FEBRUÁRI NAPLÓ 2011
Olyan időket élünk, amikor nem illik sok pénzt keresni Hallom a tévé egyik csatornáján, hogy az egyik kormány-főtisztviselő, szócsöve a miniszterelnökünknek, mellesleg képviselő is, nem vette észre, hogy havonta csaknem négymillió forintot utalnak a számlájára állami intézmények innen onnan – több állása van ugye -, s mert nem vette észre, nem állt módjában tiltakozni, hogy csak kettőt uraim, s ne többet! Rendelet szabályozza ugyanis, hogy kettőmillió a limit. Márai jut eszembe, a polgár, aki a naplójában azt írja egy helyütt: „Egyfajta ember soha nem tanulja meg, hogy az egyén, a család, a nemzet életében vannak időszakok, amikor nem illik sok pénzt keresni; akkor sem, ha különösebb kompromisszum nélkül nyílik mód erre.” S ez a mi időszakunk ilyen, és ezt Szijjártó polgártársnak ugyancsak tudnia „illene”. Hallom, hogy egy nyugalmazott rendőr 40 éves korában 200000 forint nyugdíjat kap, egy közmunkás 70000 forint fizetést, én meg 42 éves szolgálat után és a legutóbbi korrekció után 110000 forintot. A felületet, ha érintik Itt van ez a Facebook. Azt mondják, hogy akár forradalmat is lehet a segítségével, jól elhelyezett szövegekkel kirobbantani. Az unokám betelepítette ezt a „kommunikációs csodát” a gépemre, forradalomra ugyan nem gondoltam - elég volt nekem 1956 -, de arra igen, hogy tovább bővítem kapcsolataimat. És tényleg, özönlöttek is a barátkérők, s én kattintottam buzgón; fogadtam őket. Aztán vártam, majd csak akar valaki valamit; kérni, javasolni, akciót indítani, ötletekkel bombázni, invitálni eszmecserére. A közlések, ha jöttek is, mondom így, lényegtelenek, felületet, ha érintettek. Szakmai, erkölcsi, közéleti kérdésekkel senki nem foglalkozott. Pedig már négyszáznál is több lett a száma azoknak, akik az említett facebookon kapcsolatba léptek velem. Illúziót kergettem? Valószínű. Kaptunk egy újabb lehetőséget a tartalmas kapcsolatépítésre, de mintha nem tudnánk, mit kezdjünk vele. Úgy tetszik, nem több ez a facebookolás - az én tapasztalatom szerint legalábbis - trófeagyűjtő szenvedélynél. Miként az iwiw. Ám nem biztos, hogy nem tévedek. 1
Mindenesetre várok. Hátha történik valami változás. Végül is van időm. Másként értelmezem a textust A Reformátusok Levele 439-ik számában Fekete Ágnes János apostol első levelének 4. fejezetére építve fogalmazza meg gondolatait, kiemelve az egészből az alábbi textust „a teljes szeretet kiűzi a félelmet”. Ám elmélkedésében nem mondja el, hogy a János szerinti teljes szeretetet azonosnak kell tekintenünk az isteni szeretettel - ez olvasható ki a 4. fejezetből másként a Jézus szeretetével, és ez nem mást szüntet meg, nem más félelmet űz ki, mint az ítélet napjától való félelmet. Fekete Ágnes meg azt írja: „a másik embert önmagunk mellé kell emelnünk, és a félelem magától megszűnik”. Azt a képzetet kelti ezzel, hogy a szeretet, azaz a teljes szeretet minden emberi félelmet kiűz belőlünk. Jó volna, ha így volna, de ez nincs így: a félelem velünk született adottság, félünk az ellenségtől, a felénk fordított puskacsőtől, a gonosztevőtől, a fölénk helyezett hatalomtól, félünk a ráktól, félünk a munkanélküliségtől, félünk a kiszolgáltatottságtól. A tanítványok is féltek a farizeusok agressziójától, ezért futottak el a Gecsemáné kertben Jézus mellől, és Jézus is félt a rá váró szenvedéstől, ezért verítékezett véreset az olajfák hegyén. Aki teljes szeretettel tud szeretni, biztosan nem fél a haláltól, de minden mástól még igen, és akkor is, még akkor is, ha meg van győződve arról, hogy neki, az Istent szeretőnek minden javára szolgál. Illúziótlanul Petőfi írja Az ítélet című költeményében: „És mi az emberiség története? vérfolyam, amely Ködbevesző szikláibul a hajdannak ered ki, És egyhosszában szakadatlan foly le korunkig.” A Petőfi-vers csak utóbb jutott eszembe, hogy könyveket olvastam az írott történelem kezdeteiről, a sumérokról, az akkádokról, az asszírokról, a babiloniakról, az egyiptomiakról, a perzsákról, majd aztán a görögökről, a hunokról, a rómaiakról, hogy ezek egy adott korszakban, egy ideig mind hódítottak, öldököltek, zsákmányoltak, nagyra nőttek, kincseket gyűjtöttek, civilizációt teremtetek, aztán, eltűntek, semmivé lettek. Mint a huszadik században a gyarmatbirodalmak. A diktatúrákról már nem is beszélek. És most ki következik? Mert, hogy törvény működik itten. Az Egyesült Államok és az Európai Unió? És kik lesznek új hódítók? Kína, India, az arabok? „Megy-é előbbre majdan fajzatom?” - kérdi Vörösmarty. Nem megy – mondom én. Nem úgy vagyunk, mint faj konstruálva, hogy lehetnénk mások is, mint voltunk. Ülünk a történelem libikókájában, hol fent, hol lent. És egyszer 2
csak a földhöz csapódunk, és seggre esünk. De addig is és közben is öljük egymást. Mondhatni, rendületlenül. Hát így jutott eszembe Petőfi Sándor. Illetve a verse. A sumérok is Gilgamest a sumér királyt, a későbbi mitológiai hőst csaknem hatezer évvel ezelőtt ugyanaz a kérdés foglalkoztatta, mint korunk gondolkodó emberét, hogy mi végre is élünk, és hogy tehetünk bármit is, meg kell halni. Ezt olvashatjuk: „Ami teremtetett, elmúlik, halál az élők büntetése. Még alighogy világra jöttek, s már el is kell menniök innen. Ez a sors vár rám is? Igen. Ez a sors vár rám is.” Hatezer év! Sumérok. A nép eredetét nem ismerjük. Városlakók voltak. Agyagba vésett ékírásban ránk hagyták a Gilgames eposzt. Iskoláik voltak, csatornázták a földjeiket, voltak harci szekereik, rézekéjük, háziállataik. Sört főztek. Műveltségük messzire kisugárzott. (Ábrahám a zsidó nép ősatyja a hagyomány szerint Sineárból azaz sumér földről, Úr városából vándorol el háza népével északnyugat felé, hogy a füves puszták nomád pásztoraként éljen tovább. Talán innen vitte magával, ő és népe az özönvíz mondájának egyik változatát, mivel hogy a Gilgamesben erről is szó esik.) És a sumér nyelv a sémiekkel ellentétben ragozó, mint a finnugor, a török és a japán. És a sumérban az Istent úgy írták, mint Istin, Esten. Gilgames nemcsak király és nemcsak hős, Gilgames filozófus is. Létkérdések foglalkoztatják. A monda szerint, szeretné megtalálni az örök ifjúság elixirét, csak miután rádöbben, hogy ez lehetetlen, kezd hinni a halál utáni életben, miként a teremtett emberek általában. És lám, a sumérok is eltűntek, elpusztultak, beolvadtak, hiába jutottak el a civilizáció és a műveltség magas fokára. Jöttek az új undokok, az új barbárok és elsöpörték őket. Nevelési reform kellene és jól fizetett tanárok Megint oktatási reform. Már nem vetem magam mohón az olvasásra: na, mit találtak ki megint! Mondhatnám akár Adyval, „Már nem a mi dolgunk, hogy mi lesz a holnap.” Ám ha nevelési reformról olvashatnék, az igen, akkor még talán villognék is. Ha én volnék helyzetben, amiként nem vagyok, minden szellemi és anyagi energiát erre fordítanék, az iskolai és az iskolán kívüli közösségi nevelésre, az erkölcsi nevelésre. Újra tanulmányoztatnám eleink nevelési elveit Karácsony Sándorig és tovább, számba vétetném, mi volt jó az úttörőben, mért nem működik úgy a cserkészet, mint remélhető volt a kezdetekben, előszámláltatnám a különféle módszereket, az órán és órán kívül alkalmazhatókat, aztán a 3
felsőoktatás képzését is ehhez igazítanám: minden leendő tanár sajátítsa el a korszerű nevelés metodikáját. A legjobbakat, a karizmatikus személyeket külön is képezném, és megfizetném őket, és pénzt áldoznék, sokat az órán kívüli közösségi alkalmak megteremtésére, táborozásokra. Ha én volnék helyzetben, az egyházakat is arra biztatnám, helyezzék a kiscsoportos együttlétekre a hangsúlyt és alkalmazzák tudatosan a reformpedagógiák játékos, improvizatív módszereit. Öreg barátaimat a betörők még rugdosták is Barátaimat, Nagymáté Kálmánt meg a feleségét, Évát - nyolcvan körüli, beteg embereket –, miután betörtek hozzájuk, erzsébeti kertes házukba Karácsony előtt, nemcsak hogy elvitték mindazt, amit találtak, pénzt, ékszert, hanem a földre rángatták és megrugdosták őket, úgy annyira meg, hogy egyikőjüknek három, másikuknak öt bordája tört el. Kórházba kerültek. Kálmán a törött bordákból következően tüdőgyulladást kapott és másfél hónap múlva meghalt. S most a másik megrugdalt, a feleség nem az asztalnál ül mellette, s nem a kertben álldogál mellette, hanem gyászol, s töpreng, mért kellett ennek így történnie. Öregemberek, védekezni, hogy is tudhattak volna! De mit érdekelte ez a két álarcos banditát, ők nemcsak raboltak, de ütöttek, s ami szörnyű, rúgtak is. Micsoda érzéketlenség, bűntudathiány, abnormitás. Tehetetlen öregeket bántalmazni! Agresszorok, szadisták. Gondolom, a pszichiáterek, kriminológusok meg tudják magyarázni; le is vezetik családi háttérből, elmondják, hogy valaminek a rekompenzációja; korbetegség, médiahatás, terheltség, hajlam, félelemmel teli gyerekkor utóhatása. De itt fiatal vert öreget. Erős gyengét, hatalmi helyzetben lévő gyámoltalan kiszolgáltatottat. Nem érdekelnek az okok. Az ilyen ember gonosztevő, az ilyet ki kell vonni a forgalomból, ki a társadalomból. Nagymáté Kálmán halálára Meghalt a barátom, földim, diákkori iskolatársam Kisvárdán. Együtt jártunk gimnáziumba hat éven át, a baktalórántházi vicinálison naponta együtt utaztunk, és együtt kutyagoltunk az állomástól az iskoláig, négy kilométert oda-vissza. (Szombaton is volt tanítás.) Aztán nem találkoztunk jó harminc éven át. S akkor, véletlen vagy szükségszerűség, közeli szomszédunk lett Nagykovácsiban és Tiszakürtön. És a barátság ott folytatódott, ahol kamaszkorunkban abbamaradt. Ez a huszadik századi Botond, aki, ha már kaput nem törhetett, fiatalon, közgazdász munkája mellett, vagonokat rakodott éjszakánként, és ha táncos kedve úgy hozta, egy-egy szalonnasütéses estén, két asszonyt forgatott egyszerre, a feleségét meg az enyémet. 4
Ennek a férfiúnak a gyulaházi ősei, mint buzogányhajigálók Vereckénél kellett, hogy bejöjjenek egykoron. Turáni típusú magyart mintázott ez az én Kálmánom, már amennyire én meg tudtam ítélni. Ilyesmiről, genetikáról ugyan soha nem beszéltünk, más személyes dolgokról is alig, nem volt egy kitárulkozós fajta. Dicsekvésen csak akkor kaptam, ha unokái előmeneteléről beszélt, meg ha Farkas Berciről, az asztronautáról, akit rokonának mondott, ezekről is akkor csak, amikor oltotta, vagy metszette a fáimat, mivel ehhez is értett, és tanított, miként kell meszes malterral vályogházat pucolni, vagy éppen söröztünk a nagykovácsi sarki kocsmában a fa alatt. És akkor most elmegy ez az én barátom, miután ifjú betörők megrugdossák, bordáit törik. Tíz- tizenöt évvel ezelőtt még szétverte volna a pofájukat. Noha nyavalyák már gyötörték, meg készült is a halálra, úgy annyira, hogy végrendelkezett - rendes közgazdász -, s írásban meghagyta, s velem szóban is megbeszélte évekkel ezelőtt már, hogy csak én búcsúztathatom, mivel régesrégről ismerem, és harag sem költözött belénk és közénk soha, és arra is emlékszik, hogy az első órán a gimiben majd minden reggel én voltam a kijelölt imádkozó. (A tanítási nap az állami gimnáziumban is ezzel kezdődött.) Kiábrándult református volt. Meghagyta, hogy pap ne legyen a végtisztességnél. Pedig, hogy fújta velem együtt a zsoltárokat, amikor összejöttünk hétvégi házainkban a már említett Nagykovácsiban és Tiszakürtön! Meghalt a barátom. Siratom. És véle együtt magamat is. Vannak dolgok, mikről nem fogok tudni soha többet immár senkivel sem beszélgetni. Egy prédikációgyűjteményről Literáty Zoltán református lelkipásztor elbúcsúzott budai egyházközségétől, miután kinevezték lelkésznek Érdligetre. Ajándék gyanánt a hívek kézébe adta válogatott prédikációinak a gyűjteményét, engem pedig megkért, írnék a könyv elé bevezetőt, miután tudta, hogy szerettem hallgatni őt, illetve beszédeit a templomban is. Miért is álltak, állnak közel hozzám ezek a prédikációk – tettem fel a kérdést a már említett bevezetőben. És válaszoltam. Mindenekelőtt azért, mivel hiteles embert találtam a szövegek mögött. A beszédeket olyan valaki írta, aki hisz is abban, amit mond, amit ír. S mindig a lényegre futtatja ki mondandóját: tessék hinni a Megváltó szeretetében s akkor minden elrendeződik egyéni életünkben. És utána is. És miért még? Mert a prédikációk arról tanúskodnak, hogy szerzőjük olyan alkotó, aki a formát, a szerkezetet, a fogalmazásmódot mindig a mondandóhoz igazítja. És nem beszéli, és nem írja túl magát. És miért még? Mivel olyan némely prédikációja, mint egy jó novella, vagy mint egy bibliai történet dramatikus forgatókönyve, ily módon a prédikátor nemcsak közöl, de láttat is. Úgy tetszik nékem, hogy Litáráty Zoltán a templomi prédikációnak ezekkel egy új, eddig nem vagy alig gyakorolt formáját munkálta 5
ki. Olvasva is katartikusak. Érzelmileg felkavarnak, megmozgatják az intellektust. És gyógyító könyvnek nevezem a prédikációgyűjteményt. A Mányi-kuckón Mányi Pista meghatározó személyisége a Kuckónak. Mondhatni közkívánatra került a februári programba, miután előtte két kiállítását is megtekintettük, Pesten és Debrecenben. Ekként hirdettük őt: Az Ybl-díjas építésszel beszélgetünk alkotói pályájáról, és megtekintjük életművének dokumentációját. Előre jeleztem, hogy nótázunk is, Pista kedvelt népdalait énekeljük. És sokan összejöttünk és figyelmesen megtekintettünk mindent, és hallgattuk Pistát, aki színesen és beleéléssel kommentálta az alkotásairól vetített képeket, s közben remekül sztorizott. És volt bőven enni- és innivaló és énekeltünk nagy jókedvünkben, mert örültünk a Pista örömének, hogy, lám, életmű van mögötte, s az életmű mögött jó feleség, meg négy gyerek. Több nem is kell, hogy teljesnek tudjunk egy életet. S mert szeretjük őket – Ildi, a feleség is köztünk -, nótáztunk hát vidáman, s ha volt is köztünk bánatos, bizony, hogy ö is nótába menekült. Hat órától tizenegyig, eddig örültünk egymásnak. Szőlőt telepítettek a vároldalra Volt idő, hogy koratavaszi délelőttökön olvasni meg napozni kifeküdtem a budai vár délnyugati lejtőjére, valamely szélvédett gyepes hantra, s ha meguntam a semmittevést meg az olvasást, bámultam a budai hegyeket, szóval a panorámát, s rendszerint megnyugodva sétáltam haza, ha éppen nyugtalan voltam előtte. Egy február eleji vasárnapon ereszkedtünk le a Tóth Árpád-sétányról, s én valami, a régihez hasonló gondozatlan lejtőn gondoltam, hogy leérünk az aljba, de láss csodát barátom, s ha te még nem láttad, ne mulaszd megtekinteni, mert mit látsz majd, frissen ültetett szőlővesszőket, gyönyörűen iskolázva. Nemcsak képi élményben lesz részed, zeneiben is. Ritmusa lett a vároldalnak. Alig láttam ennél szebbet mostanában. Szőlőskert az ország központjában, a Várhegy déli lejtőjén. Bejött a várba, a fővárosba a falu, az urbánusba a népi. Hála Istennek! Meghökkentem először, de aztán már csak örvendeztem. Hogy kinek jutott eszébe, nem tudom. De jó, hogy eszébe jutott. Már csak annak kell szurkolnunk, hogy a vesszők meginduljanak, a duhaj kedvű ifjúság ne itt bizonyítsa erejét – egy-két karó máris ki volt tépve – ne jöjjön filoxéra –, állítólag régen is volt itt ültetvény -, szőlőt és hazát pusztító vírus, és érjük meg, hogy termőre fordulnak a tövek, a vesszők. Befejezem, mielőtt elönt az érzelem.
6
Magányos metszés februárban Metszettem a fáimat Tiszakürtön. Február elején, napsütésben. Tálas Lacit kértem, adjon tanácsot, hogy is csináljam. Kézbe vette a metszőollót, s percek alatt rendbe rakott öt kisebb fát. Aztán elment dolgára, én meg folytattam úgy, ahogy ő mutatta. És örültem, hogy Kósa Vilma nincs mellettem, mert rögtön megmondta volna, mit teszek rosszul, én meg biztosan kiborulok, s hogy utána mi történik: na, hadd ne képzeljem el! Ezen a februári délelőttön nagyon boldognak éreztem magam. Magam voltam, meg a fák. A szilva, a barack, a meggy. És mentem fától fáig, néztem, hol nő befele az ág, hogy azt lemessem, hol kell ritkítani, a hosszú ágakat visszametszeni, és arra is ügyeltem, hogy takaros fazont kapjon a gyümölcsös. Egyszerre voltam kertész, orvos és ág-fodrász. Talán még beszélgettem is a fáimmal. Érzelmileg egymásra hangolódtunk. Közünk lett egymáshoz. Jobban, mint eddig, amikor még csak a földjüket piszkálgattam, meg trágyáztam a gyökereket. Ha teremnek, tudni vélem, hogy elégedettek a törődésemmel. A februári metszéssel. Kuckós együttlét Diósjenőn Hovatovább kuckós hagyomány, ha február, akkor farsangi kirándulás. Maskarázás. Valahol vidéken Most éppen Diósjenőn, egy panzióban – Play welness -, öt ágyas faházakban. És teljes ellátás. Kispénzűek örülhettünk. Diósjenőt a pénztárcánkhoz szabták. Megérkezünk kissé késve, Pistáékkal. Valaki a nyakamba borul és sír. Ő már ivott. Bánata van, elmondja. Évával, a temetésről beszélünk, a Kálmánéról. És Gyurival a honlap dolgáról és Tiborral a kötetéről, amelyre szerződést kötött. És iszunk, valakik pálinkát és sört sűrű egymásutánban, hamar akarnak oldódni. Sikerül. Egy fotelekkel bélelt asztalnál külön társaság, beszélgetnek, de csak annak a hangja hallatszik, akinek amúgy is szokott, a Lacié. Aztán vacsorázunk egy hosszú, megterített asztalnál. Mohón eszünk és sokat, kivéve Ildikót, aki vegetáriánus. Ketten viszont dupla adaggal kezdik. Vacsora után Laci bölcsmondások olvasásával tornáztatja az agyunkat. Nem sok sikerrel. Aztán viccolvasás. De valahogy senki nem veszi a lapot. Majd megérkezik Józsi Zsuzsával. Ím már teljes a létszám. 17-en vagyunk. Józsi fellépett Dunakeszin. Fel van dobva. Beteg volt, hát örülünk, hogy vidám. Közben helykeresés a faházakban. Aztán fekvés. Elfészkelődünk, de van, aki későn jön, átmegy a szobán, ahol az ágyam, s ahol már aludnék. A fürdőszobába megy, amely wc is, zuhanyozik, pisil vagy kakál, minden hallatszik, a csurgás dinamikája is. Szorongok. Ha szellentek álmomban, meghallhatják, olyan vékony a fal. Aztán alszom, mint odvas farakás.
7
Reggel kelünk, mint otthon, háromnegyed hétkor. A panzió zárva, kávé nincs. Pálinka viszont kéznél. Mindazonáltal elindulunk négyen, Erzsi, Vilka, Tibor meg én szerencsét próbálni, koffein-vadászatra. Párszáz lépés után füstös presszó. Figurák, akik talán le se feküdtek, vagy kirúgták őket otthonról, netán munkából jöttek, kókán, három sörös üveggel körbebástyázva néznek kifelé magukból. Kávé szerencsére van. Jó. És jót is beszélgetünk közben. Hogy miről, nem emlékszem. Féltízkor reggelizünk parasztos rántottát, aztán irány a Börzsöny. Kirándulunk a hegyekbe. Élvezzük, hogy Ildikó két kutyája szertelenül futkorászik. Mint kik most tanulják, mi is a szabadság. Mi már nem futkorászunk, örülünk, hogy mászunk. Majd vissza is fordulunk, ám lelkesítjük magunkat, milyen szép ez a fiatal bükkös és a fennsík, s milyen pompás a levegő, meg milyen kedves a félig befagyott tó a vadkacsákkal. És derűsek vagyunk, és emlegetjük, milyen jó, hogy eljöttünk, kellett már ez a mozgás, s milyen jó, hogy itt mindenki szereti a másikat, közben elhangzik, hogy Istvánék már megint politikáról beszéltek, noha íratlan szabály, hogy pártoskodásnak teret nem adunk. Az ital kihozza - mondja valaki. Hát ne hozza - mondja szintén valaki. Este, vacsora után Józsival Ady verseket improvizálunk. Örülünk, hogy fog az agyunk. Ágota meg a farsangi népszokásokról beszél, aztán jönnek a farsangosok jelmezben. Kilencen öltöztek be. Megtapsoljuk őket. És micsoda karaktereket formáznak! A kazah nagyasszony, a kán első felesége; az alkoholista lumpen férfi; Opfélia és Polónius a Hamletből; az örökös beosztott, a titkárkisasszony a valóságból; a Madárijesztő az Ózból; angol lady múlt századi regényekből; a Kis- és Nagyfejű Zordonbordon a Négyszögletű Kerekerdőből és persze Döm-dö-döm ugyanonnan. Béla, a zsűrielnök bölcsen értékel. Utána diszkó a helybeli fiataloknak. Fülsiketítő zene. És nem ők táncolnak. Mi. Mégpedig fergetegesen. Ugyan nem mondjuk, de gondoljuk, sohse halunk meg.
8
