Elsõ fejezet
F
elix Jaeger döbbenten bámult, amikor a támadó zombihorda harcosainak rothadó torkából szinte egyszerre feltört a kísérteties, visszhangzó kacaj. A halott emberek és a halott bestiaemberek mind ugyanazon a hangon röhögtek. – Hans – mondta Felix hátrálva. – Emögött Hans, a Remete áll! Gotrek Gurnisson felemelte rúnákkal ékített fejszéjét és felmordult. – Már akkor ki kellett volna beleznem, amikor elõször találkoztam vele! Kat felhorzsolt kézfejével letörölte homlokáról a vért. A bõre Morrslieb betegesen zöld fényében éppoly élettelennek tûnt, mint a járkáló holtaké. – Hiszen most öltük meg õket! – nyögte. – Most megint végig kell csinálnunk? – Helyes – mondta Rodi Balkisson, miközben végigsimított befont, vadászos hajtaréján. – Ezúttal talán rátalálunk a végzetünkre! – Te talán igen, Balkisson – mondta Gotrek –, de Orrharapó Snorri nem! A vadász megfordult, és felsegítette Snorrit arról a sebtiben összerótt hordágyról, amelyet õ és Rodi cipelt, miután Snorri elvesztette a jobb lábát. A vállára vette Snorri karját; Rodi ugyanezt tette a másik oldalon. Felix-szel és Kattel a nyomukban a három törpe botorkálva elindult Emil von Kotzebue csapata felé, melynek katonái már rendezték soraikat a keskeny 9
völgy közepén, és az élõholtak serege felé fordították leeresztett lándzsáikat. – Snorri nem bánná, ha levághatna még egy pár bestiaembert – mondta Snorri, ahogy a válla fölött hátranézve az utánuk botorkáló, loncsos élõholt bestiákra nézett. – Sajnálom, Rozsdafej bácsi – mondta Rodi. – Emlékszel? A zarándokutad elõtt nem öldökölhetsz. – Ó, igen! – mondta Snorri mogorván. – Snorri elfelejtette. Ahogy megszólaltak az érces kürtök, ahogy a dombok között megdörrentek az ágyúk, a csatamezõ minden szegletébõl lándzsások és lovagok fáradt csapatai küzdötték keresztül magukat az oszlop irányába; ezúttal olyan hullákat vágtak le, amelyek a sajátjukkal azonos uniformist viseltek. Felix úgy gondolta, az egészben ez a legrosszabb. Bár az élõket fenyegetõ zombik fele feltámadott bestiaember volt, a sereg másik része olyan, valódi emberekbõl állt, akik alig negyedórával korábban ugyanazon az oldalon küzdöttek, mint õ és a birodalmi csapat többi tagja. Azok a bátor harcosok, akik nemrég még fivéreik mellett, az ostromlott tereken vállt a vállhoz vetve, kétségbeesett igyekezettel próbálták útját állni a bestiaemberek õrjöngõ tengerének, most ott botorkáltak a bestiák mellett, és üres tekintetû elszántsággal támadtak rá egykori bajtársaikra. Halálukban a saját fajtájuk árulóivá váltak. Felix kitért a halott Sir Teobalt von Dreschler csapása elõl. Von Dreschler, amíg még élt, amíg nem lehelte ki a lelkét éppen Felix karjai között, a Tüzes Szív Rendjének nemes templomosa volt, most viszont már mint iszonyú, mozgásra serkentett hulla tántorgott. A száját ostobán eltátotta, üregessé vált mellkasának közepén szörnyûn csillogó seb vöröslött. Katnek lehetõsége lett volna rá, hogy átvágja a vén lovag térdinait, de habozott. Hiba volt: kis híján elvesztette az egyik kezét, amikor von Dreschler lecsapott rá. – Hogyan árthatnék neki? – nyögött fel Kat. – A barátunk volt! – Aki volt, az már nem létezik – mondta Gotrek, miközben levágta az egyik bestia-hullát. – Öld meg! 10
Kat zokogva Sir Teobalt térdébe vágta a baltáját. Felix ugyanabban a pillanatban metszette le a lovag fejét a Karaghullal, a templomos rendjének relikviájával, azzal a csodálatos és félelmetes karddal, amelyet Teobalt csupán néhány nappal korábban ajándékozott neki. – A saját kardjával… – mondta Felix keserûen, ahogy az idõs ember elvágódott a földön. Felix olyan viharvert és fáradt volt, hogy miközben elõrenyomultak, már alig bírta ráemelni a kardot a feléjük botorkáló halottakra. Egy órával korábban Kattel és a három vadásszal együtt berontott a Tarnhalt Koronája néven ismert domb tetején álló monolitkör közepére, és támadást indított Urslak Cripplehorn, az egyik nagy hatalmú bestia-sámán ellen. Meg akarták akadályozni, hogy befejezze a ceremóniát, amelynek hatására Drakwaldban minden egyes ember bestiává változott volna. Fél órával korábban, miután Ursalk elpusztult, valamennyien lerohantak a Korona alatti völgybe, hogy csatlakozzanak Oktaf Plaschke-Miesner vikomt és Lord Giselbert von Volgen csapataihoz, amelyek halált megvetõ bátorsággal támadást indítottak a sámán tízezer fõt számláló serege ellen. Tíz perccel korábban Emil von Kotzebue erõi mennydörgõ robajjal leérkeztek a völgybe, valósággal belerobbantak a bestiák oldalszárnyaiba, így megmenekültek az ifjú urak pusztulásra ítélt csapatai. Sajnos a felmentõsereg késve érkezett: a két fiatal vezér már elesett. Egy perccel korábban a Morrslieb, a káoszhold eltakarta nála sokkalta szebb testvérét, a Mannsliebet, és a Boszorkányéj közepén, pontosan éjfélkor, az elköszönõ esztendõ utolsó percében, az újév elsõ pillanatában felkeltek a csatatéren fekvõ holtak, az emberek és a bestiák egyaránt – felkeltek a nyugalom nélküli halálból, és valamennyien az élõk felé fordították tompa, homályos, dülledt szemüket. Felix egész idõ alatt nem állt meg, nem hagyta abba a küzdelmet. Feltámadt Gargaroth, az Istenek Által Megérintett, Urslak hatalmas seregének vezére is. Nyöszörgõ hullája a vadászok elé támolygott, és egy másik bestiaember hasított patájú lábát bunkósbotként felemelve támadást indított. A jelek szerint nem 11
zavarta a halálos seb, amelyet Gotrek rúnákkal díszített fejszéje vágott a mellkasára. – Kétszer akarsz meghalni? – kérdezte Gotrek rekedt hangon, miközben Snorrival és Rodival együtt kitért a húsbunkó elõl. A botorkáló bestia-zombi utánuk ment. Gotrek ekkor elvált Snorritól és Roditól, és széles ívben maga mögé csapott a fejszéjével. A penge hangos cuppanással vágódott bele Gargaroth fekete szõrrel borított nyakába, és azonnal elmetszette a gerincoszlopot. – Ám legyen! Miközben Gotrek kirángatta a sebbõl a fejszéjét, és visszaállt Snorri karja alá, a levágott bestia elõrezuhant. A vadászok jobbra-balra vagdalkozva továbbsiettek, csatlakoztak más túlélõkhöz. Szerencsére a zombik még csak egyesével, legfeljebb kettesével támadtak; a jelek szerint Hans, a Remete még nem irányította teljes mértékben a végtagjaikat. Rángatóztak, vonaglottak, járás közben gyakorta orra buktak, vagy egyszerûen csak rossz irányba támolyogtak, ám minden másodperccel egyre biztosabbá vált a mozgásuk, egyre jobban tudtak összpontosítani, és elérkezett az a pillanat, amikor valamennyien von Kotzebue ostromlott oszlopa felé fordultak, valahogy úgy, mint a vérszagra egy helyre csábuló, vak szúnyogok. Ahogy Felix, Kat és a vadászok, folyamatosan harcolva egyre közelebb jutottak az oszlophoz, egyre sûrûbbé vált a zombik tömege, míg végül olyan tömör falat alkotott, amin keresztül Felix szinte semmit sem látott. – Vonalakat rendezni! Négyszögbe! Négyszögbe! – ordította az egyik õrmester valahonnan a hullák háta mögül. – Sebesülteket a szekerekre! Amelyik tud járni, az jöjjön, amelyik nem, azt hozzátok! Gyerünk! – Rendezetten fogunk visszavonulni, te átkozott! Ha félni akarsz valamitõl, hát rettegj a csizmám orrától, amit könnyen a hátsódba kaphatsz! – Csak a fejekre, a lábakra, a nyakakra, uraim! Fejek, lábak, nyakak! Csak ezek a találatok érnek valamit! 12
Ez a tanács egy daliás külsejû, idõs lovagtól érkezett, aki Middenland színeit viselte az öltözékén. Felix a zombik feje fölött átnézve pillantotta meg, ahogy súlyos vértekkel felszerelt lova hátáról lendületesen és lelkesen csapkodott egy hoszszúkarddal. Simára borotvált feje fedetlen volt; a parancsait egy olyan hatalmas, dús, hosszú és fehér bajuszon keresztül osztogatta, amilyenhez hasonlót Felix még sosem látott. Ez csakis von Kotzebue lehet – gondolta Felix –, a megmentõnk… A lovag mellett egy vastag nyakú, széles mellkasú nemesember küzdött. Dagadt, bulldogszerû arca valahogy ismerõs volt Felixnek. Páncélja fölött mustársárga-burgundvörös felsõkabátot viselt, pajzsát Talabecland koronás sasmadara díszítette. – A fiam! – kiáltotta a talabeclandi. – Keressétek meg a fiamat! Ahogy ezt kimondta, Felix végre felismerte az arcát. Mintha a középkorú tükörképét látta volna annak a Giselbert von Volgennek, aki ifjú lovagtársával együtt nekivezette kis csapatát a bestiák óriási túlerõben lévõ seregének. Ez a férfi nem lehetett más, csakis Giselbert apja. Giselbert azonban már nem élt, Gargaroth ölte meg, és sejteni lehetett, hogy a csatatéren heverõ többi halotthoz hasonlóan õ is életre kelt. Az mindenesetre biztosnak tûnt, hogy nem fogja meghallani az apja hívó szavát. Tíz lépésnyire az oszloptól Felix, Kat és a vadászok útját egy teherhordó szekér zárta el, amely mintha zátonyra futott volna az élõholtak nyüzsgõ tengerében. A kocsisa néhány másik emberrel együtt a rakomány – a tisztek sátrainak szépen öszszecsavart vásznai és tartópóznái – tetején állva küzdött az életéért, miközben a lovak riadtan nyerítettek és rugdalóztak. – Segítség! – kiáltotta a kocsis a katonák felé. Ám hiába tette, mert a lovagok és gyalogos katonák viharvert oszlopa egy harsány „Indulj!” vezényszó elhangzása után déli irányba fordult, és minden egyes lépésnyi távolságért megharcolva elindult. Gotrek ránézett Rodira, és a szekér felé biccentett, amelynek tetején egyre kétségbeesettebben üvöltözött a kocsis. 13
– Ez az – mondta a vadász, miközben fejszéjével széthasított egy zombit, és elindult a szekér fara felé. – Fel, Orrharapó! Felix és Rodi közös erõvel feltolta Snorrit a vászonhalom tetejére, és miután visszaverték az zombik újabb hullámának támadását, õk is felmásztak utána. Felix lerúgta magáról a lábába kapaszkodó zombit, majd felkapaszkodott a szekérre. Kat is felmászott, lihegve rogyott le mellé. – Hajts! – parancsolt rá Gotrek a kocsisra, miközben Rodival együtt lecsapott a túl közel merészkedõ élõholt bestiákra és emberekre. – Mi majd visszatartjuk õket! – Ó, köszönöm, törpe uram! – hálálkodott a kocsis. – Köszönöm! Megmarkolta a gyeplõt. Gotrek, Rodi, Felix és Kat csatlakozott a kocsi tetején álló emberekhez: vágták, rúgták, ütötték a körülöttük nyüzsgõ hordát. – Emberifjonc! – vakkantott fel Gotrek. – Tartsátok távol õket a lovaktól! Felix felnyögött a fáradtságtól, de Kattel együtt átkecmergett a kocsis mellett, és meglehetõsen esetlenül átugrott az egyik ló hátára. Kat a másik ló hátára ült fel. A rémült állatok nyerítve felágaskodtak, amikor Felix és Kat a hátukon ülve vagdalni kezdte a feléjük nyúlkáló zombikat. Ám amikor úgy-ahogy tisztává vált az út, végre elindultak, és a kétszer meghalt hullák csüdig érõ mocsarán keresztülgázolva, lassan követték a viszszavonuló oszlopot. Hirtelen egy hang hasított a csatazajba. – A fiam! Állj! Vissza kell mennünk! Felix felkapta a fejét. Lord von Volgen tágra nyílt szemmel az õ szekerükre mutatott. – Von Kotzebue! – kiáltotta. – Állítsd meg az oszlopot! A fiam! A fia? Felix homlokráncolva hátranézett. Egy gyönyörûen megmunkált páncélt viselõ alak kapaszkodott fel a szekér hátuljára, messze megelõzve az élõholtak sorát. Ugyanazokat a mustársárga-burgundvörös színeket viselte, mint Lord von Volgen, de a horpadt sisak alatt az arca éppen olyan aszott és élet14
telen volt, mint amikor Felix utoljára látta – amikor kuzinja, Oktaf Plaschke-Miesner hullájával együtt pár perccel korábban, az életet megcsúfolva, merev lábakkal feléje botorkált. Gotrek és Rodi gondolkodás nélkül megragadta és lefejezte az ifjú uraság hulláját, majd visszarúgták a testet és a fejet a többi zombi elé. Fájdalmas üvöltés hasított ki a menetoszlopból. – Giselbert! Ne! A fiam! Egy karom kapott Felix felé. Nem törõdhetett a nemesúrral, a lova köré gyûlõ zombikkal kellett foglalkoznia. Újra és újra lecsapott a kardjával, szúrt és vágott, megpróbálta elrugdosni támadóit. Kat ugyanezt tette a másik ló hátán. A halottak mozdulatai esetlenek voltak és viszonylag gyengék, könnyen hárítani lehetett a támadásaikat, de olyan sokan voltak és olyan fáradhatatlanul törtek elõre, hogy Kat és Felix szusszanásnyit sem pihenhetett, ha távol akarták tartani õket, ha meg akartak maradni lovaik hátán. Órának tûnõ, de jóval kevesebb idõ múltán a szekér utolérte az oszlopot, és a lándzsások, akik kétségbeesett igyekezettel próbálták távol tartani a hordát, keresztülengedték. Ahogy a sorok mögé jutottak, Felix és Kat rádõlt a lovak nyakára, és csak feküdtek, próbáltak lélegzethez jutni. Felix még soha életében nem volt ilyen kimerült, és most, hogy a végtagjai megpihenhettek, a hosszú, hosszú éjszaka során szerzett tucatnyi sebébõl szétáradt a fájdalom. Megvágták, lehorzsolódott a bõre, tetõtõl-talpig számtalan kisebb-nagyobb karcolás vöröslött rajta. A testén egyetlen olyan pont sem volt, ami ne fájt, ne sajgott volna. – Jól van, ennyi – mondta a háta mögött Rodi. – Most viszszamehetünk, és találkozhatunk a végzetünkkel. – Te mehetsz – mondta Gotrek –, de én Orrharapó Snorrival maradok, amíg az oszlop elég távol nem kerül. – De… Felix hátranézett. Rodi elfordult a zombik tengerétõl, Snorrira meresztette szemét. Snorri a szekér közepén feküdt, és 15
éppen megszorította azt a kötést, amit levágott lába csonkjára tekertek. – Jól van – mordult fel végül Rodi. – Tartozom neki ennyivel, de utána nincs több halogatás! Itt a végzet, éppen elõttünk! Most aztán meghalhatunk. – Meg bizony! – mondta Gotrek. – És valóban nem várunk tovább. – Leugrott a szekérrõl, és elindult az oszlop egyik szárnya felé. – Gyere, szakállas! Bemelegítünk egy kicsit. Rodi is leugrott; elvigyorodott. – Helyes! Minél elõbb eltisztulnak innen ezek az emberek, annál hamarabb pihenhetünk meg végre. A két vadász elõrefurakodott, hogy beálljanak a lándzsások közé, akik sort alkotva oldalaztak a völgybõl kifelé masírozó menetoszlopban, és közben gépies elõredöfésekkel próbálták távol tartani az élõholtak mozgó, nyüzsgõ, hullámzó tömegét. – Fejek, nyakak, lábak! – bömbölte Rodi, és a zombik közé csapott pörölyével. A lándzsások üdvrivalgással fogadták, és megismételték a kiáltását. – Fejek, nyakak, lábak! Gotrek nem kiáltozott, túlságosan lekötötte figyelmét a mészárlás. – Segítenünk kéne nekik – mondta Kat, és fáradtan felegyenesedett a ló hátán. – Igen – felelte Felix. – Kellene… Ám amikor megpróbált felegyenesedni, a karja annyira remegett, hogy tudta, semmi hasznát nem vennék az elsõ sorban, csak annyit érne el, ha odamenne, hogy megöletné magát, aztán zombivá válna. Egyetlen pillanatig sem kételkedett benne, hogy Gotrek végezne vele, ha ez megtörténne. Volt azonban más feladat, amit szintúgy el kellett végezni. Látta, hogy az orvos segédjeinek egyetlen szabad pillanatuk sincs a sebesültek és a sorokból hanyatt dõlõ halottak miatt. Az így vagy úgy harcképtelenné vált katonákat a teherhordó szekerekhez vitték. Siettek, olyan gyorsan dolgoztak, ahogy csak 16
tellett tõlük, de így is maradtak a földön olyanok, akiknek szükségük lett volna rájuk. Felix leszállt a lóról, Katre nézett. – Gyere! – mondta. – Erre alkalmasak vagyunk.
A mennydörgõ üdvrivalgás hallatán Felix és Kat – miközben éppen felfektettek egy sebesült lándzsást a szekérre, a többi közé – felkapta a fejét. A sátrakat szállító szekér von Kotzebue viharvert lovagokból, lándzsásokból és alabárdosokból álló oszlopát követve áthaladt a Tarnhalt Koronájának völgyében, pontosabban a völgy déli végében álló két alacsony domb között. Az emberek ordítottak, a fegyverüket rázták, és a csatamezõ felé fordulva, két ujjukat a homlokukhoz emelve tisztelegtek. Felix értetlenül pislogott. Kattel együtt a munkára összpontosított, hordták a sebesülteket, és közben nem is nagyon vették észre, hol, merre jár az oszlop. Már nem voltak körülöttük zombik. A tántorgó holtak összetorlódtak a két domb közötti átjáróban, a lejtõ aljában. A lándzsások utóvéd csapatának sikerült megakadályoznia, hogy betámolyogjanak a keskeny hágóba. A csapat tagjai nemes áldozatot hoztak annak érdekében, hogy a sereg többi része megmenekülhessen. – Azt hiszem… – mondta Kat. – Azt hiszem, sikerült kijutnunk. – És akkor most szépen vissza is megyünk – jelentette ki Gotrek, és Rodival együtt odalépett a szekérhez. Felix szíve nagyot dobbant. Ez azt jelentette, hogy végül mégis el fognak válni egymástól a vadásszal. Fogalma sem volt, mit mondhatna. Ahogy kinyitotta a száját, abban a hiú reményben, hogy sikerül kinyögnie valami értelmeset, a völgy felõl hideg, halálbûzt és földszagot hozó szél kerekedett, aminek hatására a bátor rivalgás elõbb elhalkult, majd némaságba fulladt. Villám lobbant a fejük fölött; a lobbanást mennydörgés követte, olyan 17
fülsiketítõ recsegés, amely visszhangot keltve végigszáguldott a végtelen Kopár Dombság fölött. Felix, a társai, és a menetoszlopot alkotó katonák mind felnéztek az égre. Mindkét hold bebújt egy sápatag, tépett szélû felhõ mögé – már nem egymás mögött álltak, végre szétváltak, és úgy ragyogtak az égen, mintha egy kábítópor-megszállott mocskos gézréteg mögül elõkandikáló szemei lennének. A sereg elõtt, az átjáró fölött, a domb gerincén egy megfakuló árnyékfelhõbõl kilépett valaki – felbukkant Hans, a Remete torz, mániákusan vihogó alakja. – Igen! – hörögte, miközben a katonák reszketve bámultak rá. – Meneküljetek csak az uraitokhoz! Mondjátok meg nekik, hogy érkezem! Mondjátok meg nekik, hogy innentõl Altdorfig valamennyi kastély, valamennyi város az enyém lesz! Mondjátok meg nekik, a halottakból áll majd a seregem! Mondjátok meg nekik, százezer hullával fogom bevenni Altdorfot, és Sigmar Birodalmából létrejön a Holtak Birodalma! Pisztolyok és muskéták dörrentek a remetére. Kat elõkapta az íját, és megeresztett egy nyílvesszõt, ám Hans ügyet sem vetett a támadásra. A lövedékek és nyílvesszõk közül egy sem találta el. – Most elfuthattok az áradat elõl – mondta a remete –, de hamarosan otthonaitok falát fogja ostromolni a halál tengere, ti pedig belefulladtok hullámaiba! Azután pedig felkeltek, és velünk masíroztok tovább. Mind meghaltok. Mind felkeltek. Mind az enyémek lesztek! A lándzsások és a lovagok dühösen ordítani kezdtek. Felbomlott az addig fegyelmezett alakzat, sokan futva indultak felfelé a domb tetejére. Gotrek és Rodi törpe-káromkodásokat bömbölve követték õket, ám mielõtt bárki odaérhetett volna, bárki három lépésnél közelebb kerülhetett volna a remetéhez, ködfelhõk és árnyékok vették körül a testét. Egy pillanattal késõbb Hans eltûnt – éppen olyan hirtelen és váratlanul, ahogy megjelent. A domb tetején nem állt senki. Felix remegve szorosabbra húzta magán vörös sudenlandi gyapjúköntösét. Körülötte sokan védelmet kérõ imákat suttog18
va meredtek arra a helyre, ahol a remete állt. Felix abban reménykedett, hogy mindaz, amit Hans elmondott, nem egyéb üres fenyegetõzésnél, de aztán eszébe jutott, hogy az állítólagos remete hogyan vette rá õt, Gotreket és a többieket arra, hogy megsemmisítsék Urslak kövét, hogy aztán végrehajthassa sötét mágiáit. Már nem kötött volna fogadást arra, hogy nem válik valóra minden eszelõs szó. Bárki is volt valójában, ez a Hans nagy hatalommal rendelkezõ, elképesztõen ravasz nekromanta volt. Felix tartott tõle, hogy eddig még csupán egy töredékét mutatta be annak, mire képes. – Gyere, Gurnisson! – mondta Rodi. – Az emberifjoncok találtak egy jó helyet. Ott jó darabig vissza tudjuk tartani a holtakat. Gotrek bólintott. – Vissza biz'a! – Snorri is segíthetne, ha volna mankója – ült fel Snorri a szekéren. Gotrek mogorván nézett rá. – Te most Karak Kadrinba mész, Orrharapó. Ez itt most nem a te végzeted. Snorri lehorgasztotta a fejét. – Snorri megint elfelejtette. Felix és Kat a vadászokhoz lépett. Felix nyelt egyet. – Szóval… Végül mégis búcsút veszünk egymástól – mondta esetlenül. – Úgy bizony, emberifjonc – mondta Gotrek, és megpróbált ugyan ünnepélyes lenni, de Felix látta rajta, alig bírja türtõztetni magát. – Emlékezz a fogadalmadra! Elviszed Orrharapó Snorrit Grimnir Szentélyébe, és szabad vagy. – Elviszem – mondta Felix. – Viszontlátásra, Gotrek – mondta Kat. – Viszontlátásra, Rodi! Grimnir fogadjon titeket a dísztermében! Felix kezet nyújtott, de abban a pillanatban, amikor Gotrek belecsapott a tenyerébe, patadübörgés rázta meg a földet. Vagy száz lovag vágtatott el az oszlop mellett. A csapatot von Kotzebue báró és Lord von Volgen vezette. Hirtelen megálltak, ele19
ven húsfalat alkottak a szekér körül. Pisztolyok és kardok szegezõdtek Gotrekre, Felixre, Katre és Rodira. – Itt vannak! – mondta von Volgen, pallosával a vadászokra mutatva. – Ezek a vadállatok, ezek az eszelõs fenevadak gyilkolták meg a fiamat!
20
Második fejezet
F
elix értetlenül bámult von Volgenre, de Gotrek és Rodi már harcra készen állt. Mirõl beszél ez a holdkóros? Talán nem látta a fia aszott arcát? Nem látta, hogy a többi zombival együtt rátámadt a vadászokra? – Itt haltok meg, törpék! – hörögte von Volgen. – Itt bizony! – mondta Gotrek. A lovag mellett kinézett a völgyre, ahol a zombik lassan visszaszorították az utóvédet. – Ha elállsz az utamból. – Köztünk és a végzetünk között álltok! – morgott Rodi. A két vadász a két nagyúr felé indult. – Öljétek meg õket! – kiáltotta von Volgen, és odaintett az embereinek. – Végezzétek ki fiam gyilkosait! – Gyertek, tegyetek próbát! – mondta Gotrek, és nem állt meg. – Várj, uram! – kiáltott fel Felix, és futva von Volgen nyeregbõl leszálló lovagjai felé indult. – Nem a vadászok ölték meg a fiadat! Már halott volt! Von Volgen megfordult, Felixre meresztette a szemét. – Hát ez meg miféle ostoba hazugság? A saját szememmel láttam! A fiam megpróbált elszökni az élõholtak elõl, de ezek az átkozott törpék gondolkodás nélkül levágták. A lovagok elõreléptek, körbefogták a vadászokat. Bármelyik pillanatban elkezdõdhetett a vérontás. – A fiad nem menekült az élõholtak elõl, uram! – mondta Felix kétségbeesetten. – Õ is élõholt volt! A bestiaemberek ellen harcolt, már a te érkezésed elõtt meghalt, és a többiekkel együtt õ is feltámadt! 21
– Így igaz – mondta Kat, és Felix mellé állt. – Kérem, uram, higgy nekünk! Fiad hõsként halt meg, de… – Azt hiszed, paraszt, nem jó a szemem? – Von Volgen arca bíborvörös volt a dühtõl. – Hátrébb a törpéktõl, vagy velük együtt haltok! – Az embereire nézett. – Valaki segítsen Snorrinak felállni – mondta Snorri a szekéren. – Snorri együtt akar meghalni a barátaival. – Megállni! – kiáltott fel von Kotzebue olyan határozott, parancsoló hangon, hogy a lovagok azonnal megtorpantak. Von Volgen dühöngött. – Parancsolgatsz az embereimnek? Most Talabeclandben vagy, uram! Neked itt nincs szavad! – Valóban nincs – hajolt ki a nyeregbõl von Kotzebue. – De tudod, mi jutott eszembe? Az, hogy esetleg te, meg ezek a törpék ugyanazt akarjátok: a halálukat. Inkább hagynod kellene, hogy nekimenjenek a közös ellenségünknek, ahelyett, hogy olyan harcot kezdeményezel, amelynek során a saját embereink is megsebesülhetnek, esetleg meg is halhatnak. Von Volgen a homlokát ráncolta. – Miért lenne büntetés az, ha megadom nekik azt, amire vágynak? Ha meg akarnak halni, ám legyen, ki fogom végeztetni õket! – Jól van, uram – mondta von Kotzebue –, de úgy tudom, minden kivégzést megelõz egy tárgyalás, és én úgy látom… – Most nincs idõ tárgyalásra! – kiáltotta von Volgen, és széles mozdulattal az élõholtak csapatára mutatott. – Mindjárt lerohannak minket! – Pontosan errõl van szó – mondta von Kotzebue. – Éppen ezért javasoltam, hogy ereszd útjukra ezeket a vadászokat, hadd találkozzanak a halállal, mi pedig szépen menjünk tovább! Von Volgen az ajkát rágcsálta, dühös szeme hol von Kotzebue-ra, hol Gotrekre meg Rodira, hol pedig a zombikra villant. Felix nem tudta eldönteni, ki eszelõsebb: a holdkóros, aki meg akarta ölni õket, vagy a bolond, aki képes rá, hogy a törvényeken vitázzon, miközben egy seregnyi zombi közeledik feléje. 22
– Nem! – mondta végül von Volgen. – Magunkkal visszük õket, és ha végre megszabadulunk a zombiktól, meg fogjuk tartani a tárgyalást. – Intett a lovagjainak. – Vegyétek õrizetbe õket! Amikor a lovagok ismét megmozdultak, Gotrek és Rodi felemelte a fegyverét. – Csak rajta, próbáljátok meg, de akkor látni fogjátok, ki végez veletek! – mondta Gotrek. – Gotrek, légy szíves – suttogta Felix. – Ezek az emberek a Birodalom szolgái. A szövetségeseink. – Akkor nem, ha õrizetbe akarnak venni minket – mondta Rodi. – Így van. – Snorri felhúzta magát a szekér saroglyájára. – Senki sem állhat egy vadász és a végzete közé. – Nemes törpék – mondta von Kotzebue –, ha nem akartok embervért ontani, hallgassatok végig! Délnyugatra, a Reikguard kastélyba megyünk. Hat nap alatt elérjük. Megerõsítjük a védelmét, és figyelmeztetjük Altdorfot. Ha erõszak nélkül csatlakoztok hozzánk, két dolgot garantálhatok. Az egyik: a kastélyban törvényes tárgyalást fogunk tartani. Kettõ: ez az átkozott, bûzös horda csupán néhány nappal fog lemaradni mögöttünk. Ha a tárgyaláson felmentenek benneteket, még mindig lehetõségetek lesz rá, hogy szembenézzetek a zombikkal – ha majd megérkeznek –, és találkozzatok a végzetetekkel. Mi a válaszotok? – Mivel valaki – Rodi jelentõségteljesen von Volgen felé bólintott – már eldöntötte, hogy bûnösök vagyunk, a válaszunk természetesen: nem. Felix felnyögött, de elõhúzta kardját, és odaállt a törpék mellé. Nem akart harcolni a birodalmi lovagokkal, de azt sem akarta végignézni, hogy megtámadják Gotreket. Kat kihúzta övébõl a szekercéjét, beállt Felix mellé. – Ha te harcolsz, Gotrek – mondta –, akkor én is. – És Snorri is! – mondta Snorri féllábon egyensúlyozva. Gotrek felmordult, azután egy cifra khazali káromkodást megeresztve felszegte a fejét, és von Volgen szemébe nézett. 23
– Megállj! – mondta. – Megyünk. Rodi döbbenten fordult felé. – Valóban? – Megyünk – mondta Gotrek, de közben nem vette le a szemét von Volgenrõl. – Hagyjuk, hogy megláncoljatok, és részt veszünk a tárgyalásotokon. Felix és von Kotzebue ajkát egyszerre hagyta el a megkönynyebbülés sóhaja. Von Volgen szeme felcsillant. – Fogjátok le õket! – mondta. – Vegyétek el a fegyvereiket, és láncoljátok õket a szekérhez! Rodi teste megfeszült e szavak hallatán, és felemelte fegyverét, de Gotrek leeresztette fejszéjét a földre. Az arca merev és szenvtelen volt. Rodi értetlenül bámult rá, csakúgy, mint Felix. – Tedd le a fegyvert! – mondta Gotrek a fiatalabb vadásznak. – Tedd le, vagy elveszem tõled! Te is, emberifjonc. És te is, kicsike! Felix megvonta a vállát. Lecsatolta a Karaghult, odafektette a vadász fejszéje mellé. Kat is ledobta szekercéjét, ám Rodi még mindig dacosan állta Gotrek mogorva tekintetét. Végül aztán káromkodott egyet, és a többi mellé hajította a fegyverét. Von Volgen emberei elõléptek a láncokkal. Felixet, Katet és a vadászokat a szekérhez vezették, rájuk parancsoltak, hogy szálljanak fel rá. Miután elhelyezkedtek, az emberek az oldalsó rudakhoz láncolták õket – még Snorrit is. A bilincsek kulcsát odaadták a kocsisnak, majd közölték vele, hogy õ, meg a társai, a szekéren utazó többi ember a felelõs azért, hogy a foglyok ne szökjenek meg, de megkapjanak mindent, amire szükségük lehet. Amikor ezzel végeztek a lovagok visszatértek uruk mellé. – Gotrek Gurnisson – mondta Rodi, miután von Volgen és von Kotzebue ellovagolt mellõlük –, magyarázatot várok! Elraboltad tõlem a végzetemet! – Ahogy magamtól is – mondta a vadász. Snorrira nézett, aki zavart tekintettel bámult a völgy irányába. – Soha ne ártsd magad egy másik vadász végzettel kapcsolatos ügyeibe! – jelentette ki, majd hallgatásba mélyedt. 24
A szekér elindult. Közben a hátvéd utolsó katonája is elesett. A zombik az oszlop után indultak, seregük úgy nyomult keresztül a dombok közötti hágón, mint a sebbõl kibuggyanó genny.
Fájdalmas volt a vonulás. Az emberek többsége sebesült volt, az egymást követõ két iszonyú csata mindenkibõl kiszívta az erõt, de nem állhattak meg, nem pihenhettek, nem ápolgathatták a sérüléseiket, mert az élõholtak hordája ott támolygott a sarkukban. A fáradt harcosok nem tehettek mást, tovább botorkáltak – õk maguk is úgy mozogtak, akár a zombik. Nem álltak meg éjszakára sem, folytatták a vonulást. Nem pihenhettek, és csak menet közben kaptak be néhány falatot. Hajnal után nem sokkal már a Kopár Dombság végtelen pusztaságában meneteltek. Felix az arcába húzta köpenye csuklyáját, hogy védekezzen a szûnni nem akaró szél ellen. Ahogy ott feküdt a szekéren, elmosolyodott az orra alatt. Von Volgen végül is szívességet tett nekik. Tudta, ha az uraság megengedte volna, hogy a két vadász kivonuljon, hogy találkozzon a végzetével, Kattel és Snorrival együtt most ott botorkálna a szekér mellett, mint a többiek. Csak rónák mérföldeket. Ehelyett, mivel foglyok voltak, a szekéren utazhattak, nem kellett gyalogolniuk, és még aludhattak is. A jókedve azonban elpárolgott, amikor látta, hogy olyan emberek menetelnek mellette, akik sokkal komolyabb sebeket kaptak, mint õ. Mentek, taposták az utat, azután némelyikük nem bírta tovább, összerogyott és meghalt. A nap során többtucatnyi sérült, a végletekig elcsigázott harcos vágódott végig a földön, és sokan voltak azok is, akik szép csendben elvéreztek a hordágyon, amit náluk nem sokkal jobb állapotban lévõ bajtársaik cipeltek. Sokan a szekereken fekve pusztultak el, mielõtt az orvos hozzájuk érhetett volna. A halottakat termé25
szetesen nem temethették el, nem volt idõ arra, hogy megadják nekik a kijáró végtisztességet. Eleinte, hogy biztosan ne támadjanak fel, levágták a fejüket, amit aztán becsomagoltak az ingükbe, hogy késõbb a testtel együtt temethessék el. A lefejezéseket azonban abba kellett hagyni, mert a levágott fejek beszélni kezdtek, suttogtak a zsákokban és a rongyokba csavartan; egyfolytában azt ismételgették, hogy az emberek akkor járnak el helyesen, ha feladják, ha lefekszenek a földre, és bevárják a halált, az édes megszabadulást. Mivel nem találtak más megoldást, az élõk pörölyeikkel péppé zúzták a halottak fejét, úgy hagyták hátra. A két sereg pedig csak haladt, haladt…
Von Volgen és von Kotzebue végül, kora délután megállította az oszlopot; szürkületig engedélyezték a katonák számára a pihenést. Elterjedt a hír, hogy az út hátralévõ részében csak napközben aludhatnak majd egy keveset, akkor, amikor a zombik a leggyengébbek, amikor a legkönnyebb észrevenni a közeledésüket. A menetoszlopnak éjszakánként haladnia kellett, hogy megõrizze elõnyét. Az elsõ nappali pihenõ alatt, kimerült õrjáratok cirkáltak a tábor körül. A fáradt orvosok megpróbálták ellátni a sérülteket, megpróbálták megmenteni azoknak a lovagoknak, lándzsásoknak és muskétásoknak az életét, akiknek a sebeit túlságosan sokáig hagyták kezeletlenül. A szanitécek ügyet se vetettek a foglyokra, ám a kocsis, Geert, meg a szekéren utazó emberek még mindig hálásak voltak Felixnek, Katnek és a vadászoknak azért, hogy megmentették az életüket és a rakományukat. Ezért végül rábeszélték az egyik orvost, hogy segítsen rajtuk. A fickó kitisztította és bekötözte a sebeiket, és szerzett némi forró szurkot, amivel kiégette és összeforrasztotta Snorri lábcsonkját. Kat fejcsóválva nézte a vadász megfeketedett csonkját. – Keményen harcoltunk a nagy semmiért! 26
– Nem semmiért – mondta Felix, és megvakarta a bõrét a kötés alatt, amit az orvos helyezett el a felsõkarján. – Talán nem fékeztünk meg egy gonosz erõt? Nem akadályoztuk meg, hogy elõidézze a Birodalom bukását? – De igen – felelte Kat keserûen. – Viszont az egyik gonosz erõ helyett rögtön megjelent egy másik. Hát már sosem lesz béke? – Soha – mondta Gotrek, aki szintén Snorri lábát vizsgálgatta. – És sosem fogunk gyõzni. – Akkor meg miért harcoljunk? – kérdezte Kat. – Hogy ne veszítsünk. Kat a homlokát ráncolta. – Ezt most nem értem. – Ez egy olyan lecke, amit a törpék az õseiktõl tanultak – emelte fel a fejét Rodi. – Harcolunk, hogy megmaradjunk. Bizonyos csatákban visszaszerzünk valamit, amit elvettek tõlünk. Más ütközetekben hátrálni kényszerülünk. De ha abbahagynánk a harcot… – Megvonta a vállát. Kat a szekér oldalának dõlt. Nem igazán tetszett neki az, amit hallott. Felix felemelte a kezét, hogy átölelje Kat vállát, de a láncai miatt nem fejezhette be a mozdulatot. – Snorri úgy gondolja, ez jó – mondta Snorri. – Ez azt jelenti, mindig lesz harc, amit Snorri megvívhat. Gotrek félrefordította a fejét, kinézett a végtelen dombságra. Rodi rámeresztette a szemét, Snorri viszont elaludt – tudomást sem vett arról, milyen zavart keltett vadásztársai között. Gotrek és Rodi azóta vívta néma háborúját, hogy megbilincselték õket. A kettejük között megteremtõdõ feszültség már olyan volt, mintha egy hatodik személy lenne a szekér hátuljában, egy alvó ogre, ami olyan nagy, hogy a sarkokba szorítja a többieket, és megakadályozza, hogy egymásra nézzenek. A rossz hangulat ellenére Felix nem is próbálta megnyugtatni a két dühös vadászt; tudta, úgyis hiába tenné. A törpék konokak, a törpék között pedig a vadászok a legmakacsabbak. Egyébként is, 27
mit mondhatott volna? A Snorrival kapcsolatos probléma megoldhatatlannak tûnt. Egy törpe azért válik vadásszá, mert így akar vezekelni valami nagy szégyen miatt. Megesküszik Grimnirre, hogy csatában fog meghalni – olyan csatában, amit a létezõ legveszedelmesebb ellenféllel vív. Ha más módon pusztul el, ha cserben hagyja a bátorsága, vagy ha feladja a küldetését, nem látják majd szívesen Grimnir csarnokaiban. Egy örökkévalóságon keresztül szánalmas, számkivetett lélekként kell majd léteznie, céltalanul kell kóborolnia a törpék másvilágán. Snorri a tiltott dolgok közül egyiket sem tette meg, és olyan bátor volt, hogy már-már õrültnek lehetett nevezni, ám elvesztette az emlékezetét, és ezért az a veszély fenyegette, hogy Grimnir kegyelme nélkül kell majd meghalnia, szembe kell néznie az örökkévaló kárhozattal. A problémát az jelentette, hogy a vadásznak a halála pillanatában a szégyenére kellett gondolnia, Snorri viszont képtelen volt visszaemlékezni erre. Túl sok ütés érte a fejét, túl sok szeget ütöttek a koponyájába, hogy megcsinálják rozsdás vadásztaréját. Bármirõl is volt szó, Snorrinak gondot jelentett az emlékezés, még Gotreket sem ismerte fel, pedig õ már több, mint ötven éve a barátja volt. Elõfordult, hogy éppen Gotreknek mesélt régi barátjáról, Gotrekrõl, és nem jött rá, hogy ugyanarról a törpérõl beszél, aki ott ül, közvetlenül mellette. A legrosszabb azonban az volt, hogy elfelejtette a szégyenét. Utoljára Middenheim ostroma elõtt emlékezett rá, de azóta képtelen volt felidézni. Ez a helyzet lesújtotta Gotreket. Snorri az egyik legjobb barátja volt, és Felix látta rajta, az élete során szerzett bármelyik sebnél sokkal nagyobb fájdalmat okoz neki az a tudat, hogy a vén vadász így nem léphet be a törpék túlvilágába. Valójában ez volt az oka annak, hogy felmentette Felixet az esküje alól, már nem ragaszkodott ahhoz, hogy az ember lejegyezze tetteit, és epikus költeményt írjon róla; sokkal fontosabbnak tartotta, hogy Felix elkísérje Snorrit a zarándokútján a vadászok erõdjébe, Karak Kadrinba, ahol imádkozhat Grimnir szentélyé28
