… – …egy hosszú távú kapcsolatból, tudom. És hogy ne támadjalak le. Ezeket mind elmondtad. Nem lak megrohamozni, nyugodj meg, kivárom a sorom – mondta mosollyal a szája sarkában. Ezt nem tudtam befogadni, túl sok volt mára a hullámzó érzelmekből. – Ne haragudj, de… hazamennék, nem érzem jól magam… – Mi a baj? Hazakísérlek. – Nem! – tiltakoztam rögvest. – Nem, köszönöm. Hazatalálok. – Helena, sajnálom, ha…

– Köszönöm az italt meg a táncot, meg… most csak… haza kell mennem… jó éjt, Nick! – hadartam, olsó pillantást sem vetve rá, kiléptem a szakadó esőbe. – Sajnálom! Jó éjt… – hallottam az elhaló hangját, ahogy távolodtam tőle.

Megborzongtam a hirtelen rám hulló vízcseppek súlyától és hűvösségétől. Ez kellett most nekem élmény, ami lemossa rólam a kellemetlen, fájó emlékeket. Nem tudtam, merre indultam el, csa k annyit, hogy előrefelé kellett menetelnem. Az emberek, akik az esőtől megriadva futott ak az utcán, meg-meglöktek. Valószínűleg őrültnek néztek, amiért képes voltam kényelmesen sét sőben. Biztos nem találnék köztük sok Vízboszorkányt, tehát nem érthetik.

Próbáltam kiverni a fejemből azt az őrültséget, hogy volt valami szikra köztem és Nick között n nem volt. Szerettem volna, magát az elképzelést kedveltem, hogy lehet valami köztünk, ho gy valaha is lenne esélye. Hagyjam magam elcsábítani, hagyjam, hogy rám ragadjon a lelke sedése? Hagyjam, hogy megcsókoljon? Inkább megkímélem magam a kellemetlenségtől.

Egy nevetgélő társaság közeledett felém, s kivételesen ők is élvezhették a zuhogó esőt, még c volt náluk. Mikor mellém értek, a férfiak közül a legszélsőnek sikerült teljes erővel nekem kezében egy sörösüveget szorongatott, aminek a tartalma a pólómra ömlött, ami már úgyis telj t a víztől. – Na jó… ennyire azért tényleg nem lehetek láthatatlan! – szóltam rá ingerülten. Aztán el is tátottam a szám. Fekete, félhosszú haja volt és világos bőre.

Egy pillanatra úgy megszédültem, hogy azt hittem, a tócsákban végzem, ájultan. Aztán, mikor e a pillanat varázsa – mikor megbizonyosodtam róla, hogy csak képzelődök –, a férfi a vállamra e a kezét, s megkérdezte, jól vagyok-e. A barátai szólongatták, hogy csatlakozzon hozzájuk, d ő csak négy „sajnálom” után volt hajlandó ott hagyni egyedül.

Nem tudtam, milyen hosszan álltam ott egy helyben. Képtelen voltam megmozdulni. Csak meredtem az esőcseppek változatos játékára, s úgy éreztem, teljesen kisiklottam. Egy őrült t másodpercig képes voltam azt hinni, hogy ő az, csupán azért, mert fekete haja volt, s haso nló arcvonásai. Ez az őrület jele? Bárcsak elnyelne a víz! Bárcsak ezen az apró helyen, ahol magányosan állok, felduzzadhatna, mint egy gátnál, s magába fogadhatna a mélység! Ez esett volna most a legjobban: egy kis f ulladozás. Nem a saját emlékeimben és a saját érzelmeimben, szenvedésemben fulladozni, hanem z életet adó víznek hagyni, hogy eltöltse a tüdőmet… Azt pedig nem lehet. Nem ölhet meg, Jet mondta. Mindig van egy kiskapu… mindig rá kell jönnöm, hogy az Anyatermészet azért teremtett , hogy boldogtalan legyek.

Lehunytam a szemem, s az eső ízére és hangjára hagyatkozva indultam meg előre – ki tudja, mer e. Amerre vonzott a víz ereje. Senki sem lát. Senki sem hall. Láthatatlan vagyok, zuho gó esőben… „Majdnem belehaltam, amikor elmondtad, hogy úgy hiszed, a szüleid még kiskorodban meghal tak. Ez nem így van.” „Nem hiszem el, amiket mondasz… te a… a testvérem vagy? Hogyan lehetséges ez?” „Nézd, fogalmam sincs, mi ez a dolog, ami ehhez a sráchoz köt. Azt gyanítom, hogy nem igaz i érzelmek, ugyanis tudhatnád, hogy egy Látóval van dolgod!” „Jeremy mellett a helyem, ide köt minden…”

„A családod ott él Floridában, és minél előbb elviszlek hozzájuk. Ha egyszer odakerülsz, soha m fogsz visszajönni ide. Tudod, hogy miért? Mert érezni fogod, hogy hová tartozol.”„Van egy családom, Jeremy. Ott várnak rám, csak arra várnak, hogy végleg elmenjek innen, hogy végre t eljes életet éljek velük! Ők megértenek, megértik a bennem lakozó szörnyet.” „Ha elmész, belehalok. Te is jól tudod.”

Nem fog belehalni. Én sem fogok belehalni. Jennifer vigyáz rá, rám pedig Gregory. A gond olataimra pedig nekem kell vigyáznom, muszáj lesz kordában tartanom a bennem lakó ösztönlényt

Összerezzentem, mikor egy tompa nyögést és egy sikítást hallottam. Megtorpantam, aztán az őrü tnek teret engedve, abba az irányba mozdultam, amerről hallottam a kétségbeesett hangot. Befordultam a néptelen kis utcába, s hozzápréselődtem a falhoz. Óvatos lépteket téve előre, zetemet visszafojtva koncentráltam a hangokra. Egy nagyon mély, reszelős hangú férfi magya rázott valamit, de nem értettem, mit. Akinek magyarázott, az egy fiatal nő volt. Ahogy lát tam, a nő visszabeszélt a férfinak, ami nem igen tetszett neki, s ezért többször is megütötte

Akkor állt el a lélegzetem igazán, amikor egy kés élét láttam megcsillanni a férfi kezében; a ppek csak úgy ragyogtak rajta.

Tehát kiskapuk mindig vannak! Az alkotóm olyan irányba terel, ahol szükség van rám. Ez lenne a válasz minden kérdésre?

Pillanatok alatt tüzet ébresztettem a véremből, de túl későn készültem támadni. A férfi egy p latt hasba szúrta a nőt, aztán egy szűk mellékutcán át eltűnt. Annyi időm maradt, hogy vissza m a kékesen égő tüzemet, s a földre roskadó nőhöz fussak.

– Jól vagy? – kérdeztem, s próbáltam felsegíteni, de ekkor olyasmi történt, aminek következté ban megijedtem. A nő felpattant, és ideges tekintettel meresztgette felém a szemét. – Mit akarsz? Mit keresel itt?

– Én… én… Jól vagy? Láttam, mi történt, szerintem kórházban kéne menned… – egyre halkabbra fo , majd el is hallgattam, mikor a nő testére néztem. Egy csepp vért se láttam.

– Hagyj békén! – vetette oda gyorsan, majd elkezdett ütemesen lépkedni, vissza a főutca felé. Nem hagyhattam annyiban. Követtem, s fél percen belül utol is értem. – Hé, várj! – a karjáért nyúltam, de ekkor hirtelen megfordult. – Levehetnéd rólam a kezed, kisanyám! Kopj le, a rohadt életbe!

– Én… én csak… az az ember leszúrt, de… hallottam, hogy valamiért… mintha követelőzött volna, rendőrséghez fordulnod?

Egy pillanatig hallgatott, majd beletúrt az elázott szőkés hajába, és közel hajolt az arcomho . – Mondd, te még mindig itt vagy? – Én… csak… szerintem kórházba… – Nos, ha még mindig itt vagy… akkor takarodj a közelemből, oké?! Összerezzentem. Hátráltam két lépést. – Sa… sajnálom… – Látsz vért? Nem hát. Probléma megoldva. Semmi rendőrség, világos? Bólintottam. – Jó kislány – bólintott ő is. – Most pedig húzz el innen, menj vissza a tökéletes életedbe,

S ezzel ott hagyott egyedül. Szinte futólépésben távolodott tőlem, de ő se gondolhatta komoly n, hogy ennyiben hagyom. Főleg úgy, hogy kivételesen kíváncsi és makacs természettel voltam m gáldva. Ezúttal ügyesebb módszerhez folyamodva, úgy harminc méter távolságból követtem a nőt. jutottam egy régi lakónegyedbe, ahol a kanyargós kisutcák közt majdnem elveszvén, sikerült ta tanom a lépést a nővel – egészen a lakhelyéig.

Egy bérház alaksorába érkezve állt meg végre, s így kicsit pihenhettem. Nagyon óvatosnak kell lennem, hogy ne halljon meg, ahogy a lépcsőket szedve közeledtem a bejárathoz. Sikerült ész revétlenül meghúznom magam az ajtó előtt. – Szóval sikerült? – hallottam bentről egy hangot.

– Mi sikerült volna? Egy dílerhez ne így közelíts… csak próbálkoztam. Erre belém döfött egy k arom.

– Jól vagy? – kérdezte egy újabb női hang nevetve.

– Vicces vagy, Jay! Mennyi maradt még? Jövő héten is be kell vállalnom mindkét műszakot Tonyn zért kapok egy kis plusz pénzt… – Ha engednéd, hogy besegítsek, lehet, hogy jutna annyi pénz kajára, mint kokóra. – Rohadtul ne ártsd bele magad ebbe, világos?! – Minek kell mindig üvöltened?! Este van, fáradt vagyok, rohadtul hiányzik egy kis anyag, és még az a retkes eső is esik. Bajod van? Menj ki, ordítsd ki a viharba. Komolyan mondo m, néha akkora egy ribanc vagy, Kim… – Ki beszél, húgicám?

– Jól van, elég, hagyjátok már abba, rettenetesen szánalmasak vagytok! Mi lenne, ha ennénk is valamit?

A betört üveg résein keresztül tudtam megfigyelni a helyiséget. Egy irtózatosan kicsi helyen volt összepréselve a három nő. Az egyik csuromvizes volt, most jött be a mindenféle kacatok kal teli szobába – akit követtem, Kim. A másik egy sarokban szívta a cigarettáját, a harmadik pedig éppen vetkőzött: egy egyszerű szakadt farmerba öltözött át. Mindhárom nő szőke volt, be mekkel és nagy, lapos orral. – Egy csaj követett, mert látta, hogy megszúrtak. Mekkora idióta… – A normális emberek törődnek egymással, Kim.

– Ugyan már! – kiáltott rá hirtelen a sarokban ülőre. – Ne beszélj marhaságokat. Mindenki a m al foglalkozik. Így van a világ rendjén. – Rendjén? Szerinted rendjén van a világ? Nézz körül, nővérkém…

– Jól fel tudtok húzni néhanapján, ugye tudjátok? A csaj látta, hogy nem vérzek, hogy semmi b m, ezért ugatok itt egyfolytában! – És? Ugyan már, nem lesz semmi baj… honnan tudná? Miből gondolhatná?

– Akkor is… idegesít, hogy látta. Tisztára véresnek kellett volna lennem egy olyan szúrás utá kórházba is akart vinni az a kis ribi. – Ha rendes és a segítségedre siet, az azt jelenti, hogy ribanc? Ó, Kim…

– Engem hagyjon békén, törődjön a saját dolgával! Ennyire unatkoznak az emberek manapság? A l hogy remélem, elfelejti. Holnapra már azt fogja gondolni, hogy csak álmodta… – Persze. Különben is, ha nem tud magyarázatot adni rá, úgyis kiveri a fejéből.

– Tudod, Kim… Egyszer úgy megnézném, hogy milyen, ha tényleg leszúrnak! Úgy értem, ha tényleg Neked olyan jól állna a vörös szín – röhögött fel az egyik nő.

– Abbahagyhatnátok ezt a dumát! Hagyjatok aludni. És kuss legyen, mert még valaki meghallj a felettünk! Ha még egy ilyet meghallok, szedheted a sátorfádat, és ribanckodhatsz pár háztöm l arrébb. Világos? – Jaj, de mufurc…

– Én bírnám, ha leszúrnának – vetette fel a másik nő. – Tök jó érzés lehet… olyan… meleg… aho nő…

– Elment az eszed, Tracey – szólt oda neki Kim.

– De most komolyan! Bár tudnám, mitől van! Ha tudnám, tehetnék ellene, és befolyásolhatnám. C nnyi… – mondta halkan.

– Ne akard tudni – jelentette ki Kim. – Örülj, hogy így van. Örülj, hogy legalább így védve v kellenek az okok… legalább ebben könnyebb az életünk. Így is eléggé elcseszettek vagyunk… – Hé, ezt szívd vissza! – Igen, miért vagy ilyen bunkó mindig? – Miért vagytok ti mindig ilyen sértődékenyek?! Nem hiszem el, hogy nem lehet…

Halkan megindultam felfelé a lépcsőn. Átmentem a főbejáraton, s kiléptem a szakadó esőbe. Bel pár percbe, mire visszataláltam a főutcára, s akkor végre, nyugodtan nekidőlhettem a falnak . Bámultam előre a vízfüggönyön át, próbáltam kivenni az utca túloldalának részleteit. Nem me s.

Alig hittem el, aminek szem- és fültanúja voltam. Szinte szédültem az információhalmaztól, am perc alatt zúdult rám. Rátaláltam Hollywood azon pontjára, amit legkevésbé sem kerestem, az utam mégis ide vezetett . A sors? Az alkotóm? Vagy csak szerencse?

Rátaláltam három ikernővérre, akik szerény körülmények között húzzák meg magukat, s élnek önp am a fehér port, ott volt a kis asztalkán. Nem lehettek több huszonöt éveseknél.

Megszúrnak, de nem érzed. Siklik a bőrödön a penge, de csak világos nyomot hagy maga után, vé egy cseppet sem. Ismerős helyzet.

Rátaláltam három Boszorkányra. Olyan Boszorkányokra, akiknek fogalmuk sem volt arról, kicsodá valójában. 7. Megtörtek éjszakái „When the lights go down low,

There’s no way to say no…”

(The 69 Eyes – Night Watch)

Olykor lassan, olykor eszeveszett gyorsasággal múlik az idő, ha a szíved kettétörten próbálja i magát az életet. Hullámzónak éreztem én is: egyszer egy óra egy másodpercnek tűnt, máskor e dnek éreztem. Így telt el a karácsony és a szilveszter is, s így köszöntöttem az új évet. A b rátaim mellettem álltak, mindenben segítettek és támogattak. Az ünnepekkor apróságokkal halmo

k el, hogy a tárgyak figyelmeztessenek a továbblépésre. Persze tudtam, hogy Roger és Adrie nne csak a kedvemben akartak járni, titkon azt várták, mikor pakolok össze és rohanok viss za Oregonba.

Ám idővel magamnak is be kellett vallanom, hogy megszoktam ezt az új életet. A depresszió és az önkínzó gondolatok otthonos érzést keltettek a lelkemben. Hetek óta nem láttam a tüzem vö csak a kékesen ragyogó árnyalatát. Egyszerűbb volt a szomorúságba menekülni. Engedtem annak ztetésnek, hogy új dolgok felfedezésében leljem meg az élet értelmét. S pontosan ezért találkozom ma Nickkel. Ez lesz a negyedik randevúnk.

A szobámban ültem a földön, a falnak támaszkodva, s a félhomály, úgy éreztem, szinte fojtogat lt el. Az ágyam sarkára bámultam. Ma egy szót sem szóltam senkihez, s ezt Gregory szomorúan látta – azt hitte, visszaestem. Pedig semmi ilyesmi nem történt, csupán a szokottnál még eggy l több okom volt arra, hogy hallgassak, s bezárkózzam a szobámba. Életem szerelme ma ünnepelte a huszadik születésnapját.

S én a születésnapján egy másik sráccal készültem kimenni az éjszakába, ki tudja merre, meddi en következményekkel… ki a nyitott életbe, egy olyan térbe, ahol tudom, hogy nem fogok talál kozni azzal, akivel a legjobban szeretnék. Legszívesebben gyalog elindultam volna észa knak, s addig meneteltem volna, amíg meg nem érkezem Oregonba.

De mégis itt ültem, mozdulatlanul, s az ágyamra meredve úgy éreztem, soha többé nem leszek ké fókuszálni. Ismét csak azért, mert ez így kényelmesebb volt. Könnyebb. Ha arra gondolnék, mi n lenne, ha Jeremyvel volnék, nagyon fájna. Ezért egyszerűbb így.

Nick fél ötre várt a szokott helyen, hogy utána közösen meglátogassuk a haverját egy tetováló an. Négy óra huszonkettő volt. – El fogsz késni! – kopogott be az ajtómon Gregory. – Tudom… – mormoltam magam elé. Még egyszer átfuttattam az agyamon az okot, miért adtam be a derekam Nick ötletével kapcso latban. Továbblépek, változtatok, próbálom túlélni. A változatosság gyönyörködtet… – Imádom a pontosságodat! – köszöntött Nick egy hatalmas vigyorral az arcán, negyed hatkor. – A haverod nagyon fog utálni engem…

– Türelmes ember, másképpen nem is lehetne tetováló – mosolygott, s a hátamra téve a kezét, e az utcán. – Kitaláltad, mit csináltatunk? – Igen, kitaláltam. És mielőtt még megkérdezed, alaposan megfontoltam. – Helyes, szeretem ezt a hozzáállást! – mosolygott. Tíz percbe sem telt, s elértük a célunkat. A szalonban megismerkedtem Nick egyik legjobb barátjával, Brandonnal, aki még jobban tele volt tetoválva, mint Nick. Miután bemutatkozt am, azonnal a tárgyra tért. – Szóval, hova lesz a tetkó, és mire gondoltál?

– Hát… olyan helyre szeretném, ahol nem mindig látható, de érzem, hogy mindig velem van… a há gyik részére gondoltam – feleltem kicsit megszeppenve.

– Tökéletes választás az első alkalomra, a lányok a lapocka környékén szoktak a legjobban sír ett Brandon. – De Nick azt mondja, te kemény csaj vagy.

– Akkor mehet is a jobb lapockámra, ha ennyire biztos vagy a dolgodban – vettem fel a kesztyűt. – Nézzenek oda! Így kell ezt csinálni, kisanyám! Na és mire is gondoltál pontosan?

Inkább kértem egy papírt és lerajzoltam, hogy mit kérnék tőle. Megvitattuk a dolgot, s közöse veztünk egy kis díszítést az ábrára. A szemem sarkából láttam, hogy Nick szeme büszkén csillo , mindent megteszek annak érdekében, hogy változtassak és merjek élni.

Egy órával később Brandon csalódottan ismerte el, hogy kénytelen lesz újabb tíz százalékot en már így is baráti árból, ugyanis ennyiben fogadtunk, ha kibírom egy hang nélkül. Vidáman, di as érzéssel távoztam a szalonból Nickkel az oldalamon. Apró, szúró viszketést éreztem a lapoc mmi fájdalmat. Nick lefényképezte a hátamra került ábrát, s mikor megláttam, elégedetten bólo pontosan ilyenre gondoltam. A tűz és a víz jelét – egy csúcsával felfelé és egy csúcsával le t háromszöget – kaptam összeolvasztva a jobb lapockámra. Együtt egy hatágú csillagot alkottak z örök harmónia és egyensúly szimbólumát. Brandon lenyűgöző munkát végzett. – Milyen érzés? – kérdezte Nick, mikor már koromsötétben jártuk a Santa Monica-i utcákat.

– Elképesztő! – nevettem. – Nem azt mondom, hogy mintha kicseréltek volna, de igenis segített Köszönöm, Nick – néztem rá hálásan.

– Ne köszönd, ez csak természetes – válaszolta, s újra felém nyújtotta a vörösboros üveget, a unk.

– Nem, nem érted… – mondtam, miután kortyoltam az italból – az ötletet köszönöm. Hogy egyálta feltenni a kérdést! – nevettem, mire ő is elvigyorodott. – És hogy ragaszkodtál hozzá. Olyan mintha több lennék. Rémesen hangzik, de… felszabadító! – Csak a pia beszél belőled, drágám, de hisz ez a lényeg – jelentette ki Nick. – Egy pillanat… mióta szólítasz te drágámnak? – vontam fel a szemöldököm játékosan. – Ma már háromszor mondtam.

Ismét csak vigyorogni tudtam, s meghúztam a borosüveget, ami így nagyon hamar kiürült, s sürg n újat kellett szereznünk.

Olyan messzire elcsámborogtunk, hogy egy idő után elhatároztuk, hazafelé kellene indulnunk , de így is egy órába fog telni az út – de mi élveztük. Nick a nővéréről mesélt és az édesany n arany gyerekkora volt a két állandóan sütő-főző nő mellett. Aztán újra elmesélte azt az idő or elvesztette az anyját. Végül a fotózásban lelte meg azt az eszközt, amivel ki tudja fejez ni önmagát. Azóta sikeres fotósként él Beverly Hillsben.

– És boldogan élt együtt a profi gépével, míg meg nem halt – nevettem, mikor már túlzóan mesé tt át.

– Még nem halt meg, és nem csak egy géppel akar együtt élni! – nevetett vissza. – Gondolj bel y kép felér ezer szóval, ahogy mondják. Én meg ezerféle képet tudok készíteni… – Ajaj, ne gyere ilyenkor a szorzással…

– Én csak azt mondom, hogy nagyon színes az életem így. De nagyon sokszor úgy érzem, hogy nem teljes. És most nem arra gondolok, hogy anyám hiánya vagy a távolság köztem és a nővérem közt iatt nem vagyok teljes. Hiányzik valami…

– Én tudom, mi hiányzik. Az utca, ahol már fél órája le akartunk fordulni – néztem körbe utca tán kutatva. – Nem… Hel…

– Hmm? – fordultam szembe vele mosolyogva. Nem felelt, csak mélyen elmerült a szememben. Hagytam neki, hadd tegye. Az elfogyasz tott vörösbor nem engedte, hogy elszakítsam a tekintetem tőle.

– Hmm… szóval azt mondtad, hogy holnap megmutatod az örökségedet, de ahhoz nekem… el… kéne… m udni… – Bizonyára, de azt áttehetjük szombatra – bólintott. Halálra rémültem, mikor a hátam találkozott egy fallal, ami borostyánnal volt befuttatva. Ne m is vettem észre, amint hátráltam. Azt sem, hogy Nick ilyen közel van hozzám. – Ne nézz így rám, megijesztesz – mondtam halkan, mikor ő nagyon magabiztosan kezdett el mos olyogni. Erre ő csak nevetett, s megcsóválta a fejét.

– Nem jó, hogy egy helyben állok, így szédülök. Nekem mennem kell, előre… akkor nem érzem ann zt, hogy… ittam… na… érted… – próbálkoztam. Akkor emelte fel lassan a kezét, egészen addig, amíg meg nem érintette a hajamat, s a füle m mögé tűrte egy tincsemet. – Ezt mondtam, hogy ne csináld… – kértem megszeppenve. – Tudom – válaszolt fájdalmas arckifejezéssel – sajnálom… nem bírom tovább. – Mi… mit? – A várakozást – suttogta, s olyan közel került hozzám, hogy teljesen hozzápréselt a falhoz. a leheletét az arcomon. – Nick, én… ehhez nekem most nincs erőm, ne most akard ezt… – Mihez nincs erőd? Hogy megmagyarázd, miért nem lehet? Hogy miért nincs esélyem? – kérdezte bra is fájdalmasan. – Nem, nem! Én csak… én… nagyon bonyolult… – Mindenki bonyolult a maga módján, Hel – susogta lágyan.

Le kellett hunynom a szemem a hangja hallatára. Egyszerű volt az elképzelés. Könnyű és kényel . Az, amit engedhetnék megtörténni, nagyon egyszerűnek tűnt.

– Nick… – suttogtam, miközben ő már az arcomat simogatta, s mindennél közelebb húzódott hozzá

– Régen nem találkoztam már hozzád hasonló, páratlan teremtéssel – suttogta tovább. – Nem fog asztani ezt az alkalmat, érted? Ne akarj tovább szenvedni… élj a mának! Helena… most nagyon ő zinte leszek… megőrülök a közeledben, teljesen elvesztem az eszem, érted? – Meg kéne, hogy öljelek. Már azt sem tudtam, mit beszélek, de Nick egyáltalán nem lepődött meg. – Azt csinálsz velem, amit akarsz! Csak egyvalamire válaszolj: most, ebben a percben a kad olyasmi, ami megakadályozhatna abban, hogy boldog legyél? Van most miért aggódnod? Csak fél perc hallgatás után voltam képes felelni:

– Van… – rebegtem. Újabb előreomló tincsemet tűrte a fülem mögé. – Akkor felejtsd el! Engedd el a gondokat! Kérlek… Lágyan a homlokomnak támasztotta a homlokát, s a keze a derekamra csúszott. Egyre neheze bben tudtam levegőhöz jutni. – Ez így nagyon nem lesz jó… – leheltem. – Dehogynem, így kell lennie! Csak engedd, hogy megtörténjen…

Úgy éreztem, az elmémben homályos, alkoholfertőzte ködfoltok úsznak ide-oda, de azért a gondo dásra még képes voltam. – Olyan, mintha csak tegnap történt volna… – suttogtam, szinte önkívületi állapotban. – Micsoda? Elhajoltam az ajkaitól.

– És már egy éve… Annyira csodás, hogy velem vagy! Ezek voltak a pontos szavai, igen, már eml zem – mosolyodtam el őszinte melegséggel. – Ezeket a szavakat próbálom egész nap felidézni. Ú zik, kellett egy kis alkohol hozzá… – Miről beszélsz? – Nick hátrált egy lépést.

– Sajnálom, Nick – csóváltam a fejem. – Rettenetesen sajnálom. Nagyon jó fej vagy, de ha egys elkezdted a várakozást, még nagyon hosszú időn át ugyanilyen kitartónak kell lenned. Sajnálo Lehunyta a szemét, s lehajtotta a fejét. Vigasztalásul ösztönösen hozzá hajoltam, s egy apró t nyomtam az arcára.

– Eljön az idő, amikor többet is kapok ennél, egyszerűen tudom – tekintett fel rám magabiztos – Lehet – mosolyodtam el. – De nem most. Nem most, Nick. Sóhajtott egy mélyet, aztán – még hátrébb lépve – feltette a kérdést: – Akkor hazakísérjelek?

Boldogan bólintottam, s belékarolva indultam el az oldalán. A lépteiből éreztem, milyen súlyo terhet tettem az imént a vállára, de ennek ellenére abban is biztos voltam, hogy végtelenül örül annak, hogy legalább maga mellett tudhat.

Fél óra múlva reményt sugárzó mosollyal búcsúztam el tőle a lakásunk előtt. Ő nem érthette, m telen ilyen vidám, de csakis az volt a lényeg, hogy én tudtam és éreztem az okát. Kellett ez az este ahhoz, hogy megbizonyosodjak a hűségemben Jeremy iránt. Nick tökéletes alkalmat kíná t a feledésre, de én nem fogadtam el az ajánlatát. Akárhányan jönnek majd, nem engedek nekik. Egy a lényeg, egyetlen ember a lényeg, akinek a lénye ott ég az elmémben és a lelkemben… az ö elegség, amivel feltöltődöm, ha a puszta szavai jutnak az eszembe. Ma lett húszéves, s nem v agyok mellette. De ha szeret, ha igazán szeret, akkor tudja: ebben a pillanatban m inden erőmmel arra koncentrálok, hogy ő jól érezze magát, hogy boldog legyen. Hogy szeretni fogom mindörökké, bármennyi mérföld is választ el minket.

Aznap éjjel az álom világa Jeremy szobájába repített, s ott, a puha ágyán ülve átbeszélgettük gyetlen csókot kaptam csak tőle, de ez mindennél többet jelentett mindkettőnk számára. Egy ig zi születésnapi ajándékot.

– Imádom! Annyira jól néz ki, nagyon dögös! – vigyorgott Adrienne, mikor másnap délután megmu neki a friss tetoválásomat. – Jól döntöttem, igaz? – kérdeztem. – Persze, ez egy nagyon okos döntés volt, Hel! – mosolygott. – Büszke vagyok rád!

Együtt nekiálltunk vacsorát főzni, miközben elbeszélgettünk Delilah-ról és Brianról. Néha-néh indkettőjüket, hogy tudjak a lelkiállapotukról, de rajtuk kívül nem kerestem fel egyik ismerő et sem Gold Beachből. Még Angelát sem. Úgy véltem, nagyon utálhat érte, bár ő sem hívott fel gy elmentem, így talán nem fáj annyira egyikünknek sem. Roger akkor érkezett meg, mikor épp készen lettünk az étellel.

– Hé, hé, miért érzek csirkét? Nem arról volt szó, hogy barbecue-parti lesz? – nézett ránk az ten. – Álmaidban, drágám – köszöntötte Adrienne. – Azt majd hétvégén.

– Én meg egész nap erre készültem… – morgott maga elé. – Az ember nap mint nap vért izzad, ho eresse a betevőre valót, és holmi sült csirkével várják otthon, amikor egész nap az jár a fej ilyen tökéletes érzés lesz a fűszeres oldalas az ízlelőbimbóinak! Öljetek meg, inkább öljetek

Ezen az előadáson kisebb nevetőgörcsöt kaptunk Adrienne-nel, de aztán Roger fél perc múlva te sen hétköznapi stílusban folytatta: – Tegnap felhívtam Jeremyt. Egy pillanat alatt eltűnt a mosolyom. Olyan görcs támadta meg a gyomromat, hogy attól félt em, a vacsora bánja, mert képtelen leszek megenni.

Roger fel sem nézett rám, Lanával volt elfoglalva. Ismertem jól. Kitervelte. Ilyen lazán a karta tálalni, és meg akarja várni, amíg rákérdezek. Csak az a baj, hogy ez az elgondolás túl tes volt… Ő is ismert engem. – És… mit beszéltetek? – próbáltam átlagos hangot megütni. – Felköszöntöttem a szülinapján, és dumáltunk egy kicsit. – Aha… – nyeltem egyet. – És… hogy… szóval hogy van?

– Egész jól. Jennifer odaégette a tortáját, és ezen jó sokat nevettek. Szóval nevet néha a gy em kell félned. – Té… tényleg? – rebegtem. – Ja – bólintott. – Kérdezett felőled is, hogy hogy vagy mostanában. – Mi?! Hogyhogy… miért kérdezi ezt tőled? Összevonta a szemöldökét, értetlenül nézve rám. – Mert már régen elmondtam neki, hogy itt vagy velünk. Eltátottam a számat. – Roger, ne! Te idióta! Jesszusom! Miért akarod megkeseríteni az életemet?

– Az ember semmit sem tehet, mert leharapod érte a fejét – tárta szét a karjait. – Ha ezt csi

om, az a rossz, ha azt csinálom, azért nyelsz le keresztben. Élhetem az életemet, Hel? – Nem, nem, Roger! Ez volt az egyetlen dolog, amire megkértelek. Hogy ne mondd el ne ki, hogy itt vagyok. Olyan nehéz ezt megérteni? – Eléggé, mert nem tudom, mit változtatna dolgokon, hogy tudja, hol vagy. Nem fog utánad jön ni, érzem a hangjából, amikor beszélek vele. Újra elakadt a lélegzetem. Azonnal letettem a kést, ami a kezemben volt, s a szám elé kapv a a kezemet, kisiettem a konyhából. Másodperceken belül magamra zártam a fürdőszoba ajtaját.

Le s föl járkáltam a világos helyiségben, s egyre rosszabbá vált a helyzet: azon dolgoztam mi den erőmmel, hogy visszatartsam a feltörőben lévő sírógörcsöt. Egyre csak Roger kijelentése v gzott a fejemben: nem fog utánad jönni… nem fog utánad jönni, érzem a hangjából…

Miért? Miért ne akarna utánam jönni? Hogy meri jól érezni magát, hogy mer nevetni? Én a kínok m át itt Los Angelesben, ő pedig együtt nevetgél a testvéreivel egy odaégett születésnapi tor Leroskadtam a kőre, s egyre csak nyeltem a könnyeimet, de így is könnyzápor csorgott végig a z arcomon. Nem szabadna ilyenekre gondolnom… nem szabadna önzőnek lennem. Lehet, hogy ő már túl van rajta.

„Érdeklődött felőled.” Ez jó jel, ezek szerint még emlékszik rám. Örülnöm kellene, igaz? Akko yik így a könnyem…? Kopogást hallottam. Nagyon messziről hallatszott… – Hel, minden oké?

Roger. Hát persze, Adrienne utánam küldte, egyébként magától nem jött volna ide… biztos volta ne.

– Persze, minden oké. Minden rózsaszín pillangókból és vattacukorból van, Roger – mormoltam r hangon. – Bemehetek? Gyorsan feltápászkodtam és letöröltem a könnyeimet. Előbb mentem ki én a folyosóra, minthogy ett volna. – Sajnálom… – mondta, mihelyt meglátta a vörös szemeimet.

– Te nem csináltál semmit. Én vagyok az, aki felforgatta az életeteket, mert ide jöttem… – fe tem unottságot csempészve a hangomba. Megragadta a karomat, és arra kényszerített, hogy ránézzek. – Ne mondd ezt! Tudod, hogy nem igaz. – Szavakon lovaglunk, Rodge. Nincs értelme. A lényeg mindig ugyanaz marad: szánalmas vag yok, Jeremy pedig boldog. Nélkülem. – Ezt nem tudom, miből gondolod – csóválta a fejét.

– Érzem – bólintottam. – Valahogy érzem. Ha csak egy kis időre is, de boldog. És nekem örülnö ldogságának, nem gondolod? Önző vagyok… – Nem, csak reményvesztett. De ezért vagyunk itt neked. – Tudom…

Abban a pillanatban összerezzentem, mert Adrienne kiáltását hallottam a konyhából: – Roger! Rodge, gyertek már! Azonnal visszasiettünk a konyhába. – Mi a baj? – kérdezte Roger aggodalmasan. Adrienne a hűtőnek támaszkodott, s mindkét keze a asán nyugodott. Az arca meglepettséget, de ugyanakkor túlvilági boldogságot tükrözött. – Baj? Dehogy van baj, gyere ide, de azonnal!

Roger a lány parancsára a hasára tette a kezét, s így már egyértelművé vált számomra, mi tört e hívogató tekintettel nézett rám, s oda kellett mennem, hogy aztán egy-két ujjamat én is óva an ráhelyezzem a kerekedő hasára.

S akkor éreztem. Egy apró, alig rezzenő, de mással össze nem téveszthető rúgást. Egy kicsiny latot, amit a barátnőm pocakjában növekedő élőlény tett. Jelezte, hogy ott van bent, fejlődik séges, s csak arra vár, hogy amikor eljön az idő, tiszta levegőt szívhasson a parányi tüdejéb Mikor felnéztem rájuk, Roger és Adrienne egymás tekintetében voltak elveszve, s mindkettejük nek kissé nedves volt a szeme. Aztán, mikor ez a lélegzet-visszafojtással teli másodperc e ltelt, én elnevettem magam örömömben, Roger pedig egy szerelemmel teli csókot osztott meg Adrienne-nel, majd hosszú perceken át ölelte őt.

Az ilyen pillanatokért érdemes élni. Lehet, hogy az életem tortájából mostanság egy savanyú, tt szelet járt ki nekem, de attól még örülhetek annak, hogy a legjobb barátaim a saját szelet boldogságát megosztják velem. Otthon Oregonban a Raven testvérek egy odaégett tortán is képes k voltak nevetni. Lehet, hogy akkor nevettek együtt hosszú idő óta először, nem tudhatom. De ebben a pillanatban egyvalamiben biztos voltam: ha olyan emberek vannak mellettün k, akik a jelenlétükkel és törődésükkel át tudnak segíteni minket a legrosszabb időszakon, ni félnünk. Osztozhatunk együtt is azon a tortán.

Aznap este megkértem Rogert, hogy vigyen el arra a szórakozóhelyre, ahol Nickkel megis merkedtem, azzal az ürüggyel, hogy találkozom valakivel. Igazából csak be akartam járni a kör yéket, mert innen nem messze lakott az a három Boszorkány, akiket képtelen voltam kivern i a fejemből. Roger kitett a megnevezett helyen, és jó éjszakát kívánva hazament.

Tudtam, merre induljak. Hiába, már több hete történt, hogy szakadó esőben követtem a Kim nevű e amennyire elmosódott volt akkor minden utca, annyira élesen tértek vissza hozzám most az útvonal részletei. Így könnyedén megtaláltam azt a háztömböt, ahol az ikrek laktak. Valósz esen megőrültem, hogy egy ilyen lépésre szántam el magam, de valami arra késztetett, hogy me gtegyem, amit elterveztem. Halkan lesiettem a lépcsőkön, s hezitálás nélkül kopogtattam a bet üvegű ajtón. – Hát ez meg ki? – hallottam egy álmos mormolást odabentről.

Válaszul az egyik nővér ki is nyitotta az ajtót. Rövid, tépett, szőke haja volt, s vastag pul si és egy koszos kabát volt rajta. Összeszűkült szemekkel méregetett. – Ki vagy? – Szia, a nevem Helena. Hozzátok jöttem. – A nővérem melyik dílerhaverja küldött? – Egyik se – próbáltam mosolyogni. – Szeretnék beszélni veletek. Erre a másik nő is feltápászkodott a takarókból összedobált fekhelyéről.

– Kisanyám, az a helyzet, hogy marhára el kéne, hogy húzzál, mert ki szeretném aludni magam a műszak előtt. Ha gyűrött vagyok, nem díjazzák a pasik. – Nem fogok sokáig zavarni, ígérem. A nővéretek, Kim, itt van? Mindketten megrázták a fejüket. – De még mindig nem tudom, ki vagy – felelt a pulcsis nő.

– Hetekkel ezelőtt szemtanúja voltam annak, hogy megszúrták a nővéreteket, és hiába próbált l ttem. Sőt mi több, idáig eljöttem, és…

– Hogy mi a bajod?! – fakadt ki a másik, sokkal hosszabb hajú, csinosabb, karikás szemű nő. – nek követted? Miért nem tudsz leszállni rólunk, valami perverz hajlamod van, vagy mi? És h a zsarukat mersz hozni a nyak… – Jay, befejeznéd, megsüketítesz, ember?! Ha hagynád, hogy elmondja, amit akar, lehet, hog y tudnánk vele mit kezdeni, te tyúkész! – Ha sértegetsz, az biztosan megkönnyebbíti a dolgokat, ugye, Tracey? – fintorodott el Jay , de visszahúzódott a hajlékába. A Tracey nevű nő rám emelte a szürke tekintetét. – Szóval… mit is akarsz valójában? – Elvennék tíz percet az időtökből, mert… – Ó, csak tessék, mi aztán ráérünk! – hallottam Jay megjegyzését. – Olyasvalamit hallottam a múltkor itt, amivel kapcsolatban tudok segíteni nektek – foly tattam. Tracey felvonta a szemöldökét.

– Szóval hallgatóztál? Mire gondolsz pontosan? Gyorsan mondd, mert Kimnek lejár a műszakja, é ha itt talál, olyan üvöltözés lesz, hogy már előre fáj a dobhártyám… – Rendben – bólintottam, s a nő beengedett az iszonyatosan piszkos és rendetlen, kicsiny s zobába. – Nincs semmi közöm a rendőrséghez, nem ezért jöttem. Láttam, hogy a szúrás után Kim hallottam, hogy arról beszéltetek, hogy nem éreztek nagyobb fájdalmat a testetekben. Jay káromkodott egy sort a sarokban, de nem szólt bele a mondandómba. Tracey érdeklődve néze tt rám, de távolságtartóan. – A lényegre térve… szerettem volna közölni veletek, hogy nem ti vagytok az egyetlenek, nem csak ti vagytok ilyen különlegesek. Tudnotok kell, hogy ez az adottság, nagyon ritka a z emberek között, de még maradtak páran, akik a leszármazottai egy olyan ősi fajnak, akikben kialakult a fájdalom elleni védelem. Ti is ilyenek vagytok. Onnan hihetitek ezt el, mert… mert én is ilyen vagyok. Én sem érzek fájdalmat. – Ez most vicc, ugye? – nevetett Tracey.Megráztam a fejem.

– Ha több időm lenne, elmondanám, mi ennek az egésznek a története. Amit feltétlenül tudnotok , az az, hogy más képességgel is meg vagytok áldva, csak nem tudtok róla. Ha megtanulnátok h asználni, akkor talán…

– Na jó. Elegem van ebből a csajból – szólt közbe Jay. – Kipenderítenéd innen, lennél olyan k – Nem! – szóltam rá határozottan. – Addig nem megyek el, amíg el nem mondtam, amiért jöttem.

ló helyzetben voltam régebben, mint most ti, de amióta tudom, ki vagyok valójában, megváltoz ott az életem. Ezért kell tudnotok, hogy… – Engem rohadtul nem érdekel, milyen magyarázatot akarsz rá adni, kisanyám, ugyanis aludni akarok, felfogod?

Mélyet sóhajtottam, s inkább Tracey felé néztem. Meglepődtem a változáson, ami végbement a te tében. – Te… te… ismered ennek az okát? Tudod, mi történik velünk? – suttogta döbbenten.

– Igen, persze! Ezért jöttem! – lélegeztem fel végre. Ha csak egy érdeklődő fülre találtam, a mény. – Mit… mit tudsz? Honnan tudod? – rebegte. – Azt tudom, hogy ti nem emberek vagytok, ahogy én sem. Hallgass végig, meg kell értened , Tracey! Értesd meg a testvéreiddel, kérlek, hogy ti Boszorkányok vagytok. A világ nagy rés ze nem tud a létezésetekről, nem tudják, mire képes egy Boszorkány… Ebben a pillanatban kellett abbahagynom, mert csapódott mögöttem az ajtó. A maradék üveg is megadta magát, s széttört a földön. Kim villámló tekintettel nézett rám.

– A rendőrség? Vagy az a féreg küldött? Vagy elmondanád, hogy mi a francot keresel itt?! – üv Tracey próbálta volna kezelni a helyzetet, de én gyorsabb voltam. – Olyan információm van számotokra, amire feltétlenül szükségetek van. Meg kell hallgatnod!

– Kim… ő tudja… – vette át a szót Tracey – tudja, miért nem érzünk fájdalmat… azt mondja, nem z egyetlenek… – Hát ez engem nem érdekel, gyöngyvirágom! Takarodj innen! – s a földre köpött, pont a lábam parfümöd szaga is csavarja az orromat. A hercegnők palotája nem ebben a negyedben található, már egyszer elmondtam neked, hogy takarodj vissza a tökéletes életedbe, ribikém! – Két percet kérek az idődből, az ég szeremére! – emeltem fel a hangomat. – Segíteni akarok. Közelebb lépett hozzám, s a mellkasomat kezdte el bökdösni. – Na látod, pontosan ez az, amit nem vagyok hajlandó elhinni! – sziszegte a fogai közt. – El innen! Taktikát kellett váltanom.

– Tracey, milyen gyakran jársz ki a parkokba sétálni? – kérdeztem, még mindig farkasszemet né Kimmel.

Kim a szokásos stílusában megkérdezte, hogy merek hozzászólni a húgához, de én csak Tracey vá oncentráltam. – Ő… gyakran… amikor csak tudok… a sok zöld megnyugtat… – Mi az istenért válaszolsz neki, te… – A természet tiszteletéről és szeretetéről azt hiszem, nem kell mesélnem. Minden Boszorkány tik, hogy…

– Te akartad, kisanyám…

S ezzel Kim egy másodperc töredéke alatt mögém került, s megragadva a bal karomat, hátrafelé vart egyet a vállamon. Az égető fájdalom helyett én csak kis szúrást éreztem, de mivel Kim me egte a saját törvényeim legfőbbikét, s hozzám ért akaratom ellenére, a hirtelen kelt düh tüze ett bennem, ami aztán pillanatokon belül ott égett a jobb kezemben.

Kim elengedett, s Jayjel együtt nem győzött káromkodni a kék lángok láttán. Tracey tágra nyíl el bámult rám.

– Tehát, ott tartottam, hogy minden Boszorkány a természet négy ősi elemének egyikével szület aga a Boszorkány, a lénye, az egyénisége, mindene egyenlő azzal az elemmel. Amint láthatjátok nem egy tündérmeséből pottyantam ide, hogy tüzet csiholtam a véremből. A tűz az én elemem. N is van egy-egy elemetek, amit meg kell találnotok. Nem engedhetem, hogy három Boszo rkány tehetetlenül, kokainon élve tengődjön, amíg bele nem halnak. Tagjai vagytok a Boszorkán -társadalomnak, és aktívan kell részt vennetek egy olyan világban, ahol nem az emberek az ellenségeitek, hanem egy másik faj. Erre most nincs időm, de…

– Menj innen! – hallottam Jay kétségbeesett hangját. – Nem tudom, ki vagy, mit akarsz, csak hagyj minket békén… könyörgöm… mi elvagyunk hárman, mi eléldegélünk itt, csak… csak menj inne Visszavontam a kék tüzet a csuklóm ütőerébe. – Nem akartalak megijeszteni benneteket. Ezek olyan dolgok, amikkel tisztában kell l ennetek. – Ha nem mész el, én hívom a rendőrséget – szólalt meg Kim határozottan. – Hallgassatok végig, kérlek… Kim elővett egy ütött-kopott telefont az egyik zsebéből.

– Jól van, megyek már! – Gyorsan átléptem a küszöböt, azonban a maradék pár másodpercemet nem landó elvesztegetni. Visszanyúltam Tracey-ért, s körbefontam a csuklóján a kezem. Meleg. Sőt, forró volt a bőre. Kim már tárcsázott. – Tracey, ki kell derítened! Ha nem hozott lázba, amit tattam az előbb, akkor legközelebb a parkban markolj bele a földbe, és erősen koncentrálj! V agy tűz, vagy föld a te elemed! Ezzel megfordultam, s felsiettem a lépcsőn. Egészen addig futottam a szűk utcákon, míg ki ne m értem a főútra. Itt fellélegezhettem, s megnyugtathattam a hevesen dobogó szívemet. Elmond tam. Átadtam azt, amit ennyi idő alatt át lehetett adni. Tracey nem fogja annyiban hag yni.

Megkönnyebbült lélekkel hívtam fel Gregoryt, hogy jöjjön el értem. Nem értette, mit keresek i n későn a város e részén, de biztosított róla, hogy tíz percen belül itt van értem.

Míg rá vártam, nem kevesebb, mint három olyan fekete hajú férfi jött velem szembe, akik láttá ugrott a szívem, s összerándult a gyomrom. Ha akár csak egy fekete tincset megláttam, rögves t azt képzeltem, hogy Jeremy az. Egy röpke másodpercig mindegyik fekete hajú férfiban őt látt m… aztán elmúlt a látomás, s újra kongó csend és üresség honolt a lelkemben. S csak vártam Gr

Szeles, nedves időjárás köszöntött be a nyugati part álomvidékén, amire szinte minden lakos e n panaszkodott. Én nem. Az én hibám volt, hogy esősre fordult az idő itt, a filmgyártás Parad csomában. Sajnálom, Hollywood. Búskomor vagyok. Ez van.

Hosszú hetek teltek el azóta, hogy megérkeztem ide, a ragyogás fővárosába, s idővel kezdtem á lemülni ebben a forró, izgalmas légkörben, amit az utcákon éreztem. Az emberek érdeklődtek eg iránt. Az emberek vidámak voltak, élvezték az életet. Ott láttam Los Angeles átkozott, mégis ját minden pincérnő, minden iskolás lány és minden üzletember arcán. Mindenkinek megvoltak a problémái, de ha az ember kilépett az utcára a barátai társaságában, rögvest levetette magár

ok szürke leplét, s a naplemente varázsa átmelegítette a lelkét. Idővel engem is kezdett mele getni a napsugár… ugyanakkor még mindig sűrűn gyülekeztek a felhők az óceán felett.

Újra meglátogattam az iker Boszorkányokat, de semmit nem találtam abban az alagsori hely iségben, ahol lenniük kellett volna. Semmit, egy papírfecni kivételével, az ütött-kopott aszt lka alatt. Az állt rajta: „Köszönjük. Tracey.” Ezek után hiába kerestem volna őket.

Még mindig gyakran jártam el Nickkel csavarogni. Ő nem adta fel a küzdelmet értem, de én nem adtam be a derekam egykönnyen. Mikor egyszer meglátogattam az otthonában, és ő megmutatta az ausztrál nagybácsikájától örökölt késgyűjteményét, nagyon közel kerültünk egymáshoz. Leny l, a vörös drágakövekkel kirakott markolatukkal, s ezt a kábult, varázsos hangulatomat ő kiha ználta. De nem engedtem neki, hogy megcsókoljon. Bármilyen ügyes, jól kitervelt fortélyt alk almazott is, nem tudott túljárni az eszemen. Én erősebb voltam ennél.

Nem tudtam, meddig leszek képes ezt így csinálni. Nem tudtam, fogom-e még valaha látni Jer emyt, s hogy a találkozás fog-e változtatni az oly erős érzelmeimen iránta. Mi van akkor, ha a találkozás alkalmával már a feleségének és a gyerekeinek mutat be? Vagy mi van akkor, ha a találkozás hónapokon belül fog bekövetkezni, mert önszántamból szököm vissza Oregonba… mert n vább a hiányát?

Nem akartam tudni. Annak érdekében, hogy kikerüljem a válaszon gondolkodással járó feszültség eghoztam egy döntést. Február vége felé járt az idő, mikor egy nap Gregory elé álltam: – Kész vagyok.

Éppen egy meccset nézett a tévében, s közben vacsorázott. Úgy megleptem, hogy még le sem tudt yelni a falatot. – Mi van? – dünnyögte teli szájjal.

– Készen állok, hogy elmenjek Floridába. Adtál elég időt, és ki is használtam. Nem tudom, men lintéznivalód van még itt Los Angelesben, de felőlem akár holnap indulhatunk. – Ezt most komolyan mondod? – kerekedett el a szeme. – Szerinted nem nézek ki elég komolynak? Bizonytalanul bólintott. – Rendben… felőlem mehetünk haza. De… előbb beszélnem kell anyáékkal…

– Ezt nem mondod komolyan! Egész végig ezért húztad az indulást, mert előtte meg akartad besz i velük! Szedd már össze magad, Greg! – Hé, hé, ez nem olyan egyszerű! – Akkor oldd meg, kérlek! Indulni szeretnék. – Rendben. Adj… három napot. Oké?

Ezzel a kocka el volt vetve. Úgy éreztem, hogy itt lenni Los Angelesben számomra egyen lő volt a boldogság és a boldogtalanság közti állapottal, s ez volt az, amit nem bírtam továb

Azon az estén elhatároztam, hogy még utoljára találkozom Nickkel. Egy fontos fotózásról rohan l, hogy időben ott legyen a találkán, a szokásos helyünkön. A bárpultnál vártam, egy pohár Bl ryt szürcsölgetve. Nick kicsit lihegve érkezett meg, de annál aranyosabban mutatott az a

ggódó tekintete. – Mennyit késtem? – lihegte. – Annyit nem, hogy megérje elveszteni azt a pénzt, amit egy vágtában elkészített fotósorozat fitálhat számodra – nevettem. – Mi? – ráncolta a szemöldökét. Legyintettem, s válaszul inkább megöleltem őt. Nem szoktam ilyet csinálni, de ahogy meglátta m az arcát, tudatosult bennem, mennyire fog hiányozni, ha elmegyek.

Miután italt rendelt magának, és túlestünk a szokásos egymás napja iránt érdeklődő kérdéseken , mielőbb közölnöm kell vele a tényeket. – Figyelj… szeretnék mondani valamit – váltottam komolyabb hangnemre. – Hátra mehetnénk? – Persze! – felelte rögvest, de kissé aggódva nézett rám. Amint kiértünk a hátsó teraszra, rátámaszkodtam a korlátra, s mély levegőt vettem. – Elmegyek, Nick. Néhány napon belül elrepülök Floridába a bátyámmal. Kővé dermedt. Zavartan elnevette magát, s megkérdezte: – Miért? – Mondtam, hogy Greg Miamiba akar vinni, és hogy egyszer csak fogom magam, és eltűnök inne n. Emlékszel? Hát persze, hogy emlékezett, csak önmagának is le akarta tagadni, hogy valaha is mondtam ilyet. Mindent le tudtam olvasni az arcáról. – Ez… hát… végül is… rendben, ha menned kell, hát menj – motyogta. Teljes testtel felé fordultam.

– Meg szerettem volna köszönni, amit értem tettél. Nélküled nem itt tartanék… nem lenne tetkó csíptem volna be annyiszor – mosolyodtam el –, inkább csak otthon kuksoltam volna a sötét sz obában. Nélküled nem nevettem volna annyit. Örülök, hogy megismerhettelek, Nick – mosolyogtam rá. – Én… hmm… szóval… azért még maradsz bulizni ma?

– Igen, mindenképpen szeretném veled tölteni ezt az estét, ha nem baj – feleltem lágyan, igye ezvén oldani a szomorú hangulatát. – Az jó, akkor jó – bólogatott magának, s megpróbálkozott egy erőltetett mosollyal.

Már nem is éreztem a jó öreg lelkiismeret-furdalást. Hozzá voltam szokva, hogy ha valaki köze kerül hozzám, annak előbb-utóbb fájdalmat okozok. Gondolkodás nélkül a kezéért nyúltam, s visszavezettem a táncparkettre. Nem ellenkezett.

Szerettem táncolni Nickkel. Nem számított, hányan voltak körülöttünk, mindig csak rá koncentr a vidámságára és a fárasztó vicceire, amikből nem tudott kifogyni. Ma este azonban beletelt e y pár órába, mire sikerült feloldódnia a társaságomban. Egyre több koktélt itattam vele, s eg bször rángattam vissza táncolni, s végül átragadt rá a hangulatom, felfogta, mit akarok: csak egy estét, amit kettesben töltünk, s ugyanolyan jól érezzük magunkat, mint eddig. Nem akarta m, hogy szomorú legyen, úgy akartam magamban Nick emlékét őrizni, ahogy az utolsó közös estén

tjük el. Ezért próbáltam én is boldogan ragyogó kifejezést erőltetni az arcomra, az ő érdekében, de a továbbra is sötét fátylak árnyalták, a keserűség megszokottsága elől nem tudtam menekülni, s lat kendőzése nem tartott ki sikeresen egész este.

Akkor bukkant a felszínre, mikor az egyre sűrűsödő, táncoló tömegben megláttam egy fekete haj Összeugrott a gyomrom, s lehunytam a szemem. Mikor ismét kinyitottam, már nem azt az arcot láttam magam előtt, ami hetek óta üldözött. Már nem… – Valami baj van? – kérdezte Nick. – Nincs, minden oké – mosolyogtam egy álmosollyal. Mikor Nick visszamosolygott, abban a pillanatban kellett rájönnöm valamire. Nicknek ez az álmosoly tetszett. Ő ezt az állényt kedvelte, aki most itt táncolt vele. Fogalma sem v olt arról, ki vagyok valójában.

Másfél évvel ezelőtt ezt a gondolatot az az ötlet követte volna, hogy meg kell szabadulnom tő e, meg kell ölnöm őt, hogy kielégíthessem az étvágyamat. Most is tombolt bennem az étvágy, a ost az élet iránt. Az éltető szerelem, a boldogság után vágyakoztam. Nem fogom megölni Nicket ert Jeremy kiirtotta belőlem azt a fajta ösztönt, s helyette egy másikat ébresztett a lelk emben. De az a másik most hiányzik, nincs jelen, s nem is lesz. Mit jelent ez számomra ?

Egy pillanatra bevillant az élmény, az érzés, amit akkor éreztem, amikor Nick késeinek élét é ettem meg. Az a leírhatatlan szükség most is szétterjedt az ereimben. Le kellet hunynom a szemem, s belemarkoltam Nick pólójába. Nem jó. Nagyon nem jó. A legrosszabb irányt akarom venni? Tényleg ez kell nekem? Nem Hel ena, nem ez a túlélés eszköze… Cél és eszköz… mindenki azt kapja, amit megérdemel. Megérdemlem ezeket a kínzó gondolatokat.

Mikor újból sikerült felnyitnom a szemem, s újból önmagamnak éreztem magam, rá kellett jönnöm az élet mindig megtalálja a módját, hogy büntessen: újra Jeremyt láttam magam előtt. Fekete h volt, s ahogy rám tévedt a tekintete, megvillantak a kék kristályszemei. Ez így nem mehet tovább, Helena! Életed végéig szenvedni akarsz a vízióktól, amiket a zavart vetít ki eléd? Szedd már össze magad… A dübörgő zene egyre hangosabbá vált, s egyre jobban zavart, de ugyanakkor tettre is késztet ett. Muszáj tennem valamit ez ellen. Hiába hunyom le és nyitom ki a szemem, a vízió nem tűni k el. Itt cselekedet kell. Itt továbblépés kell. Nem holnap, nem is három nap múlva Floridában. Most.

Elszakítottam a tekintetem a vízió fogva tartó látványától – ami úgy éreztem, már egyre közel belenéztem Nick kék szemébe. Látta, hogy valami nincs rendben velem. Mielőtt még kérdésre nyi tta volna a száját, egyik pillanatról a másikra összeütköztettem az ajkamat az övével, s lehu a szemem. Soha többé nem akarom kinyitni…

Erősen a nyaka köré fontam a karjaim, s közel húzódtam hozzá. Pár másodperc múlva elfogadta, k – s akkor már örömmel, lelkesen visszacsókolt. Az én lelkem pedig nem lett ezáltal se könny , se nehezebb. Maradt a szenvedés.

Talán nem jó taktikát választottam. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem, mert más alternatíva nem jutott eszembe. Talán a futás… futni a vízió elől? A saját elmém által szült hamis remén küljek? Nevetséges. Nem vagyok őrült. Még.

Nick kihasználta a helyzetet: ahogy egyre forróbban csókolt, a felsőm alá csúsztatta a kezét, s egyre feljebb simított végig a hátamon. Kirázott a hideg. Úgy éreztem, menten rosszul lesz ek, de ki kellett tartanom: ha ez a gyógyszer a képzelgéseimre, hát ez a gyógyszer. Minden t meg kell tennem annak érdekében, hogy… Erősen megragadták a derekamat, s egy tized másodperc alatt elszakadtam Nicktől. Hátratántor odtam, s majdnem el is esek, ha nem nyitom ki időben a szemem. – Vedd le róla a mocskos kezed, te szemétláda!

Mikor megdörrent a hang, nem bírtam tovább, kifordult a lábam alól a talaj, a földre zuhanta m. Nem voltam olyan szerencsés, hogy elveszítsem az eszméletem: minden éles és fájó volt, ami magam előtt láttam.

Nicket megütötték, s ő is hátratántorodott. Elkáromkodta magát, s miután hirtelen felindulásb t, többen is lefogták. Mielőtt még kitört volna egy tömegverekedés, a biztonsági őrök másodpe lül a helyszínen termettek, s lefogták azt, aki elkezdte az egészet. Azt, aki erősen megfogott a derekamnál, s elhúzott Nicktől.

Azt, akinek hollófekete haja volt, s a kék szemei dühtől szikrázó rubinok látványát keltették yban. Ismertem jól azt a tekintetet. Ismertem jól azt a hangot, amivel rászólt Nickre, s ismer tem minden egyes mozdulatát, amivel felkelt a földről és hagyta, hogy elvezessék a biztonság i őrök. Nem tiltakozott, csupán annyira nézett vissza, hogy megkeresse a tekintetemet, s ezer és ezer szót adjon át vele.

S ekkor sem tűnt el a vízió. A tekintetembe kapaszkodva követelte, hogy ő nem az elmém szülem e: ő hús-vér ember. Egy olyan mutáns, aki keserűen büszke arra, hogy nem teljesen ember, mer t emberként nem szerethetne, s én sem szerethetném őt.

Gondolkodás nélkül felpattantam a földről, nem figyelve arra, hogy többen is nyújtották felém züket, hogy felsegítsenek. Nick szavai, amiket nekem címzett, elhaltak a tömeg hangjával. Nem számított semmi, csak az, hogy minél előbb átfurakodjak az embertömegen a hátsó terasz fe merre a két hatalmas biztonsági őr tartott, a foglyukat magukhoz láncolva.

Mikor elértem a hátsó kijáratot, majdnem beleütköztem a háromajtós szekrényekbe. Már visszafe tak. – Hé, bumburnyákok, ez a kedvenc ingem!

Még mindig ugyanazon a hangon szólalt meg, amire legvadabb álmaimban se mertem volna g ondolni. Kisétáltam a teraszra. Az áldozat ott ült a hideg kövön, a lépcső aljában. A fekete izsgálgatta, s egy idő után feladta a reményt, hogy csak odaképzeli azt a szakadást, s feltáp kodott. Megtörölte a vérző száját az ingujjában. – Vérzel…

Ennyit tudtam elsuttogni, s máris szaladtam lefelé a lépcsőn. Az utolsó előtti fokon sikeres en megcsúsztam – még nedves volt a délutáni felhőszakadás miatt –, s felsikkantottam, ahogy e sztettem az egyensúlyomat. Egyenesen a karjaiba érkeztem. – Nyugi, megvagy! Hozzám beszélt. Megérintett. Szinte megnyomorított a kéklő tekintetével.

Egy teljes percen át álltunk így, szótlanul. Ennyi időbe tellett, hogy az aggódó és bizonytal

arckifejezése miatt végül így szólaljak meg: – Mi a fenét keresel te itt? Elkerekedett a szeme. Megtett hátrafelé két lépést, s felnevetett.

– Hát ez igen, ezt nevezem! Lássuk csak… több mint két hónapja nem láttalak, nem beszéltem ve nem tudtam rólad semmit, és mint kiderül, amíg én otthon azon gondolkozom, miként akasszam f el magam, mert nem bírom tovább nélküled, te addig minden agyontetovált idiótával leállsz smá tni! És amikor végre újra látlak, csak annyit tudsz mondani, hogy mi a fenét keresek itt?! Ez… ez szép… végül is… mire számítottam volna, persze… – vonogatta a vállát. – Elvileg én va tt hagytál egyedül, szóval tényleg nincs jogom beverni a pasid képét, de hidd el, jólesett! V lahogy… felszabadított! Tudod mit? Nem zavarom a köreidet, én csak ezért ugrottam át ide Ore gonból a szomszédba, hogy elégtételt vehessek, szóval… – Jeremy! – kiáltottam el magam, s közelebb léptem hozzá. – Elég, ne hisztizz!

S ezzel megragadtam a vállánál, és minél előbb összeértem az ajkával. Egy tized másodpercig s akozott, s felvette a ritmusomat, amit a gyötrelem, a megvárakoztatott szerelem szült bennem.

Akkor, hosszú hetek óta először éreztem úgy, hogy megkönnyebbülök. Egy acéltömeg hullott le a a fény, ami átszikrázott a felhős rétegen, leigázó erővel forrósította fel a véremet. Jeremy sak toltam hátrafelé a vállainál fogva, amíg a háta hozzá nem ütközött a falhoz. Olyan mélyen a citrusillatot, ami hirtelen körülvett, amilyen mélyen csak tudtam. A szájában érzett fémes vér íze csak még inkább meglódította a véremet. Jeremy belevájta a körmeit a hátamba, azon a ahol Nick percekkel ezelőtt még simogatott. Nekem nem simogatásra volt szükségem. Nekem e rre az abnormális kéjre, erre a félrecsúszott, tökéletlenül teljes, szikrázó erőre és szerele szükségem, amivel csakis Jeremy tud megajándékozni. Erősen fogta át a testem, s meg kellett á lapítanom, hogy izmosodott, amióta utoljára láttam.

Mikor képes voltam lassan elválni az ajkától, valahogy még nem álltam készen arra, hogy kinyi sam a szemem. – Azt nem tudtam, hogy a lila tüzed gyógyít is – szólalt meg halkan. Kipattantak a szemeim. – Micsoda? Dehogy gyógyít!

– Pedig úgy néz ki – mosolyodott el azzal a vonzó félmosollyal, amit annyira hiányoltam. A sz z emelte a kezét, de hiába keresett volna vércseppeket az ajkán.

Nem tudtam, mit mondjak. Csak néztem a szemébe, és próbáltam felfogni, mi történik körülöttem szembe jutott, hogy tisztáznom kellene néhány dolgot. – Én… ő nem a pasim, köze nincs hozzám, ő csak… – Nyugi, nyugi, tudom! – nevetett. – Csak… felhúztál. – Mi az, hogy tudod? – Látó, emlékszel? Még mindig az vagyok. Megkönnyebbülten elnevettem magam. Elszoktam attól, hogy minden érzelmemet követi. – Nem hiszem el, hogy itt vagy… – nevettem el magam örömtől túlcsordultan.

– Én sem – csóválta a fejét. – Beszélni akartam veled, erre Roger közölte, hogy legnagyobb va zen a helyen talállak meg. Nagyon örültem neki… meg ennek a csávónak is nagyon örültem. Rendb

te csókoltad meg. De miért kell azt a mocskos kezét a… a…

– Hé, nyugi! – csitítottam. – Roger mondta, hogy itt vagyok? Hogyhogy eljöttél? Mi történt, n Mielőtt befejezhettem volna, megtámadta az ajkamat. Szorosan magához húzott, de ezúttal eg y sokkal gyengédebb csókot osztottunk meg. Ezzel meg is nyugtatott, s azt üzente, hogy mindent elmond a maga idejében. – Ez annyira hiányzott! – suttogta, teret engedve a gyengeségnek, ami mindkettőnket fogva tartott ebben a percben. – Három nap múlva repülök Floridába. Jeremy összerezzent. Hirtelen félelemmel telt meg a tekintete, s elkezdte rázni a fejét. – Nem… nem mész sehova! Nem mehetsz el megint, érted? – Értem – bólintottam. – Nem is fogok elmenni. Így már nem. Fellélegzett, s az arcomhoz emelte a kezét. Le kellett hunynom a szemem a simogatására. – Beszélnünk kell… okkal jöttem ide Los Angelesbe – szólalt meg újból. – Mondd! Mondj bármit, csak halljam a hangodat! – nevettem el magam. – Nem itt – felelt. – Valahol, ahol kettesben lehetünk. – Jó ötletnek hangzik. Tudom is hová menjünk: Gregoryhoz. Bármit is akarsz mondani, neki is hallania kell. – Hel, vele is akarok beszélni, de előbb neked… – Akkor mondd el most! Mondd már! Senki sem hall minket – nevettem. Mélyet sóhajtott, s szomorúan láttam, hogy hirtelen kiveszett az izgalom a szeméből. Helyett e egy sötét árnyék kúszott át a tekintetén. – Szükségem van a segítségedre, és a bátyádéra is – mondta halkan, nehezen. – Mi a baj? – a szívembe mart, hogy ilyennek kellett hallanom a hangját. – Nagy baj van, Helena… – szinte suttogóra vette a hangját. – Jetről van szó. Eltűnt. Eltűnt 8. Szabadesés „Every time it goes down

Every time she comes down

Every time we fall down…”

(Velvet Revolver – Gravedancer)

– Hogy érted azt, hogy eltűnt? – kérdeztem, amikor már az autójában ültünk. Mennyire hiányzot BMW-jének illata!

– Egy hete arra értem haza, hogy nem találom otthon. Körbetelefonáltam az összes ismerősét, v zamentem Gold Beachbe, és körülnéztem, közben Jennifer otthon tűvé tett érte mindent. Késő es t volt az erdőben, de nem találta. Azóta sem jött haza… – halkította le Jeremy a hangját, és t a hajába. – Nem tudtam, mit csináljak. Jennifer alig alszik, nem megy be dolgozni, k ivannak az idegei… Nem bírtam tovább, fogtam magam, és eljöttem ide. Te vagy az egyetlen r eményem.

Mélyet sóhajtottam. Amilyen gyönyört keltett bennem Jeremy érkezése, olyan gyorsan váltotta f l ezt az érzést az aggodalom. – Beszélnem kell Gregoryval – szólalt meg ismét. Bólintottam, s Jeremy elindította a BMW-t. Elirányítottam a lakásunkig, s bármennyire is let aglózott a Jettel kapcsolatos hírekkel, nagyon örültem neki, hogy az úton végig fogta a keze m. Bár valamit megfigyeltem: Jeremy remegett. Igyekeztem pozitív energiát sugározni felé a puszta kézszorításommal. – Angela? – kérdeztem útközben. Csak rövid hallgatás után adott választ: – Angela úgy érzi magát, ahogy én éreztem magam, miután elmentél. Ezt a fantáziádra bízom. Bűntudat által szült kínzó görcs támadott meg. – Jeremy, annyira… annyira sajnál…

– Ne! – nézett rám hirtelen. – Mindent, csak ezt ne! Nem a te hibád.Már este tizenegy felé já idő, mire megérkeztünk a lakáshoz. Felvezettem Jeremyt a lépcsőkön, majd benyitottam a lakás . Gregory otthon volt, és ismét csak a tévé előtt ült. – Szia, Greg! – Hé, te máris hazajöttél? Mi…

– Hoztam valakit – vágtam a szavába, s bevezettem Jeremyt. Nem engedtük el egymás kezét ekkor sem. Gregory felpattant a kanapéról, s az arcát hirtelen elhagyta a természetes szín. – Helló, Greg – köszönt Jeremy, s felé lépve a bátyámnak nyújtotta a kezét.

Ő viszont úgy nézett ki, mintha megfagyasztotta volna a saját hűvös vére, ami az ereiben csor ogált. Felidéztem az alkalmat, mikor legutóbb találkoztak egymással. Akkor Jeremy dühvel tel ien a furgonjának szorította Gregoryt.

Mivel a bátyám nem reagált, Jeremy leeresztette a kezét, s megköszörülte a torkát. – Azért jöttem ide, mert a segítségeteket szeretném kérni. A tiédet is, és Helenáét is. Csak dok fordulni, mert… – Mi a francot keresel te itt? – szakította félbe Gregory hűvösen, halkan. – Most komolyan, nem vagytok ti rokonok? – tekintett rám futólag, majd visszafordult Gre goryhoz. – Tudom, hogy nem kéne itt lennem. Tudom, hogy nem akarod, hogy itt legyek, de meg kell hallgatnod.

Válaszul Gregory lassan elindult felé, majd megállt centiméterekre Jeremy előtt. Pislogás nél meredt a szemébe.

– Látod ezt, ugye? – csikorgatta a fogát. – Ennyire ragaszkodom hozzá, és ennyire biztos lehe sz benne, hogy nem kapod vissza a játékszeredet. Megértetted? – Greg, az ég szerelmére, állj már le! – nyugtatgattam. – Csak hallgasd meg!

– Hallgatom én, hallgatom – felelt, még mindig Jeremy kékjébe meredve. – Csak remélem, hogy ő lát is. S ezzel hátrébb lépett tőle. Kicsit nyugodtabbá vált a tekintete.

– Rendben – mondta Jeremy. – Értem, mit akarsz. Tudom, hogy hozzád tartozik, nem pedig hoz zám, de akár hiszed, akár nem, most nem ezért jöttem. Jól tudod, mit jelent a testvéri kötelé zeretném, ha meghallgatnál. Elveszett az öcsém, napok óta nem találjuk.

Gregory felkapta a fejét, de aztán legyőzte a késztetést, hogy teret engedjen az érdeklődésén visszahuppant a kanapéra. – Miért érdekelne ez engem? – Nem fordulhatok a rendőrséghez, tudom, hogy ők nem segíthetnének. Ez sokkal komolyabb ügy. etet elrabolták. A nővéremmel biztosak vagyunk ebben. – Még mindig nem érdekel – vonta meg a vállát Gregory. – Greg, ne legyél már ennyire… – szóltam rá, de Jeremy közbevágott.

– Ha elrabolták, az azt jelenti, hogy Boszorkányok rabolták el, és ezt te is jól tudod – jele tette ki Jeremy. – Nem tudok mit tenni, nem tudom, milyen úton induljak el, mert csa k egyetlen nyomunk van, de annak sincs sok értelme. A segítségetekkel többre mennék, mivel ketten együtt három elemet is uraltok, és ha megtalálnánk Jetet, akkor így talán közös erőve esélyünk rá, hogy…

– Várj, várj, várj… túlságosan is előre szaladsz – szólt Gregory. – Még mindig nem értem, mib gy segítenék. Jeremy arckifejezése megváltozott. Dühvel teli lett a kék tekintete.

– Mert hasonló helyzetben én is segítenék neked! Hiszed vagy sem, azzal, hogy felbukkantál, é elhurcoltad tőlünk Helenát, még nem irtottad ki belőle a közös múltunkat, ami összeköt minke Gyógyítót és egy Boszorkányt, igen, pontosan! Nem érdekel a meglátásod ezzel kapcsolatban. Am ekel, az a segítséged: gyakorlatiasabb Boszorkány vagy, mint Helena, több családot ismersz , többet tudsz. Nekem kell az a tudás, nekem minden kell, ami csak segíthet a helyzete n! Fogalmam sincs, hol van a testvérem, lehet, hogy egy másik államban tengődik, lehet, hogy fogva tartják, lehet, hogy már nem is él. Kérlek, képzeld magad a helyzetembe, és aztán ondd, hogy még mindig nem érdekel a téma!

Gregory unott arckifejezéssel ismét felkelt, s újra Jeremy elé állt. – Itt az a tudás, ami annyira kell! Tessék, nézz csak a szemembe, és szedd ki belőlem, amire szükséged van! – Nem vagyok abban a helyzetben, hogy tréfálkozz velem, Gregory – préselte ki a fogai közt J eremy. – Az együttműködésed kell.

– Mit akarsz? Hogy pakoljak össze és menjek veled vissza Oregonba, hogy aztán együtt felkészü jünk egy apokaliptikus csatára, amely során visszaszerezzük az öcsédet? – kérdezte gúnyosan, el is nevette magát. – Hát ez haláli lenne! Mint egy képregény, tökre olyan! Jeremy lehunyta a szemét mérgében. Eleget hallgattam a bátyám ostobaságait. – Greg, tetszik vagy sem, én megyek. Florida várhat, ugyanis ez mindennél fontosabb. – Felejtsd el! – vetette oda nekem.

– Sokkal több időt töltöttem Jettel, mint veled! – szóltam rá keményen. – Ha most választanom tek, őt választom, mert veszélyben van! Jeremynek igaza van… mi van, ha már nem is él? Mi va n, ha…? – Hát akkor bizony tök fölösleges ez az egész – tört ki belőle a nevetés. Jeremy elindult felé, de még időben, két kézzel kaptam utána. – Ezzel nem mész semmire, ő ilyen, el kell viselni a megjegyzéseit – mormoltam.

– Nézd, Jeremy… ha meg akarod találni őt, csináld magad. Gyógyító vagy, fel tudod venni a har oszorkányok ellen, nem? Akkor meg minek…

– Tudod jól, hogy miért kérem a segítségedet! – Jeremy hangja merőben megváltozott: egyik pil ról a másikra elszállt a haragja, s könyörögve lépett oda Gregoryhoz. – Nincs semmim! Egy árv ndulási pontom sincs! Nézd, ha úgy állna a helyzet, hogy kettőnknek mindenképpen szembe kéne ni egymással, ősi ellenségekként – amik, biztosíthatlak róla, hogy nem vagyunk –, akkor is ho fordulnék. Könyörgöm, bármit megteszek! Utána mehettek Miamiba, mehettek a világ végére is, f vidd minél messzebb tőlem Helenát, ha téged az tesz boldoggá! De… kérlek… ebben segíts! Hogya magad, ha a húgod ilyen helyzetben lenne, amilyenben most az én öcsém van? Kérlek… bármit me teszek… csak segíts! Jeremynek nem csak a hangja, de az egész teste remegett. Erősen megragadtam, s magam felé fordítottam az arcát. Kíméletlen fájdalmat láttam a szemében. – Nyugodj meg… megoldjuk… Jetnek nincs semmi baja, hidd el! Ha… ha elrabolták, akkor okkal tették! Akkor szükségük van rá, nem bántanák őt! Kérlek, hidd el nekem! – Mi az az egy nyom? Felkaptam a fejem, ahogy Jeremy is. Gregory karba tett kézzel, a pultnak támaszkodva figyelt minket. Jeremy próbálta összeszedni magát.

– Egy hete, mikor eltűnt, Jet szobája teljesen fel volt forgatva. Úgy… úgy értem, ruhák volta z ágyán meg mindenhol… Eltűnt egy utazótáska is. A rendetlenségben sikerült megtalálnunk egy és egy papírt a földön… egyetlen szó volt ráírva, de nem tudom, mit jelent. Hiába próbálnám magyarázza el… otthon van a mobilja. Szóval tényleg csak ez az egyetlen… – Mi van rá írva?

– Furcsa szó… anpa. Hallottad már? – Életemben nem hallottam még róla – csóválta a fejét Gregory. – De attól még utána nézhetsz – vágtam közbe. – Segíthetsz! Kérlek!

Gregory nagyot sóhajtott, majd lehúzta a pohár italát, amit kitöltött magának. Aztán odament ogashoz, leakasztotta az ütött-kopott barna dzsekijét, s még mielőtt kilépett volna az ajtón, ennyit mondott: – Pakolj össze! Holnap legkésőbb reggel hétkor indulunk. Összerándult a gyomrom. – Floridába? Elnevette magát, majd Jeremyre mutatott.

– Szerinted miért töri magát? Hogy lelépjünk, és itt hagyjuk? Nem, Oregonba megyünk. Aztán Fl .

S már csapódott is mögötte az ajtó. Hallottam a lépteit a lépcsőkön, majd azt is, ahogy beind a Jeepet, s elhajtott. Végtelen megkönnyebbülés lett úrrá rajtam. Jeremy mélyet sóhajtott, s nekidőlt az asztalnak. len nagyon nagy csend lett a lakásban.

Még mindig remegett. Lassan közel húzódtam hozzá, s rátettem egyik kezem a kezére, a másikkal dig az arcát simogattam meg. – Minden rendben lesz, megtaláljuk! – suttogtam.

Csak bólogatni tudott, mintegy önmagát győzködve. Az arcához hajoltam, s adtam rá egy apró cs – Ne remegj, nyugodj meg! – suttogtam a fülébe. – Nem tudsz a tudatalattimmal csevegni… – nevette el magát keserűen. – De, tudok. Én tudok.

Arcának másik oldalára is leheltem egy csókot, s erre feljebb emelte a leszegett fejét. Pi llarebbenés nélkül meredtem a kristályosan kék szemébe. Kétségbeesetten kapaszkodott a tekint mbe, de próbáltam úgy visszanézni rá, hogy tudja: rám mindig számíthat. – Helena… – Igen? – Nekem… most… szükségem van rád! – Itt vagyok, nem megyek sehova, ne aggódj! – Ne is menj el…

Ennyit lehelt a forró levegőbe, ami közöttünk izzott, aztán végre megcsókolt. Igyekeztem miné róbban viszonozni a csókját, hogy eltereljem a gondolatait, s arra lettem figyelmes, h ogy Jeremy kétségbeesése szenvedélybe és kapkodásba fordult. Mélyen beletúrt a hajamba, s meg minél többet kapni belőlem. A keze a felsőtestem minden pontját bejárta, ahogy én is vágyako érintettem meg minden izmát, még ha csak az ingén keresztül is. Perceken belül szinte vadul , kiéhezve csókolgattuk egymást, de végül nem bírtam tovább, elkezdtem kigombolni az ingét ot

ahol a kisebb szakadás volt rajta. Erre ő elrugaszkodott a konyhaasztaltól, s kivezete tt a konyhából. A szobám felé irányítottam.

Míg ő becsukta az ajtómat, lehuppantam az ágyra. Pillanatokon belül feltérdelt az ágyra, közr gva engem. Ahogy felnéztem rá, s ő kékesen izzó tűzzel a szemében visszanézett rám, hirtelen t az ő fájdalmának súlya is, a szenvedés, aminek kitettem, s ami a saját fájdalmammal együtt hatatlanul megrázó volt. S mégis, egyik pillanatról a másikra eltűnt.

Én voltam az, aki két hónappal ezelőtt elhagyta őt, én okoztam mindkettőnk szenvedését, s ezt úgy tudom jóvátenni, ha most hagyom, hogy azt tegyen velem, amit csak akar. Megragadt a a felsőmet, s lerántotta rólam azzal a hévvel, amivel utána elkezdte csókolgatni a nyakama t és a kulcscsontomat. Mindent megtettem azért, hogy megszabadítsam a kigombolt ingétől, s ő a következő másodpercben hátra is döntött az ágyon, lerángatta rólam a szoknyámat, s máris eztem a csókjait, a körmeit pedig a combomon…

Már szinte el is feledkeztem róla, milyen tökéletes érzés, ha a tűzforró bőre a bőrömön csúsz amba harap a kegyetlen vágytól, ha a hajamat húzza, s a bőrömbe mélyeszti a körmeit, mert úgy , csak így kaphat meg teljesen, s csak így válik valóssá ez a kettőnk által teremtett világ. n úsztam az élvezetben, hogy visszakaptam az érzést, hogy a bőröm alá kúszhatott, ingert küld t a tüzemnek: itt az idő, végre fellángolhat s éghet, amíg el nem alszik a parázsló szenvedél remy vad csókjai, felejthetetlen és örök suttogásai a fülemben, s a perzselő, de nem égető ha la lángok biztosítottak róla, hogy nem álmodom. Már nem. Ideje volt végre felébredni. Gregory azt parancsolta, hogy reggel hétkor induljunk. Ehhez képest éjjel fél egykor én még nagyon is ébren voltam.

– Elfelejtettem mondani valamit… – duruzsoltam Jeremy fülébe, aki lehunyt szemmel bár, de még figyelt rám. – Utólag is boldog születésnapot! Elmosolyodott. – Kösz! Jennifertől kaptam egy égett tortát… – Igen, hallottam róla – nevettem. – Roger mondta. – Elmondta? Nahát. Mekkora egy szemétláda… – Miért? Nem akartad, hogy megtudjam? Mélyet sóhajtott, s a hátára fordult. – Arra kértem, hogy ne mondja el neked, hogy beszéltünk. – Én meg arra kértem, hogy ne mondja el neked, hogy itt vagyok… – csóváltam a fejem. – De valljuk be, hogy nélküle lehet, hogy…

– Igen, a végén mindig belőle avatunk szentet, már megszoktam! Képzeld… majdnem lefeküdtem ve Kipattant a szeme, s villámgyorsan felült. – Mi van?! Kíváncsi voltam a reakciójára. – Nyugi, csak vigasztalni akart! Illetve… meg akarta mutatni, hogy rád van szükségem, nem pedig… Mit csinálsz?

Az ágy mellett, a földön lévő farmerja zsebében turkált, aztán mikor megtalálta a telefonját, tt is.

– Ne hülyéskedj… Jeremy, ne csináld már! – szóltam rá félig komolyan, félig nevetve.Nem felel füléhez tartotta a telefont. Másodperceken belül meghallottam Roger álmos hangját a vonal tú só végén: – Mi a fene…? Jeremy nem kertelt. – Hogy lehetsz ekkora bunkó, Roger! – Bocs… ki a bunkó, hogy éjszaka képes felhívni? – Hogy merészeltél hozzányúlni a barátnőmhöz, te seggfej? Rövid csend állt be a vonalban. – Ezzel ne ilyenkor gyere, könyörgöm… – ásított Roger.

– Ne ilyenkor? Ne ilyenkor? – ismételte Jeremy egyre idegesebben. – Hogy gondoltad? Majd egy pizza mellett megbeszéljük, mekkora disznó vagy? Tudtad jól, hogy mi a helyzet köztünk, tudtad jól, hogy… jézusom, Adrienne egyáltalán tud erről? Be fogom verni a képed, Roger. Nem viccelek. Most már tényleg nagyon kijár neked egy verés. – Szívesen máskor is, Jeremy drágám! Jó éjt! – Ne merészeld letenni, visszahívlak, te szemét! – Tudod, haver, erre van a kikapcsoló gomb a mobilon. Csáó! S ezzel le is tette. Jeremy ingerülten végigtúrt a haján. – Nem hiszem el! Egyszerűen nem hiszem el. Mondd, mi történt köztetek egész pontosan? Jelentőségteljesen néztem rá. – Gyenge voltam. Elcsábított. Hagytam magam. Hiányzott az érzés… de semmi több! Gondolhatod, y nem jelentett semmit! – Persze, gondolom… – morogta. – Ki fogom tekerni a nyakát.

– Nézhetem? – kérdeztem vágyakozva, s közel húzódtam Jeremyhez, mikor visszafeküdt. – Csak fe el! Nélküle lehet, hogy már végeztem volna magammal… – Azért ilyet ne mondj – suttogta, s újra átölelt. – Miért? Te is mondtad, hogy majdnem felakasztottad magad… ezt még viccből is rossz hallan i.

– Sajnálom – mormolta a hajamba, s egyre csak simogatott. – Az egyetlen, ami életben tarto tt, az talán az volt, hogy sokszor álmodtam veled… az életszerű álmok tartották bennem a lelk t.

– Én is sokszor álmodtam veled – vallottam be. – Legelőször a napfényes tengerparton voltunk… t a legjobban, mikor felébredtem. Aztán sokszor álmodtam arról, hogy a kikötőben sétálunk… ho szobádban vagyunk és átbeszélgetjük az éjszakát… – Nekem is hasonlóak voltak – vonta fel a szemöldökét.

– Az lehetetlen! – nevettem el magam. – Az a naplementés part… azt sose fogom elfelejteni – folytatta halkan. – Nem akartad, hog y megcsókoljalak, mert úgy gondoltad, hogyha…

– …hogyha felébredek, akkor csak még jobban fog fájni – fejeztem be helyette, s ámulva néztem Ez lehetetlen! Erre lennie kell valamilyen magyarázatnak! – És ha nincs magyarázat? – nevetett. – Akkor mi van? – Az nem lehetséges – ráztam a fejem. – Az túl félelmetes. – Félelmetesen szerelmes szituáció! – nevetett Jeremy. – Baj, ha ennyire vágyakoztam utánad? Mélyet sóhajtottam, s visszahajtottam a fejem a mellkasára. – Most már tényleg aludnunk kellene – suttogta. – Hamarosan fel kell kelni. – Oké… Kívánsága számomra parancs, uram.

– Akkor jó éjt, hölgyem – mondta, s egy csókot lehelt a homlokomra. – Hercegnőm… királynőm… B – Megígér nekem valamit, hercegem? – kérdeztem bágyadtan. – Mondja, hölgyem! – suttogta.

– Lehetőség szerint ne váljon köddé az éjszaka folyamán, mert akkor reggel kénytelen leszek ö sságot elkövetni. – Értettem, szerelmem! És a békává változás? – kérdezte.

– Az sem megengedett. Sőt, a hollóvá változás sem. Maradjon ember formájú Gyógyító, ha megkér – Igenis, egyetlen Boszorkányom! – s egy utolsó csókkal a homlokomon, álmot bocsátott rám.

Öt óra múlva már fel is kellett kelnünk. Hiába voltam nyomott és kialvatlan, a Jeremy telefon ébresztőként beállított dalra felkelni csodálatos érzés volt. Széles mosollyal az arcomon ny am ki a szemem, s megláttam a kócos fekete haját. A hajnal gyenge fényei átszűrődtek a függön homályosan narancsos színbe festették a takarót és Jeremy bőrét, amiről nem tudtam levenni a mem. Mivel nem mozdult meg, én nyúltam a telefonjáért, hogy elnémítsam az ébresztőt, aztán a ajoltam: – Ébresztő, hercegem! Egy halk morgás volt a válasz, s lassú fejrázás. – Tudod mit? Amíg összepakolom a cuccaimat, még lustálkodhatsz, de aztán kelj fel. – Ne menj el… Elmosolyodtam. – Megígérem, hogy itt maradok, csak a ruháimat pakolom össze, jó? Ez így megfelel?

Nem válaszolt. Óvatos lassúsággal kinyitotta a szemét. Melegen rámosolyogtam, a kék szemeit k tve, ő viszont összeráncolt homlokkal egy pillanatra körbenézett a szobában, aztán végre halv elmosolyodott, és felült. – Mi az? – kérdeztem aggódva.

– Semmi… csak azt hittem, már megint álmodok.

Az arcához emeltem a kezem, s válaszként egy lélekmelengető ébresztő csókkal ajándékoztam meg biztosítsam róla: ezentúl nem csak álmaiban leszünk együtt. Felkeltünk, együtt összepakoltunk elkészültünk az útra. Hét óra előtt pár perccel Gregoryt kint találtam a konyhában, kávét szü környékeztem, hogy gyorsan összekészítsek pár szendvicset az útra. – Jól aludtál? – próbáltam beszélgetést kezdeményezni. Bólintott, az asztal egyetlen pontjára szegezve a tekintetét. – Nekem ne csinálj semmit, kösz, csak kettőtöknek. Megállt a kés a kezemben, s lehunytam a szemem. – Greg… nem kell így viselkedned, tudod jól, hogy… – Nem vagyok éhes. – És nem is leszel?

– Majd veszek valahol kaját útközben – vonta meg a vállát. – Te úgyis vele mész. Engem majd é a kávé meg a rádió. Nagyon nehezen, de rávettem magam, hogy folytassam a szendvicskészítést, de a hirtelen k elt, elfojtott dühtől elkezdtem remegni. – Tudod, mi fájt a legjobban? – folytatta. – Amikor azt mondtad, hogyha választanod kell, az öccsét választod, mert sokkal több időt töltöttél vele. – Greg… – Mindössze annyit kérek, hogy tartsd észben, hogy ugyanaz a vér folyik az ereinkben. Tudd , hogy…

– Ez nem igaz! – mormoltam el az idegtől remegve. – A te véred sokkal, de sokkal hidegebb, Gregory. Utálom, amikor kivész belőled minden humánum! Amikor kezelhetetlen vagy! Amiko r csupán egy félmondattal le tudod rombolni azt a várat, amit a reménytelen érzelmeimből prób k összerakosgatni hetek óta! Gyűlölöm, hogy meg se próbálod a helyzetembe képzelni magad!

– Helena, én próbálom! – nézett rám most először. – De értsd meg… sosem szabad elfelejtened, ad keltem útra évekkel ezelőtt. Te vagy az, akit keresek hosszú, hosszú idő óta! Nem veszíthe k el! Képtelenség! Mérgemben megmarkoltam a konyhakést, s beleszúrtam a deszkába. Gregory felvont szemöldökkel nézte végig, mit művelek.

– Van valami, amit tisztáznunk kell – néztem szigorúan a barna szemébe. – Nem vagyok hajlandó sztani köztetek. Nem is fogok, mert nem lennék rá képes. És még valami: ha szeretsz, akkor p róbálj úgy viselkedni, mintha lenne olyan szerved, amivel szeretni tudsz. Tudod, nekem van, és én szeretlek. Ez az, amit hajlamos vagy elfelejteni, tesó.

Ebben a pillanatban Jeremy kilépett a szobámból, magával hozva a tele pakolt utazótáskáimat. zönt Gregorynak, de ő rá se hederített. Még mindig a szemembe nézett, mélyen, s majdhogynem k serű tekintettel. Ebben a szúrós, éles csendben a bátyám lassan a kés markolatáért nyúlt, s e kat megfeszítő, határozott mozdulattal kiszedte a vágódeszkából, majd óvatosan a pultra helye . Mélyet sóhajtva felkapta a kocsi kulcsát az asztalról, magára kanyarította a dzsekijét, és iharzott az ajtón.

– A bátyád lelkét tanulmányozni nagyon izgalmas feladat lenne számomra – szólalt meg Jeremy m ettem. – Ha tudnád, hogy cikáznak az érzelmei… – Tudom, nyugodj meg.

Késve indultunk. Tudtam, hogy nagyon hosszú út áll előttünk, s csak este felé fogunk a Raven irtokra érni. Jeremyvel fél nyolckor indultunk, s Gregory valamennyire szorosan próbált követni minket, bár úgy gondoltam, nem érdekelné túlságosan, ha szétszakadnánk: úgyis odatalá z.

Mikor megálltunk egy benzinkútnál, felhívtam Adrienne-t, s közöltem vele, hogy Oregon felé ta tok Jeremy kocsijában. Az öröme kitörő volt, s még el is sírta magát. Jeremy elkérte a telefo ikor megtudta tőlem, hogy Roger ott van Adrienne mellett. Kiszállt a kocsiból, hogy ne halljam, mit beszél Rogerrel. Mikor visszajött, kicsit ki volt pirosodva az arca, s gyorsabban szedte a levegőt. – Minden rendben? – kérdeztem. – Elmondtam neki, amit akartam. Szerintem most annyira utál és annyira fél tőlem, hogy egy ideig nem fog keresni. – Mit mondtál neki? Mondtam, hogy nem kell ennyire felfújnod, csak…

– Helyre tettem az agyát, Helena. Szeretem Rogert, és tisztelem is bizonyos szempontból, csak az a baj, hogy nem tud bírni magával. Egyszerűen nem tudja, hol a határ, és ebből a jöv n is sok gondja akadhat. Közöltem vele, hogyha boldoggá akarja tenni Adrienne-t, és ha m indent meg akar adni a születendő gyermekének, muszáj lesz eggyel visszakapcsolnia. Nem fogok megbocsátani neki azért, amit tett veled. – Amit tett velem? Jaj, Jeremy, kérlek…

– Komolyan beszélek! – nézett rám. – Ez az ember egy vadállat tud lenni! Mégis, hogy képzeli, majdnem lefekszik veled, csupán vigasztalásból? Ez normális szerinted? – Az se normális, ahogy AJ reagált a dologra, hidd el nekem. És az a gyerek se lesz normál is, ami az ő szerelmükből születik, maradjunk ennyiben – próbáltam elviccelni a dolgot.

– Én csak… – Jeremy fájdalmas arcot vágott. – Rettenetes téged egy másik férfival elképzelni… t, hogy átölel, vagy megcsókol… Ebben a pillanatban jutott eszembe az, amikor hónapokkal ezelőtt közöltem vele, hogy sza bad akarok lenni, s erre ő azt felelte, túlzásba viszem. Igaza volt. Mindig is igaza v olt. Vannak bizonyos szabályok, amiket be kellett tartanom, annak érdekében, hogy ne lás sam ilyen meggyötörtnek az arcát, amilyen most volt.

– Sajnálom – suttogtam. – Én… összezavarodtam, megőrjített a hiányod, kezdenem kellett valami mal… elszúrtam, tudom…

S ezért kell mindent helyrehoznom, amit elrontottam. Minden sebet gondosan ápolni, és megbecsülni, hogy egyáltalán van esély a gyógyulásra. Elhatároztam, hogy mindent megteszek an ak érdekében, hogy Jeremy elfeledje ezt a két hónapot. Mindent.

– Meg fogjuk találni Jetet – jelentettem ki. – A bátyámat addig puhítom, amíg teljes erőbedob em lesz hajlandó segíteni. Minden úgy lesz, mint régen, ígérem! – szorítottam meg a kezét, s egy halvány mosolyt küldött felém.

Délután négy óra felé átvettem a volánt, s hamarosan arra lettem figyelmes, hogy a késő délut en ismerős táj bontakozik ki előttem. Egyre közelebb értünk az óceán partjához, s fenyőerdő b dék tárulkozott elém: itthon voltam.

Este nyolc óra elmúlt, mire lekanyarodtam a Pistol mellett, s tíz percen belül megpillan tottam a hatalmas faház pislákoló fényeit. Nem tudtam elrejteni a mosolyomat. Gregory nem maradt le túl sokkal mögöttünk: mire mindent kipakoltunk a kocsiból, ő is lepark olt a ház elé, s kiszedte a saját táskáit, tele a ruháival. Békülő szándékkal siettem hozzá, az egyik bőröndjét. Lezárta a Jeepet, s felvont szemöldökkel pásztázott. – Kéred ezt is? – ajánlotta fel a sokkal nehezebb utazótáskáját. – Megpróbálhatom… ha ezen múlik… S már nyúltam is felé. Csodák csodájára fel tudtam emelni, de abban nem voltam biztos, hogy el tudom cipelni a küszöbig. Ekkor Gregory hirtelen elvette tőlem mindkét táskát. Értetlenül tam rá, főleg, hogy azt láttam, hogy mosolyog. – Gyere ide! – tárta felém a karjait meglepetésemre.

Rögvest elvesztem az ölelésében, s örömömben fülig ért a szám. Ebben az egyetlen ölelésben mi volt, amit ő szavakkal nem tudna kifejezni. Sosem volt a szavak embere, inkább a meg gondolatlan cselekvéseké. Ezt sem gondolta át, csupán érezte, hogy mindent helyrehozhat eg y testvéri öleléssel.

Ahogy átléptem a küszöbön, az orromban éreztem a tűz pattogásának, a meleg fa és a bőrbútorok yüttesét, s szélesen elmosolyodtam. Ennek tetejében megpillantottam a lépcsőről lefelé rohanó te hajzuhatagot és tulajdonosát. – Helena! Elé szaladtam, s valahol a nappali közepén találkoztunk. Szorosan magamhoz öleltem. – Köszönöm, hogy visszajöttél, köszönöm…

Majdnem sírt. Kibontakoztam a karjaiból, s megsimogattam az arcát. Nem tagadhattam, ho gy az elmúlt napok kíméletlen szenvedése ráíródott az arcára, beivódott a tekintetébe. Mintha gondolataim fonalát, Jennifer remegő hangon megszólalt: – Elvesztettem, Hel… vigyáznom kellett volna rá, oda kellett volna figyelnem… minden rendb en lett volna ha… ha… – Nem a te hibád! – vigasztaltam. – Megtaláljuk, együtt megoldjuk! – Akárhol lehet… akárhol… fogalmam sincs, mit csináljak, reménytelen… – Semmi sem reménytelen! Higgy nekem, Jen!

S ezzel hátrafordultam, hogy igazoljam a szavaimat. Arra készültem, hogy bemutatom a bát yámat, aki segíteni fog nekünk, de csúnyán félresikerült a hatás: Gregory még mindig az ajtób Bosszúsan visszasiettem hozzá.

– Ne légy gyerek, könyörgöm! – martam el a kezét, s így nagy nehezen átlépte a küszöböt. – És gy megtámadnak a Gyógyítók gonosz szellemei? – Nem vicces… – dünnyögte. – Greg, ez itt Jennifer. Szeretném, ha intelligens módon bemutatkoznál neki.

A bátyám egy szúrós pillantással ajándékozott meg, míg Jennifer kicsit összeszedte magát, s l a könnyeit. – Szép estét, Gregory! – nyújtotta neki a kezét.

Greg óvatosan méregette a lányt. – Te… te vagy a Gyógyító… igaz? – Igen, én vagyok a legidősebb – bólintott Jennifer. Erre a bátyám még inkább kétes érzelmekkel az arcára írva nézett Jennifer kezére. – Hidd el, hogyha bántani akarnálak, akkor sem tenném, mert nem vagyok olyan állapotban. – E z volt a lány válasza az esetlen bátyám számára.

Gregory bizonytalanul megköszörülte a torkát, s elfogadta Jennifer kézfogását. Mikor találkoz a tekintetük, meggyőződhetett róla, hogy nincs mitől félnie. – Remélem, tudsz nekünk segíteni – folytatta Jennifer. – Hát én igazából… – gyorsan hátba vágtam – szóval mindent megpróbálok, igen.

Míg Jennifer kifaggatta arról, tud-e valamit a megtalált cetlire írt szóról, én arra lettem f gyelmes, hogy Jeremy csak most került elő újra, a kis folyosóról, de nem volt egyedül. Angel a rettenetesen nézett ki. Rosszabbul, mint Jennifer. Jeremy szorosan haladt mellet te, még a kezét is fogta, s halkan suttogott a fülébe. Odasiettem a megtört lányhoz, aki nem tudott megszólalni, hiába köszöntem neki vagy kérdeztem, hogy van. Válasz helyett csak megöl lt, s úgy éreztem, legszívesebben soha nem elengedne el. Még csak most fogtam fel, mennyire hiányzott Jet az összképből. Mindenki itt volt körülöttem appaliban, akinek itt kellett lennie, kivéve Jetet. A szívem elnehezült.

– Gyertek enni, biztosan megéheztetek! Próbáltam összedobni valami kaját, bár nem tudom, mily n eredménnyel… – szólt Jennifer.

A csomagokat ott hagytuk a nappaliban, s megindultunk a konyha felé. Gregory félénk lépt ekkel haladt előre, de közben nem győzte tátani a száját a berendezésen. Jeremy nem engedte e Angela kezét, s így vezette be a konyhába.

Felemelő érzés volt újra Jennifer főztjét enni, ez volt az igazi bizonyíték arra, hogy ismét n vagyok. El kellett nevetnem magam a bátyám hozzáállásán: alig mert enni a vacsorából, annyi megilletődött, vagy csak attól félhetett, hogy a gonosz Gyógyítók így akarják megmérgezni őt. m volt, hogy máris kénytelen kellemesen csalódni a Ravenek vendégszeretetében. Megbeszéltük, hogy Gregory az egyik emeleti vendégszobát fogja megkapni, s segítettem neki felvinni a csomagjait. – Na, hogy tetszik az összkép? Mennyire félsz? – kérdeztem, miközben kipakolta a táskáit. – Nem félek, csak… tartottam az egésztől. És ne feledd, hogy még mindig nem ismerem őket… – De ez változhat! – mosolyodtam el. – Hel – szólt rám élesen –, nem fogok ideköltözni, ezt felejtsd el! – Tudom jól – bólintottam. – Nem tudsz sokáig egy helyben maradni.

Morgott valamit, amit nem értettem, de igazából már nem is figyeltem rá. A folyosóról beszűrő okra figyeltem, s elhagytam a szobát. Jeremyt láttam, amint Angelát kézen fogva bevezeti Jet szobájába. Az ajtó előtt hallgatóztam, nem tudtam megállni.

– …megígéred, hogy nem gondolsz ilyenekre? Helyes… tudod, hogy én is aggódom érte, de ennél t ost nem tudunk tenni. Próbálj aludni… persze, így hagyom a lámpát. Aludj! Lazíts! Jó éjt, Ang

Karba tett kézzel vártam odakint Jeremyt. Halkan becsukta az ajtót, majd találkozhatott a kíváncsi tekintetemmel. – Ideje lenne, hogy…

Félbe kellett hagynom a mondatot, mivel Jennifer éppen ekkor érkezett meg az emeletre egy adag mosásra váró ruhával, s a mosókonyhába indult. Halványan ránk mosolygott, majd eltűn ik ajtó mögött. – Szóval, ideje lenne elmagyaráznod, mi folyik itt – suttogtam, hogy senki ne hallja.

– Az elmúlt hetekben közelebb kerültünk egymáshoz Angelával – felelt Jeremy. – Sokat segített és én is mindent próbálok megtenni azért, hogy most ne omoljon össze teljesen… Egy trauma ér Hel. Értsd meg. Eddig az én szobámban aludt, nem tudom, hogyan fog tudni elaludni itt… – Érthető, persze… – bólintottam. – Csak furcsa volt. Sajnálom, túlreagáltam.

Válaszul a tenyerébe vette az arcomat, s megajándékozott egy forró csókkal. Elégedetten elmos lyodtam. – Elmegyek zuhanyozni… kimerült vagyok… Jössz?

– Persze, csak… – oldalra néztem arra az ajtóra, amelyik mögött a nővére eltűnt – előbb beszé Jenniferrel. Aztán megyek, ígérem. – Rendben… várlak! Őszintén reméltem, hogy a hirtelen támadt ötletem nem ragyogott át a retinámon, s Jeremy nem zte meg, miért akartam fenn maradni az emeleten. Ahogy lement a lépcsőn, azonnal benyi tottam a mosókonyhába. – Szia, Hel! – köszöntött Jennifer munka közben. – Segítsek? – ajánlottam fel. – Nem, dehogy. Én vagyok a háziasszony – mosolyodott el halványan. Nem bírtam a kíváncsiságommal, gyorsan a tárgyra tértem. – Jen… tudom, hogy nem kéne most erről kérdezgetnem, tudom, hogy minden erőnkkel Jetre kell koncentrálnunk, de muszáj… tudnom kell, hogy…

– Mindent elmondok, nyugodj meg – vágott a szavamba anélkül, hogy rám nézett volna. – Jogod v tudni, és ezt ő is tudja. Hát persze, hogy tudta, mi kínzott engem a legjobban legbelül.

– Akkor elmondod, mi történt azok után, hogy két hónapja kiléptem a bejárati ajtón? – kérdezt

– Azonnal odarohantunk hozzá, és visszatartottuk, mert persze utánad akart menni – válaszolt a színes ruhák válogatása közben. – Minden erőnkkel próbáltuk visszafogni, és egy idő után… t, és elkezdett keservesen sírni. Átöleltem, próbáltam nyugtatni, de egyre csak zokogott. Az tán egyszer, amikor már azt gondoltam, hogy megnyugodott, hirtelen felállt és feltépte az ajtót. Utána rohantam, de nem jutott messzire a zuhogó eső és a szélvihar miatt. Ismét csak l roskadt a földre, a sárba… türelmesen kivártam, mire engedi, hogy felsegítsem, addigra már te jesen eláztunk odakint. Rávettem, hogy lezuhanyozzon és elmenjen aludni… bár féltem egyedül h gyni. Jetet beküldtem hozzá, de egy szót sem sikerült kihúznia belőle – Jeremy senkivel sem a art beszélni. Aztán, mikor Jet kijött a szobájából, legközelebb arra mert vissza, hogy a drág yja belülről bezárta az ajtaját. Nagyon ideges lettem, azt hittem, valami őrültséget fog csin

i… Könyörögtem, hogy engedjen be, de nem reagált, bárhogy kértem. Akkor tört meg ez, mikor An a megjött. Őt beengedte a szobájába, ő rá tudta venni, hogy egyen. Angela szinte beköltözött yhez két napra, neki valamennyire sikerült lenyugtatnia őt. Ez volt az első fázis, és akkor zárult le, amikor Jeremy először jött ki a szobájából önszántából, és arra kért, csináljak ne Alig tudtam a lábamon állni, annyira elgyengültem a hallottaktól. Jennifer minden egyes szava fájt, de tudnom kellett. Mindent tudnom kellett erről a két hónapról.

– Megkönnyebbültem, mert úgy éreztem, elindult a gyógyulás útján. Kijárt a szabadba, nagyokat lamikor csak este jött haza – ezért persze aggódtam is. Emellett meg szinte felköltözött az e eleti edzőterembe. Jól kiizmosodott, ezt gondolom, észre is vetted, de egy idő után abnormál isan túlzásba vitte. Mintha direkt kínozta volna magát. És még mindig csak az első két hétről Próbáltam beszélni vele, hogy ne vigye túlzásba, inkább menjen vissza dolgozni, vagy foglalj a le magát rajzolással, de meg se hallotta, amit mondok neki. Kellett hozzá még egy-két hét, mire visszaszokott a rajzolásra, és egyre többet festett is. Ezt jó jelnek vettem. Egésze n addig, amíg egy nap nem állított elém kékeslila színű kézzel. Először azt hittem, festék. A hogy Jeremy elrepesztette a bal csuklóját. – Micsoda?!

– Valami félresikerült az egyik festményén, amin hirtelen húzta fel magát… tudod, milyen. Bel az asztalába, iszonyatos erővel. Lehet, hogy egy ember csuklója nem repedt volna meg i lyen erejű ütéstől, de Jeremynél… Próbáltam leplezni az aggodalmamat, és megnyugtattam, hogy rrasztom jól, nem kell megijednie. Ekkor jött elő egy olyan kéréssel, hogy még ma se hiszem el… Jeremy nem azért jött oda hozzám, hogy meggyógyítsam a csuklóját, hanem, hogy tegyek rá k pszeljem be, hogy meggyógyulhasson, mert érezni akarja a gyógyulási folyamatot. Próbáltam me gértetni vele, hogy ez hülyeség, megoldom, de akkor halálos nyugalommal megismételte a kérésé komolyan mondom, ettől még jobban megijedtem. Megtettem, amire kért. Nemrég került le a köté a kezéről, semmi baja a csuklójának, meggyógyult. – Miért nem mondta el ezt nekem? Istenem, Jennifer… – a gyomrom egy merő görcsben állt. Jennifer befejezte a ruhák szelektálását, s elindította a mosógépet.

– Nem volt egyszerű vele… még jó, hogy nem a jobb keze sérült meg, akkor nem tudott volna raj olni. És körülbelül ekkor… úgy a negyedik héten kezdett el cigizni. – Miről beszélsz, Jennifer? – kérdeztem döbbenten.

– Nem létezik, hogy nem tűnt fel! – válaszolt félig nevetve. – Ennyire jól rejtegette? Hát ez Lehunytam a szemem, s én is elnevettem magam. – Ez valami tévedés. Ez biztosan… ilyen nincs! Ugyan már!

– Drágám… én mosom a ruháit. Nekem kellett elviselnem azt a bűzt, ami megcsapott, amikor esté hajlandó volt megjelenni a konyhában valami kajáért… Ezt elég nehéz lenne eltéveszteni.

Nem tehettem arról, hogy tátva maradt a szám. Csak bámultam Jenniferre, de ahogy a szava i visszhangoztak a fejemben, sajnos nem nyertek más értelmet. Kimondhatatlan mennyiségű ér zelem halmozódott fel bennem: kirohantam a mosókonyhából, majd dühöngve leszaladtam a lépcsőn

Mikor benyitottam a szobájába, próbáltam elnyomni a pillanatnyi gyönyört, ami megtámadott, am t a fenyő és a citrusok illata keltett bennem. Jeremy az ablakpárkányra könyökölve nézte a tá de azonnal felriadt, mikor becsaptam magam mögött az ajtót. – Hel… mi a…?

– Tudom, hogy rengeteg mindenen kellett keresztül menned miattam, de ennyire azért nem kéne túlzásba vinni! – kiáltottam rá fortyogó dühvel. Jeremy olvasott szememben, és megválto

arckifejezése. – Hel, kérlek… – Én is rengeteget szenvedtem, Jeremy! Nekem is új, őrült dolgokat kellett kipróbálnom, hogy elmet lássak még az életben nélküled! De… de könyörgöm… cigizni? Hogy… mégis hogy képzelted? Tudta jól, hogy a dühöm oka nem a konzervatív hozzáállás volt. Az egészségét féltettem. – Jeremy, Gyógyító vagy, az ég szerelmére! Mégis hogy gondoltad?! – Hel, könyörgöm, nyugodj meg… – lépett hozzám.

– Miért teszed ezt magaddal? Teljesen megőrültél? Jennifer azt meséli, hogy minden ruhád bűzl A kezemért nyúlt, s erősen összekulcsolta az ujjainkat. Mélyen a szemembe nézett. – Nem dohányzom. Könyörgöm, higgy nekem!

Kiszabadítottam a kezemet a szorításából, s az íróasztalához lépve feltéptem a legfelső fióko rusztráltan sóhajtott, mikor kivettem a tagadhatatlan tények bizonyítékát a fiókból: egy dobo igarettát, amiben már alig maradt pár szál. Dühtől és csalódottságtól remegve felmutattam nek ozt. – Ez neked nem dohányzás? Kicsavarta a kezemből a dobozt, és a szemetesbe dobta. – Nem cigizek, hidd már el! Ha meghallgatnál…

– Nagyon kíváncsi vagyok rá, milyen mesével tudsz előállni. – Alig tudtam megformálni a szava mély döbbenettől.

– Köszönöm, hogy egyáltalán meghallgatsz! – nézett rám bosszúsan. – Hetekkel ezelőtt támadt e ogy kipróbálom. Még régebben kaptam egy dobozzal Rogertől. Azt mondta, tegyem el a rosszab b időkre, meglátom, hogy majd kelleni fog. Tényleg kipróbáltam azon az estén, de undorodtam tőle… szabályos köhögő rohamot kaptam. Aztán rájöttem, hogy mégis jó valamire az az egy szál retta… – újra a kezemért nyúlt. – Egyszer, amikor a hiányod miatt majdnem rám tört a sírhatné tt, hogy teret engedtem volna a könnyeknek, meggyújtottam egy szál cigit. Kiálltam az ab lakhoz, és csak néztem, ahogy füstöl… ahogy belekap a szél, és egy vékony csíkban elszabadul a szürkés füst… addig néztem, amíg ki nem aludt. Rád emlékeztetett, Hel! – lágyította meg a h , a füst, a forróság… minden rád emlékeztetett! Mintha visszakaptam volna egy részedet… ezt c tam nap mint nap, az öngyújtóval meg a cigivel játszottam, hogy túléljem. Jennifernek nem ma gyaráztam el… hadd higgyen rólam, amit akar.

Hatalmas kő gördült le a szívemről. Lehunytam a szemem, s gyorsan átöleltem Jeremyt. Megdörzs a hátamat, úgy ringatott a karjaiban. Mélyen beszívtam a frissen mosott hajának mentaillatát , s úgy éreztem, egy pillanat alatt a pokolból a mennyországba kerültem. – Sajnálom, csak annyira megijedtem… tudod, hogy féltelek…

– Hát még én hogy féltelek! – felelt halkan. – Miért mondtad, hogy neked is sok őrültséget ke róbálnod? Hogy érted? – Például a tetkó… Jeremy elengedett. Felvonta szemöldökét, s elnevette magát. – Mi?

– Ne mondd, hogy nem vetted még észre! Még tegnap este sem? – Hidd el, tegnap este nem egészen arra koncentráltam, hogy tetoválásokat keressek rajtad a takaró alatt… – És most meg akarod találni? – tettem fel a kérdést incselkedve.

– Nem is tudom… – felelt halkan, s a kezeit rögtön a derekamnál éreztem, a felsőm alatt. – Se erre keressem!

Az ajkamba harapva megcsóváltam a fejem, s erre rögvest kaptam egy mély, forró csókot tőle. A ogy beletúrtam a hajába, ő úgy csúsztatta a kezét a hátamon, ezzel apró villámok ezreit keltv erincem teljes hosszában. Elgyengült a térdem a gyönyörtől, ami megtámadta minden porcikámat, pillanatok alatt győzedelmeskedett. Jeremy lassan levette rólam a blúzomat, s a földre d obta.

– Nézzük csak… a karjaidon nincs semmi… – duruzsolta, s elhalmozta apró csókokkal a jobb karo . Alig bírtam talpon maradni. – Aztán… itt sincs semmi – húzta végig az ujjait a kulcscsontom n és a mellkasomon, egészen a hasamig. Úgy éreztem, nem bírom tovább. Belekapaszkodtam a váll iba, hogy ne szédüljek el. De Jeremy ekkor megindult az ágy felé, magával ragadva engem is. – Ne csináld… el fogok esni! – nevettem, a szenvedélytől felkorbácsolt hangon. Erősen átfogta a derekamat, mikor nekiütköztem az ágynak, s a térdeim feladták a reménytelen cot. Egy pillanatra elállt a lélegzetem, s egy tized másodperc erejéig úgy éreztem, mintha a gyomrom a tokromba ugrott volna – szabadon estem, Jeremyvel együtt. Aztán már éreztem is az ágy bőrömet kényeztető puhaságát. – Vajon hol lehet az a csúnya tetoválás? – susogta a fülembe, s erre azon nyomban behunytam a szemem, nehogy kitalálja.

Megragadta a derekamat, s fordított egyet a helyzetünkön: én kerültem fölé, s most ő feküdt a . – Komolyan ijesztő, hogy ilyen erős vagy! – nevettem meglepetten.

– Meg kell tanulnod élni vele, édes – felelte, s a következő másodpercben a melltartóm kapcsá . – Egy pillanat… Kidolgozott útvonal van a fejedben, vagy már rég elárultam magam a nyitott s zememmel? – Már tíz perce tudom, drágám – vigyorgott, miközben megszabadított a ruhadarabtól. Látók… Jeremy a hasamra fektetett, hogy szemügyre vehesse a rajzot a jobb lapockámon. Elállt a lélegzete, mikor meglátta. – Ez gyönyörű, Hel! Bárcsak én tervezhettem volna… – A következőt majd te tervezed! – Következő? Azért… ne vidd túlzásba, édes. A hátamra fordultam, hogy a szemébe nézhessek. Tökéletes harmónia szállta meg a lelkemet. Végre megérkeztem az otthonomba. Itt van a helyem

, nem Floridában. A szívem ide köt, s erre a helyre, erre az illatra, erre a melegségre van szükségem… hiába van forró, mediterrán időjárás Miamiban. 9. Kilátás „I swore I’d never fall again

But this don’t even feel like falling

Gravity can’t forget

To pull me back to the ground…”

(Ryan Tedder – Halo)

Azt hittem, álmodom, mikor másnap reggel kisétáltam a nappaliba Jeremyvel az oldalamon. Meglehet, hogy csak az éhség miatt káprázott a szemem: a kanapén Jennifer és Gregory ültek, e y laptop társaságában. A képernyőre meredve, látszólag nagyon mélyen el voltak merülve valami Jeremy megköszörülte a torkát. – Jó reggelt! Felkapták a fejüket. – Sziasztok! – köszönt Jennifer. – Hel, a bátyád igazán nagy segítség – mosolygott rám. Felvontam a szemöldökömet, s Gregoryra tekintettem. – Mit csináltok? – kérdeztem értetlenül.

– Átkutatjuk az egész világhálót… nem egyértelmű? – kérdezett vissza Gregory megjátszott izga – Az egyetlen biztos kiindulópontunk ez a szó – folytatta Jennifer. – Ha a neten nem találok valamit, akkor tényleg csak a könyvtárra tudunk támaszkodni… Jeremy felvette az asztalról a jegyzetekkel teli lapokat.

– Na és mit találtatok?

– Valószínűleg egy mozaikszóról vagy egy rövidítésről van szó, ezt már eddig is így gondoltam fer. – De ennél nem igazán lettem okosabb…

– Ami érdekes lehet, az talán az Amerikai Ideggyógyászati Egyesület, az Amerikai Lapkiadók Eg esülete, esetleg a Nemzeti Parkok Hatósági Egyesülete… – kántálta unottan Gregory.

– És persze ott van a legkézenfekvőbb, amit Jettől várnék: hogy siettében egy orvosi szakszót ant egy cetlire – bólogatott Jennifer. – Ebben az esetben az atriális nátriuretikus peptid re célozhatott. Az utolsó A betű kicsit messzebb van a többi háromtól, ezért gondoltam erre…

Mélyet sóhajtottam. Ezek csak merész, reménytelen tapogatózások voltak a sűrű ködben. Tudtam, előbb be kell kapcsolódnom a keresésbe, ezért Jeremyvel gyorsan megreggeliztünk, de mielőtt még nekilálltunk volna a feladatnak, látni akartam Jet szobáját.

Egyedül mentem fel az emeletre, s nyitottam be az ajtón, hogy aztán ott találjam Angelát J et ágyán ülve, egy könyvet olvasva. Elszorult a szívem, amint körülnéztem: minden a legnagyob endben volt. A szoba ki volt takarítva, nem láttam szanaszét dobált ruhákat és könyveket seho . Az elrendezett íróasztal közepén egy darab papírt találtam. Kapkodva vetett nagybetűk volta ráírva, s azt a bizonyos szót adták ki, amit képtelen voltam megérteni… – Ne próbálkozz. Felkaptam a fejem. Angela szólt hozzám a sarokból. Nem akartam megzavarni az olvasásban, de úgy látszott, nem is olvasott, csak lapozgatott a könyvben. Megközelítettem a lányt. – Jól vagy, Angie?

– Értelmetlen a kérdés, Hel – válaszolt rekedten. – Ne próbálkozz az üzenete megértésével, ne már rég feladtam. A hangja kínzóan sötét érzelmeket tükrözött. – Ne gondolkodj ilyen negatívan…

Egy keserű mosolyra húzta a száját, majd végre felpillantott a lapokról, s szinte belém mart tekintetével. Nagyon megijedtem. A szürke szemében egy véget nem érő, kavargó vihart láttam. remy biztosan lekorholna a gondolatért, de egy pillanat erejéig az futott át az agyamo n, hogy a lány megőrült. Aztán észhez tértem, s taktikát váltottam: csak vigasztalásra és meg t szüksége. – Figyelj, minden rendben lesz, ígérem, hogy… – Hogy merészeltél elmenni, Helena? Elakadt a szavam. – Hogy? Te… tessék? – Ha van valaki melletted, akit szeretsz, és viszont szeret, a létező legnagyobb bűn elhag yni őt. Becsülni, tisztelni és szeretni kell egymást, nem pedig elhagyni a másikat és depres szióba kényszeríteni ezzel. Sose tudhatod, mikor jön el az idő, amikor valami más ragadja el mellőled, és nem tudsz rajta segíteni. Ezért kell egymás mellett maradni, mindig, minden körülmények között… mindig… – Angela… kérlek, nyugodj meg. Utálhatsz azért, amit most mondani fogok, de Jet hiánya nem f og kevésbé fájni, ha összehasonlítod az eltűnését az én eltűnésemmel – feleltem halkan.

– Attól még fájt, hogy itt hagytál! – emelte fel a hangját hirtelen. – Nemcsak Jeremyt, hanem

gem is elhagytál. – Tudom, és nagyon sajnálom, de egy olyan helyzetben voltam, ami…

– Nem érdekel! – kiáltott rám, s összerezzentem. Könnyek gyűltek fel a szemében. A kezéért ny en megszorítottam, hogy uralhassam a remegését. – Mindent jóváteszek! Segítek megkeresni Jetet, ígérem. Miközben megcsóválta a fejét, kicsordultak a könnyei.

– Figyelj rám! – folytattam. – Érzed legbelül, hogy él, ugye? Nem gondolsz rögtön a legrossza igaz? Te állsz a legközelebb hozzá, te ismered őt a legjobban, te kapcsolódsz össze vele. A míg távol voltam Jeremytől, akkor is éreztem őt… a lényét, mert egyszerűen nem lehetne őt kii előlem, és ez veletek is így van! Tudnod kell, hogy biztonságban van, Angela! – Annyira félek… – Ennyi volt a válasza, s rögvest a karjaimba zártam.

Addig simogattam a hátát, míg meg nem nyugodott. Akkor már elmondta nekem, hogy nemsokára eljön érte az édesanyja, mert egész hétvégén nem látta őt. Ekkor szembesültem azzal, hogy Ang saját anyjának se mondhatta el az igazságot, hazudnia kellett Jetről, máskülönben kitudódott lna, hogy eltűnt.

Ezek után minden energiámmal csakis a feladatomra koncentráltam. Kora délelőtt kezdtük el a kutatómunkát. Amint Angela hazament, mi négyen beköltöztünk az alagsori nagyterembe. Teljes erővel belevetettük magunkat a keresésbe. Gregoryval – miután felocsúdott ámulatából a könyvt próbáltuk átlápozni az összes Boszorkányokkal foglalkozó könyvet, Jeremy és Jennifer a Raven tagjai által írt könyvekkel kezdték. Jeremy kénytelen volt átnézni a ráolvasói nyelven írott t is, mivel ő volt az, aki egy-két szót megértett ezen a nyelven Jeten kívül; az öccse még ré n megpróbált a fejébe vésni pár alapvető kifejezést. Mind a négyünk számára egyetlen kiindulá yben cél volt: az anpa szó.

Vajon mit akarhatott Jet üzenni ezzel? Biztosak voltunk benne, hogy elrabolták őt, de abban is biztosak voltunk, hogy okkal tették. Akartak tőle valamit. S ő az utolsó másodper ceiben ezt a négy betűt hagyta hátra nekünk, hogy ebből az értelmetlen szóból próbáljuk meg k merre keressük. Persze, örülnünk kellett volna, hogy legalább ezzel az információval rendelk zünk…

A kutatás fárasztó és látszólag felesleges volt. A hatalmas csillár fénye nem adott elég vilá gyertyákat kellett gyújtanunk és így görnyedni az ütött-kopott, hol sárgás, hol szürkés lapo telenül.Örültem, hogy Gregory komolyan veszi a feladatot. Elmerült a gyógyítói kezek által ír zorkányokról szóló könyvekben. Biztosra vettem, hogy felettébb érdekesnek találta őket, hisz teljesen más megközelítéssel ismerkedhetett meg, s bíztam benne, hogy így talán megérti a Gy pontját, s átérzi, miért szükségtelen az ellenségeskedés a két faj között.

Már késő délutánra járt, s kezdtem elveszíteni a koncentrálóképességemet, mikor Gregory egysz ldalba bökött. – Olvastad ezt a könyvet? A Boszorkányok elpusztításáról? – Igen, olvastam – bólintottam. – Tudok mindenről. – Helyes… elég ijesztő így látni… ahogy ők állnak hozzá – morgott tovább.

– Miért, te hogy állsz hozzá? Leonáéknak is át kellett valahogy adnia neked ezt az információ m? Ezt nem lehet kevésbé drasztikusan, Greg… – Majd megmutatom otthon – felelt. – Bárcsak otthon lennénk már… – Ne legyél már ilyen bunkó!

– Most mi van? – vonta fel a szemöldökét. – Én csak megjegyeztem, hogy szívesen hazamennék – eg a vállát. Becsukta az könyvet, s a legközelebbiért nyúlt, ami a kezébe akadt. – Túl akarok ezen, remélem, gyorsan találunk valamit… aztán eltűnünk innen.

Miután sikerült elfojtanom a mérgemet, nagy levegőt vettem, hogy nyugodtan legyek képes vála szolni a bátyám csípős megjegyzésére, de sajnos esélyem sem volt arra, hogy megszólaljak: Jen er tette meg előbb, aki egy tál süteményt hozott, s éppen akkor toppant be a terembe, miko r a bátyám száját elhagyták a szavak.

– Mondd, fárasztónak találod, amit most csinálunk? – kérdezte Jennifer elfojtott, halk hangon Összerándultam a hangját hallva, s Jeremy is felkapta a fejét a terem másik végében. Gregory próbálta elviccelni a dolgot, így elnevette magát. – Nem, dehogy, mindössze annyit mondtam, hogy honvágyam van, és…

Jennifer belé fojtotta a szót, méghozzá azzal, hogy a szemközti fal felé hajította a tányért, es erőből. Még jobban összerándultam a porcelán és a fal találkozásakor; a végtelen csendben nyatos robajjal volt egyenlő.

– Az öcsém a világ bármely pontján lehet, nekünk pedig semmi esélyünk rá, hogy megtaláljuk! – nnifer. – Én nem kértem, hogy gyere ide segíteni, Gregory. Jeremy ötlete volt, és reggel úgy ondoltam, jól is tette, hogy ide hívott, de ha úgy gondolod, hogy pár könyv átlapozása megerő tő feladat számodra, tessék csak, mehetsz innen! Jetet fogva tartják, információkat sajtolna k ki belőle, és bele se merek gondolni, milyen kínokat kell átélnie! Te pedig azon panaszk odsz, hogy jobb dolgod is van! Tudod mit? Takarodj innen! Nem kell a segítséged, meg vagyunk nélküled! – Én… én csak… – Tűnj innen!!! – ordította Jennifer. – Most! – Ez nem igaz… – morogta a bátyám, s felpattant, majd máris az ajtónál termett.

Jeremy még időben elérte Jennifert. Ha nem nyújt neki támaszt, a hirtelen kelt remegéstől és eltörni készülő könnyeitől a lány alól kifordult volna a talaj. Odasiettem hozzájuk, s amenny sak tudtam, vigasztaltam őt, de nem szűnt a zaklatottsága, csak amikor már hosszú perceken át Jeremy karjaiban volt. Ekkor mentem a bátyám után. – Mondd, meg vagy húzatva?! – kiáltottam rá, amikor utolértem a nappaliban.

– A csaj őrült! Totál gázos az agya! – vonta meg a vállát. – Ki kéne kapcsolnia egy kicsit, s m a sok munka őrjítette meg. Mondtad, hogy túl sokat dolgozik, de nem gondoltam volna, hogy… – Jet elvesztésébe őrül bele, te idióta! Hogy lehetsz ilyen tapintatlan?! – pirítottam rá. – Egy: én nem akartam ide jönni, ti kényszerítettetek rá. Kettő: még mindig nem értem, miért Jeremy, hogy idejöjjek, amikor jól tudja, hogy nem tudok segíteni. – Tudnál, csak nem akarsz! Szánalmas vagy, Gregory!

– Hát, ez vagyok én! – tárta szét a karjait. – Örülök, hogy segíthettem. Most eltűnök pár órá kapta a kabátját, és kisétált a bejárati ajtón.

Nehéz volt elhinnem, hogy képes volt így viselkedni. Ráadásul ő meg volt győződve arról, hogy t előkerül, hazamegyek vele. Egy bökkenő volt csupán: nekem itt volt az otthonom. Pár perccel Gregory távozása után Jeremy és Jennifer is feljöttek az alagsorból.

– Jen, annyira sajnálom… – kezdtem bele rögvest. – Néha nem tudja, miket beszél, teljesen oly mintha elfelejtené, hogy mások is vannak a szobában rajta kívül…

– Ha magányában is ilyen gondolatok járnak a fejében, akkor már régen rossz – felelte Jennife Ne kérj bocsánatot helyette, Hel.

S ezzel elvonult vacsorát készíteni. Felajánlottam neki a segítségemet, de visszautasította, rra hivatkozva, hogy már eleget segítettem neki ma. Míg ő vacsorát főzött, elmentem zuhanyozn . Úgy éreztem, a nap alatt felgyülemlett gondokat, és persze a port, ami a könyvek lapjairól ragadt a bőrömre, egy csapásra lemoshattam magamról, s máris jobban éreztem magam.

Felüdülten léptem be Jeremyhez a szobába. Ismét csak az ablakpárkánynál találtam. Lassan megk em, s hátulról a teste köré fontam a karjaimat, majd a fülébe suttogtam: – Mi olyan érdekes odakint? Csak fél perc csend után felelt, nagyon halkan: – A kilátás. Leeresztettem a karjaimat, s szembefordultam vele. Aggodalom fogott el a fátyolos hangja hallatán. – Mi a baj? – Semmi új… – csóválta a fejét. Az álla alá tettem az ujjam, s az arcomra irányítottam a tekintetét. – Tudod, mit kérdeztem ma Angelától? Azt, hogy érzi-e, hogy minden rendben van Jettel? Ugy e tudja, hogy él, hogy meg fogjuk találni? Azt mondtam neki, ő az, aki leginkább összekapc solódik vele, neki tudnia kell, hogy Jet épségben van. De lehet, hogy ez nem igaz… ha va laki, akkor te állsz kapcsolatban a lényével. Mondd, mit érzel? Neked tudnod kell…

– Él – bólintott. – Rendben van. Egyszerűen tudom. Ha bántanák, érezném, de rettenetesen hián göl az aggodalom… – Tudom – mondtam vigasztalóan, s megsimogattam az arcát, majd közelebb hajoltam hozzá, s eg y apró csókot leheltem az ajkára. – Tavaly szilveszterkor, több mint egy éve kértem tőled valamit – mondta halkan. – Azt, hogy meg, soha nem hagysz el. – Nem szabadna hinned az ígéreteimnek, Jeremy – leheltem súlyos bűntudattal a lelkemben.

– Nem ezért mondom… Azért, mert szeretném, ha újra megígérnéd.Mélyen elvesztem a tiszta tekin zinteség, szeretet és vágy lakozott a szemében, vágy aziránt, hogy mindig mellette legyek, s legalább én tegyem boldoggá, akkor is, ha nehéz időket kell átélnie. – Ígérem – jelentettem ki. – Soha többé nem hagylak egyedül, nem hagylak el így. Még egyszer ezt ki.

Ma először láttam őt elmosolyodni. Átkarolt, közel húzott magához, s a fülem mögé tűrte egy t – Szeretlek! Ezt soha ne felejtsd el! – bizonygattam továbbra is. – Soha nem felejtettem el. Ebben a két hónapban egy percre sem – felelte, majd egy lélekme legítő csókkal ajándékozott meg.

Úgy tűnt, a bátyám ezúttal nem bírt sokáig a magánnyal, pedig mindig is az volt a specialitás re megterítettünk a vacsorához, ő is visszaért a sétájából. Egy szó nélkül ült le közénk az a vettem észre, hogy neheztelő vagy sértődött mozdulatokkal tenné ezt.

Jennifer egy gőzölgő tál levest tett az asztalra, ami mindannyiunk számára tökéletes vacsora t a hideg alagsorban töltött nap után. Akkor ment csak el a kedvem az evéstől, mikor láttam, hogy Jennifer mindenki tányérját teleszedi levessel, de Gregorynak nem ad. Hasonlóképpen járt el az italok kitöltésénél is. Ez a bátyámat szemmel láthatóan nem zavarta, szedett magán kétségtelen, hogy feszült hangulat teremtődött az asztalnál. – Szeretnék bocsánatot kérni – szólalt meg egyszer Gregory. Jennifer fel sem nézett a tányérjából. – Bunkó voltam, és nem voltam tekintettel egyesek… lelkiállapotára… Te jó ég, Greg… most, most fejezd be, mielőtt még rontasz a helyzeten! – gondoltam.

– Kieresztettem a gőzt, átgondoltam, hogy mit csináltam, és nagyon megbántam. Sajnálom, Jenni er. – Mikor kimondta a lány nevét, meglágyította a hangját. Erre már Jennifer is feltekintett – Borzasztó lenne, ha… ha a helyedben kéne lennem, illetve… mielőtt megtaláltam Helenát, én yanebben a helyzetben voltam, hosszú éveken át. Én vagyok az oka, hogy elveszítettük, és felt tt szándékom volt megkeresni őt, még hogyha rámegy az egész életem is. A lényeg, hogy… tudom, en érzés. Önző voltam, bocsáss meg! Jennifer letette a kanalát, s mélyet sóhajtott. – Végül is érthető… nem volt még dolgom Levegőboszorkánnyal, nálatok ez biztosan mindennapos

– Mármint a mások érzelmeibe gázolás a meggondolatlan önkifejezés miatt? – kérdezett vissza G – Igen, pontosan erre gondoltam, Gregory! – bólintott Jennifer karba tett kézzel.

– Ezt nem lehet csupán erre fogni… dolgozom rajta hosszú ideje már. Próbálok változni… Szóval . Jennifer pislogás nélkül fúrta a tekintetét a bátyám szemébe. – Megbocsátok, ha holnap eljössz velem bevásárolni. Az is nagy segítség lenne. Jeremy, addig olytatjátok a keresést, rendben? – tekintett az öccsére, aki csak bólogatni tudott. Amint befejeztük ki látszólag más zgyűjteményében, am felcsendülni.

a vacsorát, visszavonultam Jeremyvel a szobájába. Már aludni készültem, de n tervei voltak: felvont szemöldökkel néztem végig, ahogy percekig válogat a l s végül beteszi a kiválasztott CD-t a lejátszóba. Lágy, simogató dallamokat Jeremy hozzám lépett, s felém nyújtotta a kezét:

– Már jó ideje… – Bizony, már jó ideje – mosolyodtam el.

A vállára tettem a kezem, s máris a derekamon éreztem az érintését. Lágyan vezetett, lassan k orgatott, s mindehhez a meztelen talpam alatt elterülő selymes, puha szőnyeg és Jeremy m egnyugtató illata tökéletes kiegészítő volt. Ha valamikor, hát most jött el az idő, hogy elve a pillanat varázsában – s mindkettőnknek szüksége volt erre, hogy az aggodalommal teli, meg próbáltató nap ránk nehezülő súlya csak egy kicsit könnyebb lehessen. Hagytam, hogy a zene da ma bekússzon a fülembe s a lelkembe, eltöltse minden egyes porcikámat, és ezt az érzést boldo an osztottam meg az egyetlen teremtéssel, aki ezt megérdemelte.

– Szerinted ki fogják nyírni egymást? – kérdeztem Jeremytől, amint Jennifer szürke Mercedesét eltük távolodni a háztól.

– Eléggé valószínű – bólogatott. – De az az érzésem, hogy muszáj lesz idomulniuk egymáshoz. L n ezért viszi most magával? – tette fel magának a kérdést, mire elnevettem magam. Abban a pillanatban, hogy megindultunk az alagsorba vezető ajtó felé, a semmiből villant be az agyamba egy gondolat.

– Hé… mi van, ha a cetlire nem is az van írva, amire gondolunk? – És már rohantam is az emelt e. Elvettem Jet íróasztaláról a papírkát, s levittem Jeremynek.

– Nézd meg! Mi van, ha az egy M? Vagy egy V betű? A szára eléggé egybemosódik, ez legalább há betűt jelenthet! – Nem hinném – csóválta a fejét. – Már én is gondoltam erre, de egy próbát megér.

Rögvest visszasiettünk a szobájába, s amíg Jeremy bekapcsolta a számítógépet, ráültem az aszt – Nagyon jó… még több orvosi szakszó – morogta. – Ezeket Jennifer már biztos átnézte. Hacsak sztrál Videó Producerek Egyesületével van dolgunk… – Miért ilyen kilátástalan?! – fakadtam ki. Jeremy nem tudott választ adni, tovább keresgélt az interneten. – Rendben, gondolkodjunk logikusan – jelentettem ki. – Voltak vagy vannak Jetnek ellen ségei? Ki akarná elvinni innen, és miért?

– Nem először fordulna elő, hogy szét akarnak szakítani minket – mondta Jeremy –, vagy persze ogy Angelának akarnak rosszat. De ki akarná ezt? Ez hülyeség… Biztos, hogy Boszorkányokkal v an dolgunk, Hel.

– De hát azt megálmodtad volna! – vágtam rá. – Egy pillanat, egyáltalán nem álmodtál Jet elra len álombeli jel sem árulkodott arról, hogy ilyesmi fog történni? Jeremy megcsóválta a fejét. – Ha valami történni fog veletek, vagy ha a környezetedre veszély leselkedik, azt megálmodod . Ez tény, Jeremy – szögeztem le. – Tudom – bólintott. – Az öcséd elrablása beletartozna ebbe a kategóriába, nem gondolod? – Mit akarsz ebből kihozni? – sóhajtott mélyet. – Ne csináld… – Lehet, hogy nem is kellett volna álmodnod erről. Lehet… lehet, hogy magától ment el. Jeremy lassan fordult felém, egy értetlen, dühös tekintettel vont kérdőre. – Csak egy pillanatra gondolj bele! Figyelj…

– Nem, nem fogok belegondolni! Hogy mondhatsz ilyet? – kérte ki magának. – Persze, elment, minket kétségek közt hagyva, úgy, hogy itt hagyta a telefonját, és firkált nekünk négy betűt az őrültbe kergessen vele? Persze, Hel, ez nagyon valószínű!

– Nyugodj meg, nem volt szándékomban felhúzni ezzel! – szabadkoztam. – Csak gondolkodom. Ha nem álmodtál róla, akkor Jet eltűnése nem is – ne ugorj nekem mindjárt –, de nem is fontos! N figyelmeztetett rá indikáció, ezért lehet, hogy nincs is jelzés értéke!

Idegességében egyetlen mozdulattal mindent bezárt a számítógépen, hátradőlt a széken és lehun

mét. – Semmi értelme… ugyan már! – Vagy… az is lehet, hogy…

– Nem, elég, kérlek! – vágott a szavamba. – Nem akarok több ilyen elméletet hallani… ez kínzá Leszálltam az asztalról, s megsimogattam az arcát. – Jeremy, mi van, ha nincs veszélyben? – suttogtam. – Mi van akkor, ha azért nem kaptál figy elmeztető jeleket álmodban, mert nem kell Jet miatt aggódnod? Mi van, ha jó helyen van? – Ez mind szép és jó lenne, ha nem tudnám, hogy Boszorkányok kezében van. – Nem kell minden Boszorkányról rosszat feltételezned. Meglehet, hogy biztonságban van – mon dtam biztatóan. Jeremy megdörzsölte a homlokát. – Nem tudom… nem tudom… annyit tudok, hogy már vagy tíz napja nem láttam – mondta lemondóan. mi jel… egy üzenet, egy telefon, akármi… semmit nem tudok róla.

– Van egy ötletem – suttogtam, miközben magamhoz öleltem őt. – Mi lenne, ha ma nem foglalkozn a könyvhalmazzal az alagsorban? Ki kell kapcsolnod… Van egy olyan érzésem, hogy attól, ho gy az őseid könyvei fölött görnyedünk, nem lesz jobb. Sétáljunk egyet!

Sokáig kellett győzködnöm, de végül beleegyezett, s miután megebédeltünk, magunkra kanyarinto a dzsekijeinket, s kiléptünk a hűvös februári levegőre.

– Annyira friss a víz! – örvendeztem, mikor megindultunk a Pistol partján. – Érződik rajta, h már a hegyekben olvadozó hó is belefolyik! Látszik rajta, komolyan mondom!

Jeremy csak nevetni tudott a lelkesedésemen. Megpróbáltam lenyűgözni azzal, hogy a víz fölé n ttam a kezem, s egyre több cseppet emeltem ki a folyóból, de egy idő után belefájdult a feje m, s kénytelen voltam visszaengedni a vizet az otthonába. – A fenébe… – morogtam. – Csak gyakorlás kérdése! – nevetett Jeremy. Örültem, hogy mosolyt csaltam az arcára.

– Várj csak… – A vízről eszembe jutott a másik elemem is, s azon nyomban a jobb csuklómra tév tekintetem. Ott lakoztak az ereimben azok a lángok… a lángok, amelyeknek hetek óta nem láttam csak egy módosult, kékes színét.

Lehunytam a szemem, s próbáltam nagyon erősen koncentrálni a tüzem eredetiségére, a narancssá lángok táncára, amit látni akartam magam előtt. Másodperceken belül ott éreztem a lángcsóvák de nem mertem kinyitni a szemem. – Jól vagy? – kérdezte Jeremy. – Milyen a színe? – kérdeztem halkan, megszeppenve. – Hogy érted azt, hogy milyen a színe?

– Két hónapon keresztül csak kék tudott lenni. Nem láttam már régen az eredeti színét – válas indig csukott szemmel. Jeremy nem felelt. Éreztem, ahogy megfogja a bal kezemet, ami körül nem égtek lángok. Összek ulcsolta az ujjainkat, s hirtelen nagyon közel éreztem őt magamhoz. A fülemhez hajolt, a

lélegzetét a hajamon éreztem. – Nyisd ki a szemed! – suttogta. – Bátran!

Megtettem. Narancsos lángok táncoltak az ujjaim körül. Hosszú, hosszú hetek óta nem találkozt már ezzel a felszabadító színnel, s ezzel a természetes gyönyörrel, ami most eltöltötte a lel . Nem tehettem róla, hogy könnyek szöktek a szemembe, s ahogy az érzelmeim egyre fokozódta k, s a lángok egyre sötétebb narancsosak, végül vörösek lettek, már a sírást sem tudtam vissz i. Jeremy magához ölelt, de én még mindig csak a karmazsinvörös lángokat figyeltem. Azt hitte , már soha nem látom viszont ezt a tüzet, s soha nem fogom ilyen felszabadultan és örömkönnye től fojtogatva érezni magam. Végül az ereimbe zártam a lobogó csodát, s erősen átöleltem Jere – Köszönöm… Köszönöm, hogy visszahoztál! – Én köszönöm, hogy visszajöttél – nevetett a hajamba.

Jeremy egy kiadós csókkal hozta vissza a stabilitásomat. Elsétáltunk a folyónak egészen azon zéig, ahol köveken egyensúlyozva átkeltünk a vízen, s a túlparton lepihentünk annál a sziklán Jeremy leginkább szeretett festeni. – Jennifer elmondta, hogy elrepesztetted a csuklódat – szólaltam meg egyszer. Lenézett a földre, de felemelte a bal kezét. – Látod? Semmi baja. – Miért nem engedted, hogy meggyógyítsa? – kérdeztem lágyan.

– Tudod, hogy mennyire utálom, ha a nővérem gyógyít. Nagyon rossz érzés, inkább megvártam, mi isan begyógyul. Meg aztán… a folyamatos fájdalom jó érzés volt… valahogy életben tartott.

Aggodalomtól és szégyentől égő tekintettel néztem rá, de megnyugtatott, hogy már vége, nem le yszer ilyen, hisz visszakaptuk egymást.

Szürkületkor értünk vissza a házhoz. Jennifer kocsija ott állt a szokásos helyén, s bentről a lágossága átszűrődött az ablakokon. Mikor benyitottunk a nappaliba, ismét csak meglepődted, h Jennifert és a bátyámat egy helyiségben találom. Sőt mi több: egymás mellett ülve a kanapén. Jeremyre néztem, azt láttam, hogy ő még inkább meglepődött: szinte ijedt tekintettel nézett G oryra, aki – mikor beléptünk az ajtón –, gyorsan felugrott a helyéről, s egy szó nélkül felsi z emeletre. Jennifer utána kiáltott, de hiába. – Mi a fene volt ez? – kérdeztem tőle, de erre csak megvonta a vállát.

Jeremy lassú léptekkel a lépcső felé ment, s összeráncolt szemöldökkel meredt az emelet felé, ibe. – Szóval beszélgettetek egy kicsit? – kérdezte zavartan a nővérétől.

– Igen, kicsit próbálom beavatni az életünkbe, hogy ne érezze olyan kényelmetlenül magát – fe nnifer. – Egész jól elvoltunk a városban is. Nem kellett, csak minden második válaszát harapó al kihúznom belőle. Jeremy hirtelen megfordult, s a nővérére nézett. – Mondott valamit Helenáról? Vagy… az elemeiről? – Miért kérdezed ezt? Jeremy nem felelt, csak leeresztette a tekintetét a földre, aztán váratlanul megindult a z emeletre.

– Jen, miről beszélgettetek, mikor megjöttünk? – kérdeztem tőle tanácstalanul. – A családjáról mesélt. Miért nem tudtatok tíz perccel később jönni? Úgy örültem, hogy végre nyögte. Lehuppantam mellé a kanapéra. – Szóval eltökélt szándékod felette is anyáskodni, amíg itt van? – kérdeztem mosolyogva.

– Nem. Csak… úgy érzem, nagyon érdekes személyiség. Eszméletlen, mennyire befolyásolja az ele el. Ráadásul nem képes megnyílni… valamiféle gyerekkori trauma lehet a dolog mögött, és valós az elvesztésedről van szó. Azóta nem volt képes feldolgozni…

– Helyesbítek: kísérleti nyuszit látsz benne. Értem, persze, orvos vagy, benned van! – nevett m. – Hogy mondhatsz ilyet! – nevetett Jennifer is.

Jeremy csak fél óra múlva jött vissza hozzánk, s ekkor együtt megvacsoráztunk. Hiába faggatta rról, mit beszéltek Gregoryval az emeleten, csak annyit válaszolt, hogy elmesélte a mai napját Jenniferrel.

– Nem hiszem el, és kész. Mondd el az igazat – követeltem később, amikor már csak ketten volt a szobájában. – Greg iszonyú feldúltan sietett el, és nyomós oka volt, hogy utána mentél!

– Hel, könyörgöm… csak meglepődött magán. Azon, hogy képes emberi módon társalogni Gyógyítókk – Jeremy, ne nézz hülyének, kérlek – jelentettem ki. – Én elmondtam, amit elmondtam, rajtad áll, hogy hiszel-e nekem. Ha bizonyítékot akarsz, m enj fel a bátyádhoz, és őt is kérdezd ki. Így is tettem. Felcaplattam a lépcsőkön, s bekopogtam a hátsó vendégszobába. – Greg, engedj be! Meglepetten fogadott: nem értette, miért voltam most én feldúlt. – Mi ez az egész? – kérdeztem. – Elmagyaráznád, miért léptél le, amikor megjöttünk, és miről yvel? Mélyet sóhajtva engedett be a szobába. – Van kedved kicsit gyakorolni? – Nem válaszoltál, Greg. – Rád fér a gyakorlás, karban kell tartanod mindkét elemedet, Hel. Elfordult tőlem, de én megragadtam a csuklóját. – Mondd el! Most. – Ne csinálj belőle ekkora ügyet, kérlek… csak kezdem megkedvelni ezt a környéket, ennyi.

Most, hogy ilyen közel voltam hozzá, megdobogtatta a szívemet a látvány, ami elém tárult: a b szemei vörösek voltak. – Te sírtál? – kérdeztem lágyabban, s elengedtem a csuklóját.

– Mi? Dehogy! – nevette el magát. – Greg… könyörgöm… aggódom érted! – Ne aggódj, nincs semmi bajom, csak egy kis honvágy.

Nem tudtam mit tenni, képtelen voltam ennél jobban megnyitni. Helyette inkább egy test véri öleléshez folyamodtam, s ez úgy tűnt, neki is jólesett. Ezek után pedig engedtem a kérés gyakoroltam vele egy fél órát. Hagytam, hogy egy időre az ő eleme uralja a testemet, s mi után felemelkedtem a földről, csakis arra koncentráltam, hogy minél tovább megtartsam az egy ensúlyt a két elemem közt. Kellett ez a fél óra: közel kerültem Gregoryhoz az eleme által, s e mindkettőnknek szüksége volt azok után, hogy mi minden történt az elmúlt pár napban. – Jó éjt – köszöntem el tőle később. – Próbálj aludni, és ne gondolj hülyeségekre. – Ne aggódj már – volt a válasza, s az ajtó kilincséért nyúlt. – Várj, Hel! – Igen? – Mikor… mikor van Jennifer születésnapja? – Hogy mi? – vontam fel a szemöldököm. – Mikor van? – erősködött.

– Októberben. Azt hiszem huszonhatodikán. Egy intéssel megköszönte az információt, s becsukta ajtót.

Másnap kora reggel egy telefonhívás ébresztett, méghozzá Delilah-tól. Régen nem hallottam a h ját, és amikor közöltem vele, hogy újra Oregonban vagyok, azonnal meghívott egy pizzára Gold eachbe. Nem akartam Jeremyt egyedül hagyni, de azt sem tagadhattam le, hogy látnom k ellett Lilah-t. Ráadásul Jennifer is rávette magát, hogy megpróbál a munkájára koncentrálni, indketten bementünk a városba. Délután egy órakor találkoztam Lilah-val egy pizzériában, s am meglátott, felém futott, s a karjaimba borult. Örömömben könnyek szaladtak a szemembe, s ek kor jöttem rá, mennyire hiányzott. De sajnos, nem szolgált túl sok jó hírrel a számomra, miko egkérdeztem tőle, hogy vannak Briannel. – Öt napja szakítottunk – felelte halkan. – Hogy micsoda?!

– Nem megy ez így, Hel – csóválta a fejét. – Képtelen vagyok elviselni, hogy csak három heten m, és akkor is csak két napra! El van foglalva a bandával, szerelmes abba a Tom gyerek be, a frontemberbe… kisebb klubokban már játszottak is, és úgy látszik, jól megy a szekér… – De hát, Lilah, miért nem mész Eugene-ba? Ott a helyed mellette, könyörgöm! Egyfolytában tiltakozott. – Itt most minden rendben van, nem akarom felborítani anyám mindennapjait. Ez így lesz jól .

– Mondjak valamit neked? A mazochizmus nem a legjobb dolog a világon. Én is ezt tettem magammal, aztán rájöttem, mekkora hülyeség. Illetve… ha Jeremy nem jön el Los Angelesbe, nem tudom, mi lett volna, de a lényeg, hogy összetartozunk, ahogy ti is, Lilah! Ezt ne a kard letagadni.

– Nézd, ő ott találta meg az álmát, egy bandában! Élje nyugodtan az életét, nekem tök mindegy sz valahogy… De annak örülök, hogy Jeremyvel újra együtt vagytok! – mosolyodott el halványan.

– Sose szakítottunk igazából, csak szünetet kellett tartanom, hogy kitaláljam, mit akarok az élettől… – mondtam halkan. – És ki ez a Gregory? Miért vitt el innen?

Ekkor elő kellett adnom neki a történet kegyesebb, lecsupaszított, Boszorkányok és Gyógyítók tozatát. Miután végighallgattam, hogy mindennek elmondja a bátyámat, elmeséltem neki, Adrien ne mennyire imádja a születendő kisbabáját, és hogy milyen tökéletes élete van Rogerrel Holly an.

Nem maradhattunk sokáig együtt, mert Delilah anyukájának ezúttal tényleg szüksége volt a lány ogy vigyázzon a kishúgaira. – Na látod, erről beszélek! – bólintott Lilah, s ezután gyorsan elbúcsúztunk egymástól.

Kénytelen voltam korábban hazamenni, mint terveztem. Délután négy óra körül befordultam az Au al a kocsifeljáróra, de legrosszabb rémálmomban sem gondoltam volna arra, ami ott várt. Egy olyan autó parkolt Jennifer kocsijának helyén, aminek semmi keresnivalója nem volt i tt. Nagyon jól tudtam, hogy kinek a tulajdona volt az a bizonyos sötétzöld Ford. Azonnal berohantam a nappaliba. 10. Meglepetések „You wanna talk about it?

I’m begging you to walk in my shoes any time

Watch the clock ’til you unwind

You wanna cry about it?

It’s making me consider that I lost my mind

The way I see you must be blind…”

(Avenged Sevenfold – Natural Born Killer)

A megérzésem igaznak bizonyult: a nappali kellős közepén ott találtam azt a személyt, akire m st a legkevésbé sem volt szükségem ilyen bonyolult helyzetben, amibe pár napja keveredtem. Minden erőmmel arra kellett koncentrálnom, hogy jóvátegyem ezt a két hónapot Jeremy számára, hogy segítsek megtalálni Jetet. Miért éppen most kerül elő? – Nick?! Mi történik?! Mit keresel te itt? Összerándult a gyomrom, amikor megfordult, s észrevettem, mit tartott a kezében. Egy tőrt. Valószínűleg egy volt azok közül, amelyek az örökségéből valóak voltak. – Nick… mi a fene…?

– Rég nem láttalak, Hel – mondta halkan, s egy mosoly terült el az arcán. Közelebb jött hozzá én hátráltam. – Tedd le azt a… Uramisten! Mi az ott a földön?! Nick nem foglalkozott a kérdésemmel, csak egyre közeledett hozzám. Zilált volt, a tekintet e nagyon elszánt, de mintha vadságot is láttam volna a szemében. A szája sarkából ugyanolyan folyadék szivárgott, mint amilyet a lába előtt láttam a földön és a szőnyegen.

– Egyik pillanatról a másikra tűntél el, Helena… nagyon gyorsan. Még el sem tudtam búcsúzni – kimérten.

– Nick… mi a fenét csináltál? Hol van Jeremy? És a bátyám? – kérdeztem remegve, de aztán erőt amon, s elkiáltottam magam: – Jeremy!

– Nem fog válaszolni, Hel – mondta Nick kísértetiesen nyugodt és kiegyensúlyozott hangon. – M csak rám figyelj, kérlek.

– Eszem ágában sincs! Teljesen megőrültél? Kinek a vére az ott, és megmagyaráznád, hogy mit m ezgettem, kikelve magamból. Ekkor Nick már ott volt előttem, a falhoz szegezett a tekintetével. – Tudod, hogy miért vagyok itt? – Remélem, rohadt gyorsan kinyögöd, és kimagyarázod magad!

– Én nem akarom kimagyarázni magam, erről szó sincs – csóválta a fejét. – Nem tudok nélküled Szükségem van rád… Nem találok még egy ilyen teremtést, mint te. Meg kell értened, hogy képt vagyok elengedni téged. Alig jutottam levegőhöz a döbbenettől. – És ezért vagy itt? Rendben, ezt még értem… de a vért igazán megmagyarázhatnád! – Nem érted, hogy mit mondok? Kellesz nekem! – Igen, hallottam, de…

Erősen megragadta a karomat. Ilyen erőszakosan még sosem ért hozzám. – Azt hiszed, viccelek, ugye? Hát tudd meg, hogy nem!

– Állj le, nem kell ennyire kivetkőznöd magadból, felesleges… – mondtam, s közben próbáltam k ani magam a szorításából, de nem ment. – Engedj el!

– Hel, gyere velem! Velem kell jönnöd, és el kell felejtened ezt a kölyköt, aki magához lánco Ketten elmegyünk jó messzire, és meglátod majd, hogy felszabadulsz! Kirántottam a karomat az övéből. Gyilkos tekintettel néztem rá.

– Nem, nem, és nem! – kiáltottam, s elindultam a vér felé, hogy közelebbről megvizsgálhassam, ick ismét visszatartott.

Nagyon közel álltam hozzá, hogy dühömben kikeljek magamból, s előhívjam a vérvörös tüzemet. N lhoz szorított, s megdöbbenésemre még a tőrét is a nyakamhoz szegezte.

– Nem mész sehová, Helena. Ha kell, elhurcollak innen, de idővel meg fogod köszönni nekem – p elte ki a fogai közt a szavakat. Olyan volt, mintha egy démon szállta volna meg. – Nos, rettenetesen sajnálom, hogy vissza kell utasítanom ezt az igen… romantikus ajánlato t, amit a torkomnak szegezel. Kérlek, nyugodj meg, és…

– Nem! – kiáltotta el magát. – Tökéletesen éreztük magunkat Los Angelesben, erre megjön ez a visz a karjaim közül! Majdnem beleroppantam, de rájöttem, hogy küzdenem kell érted! Velem jös z, Hel, ha tetszik, ha nem. Lehunytam a szemem, s mély levegőt vettem. – Hol van Jeremy? Megrándult a szája sarka, mintha csak elmosolyodott volna egy másodpercre.

– Nem tetszett neki a tervem. Ő kezdte, én nem akartam feltétlenül megütni. A múltkor is ő ke e… hát most megvan az eredménye! – Nick, nem akarlak bántani, eressz el! – morogtam méregtől fortyogva. A tekintete a tőr markolatára esett, aminek éle igen közel volt a torkomhoz. – Ez tetszett a legjobban, emlékszel? Amikor megmutattam, lenyűgözött ez a rubinberakás. Nek em is ez a kedvencem. Nagyon régi darab, apáról fiúra száll már hosszú évek óta… – Te beszedtél valamit? – jött ki belőlem. – Nem, Hel. A szerelem hajt. Mindig is az hajtott.

– Nem így kell elcsábítani valakit, most mondom, hogy rossz úton jársz. És hidd el, én jobban k a késekhez, mint te – mondtam, s egy hirtelen mozdulattal kicsavartam a tőrt a kezéből. Meg sem tudott szólalni, esélyt sem adtam neki. Már nem szabtam gátat a lobogó tüzemnek, szi nte megőrjített, s ahogy elhatalmasodott rajtam a düh, egy mély vágást ejtettem Nick bal kar ján. Odakapott, s egy pillanatra megszédült. Nem ejtettem rajta súlyos sebet, nem állt szándé omban mindenképpen bántani őt.

A vérhez futottam. Friss volt, nemrég került ide, s elszörnyedve láttam, hogy a padlón szétke t vércseppek az alagsor felé vezetnek. Azt kívántam, bárcsak gyógyítói szemeim lennének, hogy tudjam állapítani, ez itt Jeremy vére-e, ahogy a megérzéseim sugallták…

– Tudod, Nick, édesanyádnak nagyon is igaza volt – mondtam, s felemelkedtem a szőnyegről. – M ndenkiben ott lakozik a jó és a rossz is. Mindenkiben. Csak azt nem tudhatta, hogy e z a fiára is vonatkozik…

Nem figyelt rám, próbálta elszorítani az ereket a vérző sebénél. Meg kellett keresnem Jeremyt ogy lezárjam ezt az őrületet. – Tessék, ha már úgy összenőttetek… – dobtam Nick lábához a tőrt. – Helena… mit… mégis mit csináltál?! Méreggel és undorral telien néztem rá. – Imádkozz, hogy épségben találjak rá Jeremyre – mondtam, s ezzel faképnél hagytam.

Feltéptem az alagsorba vezető ajtót, s megindultam lefelé a kőlépcsőkön. Nem volt időm villan pcsolni, inkább végre kieresztettem a felgyülemlett tüzet az ereimből, s egy világos, naranc sszínű gömböt formáltam belőle, amit pár méterrel előre küldtem, hogy megvilágítsa az utamat. em a kikövezett labirintus legelső ajtójához, megnyitottam, s a világító tűzgömb beszállt a h . Senki sem volt itt. Kettéválasztottam a tüzet, hogy nagyobb fényt adjon, s máris a követke ző ajtóhoz szaladtam, s közben próbáltam kizárni az elmémből, hogy a fény a falon és a kövön vércseppet világított meg. – Jeremy! Hol vagy?

Nem kaptam választ. Befordultam a folyosó végén, de nagy hiba volt jobbra fordulnom: egy ik helyiségben se találtam senkit. Viszont a folyosó másik részében rábukkantam egy zárt ajtó el dörömbölve, s Jeremy nevét kiáltozva próbáltam megtudni, érdemes-e valamilyen módon kinyit Az örömtől és a borzalomtól dermedtem szoborrá, mikor végre meghallottam a hangját. – Helena, itt vagyok! Ne aggódj, minden rendben… – Uramisten! Jól vagy? – Ne próbálkozz a zárral – felelte odabentről. – A folyóba dobta a kulcsot, legalábbis nekem ondta… A dühöm csak egyre jobban izzott bennem. – Mindjárt bemegyek.

Nem vártam meg a válaszát, visszafutottam a nagy könyvtárterembe. A harmadik polcsorban, a legbelső, könyvektől roskadozó szekrény mélyén volt egy olyan tárgy elrejtve, amit még hónap zelőtt tettem oda, Jeremy engedélyével. Sokáig kellett győzködnöm, hogy elhitessem vele, jó ö ha megtartom az egyik fegyveremet a házban, s lám, most szükségem volt rá. Amint újra a zárt ajtó előtt voltam, kibiztosítottam a revolvert, s a zárra céloztam.

– Ne ijedj meg! – kiáltottam, s aztán két gyors lövéssel el is intéztem a zárat. A vas szétro t, megadta magát.

Azonnal beküldtem a fényforrást a helyiségbe, s így megláttam Jeremyt a legtávolabbi sarokban A tehetetlen dühömet egy pillanatra elnyomta a mérhetetlen aggodalom. Leroskadtam elé. – Istenem… jól vagy?

A narancsos tűzben csak úgy szikrázott a vörös folyadék, ami a homlokához és a hajához tapadt eze a háta mögött volt összekötve, s ami a legrosszabb: a látását is egy szoros ruhadarab aka zta. Azonnal megszabadítottam a sötét rongytól, s a szemébe néztem.

– Jól tippeltem… nagyjából mostanra számítottam rád – próbálta elviccelni a helyeztet, de nem almi a hangja enyhe remegését. – Az a szemét leütött, nem tudom, mióta vagyok itt…

Nem tudtam felelni a feldúltságtól. A kezéhez irányítottam a lángot, s fehérré, ártalmatlanná am, hogy így el tudja égetni a kötél rostjait, anélkül, hogy megégetné őt. Miután kicsit kila nyen le tudtam szedni a csuklójáról, de Jeremy nem tudott fellélegezni ezután sem. Tudtam, mi történik: nem félt, nem ijedt meg. Nick sok hibát követett el, de egy közülük nagyon is s volt: az, hogy bekötötte Jeremy szemét.

– Nézz rám! – szólaltam meg olyan lágy hangon, amennyire az érzelmeim engedték. Egy pillanati em habozott elmerülni a tekintetemben, a kék szemében visszatükröződött a lángok csillogó fén godj meg, most már itt vagyok! Minden rendben lesz! – Semmi bajom, csak… – Tudom – vágtam közbe, s a kezemet nyújtottam neki, hogy felsegíthessem. Megparancsoltam, hogy lazuljon el, s támaszkodjon rám, mert esztett. Erősen fogtam körbe a derekát, de a másik kezemben pontosan négy golyó volt. A szívemben pedig olyan érzelmek sszú idő óta nem éreztem: bosszúra éhes voltam, vérszomjjal

sejtettem, hogy sok vért v ott volt a fegyver, amiben még kavarogtak, amilyeneket már ho teli.

– Tudom, hogy hatalmas kérés, de légy szíves próbálj megnyugodni – mondta Jeremy. – Ilyet ne kérj tőlem. Most ne. Lassan felkapaszkodtunk a lépcsőkön, majd kiléptünk a nappaliba. Nick nem volt sehol, visz ont az ajtó tárva-nyitva állt, s végre a bátyám is előkerült. Gregory meglepett, értetlen kifejezéssel az arcán köszöntött. – Mi a fene folyik itt, elmondaná valaki? – Hol voltál? – morogtam. – Én csak sétálni mentem, erre itt véres háború tör ki. Mi a fene történt? – Ne állj csak ott, gyere, segíts! – szóltam rá vicsorogva, s Jeremyt leültettem a kanapéra. gory azonnal az oldalamon termett. – Vigyázz rá, kérlek! Hol van Nick? Láttad? – Ő… valahol kint, és szerintem kórházba… Hel, azt mondta, te vágtad meg. Nem egészen értem… – Sok mindent nem értesz te, drága Gregory – feleltem, s megindultam az ajtó felé. – Várj! – szólt rám a bátyám. – Most nekem ebből kéne kideríteni, mi a fene folyik itt? – Használd a fantáziádat – morogtam, s kilépve a tornácra, becsaptam magam mögött az ajtót.

Mikor megindultam a zöld Ford felé, egy tized másodperc alatt sikerült felfognom: retten etesen naiv voltam, ha azt mertem gondolni, hogy soha többé nem fogok ilyen vérszomjat érezni. Az egész eléggé hasonlított Eugene esetére. Ő volt az egyetlen a hét fiú közül, akit am. Megígértem neki, hogy úgy fogom csinálni, hogy nem fog fájni neki, és nem is fogja észrev nni. Hátba döftem egy konyhakéssel, ideje sem volt elbúcsúzni a gyarló élettől.

Nick az anyósülésen ült, s az elsősegély dobozzal ügyetlenkedett. Mikor megláttam, hogy menny vérzik, a látvány még inkább felkavarta a szükséget, amit a lelkemben éreztem. A vérem dühve l volt tele, de ebben a pillanatban most csak ennyit tudtam mondani:

– Nicky, gyere elő a kalitkából! Nick felkapta a fejét, s amint meglátta az arcomat és a fegyvert a kezemben, végtelen ij edelem futott át a tekintetén. – Gyere, csak beszélgetni akarok – folytattam. – Hel… mit… mi… mit csinálsz? – rebegte.

Túl gyorsan veszítettem el a türelmemet. Nem volt veszteni való időm, a mérgem másodpercről m ercre egyre csak nőtt, s ha ilyen tempóban folytatom tovább, elvesztem a kontrollt a c selekedeteim felett. Feltéptem a Ford ajtaját, elhajítottam a kötszereket, amiket szoron gatott, s rántottam egyet a sebes karján. Azonnal beadta a derekát, igaz, a földre érkezet t, szitkozódva és remegve. Gyorsan felállt, s elkezdett távolodni az erdő felé, de nem tudta levenni a szemét rólam. – Helena, teljesen megőrültél? Tedd le azt a pisztolyt!

– Mondd, van fogalmad neked arról, milyen az igazi düh? – kérdeztem most már őszinte méreggel hangomban. – Tudod, milyen az, amikor jogosan állsz bosszút, nem pedig büszkeségből vagy teh etetlenségből? Tisztában vagy azzal, hogy milyen szánalmas próbálkozás volt ez? Egy a baj: ne számoltál a következményekkel.

– Helena, én esküszöm, hogy szeretlek! – kelt ki magából, s könnyek szöktek a szemébe. – Te v yetlen nő az életemben, kellesz nekem!

– Nekem is kellene sok minden, Nick. Jó sok kívánságom és kérdésem van, amelyekre megoldást v jó ideje. De nem kaphatsz meg mindent, nem lehetsz olyan önző, hogy magadnak akard az t, amihez nincs jogod!

– Miért, neki van joga hozzád? – szegezte nekem remegve a kérdést. – Honnan tudod, hogy nem l nnél velem boldogabb, mint vele? Honnan tudod, hogy azzal, hogy vele maradsz, nem él eted legnagyobb hibáját követed-e el?

– Egyszerűen tudom. És tudod, hogy miért? – szűkítettem össze a szemem, s végre Nickre fogtam gyvert. – Mert életem legnagyobb hibáját most fogom elkövetni.

Tágra nyíltak a szemei, s megpróbált hátrálni, de a vérveszteség és a remegés garantálta, hog elessen.

– Helena! A hátam mögül jött a hang, ami megzavart a koncentrálásban. Egy olyan hang, amit ed ig még soha nem hallottam így csengeni. Ilyen magabiztosan, parancsolóan és dühösen. – Ereszd le a fegyvert, de azonnal! Gregory hangja. Nem fordultam felé. Továbbra is Nickre szegeztem a revolvert. Elterveztem, véghez is v iszem. Változni nem tudok, ez is azt mutatja. Mindig is gyilkos maradok, legyek hát hű magamhoz. Nem riadok vissza semmitől. – Menj vissza a házba, Gregory! – kiáltottam neki. – Ez az én dolgom. – Tudom, hogy dühös vagy. Azt is tudom, hogy bosszúvágy van benned, de nem ez a legjobb módj a, hogy levezesd a mérgedet. Kérlek, ereszd le a fegyvert! – Te ezt nem érted… én ilyen vagyok, Gregory. – A felgyülemlett gni a hangom. – Te sem gondolnád, ugye, Nick? – kérdeztem tőle. zatgyilkosba szerettél bele. Mert sajnos ez a helyzet, bizony – is próbálok megfeledkezni a múltamról, aki egyszer gyilkolt, az

tehetetlen dühtől elkezdett r – Nem gondolnád, hogy egy sor bólogattam. – Bármennyire örökre gyilkos marad, ez tény

Tudod, én hét fiút öltem meg úgy, hogy elhitettem velük, szeretem őket. Belém szerettek, pon an úgy, ahogy te is. Most jön az utolsó felvonás, amivel általában lezárom a cselekményt. A m ldás: a gyilkolás. Nick egyre jobban remegett.

– Kérlek, ne… ne… ne csináld! Nem miattam… nem érdekel, ezek után életben maradok-e… annyira el, mert semmit nem érek nélküled! De… de… ne húzd meg azt a ravaszt, kérlek! Nincs semmi szü erre… sajnálom… sajnálom… – Sajnálod? – vontam fel a szemöldökömet. – Helena, fejezd be! – Gregory hangját egyre közelebb hallottam magamhoz.

– Szóval sajnálod, hogy leütötted a barátomat és elhurcoltad egy sötét zugba, a szemét bekötv gsorban ott van a vére, ahová csak nézel! És utána még képes voltál a szemembe nézni, hogy el , mennyire szeretsz? Most is éppen a szemembe nézel, és azt hajtogatod, hogy sajnálod? Z avart, elveszett lélek… Az ilyeneket szoktam megtéríteni egy golyóval. – Bocsáss meg! Bocsáss meg… kérlek! – Nick már sírt.

– Helena! Figyelj rám! – szólalt meg a bátyám. Itt volt a hátam mögött. – Ha megölöd, a rendő zámoltál. Ereszd ki a tüzedet! Ereszd ki, ami felgyülemlett, és nyugodj meg végre! Nem ez a módja…

– Annyira nem ismersz még, Greg… – csóváltam a fejem. – Soha nem is fogsz ismerni. Én nem csa gy Boszorkány vagyok, de egy gyilkos is. Ez vagyok én! Ahol megjelenek, csalódást és fájdalm at okozok. Valakinek el kell vinnie a balhét, kellenek rossz emberek a világba…

– Te nem vagy rossz ember! – próbált nyugtatni, de nem sokat ért vele. Az én eszem már teljes n máshol járt.

Leeresztettem a fegyvert, s szinte éreztem, ahogy Nick visszafojtja a lélegzetét. Üveges szemekkel meredtem a karjára, ahol a vörös vér beszennyezte a tetoválásait. Volt ott egy te tovált vértócsa, ami most életre kelt. Volt egy rózsatövis és egy pikk ász, ami feketéről pir váltott. – Köszönöm – hallottam Gregoryt. – Rossz emberek… – motyogtam magam elé. – Kellenek… Kellenek… Szenvedniük kell… Nem hagytam, hogy Gregory reagáljon. Előbb húztam meg a ravaszt, minthogy rám szólhatott v olna. Nick felkiáltott, s ha jól vettem ki, a nevemet is elkiáltotta. Gregory is kiejt ette a nevemet: Helena… Helena…

Mikor elfordítottam a fejemet a bátyám irányába, észrevettem Jeremyt az ajtóban. Akkor kezdet el futni felém, amikor én a hasamhoz emeltem a kezem, s a tenyerembe vörös vér csordult. Térdre hulltam. Aztán a fejem a köveknek ütközött.

Fájó görcsöt éreztem belül a szívemben, olyan égető, ártó lángot, ami nem is igazából a teste l. A lelkem szakadt bele, hogy át kell élnem azt, amivel a hét fiút ajándékoztam meg. Meg ke llett tennem, éreznem kellett a szenvedésüket, tudni akartam, mennyire fáj…

A földet kapartam, teljes erőmből próbáltam sikítani, de nem hallottam a hangomat. Potyogtak a könnyeim. A lelkemet savként mardosta a golyó, s elhozta nekem a várva várt fájdalmat és s envedést, amit a fiúk halála miatt érdemeltem meg.

Mikor vége lett – ki tudja, talán több napos kapálózás, kiáltozás és szenvedés után –, lassan testem. Teljesen elgyengültem. A közvetlenül a fülem mellett elhangzottakat csak suttogáskén t érzékeltem:

– Itt vagyok, nyugodj meg. Vigyázok rád! Szeretlek, nagyon szeretlek, Hel… Melyik őrült lenne arra képes, hogy egy ilyen szörnyeteget szeressen? Csak egyetlen egyről tudok. Hiába szeret engem Nick. Egyetlen teremtés tudja csak igazán, ki vagyok, és mive l kell megbirkóznia, ha amellett dönt, hogy egy gyilkost fog szeretni egy életen át. Csa k egyetlen egy ilyen lény van az egész világegyetemben…

Meglepően kipihenten ébredtem. Nem fájt semmim, elmúlt a maró belső érzés. Amikor kinyitottam szemem, nem azzal találtam magam szembe, akire számítottam és akit reméltem, hogy az ébredés illanatában itt lesz mellettem. – Szia, Greg… Nem felelt. Az ágy mellett ült, a szőnyegen, s éles tekintettel pásztázott. – Hol van Jeremy? Ugye jól van? – Nem, nincs jól.

– Mi? – kérdeztem ijedten. – Jennifer még… még nem ért haza? Meggyógyította, nem? Greg, mi a…

– Fizikailag már nincs semmi baja. Lelkileg még feldúlt, mert a barátnője megpróbálta megölni Nézd el neki! – vonta meg a vállát. – Greg, nem akartam megölni magam, nem is tudtam volna, hisz… Elhalt a hangom. A bátyám feltápászkodott a földről, s leült mellém az ágyra. – Mondd, megmagyaráznád, miért vagy ennyire idióta? Miért csináltad? – Tudni akartam, milyen érzés. Mindig is tudni akartam. – Mi milyen érzés? Egy golyó a testedben? – vonta fel a szemöldökét. – Nem. Az a lelki gyötrelem, amelynek a fiúkat tettem ki – suttogtam. Gregory válaszul elkezdte simogatni a hajamat. – Sajnálom, Helena! Nem kellett volna hagynom, hogy ez megtörténjen. Csődöt mondtam, mint a testvéred… bocsáss meg. – Nem tudtál volna megállítani, hidd el!

– De igen, ha előbb kihúzom belőled ezt az egészet, és nem hagyom, hogy magadat emészd. Sajná . Megcsóváltam a fejem, de tudtam, hogy most képtelen leszek megmagyarázni neki, miért nem a z ő hibája. – Szólok Jeremynek – mondta halkan, majd lehajolt hozzám s a homlokomra lehelt egy apró csók ot.

Nem tudtam, mit várjak Jeremytől. Be kellett vallanom magamnak, hogy kicsit tartotta m a reakciójától. Kegyetlen voltam és önző vele szemben, de meg kell értenie, hogy amit ma te tem, meg kellett tennem. Csakhogy ő ezt nem fogja elfogadni… – Szia – köszöntem halkan, mikor becsukta maga mögött az ajtót. – Szia – mosolygott rám. Ez jó jel.

– Hogy vagy? – kérdeztem tapogatózva. – Jennifer kezelt? – Igen – bólintott, s leült mellém. – Most már csak az a kérdés, te hogy vagy. Ez így túl egyszerű. Inkább a közepébe vágtam.

– Nézd, sajnálom… önző voltam. De… meg kell értened, abban a helyzetben ez volt az egyetlen m ldás. Az eszemre hallgattam, nem hagytam, hogy a vérem uraljon! Szóval végül is… végül is a l obb megoldást választottam… Jeremy mélyet sóhajtott. – Ha nem az a nő lennél, akibe totálisan bele vagyok zúgva, most biztosan felpofoználak.

– Csináld! – vágtam rá. – Miért nem csinálod? Bármit tehetsz velem! – nevettem el magam. – Ső gérdemlem, mindketten jobban éreznénk magunkat. – Tényleg azt akarod, hogy pofozzalak fel? Nőj fel, drágám!

– Akkor csinálj valami mást, akármit… megérdemlem! – néztem rá könyörgően, de ő elnevette mag lanatról a másikra megcsókolt. Mikor el akart húzódni, az ajkai után kaptam, s csak még mélye n csókoltam meg.

– Mivel vegyelek rá, hogy ne kínozd önmagad? – kérdezte suttogva. – Hogy felejtsd el, hogy gy lkos vagy? – Az vagyok, Jeremy. Te is tudod, és te egy gyilkosba vagy szerelmes. Ez soha sem fo g változni.

– Ez nem igaz – mondta, s a hajamhoz emelte a kezét. – Én az ellenségembe vagyok szerelmes, nem egy gyilkosba. Egy csodás Boszorkányba, amit fel is vállalok, és harcolok érte. A gyil kos az, akitől meg kell óvnom a Boszorkányomat. Attól az énedtől, akit képtelen vagy elengedn . Lehunytam a szemem, s hosszú percekig csak engedtem, hogy simogassa a hajamat s az arcomat. – Hol van Nick?

– Elment – felelte. – Nem fog a rendőrségre menni, nyugodj meg! Jennifer meggyógyította, aztá gyekeztem kitörölni ezt a napot a lelkéből. – Mi? Kitörölted az élményt? De… De… – Nincs de, Helena – jelentette ki. – Ez így van jól. Nem fog többször idejönni. – Az irántam érzett szerelmét is kitörölted? – kérdeztem halkan. – Nem, azt nem. Csak kicsit elhomályosítottam, visszavettem a fanatizmusából.

Ezzel nagyon meglepett. Ő maga gyűlölte a legjobban, hogy ezt tegye egy ember lelkével, hogy ilyen mértékben befolyásolja az érzelmeket. De tudta, hogy értem, és a boldogságunk érde bármit megtett volna. – Szeretlek – mondtam, s ez most a lehető legmélyebbről, a legőszintébben jött.

Jeremy félig komolyan, félig nevetve csóválta meg a fejét. Úgy viselkedett, mintha nem akarná elhinni. Aztán felemelte a kezét, és olyan gyorsan pofozott fel, hogy reagálni sem volt időm. Tátott szájjal meredtem rá, s az arcomhoz emeltem a kezem. Nem fájt, dehogy fájt, elle

nkezőleg: örömmel fogadtam az ösztönös tettét. Ahogy elképedésemben dermedten meredtem rá, ő mosolyodott.

Alig hittem el. Olyat tett, amit soha nem néztem volna ki belőle. Soha sem bántott még, de igazából ezzel a pofonnal csak segített rajtam. S ezért én nagyon hálás voltam neki: rögve letámadtam egy csókkal, amit ő boldogan fogadott és viszonzott.

Voltak más következményei is annak, hogy golyót eresztettem a hasamba: Jennifer és Gregory folyamatos korholását kellett hallgatnom a következő napokban. Hiába magyaráztam nekik, hog y nem akartam megölni magam, mert tudtam, hogy egy golyó nem fog végezni velem, ők nem f igyeltek rám. Nick sem hívott, hisz Jeremy nagymértékben elferdítette a történteket a lelkébe A véres emlékek helyett annyi maradt, hogy Nick eljött hozzánk, próbált meggyőzni arról, hogy menjek vele, de végül ezt feladta, és hazaindult Los Angelesbe.

Úgy éreztem, a bátyámat mélyen megrázta, hogy fegyverrel a kezemben kellett látnia. Most érth e csak meg igazán, hogy mit jelentett az: gyilkos vagyok. Mély aggodalommal töltötte el a felismerés, de nem mert beszélni róla, nem merte megszólítani a lelkiismeretemet. Féltem a pillanattól, amikor ez megtörténik, de kicsit vártam is: Gregorynak szembe kell néznie az zal, ki is vagyok valójában. S ez a pillanat nem kevesebb, mint három hét múlva jött el.

A március hűvös tavaszt hozott, s estefelé még mindig lobogott a tűz a kandallóban. Hárman vo nk a nappaliban: Gregory, Jeremy és én. Jennifer fent volt a laborban. Elmerengve bámu ltam a lángok játékát, egészen addig, míg Gregory meg nem szólalt az újság mögül, amit olvaso – Haza kellene mennünk, Helena. – Hogy mondod? – meredtem rá. Mélyet sóhajtott, s letette az újságot.

– Sajnálom, de nem tudok többet tenni az öcséd érdekében – címezte Jeremynek a mondanivalóját hogy ülünk és várunk, nem történik semmi. Nem csörög a telefon, nem jön egy levél vagy értesí te is jól tudod. Én nem várhatok tovább, haza kell vinnem Helenát.

Jeremy szótlanul állta a bátyám tekintetét. Ahogy felfogtam Gregory szavait, egyre heveseb ben vert a szívem, s a kandalló lángjai egy pillanat alatt vérvörös színűre váltottak. Jeremy róbált nyugtatni a simogatásával, de most nem tudott hatni rám semmivel, a hirtelen kelt h aragom erősebb volt. Felálltam, és úgy préseltem ki a szavakat a fogaim közül, a tekintetem m en Gregory szemébe fúrva: – Én nem megyek sehova. Amíg Jet elő nem kerül, nem viszel el innen. Felejtsd el! Ha ennyi re bunkó vagy, felőlem mehetsz! Most! Azonnal indulj Floridába! – kiabáltam rá. Megrázta a fejét. – Nem nézem végig, ahogy tovább őrlődtök! Itt nincs mit tenni, te is jól… – Hogy mondhatsz ilyet?! – kiáltottam. Felpattant a fotelből.

– Nézd, nem akarlak kitenni további támadásoknak vagy veszélynek. Láttam, mi a következménye, gy fegyver közelébe kerülsz. Helena, ezt most nagyon komolyan mondom, minél előbb haza kel l vinnem téged! Ott biztonságban vagy, ott megtanítunk uralkodni az érzelmeiden, ott… – Nekem nem kell a segítségetek! Amire szükségem van, az itt van. Jeremy visszafog, ha… – Milyen szépen visszafogott a múltkor, amikor majdnem kinyírtad Nicket! Milyen szépen meg

akadályozta, hogy meglődd magad! Nem fogom továbbnézni ezt! Hazamegyünk, és kész! – Gregory, kérlek! – szólt Jeremy mögülem. – Ezt nyugodtan is meg lehet beszélni.

– Nem, nem kell feltétlenül nyugodtan, édesem! – szóltam rá, még mindig a bátyám szemébe fúrv tem. – Szeles őfelségének csak így tetszik, csak így a jó! Mindig megvárja, mire betelik a po s kicsordul! Én nem megyek sehová, Greg! – Egyedül nem megyek el. Téged meg nem hagylak itt! A szüleid nem láttak évek… – És ez az én hibám? Nekem kell bűnhődnöm azért? Engem akarsz innen elszakítani, csak mert… – Nem tudod, miket beszélsz! Olyan szavakkal dobálózol, amik… – Miért, te nem szoktál?! Csak neked lehet rossz? Csak te… – Nem engedhetem, hogy még jobban elfajuljon a helyzet a véredben! Kontrollálni kell, és e zt csak egy Boszorkány-kúrián tudjuk megtanítani neked, értsd már meg!

Nem tudtam válaszolni, ugyanis ebben a pillanatban megcsörrent a telefon. Nem az én te lefonom, nem Gregoryé, s nem is Jeremyé. Az előszobában, a kisasztalkán porosodó vezetékes te efon. Olyan ismeretlen s idegen berregéssel töltötte be a teret, hogy mindhárman megbabo názva meredtünk rá. – Senki sem hív minket ezen… Egyikünk sem mozdult meg, én is úgy éreztem, mintha földbe gyökerezett volna a lábam. Aztán, or már eleget hallgattam a csörgést, odaszaladtam a készülékhez, és felvettem. – Halló! Nem válaszolt senki. Halk lihegést hallottam a vonalon keresztül. – Ki van ott? – Helena… én vagyok. Meg kellett kapaszkodnom a kisasztalka szélében, hogy el ne szédüljek. Egy pillanat alat t elfelejtettem a dühömet, s a szívem csordultig telt melegséggel. Megpördültem, hogy Jeremy ki tudja olvasni az információt a szememből. – Jet! Ho… hol… hol vagy? Jól vagy? Hova tűntél? Uramisten… Jet, minden rendben? Jól vagy? – Nyugodj meg – hangzott a halk válasz a vonal túlsó feléről. – Jól vagyok. – Jó ég, köszönöm! – nevettem fel. Jeremy azonnal ott termett mellettem, s követelte a telefont. – Figyelj, Jet, adom a bátyádat… le ne tedd! Megértetted? – Igenis, értettem – hallottam a mosolygós hangját. Jeremy átvette a kagylót, szinte remegő kézzel. – Hol vagy? – kérdezte.

A kezemet tördelve távolodtam tőle, s Gregory felé fordultam. Egyetlen pillantással tudatt am vele, hogy én győztem. Nem visz haza. Ebben a helyzetben ő nem győzhet. Az örömtől, aggoda omtól és kíváncsiságtól majdhogynem vadul remegtem, le-föl járkáltam a kandalló előtt, Jeremy

pró rezdülését és válaszát figyelve.

– Biztos? Oké, oké. Mi? Hogy kerülsz oda? Persze, azonnal indulunk! Micsoda? Attól, hogy e lmegyek, még… Jet, ne kérj tőlem ilyet! Igen, igen… rendben. Várj ott, húzd meg magad egy szé tt helyen, és hívj vissza, ha van… rendben. Vigyázz magadra! Szia! – Mit mondott? – támadtam le Jeremyt, amint letette a telefont. Nem tudta elrejteni a fuvallatnyi megkönnyebbülést, ami áthatotta az aggódó tekintetét.

– El kell mennetek érte. A Gold Beach-i kórháznál van – felelt, s máris felkiáltott a nővéréé – Várj, hogy érted, hogy el kell mennünk? – kérdeztem. – És te?

– Azt mondta, maradjak itt, mert túl sok mindent látnék a lelkében. Mindent ő akar elmesélni.

Értetlenül, megrökönyödve meredtem rá. Jennifer lerobogott a lépcsőn, s rögvest tájékoztattuk zután magunkra kaptuk a kabátjainkat, s beszálltunk a szürke Mercedesbe. Mielőtt Jennifer beindította volna a motort, megkérdezte: – Hol van Greg? A ház felé tekintettem, de nem láttam, hogy nyílna az ajtó.

– Mindjárt jövök – mondtam Jennifernek, s visszamentem a házba. A nappaliban éles szóváltás k találtam a két fiút. – Miért lenne közöm hozzá? Miért nem jó neked az, ha itt megvárom?

– Értsd már meg, hogy fogalmam sincs, mit találnak a kórháznál, lehet, hogy ez az egész egy c da! – És akkor én azzal mit kezdjek?

– Ezért hívtalak ide, Gregory! Hogyha baj van, ha szükségünk van az erőtökre, mindenki segíte djon! Mi van, ha Jet fogva tartói is ott vannak? Akkor mi történik? – Nem sok mindent tudok tenni azért, hogy…

– Az ég szerelmére, Greg! – kiáltottam el magam. – Ha valaha is azt akarod, hogy Floridába me jek, akkor tegyél már úgy, mintha lenne szíved! Ha most azonnal nem szállsz be a kocsiba v elem, letagadlak, és soha többé nem szólok hozzád! Ezt most nagyon komolyan mondtam.

Drága volt minden egyes másodperc, amíg az éles barna tekintetével fogva tartott. Aztán végre kiviharzott az ajtón, s beült Jennifer mellé. Jeremyhez siettem, s az arcán végigsimítva prób am elűzni a hirtelen kelt dühét. Megszorítottam a kezét, aztán a bátyám után mentem.

Útközben felhívtam Angelát, s amint beértünk Gold Beachbe, felvettük. Tudtam, hogy Jeremy vés szavai igazak lehetnek, tudtam, hogy lehetséges, nem csak Jet vár ránk a kórháznál. De azt i s tudtam, hogy a természet három eleme és egy erős gyógyítói képesség van a birtokunkban. Rem em, hogy nem kell majd használnunk az erőnket, s Angelát se sodorjuk veszélybe ezzel. Ta valy májusban megfogadtam, hogy Angelát nem fogom még egyszer kitenni a velünk járó veszélyek ek.

Jennifer leparkolt a kórház mellett, egy sötétebb résznél. Lágy, langyos eső szitált a levegő koromsötét ég látványát az épületegyüttes fényei törték meg, s világították meg a parkolót is

– Ha meglátod, akkor is maradj itt, rendben? – szóltam Angelára, de látszólag nem hallott eng m.

– Jet! – kiáltott Jennifer. Nem voltam biztos benne, hogy a legjobb taktikát választotta. – Jet, itt vagyunk! Gregory kiszállt, s körüljártatta éber tekintetét a parkolón. – Nincs itt senki. Azt hittem, megőrülök az aggodalomtól. Tényleg csak egy csapda volt? Mi e z az egész? – Csak szeretnéd, Gregory!

Összerezzentem a hátam mögött felcsendülő hangra. Hirtelen jött a hang, mintha egy sötét felh atta volna eddig, azzal együtt, akitől származott. De most egyik pillanatról a másikra kilép ett a rejtekhelyéről, s a parkoló hátsó, halványan pislákoló lámpájának fénye alatt kivehetőv je. Bármennyire is elővigyázatosnak és ébernek kellett volna maradnom, nem tudtam elnyomni a felemelő melegséget, amit Jet arcának látványa okozott.

S így Angelát sem tudtam visszatartani. A lány már szaladt is Jet felé, s pillanatokon belül a karjaiba borult. Jennifer is ott termett, de én és a bátyám csak körültekintően, óvatosan edtünk, egyfolytában az átható sötétséget pásztázva – bármikor előjöhet bárki, s meglephet mi is tette.

– Ne aggódjatok, nincs itt senki! Se Boszorkány, se Gyógyító, senki sem fog támadni, erre ráo sói szavamat adom!

Kész gyönyör volt hallani a hangját. Volt valami érett, valami férfias, de misztikus a hangjá an, amit eddig még nem hallottam tőle. Miután Angela körbeölelgette és körbecsókolta őt, végr ellélegezhettem, s a karjaimba zártam Jetet. Nagyon erősen szorított. – Tudtam, hogy visszajössz! – suttogta a fülembe. – Ezt én is mondhatnám! – nevettem.

Ahogy rám tekintett, ragyogott az arca. Áthatotta valami komolyság, valami furcsaság, am it bizonyára az elmúlt hetek eseményei rajzoltak az arcára, és véstek a tekintetébe. Lenyűgöz A bátyám kezet rázott vele, s visszafogottan közölte Jettel, hogy örül, hogy semmi baja.

– Örülök, hogy végre találkozhatunk – felelt ő, s olyan melegen tekintett a bátyámra, hogy tu megint kellemetlenül érzi magát, mert egy Gyógyító nem utálattal néz rá. – Jól van, elég legyen… – szólt Jennifer, s az öccse vállára tette a kezét. Mélyen tekintett emében. – Jet, most azonnal megmondod, hogy hol voltál! Bántottak? Ki vitt el?

Jet mélyet sóhajtott, s letekintett a földre. Négy kíváncsi, aggodalommal teli szempár szegez rá, muszáj volt valamiféle magyarázattal előrukkolnia. Angela megszorította a kezét, hogy bi tosítsa róla: most már biztonságban van, s beszélhet róla. S Jet, mikor készen érezte magát r r elegendő erőt gyűjtött, felemelte a fejét, és szemrebbenés nélkül nézve a nővére szemébe, í – Irakban voltam. 11. Folyóköz meséi „The magic runes are writ in gold

To bring the balance back

Bring it back…”

(Led Zeppelin –

The Battle of Evermore)

Hazafelé Angela és Jet szótlanul élvezték minden percét annak, hogy végre újra egymás karjaib hetnek. Nehéz volt megszólalni, az öröm és meglepettség szinte tapintható volt. Csak akkor tö meg ez a varázs, mikor Jet benyitott a ház ajtaján, s Jeremy azonnal letámadta egy szoro s öleléssel.

– Ne, ne nézz rám! Jól van, akkor én csukom be a szemem, de ne csináld! – követelte Jet, mikö a bátyja szorította.

– Nem mondod komolyan, hogy még csak rád se nézhetek! – nevetett Jeremy. – Jól vagy? Hol volt

– Ha a lelkemből hámoznád ki, nem értenéd, és bepánikolnál. El kell mondanom, és végig kell h , rendben? Irakban voltam, egy Zaman nevű térségben, és egy… – Hogy mi van?! – Elfordulnál, amíg leülök? – sóhajtott Jet. – Csak addig, könyörgöm…

– Enned kellene, Jet! – szólt Jennifer a háta mögül. – Ki tudja, mikor ettél utoljára. Csinál d gyorsan valami… – Nem, nem! – ellenkezett. – Ez nem várhat. Mindent el kell mondanom. Üljetek le! Gyerünk!

Megtettük, amit kért. Jeremy a kandalló mellé állt, s a tüzet bámulta. Láttam rajta, hogy mar golja a tudat, hogy nem vehet részt a társalgásban, mert nem nézhet Jetre. Amint leültünk, m eg is szólalt: – Nem fogok úgy nézni rád, csak…

– Nem, Jeremy – szólt közbe Jet. – Ezt most nem lehet. Rengeteg mindenről van szó, nem tudnád gállni. Süt belőlem az elmúlt egy hónap eseményáradata, értsd már meg! Egy mély sóhaj volt a válasza, s nekitámaszkodott a kandallónak.

Minden figyelmem Jetre irányítottam: ebben a pillanatban gondterheltnek láttam az arcát. Tele volt élményekkel, amiket meg kell osztania velünk, s valahogy ösztönösen féltem a monda

ivalójától. – Szóval… hol is kezdjem… hé, a cetlit megtaláltátok? Azt, amelyre…

– Igen, és most azonnal elmondod, mi a fenét jelent az a szó! – vágott közbe a nővére. – Felt egész világhálót és a lenti könyvtárat, de semmit sem találtunk! Jet elképedve nézett rá. – És… most komolyan mondod, hogy nem néztétek meg a legkézenfekvőbb helyen? A szobámban? – Mi?

– Ez hihetetlen! – nevetett Jet. – Ott van egy könyv félig kinyitva a harmadik polcomon az ajtó melletti szekrényen! Van benne egy teljes fejezet arról a sumér zikkuratról, aminek az ősi nyelven Anpa a neve! Ma a Zenit csúcsának hívják. Ez egy ősi templom, ami félig már be omlott, éjjel-nappal őrzik, és csak engedéllyel lehet bejutni. A sumér legenda úgy tartja, egy Zaman nevű félistenség építtette még évezredekkel ezelőtt, ezért ezt a térséget Zamannak határán töltöttem el majdnem egy teljes hónapot. Úgy nézett ránk, mintha mindez köztudott lenne. Elképedve meredtem rá. – Oké… – szóltam –, megmondanád, hogy kerültél oda? Azonnal bólintott.

– Egyedül voltam itthon, és pont azt a könyvet bújtam. Aznap délután valami furcsa késztetést m arra, hogy levegyem a polcról és beleolvassak. Meg is volt az eredménye… Mikor már vagy a felét elolvastam, azt láttam, hogy az erkélyen ott áll valaki. A hátsó lépcsőn jött fel hoz en kopogtatott, beengedtem, mert végiggondoltam, hogy egy betörő csak nem kopogna… Ki vo lt készülve, lihegett, összevissza beszélt, ráadásul nagyon törte az angolt. Azt mondta, olya mi van készülőben, amire rég várnak ott a Közel-Keleten, és hogy vele kell mennem. Annyit még tudtam venni a szavaiból, hogy ő is Gyógyító, és jót akar. Rayhanként mutatkozott be, és azt ta, Irakból jött, Dél-Mezopotámiából. Azt hajtogatta, hogy beszélnie kell velem, meg kell mut tnia egy csomó dolgot, és ezt csak úgy tudja megtenni, ha elvisz magával. Láttam a szemében, hogy komoly dologról van szó, de azért még kételkedtem. Viszont amikor kiejtette a száján a aven szót, meg azt, hogy a bátyámnak is köze van hozzá, azonnal döntöttem. Együtt összedobált táskányi ruhát, mivel nem tudtam, mennyi időre leszek távol itthonról. Alig hagyott időt a p kolásra, senkinek sem szólhattam arról, hogy elmegyek, és azt is megtiltotta, hogy magam mal vigyem a telefonomat. Később megértettem, miért… Csak annyi időm volt, hogy leírjam nekte egy papírra a hely nevét, ahová megyek. Ezek szerint nem jött össze, amire gondoltam, és ne m találtátok meg a könyvet. Na mindegy… A lényeg, hogy Rayhannal repülőre ültünk. Iszonyú hos az út, és rosszul éreztem magam, amiért nem tudtok rólam semmit… de nem tudtam sokáig ezzel f glalkozni, mert Rayhan lekötött. Azt mondta, az ő otthonába megyünk, ahol ketten élnek a húgá . Ő a Látó, Faryal pedig a Ráolvasó. A bátyjuk a háborúban harcol, és évek óta nem látták. Ők nek… egy hozzánk hasonlóan ősi Gyógyító család leszármazottai. Párizsban átszálltunk egy mási lül ott voltunk Bagdadban. – Te jó ég! – mormolta aggódóan Jennifer.

– Ami már érdekesebb volt… Nem akarták elhinni, hogy Rayhan a rokonom, és vakációzni jöttem h em is csodálom… Úgyhogy elszöktünk. Gyalog mentünk, nem kötöttünk el egy autót sem, nem kelte tűnést, és így nem is foglalkoztak velünk. … Később szereztünk kocsit, és dél felé tartva pár Zaman vidékét. Ott van a folyó mellett az otthonuk… félig barlang, félig sárból és szalmából unyhó. De volt valami misztikus benne, ami azonnal megfogott. Faryal rögtön elénk szalad t, megölelte a bátyját, engem pedig ráolvasói nyelven köszöntött, ráadásul még meg is hajolt galmam sem volt, mi ez az egész. Késő délutánra járt már, amikor Faryal tüzet gyújtott, és fő acsorát. Él egy pisztrángféle a folyókban, amelyet a hazaiak nagyon kedvelnek, maszgufnak hívják… ezen élek hetek óta! De ez is mindegy… A lényeg, hogy amíg ott voltam náluk, Faryal c ráolvasói nyelven kommunikált velem. Eszméletlen jó volt! Soha nem használtam még így ezt a

lvet! Rengeteget fejlődtem ám! – csillogott a szeme.

– Ennek én nagyon örülök, Jet, csak… elmondanád, minek tartottak ott heteken át? Miért kellet az egész cirkusz? – kérdezte Jennifer.

– Máris mondom – bólintott. – Napközben Rayhannal bejártuk a vidéket, a folyópartot, megmutat indent. Délután és estefelé pedig sokkal fontosabb dolgom volt… Faryallal órákig ültünk a tűz t és rengeteget beszélgettünk. Olyan dolgokat kellett megosztania velem, melyek létfonto sságúak mind az ő számukra, mind az én számomra. Sok mindent megmagyarázott nekem és sok mind e megtanított. Ezért kellett elmennem hozzájuk, hogy első kézből kaphassak hírt bizonyos dolg król. A családjuk története nagyon régre nyúlik vissza, a rájuk hagyott dokumentumokat tanulm oztuk együtt. Némileg meg kellett tanulnom ósumérul, és mint kiderült, ebben a nyelvben sok a közös a ráolvasói nyelvvel. – Micsoda? – szólt közbe Jeremy. – Az lehetetlen.

– Hidd el, én is ki voltam akadva, de így van. A földön csak egy maroknyi tudós van, aki érti ezt a nyelvet, de még mindig egyszerűbb a szerkezete, mint a ráolvasói nyelvé. Faryallal e gészen vissza kellett mennünk az ékírás alapjaihoz… eszméletlenül nehéz volt. Azért tanította mert segítséget is várt tőlem: számos dolgot együtt kellett lefordítanunk, értelmeznünk, hog összeálljanak a dolgok. Bár így sem teljesek a szövegek. Ezek népi legendák, mesék, regék, a zájról szájra terjedtek évezredeken át, és valamikor az időszámításunk előtti háromezres évek kerültek. Ezek közül van egy nagyon fontos legenda, aminek a megértése mindennél előrébb val t. Tulajdonképpen ezért kellett ott lennem velük egy hónapig, hogy ezt a történetet megértsem El kell mondanom nektek. – Fogalmam sincs, hová akarsz kilyukadni, de mondd… – morgott Jennifer. – Hallgatunk – biztattam én is.

– Rendben… Szóval évezredekkel ezelőtt indul a történet. Az ősi sumér birodalom volt az első ió a földön, rendkívül fejlett kultúrával rendelkeztek, a mezőgazdaság és a cserekereskedelem tette naggyá őket. A legenda szerint volt egy nagyhatalmú király, aki nem a saját erejéből le t a dinasztiájának a feje. Tanácsadójának és segédjének köszönhette minden sikerét. Ő segítet megnyeréséhez, a kereskedelem, a tudomány és a kultúra is neki köszönhetően virágzott abban a an. Nem tudni a nevét. Azt viszont elmondja a mese, mi volt a titka ennek az ember nek. Állítólag egy nagyon különleges képességgel volt megáldva: sok dolgot előre látott. A ja rekhez és papi jósokhoz képest is kiemelkedő teljesítményt nyújtott, akár csaták kimenetelét volt megjósolni. Hosszú évekre előre jósolt. Megmondta, mikor és hogyan hal meg a király, de zt is, kik próbálják majd megdönteni hatalmát. Nem csoda, hogy a király nagy becsben tartott a a tanácsadóját. De ez nem minden. Ez az ember iszonyatosan távoli időket is megjósolt. Tud ott az akkád leigázásról, tudott a mükénéi kultúra eljöveteléről és a fáraók felemelkedéséről Az emberiség történelmének fontosabb állomásairól mind tudott. És tudott még egy nagyon fonto ogról: a kereszténység felemelkedéséről és az egyház inkvizíciójának erejéről. A boszorkányül Remélem, kapizsgáljátok, mit akarok ezzel mondani… Ez a jós… egy Látó volt. Egy olyan Látó. – Jet, de ez csak egy mese… – ráncoltam a szemöldökömet. – Lehetetlen – kapta fel Jeremy a fejét. – Jól tudod, hogy akkor még nem léteztek Látók. Még Jet mosolyra húzta a száját.

– Pontosan ezt a reakciót vártam! Ezt mindjárt megmagyarázom… A lényeg, hogy Faryal a Látók L mlegeti őt. De most be kell avatnom titeket az egyik látomásába, ami kulcsfontosságú számunkr . Előre megjósolta azt az eseményt, ami megbillenti a természet egyensúlyát: a Boszorkányok é yógyítók folyamatos harcát – mondta nyomatékosan, s közben kicipzározta a megviselt utazótásk t belőle pár koszos papírt. – Itt van nálam a megközelítőleg pontos fordítása ennek a jóslatn – Honnan vannak ilyeneid?! – hüledezett Angela.

– Nem akármilyen helyen jártam, drágám – mosolygott Jet. – A mi szempontunkból ez a legfontos jóslat, ami valaha a kezem ügyébe akadhatott. Faryallal együtt készítettük a fordítást. Két goztunk rajta, vagy négy nyelvvel kellett kombinálnunk… Tehát… valahogy így szól a mi nyelvün

„Az embernek fia tiszteli és becsüli az ősföld anyját, a zöldellő rétek, a légben érződő illa ek csillogásának forrását. A folyók és hegyek, völgyek megalkotója kölcsönös szeretetben él a gtelepszik lágy ölén, s kihasználja munkájának gyümölcsét, hisz az ezért cserébe vigyázó szem ozóját. Az Első Királyok ideje óta barátunk és szeretőnk a természet. Jő azonban egy nap, mik ető kedvese és helytartója, az ember ellene fordul. Eljő a nap, amikor cserbenhagyja őt, m akacsságának és önzésének teret engedvén. Olyan faj emelkedik fel ősi anyánk haragjának sötét nyeri el hatalmasságát: a természet gyermekei vagyunk mi mind, de az ősanya megtagadja gyermekeit egy napon, s csak azt tartja kiváltságosnak, ki igazán megérdemli szeretetét. O lyan faj jő a természet bosszújának bugyrából, mellyel csak a segítő angyalok vehetik fel a h ot. S így ellenségeskedés és háború kezdődik a két faj közt, mely tízszer hatvan éven át irtj , pótolhatatlan hiányt s veszteséget okozván.”

– Ha már te fordítottad angolra, nem tudtad volna leegyszerűsíteni, és hagyni a francba az ős , emelkedett stílust? – szólt közbe unottan Gregory. Oldalba vágtam. – Eddig tök érdekes, folytasd csak, Jet… – biztattam. Bosszús pillantást vetett a bátyámra, de tovább olvasott:

„Eljő a nap, mikor a természet kiválasztottai és a segítő angyalok népének egy-egy gyermeke f az évszázados gonoszság ellen, nem hagyván a drága testvéri vér pazarlását. Eljő a nap, amik ogva a békéért, ők ketten visszaállítják a mindenség egyensúlyát, ahogy egyszer az elveszett. , mikor az a szeretet köti össze a gyűlöletből táplálkozó fajok gyermekeit, amely egyszer emb és a természet ősanyját kötötte össze. Jő a nap, amikor e két gyermek, egymásra találván, ki stvéreik közül a legerősebbként, az ősi anya által eléjük állított próbákon megfelelvén, sebe ljes szenvedélytől vérezvén egymás mellé állnak, s elhozzák, mit az ember hibája vett el – az yt, a békét. Jő a nap, mikor e két gyermek, fajuk kiteljesedésének csúcsán, vezérekként nyeri a a békét. Amint harcolnak egymásért, úgy harcolnak fajukért, és az ősanya nevében megteszik, e rendeltetett. Eljönnek a vezetők, eljönnek a Bírák.” – És ez mi a fenét jelent?

Gregory kérdése sokszorosan visszhangzott a fülemben. Tudtam, hogy Jet pillanatokon be lül hozzáfog a magyarázathoz, s mégis, az idő, ami eltelt addig, amíg újra megszólalt, egy ör k tűnt. Abban a pár másodpercben úgy éreztem, most biztosan megállt az idő. Megállt az idő, é mást nem érzek, csak a szívem vad dobbanását, amit a torkomban éreztem, s a fülemben csatame üvöltő harcosok sokaságaként hallottam vissza. Ebben a pár pillanatban, míg a varázslatos le etlen fogva tartott, a tekintetem odavándorolt a kristályosan, kéken csillogó szempárra. U gyanolyan érzelmeket láttam az arcára írva, amelyek engem is megkörnyékeztek. Ugyanazt az ért tlenséget, csodálkozást, és mégis, azt a hihetetlenül egyszerű felismerést: azt, hogy értjük. tten értjük.

– Sajnos csak idáig van kész. A vége hiányzik, még Faryal se tudja pontosan, hol lehet… Hogy egválaszoljam a kérdésedet, Gregory: ez egy olyan jóslat, ami leírja a Gyógyítók és a Boszork ti harcot, és tájékoztat arról, hogy születik majd egy Boszorkány és egy Gyógyító a háború ho , akik esélyt kapnak rá, hogy véget vessenek az öldöklésnek. Akik kitűnnek a többi közül azza gyűlölet helyett szeretet köti össze őket. Nem akármilyen szeretet… ez a jóslat szenvedéllye i vonzalomról beszél. Olyan szenvedélyről, ami kiveszett az emberekből az idők során. – Jet m sóhajtott, s letette a papírokat, amiket eddig szorongatott. – Jeremy, leülhetsz. Már rám né hetsz.

Jeremy nem mozdult. Továbbra is beleveszett a tekintetembe. Értetlenség és lenyűgözöttség vib mind a hatunk körül. – Szóval – szólalt meg Jennifer –, ez… egy… nagyon szép mese volt. Egészen magával ragadott, tudom képzelni, mennyit dolgoztál vele, de… nem gondolod, hogy most már enned kéne?

– A jóslat olyan kiválasztottakról beszél, akik a fajtájuk legerősebbjei. A legerősebb Gyógyí gerősebb Boszorkányról.

– Nincs értelme – szólalt meg hirtelen Jeremy. Ott hagyta a kandallót, s leült mellém. – Egys n nincs értelme. Jet elmosolyodott.

– Emlékszel arra, hogy pontosan ezek a szavak hagyták el a számat, miután közöltétek velem, h Helenában még egy elem kifejlődött? Akkor tényleg nem volt értelme. Most már van, most már m ent értek. Minden kérdésemre választ kaptam. Gregory felhorkant, s rám és Jeremyre mutatott.

– Ők? Na ne röhögtess! Jet, komolyan… nem hihetsz egy ilyen mesének. Fogalmad sincs, honnan származik, kitől jött, ki jegyezte le, mennyit változott az évek során, főleg, ha szájról szá jedt… Ugyan már! Gondolkozz!

– Elég sokat gondolkoztam már, Gregory. Hidegen hagy a véleményed – vetette oda neki Jet. – N m te vagy az, akinek ezt feltétlenül meg kell értenie, hanem a húgod. – Mi lenne, ha ezt később folytatnánk? – próbálkozott Jennifer. – Most jön az, hogy őrült vagyok – mondta mosolyogva Jet. – Nyugi, felkészültem rá. Az, hogy jek amiatt, mert nem hisztek nekem, eltörpül a feladatom fontossága mellett. Igen, ez volt a feladatom. Hogy megismerkedjek ezzel a jóslattal. Hogy megértsem, lefordítsam és hazahozzam nektek. Nektek, akikhez tartozik. Akikről szól. Tudatnom kellett a Bírákkal, kik is ők valójában.

Jennifer beletúrt a hajába, Gregory tovább nevetett, s a fejét csóválta. Angela úgy nézett sz lmére, mint egy istenre. Én pedig közelebb húzódtam Jeremyhez, aki a szeme sarkából figyelte etet, kétkedve.

– Több bizonyíték kell, Jet. Ez csak egy légből kapott mese, aminek egyes részletei egyezhetn k a valósággal. Vagy arra nem gondoltál, hogy becsaptak és direkt vezettek félre ott Irakb an? Tényleg csak ennyi eszed van?

– Hinni fogsz nekem, Jeremy – bólogatott Jet. – Eljön az idő, amikor te is elhiszed, és közlö gy ez nincs is olyan messze. Nézzük objektíven a dolgokat: nincs még egy olyan Boszorkány, akinek két elem lenne a vérében. A víz és a tűz teszi Helenát olyan erőssé, a legerősebbé! H legyőzhetnél ezzel a két elemmel! – nézett rám csillogó szemekkel, ám én csak még közelebb hú hez. – És mi van Jeremyvel? – szólt közbe Jennifer. – Megmagyaráznád?

– Örömmel – vigyorgott Jet. – Köztudott, hogy a Látást tartjuk a legfiatalabb képességnek, me sze ezeregyszáz-ezezkétszáz éve alakult ki. Nos, ez nem teljesen igaz. Abból, amit tudni l ehet, a Látás lehet az egyik legősibb gyógyítói képesség. A tanácsadó, a Látók Látója birtoko nagyobb erőt a Gyógyítók közül, s az ő ideje óta sem született nála tehetségesebb Látó. Sőt… ttek Látók, évezredeken át. Az ő tudása felölelte a leszármazottainak minden tudását, egyetle zpontosult mindaz a tudás, aminek a leszármazottaiban kellett volna kifejlődnie. Ezért v an az, hogy a Látás évezredekre elveszett. Aztán egyszer csak újra megjelent, de soha, még e gyetlen egyszer nem született olyan tehetséges Látó, mint a Látók Látója. Egyet kivéve. Szüle y Látó, aki örökölte a király tanácsadójának tehetségét, ezzel a legerősebb Gyógyítóvá téve ő kétség nem férhet hozzá. Nem vitatkozom. A hideg is kirázott. – Jet, könyörgöm, fejezd be… Nem akarok többet hallani, nem akarom…

– Sajnálom, Hel! – szólt lágyabb hangon. – Tudom, hogy ez így nagyon sok egyszerre, de muszáj mondanom! Bárcsak lenne egyszerűbb mód rá, de nincs… – Tegyük fel, hogy igazad van – mondta Jeremy. – Mondjuk, hogy minden így van, ahogy a jósla t mondja. Valami nem stimmel: én biztos, hogy nem a legerősebb Gyógyító vagyok, és ezt te is tudod.

– Még van időd, hogy azzá válj! – reagált azonnal Jet. – Még temérdek időd van… rengeteget fe Jeremy! Érted?

– Nem, nem értem, és nem is akarom érteni. Ez hülyeség. Sajnálom, Jet… de én ezt nem hiszem e

– Tudom, nem hiszel a sorsban – vágott vissza Jet nyugodt hangon. – Nem hiszed, hogy előre meg lehet írva, milyen feladatod van a világon. De az egy dolog, hogy te nem hiszel benne… attól még munkálkodhatnak olyan erők a világon, amelyekről nem tudsz, vagy nem vagy h jlandó tudomást venni róla. Ezt fogadd el, kérlek! Jeremy végigtúrt a haján. – Oké, ennyi elég. Ne mondj többet! Nagyon szépen kérlek.

– Ígérem, nem zúdítok rátok még több információt, csak még egy utolsót. Azért kellett ezt az otámiában megtudnom, azért kellett Faryalnak megosztania velem, mert minden ott gyökered zik, azon a helyen. Szó szerint. Faryal és Rayhan valószínűleg az utolsók a családjukból, aki ovább tudják adni ezeket a történeteket. Ők az utolsó leszármazottai a Látók Látójának. – Micsoda?! – hüledezett Angela.

– Egy családból származnak – bólintott Jet. – Ugyanaz a nemes vér csörgedezik az ereikben. Ra is nagyon erős Látó, de korántsem olyan erős, mint az őse volt valamikor. Megálmodta, hogy el t a Bírák ideje, hogy az ő életében fognak élni, és tudomást szerzett a hollétük felől. Ezért kell keresnie engem. Ezért jött el értem. Az ő feladatuk az volt, hogy átadják ezt a jóslato , hogy ti ketten felkészülhessetek arra, ami rátok vár. – Mi… mi vár ránk? – kérdeztem tőle értetlenül, szinte dühösen. – Megmondanád?

– A jóslat szerint csakis a Bírák tudják megállítani ezt a háborút… – Jet könyörögve nézett r ekem! Azt még el sem mondtam, hogy kerültem vissza ide Oregonba… Három nappal ezelőtt amer ikai katonák kerültek a vidékre, és megláttak, felismertek, hogy én szöktem el Rayhannal az o dalamon a reptérről. Átadtak a légierőnek, és ők pedig gondoskodtak arról, hogy hazajussak. D ayhan és Faryal… Őket elvitték, és emberrablás miatt gyanúsítják őket. Rettenetes… Emlékszem, katona fogta le Faryalt, ő még mindig a kezemet szorította, és könnyes szemmel csak azt kiál totta: „Mondd el nekik, tudniuk kell, rajtuk áll vagy bukik minden, tudniuk kell!” Jet lehorgasztotta a fejét, s mélyet sóhajtott. Angela megszorította a kezét. – Biztos jól vannak, ne aggódj!

– Nagyon sajnálom, hogy elfogták őket – szólt Jennifer –, és értékelem a fanatizmusukat a saj t, de…

– Ez nem fanatizmus! – kiáltott rá Jet. – Ez volt a feladatuk, hogy átadják a jóslatot! És az en is mindent meg fogok tenni azért, hogy rájöjjetek, mi az igazság! Be fog teljesedni, a saját szemetekkel fogjátok látni!

– Na jó, ez nekem már sok… – ásított Gregory, és egy szó nélkül megfordult, majd felment az e Képtelen voltam megszólalni. Olyan érzésem volt, mintha teljes testemben elzsibbadtam vo lna. Az egyetlen biztos pont, amibe kapaszkodhattam, az Jeremy keze volt. Jet és A

ngela felálltak, s követték Jennifert a konyhába. – Jet! – szólt hirtelen Jeremy. Az öccse gyorsan megfordult. – Örülök, hogy itthon vagy. – Én is – mosolyodott el, aztán eltűnt a konyhában. Ketten maradtunk a nappaliban Jeremyvel. Ketten, egymás kezét szorítva. – Minden rendben lesz. Nyugodj meg – hajtogatta. – Annyi… olyan sok kérdésem lenne… de még erőm sincs megfogalmazni őket – suttogtam.

– Egy a fontos: hogy együtt vagyunk. Nem érdekel semmiféle jóslat vagy mese addig, amíg nem lesz elég bizonyíték rá. Jet egy teljes hónapot töltött ennek a legendának a ködébe burkolózv oda, hogy beleszerelmesedett a gondolatba. Időt kell hagynunk neki, hogy visszaszo kjon közénk, és felvegye régi élete ritmusát. Meglátod, megnyugszik. De legalább itthon van! Belenéztem a kék szemébe.

– Annyi minden van, amiért szeretlek… de ebben a pillanatban azért vagyok a leghálásabb, mer t képes vagy félmondatokkal lenyugtatni a felkorbácsolt érzelmeimet. Köszönöm! – leheltem, mi Jeremy átkarolt, s elhalmozta a hajamat csókokkal. – Éhes vagy? – kérdezte. – Nem. Ezek után én már csak aludni akarok – morogtam.

Erre elmosolyodott, s felhúzott a kanapéról. Mielőtt bementünk volna a szobájába, inkább elen tem a kezét, és benyitottam a fürdőbe. Sokkal, de sokkal megkönnyebbültebben feküdtem be mellé az ágyba fél órával később. Ám hiába egnyugtatóan a derekamat, könnyen visszakúsztak hozzám az aggodalmas gondolataim. – Így képtelenség aludni… – morogtam. – Adjak altatót? – kuncogott Jeremy. Felültem az ágyban, s beletúrtam a hajamba.

– Túl sok mindent mondott… és túlságosan is homályos az egész. Akárhányszor idézem fel a mesé llanatban semmi értelme, a másikban pedig minden tökéletesen összeillik… De mondd, mégis mit e gondolnunk erről az egész jóslat dologról? – Fogalmam sincs. Legszívesebben nem foglalkoznék vele, de ezt nem lehet… Jet nem lesz kép es másról beszélni ezek után. Te jó ég, szegény Angie…

– Mi van, ha igaz? – néztem rá élesen. – Tegyük fel, hogy minden apró részlete igaz ennek a m kkor mi vagyunk a… Bírák, vagy mik.

– És az azt jelenti, hogy nincs rajtunk kívül még Boszorkány–Gyógyító páros. De azt is jelent – Hogy mi vagyunk a legerősebbek a fajtánkból – fejeztem be helyette. – És hogy nekünk kellene megállítani a több mint fél évezredes háborút – bólintott rá végül. Egyszerre nevettük el magunkat.

– Ennek semmi értelme! Nem lehet, hogy Jetet telenyomták valami közel-keleti kábítószerrel, é sak képzelte az egészet? Vagy… várj csak, azt mondta, hetekig azon a fura pisztrángon élt!

– Nem, hidd el, minden megtörtént, amit mesélt. Eszméletlen élmények cikáznak a lelkében… tis var az egész. Ha ránézek, az elmúlt egy hónap egy-egy jelenetét látom… amint ott ül a tűznél el, amint az ékírást tanulja, amint felfogja, mit is jelent a jóslat… Egyfolytában ezek járna a fejében, és ettől folyamatosan izgatott. Sokáig hallgattam. A csend ismét aggodalommal töltött el. Jeremy magához vont, mikor már nem bírta tovább az érzést, hogy egyfolytában összeugrik a gyomrom.

– Egyszer te is meséltél nekem egy ősi regét… egy mesét, amely szájról szájra terjedt – sutto onyos Gyógyítókról. – Ez még nem garancia arra, hogy minden mesében hinni kell – felelt halkan.

– Nem is akarok benne hinni… én nem akarok a legerősebb Boszorkány lenni, és nem akarok semm iféle vezető lenni. Háborúba meg végképp nem akarok menni. Én azért vagyok Boszorkány, hogy t erethesselek, semmi másért, Jeremy. Erősen magához szorított. Nem tudtam, mikor aludt el. Azt sem tudtam, hogy érzi-e, hogy én még az éjszaka közepén is nagyon éberen néztem a szemközti falat.

Egy madárka éles csicsergése ébresztett fel. Ott álldogált az ablakpárkányon, s szüntelenül d Elmosolyodtam a hangján. Ahogy fellendültem az ágyon, záporesőként zúdultak rám a tegnapi eml Egy bizonyos jóslat, ami a Boszorkányok Bírájává akart volna koronázni. Mekkora hülyeség!

A madárka kitartóan énekelt, egyre színesebben trillázva. Próbáltam úgy felkelni az ágyból, h emyt ne ébresszem fel. Lábujjhegyen közelítettem a madár felé, azt kívántam, bárcsak ne repül Eszembe jutott az a téli kirándulásunk, amikor az Elk folyónál töltöttünk el egy napot Jeremy , s ő úgy megbabonázott egy madarat, hogy az a közelemben maradt, csupán azért, mert tetszet t nekem. Ördögi mosolyra húztam a szám. Ha most azonnal felébresztem, elég gyorsak lehetünk a hoz, hogy ne repüljön el a kismadár… Visszakúsztam mellé az ágyba, s egy apró csókot leheltem a homlokára. – Ébredj, egyetlen angyalom! – suttogtam. Megcirógattam az arcát, s közben visszapillantottam a madárkára: még mindig itt csicsergett.

– Jeremy, ébresztő! – kuncogtam. – Ne tégy úgy, mintha nem hallanál, ördögien önző tervem tám ! Az ajkán is megcsókoltam, de erre se reagált. – Győzd meg a vendégünket, hogy ne repüljön el, kérlek! – susogtam bájologva. Még csak egy morgásra se méltatott. Óvatosan megráztam a vállait. – Jeremy! – nevettem. – Ébresztő! Lefagyott az arcomról a mosoly. Még erősebben megráztam a vállait, s az arcára tettem a keze m. Semmi. Még a szemhéját se mozdította meg.

– Édesem… ébredj fel! Hallasz? Jeremy! – A nyaki ütőerére tettem a kezem, de nem észleltem se urcsaságot a vérkeringésében. Az aggodalomtól megráztam a vállait, de nem emelte fel a szemhé

– Uramisten… – suttogtam, majd azonnal felugrottam az ágyról és kirontottam az ajtón. Már a f osóról Jenniferért kiáltottam, aki végül a konyhából bukkant elő. – Mi van? Jesszus, de fehér vagy…

– Nem tudom felébreszteni, nem megy, próbáltam… próbáltam szólongatni, próbáltam felrázni, de

udom, mi történik…

Egy szó nélkül megindult a szobánk felé. Mikor leült az ágyra, ő is megvizsgálta Jeremy pulzu jd a homlokára tette a kezét. – Alszik… – Jen, azt én is látom, de miért nem ébred fel?! – nyöszörögtem.

– Mert alszik – jelentette ki halkan, s közelebb hajolt az öccse arcához. – Lassú hullámú fáz an, könnyen fel kéne ébrednie… Jeremy! – szólt, s ő is óvatosan megrázta a vállát. – Ne aggód csak alszik! Fel fog ébredni. Csak adj neki egy kis időt, és hívj fel, ha felébredt. Mindjár t indulok a kórházba… – Jól van, oké… – feleltem, s becsuktam Jennifer után az ajtót.

A kismadár már nem volt ott a párkányon. Visszaültem Jeremy mellé, s megsimogattam a haját. M glepetésemre átfordult a másik oldalára. – Jeremy! – ragadtam meg az alkalmat. – Hallasz?

Nem ébredt fel. Mélyen, aggodalmasan sóhajtottam. Egy teljes órán át nem mozdultam mellőle. C ak akkor keltem fel és öltöztem fel, mikor láttam, hogy a szemhéja alatt gyors ütemben kezde tt el mozogni a szemgolyója. Álmodott.

Megreggeliztem, aztán visszatértem a szobába őrizni az álmát. A kezembe vettem egy könyvet, d hiába lapozgattam, nem tudtam odafigyelni: minden tizedik másodpercben feltekintget tem az alvó angyalomra. Lehetséges, hogy ennyire fáradt legyen?

Ebéd után már Jet és Angela is bejöttek hozzám. Angela aggódva figyelte Jeremyt, s megpróbált szorítani a kezét, de semmi sem történt. Jet szótlanul ült az ágyon. – Csak… nagyon fáradt – mondtam halvány hangon, mikor Angeláék uzsonnázni készültek. – Persze… igen… – küldött felém egy mosolyt Angela.

Mikor rám csukta az ajtót, tehetetlenségemben leroskadtam a székre a számítógép elé, s akárho róbáltam küzdeni ellene, elszorult a torkom a gyülekező könnyeimtől. Voltak már olyan pillana nk, amikor Jeremy a puszta rosszullétem, egy idegességemben keletkezett görcs miatt képe s volt felébredni mellettem. Akkor most miért nem?

Délután negyed hatkor levettem a hetedik könyvet is a polcról. Csak a fejezetcímeket olvas tam el, és úgy lapoztam végig az összes regényt, hogy csupán a lapszámozást néztem. Most éppe gatha Christie kötet került a kezembe. Első fejezet… az ötödik oldalon.

Majdnem kiesett a könyv a kezemből, mikor meghallottam a takaró és a lepedő ismerős súrlódásá egy mély mordulást, amely egy egész jégkorszakot olvasztott le a szívemről. Odaszaladtam hozzá, de türelmesen megvártam, amíg kinyitja a szemét. Az arcvonásai kisimulta k, s a szeme kékje tisztán csillogott a halvány fényben. – Szia! Tudod te, hogy mennyi az idő? Mindjárt beesteledik! Aludtál vagy tizenhat órát!

Összeráncolta a szemöldökét, s lassan felült. Aztán csak nézett maga elé, s vonásai egyre mél vetettek. – Jól vagy?

– Persze – felelt halkan, majd finoman megköszörülte a torkát. – Kell… kell egy térkép. Sok t !

Azt se tudtam, mit mondjak. Jeremy felpattant az ágyról, a szekrényeihez rohant, és villám gyorsan átöltözött. Aztán kihúzta az asztala felső fiókját, és beletúrt. – Szerintem… enned kéne… – motyogtam. – Később. Kivett pár tollat a fiókjából, és kiviharzott az ajtón. – Jeremy, várj! – kiáltottam, s azonnal utána rohantam. A nappalit üresen találta, ezért felkiáltott az emeletre: – Jet, Angela, gyertek le! Hol van Greg? – kérdezte tőlem.

– Jelen – hallottam bátyám hangját a konyhából. – Ennyire kialudtad magad? Ne pörögj ezerrel, yugi… – címezte Jeremynek. – Gyertek le a nagyterembe, azonnal! Hozd Jetéket is! Gyere! – hadarta egy másodperc ala tt, s kézen ragadott. – Állj le, megmondanád, mi ez az egész? – kérdeztem aggodalmasan. – Biztos, hogy jól vagy? – Tökéletesen. Csak… a fenébe, el fogom felejteni, tuti elfelejtem… – magyarázott magának, s le-lehunyta a szemét. – Álmodtál valamiről? Miről? Mi történt?

Válaszul megrázta a fejét. Ekkorra már leértünk a csigalépcsőn, és a halvány fénnyel megvilág útvesztőjét róttuk. Egy percre sem engedte el a kezem, s csak vonszolt maga után, egészen a ddig, amíg be nem nyitott a nagy könyvtárterembe, s fel nem kapcsolta a villanyt. Szin te nekirontott a leghátsó könyvespolcnak.

– Gyere, segíts! – szólt, s amikor odaértem, máris a kezembe nyomott egy halom papírtekercset Sárgák voltak, és súlyosak. Ekkor toppantak be a többiek. Angela és Jet egymást felváltva kérdezgették Jeremyt, mi folyi k itt, de ő meg sem hallotta őket. Sorra terítette ki az óriástekercseket a hosszú asztalra: térképek voltak.

– Szóval volt egy… közel tizenhat órás álmom – kezdett végre a magyarázatba. – Oké, nem tizen nem minden alvási szakaszban álmodsz… Fogd le! Tartsd meg így, hogy ne gördüljön vissza! – sz etnek, amikor az utolsó, Afrikát ábrázoló térképet is elhelyezte az asztalon. – És? Miről álmodtál? – kérdezte Angela.

Feleslegesen tette fel a kérdést: olyan érzésem volt, mintha Jeremy teljesen kizárta volna a külvilágot, és még mindig az álmaiban úszna. Magához vette a magával hozott fekete és piro lakat, és elkezdte sorjában kitöltögetni a térképeket. Gyakran hunyta le a szemét, hogy fel t djon idézni egy-egy részletet. Elámultam azon, amit művelt: apró pontokkal, jegyzetekkel lát ta el a régi, sárgás lapokat. Miután ezt befejezte Afrika és Ausztrália térképével, Európára figyelme. Egy másodpercre sem nézett fel ránk.

– Ha a felmenőink látnák, mit művelsz ezekkel a legalább száz éves lapokkal… – jegyezte meg h et. – Minden rendben, Jeremy? – kérdezte óvatosan Angela.

– Szóval ez a te művészeted? – vonta fel a szemöldökét Gregory, egy almát rágcsálva. – Valaho

Ez akar lenni a poszt posztmodern?

Mikor láttam, hogy hamarosan készen lesz a Skandináv térség megjelölésével is, azonnal az orr lé toltam Ázsia térképét. Egy pillanatra rám nézett, elmotyogott egy köszönömöt, aztán dolgoz egfigyeltem, hogy a fekete színből sokkal többet használ. Mikor már Amerikán dolgozott, vala melyest csillapodott az izgatottsága, és hajlandó volt ránk emelni a tekintetét.

– Ezt gyorsan le kellett írnom, mielőtt akár egy apró dolgot is elfelejtenék… bocs, hogy… de záj volt. Szóval elég életszerű és mély indikációim voltak. Rengeteg… összesen annyi, ahány p tam most. Ezért alhattam ilyen sokáig, mert… hoppá, majdnem elfelejtettem – nevetett, s Am erika térképén Oregon déli részét is megjelölte piros és fekete színnel. – Idő kellett ezekne ak, hogy mindegyiket felfogjam, és térben el tudjam helyezni. Ez, amit itt láttok… – végigte kintett az óriási, telefirkált lapokon – a világon élő összes Boszorkány és Gyógyító tartózko indegyik itt van, egytől egyig. Hosszú órákon keresztül szívtam magamba álmomban a tudnivalók róluk – mondta, s végre ledobta a tollakat az asztalra. Mélyet sóhajtott, majd ráült az aszta ra. – Nem volt egyszerű… Jet volt az, aki egy percnyi csend után először meg tudott szólalni: – Nem mondod komolyan… – vigyorgott. – De – bólintott Jeremy gondterhelten. Jet felvillanyozódott. Fülig ért a szája, megcsillantak a szemei. Izgatottságában a levegőbe okszolt az öklével. – Igen! Igen! Én megmondtam! Ez az! Én megmondtam! – Jet, fogalmam sincs, mit higgyek. Én csak… lerajzoltam, amit…

Az öccse látszólag képtelen volt választ adni Jeremynek. Túl boldog volt. Ide-oda járt a teki tete a térképeken. – Mit jelentsen ez? – kérdeztem Jeremytől.

– Ne kérdezd… – mormolta az válaszul. – Annyi biztos, hogy van egy csomó információm a földön yi fajtánkbéliről… Csak nem tudom, miért. Jet tágra nyílt szemekkel bámult rá. – Nem tudod? Nem tudod?! – kérdezte nevetve. – Oké, mindenki nyugodjon le! – szólalt meg Gregory, majd Jeremyre nézett. – Most akkor mi a fene van? Miket tudsz? Jeremy maga felé fordította Amerika térképét.

– Itt vagyunk mi – mutatott az oregoni pöttyökre. – A fekete a Gyógyítók jele, a Boszorkányok sak. Oregonban csak mi öten vagyunk jelenleg. Los Angelesben vannak nyolcan, mind Gyógyító. A Boszorkányok… igen, inkább a déli államokban vannak. Bár egész Floridában most cs kaöcsétek maradt egyedül. – Rick? – kérdezte Gregory. – Tudsz Rickről? Jeremy bólintott.

– Aztán… a keleti parton is inkább Gyógyítók vannak, egyedül New Yorkban vannak több mint szá tin-Amerikában van néhány Boszorkány, és… Ausztráliában is vannak, de inkább csak Földboszork rópa és Afrika nagyon vegyes. Németországban elszórva, rengeteg régi Gyógyító család él. A sk eteken és Közép-Európában is szinte csak Boszorkányok vannak. Sok Gyógyító van francia földön

országban is. De a legdurvább… Ázsia – jelentette ki, s maga elé húzta a legnagyobb térképet. jel-nappal dúlnak a harcok. Kíméletlen az öldöklés… A kolóniák és a nagyobb családok könnyen hegyláncolatok között vagy a fennsíkokon. Ott inkább ez a jellemző, a városokban kevesen éln Álmomban gyakorta láttam azt is, hogy… hogyan végeznek ki egy Boszorkányt – sóhajtott mélyet – És… és… há… megközelítőleg hányan… vannak? – kérdeztem döbbenten.

Jeremy leugrott az asztalról, s a derekam köré fonta a karját, hogy megnyugtasson. – Valam ivel több, mint ötezer Gyógyító lehet a földön. Ezzel szemben a Boszorkányok száma… alig… ali ötszázat. – Micsoda?! – kiáltottuk egyszerre Angelával. Jeremy bólintott. – Az lehetetlen! – nevetett Angela. – Akkor… hogyhogy egyáltalán még élnek Boszorkányok?

– Kiegyenlített a küzdelem, drágám – szólt Jet, Ázsia térképének tanulmányozása közben. – Hid – Oké… hát ez gyönyörű eredmény, szépen összeálmodtad mindezt Jeremy – jegyezte meg Gregory. an veszed, hogy ezek megbízható tények?Jet feltekintett Gregoryra. – Hogy vagy képes ezt… talán nem hiszel neki? – Mivel rengeteg a bizonyíték rá… – Például az unokaöcséd Miamiban? – mutatott a térképre Floridánál. – Vagy… tessék! Ott van! ia déli része… ott vannak! – Jet hirtelen Jeremyre nézett. – Ugye, jól vannak? Mit láttál? Jeremy kelletlenül válaszolt. – Mind… mindketten elszöktek a fogságból, és jelenleg a sivatagban bujkálnak. – A sivatagban? – kérdezte Jet összetörten. – De… de… – Két adat, amit be tudtál azonosítani, és beszínezni a térképen – vágott a szavába Gregory. van?

Akkor lett elegem. A bátyám most már megérdemelte, hogy a felgyülemlett feszültséget rajta ve essem le.

– Fogd már be! – kiáltottam rá. – Egyáltalán, mit keres most ebben a teremben egy szkeptikus egőboszorkány? Fulladj meg az almádtól, vagy menj és tegyél egy kört odakint! Csak egy percre fogd már be, könyörgöm! – követeltem, aztán igyekeztem lenyugodni, amint Jeremyhez fordultam. Három ikerboszorkány. Los Angelesben találkoztam velük. Szőkés hajuk van, eléggé megviseltek… Jeremy teljes megrökönyödésemre bólintott. – Igen, tudok róluk. Már nem Los Angelesben vannak, hanem Brazíliában. – Hogy micsoda? – Földboszorkányok mind a hárman, jól emlékszem rájuk. Sajnos a fejükbe szállt a hatalmuk… A földeken találták meg az otthonukat, méghozzá úgy, hogy a gazdákat fosztogatják, elszórják a am egy-két képet arról, amit művelnek. Tágra nyílt szemekkel néztem rá, és megcsóváltam a fejem.

– Ezt az Anyatermészet megbosszulja… – sóhajtottam mélyet. – Pedig én segíteni akartam nekik. ndani, hogyan tarthatják kordában a képességüket…

– Jeremy… Megfordultam Jet gyenge hangjára. Az asztalon ült, teljesen összetörten.

– Elég… elég nagy a valószínűsége, hogy… hogy Rayhan és Faryal nem élik túl ezt a menekülési gyot, miután kimondta. – Arra tették fel az életüket, hogy átadják nektek, amit tudnotok kell magatokról. A… a jóslat szerint csak egyetlen olyan pár létezik, akik képesek szeretni egymás az ellentét ellenére. Fogadjátok el, könyörgöm! – nézett fel ránk, s kicsordultak a könnyei. nak… odavesznek ott kint a sivatagban, és mindezt miért? Azért, hogy ti hitetlenül fogadja tok egy ősi legendát? Gondoljátok végig… annyi jó származott már a kapcsolatotokból… miért ol lképzelni, hogy van valami feladatotok is ezen a világon? Itt van előttünk minden, az ég s zerelmére! – mutatott a teleírt térképekre. – A tudatalattidat sokkolta a tegnapi mesém, és e ett belőle. Kell ennél több magyarázat arra, hogy te vagy az a Gyógyító, aki idővel majd olya rőt fog birtokolni, mint a Látók Látója? De ha még több bizonyíték kell, utazzátok be a földe ssátok ki a többi Boszorkányt… egytől… egyig… képes-e valamelyikük is bánni egyszerre két ele ez kell… hogy higgyetek a jóslatban, felőlem akár holnap is indulhatunk!

Angela átölelte Jetet, s próbálta letörölni a könnyeit. Kézen ragadta, és kivezette a terembő Gregorytól csak egy hümmögésre telt. – Igen, Greg? – néztem rá kimért nyugalommal. Felkapta a fejét.

– Ja, nekem is kommentálnom kéne a dolgot? Kösz nem, inkább teszek egy kört – mosolygott álsz . – Ja, és… Jet hazajött. És nemsokára mi is indulunk haza, Helena. – Sarkon fordult, és csap mögötte az ajtó. Számoltam a kikövezett labirintus falain visszaverődő lépteit. Lehunytam a szemem. Azt aka rtam, hogy megálljon az idő. Itt, most, azonnal, és képes legyek szépen lassan átgondolni mi ndent. Mindent. Még a bátyám utolsó, fenyegető megjegyzését is. Az egész életemet.

– Készülj fel rá, hogy közel vagyok ahhoz, hogy elájuljak – jött ki az elhalt hangom a torkom – Információ-túladagolás miatt.

– Igenis, kész vagyok rá – hallottam Jeremy mosolygó hangját. Képtelen voltam megérteni, hogy képes vidámságot erőltetni magára. – De mielőtt még elvesztenéd az eszméletedet, van egy dolo meg kell beszélnünk. – Csak egy? – vontam fel a szemöldökömet.

Amerika térképét böngészte. Rábökött egy pontra az Egyesül Államok északkeleti csücskénél, s terület teli volt fekete és piros színnel, s az Atlanti-óceánban úszva ott láttam mellette eg apró jegyzetet: „Salem. Nagy gáz.” – Ez mit jelent? – néztem rá.

– Azt, hogy nagy gubanc van Salemben, a boszorkányperekről híres városban. Álmomban sokáig id em Salem felett. A perek óta ezen a vidéken folyamatos a háború. Ugyanolyan hadiállapot va n, mint Ázsia keleti részein, vagy Egyiptomban. Hosszú évtizedek óta itt minden Gyógyító- és rkányivadékot harcra képeznek ki. Egymást ölik, ki tudja, mióta… – Ez az egyetlen háborús terület az Államokban? – kérdeztem homlokráncolva.

– Igen, egyelőre – bólintott. – És... fura érzésem van ezzel kapcsolatban. Nem tudom megfogal ni. Lehet, hogy tényleg túl sokáig álmodtam erről a helyről. – Mit tudunk tenni ellene? – suttogtam, mert igazából ki se akartam mondani.

– Nem tudom – válaszolt ő is ugyanolyan bizonytalan hangon. – Nem tudom, mi lesz… csak azt t udom, hogy hirtelen szakadt rám ez a rengeteg öldöklés és… mindent láttam, Hel. Rettenetes do gokat. Ez a harc elevenebb, mint valaha volt. És nem akarom megvárni, mi lesz akkor, ha ide is elér… ha az egyik fél előnyt szerez, és globális méretű háborút indít majd a másik or sehol sem vagyunk biztonságban – suttogta.

Időt… valaki adjon időt, könyörgöm! Csak egy kicsit álljanak meg a homokórában pergő szemcsék y kicsit tudjam legyőzni a gravitációt! Leroskadtam a kőre. Nem ájultam el, Jeremy felesle gesen kapott utánam. A tenyerembe temettem az arcomat. – Hogy jutottunk idáig? – kérdeztem keservesen. – Egy… egy évvel ezelőtt még csak arról volt szeretjük egymást, és hogy… hogy… nem lehetne csak… csak… visszaforgatni az időt?

– Nézz rám! – utasított lágy hangon Jeremy, s elvette a kezemet az arcom elől. Letörölte a sz láimba kapaszkodó könnycseppeket, mielőtt az arcomra hullhattak volna. – Szeretlek! Csak e z számít.

Újabb könnyek gyülekeztek a szememben, annyira őszinte és komoly volt a tekintete. Az ajka imhoz hajolt, s hirtelen, forrón megcsókolt. Átöleltem, szorosan kapaszkodtam a pólójába és a jába, s igyekeztem úgy visszacsókolni, hogy elhitethessem saját magammal, így talán meg lehe t állítani az időt. – Meg fogsz fagyni… – leheltem, mikor már a nyakamat csókolgatta. Erre felpattant mellőlem, s felhúzott magával. Felemelt a derekamnál fogva, s ráültetett az asztalra a térképek mellé, aztán felmászott mellém, s térdre ereszkedve csókolgatott tovább. tlen vadság, hirtelen kelt szenvedély volt a mozdulataiban. – Gyújts tüzet, de azonnal! – lehelte az ajkaimra, s már csókolt is tovább. – Én nem tágítok z enyém nem leszel, most rögtön! Egy irtózatosan makacs Ravennel van dolgom, nekem ez a sors jutott. Mit kell ilyen kor tenni? Amit ő mond…

Kieresztettem egy narancssárga lánggömböt a bal tenyeremből, s még kettőt küldtem utána. Prób koncentrálni, amíg Jeremy csókolgatott, s addig néztem a narancsos tűzgömböket, míg háromszö lakultak felettünk. Megnagyobbítottam őket, hogy még több hőt adjanak, de aztán már le kellet unynom a szemem, mert Jeremy csókjai a kulcscsontomon teljesen elgyengítettek. – Elég meleg? – leheltem. – Tökéletes. Csak gondoskodj majd a lila színről is, kérlek… – Mindent én csinálok… – rebegtem, mikor a mellkasomra vándoroltak az ajkai. – Azért ez nem teljesen igaz – nevetett. Átfutott az agyamon, hogy Jeremy több mint tizenhat órát aludt. Örömmel fogom engedni neki, hogy kibontakozzon, ha ilyen kipihent és erővel teli volt. És igenis együtt megállítjuk az i dőt.

Kopogtattam Jet résre nyitott ajtaján, s beléptem a szobájába. Angela már hazament, mert az apja nagyon ideges lett, hogy tegnap egy szó nélkül jött el. Jetet az íróasztalánál ülve talá gy halom koszos papír fölé görnyedve. Halkan megköszörültem a torkomat. Jet összerezzent. – Szia – mosolyogtam. – Szi… szia – küldött felém egy apró mosolyt, s visszafordult a munkájához.

A papírokat számomra ismeretlen betűkkel írták tele. Jet előtt egy sárga jegyzetblokk feküdt, elybe folyamatosan körmölt az esti, halvány fényben. Felkapcsoltam a lámpáját. – Így talán jobb lesz – jegyeztem meg halkan. – Kösz – motyogta. – Ez nem angol – ráncoltam össze a szemöldökömet az írása láttán.

– Nem… ósumérról kell sumérra, aztán ráolvasói nyelvre, aztán pedig angolra fordítani. Így ne a tartalmat. Ne kérdezd… Inkább leültem a kanapéjára. Hiába vártam, hogy abbahagyja a munkát és rám figyeljen, ez nem eg. – Sikerült visszarázódnod valamennyire? Kezd kupi lenni a szobádban, szóval gondolom, igen – róbáltam nevetni. – Aha, kicsit. Mélyet sóhajtottam. Ez nem lesz egyszerű… – Mit csináltatok olyan sokáig lent az alagsorban? Nemrég jöttetek fel. – Ööö… mi… csak… szóval átnéztük, hol vannak háborús területek, megbeszéltünk pár dolgot. Bólintott. Izzadt a tenyerem. Valahol el kell kezdeni… – Jet! Te mit vársz tőlünk? Ahogy kiejtettem a számon, azonnal letette a tollat, s szembefordult velem. – Először is el kellene fogadnotok, kik vagytok. Aztán meg kidolgozni egy stratégiát. – Mire? Miféle stratégiát? – Kétségbeesetten néztem rá. Végre felkelt az asztaltól, s mellém ült. – Még nem tudom. De annyi biztos, hogy te a két elemeddel sokat tehetsz az öldöklések ellen. – Persze, sokat… például Gyógyítókat ölni? Így akarod te lezárni ezt a háborút? – Hel, én csak annyit mondtam, hogy…

– Félek, Jet! – tört ki belőlem. – Mégis mit vársz tőlem? Nem akarom ezt az egészet… nem akar Mélyet sóhajtott, az állát letette a felhúzott térdeire, s a gondolataiba burkolózott. – A suliban kellene felzárkóznod, nem pedig jóslatokat fordítgatni – jelentettem ki. Bólintott. Én viszont képtelen voltam csendben maradni.

– Három hete meglőttem magam. Úgy terveztem, hogy megölöm azt, aki bántotta Jeremyt, de ehely tt magamat lőttem meg. Kellett az érzés, szenvedni akartam. Teljesen elment az eszem… Csak úgy kijött belőlem. Jet tágra nyílt szemekkel nézett fel rám. – De ugye… nem lett semmi bajod? – rebegte.

Megráztam a fejem. Én is felhúztam a térdeimet az állam alá, s üveges tekintettel meredtem el

. Jet kibontotta a kezeimet a térdemről, s szorosan átölelt. Lehunytam a szemem, s úgy szo rítottam magamhoz, ahogy csak tudtam. – Annyira hiányoztál! – leheltem a fülébe. – Hiányzott ebből a házból a józan ész… Nem felelt, csak simogatta a hajamat. Csak akkor szólalt meg, miután percek múlva elen gedett.

– Re… remélem, hogy… hogy nem haragszol azért, mert ilyen… ilyen gondokat hoztam magammal – m ndta csendesen. – Én csak félek, Jet. És… Gregory is el akar vinni innen. – Én is küzdeni fogok érted, nemcsak Jeremy, ezt jobb, ha tudod. Hálásan elmosolyodtam. – Csak tudod, szeretem Greget, a bátyám, közel áll hozzám… de haza akar vinni. – Neked itt az otthonod, Hel – jelentette ki. Mélyet sóhajtottam. Jet sem ismerte a szüleit, úgy, ahogy én sem. Nem voltam biztos benne, hogy ebben a kérdésben feltétlenül rá kell hallgatnom. – Akarsz egy esti mesét hallani? – Hogy? – vontam fel a szemöldököm. – Az egyik jóslat a sok közül – húzta mosolyra a száját. – Nagyon érdekesnek találtam. A Víz – Jesszus… – nevettem el magam.

– Szóval… a Látók Látójának nagyon mély, életszerű látomásai voltak. Megjegyzem, valóban ez k Jeremyben. Tehát… ez a látomás Spanyolország területén játszódik, a tengernél, egy kis kikötő nyék leggazdagabb kereskedője volt a városvezető, ő határozta meg a kereskedelem menetét, a v s életét. Minden hatalom az ő kezében összpontosult. Két gyereke volt: egy fia és egy fiatala b lánya. Az anyjuk meghalt, vízbe fúlt. Ez a férfi rettenetesen bánt a gyerekeivel, dolgoz tatta őket, verte őket, a rabszolgáiként tartotta őket. Az a szóbeszéd járta a környéken, hog a felesége halálába, ezért tette ezt a gyerekeivel. A lényeg, hogy egyszer kivitte a gyer ekeit a kikötőbe, azért, hogy segítsenek felrakodni a termést a hajókra. A fiú sokkal többet gozott, s nagyon fáradt volt már, mindene fájt. A húga megsajnálta, és sírva könyörgött az ap gy hadd cipekedjen ő helyette. Persze az apa nem engedte. A lány mérgében nekirontott, e lkezdte püfölni, de nem sokat ért vele. Szegény kislányt összevissza verte az apja. A bátyját fogták az emberei, nem tudott segíteni a húgának. A jóslat szerint a kislány a kikötő deszkái t, némán tűrte a verést, s közben a könnyei belehulltak az óceánba. Ekkor furcsa dolog történ kiemelkedett egy kék árnyalatú, szikrázó fénycsík, és egyszerűen… beleszállt a lányba.

Az apja abbahagyta a verést, mert a lányt így egy csillogó, kékes sziluett vette körül. Minth az aurája vált volna láthatóvá. Tudod, mi történt? A víz. A víz volt. Valahogy… a víz lelke. sajnálta a kislányt, és különleges erővel ajándékozta meg. Ettől kezdve úgy tudta irányítani hogy ezzel megbénította az apja kereskedelmi hatalmát. Földönfutó senkivé tette az apját, ő p a bátyjával elmenekült egy másik faluba. Ott befogadták őket. Ahogy teltek-múltak az évek, a rekek felnőttek, s bejárták az országot. A lány okosan használta fel az ajándékot, amit kapot megáldotta a termőföldeket, és segített a gazdáknak a vízáldásban. Híre ment az egész országb megjelent, istennőként tisztelték. Elnevezték a Víz Tündérének. A bátyja mindenhova elvitte, csak szorított a szükség. Meggyógyította a földeket, átadta a természet szeretetét az emberek De egy nap visszatért abba a kikötőbe, és megkérdezte a víztől: „Hogyan lehetek még erősebb? szeretnék segíteni az embereken, a földeken!” A víz lelke, hangja megsúgta neki a választ: me jen el egy vak öregemberhez, ő megmondja, mit kell tenni. A lány felkereste az öreget, a ki egy zord barlangban élt. Megmutatta neki, amire szüksége volt: beszélt neki az Anyate

rmészet alkotó egységeiről, az univerzumról, arról, hogyan lett a Föld, hogyan változott, mil elemekből alakult ki rajta az élet … A lányban nem volt hatalomvágy, mikor arra kérte az öre et, mutassa meg neki, hogyan lehet az övé a természet minden ereje. Csak segíteni akart. Az öreg ott, a barlangjában, egy különleges rituálé keretében felruházta a lányt a szükséges nnantól kezdve határtalan lett az ereje. Bejárta az egész világot, és szeretettel halmozott el mindent, amerre csak járt. Áldás született a lába nyomában. Az ember és a természet között is létező minden szeretet, kötődés és egyensúly az ő lényében összpontosult. Legalábbis… a j A Látók Látója ezt előre tudta. Teljesen letaglózott a meséjével. – Ez… nagyon érdekes volt. Van valóságalapja? – mosolyodtam el. Jet is elmosolyodott, és bólintott.

– Tudod, hogy miért látta ezt előre a Látó? Mert… ez a lány, a Víz Tündére volt az első, a le szorkány a földön. – Micsoda?

– Méghozzá mind a négy elemmel meg volt áldva. Amikor azt emlegeted, hogy az „alkotód”, akkor bb, ha tudod, hogy valószínűleg róla van szó. Ő volt maga az Anyatermészet! A négy elem birto csak jót tett az emberekkel.

– Ez az, ami hibádzik, Jet – csóváltam a fejem. – Az én alkotóm szeret, de kegyetlen is. Ez a is csak belőle született… nem volt egyenlő vele. Szerintem ez nagyon fontos különbség.

– Lehet, hogy igazad van, nem tudom. Csak szerettem volna, ha tudsz róla. Az már rajta d áll, hogy elhiszed-e. Szóval a történet szerint a boszorkányüldözések előtt is léteztek Bos . Viszont a természet nagyon ritkán ajándékoz meg valakit ilyen képességekkel. – Ez igaz… – suttogtam. – Hel – lehelte Jet –, nem véletlenül kaptad meg a vizet, jobb, ha tudod. – Azt hittem, az esti mesével el akarod terelni a figyelmemet. – Én csak azt mondom: tisztában vagy vele, hogy milyen erős vagy, Hel! Tudod, érzed. Két ele m tombol benned! Nem tudod megtagadni saját magadtól az igazságot. Nem tudod megtagadn i, aki vagy. – Ki vagyok, Jet? – néztem rá élesen. – Megmondanád? Tizenkilenc éve keresem a választ. Mosolyra húzta a száját, s lágyan megsimogatta az arcomat.

– Olyasvalaki vagy, akiben nem mindennapi, ősi erő lakozik. Hagyd, hogy érvényesüljön, hisz k kézzel nyújtom feléd a magyarázatot! Könyörgőn, de egyben mosolyogva nézett rám. El kellett nekem is mosolyodnom, örömömben. – Annyira hiányoztál! Újra a karjaiban voltam, s olyan szorosan öleltük egymást, ahogy csak lehetett. Elhalmoz tam apró csókokkal a fekete haját. Egy ideig még ott maradtam nála, amíg megmutatta, milyen módszerrel fordítja a szövegeket, d e amikor már beleszédültem a négy különböző nyelvbe, gyorsan ágyba parancsoltam, és kimentem Átszeltem az emeleti folyosót, de megtorpantam a legfelső lépcsőfokon. Érdekes hangokat hall ottam felszűrődni odalentről:

– Mondd, felfogod, hogy miket ejtesz ki a szádon? Néha gondolkodnod is kellene, mielőtt… – Nem viccelek, Jennifer. Te is tudod, hogy ez véresen komoly dolog. Neked is volt e gy megérzésed anno, amiért nem tetszett, hogy együtt vannak. Előbb vagy utóbb bántani fogják mást, méghozzá nagyon súlyosan. Nem akarom megvárni… Nekünk semmi keresnivalónk itt. Ott van miban egy… – Igen, tudom, mi van Miamiban, elmondtad már ezerszer! Elegem van belőle! – Ez a legkevésbé sem izgat. Egy biztos: két napon belül indulok. Semmit nem tudsz mondani , ami megváltoztatja ezt a döntést. És a húgomat is viszem magammal. Két nap bőven elég lesz a, hogy meggyőzzem, hidd el!

– És… és… mi van azzal, amit tegnap mondtál nekem? Megmagyaráznád? Ne, ne a padlót nézd, nézz be, Greg! Mi van azzal, amit tegnap mondtál? – Semmi nincs vele. Az nem fog változni, Jennifer. De én akkor is elmegyek innen két nap múlva. – Te szemétláda… – Sajnálom, hidd el, tényleg sajnálom, de meg kell értened, hogy bizonyos áldozatokat meg ke ll hoznom, mert… – Ha van szíved, Gregory… akkor nem fejezed be ezt a mondatot. Ez volt az utolsó, rideg szó, amit Jennifertől hallottam. Aztán csapódott egy ajtó, valószínűleg az ő ajtaja. 12. Hurrikán „Tell me would you kill to save a life?

Tell me would you kill to prove you’re right?

Crash, crash, burn, let it all burn

This hurricane’s chasing us all underground…”

(Thirty Seconds to Mars ft. Kanye West –

Hurricane)

– Nem fogom hagyni, hogy még egyszer elvigyen innen. Számíthatsz rám. Nem mész innen sehova. Tudom, hogy látni szeretnéd a szüleidet, és ők is látni akarnak, de ha tizenkilenc éven át n láttátok egymást, egy kicsit még tudtok várni. Épp elég dolog van, amiket még át kell gondoln

– Ezt mondd meg a bátyámnak, drágám – feleltem Jeremy kijelentésére. – Megmondtam, ő vándorlé d egy helyben maradni sokáig. Holnap elmegy. Leroskadt az ágyra, s a tekintete a szőnyeg egyetlen pontjára tévedt, arra meredt. – Beszélnem kell Jenniferrel. Letérdeltem elé, s összekulcsoltam a kezünket. – Nem, neked csak Gregoryval kell beszélned! Könyörgöm! Te tudsz rá hatni, meg tudod győzni, udsz olyan érveket hozni, amelyek… – És közben túrjam fel a lelkét, hogy felejtse el a szándékát, igaz? – húzta össze a szemét. a bátyádat, csak azért, hogy nekünk egyszerűbb legyen? – Könyörgöm, Jeremy! Én már kifogytam az ötletekből! Nem akarok elmenni innen! Segíts! Éppen az arcomat készült megsimogatni, mikor megcsörrent a telefonja. Mélyet sóhajtva vette fel.

– Igen? Szia, haver! Régen nem beszél… hé, hé, nyugi már! – Hirtelen aggodalommal teli lett a rckifejezése. – Nem, nem csinálsz ekkora baromságot! Menj be Sarah-hoz, és kérj tőle egy erős Maradj is ott, amíg oda nem érek. Húsz perc, és ott vagyok, jó? Nyugodj meg! – Hát ez meg ki volt? – kérdeztem.

– Brian – felelt, s gyorsan felkapta az asztalról a kocsikulcsát. – Bemegyek a városba, ez a z őrült azt mondta, megöli magát, mert nem bírja tovább Lilah nélkül. Tudom, hogy túlzott, de r is beszélek a fejével. – Menjek veled?

– Nem, most egyedül kell helyre tennem az agyát. Te csak… – közel hajolt hozzám, s a homlokom a adott egy csókot – beszélj a bátyáddal. Próbáld meg. Utána jövök én. Bólintottam. Jeremy kilépett az ajtón. Igyekeztem nem gondolni arra, hogy milyen beszélgetés vár rám Gregoryval, ezért inkább bevon ultam a konyhába, hogy főzzek valamit. Még van egy teljes napom, hogy meggyőzzem, nem vi het el innen. De azt se akartam, hogy ő elmenjen… – Mi a kaja?

Összerezzentem. Emlegetett szamár… Gregory a hátam mögé lépett, s mélyen beszívta az étel ill nem stimmelt, az az volt, hogy mindeközben a derekamra tette a kezét, majd egy csókot lehelt a hajamra. – Greg, ez ijesztő volt… Mit akarsz? – motyogtam. Úgy éreztem, minden erőm elhagy.

– Beszéltem anyánkkal. Mondtam, hogy egy héten belül otthon vagyok, és hozok magammal egy me glepetésvendéget is – vigyorgott. – Úgy gondoltam, visszamegyünk Los Angelesbe, beugrunk Rog erékhez, aztán a hét közepén felszállunk egy gépre. Jól hangzik, nem?

Túl magabiztos volt. Túl ésszerűen hangzott a terve. Mi áll az én oldalamon? A Jeremy iránt é tt szerelmem, és talán egy meseszerű jóslat is. – Nem megyek, Gregory – jelentettem ki, de túlságosan is halkan. – De, jössz – hangzott a magabiztos válasz. – Nem kényszeríthetsz rá… – Én tudom, hogy mi a jó neked! Bízz bennem! Ráemeltem a tekintetem, mélyen belenéztem a barna szemeibe.

– Szeretem őt. Az elmúlt hetekben te is megbizonyosodhattál róla, hogy itt nincs semmiféle át erés. Ő is szeret, igazából. Szükségem van rá, főleg most. – Csomagolj össze! S már ki is ment a konyhából, ki a nappaliból. Megremegtek az ablakok, ahogy becsapta a főbejárati ajtót. Ő csapja be az ajtót? Még neki áll feljebb? Fél perce még vigyorogva mesélte, mit beszélt az jával! Elég.

Egyik pillanatról a másikra lobbant fel bennem a végtelen düh. Otthagytam az ételt, az sem érdekel, ha odaég. Átszaladtam a nappalin, feltéptem az ajtót, de nem jutottam messzebb a tornác korlátjánál. A szürke Mercedest itt találtam a ház előtt: Jet és Jennifer pont most é haza. Gregory már a folyóparton járt.

– Nem találkoztunk reggel, Gregory! – kiáltott utána Jennifer. – Talán elaludtál a nagy erőfe , annyira dolgoztál este a terved részletein? Sikerült már betanulnod a szöveget, amit előad sz a húgodnak? Jennifer látott engem. Megindult Gregory felé, de nem kellett sokat haladnia: a bátyám m agától sietett vissza a házhoz, feldúltan. Jet feljött mellém a tornácra. – Most mi történik? – kérdezte tőlem értetlenül. – Ne akard tudni… Gregory felnevetett, s széttárta a karjait. – Sértegess csak, akkor majd biztosan itt maradok! Ja, megjegyzem: olyasvalaki próbál vi ccelődni az alvással, aki nem is képes aludni, olyan fáradhatatlan az agya?

– Hagyjuk a sértéseket, és beszéljünk világosan – vetette oda neki Jennifer. – Miért ennyire ogadnod, hogy kivételesen jól érzed magad három Gyógyító házában? Miért hagyod, hogy maradi t zenek a tény felett, hogy szeretsz itt lenni? Én tudom, hogy nem akarsz elmenni… Gregory hátat fordított neki, s elindult az erdő felé.

– Miért keresed a magányt? – kiáltott felé Jennifer újból, s utána is szaladt. – Azokban az e t órákban önmagadat győzködöd arról, hogy miért kell elmenned innen? Nem szabadna ilyen sokat

yedül… Gregory hirtelen megfordult.

– Na ide figyelj, Jennifer! Tök fölöslegesen jártatod a szádat, ne hidd, hogy ez a nyálas dum bejön nálam! Nincs semmi bajom, csupán annyi, hogy volt egy alkunk az öcséddel: ha Jet ha zakerült, én is hazaviszem a húgomat. Ezt az alkut próbáljátok áthúzni mindannyian!

– Nekem úgy tűnt, igenis bejön nálad a nyálas duma meg a lelkizés, mert csak úgy lehet megnyi téged, ahogy sokszor meg is tettem az elmúlt hetekben, nem emlékszel? – kérdezte emelt ha ngon Jennifer. – Az a te lelked miatt volt, Jen – nevetett Gregory. – Te vagy az idegroncs, nem én. – Te undorító, gyalázatos…

– Te vagy az, akit a padlóról kell felmosni, mert az életed romokban hever, drágaságom! Ezért süllyedtem le a szintedre, mert nagyon akartad! Nézz már tükörbe! Egy munkamániás, magánélett m rendelkező idegroncs vagy! És csodálkozol, hogy nem tudsz aludni…

– Mert elvitték a kisöcsémet, te szemétláda! – ordította el magát Jennifer. – Mert semmit sem tenni ellene, mert nem tudtam megtalálni, reménytelen volt a helyzet! És te ezt jól tud od! – Ez az, ami engem egy cseppet sem érdekel, mert… – E mögé bújsz, mert félsz a saját érzelmeidtől is, te érzékelten, megrögzött idióta!

– Sértegess még, gyerünk! – tárta szét a karjait. – Attól biztos jobb lesz! Attól én még elme mal együtt! – Nem mehetsz el… nem hagyhatsz így itt, Greg… – Tényleg azt hitted, hogy különleges vagy, mert sikerült megnyitnod? Tényleg azt hitted, ho gy te vagy az egyetlen? Mindent elhittél, amit mondtam? Nevetséges vagy. – Kérlek, térj már észhez…

– Egyedül fogsz maradni egész életedben Jennifer, és ezt saját magadnak köszönheted. Vagy ink yádnak, aki nem tudott vigyázni az úton, és képes volt belerohanni egy kamion kellős… Nem tudta befejezni. Jennifer, remegve a dühtől, egyik pillanatról a másikra felpofozta. – Ezek megőrültek… – suttogta mellettem Jet.

Lélegzet-visszafojtva vártam Gregory reakcióját: s meg is történt, amitől féltem. A szeme még ig csukva volt, nem tudta kinyitni, annyira remegett a dühtől és megaláztatástól. Hirtelen e lsötétült az ég. Szürke felhők mögé bújt a nap, amiket a felerősödött szél hozott ide fölénk. amba, s egy másodpercre nem is láttam semmit a tincsemtől. Gregory lassan felnyitotta a szemét, s belevájta a tekintetét Jennifer barna szemébe, mire a lány elbizonytalanodott. Elszállt a dühe, láttam rajta. Ahogy Gregory mérge egyre csak nőtt, ő gyengült. S idekint eg re sötétebb felhők gyülekeztek. Gregory felnézett az égre, s mélyet sóhajtott. Láttam már egy yennek őt: akkor azért kavart szelet, hogy Jeremy ne tudjon utánam jönni, mikor elszöktete tt. – Jennifer, gyere! Gyere ide! – kiáltottam felé.

Meg sem moccant. Megbabonázva meredt Gregoryra, aki ebben a pillanatban ökölbe szorított a a kezét, s mire visszanézett Jenniferre dühtől lángoló szemekkel, irtózatosan erős forgószé körülötte.

– Jennifer, gyere már! – kiáltottunk egyszerre Jettel. Még mindig Gregory megigéző tekintetében volt elveszve, egyszerre indultuk érte Jettel. Al ig láttam a felkavart homoktól, s az összekuszált hajamtól. Karon ragadtuk Jennifert, s el vonszoltuk onnan. Vadul remegett.

Egy utolsó pillantást vetettem a bátyámra a viharos szél örvényén át. Vad volt a tekintete, i ek még sohasem láttam. Dühös, sértett és megigézően legyőzhetetlen pillantást küldött felém. jem, s elsuttogtam: – Kérlek, ne!

Valahol abban bíztam, hogy az őrjöngő szélszalagok szárnyán eljut hozzá a hangom. De ő eltépt intetét tőlem, s megfordult. Bevetette magát az erdőbe.

Jeremy csak kora este jött haza. Jettel tévénézéssel próbáltuk lefoglalni cikázó gondolataink mikor Jeremy benyitott az ajtón, felpattantam és a karjaiba szaladtam. – Mi ez odakint, cunami? – kérdezte megrökönyödve. – Tévedsz – morogta Jet. – A cunami japánul nagy parti hullámot jelent, és ennek az átkozott gószélnek semmi köze a vízhez… – Gregory megsértődött, mert a nővéred felpofozta – avattam be. Jeremy hatalmas szemeket meresztett. Engedtem, hogy egy fél perc erejéig a szememben ő is megláthassa a közelmúlt eseményeit. – Teljesen megőrült… – morogtam. Meglepetésemre, mikor Jeremy leült az öccse mellé a kanapéra, elnevette magát. – Mi olyan vicces? – kérdezte Jet felvont szemöldökkel. – Hogy mi olyan vicces? Helena, a bátyád egy gyerek. Csak ilyen formában tudja feldolgoz ni az érzelmeit. – Mit? Azt, hogy nem tud elvinni innen, ezért mindig ilyen őrült vihart csinál? Nézd, ez…

– Nem, dehogy azt! – nevetett tovább. – Azt, hogy kötődik egy Gyógyítóhoz. Nem, bocsánat, hel hogy kötődik egy nőhöz. Hetek óta nézem, min megy keresztül. Higgyétek el nekem, én még ilye lult lelkű lénnyel nem találkoztam. Elnyomja a saját érzelmeit, és aki jót akarna neki, azt m ga ellen fordítja, sértegeti. Ez így neki egyszerűbb, mint az, hogy beismerje, ő is sebezh ető. – Azt mondta, csomagoljak be – sóhajtottam. Jeremy felkapta a fejét. – És megtetted? Megcsóváltam a fejem, s próbáltam halványan elmosolyodni, hogy biztosítsam róla: még egyszer hagynám itt olyan csúnyán. – Hogy van Brian? – kérdezte Jet, miközben kapcsolgatta a csatornákat. – Megnyugtattam. Teljesen ki volt készülve, nem bírja tovább a veszekedéseket Lilah-val. Sze retik egymást, de Briannek egy másik helyen van a jövője, tényleg jól megy az a banda. Mondt am neki, hogy nem tudom megoldani a problémáit helyette, de a fejébe vertem, hogy fele

jtse el az öngyilkosságnak még a gondolatát is. Szerencsétlen gyerek… Hol van Jen? Beszélnék e. – Hagyd! – legyintettem. – Alszik. – Csillapodott már a szél, de még mindig hasogat tőle a fejem… – szólt Jet. – Megyek aludni. Elköszöntünk Jettől, megvacsoráztunk, s mi is ágyba mentünk.

– Félek, hogy mi lesz holnap – suttogtam Jeremynek, miközben próbált álomba simogatni. – Ha v zajön… még mindig őrjöngeni fog. Szinte érzem a szorítását a csuklómon, ahogy magával ránt, é Érzem, és nem tudok mit tenni ellene…

– Nem fogom hagyni, ígérem – suttogott vissza. – Megállítom, ha kell, szemmel veréssel, akárm A bátyád szeret téged. Fel fogja ismerni, hogy milyen fájdalmat okoz neked, ha elvisz i nnen. Nem hagyom, hogy elvigyenek mellőlem, Helena!

Tisztán hallottam a szél süvítő hangját odakintről, vadul megrezegtette a redőnyöket. Szorosa emyhez bújva tudtam csak elaludni.

Kora reggel arra eszméltem, hogy nagyon fáj, szúr valamim. Fellendültem az ágyban, és rájötte hogy a jobb vállammal van baj. – Jaj, ne! Ismét megtörténik. Újra arra kell ébrednem, hogy valaki Foltot éget a vállamba… – Helena, jól vagy? – kérdezte Jeremy.

– Mi volt ez?! Már megint megtalált egy Ráolvasó? – nyöszörögtem, s félrehúztam a gyűrött ing Semmi nem volt ott. Egy árva fekete pötty sem. – Sajnálom – mondta Jeremy halkan. – Azt hiszem, én… én voltam. Csak meg akartam simogatni a ladat, és… és… Úgy éreztem, nem kapok levegőt. – Te is érezted? Kétségbeesetten meredt a szemembe, s bólintott. – Az nem… az nem lehet…

Azon nyomban a keze után kaptam, s hozzáértem a bőréhez. El is rántotta, amint megéreztük a j mert, gyűlölt villámokat, amelyek egykor szétválasztottak minket. – Jeremy, ez hogy lehet?! – fakadtam ki, a kezemet dörzsölve. – Nem tudom… – lehelte. – Gyere!

Kiugrott az ágyból, s kirontott a folyosóra. Követtem. Felfutott a lépcsőn, és kopogás nélkül t be Jet ajtaján.

Jet már felöltözött, s éppen a táskájába pakolással foglalatoskodott. Mikor berontottunk, tág szemekkel nézett ránk. – Jó reggelt… – mondta. Jeremy nem kertelt.

– Tudom, hogy a jóslatod előírja a sorsunkat, és hogy mi lesz velünk, mi a feladatunk, de ha ennyire jól ismer minket, akkor azt is megmagyarázhatná, hogy miért jöttek vissza azok a tetves villámok, amelyek miatt nem érhetek hozzá? – Hogy mi van?! Az lehetetlen! – szólt Jet ijedten. – Ne akard, hogy megmutassam.

– Bi… biztos? De várj… csak rátok igaz? – már nyúlt is a karom felé, s miután megérintett min yőződhetett a tényekről. – Adj valami magyarázatot, Jet, de nagyon gyorsan! – követelte Jeremy. – Honnan veszed, hogy tudná? – próbálkoztam, de senki sem figyelt rám.

Jet leroskadt a székére, s hosszan nézett maga elé, összeráncolt homlokkal, végül elővette az gás papírtekercset, amin a jóslat fordítása állt. Legalább háromszor átfutotta. – Lehetetlen… – mormolta maga elé. – Ennyi? – vonta fel a szemöldökét Jeremy. – Lehetetlen? Abban a pillanatban Jet felpattant, s kirohant az ajtón. Lerobogott a lépcsőn. Követtük, s lent, a konyha bejáratánál értük utol. Meredt szemekkel bámult előre.

Jennifer éppen az asztalt terítette, öt személyre. Ragyogott az arca: valóságos gyönyörrel a dulataiban rakosgatta ki a tányérokat a terítőre. De nem volt egyedül. Gregory a tűzhely előt állt, s éppen próbált mindent megtenni annak érdekében, hogy ne égesse oda a palacsintát. – Mi a fene folyik itt? – jött ki belőlem.

– Sziasztok! – csillant fel Jennifer szeme. – Kicsit korán jöttetek, két órán belül még nem l geli. – Ne tedd ezt! – nevette el magát Gregory. – Lehet, hogy valaki égettebben szereti! – Ilyen feketén? – tekintett a palacsintára Jennifer. Olyan választ kapott Gregorytól, hogy beleszédültem. Meg kellett kapaszkodnom az ajtófélfába, mert úgy éreztem: ez már túl sok. Ma l felkeltem, és egy fejjel lefelé fordított, értelmetlen világba érkeztem. Ugyanis Gregory e bben a másodpercben egy apró csókot lehelt Jennifer szájára. – Valaki ébresszen fel… – mormoltam.

– Húgi, felhívtam anyát, hogy elhúzódik a hazamenetel, mert közbejött valami. És mivel ez nem számára, csak nevetett rajta. Nincs semmi gáz. Csak nyeltem és nyeltem, de a vizionált képek és hangok nem akartak eltűnni. – Bocs, de muszáj megkérdeznem – szólalt meg Jeremy. – Mégis mi történt? A válasz Jennifertől jött: egy egyértelmű, vidámsággal teli mosoly. Elzsibbadtam.

– Valaki észbekapott – felelt Gregory, olyan egyszerűen és őszintén, ahogy eddig még soha sem llottam tőle. – Most hülyéskedtek? – kérdezte teljes megrökönyödéssel Jet. Egyszerre csóválták meg a fejüket.

– Ez… ez… mégis… hogy? Mégis hogy képzelitek? Ezt nem lehet… – mondta Jet, s hirtelen kelt ha hallottam ki a hangjából.

Jet mérgében a tenyerébe temette az arcát, és kilépett a konyhából. Jennifer majdnem fellököt n irammal indult az öccse után. – Mit hogy képzelünk? – kérdezte. – Mi közöd ehhez?

– Hogy mi közöm hozzá? Én voltam az, aki egy hónapon át tanult, körmölt, feladta a normális é ak érdekében, hogy megismerhessen egy olyan létfontosságú próféciát, ami… – Mi köze van annak a… – Annyi, hogy az a jóslat kimondja, hogy csak egyetlen olyan páros létezhet, mint Jeremy és Helena! Csak egyetlen Gyógyító és Boszorkány, csak a kiválasztottak lehetnek egy pár, ők Senki más! – kiáltotta. Tágra nyílt szemekkel néztem rá. Teljesen megvadult, régen nem láttam már ilyennek.

– Kérdezd csak meg őket! Gyerünk! Azzal keresnek meg reggel, hogy már megint nem tudnak eg ymáshoz érni! Csodálkozol? Én most már nem… így most már semmin sem csodálkozom, hogy elvetté z esélyt, hogy kétely nélkül léphessenek a saját útjukra! Végre úgy néz ki, hisznek nekem, és , hogy ők a Bírák, erre jöttök ti, és úgy gondoljátok, hogy még egy Boszorkány és még egy Gyó agyon nem így van! Itt sokkal több forog kockán! Fogalmatok sincs arról, hogy… – Elég! – kiáltott rá Gregory. – Fejezd be, Jet!

– Te könnyen beszélsz, Jet – rebegett Jennifer. – Neked ott van Angela. Végre találok valakit akivel boldog lehetek, és így kell reagálnod? Miért teszed ezt velem? – Nem a boldogságod ellen vagyok, Jen, hanem… – Pedig úgy néz ki! – üvöltötte el magát könnyes szemekkel a nővére, majd sarkon fordult, és ga után az ajtaját.

Gregory fájdalmas pillantást vetett Jetre, és követte a lányt. Hárman maradtunk. Jet még mind g nagyon ideges volt. A tekintetemmel próbáltam üzenni Jeremynek, hogy nyugtassa meg. – Igaz ez? – kérdezte tőle halkan. – Ezért rázzuk meg egymást? – Szólj, ha tudsz elfogadhatóbb magyarázattal szolgálni – vetette oda a bátyjának.

Jet leroskadt a kanapéra, mi leültünk a két oldalára. Jobb, ha ilyen biztonságos távolságra k Jeremytől… – Mi van, ha ők azok, Jet? – jött ki a torkomon.

– Ti vagytok a Bírák, efelől semmi kétség. Természetellenes akadályok sora állt előttetek, am kellett küzdenetek, hogy együtt lehessetek. Ez áll a jóslatban. Ez történik most ismét, mert bezavarnak… Ezért jöttek vissza a villámok.

– Akkor sem kellene így beszélned Jenniferrel, ezt tudod jól – jegyezte meg Jeremy. – Megérde li a boldogságot. És Gregoryra is ráfér… – Nem ezzel van bajom. A meggondolatlanságukkal. – Jaj, Jet… – sóhajtottam. – Elviszlek a suliba, hozd a cuccodat! – szólt rá Jeremy.

Jet köszönetképpen bólintott egyet, s felszaladt az emeletre. – Mehetek veletek? Szinte alig fejeztem be, rögtön rávágta: – Nem. Most maradj itt. – Miért? – Csak… – eltávolodott tőlem, s belépett a fürdőbe. – Most maradj csak itt. Aztán magára csukta az ajtót.

Hiába vártam rá, Jeremy még ebéd után sem jött haza. Nekiálltam olvasni, abban reménykedve, h l tudom terelni az aggodalmamat, és elkerülöm azt, hogy a reggeli rázós ügyről gondolkodjak. Délután Jennifer halkan kopogtatott az ajtón. – Szia, Hel! – Hát te? – Tudom, érdekes ilyenkor itthon látni engem… nem tudtam bemenni dolgozni, Greg se enged ett. Nézd, Hel… én… nagyon sajnálom, hogy miattunk… hogy a mi hibánkból nem tudtok hozzáérni , és… Felpattantan az ágyról. – Ugyan már, Jen! Ne beszélj hülyeségeket… ez senkinek sem a hibája. Így alakult… – Nézd, én… befejezem ezt Greggel, hogyha nem fog változni, mert…

– Ne is merj gondolni ilyenekre! – vágtam rá. – Jen, el sem tudod képzelni, mit éreztem, amik r reggel megláttalak benneteket! Olyan öröm fogott el, hogy szinte fel sem fogtam, mi történik! – nevettem el magam. – Annyira örülök nektek! Képtelen volt elrejteni örömteli mosolyát, s végre elfelejtette a rosszkedvét. – Gyere, ülj le! Meséld el, hogy történt, mindent tudni akarok! – követeltem. – Hazajött, és a könyörgött a bocsánatodért? – Ne hidd, hogy így történt – csóválta a fejét. – Rettenetesen nehéz volt, Helena. – Hogyhogy?

– Én tényleg próbáltam elaludni este, de mivel nem ment, tizenegy felé meguntam a próbálkozás lhatároztam, hogy utána megyek. Meg is tettem. Tágra nyíltak a szemeim. – Egyedül? Abban a szélben?

– Beszélnem kellett vele. Meg kellett értetnem vele, hogyha egy szikrányi esélye van a bol dogságra, ne dobja el magától, csupán a megrögzöttsége miatt. Ezért mentem utána. Iszonyatosa a szél, nagyon fáztam. Bejártam az erdőt, de nem találtam. Ráadásul el is tévedtem, annak ell , hogy jól ismerem a környéket. Gregory nevét kiáltoztam vagy százszor egymás után, de nem ka m választ. Végül úgy döntöttem, ott várom meg a reggelt: lekuporodtam egy fa tövébe, és várta Meg is jött a csoda, bár elég ijesztő képben… nem fogod elhinni, de rám talált egy magányos e medve. – Hogy mi van?

– Bizony. Halálra rémisztett. A Pistol túlpartján lehet találkozni medvékkel. Gondoltam, neki is elege volt ebből a szélből, de olyan érzésem is volt, hogy ő is eltévedhetett. Igyekeztem tosan felállni, hogy észrevétlenül eltűnhessek, de egyre csak közeledett felém. Tehetetlenség en még el is kezdtem beszélni hozzá: „Jó maci, okos maci, nem akarsz bántani engem…” Nem igaz be neki. Akkor jött egy erősebb széllökés, meg kellett kapaszkodnom a fába, mert majdnem el fújt. Azt hittem, nem érem meg a reggelt. A medvének se tetszett a szél, morogni kezdett , de lehet, hogy azt hitte, én csinálom. Nem én voltam… valaki más, akinek a lépteit meghall ottam a távolból. Ahogy közeledett, egyre erősebben fújt a szél. Nem éreztem a hidegben az uj aimat. Gregory nem nézett rám, csak a medvére figyelt. Nem tudtam, jól teszem-e, hogy me gszólalok, amikor mellém lépett, de nem tudtam mást tenni. Megkérdeztem: „Biztos jó ötlet ez? ak még jobban felhergeled.” Mintegy meghazudtolva engem, a medve ordított egyet, két lábra ereszkedett, és ott hagyott minket. Fellélegeztem, de a szél ugyanolyan hideg maradt. Gondoltam, elmondom neki, amiért jöttem. Szeretnék bocsánatot kérni, amiért felpofoztam, mo ndtam neki vacogó fogakkal. Szembefordult velem, és halkan megkérdezte: „Fáj?” Tágra nyílt sz kkel néztem rá. „A hideg. Fáj?”, kérdezte. Megadóan bólintottam, és megkértem, menjünk vissza róbáljunk együtt visszatalálni, és megbeszélhetünk mindent. Tudod, mi volt a válasza? Semmi. yette hirtelen a csuklóm köré fűzte a kezét, mire térdre rogytam. Azt hittem, azon nyomban, ott, azon a helyen meg fogok fagyni. Már beszélni sem tudtam, könyörögni sem tudtam volna neki, hogy ne kínozzon. Helyette ő beszélt, nagyon halkan, és olyan volt, mintha a hideg az ő torkát is fojtogatná: „Ez vagyok én, Jennifer. Ilyen hideg vagyok, és mindig is ilyen leszek. Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Egy ilyen lénnyel egy fedél alatt élni? Tu dod, akár bánthatnál is. Jól tudod, hogy csak egy kis erőfeszítésedbe kerülne és megölhetnél, ndkét kezemmel hozzád érek.” Ezekkel a szavakkal akart teljesen meggyengíteni, ártalmatlanná enni. Összeszedtem minden erőmet, hogy felelni tudjak neki: „Én soha sem bántanálak, tudod jó . De te mit akarsz? Megölni?” Kicsordultak a könnyeim, és rögtön ráfagytak az arcomra. Ekkor elhúzott a földről és egy fához szegezett. Mélyen a szemembe nézve azt mondta: „Azt akarom, h tudd, kivel állsz szemben.” Valahogy képes voltam elremegni, hogy „Tudom. Értsd meg, én úgy ogadlak el, ahogy vagy”. Erre lassan a derekam köré fűzte a karját, és magához húzott. Szép h tt volna, ha ott fagyok meg a karjaiban. Abban a pillanatban tényleg olyan hideg v olt, hogy közel álltam az ájuláshoz. Meg akartam értetni vele, hogy csak bebeszéli magának, h gy ő ilyen hideg, és mindig ilyen is marad. Jéggé fagyott ujjaimmal megsimogattam az arcát . Csodával határos módon engedte, hogy megcsókoljam, sőt, viszonozta is. Akkor éreztem, hogy hirtelen megszűnik a maró hideg körülöttem. Greg erősen átfogott, és olyan volt, mintha a te meleg áradt volna felém. Eszméletlen érzés volt… Újra éreztem a testemet, a vér áramlását az egszűnt a remegésem, de Greg nem engedett el. Annyit suttogott: „Köszönöm.” Aztán egyik pilla ról a másikra felkapott a karjaiba, és tíz perc alatt kitalált az erdőből, a folyópartra. Onn már könnyen hazajutottunk. Végig a karjaiban cipelt, és legközelebb csak az ágyra tett le, a mikor már a szobámban voltunk. Tudta, hogy egy egész éjszakán át könyörögnie kellene a bocsán amiért délután megsértett, és amiért majdnem halálra fagytam miatta. Nem kértem ilyesmit tőle m akart bocsánatot kérni. Van, amikor csak a tettek számítanak, nem pedig a szavak… Azt kíván am, hogy soha ne érjen véget az az érzés, az az éjszaka… Nem kell bocsánatkérés, ha helyette zhetem, hogy olyan közel van hozzám, s egyfolytában csókol… Szóval ez történt. És most itt ta . Tágra nyílt szemekkel és tátott szájjal hallgattam a meséjét. – Te jó ég, Jennifer, én nem gondoltam volna, hogy ilyen komoly a dolog köztetek… Úgy értem, tettem valamit, mert sokszor láttalak titeket kettesben, és akkor Greg tényleg olyan v olt, mintha kicserélték volna. De hogy ennyire komoly…

– Hetek óta sugározta felém az érzéseit, miközben próbálta elnyomni őket. Igen, jókat beszélg tünk, de amikor feleszmélt, képes volt egyik pillanatról a másikra otthagyni engem, arra h ivatkozva, hogy valami dolga van…

– De legalább most már minden rendben! El sem tudod képzelni, mennyire örülök, Jen! Te és Gre y együtt… ez olyan mint egy álom! – nevettem. Jennifer arcáról hirtelen lefagyott a mosoly.

– Nem éppen a legjobb álom, ha emiatt nektek kell szenvednetek… Jet azt mondja, a jóslat n agyon fontos, mindennél előbbre való. Még… annál is, hogy boldog legyek. – Könyörögve nézett em fogom visszatartani magam csak azért, mert egy több ezer éves mese azt állítja, hogy…

– Megoldjuk ezt a dolgot Jeremyvel… ez valami átmeneti állapot köztünk… nem csinálom még egys ig, amit akkor, egy hónapon keresztül kellett elviselnem. Nem bírnám ki újra ilyen sokáig az érintése nélkül. Majd találunk valami megoldást! Halványan elmosolyodott. Mindezt saját megnyugtatásomra kellett kimondanom, nem azért, h ogy magyarázkodjak.

Jet és Jeremy csak késő délután értek haza, már a vacsorát készítettük Jenniferrel. Mikor meg az ajtó csapódását, kiszaladtam a nappaliba és hatalmas mosollyal az arcomon köszöntöttem a t. Még Jetet is megöleltem, aztán Jeremy karjaiba készültem vetni magam, de ő határozottan el ott tőlem. – Mit csinálsz? Már meg sem ölelhetlek?

– Szerintem kockázatos lenne – mondta olyan távolságtartó hangon, amilyennek már régen nem ha ttam. – Hol voltál egész nap? Miért nem hívtál? Aggódtam… – Ne aggódj, csak kiszellőztettem a fejem. Sétáltam egy nagyot a kikötőben. – Egyedül? – kérdeztem félig nevetve, félig sértődötten. A szemembe nézve ennyit mondott: – Igen, egyedül. Aztán megfordult, és elvonult a konyhába.Nem tudtam mást tenni, minthogy lehunyjam a sze mem fájdalmamban, mert úgy éreztem, a húsomba marnak Jeremy szavai.

Tehát így állunk, én és az alkotóm. Ismét megfosztott attól, akire a legjobban szükségem van. kínoz, hisz megérdemlem. Akármikor küld rám szenvedést, mindig megérdemlem. Így kell vezekeln a bűneimért. Így, hogy Jeremy mellettem van, de mégis elvesztem. 13. Mindent vagy semmit „If you wanna save her

Then first you have to save yourself

If you wanna free her from the hurt

Don’t do it with your pain…”

(H.I.M. – Circle of Fear)

A narancssárga lángok felszabadultan, játékosan táncoltak, pattogtak a kandallóban. A tekint etem a tűzre tapadt. – Attól, hogy ő megbocsátott, ne hidd, hogy én is ezt fogom tenni – morogtam Gregorynak, s e kkor végre leült mellém a kandalló elé. – Tudom, hogy elszúrtam. Erre nincs mentség. – Fázom… – suttogtam.

– Bárcsak tudnám, milyen az! – sóhajtott Gregory. – Ennyire befolyásol, hogy emberi testhőmér d lett?

– Nem úgy, hanem belül fázom. Mindjárt éjfél, de nem merek bemenni hozzá – sóhajtottam. – Hog ak úgy mellette, hogy nem érhetek hozzá? Van valami ötleted? – Hát… mondjuk, ha mindketten kihúzódtok az ágy két szélére… Felemeltem a fejemet. Elmerültem Gregory barna szemében, azt üzenve, hogy hallgasson. – Vagy alhatsz itt kint a kanapén – vonta meg a vállát. – Megölne… Ezzel a végszóval fel is keltem a tűz mellől. senki sem sértődik meg.

Lehajoltam hozzá, képtelen voltam elnyomni a késztetést, hogy egy apró csókot hintsek a homl okára. Kérdőn nézett rám, de én csak mosolyogtam. Ha tudatosan törekszik arra, hogy változtas a szeszélyes természetén, egy pillanat alatt képes vagyok mindenért megbocsátani neki.

Halkan nyitottam be a szobánk ajtaján, s lábujjhegyen lopództam az ágyhoz. Megpróbáltam csend en levetkőzni, hisz tudtam, hogy a ruháim súrlódására is képes lenne felébredni… – Kínzás. Összerezzentem. – Te nem alszol? – Ezek szerint – felelt. – Mi a kínzás? – Az, hogy látlak a holdfényben. Nyeltem egy nagyot. – Kimenjek a fürdőbe átöltözni?

– Ugyan már… – morogta, s átfordult a másik oldalára.

Bebújtam a takaró alá, s igyekeztem a legtávolabb elhelyezkedni Jeremytől. Idegen, iszonyú ér volt. Mindennél jobban kívánkoztam a karjaiba, vágytam arra, hogy másodpercek alatt elern yedjek a teste melegét érezve. – Miért nem engedted, hogy veled menjek ma? – suttogtam. – Egyedül akartam lenni. Muszáj volt közelebb húzódnom hozzá. Óvatosan rátettem a kezem a takaróra a karjánál. – Meg fog oldódni, nyugodj meg. Találunk rá megoldást. – Kicsit rizikós, hogy ilyen közel jöttél… – morogta. – Nem fogok elmenni a közeledből, nem ez a megoldás, te is tudod – suttogtam a fülébe. Elkaptam a kezem tőle, mikor a hátára fordult. A halvány fényben láttam a szeme csillogását. aját, az arcát, az állát, mindenét meg szerettem volna simogatni, de szó sem lehetett róla. – Helena, kérlek, ne gyere ilyen közel… – suttogta. – Miért ne? Ezzel nem bántalak. – Érzem a hajad illatát, a parfümödet, mindent… Ne kínozz, könyörgöm! Nem mozdultam. – Mi van, ha elmúlt azóta? Ki kellene próbálni… – Nem – jelentette ki. – Nem akarlak bántani.

Nem tudtam mit felelni. A mellkasára csúsztattam a kezem, a pólója alatt éreztem a vadul k alapáló szívét. Mélyet sóhajtott. Tudtam, hogy kínzom, tudtam, hogy így csak rosszabb lesz, d telen voltam visszatartani magam, és az oldalára vándoroltattam a kezemet. – Helena… – Nem bírom… – Kérlek, fejezd be…

Már a csípőjénél jártam. Abban a pillanatban, ahogy a nadrágja szárához érintettem az ujjaima elen a hajamban éreztem az ujjait. Felemelkedett az ágyról, belemarkolt a tincseimbe, s összeütköztette az ajkait az enyémmel. – Ne! – sikoltottam fel. Az ajkaimhoz kaptam. Az egész testemen egy olyan fájdalmas áramlat futott végig, hogy még a könnyeim is felgyűltek. Belemarkoltam a lepedőbe, s visszaroskadtam az ágyra. – Hel… jól vagy? – Rózsásan – feleltem reszkető hangon. Mélyet sóhajtott, s újra magára húzta a takarót. Még csak bocsánatot se kért. Hiába forgolódtam, nem jött a megnyugtató álom. Jeremy egy pillanatra sem mozdult, de sejt

ettem, hogy nem alszik. Már-már a sírás határáig juttattam el magam a keserű gondolataimmal: i lesz, ha örökre így maradunk? Ugyan hol leljem az átok alóli feloldozást? Merre induljak e l? – Na jó, elég.

Jeremy kiugrott az ágyból, és felkapcsolta az éjjeli lámpát. A fény fájdalmasan támadta meg a emet. – Mit csinálsz? Feltépte az egyik szekrényét, s lerángatta magáról a pizsamáját. Felhúzott egy gyűrött pólót – Felmegyek. – Hova fel? Jeremy, fél kettő van… – És? Pezsdítő lesz ilyenkor edzeni. – Micsoda?! Nem hinném, hogy ez a legjobb… – Én pedig azt hiszem – jelentette ki keményen, aztán már csapódott is az ajtó mögötte. Azon nyomban felpattantam, de valami furcsa, ösztönös érzés visszafogott. Visszaroskadtam az ágyra. Hadd menjen. Hadd próbálja feldolgozni ezt a szörnyűséget, ahogy neki a legjobban esik. Még ha éjjel fél kettő is van…

Leoltottam a lámpát, s visszafeküdtem az ő oldalára. Mélyen beszívtam a párnájának citrusos i mi kicsit enyhített a szívembe maró fajdalmon. Nem akartam, hogy szenvedjen. Nem akart am ezt az egészet. Mi lenne, ha fontolóra venném Jennifer ajánlatát, mi lenne, ha rávenném ők hogy szakítsanak? Akkor talán minden visszatér a régi kerékvágásba? Vagy akkor sem? Mivel ér eltük ki, hogy így kell szenvednünk? A jóslat miatt van? Vagy a drágalátos alkotóm űz velem ú rossz tréfát? Belefájdult a fejem. Nem bírtam tovább, lehunytam a szemem, s vártam, hogy Jeremy bűvös illa ta álomba ringasson. Reggel sem volt mellettem, nem jött vissza hozzám az éjjel. Legkorábban a konyhában találkoz tam vele, reggeli közben. Jennifer is éppen reggelizett, s mielőtt beléptem volna a kony hába, folyamatosan beszélt Jeremyhez. Mikor meglátott, azonnal abbahagyta. Kelletlenül ült em le közéjük. Nem köszönt egyikük sem. Jennifer az óráját nézegette. – El fogok késni, Jet igazán lejöhetne már… – Szóljak neki? – vetettem fel. – Nem, hagyd csak – legyintett. Megköszörültem a torkom. – Szóval… hogy aludtál ma éjjel? – szegeztem a halk kérdést Jeremynek. – Rózsásan – felelt, rám se tekintve. – És hol? – A kanapén – vonta meg a vállát.

Jennifer felállt, és felkapta a táskáját a konyhapultról. Jetet hallottam lerobogni a lépcsőn

– Sziasztok! Délután hozom Angelát is, jó? – Most mit mondjak erre, hogy nem jó? – kérdezte Jeremy. Jet összeráncolta a szemöldökét, majd lehorgasztotta a fejét, és kikullogott a nappaliból.

– Pedig örülhetnél Angelának – szólaltam meg, mikor Jenniferék már elhajtottak. – Hozzá fordu elmentem két hónapra, most is megtalálhatod benne a lelki társat, ha engem ennyire kerüls z. Most először nézett rám. Semmit sem tudtam kiolvasni az arckifejezéséből.

– Nem kerüllek.Bólintottam. Úgy öt percen keresztül egyikünk sem szólalt meg, egyre kínosabbá send. – Bemegyek a városba – mondta végül. – Veszek festéket. Akarsz jönni? – Minek veszel festéket?

– Ki akarom festeni a fürdőszobát, nincs más színem itthon a feketén meg a zöldön kívül. Szóv – Akarod, hogy menjek? – néztem a szemébe. – Nekem mindegy – vonta meg a vállát.

– Szóval ezt a viselkedést választottad, szerinted ez a megoldás, rendben. Menj csak, vásárol be! Én itt maradok. Erre felpattant a székről, és sértődötten kiviharzott a konyhából. – Pontosan ez az, amit vártam, Jeremy! – kiáltottam utána. Nem felelt. Felkapta a dzsekijét, s már be is csapta maga mögött a bejárati ajtót. Hallottam , ahogy elindítja a kocsit, és olyan irammal hajt el, hogy a motornak kétségbeesett, mély hangot kellett kiadnia. Leroskadtam a kanapéra, s csak néztem magam elé. Jól ismertem őt, tudhattam volna, hogy így fog reagálni. Ugyanakkor ebben a pillanatban eszembe jutottak a szavai, amit két nap pal ezelőtt mondott:

„Helena, a bátyád egy gyerek. Csak így tudja feldolgozni az érzelmeit. Ez így neki egyszerűbb mint az, hogy beismerje, ő is sebezhető.”

Elnevettem magam. Úgy éreztem, ördögi kör alakul ki körülöttem. Vagy a bátyám veszti el az es Jeremy. Hatalmába kerített az érzés, hogy homokszemcsék peregnek le a tenyeremen, fogy az időm, miközben egyre bonyolultabb, reménytelenebb a harc, amit a saját lelkemért vívok. Az alagsorban ott porosodik öt régi papírtekercs, amelyeken egy globális méretű harc rajzolódik i, és minden egyes perc drága, mert a halogatás és várakozás Boszorkány és Gyógyító életeket an várhatja el tőlem Jet, hogy megmentsem azokat a Boszorkányokat, az állítólagos vezetőjükké a a párom ellenem fordul? Nélküle nem megy. Nélküle képes lennék feladni minden küzdelmet. Sz van a biztos pontomra. Ebben a pillanatban Gregory lépett ki Jennifer szobájából, ásítozva, kócos hajjal. Köszönésképpen összeráncolt szemöldökkel megkérdezte: – Hány óra van? – Jen már elment, ráadásul csak ketten vagyunk.

– A fenébe! Már megint nem ébresztett fel… – morogta, s lerogyott mellém. – Jeremy is elment?

– Festéket vesz, hogy elnyomja a fájdalmát. Ez az ő stílusa. Szerintem az egész házat ki fogj ingálni… váltsunk témát, könyörgöm! – Oké… csinálsz nekem reggelit? – nézett rám. Elnevettem magam. Bevonultunk a konyhába. – Hogy megy a dolog Jenniferrel? – kérdeztem. – Úgy, hogy kisomfordál az ajtón, és még csak egy reggeli puszit se kapok… – morgott. – Örülök, hogy együtt vagytok, Greg – mosolyogtam. – Őszintén szólva, sosem gondoltam volna, laha képes leszel egy komoly kapcsolatra.

– Tudod mit? Én sem – csóválta a fejét. – Kathleen óta nem volt ilyen… És az már tíz éve volt – Miért kedveled? – kérdeztem, mikor letettem elé a reggelit.

– Azért, amilyen, és kész. Őszinte, megmondja a magáét, ha nem ért egyet velem. Sokat veszeke de legalább kimondja, amit gondol. Nem néz el nekem semmit, mindenért felelnem kell, de legtöbbször meg is vigasztal, ha valami bajom van. Ja, és… hát az se utolsó szempont, ami t az ágyban csinálunk. – Oké, oké, eleget hallottam! – nevettem. – Inkább azt mondd meg: ugye itt maradsz? – Nem tudom… – Greg, ne mondd ezt! Itt van Jennifer, itt vagyok én, és engem nem viszel el innen még egyszer… – De látnod kell Leonáékat! – szólt rám.

– Tudom. Látni is fogom őket. De most túl sok dolog történik, érted? Ki kell derítenem, mit j nt számunkra ez a jóslat, ki kell derítenem, kik vannak veszélyben, Jeremy bármikor kaphat jelzésszerű indikációkat, készen kell állnunk! Azt nem tudom, hogy mire, de annyit tudok, h ogy nem hagyom, hogy Boszorkányokat öljenek, ha tudom, hova kell mennem, hogyan segíts ek rajtuk! Két elemem van, Greg. Ez csak számít valamit! – Igazad van, bevallom – bólintott. – Nekem is Jen mellett kell maradnom. De… mindez, amit most elmondtál, nem fog menni, ha Jeremyvel elhidegültök egymástól. – Kösz, ezt én is tudom! – szóltam rá.

Felpattantam a székről, s elkezdtem fel-alá járkálni a konyhában. Gregory képes volt szavakba teni a félelmem tárgyát. Egyetlen mondattal visszahozta a bizonytalanságomat, s ismét könnye ket éreztem a torkomban. – Húgi…

– Várj – vetettem oda neki, s kiszaladtam a konyhából.Meg sem álltam, míg magamra nem csuktam a fürdőszoba ajtót. Elővettem a telefonomat a zsebemből, s felhívtam Jeremyt. Sokáig, kínzóan zú másodpercekig nem vette fel. – Igen? Hirtelen nem tudtam, mit mondjak. Miért hívtam fel? Meg vagyok őrülve? – Helena? Baj van?

– Nem, én csak… én… nem akartalak elkergetni, bocsáss meg!

– Nem kergettél el – sóhajtott. – Minden rendben. Próbálj megnyugodni. Nemsokára otthon lesze oké? – Rendben… várj, ne tedd le! – Nem akartam letenni – válaszolt értetlenkedő hangon. – Csak… csak… megígéred, hogy ma mellettem alszol? – Megígérem. – Szeretlek… – Nyugi, egy óra múlva otthon leszek. Beugrok Sarah-hoz egy kávéra, aztán indulok. Melyik a jobb: a királykék vagy a türkiz? Halványan elmosolyodtam. – Legyen a türkiz! – Köszönöm szépen. Elkönyveljük úgy, hogy velem voltál, és segítettél vásárolni. Rendben? – Lehet, hogy ha mostantól csak telefonon beszélnénk, jobb lenne. – Ezt azért ne mondd! Igyekszem normálisan viselkedni a közeledben. De ne provokálj, mert mindketten megisszuk a levét. – Sajnálom… – Én sajnálom. Sietek haza. Szeretlek! Fülig érő szájjal tettem le a telefont, s visszasiettem a bátyámhoz. – Minden rendben! – újságoltam neki. – Beszéltem vele, és sokkal jobb hangulatban van. – Csak maradjon is így… – morogta. – Kinyírom, ha szenvedni fogsz miatta. – Dehogy nyírod ki! – nevettem. – Eléggé összehaverkodtatok, amióta itt vagy, nem?

– Attól még kinyírhatom! – tárta szét a karjait. – De azért nem vagyunk puszipajtások sem, He egyezd meg: ő mindig az a srác lesz, aki elveszi tőlem a kishúgomat. – Ez nem fordítva volt – vontam fel a szemöldökömet –, amikor elvittél innen? – Ez most lényegtelen… – Persze! – nevettem.

– Oké, akkor mindig is az a Gyógyító lesz, aki elveszi tőlem a kishúgomat. És ebből az egészb arom kihozni, hogy veszélyben vagytok egymás mellett, akárcsak én és Jennifer. Igen, vanna k érzelmek, de a mi vérünk nem felejt, nem változik, nem enyhül. Nagyon szoros kapcsolatba n van az idegrendszerünkkel, minden tudatalatti rezdülést érzékel, és lead egy reakciót, amel során akármi megtörténhet. Akkor bántod őt, amikor a legkevésbé sem akarod. Fordítva is így lünk is így van. Kockázatos ez a játék. – Ez igaz – bólintottam. – De megéri.

Alig tudtam egy helyben ülni, annyira vártam Jeremyt. Mikor végre meghallottam a BMW h alk motorzúgását, nem tehettem róla, elé kellett szaladnom. Épp, hogy becsukta az ajtaját és ta a kocsit, már előtte termettem. – Szia! Hát te? – nevetett. – Meg tudsz ölelni? – kérdeztem köszönésképpen.

Nem lepődött meg. Letette a festékkel teli szatyrokat a földre, és hang nélkül megpróbálta te ni a kérésemet. A dzsekije rajta volt, így könnyebben ment a dolog, mint ahogy elképzeltem . Átfogott a karjaival, amíg lassan hozzásimultam, s a kulcscsontjára hajtottam a fejem. Éreztem a szívének lágy, ütemes dobogását: azonnal megnyugtatott. Lehunytam a szemem, s bele arkoltam a dzsekijébe. – Nem tudnánk így maradni? Mondjuk örökre? – Nem hiszem, mert előbb-utóbb nagyon megéheznénk – suttogta a fülembe. Elnevettem magam. Pár perc múlva óvatosan kibontakoztam a karjaiból, s minden rendben me nt: nem értem hozzá. – Na látod! – mosolyogtam. – Mégsem olyan reménytelen a helyzet. Ő is elmosolyodott. Felkaptuk a teli szatyrokat a földről, s együtt bementünk a házba. – Te jó ég, mennyi festéket vettél? – ámuldoztam. – Inkább legyen több, mint kevesebb. Jó színes lesz a fürdőszoba, nem baj? – Dehogy baj! – nevettem. Gregory a tévé előtt ült, a fekete kanapén. Felénk fordította a tekintetét: – Jobb passzban vagy, Jeremy? – Hogy érted? – ráncolta a szemöldökét Jeremy. – Úgy hallottam, elég bunkó voltál reggel. Kikerekedtek a szemeim. Ezt meg miért csinálja? Jeremy odalépett hozzá, rátámaszkodott a kan apé háttámlájára. – Tényleg? – nevette el magát humor nélkül.

– Igen, tudod, néha megbeszélünk pár dolgot Helenával, elvégre a bátyja vagyok, vagy mi a szö Még rám is keni. Ökölbe szorítottam a kezem, de ugyanakkor mintha elzsibbadtam volna.

– Van egy kérdésem a számodra – felelt kimérten Jeremy. – Ki a nagyobb bunkó? Aki elkeseredet n, mert nem tud hozzáérni a barátnőjéhez, felhúzza az orrát, vagy az, aki jéghideg szélvihart r, hogy így tudja kínozni azt, aki fontos neki? Gregory nem nézett rá, csak a csatornákat váltogatta. – Hát, ez a kérdés megválaszolatlanul marad.

– Én meg tudnám válaszolni, Gregory – jelentette ki Jeremy hűvösen. – Lehet, hogy a lányok me anak neked a két szép szemed miatt, de tőlem ezt ne várd. – Ki a fenét érdekel, hogy te…

– Bántottad Jennifert. Nem is akárhogyan. Gregory felpattant a kanapéról. – Na ide figyelj… – Nem, nem, elég, ne tegyétek ezt velem! – szóltam gyorsan közbe, s közéjük álltam.

– Mégis, hogy képzelted? – folytatta Jeremy, rám se hederítve. – Mindent tudok! Azt, hogy vég ted, ahogy a térden állva remeg előtted, lila ajkakkal! Azt hiszed, kényedre-kedvedre játs zhatsz vele? Hát közlöm veled, hogy nem! Hidd el, hogy… Az ingét rángatva próbáltam elvonszolni Gregory közeléből. – Jól van, elég, fejezd be, ettől nem lesz… Kiszabadította a karját. – Befejeztem, csak még egyvalami hiányzik. – Mondd, micsoda? – meresztette a szemeit Gregory. – Mit akarsz még hozzám vágni? – Régóta meg akarom már tenni… S ezzel egy pillanat alatt felemelte a jobb öklét, s behúzott egyet Gregorynak. – Mit művelsz?!

A bátyám egy kissé megszédült, s inkább a kanapé támaszát választotta, minthogy visszatámadjo rkent ki a vére, még egy ekkora ütéstől sem. Viszont elnevette magát. – Nagyon vicces vagy… – csóválta a fejét. – És most mi lesz? Újra szélvihart kavarsz? – vetette oda neki Jeremy.

Elégedetten sarkon fordult, és megindult a szobánk felé, azonban nem jutott messzire. Ot t kellett hagynom a bátyámat, és utána futni, mert Jeremy a torkához kapott, s lerogyott a földre. Keservesen próbált levegő után kapkodni, de hiába. Levágódtam mellé, s amint meglátt beesést a szemében, gyilkos pillantással néztem vissza Gregoryra. – Fejezd be, te őrült! Abban a pillanatban Jeremy hatalmas levegőt vett, s görcsösen kezdett el köhögni. A homlokát a földhöz támasztotta, s lehunyt szemekkel próbálta megnyugtatni a tüdejét. – Te vadállat! – vágtam Gregoryhoz. – Teljesen elment az eszed?!

– Egy-egy – vetette oda, aztán eltűnt a szemem elől. Megpróbáltam felsegíteni Jeremyt, de nem lt egyszerű úgy, hogy nem érhettem hozzá. – Jól vagy? Miután kiegyenesedett, lehunyt szemmel vett egy mély levegőt, de ismét, hirtelen a tüdejéhez kapott. Eléggé fájdalmas arcot vágott. – Nem – jelentette ki dühvel teli hangon, aztán bevonult a szobába. A festékes szatyrokat hozzávágta az ágyhoz, aztán elkezdett le-föl járkálni.

– Nyugodj meg… beszélek vele…

– Ugyan már, itt már nem segít semmiféle beszéd! – vágta rá. – A vérében van. Ilyen. Nem lehe tni. Csak tudod, ez miért rettenetesen nagy baj? Mert a nővérem egy ilyen embert választ ott! És mi lesz, ha összekapnak egy apróságon? Akkor majd őt fogja fojtogatni? És ha egész vé lenül megöli? Na, akkor mi van?! – Nem fog senki megölni senkit, nyugodj meg – szögeztem le. – Helena, ha te nem szólsz rá, én már nem élnék, csak közlöm.

Nem tudtam mit felelni, helyette inkább odaléptem elé, és megpróbáltam átölelni. Ott követtem hibát, hogy ezt nem beszéltem meg vele előre. Egy tized másodpercre súroltam az arcommal az arcát, s ennyi elég volt ahhoz, hogy összeránduljak a kínzó villámoktól. Jeremy elkáromkod gát, s amíg én a remegésemet próbáltam csillapítani, mérgében ököllel belevert egyet a falba. osan megijedtem, mikor megláttam, hogy megreped a fehér vakolat. Jeremy ott hagyta a kezét a falhoz simulva. Egész testében remegett. Felpattantam az ágyról, legyőztem a szédülé , amit még a villámok utóhatásának köszönhettem. – Ne csináld, kérlek… ha mérges vagy, menj, fuss egy kört, vagy nem tudom, de ne a… – Szóval ez a bocsánatkérés? – préselte ki a fogai közt. – Minek kellett hozzám érned? – Sajnálom, nagyon sajnálom, tudod, hogy csak ösztönös volt. Még mindig nem nyitotta fel a szemét, s a kezét se vette el a faltól.

– Bárcsak Tűzboszorkány lehetnék… – morogta. – Legalább lenne módja, hogy levezessem a dühöme ek valamire, Helena? – Persze… – Hívd fel Jennifert, hogy jöjjön haza, most kivételesen helyrerakhatja a kezemet. Görcsbe rándultam. – Annyira… annyira…?

– Nemrég gyógyult be, de most még jobban fáj, mint a múltkor, úgyhogy kérlek, siess – préselt gából.

Azonnal megtettem, amire kért. Jennifer nagyon megijedt, mikor elmeséltem, mi történt, s már hagyta is ott a kórházat, elindult hazafelé. Megkértem Jeremyt, hogy engedje, hogy be kössem a kezét, mert rögzítni kellett, legalább, amíg a nővére haza nem ér. Kínkeserves volt de a végén beadta a derekát. Leültettem az ágyra, próbáltam nyugtatgatni, de egy szót se szól gszívesebben szorosan átöleltem volna, csókokkal borítottam volna az egész arcát, hogy megnyu tassam. Minden az én hibám volt. Minden. Ha nem mondom el Gregorynak, hogy Jeremy ho gy viselkedett reggel, akkor nem rontottak volna egymásnak, és ennek a csuklófájdalomnak a kínját se látnám most az arcán. – Ezt jól megcsináltad – jelentette ki Jennifer, mikor megjött. – Eltört. – Egy tízes skálán mennyire fog fájni? – nevetett keserűen Jeremy. – Tizenkettő… – sóhajtott mélyet a nővére. – Szóval rosszabb, mint amikor négy évvel ezelőtt a whiskyt szedted ki a véremből?

– Ne hasonlítgasd, teljesen más fájdalomról van szó. Dőlj hátra, hunyd le a szemed és szoríts fogad.

Bárcsak szoríthattam volna a másik kezét! Bár belém kapaszkodhatott volna, hogy tudja, számít rám, s még ha az én hibámból is történt a dolog… De nem tehettem meg. Végig kellett néznem, kínok kínját éli át, mert Jennifer nem volt a leggyorsabb. Azt hittem, csak egy egyszerű rán lesz, de nem: lassan, óvatosan mozgatta Jeremy csuklóját, s közben nem egy roppanást is h allottam. Hosszú perceken át kínozta őt. Mire vége lett, s mire Jeremy elengedhette a taka rót, amit eddig szorított, megeredtek a könnyeim is.

– Hányszor kérjem még, hogy ne magadon vezesd le a dühödet? – kérdezte Jennifer. – Milyen nye mondjam el, hogyan véssem a fejedbe, hogy nem szabad ezt csinálnod? Válaszolnál? Jeremy felült, de nem tudott megszólalni, se Jennifer szemébe nézni.

– Elegem volt – jelentette ki a nővére, s felkelt az ágyról. – Befejezem ezt az egész cirkusz regoryval, nem nézem tovább, ahogy… – Ne, Jen, tudod, hogy nem ez a megoldás! – kiáltottam fel. – Akkor mi a megoldás?! – Én örülnék, ha szakítanátok – jelentette ki Jeremy. Jennifer indulni készült, de hirtelen visszafordult. – Komolyan? Jeremy bólintott.

– Nem akarom megvárni, hogy újra bántson téged. Tudod, a szélviharon kívül máshogy is ki tudj atni a dühét: nemes egyszerűséggel megfoszt az oxigéntől, és ha nem segít senki, egy percen b megfulladsz. Ugyanis majdnem ez történt velem egy fél órával ezelőtt. Jennifernek elkerekedtek a szemei, de végül lesújtottan csak ennyit mondott: – Én ezt nem bírom sokáig…

Sarkon fordult, és elviharzott. Jeremyhez fordultam, és megpróbáltam a vállánál rátenni a kez t a pólójára. – Jobban vagy? – suttogtam. Elhúzódott tőlem.

– Könyörgöm… nem tudsz csinálni valamit, hogy átbillentsd magad egyik elemedből a másikba? Az időben túlságosan is a vized rabja vagy. – Hogy mi? – Miért nem ordítasz velem te is, ahogy ő? Az sokkal jobb lenne… – Tudok én ordítani, ha akarok, csak ebben a helyzetben az semmit nem oldd meg, drágám – jel entettem ki. Igazat adott nekem, s bólintott. Visszafeküdt az ágyra. Ösztönösen cselekedtem, amikor mellé eküdtem, s ráhajtottam a fejemet a hasára. Egy röpke pillanatra még el is nevette magát.

– Túl sok sokkoló dolog történik mostanában ahhoz, hogy a tüzes énemre hallgassak. Ha felhúzo am a dolgokon, nem lesz jobb. De… tudom, érzem, hogy ez neked hiányzik. Igenis megváltoz tam ezzel az új elemmel, és te a tűzbe szerettél bele, nem a vízbe.

Nem kaptam választ. Lesütöttem a szemem. – Jól gondolom? Mikor megszólalt, furcsa, visszafojtott hangon tette meg:

– Hel, inkább ne feküdj így, végigrezonál az egész testemen a hangod, és a jelenlegi helyzetü nem igazán…

Azonnal felkaptam a fejem az ingéről, s visszahúzódtam. Jeremy lehunyt szemekkel vett mély levegőt, annak érdekében, hogy még a gondolatát is kiirtsa a fejéből annak, amire egy percce ezelőtt hívta fel a figyelmemet.

– Szóval… tényleg imádom a tüzet, ami benned van. De a vizet is. Valamikor csak arra van szük em, hogy olyan nyugodt legyél. Ne merj arra gondolni, hogy kevésbé szeretlek, Helena.

– Bármikor előhívhatom a tüzet is a véremből, tudod jól – suttogtam. – Csak most képtelen vag a fáj, ami történik. – Tudom.

Aznap nem hangzott el több dühös szó köztünk. Engedte, hogy a közelében legyek, s nem hagyott gamra. Próbáltuk elterelni a figyelmünket a problémáinkról: filmet néztünk, együtt főztünk, a ugrottunk Brookingsba is, mert Jeremy szeretett volna még több festéket venni. Sétáltunk e gyet a brookingsi tengerparton, mindketten zsebre tett kézzel. Ha hallottam a nyug odt, kiegyensúlyozott hangját, ha hallottam nevetni őt, rögtön kevésbé fájt, hogy nem tudtam ni a kezét.

Este arra értünk haza, hogy Jennifer és Gregory a tévé előtt ülnek, látszólag egy filmet nézn igazából teljesen mást csinálnak. Alig tudtak kigabalyodni egymás karjából, hogy odaköszönjen künk. Jeremy nem köszönt, de valahogy nekem sem volt a legnagyobb kedvem örömmel üdvözölni ők va, hogyan turbékolnak. Szó nélkül elvonultunk aludni. – Ugye nem akarsz hajnalban edzeni? – kérdeztem, mikor már a takaró alatt voltunk. – Nem is tudom, egészen jólesett – nevetett. – Ne már, te lökött! – nevettem vele. – És megint egyedül hagynál? – Dehogy… Közel húzódott hozzám, s a derekamra tette a kezét. Óvatos, lassú mozdulatokkal simogatott a izsamámon át. – Szeretlek, Jer. Ha örökre így maradunk, akkor is szeretni foglak. – Nem maradunk így. Olyan szerencsétlenek nem lehetünk. – De ha mégis, akkor nyugodtan feküdj le más lányokkal, engem nem zavar… – Mi?! – nyögte.

– Nem, ezt inkább visszaszívom – nevettem. – Ez túlságosan is úgy hangzott, mintha Adrienne m ta volna. Komolyan mondom, szinte szóról szóra ezt mondta, miután én és Roger…

– Ne juttasd eszembe azt a borzalmat, légy szíves! – vágott közbe. – Azért Roger még kap tőle s mást, biztos lehetsz benne. – Shh! Próbálj aludni!

– Igyekszem… Csodával határos módon viszonylag gyorsan elaludt. Egy ideig nézegettem az arcát, a szemébe hulló tincseit, hallgattam a szuszogását, s amikor biztos voltam benne, hogy mélyen alsz ik, ránéztem az órára. Fél tizenkettő. Ideje felkelnem.

Lábujjhegyen lépkedtem a puha szőnyegen, s végül kipördültem az ajtón. A nappaliba is ilyen h talanul érkeztem, s felmértem a terepet: senki sem volt már itt. Egy utolsó pillantást vet ettem a lépcső irányába, majd benyitottam a kis kamraajtón.

Egy vékony pizsama volt csak rajtam. Meztelen talppal indultam el lefelé a kőlépcsőkön. Greg orynak igaza volt: a véremben lévő két ellentétes elem befolyásolta a közérzetemet. Hirtelen t meg a fojtogató hideg, de azonnal orvosolni tudtam: lehunytam a szemem, s arra k oncentráltam, hogy a csuklómnál kivilágosodott erek megjutalmazzanak a forró tűzzel. Pillana tokon belül felpezsdítette a véremet, forró, kellemes villámokat küldve szét az egész testemb Egy olyan termet kerestem a labirintusban, ahol teljesen egyedül lehetek. Kétszer f ordultam balra, s ott a második ajtóra esett a választásom. Még régi bútorokat sem találtam i Semmi és senki nem zavarhatott.

Magamra csuktam az ajtót, s hagytam, hogy a sűrű sötétség elnyeljen. A tüzet egy parányi gömb orítottam, s beengedtem egészen a terem közepéig. Csupán egy apró, vékony fényudvar övezte. E m, hogy legjobb lesz, ha leveszek magamról mindent. A ruhákat bedobtam az egyik saro kba. – Gyere ide… – suttogtam a tűzgömbnek, s közelebb is léptem hozzá. Lehunytam a szemem, s igyekeztem teljesen kiüríteni a fejemet, miközben a kezem köré folyt ak a lángok. Mély levegőt vettem, s minden kilégzésemmel megnőtt a tűz. Kettéválasztottam, s tem, hogy szabálytalan formát vegyen fel. Mikor felnyitottam a szemem, azt láttam, hog y a jobb kezemhez közelebbi vérvörös, míg a bal lángcsóva megigézően zöld színűvé vált.

Gregory most nincs itt, nem mondhatja meg, mit és hogyan csináljak. S ami a legfonto sabb: nincs itt a másik elemem. Tudni sem akartam róla. Csak ez a két, vadságában gyönyörű lá van velem, semmi más. Mire ezt végiggondoltam, a tűz fenyegetően megnagyobbodott. Úgy látsz ott, a lángok másodperceken belül saját életre kelnek, ha nem fogom őket vissza. Erősen, hatá ottan kötöttem a természetüket az akaratomhoz, lehetetlenség, hogy elmeneküljenek a felügyele em alól. Én döntöttem úgy, hogy előhívom őket a véremből, és azt csinálok velük, amit csak ak

Hirtelen, spontán elhatározásra egymásba engedtem őket: vörös és zöld csíkokká váltak, olyan , mintha egymást kergették volna. Magam köré fűztem a lángszalagokat, s igyekeztem annyira e lengedni magam, amennyire csak tudtam. A zöldes-vöröses tűz kétszer, háromszor akkora lett, mint korábban, és engedtem, hogy megszállja a testemet is: a színes csóvák elértek, s termész eletti, varázsos kiváltságnak éreztem, ahogy nyalogatták a bőrömet. Teljesen átengedtem magam érzésnek. Egy ponton majdnem megremegett a térdem, de észbe kaptam, s felnyitottam a sz emem: a tűz nem futott el. Vastag tűzöv, egy egész hegyláncolat kavargott benne, megvadult , őrült, hihetetlen módon. Megindultam előre: bejártam a terem tűzzel eltöltött, forró terét, tenger egy pillanatra sem hagyta el a testemet.

Ez az én otthonom, itt ér el a megnyugvás: amikor ilyen vad, őrjöngő lángok társaságában lehe sszú perceken át engedtem, hogy a lángörvény nyalogassa a testemet, s végül nekidőltem a faln lehunytam a szemem. Nem kellett megerőltetnem magam, hogy a tűz visszafogja a vadságát: rögvest a felére zsugorodott, s visszaváltott nyers, narancsos színbe. Az ujjaim köré fűztem s addig zsugorítottam, amíg olyan apró gömböcske nem lett, mint amilyen eredetileg volt. Hagytam, hadd lebegjen, miközben mély levegőket vettem, s ebben a szent csendben kiélvez tem a nyers erő, a gyönyör utóhatását. Valami megzavarta a nyugalmamat: halk léptek zaját hallottam, s felnyitottam a szeme m.

Nem voltam egyedül. Valaki közeledett felém, de nem láttam az arcát a sötétben. Ám amikor elé

kis tűzgömb fényudvarához, megláttam. A ruháim is nála voltak.

Egészen közel lépett hozzám, így elvehettem tőle a pizsamámat, de még nem akartam felvenni. N tudtam megmoccanni. A tekintete tartott fogva, és nem engedett el. – Mióta vagy itt? – suttogtam. – Követtelek. Túl közel jött hozzám. Megigézően erősen éreztem az illatát, centikre volt az arcomtól. – Csodálatos vagy, Helena. – Ugye nem akarsz közelebb jönni? – kérdeztem alig hallhatóan. – Dehogynem akarok, csak nem fogok. – Azt hittem, aludtál… egyedül akartam lenni… – Baj, hogy láttalak? – Nem, dehogy! – leheltem. – Mit meg nem adnék azért, hogy most hozzád érhessek!

– Akkor ketten vagyunk – feleltem. Teret adtam az önzésemnek: hagytam, hogy kihulljanak a ruháim a kezemből, s mindkét kezemet rácsúsztattam a mellkasára. Heves ütemben vert a szíve – Nem tudok örökre így maradni, Hel – suttogta. – Egyszerűen nem megy! Régebben még könnyebb mikor még nem voltál az enyém, de most… – Ne gondoljunk arra, hogy ennek milyen következményei lehetnek. Könyörgöm, ne gondolj a hol napra, csak arra, ami most van! Nem akarlak elveszíteni. Bólintott. Elszakítottam a te kintetem a szemétől, s elhúzódtam tőle, hogy felvegyem a pizsamámat. – Be kell, hogy valljam, igazad volt. A gyengém mindig is a tűz lesz… – mosolygott. Egy „én megmondtam, hogy jól ismerlek” mosollyal válaszoltam.

– Gyere, kezd kihűlni itt a levegő – mondtam, s újra megnagyobbítottam a tűzgömböt, hogy fény nekünk, amint együtt kiléptünk a teremből. 14. A Pistol hívogató szava „Well, I’ve been waiting

Hypnotized, down on your floor

You can’t save me

You don’t have Adam and Eve

To kick around anymore

They really do write the song

They want everybody to shine…”

(Slash’s Snakepit – Shine)

Szikrázóan napsütéses délután volt. Kiléptem a bejárati ajtón, lebaktattam a tornác lépcsőin, tam a Pistol felé. Jeremyt magára hagytam, hadd valósítsa meg a nagy művészi tervét a fürdő c Ki kellett szellőztetnem a fejem.

Bársonyos napfény szűrődött át a fátyolfelhőkön, s tükröződött vissza a víz felszínén. Amióta könnyű volt észrevenni, hogy a szeszélyes időjárás fő okozója maga Gregory. Ha elsötétült az am, hogy valamin felhúzta magát. Ma azonban a városban volt Jenniferrel, így élvezhettem a lágy napsugarak melegét.

Megpróbáltam kiemelni egy vízszalagot a csobogó folyóból. A vízcseppek hűen követték az akara s mellém szálltak a hűs levegőn át.

Bele kell törődnöm, hogy a két elemem sosem lesz egyenlő a véremben. Akármennyit gyakorolhato a vízzel, sosem tudok olyan tisztelettel, szeretettel tekinteni rá, mint a tűzre, s e záltal nem is tudom olyan erősen irányítani. Szükségem volt arra, amit tegnap este műveltem l nt az alagsorban, de így csak még jobban elbizonytalanodtam.

Befordultam az erdő felé, s egy zöld tisztásra kerültem: a napfény akadály nélkül hatolt be e kis szent zöld foltra. A szélét övező fenyők törzséhez érintettem a kezem, végigsétáltam a t is vízgömböm még mindig ott lebegett a vállam mellett. Nagy levegőt vettem.

– Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogyan kellene kommunikálnom veled, de a beszéden kívül más ehetőséget nem igazán látok – sóhajtottam mélyet. – Ezt csinálom kiskorom óta, te aztán csak természetbe menekülni egyszerű, hiszen felszabadít a látvány, az illatok, a hangok… Jól emlék rá, amikor Scottal kiszöktünk egy ehhez hasonló tisztásra és egész este ott maradtunk. Akkor ondta először, hogy szeret. Én pedig akkor hazudtam neki először ugyanezt. Egy hónap múlva pi

ztolyt adtam a kezébe. Aztán jöttek a többiek… mind sorban. Utólag visszagondolva Cole volt a legegyszerűbb. Rettenetesen naiv és sebezhető volt, nem csodálom, hogy a testvéreit nem ér dekelte, mi lesz vele. Szegény Cole…

Otthagytam a fákat. Elsétáltam egészen a tisztás közepére, és az égre emeltem a tekintetemet.

– Miért tettél ilyenné? Miért én? Miért éppen nekem kellett olyan Boszorkánynak születnem, ak n visszafogni a haragot a lelkében? Miért nem sugalltad valahogy… akárhogy, hogy a tűzben találom meg a választ? Miért kell ezt a sok gyilkosságot elfogadnom? Nem akarom elfogadn i! Bántottam őket, hazudtam nekik, megöltem őket! Hiába mondja Jeremy, hogy nem én voltam, t e is tudod nagyon jól, hogy én fogtam a fegyvert, én szúrtam le kettőt közülük, én hazudtam n szerelmet! Miért? Úgy szeretnélek téged okolni, de tudom, még ahhoz sincs jogom. Lehunytam a szemem. Mélyet sóhajtottam.

– Ha hallasz, ha értesz, tudod, miért vagyok itt. Eddig kilenc embert öltem meg életemben, kettő közülük Gyógyító. Ez túl nagy ár azért, hogy megértsem, ki vagyok. De tudod, hogy még dom! Abnormális, hogy két elemmel ajándékoztál meg. Erre Jet azt mondja, hogy én vagyok a le gerősebb a fajtámból, és egy háborúban a Boszorkányok vezetőjeként kéne helytállnom. Ez volt t akarod te is? Bárcsak válaszolhatnál… Minden egyes nap próbálom meggyőzni magamat arról, ho ez a hatalmas ár, amit fizetnem kellett, ez a lelki kínzás, az, hogy tudom, egy erős Bos zorkány vagyok… ez mind megérte. Hisz itt van nekem Jeremy. Csak azt nem értem… mindössze an nyit nem értek, hogy mégis hogyan akarsz a fajtánk vezetőjévé tenni, hogyan akarsz a te kivál ságosoddá tenni, amikor képtelen vagyok megbirkózni ezekkel a terhekkel nélküle? Egyszerűen k elen vagyok rá! Tudom, sorozatgyilkos vagyok, és aki egyszer öl, nem tudja abbahagyni, újra ölni fog, különösen, ha te is háborúba akarsz küldeni. Tudom, eleget bántottam már az e t. Tudom, hogy a bennem lakó szörnyeteg miatt megérdemlem ezt a büntetést, minden jogod me gvan hozzá, hogy kínozz. De figyelmeztetlek: ahhoz egyáltalán nincs jogod, hogy őt is kínozd . Én vezeklek a bűneimért, van mit tanulnom. De ő? Mit ártott ő neked? Tiszta, makulátlan, hó , képtelen lenne bántani egy fűszálat is! Keress valami más büntetést számomra, és ígérem, el akárhogy is akarsz megleckéztetni, de hagyd őt! Hadd érhessen hozzám, hadd legyen vége ennek az egésznek, ne így kínozd! Megszakad a szívem, ha ránézek! Annyira szenved…

Kétségbeesésemben és tehetetlenségemben ott hagytam a tisztást, mert úgy éreztem megfulladok. inte menekültem a hívogató, hűs folyó vizéhez, s lerogytam a kavicsokra.

– Tudom, hogy azért adtál két elemet, mert ki akarsz képezni. De értsd már meg, hogy nem tudo nélküle végigcsinálni! Te adtál esélyt rá, hogy szeretni tudjak egy Gyógyítót, minden átkozo legyőztünk, amit elénk állítottál, mindent kibírtunk! Annyiszor próbára tettél, nem bizonyít e elégszer, hogy képes vagyok arra a feladatra, amit nekem szánsz? Igenis képes vagyok rá! Erős vagyok, és még erősebb leszek, gyakorlok éjjel-nappal, mindent megteszek azért, hogy a z legyek, akivé tenni akarsz, de könyörgöm… add vissza őt! Megígérem az elemeimre, az életemr indenre, amit szeretek ezen a földön, hogy a szolgád leszek! Azt teszem, amit akarsz. Elmegyek a világ másik felére Gyógyítókat ölni, ha azt akarod, hogy a fajtámat mentsem meg. E alom ezt is. Ha segítesz, ha mutatod az utat, elvállalom. Csak, könyörgöm… add vissza őt!

A tekintetem egy élesebb, hegyes kőre esett. Azonnal felkaptam, s rögtön a csuklómhoz érinte ttem. Erőteljesen végighúztam a bőrömön az élét, de a halvány, fehér csík, amit maga után hag an eltűnt.

Gyerünk, kitartás! Mit mondana Jet? Ha sokáig csinálod, ha már érzed a bizsergő viszketést, m fog dőlni az az átkozott törvény!

Újra és újra végighúztam a csuklómon a kő élét, de semmi sem történt. Leroskadtam a földre, s a szemem, úgy koncentráltam. Ott csörgedezik a vér a bőröm alatt, olyan közel van a kő éléhez ki kell serkennie… csak pár cseppet!

Hosszú, hosszú perceken keresztül próbálkoztam, s végül, amikor már majdnem feladtam, a védel ndszerem megadta magát. Feltérdeltem, s a folyó fölé nyújtottam a karomat. Az a két-három vör epp, ami belehullt a vízbe, rögvest a vízszalagok martalékává vált, s elsodorta őket az áraml

csuklóm azonnal begyógyult.

– Bárcsak tudnék ennél többet tenni! – suttogtam. – Bárcsak tudnék olyan áldozatot hozni, hog az ígéretemnek!

Mélyet sóhajtottam, s beledobtam a követ a vízbe. Felemelkedtem a kavicsokról, s újra felnézt m az égre. A nap továbbra is vidáman, szikrázóan sütött. Beleengedtem a vízbe a kis vízgömböm menjen haza. Én is elindultam hazafelé. Sokkal jobban éreztem magam. Kiadtam magamból, végre kibeszéltem magamból, s így felszabadul tan mosolyogva szívhattam be a frissítő levegőt. Abban a pillanatban értem a házhoz, mikor a szürke Mercedes is. Legelőször Jet szállt ki, de nem vett észre, azonnal beviharzott a házba. Angela is vele jött, aki gyorsan odaköszönt nekem, s máris futott Jet után. – Mi volt ez? – kérdeztem Jennifertől. – Csak a szokásos… utál, mert együtt vagyunk Greggel – vonta meg a vállát. – Komolyan mondom, én sem merek hozzászólni, olyan ijesztő képet vág – morogta Gregory, mikor kiszállt. – Kész időzített bomba ez a gyerek…

– Igen, jobb, ha a kegyeibe férkőzöl, minthogy az ellensége légy, hidd el nekem – jelentettem ki. – Beszélhetnék veled? Jennifer is bement, de én félrevonultam Gregoryval. – Csak annyit szeretnék mondani, hogy… – Kérjek bocsánatot Jeremytől, tudom – fejezte be a mondatomat. – Nem. Szeretném, ha tudnád, hogyha bántod őt, könnyen magad ellen fordíthatsz. – Ajaj – vonta fel a szemöldökét. – Most megijedtem. Csak úgy megjegyzem: ő kezdte. – Azért, mert megütött, rögtön fojtogatnod kell? Meg vagy őrülve?! – Bocsánat. Legközelebb visszaütök, rendben van? – húzta mosolyra a száját. Nem vitatkoztam vele, inkább ott hagytam. Becsaptam magam mögött a bejárati ajtót, s meg s em álltam a fürdőszobáig. – Utálom a bátyámat… – morogtam. – Dehogy utálod, csak mérges vagy rá, ennyi az egész.

Egy pillanat alatt elszállt a rosszkedvem, mikor körbenéztem. Olyan hangulatos színek köszön töttek a fürdőszobában, hogy eltátottam a számat. Narancssárga, lila, türkizkék, olajos zöld, sárga, ciklámen ecsetvonásokkal találkoztam a csempéken. És még egy nagyon fontos színnel: a kavalkádból kiemelkedő hollófeketével, amilyen Jeremy haja és ujjatlan trikója volt, amiben d lgozott. – Ez eszméletlen! – nevettem el magam. – Hogy a fenébe csinálod ezt? – Ecsettel és festékkel.

Éppen egy hatalmas sárgás csík szélén dolgozott. Fogalmam sem volt, mit ábrázolt, de volt egy yan érzésem, hogy nem is kell kitalálnom. A fürdőszoba csempéjének mindegyik részén volt már

kisebb színsáv, de még sok fehér hely maradt. – Jeremy, ez… annyira gyönyörű! Döbbenetesen tehetséges vagy, komolyan mondom! Elnevette magát, s egy pillanatra rám nézett. – Kösz. Felvontam a szemöldökömet. – Hát ez meg mi volt? – Micsoda? – Eddig is egyfolytában dicsértelek, de még sosem köszönted meg! – nevettem.

– Mert a dicséreteid után az esetek kilencvenkilenc százalékában megcsókollak. Mivel ezt most nem lehet, másfajta kommunikációval kell megoldani a dolgot. Azonnal lehervadt a mosolyom, s lesütöttem a szemem, de rögtön fel is kellett emelnem a tekintenem, mert Jeremy hirtelen elém állt. Egy ecsetet tartott a kezében, felém nyújtva. – Igen? – kérdeztem értetlenül. – Vedd el! – Minek?

– Hogy palacsintát süss vele! Szerinted? Ez a közös fürdőszobánk, neked is lesz beleszólásod. Teljesen letaglózott. – Dehogyis, Jeremy! Ez a te műved, te tervezted el, hogyan fogod csinálni, nem akarok… ráa dásul nagyon béna vagyok az ilyesmihez, dehogyis, nem akarom, elrontom… – Gyere! – vágott a szavamba.

Maga mellé parancsolt a tekintetével. Ránéztem az ecset végére: a szálai lilás színű keverékb mártva. – Én ezt nem tudom…

– Nem volt semmiféle tervem a kompozícióval kapcsolatban, most sincs, és nem is lesz, ha e z vigasztal – hallottam a hangját a hátam mögül. A derekamra tette a kezét. – Csak csináld, a jön! Egy apró lila pöttyöt helyeztem el a fehér csempe kellős közepén, majd visszahúztam a kezem. – Tessék, beleszóltam, ennyi elég is volt. Elnevette magát, majd megcsóválta a fejét. – Nem, nem! Gyerünk, csinálj még valamit! Semmit sem rontasz el vele, higgy nekem.

Mélyet sóhajtottam, s rámeredtem arra a lila pöttyre. Azzal, hogy a derekamat fogta, Jer emy mintha feltöltött volna pozitív energiával és önbizalommal. Tettem egy nagy, kanyargós vo t az ecsettel, és így egy furcsa S betűt sikerült a csempére kennem. – Ügyes! – nevetett Jeremy. – Csak így tovább!

Ellépett tőlem, felvett egy kis ecsetet, és tovább dolgozott ott, ahol abbahagyta. Ezzel eldöntötte, hogy én nem megyek innen sehova. Odaléptem a festékek tárházához, s igyekeztem k verni egy újabb színt. Jeremy örömmel vette, hogy önállósultam, de ugyanakkor segített is: el t egy-két tanáccsal, időnként beleszólt az alkotásomba, de semmiképpen sem zavaróan. Egy szó zítettük ki egymás ötleteit, s egyre jobb lett a kedvünk. Hamarosan már felszabadultan, neve tve, magabiztosan tudtam az ecsettel bánni. – Milyen volt a séta? – kérdezte egyszer.

– Jólesett. Találtam egy tisztást, oda mentem. Megpróbáltam beszélgetni a drága jó Anyatermés – Hogy mit csináltál? – vonta fel a szemöldökét. – Nem igazán tudom, hogyan kellene kommunikálnom vele. Csak kiadtam magamból, kibeszéltem a fáknak meg a víznek, és sokkal jobban éreztem magam utána. – És miről beszéltél vele? – kérdezte mosolyogva.

– Arról, ami jött – vontam meg a vállam. – Legfőképpen számon kértem rajta, hogy mer újra szé inket. Megállt a kezében az ecset. Felém fordult. – Tényleg? És… válaszolt valahogy? Elmosolyodtam. – Dehogy. Épp ez a baj! Viszont én mindent megtettem annak érdekében, hogy megértessem magam vele. Megígértem, hogy vállalom a bírai feladatokat, ha azt akarja… csak adjon vissza téged .

Éreztem az égető tekintetét az arcomon, de nem tudtam ránézni. Igyekeztem nagyon koncentrálni a narancssárga festékfoltra, ami előttem volt.

– Próbáltam keresni valamiféle… megoldást, amivel biztosíthatom róla, bármire képes lennék ér m alig volt több egy suttogásnál. – Hogy hihet az ígéretemnek, ezért… – Nézz rám! Azonnal elmerültem a kék tekintetében, neki pedig elkerekedtek a szemei, mikor meglátta, mit műveltem a folyónál. Túlságosan is tisztán élt bennem a friss élmény. – Jézusom, te direkt megvágtad magad?! – Ugyan már, csak egy kis… csak pár csepp vér volt! Egy tized másodperc alatt a csuklómért nyúlt. – Ne! Jeremy! Késő. Már ráfonta az ujjait a bal csuklómra, még el se tudtam rántani a kezem.

Eltátottam a számat: a festékfoltos ujjai lágyan körbefogták a kezemet. A szívverésem egy pil at alatt kétszeresére gyorsult, ahogy igyekeztem felfogni a lehetetlent: Jeremy megéri ntett, s ezzel nem keltett életre kínzó villámokat.

Kimért lassúsággal fonta össze az ujjainkat. A lélegzetéből hallottam, hogy az ő szívverése i tatlanná vált. Felnéztem rá, de ő még mindig csak a bőrünkre meredt, pislogás nélkül. Az arcán ott volt egy apró, vörös festékcsík: ott húztam végig a kezem először, s erre egyik

tról a másikra magához rántott, mélyen beletúrt a hajamba, s végre megcsókolt. Úgy éreztem, é a vártam már erre a pillanatra. Nem maradhattam sokáig a talpamon: felkapott a karjaib a, s az asztalra tett le, ahol a festékek sorakoztak, s ekkor hallottam, hogy nem egy keverőtál a földön köt ki, s a kőre fröccsen a festék. Egyszerűen nem érdekelt. Feltakarí kig fogom súrolni a csempét, csak hadd engedjem el magam egy kicsit…

Végigjártattam a kezem a hátán, az izmos karjain, a világosbarna bőrén, amelynek az érzete an ra hiányzott, ő pedig nem habozott egy egyszerű mozdulattal kibújtatni a blúzomból. Eszméletl n vadság volt a mozdulataiban. – Lassíts, nyugi…

Ennyit tudtam két csók között lehelni, teljesen feleslegesen. Olyan közel húzta a csípőmet ma , hogy egy centi sem marad köztünk. Teljesen hozzásimultam, s egyre hevesebben kellett kapkodnom a levegőt, úgy megszédített a csókjaival. – Most nem megy – morogta az ajkaimnak, s közben mindent megtett azért, hogy megszabadítso n a nadrágomtól. – Legalább az ajtót csukd be, könyörgöm… Erre elnevette magát. Egy pillanat alatt odaszaladt az ajtóhoz, és becsapta. Kihasználta m azt a röpke másodpercet, s leugrottam az asztalról. Az egyik sarokba próbáltam menekülni, de ő gyorsabb volt nálam, elkapta a kezemet, és hátulról erősen átkarolt. – Mit csinálsz? Nem menekülsz!

Ismét felemelt, s visszaültetett az asztalra. Annyi festékes dobozt söpört félre, hogy könnye hátra tudjon dönteni, aztán máris éreztem a kínzóan édes csókjait a hasamon, az oldalamon, m hol. Egy másodperc alatt kicsatoltam az övét, s azután már teljesen rábíztam magam. A nyaka k tem a karomat, belemélyesztettem a körmeimet a bőrébe, s igyekeztem csókolgatni, amikor cs ak tudtam. Egy pillanatra se engedett el, nem húzódott el, nem történt semmi, ami azt ig azolhatta volna, hogy csak álmodom. A fekete tincseit markoltam, hogy biztos lehes sek benne: most tényleg itt vagyok a fürdőszobában, tényleg ilyen közel van hozzám, igazából m a szédült lélegzetvételét… – Ne engedj el… – Soha – lehelte válaszul, és forrón megcsókolt. Alig tudtam tartani a lépést Jeremyvel, annyira sietett felfelé a lépcsőn. Szorosan fogta a kezemet, és csak ennek köszönhetem, hogy nem estem hasra a lépcsőn. Az emeleten határozott an kopogtatott Jet ajtaján. – És mi van, ha ők is azt csinálják, amit mi fél órával ezelőtt? – súgtam neki. – Azt már a lépcsőről éreztem volna… Angela nyitott ajtót. – Sziasztok! – mosolygott ránk. – Hol van az az időzített bomba? – kérdeztem tőle, miközben befurakodtunk a szobába. Jet a tévé előtt ült, s eléggé savanyú arcot vágott.

– Vége! – fogott bele Jeremy. – Lazíthatsz, nem kell megenned Jenniferéket, ők már nem állnak tunkba.

Meglepetten fordította felénk a tekintetét, aztán meglátta, hogy egymás kezét fogjuk. Eltátot

a száját. – Hogy a fenébe történt? – suttogta. – Megfenyegettem az alkotómat – vontam meg a vállam vidáman. – Ígéretet tettem, hogy vezetem ajtánkat, ha ezt akarja, de cserébe adnia is kell valamit… Jet szoborrá dermedve meredt rám, aztán hirtelen felpattant, és a nyakamba vetette magát. Meglepetten, de örömtelien öleltem át. – Akkor hiszel nekem? Hiszel a jóslatban? – rebegte. – Igen. Örömében összevissza csókolgatta a hajamat, aztán Jeremyhez fordult. – És te?

– Van más választásom? – vonta meg a vállát. – Csak az a bajom, hogy fogalmam sincs, hogyan l tnék én a legerősebb… – Úgy, ahogy a Látók Látója is! – vágta rá Jet. – Azzal hogyan tudok a fajunk vezetője lenni, ha a jövőbe látok? Ez hülyeség! Jetnek elkerekedtek a szemei.

– A jövőbe látni? Dehogyis! Nem a jövőbe, hanem messzire, mélyre! Ez a lényege, Jeremy! Ha a erősebb Gyógyító akarsz lenni, képesnek kell lenned arra, hogy minden egyes embert elérj! És z csak a lelkén keresztül megy! Te az intuícióid miatt leszel erős, nem a jövőbe látás miatt! magyarázta nekem Faryal órákon keresztül… – Akkor nekem is elmagyarázhatnád…

– Meg kell élned, csak úgy érted meg. Az indikációd, amik megmutatták neked az összes Gyógyít rkányt a…

– Úgy érted, hogy a lelkükkel kapcsolódtam össze? Azért láttam azokat a képeket róluk, és azé ogy hol élnek? – Pontosan – bólintott Jet. – Higgy nekem, ez tesz a legerősebbé! Ez sokkal fontosabb, minth a egy olyan Gyógyító lenne a legerősebb, aki egy pillanat alatt meg tud gyógyítani bármilyen t. Amit te birtokolsz, az sokkal fontosabb! – Ijesztően hangzik – sóhajtott Jeremy. Jet széttárta a karját.

– Úgy látszik, ha együtt maradtok, akkor ez ezzel jár. És biztos vagyok benne, hogy egyikőtök m közömbös a fajtája sorsa iránt. Nem így van? Bólintanom kellett, Jeremy is ugyanezt tette. – Örülök, hogy megint minden rendben van veletek – mosolygott ránk Angela. Egy szívből jövő széles mosollyal válaszoltam.

– Tünés lefelé, és kérj bocsánatot Jennifertől – szólt Jeremy az öccséhez. – Bármennyire is h odra, ő boldog Gregoryval, és ezt tiszteletben kell tartanod.

– Tudom… – morgott Jet, s meg is indult a lépcső felé. – Nem ültök le egy kicsit tévézni? – kérdezte Angela, miközben visszahuppant a kanapéra. Jeremyre pillantottam: olvasott a szememből és már nyitotta is a száját:

– Nem, nekünk még… van egy kis dolgunk lent a fürdőben, be kell fejezni a festést – mosolygot .

Kézen ragadott, és levezetett a lépcsőn. A konyhában megláttam Jetet, amint éppen hevesen mag arázott a nővérének, de nem akartam odamenni hozzájuk. Vissza akartam szökni a fürdőszobába, el Jeremy is láthatóan így érzett, gyorsan kisomfordáltunk a nappaliból, és újra bezárkóztunk

Sokkal élvezetesebb volt úgy festeni, hogy együtt fogtuk az ecsetet. Ő irányított, az ő érzék tározták meg az festék útját, s én minden mozdulatát lekövettem. Azonban így nem volt valami y a közös munkánk, ugyanis egyre többször esett ki az ecset a kezünkből, s egyre többször for m meg és karoltam át őt. Eszébe se jutott felvenni az ecsetet, inkább újra és újra megcsókolt

Jeremy még este tizenegykor is festegetett, de könnyű volt rávennem, hogy hagyja abba, m ikor csupán a pizsamaalsómban és egy vörös melltartóban jelentem meg a fürdőben. Azonnal bead a derekát, lezuhanyozott, és jött velem az ágyba. – Mit jelent ez az egész? Bíra? Mégis mi az? Még mindig nem értem. Valahogy nem is akarom me gérteni.

Tanácstalan hallgatás volt a válasza. Kitartóan csókolgatta a vállamat, lehet, hogy csak azér , hogy ne kelljen felelnie. – Nem akarok Gyógyítókat ölni… – suttogtam. Abbahagyta. Gondterhelten sóhajtott, s a homlokát a vállamnak támasztotta.

– Márpedig, ha ki akarjuk békíteni őket, nem fog nekik tetszeni. Ránk fognak támadni. Nem bír i, ha bármi is történne veled…

– Fejezd be, kérlek! – hangzott végre a halk utasítás. Feltekintett rám. Elvesztem a kék szem en. – Tudnál csak a jelenre koncentrálni? Az én kedvemért? Nem bólintottam, nem rezdült az arcom, de a tekintetemből kiolvashatta a választ. Tereld el a figyelmemet, és akkor minden rendben lesz…

Végig a szemembe meredve emelkedett fölém. Lassan, puhán érintkezett a mellkasommal, mikor teljesen rám feküdt. Se takaró, se a selymes pizsamák anyaga nem állt közénk. Megkapaszkodta a karjaiban, s éreztem a feszültséget, ami mintha a csontjaiból sugárzott volna felém az iz main és a bőrén át. Én keltettem benne ezt az izgalmat, az aggodalommal teli szavaimmal…

Olyan őszintén és megnyugtatóan viszonoztam a csókját, ahogy csak tudtam. Egyre szaporábban v rt a szíve, szinte lemásolta a sajátom heves dobogásának ütemét. Mikor belemarkoltam a sűrű t ibe, akkor ragadta meg a combomat, s végigszántott rajta a körmeivel. – Ezért mindenképpen megéri – lehelte. – Mi?

– Hogy hozzád érhetek, hogy szerethetlek. Ha ennek egy több évszázadig dúló háború az ára… ne

Alig volt időm egy mosollyal megköszönni neki, amit mondott, máris újra az ajkamon éreztem a z ajkát. A teste köré fűztem a lábaimat, s hagytam, hogy azt tegyen velem, amit akar. Jere my hirtelen beleharapott a vállamnál a bőrömbe. Örömmel fogadtam az ösztönös cselekedetét, s evájtam a körmeimet a hátába. Még többet akartam belőle, s ő is belőlem, a sóhajai és nyögése

tak nekem… Hosszú még az éjszaka…

Görcsbe rándulva riadtam fel a mély álomból. Minden sötét volt körülöttem, még késő éjjel leh adul kapkodta a levegőt mellettem, s remegett. Felkapcsoltam az éjjeli lámpát. – Mi a baj, mi történt?

Válaszul megrázta a fejét, s beletúrt a hajába. Szorosan átöleltem, de csak lassan csillapodo t a reszketése. – Mit láttál? – suttogtam.

– Mindent… mindent tudok róla… pedig nem akarom, csak úgy jött! Láttam, ahogy… amikor megszül , amikor kiderült, melyik elem az övé… amikor beavatták maguk közé… láttam, ahogy felnőtt… ah ték… rajta keresztül, a lelkén keresztül láttam mindent! Azt is, ahogy… ahogy… kínozzák… – Kicsodát?

– Rács mögött tartották, egy kis lyukban, nem tudom, hol… – zihálta tovább. – Sebeket… Sebeke órák óta vérzett, csak folyt a vére… Elhallgatott, s a tenyerébe temette az arcát. Iszonyatosan megrémültem a szavaitól, s attól, hogy tudtam, mindent ugyanúgy átélt ebben az indikációban, mint az, akiről szólt. – Próbálj megnyugodni…

– Csak… csak azt láttam, ahogy kínozzák, ahogy meghal! De… de ezen keresztül az egész lényébe z életébe bepillantottam. Teresa a neve. Földboszorkány volt. Percekkel… percekkel ezelőtt h alt meg. Most, ahogy álmodtam róla! – Micsoda?

– Higgy nekem, tudom! – nézett rám vadul. – Egy koszos, szűk csigalépcsőre emlékszem csak, az tett le ahhoz a lyukhoz, ahol tartották. – Hol történt ez, hol volt ez az egész, Jeremy? – Szerinted? – nézett rám nyomatékosan. Mélyet sóhajtva jött a válaszom: – Salem.

– Pontosan… Irtják egymást! Még gyerekként képezik ki őket, hogy meg tudják védeni magukat, é z ellenségeiket. Van is rá okuk. Ott nincs olyan Boszorkány vagy Gyógyító, akinek ne gyilkol ták volna meg legalább egy rokonát. Vérbosszú a családok közt… Muszáj volt kimondanom azt, ami már régóta kikívánkozott belőlem: – Mi nem tudunk semmit sem tenni. – Tényleg? Honnan tudod? – Csak gondolj bele, hogy… – Legalább megpróbálhatnánk! – Oda akarsz menni? Te jó ég, Jeremy, dehogy! Ha ilyen háborús körülmények…

– Épp ez az! – emelte fel a hangját. – Értékes Gyógyító- és Boszorkányvér hullik ott teljesen

! Elegem van ebből a rohadt öldöklésből! Megölted az unokahúgomat, mert ő megölte a bátyádat, kínozta a nővérét! Ezért most én öllek meg! Ez megy egyfolytában, és… – Elég, nézz rám! Az arcára tettem a kezemet. Elhallgatott, s kihasználtam az alkalmat, hogy összefonjam az ujjainkat, s mélyen a szemébe nézzek. A zöldem mindig meg tudta nyugtatni őt… mindig. Ho sszasan, percekig voltunk elmerülve egymás tekintetében, aztán az ajkaihoz hajoltam, s lág yan megcsókoltam, hogy teljesen megszűnjön a remegése. – Salem nagyon messze van… – suttogtam. – De így meg annyira közel! Bár láthatnád, amit én is láttam!

Lekapcsoltam a lámpát, s visszafeküdtünk. Szorosan hozzá húzódtam, s a tincseit simogatva pró m nyugtatni mindkettőnket. Megfoghatatlan bizonytalanság kúszott a lelkembe… Reggel olyan kialvatlanul és fáradtan ébredtem, hogy biztos voltam benne, alig pár perce t aludtam az éjjel. Jeremy sem érezte jobban magát. A reggeli asztalnál elmeséltük a többieknek, mi történt. – Remélem, nem fordult meg a fejetekben, hogy odamentek – mondta Jennifer higgadtan, a pirítós kenegetése közben. – Ööö… fontolóra lehetne venni – válaszolt helyettünk Jet. – Hogy mi? – nevetett Gregory.

– Remélem, már egyikőtök sem kételkedik abban, hogy Helena és Jeremy a Bírák – futtatta végig etét rajtunk Jet. Angela lelkesen bólogatott, Jennifer nem reagált, Gregory a fejét csóválta , mi pedig nem tudtunk megszólalni. – Helyes. Lehetnétek „vezetők” is, vagy „királyok”, vagy udom én, még mik, de nem… Ti Bírák vagytok. Ami azt jelenti, hogy a harcban nektek kell bírás odnotok, nektek kell döntenetek, mi a helyes cselekedet. A többieknek hallgatnia kel l rátok, mert a ti szavatok a mérvadó. – Szóval, hogyha azt mondja nekem – kacsintott rám Gregory –, Add ide a sót!, engedelmeskedn em kell neki? Elnevettem magam. Jetnek korántsem tetszett ez a hozzáállás. – Szerintem el kellene mennetek Salembe. – Nem mennek sehová! – vágta rá Jennifer.

– Nézd, Jet… – szólalt meg Jeremy –, ha el is megyünk, nem hinném, hogy egyszerűen csak közöl e velük: ennyi, vége az öldöklésnek, mi vagyunk a Bírák, és most leállítunk titeket! – Vagy kiröhögnek minket, vagy, rosszabb esetben ki is nyírnak – szögeztem le.

– Tudnak rólatok – felelt Jet komolyan. – Minden Boszorkány és Gyógyító tud rólatok. Azzal, h tkori sorozatos indikációiddal összegyűjtöttél egy csomó információt róluk – bökött Jeremyre velük. Nem csak te láttál a lelkükön keresztül. Ők is jól tudják, ki vagy. Tudják, hogy eljöt véget fognak vetni ennek a cirkusznak. Erről beszélek, amikor azt mondom, te vagy a l egerősebb Gyógyító, Jeremy! Most kezded csak igazán felfedezni, milyen mélyre tudsz látni… – Na jó, elég! Szeretnék nyugodtan reggelizni, ha megengeditek – zárta le a vitát Jennifer. Jet a fejét csóválva elhallgatott. Értetlenül, tehetetlenül néztünk egymásra Jeremyvel.

Megvártuk, amíg mindenki bement a városba, és amikor végre egyedül maradtunk, lementünk a hűv agsorba, s bevetettük magunkat a könyvtárterembe. A koszos, sárgás térképlapok még mindig ott vertek az asztalon. Egyedül Amerika térképe esett le a földre. Lehajoltam érte, s alaposan áttanulmányoztam. – Tényleg ilyen kevesen vannak? – Alig mertem megszólalni a fülsüketítő csendben. – A Boszorkányok? – kérdezte Jeremy.

Bólintottam. Délen alig voltak. Hárman Brazíliában, öten Argentínában, s még egy pár Mexikóba esült Államok terültén Oregonnál, a Nagy-tavak környékén, s a déli államokban láttam piros pö n alig húszat. Aztán ott volt Massachusetts államnál egy hatalmas fekete-piros satírozás, ra jta a fenyegető felirat: „Salem”. – Igen, csak ennyien vannak. Salemben sincsenek túl sokan… tizenötnél nem lehetnek többen, v iszont ott sok a Gyógyító. – Azt valahogy sejtettem… hisz a kedvenc elfoglaltságuk, hogy egy Boszorkányt Sebégetéssel h alálra kínozzanak. Nem felelt. Lehajtottam a fejem, a homlokomat az ősrégi faasztalnak támasztottam. – Ígéretet tettem az alkotómnak – suttogtam. – Ezért kaptalak vissza. – Egyértelmű, hogy ezzel a biztos halálba küld mindkettőnket – nevetett keserűen Jeremy. – Mi van, ha hallgatnak ránk? Jeremy vállat vont. Ő se volt okosabb, mint én. Sőt, ebben a helyzetben még Jet se lenne o kosabb.

– Csak egy módon tudhatjuk meg, Hel. Nem akarom én ezt az öldöklést. Ezek ott Salemben annyi ra elvadultak már, hogy képesek lennének felkutatni a világon élő összes ellenségüket, és vég Ha… ha van esélyünk arra, hogy ezt megelőzzük… ha csak egy régi, poros jóslat áll az oldalun akkor is meg… – Nem csak az áll – egyenesedtem fel.

Kézen ragadtam, s kivezettem a teremből. A hirtelen kelt önbizalmam vezetett előre, fel a lépcsőn, keresztül a nappalin, ki a szabadba. Mikor megálltam a Pistol partján, elengedt em a kezét. A víztükör vidáman vette fel a gravitáció által reá sújtott sors formáját: a vízc odródtak, a hegyi patakok forrásától indulva, hogy elérjék céljukat, a Csendes-óceán sós vizé

A folyó fölé nyújtottam a kezemet, s lehunytam a szemem. Máris éreztem, hogy az akaratomra jó pár csepp víz kiemelkedik a folyóból, de én most nem ezért jöttem ide, nekem most nem volt en yi elég. Amikor kinyitottam a szemem, már egy kisebb tócsányi víz halmozódott fel a levegőben Folyamatosan választottam el a vizet az otthonától, s kényszerítettem a cseppeket a levegőb e. Kezdett belefájdulni a fejem a koncentrálásba, de nem adhattam fel. Perceken belül al ig volt olyan vízszalag, amely átjuthatott volna az általam emelt természetellenes gáton. Már láthatóvá vált a meder is. A lebegő víztömeget pedig egyre feljebb repítettem a levegőben – Hel, szerintem most már… Elég? Dehogy elég! Kíváncsi voltam a korlátaimra, tudnom kellett, mit tudok kihozni a gyen gébbik elememből. Hiába voltam az ura, ha úgy éreztem, még mindig nem tudok semmit a vízről!

Gyakran képzelődtem arról, milyen jó lenne látni egyszer a Pistol medrét. Hát most itt volt e tem, mocsarasan, homokosan, s mélyebb volt, mint valaha is gondoltam. A hömpölygő vizet folyamatosan emeltem ki a mederből. Jó pár méterrel a vízfelszín felett megcsavartam a felfe lé tornyosuló víztömeget, hogy visszafordulhasson a Pistolba, hátrébb visszakapcsolódhasson a

folyamba, ezzel egy furcsa, lebegő vízkereket képezve. A vízkerék előtti mederrész egyre szár bb lett…

Lüktetett a fejem, s úgy éreztem, minden porcikám sajog, de nem eresztettem el a vizet. Lebilincselő látványt nyújtott ez a hatalmas vízi szörnyeteg, s még pezsdítőbb érzés volt, ho is én keltettem életre.

Szóval így játssza ki Gregory a gravitációt! A szent erőt, azt a törvényt, amit nem lehet meg ztatni… így kell uralni még a föld vonzását is! Önbizalommal.

Enyém a víz. Enyém ez a friss vizű, hegyi patak, enyém az Atlanti-óceán sóssága, enyém az Ama i, félelmetes víztömege, enyém a Holt-tenger gyógyító kristályossága! Minden az enyém… A tűzz vulkánok mély katlanjában égő, az anyaföldből tüzes lávává változott anyag is az enyém. Egy ö tulajdonom, a pusztító erdőtüzek vadsága is bennem lakozik. Azt tehetnék mindegyikkel, amit csak akarok. A világot mozgató erők fele az enyém! Elengedtem a vízóriást, egyik pillanatról a másikra nyú gyorsasággal zúdult alá, engedelmeskedve a föld bajjal érkezett vissza a mederbe, s a becsapódástól elárasztotta a víz, még az erdőbe is beszivárgott, ra nyugodtan sodródott lefelé a mederben, semmi sem

eresztettem el. A víztömeg fenyegetően, i vonzerejének. Nem mozdultam. Hatalmas ro a fejem búbjáig vizes lettem. A környéket de a házat nem érte el. Másodperceken bel akadályozta többé…

– Nem is te lettél volna… Mosolyogva fordultam Jeremyhez. Csupa víz volt. Elképedve csóválta a fejét. – Elképesztő vagy… – Bocsánat! – nevettem. A karjaiba vetettem magam, s szorosan átöleltem. 15. Váratlan vendég „Cast out in a world you’ll never know

Stand there, place your weapons by your side

It’s our war, in the end we’ll surely lose

But that’s all right…”

(Avenged Sevenfold – Welcome to the Family)

Egyre többet kellett gyakorolnom a vízzel. Minden egyes nap órákat kellett szánnom rá, hogy megszilárduljon a bizalmam az elem iránt. Hol Jeremy, hol Gregory segítettek ebben, le galább ebben egyetértettek, hiszen mindketten jól tudták, hogy fejlődnöm kell.

Ahogy múltak a hetek, egyre inkább azt vettem észre, hogy Gregory hatalmas változáson megy keresztül. Először is, egyre ritkábban reagált gúnyos megjegyzésekkel akkor, amikor a jóslat rült elő. Másodszor, kezdte elfogadni a tényt, hogy megszegte a saját törvényét: azt, hogy eg dor nem ragad le hosszú távú kapcsolatnál. Jennifert is kicserélték. Volt, hogy szombaton ne m ment be dolgozni, s itthon lazított velünk, de leginkább Gregory karjaiban, a kanapén. Repesett a szívem az örömtől, ha csak rájuk néztem. Tudtam, hogy így még jobban elhúzódik a etel, a bátyám sem fogja tudni egykönnyen elhagyni Jennifert. Úgy éreztem, győztem. Nem megy ek én Floridába, legfeljebb egy pár napos látogatás erejéig. Itt az otthonom, a Raven testvér knél.

Április derekán kaptam egy örömteli telefonhívást, méghozzá Hollywood kedvenc kerítő bárpulto Weidingertől. – Szia! Megvan a baba? – köszöntöttem vidáman. – Mi? Dehogyis! Csak egy hónap múlva szülünk, drágám. – Ja, jó… Akkor miért hívtál? – Nem lehet az elég nyomós ok, hogy a hogyléted felől érdeklődöm? – Mit szeretnél, Roger?

– A fenébe… Szóval a hétvégén pár napra visszamegyünk Brookingsba, s gyermektelen életünk uto tait kiélvezve, csapunk ott egy nagy bulit. – Szóval szeretnél meghívni – nevettem.

– Igen, de ilyen közönségesen túl unalmas. Tehát… Delilah kisasszony már igent mondott, Brian s elcsaltam Eugene-ból, nektek pedig kötelező a részvétel. De… ha esetleg otthon felejtenéd J remyt, annak, lehet, hogy örülnék… – mondta megjátszott ijedséggel. – Nem fog megenni, nyugi! Bár még mindig mérges rád…

– Én is így gondoltam, hercegnőm! Köszönöm, hogy élvezhettem mesés hangod csilingelését! Tová t, drágám! – Szevasz! – tettem le nevetve a telefont. Jeremyhez fordultam, aki a konyhában készítette az uzsonnát, s éppen komoly csatát vívott egy naranccsal. – Brookingsi buli a hétvégén. – Ez az! Végre kinyírhatom Rogert! – csillant fel a szeme.

– Ne csináld már, nem haragudhatsz még mindig rá! Csak segíteni akart, az ösztöneire hallgato és…

– Épp ez a baj, az ösztöneivel nem vagyok kibékülve! – emelte fel fenyegetően a kést. Ekkor k hallottam a bejárati ajtó felől. Kérdőn néztem Jeremyre, tanácstalanul nézett vissza rám. – Ez ki a fene?

– Csak egy módon tudhatjuk meg… – feleltem, s máris átvágtam a nappalin, hogy kinyithassam az ajtót. Sötét, de őszülő hajú férfi állt előttem. Öregedő, szürke bőre itt-ott foltos volt. Ne nálam, s amikor rám nézett, szinte belém nyilallt a tekintete. Eltátottam a számat. – El… elnézést… – jött ki a halk hangja a torkán. – Te ki vagy? – Helena Ferrer vagyok, és maga kicsoda?

Eddig sem volt valami vidám, de most mintha minden életkedv kiszállt volna belőle. Kihun yt a szemében a fény, amit akkor láttam megcsillanni, amikor először rám tekintett. Egy elkép sztő felismerés kezdett ébredezni bennem…

– Én… én… – egy pillanatra letekintett a földre, majd hirtelen elszántsággal újra rám nézett. imet keresem.

Legalább fél percen át bámultam rá. A világoskék szemébe. Elmerültem abban a színben, amit na jól ismertem. – Jöjjön be… – mondtam halkan, s mikor belépett, becsuktam mögötte az ajtót. – Maradjon itt, onnal jövök…

Meg sem vártam, mit reagál, szinte repültem a konyhába. Jeremy még mindig a naranccsal sze rencsétlenkedett. Mikor felnézett rám, szembesülnöm kellett azzal, hogy képtelen vagyok megs zólalni. Pislogás nélkül meredt a szemembe, hosszú pillanatokon át, míg végül megtaláltam a h :

– Azt hiszem… azt hiszem, itt van az apád. Kiesett a kezéből a kés. Aztán a narancs is. Gépie ozdulatokkal megmosta a kezét, és kiment a konyhából.

Gregory éppen a lépcsőn sietett le, de megállt a nappaliban, s ezzel gyilkosan kínos csend támadt. Az ajtónál álló férfi kővé dermedve figyelte Jeremyt. Egy idő után elkezdett remegni a. Összenéztünk Gregoryval, de nem mertünk megszólalni.

Egy karnyújtásnyira álltam Jeremytől, de így is éreztem az ijesztő feszültséget, ami másodper tt alakult ki benne. Az egyik pillanatban remegett a jobb keze, a másikban ökölbe szorít otta. – Jer… Jeremy? – rebegte a férfi. Nem felelt. Lassan közel húzódtam hozzá, a karjára tettem a kezem, hogy megnyugodjon. – Istenem… Jeremy, te vagy az? – Mi a fészkes fenét keresel itt? – remegte válaszként. A férfi a padlóra tekintett. A koszos kabátját gyűrögette remegő ujjaival. – Én… én csak… – Takarodj innen! – Jeremy szemei villámokat szórtak. – Semmi keresnivalód itt! Irtózatos reszketés futott végig a férfin. – Én… én csak… Jeremy hirtelen megindult felé, felemelt ököllel, de mikor elérte őt, nem ütötte meg, csupán apta a kabátjánál fogva, s odapréselte az ajtóhoz. – Te undorító… gyalázatos… hogy merészelsz ide jönni?!

Gregory gyorsabb volt, mint én. Jeremy után szaladt, és próbálta lefogni. Jeremy lihegett a hirtelen kelt haragtól, az apja pedig félelemmel az arcán kereste a tekintetét, aztán in kább a padlón állapodott meg a szeme. – Ember, engedd már el! – kiáltotta Gregory.

– Hagyj már! – üvöltötte Jeremy. Hiába próbált kibontakozni Gregory erős szorításából, egy id a szemembe, te undorító… hogy vagy képes ide tolni a képed?! – Én… én csak… nézd Jeremy, ezért nem akartam eljönni, mert… mert… – Mert felzaklatnál? Tényleg?! – Én csak… látni… szerettelek volna benneteket, mert… Jeremy arcára túlvilági düh ült ki. Gregory minden erejét bevetette, hogy vissza tudja tarta ni őt.

– Most? Most, tizenhét év után?! Szégyelld magad, te gyáva, még anya temetésére se jöttél el! l, mindenki Jennifert kérdezte, hogy mégis hol van a drágalátos Matthew Raven? Még ki sem sírta a szemeit az anyja temetésén, magyarázkodhatott idegen embereknek, hogy egyedül mara dt, hogy egyedül kell felnevelnie a két öccsét, mert Matthew úgy döntött, elhagyja a családot szta önzésből, és nem kíván visszajönni!

A férfi a szája elé kapta a kezét. Egyre kisebbre húzta össze magát, s lassan legördült az el sepp a foltos arcán. – Fiam, kérlek… – Hogy mi?! Mi van? Én minden vagyok, csak a fiad nem, az biztos! Ösztönösen cselekedtem, mikor kiszaladtam a konyhába, elővettem a telefonomat, s felhívtam J ennifert. – Szia, mi történt? – Gyere haza azonnal, könyörgöm! Itt van az apátok! Csak úgy előkerült, Jeremy meg teljesen… Letette a telefont. Ezt egy biztos jelnek vettem arra, hogy már kapja is fel a táskáját, és ül be a Mercedesbe. – Te gyilkoltad meg anyát! Te, csakis te, senki más! – üvöltötte továbbra is Jeremy. – Kérlek, Jeremy, nyugodj meg…

Rám se hederített, viszont úgy tűnt, más is meghallotta a kétségbeesett üvöltözését. Jet kiál eletről: – Mi a fene folyik ott lent? Miért… – Jet, le ne gyere! Maradj fent, megértetted? – kiáltott neki Jeremy. Matthew-ra tekintettem. Egy mély, megdöbbentő felismerés hatotta át a tekintetét, s nem is k ellett sokat várnom, hogy meglássam a hirtelen elszántságot a szemében: felemelte a fejét, s határozottan nézett Jeremyre. – Szeretném látni őt. Jeremy elnevette magát.

– Én is sok mindent szeretnék! Ja, hogy te elfelejtetted, hogy ő az a „szánalmas kis vakarcs” aki miatt te „nem bírod tovább ezt az agyrémet?”. Bocsáss meg, ha nem pontosan idéztem, kics t rég volt már, tudod. Jeremy nem vette észre, hogy Jet egyenként szedve a lépcsőket, csendben lejött az emeletről. Elé mentem, a kezemet nyújtottam neki. – Maradj nyugodt, nincs semmi baj! – suttogtam.

Kétségbeesetten nézett rám. Úgy fordult szembe az apjával, hogy mögötte voltam, mindkét kezem vállán nyugtattam. – Megmondtam, hogy maradj… Jeremy szavába vágtam. – Most az egyszer maradj csendben, kérlek! Jeremy őrült módjára elnevette magát, s a hajába túrva elfordult tőlem.

Matthew-nak kellett fél perc, mire sikerült megmozdítania a földbe gyökerezett lábát. Lassan eledett felénk, hogy ne ijessze meg Jetet, de ő ennek ellenére is remegett. Vigasztalóan simogattam a vállát, amíg az apja, akire egyáltalán nem emlékezett és aki miatt szülői védel ellett felnevelkednie a testvéreivel együtt, bizonytalanul közeledett felé.

– Látod azt a nevetséges csillogást a szeme sarkában? Az a megbánás akar lenni – morogta Jere Senki sem figyelt rá. Matthew megállt Jet előtt. – Kétlem… kétlem, hogy emlékeznél rám. Jet megrázta a fejét. – Kamaszként én is… én is így hordtam a hajamat! – Matthew megpróbálkozott egy mosollyal. – Te jó ég… – morogta Jeremy. – Maga az apám? Jet halkan, óvatosan ejtette ki a szavakat. Matthew kivételesen nem a föld re, hanem a fiú szemébe nézett, mikor bólintott.

– Én… én választottam a nevedet is – nevetett erőltetetten. – Yvette ragaszkodott volna a Jar ez. Én meg mondtam, hogy… hogy… ez rövidebb, de érdekesebb… és tudtam, hogy illeni fog hozzád udtam, hogy különleges leszel… – Akkor miért hagytál el minket? – vágott közbe Jeremy. Már nem dühöngött. A lépcsőn ült, és az apjára, villámokat szórva a szemével.

– Elfogott a pánik! – fakadt ki Matthew. Jeremy felvonta a szemöldökét, s erre az apja újra l sütötte a szemét. – Éreztem, tudtam, milyen különlegesek vagytok… tudtam, hogy nem tartozom i

– Igazad van – felelt Jeremy. – Egy nem létező apa még mindig jobb, mint egy rossz apa. Csak lehet, hogy ezt az előtted álló fiadnak nem lesz olyan egyszerű megmagyarázni. Én végighallg ttam azokat a veszekedéseket, és mindenre emlékszem, én tudom, miért gyűlöllek. Ő nem emléksz Tőle a teljes családban való felnevelkedés esélyét vetted el. És tudod, ha Jennifer nem lenne olyan önfeláldozó, segítőkész és csodálatos ember, amilyen, akkor már mi sem lennénk egy csal an. Neked semmi közöd hozzánk. Matthew-nak kicsordultak a könnyei. Jet tekintetét kereste, s elrebegte: – Sajnálom…

Jet nem felelt. Egyik pillanatról a másikra elkezdett hátrálni, s el kellett engednem. A zt hittem, felmenekül az emeletre, de ehelyett megállt a második lépcsőfoknál, s leült Jeremy mellé. A bátyja átvetette a karját a vállán, gyilkos tekintettel meredve az apjára. – Csak látni szerettelek volna benneteket – bólogatott magának Matthew. – Nagyon… nagyon jól k ki, büszke vagyok rátok! Tudjátok, én New Jerseyben lakom, és… – Kicsit sem érdekel, hogy… – Hallgass végig! – emelte fel a hangját Matthew. – Hogy mi?! – Egy hete belefutottam pár furcsa szerzetbe. A nevemre felkapták a fejüket, és arra kértek, meséljek a családomról, a gyerekeimről. Mikor megmondtam, hogy hárman vagytok, és Oregonban laktok, nagyon furcsán néztek rám, aztán összevigyorogtak. Azt hittem… rosszat sejtettem, g ondoltam, figyelmeztetlek benneteket. Nem tudom, honnan tudnak rólatok azok az emb erek, de én nem ismerem őket, az biztos. Jeremy rám tekintett. Mindent ugyanúgy sejtettem, ahogy ő is.

– Értékelném, ha a jövőben nem árulnád el másoknak, hol lakunk – préselte ki a fogai közül Je an le is tagadhatsz minket, az én lelkivilágomat nem kavarná fel. – Gyógyítók vagy Boszorkányok – mondtam határozottan. – Tényleg mindegyikük tud rólunk. Matthew felém fordult. – Te… nem egészen értem, te ki vagy? – kérdezte tapogatózva.

– Helena Ferrer a nevem, már egyszer bemutatkoztam. Nem tudom, mennyit tud a Gyógyítók ell enségeiről, a Boszorkányokról, de én az vagyok, a bátyámmal együtt, Gregoryval – mutattam a s an meghúzódó testvéremre. A férfinak hatalmasra nyíltak a szemei. – Akkor hogyhogy… itt vagytok?

– Semmi közöd hozzá – vágta rá Jeremy. – Már így is túl sokat látott, Helena. Ha találkozik e di belőle, hol lakunk pontosan. Bármikor idetalálhatnak, és ránk támadhatnak. – Mi ez az egész? – rebegte Matthew. – Mibe keveredtetek?

Jeremynek le kellett nyelnie a gúnyos válaszát, mivel ekkor kitárult a bejárati ajtó, s belép tt rajta Jennifer. Félrecsúszott a pulóverén a sietősen felvett kabátja, a hosszú, sötét hajs zabadon eresztve terítették be a vállait. Amint meglátta Matthew-t, egy pillanatra kővé derm edten megállt az ajtóban, aztán átszaladt a nappalin. – Apa! Ideje sem volt felelni, Jennifer olyan szoros ölelésbe zárta. Nem sok idő kellett hozzá, és mindkettejüknek megeredtek a könnyei. – Mit csinálsz te itt? – sírta Jennifer. – Én…

– Hogy vagy képes…? – emelkedett fel Jeremy a lépcsőről. – Ez az… ez az ember itthagyott mink ogy a fenébe… Jennifer, mi a…

A lány nem figyelt rá. Eltűnt az arcáról a kirobbanó vidámság, mikor letekintett az apja mell a. – Jaj, apa… – suttogta.

– Hallasz, Jennifer? – követelte Jeremy. – Ennek az embernek köszönheted, hogy… és most úgy g ta, tizenhét év után…

– Istenem, ne! – nézett fel hirtelen Jennifer teljes kétségbeeséssel az arcán. Az apja tekint tét fürkészte. – Mióta… mióta?

– Te látod, ugye? – mosolygott Matthew. – Megértettem én a képességeiteket, a fejembe véstem, indent tudtok! Tudtam, hogy te látni fogod, kislányom! – Mi a fészkes fenéről… Jennifer egyetlen gyilkos pillantással képes volt elhallgattatni az öccsét.

– Többet vártam volna tőled, Jeremy. Ha képes lennél kontrollálni a haragodat, és csak egy ki t is körülnéznél, még talán látnál is! Apa… apa tüdőrákos.

S ezzel kézen fogta az apját és leültette a kanapéra. Szorosan mellé húzódott, s átkarolta. J er a tekintetével parancsolt ránk, hogy jöjjünk közelebb. Jeremy szótlanul, kelletlenül vágód e az egyik fotelbe. – Ez nagyon súlyosnak néz ki, apa – suttogta Jennifer. – Az is – mosolygott Matthew. – Az orvosok szerint alig pár hónapom van. Jennifer a tenyerébe temette az arcát. Jet kényelmetlenül feszengett az apja másik oldalán. – Mennyit szívsz naponta? Három dobozzal? – kérdezte Jeremy. Senki sem felelt. Még Jennifer se szólt rá, a saját könnyeivel volt elfoglalva. – Szerettelek volna még egyszer látni benneteket – mosolygott továbbra is Matthew. – Nem mész sehova – jelentette ki Jennifer. – Itt maradsz, beviszünk a kórházba, és figyelek el-nappal.

– Ó, nem, kislányom! Visszamegyek szépen a kis lakásomba, és kivárom a dolgot. Eleget ostoroz am már magam amiatt, hogy elhagytalak benneteket, és képtelen voltam visszajönni, mert… félt em. Ez az igazság. Nem érdemlem meg, hogy a közeletekben legyek, és ezt te is jól tudod. – Ez akkora butaság… – rázta a fejét a lány. – Így lesz az legjobb, hidd el! Istenem, annyira hasonlítasz Yvette-re! – merült el Jennif er barna szemeiben Matthew. – Mintha csak őt látnám! Annyira szép vagy, kicsikém! Jennifernek egyre több könnye csordult ki, s az apja ölébe hajtotta a fejét, aki óvatosan me gsimogatta fekete haját. Láttam a mozdulataiban, hogy tudja, szinte nincs joga hozzáérni e Jenniferhez. Jeremyre emelte a tekintetét.

– Tudom, hogy soha nem fogsz megbocsátani nekem. Nem kérem ezt, nem kérhetek semmit sem tőletek. Rettenetesen büszke vagyok arra, hogy így összetartottatok! És rád, Jeremy… minden v gy, ami én szerettem volna lenni húszévesen! – csillant fel a szeme. Jeremy a szeme sarkából méregette őt. Nem felelt. Matthew Jetre tekintett, de neki már nem tudott semmit adni szavakkal, így hát csak félszegen rámosolyogott, s Jet igyekezett vi

szonozni ezt.

Miután Jennifer összeszedte magát, bement a konyhába, s igyekezett összedobni valami ételt. Evés közben szinte alig szólaltunk meg, csak Jennifer és Matthew beszélgettek. Jeremy csak turkálta az ételt, Jet szoborrá dermedve ült az asztalnál. Jennifer mesélt rólam és Gregoryr rról, hogy miért vagyunk itt, és kik vagyunk. Nem volt kedvünk megszólalni. Vacsora után Jen nifer könnyes búcsút vett az apjától: hiába ragaszkodott hozzá, hogy itt maradjon, Matthew ol an gyorsan akart távozni a házból, amilyen váratlanul jött. Jennifer potyogó könnyekkel integ tett az apja régi, rozsdás autója után… Mikor visszajött a házba, Jeremy rögtön nekiszegezte a kérdést: – Megkérdezhetem, hogy mi volt ez? Ez az ember…

– A világ legjobb apja volt több mint tíz éven keresztül. Rajongtam érte. Ő csak normális gye et akart, és Gyógyítókat kapott. Ne csodálkozz rajta, hogy elmenekült innen.

– Ezt most nem mondhatod komolyan… – döbbent meg Jeremy. A nővére nem válaszolt. Leült a kana Gregory mellé. Mindenki maga elé meredt. Kínosan zavaró volt a csend… órákkal ezelőtt még Jer e töltötte be ezt a teret, s most minden olyan hirtelen megváltozott… – Tudnak rólunk – törtem meg a csendet. – Jeremy álmain keresztül elérte őket az információ, két lény az országban, akik meg akarják állítani a háborút. – Ezért nem mentek sehova – jelentette ki halkan Jennifer. Jet rosszallóan tekintett a nővérére. Szólásra nyitotta a száját, de végül becsukta. – Távolinak tűnik az ellenségeskedés, de nem az – morogta Jeremy. – Itt van körülöttünk, nap tapasztalhatod. Mi szavakkal gyilkoljuk egymást, ott Salemben meg vérbosszúból véreztetik ki a Boszorkányokat… tudom, hogy legszívesebben elfelejtenéd ezt az egészet, de nem lehet. Nem emberek vagyunk, Jennifer! Gyógyítók és Boszorkányok. Matthew-nak ez volt a legfőbb oka arra, hogy elmenjen. Nem tud megérteni minket. Senki sem tud megérteni minket. Ezt a csatát magunknak kell megvívnunk. – És mégis mi közöd a salemi…?

– Nagyon is sok köze van hozzá! – fakadtam ki Jeremy helyett. Hirtelen négy szempár fordult felém, kérdő tekintettel. Mélyen felsóhajtottam. – Nem tudom, miért… de ott a helyem. Ezt érz eg kell értened! Jennifer gondterheltem sóhajtott, s hátradőlt a kanapén. Mihelyt ezt megtette, ahelyett, hogy a csend újra eluralkodhatott volna a nappalin, Gregory kelt fel mellőle. Szemb efordult velünk.

– Oké. Szóval… én… szóval holnap hazamegyek. Illetve először vissza Los Angelesbe, aztán Miam m kérek érveket, nem kell a győzködés. Helena, nem kell velem jönnöd. S ezzel megindult a lépcső felé, s felszaladt az emeletre.

Nem kaptam levegőt. Jennifer arcát pásztáztam, aki pislogni sem tudott a döbbenettől. Tehát n m tudott erről. Szóval ez egy újabb olyan Gregory-féle „mert nekem most ehhez szotytyant k edvem” akció volt. Azon nyomban felpattantam a fotelből, és felsiettem az emeletre. – Teljesen meg vagy őrülve? – szegeztem neki a kérdést a szobájában. – Nem, Helena. Hazamegyek. – Miért?

– Mert… úgy érzem, muszáj látnom őket. Nagyon hiányoznak. Odaszaladtam hozzá, és kicsavartam a bőröndöt a kezéből.

– Én is szeretném látni őket. De nem most! Nem egy ilyen szerencsétlen helyzetben, nem, amik or egy háborúban kéne helytállnom a saját fajtámért! Te pedig itt maradsz, és segítesz nekem! ifert sem hagyhatod itt. Megértetted? Nézz rám, Greg, megértetted, amit mondtam?! Felkapta a fejét, s mélyen, hosszan merült el a tekintetemben. Vártam a szemtelen válaszát, de mikor kinyitotta a száját, csak annyit mondott: – I… Igen. Értem.

Hátráltam két lépést. Alig hittem a fülemnek, viszont muszáj volt kihasználnom ezt az alkalma

– Helyes. Tedd el szépen azokat a bőröndöket. Ez nem játék… velem kell maradnod, szükségem va éles helyzetben kell cselekednem, tudod jól! Szeretlek, Greg! Ne hagyj egyedül… Egy sármos mosolyt villantott felém. A következő pillanatban már a karjaiban lazulhattam e l, s vigasztalóan dörzsölte a hátamat.

– Emlékszel arra, amikor visszahoztalak ide, és először mentem el Jenniferrel a városba? – su togta a fülembe. – Kikérdezett a családunkkal kapcsolatban. Nem akartam neki sok mindent elmondani, de túljárt az eszemen… jól tudta, hogy a gyenge pontomnál kell megfognia, és akk or színt vallok. – És mi a gyenge pontod?

– Te. Ki más? Felkavaró dolgokat húzott ki belőlem, és el is akartam felejteni az egészet, az , hogy egyáltalán beszéltünk róla… Aztán hazaértetek ti is Jeremyvel, és… – Ő utánad ment. És a mai napig hallgat róla, mit mondtál neki. Tudom jól.

– Én csak… megígértettem vele, hogy nem mondhatja el neked. – Gregory biztos hangja egy pill anatra elcsuklott. – Azt kívánom, bár én vesztem volna el! Bár téged vihettek volna Floridába on az estén, bár ott hagytak volna engem a Gyógyítók karmai közt, bárcsak nekem kéne elszenve m azokat a dolgokat, amiket… képtelen vagyok feldolgozni, hogy embereket gyilkoltál, H elena! – nézett rám élesen. – Én ezt nem akartam! Bár én… bár meghalhattam volna azért, hogy életet élj! De így is sokkal, de sokkal többet érsz, mint én… én egy senki vagyok. A család ebáránya, visszafoghatatlan széllel a vérében! Undorodom magamtól… bárcsak… bár…

A szívembe mart, hogy ilyen szavak hagyták el az ajkát. Villámgyorsan visszazártam az ölelése be, s szorosan hozzásimultam. Megpróbáltam lenyelni a könnyeimet, de nehezen ment.

– Szeretlek, Gregory! Semmi más nem számít! Annyira különleges vagy, olyan sokat segítettél m kem! Ne mondj ilyeneket, mert abba én belepusztulok! Nélküled nem megy… semmi sem megy… An nyira hálás vagyok, hogy rám találtál! Köszönöm, hogy vagy! Verd ki a fejedből ezeket a hülye Bőszen bólogatott, s még erősebben fogott át a karjaival. Nem tudom, meddig maradtunk így, d e addig nem eresztettem el, amíg meg nem nyugodott. – Van valami… amit már régóta meg akartam mutatni neked – mondta halkan.

A kisasztalkához ment, ami a vendégszoba egyik sarkába volt befordítva. Egy tőrt húzott elő b lőle, s visszajött hozzám. Magához vonta a jobb csuklómat.

– Ősi szokás… Boszorkányok közt. Igazából akkor csinálják, mielőtt harcba mennek. Ezzel még i nyosodnak egymás erejéről, s hogy sikeres kimenetelű harcba vágnak bele. De most… csak meg s zeretném mutatni. Nem foglak bántani vele.

Tágra nyíltak a szemeim, mikor végighúzta a kés élét a tenyerem közepén. A bőröm felhasadt, s dult a kezem gödrébe. Felszisszentem. – Ez… ez hogy lehet?

– Ha nem ártó céllal csinálom, és a testéri vér engedi, meg lehet tenni. Intelligens vérünk v t ne felejtsd el soha! – nézett mélyen a szemembe, aztán átadta nekem a tőrt. Nagyot nyeltem, mikor felfogtam, mire kér. Kinyújtotta a tenyerét felém, kénytelen voltam megtenni: az ő vére is pillanatokon belül kicsordult, ahogy megkarcoltam vele a tenyerét .

Elvette tőlem a tőrt, s egy szó nélkül összekulcsolta a sebes kezeinket. Egy pillanatra eláll a lélegzetem, aztán pedig iszonyatos vehemenciával kezdtem el lihegni. Egyszerre nagy on sok volt az oxigénből. Felborzolta a vérem tüzét, s hirtelen úgy éreztem magam, mintha a f lhők között járnék, mintha a kék eget pásztázhatnám közvetlen közelről, mintha a szelek vihar nék a fellegek közt. Gregory magához ölelt. Erősen belekapaszkodtam a pólójába.

Aztán már vége is volt. Egy pillanat volt csak az egész, de legalább egy órának tűnt. A bátyá edett, s ezzel együtt rögvest begyógyult a tenyeremen ejtett seb. Az övén is. Elővett egy zs ebkendőt, s letörölgette a vért a kezemről. Megbabonázva meredtem rá. – Ez elképesztő volt… – suttogtam. – Te mindig ezt érzed? – Ezt mondhatnám én is – mosolyodott el. – Tényleg nagyon erős vagy, húgi. Két elemet uralni emmi. Nem féltelek, az biztos! De melletted fogok maradni, ígérem.

Még egyszer utoljára megöleltem, s megköszöntem neki, amit az imént mutatott, aztán visszamen em a nappaliba. Csak Jennifert találtam ott, a kanapén ücsörögve.

– Ne aggódj, visszatartottam! – nevettem el magam megkönnyebbülten. – Külön használati utasít yámhoz… Melegen elmosolyodott, de a szeme mosolygása hazudott nekem. – Mi a baj? – Hogy mi a baj? – kérdezte. – Az, hogy szeretem őt. – És ő ezt tudja?

– Régóta készülök megmondani neki, de nem hinném, hogy nekem kéne először kimondani… Nem ez a , hogy… itt fog hagyni. El fog hagyni engem. Előbb vagy utóbb, de egyedül fog hagyni. – Jen, ne mondj ilyeneket! – Te mondod mindig, hogy a megérzések nem csalnak – mosolygott rám keserűen. Határozottan néztem fel rá, s teljes testemmel felé fordultam.

– Jól figyelj rám, Jen! Te vagy az egyetlen, akiért képes volt feladni az életformáját! Érted enre képes lenne, nem hagyna itt. Ja, és megtiltottam neki, hogy elmenjen. Hallgat rám . – Mi az, hogy megtilt… – Nem tudom, mi történt, de… ráparancsoltam, hogy nem hagyhat itt minket, és azonnal elfelej tette, mit akart tenni. Úgy éreztem, mintha…

Nem tudtam befejezni a mondatot, mert valaki más tette meg helyettem. Jet jött ki a konyhából, s mögém lépett. Nem is vettem észre, hogy itt van. – Mintha engedelmeskedett volna. Ne csodálkozz ezen, Helena, ha te vagy a Boszorkányok vezetője. És igen… ha azt mondod neki: Add ide a sót!, nem árt megtennie. 16. Vége a bulinak „This planet’s ours to defend

Ain’t got no time to pretend…”

(My Chemical Romance – Planetary)

Egyszer eljön az a pont az életedben, amikor önmagad számára meg kell határoznod, ki is vagy valójában. Egy hirtelen felismerés, egy villámgyorsan eljövő változás kell ahhoz, hogy elkez n érlelődni benned a kérdés, miért is vagy a világon, mit is akarsz az élettől. Ekkor minden málódik, új értelmet nyer a létezésed, s próbálod arról győzködni magad, hogy tisztán látod a előtt.

Minden egyes alkalommal, mikor az elemeimmel gyakoroltam, ez járt a fejemben. Láttam magam előtt a nyers, narancssárga tüzet s a Pistol kristálytiszta vizét, és ilyenkor mindig azon törtem a fejem: ez talán meg volt írva? Sorsszerű, hogy ezt a két csodálatos elemet, e rőt irányítom most, s teljesen átjár a felsőbbrendűség, mikor kioltják egymást a szemem előtt y nem is érdekelt a válasz. Élveztem, hogy ilyen vagyok. Azért a hét fiúért már talán elnyert alkotóm bocsánatát, s most azt akarja tőlem, hogy a nyers haragot és energiát, ami valamiko r minden cselekedetemet irányította, a fajtám és a természet megmentésére fordítsam. Olyan es z, amit nagyon is meg kell becsülnöm, s nem szabad megtagadnom az Anyatermészet törvényeit és rám ruházott feladatát.

Én könnyebben tudtam azonosulni a feladatommal, gyorsabban megértettem, mit kell tenne m – nem úgy mint Jeremy. Pár nappal az apja látogatása után még mindig zaklatott volt, s emel ett egyre több részletet álmodott meg a salemi harcmezőn kialakult helyzetről. Azt kívántam, láthatnám, ami őt álmaiban kínozza, bár átvállalhatnám az indikáció látás egy részét!

A legjobbkor jött Roger és Adrienne látogatása, a legjobbkor döntöttek úgy, hogy csapnak még utolsó bulit Brookingsban. Azon a szombaton sikerült rávennem Jeremyt, hogy felejtsen el mindent, ne gondoljon az álmaira, a gyilkosságokra, Salemre… csak egyetlen estére en gedje el magát. Mi több, Jennifer és Gregory is úgy döntöttek, velünk tartanak, Angela és Jet dig ujjongtak, hogy végre láthatják Rogeréket, így hatan indultunk el azon a kellemesen hűvös tavaszi estén Roger tengerparti házába.

Mintha mi sem változott volna ezen a rezidencián azóta, amióta a legutóbb itt jártam. Autók t elege parkolt a ház előtt, hangosan nevetgélő, iszogató fiatalok gyülekeztek a parkolóban és ejáratnál. Csak a két biztonsági őr hiányzott az összképből.

A bejárathoz siettünk, s rögtön megpillantottam Rogert, aki épp mély beszélgetésbe elegyedett DJ-vel, akit szintén felismertem. Mikor oldalra sandított, s meglátott, Roger hívogatóan e lmosolyodott, s már repültem is a karjaiba. – Te napról napra csodásabb vagy, hercegnőm! – nevetett, s jó szorosan átölelt. Ahogy kibontakoztam a karjaiból, lágyan súroltam az arcát, s ekkor hirtelen összeakadt a t ekintetünk. Nagyon közel volt hozzám, nagyon mélyen nézett a szemembe. Egy röpke pillanat er ejéig furcsa, kellemes bizsergést éreztem belül… s eszembe jutott, hogy soha nem fogom elf elejteni, milyen jól csókol Roger. Aztán már vége is volt a pillanatnak, mivel meghallottam Jeremy hangját a hátam mögött:

– Beszélhetnék veled egy fél percig? – kérdezte Rogertől. A hangja furcsa, szórakozott, de fr trált volt.

Roger bólintott, s a társaságunk felé biccentve mutatta, hogy menjünk nyugodtan be a kastélyá a. Nem tartottam a többiekkel, s a rossz előérzetem bebizonyosodott: kint kellett mara dnom, hogy végignézzem, Jeremy beszélgetése Rogerrel abból áll, hogy egy hatalmasat behúzott eki ököllel.

– Mit csinálsz?! – kiáltottam, s Rogerhez futottam, aki a földre szédült. Adtam neki egy zseb endőt, hogy felitassa a szájából kiserkent vért. – Tudom, tudom… megérdemlem – bólogatott. – Mire volt ez jó? – kérdeztem élesen Jeremyt.

Mélyet sóhajtott, aztán meglepő módon Roger felé nyújtotta a kezét, aki bizonytalanul elfogad a segítséget, s lábra állt. – Arra, hogy most sokkal jobban érzem magam – felelt Jeremy. – Elképesztőek vagytok, hagyjátok már abba! – kérleltem. – Hónapok óta nem láttátok egymást, ni? Ölelést, most azonnal!

Egyszerre néztek rám bosszúsan, de kénytelenek voltak engedelmeskedni nekem, s mindkette n elmormolták, hogy „sajnálom”. Roger igyekezett felitatni a vörös erecskét, ami csordogált a , s felsóhajtva megjegyezte, hogy a felrepedt ajkán csak az alkohol segít. Kint maradt a vendégekkel, minket betessékelt az ajtón. A folyosón megtaláltuk Adrienne-t, Jeték társasá , s nem győztünk csodálkozni rajta, milyen jól állt neki a hatalmas pocak.

– Fiú! – nevetett önfeledten. – Mindketten fiút szerettünk volna, és tessék! Hát nem csodálat – Fenekestül fel fogja forgatni az életeteket, abban biztos lehetsz! – jegyezte meg Ange la. – Leszokott már az az őrült? – kérdeztem Adrienne-t, Roger felé biccentve. – Folyamatosan dolgozik rajta – nézett rám jelentőségteljesen.

Még sosem érkeztünk ilyen korán Roger bulijára, a DJ még csak most robogott le mellettünk az lagsori partiterembe, s kezdett berendezkedni. Miközben a korán érkezők megrohamozták Jimm yt, a bárpultost, nekünk maradt időnk beszélgetni még mielőtt megszólalt volna a dobhártyasza tó slágerek színes palettája. Örömmel vettem, hogy Jennifer is fel tudott oldódni: a bátyám k kapaszkodva, egy pohár vodka-naranccsal a kezében beszélgetett Adrienne-nel. Jeremy ke zdeti rosszkedve is elszállt, s végre a régi, baráti hangnemben tudott társalogni Rogerrel . A jókedvem akkor hágott a tetőfokára, amikor végre megszólalt a zene, s Brian és Delilah is befutottak – tisztes távolságra egymástól.

Most nem vágytam vissza a Raven birtokra, nem akartam a háborúval foglalkozni, örökre itt maradtam volna a barátaim társaságában – akik mit sem tudnak arról, ki vagyok igazából. Mikor átfutott az agyamon, Jeremyre pillantottam, aki éppen Brian egyik fárasztó viccét hallgat ta. Megérezte a tekintetem izzását, s egy bátorító mosollyal ajándékozott meg. Mikor Brian be ezte az előadását, Jeremy kézen fogott, s bevezetett az egyre sokasodó táncolók közé.

Sosem táncoltam még ilyen felszabadultan, megpróbáltam mindent kizárni, csak a zene lüktetésé Jeremyre figyeltem. Vagy egy órán keresztül meg sem álltunk, csak szorosan egymáshoz simu lva engedtük, hogy a lélekpezsdítő dalok elvarázsolják, megszépítsék ezt az örök pillanatot. egpillantottam Gregoryt és Jennifert, akik ugyanilyen felszabadultan, szinte minde n gátlásukat levetkőzve mulattak. Jennifer, mikor meglátott, elindult felénk, maga után vons zolva a bátyámat. Az elfogyasztott vodka-narancsok hatására szokatlanul vidám vigyor ült ki a lány arcára. El kellett engednem Jeremy kezét, mert a nővére a karjaiba borult, és rávigyor ott:

– Igyatok már valamit! Kééérlek! Csak táncoltok, táncoltok… inni is kell, gyerekek! Nem győzt sszatartani a nevetésemet. Jennifer ijesztően aranyos volt ilyen állapotban. – Tudod, hogy nem iszom, Jen – nevetett Jeremy, s próbált megszabadulni a nővére rá nehezedő Gregory elég furcsán nézett Jeremyre. – Egyszer úgyis megértem, minek játszod az antialkoholistát… – Nem-nem, nem játszik! – vette át a szót Jennifer. – Csak három évvel ezelőtt… – Shh! – csitítottuk egyszerre.

– Most mi van, úgyse értené senki! – vonta meg a vállát a lány. – Szóval igyál nyugodtan! – s g az öccse arcát. – Semmi pénzért – nevetett Jeremy. – Ugyan mááár! Ha tudnád, én már tizennyolc éves koromban miket ittam meg… – Mert sokkal erősebb a véred, mint az…

Jeremy teljesen feleslegesen beszélt, a nővérét nem érdekelte a magyarázata. Kinyújtotta a ny lvét, s vigyorogva fűzte körbe a karjait Gregory nyakán. Újra belevetették magukat a vad tánc a… – Kérem vissza a nővéremet – morogta Jeremy a fülembe. – Ez túl ijesztő. – És ha igaza van? Megpróbálhatnád! Úgy nézett rám, mintha megőrültem volna, de én azon nyomban kézen ragadtam, s visszavezettem bárpulthoz, ahol egy kisebb tömeg és ricsaj fogadott. – Hé, nigger, hol az italom?!

Megtorpantam, s tágra nyílt szemekkel néztem a mellettem vigyorgó fiúra és a két haverjára. J ynek címezte a mondatát, a pultosnak, aki ugyanolyan felvont szemöldökkel nézett rá, mint én. – Te meg ki a fene vagy? – ráncolta a homlokát Jimmy. – Nem láttalak még itt. – Vendég, te bunkó, aki öt perce vár három vodkára! – kiáltott vissza neki. – Baj, ha előbb a kisasszonyt szolgálom ki? – mutatott felém Jimmy. Egy sor káromkodás volt a srác válasza. Jimmy fejcsóválva lépett hozzám.

– Nem tudom, Roger honnan szedi ezeket a barmokat… Mit adhatok, Helena? – Semmit – szögezte le Jeremy helyettem. – Adnál nekem egy pohár vörösbort? Valami jó fajtát!

Pillanatokon belül megkaptam, amit kértem, aztán céltudatosan vezettem tovább Jeremyt kézen fogva, ki a teremből, fel a kőlépcsőn. A földszinten megláttam Delilah-t és Briant, amint épp egymásba kapaszkodva, hevesen csókolgatták egymást. Tágra nyílt szemekkel néztem rájuk, örömö vettem magam, aztán egy szó nélkül tovább vezettem Jeremyt. – Megmondanád, hogy mit csinálsz? Nem fogok inni… Szembefordultam vele.

– Elmúltál húszéves, Jeremy. Az a szörnyűség három éve történt! Komolyan azt hiszed, hogy ez alatt nem erősödött meg eléggé a véred és a szervezeted? Csak arra gondolj, mennyit fejlődtél Nem tudott felelni, aggodalommal telien pásztázott. Kihasználtam az alkalmat, s tovább húz tam magam után, egészen fel a lépcsőn, az emeletre. Roger nemegyszer mondta már, hogy sok szoba van az emeleten, akármikor kettesben maradhatunk…

Egy hosszú folyosóra érkeztünk. Találomra választottam ki egy ajtót, ami onnan nyílt, s besur tam rajta. Jeremy követett. Szinte semmi nem volt itt egy komódon és az ágyon kívül. Rögvest eültem az ezüstös ágytakaróra, s Jeremy szorosan mellém húzódott. – Ötven százalék esély van arra, hogy megint olyan durván fogok reagálni rá… Megsimogattam az arcát.

– Az, hogy az én oldalamon is ötven százalék áll, nekem bőven elég! Nézd csak meg… nézd, mily mély bordó színe! – váltottam sejtelmes hangra. – Meleg napsütés érlelte szőlőből készült, n legnemesebb alkoholfajtáját kínálom neked! – Hát… lehet, hogy Roger ezzel nem értene egyet – vonta fel a szemöldökét.

A számhoz emeltem a poharat, s egy jó nagy kortyot nyeltem le a nedűből, aztán közel hajolta m hozzá, s úgy csókoltam meg, hogy átérezze, miért is ilyen édes a bor íze. Ezek után könnyen e a derekát, vette át a poharat, s kortyolt bele ő is az italba. Még mindig láttam a félelme t a szemében, de erősen fogtam a kezét, s biztatóan mosolyogtam rá, így még jó pár kortyot me dett magának.

Tíz percen belül elfogyott a bor. A talpas pohár a kis komódon ácsorgott magányosan, a gyönyö züstös szövésű ágytakarónak pedig gyűrten, félig a földre lógva kellett beletörődnie, hogy az ltuk el. Nem győztem kapkodni a levegőt Jeremy mámorítóan alkoholos csókjai közt. Teljesen fe oldódott, s az arcomon, a nyakamon, s a kulcscsontomon is ott hagyta a gyümölcsös, keser nyésen édes csókjait. Rég vártam már erre, úgy éreztem, évek óta… arra, hogy csupán egy kicsi l magát, egy rövid időre szálljon a fejébe az ital, s olyan ösztönösen érjen hozzám, ahogy ed alán nem is merte…

Mikor újra az ajkaimhoz hajolt, s éppen kezdtem volna kigombolni a fekete ingét, valam i megzavart minket, amitől mindketten összerándultunk: egy hangos csattanás, egy mély dördülé allatszott odalentről. Értetlenül, kétségbeesetten néztem Jeremyre.

– Mi… mi volt ez? – rebegtem, de sajnos tudtam a választ. Felpattant az ágyról, s már szaladt is ki a folyosóra. Elhalt a zene, nem dübörgött tovább a kastély falai között. Csupán egy-két t haladtam lefelé, utána Jeremy megállított, s így egy kis résen keresztül könnyen láthattam,

olyik odalent.

Húszan-huszonöten álltak dermedten a földszinten, s a poharuk, amit szorongattak, eléggé rem egett a kezükben. Három ember állt velük szemben, az a három fiatal srác, akikkel nemrég a bá találkoztam, mikor a vodkájukat követelték. Az egyikük kezében pisztoly volt, az sült el az e b. A két haverja jóízűen vigyorgott a nappaliban kialakult helyzeten. Megérkezett odalentről Roger, nem kellett átfurakodnia a tömegen, könnyen utat adtak neki. – Odasüss, Pete, itt a szent szöszi! – röhögött az egyik srác.

Roger nagyot nézett, mikor meglátta, hogy az egyikük a magasban lóbálja a pisztolyt, ide-o da dülöngélve, eszeveszettül vigyorogva. Meglepett, amikor elnevette magát az elé táruló látv – Hát ti meg mi a fészkes fenét akartok itt? – Nem tetszik a hangnemed, szöszi! – vette komolyabbra a hangját a fiú, s hirtelen Rogerre tartotta a fegyvert. Elállt a lélegzetem. Többen is felsikoltottak. Roger feltartotta a kezét.

– Te nem részeg vagy, öcsém. Te be vagy lőve. Közlöm veled, hogy a rendőrség már úton van. Er zépen a fegyvert! Miért jöttetek ide? – Ahhoz volt kedvünk, agyament! – nevetett az egyikük.

– A milliárdos filmsztárocska alaposabb biztonsági intézkedéseket is tehetne a partija környé nyögte a fegyveres, s egyre közeledett Rogerhez. – Könnyű hátul beosonni ide. Roger mellkasának nyomta a pisztoly csövét. – Ember, állítsd már le magad! – kiáltotta valaki. – Mire jó ez? – Azt se tudod, mit csinálsz! Hány éves vagy, tizennyolc? Roger még ebben a helyzetben is képes volt elnevetni magát, s csak legyintett. – Hagyjátok csak! Azt se tudja, hogy kell lőni vele… – Igaza van – suttogtam Jeremynek. Végre megtaláltam a hangom. – Még ki sem biztosította. Lehet, hogy nem kellett volna megszólalnom, ugyanis a következő pillanatban a srác hátrahúzt a azt a kis pöcköt, aminek a kattanására már tényleg elkezdtem idegeskedni.

– Jól van, Roger majd ad nektek egy kis pénzt, aztán szépen elhúztok innen, rendben? – javaso ta az egyik megtermettebb férfi, aki a szeme sarkából azt méregette, hogyan lehetne lefe gyverezni a drogosokat úgy, hogy senki se sérüljön meg. – Nem rossz ötlet! – szólt a trió egyik tagja, csillogó szemekkel.

– Szívás, mert a pénztárcámban jelenleg nincs több… huszonhét dollárnál. Igen, asszem annyi v felelt Roger.

– Nagyon vicces csávó vagy, Weidinger – röhögött fel a fegyveres. – Nekünk elég a bárod bevét

– Ez már csúnya volt, ne öcsizz, öcsém! – emelte fel a hangját Roger, s ezzel teljes erőből b gyet a srác gyomrába, aki, ahelyett, hogy meghúzta volna a ravaszt, kétrét görnyedt fájdalmáb De ezzel nem volt vége. Igyekezett minél előbb túljutni a fájdalmon, s újra elsült a pisztol . Nem Rogerre lőtt, hanem közvetlenül alattunk, a lépcső alatti rész felé. Egy alacsony, barn hajú lány felkiáltott, majd összeesett.

Kitört a pánik. Sikongatások és kiáltások sűrű egyvelegén át a fegyveres fiú elordította magá ntette a tömeget. – Kell egy cigi – szólalt meg Jeremy mellettem. – Mi van?!

Nem felelt, csak kézen ragadott, s visszavezetett a folyosóra. Besiettünk Rogerék szobájába, ami az emelet leghátsó részéből nyílt. Jeremy Roger éjjeliszekrényéhez lépett, és beletúrt a gyorsan zsebre vágta a doboz cigarettát, amit talált.

– Én nem várok tovább a zsarukra… – morogta, s visszasietett a lépcsőhöz. – Nem tudom, hogy f rülni, improvizálok, de kell a segítséged! – nézett rám. Bólintottam. Kezdtem sejteni, mire készül.

– Van valakinek még valami problémája? – ordította el magát a fegyveres odalent. Attól féltem y bármelyik pillanatban elkezdene őrült módjára lövöldözni.

– Mi a… miért kell így üvöltözni? Az ember csupán egy nyugodt, békés helyre vágyik, ahol… aho tja magát, és tessék!

A szám elé kaptam a kezem, hogy ne nevessem el magam. Jeremy szépen rájátszott az ingadozásár , s arra, hogy komoly feladatot jelent neki a lépcsőfokokon való lejövetel. Kivett egy c igarettát a dobozból, s a szájába tűzte. A fegyveres fiú újra Rogerre tartotta a pisztolyt, n m érdekelte Jeremy, aki közben leért a földszintre, s elkerekedtek a szemei. – Hű, de kemény… – Üssétek le ezt a részeg barmot – vetette oda a haverjainak a fiú, s Roger felé fordult. – Tehát, ott tartottunk, hogy… azonnal keríts nekem valami lóvét, mert… – Ne már, hagyjatok, én csak tüzet akarok kérni! – tette fel gyorsan a kezét Jeremy. – Mi van? Pete, ez meghibbant! Takarodj már innen, különben…

Ahogy kimondta, rögvest meg is változott a hozzáállása, ugyanis elég volt egy tized másodperc amíg Jeremy szemébe nézett, és máris húzott elő egy öngyújtót a zsebéből.

– Jól van na, én csak ennyit akartam, felőlem lövöldözhettek, ha akartok… – mondta bugyboréko a hangon Jeremy.

Elég volt a színjátékból, ebből az egész cirkuszból. Ahogy előkerült az öngyújtó, s a cseppny láng életre kelt belőle, feléledtem, s egy pillanat alatt az irányításom alá vontam a tüzet. yveres fiú már nagyon össze volt zavarodva, nem tudott Rogerre koncentrálni, s ekkor kel lett három különböző irányból, hátulról megtámadnom őket – úgy, hogy senki se lássa, mitől gy uk szára. Lerobogtam a lépcsőn, mikor a fiú ijedtében káromkodva eldobta a pisztolyt, s két k el próbálta elporolni a semmiből keletkezett tüzet a lábáról. Elkaptam a pisztolyt, kioldotta a tárat, s ki is ürítettem. Ezalatt a néhány másodperc alatt Roger, Jeremy, s az a jó nagyda ab férfi egyszerre ugrottak a trió tagjainak, behúztak nekik egyet-egyet, s kirúgták alóluk a lábukat. A fiúk jajgatva, káromkodva nyöszörögtek a padlón.

Roger és Jeremy egymást dicsérték, milyen jól elbántak velük, a tömeg pedig fellélegezhetett, nem hallottam, mi történik. Valahogy hirtelen mindent sikerült kizárnom, nem hallottam s emmi mást, csak annak az őrült fiatalnak a lihegését, akit Rogerék körülálltak. A pisztoly mé g ott volt a kezemben, s a négy golyó is a másikban, amiket most könnyűszerrel visszatölthet nék a tárba, s az lenne az első dolgom, hogy mint a négyet beleeresztem ebbe a nyamvadt tinédzserbe. Unatkozott, ezért bedrogozott a haverjaival, és úgy gondolta, ő itt ma este l elő mindenkit, aki az útjába áll. Mérhetetlen dühöt éreztem a véremben fortyogni. Ez a földön

iatal volt egy félresiklott világ tökéletes példája. Lassan megközelítettem, s letérdeltem mellé. Fölé hajoltam.

– Fogalmad sincs arról, milyen igazából gyilkolni – préseltem ki a fogaim közt. – Takarodj vi a anyuci szoknyája alá! Hányingerem volt. Felpattantam, most azonnal itt akartam hagyni ezt az egész cirkusz t.

De ismét megtorpantam, mert észrevettem a lányt, akit meglőttek. A mentőket már rég kihívták, eken belül ideérnek, úgy, ahogy a rendőrök is. A lányhoz siettem. Meglepetésemre Jetet talált mellette, aki minden erejével azon volt, hogy elszorítsa az eret a lány karjában, amit g olyó talált. Alig hittem a szememnek. Ismertem én ezt a lányt. Ismertem a hosszú, barna haját, a feke te keretes szemüvegét, s a ragyogó szemeit, amik most rám szegeződtek. – Mel! Hogyan…?

Nem kaptam választ. Ő is ugyanolyan elképedéssel nézett rám, de nem tehette sokáig, mert hirt len elszédült. – Roger, hol vannak már a mentők?! – kiáltotta Jet. Nem figyeltem Roger válaszára, csak arra, hogy ebben a pillanatba Jeremy levágódott Meli nda mellé, s a tenyerébe vette az arcát. Elsöpörte a hosszú, sötétbarna tincseit a szeméből, togott valamit, amit nem hallottam. A lány lassan, nehézkesen felnyitotta a szemét, s melegen rámosolygott Jeremyre. A szájáról olvastam le a szavait: – Egy angyal vagy… egy angyal… – El ne ájulj nekem! – felelte Jeremy, s egy lágy csókot lehelt Melinda homlokára.

Megérkeztek a mentők, és a rendőrök is. Melindát átvették Jeremy karjaiból, s mire egy hordág olták a mentőkocsiba, a rendőrök bilincset varázsoltak a trió tagjainak csuklójára. Félájulta távoztak a rendőrség kíséretében.

Megfogyatkoztak az emberek a teremben. Mindenki olyan gyorsan ment haza, ahogy c sak tudott. Adrienne ott sírt Roger vállán, s képtelen volt megnyugodni, akárhogy vigaszta lta is a férje. Végre előkerült Jennifer és Gregory is, akik egész végig a kert végében volta mmit sem tudtak az itt történtekről. – Mit keresett itt Melinda Florence? – követelte Jeremy Rogertől, amikor Adrienne végre el engedte. – Úgy tudtam, a hawaii kutatóközpontban van. – Honnan tudjam? – kérdezett vissza Roger. – Ismerem az apját, csak be akart jönni bulizni, ezért beengedtem. Jeremy idegesen végigtúrt a haján, s rám tekintve elmorogta: – Azt hiszem, jobb, ha most megyünk.

Bólintottam, s követtem, mikor elindult a parkolóba. El se köszöntünk Rogeréktől, se Jennifer Jeremy beült a BMW-be, s idegesen becsapta maga mögött az ajtaját. Hiába ültem be mellé, nem ndított. A kormányt szorította görcsösen, s nagyon hevesen vette a levegőt. A szemei csukva voltak. – Beszélj hozzám, Jeremy!

Nagyot nyelt, s a tenyerébe temette az arcát.

– Képtelenség… – mormolta a tenyerébe. – Melinda… Mel még mindig… még mindig úgy érez irántam elültettem a lelkében. – Még mindig szeret?

– Én ezt nem szerelemnek nevezném! – nevetett fel keserűen. – Tönkretettem… Nem tudom visszac ni! Egy ilyen elburjánzott érzelmet nem lehet csak úgy megváltoztatni! Az egész életére rányo a bélyegét! Hogy lehetek ilyen szánalmasan ostoba?!

Meg se várta, hogy reagáljak, azon nyomban elindította a kocsit, s mérgében rálépett a gázra. fordult a parkolóból, s máris rákanyarodott a tengerpart mellett futó útra. – Lassabban, Jeremy, ne dühöngj! Illetve… dühöngd ki magad, aztán… – Nem érdekel!

Veszedelmes iramban hajtott, s csak egyre gyorsított. Ha autó került elé, bele se nézett a tükrökbe, már meg is előzte. Aztán jött az az éles, beláthatatlan jobbos kanyar, ahol szinté egyet, de szemből hirtelen feltűnt egy kamion. Gyorsan elrántotta a kormányt, s így elkerül tük a találkozást. – Állj le! Húzódj le, húzódj le azonnal! – kiáltottam.

Most pedig a fékre lépett rá, s hirtelen lerántotta a kocsit az út szélére, az avarba. Épphog egálltunk két fenyő előtt. Még pár centi, és totálisan ütközünk velük.

Egyszerre csaptuk be magunk mögött az ajtót. Jeremy egyik pillanatról a másikra eltűnt, hiába néztem körül vadul, nem találtam. Aztán megláttam: az országút túloldalán volt már, egy autó lta ki a sziluettjét. Átsiettem az úton, de ő már addigra a part felé vette az irányt. Futva ellett utána mennem, s mikor már nedves, hideg homokot éreztem a lábam alatt, lelassította m. Nem volt nehéz megtalálnom, hiszen csak arra kellett fordulnom, ahonnan egy iszonyat os, fájdalommal teli kiáltást hallottam. Már tengervíz nyaldosta a csizmámat, s mindent, ami t láttam, a sárgásan sütő holdfénynek köszönhettem. Jeremy kétrét görnyedten állt a parton. – Mindig ezt mondom… fuss egy kört, vagy ordítsd ki magadból! Inkább, minthogy ott maradjunk az úton! Óvatosan tettem a hátára a kezemet, s ekkor végre felegyenesedett. – Jeremy… – Nem akarom én ezt az egészet… – mondta, és a hangja teli volt könnyekkel. Tudtam, miről beszél. Megkerestem a kezét, és összefontam az ujjainkat.

– Figyelj rám, jó? – kerestem a tekintetét. – Csak most értettem meg, hogy te ezt még nem dol tad fel… Figyelj, én is nagyon szívesen lennék normális, olyan, mint a többiek! Döntened kell Jeremy. Van benned egy húszéves fiatal, aki néha eljár szórakozni a barátaival, aki otthon festeget, aki, ha nem történtek volna meg bizonyos dolgok, még mindig ott dolgozna nap i négy órát a lemezboltban… Választhatod őt, felőlem tedd meg nyugodtan! Csak akkor tudnod ke l, hogy én már régen nem az vagyok, aki voltam, én már elfogadtam, mi a feladatom, és képes l szek végigcsinálni! Megöltem hét ártatlant, Jeremy! Bennünk van, mindkettőnkben ott van ez a zörnyeteg, ami miatt nem tudunk egyszerű emberek lenni, és ezt neked is el kell fogadn od! A másik út, hogy velem tartasz, egy erős, tehetséges Gyógyítóként, és megpróbálsz közel k olyan teremtmény lelkéhez, akit megmenthetünk, akinek szüksége van ránk! Itt már rég nem arr n szó, visszafordíthatod-e, amit Melindával tettél! Sokkal, de sokkal többről van szó.

A karjaimba hullott. Erősen magamhoz öleltem, s a simogatásommal igyekeztem csillapítani a zaklatottságát. Mire megnyugodott, a tenger vize már teljesen átáztatta a csizmámat. – El kell mennünk Salembe – szólalt meg halkan. Nem tudtam, mit mondjak. – Az éjjel egy… egy egyértelmű segélykérést kaptam a Gyógyítók vezetőjétől, és… – Micsoda?! És még csak most mondod?

– Szükségem volt egy kis időre, hogy egyedül próbáljam megemészteni, de most már elmondom! Ma hívják, ő az ottani Gyógyítók vezetője. Tud rólunk, én is tudok róluk, ez kölcsönös. Elrabolt közeledik május elseje, amikor a két faj szokásához híven megtámadja egymást, fél, hogy baja Kétségbeesetten túrtam a hajamba. – Készen állsz te erre? – suttogtam.

– Igen, ha mellettem állsz. Akkor megígérem, hogy elhiszem ezt az egészet… elhiszem, hogy Bír vagyunk, elfogadom ezt a… sorsot. Az arcára tettem a kezem, s mélyen elmerültem a szemében.

– Akkor nincs vesztegetni való időnk… Rosszul csináltam, azt hittem, hogy könnyebb, ha úgy te zek, mintha mi sem történt volna… Nem mászunk ki ebből az egészből egy könnyen, igaz? – nevet l magam kínomban. Válaszként egy apró csókot lehelt az ajkaimra. – Ha velem maradsz, még mindig megéri. Keserűen édes mosolyt éreztem az arcomon, s bólintottam. – Akkor induljunk a következő géppel! 17. Danversi történelemlecke „She must be Mother Nature’s child’

Cause she’s running to the call of the wild…”

(Wolfmother – Colossal)

Másnap reggel korán keltünk. A többiek még mélyen aludtak, mikor mi már megreggeliztünk. Hang

anul akartunk összepakolni és eltűnni a házból. Reggel úgy keltem fel Jeremy mellett, hogy a mikor a szemébe néztem, láttam, végre ő is magabiztos, s készen áll arra, ami ránk vár. Mi se tuk, mi is volt az pontosan, de vonzott minket, lüktetett bennünk, hogy elérjük a célunkat : Salem városát. S ezt egyedül kellett végigcsinálnunk.

Fogtuk a nagy utazótáskákat, és megpakoltuk őket – nem tudtuk, milyen hosszú időre megyünk. R nyolckor már szinte minden táska bent volt a BMW-ben, már csak az utolsó csomagra vártam, hogy Jeremy kihozza. Mikor megjelent a nappaliban, akkor nyílt ki Jennifer ajtaja . – Mik ezek a hangok, könyörgöm? – ásított. – Hajnali nyolc óra van, és tegnap nem igazán…

Elakadt a szava, mikor meglátta, hogy már mindketten felöltöztünk, s indulásra készek vagyunk A lány arcán hirtelen aggodalommal teli árny kúszott át. – Jeremy, hova mentek? – kérdezte zavarodottan. – Meglátogatjuk a keleti partot – dörmögte válaszul, s kilépett a bejárati ajtón. Jennifer a tekintetemet kereste, de igyekeztem nem ránézni. Nem értheti… – Helena, nem tehetitek ezt! – könyörgött kétségbeesetten. – Ez hülyeség, hatalmas hülyeség, sehová, dehogy mentek!

A válaszom mindössze egy mély sóhaj volt. Gregory is felébredt a hangokra, s megjelent Jen mögött. Lassan, de biztosan összerakta, mi történik, s ijedten nézett rám. Jeremy visszatért – Indulnunk kellene. – Nem mentek sehova! – jött meg a bátyám hangja.

– Greg, kérlek… ezt ti nem érthetitek, legalább meg kell próbálnunk! – néztem rá. – A mi segí ránk várnak! – És mégis mit fogtok csinálni?! – váltott hisztérikus hangra Jennifer. – Majd meglátjuk – felelt Jeremy, s kézen ragadott. – Gyere! Nem tudtunk mozdulni, mert Gregory az ajtó elé állt, s felemelte a kezét. Mélyen nézett a sz emembe, aggodalommal telien. – Nem mentek sehová. Legalábbis egyedül nem. Fogalmam sincs, miért vettétek a fejetekbe, hog y segíteni tudtok azon a véres harcon, de látom, hogy itt nincs mit tenni. Inkább velete k megyek, Jenniferrel együtt. Tágra nyílt szemekkel néztem rá. – Nem, Greg – csóválta a fejét Jeremy. – Nem akarlak titeket is belekeverni, épp elég ez így – Most ne akarj okosabb lenni! – vágta rá a bátyám. – Vártok szépen még egy órát, mire mi is , és indulhatunk.

S ezzel ellépett tőlünk, és visszament Jennifer szobájába. A lány követte őt, s aggodalmas ké szegezett neki, de én láttam Gregory szemében, hogy ez egy nagyon hirtelen meghozott, nagyon komoly döntés volt. Jeremy is érezte ezt: tehetetlenségében lehuppant a kanapéra.

Évtizedeknek éreztem azt az időt, míg ők összekészülődtek. Csak meredtem magam elé, s próbált a félelmemet, ami akkor fokozódott fel a legjobban, mikor Jet is felébredt, és leszögezte , hogy ő ugyan nem fog itt maradni, amikor mi az ország másik felében akarjuk az életünket k ockára tenni. Angela nem tudott mit mondani, csak csendesen elsírta magát. Hiába könyörgött J

tnek, hogy vigye őt is magával, ezt már egyikünk sem engedte. Mikor Angela kifakadt, és me gkérdezte, miért, Jet kimondta azt, amit addig kerülgetett: annak fényében, hogy tavaly mi történt a lánnyal, képtelen lenne ekkora kockázatot vállalni. Angela beletörődött. Mikor vég en csomag bekerült a szürke Mercedesbe is, elindultunk Portlandbe. Gold Beachben kit ettük Angelát, aki a házuk előtt hosszú perceken keresztül képtelen volt elengedni Jetet, úgy a vállán. – Még meggondolhatod magad, Jet – szólalt meg Jeremy, mikor az öccse visszaszállt a kocsiba. – Még hazavihetlek. Rendben, hogy Jenniferék jönnek, de…

– Én hoztam rátok ezt az egészet – jelentette ki Jet keményen. – Lehet, hogy még csak tizenha agyok, de jogom van mellettetek lenni egy harcban, nem? Gyógyító vagyok én is. Jeremy mélyet sóhajtva bólintott, s ahogy az előttünk lévő Mercedes elindult, ő is indított.

Kétszer már megjártam a Gold Beach és Portland közti hatórányi utat. Legutóbb akkor hagytuk s besen magunk mögött ezt a rengeteg mérföldet, mikor három Gyógyító vette be magát az otthonun most pedig azért kell sietnünk, mert már csak három nap volt május elsejéig. Ez ott Salemben egy sorsdöntő harc végét jelenti. Reméltem, hogy a végét: hogy képesek leszünk tenni valamit ne.

Késő délután értünk a hűvös, barátságtalanul felhős Portlandbe, s újabb egy órát vesztegettün elváros délutáni forgatagán. Hogy eljussunk a Portlandi Nemzetközi Reptérig, majdnem egészen regon határvidékéig kellett utaznunk, ahol a természetes határőr a békésen, ráérősen hömpölyg es látványt nyújtó Columbia folyó. Otthagytuk az autókat a reptér mélygarázsánál, s már siett elérjük a következő Bostonba induló járatot. A többiek már bementek, mikor én még mindig a vi sodó Mount Hoodot pásztáztam. Hidegen, legyőzhetetlenül csúcsosodott az ég felé. A félelmetes t St. Helens vulkán is nagyon közel volt most, s ebben a pár másodpercben valahogy nem t udtam másra gondolni, csak arra: hogyan képesek az emberek ilyen nyugodtan élni a termés zet közvetlen szeszélyének, haragjának árnyékában? – Gyere már! – kapta el Jet a kezemet, s berohantunk a hatalmas, üvegboltozatú előtérbe.

Miután eljutottunk a C csarnokig, a csomagjainkat is futószalagra küldték, s az átvizsgálás u már nyugodtabban ülhettünk le a váróteremben. Több mint fél óránk volt a gép indulásáig.

– Ez arra a bizonyos estére emlékeztet – szólalt meg Gregory mellettem. – Amikor a legközeleb i gépre akartunk felszállni anyáékkal, mindegy, hogy hová visz, csak minél messzebb legyünk a októl a Gyógyítóktól. Sokszor repültem már életemben, de ez most… ez most nagyon hasonlít arr A karjára tettem a kezem. – Most nem üldöz senki, Greg. – Az idő üldöz, meg ez a jóslat – mosolyodott el keserűen.

Örültem is, meg nem is, mikor végre felszállhattunk a gépre, s elfoglaltuk a helyünket a fedé zeten. Jennifer aggodalmas arcát pásztáztam: nagyon nem hiányzott ez neki, de ő sem nem ha gyott volna egyedül minket. Szóltam volna hozzá egy-két megnyugtató szót, de egy sem jutott eszembe. Sem, mikor felszálltunk, és a több mint ötórás út alatt sem. Elnyomott az álom, ahog eremy megnyugtató simogatását éreztem a bőrömön, s az út nagyobb részét átaludtam.

Éjfél körül járhatott már az idő, mire megérkeztünk a Bostoni Logan Reptérre. A sziporkázó fé ott felhőkarcolók látványa hirtelen Los Angelest juttatta eszembe. Fájt a fejem a fáradtságtó s mire a csomagjaink bekerültek két taxi csomagtartójába, én már megint azt láttam a legjobb egoldásnak, ha csak lehunyom a szemem, s próbálok ellazulni a hátsó ülésen.

– Hová vihetjük a hölgyeket és urakat? – lelkesedett készségesen az egyik sofőr, erős brit ak al.

– Kicsit hosszú lesz az út, Salemig mennénk – felelt Gregory. – Tudna valami jó szállást aján – Nem Salembe megyünk – vágott közbe Jeremy. Kipattantak a szemeim. – Danversbe.

– Akkor szerencséjük van, mert Danversben a sógorom moteljéhez viszem magukat! – vidult fel a sofőrünk, s máris konzultált a kollégájával. A többiek beültek a másik taxiba. Elmosolyodta r láttam, hogy Jet hezitál, s inkább hozzánk száll be, a sofőr mellé. – Hogyhogy Danvers? – suttogtam Jeremynek. – Régi nevén Salem Village. Hidd el, ez az úti célunk.

– Milyen útban vannak errefelé, ha megkérdezhetem? – próbált beszélgetést kezdeményezni a sof

– Csak egy kis hétvégi kiruccanás – vágta rá Jet. – Úgy gondoltuk, átugrunk Salembe, és talán oni városnézésre is marad idő.

– Ezt teljes mértékben megértem, sokan jönnek ide hozzánk ezért! – mosolygott a férfi. – Ne h a Boszorkány utat és a múzeumot, ezek a legfelkapottabb helyek! A motel, ahová visszük ma gukat, nincs a központban, de gondolom nem is Danverst jöttek megnézni. Beverly kikötője i gazán közel van, érdemes meglátogatni, meg aztán Salem belvárosa is csupán húszperces út. Hig , ott lesz a legjobb helyük a sógoromnál!

Egészen az utunk végéig kellett hallgatnunk a környéken megtalálható nevezetességek listáját. dtam feldolgozni a hallottakat, nem akartam foglalkozni azzal, milyen szépségek várnának , ha kirándulást tennénk Salemben vagy Bostonban. Mikor végre megérkeztünk a motelhez, nyugo dt szívvel szállhattam ki, s szippanthattam mély levegőt a hűvös éjszakából. Legalábbis ezt h Ugyanis, ahogy levegőt vettem, s körüljártattam a tekintetem az útszéli fák s a házak együtte jd a fenyegetően sötét égre néztem, egy földöntúli, furcsa érzés hatott át. Nem fájdalom volt edés, hanem valami régi, valami ősi furcsaság, amit nem tudtam mivel magyarázni. A bátyámra p llantottam, aki szintén az eget kémlelte, s összeráncolt szemöldökkel nézett rám. – Mi a baj? – kérdezte Jeremy, a kezét a derekamra téve. – Miféle hely ez? – suttogtam. – Hova hoztál? – Egy csendes városka Essex megyében. A többit még én sem tudom igazából. – Túl csendes…

Hajnali egy óra is elmúlt, mire elfoglaltuk a szobáinkat. A recepción hozzászoktak, hogy h ajnalok hajnalán is jönnek vendégek, s felszolgáltak nekünk némi késői vacsorát, aztán elbúcs főrjeinktől is, akik visszaindultak Bostonba.

Ugyanazzal a megmagyarázhatatlan, furcsa érzéssel feküdtem le, amit azóta éreztem, amióta átl városka határát. Hiába voltam olyan kimerült, a kétségeim miatt nehezen tudtam elaludni. Reggel arra nyitottam ki a szemem, hogy Jeremyt ott állt az ablakpárkányhoz támaszkodva. Nyugtalan arckifejezéssel pásztázott, karba tett kézzel. – Jól vagy? Kialudtad magad? – kockáztattam meg. – Tudom, hova kell mennünk – válaszolt halkan. – Megálmodtam. Nagyot nyeltem, s remegve sóhajtottam. – Szóval ez most már tényleg nem játék – nevettem el magam keserűen. Visszajött hozzám az ágyba, s válaszul melegen átölelt, hogy megnyugtasson.

– Nem egészen ilyen születésnapot képzeltem neked – suttogta. – Ne kiabáld el, még van két napunk május elsejéig! – mosolyodtam el.

Gregory, Jennifer és Jet ugyanolyan kimerültnek látszottak a késő délelőtti reggelinél, amily k tegnap este voltak. – És most mi lesz? – kérdezte Gregory kávét szürcsölgetve. – Meg kell keresnünk Maxet, ő kért tőlem segítséget – felelt Jeremy. A vendéglátónk, Mr. Hudson ebben a pillanatban lépett oda hozzánk, hogy leszedje az asztal t.

– Elnézést Mr. Hudson, tudna nekünk segíteni? – kérdezte Jeremy csilingelő hangon. – A Wenham szeretnénk menni, így az első napon.

– Ó, oda csak a távolabbi partról lehet eljutni, mert tudják, a déli erdőrész el van kerítve. rra akarnak kirándulni, Beverly felől kell megközelíteniük.

– Nem értem – csóválta a fejét Jeremy, amint Mr. Hudson eloldalazott. – Azt álmodtam, hogy ot agyunk, az elzárt részen, a déli erdőnél, a tóparton. Még a magas kerítésekre is emlékszem… – ba. – Ott vagyunk? Mit keresnénk ott? – vonta fel a szemöldökét Jennifer. Jeremy megrázta a fejét: – Ti semmit. Csak Helena és én. Felkaptam a fejem. Mielőtt még elmerülhettem volna a kék szemében, Jeremy felpattant az as ztaltól, és hívott két taxit.

A kétségbeesett elszántságom s az égen szürkülő felhőfoszlányok tökéletesen egészítették ki e délelőtt a Wenham-tó felé tartottunk. Most egy olyan sofőrrel volt dolgunk, aki egy szót sem szólt az úton. Mikor a tó Beverly felőli partjához vezető útra kanyarodtunk, elkezdett csöpö z eső. A távolban, a farengetegen át egyszer-egyszer megcsillant a tó sziporkázó vize. – Max itt lesz? – kérdeztem Jeremyt.

– Nem tudom, remélem – felelt gondterhelten. A homlokát mély barázdák redőzték, hiába csillog zeme olyan éberen. Az ajkaihoz hajoltam, hogy egy kissé feloldjam, s ezzel odacsalta m az arcára egy halvány mosolyt.

Egy régi, tóparthoz vezető turistaútnál álltunk meg, s máris útjukra engedtük a két taxist, m ogy estefelé hívjuk őket, ha szükség lesz rájuk. Az avar lelapult, már kijárták előttünk. Egy ósdi fatábla arról tájékoztatott: „Wenham-tó. Korábbi nevén Nagy-tó.” – Van egyáltalán értelme ennek, ha nem is erről a helyről álmodtál? – kérdezte Jet. – Meglátjuk – felelt Jeremy.

Rövid menetelés után kirajzolódott előttünk a túlpart sűrű lombos rengetegje. A sötét víztükö erdő közepén, akár egy hatalmas tintafolt. A parton láttam egy-két fotóst és turistát, de raj csak mi voltunk itt. Megborzongtam az erős széllökéstől, ami végigsöpört a fák ágai közt, me te a leveleket, s felborzolta a víz felszínét.

– Elegem van az emberi testhőmérsékletből – morogtam. Erre Gregory átnyújtotta a barna pulóverét. Hálásan néztem rá.

Az egyik parton tartózkodó férfi hirtelen megfordult, s felcsillant a szeme. Középkorú, világ s bőrű, sötétbarna hajú férfi volt, de ahogy ránk tekintett – pontosabban Jeremyre –, gyereke ság, felüdültség ült ki az arcára. – Ő az – duruzsolta mellettem Jeremy. Elmarta a kezem, s megindult a férfi felé. Viszont ekkor eltűnt a mosoly az arcáról, s hátrált egy lépést. Óvatosan méregetett.

– Jól van, várj egy kicsit… – tartott fel Jeremy, s megközelítette a férfit, aki rögvest keze t vele.

– Köszönöm, hogy eljöttél, köszönöm! A nevem Max Pratchett, ezek szerint elért a kérésem, eze Jeremy bólintott. – Hadd mutassam be a barátnőmet, Helenát! Nem kell félned tőle, mindketten segíteni jöttünk! – Én azt hittem… azt hittem, egyedül jössz – motyogta Jeremynek. – Sosem válunk el egymástól – feleltem Jeremy helyett. Max bizalmatlan tekintettel fordult felém. – Ebben mindketten benne vagyunk, és egymás nélkül nem lennénk azok, akik vagyunk.

Végül nehezen, de egyetértő bólintással válaszolt. Így már könnyebb volt bemutatnunk a bátyám rt és Jetet. Félrehúzódtunk, hogy a többi kiránduló ne halljon minket.

– Hadd mondjam el, micsoda megtiszteltetés, hogy itt tudhatlak a szülőföldemen! – fordult újr Max Jeremy felé. – Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy lesz valaha olyan f ajtámbeli, aki tud segíteni ezen az őrületen, valaki, aki fel meri venni a harcot az ell en, ami ilyen kitartóan pusztít évszázadok óta… Na de térjünk a lényegre! Hogy tisztába legye elyzetünkkel, meg kell ismerkednetek a családommal! Itt tartjuk a megbeszéléseinket, eze n a helyen, ide szinte senki sem jön, Boszorkányok pedig végképp nem. Bár holnap… mindegy. G yertek, vissza kell mennünk a farmra, ott a főhadiszállásunk, mondtam a többieknek, hogy m a legyenek ott, ma hozok valakit, aki tud segíteni a húgomon, és… – Helena nélkül egy tapodtat se mozdulok innen, tudja ezt a családod? – kérdezte Jeremy.

– Majd elmagyarázom nekik, nem lesz gond – mondta, szinte önmagát győzködve. – Viszont a test tek tényleg nem jöhetnek, sajnálom. – De… – kezdte Jennifer. – Azt nem hinném – jelentette ki Gregory.

– Sajnálom – tette fel a kezét szabadkozva Max. – A szabály az szabály, így se lesz könnyű me , hogy engedjenek be egy Boszorkányt a birtokra. – Ezért jöttünk! – kérte ki magának a bátyám. – Én meg pontosan ezt mondtam nektek! – vágtam rá. – Ez a kettőnk dolga, Greg, kérlek… – Nem engedlek csak így el! – Muszáj lesz! – vágtuk rá Jeremyvel. – Hadd menjenek!

Jet volt. Halkan, beletörődötten szólalt meg, s aggodalommal telien merült el a szememben. Tudta. Ő értette. A nővére csuklójára fűzte az ujjait, könyörögve nézve rá. Elindultam Jerem után. Gregory elképedve, kétségbeesetten nézett rám, de én egyre távolodtam tőle. Max beveze minket a sűrű erdőbe. – Hamarosan tisztább lesz az ösvény, ígérem. Ez az út köti össze a farmunkat a tóparttal.

– Miért nem járnak ide Boszorkányok? – kérdeztem, mikor már nagyon mélyen bent botorkáltunk a en.

– Több okból kifolyólag. Egyrészt ők egy hordában laknak, mármint a környékbeliek. Az államba yok egy helyen vannak, mind Salemben élnek, s tudják, hogy ez a mi helyünk. A másik ok a z, hogy… nos, sok-sok évvel ezelőtt csúnya dolgok történtek ezen a helyen. Sok embert ítéltek itt, akiket fekete mágia gyakorlásával vádoltak, és itt, a tóban tették próbára őket, hogy k valóban kapcsolatban állnak-e a Sátánnal. Átkozott hely ez a természet gyermekei számára.

Értettem, hogy miről beszélt Max. Itt is körüllengett az a megfoghatatlan kínnal teli érzés, Danversben is. Úgy éreztem, az egész környéket, az erdőket, a tavakat, a földeket fájdalom b tta az itt történt titokzatos dolgok miatt…

Megmásztunk egy kisebb dombot, s akkor már ritkábban álltak körülöttünk a fák. Perceken belül em elé tárult az erdőszéli szántóföld látványa, s a hozzá tartozó kőház, melynek ablakain ker ga fény pislákolt. – Megállni!

Összerándultam a hangra, amit a bal oldalamról hallottam. Pillanatokon belül ketten is e lénk ugrottak, a semmiből termettek elő, s nem kis meglepetésemre, fegyvert fogtak ránk. J eremyt ösztönösen közel húztam magamhoz, s amilyen gyorsan csak tudtam, tüzet keltettem életr a véremből, ami vérvörösen izzott fel köztem s a fegyveresek között. – Elég, elég, könyörgöm, eresszétek le a fegyvert! – kiáltott Max. – Mi ez az egész?! – visította az egyikük, egy fiatalabb nő. – Aaron és Rachel tudnak róla, ide kell hoznom őket, ereszd már le azt a rohadt fegyvert! Évtizedeknek tűnt az idő, amíg a nő beadta a derekát, s lassan engedelmeskedett Maxnek, majd így tett a társa is. Visszavontam a tüzet az ereimbe. – Teljesen meg vagytok őrülve…

– Ó, tényleg, Max? Mégis, mire számítottál, hogy örömtáncot járok egy Tűzboszorkány láttán? M itt? – Segíteni jöttünk – szólalt meg Jeremy.

– Nem kell magyarázkodni – szólt röviden Max, majd újra a társaihoz fordult. – Ti ketten vele tök, és jelentjük a vendégeinket. – És hagyjak itt őrizetlenül egy Boszorkányt?! – fakadt ki a nő.

– Azt mondtam, velem jössz! – jelentette ki Max ellentmondást nem tűrő hangon. – Sajnálom, eg is időre itt kell maradnotok – fordult felénk, majd karon ragadta a nőt, és mind a hárman el siettek a kőház irányába. Alig volt időnk feldolgozni a történteket, Max pillanatokon belül vissza is tért. – Nem lesz semmi baj, bejöhetsz – biccentett felém. – Erre gyertek!

Szerény berendezésű, narancsos fénnyel megvilágított tornácra értünk. Mikor beléptünk a főbej em, sötét árnyként támad rám a megannyi kíváncsi, undorral teli tekintet, s az oldalamat fúrj hatalmas faasztalokkal és székekkel teli előszobában vagy húszan préselődtek össze. Az érkezé rtelen elhalt a moraj köztük, s feszült csend állt be. Azon kaptam magam, hogy farkassze met nézek egy szőkés hajú nővel, aki magára vonzotta a tekintetemet, s alig tudtam szabaduln i azoktól a béklyóktól, amelyeket mintha a szemeivel varázsolt volna a testem köré. Egy csapz tt, sötét, kócos hajú férfi állt az ablaknál, s a kinti tájat pásztázta. Az arcán és a torkán ett egy hosszanti, mély sebhely. – Tehát… – köhintett egyet Max.

– Láttam, hogy eljöttök – vágott a szavába a szőke nő. – Megálmodtam hosszú idővel ezelőtt. C om, hogyan tudnátok segíteni – tette hozzá cinikusan. Max mélyet sóhajtott. – Ez itt… Rachel, a Látók parancsnoka. Kissé meggondolatlan, ha szavakról van szó, de mi így retjük.

Többen is felnevettek. Ahogy körülnéztem, a tekintetek fokozatosan változtak át kíváncsiról u a vagy éppen ellenségesre. Pillanatok alatt leizzadtam a húsz szempár nyomása alatt, s lek aptam magamról a pulóvert. Max hellyel kínált minket, s leültünk a nagy faasztalnál, ami hoss an terpeszkedett el az egyik fal mentén. – Ők itt Jeremy és Helena, akikről beszéltem nektek… ők fognak…

– Segíteni, igen, azt már hallottuk Max – mormolta egy fiatal fekete hajú férfi a sarokban. – Most el is magyarázhatnák, hogyan kívánnak segíteni. Jeremy megköszörülte a torkát.

– Mi… igazából nem tudjuk, mit is kéne pontosan tennünk, mert nem ismerjük az itteni körülmén Sok mindent láttam az indikációimon keresztül, de nem eleget.

– Bírák – jött ki Rachel száján a szó, nem kis undorral. – Ezek vagytok ti? Milyen jogon vagy i… – Rachel, könyörgöm, ezt már megbeszéltük…

– Nem, Max, komolyan gondoltam! – állt fel a nő a helyéről. – Egy Boszorkány és egy Gyógyító azért, mert egymásba habarodtak, képesek lesznek megállítani ezt a háborút? Nagyon rosszul g ndolják…

– Mi nem akartuk ezt – vágtam rá. Éles tekintetek szegeződtek rám. – Mi csak együtt akarunk l békében, boldogságban. A sors hozta úgy, hogy ne legyen ilyen egyszerű a dolog. Az Anyate rmészet állított elénk olyan akadályokat, amelyek során meg kellett értenünk, kik vagyunk val és milyen dolgokat lennénk képesek véghezvinni. Ha van rá esélyem, hogy megállítsam az öldök asználom. Ne vessetek meg érte, kérlek benneteket.

Hosszú hallgatás. Hiába vártam Rachel cinikus válaszát, visszaült a helyére. Jeremy megszorít a kezemet.

– Boszorkány ebben a házban még nem jutott szóhoz – szólalt meg mély, rekedtes hangon az abla kifelé bámuló férfi. – Egyszer rég a nagyanyám hallgattatott el egyet közületek a tornácon. ott bejutni ide. Te vagy az első. – Megtiszteltetés… – morogtam. A férfi mosolyra húzta a száját, ezzel ijesztően életre keltve a hosszúkás sebet az arcán.

– Ő itt Aaron, a vezetőnk – szólalt meg halkan Max. Felkaptam a fejem. – Azt hittem, te vagy az itteni Gyógyítók vezetője. – Ööö… nos, hát… az úgy van, hogy…

– Elméletben ez így van – szólt közbe a fiatal férfi a sarokból. – Maximilian barátunk a Prat amília legidősebb élő leszármazottja, ami a fajtánk vezetőjévé teszi, ámbár Aaron tapasztalta gott. Felállt a helyéről, s elsőként köszöntött minket szívélyesen: kezet nyújtott Jeremynek. vagyok, a Ráolvasók parancsnoka. – Parancsnok? – vontam fel a szemöldököm.

– Nálunk így alakult ki. A folyamatos, évszázadok óta tartó öldöklésnek köszönhetően – mosoly Timothy, s leült Max mellé.

– Ismertem egy Ravent, még kissrác koromban találkoztam vele Chicagóban – folytatta Aaron, rá k se tekintve. – Jó ember volt. Ráolvasó. Ő is háborúellenes volt, ahogy ti is. – Aaron, kérlek, ne gyere ezzel – sóhajtott Max. – Be akarjuk fejezni ezt az egészet, te is be akarod fejezni. Újabb mosolyra fakadt az ijesztő sebhely. – Ezt mondd meg Kendrának. Max lehunyta a szemét, hogy lenyugtassa magát. Megdörzsölte a hom lokát, aztán újra mosolyogva nézett fel. – Ki az a…

– Majd később – vágott a szavamba Max. – El kéne mesélnem, hogy jutottunk idáig, hogy kezdődö – Na ne – nevetett fel Timothy. – Muszáj! Meg kell érteniük a helyzetünket! – erősködött Max.

– Meséld csak el nekik nyugodtan! – bólintott Aaron, az ablakra száradt sarat szemlélve. – Mu asd be drága Salemünket, hadd tudják, hová érkeztek.

– Rendben. Akkor tehát… az egész… – hirtelen elhallgatott, s Aaronra sandított. – Hol kéne ez ezdeni, Aaron? Rövid csend után így válaszolt az életre kelt sebhely tulajdonosa: – A Boszorkánypörölynél, Maximilian barátom.

Erre a szóra többen felpattantak. Valakinek elakadt a lélegzete, valaki sértődötten hümmögött a társaság fele fogta magát, s kiment a főbejáraton, vagy behúzódott a belső szobákba. Alig m ak tízen a teremben.

– Nézzétek el nekik – morogta Max. – Nem bírnák végighallgatni. Tehát: mit tudtok a Boszorkán e már biztosan hallottál róla – nézett rám.

– Én… nem olyan környezetben nevelkedtem, nem voltak olyanok körülöttem, akik elmondják, hogy lyen… milyen gyökerekig nyúlik vissza ez a…

– Semmi baj, nem baj, kevesen tudnak csak róla, ezen nincs mit csodálkozni. Ez a mű egy lexikon volt, amely az ezernégyszázas évek második felében született, s több kiadást is megél inkvizítor agyszüleménye, melyben meglepő részletességgel írják le a fekete mágia használatát

rkányság jellemzőit, a sátáni nőfajzatok kicsapongó életét, a rítusok menetét… Szaftos olvasm r emberének. A bűnbakkeresés nem ismeretlen fogalom az egyház történetében, és a gyengébb nem yegzése kapóra jött. VIII. Ince pápa akkoriban hozta meg a törvényt, miszerint a boszorkánysá alállal büntetendő bűnnek számít. Elszabadult a pokol Európában. Ha rámutattak egy nőre, s bo ak nevezték, senki se merte volna megkérdőjelezni a vádat. A kínzások, melyek során rábizonyí a vádlottra, hogy boszorkány, eléggé változatosak voltak. Ördögi jelet kerestek rajtuk, tűkke zurkálták végig az egész testüket, aztán ott volt a vízpróba, amely során a nők varázserejét e az áldozat sajnos így is, úgy is meghalt. Kínpadon való nyújtás, izzó vasak használata, kör orolhatnám. Még a Miatyánkot is elmondatták velük, az eretnekeknek nyelvbotlás nélkül kellett lmondaniuk az igét, miközben kínozták őket. Úgy tudjuk, a Gyógyítók beépültek az egyházba, ho atalma által védjék a családjaikat. Mikor megjelentek a természet igazi gyermekei, a megéget ettek szerettei, akik átalakultak, a Ráolvasóknak kellett megbirkózni velük, de hiába. Ők erő bek voltak. Igen, az akkori Boszorkányok igenis erősebbek voltak, és mindenkit megégette k, akinek köze volt az egyházhoz, vagy aki bántani merte őket… Max mélyet sóhajtott, s szünetet tartott.

– A lényegre térve – vette át a szót halkan Aaron –, mikor Colombus barátunk felfedezte az Új , mind a Boszorkányok, mind pedig a Gyógyítók tömegesen menekültek ide. El az őrület elől, am an zajlott. Csakhogy itt sem találhattak nyugalomra. Minden 1692 tavaszán kezdődött, mik or egy-két falusi lány furcsa, őrült tüneteket mutatott. A padlón fetrengve kacagtak, összefü elenül beszéltek. A diagnózis egyértelmű: boszorkányok átkozták meg őket. A lányok persze, mi kérdezték őket, ki tette ezt velük, csak úgy sorolták a neveket, mint például Sarah Osborne, rah Good és Tituba… az ő nevük hírhedt ezen a környéken. Sorra vádat emeltek az említett nők akik természetesen ártatlanok voltak. Az egész cirkusz a családok közti ellentétből fakadt. A megvádoltak szinte mindegyike Salem Village-ből származott, a mai Danversből, onnan indu lt el a borzalom, és átterjedt még Bostonra is. Százával börtönözték be az embereket. Sokukat kasztották, másokat a rácsok mögött lelte a halál. Akkoriban ezen a környéken még nem voltak Boszorkányok. Ők elmenekültek délre, és jól is tették. Ami nagyon lényeges, hogy itt új Bosz k születtek. Itt, a Salem Village-i történtek árnyékában megszületett egy olyan generáció, am salemi boszorkányperek haragjából és őrületéből táplálkozott. Az őseink háborúban álltak vel eszüket tudták. Mikor egy éven belül a perek elcsendesedtek, s leállították a kínzásokat, a G oszorkányok között dúló háború akkor is, folyamatosan zajlott a háttérben. Csendben elhúzódot napig is tart. Az emberek persze suttognak… érzik az árnyat, ami meghúzódik itt Essex meg yében. Érzik, hogy a hatalmas erdők, a hosszan elnyúló földek és a vizek felett valamiféle át beg. Valami, ami sokszor okoz álmatlan éjszakákat az embereknek, de ők itt telepedtek le sok évvel ezelőtt, a világért sem hagynák itt a szeretett szülőföldjüket. Ezt meg is tudom é

– Üdvözöllek benneteket a boszorkányok földjén, itt Essex megyében! – nevetett gúnyosan Max. ezer turista látogatja meg Salemet, hogy belekóstolhassanak a boszorkányság ízébe, a seprűn ovagló, bájitalokat kotyvasztó nők életébe! Itt minden erről szól, és a környék jól meg is sz nek köszönhetően. Az embereknek fogalmuk sincs, mi minden történt itt, és ez a város büszkén ti magát a Boszorkányok Városaként.

Egyszerre sóhajtottunk mélyet Jeremyvel. Kínzó fájdalom költözött a lelkembe, ahogy hallgatta szavaikat, s végre tudtam, miért nem kell csodálkoznom a megmagyarázhatatlan, idegen érzése n, ami eltöltött, amióta csak megérkeztem erre a helyre.

– Tudjátok, mit jelent Salem? – halkította le Max a hangját. – Ősi héber szóból alakult ki, a it tesz: béke. Nem lehet ezt tovább csinálni… Túl sokan haltak meg. Háromszáz éve erről szól m élete, generációkon keresztül pusztítjuk a Boszorkányokat, ezeket a… gyilkoló gépeket. Sose z vége. Sosem… Apám a kezeim közt halt meg, olyan súlyos sérüléseket szerzett, hogy tízévesen tudtam meggyógyítani… Anyámat négy éve fojtotta meg egy Levegőboszorkány, név szerint Ursula ard, aki még mindig él. Addig nem halok meg, amíg a kezeim közt nem vérzik el a pokolfajza t! És a húgom… drága húgom, Lilian… elrabolták, és ezzel nyíltan hadat üzentek. Elsején idejö gnak támadni, de abból nem esznek! Mi gyorsabbak leszünk, mi fogjuk meglepni őket. Az em bereink járják a környéket, azonnal jelentik, ha erre merészkednének…

Megvadult tekintettel nézett rám. A szemében mélységesen mély fájdalmat, haragot és elszántsá m. Aaron most először szakította el a tekintetét a tájról, s Max mögé lépve, a vállára tette

– Mi nem ezért vagyunk itt – szólalt meg Jeremy. – Nem azért jöttünk, hogy végignézzük, mikén ymást. Nem akarok több halált, és ehhez az kell, hogy az ilyen sérelmeket el tudjátok felejt eni.

– Elfelejteni? – Max hangja alig volt több egy suttogásnál. – Hogy kérhetsz ilyet tőlem? Azt rom, hogy mellettem állj ebben a harcban, Jeremy, és segíts megtorolni ezeket a haláloka t! Te nem ismered ezeket a Boszorkányokat, ezeknek nem lehet csak úgy megbocsátani. Ke vesen vannak… de épp elegen. Hiába hirdetik az egyenlőséget egymás közt, mindegyikük csakis K rának engedelmeskedik. Ő a legerősebb és legvadabb, a salemi perek egyik fő áldozatának, Titu ak egyenes ági leszármazottja. Olyan, mint egy véres amazon… nincs szíve. Őrült az a nő. Őrül – És gyönyörű, azt meg kell hagyni – tette hozzá Timothy.

– Jeremy! – szólt Max megbabonázott hangon. – Mellettem kell állnod, az én oldalamon kell len ed, ha te vagy a fajtánkból az a kiválasztott, aki tud parancsolni a többieknek! Ha maga m mellett tudlak, van esélyünk, hogy megállítsuk ezt az őrületet! Jeremy nem tudott mit felelni. Ezek itt azt akarják, hogy kivégezzük az összes környékbeli B oszorkányt! Tanácstalanul meredtem Jeremyre, s elkerekedtek a szemeim, mikor felnézett Maxre, s bár bizonytalanul, de bólintott. – Gyere velem, megmutatom a fegyvertárunkat! – Fegyvertár? – nyögtem. – Sajnálom, Helena, ide már tényleg nem jöhetsz be – szabadkozott Max, s felállt.

– Én nem is kívánok oda bemenni, csak tessék! Nyugodtan! – néztem elképedten Jeremyre. Bocsán yörgő tekintettel hagyott egyedül, s bevonult Max után a belső termekbe. Hátradőltem a széken, s karba tett kézzel néztem Aaronra. Nem fordult felém, hanem visszamen t az ablakhoz. – Mégis, mi olyan érdekes odakint? – vontam fel a szemöldököm. – Merész vagy – mosolyodott el. – Egy szavamba kerülne, és a jelenlévők ízekre szednének.

– Sajnálom, nem kívánok pont általatok ízekre szedődni – nevettem. – Én nem megyek bele ebbe. Kendrával, és leállítom.

Egyszerre többen is felnevettek körülöttem. Rachel újra felállt a székről, s elém támaszkodot – Ha öngyilkos akarsz lenni, beszélj csak vele!

– Ha ennyire őrült, biztos vagyok benne, hogy fanatikus a saját fajtája iránt, tehát nem bánt engem. Nem igaz?

– Itt ne akarj békíteni senkit – jelentette ki Aaron most először éles, határozott hangon. – teni Boszorkányok közelebb állnak az állatokhoz, mint az emberekhez. Csak az öldöklés érdekli . – Tudom, miről beszélsz, mert én is voltam ilyen – feleltem. Aaron erre már felém fordult. – megváltoztam. Mindenkiben ott van az esély a változásra, és mindenki maga dönti el, hallgate a belső hangra. Hidd el, én tudom!

– Akkor sok sikert kívánok neked Kendra meggyőzéséhez! – bólintott Aaron. – A Látóink előre m y holnap éjfélkor idejönnek a Boszorkányok, az erdő déli részére. Napok óta kint vannak a kém figyelik az apró mozgásokat. Max elvezet titeket oda holnap, és beszélhetsz Kendrával. Ha kudarcot vallasz, harc lesz.

– Öröm veled tárgyalni, Aaron! – nevettem. – Köszönöm a bizalmadat, tényleg. – Ez csak természetes – hajtott fejet előttem meglepetésemre. – A természetet mi tiszteljük, udjuk, hogy nem véletlenül választott ki benneteket, csupán abban kételkedem, elég lesz-e a ti erőtök egy ilyen véres háború befejezéséhez.

– Van honnan erőt merítenem. Sokszor kifizetődött már, hogy az utolsó pillanatban sem veszíte m el a reményt. – Ez bölcs dolog – bólintott Aaron.

Jeremy és Max visszatértek. Felálltam, s egy utolsó, mély pillantást vetettem Aaronra. Komor volt a tekintete, ahogy az eget kémlelte, nem fordult felénk, mikor elbúcsúztunk a házban összegyűltektől. Max kivezetett minket az ösvényhez, s újra, most már vaksötétben kellett vé k a sűrű fákkal övezett úton. Rám tört a vacogás, mivel Gregory barna pulóverét sikeresen ott a farmon.

– Holnap este tíz órakor várlak itt benneteket – mondta Max búcsúzóul, mikor már újra a Wenha ján voltunk. – Jöhetnek a testvéreitek is. Észak felé kell kerülnünk, a túlparton pedig már a ösvényekre kell hagyatkoznunk. Jeremy bólintott, s erre Max megölelte. Rám egy pillantást se vetve fordult meg, s tűnt el a fák között.

Késő este értünk vissza a motelhez. Bezárkóztunk Jet szobájába, hogy elmondjunk mindent a töb ek, amit nem hallhattak. Tátott szájjal hallgatták a mesénket, de nem kellett győzködni őket rról, hogy holnap éjjel velünk tartsanak. Éjjel képtelen voltam álomba merülni, s éreztem, hogy Jeremy sem alszik mellettem. – Mit mutatott Max? – suttogtam. – Milyen az a fegyvertár? Mélyet sóhajtva fordult felém. – Tele vannak pisztolyokkal, meg drága fegyverekkel. Még díszes, ékköves kardokat és tőröket am ott a raktárban.

– Szegény, ártatlan Gyógyítók… vajon honnan szereznek olyan Desert Eagle-eket, amit a csaj ke en láttam az erdő szélén? – Ez nem minden. Van egy hatalmas tároló szekrényük, ami tele van a salemi Boszorkányok kaca tjaival, ruháival. Minden fiók fel van címkézve, hogy melyik Boszorkányhoz tartozik, és mily en elemhez. A Ráolvasóknak könnyű dolguk lehet így… – morogta. – Max nagyon bízik benned… Bólintott.

– Imádja a húgát, és a lány elrablása az utolsó csepp a pohárban, ezért kérte a segítségemet. van egy öccse, ő Ráolvasó, de ő elzárkózik ettől az egésztől… Egy kis templomban húzta meg m t él ott. Évek óta nem is mutatkozott. Ő csinálja a legjobban… – Képes leszel ölni, ha kell? – vágtam a szavába. – Én képes vagyok rá, ha arra kerülne sor. hallgatott. A hajamhoz emelte a kezét, s fésűként söpört végig rajta az ujjaival. Lehunytam szemem.

– Az Áldozás nem egyszerű dolog, de ha meg kell védenem magam, csak így tehetem. Egy szempil lantás alatt, amíg a Boszorkány szemébe nézel, meg kell keresned a legmélyebb, legfájóbb emlé Azokat kell a felszínre hoznod, hogy a kín eleméssze, és a végén az öngyilkosságba kergesse,

it csak a saját eleme segítségével tud megközelíteni. Nagyot nyeltem. Egyvalami vigasztalt: hogy ezzel biztosan nem kell szembenéznem, h iszen Aaron bizalmát elnyertem, s ő tudna parancsolni a Látóknak is. Nem tudtam mást mondani, egyszerűen csak átöleltem Jeremyt, s hagytam, hogy eljöjjön a megny ugtató álom. 18. Salemi Boszorkányok „Feed the fir

Break your vision

Throw your fists up

Come on with me…”

(Pendulum – Watercolour)

Hamarabb eljött az este tíz óra, mint gondoltam volna. Ha az idő kerekén olyan esemény felé u azol, amit legszívesebben messziről elkerülnél, gyorsan peregnek a másodpercek, és már előtte s van maga a borzalom, amire reggel még csak úgy gondoltál: hol van az még!

Max ott várt minket a tó nyugati partján, a kijárt turistaútnál, s már szálltunk is át az ő k s megindultunk észak felé, hogy a tavat megkerülve, minél közelebb kerüljünk az erdő délkele ez.

– A többiek már ott várnak, harci készültségben. Nálunk azért van három parancsnok, mert háro lmünk. Előre engedjük a Látókat, ők egy szempillantással tudnak Áldozni, ha kell, és ha őket , a mögöttük felsorakozó Gyógyítók törnek előre. Leghátul vannak a Ráolvasók, ők a legértékes nünk akár az életünk árán is. Természetesen mindenkinél van legalább egy fegyver, de a golyók kat használnak a Boszorkányok ellen, legfeljebb fél percre lelassítják őket, amíg a vérük elé golyót.

Jól ismertem azt az érzést. Egy pillanatra újra átjárt az a fájdalom, amit akkor éreztem, ami őrültségemben egy golyót eresztettem a hasamba. Nem is testi fájdalom volt az, ami miatt akkor vérfagyasztó sikolyt hallattam a Pistol partján, hanem gyötrő, lelki fájdalom. A hét fi

iatt… – Adj nekem is fegyvert. Jól tudok bánni vele, még kapóra jöhet. Max bólintott. Mikor megállt alattunk az autó, s kiszálltunk a csillagtalan éjszakába, egy D esert Eagle-t adott nekem, teli tárral. Elámultam a szépségén: hidegen, mereven, tökéletesen llett a kezembe. Gregory némán meredt rám. – Honnan szereztek ti ilyeneket? – kérdeztem Maxet.

– Csak a megfelelő kapcsolatok kellenek hozzá – felelt sötéten. – Gyertek, el kell indulnunk, hosszú az út! Síri csendben kell lennünk… – s máris eltűnt a fák mögött. Jennifer és Jet köve – Max! – kiáltottam. Nem sokat kellett várnom, hogy visszatérjen, s nekem rontson. – Miért üvöltesz?! Nem megmondtam, hogy…

– Tisztáznunk kellene valamit – jelentettem ki. – Tudnod kell, hogy én nem állok senki oldalá , csak a magamén. Nem fogok megölni senkit, csak mert a te húgodat elrabolták. Mesélhetnél n ekem Terasáról, Max! – Mi van?

– Egy Teresa nevű Boszorkányról, akit pár hete kínoztatok halálra. Jeremy álmodott róla – rán megerősítsen ebben, s ő egyetértően bólintott.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz – nevetett értetlenül Max. – Teresa? Ő Földboszorkány, jól t halt? – És ti voltatok – jelentettem ki. – Isten őrizz, dehogy! Én erről nem tudok! – szabadkozott Max.

– Akkor talán jobban körül kellene nézned a saját házad táján, kedves parancsnok. Lehet, hogy n tud róla, nem gondolod? – vontam fel a szemöldökömet. – Na jó, ennek így semmi értelme, el fogunk késni. Gyertek! Most!

A farmerom korcába tűztem a fegyvert, s a többiekkel együtt követtem Maxet. Tisztes távolságb figyeltem minden mozdulatát, s végre megláttam Jeremy szemében is a kételyt.

Vaksötétben kellett előre menetelnünk, még csak egy kis fényes lángot se kockáztathattam meg. llant az agyamon, hogy legalább Jetet visszaparancsolom az autóhoz, maradjon ki ebből, de egész nap olyan elszántságot láttam Gregory, Jennifer és Jet szemében is, hogy képtelen l ttem volna ezt megtenni.

Hamarosan elérkeztünk egy olyan tisztás szélére, ahonnan könnyen kivehetővé váltak a távolban fények, melyek magas kerítéseket és kamerákat világítottak meg. Max erre is tudott egy titkos utat, amit délről nem, csak innen lehetett megközelíteni. Max megdöbbent, mikor meglátta, ho gy az utunkhoz legközelebbi kamerák tönkre voltak téve. Nem az ő emberei tették.

Perceken belül magyarázatot kaptunk arra, kik voltak. A sűrű erdőben újabb tisztás bontakozot ki a távolban, ahonnan apró fényt láttam megcsillanni, s emellett furcsa, mélyen zengő hang ok ütötték meg a fülemet. Max figyelmeztetően felemelte a kezét. – Nem mehetünk tovább – suttogta. – El kell érnünk az embereimet. Helena, te itt maradhatsz, megpróbálhatsz beszélni velük, ha annyira akarod… – fordult felém.

– Ezért vagyok itt – préseltem ki a fogaim közt.

– Ti velem jöttök – adta ki parancsként a többieknek, s máris elfordult jobbra, egy másik ösv Jennifer kétségbeesetten nézett rám. Gregory azonnal mellém állt, s meglepetésemre Jet is.

– Meg vagy őrülve?! – suttogta Jennifer. – Itt nem biztonságos, ha a Gyógyítóknál leszel, akk – Nem vagyok már gyerek, Jennifer! – vágott vissza sziszegve Jet. – Fogadd már el! – Akkor is mellettünk a helyed! – Maradjon csak – szólalt meg Jeremy, s közel húzódott hozzám. – Vigyázz rá! És magadra is… – Nem lesz semmi baj – jelentettem ki. Jeremy homlokon csókolt, s elindult Max után, magáv al húzva az elképedt nővérét.

Hárman maradtunk, s minél előbb kerestünk egy menedékhelyet: vastag törzsű fák mögé rejtőztün parancsolta, éjfélig várnom kell, mert ők is akkor támadnának. Éjfél előtt pár perccel kell b minden erőmet, hogy meggyőzzem a Boszorkányokat. Hogy miről? Azt még valahogy én se tudtam…

Gregory a tenyeremért nyúlt, s a másik kezében ott láttam megcsillanni egy penge élét. Apró m lyra húztam a számat, s engedtem, hogy egy kicsiny sebet ejtsen a bőrömön, aztán én is megtet em ezt az ő tenyerén. Mikor összekulcsoltuk a kezünket, mélyen a szemébe néztem, s engedtem, ogy átjárjon a vad, viharos szél ereje, ami benne tombolt. Tud vigyázni magára, nem lesz s emmi baja. – Nem kellene közelebbről meglesni őket? – suttogta Jet. Bólintottam. Felkeltem a földről, s intettem, hogy kövessenek. Oldalazva kellett lépkednem a fák alsó ágai közt, nehogy zajt csapjak. Jet szorosan fogta a kezemet. Tudtam, hogy fél t, de azt is tudtam, hogy most itt kell lennie mellettem, Gyógyítóként.

Lassan közeledtünk a fény felé, a zümmögő, furcsán dallamos hangok felé. Nem engedtem közel J tisztáshoz, de Gregoryval előre léptünk, s ekkor elkerekedtek a szemeim a látványon, ami elém tárult: tizenöt ember állt a tisztáson, mindegyikük lehunyt szemmel. Négy csapatban álltak, m ntha egy négyzet sarkaiban helyezkedtek volna el, s egy fiatal nőt fogtak közre, aki a földön feküdt, az ő szeme is lehunyva, de kínjában. Nem volt magánál. Csupán egy-két rongy v ta, a szeme be volt kötve, s az egész testén, ami ide-oda sodródott a földön egy láthatatlan rőtől, izzadságcseppek csillogtak. A szívembe mart a szenvedése.

Az ördögi kört egy narancssárga tűzöv vette körül, s a tűz olyasvalakitől származott, aki a k t, az ellenőrzése alatt tartva a négy csoportot. Mikor végre szembe került velem, s láthatta m az arcát, hirtelen kiélesedtek az érzékeim, s a vérem is felpezsdült. Hosszú, sötét, göndör t, vállon túl érő. Nagy, figyelő szeme. A járása finom, kecses. Meztelen talppal járta körbe , amit ő irányított, s aminek a fénye kiemelte a sötét bőrét. Egyszerre lenyűgöző volt és fél – Mi a fenét művelnek azzal a szerencsétlen lánnyal? Ez Jet volt, kilesett a vállam mögül. – Fogalmam sincs… – mormolta Gregory. – Ez a dallam, amit dúdolnak, talán így hat rá?

Ekkor a lány hangosan felnyögött, a hátára csapódott, s belevájta a körmeit a talajba. A rong egyre koszosabbak lettek, s ő maga egyre inkább megbabonázott. A négy csoport zúgó dallama egyre erőteljesebb lett. Éreztem, mi történik. Éreztem a véremben, ami úgy lüktetett, mint má nem. Vonzott, felém kúszott az érzés, ami áthatotta az ördögi kör minden egyes tagját… – Elemeire szedik – suttogtam.

– Micsoda? – kérdezte Jet.

– Érzem. Greg, neked is érezned kell a levegőt a lány körül! Kiszívják belőle a természetes e jó ég, így áldoznak az Anyatermészet oltárán, így május elseje küszöbén. – Ebben van logika… sajnos – morogta Jet. – Mit tudunk tenni? – nézett rám Gregory.

Megráztam a fejem, de ugyanebben a pillanatban meg is indultam előre. Nem érdekelt, me kkora zajt csapok. Max pedig végképp nem érdekelt, aki azt mondta, ne csináljak semmi őrültsé et, és tartsam magam a tervhez. – Mit művelsz?! – hallottam a fiúkat magam mögül.

– Mindig is spontán cselekedtem… – morogtam magam elé, s ekkor átugrottam egy keresztben álló stag faágat, amivel meg is érkeztem a tisztásra.

A kísérteties dallam fonalát mintha ollóval vágták volna el. A narancssárga tűzöv nem tűnt el nagyobb lett, egyre élesebben világította meg a velem szemben álló Boszorkányokat. Síri csen lebegett a szenvedő lány körül. – Ki vagy?

Előre lépett. Két tűzgömb lebegett körülötte. Rám szegezte a hatalmas, figyelő, barna szemét. – Látom, buli van, csatlakozhatok? Kendra összeszűkítette a szemét. – Boszorkány vagy. Érzem a tüzedet.

– Talált, süllyedt – mosolyodtam el. – Szóval, jó a buli? Úgy látom, nem mindenki élvezi – sa vadul lihegő lányra.

Kendra óvatosan méregetett. Egy fiatal férfi vált ki abból a csoportból, amiben rajta kívül c egy nő állt, s Kendra mellé sietett. – Ez egy kém – nézett rám éhes, magvadult tekintettel.

– Nyugodj meg, Zackie – tartotta fel a kezét Kendra. – A vendégünk valóban Boszorkány. Esetle satlakoznál hozzánk? – kérdezte tőlem nyájasan. – Pár perc, s az éjfél május első napjára for ezen a napon mi Neki adózunk. – Ez tök jó, én ezen a napon csupán a huszadik születésnapomat szeretném megünnepelni, de ez lyen egyszerű… Nézd, Kendra, beszélni szeretnék veled, négyszemközt. Felvonta a szemöldökét. Még ez a mozdulata is ijesztően kecsesre sikeredett. – Tudod a nevemet. Honnan? Bármi mondanivalód van számomra, itt kell elmondanod. Mi mind ent megosztunk egymással – fordult a többiek felé egy pillanatra.

– Rendben – sóhajtottam. – Először is meg szeretném kérdezni, hogy miért kell ahhoz egy Gyógy zedni, hogy tiszteleghessetek a természet előtt? – Ez ismeri Maxet – sziszegte a Zackie nevű férfi, mire Kendra a vállára tette a kezét.

– Jó okom van rá, hogy Maximilian lánytestvére itt van most velünk. Ők hurcolták el egy testv , Teresát, s meg se várva a válaszunkat, még egy Boszorkányt elraboltak, és bele sem merek g ondolni, mit tesznek vele.

– Az én lányom! – tört elő hirtelen egy vörös, göndör hajú nő. – Alig hétéves! – Erről nem tudtam… – morogtam.

– Maximilian megérdemli a bosszút – jelentette ki Kendra szárazon. – És a húgával kezdjük. Ha vele, megtámadjuk őket. Eldöntheted, hogy velünk tartasz-e.

A tekintetem a megkínzott, bekötött szemű lányra esett. Egész testében remegett. Aztán a vörö , Zackie-re, majd Kendrára néztem. A fülemben Max szavai csengtek: „Őrült az a nő… őrült.”

– Pár hete furcsa álmok környékeztek meg benneteket – feleltem. – Az álmok egy Gyógyítóról és ról szóltak, akik összefogtak ez ellen az öldöklés ellen. Én vagyok az a Boszorkány, és azért itt, hogy pontot tegyek a salemi harcok végére. Rettegésben tartjátok az egész környéket, ez nem lehet…

Nem tudtam befejezni. Egyik pillanatról a másikra szoros, kérges béklyók fűződtek a csuklóm k y hajlékony, de erős faág tekeredett a kezemre, s nem tudtam szabadulni. Zackie ott te rmett előttem, s egy rúgással térdre kényszerített. – Mégis kinek képzeled magad?! – ordított rám.

– Szívélyes fogadtatás… Kendra lépett elém, s arra kényszerített, hogy őrá nézzek. Úgy érezte ybarna szemével. – Nagyon is tudom, hogy ki vagy, Helena – suttogta. – De feleslegesen jöttél ide. – Nem kell senkinek ez az ellentét, tudod jól – jelentettem ki, de az ő válasza egy mosoly v olt.

Akkor lett elegem. Lehunytam a szemem, s úgy csiholtam tüzet a véremből. Azt akartam, ol yan erős, magas lánggal csapjon fel, hogy azonnal elégesse a csuklóm köré tekeredett faágat. ackie elképedve bámult rám. Ebben a pillanatban hideg, süvítő szél támadt. Port kavart fel, s kot keltett az előttem állókban.

– Ki csinálja ezt? – Kendrát most először láttam idegesnek, mikor visszafordult a többiekhez, nem kapott választ.

– Kendra, abba kell hagynotok a harcot! – kiáltottam a szél erejével, amit tudtam, hogy a bátyám táplál. – Mindjárt itt lesznek, rátok fognak támadni, nem engedhetem, hogy még több vé , nincs értelme!

– Mit tudsz te?! – kiáltott rám Kendra. – Semmit! Takarodj innen, aljas áruló! Gyógyítókkal s i… Boszorkányvér nem élt még olyan árulást, amit te…

Egy éles sikítás vágta el az a szavát. Egy hosszú, szőke hajú Boszorkány sikoltott fel, s kap vállához fájdalmában. Mikor elvette onnan a kezét, egyértelműen kivehetővé vált az a fekete minek az erejét én nagyon is jól ismertem… – Itt vannak, Kendra! – kiáltottak többen is kétségbeesve.

Egyszerre lobbant fel három különböző helyen a védelmező fehér tűz. Azonnal félrehúzódtam, me egláttam egy-egy Gyógyítót, s a fegyvert, ami megcsillant a kezükben. Hozzám legközelebb Rach l állt, s az ő fegyvere sült el először. Újabb éles sikoly szelte át a levegőt, egy másik Bos

– Fejezd be, Max, vagy elégetem a húgodat! – kiáltott Kendra a süvítő szélen át, de láttam ra nem gondolja komolyan a fenyegetőzést, nem akart játszadozni. Ő is erre várt. Vért akart.

Kegyetlen volt a Gyógyítók válasza: öten-hatan bukkantak elő a semmiből a Boszorkányok mögött odperc gondolkodási időt sem hagyva nekik, hozzájuk értek, ezzel érintéses Rontást küldve ráj

y Boszorkány rogyott össze lihegve, remegve, s a szájuk szélén vér serkent ki. Kendra olyan tüzet szított, amilyet még életemben nem láttam. Gyilkos futótűzként terjedt szét a tisztáson ágait is meggyújtotta. Bármennyire is hihetetlennek tűnt, a talpam alatt megrepedezett a föld. Vadul emeltem a tekintetem Zackie-re: őrülten vigyorogva nézett a Gyógyítókra, a kezé a földet markolva. Fülsüketítő sikolyok szelték át a levegőt, mikor egy kisebb földrengés rá környéket. Reszketett, vadul remegett alattam a föld, ami hirtelen felhasadt, s nem c sak Gyógyítókat, egész tölgyfákat nyelt el a mély.

Egyszer a Boszorkányok vállán éktelenkedő fekete Foltokra meredtem, egyszer Rachel parancs szavaira figyeltem, egyszer Kendra felcsapó, forró, vérvörös tüze ejtett rabul. Bárhova menek em volna, szinte minden lángolt. Gregoryt kerestem a tekintetemmel, de helyette Je tet találtam, aki a felcsapó lángok közt odafutott Max húgához, felsegítette a földről, s meg dította a szeme köré tekert ruhadarabtól. Egyik Boszorkány sem foglalkozott vele. Mielőtt még elindultam volna Jet irányába, megakadt a szemem egy hatalmas méretű víztömegen, ami a fejem felett lebegett, s a Gyógyítók felé tartott. Meg tudtam volna állítani, lehet, hogy meg tud tam volna előzni többek halálát is, de nem tettem. A rájuk hulló víztömeg eláztatta őket, s í orkányok előnyt szerezve, könnyűszerrel támadhattak rájuk.

Jet már visszahúzódott a menedékhelyre, de hiába unszolta Liliant, a lány még mindig remegve, szédülten próbált egyensúlyozni a lábán. Azt se tudta, hol van. Felpattantam, s odaszaladtam ozzá. Kendra meglátott, összeakadt a tekintetünk, de inkább csak előre figyelt, kitartóan pró tűzövet vonni az eddig előmerészkedett Gyógyítók köré. Több golyót is kapott a mellkasába, de em értek… Karon ragadtam a lányt. – Menj már oda, ott biztonságban vagy! – kiáltottam rá, s magamra vontam a tekintetét.

Halványzöld szeme volt. Szép, természetes ívű, vastag szemöldöke. A jobb szeme alatt kékeslil t éktelenkedett… Mintha vasököllel pofoztak volna fel, hátratántorodtam.

Mit keres itt Scott tejfölszőke haja? Láttam magam előtt a bizonytalan mosolyát. Az alig ére zhető, halvány remegését is éreztem, amikor először megcsókolt. Tizenhat éves vagyok. A kezéb egy fegyvert, azon a tisztáson, ahová napokkal ezelőtt kiszöktünk. Elmagyarázom neki, hogy m indig is szeretni fogom, és hogy egymásért érdemes lesz meghalni.

Tizenhét éves vagyok. A fürdőszobában fonom a karjaimat Eugene teste köré, de ő csak a fejét mondván, hogy még fogmosás közben sem hagyom magára, annyira szeretem, s annyira vele aka rok lenni minden egyes percben. Aztán csend. A konyhakés lágy csusszanása a testében. Mele g vér folyik a kezemre, s végtelenül élvezem, ahogy kioltom ennek a jóképű fiatalnak az életé Tizennyolc éves vagyok. Fegyvert szegezek életem szerelmére. Megkínzom az érintésemmel, mert tudom, hogy azok a villámok ezerszer jobban fájnak neki, mint a szavaim, amikkel a lelkét sértem meg ebben a pillanatban. Mit keresek én ezen a földön? Hogyhogy egyáltalán még lélegzem? – Pokolfajzat… – suttogtam nagyon távolinak tűnő hangon.

A tenyerembe hullottak a könnyeim. A könnyek… a vízcseppek, amiket most nagyon élesen érezte m a vérem hullámában. Felszegtem a fejem, s a lángoló fák lombjain át láttam megcsillanni a v t. Fel se fogtam, mikor kezdtem el futni, csak egy cél lebegett a szemem előtt: minél előbb legyen vége… Steward kiöntötte nekem a lelkét arról, hogyan sanyargatja az alkoholista apja és a bátyja. Elsírta nekem a gondjait, s én ezt aljas módon kihasználtam: neki is megmutattam, hogyan kell kibiztosítani a revolvert, mielőtt lő vele…

A lépteim hangosan csattogtak a Wenham-tó sötét vízében. Egyre mélyebben merültem el benne.

Cole nem ezt érdemelte. Nem egy szikláról kellett volna lelöknöm őt, hogy aztán a vad hullámo artalékává váljon. Kegyetlen voltam. Szívtelen. Önző. Gyilkos.

Nem vettem mély levegőt, mielőtt lebuktam volna a víz alá. Ez az otthonom. A víz, ami ott fo lyik az ereimben, a vérem cseppjeibe kapaszkodva, ugyanaz a víz volt, ami most befog adott. Jéghideg, kristálytiszta víz. Beúsztam egészen a tó közepéig, ameddig bírtam levegővel gy pillanatra, egy egészen röpke másodpercig az ösztönös élni akarás majdnem felülkerekedett m: egy kis rúgást engedtem meg magamnak, amivel közelebb kerültem a felszínhez, de aztán vége volt. A hideg, kegyetlen víz teljes egészében körülvett, magába szippantott.

Scott remegését éreztem… Steward fekete szemét láttam… a vörös vért csodáltam, ami Cole homlo ult ki… Jeremy félelemmel teli kék szemét, még egyszer utoljára…

Arra eszméltem fel, hogy valami fehéret látok magam előtt. Súlyos, lehúzó köveket éreztem a s s a tagjaimon, de képes voltam lassan kinyitni a szemem. A fehérség egyre erősödött. A csuk lómból indult ki, s nagyon lassacskán, de kezdett elterjedni a bőrömön. Végigkúszott a karomo fel a vállamhoz, lecsordogált a mellkasomon, végigaraszolt a combjaimon. Perceken belül egy fehér fényövet vont körém. Tűz volt.

Hiába láttam magam előtt Scottot s a többieket, ebben a pillanatban, ahogy magamhoz tértem , csak az számított, hogy a tenyerembe vonjam a fehér színű védelmet. Fényes gömbként összpon a jobb kezemben.

Hirtelen belém mart az emlékkép, ahogy Jeremy felordít fájdalmában, mikor akarattal rázom meg egy havas tisztáson. A fájdalomtól összekucorodtam, mélyen markoltam bele a tómederbe, amitől egy fehér villanás szikrázott át a vízen. A tűz tovább terjedt, át a mederre, a fehér lángcsó ent a talajon, s félelmetesen világította meg a vizet.

Még… még többet akartam, táplálnom kellett ezt a védelmet, talán elűzi a keserű emlékeket, ta ti Scott remegését, talán messzire kergeti Eugene meleg vérét…

Egyre világosabb lett körülöttem a víz. A meder csak úgy csillogott a fehérségtől. Képes volt ni, fel, ahol levegő van, ahol élet van, ahol háború van, az az élet… Elrugaszkodtam a földtől. A fehér tűzövem hű védelmezőként követett, minden egyes porcikámat eg víztől. Éreztem a felszínt… olyan közel volt! Éreztem a levegőt, közeledik felém, itt van

Áttörtem a víz börtönét. Világos derengés jelent meg az éj sötétjében ott, ahol felemelkedtem lé, s térdre borulva érkeztem vissza a szilárdan tartó vízre. Többé engem te nem bántasz… most, hogy én uralkodom feletted, többé nem bántasz!

De Scott remegése visszatért. Felnyögtem, a testem köré fűztem a karjaimat, a vízfelszínhez n tam a homlokomat. Sajnálom, Scott, nem akartam, annyira sajnálom! Gyere vissza, vala hogy gyere vissza…

Lassan felemeltem a fejem. Nem voltam egyedül a szilárd víztükrön. Mindent ezerszer lassab ban láttam, mint ahogy valójában történt: felém futott, magabiztosan szaladt a víztükrön, s v ek ezrei repültek fel a lábai csattanására. Scott remegése nem eresztett el, fájdalmasan gye ngének éreztem magam, de végül sikerült két lábra állnom, csak azért, hogy ismét elveszítsem yomat. Mielőtt visszazuhantam volna, ő ott termett előttem, s karon ragadott. Erősen tar tott, nem eresztett el, a bőrömbe vájta a körmeit. Nem kellett semmit mondania, elmerültem a kék szemeiben. Azonnal megszűnt a remegés, ami t Scott emléke ébresztett bennem. Cole és Eugene vére elkúszott a lelki szemeim elől. Jeremy kék szeme pedig… itt volt előttem, s olyan mélyen fúrta a tekintetét az enyémbe, ahogy csak

udta. – Jól vagy? – lihegte.

Bólintottam. Újra kitisztult előttem minden. Élesen érzékeltem a hőt, ami a tópartról áradt f elcsapó, vörös lángoknak köszönhetően. Aztán megláttam három-négy embert, akik felénk szaladt repült felénk, villámgyorsan ideért elém. Tized másodperceim voltak csupán, hogy életre kelt az én tüzemet is, elnyeljem az ellenséges tüzet, s azzal együtt visszazárjam a vörösséget az mbe. – Gyerünk! Jeremy karon ragadott, elkezdett futni a vízen. Szorosan haladtam mellette, de vis sza kellett néznem: Boszorkányok követtek, s egyre kisebb lett a távolság közöttünk. – Ki a partra! A túlpartra! – lihegtem.

Teljes erőmből futottam, a tüdőm zihált, de nem állhattam meg. Elértünk egy kiszögellést, egy félszigetet, megkerültük, s amilyen gyorsan csak tudtunk, kiléptünk a partra. Az erdő elkerít tt, déli részénél lehettünk.

A víz fölé nyújtottam a kezemet, ami az akaratomra egy pillantás alatt elveszítette a tartóké ségét. Az üldözőink sikoltások közt vesztek el a tóban. Röpke mosolyt éreztem az arcomon. Jeremyre tekintettem. Alig kapott levegőt, a térdeire támaszkodott, előre görnyedve próbálta egnyugtatni a tüdejét. – Hogy… hogy találtál rám? – rebegtem. – Te mindig ott vagy, ahol a baj, drágám – zihálta. – Láttam, mit tett veled Lilian. – Mi történt? Jól vannak a többiek?

– Fogalmam sincs, jól vannak-e – felelt, a víz felszínét pásztázva. – Menjünk beljebb, ezek n fel…

Kézen ragadott, s bevezetett a rengetegbe. Csendre intett, s hosszú perceken keresztül meg sem állt, míg úgy nem gondolta, biztonságban vagyunk. Nekitámaszkodtunk egy öreg fenyőne . – El kell tűnnünk innen, ezeken nem lehet segíteni – suttogtam. – Kendra tényleg őrült.

– Max se különb. Aaron nincs is itt, nem volt hajlandó kijönni, hogy végignézze, ahogy kinyír családját… Éles sikoly hangzott fel a távolban. Összerezzentem. – Gregory vigyáz Jetre… de mi lesz a nővéreddel? – kérdeztem. – Tud vigyázni magára, ne aggódj… Shh!

Ijedtemben szorosan hozzápréselődtem Jeremyhez. Éreztem a lélegzetét az arcomon. Hiába nyúlta farmerom korcához, a fegyverem már nem volt nálam, elveszett a tóban. Bármennyire is próbált m fülelni, nem hallottam semmilyen neszt. – Mi történt? – suttogtam. – Érzem őket, közel vannak. Boszorkányok. Süt belőlük a vérszomj… – Ez biztató… Maradj mellettem, elintézem őket, majd kitalálok valamit…

Akkor hallottam meg a hátam mögül egy faág reccsenését. Villámgyorsan megpördültem, s fehér t am kettőnk elé. – Nem kell ilyen komolyan venni, Helena! Nyugi… Max volt. Hirtelen bukkant elő a távoli fák mögül, s a környékről több világos bőrű Gyógyító r is köztük volt, hozzánk szaladt, s szoros ölelésbe zárt minket. – Minden rendben, jól vagytok? – tette az arcomra a kezét. – Gyertek, el kell tűnnünk innen! – utasított Max.

– Veled én nem megyek sehova! – vágtam rá. – Mégis, hova vinnél, vissza a harcmezőre? Hol van Greg? – fordultam vissza Jenniferhez. – Nem tudom…

Max éppen válaszolni készült, mikor újabb sikítás iszonya fagyasztotta meg a levegőt. Max bal dalán összerogyott egy nő, akinek életre kelt, kúszó gyökerek tapadtak a végtagjaira. Max meg a kiszabadítani, de abban a pillanatban a gyökerek meggyulladtak, a tűz átterjedt a nő ruhái ra, aki kínkeservesen sikított fel fájdalmában. – Hagyd őt! Éles, mély hang szúrt az oldalamba. Jobbra kaptam a fejem: Kendra állt ott, egy öreg fa ta karásában. Zackie és még két Boszorkány volt vele, ott vigyorogtak mellette.

Max megdermedt. Végignéztem, ahogy az izzó tűz elhallgattatja a földön fetrengő, sikongató Gy

– Kapsz fél percet, hogy elhordd innen magad, Max – utasította Kendra végtelenül kiegyensúlyo ott hangon. – Nekem most Helenával van elszámolni valóm. Jeremy ösztönösen körém fűzte a karjait, hiába tekintett rá Max sürgetően. – Gyertek, elhúzunk innen! Gyertek már! – sziszegte. Jennifer könyörgően tekintett az öccsére. – Tudok vigyázni magamra, menjetek! – suttogtam. – Jeremy, komolyan… – Nem hagylak itt! – Erősebb vagyok nála, bízz bennem! – Max! – szólt Kendra fenyegetően. Max odaszaladt hozzánk, elkapta Jennifer karját, s magával húzta. Kibontakoztam Jeremy k arjaiból, s elengedtem, hadd menjen. A Gyógyítók olyan gyorsan tűntek el, amilyen gyorsan jöttek. 19. Két tűz között „You don’t believe in God

I don’t believe in luck

They don’t believe in us

But I believe we’re the enemy…”

(My Chemical Romance – DESTROYA)

Kendra nem kezdett bele újabb nyájas beszédbe, rögvest a tárgyra tért. Két hatalmas, narancso lángcsóva csapott fel az oldalán, s felém küldte őket. Anélkül, hogy előhívtam volna a saját róbáltam eltéríteni Kendra tüzét, de ő egyre erősebben kényszerítette rám a narancsos lángfer kor más ötletem támadt: elnyelettem a véremmel a tüzét, s amikor az ereim felszívták, egy pil atra megvadultam, de a másik elemem könnyen megnyugtatott. Ez bevált. Kendra újabb támadást indított, s én újra elnyeltem a haragját. – Nagyon idegesítő vagy… – morogta.

A társai már körülvettek. Vártam Zackie támadását, s nem is kellett csalódnom benne: máris ot a szorító gyökereket a csuklóm körül, s hiába égettem el őket pillanatok alatt, a lábamra is béklyók tapadtak. Az egész testemet körülfűzte gyökerekkel, alig kaptam levegőt. Kendra karb ett kézzel nézte végig, ahogy az egyik Boszorkány kibontja a magával hozott csomagját: egy h osszú lánc került elő belőle, s egy kard is. – Ez vicces… – nevettem erőltetetten.

A nő, akinél a lánc volt, megpróbált megközelíteni, de újra tüzet eresztettem ki a csuklómból ett, hogy elégettem volna a béklyóimat, a nőre irányítottam a lángokat. Felsikoltott, s elejt tte a láncot. A másik kettő azonnal felvette a földről, körbetekerték a csuklómon, s utána át a fa egyik magas, erős ágán. – Veled csak így lehet beszélni, bocsáss meg – szólalt meg Kendra. – Te kezdted! – bámultam rá.

Hiába próbáltam kiszabadítani magam a láncbilincs szorításából, úgy rám tekerték, hogy képtel mozdítani a csuklómat.

– Én nem kértem, hogy bíráskodj felettünk, hogy te dönts el, mit csinálunk jól vagy rosszul – ette ki Kendra. – Itt évszázadok óta arra neveljük a legújabban születetteket is, hogy képese egyenek megvédeni magukat a Gyógyítók ellen. Ne akard tudni, ki kezdte, sosem fogod tudn i kideríteni. Ez van. Háború van. Mindig is az lesz, ez a fajtánk sorsa. – Ismerek valakit, aki egyszer azt mondta nekem… várj, próbálok pontosan idézni… nincs sors,

anem te írod az életed forgatókönyvét. Tudod, ki volt ez? A párom, Jeremy, akivel elvállaltuk a bírai szerepet, pedig egy kicsit sem hiányzik nekünk, hidd el! – Akkor inkább otthon kellett volna maradnotok, nem gondolod? – Nem hagyom, hogy tovább irtsátok egymást! Nincs értelme, Kendra! Meghalnak a kisebbek is , a gyerekek, pont te mondtad, hogy elraboltak egy hétéves Boszorkányt, akkor meg… – Pontosan miatta és a többiek miatt van jogom a bosszúra! – fortyogott.

– Ahelyett, hogy megkeresnéd és kiszabadítanád, nekitámadsz a Gyógyítóknak, mert egy gyilkoló , a többiekkel együtt!

Ezt nem kellett volna mondanom, mert Zackie jóvoltából a gyökerek a torkomra kúsztak, s eg y fél perc erejéig veszélyesen fojtogatóan tapadtak a bőrömre. Mikor már azt hittem, elájulok levegőhiánytól, Zackie elengedett.

Kendra felvette a földről a kardot. Egy vastag ruhán keresztül ért a markolathoz. Újra fellán olt a narancsos tüze, aminek fényében megvillant az ékes kard. Összeszűkítettem a szemem, s e kor felismertem a drágaköveket, amik a markolatba foglalva ültek, egy jellegzetes, spi rálos alakban. Nem először láttam ezt a díszítést. Az egykor a barátomnak hitt fotós, Nick St tulajdonában is ilyen ékű tőrök voltak. Kendra a kard élére meredt, s elmerült a saját tüzének fényében. – Nem szeretem, ha valaki helyettem akar döntéseket hozni. Engem senki se irányítson – mormo lta maga elé.

– Ez marha jó! – nevettem fel. – Szóval végezni akarsz velem? Figyelj, Kendra, nem akarom én zt az egészet, én csak segíteni akarok, védeni a saját fajtámat, védeni a vérünket, ami annyi s! – Mi is meg tudjuk azt védeni, nem kellesz hozzá. Hallottál te már a Saint-kardokról, Helena ? – Nem igazán, de fantáziadús lehetett az elnevezőjük. Kendra apró mosollyal díjazta a kétségbeesett humoromat.

– A boszorkányüldözések hajnalán, Európa középkorának legsötétebb időszakában készítette őket indegyik markolatában ugyanaz a rubinkő-jel nyugszik, ugyanolyan díszítéssel. Kevés van az i lyen értékes kardokból, nem volt egyszerű megszerezni a Pratchett családtól. Tudod, a Gyógyít kik ezeket készítették, megrögzötten vallásosak voltak. Az istenüket arra kérték, minden erej al és haragjával, vagy nevezzük akárminek, segítse őket abban, hogy ezek a pengék elkészülhes , ezért lettek szent ereklyék. Ez eléggé kamu duma, gondolom, volt egy tehetséges Ráolvasójuk aki képes volt megbűvölni a pengéket, életet lehelni beléjük… Ezek a kovácsolt vasak mindenn nyabb fegyvereknek bizonyultak a Boszorkányok ellen. – Briliáns – nyeltem egyet. Átengedte a tüzet a pengére, hogy felforrósítsa. – Fogjátok le! – szólt a társainak.

– Na nem! – vágtam rá. – Kendra, erősebb vagyok nálad, két elemet uralok, tudod, hogy Ő nem a feleslegesen, tisztelned kell a döntését, engem választott ki, méghozzá azért, hogy segítsek ajtánkon! Mégis miért akarnál megölni? Nem tudtam védekezni, mikor leszorítottak. Moccanni se tudtam. A karom kezdett telje sen elzsibbadni a lánc szorításában.

– Ahhoz, hogy be tudjam fejezni, amit elkezdtem, ki kell iktatnom egy zavaró tényezőt: tég ed. – Oké, figyelj… ráismerek a szavaidra, volt idő, amikor én is így gondolkoztam, öltem én már nem is egyet, de megváltoztam! Olyan emberekkel találkoztam, akik pozitívan hatottak rám, igenis meg lehet változni, választhatod az öldöklés nélküli életet, csupán…

Elém lépett. A kard pengéje izzott a tűztől, amit az imént nyelt el. Kendra veszélyes kiegyen yozottsággal fúrta a tekintetét az enyémbe. Elvesztem a barnaságában.

– Adj egyetlen jó okot arra, miért akarsz végezni velem… egyetlen normális okot, Kendra! – kö em. – Hát, tudod… mi erre születtünk – suttogta. – A boszorkányperek szégyene végigsöpört ezen a születtünk belőle. Mit vársz tőlem? Itt háború volt, háború van és háború is lesz. Örökké.

S ezzel, egy hirtelen mozdulattal előreszúrt a pengével. Összerándult a testem, mikor átdöfte a kard. Könnyek gyűltek fel a szememben, ahogy az iszonyatos kín szétterjedt a bensőmben. Pillanatok alatt elgyengültem. Elhomályosult előttem Kendra barna szeme. Alig éreztem a leheletnyi csókot, amit a homlokomra kaptam tőle. – Sajnálom… Érted még vezekelnem kell az alkotónk előtt. Vegyétek le a láncot, semmi szükség zük a harcot, és visszajövünk érte. Igyekezzetek! Előre buktam. Az arcomat elnyelte a sáros avar. – Biztonságban vannak, mindketten?

– Mondom, hogy Max visszavitte őket a búvóhelyükre. Egy csomó fegyver van ott, tudnak vigyázn magukra… – Jetnek nem hiányzott ez az egész. – De, kellett neki, hidd el. Így fog felnőni. Én tudom. A lényeg, hogy jól vannak… már csak… j, állj meg! Mi az ott? – Mi? – Az apró fehér pont! Látod, arra! – Menjünk oda, hátha… – Nem hátha… ez ő lesz. Az ő tüze. Jézusom, érzem is… Helena! Helena, itt vagyunk!

Apró mondatfoszlányok jutottak csak el hozzám. Egy másik dimenzióból jöttek a hangok, nem arr a helyről, ahol én voltam… – Helena! Uramisten… Mintha a hátamra fordítottak volna. – Uram isten, Gregory, ez egy Saint-kard! – Az meg mi a fészkes fene?!

– Menj arrébb… Menj már, ki kell húzni. Ez olyan, mintha méreg lenne a pengéjében, meg van bű Max mondta! – És biztos, hogy…

– Hozzá ne nyúlj! Majd én. Csoda, hogy még él… – És mi fog történni, ha kihúzod? – Fogalmam sincs.

Éles, gyötrő fájdalom hasított a belsőmbe. Belém mart, mint egy kígyó. Felsikítottam, s a han rszer visszhangzott a fülemben. – Itt vagyok, itt vagyok, nem lesz semmi baj! Nézz rám, nyisd ki a szemed!

Lehetetlen. De ő mégis erre kért… és az ő szava szent. Még ha egy másik dimenzióban is van, m ll tennem, amire kér, meg kell tennem… – Jeremy… – leheltem. – Minden rendben lesz, elviszünk Jenniferhez! – suttogta, miközben az izzadtságot törölgette homlokomról. Most tudatosult csak bennem, hogy forró verejtékben úszik az egész testem. – Nem kell sehova vinni, Jeremy. Ez a bátyám volt. – Meg vagy húzatva? Ha elfertőződik…

– Nem fog – rázta a fejét, s ezzel feljebb húzta a hasamról a blúzomat. – A vére meggyógyítja ekem.

Sajnáltam Jeremyt, olyan erősen szorítottam a kezét. Hosszú óráknak éreztem azokat a kínzó pe amíg az átok visszahúzódott a belsőmben, s a tiszta vérem legyőzte az ártó fájdalmat. Összes emekkel kínlódtam, az arcomat Jeremy pólójába temettem.

Mikor vége volt, bár kissé szédülten, de képes voltam felülni, s a kezeimre támaszkodni. Jere elsimította az átnedvesedett tincseimet a szemeimből, s homlokon csókolt. – Mi történt? – lihegtem.

– Kihúztunk belőled egy kardot, húgi – jelentette ki Gregory. – Hogy a fenébe keveredsz te il en vérfagyasztó helyzetekbe?

– Csak önmagam vagyok… – morogtam, mire képesek voltunk mindhárman elnevetni magunkat.Megbab onázva meredtem a véres kardra, s a markolata köré fűztem az ujjaimat. Nem fájt, hogy hozzáér . A lábamra álltam, s Jeremy azon nyomban a karjaiba vett, hiába tiltakoztam, hogy sem mi bajom.

– Egy Saint-penge percek alatt elemészt egy Boszorkányt, legalábbis Max ezt mondta nekem – magyarázta Jeremy. – Csak kettő maradt náluk, egy harmadik Max öccsének kis templomában va ott őrzi a családi ereklyét. Hogy került ez Kendrához? – Nem érdekel, nem akarom tudni…

– Túlélted – nevette el magát Gregory. – Hihetetlen! Erősebb a véred, mint akármelyikünké, He ezt anyáék tudnák… olyan büszkék lennének rád! Elvesztem a tekintetében. – Hazamegyünk, Greg. Ha ennek az egésznek vége, hazalátogatok, ígérem. Még megkönnyebbültebb lett a sármos mosolya.

– Vége ennek a cirkusznak, nyugodj meg – mondta Jeremy. – Befejezték. Alig maradtak Gyógyítók e Kendra fújt visszavonulót. A Boszorkányok közül csak ő meg egy betegesen vigyorgó srác mara – Zackie drága… – Itt nem lesz több harc, egyszerűen nem maradtak elegen hozzá – csóválta a fejét Jeremy.

– Azt nem hinném. Az egyik Boszorkány gyermekét, egy hétéves lányt elraboltak, érte még indít y támadást, biztos vagyok benne.

Jeremy aggodalmasan ráncolta a homlokát. Ebben a pillanatban Gregory megtorpant, az oldalához kapott, s felnyögött. Jeremy letett, hogy megvizsgálhassa a bátyám oldalát. Tüzet g ttam, hogy lássunk, s a narancsos fényben elém tárult egy mély, húszcentis seb, ami a bátyám elenkedett. – Mi a fene…? – Egy Seb. Egy olyan Seb – jelentette ki Jeremy döbbenten.

Gregory káromkodott egyet, miközben összegörnyedt fájdalmában. A szívembe mart, hogy így kell látnom. – Jennifer – mondtuk ki egyszerre Jeremyvel, s két oldalról átkaroltuk Gregoryt. A narancs os tűz világa segített, hogy követni tudjuk az alig kivehető ösvényt a sötétben. – Nem értem, Ráolvasók nem is maradtak… csak Jet, de valamiért nem hinném, hogy ő csinálja – Jeremy útközben.

Gregoryt kiverte a víz. Perceken belül már három mélyen tátongó sebből szivárgott a vére. Hos hosszú percekben telt, mire kiértünk az erdőből. Fogalmam sem volt, hol vagyunk. Jeremy eg y rejtett, kövekből és téglákból összedobált kalyibához vezetett, ahol nagy megkönnyebbülésem k Jennifert és Jetet. Lefektettük Gregoryt a földre, és Jennifer máris fölé hajolt. – Szia… – nevetett kínjában Gregory. A lány nem felelt, csak megvizsgálta a sebeit. – Segíts! – utasította Jetet, aki azonnal ott is termett mellette.

Abban a pillanatban, hogy Jennifer rátette a kezét a bátyám bőrére, egy hatalmas, a többinél bb seb jelent meg a mellkasán át. Felkiáltott fájdalmában. Akkor kezdtem csak el igazából agg i, mikor megláttam, hogy Jennifer kezei remegnek. – Tennünk kell valamit! – vontam félre Jeremyt. – Honnan tudjam, ki csinálja?! – Biztosan maradt valahol egy Ráolvasó, meg kell találnunk!

Gregory újabbat kiáltott. Mikor odanéztem, újabb sebből láttam kicsordulni a vérét, most éppe al karján.

– Jennifer, csinálj már valamit! – kiáltott Jeremy, s odasietett a nővéréhez. Megragadta a ka s magára vonta a lány tekintetét. – Szedd össze magad! Nem, ez nem olyan, mint anyával, mos t tudsz segíteni! Csináld! Jennifer kétségbeesetten kapaszkodva Jeremy szemébe, elkezdett kényszeresen bólogatni, maj d visszafordult Gregoryhoz.

– Valamije van Gregtől! De mi? – kérdeztem Jeremyt kétségbeesetten. Beletúrt a hajába, s lehunyta a szemét, hogy koncentrálni tudjon. Nekem ez nem ment. Per ceken múlt, hogy a bátyám itt vérezzen el a szemeim előtt, ha nem csinálunk valamit. Jennifer semmit sem volt képes tenni, Jet elkezdett inkantálni, s megszűntette a vérzést, de ezzel nem oldott meg mindent.

– Peter! – Jeremy akkorát kiáltott, hogy összerezzentem. – Max öccse! A pap, aki bevette magá bba a templomba… ő Ráolvasó! – De hát Max azt mondta, hogy ő távol tartja magát a harcoktól! – fakadtam ki. – Én már senkinek se hiszek… – morogta, s karon ragadott. – Egyáltalán tudod, merre menjünk?

Bólintott. Ismét futnom kellett, elő kellett szednem az utolsó energiatartalékaimat, hogy a bátyám minél előbb megszabadulhasson a kínzó Sebektől. Jeremynek több ereje maradt, gyorsab futott, mint én, de kézen fogott, s a kézszorításával úgy éreztem, feltölt erővel. Az elmémb y fájdalmas arckifejezése s kiáltásai égtek, s iszonyatos düh gyúlt bennem. Így könnyebb volt utni a dombokon, átszelni a közeli földeket, s aztán egy olyan földemelvényhez érni, aminek t tején ott állt a holdfény megvilágította kis templom.

Csak akkor tudtam megállni, mikor a tenyeremmel nekiütköztem a faajtónak. Forró volt a léleg zetem, de nem forróbb, mint a dühtől vibráló vérem. Ránéztem Jeremyre, egyszerre nyúltunk a k sért. Feltéptem az ajtót.

Megannyi gyertya fénye tette narancsossá az odabent uralkodó félhomályt. A fülemet rögvest me te a jól ismert, mégis idegen hangzású, ráolvasói nyelv. Ott állt velem szemben, a helyiség v egy régi asztalra támaszkodva, egy könyv fölé görnyedve, ahonnan kiolvasta az inkantációt. A y megtettem felé az első lépést, kinyújtottam a kezem, s a legközelebbi, az asztal sarkán égő tya lángját a könyv lapjaira irányítottam. A férfi ijedten ugrott hátra az égő lapok láttán, ezdett el remegni, mikor felnézett rám.

Határozott léptekkel, bosszútól égő lélekkel haladtam a padsorok között. Jeremy követett. A t emet a barna hajú férfi szemébe vájtam, s mikor elértem az asztalhoz, megláttam a barna pulóv rt. Azt a pulóvert, amit tegnap este hagytam a Pratchett família farmján. – Szóval összejátszottatok Maxszel? – sziszegtem. – Nem – felelt a férfi helyett Jeremy, a szemében elmélyülve. – Max nem tudott erről, csak… Elhallgatott, s bal oldalra kapta a fejét. – Valaki van itt… – Hogy érted?

Megindult egy kopott, fekete ajtó felé, de nem tudta kinyitni. Ekkor támadtam neki az előttem reszkető férfinak. A torkánál fogva szorítottam a falhoz, a másik kezemmel tüzet csih am a véremből, s egészen közel tartottam az arcához. A kétségbeesése őrült vigyorba fordult, nevetett rajtam. – Hol a kulcsa? – préseltem ki a fogaim között.

Kiábrándító nevetés volt a válasza. Jeremy odalépett mellém, s magára vonta a férfi tekinteté llanatra elveszett a szemében, majd az ősrégi asztalhoz lépett, s a legalsó, jobbos fiókját k nyitva, kihajította a régi könyveket, s így jutott hozzá a kulcshoz.

– Úgy is mindegy… – nevetett eszelősen a férfi. – Úgy is mindenki meghal…

Átengedtem a tüzet a bal karjára, s elengedtem. Míg próbálta elsöpörni a lángokat a ruhájáról benyitottunk a fekete ajtón. Hirtelen elém tartotta a kezét, nehogy leessek a szűk csig alépcsőn, ami a lábam alatt meredezett. – Már láttam ezt a helyet… – suttogta Jeremy döbbentem. – Álmomban.

Mire leértünk a koszos, sötét alagsori helyiségbe, a fentről hallatszó kiáltások elhaltak. Tü ottam, s ami a szemem elé tárult, fájdalmasan mart szívembe.

Egy kislányt véltem felfedezni egy végtelenül piszkos, bűzös cellában. Rácsok mögött volt. Al tett hétéves. A felcsapó lángokra ijedten húzta össze magát, nem mert rám nézni. Levágódtam a – Ne félj tőlem, segítek! Látod a lángokat? Boszorkány vagyok, nem bántalak! Elkezdett szipogni, de végre rám emelte a tekintetét. – Hogy hívnak? – Susan… – rebegte. – Az én nevem Helena, és segítek neked! Bízz bennem! Kulcscsörgést hallottam a hátam mögül. Jeremy leemelte a falra akasztott cellakulcsot, s m inél előbb beleillesztette a zárba, aztán elfordította. Kattant a vas. Bementem Susanért, s a karjaimba vettem. Kettesével szedtem felfelé a lépcsőket, s pillanatokon belül ismét a gye rtyákkal megvilágított, kísérteties hangulatú helyiségben voltam. A lányt átadtam Jeremynek.

– Ő Gyógyító, de nem fog bántani, érted? – néztem mélyen Susan szemébe. – Kivisz innen, nem k

Jelentőségteljes pillantást váltottunk Jeremyvel. Míg én újra az emelvény s az asztal felé fo am a tekintetem, ő már kifelé igyekezett a teremből. Megvártam, míg csukódik mögötte az ajtó.

Síri csend lett, csupán a földön fetrengő férfi fájdalmas lihegését lehetett hallani. Mélység gyűlölet szállt meg, mikor újra rátekintettem. A karján súlyos égési sebek éktelenkedtek. – Nem tudtam, hogy ilyen mélyre tud süllyedni egy Gyógyító. Fájdalmas kacajt hallatott. Megpróbált felállni, de egy egyszerű rúgással gondoskodtam róla, y arccal essen vissza a földre. Eleredt az orra vére. – Még a bátyád se tudott arról, hogyan kínzod itt kedvedre az elrabolt Boszorkányokat?

Nem felelt. Elkezdett az emelvényről lefelé kúszni, hogy hozzájuthasson egyhez azokból a köny ekből, amiket még Jeremy dobált szét percekkel ezelőtt. Odasiettem, s teljes erőmből a csukló nehezedtem. Fájdalmasan felnyögött. A felsőjénél ragadtam meg, úgy állítottam talpra. – Peter Pratchett, ugye nem tévedek? – Jól tudom, hogy… hogy ki vagy – kacagott lihegve. – Bíra…

– Nevezz, ahogy akarsz, a történteken ez mit sem változtat. Te kínoztad halálra Teresát, te r boltad el ezt a lányt, és te próbáltad megölni a bátyámat – préseltem ki a fogaim közt.

– Nem! Én veled akartam végezni, nem a bátyáddal – nevetett. – A farmon a te neved volt a ruh darabra írva. – Félsz most, Peter? Félsz, hogy perceken belül a pokolra jutsz? – sziszegtem.

– Isten kezében vagyok, nem… nem félek – rebegte.

Elengedtem a ruháját, s így újra a földre rogyott. Az egyik ablakban találtam egy háromágú gy tartót, azzal égettem el a könyveit, amelyek gyanítottam, hogy tele vannak sötét, ártó inkant l. Peter végignézte, ahogy lángra kapnak a könyvek lapjai, de csak kacagott rajtam. Egy másik ablakhoz lépve egy olyan tárgyat fedeztem fel, amitől libabőrös lettem. Először Los Ang sben találkoztam vele, mikor Nick a kezembe adta, mondván, hogy ez a legszebb darab az örökségéből, amit az ausztrál nagybácsikája hagyott rá. Legutóbb pedig itt találkoztunk, a partján, mikor Kendra átdöfte a testemen.

– Ahhoz nem tudsz hozzáérni, Boszorkány – fröcsögött Peter. – Olyan mágia van abban a tőrben, te még…

Két ujjam közé fogtam a pengéjét, lecsúsztattam a párkányról, aztán szorosan ráfűztem az ujja olatára. Peter szava elakadt.

Ez volt az a pillanat, amikor mindent megértettem. Ámulva meredtem a haragos, bíborvörös s zínű drágakövekre, amelyek a markolatot díszítették, s csakis az járt a fejemben, hogy ebben illanatban bármit képes lennék megtenni. Meg kellett volna égetnie ennek a markolatnak, most a tenyeremhez kéne kapnom fájdalmamban, de nem… Magabiztosan tartottam a tőrt a kez emben. A legyőzhetetlenség érzete szinte ártalmas gyönyörrel töltött el. Két elemet uralok, a atermészet minden gyermekénél erősebb vagyok. Mindegy, miért és hogyan jutottam el idáig, mos , ebben a pillanatban itt vagyok egy régi, kis templomban, az ellenségem remegve mer ed rám, aki megkínozta a bátyámat, aki meg akart ölni engem, és akármit tehetnék vele. Már nem kacagott. Odarohantam hozzá, s beledöftem a vállába a pengét. – Vadállat! Őrült! – ordított fel. Válaszul újra megragadtam, s az asztalnak hajítottam, de nem engedtem, hogy összeessen, inkább a falnak szegeztem. – Most mondj valami okosat, amivel elnyered az istened kegyelmét, és akkor talán nem hajít le a pokolba, ha az ajtaján kopogtatsz!

– Tény… tényleg azt hiszitek, hogy beválik ez a Bíra dolog? – mondta. – Komolyan azt gondoljá véget vethettek a háborúnak? Egymást fogjátok kinyírni, szerencsétlen igazságosztók… Csavartam egyet a karján, s erre fájdalmasan felnyögött. – Ha rámegy az életem is, nekem ezt az utat kell járnom – jelentettem ki dühtől fortyogva. – csinálom, mert fel kell kutatnom az összes olyan férget, mint te! Még volt ereje kacagni, bár keserves, véres köhögésbe fordult a nevetése.

– Békében fogunk élni, érted?! – kiáltottam rá, s erősen megráztam. – Lehet, hogy a háború vé nak Boszorkányok és Gyógyítók, de én megbékítem őket, és harmóniában fogunk élni, megértetted

– Önmagatok ellenségei vagytok – hörgött nevetve. – Mindegyikőtök csupán egy véres húson teng ztok a végzetetek felé…

– Kettőnk közül most te állsz közelebb egy állathoz, hidd el! – sziszegtem, s ezzel teret adt a véremben izzó tűznek. Átengedtem a ruhájára, s mikor felüvöltött, akkor is egyre több lángs dtem rá, hogy ne tudjon semmit tenni ellene, hogy a kiáltásai is olyan gyorsan haljana k el, mint amilyen gyorsan hátat fordítottam az emelvénynek. Végigmentem a padok között, s ké oldalról hozzáértem minden egyes padhoz, hogy fellángoljanak, a narancsos tűz átterjedhesse n az asztalterítőre és az oltárra. Vissza se néztem. Becsaptam magam mögött az ajtót, s felsi em a legközelebbi dombra, onnan figyeltem, ahogy a templom a tűz martalékává válik. A szürke t magasan kígyózott a felhők felé, jelezve a környéknek, hogy ezen a helyen ma este valami o lyasmi égett el, aminek már régen vége kellett volna, hogy legyen.

– Jól vagy?

Összerezzentem. A hátam mögül jött a hang, Jeremy volt az. Futólag tekintettem csak rá, s ból ottam. – Susan elszökött, nem jutottam messzire vele… – Vissza kell mennünk Gregoryhoz, látnom kell. Már fordultam is el tőle, de Jeremy karon ragadott, s megállított. Rá kellett néznem. – Jól tetted – nézett mélyen a szemembe. – Meg kellett tenned.

Pislogás nélkül meredtem a szemébe. Könnyen kiolvashatta a lelkemből, milyen érzés járt át be mplomban, s milyen érzés kerülget még mindig. Az a bizonyos legyőzhetetlenség súlya, ami a rá iszabott átkozott és áldott sors miatt nehezedett a lelkemre. Jeremy szeme nem rebbent . – Nem vagy egyedül ezzel – suttogta, s erősen megszorította a kezemet.

Hálásan bólintottam. Visszaindultunk oda, ahol Gregoryt, Jennifert és Jetet hagytuk: a k is menedékhelyre az erdő szélén. Most éreztem csak át igazán, mennyire kimerült vagyok. Kelet lől megjelentek a hajnal első halvány rózsaszín fénycsíkjai.

Mikor végre megláttam őket, meggyorsítottam a lépteimet, s odaszaladtam a bátyámhoz. A földön ennifer mellett, a kis kőépület bejáratának támaszkodva. – Rendben vagy? – tettem az arcára a kezem, mikor letérdeltem elé. Mosollyal válaszolt, s erősen megszorította a kezemet. – Köszönöm. – Ugyan már! – nevettem. – Rátaláltunk arra a Ráolvasóra… ne tudd meg, milyen… – Te pokolfajzat! Összerándultam. A hang az erdőből jött, ahonnan most Maxet láttam előlépni. Felegyenesedtem, elem nélkül néztem farkasszemet a fegyverével, amit rám szegezett.

– Mit tettél? Mit tettél?! – rikácsolta Max. – Nem azért hívtalak ide benneteket, hogy kiirts a családomat! – Nem ismerted az öcsédet, Max – válaszolt helyettem Jeremy. – Ereszd le azt a fegyvert, nin cs erre semmi szükség…

– Dehogy nincs! – ordította el magát, s ezzel elsült a fegyvert. A bal vállamba érkezett a go yó.

A kulcscsontomhoz kaptam, s hátratántorodtam, de Gregory elkapott. Egy pillanatra me gállt az idő, nem érzékeltem magam körül senkit és semmit. Aztán az elhomályosodott látásom k , s már képes voltam lábra állni.

– Boszorkányokat kínzott, anélkül, hogy tudtatok volna róla, értsd már meg! – kiáltotta Jerem volt ártatlan, nagyon messze volt tőle! – Ne te mondd meg, mi a jó és mi a rossz, hogy kinek jár halál! Nem ezért hívtalak ide!

– Akkor mégis miért?! Mégis mire számítottál, hogy melléd állok és Boszorkányokat fogok gyilk

eg ezt akartad?

– Ne akarj ilyen ártatlannak látszani… – nevettem keserűen, mikor végre képes voltam megszóla Te tetted el azt a pulóvert, amit otthagytam nálatok. Te írtad rá a nevemet, hogy aztán az öcséd ellophassa és inkantálhasson a segítségével.

– Ereszd le a fegyvert! – ismételte Jeremy mélyen, halkan. Max engedelmeskedett. – Vége van, Max. Ennyi volt. Rengetegen haltak meg, elég legyen már az öldöklésből! Könyörgöm… fejezzéte az egészet! Én ezért jöttem, hogy leállítsalak benneteket. Nézz a szemembe! Nem fogsz több Bo rkányt ölni, megértetted? Egyikőtök sem fog!

Max keserű mosolyra húzta a száját, s elindult felénk. Megállt Jeremy előtt, rezzenéstelen ar l nézett rá. – Amíg Kendra él, nincs értelme az ilyen kijelentéseknek.

S ezzel elfordult tőlünk, megindult az erdő felé. Éppen felsóhajtottam, hogy végre vége, miko ax utoljára visszafordult, kinyújtotta a bátyám felé a kezét, s körbefonta az ujjait a csukló Gregory hiába próbálta kiszabadítani magát, Max erősen szorította, aztán pillanatokon belül m s engedte, s elfutott az erdőbe. Értetlenül meredtem arra a helyre, ahol Max eltűnt a fák között. Aztán összerezzentem, mikor yám a mellkasához kapott, s lerogyott a földre. – Greg! – kiáltotta Jennifer, s leroskadt mellé.

Megmerevedtem. Biztos csak álmodom… biztosan csak álmaimban látom, ahogy Gregory a földhöz s zorítja a homlokát, s kíméletlenül elkezd zihálni. Jennifer a hátára fordította, s döbbent ar tázta a bátyám felsőtestét. – Jet, segíts! – kiáltotta kétségbeesve. – Rontást tett rá az a szemét!

Mintha nem is hallottam volna. Egy teljesen másik világban szólalt meg Jennifer, egy n agyon messzi helyről, ahova én nem juthatok el, mert nem tudtam mozdulni. Jet inkantálását is alig hallottam, de hisz itt volt minden előttem, láttam… láttam kicsordulni a sötétvörös yadékot a bátyám szája sarkán. Hallottam, ahogy a feltörő vértől fuldoklik, s a hasára fordul , hogy így talán kap levegőt, ezzel Jennifert akadályozva abban, hogy a szívéhez érhessen. A zívéhez, ami… – Nem csinálod ezt velem, nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen! Jennifer volt. Remegett a hangja, de mégis, valahogy határozottan csengett. Gregory csak Jennifer tekintetébe tudott kapaszkodni. – Hagyd a többi eret, a szívét kell… Jet, ne ott! Nyugodj meg, nem lesz semmi baj, megoldo m… megoldom, nem lesz még egy olyan, mint anyánál, ígérem…

Ezek a szavak ébresztettek fel. Levágódtam a bátyám mellé, s megszorítottam a kezét. Jet kéts tten meredt Jenniferre, s abbahagyta az inkantálást. Olyan borzalmat olvastam ki a s zemeiből, aminek követeztében egy iszonyatos remegés futott át a testemen. – Greg…

Már nem zihált a tüdeje. Már nem remegett, nem köhögött fel több vért. Mélyen elvesztem a mog szemében. A tekintete tele volt meleg szeretettel. – Ne tedd ezt velem… – rebegtem. – Vi… vigyázz… magadra…

– Gregory, könyörgök, ne add fel, csak fél percet adj, könyörgöm, csak annyit! – rebegte Jenn s a bátyám szívére tett kezeivel próbált valami földöntúli csodát művelni. Gregory remegve f a bal kezét, s Jennifer kezére tette. A lány vadul nézett rá. – Hagyd! – lehelte. Jennifer teret adott a könnyeinek, s Gregory fölé hajolt. Vad remegés lett úrra rajtam. Ne m történhet meg… – Szeretlek – lehelte Gregory.

– Én is… én is szeretlek! – zokogott a lány. A hollófekete haja mintegy védelmező függönyként gory arcára.

Még egyszer, utoljára vérfolyam csordult ki a szája szélén, s levegőért kapott, de hiába. Lec k a szemei.

Jennifer hiába szólongatta, hiába mosta le a vért az arcáról a könnyeivel. Gregory nem mozdul . – Gyere, gyere… Megragadtak a derekamnál fogva, s lábra állítottak. Jeremy erősen fogott körbe a karjaival, s ettől még inkább úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt.

– Eressz el! – sikítottam, pedig nem is akartam. Vadul kirántottam magam a karjaiból, s el kezdtem hátrálni. A szemem ott hagytam a bátyámon. Az én drága bátyámon… Jennifer vadul rázkó ott, a mellkasára hajtva a fejét. Abban a pillanatban éreztem a megvadult tüzet az ereimben. Hátat fordítottam mindennek, s a menedékhelyhez rohantam. Nem egy fegyvert találtam ott a ládákban, s kettő Desert Eagl e-t is magamhoz vettem, pontosan olyanokat, amilyet még Max nyomott a kezembe hoss zú órákkal ezelőtt. Teli tár. Hidegen csillogó fém. Az én drága barátaim… – Helena, ne merészeld, ne menj el!

Jeremy volt. Kétségbeesetten kiáltott utánam, mikor már beléptem az erdőbe. Vissza se fordult m, inkább megszaporáztam a lépteimet, s engedtem, hogy a lüktető vérem vigyen előre, irányíts y Gyógyító felé, aki valahol itt volt a közelben, és aki perceken belül halott lesz.

A tóparton találtam rá. Ahogy meghallotta a lépteimet, megvadultan pördült meg, s rám szegezt a fegyverét, egy ugyanolyan Desert Eagle-t, amivel én is a mellkasára céloztam. A másik a nadrágom korcában volt. – Pokolfajzat… – Ki beszél? – Remegtem a dühtől. Megindult balra, tett egy óvatos lépést, amit én utánoztam. Nem engedtem, hogy csökkenjen a távolság köztünk. – Rosszabb vagy, mint az öcséd… – rebegtem. Max keze hirtelen kezdett el remegni, s a következő pillanatban már a könnyei is megered tek. – Én nem akartam ezt… téged nem hívtalak, csak Jeremyt, de ő se tud segíteni…

– Nincs min segíteni, te nem is akarsz változtatni, te szánalmas féreg! – kiáltottam el magam

Megrázkódott az egész teste, úgy sírt.

– Senkim sem maradt, senkim… Liliannel Kendra végzett, te meg… te meg Petert ölted meg… megöl ed a testvéremet… – Te is… te is az enyémet!

Ahogy elhagyták a szavak az ajkaimat, még csak akkor fogtam föl. Elhomályosult a látásom, fe lgyűltek a könnyeim. Alig kaptam levegőt a fojtogató érzéstől… a gyűlölettől, ami bennem izzo degtől, ami Gregory élettelen testének látványa miatt mart belém percekkel ezelőtt. – Nem tudtok segíteni ezen a borzalmon, fogd már fel! – ordította Max könnyektől fulladozva. em tudod eldönteni, mi a jó és mi a rossz, annyira keskeny a határ a kettő között!

Patakokban folytak a könnyeim, ahogy az övéi is. Megpróbáltam a szemeire és a fegyverére konc ntrálni, hogy lássam, mikor feszíti meg az izmait, s mikor lő, de nem tette. Leeresztett e a fegyverét. Lassan, óvatosan, minden rezdülésemet figyelve. Így tettem én is.

Max eldobta a hideg fémet, s egy fának támaszkodott gyötrelmében. Másodpercek választották el tól, hogy összeessen fájdalmában. Tudtam, hogy mit érez… alig tudtam kontrollálni, úgy rám tá reszketés. Akár csak Scott remegése… ismét visszatért. Visszatért az érzés, milyen volt végig kor összeesett előttem, egy golyóval a mellkasában. Aztán ismét Gregory került a lelki szemei elé. Mikor először néztem a szemébe, a kis Gold Beach-i bárban. Mikor először láttam, ahogy ge szellő belekap a gesztenyebarna fürtjeibe, s mikor először találtam vigaszra a karjaiba n. Ahogy erősen átfogott, s a hideg bőre megnyugtatott…

A fegyverem már az avarban hevert. Villámgyorsan kaptam elő a nadrágom korcából a másik Deser Eagle-t, s céloztam Max mellkasára. Eldördült a fegyver. Max utoljára rám emelte a tekinteté , szólásra nyitotta a száját, de egy hang se jött ki a torkán. Térdre esett, s széthullott a okban. Leeresztettem a fegyvert. A víz rózsaszín csillogását néztem, azt, ahogy a hajnal átveszi az ralmat az éjfekete színe felett. Jeremy megérkezett, hallotta a dörrenést, tudta, merre keressen. Odaszaladt Maxhez, az tán, mikor már tiszta vér volt a keze, végre felállt, s megindult felém. – Miért csináltad? – suttogta döbbenten.

Annyira fájt a torkom a könnyektől és a fojtogatástól, amit az elmúlt órákban többször is áté gszívesebben nem válaszoltam volna. Mintha éles kések karcoltak volna végig a hangszálaimon, mikor végül megszólaltam: – Mert gyilkos vagyok. 20. Az ezüst gyertyaláng „Lower your guns even if love has turned to spite

We may find the enemy waiting inside

Light the candle to see what may unfold…”

(Wolfmother – Tales from the Forest of Gnomes)

Hét nap telt el azóta, hogy a bostoni gépünk leszállt Portlandben. Hét napja, hogy Jeremy vi sszaküldött a danversi szállásunkra egy taxival a harcok után, majd ő is nem sokkal utánam me kezett, s közölte velem, hogy nem találja a bátyám holttestét, csak a ruháit. Hét napja, hogy remy száját elhagyták a szavak: Mikor felemeltem a ruháit, csak egy hamudombocskát találtam, amit aztán elfújt a szél…

A Gold Beach-i kikötőben voltunk. Elrévedten meredtem egy San Franciscó-i luxusjachtra, amely békésen ringatózott a Rouge vizén. Nem élőlény, csak egy tárgy. Nem érezhet, sosem érez an mély keserűséget, mint amit én éreztem most. Irigyeltem ezt a jachtot.

– Így halunk meg. A természet martalékává válunk, a saját elemünk emészt el minket. Sose gond olna – csóváltam a fejem. – Értesíteni kell a szüleidet, nem várhatunk tovább – mondta Jeremy halkan. – Én nem tudok beszélni velük. – Tudom. Már elterveztem, mit fogok mondani nekik, nyugodj meg.

Lágy szellő szökött át a víz felszínén, kanyargott a vitorlák közt, bujdosott az árbocok alat elérje az arcomat. Lehunytam a szemem. Újra teret adtam az érzésnek, s máris éreztem az arc omon lefelé szánkázó könnyeket. Jeremy a derekam köré fűzte a karjait. – Egyáltalán tudom majd… valaha is élvezni a szél simogatását? – rebegtem. – Persze. Hidd el, idővel ez fog a legtöbbet jelenteni. Csak idő kell.

A karjaiba zárt, s engedte, hogy az ingére hullajtsam a könnyeimet. Hosszú perceken át sírta m, de nem könnyebbültem meg. Végül összeszedtem magam, elindultam Jeremy mellett a sétányon, ajd beültem mellé a kocsiba. Haza kellett mennünk, nem hagyhattuk sokáig magára Jennifert, de előbb felvettük Jetet az iskolánál. Halkan köszönt, s utána nem is szólalt meg többet. Ha azon gondolkodtam, vajon mit talált ki Jeremy, hogyan akarja közölni Arthurral és Leonával , hogy meghalt az egyetlen fiuk? Hogy lehet ezt közölni két szerető szülővel, úgy, hogy a leg evésbé fájjon? Miután Jet benyitott a bejárati ajtón, azonnal felvonult a szobájába. Nem vetettem meg azért , hogy alig tudott szóba állni velünk. Neki is magányra volt szüksége, át kellett gondolnia, mit átélt, amit a saját szemével látott: a halált, közvetlen közelről. – Ránézek Jenre – mondta halkan Jeremy. – Várj, én is megyek. Együtt nyitottunk be Jennifer szobájába, de nem volt odabent senki. – Hol van? – kérdeztem aggódva.

– Itt fent! – jött a válasz az emeletről, Jettől.

Felcaplattunk a lépcsőkön, ahol a labor ajtaját nyitva találtuk. Jennifer ott ült a félhomály egy mikroszkóp előtt, s egyfolytában jegyzetelt. – Sziasztok. – Mit csinálsz? – kérdezte Jeremy. – Holnap visszamegyek a kórházba – felelt szárazon. Jelentőségteljes pillantást váltottunk Jeremyvel, s közelebb léptünk a lányhoz. – Azt hittem, két hetet vettél ki, inkább használd ki… – Nem tudok tovább egy helyben ülni, Jeremy. – De… de hiszen… Jennifer végre felnézett a jegyzeteiből. Belém mart a tekintete, ahogy ránk emelte a barna szemét.

– Jet is visszament a suliba, nekem is folytatnom kell a munkát. Vita lezárva. Hagyjat ok dolgozni, kérlek. Két nap múlva jön hozzánk egy előadó a hawaii kutatóközpontból, fel kell most beszéltem az igazgatóval. – Rendben… – motyogtuk egyszerre, s kiléptünk a laborból. Bezárkóztunk a szobánkba.

Miközben azt néztem, ahogy Jeremy előveszi a telefonját, leültem az ágyra. Nem fogok tudni ál va maradni, biztos elszédülnék vagy megint remegőgörcs törne rám, amint…

– Mr. Arthur Ferrer? Az én nevem Jeremy… Reynolds, Gregory jó barátja vagyok. Igen. Igen, nézze, uram, a telefonszámát a fiától szereztem meg, nálam van a tárcája, a telefonja, az ira is itt vannak… Azért hívtam, mert… ez nekem se könnyű, bárcsak lenne más módja annak, hogy e jam, de sajnos muszáj így… Mr. Ferrer, nagyon sajnálom, hogy nekem kell ezt közölnöm önnel, d fia… Gregory napokkal ezelőtt elhunyt.

Kimondta. Végig a száját figyeltem, tényleg elhagyták az ajkát a szavak. Felpattantam az ágyr feltéptem az ajtót, berohantam a fürdőszobába, s lerogytam a csempére. Vadul megremegtem a feltörő könnyektől. Narancssárga, lila és zöldes foltokat láttam magam előtt, a hulló könnyei nagyon homályosan láttam a csempe színeit. Minek festettük ki ezt a fürdőszobát, ha a vidám i ilyenkor semmit sem érnek? Minek, Jeremy, minek festettük ki?

Talán órákon át sírthattam. Hosszú órák telhettek el, mire végre bejött hozzám. Letérdelt elé omnak támasztotta a homlokát. Megpróbálta lefejteni a térdeimről a görcsös kezeimet, de nem h tam. – Egy szót se mondtam még rólad – suttogta. – Hagyok egy kis időt nekik. – Hogy… hogy fogadták? – szipogtam. Egy mély sóhajtással felelt. – Irtsd ki belőlem… könyörgöm, csinálj valamit, belepusztulok! – fakadtam ki. Újabb hullám, újra össze kellett szorítanom a szemeimet fájdalmamban, de egyre csak hullotta k a könnyeim.

– Töröld ki belőlem, hogy valaha is létezett, könyörgöm, törölj ki mindent vele kapcsolatban!

– Tudod, hogy azt nem tehetem… Felkaptam a fejemet, s megragadtam az inge gallérját. – Engedélyt adtam rá! Mi kell még neked?! Itt vagyok, kész vagyok rá, csináld!

Ahelyett, hogy az ujjaimat fejtette volna le az ingéről, a vállaimhoz ért, átölelve magához h tt, s így találkoztak az ajkaink. Nem engedett el, hiába ellenkeztem, de egy idő után fel is adtam, hisz le kellett nyelnem a feltörő könnyeket azért, hogy ugyanolyan forrón csókolja m vissza, ahogy ő tette. Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, már sem a felsőm, sem a farmerom nem volt rajtam, s az ő fehér inge is a földön hevert. Jobbra fordítva a fejem, egy tengernyi, vörös örvényt láttam a csempén, de az is lehet, hogy csak én láttam olyan piro k, a forró érzéstől, amit Jeremy keltett bennem. Megkerestem a kezét, összekulcsoltam az ujj ainkat, s ránéztem, hogy értse, azért vagyok hálás, mert ha csak egy rövid időre is, de vissz zta az éles színeket az életembe. – Van egy ötletem – suttogta órákkal később, még mindig a fürdőszobában. – Menjünk ágyba, mert megfázunk a hideg csempén? – Nem… Hel, írj neki egy levelet! Kinyitottam a szemem, s felemeltem a fejem a mellkasáról. – Komolyan mondom – meredt a szemembe. – Írd le egy papírra, amit nem tudtál elmondani neki, írd le azt, amit nem volt lehetőséged átadni. Aztán elengedheted odakint a szélben. Rezzenéstelenül néztem a szemébe. Halálosan komolyan gondolta.

Késő éjjel, mikor ő már régen aludt, én még mindig az íróasztalánál ültem, s a lámpa fényében gó lapra meredten próbáltam eldönteni, elég fáradt vagyok-e már ahhoz, hogy ilyenkor jöjjenek g a legjobb gondolataim. Nem tudtam, mit írjak. Féltem elkezdeni, mert órákon, napokon át körmölnék, hisz annyi mindent kéne mondanom neki… olyan kevés időnk volt együtt, s olyan sok dent nem mondtam el neki… Végül Jeremy kapcsolta le a lámpát, s vitt ágyba hajlani háromkor. A lap üres maradt. Másnap reggel nem találkoztunk Jenniferrel, nagyon korán ment be a kórházba, ezért nem kis a ggodalommal ültem le Jet mellé reggelizni. Ő is furcsán viselkedett az asztalnál, nem tudo tt rendesen enni, alig nyúlt az ételhez. A kezéért nyúltam. – Hívd el Angelát suli után, jó? – javasoltam. – Ő majd felvidít, meglátod, hogy…

Megrázta a fejét. Tanácstalanul sandítottam Jeremyre, de ő sem tudott mit tenni Jet élettele nsége ellen. Egyszerűen ijesztő volt ránézni: a világosbarna bőre jobban hasonlított a konyha sempe színére, mint bármikor. A szeme alatt kialvatlanságról árulkodó sötét folt éktelenkedet emegtek az ajkai. Hirtelen felpattant a székről, s megindult kifelé a konyhából, de félúton m ggondolta magát. Figyelmeztetően felemelte a mutatóujját, s így még szembetűnőbb volt a reszk . – Én megmondtam… – Mit? – kérdeztem. – Én… én… nem akartam ezt – rebegte. Jeremy felkelt, s megpróbálta ölelésbe zárni az öccsét, de hiába: Jet egyre csak hátrált. – Nem fogunk beleőrülni, Jet! Egyikünk sem fog. Csak ki kell adnod magadból, beszélnünk kell gymással, akkor talán könnyebb lesz – mondta Jeremy nyugodt hangon.

– Én nem akartam… – rázta a fejét. – Tudtam… féltem, hogy ez lesz! Én figyelmeztettelek benne tessék! Itt az ára! Kicsordultak a könnyei. Tágra nyílt szemekkel meredtem rá. – Megmondanád, miről beszélsz? – kockáztattam meg.

– A jóslatról, mi másról?! – fakadt ki. – Csakis egyetlen olyan pár lehet, mint ti, csak egy! y Boszorkány, egy Gyógyító, akik együtt vannak, és összefognak! Egyetlen pár! – kiáltotta. – Jet, könyörgöm, nem mondhatod komolyan… – nyögte Jeremy. Jet kihátrált egészen a nappaliba.

– Utáljatok… gyűlöljetek nyugodtan azért, amit most mondtam, de igazam van! Ti is tudjátok jó ak idő kérdése volt, és megtörténik… Felpattantam, s utána siettem. Megragadtam a karjainál, s mélyen a szemébe néztem. – Ugye nem magadat hibáztatod? Ugye nem, Jet? Az a jóslat… – Ha nem hoztam volna a nyakatokra, ha nem ismeritek fel, kik vagytok, mindez talán nem történik meg… – Ne mondj ilyet! – susogtam, s a karjaimba zártam. – Te mindig is hittél bennünk, Jet! Mind ig is tudtad, hogy mások vagyunk, s bizonyítékot is szolgáltattál erre. Te csak adtál nekem, sosem vettél el tőlem, sosem! – Annyira sajnálom, Helena! – sírta a vállamba. Olyan szorosan öleltem, ahogy csak tudtam.

Hosszú időbe telt, mire megnyugodott, s már így is félórás késésben voltunk, hogy időben kite iskolánál. Jeremy bekísérte őt az órájára, aztán tett egy rövid látogatást az igazgatónál is je Jet labilis állapota miatt. Szerencsére az igazgató megengedte, hogy ha Jet úgy érzi, n em tud tovább a padban ülni, bármikor felhívhasson valakit, hogy hazavigye.

Jeremy remek terápiát talált ki kettőnk számára: kirándulni mentünk a környéken. Telepakoltun kát, s arra indultunk el a Pistol partján, amerre még sosem: fel, a magas dombokra, a víz folyásával szemben, abban a reményben, hogy estefelé könnyebb lélekkel térünk haza, s ezé em magammal azt a bizonyos lapot, ami még mindig üres volt.

Kora délután értük el a dombtetőt, s onnan fentről félelmetes, de gyönyörű látvány tárult elé ttem a mélybe: ott futott a Pistol vize, ami most csak egy vékony vízszalagnak látszott. Hűvös szél fújt odafent, meglengette a megannyi fenyőt körülöttünk, s akkor megéreztem, hogy ok. – Itt jó lesz! Jeremy megtorpant, s követve a tekintetemet, lenézett a mélybe. – Biztos vagy benne? Bólintottam, s levettem a táskát a vállamról. Kivettem a fehér papírt belőle. – Még mindig semmi? – kérdezte halkan Jeremy. – Nem olyan egyszerű ez… de tényleg jó ötlet – néztem fel rá halvány mosollyal az arcomon.

Elővettem egy tollat is a táskából, aztán egy fenyőfa törzséhez szegeztem a papírt. Csak mere rá…

„Verseny! Ott, a két ikerfenyőig! Rajt!”

Rám se nézett, úgy kezdett el szélsebesen futni a képzeletbeli versenypályáján. Abban a pilla ban fogtam fel, milyen szabadságot ajánl nekem, milyen lehetőség tárulkozik ki előttem, s én oldogan elfogadtam, amit ő kínált. Gondolkodás nélkül utána futottam. Hiába ütött el majdnem mindent megért az a pár méter, amíg szaladtam, a hátára összpontosítva, a kopott bőrdzsekijé dve, hogy ne tévesszem szem elől… Megremegett a toll a kezemben. Lehunytam a szemem, próbáltam uralni a reszketésemet, s a papírhoz érintettem a toll hegyét. „Mindig ott fogsz fújni a szívemben.” Megmutattam Jeremynek, s elégedett mosoly jelent meg az arcán. Kiálltunk a dombtető szélére, s elengedtem a papírt. A szél azonnal belekapott, mintha csak egy lenne az őszi falev elek közül, s elrepítette a szemközti dombra, a Pistol túlpartjára. Eltűnt a szemem elől. – Azt hiszem, jó kezekben vannak azok a szavak – nézett rám Jeremy. Hálásan néztem vissza rá, s azonnal megöleltem. – Igaza van Jetnek? Ez egy áldozat volt azért, hogy… – Ezt senki sem tudhatja. Annyit tudok, hogy… sosem foglak elereszteni, Hel! Elváltam tőle, hogy a szemébe nézhessek. – Miért mondod ezt?

– Tudom, hogy ő a szabadságot jelentette számodra, és tudom, hogy ha még egyszer lehetőséged k kiszabadulni ebből a ketrecből, azonnal megtennéd. Csakhogy én tanultam az elmúlt hónapokbó addig fogok küzdeni érted és a békéért, amíg el nem tűnnek azok a rácsok. Ígérem! Simogatott a szavaival. Nem tudtam mást tenni, csak szorosan hozzábújni, s mélyen belélege zni a megnyugtató illatát.

Mielőtt leereszkedtünk volna a dombról, még egyszer, utoljára visszafordultam, végigjártam a ekintetemmel a fákon, a sziklákon, a mélyben szaladó vízen, majd felnéztem az égre. Egy könny ppet éreztem legördülni az arcomon, s elmosolyodtam. Nem úgy kell emlékeznem rá, mint a bátyá , akivel olyan kevés időt tölthettem csak el, akit olyan igazságtalanul elvett tőlem az élet . Teljesen más érzéssel a szívemben hagytam itt ezt a helyet, ha csak egy kicsit is, de megkönnyebbültem. Mintha elszállt volna a fájdalmam egy része a levéllel együtt, amit ki tudj , merre visz a szél. Este nyolckor már otthon voltunk, s kellemes meglepetésként ért, hogy a nappaliban ott t aláltam Jetet és Angelát is. A lány rögvest hozzám szaladt, s átölelt. – Jobban vagy? – Igen – bólintottam, jól meggondolva, mit felelek erre a kérdésre. – Örülök, hogy itt vagy! Angela örömmel mosolyodott el. – Minden rendben volt a suliban, Jet? – kérdezte Jeremy, s lehuppant a kanapéra az öccse m ellé.

– Persze – bólintott. – Úgy értem… miután bekísértél az osztályba, a következő szünetben a cs százaléka röhögött rajtam, a többiek meg is kérdezték, mi a bajom, és csak utána kezdtek el vel nem kaptak választ tőlem.

– Pedig beszéltem az igazgatóval is, hogy ne szálljanak most rád… Jet hálásan tekintett a bátyjára.

– Ugyan, hagyd már! Ezeken semmi sem segít. És hidd el, kicsit sem érdekel, hogy mit gondo lnak rólam, nem érdekel, milyen néven szólítanak… voltam már antiszociális buzgó mócsing, emó lakó, meg… Miss Higgins kedvenc kormos habcsókja – ezt Mike Bailey-nek köszönhetem. Nem érdek lnek, egyszerűen nem érdemesek arra, hogy megismerjenek. Kit érdekel, mit gondolnak, h a vannak olyan emberek az életemben, akiknek fontos vagyok – nézett Angelára futólag, s a lány szélesen elmosolyodott. – Miss Higgins mije? – vontam fel a szemöldökömet.

– A töritanárom… imád – morogta Jet, mire mind a négyen elnevettük magunkat. Milyen furcsa vo a nevetés az arcizmaimnak… – Ez mi? – kapta fel a fejét Jeremy. – Micsoda? Nem válaszolt, csak körbefuttatta a tekintetét a nappalin, aztán ennyit mormogott: – Jennifer…

S már pattant is fel a kanapéról. Hiába kérdeztük, mi történt, nem felelt, egy szó nélkül fel z emeletre, így kénytelenek voltunk követni. Mikor megláttam, hogy a labor felé veszi az i rányt, súlyos aggodalom kúszott a lelkembe, nem véletlenül: a helyiségben vérfagyasztó látván a szemem elé. Jennifer a földön feküdt, a teste egy merő görcsben rázkódva, összerándulva hev gyógyszeres üvegcse mellett, amelyek már teljesen üresek voltak. A lány kétségbeesetten próbá apkodni a levegőt, de teljesen elfehéredett az arca. Jeremy hiába vágódott le mellé, s ültette fel, nem tudott mit csinálni. Akkor eszméltem fel, ikor Jet is a nővére mellé térdelt, s a lány nyaki ütőerére téve a kezét, elkiáltotta magát:

– Adjatok egy kést! Egy szikét, akármit! Gyerünk már! Mintha mély víz alól rántottak volna ki yorsan felkaptam egy szikét a pultról, s Jet kezébe nyomtam. Elkerekedtek a szemeim, m ikor a nővére bal csuklójához érintette a pengét, s mélyen, határozottan belevágott a lány bő rdult a vörös vére. – Mit csinálsz?! – riadozott mellettem Angela.

Jet nem felelt, azonnal elkezdett kántálni azon a furcsa, mágikus nyelven, ami teljese n a bűvölete alá vont. Jennifer erőtlenül felnyögött, amint még több vére folyt ki a fehér cs vörösséggel együtt fehéres folyadék távozott a szervezetéből. Jet egyre csak kántált, nem ha hosszú, hosszú perceken át, míg Jeremy görcsösen, erősen fogta a nővérét, s próbálta nyugtat nyatos fájdalmat láttam Jennifer arcán. Izzadságcseppek egész tengere kúszott le a halántékán gyre kétségbeesetten próbált oxigénhez jutni. Egy őrült pillanatig azt hittem, elájult, de ez Jet abbahagyta az inkantálást, s Jennifer csendesen elkezdett sírni. Minden erejét elves ztve, széthullva ernyedt el Jeremy karjaiban. Ijesztően, fenyegetően festett a vörös folya dék a csempén, s élesen vált el tőle a fehéres-sárgás anyag. Nem tudtam megszólalni, dermedten meredtem Jenniferre. Angela elsírta magát, s ő is leer eszkedett a lány majdhogynem élettelen teste mellé.

– Miért csináltad? – morogta Jeremy. Hirtelen megragadta a nővére vállait, s maga felé fordít az arcát. – Miért csináltad?! Mit műveltél?

Egy röpke tized másodpercen múlt, hogy rákiáltsak, miért így szól most a nővéréhez. Aztán vég maradtam.

– Nézz rám, Jennifer! Minek kellett ezt csinálnod? A lány kinyitotta a kíntól bevörösödött szemeit. – Nem tudom… nem bírom… képtelen vagyok…

– Hát akkor igenis képes leszel rá! – jelentette ki Jeremy. – Rohadtul nem hiányzik, hogy itt hagyj minket, tudod? Tisztában vagyok vele, hogy mennyire fáj, nekem is fáj, és képzeld, én mindenki fájdalmát érzem, jól tudom, milyen neked most, de nem szabad feladnod! Tényleg ez a megoldás? Csak úgy beszedsz mindent, amit találsz, aztán lesz, ami lesz? Komolyan enn yire ostoba vagy? Nővére nem tudott mit felelni, csak egyre hullottak a könnyei Jeremy pólójára.

– Túléljük, méghozzá együtt – nézett mélyen Jeremy a lány barna szemébe. – Nem lesz egyszerű, z egyszerű, de nem fogunk belerokkanni. Gondolj bele, mit szólna most ő, ha látta volna, mit teszel magaddal! Kérlek Jennifer… annyira szeretlek! Nem ez a megoldás! Beszélj hoz zám, add ki magadból, ne gondold, hogy ez úgy megy, hogy valami nagyon mély, sötét helyre be zárod az érzelmeidet, és akkor minden rendben van. Előtörnek majd egyszer, és ez lesz belőle! Kérlek, Jen… nem akarlak elveszíteni, érted?

Kicsordultak a könnyei, s szorosan magához vonta Jennifert. A lány erősen belékapaszkodott , de nem tudta kontrollálni a görcsös sírást. Leereszkedtem Angela mellé, s megszorítottam Je nifer kezét.

– Nekem se egyszerű – suttogtam, mire rám tekintett a fátyolos szemeivel. – De ezért nem érde Szükségünk van rád, Jen!

– Ha én vagyok a Gyógyítók Bírája, most megparancsolom, hogy nem kísérelsz meg újabb öngyilko ted? – mondta Jeremy, mire Jennifer bólintott. – Köszönöm – suttogta a lány, Jetre tekintve. Jet nem felelt, megtörölte a véres kezét a pólójában, s megsimogatta a nővére haját. Jennifer megfogadta a tanácsunkat, s még egy hetet otthon töltött, nem ment vissza a. Martin Sanders éjjel-nappal hívogatta telefonon. Sok időt töltöttünk el négyen, feldolgoznunk a történteket. Tovább kellett lépnem, tisztában voltam vele, hogy a a kell koncentrálnom, de ez nem ment olyan egyszerűen. Még mindig gyakran rám tört sírógörcs, s Jeremy mindig ott volt mellettem, hogy a vállán kisírhassam magam.

a kórházb közösen ke holnapr egy-egy

Aztán eljött a nap, mikor Jeremy úgy döntött, nem titkolhatja többé a szüleim elől, hogy élek kozni akarok velük. Aznap este bezárkóztunk a szobánkba, s újra visszakúszott belém a bizonyt lan érzés, félve tekintettem rá, mikor a füléhez emelte a telefont, Arthur válaszára várva.

– Én vagyok, Mr. Ferrer, Jeremy. Sajnálom, hogy újra zavarom, higgye el, utálom, hogy úgy ke ll gondolnia rám, mint egy idegenre, aki szörnyű híreket közöl önnel, de… most kivételesen má hívom. Igen… igen. Rendben. Ugyan már, kötelességem volt. Van egy dolog… van valami, amit e ddig nem mondtam el, pedig nagyon fontos, de időt szerettem volna adni önöknek… Nézze, én azé t ismertem meg a fiukat, mert van valaki, aki összeköt minket, aki miatt Gregory egy időre ideköltözött hozzánk Oregonba… Bár tudnám személyesen közölni ezt önnel, de ígérem, el , s majd meg tudjuk beszélni, és ha elmegyek, viszek magammal még valakit, akiről beszélek… Nézze… Gregory azért maradt itt Oregonban, mert megtalálta a húgát, Helenát…

A szám elé kaptam a kezem. Egy őrült pillanatig azt hittem, megint a fürdőszobába kell menekü mert az ösztöneim azt súgták, nem bírom végighallgatni. De maradnom kellett. Jeremy a szeme ivel parancsolta, hogy ne mozduljak az ágyról, s végre ő is leült mellém, nem sétálgatott tov e s föl a szobában.

– Igen… ahogy mondja. Helena… Igen, biztos vagyok benne… Pontosan… Onnan tudom, mert Helen a a barátnőm. Most is itt van velem, itt ül mellettem. Persze, várok… Egy görcsben éreztem a gyomromat. Jeremy erősen megszorította a kezem, s felvonta a szemöl dökét, mikor valaki újra beleszólt a telefonba.

– Leona? Igen, én vagyok. Higgyen nekem, igazat mondok, nem viccelnék ilyen komoly dol oggal… Gregory ideköltözött hozzánk, hónapokon keresztül azon dolgozott, hogy Helenát hazavig oda Floridába, csak… Igen, ő is megszeretett itt, aztán megtörtént az a baleset… Sajnálom. Tu , tudom… Higgye el, nem hazudok, Helena most itt van mellettem… Nem, nem hinném, hogy tudna beszélni önökkel, még nem áll készen rá. Majd idővel… Igen, ahogy mondja… Hát… igen, ig . Elkerekedtek a szemeim. Jeremy mosolyra húzta a száját.

– Ha személyesen is tudunk találkozni, meglátja… Leona, csak gratulálni tudok egy ilyen gyöny yhoz, tényleg egy csodát hozott a világra! Megmondom… Igen, ezt is megmondom, számíthat rám… kor hívhatnak engem, meg kell szerveznünk egy floridai látogatást… Igen, igen, én is azt his zem… További szép napot!

Letette. Némán meredtem rá. A zsebébe csúsztatta a telefonját, s rám emelte a kék tekintetét.

– Azt üzeni, nagyon sajnálja, hogy évekkel ezelőtt elhagyott. A lelkemre kötötte, hogy mondja el neked, a mai napig gyötri ez a dolog, élete legnagyobb hibájának tartja, de ha lehetőség van arra, hogy mindent újrakezdjetek, és… és ha hajlandó vagy megbocsátani neki, akkor szíve en látnak minket Miamiban. – Megbocsátani? – rebegtem. Bólintott. Nem tudtam, mit mondjak, a torkomban megannyi könnyet éreztem. – Ha megtudják, hogy… hogy Gyógyító vagy… – Idővel meg kell tudniuk – sóhajtott mélyet. – De az már végképp nem telefontéma…

– Nem érdekel, mit szólnak hozzá! – egyenesedtem ki tüstént. – Nem érdekel, ha nem tetszik ne mert… mert… – Shh! – csitított, a számhoz érintve a mutatóujját. – Minket már semmi és senki nem választ

Erre képes voltam végre elmosolyodni, s egy röpke időre el kellett engednem a gondokat, mikor megcsókolt, mintegy szentesítve a szavait.Úgy tűnt, az életünk lassan visszatér a régi vágásba. Jet és Angela napról napra vidámabbak voltak, mivel közeledett a nyári szünetük. Jen visszament dolgozni. Egy május végi napon egy furcsa levéllel tért haza, ami eléggé felkava rta. A levélhez csak azután juthattam hozzá, hogy Jeremy és Jet is elolvasták. New Jerseyből jött, s Jeremy apja, Matthew elhalálozásáról tájékoztatott, ami két nappal ezelőtt, hajla akor következett be. Jennifer újra bezárkózott a szobájába, s ott sírta ki magát. Jet szótlan nult fel az emeletre. Kettesben maradtam Jeremyvel. Óvatosan leültem mellé a kanapéra, d e hiába tettem a vállára a kezemet, hiába mondtam, hogy sajnálom, nem felelt. Hosszú perceke n át meredt az üres kandallóra, s mikor végre képes volt megszólalni, iszonyatos fájdalmat ha lottam ki a hangjából: – Biztosan… nagyon rossz ember vagyok. Elkerekedtek a szemeim. – Hogy mondhatsz ilyet? Dehogy vagy rossz ember, nehogy…

– Nem tudok megbocsátani neki, Helena – nézett rám végre. Kicsordult a könnye. – Képtelen vag

Egy szó nélkül magamhoz öleltem, s engedtem, hogy most ő hullajtsa a könnyeit a felsőmre. Egé nap nyugtalan volt, alig lehetett beszélni vele, de este, mielőtt álomba simogattam, m egpróbáltam megértetni vele, hogy egyáltalán nem rossz ember, s majd idővel képes lesz megboc ani az apjának. Mondják, hogy az idő minden sebet begyógyít, de igazából nem is az eltelt nap k, hetek, hónapok jelentik a gyógyírt, hanem azok közelsége, akik ebben az időben mellettünk annak. Milyen jó, hogy egy Gyógyító testvérhármassal lakom egy fedél alatt!

Másnap, mikor felébredtem, Jeremy kipihenten, de izgatottságtól csillogó kék szemekkel köszön – Öltözz fel gyorsan, mutatnom kell valamit! – Mi történt? – Álmodtam valamit. Valami nagyon furcsát… utána kell járnunk! Nem tehettem mást, magamra kaptam a ruháim, megmostam az arcom hideg vízzel, hogy felébr edjek, s Jeremy már kézen is fogott, hogy a nappali felé vonszoljon. Vastag pulóvert vis elt, s rám parancsolt, hogy vegyem fel a farmerdzsekimet, csak ezután nyitott be az alagsorba vezető helyiségbe. Síri csendben mentünk le a lépcsőn, s indultunk el a hideg labi rintusfolyosón. Jeremy a könyvtárterembe nyitott be, s az orromat azonnal megcsapta a poros könyvek, iratok dohos szaga. Akármilyen eszeveszett gyorsasággal zajlik az élet od afönt, itt lent még mindig, minden ugyanolyan volt, mint akkor, mikor Jeremy teleraj zolta a földrészek térképeit piros és fekete színekkel. – És most? – vontam fel a szemöldököm. – Álmomban… itt voltunk ketten, és valami nagyon furcsát csináltunk… – Ha az furcsának számít, hogy az asztalon csináltuk, az már megtörtént.

– Nem, nem úgy! – nevetett. – A jövőt láttam. Egy apró részletet a jövőből… jelzésértékűt. Ke ntette ki, s odasietett az asztal mögött felhalmozott tárgyakhoz. – Várj… te most elő akarod idézni, amit az álmodban láttál? Úgy értem, megcsináljuk, ami…

– A jövőt láttam, Hel! Ennek így kell lennie, nem mintha meg lehetne változtatni! Mély sóhajt bár, de beleegyeztem az ötletébe, s segítettem neki gyertyákat keresni. Ámulva néztem, ahogy gyertyát helyezett el a koszos padlón egy köralakban. Nagyon is tudta, mit csinált. – Meggyújtanád őket, kérlek?

Innen nincs visszaút… engedelmeskednem kellett. Az egyik gyertya fölé hajoltam, s pillan atok alatt tüzet hívtam elő a véremből, ami aztán ott égett a kanócon, vidáman, narancsos-sár gedtem a lángot a többi négy gyertyára is.

– Akkor már csak egyvalami kell… – motyogta Jeremy, s óvatosan belépett az égő gyertyák által körbe. – Nem mondod… Jer, ez ijesztő.

– Legalább most már tudod, mit értek furcsa alatt – nevette el magát, s a kezét nyújtotta. El llett fogadnom, beléptem vele együtt a kis narancsos lángok körébe. Jeremy leereszkedett a földre, s egyértelműen azt követelte a szemeivel, hogy én is tegyek így.

Nem mertem újra megkérdezni, hogyan tovább, mert túlságosan is mély lett a csend, nem akarta m megzavarni a pillanatot. Éreztem valamit, valami különös, földöntúli bizsergést, de nem tud mivel magyarázni. Jeremy olyan közel húzódott hozzám, amennyire csak tudott, s megérintette a kézfejemet. Összekulcsoltuk az ujjainkat, s ekkor, ahogy a hozzám legközelebbi gyertyár a meredtem, valami nagyon furcsa történt: a láng elvesztette az eredeti, narancsos színét. Kivilágosodott, fehéres lett, s éreztem is a védelmet, amit nyújt, s amit én is nyújtani aka

tam kettőnknek ebben a percben. Aztán tovább világosodott… szinte csillogóvá vált. Ezüstszínt kanócon. Elállt a lélegzetem. – Ezt nem én csinálom…

Jeremy nem felelt. Elkerekedtek a szemeim, mikor az ezüstös lángocskák lassan, egyenként f elemelkedtek, mint holmi lebegő vízcseppek. Túlcsordult a lelkem meleggel, megmagyarázha tatlan boldogsággal, mikor felemeltem az egyik kezem, s hozzáérintettem az ujjam hegyét az egyik ezüstös lángcsepphez. Jeremy lemásolta a mozdulataimat, de nem égette meg a tűz. Ne m is olyan volt, mint a tűz… inkább, mint valami cseppfolyós, csillogó üveggolyó. S azon nyom an igazolta is a cseppfolyósságának, amorfságának létét: elvesztette a gömbformáját, s lassan , elnyúlt a levegőben, egészen addig, míg össze nem ért a két szomszédos ezüstös anyaggal, s assan egybefonódtak, a lángnyúlványok egy ezüstös, csillogó szalaggá váltak. Mintha a tűz ere kecsességéből formálódott volna ez a szalag. – Add a kezed! – suttogta Jeremy.

Elszakítottam a tekintetem a csillogó tüneménytől, s lehunyva a szemem, ismét hozzáértem az u ihoz, engedtem, hogy összefonódjanak az övéi az enyémekkel. Aztán minden megváltozott.

Eltűnt a könyvtárterem barnásra kopott, poros téglája, eltűnt a csillár halvány fénye, még az ngés is eltűnt, ami a gyertyákból kelt életre.

Fekete ruhába öltözött emberek tömegét láttam. Zuhogott az eső a temetőben, homályossá téve a ehér márványkőhöz legközelebb egy hosszú, fekete hajú tinédzser lány állt, a karjával átfogta kogott mellette. Jennifer és Jeremy voltak. A márványkőbe Yvette Allison Raven neve volt vésve. Teljesen áthatott a tapintható fájdalom, ami körbelengte a testvéreket… Elvesztettem fekete ruhás embereket, s helyettük egy iskola folyosóján szaladgáló fiatalokat találtam mag m előtt. Egy tized másodpercem volt csak, hogy felismerjem Jetet, amint éppen elgáncsolják egy terem bejáratában, s úgy esett be az órára, hogy a tanár, egy fiatal, szőke nő, azonnal futott hozzá, hogy felsegítse. A teremben hangos nevetés söpört végig, de a fiatal, szőkés ha Mike Bailey, inkább keserű arcot vágott, látván, hogy a tanárnő rögtön Jet segítségére siete nekem is ugyanott nyilallt volna bele a fájdalom a térdembe, ahová Jet kapott a kezével, miután felsegítették… Jet is eltűnt, s most újra kettőnket láttam. Egy ismerős, havas tájon, ei tisztáson voltunk: egy öreg fenyőnek kellett dőlnöm, aminek Jeremy szegezett, s most la ssan végigsúrolta az államat s a nyakamat az ujjaival. Ismét összeugrott a gyomrom, meleg, kellemes bizsergés töltött el, mint akkor, mikor először éreztem az érintését… Egyedül volta szobában kuporogtam, s az ujjaim körül lobogó kékes tűzzel játszogattam, majd ugyanez a tűz m ercekkel később egy piszkos, rendetlen szobácskában lobbant fel, mikor már három szőke nő tár találtam magam Los Angelesben… A Pratchett família legifjabb tagjának szállása. A kis templ om földalatti, sötét, élettelen helyisége, ahol megpillantottam Teresát, egy barna hajú nőt, nek az egész testén mélyebbnél mélyebb, véres Sebek voltak. Felkiáltott fájdalmában, ahogy új allottam Peter kántáló szavait, s a sikolya a szívembe mart… Kendra végez egy Gyógyítóval. Le a a földre, átereszti a tüzét a ruhájára s a bőrére, hogy aztán perceken belül eleméssze a gy vörös tűz. Forrón belém égett Kendra csillapíthatatlan dühe és vérszomja, éreztem minden csep vadul lüktetett belül… Jennifer gyötrő szenvedése hatotta át teljesen a lelkemet, a tüdőmet, ztem, menten megfulladok. Leemelte a polcról a fehér tablettákkal teli üvegcsét, s egy egy szerű mozdulattal a szájába dobott annyit, amennyi csak elfért a tenyerében, aztán újabb gyóg eres dobozért nyúlt, meg se nézte, mi az, csak mohón lepattintotta a fehér fedelét, s már be s vette a doboz felét. Most piros színű tablettákért nyúlt… Jet nevetve kelt fel a kanapéról, helt egy csókot Angela homlokára. Pizsamában volt. Bevonult a szobája hátsó részébe, a kis ko a, ahol reggeli gyanánt készített a mikróban egy kis pattogatott kukoricát. Egy hatalmas kés került a keze ügyébe, azzal próbálta felbontani a zacskót, de a fém megcsúszott a papíron, J ejtette a kést, ami aztán úgy szántott végig az egyik lábán, hogy a pizsamája egy pillanat al vérben úszott. Felszisszentem a fájdalomra… Egy elúsztatott utca. Ismeretlen környék, egy na yváros mellékutcája lehetett. Egy fiatal, fekete hajú lány lépkedett a térdig érő vízben, a v i eltorlaszolta az üzletek bejáratát, bejutott az autókba a réseken át, s aminek felszíne meg adulva fogadta magába az egyre csak hulló esőcseppeket. A lány elméjében vér úszott, rengeteg

látott maga előtt, s én is láttam. Reményvesztetten taposta a vizet, amit annyira jól ismer t, s amit ő átokként küldött erre a környékre… Egy hosszú, szőke hajú lány egy magas, jóvágás Eiffel-torony tetején. A férfi térdre ereszkedett, s egy kis fekete díszdobozt húzott elő a kabátzsebéből. Gyémántgyűrűt kínált a lánynak, akinek egy alig észrevehető pillanatig iszony arcára, majd elmosolyodott, s bólintott. A férfi, miután a lány ujjára húzta a gyűrűt, szoros zárta. A torkomban éreztem a lány feltörni készülő könnyeit. Nem örömkönnyek voltak…

Kipattantak a szemeim, s elengedtem Jeremy kezét. Visszatértem a hűvös könyvtárterembe, újra tam a csillár és az ezüst szalag fényét. Alig tudtam uralni a lélegzetemet, olyan erősen zihá m az átéltek hevében. – Ez… ez… Jeremy a tekintetemet fürkészte, hogy lássa, amit láttam, s elkerekedett a szeme. – Láttad? Te is? – kérdezte megrökönyödve.

– Hát persze, hogy láttam, szerinted miért érzem úgy magam, mintha most szálltam volna le egy hullámvasútról?! Ez… ez te voltál? Jeremy, én éreztem, amiket… ezeket te láttad? Ezeket álmod ? Mi ez az egész? – Nem – csóválta a fejét. – Én csak… ezek… annyira mély volt mindegyik, mintha egy indikáció sem az volt. – Akkor mi volt ez? – kérdeztem ijedten.

– Nagyon erős érzelmek… olyan volt, mintha az ő lelkükön keresztül éltük volna meg ezeket a p okat. Teresánál én ezt átéltem már egy indikációmban. Várj csak! – kapta fel a fejét. – Mi vo og Jettel? A kés meg a kukorica… Egy pillanat alatt összerándult a gyomrom, mikor rájöttem, mire céloz. – Jennifer tegnap vett pattogatott kukoricát…

Egyszerre pattantunk fel a gyertyák köréből. Ahogy kiléptünk az ezüst fényszalag övéből, mint e, a cseppfolyós anyag eltűnt a szemem elől. Két gyertyát is fellöktem, mikor Jeremy után fut ttam. Végigsiettünk a hideg folyosón, felszaladtunk a lépcsőn, s átvágva a nappalin, minél el agunk mögött hagytuk az emeletre vezető lépcsőfokokat. Jeremy benyitott az öccse szobájába. – Jesszus! Mi a… Ott ültek a kék kanapén, s tévét néztek. Még mindketten pizsamában voltak. – Szép kis „jó reggelt”, mondhatom! – nyögte Jet. – Az ember szíve is kiugrik a helyéről, ha k be hozzá! Angela csak nevetett, s meginvitált minket a délelőtti filmnézésre. Akkor utasítottuk vissza az ajánlatot nagyon határozottan, mikor láttuk, hogy Jet felemelkedik a kanapéról, egy csók ot lehel a lány homlokára, s bevonul a kis konyhájába. Azonnal utána siettünk. Betette a mik róba a zacskót, aztán felénk fordult, karba tett kezekkel. – Ki vele, mi ez az őrület? Tisztára sápadtak vagytok. – Semmi! – vágtuk rá egyszerre.

Rögvest észrevettem a vágódeszkán díszelgő nagy konyhai kést. Mikor Jet kivette az elkészült , úgy léptem a késhez s rejtettem el a hátam mögé, hogy észre sem vette. Kihúzott pár fiókot, y villa mellett döntött, de Jeremy gyorsan kivette a kezéből, s puszta kézzel, egy egyszerű mozdulattal szétbontotta a zacskót.

– Mit csinálsz? – vonta fel a szemöldökét Jet. – Támogatod, hogy ilyet eszem reggelire? – Nem – jelentette ki Jeremy, s előkeresett egy tálat, amibe aztán kiszórta a kukoricát.

– De… éppen segítesz nekem, Jeremy. A bűntársam lettél a szervezetem ellen indított egészségt rúban. – Fogd már be! – sóhajtott a bátyja, s Jet kezébe nyomta a tálat. – Valami… nagyon nincs rendbe veletek – nevetett Jet, s visszatért Angela mellé, kukoricát m ajszolva.

Remegő kézzel tettem le a pultra a kést, aztán meggondoltam magam, s inkább elrejtettem a legalsó fiókban. Dermedten néztem Jeremyre, s az arcán ugyanazt a meglepetést s megkönnyebbül láttam, mint amit én is éreztem. Visszaidéztem a véres képet, amivel Jet félresikeredett pró zása járt. Abban az elmémben úszó jelenetben tiszta vér lett a padló. Most egy csepp vért se m, ha letekintettem. Jeremy arcáról eltűnt a meglepettség, maradt a nyugalom: láttam rajta, hogy beletörődött, mi az imént. Jet szavai visszhangoztak a fülemben: valami nagyon nincs rendben veletek… Tévedett. Ebben a pillanatban mindketten a legnagyobb rendben voltunk. Azt tettük, a mit tennünk kellett: megmentettük, még ha nem is tudott róla.

Úgy éreztem, most muszáj elfogadnom a tényeket, nem tehetek úgy, mintha mi sem történt volna, mert ebben a pillanatban ismét átjárt a legyőzhetetlenség érzése. Elégedettséggel a szívemben meg Jeremy kezét, s fordultam ki a helyiségből, hogy aztán lehuppanhassak Angela mellé a kanapéra. Epilógus „Well, I just want to see the light

And I don’t want to lose my sight

Well, I just want to see the light

And I need to know what’s worth the fight…”

(Green Day – See the Light)

Hajnali fél három. Az elkülönített váróterem zöld színű falának támaszkodtam, s próbáltam erő helyiségben kialakult mély mormoló beszédre, hátha ébren tart. A kávé nem segít ilyenkor, miv vérem túlságosan is gyorsan elemészti a koffeint. Annak ellenére, hogy milyen sokan voltun k idebent, már csak egy-két kitartó egyénnek volt ereje beszélni: Delilah, Jeremy és Mrs. We idinger komolyan elmerültek a filmes témában. Brian már félig aludt. Jet egy festményt bámult a falon, ezzel próbálta ébren tartani magát. – Nem hiszem el, hogy még mindig semmi… Felriadtam Angela morgására, aki mellettem állt, s idegesen piszkálta a körmeit. – Adj nekik egy kis időt, ezt nem szabad elsietni – ásítottam. – Nem sürgetem én őket, csak tiszta ideg vagyok! Mi van, ha történt valami? – Arról már tudnánk. – Honnan tudod? – Jeremy – ásítottam még nagyobbat. – Érezné. Angela idegesen csóválta meg a fejét, látszólag nem nyugtattam meg ezzel.

– Csak… én csak látni akarom végre, hogy jól vannak, mind a hárman, érted? Csak látni szeretn y… látni akarom a kicsit, na! – Türelem, drágám – nevettem. – Egyébként még mindig nem hiszem el, hogy Adrienne szülei nincsenek itt. Ekkora bunkóságot!

– Nem emlékszel, hogy kellett elrángatni őket az esküvőre? Illetve… az anyját. Ryan el sem jö obb ez így, Angie.

Mr. Weidinger tekintete rám tévedt, s annak ellenére, hogy mennyire ideges volt, képes v olt egy mosolyt küldeni felém, amit biztatásképp viszonoztam. Egyfolytában az óráját nézegett tízpercenként kérdezte ki az ügyeletes nővért, normális-e, hogy idáig elhúzódnak a dolgok. – Te szeretnél gyerekeket, Hel? Újra Angela riasztott fel, s tágra nyílt szemekkel fordultam felé. – Hát…

– Én legalább kettőt szeretnék, egy lányt, egy fiút, és akkor minden fajtából van egy, nincs tőség – nevetett, furcsa izgatottsággal a hangjában. – Mindenhova elvinném őket, csak velük f koznék, minden percben… csak hát… Hirtelen komorodott el. – Csak? – Nem tudom, hogy van-e értelme ilyenekről gondolkodnom, pedig szinte állandóan ez jár a fej emben, amióta AJ teherbe esett! Nem tudom, hogy lehet-e gyerekem, annyit tudok, ho gy ez a betegség az idő előrehaladtával csak egyre rosszabb lesz, és… minden csak egyre bony olultabb lesz… Hirtelen gyűltek fel a könnyei, s csillant meg tőlük a szürke szeme. Jetre tekintett, aki most megpróbálta bevonni magát a filmes témába, hogy el ne aludjon.

– Nem akarom elveszíteni – suttogta Angela. – Beszéltél már erről Martinnal? Kikérdezted arról, milyenek az esélyeid? – Még nem… – Akkor tedd meg! Amint visszamegyünk Oregonba, ez legyen az első! Megígéred? Sosem veszíthe ted el a reményt, Angie! – Tudom – bólogatott hálásan.

Ebben a pillanatban kitárult a szülészet főbejárata. Egy nővér tartotta az ajtót, akinek társ Roger lépett be a váróterembe. Egyszerre állt el a lélegzetünk, egyszerre pattant fel minden ki a helyéről, mikor megláttuk az összegöngyölt fehér takarót, amit a kezében tartott. Hatalm soly terült el az arcán, ami beragyogta a tekintetét, bármilyen fáradt volt is.

– Azért ne olyan közel, hagyjanak egy kis levegőt! – utasított szelíden a nővér, mikor egy pi t alatt körbefogtuk Rogert.

Átnéztem Brian válla fölött, s megláttam a takaróba bugyolált csöppséget. El kellett nevetnem ben, annyira meglepett, milyen kicsi volt, milyen nyugodt, s gyönyörű. Roger próbálta bizt osan tartani a karjaiban, de láttam rajta, hogy fél, nehogy összetörje egy óvatlan mozdula ttal. – Hogy van Adrienne? – Minden rendben ment? – Úristen, milyen pici ujjai vannak! – Haláli édes… látszik, hogy nem rád üt, Rodge! Egyszerre kezdett el beszélni mindenki, kivéve engem s Angelát, aki már itt sírt mellettem . Átkaroltam a vállát, de csak egyre hulltak a könnyei. – Szóval… – jutott végre szóhoz Roger –, engedjétek meg, hogy bemutassam Robertet!

S ezzel óvatosan az édesanyja karjaiba helyezte a kicsit, hogy ő megismerkedhessen az új szülött unokájával. Roger apja döbbenten meredt a fiára: őt is Robertnek hívták. Sokáig nem t zóhoz jutni, de végül így szólalt meg: – Nem hagyom, hogy színészt nevelj belőle, ahhoz túlságosan is édes és ártatlan!

– Szóval majdnem huszonnégy évvel ezelőtt én nem voltam elég cuki? – ráncolta a szemöldökét R – Ember, apa lettél! – vigyorgott Brian. – Megcsináltad! Végre felnősz! Hiába nevette el magát Roger, láttam rajta, hogy komolyan vette Brian szavait, s ez be is igazolódott, mikor egy pillanat alatt felgyűltek a könnyei, s próbált mindent megtenni azért, hogy elpislogja őket. Odafurakodtam hozzá, s átöleltem. – Gratulálok, Rodge! Gyönyörű!

Úgy vált el tőlem, hogy súrolta az arcomat, s muszáj volt mélyen elvesznem a barna tekintetéb n. Megpróbáltam szavak nélkül azt üzenni neki, hogy vége az olyan játékoknak, amit fél évvel fehér kanapéján játszottunk. Az arcomhoz emelte a kezét, s szólásra nyitotta a száját, de gy az ajkaihoz érintettem egy ujjamat és csendre intettem. A csuklóm köré fűzte az ujjait, s e l kellett húznom tőle a kezem.

– Csupán azt akartam mondani, hogy… szülj gyorsan egy dögös csajszit, legalább a gyerekeink t

lálhassanak egymásra! Meglegyintettem a fejét, de ő csak nevetett a könnyei közt. Egyszerre tekintettünk Jeremyr e, de ő a kicsivel foglalkozott, aki most Delilah karjaiban volt.

– Beszéltem Adrienne-nel – szólalt meg hangosabban Roger. – Szeretnénk, ha te lennél a keresz apja. Elkerekedtek a szemeim: Roger Jeremyhez beszélt.

– Persze csak akkor, ha elvállalod. Nem… nem nagy dolog, csak egy kis szertartás, nem jár semmilyen kötelezettséggel, ez csupán egy hagyomány a családomban, és… és… úgy gondoltam, hog tosan… – Köszönöm, Roger – bólintott Jeremy. – Szívesen elvállalom.

Roger elnevette magát örömében, és nekirontott Jeremynek egy öleléssel, aki boldogan viszonoz a azt.

Ki kellett várnom a soromat, mire hozzám került a csöppség. Miután Jet, Jeremy és Angela karj i is megmelengették a takaróját, én következtem. Alig mertem hozzáérni, óvatosan a feje alá c tam a bal kezem, hogy ne tegyek kárt benne, de mikor már minden rendben volt, hatalmáb a kerített a melegség és öröm, amit a kicsi Robert árasztott magából. – Annyira apró…

Megsimogattam a hüvelykujjammal az arcát, de ugyanolyan szende s nyugodt maradt, a s zemeit ártatlan tudatlansággal megáldva, csukva tartotta. Valahogy, ebben a pillanatba n azt kívántam, bár sose nyitná ki! Ha csukva marad a szeme, talán kevesebbet érzékel ebből a ttenetes, erőszakos világból, amibe most belecsöppent. Akaratlanul is a lelki szemem elé kús ztak a képek, amint a Wenham-tó partján előttem izzik fel Kendra tüze, s a torkom köré fonódn Zackie indái. Még ha ez a csöppség itt a karjaimban nem is volt Boszorkány, épp elég veszély elkedik rá odakint, a kórház falain kívül. Hogy fogja túlélni? Hogyan lesz képes Roger és Adr felkészíteni őt a nagybetűs Életre, ha annyi minden bánthatja, s emésztheti el az ártatlansá bátyám áldozata lett annak a gyűlöletnek, amit az emberek egymás iránt éreznek odakint. Jerem pja belehalt a betegségbe, ami aljas módon telepedett meg a szervezetében, éveken keresz tül kínozva őt.

S mégis… annak ellenére, hogy az utóbbi hetekben a halál szörnyűsége kerített hatalmába, rány egét a mindenapjainkra, most itt volt ez a csöppség, aki nemrég jött a világra, tisztán, remé el telien, azt várva, hogy az Élet kibontakozzon előtte. Két lényt elveszítettünk, de most eg harmadik, egy új született meg. Talán azért, hogy olyan tetteket hajtson végre, amelyekke l megbosszulja a halált. Maga az a csoda, hogy világra jött, hadüzenet a halálnak.

Feltekintettem Jeremyre. Nem volt könnyű dolga, hogy kibogozza a rengeteg érzelmet, am i megtámadott ebben a percben, de a végén elmosolyodott. Biztató mosolyt küldött felém, azt ü ve: minden rendben lesz. Kiválasztottak vagyunk, egy olyan háborúban kell helytállnunk, amiről az egyszerű emberek mit sem tudnak, borzalmakkal kell szembenéznünk, de ebben a p illanatban, ahogy Jeremy rám mosolygott, miközben egy újszülött apró testét tartottam a karja mban, úgy éreztem: igenis megéri a küzdelem. Tartalom Prológus 1. Vándor 2. Fantasztikus játék 3. Természet adta ösztön

4. Viharos szél 5. Könnyek nélkül 6. Ördögök és angyalok 7. Megtörtek éjszakái 8. Szabadesés 9. Kilátás 10. Meglepetések 11. Folyóköz meséi 12. Hurrikán 13. Mindent vagy semmit 14. A Pistol hívogató szava 15. Váratlan vendég 16. Vége a bulinak 17. Danversi történelemlecke 18. Salemi Boszorkányok 19. Két tűz között 20. Az ezüst gyertyaláng Epilógus