NOVEMBERI NAPLÓ 2012
Amikor rázott a hideg, s amikor már nem Kirázott a hideg. Ültem a számítógép előtt, postáztam az októberi naplót, s közben azon tűnődtem, vajon hányan reagálnak rá. Számba is vettem, kiktől érkezhet válasz, amikor remegés futott át rajtam, aztán már a szám is reszketett, végül az egész testem. Fütyültem már a naplóra, lezártam a készüléket, beültem a fotelbe, plédbe burkoltam magam, a fejemet is behúztam, s elkezdtem belehelni a takaróval lezárt teret, de a reszketés nem szűnt, sőt. Akkor aztán kikiáltottam a konyhába, jönne már be a feleségem forró teával meg kalmopyrinnel. Meg is ijedt hirtelen, ilyen reszketést még nem látott, ő sok mindent szokott csinálni, de reszketni nem, s az volt az érdekes, hogy kísérő jelenség, nátha, köhögés, torokfájás, semmi, csak a reszketés, no meg a láz, mivel hogy hozta a lázmérőt, s az bizony jelzett, hogy szökell a hőmérsékletem. Aztán leszaladt a sarki patikába, ott rábeszélték az Aspirin komplexre, bevettem, s ágyba feküdtem. Betegen az egész napló-ügy tovább már „nem bírt érdekelni”, nem foglalkoztatott, ki jelez és ki nem. Le kellett mondani egy színházi előadást is. A Mario és a varázslót néztük volna meg aznap délután a Kolibriben, Készültem rá nagyon, s mégis, hogy lekötött a testi nyomorúságom, nem értem rá szomorkodni, hogy lemaradtam valamiről. És nem bánkódtam a miatt sem, hogy el kellett hagynom - ilyen sem fordult még húsz év alatt elő - el kellett hagynom az óráimat a főiskolán. Aztán, hogy már nem rázott a hideg, s újra a számítógép mellé ültem, lekopogtam a fenti sorokat, és úgy ítéltem meg, jó lesz a novemberi naplóba. A birsalmasajt és a gyerekkor Tulajdonképpen nem emlékszem, miként is csinálta édesanyám a birsalmasajtot, csak arra a mozzanatra, amikor a sűrű masszát különféle pléhformákba öntötte, bordás kör- vagy szívformákba. Aztán vártunk, míg az öntet kellő keménységűre dermed, s vághatóvá válik. Akkor felszeletelte, többnyire süteményszaggatóval, rendszerint csonkahold formájúra. Aztán üvegtálakra pakolta a birsalmasajtot, s esténként, vacsora után, sütemény helyett feltálalta. Akkor ehettünk belőle. A többit az ebédlőkredencébe helyezte, s természetesen megtiltotta, hogy engedély nélkül hozzányúljunk, s mi természetesen nem vettük komolyan a tiltást. 1
Lopkodtunk belőle, főként akkor, amikor vendégek jöttek, s a figyelem központjából kikerültünk. Akarok-e segíteni a cukros birsalma pép kavarásában – kérdezte Kósa Vilma és én nem mertem azt mondani, hogy jobban szeretnék a számítógép mellett ülni, mint a tűzhely mellett állni. Így aztán mentem, ha nem is ugrottam, mentem, annál is inkább, mivel a birsalmákért magam hajlókáztam a lányomék kertjében azok alatt a bokrosra terebélyesedett fák alatt, melyeket évekkel ezelőtt ugyancsak magam ültettem. Szóval mentem, álltam, kavartam, s közben megidéződött a gyermekkor. A birsalma lekvár illata belengte a konyhát meg a lakást, s mint Proustnál a teasütemény, bennem a birsalma-keverés mozzanata indította el az emlékezést. Mi mindent láttam, édesanyámat a konyhában, ahogy a vacsorához készülődik, édesapámat, ahogy ül az asztalnál és mosolyog. Derűt fakasztóan mosolyog. Óh, az a birsalmasajt, meg a nagy asztal, meg a kredenc! Óh, amikor még együtt voltunk! Amikor még mind az öten együtt voltunk! Közvetítettem, Uram. Már nem mondom, mit nem adnék, ha tudnék egy jó hasonlatot írni, olyat, amilyet Krúdy úr tudott, meg Kosztlányi Dezső - megint olvasom a novelláit –, vagy a barátom, Aknay Tibor, meg a népdalok szerzői. Mért is áhítoznék olyasmire, amit lehetetlen elérnem. Képeket láttatni, hasonlatokban gondolkodni, erre születni kell. Volt időm belátni, hogy jómagam nem a líra és novella művelésére teremtődtem. Mire hát? Hogy a valóságot, melyet a magam élményvilágában megszínesítettem vagy éppen lecsupaszítottam, hibátlan mondatokba foglaljam, vagy, hogy megfelelő öniróniával megjelentessem magamat a naplójegyzeteimben, és kedvező színben ábrázoljam azokat, akiket szeretek. És arra is, hogy örömömet leljem egy-egy szépre sikeredett, a valóságot lebegtetni képes mondatban. Na, de miért? Mért (volt) fontos a pontos fogalmazás? A valóság többnyire fogalmi szinten való rögzítése. Mindenkoron üzenetet közvetítettem. Akkor is, amikor írtam. Önéletrajzi regényt, naplót, szövegelemzést, esszét, bármit. Én mindig postás voltam. Úgy tetszik énnékem, hogy erre születtem, vagy ezért születtem. És rájövök, hogy nemcsak akkor közvetítettem, mikor írtam, akkor is, mikor tanítottam, mikor rendeztem, mikor előadóművészként pódiumra álltam. Ha majd megkérdezi Szent Péter, mit csináltál te a földön fiam, mi mást válaszolhatnék: Közvetítettem Uram. Olyan igéket, melyekről meg voltam győződve, hogy igazak.
2
Egy délelőttről, mikor azt mondtuk, gyönyörű az élet - Na - mondja Kósa Vilma –, gubbasztottál már eleget a számítógép mellett, tessék kikapcsolni. Mióta ígéred, hogy kimozdulunk! Most szépen süt a nap, itt az idő. - Most vagy soha -, teszem hozzá, hogy humorba oldjam a szigorúságot. - Döntsd el, hová szeretnél menni. Gödöllőre vagy Szentendrére? - Gondolom, emlékszel az Ilf-Petrov szatírára. A szovjet Robinson írójának megengedi a cenzor elvtárs, hogy válasszon. A lakatlan szigeten tetszése szerint boríthatja le az asztalt piros vagy zöld terítővel. Kósa Vilma nevet. Én meg. - Tudod mit, ha már menni kell, gombászni megyünk az erdőbe. És Nagykovácsi irányába indulunk el. Feltarisznyázunk. Mindent viszünk magunkkal, amit kell, elemózsiát, teát, pálinkát, szatyrot, kést. Villamosozunk és autóbuszozunk, aztán nedves ösvényeken kutyagolunk, és páratlan a szerencsém, mindjárt az erdő előtt, a csupasz domb alján gombát találok. S én találok, nem Kósa Vilma. És lila pereszkét, legalább két kilót. Lelkesülten mondom. - Irány az erdő, ott lesz a jó vargánya. Erdő van, de drótvágónk nincs. Így aztán a tölgyesbe be nem hatolhatunk, utunkat állja a drótkerítés, ami messziről nem is látszott. S nem szedhetünk vargányát sem, vargányát, ami más néven, tinórú, ami, mint megtudtam mostanában, a tinó orrú birtokos szókapcsolásból kapta a nevét, de hát kaphatta bárhonnan, mi a közelébe sem juthattunk. Tiborc panasza jut eszembe, meg Csokonai verse. A kerítésről. A nap szerencsére süt. Gomba már a tarisznyában. Leülünk hát egy farönkre, meghúzzuk a lapos üvegemet, s falatozunk. - Gyönyörű ez a vidék – lelkesedünk Megint kortyolunk, s tovább falatozunk. - Gyönyörű ez az ország. Jó étvágyunk van, kiürítjük a két decist. - Gyönyörű ez az élet –, s elfelejtjük, hogy a vége felé tartunk. Aztán. - Legközelebb Gödöllőre megyünk vagy Szentendrére. Máskor meg azzal szembesülsz, hogy eljárt az idő Voltak két-háromszázan is azon az országos népművelési konferencián, melyre meghívást kaptam. - Elmegyek –döntöttem – hátha találkozom régi ismerősökkel. Tízen, ha voltak, akiknek örvendezhettem. Elszontyolodva kullogtam lefele a lépcsőn, ostoroztam is magam méla igyekezettel; hogy lehettem ilyen balga. 3
Huszonöt éve is annak, hogy efféle konferencián megfordultam. Akkor persze hogy mindenki ismerős volt, persze, hogy mindenkinek ismerőse voltam! Csakhogy, csakhogy! Eljárt az idő, bizony el! Negyedszázad! Elmentek, eltűntek a régiek, a hajdani ismerősök, majdhogynem azt írtam, a hajdani eszelősök. Cserebogár, sárga cserebogár. Mondhatod, vagy énekelheted Petőfi költeményét. Meg aztán: „Öregek domb alján, fiatalok dombon”. Emlékezzél csak, milyen lelkesen komponáltad Ady műsorodba a költő versét, melyből az említett sor is való. Milyen lelkesen, 1973-ban! Magad is fiatalon a dombra, oda akartál jutni! Én öreg, elszontyolodva kullogtam a márványlépcsőn lefelé, magányosan annak idején, huszonöt éve ezen a lépcsőn futottam, nem lefelé, felfelé, nem magánosan, kísérettel –, s ahogy lépdeltem egyik lépcsőről a másikra, lassú ritmusban motyogtam Burns versét, azt hogy „lefelé ballagunk már John Anderson, szívem.” Aztán leértem a lépcső aljára, kisétáltam a térre, pár percre még leültem a kinti, kerti padra, noha csúf volt ez a novemberi délután, szürke és nedves, leültem, érezni a lóca hidegét, derekamban a reumás fájást, szenvedni akartam, hogy érezzem is, ne csak tudjam és mondjam, József Attilával - verssorát, kiszakítva a kontextusból -, azt, hogy „az idő lassan elszivárog.” Elszivárgott öreg! És ez törvény. Miről szólnék, ha még szólnék Tényleg, miről szólnék, ha még tehetném, miféle színjátékot írnék, rendeznék? A kérdésem második felére, a mifélére én most nem válaszolok, mivel, hogy nem tudom. De hogy alkotói izgalmat mi indukálna, arról van sejtésem. Nem szólnék másról, csak amiről eddig, hogy mi, kisemberek és kisnemzetek át vagyunk vágva. Hogy kiszolgáltatottak vagyunk. Hogy a szabadság, illúzió. Most éppen nem fegyveres hatalom kussoltat, valami más, ami ravaszabb, mert személytelenebb, megfoghatatlanabb. Még hogy nem lesz a tőke úr mirajtunk! Bizony mondom, újfent manipuláltattunk. Újraolvasnám, értelmezném és elemezném Illyés Gyula versét, az Egy mondat a zsarnokságról-t. Tág asszociációkban, de erről szólnék, miként követjük, szinte fel nem fogva a hatást, a különféle csatornákon hozzánk jutó trendet; miként sorolódunk be a globalista nyájba, s vesszük tudomásul, hogy karámba vagyunk zárva, esszük az egyen-eledelt, menetrendszerűek nyírják a bundánkat, hallgatjuk a kozmopolita furulyát, s már nem is tudjuk, mik vagyunk, rackák, merinóiak, és észre sem vesszük, mikor altatnak el örökre. Valami ilyesmiről szólnék. De már nem teszem. Tegye más.
4
Jegyzetelek Ülök a buszon, villamoson, vonaton, eszembe jut valami, amiről úgy gondolom, hogy érdekes vagy fontos, megörökítésre váró, aztán mikor papír elé kerülök, hogy leírjam, nem jut eszembe, amiről azt gondoltam, hogy érdekes, fontos, megörökítésre váró. Előszivárog az még később, egyelőre még előszivárog, csak nem akkor, amikor én akarom. Máskor, és a maga akaratából. Ez nyugtalanít. Örülök persze, de még hogy, a váratlan újra felbukkanásnak is, mert jelez, én legalább is így akarom értelmezni, jelzi, hogy nem végleges a romlás, hogy az én szürke állományom működése még nem teljesen független az én szándékomtól. Aztán eszembe jut, hogy Móricz Zsigmond, nem is vénkorában, állandóan jegyzetfüzettel meg plajbásszal járt, a kofahajón is jegyzetelt, míg jött befelé Leányfaluból a pesti szerkesztőségbe. Újabban én is ezt teszem, vonaton, buszon, Kovácsi felé villamoson. Ha eszembe jut valami, amiről azt gondolom, jó lesz a naplómba, mondjuk, érdekes szituációba keveredtem, és sajnálnám említetlenül hagyni, már veszem is elő a táskát, abból a műanyag fedelű mappát, onnan a fehér papírt, no meg, a számtalan golyóstoll közül egyet, s én bizony rögvest jegyzetelek. De akkor is ezt teszem, ha fültanúja vagyok egy érdekes vagy jellemző beszélgetésnek. Nem idegen ez tőlem, és nem is előzmény nélküli. A főiskolai drámás óráimról ugyanis, ha jöttem hazafelé Nagykőrösről, mindig is készítettem feljegyzéseket. Nem mindről persze, csak amelyekről feldobottam jöttem ki, vagy amelyeket kudarcként éltem meg. Azokban mindig kellett lenni olyan mozzanatnak, amit megörökítendőnek gondoltam. A szakmai könyveim ezekből a feldobottságokból és kudarcélményekből születtek. A hétköznapi feljegyzésekből meg a Dété naplója. Úgy hogy jegyzetelek.
Joli Több mint egy éve, hogy felfedeztük egymást. Mindketten tudtunk a másikról, de személyesen valamiképpen soha nem találkoztunk. Másod-unokatestvérem pedig, apai nagyanyám ágáról, a Hádákéról, Beregszászból. A férjével együtt most Pest mellett laknak - a lányánál, aki ide jött férjhez -, egy nagy villalakásban. Miután nyugdíjba kerültek, jöttek át Magyarországra. Egy konferencián bukkantunk egymásra, a Kárpátaljáról áttelepült magyarok országos közgyűlésén. Itt aztán címeket cseréltünk, nehogy szem elől tévesszük egymást, s én ígértem, hogy mihelyst lehet, megyünk. Mihelyst lehet. Másfél év után jutottunk ki hozzájuk. Joli, mert így hívják a rokonomat, kijött elibénk a buszmegállóhoz, s míg ballagtunk a ház irányába, beszélgettünk erről-arról – ő már olvasta a Visszanéztem című önéletrajzi könyvemet -, s egyszer csak azt mondja: 5
- Arra kérnélek, hogy politikáról ne beszélj a férjemmel, ő ugyanis másként gondolkozik. Joli kicsi gyerek volt, amikor 1944 telén a megszálló ruszkik elvitték az apját. Egy éjszaka. Otthonról. És soha többet nem látták. Hír sem érkezett felőle. Azt mondja Joli, nagy magyar volt az édesapja, ez lehetett a bűne. Az anyjuk nevelte – erről az ágról a rokonság – őt, meg a testvérét. Jolinak aztán sikerült elvégeznie a tanítóképzőt, hamar férjet talált, a tanítónő egy pionír-vezetőt, biológia-szakost egyébként, aki hol iskolában, hol kolhozban dolgozott, többnyire irányítóként. Sokáig, sok mindenről beszélgettünk. A napi politikáról is, de nem én hoztam szóba. Hallgattam. Úgy tettem, mint apukám tett volna. Mosolyogtam. Jövet tőlük, a buszon végig Jolira gondoltam. Mi mindent kellett át- és megélnie! Joli, Joli! A múltat nem is lehet bevallani A múltat be kell vallani, írja József Attila nevezetes versében, s magam is amondó volnék, hogy tényleg be kéne. De mintha nem így történnék. Sem a nagyközösségek, sem a kicsik életében. Pláne az egyénekében. Mindenki annyit vall be, amennyi az érdekeit nem sérti, illetve amennyi az érdekszférájába tartozók érdekeit nem sérti. Én is ezt teszem. Bár kritikusaim az őszinteségemért szoktak volt dicsérni önéletrajzi könyveimről szólván, magam is gyakorlom az elhallgatás művészetét. Direkt módon nem hazudok, csak nem mondok el mindent. Egyszer-kétszer megkíséreltem már a „most aztán beolvasok pozíciójából” megírni mindazt, amiről úgy gondoltam, hogy nem maradhat kimondatlan, mivel a hallgatás fekélyesít, de el lettem páholva. Ezek után az önmeggyőzés módszeréhez folyamodtam, s mikor kitört rajtam az őszinteség rohama, efféle szónoklatokat intéztem magamhoz. Ugyan már, mit érsz vele, ha mint az öszvér, csökönyösködsz. Légy laza. Nézd a dolgot máshonnan, s a piszkosat szürkének látod. Füstölögj magadban, az ellenfeleid helyett szidd a feleségedet, s már nem vagy harctéren. Nem kell lövöldöznöd, kezelhetőbbé válik a vérnyomásod, s nem is terítenek le. Hogy ez megalkuvás? Lehet! . Lehet, hogy a múltat nem is lehet bevallani. Nem célszerű. Működik az erősebb kutya b…ik szindróma És hogy annyiféle múlt van.
6
A végén a dolgok átértékelődnek A testvérem megint kórházban. Újabb agyvérzés. A vérömleny a beszédközpontot hálózta be. Nem tud beszélni, de nem is igen érti, mit mondunk neki. Szendergett, mikor az ágya előtt megálltam. Megérintettem. Kinyitotta a szemét, csodálkozva felismert, elmosolyodott. Vidámságot tettetve szóltam hozzá, ennek örült, valamit válaszolt is volna, de rájött, a szót kimondani nem tudja, ép balkezével csapott egyet a levegőbe, arcvonásai elszomorodtak, s a jobb szeme beharmatosodott. Már csaknem elbőgtem magamat, amikor megmarkolta a jobb kezemet, s nem várt erővel a szájához húzta, és megcsókolta. Mint annak idején mi is a szüleinknek. A gyerek, aki beszélni még nem tud, de annyi más eszköze van érzelmi kapcsolódása kifejezésére, a csók legfőbbképpen. Attila testvérem megrendített. Álltam az ágyánál, jeleket küldtünk egymásnak, közben egy Radnóti sor kóválygott az agyamban. „mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már.” Nemcsak a halál, szerencsére most még nem a halál, gondoltam, de a betegágy is, annak a tudata, hogy előbb-utóbb itt kell hagyni ezt a világot. S mintha a mostani agyammal én feküdtem volna a testvérem helyén. Messziről kezdtem nézni az életemet, némileg kívülről, és más helyre kerültek a dolgok, az, amit eredménynek, értéknek tartottam. Sorrend-csere történt. Mindennek más távlatot adott a betegágy. Búcsúztam a testvéremtől, a betegszoba ajtajából, még intettem neki, ő egy beteg madár szárnycsapásával vissza, s míg ültem a vonaton, Szombathelyről vissza, volt időm tűnődni, mi végre is élünk, és mi végre halunk.
7
