Elsõ fejezet
F
elix Jaeger a lerombolt Praag utcáin bolyongott. Részben vagy teljesen kiégett épületek és törmelékhalmok vették körül, ameddig csak ellátott. Helyenként összeomlott házak kormos maradványai feketéllettek a sok helyütt derékig érõ hórétegek fölött. A sarkokon és a düledezõ kapualjakban kétkerekû taligákra halmozott tetemek várták, hogy elszállítsák és elégessék õket. A halottszállítók nem gyõzték ezt a gyomorforgató, hálátlan munkát, amely ráadásul nem sok sikerrel kecsegtetett. Az áldozatok java része még a fagyos, fehér takaró alatt hevert, és sejteni lehetett, hogy ezek csak tavasszal, olvadáskor fognak elõkerülni. Hacsak a túlélõk addig nem kaparják elõ, és nem eszik meg õket, gondolta borzongva Felix, mert a körülötte lévõ emberek beesett és elgyötört arcán tisztán látta a városban dúló éhínség jeleit. Szorosan összehúzta magát színét vesztett sudenlandi gyapjúköpenyét, és a Fehér Vadkan felé irányította a lépteit – vagy legalábbis abba az irányba, ahol a fogadó állt az ostrom elõtt. Halálosan unta a Fellegvárban folyó gyõzelmi lakomákat és a kislevita nemesek társaságát. Már annyit hallgatta a város védõinek hõsiességét és a felmentõ sereg tagjainak bátorságát magasztaló beszédeket, hogy úgy érezte, még egy dicshimnusz, és karddal esik neki a szónoknak. Nem bírta tovább elviselni az önmagukat ünneplõ nemeseket, ezért úgy döntött, hogy megkeresi a trollvadászokat, akik már az elõzõ este folyamán eltûntek a reggelig tartó mulatságról. Azóta sem látta senki a társait, de Felix gyanította, hogy hol kell keresni õket. Hosszú, elnyújtott léptekkel végigsietett a törmelékhalmokkal teli Selyemkereskedõk utcáján, közben alaposan megszem-
9
lélte a hatalmas raktárak maradványait. A testükön rongyos felöltõket, a fejükön foszladozó sapkákat és kendõket viselõ, sápadt és lesoványodott emberek vették körül. Több tucatnyi nyomorult a régi tárházak romjai között keresett menedéket. Néhányan fürkész pillantásokkal méregették Felixet, mintha azt latolgatták volna, hogy tart-e magánál annyi pénzt, amennyiért már érdemes kirabolni. Egyesek pedig úgy néztek rá, mintha a következõ ebédjük nyersanyagát látták volna benne. Így aztán Felix a kardjának markolatára tette a kezét, míg az arcára különösen elszánt és ádáz kifejezést erõltetett. Valahol a távolban ünneplésre hívó harangok szólaltak meg. Felix az adott helyzetben ironikusnak tartotta a csengõ-bongó futamokban rejlõ vidámságot, és kíváncsi lett volna, hogy rajta kívül vajon hányan éreznek még így. Ugyanakkor, a városban uralkodó pokoli állapotok ellenére meglepõen sok derûs arcot látott maga körül. A legtöbben talán nem is számítottak arra, hogy megérik ezt a napot. Néhány héttel ezelõtt talán senki sem hitt abban, hogy a város ellen tud állni Démonszívû Arek káoszhordájának. Ám a Grungni Szellemének gyilkos bombázásai, és a Gospodar-sereg hõs harcosai megtörték az ostromgyûrût, és elûzték a hatalmas hadúr szörnyû csapatait. Noha az esélyek ellene szóltak, Praag hõs városa átvészelte az elmúlt kétszáz esztendõ leghatalmasabb hadseregének támadását. Ám az istenek nem adták olcsón a gyõzelmet. Az Újvárost, ezt a Fellegvár és a külsõ védõöv között elterülõ, szûk utcákkal szabdalt hatalmas lakógyûrût földig rombolták és porig égették, amikor az õrjöngõ káoszharcosok betörtek a városba. A herceg által frissiben kinevezett népszámlálók gyors és nem hivatalos vizsgálata azt mutatta, hogy Praag lakóinak egynegyede odaveszett. Ráadásul számítani lehetett rá, hogy az éhínség, a járványok, és az északi tél megpróbáltatásai legalább ugyanenynyi áldozatot fognak követelni. Arra pedig jószerével senki sem mert gondolni, hogy mi lesz, ha újabb hódító hadsereg masírozik elõ a Káoszpusztákról. A külsõ falon három helyen is hatalmas törések tátongtak, így ez a védõgyûrû jelenleg még egy közepes támadásnak sem állhatott ellen.
10
Felix már az utca vége felé járt, amikor égõ emberhús édeskés bûze csapott az orrába. Jól tudta, hogy valahol a közelben túlélõk melengetik a kezüket a lemészároltak halotti máglyáinak tüzénél. A vallási elõírásoknak és a szokásoknak megfelelõ temetések szóba se jöhettek, csakis úgy szabadulhattak meg kellõ gyorsasággal a tetemektõl, ha elégetik õket. Temérdek hulla hevert szerteszét, és a talaj olyan keményre fagyott, hogy a rá lesújtó csákány valósággal szikrát hányt. Továbbra is fennállt a járványveszély. A Kórságisten, Nurgle ocsmány imádói rettegett betegségeket szabadítottak a szerencsétlen védõkre, és ezek azóta is újra meg újra felbukkannak. Néhányan azt állították, hogy a Pestis Démona így áll bosszút a híveinek meggyilkolásáért. Max Schreiber, a tudós varázsló viszont úgy tartotta, hogy a hideg, az éhezés és a kislevita tél pusztító hatásai szolgáltatták ki a lakosságot a betegségeket hordozó spóradémonoknak. Felix kesernyésen elmosolyodott. Max Schreibernek az égvilágon mindenre volt egy jó elmélete, és ezek túlnyomó többsége – idegborzoló módon – általában helytállónak bizonyult. Felix idáig jutott a töprengésben, amikor hangos kiáltozás ütötte meg a fülét. Oldalra kapta a fejét, és meglátta, hogy a keresztutcában egy zokogó-jajongó asszony kétségbeesetten próbál megállítani két hullaszállítót. A zordon alakok egy férfi tetemét cipelték, aki lehetett az asszony szerelme, a férje vagy a fivére. A szívszaggató jelenet láttán Felix összeszorította a fogát, és elfordította a tekintetét. Az ostrom alatt a város lakóinak java része elvesztette legalább egy rokonát. Egész családok tûntek el nyomtalanul és mindörökre a föld színérõl. Felix lelki szemei elõtt megjelent a csatákban elesett ismerõseinek képe. A két törpe trollvadász, az ifjú Ulli, és a förtelmesen csúf Bjorni is a hatalmas halotti máglyákon hamvadtak el. Miért történt mindez? – kérdezte magától Felix. Mi késztette arra a káoszimádókat, hogy elhagyják a messzi északon elterülõ birodalmukat? Miért rohanták le a tõlük délre esõ földeket éppen most? Miért határoztak úgy, hogy hetekkel a tél beállta elõtt kezdik meg a hadjáratot? Kinek a fejében fogant meg ez az ostoba és felelõtlen döntés? Hiszen még ha be is vették volna Praagot, most ugyanúgy szenvednének a tél viszontagságaitól,
11
mint a város múltbéli és jelenlegi lakói! Sõt az elképesztõen elszánt és konok kisleviták valószínûleg képesek lettek volna porig égetni a saját városukat, semmint hagyják, hogy a legádázabb ellenségeik kezére kerüljön. Felix élt a gyanúperrel, hogy ennivaló híján a káoszhívek lelkifurdalás nélkül felfalnák a tetemeket, vagy akár egymást, de az idõzítés akkor is õrültségnek tûnt a szemében. Elkeseredetten csóválgatta a fejét. Amúgy meg miért is próbálja megérteni õket? Hiszen eleve eszelõsnek kell lenni ahhoz, hogy valaki a Káosz isteneinek szolgálatába szegõdjön… Úgy érezte, neki éppen elég, ha ennyit tud róluk. Egy épeszû, logikusan gondolkodó teremtmény hiába is akarná megérteni, hogy mi mozgatja azokat az elveszett lelkeket. Felix természetesen hallott néhány elméletet. Például a minden elméletek õsforrása, Max Schreiber határozottan állította, hogy az utóbbi idõben sötét, mágikus energiák hatalmas áradata zúdult dél felé a Káoszpusztákról, és ez lobbantotta éktelen haragra a démonhívek sötét lelkét, ez volt az, ami arra késztette õket, hogy fegyvert ragadjanak, és útnak induljanak. – Bánjátok meg bûneiteket! Bánjátok meg vétkeiteket! – ordítozott egy ösztövér férfi, akinek a szemében az õrület tüze izzott. Az illetõ embermagas talapzatra kapott fel, amelyen egykoron Sándor cár szobra állt, onnan szidta az utca sarkától nyíló téren tolongó tömeget. A szája sarkában zöldes tajték gyülekezett, hosszú haja mocskos csomókba tapadva verdeste a hátát. Elsõ pillantásra látszott rajta, hogy rég elvesztette a józan eszét. A felindultságtól hörögve vette a levegõt, mialatt tovább ágált és tovább kiabált: – Bánjátok meg bûneiteket! Az istenek kórsággal és éhínséggel büntetik a vétkeiteket! Úgy tûnt, hogy minden egyes, a város romba dõlt terein prédikáló elmeháborodottnak megvolt a maga elmélete. Szinte kivétel nélkül azt jósolták, hogy hamarosan bekövetkezik a világvége, és hogy a káoszhordák csupán elõhírnökei a még pokolibb csapásoknak. Azért a zavaros szónoklatok éle némileg csorbult, mert ugyanezek az alakok nemrégiben még határozottan állították, hogy a káoszhordák hozták el magukkal a világvégét. Aztán, amikor az ostromló sereg elvonult a város falai alól, a szerencsét-
12
lenek arra kényszerültek, hogy tovább csûrjék-csavarják zavaros elgondolásaikat. Felix fontolóra vette, hogy ráordít az önjelölt világmegváltóra. Úgy gondolta, hogy már így is éppen elég baj szakadt az emberek nyakába, semmi szükség arra, hogy az eszementek még jobban felzaklassák õket. Aztán mégis türtõztette magát, mert egyetlen gyors pillantással felmérte, hogy hiábavalóan vitatkozna. Gyakorlatilag senki sem szentelt figyelmet a szónoknak, pedig a nyomorult már ott tartott, hogy egyetlen rántással kettétépte a ruháit, és a két öklével püfölte a saját, lecsupaszított mellkasát. A járókelõk tudatosan elfordították az arcukat, vagy éppen leszegték állukat, és megszaporázták lépteiket, hogy mielõbb elintézzék a dolgukat, és visszatérjenek a menedékeikbe. A szobortalapzaton ágáló bolond feleslegesen ordibált, a szavai süket fülekre találtak. Felix hamarosan elért az Igazak terére, amelynek sarkán hevenyészve összetákolt, rozoga bódék álltak. Az egyszerû deszkapultok mögött fél tucatnyi férfi serénykedett, akiknek vastag bõrzekéjét szárnyas oroszlánt ábrázoló címer díszítette. A herceg háznépéhez tartozó illetõk gabonát osztottak az elõttük sorakozó éhezõknek. A fejadag mostanra már fél csészére zsugorodott, mert Enriknek nem csupán a városát, de a közel ötezer fõt számláló Gospodar-sereget és annak lovait is táplálnia kellett. Ez a had jelenleg a város maradványai között, illetve a környezõ falvakban és tanyákon táborozott. Felix sietõs léptekkel átvágott a tömegen, közben igyekezett elkerülni, hogy testi érintkezésbe kerüljön az örvénylõ, köhécselõ, vakarózó sokaság valamelyik tagjával. A jobbját folyton a kardja markolatán tartotta, míg a balját a derékszíjába dugott erszényén, mert nem csupán a testi épségét féltette, hanem kínkeservesen megõrzött pénzét is. Az elmúlt idõszakban többször is hallotta, hogy az itteni népek hite szerint a Jégkirálynõ, Kislev cárinája hatalommal bír a téli idõjárás felett. Ennek nyomán óhatatlanul felmerült benne a kérdés, hogy ha valóban így áll a helyzet, akkor a gyönyörû hölgy vajon miért nem tépi le a tél fagyos ujjait népének torkáról? Akárhogy forgatta magában a dolgot, csupán arra tudott kö-
13
vetkeztetni, hogy az ehhez kellõ varázslatok meghaladják a cárina képességeit. Sõt még a Káosz nagy hatalmú istenei sem ûzték el a zord telet, pedig nekik aztán bõven lett volna rá okuk! Vagy talán az egész hadjárat gonosz tréfa volt csupán, amelyet a Pusztítás istenei a saját szórakoztatásukra rendeztek… Azok alapján, amiket a Káoszpuszták felett repülve látott, Felix még ezt az utóbbi magyarázatot is elképzelhetõnek tartotta. Miután maga mögött hagyta a teret, hatalmas hópelyhek kezdtek szállingózni körülötte, amelyek jeges érintésükkel megdermesztették az arcbõrét, és amelyek hamarosan vékony, hófehér réteggel vonták be a körülötte nyüzsgõ emberek haját vagy fejfedõjét. Felix már a puszta látványtól is émelyegni kezdett. Korábban azt képzelte, hogy éppen eléggé hozzászokott már a hóhoz. A Birodalomban hosszan elnyúló, kemény telek járták, de azok könnyed nyári lehûlésnek tûntek az itteni télhez képest. Kislevben rövid idõ, akár néhány óra leforgása alatt is elképesztõ mennyiségû hó esett, és sosem hitte volna, hogy létezik olyan fagy, mint a világnak ezen a fertályán. Eljutott a füléhez néhány kósza hír arról, hogy óriási, fehér farkasok ólálkodnak a város körül, amelyek elragadják a gyerekeket, a gyengéket, de akár még az erejük teljében lévõ óvatlanokat is. De olyan pletykákat is hallott, amelyek ezeknél sokkal nagyobb szörnyûségekrõl szóltak. A kisleviták rémmeséi valahogy mindig a télhez kapcsolódtak, amit õ fikarcnyit sem talált meglepõnek, mert a saját tapasztalatainak jóvoltából tudta, hogy a közszájon forgó, mégoly hihetetlennek tûnõ történetek mélyén is általában ott lapul az igazság csírája. Felix elszánt léptekkel rótta tovább Praag utcáit, közben azt mondogatta magának, hogy talán mégse kéne ennyire lógatnia az orrát. Ha más öröme nem is nagyon akadt, legalább életben maradt, holott arra számított, hogy nem éli túl a Káosz seregeinek támadását. Felmerült benne, hogy ha akarná, elhagyhatná Praagot a Grungni Szellemén, a felséges léghajón, amikor majd Malakai Makaisson útnak indul. Noha nem rajongott a gondolatért, hogy visszatérjen Karak Kadrinba, a trollvadászok komor gyülekezõhelyére, arra sem vágyott, hogy itt maradjon, ebben a fagy gyilkos leheletétõl meggyötört, elpusztított városban.
14
Aztán csak nagyot sóhajtott, mert jól tudta, hogy hiába minden ábrándozás és tervezgetés, valójában nincs választási lehetõsége. Annak idején esküt tett, hogy mindenhová követi Gotrek Gurnissont, és megörökíti a végzetét, így aztán az õ útja is oda vezetett, ahová a trollvadászé. És ahogy Gotreket ismerte, nála aztán szóba se jöhetett, hogy elmenjen a városból. A hõsi halál lehetõségét keresõ törpe akkor tûnt a legboldogabbnak, amikor a helyzet a legrosszabbra fordult, és Felix pillanatnyilag kevés olyan helyet tudott elképzelni, ahol zordabb körülmények várták volna õket, mint a Praag nevezetû, hó borította, kiégett romhalmazban. Pedig most, miután egyszer s mindenkorra szakított Ulrika Magdovával, már nem marasztalta semmiféle ok. A gondolat nyomán eltûnõdött azon, hogy vajon merre járhat a nemes hölgy. Úgy sejtette, hogy Max Schreiber társaságában múlatja az idõt a soros gyõzelmi lakomán, mivel õk ketten az utóbbi idõben úgy összetapadtak, mintha egymáshoz nõttek volna. Ulrika azt állította, hogy ez nála becsületbeli ügy, mert a varázsló megmentette az életét a nagy járvány idején, de Felix nem nagyon hitt neki. Nehezére esett, hogy ne legyen féltékeny Maxra, holott õ és Ulrika már nem tekintették magukat egy párnak. – Igen – dünnyögte Felix, csak úgy magának –, az lenne a legjobb, ha továbbállnék. A keményre fagyott hó hangosan ropogott a csizmája talpa alatt. Egy kovácsoltvas állványon izzó faszenes serpenyõ felé vette az irányt, ahol egy kereskedõ nyárson sült patkányt árult. A meleg miatt akart közelebb menni, és nem azért, hogy vásároljon a városszerte négylábú csirkének nevezett portékából. Ám az árus valószínûleg kitalálta a gondolatait, mert fenyegetõen meredt rá. Felix nyugodtan, eltökélten állta a szúrós pillantásokat, aztán a férfi lesütötte a szemét, és morgott valamit, amit csak õ hallhatott. Felix kihúzta magát, és folytatta útját. Úgy számította, hogy fiatalos, diákos megjelenése ellenére nem sokan akadnak a városban, akik komoly fejfájást okozhatnának neki. A trollvadásszal való szövetségben eltöltött idõ alatt megtanulta, hogy a legnagyobb önbizalommal megáldott teremtmé-
15
nyeket leszámítva hogyan félemlítsen meg jószerével mindenkit a puszta tekintetével vagy a viselkedésével. Az Elveszett Nõk sikátorának bejáratánál még ennél a borongós, félhomályos napvilágnál is vörös lámpa égett. Amikor Felix elhaladt a keskeny kapu elõtt, hangos sírást hallott. Az óvatosabb énje azt tanácsolta, hogy haladjon csak szépen tovább, kerülje a bajt, amíg lehet. Ám az óvatlanabb, kíváncsi énje arra ösztökélte, hogy rajta, nézzen csak körül, és járjon utána, hogy mi történt. A csata néhány szívdobbanásnyi idõ alatt eldõlt. Felix éles kanyart vett, és besietett a sikátorba. Azonnal meglátta az asszonyságot, aki egy, a jobb oldali fal tövében heverõ sötét valamire borulva zokogott. Az idõs nõ hirtelen felegyenesedett, és szívszaggató kiáltást hallatott. A sikátorban és annak környékén bolyongó emberek nem törõdtek vele, gyakorlatilag oda sem néztek. Az utóbbi idõben a bánat és a gyász mindennapos vendégnek számított Praag városában. Mindenkinek megvolt a maga baja, így senki sem óhajtotta a nyakába venni mások gyötrelmeit. – Mi a baj, anyám? – kérdezte halkan Felix. – Kit nevezel anyámnak, te papnövendék? – hördült fel az asszonyság. A hangjából immár nem csupán fájdalom, hanem harag is érzõdött, ami így együtt arra utalt, hogy szeretné rázúdítani valakire a bánatát, mert szívesen elterelné valamivel a saját figyelmét. Felix nyomban megsejtette, hogy éppen most csinált magából célpontot. – Megsértettem valamivel? – kérdezte udvarias hanghordozással, és alaposan szemügyre vette az asszonyt. Most már látta, hogy valójában nem is olyan öreg, mint az imént gondolta róla, csupán annak néz ki. A nõ vastag pirosítóval vonta be az ábrázatát, hogy elrejtse ragyaverte bõrének csúfságát, ám a könnyei elmosták a festéket, így undorító, torz maszkot varázsoltak az arcára. Felix azonnal tudta, hogy egy utcalány térdel elõtte, az a fajta, aki néhány ezüstért árulja a testét. Aztán a tekintetét elfordítva végre meglátta, hogy miért sír a nõ, és végigfutott a hátán a hideg. Zavartan megköszörülte a torkát, és halkan hozzátette: – A barátnõje volt?
16
Egy fiatal lány vézna holtteste hevert a sikátor kövezetén. Felix elõször azt hitte, hogy a fagy végzett vele, de rövidesen felfigyelt a tetem arcának természetellenes sápadtságára. Mélyen lehajolt, és meglátta, hogy a lány nyakán kisebbfajta folt vöröslik. Egy titokzatos ösztön parancsának engedelmeskedve odanyúlt, és óvatosan megtapogatta a sebet. Hamarosan megállapította, hogy a bõr több helyen felszakadt, pontosan úgy, mintha egy állat torkon harapta volna a szerencsétlen teremtést. – Te is az õrök közé tartozol? – csattant fel mérgesen a nõ. Kinyújtott a jobbját, megragadta és megrántotta Felix köpenyét, aztán a képét a férfi arcába dugta, és a hangját lefojtva megkérdezte: – Vagy talán titkosrendõr vagy? Felix megcsóválta a fejét, és szelíden lefejtette a szajha ujjait a köpenyérõl. Tisztában volt azzal, hogy könnyen pórul járhat, ha ebben a rossz hírû negyedben rásütik, hogy egyike a herceg kémjeinek. Fennállt a veszély, hogy pillanatok alatt összeverõdnek körülötte a sikátor lakói, akik hamar feldühödnek, és megtámadják õt. Látott már hasonló jelenetet, így jól tudta, hogy hogyan zajlik az ilyesmi. – Hát akkor csak egy nyomorult senki vagy, akinek én nem mondok semmit – folytatta a nõ, aztán köhögött, ekkor hallani lehetett, hogy sûrû váladék csobog a tüdejében. Felix csak remélni tudta, hogy nem egy fertõzõ nyavalyában szenvedõ szerencsétlenbe botlott. Amúgy sem tetszett neki a rossz életû teremtés, így aztán fagyos pillantásokkal méregette õt. Ráadásul mostanra már csontig átfagyott. A hideg az erejét is kiszívta belõle, így nem volt abban a hangulatban, hogy egy beteg, félbolond utcalányra pazarolja az idejét. Hirtelen elhatározással felállt, és megszólalt: – Tudod mit, igazad van! Intézd el te magad! Megfordult, és már indult volna, hogy folytassa útját, ám ekkor észrevette az idõközben összegyûlt, vagy tizenöt-húsz fõt számláló tömeget. A következõ pillanatban azt érezte, hogy megrángatják a köpenyét. Meglepetten visszafordult, és lenézett a szajhára, akinek ismét eleredtek a könnyei. – Én megmondtam neki, hogy ne menjen el vele – hüppögte a nõ, miután ismét köhögött egy sort. – Én megmondtam neki,
17
hogy az egy rosszféle alak! Én szóltam, de Maria nem hallgatott rám. Mondtam, hogy voltak azok a gyilkosságok a minap, de õ nem hallgatott rám. Azt mondta, kell neki a pénz, hogy orvosságot vegyen a kicsinek. Most az egész az én nyakamba szakadt, de mégis, hogyan gondoskodjak róla? Felix eltöprengett a motyogva kiejtett szavakon. Határozott késztetést érzett, hogy eltûnjön a környékrõl, amilyen gyorsan csak lehetséges. Eddig élete során számtalan tetemet látott, de a fal tövében heverõ holttest különösen émelyítette. Hogy miért érzett így, azt nem tudta volna megindokolni, viszont teljesen biztosra vette, hogy nem szabad belekeverednie ebbe a sötét és gyászos ügybe. Mégsem tudott egyszerûen elsétálni onnan. Hirtelen tudatosult benne a szajha zavaros mondatainak jelentõsége, ám mielõtt kitalálhatta volna, hogy mitévõ legyen, felmorajlott a mögötte ácsorgó szájtátiak sokasága, majd meghallotta, hogy – szintén a háta mögött – súlyos léptek ropognak a hóban. Megfordult, és meglátta, hogy alabárdosok vágnak át a közeledtükre engedelmesen megnyíló tömegen. A köpenyükön szárnyas oroszlánnal ékesített címert viselõ, zordon képû katonákat megtermett, õsz hajú õrmester vezette. Az idõsödõ férfi megállította a menetet, néhány gyors pillantással felmérte a helyzetet, majd foghegyrõl odavakkantott Felixnek: – Maga találta meg a lányt? – Én épp csak erre jártam – válaszolta a fejét rázva Felix. – Hát akkor menjen szépen tovább – javasolta az õrmester. Felixnek esze ágában sem volt tengelyt akasztani a herceg õrségének tagjaival, ezért engedelmesen félreállt, bár úgy döntött, hogy egyelõre nem indul el. Az õrmester a tetem fölé hajolt, elmorzsolt a foga közt néhány trágár szitokszót, majd félhangosan dünnyögte: – Legyenek átkozottak… Már megint egy… – Ez a Vörös Maria – jegyezte meg az egyik alabárdos –, a Kova utcában lakik. – Máskor is láttak ehhez hasonlót? – érdeklõdött halkan Felix. Az õrmester oldalra fordított fejjel felnézett rá. Az ábrázatáról valósággal ordított, hogy nem szívesen elegyedne szóba
18
senkiházi járókelõkkel. Felix maga sem tudta, hogy miért hozakodott elõ a kérdéssel, ha egyszer neki nincs az égvilágon semmi köze ehhez a szomorú históriához. Ám az õrmester hangszíne megmozdított valamit a lelkében, továbbá volt valami ebben a gyilkosságban, ami furcsa módon megbizsergette a tarkóját, és nem hagyta nyugodni. Csaknem biztosra vette, hogy az eset mindörökre megoldatlan marad. Annak idején, még Nuln városában felcsapott csatornaõrnek, így aztán jól tudta, hogy az õrök aligha törik majd kezüket-lábukat, hogy elkapják egy közönséges utcalány gyilkosát. Nyilván beérik annyival, hogy elviszik a legközelebbi halotti máglyáig, és ezzel a maguk részérõl lezártnak tekintik az ügyet. Felix lenézett a tetemre, és ekkor elsõ ízben úgy gondolt a szajhára, mint érzõ és gondolkodó, vagyis emberi lényre. Hümmögve bámulta a betegesen fehér arcot, és mélyen elgondolkodott. Ki volt ez a lány? Miféle élet jutott neki? Miért élt, és miért halt meg? Ki végzett vele? A barátnõje szerint van egy gyermeke. Vajon szerette õt? Nem kellett volna, nem lett volna szabad elmennie egy gyilkos hajlamú idegennel a téli éjszakába, hogy nyílegyesen belesétáljon a végzetébe. Az eset puszta igazságtalansága nyomán megérezte, hogy a lelke mélyén izzani kezd a harag. Végtelenül dühítette, hogy egy szörnyeteg szabadon járkál valahol, továbbá egy gyermek valószínûleg éhen fog halni, és õ nem sokat tehet annak érdekében, hogy ez másképp legyen. Vagy mégis? Hirtelen elhatározással a derékszíjához nyúlt, és megtapogatta az erszényét. Eléggé lapos volt, de aranypénzek lapultak benne. Elfordult, hogy a teste eltakarja a mozdulatait a kíváncsi tekintetek elõl, majd gyorsan elõhúzta, és az utcalány markába nyomta az erszényét. – Fogd ezt, keresd meg a gyermeket, és viseld gondját – suttogta alig mozgó szájjal. – Ez a pénz kitart egy ideig. Vidd el Shallya templomának árvaházába. Némi adomány fejében õk majd felnevelik. Mialatt beszélt, egyfolytában azt hajtogatta magában, hogy nála nagyobb ökröt még nem hordott a hátán a föld. Valószínûnek tûnt, hogy a szajha egész egyszerûen megtartja magának a pénzt, és fütyül a gyerekre. De az is könnyen megtörténhet, hogy elra-
19
bolják tõle az aranyakat, és ki tudhatja? Lehet, hogy a gyermek máris halott… Felix letörten meredt maga elé, és töprengve csóválgatta a fejét. Sejtette, hogy ostobaságot mûvelt, de ezzel párhuzamosan úgy érezte, hogy legalább csinált valamit, tett egy apró gesztust, amellyel ellene szegült a világmindenség közönyének. – Ugyanez történt tegnapelõtt éjszaka odalent, a Templom utcában – mormolta váratlanul az egyik katona. Felix éppen idejében fordult oda, így még láthatta, hogy az alabárdos a gonosz elleni védelem érdekében a farkasfej jelét mutatta: kinyújtotta a mutató- és a kisujját, míg a középsõ és a gyûrûsujját mélyen a tenyerébe vájta, és mereven feltartotta a hüvelyujját. Az ösztönös mozdulattal elárulta, hogy õ is Ulric híve, mint a kisleviták túlnyomó többsége. – Alighanem egy újabb eszelõssel van dolgunk – állapította meg félhangosan az õrmester. – Vagy egy démonnal – vágta rá a katona, és jól láthatóan megborzongott. Szerte a városban erõsen tartotta magát a vélekedés, mely szerint a káoszhorda támadása során valaki vagy valakik megidéztek néhány démont. Felix viszont úgy sejtette, hogy ennek csekély az esélye, és mert eleget hallgatta Max Schreiber elõadásait, azt is tudta, hogy miért. A világnak ezen a részén kevés sötét mágikus energia keringett ahhoz, hogy életben tartson akárcsak egyet is a pokoli szörnyetegek közül. – Nem lehetett démon – dünnyögte Felix. – Nézd már, csak nem egy démonszakértõvel van dolgunk? – kérdezte gúnyos hangsúllyal az õrmester. Felix visszagondolt a trollvadász kísérõjeként eltöltött évekre. Emlékezetébe idézte az összes szörnyeteget, amelyek ellen harcolt, fõleg a Karag Dum mélyén elpusztított hatalmas és irtózatos Vérivót, aztán lassan bólintott, és halkan megjegyezte: – Jobban értek hozzá, mint gondolná… – Ezt meg mire véljem? – csattant fel az õrmester. Felix észbe kapott, és gyorsan elharapta a szót. Ha ebben a városban valaki azt állította, hogy jártas a démonok dolgában, akkor a botor és meggondolatlan lélek hamar a boszorkányvadászok vallatócellájában találhatta magát. Felix nem vágyott köze-
20
lebbi ismeretségbe kerülni sem a nyújtópaddal, sem pedig a vascsizmával, ezért sietve kijelentette: – Semmi, nem mondtam semmit! Az õrmester úgy meredt rá, mintha azt latolgatta volna, hogy ráuszítsa-e a katonáit, és Felix azt is megértette, hogy miért. A holttest látványa mindenkit felkavart; egyszerre ébresztett félelmet és haragot, és az õsz hajú férfinak szüksége volt valakire, akin levezetheti a bensõjét marcangoló erõs érzéseket. Felix kétségbeesetten törte a fejét, hogy elõálljon egy jó kifogással, amellyel kihúzhatja a fejét a hurokból, amikor az utcalány váratlanul a segítségére sietett. – Igaza van ennek az embernek! – mondta sírós hangon a nõ. – Ezt nem démon csinálta, hanem az a férfi. Láttam õt! – A démonok akkor öltenek emberi alakot, amikor csak akarnak – mutatott rá az imént megszólaló alabárdos, aki a jelekbõl ítélve nem akart harc és vita nélkül elszakadni az elméletétõl. – Egy férfi tette – szólalt meg ismét a szajha. – Egy gazdag ember. Nemesember. És olyan furán ejti a szót, mint ez az idegen. Az õrmester ismét Felixre pillantott, majd alaposan, tetõtõl talpig végigmérte õt. Felix azonnal tudta, hogy mi jár a férfi fejében, és az utcalány is megsejthette, mert gyorsan hozzátette: – Nem, nem õ volt! – Biztos vagy benne, Nella? – kérdezte kihívó hangon az õrmester. – Az elébb láttam, hogy pénzt csúsztatott neked. Elég gyanús, ha engem kérdezel! – Nem õ tette – válaszolta a szajha, erõsen megnyomva a „nem” szócskát, mert hirtelen érzékelte, hogy vékony jégen jár. – Az az alak jóval magasabb meg vékonyabb volt ennél, és valahogy olyan komor volt, vagy hogyan mondjam. Nem tudom, hogy miért, de elég volt ránéznem, és egészen lúdbõrös lett a hátam. – Nekem ettõl a fickótól is a hideg futkos a hátamon – jegyezte meg az õrmester. A szellemessége harsány röhögésre késztette a katonáit, leszámítva az elõzõek folyamán többször megszólaló alabárdost, aki ezúttal sem állta meg szó nélkül: – A démonoktól is lúdbõrös lesz az ember. Démon volt az, én mondom!
21
– Nem úgy fest ez, mintha emberkéz mûve volna – tiltakozott Felix. – Nézzék a lány torkát! Sokkal inkább olyan, mintha kutya harapta volna meg. Még sosem láttam, hogy egy ember így gyilkolt volna. – Én viszont igen – jelentette ki komoran az õrmester, és a katonáira pillantva folytatta: – Emlékeztek az Õrült Olafra? Annak idején szétrágta néhány fogadói lotyó torkát. – Olaf most a bolondokházában van – vitatkozott vele az alabárdos. – Ezt meg honnan veszed? – vágott vissza az õrmester. – A bolondokháza porig égett az ostrom alatt. Mi van, ha egy-két háborodott túlélte azt a tüzet? – A lány személyleírása ráillik arra az Olafra? – szólt közbe Felix, aki már nagyon szerette volna elterelni magáról a gyanút. – Kicsit sem – válaszolta a fejét csóválva az õrmester. – Az Õrült Olaf alacsony, tömzsi, kopasz, és a Cserzõvargák utcájában dolgozott. Olyan büdös volt, hogy tíz lépésrõl könnyet fakasztott az ember szemébõl. Nella biztos észrevette volna a szagot, igaz, Nella? Hacsak nem azért csinálod ezt az egészet, hogy fedezd ezt a szépfiút. – Az a férfi még csak nem is hasonlított Olafra – vágta rá hevesen az utcalány. – És nem is volt büdös, hanem éppen ellenkezõleg, különös illat terjengett körülötte, egész kellemes… – Különös? – kérdezte tökéletesen egyszerre az õrmester és Felix. – Az hát, parfümillata volt. Olyan, mint a nemeseknek szokott lenni, csak valamivel erõsebb – felelte Nella. – Olyasmi, mint azoknak a fûszereknek, amelyet odaát lehet kapni a Borspiacon. Hogy is hívják, héj, fa… héjfa… – Fahéj? – kérdezett rá Felix. – Igen, ez az! – erõsítette meg a szajha. – Szóval egy magas, komor férfit keresünk, aki úgy öltözik, mint egy nemes, és fahéjillata van – összegezte gúnyos hanghordozással az õrmester. Néhány pillanatig úgy meredt Felixre, mintha nem tudta volna eldönteni, hogy letartóztassa-e õt, vagy sem, majd mogorván odaszólt neki: – Na halljuk, idegen, merre járt az este folyamán?
22
Felix megörült, mert erre a kérdésre akadt egy jó válasza. – A palotában – felelte megkönnyebbülten –, alkalomadtán érdeklõdhet felõlem a hercegnél. Az õrmester elõször nagyot nézett, aztán gyanakodva és kétkedve fürkészte õt, amin Felix nem is csodálkozott. Õ maga is nehezen hitte volna el, hogy egy hozzá hasonló, egyszerû ruházatot viselõ, szinte ágrólszakadt alak együtt vacsorázott Kislev második legnagyobb városállamának teljhatalmú urával. Ezzel együtt érezte, hogy most meleg a vas, most kell ütni, ezért gyorsan hozzátette: – Mi lenne, ha szépen felballagnánk a palotába, odaállnánk együtt a herceg elé, és maga megkérdezné tõle, hogy igaz-e az, amit mondtam? Egy csapásra visszanyerte az önbizalmát, mert biztosra vette, hogy ezzel kivágta magát a szorult helyzetbõl. Gotreket, illetve õt – és persze Orrharapó Snorrit – hõsnek kijáró fogadtatásban részesítették, amiért oly derekasan helytálltak a külsõ védõfalon, és amiért végeztek Démonszívû Arekkel. Felix ugyanakkor egyetlen pillanatra sem áltatta magát. Jól tudta, hogy az itteniek nem annyira a tetteiért rajongták körbe, inkább csak a törpék hû fegyvertársát tisztelték benne. Hiszen õk voltak a kisleviták egyetlen szövetségesei ebben a hosszúnak ígérkezõ háborúban. A város legalább annyit köszönhetett a törpék pompás léghajójának, mint az egész Gospodar-seregnek együttvéve. – Arra nem lesz semmi szükség – mondta végül az õrmester, miután néhány végtelenül hosszúnak tetszõ másodperc alatt meghányta-vetette magában a kérdést. A katonáira pillantott, és mogorván odaszólt nekik: – Gyerünk fiúk, vigyük el ezt a nyomorultat a máglyákhoz! Felix jelentõségteljes pillantást váltott Nellával, aztán köszönés nélkül sarkon fordult, és sietõs léptekkel a sikátor kijárata felé vette az irányt.
Max Schreiber körülhordozta tekintetét a hatalmas díszcsarnokon, és azon törte a fejét, hogy véget ér-e valaha a nagy mu-
23
latozás. Minden jel arra vallott, hogy a kisleviták hatalmas lakomákkal, de fõleg végeérhetetlen pohárköszöntõkkel szokták megünnepelni a gyõzelmeiket. Max úgy érezte, hogy jószerével le sem hunyta a szemét, amikor már ismét felrázta egy inas, aki egy újabb díszvacsorára szólító meghívót tartott a kezében. A gyomra már olyannyira telítõdött, hogy attól tartott, valamelyik falatnál nem bírja tovább a terhelést, és egyszerûen szétreped. Szerencsére az Ulrika társaságában Karag Kadrinban átélt kínos jelenet után szentül elhatározta, hogy a jövõben csakis vizet iszik, és tartotta magát a fogadalmához. És mert a szeszes italok nem tompították el a gondolatait, lehetõsége nyílt, hogy alaposan megfigyelje a környezetében lévõ kislevitákat. Régen esett meg vele, hogy ilyen elõkelõ, díszes társasága csöppent. Az asztalfõn, a legjobban tisztelt személynek kijáró helyen, amelyet más alkalmakkor Praag hercege szokott elfoglalni, ezúttal Katarina cárnõ ült, a tökéletes szépség, akinek gyönyörû szeme fagyosan szikrázó, kéklõ jéggömbre emlékeztetett. A Jégkirálynõ haja ezen az estén kékesfehér, fagyosnak ható árnyalataiban játszott. Max tudott arról, hogy a pompás hajkorona a hölgy pillanatnyi hangulatának megfelelõen váltogatja a színét. Kislev úrnõje egy szobor kortalan és hibátlan szépségével bírt. Az arcának és alakjának tökéletességében volt valami emberfeletti, és még a két álló napja zajló, szakadatlan dõzsölés nyomai sem látszottak meg rajta. Amikor Max szemügyre vette õt, tudott hinni azokban a közszájon forgó történetekben, amelyek arról szóltak, hogy a kislevita uralkodócsalád tagjainak ereiben nem csupán emberi, hanem természetfeletti lények vére is csörgedezik. Akárhonnan kapta is a Jégkirálynõ a szépségét, vele együtt mágikus erõket is kapott, amelyek jóvoltából félelmet ébresztõ aura lengte körül. Max, aki maga is hátborzongató és titokzatos erõknek parancsolt, természetesen felismerte a cárinában a nagy hatalmú varázslót, bár ezzel együtt furcsának, valahogy idegennek érezte õt. Vagy a megjelenésében, vagy a viselkedésében volt valami, aminek révén jelentõsen elütött az emberi fajhoz tartozó mágusoktól. Amikor a belsõ látásával is megvizsgálta õt, úgy tapasztalta, hogy a Katarina teste körül keringõ mági-
24
kus energiák is mások mint azok, amelyek az embereket szokták körüllengeni. A hölgybõl sugárzó fagyos és kéklõ aura hatalmasra terjedt, továbbá a mágikus energiaszövetbõl álló, bonyolult mintázatok úgy táncoltak és keringtek körülötte, ahogyan a hópelyhek szoktak hóviharok idején. Max valamiért úgy sejtette, hogy Katarina közvetlen és állandó összeköttetésben áll a földjének mágikus erõivel. Azt ugyan határozottan érezte, hogy a hölgy nem ért a mágia kifinomultabb részeihez, de ettõl még valószínûnek vélte, hogy Katarina hatékony és elsöprõ erejû varázslatokat ismer. A Jégkirálynõ természetesen érzékelte Schreiber fürkész nézését, és a férfira fordította jeges, töprengõ tekintetét. Max az elmúlt hetek során számtalan pletykát hallott a hölgyrõl, no és persze állítólag seregnyi szeretõjérõl, és mivel nem óhajtott személyesen meggyõzõdni a híresztelések valóságtartalmáról, sietve lesütötte a szemét. Néhány pillanattal késõbb felnézett, ekkor meglátta, hogy a cárina haloványan, gúnyosan mosolyog, mintha az imént kitalálta volna az õ gondolatait. Max szempillantás alatt nyakig vörösödött, és gyorsan elkezdte simogatni a szakállát, mert nem akarta, hogy mások is észrevegyék rajta a szégyen és a zavar jeleit. Hiába élt hónapok óta közöttük, nem tudta megszokni a kislevita nõk közvetlenségét. A zordon északi vidék hölgyei jóval nyitottabban viselkedtek, és jóval szabadosabban gondolkodtak, mint az õ szülõföldjének asszonyai. Max felemelte a fejét, és átnézett a vele szemben ülõ Ulrikára, aki mellett az apja, Ivan Petrovics Sztragov, a határvidék bojárja foglalt helyet. Kettejüket bámulva azon mélázott magában, hogy a hatalmas termetû férfiú hogyan lehet atyja a karcsú és rendkívül vonzó nõnek. A magas, tagbaszakadt, és alaposan elhízott bojár leginkább egy medvére hasonlított. A törpékéhez hasonlatos, õszes szakálla majdnem a derekát verdeste, viszont a haját már mind egy szálig elvesztette. A jobb kezének ujjait egy öblös söröskorsó köré fonta, ám az jószerével törékeny borospohárnak tûnt hatalmas kezében. Vele ellentétben a lánya vékony volt, akár egy kardpenge. A testtartása és kecses mozgása révén részben a legügyesebb táncosokra, részben vadmacskára emlékeztetett. Mélyen ülõ sze-
25
me és kiugró, erõs pofacsontja különlegessé, egzotikussá változtatta szabályos arcának szépségét. Ulrika a férfiak módján egészen rövidre vágatta a haját. Kislev egyik hadurának lányához illõ módon ujjast és szûk lovaglónadrágot viselt, amely szorosan rátapadt hosszú, izmos combjára, és remekül kihangsúlyozta annak tökéletes formáját. A lány a közönséges zsoldosokra jellemzõ, vaskos tréfákkal szórakoztatta apját, aki harsány kacagásokkal jutalmazta a szellemes megjegyzéseket. Max jobbján maga a herceg ült, egy magas, vékony testalkatú, komor férfi, akinek dús és hosszan lekonyuló bajusza sem tudta elleplezni, hogy mennyire beesett az arca. A magas rangú férfiú váratlanul elõrehajolt, és elegáns mozdulattal bort töltött a cárinának. A szemében különös fények villogtak, amelyek láttán Maxnak eszébe jutottak az udvarban keringõ, gonoszabbnál gonoszabb pletykák. Néhányan azt állították, hogy Enrik elvesztette a józan eszét, amin a varázsló nem is csodálkozott volna, mert úgy vélte, hogy Praag kísértetvárosának irányítása bárkit az õrületbe kergetne. Mióta a káoszhívõk orgyilkosa meggyilkolta a fivérét, a herceg még a tõle megszokottnál is szomorúbbnak és cinikusabbnak tûnt. Max kíváncsi lett volna, hogy Enrik vajon mint gondolna Felix Jaeger elgondolásáról, amely szerint a testvére valamelyik Káosz-kultusz híve volt, de gyanította, hogy sosem fogja megtudni a választ. Hiszen ki merészelt volna odaállni a fõnemes elé egy ennyire személyes kérdéssel? Max halkan felsóhajtott, majd elfordította az arcát, és körülhordozta tekintetét a társaságon. Õ maga a fõasztalnál kapott helyett, amely körül a Jégkirálynõ, a herceg, és fél tucatnyi udvari kegyenc ült. A szomszédos asztalokat Kislev hatalmas, öszszegyûjtött hadseregének vezérei vették körül, lovas tizedek, ötvenedek és századok vezetõi, maguk is félelmetes harcosok egytõl egyig. A Birodalom finom és elegáns uraihoz szokott Max szemében inkább hasonlítottak közönséges barbárokra, mint nemesekre, de a varázsló gondosan megtartotta magának ezt a benyomását. Ezek az emberek a szülõföldje, a Birodalom szövetségesének számítottak, és nagy urak voltak a maguk birtokain. És mert elég idõt töltött a gazdagok és elõkelõk udvaraiban, alaposan megtanulta, hogy ritka nagy ostobaságra vall, ha valaki
26
magára haragítja a hatalmasságokat. Max bölcselkedve bólogatott, csak úgy magának, majd az asztalának végére irányította a tekintetét, ahol Malakai Makaisson, a törpe fõgépész üldögélt. A három trollvadász közül egyedül õ méltóztatott elfogadni a herceg meghívását erre a vacsorára, de még így is olyan képet vágott, mint egy, az akasztására váró ember. A fõgépészt a népének többi fiához méltó módon elképesztõen széles vállakkal áldották meg az istenei. Színesre festett, félköríves hajtaréj vonult végig máskülönben kopaszra borotvált fejének középvonalában. A törpe alacsony volt, a feje búbja legfeljebb Max gyomrának magasságáig ért fel, viszont élõtömeg tekintetében messze túlszárnyalta a varázslót, és ennek a súlytöbbletnek a java része tömör izomzatból származott. Jelenleg éppen a homlokára tolva viselte maratott kristálylencséjû védõszemüvegét, amitõl úgy nézett ki, mintha egy hatalmasra nõtt rovar lett volna. Széles, csupaizom felsõtestén vastag bõrbõl szabott, prémgalléros pilótamellényt viselt, amely szabadon hagyta elképesztõen vaskos karjait. A keze fején egymásba fonódó sárkányokat ábrázoló tetoválások ékeskedtek. A törpe elkapta Max pillantását, cserébe felvillantotta foghíjas vigyorát, aztán a korsójáért nyúlt. Válaszképpen Schreiber szélesen elmosolyodott. Kifejezetten kedvelte Makaissont, aki trollvadász létére meglepõen barátságosnak bizonyult, ráadásul valóságos lángésznek számított a maga területén. Max a varázslásban tett szert jártasságra, nem a gépésztudományban, de Malakai Makaisson találmányait és ötleteit látva rádöbbent, hogy a törpe olyan erõk felett uralkodik, amelyek a maguk módján ugyanolyan hatalmasak és hatékonyak, mint a mágia különbözõ formái. Látta a Grungni Szellemét, amint az alkimisták tüzével megtörte Praag ostromát. A fedélzeten tartózkodott, amikor a pompás léghajó kiállta egy sárkány támadását, és megfutamított egy jókora ork sereget. Szemtanúja volt, hogy a trollvadász által feltalált tûzfegyverek pillanatok alatt lemészároltak több tucatnyi goblint. Ha mindez nem lett volna elég, jó néhány történetet hallott a Makaisson által alkotott fenséges hajókról és félelmetes ostromgépekrõl. A tapasztalatai és a hallottak jóvoltából Max rájött, hogy a fõgépész a maga kissé fura,
27
torz módján legalább akkora tudós, mint azok az illetõk, akik a Birodalom különféle egyetemeirõl kerültek ki – ha ugyan nem nagyobb náluk. – Igazán kár, hogy a társai nem lehetnek itt velünk ma este – jegyezte meg a herceg, Makaissonnak szánva a szavait. – Úgy látszik, számukra nem jelent megtiszteltetést, hogy Kislev cárinájával vacsorázhatnak. Ha a trollvadász zavarba jött is, nem mutatta tanújelét. – Ez már csak az õ dolguk, hercegséged – válaszolta a legteljesebb lelki nyugalommal. – Az én szám nem válaszolhat az övék helyett. Gotrek Gurnissonnál és Orrharapó Snorrinál mogorvább törpék még soha nem születtek bele a királyságokba. – Ami azért elég nagy szó… – jegyezte meg a Jégkirálynõ, mire az asztalnál ülõ kegyencek hangos kacagásban törtek ki. – Azt hiszem, hogy ezt a törpék körei között hatalmas bóknak tekintenék – válaszolta Makaisson megfontolt komolysággal. Max úgy sejtette, hogy a fõgépész vagy túlságosan érzéketlen ahhoz, hogy észrevegye a Jégkirálynõ szavaiban rejlõ finom gúnyt, vagy úgy döntött, hogy a baráti-szövetségesi viszonyok megõrzése érdekében nem törõdik vele. Az utóbbi lehetõség valószínûtlennek tûnt, de a varázsló így sem vetette el teljes egészében. Egyetlen pillanatig sem tartotta ostobának a fõgépészt, csupán bolondnak. – Akár itt vannak, akár nincsenek – szólalt meg Ivan Sztragov –, az ostrom idején tették a dolgukat, és ez a fõ! – Kislev sokat köszönhet nekik, ezért meg is kapják a jutalmukat – tette hozzá az uralkodónõ. A kijelentés hallatán Malakai Makaisson fojtott hangon beledünnyögött valamit a szája elé tartott söröskorsóba. Max azt latolgatta magában, hogy vajon felvilágosítsa-e Katarinát a trollvadászok valódi céljairól. Gotreket és Snorrit nem érdekelte sem a jutalom, sem pedig a dicsõség; õk ketten azért harcoltak, hogy hõsi halált haljanak, és így vezekeljenek egykori vétkeikért. A varázsló rövid töprengés után úgy döntött, hogy az idõpont nem alkalmas a magyarázkodásra, ráadásul sejtette, hogy a mûvelt cárnõ ismeri a törpék szokásait.
28
