CHARLAINE HARRIS Vörös telihold

CHARLAINE HARRIS Vörös telihold

Fordította Lukács Andrea

CHARLAINE HARRIS TrueBlood sorozat 9.

Vörös telihold

ULPIUS-HÁZ KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2010

A fordítás alapjául szolgáló m : Charlaine Harris: Dead and Gone

A szerz

l az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent: Inni és élni hagyni Él halottak Dallasban Halottak Klubja Vérszag Lidércfény Halottnak a csók Hetedik harapás Por és hamu

Copyright © 2009 by Charlaine Harris Hungarian translation © Lukács Andrea, 2010 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2010 ISBN 978 963 254 390 1

Köszönetnyilvánítás

Sok ember segített nekem az évek során, hálás vagyok nekik, hogy idáig eljutottam. Szeretném néhányuknak megköszönni. Az internetes oldalam jelenlegi moderátorai (Katie, Michele, MariCarmen, Victoria és Kerri) igazán megkönnyítik az életemet, de a korábbi moderátoraim (Beverly és Debi) is köszönetet érdemelnek. Az olvasók, akik ellátogatnak a www.charlaineharris.com honlapra, és hozzászólnak, ötleteket javasolnak, biztatnak, mindig ösztönz n hatnak rám. Egy több ezer, na jó, csak négyf s csapat áll Toni Kelner és Dana Cameron mögött, akiknek folyamatos támogatása, biztatása, együttérzése és lelkesedése nagy segítséget jelent. Nem is tudom, mihez kezdenék nélkülük.

1. fejezet

– Egy fehér b vámpírnak nem lenne szabad fehéret viselnie – jelentette ki a televíziós m sorvezet . – Titokban lefilmeztük Devon Dawnt, aki egy évtizede vámpír, amikor felöltözött a ma éjszakai kiruccanásához a városban. Nézzék csak a ruháját! Egyáltalán nem illik hozzá! – Mégis, mit gondolt? – kérdezte egy epés n i hang. – Tisztára megrekedt a kilencvenes években. Nézzék ezt a blúzt, ha így hívják egyáltalán! A b re szinte könyörög valami élénkebb cuccért, erre mit vesz fel? Elefántcsontszínt! Ett l úgy néz ki, mintha egy szemeteszsákot öltött volna magára. Éppen a cip met kötöttem be, erre azonban megálltam, és felnéztem, hogy mi történik. A két vámpír divatguru ekkor rárontott a szerencsétlen áldozatra – ó, elnézést, akarom mondani a szerencsés vámpírra –, aki egy kéretlen átalakítás el tt állt. Aztán még abban az utólagos örömben is része lesz majd, hogy rájön, a barátai szabadították rá a divatrend rséget. – Azt hiszem, ennek nem lesz jó vége – jegyezte meg Octavia Fant. A lakótársam, Amelia Broadway – egy gyenge pillanatomban adott meghívásra alapozva – mondhatni becsempészte Octaviát a házamba, de az együttélés egészen jól alakult.

6

– Devon Dawn, itt Bev Leveto a Legjobban öltözött vámpír cím m sorból, én pedig Todd Seabrook vagyok. A barátd, Tessa hívott fel minket, és azt mondta, segítségre van szükséged a divat terén! Az elmúlt két éjszaka titokban lefilmeztünk, és… te jó ég, mennyire igaza volt! – Egy fehér kéz jelent meg Todd nyakán, aztán elt nt, és csak egy tátongó, vöröses lyuk maradt a helyén. A kamera még mindig ezt mutatta, mintha leny gözné az, ahogy Todd a földre rogy, majd ismét felemelkedik, hogy Devon Dawn és Bev összecsapását közvetítse. – Atyám! – mondta Amelia. – Úgy t nik, Bev fog nyerni. – Jobb a stratégiája – feleltem. – Észrevetted, hogy hagyta, Todd lépjen be el ször az ajtón? – Legy ztem! – jelentette ki büszkén Bev a kamerának. – Devon Dawn, amíg Todd visszanyeri a hangját, nézzünk szét a szekrényedben! Egy n , aki örökké él, nem engedheti meg magának, hogy rosszul öltözött legyen. A vámpírok nem ragadhatnak le a múltjukban. Követnünk kell a divatot! Devon Dawn panaszosan felnyögött. – De én szeretem a ruháimat! k is a személyiségem részei. Eltörted a karomat. – Majd begyógyul. Nézd, gondolom, nem akarod, hogy úgy ismerjenek az emberek, mint azt a kis vámpírt, aki nem volt képes haladni a korral. Ugye, nem szeretnél megrekedni a múltban? – Nos, azt hiszem, nem… – Helyes! Akkor most felállhatsz. És a köhögésb l ítélve, Todd is jobban érzi magát. Kikapcsoltam a tévét, aztán megkötöttem a másik cip met is, miközben csak csóváltam a fejem Amerika új rögeszméjén, a vámpír „valóság”-show-n. Kivettem a borvörös kabátomat a szekrényb l. Amikor rápillantottam, eszembe ju-

7

tott, hogy nekem is nagy problémáim vannak egy vámpírral. Az alatt a két és fél hónap alatt, amióta a nevadai vámpírok átvették a hatalmat Louisiana vámpírkirálysága fölött, Eric Northmant teljesen lefoglalta, hogy megszilárdítsa pozícióját az új rendszerben, és felmérje, mi maradt meg a régib l. Már nagyon id szer volt, hogy megbeszéljük Eric visszatért emlékeit abból a rövid, ámde annál intenzívebb id szakból, amelyet együtt töltöttünk, miután egy varázslat miatt átmenetileg elvesztette az emlékezetét. – Mit fogtok csinálni, amíg én dolgozom? – kérdeztem Ameliát és Octaviát, mivel nem volt szükségem újabb képzeletbeli beszélgetésre. Felvettem a kabátomat. Észak-Louisianában nem volt olyan szörnyen hideg a tél, mint az igazi északon, de ma éjszaka is négy fok körül mozgott a h mérséklet, és amikor befejezem a munkát, még hidegebb lesz. – Az unokahúgom és a gyerekei elvisznek vacsorázni – felelte Octavia. Amelia és én egyformán döbbenten néztünk az id s n re, miközben egy blúz fölé hajolt, amelyet éppen készült megvarrni. Octavia most el ször találkozott az unokahúgával, amióta kiköltözött a házából, hogy nálam lakjon. – Tray és én pedig a bárba megyünk ma este – tette hozzá Amelia sietve, hogy ne legyen felt a kis szünet. – Szóval akkor találkozunk a Merlotte’sban. – Évek óta ott dolgoztam pincérn ként. – Ó, rossz szín cérnát hoztam! – kiáltott fel Octavia, aztán átment az el szobán keresztül a hálószobájába. – Gondolom, nem találkozgatsz Pammel – mondtam Ameliának. – Most hogy Tray és te összejöttetek. – Bedugtam a fehér pólóm alját fekete nadrágomba, majd megnéztem magam a kandallópárkány fölötti tükörben. A hajamat a szokásos copfba kötöttem, ahogy a munkához mindig szoktam. A piros kabáton

8

megláttam egy elszabadult, hosszú, sz ke hajszálat, és lesöpörtem. – Pam csak futó kaland volt, és biztos vagyok benne, hogy is ezt gondolja rólam. Trayt viszont nagyon kedvelem – mondta Amelia. – t nem érdekli az apám pénze, és az sem zavarja, hogy boszorkány vagyok. Az ágyban pedig remek. Szóval, jól megvagyunk. – Amelia olyan vigyort villantott felém, mint egy macska, amelyik éppen most ette meg a kanárit. Lehet, hogy egy jó alakú, kertvárosi anyukára emlékeztetett – alacsony termet, fényes haj, gyönyör fehér mosoly, csillogó szem –, de attól még nagyon is érdekelte a szex, habár (az én értékrendem szerint) túlságosan is változatosan. – Rendes ember – mondtam. – Láttad már farkas alakban is? – Nem. De már alig várom. Valamit megéreztem Amelia fejében, ami megijesztett. – Ennyire közel van? A leleplezés? – Lennél szíves ezt abbahagyni? – Ameliát általában nem zavarta a gondolatolvasási képességem, ma azonban úgy t nt, mégis. – Tudod, szeretném meg rizni mások titkait! – Sajnálom! – feleltem. Komolyan gondoltam, mégis bántott egy kicsit. Azt hittem, legalább a saját házamban elengedhetem magam, és nem kell olyan er sen visszafognom a képességemet. Végül is a munkahelyemen minden áldott nap kemény harcot kellett vívnom. Amelia azonnal azt felelte: – Én is sajnálom. Figyelj, készül dnöm kell. Majd találkozunk. – Könnyed léptekkel felsétált az emeletre, amely néhány hónappal ezel ttig többnyire kihasználatlanul állt, amíg Amelia be nem költözött hozzám New Orleansból. megúszta a Katrina hurrikánt, nem úgy, mint Octavia. – Viszlát, Octavia! Érezd jól magad! – kiáltottam, amikor kimentem a hátsó ajtón az autómhoz.

9

Miközben a hosszú beköt úton hajtottam az erd n át a Hummingbird Roadra, azon gondolkoztam, mennyi az esélye annak, hogy Amelia és Tray együtt maradnak. Tray, a vérfarkas, motorkerékpár-szerel ként dolgozott, valamint alkalmanként test rként. Amelia leend boszorkány volt, az édesapjának elképeszt vagyona van, még a Katrina után is. A hurrikán megkímélte a raktáraiban lév anyagok nagy részét, és évtizedekre elegend munkát adott neki. Amelia agya szerint a ma este lesz a nagy nap – na nem az, amikor Tray megkéri a kezét, hanem az, amikor Tray színt vall a világ el tt. Tray kett s természete csak el ny volt a szobatársam számára, t mindig is vonzotta az egzotikum. A személyzeti bejárón léptem be a bárba, aztán egyenesen Sam irodájába mentem. – Szia, f nök! – köszöntöttem, amikor megpillantottam az íróasztala mögött ülve. Sam utálta az adminisztrációs munkát, de most éppen azt csinálta. Lehet, hogy szüksége volt a figyelemelterelésre. Nyugtalannak t nt, a haja még kócosabb volt, mint általában, vörösessz ke tincsei glóriát vontak hosszúkás arca köré. – Készülj fel! Ma lesz a nagy nap – mondta nekem. Nagyon büszke voltam rá, hogy elmondta, és mivel ez anynyira egybeesett a saját gondolatommal, önkéntelenül is elmosolyodtam. – Készen állok. El sem fogok mozdulni innen. – Betettem a táskámat az íróasztal mély fiókjába, és mentem, hogy felkössem a kötényemet. Hollyt váltottam, de miután megbeszéltem vele az asztalok rendeléseit, azt mondtam neki: – Jobb lenne, ha te is itt maradnál ma este. Élesen rám nézett. Holly az utóbbi id ben megnövesztette a haját, ett l a feketére festett vége úgy nézett ki, mintha szurokba mártotta volna. Az eredeti hajszíne – kellemes világosbarna

10

– már megmutatkozott a tövénél. Olyan régóta festette, hogy el is felejtettem, milyen volt eredetileg. – Elég jó lesz ahhoz, hogy megvárakoztassam miatta Hoytot? – kérdezte. – és Cody remekül kijönnek, de akkor is én vagyok Cody anyja. – Holly a bátyám, Jason legjobb barátját, Hoytot választotta társául, ezért a srác most már t követte. – Egy ideig még maradj! – mondtam neki, és jelent ségteljesen felhúztam a szemöldökömet. Holly erre azt kérdezte. – A vérfarkasok? – Bólintottam, mire az arcán széles mosoly terült el. – Ó, istenem! Arlene ki fog akadni. Arlene, a munkatársunk és korábban a barátn m, néhány hónappal korábban az egyik barátjának hatására – a végtelen sok közül – elkezdett érdekl dni a politika iránt. Mostanra pedig Attilánál, a hunok királyánál is jóval radikálisabb lett, f leg vámpírügyekben. Még a Nap Testvériségébe is belépett, egy olyan gyülekezetbe, amely csak a nevét tekintve nem t nt vallásnak. Most az egyik asztal mellett állt, és elmélyült beszélgetést folytatott Whit Spradlinnel, a gyülekezet egyik vezet jével, aki f állásban egy nagyáruházban dolgozott Shreveportban. A férfinak volt egy kopasz folt a feje tetején, kis pocakja, ami engem egyáltalán nem érdekelt. A politikai meggy dése viszont annál inkább. Természetesen egy társa is vele volt. A Nap Testvériségének tagjai általában csapatokban jártak – mint minden más kisebbségi csoport, amellyel találkozni készültek. A bátyám, Jason is az egyik asztalnál ült, Mel Harttal. Mel a Bon Temps-i autóalkatrész-boltban dolgozott, és hozzávet legesen Jasonnel egykorú volt. Talán harmincegy éves. Vékony, izmos termete, félhosszú, világosbarna haja volt, szakálla, bajusza, és helyes arca. Az utóbbi id ben elég sokat láttam Jasonnel, akinek – gondolom – muszáj volt betöltenie valakivel az rt, amelyet Hoyt hagyott maga után. Jason akkor érezte jól

11

magát, ha volt mellette valaki. Ma este mindkett jüknek volt partnere. Mel elvált, Jason azonban hivatalosan még mindig s volt, vagyis nem illett volna nyilvános helyen mutatkoznia egy másik n vel. Nem mintha valaki is felrótta volna neki. Jason feleségét, Crystalt, rajtakapták, amikor megcsalta egy helybeli férfival. Hallottam, hogy a terhes Crystal visszaköltözött a hotshoti kis közösségbe, hogy a rokonaival éljen. (Bármelyik házban kapott volna szobát, akkor is rokonok közt lett volna. Ez egy olyan hely.) Mel Hart is Hotshotban született, ám azon kevesek közé tartozott, akik úgy döntöttek, hogy máshol telepszenek le. Meglepetésemre, Bill, a volt barátom, egy másik vámpír, Clancy társaságban üldögélt. Clancy nem volt a szívem csücske, annak ellenére, hogy a nem él k táborához tartozott. Mindkett jük el tt egy üveg TrueBlood állt. Nem hiszem, hogy Clancy valaha is csak úgy beugrott volna a Merlotte’sba, hogy igyon egyet, és f leg nem Bill-lel. – Sziasztok, srácok, hozhatok még egyet? – kérdeztem ragyogó mosollyal az arcomon. Bill közelében még mindig egy kicsit ideges voltam. – Igen, légy szíves – felelte Bill udvariasan, Clancy pedig elém lökte az üres üveget. Odamentem a bárpulthoz, hogy kivegyek két újabb TrueBloodot a h l, majd felnyitottam ket, és betettem a mikróba. (Az optimális a tizenöt másodperces melegítés.) Óvatosan felráztam az üvegeket, aztán egy tiszta szalvéta kíséretében tálcára tettem. Bill hideg keze az enyémhez ért, amikor letettem elé az italt. Aztán azt mondta: – Ha szükséged van segítségre a házadban, kérlek, nyugodtan hívj!

12

Tudtam, hogy csak kedvességnek szánta, de ezzel mégis azt hangsúlyozta, hogy nincs férfi az életemben. A háza a temet n túl állt, az enyémmel szemben, és mivel Bill olyan sokat járkált éjszakánként a környéken, úgy gondoltam, pontosan tudja, hogy nincsenek éjszakai látogatóim. – Köszönöm! – feleltem, és mosolyt er ltettem az arcomra. Clancy csak gúnyosan mosolygott. Tray és Amelia érkezett meg ezután, majd amikor Tray leültette Ameliát egy asztalhoz, odament a bárpulthoz, és útközben mindenkit üdvözölt. Sam kijött az irodájából, hogy is találkozzon a nagy termet férfival, aki legalább tíz centivel volt magasabb nála, és kétszer olyan széles. Egymásra vigyorogtak. Bill és Clancy éberen figyelt. A helyiségben lév , falra szerelt tévékészülékek hirtelen megszakították a sportközvetítést. Néhány sípoló hang jelezte a bár vendégeinek, hogy valami történik a tévében. Fokozatosan minden beszélgetés elnémult. A „Különleges tudósítás” felirat villogott a képerny n a rövidre nyírt, zselézett hajú, komoly arcú hírolvasó felett. A férfi ünnepélyes hangon azt mondta: – Matthew Harrow vagyok. Ma este különleges eseményt közvetítünk. Ahogy szerte az országban, itt a shreveporti stúdióban is van egy vendégünk. A kamera kiszélesítette a képet, és egy csinos n vált láthatóvá. Az arca kicsit ismer snek t nt. A n gyakorlott mozdulattal integetett a kamerába. Bebújós zsákruhaféleség volt rajta, meglehet sen furcsa választás egy tévészerepléshez. – Bemutatom Patricia Crimminst, aki néhány héttel ezel tt költözött Shreveportba. Patty… szólíthatom Pattynek? – Maradjunk inkább a Patriciánál – felelte a barna hajú n . Emlékeztem rá, hogy is azok közé a tagok közé tartozott, akiket Alcide falkája magába olvasztott. Olyan szép volt, mint egy festmény, és a testének azon része, amelyet nem takart

13

zsákszer ruhája, izmosnak t nt. Rámosolygott Matthew Harrow-ra, és azt mondta. – Azért vagyok itt ma este, hogy képviseljem azokat az embereket, akik hosszú évek óta önök között élnek. Miután a vámpírok olyan sikeresen beilleszkedtek az emberek közé, úgy döntöttünk, eljött az ideje annak, hogy mi is felfedjük magunkat. Végtére is a vámpírok halottak. Még csak nem is emberek. Mi azonban ugyanolyanok vagyunk, mint önök, csak némi különbséggel. – Sam felhangosította a tévét. Az emberek a bárban mind a képerny felé fordultak, hogy lássák, mi történik. A m sorvezet mosolya olyan fagyos volt, amilyen csak lehet, és láthatóan ideges volt. – Ez nagyon érdekes, Patricia! De mi… micsoda ön? – Köszönöm, hogy megkérdezte, Matthew! Vérfarkas vagyok. – Patricia keze a térdén nyugodott, amelyet keresztbe tett a másikon. Olyan magabiztosnak t nt, hogy akár használt autókat is árulhatott volna. Alcide jól választott, ráadásul, ha esetleg valaki megölte volna ott a helyszínen… nos, még új volt a falkában. Ekkorra a Merlotte’s teljesen elcsendesedett, és a hírt egyik asztaltól sugdosták a másikhoz. Bill és Clancy odaállt a bárpulthoz. Rájöttem, azért vannak itt, hogy fenntartsák a rendet, ha úgy fordul a helyzet. Biztosan Sam kérte meg ket, hogy jöjjenek el. Tray elkezdte kigombolni az ingét. Sam hosszú ujjú pólót viselt, és most a fején áthúzva levette. – Azt akarja mondani, hogy minden teliholdkor farkassá változik? – Matthew Harrow megremegett, miközben próbálta megtartani a mosolyt az arcán és csupán érdekl kifejezést sugározni. Nem nagyon sikerült neki. – És máskor is – magyarázta Patricia. – A telihold idején legtöbbünknek át kell változnunk, ha azonban valaki tisztavér alakváltó, máskor is képes rá. Sokféle vérállat létezik, én far-

14

kassá változom. Mi vagyunk a legtöbben a kéttermészet ek között. Most megmutatom, milyen elképeszt ez a folyamat. Ne ijedjen meg, nem lesz semmi bajom. – Levette a cip jét, a ruháját azonban magán hagyta. Hirtelen megértettem, miért ezt vette fel. Így nem kellett levetk znie a kamera el tt. Patricia letérdelt a földre, még utoljára belemosolygott a kamerába, aztán elkezdett átalakulni. A teste körül vibrálni kezdett a leveg a varázslat miatt, a Merlotte’sban pedig mindenki egyszerre kiáltott fel, hogy „Óóóóóóó!” Közvetlenül azután, hogy Patricia él , egyenes adásban átváltozott, Sam és Tray is megtette ugyanezt ott a bárban. Olyan alsónem t viseltek, amelyet nem sajnáltak, ha elszakadt. A Merlotte’sban mindenki felváltva nézte a tévében a szép n hosszú, éles fogú lénnyé való átalakulását és a két, általuk jól ismert ember m sorát, akik ugyanezt csinálták. Mindenfel l bekiabálásokat lehetett hallani, a legtöbbjük nem volt szalonképes, Jason partnere, Michele Schubert még fel is állt, hogy jobban lássa, mi történik. Nagyon büszke voltam Samre. Óriási bátorság kellett ehhez, mivel olyan üzletet vezetett, amelynek sikeressége nagyban függött attól, mennyire kedvelték t a vendégek. Egy perc múlva már vége is volt. Sam, mivel tisztavér alakváltó volt, a legismertebb formáját választotta, a skót juhászkutyát. Odajött hozzám, leült elém, és vidáman csaholt egyet, én pedig lehajoltam, és megsimogattam a fejét. A nyelve kilógott, amikor rám vigyorgott. Tray állati alakja sokkal ijeszbb volt. Hatalmas farkasokat nem gyakran látni ÉszakLouisiana vidéki területein, és valljuk be, félelmetes látványt nyújtanak. Az emberek elkezdtek nyugtalanul fészkel dni, és talán fel is álltak volna, hogy kimeneküljenek a bárból, ha Amelia nem guggol le Tray mellé, és fogja át a nyakát. – Érti, amit mondtok – mondta a legközelebbi asztalnál

15

ül knek biztatón. Amelia mosolya széles volt, és szinte. – Figyelj, Tray, vidd oda nekik ezt a poháralátétet! – Odanyújtotta neki az egyik poháralátétet az asztalról, Tray Dawson pedig, aki emberi és farkas alakban is az egyik legjobb harcos volt, odaügetett a másik asztalhoz, majd letette a poháralátétet egy i vendég ölébe. A n pislogott egyet, egy ideig tétovázott, aztán felnevetett. Sam megnyalta a kezemet. – Ó, jézusom! – kiáltott fel Arlene hangosan. Whit Spradlin és a barátja talpra ugrott. Néhány másik vendég is idegesnek látszott, de egyiküknek sem volt ilyen er szakos reakciója. Bill és Clancy kifejezéstelen arccal figyelte ket. Láthatóan készen álltak rá, hogy helyreállítsák a rendet, de úgy t nt, minden rendben megy a nagy kijövetellel. A vámpírok nagy leleplezésének éjszakája nem ment ilyen simán, mert az volt az els a sok megrázkódtatásból, amely a társadalmat érte az évek folyamán. A vámpírokat fokozatosan ismerték el Amerika lakosságának részeként, habár az állampolgárságuknak még mindig megvoltak a korlátai. Sam és Tray körbejárt a törzsvendégek között, hagyták, hogy megsimogassák ket, mintha közönséges, szelíd állatok lennének. Miközben ezt csinálták, a tévében a m sorvezet láthatóan remegett a gyönyör , fehér farkassal szemben állva, amivé Patricia alakult. – Nézzétek, reszket a félelemt l! – szólalt meg D’Eriq, a pincérsegéd, aztán felnevetett. A Merlotte’s vendégseregének elmúlt a feszültsége, és fels bbrend nek kezdték érezni magukat. Végül is hidegvérrel fogadták ezt a hírt. Jason új barátja, Mel azt mondta. – Senkinek nem kellene félnie egy ilyen csinos n l, még akkor sem, ha átvedlik valamivé. – Ez után a bárban gyorsan terjedt a nevetés és a fesztelenség. Megkönnyebbültem, és ki-

16

csit ironikusan arra gondoltam, hogy az emberek nem lennének ennyire vidámak, ha Mel vagy Jason változott volna át. k vérpárducok voltak, habár Jason nem tudott teljes mértékben átalakulni. A nevetést hallva, úgy éreztem, minden rendben lesz. Bill és Clancy figyelmesen körülnézett, majd visszamentek az asztalukhoz. Whit és Arlene – körülvéve olyan állampolgárokkal, akik éppen most tudtak meg valami nagyon fontosat – döbbentnek nt. Hallottam Arlene gondolatait, mennyire össze van zavarodva, és nem tudja, miként reagáljon. Elvégre Sam már jó pár éve a f nökünk volt. Nem borulhatott ki, mert akkor elveszíthette volna az állását. Éreztem azonban a félelmét és egyre növekv haragját is, amely szorosan ott járt a történtek nyomában. Whitnek egyetlenegy reakciója volt csupán, mint mindig, amikor valami olyannal szembesült, amit nem értett. Gy lölte, a gy lölet pedig ragadós volt. Ránézett az ivócimborájára, és sötét pillantást váltottak. Arlene fejében úgy kavarogtak a gondolatok, mint a lottószámok kis golyócskái a gömbben. Nehéz volt megjósolni, melyik akad meg legfelül. – Jézus, sújtsd ket halálra! – kiáltott fel, amikor elege lett. A gy lölet golyócskája akadt fenn. Néhányan rászóltak. – Ó, Arlene! – de aztán mindannyian elhallgattak. – Ez isten és a természet ellen való – kiáltotta Arlene hangos, mérges hangon. Festett vörös haja libegett, olyan vehemensen beszélt. – Ti azt akarjátok, hogy a gyerekeitek ezek között éljenek? – A gyerekeink mindig is mellettük éltek – felelte Holly legalább olyan hangosan. – Csak nem tudtuk. És nem is esett semmi bajuk. – is felállt.

17

– Isten megbüntet minket, ha nem pusztítjuk el ket – mondta Arlene, és teátrálisan Trayre mutatott. Ekkorra az arca már majdnem olyan vörös lett, mint a haja. Whit helyesl n nézett rá. – Nem értitek! Mindannyian a pokolra jutunk, ha nem vesszük vissza t lük a világot! Nézzétek, kiket hoztak ide, hogy fenntartsák a rendet itt az emberek között! – Az ujja Bill és Clancy korábbi helyére siklott, ám mivel a két vámpír azóta visszaült az asztalhoz, kissé csökkent a mozdulat hatása. Letettem a tálcámat a bárpultra, és elléptem oldalra néhány lépést, miközben a kezem ökölbe szorult. – Mindannyian jól megvagyunk itt Bon Temps-ban – mondtam, próbálva higgadt és kimért hangon beszélni. – Úgy látom, te vagy az egyetlen, aki felháborodott, Arlene. Arlene körülnézett a bárban, igyekezett elkapni néhány vendég tekintetét. Mindegyiküket ismerte, és határozottan megdöbbent azon, hogy nem osztják többen is a véleményét. Sam odajött hozzám, és leült elém, aztán felnézett rám azzal a gyönyör kutyaszemével. A biztonság kedvéért egy lépést tettem Whit felé. A férfi eldöntötte, mit fog tenni. Azt fontolgatta, hogy ráveti magát Samre, de ki segítene neki megverni egy skót juhászkutyát? Még maga is belátta, milyen abszurd helyzet lenne, amit l csak még jobban gy lölte Samet. – Hogy tehetted? – kiáltotta Arlene Samnek. – Hosszú éveken keresztül hazudtál! Azt hittem, hogy ember vagy, aztán kiderült, hogy egy nyomorult természetfeletti lény! – Attól még ember – szóltam közbe. – Csak van egy másik arca is, ez minden. – Te meg – fordult hozzám, csak úgy fröcsögve a szavakat. – Te vagy a legfurcsább, legdurvább mind közül. – Hé, hé! – szólalt meg Jason. Felugrott, és egy pillanatnyi habozás után Mel is követte a példáját. Az partnere riadtnak

18

nt, míg a Jasoné csak mosolygott. – Hagyd békén a húgomat! Vigyázott a gyerekeidre, takarította a lakókocsidat, és évekig elviselte a hülyeségeidet. Miféle barátn vagy te? Jason nem nézett rám. Teljesen ledöbbentem, mivel ez anynyira nem volt jellemz rá. Lehet, hogy egy kicsit feln tt? – Olyan, aki nem akar ilyen természetellenes teremtmények környezetében élni, mint a húgod – felelte Arlene. Letépte magáról a kötényét, és azt mondta a skót juhászkutyának, „Felmondok!”, aztán beviharzott Sam irodájába, hogy magához vegye a táskáját. A vendégek egynegyede riadtnak és nyugtalannak t nt, a felét leny gözte a dráma, a maradék egynegyed pedig nem tudta, hogyan reagáljon. Sam nyüszíteni kezdett, és a két lába közé dugta az orrát. Miután mindenki nevetett ezen, az átmeneti feszültség felengedett. Néztem, ahogy Whit és a barátja kivonul a bejárati ajtón, és miután távoztak, fellélegeztem. Arra a nem túl valószín esetre, ha mondjuk, azért mentek volna ki, hogy puskát hozzanak be a kocsijukból, odapillantottam Billre, és észrevétlenül utánuk osont. A következ pillanatban már vissza is jött, és bólintott egyet, jelezve, hogy a Nap Testvériségének két tagja elhajtott. Miután Arlene mögött becsukódott a bejárati ajtó, az est többi része egészen jól telt. Sam és Tray visszavonult Sam irodájába, hogy visszaváltozzanak és felöltözzenek. Kis id múlva Sam úgy jött vissza a bárba, mintha mi sem történt volna, Tray pedig leült Amelia mellé, aki megcsókolta. Az emberek egy ideig kerülték ket, és csak lopva sandítottak feléjük, egy óra elteltével azonban a Merlotte’s hangulata visszatért a megszokotthoz. Arlene asztalait is én szolgáltam ki, és gondosan ügyeltem rá, hogy különösen kedves legyek azokkal az emberekkel, akik még mindig nem tudták, hogy viszonyuljanak az est történéseihez. A vendégek aznap este jó sokat ittak. Ha gyanakodva fogad-

19

ták is Sam másik énjét, nem okozott gondot nekik, hogy gyarapítsák a bevételét. Bill elkapta a pillantásomat, majd felemelte a kezét, hogy búcsút intsen, aztán és Clancy távoztak a bárból. Jason megpróbálta egyszer vagy kétszer magára vonni a figyelmemet, a barátja, Mel pedig többször is széles mosolyt küldözgetett felém. Mel magasabb és vékonyabb volt, mint a bátyám, és mindkettejük tekintete olyan csillogó és buzgó volt, ami az olyan nem sokat gondolkozó férfiakat jellemezte, akiket csupán az ösztöneik irányítanak. Mel javára legyen mondva, nem értett egyet mindennel, amit a bátyám mondott, nem úgy, mint Hoyt. Mel rendes fickónak t nt nekem, legalábbis rövid ismeretségünk után ítélve. Az a tény szintén mellette szólt, hogy egyike volt annak a néhány vérpárducnak, aki nem Hotshotban lakott, talán ezért is jöttek ki olyan jól a bátyámmal. Olyanok voltak, mint a többi vérpárduc, mégis elkülönültek t lük. Ha valaha még beszélek Jasonnel, lesz hozzá egy kérdésem: hogyan lehet, hogy ezen a fontos estén, amikor minden vérfarkas és alakváltó el bújt a rejt zködésb l, nem használta ki a lehet séget, és követelt egy kicsit magának is a figyelemb l? Jason teljesen el volt ájulva attól, hogy is vérpárduc. t megharapták, nem pedig annak született. Ez azt jelentette, hogy a vírust (vagy bármi volt is az) úgy kapta, hogy egy másik vérpárduc megharapta, és nem jellemezte t az átalakulás képessége már a születésekor is, mint Melt. Jason átváltozott alakja hasonlított az emberire, csak a testét mindenhol sz r fedte, karma volt, és az arca párducszer . Azt mondta nekem, hogy nagyon ijeszt . Nem volt gyönyör ebben az alakban, és ezt nagyon fájlalta. Mel azonban tisztavér vérpárduc volt, vagyis az átváltozás után leny göz és félelmetes lett. Talán a vérpárducokat arra kérték, hogy egy kicsit még vár-

20

janak, mivel a párducok alapvet en túlságosan is félelmetes állatok. Ha mondjuk egy olyan nagy és halálos fenevad jelent volna meg a Merlotte’sban, mint egy párduc, a vendégek kétségtelenül jobban fel lettek volna dúlva. A vérállatok gondolatait sokkal nehezebben tudom olvasni, azt azonban éreztem, a két párduc milyen csalódott. Biztos voltam benne, hogy Calvin, a párducok vezet je hozta meg ezt a döntést. Okos dolog volt, Calvin, gondoltam. Miután segítettem bezárni a kocsmát, megálltam az irodánál, hogy magamhoz vegyem a táskámat. Megöleltem Samet, aki fáradtnak, de boldognak t nt. – Olyan jól érzed magad, ahogy kinézel? – kérdeztem. – Igen. Az igazi természetem már nem titok, és ez felszabadító érzés. Az anyám megígérte, hogy ma este elmondja a mostohaapámnak. Várom a híreket. Ebben a pillanatban megcsörrent a telefon. Sam még mindig mosolygott, amikor felvette. – Anya? – szólt bele. Aztán az arca úgy megváltozott, mintha egy kéz letörölte volna az el arckifejezését. – Don? Mit tettél? Leültem az íróasztal melletti székre, és vártam. Tray bejött, hogy még egy utolsó szót váltson Sammel, Amelia is vele volt. Mindketten mereven megálltak az ajtóban, és alig várták, hogy megtudják, mi történt. – Ó, istenem! – mondta Sam. – Megyek, amint tudok. Még ma éjjel indulok. – Nagyon óvatosan tette le a telefont. – Don lel tte az anyámat – közölte. – Amikor anya átváltozott, rál tt. – Még sosem láttam Samet ilyen feldúltnak. – Meghalt? – kérdeztem, és nagyon féltem, mi lesz a válasza. – Nem – mondta. – Nem, de kórházban van. Eltört a kulcscsontja, a golyó pedig megsebesítette a bal fels vállát. Don

21

majdnem megölte. Ha anya nem ugrik el… – Annyira sajnálom! – mondta Amelia. – Miben segíthetek? – kérdeztem. – Tartsd nyitva a bárt, amíg oda vagyok – válaszolta, miközben próbált magához térni a megrázkódtatásból. – Felhívom Terryt. Terry és Tray majd elosztják maguk között a csaposi munkát. Tray, tudod, majd kifizetlek, amikor visszajöttem. Sookie, a pincérn i beosztás a bárpult mögött van a falon. Kérlek, keress valakit, aki átveszi Arlene m szakját. – Hát persze, Sam – feleltem. – Segítsek bepakolni? Megtankoljam a kocsidat? – Nem, köszönöm. Van kulcs nálad a lakókocsimhoz, meglocsolnád a virágaimat? Nem hiszem, hogy pár napnál tovább leszek távol, de sosem lehet tudni. – Rendben, Sam. Ne aggódj! Csak mindig tájékoztass minket! Mindannyian kimentünk az irodából, hogy Sam átmehessen a lakókocsijába összecsomagolni. A lakókocsi közvetlenül a bár mögött állt a parkolóban, így legalább mindent gyorsan elintézhetett. Miközben hazafelé vezettem, megpróbáltam elképzelni, miként vetemedhetett Sam mostohaapja ilyen cselekedetre. Talán annyira megrettent feleségének titkos énjét l, hogy elborult az agya? Vajon a n a férfi szeme láttára változott át, aztán odasétált hozzá, amivel megijesztette? Egyszer en képtelen voltam elhinni, hogy valaki lelövi azt, akit szeret, akivel együtt él, csak mert több van az életében, mint amennyit ismert. Lehet, hogy Don a felesége másik énjét árulásnak érezte. Vagy talán azt, hogy egész eddig eltitkolta el le. Ha így néztem a dolgokat, akkor meg tudtam érteni a reakcióját. Minden embernek vannak titkai, én azonban olyan helyzetben voltam, hogy a legtöbbr l tudtam. Nem valami jó móka, ha

22

az embernek telepatikus képességei vannak. Hallottam az öszszes ízléstelen, undorító, kicsinyes… gondolatot, amelyet mindenki eltitkol embertársai el l, hogy a róla kialakított kép ne szenvedjen csorbát. A saját titkaimról tudtam a legkevesebbet. Az egyik ilyen, amire ma este gondoltam, az volt, milyen szokatlan genetikai tulajdonságunk van a bátyámmal, amit az apánktól örököltünk. Az apám sosem tudta, hogy az anyjának, Adele-nek volt egy hatalmas titka, amelyet én is csak múlt októberben tudtam meg. A nagymamám két gyermeke – az apám és a testvére, Linda – nem a nagyapámmal leélt hosszú házasság gyümölcseként született. Mindketten egy Fintan nev félig tündér, félig emberrel folytatott szerelmi viszonyban fogantak. Fintan apja, Niall szerint, az apám genetikai tündéröröksége miatt szeretett bele az anyám, és e miatt a nagy szerelem miatt gyakorlatilag már alig jutott a szeretetéb l és a figyelméb l a két gyerekére. Ez a genetikai örökség azonban az apám lánytestvérének, Lindának az életét, úgy t nt, egyáltalán nem befolyásolta. Egy biztos, a rákot, amely véget vetett az életének, nem tudta elkerülni, és a férjét sem tartotta vissza attól, hogy elhagyja. Valamint arra sem tudta rávenni a férfit, hogy igazán szeresse. Linda unokája, Hunter viszont szintén gondolatolvasó volt, mint én. Még mindig nehezen tudtam elfogadni ennek a történetnek a részleteit. Azt a részt elhittem, amit Niall mesélt el, azt azonban még mindig nem értettem, hogy lehetett olyan er s a nagyim gyermek utáni vágya, hogy emiatt megcsalja a nagyapámat. Egyszer en nem illett a személyiségéhez, és azt sem értettem, miért nem tudtam kiolvasni ezt a fejéb l a sok év alatt, amikor együtt éltünk. Bizonyára id l id re eszébe jutottak a gyermekei fogantatásának körülményei. Képtelenség, hogy olyan sok ideig el tudta titkolni el lem ezeket a dolgokat,

23

mintha csak feltette volna az agyának egy eldugott polcára. A nagyim már több mint egy éve halott volt, ezért ezt már sohasem kérdezhettem meg t le. A férje évekkel azel tt meghalt. Niall elmondta, hogy Fintan, a biológiai nagyapám, már szintén nem él. Átfutott a fejemen a gondolat, hogy átnézem a nagyim holmiját, és keresek valami nyomot, amelyb l megfejthetném a gondolatait és a reakcióját sorsának erre a nem mindennapi alakulására, de aztán arra gondoltam… Mi értelme? Nekem itt és most kellett megbirkóznom a következményekkel. A tündérvér, amely az ereimben folyt, vonzóbbá tett bizonyos természetfeletti lények számára, legalábbis néhány vámpír számára. Nem mindegyikük érezte meg bennem a tündér örökséget, de élénken érdekl dtek irántam, habár ennek néha negatív következményei lettek. Vagy talán ez a tündérvérdolog nem is volt igaz, és a vámpírok minden viszonylag szép iránt érdekl dtek, aki tisztelettel és megért en bánt velük. Ami pedig a telepátiát és a tündérvért illeti, ki tudja? Nem igazán tudtam más emberekt l megkérdezni, könyvekben utánanézni, vagy laboratóriumi vizsgálatot kérni. Talán a kis Hunter és én csak véletlenül tettünk szert erre a képességre – igen, biztosan így volt. Talán ez a jellegzetesség valóban genetikailag örökl dött, de a tündérgénekhez nem volt semmi köze. Talán csak szerencsém volt.

24

2. fejezet

Aznap korán reggel – ami nekem fél kilencet jelent – mentem be a Merlotte’sba, hogy ellen rizzem a helyzetet, aztán ott ragadtam, hogy megcsináljam Arlene m szakját. Mostantól dupla m szakban kellett dolgoznom. Hála istennek, a déli tömeg nem volt túl nagy. Nem tudtam, hogy ez Sam bejelentésének tulajdonítható-e, vagy amúgy is így alakult volna. De legalább el tudtam intézni néhány telefont, amíg Terry Bellefleur (aki több részmunkaid s állásban is dolgozott, hogy meg tudjon élni) beállt a bárpult mögé. Terry jó hangulatban volt, vagy legalábbis olyanban, ami nála már jónak számít. Vietnami veteránként szörny élményt jelentett neki a háború. A szíve mélyén rendes fickó volt, és mi ketten mindig is jól kijöttünk egymással. Teljesen leny gözte a vérfarkasok megmutatkozása, mivel a háború óta az állatokkal jobban megtalálta a hangot, mint az emberekkel. – Fogadok, hogy ezért szerettem mindig is Samnek dolgozni – mondta, mire rámosolyogtam. – Én is szeretek neki dolgozni – feleltem. Miközben Terry a sört mérte, és fél szemét Jane Bodehouseon, az egyik törzsalkoholistánkon tartotta, elkezdtem telefonálgatni, hogy helyettes pincérn t szerezzek. Amelia azt mondta,

25

be tud segíteni, de csak éjszakánként, mert jelenleg nappali állása van – hivatalnok volt a biztosítótársaságnál, egy szülési szabadságon lév kismamát helyettesített. El ször Charlsie Tootent hívtam fel. Charlsie, habár megérvolt, azt mondta, hogy teljes munkaid ben vigyáz az unokájára, amíg a lánya dolgozik, ezért túl fáradt, hogy bejöjjön dolgozni. Felhívtam a Merlotte’s egy korábbi alkalmazottját, de már másik kocsmában kapott állást. Holly azt mondta, egyszerkétszer tud dupla m szakot vállalni, de nem túl sokszor, mert ott van a kisfia. Danielle, a másik teljes állású kollégan m is ugyanezt mondta. (Danielle esetében kétszeres volt az ok, mert neki két gyereke volt.) Így végül nagyot sóhajtottam Sam üres irodájában, és felhívtam az általam egyik legkevésbé kedvelt embert – Tanya Grissomot, aki vérróka és egykori szabot r volt. Eltartott egy ideig, hogy a nyomára bukkanjak, de miután felhívtam néhány hotshoti lakost, végül elértem Calvin házában. Tanya már egy ideje Calvinnel járt. Én magam is kedveltem a férfit, de amikor arra gondoltam, hogy abban a különös közösségben kellene élnem az si keresztutaknál, kirázott a hideg. – Tanya, hogy vagy? Sookie Stackhouse vagyok. – Valóban? Hmmm. Szia! Nem hibáztattam azért, mert óvatos. – Sam egyik pincérn je kilépett… emlékszel Arlene-re? Kiborult az alakváltók miatt, és kisétált. Arra gondoltam, elvállalhatnád néhány m szakját, csak átmenetileg. – Sam társa lettél? Nem könnyítette meg a dolgomat. – Nem, csak én keresek munkaer t helyette. Egy családi vészhelyzet miatt el kellett utaznia. – Valószín leg én voltam az utolsó a listádon. Rövid hallgatásom önmagáért beszélt.

26

– Arra gondoltam, talán tudnánk együtt dolgozni – mondtam, mert muszáj volt valamit mondanom. – Nappali állásom van, de néhány estén be tudok segíteni, amíg találsz valakit állandóra – válaszolta Tanya. Nehéz volt bármit is kiolvasni a hangjából. – Köszönöm. – Így már volt két ideiglenes munkaer m, Amelia és Tanya, én pedig majd elvállalom a fennmaradó id t, amit k nem tudnak ellátni. Így senkinek sem lesz túlságosan megterhel . – Be tudsz jönni holnap az esti m szakra? Ha úgy öt-fél hat körül érkezel, valamelyikünk elmagyarázza neked megint a rendszert, aztán dolgozhatnál zárásig. Rövid csend volt a válasz. – Ott leszek – mondta végül Tanya. – Van fekete nadrágom. Pólót adsz, amelyet fel kell vennem? – Igen. M-es méret? – Az jó lesz. Ezzel letette. Nos, aligha várhattam el t le, hogy örüljön a hívásomnak, vagy hogy boldogan vállalkozzon a segítségre, mivel sosem voltunk odáig egymásért. Igazság szerint – habár reméltem, hogy erre nem emlékszik – ráolvasást kértem rá Ameliától és a mentorától, Octaviától. Még mindig feszengek, ha arra gondolok, mennyire megváltoztattam Tanya életét, de úgy gondolom, abban a helyzetben nem volt más választásom. Néha az embernek meg kell bánnia, amit tett, és továbblépni. Sam telefonált, miközben Terry és én zártunk. Nagyon fáradt voltam. A fejem zúgott, a lábam sajgott. – Hogy állnak otthon a dolgok? – kérdezte Sam. A hangjából érz dött a kimerültség. – Elboldogulunk – feleltem, és próbáltam könnyednek és gondtalannak t nni. – Hogy van az anyukád? – Még él – válaszolta. – Beszél és önállóan lélegzik. Az or-

27

vos azt mondja, valószín leg teljesen helyrejön. A mostohaapámat letartóztatták. – Micsoda z rzavar! – mondtam, és Sam helyett is szintén le voltam sújtva. – Anya azt mondja, már el bb el kellett volna mondania neki. Csak nagyon félt. – Nos… joggal, ami azt illeti. A történtek alapján. Sam felhorkantott. – Azt mondja, ha hosszan beszélgettek volna róla, aztán Don látta volna, ahogy átalakul, miután megnézték a tévében az átváltozást, minden rendben lett volna. Annyira lefoglalt a bár, hogy nem volt id m megnézni a televíziós riportokat arról, miként reagáltak az emberek szerte a világon a második nagy leleplezésre. Arra gondoltam, vajon hogyan fogadták a hírt Montanában, Indianában, Floridában. Aztán arra, hogy vajon a hollywoodi színészek közül volt-e, aki bevallotta, hogy vérfarkas. Mi van, ha Ryan Seacrest is sz ssé vált minden teliholdkor? Vagy Jennifer Love Hewitt vagy Russell Crowe? (Ami szerintem több mint valószín volt.) Az lett volna csak az igazi áttörés a természetfeletti lények széles kör elfogadásában. – Láttad vagy beszéltél a mostohaapáddal? – Nem, még nem. Nem tudtam rávenni magam. Az öcsém ment be hozzá. Azt mondta, Don sírva fakadt. Rossz volt nézni. – A húgod is ott van? – Már úton van idefelé. Nehezen tudott bébiszittert szerezni. – Egy kicsit tétova lett a hangja. – Tudja az igazat anyukádról, ugye? – Reméltem, nem érezni a hangomon, mennyire meg vagyok döbbenve. – Nem – felelte. – A szül k nagyon gyakran nem mondják el azoknak a gyerekeiknek, akiket nem érint a dolog. A testvéreim rólam sem tudnak, mivel anyáról sem tudtak.

28

– Sajnálom – mondtam, ami több mindenre is vonatkozott. – Bárcsak itt lennél velem! – sóhajtotta Sam, amivel nagyon meglepett. – Bárcsak többet tudnék segíteni! – feleltem. – Ha eszedbe jut bármi, amit tehetek, hívj fel bármikor! – M ködteted az üzletemet. Ez sokat jelent – jegyezte meg. – Most megyek, megpróbálok aludni. – Oké, Sam. Majd holnap beszélünk, jó? – Persze – mondta. Olyan elgyötörtnek hallottam, hogy nehéz volt megállnom sírás nélkül. A beszélgetés után megkönnyebbültem, hogy képes voltam félretenni a személyes érzéseimet, és felhívtam Tanyát. Ez volt a helyes dolog. Sam anyját azért l tték le, mert vérfarkas volt – nos, ett l egészen más megvilágításba került a Tanya Grissom iránti ellenérzésem. Úgy zuhantam be az ágyamba, mint egy féltégla, és azt hiszem, azután már nem is moccantam. Azt gondoltam, hogy a Sam telefonhívása által keltett jó érzés egész nap elkísér majd, a reggel azonban már rögtön roszszul kezd dött. Mindig Sam rendelte meg a készletet és tartotta szinkronban a leltárral… természetesen. Valamint – szintén természetesen – elfelejtett emlékeztetni rá, hogy ma érkezik egy kisebb sörszállítmány. A teherautó-sof r, Duff hívott fel, mire kiugrottam az ágyból, és rohantam a Merlotte’sba. Útban kifelé a házamból, rápillantottam a telefonomra, és láttam a villogó piros fényt az üzenetrögzít n, amelyet el este túl fáradt voltam lehallgatni. Most azonban nem értem rá az elmulasztott üzenetek miatt aggódni. Egyszer en csak megkönnyebbültem, hogy Duffnak eszébe jutott felhívni, amikor Samet nem találta otthon. Kinyitottam a Merlotte’s hátsó ajtaját, Duff pedig behordta a rekeszeket, és oda pakolta le, ahol feltehet en a helyük volt.

29

Kissé idegesen írtam alá a nevem Sam helyett. Mire ezzel megvoltam, és a teherautó kigördült a parkolóból, Sarah Jen, a postás érkezett meg a bár leveleivel és Sam személyes postájával. Mindkett t átvettem. Sarah Jen beszédes kedvében volt. (Már) hallotta, hogy Sam anyja kórházban van, én azonban nem éreztem kötelességemnek, hogy felvilágosítsam a körülményekr l. Ez Sam dolga volt. Sarah Jen azt is el akarta mondani, mennyire nem lepte meg, hogy Sam is alakváltó, mert mindig is sejtette, hogy van benne valami különleges. – Nagyon rendes ember – ismerte el Sarah Jen. – Nem azt mondom, hogy nem. Csak hát… van benne valami furcsa. Egy kicsit sem lepett meg a hír. – Igazán? is mindig ilyen kedveseket mondott rólad – tettem hozzá nyájasan, és lehajtottam közben a fejem, hogy úgy njön, mintha csak mellékesen vetném oda. Olyan tisztán láttam az elégedettséget Sarah Jen fejében, mintha csak lerajzolta volna nekem. – Mindig nagyon udvarias volt – mondta, ezzel hirtelen a legfigyelmesebb emberek kategóriájába emelte Samet. – Nos, mennem kell. Be kell fejeznem a körutamat. Ha beszélsz Sammel, mondd meg neki, hogy gondolok az édesanyjára. Miután bevittem a postát Sam irodájába, Amelia hívott a biztosítótársaságtól, és elmondta, hogy Octavia felhívta, és azt kérdezte, nem vinné-e el valamelyikünk a Wal-Martba. Octavia, akinek majdnem mindene odalett a Katrina hurrikánban, ott lakott nálam, és nem volt kocsija. – Az ebédszünetedben kell elvinned – mondtam Ameliának. Csak nagy nehezen tudtam megállni, hogy ne csattanjak fel. – Nekem ma nagyon s a napom. És még nincs vége – tettem hozzá, amikor egy autó állt meg az enyém mellett a személyzeti parkolóban. – Itt van Eric nappali segít je, Bobby Burnham. – Ó, már éppen akartam említeni. Octavia azt mondta, hogy

30

Eric kétszer is hívott otthon, ezért Octavia végül megmondta Bobbynak, hogy hol vagy – közölte Amelia. – Gondolta, fontos lehet. Milyen szerencsés vagy! Na jó, akkor majd én elviszem Octaviát. Valahogy. – Helyes – feleltem, és próbáltam nem olyan durvának t nni, ahogy éreztem magam. – Majd kés bb még beszélünk. Bobby Burnham kiszállt Chevrolet Impalájából, és odasétált hozzám. A f nöke, Eric, bonyolult kapcsolatban volt velem, amely nem csupán a közös múltunkon alapult, hanem azon a tényen is, hogy többször ittunk egymás véréb l. Részemr l ez nem volt igazán átgondolt döntés. Bobby Burnham egy seggfej volt. Lehet, hogy Eric kiárusításon vette? – Miss Stackhouse – mondta, túlságosan eltúlozva az udvariasságot. – Uram és parancsolóm azt kérdezi, hogy eljönne-e a Szemfogadóba ma este az új király kormányzójával folytatott megbeszélésre. Nem erre a fajta meghívásra számítottam az ötös körzet vámpírseriffjét l, és ezt a beszélgetést sem láttam el re. Tekintve, hogy milyen személyes megbeszélnivalónk volt egymással, úgy véltem, majd akkor hívat, amikor kicsit lecsendesedtek a dolgok az új rendszerben. Kit zünk egy napot – vagy akár egy randit –, hogy megbeszéljük mindazt, ami mindketnket foglalkoztat. Ennek a személytelen meghívásnak nem örültem, pláne nem egy ilyen talpnyalótól. – Hallottál már valaha a telefonról? – kérdeztem. – Tegnap este hagyott önnek üzenetet. Megbízott engem, hogy mindenképpen beszéljek ma önnel. Én csak az utasítását követem. – Eric azt mondta, hogy ülj kocsiba, vezess el idáig, és kérdezd meg, nem mennék-e el a bárjába ma este? – Ez még a saját számból is hihetetlenül hangzott.

31

– Igen. Azt mondta: „Keresd meg, add át az üzenetet, és légy udvarias!” Szóval eljöttem. És udvarias vagyok. Az igazat mondta, és rendkívül nehezére esett. Ami elég is volt ahhoz, hogy elmosolyodjam. Bobby tényleg nem kedvelt. Talán az lehetett rá a magyarázat, hogy nem tartott méltónak Eric figyelmére. Nem tetszett neki, hogy nem vagyok elég tisztelettudó a f nökével, és nem tudta megérteni, hogy Pam, Eric jobbkeze, miért van úgy oda értem, miközben rá meg fütyül. Ez ellen a helyzet ellen nem tudtam semmit tenni, még akkor sem, ha Bobby nemtetszése nyugtalanított volna… de nem nyugtalanított. Eric viszont annál inkább. Beszélnem kellett vele, ezért úgy gondoltam, jobb is, ha túlesünk a dolgon. Október végén láttam utoljára, most pedig január közepén jártunk. – Csak akkor tudok menni, miután itt végeztem. Ideiglenesen most én vagyok itt a f nök – közöltem cseppet sem elégedett vagy szívélyes hangon. – Hány órakor? azt szeretné, ha hétre ott lenne. Victor is akkor lesz ott. Victor Madden az új király, Felipe de Castro képvisel je volt. A véres hatalomátvétel után Eric volt az egyetlen régi seriff, aki a helyén maradt. Számára nyilvánvalóan kulcsfontosságú volt, hogy az új rendszerben is ott legyen a pikszisben. Azt azonban még nem tudtam, hogy ebb l mennyi volt az én gondom. Felipe de Castróval egy szerencsés kimenetel baleset folytán jó viszonyba kerültem, amelyet szerettem volna meg is tartani. – Lehet, hogy oda tudok érni hétre – feleltem némi mérlegelés után. Próbáltam nem gondolni arra, milyen jó lesz újra látni Ericet. Az elmúlt hetekben legalább tízszer kaptam magam azon, hogy majdnem beültem a kocsimba, és odavezettem, hogy lássam. De minden alkalommal sikeresen ellenálltam a kísértésnek, mert meg tudtam gy zni magam róla, hogy most

32

éppen keményen dolgozik azon, hogy megszilárdítsa pozícióját az új király uralma alatt. – El kell igazítanom az új lányt… Igen, úgy néz ki, a hét óra menni fog. – Az uram és parancsolóm nagyon fog örülni – jelentette ki Bobby, és sikerült kipréselnie magából egy gúnyos mosolyt. Csak folytasd, seggfej, gondoltam. Valószín leg ez a gondolat az arcomon is megmutatkozott, mert Bobby a lehet legszintébb hangján azt mondta, „Tényleg örülni fog.” – Oké. Üzenet átadva – feleltem. – Vissza kell mennem dolgozni. – Hol van a f nöke? – Családi problémái adódtak Texasban. – Ó, én meg azt hittem, elkapta a sintér. Haha. – Viszlát, Bobby! – mondtam, és hátat fordítottam neki, majd bementem a hátsó ajtón. – Tessék, fogja! – szólt utánam, mire ingerülten megfordultam. – Eric azt mondta, hogy erre szüksége lesz. – Átadott nekem egy fekete bársonyba csomagolt tárgyat. A vámpírok nem tudnak sima nejlonszatyorba vagy csomagolópapírba tenni valamit? Naná hogy nem. Fekete bársony! A csomagot egy aranyzsinór kötötte össze, olyan, amilyenekkel a sötétít függönyöket szokták összefogni. Már attól is rossz érzésem lett, hogy a kezembe vettem. – Mi ez? – Nem tudom. Nem szerepelt a megbízatásaim között, hogy kinyissam. Gy löltem azt a szót, hogy „megbízatás”. Legalább annyira, mint az „áldott” szót. – Mihez kezdjek vele? – kérdeztem. – Eric azt mondta, „Mondd meg Sookie-nak, hogy adja át nekem ma este Victor el tt.”

33

Eric soha semmit nem tett ok nélkül. – Rendben van – feleltem kelletlenül. – Vedd úgy, hogy átadtad az üzenetet. A m szakom alatt minden rendben ment. Mindenki felajánlotta a segítségét, ami nagyon jólesett. A szakács egész nap keményen dolgozott. már legalább a tizenötödik szakácsunk volt, amióta a Merlotte’sban dolgoztam. Az elképzelhet öszszes emberi változat megfordult már nálunk: fekete, fehér, férfi, n , öreg, fiatal, halott (igen, vámpírszakácsunk is volt), likantróp hajlamú (vérfarkas), és valószín leg egyet-kett t már teljesen el is felejtettem. A mostani szakács, Antoine Lebrun, nagyon kedves volt. A Katrina el l menekült, és hosszabb ideig maradt nálunk, mint a többi menekült, akik vagy visszaköltöztek a Mexikói-öbölbe, vagy elköltöztek máshová. Antoine az ötvenes éveiben járt, göndör hajába itt-ott már egy-egy sz tincs is vegyült. Részmunkaid ben a nagy New Orleans-i sportlétesítményben, a Superdome-ban dolgozott, ezt meg is mondta aznap, amikor beállt hozzánk. Erre a hírre mindketten megborzongtunk. Antoine jól kijött D’Eriqkel, a pincérsegéddel is, aki egyben a kuktája is volt. Amikor bementem a konyhába, hogy megnézzem, minden megvan-e, amire szüksége van, Antoine elmondta, büszke arra, hogy egy alakváltónak dolgozhat, D’Eriq pedig újra és újra ecsetelte a reakcióját Sam és Tray átváltozására. Miután hazament innen a munkából, egy Monroe-ban él unokatestvére felhívta, és elújságolta, hogy az felesége is vérfarkas. Reméltem, hogy D’Eriq reakciója többnyire tipikus. Két estével azel tt sok ember rájött, hogy az ismer sei között egyesek alakváltók. Remélhet leg, ha a vérfarkasok nem mutatnak semmiféle rültségre vagy er szakosságra utaló jelet, ezek az emberek hajlandók lesznek úgy elfogadni az alakváltóságot, mint a világ új oldalát, amely nem jelent veszélyt rájuk. Talán

34

még izgalmasnak is tartják. Nem volt id m a reakciókat megnézni a tévében, ami azonban a helyi fogadtatást illette, a leleplezés viszonylag simán ment. Nem tartottam t le, hogy bárki is felgyújtaná a Merlotte’st Sam kett s természete miatt, és úgy véltem, Tray motorszerel m helye is biztonságban van. Tanya húsz perccel hamarabb érkezett, amit l rögtön n tt is a szememben egy kicsit, ezért szinte mosollyal fogadtam. Miután átvettük a legalapvet bb dolgokat, úgymint munkaid , fizetés, Sam házirendje, azt kérdeztem t le: – Szeretsz Hotshotban élni? – Igen, szeretek – felelte kicsit meglep dve. – Az ott él családok nagyon jól kijönnek egymással. Ha valami problémájuk akad, összegy lnek, és megvitatják. Azok, akiknek nem tetszik az ottani élet, elmennek. Mint Mel Hart. – Hotshotban majdnem mindenkit Hartnak vagy Norrisnak hívtak. – Elég jól egymásra találtak a bátyámmal az utóbbi id ben – mondtam, mert egy kicsit kíváncsi voltam Jason új barátjára. – Igen, én is ezt hallottam. Mindenki örül, hogy Mel végre talált valakit, akivel barátkozik, miután olyan sokáig egyedül volt. – Miért nem tudott beilleszkedni Hotshotban? – kérdeztem rá kerek perec. Tanya azt felelte: – Azt hallottam, hogy Mel nem szeret osztozni, mint ahogy egy olyan kis közösségben kell. inkább olyan… „Ami az enyém, az az enyém” típusú ember. – Megvonta a vállát. – Legalábbis ezt beszélik. – Jason is ilyen – feleltem. Tanya kett s természete miatt nem tudtam könnyen olvasni a gondolataiban, a hangulatát és a szándékát azonban érzékeltem, és ebb l azt tudtam meg, hogy a többi vérpárduc aggódik Mel Hartért.

35

Féltek, hogyan állja meg a helyét Bon Temps hatalmas metropolisában. Hotshot egy sajátos kis világ volt egymagában. Jobb kedvem lett, mire befejeztem Tanya eligazítását (akinek határozottan volt már tapasztalata ebben a munkában), és levettem a kötényemet. Magamhoz vettem a táskám, valamint Bobby Burnham csomagját, és sietve kiléptem a személyzeti ajtón, hogy Shreveportba induljak. Menet közben hallgattam a híreket, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy fel is fogjam az értelmét. Ezért inkább betettem egy Mariah Carey-CD-t, és máris jobban éreztem magam. Nincs jó hangom, de vezetés közben szeretek a dalokra énekelni. A nap minden feszültsége kezdett elszállni bel lem, a helyét pedig der látó hangulat vette át. Sam vissza fog jönni, miután az anyja meggyógyul, a férje pedig jóváteszi, amit elkövetett, és megesküszik, hogy örökké szeretni fogja. A világ egy ideig csodálkozva nézi a vérfarkasokat és a többi alakváltót, aztán visszatér a régi kerékvágásba. Nem jó dolog, ha az ember mindig ilyeneket gondol.

36

3. fejezet

Minél közelebb értem a vámpírbárhoz, a pulzusom annál gyorsabb lett. Ez volt a vérkötelék hátránya, amely Eric Northman és közöttem létezett. Tudtam, hogy látni fogom, és egyszer en boldog voltam miatta. Aggódnom kellett volna, félnem attól, hogy mit akar, ezer kérdést kellett volna feltennem a bársonyba bugyolált tárgyról, ehelyett azonban széles mosollyal hajtottam be a parkolóba. Ha azt nem tudtam is befolyásolni, mit érzek, a cselekedeteimet tudtam uralni. Puszta makacsságból – mivel senki nem mondta, hogy a személyzeti bejáraton menjek be – a f bejáraton léptem a klubba. Forgalmas este volt a Szemfogadóban, az els ajtó mögött padokon ültek az emberek, és arra vártak, hogy beléphessenek. Pam állt a háziasszony pódiumán. Szélesen rám mosolygott, amit l kivillant a szemfoga hegye. (A tömeg el volt ragadtatva.) Már egy ideje ismertem Pamet, a vámpírok között állt a legközelebb ahhoz a fogalomhoz, amit barátn nek neveznék. Ma este a sz ke vámpír a kötelez , leheletvékony, fekete ruháját viselte, amelyet az arcára borított, egyszer , fekete fátyollal egészített ki. A körmét skarlátvörösre lakkozta. – Barátn m! – üdvözölt Pam, és kilépett az emelvény mö-

37

gül, hogy megöleljen. Meglep dtem, de örültem neki, és kedvesen viszonoztam az ölelését. Egy kis parfümöt locsolt magára, hogy elfedje a vámpírok jellegzetes, halvány, száraz szagát. – Elhoztad? – súgta a fülembe. – Ja, a csomagot? Itt van a táskámban. – Megemeltem nagy, barna válltáskámat a szíjánál fogva. Pam arca különös kifejezést öltött, de a fátyol miatt nem tudtam tisztán kivenni. Az elkeseredés és a szeretet keveréke volt. – Meg sem nézted, mi van benne? – Nem volt rá id m – válaszoltam. Nem mintha nem lettem volna kíváncsi rá, csak nem volt két nyugodt percem, hogy megtegyem. – Samnek el kellett utaznia, mert a mostohaapja lel tte az édesanyját, és most én vezetem a bárt. Pam elismer en nézett rám egy hosszú pillanatig. – Menj hátra Eric irodájába, és nyújtsd át neki a csomagot! – mondta. – Hagyd becsomagolva! Mindegy, ki van jelen. És ne úgy fogd, mintha valami olcsó kerti szerszám lenne, amit Eric elöl hagyott. Most én néztem rá ugyanúgy. – Mit csinálok én, Pam? – kérdeztem, túl kés n döbbenve rá, mire készülök. – Megvéded a b rödet – felelte. – Ezt soha ne vond kétségbe! Most pedig menj! – Biztatón megveregette a vállamat, majd elfordult, hogy válaszoljon egy turista kérdésére arról, milyen gyakran kell a vámpíroknak fogat mosniuk. – Szeretnéd közelr l is megnézni az enyémet? – kérdezte Pam buja hangon, mire a n a csodálattal vegyes félelemt l felsikított. Ezért mentek az emberek vámpírbárokba, vámpírhumoristák klubjába, vámpírok által üzemeltetett tisztítóba és kaszinóba… hogy a veszéllyel kacérkodjanak. Id nként pedig a flört átcsapott valóságba. Átvágtam az asztalok között, majd a táncparketten a bár hát-

38

só részébe mentem. Felicia, a pultos lány nem t nt boldognak, amikor meglátott. Keresett valami elfoglaltságot, ami miatt le kellett guggolnia, és elt nhetett a látóteremb l. Szerencsétlen kapcsolatom volt a Szemfogadó eddigi pultosaival. Néhány vámpír ült a bárban elszórva a bámuló turisták, a jelmezbe öltözött vámpírrajongók és az emberek között, akiknek valamilyen üzleti ügyük volt a vámpírokkal. A sarokban lév kis ajándékrészlegnél a Katrina egyik vámpír menekültje adott el egy Szemfogadó feliratú pólót egypár kuncogó lánynak. Az apró Thalia b re halványabb volt, mint a kifehérített vászon, profilból egy si érmére emlékeztetett, és egyedül ült egy kis asztal mellett. Thaliát megtalálták a rajongók, és egy honlapot készítettek neki, habár t az sem érdekelte volna, ha mindannyian felgyulladnak. Amikor odanéztem, épp egy részeg férfi térdelt el tte, aki szerel ként dolgozott a Barksdale légibázison. Thalia ránézett nagy sötét szemével, mire a férfinak torkán akadt az el re betanult szöveg. A deltás fickó maga is elfehéredett, és tántorogva otthagyta a hozzá képest feleakkora vámpírt, s bár a barátai gúnyosan nevetni kezdtek rajta, tudta, hogy nem fog még egyszer a közelébe menni. A kis jelenet után örültem, hogy végre kopogtathatok Eric ajtaján. Hallottam bentr l a hangját, amikor azt mondta, hogy menjek be. Beléptem, majd becsuktam az ajtót magam mögött. – Szia, Eric! – mondtam, aztán majdnem cserbenhagyott a hangom, olyan er sen söpört végig rajtam a boldogság hulláma, ami minden alkalommal megtörtént, amikor csak láttam. Hosszú sz ke haját ma befonva viselte, ruházata pedig a kedvenc, farmer és póló összeállítás volt. Ma élénkzöld pólóval, ett l a b re még fehérebbnek t nt, mint általában. A boldogságom nem feltétlenül Eric vonzerejének szólt, vagy annak, hogy egykor összekapcsolódott az altestünk. A

39

vérkötelék volt a felel s érte. Talán. De harcolnom kellett az érzés ellen. Mindenképpen. Victor Madden, az új király, Felipe de Castro képvisel je felállt, és meghajtotta el ttem sötét, göndör hajú fejét. Victor alacsony és zömök testalkatú volt, mindig udvarias és mindig jólöltözött. Ezen az estén különösen elegáns volt olajzöld öltönyében és barna csíkos nyakkend jében. Rámosolyogtam, és már éppen azt akartam neki mondani, mennyire örülök, hogy újra látom, amikor észrevettem, hogy Eric várakozón néz rám. Ja, igen! Levettem a kabátomat, aztán el húztam a bársonycsomagot a táskámból. Egy üres székre helyeztem a kabátom és a táskám, majd odasétáltam Eric íróasztalához, miközben a csomagot a két felfelé fordított tenyeremre fektetve tartottam. Ennél ünnepélyesebben nem is tudtam volna viselkedni, talán csak akkor, ha térdre ereszkedem, és úgy mászom elé. Arra viszont várhatott, amíg piros hó esik. Letettem elé a csomagot, én is fejet hajtottam – remélve, hogy elég szertartásos módon teszem –, aztán leültem az egyik vendégszékre. – Mit hozott neked a mi kis sz ke hajú barátn nk, Eric? – kérdezte Victor azon a vidám hangon, amelyet legtöbbször lehetett hallani t le. Lehet, hogy mindig ilyen vidám volt, de az is lehet, hogy csak az anyukája tanította meg arra (néhány évszázaddal korábban), hogy mézzel több legyet lehet fogni, mint ecettel. Eric kissé teátrális mozdulattal kioldotta az aranyzsinórt, és némán széthajtotta a bársonyanyagot. A fekete szöveten csillogón, mint egy drágak , az a rituális kés hevert, amelyet utoljára Rhodes városában láttam. Eric akkor arra használta, hogy két vámpírkirály házasságát szentesítse vele, majd kés bb, hogy megvágja magát, amikor ivott a véremb l, és cserébe is adott

40

nekem az övéb l. Ez volt az utolsó vércserénk, amely (szerintem) minden baj forrása lett. Most a szájához emelte a kést, és megcsókolta. Miután Victor felismerte a tárgyat, elt nt a mosoly az arcáról. és Eric mereven néztek egymás szemébe. – Nagyon érdekes – mondta végül Victor. Megint olyan érzésem támadt, hogy megfulladok, miközben még csak nem is tudtam róla, hogy vízben vagyok. Mondani akartam valamit, de éreztem Eric néma parancsát, hogy maradjak csendben. Vámpírügyekben tanácsos volt Ericre hallgatni. – Akkor leveszem a tigris kérését a napirendr l – jegyezte meg Victor. – A királyom amúgy sem örült neki, hogy a tigris el akar menni. És természetesen tájékoztatom felségét a korábbi igényedr l is. Elismerjük az ehhez f hivatalos kötelékedet. Abból, ahogy Victor felém biccentette a fejét, rájöttem, hogy az „ehhez”, én lennék. És csupán egyetlen hím vértigrist ismertem. – Mir l beszéltek? – kérdeztem rá nyíltan. – Quinn azt kérte, hogy négyszemközt találkozhasson veled – felelte Victor. – Eric engedélye nélkül azonban nem teheti be a lábát ebbe a körzetbe. Ez volt az egyik feltétel, amelyben megállapodtunk, amikor… amikor Eric az új társunk lett. Milyen szépen fogalmazott! Azt is mondhatta volna, hogy amikor megöltünk minden vámpírt Louisianában, kivéve Ericet és a követ it, és amikor te megmentetted a királyunkat a haláltól. Bárcsak lett volna id m átgondolni a dolgokat nyugodtan, távol ett l az irodától, ahol a két vámpír áthatóan nézett. – Ez az új szabály csak Quinnre vonatkozik, vagy minden alakváltóra, aki Louisianába akar jönni? Hogy rendelkezhettek ti a vérfarkasok felett? És mikor lépett életbe ez a szabály? –

41

kérdeztem Erict l, amivel id t próbáltam nyerni, hogy közben összeszedhessem magam. Szerettem volna, ha Victor megmagyarázza azt az utolsó néhány mondatát a hivatalos kötelékr l, de úgy gondoltam, egyszerre csak egy dologgal foglalkozom. – Három héttel ezel tt – válaszolta Eric az utolsó kérdésemre. Az arca nyugodt volt, a hangja színtelen. – És az „új szabály” csak azokra az alakváltó állatokra vonatkozik, akik üzleti kapcsolatban állnak velünk. – Quinn az Elképeszt (en) Elegáns Eseményeknek dolgozott, amir l sejtettem, hogy részben vámpírtulajdonban van, mivel Quinn feladata nem az esküv k és barmicvók szervezése volt, ezekkel ugyanis a cég emberi alkalmazottai foglalkoztak. Quinn a természetfeletti eseményeket szervezte. – A tigrisnek kiadtad az útját. Quinn saját maga mondta el. Miért kellene visszajönnie? – Eric megvonta a vállát. Legalább nem cukorpapírba csomagolva adta el , olyan szavakkal, hogy „Azt hittem, hogy zaklatni fog” vagy „Csak a te érdekedben tettem”. Bármennyire szoros volt is köztünk a kötelék – szó szerint harcoltam a késztetés ellen, hogy rámosolyogjak –, éreztem, hogy feláll a sz r a hátamon amiatt, hogy Eric így beleavatkozik az életembe. – Most, hogy te és Eric hivatalosan is eljegyeztétek egymást – mondta Victor selymes hangon –, biztos vagyok benne, hogy nem szívesen látnád Quinnt, és ezt neki is meg fogom mondani. – Hogy mit csináltunk? – Ericre néztem, aki olyan arckifejezéssel nézett vissza rám, amire nincs jobb szó, csak az, hogy nyájas. – A kés – magyarázta Victor. – Ez a jelent sége. Ez egy rituális kés, amely már évszázadok óta létezik. Mindig fontos szertartásokon és áldozatoknál használták. Természetesen nem ez az egyetlen ilyen darab a világon, de akkor is ritka. Manap-

42

ság már csak házassági rituálékon használják. Nem tudom, hogy jutott Eric birtokába, az viszont, hogy átadtad neki, pedig elfogadta, azt jelenti, hogy h séget esküdtetek egymásnak. – Na, álljunk csak meg egy pillanatra, és vegyünk egy mély lélegzetet! – mondtam, habár én voltam az egyedüli az irodában, aki ténylegesen lélegzett. Feltartottam a kezem, mintha rám akarták volna vetni magukat, én pedig megálljt parancsoltam volna nekik. – Eric? – próbáltam minden érzelmemet beleríteni a hangomba, egyetlen szó azonban nem tudott ilyen sok mindent közvetíteni. – Ezzel csak téged akarlak megvédeni – felelte. Szándékosan nyugalmat sugárzott, hogy a kötelékünkön keresztül ez a nyugalom belém is átáramoljon, és csillapítsa az idegességemet. Most azonban még egy tonna nyugalom sem tudott volna segíteni rajtam. – Ez olyan zsarnoki – préseltem ki magamból. – Nem más, mint színtiszta sértés. Hogy tehetted ezt velem anélkül, hogy el bb megkérdeztél volna? Hogy gondolhattad, hogy megengedem, hogy elkötelezz anélkül, hogy el bb szóltál volna róla? Hónapok óta nem láttuk egymást! – Kicsit elfoglalt voltam. Reméltem, hogy az életösztönöd ködésbe lép – válaszolta Eric, ha nem is tapintatosan, de legalább szintén. – Talán kétségbe vonod, hogy a legjobbat akarom neked? – Azt nem vonom kétségbe, hogy azt teszed, ami szerinted a legjobb nekem – feleltem. – És abban is biztos vagyok, hogy ez nagyon közel áll ahhoz, ami neked a legjobb. Victor felnevetett. – Jól ismer, Eric – mondta, mire mindketten rámeredtünk. – Hoppá! – lep dött meg, és olyan mozdulatot tett, mintha becipzározná a száját.

43

– Eric, hazamegyek. Majd kés bb beszélünk err l, de azt még nem tudom, hogy mikor. Sam távollétében én vezetem a kocsmát. Valami gond akadt a családjában. – Clancy azt mondta, hogy jól zajlott a bejelentés Bon Temps-ban. – Így is van, Sam saját családjában, Texasban, azonban már nem annyira. Eric arcán undorodó kifejezés tükröz dött. – Én megtettem minden t lem telhet t, hogy segítsek. Legalább egy emberemet kiküldtem minden olyan helyre, ahol történt valami. Alcide-ot én magam néztem meg a Shamrock Casinóban. – Jól ment ott a dolog? – kérdeztem, átmenetileg eltérve a tárgytól. – Igen, csak néhány részeg rendezett jelenetet, ám ket nagyon könny volt lecsillapítani. Egy n még fel is ajánlkozott a farkassá változott Alcide-nak. – Pfuuuj! – feleltem, majd felálltam, és magamhoz vettem a táskámat. Túl sokáig rabolta az id met. Eric is felállt, és a leveg be ugorva átlendült az íróasztalán. A mozdulat legalább annyira volt ijeszt , mint amennyire leny göz . Hirtelen közvetlenül el ttem állt, a karját körém fonta, és magához szorított. Minden er mre szükségem volt, hogy mereven tartsam a hátam és ne simuljak hozzá. Nehéz megmagyarázni, milyen érzéseket keltett bennem a vérkötelékünk. Bármennyire haragudtam is Ericre, boldogabb voltam, amikor vele voltam. Nem arról volt szó, hogy kétségbeesetten vágytam utána, amikor távol voltunk egymástól, csak éreztem a jelenlétét. Állandóan. Kíváncsi voltam, vajon is ezt érzi-e irántam. – Holnap este? – kérdezte, amikor elengedett. – Ha el tudok szabadulni. Sok megbeszélnivalónk van. – Mereven biccentettem Victor felé, aztán távoztam. Egyszer

44

visszanéztem a késre, amely még mindig ott csillogott Eric íróasztalán, a fekete bársonyon. Tudtam, hogyan szerezte meg Eric a kést. Egyszer en magánál tartotta ahelyett, hogy visszaadta volna Quinn-nek, aki két vámpír esküv jét vezényelte le. Ennek az eseménynek Rhodesban voltam szemtanúja. Eric valamiféle megrendelhet papként szentesítette a házasságot, majd nyilvánvalóan megtartotta a kést, arra az esetre, hátha jól jön még neki egyszer. Azt viszont nem tudom, miként hozta ki a hotel romjai alól. Lehet, hogy éjszaka visszament, miután a szálloda nappal felrobbant. Vagy talán Pamet küldte el érte. Valahogy csak megszerezte, és most arra használta fel, hogy magához kössön vele. Én pedig kábult vonzalmamnak… vagy romantikus érzéseimnek… vagy inkább elragadtatottságomnak tulajdoníthatóan, amit a viking harcos iránt éreztem, pontosan azt tettem, amit kért t lem anélkül, hogy a józan eszemre hallgattam volna. Nem tudtam, kire haragudtam jobban: magamra vagy Ericre.

45

4. fejezet

Nyugtalan éjszakám volt. Ericre gondoltam, és éreztem, ahogy a boldogság elönti a lelkemet, aztán megint rá gondoltam, és legszívesebben behúztam volna neki egyet. Ezután Bill jutott eszembe, az els férfi, akivel egynél többször randevúztam, és az els , akivel lefeküdtem. Amikor visszaidéztem h vös hangját és testét, visszafogott nyugalmát, és szembeállítottam Erickel, el sem hittem, hogy képes voltam két ennyire különböz férfiba belehabarodni, ráadásul úgy, hogy még ott volt az a rövid kis epizódom Quinn-nel is. Quinn minden szempontból meleg vér volt, valamint impulzív és kedves, mégis olyan fájdalmas múltja volt, amit nem osztott meg velem. Véleményem szerint emiatt futott zátonyra a kapcsolatunk. Randiztam még Alcide Herveaux-val is, a falkavezérrel, de ennél tovább sosem jutottunk. Sookie Stackhouse csupa férfiakból álló revüestje. Nem utálják az olyan éjszakákat, amikor folyton azokon a hibákon forog az agyuk, amelyeket elkövettek, a sértéseken, amelyeket kaptak, és a gonoszságokon, amelyeket el kellett szenvedniük? Nem sül ki bel le semmi jó, nincs értelme az egésznek, különben is alvásra van szükségük. Ezen az éjszakán azonban a férfiak jártak az eszemben, és nem jó értelemben.

46

Miután kimerítettem a férfinemmel kapcsolatos problémáim témáját, elkezdtem a bár vezetése miatt aggódni. Nagy nehezen meggy ztem magam, hogy néhány nap alatt nem tudom cs dbe vinni Sam üzletét, így végül sikerült három órát aludnom. Még otthon voltam, amikor Sam másnap reggel telefonált. Elmondta, hogy az édesanyja határozottan javul, és már biztos, hogy meg fog gyógyulni. A két testvére sokkal nyugodtabban fogadta a családi vallomást. Don természetesen még mindig börtönben volt. – Ha így javul, talán néhány nap múlva hazamehetek – mondta. – Vagy még hamarabb. Az orvosok mind azt mondják, elképeszt , milyen gyorsan gyógyul. – Felsóhajtott. – Legalább ezt már nem kell titokban tartanunk. – Hogy viseli anyukád az érzelmi oldalt? – kérdeztem. – Már nem ragaszkodik hozzá, hogy a rend rség engedje szabadon Dont. Miután szintén beszélt velünk, bevallotta, lehet, hogy és Don elválnak – mondta. – Nem örül neki, de nem hiszem, hogy teljesen meg lehet bocsátani egy olyan embernek, aki rád l tt. Habár az ágy melletti telefonon beszéltem, és még mindig kényelmesen feküdtem, miután letettem a kagylót, úgy éreztem, már nem tudok visszaaludni. Gy löltem a Sam hangjából kicsendül fájdalmat. Volt elég gondja, nem akartam még a sajátommal is terhelni, ezért nem is fontolgattam komolyan a gondolatot, hogy megemlítem neki a késes incidenst. Bár jó lett volna megosztanom vele az aggodalmamat. Nyolc órára már felkeltem, és fel is öltöztem, ami nálam korainak számít. Járkáltam és gondolkoztam, de még mindig olyan gy röttnek éreztem magam, mint amilyen a leped m volt. Bárcsak engem is ki tudott volna simítani valaki, úgy, ahogy én a leped t! Amelia otthon volt (miközben a kávét csináltam, kinéztem az ablakon, hogy a kocsija ott áll-e még), az-

47

tán megpillantottam Octaviát, ahogy bemegy a folyosói fürd szobába, vagyis ez a reggel is egy olyan szokásos reggelnek indult, amilyen az utóbbi id ben nálam szokott lenni. A rendet azonban kopogás zavarta meg, amely a bejárati ajtón hangzott fel. A kavicsos kocsibejáróm csikorgása általában már el re figyelmeztet a látogatókra, ma azonban ebben a szokásosnál is fáradtabb állapotomban nem hallottam meg. Kinéztem a kémlel nyíláson, és egy férfit meg egy n t pillantottam meg, akik hivatalos öltönyt viseltek. Nem úgy néztek ki, mint Jehova tanúi, vagy valami hasonló betolakodó. Mentálisan belenéztem a fejükbe, de nem találtam benne semmiféle ellenséges érzést vagy haragot, csak kíváncsiságot. Kinyitottam az ajtót, és ragyogó mosolyt villantottam feléjük. – Segíthetek? – kérdeztem. A hideg leveg megcsapta meztelen lábamat. A n – aki valószín leg a negyvenes évei elején járhatott – visszamosolygott rám. Barna haja, amelybe már vegyült néhány sz hajszál, állig ért, precízen kettéválasztva. Nadrágkosztümje szénfekete volt, a blézer alatt fekete kardigánt viselt, a cip je pedig szintén fekete volt. Fekete táskát tartott a kezében, amely nem retikülnek látszott, inkább laptoptáskának. Kinyújtotta felém a karját, hogy kezet fogjunk. Amikor megérintettem, azonnal többet tudtam meg róla. Alig tudtam megakadályozni, hogy a döbbenet kiüljön az arcomra. – Az FBI New Orleans-i irodájából jöttünk – közölte, amely egy hétköznapi beszélgetés indításaként meglehet sen letaglózónak hatott. – Sara Weiss ügynök vagyok, ez pedig Tom Lattesta különleges ügynök a rhodesi irodából. – És azért vannak itt, mert… – kezdtem, látszólag nyugodt arccal. – Bemehetünk? Tom egészen Rhodesból utazott idáig, hogy

48

beszéljen önnel, ráadásul minden meleget kiengedünk a lakásból. – Persze – feleltem magabiztosan, pedig egyáltalán nem voltam benne biztos. Próbáltam többet megtudni a szándékaikról, de nem volt könny . Csak azt tudtam, hogy nem azért jöttek, hogy letartóztassanak, vagy valami hasonló durva dolgot tegyenek. – Megfelel az id pont? – kérdezte Weiss ügynök. Azt sugallta ezzel, hogy szívesen visszajön kés bb, habár tudtam, hogy nem igaz. – Van olyan jó, mint bármelyik másik – válaszoltam. A nagyim ezért az udvariatlanságomért csúnyán nézett volna rám, de persze t soha nem kérdezte ki az FBI. Ez korántsem volt udvariassági látogatás. – Hamarosan munkába kell mennem – tettem hozzá, hogy legyen menekülési lehet ségem. – Rossz híreket hallottam a f nöke édesanyjáról – jegyezte meg Lattesta. – Jól zajlott a bárban a nagy bejelentés? – Az akcentusából megállapítottam, hogy az ország északi részén született, Sam hollétér l és kilétér l való tájékozottságából pedig azt sz rtem le, hogy szorgalmasan elvégezte a házi feladatát a munkahelyemr l. A rossz érzés, amely a gyomromban kezd dött, most még jobban feler södött. Egy pillanatra olyan er s vágy fogott el, hogy Eric ott legyen velem, hogy szinte beleszédültem. Aztán kinéztem az ablakon a napsütésbe, és megharagudtam magamra a sóvárgásom miatt. Csak azt kapod, amit megérdemelsz, mondtam magamnak. – A vérfarkasokkal sokkal színesebb a világ, nem gondolják? – mondtam. A vakító mosoly ismét kiült az arcomra, az a fajta, amely arról árulkodott, milyen feszült vagyok. – Elveszem a kabátjukat. Kérem, foglaljanak helyet! – mutattam a kanapéra, k pedig leültek. – Hozhatok egy kávét vagy jeges

49

teát? – kérdeztem, és magamban hálát adtam a nagyim tanításának, ami miatt képes voltam folytatni a beszédet. – Ó! – mondta Weiss. – A jeges tea nagyszer lenne. Tudom, hogy hideg van odakint, de én egész évben azt iszom. Déli lány vagyok, itt születtem, itt is nevelkedtem. És alaposan rá is játszott, gondoltam. Nem hittem, hogy Weiss és én jó barátn k leszünk, és nem terveztem, hogy recepteket cserélgetünk majd. – És önnek? – néztem Lattestára. – Köszönöm, én is azt kérek – felelte. – Cukorral vagy anélkül? – Lattesta arra gondolt, hogy jó lenne kipróbálni a híres déli cukros teát, Weiss pedig beleegyezett, hogy ne különcködjön. – Mindjárt szólok a lakótársamnak, hogy vendégünk van – mondtam, majd felkiáltottam az emeletre. – Amelia! Itt van az FBI! – Egy pillanat és lemegyek – kiáltott vissza Amelia egyáltalán nem meglepett hangon. Tudtam, hogy egész végig a lépcs tetején állt, és minden szót hallott. Aztán megjelent Octavia kedvenc zöld nadrágjában és hoszszú ujjú, csíkos blúzában. Tisztes, kedves öreg hölgynek nézett ki, ahogy egy id s, fehér hajú színes b n csak kinézhet. – Helló! – mondta ragyogó mosollyal. Úgy festett, mint egy jóságos nagymama, miközben er s boszorkány volt, aki szinte sebészi precizitással tudott varázsolni. Egy életen át gyakorolta, hogyan rejtse el mások el l a képességét. – Sookie nem is mondta, hogy vendégeket vár. Ha tudtuk volna, kitakarítottuk volna a házat. – Octavia újabb vakító mosolyt villantott, majd a makulátlan nappalira mutatott. A házam soha nem kerül bele a lakáskultúra-magazinokba, de azért tiszta volt, a fenébe is! – Nekem nagyon szépnek t nik – felelte tiszteletteljesen Weiss. – Bárcsak az én házam is ilyen jól nézne ki! – Az igazat mondta. Weissnek két tinédzserkorú gyereke volt, egy férje és

50

három kutyája. szintén együtt éreztem vele – és talán egy kicsit irigyeltem is. – Sookie, hozok teát a vendégeknek, amíg ti beszélgettek – ajánlotta fel Octavia a legédesebb hangján. – Te csak ülj le, és beszélj velük! – A két ügynök elhelyezkedett a kanapén, és érdekl dve néztek körül a szegényes nappaliban. Hamarosan Octavia visszatért szalvétákkal és két pohár cukros jeges teával. A jégkockák kellemesen csilingeltek. Felálltam a kanapéval szembeni székr l, letettem a szalvétákat a két ügynök elé, aztán Octavia rátette a poharakat a szalvétákra. Lattesta nagyot kortyolt a teából. Octavia szája sarka alig észrevehet en megrándult, amikor a férfi riadt arcot vágott, aztán minden t le telhet t elkövetett, hogy kellemesen meglepettre javítsa az arckifejezését. – Mit akartak kérdezni? – Ideje volt a lényegre térni. Vakítóan rámosolyogtam, a kezemet az ölemben tartottam, a lábam párhuzamosan volt egymás mellett, a térdem összeért. Lattesta fogta az aktatáskáját, amelyet magával hozott, feltette a dohányzóasztalra, és kinyitotta. Egy képet vett ki bel le, és átnyújtotta nekem. A délután közepén készült a felvétel néhány hónappal korábban Rhodes városában. Viszonylag éles volt, a leveg azonban az emberek körül kissé elhomályosodott az összeomlott Gízai Piramis romjaiból felszálló porfelh k miatt. A képre szegeztem a tekintetemet. Az arcomról nem hervadt le a mosoly, a szívemet azonban nem tudtam befolyásolni. Rémülten dobogott. A képen Barry, a hordár és én álltunk egymás mellett a Piramis törmeléke között, ahol a múlt októberben a Nap Testvériségének egy kis csoportja felrobbantotta a vámpírszállodát. Én jobban felismerhet voltam a képen, mint a társam, mert Barry profilból látszott. Én gyanútlanul a kamera felé néztem, a sze-

51

mem Barry arcára szegez dött. Mindketten piszkosak, véresek, porosak és hamuval borítottak voltunk. – Ez ön, Miss Stackhouse – állapította meg Lattesta. – Igen. – Nem lett volna értelme letagadni, hogy a fotón lén én vagyok, bár nagyon szerettem volna megtenni. Roszszul lettem, ahogy ránéztem, mert ett l eszembe jutott az a nap. – Vagyis a robbanás idején a szállodában tartózkodott? – Igen. – Sophie-Anne Leclerq, egy vámpír üzletasszony alkalmazásában volt ott. Aki Louisiana állítólagos királyn je. Már majdnem megmondtam neki, hogy nem csak „állítólagos”, a diszkréció azonban belém fojtotta a szavakat. – Repül vel mentem oda vele – mondtam inkább. – És Sophie-Anne Leclerq súlyos sérüléseket szerzett a robbanásban, ugye? – Igen, így volt. – Ön nem látta a robbanás után? – Nem. – Ki ez a férfi, aki maga mellett látható a képen? Lattesta nem azonosította Barryt. Muszáj voltam továbbra is mereven tartani magam, hogy ne látszódjon rajtam, hogy megkönnyebbülten elernyedek. Aztán csak megvontam a vállam. – A robbanás után jött oda hozzám – mondtam. – Jobb állapotban voltunk, mint a többiek, ezért segítettünk túlél ket keresni. – Ez igaz volt, de nem a teljes igazság. Barryt már hónapokkal azel tt is ismertem, miel tt a Piramisban rendezett öszszejövetelen találkoztam vele. A texasi király alkalmazásában volt ott. Kíváncsi voltam, mennyit tud az FBI a vámpírhierarchiáról. – Hogy keresték a túlél ket? – kérdezte Lattesta. Ez nagyon beugratós kérdés volt. Abban az id ben Barry volt az egyetlen gondolatolvasó, akit ismertem.

52

Azzal kísérleteztünk, hogy megfogtuk egymás kezét, így megnöveltük az „er nket”, és agyhullámokat kerestünk a törmelékek alatt. Mély lélegzetet vettem. – Jó vagyok a keresésben – mondtam. – Fontosnak t nt, hogy segítsünk, mivel olyan sok ember megsérült. – A t zoltóparancsnok azt állította, hogy úgy látta, mintha valamilyen mentális képességük lenne – mondta Lattesta. Weiss a teáját nézte, hogy elrejtse el lem az arckifejezését. – Nem vagyok médium – válaszoltam az igazságnak megfelel en, mire Weisst azonnal csalódottság töltötte el. Úgy gondolta, hogy egy csalóval vagy bolonddal van dolga, de remélte, hogy bevallom, hogy igaz a képességem. – Trochek parancsnok azt mondta, önök tanácsolták neki, hol keresse a túlél ket. Azt állította, maguk az életben maradottakhoz irányították a ment csapatot. Amelia lejött a lépcs n. Nagyon tiszteletre méltónak t nt élénkvörös pulóverében és márkás farmerjában. A szemébe néztem, és reméltem, hogy kiolvassa bel le néma segélykiáltásomat. Nem voltam képes hátat fordítani egy olyan helyzetben, ahol embereket tudtam megmenteni. Amikor rájöttem, hogy meg tudom találni az életben maradottakat – összefogva Barryvel, tényleg életeket tudtunk menteni –, nem tudtam nemet mondani, habár nagyon féltem t le, hogy a világ szörnyszülöttnek fog tartani. Nehéz elmondani, mit látok. Talán olyan mintha infravörös szemüvegen keresztül néznék, vagy ilyesmi. Látom az él emberek agyának h képét. Ha elég id m van rá, meg tudom számolni, hány túlél van egy épületben. A vámpírok agyát fekete lyuknak érzékelem, negatív képnek, de rendszerint ket is meg tudom számolni. A halottakat azonban egyáltalán nem érzem. Azon a napon, amikor Barry és én megfogtuk egymás kezét, összeadódott a kett nk ereje, és feler södött a képességünk.

53

Meg tudtuk találni az él ket, és hallottuk a haldoklók utolsó gondolatait. Ezt nem kívánom senkinek, és én magam sem akarom újra átélni. Soha. – Csak szerencsénk volt – feleltem, de nem voltam valami meggy . Amelia odajött hozzánk, és kinyújtotta a kezét. – Amelia Broadway vagyok – mondta, mintha arra számítana, hogy a két ügynök tudja, ki . Tudták. – Maga Copley lánya, igaz? – kérdezte Weiss. – Néhány héttel ezel tt találkoztam vele egy közösségi rendezvény miatt. – Nagyon lefoglalják a város ügyei – mondta Amelia lebilincsel mosollyal. – Több vasat is tart a t zben, azt hiszem. Apa nagyon szereti Sookie-t. – Nem túl tapintatos, de remélheleg hatékony megjegyzés volt. Hagyják békén a lakótársamat. Az apám befolyásos ember. Weiss mosolyogva bólintott. – Hogy került Bon Temps-ba, Miss Broadway? – kérdezte. – Biztos csendes itt az élet New Orleans után. – Mit keres egy olyan gazdag spiné, mint ön, ebben a posványban? Mellesleg az apja nincs itt a közelben, hogy beleavatkozna bármibe is az ön kedvéért. – A házam megrongálódott a Katrina hurrikánban – felelte Amelia, és ennyiben hagyta a magyarázatot. Nem árulta el nekik, hogy amikor a Katrina lecsapott, már Bon Temps-ban volt. – És ön, Miss Fant? – kérdezte Lattesta. – Önt is kitelepítették? – Semmiképp nem szállt le a képességem témájáról, de hajlandó volt egy kicsit sodortatni magát a társasági beszélgetés árjával. – Igen – mondta Octavia. – Az unokahúgomnál laktam, meglehet sen zsúfolt körülmények között, amikor Sookie ked-

54

vesen felajánlotta nekem a vendégszobáját. – Honnan ismerték egymást? – kérdezte Weiss, mintha alig várná, hogy egy elragadó történetet halljon. – Amelián keresztül – feleltem, és közben ugyanolyan szélesen mosolyogtam, mint . – Ön és Amelia pedig hol is találkoztak? – New Orleansban – válaszolta Amelia határozottan, amivel el is vágta a további kérdéseket. – Kér még egy kis jeges teát? – kérdezte Octavia Lattestától. – Köszönöm, nem – mondta a férfi és megborzongott. Aznap Octavia volt a soros a teakészítésben, és szerette jól megcukrozni az italt. – Miss Stackhouse, van valami ötlete arra, hogy érhetném el ezt a fiatalembert? – A képre mutatott. Megvontam a vállam. – Mindketten segítettünk a túlél k keresésében – feleltem. – Szörny nap volt. Nem emlékszem, milyen nevet mondott. – Ez különös – jegyezte meg Lattesta, mire azt gondoltam, Jaj, ne! – Mivel valaki, akire ráillik az ön személyleírása, egy olyan fiatal férfi társaságában, akire ráillik az személyleírása, bejelentkezett egy motelba, nem messze a robbanás helyszínél, és egy szobában töltötték az éjszakát. – Nos, nem kell tudni valakinek a nevét, ahhoz, hogy vele töltsük az éjszakát – jegyezte meg Amelia logikusan. Megvontam a vállam, és próbáltam úgy tenni, mintha zavarban lennék, ami nem esett nehezemre. Inkább gondolják rólam, hogy laza erkölcs vagyok, mint hogy még nagyobb érdekl dést tanúsítsanak irántam. – Együtt részt vettünk egy borzalmas eseményen, ami nagyon közel hozott bennünket, és hát… így reagáltunk rá. – Igazság szerint Barry szinte azonnal elaludt, és nem sokkal kés bb én is követtem a példáját. A hancúrozás még a gondolatainkban sem merült fel.

55

A két ügynök kétkedve nézett rám. Weiss azt gondolta, hogy egész biztosan hazudok, Lattesta pedig csak sejtette. Arra gondolt, hogy jól ismerem Barryt. Ekkor megcsörrent a telefon, és Amelia kiszaladt a konyhába, hogy felvegye. Amikor visszatért halottsápadt volt az arca. – Sookie, Antoine hívott a mobiljáról. Be kell menned a bárba – mondta. Aztán az FBI-ügynökökhöz fordult. – Valószín leg jobb lesz, ha önök is vele tartanak. – Miért? – kérdezte Weiss. – Mi történt? – De már talpon is volt. Lattesta visszatette a fényképet az aktatáskájába. – Egy holttest – mondta Amelia. – Egy n t keresztre feszítettek a bár mögött.

56

5. fejezet

Az ügynökök követtek a Merlotte’shoz. Úgy öt-hat autó állt azon a helyen, ahol a bejárat el tt lév parkoló véget ért, és a hátsó elkezd dött, így teljes mértékben elállták az átjárót a ketközött. Kiugrottam a kocsimból, és az autók között valahogy mégis átjutottam, nyomomban az FBI-ügynökökkel. Alig tudtam elhinni, ami történt, pedig igaz volt. Egy hagyományos kereszt volt felállítva a személyzeti parkolóban hátul, ott, ahol a fák kezd dnek és a kavicsos talajt felváltja a föld. Egy test volt rászegezve. A tekintetem végigpásztázta az eltorzult holttestet, a megalvadt vércsíkokat, majd visszatért az arcra. – Istenem, ne! – mondtam, és a térdem megroggyant. Antoine, a szakács és D’Eriq, a pincérsegéd azonnal a két oldalamon termett, és megtartottak, hogy ne essem össze. D’Eriq arcán könnycsíkokat láttam, Antoine komornak t nt, de tartotta magát. Járt már Irakban, és New Orleansban a Katrina idején, ahol látott már ennél szörny bbet is. – Sajnálom, Sookie – mondta. Andy Bellefleur is ott volt, valamint Bud Dearborn seriff. Odajöttek hozzám. Vízálló, steppelt dzsekijükben nagyobbnak és termetesebbnek t ntek, mint amilyenek valójában voltak. Az

57

arcuk szigorú volt, elfojtott döbbenet tükröz dött rajta. – Részvétem a sógorn d miatt – mondta Bud Dearborn, én azonban alig hallottam a szavait. – Terhes volt – nyögtem. – Terhes! – Csak ez járt a fejemben. Nem csodálkoztam rajta, hogy valaki meg akarta ölni Crystalt, a kisbabán azonban teljesen elszörnyedtem. Mély lélegzetet vettem, így képes voltam még egyszer ránézni. Crystal véres keze párducmancs volt, valamint a lába alsó része is átváltozott. A látvány így még sokkolóbb és groteszkebb volt, mint ha egy emberi n t feszítettek volna keresztre, és ha lehet, még szánalomra méltóbb. A gondolatok összefüggéstelenül kavarogtak a fejemben. Arra gondoltam, kinek kell még tudnia róla, hogy Crystal meghalt. Calvin, aki nemcsak a klán vezet je volt, hanem Crystal nagybátyja is. Crystal férje, a bátyám. Miért pont itt hagyták Crystalt, ezen a helyen? Ki tehette? – Felhívtad már Jasont? – kérdeztem zsibbadt ajkam közt kipréselve a szavakat. Próbáltam a hideg id re fogni, de tudtam, hogy a sokktól zsibbadt el. – Most biztosan dolgozik. – Már felhívtuk – válaszolta Bud Dearborn. – Kérlek, ne engedjétek, hogy lássa a holttestet! – mondtam. Egy vércsík csorgott le a földre a fakereszten Crystal lába alatt. Hirtelen hányinger tört rám, de aztán er t vettem magamon. – Tudom, hogy megcsalta, és a szakításuk meglehet sen nyilvános volt. – Bud próbált szenvtelen hangon beszélni, de jelent s er feszítésébe került. Düh lobogott a szemében. – Meg lehet kérdezni err l Dove Becket – vágtam rá azonnal védekezve. Alcee Beck a Bon Temps-i rend rség egyik nyomozója volt, a férfi pedig, akivel Crystal megcsalta Jasont, Alcee unokatestvére volt, Dove. – Igen, Crystal és Jason különvált, a bátyám viszont soha nem tett volna semmit a gyermeke ellen. – Tudtam, hogy Jason nem lett volna képes ilyen

58

borzalmas dolgot m velni Crystallel, bármennyire provokálják is, de persze nem gondoltam, hogy ezt bárki is elhiszi nekem. Lattesta odalépett hozzánk, Weiss ügynök pedig követte. Kicsit sápadtnak t nt, a hangja azonban határozottan csengett. – A test állapotából ítélve úgy gondolom, hogy ez a n egy… vérpárduc volt. – Úgy ejtette ki ezt a szót, mintha nehezére esett volna. Bólintottam. – Igen, hölgyem, az volt. – Még mindig azon fáradoztam, hogy megnyugtassam felkavarodott gyomromat. – Akkor ez valószín leg egy gy löletb l elkövetett b ncselekmény lehetett – állapította meg Lattesta. Az arca nem árult el semmit, a gondolatai pedig rendszerezettek voltak. Szép sorban felállított egy listát azokról, akiket fel kellett hívnia, és azon törte a fejét, hogy tudná elérni, hogy t nevezzék ki a nyomozás élére. Ha a gyilkosságot gy löletb l követték el, nagy esélye volt rá, hogy vezesse a nyomozást. – És maguk kik volnának? – kérdezte Bud Dearborn. A kezét a derékszíjára tette, és úgy nézett Weiss és Lattesta ügynökre, mintha temetkezési vállalkozók lennének. Miközben a rendvédelem dolgozói bemutatkoztak egymásnak, és mélyreható információkat cseréltek a b ntett helyszínél, Antoine azt mondta: – Sajnálom, Sookie. Muszáj volt kihívnunk ket. De rögtön utána téged értesítettünk. – Hát persze hogy ki kellett hívnotok – feleltem. – Csak azt kívánom, bárcsak Sam is itt lenne. – Ó, istenem, el vettem a mobilomat, és megnyomtam a gyorshívón a számát. – Sam – szóltam bele, amikor felvette. – Tudsz beszélni? – Igen – felelte. Nyugtalanság csendült ki a hangjából. Már tudta, hogy valami baj van. – Hol vagy?

59

– A kocsimban. – Rossz hírem van. – Mi történt? Leégett a bár? – Nem, de Crystalt meggyilkolták a parkolóban. Kint a lakókocsid mellett hátul. – Ó, a francba! Hol van Jason? – Útban idefelé, gondolom, már nem messze. – Sajnálom, Sookie – Kimerültnek hallottam a hangját. – Ez nagyon rossz. – Itt van az FBI is. Azt gondolják, hogy gy löletb l elkövetett b ncselekmény volt. – Nem mentem bele a részletekbe, hogy mit keresett éppen az FBI Bon Temps-ban. – Hát, sokan nem kedvelték Crystalt – mondta Sam óvatosan, kicsit meglepett hangon. – Keresztre feszítették. – Jóságos isten! – Hosszú szünet következett. – Sook, ha az anyám állapota továbbra is stabil, és jogilag semmi nem történik a mostohaapámmal, még ma vagy holnap korán visszaindulok. – Jó. – Nem tudtam ezzel az egy szóval kifejezni, mennyire megkönnyebbültem. Felesleges lett volna megjátszanom, hogy ura vagyok a helyzetnek. – Sajnálom, cher – mondta megint. – Sajnálom, hogy neked kell ezzel foglalkoznod. Sajnálom, hogy Jasont fogják gyanúsítani, és sajnálom ezt az egész dolgot. Meg Crystalt is. – Örülök, hogy látlak majd – válaszoltam, és a hangom megremegett a kezd sírás miatt. – Ott leszek – mondta, majd letette. Lattesta szólalt meg: – Miss Stackhouse, ezek az emberek a bár alkalmazottai? Bemutattam Antoine-t és D’Eriqet Lattestának. Antoine arckifejezése nem változott, D’Eriqet viszont láthatóan leny -

60

gözte, hogy találkozhatott egy FBI-ügynökkel. – Mindketten ismerték Crystal Norrist, ugye? – kérdezte Lattesta gyengéd hangon. – Csak látásból. Néha bejött a bárba – felelte Antoine. D’Eriq bólintott. – Crystal Norris Stackhouse – javítottam ki. – A sógorn m volt. A seriff már felhívta a bátyámat, de még a nagybátyját is fel kellene hívni, Calvin Norrist. Norcrossban dolgozik. – a legközelebbi él rokona? A férjen kívül? – Van még egy húga is, de Calvin a vezet je a… – megálltam, mert nem voltam benne biztos, hogy Calvin csatlakozott-e a nagy leleplezéshez. – nevelte fel – mondtam végül. Elég közel volt az igazsághoz. Lattesta és Weiss Bud Dearbornnal beszélgetett. Mélyen belemerültek a beszélgetésbe, valószín leg Calvinr l és a kis közösségr l ott, annál a rideg keresztez désnél. Hotshot egy néhány házból álló kis közösség volt, tele titkokkal. Crystal szeretett volna kiszabadulni onnan, mégis ott érezte magát a legnagyobb biztonságban. A tekintetem visszatért a kereszten lév megkínzott testhez. Crystal fel volt öltözve, de a ruhája elszakadt ott, ahol a karja és a lába átváltozott párduc végtagokká, és mindenhol vér volt. A kezére és a lábfejére – ahol fel volt szögelve a fára – vastagon rászáradt már. Ahhoz, hogy a testet megtartsák a kereszten, kötéllel is felkötözték, így a húsa nem szakadt ki a szögekb l. Sok szörny séget láttam már életemben, de ez volt köztük a legborzalmasabb. – Szegény Crystal! – mondtam, és éreztem, hogy könny csorog az arcomon. – Nem is kedvelted – jegyezte meg Andy Bellefleur. Kíváncsi voltam, mennyi ideje volt már itt kint, és nézte azt a maradványt, amely egykor egy él , lélegz , egészséges n volt. Andy

61

arca borostás volt, az orra pedig piros. Meg volt fázva. Tüszszentett, majd elnézést kért, és elfordulva kifújta az orrát. D’Eriq és Antoine Alcee Beckkel beszélgetett. Alcee volt a Bon Temps-i rend rség másik nyomozója, ez pedig nem jelentett túl sok jót a nyomozásban. nem nagyon sajnálta Crystal halálát. Andy ismét felém fordult, miután eltette a zsebkend t a zsebébe. Ránéztem elgyötört, széles arcára. Tudtam, hogy meg fog tenni minden t le telhet t, hogy kiderítse, ki tette. Bíztam benne. A testes férfi, aki néhány évvel volt id sebb nálam, soha nem volt mosolygós típus. Komoly volt, és gyanakvó. Nem tudom, hogy azért választotta-e ezt a hivatást, mert testhezállónak találta, vagy a foglalkozása változtatta meg a személyiségét. – Hallom, és Jason szakítottak – mondta. – Igen. Crystal megcsalta. – Ezt mindenki tudta, ezért nem akartam úgy tenni, mintha nem így lenne. – Úgy, hogy közben terhes volt, meg minden? – Andy megrázta a fejét. – Igen. – Széttártam a kezem. már csak ilyen volt. – Ez beteges – felelte Andy. – Igen. Megcsalni a férjet úgy, hogy a gyereke ott van kett jük között… ez kimondottan gusztustalan. – Ez a gondolat sokszor megfordult a fejemben, de még sosem fogalmaztam meg szavakkal is. – Szóval, ki volt a másik pasas? – kérdezte Andy mellékesen. – Vagy pasasok? – Te vagy az egyetlen Bon Temps-ban, aki nem tudja, hogy Crystal Dove Beckkel kavart – feleltem. Ekkor esett le neki. Odapillantott Alcee Beckre, majd viszszanézett rám. – Most már tudom – mondta. – Ki gy lölte ennyire, Sookie?

62

– Ha azt hiszed, hogy Jason, akkor inkább gondold át még egyszer. Soha nem tenne ilyet a gyerekével. – Ha viszont Crystal ennyire csapodár volt, talán nem is az gyereke volt – mondta Andy. – Lehet, hogy Jason ezt megtudta. – Az övé volt – mondtam olyan határozottsággal, amit nem egészen éreztem belül. – De még ha nem úgy lett volna is, ha egy vérvizsgálat megállapította volna, hogy nem az apja, nem ölte volna meg valaki más gyerekét. Különben is, már nem éltek együtt. Crystal visszaköltözött a húgához. Miért vállalt volna magára ekkora bajt? – Miért volt nálad az FBI? Oké, szóval ez a kihallgatósdi egy irányba haladt. – A rhodesi robbantásról kérdeztek – feleltem. – Crystalr l akkor hallottam, amikor ott voltak nálam. Gondolom, szakmai kíváncsiságból jöttek velem. Lattesta, a férfi, úgy véli, talán gy löletb l követték el a gyilkosságot. – Ez érdekes gondolat – mondta Andy. – Az kétségtelen, hogy az ok a gy lölet volt, azt viszont nem tudom, hogy vajon az a fajta-e, amit nekik kell kinyomozniuk. – Elment, hogy Weiss-szel beszéljen. Lattesta felnézett a holttestre, és megrázta a fejét, mintha olyan fokú szörny séggel állna szemben, amilyenr l azt gondolta, hogy képtelenség megtenni. Nem tudtam, mit kezdjek magammal. Én voltam megbízva a bár vezetésével, és mivel a b ntett helyszíne a bár területén volt, muszáj volt ott maradnom. Alcee Beck elkiáltotta magát. – Minden olyan személy, aki nem a rend rséghez tartozik, hagyja el a területet! Az olyan rend rtisztek, akik nem feltétlenül szükségesek a helyszíneléshez, menjenek át az els parkolóba! – Rám nézett, és az els parkolóra mutatott, ezért visszamentem az autómhoz, és nekid lve vártam. Hideg volt, szeren-

63

csére mégis sütött a nap, és nem fújt a szél. Felhúztam a kabátom gallérját a fülemre, aztán benyúltam a kocsiba a fekete keszty mért. Felvettem és vártam. Telt-múlt az id . Figyeltem, ahogy a rend rtisztek jönnekmennek. Amikor Holly megérkezett a m szakjára, elmagyaráztam neki, mi történt, majd hazaküldtem azzal, hogy felhívom, mihelyt engedélyt kapok a bár újbóli kinyitására. Nem tudtam, mi mást tehettem volna. Antoine és D’Eriq már régen elment, miután megadták nekem a mobilszámukat. Nem sokkal kés bb Jason kocsija fékezett le az enyém mellett. A bátyám kiugrott a volán mögül, és megállt el ttem. Már hetek óta nem beszéltünk, ez az id azonban nem volt alkalmas a nézeteltéréseink megvitatására. – Igaz? – kérdezte. – Sajnálom, igen. – A baba is? – Igen. – Alcee kijött hozzám a munkaterületre – mondta zsibbadtan. – Odajött, és azt kérdezte, mikor láttam utoljára Crystalt. Már négy vagy öt hete nem beszéltem vele, csak pénzt küldtem neki az orvosi vizsgálatokra meg a vitaminjaira. Egyszer meg láttam a Dairy Queenben. – Kivel volt? – A húgával. – Vett egy mély, reszketeg lélegzetet. – Szerinted… szörny , ami vele történt? Nem volt értelme mellébeszélni. – Igen – mondtam. – Akkor sajnálom, hogy ilyen sors jutott neki – felelte. Jason nem volt hozzászokva a komplex érzelmek kifejezéséhez, ezért elég furcsán nézett ki, ahogy az arcán egyszerre látszott bánat, megbánás és veszteség. Legalább öt évvel id sebbnek t nt. – Annyira megbántott, és nagyon dühös voltam

64

rá, de azt nem akartam, hogy így szenvedjen és féljen. Isten tudja, lehet, hogy nem lettünk volna jó szül k, de nem is kaptunk rá esélyt, hogy megpróbáljuk. Minden szavával egyetértettem. – Volt veled valaki tegnap este? – kérdeztem végül. – Igen. Hazavittem magamhoz Michele Schubertet a Bayouból – felelte. A Bayou egy bár volt Clarice-ban, néhány kilométerre t lünk. – Egész éjjel nálad maradt? – Ma reggel rántottát csináltam neki. – Jó. – Ezúttal volt valami haszna a bátyám kicsapongó életmódjának… Michele elvált n volt, gyerek nélkül, és szinte ember. Ha valaki hajlandó lett volna elmondani a rend rségnek, hogy hol volt, és mit csinált, az Michele volt. Ezt meg is mondtam Jasonnek. – A rend rök már kihallgatták – mondta nekem. – Ez gyors volt. – Bud is ott volt a Bayouban tegnap este. Vagyis a seriff látta, ahogy Jason elmegy, és azt is megfigyelte, kivel van. Nem azért tartotta meg ezt az állást ilyen hosszú ideig, mert felületes volt. – Nos, ez jó hír – mondtam, mert nem tudtam, mi mást mondhatnék. – Gondolod, hogy azért ölték meg, mert párduc volt? – kérdezte Jason tétován. – Talán. Egyes részei már átváltoztak, amikor meghalt. – Szegény Crystal! – sóhajtott fel. – Utálta volna, ha valaki így látja. – Meglepetésemre könny csorgott végig az arcán. Fogalmam sem volt, hogy reagáljak erre. Nem tudtam mást tenni, mint hogy kivettem egy zsebkend t a kocsimban lév zsebkend s dobozból, és a kezébe nyomtam. Évek óta nem láttam Jasont sírni. Sírt egyáltalán, amikor a nagyi meghalt? Le-

65

het, hogy tényleg szerette Crystalt. Lehet, hogy nem csak a sértett hiúsága miatt szervezte meg, hogy leleplezzük a h tlen házasságtör t. Úgy rendezte a dolgokat, hogy Crystal nagybátyja, Calvin és én tetten érjük a feleségét. Annyira megharagudtam rá amiatt, mert rákényszerített, hogy ennek tanúja legyek, hogy hetekig kerültem. Crystal halála elfeledtette ezt a haragot, legalábbis egy id re. – Most már nem számít neki – mondtam. Calvin ütött-kopott kocsija állt meg a kocsim másik oldalánál. Calvin olyan gyorsan el ttem termett, hogy fel sem tudtam fogni a mozdulatot, eközben Tanya Grissom kászálódott ki az els ülésr l. Calvin szeméb l egy idegen nézett rám. Máskor különleges sárgás szeme most szinte aranyszín volt, a szivárványhártyája olyan nagy, hogy a fehér rész már alig látszott körülötte. A pupillája megnyúlt. Még egy könny kabát sem volt rajta. Amikor ránéztem, több ok miatt is jeges, hideg érzés töltött el. Felemeltem a kezem. – Annyira sajnálom, Calvin! – mondtam. – Tudnod kell, hogy nem Jason tette. – Felnéztem, nem túl magasra, hogy belenézzek félelmetes szemébe. Calvin most kissé szebb és testesebb volt, mint amikor évekkel ezel tt megismertem, de még mindig szilárdnak és szívósnak látszott, olyan férfinak, akire nyugodtan lehet támaszkodni. – Meg kell szagolnom – mondta. Oda sem figyelt arra, amit az el bb mondtam. – Oda kell engedniük hozzá, hogy megszagoljam. Akkor tudni fogom. – Jó, gyere! Megyünk, és megmondjuk nekik – mondtam, mert nemcsak jó ötletnek tartottam, de szerettem volna minél távolabb tudni Jasontól. A bátyámnak legalább annyi esze volt, hogy a kocsim túloldalán álljon. Megfogtam Calvin karját, és együtt megkerültük a bár épületét, a helyszínbiztosító sárga

66

szalag azonban megállított minket. Bud Dearborn átjött a másik oldalra, mihelyt észrevett bennünket. – Calvin, tudom, hogy nagyon megrázott a hír, és szintén sajnálom az unokahúgodat – kezdte, ám ekkor Calvin hirtelen el villanó karmával szétszakította a sárga szalagot, és megindult a kereszt felé. Miel tt még három lépést tehetett volna, útját állta a két FBI-ügynök. A következ pillanatban már a földön feküdtek. Nagy kiabálás és zavar támadt, aztán Bud, Andy és Alcee lefogta Calvint. Lattesta és Weiss kínos helyzetükb l próbáltak nekik segíteni. – Calvin – lihegte Bud Dearborn. Bud nem volt már fiatal, és látszott rajta, hogy minden erejét igénybe veszi, hogy visszatartsa Calvint. – Távol kell tartanod magad a helyszínt l. Az összes bizonyíték, amit összegy jtöttünk, használhatatlan lesz, ha nem maradsz távol a holttestt l. – Meglepett Bud visszafogottsága. Arra számítottam, hogy fejbe csapja Calvint a gumibotjával vagy az elemlámpájával, ehelyett olyan együtt érz n viselkedett, ahogy egy feszült, meggyötört ember csak teheti. Most értettem meg el ször, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki tud a hotshoti közösség titkáról. Bud ráncos keze biztatón megveregette Calvin karját. Bud ügyelt arra, hogy ne érjen Calvin karmaihoz. Amikor Lattesta különleges ügynök észrevette a Calvin kezén lév karmokat, hangosan felszisszent, és valami érthetetlen figyelmeztet hangot adott ki. – Bud – mondta Calvin, szinte morogva. – Ha nem engedsz oda most, akkor majd akkor kell megszagolnom, amikor leveszitek a keresztr l. Meg akarom találni annak a szagát, aki ezt tette vele. – Megnézem, lehetséges-e – felelte Bud határozottan. – Most azonban el kell, hogy távolítsalak innen, haver, mert ösz-

67

sze kell gy jtenünk az olyan bizonyítékokat, amelyek megállják a helyüket a bíróságon. Ne menj a közelébe, rendben? Bud sosem tör dött velem, és én sem vele, ebben a pillanatban azonban nagyot n tt a szememben. Egy hosszú perc múlva Calvin bólintott. A feszültség egy része elillant a vállából, ezért mindenki, aki lefogta, valamenynyit engedett a szorításon. – Maradj itt elöl, majd szólni fogok. A szavamat adom – mondta neki Bud. – Rendben – felelte Calvin. A hatósági alkalmazottak elengedték. Calvin hagyta, hogy átkaroljam, majd együtt megfordultunk, és visszamentünk az elöl lév parkolóba. Tanya ott várta, a teste minden porcikája feszültséget sugárzott. is azt hitte, amit én, hogy Calvint alaposan megverik. – Nem Jason tette – mondtam megint. – Nem érdekel a bátyád – közölte Calvin, és furcsa szemét rám emelte. – Nem foglalkozom vele. Nem hiszem, hogy tette. Egyértelm volt, hogy azt gondolja, a bátyám iránt érzett aggodalmam eltereli a figyelmemet a f problémáról, az unokahúga haláláról. És az is nyilvánvaló volt, hogy ez nem tetszik neki. Tiszteletben kellett tartanom az érzéseit, ezért befogtam a számat. Tanya megfogta a kezét. A karmaival együtt. – Megengedik, hogy odamenj hozzá? – kérdezte. A tekintete csakis Calvin arcát figyelte. Mintha én ott sem lettem volna. – Majd csak akkor, amikor leveszik a testét – válaszolta. Olyan jó lenne, ha Calvin azonosítani tudná a b nöst. Hála istennek, hogy az alakváltók felfedték kilétüket! Habár… talán éppen ezért ölték meg Crystalt. – Gondolod, hogy megérzed majd a szagát? – kérdezte Tanya. A hangja halk volt, és feszült. Komolyabbnak t nt, mint

68

amilyennek valaha láttam felületes kapcsolatunk során. Átkarolta Calvint, és bár a férfi nem volt valami magas, Tanya csak a mellkasa közepéig ért. Felnézett rá. – Miután az a sok ember összefogdossa, nagyon sok szag lesz rajta. Azért megpróbálom mindet beazonosítani. Bárcsak én értem volna ide el ször! – Úgy támaszkodott Tanyára, mintha szüksége lenne valakire, aki megtartja. Jason egy méterre állt t le, és arra várt, hogy Calvin észrevegye. Merev volt a teste, az arca pedig fagyos. Egy pillanatnyi feszült csend után Calvin átnézett Tanya válla fölött, és érzékelte Jason jelenlétét. Nem tudom, Tanya hogy reagált erre, de nekem minden izmom megfeszült a félelemt l. Calvin lassan kinyújtotta a kezét Jason felé. Már emberi alakja volt, de így is láthatóan meg volt rongálódva. A b rön friss forradásnyomok látszottak, az egyik ujja pedig kissé befelé görbült. Én tettem ezt vele. A házasságkötésnél én kezeskedtem Jasonért, Calvin pedig Crystalért. Miután Jason úgy szervezte a dolgokat, hogy szemtanúi legyünk Crystal h tlenségének, nekünk kellett felel sséget vállalnunk értük, amikor kihirdették a büntetést: a kéz vagy mancs megcsonkítása. Egy téglával kellett lesújtanom a barátom kezére. Ezek után már nem tudtam ugyanúgy érezni Jason iránt, mint azel tt. Jason lehajolt, és megnyalta a kézfejet, amellyel jelezte, mennyire alázatos. Esetlenül tette, mert még mindig idegen volt neki ez a rituálé. Visszatartottam a lélegzetemet. Jason felfelé nézett Calvinre. Amikor Calvin bólintott, mindannyian megnyugodtunk, mert ez azt jelentette, hogy a vezér elfogadta a bátyám behódolását. – Részt vehetsz a bosszúban – mondta Calvin, mintha Jason kérdezett volna valamit t le. – Köszönöm – felelte a bátyám, aztán hátralépett. Néhány

69

méterrel kés bb megállt. – Szeretném eltemetni – tette hozzá. – Mindannyian el akarjuk temetni – válaszolta Calvin. – Miután visszakapjuk a testét. – Az engedmény szikrája sem volt a hangjában. Jason egy pillanatig habozott, majd bólintott. Calvin és Tanya visszaült a kocsiba, és kényelmesen elhelyezkedtek. Nyilvánvalóan úgy tervezték, hogy ott várják meg, amíg a testet leveszik a keresztr l. Jason azt mondta: – Én hazamegyek. Nem bírok itt maradni. – Mintha révületben lett volna. – Jól van – feleltem. – Te… Te még maradsz? – Igen. Sam rám bízta a bárt, amíg nincs itt. – Nagyon megbízik benned – mondta Jason. Bólintottam. Megtisztelve kellett volna éreznem magam, és úgy is éreztem. – Igaz, hogy a mostohaapja rál tt az anyjára? Tegnap ezt hallottam a Bayouban. – Igen – feleltem. – Nem tudta, hogy Sam anyja… tudod, alakváltó. Jason megrázta a fejét. – Ez a leleplezés-dolog – kezdte. – Nem tudom, összességében jó ötlet volt-e. Sam anyját lel tték. Crystal meghalt. Valaki, aki tudta, hogy mi , idetette, Sookie. Talán én leszek a következ . Vagy Calvin. Vagy Tray Dawson. Vagy Alcide. Lehet, hogy mindannyiunkat megpróbálnak megölni. Már éppen azt akartam rá mondani, hogy ez nem történhet meg, hogy azok az emberek, akiket ismerünk, nem fordulnának a szomszédaik ellen, csak mert azok másmilyennek születtek. Végül azonban nem tettem, mert arra gondoltam, lehet, hogy igaza van. – Talán – válaszoltam, és éreztem, hogy jeges borzongás fut

70

végig a hátamon. Mély lélegzetet vettem. – De mivel a vámpírokra sem kezdtek el vadászni… többnyire… azt gondolom, képesek lesznek elfogadni a különböz alakváltókat is. Legalábbis remélem. Ekkor Mel szállt ki a kocsijából. Az autóalkatrészboltban szokásos munkaruháját viselte – nadrágot és sportos pólót. Odasétált hozzánk. Észrevettem, hogy a tekintete felt en kerüli Calvint, pedig Jason ott állt közvetlenül a vérpárduc autója mellett. – Szóval igaz – mondta Mel. – Meghalt, Mel – válaszolta Jason. Mel olyan félszeg mozdulattal veregette meg Jason vállát, ahogy a férfiak szokták, amikor megvigasztalnak egy másik férfit. – Gyere, Jason! Nem kell itt lenned. Menjünk haza hozzád! Iszunk egyet, haver. Jason bólintott – még mindig kábultan. – Jó, menjünk! – Miután a bátyám elindult haza Mellel a nyomában, visszaültem a kocsimba, és hátranyúltam az újságokért, amelyeket a hátsó ülésen tartottam. Amikor hazaértem a munkából, gyakran kivettem a beköt út elején a postaládából, és hátradobtam, majd belátható id n belül legalább a címoldalt igyekeztem megnézni. Most azonban, hogy Sam elment, és rám bízta a bárt, nem volt alkalmam újságot olvasni a vérfarkasok nagy bejelentése után. Szépen sorrendbe tettem a lapokat, aztán olvasni kezdtem. A közvélemény reakciója a pániktól a nyugodtig mindent lefedett. Sokan azt állították, hogy már régóta gyanították, hogy van a világon más is, mint emberek és vámpírok. A vámpírok teljes mértékben sz rös sorstársaik mögé álltak, legalábbis a nyilvánosság el tt. Tapasztalatom szerint azonban a két legbb természetfeletti csoportnak meglehet sen nehézkes volt a

71

kapcsolata. Az alakváltók és a vérfarkasok kigúnyolták a vámpírokat, akik viszonozták a gúnyos szavakat. A világ számára azonban úgy t nt, hogy a természetfeletti lények egységes frontot alkotnak. Legalábbis egyel re. A kormányok reakciója is eltér volt. Azt hiszem, az amerikai politikai állásfoglalást a rendszerben lév vérfarkasok fogalmazták meg, annyira felt en kedvez volt számukra. Nagy mozgalom indult annak érdekében, hogy úgy fogadják el ket, mintha teljes érték állampolgárok lennének, hogy megtarthassák minden olyan korábbi jogukat, amely akkor illette meg ket, amikor még senki nem tudta róluk, hogy kéttermészet ek. A vámpírok ennek nem nagyon örültek, mivel k törvényesen még nem kaptak teljes kör jogokat és kiváltságokat. A házasságkötés és a tulajdon öröklése még mindig tilos volt számukra néhány államban, és el voltak tiltva bizonyos üzleti vállalkozások gyakorlásától is. Az emberek kaszinólobbija elérte, hogy a vámpíroknak ne lehessen közvetlen tulajdonjoguk a szerencsejáték-létesítményekben, ennek nem értettem az okát. Amíg a vámpírok lehettek rend rtisztek és t zoltók, orvosként sehol nem engedték ket dolgozni, ahol nyílt seb betegeket kellett volna ellátniuk. Bizonyos versenysportokban sem engedték ket indulni. Ezt megértettem: túl er sek voltak. Volt azonban már sok atléta, akinek az sei között szerepelt teljes vagy részleges alakváltó, mivel a sport természetes hajlamuk volt. A katonaság szintén tele volt olyan férfiakkal és kkel, akiknek a nagyszülei ugatták a teliholdat. A fegyveres testületekben is akadt néhány tisztavér vérfarkas, habár ez a munka meglehet sen kockázatos volt olyan valaki számára, aki havonta három éjszakára elt nt. A sportrovatok is tele voltak részben vagy teljes mértékben alakváltó sportolókkal, akik híresek lettek. A New England Patriots futójátékosa, a Cardinals focistája, egy maratoni futó…

72

mind bevallották, hogy alakváltók. Egy olimpiai bajnok úszó most tudta meg, hogy az apja vérfóka, a brit n i teniszranglista els helyezettje pedig tanúk el tt kijelentette, hogy az anyja vérleopárd. A sportvilágban a legutóbbi doppingbotrány óta nem volt ekkora felbolydulás. Vajon ezeknek a sportolóknak a genetikai öröksége jogtalan el nyt adott nekik a többi sportolóhoz képest? El kell venni t lük a trófeáikat? Vagy megmaradhat az általuk felállított rekord? Máskor örömmel megvitattam volna ezt valakivel, jelen pillanatban azonban kicsit sem érdekelt. Kezdtem látni az összképet. A kéttermészet ek el bújása mer ben más volt, mint a vámpírok nagy bejelentése. A vámpírok teljesen el voltak szigetel dve az emberi társadalomtól, csupán legendák és mesék szóltak róluk. Egészen máshol éltek. Mivel japán szintetikus vérrel táplálkoztak, úgy állították be magukat, mint akik egyáltalán nem jelentenek veszélyt senkire. Az alakváltók azonban egész végig itt éltek mellettünk, beépültek a társadalmunkba, csak közben volt egy titkos életük és szövetségük. Néha még a gyermekeik (akik nem els szülöttek voltak és így nem örökölték az alakváltó képességet) sem tudták, hogy a szüleik micsodák, különösen, ha nem farkasok voltak. – Úgy érzem, elárultak – mondta egy n . – A nagyapám minden hónapban hiúzzá változik. Futkorászik és állatokat öldös. A kozmetikusom, akihez már tizenöt éve járok, prérifarkas. Nem is tudtam! Úgy érzem, mintha csúnyán átvertek volna. Voltak, akiket leny gözött a tudat. – Az iskolaigazgatónk vérfarkas – mondta az egyik gyerek a Missouri állambeli Springfieldben. – Hát nem szuper? Néhány embert megrémített az alakváltók létezése. – Félek, hogy véletlenül lelövöm a szomszédomat, ha meg-

73

látom az úton futni – mondta egy földm ves Kansasben. – Mi van, ha megtámadja a csirkéimet? Egyes vallások elgondolkodtak a felfogásukon a vérfarkasokat illet en. – Nem tudjuk, mit gondoljunk – ismerte el egy vatikáni hivatalnok. – Élnek, közöttünk vannak, és biztosan lelkük is van. Ráadásul néhány pap maga is alakváltó. – A fundamentalisták hasonlóan tanácstalanok voltak. – Eddig a homoszexualitás miatt aggódtunk – nyilatkozta egy baptista lelkész. – Most már az állatok miatt is féljünk? Miközben én homokba dugtam a fejem, a világban elszabadult a pokol. Hirtelen könnyebben megértettem, hogy végezhette vérpárduc sógorn m a kereszten egy alakváltó bárjának parkolójában.

74

6. fejezet

Mihelyt a szögeket kivették Crystal kezéb l és lábából, a teste visszaalakult emberivé. A sárga helyszínbiztosító szalag mögül láttam. Ez a folyamat felkeltette mindenki rémült figyelmét. Még Alcee Beck is megvonaglott a láttán. Ekkor már órák óta vártam. Minden újságot kétszer átlapoztam, találtam egy ponyvaregényt a keszty tartóban, az egyharmadát elolvastam, és kínos beszélgetést folytattam Tanyával Sam anyjáról. Miután ezt a hírt kitárgyaltuk, többnyire Calvinr l beszélt. Megtudtam, hogy Tanya hozzáköltözött. Részmunkaid s állást vállalt Norcrossnál a központban, irodai munkát. Imádta a kötött munkaid t. – És nem kell egész nap állnom – tette hozzá. – Jól hangzik – feleltem udvariasan, habár én utáltam ezt a fajta munkát. Mindennap ugyanazokkal az emberekkel dolgozni? Túl jól megismerném ket, és nem tudnám távol tartani magam a gondolataiktól, aztán elérnék arra a pontra, amikor már szabadulni akarok t lük, mert túl sokat tudok róluk. A bárban mindig új emberek fordultak meg, és elterelték a figyelmemet. – Hogy ment számodra a nagy bejelentés? – kérdeztem. – Másnap elmondtam Norcrossban – válaszolta. – Amikor rájöttek, hogy vérróka vagyok, azt gondolták, hogy vicces. –

75

Undort láttam az arcán. – Miért csak a nagy állatok kapják a hírverést? Calvint végtelenül tisztelik a beosztottai a gyárban. Nekem pedig folyton csak nagy bozontos farkakról mondanak vicceket. – Nem tisztességes – értettem egyet, miközben próbáltam nem mosolyogni. – Calvin teljesen kiborult Crystal miatt – váltott témát hirtelen Tanya. – volt a kedvenc unokahúga. Szörnyen érezte magát, amikor kiderült róla, hogy milyen rossz alakváltó. Meg a babák miatt is. – Crystalnek a sok belterjes nemzés miatt egy örökkévalóságig tartott, hogy párduccá átváltozzon, és nagyon nehezére esett, hogy megfordítsa a folyamatot, amikor vissza akarta nyerni az emberi alakját. Többször el is vetélt. Az egyetlen ok, amiért megengedték neki, hogy Jason felesége legyen, az volt, hogy nyilvánvalónak t nt, soha nem lesz képes kihordani egy tisztavér kisbabát. – Lehet, hogy a babát még a gyilkosság el tt vesztette el, vagy közben – mondtam. – Talán… bárki tette is vele… nem tudta, hogy terhes. – Nem nagyon látszott rajta – felelte Tanya bólogatva. – Túlságosan finnyás volt az ennivalóval, mert elhatározta, hogy meg rzi az alakját. – Megrázta a fejét, és az arca keser vé vált. – De most szintén, Sookie, számít valamit is, hogy a gyilkos tudta-e, vagy sem? A vége így is, úgy is ugyanaz. A baba halott, ahogy Crystal is, a halálakor pedig félt és egyedül volt. Tanyának tökéletesen igaza volt. – Gondolod, hogy Calvin ki tudja választani a b nös szagát? – kérdeztem. Tanya feszengeni kezdett. – Túl sok szag van rajta – mondta. – Nem tudom, honnan tudja megállapítani, melyik az a bizonyos. És nézd, mindenki hozzáér. Néhányan gumikeszty t viselnek, de tudod, annak is

76

van szaga. Látod, Mitch Norris segít levenni, és közülünk való. Szóval honnan fogja tudni Calvin? – Különben is, lehet, hogy közülük volt valaki – mondtam, és a halott n mellett összegy lt tömeg felé biccentettem a fejemmel. Tanya élesen rám nézett. – Úgy érted, a rend rségt l? – kérdezte. – Tudsz valamit? – Nem – mondtam, és már megbántam, hogy kinyitottam azt a nagy számat. – Csak… semmi biztosat nem tudunk. Azt hiszem, Dove Beckre gondoltam. – az, akivel aznap az ágyban találtátok? Bólintottam. – Látod azt a nagy termet férfit ott… az öltönyös feketét? Az az unokatestvére, Alcee. – Gondolod, hogy valami köze lehetett hozzá? – Nem igazán – mondtam. – Csak… találgatok. – Fogadok, hogy ez már Calvinnek is eszébe jutott – jegyezte meg Tanya. – Calvin nagyon okos. Bólintottam. Nem volt semmi felt Calvinben, és f iskolára sem járhatott (én sem), az agyával azonban nem volt semmi baj. Bud intett neki, hogy menjen oda, ezért Calvin kiszállt a kocsijából, és odasétált a holttesthez, amelyet egy hordágyra fektettek, egy nyitott hullazsákba. Calvin óvatosan közelített hozzá, a kezét a háta mögé tette, hogy ne érjen Crystalhez. Mindannyian t néztük, amíg be nem fejezte. Némelyek utálkozva és undorodva, mások közömbösen vagy éppen érdekl dve. Egy id múlva Calvin kiegyenesedett, megfordult, és viszszasétált a kocsija felé. Tanya kiszállt a kocsimból, hogy elébe menjen. Átkarolta, és felnézett rá. Calvin megrázta a fejét. Lehúztam az ablakomat, hogy halljam ket. – Nem sok mindent tudtam kivenni a testen – mondta Cal-

77

vin. – Túl sok volt rajta a szag. Csak halott vérpárduc szaga volt, más nem. – Menjünk haza! – mondta Tanya. – Rendben. – Mindketten odaintettek, hogy jelezzék, elmennek, aztán egyedül maradtam az els parkolóban, és még mindig vártam. Bud megkért, hogy nyissam ki a kocsma személyzeti bejáratát. Odaadtam neki a kulcsot. Egypár perc múlva visszahozta, és elmondta, hogy az ajtó biztonságosan be volt zárva, nem látta nyomát, hogy bárki is járt volna odabent, miután bezártunk. Aztán visszaadta a kulcsot. – Vagyis kinyithatok? – kérdeztem. Néhány rend rautó már elment, a holttestet elszállították, és úgy láttam, hogy az egész folyamat a végéhez közeledik. De hajlandó voltam várni, ha így hamarosan bejuthattam az épületbe. Amikor Bud azt mondta, hogy ez még két-három órába is beletelhet, úgy döntöttem, hazamegyek. Beszéltem minden alkalmazottal, akit el tudtam érni, a vendégek pedig láthatták a sárga szalagból – amelyet a parkoló köré feszítettek ki –, hogy zárva vagyunk. Csak pazaroltam volna itt az id met. Az FBI-ügynökök, akik órákat töltöttek a fülükre tapasztott telefonjukkal, úgy nt, jobban érdekl dnek a b ntény iránt, mint irántam, ami nagyszer volt. Talán teljesen meg is feledkeztek rólam. Mivel senki nem figyelt, és nem érdekelt senkit, mit csinálok, beindítottam a kocsimat, és elhajtottam. Nem volt kedvem semmilyen elintézend dolgot elvégezni, ezért egyenesen hazamentem. Amelia már régen elment munkába a biztosítótársasághoz, Octavia azonban otthon volt. Felállította a vasalódeszkát a szobájában. Épp egy általa felhajtott nadrág szegélyét vasalta le, és láttam egy halom vasalni való blúzt is. Arra biztos nem volt varázsigéjük, hogy eltávolítsák a gy déseket a ruhákból. Fel-

78

ajánlottam, hogy beviszem a városba, de azt mondta, hogy amikor Amelia a múltkor bevitte, mindent megvett, amire szüksége volt. Hívott, hogy üljek le az ágy melletti székre, amíg dolgozik. – Gyorsabban megy a vasalás, ha közben van kihez szólnom – mondta. Olyan magányosan hangzott ez a mondat, hogy b ntudat nyilallt belém. Elmeséltem neki, mi történt aznap reggel, és milyen körülmények között halt meg Crystal. Octavia már sok borzalmat látott az életében, ezért nem döbbent meg. Pont a megfelel dolgokat mondta, és megrendült, ahogy szinte mindenki megdöbbent volna, de nem igazán ismerte Crystalt. Tudtam, hogy valami más foglalkoztatja. Letette a vasalót, és szembefordult velem. – Sookie – mondta –, munkát kell szereznem. Tudom, hogy teher vagyok neked és Ameliának. Az unokahúgomtól, amikor éjszakai m szakban dolgozott, nappal elkértem a kocsiját, de amióta ideköltöztem, titeket kell nyaggatnom, hogy vigyetek el ide vagy oda. Tudom, hogy már unjátok. Az unokahúgomnál az ott-tartózkodásom fejében takarítottam és f ztem, meg vigyáztam a gyerekekre, te és Amelia azonban olyan sokszor takarítotok, hogy az én hozzájárulásom nem jelent sokat. – Örülök, hogy itt vagy velünk, Octavia – mondtam nem teljesen szintén. – Nagyon sok mindenben segítettél. Emlékszel, hogy te szabadítottál meg Tanyától? Most pedig úgy t nik, szerelmes Calvinbe, és így már nem fog zaklatni többé. Tudom, hogy jobban éreznéd magad, ha lenne munkád, és egyszer talán akad is valami. Addig pedig jól vagy úgy, ahogy vagy. Majd kitalálunk valamit. – Felhívtam a testvéremet, aki New Orleansban él – mondta legnagyobb döbbenetemre. Nem is tudtam, hogy van él testvére. – Azt mondja, a biztosító úgy döntött, hogy fizetni fog

79

nekem. Nem túl sokat, bár szinte mindenemet elveszítettem, de ahhoz eleget, hogy vegyek egy jó állapotú, használt autót. Úgysincs hová hazamennem. Nem fogok építkezni, és egyedül nem is engedhetném meg magamnak, hogy valahol béreljek egy lakást. – Sajnálom – feleltem. – Bárcsak tehetnék valamit érted, Octavia, hogy megkönnyítsem a helyzetedet. – Már megkönnyítetted, Sookie – mondta. – És ezért hálás is vagyok. – Ó, kérlek! – nyögtem fel elkínzottan. – Nem kell hálásnak lenned. Köszönd Ameliának! – Nem értek semmi máshoz a varázsláson kívül – mondta Octavia. – Annyira örültem, amikor segíthettem neked Tanyával. Emlékszik valamire? Tanyát egy Sandra Pelt nev n – aki nagyon haragudott rám – küldte hozzám, hogy megkeserítse az életemet. Mivel Calvin élénk érdekl dést mutatott Tanya iránt, Amelia és Octavia b bájt bocsátott rá, hogy felszabadítsák Sandra befolyása alól. Tanya még mindig egy kicsit darabos volt, de úgy véltem, ez már a személyiségéb l fakadt. – Gondolod, hogy rekonstrukciót kellene végeznünk azért, hogy megtudjuk, ki ölte meg Crystalt? – kérdezte Octavia. Végiggondoltam a dolgot. Próbáltam elképzelni, ahogy a Merlotte’s parkolójában ektoplazmikus rekonstrukciót végzünk. Találnunk kellene hozzá legalább még egy boszorkányt, mivel nagy a terület, és nem voltam benne biztos, hogy Octavia és Amelia elbírna-e vele egyedül. Mondjuk, k valószín leg azt mondták volna, hogy igen. – Félek, hogy meglátnának bennünket – mondtam végül. – Az pedig nem használna neked és Ameliának. Különben is, nem tudjuk, hol történt a haláleset. Az pedig szükséges hozzá, nem? A halál pontos helyszíne?

80

– De igen – felelte Octavia. – Ha nem a parkolóban halt meg, nem sokra mennénk az egésszel. – Kissé megkönnyebbült. – Azt hiszem, a boncolás eredményéig nem is fogjuk megtudni, hogy ott halt-e meg, vagy még azel tt, hogy feltették volna a keresztre. – Úgy éreztem, nem bírnék ki még egy ektoplazmikus rekonstrukciót. Már láttam kett t. Látni a halottakat – egyfajta vizeny s, de még felismerhet alakban –, ahogy az életük utolsó perceit megélik, leírhatatlanul hátborzongató és lehangoló élmény volt. Octavia visszatért a vasaláshoz, és pedig kimentem a konyhába, és melegítettem magamnak egy kis levest. Ennem kellett valamit, és jelenleg egy bolti konzervleves kinyitásánál nagyobb er feszítésre nem voltam képes. Az id nagyon lassan vánszorgott el re. Nem hallottam Sam fel l. Nem hívott a rend rség a Merlotte’s kinyitása miatt. Az FBI-ügynökök sem tértek vissza, hogy újabb kérdéseket tegyenek fel. Végül úgy döntöttem, hogy elugrom Shreveportba. Amelia már megjött a munkából, és Octaviával együtt vacsorát készítettek, amikor elmentem otthonról. Nagyon családias jelenet volt, én viszont túlságosan nyugtalan voltam, hogy részt vegyek benne. Pár nap leforgása alatt másodjára kaptam azon magam, hogy a Szemfogadóba tartok. Nem engedtem magamnak, hogy gondolkozzam. Útközben egész végig egy gospelt játszó rádióadót hallgattam, és a prédikáció segített abban, hogy jobban érezzem magam a nap szörny eseményei után. Mire megérkeztem, már teljesen beesteledett, de még túl korán volt ahhoz, hogy a bár tele legyen. Eric az egyik asztalnál ült a f helyiségben, háttal nekem. TrueBloodot iszogatott, és Clancyvel beszélgetett, aki véleményem szerint Pam alatt állt rangban. Clancy szemben volt velem, és amikor meglátta, hogy

81

az asztaluk felé közeledem, gúnyosan elmosolyodott. Clancy nem volt Sookie Stackhouse-rajongó. Nem értettem, miért, mivel vámpír volt, de úgy gondoltam, egyszer en csak nem kedvel. Eric megfordult, hogy nézze, ahogy jövök, aztán felvonta a szemöldökét. Mondott valamit Clancynek, aki felállt, és visszasétált az irodába. Eric megvárta, hogy leüljek az asztalához. – Helló, Sookie – mondta. – Azért jöttél, hogy elmondd, milyen mérges vagy az eskünk miatt? Vagy felkészültél arra a hosszú beszélgetésre, amelyet el bb-utóbb meg kell ejtenünk? – Nem – válaszoltam. Egy ideig csendben ültünk. Kimerültséget és különös nyugalmat éreztem. Felháborodva kellett volna leszidnom Ericet, amiért olyan fölényes módon intézte el Quinn kérését, és szervezte meg azt a késes jelenetet. Ezernyi kérdést kellett volna feltennem neki… de nem tudtam felszítani magamban az ehhez szükséges tüzet. Csak szerettem volna ott ülni vele. A háttérben zene szólt. Valaki odatekerte a rádiót a vámpírüzemeltetés adóra, a KDED-re. Az Animalst l Az éjszaka císzámot játszották. Miután Eric felhajtotta az italát, csak egy kis piros folt maradt az üveg száján. A kezemre tette hideg kezét. – Mi történt ma? – kérdezte nyugodt hangon. Elkezdtem mesélni neki. Az FBI látogatásával kezdtem. Nem szakított félbe felkiáltásokkal, vagy azért, hogy kérdéseket tegyen fel. Még akkor sem szólalt meg egy ideig, amikor befejeztem a mondandómat azzal, hogy levették Crystal testét a keresztr l. – Ez még neked is mozgalmas nap volt, Sookie – mondta végül. – Ami pedig Crystalt illeti, nem hiszem, hogy valaha is találkoztam vele, de elég értéktelen n nek t nik. Eric soha nem tör dött azzal, hogy udvariaskodjon. Általá-

82

ban élveztem ezt, de azért örültem is, hogy nem széles körben elterjedt jellemvonás. – Nem hiszem, hogy bárki is értéktelen lenne – mondtam. – Azt azért be kell vallanom, hogy ha ki kellene választanom, ki üljön be mellém egy ment csónakba, még a hosszú listám végére sem kerülne fel. Eric szája széle felfelé görbült. – De – tettem hozzá – gyereket várt, és a kisbaba a bátyámé volt. – Az én id mben a terhes anyák, ha megölték ket, kétszer annyit értek – mondta Eric. Magától még nem sokat beszélt az átalakulása el tti életér l. – Hogy érted azt, hogy kétszer annyit értek? – kérdeztem. – Háború idején, vagy ha idegenekr l volt szó, annyit öltünk meg, amennyit csak akartunk – válaszolta. – Ha azonban a saját népünkb l valóval kerültünk vitába, ezüstben kellett fizetnünk azért, ha megöltünk valakit. – Olyan arcot vágott, mintha csak nagy nehezen tudná felidézni az emléket. – Ha pedig a megölt személy terhes n volt, az ár kétszeresre rúgott. – Hány éves voltál, amikor megn sültél? Voltak gyerekeid? – Tudtam, hogy Eric n s volt, de ezenkívül semmi mást nem tudtam az akkori életér l. – Tizenkét éves koromban már feln ttnek számítottam – felelte. – Tizenhat voltam, amikor megházasodtam. A feleségemet Aude-nak hívták. Aude-nak… nekünk… hat gyerekünk volt. Visszatartottam a lélegzetemet. Láttam, hogy visszatekint a jelene – a bárja a louisianai Shreveportban – és a múltja – egy ezer éve halott n – közt eltelt végtelen id re. – Életben maradtak? – kérdeztem halkan. – Három igen – mondta, és elmosolyodott. – Két fiú és egy lány. Ketten meghaltak a születésükkor. A hatodikkal együtt

83

pedig Aude is odaveszett. – Miért? Megvonta a vállát. – és a baba elkapott valami lázat. Gondolom, valamiféle fert zést. Akkoriban, ha valaki megbetegedett, általában meg is halt. Aude és a baba egymás után néhány órán belül elmentek. Gyönyör sírba temettem ket – mondta büszkén. – A feleségem ruhájára a legszebb kit jét tettem, aztán a mellére fektettem a gyermeket. Még soha nem hallottam ennyire régimódinak. – Hány éves voltál akkor? Elgondolkodott. – A húszas éveim elején járhattam – felelte. – Körülbelül huszonhárom. Aude id sebb volt nálam. A bátyám felesége volt, és miután a bátyámat megölték csatában, nekem lett a feladatom, hogy feleségül vegyem, hogy a családjaink továbbra is rokonságban maradjanak. Mindig is tetszett Aude, és is hajlott a házasságra. Nem egy ostoba csitri volt. A bátyám feleségeként már két gyermeket elveszített, és örült, hogy több maradt életben, mint amennyi meghalt. – Mi történt a gyerekeiddel? – Amikor vámpír lettem? Bólintottam. – Nem lehettek túl id sek. – Nem, még kicsik voltak. Nem sokkal Aude halála után történt – kezdte. – Nagyon hiányzott, de keresnem kellett valakit, aki felneveli a gyermekeimet. Akkor még nem volt olyan, hogy háztartásbeli férfi. – Felnevetett. – Nekem harcolnom kellett. Gondoskodnom róla, hogy a rabszolgák elvégezzék a földeken, amit kellett. Muszáj voltam másik feleséget keresni. Egyik este meglátogattam egy fiatal n t, reméltem, hogy feleségül jön hozzám. Néhány kilométerrel arrább lakott. Volt némi vagyo-

84

nom, az apám vezér volt, jókép nek tartottak, és elismert, jó harcos voltam, vagyis jó parti. A lány fivérei és apja örömmel fogadtak, és a lány is… hajlandóságot mutatott. Próbáltam egy kicsit jobban megismerni. Kellemes este volt. Nagy reményeket tápláltam. De sokat ittam, amíg ott voltam, és útban hazafelé aznap este… – Eric megállt, és láttam, hogy megemelkedik a mellkasa. Miközben visszaemlékezett emberi élete utolsó pillanataira, igazából is nagy lélegzetet vett. – Telihold volt. Láttam, hogy egy férfi fekszik a földön az út szélén. Más körülmények között körülnéztem volna, hogy hol vannak a támadói, de részeg voltam. Odamentem hozzá, hogy segítsek… a többit, gondolom, kitalálod. – Nem volt megsérülve. – Nem. Nem sokkal utána én azonban igen. Nagyon éhes volt. Appius Livius Ocellának hívták. – Eric szája mosolyra görbült, de nem volt semmi humor benne. – Sok mindenre megtanított, legel ször is arra, hogy nem szólíthatom Appiusnak. Azt mondta, még nem ismerem eléggé. – És mi volt a második? – Az, hogy hogyan ismerhetem meg. – Ó! – Azt hiszem, értettem, mire gondolt. Eric megvonta a vállát. – Nem volt olyan rossz… miután elhagytuk azt a környéket, amelyet ismertem. Id vel már nem vágyódtam a gyermekeim és az otthonom után. Soha nem voltam távol a népemt l. Az apám és az anyám még életben voltak. Tudtam, hogy a fivéreim és a n véreim majd gondoskodnak a gyermekeimr l, ahogy kötelességük is volt, és hagytam elég vagyont, hogy ez ne legyen anyagi teher számukra. Azért persze aggódtam, de nem tehettem semmit. Muszáj volt távol maradnom t lük. Azokban az id kben rögtön észrevettek minden idegent a kis falvakban, ha pedig közel merészkedtem volna ahhoz a helyhez, ahol ko-

85

rábban éltem, azonnal felismertek volna, és vadásztak volna rám. Tudták volna, hogy ki vagyok, vagy legalábbis azt, hogy… gonosz lettem. – Hová mentetek Appiusszal? – Megkerestük a legnagyobb városokat, amiket csak tudtunk, nem volt bel lük sok. Folyton utaztunk, az úttal párhuzamosan mentünk, így az utazókra vadászhattunk. Megborzongtam. Fájdalmas volt elképzelni a heves és gyors észjárású Ericet, ahogy az erd ben lopakodva könny táplálékforrást keres. Szörny volt belegondolni a szerencsétlenekbe, akikre lecsapott. – Nem volt olyan sok ember – mondta. – A falusiak azonnal keresték volna a szomszédaikat. Muszáj volt továbbmennünk. A fiatal vámpírok nagyon éhesek. Az elején meg is öltem ket, pedig nem akartam. Mély lélegzetet vettem. Ezt csinálták a vámpírok. Amíg fiatalok voltak, öltek. Akkor még nem volt semmi, ami helyettesítette volna a friss vért. Vagy öltek, vagy meghaltak. – jól bánt veled? Appius Livius Ocella? – Mi lehet annál rosszabb, ha valakinek a saját gyilkosával kell együtt lennie? – Mindent megtanított nekem, amit csak tudott. A légióban szolgált, vagyis harcos volt, mint én, szóval ebben hasonlítottunk. persze a férfiakat szerette, kellett egy kis id , hogy ehhez hozzászokjam. Még sohasem csináltam olyat azel tt. De ha az ember új vámpír, bármilyen szexuális dolgot izgatónak talál, szóval még ezt is élveztem… végül. – Engedelmeskedned kellett – mondtam. – Ó, sokkal er sebb volt, mint én… habár én nagyobb voltam nála… magasabb, és hosszabb volt a karom. már olyan sok évszázada volt vámpír, hogy már nem is számolta. Amellett persze volt a teremt m. Muszáj volt engedelmeskednem. – Eric megvonta a vállát.

86

– Ez valami misztikus dolog, vagy csak kitalált szabály? – kérdeztem, mert a kíváncsiságom er sebbnek bizonyult. – Mindkett – válaszolta Eric. – Ez egyfajta kényszer. Képtelenség ellenállni, még úgy sem, ha szeretnél… még akkor sem, amikor kétségbeesetten menekülni próbálsz. – Fehér arca bezárkózott, és mélyen elmerült a gondolataiban. Nem tudtam elképzelni, hogy Eric olyasmit csinált, amit nem akart, vagy hogy alárendelt helyzetben volt. Persze most is volt feljebbvalója, nem volt független, de nem is kellett hajlongania vagy a földön csúsznia, és a legtöbb döntését egyedül hozta meg. – Nem tudom elképzelni – mondtam. – Nem is szeretném, hogy elképzeld. – A szája egyik sarka legörbült és fintorba torzult. Éppen amikor eltöprengtem volna a helyzet iróniáján, mivel is vámpír módra vett feleségül, anélkül, hogy megkérdezett volna el bb, Eric témát váltott, és rácsapta az ajtót a múltjára. – A világ nagyot változott azóta, hogy ember voltam. Az elmúlt néhány száz év különösen izgalmas volt. Most pedig már a vérfarkasok is el bújtak, a többi kéttermészet vel együtt, szóval, ki tudja? Talán a tündérek vagy a boszorkányok lesznek a következ k. – Rám mosolygott, habár kissé mereven. Ett l a gondolattól az a boldog fantázia kelt életre bennem, hogy mindennap láthatom a dédnagyapámat, Niallt. Csak néhány hónapja szereztem tudomást a létezésér l, és nem töltöttünk még el sok id t együtt, a tudat azonban, hogy van egy él söm, nagyon fontos volt számomra. Olyan kevés vérrokonom volt. – Az csodálatos lenne – mondtam sóvárogva. – Szerelmem, ez soha nem fog megtörténni – felelte Eric. – Ezek a lények, a tündérek, a legtitkosabb tagjai a természetfeletti lények közösségének. Nem sok van már bel lük ebben az

87

országban, s t a világon sem. A n i egyedek száma és a megmaradtak fogamzóképessége évr l évre csökken. A dédnagyapád egyike a kevés számú királyi származású túlél nek. Soha nem alacsonyodna le odáig, hogy emberekkel érintkezzen. – Velem szokott beszélni – mondtam, mert nem voltam benne biztos, mit ért azon, hogy „érintkezzen”. – Mert az vére van benned is. – Eric legyintett egyet a szabad kezével. – Ha nem így lenne, soha nem láttad volna. Nos, igaz, Niall soha nem fog beugrani a Merlotte’sba egy sörre, vagy egy rántott csirkére, és nem fog mindenkivel kezet rázni. Szomorúan néztem Ericre. – Bárcsak segítene Jasonnek! – mondtam. – Soha nem hittem, hogy valaha is ezt mondom. Niall, úgy t nik, nem nagyon kedveli a bátyámat, pedig Jason nagy bajban lesz Crystal halála miatt. – Sookie, ha szeretnéd tudni, mit gondolok, fogalmam sincs, miért ölték meg Crystalt. – És nem is érdekelte különösebben. Erickel az ember legalább tudta, hányadán áll. A háttérben a KDED m sorvezet je azt mondta: – És most Thom Yorke Egész nap esett az es cím száma következik. – Amíg Erickel bizalmasan beszélgettünk, a bár zaja távolinak és nagyon halknak t nt számomra, most azonban egy csapásra felhangosodott. – A rend rség és a vérpárducok meg fogják találni a gyilkost – mondta. – Engem sokkal jobban aggaszt a két FBIügynök. Mit akartak t led? El akartak vinni? Megtehetik ezt ebben az országban? – Szerették volna azonosítani Barryt. Meg akarták tudni, hogy Barry és én mire vagyunk képesek, és hogy csináljuk azt, amit csinálunk. Talán az volt a feladatuk, hogy rávegyenek, dolgozzam nekik, és Crystal halála csak félbeszakította a beszélgetésünket, miel tt bármit is mondhattak volna.

88

– De te nem akarsz nekik dolgozni – Eric ragyogó kék szeme áthatón nézett rám. – Nem akarsz elmenni innen. Kihúztam a kezem az övé alól, aztán néztem, ahogy összekulcsolom és csavargatom az ujjaim. – Nem akarom, hogy azért haljanak meg emberek, mert nem segítek nekik – válaszoltam. Éreztem, hogy mindjárt kicsordul a könnyem. – De annyira azért önz vagyok, hogy nem akarok elmenni valahová, ahová elküldenek, hogy felkutassam a haldoklókat. Mindennap nem tudnám elviselni a katasztrófát és a szenvedést. Nem akarom elhagyni az otthonomat. Próbáltam elképzelni, milyen lenne, mit kérnének t lem, de halálra rémített a dolog. – A saját életedet akarod élni – foglalta össze Eric. – Ahogy mindenki. – Amikor azt hiszem, hogy milyen egyszer vagy, mondasz valami nagyon összetett dolgot – mondta Eric. – Ez panasz akar lenni? – Próbáltam mosolyogni, de nem sikerült. – Nem. Egy molett, nagy állú lány jött oda hozzánk, és egy autogramfüzetet nyomott Eric orra alá. – Aláírná, kérem? – kérdezte. Eric ragyogó mosolyt villantott a lányra, majd firkantott valamit az üres lapra. – Köszönöm – mondta a lány elfúlva, és visszament az asztalához. A barátai, csupa lányok, akik éppen csak annyi id sek voltak, hogy már beléphettek a bárba, hangosan éljenezték a bátorságát, pedig el rehajolt, és elmesélte nekik a vámpírral való találkozását. Amikor befejezte, az egyik emberi pincérn odalépett hozzájuk, és felvett egy újabb rendelést. Az itteni személyzet nagyon jól képzett volt. – Mi járt a fejében annak a lánynak? – kérdezte t lem Eric. – Ó, nagyon ideges volt, és azt gondolta, hogy helyes vagy,

89

de… – próbáltam szavakba önteni. – De nem olyan módon, ami számára valóságos lenne, mert úgy vélte, soha nem kaphatna meg téged. Nagyon… nem tartotta magát sokra. Hirtelen magam el tt láttam a jelenetet: Eric odamegy a lányhoz, meghajol el tte, ad egy tiszteletteljes csókot az arcára, miközben pillantásra sem méltatja a szebb barátn it. Ett l a gesztustól a bárban lév minden férfi vendég elcsodálkozik, hogy vajon mit lát benne a vámpír, amit k nem vettek észre. Hirtelen minden olyan férfi a csúnyácska lányra figyelne, aki látta a közjátékot. A barátai tisztelettel bánnak vele, mert Eric is úgy kezelte. A lány egész élete megváltozik. De persze semmi hasonló nem történt. Eric abban a pillanatban megfeledkezett a lányról, ahogy befejeztem a mondókámat. Nem gondoltam, hogy minden úgy történt volna, ahogy elképzeltem, még akkor sem, ha tényleg odament volna hozzá. Egy pillanatra belém szúrt a csalódás érzése, hogy a tündérmesék nem válnak valósággá. Arra gondoltam, vajon a tündér dédnagyapám hallott-e valaha egy olyan történetet, amelyet mi tündérmesének nevezünk. A tündérszül k emberi meséket mondtak tündérgyerekeiknek? Majdnem biztos voltam benne, hogy nem. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy kilépek az életemb l, és távolról szemlélem. A vámpírok pénzzel és szívességgel tartoztak a szolgálataimért. A vérfarkasok a falka barátjának neveztek, amiért segítettem nekik megnyerni a háborút. Erichez h ségeskü kötött, ami azt jelentette, hogy a jegyese vagyok, vagy talán még azt is, hogy a felesége. A bátyám vérpárduc volt. A dédnagyapám tündér. Eltartott egy ideig, amíg visszatértem a saját b römbe. Az életem túlságosan furcsa lett. Megint rám tört az az érzés, hogy nem én irányítom az életemet, hogy mintha túl gyorsan pörögnék, és nem tudnék megállni. – Ne beszélj egyedül az FBI-ügynökökkel! – tanácsolta

90

Eric. – Hívj fel, ha éjszaka van! Ha pedig nappal látogatnak meg, akkor szólj Bobby Burnhamnek! – De gy löl! – kiáltottam fel, mivel épp akkor csöppentem vissza a valóságba, és nem voltam túl óvatos. – Miért hívnám fel? – Micsoda? – Bobby gy löl – ismételtem meg. – Annak örülne, hogy a szövetségiek elhurcolnának valami föld alatti bunkerbe, Nevadába, és egész életemben ott tartanának. Eric arca fagyos lett. – Ezt mondta? – Nem volt rá szükség. Meg tudom állapítani, ha valaki ellenszenvesnek tart. – Majd beszélek Bobbyval. – Eric, nem törvényellenes, ha valaki nem szeret – mondtam, és eszembe jutott, milyen veszélyes lehet egy vámpírnak panaszkodni. Eric felnevetett. – Lehet, hogy én törvényellenessé nyilvánítom – mondta viccesen, és az akcentusa most még er sebben érz dött, mint máskor. – Ha nem tudod elérni Bobbyt… bár maximálisan meg vagyok gy dve róla, hogy segítene… hívd fel Mr. Cataliadest, igaz, meg New Orleansban lakik. – Jól van? – Azóta nem láttam a félig démon ügyvédet, hogy a vámpírhotel felrobbant Rhodesban. Eric bólintott. – Soha jobban. Most Felipe de Castro érdekeit képviseli Louisianában. segítene, ha megkérnéd rá. Nagyon kedvel. Elraktároztam ezt az információt, hogy majd átgondoljam. – Túlélte az unokahúga? – kérdeztem. – Diantha? – Igen – felelte Eric. – Tizenkét órán keresztül volt betemetve, de a ment csapat tudta, hogy ott van. Gerendák voltak be-

91

ékel dve azon a helyen, ahová beszorult, ezért id be telt, hogy eltávolítsák ket. Végül sikerült kiásniuk. Örültem, hogy Diantha életben volt. – És az ügyvéd, Johan Glassport? – kérdeztem. – Mr. Cataliades azt mondta, hogy is megsérült. – Teljesen felépült. Felvette a járandóságát, aztán elt nt Mexikó szívében. – Mexikó nyeresége, Mexikó vesztesége – jegyeztem meg. Aztán megvontam a vállam. – Gondolom, ügyvédet kell fogadnunk, mivel a megbízó meghalt. Nem kaptam meg a pénzemet. Talán Sophie-Anne úgy gondolta, hogy Glassport többet tett érte, vagy csak a fickónak volt annyi esze, hogy elkérte t le, habár a királyn elvesztette a lábát. – Nem tudtam, hogy nem fizettek ki. – Eric megint nyugtalan arcot vágott. – Majd beszélek Victorral. Ha Glassport felvette a honoráriumát a Sophie-nak tett szolgálataiért, neked is jár ugyanez. Sophie nagy birtokot hagyott maga után, és nincsenek gyermekei. Victor királya tartozik neked. Majd hallgatni fog rá. – Az nagyszer lenne – feleltem. Lehet, hogy kissé túlságosan is megkönnyebbült volt a hangom. Eric élesen rám nézett. – Tudod – mondta –, ha pénzre van szükséged, csak kérned kell. Nem szeretném, ha bármiben is hiányt szenvednél, és már ismerlek annyira, hogy tudjam, nem kérnél pénzt ilyen jelentéktelen dolog miatt. Majdnem úgy hangzott, mintha ez a tulajdonságom nem lenne csodálatra méltó. – Nagyra értékelem a gondolatot – válaszoltam, és hallottam, ahogy megkeményedik a hangom. – Csak azt szeretném megkapni, ami jár nekem. Hosszú csend telepedett közénk, habár a kocsmazaj a szoká-

92

sos hangerej volt Eric asztala körül. – Mondd meg az igazat – kezdte Eric –, lehetséges, hogy csak azért jöttél, hogy együtt légy velem? Még nem vágtad a fejemhez, milyen dühös vagy, amiért lépre csaltalak a késsel. És nyilvánvalóan nem is fogod, vagy legalábbis nem ma este. Még nem beszéltük meg annak az id nek a részleteit, amit együtt töltöttünk, amikor a házadban rejtegettél. Tudod, miért ott bukkantam fel, olyan közel a házadhoz, és futottam abban a jéghideg id ben? A kérdése olyan váratlanul ért, hogy nem tudtam, mit feleljek. Nem voltam biztos benne, hogy hallani akarom a választ. Végül azonban azt mondtam. – Nem tudom. – Az átok ott volt a boszorkányban, és amikor Clancy megölte, az átok aktiválódott… úgy szólt, hogy ott bukkanjak el , ahová a szívem titkon húz, de ezt soha meg ne sejtsem. Szörny átok, amit Hallow nagy gonddal tervelhetett ki. Egy ütöttkopott varázsigekönyvben bukkantunk rá. Nem tudtam, mit mondjak. De azért még gondolni fogok rá. Most el ször történt, hogy úgy jöttem el a Szemfogadóba, hogy csak beszélgetni akartam, és nem hívott senki valami vámpírügy miatt. Talán a vérkötelék volt az oka, vagy valami természetesebb érzés? – Azt hiszem… csak szükségem volt társaságra – feleltem. – Bármiféle eget renget vallomás nélkül. Eric elmosolyodott. – Ez jó. Nem tudtam, hogy valóban jó-e, vagy sem. – Azt tudod ugye, hogy igaziból nem vagyunk házasok? – kérdeztem. Muszáj volt mondanom valamit róla, bármennyire szívesen megfeledkeztem volna az egészr l. – Tudom, hogy vámpírok és emberek már köthetnek házasságot, de ezt a szer-

93

tartást nem ismerem el hivatalosnak, ahogy Louisiana állam sem. – Tudom, hogy ha nem tettem volna meg, most Nevadában ülnél egy kis szobában, és azt hallgatnád, ahogy Felipe de Castro emberekkel folytat üzleti tárgyalásokat. Gy lölöm, amikor beigazolódik a gyanúm. – De megmentettem! – mondtam, és próbáltam nem nyüszíteni. – Megmentettem az életét, pedig a barátságát ajánlotta fel nekem. Amir l azt hittem, hogy a védelmét jelenti. – Úgy akarna megvédeni, hogy maga mellett tart, most, hogy már ismeri a képességedet. Szeretné, ha neki lenne el nye velem szemben. – Ez lenne a hálája? Hagynom kellett volna, hogy Sigebert megölje. – Behunytam a szemem. – A francba, sehogy sem gy zhetek. – Most már nem kaphat meg – jelentette ki Eric. – Mert házasok vagyunk. – De Eric… – Számtalan ellenérv fogalmazódott meg a fejemben, ám egyiket sem tudtam szavakkal is kimondani. Megígértem magamnak, hogy ma este nem kezdek vitatkozni, az ügy azonban olyan volt, mint egy négyszáz kilós gorilla: nem lehetett figyelmen kívül hagyni. – Mi van, ha megismerkedem valakivel? Mi van, ha te… Hé, mik a szabályok akkor, ha valaki hivatalosan is megházasodott? Mondd el! – Túlságosan feldúlt és fáradt vagy ahhoz, hogy értelmes beszélgetést folytassunk err l – mondta Eric. Hátradobta a haját a válla fölött, mire a szomszédos asztalnál ül n aléltan felsóhajtott. – Tudd, hogy Felipe mostantól fogva egy ujjal sem érhet hozzád, és senki más sem, csak ha el bb engedélyt kér t lem. Különben halálbüntetést érdemel. Ez most az a helyzet, amikor a kegyetlenségem nagy szolgálatot tesz mindkett nknek.

94

Mély lélegzetet vettem. – Oké, igazad van. De ezzel még nincs lezárva a téma. Szeretnék tudni mindent az új helyzetemr l, és tudni azt, hogy bármikor kiléphetek bel le, ha nem tudom elviselni. Eric szeme olyan kék volt, mint az szi égbolt, és legalább olyan tiszta is. – Mindent meg fogsz tudni, amit csak akarsz – felelte. – Hé, az új király tud a dédnagyapámról? Eric arca olyan kemény lett, mint a k . – Nem tudom el re megjósolni Felipe reakcióját, ha tudomására jut ez az információ, szerelmem. Jelenleg Bill és én vagyunk az egyetlenek, akik err l tudunk, és ennek így is kell maradnia. Megint megfogta a kezem. Hideg b re alatt éreztem minden izmát, minden csontját. Mintha egy szobor kezét fogtam volna. Egy gyönyör szoborét. Ismét eltöltött a furcsa nyugalom érzése. – Ideje indulnom, Eric – mondtam sajnálkozva, mégsem bántam, hogy mennem kell. Odahajolt hozzám, és lágyan megcsókolta a számat. Amikor hátratoltam a székem, is felállt, és kikísért az ajtóig. Útközben magamon éreztem a Szemfogadó vendégeinek irigy pillantását. Pam állt a háziasszonyi pultnál, és h vös mosollyal figyelt minket. Hogy ne ilyen mézes-mázos módon váljunk el, azt mondtam: – Eric, ha majd megint önmagam leszek, lekaplak a tíz körmödr l, amiért olyan helyzetbe hoztál, hogy hozzád vagyok kötve. – Drágám, te bármikor és bárhol lekaphatsz – felelte elb vöen, majd megfordult, és visszament az asztalához. Pam a szemét forgatta. – Ti ketten! – mondta.

95

– Hé, nekem ebben semmi részem nem volt! – feleltem, ami nem volt teljesen igaz. Búcsúmondatnak viszont épp megfelelt, és ki is használtam az alkalmat, hogy távozzam a bárból.

96

7. fejezet

Másnap reggel Andy Bellefleur telefonált, hogy kinyithatom a bárt. Mire levették a sárga b nügyi helyszínel szalagot, Sam is visszatért Bon Temps-ba. Annyira örültem, hogy láthatom, hogy bepárásodott a szemem. A Merlotte’s irányítása nehezebb feladat volt, mint gondoltam. Nap mint nap döntéseket kellett hoznom, csomó embert kiszolgálnom, hogy elégedettek legyenek: vendégeket, dolgozókat, forgalmazókat, szállítókat. Sam adóellen re olyan kérdéseket tett fel telefonon, amelyekre nem tudtam felelni. A közüzemi számlák befizetése három nap múlva esedékes volt, és nekem nem volt aláírási jogom. Sok pénzt kellett betenni a bankba is, valamint közeledett a fizetésnap. Legszívesebben minden problémámat Sam nyakába zúdítottam volna, amikor megláttam, hogy besétál a bárba a hátsó bejáraton. Ehelyett vettem egy nyugtató lélegzetet, és az anyjáról kérdeztem. Miután futólag megölelt, leült a nyikorgó székébe az íróasztala mögött, és úgy fordította, hogy egyenesen szemben legyen velem. Feltette az asztal szélére a lábát, és megkönnyebbülést láttam az arcán.

97

– Már beszél, járkál és gyógyul – felelte. – Most el ször nem kellett kitalálnunk valamit arra, hogy miért javul olyan gyorsan. Ma reggel hazavittük, és már próbál tenni-venni a ház körül. A két testvérem ezernyi kérdést tesz fel neki, miután hozzászoktak a gondolathoz. Talán még irigyek is, hogy csak én örököltem az alakváltó képességet. Szerettem volna a mostohaapja jogi helyzetér l kérdezni, de Sam már alig várta, hogy visszatérjen a bár hétköznapjaiba. Egy percig vártam, hogy talán maga említi meg, de nem tette. Helyette a közüzemi számlákról kérdezett, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam, hogy van okom elsorolni neki mindazt, amire figyelnie kellett. A listát az asztalán is otthagytam, a legszebb kézírásommal lejegyezve. A lista elején szerepelt, hogy felvettem Tanyát és Ameliát egy-egy estére, hogy Arlene-t helyettesítsék. Sam szomorúnak t nt. – Arlene azóta dolgozott nekem, hogy megvettem a bárt – mondta. – Furcsa lesz, hogy nincs itt. Az utóbbi hónapokban nagyon kiállhatatlan lett, de azt hittem, el bb-utóbb majd csak visszatér a régi önmagához. Lehet, hogy meggondolja magát? – Talán most, hogy visszajöttél – feleltem, bár er s kétségeim voltak ez ügyben. – Túlságosan intoleráns lett. Nem hiszem, hogy hajlandó lenne egy alakváltónak dolgozni. Sajnálom, Sam. Sam megrázta a fejét. Sötét hangulata nem lepett meg, tekintve az anyja helyzetét és az amerikai lakosság nem kifejezetten lelkes reakcióját, amikor megtudták, hogy a világnak van egy másik oldala is. Meglepetten gondoltam bele, hogy volt id , amikor én sem tudtam. Fogalmam sem volt róla, hogy néhány ember, akit ismertem, vérfarkas, mivel nem is tudtam, hogy ilyen egyáltalán létezik. Az ember hajlamos rá, hogy félreértelmezzen bizonyos mentális jeleket, ha nem érti, honnan származnak. Mindig is

98

csodálkoztam, hogy bizonyos emberek fejében miért sokkal nehezebb olvasnom, miért különbözik az agyuk jele másokétól. Az eszembe sem jutott, hogy azért van, mert ezek az emberek szó szerint állattá változnak. – Gondolod, hogy az üzlet rosszabbul megy majd, mert alakváltó vagyok, vagy mert gyilkosság történt itt? – kérdezte Sam. Aztán megrázta magát, és azt mondta. – Sajnálom, Sook. Elfelejtettem, hogy Crystal a sógorn d volt. – Soha nem voltam oda érte különösebben, de ezt te is jól tudod – feleltem olyan közönyösen, ahogy csak tudtam. – Ennek ellenére úgy gondolom, szörny ség az, ami vele történt, akármilyen ember volt is. Sam bólintott. Még sosem láttam ennyire komornak és komolynak. Máskor maga volt a napsütés. – Ó – mondtam, majd felálltam, hogy távozzam, de megtorpantam, és csak álltam. A testsúlyomat egyik lábamról a másikra helyeztem. Vettem egy mély lélegzetet. – Mellesleg, Eric és én házasok vagyunk. – Ha abban reménykedtem, hogy egy könnyed hírrel távozhatom, nagyon elszámítottam magam. Sam talpra ugrott, és megragadta a vállamat. – Mit tettél? – kérdezte halálosan komoly hangon. – Nem csináltam semmit – feleltem, megrémülve a heves reakciójától. – Eric felel s érte. – Aztán elmeséltem Samnek a késes történetet. – Nem gondoltad, hogy valami jelent sége van annak a késnek? – Nem tudtam, hogy kés – válaszoltam, miközben éreztem, hogy felébred bennem a harag, a hangom azonban még mindig nyugodt volt. – Bobby nem mondta el. Gondolom, maga sem tudta, ezért nem tudtam kiolvasni a fejéb l. – Hová tetted a józan eszed? Sookie, ez szörnyen ostoba dolog volt t led.

99

Nem igazán ezt a reakciót vártam attól az embert l, akiért annyit aggódtam, és aki miatt napok óta agyondolgoztam magam. Úgy öleltem magamhoz a sértettségemet és a megbántottságomat, mint egy kabátot. – Akkor, ha megengeded, ez az ostoba most hazamegy, hogy ne kelljen tovább elviselned az ostobaságát – mondtam olyan színtelen hangon, amennyire csak lehetséges volt. – Gondolom, mivel már itt vagy, nekem nem kell itt lennem a nap minden egyes percében, és felügyelni, hogy minden rendben menjen. – Ne haragudj! – mondta Sam, de már túl kés volt. Már fenn ültem a magas lovon, és annak nyergében vonultam ki a Merlotte’sból. Miel tt a legmasszívabb alkoholistánk ötig tudott volna számolni, már kint is voltam az udvaron, aztán beültem a kocsimba, és elindultam hazafelé. Dühös voltam, és szomorú, és gyanítottam, hogy Samnek igaza van. Az ember ilyenkor tud legjobban haragudni, nem igaz? Amikor tudja, hogy valami ostobaságot csinált. Eric magyarázata nem igazán oszlatta el az aggodalmaimat. Aznap este be voltam osztva, ezért nem sok id m volt rá, hogy összeszedjem magam. Az meg sem fordult a fejemben, hogy nem megyek be. Bármilyen feszült volt is a viszonyom Sammel, dolgoznom kellett. Nem voltam rá felkészülve, hogy máris hazamenjek, ahol csak az összekavarodott érzéseimmel lettem volna elfoglalva. Ahelyett, hogy hazafelé vettem volna az irányt, Tara butikjához hajtottam. Azóta nem láttam a barátn met, hogy megszökött JB du Rone-nal. A bels irányt m azonban most felé mutatott. Megkönnyebbülésemre, Tara egyedül volt az üzletben. McKenna, a „segít je”, nem teljes munkaid ben dolgozott. Tara hátul jött ki, amikor becsengettem. El ször kicsit

100

meglep dött, hogy lát, aztán elmosolyodott. A barátságunknak voltak jó és rossz id szakai, most azonban úgy t nt, minden rendben van közöttünk. Remek. – Mi történt? – kérdezte. Vonzónak és megnyugtatónak t nt égszínkék kardigánjában. Tara magasabb volt, mint én, nagyon mutatós n , valamint kiváló üzletasszony. – Valami ostobaságot csináltam, és nem tudom, mit gondoljak róla – böktem ki. – Meséld el! – parancsolt rám, aztán leültünk az asztalhoz, ahol az esküv i katalógusokat tartotta. Elém tolt egy doboz papír zsebkend t. Tara mindig tudta, mikor kerülget a sírás. Elmondtam neki a hosszú történetet, a Rhodesban történt incidenssel kezdve, ahol Erickel vért cseréltünk, nem is egyszer. Elmagyaráztam neki, milyen különös kötelék alakult ki köztünk ennek következtében. – Hadd foglaljam össze! – mondta. – Szóval Eric felajánlotta, hogy igyál a véréb l, hogy egy még gonoszabb vámpír ne haraphasson meg? Bólintottam, és megtöröltem a szemem. – H ha, micsoda önfeláldozás! – Tarának volt némi személyes tapasztalata a vámpírokkal, ezért nem lep dtem meg a történtek szarkasztikus összegzésén. – Hidd el, amit Eric tett, a kisebb rossz volt két rossz közül – biztosítottam. Hirtelen rádöbbentem, hogy most szabad lennék, ha Andre aznap este ivott volna a véremb l. Andre ugyanis meghalt a robbanásban. Egy pillanatra elgondolkodtam ezen, aztán továbbléptem. Nem ez történt, nem voltam szabad, a láncok pedig, amelyeket viseltem, sokkal szebbek voltak. – Szóval, hogyan érzel Eric iránt? – kérdezte Tara. – Nem tudom – feleltem. – Vannak dolgok, amelyeket majdhogynem imádok benne, de olyanok is, amelyek halálra

101

rémisztenek. És szintén szólva… tudod… kívánom. De vannak olyan húzásai, amelyekr l azt állítja, hogy az én érdekeimet szolgálják. Azt elhiszem, hogy tör dik velem, de tudom, hogy mindenekel tt saját magával tör dik. – Mély lélegzetet vettem. – Ne haragudj, csak fecsegek összevissza. – Én pont ezért mentem JB-hez – válaszolta. – Hogy ne kelljen az ilyen dolgok miatt aggódnom. – Bólintott, mintha meger sítené saját magának, hogy jól döntött. – Nos, te már megszerezted, ezért én nem tehetem ugyanezt – mondtam, és megpróbáltam mosolyogni. A házasság egy olyan emberrel, mint JB, igazán nyugalmasnak t nt. De vajon egy házasságnak tényleg az a célja, hogy olyan megnyugtató legyen, mint egy nyugágyban feküdni? Legalább az Erickel töltött id nem unalmas, gondoltam magamban. Bármennyire kedves személyiség volt is JB, a szórakoztató társalgás terén korlátozottak voltak a képességei. Ráadásul mindig Tarának kell majd irányítania. Tara nem volt bolond, és soha nem hagyta, hogy elvakítsa a szerelem. Más dolgok talán, de a szerelem soha. Tudtam, hogy pontosan átlátja a JB-vel kötött házasság szabályait, és úgy t nt, nem bánja. Számára a navigátori/kapitányi szerepkör megnyugtató és felszabadító volt. Én is határozottan szerettem irányítani a saját életemet – nem akartam, hogy bárki is uralkodjon felettem –, a házasságról alkotott elképzelésem azonban sokkal inkább a demokratikus partnerközösségre hasonlított. – Nos, akkor hadd foglaljam össze! – mondta Tara olyan hangon, mint az egyik középiskolai tanárunk. – Te és Eric roszszalkodtatok egy kicsit a múltban. Bólintottam. Ó, istenem, de még mennyire! – Most pedig az egész vámpírszervezet az adósod, azért a szolgáltatásért, amelyet nekik végeztél. Nem akarom tudni, mi volt az, és azt sem, hogy miért tetted.

102

Ismét bólintottam. – Ezenkívül Ericnek többé-kevésbé hatalma van feletted a vérkötelék miatt. Amit, a mentségére legyen mondva, nem feltétlenül tervezett el el re. – Igen. – Most pedig csellel úgy alakította a dolgokat, hogy a menyasszonya legyél? A felesége? Miközben neked fogalmad sem volt róla, hogy mit csinálsz. – Így van. – Sam pedig ostobának nevezett, mert engedelmeskedtél Ericnek. Megvontam a vállam. – Igen. Tarának egy vev vel kellett foglalkoznia, de csak rövid ideig. (Riki Cunningham jött kifizetni a lányának korábban félretetetett báli ruhát.) Amikor Tara visszaült a székre, már kész volt a válasszal. – Sookie, Eric legalább tör dik veled valamennyire, és még sohasem bántott meg. Okosabb is lehettél volna. Nem tudom, hogy a közöttetek meglév kötelék-dolog miatt nem voltál agyadnál, vagy azért, mert már annyira belezúgtál, hogy nem is kérdezel, csak engedelmeskedsz neki. Ezt csak te tudhatod. De a helyzet lehetne rosszabb is. Az embereknek nem kell tudniuk err l a késes incidensr l. Eric nem lehet melletted napközben, vagyis lesz némi Eric-mentes id szakod, hogy gondolkodj. Emellett, neki megvan a saját üzlete, ezért nem lesz állandóan a nyomodban. Az új vámpírf nököknek pedig muszáj lesz békén hagyniuk téged, ha nem akarják magukra haragítani Ericet. Nem olyan vészes, nem igaz? – Tara rám mosolygott, és a következ pillanatban én is visszamosolyogtam rá. Kezdtem felvidulni. – Köszönöm, Tara – mondtam. – Gondolod, hogy Sam

103

megbékél majd? – Nem hinném, hogy bocsánatot fog kérni t led, amiért azt mondta, hogy ostobán viselkedtél – figyelmeztetett Tara. – Egyrészt, mert igaz, másrészt pedig, mert Sam férfi. Egyszer en így van kódolva. Ti ketten azonban mindig jól kijöttetek egymással, különben is tartozik neked amiatt, hogy vezetted a bárt. Meg fog enyhülni. Beledobtam a használt zsebkend imet az asztal mellett álló szemeteskosárba. Elmosolyodtam, habár nem sikerült valami jól. – Id közben – folytatta Tara – nekem is van valami újságom. – Mély lélegzetet vett. – Micsoda? – kérdeztem, és örültem, hogy megint visszatértünk a baráti viszonyhoz. – Gyereket várok – mondta, és az arcára fagyott a grimasz. Ó-ó. Veszélyes téma. – Nem látszol túl boldognak – jegyeztem meg óvatosan. – Nem terveztem, hogy valaha is gyereket fogok szülni – felelte. – Ami ellen JB-nek sem volt kifogása. – Vagyis…? – Nos, néha még a többszörös védekezés sem m ködik – mondta Tara, miközben a kezét nézte, amelyet egy esküv i magazinon tartott összekulcsolva. – Nem vagyok képes elvetetni. Hiszen a miénk. Ez van. – Van rá esély… hogy talán egyszer örülni fogsz neki? Tara megpróbált mosolyogni. – JB nagyon boldog. Alig bírja titokban tartani, én viszont várni akartam, hogy elteljen az els három hónap. Te vagy az els , akinek elmondtam. – Biztos vagyok benne – mondtam, majd kinyújtottam a kezem, és megütögettem a vállát –, hogy jó anya leszel. – Tényleg így gondolod? – A hangjából és a szeméb l is

104

rémület sugárzott. Tara szülei olyasfajta emberek voltak, akikre a gyerekük id nként fegyvert fogott. Tara irtózott az er szaktól, ezért nem lépett is erre az útra, bár nem hiszem, hogy bárki is meglep dött volna azon, ha az id sebb Thorntonék egy éjszaka hirtelen elt ntek volna. Néhányan még örültek is volna neki. – Hát persze. – Valóban ezt gondoltam. Egyenesen Tara fejéb l hallottam az elszántságot, hogy mindent eltöröl, amit az anyja elkövetett ellene, és a lehet legjobb anyja lesz a gyermekének. Tara esetében ez azt jelentette, hogy józan lesz, gyengéd, nem beszél csúnyán és mindig dicsérni fog. – Elmegyek minden nyílt napra és szül i értekezletre – jelentette ki olyan hangon, amely már egy kicsit ijeszt en határozott volt. – Süteményt sütök. Az én gyerekem új ruhákban fog járni. A cip je jó lesz a lábára. Megkapja a véd oltásokat és a fogszabályzót is. Már jöv héten elkezdünk félretenni az egyetemi tandíjára. Minden áldott nap elmondom neki, mennyire szeretem. Ha nem ez volt a legjobb terv arra, hogy valaki jó anya legyen, akkor nem tudom, mi az. Megöleltük egymást, amikor felálltam, hogy menjek. Ennek így kell lennie, gondoltam. Hazamentem, késve megebédeltem, aztán felvettem a munkaruhám. Amikor csöngött a telefon, azt reméltem, hogy Sam az, és azért hív, hogy elsimítsuk a dolgot kett nk között. A vonal másik végén hallott hang azonban egy id s férfihoz tartozott, és ismeretlen volt számomra. – Halló, Octavia Fant ott van, kérem? – Nem, uram, nincs itthon. Átadhatok valami üzenetet? – Ha lenne szíves. – Természetesen. – A konyhában vettem fel a telefont, ezért

105

épp kéznél volt egy jegyzettömb és egy ceruza. – Kérem, mondja meg neki, hogy Louis Chambers kereste. Itt a számom. – Lassan és érthet en lediktálta, majd elismételtem, hogy biztosan jól jegyeztem-e fel. – Kérem, mondja meg neki, hogy hívjon fel. Vállalom az R beszélgetést is. – Mindenképpen átadom az üzenetét. – Köszönöm. Hmmm. Telefonon keresztül nem tudok mások gondolataiban olvasni, ami általában nagy megkönnyebbülést jelent. Most azonban jó lett volna valamivel többet megtudnom Mr. Chambersr l. Amikor Amelia nem sokkal öt óra után hazaért, Octavia is vele volt. Gondoltam, biztosan Bon Temps belvárosában járkált, álláshirdetésekre jelentkezett, miközben Amelia befejezte a délutánt a biztosítótársaságnál. Ma este Amelia volt a soros a zésben, és annak ellenére, hogy néhány perc múlva indulnom kellett a Merlotte’sba, élvezettel figyeltem, ahogy munkába lendül, és elkezdi a spagettiszószt. Átadtam Octaviának az üzenetet, miközben Amelia hagymát és kaliforniai paprikát vágott kockára. Octavia elfojtott nyögést hallatott, és olyan mozdulatlanná dermedt, hogy Amelia abbahagyta a vagdosást, és hozzám hasonlóan is várakozva nézett az id s n re, mikor tekint már fel a papírból és ad valami magyarázatot a dologra. Ez azonban nem történt meg. A következ pillanatban Octavia már sírt, én pedig beszaladtam a hálószobámba, és kihoztam neki egy zsebkend t. Megpróbáltam diszkréten odacsúsztatni a kezébe, mintha nem is vettem volna észre semmi szokatlant, csak épp lett volna nálam egy felesleges zsebkend . Amelia óvatosan lepillantott a vágódeszkára, és folytatta az aprítást, miközben én az órára néztem, és a táskámban koto-

106

rászva a kocsikulcsot kerestem, jó sokáig feleslegesen kutattam érte. – Olyan volt a hangja, mint aki jól van? – kérdezte Octavia fojtott hangon. – Igen – feleltem. Ennél többet nem tudtam kivenni a vonal másik végén hallatszó hangból. – Nagyon szeretett volna beszélni veled. – Ó, vissza kell hívnom – mondta, hirtelen feltámadt hévvel. – Persze, hívd csak! – válaszoltam. – Csak üsd be a számot! Nem kell R beszélgetéssel hívnod. A telefonszámlán úgyis rajta lesz, hogy mennyibe került. – Odapillantottam Ameliára, és felvontam a szemöldökömet. erre megrázta a fejét. sem tudta, mi folyik itt. Octavia remeg ujjakkal tárcsázta a számot. Az els csörgés után a füléhez nyomta a kagylót. Pontosan meg tudtam mondani, mikor vette fel Louis Chambers a telefont, mert Octavia szeme abban a pillanatban szorosan becsukódott, a keze pedig olyan er sen szorította meg a kagylót, hogy az izmai megfeszültek. – Ó, Louis! – szólalt meg. A hangjába végtelen megkönynyebbülés és csodálat vegyült. – Ó, hála istennek! Jól vagy? Amelia és én ekkor kicsoszogtunk a konyhából. Amelia kikísért a kocsimhoz. – Hallottál már valaha err l a Louis fickóról? – kérdeztem. – Octavia soha nem beszélt a magánéletér l, amikor együtt dolgoztunk. Más boszorkányok azonban azt mondták, hogy volt egy állandó barátja, de azóta nem említette, amióta itt van. Úgy t nik, a Katrina óta nem hallott fel le. – Lehet, hogy azt hitte, nem is élte túl – mondtam, mire tágra nyílt szemmel egymásra néztünk. – Ez nagyon durva – jegyezte meg Amelia. – Nos. Lehet, hogy elveszítjük Octaviát. – Megpróbálta eltitkolni, mennyire

107

megkönnyebbült, én persze a gondolataiból azonnal ki tudtam olvasni. Bármennyire kedvelte is Amelia a boszorkánymentorát, rájöttem, hogy számára olyan együtt élni vele, mintha valaki a középiskolai tanárával lakna egy fedél alatt. – Mennem kell – mondtam. – Majd tudósíts! Küldj egy smst, ha valami fontos történik! – Az sms-ezést Amelia tanította meg nekem. A h vös leveg ellenére Amelia kiült az egyik kerti nyugágyba, amelyet a fészerb l vettünk el , hogy ezzel is sürgessük a tavasz közeledtét. – Mihelyt megtudok valamit – értett egyet Amelia. – Várok itt még néhány percet, aztán bemegyek, megnézem, mi van. Beszálltam a kocsimba, és reméltem, hogy a f tés hamarosan bemelegíti. Az alkonyati sötétségben hajtottam a Merlotte’s felé. Az úton megláttam egy prérifarkast. Ezek az állatok általában nem engedik láttatni magukat, ez az egy azonban úgy ügetett az út mellett, mintha találkozója lett volna a városban. Lehet, hogy igazi prérifarkas volt, de az is lehet, hogy egy ember állat alakjában. Azokra az oposszumokra, mosómedvékre és néha-néha felbukkanó tatukra gondoltam, amelyeket elgázolva láttam az úttesten, és az jutott eszembe, hány alakváltó lelte halálát állati alakban ilyen figyelmetlenség miatt. Talán sok holttest, amely mögött a rend rség gyilkosságot sejtett, nem volt más, mint a másik alakjában elütött állat. Emlékeztem, hogy Crystal testéb l is elt nt minden állati vonás, amikor levették a keresztr l, és kivették bel le a szögeket. Lefogadtam volna, hogy azok a szögek ezüstb l készültek. Olyan sok minden volt még, amir l nem tudtam. Amikor megérkeztem a Merlotte’s személyzeti bejáratához, tele voltam tervekkel, hogyan béküljek ki Sammel. A f nökömet Bobby Burnhammel találtam, amint éppen vitatkoztak. Már majdnem sötét volt, és Bobbynak hamarosan lejárt a mun-

108

kaideje, ehelyett Sam irodája el tt állt a folyosón. Az arca vörös volt. Forrt a düht l. – Mi történt? – kérdeztem. – Bobby, engem keresel? – Igen. Ez a fickó itt nem volt hajlandó megmondani, mikor érkezik – felelte. – Ez a fickó itt a f nököm, és nem köteles elmondani semmit – mondtam. – Itt vagyok, tessék. Milyen üzenetet kell átadnod? – Eric ezt a kártyát küldi, és megparancsolta, hogy mondjam meg önnek, a rendelkezésére állok, bármikor, amikor csak igényli. Le kell mosnom a kocsiját is, ha azt kéri t lem. – Bobby arca még vörösebb lett, amikor ezt mondta. Ha Eric azt hitte, hogy Bobby alázatosabb és együttm köbb lesz egy ilyen nyilvános megaláztatás után, nem volt normális. Bobby mostantól kezdve egy évszázadig gy lölni fog, ha egyáltalán él addig. Elvettem t le a kártyát, és azt mondtam: – Köszönöm, Bobby. Most menj vissza Shreveportba! Miel tt az utolsó szótag elhagyta volna a számat, Bobby már kint is volt a hátsó ajtón. Megnéztem a sima fehér borítékot, majd a táskámba tettem. Aztán felnéztem Samre. – Mintha szükséged lett volna egy újabb ellenségre – jegyezte meg, aztán visszatrappolt az irodájába. Mintha szükségem lett volna egy újabb barátra, aki seggfejként viselkedik, gondoltam magamban. Ennyit arról, hogy jót nevetünk a nézeteltérésünkön. Követtem Samet, hogy betegyem a táskámat a pincérn knek fenntartott üres fiókba. Egyikünk sem szólt egy szót sem. Bementem a raktárba egy kötényért. Antoine épp a piszkos kötényét cserélte le egy tisztára. – D’Eriq nekem jött egy üveg jalapeñopaprikával, és a leve rám fröccsent – magyarázta. – Ki nem állhatom a szagát. – H ! – feleltem, amikor megéreztem a szagot. – Nem hi-

109

báztatlak. – Sam anyja jól van? – Igen, már kiengedték a kórházból – válaszoltam. – Az jó. Miközben megkötöttem a kötényt, úgy éreztem, mintha Antoine mondani akarna nekem valamit. Ha így volt is, id közben meggondolta magát. Átment a termen, és bekopogott a konyhaajtón, mire D’Eriq kinyitotta neki belülr l, és beengedte. Az emberek túl sokszor nyitottak be véletlenül a konyhába, ezért az ajtaját állandóan zárva tartották. Volt még egy kijárat a hátsó udvarra, ahol közvetlenül az ajtó mellett állt a szemeteskonténer. Elsétáltam Sam irodája el tt úgy, hogy be sem néztem. Ha nem akar beszélni velem, rendben van, én sem fogok beszélni vele. Rájöttem, milyen gyerekes vagyok. Az FBI-ügynökök még mindig Bon Temps-ban voltak, ez nem kellett volna hogy meglepjen. Ma este bejöttek a bárba. Weiss és Lattesta egymással szemben ültek egy bokszban, közöttük egy korsó sör és egy tál déli különlegesség, rántott savanyúság. Elmélyülten beszélgettek. Egy hozzájuk közeli asztalnál pedig el kel en gyönyör és távolságtartó módon a dédnagyapám ült, Niall Brigant. Ez a nap díjat nyerhetett volna a legkülönösebb napok versenyében. Kifújtam a leveg t, aztán el ször a dédnagyapámhoz mentem, hogy kiszolgáljam. Felállt, amikor közeledtem hozzá. Világos szín haját hátul összefogta a tarkójánál. Fekete öltönyt és fehér inget viselt, mint mindig. Ma este az egyszín , fekete nyakkend je helyett, amelyet általában hordott, az a nyakkend volt rajta, amelyet t lem kapott karácsonyra. Pirosarany-fekete csíkos – Niall leny göz en nézett ki. Minden csillogott-villogott rajta. Az inge nem egyszer en fehér volt, hanem hófehér és keményített. A zakója nem egyszer en fekete volt, hanem makulátlanul koromfekete. A cip jén egy porszem

110

sem látszott, az arcán lév milliónyi apró ránc pedig csak kihangsúlyozta tökéletes vonásait, valamint ragyogó zöld szemét. A kora sokkal inkább el nyössé tette a kinézetét, mint hogy rontott volna rajta. Már szinte fájt ránézni. Niall átölelt, és megpuszilt. – Vér a véremb l – mondta, mire belemosolyogtam a mellkasába. Olyan színpadias volt. És olyan keményen próbálkozott, hogy emberinek t njön. Csak egyetlen pillantást vetettem rá igazi alakjában, és majdnem megvakultam. Mivel a bárban senki más nem döbbent meg a kinézetén, tudtam, k nem úgy látják, mint én. – Niall – mondtam –, annyira örülök, hogy látom! – Mindig boldoggá tett és hízelgett nekem, ha meglátogatott. Niall dédunokájának lenni majdnem olyan volt, mintha egy rocksztár rokona lettem volna. Olyan élete volt, amilyet én el sem tudtam képzelni, olyan helyeken járt, ahová én soha nem fogok eljutni, és olyan ereje volt, amit fel sem tudtam fogni. Néha azonban eltöltött velem egy kis id t, és ezek az alkalmak olyanok voltak számomra, mint a karácsony. Nagyon csendesen azt mondta: – Ezek az emberek itt velem szemben egyfolytában csak rólad beszélnek. – Tudja, mi az az FBI? – Niall hihetetlenül széles kör tudással büszkélkedett, és mivel nagyon id s volt, ezernél abbahagyta az életkora számon tartását, id nként pedig egy-egy századdal eltévesztett konkrét dátumokat. Azt viszont nem tudtam, mennyire pontosak a modern dolgokkal kapcsolatos ismeretei. – Igen – felelte. – Az FBI egy kormányszervezet, amely a törvényszeg kr l és a terroristákról gy jt adatokat az Egyesült Államokon belül. Bólintottam.

111

– Te viszont jó ember vagy. Nem gyilkos vagy terrorista – mondta, habár nem úgy hangzott, mintha hinne benne, hogy az ártatlanságom megvéd. – Köszönöm – feleltem. – De nem hinném, hogy le akarnak tartóztatni. Azt gyanítom, hogy tudni szeretnék, hogyan érek el eredményeket a mentális képességem segítségével, és ha megállapítják, hogy nem vagyok rült, szeretnék, ha nekik dolgoznék. Ezért jöttek Bon Temps-ba… de elterel dött a figyelmük. – Ezzel el is érkeztünk egy fájdalmas témához. – Tudja, mi történt Crystallel? Néhány vendég hívott, és csak egy jó id múlva tudtam visszatérni Niallhoz, aki türelmesen várt rám. Alatta a kopott szék is úgy nézett ki, mintha trónus lenne. Ott folytattuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk. – Igen, tudom, mi történt vele. – Az arca nem változott, de éreztem, hogy jeges áramlat sugárzik bel le. Ha bármi közöm lett volna Crystal halálához, most megijedtem volna. – Hogy lehet, hogy érdekelte? – kérdeztem. Niall soha nem fordított figyelmet Jasonre. Igazság szerint valószín leg nem szerette a bátyámat. Azt felelte: – Mindig is érdekelt, hogy halt meg valaki, aki valamilyen módon kapcsolódott hozzám. – Niall tökéletesen személytelen hangon beszélt Crystal haláláról, de ha érdekl dött iránta, talán segíteni is tud. Az ember azt gondolná, hogy szeretné tisztára mosni Jasont, mivel is legalább annyira a dédunokája volt, ahogyan én, azonban soha nem mutatta annak jelét, hogy találkozni akarna a bátyámmal, még kevésbé annak, hogy szeretné megismerni. Antoine csengetett, ezzel jelezte, hogy kész van az egyik rendelésem, ezért siettem, hogy kiszolgáljam Sid Matt Lancastert és Bud Dearbornt a sajtos-szalonnás sült krumplival. A

112

mostanában megözvegyült Sid Matt olyan id s volt, hogy szerintem úgy gondolta, a jelenleginél már nem tudnak jobban megkeményedni az érfalai, és Bud sem volt soha az egészséges táplálkozás híve. Amikor végre visszajutottam Niallhoz, azt mondtam: – Van valami elképzelése arról, ki tehette? A vérpárducok is keresik a gyilkost. – Letettem egy újabb szalvétát elé az asztalra, hogy úgy t njön, mintha el lennék foglalva. Niall nem nézte le a vérpárducokat. A tündérek különböz nek és fels bbrend nek tartották magukat minden másfajta természetfeletti lénynél, Niall azonban (legalább) tisztelt mindenféle alakváltót, nem úgy, mint a vámpírok, akik másodrangú lényeknek tekintették ket. – Majd körülnézek egy kicsit. Mostanában el voltam foglalva, ezért is nem látogattalak meg. Baj van. – Láttam, hogy az arca most még komolyabb, mint eddig. Ó, a francba! Még több baj! – De neked nem kell emiatt aggódnod! – tette hozzá elegánsan. – Majd én elintézem. Említettem már, hogy Niall egy kicsit büszke? Ennek ellenére önkéntelenül is aggódni kezdtem. Egy perc múlva ki kell vinnem valakinek az italát, ezért biztos akartam lenni benne, hogy jól értettem. Niall nem sokszor járt erre, amikor viszont igen, ritkán beszélt. Lehet, hogy nem lesz még egy ilyen alkalom, hogy szóra bírjam. – Mi történt, Niall? – kérdeztem rá egyenesen. – Szeretném, ha most még jobban vigyáznál magadra. Ha látsz más tündért rajtam, Claude-on vagy Claudine-on kívül, azonnal szólj! – Miért kellene más tündérek miatt aggódnom? – Ekkor esett le a tantusz. – Miért akarnának a tündérek bántani? – Mert a dédunokám vagy. – Felállt, én pedig tudtam, hogy

113

ennél több magyarázatot nem kapok t le. Niall ismét megölelt és megpuszilt (a tündérek nagyon szeretik a testi érintést), majd kezében a botjával kisétált a bárból. Még sosem láttam, hogy a járáshoz használta volna, mégis mindig nála volt. Ahogy utána néztem, arra gondoltam, nem egy kés van-e benne elrejtve. Vagy talán egy extrahosszú varázspálca. Vagy mindkett . Bárcsak tovább maradhatott volna, vagy legalább pontosabban körülírhatta volna, milyen veszély fenyeget. – Miss Stackhouse – szólított meg egy udvarias férfihang –, lenne szíves hozni nekünk még egy korsó sört és még egy tál rántott savanyúságot? Odafordultam Lattesta különleges ügynökhöz. – Hát persze – feleltem automatikusan mosolyogva. – Nagyon jókép volt ez a férfi – jegyezte meg Sara Weiss. Sara már érezte az elfogyasztott két pohár sör hatását. – Másképp nézett ki. Talán európai? – Az biztos, hogy nem idevalósi – helyeseltem, aztán fogtam az üres korsót, és hoztam nekik egy telit, miközben a mosoly végig ott ragyogott az arcomon. Aztán Harcsa, a bátyám nöke, a könyökével felborította a rumos kóláját, ezért szólnom kellett D’Eriqnek, hogy jöjjön és törölje le az asztalt, majd mossa fel a padlót. Ezek után két idióta, akikkel egy osztályba jártam a középiskolában, összevesztek azon, kinek van jobb vadászkutyája. Samnek kellett ket szétválasztania. szintén szólva, sokkal hamarabb észre tértek így, hogy tudták, kicsoda Sam, ami nem várt el ny volt. A bárban zajló beszélgetések legnagyobb része természetesen Crystal haláláról szólt. A tény, hogy vérpárduc volt, beszivárgott a város köztudatába. A vendégek fele azt gondolta, hogy azért ölték meg, mert valaki gy lölte az újonnan megjele-

114

másvilágot. A másik fele azonban nem volt biztos benne, hogy azért halt meg, mert vérpárduc volt. Ez a fele azt gondolta, hogy a csapodársága is elegend indok volt rá. Legtöbben nösnek tartották Jasont, néhányan viszont rokonszenveztek vele. Voltak, akik ismerték Crystalt és a hírét, és úgy vélték, Jason tette érthet volt. Szinte mindenki Jason b nössége vagy ártatlansága révén gondolt Crystalre. Szomorúnak találtam, hogy a legtöbben csak amiatt emlékeztek rá, ahogy meghalt. El kellett volna mennem Jasonhöz, vagy felhívnom, de egyszer en nem vitt rá a lélek. A bátyám utóbbi id ben véghezvitt tettei megöltek bennem valamit. Persze még mindig a bátyám volt, szerettem, és úgy t nt, végre ben tt a feje lágya, de már nem éreztem azt a késztetést, hogy meg kell védenem minden nehéz helyzetben, amely elé az élet állította. Rájöttem, hogy etl rossz keresztény lettem. Habár nem voltam mély, filozofikus alkat, de néha elgondolkodtam rajta, hogy az életemben lékrízishelyzetek mindig két lehet séget állítottak elém: vagy rossz keresztény leszek, vagy meghalok. Minden esetben az életet választottam. Vajon jól láttam ezeket a dolgokat? Nem volt esetleg egy másik néz pont, amely megvilágosított volna? Nem tudtam, kit kérdezhetnék meg err l. Megpróbáltam elképzelni, hogy a metodista papot arról faggatom, mi jobb: ha valakit hátba szúrok, hogy mentsem az életem, vagy inkább hagyom, hogy megöljön. Mi a jobb: ha megszegem az Istennek tett eskümet, vagy szilánkosra töröm a barátom kezét? Folyton választásokkal kellett szembenéznem. Lehet, hogy nagyon sokkal tartoztam Istennek. Vagy talán is azt akarta volna, hogy megvédjem magam? Nem tudtam, és nem is voltam képes mélyebben belegondolni, mi lehetne a legjobb megoldás. Kinevetnének az emberek, ha tudnák, mi jár a fejemben? Vagy szórakoztatná ket a lelkiállapotom miatti aggodalmam?

115

Sokan valószín leg azt mondanák, hogy minden helyzetre megoldást ad a Biblia, és ha többet olvasnám, megtalálnám benne a választ. Ez eddig nem m ködött nálam, de azért nem adtam fel. Elvetettem ezeket a mély gondolatokat, és belehallgattam az emberek fejébe, hogy az agyam egy kicsit pihenjen. Sara Weiss azt gondolta, hogy egyszer n nek látszom, és úgy vélte, hihetetlenül szerencsés vagyok, amiért ilyen képességem van. Elhitt mindent, amit Lattesta mondott neki arról, ami a szállodánál történt, mert gyakorlatias életfelfogása mellett volt benne hajlam a misztikumra. Lattesta is azt gondolta, majdnem biztos, hogy médium vagyok. Nagy érdekl déssel hallgatta a rhodesi incidens els tanúvallomásait, és most, hogy találkozott velem, hajlott arra, hogy el is higgye ket. Szerette volna tudni, mit tehetek az országomért és az karrierjéért. Arra gondolt, vajon el léptetnék-e, ha annyira a bizalmamba tudna férk zni, hogy végig legyen a mentorom, amíg az FBI-nak segítek. Ha pedig még a férfi b ntársamat is meg tudná szerezni, felfelé ível pályája garantált lenne. Az FBI washingtoni központjába helyezhetnék. Szépen elindulna felfelé a ranglétrán. Fontolóra vettem, hogy megkérem Ameliát, bocsásson az FBI-osokra varázslatot, de azt valahogy csalásnak éreztem volna. Nem voltak természetfeletti lények, csak a munkájukat végezték. Nem akartak rosszat, s t ami azt illeti, Lattesta még úgy is gondolta, szívességet tesz, mert kiemel ebb l a porfészekb l, és országos nevet szerez nekem. Vagy legalábbis az FBI elismerését. Mintha ez számított volna. Folytattam a munkámat, mosolyogtam, csevegtem a törzsvendégekkel, és közben elképzeltem, milyen lenne, ha elmennék Bon Temps-ból Lattestával. Kidolgoznának valami tesztet,

116

amivel megmérhetnék, mennyire vagyok pontos. Végül elhinnék, hogy nem médium vagyok, hanem gondolatolvasó. Amikor pedig rájönnének, mi mindenre vagyok képes, elvinnének olyan helyekre, ahol szörny dolgok történnek, hogy megtaláljam a túlél ket. Egy helyiségbe tennének más országok hírszerz ügynökeivel, vagy olyan amerikaiakkal, akiket súlyos dolgokkal gyanúsítanak. El kellene mondanom az FBI-nak, hogy vajon b nösök-e azok az emberek azokban a dolgokban, amiket szerintük elkövettek. Talán még tömeggyilkosokkal is egy szobában lennék. Elképzeltem, mit látnék egy ilyen személy fejében, és hányingerem lett. De a tudásom nem szolgálná az él ket? Lehet, hogy el re megtudnék bizonyos terveket, és megakadályozhatnám, hogy még többen meghaljanak. Megráztam a fejem. A gondolataim túl messzire kalandoztak. Ez mind csak feltételezés volt. Nem biztos, hogy egy sorozatgyilkos éppen akkor gondolna arra, hová temette az áldozatait, amikor én hallgatok bele a fejébe. Széles kör tapasztalatom szerint az emberek ritkán gondoltak arra, hogy „igen, a Clover Drive 1218. alatti háznál a rózsabokor alá temettem a holttestet”, vagy „a pénz, amit elloptam, a svájci nemzeti bankban van az 12345-ös számú számlán”. Még kevésbé arra, hogy „azt tervezem, hogy május 4-én felrobbantom az XYZ épületet, a hat tettestársam neve pedig a következ :…” Igen, lenne valami jó is abban, amit csinálnék, de bármit érnék is el, soha nem tudnám teljesíteni azt, amit a kormány elvárna t lem. Ráadásul sohasem lennék szabad többé. Nem hiszem, hogy bezárnának valami cellába – ennyire azért nem vagyok paranoid –, de tudom, hogy nem élhetném az életemet úgy, ahogy szeretném. Vagyis ismét arra a következtetésre jutottam, hogy talán rossz keresztény vagyok. Vagy legalábbis rossz amerikai. Tud-

117

tam, hacsak nem kényszerítenek, nem hagyom el Bon Temps-t Weiss ügynökkel és Lattesta különleges ügynökkel. Egy vámpír feleségének lenni százszor jobb volt.

118

8. fejezet

Szinte mindenkire haragudtam, amikor aznap este hazamentem. Néha vannak ilyen id szakaim, ahogy talán mindenkinek. Hormonális talán, vagy valami más módon ciklikus jelleg . De az is lehet, hogy csak a csillagok véletlenszer együttállása okozza. Jasonre azért haragudtam, mert vele már hónapok óta haragban voltam. Samre azért, mert megbántott. Az FBI-ügynökökre dühös voltam, mert azért jöttek, hogy nyomást gyakoroljanak rám – habár igazság szerint ezt még nem tették meg. Ki voltam akadva Eric késes húzásától, és attól, amilyen diktatórikus módon kitiltotta Quinnt, habár azt el kellett ismernem, hogy nem hazudott, amikor azt mondta, én voltam az, aki elküldtem Quinnt. Ez persze nem azt jelentette, hogy soha többé nem akartam látni. (Vagy igen?) Azt viszont semmiképpen sem, hogy Eric döntse el, kivel találkozhatom, és kivel nem. Talán egy kicsit saját magamra is haragudtam, mert amikor megvolt rá az esélyem, hogy szembesítsem Ericet mindezzel, ellágyultam, és meghallgattam a visszaemlékezését. Mint a Lost – Elt ntek cím filmben, Eric visszatekintése a viking korszakára megszakította a történet jelen idej folyását. És hogy még mérgesebb legyek, egy ismeretlen autót pillantottam meg a bejárati ajtóm el tt, ahol csak a látogatók szoktak

119

parkolni. A hátsó bejárathoz álltam, majd felmentem a veranda lépcs jén. Összevontam a szemöldökömet, miközben ellentétes érzelmek viaskodtak bennem. Nem vágytam társaságra. Szerettem volna felvenni a pizsamámat, megmosni az arcom, és egy könyvvel ágyba bújni. Octavia a konyhaasztalnál ült egy olyan férfi társaságában, akivel még sosem találkoztam. Az egyik legfeketébb b ember volt, akit valaha láttam. Az arcán, a szeme körül kör alakú tetoválások látszottak. Félelmetes külseje ellenére nyugodtnak és barátságosnak t nt. Amikor beléptem, felállt. – Sookie – szólalt meg Octavia remeg hangon –, itt a barátom, Louis. – Örvendek – mondtam, és kinyújtottam felé a karom, hogy kezet fogjak vele. Nagyon óvatosan szorította meg a kezem, aztán leültem, hogy is helyet foglaljon. Ekkor vettem észre a röndöket az el szobában. – Octavia? – mondtam, és a táskákra mutattam. – Nos, Sookie, néha még az ilyen öregasszonyok életében is van romantika – felelte Octavia mosolyogva. – Louis és én közeli barátok voltunk a hurrikán el tt. Körülbelül tízpercnyi autóútra lakott t lem és New Orleanstól. Miután lecsapott a Katrina, kerestem, de végül feladtam a kutatást. – Nagyon régóta keresem Octaviát – vette át a szót Louis, miközben az asszonyt figyelte. – Végül két nappal ezel tt rábukkantam az unokahúgára, aki megadta ezt a telefonszámot. El sem hittem, hogy végre megtaláltam. – A háza túlélte az…? – Incidenst, katasztrófát, csapást, apokalipszist; szabadon választható volt bármelyik szó, mert mindegyik ideillett. – Igen, hála legyen az égnek! És áramom is van. Sok tennivaló akad még, de világítás és f tés van. Tudok f zni. A h ködik, az utca pedig majdnem tiszta. Visszatettem a tet t,

120

így Octavia már hazajöhet velem egy olyan házba, amely megfelel neki. – Sookie – kezdte Octavia nagyon óvatosan –, nagyon kedves volt t led, hogy megengedted, hogy nálad lakjam, de már Louisszal akarok élni, és vissza kell mennem New Orleansba. Biztos lesz ott olyasmi, amivel segíthetek újjáépíteni a várost. Az az én otthonom. Octavia nyilvánvalóan azt gondolta, hogy nagy csapást mér ránk. Próbáltam lesújtottnak t nni. – Azt teszed, ami a legjobb neked, Octavia. Nagyon örültem, hogy itt voltál velünk. – Micsoda szerencse, hogy Octavia nem volt gondolatolvasó! – Amelia itthon van? – Igen, fent van az emeleten, valamit készít nekem. Áldja meg az isten, búcsúajándékot ad nekem. – Óóóóó! – mondtam, igyekezve nem túljátszani. Louis élesen rám pillantott, Octavia azonban ragyogó mosollyal nézett. Még sohasem láttam így ragyogni Octaviát, és tetszett a látvány. – Örülök, hogy én is a segítségedre lehettem – mondta bölcsen bólogatva. Bizonyos er feszítést igényelt t lem, hogy egy kissészomorú-de-bátor mosolyt varázsoljak az arcomra, de sikerült. Hála istennek, Amelia ekkor trappolt le az emeletr l, kezében egy becsomagolt dobozzal, amelyet egy piros muszlinsál fogott össze, tetején nagy masniba kötve. Anélkül, hogy Amelia rám nézett volna, azt mondta. – Ez a mi ajándékunk Sookie-val. Remélem, örülni fogsz neki. – Ó, milyen kedves! Sajnálom, ha bármikor kétségbevontam a tehetségedet, Amelia. Remek boszorkány vagy. – Octavia, ezt t led hallva nagyon sokat jelent nekem! – Ameliát szintén meghatotta a dicséret, még a szeme is könny-

121

be lábadt. Szerencsére Louis és Octavia ekkor felállt. Bármennyire kedveltem és tiszteltem is az id s boszorkányt, sokszor megakasztotta Ameliával közösen kialakított életünk zökken mentes menetét. Miután becsukódott mögöttük a bejárati ajtó, azon kaptam magam, hogy megkönnyebbülten fellélegzem. Mindannyian újra és újra elbúcsúztunk egymástól, Octavia pedig ismételten megköszönt nekünk sok mindent, és megtalálta a módját, hogy emlékeztessen bennünket olyan titokzatos dolgokra, amelyeket értünk tett, ám amelyekre mi alig-alig emlékeztünk. – Istennek hála! – sóhajtotta Amelia, és lerogyott a lépcs re. Nem volt kimondottan vallásos ember, legalábbis nem a hagyományos értelemben vett keresztény vallás híve, ezért ennek a kijelentésnek igazi súlya volt. Én a kanapé szélére ültem. – Remélem, boldogok lesznek – mondtam. – Nem gondolod, hogy egy kicsit utána kellene néznünk ennek a férfinak? – Egy olyan er s boszorkány, mint Octavia ne tudná megvédeni magát? – Igazad van. De láttad azokat a tetoválásokat? – Nem semmi volt, az már biztos! Szerintem is valamilyen varázslóféle. Amelia bólintott. – Igen, biztos vagyok benne, hogy valami afrikai mágiát z – mondta. – Nem hinném, hogy aggódnunk kellene amiatt, hogy a New Orleans-i rossz b nözési statisztika hatással lenne Octaviára és Louisra. Aligha fogja ket bárki is megtámadni. – Milyen ajándékot adtunk neki? – Felhívtam az apámat, pedig elfaxolt nekem egy ajándékutalványt, amelyet a lakásfelszerelési boltjában lehet beváltani.

122

– Hé, ez remek ötlet volt! Mivel tartozom? – Semmivel. Apám ragaszkodott hozzá, hogy teljes mértékben állja a költségét. Legalább ez a boldog végkifejlet elvette az élét általános haragomnak. Barátságosabban tudtam Ameliára nézni, most hogy már nem volt bennem az a tüske, amit azért éreztem, hogy odahozta a házamba Octaviát. A konyhaasztalnál ültünk, és még egy órát beszélgettünk, aztán bevonultam a szobámba. Túl kimerült voltam ahhoz, hogy megmagyarázzam, mi minden történt velem az utóbbi id ben. Közelebbi barátokként feküdtünk le, mint amilyenek hetek óta voltunk. Miközben a lefekvéshez készül dtem, a praktikus ajándékunkra gondoltam, amelyet Octaviának adtunk, és err l eszembe jutott a kártya, amelyet Bobby Burnham adott. Kivettem a táskámból, a körömreszel mmel felnyitottam a borítékot, majd kiemeltem bel le a kártyát. Egy kép volt rajta, amelyet még sosem láttam. Nyilvánvalóan akkor készült, amikor Ericet fotózták a naptár számára, amelyet a Szemfogadó ajándékboltjában meg lehetett vásárolni. A naptári fotón Eric (Mr. Január) egy hatalmas, megvetett fehér ágy mellett állt. A háttér szürke volt, és mindenfelé csillogó hópelyhek hullottak. Eric egyik lába a földön, a másik pedig térdben behajlítva az ágyon. Egy fehér sz rmebundát tartott maga el tt a stratégiailag fontos helyen. Ezen a képen, amelyet ma küldött, majdnem ugyanebben a pózban állt, csak kitárta a karját a kamera felé, mintha hívná a néz t, hogy feküdjön be vele az ágyba. A fehér bunda pedig nem igazán takart el mindent. A felirat az amúgy tiszta fehér képen, az macskakaparásával a következ volt: „Várom az éjszakát, amikor csatlakozol hozzám.” Finoman elegáns? Igen. Megdobban t le a szív? De meg ám! Szinte éreztem, ahogy a vérem felpezsdült. Kár, hogy közvetlenül lefekvés el tt nyitottam ki, mert így csak jó sokára

123

tudtam végre elaludni. Másnap reggel, amikor felébredtem, furcsa volt, hogy nem hallom Octaviát zörögni a házban. Olyan gyorsan elt nt az életemb l, amilyen gyorsan belépett. Reméltem, hogy az együtt töltött idejük alatt Octavia és Amelia valamikor megbeszélték Ameliának a megmaradt New Orleans-i boszorkánygyülekezetben betöltött státusát. Miközben figyeltem a lakótársamat, amint kiszaladt a hátsó ajtón, hogy minél el bb beérjen a biztosítótársaság irodájába, arra gondoltam, nehéz elhinni, hogy macskává tudott változtatni egy fiatalembert (némi igen kalandos szex közben). Amelia tengerészkék nadrágot, barna-tengerészkék kardigánt viselt, és úgy nézett ki, mint egy süteményt áruló cserkészlány. Amikor az ajtó becsukódott mögötte, mély lélegzetet vettem. Id tlen id k óta el ször egyedül voltam a házamban. A magányom nem tartott sokáig. Éppen a második pohár kávénál tartottam és egy kétszersültet rágcsáltam, amikor Andy Bellefleur és Lattesta különleges ügynök érkezett a bejárati ajtóm elé. Sietve magamra kaptam egy farmert és egy pólót, majd kinyitottam az ajtót. – Andy, Lattesta különleges ügynök – mondtam. – Fáradjanak beljebb! – A konyhába vezettem ket, mert nem voltam hajlandó megengedni, hogy távol tartsanak a kávémtól. – Kérnek egy csészével? – kérdeztem, de mindketten a fejüket rázták. – Sookie – szólalt meg Andy komoly arccal –, Crystal miatt vagyunk itt. – Rendben. – Beleharaptam a kétszersültbe, megrágtam, majd lenyeltem. Arra gondoltam, Lattesta nem diétázik-e, mert minden mozdulatomat követte. Belenéztem a fejébe. Nem örült neki, hogy nincs rajtam melltartó, mert a mellem elvonta a figyelmét. Aztán arra gondolt, hogy túlságosan gömbölyded va-

124

gyok az ízléséhez, és hogy nem kellene így gondolnia rám többé. Hiányzott neki a felesége. – Gondolom, ez az ügy elbbséget élvez a másikkal szemben – jegyeztem meg, és kényszerítettem magam, hogy visszafordítsam a tekintetemet Andyre. Nem tudtam, mennyit tudott Andy – mennyit árult el neki Lattesta – arról, ami Rhodesban történt, Andy azonban bólintott. – Úgy gondoljuk – kezdte, miután visszanézett rólam Lattestára –, hogy Crystalt három nappal ezel tt ölték meg, körülbelül hajnali egy és három vagy négy óra között. – Igen – feleltem. – Ön tudta ezt? – kérdezte Lattesta. Úgy csapott le rám, mint egy vadászkutya. – Logikus. Hajnali egyig vagy kett ig mindig van valaki a bárban, aztán Terry hat és nyolc között jön takarítani. Aznap nem jött olyan korán, mert el éjjel a pultban dolgozott, és sokáig aludt, hogy kipihenje magát. A gyilkosok persze ezt nem tudhatták, nem igaz? – De – válaszolta Andy egy jelent ségteljes szünet után. – Vagyis? – kérdeztem, miután megmagyaráztam az álláspontomat. Öntöttem magamnak még egy kis kávét. – Mennyire jól ismered Tray Dawsont? – kérdezte Andy. Beugratós kérdés volt. A helyes válasz az lett volna, hogy „nem olyan jól, mint ahogy gondolod”. Egyszer egy sikátorban rajtakaptak a meztelen Tray Dawsonnal, a helyzet azonban nem úgy állt, ahogy sok ember gondolta. (És nagyon is jól tudtam, mit gondoltak.) – Ameliával jár – válaszoltam, ami meglehet sen biztonságos válasz volt. – a lakótársam – emlékeztettem Lattestát, aki értetlen arcot vágott. – Két nappal ezel tt találkozott vele. Most dolgozik. És persze tudom, hogy Tray vérfarkas.

125

Lattesta pislogott egyet. El fog tartani neki még egy ideig, hogy hozzászokjon ahhoz, hogy az emberek szemrebbenés nélkül képesek ilyeneket közölni. Andy arca meg sem rezdült. – Ja igen – mondta. – Amelia Trayjel együtt volt, amikor Crystal meghalt? – Nem emlékszem. Kérdezd meg t le! – Meg fogom. Tray mondott valamit neked valaha a sógordr l? – Nem rémlik. Persze valamennyire ismerték egymást, hacsak kicsit is, mivel mindketten alakváltók. – Mióta tudsz arról, hogy léteznek… vérfarkasok? És más alakváltók? – kérdezte Andy, mintha nem tudná visszafogni magát. – Ó, már egy ideje – feleltem. – El ször Samr l tudtam, aztán a többiekr l. – És nem mondtad el senkinek? – kérdezte hitetlenkedve. – Hát persze hogy nem – válaszoltam. – Az emberek már így is hibbantnak tartanak. Különben is nem az én tisztem volt elárulni ezt a titkot. – Ezúttal rajtam volt a sor, hogy jelent ségteljesen ránézzek. – Andy, te is tudtad. – Az után az éjszaka után a sikátorban, amikor megtámadott minket egy alakváltógy löl , Andy hallotta Trayt az állati alakjában, aztán látta a meztelen férfit a földön feküdni. Még a legostobább ember is összerakta volna a képet, hogy egy vérfarkasról van szó. Andy lenézett a jegyzetfüzetére, amelyet el vett a zsebéb l, de nem írt bele semmit. Mély lélegzetet vett. – Szóval, amikor Trayt láttam a sikátorban, éppen akkor változott vissza? Tudod, ennek örülök. Nem gondoltam rólad, hogy olyan n vagy, aki nyilvános helyen szexel egy olyan emberrel, akit alig ismer. (Ez meglepett. Mindig is azt hittem, hogy Andy bármilyen rosszat elhisz rólam.) – És mi a helyzet azzal a kopóval, aki veled volt?

126

– Az Sam volt – feleltem, majd felálltam, hogy elmossam a kávésbögrémet. – A bárnál viszont átváltozott skót juhászkutyává. – A skót juhászkutyák aranyosak – mondtam. – Úgy gondolta, így több ember fogja felismerni, mivel ez a szokásos alakja. Lattesta szeme kikerekedett. Elég karót nyelt fickó volt. – Térjünk vissza a témához! – javasolta. – A bátyád alibije, úgy t nik, igaz – jegyezte meg Andy. – Kétszer vagy háromszor beszéltünk Jasonnel, Michele-lel pedig kétszer, és a lány váltig állítja, hogy vele volt egész id alatt. Mindent elmondott nekünk részletesen, ami az éjszaka történt. – Andy kissé elmosolyodott. – Túlságosan is részletesen. Ez volt Michele. Egyenes és szinte. Az anyja is ugyanilyen volt. Egyik nyáron szünidei bibliaiskolába jártam, ahol Mrs. Schubert tanította az én korosztályomat. – Szólj igazat, és az ördögt l se félj! – mondogatta mindig. Michele szentül megfogadta a tanácsát, habár lehet, hogy az anyja nem kifejezetten így gondolta. – Örülök, hogy hiszel neki – mondtam. – Calvinnel is beszéltünk. – Andy a könyökére támaszkodott. – Felvilágosított minket a Dove és Crystal közötti ügy hátterér l. Szerinte Jason tudott a viszonyukról. – Így van. – Összeszorítottam a számat. Nem akartam beszélni arról a dologról, ha nem volt muszáj. – Kikérdeztük Dove-ot is. – Gondoltam. – Dove Beck – szólalt meg Lattesta, és felolvasta a jegyzeteit. – Huszonhat éves, n s, két gyermeke van. Mivel ezt mind tudtam, nem volt mit mondanom. – Az unokatestvére, Alcee ragaszkodott, hogy jelen legyen, amikor kihallgatjuk Dove-ot – mondta Lattesta. – Dove elmon-

127

dása szerint egész éjjel otthon volt, amit a felesége is alátámasztott. – Nem hiszem, hogy Dove tette – mondtam, mire mindketten meglepett arcot vágtak. – Pedig éppen te adtad nekünk a tippet, hogy Crystal és Dove viszonyt folytatott egymással – mondta Andy. Kényszeredetten elpirultam. – Sajnálom. Csak nem bírtam nézni, hogy mindenki úgy néz Jasonre, mintha biztos lenne benne, hogy tette, miközben én tudtam, hogy nem így van. Nem hiszem, hogy Dove ölte meg Crystalt. Szerintem annyira nem érdekelte, hogy ezt tegye vele. – De talán Crystal tönkretette a házasságát. – Ennek ellenére sem tette volna. Dove magára lett volna dühös, nem Crystalre. Aki mellesleg terhes volt. Dove nem ölne meg egy várandós anyát. – Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? Mert olvastam a gondolataiban, és láttam, hogy ártatlan, gondoltam magamban. A vámpírok és a vérfarkasok megmutatták magukat a világnak, én azonban még nem. Nem is voltam természetfeletti lény, csupán egy másfajta ember. – Nem hiszem, hogy Dove képes lenne ilyesmire – mondtam. – Nem ilyennek ismertem meg. – És ezt nekünk el kellene fogadnunk bizonyítékként? – kérdezte Lattesta. – Nem érdekel, mihez kezd vele – feleltem, és sikeresen visszafogtam magam, hogy ne adjak tanácsokat, mit is tegyen vele. – Maga kérdezett, én csak válaszoltam. – Vagyis, úgy gondolja, hogy ez egy gy löletb l elkövetett gyilkosság volt? Most rajtam volt a sor, hogy az asztalt nézzem mereven. Nem volt nálam jegyzetfüzet, hogy abba firkáljak, de szerettem volna jól meggondolni, mit mondok.

128

– Igen – szólaltam meg végül. – Szerintem gy löletb l elkövetett gyilkosság volt. Azt nem tudom, hogy személyes gy lölet vezérelte-e a gyilkost, mert Crystal egy kurva volt… vagy faji el ítélet a vérpárducsága miatt. – Megvontam a vállam. – Ha hallok valamit, majd elmondom. Szeretném, ha megoldódna ez az ügy. – Hall valamit? A bárban? – Lattesta arckifejezése mohó lett. Végre egy emberi lény úgy nézett rám, mintha rendkívül értékes lennék. De hát ilyen az én formám: boldog házasságban élt, és azt gondolta rólam, hogy csodabogár vagyok. – Igen – feleltem. – Lehet, hogy a bárban hallok valamit. Ezután elmentek, én pedig örömmel néztem, ahogy távoznak. Szabadnapos voltam. Úgy éreztem, valami különlegeset kellene csinálnom, amivel megünnepelhetem, hogy egy nehéz id szakon vagyok túl, de nem jutott eszembe semmi. Megnéztem az id járás-jelentést, és láttam, hogy a legmagasabb napi mérséklet tizenöt fok körül várható. Úgy döntöttem, hogy a télnek hivatalosan is vége van, habár még mindig január volt. Lehet, hogy kés bb hidegre fordul egyszer, ma azonban élvezni fogom a napsütést. Kihoztam egy régi díványt a fészerb l, és kitettem a hátsó udvarra. Copfba fogtam a hajam, majd megfeleztem, hogy ne lógjon le. Felvettem a lehet legkisebb bikinimet, amely élénk narancssárga és türkiz szín volt, aztán bekentem magam napolajjal. Fogtam egy rádiót meg egy könyvet, amelyet éppen olvastam, aztán egy törülköz t, és kimentem az udvarra. Igen, vös volt. Igen, libab rös lettem, amikor feltámadt a szél, ez mégis boldog nap volt a naptáramban, az els nap, amikor napozhattam. Élvezni akartam, mert szükségem volt rá. Minden évben számba vettem az okokat, miért nem kellene kifeküdnöm napozni. Aztán minden évben felsorakoztattam mellé az erényeimet: nem ittam, nem dohányoztam, nagyon

129

ritkán szexeltem, habár ezen hajlandó voltam változtatni. A napot viszont imádtam, és ma ragyogóan sütött. El bb-utóbb majd megfizetem az árát, de ez akkor is a gyengém maradt. Arra gondoltam, vajon a tündérvérem nem ment-e meg a b rrák lehet ségét l. Nem: Linda nagynéném is rákban halt meg, neki pedig még több tündérvére volt, mint nekem. Hát… a francba. Hanyatt feküdtem, és behunytam a szemem. A sötét napszemüveg a minimumra csökkentette a napfényt. Boldogan felsóhajtottam, miközben nem vettem tudomást arról, hogy kicsit fázom. Gondosan ügyeltem rá, hogy bizonyos dolgokra ne gondoljak: Crystalre, a titokzatos, rosszindulatú tündérekre, az FBI-ra. Tizenöt perc múlva hasra fordultam, és a shreveporti country- és westernadót hallgattam. Néha-néha együtt énekeltem a dalokkal, mivel nem volt senki a környezetemben. Szörny hangom van. – Mit csinálsz? – kérdezte egy hang közvetlenül a fülem mellett. Még soha nem lebegtem a leveg ben, de azt hiszem, ebben a pillanatban legalább tizenöt centire felemelkedtem a díványról, és közben sikítottam is egy nagyot. – Jézus Mária, Szent József! – fújtattam, amikor végül rájöttem, hogy a hang Dianthához tartozik, a félig démon ügyvéd, Mr. Cataliades részben démon unokahúgához. – Diantha, úgy megijesztettél, hogy majdnem kiugrottam a b römb l. Diantha némán kuncogott, vékony, lapos teste finoman rázkódott. Törökülésben ült a földön. Egy testre simuló piros rövidnadrágot viselt, fekete és zöld mintás pólóval, az öltözetét pedig piros tornacip és sárga zokni egészítette ki. Volt egy új sebhelye, egy hosszú, vörös, domború heg végig a bal lábszárán. – Robbanás – mondta, amikor észrevette, hogy azt nézem. Diantha megváltoztatta a hajszínét is, ezúttal ragyogó platina-

130

sz ke volt. A sebhely azonban elég csúnya volt ahhoz, hogy magára vonja a figyelmemet. – Jól vagy? – kérdeztem. Nem volt nehéz sz kszavúnak lennem, amikor vele beszélgettem, mivel az beszéde is olyan volt, mintha táviratot olvastam volna. – Jobban – felelte, és is lenézett a hegre. Aztán különös zöld szeme az enyémbe kapcsolódott. – A nagybátyám küldött. – Ez volt az eleje annak az üzenetnek, amit át kellett adnia. Ezt onnan tudtam, hogy nagyon lassan és tagoltan beszélt. – Mit szeretne a nagybátyád mondani nekem? – Még mindig hason feküdtem, a könyökömre támaszkodva. A légzésem viszszaállt a normálisra. – Azt mondja, hogy a tündérek nagyon mozgolódnak ebben a világban. Azt tanácsolja, hogy légy óvatos, mert el fognak vinni, ha tudnak, és bántani fognak. – Diantha hunyorgott egyet. – Miért? – kérdeztem, miközben a nap miatt érzett minden boldogságom úgy elpárolgott egy pillanat alatt, mintha sosem létezett volna. Jeges érzés töltött el, és idegesen néztem körül az udvaron. – A dédnagyapádnak sok ellensége van – válaszolta Diantha lassan és tagoltan. – Diantha, nem tudod, miért van olyan sok ellensége? – Ezt a kérdést nem tehettem fel a dédnagyapámnak, vagy legalábbis nem volt hozzá elég bátorságom. Diantha kérd n nézett rám. – k az egyik oldalon állnak, a dédnagyapád pedig a másikon – felelte, mintha ostoba lennék. – A nagyapádat is k kapták el. – k… ezek a másfajta tündérek ölték meg a nagyapámat, Fintant? Diantha nyomatékosan bólintott.

131

– Nem mondta el neked – jegyezte meg. – Niall? Csak annyit mondott, hogy a fia meghalt. Diantha hangosan visítva felnevetett. – Így is mondhatjuk – felelte, majd kétrét görnyedt, és még mindig nevetett. – Darabokra szaggatták! – Határtalan jókedvében rácsapott a karomra. Megvonaglottam. – Elnézést – mondta. – Elnézést, elnézést. – Oké – válaszoltam. – Csak várj egy percet! – Er sen megdörzsöltem a karom, hogy visszatérjen bele az élet. Hogy védi meg magát valaki, ha portyázó tündérek vadásznak rá? – És pontosan kit l kellene félnem? – kérdeztem. – Breandant l – mondta. – Valamit jelent. De elfelejtettem. – Ó, és mit jelent Niall neve? – Hát igen, az én figyelmemet könny volt elterelni. – Felh – válaszolta Diantha. – Niall minden emberének valamilyen égi neve van. – Oké. Szóval Breandan a nyomomban van. Ki ? Diantha pislogott egyet. Ez már egy nagyon hosszú beszélgetés volt számára. – A dédnagyapád ellensége – magyarázta lassan, mintha teljesen hülye lennék. – Az egyetlen másik tündérherceg. – Miért küldött ide téged Mr. Cataliades? – Sokat segítettél – mondta egy szuszra. Merev, ragyogó tekintete az enyémbe kapcsolódott, majd bólintott, és gyengéden megveregette a kezem. Valóban nagyon sokat segítettem, hogy mindenkit élve kimenekítsek a Piramisból, de nem sikerült. Azért jólesett, hogy az ügyvéd értékelte az er feszítéseimet. Egy teljes hétig dühös voltam magamra, amiért nem jöttem rá hamarabb a robbantás tervére. Ha jobban figyeltem volna, ha nem engedtem volna, hogy más dolgok elvonják a figyelmemet… – Ja, és a csekked hamarosan megérkezik.

132

– Ó, remek! – Éreztem, hogy hirtelen jobb kedvem lesz, még úgy is, hogy aggódtam Diantha üzenetének másik része miatt. – Hoztál nekem levelet vagy valami hasonlót? – kérdeztem, remélve, hogy tovább javulhat a hangulatom. Diantha megrázta a fejét. Platinasz ke hajának zselézett tüskéi remegni kezdtek a fején, ett l úgy nézett ki, mint egy ideges sündisznó. – A nagybátyámnak semlegesnek kell maradnia – mondta tisztán. – Se levél, se telefon, se e-mail. Ezért küldött engem. Cataliades tényleg megmozgatta magát miattam. Vagyis nem, Dianthát mozgatta meg. – Mi lesz, ha elkapnak? – kérdeztem. Diantha megvonta csontos vállát. – Harc közben meghalok – válaszolta. Az arcára szomorúság ült ki. Nem tudok úgy olvasni a démonok fejében, mint az emberekében, de bárki rájött volna, hogy Diantha most a testvérére gondolt, Gladiolára, aki úgy halt meg, hogy egy vámpír kardja félbevágta a testét. A következ pillanatban Diantha egyenesen halálosnak t nt. – Megégetem ket – mondta. Felültem, és felvontam a szemöldökömet, ezzel jelezve, hogy nem értem. Diantha felfelé fordította a tenyerét. Egy kis lángocska remegett rajta. – Nem tudtam, hogy ilyet is tudsz – ámuldoztam. Nagyon leny gözött a dolog, és azonnal emlékeztettem magam, hogy mindig Diantha oldalán álljak. – Csak kicsi – mondta, és megint megvonta a vállát. Rájöttem, azt akarja mondani, hogy csak egy kis lángot tud életre hívni, nagyot nem. Gladiolát valószín leg lesb l támadta meg az a vámpír, aki megölte, mert a vámpírok nagyon könnyen lángra kaptak. Sokkal könnyebben, mint az emberek. – A tündérek is olyan könnyen felgyulladnak, mint a vámpí-

133

rok? Diantha megrázta a fejét. – De minden elég – mondta határozott és komoly hangon. – El bb vagy utóbb. Elfojtottam a borzongásomat. – Kérsz valamit inni vagy enni? – kérdeztem. – Nem. – Felállt a földr l, majd leporolta színes ruházatát. – Mennem kell. – Megütögette a fejem, majd megfordult, és már ott sem volt. Gyorsabban futott, mint bármelyik szarvas. Visszafeküdtem a díványra, és elgondolkoztam mindezen. Niall már figyelmeztetett, és most hogy Mr. Cataliades is figyelmeztet üzenetet küldött, nagyon megijedtem. A figyelmeztetések, habár idejében jöttek, nem szolgáltak semmilyen gyakorlati információval arról, hogyan védjem meg magam a veszélyt l. Bárhol és bármikor rám támadhatott, már amennyire meg tudtam ítélni. Azt azért feltételeztem, hogy a tündérek nem rontanak be a Merlotte’sba, hogy elrángassanak, mert titkolódzós nép volt, másrészt viszont fogalmam sem volt, milyen formában várhatom a támadást és hogyan védekezhetem ellene. Vajon a bezárt ajtó távol tartja a tündéreket? Vagy ket is be kell hívni, mint a vámpírokat? Nem, nem emlékeztem rá, hogy megmondtam volna Niallnak, hogy bejöhet, pedig már járt a házamban. Tudtam, hogy a tündérek felbukkanása nem korlátozódik csak az éjszakára, mint a vámpíroké. Tudtam, hogy er sek, legalább annyira, mint a vámpírok. Tudtam, hogy azok, akik valóban tündérek (ellentétben azokkal, akik manók, koboldok vagy törpék), gyönyör ek és kegyetlenek. Még a vámpírok is tisztelték a vadságukat. A legöregebb tündérek nem mindig ebben a világban éltek, mint Claudine és Claude, hanem volt egy másik hely, ahová mentek, egy kicsi, titkos világ, amelyet sokkal jobban szerettek a miénknél. Egy olyan hely, ahol nem volt

134

vas. Ha csökkentették a vas rájuk gyakorolt hatását, a tündérek olyan sokáig voltak képesek élni, hogy már maguk sem tudták számon tartani a korukat. Niall például teljesen összevissza dobálódzott a hagyományos id számítás évszázadaival. Egyszer azt mondta, hogy egy esemény ötszáz évvel ezel tt történt, majd egy azt megel l azt állította, hogy kétszáz évvel azett volt. Egyszer en képtelen volt nyomon követni az id múlását, részben talán azért, mert az élete legnagyobb részét nem a mi világunkban töltötte. Törtem a fejem, hogy valami más információra is bukkanjak. Egy dolgot tudtam, és el sem hittem, hogy átmenetileg megfeledkeztem róla. Ha a vas rossz a tündéreknek, akkor a citromlé még rosszabb. Claude és Claudine testvérét is citromlével gyilkolták meg. Most hogy rájuk gondoltam, úgy véltem, sokat segíthetne, ha személyesen velük beszélnék. Nemcsak az unokatestvéreim voltak, de Claudine egyben a tündér keresztanyámként is munkálkodott, és az volt a feladata, hogy segítsen nekem. Most a munkahelyén lehetett az áruházban, ahol panaszbejelentésekkel, csomagokkal és részletfizetésekkel foglalkozott. Claude pedig a férfisztriptíz-bárban tartózkodott, amelynek vezet je és tulajdonosa is volt. t könnyebbnek t nt elérnem. Bementem, hogy kikeressem a telefonszámát. maga vette fel a kagylót. – Igen? – szólt bele. Képes volt egyidej leg közönyösséget, lenézést és unalmat is közvetíteni ezzel az egyetlen szóval. – Szia, drágám! – mondtam vidáman. – Beszélnem kell veled személyesen. Beugorjak hozzád, vagy el vagy foglalva? – Ne, ne gyere ide! – Claude szinte megrémült a gondolattól. – Találkozzunk a bevásárlóközpontban! Az ikrek Monroe-ban laktak, amely egy nagyon szép bevásárlóközponttal büszkélkedett. – Rendben – feleltem. – Mikor és hol?

135

Egy pillanatnyi csend után: – Claudine kés bb el tud szabadulni ebédre. Találkozunk másfél óra múlva az éttermeknél a Chick-fil-A üzlete el tt. – Ott leszek – mondtam, mire Claude letette a kagylót. Mr. Jómodor. Belebújtam a kedvenc farmeromba, majd felvettem egy zöld-fehér csíkos pólót, és gondosan megfésültem a hajam. Túlságosan megn tt, és már sok baj volt vele, mégsem tudtam rászánni magam, hogy levágassam. Amióta Erickel több alkalommal is vért cseréltünk, nemcsak hogy egy nátha sem kapott el, de a hajam sem töredezett. Ráadásul szép fényes lett, és dúsabbnak is t nt. Nem lepett meg, hogy az emberek vámpírvért vettek a feketepiacon. Az viszont igen, hogy némelyek annyira ostobák voltak, hogy elhitték, amikor az eladó azt mondta nekik, hogy a vörös folyadék valóban igazi vámpírvér. A kis üvegcsékben gyakran TrueBlood volt, disznóvér, vagy talán a csapoló saját vére. Ha a vev mégis igazi vámpírvért kapott, az gyakran régi volt már, és könnyen az rületbe kergette a fogyasztóját. Nekem soha nem kellett csapolóhoz mennem, hogy vámpírvérhez jussak. Most, hogy többször is ittam (nagyon frisset), még alapozót sem kellett használnom a sminkeléshez. A b röm tökéletes volt. Köszönöm, Eric! Nem is tudom, miért gondoltam olyan nagy büszkeséggel a kinézetemre, mivel ha Claude-dal voltam, senki sem nézett rám kétszer. Claude száznyolcvan centi magas volt, barna haja hosszú, hullámos, a szeme is barna, az alakja olyan, mint egy vetk táncosé (kockahas meg minden), az arca pedig mint egy reneszánsz szoboré. Sajnos a személyisége is leginkább egy szoboréra hasonlított. Claude ma khakiszín nadrágot, testre feszül , ujjatlan pólót és egy nyitott zöld selyeminget viselt. Sötét napszemüvegét babrálta. Az arckifejezése – ha nem volt „bekapcsolt” állapot-

136

ban – az üres és a komor tartományban mozgott, most azonban valóban ideges volt. Úgy fürkészte az étkez területet, mintha azt gyanítaná, hogy valaki követett. Még akkor sem nyugodott meg, amikor leültem az asztalához. Egy pohár innivaló állt el tte, semmi ennivaló, ezért én sem ettem. – Kuzin – szólalt meg –, jól vagy? – Még csak meg sem próbált szintének t nni, de legalább a helyes szavakat mondta. Claude némileg udvariasabb lett velem, amikor megtudta, hogy az én dédnagyapám egyben az nagyapja is, azt viszont sosem felejtette el, hogy (többnyire) ember vagyok. Ugyanúgy lenézte az embereket, ahogy a legtöbb tündér, ágyba vinni azonban nagyon is szerette ket – feltéve, hogy az illet nek borostás volt az álla. – Igen, köszönöm, Claude. Sok id eltelt. – Amióta találkoztunk? Igen. – Amit egyáltalán nem bánt. – Miben segíthetek? Ó, már itt is van Claudine! – Láthatóan megkönnyebbült. Claudine aranygombos barna kosztümöt viselt, barnakrémszín -sötétbarna csíkos blúzzal. A munkájához nagyon konzervatívan öltözött, és bár ez a ruha jól állt neki, észrevettem, hogy a szabása miatt valahogy nem t nik benne olyan karcsúnak. Claude ikertestvére volt. Eredetileg hármasikrek voltak, a harmadik testvérüket, Claudette-et azonban megölték. Gondolom, ha már csak kett maradt bel lük, akkor a két életben maradottra azt lehetett mondani, hogy „ikrek”? Claudine olyan magas volt, mint Claude, és amikor lehajolt hozzá, hogy megpuszilja, (tökéletesen egyforma árnyalatú) hajuk sötét hullámai összekeveredtek. Aztán engem is megpuszilt. Az jutott eszembe, vajon a tündérfélék más tagjai is ennyire szeretik-e a fizikai érintkezést, mint a tündérek. Az unokatestvérem egy egésztálcányi ennivalót hozott: sült krumplit, csirkefalatokat, valami desszertet és egy nagy pohár cukros üdít t.

137

– Milyen veszélyben van Niall? – kérdeztem rögtön a tárgyra térve. – Milyen ellenségei vannak? k is tündérek? Vagy valamilyen másfajták? Egy pillanatig csend volt, mialatt Claude és Claudine észrevette, mennyire feszült vagyok. Egyáltalán nem lep dtek meg a kérdésemen, amir l úgy gondoltam, szintén fontos részlet. – Az ellenségeink is tündérek – felelte Claudine. – A többi faj általában nem keveredik bele a mi dolgainkba, habár mindannyian hasonlók vagyunk. Mint az embereknél a pigmeusok, a fehér b ek vagy az ázsiaiak, az emberi faj különböz változatai. – Szomorúnak láttam. – Mindannyian kevesebben vagyunk, mint régen. – Kinyitott egy ketchupos zacskót, és a tartalmát a sült krumplijára csorgatta. Aztán egyszerre három szál krumplit tömött a szájába. H ha, nagyon éhes lehetett! – Órákig tartana, ha a származásunkat akarnánk elmagyarázni – tette hozzá Claude, amivel nem elutasított, csupán egy tényt állapított meg. – Mi a tündéreknek abból az ágából származunk, amelynek tagjai az éggel állnak rokonságban. A nagyapánk, aki a te dédnagyapád, az egyik megmaradt tagja a királyi családnak. – Igen, herceg – mondtam, mert ezt a tényt véletlenül még én is tudtam. Sz ke herceg. Lovagias herceg. A város hercege. Ez a cím igen fontos volt. – Igen. Van azonban egy másik herceg is, Breandan. – Claude úgy ejtette, hogy Bren-DAUN. Diantha is említette Breandant. – Niall bátyjának, Rogannek a fia. Rogan a vízzel van rokonságban, és a hatalma folytán mindenféle vízi dologgal. Rogan nemrégiben eltávozott az Örök Nyár Földjére. – Meghalt – fordította le Claudine, még miel tt beleharapott volna a csirkéjébe. Claude megvonta a vállát. – Igen, Rogan meghalt. volt az egyetlen, aki féken tudta

138

tartani Breandant. És ahogy már te is tudod, Breandan az, aki… – Claude a mondat közepén hallgatott el, mert az ikertestvére hirtelen megszorította a karját. Egy n , aki a szomszédos asztalnál sült krumplival etette a kisfiát, kíváncsian ránk nézett, mert felkeltette a figyelmét Claudine hirtelen mozdulata. Claudine olyan pillantást vetett Claude-ra, amely még a vasat is megolvasztotta volna. Claude bólintott, majd kihúzta a karját testvére szorításából, és megint beszélni kezdett. – Breandan nagyon nem ért egyet Niall nézeteivel. … Az ikrek egymásra néztek. Végül Claudine bólintott. – Breandan úgy gondolja, hogy minden tündérvérrel bíró embert ki kell irtani. Hisz abban, hogy minden alkalommal, amikor egy emberrel párosodunk, elveszítünk egy részt a varázslatunkból. Megköszörültem a torkomat, hogy megszabaduljak a gombóctól, amely ott termett benne, és elzárta az utat. – Szóval Breandan az ellenség. Van még más királyi sarj, aki Niall oldalán áll? – kérdeztem fojtott hangon. – Egy alig-herceg. A címét nem lehet lefordítani – felelte Claude. – Az apánk, Dillon, aki Niall fia, és az els felesége, Branna. Az anyánk, Binne. Ha Niall is eltávozik az Örök Nyár Földjére, Dillon lép a helyébe mint herceg. De erre természetesen még várnia kell. Ezek a nevek egyáltalán nem mondtak semmit. Az els majdnem úgy hangzott, mint Dylan, a második pedig mint BÍnah. – Bet znéd ket, kérlek? – mondtam, mire Claudine felelt. – B-I-N-N-E. D-I-L-L-O-N. Niall nem volt boldog Brannával, és sok id kellett neki ahhoz, hogy megszeresse az apánkat, Dillont. Sokkal jobban szerette a félig ember fiait. – Rám mosolygott, amivel szerintem azt sugallta, hogy neki nincs baja az emberekkel.

139

Niall egyszer azt mondta, hogy én vagyok az egyetlen él rokona. Ez azonban nem volt igaz. Niallt határozottan eltérítették az érzelmei, és nem a tényeket nézte. Ezt észben kellett tartanom. Claude és Claudine láthatóan nem neheztelt Niall irántam érzett elfogultsága miatt, ami nagy megkönnyebbüléssel töltött el. – Szóval, ki van Breandan oldalán? – kérdeztem. – Dermot – válaszolta Claudine, aztán várakozón nézett rám. Ismertem ezt a nevet. Er ltettem a memóriám, hogy eszembe jusson, hol hallottam. – a nagyapám, Fintan testvére – mondtam végül lassan. – Niall másik fia, akit Einin szült. De félig ember. – Einin egy emberi n volt, akit Niall évszázadokkal azel tt csábított el. (Einin azt gondolta, hogy Niall angyal, amib l látszik, milyen jól tudnak kinézni a tündérek, ha nem kell emberi alakúnak nniük.) A félig ember dédnagybátyám megpróbálta megölni az apját? – Niall elmondta neked, hogy Fintan és Dermot ikrek? – kérdezte Claude. – Nem! – feleltem döbbenten. – Dermot volt a fiatalabb néhány perccel. Tudod, az ikrek nem voltak egypetéj ek – tette hozzá. Láthatóan élvezte, menynyire tudatlan vagyok. – Hanem… – Megállt és zavartnak t nt. – Nem tudom, mi erre a helyes szó – mondta. – Kétpetéj ek. Oké, ez nagyon érdekes, de mi van még? – Igazából – vette át a szót Claudine, miközben mereven a csirkéjét nézte –, a bátyád, Jason kiköpött mása Dermotnak. – Azt akarod mondani, hogy… Mit akarsz ezzel mondani? – Felkészültem rá, hogy felháborodjam, mihelyt megtudom az okát. – Csak azt mondjuk, hogy ezért van az, hogy Niall természe-

140

tes módon inkább téged kedvel, és a bátyádat nem – mondta Claude. – Niall imádta Fintant, Dermot azonban minden adandó alkalommal ellene fordult. Nyíltan fellázadt ellene, aztán h séget esküdött Breandannak, habár Breandan megveti. Amellett, hogy Dermot annyira hasonlít Jasonre, ami csupán a gének bonyolult keveredésének a hatása, Dermot ugyanolyan seggfej, mint a bátyád. Szóval, már te is érted, miért nem ismerte el Niall, hogy rokonságban áll Jasonnel. Egy pillanatra megsajnáltam a bátyámat, míg végül felülkerekedett a józan eszem. – Szóval Niallnak vannak ellenségei Breandanon és Dermoton kívül is? – Megvannak a saját követ ik és szövetségeseik, köztük néhány orgyilkos is. – A ti szüleitek azonban Niall oldalán állnak? – Igen. És még mások is, természetesen. Minden égi ember. – Vagyis vigyáznom kell a hozzám közeled tündérekkel, mert megtámadhatnak, csak azért, mert Niall vére kering bennem. – Igen. A tündérvilág nagyon veszélyes. Különösen most. Ez az egyik oka annak, hogy az emberek világában élünk. – Claude Claudine-ra pillantott, aki úgy habzsolta a csirkefalatokat, mintha az éhhalál küszöbén állna. Claudine nyelt egyet, megtörölte a száját a papírszalvétával, majd azt mondta: – És ami a legfontosabb… – Még egy falatkát tett a szájába, aztán Claude-ra nézett, és intett neki, hogy folytassa. – Ha olyasvalakit látsz, aki úgy néz ki, mint a bátyád, de mégsem az… – mondta Claude. Claudine nyelt egyet. – Rohanj, ahogy csak bírsz!

141

9. fejezet

Miközben hazafelé autóztam, még jobban össze voltam zavarodva, mint valaha. Annyira megszerettem a dédnagyapámat, amennyire rövid ismeretségünk alatt ez lehetséges volt… és teljes mértékben kész voltam még jobban szeretni és korlátlanul támogatni, mivel rokonok voltunk… de még mindig nem tudtam, hogyan harcoljak ebben a háborúban, sem azt, miként kerüljem el a harcot. A tündérek nem akarták felfedni a kilétüket az emberi világ el tt, és soha nem is fogják. Nem olyanok voltak, mint az alakváltók vagy a vámpírok, akik velünk együtt akartak ezen a bolygón élni. A tündéreknek még kevesebb okuk volt összhangban élni az emberi társadalommal és szabályaival, mivel bármit megtehettek, amit csak akartak, és el tudtak vonulni egy titkos helyre. Már legalább egymilliomodjára azt kívántam, bárcsak nekem is normális dédnagyapám lenne e helyett a lehetetlen, dics séges, kellemetlen tündérhercegváltozat helyett. Aztán elszégyelltem magam. Örülnöm kellett volna annak, ami megadatott. Csak remélni mertem, hogy Isten nem vette észre, hogy egy id re elfordultam t le. Még csak délután két óra volt, de már így is zsúfolt nap állt mögöttem. Úgy t nt, ez nem szokványos szabadnap lesz.

142

Rendszerint ilyenkor mostam, takarítottam, elmentem bevásárolni, olvastam, befizettem a számláimat… Ma azonban olyan szépen sütött a nap, hogy kint akartam maradni a szabadban. Olyan munkát kerestem, amelynek végzése közben nyugodtan gondolkozhatom. B ven volt mit átgondolnom. Körülnéztem a virágágyásokban a ház körül, és elhatároztam, hogy gyomlálni fogok. Ezt szerettem a legkevésbé, talán mert gyerekkoromban ezt a feladatot kaptam legtöbbször. A nagyim hitt abban, hogy munkára kell nevelnie minket. Az emlékére igyekeztem mindig rendben tartani a virágokat, ezért most elhatároztam, hogy elvégzem ezt a munkát is. A ház déli oldalán, a beköt út mellett akartam kezdeni. Mivel szoktam nézni a Régiségek Roadshow-ja cím m sort, tudtam, hogy vannak emberek, akik régi kerti eszközöket gy jtenek. A fészerem igazi kincses barlang lenne az ilyen gy jt knek. A családom úgy tartotta, hogy amíg valami m ködik, addig nem dobjuk ki. A fészer – habár dugig volt tömve – rendezett volt, ami a nagyapámat dicsérte. Amikor ideköltöztünk hozzá és a nagyimhoz, minden sokszor használt szerszámot körberajzolt a falon, hogy használat után mindig ugyanoda tegyük vissza. Ez a rendszer még ma is m ködött. Pontosan tudtam, hová nyúljak, hogy megtaláljam az ültet kanalat, amely valószín leg a legrégibb eszköz volt a fészerben. Súlyos volt, de élesebb és keskenyebb, mint mai modern társai, a formája viszont ismer snek hatott a kezemben. Ha igazi tavasz lett volna, visszavettem volna a bikinimet, hogy összekössem a kellemest a hasznossal. Most azonban bármilyen szépen sütött is a nap, már nem voltam könnyed hangulatban. Felhúztam a kertészkeszty met, mert nem akartam tönkretenni a körmömet. Egyes gyomok visszatámadtak. Az egyiknek vastag, húsos szára volt, a levelein pedig szúrós kis pöttyök. Ha az ember hagyta, hogy túlságosan megn jön,

143

még virágot is hozott. Ezt a nagyon csúnya és szúrós növényt a legjobb volt gyökerestül kihúzni a földb l, jó néhány felütötte már a fejét a kannavirágok között. A nagyim rosszul lett volna, ha ezt látja. Leguggoltam, hogy munkához lássak. A jobb kezemben tartott ültet kanalat belemélyesztettem a virágágyás földjébe, és meglazítottam vele a ronda gaz gyökerét, majd a bal kezemmel kihúztam. Megráztam, hogy a gyökerér l lejöjjön a ráragadt föld, aztán félredobtam. Még miel tt elkezdtem volna gyomlálni, kitettem egy rádiót a hátsó verandára. Pillanatokon belül már együtt énekeltem LeAnn Rimesszal. Kezdtem megnyugodni. Pár perc múlva már tekintélyes méret halom sorakozott mellettem a gyökerestül kitépett gazokból, én pedig rendkívül büszke voltam magamra. Ha a férfi nem szólal meg, másképp végz dtek volna a dolgok. De mivel annyira önelégült volt, muszáj volt kinyitnia a száját. A büszkesége mentette meg az életemet. No meg a rosszul megválasztott szavai. Az „élvezni fogom, hogy megölhetlek a vezéremnek” nem a legalkalmasabb kezdés az ismerkedésre. Jók a reflexeim. Guggolásból egy pillanat alatt felemelkedtem, a kezemben tartott ültet kanalat fellendítettem, és a férfi hasába szúrtam. Könnyen belecsúszott, mintha csak egy tündéröl eszköz lett volna. Aztán kiderült, hogy mégis az volt, mert vasból készült, az áldozat pedig tündér volt. Hátraugrottam, majd félig el rehajoltam, és még mindig a véres ültet kanalat szorongattam, arra várva, hogy mit fog csinálni a férfi. lenézett az ujjai közt szivárgó vérre. Az arcán tökéletes döbbenet tükröz dött, mintha nem tudná elhinni, hogy tönkretettem a ruháját. Aztán rám nézett, a szeme hatalmas volt, és világoskék. Az arcán egy kérdés látszott, mintha

144

azt kérdezné t lem, valóban megtettem-e vele, vagy ez csak valami tévedés. Hátrálni kezdtem a hátsó veranda lépcs je felé, miközben egy pillanatra sem vettem le a tündérr l a szemem, de már nem jelentett veszélyt rám. Amikor hátrálva elértem a szúnyoghálós ajtót, a férfi a földre rogyott, és még mindig meglepettnek t nt. Behátráltam a házba, és kulcsra zártam az ajtót. Aztán remeg lábbal odamentem a mosogató fölötti konyhaablakhoz, és amennyire csak tudtam, ráhajoltam a mosogatóra. Ebb l a szögb l csak egy kis részét láttam az összeesett testnek. – Jól van – mondtam hangosan. – Jól van. – Úgy t nt, meghalt. Olyan gyorsan történt minden. Leemeltem a kagylót a falra szerelt telefonról, és észrevettem, mennyire remeg a kezem. Aztán megpillantottam mobilomat, amely tölt re csatlakoztatva hevert a pulton. Mivel ez krízishelyzet volt, mindenképpen a nagyf nököt kellett értesítenem, ezért a gyorshívómból a dédnagyapám szupertitkos vészhelyzeti számát tárcsáztam. Úgy gondoltam, ez a helyzet kell en megindokolja a hívást. Egy férfihang – nem a Niallé – szólt bele. – Igen? – kezdte az ismeretlen óvatos hangon. – Ööö, ott van Niall? – El tudom érni. Segíthetek valamiben? Csak nyugalom, mondtam magamnak. Nyugodtan. – Megmondaná neki, kérem, hogy megöltem egy tündért, aki most itt fekszik kint az udvaromon, és nem tudom, mihez kezdjek a testével? Egy pillanatig csend volt. – Jó, megmondom neki. – Minél hamarabb? Mert egyedül vagyok, és kicsit be vagyok rezelve. – Igen. Nagyon hamar.

145

– És… ide fog jönni valaki? – Jézusom, ez nagyon szánalmasan hangzott. Kihúztam magam. – Úgy értem, betehetem a kocsim csomagtartójába is, gondolom, vagy hívhatom a seriffet. – Le akartam ny gözni ezt az ismeretlent, hogy nem vagyok annyira gyámoltalan és beszari alak. – Csak itt van az a dolog, hogy maguk titokban akarják tartani a kilétüket, és mivel ennek a fickónak nem volt fegyvere, nyilvánvalóan nem tudom bebizonyítani, hogy azt mondta, élvezettel fog megölni. – Meg… megölt egy tündért? – Igen, már mondtam. Még az elején. – Mr. Nehézfelfogású. Újra kilestem az ablakon. – Igen, még mindig nem mozdul. Egész biztosan meghalt. Ezúttal olyan hosszúra nyúlt a csend, hogy már azt hittem, mélyen elgondolkoztam, és közben lemaradtam valamir l. – Elnézést? – mondtam. – Komolyan beszél? Hamarosan ott leszünk. – Azzal letette. Nem tudtam nem odanézni, pedig nem bírtam a látványt. Láttam már halottakat korábban is, embereket és nem embereket egyaránt. Az óta az éjszaka óta, hogy Bill Compton besétált a Merlotte’sba, több hullát láttam, mint amennyit a legtöbb ember egész életében. Na nem mintha ez Bill hibája lett volna, természetesen. Libab rös lett az egész testem. Körülbelül öt perc múlva Niall és egy másik tündér kisétált az erd l. Biztosan volt ott egy átjárójuk. De az is lehet, hogy a Star Trek fedélzeti mérnöke, Scotty sugározta fel ket ide. Vagy le. Azt hiszem, nem voltam már teljesen magamnál. A két tündér megállt, amikor meglátták a holttestet, aztán váltottak néhány szót. Döbbentnek látszottak, de nem voltak megijedve, és nem is viselkedtek úgy, mintha azt várnák, hogy a fickó bármelyik pillanatban felkelhet és rájuk támadhat, ezért óvatosan kimerészkedtem a verandára a szúnyoghálós ajtón.

146

Tudták, hogy ott vagyok, de továbbra is csak a testet nézték. A dédnagyapám felemelte a karját, én pedig alábújtam. Magához szorított, mire felnéztem rá, és láttam, hogy mosolyog. Na jó, erre aztán nem számítottam. – Méltó vagy a családunkhoz. Megölted az ellenségemet – mondta. – Mennyire igazam volt az emberekr l! – Végtelenül büszkének látszott. – Ez jó dolog? A másik tündér felnevetett, majd most el ször rám nézett. Karamellszín volt a haja, s t a szeme is, amit olyan furcsának találtam, hogy szinte taszított, habár mint minden tündér, is gyönyör volt. Elfojtottam egy sóhajtást. A vámpírok és a tündérek mellett én csak rút kiskacsa lehettem. – A nevem Dillon – mondta. – Ó, Claudine apja. Örülök, hogy találkoztunk. Gondolom, az ön neve is jelent valamit. – Villámlást – felelte, és egy igazán megnyer mosolyt villantott felém. – itt Murry volt – mondta Niall. – Az unokaöcsém, Breandan közeli barátja. Murry nagyon fiatalnak látszott. Emberi szemmel nézve nem lehetett több tizennyolc évesnél. – Azt mondta, hogy élvezni fogja a megölésemet – mondtam nekik. – De ehelyett te ölted meg. Hogy csináltad? – kérdezte Dillon, mintha csak azt szerette volna tudni, hogy nyújtom ki a leveles tésztát. – A nagyim ültet kanalával – feleltem. – Igazság szerint már nagyon régóta a családom tulajdonában van. Nem mintha fétisként imádnánk a kerti szerszámokat vagy ilyesmi, csak mivel még használható, nincs értelme újat venni. – Összevissza beszéltem.

147

Mindketten rám néztek. Nem tudtam megállapítani, vajon azt gondolják-e rólam, hogy rült vagyok, vagy sem. – Meg tudnád mutatni nekünk ezt az eszközt? – kérdezte Niall. – Persze. Kérnek teát vagy valami mást? Azt hiszem, van egy kis Pepsim és limonádém. – Nem, nem, nem! Limonádét ne! Attól meghalnak! – Elnézést, limonádé törölve. Teát? – Nem – válaszolta Niall nagyon kedvesen. – Azt hiszem, most nem. A véres ültet kanalat nem sokkal azel tt a kannavirágok közé ejtettem. Most felvettem, és amikor odavittem hozzájuk, Dillon megvonaglott. – Vas! – nyögte. – Nincs rajtad a keszty d – figyelmeztette Niall a fiát megrovón, majd elvette t lem az ültet kanalat. A kezét az az átlátszó rugalmas anyag fedte, amelyet a tündérek által birtokolt vegyi üzemekben fejlesztettek ki. Ha a tündérek ezzel bevonták magukat, úgy tudtak átmenni az emberek világába, hogy szinte biztosak lehettek benne, hogy semmi nem fogja ket megmérgezni az id alatt. Dillon b nbánó arcot vágott. – Nem, apám. Elnézést. Niall megrázta a fejét, mintha csalódott volna Dillonban, aztán minden figyelmét az ültet kanálra szegezte. Lehet, hogy védve volt a rá nézve mérgez tárgyaktól, de azért észrevettem, hogy nagyon óvatosan fogja. – Meglehet sen könnyen belészaladt – jegyeztem meg, és közben el kellett fojtanom a hányingerem hirtelen feltámadó újabb rohamát. – Nem tudom, miért. Az igaz, hogy éles, de azért nem ennyire. – A vas úgy vágja szét a testünket, mint forró kés a vajat – felelte Niall.

148

– Huh! – Nos, legalább azt megtudtam, hogy nem lettem szuperer s. – Lesb l támadt rád? – kérdezte Dillon. Habár neki nem voltak az arcán azok a finom kis barázdák, amelyekt l a dédnagyapám olyan gyönyör volt, Dillon csak pár évvel t nt fiatalabbnak, mint Niall, ett l még megtéveszt bb lett a kettejük közti kapcsolat. Amikor viszont lenéztem a holttestre, már teljes mértékben visszatértem a jelenbe. – Igen, nagyon meglepett. Éppen a virágágyást gyomláltam, a következ pillanatban pedig már itt állt mellettem, és azt mondta, mennyire fogja élvezni a megölésemet. Én semmit nem követtem el ellene. viszont megijesztett, mire én felfelé suhintottam az ültet kanállal, és a hasába szúrtam. – Megint küzdenem kellett a gyomrom reakciója ellen. – Mondott még valami mást is? – kérdezte a dédnagyapám. Próbált nemtör dömnek t nni, de láttam, mennyire élénken figyeli a válaszomat. – Nem, uram – mondtam. – Csak meglepetten nézett, aztán… meghalt. – Odasétáltam a veranda lépcs jéhez, és hirtelen, súlyosan lerogytam rá. – Nem mondhatnám, hogy b ntudatom van – jelentettem ki sietve. – Megpróbált megölni, ráadásul élvezte is volna, pedig én nem ártottam neki. Nem tudtam róla semmit, most pedig halott. Dillon letérdelt elém. Belenézett a szemembe. Nem volt kifejezetten kedves, de annyira közömbös sem, mint korábban. – Az ellenséged volt, és most halott – mondta. – Ez már elég ok az örömre. – Nem igazán – feleltem. Nem tudtam, hogyan magyarázzam meg neki. – Te keresztény vagy! – állapította meg, de olyan döbbenettel, mintha arra jött volna rá, hogy hermafrodita vagyok, vagy

149

kizárólag gyümölcsökön él vegetáriánus. – Igen, és elég elkötelezett – tettem hozzá sietve. Az ajka szorosan összezárult, és láttam, a nevetését igyekszik visszafojtani. Még sosem éreztem ennél nagyobb szomorúságot egy olyan férfiért, akit megöltem, és aki néhány méterre feküdt t lem. Kíváncsi voltam, vajon hány éve élt már Murry a Földön, most pedig élettelen teste itt hevert az udvaromon, a vére pedig beszennyezte a felhajtóm kavicsát. Várjunk csak egy percet! Már nem vérzett. Hanem átalakult… porrá. Nem úgy, mint ahogy egy vámpír szokott fokozatosan elt nni. Sokkal inkább ahhoz hasonlított, mintha valaki kitörölte volna Murryt. – Fázol? – kérdezte Niall. Nem láttam rajta, hogy a test fokozatos megsemmisülése egy kicsit is szokatlan lenne számára. – Nem, uram. Csak fel vagyok dúlva. Úgy értem, napoztam, aztán találkoztam Claude-dal és Claudine-nel, most pedig itt vagyok. – Nem tudtam levenni a szemem a holttest egyre nagyobb mérték elporladásáról. – Kint feküdtél a napon és kertészkedtél. Mi nagyon szeretjük a napot és az eget – mondta, mintha ez egyértelm bizonyíték lenne arra, hogy különleges kapcsolatom van a családom tündér tagjaival. Rám mosolygott. Elképeszt en gyönyör volt. Mellette mindig úgy éreztem magam, mint egy pattanásos és túlsúlyos kamasz. Most pedig mint egy gyilkos kamasz. – Össze fogják szedni a… hamvait? – kérdeztem. Felálltam, és próbáltam fürgének és céltudatosnak t nni. Ha van valami tennivalóm, akkor kevésbé érzem magam lehangoltnak. Mindketten üres, értetlen tekintettel néztek rám. – Minek? – kérdezte Dillon. – Hogy eltemessék. Elborzadtak. – Nem! A földbe nem! – felelte Niall, miközben próbált kevésbé felháborodottnak látszani, mint amilyen valójában volt. –

150

Nálunk ez nem szokás. – Akkor mit csinálnak vele? – Már így is tekintélyes méret csillogó por hevert a felhajtómon és a virágágyásomban, a feltest pedig még mindig megvolt. – Nem akarok er szakosnak nni, de Amelia bármikor hazajöhet. Nem sok látogatóm van, de ott van az a különös UPS-csomagszállító fickó meg a gázóra-leolvasó. Dillon olyan tekintettel nézett a dédnagyapámra, mintha hirtelen japánul kezdtem volna el beszélni. Niall megmagyarázta neki. – Sookie egy másik n vel lakik együtt, és ez a n bármelyik percben hazajöhet. – Fog még valaki más is rám vadászni? – kérdeztem, eltérve az el kérdésemt l. – Valószín leg – felelte Niall. – Fintan jobban meg tudott védeni téged, mint én, Sookie. Még t lem is óvott, pedig én csak szeretni akartalak. Nem volt hajlandó elárulni, hol vagy. – Niall most el ször t nt szomorúnak, feldúltnak és fáradtnak, amióta megismertem. – Próbáltalak távol tartani ezekt l a gondoktól, de azt hiszem, szerettelek volna megismerni, miel tt sikerül megölniük engem. A vámpíron keresztül szerveztem meg a veled való találkozót, hogy ne legyen olyan felt a dolog, de gondolom, ezzel is veszélybe sodortalak. A fiamban, Dillonban bízhatsz. – A fiatalabb tündér vállára tette a kezét. – Ha hoz neked üzenetet, akkor az valóban t lem származik. – Dillon elb völ en elmosolyodott, kilátszott szupertermészetes, fehér, hegyes foga. Na jó, félelmetes volt, még akkor is, ha Claude és Claudine apja volt. – Hamarosan beszélünk – mondta Niall, és lehajolt, hogy megpusziljon. Szép, fényes, sz ke haja az arcomra hullott. Nagyon jó illata volt, ahogy minden tündérnek. – Sajnálom, Sookie – mondta. – Azt hittem, képes leszek kényszeríteni

151

ket, hogy elfogadják… Nos, nyilván nem sikerült. – Zöld szemében megbánás tükröz dött. – Van neked… igen, egy kerti öntöz ! Felszedhetnénk a por nagy részét, de azt hiszem, célszer bb lenne, ha egyszer en csak… szétoszlatnád. Körém fonta a karját, és megölelt, aztán Dillon gúnyosan szalutált nekem. Miután egy-két lépést tettek az erd ben, úgy elt ntek a fák között, mint egy szarvas, amellyel az ember véletlenül összetalálkozik az erd ben. Hát ennyi volt. Itt maradtam a napsütéses udvaromon, teljesen egyedül, egy méretes, csillogó porhalmazzal, amely egy test alakjában hevert a kavicságyon. Ezt az incidenst is hozzáadtam az aznapi különös eseményekhez. Szórakoztattam a rend rséget, napoztam, meglátogattam két tündért a bevásárlóközpontban, gyomláltam, és megöltem valakit. Most pedig a porrá váló hulla eltakarítása következett. És a napnak még mindig nem volt vége. Megnyitottam a vizet, kitekertem annyira a csövet, hogy elérjen a kérdéses helyig, aztán megnyomtam a szórófejet, és elkezdtem locsolni a tündérport. Különös, testen kívüli érzés tört rám. – Az ember azt gondolná, hogy már hozzászoktam ehhez – mondtam ki hangosan, amit l még jobban megijedtem. Nem akartam szaporítani azon emberek számát, akiket megöltem, habár legtöbbje technikailag nem is volt ember. Az elmúlt két év el tti id szakban (talán még kevesebb is, ha a hónapokat számolom), soha nem emeltem kezet senkire, leszámítva Jasont, akit a m anyag baseballüt mmel hasba vágtam, amikor kitépte a Barbie babám haját. Aztán elszántan összeszedtem magam. Ami történt, megtörtént. Nem lehet visszacsinálni. Elengedtem a szórófejet, és elzártam a csapot. A lemen nap fényénél kicsit nehéz volt megállapítani, de

152

úgy véltem, a port elég alaposan eltüntettem a kertben. – Az emlékezetemb l azonban nem – mondtam komolyan. Erre felnevettem, ami egy kicsit rültnek hangzott. Ott álltam a hátsó udvaromon, vízzel oszlattam szét egy tündér testét, és közben melodramatikus megjegyzéseket tettem hangosan. Legközelebb majd a Hamlet nagymonológját fogom elszavalni, amelyet még középiskolában kellett megtanulnom. Ez a délután nagyon megviselt. Beharaptam az alsó ajkamat. Most, hogy végre túljutottam azon a részegít gondolaton, hogy van egy él rokonom, szembe kellett néznem a ténnyel, hogy Niall viselkedése bármennyire elb völ (többnyire) is, kiszámíthatatlan. Saját bevallása szerint nem szándékosan ugyan, de nagy veszélynek tett ki. Talán ezel tt el kellett volna gondolkoznom azon, milyen volt a nagyapám, Fintan. Niall azt mondta, titokban vigyázott rám, anélkül hogy felfedte volna el ttem a kilétét. Ez a gondolat hátborzongató volt, egyszersmind megható is. Niall szintén hátborzongató volt, és megható. A dédnagybátyám, Dillon csupán hátborzongató. A leszálló sötétséggel a h mérséklet is csökkent, ezért mire bementem a házba, már fáztam. Lehet, hogy éjszaka be fog fagyni az öntöz cs , de nem tudtam rávenni magam, hogy valóban érdekeljen. Voltak ruhák a szárítógépben, valamint ennem is kellett valamit, mivel kihagytam az ebédet a bevásárlóközpontban. Közeledett a vacsoraid . A kis dolgokra kellett koncentrálnom. Amelia telefonált, miközben a ruhákat hajtogattam össze. Azt mondta, hogy már elindult haza a munkából, de találkozik Trayjel, megvacsoráznak, aztán megnéznek egy filmet a moziban. Megkérdezte, nem akarok-e csatlakozni hozzájuk, mire azt feleltem, hogy nem érek rá. Ameliának és Traynek nem volt szüksége egy felesleges harmadik személyre, és nekem sem ar-

153

ra, hogy annak érezzem magam. Jó lett volna, ha van valami társaságom, habár mir l csevegtem volna vele? H , képzeld, úgy beleszúródott a hasába az az ültet kanál, mintha csak zseléb l lett volna a teste! Megborzongtam, és megpróbáltam kitalálni, mit csináljak ezután. Egy olyan társra volt szükségem, aki nem ítélkezett. Hiányoltam a macskát, akit Bobnak neveztünk (habár eredetileg nem macskának született, és most sem az volt). Lehet, hogy be kellene szereznem egy igazit. Nem el ször vettem fontolóra a gondolatot, hogy elmegyek az állatmenhelyre. Nem, jobb lesz el bb kivárni ennek a tündérkrízisnek a végét, miel tt megteszem ezt a lépést. Nem volt értelme magamhoz venni egy állatot, ha fennállt a lehet sége, hogy bármikor elrabolhatnak vagy megölhetnek, nem igaz? Nem lett volna tisztességes az állattal. Azon kaptam magam, hogy kuncogok, és tudtam, hogy ez nem jó jel. Ideje volt abbahagynom a búskomor merengést, és csinálni valamit. El ször is nekiálltam letisztítani az ültet kanalat, hogy eltehessem. Bevittem a konyhába a mosogatóhoz, és elkezdtem sikálni, majd leöblítettem. A matt vas mintha fényesebben ragyogott volna. Mint egy bokor, amelyet egy aszályos id szak után megöntöznek, és ett l életre kel. Feltartottam a fénybe, aztán hosszan bámultam a régi szerszámot. Megráztam magam. Na jó, ez tényleg nem volt valami jó hasonlat. Elvetettem a gondolatot, és folytattam a sikálást. Amikor úgy gondoltam, hogy az ültet kanál már tökéletesen tiszta, lemostam, és megint megszárítottam. Aztán gyorsan kiléptem a hátsó bejáraton, átmentem a sötétben a fészerhez, hogy felakasszam a helyére a szerszámok közé. Arra gondoltam, talán mégsem fogok tudni olcsón venni egy másikat a Wal-Martban. Nem voltam benne biztos, hogy legközelebb is ezt akarom majd használni, amikor nárciszhagy-

154

mákat ültetek át. Úgy érezném, mintha olyan szerszám lenne, amellyel szögeket húzgálok ki. Egy ideig haboztam, miközben az ültet kanalat ott tartottam a leveg ben a kampója el tt. Aztán döntöttem, és visszavittem a házba. A hátsó lépcs n megálltam egy pillanatra, és megcsodáltam a fény utolsó sávját az égen, majd éreztem, hogy megkordul a gyomrom. Micsoda hosszú nap volt! Készen álltam rá, hogy valami egészségtelen étellel a kezemben leüljek a tévé elé, és egy olyan show-m sort nézzek, amely egyáltalán nem szolgálja az épülésemet. Amikor épp nyitottam volna ki a szúnyoghálós ajtót, hallottam, hogy a kavicságy megcsikordul egy közeled autó kereke alatt. Vártam, hogy megnézzem, ki a látogatóm. Bárki volt is, valamennyire ismert, mert a hátsó bejárathoz kanyarodott be. Egy megdöbbent eseményekkel teli napon újabb adalék: Quinn látogatott meg, akinek nem is lett volna szabad betennie a lábát az ötös körzetbe. Egy bérelt Ford Taurust vezetett. – Ó, remek! – mondtam. Társaságra vágytam, de nem ilyenre. Bármennyire kedveltem és csodáltam Quinnt, ez a beszélgetés legalább annyira kiborítónak ígérkezett, mint amilyen ez a nap volt. Kiszállt a kocsiból, és odasétált hozzám. A járása kecses volt, mint mindig. Quinn nagyon nagydarab, borotvált fej férfi volt, barátságos, lila szemmel. volt a világon megmaradt vértigrisek egyike, és valószín leg az egyetlen hím vértigris az észak-amerikai kontinensen. Akkor szakítottunk, amikor legutoljára találkoztunk. Nem voltam büszke magamra amiatt, ahogy ezt közöltem vele, sem arra, amiért tettem, habár elég világosan a tudtára adtam, hogy mi ketten már nem vagyunk egy pár. Mégis itt volt, és hatalmas, meleg keze a vállamon nyugodott. Minden kellemes érzést, amit ez keltett bennem, elnyomott a nyugtalanság, amely végigsöpört a testemen. Éreztem a

155

leveg ben, hogy baj lesz. – Nem kellene itt lenned – mondtam. – Eric elmondta, hogy elutasította a kérésedet. – Megkérdezett el tte? Tudtad, hogy látni akarlak? – Ekkorra már elég sötét volt, hogy bekapcsoljon a veranda világítása. A fényben látszottak Quinn arcának markáns vonásai. A tekintete az enyémbe kapcsolódott. – Nem, de ez nem is fontos – mondtam. Éreztem a szélben a haragot. Nem az enyémet. – Szerintem viszont igenis az. Alkonyodott. Nem volt elég id egy hosszas vitára. – Nem beszéltük ezt már meg egyszer? – Nem akartam még egy jelenetben részt venni, bármennyire kedveltem is ezt a férfit. – Te elmondtad, amit te gondoltál, bébi. Én viszont nem értek veled egyet. Ó, szuper! Már csak ez hiányzott! De mivel tudom, hogy nem minden rólam szól, elszámoltam tízig, és aztán válaszoltam. – Tudom, hogy nem hagytalak szóhoz jutni, amikor azt mondtam, hogy ne találkozzunk többet, Quinn, de komolyan gondoltam, amit akkor mondtam. Mi változott az életedben azóta? Képes már az édesanyád gondoskodni magáról? Vagy Frannie feln tt már annyira, hogy tör djön az anyukáddal, ha megszökne? – Quinn anyja borzalmas dolgokon ment keresztül, amelyekbe végül többé-kevésbé bele rült. Igazság szerint, inkább többé, mint kevésbé. A húga, Frannie, pedig még tinédzserkorban járt. Quinn egy pillanatra lehajtotta a fejét, mintha össze akarná szedni magát. Aztán egyenesen a szemembe nézett fel. – Miért vagy velem sokkal keményebb, mint bárki mással? – kérdezte.

156

– Nem vagyok – vágtam rá azonnal, de aztán rögtön arra gondoltam: vajon tényleg nem? – Megkérted Ericet, hogy mondjon le a Szemfogadóról? Vagy Billt, hogy hagyja abba a számítógépes munkáját? És hogy Sam fordítson hátat a családjának? – Micsoda…? – kérdeztem, miközben próbáltam megtalálni az összefüggést. – Azt kéred t lem, hogy ne tör djem azokkal az emberekkel, akiket szeretek… az édesanyámmal és a húgommal… ha meg akarlak tartani – mondta. – Én nem kérek t led semmit – feleltem, és éreztem, hogy a feszültség lassan az elviselhetetlen szintig emelkedik bennem. – Megmondtam, hogy azt szeretném, ha annak a férfinak, akivel járok, én lennék az els , és azt gondoltam… vagyis még mindig azt gondolom… hogy számodra a családod az els , mert az édesanyád és a húgod nem olyan típusú n k, akik képesek megállni a saját lábukon. Nem kértem Ericet, hogy mondjon le a Szemfogadóról. Miért tettem volna? És egyáltalán hogy jön a képbe Sam? – Bill említésére egyetlen érvet sem tudtam találni. Vele végleg végeztem. – Bill imádja azt a pozíciót, amelyet az emberi és a vámpírvilágban betölt, Eric pedig jobban szereti azt a kis louisianai tulajdonát, mint amennyire téged valaha is fog – mondta Quinn. A hangjából azt éreztem, mintha sajnálna. Ami nevetséges volt. – Honnan ez a sok gy lölet benned? – kérdeztem, miközben magam el tt tartottam a kezem szétnyitva. – Nem azért nem akartam veled randizni többé, mert valaki más iránt többet érzek. Azért szakítottam veled, mert úgy éreztem, nincs számomra hely az életedben. – Megpróbál elzárni mindenkit l, aki érdekl dik irántad – vágott vissza Quinn, és közben mereven nézett a szemembe. – És csak nézd meg a beosztottait!

157

– Most Ericr l beszélsz? – Eric minden „beosztottja” olyan vámpír volt, aki átkozottul jól tudott magáról gondoskodni. – Soha nem fog lemondani az kis birodalmáról miattad. Soha nem fogja hagyni, hogy a neki felesküdött vámpírcsapat valaki mást szolgáljon. Soha nem fog… Nem bírtam tovább elviselni. A tehetetlenségt l sikítottam egyet, és még dobbantottam is a lábammal, mint egy hároméves. – Nem is kértem t le! – ordítottam. – Mir l beszélsz? Azért jöttél, hogy elmondd, soha senki nem fog szeretni engem? Mi a bajod? – Igen, Quinn – szólalt meg egy ismer s, jéghideg hang. – Mi a bajod? Esküszöm, legalább tizenöt centit ugrottam ijedtemben. Hagytam, hogy a Quinn-nel folytatott veszekedésem minden figyelmemet lefoglalja, ezért nem hallottam, amikor Bill megérkezett. – Megijeszted Sookie-t – mondta Bill egy méterre mögöttem. A hangjában rejl fenyegetést l végigfutott a gerincemen a borzongás. – Ezt nem engedem meg, tigris. Quinn vicsorgott egyet. A foga a szemem láttára kezdett megnyúlni és kihegyesedni. Bill a következ pillanatban már mellettem állt. A szemében rémiszt , ezüstös barna fény ragyogott. Rájöttem, hogy nemcsak attól félek, hogy megölik egymást, de abból is elegem volt, hogy az emberek csak úgy ki-be járkálnak a birtokomon, mintha ez a hely a természetfeletti vasútvonal egyik állomása lenne. Quinn kezén karom n tt, a torkából pedig mély morgás tört föl. – Ne! – kiáltottam, de egyikük sem hederített rám. Ez a nap maga volt a pokol.

158

– Te még csak a listáján sem szerepelsz, vámpír – morogta Quinn, de a hangja már nem az övé volt. – Te már múlt id vagy. – Sz nyeget csinálok bel led a hálószobámba – felelte Bill hidegebb és simább hangon, mint valaha, mintha csak jég siklana az üvegen. Aztán ez a két idióta egymásnak ugrott. Közéjük akartam vetni magam, az agyam még m köd része azonban azt súgta, hogy az öngyilkosság lenne. Arra gondoltam, a f re újabb adag vér fog folyni ma este, pedig inkább azt kellett volna, hogy el kell innen t nnöm minél el bb. Igazság szerint be kellett volna szaladnom a házba, kulcsra zárni az ajtót, és magukra hagyni ket. Ezt azonban csak most utólag látom így. Abban a pillanatban ugyanis csak álltam tehetetlenül, remeg kézzel, és azon gondolkodtam, hogy választhatnám szét ket… ekkor a két dulakodó test meglódult, és oldalra billent. Quinn teljes erejéb l ellökte magától Billt, aki olyan lendülettel csapódott nekem, hogy néhány centire fel is lökött a leveg be. Aztán súlyosan visszazuhantam a talajra.

159

10. fejezet

Hideg víz folyt végig az arcomon és a nyakamon. Köhögni és fulladozni kezdtem, amikor egy kevés a torkomra csorgott. – Túl sok? – kérdezte egy szigorú hang, mire kinyitottam a szemem, és Ericet pillantottam meg. A szobámban voltunk, és csak a fürd szobai villany égett. – Elég – mondtam. A matrac megmozdult, amikor Eric felállt, hogy visszavigye a mosdókeszty t a fürd szobába. A következ pillanatban már vissza is jött egy kéztörl vel, és felitatta a vizet az arcomról és a nyakamról. A párnám nedves volt, de úgy döntöttem, nem aggódom miatta. A ház kezdett leh lni, miután lement a nap, én pedig fehérnem ben feküdtem az ágyon. – Fázom – mondtam. – Hol van a ruhám? – Piszkos lett – felelte Eric. Az ágy végében volt egy takaró, amelyet rám terített. Egy pillanatra hátat fordított nekem, aztán hallottam, hogy a cip je koppan a padlón. Ezután bebújt a takaró alá mellém, és feltámaszkodott az egyik könyökére, úgy nézett le rám. A háta a fürd szobai villany felé volt fordítva, ezért nem tudtam kivenni az arckifejezését. – Szereted? – kérdezte. – Életben vannak? – Nem volt értelme választ adnom arra a kérdésre, hogy szerelmes vagyok-e Quinnbe, ha már nem élt, nem igaz? Vagy lehet, hogy Eric Billre gondolt? Nem tudtam

160

eldönteni. Rájöttem, hogy kicsit furcsán érzem magam. – Quinn néhány törött bordával és egy törött állkapoccsal távozott – mondta Eric semleges hangon. – Bill még az éjszaka folyamán meggyógyul, ha még eddig nem tette volna. Elgondolkoztam a hallottakon. – Gondolom, van valami közöd ahhoz, hogy Bill itt volt. – Tudtam, mikor szegte meg Quinn a parancsomat. Fél órán belül észrevették, miután átlépte a körzetem határát, és Bill volt a legközelebbi vámpír, akit ideküldhettem. Csak annyi volt a feladata, hogy gondoskodjon róla, Quinn ne zaklasson, amíg én magam ide nem érek. Egy kicsit túl komolyan vette a szerepét. Sajnálom, hogy megsérültél. – Ericnek feszült volt a hangja. Nem volt hozzászokva, hogy bármiért is bocsánatot kérjen, ezért elmosolyodtam a sötétben. Egyszer en nem tudtam nyugtalankodni, vettem észre kicsit révetegen. Pedig most feldúltnak és mérgesnek kellene lennem, nem? – Vagyis abbahagyták a verekedést, amikor kiterültem? – Igen, az ütközés véget vetett a… dulakodásnak. – És Quinn a saját lábán távozott? – Körbefuttattam a nyelvem a számban, amelynek különösen éles és fémes íze volt. – Igen. Megmondtam neki, hogy majd én gondoskodom rólad. Tudta, hogy túl sok szabályt szegett meg azzal, hogy eljött meglátogatni, mivel megmondtam neki, hogy ne lépjen a területemre. Bill kevésbé volt fogékony, de t is visszaparancsoltam a házába. Tipikus seriffstílus. – Adtál nekem a véredb l? – kérdeztem. Eric lazán bólintott. – Eszméletlen voltál – felelte. – Tudom, hogy ez súlyos dolog. Azt akartam, hogy meggyógyulj. Az én hibám volt. Felsóhajtottam. – Mr. Önkényes – dörmögtem.

161

– Magyarázd meg, mert ezt a szót nem ismerem. – Olyan embert jelent, aki úgy gondolja, tudja, mi a legjobb mindenkinek. Úgy hoz döntéseket helyettük, hogy ket meg sem kérdezi. – Lehet, hogy egy kicsit belecsempésztem a saját érzéseimet is a meghatározásba, na és akkor mi van? – Akkor önkényes vagyok – állapította meg Eric a legcsekélyebb szégyenérzet nélkül. – Valamint nagyon… – lehajtotta a fejét, és lassan, rendesen megcsókolt. – Kanos – fejeztem be helyette. – Pontosan – mondta, és megint megcsókolt. – Az új f nökeimmel dolgoztam. Megszilárdítottam a tekintélyemet. Mostantól lehet saját életem. Ideje, hogy elvegyem azt, ami az enyém. Még korábban elhatároztam, hogy bármennyire összeköt is Erickel ez a vércsere, magam fogok dönteni a sorsomról. Végül is még mindig volt szabad akaratom. Bár hogy a hajlandóságomat Eric vére okozta-e, vagy sem, nem tudom, mindenesetre a testem nagyon is amellett döntött, hogy viszonozzam a csókját. Aztán a kezem elindult lefelé széles hátán. A pólójának anyaga alatt éreztem a gerincének izmait, az inakat és a csontokat, ahogy mozogtak. A kezem még emlékezett a testének térképére, a szám pedig a csókjára. Néhány percig nagyon lassan haladtunk, mialatt is újra megismerkedett a testemmel. – Emlékszel? – kérdeztem t le. – Tényleg emlékszel, hogy velem voltál? Emlékszel arra, milyen érzés volt? – Ó, igen! – felelte. – Emlékszem. – Már ki is kapcsolta a melltartómat, miel tt még észrevettem volna, hogy a keze ott van a hátamon. – Hogy is felejthetném el ezt? – mondta, és a haja az arcába hullott, amikor lehajolt, és a szájába vette az egyik mellbimbómat. Éreztem a szemfoga finom karcolását és a szája által okozott gyönyört. Megérintettem a farmerja sliccét, a kezemmel végigsimítottam a mögötte dudorodó halmon,

162

mire a lassú, felfedez tempó hirtelen véget ért. Lekerült róla a nadrág és a póló, majd a bugyim is elt nt az útból. Hosszú, h vös teste teljes egészében meleg testemhez simult. Újra és újra hevesen megcsókolt, miközben vágyakozó nyögéseket hallatott, amelyeket én is visszhangoztam. Az ujjai a lábam között simogattak, megduzzadt csiklómon doboltak, amit l vonaglani kezdtem. – Eric – nyögtem, miközben próbáltam alá helyezkedni –, most! – Ó, igen! – felelte, és olyan könnyedén belém csúszott, mintha soha nem is jött volna ki onnan. Mintha az elmúlt évben minden éjszaka szeretkeztünk volna. – Ez a legjobb – suttogta. A hangjában azt a különös akcentust hallottam, amelyet néha észrevettem rajta. Egy olyan régi kort idézett, amelyet el sem tudtam képzelni. – Ez a legjobb – mondta még egyszer. – Ez annyira jó! – Egy kicsit kihúzódott, mire felnyögtem. – Nem fáj? – kérdezte. – Egy kicsit sem – feleltem. – Van, akinek túl nagy vagyok. – Csináld csak nyugodtan! – mondtam. Erre lökött egyet. – Ó, istenem! – suttogtam összeszorított fogam között. Az ujjaim keményen a karjába vájtak. – Igen, még! – Olyan mélyen volt bennem, amennyire csak sebészi beavatkozás nélkül lehetséges volt, és a szoba sötétjében fényesen világított felettem a fehér b re. Mondott valamit egy olyan nyelven, amelyet nem értettem, majd egy hosszú pillanat múlva megismételte. Aztán elkezdett egyre gyorsabban és gyorsabban mozogni, amíg már attól féltem, hogy darabokra hullok. Egyben maradtam, és megpillantottam el ugró szemfogát, ahogy felém közeledett. Amikor a vállamba harapott, egy pillanatra elhagytam a

163

testemet. Soha életemben nem éreztem még ennél jobbat. Ahhoz sem volt elég leveg m, hogy felkiáltsak vagy hogy megszólaljak. A karom a hátát ölelte át, aztán a következ pillanatban éreztem, hogy megremeg, és is feljut a csúcsra. Annyira megrázott ez az élmény, hogy ha az életem múlt volna rajta, akkor sem tudtam volna megszólalni, ezért csak feküdtünk kimerülten, csendben. Nem bántam a rám nehezed testét, mert így biztonságban éreztem magam. Lustán megnyalta a harapásának helyét, mire elmosolyodtam a sötétben. Végigsimítottam a hátán, mintha egy állatot simogatnék, jobban éreztem magam, mint hónapok óta bármikor. Elég régen volt már részem szexben, ez viszont… els osztályú szex volt. Még most is apró hullámok áradtak ki az orgazmusom epicentrumából. – Ez megváltoztatja a vérköteléket? – kérdeztem. Ügyeltem rá, hogy ne úgy hangozzon, mintha bármivel is vádolnám. De persze valójában err l volt szó. – Felipe akart téged. Minél er sebb a kötelék köztünk, annál kevesebb esélye van elcsábítani. Megrándultam. – Nem tudnám elviselni. – Nem is kell – mondta Eric. A hangja úgy vett körbe, mint egy puha takaró. – A késsel h séget esküdtél nekem. Már egymáshoz tartozunk. Nem vehet el t lem. Nagyon hálás voltam, hogy nem kell Las Vegasba mennem. Nem akartam elhagyni az otthonomat. El sem tudtam képzelni, milyen lenne olyan hatalmas kapzsisággal körülvéve létezni. Vagy mégis: szörny . Eric nagy, h vös keze megmarkolta a mellemet, hosszú hüvelykujja pedig megsimogatta a mellbimbómat. – Harapj meg! – mondta, és komolyan is gondolta. – Miért? Azt mondtad, már adtál nekem vért.

164

– Mert jó érzés – felelte, és megint rám feküdt. – Csak… az élvezet miatt. – Ne mondd, hogy máris… – De igen, már megint felkészült rám. – Szeretnél felül lenni? – kérdezte. – Csinálhatjuk úgy is egy kicsit – mondtam, és igyekeztem nem túlságosan végzet asszonya stílusú lenni. Igazság szerint nagyon nehezemre esett, hogy ne morogjak. Még miel tt felkészülhettem volna rá, hogy megmozdulok, már helyet is cseréltünk. Eric átható tekintete az enyémbe mélyedt. Megfogta a mellemet, óvatosan megcsipkedte és simogatta, majd a kezét a szája is követte. Féltem, hogy nem tudom magam megtartani a combomon, annyira el voltam lazulva. Lassan mozogtam, és nem szabályos ritmusban. Éreztem, hogy újra feltámad bennem a vágy. Próbáltam odafigyelni, hogy egyenletesen mozogjak. – Lassan – mondta Eric, mire lassítottam a tempón. Megfogta a csíp met, és irányítani kezdett. – Ó – kiáltottam fel, amikor éles gyönyör hasított belém. A hüvelykujja megtalálta a legérzékenyebb pontomat. Kezdtem felgyorsulni, és ha ezek után lassítani akart volna a tempón, már nem hallgattam rá. Egyre gyorsabban emelkedtem és sülylyedtem vissza, aztán megmarkoltam a csuklóját, és minden er met beleadva megharaptam, majd szívni kezdtem a sebet. Eric felkiáltott, és egy kéjes nyögés kíséretében elélvezett. Ez elég volt ahhoz, hogy én is feljussak a csúcsra, majd ráborultam a mellkasára. Lassan megnyaltam a csuklóján a sebet, habár az én nyálamban nem volt meg az a bizonyos véralvasztó anyag, amely neki. – Tökéletes – mondta. – Egyszer en tökéletes. Már épp kezdtem volna azt mondani, hogy ezt nem gondolhatja komolyan, azok után, hogy annyi n vel volt évszázadok

165

alatt, de aztán arra gondoltam, miért rontanám el ezt a pillanatot? Jobb, ha szó nélkül hagyom. Bölcsességem e ritka pillanatában megfogadtam a saját tanácsomat. – Elmondhatom neked, mi történt velem ma? – kérdeztem, miután egypár percet szundikáltunk. – Hát persze, szerelmem. – A szeme félig nyitva volt. Hanyatt feküdt mellettem, a szobában szex- és vámpírillat volt. – Csupa fül vagyok… legalábbis egy ideig – nevetett. Ez volt a legjobb dolog, vagy legalábbis a legjobb dolgok egyike – mellettem feküdt valaki, akivel megoszthattam a nap eseményeit. Eric jó hallgatóság volt, legalábbis ebben a szeretkezés utáni, ellazult állapotában. Meséltem neki Andy és Lattesta látogatásáról, Diantha megjelenésér l meg a napozásomról. – Éreztem a napot a b rödön – mondta, és megsimogatta az oldalamat. – Folytasd! Én pedig folytattam, megállás nélkül, ahogy egy patak folyik tavasszal. Említettem neki a találkozómat Claude-dal és Claudine-nel, és azt is, hogy meséltek nekem Breandanról és Dermotról. Amikor a tündérekr l beszéltem, Eric figyelmesebb lett. – Éreztem a tündérszagot a házad körül – mondta –, de anynyira feldühödtem, hogy megjelent a tigriscsíkos udvarlód, hogy félretettem ezt a gondolatot. Kijött ide? – Nos, egy rossz tündér, akit Murrynek hívtak, de ne aggódj, megöltem – feleltem. Ha valaha is kétségbevontam Eric teljes figyelmét, most biztos lehettem benne, hogy igenis rám figyel. – Hogy csináltad, szerelmem? – kérdezte nagyon gyengéden. Elmagyaráztam neki, és amikor odaértem ahhoz a részhez, hogy megjelent a dédnagyapám és Dillon, Eric felült, és a takaró lecsúszott róla. Teljesen éber volt, és nagyon komoly.

166

– Elt nt a holttest? – kérdezte harmadjára, mire azt feleltem. – Igen, Eric, elt nt. – Lehet, hogy jó lenne, ha Shreveportban maradnál egy ideig – mondta. – Lakhatnál nálam. Ilyen sem volt még! Még soha nem hívott meg a házába. Fogalmam sem volt, hogy hol lakik. Megdöbbentem, és bizonyos fokig meg is hatódtam. – Nagyra értékelem az ajánlatodat – feleltem –, de szörnyen nehéz lenne onnan bejárnom dolgozni. – Sokkal nagyobb biztonságban lennél, ha egy id re otthagynád a munkádat, csak amíg ez a tündérprobléma meg nem oldódik. – Eric oldalra biccentette a fejét, úgy nézett rám. Az arca kifejezéstelen volt. – Köszönöm, de nem – mondtam. – Kedves, hogy felajánlottad, de nagyon kényelmetlen lenne neked, és tudom, hogy nekem is. – Pam az egyetlen személy, akit meghívtam az otthonomba. – Ó, szóval csak sz kék léphetnek be? – kérdeztem vidáman. – Megtiszteltelek a meghívással. – Még mindig semmit nem árult el az arca. Ha nem lettem volna annyira hozzászokva, hogy az emberek gondolataiban olvasok, talán jobban odafigyelek a testbeszédére. Sajnos már túlságosan megszoktam, hogy tudom, mit gondolnak az emberek igazából, függetlenül attól, hogy mit mondanak. – Eric, tanácstalan vagyok – mondtam. – Játsszunk nyílt lapokkal, jó? Tudom, hogy valamilyen reakciót vársz t lem, de fogalmam sincs, hogy milyet. Erre összezavarodott arcot vágott. Igen, ez volt rá a legjobb kifejezés. – Mit szeretnél? – kérdezte, és megrázta a fejét. Gyönyör sz ke haja hosszú tincsekben rázkódott a feje körül. Amióta

167

szeretkeztünk, teljesen össze volt zavarodva. Jobban nézett ki, mint valaha. Nagyon nem fair. – Hogy mit szeretnék? – Visszafeküdt, én pedig az oldalamra fordultam, hogy szembenézzek vele. – Nem hiszem, hogy bármit is szeretnék – feleltem óvatosan. – Kielégülésre vágytam, és azt tökéletesen megkaptam. Nem is egyszer. – Rámosolyogtam, remélve, hogy ez volt a helyes válasz. – Nem akarod otthagyni a munkádat? – Miért akarnám? Akkor hogy élnék meg? – kérdeztem kifejezéstelenül. Aztán végül rájöttem. – Azt hitted, hogy mert hancúroztunk egyet, és azt mondtad, a tiéd vagyok, kilépek a munkahelyemr l, és hozzád költözöm, hogy vezessem a háztartásodat? Egész nap csak cukorkát eszegetek, aztán hagyom, hogy éjszaka felfalj? Igen, pontosan err l volt szó. Az arcán tükröz kifejezés megadta a választ. Nem tudtam, mit érezzek. Megbántottságot? Haragot? Nem, ezekb l már b ven kijutott nekem ma. Képtelen voltam bármiféle er s érzelmet kipréselni magamból, még akkor sem, ha az egész éjszakám ott lett volna rá. – Eric, én szeretek dolgozni – feleltem kedves hangon. – Szükségem van rá, hogy mindennap elmenjek itthonról, és emberekkel találkozzam. Ha sokáig itthon maradnék, rületes hangzavarral kerülnék szembe, mihelyt visszatérek. Sokkal jobb, ha nap mint nap emberek között vagyok, és hozzászokom, hogy a hangjukat a háttérben tartsam. – Nem voltam valami meggy . – Ráadásul szeretek a bárban lenni. Szeretem azokat, akikkel együtt dolgozom. Nyilván nem túl nemes cselekedet vagy közjótétemény, hogy az embereknek alkoholt szolgálok fel, s t lehet, hogy épp ellenkez leg, de jó vagyok abban, amit csinálok, és ez a nekem való munka. Azt akarod mondani, hogy… mit akarsz mondani? Eric bizonytalannak t nt, ami furcsán hatott rendszerint ma-

168

gabiztos viselkedéséhez képest. – Más n k mind ezt akarták t lem – mondta. – Gondoltam, felajánlom, miel tt kérnéd. – Én nem vagyok olyan, mint más n k – feleltem. Nehéz volt ebben a testhelyzetben megvonnom a vállam, de megpróbáltam. – Az enyém vagy – jelentette ki. Aztán amikor észrevette a rosszalló kifejezést az arcomon, sietve helyesbített. – Csakis az én szeret m vagy. Nem Quinné, nem Samé, és nem Billé. – Hosszú csend következett. – Ugye? – kérdezte végül. A kapcsolatról folytatott beszélgetést a férfi kezdeményezte? Ez homlokegyenest ellentmondott minden történetnek, amelyet a többi pincérn l hallottam. – Nem tudom, hogy… az a kellemes érzés… amit melletted érzek, a vércserénk miatt van-e, vagy amúgy is ezt érezném – mondtam, gondosan megválogatva minden egyes szót. – Nem hiszem, hogy ennyire készen álltam volna a szexre veled, ha nem lenne köztünk ez a vérkötelék, mivel ez a nap maga volt a pokol. Nem tudom azt mondani, hogy „ó, Eric, szeretlek, vigyél magaddal!”, mert nem tudom, mi valóságos, és mi nem. Amíg ebben nem vagyok biztos, addig nem akarom drasztikusan megváltoztatni az életemet. Nemtetszésének félreérthetetlen jeleként Eric összehúzta a szemöldökét. – Boldog vagyok veled? – Az arcára tettem a kezem. – Igen. Úgy gondolom, hogy veled szeretkezni a legcsodálatosabb dolog a világon? Igen. Újra meg akarom tenni? Naná, habár nem most rögtön, mert álmos vagyok. De hamarosan. És gyakran. Lefekszem valaki mással? Nem. És nem is fogok, hacsak úgy nem látom, hogy már csak a kötelék tart össze minket. Olyan arcot vágott, mintha számtalan másféle válaszon gondolkodna. Végül azt mondta:

169

– Megbántad, hogy szakítottál Quinn-nel? – Igen – feleltem, mert szintének kellett lennem vele. – Azért mert valami jó dolog kezdett kialakulni közöttünk, és lehet, hogy nagy hibát követtem el azzal, hogy elküldtem. De még soha nem tartottam fenn komoly kapcsolatot két férfival egyszerre, és nem is most fogom elkezdeni. Jelenleg ez a férfi te vagy. – Szeretsz engem – jelentette ki Eric, és bólintott. – Nagyra becsüllek – feleltem óvatosan. – Nagyon kívánlak, és élvezem a társaságodat. – Ez nem ugyanaz – mondta Eric. – Nem. De én sem nyaggatlak azzal, hogy mondd el, mit érzel irántam, nem igaz? Mivel majdnem biztos vagyok benne, hogy nem tetszene a válaszod. Szóval jobb lenne, ha te sem feszegetnéd ezt a témát. – Nem akarod tudni, mit érzek irántad? – Eric hitetlenkedve nézett rám. – El sem hiszem, hogy emberi n vagy. A n k mindig tudni akarják, mit érez irántuk a férfi. – És lefogadom, megbánják, amikor megmondod nekik, ugye? Eric felvonta az egyik szemöldökét. – Nem hazudok nekik. – És ett l kellene most jobban bíznom benned? – Neked mindig megmondom az igazat – felelte. Az arcán már nyoma sem maradt a korábbi mosolynak. – Lehet, hogy nem mondok el mindent, amit tudok, de amit elmondok… az igaz. – Miért? – A vércsere oda-vissza m ködik – válaszolta. – Már sok n véréb l ittam, és majdnem teljes uralmam is volt felettük. k viszont soha nem ittak az enyémb l. Több évtizede vagy talán évszázada is van már annak, hogy egy n nek adtam a vérem-

170

l. Talán azóta nem is, amióta Pamet átváltoztattam. – Ez általános gyakorlat a vámpírok között? – Nem voltam benne biztos, hogyan kérdezzem meg azt, amit tudni szerettem volna. Eric tétován bólintott. – Legtöbbször igen. Vannak vámpírok, akik szeretnek egy ember fölött kizárólagosan uralkodni… és a Renfieldjükké változtatják ket. – Viszolyogva mondta ki ezt a nevet. – Ez a Drakulában van, ugye? – Igen. Renfield Drakula emberi szolgája volt. Egy lealacsonyodott lény… Hogy az el kel Drakula miért akart maga mellé egy ilyen elfajzott embert, mint … – Eric undorodva rázta meg a fejét. – Néha azonban megtörténik. A legtöbbünk ferde szemmel néz arra a vámpírra, aki egyik szolgát a másik után szerzi magának. Amikor egy vámpír túl nagy hatalommal bír egy ember felett, akkor annak az embernek vége. Ha teljesen a vámpír befolyása alá kerül, már átváltoztatni sem érdemes. Semmire sem lesz jó. El bb-utóbb meg kell ölni. – Megölni? Miért? – Ha a vámpír, aki ennyire a befolyása alá vont valakit, elhagyja a Renfieldjét, vagy ha a vámpírt megölik… a Renfield élete már nem ér semmit. – El kell altatni – mondtam. Mint egy veszett kutyát. – Igen. – Eric elfordította a tekintetét. – De ez nem fog megtörténni velem. És nem is fogsz átváltoztatni. – Teljesen komoly voltam. – Nem. Soha nem foglak szolgaságba kényszeríteni, és nem is foglak átváltoztatni, mert nem akarod. – Még ha meg halnék is, akkor se változtass át! Azt jobban gy lölném, mint bármi mást a világon. – Ezzel egyetértek. Nem számít, mennyire szeretnélek megtartani.

171

Nem sokkal azután, hogy Bill-lel megismerkedtem, Bill nem változtatott vámpírrá, amikor majdnem meghaltam. Soha nem gondoltam bele, hogy talán kísértést érzett rá. Inkább az emberi életemet mentette meg. Félretettem a gondolatot, hogy majd kés bb el vegyem. Udvariatlanság volt egy férfira gondolni, miközben egy másikkal feküdtem az ágyban. – Megmentettél attól, hogy összeköt djem Andre-val – mondtam. – De ez sokba került nekem. – Ha életben maradt volna, nekem is sokba került volna. Akármennyire enyhének t nt is Andre reakciója, megfizetett volna nekem azért, hogy közbeavatkoztam. – Aznap este olyan nyugodtnak t nt ez ügyben – mondtam. Eric meggy zte Andrét, hogy helyette vele cserélhessek vért. Akkor nagyon hálás voltam neki, mivel Andrétól kirázott a hideg, különben sem tör dött velem egy cseppet sem. Eszembe jutott a Tarával folytatott beszélgetésem. Ha Andre aznap este ivott volna a véremb l, most szabad lennék, mivel meghalt. Még mindig nem tudtam, hogyan érezzek err l – valószín leg három különböz módon. A ma este úgy t nt, a nagy ráeszmélések estéje lett. Igazán elfogyhattak volna egyszer. – Andre sosem felejtette el, ha valaki szembeszállt az akaratával – mondta Eric. – Tudod, hogy halt meg? Ó-ó. – A mellkasába szúródott egy hosszú, hegyesre tört fadarab – feleltem, és nyeltem egyet. Erichez hasonlóan én sem mondtam el mindig a teljes igazságot. A fadarab nem véletlenül került Andre mellkasába. Quinn szúrta bele. Eric rám nézett, és úgy t nt, egy örökkévalóságig néz. Természetesen érezte az idegességemet. Vártam, hogy tovább forszírozza-e a dolgot. – Nem hiányzik nekem Andre – mondta végül. – Sophie-

172

Anne-t azonban sajnálom. Nagyon bátor volt. – Egyetértek – válaszoltam megkönnyebbülten. – Egyébként hogy jössz ki az új f nökeiddel? – Eddig minden rendben van. El re gondolkoznak, amit szeretek bennük. Október vége óta Eric megismerte az új, nagyobb szervezet rendjét, a vámpírokat, akik m ködtették, valamint azt, hogyan tartsa a kapcsolatot az új seriffekkel. Ez még neki is nagy falat volt. – Lefogadom, hogy azok a vámpírok, akik alattad voltak az el tt az éjszaka el tt, nagyon hálásak, hogy neked fogadtak h séget, mivel életben maradtak, amikor a többi louisianai vámpír meghalt. Eric szélesen elmosolyodott. Ha nem láttam volna már korábban is a fogát, most nagyon félelmetesnek találtam volna. – Igen – mondta nem kis elégedettséggel. – Az életüket köszönhetik nekem, és ezt k is tudják. Körém fonta a karját, majd hideg testéhez szorított. Kielégült voltam, és ellazult, az ujjaim lassan siklottak lefelé sz ke hajában. Arra a provokatív fényképre gondoltam, amelyen Eric mint Mr. Január pózolt a Louisiana vámpírjai cím naptárban. Azt, amit nekem adott, még jobban szerettem. Kíváncsi voltam, kaphatnék-e egy plakát méret t bel le. Amikor ezt megkérdeztem t le, nagyot nevetett. – El kellene gondolkoznunk egy újabb naptáron – mondta. – Nagyon jó bevételünk származott bel le. Ha téged is lefényképezhetnek ugyanilyen helyzetben, te is kapsz egyet az enyéml. Körülbelül húsz másodpercig gondolkoztam az ajánlaton. – Nem hiszem, hogy képes lennék meztelenül fotóztatni magam – válaszoltam kis megbánással a hangomban. – Az ilyesmi mindig visszaüt az emberre.

173

Eric megint felnevetett, ezúttal mély és csábító hangon. – Sokszor említed ezt – mondta. – Talán én is üssek rád? – Ez egy sor másik dologhoz vezetett, csodálatos, játékos dolgokhoz. Miután mindennek a végén ismét jóllakottan elteltünk, Eric ránézett az ágy melletti órára. – Mennem kell – suttogta. – Tudom – feleltem. A szemem már majd leragadt az álmosságtól. Nekilátott felöltözni, hogy visszatérjen Shreveportba, én pedig magamra húztam a takarót, és kényelmesen elhelyezkedtem az ágyon. Nehéz volt nyitva tartanom a szemem, habár nagyon kellemes látvány volt, ahogy Eric a szobámban járkált. Lehajolt, hogy megcsókoljon, és átkaroltam a nyakát. Tudtam, hogy egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy visszabújik hozzám az ágyba. Reméltem, hogy csak a testbeszéde és a halk mormolása miatt jutottam erre a következtetésre, ugyanis nagyritkán egy villanás erejéig bele tudtam látni egy-egy vámpír agyába is, ami halálra rémisztett. Nem hiszem, hogy hosszú élet lennék, ha a vámpírok rájönnének, hogy az gondolataikba is belelátok, bármennyire ritkán fordultak is el ezek az alkalmak. – Megint kívánlak – mondta, kicsit meglepett hangon. – De mennem kell. – Ugye, hamarosan látlak? – Annyira még ébren voltam, hogy bizonytalan legyek a válaszában. – Igen – felelte. A szeme világított, a b re ragyogott. A csuklóján már nem látszott semmi nyom. Megérintettem ott, ahol megharaptam. erre lehajolt, és megpuszilta a nyakam, ahol harapott meg, mire egész testemben megborzongtam. – Hamarosan. Aztán már el is ment, én pedig hallottam, ahogy a hátsó ajtó halkan becsukódik mögötte. Az utolsó csepp energiámmal fel-

174

keltem az ágyból, átmentem a sötétben a konyhán, hogy rátoljam a reteszt az ajtóra. Láttam Amelia kocsiját az enyém mellett parkolni, ezek szerint valamikor éjszaka hazajött. Odamentem a mosogatóhoz, hogy igyam egy kis vizet. Úgy ismertem a konyhámat, mint a tenyeremet, ezért nem volt szükségem villanyra. Ittam, és közben jöttem rá, milyen szomjas vagyok. Amikor megfordultam, hogy visszamenjek az ágyamba, mozgást láttam az erd szélén. Megdermedtem, és a szívem hevesen dobogni kezdett. Bill lépett ki a fák közül. Nem láttam tisztán az arcát, mégis tudtam, hogy az. Ott állt, el refelé nézett, és tudtam, hogy látta Ericet, ahogy felszállt. Bill ezek szerint kiheverte a Quinnnel való összecsapást. Arra számítottam, hogy mérges leszek, amiért Bill figyel, a harag azonban nem jött. Bármi történt is köztünk, nem tudtam szabadulni attól az érzést l, hogy Bill nem csupán kémkedik utánam, hanem vigyáz rám. Azonkívül – ami sokkal gyakorlatiasabb ok volt – nem tehettem ellene semmit. Nem nyithattam ki az ajtót, hogy bocsánatot kérjek, amiért férfitársaságom volt. Ebben a pillanatban egy kicsit sem bántam, hogy lefeküdtem Erickel. Igazság szerint annyira kielégült voltam, mintha a hálaadás napjának szexváltozatában lett volna részem. Eric nem hasonlított pulykára – ám amikor lelki szemem el tt megjelent az a boldog kép, ahogy ott fekszik a konyhaasztalomon, édeskrumplival és mályvacukorral körítve, nem tudtam másra gondolni, csak az ágyra. Egy mosollyal az arcomon bebújtam a takaró alá, és szinte abban a pillanatban, hogy a fejem a párnához ért, már aludtam is.

175

11. fejezet

Gondolhattam volna, hogy a bátyám meg fog jelenni nálam. Azon kellett volna meglep dnöm, hogy nem jött már hamarabb. Amikor másnap délben felébredtem, olyan kipihenten, mint egy macska a napon fekve, Jason a hátsó kertben volt, és azon a díványon feküdt, amelyen el nap napoztam. Arra gondoltam, okos dolog volt t le, hogy nem jött be a házba, tekintve, hogy nem voltunk jóban. Aznap nem volt olyan meleg, mint el nap. A leveg h vös volt, és csíp s. Jason egy vastag terepmintás dzsekibe burkolódzott, a fején kötött sapka. A felh tlen eget bámulta. Eszembe jutott az ikrek figyelmeztetése, ezért alaposabban megnéztem, de nem, ez valóban Jason volt. Az agyának érzete ismer s volt, habár lehet, hogy egy tündér még azt is le tudta másolni. Egy pillanatra belehallgattam a gondolataiba. Nem, ez határozottan a bátyám volt. Furcsa volt tétlenül ücsörögve látni, és még furcsább, hogy egyedül volt. Jason folyton beszélt, ivott, n kkel flörtölt, a munkahelyén vagy a házán dolgozott, és ha épp nem egy n vel volt, mindig egy férfi követte, mintha az árnyéka lenne – Hoyt (amíg Holly ki nem sajátította magának) vagy Mel. A merengés és a magány nem az az állapot volt, ami a bátyámmal kap-

176

csolatba hozható lett volna. Ahogy most elnéztem, miközben az eget bámulta, én pedig a kávémat szürcsölgettem, arra gondoltam, Jason már özvegy. Ez új kategória volt a számára, méghozzá meglehet sen nehéz, amivel nem biztos, hogy meg tudott birkózni. Jobban szerette Crystalt, mint amennyire a lány t, ami új élményt jelentett a számára. Crystal – ez a szép, ostoba és h tlen lány – a bátyám n i megfelel je volt. A h tlensége talán arra való kísérlet lehetett, hogy visszaszerezze a függetlenségét és harcoljon a terhessége ellen, amely még szorosabban Jasonhöz láncolta. Vagy talán csak rossz n volt. Soha nem tudtam megérteni, és most már nem is fogom. Tudtam, hogy ki kell mennem, és beszélnem a bátyámmal. Persze megmondtam neki, hogy maradjon távol, de nem hallgatott rám. Volt egyáltalán olyan, hogy hallgatott? Talán a Crystal halála miatti átmeneti fegyverszünet miatt úgy gondolta, hogy új helyzet állt be közöttünk. Felsóhajtottam, és kimentem a hátsó ajtón. Mivel sokáig aludtam, még kávéf zés el tt lezuhanyoztam. Leakasztottam a régi rózsaszín steppelt dzsekimet az ajtó melletti fogasról, majd felvettem a farmer és pulóver öltözetemre. Letettem Jason mellé a földre egy bögre kávét, aztán leültem egy összehajtható székre a dívány mellé. Nem fordította felém a fejét, pedig tudta, hogy ott vagyok. A szemét sötét napszemüveg takarta. – Megbocsátottál? – kérdezte, miután ivott egy korty kávét. A hangja rekedt és reszel s volt. Arra gondoltam, talán sírt. – Azt hiszem, el bb vagy utóbb talán megbocsátok – feleltem. – De soha nem fogom ugyanazt érezni irántad, mint régen. – Istenem, milyen kemény lettél! Rajtad kívül nincs más rokonom. – A sötét napszemüveg felém fordult. Meg kell bocsátanod, mert rajtad kívül nincs senkim, aki megbocsáthatna.

177

Elcsigázottan és kicsit szomorúan néztem vissza rá. Ha kemény lettem, az csak a körülöttem zajló események miatt volt. – Ha olyan nagy szükséged van rám, kétszer is meg kellett volna gondolnod, miel tt így csapdába csaltál. – A szabad kezemmel megdörzsöltem az arcom. Voltak rajtam kívül is rokonai, akikr l nem tudott, de nem akartam neki elárulni. Biztos Niallt is megpróbálta volna. – Mikor adják vissza Crystal testét? – kérdeztem. – Talán egy hét múlva – felelte. – Akkor megtarthatjuk a temetést. Eljössz? – Igen. Hol lesz? – Van egy kápolna innen nem messze Hotshottól – mondta. – Nem valami nagy szám. – A Szent tabernákulum-templom? – Fehér, málló vakolatú, düledez épület volt, kint a pusztában. Jason bólintott. – Calvin azt mondta, ott szokták tartani a hotshoti temetéseket. Az egyik hotshoti fickó a lelkésze. – Kicsoda? – Marvin Norris. Marvin Calvin nagybátyja volt, bár négy évvel fiatalabb, mint . – Azt hiszem, láttam mögötte egy temet t is. – Igen. A közösség ássa a sírt, valamelyikük megépíti a koporsót, aztán egyikük levezeti a szertartást. Tökéletesen otthonos és családias. – Te már voltál ott temetésen? – Igen, októberben. Az egyik kisbaba halt meg. Hónapok óta nem volt regisztrált csecsem halál Bon Temps-ban. Kíváncsi lettem volna, hogy a baba vajon kórházban született, vagy valamelyik házban Hotshotban. És hogy a születését feljegyezték-e valahol.

178

– Jason, járt nálad a rend rség megint? – Újra és újra visszajönnek. De nem én tettem, ezért bármit mondanak vagy kérdeznek is, ezen nem tudnak változtatni. Ráadásul van alibim. Ezzel nem tudtam vitába szállni. – A munkahelyeddel mi újság? – Arra voltam kíváncsi, ki fogják-e rúgni. Nem el ször fordult már el , hogy bajba került, és bár soha nem volt b nös azokban a szörny b ntettekben, amelyekkel megvádolták, el bb-utóbb azonban szertefoszlik az „általában-rendes-fickó” kép. – Harcsa azt mondta, vegyek ki szabadságot a temetésig. Majd küldenek egy koszorút a halottasházhoz, amikor visszakapjuk a testét. – Mi a helyzet Hoyttal? – Nem jött el – felelte Jason zavart és megbántott hangon. Holly, a menyasszonya nem akarta, hogy Jason közelében legyen, amit meg tudtam érteni. – És Mel? – kérdeztem. – igen – válaszolta Jason felderülve. – Mel többször meglátogat. Tegnap a kocsiján dolgoztunk, most hétvégén pedig kifestjük a konyhámat. – Jason rám mosolygott, ám a vidámság hamar lehervadt az arcáról. – Kedvelem Melt – mondta –, de hiányzik Hoyt. Ez volt az egyik leg szintébb dolog, amit a bátyám valaha mondott. – Nem hallottál valamit err l az ügyr l, Sookie? – kérdezte lem. – Tudod… ahogy te szoktál hallani dolgokat. Ha a jó irányba tudnád terelni a rend rséget, megtalálnák, ki ölte meg a feleségemet és a gyerekemet, és végre visszakaphatnám az életemet. Nem hittem, hogy Jason valaha is visszakaphatná a régi életét. Biztos voltam benne, hogy nem értené meg, még akkor

179

sem, ha hangosan kimondanám. Aztán belenéztem a fejébe, és láttam, hogy pontosan tisztában van mindennel. Nem tudta szavakba önteni ezeket a gondolatokat, ennek ellenére nagyon is értette a helyzetet, csak színlelt, úgy tett, mintha ezek után semmi sem változna… csak kerüljön ki végre Crystal halálának terhe alól. – Vagy ha nekünk elmondod – mondta –, mi gondoskodnánk róla, Calvin és én. – Mindent elkövetek – ígértem. Mi mást mondhattam volna? Kimásztam a fejéb l, és megfogadtam, hogy nem fogok még egyszer belenézni. Hosszú csend után felállt. Talán arra várt, hogy felajánljam, készítek ebédet neki. – Azt hiszem, most hazamegyek – mondta. – Viszlát. A következ pillanatban hallottam, ahogy a kocsija beindul. Visszamentem a házba, és felakasztottam a kabátomat ugyanoda, ahonnan levettem. Amelia hagyott nekem egy cédulát a tejesdobozon a h ben. „Szia, lakótárs! – kezdte. – Tegnap este úgy hangzott, mintha társaságod lenne. Csak nem vámpírszagot éreztem? Hallottam, hogy valaki hajnali fél négykor becsukja a hátsó ajtót. Figyi, ne felejtsd el lehallgatni az üzenetrögzít t! Üzeneteid vannak.” Amelyeket Amelia már meghallgatott, mert nem villogott a készüléken a piros LED. Megnyomtam a lejátszásgombot. – Sookie, Arlene vagyok. Sajnálom, ami történt. Jó lenne, ha eljönnél, és beszélnénk. Hívj fel! Csak bámultam a telefonra, nem tudtam, mit gondoljak err l az üzenetr l. Már eltelt néhány nap, és Arlene-nek volt ideje végiggondolni azt, ahogy kivonult a bárból. Lehetséges lenne, hogy hajlandó hátat fordítani a Nap Testvérisége tanainak?

180

Volt egy másik üzenet is, Samt l. – Sookie, be tudnál jönni egy kicsit korábban dolgozni? Beszélnem kell veled. Rápillantottam az órára. Délután egyet mutatott, és ötig még szabad voltam. Felhívtam a bárt. Sam vette fel. – Szia, Sookie vagyok – mondtam. – Mir l van szó? Most kaptam meg az üzenetedet. – Arlene vissza akar jönni dolgozni – mondta. – És nem tudom, mit mondjak neki. Neked van valami ötleted? – Nekem is hagyott egy üzenetet a rögzít mön. Beszélni akar velem – feleltem. – Nem tudom, mit gondoljak. Mindig valami új mániája van, nem igaz? Gondolod, hogy otthagyta a testvériséget? – Csak ha Whit is otthagyta t – felelte, mire felnevettem. Nem voltam biztos benne, hogy szeretném helyreállítani a barátságunkat, ám minél többet gondolkoztam rajta, annál kétked bb lettem. Arlene sok bántó és gonosz dolgot mondott. Ha komolyan gondolta ket, miért akarta rendbe hozni a kapcsolatát egy olyan szörny személlyel, mint én? Ha pedig nem, mi a fenéért hagyták el a száját azok a borzalmak? Amikor azonban a gyerekeire, Cobyra és Lisára gondoltam, megborzongtam. Olyan sok estén vigyáztam rájuk, és nagyon megszerettem ket. Hetek óta nem láttam ket. Rájöttem, hogy a barátságom elvesztése az anyjukkal nem ráz meg annyira – Arlene már egy jó ideje rombolta a kapcsolatunkat –, a gyerekek azonban nagyon hiányoztak. Ezt el is mondtam Samnek. – Túlságosan jó vagy, cher – mondta nekem. – Nem hiszem, hogy vissza fogom venni. – Ezt már eldöntötte. – Remélem, talál majd másik állást, és a gyerekek kedvéért adok neki egy jó ajánlólevelet is. Már az utolsó húzása el tt is sok bajt okozott, és nem lenne értelme mindannyiunkat kitenni ennek még egyszer.

181

Miután letettem a telefont, rájöttem, hogy Sam döntése abba az irányba lendített, hogy meglátogassam a volt barátn met. Mivel Arlene-nek és nekem nem lesz lehet ségünk a munkahelyünkön szép lassan kibékülni, megpróbáltam megmenteni a dolgokat legalább annyira, hogy köszönni tudjunk egymásnak, ha összefutunk a Wal-Martban. Az els csörgésre felvette a telefont. – Arlene, Sookie vagyok – mondtam. – Szia, drágám, örülök, hogy visszahívtál – mondta, aztán egy pillanatra csend lett. – Gondoltam, egy percre átugrom hozzád – folytattam esetlenül. – Szeretném látni a gyerekeket és beszélni veled. Ha megfelel neked. – Hát persze, gyere! Csak adj néhány percet, hogy eltüntessem a rendetlenséget. – Miattam nem szükséges. – Arlene lakókocsiját többször kitakarítottam már, vagy azért cserébe, mert valami szívességet tett, vagy mert nem volt más dolgom, miközben a gyerekeire vigyáztam. – Nem akarok visszacsúszni oda, ahol régen voltam – mondta vidáman, és olyan szeretetteljesen hangzott, hogy a szívem megdobbant… de csak egy pillanatra. Nem vártam egy percet sem. Rögtön elindultam. Nem tudom megmondani, miért nem azt tettem, amit kért lem. Talán meghallottam a hangjában valamit még telefonon keresztül is. Vagy csak eszembe jutott az a sok alkalom, amikor megbántott, és amikor rosszul éreztem magam miatta. Nem hiszem, hogy korábban hosszan elgondolkoztam volna ezeken az eseményeken, mivel olyan szörnyen szánalmas volt a viselkedésem. Annyira nagy szükségem volt egy barátra, hogy hajlandó voltam beérni a legkisebb morzsával is, amit

182

Arlene szórt nekem, pedig újra és újra kihasznált. Amikor a magánélete úgy alakult, egy percig sem habozott, hogy félredobjon, és csak az aktuális lovagjával foglalkozzon. Igazság szerint, minél többet gondolkoztam rajta, annál nagyobb hajlandóságot éreztem, hogy megforduljak és hazamenjek. Cobynak és Lisának azonban tartoztam annyival, hogy még egyszer megpróbáltam megjavítani a kapcsolatomat az anyjukkal. Eszembe jutott, milyen sokszor társasoztunk, hányszor fektettem le ket este, amikor Arlene hazatelefonált, hogy szeretné máshol tölteni az éjszakát. Mi a francot m velek? Miért bízom meg most Arlene-ban? Nem bíztam benne, legalábbis nem teljesen. Ezért úgy döntöttem, el bb felmérem a terepet. Arlene nem lakókocsiparkban lakott. A lakókocsija a várostól nyugatra egy nagy üres telken állt, amelyet még az apja adott neki, miel tt meghalt. A földterületnek csak egy negyed részén volt levágva a f , épp annyi helyen, ahol elfért a lakókocsi meg egy kis udvar. Hátul egy hinta állt, amelyet még Arlene egyik régi hódolója épített a gyerekeknek, és két bicikli volt nekitámasztva a lakókocsi hátuljának. Én most a hátsó részre láttam rá, mert hamarabb tértem le az útról. Egy gazzal ben tt udvarra érkeztem, amely a szomszédos telken álló kis házhoz tartozott. A ház néhány hónappal korábban a rossz elektromos vezetékek miatt kigyulladt és leégett. Azóta az épület félig elszenesedett váza elhagyatottan állt a pusztaságban, a tulajdonosok pedig más lakóhelyet kerestek maguknak. Meg tudtam állni a ház háta mögött, mert a hideg id járás még nem engedte meg, hogy a gaz vegye át az uralmat az udvaron. Utat vágva magamnak a magas, s f és fák sávjában, amely elválasztotta a házat az Arlene-ét l, elindultam el re. Átküzdöttem magam a legs bb bozóton, és ott álltam meg,

183

ahonnan a lakókocsi el tti parkolóra is ráláttam, és egyúttal a hátsó udvart is teljesen szemmel tarthattam. Az útról csak Arlene kocsija látszott, mivel a lakókocsi el tt parkolt. De láttam azt is, hogy a lakókocsi mögött egy fekete Ford Ranger pick-up – körülbelül tízéves lehetett – és egy megközelít leg hasonló korú, piros Buick Skylark is áll. A pick-up platóján nagy fagerendák hevertek, annyira hosszúak, hogy le is lógtak róla. Becslésem szerint tízszer tízesek lehettek. Miközben figyeltem a helyet, egy n lépett ki a hátsó bejáraton a kis verandára. Halványan ismer s volt. Helen Ellisnek hívták, és körülbelül négy évvel azel tt dolgozott a Merlotte’sban. Helen ügyes munkaer volt, és annyira szép, hogy a férfiak ragadtak rá, mint a legyek. Samnek muszáj volt kirúgnia, mert folyton elkésett. Helen ezért szörnyen dühös lett. Lisa és Coby követte ki a kis verandára. Arlene az ajtóban maradt. Leopárdmintás topot és barna sztreccsnadrágot viselt. A gyerekek annyira megn ttek, amióta utoljára láttam ket! Vonakodónak t ntek, különösen Coby. Helen biztatón rájuk mosolygott, majd Arlene-hoz fordult. – Majd szólj, amikor vége van! – Egy kis szünet következett, amelyben Helen láthatóan azon igyekezett, hogy úgy fogalmazzon meg valamit, hogy a gyerekek ne értsék. – Csak azt kapja, amit megérdemel. – Profilból láttam Helen arcát, vidám mosolyától azonban felfordult a gyomrom. Nagyot nyeltem. – Jól van, Helen, majd hívlak, amikor visszahozhatod ket – mondta Arlene. Egy férfi állt mögötte, de annyira bent volt még a lakókocsiban, hogy nem tudtam tisztán kivenni, ki az. Úgy gondoltam, az lehet, akit néhány hónappal korábban fejbe vágtam egy tálcával, mert olyan csúnyán viselkedett Pammel és Ameliával. Arlene egyik új barátja. Helen és a gyerekek elhajtottak a Skylarkkal. Arlene becsukta az ajtót, mert kint hideg volt. Behunytam a

184

szemem, és megpróbáltam megkeresni a lakókocsi belsejében. Két férfit találtam ott rajta kívül. És hogy mire gondoltak? Egy kicsit messze voltam, de kiterjesztettem feléjük a különleges érzékemet. Arra gondoltak, hogy szörny ségeket tesznek velem. Egy kopár mimózabokor alá kucorodtam, és olyan sivárul és nyomorultul éreztem magam, mint még soha azel tt. Elismerem, már egy ideje tudtam, hogy Arlene nem jó ember, és nem is h séges. Elismerem, hogy hallottam, amikor hevesen arról szónokolt, hogy a természetfeletti lényeket mind ki kellene irtani a Föld színér l. Elismerem, tudtam, hogy már engem is közéjük sorol. De soha nem hittem volna, hogy az irántam érzett bármilyen szint szeretete teljesen elt nt, mert a testvériség gy lölköd hite kiölte bel le. El húztam a mobiltelefonom a zsebemb l, és tárcsáztam Andy Bellefleur számát. – Bellefleur – szólt bele kurtán. Aligha voltunk jó barátok, most mégis örültem, hogy hallom a hangját. – Andy, Sookie vagyok – mondtam, és vigyáztam, hogy halkan beszéljek. – Figyelj rám, van két férfi Arlene lakókocsijában, és az egyikük kocsiján néhány vastag fagerenda. Nem tudják, hogy tudom, hogy bent vannak Arlene-nel. Azt tervezik, hogy ugyanazt teszik velem, ami Crystallel történt. – Tudsz valami olyan bizonyítékot mondani, amely megállja a helyét a bíróságon? – kérdezte óvatosan. Andy titokban mindig is hitt a gondolatolvasási képességemben, habár ebb l nem szükségszer en következett, hogy kedvelt is. – Nem – feleltem. – Arra várnak, hogy odamenjek. – Közelebb lopództam, miközben imádkoztam magamban, hogy ne nézzenek ki a hátsó ablakon. A kocsi platóján egy doboz extra hosszú szög is hevert. Egy

185

pillanatra behunytam a szemem, mert elszédültem a rémülett l. – Itt van velem Weiss és Lattesta – mondta Andy. – Hajlandó lennél bemenni, ha ott lennénk er sítésnek? – Persze! – vágtam rá olyan magabiztossággal, amilyet egyáltalán nem éreztem. Csak azt tudtam, hogy muszáj megtennem. Ezzel végre véget érhetett Jason kimondatlan gyanúsítgatása. Ez elégtételt vagy legalábbis megtorlást jelentett volna Crystal és a baba haláláért. Így legalább a testvériség néhány tagja rács mögé kerülne, és ez talán jó lecke lenne a többinek is. – Hol vagytok? – kérdeztem a félelemt l reszketve. – Már a kocsiban ülünk, hogy a motelba vigyem ket. Hét percen belül ott lehetünk – válaszolta Andy. – A Freer-ház mögött parkoltam – mondtam. – Mennem kell. Valaki kijött a lakókocsiból. Whit Spradlin és a barátja, akinek a neve nem jutott eszembe, lesétált a lépcs n, és lepakolták a fagerendákat a pick-up platójáról. A szálak a megfelel hosszúságúra voltak vágva. Whit a lakókocsi felé fordult, kiáltott valamit, majd Arlene kinyitotta az ajtót, és lement a lépcs n. A táskája a vállára akasztva lógott. A pick-up utastere felé ment. A francba, be fog szállni, és elhajt, miközben a kocsija ott marad elöl, mintha itthon lenne! Ebben a pillanatban minden még megmaradt jó érzésem elszállt. Ránéztem az órámra. Még három perc kellett, hogy Andyék ideérjenek. Arlene megcsókolta Whitet, intett a másik férfinak, akik visszamentek a lakókocsiba elbújni, hogy ne lássam meg ket. A tervük szerint én elölr l érkezem, bekopogok, az egyikük ajtót nyit, majd berántanak a helyiségbe. Game over. Arlene kinyitotta a kocsi ajtaját, a kulcsot a kezében tartotta. Maradnia kellett, mivel volt itt a gyenge láncszem. Ezt

186

minden lehetséges módon tudtam: intellektuálisan, érzelmileg és a másik képességemmel is. Borzalmas lesz, ezért mindenre felkészültem. – Szia, Arlene! – mondtam, és kiléptem a rejtekhelyemr l. Arlene felsikoltott, és szökkent egyet az ijedtségt l. – Jézus Krisztus, Sookie, te meg mit keresel a hátsó udvaromon? – Mindent elkövetett, hogy össze tudja szedni magát. A fejében harag, félelem és b ntudat kavargott vadul. És megbánás. Esküszöm, hogy abból is volt egy kicsi. – Vártam, hogy meglássalak – feleltem. Fogalmam sem volt, hogy most mit csináljak, de azt tudtam, hogy egy kicsit lelassítottam. Még az is megtörténhetett, hogy le kell döntenem a lábáról. Bent a férfiak nem vették észre hirtelen felbukkanásomat, ám ez nem maradhatott így sokáig, hacsak nem lesz kivételes szerencsém. Sajnos az utóbbi id ben átlagos szerencsém sem volt, nemhogy kivételes. Arlene még mindig mozdulatlanul állt, kezében a slusszkulccsal. Nem volt nehéz behatolnom a fejébe, és körülnézni, kiolvasni bel le azt a szörny történetet. – Mire készülsz, Arlene? – kérdeztem nagyon halkan. – Nem odabent kellene lenned, és arra várnod, hogy megérkezzem? Arlene mindennel szembesült, ezért behunyta a szemét. B nös, b nös, b nös. Megpróbált burokban létezni, hogy a férfiak szándékát távol tartsa magától, nehogy megérintse a szívét. Persze nem m ködött – de ez még nem akadályozta meg abban, hogy ma eláruljon. Ott állt el ttem, és hirtelen minden b ne világos lett el tte. – Túl mélyen benne vagy már – mondtam neki. A saját hangom távolinak és érzelemmentesnek hangzott. – Ezt senki sem fogja megérteni vagy megbocsátani neked. – A szeme tágra nyílt, amikor rádöbbent, hogy igazat beszélek.

187

Ekkor azonban rajtam volt a sor, hogy megdöbbenjek. Hirtelen tökéletesen biztosan tudtam, hogy nem ölte meg Crystalt, és nem is az a két férfi a lakókocsiban. Azt tervezték, hogy Crystalhoz hasonlóan keresztre feszítenek, mert az olyan jó ötletnek t nt, ezzel ugyanis pontosan ki tudták fejezni a véleményüket az alakváltók nagy bejelentésér l. Engem választottak ki az áldozati bárány szerepére, annak ellenére, hogy biztosan tudták, nem vagyok alakváltó. Igazság szerint azt gondolták, hogy nem is lesz nehéz elbánniuk velem, mivel én csak alakváltó-szimpatizáns vagyok, nem pedig kéttermészet . Vagyis, véleményük szerint, nem is voltam olyan er s. Alig tudtam felfogni. – Szánalmas n vagy – mondtam Arlene-nek. Nem tudtam megálljt parancsolni a szavaimnak, és a hangom sem csengett másképp, csak érzelemmentesen. – Soha egész életedben nem volt merszed igazat mondani magadnak, nem igaz? Még mindig csinos, huszonöt évesnek látod magad, aki abban reménykedik, hogy majd jön egy férfi, aki ezt felismeri benned. Gondoskodik rólad, hagyja, hogy ne dolgozz többé, és magániskolába küldi a gyerekeidet, ahol soha nem kell olyanokkal beszélniük, akik különböznek t lük. De ez nem fog megtörténni, Arlene. Ez a te életed. – Ekkor körbemutattam a kezemmel a gazos telken álló lakókocsin és a régi autón. Ez volt a legaljasabb dolog, amit valaha mondtam neki, de minden szavam igaz volt. Arlene erre sikítani kezdett. Nem tudta abbahagyni. Belenéztem a szemébe. Megpróbálta elfordítani a fejét, de nem bírta. – Te boszorkány! – zokogta. – Boszorkány vagy. Léteznek boszorkányok, és te is közéjük tartozol! Ha igaza lett volna, megakadályozhattam volna azt, ami ezek után történt.

188

Ebben a pillanatban Andy lefékezett a Freer-udvaron, ahol én is parkoltam. még úgy tudta, van ideje odalopódzni a lakókocsihoz. Hallottam a kocsija zúgását többé-kevésbé mögöttem. Minden figyelmemet Arlene-ra szegeztem, valamint a lakókocsi hátsó ajtajára. Weiss, Lattesta és Andy a hátam mögött közeledett a helyszínre, épp amikor Whit és a barátja puskával a kezükben kirontottak az ajtón. Arlene és én két fegyveres tábor között rekedtünk. Éreztem a nap erejét a karomon. Egy h vös szell belekapott a hajamba, és egy tincset játékosan az arcomba fújt. Arlene válla fölött megláttam Whit barátjának az arcát, és ekkor beugrott a neve: Donny Boling. A nyaka tövén látható háromcentis fehér sávból ítélve mostanában vágatta le a haját. A szeme sárgásbarna volt, és Weiss ügynökre fogta a fegyverét. – Gyerekei vannak! – kiáltottam. – Ne tedd! Donny szeme tágra nyílt a félelemt l. Felém fordította a fegyverét, és azt gondolta, Lelövöm! Amikor eldördült a lövés, lehasaltam a földre. – Dobják el a fegyvereiket! – kiáltotta Lattesta. – FBI! k azonban nem dobták. Azt hiszem, fel sem fogták, amit a szövetségi nyomozó mondott. Ezért Lattesta l tt egyet. Nem lehetett ráfogni, hogy nem figyelmeztette ket.

189

12. fejezet

Azután, hogy Lattesta különleges ügynök felszólította a két férfit, hogy dobja el a fegyverét, lövöldözés kezd dött. A golyók úgy röpködtek a leveg ben, mint tavasszal a virágpor. Nem voltam fedezékben, mégsem talált el egyetlen lövés sem, amit elképeszt nek találtam. Arlene ugyanolyan gyorsan a földre vetette magát, mint én, neki viszont egy golyó súrolta a vállát. Weiss ügynök kapta azt a golyót, amelyik Arlene-t súrolta, a mellkasa jobb oldalába fúródott felül. Andy rál tt Whit Spradlinre. Lattesta különleges ügynök els re elhibázta Donny Bolingot, a második lövéssel azonban leterítette. Hetekbe telt, hogy az események pontos menetét megállapítsuk, de végül is ez történt. Aztán véget ért a lövöldözés. Lattesta hívta a 911-et, miközben én még mindig a földön feküdtem, és sorra vettem a kezem-lábam, hogy megnézzem, egyben vagyok-e még. Andy legalább ilyen gyorsan tárcsázta a seriff irodáját, hogy bejelentse a lövöldözést, valamint hogy elmondja, eltaláltak egy tisztet és néhány civilt. Arlene a kis sérülése miatt úgy sikoltozott, mintha hasba l tték volna. Weiss ügynök a gazos földön feküdt, vérzett, a szeme kike-

190

rekedett a félelemt l, a szája össze volt szorítva. A golyó a felemelt karja alatt érte. A gyerekeire és a férjére gondolt, hogy itt hal meg az isten háta mögött, és magukra hagyja ket. Lattesta levette a mellényét, majd a társa sebére nyomta, mialatt Andy odaszaladt a két fegyvereshez, hogy vigyázza ket. Lassan felültem. Felállni nem lettem volna képes. Csak ültem ott a feny vel borított földön a piszokban, és mereven néztem a halott Donny Bolingot. Az agyában az életnek még csak a szikrája sem lobbant fel. Whit még mindig élt, de nem volt valami jó állapotban. Miután Andy felületesen megnézte Arlene sebét, és megmondta neki, hogy fogja be a száját, Arlene abbahagyta a jajveszékelést, és elkezdett sírni. Életemben sok dolog volt, amiért magamat hibáztattam. Miközben néztem, ahogy a vér Donny bal oldalából a piszkos földre folyt, a mai nap eseményeit is hozzáadtam ehhez a listához. Senkit sem l ttek volna le, ha visszaszállok a kocsimba, és elhajtok. De nem, nekem el kellett kapnom Crystal gyilkosait. Most pedig már tudtam – túl kés n –, hogy ezek az idióták még csak nem is az elkövet k voltak. Azzal nyugtattam magam, hogy Andy kért meg rá, hogy segítsek, és Jasonnek is szüksége volt a segítségemre… jelen pillanatban azonban úgy éreztem, még hosszú ideig nem leszek képes napirendre térni a dolog felett. Egy másodpercig azt fontolgattam, hogy visszafekszem a földre, és azt kívánom, bárcsak meghaltam volna. – Jól vagy? – kérdezte Andy, miután megbilincselte Whitet és megnézte Donnyt. – Igen – feleltem. – Andy nagyon sajnálom. – azonban már el refutott a lakókocsi elé, hogy jelezzen a ment nek. Hirtelen sokkal több ember lett a helyszínen. – Jól van? – kérdezte t lem egy ment egyenruhát visel n . Az ingének ujja fel volt hajtva, alatta pedig kidolgozott izmo-

191

kat pillantottam meg. Nem is tudtam, hogy a n k is ki tudnak fejleszteni magukon ilyen izmokat. Minden egyes izomköteg látszott világosbarna b re alatt. – Úgy t nik, mintha nem lenne magánál. – Csak nem vagyok hozzászokva, hogy szemtanúja legyek annak, amikor valakit lel nek – feleltem. Ami többnyire igaz is volt. – Azt hiszem, jobb lesz, ha leül erre a székre – mondta, majd egy jobb napokat látott, összecsukható, kerti székre mutatott. – Miután elláttam a vérz sérülteket, visszajövök, és megnézem magát is. – Audrey! – kiáltott neki a társa, egy nagypocakos férfi. – Szükségem lenne egy kis segítségre. – Audrey odasietett, hogy segítsen neki, majd egy újabb csapat ment érkezett futva a lakókocsi mögül. Velük is majdnem ugyanez a beszélgetés zajlott le. Weiss ügynököt szállították el ször a kórházba, és ahogy kivettem, az volt a terv, hogy a clarice-i kórházban stabilizálják az állapotát, aztán ment helikopterrel átviszik Shreveportba. Whitet emelték be a második ment kocsiba. Egy harmadik Arlene-ért jött. A halott férfi a halottkém érkezését várta. Én pedig azt, hogy mi fog történni ezek után. Lattesta állt, és üres tekintettel meredt a feny k felé. A keze véres lett, miután nyomókötést szorított Weiss sebére. Miközben t néztem, megrázta magát. Az arcára visszatért a céltudatos kifejezés, és a gondolatai is újra elkezdtek forogni. és Andy megbeszélték a dolgokat. Mostanra csak úgy hemzsegtek az udvaron a hatósági személyek, mind felfokozott állapotban. Egy rend rtiszt megsebesítése nem fordult el túl gyakran Bon Temps-ban, de még Renard megyében sem. Amikor az FBI is képviseltette magát a helyszínen, az izgalom és a feszültség megsokszorozódott.

192

Többen megkérdezték, hogy jól vagyok-e, de senki nem vette a fáradságot, hogy megmondja, mit tegyek, vagy hogy távozhatom-e, ezért én csak ültem tovább a rozoga széken, ölbe tett kézzel. Figyeltem a sürgésforgást és próbáltam üresen tartani az agyamat. De nem sikerült. Aggódtam Weiss ügynök miatt, és még mindig éreztem a csökken hullámát annak a hatalmas b ntudatnak, amely nem sokkal azel tt végigsöpört rajtam. Úgy gondolom, sajnálnom kellett volna, hogy meghalt a Nap Testvériségének egyik tagja, mégsem éreztem sajnálatot. Egy id múlva eszembe jutott, hogy el fogok késni a munkából, ha ez a bonyolult folyamat hamarosan nem ér véget. Láttam a földbe ivódott vért, és tudtam, hogy ez csak jelentéktelen probléma, ám azzal is tisztában voltam, hogy a f nököm számára nem annyira jelentéktelen. Felhívtam Samet. Nem emlékszem, mit mondtam neki, csak arra, hogy le kellett beszélnem arról, hogy eljöjjön értem. Megmondtam neki, hogy sok ember van itt a helyszínen, és a legtöbbjüknél fegyver van. Ezek után már nem volt semmi tennivalóm, ezért az erd felé néztem. Kusza faágak, lombok és a barna különféle árnyalatai alkották, amit itt-ott eltér magasságú feny k szakítottak meg. A ragyogó napsütésben az árnyékok és az árnyak mintái leny göz látványt nyújtottak. Ahogy az erd mélyére néztem, hirtelen éreztem, hogy valami visszanéz rám. A fák vonalától néhány méterrel beljebb egy ember állt. Nem, nem ember volt – hanem tündér. A tündérek fejében nem tudok valami jól olvasni. Nem kifejezetten üres az agylenyomatuk, mint a vámpíroké, de nagyon közel áll hozzá. Az ellenséges érzéseit azonban könny volt érzékelnem. Ez a tündér nem a dédnagyapám oldalán állt. Sokkal jobban örült volna neki, ha én fekszem ott a földön véresen. Felegyenesed-

193

tem ültömben, és hirtelen rádöbbentem, nem tudom, vajon a világ összes rend rtisztje képes lenne-e megvédeni egy tündért l. A szívem ismét vadul kalapált a félelemt l, az adrenalin megemelkedett szintjére egyfajta fáradt módon reagált. Szerettem volna elmondani valakinek, hogy veszélyben vagyok, de tudtam, hogy ha bármelyik jelen lév embernek megmutatnám a tündért az erd ben, nemcsak hogy azonnal elt nne, de még azt az embert is veszélybe sodornám. Ebb l pedig ma már volt éppen elég. Félig felemelkedtem a kerti székb l, miközben semmi konkrét tervem nem volt, a tündér azonban hátat fordított nekem, és elt nt. Hát már egy perc nyugtom sem lehet? Amikor erre gondoltam, el rehajoltam, a kezembe temettem az arcom, és elkezdtem nevetni. Nem jó nevetés volt. Andy odajött hozzám, és leguggolt elém, majd megpróbált a szemembe nézni. – Sookie – mondta, és ezúttal gyengéd volt a hangja. – Hé, kislány, szedd össze magad! Beszélned kell Dearborn seriffel. Nemcsak Bud Dearbornnal beszéltem, hanem sok más emberrel is. Kés bb egyik beszélgetésre sem emlékeztem. Mindenkinek az igazat mondtam, bárki bármit kérdezett t lem. Nem említettem az erd ben álló tündért, de csupán azért nem, mert senki nem kérdezte azt, hogy: „Látott valaki mást is ma délután?” Egy olyan pillanatomban, amikor nem éreztem magam sokkolva és nyomorultul, arra gondoltam, miért mutatta meg magát, és miért jött. Valahogy lenyomozott? Volt bennem valamiféle természetfeletti nyomkövet ? – Sookie – szólt Bud Dearborn. Pislogtam egyet. – Igen, uram? – Felálltam, az izmaim remegtek. – Most elmehetsz, majd kés bb még beszélünk. – Köszönöm – mondtam neki, bár aligha voltam tudatában, mit is beszélek. Beültem a kocsimba, és teljesen zsibbadt vol-

194

tam. Utasítottam magam, hogy vezessek haza, öltözzem át a pincérn i ruhámba, és menjek be dolgozni. Italokat felszolgálni sokkal jobb lesz, mint itthon ülni, és újra meg újra lejátszani a fejemben a történteket. Már ha képes leszek olyan sokáig talpon maradni. Amelia munkában volt, ezért csak az enyém volt a ház. Belebújtam a munkanadrágomba, majd magamra vettem egy hosszú ujjú Merlotte’s garbót. Nagyon fáztam, és most el ször szerettem volna, ha Samnek eszébe jut egy Merlotte’s feliratos pulóvert is csináltatni. A fürd szobai tükörben borzalmas kép nézett vissza rám: fehér voltam, mint egy vámpír, sötét karikák látszottak a szemem alatt, és azt hiszem, pontosan úgy festettem, mint az, aki aznap több vérz embert is látott. Az este hideg volt, és csendes, amikor kisétáltam a kocsimhoz. Hamarosan leszáll az éjszaka. Mivel Eric és én összeködtünk, azon kaptam magam, hogy amint besötétedik, azonnal rágondolok. Most hogy együtt is aludtunk, ezek a gondolatok sóvárgássá er södtek. A bárba tartó úton próbáltam vissza zni ket az agyam hátsó részébe, de minduntalan el retolakodtak. Talán csak azért, mert ez a nap maga volt a rémálom, de úgy éreztem, az összes megtakarított pénzemet hajlandó lennék odaadni azért, hogy most azonnal láthassam. Odasétáltam a személyzeti bejárathoz, és közben marokra fogtam az ültet kanalat a válltáskámban. Úgy éreztem, felkészültem a támadásra, de annyira lefoglalt ez a gondolat, hogy nem küldtem ki el re különleges érzékemet, hogy más jelenlétét kipuhatoljam. Nem vettem észre Antoine-t, aki a szemeteskonténer mellett állt, amíg el nem lépett, és nem üdvözölt. Cigarettázott. – Szentséges isten, Antoine! Halálra rémisztettél! – Ne haragudj, Sookie! Ültetni készülsz valamit? – Az ültet kanalat bámulta, amelyet hirtelen el kaptam a táskámból. – Nincs valami nagy forgalom ma este, ezért kijöttem egy kis

195

szünetet tartani. – Mindenki nyugodt ma? – Visszadugtam a szerszámot a táskámba, és nem is próbáltam megmagyarázni. Hátha a szokásos különcségem számlájára írja majd ezt is. – Igen. Senki sem prédikál nekünk, senki sem halt meg. – Elmosolyodott. – D’Eriq folyton egy fickóról beszél, aki nem sokkal ezel tt volt itt, és állítja róla, hogy tündér. Igaz, hogy D’Eriq nem egy lángész, de olyan dolgokat is lát, amiket más nem. Na de… tündért? – Nem gonosz tündér volt, hanem jóságos? Olyan, mint Gilingalang? – Azt hittem, már nem maradt annyi energiám, hogy megrémüljek. Tévedtem. Látható aggodalommal néztem körbe a parkolóban. – Sookie? Hát igaz? – Antoine engem bámult. Félszegen megvontam a vállam. Lebuktam. – A francba! – mondta Antoine. – A fenébe! Ez már nem ugyanaz a világ, amelybe születtem, ugye? – Nem, Antoine. Már nem ugyanaz. Ha D’Eriq mond még valami mást is, kérlek, mondd el! Nagyon fontos. – Lehet, hogy csak a dédnagyapám volt, hogy vigyázzon rám, vagy a fia, Dillon. De az is lehet, hogy Mr. Ellenséges, aki az erd ben ólálkodott. Mi lelte a tündérvilágot? Évekig egyet sem láttam közülük. Most pedig még egy ültet kanalat sem tudtam úgy felemelni, hogy ne nyársaltam volna fel vele egy tündért. Antoine kétkedve fürkészte az arcom. – Oké, Sookie. Valami olyan bajban vagy, amir l tudnom kellene? Nyakig az alligátorok között. – Nem, nem. Csak szeretnék elkerülni egy problémát – feleltem, mert nem akartam, hogy Antoine nyugtalankodjon, és különösen azért, mert nem akartam, hogy elmondja Samnek. Sam már így is elég sok minden miatt aggódott.

196

A f nököm természetesen már sokféle változatát hallotta annak, hogy mi történt Arlene lakókocsijánál, ezért gyorsan összefoglaltam neki, miközben felkészültem a munkára. Mélyen felzaklatta Whit és Donny szándéka, majd amikor azt mondtam neki, hogy Donny meghalt, azt felelte: – Whitnek is meg kellett volna halnia. Nem voltam biztos benne, hogy jól hallottam-e, de amikor ránéztem, láttam, mennyire mérges, valósággal bosszúszomjas. – Sam, azt hiszem, elég ember meghalt már – mondtam. – Nem mondhatnám, hogy megbocsátottam nekik, bár lehet, hogy ez nem is az én tisztem, de nem hiszem, hogy k ölték meg Crystalt. Sam felhorkant és elfordult t lem, majd olyan er vel tett le egy rumosüveget, hogy azt hittem, darabokra törik. A riadalmam ellenére, ahogy kés bb kiderült, kellemes esténk volt… mivel semmi nem történt. Senki nem jelentette be, hogy vízköp , és helyet kér az amerikai társadalomban. Senki nem kezdett hisztizni és toporzékolni. Senki nem próbált megölni vagy hazudni nekem. Senki nem fordított rám különleges figyelmet. Ismét csak egy kis része voltam a Merlotte’s közösségének, egy olyan helyzetben, amelyet régen unalmasnak találtam. Emlékszem azokra az estékre, miel tt Bill Comptonnal találkoztam volna, amikor tudtam, hogy léteznek vámpírok, de még egyet sem láttam személyesen. Emlékszem, mennyire vágytam rá, hogy végre találkozzam egy igazi vámpírral. Elhittem azt, amit a sajtó írt róluk, amikor is azt állították, hogy egy vírus áldozatai, amelynek következtében bizonyos dolgokra allergiásak lettek (napfény, fokhagyma, étel), és csak úgy maradhatnak életben, ha vért isznak. Ez a része legalább igaz volt. Munka közben a tündéreken gondolkodtam. Különböztek a

197

vámpíroktól és a vérfarkasoktól. A tündérek el tudtak szökni a saját világukba, bárhogy csinálták is. Ez olyan világ volt, amelyet egyáltalán nem volt kedvem sem meglátogatni, sem megnézni. A tündérek nem emberek voltak. A vámpírok legalább még emlékeztek arra, milyen volt az emberi életük, a vérfarkasok pedig az id legnagyobb részében emberek voltak, még akkor is, ha volt egy másfajta kultúrájuk is. Vérfarkasnak lenni szerintem olyan lehetett, mint a kett s állampolgárság. Ez volt a leglényegesebb különbség a tündérek és a többi természetfeletti lény között, és ett l voltak a tündérek sokkal félelmetesebbek. Ahogy telt az este, és egyik asztaltól a másikig cammogtam, ügyelve rá, hogy ne keverjem össze a rendeléseket, és mosolyogva szolgáljam ki a vendégeket, volt olyan pillanatom, hogy arra gondoltam, nem az lett volna-e a jobb, ha soha nem találkozom a dédnagyapámmal. A gondolatnak megvolt a maga vonzereje. Kivittem Jane Bodehouse-nak a negyedik italát, és jeleztem Samnek, hogy ezzel be kell fejeznünk a kiszolgálását, Jane akkor is ivott, ha kiszolgáltuk, és akkor is, ha nem. Az elhatározása, hogy felhagy az ivással, nem tartott tovább egy hétnél, de nem is igen számítottam másra. Máskor is voltak már ilyen fogadalmai, amelyek hasonlóan zárultak. Legalább, ha Jane nálunk ivott, gondoskodtunk róla, hogy épségben hazajusson. Tegnap megöltem valakit. Talán eljön érte a fia, aki nagyon rendes ember, soha egy korty alkoholt sem ivott. Ma láttam, ahogy valakit lel nek. Egy percre meg kellett állnom, mert úgy éreztem, mintha a helyiség hullámzott volna. Egy-két másodperc múlva már jól voltam. Arra gondoltam, képes leszek-e végigcsinálni a m szakomat. Kényszerítettem magam, hogy egyik lábamat a másik elé tegyem, aztán kizártam a rossz dolgokat a gondolataimból (múltbeli tapasztalatomnak hála, ebben profi voltam), és így sikerült végig kibír-

198

nom. Még az is eszembe jutott, hogy megkérdezzem Samt l, hogy van az édesanyja. – Már jobban – felelte, és becsukta a kasszát. – A mostohaapám is beadta a válókeresetet. Azt mondja, az anyám nem érdemel tartásdíjat, mert nem beszélt neki az igazi természetér l, amikor összeházasodtak. Habár mindig Sam pártját fogtam, bármir l volt is szó, be kellett vallanom (de szigorúan csak magamnak), hogy megértettem a mostohaapja álláspontját. – Sajnálom – mondtam félszegen. – Tudom, hogy ez most nehéz id szak az édesanyádnak és az egész családodnak. – Az öcsém menyasszonya sem túl boldog a dologtól – jegyezte meg Sam. – Jaj, ne, Sam! Kiborult, hogy az anyukád…? – Igen, és persze már rólam is tud. Az öcsém és a húgom már kezd hozzászokni, vagyis velük már nincs probléma… Deidra azonban nem így érez. És gyanítom, hogy a szülei sem. Megveregettem Sam vállát, mert nem tudtam, mit mondjak. Rám mosolygott, aztán megölelt. Azt mondta: – Te sziklaszilárd vagy, Sookie – aztán mozdulatlanná dermedt. Az orrlyuka kitágult. – Olyan szagod van, mint… mintha vámpír nyomai lennének rajtad – mondta, és minden melegség elszállt a hangjából. Elengedett, és szigorúan rám nézett. Alaposan lesikáltam magam, meg a szokásos kozmetikumokat is használtam a b römön, Sam kifinomult orra azonban megérezte az Eric által rajtam hagyott illatot. – Nos – kezdtem, de hirtelen elhallgattam. Megpróbáltam összeszedni azt, hogy mit is mondjak neki, ám az elmúlt negyven óra nagyon fárasztó volt számomra. – Igen – feleltem aztán. – Eric átjött tegnap este. – Ennyiben hagytam a dolgot. Elszorult a szívem. Megfordult a fejemben, hogy beszélek Samnek a dédnagyapámról, és megpróbálom megmagyarázni, mi-

199

lyen bajban vagyok, de neki már enélkül is volt elég baja. Ráadásul a személyzet minden tagját lesújtotta az Arlene-nal történt eset és a letartóztatása. Túl sok minden történt mostanában. Egy pillanatra megint rám jött a szédülés, de gyorsan el is múlt, ahogyan az el is. Sam még csak észre sem vette. Komor gondolataiba feledkezett, már amennyire csavaros alakváltó agyát meg tudtam fejteni. – Kísérj ki a kocsimhoz! – mondtam neki hirtelen elhatározástól vezérelve. Haza kellett jutnom, aludnom, és fogalmam sem volt, hogy Eric felbukkan-e ma, vagy sem. Nem akartam, hogy bárki meglepjen, ahogy Murry tette korábban. Nem akartam, hogy bárki is a végzetemet hozza el, vagy a közvetlen környezetemben lövöldözzön. Arra sem vágytam, hogy eláruljon valaki, akit szeretek. Hosszú volt a vágyaim listája, és tudtam, hogy ez nem jó. Amikor el vettem a táskámat a fiókból Sam irodájában, és elköszöntem Antoine-tól, aki még mindig a konyhában takarított, rájöttem, hogy jelenleg a legjobban arra vágyom, hogy hazaérjek, lefeküdjem – mindezt anélkül, hogy bárkivel is beszélnék közben –, majd zavartalanul végigaludjam az éjszakát. Kíváncsi voltam, lehetséges-e ez egyáltalán. Sam nem mondott semmit Ericr l, és úgy t nt, annak tulajdonítja a kérésemet, hogy még mindig félek a lakókocsinál történt támadás miatt. Megállhattam volna a bár ajtajában, hogy a képességemmel is körülnézzek, de jobbnak láttam, ha kétszeresen is bebiztosítom magam. Az én gondolatolvasásom és Sam orra jó kombinációnak t nt. Sam buzgón átfésülte a parkolót. Igazság szerint majdhogynem csalódott volt, amikor kijelentette, hogy rajtunk kívül nincs ott senki. Miközben elhajtottam, a visszapillantó tükörben láttam, ahogy Sam a lakókocsija el tt parkoló kocsijának támaszkodik

200

a fenekével. A kezét a zsebébe dugta, és úgy nézte a kavicsot, mintha még a látványát is utálná. Amikor befordultam a kanyarba, szórakozottan megütögette a kocsi motorháztetejét, aztán görnyedt vállal visszasétált a bárba.

201

13. fejezet

– Amelia, mi használ a tündérek ellen? – kérdeztem. Sikerült az egész éjszakát végigaludnom, így aztán másnap sokkal jobban éreztem magam. Amelia f nöke nem volt a városban, ezért a lakótársamnak felszabadult a délutánja. – Úgy érted, olyan, ami tündérriasztóként m ködik? – kérdezte. – Igen, vagy inkább tündérirtóként – feleltem. – Inkább ezt a lehet séget választanám, mint azt, hogy megöljenek. Meg kell védenem magam. – Nem sokat tudok a tündérekr l, mivel olyan ritkák és titkolódzók – mondta. – Addig nem is voltam benne biztos, hogy léteznek, amíg nem hallottam a dédnagyapádról. Olyasmire lenne szükséged, mint egy buzogány, csak tündérek ellen? Hirtelen remek ötletem támadt. – Eszembe jutott valami, Amelia – mondtam, és boldogabb voltam, mint napok óta bármikor. Végignéztem a h szekrény polcain. És meg is találtam: egy üveg valódi citromlét. – Már csak egy vízipisztolyt kell vennem a Wal-Martban – tettem hozzá. – Nincs nyár, de a gyerekjátékoknál csak lesz egypár. – És ez m ködik? – Igen, habár err l nem sokan tudnak a természetfeletti lé-

202

nyek világában. Már az is végzetes, ha hozzáérnek a citromhoz. Gondolom, ha elfogyasztják, a hatás még gyorsabb. Ha be lehetne fecskendezni egy tündér nyitott szájába, az a tündér azonnal meghalna. – Úgy t nik, elég nagy bajban vagy, Sookie. – Amelia eddig olvasott, most azonban letette a könyvét az asztalra. – Igen. – Akarsz beszélni róla? – Bonyolult. Nehéz megmagyarázni. – Tudom, mit jelent az, hogy bonyolult. – Ne haragudj. Nos, azt hiszem, nem lenne biztonságos, ha többet tudnál róla. Segítesz nekem? A véd varázslataid a tündérek ellen is hatásosak? – Utánanézek a forrásaimban – mondta Amelia azon a bölcsnek t hangján, amelyet akkor használt, amikor fogalma sem volt a dologról. – Felhívom Octaviát is, ha kell. – Azt megköszönném. Ha pedig valamilyen hozzávalóra van szükséged a varázslathoz, a pénz nem akadály. – Éppen aznap reggel kaptam egy csekket Sophie-Anne birtokáról. Mr. Cataliades küldte el nekem a pénzt, amellyel Sophie-Anne tartozott. Délután el akartam menni a bankba, hogy betegyem. Amelia mély lélegzetet vett, és egy ideig még állt. És várt. Mivel különösen tisztán sugározta a gondolatait, tudtam, mil akar beszélni, de hogy meg rizzem a barátságunk nyugalmát, megvártam, hogy hozza szóba. – Trayt l hallottam, akinek van néhány ismer se a rend rségen… persze nem olyan sok… hogy Whit és Arlene tagadja, hogy k ölték volna meg Crystalt. k… Arlene azt mondja, azt tervezték, hogy példát statuálnak, és megmutatják, mi történik azokkal, akik természetfeletti lényekkel barátkoznak. Crystal halála adta nekik az ötletet. A jó hangulatom egyszeriben elpárolgott, és éreztem, ahogy

203

egy nagy adag levertség telepszik a vállamra. Hangosan kimondva ez még szörny bbnek t nt. Semmit sem tudtam rá felelni. – Mit hallott Tray arról, hogy mi fog történni velük? – kérdeztem végül. – Attól függ, kinek a lövése találta el Weiss ügynököt. Ha a Donnyé… nos, már halott. Whit mondhatja azt, hogy azért tt, mert rá is l ttek, és csak visszal tt. Azt is mondhatja, hogy nem tudott semmit a tervr l, hogy neked ártsanak. Csak elment meglátogatni a barátn jét, és történetesen volt néhány gerenda a kocsiján. – Mi a helyzet Helen Ellisszel? – Azt vallotta Andy Bellefleurnek, hogy azért ment a lakókocsihoz, hogy felvegye a gyerekeket. Nagyon jó lett a bizonyítványuk, ezért megígérte nekik, hogy elviszi ket a Sonicba egy fagyira. Ezenkívül lópikulát sem tud. – Amelia arcán világosan látszott, hogy ezt nem hiszi el. – Vagyis Arlene az egyetlen, aki beszélhet. – Eltöröltem a tepsit. Reggel süteményt sütöttem. Olcsó és hatásos gyógyító terápia. – Igen, és bármelyik percben visszavonhatja a vallomását. Nagyon fel volt dúlva, amikor kihallgatták, de majd megjön az esze. Meglehet, hogy túl kés n. De legalább addig még reménykedhetünk. Igazam volt. Valóban Arlene volt a leggyengébb láncszem. – Szerzett ügyvédet? – Igen. Nem tudta megfizetni Sid Matt Lancastert, ezért Melba Jenningset fogadta fel. – Ügyes húzás – feleltem elgondolkodva. Melba Jennings csak néhány évvel volt id sebb, mint én. volt az egyetlen afroamerikai Bon Temps-ban, aki jogi egyetemre ment. Kívülr l keménynek látszott, mint a k , és a végletekig szerette a konf-

204

rontálódást. Más ügyvédek mindent megtettek azért, hogy elkerüljék Melbát, ha tudták, hogy lesz az ellenfelük. – Ett l egy kicsit kevésbé t nik bigottnak. – Nem hiszem, hogy bárkit meg tudna téveszteni, Melba azonban olyan, mint egy pitbull. – Melba néhány biztosítási ügyfél kapcsán megfordult már Amelia munkahelyén. – Jobb lesz, ha megyek és beágyazok – mondta Amelia, majd megállt, és nyújtózkodott egyet. – Hé, Tray meg én bemegyünk Claricebe, és megnézünk egy filmet a moziban. Van kedved velünk tartani? – Túlságosan sokszor akarsz elhívni a randijaidra. Csak nem máris meguntad Trayt? – Szó sincs róla! – felelte Amelia kissé meglep dve. – Igazság szerint nagyszer férfi. Tray barátja, Drake azonban nem hagy békét neki. Drake látott a bárban, és meg akar ismerkedni veled. – Vérfarkas? – Nem, csak egy férfi. Azt mondta, tetszel neki. – Nem randizom hétköznapi férfiakkal – mondtam mosolyogva. – Nem igazán m ködik velük a dolog. – Valójában katasztrofálisan „m ködött”, ami azt illeti. Csak képzeljék el, hogy minden egyes percben tudják, mire gondol a partnerük. Ráadásul ott volt még Eric is, és a meg nem határozott, de intim kapcsolatunk. – Ne vesd el végleg ezt a lehet séget, rendben? Nagyon jókép , és ezen azt értem, hogy dögös, mint a franc. Miután Amelia felszaladt a lépcs n, öntöttem magamnak egy pohár teát. Megpróbáltam olvasni, de rájöttem, hogy nem tudok összpontosítani a könyvre. Végül betettem a lapok közé papír könyvjelz met, és magam elé meredtem a semmibe, miközben jó néhány dolgot átgondoltam. Kíváncsi voltam, hol lehetnek most Arlene gyerekei. Arlene

205

öreg nagynénjénél, aki Clarice-ben lakott? Vagy még mindig Helen Ellisnél? Kedvelte Helen annyira Arlene-t, hogy magához vegye Cobyt és Lisát? Nem tudtam megszabadulni a felel sség érzését l, amikor eszembe jutott a gyerekek szomorú helyzete, de ez is csak egy olyan dolog volt, ami miatt szenvedhettem. Itt Arlene volt az, aki felel sséggel tartozott értük, én semmit sem tehettem. Mintha a gyerekek problémája valamit beindított volna az univerzumban, mert ekkor megcsörrent a telefon. Felálltam, és a konyhában vettem fel a falra szerelt készüléket. – Halló? – szóltam bele minden lelkesedés nélkül. – Miss Stackhouse? Sookie? – Igen, az beszél – feleltem hivatalosan. – Remy Savoy vagyok. A halott unokatestvérem, Hadley exe volt, a gyerekének apja. – Örülök, hogy felhívtál. Hogy van Hunter? – Hunter is „tehetséggel megáldott” gyermek volt. Ugyanolyan képessége volt, mint nekem. – Jól. Éppen err l lenne szó. – Oké. – A telepátiáról fogunk beszélgetni. – Hamarosan valami iránymutatásra lesz szüksége. Nemsokára óvodás lesz, és a társai észre fogják venni. Úgy értem, eltart egy ideig, de el bb vagy utóbb… – Igen, az biztos, hogy észre fogják venni. – Már nyitottam volna a szám, hogy javasoljam, Remy hozza el Huntert a következ szabadnapomon, vagy én is elmehetek Red Ditchbe. Aztán eszembe jutott, hogy egy csapat gyilkos szándékú tündér célpontja vagyok. Nem a legjobb körülmény egy kisgyerek látogatásához. Aztán ki tudja, nem követnének-e Remy házáig? Ez idáig senki sem tudott Hunterr l, és még a dédnagyapámnak sem említettem a kisfiú különleges adottságát. Ha Niall maga

206

sem tudta, akkor talán még az ellenséges tündérek sem derítették ki ezt az információt. Összességében jobbnak t nt, ha inkább nem vállalom a kockázatot. – Nagyon szeretnék találkozni vele, és megismerni t. Ígérem, minden t lem telhet t megteszek, hogy segítsek neki – feleltem. – De most nem alkalmas. Mivel azonban még van egy kis id az óvodáig… mondjuk úgy egy hónap múlva? – Ó – mondta Remy zavartan. – Azt reméltem, a szabadnapomon átvihetem. – Van itt egy kis gondom, amelyet meg kell oldanom. – Ha még élek, miután megoldottam… de erre gondolni sem akartam. Megpróbáltam valami hihet kifogást találni, és természetesen akadt is egy. – A sógorn m épp most halt meg – mondtam Remynek. – Felhívhatlak, ha már nem foglal annyira le a… – Nem tudtam, hogy fejezzem be ezt a mondatot. – Ígérem, hamarosan jelentkezem. Ha te nem vagy szabad, talán Kristen is áthozhatja. – Kristen Remy barátn je volt. – Nos, ez is a probléma egy része – mondta Remy. A hangja egyszerre volt fáradt és egy kicsit vidám. – Hunter megmondta Kristennek, hogy tudja, a barátn m nem szereti igazán, és hogy ne gondoljon úgy a papájára, hogy nincs rajta ruha. Mély lélegzetet vettem, és próbáltam nem nevetni, de nem sikerült. – Nagyon sajnálom – válaszoltam. – Kristen hogy viselte? – Sírva fakadt. Aztán azt mondta, hogy szeret, de a gyerekem nagyon furcsa, és elhagyott. – A lehet legrosszabb reakció – állapítottam meg. – Ööö… gondolod, hogy elmondja másoknak is? – Nem hiszem, hogy lenne oka rá. Ez lesújtóan ismer snek hangzott: fájdalmas gyermekkorom árnyai.

207

– Remy, sajnálom – mondtam neki megint. Remyt rövid ismeretségünk alatt rendes embernek ismertem meg, azt pedig láttam, hogy nagyon szereti a fiát. – Ha ett l jobban érzed magad, én is túléltem valahogy. – De a szüleid nem? – A javára legyen mondva, egy halvány mosolyt éreztem a hangján. – Nem, k nem – feleltem. – De a haláluknak semmi köze sem volt hozzám. Elkapta ket a hirtelen áradás, amikor egyik este hazafelé tartottak autóval. Zuhogott az es , a látótávolság nagyon csekély volt, a víz pedig fekete, mint az úttest. Ráhajtottak a hídra, és elsodorta ket az ár. – Valami motoszkált az agyamban, mint egy jel, hogy ez a gondolat még fontos lehet. – Nagyon sajnálom, csak vicceltem – mondta Remy döbbenten. – Semmi baj. Csak ez egy olyan dolog… – feleltem olyan hangon, amelyb l egyértelm volt, hogy nem akarom, hogy az érzéseimr l faggasson. Abban maradtunk, hogy majd felhívom, ha lesz egy kis „szabadid m”. (Ami igazából azt jelentette, „amikor senki sem akar megölni”, de ezt persze nem magyaráztam el neki.) Letettem a kagylót, és leültem a konyhapult mellett álló bárszékre. Hosszú id óta el ször gondoltam a szüleim halálára. Sok szomorú emlékem volt, de ez volt köztük a legszomorúbb, Jason tízéves volt akkor, én pedig hét, ezért az emlékeim nem voltak valami tiszták. Na persze a hosszú évek alatt sokszor beszéltünk róla, és a nagyim gyakran elmesélte, különösen akkor, amikor már öreg volt. Soha nem változott a történet. A szakadó es , az út, amely egy kis mélyedésbe vezetett, ahol a patak folyt, a fekete víz… és aztán elsodródtak a sötétben. A kocsit másnap megtalálták, a testüket azonban csak egy-két nappal azután. Automatikusan öltöztem fel a munkához. A hajamat hátra-

208

simítottam és a szokásosnál is szorosabban fogtam copfba, a kóbor hajszálakat pedig zselével simítottam a fejemre. Amikor a cip met kötöttem, Amelia robogott le a lépcs n, hogy elmondja, mit talált a boszorkánykönyvében. – A tündéreket leghatásosabban vassal lehet megölni! – Az arca diadalmasan ragyogott. Nem szívesen törtem le a lelkesedését. A citrom még ennél is jobb volt, habár kicsit nehéz úgy citromot csempészni egy tündér szájába, hogy ne vegye észre. – Ezt már tudtam – feleltem, és próbáltam nem csüggedtnek nni. – Úgy értem, nagyon köszönöm, hogy fáradtál, de én inkább elkábítani szeretném ket. – Hogy elfuthassak. Nem hittem, hogy képes vagyok még egyszer leslagozni egy tündér maradványait a felhajtómról. Persze az ellenség megölése jobb megoldás volt, mint a másik lehet ség: hagyni, hogy elkapjanak, és hogy azt csináljanak velem, amit csak akarnak. Amelia már elkészült a randijára Trayjel. Magas sarkú cip t és márkás farmert viselt, ami szokatlan volt t le. – Mire fel ez a magas sarkú? – kérdeztem, mire Amelia elvigyorodott, és kivillantotta tökéletes fehér fogát. – Tray szereti – felelte. – Úgy is, hogy rajtam van a farmer, és úgy is, hogy nincs. Látnod kellene, milyen a fehérnem m! – Kihagyom! – mondtam. – Ha szeretnél velünk találkozni munka után, lefogadom, hogy Drake is ott lesz. Komolyan érdekl dik irántad. És nagyon helyes, habár a kinézete, lehet, hogy nem igazán jön majd be neked. – Miért? Hogy néz ki ez a Drake? – kérdeztem halvány érdekl déssel. – Nos, ez a furcsa benne. Nagyon hasonlít a bátyádra. – Amelia kétked n nézett rám. – Ez nem jön be neked, igaz? Éreztem, hogy minden vér kifut az arcomból. Felpattantam,

209

hogy elmenjek, aztán hirtelen visszaültem. – Sookie? Mi baj van? Sookie? – Amelia aggodalmasan hajolt fölém. – Amelia – nyögtem –, tartsd magad távol ett l a férfitól! Komolyan beszélek. Neked és Traynek nem szabad a közelébe mennetek! És az isten szerelmére, ne válaszolj a kérdéseire rólam! A lakótársam arcán megjelen b ntudatból tudtam, hogy már jó néhányra válaszolt. Amelia okos boszorkány volt, mégsem tudta megállapítani, hogy egy ember mikor nem ember. Nyilvánvalóan Tray sem – habár egy félig tündér édes illatának figyelmeztetnie kellett volna egy vérfarkast. Lehet, hogy Dermotnak is megvolt ugyanaz az illatsemlegesít képessége, mint az apjának és a dédnagyapámnak. – Ki ? – kérdezte Amelia. Félt, ami jó volt. – Ó… – Próbáltam a lehet legérthet bben elmagyarázni. – akar megölni. – Van ennek valami köze Crystal halálához? – Nem hiszem – feleltem. Igyekeztem ezt a lehet séget er sen megfontolni, de azt találtam, hogy az agyam egyszer en nem képes befogadni a gondolatot. – Nem értem – mondta Amelia. – Hónapokig… na jó, hetekig… semmi nem történik, csak a szokásos életünk folyik, aztán hirtelen, ez! – Feldobta a leveg be a kezét. – Visszaköltözhetsz New Orleansba, ha akarsz – javasoltam neki, kissé remeg hangon. Amelia természetesen tudta, hogy bármikor elmehet, ha akar, de szerettem volna tisztázni, hogy nem keverem bele a saját bajomba, hacsak nem dönt úgy, hogy bele akar keveredni. – Nem – jelentette ki határozottan. – Szeretek itt lenni, különben sincs még kész a házam New Orleansban. Mindig ezt mondta. Nem mintha azt akartam volna, hogy

210

elmenjen, de nem értettem, mi okozza a késlekedést. Végül is az apja építési vállalkozó volt. – Nem hiányzik New Orleans? – Dehogynem! – felelte. – De szeretek itt, szeretem az emeleti kis lakosztályomat, szeretem Trayt, és a munkámat, amelyl meg tudok élni. Ezenfelül pedig szeretem… nagyonnagyon szeretem… azt, hogy kikerültem az apám látóteréb l. – Megveregette a vállamat. – Te csak menj dolgozni, és ne aggódj! Ha reggelre nem találok ki valamit, felhívom Octaviát. Most, hogy már tudom az igazat Drake-r l, nem fogok neki mondani semmit. És Tray sem. Senki nem tudja úgy leveg nek nézni a másikat, mint Tray. – Nagyon veszélyes ez a fickó, Amelia – mondtam. Nem tudtam eléggé hangsúlyozni ezt a lakótársamnak. – Igen, igen, értem – felelte. – De tudod, én sem vagyok egy nebáncsvirág, és Dawson is remekül tud harcolni. Megöleltük egymást, majd engedélyeztem magamnak, hogy belenézzek Amelia fejébe. Zsongott, zakatolt, kíváncsi volt és… el retekintett. Amelia Broadway nem bánkódott a múlton. Megütögette a vállam, jelezve, hogy el akar engedni, majd elléptünk egymástól. Elszaladtam a bankba, aztán megálltam a Wal-Martnál. Némi keresgélés után megtaláltam a kis polcot, ahol a vízipisztolyok voltak. Kiválasztottam egy kétdarabosat, amelynek a csomagolása egy kék és egy sárga m anyag pisztolyt rejtett. Amikor arra gondoltam, milyen ádáz és er s a tündérek faja, miközben nekem minden er met össze kell szednem ahhoz, hogy kibontsam ezt a nyavalyás buborékcsomagolást, és kiszabadítsam bel le a két játékszert, nevetségesnek éreztem a választott védelmi módszeremet. Egy m anyag vízipisztollyal és egy ültet kanállal leszek felfegyverkezve. Megpróbáltam megtisztítani az agyamat az aggodalmaimtól,

211

amelyek megmérgeztek. Olyan sok mindent kellett volna még átgondolnom… Igazság szerint nagyon sok dologtól kellett félnem. Lehet, hogy itt volt az ideje, hogy kövessem Amelia példáját, és el retekintsek. Mit kellett megcsinálnom ma este? Melyik aktuális félelmem ellen tudok tenni valamit, hogy megoldjam? Belehallgathatok a vendégek gondolataiba a bárban, hogy megtudok-e valamit Crystal haláláról, ahogy Jason kérte lem. (Amúgy is megtettem volna, most azonban, hogy minden oldalról veszély leselkedett rám, még fontosabbnak t nt, hogy leleplezzem a gyilkosokat.) Fel tudtam fegyverezni magam a tündérek támadása ellen. Figyelhettem, nem bukkan-e fel a testvériség újabb csoportja. És megszervezhettem magamnak még több védelmet. Végül is a shreveporti vérfarkasfalka védelme alatt álltam, mivel egyszer segítettem nekik. Ezenkívül az új vámpírrezsim védelmét is élveztem, miután megmentettem a vezet jük b rét. Felipe de Castro nélkülem csak egy marék hamu lenne. És ha már itt tartunk, Eric is. Ennél jobb alkalom nem is adódhatott volna arra, hogy ezeket a segítségeket most mind igénybe vegyem. A Merlotte’s mögött kiszálltam a kocsimból. Felnéztem az égre, de felh s volt. Arra gondoltam, csak egy hét telt el az újhold óta. Valamint, hogy teljes volt a sötétség. El vettem a mobiltelefonomat a táskámból. Az ágyam melletti telefon alá félig becsúsztatva megtaláltam Eric névjegykártyáját, a hátuljára fel volt írva a mobilszáma. A második csörgésre felvette. – Igen? – szólt bele, és már ebb l az egy szóból is meg tudtam állapítani, hogy nincs egyedül. A hangja hallatán megborzongtam. – Eric – mondtam, aztán azt kívántam, bárcsak megfogalmaztam volna el bb magamban a kérésemet. – A király azt mondta, hogy tartozik nekem – folytattam, majd rájöttem, hogy

212

ez így kicsit merész. – Nagy veszélyben vagyok. Kíváncsi vagyok, mit tehetne értem. – A veszélynek része az id sebbik rokonod? – Igen, egészen biztos, hogy nem volt egyedül. – Igen. Az, ööö, ellenség megpróbált a közelembe férk zni Amelián és Trayen keresztül. Úgy vélem, nem tudja, hogy felismerném, vagy talán nagyon jól tud színészkedni. Az emberek elleni oldalon van, mégis félig ember. Nem értem a viselkedését. – Értem – felelte Eric egy hosszabb csend után. – Vagyis a védelem indokolt. – Igen. – És ezt úgy kéred, mint…? Ha valamelyik beosztottja lett volna ott, egyszer en megmondta volna neki, hogy távozzon, hogy nyíltan beszélhessen velem. Mivel nem ezt tette, valószín leg az egyik nevadai vámpírral volt: Sandy Sechresttel, Victor Maddennel vagy Felipe de Castróval. Habár utóbbi nem t nt valószín nek. Castro jóval jövedelmez bb üzleti vállalkozásai többnyire Nevadában igényelték a személyes jelenlétét. Végül rájöttem, hogy Eric arra próbál rájönni, hogy ezt az ágyasaként vagy a „felesége”-ként kérem-e, vagy mint olyasvalaki, akinek nagyon sokkal tartozik. – Úgy kérem ezt, mint az, aki megmentette Felipe de Castro életét – válaszoltam. – Továbbítom a kérésedet Victornak, mivel éppen itt van a bárban – felelte Eric változatlan hangon. – Ma este még jelentkezem. – Remek. – A vámpírok kifinomult hallására való tekintettel még hozzátettem. – Nagyon köszönöm neked, Eric – mintha baráti viszonyban lennénk. Gondolatban elkerültem a kérdést, hogy valójában mik is

213

vagyunk egymásnak, eltettem a telefonomat, aztán bementem dolgozni. Siettem, mert pár perc késésben voltam. Most, hogy beszéltem Erickel, már sokkal der látóbb voltam a túlélési esélyeimet illet en.

214

14. fejezet

Aznap este nyitva tartottam a mentális fülemet, ezért nagyon kemény órákat éltem át. Évek hosszú gyakorlatának következtében és a Billt l kapott kis segítséggel megtanultam blokkolni a körülöttem lév emberek gondolatait. A mai este azonban olyan volt, mint a régi id kben, amikor egyfolytában csak mosolyogtam, hogy leplezzem a fejemben tomboló z rzavart, amelyet az állandó mentális gondolatok tömkelege okozott. Amikor elsétáltam egy asztal mellett, ahol Bud Dearborn és régi cimborája, Sid Matt Lancaster ült, aki rántott csirkét evett és sört ivott, azt hallottam: Crystal nem nagy veszteség, de Renard megyében senkit sem feszítenek keresztre… meg kell oldanunk ezt az ügyet, aztán azt, hogy be kell szereznem néhány igazi vérfarkas ügyfelet. Bárcsak Elva Deane megérhette volna ezt! Imádta volna. Sid Matt azonban leginkább az aranyerére és egyre inkább terjed rákbetegségére gondolt. Ó, te jó ég! Nem is tudtam! Amikor még egyszer elmentem az asztaluk mellett, megveregettem a tiszteletre méltó ügyvéd vállát, és azt mondtam: – Szóljon, ha bármiben segíthetek! – Erre értetlen arccal nézett vissza rám. Értse úgy, ahogy akarja, de legalább már tudta, hogy hajlandó vagyok segíteni neki.

215

Ha az ember ilyen messzire veti ki a hálóját, rengeteg szemetet is talál benne. Az este folyamán megtudtam, hogy Tanya azon gondolkodik, talán véglegesen megállapodik Calvin mellett, hogy Jane Bodehouse azt gyanítja, chlamydiája van, és azt találgatja, kit l kaphatta, hogy a rend reink, Kevin és Kenya, akik mindig ugyanabba a m szakba kérték magukat, már együtt élnek. Mivel Kenya fekete volt, Kevin pedig már nem is lehetett volna ennél fehérebb, problémáik adódtak a férfi szüleivel, Kevin azonban szilárdan kitartott. Kenya bátyja sem volt elragadtatva a helyzett l, de nem akarta összeverni Kevint vagy ilyesmi. Szélesen rájuk mosolyogtam, amikor kivittem nekik a konyakos kólát, mire k is visszamosolyogtak. Olyan ritkán láttam Kenyát mosolyogni, hogy majdnem elnevettem magam. Legalább öt évvel fiatalabbnak nézett ki, amikor mosolygott. Andy Bellefleur érkezett meg új feleségével, Halleigh-vel. Kedveltem Halleigh-t, ezért megöleltük egymást. Halleigh arra gondolt, hogy talán terhes, és hogy még túl korai lenne családot alapítaniuk, Andy azonban egy kicsit id sebb volt nála. A terhességet nem tervezték el re, ezért Halleigh nagyon aggódott amiatt, hogy mit fog szólni Andy a hírhez. Mivel ma este úgyis rászántam magam arra, hogy mások gondolataiba belehallgassak, kipróbáltam valami új dolgot. Különleges érzékeimet kiküldtem Halleigh hasába. Ha tényleg kisbabát várt, még túl korai volt ahhoz, hogy az új élet piciny agyát érzékeljem. Andy azon tépel dött, hogy Halleigh az utóbbi napokban nagyon csendes lett, és arra gondolt, talán valami baja van. Emellett a Crystal halála ügyében folytatott nyomozás is aggasztotta, majd amikor magán érezte Bud Dearborn tekintetét, azt kívánta, bárcsak másik helyet választott volna Bon Tempsban a szabad estéjére. Az Arlene lakókocsijánál történt lövöldözést l rémálmai voltak. A többi ember a bárban, tipikus dolgokra gondolt.

216

Melyek voltak a legnépszer bb gondolatok? Nos, azok nagyon-nagyon unalmasak. A legtöbb ember az anyagi nehézségeivel foglalkozott, vagy azzal, mit kell vennie a boltban, milyen házimunkát kell elvégeznie, és hogyan megy a munkája. Aggódtak a gyerekeik miatt… nagyon sokat. Bánkódtak a f nökükkel, házastársukkal, munkatársukkal és más felekezeti tagjaikkal adódó problémáik miatt. Összességében, amit hallok, annak a kilencvenöt százaléka olyasmi, amit senki még a naplójába sem akarna leírni. Id nként a férfiak (ritkább esetben a n k is) a szexre gondoltak, valamelyik vendéggel a bárból – szintén szólva, ez olyan gyakori, hogy már meg sem hallom, hacsak nem velem kapcsolatos. Amit meglehet sen undorítónak találok. A szexuális gondolatok gyakorisága az elfogyasztott alkoholmennyiséggel egyenes arányban növekszik, ami megint csak nem meglep . Az emberek, akik Crystalre és a halálára gondoltak, a hatóság emberei voltak, akiket nyomasztott a felel sség, hogy meg kellett találniuk a gyilkost. Ha valamelyik elkövet a bárban volt, egyszer en nem gondolt arra, amit tett. Egyébként is több mint egy elkövet nek kellett lennie. Egy akkora keresztet nem tudott egyetlen ember felállítani; legalábbis nagyon sok el készület és egy bonyolult csörl rendszer nélkül. Ha mégis egyedül oldotta meg valaki, akkor természetfeletti lénynek kellett lennie. Andy Bellefleur is erre gondolt, miközben ropogós csirkesalátájára várt. Egyet kellett értenem vele. Fogadni mertem volna rá, hogy Calvin is fontolóra vette már ezt a lehet séget. Amikor megszagolta a holttestet, azt mondta, nem érezte rajta semmilyen alakváltónak a szagát. Aztán eszembe jutott, hogy a két ember

217

közül, aki elszállította a testet, az egyik természetfeletti lény volt. Amíg Mel meg nem jelent, semmi érdemlegeset nem tudtam meg. Mel, aki Sam egyik bérbe adott ikerházában lakott, úgy nézett ki, mint egy színész, akit visszautasítottak a Robin Hood musical szerepl válogatásán. Hosszú barna haja, csinos kis bajusza és szakálla, valamint sz k nadrágja színpadiassá tette a külsejét. Mel meglepett azzal, hogy félig megölelt, miel tt leült, mintha jó barátok lennénk. Talán azért viselkedett így, mert a bátyám és is vérpárduc volt… de még ennek sem volt sok értelme. Egyetlen másik vérpárduc sem volt barátságosabb velem Jason miatt… s t. A hotshoti közösség akkor lett szívélyesebb velem, amikor Calvin Norris azt fontolgatta, hogy feleségül kér. Vajon Mel is titokban értem epedezett? Az nagyon… kellemetlen és taszító lett volna. Belekukkantottam Mel fejébe, de nem találtam benne velem kapcsolatos buja gondolatokat. Ha vonzódott volna hozzám, most erre gondolt volna, mivel ott álltam el tte. Mel azonban mással foglalkozott. Harcsa Hennessy járt a fejében, Jason f nöke, aki mondott valamit Jasonr l aznap a Bon Temps-i autóalkatrész-boltban. Harcsának elfogyott a türelme, ezért megmondta Melnek, hogy azt fontolgatja, kirúgja Jasont. Mel nagyon aggódott a bátyám miatt, áldott legyen érte. Egész életemben furcsálltam, hogy egy olyan önz ember, mint a bátyám, hogy gy jthet ilyen h séges barátokat maga köré. A dédnagyapám azt mondta, hogy azok, akikben tündérvér folyik, más emberek számára vonzóbbnak látszanak, szóval lehet, hogy ez volt a magyarázata. A bárpult mögé léptem, és töltöttem egy kis teát Jane

218

Bodehouse-nak, aki ma megpróbált józan maradni, mert össze akart állítani egy listát azokról a férfiakról, akikt l elkaphatta a chlamydiát. Egy bár nem a legalkalmasabb hely egy józansági programra, Jane-nek azonban amúgy sem sok esélye lett volna, hogy sikerrel járjon. Tettem egy karika citromot a teájába, és kivittem neki, majd figyeltem, ahogy remeg kézzel megemeli a poharat, és iszik bel le. – Kér valamit enni? – kérdeztem halkan. Csak mert még sosem láttam részeget megváltozni egy bárban, még nem jelentette, hogy nem is történhet meg. Jane némán megrázta a fejét. Festett barna haja már kicsúszott a csatból, amely hátul összetartotta, vastag fekete kardigánján többféle ételmaradék látszott. Sminkeléskor remegett a keze. Láttam, hogy a rúzsa beült az ajka repedéseibe. A környék alkoholistái csak néha-néha tértek be a Merlotte’sba, inkább a Bayouban volt a törzshelyük. Jane volt a mi egyetlen „állandó” alkeszünk, amióta Willie Chenier meghalt. Amikor a bárban volt, mindig ugyanazon a széken ült. Hoyt egyszer – amikor többet ivott a kelleténél – felcímkézte a székét, Sam azonban levetette vele a cetlit. Egy-két szörny percig belehallgattam Jane fejébe, miközben figyeltem, ahogy a gondolatok lassan forognak a szeme mögött, és észrevettem az arcán az ereket. Az a gondolat, hogy valaki ilyenné válhat, mint Jane, szinte bárkit megrémisztett volna annyira, hogy örökre józan maradjon. Elfordultam t le, és azt láttam, hogy Mel ott áll mellettem. A férfimosdóba indult, mivel ez járt a fejében, amikor ránéztem. – Tudod, mit csinálnak Hotshotban az ilyenekkel, mint ? – kérdezte halkan, és Jane felé biccentett a fejével, mintha a n nem látná, és nem hallaná. (Igazság szerint ebben igaza volt. Jane ma este annyira magába fordult, hogy úgy t nt, nem is ér-

219

zékeli maga körül a világot.) – Nem – feleltem riadtan. – Hagyják meghalni – mondta Mel. – Nem adnak neki ételt, vizet vagy menedéket, ha maga nem tudja magának megszerezni. Biztos voltam benne, hogy a rémület kiült az arcomra is. – Végeredményben ez a legkedvesebb megoldás – jegyezte meg. Vett egy mély, reszket lélegzetet. – Hotshotnak megvan a maga módszere arra, hogy megszabaduljon a gyengékt l. Aztán merev tartással továbbment. Megütögettem Jane vállát, de attól tartok, nem igazán rá gondoltam közben. Azon töprengtem, vajon mit követett el Mel, amivel kiérdemelte a szám zetését a Bon Temps-i ikerházba. A helyében én boldogan fogadtam volna, hogy megszabadulok a sok rokontól és a kis közösség mikroszkopikus hierarchiájától, amely a régi keresztez dés köré épült házakban létezett, de azt tudtam, hogy Mel nem így érez. Mel volt felesége id nként betért a Merlotte’sba egy margaritára. Arra gondoltam, ha Ginjer legközelebb beugrik, talán majd végzek egy kis kutatást Jason új barátjáról. Sam néhányszor megkérdezte, hogy jól vagyok-e, én pedig meglep dtem, mennyire szívesen elmondanám neki, mi minden történt velem az utóbbi id ben. Döbbenetes volt, milyen sokszor megbíztam Samben, és mennyit tudott a titkos életeml. Azt azonban tudtam, hogy most neki is van elég gondja. Az este folyamán többször is beszélt az öccsével és a húgával telefonon, ami számára szokatlan volt. Zaklatottnak és nyugtalannak látszott, ezért önz dolog lett volna még az én gondjaimat is a nyakába zúdítani. A kötényembe rejtett mobilom néhányszor rezgett, aztán amikor volt egy szabad pillanatom, bementem a n i mosdóba,

220

és megnéztem az üzeneteimet. Az egyik Erict l jött. „A védelem már úton van.” Nagyszer . Érkezett egy másik is, Alcide Herveaux-tól, a shreveporti falkavezért l: „Tray telefonált. Bajban vagy? Tartozunk neked.” A túlélési esélyeim jelent sen megnövekedtek, és a m szakom végére már sokkal vidámabb voltam. Jó érzés volt, hogy mind a vámpírok, mind a vérfarkasok szívességére számíthattam. Talán végül mégis megérte az a sok szörny ség, amelyen az sszel keresztülmentem. Mindent összevetve azonban, azt kell hogy mondjam, az aznapra kit zött célomat nem sikerült megvalósítanom. Az igaz, hogy miután engedélyt kértem Samt l, megtöltöttem mindkét vízipisztolyt citromlével a h l (amit a jeges teához szántunk). Átfutott a fejemen a gondolat, hogy az igazi citrom talán hatásosabb lesz, mint az üveges citromlé, amely otthon volt. Így egy kicsit nagyobb biztonságban éreztem magam, ám a Crystal haláláról szerzett eddigi ismereteim egy fikarcnyit sem gyarapodtak. Vagy a gyilkosok nem jöttek be a bárba, vagy nem izgatták magukat az általuk elkövetett szörny ség miatt, vagy éppen abban a pillanatban, amikor belenéztem a fejükbe, nem gondoltak rá. Vagy, gondoltam végül, ez mind egyszerre.

221

15. fejezet

A vámpírvédelem egy bizonyos fajtája várt odakint munka után. Bubba az autóm mellett állt, amikor kiléptem a Merlotte’sból. Elvigyorodott, amikor meglátott, én pedig örömmel öleltem meg. A legtöbb ember nem örülne, ha egy mentálisan sérült vámpírral találkozna, aki el szeretettel iszik macskavért, én viszont nagyon megszerettem Bubbát. – Mikor jöttél vissza a városba? – kérdeztem. Bubbát elkapta a Katrina New Orleansban, és hosszú id be telt a felépülése. A vámpírok hajlandók voltak elszállásolni, mert azel tt, hogy egy memphisi hullaházban átváltoztatták, volt a világ leghíresebb személyisége. – Úgy egy hete. Jó téged újra látni, Miss Sookie. – Bubba szemfoga el ugrott, hogy megmutassa, mennyire örül, aztán legalább olyan gyorsan el is t nt. Még mindig volt tehetsége valamihez. – Utazgattam. Barátoknál voltam. Ma este pedig elmentem a Szemfogadóba, és meglátogattam Mr. Ericet, aki megkérdezte, nem vállalnám-e el, hogy rád vigyázok. Azt mondtam neki: „Miss Sookie és én nagyon jó barátok vagyunk, vagyis ez a munka pont nekem való.” Van másik macskád? – Nem, Bubba, nincs! – Hála istennek. – Nos, nálam van egy kis vér a h táskában a kocsim cso-

222

magtartójában. – Egy hatalmas régi fehér Cadillacre mutatott, amelyet hosszú id , sok munka és még több pénz felhasználásával felújítottak. – Ó, gyönyör lett a kocsi! – mondtam, aztán majdnem megkérdeztem, hogy akkor is az övé volt-e, amikor még élt. Bubba nem szerette, ha a régi életére utaltak, olyankor mindig összezavarodott és zaklatottá vált. (Ha nagyon óvatosan fogalmazta meg az ember a kérését, id nként énekelt. Egyszer hallottam, ahogy el adta a Szomorú karácsonyt. Felejthetetlen élmény volt.) – Russellt l kaptam – mondta. – Ó, Russell Edgingtontól? Mississippi királyától? – Igen, hát nem kedves t le? Azt mondta, mivel a királya annak az államnak, ahol születtem, úgy érzi, különleges ajándékot kell adnia nekem. – Hogy van? – Russell és új férje, Bart túlélték a Rhodesban történt szállodai robbanást. – Már nagyon jól. Mindketten meggyógyultak. – Ezt örömmel hallom. Szóval, most akkor követned kell hazáig? – Igen, ez a terv. Ha nyitva hagyod a hátsó ajtót, akkor hajnal el tt bemegyek a rejtekhelyre a vendégszobában. Ezt mondta Mr. Eric. Ezek szerint kétszeresen is jó volt, hogy Octavia elköltözött. Nem tudom, hogy reagált volna, ha megmondom neki, hogy a memphisi férfi egész álló nap a gardróbjában alszik. Amikor hazaértem, Bubba megállt mögöttem elképeszt autójával. Láttam, hogy Dawson kocsija is ott van. Nem voltam meglepve. Dawson néhanapján test rként dolgozott, és most itt volt a környéken. Mivel Alcide úgy döntött, hogy segít, Tray Dawson kézenfekv megoldásnak t nt, függetlenül attól, milyen kapcsolatban állt Ameliával.

223

Tray a konyhaasztalnál ült, amikor Bubba és én beléptünk a házba. Ezt a hatalmas embert most el ször láttam komolyan megrettenni. Annyira azonban helyén volt az esze, hogy nem bukott ki semmi meggondolatlanság a száján. – Tray, ez itt a barátom, Bubba – mondtam. – Hol van Amelia? – Az emeleten. Fontos ügy miatt kell beszélnem veled. – Gondoltam. Bubba is ugyanezért van itt. Bubba, ez itt Tray Dawson. – Hé, Tray! – Bubba kezet fogott vele, és felnevetett, mert rímelt, amit mondott. Nem sikerült valami jól az átváltoztatása. Az élet szikrája olyan gyenge volt benne, mire a hosszú szemfogú fajtából való hullaházi alkalmazott odaért hozzá, kábítószer pedig olyan sok a szervezetében, hogy Bubba annak is örülhetett, hogy egyáltalán túlélte az áthozatalt, bárhogy sikerült is. Vagyis nem túl jól. – Szia – felelte Tray óvatosan. – Hogy vagy… Bubba? Fellélegeztem, hogy Tray emlékezett a nevére. – Nagyon jól, köszönöm. Van egy kis vér a h táskámban odakint, és Miss Sookie-nak is szokott lenni TrueBlood a h jében, vagy legalábbis régen volt. – Igen, van – mondtam. – Le akarsz ülni, Bubba? – Nem, köszönöm. Azt hiszem, csak iszom egy üveggel, aztán letelepszem kint az erd ben. Bill még mindig a temet másik oldalán lakik? – Igen. – Mindig jó, ha barátok vannak a közelben. Nem voltam benne biztos, hogy Billt a barátomnak nevezném, a történetünk ehhez túlságosan bonyolult volt. Afel l azonban nem volt kétségem, hogy segítene, ha veszélyben lennék. – Igen, az mindig jó.

224

Bubba szétnézett a h ben, aztán kivett néhány üveget. Búcsúzóul megemelte felém és Tray felé, majd mosolyogva távozott. – Szentséges atyaúristen! – lehelte Tray. – Ez az volt, akire gondolok? Bólintottam, és leültem vele szemben. – Ez megmagyarázza a sok esetet, amikor látni vélték – jegyezte meg. – Nos, figyelj, ott rködik kint, én pedig itt bent. Ez megfelel? – Igen. Gondolom, beszéltél Alcide-dal. – Igen. Nem akarok beleszólni a dolgaidba, de jobb lett volna, ha közvetlenül t led hallok err l az egészr l. F leg, mert amióta beszéltél Ameliának err l a Drake fickóról, a barátn m teljesen fel van dúlva, mert hát kifecsegett rólad bizonyos dolgokat az ellenségnek. Ha hamarabb tudunk ezekr l a gondjaidról, befogta volna a száját, én pedig megöltem volna azt a fickót abban a pillanatban, hogy bemutatkozott. Sok bajtól kímélt volna meg mindannyiunkat. Erre nem gondoltál még? Trayjel a nyers szinteség m ködött a legjobban. – Azt gondolom, most igenis beleszólsz a dolgaimba, Tray. Amikor az ismer sömként és Amelia barátjaként vagy itt, anynyit mondok el nektek, amennyit tehetek, anélkül hogy bajba sodornálak téged vagy Ameliát. Meg sem fordult a fejemben, hogy Niall ellenségei a lakótársamon keresztül akarnak majd értesülést szerezni rólam. Az pedig még számomra is újdonság volt, hogy nem tudtál felismerni egy tündért. – Tray megvonaglott. – Lehet, hogy nem szívesen vállalod a felel sséget, hogy rám vigyázz úgy, hogy közben a barátn d is ugyanabban a házban tartózkodik, mint az a n , akit meg kell védened. Ez nem túl nagy érdekütközés? Tray mereven nézett rám. – Nem. Akarom ezt a munkát – mondta, és annak ellenére,

225

hogy vérfarkas volt, ki tudtam olvasni a fejéb l, hogy az els dleges célja az, hogy megvédje Ameliát. Mivel itt lakott velem, két legyet ütött egy csapásra azzal, hogy pénzt kapott a védelmezésemért. – Egyrészt tartozom ennek a Drake-nek egy visszavágással. Nem sejtettem, hogy tündér, és nem tudom, ezt hogy sikerült elérnie. Jó az orrom. Tray büszkeségén csorba esett, ennyit meg tudtam állapítani. – Drake apja még a vámpírok el l is képes volt elrejteni az illatát. Talán Drake-nek is van efféle képessége. Amellett, nem tisztavér tündér, hanem félig ember. Az igazi neve Dermot. Tray megemésztette a hallottakat, és láttam rajta, hogy kicsit jobban érzi magát. Próbáltam rájönni, hogy vajon én is így vagyok-e vele. Kétségeim voltak a felállásról. Arra gondoltam, felhívom Alcide-ot, és elmagyarázom neki, miért nem jó test r Tray, aztán úgy döntöttem, nem teszem. Tray Dawson nagyszer harcos volt, és mindent meg fog tenni értem… egészen addig, amíg rá nem kényszerül, hogy válasszon köztem és Amelia között. – Szóval? – kérdezte, mire rájöttem, hogy túl sokáig hallgattam. – A vámpír elvállalja az éjszakákat, te pedig a nappalokat – mondtam. – Amíg a bárban vagyok, nem lesz gond. – Hátratoltam a székem, és kimentem a konyhából anélkül, hogy bármi mást mondtam volna. Be kellett vallanom, még idegesebb lettem ahelyett, hogy fellélegeztem volna. Azt hittem, milyen okos vagyok, hogy pluszvédelmet kérek magamnak, erre most azoknak a biztonságáért is aggódhattam, akik engem védtek. Lassan lefekvéshez készül dtem, és végül hajlandó voltam beismerni magam el tt, abban reménykedem, hátha Eric meg-

226

jelenik. Nagyon jólesett volna most a védjegyévé vált relaxációs terápia, hogy el tudjak aludni. Arra számítottam, sokáig ébren hánykolódom majd, és várom a következ támadást, ám kiderült, annyira elfáradtam az el éjszakai események miatt, hogy hamar elaludtam. A szokásos unalmas álmaim helyett (a vendégek folyamatosan engem hívnak, én pedig sietek mindenkit kiszolgálni, vagy penészedik a fürd szobám) aznap éjjel Ericr l álmodtam. Az álmomban ember volt, és együtt sétáltunk a napfényben. Furcsamód ingatlankeresked ként dolgozott. Amikor másnap reggel ránéztem az órára, még nagyon korán volt, legalábbis nekem. Még nyolc óra sem volt. Riadtan ébredtem fel. Azon gondolkoztam, vajon álmodtam-e még valami mást is, amire nem emlékeztem, vagy a telepatikus képességem érzékelt valamit, annak ellenére, hogy aludtam, valami rosszat, valami szokatlant. Rászántam az id t, hogy a különleges érzékemmel végigvizsgáljam a házamat. Nem valami szívderít elfoglaltság közvetlenül ébredés után. Amelia már elment, Tray azonban itt maradt. És bajban volt. Felvettem a köntösömet, belebújtam a papucsomba, és kiléptem a folyosóra. Abban a pillanatban, hogy kinyitottam az ajtómat, hallottam, hogy a folyosói fürd szobában hány. Vannak pillanatok az ember életében, amikor egyedül kell lennie, és a hányás a lista legelején szerepel. A vérfarkasok azonban általában tökéletesen egészségesek, ráadásul ezt a férfit küldték hozzám, hogy megvédjen, viszont minden bizonynyal (már elnézést) hányt, mint a lakodalmas kutya. Vártam egy ideig, hogy egy kis szünet álljon be, és akkor azt kiáltottam: – Tray, tehetek érted valamit? – Megmérgeztek – felelte fuldokolva és öklendezve.

227

– Hívjak orvost? Emberit? Vagy dr. Ludwigot? – Nem kell. – Ez elég határozottnak t nt. – Megpróbálok megszabadulni t le – lihegte egy újabb roham után. – De már túl kés . – Tudod, ki adta neked? – Igen. Az új n je… – Egy pillanatra elhallgatott. – Kint az erd ben. Vámpír Bill új csaja. Ösztönösen azt kérdeztem: – De Bill nem volt vele, ugye? – Nem, a n … – Újabb visszataszító hangok. – A háza fel l jött, és azt mondta, hogy a… Minden kétséget kizáróan tudtam, hogy Billnek nincs új barátn je. Zavarba ejt volt beismernem önmagam el tt, de ebben teljesen biztos voltam, mert tudtam, hogy engem akar viszszakapni. Tudtam, hogy nem tenné kockára az esélyeit azzal, hogy valakit ágyba visz, vagy hogy megengedi egy ilyen n nek, hogy az erd ben mászkáljon, ahol esetleg összetalálkozhattam vele. – Mi volt a n ? – kérdeztem, és az ajtókeret h vös fájára hajtottam a fejem. Kezdtem belefáradni a kiabálásba. – Valami vámpírrajongó. – Éreztem, hogy Tray gondolatai megmozdulnak a nyavalya ködében. – Legalábbis embernek érzékeltem. – Ugyanúgy, ahogy Dermotról is azt hitted, hogy ember. És megittad azt, amit neked adott! – Kissé gonosz dolog volt t lem, hogy ilyen hitetlenkedve mondtam, na de most komolyan! – Nem tehettem róla – felelte nagyon lassan. – Nagyon szomjas voltam. Muszáj volt meginnom. Biztos valami kényszerít varázslat hatása alá került. – És mi volt az? Amit megittál? – Olyan íze volt, mint a bornak. – Felnyögött. – A francba, biztosan vámpírvér volt! Még most is érzem az ízét a számban!

228

A vámpírvér még mindig a legkelend bb kábítószer volt a feketepiacon, és az emberi reakció olyan sokféle volt rá, hogy a vér elfogyasztása több szempontból is felért egy orosz rulettel. A vámpírok gy lölték a csapolókat, akik beszerezték a vért, mert gyakran kint hagyták a vámpírt a napon. Ezért a vámpírok a vér felhasználóit is utálták, mert k hozták létre a piacot. Néhány felhasználó megrögzött rabjává vált a vér okozta eksztatikus érzésnek, és néha ezek a felhasználók megpróbálták a vért közvetlenül a forrásból elvenni, egyfajta öngyilkos támadásban. Olyan is el fordult azonban, hogy a felhasználó dühöng rültté vált, és meggyilkolt más embereket, így vagy úgy, de a dolog rossz fényt vetett a vámpírokra, akik próbáltak beilleszkedni a társadalomba. – Miért tetted? – kérdeztem, és képtelen voltam eltitkolni a haragomat. – Nem tehettem róla – felelte Tray, majd kinyílt a fürd szoba ajtaja. Hátráltam néhány lépést. Tray rosszul nézett ki, a szaga pedig még rosszabb volt. Pizsamaalsót viselt, mást nem. Széles mellkasának dús sz rzete éppen szemmagasságban volt. Libab rös volt. – Az hogy lehet? – Nem tudtam… nem meginni. – Megrázta a fejét. – Aztán visszajöttem, és lefeküdtem Ameliával, de egész éjjel csak forgolódtam. Fent voltam, amikor a Kir… amikor Bubba bejött, és lefeküdt a vendégszoba gardróbjában. Említette, hogy egy n vel beszélgetett, de akkorra már nagyon rosszul voltam, és nem emlékszem, miket mondott. Bill küldte volna? Ennyire gy löl? Felemeltem a tekintetemet, és a szemébe néztem. – Bill Compton szerelmes belém – mondtam. – Soha nem ártana nekem. – Még most sem, hogy a magas sz kével kefélsz? Amelia nem tudta befogni a száját.

229

– Még most sem, hogy a magas sz kével kefélek – válaszoltam. – Amelia azt mondja, hogy a vámpírok gondolatait nem hallod. – Nem. De vannak dolgok, amiket az ember tud. – A-ha. – Traynek nem volt elég ereje, hogy kétked nek njön, de azért megpróbálta. – Le kell feküdnöm, Sookie. Ma már nem tudok rád vigyázni. Ezt én is láttam. – Menj vissza a házadba, és próbálj az otthoni ágyadban pihenni! – javasoltam. – Ha bemegyek dolgozni, ott lesznek körülöttem mások. – Nem, akkor is vigyázni kell rád. – Majd felhívom a bátyámat – mondtam, még magamat is meglepve ezzel. – Ma nem dolgozik, amellett pedig vérpárduc. majd megvéd. – Rendben. – Az, hogy Tray nem ellenkezett, csak azt mutatta, mennyire rossz állapotba került, habár egyáltalán nem volt oda Jasonért. – Amelia tudja, hogy nem vagyok jól. Ha még el ttem beszélsz vele, mondd meg neki, hogy ma este felhívom! A vérfarkas kitántorgott a kocsijához. Reméltem, hogy képes lesz hazavezetni, és utána is kiáltottam, hogy ezt megkérdezzem, azonban csak intett egyet, és kigurult a felhajtómról. Furcsán kábultnak éreztem magam, ahogy néztem a távolodó kocsiját. Ez egyszer a helyes dolgot cselekedtem, behajtottam a szívességeket, és szereztem magamnak védelmet. Csakhogy nem mentem vele semmire. Valaki, aki nem tudott megtámadni a házamban – feltehet en Amelia jó varázslata miatt –, megszervezte, hogy másfel l támad. Murry odakint lepett meg, most pedig valami tündér összetalálkozott Trayjel az erd ben, és arra kényszerítette, hogy vámpírvért igyon. A vérfarkas bele

230

is rülhetett volna, vagy legyilkolhatott volna mindannyiunkat. Gondolom, a tündérek számára mindkét megoldás egyformán kedvez lett volna. Tray azonban nem rült meg, nem ölt meg sem engem, sem Ameliát, de olyan beteg lett, hogy egy id re le kellett mondania a test r szerepér l. Végigsétáltam az el szobán, hogy a szobámban felöltözzem. Nehéz nap várt rám, és ha krízishelyzettel kellett megbirkóznom, mindig jobban éreztem magam, ha ruha volt rajtam. Valahogy er sebbnek gondoltam magam, ha volt rajtam alsóne. A nap második megrázkódtatása akkor ért, amikor be akartam lépni a hálószobámba. Mozgást pillantottam meg a nappaliban. Mozdulatlanná dermedtem, és vettem egy hatalmas, reszketeg lélegzetet. A dédnagyapám ült a kanapén, ám egy szörny pillanatig nem ismertem fel. Felállt, és némi döbbenettel nézett rám, miközben én a szívemre tett kézzel, zihálva álltam az el szobában. – Feldúltnak t nsz – jegyezte meg. – Igen, nos, nem számítottam látogatókra – feleltem elfúlva. maga sem festett valami jól, ami eddig nem volt jellemz rá. A ruhája piszkos volt, és szakadt, és lehet, hogy tévedtem, de mintha úgy láttam volna, hogy izzad is. Tündérherceg dédnagyapám most el ször nem volt makulátlanul tökéletes megjelenés . Beléptem a nappaliba, és tüzetesebben is megnéztem. Annak ellenére, hogy még korán reggel volt, másodjára éreztem, hogy félelem nyilall a szívembe. – Mi történt? – kérdeztem. – Úgy néz ki, mint aki harcolt. Egy hosszú pillanatig habozott, mintha azon gondolkodna, a sok hír közül, melyiket mondja el nekem. – Breandan bosszút állt Murry haláláért – szólalt meg végül. – Mit tett? – Száraz kezemmel megdörzsöltem az arcomat.

231

– Tegnap este elkapta Endát, aki már nem él – felelte. A hangjából éreztem, hogy nem volt gyors a halála. – Te nem találkoztál vele, mert félt az emberekt l. – Hátrasimított egy hosszú hajtincset, amely olyan világos szín volt, hogy már szinte fehérnek t nt. – Breandan megölt egy tündérn t? Nem sok n i tündér maradt már, nem igaz? Vagyis ez… különösen kegyetlen volt? – Annak is szánta – mondta Niall üres hangon. Most vettem csak észre, hogy a dédnagyapám nadrágszára csupa vér volt a térdén, valószín leg ezért nem ölelt meg. – Le kell vennie ezt a ruhát – mondtam. – Kérem, Niall, menjen, zuhanyozzon le, én pedig addig beteszem a mosógépbe a ruháját. – Mennem kell – válaszolta, és láttam rajta, nem is hallotta, amit mondtam. – Csak azért jöttem ide személyesen, hogy komolyan vedd a helyzetet. Er s varázslat veszi körbe a házat. Én is csak azért tudtam bejönni, mert már voltam itt azel tt. Igaz, hogy vámpírok és vérfarkasok is vigyáznak rád? Extravédelmed van, érzem. – Éjjelre és nappalra is van test röm – hazudtam, mert nem akartam, hogy aggódjon miattam. maga is nyakig volt a bajban. – És tudja, Amelia nagyon er s boszorkány. Ne aggódjon miattam! Rám nézett, de nem hiszem, hogy látott is. – Mennem kell – mondta hirtelen. – Csak meg akartam nézni, hogy jól vagy-e. – Rendben… nagyon köszönöm. – Próbáltam valami ötletesebb megjegyzést f zni ehhez az idétlen válaszhoz, de Niall addigra már köddé vált a nappalimban. Azt mondtam Traynek, hogy felhívom Jasont. Nem tudtam, mennyire gondoltam komolyan, de most már tudtam, hogy muszáj lesz. Ahogy én láttam a helyzetet, Alcide viszonozta a szí-

232

vességet, amivel tartozott, mivel megkérte Trayt, hogy segítsen. Tray azonban nem tudta ellátni a feladatát. Nem tartottam valószín nek, hogy megkérem magát Alcide-ot, hogy védjen meg, a többi falkataghoz pedig nem álltam közel. Mély lélegzetet vettem, és tárcsáztam a bátyám számát. – Jason – mondtam, amikor felvette. – Hugi! Mizu? – Furcsán izgatottnak hallottam a hangját, mintha valami nagyon érdekes élményben lett volna része. – Traynek el kellett mennie, és azt hiszem, védelemre lenne szükségem ma – mondtam. Hosszú csend következett. Jason nem kezdett el kérdésekkel bombázni, amit különösnek találtam. – Reméltem, hogy talán te velem tudnál lenni. Az alatt, amit mára terveztem – kezdtem, és közben azon gondolkoztam, mi is lenne az. Nehéz volt átélni egy válsághelyzetet, miközben a való élet folyton felütötte a fejét. – Nos, el kell mennem a könyvtárba. Aztán el kell hoznom egy nadrágot a tisztítóból. – Nem néztem meg a mosási tudnivalókat a címkéjén, miel tt megvettem. – A Merlotte’sban a nappali m szak az enyém. Azt hiszem, ennyi. – Oké – felelte Jason. – Habár ezek a teend id nem t nnek halaszthatatlannak. – Megint hosszú ideig nem szólalt meg. Aztán hirtelen azt kérdezte: – Jól vagy? – Igen – válaszoltam óvatosan. – Nem kellene? – Ma reggel nagyon különös dolog történt. Mel nálam aludt tegnap, mivel teljesen el volt ázva, miután eljöttünk a Bayouból. Szóval, ma korán reggel kopogtak. Mel kinyitotta az ajtót, és ott volt ez a fickó, aki, nem is tudom, rült volt vagy mi. A legfurcsább az volt benne, hogy tisztára úgy nézett ki, mint én. – Jaj, ne! – Lerogytam egy székre. – Nem volt százas, hugi – mondta Jason. – Nem tudom, mi baj volt vele, de nem volt okés. Amikor Mel ajtót nyitott neki,

233

úgy kezdett el beszélni, mintha ismernénk egymást. Mindenféle zagyvaságokat hordott össze. Mel megpróbált közé és közém állni, mire a férfi áthajította a szobán, és gyilkosnak nevezte. Mel ki is törte volna a nyakát, ha nem a kanapéra esik. – Akkor Mel jól van? – Igen. Nagyon dühös, de tudod… – Jó, oké. – Nem Mel érzései voltak most a legfontosabbak. – Szóval, mit tett ezután? – Olyan ostobaságokat mondott, hogy most, hogy szemt l szembe áll velem, már érti, miért nem akart a dédnagyapám, és hogy a keresztezett fajoknak mind meg kell halniuk, de én láthatóan vér vagyok a véréb l, és úgy döntött, meg kell tudnom, mi folyik körülöttem. Azt mondta, tudatlan vagyok. A legnagyobb részét nem is értettem, és még mindig nem tudom, ki volt ez az alak. Nem vámpír, és tudom, hogy nem is valamiféle alakváltó, mert annak a szagát felismertem volna. – De jól vagy, ugye? Ez volt az a nagy valami? – Lehet, hogy nem volt igazam, amikor megpróbáltam Jasont távol tartani a tündérveszélyt l? – Igen – válaszolta, ám a hangja hirtelen gyanakvó lett, és óvatos. – Nem fogod elmondani, mi folyik itt, ugye? – Gyere át hozzám, és megbeszéljük. És kérve kérlek, ne nyisd ki az ajtót senkinek, csak ha biztosan tudod, ki van ott! Ez a férfi gonosz, Jason, és nem érdekli, kinek okoz bajt. Azt hiszem, te és Mel nagyon szerencsések vagytok. – Van valaki melletted? – Nincs, amióta Tray elment. – A bátyád vagyok, megyek, ha szükséged van rám – mondta Jason váratlanul, méltósággal a hangjában. – Nagyon köszönöm – feleltem. Kett t kaptam egy helyett. Mel is Jasonnel tartott. Kicsit kínos volt, mert családi dolgokat akartam a bátyámmal megbe-

234

szélni, de nem úgy, hogy Mel is ott van. azonban váratlan tapintattal azt mondta, hogy haza kell mennie jeges borogatásért a vállára, mert nagyon megütötte. Mialatt Mel oda volt, leültettem Jasont a konyhaasztal másik oldalára, és így szóltam: – Valamit el kell mondanom. – Crystalr l? – Nem, arról a dologról még nem hallottam semmit. Most rólunk van szó. És a nagyiról. Nagyon nehezen fogod elhinni. – Idejében figyelmeztettem. Eszembe jutott, milyen feldúlt voltam én is, amikor a dédnagyapám elmesélte, hogyan ismerkedett meg a félig tündér nagyapám, Fintan a nagyimmal, és hogy született végül két gyereke t le, az apám és a nagynéném, Linda. Fintan már meghalt – meggyilkolták –, a nagyink sem élt, az apánk és a testvére szintén halottak voltak. Mi azonban még éltünk, és csak egy kis részben voltunk tündérek, ami viszont elég volt ahhoz, hogy a dédnagyapám ellenségének célpontjai legyünk. – És az egyik ilyen ellenségünk – mondtam, miután elmeséltem a családunk történetét –, a félig ember dédnagybátyánk, Fintan testvére, Dermot. Azt mondta Traynek és Ameliának, hogy a neve Drake, gondolom, mert az modernebbnek hangzik. Dermot úgy néz ki, mint te, és az, aki nálad is járt. Nem tudom, mi volt a célja. Összeállt Breandannal, Niall legf bb ellenségével, habár maga félig ember, és ezáltal olyan, akit Breandan gy löl. Szóval, amikor azt mondtad, hogy egy kicsit rült, azt hiszem, ez lehet a magyarázata. Úgy t nik, szeretne megismerni, mindamellett ki nem állhat. Jason csak bámult rám. Az arca teljesen üres volt. A gondolatai mintha megrekedtek volna egy közlekedési dugóban. Végül azt kérdezte: – Azt mondod, hogy megpróbálta rávenni Trayt és Ameliát,

235

hogy mutassanak be téged neki? És egyikük sem tudta, mi ? Bólintottam. Aztán egy kis csend után folytatta. – Szóval, miért akart megismerkedni veled? Meg akart ölni? Akkor miért akart el bb találkozni veled? Jó kérdés. – Nem tudom – feleltem. – Talán csak látni akarta, milyen vagyok. Talán sem tudta, mit akar igazából. – Nem jöttem még erre rá, és azon gondolkoztam, vajon Niall visszajön-e még, hogy ezt elmagyarázza. Valószín leg nem. A háború ott kopogtatott az ajtaján, még akkor is, ha ez a háború többnyire az emberek világától távol folyt. – Nem értem – mondtam ki hangosan. – Murry idejött, hogy megtámadjon, és teljesen tündér volt. Akkor Dermot, aki ugyanazon az oldalon áll, miért olyan… körülményes? – Murry? – kérdezte Jason, mire összeszorítottam a szemem. A fenébe! – Egy tündér volt – mondtam. – Megpróbált megölni, de már nem okoz gondot. Jason elismer en bólintott. – Szép munka, Sookie! Na jó, akkor nézzük csak, jól érteme ezt az egészet. A dédnagyapám nem akart megismerni, mert úgy nézek, ki mint Dermot, aki az én… dédnagybátyám, igaz? – Igen. – De Dermot nyilvánvalóan egy kicsit jobban kedvel, mert eljött a házamhoz, és megpróbált beszélni velem. Jason nem hazudtolta meg önmagát. Mindent a saját szemszögéb l közelített meg. – Pontosan. Talpra szökkent, és megpördült a konyhában. – Ez az egész a vámpírok hibája – mondta, és rám meredt. – Miért mondod ezt? – Erre nem számítottam. – Ha nem jöttek volna el , ez most nem történne meg. Csak

236

nézd, mi történt azóta, hogy benne voltak a tévében! Nézd meg, mennyire megváltozott a világ! Most már mi is felfedtük magunkat. A következ k majd a kibaszott tündérek lesznek. A tündérnép pedig nem gyerekjáték, Sookie. Calvin óva intett t lük. Az emberek azt hiszik, hogy a tündérek szépek, kedvesek és jólelk ek, pedig nem így van. Calvin olyan történeteket mesélt, amelyekt l még a sz r is felállna a hátadon. Calvin apja ismert néhány tündért. Annak alapján, amit mondott, nem lenne rossz, ha kihalnának. Nem tudtam, hogy meglep djem, vagy megharagudjam. – Miért vagy ilyen gonosz, Jason? Nincs szükségem rá, hogy vitatkozz velem, vagy rosszakat mondj Niallra. Nem is ismered. Nem… Hé, te is félig tündér vagy, elfelejtetted? – Volt egy olyan szörny érzésem, hogy egy része annak, amit mondott, teljes mértékben igaz, de nem most volt itt az ideje, hogy ezt megvitassuk. Jason komornak látszott, az arca feszült volt. – Én nem ismerek el semmiféle rokonságot semmilyen tündérrel – jelentette ki. – nem akar engem, én sem akarom t. Ha pedig még egyszer meglátom azt a félig ilyen, félig olyan fickót, megölöm a gazembert. Nem tudom, mit reagáltam volna erre, mivel ebben a pillanatban Mel visszaérkezett, és kopogás nélkül sétált be. Mindketten megfordultunk, és ránéztünk. – Elnézést! – mondta. Láthatóan zavarba jött, és nem értette Jason haragját. Egy pillanatig mintha azt hitte volna, hogy Jason róla beszélt. Amikor egyikünkön sem látszott a b ntudat, megnyugodott. – Sajnálom, Sookie, udvariatlan voltam. – Egy jeges zacskót tartott a kezében, miközben nagyon lassan és elgyötörten mozgott. – Én sajnálom, hogy megsérültél Jason váratlan látogatója miatt – mondtam neki. Egy házigazdának az a kötelessége,

237

hogy megnyugtassa a vendégét. Eddig nem nagyon foglalkoztam Mellel, ebben a pillanatban azonban rádöbbentem, hogy boldogabb lennék, ha Jason korábbi legjobb barátja, Hoyt lenne itt a vérpárduc helyett. Nem mintha nem kedvelném Melt, gondoltam. Csak nem ismertem eléggé, és nem éreztem iránta automatikusan bizalmat, ahogy néhány más ember iránt. Mel más volt, ahhoz képest, hogy vérpárduc volt. Nagyon nehezen tudtam olvasni a fejében, ami nem jelentette azt, hogy lehetetlen lett volna. Miután megkérdeztem Melt, kér-e inni valamit – ami elég udvarias gesztus volt részemr l –, megérdekl dtem Jasont l, velem tud-e maradni aznap, miközben én a dolgaimat intézem. Er s kétségeim voltak afel l, hogy igent mond-e. Úgy érezte, eltaszították (a tündér dédnagyapja, akivel soha sem találkozott, és akit nem volt hajlandó elismerni), az ilyen helyzetet pedig nem jól viselte. – Veled tartok – felelte mosolytalan, merev arccal. – De el bb hazamegyek és el veszem a puskámat. Szükségem lesz rá, és már ezer éve nem l ttem vele. Mel? Jössz? – Jason egyszer en csak el akart menekülni a közelemb l, hogy megnyugodjon. Olyan könnyedén kiolvastam ezt a fejéb l, mintha csak a telefon melletti jegyzettömbre írta volna le. Mel felállt, hogy vele tartson. – Mel, mit gondolsz Jason reggeli látogatójáról? – kérdeztem. – Azonkívül, hogy keresztüldobott a szobán, és annyira hasonlított Jasonre, hogy hátra kellett fordulnom, és megbizonyosodnom róla, hogy tényleg a bátyád jön ki a hálószobából? Nem sokat – mondta Mel. Ma megint a szokásos khakiszín vászonnadrágja és egy póló volt rajta, a kék véraláfutások a karján azonban elcsúfították csinos megjelenését. Nagy nehézségek árán öltötte magára a dzsekijét.

238

– Majd találkozunk, Sookie. Gyere el hozzám, és vegyél fel! – mondta Jason. Naná hogy azt akarta, az én benzinem fogyjon, mivel az én dolgaimat kellett elintézni. – Id közben, ha szükséged van rám, tudod a számom. – Igen. Akkor úgy egy óra múlva ott leszek. Mivel az egyedüllét az utóbbi id ben nem tartozott a hétköznapi dolgaimhoz, élveztem volna az érzést, hogy magam vagyok a házban, ha nem aggódom amiatt, hogy egy természetfeletti gyilkos meg akar ölni. Semmi nem történt. Megettem egy tál gabonapelyhet. Végül úgy döntöttem, hogy psychós emlékeim ellenére vállalom a zuhanyozás kockázatát. Gondosan ellen riztem, hogy a bejárati ajtó be van-e zárva, aztán még a fürd szobaajtót is kulcsra zártam. A történelem legrövidebb zuhanyozását produkáltam. Eddig még senki sem próbált megölni. Megtörülköztem, kicsit kisminkeltem magam, és felöltöztem a munkához. Amikor el kellett indulnom, a hátsó verandán álltam, és újra meg újra a ház ajtaja és a kocsim közötti távolságot méricskéltem. Úgy számoltam, hogy tíz lépést kell megtennem. A távirányítóval kinyitottam a kocsit, aztán vettem néhány mély lélegzetet, és kinyitottam az ajtózárat. Kitártam az ajtót, és gyakorlatilag lerepültem a verandáról, a lépcs t teljesen kihagytam. Egy kecsesnek aligha nevezhet mozdulattal feltéptem a kocsiajtót, gyorsan becsusszantam az ülésre, és becsaptam az ajtót, majd lezártam a kocsit. Körülnéztem. Semmi mozgás. Lélegzet-visszafojtva felnevettem. Milyen ostoba vagyok! Mivel ennyire feszült voltam, minden félelmetes film egyszerre tolult az emlékezetembe. A Jurassic Park dinoszauruszaira gondoltam – lehet, hogy az volt az asszociációm alapja, hogy a tündéreket tartottam a természetfeletti világ dinoszauruszainak –, és már vártam, mikor esik rá egy kecske a motorház-

239

tet mre. Nem esett. Oké… Beledugtam a kulcsot a gyújtásba, elfordítottam, mire beindult a motor. Nem robbantam fel. És a visszapillantó tükörben sem láttam Tyrannosaurust. Eddig minden rendben. Azonnal jobban éreztem magam, amikor lassan elindultam a beköt úton az erd n keresztül, de azért éberen figyeltem körbe-körbe. Késztetést éreztem arra, hogy valakivel kapcsolatba lépjek, és megmondjam neki, hol vagyok, és mit csinálok. El vettem a táskámból a mobilomat, és felhívtam Ameliát. Amikor felvette, azt mondtam neki: – Úton vagyok Jasonhöz. Mivel Tray annyira beteg, Jason fog elkísérni mindenhova ma. Figyelj, tudtad, hogy Trayt megigézte egy tündér, hogy romlott vámpírvért igyon? – Én dolgozom – felelte Amelia óvatos hangon. – Igen, tíz perccel ezel tt hívott, de aztán megint mennie kellett hányni. Szegény Tray! De legalább a házzal nem volt gond. Amelia azt akarta ezzel mondani, hogy a varázslatai m ködtek. Nos, erre méltán lehetett büszke. – Szuper vagy – mondtam neki. – Köszönöm. Nézd, nagyon aggódom Tray miatt. Megpróbáltam néhány perccel kés bb felhívni, de nem vette fel. Remélem, csak kialussza a nyavalyáját, de azért munka után elmegyek hozzá. Találkozzunk ott! Azért majd eldönthetjük, milyen más védelmet szerezhetünk neked. – Rendben – feleltem. – Miután letelt a m szakom, azonnal átmegyek hozzá, valószín leg úgy öt körül. – A kezemben a telefonnal kiugrottam a kocsiból a postaládámnál, amely a Hummingbird Road mellett állt. Aztán olyan gyorsan visszaültem, amilyen gyorsan csak tudtam. Ez nagy butaság volt. Egy napig kibírtam volna, hogy ne

240

nézzem meg a postámat. A szokásokat nehéz megtörni, még akkor is, ha ilyen jelentéktelenek. – Nagyon szerencsés vagyok, hogy velem laksz, Amelia – mondtam. Lehet, hogy egy kicsit eltúloztam, de ez volt az igazság. Amelia azonban már máshol járt gondolatban. – Megint szóba állsz Jasonnel? Elmondtad neki? Azt a dolgot? – Igen. Muszáj volt. A dédnagyapám nem intézhet mindent úgy, ahogyan akarja. Sok minden történt. – Veled mindig történik valami – válaszolta Amelia. Nem volt mérges, és nem is ítélkezett felettem. – Nem mindig – mondtam egypercnyi kételkedés után. Valójában, gondoltam, miközben balra fordultam a Hummingbird Road végén a bátyám háza felé, az a gondolat, amit Jason fogalmazott meg arról, hogy minden megváltozott, amikor a vámpírok felfedték a kilétüket… az olyasmi volt, amivel lehet, hogy szintén egyetértettem. Prózai módon rádöbbentem, hogy a kocsimból majdnem teljesen kifogyott a benzin. Tankolnom kellett. Miközben a folyékony aranyat töltöttem a kocsiba, visszakanyarodtak a gondolataim ahhoz, amit Jason mondott. Mi lehetett olyan sürg s egy világtól elvonult, embergy löl félig tündérnek, hogy elmenjen Jasonhöz? Miért mondaná el neki…? Nem lett volna szabad erre gondolnom. Ez butaság volt. Magamra kellett volna vigyáznom, nem pedig Jason gondján törni a fejem. Miután azonban újra lejátszottam a fejemben a beszélgetést, halvány gyanúm támadt, hogy már egy kicsit jobban értem a dolgot. Felhívtam Calvint. El ször nem értette, mit akarok mondani, aztán beleegyezett, hogy Jason házában találkozzunk.

241

Megpillantottam a bátyámat a hátsó kertben, amikor befordultam a körkörös kocsibejáróra, amelyet apám épített, még amikor a szüleim összeházasodtak. A ház kijjebb volt a várostól, még Arlene lakókocsijánál is messzebb, és bár látszott már az útról, de volt mögötte egy tó, valamint több hold földterület is. Apám imádott vadászni és horgászni, ahogy a bátyám is. Jason mostanában eszkábált össze egy lövészpályát, és most hallottam is a lövéseket. Elhatároztam, hogy megkerülöm a házat, és gondosan ügyeltem rá, hogy kiabáljak, amikor a hátsó ajtóhoz értem. – Szia! – kiáltott vissza Jason. Egy .30-30 Winchester volt a kezében. Az apánké volt. Mel mellette állt, és egy doboz l szert tartott. – Úgy gondoltuk, gyakorolunk egy kicsit. – Jó ötlet. Csak azért kiabáltam, nehogy azt hidd, az rült látogatód jött vissza még egy körre. Jason felnevetett. – Még mindig nem értem, mit gondolt a jó öreg Dermot, hogy csak így ideállított a házamhoz. – Azt hiszem, én már tudom – feleltem. Jason anélkül, hogy odanézett volna Melre, kinyújtotta felé a kezét, mire a férfi beletett néhány töltényt, Jason kinyitotta a puskát, és elkezdte megtölteni. Odapillantottam a felállított f részbakra, és láttam a sok üres tejespalackot a földön heverni. Vizet töltött beléjük, hogy jobban megálljanak, aztán a lyukakon, amelyeket belel tt, a víz kifolyt a földre. – Szép találatok! – mondtam. Mély leveg t vettem. – Szia, Mel, mesélnél nekem a hotshoti temetésekr l? Még sosem voltam olyanon, és a Crystalé gondolom, hamarosan meglesz, mihelyt kiadják a testét. Mel kicsit meglep dött. – Tudod, évek óta nem élek ott – tiltakozott. – Nem való nekem. – A halványodó zúzódásaitól eltekintve egyáltalán nem

242

úgy festett, mint akit valaki keresztülhajított egy szobán, még kevésbé, hogy egy fél rült tündér. – Kíváncsi vagyok, miért téged dobott el az a tündér, és nem Jasont – töprengtem hangosan, mire éreztem, hogy Mel megremeg a félelemt l. – Vannak fájdalmaid? Megmozgatta egy kicsit a jobb vállát. – Azt hittem, eltört valamim. De gondolom, csak sajogni fog egy ideig. Mi lehetett az a fickó? Nem közülünk való volt. Észrevettem, hogy nem válaszolt a kérdésemre. Láttam, hogy Jason nagyon büszke magára, amiért nem fecsegte el neki. – Nem teljesen ember – feleltem. Mel megkönnyebbült. – Nos, ezt jó tudni – mondta. – A büszkeségem eléggé romokban hevert, hogy valaki csak így a földhöz kent. Úgy értem, tisztavér vérpárduc vagyok, nem játék baba. Jason felnevetett. – Azt hittem, bejön, és megöl. Azt hittem, nekem annyi. De miután a fickó Melt elintézte, elkezdett beszélni hozzám. Mel halottnak tettette magát, ez a tag meg úgy nézett ki, mint én, és azt mondta, milyen nagy szívességet tett nekem… – Furcsa volt – helyeselt Mel, de látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát. – Tudod, felpattantam volna, ha azt látom, hogy neked esik, de nagyon keményen elhajított, és mivel úgy láttam, hogy nem akar rád támadni, azt gondoltam, akár ott is maradhatok fekve. – Mel, remélem, minden rendben van. – Aggodalmat csempésztem a hangomba, és közelebb léptem hozzá. – Hadd nézzem meg azt a vállat! – Kinyújtottam felé a kezem, mire Jason összevonta a szemöldökét. – Mi szükség van…? – kezdte a bátyám, majd szörny balsejtelem ült ki az arcára. Szó nélkül a barátja mögé lépett, hatá-

243

rozottan megfogta Melt mindkét oldalon a válla alatt, és er sen tartotta. Mel megvonaglott a fájdalomtól, de egyetlen szót sem szólt. Még csak nem is tett úgy, mintha felháborodott vagy meglep dött volna, és ez már szinte elég is volt. A két tenyerem közé fogtam Mel arcát, behunytam a szemem, majd belenéztem a fejébe. Mel ezúttal Crystalre gondolt, nem Jasonre. – tette – jelentettem ki. Kinyitottam a szemem, és Mel válla fölött a bátyámra néztem, majd bólintottam. Jason felordított, ami már nem is volt emberi hang. Mel arca olvadni kezdett, mintha minden izma és csontja megmozdult volna. Alig hasonlított már emberre. – Hadd nézzek rád! – könyörgött Mel. Jason zavartnak t nt, mivel Mel igenis rám nézett. Nem is tudott volna máshová nézni, azzal ahogy Jason tartotta. Mel nem küzdött, de láttam, hogy a b re alatt az izmai kidudorodnak, és tudtam, hogy nem lesz mindig ilyen passzív. Lehajoltam, felvettem a puskát, és örültem, hogy Jason megtöltötte. – Rád akar nézni, nem rám – mondtam a bátyámnak. – A rohadt életbe! – sziszegett Jason. Úgy zihált, mintha futott volna, a szeme tágra nyílt. – Magyarázd meg, hogy miért! Hátraléptem egyet, és felemeltem a fegyvert. Ilyen közelr l még én sem tudtam volna elhibázni. – Fordítsd meg, mert szemt l szembe akar beszélni veled. Oldalról láttam ket, amikor Jason megfordította Melt. Rögtön újra megragadta a vérpárduc vállát, és ezúttal az arca csak alig harminc centire volt a barátjáétól. Calvin érkezett meg a házhoz, és megkerülte az épületet. Crystal testvére, Dawn is vele volt. Egy tizenötéves-forma fiú is jött velük. Emlékszem, hogy az esküv n találkoztam már vele. Jackynek hívták, volt Crystal legid sebb els unokatestvére. A kamaszokban tombolnak az érzelmek és a zavarodottság,

244

és Jacky sem volt kivétel. Keményen küzdött, hogy elrejtse az idegességét és az izgatottságát. A h vös küls álcája minden erejét felemésztette. A három újonnan érkez felmérte a helyzetet. Calvin megrázta a fejét, az arca ünnepélyes volt. – Ez egy rossz nap – szólalt meg halkan. Mel megrázkódott a vezérének hangja hallatán. Jason feszültsége kissé csökkent, amikor meglátta a többi vérpárducot. – Sookie azt mondja, tette – mondta Calvinnek. – Nekem ez elég – felelte Calvin. – De Mel… mondd el nekünk te magad, testvér! – Nem vagyok a testvéretek – vágott vissza Mel keser en. – Évek óta nem élek veletek. – Ami a saját döntésed volt – válaszolta Calvin. Tett néhány lépést, hogy szemb l lássa Mel arcát. A másik két társa követte. Jacky vicsorgott, mostanra semmivé lett a h vös küls , az állat felülkerekedett benne. – Nincs Hotshotban senki, aki olyan lenne, mint én. Magányos lettem volna. Jason értetlenül nézett. – Nagyon sokan vannak ott hozzád hasonlók – mondta a barátjának. – Nem, Jason – szóltam közbe. – Mel a férfiakat szereti. – És ezt mi nem fogadjuk el? – kérdezte a bátyám Calvint l. Jasont nyilvánvalóan nem világosították fel minden szabályról. – Nem tör dünk vele, mit csinálnak az emberek a hálószobájukban, miután megtették a kötelességüket a klánnak – közölte Calvin. – A tisztavér férfiaknak minden körülmények között kötelességük utódot nemzeniük. – Én nem voltam rá képes – szólalt meg Mel. – Egyszer en képtelen voltam.

245

– De n s voltál – szóltam közbe, de rögtön azt kívántam, bárcsak befogtam volna a számat. Ez a dolog a klánra tartozott. Nem Bud Dearbornt hívtam fel, hanem Calvint. Az én szavam Calvinnek elég volt, a bíróságnak viszont nem. – A házasságunk ezen a téren nem m ködött – közölte Mel. A hangja már majdnem normálisnak t nt. – Ami a feleségemnek is megfelelt, mivel is másfelé kacsintgatott. Köztünk soha nem történt… hagyományos szex. Lesújtónak tartottam ezt a helyzetet, és csak elképzelni tudtam, milyen nehéz lehetett Melnek. Amikor azonban eszembe jutott, hogy nézett ki Crystal a kereszten, minden rokonszenvem azonnal semmivé foszlott. – Miért tetted ezt Crystallel? – kérdeztem. A körülöttem állók agyából sugárzó düh azt jelentette, hogy a beszélgetés ideje hamarosan lejár. Mel túl nézett rajtam, a bátyámon, a vezérén, az áldozata testvérén és unokatestvérén. Úgy t nt, a még mindig barna tó partján álló fa téliesen kopár ágára szegezi a tekintetét. – Szerelmes vagyok Jasonbe – mondta. – Szeretem. Crystal pedig rosszul bánt vele és a gyerekével. Aztán gúnyolódott rajtam. Idejött aznap… azért voltam itt, hogy megkérjem Jasont, segítsen feltenni néhány polcot az üzletben, de nem találtam itthon. Crystal aközben érkezett, amikor kint voltam az udvaron, és írtam Jasonnek egy cetlit. Crystal elkezdett mindenféle… szörny dolgokat mondogatni. Aztán azt állította, hogy megkefélhetem, és ha megteszem, elmondja mindenkinek Hotshotban, és visszamehetek oda lakni, és Jason is velem jöhetne, hogy hozzám költözzön. Azt mondta nekem: „A gyereke itt van bennem, ez nem izgat fel?” Aztán még ennél is ocsmányabbakat. A kocsim platója le volt nyitva, mert túlért rajta a fa, amelyet vettem, pedig egyre hátrált felé, majd felfeküdt rá hanyatt, és megmutatta magát. Közben… közben… folyton azt mondogat-

246

ta, milyen beszari alak vagyok, és hogy Jason soha nem fog tödni velem… erre megütöttem, olyan er sen, ahogy csak bírtam. Dawn Norris oldalra fordult, mintha hányni akarna, de szorosan összepréselte a száját, majd felegyenesedett. Jacky nem volt ilyen er s. – De nem halt meg. – A bátyám összeszorított foga közt préselte ki a szavakat. – A kereszten vérzett el. A babát az után vesztette el, hogy felakasztották a keresztre. – Ezt nagyon sajnálom – mondta Mel. A tekintete visszatért a tóról és a fáról, majd a bátyámon állapodott meg. – Azt hittem, hogy az ütésem megölte… esküszöm! Ha tudtam volna, hogy még mindig él, soha nem mentem volna be a házba. Nem hagytam volna, hogy valaki elvigye. Amit tettem, elég rossz volt, mert azt akartam, hogy meghaljon. De nem én feszítettem keresztre. Kérlek, higgyetek nekem! Bármit gondoltok is rólam, amiért bántottam, ezt soha nem tettem volna vele. Úgy gondoltam, ha elviszem valahová, senki nem fogja azt gondolni, hogy te tetted. Tudtam, hogy aznap este elmész szórakozni, és gondoltam, hogy elviszem valahová, neked úgyis lesz alibid. Úgy számítottam, hogy Michele-lel fogod tölteni az éjszakát. – Mel Jasonre mosolygott, de olyan gyengéden, hogy belesajdult a szívem. – Ezért otthagytam a kocsim hátulján, és bementem a házba, hogy igyam egyet. Aztán, amikor kimentem, már csak lt helyét találtam. Nem hittem a szememnek. Azt hittem, hogy magához tért, és elment. De nem láttam körülötte vért, és a fa is elt nt. – Miért a Merlotte’s? – kérdezte Calvin, de a hangja már inkább morgásra hasonlított. – Nem tudom, Calvin – megrázta a fejét. Az arca már szinte nyugodt volt a megkönnyebbülést l, hogy kiadta magából a nét, bevallotta a tettét, és megvallotta a szerelmét a bátyám-

247

nak. – Calvin, tudom, hogy meg fogok halni, de esküszöm, fogalmam sincs, mi történt Crystallel, miután bementem a házba. Nem én tettem vele azt a szörny séget. – Nem tudom, mit gondoljak err l – mondta Calvin. – De bevallottad a b nödet, ezért most tovább kell lépnünk a következ fázisra. – Ezt elfogadom – felelte Mel. – Jason, szeretlek! Dawn csak annyira fordította el a fejét, hogy a szemembe tudjon nézni. – Jobb lesz, ha te most mész – mondta. – Nekünk dolgunk van itt. Kezemben a puskával elindultam, és nem néztem hátra, még akkor sem, amikor a többi vérpárduc elkezdte megdolgozni Melt. Hallani azonban hallottam. Mel egy másodperc múlva már nem kiabált. Jason puskáját a hátsó verandán hagytam, és kocsival elmentem dolgozni. Ezek után valahogy már nem t nt olyan fontosnak, hogy test r legyen mellettem.

248

16. fejezet

Miközben sört, daiquirit és vodka collinst szolgáltam fel a vendégeknek, akik munkából hazafelé tartva megálltak a bárban, egy pillanatra megálltam, és elcsodálkoztam magamon. Órák óta dolgoztam, felszolgáltam, mosolyogtam, sürögtem-forogtam, és egyszer sem omlottam össze. Jó, az igaz, hogy négy embert meg kellett kérnem, hogy ismételje el a rendelését, és kétszer elsétáltam Sam mellett, aki mondott nekem valamit, amire nem reagáltam. Ezt onnan tudom, hogy megállított, és ezt elmondta. De a megfelel tányérokat vittem ki a megfelel asztalokhoz, és a borravalóm is átlagos volt, amit azt jelentette, hogy nem dolgoztam rosszul, és nem felejtettem el semmi fontosat. Ügyes vagy, mondtam magamnak. Nagyon büszke vagyok rád. Ezt végig kell csinálnod, aztán tizenöt perc múlva hazamehetsz. Kíváncsi voltam, hány n biztatta magát már ugyanígy: a lány, aki emelt f vel figyelte egy táncmulatságon, hogy a barátja jobban érdekl dik egy osztálytársn je iránt; a n , aki a munkahelyén nem kapta meg a várt el léptetést; a n , aki végighallgatta az orvos szörny diagnózisát, és még az arcizma sem rándult. Tudtam, hogy néha a férfiak is érzik így magukat. Nos, talán nem sok embernek vannak pontosan ilyen napjai.

249

Természetesen többször is visszagondoltam arra, milyen elszántan ragaszkodott Mel ahhoz, hogy nem a felel s Crystal keresztre feszítéséért, amely végül a halálát okozta. A gondolatait igaznak éreztem. Különben sem lett volna logikus, miért tagadott volna le valamit, miután oly sok mindent bevallott, és meg is nyugodott a vallomása után. De miért rabolta volna el valaki a félholt Crystalt meg a fákat, és tett volna ilyen szörny séget? Csak olyan lehetett, aki szintén gy lölte a lányt, vagy Melt vagy Jasont utálta. Embertelen cselekedet volt, mégis azon kaptam magam, hogy hiszek Melnek, amikor azt állította, hogy nem tette. Annyira örültem, hogy lejárt a munkaid m, hogy robotpilóta üzemmódban egyenesen hazafelé indultam. Amikor már majdnem odaértem, hogy ráfordulhatok a beköt útra, eszembe jutott, hogy órákkal korábban megígértem Ameliának, hogy Tray házánál találkozom vele. Teljesen kiment a fejemb l. Tekintve, hogy milyen nap állt mögöttem, ezt megbocsátottam magamnak – ha Ameliának nem esett semmi baja. Amikor azonban eszembe jutott, milyen rossz állapotban volt Tray, és hogy vámpírvért ivott, rám tört a pánik. Ránéztem az órámra, és láttam, hogy több mint negyvenöt perc késésben vagyok. A következ beköt útnál megfordultam, és mint egy rült, visszarohantam a városba. Próbáltam úgy tenni, mintha nem félnék, de nem nagyon sikerült. A kis ház el tt egyetlen autó sem állt. Az ablakok sötétek voltak. Láttam Tray kocsijának lökhárítóját a ház mögötti kocsibeálló alatt. Elhajtottam a ház el tt, aztán körülbelül fél kilométerrel arrább megfordultam. Visszamentem a házhoz, majd leparkoltam Tray kocsija el tt. A ház és a mellette álló m hely kívül esett Bon Temps határain, de nem volt elszigetelt. Tray telke egy

250

hozzávet leg kétezer négyzetméteres terület volt, a háza és egy hatalmas fémépület, amelyben a szervizm helye m ködött, közvetlenül egy másik, hasonló elrendezés birtok mellett terült el, amely Brock és Chessie Johnson tulajdonában volt. Nekik kárpitosm helyük volt. Brock és Chessie nyilvánvalóan már otthon volt éjszakára. A nappaliban még égett a villany, és amikor odanéztem, Chessie éppen behúzta a sötétít függönyt, amit ezen a környéken nem nagyon szoktak megtenni az emberek. Az éjszaka sötét volt, és csendes. Johnsonék kutyája ugatott, de ez volt az egyetlen hang. Még túl hideg volt ahhoz, hogy a bogarak kórusa megszólaljon, amely életre keltette az éjszakákat. Többféle forgatókönyv is megfordult a fejemben, ami megmagyarázhatta a néma házat. Els . A vámpírvér még mindig hatással volt Trayre, aki ezért megölte Ameliát. Most pedig bent volt a sötét házban, és azt fontolgatta, hogyan ölje meg saját magát. Vagy talán arra várt, hogy megérkezzem, és engem is megölhessen. Második. Tray felépült a vámpírvér hatása alól, és amikor Amelia megjelent nála, elhatározták, hogy a szabad délutánjukat úgy töltik el, mintha nászúton lennének. Ebben az esetben nem örültek volna, ha megzavarom ket. Harmadik. Amelia eljött, nem talált itthon senkit, ezért hazament, és most vacsorát f z nekem és magának, mert arra számít, hogy bármelyik pillanatban hazaérkezhetem. Ez a változat legalább megmagyarázta volna, miért nem volt itt Amelia kocsija. Megpróbáltam még jobb eshet ségeket elképzelni, de nem tudtam. El vettem a táskámból a mobilomat, és bepötyögtem az otthoni számomat. Meghallottam a saját hangomat az üzenetrögzít n. Ezután Amelia mobilját hívtam, de három csörgés

251

után bejelentkezett a hangpostája. Kezdtem kifogyni a jó leheségekb l. Úgy véltem, a telefonálás nem annyira tolakodó, mintha bekopognék az ajtón, ezért ezek után megpróbáltam Tray telefonját. Hallottam odabentr l a halk csörgést… de nem vette fel senki. Felhívtam Billt. Nem gondolkoztam rajta egy másodpercnél többet, csak hívtam, és kész. – Bill Compton – szólt a kagylóba egy ismer s, h vös hang. – Bill – mondtam, de nem tudtam folytatni. – Hol vagy? – A kocsimban ülök Tray Dawson háza el tt. – az a vérfarkas, akinek motorszerel m helye van. – Igen. – Megyek. Kevesebb mint tíz perc múlva ott is volt. A kocsijával az enyém mögött állt meg. A padkára lehúzódva álltam, mert nem akartam a ház el tti kavicsos kocsibejáróra állni. – Gyenge vagyok – mondtam, amikor Bill beült mellém. – Nem kellett volna felhívnom téged, de istenemre esküszöm, nem tudtam, mi mást tegyek. – Nem Ericet hívtad. – Ez csupán egyszer ténymegállapítás volt. – Túl messze van – feleltem, aztán elmeséltem neki, mit csináltam. – El sem hiszem, hogy megfeledkeztem Ameliáról – nyögtem. Lesújtott, mennyire önz voltam. – Úgy vélem, egy ilyen nap után megbocsátható, hogy elfelejtesz valamit, Sookie – vigasztalt Bill. – Nem, nem az – feleltem. – Most viszont… nem bírok bemenni, és holtan találni mindkett jüket. Nem vagyok rá képes. Elfogyott a bátorságom. Bill odahajolt hozzám, és megpuszilt. – Mit számít nekem még egy halott? – mondta. Aztán ki-

252

szállt a kocsiból, és a szomszéd ház elhúzott függönye mellett kiáradó halvány fényben némán a házhoz sétált. Amikor odaért a bejárati ajtóhoz, figyelmesen hallgatódzott. Nem hallott semmit. Ezt onnan tudtam, hogy kinyitotta az ajtót, és belépett. Éppen abban a pillanatban, hogy elt nt a házban, megszólalt a telefonom. Akkorát ugrottam ijedtemben, hogy majdnem bevertem a fejem a kocsi tetejébe. Elejtettem a telefont, úgy kellett utána kaparásznom, hogy felvegyem. – Halló? – kérdeztem halálra váltan. – Szia, hívtál? Zuhanyoztam – mondta Amelia, én pedig a kormányra borultam, és azt hajtogattam magamban: Köszönöm, istenem, köszönöm! Istenem, köszönöm, köszönöm! – Minden oké veled? – kérdezte Amelia. – Igen – feleltem. – Jól vagyok. Hol van Tray? Ott van veled? – Nincs. Elmentem hozzá, de nem találtam otthon. Egy ideig vártam rád, de nem jöttél, és arra gondoltam, Tray talán elment az orvoshoz, téged pedig biztosan feltartottak a bárban, vagy ilyesmi. Visszamentem a biztosítótársasághoz, úgy fél órája értem haza. Mi a helyzet? – Nemsokára én is ott leszek – mondtam. – Zárj be minden ajtót, és ne engedj be senkit! – Az ajtók zárva vannak, és senki sem kopog – felelte. – Engem se engedj be – jutott hirtelen eszembe –, csak akkor, ha a jelszót mondom. – Jól van, Sookie – válaszolta, és éreztem, hogy azt hiszi, megbolondultam. – Mi a jelszó? – Tündérgatyó – vágtam rá. Fogalmam sincs, hogy jutott eszembe éppen ez a szó. Egyszer en csak teljesen valószín tlennek t nt, hogy bárki a világon ezt mondaná. – Értem – válaszolta Amelia. – Tündérgatyó. Bill visszajött a kocsihoz.

253

– Most mennem kell – közöltem, és letettem a telefont. Amikor Bill kinyitotta az ajtót, az utastérvilágítás rávetült az arcára. Komor volt. – Nincs bent – mondta szinte azonnal. – De harc nyomait láttam. – Vért is? – Igen. – Sokat? – Lehet, hogy még él. A szagokból ítélve, nem hiszem, hogy mind az övé volt. A vállam el reroskadt. – Nem tudom, mit csináljak – ismertem be, és szinte jó volt hangosan is kimondani. – Nem tudom, hová menjek megkeresni, vagy hogyan segítsek rajta. Neki kellett volna védelmeznie, de tegnap este kiment az erd be, és találkozott egy n vel, aki azt állította, hogy az új barátn d. Aztán valamit megitatott Trayjel. Rossz vámpírvér lehetett, mert olyan beteg lett t le, mintha influenzás lenne. – Odasandítottam Billre. – Lehet, hogy Bubbától kapta. Még nem találkoztam vele, hogy megkérdezzem. Egy kicsit aggódom is miatta. – Tudtam, hogy Bill sokkal tisztábban lát engem, mint én t. Tanácstalanul széttártam a kezem. Ismerte vajon azt a n t? Bill rám nézett. A szája meglehet sen keser mosolyra görbült. – Nincs barátn m – mondta. Úgy döntöttem, egyáltalán nem veszek tudomást a válasz érzelmi oldaláról. Erre sem id m, sem energiám nem volt ma este. Igazam volt, amikor a titokzatos n helyzetét ítéltem meg. – Szóval olyasvalaki lehetett, aki vámpírimádónak adta ki magát, és elég meggy volt ahhoz, hogy elaltassa Tray gyanakvását. Valaki, aki meg tudta b völni, hogy megigya a vért. – Bubbának nincs sok magához való esze – jelentette ki Bill.

254

– Bár némely tündérvarázslat nem m ködik a vámpírokon, nem hiszem, hogy t nehéz lenne megb völni. – Láttad ma este? – Eljött a házamhoz, hogy betegyen egypár üveget a h táskájába, de gyengének és zavartnak t nt. Miután ivott egypár TrueBloodot, kissé javult az állapota. Amikor utoljára láttam, átvágott a temet n a házad felé. – Gondolom, jobb lesz, ha odamegyünk ezután. – Követlek. – Bill visszament a saját kocsijához, aztán elindultunk a nem messze lév házamhoz. Billt azonban megfogta a f út és a Hummingbird Road keresztez désénél lév jelz lámpa, én pedig néhány másodpercnyi el nyt szereztem. A házam háta mögött álltam meg, itt jól ki volt világítva. Amelia még életében nem tör dött a villanyszámlával, néha majdnem sírva is fakadtam, amikor követtem a házban, és sorra kapcsoltam le utána a villanyokat. Kiszálltam a kocsimból, és a veranda lépcs je felé siettem. Ott volt a számon a jelszó, a „tündérgatyó!”, amikor Ameliát megláttam a házban. Arra gondoltam, hogy Bill alig egy perc múlva ott lesz, és együtt kitalálhatjuk, hogyan találjuk meg Trayt. Bill majd megkeresi Bubbát; én nem tudtam kimenni az erd be. Büszke voltam magamra, hogy nem rohantam be a fák közé megkeresni a vámpírt. Olyan sok mindent kellett átgondolnom, hogy megfeledkeztem a legnyilvánvalóbb veszélyr l. Egy egyedülálló n nek mindig résen kell lennie, egy olyan nek pedig, aki keresztülment már mindazon, amin én, még a szokottnál is óvatosabban kellett volna viselkednie, amikor jelzett a vészjelz je. Igaz, hogy a kinti világítás égett, és a hátsó udvar teljesen normálisnak t nt. Még Ameliát is megpillantottam a konyhaablakon keresztül. Odasiettem a lépcs höz, a táskám a vállamon lógott, benne az ültet kanál és a két

255

vízipisztoly. A kulcs a kezemben. Bármi rejt zködött a sötétben, elég, ha az ember egy pillanatra nem figyelt oda, a csapda máris összezárult körülötte. Hallottam néhány szót, egy olyan nyelven, amelyet nem értettem, és hirtelen arra gondoltam „magában mormol”. El sem tudtam képzelni, mit mormolhat mögöttem egy férfi, aztán amikor az els lépcs re tettem volna fel a lábam… Elsötétült el ttem a világ.

256

17. fejezet

Azt gondoltam, hogy egy barlangban vagyok. Teljesen olyan érzés volt, mint egy barlangban: h vös és nedves. És furcsa hangokat hallottam. A gondolataimra sok mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy gyorsan forogtak. A baljós érzés azonban rémiszt bizonyossággal hatolt át a tudatom ködén. Nem ott voltam, ahol lennem kellett volna, és nem kellett volna ott lennem, ahol voltam, bárhol volt is az. Ebben a pillanatban ez két teljesen különböz gondolat volt számomra. Valaki fejbe vert. Ezen elgondolkodtam. A fejem nem igazán sajgott: csak olyan tompa érzés volt benne, mint amikor meg voltam fázva, és még jól be is dugult az orrom. Ezek szerint, állapítottam meg (egy tekn s sebességével), nem fizikailag vágtak fejbe, hanem varázslat segítségével. Az eredmény azonban majdnem ugyanaz volt. Pokolian éreztem magam, és féltem kinyitni a szemem. De nagyon is szerettem volna tudni, ki van még velem ebben a helyiségben. Összeszedtem a bátorságomat, és kényszerítettem a szemhéjamat, hogy felemelkedjen. Egy szép, de közömbös arcot pillantottam meg, aztán a szemhéjam ismét lecsukódott. Úgy t nt, saját akarata szerint m ködik.

257

– Visszatér hozzánk – mondta valaki. – Jó! Akkor szórakozhatunk – felelte rá egy másik. Ez nem hangzott valami biztatón. Úgy sejtettem, hogy ez a szórakozás nem az a fajta lesz, amit én is élvezek. Úgy számoltam, hogy most már akármelyik pillanatban megmenthetnek, amit nem is bántam volna. A felment sereg azonban nem érkezett meg. Felsóhajtottam, és ismét kinyitottam a szemem. Ezúttal a szemhéjam úgy is maradt. Egy fáklya – egy igazi, t zzel ég , lobogó fáklya – fényénél szemügyre vettem az elrablóimat. Az egyik egy férfi tündér volt. Legalább olyan jókép , mint Claudine ikertestvére, Claude, és ugyanannyira elb völ . Vagyis egyáltalán nem. Neki is fekete haja volt, mint Claude-nak, helyes arca és testes alkata. Az arca azonban nem hatott rám. Claude legalább képes volt színlelni, ha a körülmények megkívánták. Ránéztem a kettes számú emberrablóra. Ez a n sem t nt ígéretesebbnek a másiknál. is tündér volt, ennélfogva szép, de nem látszott olyan jókedv nek és felszabadultnak, mint a társa. Ráadásul testre simuló sz k overallt viselt, vagy valami ahhoz hasonlót, és jól is nézett ki benne, ami már önmagában is elég volt ahhoz, hogy utáljam. – A megfelel n t hoztuk el – mondta a kettes számú. – A vámpírimádó kurvát. Bár azt hiszem, a rövid hajú kicsit vonzóbb volt. – Mintha egy ember bármennyire is vonzó lehetne – felelte az egyes számú. Nem elég, hogy elraboltak, még sértegettek is. Annak ellenére, hogy egyáltalán nem kellett volna tör dnöm azzal, amit mondtak, éreztem, hogy a harag feltámad a szívemben. Csak folytasd, seggfej, gondoltam. Várj csak, amíg a dédnagyapám el nem kap! Reméltem, hogy Ameliát és Bubbát nem bántották.

258

Reméltem, hogy Bill jól van. Reméltem, hogy felhívta Ericet és a dédnagyapámat. Túl sok volt ez a reményekb l. És ha már a kívánságoknál tartottam, azt kívántam, bárcsak Eric rá lenne hangolódva hatalmas kétségbeesésemre és nagyon is valódi félelmemre. Vajon meg tud találni az érzéseim alapján? Ez csodálatos lenne, mert azokból nem volt hiány bennem. Ez volt a legszörny bb helyzet, amelybe valaha kerültem. Évekkel azel tt, amikor Bill és én vért cseréltünk, azt mondta, hogy meg tud találni. Reméltem, hogy igazat mondott, és hogy ez a képesség nem csökkent az id vel. Hajlottam rá, hogy bárkit elfogadjak megment mül. Minél hamarabb. Az egyes számú emberrabló a hónom alá csúsztatta a kezét, és felhúzott ül helyzetbe. Most el ször éreztem, hogy a kezem el van zsibbadva. Lenéztem, és láttam, hogy egy b rszíjjal öszsze van kötve. Most, hogy ültem, láttam, hogy nem barlangban vagyok, hanem egy elhagyatott házban. A tet n volt egy lyuk, azon keresztül láttam a csillagokat. Er s penészszagot éreztem, olyan er set, hogy szinte már fojtogatott, ráadásul rothadó fa és tapéta b ze keveredett hozzá. Semmi nem volt a helyiségben, csak a táskám, amelyet az egyik sarokba dobtak, valamint egy régi bekeretezett fénykép, amely ferdén lógott a falon a két tündér mögött. A képet a szabadban készítették, valószín leg az 1920-as vagy 1930-as években. Egy színes b családot ábrázolt, amelynek tagjai felvették az ünnepl ruhájukat a fényképezkedés alkalmából. Farmercsaládnak látszott. Vagyis legalább még mindig az én világomban voltunk, gondoltam, habár nem hittem, hogy sokáig. Amíg még tudtam, rámosolyogtam Egyesre és Kettesre. – A dédnagyapám megöl benneteket – mondtam. Még arra is képes voltam, hogy örömöt csempésszek a hangomba. – Csak várjátok ki a végét!

259

Egyes felnevetett, és a férfimodellekre jellemz mozdulattal hátralökte a haját. – Soha nem fog ránk találni. Inkább megadja magát és lemond a rangjáról, mint hogy végignézze, ahogy lassan és fájdalmasan meghalsz. Imááááááááááááádja az embereket. Kettes azt mondta: – Már régóta el kellett volna távoznia az Örök Nyár Földjére. Az emberekkel való kapcsolat gyorsabban elpusztít minket, mint amilyen gyorsan kihalunk. Breandan el fog zárni minket, és biztonságban leszünk. Niall már lejárt lemez. Mintha egy élelmiszer lenne, amelynek lejárt a szavatossága. – Mondd, hogy van f nökötök! – mondtam. – Mondd, hogy nem ti vagytok ennek az akciónak az értelmi szerz i! – Többékevésbé tudatában voltam annak, hogy valami nagy baj van velem, valószín leg annak a varázslatnak lehetett az utóhatása, amely kiütött. Az azonban, hogy tudtam, nem vagyok önmagam, nem akadályozott meg abban, hogy beszéljek. Sajnos. – Breandannak tartozunk h séggel – mondta Egyes büszkén, mintha ett l már minden egyértelm lett volna számomra. Én viszont nem a dédnagyapám legf bb ellenségével kapcsoltam össze ezt a nevet, hanem arra a Brandonra gondoltam, akivel együtt jártam középiskolába, aki a focicsapat futójátékosa volt. A louisianai m szaki egyetemre ment, aztán belépett a légier kötelékébe. – Otthagyta a sereget? – kérdeztem. A két tündér értetlen arccal bámult rám. Nem hibáztattam ket érte. – Kinek a seregét? – kérdezte Kettes. A n re még mindig haragudtam, mert azt mondta, hogy selejtes vagyok, és eldöntöttem, hogy nem szólok hozzá. – Szóval, mi a program? – kérdeztem Egyest.

260

– Megvárjuk, hogy hírt kapjunk Niallról, aki majd megadja magát Breandan követeléseinek – felelte. – Breandan pedig bezár mindannyiunkat a tündérvilágba, és akkor soha többé nem kell a hozzád hasonlókkal foglalkoznunk. Ebben a pillanatban remek tervnek t nt számomra, és átmenetileg Breandan oldalára álltam. – Szóval Niall nem akarja, hogy ez megtörténjen? – kérdeztem, és próbáltam úgy beszélni, hogy ne remegjen a hangom. – Nem, szeretné látogatni a te fajtádat. Amíg Fintan eltitkolta Jason és a te létezésedet, Niall-lal nem volt probléma, de miután kiiktattuk Fintant… – Apró darabonként – tette hozzá Kettes nevetve. – Összeszedett annyi információt, hogy a nyomotokra bukkant. Ahogy mi is. Valamelyik nap ráakadtunk a bátyád házára, és még egy ajándékot is találtunk odakint egy kocsin. Elhatároztuk, hogy eljátszadozunk vele. Követtük a nyomodat a munkahelyedig, aztán otthagytuk a bátyád feleségét, hogy mindenki lássa azt az undorító lényt. Most pedig veled fogunk elszórakozni. Breandan azt mondta, bármit tehetünk veled, csak maradj életben. Lehet, hogy a lassú felfogásom egy kicsit kezdett felgyorsulni. Végre felfogtam, hogy ezek itt a dédnagyapám ellenségének az alárendeltjei, és hogy k ölték meg a nagyapámat, Fintant és feszítették keresztre Crystalt. – A helyetekben nem tenném – mondtam elég elkeseredett hangon. – Mármint bántani engem. Mert mi lesz, ha ez a Breandan nem kapja meg, amit akar? Mi van, ha Niall nyer? – El ször is, ez nem valószín – felelte Kettes. Elmosolyodott. – Azt tervezzük, hogy mi gy zünk, és azt is, hogy nagyon sokat szórakozunk. F leg, mivel ha Niall látni akar, bizonyíté-

261

kot fog kérni, hogy még életben vagy, miel tt megadja magát. Nem ölhetünk meg… de minél rosszabb állapotban vagy, a háború annál hamarabb véget ér. – Neki volt a leghosszabb és leghegyesebb foga, amit valaha láttam. Némelyik foga végén csillogó, ezüst fogkorona is volt. Borzalmas látvány volt. A fogsora láttán, azoknak a szörny , csillogó fogaknak a láttán, leráztam magamról a varázslat maradékát is, ami nagy hiba volt. Mivel így teljesen és tökéletesen magamnál voltam a következ órában, amely életem leghosszabb hatvan perce lett. Zavarba ejt nek – és határozottan döbbenetesnek – találtam, hogy ennyi fájdalmat vagyok képes érezni, és még mindig élek. Örömmel fogadtam volna a halált. Sokat tudok az emberekr l, mivel mindennap olvasok a gondolataikban, a tündérek kultúrájáról azonban nagyon keveset. Hinnem kellett benne, hogy Egyes és Kettes kivételes egyednek számított. Nem tudtam elképzelni, hogy a dédnagyapám így nevessen, miközben vérzek. És reméltem, hogy nem is élvezné, ha egy másik emberi lényt vágna meg késsel, mint ahogy Egyes és Kettes tette. Olvastam könyvekben, hogy a megkínzott kínzás közben elmegy egy „másik helyre”. Megtettem minden t lem telhet t, hogy mentálisan elmeneküljek valahová, de sajnos ottmaradtam ugyanabban a helyiségben. A fényképen lév farmercsalád er s arcára összpontosítottam, és arra vágytam, bárcsak ne lenne olyan poros a kép, és tisztán látnám ket. És bárcsak egyenesen állna. Tudtam, hogy ez a jóravaló család elborzadt volna annak láttán, amit velem m veltek. Ebben a pillanatban a tündérpáros nem engem bántott, és nagyon nehéz volt elhinnem, hogy ébren vagyok, és mindez valóban megtörténik. Folyton abban reménykedtem, hogy ez csak egy rossz álom, amelyb l majd felébredek… inkább

262

el bb, mint utóbb. Kicsi koromtól tudtam, hogy van kegyetlenség a világon – higgyék el, én aztán láttam –, de még így is megdöbbentem rajta, hogy ez a két tündér élvezte a kínzásomat. Nem voltam él személy a számukra, nem volt személyazonosságom. Teljesen hidegen hagyta ket, hogy milyen terveim voltak az életben, milyen örömöket szerettem volna átélni. Lehettem volna akár egy kóbor kutya vagy béka is, amelyet a pataknál találtak. Na persze én még egy kóbor kutyával vagy békával sem tettem volna ilyen szörny ségeket. – Nem ez a lánya annak a kett nek, akiket az áradásban megöltünk? – kérdezte Kettes boldog nosztalgiával. – Vízbe mentek! Miközben a férfiban égi vér folyt! Azt hitték, a vasdoboz majd megvédi ket. – A vizek szelleme örömmel rántotta le ket a mélybe – tette hozzá Egyes. Vagyis a szüleim nem balesetben haltak meg. Meggyilkolták ket. Minden fájdalmam ellenére eljutott a tudatomig, habár ebben a helyzetben nem voltam képes érzelmet társítani az értesüléshez. Megpróbáltam a gondolataimmal Erichez szólni, abban a reményben, hogy a kötelékünk segítségével megtalál. Eszembe jutott a másik gondolatolvasó, akit ismertem, Barry, és neki is küldtem üzenetet – habár jól tudtam, hogy túl messze vagyunk egymástól ahhoz, hogy eljusson hozzá. Ezt örökké szégyellni fogom, de az óra vége felé még az is megfordult a fejemben, hogy kapcsolatba lépek az unokaöcsémmel, Hunterrel. De tudtam, hogy egyrészt Hunter még túl fiatal ahhoz, hogy ezt megértse, másrészt pedig… egyszer en nem tehettem ilyet egy gyerekkel. Feladtam hát a reményt, és vártam a halált. Miközben a két tündér szexelt, Samre gondoltam, hogy

263

mennyire örülnék, ha most látnám. Szerettem volna kimondani valakinek a nevét, aki szeret, de berekedtem a sok sikoltozástól. A bosszúra gondoltam. Olyan heves vággyal akartam, hogy Egyes és Kettes meghaljon, hogy már szinte égette a bens met. Reméltem, hogy valamelyik természetfeletti barátom – Claude, Claudine, Niall, Alcide, Bill, Quinn, Tray, Pam, Eric, Calvin, Jason – kitépi minden végtagjukat. Talán a tündérek eljátszadozhatnának velük úgy, ahogy k tették velem. Egyes és Kettes azt mondta, hogy meg kell kímélniük az életemet, de nem kellett ahhoz gondolatolvasónak lennem, hogy tudjam, nem lesznek képesek megállni. Elragadja ket a hév, ahogy Fintannál és Crystalnél történt, nekem pedig már túl kés lesz. Már biztos voltam benne, hogy meg fogok halni. Elkezdtem hallucinálni. Azt hittem, hogy Billt látom, aminek semmi értelme nem volt. valószín leg most a hátsó udvaromban volt, és azon csodálkozott, hová t ntem. Annak már volt értelme, hogy az én világomban van. Mégis, megesküdtem volna rá, hogy t látom a két lény mögé lopózni, akik élvezettel nyitogattak egy borotvát. Bill a szájára tette az ujját, mintha azt akarná ezzel jelezni, hogy maradjak csendben. Mivel igazából nem is volt ott, és a torkom is berekedt (még egy tisztességes sikoltást sem tudtam kipréselni magamból), nem volt nehéz engedelmeskednem. Mögötte egy fekete árnyék közeledett, egy árnyék, amelynek a tetején halvány lángot láttam. Kettes belém szúrt egy kést, amelyet épp most húzott el a csizmájából, egy olyan kést, amelynek a pengéje úgy csillogott, mint a tündér foga. Mindketten közel hajoltak, hogy szomjasan magukba szívják a reakciómat. Én csupán egy reszel s hangot tudtam kiadni magamból. Az arcomra rászáradt a könny és a vér.

264

– Nézd, a kis béka brekegett – mondta Egyes. – Hallgasd! Brekegj, békuci! Brekegj nekünk! Kinyitottam a szemem, és belenéztem a n ébe. Hosszú percek óta el ször rezzenéstelenül bámultam rá. Nyeltem egyet, és összeszedtem minden maradék er met. – Meg fogtok halni – közöltem halálos bizonyossággal. Mivel ezt már mondtam korábban is, most sem tulajdonítottak neki nagyobb jelent séget, mint akkor. A szám mosolyra görbült. A férfinak csak annyi ideje maradt, hogy megrémüljön, aztán valami csillogó villant a feje és a válla között. Leírhatatlan örömömre a következ pillanatban már két darabban volt, engem pedig beterített egy újabb adag friss vér. Végigfolyt rajtam, feláztatta azt is, ami már rászáradt a b römre. A szemem azonban tiszta maradt, és így láttam a fehér kezet, amint megragadta Kettes nyakát, felemelte és megfordította. A n döbbenete végtelen elégedettséggel töltött el, majd egy majdnem olyan éles fogsor, mint az övé, átharapta hosszú nyakát.

265

18. fejezet

Nem kórházban voltam. De ágyban feküdtem, csak nem a sajátomban. Valamivel tisztább voltam, mint korábban, be voltam kötözve, és fájdalmaim voltak, igazság szerint óriási fájdalmaim. Az a rész, hogy tisztább és bekötözött vagyok, ó, nagyon is kedvemre való volt, a másik rész viszont, a fájdalom – nos, erre lehetett számítani, érthet volt, és véges. Legalábbis már nem akart senki még többet bántani, mint addig. Ezért úgy döntöttem, kiválóan vagyok. Voltak fehér foltok a memóriámban. Nem emlékeztem, mi történt a között, hogy a lepusztult házban vagyok, és itt fekszem. Bizonyos képek bevillantak, hangok, de nem volt összefügg eseménysor, amellyel összekötöttem volna ket. Emlékszem, hogy Egyes feje elvált a testét l, és tudtam, hogy valaki megharapta Kettest. Reméltem, hogy is legalább annyira halott, mint Egyes. De nem voltam benne biztos. Vajon tényleg Billt láttam? És mi a helyzet azzal az árnyékkal mögötte? Csattogó fémes hangra lettem figyelmes. Óvatosan oldalra fordítottam a fejem, és megpillantottam Claudine-t, a tündér keresztanyámat, amint az ágyam mellett ül és kötöget. Az a tény, hogy Claudine köt, legalább olyan szürrealista

266

volt, mint az, hogy Bill megjelent a barlangban. Úgy döntöttem, visszaalszom – gyáván megfutamodtam, de úgy gondoltam, ennyi jár nekem. – Meg fog gyógyulni – közölte dr. Ludwig. A feje megjelent az ágyam mellett, ami egyértelm en azt bizonyította, hogy nem emberi kórházban vagyok. Dr. Ludwig kezelte azokat, akik nem mehettek rendes kórházba, mert a személyzet sikoltozva szétszaladt volna a látványuktól, vagy a laboratórium nem tudta volna elemezni a vérüket. Figyeltem dr. Ludwig s , barna haját, ahogy az ágyamtól az ajtóhoz sétált. Dr. Ludwignak mély hangja volt. Azt gyanítottam, hogy hobbit – na, jó, nem igaziból, de az biztos, hogy nagyon hasonlított rájuk. Habár hordott cip t, nem? Egypár pillanatig elt dtem, láttam-e valaha is dr. Ludwig lábát. – Sookie – szólalt meg, és a szeme megjelent a könyökömnél. – Hat már a gyógyszer? Nem tudtam, hogy ez már a második látogatása nálam, vagy az els , és csak elszundítottam közben néhány percre. – Már nem fáj annyira – feleltem érdes, suttogó hangon. – Egy kicsit kezdek zsibbadni. Ez… nagyon jó. Dr. Ludwig bólintott. – Igen – mondta. – Figyelembe véve, hogy ember vagy, nagyon szerencsésnek mondhatod magad. Vicces. Jobban éreztem magam, mint a lepusztult házban, azt azért mégsem mondtam volna, hogy szerencsés vagyok. Megpróbáltam összekaparni néhány érvet a jó szerencsém alátámasztására. De egyet sem találtam. Teljesen ki voltam ütve. Az érzéseim legalább annyira használhatatlanok voltak, mint a testem. – Nem – válaszoltam. Megpróbáltam megrázni a fejem, de még a fájdalomcsillapítók sem tudták eltitkolni a tényt, hogy a nyakam túlságosan fáj ahhoz, hogy megmozdítsam. Többször

267

is fojtogattak. – Nem haltál meg – mutatott rá dr. Ludwig. De elég közel kerültem hozzá. Mondhatni, átléptem a határt. Volt egy optimális megmentésiid -intervallum. Ha a lejárta el tt szabadítottak volna ki, egész úton nevettem volna a természetfeletti klinikáig, vagy akárhol voltam is most. Én azonban túl közelr l néztem szembe a halállal – elég közelr l ahhoz, hogy lássam a halál arcának minden pórusát –, és túl sokat szenvedtem. Ezúttal nem heverhettem ki egy perc alatt. Az érzelmi és fizikai valómat feldarabolták, kivájták, meggyötörték, megharapták és végül egy durva, nyers felületet hagytak maguk után. Nem tudtam, hogy visszajutok-e valaha az elrablásom el tti, érintetlen simaságba. Ezt egyszer bb szavakkal dr. Ludwignak is megmondtam. – Meghaltak, ha ez segít – mondta. Igen, nagyon is sokat segített. Reméltem, hogy nem csak képzeltem azt a részt. Kicsit tartottam t le, hogy a haláluk csak csodálatos fantáziakép volt. – A dédnagyapád lefejezte Lochlant – folytatta. Szóval volt Egyes. – Vámpír Bill pedig kitépte a torkát Lochlan n vérének, Neave-nek. – volt Kettes. – Most hol van Niall? – kérdeztem. – Háborúzik – felelte a doktor komoran. – Már nincsenek tárgyalások, nincs több csellel való el nyszerzés. Már csak a gyilkolás maradt. – Bill? – Súlyosan megsérült – mondta a kis orvos. – Miel tt a n elvérzett volna, megszúrta a késével. És meg is harapta. Ezüst volt a késében és ezüstkorona a fogán. Már bekerült Bill szervezetébe. – Majd jobban lesz – feleltem. Dr. Ludwig megvonta a vállát.

268

Úgy éreztem, hogy a szívem mindjárt kiugrik a mellkasomból, és végiggurul az ágyon. Képtelen voltam elviselni ennyi borzalmat. Küszködtem, hogy valami másra is gondoljak, ne csak Billre. – És Tray? is itt van? Dr. Ludwig egy percig némán méregetett. – Igen – mondta végül. – Látnom kell. És Billt is. – Nem. Nem mozdulhatsz. Bill most a nappali alvás id szakában van. Eric eljön ma este, igazság szerint néhány óra múlva, és hoz magával legalább még egy vámpírt. Az majd segíteni fog. A vérfarkas sérülése túl súlyos ahhoz, hogy zavard. Nem fogtam fel. A gondolataim kavarogtak. Meglehet sen lassú kavargás volt, de már egy kicsit tisztábban tudtam gondolkodni. – Mit gondol, értesítette valaki Samet? – Mennyi ideig voltam eszméletlen? Hány óra munkából estem ki? Dr. Ludwig megvonta a vállát. – Nem tudom. Talán. Úgy t nik, mindenr l értesül. – Jó. – Megpróbáltam testhelyzetet változtatni, de elakadt a lélegzetem. – Fel kell kelnem, hogy kimenjek a mosdóba – figyelmeztettem. – Claudine! – fordult a tündérhez dr. Ludwig, mire az unokatestvérem eltette a kötését, és felállt a hintaszékb l. Most el ször vettem észre, hogy a tündér keresztanyám úgy néz ki, mintha valaki beletette volna az ágvágóba. A karja csupasz volt, és számtalan karcolás, horzsolás, vágás csúfította el. Az arca is csúnyán nézett ki. Rám mosolygott, de láttam rajta, hogy fájdalmat okoz neki a mozdulat. Amikor felvett az ölébe, éreztem, hogy er lködik. Más körülmények között Claudine egy hatalmas borjút is könny szer-

269

rel fel tudott emelni, ha akart. – Sajnálom – mondtam neki. – Tudok járni. Egészen biztos. – Eszedbe ne jusson! – felelte Claudine. – Látod, már mindjárt ott vagyunk. Amikor elvégeztem a dolgom, ismét felnyalábolt, és visszavitt az ágyba. – Mi történt veled? – kérdeztem. Dr. Ludwig egy szó nélkül kiment a szobából. – Lesb l támadtak rám – válaszolta kedves hangján. – Valami ostoba manó és egy tündér. Leenek hívták. – Gondolom, k is Breandan oldalán álltak. Claudine bólintott, és megint kezébe vette a kötését. Egy apró kardigánt kötött. Kíváncsi voltam, vajon egy törpének készíti-e. – Igen – mondta. – De már csak csontszilánkok és b rcafatok maradtak bel lük. – Elégedettnek t nt. Ha Claudine így folytatja, sosem lesz bel le angyal. Nem tudtam biztosan, hogy halad a folyamatban, de azt gondoltam, nem kifejezetten a helyes úton jár, ha az ellenségét miszlikbe aprítja. – Akkor jó – mondtam neki. Breandan minél több követ je nézett szembe a végzetével, annál jobb. – Láttad Billt? – Nem – válaszolta Claudine, és láthatóan nem érdekelte a dolog. – Hol van Claude? – kérdeztem. – Biztonságban van? – Nagyapával – felelte, és most el ször nyugtalannak t nt. – Megpróbálják megtalálni Breandant. Nagyapa úgy véli, hogy ha közvetlenül a fejet iktatja ki, Breandan követ inek nem marad más választásuk, mint abbahagyni a háborút, és h séget esküdni neki. – Ó – mondtam. – És te azért nem mentél, mert…? – Rád vigyázok – felelte egyszer en. – És ha esetleg azt

270

gondolnád, hogy a kisebb veszélyt választottam, tudnod kell, hogy Breandan biztosan megpróbál ennek a helynek is a nyomára bukkanni. Nagyon dühös lehet. Most, hogy a kedvenc gyilkosai meghaltak, át kellett lépnie az emberi világba, amit gy löl. Imádta Neave-t és Lochlant. Évszázadok óta mellette álltak, és mindketten a szeret i voltak. – Pfuj! – nyögtem szívem legmélyér l, vagy talán a gyomrom legmélyér l. – Ó, pfuj! – Még csak elképzelni sem tudtam, miféle „szeretkezéseik” lehettek. Amit én láttam, az nem szeretkezésnek látszott. – Soha nem vádolnálak meg azzal, hogy a könnyebbik megoldást választottad – mondtam, miután úrrá lettem a hányingeremen. – Az egész világ veszélyes. – Claudine éles pillantást vetett rám. – Miféle név az, hogy Breandan? – kérdeztem azután, hogy egy ideig a köt k gyors és magabiztos mozgását figyeltem. Nem tudtam, milyen lesz a bolyhos zöld kardigán, de a látvány meggy volt. – Ír – felelte. – A világnak ezen a táján él legöregebb tündérek mind írek. Claude-nak és nekem is ír nevünk volt. Ostobaságnak tartottam. Miért ne szereztünk volna egy kis örömöt magunknak? Azokat a neveket le sem lehetett írni, és ki sem lehetett ejteni. A korábbi nevem úgy hangzott, mint amikor egy macska kiöklendezik egy sz rcsomót. Néhány percig csendben voltunk. – Kinek lesz a kis kardigán? Csak nem anyai örömök elé nézel? – kérdeztem ziháló, suttogó, új hangomon. Próbáltam tréfásnak t nni, de helyette inkább csak hátborzongató lett a hangom. – De igen – felelte, és felemelte a fejét, hogy rám nézzen. A szeme ragyogott. – Gyermekem lesz. Egy tisztavér tündér kisbaba.

271

Megdöbbentem, és a legszélesebb mosollyal igyekeztem leplezni, amit csak az arcomra tudtam ragasztani. – Ó, hiszen ez nagyszer ! – Arra gondoltam, vajon ildomose az apa személye fel l érdekl dnöm. Valószín leg. – Igen. – Komolyan válaszolt. – Csodálatos. Nem igazán vagyunk termékeny faj, a világban lév sok vas csökkentette a születéseink számát. A fajunk folyamatosan fogy. Nagyon szerencsés vagyok. Ez az egyik oka annak, hogy soha nem vittem ágyba egyetlen embert sem, habár volt olyan, hogy nagyon szerettem volna. Néhányan annyira kívánatosak tudnak lenni, de utálnám, ha egy emberre pazarolnám a termékeny ciklusomat. Én pedig mindig azt hittem, hogy Claudine az angyali cím n áhított megszerzése miatt nem fekszik le egyetlen imádójával sem a sok közül. – Szóval, az apa is tündér – mondtam, tapintatosan puhatolódzva az apa személye iránt. – Régóta randizgattatok már? Claudine felnevetett. – Tudtam, hogy elérkezett a termékeny id szakom. Tudtam, hogy az a férfi termékeny. Nem voltunk valami közeli viszonyban, de kívánatosnak találtuk egymást. – Segíteni fog felnevelni a gyereket? – Ó, igen, ott lesz, hogy az els néhány évben vigyázzon rá. – Találkozhatom vele? – kérdeztem. Nagyon örültem Claudine boldogságának, valami furcsán távoli módon. – Természetesen… ha mi nyerjük meg a háborút, és a két világ közötti átjárás még mindig lehetséges lesz. leginkább a tündérvilágban szeret tartózkodni – felelte Claudine. – Nincs oda az emberi társaságért. – Ezt úgy mondta, mintha azt közölné, hogy a férfi allergiás a macskákra. – Ha azonban Breandan gy z, lezárja az átjárót, és minden, amit ebben a világban felépítettünk, odalesz. Azok a csodálatos dolgok, amelyeket az emberek fedeztek fel, és mi

272

használhatjuk, a pénz, amit összegy jtöttünk, hogy támogassuk ezeket a találmányokat… mind semmivé lesz. Igazán részegít érzés az emberekkel lenni. Olyan sok energiát adnak, oly sok izgalmas érzést. Egyszer en… élvezetes. Ez az új téma kellemesen elterelte a figyelmemet, a torkom azonban nagyon fájt, és amikor nem tudtam válaszolni, Claudine-nak elment a kedve a beszélgetést l. Visszatért a kötéshez, de riadtan vettem észre, hogy az id múlásával egyre feszültebb és éberebb lesz. Zajt hallottam a folyosóról, mintha emberek járkálnának siet sen odakint az épületben. Claudine felállt, és kinyitotta a szoba keskeny ajtaját, hogy kinézzen. Miután harmadjára csinálta ezt, becsukta az ajtót, és ráfordította a kulcsot. Megkérdeztem, mit vár. – Bajt – felelte. – És Ericet. Egy és ugyanaz, gondoltam magamban. – Vannak itt más betegek is? Ez egy kórház? – Igen – válaszolta. – De dr. Ludwig és a segédje kitelepítik innen azokat, akik tudnak járni. Azt hittem, hogy ennél több félelemmel már nem tudok megbirkózni, kimerült érzelmeim azonban újjáéledtek, és átvettem Claudine feszültségének egy részét. Körülbelül harminc perccel kés bb felemelte a fejét, és láttam, hogy hallgatódzik. – Eric közeledik – közölte. – Magadra kell hogy hagyjalak vele. Én nem tudom álcázni az illatomat, mint nagyapa. – Felállt, és kinyitotta az ajtózárat. Aztán szélesre tárta az ajtót. Eric nagyon halkan jelent meg. Az egyik pillanatban az ajtót láttam, a következ ben pedig már ott állt benne. Claudine öszszeszedte a kötéshez szükséges kellékeit, és elhagyta a szobát, olyan messzire kerülve Ericet, amennyire csak a kis helyiség megengedte. Eric orrlyuka kitágult, amikor megérezte a tündér csábító illatát. Miután Claudine elment, Eric már az ágyamnál

273

állt, és engem nézett. Nem éreztem boldogságot vagy elégedettséget, ezért úgy véltem, a kötelékünk ereje is alábbhagyott, legalábbis átmenetileg. Az arcom annyira fájt, amikor megváltozott az arckifejezésem, hogy tudtam, tele lehet zúzódással és vágással. A bal szememmel homályosan láttam. Nem kellett tükörbe néznem, hogy tudjam, borzalmas látványt nyújthatok. Jelen pillanatban azonban nem tudott érdekelni. Eric elszántan igyekezett, hogy ne lássék az arcán a haragja, de nem járt sikerrel. – Kibaszott tündérek! – mondta, és a szája vicsorra húzódott. Nem is emlékszem, hogy hallottam-e már valaha Ericet káromkodni. – Már halottak – suttogtam, és próbáltam a minimumra csökkenteni a kiejtett szavakat. – Igen. De a gyors halál túl jó volt nekik. Bólintottam (amennyire tudtam), mivel teljes szívemb l egyetértettem. Igazság szerint érdemes lett volna ket életre kelteni, hogy aztán lassabban megint megöljük a gazembereket. – Meg fogom nézni a sebeidet – mondta Eric. Nem akart megijeszteni. – Jól van – suttogtam, de tudtam, hogy a látvány nagyon ronda lesz. Amit akkor láttam magamból, amikor a fürd szobában felhúztam a hálóingemet, annyira csúnya volt, hogy nem kívántam még többet látni. Eric klinikai közömbösséggel húzta le rólam a takarót. Klasszikus kórházi hálóing volt rajtam – az ember azt gondolná, a természetfeletti lények kórházában valamivel egzotikusabb a viselet –, és természetesen térd fölöttig ért. Harapásnyomok látszottak a lábamon végig, mély harapásnyomok. Némelyekb l még egy-egy darab hús is hiányzott. Amikor a

274

lábamra pillantottam, eszembe jutott a Discoveryn sugárzott A cápák hete cím m sor. Ludwig bekötözte a legcsúnyább sérüléseimet, és biztos voltam benne, hogy a géz alatt varratokat is látnék. Eric egy hoszszú pillanatig mozdulatlanul állt, aztán azt mondta, hogy húzzam fel a hálóingemet. Amikor rájött, hogy a karom és a kezem túl gyenge ahhoz, hogy megcsináljam, húzta fel rajtam. A tündérek a puha részeket élvezték a legjobban, ezért elég kellemetlen – igazság szerint visszataszító – látványt nyújtottam. Én egy rövid pillantáson kívül nem bírtam hosszabban ránézni. Csukva tartottam a szemem, mint egy gyerek, aki véletlenül horrorfilmre kapcsolt. Nem csoda, hogy olyan nagy fájdalmaim voltak. Ezek után soha többé nem leszek ugyanaz az ember. Sem fizikailag, sem lelkileg. Hosszú id után Eric betakart, és azt mondta: – Mindjárt visszajövök. – Hallottam, hogy kimegy a szobából. Gyorsan visszatért egy pár üveg TrueBlood-dal, és letette ket a földre az ágy mellé. – Csússz arrább! – szólt nekem, én pedig zavartan felpillantottam rá. – Csússz már arrább! – ismételte meg türelmetlenül. Aztán rájött, hogy nem tudok, ezért az egyik karját a testem alatt a nyakam alá tette, a másikat pedig a térdem hajlatába, és könnyedén a matrac másik oldalára tolt. Szerencsére az ágy sokkal nagyobb volt, mint egy átlagos kórházi fekhely, és így nem kellett az oldalamra fordulnom, hogy helyet csináljak neki. – Most megitatlak – mondta Eric. – Micsoda? – Vért adok neked. Különben hetekig is eltart a gyógyulásod. Annyi id nk nincs. Olyan tényszer en beszélt, hogy éreztem, a vállam végül elernyed. Nem is vettem észre, mennyire feszült vagyok. Eric

275

megharapta a csuklóját, aztán a szájam elé tette. – Tessék, igyál! – mondta, mintha kétsége sem lenne afel l, hogy elfogadom. A szabad kezét a nyakam alá tette, és megemelte a fejemet. Ez nem t nt olyan jó szórakozásnak vagy erotikus élménynek, mint a szex közbeni kis harapások. Egy pillanatig elcsodálkoztam a feltétel nélküli engedelmességemen, de Eric azt mondta, nincs id nk. Egyfel l tudtam, mit jelent ez, másfel l viszont túlságosan gyenge voltam, és nem voltam képes többre, mint hogy az id tényez t röpke, lényegtelen ténynek tekintsem. Kinyitottam a számat, és nyeltem egyet. Akkora fájdalmaim voltak, és annyira elborzasztott a testemen végzett roncsolás, hogy nem nagyon gondolkoztam el azon, bölcs dolog-e, amit teszek. Tudtam, milyen gyors hatása lesz az elfogyasztott vámpírvérnek. Eric csuklója egyszer behegedt, mialatt ittam bel le, de újra felnyitotta. – Biztos vagy benne, hogy ez okos dolog? – kérdeztem, amikor másodjára is megharapta magát. A torkom iszonyúan fájt, és azonnal meg is bántam, hogy egy teljes mondattal próbálkoztam. – Igen – felelte. – Tudom, mennyi a túl sok. És magam is ségesen táplálkoztam, miel tt idejöttem. Muszáj, hogy tudj mozogni. – Olyan gyakorlatias módon beszélt err l, hogy kicsit jobban éreztem magam. Nem tudtam volna elviselni a szánalmát. – Mozogni? – A gondolat aggodalommal töltött el. – Igen. Breandan követ i bármelyik pillanatban megtalálhatják… meg fogják találni… ezt a helyet. Az illatod alapján keresnek. Olyan a szagod, mint annak a két tündérnek, akik bántottak, és tudják, mennyire szeret téged Niall, hogy képes lenne még a saját fajtáját is megölni miattad. Ha levadászhatnak, az hatalmas örömöt fog okozni nekik.

276

Az újabb bajok gondolatára abbahagytam az ivást, és sírva fakadtam. Eric gyengéden megsimogatta az arcom, majd azt mondta: – Fejezd be a sírást! Er snek kell lenned. Nagyon büszke vagyok rád, hallod? – Miért? – A szájamat visszatettem a csuklójára, és megint inni kezdtem. – Még mindig egyben vagy. Még mindig tiszta a tudatod. Lochlan és Neave nem egy vámpírt és tündért tépett már darabokra… szó szerint darabokra… te azonban túlélted, ráadásul a személyiséged és a lelked is sértetlen maradt. – Megmentettek. – Mély lélegzetet vettem, majd visszatértem a csuklójához. – Sokkal többet is túléltél volna. – Eric lehajolt, felvette a földr l az egyik TrueBlood-os üveget, aztán gyorsan felhajtotta. – Nem szerettem volna. – Megint mély leveg t vettem, és éreztem, hogy a torkom még mindig fáj, de már nem olyan élesen. – Nem is akartam élni, miután… Eric megcsókolta a homlokomat. – De élsz. k pedig halottak. És az enyém vagy, és az enyém is leszel. Nem fognak megkaparintani. – Valóban azt hiszed, hogy idejönnek? – Igen. Breandan megmaradt er i el bb-utóbb megtalálják ezt a helyet, ha nem maga Breandan. Nincs vesztenivalója, és meg akarja rizni a büszkeségét. Attól tartok, hogy hamarosan ránk bukkannak. Ludwig már majdnem az összes többi beteget elszállíttatta. – Egy kicsit elfordult, mintha fülelne. – Igen. A legtöbbjük már elment. – Ki van még itt? – Bill a szomszédos szobában. Clancyt l kap vért. – Te nem akartál neki adni?

277

– Ha téged nem lehetett volna helyrehozni… nem. Hagytam volna megrohadni. – Miért? – kérdeztem. – eljött megmenteni. Miért vagy rá mérges? Te hol voltál? – A harag beszélt bel lem. Eric alig észrevehet en megvonaglott, ami egy olyan id s vámpírtól, mint , nagyon nagy reakciónak számított. Elfordította a fejét. El sem hittem, hogy ilyeneket vágtam a fejéhez. – Nem mintha kötelességed lett volna megtalálni – tettem hozzá –, de egész id alatt azt reméltem, hogy eljössz. Imádkoztam azért, hogy rám találj. Újra és újra erre gondoltam, hátha meghallod… – Megölsz a szavaiddal – nyögte. – Megölsz. – Megborzongott mellettem, mintha alig tudná elviselni azt, amit mondok neki. – Meg fogom magyarázni – mondta suttogva. – És meg fogod érteni, most azonban nincs erre elég id nk. Gyógyulsz már? Megvizsgáltam a testem. Már nem éreztem magam olyan pocsékul, mint az ivás el tt. A húsomban lév lyukak szinte elviselhetetlenül viszkettek, ami azt jelentette, hogy elkezdtek begyógyulni. – Már olyan érzésem van, hogy egyszer jobb lesz – mondtam óvatosan. – Ó, Tray Dawson is itt van még? Nagyon komoly arccal nézett rám. – Igen, t nem lehet mozgatni. – Miért nem? Miért nem vitette el t is dr. Ludwig? – Nem élné túl az átszállítást. – Nem! – mondtam, és még azok után is megdöbbentem, amiken én keresztülmentem. – Bill elmondta, hogy vámpírvért ivott. Remélték, hogy meg rül annyira, hogy bántson téged, de az is megfelelt nekik, hogy magadra hagyott. Lochlant és Neave-et Niall néhány harcosa feltartotta. Megtalálták ket, megtámadták, és harcolniuk kellett. Ezek után Lochlan és Neave elhatározta, hogy letábo-

278

roznak a házadnál. Biztosak akartak lenni benne, hogy Dawson nem siet a segítségedre. Bill hívott fel, hogy elmondja, és te elmentetek Dawson házához. Ekkorra már elvitték Dawsont. Elszórakoztak vele, miel tt… elkaptak téged. – Dawson annyira megsérült? Azt hittem, hogy a rossz vámpírvér hatása mostanra már kiürült a szervezetéb l. – Nem tudtam elképzelni, hogy azt a nagy embert, a legszívósabb vérfarkast, akit ismertem, legy zték. – A vámpírvér, amit használtak, csak a méreg felszívódását segítette el . Gondolom, még sosem próbálták ki vérfarkason, mert nagyon hosszú id be telt, hogy hasson. Aztán gyakorolták rajta a m vészetüket. Fel tudsz kelni? Megpróbáltam összeszedni minden er met, hogy sikerüljön. – Talán még nem. – Akkor viszlek. – Hová? – Bill beszélni akar veled. Bátornak kell lenned. – A táskám! – mondtam. – Szükségem van bel le valamire. Eric szó nélkül feltette az ágyra a puha táskát, amely már piszkos volt, és foltos. Nagy összpontosítással ki tudtam nyitni, és belecsúsztattam a kezem. Eric felvonta a szemöldökét, amikor meglátta, mit veszek ki bel le, de hallott valamit odakintl, ami miatt riadtnak t nt. Egy pillanat alatt felpattant, felnyalábolt az ölébe, és úgy emelt fel, mintha csak egy tányér spagetti lennék. Az ajtónál megállt, nekem pedig sikerült elfordítanom az ajtógombot. Az egyik lábával kinyitotta az ajtót, és kiléptünk a folyosóra. Láttam, hogy egy régi épületben vagyunk, valamiféle régi irodaházban, amelyet a mostani céljára alakítottak át. A folyosón végig mindkét irányban ajtók voltak, majd középtájon láttam egy üvegezett megfigyel szobát. Az ablakán keresztül a másik oldalon megpillantottam egy nyomasztó, raktárszer helyiséget. Égett benne néhány lámpa, épp

279

csak annyi, hogy lássam, a helyiség üres, csupán néhány kiszuperált, rozoga polc és gépalkatrész van benne. Jobbra fordultunk, és a folyosó végén beléptünk egy szobába. Itt ismét eljátszottuk az ajtónyitási m veletet, de ezúttal már nem volt olyan megterhel feladat, hogy megszorítsam és elfordítsam a gombot. Két ágy állt a helyiségben. Bill a jobb oldalin feküdt, Clancy egy m anyag széken ült közvetlenül mellette. Ugyanúgy itatta Billt, ahogyan Eric engem. Bill b re szürke volt, az arca beesett. Úgy nézett ki, mint aki haldoklik. Tray Dawson feküdt a másik ágyon. Ha Bill haldokolni látszott, akkor Tray úgy festett, mint aki már halott. Az arca csupa kék zúzódás volt. Az egyik fülét leharapták. A szeme csukva volt, annyira feldagadt. A b rére rászáradt a vér. És ez csak az arca volt. A karja a takaró felett pihent, mindkett sínben. Eric lefektetett Bill mellé. Bill kinyitotta a szemét, amely hál’ istennek ugyanolyan szín volt: sötétbarna, feneketlen mély. Abbahagyta az ivást Clancyb l, de nem mozdult, és nem is nézett ki jobban. – Az ezüst már benne van a szervezetében – szólalt meg Clancy halkan. – A méreg eljutott a teste minden pontjába. Egyre több vérre lesz szüksége, hogy megszabaduljon t le. Meg akartam kérdezni, hogy meggyógyul-e, de nem tudtam, mivel Bill is ott volt. Clancy felállt az ágya mell l, majd és Eric suttogva beszélgetni kezdtek. Elég kellemetlen beszélgetés volt, ha Eric arckifejezéséb l ítélni lehetett. Bill szólalt meg. – És te hogy vagy, Sookie? Meg fogsz gyógyulni? – A hangja elhalkult. – Én is pontosan ugyanezt akartam kérdezni t led – mondtam. Egyikünknek sem volt elég ereje vagy energiája, hogy

280

mellébeszéljen. – Életben maradsz – jelentette ki elégedetten. – Érzem a szagát, hogy Eric vért adott neked. Amúgy is meggyógyultál volna, ez azonban meggyorsítja a folyamatot. Sajnálom, hogy nem értem oda hamarabb. – Megmentetted az életemet. – Láttam, hogy elvisznek – mondta. – Micsoda? – Láttam, amikor elhurcoltak magukkal. – Te… – Már ott volt a nyelvemen, hogy „és nem állítottad meg ket?”, ez azonban szörnyen kegyetlen kérdés lett volna. – Tudtam, hogy nem gy zhetem le ket együtt – felelte egyszer en. – Ha megpróbáltam volna rájuk támadni, megöltek volna, és akkor neked semmi esélyed nem maradt volna. Nagyon keveset tudok a tündérekr l, de még én is hallottam Neave-r l és a fivérér l. – Ez a néhány mondat nagyon kifárasztotta Billt. El akarta fordítani a fejét a párnán, hogy egyenesen rám nézzen, de csak két centit tudott mozdítani rajta. Sötét haja lelapult a fejére, és már nem csillogott, nem volt olyan szép fényes, ami annyira tetszett nekem, amikor el ször megláttam. – Szóval te hívtad fel Niallt? – kérdeztem. – Igen – felelte, és közben alig mozgott a szája. – Vagy legalábbis szóltam Ericnek, elmondtam neki, mi történt, aztán megkértem, hogy értesítse Niallt. – Hol volt az a régi ház? – kérdeztem. – Északra innen, Arkansasban – felelte. – Eltartott egy ideig, hogy a nyomodra bukkanjak. Ha kocsival szállítottak volna… de a tündérvilágon keresztül vittek, és végül az én szaglásommal, valamint Niall tudásával a tündérvarázslatokról, megtaláltunk. A te életedet legalább megmentettük. Attól tartok, a vérfarkasnak már túl kés .

281

Nem is tudtam, hogy Tray is ott volt velünk a házban. Nem mintha ez a tény bármin is változtatott volna, de talán egy kicsit kevésbé éreztem volna magam magányosnak. Na persze, valószín leg ezért nem akarta a két tündér, hogy lássam. Lefogadtam volna, hogy nem sok minden létezik a kínzás pszichológiájában, amit Neave és Lochlan nem tudott. – Biztos vagy benne, hogy Tray… – Kedvesem, csak nézz rá! – Még nem haltam meg – dörmögte Tray. Megpróbáltam felkelni, hogy odamenjek hozzá. Ez még mindig kicsit meghaladta az er met, de az oldalamra fordultam, hogy szembenézzek vele. Az ágyak olyan közel álltak egymáshoz, hogy könnyedén hallottam, amit mond. Azt hiszem, többé-kevésbé sejtette, hogy hol vagyok. – Tray – mondtam. – Nagyon sajnálom. Szótlanul megrázta a fejét. – Az én hibám. Tudnom kellett volna… hogy az a n az erben… nem jó. – Te megtettél mindent, amit tudtál. Ha ellenálltál volna neki, megölt volna. – Haldoklom – felelte. Nagy er feszítések árán kinyitotta a szemét, és majdnem sikerült is rám néznie. Nem tudtam abbahagyni a sírást. Úgy t nt, mintha elvesztette volna az emlékezetét. Lassan átfordultam, hogy Bill-lel nézzek szembe. A színe kicsit javult. – Soha nem engedtem volna, hogy bántsanak – mondta. – A t re ezüstb l volt, és a fogán is ezüstkoronát viselt… Kitéptem a torkát, de nem halt meg elég gyorsan… A végs kig küzdött. – Clancy adott neked vért – mondtam. – Hamarosan jobban leszel. – Talán – válaszolta, és a hangja ugyanolyan h vös és nyu-

282

godt volt, mint mindig. – Már kezdek némi er t érezni. Ahhoz elegend lesz, hogy átvészeljem a harcot. Ez elég is lesz nekem. Annyira megdöbbentem, hogy nem tudtam, mit mondjak. A vámpírok csak akkor haltak meg, ha valaki karót szúrt a szívükbe, lefejezte ket, vagy elkaptak egy ritka betegséget, a sino-AIDS-et. De ezüstmérgezés? – Bill – mondtam sietve, és rengeteg dolog eszembe jutott, amit el akartam mondani neki. Az el bb behunyta a szemét, de most kinyitotta, és rám nézett. – Jönnek – szólalt meg Eric, mire minden mondanivalóm a torkomra fagyott. – Breandan emberei? – kérdeztem. – Igen – válaszolta Clancy kurtán. – Megtalálták az illatodat. – Még most is megvet en beszélt, mintha olyan gyenge lennék, hogy illatot hagyok magam után, ami alapján rám találnak. Eric kihúzott egy nagyon hosszú kést a combjára er sített hüvelyb l. – Vasból van – mondta mosolyogva. Bill is elmosolyodott, de nem kellemes mosoly volt. – Ölj meg annyit, amennyit csak bírsz! – mondta er sebb hangon. – Clancy, segíts felkelnem! – Ne! – szóltam rá. – Kedvesem – kezdte Bill hivatalosan –, mindig is szerettelek, és büszkén halok meg a szolgálatod közben. Miután meghaltam, mondj el egy imát értem egy igazi templomban! Clancy lehajolt, hogy kisegítse Billt az ágyból, és miközben ezt csinálta, meglehet sen barátságtalan pillantást vetett rám. Bill megingott. Olyan gyenge volt, mint egy ember. Ledobta magáról a kórházi hálóinget, és így egy szál, derékban megkös pizsamaalsóban állt ott.

283

Én sem kórházi hálóingben akartam meghalni. – Eric, van egy késed nekem is? – kérdezte Bill, mire Eric, anélkül hogy visszafordult volna az ajtóból, odadobott Billnek egyet, az övé kisebb változatát. Ami engem illet, én úgy láttam, hogy a kés és a kard között volt félúton. Clancynél szintén volt fegyver. Senki sem mondott semmit arról, hogy Trayt is felkeltsék. Amikor rápillantottam, arra gondoltam, talán már meg is halt. Eric mobiltelefonja megcsörrent, aminek hallatán ugrottam néhány centit ijedtemben. csak egy kurta „igen?”-t vakkantott bele, majd hallgatott egy ideig, végül összecsukta a telefont. Majdnem felnevettem, mert az a gondolat, hogy a természetfeletti lények mobiltelefonnal kommunikálnak, nagyon viccesnek t nt. Amikor azonban Billre néztem, aki a falhoz d lve állt, és szürke volt az arca, úgy gondoltam, soha többé semmi nem lesz vicces az életben. – Niall és a tündérei úton vannak – közölte velünk Eric. A hangja nyugodt volt, egyenletes, mintha egy történetet olvasna fel nekünk a t zsdér l. – Breandan elzárt minden kaput a tündérvilág felé. Csak egyetlenegy van még nyitva. Nem tudom, idejében érkeznek-e. – Ha ezt túlélem – mondta Clancy –, meg foglak kérni, Eric, hogy ments fel az esküm alól, én pedig keresek egy másik urat. Undorít a gondolat, hogy egy ember szolgálatában haljak meg, bármilyen kapcsolat f z is hozzá. – Ha meghalsz – mondta Eric –, azért halsz meg, mert én, a seriffed azt parancsoltam, hogy harcolj. Az ok nem lényeges. Clancy bólintott. – Igenis, uram. – De ha mégis túléled, felmentelek. – Köszönöm, Eric. Ó, istenem, reméltem, hogy most már mindketten nagyon

284

boldogok, hogy ezt megbeszélték. Bill inogva állt a lábán, ennek ellenére mind Eric, mind Clancy elismer n nézett rá. Nem hallottam azt, amit k, a szobában azonban már szinte elviselhetetlen lett a feszültség, ahogy az ellenségeink egyre közeledtek. Figyeltem Billt, ahogy látható nyugalommal nézett a halál elé, amely rá várt, és egy pillanatra olyannak láttam, amilyennek el ször megismertem: Az els vámpír volt, akivel valaha találkoztam, az els férfi, akivel lefeküdtem, és az els udvarlóm, akibe beleszerettem. Minden ez után következ esemény beszennyezte ezt az emléket, de most egy pillanatig tisztán láttam t magam el tt, és megint szerettem. Az ajtó ekkor széthasadt, és egy fejsze feje jelent meg benne, aztán meghallottam a többi tündér magas frekvenciájú kiáltását, amint fejszés társukat buzdították. Elhatároztam, hogy egyedül kelek ki az ágyból, mert inkább a saját lábamon állva akartam meghalni, mint ágyban fekve. Ennyi bátorság még maradt bennem. Talán amióta ittam Eric véréb l, én is megéreztem a harc izgalmát, és benne is feltámadt. Ericet semmi nem hozta jobban lázba, mint egy jó kis csetepaté lehet sége. Felküzdöttem magam, és rájöttem, hogy tudok járni. Egy kicsit legalábbis. Megpillantottam két famankót a falhoz támasztva. Nem emlékeztem, hogy valaha is láttam volna életemben fából készült mankót, bár igaz, hogy ebben a kórházban semmilyen felszerelés nem volt olyan, mint az emberi közkórházakban. Kezembe vettem a mankót a lábánál fogva, megemeltem, hogy megnézzem, képes lennék-e megpörgetni, és azt a választ adtam magamban, hogy „valószín leg nem”. Nagy esélyem volt rá, hogy hasra esem, miközben ezt csinálom, mégis úgy gondoltam, hogy jobb csinálni valamit, mint csak állni mozdulatlanul. Id közben már a kezemben volt az a fegyver, amelyet

285

a táskámból szereztem, és a mankó legalább segített, hogy megállják a lábamon. Az egész gyorsabban történt, mint amennyi id alatt most elmesélem. Az ajtón egyre nagyobb rés keletkezett, a tündérek pedig letépkedték a lógó fadarabokat. Végül a lyuk akkorára tt, hogy egy tündér átfért rajta. Egy magas, sovány, vékony szálú hajú férfi jött be, zöld szeme a harc örömét l csillogott. Ericre támadt a kardjával, hárította az ütést, majd sikeresen felvágta a férfi hasát. A tündér felsikoltott, kétrét görnyedt, majd Clancy a tarkójára vágott, és lenyeste a fejét. Én háttal a falnak présel dtem, a mankót az egyik hónom alá fogtam, miközben a két kezemben egy-egy fegyveremet szorongattam. Bill és én egymás mellett álltunk, aztán lassan és megfontoltan elém lépett, és elhajította a kését az ajtón bemászó következ tündérbe. A hegye egyenesen a torkába fúródott. Bill hátranyúlt, és megfogta a nagyim ültet kanalát. Ekkorra az ajtót már majdnem teljesen szétzúzták, és a támadó tündérek, úgy t nt, mintha egy lépést hátráltak volna. Újabb férfi lépett át a lyukon, átlépte halott társa tetemét, én pedig tudtam, hogy Breandan. Vöröses haját fonott copfba hátrafogta, a kardjának pengéjér l vér csöpögött, amikor felemelte, hogy Ericre sújtson vele. Eric volt a magasabb, Breandannak azonban hosszabb kardja volt. Breandan már megsebesült, az inge egyik oldalát eláztatta a vér. Láttam, hogy a vállából fényes tárgy – egy köt – áll ki, és biztos voltam benne, hogy a kardon Claudine vére van. Hatalmas düh öntött el, és segített, hogy talpon maradjak, különben összeestem volna. Breandan oldalra ugrott, bármennyire próbálta is Eric harcra kényszeríteni, majd egy nagyon magas n i harcos ugrott be az ajtón arra a helyre, ahol az el bb Breandan állt, és egy buzogánnyal hadonászott – az isten szerelmére, egy igazi láncos bu-

286

zogánnyal! –, és Ericet akarta eltalálni. Eric lehúzta magát, a buzogány pedig folytatta útját, és halántékon találta Clancyt. A vámpír vörös haja hirtelen még vörösebb lett, és úgy összeesett, mint egy bábu. Breandan átugrotta Clancy testét, hogy szembenézzen Bill-lel. A mozdulat közben lenyisszantotta Clancy fejét a törzsér l. Breandan mosolya kiszélesedett. – Te vagy az – mondta –, aki megölte Neave-et. – Kitéptem a torkát – felelte Bill, és a hangja olyan er s volt, amilyen mindig. Közben azonban megingott a lábán. – Látom, is megölt téged – vágott vissza Breandan, és elmosolyodott, a védekez ösztöne kissé alábbhagyott. – Én csak segítek neked, hogy erre rá is döbbenj. Mögötte a sarokban lév ágyon Tray Dawson emberfeletti er vel felemelte a karját, és megrángatta a tündér ingét. Breandan egy hanyag mozdulattal kissé hátrafordult, és a kardját beledöfte a védtelen vérfarkasba. Amikor kihúzta a testéb l, a pengéjét friss vér borította. Mialatt Breandan ezt tette, Bill fogta az ültet kanalat, és a tündér felemelt karja alatt beledöfte az oldalába. Amikor Breandan visszafordult, az arcán rémület tükröz dött. Lenézett a nyélre, mintha elképzelni sem tudná, hogy került az oldalába, majd vér buggyant ki a szája sarkából. Bill összeesett. Minden megállt egy pillanatra, de csak a lelki szemem el tt. A tér el ttem üres volt, a n abbahagyta a harcot Erickel, és rávetette magát a hercegére. Hosszan és hangosan sikoltozott, és mivel Bill összeesett, a kardját nekem szegezte. Én meg lespricceltem a vízipisztolyban lév citromlével. A n megint felsikoltott, ezúttal fájdalmában. A citromlé a mellkasán és a felkarján érte, és ahol hozzáért, füstölni kezdett a b re. Úgy láttam, hogy egy csepp a szemhéjára is hullott, mert a szabad kezével megdörzsölte ég szemét. Miközben ezt tette, Eric megsuhintotta hosszú kését, és levágta az egyik kar-

287

ját, majd a mellkasába döfött. Ezután Niall jelent meg az ajtóban, és a szemem sajgott, hogy t látom. Nem fekete öltöny volt rajta, mint akkor, amikor meglátogatott az emberi világban, hanem hosszú tunika és nadrág, amelyet a csizmája szárába dugott. Csupa fehérben volt, és ragyogott… kivéve, hogy a ruháját vércseppek szenynyezték. Aztán hosszú csend következett. És már nem volt kit megölni. Lecsúsztam a földre, a lábam teljesen elgyengült, és ott találtam magam a padlón Bill mellett. Nem tudtam megállapítani, hogy él-e még, vagy meghalt. Túl nagy sokkot éltem át ahhoz, hogy sírva fakadjak, és túlságosan elborzadtam, hogy sikítani tudtam volna. Néhány sebem újra szétnyílt. A vér illata és a tündérszag ellenállhatatlanul vonzotta Ericet, akiben már így is tombolt a csata izgalma. Miel tt Niall odaért volna hozzám, Eric már mellettem térdelt, és a nyakamon lév sebb l szivárgó vért nyalogatta. Nem bántam, mivel is adott nekem a véréb l. Mindössze újrahasznosította. – Szállj le róla, vámpír! – mondta a dédnagyapám nagyon lágy hangon. Eric felemelte a fejét, a szeme be volt csukva az élvezett l, és egész testében megborzongott. Aztán lerogyott mellém. Ránézett Clancy testére. Minden diadalmámor elillant a tekintetél, és egy vörös könnycsepp gördült le az arcán. – Bill életben van? – kérdeztem. – Nem tudom – felelte Eric. Lenézett a karjára. is megsebesült: csúnya vágás éktelenkedett a bal alkarján. Nem is láttam, mikor szerezte. Az elszakadt ruhaujján keresztül látszott, hogy máris gyógyul. A dédnagyapám elém guggolt. – Niall – mondtam. A számat csak nagy er feszítések árán

288

tudtam megmozdítani. – Niall, nem hittem volna, hogy idejében ideér. Igazság szerint annyira meg voltam döbbenve, hogy azt sem tudtam, mit beszélek, vagy melyik krízishelyzetre utalok. Most el ször úgy éreztem, olyan nehéz élnem, hogy nem biztos, hogy megéri a befektetett energiát. A dédnagyapám a karjába vett. – Most már biztonságban vagy – mondta. – Én vagyok az egyetlen él herceg, ezt senki nem veheti el t lem. Majdnem minden ellenségem halott. – Nézzen körül! – feleltem rá, de azért a vállára hajtottam a fejem. – Niall, nézze csak meg, mi mindent vettek el t lünk. – Tray Dawson vére lassan csöpögött a véráztatta leped l a földre. Bill a jobb combom mellett hevert mozdulatlanul. Miközben a dédnagyapám szorosan magához ölelt és a hajamat simogatta, a válla fölött Billre néztem. Olyan sokáig élt, és mindig mindent sikerült túlélnie, értem azonban kész volt meghalni is. Nincs n – legyen az ember, tündér, vámpír vagy vérfarkas –, akit ez ne hatott volna meg. Azokra az éjszakákra gondoltam, amelyeket együtt töltöttünk, a sok alkalomra, amikor az ágyban beszélgettünk, és sírva fakadtam, bár úgy éreztem, túl fáradt vagyok ahhoz, hogy könnyezzem. A dédnagyapám visszaült a sarkára, majd rám nézett. – Haza kell menned – mondta. – Claudine? – Az Örök Nyár Földjén van. Nem tudtam több rossz hírt elviselni. – Tündér, rád hagyom a feladatot, hogy feltakarítsd ezt a helyet – szólalt meg Eric. – A dédunokád az én n m, csakis az enyém, senki másé, majd én hazaviszem. Niall Ericre bámult. – Nem az összes holttest tündér – közölte Niall, és Clancy

289

testére mutatott. – És mit csináljunk azzal? – Tray felé biccentett a fejével. – Annak vissza kell mennie a házába – mondtam. – Rendes temetést kell kapnia. Nem t nhet csak úgy el. – Fogalmam sem volt, mit akart volna Tray, de nem hagyhattam, hogy a tündérek besöpörjék a testét egy lyukba valahol. Ennél jobbat érdemelt. Aztán még ott volt Amelia is, neki is el kellett mondanom a hírt. Ó, istenem! Megpróbáltam felhúzni a lábam, hogy felálljak, a sebeim azonban meghúzódtak, és fájdalom nyilallt belém. – Aú! – kiáltottam fel, és összeszorítottam a fogam. Lenéztem a földre, amíg visszanyertem a lélegzetem. Miközben a padlót figyeltem, Bill egyik ujja megrándult. – Életben van, Eric! – mondtam, és annak ellenére, hogy pokolian fájt, elmosolyodtam. – Bill nem halt meg! – Ez remek – felelte Eric, habár a hangja túlságosan nyugodtnak hangzott. Felnyitotta a mobilját, és a gyorshívóból tárcsázott valakit. – Pam – szólt bele. – Pam, Sookie él. Igen, Bill is. Clancy viszont meghalt. Hozd a furgont! Itt kiesett egy kis id , aztán Pam megjelent egy nagy furgonnal. Hátul matrac volt benne, ahová Pam és Maxwell Lee beemelt engem és Billt. Maxwell fekete b üzletember volt, és történetesen vámpír. Legalábbis ezt a benyomást keltette bennem, minden alkalommal, amikor láttam. Még ezen a harccal és konfliktusokkal teli éjszakán is makulátlanul elegánsan festett. Bár magasabb volt, mint Pam, óvatosan, vigyázva tettek be minket a kocsiba, amiért nagyon hálás voltam. Pam odáig merészkedett, hogy vicces megjegyzéseket tegyen az állapotunkra, ez üdít változatosság volt. Miközben utaztunk vissza Bon Temps-ba, hallottam, hogy a vámpírok halkan a tündérháború végér l beszélnek. – Sajnálni fogom, ha a tündérek elhagyják a világunkat – mondta Pam. – Annyira szerettem ket. Olyan nehezen lehetett

290

megkapni ket. Maxwell Lee ezt válaszolta: – Még sosem voltam tündérrel. – Nyami! – felelte Pam, és ez volt a legsokatmondóbb „nyami”, amit valaha hallottam. – Csend legyen! – szólalt meg Eric, mire mindketten elhallgattak. Bill keze megtalálta az enyémet, és megszorította. – Clancy Billben él tovább – mondta Eric a két másik vámpírnak. Némán fogadták a bejelentést, ami számomra a tisztelet jele volt. – Ahogy te Sookie-ban – tette hozzá Pam halkan. *** A dédnagyapám két nappal kés bb eljött meglátogatni. Miután beengedtem, Amelia felment az emeletre, hogy sírjon még egy kicsit. Természetesen tudta az igazságot, a közösségünk tagjai azonban döbbenten hallották, hogy betörtek Tray otthonába, és megkínozták. A közvélemény szerint a támadók azt hitték, hogy Tray drogkeresked , habár még alapos keresés után sem találtak egyáltalán semmilyen kábítószeres felszerelést vagy anyagot a lakásában és a m helyében. Tray volt felesége és fia intézte a temetést. Trayt a Szepl telen fogantatás katolikus templomban búcsúztatják. Én majd Amelia mellett állok, hogy támogassam. Volt még egy napom, hogy jobban legyek, ma azonban az is elegend volt, hogy hálóingben az ágyamban feküdjem. Eric nem tudott több vért adni, hogy befejezzem a gyógyulásomat. Egyrészt az elmúlt napokban már kétszer adott, nem beszélve azokról a kis harapásokról, amelyek a szeretkezéseink közben történtek, és azt mondta, már vészesen kö291

zel kerültünk egyfajta meg nem állapított határhoz. Másrészt pedig neki magának is szüksége volt rá, hogy meggyógyuljon, és még Pamb l is ivott egy keveset. Szóval én viszkettem és gyógyulgattam, és láttam, hogy a vámpírvér lassan visszanöveszti a lábamból kiharapott húst. Ett l kissé hihet bbnek t nt a sérüléseim magyarázata (autóbaleset; egy ismeretlen kocsi elütött, aztán továbbhajtott), na persze csak addig, amíg valaki meg nem vizsgálta a sebeimet közelebbr l. Természetesen Sam azonnal tudta, hogy mi az igazság, és amikor el ször eljött meglátogatni, elmeséltem neki, mi történt. Második látogatásakor elmondta, hogy a Merlotte’s vendégei együtt éreznek velem. Hozott százszorszépet és a Dairy Queenb l rántott csirkét. Amikor azt hitte, nem látom, komor tekintettel nézett. Miután Niall közel húzott egy széket az ágyamhoz, megfogta a kezem. Talán az elmúlt napok eseményei miatt történt, de a rén elmélyültek a ráncok, és lehet, hogy egy kicsit szomorúnak is t nt, de a királyi dédnagyapám még így is gyönyör volt, még mindig fejedelmi, különös, és… most, hogy tudtam, mire képes a faja… kicsit ijeszt is. – Tudta, hogy Lochlan és Neave ölte meg a szüleimet? – kérdeztem. Észrevehet szünet múlva Niall bólintott. – Gyanítottam – felelte. – Amikor elmesélted, hogy a szüleid megfulladtak, ezzel a lehet séggel is számolnom kellett. Breandan követ i mind közel álltak a vízhez. – Örülök, hogy meghaltak – mondtam. – Igen, én is – felelte Niall egyszer en. – És Breandan legtöbb követ je is halott. Két n nek kíméltem meg az életét, mivel nagy szükségünk van n kre. Az egyikük ugyan Breandan gyerekének anyja, de megkegyelmeztem neki. Úgy t nt, mintha azt várná, hogy ezért megdicsérjem.

292

– És mi a helyzet a gyerekkel? – kérdeztem. Niall megrázta a fejét, és a mozdulattól meglibbent hosszú, világos haja. Szeretett, de egy olyan világból származott, amely még az enyémnél is kegyetlenebb volt. Mintha meghallotta volna a gondolataimat, azt mondta: – Be fogom fejezni a világunkba vezet átjárók lezárását. – De hát emiatt folyt az egész háború! – mondtam összezavarodva. – Ezt akarta Breandan is. – Arra a következtetésre jutottam, hogy igaza volt, habár az indokai nem voltak helyesek. Nem a tündérvilágot kell megvédeni az emberekt l, hanem az embereknek van szükségük védelemre t lünk. – Ez mit jelent? Mi lesz a következménye? – Azoknak, akik az emberek között élnek, választaniuk kell. – Mint Claude-nak. – Igen, ha továbbra is az emberek között akarnak élni, meg kell szakítaniuk minden kapcsolatot a titkos világunkkal. – És a többiek? Azok, akik odaát élnek? – Nem fogunk többé átjönni. – Az arcán fájdalom tükröz dött. – Nem fogom látni többé? – Nem, drágaságom. Jobb lesz így. Megpróbáltam tiltakozni, és elmondani neki, hogy nem lesz jobb, s t szörny lesz, hogy nem beszélhetek többé vele, mivel olyan kevés rokonom van. A szavak azonban nem jöttek ki a számon. – És mi a helyzet Dermottal? – kérdeztem inkább. – Nem találjuk – felelte Niall. – Ha meghalt, olyan helyen enyészett el, amelyre nem bukkantunk rá, ha pedig még itt van, akkor nagyon okos és nagyon csendben van. Nem adjuk fel a keresést, addig kutatunk utána, amíg be nem zárul az átjáró.

293

szintén reméltem, hogy Dermot a kapu tündéroldalán van. Ebben a pillanatban Jason lépett be. A dédnagyapám – a dédnagyapánk – talpra ugrott, a következ pillanatban azonban megnyugodott. – Te biztosan Jason vagy – mondta. A bátyám üres tekintettel meredt rá. Jason Mel halála óta nem volt önmaga. A helyi újságnak ugyanabban a számában, amelyben hírt adtak Tray Dawson holttestének szörny felfedezésér l, volt egy cikk, amelyben Mel Hart elt nésér l írtak. A közvélemény azt feltételezte, hogy a két eset talán valamilyen módon összefügg. Nem tudtam, hogyan tüntették el a nyomaikat a vérpárducok Jason házánál, de nem is akartam tudni. Azt sem tudtam, hol van Mel teste. Talán megették, talán Jason tavának mélyén, de az is lehet, hogy az erd ben valahol. Én az utóbbira tippeltem. Jason és Calvin elmondta a rendrségnek, hogy Mel azt mondta, egyedül indul vadászni. A kocsiját meg is találták egy védett vadászterület közelében, ahová neki is volt engedélye. Az autó hátsó részében vérnyomokra bukkantak, amelyekb l a rend rség arra következtetett, hogy Mel talán tudott valamit Crystal Stackhouse szörny haláláról, most pedig hallották, amint Andy Bellefleur azt mondta, nem lep dne meg, ha a jó öreg Mel megölte volna magát az erd ben. – Igen, Jason vagyok – felelte a bátyám nehéz szívvel. – Maga pedig biztosan… az én dédnagyapám. Niall bólintott. – Igen, az vagyok. Jöttem elbúcsúzni a húgodtól. – De t lem nem, mi? Én nem vagyok elég jó. – Túlságosan hasonlítasz Dermotra. – Hát, tök mindegy. – Jason ledobta magát az ágy végébe. – Dermot nekem nem t nt olyan rossznak, dédpapa. legalább

294

eljött, hogy figyelmeztessen Melre, és elmondta, hogy Mel ölte meg a feleségemet. – Igen – felelte Niall távoli hangon. – Dermot lehet, hogy kissé elfogult volt veled a nagy hasonlóság miatt, de gondolom, tudod, hogy segített megölni a szüleidet. Mindketten Niallra bámultunk. – Igen, hallottam, hogy Breandan hívei, a vízitündérek húzták le a kocsit az árba, de csak Dermot tudta kinyitni az ajtót, és kihúzni a kocsiból a szüleidet. Aztán a vízinimfák lent tartották ket a víz alatt. Megborzongtam. – Ha engem kérdez, örülök, hogy búcsúzni jött – mondta Jason. – Örülök, hogy elmegy, és remélem, soha többé nem jön vissza, sem maga, sem valamelyik fajtársa. Fájdalom suhant át Niall arcán. – Megértem az érzéseidet – mondta. – Szerettem volna megismerni a dédunokámat, de csak bajt és fájdalmat hoztam Sookie fejére. Már nyitottam volna a szám, hogy ellentmondjak neki, de rájöttem, igaza van. De nem ez volt a teljes igazság. – Maga mutatta meg nekem, hogy vannak még rokonaim, akik szeretnek – mondtam, mire Jason elfojtott hangon felnyögött. – Elküldte hozzám Claudine-t, hogy megmentse az életemet, és ezt többször meg is tette. Hiányozni fog, Niall! – Az a vámpír nem rossz ember, és szeret téged – mondta a dédnagyapám, majd felállt. – Isten veled! – Lehajolt, és megpuszilta az arcomat. Er volt az érintésében, és hirtelen jobban éreztem magam. Miel tt Jason tiltakozhatott volna, az homlokát is megpuszilta, és ett l a bátyám izmai ellazultak. Aztán Niall elt nt, még miel tt megkérdezhettem volna t le, melyik vámpírra gondolt.

295