Papíron az autizmus nyomában
BEMUTATKOZÓ A Mosoly Otthon Alapítvány és az Autistic Art program BEVEZETŐ
I.
MI AZ AUTIZMUS? A spektrumról, mint nehezítő tényezőről az autisták rajzainak általános leírásában Egy rajz nem rajz – egy tünet nem autizmus A rács jelenléte A szándék és az ingás Az “autizmus rács”
II.
AZ AUTIZMUS – TUDOMÁNYOSAN Az autizmus spektrum zavar fogalma A tágan értelmezett etimológiai háttér Epidemiológia Az autizmus spektrumzavarok diagnosztizálása a nemzetközi gyakorlatban Az autizmus kognitív pszichológiai elméletei Naiv tudatelmélet A végrehajtó működés és annak zavarának elmélete A kognitiv́ koherencia elmélete (Központi/centrális koherencia)
1
Az autizmus, állapotának bemutatása a kognitív elméletek tükrében Uta Frith: Centrális koherencia A figyelem kontrollja Sztereotíp mozgások és gondolatok Literális és szándék szerinti intenciós kommunikáció Az érzelmek megértése Autizmus és öntudat A tudat-terória eredete Olga Bogdashina: Valódi színek Érzékelés és észlelés az autizmus spektrum zavarokban Mi az érzékelés? A figyelem optimalizálása Szó szerinti (literális) értelmezés Töredezett vagy fragmentált észlelés Lassúbb érzékelés, megkésett feldolgozás Az ingerek által kiváltott túlterheltség okozta sérülékenység Érzékelési stílusok A figyelem az autizmusban Emlékezet az autizmusban Fogalomalkotás, kategorizálás, általánosítás Érzékelés alapú gondolkodás Tehetetlenség - a végrehajtó funkció hiányossága
III.
MI A RAJZ? Különböző technikák használata a művészetben A rajz, mint a lélek kivetülése A rajz pszichológiai jelentése és elemzési rétegei A projekció
IV.
AZ AUTISTA RAJZ A rajzolás mint képi kifejezés Javaslatok a rajzok megközelítésének szempontjaihoz 1. Hogyan ne közelítsünk Önkifejezés Az érzelmek/gondolatok tudatos/tudattalan kifejezése Szimbolikus vizuális formavilág Képekben való kommunikáció
2
2. Hogyan közelítsünk? Alapvető hozzáállás az autizmussal élő emberek rajzaihoz V.
A RAJZFOGLAKOZÁSOK 1. Ki “rajzoltatható”? Hogyan kezdjünk el egy foglalkozást? 2. Miért épp rajzolás, miért nem festés? 3. A Kurzusvezető feladatai Rajzeszközök, technikák Személyre szabottság 4. Hogyan kaphatunk információt a rajzokon keresztül az adott autizmussal élő emberről? Teljesítmény Eredmény 5. Mit ábrázol? A kép jellemzői Szín Metafora, elvont fogalmak Repetíció Biztonság – változás Figuratív – non figuratív Külső tárgy, konkrét motívumok Konkrét sztori, absztrakt rajz Számok, betűk Előre megtervezett-e a kép? Illetve mit tegyünk, ha “megakadt a lemez”? Kész a kép 6. És megint személyre szabottság 7. A csoport
VI.
Hogyan tudjuk a fiatalok lakóotthonába a rajzaikat elhelyezni? Miért van erre szükség, még akkor is, ha a rajz nem rendelkezik kiemelkedő művészi kvalitással?
3
Tarr Hajnalka Papíron az autizmus nyomában
Tarr Hajnalka Mosoly Otthon Alapítvány, Autistic Art művészeti program Jelen tanulmány a Mosoly Otthon Alapítvány közel 8000 darabos autista rajzgyűjteményére, az alapítvány által támogatott 11 hazai lakóotthonban élő autizmussal élő emberek rajzaira ill. rajzfoglalkozások alatt szerzett tapasztalataimra, a rajzolóinkkal együtt töltött időre, autizmus kutatók számtalan rendkívül izgalmas megfigyelésére, autizmussal élő írók önreflektív könyveire, és talán kissé szokatlan módon a jelen tanulmányt markánsan meghatározó, kortárs és azon belül is leginkább konceptuális művészettel kapcsolatos ismereteimre ill. benyomásaimra épül. Magamról, rajzokról és az autizmus világával való találkozásomról Tarr Hajnalka vagyok, képzőművész. A Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán végeztem, jelenleg is aktív képzőművészként az acb Kortárs Művészeti Galériával dolgozom együtt. Miért pont az autizmus világa ragadott meg? Életem folyamán már a kezdetek kezdetétől folyamatos változások kulminálódtak a környezetemben. Nem pusztán a fizikai valóság változékonysága ébresztette bennem azt a késztetést, hogy értelmezni próbáljam és valamiféle rendszert találjak benne, hanem az a tény is, hogy ahány ember, annyi féle interpretációval találkoztam annak kapcsán, hogy mi is és milyen is ez a valóság. Korán elkezdett foglalkoztatni, hogy hogyan is zajlik a valóság értelmezése akár bennem, akár másokban. Hogy emelünk ki a valósághalmazból bizonyos elemeket és a többi miért marad észrevétlen számunkra, hogy lehet, hogy egyesek számára pont azok a valóságelemek bírnak jelentősséggel, amelyeket mások szinte nem is észlelnek. Amikor 2009 végén a Szimbiózis Alapítvány lakóotthonának autista lakóival találkoztam, két dolog volt nyilvánvaló annak ellenére, hogy az autizmusról semmit nem tudtam akkoriban: az egyik, hogy nagyon speciális rajzokat készítenek amelyek zömében erős struktúrát, saját rendszert hordoznak, a másik pedig az, hogy ők igazán máshogy tapasztalják és értelmezik a valóságot. Az autista emberek valóságát és a rajzaikat olyannyira találtam markánsan másnak, mint amivel addig találkoztam, hogy egyértelmű volt, ha az autizmus világával fogllakozom, valójában egy nagyon karakteres és az átlagtól határozottan eltérő valóságtapasztalás folyamatát kísérhetem figyelemmel.
4
A Szimbiózis Alapítvány lakóotthonában kezdtem el az ott élő autista embereket rajzoltatni a Mosoly Otthon Alapítvány támogatásával 2009 legvégén. Amikor papírt helyeztem a fiatalok elé, arra számítottam, hogy naív, gyerekrajzokhoz hasonló, bukdácsoló vonalakból építkező tipikus jeleneteket fogok látni. Legnagyobb meglepetésemre pont ez nem jelent meg egyik papíron sem. Lakatos Renáta nem beszélő autizmusban érintett lány rajzait látva köteleződtem el az autista rajzok és az autizmus világában való kalandozásnak. Renáta ugyanis nem házat rajzolt “saroknappal”, kiskutyát labdával, hanem gyors és határozott mozdulatokkal nyolc álló hosszú oválist egymás mellé, majd a papír szélén körben haladva szintén oválisokat, majd miután ezzel végzett, az egészet kitöltötte grafittal, először a nagyokat, majd a körben haladó kicsiket és végül a köztük lévő negativ foltokat. A végén egy grafittal teljesen besatírozott papírt láthattam. Amikor a rajzzal végzett, a papírt megfordította és ugyanezen metodika mentén, ugyanezen formákat alkalmazva létrehozott egy újabb, az előzővel szinte azonos rajzot. Ahány papírt adtam neki, annyiszor. Megdöbbentő és üdítő volt a látvány: hol van a narrativa? Kontextus? Jelentés? Mi ez a kötött struktúra? Honnan ez a “rend” “rendszer”? Hol van a fontos és a mellékes motívum alá-fölé rendeltsége? Mi ez a homogén kép? Hogyhogy nem hullámzik a nyomatéka? És egyáltalán: hogy-hogy ezt rajzolta és nem Bármi Mást? Kortárs művészként a repetitiv, narrativa- és jelentésmentes, “csak önmagáért való”, egy vagy két modulos rajzi attitűd nagyon is ismerős volt, számtalan konceptuális művész alkalmazza ezeket a megoldásokat a rajzaikban. Százszor ugyanaz a “jelentésnek nem alárendelt” mozdulatsor? Több tucat papíron? Berlini galériák, hazai kiállítások, művészeti albumokban látott reprodukciók idéződtek fel bennem azonnal, és egyszerűen lehengerelt, hogy egy Borsod megyei autista lakóotthonban látom viszont ezt a kortárs művészetből ismerős jelleget egy nem beszélő, autista lány keze nyomán. Hol lehet a kapcsolat? Hogy hasonlíthat egymásra ez a kettő? És egyáltalán, mi az oka annak, hogy ez a lány nem virágos mezőn bóklászó királylányt rittyent a papírra, hanem csodálatos geometrikus absztrakt rajzokat, méghozzá egyből ötvenet? Hogyhogy nem hagyja abba? Miért nem? A találkozást követően rendszeresen tartottam rajzfoglalkozásokat az alapítványnál, és további 11, a Mosoly Otthon Alapítvány által támogatott lakóotthont is látogattam. 2010 óta, momentán hat éve vezetem a MOHA művészeti programját, 8000 darabos rajzgyűjteményünk van és hat lakóotthonban folynak rendszeres rajzfoglalkozások. Az autista rajzokkal való ismerkedéssel párhuzamosan elkezdtem magával az autizmussal is foglalkozni. Nem hivatalos hallgatója lettem Dr. Stefanik Krisztina autizmus diagnosztika és pszichológia óráinak az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolán. Dr Simó Judit mellett alkalmam nyílt autizmus diagnosztikai folyamatokat végigkísérnem a Korai Fejlesztő Központban. Később az autista rajzokról előadást tartottam a Magyar Képzőművészeti Egyetem Doktori Iskolájában, ahol jelenleg ebből a témából írom a doktori dolgozatomat, a SE Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinika Művészetterápiás konferenciáján, a X. Nemzetközi Autizmus Kongresszuson, a Pécsi Tudományegyetem Pszichológia tanszékén, és harmadik éve az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolán autizmus szakirányon végzős hallgatóknak is bemutatom az autista rajzok világát.
5
A Mosoly Otthon Alapítvány és az Autistic Art művészeti program Magyarországon mintegy 100.000 autista ember él, a súlyosan érintettek egész életen át teljes ellátásra, a jó képességûek egyénileg változó támogatásra szorulnak. Iskolaköteles kor után sok fiatal megfelelő ellátás nélkül marad, a fejlesztés, a szak-emberek tartós segítsége nem megoldott számukra. Ez pedig azzal a veszéllyel jár, hogy elvész az addig elért eredmény, állapotukban drámai visszaesés következik be. Az érintett szülők összefogásával a kilencvenes évek közepétől az ország különböző pontjain civil fenntartású lakóotthonok jöttek létre, melyek megfelelő életkörülményeket teremtenek az önálló életvitelre nem vagy kevéssé képes autista fiatal felnőttek számára. A hozzáértés, az alkalmazott terápiák eredményeként a fejlődésük nem torpan meg, az otthonok foglalkoztatást, munkát, társaságot, szabadidős programokat, emberhez méltó életet biztosítanak számukra. A fontos társadalmi feladat felvállalása ellenére a civil autista otthonok fennmaradása az állami finanszírozás folyamatosan csökkenő mértéke miatt sok esetben megkérdőjeleződik. Ezt az anyagi szűkösséget igyekszik oldani a 2008 óta az autizmussal élők életkörülményeinek javításáért dolgozó, autista lakóotthonokat támogató Autistic Art Alapítvány – korábbi nevén Mosoly Otthon Alapítvány. Az Alapítvány 2010-ben indította el Tarr Hajnalka képzőművész szakmai vezetésével az Autistic Art elnevezésű művészetterápiás programot, melynek célja, hogy támogasson és többségi társadalom számára bemutasson olyan önálló életvitelre nem képes, ezért autista lakóotthonban élő, autizmussal élő alkotókat, akik rendkívüli vizuális kifejezőeszközökkel rendelkeznek, miközben pénzügyi forráshoz juttatja az anyagi gondokkal küzdő otthonokat. A program keretében 2016-ban immár 6 lakóotthonban zajlik heti rendszerű fejlesztő rajzfoglalkozás - Magyarországon egyedüliként kortárs művészeti szemlélettel - 60 autista fiatal részvételével. Van közöttük olyan, aki bár a mai napig nem beszél, absztrakt munkáival kivívta kortárs képzőművészek csodálatát, míg másik társának saját egyéni kiállítása is nyílt. A tehetséggondozás és vizuális fejlesztő foglalkozások eredménye az alapítvány egyedülálló 9000 darabos autista rajzgyűjteménye, mely nyitott és kutatható. A foglalkozásokon született rajzok kerülnek kiállításokra, kalapács alá a jótékonysági aukciókon és rájuk épül Autistic Art márkanév alatt a design termékek tervezése és forgalmazása. A dizájnerek és iparművészek által tervezett egyedi, magas minőségű tárgyakon–selyemsálak, pulóverek, borok, noteszek, kézműves csokoládék – az autista alkotók grafikái jelennek meg. Az árverések és termékértékesítések révén 8 év alatt 120 millió forint jutott el a 200 fiatalnak otthont jelentő autista lakóotthonokhoz, ily módon az autista alkotók tehetségükkel és munkáikkal hozzájárulhattak otthonaik fennmaradásához. A projekt művészeti, terápiás és pénzügyi céljai mellett ráirányítja a figyelmet az autizmus komplex jelenségére és különleges vizuális világára, egyúttal lehetőséget teremt a társadalmi felelősségvállalásra, hiszen a termékek megvásárlásával egyben jó ügyet is támogatnak a mecénások és vásárlók. http://autisticart.hu/, http://autisticart.eu/, http://shop.autisticart.hu/ 6
Bevezető a könyvhöz E tanulmány megírása előtt hosszasan tűnődtem, milyen mélységben írjak magáról az autizmusról. Hezitálásom oka leginkább annak tudható be, hogy nem vagyok autizmus szakember, így nyilvánvalóan nem pusztán az autizmusról, de már a rajzokról sem tudok azzal a mélységű autizmus szakmai kompetenciával írni, amellyel leginkább tenném. Többen bíztattak, hogy képzőművészként ez nem is feladatom, elég tehát, ha “csak” arról írok, ami a rajzokról szerzett benyomásaimról szól. Igen ám, de az autista rajzokat nem művészeti szemmel szeretném bemutatni elsősorban, -annak dacára, hogy ez a szempont is rendkívül izgalmas- mivel az autizmus sajátos karakterének a jelenléte teszi az autista rajzot speciálissá, és ami miatt fontosnak tartom, hogy írjak róla. Autista rajzokról pedig úgy írni, hogy az autizmus mibenlétét ne vesézném ki a legjobb tudásom -és leginkább a számomra legfontosabb autizmus szakmai könyvek- szerint, nem volna értelme. Az autizmus egy nagyon sajátos állapot, amely nagyon sajátos valóságértelmezést, tapasztalatfelhalmozást, érzékelést jelent, így ez a sajátosság az autista rajzokra is érvényes. Az autizmus nem betegség, hanem egy olyan állapot, amely az autizmusban érintett személy teljes személyiségét áthatja már születése előtti pillanatoktól. Fontos belegondolnunk, hogy az ASDben érintett személy agya már magzati korban egészen máshogy fejlődik: az autizmusnak komplex neurobiológiai háttere van, fokális (helyi) eltéréseket is láthatunk több helyen az agyban, globális eltéréseket is, a kapcsolati elemeket illetően bizonyos helyeken az agyban túl sok, bizonyosok esetében meg túl kevés a kapcsolat. (Stefanik) A világra születő autista gyermek a születése pillanatától kezdve máshogy tapasztal, máshogy érzékel, másra figyel, máshogy értelmez, és ennek köszönhetően a további fejlődése egészen másképp alalkul. Rajzaikat vizsgálva óriási félreértéseket eredményezhet, ha az autizmus mélyreható ismerete nélkül állítunk bármit is valamiről, amit egy tőlünk oly markánsan másként tapasztaló, érzékelő, és rendszerező autizmussal élő ember rajzol. Az autizmus szakmán belül –legyen az egy lakóotthon, egy tudományos előadás – nem győzik hangsúlyozni, hogy bármit, amit egy autizmussal élő ember tesz, csak autizmus szemüvegen keresztül értelmes értelmezni, amennyiben az a célunk, hogy értsük mindazt, ami a figyelmünk tárgya. Ezt a látásmódot már-már orthodox merevséggel hangsúlyozom, kiváltképp rajzok esetében. Ugyanis szinte képtelenek vagyunk ellenálni a kísértésnek, hogy különböző jelentéseket, metaforákat tulajdonítsunk nekik “reflexből”, megszokásból, ami szarvas hiba volna olyan emberek rajzainak az esetében, akiknek példának okáért éppen a jelentéstársítással vannak problémáik. Nem feltétlenül házra gondol tehát az az autista, aki éppen házat rajzol, jelentés ide vagy oda. Úgy döntöttem tehát, hogy minden olyan információt, ami az autista rajzok szemlélésekor segítségemre van, beillesztek ebbe a tanulmányba függetlenül attól, hogy a kedves olvasó mennyire jártas az autizmus témakörében. Az autizmus kutatásnak köszönhetően az ASD-ről való tudományos ismeretek bőséggel rendelkezésünkre állnak és valójában egyéni döntés, hogy megelégszünk-e általános leírásokkal, vagy péládul még arra is kiváncsiak vagyunk, hogy milyen neurobiológiai folyamatok zajlanak egy autizmusban érintett ember agyában.
7
Annak ellenére, hogy egy rajz megfigyelésekor nem szükségszerű tudnunk, hogy melyik érintett agyterület hogyan is működik másképp, talán elég csak annyit tudnunk, hogy ez okból ezek és ezek a viselkedések jelennek meg, mégis, ha már lehetőség nyílt rá, fontosnak tartom pár oldalban az agyműködés oldalát is bemutatni. Miért? Amikor egy autizmussal élő emberrel találkozunk, egy másik embert látunk, aki eltérően viselkedik. És még nem is minden helyzetben viselkedik eltérően. Egyszóval nem feltétlen jut el hozzánk annak a bizonyossága, hogy esetleg furcsa, de ugyanolyan ember áll velünk szemben, mint bárki más, de az agya oly mértékig különbözik a mienktől, hogy az egész létezése szinte számunkra elképzelhetetlenül más létezést jelent. Nehéz elképzelnünk valamit, amiről nincs tapasztalatunk. Nehéz elképzelni valamit, ami más. Nehéz elképzelnünk egy nem –olyan-agyat, mint amilyen nekünk van, kis túlzással olyan, mintha azt kellene elképzelnünk, hogy milyen is lehet főnix madárnak lenni szárnyakkal. Ellenben az ember az autista agyműködésről olvasva lassan de biztosan felfogja, hogy valami nagyon tőle eltérővel van dolga, ami mégis közben nagyon is hasonló – egy másik ember, érzésekkel, élettel, problémákkal, félelmekkel. Azért időzöm tehát -hosszasan idézve különböző szerzőket- az autizmusnál, hogy mire a rajzokra kerül a sor, le se tudjuk venni azt a bizonyos autista szemüveget. És mivel autista rajzokról lesz szó, elkerülhetetlennek tartom, hogy a rajz fogalmát is tisztázzam -képzőművészeti/technikai és pszichológiai vonatkozásban is- annak ellenére, hogy meggyőződésem, mindenkinek van arról fogalma, hogy mit is jelent az, hogy “rajz”. Mégis boncolgatnám ezt a témát is, lévén a rajzhoz olyan fogalmakat társítunk, mint például önkifejezés, projekció, metafórák, szimbólumok, vizuális kommunikáció és még számtalan olyan fogalom, amit ha az autista rajzok esetében vetünk fel, korántsincs olyan egyszerű helyzetünk, mint ha egy neurotipikus (“normális”) kontextusban tesszük mindezt. Az autizmus bemutatását több lépcsőben képzelem el. Először is nézzük magát az általános fogalmat, majd a tudományos autizmus spektrum fogalmat és annak legalapvetőbb elemeit ((Csepregi András–Stefanik Krisztina,). Ezek után Lázár Alpár Sándor Az autizmus spektrumzavar alvásélettani korrelátumai című PhD. doktori értekezéséből emeltem ki az autizmus neuobiológiai hátterét. E tanulmányok után az autizmus viselkedéses tünetei hátterét alátámasztó három fő kognitívpszichológiai elmélet közül a centrális koherencia elméletével foglalkozom, kiemelten Uta Frith Autizmus, A rejtély nyomában című könyvére alapozva. Mivel határozottan erre az elméletre épül, így megidézném Peter Vermüelen Autizmus mint kontextus vakság című remekművét is. Miért pont ezt a kettőt? A központi koherencia elméletet megértve gyakorlatilag arra a megértésre tehetünk szert, hogy valaki hogyan dolgozza fel, szelektálja -vagy sem- a feléje áradó információkat, milyen valóság az, ami őhozzá eljut, és azzal mit is tud kezdeni. A kontextus vakság c. könyv ugyan leginkább ennek az elméletnek a továbbgondolása, és nem külön elmélet, mégis a “kontextus” jelentőségére való fókusza miatt elengedhetetlenül fontosnak tartom, hogy beszéljünk róla. Nem utolsósorban azért, –és itt hivatkoznék a kortárs művészetből hozott szempontjaimra- mert a kontextus mint olyan a “konceptuális művészet ecsetje”. Illetőleg azért, mert valójában nem is sejtjük, hogy a kontextus minden pillanatunkban meghatározza azt, hogy valamihez milyen jelentést is társítunk.
8
Ennél a két elméletnél már reményeim szerint nem pusztán érteni véljük majd az autizmust, de érezni, átélni is sikerül. Mindazt, hogy milyen is lehet autistaként létezni ebben a valóságban. Végül, de nem utolsósorban az autizmust érzékelés és észlelés szinten mutatnám be Olga Bogdashina segítségével, annak a találkozásnak a pillanatát, amikor a valóság hozzánk ér, a legelső és legelemibb szinten: az érzékszerveink szintjén. Az autisták ugyanis merőben másképp érzékelnek, mint neurotipikus embertársaik. Remélhetőleg ekkorra olyannyira sikerül megnöveszteni magunkban az autistaként érző, észlelő és tapasztaló embert, hogy amikor elképzeljük, hogy ez az ember most leül és rajzolni fog, akkor nem az lesz a feltétlen reflexünk, hogy hamarosan egy szimbólumokban gazdag, érzelmeket illetően expresszív, narrativ jelenetet látunk a papíron. Az autizmus ismeretének tükrében annak a kérdését fogom felvetni, hogy mi lehet érvényes az autista rajzok esetében a “rajz, rajzolás, képi kifejezés”-ről alkotott elképzeléseinkből és mi nem. Vagyis hogy mi is az autista rajz.
I.
MI AZ AUTIZMUS?
Jelen felmérések szerint minden nyolcvanadik ember érintett autizmus spektrum zavarban (Autism Spectrum Disorder, ASD). A nagyszámú érintettségnek köszönhetően az autizmus napjaink egyik legintenzívebben kutatott területe. A kutatások elsősorban az eredetét, a viselkedéses jegyeket, a kezelési módokat vizsgálják, a diagnosztikai eljárások a vizsgált személy viselkedésbeli megnyilvánulásait figyelik. Annak ellenére, hogy az autizmussal élő emberek rajzainak jelentős része –nem meglepő módon- markánsan hordozza az autizmus különböző jól ismert jellegzetességeit, az autisták rajzaira vonatkozó kiterjedt kutatásokat nem ismerünk. Márpedig a rajzra mint olyanra, egyfajta “viselkedés”-lenyomatként is tekinthetünk, s mint olyan egy rajz az esztétikai kvalitásán túl az autista viselkedés mögött húzódó neurokognitív folyamatok vizuális dokumentációja is. Egyszerre nyújt vizuális lenyomatot az autizmussal élő ember autista működésének sajátosságairól, rendszeréről és egyben arról is, hogy az illető hogyan is “létezik” ebben a sajátos állapotban. Tehát autista rajzokat vizsgálva mind az adott személy autizmusban való érintettségének jellegzetességeit, mind az illető belső állapotát is közelebbről megismerhetjük, annak az embernek a világát, akinek az agya, és így a saját magával illetve a világgal való kapcsolata és tapasztalata merőben különbözik neurotipikus társaiétól. A legtöbb, az autizmus spektrum zavart taglaló könyv szerzője már a legelején leszögezi, hogy a könyvében használt autizmus szó alatt az autizmus spektrum-zavart érti, így tesz például Dr. Peter Vermuelen is Az autizmus mint kontextusvakság c. kiváló írásában: “Bár van értelme a spektrumon belüli megkülönböztető cimkék (pl. Asperger-szindróma) használatának, az összes ASD-vel élő embert és a kezelésüket érintő alapprobléma megértéséhez - a könyv megközelítése szerint – a legkézenfekvőbb mégis egy összefoglaló fogalom használata. Így ha valahol “autizmus” áll, az mindig “autizmusspektrumzavart” jelent. “
9
Azt gondolom, hogy a fő oka annak, hogy az autista rajzokról még nem született átfogó tanulmány, többek között pont a fenti mondatban keresendő. Míg a rendkívül változatos spektrum jelleg dacára az autistákról még mindig beszélhetünk általánosan a diagnosztikai kritériumok mentén, addig a rajzaikról azért nem, mert nem minden egyes autizmusban érintett ember által rajzolt rajz hordozza mindazon tünetek összességének vizuális nyomát, amelyek meglétére alapozva kijelenthető, hogy az adott személy autizmusban érintett. Már a spektrum jelleg elegendő ahhoz, hogy óvatosan bánjunk a rajzokra vonatkozó általános kijelentésekkel. Míg az autizmus tünetek együttesét jelenti, addig a rajzok esetében nem minden tünet nyilvánul meg a papíron. Az autizmusban pillanatnyilag csak viselkedéses diagnosztika lehetséges azokra a területekre koncentrálva, amelyek ebben a fejlődési zavarban legmélyebben érintettek. (Stefanik) Ezek a területek a szociális interakciók, szociális kommunikáció illetve a repetitiv viselkedés és érdeklődés területei, (autisztikus triász) márpedig a rajzolást nem nevezhetjük se szociális interakciót, se szociális kommunikációt direktben megkívánó helyzetnek. Ennek ellenére azt gondolom, hogy a rajznak mint potenciális önkifejezési szituációnak, önmagunkról és/vagy a külvilágról illetve ennek a két dolognak a kapcsolatáról árulkodó vizuális felületnek áttételesen, de köze van mind a kommunikációhoz, mind a kölcsönösséghez, mind az interakcióhoz mint olyanhoz. A repetitiv viselkedés és sztereotíp érdeklődés a három fő érintett területből az, amelyik rajzokban jellemzően a legmarkánsabban megnyilvánulhat. A rajzot tehát némi áttétellel ugyan, de viselkedésként szemlélem, azt figyelem, a rajzolási helyzetben az adott személy hogyan “viselkedik a ceruzájával a papíron”. Az egyik lehetséges oka tehát annak, hogy autista rajzokról átfogó tanulmány, amelyben általános jellemzőket emelnének ki, nem született: nem minden rajz “láthatóan” autista. A spektrumról, mint nehezítő tényezőről az autisták rajzainak általános leírásában Az autizmus spektrummal diagnosztizált személyek száma világszerte nő. A növekedés fő oka a diganosztikus eljárások egyre kifinomultabbá válásában keresendő, illetve abban, hogy az autizmus ismerete a világban jóval előrébb tart, mint húsz évvel ezelőtt. Ennek köszönhetően megugrott azon diagnosztizált személyek száma, akiknek autizmusa kevésbé “látványos”. Korábban zömében azon autisták kerültek szakember elé, akik mélyebben voltak érintettek az autizmusban, eltérő viselkedésük markáns volt és sok esetben intellektuális képességzavarral is (korábban: értelmi fogyatékosság) társult az autizmusuk. Mostanra az autizmus ismerete egyre jellemzőbb egy társadalomra, így egyre gyakrabban a “kicsit furcsa” kisfiút is elküldik kivizsgálásra és nem csak azt a gyermeket, aki markánsan “más”. A rajzokat ez a témakör annyiban érinti, hogy ahogy egy autizmusban mélyebben érintett személy autizmusa markánsabban nyilvánul meg a viselkedésében és így a rajzában is, addig egy jobban kompenzált autizmussal élő, intellektuális képességeit tekintve teljesen átlagos vagy akár átlagon felüli ember rajzán ezek az autista működések sok esetben szinte eltűnnek, vagy a jellegzetességek közül csak egy tettenérhető. Így máris nem “autista” a rajza,
10
hiszen nincs olyan egyetlen, az ASD -re jellemző tünet, amely ne fordulna elő más fejlődési zavar, gyermekpszichiátriai, pszichiátriai kórképben vagy tipikus fejlődésben. (Stefanik) Az ASD –t a tünetek együttese formálja autizmussá. Sok rajz tehát csak egyegy markáns viselkedéses tünet nyomát hordozza (legjellemzőbben a szereotíp működést) és így könnyen hasonlíthat bármely, nem autista ember rajzához – amennyiben egyetlen rajzot nézünk az adott rajzolótól. (Ld. Egy rajz nem rajz – egy tünet, nem autizmus fejezet) Nehezíti még a rajzok általános leírását az is, hogy az autizmusban való mélyebb érintettség sok esetben társul intellektuális képességzavarral és a rajzokon ez masszívan nyomot hagy, mint ahogy személyiségzavarok, egyéb mentális problémák is jelen lehetnek az autizmus mellett egy személy esetében, és ez ugyanúgy kihat a rajz jellegére. Érdekes jelenség például a spektrum “enyhébb” vége felé elhelyezkedő autizmussal élők rajzai kapcsán az, hogy sokszor zavarbaejtően hasonló jellemzőket mutatnak a skizofréniában szenvedő emberek rajzaihoz – dacára annak, hogy az adott személy diagnózisában ez nem szerepel. A hasonlóságra később röviden kitérek. Az autizmusban mélyen ill, intellektuális képességzavarban is érintett emberek rajzi megnyilvánulásai sokszor olyannyira alapszintűek, hogy azok még nem hordozzák a karakterjegyeket, míg az autizmus spektrum enyhébbik oldalán lévők rajzain pedig már nincsenek, vagy kevésbé hangsúlyosak, jól kompenzáltak ezek a vonások. Ennek a sokszínűségnek a dacára mégis kár lenne feladni azt az igyekezetet, hogy megragadjak valamit, amit “autista rajz” –nak hívok. Nem az autista rajzokról fogok beszélni általában és minden rajzra kiterjedően, hanem az autista rajzi karakterjegyekről, amelyek egyes autisták esetében határozottan kézzelfoghatóak, másokéban meg kevésbé. Tanulmányomban azt próbálom megragadni tehát, hogy hogyan is jelenik meg az autisták rajzain az autizmus – ha megjelenik. Milyen elsődleges összjellegbeli különbség tűnik fel az autista rajzok és a “bármilyen-egyébrajzok” között anélkül, hogy a lehetséges okokat firtatnám. Egy rajz nem rajz – egy tünet nem autizmus Ha az ember rendszeresen találkozik autisták rajzaival, egy idő után megakad a szeme az eléje kerülő “vegyes” rajzkupacban a bizonyos “gyanús, hogy autista” rajzon. Ugyanis jellemzően van egyfajta meglepő, “valószerűtlen” homogenitás mind a kompozíciót, mind a formát, mind a kivitelezést illetően ezeknek a rajzoknak a legtöbbjében. Ugyanakkor lényeges, hogy egy-két rajz erejéig találkozhatunk első látásra nagyonis autista karakterisztikájú munkákkal attól függetlenül, hogy a készítője nem érintett az autizmus spektrumzavarban. Mindig 8-10 rajzot érdemes megnézni, lehetőség szerint például egymás mellé és alá helyezve négyzetszerű blokkban. Nem csak autista rajzolók esetében hasznos ez: ha valakinek a világára kiváncsiak vagyunk, akkor 8-10 rajz egységesebb és erősebb képet ad arról, mint egyetlen egy, ennyi munka arról árulkodik, hogy az illető “miben van benne” általában, míg egy kép egy aktuális állapotot vagy elgondolást tükröz(het). Nem mindegy
11
az sem, hogy az adott munkák pár nap vagy nagyobb időintervallum alatt készültek, akár évekre visszamenően. Ez nyilván nem újdonság: több év alatt készült munkásság a rajzoló személyiségéről többet árul el, mint egy adott pillanatban készült 10 rajz, ami készülhetett egy épp aktuális lelkiállapot kontextusában. Míg egy autizmusban érintett ember nem tud nem autista lenni, addig egy neurotipikus ember dönthet úgy, vagy kerülhet olyan aktuális állapotba, amely első ránézésre autista rajzi jellegeket hordozó munka elkészítésére készteti. Egy autizmusban érintett ember nem készít tehát saját autizmusának jellegéhez képest néha “sokkal autisztikusabb” néha meg kevésbé autisztikus munkát. Lehetséges, hogy a motívumok változnak és még számtalan változó megjelenhet a rajzok egymáshoz képestiségében. De az adott autista személy csak rá jellemző, egyedi “autizmus rácsa” megfigyelésem szerint nem változik, nem hullámzik. Diferenciálódhat, “beszédesebbé” –válhat, de van egy stabil “íz”, ami az adott rajzoló rajzaiban konstansan jelen van akármit is “főz” az évek folyamán. Ez a faktor, miszerint az “íz” nem változik, akár változatosak a képek tematikailag, akár nem, nagyon autista rajzi jelleg. Márpedig ez az íz akkor válik kézzelfoghatóvá, ha több rajzot nézünk egyszerre egy rajzolótól. Egyszóval jelen van-e egy rá jellemző autista-eszencia minden munkáján, mint egyfajta vízjel a papíron, avagy sem. A másik szempont, ami miatt lényeges, hogy grafikai sorozatban nézzük a munkákat (az időbeliség itt nem hangsúlyos) az pont autizmus egyik markáns vonása: a szeterotíp, repetitiv viselkedés. Az autisták többsége a repetitiv működés miatt sok, és a sztereotíp érdeklődés miatt sokszor ugyanolyan témájú rajzot készít. Meglehet, sokan a repetitiv működésből kifolyólag és nem a sztereotíp érdeklődésből fakadóan rajzolják ugyanazt a témát vagy figurát: attól még, hogy az adott formát rajzolja ezerszer (később, “modul” címszóval erre a témára még visszatérek), egyáltalán nem biztos, hogy az a forma, vagy a hozzá tartozó jelentés őt “érdekli”. Tehát a sorozat, mint olyan eleve autista működéshez közel álló jelenség, így rajzokat nézve mindig kérdés, van-e hasonló jellegű és tematikájú rajzból több is az adott rajzolótól, vagy csak ezt az egyet rajzolta meg így, és a következő alkalommal merőben mást fog készíteni. Ha “merőben mást” rajzol –amire egy neurotipikus ember képes- mert épp más érdekli és/vagy mert épp más lelkiállapotban van- akkor kevés az esély arra, hogy egy autista rajz van a kezünkben. Elképzelhető, egy autizmusban érintett alkotó készít “más” jellegű vagy témájú rajzot, de a rajz kivitelezésének lehetséges (potenciálisan végtelen) módjának változatossága ötvözve a rajz potenciális témáinak a változatosságával (ami szintén potenciálisan végtelen) koránt sem fog olyan finom és árnyalatokban gazdag spektrumban manifesztálódni, melyben egy nem autista személy rajzai manifesztálódhatnak. Talán a változatosságnak , -amely a nullától a végtelenig mutat- a hiánya az, ami az egyik jellegzetes és nehezen verbalizálható, viszont vizuálisan megragadható karakter az autista rajzok esetében: egyfajta korlát a rajzi profilban, a “kifejezés” végtelen potenciáljához viszonyítva egy bizonyos nem-ideiglenes “határoltság”. Az autista rajzokkal való találkozásomkor, mint már korábban említettem, semmit nem tudtam az autizmusról. Szerencsésnek tartom magam, hogy ez
12
így alakult, mivel így nem autista rajzot vártam, hanem “nem-autistát”, ennek köszönhetően megjelentek bennem a reflexszerű kérdések: míg a nem-autista rajzok ilyenek és ilyenek, ezek hogy-hogy nem ilyenek? Mennyiben és miben térnek el? Mi nem stimmel? Máig sem azzal kezdem egy rajz nézegetését, hogy mi van a papíron, hanem azzal, hogy mi nincs. Minek a hiánya van jelen? (Kissé paradox kérdésnek tűnhet, de véleményem szerint pont ez a paradoxon jellemző az autizmusra is: jelen van egyfajta “nincs”.) Ez után a kérdés után jön, hogy ami hiányzik “mennyire hiányzik”? (-spektrum), majd ezt követi a “viszont mi az ami van”? És: mennyire van jelen? Domináns-e annyira, hogy amit hiányolok “ezalatt a dolog alatt tűnik el?” Nézzük meg jobban: lehet, hogy “alatta van”? Csak kevésbé tud érvényesülni? Súlyok, ellensúlyok, dominanciák, hiányok. Sok esetben az autista rajzok ugyanis ebben leírhatók: valami túlságosan jelen van, ami miatt valami túlságosan hiányzik (VAGY: nem tud érvényesülni. VAGY: kevésbé, illetve máshogy érvényesül.). Fentebb már pedzegettem ezt a speciális jelleget,: ez alatt egyfelől az autizmus jelenlétét mint alapot értem, ezen kívül (vagy belül) pedig az adott rajzoló csak rá jellemző autizmusát és végül a személyiségét, amelyet a maga totalitásában áthat ez az állapot. Talán mesterkéltnek tűnik három elemre választani valamit, ami “egy bizonyos ember komplexitása”, valójában mégis megtenném, mert ezekből az elemekből áll az a rajzokon megpillantható “íz”, vagy “korlátozott korlátlanság a kifejezésben” stb. amit magam számára egyszerűen “autizmus rács” –nak neveztem el. Mielőtt viszont a rácsra rátérnék, legelőször a rács jelenlétének érzetét próbálnám megfogalmazni, erre már a fentiekben kísérletett tettem. Milyen érzés a rács jelenléte a papíron? A rács jelenléte Amikor egy (nem autista) rajzot nézek, egy dolog mindig jelen van a vonalakban, mint teljesen természetes jelleg, akármilyen rajzról is beszélünk: ez pedig nem más, mint az ideiglenesség. Az ideiglenesség, ami abból fakad, hogy a rajzoló az éppen jelenlévő, éppen pillanatnyi állapotát, gondolatát “a” pillanatból “b” pillanatba áramló, éppen jelenlévő állapota által áthatott idegrendszere formálta mozdulatokkal rögzíti. Kissé körmönfont mondat, de nem véletlenül részletezem. A rajz egyszerre egy idegrendszeri-testi és gondolati/érzelmi nyom a papíron. És ha tematikailag nem feltétlenül, de legalább mozdulat szinten ideiglenes a kép: ugyanis a rajzoló nem fog a következő pillanatban pontosan ugyanolyan mozdulatot rögzíteni. Miért? Mert ez szinte lehetetlen. Lehet, hogy lerajzolja ugyan azt a motívumot, de hacsak nem gyakorolta kifejezetten azt a formát kismilliószor, a mozdulat változni fog. A nyomaték. A lendülete a vonalnak. Ésatöbbi. Már a rajzon belül ezer féle vonal jön létre. Az autista rajzok zöme megdöbbentően hasonló (egy rajzoló szériáján belül) már mozdulat, nyomaték szinten is. A vonal dinamikájának jellege statikus (az adott rajzoló vonalkészletén belül) tapasztalataim szerint még akkor is, ha a rajzoló beteg, rosszkedvű, idegesebb, tehát markáns belső állapotváltozásban van épp. Nem fog annyira eltérő vonaldinamikájú rajzot készíteni jókedvűen – vagy a jókedvűségéhez képest rosszkedvűen, mint egy nem autista személy tenné. Ez egyfajta bizonytalanság-anyag a rajzban. Tétovaság a vonalban.
13
Ettől válik élővé, emberivé a rajz, az ember nem robot, tehát inog (az érzelmek, gondolatok, fizikai állapotunk nem statikusak), és bár több kevesebb sikerrel ezt az (belső) ingást szabályozzuk, kiegyenlítjük stb. sosem válik totális “állóképpé” a belső dinamikánk. Ha valaki nem professzionális rajzoló (tehát nem dolgozott ki egy stabil vonalhasználati rutint, amit döntésszerűen alkalmaz, amikor csak akarja, illetve ami automatizálódik benne – de hozzá fűzném nem feltétlenül hozza ezt a rutint olyan forma papírravetésénél, amit nem gyakorolt), akkor a vonalai tétovák. A tétovaság megjelenthet egy, “a tétovaság legyőzésére életrehívott lendületes vonalban” is akár, de így az is összefügg a belső bizonytalansággal, hiszen pont azt hivatott leuralni. Ami pszichés. A psziché dinamikus. Az autista rajzok a psziché dinamikus mivoltát nem közvetítik. Pedig nyilvánvalóan az autista ember belső folyamatai is változók, érzelmek, hangulatok, testi érzetek jönnek mennek és akarva - akaratlanul a rajzunk –és minden egyéb amit “kicselekszünk” - érintett ezáltal, hordozza mindennek nyomát. Az autizmussal élő emberek rajzai meghökkentően fukarok ezekkel az információkkal. Mintha az autizmus állapota már testi szinten, mozdulati szinten sem volna hajlandó lehetővé tenni, hogy az adott emberben lezajló lelki/érzelmi állapotok “kipárologjanak” valamennyire, megjelenjenek. Ez véletlenül sem jelenti azt hogy nincsenek. Ez csak azt jelenti, hogy elemi súllyal valami “bent tartja” mindezt. Már a kézíráson is tetten érhető a pillanatnyi állapot. Egyetlen rajz készítése alatt is változik -például a türelmünk. A rajz kezdetekor más mozdulatokkal dolgozunk, mint egy óra múlva például azért, mert elfáradtunk, lankad a figyelmünk, megéheztünk, eszünkbe jutott egy kellemes vagy épp kellemetlen dolog, vagy egy olyan szakasznál tartunk a rajzban, ami épp nem annyira fontos számunkra és ezért elnagyoljuk, túl akarunk lenni rajta. Míg a fontos részeken molyolunk és igyekszünk lassan, odafigyelve “szépen” megoldani az adott részt. Ilyen hullámzások egy ún. klasszikus autista rajznál alig jelennek meg. (A “számomra fontos rész” versus “számomra kevésbé fontos rész” hierarchiája sem kompozícióban sem kivitelezésben nem nyilvánul meg olyan mértékben, mint egy nem autista személy rajzán. Ez egyfajta holisztikus, egységes képet eredményez. A fontossági sorrendek, érzelmi, tartalmi, jelentésbeli prioritások alá-fölé rendeltségének hiánya is autista rajzi sajátosság, és mind a mentalizációs deficittel, mind a központi koherencia deficittel összefügg.) A szándék és az ingás Amikor az ember rajzol, folyamatosan jelen van egy tudatos vagy tudattalan szándék (minimum legyen “valamilyen” az a rajz. Mondjuk szép. Legyen egy autónak látszó valami a papíron ha már “az a célom”, hogy autót rajzoljak. De “valami” legyen.) Cél van benne, ha akarjuk, ha nem. A cél-elképzelés (erre a végrehajtó működés deficit kapcsán majd visszatérek) és a megvalósítás közti szakaszban pedig a cél megvalósítása alá rendelt vonalakat gyártjuk mindenféle érzésekkel, belslő párbeszédekkel miközben húzzuk ( jó, nem jó, elfáradtam, ez most izgalmas, ellenőrízzük, megítéljük, hogy amit csinálunk az az “elképzeléseink” szerint alakul vagy sem.) Nem pusztán ebből a belső
14
párbeszédből fakad a hullámzása egy vonal minőségnek. Hanem esetlen mozdulatainkból is. Az autista rajzok esetében, én nem nagyon találkoztam “esetlen” mozdulattal. Egy “klasszikus” autista rajz se nem inog, se nem tétova, se nem korlátlanul dinamikus. Sokkal inkább egy állókép, sem mint valami, ami egy mozgásban lévő dolgot (belső állapototk) közvetít. Ez nem jelenti azt, hogy maga a rajz, a vonalak nem rendelkeznek lendülettel, dinamikával, épp ellenkezőleg, nagyon is. Az “állókép-ség” abban nyilvánul meg, hogy mindig ugyanolyan lendülettel és dinamikával rendelkeznek, alig valamely kilengéssel. Tehát az ideiglenesség “a rajz mint olyan” kontextusában azt jelenti, hogy ez a rajz/vonal épp ilyen, de elmozdulhatna másmilyenné. Ez egy normál rajz jellege. Benne van, hogy lehetne másmilyen. Benne van, hogy a rajzoló következő héten nem ilyen rajzot készít és ez nem csak a téma, hanem a mozdulat maga. Érződik a vonalból, hogy a rajzolója tudna módosítani a vonalán. Érződik egy adott hangulat dominanciája, egy adott gondolat, érzelem vagy énkép meghatározósága, valami ami odabent lévő dinamikus anyagról árulkodik. A psziché végtelen dinamikájának kifejeződési potenciálja. Ha akadályozott is a kifejezés, nem autista rajzok esetében ez az akadály mozdítható, legalábbis egy határig. Ehhez képest az autista rajzokon jelenlévő rácsnak a legelemibb principiuma pont a mozdíthatatlanság. Nem rendelkezik a bármi-lehetne-belőle-akár jelleggel. Egyfajta kötött pályával találkozik az ember, ami felülírhatatlanul jelen van, mint egyfajta kijelentő mondat. Valami, ami nem fog változni. Valami ami keretben tartja az egész kifejezést. Valami, ami nem egy dinamikus dolognak az aktuális arca. Valami, ami mindig is ott volt, van és lesz is, valami ami minden csak nem ideiglenes.
Mielőtt bárkiben rossz érzést keltene a “rács” kifejezés, hadd indokoljam meg, miért és hogyan használom. A rács kifejezés kapcsán automatikusan egyfajta börtön, fogság, szorult helyzet stb. jut az eszünkbe. Itt nem áll szándékomban dehonesztálóan használni ezt a kifejezést. Nem gondolom, hogy az autizmussal élő személy az autizmusa “börtönében” van, míg a többiek “szabadok”. Mitöbb még azt sem gondolom, hogy az emberek egyfajta abszolút szabadsággal rendelkeznének –cselekvés terén, pszichésen, kognitíve stb. Egyszóval mindenkinek megvannak a maga “rácsai”, és ilyen értelemben senki sem “szabad”. Az autisták rácsa alatt azt a sajátos autista működést, mint a személyiséget meghatározó keretet értem, amely minden egyes autista ember esetében más arányokkal rendelkezik. Az emberek belső gátoltságai és szabadságfokai, pszichés tendenciái egységét egyfajta három dimenziós, dinamikus pályának látom sűrűségekkel és hézagokkal, a területek közötti kapcsolatokkal vagy azok hiányaival. Ezen a pályán való áramlásnak töredezettsége mindenkinél jelen van. Akár a saját, akár mások működését nézzük, nagyon leegyszerűsítve mindig vannak területek egy adott ember viselkedésében, megnyilvánulásaiban, amelyek szűkebb terűek, árnyalatlanabbak, akadályozottabb “hely”-ek és vannak cizelláltabb, gazdagabb, tágabb terek, ahol az adott személy sokkal komplexebben mutathatja meg magát, mint egyéb területein. Az autizmus rácsának a jellegzetessége, hogy mivel neurobiológiailag meghatározott, karakteres eltéréseket jelent, így nagyon fajsúlyosan és
15
mereven van jelen. Ez egy nagyon “határozott” jelenlétű rács, nem valami, ami változik, hullámzik. Egy autizmussal élő ember állapota lehet jobb, lehet rosszabb, de nem lesz kevésbé autista az érzékelése, az ingerfeldolgozása stb. Ezt azért hangsúlyozom, mert az autista karakter nem-dinamikussága nagyon jellegzetes vonás. Megpróbálom leírni a rácsot. Képzeljünk el egy 50x50x50 cm, négyzetes dróthálóból megalkotott dobozt. Ha ezt a dobozt kézbe vesszük, és itt ott megnyomjuk, egy amorf hálóformánk lesz. Képzeljük el azt is, hogy a háló rácsozata változó sűrűségű: egyes területeken szellősebb, egyeseken nagyon sűrű. Ha képzeletben beleteszünk egy homogén anyagot, ami ebben a hálóban növekedni tud, az anyag egyrészt fel fogja venni a háló egyedi, amorf formáját, másrész a szellős rácsozatú helyeken ki fog bújni, a sűrűek alatt viszont megtorpan. Ahol horpadt a rácsunk, ott az anyagunk el lesz nyomva a növekedésében, ahol viszont több hely van, jobban kibontakozik, megnő, viszont még mindig attól függ, hogy mennyi nyilvánul meg a rácson kívül belőle, hogy a háló adott helyen sűrű-e vagy szellős. Az autizmus rácsot így képzelem el. Minden autizmussal élő ember esetében ez a hálóforma más és a háló sűrűsége a formán belül is mindenkinél más. A hálóban növekedő személyiség egyes részei több teret kapnak a fejlődésre, egyesek kevesebbet, egyes területek jobban kibújhatnak a külvilág felé és így látszódnak, kapcsolatba kerülnek vele, egyesek meg láthatatlanok maradnak. Az autizmus három fő deficitjének egy egyénen belüli mértéke más és más, de ezeknek az összesége markáns befolyással bír a személyiség “formájára”, területeinek megnyilvánulási lehetőségére. Amikor egy autista rajzot nézünk, ezt a kombinációt láthatjuk. Láthatunk területeket, amelyek nagyon rigidek és láthatunk olyanokat, amelyek dinamikusak. Sok rajz esetében például a végrehajtó működési zavar repetitiv minősége megnyilvánul a szűk motívum készletben, de a motívumok és a színek használata változatosabb (a formai kvázi-rigiditáshoz képest), és az alkotó aktuális érzelmi állapotával együtt képes mozogni. Egy autista rajznál mindig 2 nagyon érvényes és izgalmas kérdés kombinációja adja ki a választ: mi az ami a keret, ami szinte mozdulatlan, és mi az, ami dinamikus és együtt mozog az illető adott belső pillanatával. Mind a két pontot nagyon fontos figyelembe venni. A keretet tudomásul kell venni és elfogadni, a rugalmas területnek pedig segíteni, hogy még jobban meg tudjon nyilvánulni, még nagyobb növekedésbe kezdjen. Az autisták művészetterápiájában ez alapvető fontosságú: az adott ember keretét tiszteletben kell tartani, az adja a kontúrjait, mégha egyben akadályozott is általa. Ami könnyebben mozog, ott viszont segíteni kell, hogy ez a mozgás hatványozódjon. Hiszen ez az a terület, ahol az illető aktuális állapota megnyilvánulhat, az a terület, ahol ő maga is megtapasztalhatja a saját változatosságát. Erre később az autisták művészetterápiája fejezetben visszatérek.
II.
AZ AUTIZMUS – TUDOMÁNYOSAN
Az autizmus spektrum zavar fogalma Az autizmus a pervazív (egész személyiséget átható) központi idegrendszert érintő fejlődésneurológiai zavarok közé tartozik. Szociális, kommunikációs
16
kognitív készségek minõségi fejlõdési zavara, amely az egész életen át tartó fogyatékos állapotot eredményezhet. Ez lehet igen súlyos, járulékos fogyatékosságokkal halmozott sérülés, illetve többé-kevésbé kompenzált (ritkán jól kompenzált) állapot. A súlyosan érintettek egész életen át teljes ellátásra, a jó képességûek egyénileg változó támogatásra szorulnak. Különbözõ formáit egységes kórképként, 'autisztikus spektrumzavarként', illetve 'pervazív fejlõdési zavarok' csoportjaként definiálja a modern szakirodalom. Az autizmus spektrum zavarok meghatározása Csepregi András–Stefanik Krisztina: Autizmus spektrum zavarral élő gyermekek, tanulók komplex vizsgálatának diagnosztikus protokollja Az autizmus mint diagnosztikus kategória meghatározása a tünetegyüttes első leírásai óta (KANNER, 1943; ASPERGER, 1944) hatalmas változáson ment keresztül (RUTTER,1999; GOLDSTEIN és OZONOFF, 2009). Az autizmus természetének megismerésére irányuló intenzív kutatások eredményei és az egyre gyarapodó gyakorlati tapasztalatok vezettek a jelenlegi széles körű szakmai konszenzushoz, amely az autizmust mint spektrum zavart értelmezi. Az elmúlt évtizedekben megtanultuk, hogy az autizmus zavarbaejtően sokszínű állapot, amelynek diagnosztikájában és kezelésében a sztereotip elképzelések korántsem célravezetőek, az alapvető szempontok mégis egységesek. A tágan értelmezett etimológiai (ok-okozati) háttér Az autizmus a neurokognitív fejlődés egész életen át tartó zavara. Kialakulásához jellemzően (de nem kizárólag) biológiai, elsősorban genetikai okok vezetnek (RUTTER, 2005). Annak ellenére, hogy igen erős érvek, tudományos tények támasztják alá az autizmus genetikai meghatározottságát, illetve, hogy napjainkban is intenzív kutatások folynak a bonyolult, többgénes öröklődésmenet pontos feltérképezésére, még távol vagyunk egy, a teljes spektrumot magyarázó etimológiai modelltől. A molekuláris genetikai hattér feltárásán túl fontos kérdés az autizmusra hajlamosító génmutációkhoz vezető környezeti faktorok szerepének, illetve az epigenetikai (genetikán túli) tényezőknek a feltárása (RUTTER, 2011). Az autizmus genetikai háttere valószínűleg már a fogantatástól befolyásolja az agy fejlődését. Ismételt kutatások eredményei igazolják, hogy az autizmussal élő emberek agytérfogata a tipikustól eltérő növekedési mintázatot mutat (COURCHESNE, 2004; COURCHESNE és mtsai, 2005). Emellett már régóta ismert három agyterület érintettsége: az elülső homloklebenyé, a mediális temporális lebenyé és a kisagyé. Mindezeken túl azonban más „jelöltek” kapcsán is folynak neurobiológiai kutatások (ANDERSON és HOSHINO, 2005; MINSHEW és mtsai, 2005; SCHULTZ és ROBINS, 2005). A neurobiológiai eltérések atipikus kognícióhoz (a tipikustól eltérő észlelési, emlékezési, gondolkodási folyamathoz…) vezetnek. Az autizmus kognitív pszichológiai hátterére irányuló kutatások eredményei jelentős mértékben hozzájárultak az autizmussal élő emberek jobb megértéséhez, a diagnosztikus
17
és terápiás eszköztár finomításához, s hatottak a neurobiológiai kutatások célterületeinek kiválasztására is. Meggyőző bizonyítékok szólnak amellett, hogy több kognitív (megismerésre irányuló) mechanizmus sérült működése vezet az autizmus jellegzetes viselkedéses képéhez: a naiv tudatelmélet/mentalizáció a szociokommunikatív viselkedésekben, különösen a társas reciprocitásban (kölcsönösség) játszik szerepet; a végrehajtó működések nélkülözhetetlenek a távolabbi célok elérésére irányuló nem automatizált cselekvéssorok kivitelezéséhez, a centrális koherencia pedig a kontextustól (szövegkörnyezettől) függően segít kiszűrni a jelentést, a lényeges információkat (RAJENDRAN és MITCHELL, 2007). A genetikai bázisról, a neurobiológiai háttérről vagy a jellegzetes kognitív deficitekről szóló kutatások eredményeit áttekintve fontos tisztában lennünk azzal, hogy két alapvető tényezővel mindig szembesülünk: a nagyfokú komplexitással és a rendkívüli heterogenitással. Mindez azt is jelenti, hogy sem a diagnosztika, sem a fejlesztés, oktatás, terápia nem épülhet uniformizált, szimpla, egyfaktoros megközelítésekre. Epidemiológia Az autizmus epidemiológiáját (elterjedtségét) vizsgáló kutatások eredményei szerint az elmúlt 50 évben az esetek száma évente egyenletesen, körülbelül 34%-kal nőtt (WING és POTTER, 2009). Míg a hatvanas években 2-5 tízezrelékre becsülték az autizmus gyakoriságát, addig ma 1%-ról beszélünk (FOMBONNE, 2010). Valószínű, hogy a növekvő számok nem valós növekedést, hanem a felismert esetek arányának növekedését tükrözik, hiszen javult az ellátórendszer, nőtt az „autizmustudatosság”, finomodtak a diagnosztikus eljárások és a kanneri infantilis (gyermekkori) autizmus fogalmát felváltotta az autizmus spektrum zavar szélesebb koncepciója. Az elmúlt évtizedekben történt vizsgálatok eredményei következetesen azt mutatták, hogy az autizmus 3-4-szer több fiút érint, mint lányt. Jelentős mértékben változtak azonban az autizmus és az értelmi sérülés együttjárására vonatkozó adatok. Míg korábban csak 25-30%-ra becsültük az úgynevezett „tiszta”, értelmi sérüléssel nem súlyosbított autizmus előfordulási gyakoriságát, addig mára – a spektrum alaposabb feltérképezésének köszönhetően – úgy tűnik, az arány lényegesen jobb (40-60%) (GILLBERG, 2003; KLINGER és mtsai, 2009). 1.2. Az autizmus gyakorlatban
spektrum
zavarok
diagnosztizálása
a
nemzetközi
Jelenleg még nem állnak rendelkezésünkre megbízható biológiai markerek az autizmus felismeréséhez, így az autizmus most, a huszonegyedik század második évtizedében kizárólag a viselkedéses kép alapján diagnosztizálható. A zavar azonban nem írható le minden esetre egységesen jellemző viselkedésekkel. Nincs egyetlen olyan tünet, amely önmagában igazolná az autizmus diagnózisát, mint ahogyan egyetlen olyan viselkedésről sem beszélhetünk, amely egyértelműen kizárná azt.
18
A tünetek csak a fejlődésmenet és a viselkedéses kép teljes feltérképezésének függvényében válnak értelmezhetővé. Az atipikus (tipikustól letérő) fejlődés elsősorban három viselkedéses területet érint: • a reciprok (kölcsönös) kommunikációt; • a reciprok (kölcsönös) szociális interakciókat és • a rugalmas viselkedésszervezést. Ezek alkotják a szindróma magját, az autisztikus triászt, hármast. A triász igen változatos viselkedésekben mutatkozik meg, nem csupán esetek közötti, hanem egyes eseteken belüli variálódásról is beszélhetünk. Emellett több olyan tünet, triászon kívüli jellegzetesség is gyakran színezi a képet, amely nem sorolható szorosan a szindróma magjához (pl. szenzoros (érzékszervi) abnormalitások (pl. hallási alul- vagy túlérzékenység), egyenetlen képességstruktúra (egyes területeken kiemelkedő képességek, máshol képességhiányok) (STEFANIK és mtsai, 2007). A klinikai kép – többek között – függ az autizmus súlyosságától, az életkortól, az intelligenciaszinttől, a nyelvi megértés és produkció színvonalától, a különböző környezeti hatásoktól (pl. családi miliő, fejlesztés/terápia), a személyiségtől, az esetlegesen társuló zavaroktól, betegségektől. Az autizmus tehát egy spektrumként értelmezhető, melynek egyik végén az autizmusban értelmi és nyelvi sérülésben súlyosan érintett esetek, míg másik végén az enyhe, jó képességű, jó verbalitású csoport helyezkedik el (WING, 1996). A jelenlegi diagnosztikus rendszerekben [DSM–IV APA, 1994; ICD–10 WHO, 1993 (magyarul: BNO–10)] az autizmus diagnózis alapja a sérülések triásza, valamint a korai, hároméves kor előtti kezdet. A széles körben elfogadott „autizmus” (gyermekkori autizmus/autisztikus zavar; atípusos autizmus, másként nem meghatározott pervazív fejlődési zavar, Asperger-szindróma), illetve „pervazív fejlődési zavar” koncepció helyét e rendszerek javított kiadásában az „autizmus spektrum zavarok” terminus veszi át. 2 Az eddigi kutatásoknak nem sikerült valid alcsoportokat elkülöníteni a spektrumon, így a korábbi bizonytalan nozológiai kategóriák egybeolvadnak. Emellett kikerülnek azok a kórlefolyásukban és etiológiájukban eltérő neuropszichiátriai kórképek, amelyek eddig a pervazív fejlődési zavarokhoz sorolódtak, de nem tartoznak az autizmus spektrum zavarok közé (Rett-szindróma; gyermekkori dezintegratív zavar). A DSM–V árnyaltabb, elmélyültebb, integráltabb szemléletű diagnosztikát céloz az eddigieknél, ahol az egyedi sajátosságok és fejlődés, valamint a társuló zavarok feltérképezése még hangsúlyosabbá válik (BARTHÉLÉMY és mtsai, 2008; LORD, 2010).
Az autizmus kognitív pszichológiai elméletei Összefoglalás Jelenleg a tudomány három érvényben lévő elmélettel magyarázza az autisztikus triászt, mely három elmélet közül önmagában egyik sem fedi a triász mindhárom pontját. Lássuk tehát ismét a fejlődési zavarban érintett fő viselkedéses területek triászát: • a reciprok (kölcsönösségen alapuló) kommunikáció
19
• a reciprok szociális interakciók; • a rugalmas viselkedésszervezés; és e három terület mögött húzódó kognitív pszichológiai elméletet: a naiv tudatelmélet vagy mentalizáció a szociokommunikatív (szociális, kommunikációt igénylő) viselkedésekben, különösen a társas reciprocitásban (kapcsolatokban) játszik szerepet; a végrehajtó működések nélkülözhetetlenek a távolabbi célok elérésére irányuló, nem automatizált cselekvéssorok kivitelezéséhez; a centrális koherencia pedig a kontextustól (szövegkörnyezettől) függően segít kiszűrni a jelentést, a lényeges információkat. A naiv tudatelmélet Lázár Alpár Sándor Az evolúciós pszichológia egyik fő tétele, hogy az adaptációs nyomás nem általános célú megismerő rendszerek kifejlődését eredményezi, hanem erősen specialiált kognitív modulok kialakulásának irányában hat (Cosmides és Tooby 1992, Cosmides és Tooby 2000a). Ezek a modulok a világ egy-egy sajátos aspektusáról alkotnak belső reprezentációkat fejünkben (például környezetünk geometriai viszonyairól), melyeken azután specifikus komputációkat, transzformációkat (például forgatást) végeznek a viselkedés vezérlésekor olyan célok (például a tájékozódás) érdekében, amelyek hosszabb távon az egyed szaporodási esályeit nevelik (Csibra és Gergely 2003). Egy ilyen speciális adaptáció lenne az a kognitív alrendszer, amelyre a legtöbbször naív "tudatelmélet"-ként (Theory of Mind), vagy mentalizációs képességként hivatkoznak a szakirodalomban (Premack és Woodruff 1978, Leslie 1987, Perner 1989). Ez közérthetően szólva megkülönböztet minket a többi főemlőstől és képessé tesz mások mentális állapotainak azonosítására, viselkedésük előrejelzésére. Ez az a képesség, amely lehetővé teszi, hogy befolyásoljunk és félrevezessünk másokat, hogy együttműködjünk, együtt érezzünk, illetve hogy mások testbeszédét értelmezni, viselkedését pedig megjósolni tudjuk. Mindez úgy történik, mintha olvasnánk mások gondolataiban. A tudatelmélet, mentalizáció mechanizmusa A jelenlegi feltételezés az, hogy a naív tudatelmélet egy olyan veleszületett kognitív mechanizmus. A mentalizációs képességgel rendelkezők egyrészt felismerik, hogy a körülöttünk élő emberek magatartását céljaik vezérlik, másrészt pedig azt, hogy egy másik személynek a mienktől eltérő szemlélete van vagy lehet a valóságról. Ahhoz, hogy megértsük mások viselkedését, egyidejűleg figyelembe kell vennünk mind a másik személy, mind pedig saját szemléletünket az adott objektív helyzetről, végül pedig különbséget kell tudnunk tenni a kettő között. Az a képességünk, hogy megértsük és értelmezzük mások viselkedését, céljaik és vélekedésük szempontjából feltételezi, hogy bizonyos elvárásaink, elképzeléseink vannak ezekről a célokról, illetve vélekedésekről. Ezek az elvárások a
20
világról kialakított általános tudásunkból, az adott személyre irányuló specifikus ismereteinkből, illetve az arra vonatkozó megfigyelésből táplálkoznak, hogy az adott személy az adott helyzetben épp mit csinál. Kognitív szempontból tehát az előzetes tudásnak, a felismerésnek, azaz általánosabb értelemben a „top-down” jellegű leszálló agyi működésnek jelentős szerepe van ezen a téren. Feltűnő módon az autizmus spektrumzavarral érintettek esetében mentális életkortól függetlenül hiányzik vagy legalábbis zavart szenved a mentalizációs képesség. Ez magyarázatot nyújt számos kommunikációs, szociális magatartásbeli, illetve képzeleti tevékenységet érintő zavarra. A tudatelmélet tanulmányozására szolgál a Faux pas-nak („társalgási baklövés”) nevezett feladathelyzet. Ezek olyan társalgási helyzetekre vontakoznak, amikor a beszélő akaratlanul valami olyasmit mond, amiről a másik fél nem akar hallani vagy tudni, és amely a beszélőre nézve általában kedvezőtlen következményekkel jár. Az elhangzott mondat után a beszélő megbánást és szégyenkezést érez. A szituáció helyes értelmezéséhez szükséges, hogy képesek legyünk helyesen megítélni a történet szereplőinek gondolatait, vélekedéseit (elsőrendű tudatelméleti szint), a szereplők egymásról alkotott vélekedéseit (másodrendű tudatelméleti szint) és a félresikerült kijelentés érzelmi hatását a történetben szereplőre (empátia szint). Fontos komponens még, hogy legyen egy mentális reprezentációnk arról, hogy a személy, aki a faux pas-t mondta, nem rossz szándékból tette azt, hanem téves vélekedése miatt. Ilyen és hasonló feladatokkal több vizsgálat is történt, és azt találták, hogy az autista betegek szignifikánsan rosszabbul teljesítenek ezekben feladatokban, mint az egészséges személyek (Baron-Cohen és mtsai 1999). A tudatelmélet olyan képességre vonatkozik, amely alapvetően fontos az adekvát kölcsönös emberi kapcsolatok fenntartása szempontjából. Az is egyértelműen kitűnik, hogy a mentális életkorral kapcsolatban áll, mivel átlagban a négy éves korú gyerekek képesek sikeresen megoldani az ilyen feladatokat, ami arra is következtetni enged, hogy egy feltételezhetően genetikailag meghatározott képességről van szó, ami az agy releváns struktúráinak érésével áll kapcsolatban. Empatizálás és szisztematizálás Az „empatizálás” arra az ösztönzésre, illetve képességre irányul, hogy azonosuljunk egy rajtunk kívül álló személy érzéseivel és gondolataival, és hogy ezeknek megfelelő érzelmi tónussal válaszoljunk rájuk. Az empatizálás – amint ezt a tudatelmélet alfejezetében már érintettük –, lehetővő teszi számunkra, hogy megjósoljuk valaki viselkedését, és hogy törődjünk azzal, hogy miként éreznek és gondolkodnak mások. A szisztematizálás azt a képességünket írja le, amelynek segítségével behatóan megvizsgáljuk az egy rendszeren belüli változókat, hogy ezáltal megállapítsuk a rendszer viselkedését irányító szabályokat, valamint, hogy újabb rendszereket tervezzünk és építsünk ki. A szisztematizálás lehetővé teszi, hogy megjósoljuk a rendszer viselkedését és ellenőrzés alatt tartsuk. Bizonyos autizmus spektrumzavarral élők kiemelkedő szisztematizáló
21
képességére vonatkozóan számos bizonyíték áll rendelkezésre: ők „szigetszerű”, izolált képességekkel rendelkeznek például matematikai számítások, a naptár számítások, a szintaxisok elsajátítása és a zene, valamint a részletes információk precíz memorizálása terén (Baron-Cohen, Bolton 1993; Hermelin, 2002). A magasan funkcionáló autisták esetében ezek a képességek jelentős teljesítményhez vezethetnek a matematika, a sakk, a mechanikai tudás, illetve más tényszerű, tudományos technikai vagy rendszeralapú tárgy terén (Baron-Cohen és mtsai 1999c), melyek mind magasan szisztematizáló területek. A végrehajtó működés és annak zavarának elmélete (rugalmas viselkedésszervezés) Az autizmus végrehajtó diszfunkció elméletét Ozonoff (1991), Pennington (1997) és Russel (1997) vetette fel először. Véleményük szerint az elsődleges sérülés autizmus spektrumzavarban nem más, mint a -homloklebeny funkcionális neurobiológiai sajátosságain nyugvó- úgynevezett végrehajtó működések fejlődési rendellenessége. Az elmélet tulajdonképpen kiindulópontként szolgál az autizmust meghatározó speciális deficitek feltárásához, valamint a triász második tünetegyüttesének magyarázatához. A végrehajtó funkció egy komplex fogalom, amely azokra a mentális folyamatokra vonatkozik, melyek lehetővé teszik az egyén számára, hogy, viselkedését bizonyos célok mentén irányit́ sa. A végrehajtó funkciók részben különálló, részben egymást fedő mentális műveletek halmaza: tervezés, munkamemória, kognitív tartalmak megtartása és váltása, illetve bizonyos előkészit́ ett, automatikus válaszok gátlása. Ugyanakkor ezen funkciók egy magasabb rendű rendszert képeznek, amelyek elkülönülve az érzékelés, észlelés, memória és nyelv alapfunkcióitól, terület- és kontextus-függetlenek, valamint részt vesznek az alacsonyabb rendű funkciók szabályozásában. A végrehajtó funkciók merőben nélkülözhetetlenek a mindennapi szociális és egyéb problémahelyzethez való hatékony alkalmazkodásban szükséges rugalmas viselkedésszabályozáshoz. Norman és Shallice (1980) meghatározása alapján a végrehajtó funkciók működésére számos különböző helyzetben van szükség:
− a tervezést és döntést igénylő feladathelyzetekben; - a hibák és felismerések kijavítása során; − azokban a helyzetekben, ahol teljesen új, vagy még a készségek szintjéig nem automatizálódott viselkedést kell produkálni; − veszélyes vagy a kivitelezés szempontjából nehéz helyzetekben; − olyan helyzetekben, ahol a már kialakult szokások ellenében kell cselekedni.
A végrehajtó funkciók zavara egy igen elfogadható magyarázatot nyújt a szociális téren jelentkező nehézségekre. A tudatelméletet vizsgáló feladatokban a kísérleti személynek észben kell tartania bizonyos információkat, miközben erőteljesen le kell gátolnia az automatikus válaszokat. 22
Az automatikus válaszok gátlásának kudarca sztereotíp viselkedést eredményez. A kognitív koherencia elmélete (Központi/centrális koherencia) A kognitiv́ koherencia elmélete azt a hipotézist fogalmazza meg (Frith 1989), hogy egy normális kognitiv́ rendszernek része az a beépit́ ett hajlam, amely arra irányul, hogy a lehető legnagyobb környezettartományban általánosit́ son. Ez eredményezi az emberi gondolkodás hatékonyságát az általánosit́ ás, elvonatkoztatás és kategorizálás csatornáin keresztül. Az általános képzetek, fogalmak, majd végül a kommunikációban, illetve a gondolkodásban oly nélkülözhetetlen nyelvi rendszernek a kialakulása is ennek a kognitiv́ kohéziós erőnek a következménye. A kutatások azt mutatják, hogy épp ez az összefüggés teremtésre irányuló képesség az, amely az autista gyermekeknél csökkent értékű. Ennek következtében információ feldolgozási rendszerüket – akárcsak tulajdon lényüket – az autonómia jellemzi. Azaz a komplex ingereket nem egységében, hanem a részek összességeként érzékelik és kezelik, aminek eredményeképpen kialakul az autizmusban sajátosan fennálló szociális, kommunikációs, illetve képzeleti tevékenység rendellenességeinek együttese. Továbbá ez az elmélet arra a nem túl gyakori autizmusspecifikusjelenségre is magyarázatot nyújt, amelyet a szakirodalom az „idiot savant” terminusával jelöl, és amely nem más, mint az általános képességprofilból jelentősen kiemelkedő, szigetszerű képességre vonatkozik. Az autizmus kognitív pszichológiai hátterének ismertetése után szeretném ezeknek az elméleteknek a tükrében megismertetni az autizmusban érintett ember működését olyan kiváló szerzők könyveiből idézve, akik nem pusztán a működés kognitivpszichológiai elemeit ismertetik, de azt is, hogy milyen élményt, létezést jelent ez a mindennapok szintjén. Uta Frith, Vermeulen és Bogdashina könyveiből azokat a fejezeteket emeltem ki, amelyeket elengedhetetlennek tartok az autista rajzok megközelítéséhez. Uta Frith: Autizmus - A rejtély nyomában (centrális koherencia) “A központi koherencia normális működése bennünket, emberi lényeket arra késztet, hogy mindig a jelentés megértésének adjunk elsőbbséget. Ennélfogva könnyen elválasztjuk az értelmes anyagot az értelmetlentől. Valóban természetünk ellen való, hogy olyasmivel foglalkozzunk, aminek nincsen értelme. A feldolgozás során kifejtett erőfeszítés dacára az üzenet velejére emlékszünk, s nem a szó szerinti üzenetre. A lényegre még jobban emlékszünk, ha az tágabb összefüggésekbe helyezhető. ” “Az a képesség, hogy mindennek értelmet adjunk, mindenben jelentést és struktúrát fedezzünk fel, nagyon hasznos. Ugyanakkor olyan aktivitás, amit nem kerülhetünk el. Ebből a szempontból ez kiterjesztése és korlátja is információ-feldolgozási képességünknek. Nem szabad elsiklanunk afölött, hogy ami meggyőződéseink belső következetlenségeit illeti, valóban nagyok a korlátaink. A teljes koherencia csak álom, talán épp annyira kívül esik a normális egyéni variációk skáláján, mint a koherencia hiánya. “
23
A figyelem kontrollja Az agyi funkció valamilyen magasszintű összetevőjének el kell döntenie, hogy a bejövő észlelések tömegéből melyikre érdemes figyelni. A jó döntés nagy mennyiségű összegyűjtött információn alapul. Ha e központi döntéshozó szinten gyenge a koherencia, akkor a figyelem iránya meglehetősen esetleges lesz. Milyen format ölt ez? Nem gyenge, hanem sajátságos figyelmet keresünk. “Milyen ingerek kötik le olyasvalaki figyelmét, ki nem tudja, mire érdemes figyelnie? “ “Végül is mi határozza meg, mi lényeges? Az emberek olyan dolgokra figyelnek oda, amelyek fontosak, jelentéssel vagy speciális vonatkozással bírnak számukra. Ebben az értelemben azt mondhatjuk, hogy mivel egy inger fontos, figyelünk rá. Ha így van, a figyelem központi gondolkodási folyamatok irányítása alatt áll. Ha a központi irányítás gyenge, ám a figyelmi mechanizmus érintetlen, ép, a figyelmi viselkedésminták inkább különösek, mint károsodottak lesznek. Az autista gyermekek valóban képesek a figyelem fenntartására akkor is, amikor mindenki más elveszti már az érdeklődését. Képesek arra, hogy olyan dolgokra koncentráljanak, melyek másokat nem érdekelnek elsőrendűen. Az autisztikus érdeklődés különössége azonban nem annyira a témából, mint inkább a korlátozottságából fakad. Mindezek a megfigyelések, úgy hiszem, kulcsot adnak az “idiot savant” jelenséghez. Az autista személy sokáig tud összpontosítani egy korlátozott témára annak sajátos varázsa miatt, míg az egészséges gyermek futólag figyel rá, mert csak egy nagyobb minta részeként találja érdekesnek.” Sztereotíp mozgások és gondolatok “Miért következnek be egyáltalán repetitiv cselekvések? Az olyan élő gép, mint az emberi agy, soha nem nyugszik. Állandóan reagál az ingerekre. Ám még ha nem reagál, akkor is úgy működik, ahogy egy motor működik alapjáratban. Az agykárosodás gyakran azt jelenti, hogy az organizmus nem reagál rugalmasan és gyorsan. De működik. A tevékenység gyakorta irány nélküli, és végtelenül ismételt viselkedéshurokként jelenik meg. Az ilyen hurkok tökéletesen normális embereknél is előfordulnak. A föl-alá járkálás, ujjdobolás, dudorászás, billegés, hintázás, vakarózás, körömrágás, egy dolog ismételgetése, mind a sztereotípiák haszontalan, de nem beteges típusai az emberi viselkedés repertoárjában. A lista hosszú és bármilyen cselekvéstöredéket tartalmazhat, beleértve a gondolatokat is. “ “…az “ismétlődés” (a repetíció) az input és az output folyamatok természetes “kerete”, és ezek rendes körülmények között gátlódnak, ha jelzéseiket egy magas szintű, centrális monitor nyugtázzaMás szavakkal, nem a bekapcsolásnak, hanem a kikapcsolásnak van szüksége egy központi hatóerő speciális akciójára. E feltételezés könnyen lehetővé teszi, hogy úgy gondoljunk az agyra, mint egy folyamatos működő motorra. A károsodott agy – az autizmus esetében – a központi és perifériás rendszerek közötti lazulást mutatja, mert a centrális kontroll folyamatok túl gyengék ahhoz, hogy irányítsák és megfelelő
24
ütemben kikapcsolják a perifériát. Hogyan értelmezzük a rigiditást? Úgy látom, hogy a flexibilitás olyan tulajdonság, amely a magasabb szintű, az összefüggéseket használó mechanizmusokhoz különösen megfelel, de az alacsonyabb szintű feldolgozási rendszerben, melyeknél a megbízhatóság fontosabb, nem. Könnyen lehet, hogy a magasabb szintű gondolkodási folyamatok rugalmasságáért az automatikusság elvesztésével fizetnek. Evoluciós szempontból nyilvánvaló, hogy az idegrendszerileg egyszerű (vagyis nem centralizált) organizmusok viselkedése mereven programozott. Ha a neurológiailag komplex organizmus a centrális folyamatok nagyon specializált károsodását szenvedi is el, a perifériás folyamatok működése tökéletesen érintetlen maradhat. …A fent elemzett központi ingerfeldolgozási kudarc nem következhet be széles körű visszahatások nélkül. Ha a központi koherencia vagy a jelentésadás képessége az autizmus esetében nagyon korlátozott, akkor az öntörvényűség, az autonómia és a cselekvés értelmetlen tevékenységekre való széttöredezése elkerülhetetlen következmény.” Az üzenetek közvetítése és kommunikáció A kétfajta, a szó szerinti literális, és a szándék szerinti intenciós kommunikáció Az autizmus kommunikációs zavara egyszerre átfogó és finom. Ezt a legjobban úgy lehet elmagyarázni, ha elképzeljük, hogy kétfajta kommunikáció van. Az egyik az egészséges emberek számára a legnagyobb fontosságú, és a szándékot közvetítő intenciós kommunikáció különleges státuszával rendelkezik. A lelki állapotokra vonatkozó információkat közvetíti és értékeli a közvetített üzeneteket. A másik csak a puszta tények közvetítésére vonatkozik. A mindennapi kommunikációban ritkán várjuk el, hogy a hallgató elfogadjon és pontos másolatként továbbítson egy puszta üzenetet. Éppen ellenkezőleg, azt várjuk el a hallgatóktól, hogy tudják, az üzenetek a puszta információnál valamivel többet foglalnak magukban. Ami a mindennapi kommunikációban valóban számít, az inkább az üzenet célja, mint maga az üzenet. Más szavakkal, hallgatóként tudnunk kell, a beszélő miért közvetíti pont ezt a gondolatot (egy másik helyett), beszélőként pedig meg kell bizonyosodnunk afelől, hogy úgy értenek meg bennünket, ahogy meg akarjuk értetni magunkat. Az autisták szociális viselkedésének néhány megfigyelt abnormitása nem annyira károsodásnak, mint inkább szokatlanul pozitív tulajdonságnak tekinthető. E tulajdonságok olyan kifejezésekkel ragadhatók meg, mint az ártatlanság, becsületesség és az őszinteség. Az autisták nem jártasak abban, hogy másokat becsapjanak, sem abban, hogy befolyást gyakoroljanak valakire. Se nem manipulatívak, se nem pletykások. Mivel gyakran nincs erős késztetésük a birtoklásra, nem irígyek és örömmel adnak másoknak. Az érzelmek megértése ..Az autista gyermekeknek igen halvány fogalmuk van az érzelmi állapotokról, mert minden lelki- és tudatállapotról szegényes a megértésük. Ezért az érzelem előidézte hatás, valamint az, hogy ez hangban, arcjátékban és gesztusokban
25
kifejezhető, csukott könyv marad számukra. Autizmus és öntudat A mentalizálós képesség csúcspontja az öntudat. A mentalizálás hiánya tehát ezért egyenértékű az öntudat hiányával. Az ént jelentő görög szó, az ”autos” állandóan erre a lehetőségre emlékeztet, valahányszor az autizmus kifejezést használjuk. Intellektuálisan érett emberi lényekről nehéz elképzelni, hogy hiányzik belőlük az öntudat. Mit jelenthet ez? Az ilyen egyének teljesen önállóak, de még önmagukkal is képtelenek együtt lenni. Mások társasága számukra nem tudatok találkozása, s ennél fogva nem vonzóbb a lélek nélküli dolgok társaságánál. A mások tudatának megértéséhez alkalmazott elmélet pontosan ugyanaz, mint amivel saját tudatunkat értjük meg. A tudati állapottal értelmezzük azt, hogy miért tettünk valamit, vagy leginkább, koherens célokat és inditékokat vetítünk a cselekedetek hátterébe, és így elkerüljük azt, hogy véletlenszerű vagy külső okokat kelljen feltételeznünk.” “Tudni, hogy gondolkozunk, annyit tesz, mint tudni, hogy létezünk, mondhatjuk Descartes hires kijelentésének, a cogito ergo sum –nak a parafrázisként.” A tudat-terória eredete Mik az előzményei a mentalizáció megjelenésének, és mi az összefüggésük a kora gyermekkori fejlődéssel? E kérdést ragyogóan válaszolta meg Alan Leslie, aki rámutatott, hogy meglepő hasonlóság van a mentalizáció és a szerepjáték alapvető logikájában. (“A tettetés, a szerepjáték a kognitív pszichológus szempontjából először nagyon furcsa képességnek tűnik. A tettetéskor ugyanis tudatosan elferdítjük a valóságot. Milyen különös tehát, hogy e képesség nem a szellemi fejlődés józan csúcspontján, hanem játékosan és idő előtt, a gyermekkor legelején jelenik meg. Hogyan lehetséges, hogy egy gyermek úgy gondol egy banánra, mintha az telefon lenne, egy darab műanyagra, mintha élne, vagy egy üres szappantartóra, minha szappan lenne benne?”) Az ép csecsemő már születésétől fogva alapvető “tudással” rendelkezik a világ leglényegesebb vonásairól. Kezdetleges szinten még az újszülött is “tud” olyan fogalmakról, mint az idő, tér és okság. A gyermek tárgyakról és emberekről is “tud”, és ezekre különbözöképp reagál. Természetesen specifikus ismereteket kell szereznie a világról, és ezt meg is tudja tenni, mert képet tud alkotni az emberekről, dolgokról és eseményekről., azaz képes azok reprezentációjára. A reprezentációk viszik be a világot a tudatba. Körülbelül egy év múltán azonban a gyermek képesnek tűnik egy óriási előrelépésre: most már a való világ eseményeinek tudati reprezentációjáról tud képet alkotni (metareprezentáció). Ami a különbség a tudás és magáról a tudásról való tudás között, ugyanaz a különbség a tudati reprezentáció és a metareprezentció között. E fejlődésbeli előrelépés jelentősége felbecsülhetetlen az összes magasabb szintű szellemi funkcióban. Alan Leslie szerint ez a mechanizmus a gyermekkel
26
veleszületett, de csak a második életévben válik éretté. Ekkor kezd kifejlődni a szerepjáték képessége, majd fokozatosan a mentalizáló funkció is. Ez teszi (egyebek közt) végülis lehetővé a teljes értékű tudat-teória kialakulását. Leslie elmélete azért jelentős az autizmus szempontjából, mert feltételezhetjük, hogy az autista gyermekeknél mind a szerepjáték mind a mentalizáció károsodott. Bizonyított, hogy szimbolikus ill. szerepjátékot nem, vagy csak nagyon kevéssé játszanak, idejük nagyrészét valóság központú játékokkal töltik. Ritkán találunk meggyőző beszámolókat olyan, képzelőerőre valló szerepjátékokról, melyek a normális óvodáskorú gyermekekre jellemzőek. Hogyan lehet sok dolog közül éppen a játékos tettetés a normális fejlődés ilyen fontos oldala?” Olga Bogdashina: Valódi színek Érzékelés és észlelés az autizmus spektrum zavarokban “Amikor néhány éve meghívtam Gunilla Gerlandot, egy hiteles autista személyiséget az Autizmus Képzési Központban rendezett konferenciasorozatra Antwerpenbe, és megkérdeztem tőle hogy milyen témákról kíván beszélni, azt válaszolta hogy a szenzoros problémákról mindenképpen szeretne egy konferenciát. Azt mondta, számára úgy tűnik, az autizmus szakemberek túlságosan a triászra koncentrálnak.” Sok Asperger-szindrómás és jó képességű autista állítja, hogy szenzoros feldolgozási problémáik sokkal jobban korlátozzák őket, mint a kommunikációs/ társas viselkedés terén lévő hiányosságaik. Donna Williams „Autizmus belülről kifordítva“ című könyvéből: “Sok minden létezik, amit az autista emberek legtöbbször megpróbálnak elkerülni: külső irányítás, rendetlenség, káosz, zaj (hang), éles fény, érintés, érzelmi érintettség, ha őket nézik vagy nekik kell nézniük valakit.” Még nem létezik olyan orvosi vizsgálat, amely kimutatná az autizmust. A diagnózis konkrét viselkedésminták meglétén alapul, konkrétan a szociális interakció, kommunikáció és képzelet károsodásán, melyeket együtt a károsodások triászának (Wing, 92) neveznek. Az 1970-es évektől kezdődően a legnagyobb hangsúlyt az autista gyerekek kognitív fejlődése kapta, és több elmélet született a kognitív hiányosságokról: „tudatelmélet“ (Baron-Cohen, Leslie és Frith 1985), központi koherencia elmélet (Frith 1989), végrehajtó funkciók hiányosságának elmélete (Ozonoff 1995) és még számos más elmélet. Mindezek az elméletek azt sugallják, hogy az autizmus terén az alacsonyszintű érzékelési folyamatok épek, és az információ-feldolgozás is normálisnak tekinthető addig a pontig, amíg a központi idegrendszer értelmezni kezd (Frith 1989). Annak ellenére hogy az 1960-as és 70-es években a szenzoros érzékelési abnormalításokat mint a rendellenesség egyik főbb jellemzőit nevezték meg (Rimland 1964), és megalkották a szenzoros diszfunkció elméletét (Delacato 1974), a kutatók mostanáig gyakorlatilag elhanyagolták ezt a területet. Ami
27
igazán elgondolkoztató, hogy már jópár évvel ezelőtt megfigyeltek szokatlan szenzoros élményeket autista személyeknél. Ezeket maguk az autisták is megerősítik, ennek ellenére ezek mind a mai napig az autizmus kísérőjelenségeként - és nem pedig alapvető jellemzőjeként - szerepelnek a főbb diagnosztikai osztályozásokban. Mivel az eltérő szenzoros érzékelés befolyásolja a kognitív folyamatokat, ezért vizsgáljuk meg, az eltérő értékelések miként eredményeznek eltérő gondolkodást. Bár az autizmus szindróma túlságosan összetett jelenség ahhoz, hogy a szenzoros élmények különbsége önmagában magyarázatot adjon rá, a szenzoros érzékelési problémák igenis jelentős szerepet töltenek be az autizmusban. Mi az érzékelés? Minden amit a világról és magunkról tudunk, érzékszerveink segítségével jut el hozzánk. Ebből következik, hogy minden tudásunk annak az eredménye, hogy valamit láttunk, hallottunk, szagoltunk, stb. Azt a folyamatot, ahogyan az ember érzékszervei segítségével begyűjti és megérti a külvilágból származó információt, érzékelésnek nevezzük. Az érzékelés több lépcsőből áll. Az ingerek felvételével, az érzettel kezdődik, amely olyan elemi folyamat, amely még nem elemez, nem azonosítja a külső tárgyakat. Az érzeteknek van minőségük, intenzitásuk és időbeli kiterjedésük. Az érzékelés szintjén, amely konkrét és objektív, az érzékleteknek még nincs értelme vagy jelentése. (Powell 2000). Miután a bejövő információ már áthaladt az agy meghatározott területein, az érzéklet összekapcsolódik a megfelelő kognitív asszociációkkal, és a memóriában tárolt dolgok, rendszerek valamelyik általános típusához, fogalomhoz kötődik, például egy toll érzékelése és észlelése összekapcsolódik az írás fogalmával. Inger-érzet - értelmezés (észlelet) - megértés(fogalom) A kisbabáknak meg kell tanulniuk látni, hallani stb. is. Itt a látás vagy hallás képessége azt jelenti, hogy nem elegendő csupán érzékelni a hangokat vagy képeket. Meg kell tanulni értelmet, jelentést adni annak, amit látunk és hallunk. A környezettel való kölcsönhatások, az interakciók során folyamatosan fejlődik a vizuális és auditív feldolgozási képesség, és csak ez által juthatunk el a megértésig. A kisbabák megtanulják, hogyan különböztessék meg környezetük különböző ömlesztett ingereit, amelyek kezdetben a hangok, a formák, a minták és a mozgás kaotikus egyvelegeként jutottak el hozzájuk. Azt is meg kell tanulniuk, hogyan jussanak információhoz érzékszerveik segítségével és hogyan tárolják az így szerzett ismereteiket. Valóban megtanulják használni az érzékszerveiket és összekapcsolni az észlelt képeket azok jelentésével. Ha az érzékelési folyamatok megfelelően működnek, a csecsemő „ képes értelmet adni“ az őt körülvevő világnak. Ugyanakkor a hibás ingerfeldolgozás torzult információt eredményez. Oliver Sacks az Antropológus a Marson című könyvében írja egy Virgil nevű férfiról, aki 45 éves koráig vak volt, hogy sok szempontból csalódást keltő
28
eredményekkel járt számára, amikor elkezdett látni. Virgil látott, de nem tudta értelmezni a látottakat, tapasztalatok és vizuális emlékek hiányában gondot okozott neki, hogy felismerjen tárgyakat, állatokat vagy embereket. Csak akkor értette meg a látott tárgyak „ vizuális értelmét“, ha meg is érinthette azokat, vagyis csak akkor jutott el hozzá jelentés, ha használhatta tapintási rendszerét.Virgil a gondolkodása szempontjából „mentálisan vak“ maradt. (Sacks 1995). Egyes autista gyerekeknek is szükségük lehet arra, hogy megtanítsák őket, hogyan lássanak a szemükkel, hogyan halljanak a fülükkel. Jim Sinclair (1992), jó képességű autista fiatalember azt hangsúlyozza, a beszéd megértésének is elengedhetetlen feltétele, hogy fel tudjuk dolgozni a hangokat, melynek feltétele egyáltalán felismerni a hangokat mint olyan ingereket, amelyek feldolgozhatók. Azt is fel kell ismerni, hogy az ingerek feldolgozása lehetséges és hatékony módja annak, hogy rendet teremtsünk a káoszban. Az autisták körében gyakran szembesülünk nehézségekkel e készségek elsajátítása terén. A figyelem optimalizálása Az érzékelés olyan aktív folyamat, amely fokozatosan fejlődik ki. Kisgyermekkorban az életkor előrehaladtával kifejlődik az a képesség, amelynek segítségével a fontos, releváns információkra figyelnek, és figyelmen kívül hagyják a lényegtelen jeleket. A gyerekek fokozatosan megtanulják a lehető legkevesebb tipikusan megkülönböztető jegy alapján felismerni a tárgyakat. Ha már képesek megkülönböztetni egy dolog változatlan jellemzőjét, vagyis egy olyan tulajdonságot, ami állandó és idő múltával is megmarad, akkor jelentősen sikerült fejleszteniük tárgyi felismerőképességüket. Így fejlődik ki az a képességük, hogy egyszerre több tárgyat vagy eseményt is nyomon kövessenek, feldolgozzanak, hogy észrevegyék köztük a kapcsolatokat, és rendszereket tudjanak alkotni, ami megkönnyíti a tapasztalatok eltárolását és a hatékony felidézését, az emlékezést. A reális világ és az érzékelt világ, vagyis a világról alkotott mentális képünk eltér egymástól. Mivel az agyunk nem képes feldolgozni az összes érzékelhető ingert, kiválasztja a helyzet kulcsjellemzőit, miközben a világ többi része háttérben, figyelmen kívül marad. Vagyis az érzékelés folyamata aktív folyamat, amit az agy vezérel. Ráadásul ez a folyamat kétirányú: az érzékszervektől érkező információt, ami viszonylag nyers alapanyag, befolyásolják a “belső információk“ is, amiket korábban eltároltunk és a tapasztalatainkhoz igazítottunk. Az életkor előrehaladtával egyre hajlamosabbak vagyunk “torzítani“ azt, amit érzékelünk, bizonyos helyzetekben gyakranegészítjük ki azt, amit a szemünk vagy a fülünk érzékel azzal, amit látni vagy hallani vélünk. Ez a képességünk a tapasztalatainkon és a tudásunkon alapul. Ezért nem szükséges ilyen alkalommal megvizsgálunk például egy függőleges sima felületet és a rajta lévő kilincset ahhoz, hogy tudjuk egy ajtóról van szó, amivel bejutunk a házba. Az agyunkban tárolt rengeteg “érzékelési állandó“ segít nekünk abban, hogy magabiztosan és határozottan mozogjunk a világunkban.
29
A képzeletünkön, az emlékeinken és a tapasztalatainkon alapul tehát az, ahogy a világot értelmezzük. Szó szerinti (literális) értelmezés „A legtöbb dolgot olyannak veszem, amilyen, anélkül hogy értékelném, megítélném vagy értelmezném. Valódian, szó szerint és nagyon is egyéni módon látom őket. Alapesetben nem egyesítek dolgokat (nem integrálom ezeket a környezetükben) és nem is látok köztük semmilyen kapcsolatot, kivéve, ha szándékosan, tevékenyen nem keresek valamilyen összefüggést. Nem „vonok“ párhuzamokat, csak akkor, ha tudatosan keresem a kapcsolatokat valamilyen logika vagy hasznosság szerint. Minden egyes képzettársításomat (asszociációmat) tudatosan alkotom meg, és tudatosan különböztetem meg.“ (Blackburn 1999) Úgy tűnik, az autisták mindent úgy fognak fel, ahogy az önmagában van (ready made thinking „adva van“). Nevezhetjük ezt szószerinti (literális) észlelésnek, ami adott esetben azt is jelentheti, hogy nem értelmezik és nem is értik meg az amit látnak (literális látás). Synder professzor szerint -aki különösen kiemelkedő képességű autistákat (savant-okat) vizsgált- az autisták pontosan, szószerint olyannak látják a világot, amilyen. Mi képtelenek vagyunk pusztán nyers valóságában látni a világot, anélkül, hogy gondolkodó agyunk beleavatkozna az értelmezési folyamatba. Számos példa támasztja alá az autisták által tapasztalt nehézségek egyikét, azaz hogyképtelenek különbséget tenni az előtérben és a háttérben szereplő ingerek között, vagyis képtelenek kiszűrni, melyik információ tartozik az előtérhez és melyik a háttérhez. Az előtérben és a háttérben megjelenő információ megkülönböztetésének hiánya az ún. „gestalt“ érzékelés. A gestaltlátás a rész-egész viszonyának vizuális felismeréséről szól: ha egy képen szereplő tárgy egy része takarásban van, a tárgy felismerése nehézséget okoz egy 3 év körüli kisgyereknek, mivel aránylag kevessé ismeri a tárgyat, nincs szilárd és megingathatatlan képzete róla, így az eltakart részletet nem képes felidézni képzeletben. Ez a Gestalt látás. A tárgy megfelelő szintű ismerete később képessé teszi a hiányzó részlet felidézésére, mellyel gondolatban kiegészítheti, amit lát. Az ún. elemző látás, az egész és a rész összefüggéseinek helyes felismerése 6-7 éves korra alakul ki, ez az iskolai tanulás során az írás-olvasás alapfeltétele. Feigenberg (1986) felvetése szerint az, amit látunk (hallunk, érzünk stb.) nagyjából megfelel annak, amit látni (hallani, érezni stb.) vélünk. Az agynak nincs szüksége arra, hogy az összes ingert feldolgozza, egyszerűen csak „kitölti a valószínű réseket“ és „megjósolja“ a végső képet. Ezért érnek bennünket érzékcsalódások, illúziók.
30
Happe értelmezése szerint, hogy az autisták jóval kevésbé vannak kitéve az optikai csalódásnak, arra utal, hogy gyengébb a központi koherenciájuk, mivel az optikai csalódás megéléséhez szükséges, hogy az információt kontextusba (környezetének összefüggéseibe) ágyazva, vagyis teljeskörűen tudjuk feldolgozni (holisztikusan). Ha az autisták mindent csak töredezve töredékekben érzékelnek és ezekre koncentrálnak anélkül, hogy összeillesztenék vagy összekapcsolnák a látottakat a környezetükkel, a kontextussal, amelyben maga az illúzió létrejöhet, akkor valószínűsíthető, hogy ssokkal ritkábban válnak a tipikus félreértelmezések (pl. optikai csalódás) áldozatává. (Happe 1996). Donna Williams autizmussal élő megfogalmazása szerint ez olyan, mintha hiányozna az agyából egy szűrő, amely segít kiválasztani, melyik jelekre érdemes odafigyelnie és melyekre nem. Azaz érzékszerveiken keresztül folyamatosan végtelenül részletes és mindenre kiterjedő információt kapnak. Az autisták gyakran nem szeretik a változást és ragaszkodnak a rutinjaikhoz. Amennyiben a legapróbb részlet is megváltozik, az számukra teljesen más képként jelenik meg (gestalt), vagyis ismeretlen. (Williams 1996). Ugyanez vonatkozik a rutinokra is: ha valami máshogyan történik, nem tudják mit kell tenniük, mert az számukra már egy másik gestalt helyzet. Mindennek következménye a félelem, a stressz és a frusztráció. Meglepő tapasztalat, hogy az autistáknak sokkal nagyobb gondot okoznak az apróbb, mint a nagy változások. Igen, sokkal könnyebben megbirkóznak azzal, ha ismeretlen helyre kell menniük, mintha valaki átrendezi a bútoraikat a szobájukban. Ennek a jelenségek magyarázata is a gestalt észlelésben rejlik. Amikor újdonsággal szembesülnek, egy új gestalt élményttárolnak el. Ezzel szemben egy ismerős gestaltban bekövetkezett változás zavart okoz, mivel egyrészt teljesen új képként jelenik meg, másrészt ismerős helyzet válik idegenné számukra. Az autisták bármely érzékszervi csatornán keresztül képesek a gestalt észlelésre. Egy olyan ember számára, aki vizuális egységekben, képekben érzékeli a látottakat, nagyon nehéz a jelenet egyetlen részletére összpontosítani, és szinte képtelen különválasztani az apró részleteket a teljes képtől. Töredezett vagy fragmentált észlelés Formailag minden észlelt elem független és különálló egységet képez, ésnem kapcsolódik össze semmi mással. Az „alatt“, „mellett“ vagy az „előtt“ nem nagyon jelent semmit mindaddig, amig közvetlenül arra nem összpontosítunk, ami „alatt“, „mellett“ vagy „előtt“ levő dologról van szó (Williams 1999) A töredezett inger feldolgozás jelentősen megnehezíti, hogy az autisták más embereket komplexen észleljenek, amelyek során nem csupán a sok összekapcsolódó részlet látványa, hanem az ember darabok állandó előre nem bejósolható ide-oda mozgása is külön kihívást jelenthet.
31
Az autista személyek beszámolói alapján a látás terén tapasztalt torzítás hétköznapi példái a gyenge/ torzított mélység érzékelés, a formák-méretek mozgás torzult észlelése. A tárgyak és a saját testük közötti távolságok felmérése terén néha saját testrészeik is összezavarják őket. Oliver pédául (idézi Williams 1994) leírja azt a tapasztalatát, hogy „elveszítette a lábait“. „Deréktól lefelé semmilyen fogalmam nem volt a saját testemről. Mintha repülnék“. Donna Williams tinédzser korában órákat töltött azzal, hogy lerázza a kezét a karjáról anélkül, hogy tudatában lett volna annak, hogy mindkettő a teste egy részét képezi. (1996) „ esetenként teljesen elveszítettem a perspektivikus térlátás képességét. Ha felkészületlenül ért, hogy valami gyorsan közeledett felém, akkor az hirtelen gigantikusan nagynak hatott. Halálra tudott rémíteni, amikor valaki hirtelen fölém hajolt. Olyan érzés volt, mintha valami rám zuhanna és kilapítana maga alatt.“ (Gerland 1997) „ az iskolai játszótér aszfalt borítása lenyűgözött. Úgy éreztem, hogy amikor futok, az aszfalt is fut velem együtt.” (Lawson 1998) Lassúbb érzékelés, megkésett feldolgozás (Zana Kristóf példája) „ amikor egy kalapáccsal kerülök szembe, akkor először egyáltalán nem egy kalapáccsal állok szemben, hanem össze nem kapcsolódó részekkel. Látok egy hasáb formájú vasdarabot és a közelében véletlenszerűen egy fából készült rudat. Ezután hirtelen felrémlik bennem, hogy van-e véletlen érintkezési pont a vasdarab és a farúd között, ami egy kalapácsszerű konfigurációban egyesül. A „kalapács“ elnevezés nem egyből jut eszembe, hanem csak ha már eltelt egy bizonyos idő és a konfiguráció már megfelelően rögzült a gondolataimban. Végül eszembe jut a szerszám használata is, amikor felfogom, hogy az érzékelt anyaghalmazt „kalapácsként“ ismerem, és ácsmunkát lehet végezni vele.“ (Van Dalen 1995) Az ingerek által kiváltott túlterheltség okozta sérülékenység Az információ által okozott túlterheltség vagy eloszlik, mielőtt a rendszer leállását okozná vagy nem. Az első esetben az egyén rendkívüli hiperérzékenységet élhet át (a színek túl intenzívvé válnak, a fények túl erőssé, bizonyos hangmagasságok elviselhetetlenné, egyes minták élesen különállóvá, az érintés szúrás-szerű vagy csiklandós érzést kelthet vagy akár sokkot is okozhat), miközben tovább tart a bejövő információk feldolgozása. Ha a túl sok bejövő inger által kiváltott túlterheltség nem oszlik el, ideiglenes érzékszervi vakságot (agnóziát) okozhat – a személy átmenetileg nem lesz képes feldolgozni a tapintási, hallási vagy vizuális stb. ingereket (Williams 1996). Érzékelési stílusok Úgy tűnik, hogy az autista gyermekekben szándékosan vagy akaratlanul kifejlődik a képesség arra, hogy uralhatóvá váljon a szenzoros ingerek
32
befogadása. Ez azt szolgálhatja, hogy túléljék a világot, ami folyamatosan különféle feldolgozhatatlan információval bombázza őket. Ezeket a kompenzációs védekező stratégiákat tükrözik a kialakult érzékelési sajátosságaik. A leggyakrabban tapasztalt érzékelési stílusok: Monofeldolgozás (egyidejűleg csak egy érzékszerven bejutó inger feldolgozása) Periférikus érzékelés (a közvetlen érzékelés elkerülése) A rendszer leállítása A megbízhatatlan érzék kompenzálása más érzékszervekkel Rezonancia Álmodozás Monofeldolgozás Annak érdekében, hogy elkerülje szenzoros információk okozta túlterheltséget, csak egy modalitást dolgoz fel tudatosan. Ugyanakkor ez azzal járhat, hogy nem jutnak el a tudatáig azok az információk, amelyek más érzékszervein át érkeznek hozzá. Ha a személy egy időben csak egy érzékszervre koncentrál, annál a szervnél hiperszenzitivitás, túlérzékenység alakulhat ki (pl. a hangot hangosabban hallja, a tárgy minden apró részletét látja) A legtöbb ember általában egyidejűleg használja az érzékszerveit. Amikor éppen fülelnek valamire, akkor is tudatában vannak az akár érzelmekre, akár fizikai tényekre vonatkozó egyéb információknak, mert „többsávosak“. Donna Williams belső testérzékelése és a többi inger feldolgozása is főként monóban működik: ha megérinti a lábát, akkor vagy a kezén érzi vagy a lábán, de mind a kettőt egyszerre nem. Csak nagyon komoly korlátokkal képes feldolgozni a kívülről és belülről egyidejűleg érkező információkat. Ha megérint egy fát, akkor érzi a fa erezetét, de nem érzi a saját kezét. Képes csatornát váltani, és akkor érzi a saját kezét, de akkor azt nem érzékeli, amit a kezével érint. Az a tény, hogy nem képes egyszerre feldolgozni saját testének érzetét és a megérintett dolgot, az érzékelés szintjén úgy is értelmezhető, hogy vagy ő nem létezik, csak a többi dolog, vagy ő maga létezik és körülötte semmi. Periférikus érzékelés (a közvetlen érzékelés elkerülése) A közvetlenül és tudatosan érzékelt hangok és ingerek gyakran okoznak fragmentációt (töredezettséget): a személy képes értelmezni az adott részt, csak elveszíti az egészet, így a bejövő információt darabonként értelmezi. Donna Williams (1998) elmagyarázza, hogyha közvetve, periférikusan érzékelte a dolgokat, a fragmentáció nem következett be, a dolgok összefüggőbbek voltak, megmaradt a kontextusuk. Gyakran jobban megértik a dolgokat, ha közvetetten viszonyulnak hozzá, például a periférikus látásukat vagy hallásukat használják (a szemük sarkából néznek vagy közben valami mást néznek vagy hallgatnak), ez egyfajta
33
közvetett konfrontációs megközelítés szemben a normális direkt konfrontációs megközelítéssel. (Alex nem viseli el, ha valaki közvetlenül őt nézi, és eléri hogy elfordulnak tőle. Amiatt is panaszkodik, amikor a macska bámulja.) Az a gyermek, aki szenzoros túlterheltséget tapasztalt élete korai szakaszában, megtanulja elkerülni a szenzoros “szőnyegbombázást”. Amikor a szenzoros input túl intenzívvé és gyakran fájdalmassá kezd válni, a gyermek kikapcsolja szenzoros csatornáit és visszavonul a saját világába, létrehozva a maga ingerszegény környezetét. (A rajzolás például kiváló monotevékenység, a többi inger periférián van, így könnyebben feldolgozható) Rezonancia Bizonyos ingerek által kiváltott izgalom odáig fokozódhat, valaki annyira elvészhet az ingerekben, hogy együtt rezonál, azonosul velük. Az ember egybeolvadhat, beleveszhet különböző szenzoros ingerekbe, mintha maga is az inger részévé válna. A rezonancia állapotában az emberek érzékelik mások gondolatait, érzelmeit, fájdalmát. Egy Asperger-szindrómás hölgy arról beszél hogyan „érzi“ az embereket: tudom, hogy mikor nem kedvelnek az emberek, hogy mikor találnak furcsának és ijesztőnek függetlenül attól, hogy mennyire próbálnak udvariasnak és barátságosnak látszani. Egyszerűen fizikailag érzem, hogyan viszonyulnak hozzám. (A beáramlás fájdalmas) A figyelem az autizmusban A gondolkodási műveletek folyamatában egyik alapvető feltétel az a képességünk, hogy szelektíven tudjunk figyelni a jelentős, fontos ingerekre, és képesek legyünk hanyagolni a jelentékteleneket (Lane és Pearson 1982). Ahogy korábban említettük, a hatékony és tudatos információfeldolgozás feltétele, hogy szűrni tudjuk a végtelen mennyiségű beérkező információt. Tudatosan csak korlátozott mennyiségű ingert tudunk feldolgozni, ezért rendkívüli jelentősége van azoknak a döntéseinknek, hogy az adott helyzetben melyik ingereket válasszuk ki feldolgozásra és melyeket vessünk el. Korlátozott szűrési képesség esetén könnyen elterelheti valami a figyelmünket, és a gondolkodási folyamat (kognitív működés) eredményessége csökken, mivel a lényegtelen ingerekre szánt műveletek túlzottan megterhelik az információk feldolgozásának folyamatát (Douglas es Peters 1979, Lane és Pearson 1982). A figyelem mintái az autizmusban Az autisták gyakran szándékos és önkéntelen stratégiákat, kiegyenlítő kompenzáló technikákat alakítanak ki a szenzoros információk által okozott
34
túlterheltség elkerülése érdekében. Önvédelmi megoldás lehet például a monofeldolgozás, amikor figyelmüket egyetlen ingerfeldolgozási csatornára összpontosítják, vagy a „csőérzékelés“, amikor az egész helyettcsupán egyetlen és/ vagy kisebb részlet köti le őket, ésrendkívül szűken fókuszált a figyelmük. Az autista egyének ezt a figyelmi mintát gyakran hasonlítják fénysugárhoz vagy lézernyalábhoz, ami egyetlen pontot világít meg. Azt az egy kis pontot nagyon élesen tisztán látják, de annak környezetében minden más szürke, homályos. Murray (1992) a monotropizmusnak ezt a jelenségét a „ figyelem szűkülésének“, osztatlan figyelemnek nevezi. Brad Rand, egy autista személy is ezt erősíti meg, ő is azokat az ingereket választja ki, amelyek számára fontosak, de ezek legtöbbször eltérnek attól, amire egy tipikus személy összpontosítaná figyelmét ugyanabban a helyzetben. Mivel „csőlátása“ (nagyon kicsi területet képes látni egyszerre) van, ezért minden elhalványul, ami abban a pillanatban nincs a figyelme központjában. Az autista gyermekek esetében tapasztalt másik nehézség a figyelemváltás. Ez a jelentősen elhúzódó figyelemátviteli folyamat olyankor tapasztalható, amikor a több különböző csatornán beérkező inger egyenkénti feldolgozása hosszabb időt vesz igénybe. A sok autistánál tapasztalható tudat teória (az a képesség, hogy másoknak gondolatokat, szándékokat, vélekedéseket stb. tulajdonítsunk) hiányának oka lehet az is, hogy gondjaik vannak a figyelem átvitelével, illetve hogy képtelenek egyszerre több jelzésre, szempontra odafigyelni. A gyermek ilyen helyzetekben szerezhet tapasztalatot a beszéd alapjairól, amikor összeköti az új szót a közös figyelem tárgyával. E képesség hiánya befolyásolja az autista gyermekek fogalomelsajátításának eredményességét is. Lehetséges, hogy amikor a szót hallják, azt annak a tárgynak egy részével kapcsolják össze, amire éppen akkor figyelnek. Vagy akár a teljes szituációval, vagy azzal az érzéssel kapcsolják össze, amit éppen akkor átélnek. Olykor úgy tűnik, az autista gyerekek figyelmen kívül hagyják az embereket vagy csak eszközként használnák őket arra, hogy elérjék amit szeretnének. Ennek az lehet a magyarázata, hogy figyelmi és érzékelési problémáik miatt az autista gyerekek képtelenek megosztani figyelmüket az útjukba kerülő ember és a tárgy között, amire vágynak, és képtelenek egyidejűleg feldolgozni a különböző információkat, illetve azok részleteit. Ebben az esetben az embert nem embernek érzékelik, vagy észre sem veszik, hogy jelen van valaki. Emlékezet az autizmusban Jordan és Powell (1995) szerinte a legjelentősebb emlékezési nehézség az autisták számára, hogy képtelenek kialakítani a különböző epizódokhoz kapcsolódó személyes, önmagukra vonatkozó emlékeket vagyis képtelenek megtapasztalni önmagukat az események részeként, Mindez megnehezíti a személyes emlékek kialakítását. Emlékeznek dolgokra, de élményekre, ami velünk történt meg, nem. Konkrét ingerre vagy jelzésre, segítségre van szükségük ahhoz hogy fel tudják idézni, elő tudják hívni ezeket az emlékeket.
35
Az autisztikus emlékezetet gyakran asszociatív memóriaként írják le. Ez abban tér el a szokványostól -verbális memória- hogy máshogy tagolódik: a verbális memória lineáris (egyenes vonalú, sorrendet követő), az asszociatív memória pedig többdimenziós (Grandin 1996), mintegy „térben elhelyezkedő“, és könnyebben aktiválhatják olyan szenzoros ingerek, mint a szagok, egyes színek vagy minták, az érintés, testmozgás vagy egyes hangok illetve szavak kombinációja. Sok autista gyermek használja az asszociatív emléktárát arra, hogy kompenzálja gyors-információfeldolgozási nehézségét (megkésett feldolgozás): nem akkor dolgozzák fel az információt, amikor megtörténik, hanem emlékezetből reagálnak a helyzetre, aktiválódik egy olyan emlék, amit sorozatos formában tároltak el. Gyakran nem tudják követni a párbeszédet, mivel a mellékmondatok közötti rövid szünet alatt rengeteg emlék sor aktiválódhat, amelyek további sorokhoz és még további emlék sorokkhoz vezeti őket (Williams 1996). Képtelenek megszakítani a végtelen asszociációs láncot és gyakran válaszolnak dalokkal, reklámszöveggel, vagy valami egyébbel, vagy értelmetlen rutinfeleletet adnak. Fogalomalkotás, kategorizálás, általánosítás A nyelv kialakulásával a fogalomalkotási rendszer megváltozik. Minden szó általánosít. A cimkék teszik lehetővé számunkra, hogy logikus fogalom csoportokat kategorizáljunk és általánosítsunk. A külső világ megjelenési formáit (reprezentációit) „dossziékba“ gyűjtsük az agyunkban, és könnyedén új ötleteket tudunk teremteni a segítségükkel. Egy nyelvi szimbólum (egy szó) tartalma nem testesíti meg azt, amit kijelöl. Ezzel szemben az érzékelési „szavak“ egyértelműen konkrét tárgyakat, állapotokat eseményeket jelölnek. Mivel az autista szavak érzékelési tartalma más, ezért felhasználásukat tekintve nem azonosak a nem autista fogalmakkal. Az autista „ szavak“ nagyon konkrétak, szó szerintiek, specifikusak. Ahelyett, hogy a dolgok és események általános jelentését tárolnák (ami a beszélt nyelv előfeltétele), érzékelésigondolati képeket alkotnak meg. A tapasztalatokat (érzékeny benyomásokat/ sablonokat) tárolják el. Amint egy érzékelési képet tárolnak a hosszútávú memóriában, az a fizikai inger megjelenítésévé válik. Eszerint ha egy személy egy labdát a szaga alapján tárolt el, akkor a más szagú labdát nem fogja labdaként azonosítani még akkor sem, ha ugyanúgy néz ki, ugyanolyan hangja van, és ugyanúgy pattog, mint a labda. Az adott tárgy azonosításához a „megfelelő érzés“ szükséges, tehát pontosan ugyanolyannak kell Lennie, amilyennek az első alkalommal tapasztalta. Az autisták ezek szerint szenzoros benyomásokat tárolnak el, amiket később referenciaként használnak az azonosításhoz. Tito, egy autista kisfiú nem látja azonosnak azokat a dolgokat, amik változtatják a helyüket. A könyv borítóján lévő kutya fényképét kutyaként azonosította, így egy parkban lévő kutyát nem tekint annak. “megtanultam megbirkózni egy egy helyzettel egy adott környezetben, de elveszve éreztem magam, ha ugyanazzal a helyzettel egy más kontextusban
36
találkoztam. A dolgoknak így nem volt értelme. Ha egy napfényes nyári napon a konyhában egy nő mellett állva tanultam meg valamit, akkor ez a tudás nem aktiválódott olyankor, amikor egy sötét téli estén a szobában egy férfi mellett álltam hasonló helyzetben. A dolgokat eltároltam, de a kényszeres megkülönböztetési képességem olyannyira kifinomult volt, hogy az eseményeknek csaknem teljesen azonosaknak kellett lenniük ahhoz, hogy egyáltalán összehasonlíthatónak tudjam felfogni őket. (Williams 1994) Érzékelés alapú gondolkodás A kutatási eredmények (Farah 1989, Zeki 1992) azt mutatják, hogy a verbális és a vizuális gondolkodás az agy különböző rendszerei segítségével működik. Ezek a tanulmányok károsodott páciensek példáján mutatják be, hogy egy rendszer károsodása esetén egy másik rendszer megfelelően működhet. Az autistáknál a vizuális-térbeli jelzéseket feldolgozó rendszerek épek (Grandin 1996). Az első homloklebeny károsodására irányuló kutatások tudományosan alátámasztják, hogy a verbális gondolkodás hátterében rejtett vizuális gondolkozás bújik meg. (Grandin 2000) Az autizmus egyik jellemzője, hogy míg a legtöbb autista kiemelkedő képességekkel rendelkezik a vizuális-térbeli készségek terén, addig nagyon rosszul teljesítenek a verbális készségek esetén. A vizuálisan gondolkodók számára (képekben való gondolkodás) a szavak egy második, idegen nyelvet alkotnak. Az ő gondolkodási folyamatuk eltér a nyelvi alapon gondolkodókétól. A vizuálisan gondolkodók számára az ötleteket képek fejezi ki. Képzeletükben képesek szétszedni a képet, és darabokból egy teljesen új mintát tudnak megalkotni. A legtöbb akadályt meg tudják oldani a képek átrendezésével. A vizuálisan gondolkodók gyakorlatilag látják a gondolataikat. Minden mozgóképként jelenik meg a fejükben, számukra a biztos alapot ez adja, ennek segítségével tudják értelmezni a köröttük zajló változásokat. A vizuális gondolkodók számára gyakran nehézséget okoz a hosszú szóbeli információ, ezért segít számukra a leírt szöveg vagy kép. A vizuális gondolkodás nagyon gyors és nem szekvenciális (folyamatos, lineáris). Az autistáknak gondot okoznak azok a szavak, amiből nem lehet mentális gondolatban eltárolható képet alkotni. Az érzékelési gondolkodók valóságként élhetik meg a gondolataikat. Ez azt jelenti, hogyha valamire gondolnak, akkor vizuális, auditív, vagy egyéb módon és érzelmileg is újratöltődik az az élmény (párhuzamos valóság). Tehetetlenség - a végrehajtó funkció hiányossága A beszámolók alapján egy másik probléma mint az autisták tapasztalnak, a tehetetlenség (Dekker 999). Nehézséget okoz számukra, hogy eltervezzenek és elkezdjenek kivitelezni, végrehajtani egy feladatot. Ellenben ha már egyszer elkezdték, nagyon nehéz abbahagyniuk, mielőtt befejeznék. A tervezés, a tipikus megszokott válaszok gátlásának hiánya, a rugalmasság és a munkamemória terén fellelhető hiányosságokat hívjuk együtt a végrehajtó funkció hiányosságának.
37
III.
A RAJZ
“A rajz általában ceruzával, tollal, tussal vagy krétával készített szabadkézi művészeti vagy mérnöki alkotás. A művészi rajz a képzőművészeten belül a grafikához tartozik. Lehet önálló mű, vagy más képzőművészeti, illetve iparművészeti ághoz tartozó alkotásnak (festmény, szobor stb.), illetve valamilyen ipari termék vagy létesítmény, előadás vagy rendezvény megvalósításának az előkészítő eszköze. Az önálló műalkotásként készített művészi rajz műfajai: • Ceruzarajz • Tollrajz • Tusrajz Pasztell: átmenet a rajz és a festészet között.” Nyilvánvalóan senkinek nem okoz problémát arra a kérdésre válaszolni, hogy “mi a rajz?”. Ha ezt a kérdést tesszük fel önmagunknak, akkor egy papírt látunk magunk előtt, ceruzával készült alakzatokkal a felületén. Ugyanakkor tecnikai szempontból számtalan eszköz áll még rendelkezésünkre, hogy olyasmit készítsünk, amit még mindig rajznak hívunk és például nem festménynek. Por vagy olajpasztell krétával készült munkák még mindig “rajz”-ok, akár csak például a szén rajzok. Ellenben a festékkel, ecsettel készült, vásznon vagy papíron történő képalkotás már “festmény”. Ceruza vagy ecset? Miért is boncolgatom ezt? Van egy lényeges dolog a rajzban, ami sok egyéb mellett megkülönbözteti a festéstől, és ez pedig a vonal. A rajz vonalakból építkezik, ami azt jelenti, hogy ez az a technika vagy nevezzük “helyzet”-nek, ahol az alkotói folyamatban a rajz készítője a festéshez képest erős kontroll helyzetben van. Ugyanis egy olyan eszközt irányít (ceruza), amivel szinte “tűszerűen” haladhat a papíron: egy adott időpillanatban hagyott nyom minden pontját konkétan végrehajtja, míg a festéssel mint technikával foltokat hoz létre. Egy ecsettel végrehajtott mozdulat sokkal több teret ad a festék sajátos működésének, miszerint terül, folyik, nagy felületet fed le, míg ugyanannyi idő alatt ugyanazzal a mozdulattal vagy energiabefektetéssel a ceruza csak egy vonalat rögzít a papíron. Természetesen számtalan ember “rajzol” az ecsettel is és adott esetben a porpasztell, olajpasztell munkák is inkább félig festmények mint “rajzok”. Ezek a kategóriák tehát korántsem ennyire sarkosak, az eszközválasztás mégis nagyon sokat elárul az alkotó személyiségéről. Ezért lényegesnek tartom, hogy egy kicsit átgondoljuk, mit is jelent az, ha valaki ceruzával szeret dolgozni és miről árulkodik, ha inkább fest vagy porpasztellhez nyúl. Itt a már fent említett kontroll helyzetről van leginkább szó. Mekkora kontroll igénye van valakinek alkotás közben? Azért lényeges pont ez, mert az
38
autisták számára a kiszámíthatóság, lekövethetőség biztonsága fontos tényező. Azok az emberek, és most nem autistákról beszélek, akik az érzelmeik szabadon áramoltatásától félnek, az élményekbe nehezen engedik bele magukat, bármiről is legyen szó, akik komoly erőfesztést tesznek azért önkéntelenül, hogy uralják a belső érzelmi, indulati mozgásaikat, vagy akár azok, akik a világ spontán és túl sok ingerrel elhalmozó jellegét nyomásnak élik meg, és attól félnek, hogy ezek elmossák a gyenge énhatáraikat, közülük sokan olyan alkotási módot választanak, amiben erős kontroll igény fejeződik ki. A vonal “húzásakor” az ember élménye az, hogy milliméterről milliméterre minden grafitnyom létrehozásában jelen van, ennek a helyzetnek az ura, nem ad teret annak, hogy a technikával “közös nevezőre” jutva alakuljon a kép. Személyes kontroll út A vonal-rajz tehát az alkotó mozdulatának pontos képe. Természetesen minden technikában bejárható egy ilyen személyes kontroll-történet út. Minél jobban ismerem a technikát, annál jobban tudom úgy kontrollálni, hogy közben hagyom, hogy a technikából adódó spontaneitások megtörténjenek, de idővel már úgy, ahogy én szeretném. Nem véletlenül tartanak bizonyos emberek kutyát, mások meg macskát. Ki mennyire kiszámítható, kontrollálható lényekkel érzi magát komfortosan? Nos a kontroll út finomhangolást, párbeszédet kíván a technikával, magammal egyaránt. Ez egy belső kommunikáció. Vannak emberek, akik félnek az interakciók sikertelenségétől, kerülik a kommunikációt, érintkezést olyan felületekkel, ahol szoronganak az interakció adta kihívásoktól. Legyen az az interakció egy beszélgetés valakivel, de az is interakció, hogy egy adott helyzettel hogy bírkózom meg. (Pl én el nem mennék vadvizi evezésre, mert minden pillanatban interaktívnak kell lennem a hullámokkal, és tartok tőle, hogy nem tudnám ezt a helyzetet jól kezelni.) A személyközi interakcióktól való félelem kifejeződhet úgy, hogy effective nem beszélek másokkal, de akár úgy is, hogy nem hagyom a másikat szóhoz jutni, addig sem kell megküzdeni a belőle felém áramló érzelmekkel, információkkal. Esetleg szorongok attól, hogyan reagál arra ahogy én reagálok rá, tehát a monológommal kivédem, hogy megnyilvánulhasson, így nekem nem kell lereagálnom a megnyilvánulását, és így nincs meg annak a kockázata, hogy számomra kezelhetetlen elem lép be a közös helyzetbe. A legtöbb, állandóan beszélő ember valójában tart a másiktól. Az ilyen emberek nehezen érdeklődnek mások iránt valódi nyitottsággal, őszinteséggel, mert ebben meggátolja őket a másiktól való félelem. Az érdeklődés, kiváncsiság ugyanis annyit tesz, hogy kinyitom magam és te jöhetsz bármivel, van egy belső biztonságérzet, hogy ami a másikból jön, azt kezelni fogom tudni, nem borít fel, nem érint végtelenül rosszul stb. És ez még nem az autizmus, ahol egyszerűen nem lelki, hanem idegrendszeri okokból kifolyólag gátolt a sikeres kölcsönös szociális interakció. Egy másik emberrel való kölcsönösséget igénylő helyzetben rengeteg gát jelenhet meg, ilyenkor sok szempontból hasonló, csak jóval “normálisabb” fokú megoldásokat választunk, mint amit az autisták alkalmaznak: csak mi beszélünk, olyan tematikai modulokat használunk, amik az adott szituációban az adott emberekkel megoldja a kölcsönös kommunikációban való időzés feladatát (amikor egyáltalán nem érdekel minket az, amiről beszélnünk kell a másikkal, annak érdekében, hogy a joviális hangulat megmaradjon köztünk,
39
formai kérdéseket teszünk fel stb.) Ezeknek a tematikai moduloknak a modul jellege kevésbé feltűnő, mivel a kontextushoz közelebb állót választunk – magyarul olyasmit, amihez az adott társaság kapcsolódni tud. Az autisták kevésbé ügyesek az ilyen megoldásokban: egyik kedvenc ilyen modulalkalmazásom egy Miskolcon élő autista fiútól származik, aki a kölcsönös kommunikációt igénylő helyzetekben egyetlen mondatot vet be és ezzel kipipálja a kommunikáció terén kihívásokat jelentő szituációt: “Esik az eső, süt a nap, paprika jancsi mosogat.” Amikor olyan helyzetben vagyok, ahol semmi kedvem hangolódni és rafináltan témábavágóan megnyilvánulni egy formális társasági helyzetben (ld. kiállítás megnyitók), számtalanszor eszembe jut, hogy a következő alkalommal a paprikajancsis mondattal fogom megoldani az egész este folyamán felmerülő szociális kommunikációt igénylő helyzeteket. Ez a gondolat mindig nagyon szórakoztatónak tűnik. De térjünk vissza a rajzokra. A rajzolás nagyon világosan átlátható technika. Megfogom a piros ceruzát és amíg húzom a papíron, piros vonal keletkezik, ahogy abbahagyom, a piros vonal keletkezése is megtorpan. Érzem, hogy egy piros vonal létrehozása pontosan mit követel tőlem, és el tudom dönteni, hogy mennyit vállalok ebből, hogy a végén a sok vonalból esetleg egy felületet építsek föl. Határok, bejósolhatóság, kontroll. Semmi nem kenődik, semmi nem folyik sehova, ott kezdődik a vonal, ahova a ceruzának a hegyét letettem, és ott végződik, ahol felemeltem. Csodálatos biztonság, nem igaz? A kék pontosan elválik a zöldtől, nem folyik egybe. A kezem se lesz maszatos. Festéskor számtalan, intuíciót követelő műveletsort kell végrehajtani. Beleteszem az ecsetet a vízbe. De mennyire? Utána a festékbe, nade ott jól ki is folyik az ecsetből a víz. Tócsa lesz a festékem helyén. Le kéne húzni az ecsetről a pohár peremén a fölösleges vizet, de akkor meg túl száraz lesz az ecset stb. Az ecset kezeléséhez “könnyű kéz” kell, ami “érzi”, hogy hányadán is állunk a vízzel, a pigmenttel, mennyi az annyi, megfolyik, nem folyik és egyáltalán. Ezek nyilván nem tudatosan átgondolt folyamatok, de folyamatos figyelmet és reflexiót követelnek. Márpedig az autizmus esetében a reflexió, kölcsönösség, intuíció, spontaneitás, rugalmasság, “élménnyel-áramlás” meg egy halom olyan dolog, amit a festéssel kapcsolatban említettem, éppenséggel nem áll rendelkezésre. A legtöbb olyan kép, amit autisták festenek, “bizonytalan” karakterűek, a technikai bizonytalanság esetlensége az amúgy nagyon homogén, feszes, magabiztos autista mozdulati karakterjegyeket egyszerűen “megeszi”. Tapasztalatom szerint az autisták rendkívül különleges rajzokat készítenek, amelyek markáns szépsége pont az autizmus sajátosságaiból ered, és a festés mint technika erre kevésbé akalmas. Az autisták rajzainak egyik leglenyűgözőbb sajátossága a rendkívül koherens, következetes vonalkultúra, mozdulati lenyomat, és természetesen maguk a motívumok. Éppen emiatt a foglalkozásainkon nem festenek az alkotóink. Rajzolnak, illetve olyan technikákat alkalmaznak, ahol kontroll helyzetben vannak, és a mozduataikat pontosan lekövetni képes eszközt használnak. Ezek a ceruzán kívül különböző vékonyabb vastagabb, puhább vagy keményebb kréták. Ezek a puhaságuk és a kenhetőségük dacára is még mindig jobban kontrollálhatók, mint az ecset. Dolgozunk olyan fiatallal, aki filcecsetet használ. A filcecset se nem ecset, se nem filc, csepp alakú, tehát ecsetre hajazó, de tömör, hajlékony végben záródik. Ezt mártogatja például Zoltán Gábor autista fiatalember tusba. A festék
40
nem folyik meg, az ecsetfilc vége van annyira tömör, hogy valamennyi nyomatékot elvisel a rajzolótól. A legtöbb autista ecsettel sem fest, hanem rajzol. Ezt a gyerekek és mindazok is így csinálják, akik ebben a technikában nem jártasak, vagy pedig nem kifejezetten “festői” módon alkotnak. Ez tehát néhány gondolat arról, hogy mi a rajz anyagszerűen. Látható, hogy már a technikát sem érdemes önmagában vizsgálni, ugyanis maga a technika is az alkotóról szól. Milyen technikához nyúl? Miben érzi magát otthon? Kis túlzással: ha belegondolunk, elismerhetjük, hogy más lelki alkatú az az ember, aki vésővel farag márványt, (nagyon ellenálló anyagnak megy neki teljes izomzatból), más, aki korongecsettel liter számra keni a festéket négy méteres vásznakra teljes karmozdulatokkal, és más, aki az asztalnál kuporog és tűhegyesre hegyezett ceruzával egy borítéknyi lapra rajzol írtó részletességgel valamit heteken át. Más az, aki gyorsan dolgozik, és egy nap alatt elkészít egy munkát, és más az, aki fél évig szeret szöszmötölni valamin. Ezek mind nagyonis árulkodó tényezők valakiről, és akkor még nem tartunk ott, hogy megnézzük: mit is csinál ezekkel a mozdulatokkal? Milyen nyomot hagy? Értékes, értéktelen A modern művészet “értelmetlensége” kiapadhatatlan forrása volt, van és lesz a legkülönböző vicceknek, kabaréknak, flmjeleneteknek. Modern alatt most nem az amúgy ezen a néven futó, létező művészeti kategóriát értem. A köznyelvben a “tudod, ilyen modern festmény” annyit tesz, hogy a befogadó nem tudja értelmezni. “Tudod, ilyen absztrakt. Háromszögek vannak rajta és kész.” Művészként számomra teljesen megszokott, hogy a munkáimhoz olyan emberek tudnak kapcsolódni, akik valamelyest jártasak a mai művészeti nyelvezetben. Általánosan jellemző, hogy ahhoz tudunk kapcsolódni, ami számunkra értelemmel bír, vagy legalább az érzelmeinkre hatni képes. Hogy számunkra mi bír értelemmel vagy mi képes érzelmileg hatni, tőlünk függ, attól, hogy milyen tudásokra, tapasztalatokra tettünk szert az életünk folyamán, mennyire vagyunk befogadóak különböző ingerekre. Sokan akkor is “élvezni képesek” (azaz kapcsolatot tudnak létrehozni) egy művel, ha nem tudnak sokat a művészetről, a kép formailag nem hoz semmit, amihez jelentést tudnánk társítani, de például a színek megérintenek bennünket, és létrejön valamiféle “érzelmi azonosulás”. Ha sem értelemben, sem érzelemben nem ad számunkra semmit sem az adott mű, akkor irritálódunk, hiszen az egy feszültség, hogy meg kéne bírkózni valamivel, de nem tudunk. Ez kudarcélmény, megharagszunk és azzal védjük meg magunkat ettől az érzettől, hogy elkönyveljük, nem én vagyok a “hülye”, hanem az adott mű értelmetlen, értéktelen “hülyeség”. Fontos tudatosítani ezt, amikor autista rajzokat nézünk. Tudatosítani, hogy minden, de minden létező rajz igenis valami. Mindenképp információ. Mindenképp tartalom. Nem ízlés, képzettség, olvasottság, morál és egyebek függvényében az, hanem mindentől függetlenül az. Valakinek a papíron hagyott nyoma. Ilyen értelemben egy papírra sűrített én-kód, én-darab. És mint olyan nagyon is tartalmas. Más kérdés, hogy a tartalomhoz való
41
hozzáférésünket megkönnyíti-e az a tény, hogy a rajz számunkra értelmezhető formát ölt. Lényeges, hogy mindenki eldöntheti, mennyire várja el egy kiállítás megtekintésekor, hogy amit lát, az számára is értelmezhető legyen. És hol húzza meg a határt, és fordul ki egy kiállítóteremből azzal, hogy ásítóan unalmas a tárlat és semmitmondó. De autista rajzok esetében, tehát abban az esetben, ha tényleg azzal a szándékkal fordulunk az autista rajzok felé, hogy érdekelnek minket, akkor sürgősen el kell engednünk ezt a “számunkra értékelhető vagy sem” szelekciót. Ugyanis ezzel azt mondjuk, az adott rajzoló számunkra értékelhetetlen. Ahogy egy gyerekrajz egyenlő az adott gyerek világával, egyszóval egy gyerek rajzát annak megfelelően értékelni, hogy szép vagy nem szép, technikailag ilyen avagy olyan, az egyenlő azzal, hogy a gyerek belső világa annak fényében értékes, hogy azt a gyerek számunkra megfelelő “módon” veti-e a papírra. Márpedig valakinek a belső világa és a bárminemű minősítés nem kerülhet egy dimenzióba. A belső világ legitim valóság, külvilág fogadóképessége ide vagy oda. És mint legitim valóság úgy kell róla tudomást venni, ahogy van, és annak érdemes értelmezni ami, nem pedig annak, aminek szeretnénk értelmezni, vagy annak aminek szeretnénk, hogy a belső világa legyen. Az autisták önkifejezése mint köztudott, erősen korlátozott. A kommunikáció, érzelmek kifejezése nem csak a verbális vagy /és személyközi helyzetekben erősen gátolt és fejletlen, de ugyanez igaz a rajzaikra is. Miért is volna egy autista rajza nem autista, és sokkal beszédesebb, mint maga az alkotója? Egy autista rajza pontosan úgy autista, mint bármi, ami belőle jön, vagy éppen: bármi, ami hangtalanul bent marad. A továbbiakban tehát a rajzról, mint a lélek kivetülésének vagy épp kivetülésének korlátozottságáról tanúskodó felületről lesz szó. A rajz mint a lélek kivetülése Egy rajz nagyon sokféle lehet. A technikai oldalt nagyjából kivesézve nézzük most a képit. Alapvetően ha nincs a papíron semmi, akkor nem rajz, ha bármi van akkor már az. Nézzük, mi is történhet? Lehet rajta egy vonal. Lehet rajta olyan vonal, aminek a meghúzását nagy és elemi fókusszal végeztek, lehet olyan amit véletlenül, oda se figyelve. Lehet olyan, amit nagyon megnyomtak és olyan is, amit nem. Lehet kapkodós, gyors, lehet akadozó és lassú. Lehet tudatos és lehet nem az. Ugye mennyi minden? Pedig még nem történt “semmi”, csak annyi, hogy a papírból rajz lett, mivel valaki rátette a ceruzája/zsírkrétája hegyét. Lehet sok vonal, lehet kevés. Lehet sokféle és lehet nagyonis egysíkú karaktere. A papír tere az a keret, ahol a rajz történik. A papír terében való közlekedés is óriási információ kupacot jelenthet az értő befogadó számára, ha egy rajzot szemlél. Amikor a vonalak “valamivé” alakulnak, megnyílik egy rendkívül összetett helyzet. Egy számunkra értelmezhető rajz, teszem azt egy vonal-házikó azonnal jelentéssel bír. Autista rajzok esetében viszont rendkívül csinján kell bánnunk a jelentés társító reflexünkkel, a szimbólumok és narrativák automatikus feltételezésével meg aztán végképp. A jelentés ugyanis mindig minden esetben bennünk jön létre. Nem külső dolog, nem tartozik automatikusan ahhoz a dologhoz, amihez társítjuk. Jobb esetben azt a jelentést társítjuk egy adott dologhoz, ami leginkább hozzá tartozik például a köztudatban. Mert sokan így gondolták. Funkcionális, konkrét dolgokkal a jelentéstársítás viszonylag egyszerű kaland,
42
mert nem szubjektív a jelentése. (Erre sem vehetünk mérget amúgy, a jelentés kontextusfüggő jellegéről már beszéltünk.) Az viszont egészen rizikós tud lenni, hogy egy adott képen megjelenő vizuális forma, ami akárhogy is nézzük, egyszerűen absztrakt már önmagában abból kifolyólag, hogy két dimenziós amennyiben feltételezzük, hogy sem az ember gondolatvilága, pszichéje, sem a valóság nem két dimenziós. Azt feltételezni, hogy amit egy ember gondol és érez rajzolás közben, amit a rajzához mint jelentést társít vagy nem társít, na azt fogjuk mi is 100%-osan érezni és gondolni a rajzot elnézve, nagy tévedés. Nem azt fogjuk. Az autisták esetében, akikről a fenti fejezetekben írtak alapján kijelenthetjük, hogy a neurotipikus agyműködéshez képest radikálisan más létezésben vannak, végképp le kell számolnunk azzal a magabiztossággal, hogy kijelentsük, az adott autista rajzon ez és ez van, ezt és ezt jelenti, az illető nyilván ezt és ezt érzi és gondolja. Miért is? Mert az autistáknak ezen a területen nehézségeik vannak. Mind a szimbólumokkal, mind a jelentéstársítással, mind a narratívával. Kontextusokkal. Nézzünk egy egyszerű esetet, a fent említett házikóét. Többségünk egy házikó rajz láttán arra gondol, hogy az illető a “házforma” rajzolása közben a saját “ház” fogalmát lebegtette a fejében. A forma és a jelentés számunkra kéz a kézben járó dolgok, de az autisták esetében nem. Az autisták remekül elvannak a formákkal, melyek nem a jelentésüknél fogva válnak feltétlenül fontossá, érdekessé, figyelmüket lekötővé, hanem pusztán önmaga miatt, a forma miatt. Azért rajzol házat, mert ez a válasza a papír ceruza tárgyi kapcsolatra, mert például ezt tanították meg neki anno. Papír+ceruza+asztalnál ülök=rajzolok egy négyszöget háromszöggel a tetején (ház). Például. Ez a “modul” a “válasza” erre a feladathelyzetre. Azért részletezem ezt ennyire, mert fontos, hogy a tartalomtól elvonatkoztatott formai oldalról is folyamatosan vizsgálódjunk, ha autista rajzokkal bíbelődünk, még akkor is, ha annak az adott formának számunkra van tartalmi jelentése. Menjünk tovább. Mit “szimbolizál” a ház? A ház házat jelent, de otthont szimbolizál, legalábbis a legtöbb ember számára. Házat rajzolt, tehát otthont rajzolt. Hibás feltételezés azt gondolni a szimbolikus gondolkodásban gyenge autista ember által készített rajzról, hogy a rajza mindenképp szimbolizál valamit. Ezek a fogalmi, érzelmi társítások az adott formához rendkívül bonyolult projektív, azonosuló és azonosító folyamatok eredményei, és korántsem biztos, hogy az adott autista rajzolónk erre képes vagy olyan kifinomultággal képes, ahogy egy neurotipikus ember. És végül: otthont rajzolt, nyilván hiányzik neki az otthona! Nem, korántsem jelenti egy autista által rajzolt ház-rajz, hogy az illető épp azt fejezi ki, mennyire hiányzik az otthona. A fönti példaként felvázolt értelmezési folyamat nagyon is tipikus út bennünk. És ha nem autistákról beszélnénk, akkor semmi kifogásolható nem volna benne. De autista rajzokról beszélünk. És ha meg akarunk valamit ismerni az adott autista rajzolónkból a rajzai alapján, szigorúan tilos levenni az “autizmus” szemüvegünket. Ez annyit tesz, hogy tudnunk kell, az adott rajzolónk autista, tehát az önreflexióval, mentalizációval, szimbólumokkal, narratívákkal, érzelmek kifejezésével, kontextusba ágyazással, jelentéstársítással, azonosulással, rugalmas asszociációkkal, tehát mindazokkal a tényezőkkel, amelyekkel normális esetben egy rajzot elnézve számolhatunk, nehézségei vannak. Azaz a hagyományos értelemben nem bízhatunk abban, hogy ezek jelen legyenek vagy ha jelen is vannak, nagyonis autisztikus stílusban vannak jelen. Ahhoz hogy értsük, mi is egy nem autista rajz pszichológiai aspektusból,
43
szeretném Dr. Vass Zoltán Formai-szerkezeti rajzelemzés című könyvéből az idevágó tartalmat megidézni még akkor is, ha a könyv a rajz fogalmát alapvetően a projektív, a lelki aspektusokat elemző rajzvizsgálat összefüggésében tárgyalja. Ettől függetlenül véleményem szerint a rajz mint olyan alábbi meghatározása releváns, felsorolt “elemzési rétegei” mint szempontok vagy tartományok az autista rajzok megközelítésében segítségünkre vannak. A rajz fogalma és elemzési rétegei – dr. Vass Zoltán A rajzot legáltalánosabban egy belső struktúra externalizációjaként (kihelyezéseként) határozhatjuk meg (vö. Sehringer 1957, 1999, ezt a definíciót az alábbiakban még árnyalni fogjuk). A rajz három elemzési rétegét (Sehringer, 1999) kell elkülönítenünk: a (1) motorikus, az (2) ikonikus és a (3) szimbolikus aspektust. A motorikus komponens (a) a mozgásmintázatból, a papíron nyomot hagyó kifejezőmozgásokból áll (expresszió: pl. nyomáserősség, pszichomotoros tempó), illetve (b) a tanult sémákból áll. Az ikonikus komponens lehet (a) analóg reprezentáció vagy ábrázolás, amelyben az adott tárgy alakja képződik le felismerhető módon, illetve (b) transzformált (átalakított) ábrázolás, amely ugyan felismerhető alakot mutat be, de elszakad az izomorf hasonlóságoktól. A szimbolikus komponenshez tartozik a (a) projekció, továbbá (b) az egyezményes jelzések használata (konvencionális szimbolumok, jelzések, betűk). A fenti általános definíciót árnyalva fontos kiemelnünk, hogy a rajz nem csupán projektum, kivetülés, még akkor sem, ha projektív rajzvizsgálatról beszélünk. –a rajz a projekción kívül kognitív sémák, analóg és transzformált jelek, egyezményes jelzések és expresszív mozgások összetett struktúrája. Az expressziót, mint a rajz egyik komponensét –fontos szerepe miattrészletesebben is elemezzük. A pszichológiai szótárak definíciói szerint az expresszió vagy kifejező mozgás az érzelmi állapot külső, testi megnyilvánulása, lelki folyamatra utaló külső jel (Bartha, 1981), lelki folyamatokkal vagy állapotokkal összefüggő jelek vagy pedig bizonyos minőségileg megkülönböztethető folyamatok és állapotok jeleiként felfogható reakciók (Frödhlich, 1996).
Allport és Vernon (1933, id. Wolf, 1942) szerint az expresszív viselkedést vagy expresszív mozgást nem a külső esetleges feltételek, hanem a személyiség tartós jellemzői határoznak meg. Allport egy későbbi művében (1961/1998) az expressziót az alkalmazkodó cselekvések kivitelezése egy sajátos módjának tartja és a feladatmegoldó viselkedéssel állítja szembe, hozzátéve, a viselkedést kifejező és a feladatmegoldó komponensek minden tevékenységben jelen vannak, arányuk azonban nagymértékben változik. A kétféle viselkedést Allport a következők alapján különbözteti meg: A, a feladatmegoldó viselkedés célszerű és specifikusan motivált, a kifejező viselkedés nem;
44
B, a feladatmegoldást a pillanat és a helyzet szükségletei determinálják, az expresszív mozgás mélyebb személyes struktúrát tükröz; C, a feladatmegoldás szabályszerűen kiváltott, a kifejező viselkedés spontánul „kibocsátott“; D, a feladatmegoldást könnyebb irányítani (gátolni, módosítani, előírásoknak megfeleltetni), a kifejező viselkedést nehezebb megváltoztatni és gyakran lehetetlen ellenőrizni (a kézírás stílusát pl. csak rövid időre lehet megváltoztatni); E, a feladatmegoldás rendszerint a környezet megváltoztatására irányul, a kifejező viselkedésnek nincs semmiféle célja, bár alkalomadtán lehet hatása (...); F, a tipikus feladatmegoldás tudatos, még ha automatikus kézségek nyilvánulnak is meg benne, a kifejező viselkedés általában a tudatküszöb alatt van. Amint azt Allport (1961/1998) részletesen elemzi, a kifejező jegyek a test bármely részén kifejeződhetnek: expresszív lehet a gesztikuláció, a mimika, a járás, a testtartás, a hang, a beszéd, a kézírás, de még a tudományos munka stílusa is. Az egyes személyek különböznek abban, hogy melyik expresszív csatornán milyen mértékben fejezik ki személyiségüket. A kifejező viselkedés egyes formái a személyen belül nagyfokú konzisztenciát (következetességet, állandóságot) mutatnak, és az egyes kifejezési formák egymással kapcsolatban állva, különböző mértékben bár, de egyszerre aktiválódnak. Az expresszió fejlődése a gyermeki diffúz, globális, intenzív kifejezéstől a differenciálódás, a localizálódás és - a konvencionális szabályok miatt - a csökkenő intenzitás felé halad. Elsajátításukban fontos az utánzás és az azonosulás, a szokássá vált kifejező viselkedés azonban akkor is fennmaradhat, amikor már elveszti eredeti funkcióját (Allport ezt a szokásokért felelős, önfenntartó neutrális részstruktúrák működésével magyarázza). Az utánzás és az azonosulás mellett belső konfliktusok is hozzájárulhatnak a kifejező viselkedés létrejöttéhez. Ennek egy formája az “autisztikus gesztusok” (Krout, 1935, id. Allport. 487. o.) kialakulása, melyek egy közvetlen reakció gátlásával magyarázható, alig észrevehető formára redukált gesztusok (pl. az ütés impulzusának gátlásával a kéz izmainak rándulása vagy az ökölbeszorítás). Ezek nem tudatos, legtöbbször individuális kifejezések, melyek “standard gesztusszótárban” nem foglalhatók össze. A kifejező viselkedés összetett mintázattal alkotja a stílust. Az expresszió általános fogalmán belül a grafikus kifejező mozgás három típusát különíti el Wolff (1948). Vannak (a) tudatos mozgások, melyek célirányosak és figyelmi fókuszt igényelnek, vannak továbbá (b) tudatelőttes mozgások, mint például az írás folyamatában az egyes betűk vagy a rajzban az egyes vonalak. Ezek figyelmi ráfordítással tudatosíthatók és a tudatos mozgásokhoz hasonlóan tanultak. A mozgások harmadik típusa a (c) tudattalan mozgás, amely a rajzban a stílusjegyeken, a vonalak megerősítésein stb. ismerhetünk fel. Ezek nem tudatosítható, tanulással vagy környezeti
45
faktorokkal nem magyarázható, a személyiség egészét kifejező expresszív jegyek. A projekció a rajz vizsgálatban Hárdi (1983) a projekció rajzvizsgálatban betöltött szerepét értelmezve, a rajzot átmeneti tárgyhoz hasonlítja, amely az embert helyettesíti és a vizsgált személy átviszi rá saját tartalmait, érzéseit, fantáziáit. A projekció fogalma a pszichológiában A projekciót el kell különíteni a szemantikailag rokon fogalmaktól, mint például az externalizációtól, a hallucinációtól, a képzettől, és a percepciótól. Az externalizáció bármely belső folyamat külvilágba helyezése, melyben egyaránt lehet tudatos vagy nem tudatos a belső folyamat személyes eredete. A percepció (észlelés, érzékelés) olyan mentális történés, amely a külvilágban eredeztethető, ezzel szemben a képzet eredete a belső pszichológiai világ. (Cramer, 1991). A hallucináció egy belső emlékezeti kép, amelyet a személy összetéveszt a percepcióval, és külvilági eredetűnek tartja. Valójában a percepció és a hallucináció is a külvilágba vetett mentális kép, a kettő különbsége a kép forrásának valódi helyében határozható meg. A perceptuális készenlét A belső történések már a percepciós folyamat kezdetébe is beleszólnak: a személy perceptuális készenléte (Bruner, 1957) számos tényező – a korábbi tapasztalatok, a pozitív motiváció, a beállítódás, a projekciós hajlam és a tartós diszpozíciók – függvénye. (…) a perceptuális készenlét egyik funkciója a környezet valószínűségi modellezése: az események bekövetkeztét abban a valószínűségi rendben várjuk el, amelyben a múltban bekövetkeztek. A perceptuális készenlét a motivációtól is függ. A motiváció a perceptuális készenléten túl az elhárító projekciónak is fontos meghatározója. A beállítódás szinten döntő befolyást gyakorol a perceptuális készenlétre. A percepciót megelőző ingerek megváltoztatják a felismerési küszöböt (pl. tabu szavak felismerési küszöbe magasabb), vagy tartalmi torzításokhoz vezethetnek. A személyiség konzisztens jellemzője, hogy a számára negativ ingerre az észlelési küszöb emelésével (elhárítás-represszió) vagy csökkentésével (szenzitizálás) reagál. Az észlelési küszöb emelése elkerülő attitűddel, a küszöbcsökkentés pedig közelítő attitűddel jár. A perceptuális elhárítás A perceptuális elhárítást jelölő represszió és a freudi represszió, elfojtás névrokonsága nem véletlen, ugyanis a represszor személyek hajlamosak az elfojtás –mint elhárító mechanizmus- fokozott alkalmazására. Ilyenkor stresszhatásra kifejezett vegetativ reakciók lépnek fel (pl. szorongásos tünetek
46
A perceptuális elhárítás alapja tehát az észlelési küszöb emelkedése. Ez nemcsak azt jelenti hogy, a fenyegető ingerek felismerési küszöbe magasabb, mint a semleges ingereké, hanem azt is, hogy az emocionálisan terhelő ingerek nagy valószínűséggel váltanak ki helyettesítő észleléseket, melyek gátolják az eredeti inger felismerését. Az érzelmileg megterhelő ingerek akkor is érzelmi reakciót váltanak ki, ha a személy tudatosan nem ismeri fel őket. Erdélyi (1974) Magyarázata szerint az ingerek szelektálása már az információfeldolgozási folyamat elején megkezdődik, és csak a legvégén fejeződik be. (belső kontextus hatása az információ feldolgozás folyamatára! Szerz.) A percepció torzításainak számos helye lehetséges, melyek mind az input hozzáférhetőségét befolyásolják (főleg a hosszú távú memóriában, az ingerek szervezésével és visszakeresésével kapcsolatos folyamatoknál). A személy a perceptuális hárítás folyamán paradox módon egyszerre észleli és elhárítja magától az inputot: a fenyegető inger először a rövid távú memóriába kerül, ahol viszont a hosszú távú memória számára nem kódolódik, és gyorsan elhalványul vagy elveszik az észlelő számára. A szenzitizátorok ezzel szemben kevésbé mutatják a szorongás indirect jegyeit, sajátos készséget mutatnak az emocionálisan negativ jelentésű információk és élmények befogadására, bevésésére és felidézésére, kiélezik a helyzet kedvezőtlen vonatkozásait, ami alkalmazkodási nehézségekkel, depresszióval, ingerlékenységgel, stb. jár együtt. (…) A projekció pszichoanalitikus fogalma A projekció klasszikus pszichoanalitikus fogalma Freudtól (1895) ered. A pszichoanalízis kezdetén az ént fenyegető tartalmak külvilágnak tulajdonítását értette rajta, és a projekciót primer elhárító mechanizmusnak tartotta, amelyben a személy az ösztönfeszűltség okozta kín eredetét a külvilágban keresi. Freud a Totem és tabuban (1913/1990) egy második értelmezést és leír a projekcióról, amelyben elhagyva az elhárító aspektust, általánosabban fogalmaz. Freud ebben a művében a projekciót olyan folyamatként értelmezi, mely intrapszichés konfliktus hiányában is működik, és nemcsak a neurotikusokat és a pszichotikusokat jellemzi. A projekció más értelmezései Freud második projekciófogalmához áll közel a projekciónak az az értelmezése, amely a projektív pszichológiában mérföldkőnek számít: Lawrence K. Frank 1939-es definiciója. Frank a személyiség vizsgálatában a személyiségfejlődés folyamatának jelentőségét hangsúlyozza, beleértve ebbe a szocializáció és az individuáció folyamatát is. Mindez egy olyan személyes világ vagy valóság (private world) fokozatos kialakítását eredményezi, amely a kulturális és fizikális világról szóló jelentésekből és érzésekből tevődik össze. Ez a személyes valóság az egyén számára valóságosabb és kényszerítőbb jellegű, mint a fizikai vagy társas környezet.
47
Frank tehát a projekció lényegének az előhívott jelentést tartja, amely a private world, azaz a személyiség individuális folyamatainak kifejeződése MacFarlane (1941) szavait idézve, a személy új, struktúrálatlan helyzetekben az információk rendszerezéséhez saját szervező elveit használja: a többértelmű ingerek felismerésekor belső modelljeit vetíti rá helyzetre. A szakirodalom a freudi és franki projekciófogalmat gyakran összekeveri. Frank értelmezése jóval tágabb, mint Freud első vagy második projekció fogalma. Azt a középutat fogalmazza meg, amely klinikailag is jól használható. Néhány szerző ezzel szemben olyan tágan használja a projekciót, amely már praktikusan értelmét veszti: Rapaport 1942, id. Hörmann, 1982) az ember minden viselkedését projektívnak tartja, Hochheimer (1955, id. Hörmann, 1982) pedig az egész külvilágot projekcióként kezeli, melynek fennmaradása ugyancsak folytonos projektív működést igényel. Ehhez hasonlóan értelmezi a projekciót C.G. Jung (1916/1993) és az emberi kapcsolatokat elemezve: “Tudattalanunk minden tartalma szüntelenül kivetül környezetünkre, és csak annyira sikerül ezeket amazok valóságos tulajdonságaitól megkülönböztetni, amennyire rájövünk, hogy megfigyelési tárgyaink bizonyos sajátságai a saját projekcióink és imágóink… összes emberi kapcsolatunk nyüzsög az efféle projekciótól… a természetes és adott helyzet az, hogy a tudattalan tartalmak kivetülnek.” Cramer (1991) a projekció három formáját különíti el. Az első forma azokat a műveleteket tartalmazza, melyekben az egyén projektálja saját gondolatait vagy érzéseit egy külső tárgyra, és egyidejűleg tudatában van annak, hogy ezek a sajátjai. Ezek alapvetően generalizációs jelenségek, melyek alapja az én és a tárgy megkülönböztetésének hiányos kognitív képessége. A második formában tisztán elkülönül az én és a tárgy. A személy felismerheti sajátjaként a projektált tartalmat, a felelősséget azonban másnak tulajdonítja. A projekció harmadik formája a klasszikus projekció, amelyik az első formától abban különbözik, hogy tudattalanul megy végbe. A projekció (kivetítés) szerepe a személyiségfejlődésben Amíg az én és a másik személy nem differenciálódik, addig nem beszélhetünk valódi projekcióról, mert nincs pontosan körülhatárolt másik, akire a rossz érzések kivetíthetők lennének. A korai anya-gyerek szimbiózis és a differenciáció hiánya tehát a generalizáció és a Projektív identifikáció alapját képezik. A projekció komplexebb formája tehát az én és a tárgy elválása utáni időszakra tehető. Így definiálja a projekciót Cramer (1991) is, aki szerint “a projekció elhárító mechanizmusa magában foglalja a megkülönböztetés képességét a belső és a külső, az én és a másik között. A projekcióhoz szükséges a döntési képesség öröm-fájdalom, jó-rossz, elfogadható-elfogadhatatlan között. A Projektív identifikáció nemcsak az egyedfejlődés korai szakaszaiban lehet jelen. Késői formái az identifikáció (azonosulás) elhárító mechanizmusához kapcsolódnak. Ide tartozik az érzések megosztásának képessége, melyetr Laughlin (1970) a személyiség érettségével kapcsol össze. Az identifikáció intellektuális típusát a Projektív identifikációval állítja szembe, melynek négy
48
formáját különíti el. Az első típust, (a) a raportot a két személy egyetértése jellemzi: az egyik személy attitűdöket, gondolatokat projektál a másik személyre, majd ismét magába foglalja őket. A második típust a nehezen fordítható “sympatico” szóval jelöli, ami a kölcsönös egyetértés, a nézetek harmóniájának érzelmileg pozitívan színezet állapota. (c) együttérzésen a másik személy fájdalma iránti részvétet érti, felületesebb jelenségek leírására fenntartott terminusként használva, mint (d) az empátia, amelyik a másik személyi érzéseinek mélyebb szintű, tudatosítható megérzése. “Minél kevésbé sajátos a hívóinger, annál nagyobb lesz a válasz szabadságfoka és annál nagyobb tér jut a válasz projektív tartalmai számára” – autista rajzolók esetében pont fordított a helyzet.
IV.
AZ AUTISTA RAJZ
A rajzolás, mint képi kifejezés Amikor a rajzolásról, mint képi kifejezésről beszélünk, lényeges szem előtt tartani, hogy itt elsősorban a kifejezés lehetőségének helyzetéről van szó, ahol a rajzolóról többek között az derül ki, hogy mennyire képes élni ezzel a lehetőséggel, mennyire képes kifejezni mindazt, ami benne van vagy éppenséggel mennyire és hogyan gátolt ebben. Egyszóval nem pusztán arról az oldalról fontos szemlélni a rajzolást, hogy mit fejez ki az illető, hanem arról is, hogy mit nem. Ez ellentmondásosan hangzik ugyan, de az autisták esetében kifejezetten lényeges szem előtt tartani: az is kifejezés, hogy nem tud kifejezni, amennyiben a rajz arról tesz tanúbizonyságot, hogy a rajzoló nem tud kifejezni a kifejezés hagyományos értelmében. Az autizmussal élő ember egyik markáns jellemzője ugyanis az érzelmek kifejezésének nehézsége, a belső állapotok megragadásának, artikulálásának és kommunikálásának, megosztásának nehézsége. Amikor az autizmus belső állapotának rajzbeli kifejezéséről beszélünk, akkor automatikusan arról is, hogyan gátolt az illető mindebben: az autizmus belső világának legmarkánsabb attribútuma ugyanis pont a belső világ kifejezésének nehézsége és ahogy ez a gátoltság más kifejezési területeken, így a képi kifejezés területén is megjelenik, kifejeződik”. A kompozíció A készítő legtöbb esetben nagyjából középen elhelyezi el azt a motívumot, ami számára lényeges, a többit e köré a motívum köré rendezi. A (szubjektív) fontossági sorrendek felállítása automatikus szempontok egy rajz elkészítésekor: a “fontos” motívum egy normál rajzon kidolgozottabb, középpontban van, esetleg nagyobb, és így tovább. A rajzoló legtöbb esetben több időt tölt azzal a motívummal, ami számára lényegesebb, lassabban és türelmesebben rajzolja meg, esetleg a főmotívummal kezdi magát a rajzot. Azaz egyfajta hierarchia ragadható meg a papíron, vagy a kompozícióban vagy a rajzon szereplő motívumok megvalósításának különbségében, méretekben. Az autizmussal élő emberek rajzainak egyik legmeghökkentőbb vonása tud lenni a tökéletesen homogén kompoziciós elv. Nincs híerarchia, nincsenek főszereplők, elkapkodott kontra kevésbé elkapkodott részletek. Minden nagyon “kerek”. Minden ugyanazzal az adott rajzolóra jellemző vonaldinamikával van
49
megrajzolva, a forma jelentésétől tökéletesen függetlenül. A vonalak minősége sokszor még akkor sem változik, ha az adott autizmussal élő rajzoló fáradt vagy rossz a kedve. A vonalak magabiztosak, mondhatni nincs “belső akadály”, a vonal meghúzásakor a rajzoló elé nem gördülnek gondolati, érzelmi dilemmák, belső párbeszédek a rajzával kapcsolatban. Ettől szinte mellbevágó az a hibátlan lendület és magabiztosság – vagy akként fordítható, de alapvetően elsődlegesen nem ezzel a fogalommal társul - amivel találkozunk egy autista rajz esetében. A spektrumon nagyjából középen elhelyezkedő autistáknál ragadható meg leginkább ez a jelleg. Ők még nem érintettek annyira mélyen, hogy ne tudnának megnyilvánulni akár rajzban, akár egyéb módokon, viszont annyira mégis “benne vannak” az autizmusban, hogy töretlenül és koherensen, következetesen hoznak egy autista rajzi modellt. Nem érvényesülnek még azok a jellemzők, amelyek az Asperger szindrómás autistáknál már jelen vannak. Ők némi leegyszerűsítéssel élve egyik lábbal benne vannak az autizmusban, a másikkal viszont eléggé kint ahhoz, hogy a külvilágban tapasztalt nehézségeiken tépelődjenek, a külvilág elvárásainak megpróbáljanak megfelelni, nyomást érezzenek magukon, és nagyon is mélyen, kifinomultan gondolkozzanak és érezzenenek ezzel kapcsolatban. Az ő esetükben máris érvényesek lehetnek -ha nem is abban a mértékben vagy egészen úgy - azok a dilemmák, érzelmi megnyilvánulások, vágyak és vetítések, elbizonytalanodások, megfelelni akarás, kommunikációs szándék és a többi, amelyek a normál fejlődésű embereknél jelen vannak és tetten érhetők a rajzaikban. Egy a spektrumon középen elhelyezkedő autistánál mindez nem érvényesül. Mivel az autizmussal élő emberek, egyszerű kifejezéssel élve, és egyben summázva: másmilyenek, mint a nem autisták, a rajzaik készítésének módja, a rajzok jelentése, elkészítésük motivációja, stb. is éppen ezért egyszerűen más. Így tehát a rajzok megközelítésének szempontjai is mások kell, hogy legyenek. Az autizmussal élő emberek rajzainak megközelítésénél és az adott rajzoló mélyebb megértése érdekében rendkívül lényeges, hogy eltávolodjunk azoktól a beidegződésektől, melyeket automatikusan alkalmazunk akkor, ha egy festményre, műalkotásra vagy akár egy gyerekrajzra nézünk. Egy másfajta, az autizmust értő és a rajzon is megnyilvánulni feltételezett attitűdöt szükséges kifejlesztenünk, amennyiben valóban szeretnénk az adott autizmussal élő rajzolónak segítséget nyújtani, őt jobban megismerni, egyengetni az útját a kibontakozáshoz, valamint terápiás hatást elérni nála. Javaslatok az autista rajzok megközelítésének szempontjaihoz 1. Hogyan ne közelítsünk Ahhoz, hogy ezt az autizmus specifikus rajzterápiás megközelítést egy kicsit megértsük, fontos, hogy először átgondoljuk, valójában hogyan is vizsgálunk egy-egy rajzot, festményt a hétköznapjainkban. Milyen asszociációink vannak akkor, ha egy rajzot látunk, mi is nekünk egy rajz? Csak hogy néhányat említsünk:
50
1. Önkifejezés 2. Az érzelmek/gondolatok tudatos/tudattalan kifejezése 3. Szimbolikus vizuális formavilág, amely a rajzoló vágyairól, érzelmeiről, félelmeiről szól 4. Képekben való kommunikáció 5. “A művész ezzel azt akarta mondani, hogy…” Mi is egy tipikus reakció akkor, amikor egy absztrakt, tehát konkrét jelentéssel direktben nem bíró, egyértelműen nem közvetítő képpel találjuk magunkat szemben? 6. “Nekem erről az jut az eszembe, hogy…” 7. “Látok benne egy arcot” 8. “Ezek itt csak krikszkrakszok, ilyet a gyerekem is rajzol bármikor” Egyszóval: reflexszerűen a saját megértési, megközelítési mechanizmusunk elvárásai mentén igyekszünk megközelíteni egy képet. Csakhogy ez az autizmussal élő emberek rajzainak esetében félrevezető lehet. Miért is? Önkifejezés A szó már önmagában zavarba ejtő, amennyiben ismerjük egy kicsit az autizmus világát. Hogyan várható el ugyanis, hogy egy autizmusban mélyebben érintett személy rendelkezzen egy határozott én képpel, ön definícióval? Kifejezés. A kifejezés szóban alapvetően benne van egy irány, belülről kifelé. Mennyiben alapvető ez az irány egy olyan ember esetében, akinek komoly gondjai vannak a szociális interakciók területén, a mentalizációval, a kommunikációval? Feltételezhetünk egy - ha nem is tudatos, de tudattalan kifele irányultságot egy olyan ember esetében, akinek a kinti világ rendkívül nehezen felismerhető, egyáltalán annak tudomásul vétele problémát jelent? Vágyhat -e tehát valaki egy olyan közegbe való beérkezésre a rajzai által, amely közegről nem tud, vagy nem megfelelően értékeli, érzékeli? És amely közegben rejlő potenciális megértést, azzal egybeolvadást, kapcsolatteremtést nem érzékeli a mentalizációs és egyéb nehézségeiből kifolyólag? Nyilvánvalóan hangsúlyozni kell, hogy minden autizmussal élő személy más és más, az érintettsége is más fokú, nem jelenthető ki, hogy a rajzai készítése mögött nem húzódik egy kapcsolatteremtési szándék. De az autizmus nehézségeit ismerve be kell látni, hogy ez a szándék jóval kevésbé vagy máshogy van jelen, mint más esetekben, illetve ennek a szándéknak a megnyilvánulási formája nagy valószínűséggel eltér egy normális fejlődésű ember esetétől. Az érzelmek/gondolatok tudatos/tudattalan kifejezése A kifejezés fogalmának ezen esetbeli nehézségére már felhívtam a figyelmet. Az érzelmek/gondolatok kivetülése egy rajzon egy olyan ember esetében, akinek az állapotából fakadóan ezzel a területtel amúgy is komoly problémái
51
vannak, hogyan lenne ez a rajzai esetében máshogy? Képzeljünk el egy általunk jól ismert autista személyt és gondoljunk bele, vajon mennyire látszódnak rajta az érzelmei? Hogy mi zajlik benne? Mennyire közvetíti ezt a külvilág felé és hogyan? Hasonlóan szükségszerű hozzáállni a rajzaikhoz is, bár tény és való, hogy számtalan rajzoló esetében a rajzok impulzusokban, ingerekben, megkockáztatom “érzelmekben” jóval gazdagabb képet közvetítettek a rajzolóról, mint amit róla feltételeztünk addigi ismereteink alapján. Az érzelmek direkt beazonosítását, az illető belső lelki folyamatainak nyomait keresni a rajzokon viszont sok elővigyázatosságot igényel. Egy autizmussal élő ember egész pszichés fejlődése teljesen másképp alakul, így a hagyományos kép-lélek-tükör stb. modellel nagyon félrecsúszhatunk, ha egy autista rajzait igyekszünk megérteni. Szimbolikus vizuális formavilág, amely a rajzoló vágyairól, érzelmeiről, félelmeiről szól Mint tudjuk, az autizmussal élő embereknek a metaforikus gondolkodás, a fogalmak átlátása, az érzelmek beazonosítása nagyon nehezen megy. Leginkább olyan dolgok fele vonzódnak, amelyek világosak, konkrétak. Ilyenek a tárgyak, az adatok világa. Kerülik a szituáció rajzokat, egy érzelmi állapotot is igyekeznek formailag konkrétan megragadható oldaluknál megközelíteni. Egy adott esetben egy autista lány a szülinapját szerette volna lerajzolni, feltételezhető ilyenkor, hogy személyes szituációt, élményt fog vinni a papírra, valamit, ami számára érzelmileg fontossággal bír. A rajz pillanatok alatt elkészült és az A4-es papíron egy óriási 26-os szám terült szét: 26. születésnapja volt ugyanis. Két évvel később ezt megismételte, immáron 28-as számmal. Más ember gesztikuláló, vidám társaságot, részletekben tobzódó teret rajzol, jó színeset, esetleg lampiont, tortát és ajándékokat, minden dinamikus és “boldog”. Az említett lány számára ugyan maga a születésnap, mint szituáció minden bizonnyal vidám és felszabadító volt, de ez utóbbi állapotok vizuális megragadása nagyon nehéz egy autista ember számára, így azt a motívumot ragadta meg, amelyik a legmasszívabban konkrét az egész halmazból: egy szám – a 26-nak nincsen számtalan értelmezési aspektusa. Megnyugtatóan világos pont egy ilyen nyugtalanítóan behatárolhatatlan érzelmi, formai masszában, mint egy szülinapi esemény. A rugalmatlan gondolkodás, metaforák értésének nehézsége köztudott az autizmus világában. Ugyanez érvényes a rajzokra is: a rajzon látható ház nem feltétlenül jelent tehát “otthon”-t. Egy megjelenő szó nem feltétlenül jelenti annak a szónak a tartalmával való érzelmi kapcsolatot. Egy 11 éves autista fiú például rendszeresen ráírta a rajzaira azt a szót, hogy “császármetszés”. Butaság lett volna azt gondolni, hogy a születés eme kevésbé megszokott formája érintette volna meg érzelmileg. Az ő esetében arról volt szó, hogy sokat hallotta a várandós anyukájától ezt a szót és izgalmasnak találta. Elképzelhető, hogy szerette hallani, kimondani – a “császármetszés” szó elég jól cseng – illetve izgathatta, hogy ez valami császáros dolog, mesékkel kapcsolatos asszociációi lehettek ezzel kapcsolatban, és a többi. Tehát a rajzon megjelenő forma fontos lehet az adott autista rajzoló számára, de nem feltétlenül annak jelentése, referenciái, érzelmi háttere miatt. Ugyanakkor az, hogy foglalkoztatja az adott szó/forma, annak okai vannak és ezeket az okokat érdemes feltárni, hiszen így megérthetjük a rajzolót. Ám addig
52
nem fogjuk tudni ezt megtenni, amíg lekötnek minket a jelentés és a metaforán keresztüli megközelítés dimenziói.
Képekben való kommunikáció Ne feltételezzünk automatikusan kommunikációs szándékot a rajzokon. Az autizmussal élő embereknek, mint tudjuk, a kommunikáció területén nehézségeik vannak. A kommunikáció nem a beszédet jelenti elsődlegesen, ha valaki nem tud kommunikálni, az nem azt jelenti, hogy nem tud beszélni, és fordítva. A kommunikáció nagyon esetlegesen summázva lényegében egy olyan automatikus indíttatás, reflex, amelyben benne foglaltatik, hogy elindulok a rajtam kívüli világ (ember, állat, tárgy, szituáció, bármi) felé azzal a belső evidenciával, hogy ott engem valami vár (jó vagy rossz), mivel “kapcsolatba” fogok vele kerülni, átadásra kerül valami. Az autizmussal élő embereknél ez a reflex csecsemőkoruktól fogva nem működik abban az értelemben, ahogy egy normális fejlődésű ember esetében, és ez kihat az egész kommunikációs fejlődésükre, természetesen a beszédre is. A rajzolás gesztusát tehát a rajzoló mélyében kulminálódó kommunikációs szándékként értelmezni félrevezető lehet. “A művész ezzel azt akarta mondani, hogy…” Szintén a kommunikáció, önkifejezés területét érinti, némi metaforikus tartalom feltételezésével párosítva. Sokkal hatékonyabb, ha ettől az elképzeléstől távol tartjuk magunkat, és nem az az első kérdésünk, hogy ezzel az illető mit akart mondani, mit akar üzenni, még ha nem is tud róla, mit akar a környezetéből kiváltani. “Nekem erről az jut az eszembe, hogy…” Természetesen nem kizárt, hogy egy absztrakt kép kivált belőlünk olyan érzelmeket, gondolatokat, amelyek a kép készítőjének érzelmeivel és gondolataival egyezőek voltak a kép készítésekor. De az, hogy egy nemformáról nekünk valamely forma + jelentés jut eszünkbe egy autizmussal élő ember rajzának szemlélésekor, az esetek többségében a saját tapasztalatainkról, asszociációinkról, érzelmi, gondolati élményeinkről szólnak, tehát markánsan rólunk, és jóval vagy legkevésbé a rajzolóról. Ezeket a felfedezéseket megélni és felismerni jó, de a rajzoló megértésével szemben prioritásba helyezni, vagy ezzel az asszociációs mechanizmussal teljesen “beteríteni” a látott rajzot akadályt jelent a rajzoló és a rajza megértésében. “Látok benne egy arcot, kutyát, virágot stb.” Hasonlóan a 6. ponthoz, ez nem jelenti azt, hogy a rajzoló egy arcot stb. kívánt megjeleníteni, csak épp burkoltan próbálta vagy esetleg ügyetlenül. “Ezek itt csak krikszkrakszok, ilyet a gyerekem is rajzol bármikor”
53
Könnyen elképzelhető, hogy olyan rajzzal kerülünk kapcsolatba, amely a hagyományos értelemben nem hordoz számunkra értéket, mert nem “szép”, vagy nem “értelmes”, mert nem “ábrázol valamit” vagy, mert nem látunk benne technikai teljesítményt. Egy rajz a másikhoz képest nem attól értékesebb, hogy jobban megnyilvánulnak benne a rajzoló technikai készségei. A technikai tudás a saját értékrendszerünkben jelent bármit is, a rajzoló szempontjából illetve abból, hogy ő “így hagy nyomot” vizuálisan, viszont irreleváns. 2. Hogyan közelítsünk? Alapvető hozzáállás az autizmussal élő emberek rajzaihoz Egy lakóotthonban élő, tehát a spektrumon inkább középen, semmint az aspergeri végén elhelyezkedő személy sok esetben alig tud magából megmutatni valamit. Mert jellemzően nem vagy nagyon gyengén kommunikál. Mert sokszor nem kezdeményez, nem mutat szándékokat, könnyen lehet, hogy nincs sztereotip érdeklődése valamely irányban (bár sok autistának van). Így tehát az a tény, hogy egy ennyire nehezen megismerhető személy rajzol, rendkívüli jelentőséggel bír. A rajzok – legyen az egy pár perc alatt, gyors mozdulatokkal odarittyentett vonalháló - 100%-osan az illetőről szólnak. Az, hogy hogyan szólnak az illetőről, már egy másik kérdés. Egy autizmussal élő ember esetében pont azért, mert nem igyekszik megfelelni a külvilágnak a rajzain keresztül - mivel nem észleli azt, mint közeget, amivel kapcsolatba érdemes kerülni -, amit rajzol, és ahogy, az minden molekulájában róla szól, őt közvetíti akarva-akaratlanul. Mégha nagyon eltérő módon is egy normál fejlődésű emberhez képest - és csak a megfigyelőn múlik, hogy mennyit tud megérteni a rajzolóból ezeken a képeken, mozdulatsorokon át. A rajzoló motívumrendszerét radikálisan befolyásolni, eltéríteni attól, amit automatikusan rajzol, egyenlő annak a hídnak az elvágásával, amely segíthet nekünk eljutni a rajzoló személyiségéhez. Elképzelhető, hogy rajzol nekünk egy olyan napot, amilyet mi szeretnénk, vagy kiszínez valamit, amit elé teszünk. De ezzel pont attól a nagyszerű lehetőségtől fosztjuk meg őt és magunkat elképzelhető, hogy egy életre -, hogy megismerjük őt olyannak, amilyen. Tehát túllépve a technikai és esztétikai elvárásainkon, minden egyes rajzra úgy kell tekinteni (legyen az a mi szempontunkból maszat, folt, krikszkraksz, satír, csak egy csík, számok, betűk stb.), mint egy olyan felületre, ami a másik ember világát – tehát azt, amit mi megismerni szeretnénk - közvetíti felénk. Tehát egy kerek egész és úgy tökéletes, ahogy van.
V.
A RAJZFOGLALKOZÁSOK
1. Ki “rajzoltatható”? Hogyan kezdjünk el egy foglalkozást? Amikor elkezdünk egy csoportot felmérni, a legkézenfekvőbb, hogy A4-es papírokat helyezünk mindenki elé, és színes ceruzákat, zsírkrétákat teszünk az asztalra. A foglalkozást természetesen a lakóotthon vezetőivel, gondozóival egyeztetve, az ő segítségükkel előre a napirendbe illesztjük, hogy ne érjen senkit váratlanul ez az új szituáció.
54
Nagy valószínűséggel minden gondozott találkozott már ezzel a helyzettel különböző formában. Arra kell építeni tehát, hogy ha a “rajzolunk” szó nem is érthető számára, az A4-es papír + ceruza az asztalon, mint szituáció érthető lesz. Fontos az A4-es print papír. A legtöbbször ezzel a mérettel és papírral találkoznak az emberek - legyenek autisták vagy nem, már az óvodában ez a papír hordozza a “rajzolás” fogalmát. Az autizmussal élő emberek számára a részletek jelentésmódosító hatással bírhatnak: elképzelhető, hogy egy nem A4es, és nem olyan felületű papír már idegenül hat, és tartózkodást vált ki, hiszen nem ezt szokta meg. Amennyiben nem a lakóotthon munkatársai vagyunk, mielőtt leültetjük az embereket, feltétlenül kérjünk asszisztenciát egy, a rajzolóinkat jól ismerő gondozótól, fejlesztőpedagógustól. Ki hogyan bírja a másik közelségét? Ki kitől lesz esetleg ingerült? Kit ültessünk távolabb? Kinek hol a helye –amennyiben ez egy olyan szobában zajlik, ahol nem történt még rajzfoglalkozás, de teszem azt, munka igen? A gondozókkal való együttműködés rendkívül fontos, hiszen ők azok, akik a rajzolókat jól ismerik és akiket – ez nagyon lényeges - a rajzolóink is jól ismernek, egyszóval a jelenlétük biztonságérzetet biztosít számukra. A gondozó segít nekünk megértetni egyes gondozottak reakcióinak okait. Most örül, most ingerült. Most kér ezt vagy azt. Most be van feszülve. Most unja. Illetve segíti a bentlakókat megérteni, feldolgozni ezt az új helyzetet, illetve megismertetni velük a rajzfoglalkozás vezetőjét. Az esetek többségében szinte mindenki fog valamit kezdeni a rajzolással, mint helyzettel. Az olyan mélyen érintett autisták esetében, akiknek nehézségbe ütközik egyáltalán a papír és a ceruza funkciójának felismerése, a ceruza megfogása, papíron tartása, a mozdulatsor szemmel követése stb., máshogy kell nekifognunk a rajzoltatásnak. Ha az alapvető motorikai készségek hiányoznak, hosszú munkát jelent egyáltalán a helyzetet kiinduló szintre hozni. Ezen összefoglaló nem foglalkozik ezzel a szituációval. De összességében senkiről nem jelenthető ki, hogy nem érdemes rajzoltatni. Csupán a súlyosan érintett autisták esetében, más stratégiák szükségesek. Ebben a szövegben inkább olyan emberek rajzfoglalkoztatását taglalnám, akik meg tudnak ragadni egy krétát vagy ceruzát, és maguktól, a tekintetükkel követve hagynak nyomot a papíron, még akkor is, ha a mozdulatban rengeteg esetlegesség van. Mindenki rajzoltatható, aki reagál a papírra – valamit odarajzol, egy vonalat, satírt - és ezt a tekintetével követi. Ez az első alkalmakkor lehet, hogy nagyon rövid idő, másfelől alig történik valami a papíron, de megfelelő hangulatban zajló kurzuson, jó asszisztenciával az idő és teljesítmény hatványozottan növekedhet. A papírok és ceruzák kihelyezésekor ügyeljünk arra, hogy a ceruzák ki legyenek hegyezve megfelelő módon. Vannak olyan rajzolók, akik nem a szín, hanem a ceruza, ill. egyéb rajzeszköz vastagsága, hegyessége alapján választanak, és nem a számunkra evidensebbnek tűnő szín szimpátia alapján. Az első rajzoltatáskor a legcélszerűbb színes ceruzát, grafitot és zsírkrétát adni a rajzolóknak. Hasonlóan az A4-es nyomtató papírhoz, ezek az eszközök lehetnek a legismerősebbek számukra. 2. Miért épp rajzolás, miért nem festés?
55
Sok művészetterápiás foglalkozáson festenek. Tapasztalatom szerint a festés kevésbé szerencsés technika az autizmus világában, mivel nehezen kontrollálható, maszatol, amit sok autista nem szeret (mert koszos lesz a keze). Azoknál az autistáknál viszont, akik nehezen fognak, markolnak, a festékbe nyúlás és papíron maszatolás elképzelhető, hogy jó kezdete egy később kontrolláltabban kivitelezhető folyamatnak (akiket zavar, vékony gumikesztyűt ajánlhatunk). Azoknál az autistáknál, akik szeretnek kenni dolgokat, a festék szintén jól működhet. Érdekes lehet a festés még olyan autisták esetében, akik a spektrum “enyhébb” végén vannak. Ők szintén élvezhetik a festést, mert kontrollálni tudják az ecsetben felszívódó vízmennyiséget, meg tudják tartani az ecsetet a papíron (technikailag: az ecsetre a puha vég miatt támaszkodni nem lehet, szükséges egy “könnyű kéz” ami pont elég nyomatékot fejt ki, de nem annyit hogy az eszköz rátapadjon a papír felületére.). Ám lakóotthonokban ritkábban fordulnak meg Asperger szindrómás autisták. A festésnél gondot jelenthet a víz-ecset-szín-papír fázisok szükségességének a felismerése, a vízmennyiség kontrollálása. Ennek ellenére az eredmény “szép” lehet, de az esetek többségében a színharmónia, vagy mindaz, ami aztán számunkra impozánsnak tűnik, egyszerű véletlen eredménye: nem a festő ember direkt szándéka az, hogy két szín szépen olvad egybe, hanem “így adódik”. Ilyen értelemben a papíron megjelenő kép kevésbé hiteles lenyomata az adott alkotó világának, túl sok benne az esetlegesség, kevesebb következtetést tudunk levonni az illető világával kapcsolatban. Ettől függetlenül élményszerzés gyanánt bevethető a festés. Lesznek olyanok, akik szeretik nézegetni az elért színhatásokat, vagy azt, ahogy a festék terjed a papíron, egy folt növekszik és a többi. Miért a színes ceruza? A színes ceruza használata ugyan hordoz esetlegességekre lehetőséget, de sokkal jobban kontrollálható, mint a festés. A ceruza, ha megfelelő, sokféle nyomatékot elbír, nem törik el, nem kenődik el a vége (mint pl. zsírkréta), gyorsan kihegyezhető, és a színek elhatárolódnak egymástól. A vonalat végig vezeti a kéz, és a vonalnak a minősége, vastagsága, nyomatéka stb. máris rengeteget közvetít az adott emberről, a mozdulatainak minőségéről. Maga a vonal dinamikája, formája, elkészülési ideje hordozhat információkat. Az információkról: valaki gyors vonalat húz, nem jelenti azt, hogy temperamentumos stb. Elképzelhető, hogy fizikailag ilyen vonalat tud kivitelezni. Egy vonalháló, rajz szemlélésekor legalább annyira figyelembe kell venni azt a tényt, hogy a rajz az illető világa mellett az illető fizikai, finommotorikai, szenzoros képességeinek is a lenyomata, tehát egy rajz e kettő keveréke. A színek automatikus módon történő érzelmekhez csatolása szintén hiba lehet: pl., ha valaki feketével satíroz be egy papírt úgy, hogy az a végén kilukad, nem jelenti azt, hogy az illető nagyon rosszkedvű, agresszív, dühös. (Mindamellett nem is zárja ki nyilván ezt az opciót). Az adott rajzoló színhasználata és hangulata közötti összefüggését megfigyelhetjük a hosszantartó rajzkurzusok folyamán, elképzelhető ugyanis, hogy szoros kapcsolat van a szín és a belső állapot között, ami nagyon jó jel, hiszen ez azt jelenti, hogy az illető érzelmeinek kivetülése, áramlása kevésbé korlátolt. Ugyanakkor ugyanennyire elképzelhető az is, hogy semennyi kapcsolat nincs a színválasztás és az adott érzelmi állapot között.
56
A ceruzával való rajzoláskor a rajzolási folyamat egyre tudatosabbá válik, a rajzoló fokozatosan megtanulja kezelni a ceruzát, és váltogatni, amikor az indokolt. A rajzolás folyamatában rengeteg kis döntés történik. Sok kezdés és sok lezárás. Most pirossal rajzol, eddig, ezt a formát, a formának itt vége, színt vált stb. Ezek apró döntések és a rajzolót kontroll helyzetben tartja, megerősíti a döntéshozatalába vetett bizalmát, rögtön látja az eredményt, miközben a döntéseivel sok kockázat nem jár. 3. A Kurzusvezető feladatai Rajzeszközök, technikák Minden rajzoló gesztusrendszere más és más technikával, rajzeszközzel bontakozik ki a leginkább. Ennek a megtalálása a rajzoltató feladata. Ugyanez vonatkozik a papír méretére is. Az autizmussal élő emberekre jellemző, hogy ragaszkodnak a megszokott formulákhoz és bárminemű változás megriaszthatja őket. Így amennyiben A4-es papírral találkozott a legtöbbször rajzolás kontextusában, elképzelhető, hogy egy nagyobb papír elbizonytalanítóan hat rá. A papír méretét ugyanakkor a rajzoltatás alatt fokozatosan lehet növelni annak függvényében, hogy az illető ebben a növelt méretben mennyire mozog magabiztosan. Előfordulhat, hogy ragaszkodik az A4-es mérethez, ebben az esetben ne forszírozzuk, hogy nagyobb papírra rajzoljon. Ugyanakkor a papír méretének növelése inspirálóan hathat. Miután otthonosan érzi magát a rajfoglalkozásokon, és egyre lendületesebben kezd neki a rajzolásnak, egy nagyobb papír kifejezetten örömet okozhat. A nagyobb papír egyben azt is jelenti, hogy bátrabb, lendületesebb mozdulatokat próbálhat ki, több időt tölthet egy rajz elkészítésével, miután már a kisebb papírokon elég sikerélményben volt része. Későbbiekben érdemes kipróbálni azt is, hogy a papírt a falra helyezzük, és a rajzoló állva dolgozik. Ez egy teljesen újszerű helyzet, de amennyiben motivált és biztonságban érzi magát a rajzoló, megküzd az új szituációval. Állva teljesen más mozdulatokat kell alkalmaznia, teljes testből kell dolgoznia, nagyobb karmozdulatokkal. Felkínálhatunk neki széket is közben. Így kialakulhat egy olyan rutin, amelyben a rajzoló felismeri, hogy a papír alsó részét kényelmesebb nem görnyedve, hanem leülve berajzolnia, és a rajzolás folyamata közben odahúzza a széket maga alá, és leül rá. Ezek apró mozzanatok, de egy olyan autista esetében, akinek nehézségei vannak a folyamatokkal, vagy az igényeinek megfelelő lépések megtételével, kifejezetten jó eredményt jelent, ha egyszer csak saját maga oldja meg felismert kényelmetlenségének orvoslását egy mozdulattal. Személyre szabottság - kardinális Minden ember más és más, más képességekkel és igényekkel. Az autizmus spektrumon lévő embereknél ez fokozottan érvényes. A rajz kurzus vezetőjének a feladata tehát, hogy személyenként felmérje mire képes az adott rajzoló a kurzus kezdetén. Ez a kiinduló pont. A cél A rajzoltatás célja nem az, hogy az illető “szebb”, “jobb” rajzokat készítsen,
57
hanem az, hogy a rajzolás folyamatában sikerélménye legyen, megerősödjön a koncentrációja, sajátjának érezze ezt a tevékenységet, egyre önállóban végezze, és vágyjon arra, hogy ismét rajzolhasson, megkockáztasson kilépéseket, változtatásokat a rajzolási rutinján belül, a saját kontrollja alatt. A fejlődés mondhatni elkerülhetetlen hozadéka mindezeknek, a rajzoló szebb és jobb rajzokat fog készíteni annak ellenére, hogy nem ez az elsődleges célunk, ugyanakkor ez a legkézzelfoghatóbb, leglátványosabb bizonyítéka a rajzoló fejlődésének. Jutalmazás A lakóotthonokban élő személyek jutalmazása általában olyan tevékenységek esetében történik, amelyeket a külvilághoz való egyre jobb alkalmazkodás érdekében tanítanak nekik, hogy egyre önállóbbak legyenek a mindennapi tevékenységekben. Megtanul egyedül fogat mosni, mosdani, cipőt kötni, öltözni, rendet tenni a szobájában, kulturáltan étkezni, stb. A rajzolás, mint olyan, ezektől különbözik. Olyan dologért kap az illető figyelmet, bíztatást, elismerést, aminek nincs mércéje. Olyasmiért, amiért nem kell megerőltetnie magát, megtanulnia valamit. Valamiért, ami abszolút könnyen megy. Egy vonal meghúzása, egy satírozás. Első üléskor látható, hogy mi az, ami a rajzolónak nem megerőltető. Egyszerűen magától rajzol valamit. Ebből kell kiindulni. Ezt a tevékenységet az illető nagy valószínűséggel nem értékeli se pozitívan, se negatívan. Közömbös a rajzai iránt, semlegesen viszonyul. A legtöbb esetben nincs elképzelése arról, hogy ez egy szép kép lesz. (Esztétikai elképzelés, vágy, miszerint „na, most készítek egy gyönyörű rajzot”, egy mélyebben érintett autistánál nem jellemző.) Nagy valószínűség szerint nem tervezi magát a képet, nincs kitűzött cél. (Kevésbé mélyen érintett autistáknál lehet.) A cél kitűzése, és a célig vezető út képzeletbeli felvázolása a végrehajtó működéssel van összefüggésben, ami az autisták esetében nehezen vagy alig működik. (Ez szintén a spektrumon való elhelyezkedésnek a kérdése). Tehát a rajzoló rajzol valamit. Rövid időt tölt a papír előtt. Bármit és bárhogyan is rajzol, a kurzus vezetője nagyon direkten adja tudtára, hogy amit csinált az nagyszerű. Tapasztalataim szerint a kurzus vezetőjének rendszeres “átütő öröme” a rajzoló rajzának megpillantásakor nagyon fontos. A rajzoló sok esetben nincs tisztában, hogy amit csinált, az “valami”. A kurzus vezetőjének az öröme, személyes figyelme, törődése informálja őt arról, hogy ez annak szól, amit ő csinált. Ez egy jutalom valamiért, amiért nem kellett megfelelnie senkinek, nem kellett érte megtanulnia valamit, egyszerűen olyasmiért kapott nagy dicséretet, figyelmet, ami neki teljesen könnyen megy, és nagyon is a sajátja. Egy saját mozdulat, egy saját gesztus. A rajzoltatás célja, hogy egy idő után önjutalmazóvá váljon a folyamat és a rajzoló akkor is átélje a sikerélményt és örömöt, amikor az nem a rajzoltató irányából jön. Felismerje, hogy amit csinál, az “jó”, bármi is az. A rajzfoglalkozások rendszeres mivolta kialakíthatja azt a jó érzést, hogy minden szerdán reggeli és ebéd között XY-nal – a kurzusvezető személye nagyon fontossá válik - nekem jó lesz, örülni fognak nekem, nem lesz a helyzet számomra nehéz stb. Kapcsolódás
58
Kevés olyan dolog van, amit egy autizmussal élő ember magától csinál, és azt a környezete hasznosnak, értékesnek tartja. A papírfecnik tépkedéséért, autók sorba állításáért, homokpergetésért valószínű sosem kapott vastapsot. Pedig ezek azok a tevékenységek, amelyek a saját igényéből fakadnak, örömszerzés, biztonságérzet-növelés céljából végzi ezeket (amelyek lehetnek persze öngerjesztők is). Az öngerjesztő tevékenységekben való megerősítés nyilván nem cél. Ugyanakkor ezek azok a tevékenységek, amelyek eredetileg a rajzoló személyéből jönnek mélyről, így ha a rajzoló lényének mélyéhez akarunk kapcsolódni, olyan tevékenységeken keresztül tehetjük csak meg, amelyek az adott ember legzsigeribb reflexei, szokásai, szeretett vagy csak beidegződött mozdulatai, késztetései. Ezen a ponton az illető magányos, és hozzá is van szokva, hogy mindig is az volt. Az autizmus esetében a “magány, mint olyan”, sem a hagyományos értelemben vett magány. Az autizmussal járó belső izoláció nem magánykérdés, hanem állapot, ami fizikai, idegrendszeri okokra vezethető vissza, így egy autista magányát felülírni nem lehetséges, de rengeteget lehet rajta változtatni, könnyíteni. Egy ilyen rajzi tevékenységet remekül fel lehet használni arra, hogy kiinduló pontként működjön az adott emberhez való kapcsolódáshoz, illetve az illető finom és fokozatos kivezetéséhez a külvilágba a magányából. (És ismét nyilvánvalóan ezzel nem azt állítom, hogy az illető kivezethető a magányából teljesen, de sok lépést lehet haladni belülről kifele egy ilyen foglalkozás folyamán). Ezeket a tevékenységeket produktívvá lehet transzformálni, amennyiben ez szempont. A lényeg, hogy valakinek a legmélyebb reflexeit, szokásait negligálni, azon kevés tevékenységétől megfosztani, amit magától kezdeményez egyenlő azzal, hogy az illetőt elutasítjuk annak, ami ő. Egy autizmussal élő ember amúgy sem arról híres, hogy számtalan módon tudja magát közvetíteni a külvilág felé. Így, ha adott egy csatorna, akkor érdemes ezt a csatornát megérteni és kitágítani, még akkor is, ha az adott tevékenység nem hasznos, esetleg idegesítő, nem “kulturált”, és még sorolhatnám. A papíron történő mozdulat is ennyire sajátos csatorna. Mert magától teszi le a papírra. A papíron hagyott “nyom” mindenkinél más és más. Egy technikailag felkészült kurzusvezető a vonalakból/rajzból, és magából a rajz elkészítésének módjából (gyorsan/lassan rajzol, nagy/kicsi nyomatékkal stb.) megítélheti, hogy mely rajzeszköz az, aminek a használatával az adott rajzoló gesztusrendszere látványosabban jelenik meg a papíron. Egy vastagabb kréta? Olajpasztell? Fekete tus? Jó a hangja a papíron és az adott rajzoló ezt értékeli? Nagyon kemény a grafittömb, és élvezetet jelent számára rányomni a papírra, erőt kifejteni? Nagyon jól kenhető? Vagy pont valami, ami nem az, mert a rajzoló szereti elhatárolni a színfoltokat egymástól? Az autizmussal élő emberek vizuális és nem pedig fogalmi gondolkodók. A vizualitás tehát kiemelt jelentőségű számukra. Tapasztalataim szerint motiváltabbá válik a rajzoló, ha a saját vonalai egyre erősebben jelennek meg a papíron, a színek intenzívekké válnak, a vonal vastagabbá, stb. Nagyobb a “visszacsatolás”. A rajzoltató feladata kikísérletezni személyre szabottan, hogy melyek azok a technikák, amelyekkel az adott rajzoló gesztusrendszere a legtelítettebb, leglátványosabb módon szólal meg, mi az a méret, amelyik még otthonos, kezelhető, de teret ad a mozdulatoknak is. Az eszközhasználat ütközhet nehézségekbe, de ha a rajzolónak sikerélménye van az adott eszköz
59
alkalmazásakor, törekedni fog annak egyre jobb használatára.
4. Hogyan kaphatunk információt a rajzokon keresztül az adott autizmussal élő emberről? Az adott autizmussal élő rajzoló nehézségei tetten érhetőek természetesen a rajzaiban is. A rajzok ilyen értelemben nem hordoznak feltétlenül átütő információkat a rajzolóról, olyanokat, amelyeket ne tudnánk róla – amennyiben ismerjük. Ugyanakkor egyrészt “láthatóvá” válnak, nagyon is konkrétan megmutatkoznak, ami segíthet abban, hogy rádöbbenjünk milyen mértékű benne valamely nehézség, vagy épp arra, hogy mely területek mennek jobban. Számtalan példa van arra, hogy a rajzokon olyan képességek, érzékenységek ragadhatók meg, amelyek pozitív meglepetéssel szolgálnak. Persze van egy nagyon is jellemző jelenség: az autizmussal járó tipikus megnyilvánulások, amíg a mindennapokban “csak” nehézségként láthatók, a rajzokon ugyanezek a deficitek “szépen” nyilvánulnak meg. Egyszóval a koherens, rugalmatlan, repetitív viselkedés egy rajzon következetesen végigvitt, gyönyörűen komponált geometrikus kép formájában jelenik meg. Magyarul, ugyanannak a dolognak egy másik arcával találkozhatunk, ahol abban a kontextusban – lásd rajz - egyszerűen szép, lenyűgöző, utánozhatatlan. Idegesítő lehet, ha valaki egész nap kínosan pakol és pakol, ugyanakkor ugyan ezen ember ugyanezen tevékenysége nagyon is boldogító, ha olyan helyen rak rendet, ahol ez szükségszerű, mi több, ahol senkinek sem lenne kedve rendet rakni. A rajzok esélyt adnak a környezetnek arra, hogy szerethessünk valamit, amit addig csak nehézségnek éltünk meg a másik emberben. Teljesítmény Miután egy ideje rajzoltatunk valakit, láthatóvá válik például, hogy miben rugalmas és miben nem. Egyáltalán, hogy rugalmas valamiben. Lehetséges, hogy a mindennapokban alig rugalmas. Mégis, a rajzoknál könnyen nyit egy új megoldás, új motívum felé, legalábbis könnyebben, mint feltételeztük volna róla. Mit kezdhetünk egy ilyen információval? Talán azt, hogy érdemes esetleg megnézni, melyek azok a helyzetek, ahol rugalmasságra edzhetjük? Hiszen benne van a rugalmasság, a rajzokon belül vált, mi több, akár magától. Lehet, hogy egyéb helyzetekben is rugalmasabbá tudna válni? Kiderülhet, hogy szenzációs érzéke van a színekhez. Milyen következtetést is vonhatunk le ebből? Merészség lenne személyiség jegyeknek megfeleltetnem adott esetben egy kifinomult színhasználatot. De talán azt kijelenthetjük, hogy az illető ezen a területen gazdag skálán mozog. Finom különbségeket tud tenni. Tehát rajztól függetlenül a kifinomultság, érzékenység abszolút jelen van a személyiségében. Ez azt jelenti, hogy erre fogékony lehet más területeken is. Igénye van rá, szeret benne időzni. Számíthat neki, hogy milyen mintájú az ágyneműje. Milyen színű a törülközője. Nem találkoztam olyan autizmussal élő rajzolóval, akinek a rajzai ne gazdagodtak volna a rajzfoglalkozások alatt. Mit jelent a gazdagodás? Több motívum. Színesebb rajzok. Nagyobb méret. Kiemelt motívumok. Rugalmas
60
váltás. Lényegkiemelés. Ez annyit jelent, hogy ha egy ilyen védett, és saját maga által egyre inkább egyedül végigvitt, kontrollált helyzetben az illető egyre jobban fejlődik, nő az önbizalma, megerősödik a személyisége, könnyen tanul, akkor más területen is hasonlóan fejlődhet. Az önállóság tapasztalata például megerősödik. A rajzolás egy védett helyzet, és közben egyfajta módon az illető tökéletesen szabad. (Egy, a rajzoláshoz képest sokkal több veszéllyel fenyegető helyzetben az autizmussal élő embert érthetően arra tanítjuk, hogy olyan módon cselekedjen, ami számára és környezete számára optimális. Ez ugyanakkor korlát is. Egy konyhában tányérokat hajigálni veszélyes, még ha szuper érdekes is, ahogy a tányér darabokra hull, jó a hangja, arról nem is beszélve, hogy hirtelen összeszalad a ház, és mindez egy apró mozdulattal elérhető – magyarul az adott autista személy kontroll helyzetbe kerülhetett, elindíthatott egy “műsort”, ami lehet, hogy sokkal izgalmasabb, mint amikor nem történik semmi. Lehet, hogy ez volna a saját önálló kezdeményezése, de ez érthető módon le van korlátozva. És a hétköznapok legtöbb helyzete ilyen, adott egy optimális viselkedés, megoldás minta, és azt érdemes betartani.) Ugyanakkor a rajzolás keretén belül pont amiatt, hogy nincsenek “optimális” megoldások, a rajzoló szabadon kísérletezhet, kipróbálhat dolgokat anélkül, hogy ebben ő korlátozva volna. Ez felszabadító, és a saját döntéseibe vetett hitét és tapasztalatát erősíti meg. Eredmény Tapasztalataim szerint sok autizmussal élő embert fedezett fel magának a környezete újból és másként, miután a rajzait megismerte. Kiderült, hogy egy alig megnyilvánuló, gesztusaiban, kommunikációjában és így látszólag személyiségében “nem túl izgalmasnak”, “színesnek” tűnő ember milyen gazdag és kifinomult, sok tekintetben, mert például megdöbbentő érzékkel rendez színharmóniákat, kompozíciókat, szívmelengető kis figurái vannak. A rajzoló környezetének lehetősége nyílik arra, hogy felfedezzen abban az emberben egy olyan világot, amelyet, amíg nem látott benne, nem értékelte azon a fokon. Tapasztalatból mindenki ismerheti azt a szituációt, amikor egy számunkra valamennyire ismert és alapvetően pozitívan értékelt ember egyszer csak készít egy szép tárgyat (dísztárgy, műtárgy, ruha stb. bármi) ami nekünk nagyon tetszik, és meglepődünk. Nem feltétlenül azért, mert nem feltételeztük róla, hogy van ízlése, jó a kézügyessége, “szép a lelke” stb., hanem mert ez hírtelen nagyon direkt formában “láthatóvá”, tapinthatóvá válik. Érzékszervileg lesz megragadható egy belső minőség, lelki minőség, és így könnyebben definiálhatóvá, körülírhatóvá válik számunkra, és így a hozzá való viszony is könnyebb, világosabb lehet. Az adott tárgyat elnézve, és azon elcsodálkozva, automatikusan újraírjuk a készítőjéről a rólunk kialakult képünket, gazdagítjuk ezt a képet, vagy csak megerősödünk abban, hogy igen, az adott barátunk, ismerősünk klassz ember, finom lélek, szeretjük. A rajzoló teljesítményének kiemelése itt nagyon lényeges. A saját környezete másképp kezd el hozzá viszonyulni azáltal, hogy a rajzai jó papírokon, szépen keretezve, esetleg kiállításon szerepelnek. Felértékelődik a környezete szemében, a kapcsolata új alapokra helyeződhet. Ha az otthonban dolgozó gondozók együtt nézegetik meg a rajzokat, megbeszélhetik egymással, hogy kinek melyik tetszik és miért. Megismerhetik egymást jobban, kiderülhet, hogy
61
azonos az ízlésük, megerősödhet a kapcsolatuk mind a gondozottjukkal, mind egymással. A kép felület, könnyen lehet hozzá kapcsolódni, lehet beszélni róla, asszociálni, eszünkbe juthatnak történetek, amelyeket megoszthatunk egymással. Egyszóval a rajz találkozási ponttá válhat, élmény hellyé. Ez azt jelenti, hogy az adott autista rajzoló ajándékoz meg bennünket egy kapcsolódási felülettel, mintha nyitna egy kávézót, ahova beülhetünk együtt beszélgetni vagy csak üldögélni, és közben a kávézó tulajdonosára gondolunk, hogy milyen jó kis helyet csinált. A szülők viszonyát is előremozdíthatja a gyerekük felé. Egy, a társadalom számára nem értékelhető teljesítményű és viselkedésű gyerek kiemelt rajzai, kiállított képei a szülőt büszkeséggel tölthetik el, és máshogy tekinthet az addig a társadalom elvárásainak nyomása alatt zömében csak-nehézséget-jelentő gyerekére. Kiemelt fontosságú, hogy ezen alkalmakkor (kiállítás, díjazás, stb.) az adott rajzoló is legyen jelen, vagy ha túl “sok” számára a helyzet, akkor az otthonban legyen fül- és szemtanúja annak, amikor neki örülnek, őt ünneplik. Sokuk természetesen nincs tisztában azzal a fogalommal, hogy kiállítás, galéria, “alkotás”. De a tapasztalatok azt mutatják, hogy azt igenis érzékelheti, hogy a környezete neki örül, és hogy ez az öröm összefüggésben van a rajzaival, ami az ő teljesítménye. 5. Mit ábrázol? A kép jellemzői Szín Kommunikálni képes autista rajzolóinkkal mindenképpen beszélgessünk a rajzokról. Fejleszthetjük a képzelőerejét, megismerhetjük a világát, partnerekké válhatunk, ez erősítheti a kapcsolatunkat vele, és a többi. Nagyon meglepő volt egy eset, amikor egy autista fiút arról kérdeztem, hogy melyik színt milyen érzéshez köt. A vidám, illetve szomorú jelzők mellett megjelent a “gyerek szín”, illetve a „felnőtt szín” is. Fontos volt ezeket megtudnom róla, hiszen akkor ez azt jelenti, hogy amikor ilyen színeket lát, ezek a világok idéződnek fel benne, illetve a szín milyenségéből kiderült számomra, hogy milyen érzéseket kapcsol a gyerek és a felnőtt világhoz. Ugyanakkor egy autizmussal élő ember rajza kapcsán legyünk nagyon óvatosak a “pszichologizálással”, és az ezzel kapcsolatos mélyreható következtetések levonásával. Feketével rajzol teljesen ki van borulva. Házat rajzol – hiányzik neki az otthona, a családja stb. Metafora, elvont fogalmak Az autizmussal élő emberek számára a metaforikus gondolkodás nehézséget jelent. Ha házat rajzol, ugyan elképzelhető, hogy arra a házra gondol, ahol lakott a családjával, de ugyanilyen valószínű az is, hogy egyszerűen a ház az, amelyik az x darab mindig alkalmazott motívuma közül az egyik. Mert ezt szokta meg. Mert ezt a formát látta papíron először. Elképzelhető, hogy nem is köti össze a fejében ezt a formailag négyzet-tetején-háromszög-kis téglalappal, a háromszög oldalán rábiggyesztve egy hullámos vonal (tető-kémény-füst) formarendszert. Tehát, amit mi háznak hívunk, amikor meglátunk egy ilyen konstrukciót a papíron, bár lássuk be, valójában nem sok köze van ahhoz az épülethez, amiben lakunk, szóval lehet, hogy nem is köti össze ezt a formát azzal a “valódi” ház képpel, ami a fejében van. Sok autistának már gondot jelent egy ilyen absztrakció. Az is ház, amiben élek, meg az is ház, ami a papíron egy 2 dimenziós csík halmaz? Őszintén szólva érthető: a két dolognak alig van köze
62
egymáshoz. Azért láthatjuk hasonlónak mégis a kettőt, mert ki tudunk emelni fő tulajdonságokat egy jelenségből, a másodperc töredéke alatt, és halmazokat tudunk létrehozni. (Lényegkiemelés, centrális koherencia.) Mi rögtön látjuk, hogy egy kutya nem macska, és fordítva felismerjük, hogy egy kávézó mitől nem egy otthon, egy színház mitől színház, és nem pedig egy váróterem. Nem kell gondolkodnunk és minden részletet számba vennünk ahhoz, hogy eldöntsük, ki férfi és ki nő, ki felnőtt és ki gyerek, hogy ez itt most egy ember vagy egy állat vagy egy tárgy. Egy autizmussal élő embernek ez nagyon nehezen megy. És ez a tény a rajzainak megfigyelésekor fontos szempont kell, hogy maradjon. Sztereotíp rajzok sokaságával találkozhatunk, ház-kémény-füst-kert-virág-fanap. Ezeknek a formáknak a megoldása is klasszikusan olyan lehet, ahogy egy óvodás megrajzolja: a nap egy kör, vannak pálcika sugarai, sokszor szeme és szája stb. Így tanuljuk egymástól el a kliséket, és talán mindenki emlékszik, hogy anno maga is pont így rajzolta ezeket a motívumokat. Így tehát a ház adott esetben egy hozott dolog is lehet, amit anno “rajzolás” keretén belül megtanult, így valahányszor rajzolás helyzet van, megismétli ezt a motívumot. Repetíció Attól függően, hogy mennyire mélyen érintett autistával foglalkozunk, a rajzokban megjelenő “tartalom”, értelmi-szál, narratív jelleg, valóságos személy, emlék stb. dominanciája különbözik. Ami általánosságban elmondható viszont, hogy a repetíció, struktúra erősen jelen van mind a rajzok profiljában, mind az egész rajzolói metodikában. A rajzoló a legtöbb esetben ugyanazt és ugyanúgy rajzolja, egy adott motívumkészletet használ, ha nem is milliméterre pontosan. Ez nagyon jellegzetes az autista rajzok esetében. A repetíciónak több oka lehet. Egyrészt összefügg a végrehajtó működés zavarával. Másrészt a repetíció biztonságot ad. Harmadrészt elképzelhető, hogy az adott rajzolónak a papír-ceruza helyzethez egy bizonyos motívum lerajzolása kapcsolódik. Biztonság – változás Úgy vélem, hogy olyan rajzokat készíteni, amelyek teljesen következetesek, a vonal lendületétől kezdve a kompozíción át a motívumok alkalmazásáig, mindig ugyanolyan jellegű rajzot létrehozni egy nem autizmussal élő ember számára abszolút kihívást jelent. Nem állítom, hogy lehetetlen, de gyakorló képzőművészként ki merem jelenteni, hogy nem volnék rá képes. Az ember, még ha ugyanazt a motívumot is rajzolja meg, vonalainak a minősége hangulattól, fáradtságtól függően változik. Az autista rajzokra jellemző, hogy ez a változás sokkal kisebb mértékben tetten érhető. Tehát, ha a rajzolónk először rajzol valamit, nyugodtan építsünk arra, hogy amit látunk, az az ő rajzi megnyilvánulásának stabil profilja, és nem fog holnap valami tökéletesen mással előállni. Egy kiinduló pont. Ez áll rendelkezésünkre. Ez a motívum, ez a vonal típus. A rajz kurzusok alatt a rajzoló meg fogja tartani ezeket a fix pontokat, mint egyfajta támasztékot. Ide mindig visszatérhet, itt biztonságban van. A rajzterápia folyamán viszont, ha az illető jól érzi magát, egyre messzebb fog elmerészkedni az alappillérektől – mindvégig megtartva azt a kis köteléket, ami biztonságot ad neki. Az elmerészkedés nagyon fontos és jó eredmény. Ez megnyilvánulhat abban, hogy az adott motívumot megsokszorozza. Vagy, hogy addigi méretétől eltérő méretben rajzolja. Beszínezi, bár eddig még nem
63
színezte be soha. Rajzol egy hasonló motívumot. Gazdagítja a készletét. Variál. A kiinduló motívumtól való teljes elszakadás tehát az, hogy egy adott rajzfoglalkozáson belül végig “nem-azt-rajzolja”, de ugyanazzal az elmélyüléssel és figyelemmel, azt jelenti számomra, hogy az illető meg tudta tartani a biztonságérzetét két rajz vagy két foglalkozás között. Új motívum rajzolására forszírozni valakit nem jó ötlet, de felkínálni neki lehetőségként abszolút. Hagyjuk meg a visszatérés biztonságának a csatornáját, de közben támogassuk abban, hogy eltávolodjon ettől a kapaszkodótól, ha elég bátor hozzá és értékeljük a bátorságát. Attól függően, hogy az illető mennyire hajlandó változtatni, a rajzi képének bármely jellegén láthatjuk, hogy mennyire rugalmas, mekkora belső mozgásoknak ad teret magában, mennyit visel el érzelmileg ezekből. Az is érdekes, hogy mi az, amin változtat, és mi az, amit feltétlenül megtart. Ez a két pillér tehát: a biztonság és a változtatás arányát úgy kell a kurzus vezetőjének gondoznia, hogy az adott rajzoló egyre bátrabb legyen változtatni, ugyanakkor meg véletlenül se sérüljön a biztonságérzete. Ha az adott rajzoló eddig pl. nyuszit rajzolt zsírkrétával, fel lehet neki kínálni, hogy most egy cicát rajzoljon zsírkrétával. Ha ezt szívesen teszi, mert mondjuk állatokat szeret rajzolni a leginkább, akkor következő lépésben felkínálhatjuk neki azt az opciót, hogy az új motívumot, amit már kipróbált, új eszközzel rajzolja meg. Végig maradjunk a világában. Ha terelni kívánjuk, mindig olyan motívumok, eszközök használatával tegyük, amelyek neki még a komfortzónáján, biztonságérzetén belül vannak. Figuratív – non figuratív Sok autista rajzoló, főleg a mélyebben érintett személyek, vonalrendszereket, geometrikus formákat fog ismételni. Az autista rajzok a repetíció melletti másik jellegzetessége ez, egy, a rajzolóra jellemző stabil rendező elv folytonos jelenléte. Megfigyelhetjük, hogy minden egyes rajzot ugyanazzal a metodikával visz végig. Attól még, hogy nekünk jobban esne, hogyha szép virágos mezőt rajzolna, meghitt őzcsalád jelenettel a közepén, fontos, hogy ugyanannyira tartsuk az adott geometrikus rajzot informatívnak, mintha egy olyat látunk, ami figuratív, tehát könnyen értelmezhető. A “van értelme – nincs értelme” szemléletmód tengelyén való billegés nem vezet semmire az autista rajzok esetében - nem a figura ad értelmet egy rajznak. Ami a papíron látható, az egy speciális vetülete, képe, sűrítménye az adott rajzolónak. Nem a metaforák mentén, és nem is a színek mentén. Tehát valahogy úgy érdemes egyfajta önarcképnek látni az adott rajzot, hogy közben nem a metaforákat keressük benne. Ha valaki egy nagy vonalháló gombolyagot rittyent a papírra és önarcképként nézünk a rajzra, akkor nem az a lényeg, hogy kijelentsük, hogy „na, ilyen kaotikus az illető odabent” vagy „egy tornádónyi érzelem gomolyog a mellkasában”. Tehát semmi ilyesmi, mégis a vonalháló gombolyag egy vizuális kivonat az illetőből, úgyhogy ha ránézünk, kezeljük a látványt hiánytalan, tökéletes képnek. Minden információ ott van, amit ő ki tudott tenni. Ne hasonlítgassuk, ne keressünk benne valamit, ami nincs ott. A dolog pont az, ami, és minél jobban az orrunk előtt lévő látvánnyal vagyunk elfoglalva, és minél kevésbé azzal, hogy mi hiányzik a rajzból, vagy mi nem, vagy hogyan lehetne erre értelmet ráragasztani ahhoz, hogy számunkra komfortos legyen a rajz társasága, annál nagyobb esély van arra, hogy tényleg azzal a világgal
64
lesz esélyünk kapcsolatba kerülni, ami az adott rajzoló sajátja, és nem valami teljesen más. Kurzusvezető feladata: motiválás a változtatásra Ott érdemes határokat bontogatni, ahol amúgy is lazább a kerítés. Ha valaki ragaszkodik nagyon egy színhez, de rugalmasabb a formában, akkor támogathatjuk őt abban, hogy elmozduljon a formavilága. Mindezt nyilván azután, hogy az illető már egy jó ideje rajzol a kurzusokon és feloldódott, otthonosan érzi magát benne. Nehéz leírni, hogy hogyan legyünk maximálisan óvatosak azzal, hogy az illető világának rajzi megnyilvánulásaiba belekontárkodjunk, ugyanakkor meg hogyan tegyünk lépéseket afelé, hogy az illető nyisson, változtasson. Egyfajta módon rá kell érezni, hogy amikor a változtatási igény előáll, akkor ennek elébe menjünk és segítsük. Például egy ideje emleget egy bizonyos dolgot. Kérdezzük meg, hogy nincs e kedve lerajzolni? Vagy a sztereotíp érdeklődési köre pl., a teherautókra korlátozódik, és mindig teherautót rajzol egy bizonyos szögből. Kérdezzük meg, hogy nincs e kedve másik szögből lerajzolni ugyanazt. Vagy egy részletét nagyban. Csak egy kereket a papír kellős közepére. Az adott motívumkészleten és rajzi metodikán belül próbáljuk meg a rajzolót finoman, más utak és szempontok, megoldások átélésére invitálni. Egy autizmussal élő ember esetében ez egy kritikus helyzet, hiszen nem a változás iránti túláradó vonzalmukról híresek. Itt tényleg érvényes a “hímes tojás” módszer. Gondoljuk azt, hogy a másik biztonságérzete egy nagyon törékeny kis tojás, amit a rajzfoglalkozások alatt szép lassan ránk bíz. A benne lévő kismadarat – vagy ki tudja milyen kis lényt - kikeltetni csak óvatos melegítéssel lehet. Kocogtatni a tojás szélét, vagy idejekorán feltörni bántalmazást jelent, ugyanakkor a keltetés fontos, hiszen a célunk, hogy a rajzoló minél mélyebbről tudjon kinyílni, kibújni az autizmusa barlangjából, és ne ijedjen meg attól, amit kint tapasztal. Külső tárgy, konkrét motívumok Elképzelhető, hogy akad majd olyan rajzolónk, aki magabiztosabb, ha valami olyasmit rajzol le, amit lát. A spektrum aspergeri végén természetesen egyre jobban megjelenik a minősítés, mint olyan. A rajzolás folyamán az illető elbizonytalanodik magában, belső párbeszédet folytat, ez most jó, nem jó, jajj elrontottam és összehasonlítgat. Ezzel az attitűddel már tényleg csak az Asperger szindrómások esetében találkozhatunk. Ezeknek az embereknek egy külső, megfigyelhető tárgy mankó lehet. Konkrét sztori, absztrakt rajz Vannak olyan rajzolók, akik abszolút konkrét dolgokat fognak rajzolni, teszem azt a szomszéd szobában az ágy melletti dupla konnektort, méghozzá abból is a feketét. A rajzoló kommentálja a rajzát, vagy előre beharangozza, hogy mit is fog rajzolni. Ennek ellenére a papíron elképzelhető, hogy olyasmit látunk majd, ami alig hasonlít arra, amiről az előbb beszélt. Sok autista a világ formáit absztrahálja, és pár formába sűríti: minden, ami négyzet alakú az négyzet, és minden, ami inkább kör alakú, az kör, és ezeknek a formáknak csak a színe változik esetleg, vagy egy kicsit kiegészül egyéb attribútumokkal, de alapjellegében marad egy kör vagy négyzetrács. Ettől függetlenül, ha az illető az adott formára kijelenti, hogy ez a Szabó Gizella, akkor az a Szabó Gizella
65
és nincs abban semmi meglepő, hogy rajzol formailag egy tökéletesen ugyanolyan dolgot, és elnevezi Kovács Pistának. Ha az adott rajzolót kielégíti, hogy ezzel a néhány formával mindent meg tud jeleníteni, ami neki fontos, akkor érthető, hogy nem törekszik “valósághűbb” leképezésre. Elkezdhetnénk egy amúgy jó kézügyességű fiatalt megtanítani pálcikaember rajzolásra mondván, hogy a pálcika ember jobban hasonlít egy valódi emberre, mint egy kör. Ugyanakkor, ha jobban belegondolunk, a pálcika ember nem sokkal több: egy kör és öt pálcika. Mitől fedné le ez jobban a valóságot? Hagyjuk meg a rajzolót a saját motívumkészletével dolgozni, és inkább igyekezzünk megtanulni tőle, hogy melyik alatt mit ért. A történetek itt fontosak, sokszor meglepően fantáziadús szituációk bontakoznak ki. Ezekről a szituációkról beszélgethetünk a rajzolóval, mi több, hozzátehetünk újabb elemeket verbálisan, amit, ha jó a kapcsolat, a rajzoló máris be fog integrálni a rajzába, párbeszéd alakul ki. Ez így egy rajzolós kapcsolat, és sokszor nagy örömet okoz a rajzolónak, hiszen az ő világának, rajzainak a macskakövein sétálva élhet meg egy együttlétet valakivel anélkül, hogy a biztonságos kis nyomvonalról le kellene térnie az ismeretlenbe. Egyes rajzolók előszeretettel emelnek be olyan motívumokat, amelyek éppen foglalkoztatják őket. Egy-egy szó vagy tárgy megjelenése és eltűnése ezt mutatja. Ezek a rajzolók nagyjából könnyedén lerajzolnak bármit, ami érdekli őket. Tárgyakat. Van olyan rajzolónk, aki komplett termékcsaládokat rajzol le. Itt a rajzi stílus ugyan nagyon markáns, de a rajzok tárgya változatos. Az, hogy éppen mit rajzol, egy ilyen típusú rajzoló esetében egyértelműen mutatja, hogy épp mi foglalkoztatja. Velük ezekről a dolgokról érdemes beszélgetni, és így erősíteni a kapcsolatot, ami a rajzfoglalkozásokon a rajzoló és a csoportvezető között kialakul. Számok, betűk Gyakori, hogy egy rajzon megjelennek számok, betűk, összefüggéstelen szövegek, reklámszövegek, matematikai képletek, legtöbbször összeadás és kivonás. Az írás és a számolás egy autizmussal élő ember számára egyet jelenthet a rajzolással pusztán a tárgyi helyzet miatt: papír és ceruza. Mindegyik tevékenységet ezekkel az eszközökkel tanulta meg végezni. A szám így görbül, a betű úgy, a vonal meg amúgy… Ha jobban belegondolunk markáns különbség nincs, csak fogalmi. A fogalmakkal meg nehezen boldogulnak az autisták. Ha szereti a számokat, ezen a vonalon induljunk el vele. Előre megtervezett -e a kép? Illetve mit tegyünk, ha “megakadt a lemez”? Az autizmus spektrumon beljebb lévő emberek nem terveznek képeket előre. A rajzaiknak nincsen tárgya, a rajz nem valaminek a megjelenítéséről szól, és nem rendelkeznek egy eredeti elképzeléssel, amit aztán megvalósítanak, és a megvalósult képet az eredeti elképzeléssel összevetve jónak vagy rossznak ítélnek meg. Ezeknél az embereknél maga a rajzolás, mint olyan lényeges, a folyamat, a mozdulatok, a repetíció. Közben a színek, a ceruza hangja, a papír felületének a megtapintása mind élményt nyújthat. Előfordulhat, hogy nem azért satíroz már egy ideje, mert jól be akarja borítani pigmenttel az adott felületet, hanem mert tetszik neki a satírozás hangja, vagy belefeledkezett a mozdulatba.
66
A kurzusvezető feladata A belefeledkezésnek vannak előnyei, de hátrányai is. A rajfoglalkozások, a rajzban való elmélyülés, az ott megélt biztonságos keretek közötti kibontakozás lényeges. De amikor azt látjuk, hogy a rajzoló automatikus mozdulatsorokban “akadt el”, és a szemével már nem követi jó ideje azt, amit csinál, érdemes odamenni hozzá, szólni néhány kedves szót, hogy “felébredjen”. Ha beleakadva egy mozdulatsorba, a környezetének az ingereire figyel – satíroz és közben a szomszédja viselkedése köti le - az is teljesen rendben van, hiszen valamennyire “jelen van” az illető. Abban kell segíteni, hogy ne essen bele teljesen önmagába és ott ne maradjon passzívan, egyedül. Ezek a bevonulások, pláne egy autista esetében gyakoriak, és fontos is, hogy hagyjuk, hogy “hazamenjen” megpihenni, de utána segítsünk neki ismét kijönni közénk. Kész a kép Mitől kész egy kép? Ha van eredeti elképzelésünk, akkor az elképzeléshez mérten kész a kép vagy sem. Ha viszont nincs, akkor a kép elkészítésének a végpontját érezni kell. Ez ismét nehezen megragadható. Sokan döntenek úgy, hogy a kép akkor kész, ha a papíron már nincs több hely, mi több, megfordítják a papírt és a hátoldalára is rajzolnak. Amikor a papír betelt nem lehet többet rajzolni rá, kész a rajz. Elképzelhető, hogy elfárad és feláll, elmegy. Így lesz “kész” egy kép. A kurzusvezető feladata Esetenként bátoríthatjuk arra, hogy még folytassa, rajzoljon még rá a rajzára más motívumokat, más technikával, vastagabb filccel, krétával. Ez sokszor meglepően hat a rajzolóra, de örömmel fedezi fel az eredményt, hiszen a rajz gazdagabb lesz, és később alkalmazni fogja ezt a megoldást. „A körvonal felvitele, majd kitöltése” fázisok a struktúra jelenlétének igényét jelentik. Így, ha valakinek van egy “receptje”, hogy mi után mit csinál, hagyjuk, hogy kövesse, és ne bontsuk meg ezeket a lépcsőket. Inkább a fázisokon belül variáljunk: a színhasználattal vagy a technikával. A rajfoglalkozások alatt egy olyan autista, aki nem kezdeményezett önállóan, megtanulhatja jelezni, ha a ceruza tompa, tehát ki kell hegyeznie a foglalkoztatónak. Megtanulhatja a kész rajzot egy bizonyos helyre tenni, ahova mi tettük előtte, és egy idő után elképzelhető, hogy magától vesz el új papírt, és kezd neki a rajzolásnak, amit eddig nem csinált. Ezek mind nagyon fontos fejlődési pontok, az illető önállóságot és saját kontrollt él meg a tevékenységében, ami erősítheti az önbizalmát, kompetenciáját, biztonságérzetét. 6. És megint személyre szabottság A rajzfoglalkozás tehát abszolút személyre szabott. Először figyeljük meg, hogy - milyen az illető viselkedése egy foglalkozáson? - mi zavarja, minek örül? - mennyi ideig köti le a rajzolás? - miben igényel segítséget és hogyan? - jelzi-e ezt az igényét felénk vagy nekünk kell rá figyelni? Elmondható, hogy a rajzfoglalkozáson jelenlévő emberek azért ülnek ott újból és újból, mert személyes figyelmet kapnak? Mert jó hangulat alakul ki. Mert úgy lehet biztonságosan elmélyülve egy rajzban, hogy közben mégis közösségben van,
67
amihez közeledhet, s amitől távolodhat, ahogy épp neki komfortos. Mit is jelent a személyes figyelem? Egy autizmussal élő ember esetében nem feltétlenül azt, hogy mellé ülök, és nagyon kedvesen megsimogatom a hátát. Lehet, hogy ez maga volna a személyes figyelmetlenség netovábbja. A személyes figyelem lényege, hogy úgy figyelek, és úgy adok a másiknak, ahogy az neki személyesen jó. (Egy autizmussal élő lány például attól érezte magát “szeretve”, hogy olyan távol ültem tőle, amilyen távol ő azt akarta. Megmutatta, hogy melyik széken maradjak és nem indulhattam el felé, ami egy kis nehézséget is jelentett, mert mások is ültek mellette, és hozzájuk valahogy el kellett jutnom. Megpróbáltam végig jelezni, hogy ha közelítek is, nem miatta, nem felé. Az adott lány sok tekintetben rendkívül rugalmatlan volt, és bármely kis változás kiborította. Fizikailag közelébe kerülni kifejezetten érzékeny dolognak tűnt. Eleinte a lépcsőn visszafordult, ha szembe jöttem vele. Pár rajzolós alkalom után a lány látta, hogy én ott ülök, ahova ő mutatta, hogy üljek, és igyekeztem is tudatosítani benne, hogy “érte ülök oda”. Hogy ezzel a kívánságát teljesítem. Nagyon kényszeresen pakolt, minden ceruza és papír tökéletes szöget zárt be. Ebből a pakolászásból már voltak konfliktusai, tudtam róla, hogy egyrészt pakol, másrészt fél a pakolására adott reakcióktól is. Amikor vége lett egy-egy rajzkurzusnak, egyrészt hagytam, hogy pakoljon el – megjegyzem hatalmas segítséget jelentett az asztalokon maradt rendetlenség felszámolásában -, másrészt megpróbáltam “túlpakolni őt.” Amikor megigazgatta a papírokat, én odamentem, és még jobban megigazgattam ugyanazon papírokat. Próbáltam azt a néhány milliméter kis “rendetlenséget” is kiigazítani, ami még maradt. Ő megvizsgálta a pakolásom minőségét, és nem írta felül. Rám nézett, és “rendben voltam” neki. Ezek a kis közös rituálék, illetve az, hogy a kérésére ott ültem, ahol ő akarta, azaz nem közel hozzá, pár alkalom után eredményt hozott. A kurzus végén odajött hozzám, mosolygott, lesütötte a szemét, és az arcát az arcomhoz tartotta, hogy adjak neki egy puszit. Úgy éreztem, egy hegyet másztunk meg az utóbbi hetekben. Nagyszerű érzés volt.) A személyre szabottság tehát kulcsfontosságú. Milyen az illető, hogyan működik egy rajzfoglalkozáson - hogyan rajzol és mit? - milyen szokásai vannak? - milyen hangokat ad ki? Egyáltalán, minden részlet lényeges és pont ezért nehéz is volna általános tanácsokat adni. Mindenesetre általános érvényűen annyit mondhatnék, hogy minden mozdulat, gesztus, akár papíron, akár papír nélkül, egyszóval minden számít. Ezeket a kis részleteket két csoportra oszthatjuk: melyek azok, amelyek nagyon rögzültek, és melyek azok, amelyek kevésbé. Úgy érdemes végigvinni a foglalkozásokat, hogy a kevésbé rögzült dolgok mentén fejlesztünk, míg a rögzülteket tiszteletben tartjuk. Később kiderülhet, hogy a nagyon statikus rögzült területek is lazultak, és akkor ott is megkísérelhetünk apró lépéseket tenni. Mindig abból induljunk ki, ami a papíron már ott van. Ha az egy vonal, akkor az a vonal a kiinduló pont. Nézzük meg, hogy vastagabb krétát felkínálva van-e kedve meghúzni egy vonalat. Ha igen, tetszik-e neki annyira az új, vastagabb vonal, hogy ezúttal megtartja azt a krétát és azzal dolgozik. Szóval lépésről lépésre. Lehet változtatni vastagságot, mennyiséget, méretet, színt, felületet, hordozót. Lehet változtatni pozíciót, helyet. Ülve, állva, falon, földön rajzolva. A kurzus vezetőjének a kreativitásán, figyelmén és technikai felkészültségén
68
múlik, hogy melyik ponton lát újabb kapukat. A határ a csillagos ég. Nézzük meg, hogy kinek milyen technikai segítségre van szüksége. Ki az, aki tud ceruzát hegyezni és ki nem? Fontos, hogy mindig legyen rendelkezésre álló ceruza, ne azért váltson az illető színt, mert elkopott a hegye az adott rajzeszköznek, hanem azért, mert nem akar azzal a színnel tovább rajzolni. Figyelnünk kell tehát arra, hogy az a folyamat, amiben az adott rajzoló benne van, ne törjön meg lehetőség szerint. Lesznek olyan alkotóink, akik igénylik, hogy gyakran menjünk oda hozzájuk, és lesznek olyanok, akik egyáltalán nem. Akik gyakran igénylik, azokat lehet idővel arra terelni, hogy annak ellenére érezzenek minket közel, hogy nem vagyunk közvetlenül mellettük, azokat pedig, akik távolságtartók, szépen bevezethetjük a közelségbe. Fontos, hogy beszéljünk a rajzok kapcsán a rajzolóhoz, még akkor is, ha nem érti, pontosan miről is van szó. Mondjuk el neki, hogy nagyon ügyes, nevessünk a rajzon, ha vicces, kedves a rajz, de nyilván ne hahotázzunk, az autisták érzékenyek az emberi hangra és an blokk a hangokra. Minél több saját, tehát hiteles és belülről jövő pozitív érzelmet osztunk meg, annál jobb. Az autisták lehet, hogy nem tudják az érzelmeiket kifejezni, de a tapasztalataim alapján bártan kijelenthetem, hogy az érintettség mélységétől függetlenül nagyon finom szenzoraik vannak a hangok, gesztusok érzelmi minőségére, hogy az rájuk most fenyegetően, vagy épp védelmezően, kedvesen hat. Másrészt a saját pozitív érzelmeinket legalább őszintén ki tudjuk mutatni, míg a “kreáltakat” kevésbé. Azzal, hogy folyamatosan visszajelezzük a rajzoló felé, hogy nekünk örömet okoz, nem csak a rajzoló fogja megtanulni, hogy a rajzolás örömteli tevékenység, hanem a kurzus vezetője is egy folyamatos pozitív érzelmi állapotban lesz. Amikor kurzusokat vezettem, nagyon sokat lelkesedtem és nevettem a rajzok kapcsán. Így ha vége is lett a kurzusnak, és fáradt voltam, akkor is úgy éreztem, hogy remek napom volt, és vágytam a következő találkozásra a csoportommal. Tudtam, hogy itt munkaköri kötelességem, hogy kifejezzem a lelkesedésemet, rá kellett, hogy ébredjek, hogy jóval többet lelkesedek itt, mert itt szabad, mint máshol, ahol esetleg félek, hogy a lelkesedésem másoknak kevésbé indokolt. A művészetterápiás foglalkozás alapvetően örömteli kell, hogy legyen, mind a kurzus vezetőjének, mind a rajzolóknak. Ha együtt kölcsönösen generálják az örömöt egymásban, nagyon mély és termékeny kapcsolat alakulhat ki a csoportvezető és a rajzolók között. Egy lakóotthonban ellátott személy ellátása közben a gondozó nyilván nem kacag és lelkesedik megállás nélkül. A rajzkurzusokon ennek sokkal nagyobb teret lehet adni. 7. A csoport Az érzelmek felismerése, beazonosítása sok esetben nehéz egy autizmussal élő ember számára. A rajz foglakozásokon ezt is lehet fejleszteni. A csoport nyilvánvalóan különböző képességű emberekből áll. Lesznek olyanok, akik beszélnek, olyanok, akik nem, olyanok, akik értenek, de nem beszélnek, lesznek félszegek és pörgősek, lesz olyan, aki érti valamennyire a humort, iróniát, és zömében lesznek olyanok, akik nem. Egy jó kurzusvezető a csoportot egy tökéletes lénynek, embernek tekinti, a helyzetet egy kerek személyiségnek, amiből nem hiányzik semmi. A humor a Géza, az értelem a Pista, a beszéd és sztori a Lajos, aki meg mindentől függetlenül mindig nevet,
69
az meg a Gizi. Ha az ember jó karmester, a kurzuson jelenlévő emberek képességeit úgy tudja megszólaltatni, hogy a végeredmény egy olyan zenemű legyen, amit mindenki élvez. Volt olyan csoportom, ahol egy fiú nagyon rugalmatlanul gondolkodott, már az nehezére esett, hogy elfogadja, hogy a Gyuszó az lehet Gyuszi is, anélkül, hogy ez elbizonytalanította volna, és a bizonytalanság ingerülté tette volna. A humor számára tehát végképp ingoványos terep volt. Ugyanakkor egy másik srác Asperger szindrómával nagyszerűen vette a vicceket. Volt egy harmadik, aki ugyan sokat nem értett a külvilágból, viszont kényszeresen beszélt meglehetősen szürreális történetekkel előállva. Az utóbbi fiú folytonos motyogása idegesítő volt a többiek számára. Úgy döntöttem, ezt valahogy orvosolom. Elkezdtem a srác történeteibe visszakérdezni egy olyan hangnemmel, amiből a fiú értette, hogy itt most valami játék van. Ugyanakkor hírtelen középpontba is került, és ezúttal nem az “idegesítő” kvalitása miatt. Ahogy én kérdezgettem vissza, az a fiú, aki értette a humort, nagyszerűen szórakozott, nagyokat nevetett. Az a srác, aki nem értette a humort, de látta, hogy itt most mindenki nevet, megértette, hogy ez vicc. A kérdések tartalmilag ugyan nem valósak, de ezen lehet nevetni, úgyhogy ő is nevetett, és láthatóan egyszerre volt izgatott a humor kétértelműségéből fakadó bizonytalanságtól, és attól is, hogy ő most valami olyasmibe engedi bele magát, ahol nem magabiztos, de mégis biztonságban van, tehát egyfajta csiklandozó öröm járta át. Az ún. idegesítően beszélő fiú hirtelen „a csoport nagy dumása” pozíciót kapta meg, akinek a szövege nemhogy irritáló nem volt, de kifejezetten szükségessé vált, hiszen egy teljes csoport szórakozását biztosítja, és ő ugyan nem értette, hogy amit mond, az hol vicces, de azt igen, hogy hirtelen nagyon népszerű lett. A csoport maradék része pedig már azért nevetett, mert képtelenség nem nevetni egy olyan csapatban, ahol már 4 ember szakad a röhögéstől. Rajzoláson kívüli lehetőségek Mit kezdhetünk azokkal a fiatalokkal, akik nem rajzolnak? Hogyan vonhatjuk be őket mégis egy olyan tevékenységbe, ahol hasonló terápiás helyzetbe kerülhetnek, mint a rajzoló társaik? Alapvetően érdemes felderíteni, függetlenül attól, hogy az illető rajzolni kész vagy sem, hogy mik azok a tevékenységek, amelyeket magától kezdeményez, amelyekbe bevonul. A homokpergetés, dróthajlítgatás lehet kiinduló pontja egy művészetterápiás foglalkozásnak. Szeret ollóval kivágni autókat újságokból? Csináltassunk vele kollázst. A rajzoló fiatalokkal is el lehet kezdeni kilépni a két dimenzióból a háromba. Leeső fadarabokat beszínezni majd építeni belőle valamit, izgalmas helyzet lehet. Nem rajzol, csak gyűjt dolgokat, de szívesen és ügyesen bánik a fényképezőgéppel? Adjunk neki fényképezőgépet. A fotókat előhívhatjuk, kivághatjuk, behelyezhetjük a gyűjtött dolgok közé. Kilépni és vissza, kiemelni valamit, változtatni rajta és visszahelyezni az eredeti kiinduló helyzetbe. Térinstallációkat létrehozni a motívumaiból. Ezek mind rugalmasságra, új megközelítésekre nevelik az illető rajzolót, alkotót anélkül, hogy a megszokott és biztonságot nyújtó világából ki lenne lökve. Figurákat rajzol? Fénymásoljuk le a rajzot és vágjuk ki a figurát, kasírozzuk egy kartonra és vágjuk körbe: még ugyan 2 dimenziósnak tűnik, de máris térbe helyezhető, egy báb.
70
Extrém helyzetek is adódhatnak, súlyosabb autistáknál például előfordulhat, hogy az ánuszába nyúl és a saját székletét a falra keni. Adjunk neki sarat, barna gyurmát, kenhető dolgokat. VI. Hogyan tudjuk a fiatalok lakóotthonába a rajzaikat elhelyezni? Miért van erre szükség, még akkor is, ha a rajz nem rendelkezik kiemelkedő művészi kvalitással? A rajzkurzusok sikerélményét, a rajzok értékének hangsúlyozását két rajzkurzus között is fontos fenntartani. Nem evidens, hogy az adott rajzolónak örömet okoz az, ha a saját rajzai a saját szobájának falán vannak. Autizmusban való érintettségének mértékétől függ, hogy hogyan viszonyul a rajzaihoz. Kevés rajzoló ragaszkodik a saját munkáihoz, és akadnak olyan autisták, akik a rajztermen kívüli helyzetben – teszem azt, egy kiállításon, mivel ott a rajzuk nem az eredetileg megszokott kontextusban látható, egyszerűen nem is ismerik fel, hogy ez valami, amihez nekik közük van. Mégis érdemes arra figyelni, hogy ha már kialakult a rajzolással egy érzelmi kapcsolata, akkor lehetséges, hogy örül, ha a szobájában, vagy a lakóotthon falán megjelenik egy-egy. Arról nem is beszélve, hogy az adott lakóotthon ezeknek a fiataloknak konkrétan az otthona, úgyhogy saját maguk által készített tárgyak elhelyezése az otthonban véleményem szerint jótékony hatású lehet mind a lakókra nézve, mind az otthon egész hangulatára. Nagyon jó ötletnek tartottam, amikor az egyik lakóotthon gondozói olyan ágyneműt és függönyt vásároltak az egyik gondozottjuk számára, amilyen jellegűek a rajzai. Ez nem pusztán azt jelenti, hogy a gondozott a saját világában van megerősítve, és olyan dolgokkal, színekkel és motívumokkal van körülvéve a saját szobájában, amelyek közel állnak hozzá. Azt is üzeni, hogy a vele napi szinten törődő és dolgozó gondozói gárda megpróbál az ő fejével gondolkodni, és az ő igényeit kielégíteni, még ha az azzal is jár, hogy olyan dolgokat vesznek neki, amelyek talán számukra kevésbé szépek, viszont a gondozotjuk világához közelebb áll. Ez azt jelenti, hogy egy nem beszélő, nem kezdeményező, a saját világát, igényeit megmutatni képtelen autistához a környezete megpróbál igazi empátiával közeledni, és elfogadni őt olyannak, amilyen, segíteni abban kibontakozni, ahol kibontakoztatható, megszeretni és megérteni őt minden nehézségével együtt.
71