Dr. Koszterszitz József: Ifjúságunk egységének alapjai
A huszadik század második ötödében a korszellem egyik legdivatosabb jelszava: az egység! Új történelmet mozgató, új öntudatra ébredt nemzetek a népi és faji egység mágnesével húzzák magukhoz az országuk határain túlra szakadt tagjaikat és ezzel izzítják egyet-akaróvá az egy tömbben élőket. Ugyanakkor körülöttük és fölöttük mint a tenger mormolása, zúg állandóan a nemzetközi nagy egységkiáltás: „világ proletárjai egyesüljetek!” Világnézet, származás, társadalmi osztályhoz tartozás, foglalkozási ág, embersors, vagy közös érdekek alapján ezer apróbb-nagyobb csoportban szervezkednek az emberek, és az egyesületeknek, szervezeteknek se szeri, se száma. Ha egy nép a maga fajtáját egyre szorosabb egységbe húzza össze világszerte, ugyanezzel a mozdulattal szakadékot húz önmaga és mind a többiek között; ez a mozdulata kihívja a szomszéd nép hasonló befelé-szervezkedését, és a harmadikét, meg a többiét. Míg befelé sűrűsödve, mindjobban önmagukat keresik, ugyanakkor mindjobban eltávolodnak a körülöttük élő többitől, s a világ hamarosan tele lesz jól megszervezett, befelé erős, de egymással harciasan szembenálló nemzeti egységekkel. Ugyanígy a társadalmi osztályok vonalán: ha egy-egy osztály a maga öntudatát kalapálva erőteljesen begombolkozik és a maga védelmére szervezkedik, ugyanakkor feszültséget teremt mind a többi osztállyal szemben, hiszen érdekeit más, mint az alatta meg fölötte elhelyezkedő társadalmi osztályok, nem veszélyezteti. Így amennyire szorosabban fűzi össze a maga faj is és a többiek között. Van tehát az élesen hangsúlyozott egységnek valami bontó hatása kifelé a többi hasonlóval szemben. És ha nincsen egy mindennek fölötte álló legmagasabbrendű törvény, amely a sokféle egységet összefogja és harmóniát teremt közöttük, akkor a sok kis egység eredménye: harc. „Egységes orosz proletáriátus”. — „Egységes Lengyelország”. — „Egységes német birodalom”. — „Olasz nemzeti egység”. — „Angol világbirodalom”. — „Pánamerikai egységszervezet”… Fordíts kettőt-hármat a nemzeti egységek öntudat-csavarján, és ne találj törvényt, amely valamennyit egy igazi egységbe összefogja, — és az eredmény egyetlen tény lehet csak: világháború. Proletárszervezetek. — Munkásegyesületek. — Agrár-alakulatok. — Iparosszövetségek. — Kereskedő-érdekcsoportok. — Tisztviselők országos szervezete. — Banktrösztök. — Gyáriparos szövetség… Húzd ki közülük a felebaráti szeretet törvényét, és ott dúl előtted az osztályharc és a gazdasági háború.
Magasabbrendű egység-törvényt egyetlen egyet ismer az emberiség. Ezt sem ember találta ki: Krisztus adta. „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” Vagy átfogja és megnemesíti a krisztusi egység-törvény a nemzeti, politikai, gazdasági, osztály- és egyéb kis egységeket, — és akkor harmóniát teremt közöttük és békés, szép élettel ajándékozza meg az embert; — vagy elvész a szervezkedés lázában az Isten adta szeretet-törvény, — és akkor mindenki harca következik mindenki ellen. Ez a huszadik század tragikuma. Az ifjúsági fronton újabban mind sűrűbben hangzik fel az egység jelszava. Szűnjék meg a sokféle színű és jellegű rengeteg ifjúsági egyesület, és jöjjön létre a mindent magában foglaló nagy diák-egység! A kérdésnek érdemes egyszer komolyan a szemébe nézni. Valóság az, hogy nagyon sok nálunk a diákegyesület, — ahogyan túlontúl sok az egyesület a felnőttek világában is. (Ezt főleg elsején érzi az ember, amikor a tagdíjakat fizeti). Százfelé aprózódik szét a diákság, ahogyan szétaprózódik a felnőttek társadalma is. Hitbuzgalmi és bajtársi és társadalmi és politikai és sportegyesületek légiója „tömöríti” az egyetemek és felsőiskolák hallgatóit. Negyedannyi is elég volna; ésszerű egyszerűsítés igazán nem ártana. De nem úgy, hogy mindet agyonvágjuk és csinálunk helyettük újakat! És úgy sem, hogy megszüntetjük valamennyit és egyetemenként egy-egy csúcsszervezetbe léptetünk be minden diákot! Mielőtt az egyesületekhez hozzányúlnánk, komoly figyelemmel kell szétválogatnunk mindazt, amely természetes, attól, amely mesterséges. Ha politikai pártok ifjúsági szervezeteket alakítanak azért, hogy lelkes tömegük legyen és az utánpótlást a maguk számára biztosítsák, ezek mesterségesen tákolt alakulatok, mert nem az ifjúság életében gyökereznek, hanem a felnőtt a maga érdekeit keresi a diákok között. Ha valaki maga érdeke, vagy hiúsága parancsára „gründol” egyesületet, ez mesterséges tákolmány, mert nem áll mögötte az ifjúság lelkében gyökerező igény. Viszont az ifjúsági egyesületek legnagyobb részét a lelkekben élő emberi igények teremtették meg. Az igény a diákok lelkében élt, és keretet keresett magának, amelyben kinyílhasson és kielégítését megtalálja. Vallásos igény hitbuzgalmi egyesületet teremtett; diákélet-igény, összetartás-igény, a hivatás vonalán közös érdekek védelme a bajtársi egyesületet hozta létre; egészséges testkultúra igénye sportegyesülethez vezetett. Közös világnézet, közös hivatás, közös érdeklődés, társadalmi problémák és tájékozódások mint élő igények rögzítődtek egy-egy diákegyesület kereteiben. Az ilyen élő igényekben gyökerező egyesületek sohasem válnak feleslegessé; sőt ha nem volnának, ki kellene találni őket. Természetellenes az a gondolat is, hogy mindezeket egyetlen skatulyába összeöntsük és az egy keretben kapjon mindegyik egy-egy külön sarkot vagy rekeszt magának, ahol tevékenységét kifejtse. Majdnem olyan lenne, mintha a levest, húst, főzeléket, tésztát és gyümölcsöt egy tálban összekeverné az ember és azt mondaná rá: az ebédem! Ezt így is mondhatja, anélkül, hogy a nagy egyesítés által minden egyes ételnek ízét, természetét, állagát elrontaná és megsemmisítené, hiszen az „ebéd” fogalma gyűjtőfogalom, amelyben önállóan belesorakozik a leves, a hús, a főzelék, a tészta, a gyümölcs. Az „ebéd” gyűjtőfogalom, de nem gyűjtő tál; összekapcsolja, de nem összekeveri az egyes ételeket. Így az „egység” is gyűjtőfogalom, mely közös pontokat, sorrendet összetartozást állapít meg és rögzít az egyesületek között, és nem egy mindennél nagyobb gyűjtő keret, amelybe mindent beleöntenek és összekevernek. A keverés minden egyest külön-külön elrontana; hasznát csak az látná, aki az új nagy keretet kitalálta és gründolta.
Lássuk világosan a fogalmat. Az „egység” nem simplicitas, hanem synthesis. Az amoeba egysejtű élőlény; egyszerű, de nem egység. Az emberi test a maga csodálatos felépítésében sejtek miriádjaibói művészileg összeállított egység, ahol a Teremtő bölcsessége rendelt sejteket, szerveket egymás mellé, alá és fölé s ahol űr valamennyi fölött a harmónia és az élet ritmusa. Az „egység” jelszava nem ez: kiirtok mindent, hogy csak egy maradjon, és ebbe az egybe tömörítek mindent! Az „egység” jelszava: harmóniát teremtek a meglévő és élethez jogosult szervezetek között. Összefogás, egy-egy nagy célra együtt-irányítás, bizonyos vezető gondolatok vonalán életre-halálra szövetkezés és együttdolgozás, de ugyanakkor egymástól teljesen független élet a maga igényei és törvényei szerint; ez az egység. Minden egyes a maga talaján, sajátos szellemében, sajátos eszközeivel, a maga részletcéljai felé irányítja tagjait; ugyanakkor kapcsolatban van a többi egyesülettel, tekintettel van reájuk, érintkezik velük, bizonyos közös megállapodásokat gondosan megtart, közös célokra együtt menetel. Az „egység”: önálló, öncélú, független, felelős egyesületek összefogása magasabbrendű szempontok szerint harmonikus együttműködésre. Félreteszik, ami elválasztja őket és összefognak közös erőfeszítésekre. Ha ezt így megértjük, akkor nem nehéz elgondolnunk, hogy a „Katolikus Főiskolai Diákszövetség” és a „Protestáns Diákszövetség” a maguk vallási és világnézeti ellentétei dacára nagyszerűen együttdolgozik pl. a magyarság-vonalon, a szociális kérdés vonalán, a közéleti tisztesség vonalán. Hogy az Emericana, a Hungaria, a Turul, a Mefhosz, a Szei, a kollégiumok zárt körei és klubjai, a kongregációk, a különböző területi diákegyesületek összefognak a nagy diákérdekek, vagy nagy magyar érdekek védelmében és megállapodás szerint bizonyos kérdéseket egyformán kezelnek. Ha pedig valamennyit összefogja egy Nemzeti Diákszövetség, amelyben mindannyian képviselve vannak s ahol baráti jóakarattal hajolnak a közösen érdeklő kérdések fölé, akkor a sokféle egyesület megtalálja úgy szervezeti, mint működési egységét, mert megtalálta a harmóniát. A szervezeti egység külsőség. Ha megértésre és harmóniára törekvés, tehát a lelkek egysége teremtette meg, akkor életet rejtő és segítő burok; ha ez a lelki megértés hiányzik belőle és csak külsőség marad, akkor terhes bilincs. A szervezeti egység akkor ér valamit, s a működésben nyilvánuló egység akkor őszinte, ha az alapja: lelki egység. Hegycsúcsra állok és lenézek a magyar országútra. Diákegyesületek menetelnek rajta, kisebb-nagyobb taglétszámmal; és sok-sok diák, aki nincsen benne az egyesületekben. Katolikus ifjakat látok a katolikus egyesületekben, de minden más szervezetben és alakulatban és egyesületben is ott vannak a katolikus fiúk, és az egyesületen kívül járók soraiban is nagyon sok a katolikus. Nem ismerik egymást, nem is tudnak egymásról. Mindegyiknek egy-egy kis csoport ismerőse, még kevesebb barátja, mind a többi közömbös idegen a számára. Az eljövendő 30—40 esztendő folyamán ők jelentik majd a magyar életet, a magyar történelmet. A katolicizmus magyar arányszámának megfelelően ők vannak többségben az egyetemeken és főiskolákon. Táskájukban, fejükben, szívükben a magyar jövőt hordozzák. Magasan a szervezeti egység fölött az ideológiai, a lelki egység az, amely mindezeket a fiúkat látatlan, öntudatlan összekapcsolja. Közük van egymáshoz, ha sohasem is látták egymást; összetartoznak, bár az életben talán sohasem fognak találkozni. Ez a lelki egység a szervezeti egységnél súlyosabb tényező a magyar életben. Többeket fog össze és messzebb távlatban néz, mint
az egyesületek. Az, hogy valamikor együtt voltunk négy évig a Hungáriában, vagy hogy diákéveinkben emericanás sapkát hordtunk, vagy Turul-sapkát, valami kedves, kegyeletes, emlékező kapcsolatot fog jelenteni később is közöttünk; ha ezt a kapcsolatot alkalmas pillanatban érinti valaki amikor megfelelően hangolt a kedélyünk, akkor felmelegedő szívvel fogunk emlékezni, vonzódunk a régi bajtárshoz és talán kisebb mérvű támogatásra is készek leszünk. De egyébként odakint az életben nem a régi egyesületek jelentik többé az igazi kapcsot, hanem azok a lelki pántok, amelyeket az egyesületek annak idején kikalapálni iparkodtak, és amelyek a férfiélet évtizedein át komoly közösségi tényezőt fognak jelenteni: a katolicizmus, a magyarság-öntudat, a társadalmi egymásrautaltság tudata, a szociális felelősség tudata, a szolgálat felelőssége. Újra meghúzom a krisztusi egység-törvény vonalát: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” És a megváltott ember hűségével ennek távlatában nézem a lelkek között kovácsolódó egység-pántokat. 1. Katolikus vagyok! — Ez a tény nemcsak az Istenhez való személyes viszonyomat rendezi: hogy a kereszténység szentségében fiának fogadott az Isten, hogy az Egyház isteni parancsra hirdeti nekem az evangéliumot, hogy az élet vándorlásában Krisztus rendelte szentségek tesznek természetfölöttivé a megszentelő kegyelem és a különleges szentségi és segítő kegyelmek erejével, s hogy egész életemet magasabbrendűvé teszi az örök boldogságra törekvésem. Szorosan hozzákapcsolódik a közösségi motívum. Tagja vagyok az Egyháznak, amely Krisztus misztikus teste. A püspök, az apostol utóda, nekem is főpásztorom; a plébános, akinek személye az egyházközségen át a katolikus közösségbe kapcsol engem, lelki vezetőm, irányítóm. Az Egyház egy papja, akit magam választottam, lelkiatyám s az élet legintimebb dolgaiban is tanácsadó barátom. Hitemet, az Egyház dogmatikája nyújtja; ezt hiszi és így hiszi négyszázmillió katolikus testvérem szerte a földön. Erkölcsiségemet az Egyház erkölcs törvénye dirigálja: magánéletemben, egyéniségem megnyilvánulásaiban, kötelességteljesítésben, közösségi életben, családi életben ugyanaz a törvényem, mint négyszázmillió katolikus testvéremé. Világnézetemet az Egyház irányítja és táplálja; meghatározott irányú az állásfoglalásom a nemzeti problémákban is. a közélet, a politikai élet, a hivatás vonalán folytatott munkák kérdéseiben is, és a modern idők felvetette minden nagy kérdésben; — és tudom, hogy ez a világnézet összekapcsol a magyarság hetven százalékával. Tízmillió magyar! Ha sohasem láttam, nem is tudok róla, mégis egy az utunk, egy a stílusunk, mert ők is katolikusok, mint én. Nem kell jelvény, egyenruha, titkos kézfogás, igazoló írások; a szavunk, a stílusunk, a minden mozdulatunkban benne rejlő katolikus vonás elárul egymás előtt és abban a pillanatban összeköt minket. Nem kell bennünket szervezni, felfűteni, propagandával lelkesíteni, befolyásolni; tudjuk a kötelességünket és ennek vonalán automatikusan összetalálkozunk. Szent Pál, Szent Ágoston, Aquinói szent Tamás, Pázmány Péter, XI. Pius, Prohászka Ottokár a tanítómestereink. A katolicizmus életet gazdagító ereje engem is igazabb emberré alakít, és rajtam keresztül kisugárzik mindarra, akivel és amivel érintkezem; világi apostola vagyok ennek a katolicizmusnak. Csodálatos biztosságot és erőt ad az a tudat, hogy minden felmerült vagy a jövőben felmerülhető problémájára a világnak a katolikus Egyház a kezében tartja megoldását, és ez a megoldás a legjobb, sőt sokszor az egyedül helyes és jó. A családi élet ideálját mi hordozzuk, katolikusok; a nemzetszolgálat igazi ideálját a mi számunkra dolgozták ki felülmúlhatatlan tökéletességgel; az egyéniség és közösség ideálját, az igazi emberi jellem ideálját; a katolikus szolidaritás szorosan összekapcsol a világ négyszázmillió katolikusával, ugyanakkor senki igazabban és mélyebben nem tud magyar lenni, mini én, akit hazafiságra és nemzethűségre Krisztus Egyháza tanít. A katolikus magyarok szolidaritása messze az egyesületi és mozgalmi kereteken túl összefogja és győzhetetlen egységbe tömöríti a katolikus egyetemi ifjúságot. 2. Magyar vagyok! — Nem handabandázó frázis-magyarsággal, nem ősöket számláló, vagy gyolcs-gatyába öltözködő divat-magyarsággal, nem ezer év előtti lelki kultúráért lelkesedő pogány-magyarsággal, mert ezek csak kinövések. Az én magyarságom öntudatos, hangtalan, mély, mert történelemben, kultúrában és nemzeti egyéniségünk erejében gyökerezik. Könnyű lelkes
magyarnak lenni ma, a nemzeti öntudat újjászületésének idején, amikor ez kormányprogramul is, korszellem is, divat is. De jöhet olyan idők-fordulása, amikor újra égre csap az idegen-imádat, vagy amikor földre nyom bennünket egy időre idegen hatalom; az én magyarságom akkor is bízó, élő, törhetetlen. Ha szenvedni kell majd érte gúnyt vagy elnyomatást, akkor is. Ez a magyarság a keresztény hitnek, a nemzeti öntudatnak, a szentkorona iránti tiszteletnek s a magyar alkotmánnyal szemben fenntartás nélküli engedelmességnek Szent István király keze rajzolta vegyülete, amely ezer éven át fenntartotta a nemzetet olyan viharokban, amelyek minden más népet elsöpörtek volna Európa e kényes őrhelyéről. Ebben a magyar öntudatban benne van a fajtám szeretete, benne az ezeréves történelem minden büszkesége és minden tanulsága, benne az ázsiaiból egészen európaivá gyúródott nemzet rátartisága, benne a szentistváni gondolat szerint népeket összefogó és irányító magasabb kultúráin nemzetvezéri fölénye, benne a hazához „itt élned s halnod kell”-ragaszkodás minden hősiessége, benne a sajátos magyar kultúrának, hagyománynak, népi értékeknek, művészetnek, minden kincsnek megbecsülése, benne a magyar otthonban élő magyar család fiának egyszerű, melegszívű hazaszeretete. De ugyanakkor benne van és intelligensen kidolgozódik a magam olvasó, tanuló fáradozása által a magyar történelmi hivatástudat, magyar öncélúság, magyar felelősség; benne van az egyénnek történelmet hordozó felelőssége, a magyar sors vállalása és az érte való helytállás. Tudom, hogy mi vagyunk Európa legkeményebb katonanépe, mert itt a Kelet és Nyugat kapujában semmiféle más nép meg nem állt volna ezer évig; mi vagyunk a legszívósabb nemzet, hiszen ismételten majd egy szálig elpusztítva, mégis újra megszaporodtunk és megerősödtünk, és amit időről-időre elragadtak tőlünk, mindig újra visszaszereztük; mi vagyunk a kontinens legkatolikusabb népe, ahol ma is öntudatosan él a katolikus hit, erkölcs és kultúra templomban, iskolában, társadalomban és a széles néprétegekben; oly erősen él, hogy 1943-ban, amikor semmiféle népnek eszébe nem juthatott volna már, hogy béke-színvonalon folytassa rendezéseit, egyedül mi rendeztük meg a katolikus nagygyűlést. Magyarságomnak súlyos tényezője az az izmos hivatástudat, amely így nem él egyetlen nemzet fiai lelkében sem: tudom, hogy Európa jövőjében fontos hivatás vár reánk, és ha a háború első négy évében szinte csodálatosan védett az Isten, fanatikusan hiszem, hogy azért tette, mert nagy dologra tartogat bennünket. Ez a mélyen gyökerező, erősen alapozott, lelki és szellemi kultúrámmal egybefonódott magyarság törhetetlen szolidaritást kovácsolt közöttem és minden magyar között. Magam is igyekszem olyan élővé erősíteni ezt az egység-öntudatot, amilyen mélyen a megszállt területek magyarjaiban élhetett az elnyomatás sötét éveiben. Testvérem minden magyar, akkor is, ha idegen a nyelve, a kultúrája. de a magyar nemzethez tartozónak vallja magát; közöm van hozzá, érdekel, szeretem magasabbrendű, jóakaró szeretettel, amely nem érzelem, hanem több annál: áldozatos szolgálatkészség. A magvar ifjúság belénevelődik ebbe az igazi, acélpántos magyar szolidaritásba. 3. Szerves, élő része vagyok egy társadalomnak! — Egy harmadikos kis diákom tegnap fordította nagy homlokráncolással Menenius Agrippa meséjét, melyet az emberi test részeinek egymásrautaltságáról mondott a forradalmi kivonulást rendező római népnek. Az emberi test szerves egység, amelynek minden egyes része, a legparányibb sejtig nem a maga önálló életét éli, önző ellenségeskedéssel minden más alacsonyabbrendű vagy magasabbrendű szervvel szemben, hanem tökéletes harmóniában az Egésznek szolgálatában állnak mindannyian. Működésük lehet kifelé erélyesen megmutatkozó, vagy lehet névtelen, láthatatlan szolgálat, egyformán fontos a szervezetre nézve. Kicsi sejtek megbetegedése (rák) halálos lehet; egy belső elválasztásos mirigy apró rendellenességét megsínyli az egész hatalmas test; az éhség, szomjúság nem a gyomrot sújtja csak, amely első sorban reagál rájuk, hanem megszenvedi az egész ember. Kis sérülés, vagy bacilus-támadás reakciójaképpen az egész testi vitalitás erői arrafelé fordulnak, hogy a hibát rendbe hozzák. „Egy rész az egészért és az egész minden egyes részért!” — ez a jelszava az emberi test Isten rendelte közösségi életmunkájának. — A nemzet társadalmi szervezete éppen így élő, szerves egységet alkotó, közösségi, harmonikus együttdolgozásból táplálkozó óriási egységszervezet. A társadalmi osztályok éppúgy, mint a különböző foglalkozási ágak nem egymás alá, hanem egymás mellé is rendeltettek; mindegyik fontos, mindegyik pótolhatatlan, mert egyiknek a feladatát sem
tudja helyette senki más elvégezni. Az arisztokráciának éppúgy hivatása van a nemzet közösségi életében és történelmében, mint a hivatalnoknak, a munkásosztálynak, vagy a parasztságnak. A nemzet háztartásában az iparos nem alábbvaló, mint a politikus, és a földet túró paraszt jelentősége nem kisebb mint, a felsőház tagjáé. Más-más helyen, társadalmilag másképpen értékelt munkakörben, de egyformán fontosat és nélkülözhetetlent tesz mindannyi a közösség életének fenntartásáért. „Nem jó az embernek egyedül lennie!” — mondotta a teremtő Isten és ezt nemcsak a családi életben való kiegészítésére érthette, hanem az emberi közösség dönthetetlen értékű törvényét mondta ki vele: társas lény az ember, szerves egészet képező közösségekben: nemzeti egységekben él, és míg szemeit az örökkévaló végcélra függesztve, önmaga boldogságáért harcol, ugyanakkor meg nem szűnő közösségi szolgálatban áll, sőt éppen ezzel a közösségi szolgálatáért is jutalma lesz az örök boldogság, ha azt Isten törvényének alárendelve, magasabbrendű életszemlélettel végezi. A nemzet üdve: minden társadalmi osztálynak, foglalkozási rendnek, vagy más embercsoportnak boldogulása; és ha ezek közül bármelyik szenved, megérzi a nemzet; ha bármelyik romlásnak indul, az egész nemzet belepusztulhat. — Az ifjúság érzi s tudja ezt a hatalmas közösségi felelősséget, és ennek az egymásrautaltságnak erőteljes egység-motívumát. Az egyetemi ifjúság a jövő intelligenciája; feladata, hogy a nemzet sorsát irányítsa, az alacsonyabb műveltségű néposztályoknak példaadója és megnevelője legyen; a magyar kultúrát emelje s minden értékét kibontsa. Az iparos ifjúság a KIOE, EMSzO szervezetekben, a földműves ifjúság a KALOT kereteiben tudatosan készül a jövő nagy feladataira, amelyek között nemcsak az állapotbeli kötelesség becsületes elvégzése, családi otthonban nemzetgyarapítás és az állampolgári hivatás hűséges betöltése szerepel, hanem egyúttal mint a nemzet tartaléka és erő-tartálya, az intelligencia számára az utánpótlást is szállítsa. Valamennyi fölött pedig ott áll az egység hatalmas gondolata: egymással szót érteni, harmonikus együttműködést találni, megbecsülésben és szeretetben, önzetlen szolgálatban egymás mellett állni, mert mindezek együtt: a magyar nemzet. Mindegyiknek sajátos értékei és feladatai, saját társadalmi helyzete; mindegyiken át más-más életfunkcióját végzi a nemzet egységes, élő szervezete. Harmóniájuk a nemzet boldogulását jelenti, míg ha ellentétek állnak fel közöttük, abba beleromlik az egész nemzet. 4. A szociális felelősség tudata mindezekből magától következik. Meg kell tanulnunk a „szociális” szót nemcsak a maga elferdített szegénységpártoló, beteget istápoló, elesettet emelő karitatív jellegű értelmezésében, hanem az ős-eredeti „közösségi” értelemben is helyesen használnunk. Szociális, vagyis közösségi összefogás volt a munkásságnak érdekszövetségekben, szakszervezetekben való tömörülése a maguk sajátos érdekeinek védelmére főleg a munkaadókkal szemben; de szociális jellegű minden hivatásrendi szervezkedés, szociális jellegű minden olyan emberi összefogás, amely a másik emberrel, a hozzá hasonló többi embertestvérrel törődik és a maga érdekét az övékkel összetéve, közös munkára vagy közös küzdelemre gyürkőzik. Ha ma azt mondjuk: szociális, akkor egy csomó ember a vörös szegfűre és a sarló-kalapácsra gondol és megdidereg; mások azonnal karitatív szolgálatra eszmélnek és a zsebükbe nyúlnak adományért. Pedig szociális kérdés az is, hogy a tüdővész, a szifilisz ne pusztítsa tovább a magyar népet és intelligenciát, meg hogy a vallási és a magyar öntudatra való nevelés mennyire mély az iskolákban, meg hogy a helyes nemzetpolitikai alap-irányítást megadják-e az egyetemek, főiskolák, munkás- és földműves-szervek a jövő ifjúságának, meg hogy a társadalmi osztályok közötti harmóniát hogyan dolgozza a magyar nemzet ezekben a történelmi időkben. Szociális kérdés az, hogy mindenkinek meglegyen a maga talpalatnyi helye a magyar ég alatt, meglegyen a megélhetést biztosító munkahelye, legyen családi otthona és annyi gyermeke, amennyit az ő ágyékából teremteni akar az Isten. Szociális kérdés a munkabér arányos és helyes megállapítása, és mindaz, ami a Rerum Novarum és a Quadragesimo Anno kezdetű pápai enciklikákban foglaltatik. Az nem szociális érdek, hogy ne legyenek gazdagok az országban; de hogy ne legyenek nincstelenek és földhöz ragadt szegények, az súlyos érdeke a nemzetnek. A szociális kérdést a munkás- és szegényvonalra szűkítették az utolsó másfél évszázad folyamán, és a világ legönzőbb fajtája, a zsidóság sajátította ki annak irodalmi és mozgalmi irányítását, lehetőleg a történelmi osztályok ellen és a katolikus Egyház
ellen irányuló éllel; holott minden szociális probléma megoldásának gyökere a krisztusi egységtörvény: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!”, és a legégetőbb szociális kérdések megoldását egyes-egyedül a katolikus Egyház tartja kezében. Míg a nemzetek zarándokúton el nem érkeznek az Egyházhoz és be nem iratkoznak annak szociális iskolájába, addig csak fél-értelmezés, félmegoldások tengődhetnek ezen a téren. A másik emberrel való törődés, sorsába tudatos belekapcsolódás, az igazság uralma a földön a munkafronton és minden más fronton, és a sebeket gyógyító szeretet szabadon engedése az élet fölött: ezek nélkül nincsen megoldása a szociális problémáknak. A szociális felelősség parancsa: az evangélium szellemének és parancsainak alapos tanulmányozása, belenövés, magunk és a közösség életére erőteljes kiterjesztésük és minden erővel valósításuk. Ebben a felelősségben nincs osztálykülönbség, vagy álláskülönbség, vagy különbség a szellemi és lelki intelligencia foka szerint. Mindenki feladata, mindenki felel érte. — A mai ifjúság mély evangéliumi szellemben kell, hogy reánevelődjék a szociális kérdések krisztusi megoldására. Ez a jóakarat, valamint az egységes szellem és a közösen érzett felelősség óriási erejű egység-kapocs az ifjúság rétegei között, amelyre a háború utáni jövőben minden nehéz kérdés megoldása vár. 5. A nagy szolgálat vonalán összefogódnak és csomóra kötődnek mindezek az egység-motívumok. — Nem maga kénye-kedvére engedett, szabadon kitöltött ideje az embernek az élet; nem kényelmes séta az évtizedeken át; nem heje-huja játék pénzzel, szerelemmel… az élet: szolgálat. Kemény, verejtékes, embert morzsoló és törő szolgálat, amelyben felolvad és elég az ember. Hármas a közösségi szolgálat; koronázza a nagy, természetfölötti, egyéni teljesítmény, amely az örökkévalóságba nő. — Családi szolgálata: édesanya, édesapa, testvérek a gyermek- és ifjúkorban; feleségért, gyermekért való erőfeszítések a férfikor évtizedein át. Az édesapa hőssé magasodik a hétköznapi élet színe előtt. — Nemzet szolgálata: hűségben, kötelességteljesítésben, minden erő kibontásában, társadalmi, szociális, politikai, karitatív, honvédő feladatokon át, és a hivatás vonalán óriási teljesítményeken át. — Egyház szolgálata: Krisztus misztikus testének tagjai, együtt élünk az Egyházzal és bennünk él az Egyház; katolikus közösségek tagjaként, katolikus mozgalmak aktív résztvevőjeként, katolikus példát mutató élettel és itthon és világszerte a katolicizmus nagy érdekeinek önzetlen előmozdításával. — Ez a hármas nagy szolgálat ezernyi közös vonást rajzol köztem és a másik ember és mind a többi ember között; a hármas szolgálatra készülő ifjúság önnevelése is, praeparatív munkája is tele van ezekkel a közösségi, egység-motívumokkal… Amikor aztán a hármas nagy földi szolgálatra ráépítem a természetfölöttit, a legmagasabbrendűt: az Isten szolgálatát, akkor lesz tulajdonképpen egyénivé és minden mástól függetlenné az ember életmunkája, mert az örök boldogsággal szemben kizárólag egyéni a lelkiismereti felelősség, egyéni az érdem és egyéni a kegyelem működése a lélekben. Istent azonban nemcsak imádsággal, önmegtagadással, istentiszteleti cselekményekkel, liturgiával szolgálom, hanem egész életemmel: a család, a nemzet, az Egyház szolgálatán keresztül. Így mind a közösségi motívumok csomóra kötődnek és egységessé sodort száluk felvezet Istenig. Ha ezeken elgondolkodom, rájövök, hogy micsoda mérhetetlen fontossága van nemcsak kicsi gyermekkorban, nemcsak kamaszkorban, hanem az ifjúság legerősebb esztendőin át is a helyes katolikus nevelésnek. Mint ahogyan a mesebeli pók egyetlen szálon érkezett a magasságból és a rögzített szál köré felépítette művészi szép hálóját, úgy egyetlen szálból: Isten előtti felelősségem fonalából bontom szét a hármas nagy szolgálat alapvonalait, s a hármas szolgálat lesz a tartó váza egész életem pókhálójának. Aki a közösségi szövevények között s az egységmotívumok ezer ága-bogában tiszta fejjel akar eligazodni, annak mindent erre az egy szálra kell visszavezetnie. És akkor, a természetfölöttiből érkezett egyetlen szál alapján minden olyan természetessé és magától érthetővé lesz egyszerre! Minden más, emberi kézzel ácsolt egység-keretek és jelszavak széttöredeznek, elmállanak, de törhetetlen és örök a katolikus világnézetből kibontott egység. Nyomtatható változat
