Michael Mansfield Tűzkeresztség

Michael Mansfield – Tűzkeresztség

Nem tévedett. Mrs. Prescott az arca elé emelte a kéttálnyi gőzölgő chilis főzeléket, látogatásának indokát. Bizonyára már nagyon át szeretett volna jönni, ha éppen az öreg Sam kedvencét készítette el. – Egy kis vacsora a nagyfiúknak – búgta kedveskedő hangon. Malhead arra gondolt, ezzel akarja elfeledtetni a folyosói durcás kirohanását. – Jöjjön csak – tessékelte be az asszonyt. – Biztosan feldobja az öreget a hír, hogy éppen ezt készítette el. – Magukban vannak? – kérdezte az asszony, ahogy belibbent a gőzölgő tányérokkal. Szemei úgy pásztázták körbe a lakást, mint egy légvédelmi reflektor az eget. – Úgy értem… – Tudom, hogy érti, kedves. De nem nyert. Nem járt itt senki. Semmiféle pap. Nem lehet, hogy álmodta az egészet, Ellie? – Még hogy álmodtam! – Mrs. Prescott hangja megint kiélesedett, de aztán gyorsan visszavett a hangnemből, nehogy kitessékeljék. – Na, mindegy. Ha nincs, hát nincs. De mi van az én barátommal? Nincs valami jó bőrben, Sam. Malhead átvette a tányérokat és lerakta a kanapé melletti dohányzó asztalra. Közben le sem vette szemét a két öregről; kíváncsian leste Sam reakcióit. De ha arra számított, hogy felháborodottságot, vagy a régi, jól ismert mogorvaságot látja viszont nagybátyja képén, hát hiába várt és ez újra szöget ütött a fejében.


Mrs.

Prescott

öregember

odalépett

vállát.

Amaz

és

megsimogatta

fáradtan

felnézett

az rá.

Összevonta szemöldökét, mint általában azok, akik elfelejtettek

valamit

és

most

azon

erőltetik

a

tekervényeiket, hogy ráleljenek a válaszra. Ezt látva Malhead nyugtalanul ingatni kezdte a fejét. Új félelem költözött belé. Vajon elérkezett a pillanat, amikor ez a kedélyes öregfiú beteges, nehézkes vénséggé változik? Vajon az ív, amit eddig igazán nem nevezhetett hajlottnak és nehezen elviselhetőnek a kettejük kapcsolata szempontjából, most kegyetlenül megtörik, maga alá ásva ezzel Sam viszonylagos egészségét és jónak mondható közérzetét?

Tudta, hogy mindez benne van a pakliban,

hiszen az idő nem foroghat visszafelé. Sam alaposan benne van a korban. De nagyon szerette volna ennek a „nemszeretem” időszaknak az érkeztét minél kijjebb tolni. Elkedvetlenedve ingatta a fejét, miközben egy pillanatra otthagyta az öregeket, hogy evőeszközt hozzon a konyhából. Csak reményei maradtak, hogy mindaz, amit most lát Samnél, csak átmeneti és nem állandósul. Maga sem hitte volna, hogy erre alig egyetlen percet kell várnia… Maga, Sam okozta ezt a hibbant vízióra emlékeztető változást. Az öregember egyszerűen felkelt a kerekes székből és kinyújtóztatta tagjait. Teste eme szempillantásnyi idő alatt elvesztette azt a ványadt soványságot, ami mindig is jellemezte; valahogy

2


vaskosabbá vált és elsőre látszott rajta, hogy erő költözött tagjaiba. Ahogy Malhead rámeredt, Sam vonásai mögött egy torz és semmiképpen sem emberi ábrázatot láthatott megbújni. Mintha nagybátyja arca csak áttetsző maszk lenne, aminek rejtekében egy másik lény húzódott meg, hogy időlegesen leplezze jelenlétét. Malhead megborzadt tőle és még menekülni is elfelejtett a rémülettől. Az idegen alak eközben úgy duzzadt egyre terjedelmesebbé, mintha valami filmmontázs pergett volna le Malhead szemei előtt. Végül teljesen levetkőzte magáról Sam külsejét, hogy helyébe egy elképzelhetetlen lidércnyomás nyomuljon be a szoba jelentéktelen méretei közé. Emberszerűen tagozott testfelépítése ellenére a reszkető szemtanúnak semmiképpen sem az jutott volna eszébe, hogy ezt a lényt is anya szülte. Teste sötét páncélra emlékeztető, dudorral és rücsökkel behintett burkolatnak tűnt, végtagjai csupaszon feketéllettek. Az ábrázat sem tért el a földi normáktól, de nélkülözte mindazon szervek jelenlétét, melyek kizárólag a földi lét szabályai miatt alakultak ki az emberi nemben. Sem orr, sem fülkagyló nem látszott azon a hatalmas koponyán. A szemek azonban hatalmas teret foglaltak el a fejen és elsőre látszott, hogy mind a kommunikáció, mint a megfélemlítés szerepét is egyaránt betöltik. Alatta egy hatalmas harcsaszáj húzódott ugyan, de láthatóan nem azért, hogy a beszédet és a hangképzést szolgálja. Az egész fejen, álltól a koponya tetejéig szintén rücskök tömkelege

3


telepedett meg. Ahogy Malhead elképedt pillantása rátévedt a lény homloka felett kialakult hatalmas kettős dudorra, amik szarvaknak látszottak, kimeredt szemmel ébredt rá, hogy ki is az valójában, aki szemtől-szembe áll vele. Halálra váltan bámult rá és biztos volt benne, hogy néhány perce maradt hátra… Mrs. Prescott is dermedten állt és tehetetlenül bámulta a lény növekedését. A szelleme és lelke éppen olyan tökéletesen és szorongva érzékelte a belőle sugárzó gyűlölet-hullámokat, mint Malheadé. Az asszony hátratántorodott, ahogy a semmiből született, fura, derengésszerű nyalábok, amik a testet öltött tömegből áramlottak, beleütköztek a testébe.

Csaknem

hátrazuhant

a

rémisztő

erő

lüktetésétől, de ettől hirtelen magához is tért. Iszonyú sikolyt hallatva ugrott hátra, hogy elmeneküljön. De ezzel elkésett. A nem evilági test oldalán előrelendült a jobb kar és megragadta Mrs. Prescott-ot. Az emberi méretnél többszörösen nagyobb ujjak, melyek horgos karmokban végződtek, egyetlen

mozdulattal összepréselték az asszony

nyakát. Sikolya megszakadt és az élet egy szempillantás alatt elszökött belőle. Malhead remegve bámulta a jelenetet, ahogy a szörnyeteg könnyedén elhajítja az öregasszony ernyedt testét. Felnyüszített és ösztönösen hátrahúzódott. Átfutott az agyán, hogy nincs szerencsésebb teremtés Mrs. Prescott-nál; ő túl van már minden félelmen és kínon. – UGYE, TUDOD, MIÉRT JÖTTEM? – csattant fel váratlanul az idegen hangja. A hatalmas száj nem

4


mozdult, az orgánum mégis olyan szabadon szárnyalt a térben, mintha az akusztika szabályai nem vonatkoznának rá. Zengett és visszhangzott, mintha végtelen hegyek között született volna, és semmi sem szabna terjedésének határt. Malhead felkiáltott a fájdalomtól, ahogy dobhártyái szétpattantak a hangrezgés erejétől. Fülére tapasztotta kezeit. De még így is jól hallotta a bődülésre emlékeztető szózatot, mintha az a koponyája belsejében rezgett volna. – HA IDEADOD, MEGKÍMÉLEM AZ ÉLETED. Malhead az ájulás szélére sodródott a rettenet erejétől. Soha nem hitt bennük, még az utolsó órákban és a bizonyítékok tömkelege közepette sem tudta elfogadni a természetfeletti erők létét, így e kézzelfogható drámai találkozása a legsötétebb földön túli hatalommal kegyetlen döbbenetet idézett elő benne. Félelmei pedig csak sokasodtak, hiszen nincs kétség: itt a vég. Fogalma sem volt arról, mi az, amit ez a szörnyeteg követel tőle, így nem is engedelmeskedhet. Kétségtelen, hogy hamarosan ő is Mrs. Prescott sorsára kerül, hiszen nem tudja, mit is kellene odaadnia neki. Már-már látta magát gyűrött és élettelen rongybabaként összecsuklani a démon karmai között. Másodikként az jutott eszébe, hogy vajon mi az esély arra, hogy nagybátyja túlélhette azt, hogy a Gonosz kibéreli testét, és hogy egy időre rejtekhelyül használta. E gondolatsor vége gyalázatosnak és túlontúl fájdalmasnak hatott és ez egyszeriben

őrjöngő

dühre

változtatta

iszonyatát.

Összeszorított fogakkal, minden erejét összeszedve

5


köpött egyet az alak felé, és hörögve sziszegte: – Dögölj meg, te átkozott! A

hatalmas

kéz

olyan

könnyen

lódította

a

levegőbe, mintha csak valami vásári babát hajítana el. Malhead, elszakadva a gravitációtól, repült, majd zuhant, és végül becsapódott. Hatalmas robaj kelt életre a teste alatt, ahogy ráesett a sarokban terpeszkedő könyvespolcra és az állólámpára. A gyenge lábakon álló konzol azonnal összeroskadt, aminek kiálló lécei és a deszkákból kihasadt szálkák belehatoltak a testébe a hátán és a bal vállán. Felsikoltott, amint átjárta a fájdalom. Rosszullét vett erőt rajta és hányinger, ahogy megpillantotta az egyik vékony, éles lécdarabot kiállni az oldalából. Az ujjnyi vastag fa átszaladva hátulról a véknyán, és elől kibukkanva szinte a hasából állt ki. Mivel a feje is bezúzódott, kábán, szédelegve, és nagyon nehezen megpróbálta odafordítani tekintetét oldalsebéhez, hogy meggyőződjön, nincs-e nagy baj. Eközben vette észre azt a furcsa valamit a dzsekije egyik zsebe táján. Jobboldalt, a zseb környékén felfénylett az anyag. Mintha egy apró, de nagyon erős reflektort rejtettek volna a ruhája alá, ami most átsütött a szöveten. Malhead még az izzását is érezte, ahogy az belemart a testébe. Felüvöltött a fájdalomtól; az égető kínt a zúzódásai, vagy a vérző sebei okozta gyötrelem sokszorosának érezte. Félig bénán és remegve a fájdalomtól megpróbált kibújni a dzsekiből, de nem

6


sikerült. Ráadásul a toronymagas démoni lény lassan, fenyegetően megindult felé. Megkísérelt hátrébb csúszni a szanaszét hullott könyveken keresztül. Ekkor elnézett a rém tömege mellett, a mosdó beszögellése irányába, és felfedezett valamit, aminek a látványa mindennél nagyobb fájdalommal nyilallt belé. Egy kupac hevert a padlón ernyedten, mint valami elhajított köntös. Malhead elsőre nem is tudta megállapítani, mi az. Csak zsigerei jeleztek fájdalmat. Egy agg emberi test hevert ott összegyűrten, elhasználódva, ami eddig búvóhelyet biztosított a lidércnek. Tagjai kifordultak, mintha módszeresen kínozták volna, mielőtt véget vetett szenvedésének a halál. Sam volt az. Első látásra kétségtelenné vált, hogy már nem él. Malhead szemeiből, bármennyire szerette volna visszatoloncolni, patakokban tört elő a könny áradata. Aztán hirtelen elapadt; végtelen gyűlöletet érzett a lény ellen. Bosszút lihegett, és nagyon remélte, lesz módja ezt bevégezni. Míg a lidérc fölényes lassúsággal közeledett felé, Malhead szűkölve és vicsorogva kirántotta oldalából a lécet. Keze saját vérétől csöpögött, de egyáltalán nem zavarta; nem is figyelt rá. Megpróbálta összeszedni gondolatait, de ez túl nagy erőfeszítést okozott. A hatalmas rém sötét árnyat vetett rá, ahogy odaért hozzá és Malhead-nek az volt az érzése, hogy soha többé nem lát világosságot.

7


Magában leszámolt mindennel és hagyta, hogy a féktelen düh, amit nagybátyja, vagy akár a szomszédasszony értelmetlen haláláért érzett, végigáramoljon benne. Végig sem gondolt szitkokat szórt a lény felé, amik ösztönösen buktak ki a száján. A közeledő tömeg felé rúgott, bár sejtette, feleslegesen és ostobán cselekszik. De hát úgy is mindegy minden, ha egyszer itt a vég… Az izzás a zsebében még őrjítőbben felerősödött és ez arra a bizonyos tárgyra, arra a jelentéktelen kis semmiségre irányította a figyelmét. Semmi mást nem tartott ott, csak azt a láncot, amit napok óta hordott magával, mint névtelen és érdemtelennek hitt útitársat. És amit… …Amit pontosan azon a helyen talált, ahol azok a motorosok az életüket vesztették… És ahol maga, Gary Chapman is felbukkant… A lánc, azzal a fura, kopott kis medállal… Nála lenne az ereklye? Ez a pillanat végre kinyitotta a szemeit. Hirtelen mellbe taszította a felismerés, ahogy a szöveten áttündöklő

fényben

meglátta

önmaga

ostoba-

ságának, hitetlenségét és konokságának következményét. Szembe találta magát a legnagyobb önbecsapással, amit valaha a világon ember átélhetett. A lánc és a medál nem más, mint az Ereklye! Amit a papok reszketve védelmeztek a széltől is, mint a gonosz elleni leghatékonyabb fegyvert, és amit Hiake meg a társai lélekszakadva kerestek mindenütt, itt lapult a zsebében. Hirtelen végigvisszhangzott benne

8


annak a néhány embernek a figyelmeztetése, akik az elmúlt napokban óvatosságra intették. Hiake arra utalt, hogy sokkal nagyobb szerepe lesz a dolgok alakulásában, mint képzeli, akár hisz, akár nem. Az öreg Giovanni köhögő, fuldokló szavai egészen hasonlókról szóltak. Sőt, még azt is hozzátette, hogy személy szerintő ő az egyetlen, aki ismeri az ereklye rejtekhelyét. Még szegény öreg Sam hangja is felbukkant a tudatában, ahogy a legutóbbi normális beszélgetésükkor a „Bibliás-ügy” kapcsán veszélyt szimatol… És íme: a figyelmeztető szavak, és a megérzések ellenére itt hever kiszolgáltatottan a Gonosz lábai előtt. Az egyetlen fegyver pedig, ami mindennek értelmet adhat, és ami már jóval korábban pontot tehetett volna erre az őrületre, megmentve ezzel Sam életét is, itt lapul a zsebében… A világ leggroteszkebb és legőrjítőbb fordulata! Malhead ekkor valami rejtett belső tartályból kivételes új erőt érzett beszivárogni testébe és lelkébe. Jórészt a düh motiválta mozdulatait, de mindenek mögött ott duzzadt benne az a különös tettrekészség és dac, ami azt súgta, hogy nem adja könnyen, bármi lesz is. Hiszen, ha jól belegondol… A megoldás kulcsa ugyanis az ő markában rejtőzik még ez idő szerint. És amíg ez így van, mindenképpen ki kell használnia helyzeti előnyét… Sebei sajogtak, de valahogy most nem érezte őket. Hirtelen mozdulattal a zsebe felé kapott, hogy kirántsa a fakult láncot és kipróbálja, mennyire

9


valósak a vele szemben támasztott elképzelései. De egyetlen másodpercet megkésett… Keze már rákulcsolódott az ereklyére a zsebében; érezte is a tüzét, ahogy markát égeti. A lény hatalmas ujjai azonban éppen ebben a pillanatban fonódtak a karjára és felrántották őt a levegőbe. Kezéből kiesett a jelentéktelen külsejű lánc, és a könyvespolc romjai közé pottyant. Malhead már korántsem saját sorsán kesergett, nem is érdekelte, mi történik vele. Fogait összeszorítva szenvedett a fájdalom görcseitől, de igyekezett kitartani és összpontosítani. Szemét le sem vette arról a pontról, ahol kihullott a kezéből az a lánc. Remélte, adódik még lehetősége és lesz még benne annyi élet, hogy kikotorhassa a széthullott könyvek és a fatörmelék közül, hogy használhassa. Valamiféle sokkhatás alá került, mert a fájdalom érzése hirtelen eltávozott a testéből. Amikor a kanapéba csapódott és feldöntötte azt, majd magával rántotta a dohányzóasztalt, rajta mindkét főzelékes tállal, amit a néhai Mrs. Prescott tett oda, még akkor sem élte át azt a fájdalmat. Bambán, hörögve bámulta a lánc rejtekét a könyvek között, mint egy eszelős. A lény örömét lelte a gyötrésében, de tisztában volt azzal, hogy áldozata már nem rejtegeti magánál az éltre-halálra szóló talizmánt. Malheadet otthagyva a romok között, az összeomlott könyvespolc felé indult. Malhead nem imádkozott. Nem, azt igazán nem mondhatta, hogy ez történt volna. De valamiféle

10


önszuggesztiós folyamat vette kezdetét a lelkében. Összeszorított

fogakkal

küszködött

azért,

hogy

eszméleténél maradjon. Közben – maga sem tudván, hogy kinek címezi e mondatokat, önnön lelkének-e, vagy egy természetfelettinek vélt valakinek – egyre azt hajtogatta: „Adj erőt!... Csak most az egyszer még… adj erőt!... A démon egyik horgas karmával lenyúlt a könyvkupac közé és széjjelkotorta a halmot. Győzelme biztos tudatában nem törődött többé a nyomorult kis emberrel, aki a háta mögött reszketve próbálta visszanyerni erejét. Javarészt szétkotorta már a köteteket és vészesen közeledett karmos ujja ahhoz a kiadványhoz, ami alatt meglapult a lánc. Mindezt látva, Malhead összeszedte minden erejét. Nem hitte volna, hogy sikerül guggoló helyzetbe tornáznia magát. Ebben a pillanatban hangos dörömbölés és őrült csöngetés hangzott fel a bejárat felől. Az érkezők nyilvánvalóan üvöltöztek odakintről, de Malhead szétrobbant dobhártyája miatt nemigen hallotta hangjukat, csupán tompa morajlást érzékelt. De biztos volt benne, hogy az erőszakos látogatók nem lehetnek mások, mint Hiake és Dancing Hawk. Fellélegzett. Nagyon remélte, hogy a barátai nem toporognak sokáig a küszöbön. Várakozásának megfelelően alakult a helyzet. Egy lövés dörrent, amit életlen pukkanásként hallott csak sérült füleivel, aztán rögtön utána az ajtó beszakadt, ahogy megtaszították.

11


Valóban a két apacs – a pap és a rendőr – állt a szabaddá vált bejáratban. És Malhead jól látta azt is, hogy amint a helyiséget betöltő lényt észrevették, mindkettőnek megroggyan a térde a látványától.

8. Dancing Hawk már hozzászokott a váratlan és felfoghatatlan fordulatok sorához. De most, ahogy rúgásaik nyomán az ajtó behasadt és feltárult a dráma színtere, középütt azzal a lénnyel, ami legrémesebb álmait és retteneteit testesítette meg, csaknem összeesett. A vér kiszaladt az agyából és talán volt egy-két másodperc, amíg elsötétült előtte a szörnyű kép. Hiake őrjöngő kiáltása térítette magához. A lelkész

durván

oldalba

lökte,

amitől

azonnal

feleszmélt és ösztönösen tüzelni kezdett a rém felé. De már az első lövés után tisztában volt azzal, hogy fegyvere jelentéktelen játékszer ezzel a meghatározhatatlan hatalommal szemben. A gigantikus sötét lény – Hawk a maga részéről valami iszonyatos, rücskös óriásrovarhoz hasonlította, aminek szarvai nőttek a fejét a tapogatók helyett – lassan és nagyon is emberi lekicsinyléssel a mozdulataiban, feléjük fordult. Dancing Hawk ezt a pillanatot arra használta, hogy gyorsan végigfutassa szemeit a romhalmazon, ami egykor Malhead-ék lakása volt. Jobbra, az étkező mellett, a feldőlt

12


kanapé és a ripityára tört dohányzóasztal fedezékében megpillantotta társát, aki igazán rossz bőrben volt. Felsőtestén a dzsekije és a pólója vérben úszott, arcán sebek és horzsolások éktelenkedtek, füleiből vér patakzott. Dancing Hawk-ot mélyen megrendítette a látvány és azonnal eszébe jutottak Hiake jóslatai arról, hogy Bruce vészesen közel kerül az események epicentrumához. Ugyanakkor azt is jól látta, hogy Malhead izmai megfeszülnek; mint egy gladiátoré, aki egy utolsó rohammal akar beleszaladni a biztos pusztulásba. Lerítt róla, lesi és várja a legkedvezőbb alkalmat, hogy támadjon. Dancing Hawk ebben a pillanatban megérezte, hogy az az alkalom elérkezett. Biztosra vette, hogy Malhead hátulról támad a rémre, neki pedig segítenie kell abban, hogy ez a két lábon járó iszonyat ne vegye észre. Újra rálőtt, haszontalanul ugyan, de nagyon remélte, legalább feldühítheti a lényt, és magára terelheti a figyelmét. A hatalmas tömeg valóban az ajtó felé lódult és karmos jobbja elérte Dancing Hawk pisztolyt tartó kezét. A rendőr felsikoltott a fájdalomtól, ahogy a fegyver kirepült a markából és a karmok majdnem leszakították a kezét csuklóból. Üvöltve ugrott hátra, de azt még jól látta, hogy Malhead, összeszedve minden erejét, kiugrott a kanapé mögül a lény lábai felé. Véres kézzel beletúrt a földön kupacban álló könyvek közé és kiránt onnét valamit. Dancing Hawk nem láthatta jól, hogy mi az, de a mozdulat

13


hevességéből, meg abból, hogy a rém azonnal visszafordul Malhead-hez, megérezte, hogy nagy jelentőséggel bír. Biztos volt benne, hogy barátja az ereklyét szorongatja a markában. Malhead valóban a kezében tartott valamit – Dancing Hawk most jól kivehette: egy ezüstláncos medál volt –, és látszott rajta, első pillanatban nem tudja, mit tegyen vele. Aztán tehetetlen dühében egyszerűen nekicsapta a lény hatalmas lábának. De nem történt semmi az égvilágon. Hiake, aki mindezt látva

torkaszakadtából

üvöltözött

Malhead-nek,

megértette végre, hogy a férfi dobhártyái átszakadtak és nem hall. Hevesen mutogatni próbált, integetni maga felé, jelezve, hogy dobja oda neki azt a holmit. A szörnyeteg ezalatt megragadta Malhead-et, de annak még sikerült elhajítania kincsét Hiake felé. A rém is utána kapott, de mielőtt elcsíphette volna a levegőben, a lelkész megkaparintotta a repülő tárgyat. A démon ebben a pillanatban elhajította Malheadet és teljes tömegével Hiakére vetette magát. Átkulcsolta karjait a lelkész testén, meg is emelte valamennyire, és hatalmas karmait belemélyesztette a húsába, hogy széjjeltépje. Hiakénak a kegyetlen fájdalomtól eltorzult az arca, de nem üvöltött fel; minden idegszálkával a végső csapásra koncentrált. Felemelte a medált, ami abban a pillanatban felizzott a kezében és beragyogta a félhomályos helyiséget. Aztán egy ellenállhatatlanul lendületes mozdulattal

14


a démon pofájába, egyenest a szemei közé vágta az ereklyét. Egy-két pillanatig nem történt semmi – a kép kimerevedett és a dühödt mozdulatsor megtorpant. Dancing Hawk összerogyott a szétzúzott jobbja miatti fájdalomtól. Azt hitte, minden reményük újra szertefoszlik, és nem történik semmi, csupán a rém erőt gyűjt, hogy aztán tervét folytatva, és szétszaggassa Hiake testét. De valami történt… Az izzás, ami a medál szívében született és betöltötte az egész helyiséget, most még nagyobb erőre kapott. Odatapadt, ahová Hiake préselte; szinte beleégett a démon bőrébe. Egyre mélyebbre és mélyebbre került a teste belsejébe. Ahogy beette magát a lény koponyájába, egyre erősebben izzította át belülről a rücskös feketeséget. Először a démon ábrázata kapott lángra ott, ahol az ereklye erőszakosan betüremkedett a fejébe. Szemei az izzó lobogás következtében szétpukkadtak, üregük az ítélet máglyájává vált. Majd a tűz lassan leolvasztotta a fekete dudorokat, a külső hámréteget és nyúlós, sötét masszává változtatta az egész ocsmány fejet. Amint lejjebb terjedt a tűz, a démon vállaira és karjaira, Hiake kiszabadult a szorításból. Hátán és karjain a karmok okozta sebekből ömlött ugyan a vért, de arcán felszabadult vigyor terült szét. Amint a hatalmas test végül összeroskadt és a lángok teljesen betemették, felüvöltött örömében. Már nem is figyelte tovább az ítélet folyamatát, hanem minden erejét összeszedve beljebb szaladt a lakásba. Malhead a

15


végső nagy dobás és az utolsó zuhanás következtében elvesztette eszméletét, és most vészesen közel hevert a tűztengerhez. Hiake odarohant hozzá, megragadta a lábait és gyorsan kirángatta a folyosóra. Dancing Hawk fellélegezve látta, hogy barátja már mocorog és kezd visszatérni belé az élet. Aztán odafordult a lihegő Hiakéhez: – Hát… vége – mondta, és maga sem értette, hogyan – bizonyára a megkönnyebbüléstől és a végtelen örömtől –, de könnyek csurogtak végig az arcán. Hiake nem nézett rá; az ajtóban állt és minden idegszálával a lassan szétfolyó fekete masszát leste, mintha attól tartana, hogy a gonosz tömeg még így is hirtelen életre kelhet. Végül azonban ő is megszólalt: – Igen. Az ereklye győzött… Csendben bámult tovább a szobába, ahol egyre nagyobb feketeség terpeszkedett a padlón. Csak néhány perc múltán szólalt meg újra: – Mi van a kezeddel? – Túlélem. Bár azt hiszem, egy darabig nem fogom jobb kézzel túrni az orromat. – Ó. Hát ezt nagyon sajnálom – mondta Hiake és hangosan felnevetett. Nem is Dancing Hawk tréfáján, sokkal inkább a győzelem és a felszabadultság okán. Különös, csattogó nevetés volt ez, olyan, amilyet néhány napos ismeretségük alatt Dancing Hawk el sem tudott volna képzelni Hiake szájából. Csatlakozott hozzá és még csak át sem érezte a dolog bizarr voltát, hogy holttestek között, lobogó tűz

16


fénye

mellett

diadalmámorukban

jóízűen

kacagnak… Az az őrült üvöltés, ami e pillanatban robajlott elő és beléjük fojtotta a kacagást, nem a lakásból jött, nem a falakból. Valahonnét, olyan régióból, ami a tudatukban rezgett meg és minden eddiginél nagyobb rémületre késztette őket. A nappali váratlanul ismét élettel telt meg ott, ahol a pépes fekete massza terjengett. A semmiből, vagy talán a híg maradványból egy fekete alak bukkant elő és mérete ellenére könnyedén lebegett a helyiségben. Dancing Hawk is felüvöltött a rettenettől és nem törődve sebesült keze fájdalmával, tenyerein és fenekén csúszva kétségbeesetten tolatott hátra felé. Vaskos vércsíkot húzott maga után a padlón, de ez egyáltalán nem zavarta. Halálra váltan bámult be a lakásba, a feléledt szörnyre, akit az imént pusztulni és megsemmisülni látott. A csalódás és a halálfélelem savként áramlott végig a testén. Szólni akart, odakiáltani Hiakének, hogy csak ostoba önámítás volt az ereklye erejében hinni, és hogy végül úgyis itt vesznek mindketten. De egy hang sem jött ki a torkán, csupán olyasmi, amit a veszettségtől szűkölő állatok képesek hallatni. Újabb mozdulat éledt odabenn. A fekete kísértetalak, ami minden valószínűség szerint pontos mása lehetett az elhamvadt démoni testnek, a bejárat és a folyosó felé libbent. Dancing Hawk ettől még inkább menekülésre fogta a dolgot: őrült sebességgel csúszott egyre hátrább a folyosón, amíg

17


egyszer csak a szemközti fal és néhai Mrs. Prescott ajtaja útját nem állta. Ekkor oldalról is mozgást észlelt. A lépcsőfordulóból két kíváncsi fej bukkant elő, nyilván a szomszédok próbáltak valami magyarázathoz jutni a házban végbement eseményeket illetőleg. Hawkból kitört a rendőr-énje és rájuk rivallt: – Tűnjenek el innét! Ha kedves az életük! – Amazok tüstént engedelmeskedtek és rémülten visszarohantak a lakásaikba. A démon lelke, amely ezalatt elérte a beszakított bejárati ajtót, Hiake felé nyúlt, hogy bevégezze azt, amit a testi megnyilvánulása elkezdett az imént. A pap megkövülten bámult rá, a sercegő szegélyű, csaknem áttetsző szellemtestre. Hawk jól látta rajta, nem kételkedik abban, hogy a démon e fizikailag nem tapintható megnyilvánulása is elég erőt képvisel ahhoz, hogy elpusztítsa őt. De ennek ellenére nem menekült; mereven bámult az átsejlő fekete pofába és gúnyosan felé kiáltott: – Te féreg! Te átkozott pokolbeli bérenc! Pusztíts el, ha akarod! Nem félek tőled! De a perceid meg vannak számlálva! A démon éjfekete, selyemszerű teste nekirugaszkodott, hogy Hiakéra támadjon. Nem lett volna nehéz dolga: alig két lépésre áll tőle a lelkész, vicsorogva, kihívóan bámulva rá. Ám e pillanatban a lakásból vakító erejű fény támadt, ami fájdalmas nyílzáporként csapódott Dancing Hawk szemeibe. Szinte sokkot kapott az erejétől, ahogy a minden árnyat és színt fehér ragyogássá változtató su-

18


gárnyalábok végigvágtattak a lakáson és a folyosón. Minden test és tárgy időlegesen elvesztette a kontúrját, színeit és árnyalatait és egységes tejfehér fényáradattá változott. A rendőrnek az jutott eszébe, hogy talán ilyen lehetett Hirosíma is, a robbanás pillanatában… Néhány másodpercig tartott a jelenség és éppen akkor tűnt a semmibe, amikor Hawk úgy érezte, nem bírja tovább a fehér izzás látványát. Ahogy jött a semmiből, a fény úgy húzódott vissza a nappaliba. Oda, ahonnét éledt: a fekete massza közepén heverő medálba. Izgett-mozgott a szemközti falnál, hogy lássa a bejárati ajtó nyílásán keresztül: igen, a medál még mindig fehéren ragyogott, majd egyre csökkent különös fénye, míg végül – végrehajtva küldetését – teljesen elhalványult. Dancing Hawk csak most, ahogy a káprázat ereje után újra használni tudta szemeit, vette észre a legfőbb változást a helyiségben… A démon szellemalakja eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Csak a lassan szikkadó fekete massza emlékeztetett arra, hogy a pokol egy követe valaha itt járt. Hiake mereven bámult maga elé, aztán amikor az ő retináiba is visszaköltözött az élet, gyorsan körülnézett, majd a társához fordult: – Azt hiszem, ezúttal tényleg vége. A démon teste és lelke is elpusztult. Dancing Hawk most nem mert mosolyogni. Várt, bizalmatlanul és szeppenten. Végül egy teljesen

19


váratlan nesz terelte oda a figyelmét és rántotta ki a sokkból. Malhead nyögése gyönge volt ugyan, de ahogy meghallották, azonnal odakuporodtak mellé. Dancing Hawk egészen közel hajolt a sok sebből vérző fiúhoz, amint észrevette, hogy amaz mondani akar valamit. Így is alig értette a suttogást, de végül kihámozta a szavak értelmét. – Bruce azt kérdezi, sikerült-e megölni a Sátánt – tolmácsolta Hiákénak. A lelkész is odatérdelt Malhead mellé és olyan szeretettel bámult rá, mintha valami nagyon nagy becsben tartott kincset látna maga előtt. Aztán elnagyolt szájmozgással, hogy a pillanatnyilag hallásképtelen Malhead is megértse szavait, ezt mondta: – Nem akarok ünneprontó lenni… A Sátánt semmiképpen sem győzhettük volna le. Már kiterítve feküdnénk. Magam sem értem, miért csak egy szolgálóját, egy démont küldött, de nagyon jól tette. Csak ezért győzhettünk. És most örüljünk ennek, Bruce! És azt tanácsolom, mihamarabb tűnjünk el innét. Malhead bólintott, mint aki mindent ért, és fáradtan lehunyta a szemét. Aztán szinte utolsó erejével kipréselte a kérdés a száján: – Sam… meghalt, ugye? Egyikük sem szólt. Dancing Hawk, ha nem is látta az öreget, biztosra vette, hogy nem élte túl a lakásban történteket. Fájdalmas pillantást küldött barátja felé, de sem igent, sem nemet nem jelzett a

20


fejével. Malhead azonban mindent értett; arcán végigterült a veszteség okozta gyötrelem. Elájult a testi és lelki fájdalmaktól. Hiake megszakította a keserű csendet: – Sok dolgunk van, Hawk! Megvan még a telefonod? Tárcsázd a következő számot! – Hosszú számsort diktált és Dancing Hawk, aki azonnal előkotorta zsebéből a készüléket,

ügyetlen

kapkodással

pötyögtette

a

billentyűket épp bal kezével. – Ha felveszik, mondd, hogy Hiake üzeni, megérett a kalász az aratásra. És mondd be a címet. Negyed óra múlva megérkeznek a híveim és eltüntetnek minket innét. Van orvos is köztük, így hamarosan ti is rendben lesztek, barátom. Én pedig addig… – Ezzel elfordult tőle és belépett a romokban álló, füstös lakásba. Amikor egy idegen akcentussal beszélő női hang felvette a telefont a vonal túlsó végén, Dancing Hawk bemondta Hiake üzenetét és a Malhead-lakás címét. A nő csak annyit válaszolt, hogy az aratók máris indulnak, és bontotta a hívást. Dancing Hawk hirtelen úgy érezte magát ettől, mintha valami James Bond-filmbe került volna. Aztán odafordult Hiakéhez és kíváncsian figyelte, hogy mit művel. A lelkész először letakarta a földön heverő asszony arcát. Később felfedezte a sarokban az öreg férfi tetemét is és nem kellett sokat gondolkodnia, hogy rájöjjön,

Bruce

rokonának

maradványaira

lelt.

Kegyelettel elfedte azt is és minden mozdulatán látszott, mennyire átérzi a helyzet fájdalmas voltát. Maga, Dancing Hawk is bebotorkált a helyiségbe, a

21


mosdóhoz; úgy érezte, tartozik Bruce-nak azzal, hogy egy percre kegyelettel megálljon nagybátyja földi maradványa előtt. Mindeközben aggodalmat érzett barátjáért, sőt, nagyon is tartott attól, hogy ez a drámai fordulat megakasztja Bruce életének könnyed ívét. Igen, minden valószínűség szerint megtöri, és megkeseredett alakká teszi őt, pontosan olyanná, aki soha nem akart lenni. Féltette őt, de azt is jól tudta, hogy mindannyian a sors játékszerei és ez alól nincsen kibúvó, bármennyire szeretné is az ember... Dancing

Hawk

visszairányította

tekintetét

Hiakéhez, aki már az egyre kisebb lánggal égő szörnytetem körül foglalatoskodott. Egy széttört állólámpa csővázával próbált benyúlni a tűz közepébe és igazán nem tűnt megfejthetetlennek e ténykedés oka. Nyilvánvalóan az ereklyét akarta megkaparintani. Percekig bíbelődött, míg végre sikerült kiemelnie a tűzből; a hosszú ezüstlánc diadalmasan fityegett a cső végén és sem vér, sem égésnyom nem szennyezte. Hiake a legnagyobb tisztelettel érintette meg, és becsúsztatta ingje szíve feletti zsebébe. Üdvözült mosoly terült szét vörös arcán és Dancing Hawk ki tudta olvasni belőle a jövő iránti bizakodást. Aztán visszatért a holtakhoz, elsőként az öregember testéhez és sajátos szertartásba kezdett a tetem felett. Egészen addig azzal foglalatoskodott, míg a lépcsőházban fel nem tűntek néhányan az övéi közül, csendben surranva, mint a hadiösvényen járó bennszülöttek. Dancing Hawk

22


észrevette, hogy akik érkeztek részint navahók és apacsok, nyilván az Éleslátók szektájának tagjai, így még inkább találónak érezte ezt a hasonlatot. Felnyalábolták az ájult Malhead-et, majd őt segítették le a lépcsőn, a ház előtt álló fekete buszig. Hamarosan Hiake is követte őket, aztán elindultak. A tűzoltóautó, amit az automatikus tűzjelző berendezés riasztott a Malhead-lakáshoz, éppen akkor fordult be a sarkon, amikor a fekete busz maga mögött hagyta ennek a megrázó tűzkeresztségnek a színhelyét. 9. Amikor magához tért, Malhead azt sem tudta, hol van. Egy besötétített szobában találta magát, ami semmiben sem emlékeztetett a kórházi termekre, mégis úgy érezte, ez az ő felépülésének színhelye. Annak mindenesetre nagyon örült, hogy fertőtlenítőszag helyett a sivatagi szél melege veszi körül és valami sajátos indián füstölő fanyar illata. Az egészségügyi intézményekre jellemző fehér, vagy halványzöld szín helyett erős tónusú, egzotikus színek, mint az apacsok, navahók és a hopik által annyira

kedvelt

telt

piros,

erős

narancssárga,

élénkzöld köszönt rá. És talán leginkább annak örült, hogy fontoskodó orvosok helyett barátai arcát pillantja meg elsőként az ébredésekor. Dancing Hawk fölé hajolt és megkönnyebbült mosollyal köszöntötte. Malhead is elmosolyodott, de

23


bizonyára nagyon gyengécskére sikerült. Hiába is akarta, az öröm már nem volt többé olyan felhőtlen és könnyű, mint eddig. – Hello, mormota! – mondta neki az apacs rendőr. Malhead megijedt attól, hogy gyengén és alig érthetően jut el hozzá barátja hangja. Komoly erőfeszítéssel, de felemelte jobbját és a füléhez nyúlt. Hatalmas, turbánszerű gézkötést talált ott, ami magyarázatot adott a tompa hangokra. Dacing Hawk is megnyugtatta: – Be vagy bugyolálva, mintha Alaszkába

készülnél,

haver.

Rendbe

hozták

a

füleidet, jobbak lesznek, mint eddig. Ahogy az én kezem is. Malhead összevont szemöldökkel gondolkodott, majd amikor nem jutott semmiféle eredményre, kibökte: – Miért? Mi történt a fülemmel? Meg a kezeddel? – Nem emlékszel? – Nem… Csak arra, hogy valamit üldöztünk, ami talán nem is volt emberi… És volt valamilyen földrengés… Aztán… nem tudom… Dancing Hawk elkomorodott és segítségkérően a mozdulatlanul álló Hiakéra pillantott. Az apacs lelkész úgy vélte, ez nem az a pillanat, amikor Malhead-nek szembe kell nézni, immár másodszor, élete legdrámaibb eseményével. Csendben ennyit mondott csak: – Bruce, szerintem most a legfontosabb, hogy felerősödj és pihenj. Utána még sokat beszélgethetünk mindenről… Aludj még egy kicsit.

24


Malhead látta, hogy a mokány vörös ember megfordult, hogy távozzék. És látta arcán a fájdalom apró rezdülését is. Rosszat sejtve felnyögött: – Hol van a nagybátyám? Ugye, történt… vele valami? – Bruce! Hagyd! – csitítgatta Dancing Hawk, de Malhead még erőszakosabban faggatózott. – Beszéljetek! Ugye, valami baj van? Hiake visszafordult hozzá és csendben közelebb lépett az ágyához. Megfogta a sebesült férfi karját: – Szóval… semmire sem emlékszel? Malhead szorongása és félelme a nagyon rossz hírtől ott remegett a vonásaiban, szólni se bírt, csak nemet intett a fejével. Ezt látva, Hiake egy pillanatra lehunyta a szemeit. Látszott rajta, erőt kell gyűjtenie a rossz hír közléséhez. Végül nem ódázhatta tovább, belefogott: – Az elmúlt napokban a gonosz ellen harcoltunk. És győztünk. Ezúttal megnyertünk egy csatát. Te voltál a harc hőse, Bruce. Nem ment volna nélküled. Győztünk, a te segítségeddel! De… egy csatának, bármennyire dicsőséges is… vannak áldozatai. És ez nagyon fájdalmas dolog. Nagybátyád meghalt. A gonosz ölte meg. Malhead felhördült a lesújtó hírtől. Ha ténylegesen át is élte már egyszer, megtört tudata számára újdonságnak hatott. Képtelen volt visszatartani a keserűség szülte könnycseppeket. Hirtelen megfakult minden, mintha szemei elé piszkos üveget operáltak volna, arra ítélve őt, hogy soha többé ne

25


élvezhesse az élet eddigi szépségének fénylő színeit. Egyszeriben véget ért egy korszak, lezárult valami, ami ifjúi bájt és könnyedséget jelentett mindeddig. Most mindez úgy porladt szét emlékeiben, mint valami réges-régi, felszínre került pergament. Dancing Hawk egyre a vállát veregette és szólni sem

tudott.

Hiake

azonban

felegyenesedett

és

ünnepélyes mozdulatokkal leakasztott valamit a nyakából, aztán két ujja között tartva meglengette. Malhead szemei elkerekedtek, amikor megpillantotta a láncot és a végén fityegő egyszerű medált. Ebben a pillanatban a vattatöménységű töltelék, ami eltömte az emlékek áramlását, lángra kapva eltűnt az elméjéből. Minden apró mozzanat, amit átélt a drámai küzdelemben, visszatért és teljes képpé állt össze. Látta maga előtt az előzményeket: a démont, ami nagybátyja alakja mögé bújt és látta Mrs. Prescott pusztulását. Átélte ismét a heroikus küzdelmet, újra érezte a fájdalmakat, a sebeket. És a végső diadalt, amit elméje az ájulás miatt már csak ködösen fogott fel. Miközben újra látta mindezt, teste megremegett a sérülések emlékétől, a veszteség fájdalmától. De a győzelem érzésétől halovány mosoly járta át egy pillanatra. – Hát, ez történt, Bruce… Úgy is mondhatnám, hogy átestél a tűzkeresztségen. Életed legnehezebb csatáját élted át. De megnyerted. Malhead nagyot sóhajtott, de nem bírt szólni. A gyász rátelepedett a lelkére és fekete lepellel vonta be azt. A fájdalmairól és zavarodottságáról is úgy

26


sejtette, többé egyik sem nem távozik el mellőle. És valójában azt sem tudta igazán, hogy a győzelem mit is jelent a számára. Új életet? Új felfogást? Új ösvényt? Képtelen volt erről dönteni, sőt, még átérezni is ennek jelentőségét. De volt valami, ami éles, reményt adó fénnyel átsejlett a szívét burkoló gyászszöveten. Talán tanulságként értelmezte és rejtegette magában. Azt történetesen, hogy harcolni és legyőzni a félelmet, ami ott magasodott felette abban a szobában, az tulajdonképpen nem egyéb, mint az életcél maga. Szembeszállni valamivel, ami megfoghatatlan iszonyattal béklyózta a lelket, és győzni felette – ez nem mindennapi csoda. Ezért az érzésért érdemes volt küzdeni.

27


ÚTÓHANG

Maroknyian vettek csak részt a temetésen, de Malhead valahogy nem bánta. Nem lett volna energiája a hosszú tömött sorokban állók részvétnyilvánításához, sem ahhoz, hogy mindenféle valós, vagy színlelten fájdalmas monológokat hallgasson végig. A legkegyeletesebb dolognak tartotta azt, hogy az öreg Sam temetési szertartása gyorsan és csendben folyt le. Az ír pap, mintha megérezte volna ezt, nem élte ki magát könyörtelen és érzéketlen prófétai szólamokban, hanem a szükségesnél kevesebbet, de jóval

bensőségesebben

beszélt,

mint

általában.

Malhead igazán hálás volt érte. Megjelentek néhányan a keleti partról, az öreg távolabbi rokonai közül, de egyik sem kedvelte annyira Samet, hogy igazi fájdalmat mutasson. Az illendőség

határán

belül

maradtak,

egyetlen

könnycsepp nélkül kezet ráztak a legifjabb Malheadsarjjal és távoztak. Az elhunyt öccséről – Bruce apjáról – senki sem tudta, merre kószál a világban, így nem lepődtek meg, hogy nincs jelen. Maga, Malhead sem hiányolta, hiszen számára már egy ideje ezt a szerepet éppen az az ember érdemelte ki, akit ezen a gyászos napon fogadott magába a föld. A

28


saját anyját éppen úgy nem várta ide, sőt, megkönnyebbült a távolmaradása miatt. A rendőrség azonban jóval több együttérzést mutatott, mint a vér szerinti leszármazottak. Annak ellenére, hogy az öregnek semmi köze nem volt hozzájuk, kocsikeréknyi koszorúval és virágokkal búcsúztatták el Samet. Aztán egy jó darabig csendben álldogáltak a koporsót elnyelő földkupac és az odabiggyesztett fehér keresztfa mellett, majd kezet ráztak Malheaddel, néhányan vigasztalóan hátba veregették, és csendben távoztak. Még Hickendale sem maradt távol; Warwick és Dancing Hawk társaságában maga is lerótta tiszteletét. Keményen, de együtt érzően rázott kezet fiatal beosztottjával, majd ő is szótlanul eltűnt, ahogy jött. Jó egy óra múltán már csak négyen ácsorogtak a glendale-i

temető

legfrissebb

sírjánál.

Malhead

megrendülten bámulta a halmot, ami magába nyelte Sam mozdulatlan testét. A szívének egy része szakadt ki abban a pillanatban, amikor leengedték oda, abba a nyomorult, sötét gödörbe a koporsót. Ez volt az igazság, minden nagy szólamok nélkül, és tudta, többé nem lesz már ugyanaz az ember, mint eddig. A körülötte állók – a legközelebbijei – is átérezték ezt. Jinnie Farlington belekarolt – most először vállalta fel ország-világ előtt kapcsolatát Malheaddel, tudva, hogy innentől kezdve mindenki tisztában lesz vele. De mindez most már egyáltalán nem érdekelte. Ez volt a legkevesebb, amit tehetett, hogy

29


enyhítse barátja fájdalmát. Dancing Hawk éppolyan komoran

bámulta

a

sírt,

ahogyan

Malhead.

Személyes gyászt érzett maga is, noha nem igazán ismerte az öreget, de Bruce iránti szeretete miatt most mélyen átérezte maga is a fájdalmat. Mögötte, talán kétlépésnyi távolságra Hiake együtt érző arccal meredt maga elé, halk hangon mormolva valamit. A délelőtti erős napsütés izzadságcseppeket csalt elő a fekete ruhás csoport arcáról, de ez most senkit nem zavart. Még vagy fél órát maradtak, majd amikor

Malhead

elbúcsúzott

Samtől,

magányosan és

és

sóhajtózva

csendben ellépett

a

halomtól, lassan elindultak kifelé a temetőből. A hosszú csendet végül maga Malhead törte meg, amikor az autókhoz értek: – Mindent köszönök… – Szóra sem érdemes – válaszolt Dancing Hawk. – És most hogyan tovább, Bruce? Fanyar mosoly ült ki Malhead arcára; mindanynyian látták, hogy ez nem egyéb, mint inkább csak egy erőltetett fintor. Végignézett rajtuk, aztán azt mondta: – Hogyan tovább? Nem tudom. Minden olyan bizonytalan. Semmihez nincs kedvem, és nem tudom, lesz-e egyáltalán. Fáj mindenem, kívül-belül. Nincs kedvem visszatérni abba a lakásba, ahol… együtt éltem az öregemmel. És ahol az a démon… Szóval, nem tudom. Azt hiszem, a rendőri pálya sem érdekel… igazán. Valami teljesen elmúlt. Véget ért… – Mindennek ideje van a nap alatt, Bruce – mondta halkan Hiake és megszorította a sápadt

30


fiatal férfi kezét. – Ez most a gyászé. Az elcsendesülésé. De eljön majd a felépülés időszaka, amikor új tervek és vágyak jönnek. Gyászolj most. És várd ki türelemmel az újjáéledést. Én melletted állok mindenben. Ha szükséged van rám, tudod, hol találsz meg. Malhead elmosolyodott, ezúttal ez melegebbre és őszintébbre sikerült, mint az imént, és szó nélkül megszorította az indián tiszteletes kemény markát. Hiake csendben biccentett mindenki felé, majd távozott, nesztelenül és gyorsan. Dancing Hawk vette át a helyét. A társa a szája szélét rágta zavarában. – Ugye, ez nem komoly? Nem hagyhatod ott a rendőrséget… Te zsarunak születtél, apám! Ne tedd ezt velem! – Nem tudom, Hawk… Most semmit sem tudok… És egyelőre maradjunk ennyiben. – Hát, jó… Amit Charlie mondott, az rám még inkább igaz… Bármi kell, egy szavadba kerül… – És ezt követően olyasmi történt, amire eddig még nem volt példa kettejük között. Összeölelkeztek, mint a legközelebbi rokonok. Aztán Dancing Hawk megveregette társa vállát, biccentett Jinnie felé és behuppant a kocsijába. Malhead sokáig bámult utána, egészen addig, míg a sivatagi por, ami átszáguldott a főúton, magába nem nyelte a ponttá zsugorodott kocsit. Aztán sóhajtva megölelte a lányt és az autójukhoz kísérte.

31


* A nyomozást hamarosan befejezték, de hiányos adatokra hivatkozva soha nem zárták le teljesen az aktát. Samuel Malhead és Ellie Prescott érthetetlen és megmagyarázhatatlan halálát soha nem sikerült megfejtenie egyetlen vizsgálócsoportnak sem, pedig az elkövetkező hónapokban két FBI-különítmény is megkísérelte megoldani az ügyet. Homály fedte mindörökre a két öreg gyilkosának kilétét, mint ahogyan így történt ez Horowitz tiszteletes, vagy Giovanni atya esetében is. Csak a puszta tény állt rendelkezésre, miszerint néhány egymáshoz semmiféle, még leggyengébb logikai lánccal sem fűződő személy, leginkább tűzhalál útján, de mindenképpen különös

és

érthetetlen

módon

életét

vesztette

azokban a fura napokban… Sem összefüggés, sem indíték, sem elkövető, sem gyilkos fegyver, vagy a módszerre utaló bizonyítékok. Minden szál zsákutcába

vezetett,

akármelyikkel

próbálkoztak

az

ügynökök. Nem találtak lehetőséget a nyom követésére a kórbonctanon, ahol perbe fogták, és alaposan kifaggatták ugyan Emmet Hershey igazságügyi patológust is, amiért részt vett egy holttest felgyújtásában.

Elmore-t

egyszerűen

sehol

sem

találták, Hershey maga pedig úgy vallott, hogy semmire sem emlékszik, mintha kitörölték volna belőle

annak

a

napnak

a

történéseit.

Később

megpróbálták exhumálni a néhai Gerry Chapman-t, de az érthetetlenségek sora ezúttal is csak tovább

32


duzzadt, hiszen a koporsóban nem hevert senki, noha az FBI nyilvántartása szerint a szóban forgó ügynök évekkel ezelőtt az életét vesztette egy akcióban. Hogyan kerülhetett tehát Hershey boncasztalára, ahol végül tűzben enyészett el? Erre végképp nem találtak választ. De éppolyan zavarba ejtő eredményeket produkált a Malhead-lakásban fellelt különös tetem maradványainak vegyelemzése. Ugyanis a testszövet analízise nem utalt emberi DNS jelenlétére, kémiai összetétele pedig egyetlen földi lényére sem hasonlított. A szövetségi szakértők tehetetlenül vakarták a fejüket, majd az egyetlen járható utat választották. Félretolták a furcsa eset aktáját… Dancing Hawk és Malhead tanúvallomásai még kevésbé lebbentették volna fel a homályt az ügyről. Minthogy a maguk részéről más oldalról nézték az eseményeket,

nem

nagyon

igyekeztek

tökéletes

részletességgel mesélni azokról a napokról. Főként azért nem, nehogy végül egy elmegyógyintézet kapuit nyissa kis számukra az önzetlen őszinteség. Dancing Hawk hamarosan vezetői posztot kapott a gyilkossági csoportnál, ami büszkévé és boldoggá tette.

Mindig

is

elismerésre

vágyott

és

most

megkapta kitartása jutalmát. Egyetlen fájdalma maradt csak, de úgy tűnt, ezt soha nem orvosolja többé az élet. Nyomozótárs nélkül maradt. Malhead ugyanis nem tért vissza a testülethez. Úgy döntött, szabadúszó marad, bármennyire hiányzik is neki a csapat és barátja, Hawk. Így van rendjén, mondta

33


többször is. De valójában senki sem tudta, hogy őszinték voltak-e ezek a szavak…

Vége

34

Michael Mansfield Tűzkeresztség

Recommend Documents