9. fejezet
Amikor nem lesz gyülekezet avagy kinek a hite a hitem?
“Mindent megpróbáljatok, ami jó, azt megtartsátok! Mindentıl, ami gonosznak látszik, ırizkedjetek!” (1Thesz 5:21-22)
V
olt egy nagyon kedves barátom. Általános iskolában párhuzamos osztályba jártunk, s még a középiskoláink elvégzése közben is sokat találkoztunk. Egy szolid kamaszbandába tartoztunk, együtt jártunk mindenfelé. Amikor dolgozni kezdtünk, még mindig tartottuk a kapcsolatot, de amikor sorra behívtak bennünket katonának, egy kicsit eltávolodtunk egymástól. Kapcsolatunkat azonban akkor sem számolta fel végleg a távolság. Leszerelés után néha-néha még találkoztunk. Megnısült ı is, megnısültem én is, és ritkán ugyan, de összejárt a két család. Amikor találkoztunk, nem gyıztük mesélni egymásnak, hogy kivel mi történt az elmúlt idıszakban. Barátom így tudta meg azt is, hogy feleségemmel, illetve akkor még menyasszonyommal, megkeresztelkedtünk egy adventista gyülekezetben. Furcsa volt velük hitrıl beszélgetni, hiszen addig elsısorban a mai nap élvezeteirıl, abban is elsısorban a szüntelen szerelmeink csodás és kínzó következményeirıl, a zenérıl, a nagy csavargásokról és a bulizásokról szólt az életünk.
115
A tisztaság ígérete Barátom meglehetısen furcsán nézett rám, de toleráns volt, nem mondott semmi bántót. Pusztán a tıle megszokott baráti kedvességgel, és némi fintorral megjegyezte: “Moha, te különben sem voltál soha teljesen normális!” Aztán jött egy nap, amikor ı mondott nekem furcsát. Hozzávetıleg félévente találkoztunk, így mindig szolgálhattunk egymásnak friss információkkal az életünkrıl. Elmesélte, hogy egy magányos délutánján, felesége távollétében, egyszer csak belecsöngettek fekete macskájával megosztott magányába. Két elegánsan öltözött fiatalember állt az ajtóban, és megkérdezte tıle, hogy gondolkodott-e már arról, mi lesz ezzel a világgal, s vajon mi lehet létezésének értelme. Barátom meghökkent, de behívta ıket. Egy órácskát beszélgettek, és újabb idıpontban állapodtak meg. Barátom felesége, megtudván, hogy mi történt, elıször úgy nézett rá, ahogyan én is nézhettem, de megismerve a két kedves öltönyöst, szép lassan feladta elıítéleteit, és egy idı után igyekezett munkájából ı is idıben hazaérni a találkozókra. Barátom ezt mesélte el nekem, és természetesen egybıl tengernyi megbeszélnivalónk akadt a törvény érvényességérıl, Isten nevérıl, a Szentháromságról, és még sok-sok jól ismert témáról. “Természetesen” nem jutottunk dőlıre egymással. Pár nappal késıbb felvittem nekik egy könyvet, amit adventista berkekben bizonyára jól ismer mindenki, Az İrtorony Isten igazságának csatornája-e? címmel.i Megkértem ıket, olvassák el, hogy majd utána beszélgethessünk egy jót a benne felemlített kérdésekrıl. Bevallom, az is célom volt, hogy megismerjenek néhány olyan tényt is az öltönyösök egyházának meglehetısen kétes történelmébıl, amit azok központjának mai kiadványai nemigen propagálnak. Amikor legközelebb felmentünk hozzájuk, s rákérdeztem, hogy volt-e idejük elolvasni, megdöbbentı választ kaptam. – Ki sem nyitottuk! Odaadtuk a gyülekezeti vénnek, hogy elıbb ı mondjon róla véleményt!
Vajon mi hogyan állunk? A történetet olvasván, gondolom, te is a fejedet csóválod. Szinte hallom is a véleményedet: “Micsoda szemellenzısség! Miért kell a helyi tanítóhivatal véleménye az igazság megítéléséhez? Nincsen kapcsolatuk a Szentlélekkel, hogy meg tudjanak vizsgálni adott
116
Amikor nem lesz gyülekezet… tanításokat? Vagy a saját józan eszükben sem bíznak ezek az emberek?” Természetesen én is ilyesmikre gondoltam, amikor fürkészın barátom arcába néztem, és az indokai után érdeklıdtem. Azóta eltelt néhány év. İ a feleségével együtt megkeresztelkedett a két elegáns és kedves úriember gyülekezetében. Egyszer hármasban elmentünk egy istentiszteletükre is, és ott igen kedvesen fogadott bennünket mindenki. Barátommal aztán teljesen elszakadtunk egymástól. (Sajnos nem vagyok bizonyos afelıl, hogy ebben nem játszott semmi szerepet a hitbéli nézeteltérésünk.) Fejcsóválásom azonban hosszú-hosszú ideig újra és újra elıjött, amikor rájuk gondoltam. Az utóbbi néhány hónapban történt azonban a mi, adventista házunk táján is néhány dolog, amely fejcsóválásomat elıbb lelassította, majd a döbbenettıl késıbb mozdítani sem tudtam a nyakamat. Barátom szemléletével egy az egyben szembesülnöm kellett saját egyházunkban, saját testvéreink révén is. És a sors fintora, hogy amiképpen barátom esetében, úgy itt is éppen bizonyos kiadványokkal, irodalmi termékekkel kapcsolatban. Barátom elutasította a neki adott irodalmat, mert nem volt rajta a hitelesítı címke, a számára megbízható és mértékadó közösség neve; testvéreim elutasítottak bizonyos gondolatokat, pusztán azért, mert nem volt rajta a “HNAE” hitelesítı címke, vagy éppen olyan címke volt rajta, amellyel szemben elıítélettel viseltettek. Nem a mondanivalót mérlegelték, nem vetettek össze igét igével, mint a béreabeliek; a címke vagy éppen annak hiánya miatt gondolkodás nélkül ítéletet mondtak a kiadványok felett. Valahogy úgy tettek, mint az egyik, egyébként nagyon kedves volt kolléganım, amikor Martin Scorsese Krisztus utolsó megkísértése címő filmjét bemutatták Magyarországon. A keresztény közösség, ahová a lány járt, tüntetést szervezett a film ellen, az azt bemutató filmszínház elıtt. Ám amikor megkérdeztem ıt, hogy neki személyesen mi a problémája a filmmel kapcsolatban, nemes egyszerőséggel és leírhatatlan naivitással csak ennyit válaszolt: – Én nem láttam a filmet, de a pásztorunk pár szóval elmondta, micsoda Krisztus-gyalázó mondanivalója van! Nem célom most a film értéke vagy értéktelensége mellett kardoskodni. (Akkoriban, amikor én láttam, még csak kerestem Istent, s bár maga a cselekmény valóban ellene mond az evangéliu-
117
A tisztaság ígérete mokban foglaltaknak, nekem mégis hatalmas segítséget jelentett abban, hogy rátalálhassak az Úr felém kinyújtott kezére.) Az azonban megdöbbent, hogy adventista testvéreim némelyike ugyanígy ítéletet mond az általa nem is ismert, s így rosszul megítélt dolgok felett. Pedig azt hittem, ez soha nem következhet be! (Lehet, hogy én is naiv vagyok?) Ha egy adventistát megkérdezünk, hogy miért hisz abban, amiben hisz, akkor egészen biztosan azt fogja mondani, azért, mert a Biblia ezt mondja. Az állítás második fele minden bizonnyal igaz. Lowell Hargreaves testvér így nyitotta meg evangélizációs sorozatát Sashalmon: – Nem egy felekezet tanítását hirdetem nektek, hanem azt, és csak azt, amit a Biblia mond! De vajon mi soha, de soha nem bízunk-e túlságosan szervezetünkben, történelmünkben, adventista nevünkben, teológiai szaktekintélyekben, lelki vezetıinkben, és Isten helyett soha, de soha nem vetjük-e beléjük a bizalmunkat? Egészen biztosan, soha, semmilyen esetben nincsen ez így? Egészen bizonyosak vagyunk abban, hogy az Isten Lelke gyızött meg bennünket arról, amiben hiszünk, és nem pusztán emberi logika elıtt kapituláltunk? Fel kell tennem két kérdést, hogy megérthesd, mire is gondolok. Tisztában vagyok vele, nem követelmény ugyan, hogy mindenki válaszolni tudjon rájuk, de mindkettı jó példa arra, hogy akár önmagadat is teszteld: vajon te minden lényeges hitelvet személyes meggyızıdés és kutatás alapján fogadtál el, vagy csak egyszerően rábólintottál, mert olyan logikusnak tőnt? Vajon mit mondanánk például arra az érvre, hogy adventista hitünk egyik alappillére, a 2300 évrıl szóló prófécia alapjaiban téves magyarázat? Majdnem az összes fellelhetı történelmi hivatkozás az i. e. 458-as évet adja meg Artaxerxes király hetedik esztendejéül, a Dániel próféta által megjelölt rendelet kiadásának és (az adventisták szerint) a 2300 év kezdetének dátumául. Ha ez valóban így van, akkor mi, adventisták csúsztatunk egy évet, hogy a bibliai történelmet hozzá tudjuk igazítani egyházunk történelméhez, mivel mindenképpen “el kell jutnunk” az 1844-es dátumhoz, amely kulcsfontosságú az utolsó idık egyházának beazonosításához. Nos, mit mondanál például te erre az érvre? Való-
118
Amikor nem lesz gyülekezet… ban fehér holló az a történelmi forrás, amely által, Artaxerxes uralkodásának hetedik évét alapul véve, az általunk szüntelenül emlegetett i. e. 457-es dátumhoz juthatunk számításainkban. Megdöbbentı? Valóban az, különösen akkor, ha belegondolunk: amenynyiben nem igaz tanításunk a 2300 évrıl és a szentélyszolgálat kezdetérıl, akkor létezésünknek nincsen igei alapja, s az egész adventmozgalom a történelem meghamisítására, és nem az Igére épül! Ha nem igaz ez a prófécia, akkor nagyon rossz helyen vagyunk, menekülnünk kell innen! Ezen a háttéren vajon mennyire lényeges szerinted egy dátum valóságának fontossága? (Az, hogy adventistaként írom ezeket a sorokat, azt bizonyítja, hogy természetesen van feloldása a fenti dilemmának, s hogy hiszek a prófécia adventista értelmezésében, Krisztus szentélyszolgálatának magyarázatában és üdvtörténeti jelentıségében.) Feltehetı továbbá például az a kérdés is, hogy valójában milyen alapon utasítjuk el a ma olyan népszerő karizmatikus megnyilvánulások tömegeit. Bibliai érveket tudunk felhozni ellenük, tisztában vagyunk azzal, hogy szerves kapcsolat van a Jel 13-ban megemlített második fenevad és a napjainkban megtalálható, világmérető karizmatikus hódítás között, vagy pusztán csak azért állunk ellen nekik, mert gyakorlatuk idegen a mi istentiszteleti gyakorlatunktól, s ezért roppant szokatlan a mi számunkra? Azon túl, hogy személyes érzelmeinktıl, mentalitásunktól és fıleg eddigi vallásos szokásainktól távol áll, például a földön fetrengve, mindenki szeme láttára “a Szentlélekben örvendezve nevetés”, tudunk-e ezen gyakorlat ellen Igével, de legalább bizonyságtétellel tiltakozni? Nem kis probléma ez sem, bár legtöbbünk számára ma nem is kérdéses, hogy ellenáll-e ezeknek a befolyásoknak, vagy sem. Vízválasztó azonban, hogy amikor kiteljesedik Sátán világmérető csalása, amikor a spiritiszta kereszténység egyesül a próféciák szerint a római kereszténységgel, és együttes erıvel, politikai hatalommal lépnek fel mindazokkal szemben, akik hőségesek hitük szerzıjéhez, nos, azokban az idıkben, vészhelyzetben, mi lesz a véleményünk, például a nyelveken szólásról? Annak látjuk-e majd, ami, vagy kozmetikázzuk egy kicsit, hogy hitvallásunkhoz igazíthassuk, s a már ma is egyre több helyen és egyre nagyobb aktivitással munkálkodó adventista karizmatikus gyülekezetekre mutogatunk
119
A tisztaság ígérete igazolásul, amelyekben szintén elıfordul ez a jelenség? Netalán White testvérnı Életünk és munkánk címő könyvébıl idézünk majd olyan sorokat, amelyekkel ma legszívesebben nem is foglalkozunk, mert a hitgyógyítások megtörtént tapasztalatait írják le?
Történelem és jelen Az egyház indulásakor, az 1844-es csalódás után úttörıink meg merték vizsgálni, hogy mit mond bizonyos kérdésekben a Biblia. Mertek és kellett is önállóan gondolkodniuk, mert nem volt elıttük senki, aki a kérdéseikre több évtizede vagy évszázada készen álló válaszokat tudott volna adni. A dolgok túlzott leegyszerősítése lenne, ha azt mondanánk, hogy számukra történelmi szükségszerőség volt a kutatás, hiszen a helyes válaszok megtalálása meghatározta önazonosságukat. A bibliai identitás megtalálása a mi részünkre éppen olyan nélkülözhetetlen, mint az ı számukra volt. Sıt, az idı múlásával még égetıbbé válik, hogy meggyızıdjünk arról, azért vagyunk jó helyen, mert igei tanításban hiszünk! Sátán a végsı idıkben mindent bevet, hogy ha lehet, még a választottakat is elhitesse (vö. Mt 24:24). Elsısorban nem azokat akarja elhitetni, akik már az övéi, hanem azokat, akik Isten választottai. A végsı idı hitetıjének eljövetele “a Sátán ereje által van, a hazugságnak minden hatalmával, jeleivel, csodáival” (2Thesz 2:9) történik majd meg, amit az a tény is bizonyít, hogy látszólag Isten jóváhagyását bírja ténykedése. Emlékezz csak vissza az elsı fejezetre, hogy az általa lehozott tőz (Jel 13:13) mennyire rímel az Isten jóváhagyását jelentı tüzekkel. A végidı egyik hitetı hatalma, a földbıl feljövı fenevad, vagyis a hamis próféta, tehát Isten látszólagos jóváhagyásával bír. Vajon valóban ismernünk kell-e, mit mond a Biblia ezekrıl a dolgokról, s mit mond Jézus Krisztus hatalmáról, aki megırizhet mindettıl bennünket? Mondhatjuk, hogy az adventmozgalom letisztította mindazokat a salakanyagokat a téves bibliai tanításokról, “amiket rákentek a századok”? Bár ez az egyház egészét érintve valóban igaz, egyénenként azonban az igei meggyızıdésen túl három, önállóan is vallható alternatíva állhat elıttünk. 1) Hisszük tantételeinket, de “belátjuk”, hogy úgysem érthetjük meg soha igazán ıket (tehát mások, számunkra tekinté-
120
Amikor nem lesz gyülekezet… lyek, biztosan teljes mélységükben megvizsgálták már azokat). 2) Az egyház egészének véleménye megnyugtató számunkra, hiszen világszélesen ugyanezt vallja, ugyanezt hirdeti, ugyanezt védi. 3) Biztos, hogy jó alapokon vagyunk, mivel Ellen White is ezt hitte, ezt vallotta. Elsı olvasatra bizonyára te sem mondod azt, hogy az Ige személyes tanulmányozását könnyedén felcserélnéd bármelyik nézettel, de jó teszt lehet az elıbb említett két kérdésre (a 2300 évrıl szóló próféciára és a karizmatikus mozgalomra) való válaszadás abban, hogy mennyire helytálló hited önállóságáról vallott nézeted. A fentiekbıl adódóan mind az egyén mind a közösség számára két választható alternatíva létezik a felvetıdött teológiai kérdések megítélésével kapcsolatban: egy hamis és egy biblikus út.
A csend “alternatívája” Az elsı alternatíva szerint mind az egyén, mind a közösség elfogadja maga körül és környezetében a csendet, nem kérdez semmit, nem kutat semmi után. Úgy gondolja, hogy ezen az úton nyugodtan, zaklatottság nélkül “ellébecolhat” Jézus második adventjéig, s így minden bizonnyal elkerülheti a konfliktusokat, a vitákat, az összetőzéseket, s fıleg a személyes igekutatás fáradságait. Elfogad mindent, amin ott áll a címke: “H. N. Adventista”. (Ez az úgynevezett címkehit természetesen nem korlátozódik csak egyházunk nevére és határaira, ám számomra sorainkban való megjelenése a legijesztıbb.) A “címkével” ellátott dolgok, tanítások, események jók, a címke nélküliek rosszak. • Ez egyrészt azt feltételezi, hogy egyházunk minden “terméke”, származzon bárhonnan is, tartalmazzon bármit is, elfogadásra méltó; valahogy úgy hitelesíti a címke, mint az Eger melletti Szépasszony-völgyében a borok minıségét az egyes pincék száma. • Másrészt azonban azt, hogy mindaz, ami “kintrıl jön”, egészében gonosz, amin nincsen címke, az teljességgel elvetendı, úgyszólván “antiadventista”.
121
A tisztaság ígérete E fejezet mottóigéjének (“Mindent megpróbáljatok, ami jó, azt megtartsátok! Mindentıl, ami gonosznak látszik, ırizkedjetek!”) ebben a hamis alternatívában nincsen semmi személyes jellege. A vizsgálatot elvégzi az egyén vagy csoport számára maga a címke. A Szentléleknek ebben a címkebizalomban semmi szerep nem jut, s helyét, feladatát tulajdonképpen át is vette a címke. Úgy gondolom, mindkét “alternatíva” ellen szinte gondolkodás nélkül te is fel tudsz hozni ellenérveket. Ellen White szerint a gyülekezetben ez a fajta csend a lelki halál biztos jele, mert együtt jár a hagyományképzıdés összes negatív vetületével. “Elégedetten nyugszanak az Isten Igéjébıl már megkapott világosságban, és a Szentírás minden további vizsgálatát ellenzik. Konzervatívvá válnak és igyekeznek elkerülni a vitákat. Amikor az igetanulmányozás napján nem vetıdnek fel újabb kérdések, amikor nincsen véleménykülönbség, ami rávenné az embereket, hogy maguknak kutassák a Bibliát, hogy megbizonyosodjanak: náluk van az igazság, sokan lesznek ma is, mint a régi idıkben, akik a hagyományokhoz ragaszkodnak, és azt imádják, amit nem ismernek.” (5T, 706-707.) Ez a hozzáállás a hagyományképzıdés mechanikáját két fı lépcsıben végzi majd el. A hagyományból az elsı lépcsıben törvény lesz. Isten törvénye, második lépcsıként, hagyománnyá korcsosul.
122
Amikor nem lesz gyülekezet… Egy fiatal klasszika-filológus így fogalmazta meg ennek a folyamatnak a lényegét: “Igen érdekes tanulmányozni, hogy egy sikeresen induló ébredés egy idı után miért üresedik ki. Hogyan veszi át az érdek és a szokás az Isten Igéjébe vetett hit helyét, s miért válik az evangélium hatástalanná a késıbbi generációk életében. A szó ugyanaz marad, de a mögöttes tartalom megváltozik, és gyakran már az elsı generációk után elvész a hit frissessége. A probléma gyökere, hogy minden eddigi ébredés létrehozta a maga kultúráját, kitermelte a maga zenéjét, irodalmát, mővészetét, s a következı generáció – amelyben már nincs meg, vagy nem olyan erıs a személyes megtapasztalás Istenrıl – kereszténység alatt ezt a kultúrát érti, sıt, foggal-körömmel védelmezi. Azt gondolják, elég ezeket az áltevékenységeket végezni ahhoz, hogy “jó keresztények” legyenek. Természetesen az emberiség nagyon sokat köszönhet a kultúrának, de ha nincs az egyes embernek személyes, természetfeletti megtapasztalása Istenrıl, félrecsúszhat az egész: a kultúra kultusszá válhat.” ii Bár nem adventista mondta a fentieket, mégis alaposan fején találta a szöget velünk kapcsolatban is. A címkebizalom kizárja a dolgok, események megvizsgálásából az egyén felelısségét és Istennel való kapcsolatát. Morris Venden írja: “csak az állhat biztos alapokon, akinek személyes tapasztalata van Krisztussal. Ha nem vagyok élı kapcsolatban Vele, akkor emberekre fogok támaszkodni. Ha nem Istennek, akkor másnak hiszek. Ez pedig elıbb vagy utóbb tévútra vezet.” iii A tévút elsısorban és mindenekelıtt abban mutatkozik meg, hogy az Ige nélkül élı gyülekezetben felüti a fejét a vitatkozás, a civakodás, a szeretetlenség, s marad a kiürült forma: a liturgia és a törvények.
A párbeszéd és ima alternatívája A második út nehezebb, fáradságosabb, és bár ez is okozhat sebeket az embernek, ám ezek nem a pusztulás, hanem a gyógyulás lehetıségét rejtı sebek, ezért ez az út bír Isten áldásával. “Amikor Isten népe növekszik a kegyelemben, az Igét mindig világosabban érti meg.” (5T 707) Az Ige világosabb megértése maga után vonja azt is, hogy a kezünkbe kerülı irodalmat, a meghallgatott
123
A tisztaság ígérete elıadásokat, az igehirdetéseket, a velünk vagy a világban megtörtént eseményeket valóban Isten szemével tudjuk megvizsgálni. Rászorulunk Isten vezetésére, s nem elégedhetünk meg sommás ítéletekkel, címkékkel. A második út feltételezi, hogy a “mindent megvizsgáljatok” parancs nemcsak kívülre, az egyház határain túlra, hanem belülre is szól, valamint nemcsak a közösségünkben újonnan jelentkezı tanításokra, kiadványokra, jelenségekre vonatkozik, hanem magába foglalja hitünk alapjainak mély megismerését is.
Amikor nem lesz gyülekezet Az elıbbiek szerint elsısorban nem a tisztánlátás hiánya a fı probléma, hanem az, ha nincsen bennünk igény a tisztánlátásra, s megelégszünk azzal, hogy nálunk okosabbak tisztán látnak. Ez a gyakorlatban egyet jelent az adventista Tanítói Hivatal rejtett felállításával, pedig a személyes hitet sem lelki vezetınk, sem lelkészünk, sem a gyülekezet, sem a terület, sem az unió, sem a Generál Konferencia nem pótolhatja számunkra! Korántsem azt jelenti az utóbbi mondat, hogy így szükségszerően kritikusan kell közelítenünk egyházunk szervezeti rendjéhez, de azt igen, hogy elsısorban és mindenekelıtt Jézus hangjára kell figyelnünk. A szervezet, ahogy azt egyházunk történelme például 1888-ban, Minneapolisban már szemléletesen bizonyította, nem automatikusan képviseli Istent. Jézus azt mondta: “Az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem ıket, és követnek engem” (Ján 10:27). Bizonyára a legtöbben tudjuk, hogy milyen különbség van aközött, hogy ember gyız meg bennünket az igazságról, vagy a Szentlélek mond áment a szívünk mélyén valamire. Isten természetesen felhasznál emberi eszközöket, sıt, elsısorban ilyen eszközök által képviseli magát jelenleg a Földön, de csak felhasználja ıket. A végsı lépésnek egy lélek megnyerésében, bármirıl is legyen szó, az Övének kell lennie. 1844-ben, az ıszi csalódás után a legtöbben elhagyták a mozgalmat, csupán egy maroknyi adventváró maradt, aki hitte, hogy William Miller nem alapjaiban tévedett, hanem a prófécia részértelmezésébe csúszott be valami hiba.
124
Amikor nem lesz gyülekezet… Ellen White szerint a vég idején az adventisták döntı többsége ilyen-olyan megokolásból hátat fordít hitünknek. Mivel jól tudjuk, hogy bíróságok elıtt kell majd megállnunk (Luk 21:12), hogy saját testvéreink is ellenünk fordulnak (Ján 16:2; Mk 13:12), hogy hitünk miatt hatalmas üldözésben lesz részünk (Jel 13:15-17), így nem igényel túl nagy bölcsességet annak megállapítása sem, hogy más hite, más meggyızıdése, más ismerete nem lesz elég ebben az idıben. Érdemes megfigyelni azt is, hogy elsısorban azok fognak testvéreik ellen fordulni (ahogy ez A nagy küzdelem címő könyv “Az utolsó figyelmeztetés” címő fejezetébıl kiderül), akik ma a címkékben bíznak. Jellemzık például a következı sorok: “Tehetséges, kellemes emberek, akik valamikor szívesen követték az igazságot, képességeiket megtévesztésre és félrevezetésre használják. Korábbi testvéreik legelkeseredettebb ellenségeivé válnak.” Micsoda ellentmondás: az fordul végül a címke szívbéli képviselıi ellen, aki addig feltétel nélkül, pusztán magában a címkében bízott! Ma kell mérlegelnünk, hogy mivel indokoljuk hitünket. Lesz idı, amikor egyedül kell megállnunk, amikor már nem lesz gyülekezet, nem lesz szervezett egyház, nem lesz, aki megmondja, hogy mit is kell hinnünk. Csak az a hit lesz a miénk, amiért megharcoltunk, amiért megszenvedtünk. Csak az a hit lesz a miénk, amely valóban Jézus Krisztusban gyökerezik, amelyik személyes kapcsolatot jelent Vele. De ez a hit végsı gyızelemre segít majd bennünket!
i
E. B. Price tanulságos írása, H. N. Adventista Egyház, 1988 Interjú Grüll Tiborral, Új Exodus, 1993/2. szám, kiemelés tılem iii Az Úr mondta, de szerintem..., 34. old., Preporod AK-Belgrád, 1996 ii
125
