Elsõ fejezet
Egy zsák hús
A
két telihold alacsonyan ragyogott az éjszakában, megpörkölt gyöngyökként világítottak a nyugaton magasló, egyenetlen pengéjû tõrökhöz hasonlító csúcsokból álló hegység fölött húzódó mélylila égsávon. Fényük megkopottan remegõ aranyhidat vetett a Rosszindulattenger örökké kavargó felszínére, miközben a nyílt tenger felõl hideg és nedves szél támadt a szárazföldre. Ködcsápok gomolyogtak a sziklás parton, óvatosan, már-már vonakodva észak felé nyújtóztak a megsárgult fûvel borított, rozsdásnak látszó mezõkön, lágyan megérintve a Hajcsárok Útját burkoló sötét köveket. Ahogy az este éjszakába fordult, a köd összetömörült, és teljes egészében magába nyelte az utat, majd éhesen behatolt a kövezett sáv mögött húzódó sûrû, sötét fenyõerdõbe. A druchiikból álló kis csapat a kanyargós úton végighaladva különös, kimerültséggel keveredõ rettegéssel szemlélte a sûrûsödõ, örvénylõ ködöt. Azután, hogy hosszú napokon keresztül haladtak a tengerpart mentén, tisztában voltak azzal, hogy a szél és a köd éppen olyan könnyedén fog keresztülhatolni nyári köpenyükön, akár egy orgyilkos tõre, s miután bejutott, bele fog szivárogni a húsukba, a csontjaikba. Valamennyien fiatalok és erõsek voltak – többször is fontosnak tartották, hogy ezt bebizonyítsák, mióta elhagyták otthonukat –, de fájt minden izmuk, az ízületeik pedig merevvé váltak attól, hogy he-
5
tek óta a nyirkos, hideg földön fekve töltötték éjszakáikat. Így aztán, amikor egyikük megpillantott egy kisebb, letisztítottnak tûnõ részt a fák vonala mentén, egy olyan, táborhelynek látszó helyet, aminek a közepén még tûzgödör is volt, valamennyien megtorpantak, és halk, már-már suttogó hangon váltottak pár szót egymással. A vezetõjük, egy magas termetû nõ, aki ujjperceket font fekete hajába, megfordult és végignézett az északi irányba nyújtózó úton – valami jelet keresett, ami arra utalhatott, hogy az úticéljuk már nincs messze. Szeretett volna továbbmenni, megtenni még valamennyi távolságot estig, de a férfi, aki felfedezte a táborhelyet, közben már elindult a tûzgödör felé, és rámutatott az egyik közeli fenyõfa alatt halomba pakolt tûzifára és gyújtósra. Ez aztán eldöntötte a meg sem kezdett vitát. A nõ még egy utolsó, fürkészõ pillantást vetett északra, azután csatlakozott társaihoz a verem mellett, hátralökte köpenyének szárnyait, és fáradt mozdulatokkal lerázta a válláról az utazózsákjait. A férfiak fahasábokat hordtak a tûzgödörhöz, és miközben arra vártak, hogy fellobbanjanak a lángok, halk hangon beszélgetni kezdtek; elõre élvezték, hogy ezen az éjszakán a tûz melege távol fogja tartani tõlük a ködöt. Miközben elõszedték a tûzszerszámukat és meglehetõsen szûkös készletük maradékát, egyikük sem vette észre a partközeli ködbõl nesztelenül elõlépõ hórihorgas, viharvert alakot. Sötétpenge Malus nehéz, prémmel szegélyezett köpenyének sötét felületén üvegszilánkokként csillámlottak a vízcseppek, kopott és a varrások mentén felszakadozott csizmáin vékonyka vízerecskék csordogáltak. Hosszú, fekete haja vaskos, bozontos sörényként lógott a vállára, szinte nem is lehetett megkülönböztetni a vállaira nehezedõ farkasprém gallértól. A hold fénye még mélyebbé változtatta nyúzott, fáradt arcának ráncait, kiemelte amúgy is kiugró pofacsontjait és tõrpengére emlékeztetõ hegyes állát. Beesett arcának gödreiben árnyak gyûltek össze, ahogy karikás, fáradt szemével végigpillantott a tõle néhány lépésnyi távolságban lévõ tûzgödör körül helyet foglaló négy férfin és
6
két nõn. Ahogy figyelte õket, az egyik druchii maréknyi forgácsot dugott a szépen egymásra pakolt fahasábok alá, odatartotta a tûzszerszámát, pattintott néhány aprócska, vörös szikrát, azután lehajolt, és óvatosan fújkodni kezdte a forgácsdarabkákat. Néhány pillanattal késõbb a gyújtósból fellobbant egy lángnyelv, végignyalta a fölébe helyezett fahasábokat. A druchiik szinte mohón hajoltak elõre, kinyújtották a karjukat, és keskeny, sápadt kezüket a tûz fölé tartva várták a meleget. Malus ridegen elmosolyodott, s közben észre se vette a tenger irányából érkezõ szellõt, amely hideg, nedves ujjakkal simított végig az arcán. Még pár pillanat – gondolta, és biccentett. A druchiik bekapták a csalit, neki most már csak annyit kell tennie, hogy kirántja a horgot. Néhány perccel késõbb a druchiik tüze hangos pattogással égett, fény árasztotta el a tisztást, a lobogó lángok narancsvörösre festették a sötét fenyõfák egyik oldalát. A druchiik hideg húst és kemény kétszersültet, szárított halat és sajtot ettek, és közben fáradtan a tûz felé nyújtották lábukat. A hosszú, erõt apasztó nap után, ahogy tele lett a hasuk, ahogy a tûz felmelegítette tagjaikat, olyanná váltak, mint egy ökölbe szorított kéz, aminek gazdája lassan, nagyon lassan kiegyenesíti az ujjait. Egyikük sem vette észre Malust, már csak akkor látták meg, amikor az eleven halottakéra emlékeztetõ mozgással belépett a tûz fénykörébe. Azonnal megszakadt a társalgás. Néhány druchii kihúzta magát, kezük a kardjuk után kapott. Ügyeltek rá, hogy az arcuk továbbra is közömbös maradjon, de Malus látta a szemükön, a helyzetet próbálják felmérni, az esélyeket latolgatják. Túlerõben voltak, ez tisztán látszott, el kellett dönteniük, hogy úgy tekintsenek az érkezõre, mint ragadozóra, vagy inkább úgy, mint prédára. Malus mindkét kezét kihúzta a megfakult köpeny alól, felemelte, mutatta, hogy semmi sincs nála. – Üdv, nõvérek és fivérek! – mondta óvatosan. A hangja halk és rekedt volt; azután, hogy két és fél hónapon keresztül állatként élt a Hajcsárok Útja melletti vadonban, azután, hogy enynyi idõ alatt alig szólt egy-két szót, már ez is szép teljesít-
7
mény volt tõle. – Megengednétek egy fáradt utazónak, hogy egy kis idõre leüljön a tüzetek mellé? Nem várta meg a választ, kicsatolta a köpenyét, lehúzta a válláról. A köpeny alatt elrongyolódott inget, megfeketedett láncinget és emberbõrbõl készült, kopott kheitant viselt. Az öltözéke olyan volt, amilyet az északi vidékek lakói szoktak hordani. Az övén egy széles, egyenes pengéjû északi kard függött a kések mellett; fekete csizmájának talpa az orrnál elvált a felsõrésztõl. Lerítt róla, hogy az utóbbi idõben sok mindenen átment. A jobb kezén csillámló hatalmas rubingyûrû meg a bal keze egyik ujján csillámló egyszerû ezüstkarika miatt úgy nézett ki, mint egy éhhalál szélére került autariik, vagy egy eszét vesztett hegyi remete. Malus gondosan leterítette a köpenyét a földre, és lerázott a válláról egy vászonbatyut. Érezte, a druchiik már nem az arcát, hanem a vérfoltos, mocskos barna zsákot figyelik, de a tekintetük egy pillanattal késõbb visszakúszott az ábrázatára. Valamennyi utazónak volt egy hasonló zsákja, mindegyik szorosan maga mellett tartotta. Malushoz hasonlóan a többi druchii is egyszerû öltözéket viselt: köpenyt és kheitant, könnyû páncélt, bár olyan is akadt köztük, akinek semmiféle páncélja nem volt. Mindegyiknél volt kard vagy széles pengéjû kés, amivel szükség esetén megvédhette magát az úton. Lovaik voltak, rabszolgavaskötegeket hordtak magukkal – nem lehettek mások, mint kereskedõk, akik Karond Karba tartanak, abban a reményben, hogy némi haszonra tehetnek szert az õszi elevenhúsvásáron. Percnyi tétovázás után a kis csapat vezetõje, egy templomszûz elõrehajolt – mozdulatát gyapjúruhájának halk zizegése kísérte –, és elgondolkodva szemügyre vette Malust. Azzal, hogy feszesen hátrafogta vékony copfokba font hajtincseit, kihangsúlyozódott hosszúkás, nõies arcának szépsége, ugyanakkor zordsága is. Rézszínû szeme fényesre dörzsölt pénzérmeként csillogott a tûz fényében. – Nagy utat tettél meg, fivérem? – kérdezte.
8
A nemes ránézett, és megpróbálta eltitkolni meglepetését. Az a szempár, amibe szinte belesüllyedt, elárulta, hogy a nõ Khaine, a Véres Kezû Istenség fõpapnõje, olyasvalaki, aki különösen kedves a Gyilkolás Ura számára. Malus lassan bólintott. – Naggorból jövök – felelte, és már-már belekezdett annak elmesélésébe, hogyan ment végig a Lándzsák Útján, hogyan haladt el Naggarond mellett, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Ne mondj többet annál, mint amennyi feltétlenül szükséges! – figyelmeztette magát. – És ti? – A Clar Karond-i templomból jövünk – felelte a nõ, azután a tõle balra ülõ két férfi felé biccentett. – Õk Hag Graefbõl indultak. Malus ismét bólintott. Közömbösséget erõltetett a vonásaira, és csupán futó pillantást vetett a két druchiira, de közben cikázni kezdtek a gondolatai, és úgy érezte, mintha valaki ökölbe szorítaná a szívét. A fejében megszólalt egy sziszegõ hang, ami leginkább arra a lúdbõröztetõ csikorgásra emlékeztetett, amit a száraz csont ad ki magából, ha pengével karcolják. – Figyelmeztettelek erre, kicsi druchii – mondta a démon megvetõen. – Bármelyik pillanatban rájöhetnek, ki vagy valójában, és akkor aztán hiába volt ez a szánalmas mesterkedés, mert véged lesz!
„A ma esti események után nem térhetsz vissza Hag Graefbe… – mondta az anyja Malusnak. – …Har Ganeth városában keresd meg Khaine Torzkardját! Légy óvatos, amikor belépsz a Hóhérok Városába… A fivéred, Urial fog várni rád. Õ is meg akarja szerezni a Kardot.” Így aztán Malus északra és keletre indult, miután kimenekült a hullákkal teli Árnyékvölgybõl, és persze, miután némi élelmet szerzett magának a naggori tábor romjai között. Éjszaka haladt, és amikor csak tehette, távol maradt az utaktól – tisztában volt azzal, hogy sokan az ellenségei, és mihelyst ösz-
9
szeszedik magukat, a nyomába fognak eredni. Tudta, miután eloltják a tüzeket, miután helyreállították a városban a rendet, féltestvére, Isilvar katonákat küld majd a völgybe, hogy minden egyes szétszabdalt, felpuffadt hullát megvizsgáljanak, hogy kiderítsék, õ is ott fekszik-e az elesettek között. Tudta, miután rájönnek, hogy sikerült megszöknie, nagyon rövid idõ alatt továbbadják a hírt és a parancsot, s akkor Fagyföld valamennyi druchiija rá fog vadászni. Tisztában volt vele, hogy így lesz, mivel biztosra vette, hogy Isilvar közhírré téteti: az a férfi vagy nõ, aki élve vagy holtan átadja Sötétpenge Malust a Boszorkánykirálynak, egy olyan vagyonra tehet szert, amennyit váltságdíjként egy drachauért fizetnének. Ennek valójában nem az volt az oka, hogy Malus sereget vezetett egykori otthona ellen, sokkal inkább az, hogy megfosztotta életétõl a saját apját, Lurhant, Hag Graef vaulkharját, Malekith egyik felesküdött vazallusát, márpedig a Boszorkánykirály vagyonában és alattvalóiban senki sem tehetett kárt az õ engedélye nélkül. Tettei miatt Malus mindenét elvesztette: odalett a rangja, a vagyona, minden tulajdona, ráadásul szétfoszlott minden terv is, amit addig dédelgetett. Elég volt egyetlen kardcsapás ahhoz, hogy mindentõl megfosztódjon. Korábban okosnak képzelte magát, de végül rá kellett jönnie, hogy úgy táncolt, ahogy az ellenségei fütyültek. Isilvar lett Hag Graef új vaulkharja, megkapta Lurhan minden vagyonát, ráadásul az övé lett minden, amit korábban Malus a sajátjának mondhatott. Mintha ennyi nem lett volna éppen elég, Nagaira, Malus másik féltestvére összejátszott Isilvarral. Kiderült, õk ketten szinte mindent tudnak Malusról és a küldetésrõl, aminek végrehajtására a Tz’arkan nevû démon miatt kellett vállalkoznia. Tudtak az öt relikviáról, amit Malusnak meg kellett találnia ahhoz, hogy kiszabadítsa a démont a börtönébõl, és így visszaszerezze ellopott lelkét. Tudtak arról, hogy Malus a Kárhozottnak is nevezett Eleuril kriptájában fogja keresni Torxus Tõrét, ezért úgy intézték a dolgokat, hogy Lurhan találjon rá elsõként a tárgyra. Malus csak utólag értette meg, hogy úgy viselkedett, akár egy idomított kutya, pontosan azt tette, amit
10
Isilvar és Nagaira várt tõle. Azok ketten elõre tudták, hogy vakon fog elõretörni, nem érdekli majd más, csak az, hogy megszerezze a relikviákat, és ezek segítségével megszabaduljon a démontól. Egy teljes hetébe tellett, hogy kijusson a Hajcsárok Útjára, azután két hétbe, hogy megérkezzen Har Ganeth, a Hóhérok Városa elé. Ott megállt, tétován bámult a nyitott városkapukra, a mögöttük húzódó komor utcákra. Har Ganeth kapuit sosem csukták be, mert a Hóhérok Városa állandóan éhes volt, folyamatosan húst és vért igényelt. Khaine városa volt, az istenség evilági központjának tekintették. Ha valaki belépett a kapuján, ki már csak akkor jöhetett, ha az uralkodó papoktól erre engedélyt kapott. Malus tudta, számítanak az érkezésére. Urial fivére, ha mást nem is, azt biztosan elõre látta, hogy el fog jönni ide. Urialnak minden oka megvolt arra, hogy gyûlölje Malust, hogy féljen tõle, és neki is megvoltak az indokai arra, hogy meg akarja kaparintani a Torzkardot: úgy gondolta, ha megszerzi, beteljesülhet egy régi jóslat, és õ végre megkaphatja azt, ami származása okán jár neki. Malus nem egészen azt vallotta, amit Urial, õ úgy gondolta, a próféciák ködös és megfoghatatlan dolgok, sokszor kétélû fegyvernek bizonyulnak, és éppen azoknak ártanak, akik használni próbálják õket. Nem ismerte a várost, semmit sem tudott róla, és pénze sem volt, hogy bárkit megvesztegessen, ezért nem igazán bízott abban, hogy észrevétlenül be tud menni a kapun, hogy rejtve marad Urial elõtt, vagy hogy átkutathatja a templomerõdöt, és meglelheti benne a szent relikviát. Már többször is elõfordult, hogy keserûen gondolt vissza arra az elképesztõ dologra, hogy annak idején, amikor még volt vesztenivalója, egyszerûen bevonult volna a városba, azzal a meggyõzõdéssel, hogy úgyis képes kivágni magát bármilyen nehézségbõl, amibe esetleg belekerül. Most azonban, amióta mindent elvesztett, az esetek többségében sokkal körültekintõbben járt el. Úgy vélte, több információra van szüksége a városról és lakóiról, ezért visszahúzódott az északi hegyek lábához, az erdõk-
11
be, és ott várta ki, hogy jöjjön valaki, aki onnan indult, ahová õ igyekszik. Az elsõ dolog, amit sikerült kiderítenie, hogy Har Ganeth egészen más volt, mint a többi naggarothi város: ide ritkán érkeztek látogatók, ezt a helyet ritkán hagyták el. Majdnem egy egész hetet kellett várnia, míg a város kapuján végre kiléptetett egy magányos lovas. Az utazó nyugati irányba indult. Malus egész nap, sötétedésig követte a magányos alakot, aki aztán alkonytájt letért az útról, és a fák vonala mellett, az erdõ szélén tüzet rakott magának. Malus ezt követõen jó fél órán keresztül figyelte a fickót, majd besétált a táborába, és felajánlotta neki, megosztja vele a borát, ha leheveredhet a tûz mellé. A férfi megízlelte a bort, majd vonakodva bár, de ráállt az alkura. Kiderült, hogy nem a városban lakik, csak az egyik Har Ganeth-i rokonát látogatta meg, akinek szatócsboltja volt a templomerõd közelében. Az is bebizonyosodott, amitõl Malus tartott: a városba belépõ idegeneknek érkezésük után azonnal jelentkezniük kell az Egyháznál, hogy megkapják a papnõk áldását. Aki ezt elmulasztotta, az életét tette kockára. Azokat, akik a Hóhérok Városában tartózkodtak, három csoportba lehetett sorolni: templomszolgák, az Egyház vendégei, és azok, akiket feláldoztak Khaine-nek. Ha az utcán – akár éjjel, akár nappal – elfogtak egy olyan druchiit, aki nem kapta meg az Egyház áldását, az illetõt fel lehetett ajánlani a Gyilkolás Urának, vagyis meg lehetett ölni. A város lakói a véreskezû istenség feltétel nélküli, odaadó hívei voltak, vagyis áldás nélkül senki sem lehetett biztonságban. Az utazó semmit sem tudott a templomerõdrõl, azt viszont elmondta, hogy oda csak a szekta tagjai léphetnek be; a hétköznapi hívõk a város különbözõ pontjain álló, tíz-tizenkét kisebb szentélyben imádkozhattak az istenséghez. Elmondta, hallott egy pletykát: egy ideje városszerte arról beszéltek, hogy egy szent férfi jelent meg az Egyház szent bölcsei elõtt; egy férfi, aki bemutatott néhány csodajelet, amelyek mindegyike azt igazolta, hogy közeleg a nagy prófécia beteljesülésének ide-
12
je. Az utazó azt nem tudta, hogy ez mit jelent, azt viszont elmesélte, hogy az akolitusok folyamatosan járják az utcákat, és felszólítják az erõshitûeket, készüljenek fel a vér és a tûz korszakára. Elmesélte azt is, hogy minden utcasarkon halomban állnak a véres koponyák. Mivel tartott tõle, hogy hamarosan az õ feje is egy ilyen kupacra kerül, úgy döntött, a lehetõ leghamarabb elhagyja a várost. Eredetileg tovább akart maradni, de veszélyben érezte az életét. A hírek csalódással töltötték el Malust. Fagyos csendben megitták a maradék bort. Amikor az utolsó csepp is elfogyott, Malus szíven szúrta a férfit, majd használható tárgyakat keresve átvizsgálta a holmiját. Harag azon az éjszakán jóllakott (megette a férfit és a lovát is), Malus pedig egy hét koplalás után végre rendes kenyeret és kolbászt ehetett. Ahogy teltek a napok, Malus kialakított magának egy új rendszert, ami szerint élt. A várost elhagyó utazókra vadászott, megismerkedett velük, mindent kiszedett belõlük, amit csak tudott. Elõfordult, hogy a beszélgetésnek egy tõrszúrással vetett véget, de az is megesett, hogy a józanabb megoldást választotta, és miután elfogyott a bor, egyszerûen visszasiklott a sötétségbe. Egyszer majdnem pórul járt, csak az Éjszaka Anyjának és a szerencséjének köszönhette, hogy ép bõrrel megúszta az összecsapást, persze az is sokat segített, hogy már jól ismerte az erdõt. Apránként egyre jobban megismerte a várost, de semmi olyasmit nem sikerült megtudnia, aminek segítségével megválaszolhatta volna a legfontosabb kérdést, nevezetesen: hogyan kerülhetné el az Egyház figyelmét, hogyan kerülhetné el, hogy áldozat váljon belõle, és hogyan találhatná meg Khaine Torzkardját. Soha, egyszer sem jutott eszébe, hogy Tz’arkantól, vagy az anyjától, Eldirétõl kérjen segítséget. Az ezüstgyûrût, amit viselt, az anyjától, Fagyföld egyik legnagyobb hatalommal bíró varázslónõjétõl és látnokától kapta ajándékba. Ennek a gyûrûnek a segítségével azokon az éjszakákon, amikor a hold fényesen ragyogott, beszélhetett Eldirével. Ami a démont illeti: korábban minden lehetõséget megragadott arra, hogy megízlel-
13
tesse Malusszal azokat a természetfölötti erõket, amelyekkel rendelkezik, hogy kísértse õt a képességivel és a hatalmával, ám a lángoló városban töltött éjszakát követõen megváltozott a viselkedése. Valahogy óvatosabbá vált, Malus minden egyes lépését megkérdõjelezte, és semmit sem kínált fel neki, legfeljebb akkor, ha erre kifejezett kérést kapott. Nyilvánvaló volt, valamilyen ok miatt fél Eldire hatalmától. Ez tetszett Malusnak, ugyanakkor zavarta is a dolog. Ahogy közeledett a nyár vége, változás következett be az utazók mozgásában. Egyre több druchii tartott Har Ganeth irányába. Eleinte magányosan érkeztek, késõbb azonban már kisebb-nagyobb csoportokban jöttek, a nappal és az éjszaka minden órájában feltûnhettek. Többségük nyugatról jött, a Hajcsárok Útján, de voltak olyanok is, akik csónakkal keltek át a Rosszindulat-tengeren. Mind óvatosan, csendben, fanfárok és különösebb felhajtás nélkül érkeztek. Különbözõek voltak, a társadalom más-más csoportjaihoz tartoztak: némelyik nemes volt, némelyik pórnak született; a pékektõl a tolvajokig minden mesterség mûvelõit meg lehetett találni közöttük. Beléptek Har Ganethbe, és soha többé nem kerültek elõ. Malusnak újra eszébe jutott Urial meg a jövendölése, sokszor arra gondolt, talán mégis lehet benne valami. Malus válaszokat keresve haladt az úton. Magányos utazókat keresett, akik vélhetõleg szívesen megosztanának vele egy üveg bort. Az elsõ férfi, akivel találkozott, úgy üdvözölte õt, mintha rég nem látott fivére volna, de alig ivott egy korty bort, máris el akarta vágni a torkát. Malus persze résen volt, nem hagyta magát. A fickó eszelõsen röhögött, ahogy a nedves földön birkóztak, ahogy egymást taposva, gyûrve próbálták megszerezni azt a fûrészes élû tõrt, amit korábban kiejtett a kezébõl. Miután végzett az õrülttel, Malus átkutatta a ruházatát és a holmiját. Egy barna vászonzsákot talált, ami tele volt különbözõ, vértõl ragacsos testrészekkel, kezekkel, fülekkel, orrokkal, nemi szervekkel. Egy nappal késõbb egy másik férfival találkozott, és ismét „kedves” fogadtatásban volt része. Ezúttal nem érte váratla-
14
nul, hogy a druchii nekiugrott egy késsel. Ennél a fickónál is volt egy zsák, tele különbözõ húscafatokkal, vérkocsonyába alvadt testrészekkel. Malus dühében levágta a druchii fejét, belehajította a zsákba, amit aztán magával vitt. Ezt követõen már alaposabban szemügyre vette az úton közeledõket. A férfiak és a nõk, a fiatalok és az öregek egyaránt kardot vagy széles pengéjû kést tartottak maguknál, és mindegyik övén vagy vállán vérmocskos zsák lógott. Amikor ezt megállapította, Malusban megfogalmazódott pár kérdés. Lehet, hogy valamilyen szent szertartás megtartására készültek a templomban, valami olyan, áldozatbemutatással egybekötött ceremóniára, ami a városba vonzotta a hívõket, azokat, akik valamilyen ajándékot akartak adni Khaine-nek? Még sosem hallott ilyesmirõl. Egy dolog azonban világos volt: az utazók készen álltak rá, hogy megöljék az útjukba kerülõ idegeneket – kivéve persze azokat, akik hozzájuk hasonló zsákot cipeltek. Malusnak fogalma sem volt, ennek mi a jelentõsége, de lassanként körvonalazódni kezdett a fejében egy terv.
– Bort, fivérek és nõvérek? – Malus belenyúlt a második zsákba, kihúzott egy agyagpalackot, odakínálta a csoportnak. Az egyik férfi, aki azt állította magáról, hogy Hag Graefbõl érkezett, elõredõlt, és mohón elfogadta a palackot. Miközben ivott, Malusnak sikerült elkapnia a pillantását, de nem látta, hogy megcsillant volna a tekintete, egyetlen jelet sem talált, ami arra utalt volna, hogy a férfi felismerte õt. – Nem is tudtam, hogy a Fekete Bárkában is élnek olyanok, akik az igaz hit követõi közé tartoznak – jegyezte meg a templomszûz. Igaz hit? Ez meg mit jelent? – töprengett Malus. – Én pedig azt nem tudtam, hogy Karond Karban is vannak ilyenek – felelte. – Azt hiszem, egyformán tájékozatlanok voltunk. – Szeretett volna témát váltani, ezért kelet felé bólintott. – Holnap délre Har Ganethben leszünk.
15
A többi Karond Kar-i utazó egyetértõen hümmögött. – Mégis hallgatnunk kellett volna rád, szent leány – mondta az egyik asszony a templomszûznek. – Ha tovább mentünk volna, éjfélre már ott lennénk a szent városnál. – Akkor menjünk tovább mégis! – ajánlotta az egyik férfi. – Szent feladatunk van, nem igaz? Az eretnek és csatlósai talán ebben a percben is csatát vívnak a hithez hûekkel, és… A templomszûz kurta kézmozdulattal elhallgattatta a férfit, de közben nem nézett rá – egész idõ alatt Maluson tartotta a szemét. – A külsõd alapján ítélve azt mondanám, hetek óta kóborolsz a hegyek közt – mondta a nemesnek. Malus megvonta a vállát, de közben egymást kergették a gondolatok az agyában. Az eretnek? Ez nem lehet más, csakis Urial. Ki más érkezhetett mostanában Har Ganethbe, aki a világvége eljövetelérõl prédikál? – Én… nos… – Malus félrefordította a fejét. – Bevallom, szent leány, már jó ideje úton vagyok. – Kinyújtotta a kezét, felemelte a vérfoltos zsákot. – Ebben az évben közel sincs olyan sok zsákmány a Lándzsák Útján, mint máskor, és nem akartam úgy belépni Har Ganethbe, hogy csak valami hitvány áldozatot viszek az istennek. A hívõk közül néhányan helyeslõen bólintottak. Malus ugyan nem tudta, mi van az utazók zsákjában, de feltételezte, õk is levágott testrészeket visznek magukkal a városba. A templomszûz figyelmesen Malus szemébe nézett, azután nekitámasztotta a hátát egy kidõlt fatörzsnek, és folytatta az étkezést. A Clar Karond-i férfi Malusra nézett. – Más erõshitûekkel is találkoztál az úton, testvérem? – Ó, igen! – bólintott Malus. – Folyamatosan érkeznek, a világ minden tájáról eljönnek. Úgy vélem, már több ezren vannak a szent városban, és valamennyien készen állnak arra, hogy harcoljanak az eretnek ellen. A hír hallatán a férfi szemében vad tûz lobbant.
16
– Végre! Hamarosan eljõ a leszámolás napja. Már éppen eleget szenvedtünk az eretnek hazugságai miatt! – Ebben egyetértünk, testvérem – mondta Malus színlelt szenvedélyességgel. A Hag Graef-i férfi visszaadta neki a palackot. Ivott egy jókora kortyot. Már biztos volt benne, hogy mûködni fog a dolog. Ha észnél van, ha elég óvatos, ha elég ügyesen színlel, a hívõkkel be tud jutni a városba, és nem lesz senki, akinek feltûnne a jelenléte. Még Urial sem fogja megneszelni a dolgot. A Clar Karond-i druchii széles mosollyal a palack felé nyújtotta a kezét. – Ha ilyen sok erõshitû van a városban, bizonyára nagyon zsúfoltak az utcák – jegyezte meg. – Már biztosan nem lehet szobát szerezni. Szerencse, hogy elõre lefoglaltuk a szállásunkat. Sethra Veyl otthonában fogunk lakni. És te? Hol hajtod majd nyugovóra a fejed? – A kuzinomnál – felelte Malus. – Szatócs, a templomerõd közelében van a boltja. A Clar Karond-i druchii hirtelen mozdulatlanná dermedt, a palackért nyújtott keze megállt a levegõben. Az arcáról leolvadt a mosoly. Malusnak feltûnt, hogy a többiek is elhallgattak. A templomszûz talpra szökkent. Egy ívelt pengéjû tõrt tartott a kezében. – Fogjátok le az eretneket! – sziszegte.
17
Második fejezet
Rézszem
M
alus elfojtott egy káromkodást. Ennyit arról, hogy beleolvadok a nyájba! – gondolta keserûen. Villámgyorsan átgondolta a helyzetét, megmarkolta a zsákját, és lassan felállt. – Egyedül rám tartozik, hogy hol szállok meg a városban! – mondta éles hangon, miközben farkasszemet nézett a templomszûzzel. – Attól, hogy óvatos vagyok, még nem válok ellenséggé. Nyilvánvaló, hogy ti is éppúgy aggódtok a soraink közé esetleg beférkõzõ ellenség miatt, mint én magam. Ha nem így lenne, nem tennétek fel ilyen kérdéseket. Látta, a két Hag Graef-i férfi gondolkodóba esik – nem is húzták ki teljesen a kardjukat a hüvelyekbõl. Mindketten a templomszûzre pillantottak, tõle vártak útmutatást. A nõ megállt. Az arca két oldalán hol megfeszültek, hol elernyedtek a rágóizmai – nyilvánvaló volt, erõsen küzd magában azért, hogy elfojtsa a vérszomját. Beszédre nyitotta a száját, de már nem derülhetett ki, mit akar mondani, mert az egyik nõ egy megnyúzott rabszolga sikolyával Malusra vetette magát. Fûrészes pengéjû tõre süvítve szelte keresztül a levegõt, ahogy Malus torka felé vágott. Malus a vérmocskos zsákkal blokkolta a támadást. A borotvaéles penge úgy hasította szét a vastag, barna vásznat, mintha nedves papír lenne. A hasítékon keresztül kicsúsztak a zsákban lévõ aszott, rothadó testrészek, szétszóródtak a táborhelyen, némelyik belezuhant a tûz-
18
be, ahol szikrákat fröccsentve sisteregni kezdett. Malus megvetette a hátul lévõ lábát, és az üres zsákkal a nõ szeme felé vágott. Miután ezzel az egyszerû mozdulattal sikerült megállítania támadóját, fogást váltott a borospalackon, és teljes erõbõl halántékon vágta vele a nõt, aki dühödt üvöltéssel rogyott össze. Társai is felordítottak, és a nedves földet taposva, fegyvereiket maguk elé tartva, Malus irányába vetették magukat. Malus ocsmány szavakat köpködve tett néhány lépést hátrafelé, és közben kivonta a kardját. A zelóták ekkor már több oldalról támadták, valamennyien elszántan, vérszomjasan hadonásztak kardjukkal, késükkel. A nemes a félig kihúzott karddal blokkolt egy késszúrást, azután gyorsan balra fordította a felsõtestét, hogy kikerüljön egy fentrõl lefelé csapó pengét, amely így a vállát találta el, és szikrákat csiholt megfeketedett sodronyingébõl. Malus bömbölve kiszabadította kardját a hüvelyébõl, és egy széles, szemmagasságban végrehajtott vágással hátrálásra kényszerítette a fanatikusokat, akik azonban egyetlen pillanattal késõbb ismét elõrevetõdtek. Ahogy közeledtek, sebesen forgatott pengéik acélfénnyel csillogó hálót rajzoltak a nemes elé és köré. A zelóták mozgásán látszott, hogy nem valami tapasztalt harcosok, de ezt a hiányosságukat mindenre elszánt bátorsággal pótolták: a jelek szerint egyetlen pillanatig sem izgultak amiatt, hogy esetleg elpusztulhatnak, miközben meg akarják ölni Malust. Megállás nélkül támadtak, és ezzel arra kényszerítették Malust, hogy védekezõ pozícióban maradjon a kardok és kések pengéi elõtt. Malus tudta, a fanatikusok a reflexei gyorsaságát próbálják felmérni, és azt is érzékelte, hogy a támadások kezdenek felvenni egy halálos ritmust. A két Hag Graef-i férfi jobbról közeledett felé, a templomszûz és a Clar Karond-i férfi balról került. Az egyik Hag Graef-i férfi elõredöfött; Malus látta, a hoszszú pengével az õ nyakát akarja átszúrni. Ahogy megemelte a kardját, és könnyedén félreütötte a másik pengét, a templomszûz kihasználta az alkalmat, és Malus oldalába vágta a kését. A férfi sodronyingén szétpattant néhány gyûrû. A tõr hegye
19
utat vágott magának a bõr kheitanon, de a páncél szerencsére felfogta a döfés erejének javát. A nemes vicsorogva a templomszûz nyaka irányába csapott, ám a nõ fürgén hátraszökkent, és kikerült a kard hatósugarából. Eközben a másik Hag Graef-i férfi elõreszökkent, és Malus jobb combjába döfte a tõrét. A férfi messzirõl hajtotta végre a szúrást, nyújtott karral, ennek következtében viszonylag gyengére sikeredett, a penge csupán néhány hüvelyk mélyen hatolt be Malus combizmába, viszont a sebbõl szétáradó tüzes, robbanásszerû fájdalom így is éppen elég erõs volt ahhoz, hogy a nemes megtántorodjon. A Hag Graef-i férfi vad vihogással, egyenetlenül nõtt fogait kivillantva odamutatta társainak a véres pengét. Malus elkapta a fickó eszelõs tekintetét, dühösen felüvöltött, és a tõrt tartó kéz felé vágott a kardjával. A férfi hátraugrott, pontosan úgy, ahogy korábban a templomszûz tette, de a mozdulat felesleges volt, mivel a nemes ezt a támadást csak figyelemelterelésnek szánta. Malus az utolsó elõtti pillanatban, éppen akkor, amikor a Clar Karond-i férfi balról közelebb ugrott hozzá, megváltoztatta a penge irányát, visszarántotta a karját. Ez a férfi nem ügyelt a védekezésre, így – miközben alacsonyan elõrevágott a késével – Malus nehéz pengéje könnyedén belevághatott fejének oldalsó részébe. A sebesült megrendült az ütés erejétõl, majd egy pillanattal késõbb fuldokló, vérhabos sziszegés tört elõ az arcán keletkezett vágásból. Eleresztette a kését, és mindkét kezével megmarkolta Malus pengéjét. Az ujjai a halála pillanatában rámerevedtek a kardra, ezért amikor összerogyott, amikor sûrû, sötétvörös vér ömlött ki az arcán tátongó sebbõl, magával húzta a kardot, így a nemest is. Malus gondolkodás nélkül a haldokló arcához feszítette a csizmája talpát, a másik kezével is megragadta a kardja markolatát, és megkísérelte kiszabadítani a pengét. Nem volt elég gyors: a Hag Graef-i tõrös fickó elõrevetõdött, derékon ragadta, és ledöntötte a lábáról. Ordítva érkezett le a földre. Érezte, kicsavarják kezébõl a kardot; érezte, a zelóta tõre beszorult a teste alá. A druchii fe-
20
je felé ütött, karmolni próbált, de a zelóta leszegte az állát és szorosan becsukta a szemét, hogy az ujjak ne tehessenek kárt benne. Malus ekkor taktikát változtatott, a tõrét próbálta elérni, ám a templomszûz és a többi zelóta – akik még mindig döfésre emelték fegyvereiket – lefogta. – Tartsátok a karjait! – parancsolta a templomszûz. Rózsaszínû nyelvét végighúzta szikrázón fehér fogain. – Azt akarom, hogy lássa, ahogy kihasítom a mellébõl a dobogó szívet, ahogy kiiszom belõle a vért! Malus vergõdött, rugdalózott, ám a Hag Graef-i férfiak megragadták a csuklóját, és mindkét karját a feje fölé húzták. A templomszûz letérdelt, egyik kezével szétnyitotta Malus sodronyingét és ruháit, egészen addig bontogatta a rétegeket, míg láthatóvá vált a bõr kheitan. Kétség sem férhetett hozzá, hogy fûrészes pengéjû késével ezt a szívós bõrt is hamar átvágja. A kés hegyét Malus bordái alá szegezte, és kéjvágyó mosolyt villantott a nemesre. – A hamis Kardhordozó szolgája vagy! – sziszegte. – Ostoba voltál, ha abban bíztál, hogy egyedül is képes vagy felvenni ellenünk a harcot! Egy hamis prófétába helyezted a hited, és most, most komoly árat fogsz fizetni ezért! A nemes még egyszer, utoljára kísérletet tett a szabadulásra. A zelóták elfojtott hangon káromkodni kezdtek, amikor érzékelték a próbálkozást, de továbbra is vasmarokkal tartották. Malus végül felhagyott a dologgal. – Egyedül? – kérdezte rideg hangon. – Nem hiszem, hogy egyedül volnék. Hadd mutassam meg neked, te templomszajha, kiben bízom valójában! – Azzal mély lélegzetet vett, és felüvöltött: – Harag! A hívásra vérfagyasztó sziszegést kapott válaszul. A hang éppen olyan volt, mint amikor jeges vizet öntenek egy felizzított vasdarabra. A következõ pillanatban egy hatalmas, sötét árnyék robbant elõ a fák alatt sûrûsödõ árnyékok közül. A nauglir kisebb volt, mint fajtája egyedei általában lenni szoktak, tompa orrától elkeskenyedõ, vaskos farkáig alig húsz láb hosszú lehe-
21
tett, de eltátott pofájában tõrhosszú agyarak sorakoztak, karmos mellsõ végtagjai pedig legalább olyan szélesek voltak, mint egy megtermett férfi mellkasa. Elõrerúgta magát két izmos hátsó lábával; léptei megrengették a földet. Ahogy veszett oroszlánként a döbbent zelóták közé vetette magát, vastag, természetes páncélhoz hasonlatos zöldes bõre alatt megfeszültek a sziklakeményre edzõdött izmok. A Clar Karond-i nõ – az arca egyik felét vörösre festette a sebébõl kiömlõ vér – éppen feltápászkodott, amikor a Hideg odaért hozzá. Sikolyának hangos, nedves, cuppanós reccsenés vetett véget, miután a teste felsõ része eltûnt a nauglir pofájában, miután deréktájon rácsattantak a fenevad agyarai. Harag egyszerûen kettéharapta a nõt, majd lassítás nélkül, az altestet egy fejmozdulattal a levegõbe hajítva, egy újabb mozdulattal a felsõtestet a pofájából kirázva megeresztett egy iszonyatos bömbölést. A templomszûz éles rikoltással válaszolt a nauglir kihívására, de máskor talán vérfagyasztónak tûnõ kiáltása csak olyan volt, mint egy lágy, kéjes sikkantás a vihar tombolása közepette. Talpra ugrott, a tõrét maga elé tartotta, és felkészült a harcra. A Hag Graef-i tõrös férfi már közel sem volt ilyen elszánt és bátor: õ eszelõs sikollyal megfordult, és futva próbálta menteni az életét. Csupán néhány másodperc kellett ahhoz, hogy Harag eljusson hozzájuk. Karmos lábai a földre dobbantottak – a jobbal is, a ballal is a Malus karjait két oldalról leszorító zelótákat tiporta szét. Miután a teste, mint valami védelmezõ tetõ, pontosan a nemes fölé került, villámgyorsan lehajolt, és ráharapott a Malus jobb karját tartó férfira. Miközben a druchii testébõl vér fröccsent a levegõbe, Malus káromkodva az oldalára fordult, hogy a karja a lehetõ legtávolabb kerüljön a Hideg pofájától. Tisztában volt vele, hogy bízhat Haragban, de azt is tudta, a vadászó nauglir elõbb harap, és legfeljebb csak azt követõen nézi meg, mit tépett szét; nem igazán akarta elveszteni a karját. A Hag Graef-i férfi még ekkor sem eresztette el Malust. Káromkodva szidta a pikkelyes harci fenevadat, de a templomszüzet is. Harag feléje vetõdött, nyúlós váladékcseppeket szétszór-
22
va összecsattintotta állkapcsait, ám a zelóta az utolsó pillanatban lehajolt, így sikerült elkerülnie, hogy a nauglir fogai szétmorzsolják a koponyáját, vagy átharapják a nyakát. A templomszûz, aki még mindig eszelõs dühvel rikoltozott, megpróbálta nyakon szúrni a Hideget. Jól célzott, jól tartotta a pengét, de a nauglir bõrének vastagságával nem számolt. A fûrészes pengéjû tõr alig néhány hüvelyk mélyen hatolt be a sötétzöld pikkelyek alá, azután elakadt. Harag vicsorogva-hörögve oldalra, a templomszûz irányába kapta a fejét, a nõ azonban számított erre a mozdulatra, és még idõben hátraszökkent. Abban a pillanatban, ahogy végrehajtotta ezt az ugrást, Malus a szabad kezével elkapta és megrántotta a nõ bokáját. A templomszûz elvesztette az egyensúlyát, elõredõlt, de mielõtt végigvágódhatott volna a földön, Harag elkapta õt. A nõ dühös rikoltása egyetlen másodperc alatt velõtrázó fájdalomsikollyá változott. A nauglir az agyarai közé kapta áldozata testét, és úgy rázta meg, ahogy a kotorékeb az elcsípett patkányt. A Hideg hirtelen kitátotta a pofáját, és hagyta, hogy kicsúszszon belõle a nõ teste, ami így pontosan arra a férfira zuhant rá, aki még mindig Malus karját markolta. A nõ és a zelóta is elterült a földön. A zelóta esés közben akkorát rántott Malus karján, hogy a nemes azt hitte, tõbõl fogja kiszakítani, de ez szerencsére nem történt meg. Ez nem, viszont a druchii végre eleresztette a kart. Harag véres agyarait villogtatva, kábult prédája után vetette magát. Malus nagy nehezen elõrántotta a tõrét. Ez volt az a pillanat, amikor a férfi, aki addig Malus lábát tartotta, úgy gondolta, hogy elmenekülhet. Fel is pattant (a szemében valósággal lángolt a gyûlölet), meg is akart fordulni, hogy elszaladjon, de Malus bal kézzel, visszakézbõl feléje hajította a tõrét. A penge markolatig belemélyedt a druchii nyakába. Mire Malusnak sikerült feltápászkodnia, a tisztáson már csak kétféle zajt lehetett hallani: a tûz pattogását és a csontok nedves ropogását. Harag a templomszûz és a Hag Graef-i férfi maradványai fölött állva lakmározott. Nem volt válogatós: az áldozatok ruházatát és csontját éppúgy megette, mint a húsukat.
23
Malus tudta, a táplálkozó Hidegeket nem tanácsos megzavarni, ezért széles ívben megkerülte Haragot és elindult, hogy megkeresse a férfit, aki a Hajcsárok Útja felé menekült. Pár pillanattal késõbb meg is pillantotta a sápadt arcot. A druchii jó hétszáz lépésnyire volt tõle az északkelet felé vezetõ úton. Botladozva futott, és néhány lépésenként újra meg újra hátranézett – biztos attól félt, hogy a borzalmas nauglir üldözõbe veszi. – Harag! – kiáltott fel Malus. A Hideg felnézett a prédájáról; tömpe pofáján forró vér gõzölgött. Még egyszer összecsattintotta az állkapcsát – véresnyálas, sûrû csöppek fröccsentek ki a pofája két oldalán –, azután dobbanó léptekkel, mint valami hûséges kutya, a gazdájához futott. Malus az útra mutatott. – Rajta, mélység szülötte! – mondta. – Ott a préda. Érzed a félelmét? Vadássz, Harag! Vadássz! A nauglir felemelte a pofáját. Az orrlyukai kitágultak, a torka mélyérõl fenyegetõ hörgés szakadt fel. Egy pillanatig mozdulatlanul állt, azután lendületet vett, és gyors ügetésbe kezdett. Nem kellett hozzá sok idõ, hogy a zelóta, aki ismét hátranézett, meglássa maga mögött a vörös szemeket és a tõrszerû agyarakat. Malus végignézett a fanatikusok hulláin, és visszafojtott egy megvetõ mordulást. – Átok mindenre! – mondta kimerülten, miközben megkereste a tõrét, azután pedig a kardját. – Egyszer már jó lenne olyan tervet készíteni, olyan terv szerint cselekedni, ami tökéletes. Persze, ha ez sikerülne végre, biztos beledöglenék… a meglepetésbe. – Ostoba voltál, amikor azt hitted, sikerül megtévesztened õket, kicsi druchii – vigyorgott Tz’arkan. – Minden szektának megvannak a maga titkai, minden szekta tagjai pontosan tudják, hogyan különböztethetik meg egymást a kívülállóktól. Elég egyetlen helytelen szó, egy helytelen pillantás, és kész, vége, a koponyád ott fog díszelegni egy csonthalom tetején, Har Ganeth valamelyik utcasarkán.
24
