Elsõ fejezet
R
öviddel azután, hogy Felix belépett apja altdorfi házának fejedelmi elõcsarnokába, megnézte magát a hatalmas, aranykeretes tükörben. Lesimította vadonatúj szürke ujjasának elejét, és megigazgatta az inggallérját – immáron vagy tizedik alkalommal. Elégedetten állapította meg, hogy a Grungni Szellemének megsemmisülésekor beszerzett mély homloksebébõl már csupán egy vékony, rózsaszín forradás maradt. Az arcán éktelenkedõ kisebb vágásokból és horzsolásokból immáron semmi sem látszott. A kezelõorvosai megdöbbentek a tapasztalataikon. Alig két hónappal azután, hogy a léghajó felrobbant és lezuhant, tökéletesen felgyógyult. A bokaficama, amelyet akkor szerzett be, amikor Makaisson találmányán, a „Megbízható”-n csüngve földet ért, mindössze két hét leforgása alatt rendbe jött. A fejfájása és a kettõslátása is elmúlt. Még az égési sérülései is nyomtalanul eltûntek, míg a hosszú és mély sebhelybõl, amelyet az egyik kultuszhívõ kardja hasított az oldalába, nem maradt más, csupán egy halovány csík. Felix hatalmasat sóhajtott. Természetesen szívbõl örült annak, hogy újra ép és egészséges, de ez egyben azt is jelentette: nincs több kifogás, meg kell látogatnia az apját. Tapintatos köhécselést hallott a háta mögül, mire megfordult. A komornyik ebben a pillanatban érkezett le az emeletre vezetõ márványlépcsõ legalsó fokára. – Herr Jaeger fogadja önt, Herr Jaeger – közölte kimérten, de udvariasan az idõs férfiú.
7
Felix nagyot nyelt, hogy megnedvesítse kiszáradt torkát, és elindult a sarkon forduló komornyik után.
Gustav Jaeger összeaszott bábra emlékeztetett, egy hófehér párnák és takarók tengerében fuldokló, összeaszott bábra. Ráncosra szikkadt keze mozdulatlanul nyugodott az aranyhímzéses selyemtakarón. Keselyûkaromra hasonlító, hosszú és göcsörtös ujjainak egyikén hatalmas aranygyûrût viselt, amelyen a rubinokból kirakott „J” betût ugyanilyen betût kirajzoló, apró zafírok vettek körül. Az arcbõre petyhüdten lógott, a pofacsontja magasan kiállt besüppedt szeme alól, amitõl máris úgy festett, mintha meghalt volna. Felix alig ismerte fel az öregemberben az apját, aki valamiért egészen mostanáig életerõtõl duzzadó, határozott és durva óriásként élt az emlékezetében. Csupán a szeme nézett ki úgy, ahogyan egykoron. Eleven és haragos tekintete láttán Felix – mint a múltban oly sokszor – úgy érezte, hogy a bensõjét valami jéghideg, kocsonyás anyag árasztja el, amely megbénítja a tagjait és megbéklyózza az akaratát. – Negyvenkét év! – recsegte Gustav Jaeger, mellõzve mindenféle-fajta üdvözlést. – Negyvenkét év, és nem tudsz felmutatni az égvilágon semmit! Szánalmas vagy! – Bejártam a fél világot, atyám – védekezett Felix. – És írtam néhány könyvet. Aztán meg… – Olvastam õket! – szólt közbe az apja. – Vagy legalábbis megpróbáltam. Szemétre való fércmûvek, az összes! Fogadni merek, hogy egy árva petákot sem kerestél velük! – Igazából, Otto szerint… – motyogta elbizonytalanodva Felix, de az öregember ezúttal sem hagyta, hogy befejezze a mondandóját. – Vannak megtakarításaid? – kurjantott közbe ingerülten. – Hát birtokod? Feleséged? Gyermekeid? – Huh… – sóhajtott Felix, de most sem jutott szóhoz.
8
– Kötve hiszem – közölte ridegen, de valamennyire lecsillapodva az apja. – Hála az isteneknek, Otto fiút nemzett. Ha rajtad múlna, senki sem vinné tovább a Jaeger nevet. – Erõtlenül reszketve felemelte a fejét, a fia szemébe fúrta fagyos tekintetét, és részben megvetõ, részben szigorú hanghordozással kijelentette: – Nyilván azért tértél haza, hogy az örökségedért kuncsorogj... Felix sértve érezte magát. Nem pénzért jött ebbe a házba, hanem azért, hogy békét kössön. – Nem, atyám – mondta, és öntudatosan felszegte az állát. – Azért… – Az jó, mert úgyis hiába könyörögnél! – szólt közbe ismét az aggastyán. – Eltékozoltad mindazt az elõnyt, amit én biztosítottam neked. A mûveltséget, jó állást a családi vállalatnál, a pénzt, amit véres verejtékkel kerestem meg. És mindezt azért, hogy költõ legyél! – Úgy ejtette ki a „költõ” szót, ahogyan mások az „ork”-ot vagy az „elfajzott”-at szokták. – Mondd meg nekem, mikor tett egy költõ jót ennek a világnak? – Hát például a nagy Detlef… – próbálkozott Felix, de hasztalan. – Ne mondd meg, te ostoba! – csattant fel az apja. – Komolyan azt képzeled, hogy kíváncsi vagyok a szánalmas nyafogásodra? – Atyám, ne zaklasd fel magad! – kérte riadtan Felix, mert észrevette, hogy az apja hamuszürke arcbõre sötétvörösre színezõdik. – Úgy látom, nem vagy jól. Behívjam a nõvért? Az öreg visszaeresztette fejét a párnára, néhány pillanatig kimerülten zihált, aztán amikor újra megszólalt, a hangja sípolva, szaggatottan tört elõ a torkából: – Tartsd távol… tõlem… azt a… kútmérgezõt… – Oldalra fordította a fejét, végigmérte a fiát, közben a szeme elhomályosodott, a tekintete aggodalmassá vált. Kissé megemelte a bal kezét, és karomszerû mutatóujjával közelebb intette magához a fiát. Felix az ágy mellé húzta a székét, és mialatt a folytatást várta, az izgalomtól a szíve felgyorsulva verdesett.
9
– Igen, atyám? – suttogta rekedtes hangon, mert feltámadt benne a remény. Remélte, hogy az apja végre megenyhül. Bízott benne, hogy együttesen be tudják még gyógyítani a régi sebeket. Az apja talán azt fogja mondani, hogy igazából a szíve mélyén mindig is szerette õt… – Van egy módja annak – kezdte halkan, szinte suttogva az öregember –, hogy elnyerd a kegyeimet… és megkapd a részed… az örökségbõl… – Értsd meg, atyám, nekem nem kell az örökség – jegyezte meg Felix –, én csak azt szeretném… – Ne szakíts félbe, te átokfajzat! – hördült fel Gustav Jaeger. – Hát jó modorra nem tanítottak meg az egyetemen? – Elnézést, atyám... – rebegte szégyenkezve Felix. Az aggastyán felfelé fordította az arcát, és felnézett a menynyezetre. Sokáig feküdt mozdulatlanul és némaságba burkolózva. Felix már attól tartott, hogy az apja ott, a szeme láttára távozott az élõk sorából – anélkül hogy õk ketten kibékültek volna. – Én… – lehelte végül az öregember. – Igen, atyám? – Felix gyorsan elõrehajolt, nehogy lemaradjon akár csak egyetlen szóról is. – Veszélybe sodortam a Jaeger és Fiai vállalatot – mormolta alig hallhatóan az öreg. – Fennáll a veszély, hogy mindent elveszítünk. Egy aljas gonosztevõ kezében az életünk. A neve Hans Euler. Felix zavarodottan és értetlenül pislogott. Nem ezekre a szavakra számított. Megköszörülte a torkát, és megkérdezte: – Mindent elveszítünk? Ezt meg hogy értsem? Ki az az ember? – Az apja, Ulfgang Euler, üzletfelem volt – magyarázta az apja, a tekintetét a csillárra függesztve. – Egy tisztességes marienburgi úriember, aki… ööö... nos, aki vámmentes árucikkek forgalmazásával foglalkozott. – Szóval, csempész volt – vetette közbe értõn bólogatva Felix. – Nevezd, aminek akarod! – fortyant fel az apja, de lehiggadva folytatta: – Velem mindig tisztességesen viselkedett. – Az
10
arca hirtelen elsötétült. – A fia viszont teljesen másfajta. Ulfgang tavaly meghalt, és Hans, az a gyalázatos zsaroló birtokába jutott egy levélnek, amelyet harminc évvel ezelõtt írtam az apjának. Szerinte ez a levél bizonyítja, hogy én csempészárut hoztam be a Birodalomba, és nem tettem eleget a vámfizetési kötelezettségemnek. Hans azt mondja, kész megmutatni a levelet a császári kancelláriának, illetve az Altdorfi Kereskedõcéh tanácsának, hacsak nem veszem be az üzletbe. Akkora részesedést akar, hogy joga legyen beleszólni a vállalat dolgaiba. És mindezt a jövõ hónap végéig. Felix a homlokát ráncolva meredt az apjára, és félszegen megkérdezte: – Tényleg forgalmaztál csempészárut? Tényleg megkerülted a vámfizetést? – Hogyan? – horkant fel az öreg, majd a szemét lehunyva hozzátette: – Természetesen megtettem. Mindenki így csinálja. Mit gondolsz, fiú, mibõl fizettem az eltékozolt tanulmányaidat? – Aha… – hümmögte döbbenten Felix. Mindig is tudta az apjáról, hogy könyörtelen üzletember, de azt sosem hitte volna róla, hogy megszegte a törvényt. Mélyet lélegzett, és megszólalt: – És mi történik, ha ez az Euler a hatóságok elé tárja a levél tartalmát? A vénember ismét elvörösödött, és ingerülten felcsattant: – Na, most meg egyszeriben ügyvéd lett belõled? Kíváncsi vagy, hogy miféle büntetésre számíthatok? Az apád vagyok, te átokfajzat! Elég annyit tudnod, hogy utánajártam. – Én csak… – motyogta Felix, de ezúttal sem jutott szóhoz. – Az biztos, hogy kitúrnak a céhbõl – folytatta ingerülten az apja. – És a császári adószedõk lefoglalják a vagyonomat. Ez fog történni. Hochsvoll, az a velejéig romlott vén pióca bevonja a mûködési engedélyem, és odaadja egyik hûséges rablójának. Én megyek a börtönbe, Otto és te nem örököltök semmit. Ez fog történni. Ennyi elég ahhoz, hogy megmozduljon benned a szánalom?
11
– Én… nem… így… – dadogta szégyenében elvörösödve Felix. – Az a haramia a marienburgi házában várja a válaszom – vágott a szavába ezúttal is az apja. – Azt akarom, hogy menj oda, és ha törik, ha szakad, szerezd vissza tõle a levelet. Hozd el nekem, és megkapod az örökséged. Máskülönben koldusszegényen fogsz meghalni, amit amúgy meg is érdemelnél! Felix értetlenül sandított az aggastyánra. Noha nem igazán tudta, hogy mit várt ettõl a találkozástól, ezt bizonyosan nem. – Azt kéred tõlem, hogy raboljam el Eulert? – kérdezte aggodalmas képet vágva. – Nem érdekel, hogyan csinálod! – csattant fel az apja. – Csak hozd el azt az átkozott levelet! – De… – Mi ebben a nehéz? – recsegte Gustav. – Olvastam a könyveidet. Becsavarogtad a világot, mindenkit megöltél, aki az utadba állt, és mindenkit kifosztottál. És mindezt csak azért, mert úgy tartotta úri kedved. Akkor most nehezedre esik megtenni ugyanezt az apádért? Felix kivárt a válasszal, és rosszkedvûen törte a fejét. Miért is vállalkozna a feladatra? Hiszen nem vágyik az örökségére, és az sem érdekli, ha Otto nem jut hozzá a saját részéhez. Ráadásul, az apja aligha érné meg a per végét, vagyis sosem kellene bevonulnia a börtönbe. Ha mindez nem volna elég, õ maga fikarcnyit sem érzi úgy, hogy tartozik a vén dögkeselyûnek. Húsz évvel ezelõtt egyetlen rézpeták nélkül kihajította õt, azóta egyszer sem érdeklõdött utána, azt megelõzõen pedig rengetegszer bebizonyította, hogy kegyetlen és közönséges alak. Az elmúlt évek során számtalanszor remélte, hogy a durva fráter egyszer félrenyeli a reggeli zabkásáját, megfullad, és mégis… És mégis, hát nem azért jött ide, hogy véget vessen a régi gyûlölködésnek? Nem jött rá végül arra, hogy az apja a maga módján gondját viselte? Igaz, az öreg számtalanszor és durván összeszidta, valamint kíméletlenül megverte õt és Ottót, viszont szûkölködéstõl mentes gyermekkort biztosított a számukra, készségesen fizette a legjobb iskolákat és tanárokat,
12
elképesztõ mennyiségû pénzt költött, hogy nemesi címet vásároljon nekik, és valóban jó állást ajánlott mindkettõjüknek a virágzó családi vállalkozásban. Tény, hogy csakis átkokkal, pofonokkal és sértésekkel tudta kifejezni magát, de kezdettõl fogva azt akarta, hogy a fiai jó életet éljenek. És õ, Felix azért jött el most ebbe a házba, hogy köszönetet mondjon az apjának mindezért, hogy egyszer s mindenkorra lezárja a múltat. Ezek után hogyan is utasíthatná vissza azt, ami minden valószínûség szerint az apja utolsó kívánsága lesz? A keserû gondolatmenet végére érve Felix felsóhajtott, lehorgasztotta a fejét, és kibökte: – Rendben, atyám. Visszaszerzem azt a levelet.
Az apjával való találkozást megelõzõen Felix annyira aggódott, hogy mialatt a ház felé tartott, nem nézett se jobbra, se balra. De most, mialatt a Griff felé ballagott, és szorosan öszszehúzta magán a köpenyét, hogy kirekessze a késõ õszi reggel hidegét, a szeme ide-oda vándorolt, és a zsúfolt altdorfi utcák az emlékezés helyszínévé váltak a számára. Ott, jobbra, a Jáde Kollégium magas, zöld falai elõtt álló házak egyikében, ott lakott Herr Klampfert, a tanár, aki a betûvetés tudományára tanította õt, és akibõl mindig orrfacsaró, szemet könnyeztetõ rózsavízillat áradt. Valamivel távolabb, egy kisebbfajta, cseréptetõs házban lakott Mara Gosthoff, akivel ifjúkora hajnalán, tizennégy évesen csókolózott, a Sonnstill-napi táncmulatság idején. Felix befordult a sarkon, rátért a dél felé vezetõ, emberekkel teli Austauch utcára, és nyomban meglátta az Altdorfi Egyetem magasba szökõ tornyait. Meglátta az épületeket, amelyek mélyén irodalmat és költészetet tanult, és megismerkedett azokkal az ifjú bajkeverõkkel, akik a fennálló rend eltörlésérõl, a nemesek uralmának megdöntésérõl és a mindenkinek kijáró egyenlõségrõl prédikáltak.
13
Mire az utca közepéhez ért, az emlékei egyre gyorsabban törtek elõ elméje zugaiból. Az újra átélt múlt valósággal száguldott elõre, a felé a pillanat felé, amikor élete mindörökre megváltozott. Az egyik keresztutcánál jobbra nézve megpillantotta azt a házat, amelynek belsõ udvarán mindörökre megváltozott az élete. Ott vívta párbaját Krassnerrel, ott ölte meg az ifjút, holott csak megsebezni akarta. Alig két perccel késõbb elérte a Konigsplatzot, ahol õ és forrófejû társai máglyákat gyújtottak, és körmenetre vezették a sokaságot, hogy az ablakadó ellen tiltakozzanak. A tér közepén most is ott állt Wilhelm császár szobra. Onnan vonszolta õt Gotrek biztonságos helyre, amikor a Reik-õrség nehézlovasai megtámadták a tömeget, és válogatás nélkül vagdalkoztak a kardjaikkal. Az emlékmû talapzatának közelében hevert az a féltucatnyi lándzsás, akikkel Gotrek végzett. Kiontott vérük összekeveredett az utca mocskával és a máglyák hamvaival… És amott, közvetlenül a Reiksbruck-híd elõtt indult ki az a keskeny sikátor, amelynek mélyén állt a fogadó, ahol Gotrek és õ holtrészegre itták magukat. Ott történt, hogy azon az átkozott és áldott hajnali órán õ, Felix Jaeger fogadalmat tett a trollvadásznak, hogy ha kell, a világ végére is követi, és elbeszélõ költemény formájában megörökíti az életét és a halálát. Felix megállt a sikátor torkolatánál. A tekintetét a benti árnyékokba fúrva szemlélõdött, miközben ellentmondásos érzések kavarogtak benne. Valahol a lelke mélyén szeretett volna visszamenni az idõben, berohanni abba a kocsmába, hogy vállon veregesse fiatal önmagát, és megmondja neki, hogy ne tegye meg azt a fogadalmat. Ugyanakkor tudta, hogy milyen élet várt volna rá, ha nem szegõdik a trollvadász mellé – egy házasságról, vagyonról és felelõsségrõl szóló élet –, és arra gondolt, hogy jó helyen van ott, ahol éppen van. Végezetül megrázta a fejét, és folytatta útját. Furcsán érezte magát szülõvárosa utcáin. Kísértetek fogadták minden sarkon.
14
Felix a Griff alacsony bejárata elé érkezve megállt, és felnézett. Halk, surrogó és kaparászó hangok ragadták meg és irányították a figyelmét a négy emelet magasságban kezdõdõ tetõ felé. Hiába nézelõdött, nem látott semmit, csak a csukott zsalugátereket és a madárfészkeket az eresz alatt. Rövid latolgatás után úgy vélte, hogy az imént csupán galambok veszekedtek odafent, így aztán csak rántott egyet a vállán, és belépett az épületbe. A fogadó meleg, kövezett padlójú söntésében néhány késõn kelõ vendég reggelizett. Felix odabiccentett Irmelének, aki a frissiben megürült asztalokról takarította le a tányérokat és poharakat, majd tisztelgett Rudgarnak, a fogadósnak, aki éppen egy Mootland sörrel teli hordót gurított be a pult mögé. – Lejött már? – kérdezte Felix. Rudgar a söntés hátsó helyisége felé bökött a hüvelykujjával, és a fejét csóválva válaszolt: – Fel se ment. Egész éjjel dolgoztatta Jansent. A szerencsétlen mást se csinált, csak a korsókat töltötte. Már akkor is ott ült, amikor maga elment kora reggel. Nem látta õt? Felix megrázta a fejét. Amikor elhagyta a fogadót, minden gondolatát az apjával való találkozás kötötte le – talán egy õrjöngõ orkhordát sem vett volna észre. A hátsó teremben uralkodó sûrû félhomályba fúrta a tekintetét, és rövidesen felfedezte Gotreket. A trollvadász a hatalmas kandalló mögötti szûkös falmélyedésben, egy alacsony széken elterülve kornyadozott. Rövid szakállal övezett állát a mellkasára eresztette, és egy kiürült söröskorsó fülét szorongatta maga mellé engedett jobb kezében. Felix hatalmasat sóhajtott. Még sosem látta a törpét ilyen pocsék állapotban. Természetesen nem a társa sebei csüggesztették el, mert azok java részben eltûntek már – tökéletesen begyógyultak, ahogyan mindig. Egyedül a jobb karját borító, vaskos gipszkötés emlékeztetett arra, hogy nemrégiben súlyos sérüléseket szenvedett. Nem, Felixet az nyugtalanította, hogy a trollvadász teljesen elhagyta magát. Már jó ideje nem festette be egykoron büsz-
15
ke hajtaréját, így annak alsó fele barnában játszott. A fejbõrén félujjnyi sörte sötétlett, amely elfedte a tetoválásait. Az arca ernyedt és vizenyõsen duzzadt volt. A szakállába morzsák és szikkadt sonkacafatok tapadtak, míg valaha hófehér gipszkötése szürkére mocskolódott. Egyetlen szemét félig lehunyva bámult a vele szemben felmeredõ falra. Nem lehetett megállapítani róla, hogy ébren van-e, vagy alszik. Felix sajnálkozva csóválgatta a fejét, és a szája sarkából odaszólt a fogadósnak: – Fizetett már? – Hajjaj! – válaszolta elégedetten mosolyogva Rudgar. – Odaadta az egyik arany karkötõjét. Azért cserébe addig ihat nálam, amíg Sigmar visszatér erre a földre. Felix nem örült a hírnek, rosszat sejtve sandított a társára. A vándoréletet élõ törpének nem volt titkos kincseskamrája, amelyben összegyûjthette volna a kalandjaik során szerzett pénzt és ékszereket, így aztán minden vagyonát a csuklóján hordta. Viszont a vaskos alkarját körbefonó karkötõket és láncokat ugyanolyan nagy becsben tartotta, mint népének uralkodói a személyes kincseiket. Csakis végszükség esetén vált meg egyik-másik ékszerétõl. A bolyongásaik során megesett, hogy napokig nem ettek, mert Gotrek inkább éhezett, semmint eladja valamelyik karkötõjét. Az meg végképp elképzelhetetlennek tûnt, hogy sörre cserélje. És most mégis megtette. Ugyanakkor Felix még sosem látta annyira levertnek és komornak a trollvadászt, mint az elmúlt hetekben. A törpén akkor lett úrrá ez az ijesztõen nyomott hangulat, amikor a Grungni Szellemének pusztulását követõen õk ketten megérkeztek Altdorfba. Egészen pontosan akkor, amikor kiderült, hogy lekéstek Middenheim ostromáról.
Felix talán még sosem tért magához olyan különös körülmények között, mint akkor, amikor a lezuhanást követõen kinyitotta a szemét. Akármerre nézett, lágyan hullámzó fehérséget
16
látott. Nem tudott másra gondolni, mint hogy egy felhõn fekve lebeg, vagy pedig meghalt, és egy ködös, furcsa világba került. Aztán Makaisson inasai lehúzták róla a „légbefogó” hatalmas vászonkupoláját, és sietve megvizsgálták, hogy épen maradtak-e a csontjai. Amikor a fiatal fiúk felültették, újabb furcsaságokat látott. Alacsony lankákon elterülõ, hatalmas legelõn találta magát. Közel és távol kisebb-nagyobb ágyúk meredtek ki a talajból, azok a varázslattal megrontott lövegek, amelyeket Lichtmann mágus Middenheimbe akart szállítani. A vaskos csövek a múlt ködébe veszett vallások kortól megfeketedett, megdõlt menhireire emlékeztettek. Az egyik dombon a léghajó gondolájának füstölgõ roncsa hevert, félig a talajba fúródva – mintha egy megtépázott acélleviatán készült volna alámerülni egy földtengerben. Aztán Felix balra fordította a fejét, és megpillantotta mind közül a legfurcsább látványosságot. Gotrek vagy hatembernyi magasságban lengedezett, ugyanis a légbefogója fennakadt egy fán. A függesztõ zsinórokon csüngve himbálózott, és trágár átkokat szórva várta, hogy a fán kúszó-mászó gépészinasok odaérjenek hozzá, és kiszabadítsák. Makaisson a legelõt határoló kerítésnél állt, és vagy kéttucatnyi, vasvillával, fejszével hadonászó parasztot gyõzködött arról, hogy õ és a társai nem démonok vagy túlvilági szörnyetegek. Nem egykönnyen csendesítette le a rettegéstõl begerjedt alakokat. Miután tisztázta a helyzetet, kiderítette, hogy a léghajója a Reik-vidék szívében, Altdorftól északra zuhant le. Miután nem maradtak bevethetõ lövegeik, sem pedig másfajta hadianyaguk, nem volt semmi okuk arra, hogy folytassák az utat Middenheim felé. Ráadásul a megrontott ágyúkkal is kezdeni kellett valamit. Nem hagyhatták õket ott, mert az acéljukba kevert torzkõ több mérföldes körzetben megfertõzte és megölte volna úgy az embereket, mint az állatokat és a növényeket. Makaisson rövid tanakodás után úgy döntött, valamennyit visszaszállítja Nulnba, és majd ott, Groot fõkancellár tanácsát kikér-
17
ve fogja kitalálni, hogyan szabaduljon meg biztonságosan a gyilkos fegyverektõl. A szállításhoz szekereket bérelt a környékbeli parasztoktól, és bérelt egyet Gotreknek, illetve Felixnek is, miután õk ketten olyan súlyos sérüléseket szenvedtek, hogy aligha bírták volna ki a hosszú utazást Nuln városáig. Jóllehet Gotrek üvöltve tiltakozott, hogy akár eltört a karja, akár nem, Middenheimbe akar menni, végül belátta, hogy nem sokat érne a csatamezõn úgy, hogy szilánkosra tört felkarcsontja messze kiáll a bõrébõl. Így aztán két gépészinas elkísérte Gotreket és Felixet a fõvárosba, ahol az Ágyúgyár pénzén kivettek nekik egy jó szobát, és gondoskodtak megfelelõ orvosi ellátásról. Makaisson úgy vélte, hogy ez a legkevesebb, amit az Ágyúgyár megtehet értük, miután javarészben õk ketten akadályozták meg, hogy az elvarázsolt ágyúk eljussanak Middenheimbe, és ott ördögi feladatukat betöltve elhozzák talán az egész Birodalom bukását. – És ha megtörténik, akkor az a kiöntöde hibája lett volna, meg az enyém is – dohogott akkor Makaisson. – Mert egyikünk szeme sem vette észre, hogy a szegény szépségeket megrontották. Megint le kellett volna borotválnom a fejemet... Így aztán Felix és Gotrek két hónapon keresztül tétlenségre kárhoztatva várták, hogy begyógyuljanak a sebeik. Nem csináltak mást, csupán a Griff söntésében üldögéltek, és nagyokat hallgattak. A kényszerû pihenés egyiküknek sem esett roszszul, csakhogy tíz nappal a városba érkezésük után hírét vették, hogy Archaon elvonult Middenheim falai alól. Az ostrom, és vele a nagy háború véget ért. Gotrek azóta egyfolytában, éjt nappallá téve vedelt. Felix igazából nem is hibáztatta a társát ezért a viselkedésért. Abban a percben, hogy kora tavasszal a hajójuk kikötött Barak Varrban, és értesültek az északiak támadásáról, a trollvadász feltette magában, hogy megküzd egy démonnal a csatamezõn – és az istenek megint megtagadták tõle a hírnevéhez illõ hõsi halált. Felix nemegyszer látta már Gotreket levertnek, de ennyire búskomornak még sosem. A korábbi alkalmakkor nem számított, hogy milyen mélyre süllyedt, egy jól irányzott sértés,
18
egy hirtelen fellobbanó harag mindig visszarángatta õt a felszínre. Viszont az utóbbi hetek folyamán hiába piszkálták részeg semmirekellõk, hiába fenyegették erõszakos alakok, még a fejét sem emelte fel. Csak bámult maga elé, mintha számára a világ nem állt volna másból, csupán saját magából és a söröskorsójából. Felixnek majd megszakadt a szíve társa állapota láttán. Egy trollvadászra ugyan senki sem mondhatta, hogy elvesztette az életkedvét, miután az élete a halálvágyról szólt, viszont szánalmas és megindító látványt nyújtott egy olyan trollvadász, akinek már ahhoz sem volt kedve, hogy jó halált keressen magának.
Felix leült Gotrekkel szemben a kandalló mögötti falmélyedésbe. A törpe meg se moccant, nem adta tanújelét, hogy felfigyelt társa megérkezésére. – Gotrek… – szólalt meg halkan Felix. A törpe nem válaszolt, továbbra is hallgatagon bámult a semmibe. – Gotrek, ébren vagy? – próbálkozott ismét Felix. – Mit akarsz, emberifjonc? Miért zavarsz meg az ivászatban? – mormolta végül a törpe. – Én… szóval, Marienburgba kéne mennem – közölte Felix. Gotrek néhány pillanat erejéig némán emésztette a hírt, és csak aztán felelt: – Ott ugyanolyanok a kocsmák, mint itt. Akkor meg minek? – Atyám megkért, hogy intézzek el neki valamit – magyarázta Felix. – Ha gondolod, itt maradhatsz, de egy kis levegõváltozás talán neked is jót tenne. Körülbelül három hétrõl van szó, esetleg kicsivel többrõl. A trollvadász ismét töprengett egy sort, aztán megvonta széles és elképesztõen vaskos vállát. – Nekem az egyik kocsma ugyanúgy megfelel, mint a másik – dünnyögte közönyösen.
19
Felix éppen azt próbálta eldönteni, hogy ez igen volt-e, avagy nem, amikor valami elsuhant az orra elõtt. A sötét tárgy összetörte a korsót, amelyet a törpe éppen a szájához emelt. A szétfröccsenõ sör eláztatta Gotrek szakállát és a nadrágját. Felix abba az irányba kapta a fejét, ahonnan a lövedék érkezett. Hosszú és keskeny csõ meredt felé az egyik hátsó ablakból, amelynek az elõzõ napon kitört üvegtábláját hevenyészve összeszegelt deszkák helyettesítették. Hirtelen egy újabb, rövid és vaskos nyíl röppent ki a belõle, mire ültében mélyen oldalra hajolt. Gotrek tökéletes idõzítéssel felemelte a jobbját, és a második lövedék a karját borító gipszkötésbe fúródott. A szemében jeges haraggal meredt az ablakra, közben a széke háttámlájának támasztott fejszéért nyúlt. – Pocsékba ment a söröm! – morogta ingerülten, és feltápászkodott.
20
Második fejezet
G
otrek és Felix kirontott a Griff ajtaján, majd fegyverrel a kézben rohantak a fogadó mellett húzódó, sötét árnyékokkal teli sikátor távolabbi vége felé. Futás közben a trollvadász ingadozott és botladozott, de tekintetbe véve, hogy több mint egy hónapon át merev részeg volt, meglepõen jól bírta az iramot. Félúton jártak a hátsó udvar felé, amikor Felix mozgást látott a szeme sarkából, és felkapta a fejét. A következõ pillanatban bizonytalan körvonalú, keskeny valami hullott az arca elé, majd könnyed érintést érzett a szegycsontja felett, mire lenézett. Szürke, vékony zsineg húzódott keresztben a mellkasán. Azonnal érte nyúlt, de máris elkésett. A zsineg szempillantás alatt megfeszült, és mélyen belevágott a nyakába. Szempillantás alatt megtorpant és hátrarándult, akár a vágtázó kutya, ha eléri a lánca végét, közben elvesztette a kardját, és csaknem elzuhant. A zsineg még jobban megfeszült, és õ kénytelen volt lábujjhegyre állni, miközben hevesen öklendezett, és elszántan próbálta a fojtóhurok alá erõltetni az ujjait. Fojtott káromkodást hallott, és látta, hogy a trollvadász erõsen imbolyogva, kurta ívben megfordul, miközben gipszbe foglalt jobbját a feje fölé emeli. A neki szánt hurok nem a nyakára, hanem a csuklójára szorult, és foglyul ejtõje a hosszú zsineggel újra meg újra felrántotta a karját. – Gyáva férgek! – harsogta a törpe torkaszakadtából. – Gyertek le, és küzdjetek harcos módjára!
21
A trollvadász a zsinegnek irányozta a fejszéjét, de mielõtt meglendíthette volna, egy kétökölnyi utcakõ csapódott az arcába. Felhorkant, és vért köpködve megpördült, hogy körülnézzen. Felix körül forogni kezdett a világ. A látása mind jobban elhomályosult, és egyre inkább kétségbeesve küzdött, hogy lélegzethez jusson. A sikátor árnyékaiból furkósbotokat lóbáló vagy a kezükben hálókat és zsákokat tartó, sötét alakok rontottak elõ. Gotrek feléjük csapott, de a gipszére szoruló zsineg akadályozta a pontos célzásban, így a fejsze vágóéle csak a levegõt szelte. A következõ pillanatban a támadók körülrajzották õt, köteleket, illetve hálókat dobáltak rá. Felix a baljával a tõréért nyúlt, de mielõtt elérhette volna, irgalmatlanul kemény ütést kapott a tarkójára. Egy újabb csapás a vállát érte. A körülötte felbukkanó alakok felé rúgott, de csak annyit ért el, hogy elvesztette az egyensúlyát, és amikor az oldalára zuhant, a torkát szorongató hurok még jobban megfeszült. A fájdalomtól és a levegõhiánytól fekete pontok ugráltak a szeme elõtt. Ököl- és bunkócsapások záporoztak rá minden irányból. Annyit azért felfogott, hogy a támadói szeme hatalmasra tágult, míg a szájuk különös módon fekete színben játszott, és sûrû nyáltól csillogott. Hirtelen három férfi bukkant fel elõtte, akik közül ketten egy jókora zsákot tartottak nyitva, míg a harmadik felkiáltott: – Kapjátok el! Emeljétek fel! Igyekezzetek! Hangos csattanások és reccsenések hallatszottak, és Gotrek támadói szétrebbentek. A legtöbben súlyos sebeket kaptak, és harcképtelenné váltak, de mialatt õk félretántorogtak, újonnan elõkerülõ alakok rontottak a trollvadászra. Elszántan ütöttékverték õt, és annyi hálót dobtak rá, hogy szinte begubózták, akár a pók a zsákmányát. A törpe nem állhatott ellent neki, mert a kötelékei mindkét kezét az oldalához szegezték. – Szedjétek le rólam ezeket, nyomorult selyemhernyók! – üvöltötte felháborodottan Gotrek. Hirtelen felugrott a levegõbe, páros lábbal kirúgott a támadói felé, majd a háta mögött tolongó férfiakat letarolva hanyatt esett, és ezzel hatalmas erõvel megrántotta a gipszkötésére szoruló zsineget. Rémült si-
22
koly hallatszott odafentrõl, majd a Griff legfelsõ emeletének egyik ablakából sötét árnyalak szökkent elõ, amely tompa dobbanás kíséretében érkezett a fogadóval szemközti ház tetejére. Ezzel egy idõben a trollvadászt fogva tartó zsineg meglazult, és a talajra hullott. Pillanatokkal késõbb erõs kezek markoltak Felix vállába, derekába és combjába, amelyek a levegõbe emelték, és egy zsák szélesre tárt szája felé lendítették õt. Tehetetlenül vonaglott, de a trollvadásznak valahogyan sikerült kiszabadítani az egyik kezét, és fektében a körülötte toporzékoló lábak felé sújtott sérült jobbjával. A kõkemény gipszkötés térdeket és bokákat zúzott szét, a sebesültek jajgatva és sziszegve zuhantak a sikátor mocskába. Gotrek talpra ugrott, majd õrjöngve tépte-szaggatta magáról a összegubancolódott köteleket és hálókat. A támadói felismerték a veszélyt, és ismét rárontottak, hogy mozgásképtelenné tegyék, még mielõtt kiszabadítja a fejszéjét. Csakhogy a trollvadász a csuklóját felfelé rántva átvágta az utolsó kötelékeit, nyomban elõrecsapott, és hatalmas sebet vágott a legelsõnek érkezõ alak felsõtestébe. Az illetõ elejtette a furkósbotját, és a két kezével próbálta összefogni a hasán tátongó, irtózatos nyílást. Néhány pillanatig döbbenten bámulta az ujjai közül elõbukkanó beleit, aztán nekidõlt azoknak az embereknek, akik Felixet igyekeztek beletuszkolni a zsákba. A Felix bal karját tartó férfi megingott, és hogy visszanyerje az egyensúlyát, elengedte az áldozatát, aki nyomban kihasználta a lehetõséget, és elõkapta a tõrét. A foglyul ejtõi rémülten kiáltottak, de nem õk voltak a célpontjai. A feje fölé vágott a tõrrel, és sikeresen kettéválasztotta a zsineget, amely már majdnem megfojtotta. Egyik pillanatról a másikra a teljes súlyával nehezedett a támadóira, akik nem bírták megtartani, így a sikátor alját borító, nedves talajra zuhant. – Elkapom! – kurjantotta az egyik férfi, és rávetette magát a bal kezére, amelyben a tõrt szorongatta. Csakhogy Felix ide-oda kaszáló jobbjával váratlanul rátalált a kardjára, amely ott hevert, tõle alig féllépésnyire. Jócskán
23
megkönnyebbülve felmarkolta a fegyverét, és megforgatta maga felett, hogy távolabbra ûzze a körülötte tolongókat. A rúnavésetes penge mély sebet ütött a bal kezét lefogó alak vállába, mire az illetõ fülsértõ hangon felvisított, és oldalra vetõdött. A többiek furkósbotokat lengetve indultak rohamra, de Felix õrülten vagdalkozott maga körül a jó Karaghullal. A támadók pillanatok alatt beszereztek néhány súlyos sebet, és fájdalmukban nyögdécselve szökkentek hátra. Felix a pillanatnyi haladékot kihasználva talpra vergõdött. Még ekkor is erõsen szédült, alig bírt állva maradni. Elgyengülten hadonászott maga elõtt a kardjával, közben ledobta a tõrét, és kétségbeesetten tépkedte-rángatta a gyilkos hurkot, amely még ekkor is mélyen belevágott a bõrébe. Végül sikerült meglazítania, illetve leemelnie magáról, és végre teleszívhatta égõ tüdejét csodálatosan hûvös levegõvel. A vér lüktetve tódult vissza az agyába, és a látása nyomban kezdett kitisztulni. A fegyverét továbbra is maga elõtt tartva körbefordult, hogy felmérje a helyzetet. Véres hullák hevertek mindenütt. Némelyiknek a keze, másiknak a lába hiányzott. Életben maradt támadóik egy része fejvesztve menekült a sikátor távolabbi vége felé. Gotrek vagy tucatnyi, a fogadó hátsó udvara felé tartó alakot kergetett, és felbõszülve üvöltözött nekik, hogy álljanak meg, és küzdjenek meg vele. Felix botladozva indult a társa után, noha a lába alig engedelmeskedett az akaratának. A gondolatai õrült gyorsasággal kavarogtak. Kik ezek az emberek, és mit akarnak tõle, illetve Gotrek Gurnissontól? Közönséges utcai rablók, akik véletlenül éppen õket szemelték ki célpontnak, vagy szándékosan vadásztak rájuk? Talán a Tisztítótûz életben maradt, bosszúra szomjazó hívei? Esetleg a nulni vámpírhölgyek kutyái, akik azért jöttek, hogy megtorolják az úrnõiket ért sérelmet? Ha igen, akkor miért próbálták foglyul ejteni õt és a törpét? Miért nem akartak végezni velük? Felix megborzongott, amikor belegondolt, hogy mit mûvelne vele az a három nõstény szörnyeteg, ha a karmaik közé ke-
24
rülne. Úgy sejtette, még akkor is jobban járna, ha néhány csavargó agyonverné õt egy sikátor mélyén… Rövidesen betámolygott a Griff hátsó udvarába. Tõle balra istállók és árnyékszékek sorakoztak, míg a jobb oldali fal mentén egy üres sörszállító kocsi állt. Gotrek ezekben a pillanatokban robogott ki a hátsó kapun, továbbra is maga mögött vonszolva a gipszkötésére fonódott zsineget. Felix felgyorsítva igyekezett a társa után, és hamarosan elérte az udvar mögött húzódó sikátort. Titokzatos támadóik vagy ötvenlépésnyi elõnyhöz jutottak, és éppen befordultak egy sarkon. – Gyertek vissza, gyalázatos férgek! – harsogott utánuk Gotrek, de mindhiába. – Szerinted mi ez az õrület már megint? – zihálta Felix, mialatt egymás mellett futva berontottak az újabb, még az elõzõnél is szûkösebb sikátorba. – Kik ezek? – Azok, akik miatt elvesztettem egy korsó sört! – recsegte a trollvadász. Végigkergették a támadóikat egy sor sikátoron, amelyekben a körülöttük álló, meglepõen magas házak jóvoltából szinte éjszakai sötétség uralkodott, noha dél felé járt az idõ. Felix meglepetten vette észre, hogy a kurta lábú Gotrek, illetve õ maga ebben a kimerült állapotban tartja a lépést a menekülõkkel. Úgy tûnt, az üldözöttek pocsék formában vannak – gyengének és zavarodottnak látszottak. Futás közben szinte szûkölve vették a levegõt, ráadásul meg-megtántorodtak, és folyton összeütköztek egymással. Ugyanakkor – Felix legnagyobb sajnálatára – nem csupán õk jelentettek veszélyt õrá, illetve a társára nézve. Amikor befordultak egy sarkon, kurta nyíl süvített át felettük, amely kettéválasztotta Gotrek hajtaréját, és a mellettük húzódó falról lepattanva egy sötét zugba repült. Mindketten felkapták a fejüket, és még éppen meglátták azt a vézna alakot, aki a fejük felett szökkent át egyik tetõrõl a másikra, és nyomban eltûnt egy magas kémény takarásában. Felixnek egybõl eszébe jutott a Nuln háztetõi között ugráló Ulrika képe. Vajon most is õ van
25
a fejük felett? Vagy egy másik vámpír? Hiába törte a fejét, nem jutott eszébe más ellenfelük, aki képes lenne ekkora ugrásokra – legalábbis emberi lény semmiképpen. Végigrohantak még egy utolsó sikátoron, és valósággal kirobbantak a torkolatán túl elterülõ, szabad területre. Felix éppen csak körülnézett, és rájött, hogy ismeri ezt a helyet, amelyet városszerte Tyúkpiac néven emlegettek. Annak idején az apja szakácsa gyakran járt ide, hogy különféle szárnyasokat vásároljon. A támadókból lett üldözöttek már a vásárolgató inasok, háziasszonyok és felháborodottan kiabáló árusok között lökdösõdve futottak a tér átellenes oldala felé. A nyomukban teljes volt a zûrzavar. Rémülten rikácsoló csirkékkel és kacsákkal teli ketrecek hevertek az oldalukra borulva, feltaszított emberek káromkodtak, tojásárusok és hentesek rázták az öklüket vagy éppen bárdjaikat a menekülõk után. Gotrek ész nélkül belevetette magát a tolongó sokaságba. Széttaposta-szétrúgta az útjába kerülõ ketreceket, és kíméletlenül félretaszította maga elõl azokat, akik szerencsétlenségükre az útjába kerültek. Felix tehetetlen dühében a fogait csikorgatta, de a társa után lódult, miközben a fülét szinte fájón ostromolták a közelében felhangzó, dühödt vagy méltatlankodó kiáltások. – Az õrséget! – sikította egy idõs asszonyság. – Hívjátok az õröket! A sokaság felkapta, és bömbölve ismételgette a jelszót. A tér közepére érve a menekülõk lelassítottak, mert szembõl egy ketrecekbõl emelt, valóságos fal, míg két oldalról hatalmas lovas kocsik állták útjukat. Mielõtt átnyomakodhattak volna a társzekerek között, Gotrek utolérte õket. Futás közben meglendítette, és a hozzá legközelebb esõ férfi hátába vágta a fejszéjét, majd nyakon ragadta a következõt. A csapdába esett alakok más megoldás híján megfordultak, hogy harcoljanak az életükért. Elõször is a bal kezükbe vették a furkósbotjaikat, míg a jobbjukkal felkaptak, és Felixékhez vágtak mindent, ami a kezük ügyébe esett.
26
