Amikor nem lesz gyülekezet avagy kinek a hite a hitem? „Mindent megpróbáljatok, ami jó, azt megtartsátok! Mindentıl, ami gonosznak látszik ırizkedjetek!” (1Thesz 5:21-22)
V
olt egy nagyon kedves barátom. Általános iskolában párhuzamos osztályba jártunk, s még a középiskoláink elvégzése közben is sokat találkoztunk. Egy szolid kamasz bandába tartoztunk, s együtt jártunk mindenfelé. Amikor dolgozni kezdtünk, még mindig tartottuk a kapcsolatot, de amikor egymás után behívtak bennünket katonának, egy kicsit eltávolodtunk egymástól, kapcsolatunk azonban akkor sem számolta fel a távolság. Leszerelés után néha-néha még találkoztunk. Megnısült ı is, megnısültem én is, s ritkán ugyan, de összejárt a két család. Amikor találkoztunk, nem gyıztük mesélni egymásnak, hogy kivel mi történt az elmúlt idıszakban. Barátom így tudta meg azt is, hogy feleségemmel, illetve akkor még menyasszonyommal megkeresztelkedtünk egy adventista gyülekezetben. Furcsa volt hitrıl beszélgetni, hiszen addig elsısorban a mai nap élvezeteirıl, abban is elsısorban a zenérıl és a nagy csavargásokról és a bulizásokról szólt az életünk. Barátom meglehetısen furcsán nézett rám, de toleráns volt, nem mondott semmi bántót, pusztán baráti kedvességgel megjegyezte: „Sohasem voltál teljesen normális!” Aztán jött egy nap, amikor ı mondott nekem furcsát. Hozzávetılegesen félévente találkoztunk, így mindig szolgálhattunk egymásnak friss hírekkel az életünkbıl. Elmesélte, hogy egy délután egyszer csak belecsöngettek fekete macskájával megosztott egyedüllétébe. Két elegánsan felöltözött fiatalember állt az ajtóban, és megkérdezték tıle, hogy gondolkozott-e már arról, mi lesz ezzel a világgal, s mi létezésének az értelme. Barátom meghökkent, és behívta ıket. Egyórányit beszélgettek, majd újabb idıpontban állapodtak meg. Barátom felesége, megtudván, hogy mi történt, elıször úgy nézett rá, ahogy én is nézhettem, de megismerve a két kedves öltönyöst, szép lassan feladta elıítéleteit, és egy idı után igyekezett munkájából hazaérni a találkozókra. Barátom ezt mesélte el nekem, és természetesen egybıl tengernyi megbeszélni valónk akadt a törvény érvényességérıl, Isten nevérıl, a Szentháromságról és még sok-sok jól ismert témáról. „Természetesen” dőlıre nem jutottunk egymással. Pár nappal késıbb felvittem nekik egy könyvet, amit adventista berkekben bizonyára jól ismer mindenki, 1 Az İrtorony Isten igazságának csatornája-e? címmel. Megkértem, hogy olvassák el, s majd utána beszélgethetünk jó néhány kérdésrıl. Amikor legközelebb felmentünk hozzájuk, s rákérdeztem, hogy volte idejük elolvasni a könyvet, megdöbbentı választ kaptam.
1E.
B. Price tanulságos írása, H. N. Adventista Egyház, 1988
– Ki sem nyitottuk. Odaadtuk a gyülekezeti vénnek, hogy mondjon róla véleményt! Vajon mi hogyan állunk? A történetet olvasva, gondolom, minden adventista a fejét csóválja. Szinte hallom is a véleményeket: „Micsoda szemellenzısség! Miért kell a helyi tanítóhivatal véleménye az igazság megítéléshez? Nincs kapcsolatuk a Szentlélekkel, hogy meg tudjanak vizsgálni adott tanításokat?” Természetesen nekem is ez volt a véleményem, amikor fürkészın barátom arcába néztem, és az indokai után érdeklıdtem. Eltelt azóta néhány év. Barátommal teljesen elszakadtunk egymástól. İ megkeresztelkedett a két elegáns és kedves úriember gyülekezetében, feleségével együtt. Egyszer elmentünk egy istentiszteletükre is, és igen kedvesen fogadott minket mindenki. Fejcsóválásom azonban hosszú-hosszú ideig nem múlt el, amikor rájuk gondoltam. Az utóbbi néhány hónapban történt azonban a mi házunk táján is néhány dolog, amely fejcsóválásomat lelassította, míg a döbbenettıl mozdítani sem tudtam a fejem. Barátom szemléletével egy az egyben szembesülnöm kellett saját egyházunkban is, pedig azt hittem ez soha sem következhet be. Ha egy adventistát megkérdezünk, hogy miért hisz abban, amiben hisz, akkor egészen biztosan azt fogja mondani, hogy azért, mert a Biblia ezt mondja. Az állítás második fele minden bizonnyal igaz. Lowell Hargraves testvér nyitotta meg így evangélizációs sorozatát Sashalmon: „Nem egy felekezet tanítását hirdetem nektek, hanem azt, és csak azt, amit a Biblia mond!” Feltehetı azonban a kérdés, hogy mi soha nem bízunk-e túlságosan szervezetünkben, történelmünkben, adventista nevünkben, teológiai szaktekintélyeinkben, lelki vezetıinkben, s Isten helyett, nem vetjük-e beléjük soha a bizalmunkat? Egészen bizonyosan, soha, semmilyen esetben nincsen ez így? Vagy megfordítva a kérdést: egészen bizonyosak vagyunk abban, hogy az Isten Lelke gyızött meg bennünket arról amiben hiszünk és nem pusztán emberi logika elıtt kapituláltunk? Nem követelmény ugyan, hogy mindenki válaszolni tudjon, de vajon mit mondanánk arra az érvre, hogy adventista hitünk egyik alappillére, a 2300 éves prófécia teljesen fals magyarázat, mert minden történelmi hivatkozás az i.e. 458-as évet adja meg Artaxerxes király hetedik esztendejéül, a Dániel próféta által megjelölt rendelet kiadásának, és (az adventisták szerint) a 2300 év kezdetének, dátumául? Ha ez teljes mértékben így van, akkor az adventisták csúsztatnak egy évet annak érdekében, hogy a bibliai történelmet hozzá tudják igazítani egyházuk történelméhez, hogy eljuthassanak az 1844-es dátumhoz, amely kulcsfontosságú szerintük az utolsó idık egyházának beazonosításában. Valóban igaz, hogy fehér holló az a történelmi forrás, amelyben az általunk szüntelenül emlegetett i.e. 457-es dátumot találhatjuk a rendelet kiadásának évéül. Megdöbbentı? Ha nem igaz tanításunk a 2300 évrıl, akkor létezésünknek nincsen igei alapja, s az egész adventmozgalom történelemhamisításra és nem az Igére épül! Ha nem igaz ez a prófécia, akkor nagyon rossz helyen vagyunk, menekülnünk kell innen! Ezen a háttéren mennyire megdöbbentı egy dátum valóságának a fontossága? Vagy feltehetı az a kérdés is, hogy valójában milyen alapon utasítjuk el a ma olyan népszerő karizmatikus megnyilvánulások tömegeit? Bib-
liai érveket tudunk felhozni ellenük, tisztában vagyunk azzal, hogy szerves kapcsolat van a Jel 13-ban megemlített második fenevad és a napjainkban megtalálható világmérető karizmatikus hódítás között, vagy csak azért utasítjuk el, mert gyakorlatuk idegen a mi gyakorlatunktól, s ezért roppant szokatlan a mi számunkra? Azontúl, hogy személyes mentalitásunknak nem felel meg például az, hogy a földön fetrengve, mindenki szeme láttára a „Szentlélkben nevessünk”, tudunk-e ezen gyakorlat ellen igével, de legalább bizonyságtétellel védekezni? Nem kis probléma ez sem, bár legtöbbünk számára ma nem is kérdéses, hogy ellenáll-e ezeknek a befolyásoknak, vagy sem. Vízválasztó azonban, hogy amikor kiteljesedik Sátán ezen világmérető csalása, amikor a spiritiszta kereszténység egyesül, a próféciák szerint, a római kereszténységgel, s együttes erıvel, politikai hatalommal lépnek fel mindazokkal szemben, akik hőségesek hitük szerzıjéhez, nos azokban az idıkben, vészhelyzetben, mi lesz a véleményünk például a nyelvekenszólásról? Annak látjuk-e majd, ami, vagy kozmetikázzuk egy kicsit, hogy hitvallásunkhoz igazíthassuk, s a már ma is egyre több helyen és egyre nagyobb aktivitással munkálkodó adventista karizmatikus gyülekezetekre mutogasssunk, ahol szintén elıfordul ez a jelenség? Történelem és jelen Az egyház indulásakor, az 1844-es csalódás után úttörıink meg merték vizsgálni, hogy mit mond bizonyos kérdésekben a Biblia. Mertek és kellett is önállóan gondolkodniuk, mert nem volt elıttük senki, aki a kérdéseikre több évtizede, vagy évszázada készen álló válaszokat tudott volna adni. A dolgok túlzott leegyszerősítése lenne ha azt mondanánk, hogy számukra történelmi szükségszerőség volt a kutatás, hiszen a helyes válaszok identitásukat, önazonosságukat határozták meg. A bibliai önazonosság megtalálása a mi részünkre éppen olyan nélkülözhetetlen, mint az ı számukra volt. Sıt, az idı múlásával még égetıbbé válik, hogy meggyızıdjünk arról, hogy azért vagyunk jó helyen, mert igei tanításban hiszünk. Sátán a végsı idıkben mindent bevet azért, hogy, ha lehet, még a választottakat is elhitesse. (vö. Mát 24:24) Nem azokat, akik már az övéi, hanem azokat, akik Isten választottai. A végsı idı hitetıjének eljövetele „a Sátán ereje által van, a hazugságnak minden hatalmával, jeleivel, csodáival” (2Thesz 2:9), amit bizonyít az a tény is, hogy látszólag Isten jóváhagyását bírja tevékenysége. Gondoljunk csak arra, hogy az égbıl általa lehozott tőz (Jel 13:13), mennyire rímel azzal a tőzzel, amelyet Isten küldött az égbıl a szent sátor felszentelésekor, vagy Karmel hegyére, amikor Illés állt szemben a Baál-papokkal. A végidı egyik hitetı hatalma, a földbıl feljövı fenevad, vagyis a hamis próféta tehát Isten látszólagos jóváhagyásával bír. Kell-e ismernünk, hogy mit mond a Biblia ezekrıl a dolgokról, s mit mond Jézus Krisztus hatalmáról, aki megırizhet mindettıl bennünket? Mondhatjuk, hogy az adventmozgalom letisztította mindazokat a salakanyagokat a téves bibliai tanításokról, „amiket rákentek a századok” – s ez az egyház egészét érintve valóban igaz is –, egyénenként azonban az igei meggyızıdésen túl három önállóan is vallható út állhat még elıttünk:
hisszük tantételeinket, de elfogadjuk, hogy úgysem érthetjük igazán mélyen ıket (tehát mások, számomra tekintélyek, biztos megvizsgálták már alaposan), az egyház egészének véleménye megnyugtató számunkra, hiszen világszélesen ugyanezt vallja, ugyanezt hirdeti, ugyanezt védi, biztos, hogy jó alapokon vagyunk, hiszen Ellen White is ezt hitte, ezt vallotta. Elsı olvasatra bizonyára senki nem vallja azt, hogy az ige tanulmányozását felcserélné bármelyik nézettel is, de jó teszt lehet a fent megemlített két kérdésre (2300 éves prófécia, karizmatikus mozgalom) való válaszadás abban, hogy mennyire helytálló önmagunk hitérıl vallott nézetünk. Csend vagy polémia? Az egyén számára ugyanúgy, mint a közösségnek, csak két út létezik teológiai kérdésekkel kapcsolatban. AZ ELSİ, hogy elfogadja maga körül és környezetében a csendet és nem kérdez semmit, nem kutat semmi után. Ezen az úton nyugodtan, zaklatottság nélkül „ellébecolhat” Jézus második adventjéig, s így minden bizonnyal elkerüli a konfliktusokat, a vitákat az összetőzéseket, s a kutatás fáradságait. Elfogad mindent, amin ott áll a címke: „H. 2 N. Adventista”. A címkével ellátott dolgok, tanítások, események jók, a címkenélküliek rosszak. Ez egyrészt azt feltételezi, hogy egyházunk minden „terméke”, származzon bárhonnan is, tartalmazzon bármit is, elfogadásra méltó, hiszen hitelesíti a címke, mint a Szépasszony-völgyében a borok minıségét egyes pincék száma. Másrészt azonban azt, hogy mindaz, ami „kintrıl jön”, egészében gonosz, amin nincsen címke, az teljességgel elvetendı, úgyszólván „antiadventista”. Cikkem mottóigéjének („Mindent megpróbáljatok, ami jó, azt megtartsátok! Mindentıl, ami gonosznak látszik ırizkedjetek!”) ezen a ponton nincsen semmi személyes jellege. A vizsgálatot elvégzi az egyén vagy csoport számára a címke. A Szentléleknek ebben a címke-bizalomban semmi szerep nem jut, s helyét, tulajdonképpen, át is vette maga a címke. Úgy gondolom, mindkét esetre szinte gondolkodás nélkül felhozhatók ellenérvek. Ellen White szerint a gyülekezetben ez a fajta csend a lelki halál biztos jele, mert együtt jár a hagyományképzıdés összes negatív vetületével. „Elégedetten nyugszanak az Isten Igéjébıl már megkapott világosságban, és a Szentírás minden további vizsgálatát ellenzik. Konzervatívvá válnak és igyekeznek elkerülni a vitákat. Amikor az igetanulmányozás napján nem vetıdnek fel újabb kérdések, amikor nincsenek véleménykülönbségek, ami rávenné az embereket, hogy maguknak kutassák a Bibliát, hogy megbizonyosodjanak, náluk van az igazság, sokan lesznek ma is, mint a régi idıkben, akik a hagyományokhoz ragaszkodnak és azt imádják, amit nem ismernek.” (5T 706-707.) A fentiek a hagyományképzıdés mechanikáját két fı lépcsıben segítik elı: a hagyományból elsı lépcsıben törvény lesz, 2A címkehit, természetesen, nem korlátozódik csak egyházunk nevére és határaira, azonban számomra sorainkban való megjelenése a legijesztıbb.
a Törvény, második lépcsıként, hagyománnyá alacsonyul. Egy fiatal klasszikafilológus így fogalmazta meg ennek a folyamatnak a lényegét: „Igen érdekes tanulmányozni, hogy egy sikeresen induló ébredés egy idı után miért üresedik ki? Hogyan veszi át az érdek és a szokás az Isten Igéjébe vetett hit helyét, s miért válik az Evangélium hatástalanná a késıbbi generációk életében. A szó ugyanaz marad, de a mögöttes tartalom megváltozik és gyakran már az elsı generációk után elvész a hit frissessége. A probléma gyökere, hogy minden eddigi ébredés létrehozta a maga kultúráját, kitermelte a maga zenéjét, irodalmát, mővészetét, s a következı generáció - akiben már nincs meg, vagy nem olyan erıs a személyes megtapasztalás Istenrıl -, kereszténység alatt ezt a kultúrát érti, sıt, foggal-körömmel védelmezi. Azt gondolják, elég ezeket az áltevékenységeket végezni ahhoz, hogy „jó keresztények” legyenek. Természetesen az emberiség nagyon sokat köszönhet a kultúrának, de ha nincs az egyes embernek személyes, természetfeletti megtapaszta3 lása Istenrıl, félrecsúszhat az egész: a kultúra kultusszá válhat.” Bár nem adventista mondta a fentieket, de mindenesetre fején találta a szöget. A címkebizalom kizárja a dolgok, események megvizsgálásából az egyén felelısségét és Istennel való kapcsolatát. Morris Venden írja: „...csak az állhat biztos alapokon, akinek személyes tapasztalata van Krisztussal. Ha nem vagyok élı kapcsolatban Vele, akkor emberekre fogok támaszkodni. Ha nem Istennek, akkor másnak hiszek. Ez pedig elıbb, vagy utóbb tévútra vezet.”4 A tévút elsısorban és mindenekelıtt abban mutatkozik, hogy az ige nélkül élı gyülekezetben felüti a fejét a vita, a civakodás, a szeretetlenség, s marad a kiürült forma, a liturgia és törvények. A MÁSODIK ÚT nehezebb, fáradságosabb, és sebeket is okozhat az embernek, ám Isten áldása van rajta. „Amikor Isten népe növekszik a kegyelemben, az Igét mindig világosabban érti meg.”(5T 707) Az Ige világosabb megértése következtében az írásokat, eseményeket valóban Isten szemével tudjuk megvizsgálni. Rászorulunk Isten vezetésére, s nem elégedhetünk meg sommás ítéletekkel, címkékkel. A második út feltételezi, hogy a „mindent megvizsgáljatok” parancsa nemcsak kívülre, az egyház határain túlra, hanem belülre is szól, és nemcsak a közösségünkben jelentkezı tanításokra, kiadványokra, jelenségekre vonatkozik, hanem magába foglalja hitünk alapjainak mély megismerését is. Amikor nem lesz gyülekezet Az elıbbiek szerint nem a tisztánlátás hiánya a fı probléma, hanem az, ha nincsen bennünk igény a tisztánlátásra, s megelégszünk azzal, hogy nálunk okosabbak tisztán látnak. Ez a gyakorlatban egyet jelent az adventista Tanítói Hivatal rejtett felállításával, pedig a személyes hitet sem lelki vezetınk, sem lelkészünk, sem a gyülekezet, sem a terület, sem az Unió, sem a Generál Konferencia nem pótolhatja számunkra! Korántsem azt jelenti az utóbbi mondat, hogy így szükségszerően szembe kell fordulnunk egyházunk szervezeti rendjével, de azt igen, hogy elsısorban és mindenekelıtt Jézus hangjára kell figyelnünk, mert a szervezet, ahogy azt egyházunk történelme 1888-ban már bizonyította is, nem automatikusan képviseli Istent. Jézus azt mondta: „Az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem ıket, és követnek engem” (Ján 10:27). Bizonyára legtöbben tudjuk, hogy milyen különbség van aközött, 3interjú
Grüll Tiborral, Új Exodus, 1993/2. szám (kiemelés szerk.)
4Morris
Venden: Az Úr mondta, de szerintem..., 34. old., Preporod AK-Belgrád, 1996
hogy ha egy ember gyız meg bennünket az igazságról, vagy ha a Szentlélek mond áment a szívünk mélyén valamire. Isten természetesen felhasznál emberi eszközöket, sıt, elsısorban emberi eszközöket használ fel, de csak felhasználja ıket, a végsı lépésnek egy lélek megnyerése érdekében, bármirıl is legyen szó, az İvének kell lennie. 1844-ben, az ıszi csalódás után csak egy maroknyi adventista maradt, akik hitték, hogy William Miller nem alapjaiban tévedett, hanem valahová a prófécia részértelmezésébe csúszott be hiba. Ellen White szerint a vég idején az adventisták döntı többsége hátat fordít ilyen-olyan 5 megokolásból hitünknek. Tudjuk, hogy bíróságok elıtt kell majd megállnunk (Luk 21:22), hogy saját testvéreink is ellenünk fordulnak (Ján 15:1), hogy hatalmas üldözésben lesz részünk hitünk miatt (Jel 13:15-17), ezért nem igényel túl nagy bölcsességet annak megállapítása sem, hogy más hite, más meggyızıdése, más ismerete nem lesz elég ebben az idıben. Érdemes megfigyelni azt is, hogy elsısorban azok fognak testvéreik ellen fordulni, ahogy ez a Nagy Küzdelem c. könyv „Az utolsó figyelmeztetés” címő fejezetébıl kiderül6, akik ma a címkékben bíznak. Micsoda ellentmondás: az fordul a címke szívbéli képviselıi ellen, aki addig feltétel nélkül bízott magában a címkében! Ma kell mérlegelnünk, hogy mivel indokoljuk hitünket. Lesz idı, amikor egyedül kell megállnunk, amikor már nem lesz gyülekezet, nem lesz szervezett egyház, nem lesz, aki megmondja, hogy mit is kell hinnünk. Csak az a hit lesz a miénk, amiért megharcoltunk, amiért megszenvedtünk, de ez a hit végsı gyızelemre visz bennünket. Mohácsi Zoltán
5Lásd
Szövétnek, II. évfolyam 5.száma, Révbe jut-e a hajó? c. cikk
6Jellemzıek
például az alábbi sorok: “Tehetséges, kellemes emberek, akik valamikor szívesen követték az igazságot, képességeiket megtévesztésre és félrevezetésre használják. Korábbi testvéreik legelkeseredettebb ellenségeivé válnak.”
