Michael Mansfield Tűzkeresztség

Michael Mansfield – Tűzkeresztség

6. Ahogy ígérte, Malhead nagyjából egy óra múlva megérkezett a gyilkossági csoport technikai helyiségébe. Dancing Hawk kávét kortyolgatva figyelte, ahogy belép és még a köszönést is mellőzi igyekezetében, noha rajta kívül még ketten ücsörögtek a szobában. Az apacs biztos volt benne, hogy tartják a szájukat; egyiküknek sem válna dicséretére, ha kitudódna, hogy a felfüggesztett Malhead-et beengedték az oroszlánbarlangba. – Itt van az anyag, gyorsan nézzük meg! – mondta az érkező, a konspirátorok sajátosan fojtott hangján. Dancing Hawk bólintott. Kinézett a folyosóra, aztán újra behajtotta az ajtót. Az elkövetkező fél órán keresztül a videotechnika minden jelenkori áldását alkalmazták abból a célból, hogy a riportfilm ominózus részét, a fekete ruhás férfi különös mozdulatát kielemezzék. Többféle sebességen, lassú, kockánkénti léptetésben, gyorsításokban merült ki a kísérlet, aminek eredménye nem igazán hozott egyértelmű véleményt. – Éppen akkor kapja el az operatőr a kamerát, amikor a mozdulat kiteljesedett volna – dörzsölgette szemét Martens Warwick video-technikus, a megfigyelési ügyek specialistája. Vézna, szürke kis emberke lévén senki sem hitte róla, hogy miféle kaliberű titkok lapulnak a fejében. Ha feldühítették, mindig azzal fenyegetőzött, ha visszavonul, az emlékiratai-


ból fogja kárpótolni a rendőrségnél elvesztegetett éveket. Éppen emiatt igazán nagy tiszteletnek örvendett és még Hickendale sem mert belekötni. – Mintha egy gladiátor az övéhez kapna, hogy kardot rántson, csak éppen az a pillanat hiányzik a filmből, hogy megfogja a markolatot és előrántja a pengéjét. – Oké. De ha látsz egy ilyen mozdulatot, akkor is ki tudod számítani, hogy mit akar tenni az illető. Az adott példával élve, az agyad jelzi, hogy a gladiátor miért nyúl az övéhez. A mozdulat paraméterei sejtetik, hogy mit is akar tenni. – Hát, igen, igen. De biztosra kell mennünk. Nézzük tovább. Dancing Hawk úgy ismerte Malhead-et, mint aki kölyökképével, fiatalos szőkeségével és nyíltságával gyorsan tud barátságokat kötni. Pillanatok alatt meg tudja kedveltetni magát még azokkal is, akik amúgy gyárilag ódzkodnak a rendőrségtől. Azt is tudta, hogy barátja ugyanakkor minden hájjal megkent gazfickó is egyszeriben, ha kell, hiszen a nyomozás eredményessége érdekében minden lelkiismeret furdalás nélkül használja ki ezeket a kapcsolatokat. Hallott Malhead egy régebbi ismerőséről, aki a KNAP TV-nél próbálta megvetni a lábát és a vágótechnikus posztjáig vitte, és aki most azoknak a listáját erősítette, akik újra lépre mentek a NewYork-i ficsúrnak. Sőt, a tévés túl is teljesítette ezt; a szőke kölyök kedvéért nemcsak a leadott filmanyagot másolta át a kazettára, hanem a kivágott részeket is. Így aztán most a reggeli tűzharc – amire a cen-

2


zúra rátette a mancsát, talán éppenséggel a túlzott erőszak indokával – is megelevenedhetett a technikai helyiség kivetítőjén. Dancing Hawk számára elég furának hatott, hogy valós élményét most képernyőn látja viszont, de ez nem enyhítette félelmét. Újra átélte a szorongást Malhead-ért, aki engedetlenül behatolt az üzletházba és az izgalmat, amikor az odabentről felhangzó lövések hatására a rendőrök tüzet nyitottak. A füle megtelt a reggeli fegyverropogás ijesztő hangjával. – Ott van, figyeljetek! Lassíts és menj vissza, Hank! – kiáltotta Malhead. Hank Hausmayer, aki eddig némán kezelte a filmasztal műszereit, visszatekerte a szalagot és újra játszotta. A képen feltűnt a tűzharc vége, a hangszóróból pedig halkan, de érthetően Malhead kiáltása csattant fel. A lövések valóban elültek, de egy utolsó, magányos fegyver még beledörrent a felvevő érzékeny mikrofonjába. Maga az operatőr is méltatlannak találhatta ezt, mert ekkor hirtelen odafordult a leadott lövés irányába. – Ez az! Ő lőtt! Majdnem átugrottuk a kockát! – kiáltott fel megrökönyödve Malhead. – De megvan! Megmondtam, hogy valami nem stimmel vele! A képet kimerevítették és felnagyították. A fekete öltönyös, bajuszos férfi alakja betöltötte a képernyőt, amint szabályosan két marokra fogja fegyverét, amivel az imént az üzletház felé tüzelt. Mindannyian némán bámulták a képet, csak Malhead hangja csattogott izgatottan a helyiségben. – Megmondtam! Ő lőtte le a túszt! Elhiszitek már?

3


– Mi a fenét akarhatott ezzel? – dünnyögte végül Dancing Hawk, amikor magához tért a felismerésből. – Fiúk! Álljatok le! – Warwick felállt a székről és teljes terjedelmében kihúzta magát. Dancing Hawknak így sem ért még a válláig se. Mégsem kellett hangoskodnia, hogy odafigyeljenek rá. – Mielőtt meszszemenő következtetéseket vonunk le, higgadtan gondoljuk végig. Az FBI kap egy fülest, és nem csodálkoznék azon, ha ti magatok lennétek a hírforrás. – Igen, tudom, mire gondolsz – bólintott az apacs. – Hallgatnak minket. – Bezony. Az FBI sajnos, nem mindig játszik nyílt lapokkal. Egyszerűen lehallgatja a hangsávjainkat. Mi pedig kellőképpen utáljuk őket ezért. Ennyi. Namármost, a fickót odaeszi a fene a tetthelyre, aztán a maga mindenhatóságának a hitében odapörköl egyet az üzletházba, hogy jelezze, ő is részt vett a lövöldözős társasjátékban. Bohó dolog, de hát emberek vagyunk. Csakhogy a barátunk elszúrta, de alaposan. Ahogy mondod, Bruce, és nincs okom kételkedni a szavadban, éppen a túszt találja el. Biztosan így volt. Azt azonban ne felejtsük el, hogy elég sok golyó fütyült akkoriban és a film nem bizonyítja egyértelműen, hogy az FBI-os pofa lőtte le a védencedet, Bruce. A dolog sántít, és nem mehetünk sehová ezzel az anyaggal, mert ez minden, csak nem bizonyíték. Csend ült a szobára, csak a videó készülék árasztott mélyen búgó alaphangot. Még Malhead sem szólt, noha aligha akadt a környéken olyan ember,

4


aki belé fojthatta volna a véleményét. Egyedül az öreg Warwick józansága képviselt ekkora erőt. Végül Dancing Hawk kibökte, ami néhány perce ott motoszkált az agyában. – Ismerek egy lányt a helyi FBI irodában. Miért ne puhatolózhatnék a bajuszos barátunk után? Ha ők lehallgatnak minket és benyomulnak a fenségterületünkre, nekünk se muszáj minden szabályt betartani, nem igaz? – Jó – bólintott Warwick. – Csak finoman. Ügyesen. Jegyezzétek meg ti ketten és főleg te, Bruce fiam, mert benned még ott buzog a fickósság: az alapszabály a szakmánkban, hogy mindent megtehetsz, de fedezd le magad! Nincs ennél ésszerűbb rendőrdogma! Értettétek? Jól van… A filmet pedig eltüntetjük. – Tévedés! A filmet ideadjátok! A hang az ajtóból bődült fel. Dancing Hawk megborzongott tőle és hirtelen újra egy poros indiánfaluban látta magát lelki szemeivel, ahol egy koszos motort bütykölget az apja tradicionális sátra előtt és átkozza magát a hátralévő életében, amiért engedett Malhead-nek. Kétségtelenül úgy gondolta, hogy itt a vég. Menesztik őt is és karrierjének végképp leáldozott. Hickendale állt az ajtóban, bőszen, mint egy felingerelt bivaly. Elhűlten fordultak felé mindannyian és ebben a pillanatban szinte egyszerre jutottak arra, hogy ez az in flagranti nem lehetett a véletlen műve.

5


– Mi zajlik itt? – bőgött fel újra a kapitány baszszusa. Ez az ember nyilvánvalóan egyszerűen utazott rájuk, legalább is Dancing Hawk nem tudott másra gondolni. – Netán palotaforradalom? És mit keres itt egy felfüggesztett? Az illetékest kérdezem, Isisnah hadnagyot! Senki sem szólt. Az apacs megborzongott a ténytől, hogy ő került a porondra, hiszen sokkal szívesebben nézte volna a legtávolibb tribünről Hickendale attrakcióját. Már éppen szóra nyitotta a száját – bár fogalma sem volt, hogy mit fog mondani –, amikor valaki megelőzte. – Kapitány. Ezt neked is látnod kellene. – Warwick volt az. Úgy beszélt, mintha csak mellékesen jegyezte volna meg e szavakat. Ráadásul úgy fordult a képernyő felé, mintha a képanyag mellett Hickendale személye, meg a többiek levegőnél nemigen jelentenének többet a helyiségben. A kapitány arca láthatóan megváltozott, még a dühe is lelohadt attól, hogy a vézna technikus vette át a szót. Csípőre tette kezét és diadalmasan bevonult a helyiségbe. Hatalmas alakja mellett Warwick olyannak tűnt, mint egy nebuló, aki az apja árnyékában kuporog. – Mit akarsz mutatni nekem, Martens? Gondolom, van jelentősége a dolognak, ha te mondod. – Azt hiszem. Kapiskáljuk, hogy a túszt ez az FBIos pofa szedte le, feltételezhetően véletlenül, aztán elpucolt a helyszínről. A videofelvétel szerint ő adta

6


le az utolsó lövést. Malhead azt mondja, ez a lövés végzett az áldozattal. – Aha – Hickendale úgy bámulta a képernyőt, mint egy csörgőkígyó az egeret, aztán nem minden nehézség nélkül kipréselte a száján. – Játsszátok le. Újra megelevenedtek a filmkockák, és immáron vagy nyolcadszor végigélték az üzletházban történt túszszedő akciót. Hickendale megállította, és majd megismételtette a felvételt az FBI-os elvágott mozdulatánál, meg a lövése utáni pillanatban. Aztán egy teljes percig lenézett Warwick kopasz feje búbjára. Ez a pillanat élet és halál ítéletének erejével bírt. Dancing Hawk lélegzetvisszafojtva várta a végső döntést. – Nézzenek utána – mordult végül Hickendale. – És, Isisnah… – Igen, kapitány! – Adja vissza a fegyverét meg az igazolványát ennek a degenerált kölyöknek. – Rendben, kapitány. Hickendale ezután Malhead-nek intézte ugyan a szavait, de mindeközben még a fejét sem fordította felé: – Kölyök, még egy dobása van és repül. Értve vagyok? Malhead töprengve bámult a kapitány hátába, de nem akarta teljesen felajzani, ezért végül kibökte: – Értve, főnök...

7


7. Malhead eljátszadozott az ezüstös lánccal, meg annak ócska medáljával, de amint a barátja odaért hozzá a kávékkal, a zsebébe süllyesztette, hogy szabad legyen a keze. Diadalmas arccal vette át az apacstól a poharat. – Gondolom, békepipa helyett, ugye? – mondta, hangjában ujjnyi vastag gúnnyal. – Nem kellett volna. Önmagában is jól esett, hogy olyan nagyon kiálltál mellettem. – Belekortyolt a meleg lébe. A szájában hiába kereste az ízt, ami kávéra emlékeztette volna; ragacsos, édes lötty bélelte ki a garatját, amit legszívesebben kiköpött volna. De nem tesz az ember ilyesmit egy béke-kávéval. Dancing Hawk is fintorogva nyelte le az első kortyot, azután bocsánatkérő arccal pillantott rá. – Azt hiszem, az automata karbantartója ezúttal túllőtt a célon. De ajándék lónak ne nézd a fogát, meg miegymás. Egyébként már megint tévedsz. Mi, vérengző apacsok soha sem szívtunk békepipát. Soha nem pipázgattunk úgy, mint ahogyan az a fehérek agyában egy valamire való indiánról elképzelhető. Sőt, egyáltalán nem pipáztunk. A dakoták igen. Az írókéz törzsszövetség is szeretett pöfékelni, meg a komancsok. De mi nem. – Hát mi mást csináltatok helyette? – Cigiztünk.

8


– Jaj, ne röhögtess! Elképzelem Geronimót, vagy Nino Cochise-t, ahogy egy Pall Mallt pöfékel! Ugyan, főnök! – Komolyan beszélek! Tölgyfalevélbe sodort dohányt szívtak az őseim, barátom. Ha nem tudnád, ez volt az európai értelemben vett cigarettázás őse. És hogy még inkább megdöbbentselek, „tizwin” nevű, saját készítésű, kukoricasört iszogattak hozzá. – Ha jól belegondolok, a nagybátyám sem tesz mást a tévé előtt. Akkor mitől voltatok ti vademberek? – Nahát, ez a nagy kérdés, haver. Ha engem kérdezel, a mai ember sokkal vadabb. Megvadul a szociális juttatás, meg a segély csökkenésétől, a munkanélküliségtől. De leginkább a politikusok törvényes zsebmetszésétől. Leginkább attól vadulok meg én is. A végén még hadiösvény lesz belőle. Na, jól van, hagyjuk. Dolgozzunk inkább. Felcsörgöm újra az FBI-os ismeretségemet, hátha már a helyén van. Már kétszer is hiába kerestem Jennifert. Dancing Hawk a kávé utóízétől fintorogva füléhez emelte apró mobiltelefonját. Most szerencséje volt. – Hello, William Isisnah vagyok, Peoriából – zengte a mikrofonba kicsit mézesmázosabban a kelleténél. – Talán emlékszel még rám… Igen… Igen, az a színdarab kétségtelenül mulatságos volt. És a parti, utána… Igen, nagyszerűen sikerült. Kellemes emlékeim vannak róla… És rólad, természetesen. Összejöhetnénk megint valamikor. Egy koktél valahol?

9


Malhead felvont szemöldökkel hallgatta barátja színeváltozását. Eddig soha nem merte volna megkockáztatni, hogy egy napon említse Dancing Hawkot és a színházat, meg a partikat. Az apacs kétségtelenül egy titokzatos új oldaláról mutatkozott be. – Nos… Majd megbeszéljük, de most egy kis segítséget szeretnék kérni… Rendben… Munkánk során belebotlottunk egy szövetségi alkalmazottba. Illetve csak azt tippeljük, hogy szövetségis. Egy bajuszos ürgéről van szó, aki ma reggel is ott szerepelt a tévében, a KNAP csatornán, amelyik a Peoria-i túszesetet közvetítette… Hogy micsoda? Küldjem át faxon a képét? Hogy mit? Hogy most azonnal tegyem le? Jó… Dancing Hawk elpirult, ami mindenképpen figyelemre méltó teljesítmény egy rézbőrűtől. Persze, ezt is csak Malhead vette észre. – Azt mondta, tegyem le… Mert ellenőrzik a hívásokat – motyogta olyan halkan, mintha csak magában beszélt volna. – Valami vészhelyzet van az Irodában… Malhead bólogatott, aztán elunta a tétlenséget és maga helyezte a faxgép tálcájába az aktából kicsempészett fotót. – Jól van. Nyugodj meg. Láthatod, nem téged akart lekoptatni – mondta közben Dancing Hawk-nak. – Ha semmit sem jelentenél neki, szóba sem állt volna veled, te Don Juan. Inkább mondd a számot. Dancing Hawk végül maga pötyögte be a kódot a billentyűzeten. A faxegység különböző engedetlen és őrült konyhai edények mintájára felsípolt, zúgott és prüszkölt; éppen csak párát nem lehelt. Aztán végül

10


megunta a magánelőadást és széles bendőjébe húzta a fotót, hogy annak másolatát elküldje a rendeltetési helyére. Megcsörrent a telefon. Malhead vette fel és belehümmögött, aztán pár perc múlva lecsapta. – Megvannak az éjszakai eset eredményei. Azt mondják a fiúk, hogy kizárható mindenfajta elkábítás, vagy erőszak. Az a pap, Hendrix, még magánál volt, amikor a lángok elborították. – Aha… – dünnyögte elmélyülten az apacs. – És ebből mindjárt két dolog is adódik. Malhead gúnyosan pillantott felé: – Várj csak, kitalálom. Vagy tényleg létezik olyan, hogy öngyulladás, vagy valaki túl nagy átéléssel olvasta a Tűzgyújtót. – Nem, most komolyan beszélek. Van ennek valami rituális zamata, nem gondolod? Valami vallásos jellegű ítélkezés… – Engem erről ne kérdezz – ingatta a fejét a szőke rendőr. – Hitetlenebb vagyok, mint maga, Hitetlen Tamás. De arról már beszéltünk, hogy valakinek éppen ez lehet a célja. Valaki el akarja hitetni, hogy a szektán belül végítélet folyik. Én inkább erre voksolok. – Ha így is van, elég hitelesen játssza szerepét az az ember. Ha egyáltalán… ember. Malhead csak egy pillanatig némult el. Aztán hirtelen kirobbant belőle: – Te nem vagy ám semmi! Amióta ismerlek, már voltál hitehagyott, ateista, vallás

11


kritizálója. De abban a pillanatban, hogy felvetődik valami furcsaság, azonnal visszakúszol a hívők közé. Dancing Hawk elmosolyodott. – Ez olyan egyszerű. Egy apacs nem élhet hit nélkül. Esetleg csak jól titkolja. Ez van, haver. – Jaj, hagyd a rizsát, törzsfőnök! – Pedig így van. Amikor elvégeztem az akadémiát, minden babonaságot lerángattam magamról. Még így is volt, aki gúnyolt, de ezt hagyjuk. Megfogadtam, hogy modern emberként veszem fel a küzdelmet a világgal, és ezt fenn is akarom tartani. Nagyjából. De van, ami a szándéknál és az elhatározásnál is erősebb. Például, az ősi szellem. Meg a vér szava… – Ó, micsoda megható szólamok! – gúnyolódott Malhead és magára rántotta a farmerdzsekijét. – Nézzük meg a labort, mielőtt tócsát sírsz magad alatt. – Na, jól van. Gyerünk, te kérges szívű sápadtarcú – vágta oda a hadnagy. Éppen az ajtóhoz léptek, hogy elhagyják a helyiséget, amikor a faxgép a tőle megszokott zajos magamutogatással kiköpött egy papírlapot. Első látásra azt hitték, hogy az FBI-os ismerős ugyanazt a képet küldte vissza, amit ők juttattak el neki az imént. Amikor Dancing Hawk felemelte a lapot, csak akkor derült fény a dologra: az általuk keresett férfi ugyanabban az öltönyben, különös, merev pózban feszített a képen. Az alá biggyesztett, kézzel írt szöveg nem volt ugyan hosszú, de jelentése elégnek bizonyult ahhoz, hogy megdermessze az apacs mozdulatait.

12


– Mi van? – kérdezte Malhead értetlenül, aztán türelmetlenül kikapta felettese kezéből a lapot. Miután végigfutotta, maga is nagyot nyelt. Most első ízben valahogy egyetlen szó sem akadt a szájára. 8. A tiszteletes fészke megtelt szorongással. Egy hely atmoszférája elengedhetetlenül függ attól, hogy a személy, aki birtokának tekinti azt, milyen szellemiséget szolgál, és mindezt milyen mélységes módon teszi. Hiake lakása az alázat és tisztaság szentélye volt. Egyrészt tükrözte a benne lakó lelkének odaadó kötődését őseihez. Szőttesek, délnyugati indián motívumok és az ősökként tisztelt anaszazi kultúra jellemző mintázatait viselő cserepek, tálak díszítették a rönkház belső burkolatát. Csak az egyik sarokban tespedő, régebbi márkájú televízió, meg a konyhai gépek idézték a huszadik századot, de ezek is idegenül és sután hatottak a házban. A falon őrködő kereszt ellenben nagyon is otthonosan érezte magát Hiake lakásában. A Biblia különböző fordításai és az egyéb keresztény témájú irodalom egy egész falnyi könyvespolc-rendszert birtokolt, nem beszélve a relikviákról. Keresztek, füstölők, cizellált mexikói mintázatú katolikus kegytárgyak sorakoztak egy vitrinben, mely gondosan le volt lakatolva, jelezve a ház urának megbecsülését és féltését. Mindez pátosszal lengte körül a házat.

13


Bárki, aki eddig belépett ide, megérezte a hely varázsát és a benne lakó elkötelezettségét a szellem és az erény szolgálata iránt. Most azonban minden magasztosság elapadt, hogy átadja helyét a verejtékszagú szorongásnak. A ház frissessége és tisztasága – amit nem seprű alapozott meg, hanem a mentális emelkedettség –, most árnyékossá, nyálkássá és rideggé változott. A ház lakója is feszült arccal meredt maga elé a nappalijában, a kanapé előtt. Két órája ismerte a drámai tényeket, hogy újabb három harcostárs vált áldozatává a gonosszal folytatott küzdelemnek. Első hallásra nem is hitte el, hogy ez megtörténhetett. Időre volt szüksége, míg teljes egészében felfogta a tragédiát: a futár és annak őrei, akik felelőséget vállaltak egy egyházi küldetésben, elpusztultak. Mintha csak nem is az atomenergia és a mikrochipek korszakában, az Egyesült Államokban történne mindez, hanem a sötét és félelmetes középkorban, ahol az emberéletet olcsóbbnak tartották még az azt tápláló ételnél is. Kibírhatatlan fájdalom emésztette a lelkét, amiért a sors ilyen kíméletlen módon tizedelte az övéit. Hiake térdén töltött legalább egy órát. Fohászkodott és reménykedett; bízott abban, hogy a maga hirtelen jött hivatását tökéletesen végezte el. Nagyon remélte, hogy a sötétség ereje nem képes meglelni az ereklyét tartalmazó szelence rejtekhelyét. A helyet, amit egyedül ő ismert.

14


De a tétlenség és a bujkálás soha nem fért össze az ő tettrekészségével. Tudta, hogy a rendőrök kérése ellen való az, ami tervez, de képtelen volt meglapulni, miközben felette a tragédiák szele süvít. Kivárta az estét. A sötétség leple alatt aztán beautózott a városba, majd átszelve azt, Peoriának vette az irányt a 83-ason. Alig több mint fél óra múltán megközelítette a reggeli túszejtés helyszínét. Leparkolt egy mellékutcában és előresettenkedett a tetthelyhez. A kordon sárga szalagja szétszakítva lebegett a szélben, mint egy zászló csökönyös darabkája. Körülötte néhány ember sündörgött és odabenn, a túszejtés helyszínén szintén tevékenykedtek páran; nyílván az üzletház bérlői. Hiake csendben közelebb sétált az épülethez. Fekete ruháját behabzsolta az éjszaka. A meleg szellő belekapott a varkocsába, amint az utca sötét árnyai között ácsorogva szemlélődött. Nem tudta, hogy érzékei csalják-e meg, vagy kutakodó szelleme valóban nincs egyedül. Feszültség és nyugtalanság hullámzott a lelkében, de származhatott ez attól a végtelen félelemtől is, ami visszafojthatatlanul elárasztotta, és uralma alá hajtotta lelkét. Tudta, hogy mennyire ésszerűtlen a rendőrök szemszögéből, amit tesz, de nem törődött vele. Lelke arra unszolta, hogy jöjjön ide, a reggeli dráma helyszínére. Engedelmeskedett. Idesietett, hogy lerója tiszteletét. Szükségesnek érezte, hogy egyesüljön

15


szelleme a mártírok lelkével, akár csak egy pillanatig is… Azt azonban képtelen volt megfejteni, hogy mi az a különös nyomás és bizsergés, ami már korábban is megtámadta a lelkét. Rá kellett döbbennie, hogy ugyanazt érzi, mint amit a tragikus tegnapi összejövetelen… * A férfi meredten figyelte a lelkészt. Az éjszaka beborította ugyan az apacs tiszteletest, de ez nem képezett problémát. A lapuló lételeme volt a sötétség és még az optika törvényszerűségeire sem volt szüksége ahhoz, hogy mindent tisztán lásson. Egyre közelebb merészkedett hozzá, már csaknem karnyújtásra állt tőle, de – meggyőződése volt – a lelkésznek ez az érzés el sem juthatott a tudatáig. Mindazonáltal óvatosan – jóval óvatosabban, mint eddig bármikor, amikor valakinek az életére tört – kinyújtotta a kezét, hogy megérintse őt. Egyetlen pillanat, és ez a Hiake nevű halandó is megkapja a maga jól megérdemelt jutalmát. A tűzhalált. Egy autó repesztett felé, majd a fék sikolya verte fel a végzetes csendet. Két fénycsóva nyersen vájt bele az éjszakába. A gyilkos és kiszemelt áldozata egyszerre fordultak a fény és a fékcsikorgás hangja felé. A kocsi reflektorfényei kis híján a settenkedőre hullottak. A meglepődés minden jele nélkül, de villámgyorsan döntött. Jobbnak látta, ha pillanatnyilag

16


felfüggeszti gyilkos küldetését és visszavonul a sötétség mélyebb régióiba. Két férfi szállt ki a kocsiból. A lapuló lény azonnal látta, hogy az a két nyomozó zavarta meg, akit az előző este is látott a gyűlésen. Észrevehetően megnyugodtak, amikor rátaláltak a lelkészre. Persze, ha néhány másodperccel később érkeznek, már csak egy imát mormolhattak volna, gondolta a láthatatlanná vált alak. Beljebb húzódott és minden idegszálával figyelt. Közben az emberi nem esetlenségén morfondírozott: az az apacs hadnagy, akár egy vak denevér, az imént majdnem nekisodródott a sötét átjáróban, de semmit sem vett észre a jelenlétéből. Egyedül csak a szorongás párolgott ki belőle, sűrűn, vaskosan. Ám a fiatalabb nyomozó, aki az előbb ugrott ki a kocsiból, és közelebb jött (a leselkedő még a nevét is megjegyezte ennek az izgága alaknak: a Malhead nevezetű, fiatal tacskó), hirtelen megtorpant, mintha kísértetet látna. A sötétségbe öltözködött lény erőt látott benne; valamit, amivel egyszerűen nem rendelkezhet egy ilyen korú és jellemű fiatalember. Pillanatnyilag nem tudta e furcsaság okát, de nem kételkedett abban, hogy hamarosan rájön… A lapuló vészjelzést kapott a mélyebb régiókból, az őt tápláló szellem epicentrumából. Tudta, hogy a vezérlő erő sugallatára vissza kell vonulnia, és lehetőleg olyan sürgősen, ahogyan csak izmai bírják. Csak egy-két másodpercen múlott – futott át az agyán dühösen. Gyűlölte, ha küldetése közben

17


megzavarják. Már majdnem a markomban volt az áldozat… – sziszegte önmagának, miközben sietve elhátrált az átjáróból. Azután nyomtalanul felszívódott a sötétségben. * Hiake még mindig borzongott, mintha jeges fuvallat száguldott volna keresztül rajta. Nem értette a miértjét. Körülötte csak a késő esti meleg szél kergetőzött az utcán, ami semmiképpen sem okozhatta ezt. Szégyenkezve vallotta be magának, hogy a borzongás hatására szorongás vett erőt rajta. Megijedt. A szíve úgy dobolt a mellkasában, mint a keretre feszített szarvasbőr, ha megszentelt cserjékből faragott ütőkkel verik rajta a tánc ritmusát. Megdöbbenve azonosította magában a félelmet, ami orvul csípett le egy darabkát büszkeségéből és tartásából. …Halál… Ezt súgta a lelke reszketve. Hiake ijedten pillantott körbe. Nem értett semmit, hiszen nem látta közvetlen okát halálfélelemnek. Pedig ha jól belegondol, olyan egyszerű az egész! Az ereklye rejtekének őrzőjeként nem is várhatta, hogy a sötét erők ne próbálják meg kikezdeni elméjét és nyugalmát. Hiszen a küldetés felvállalásával és azzal, hogy a nap folyamán elrejtette a Horowitz bársonyba bugyolált csomagját, emberi léte és magánélete megszűnt létezni. Testi és szellemi orvtámadásokra kell felkészülnie, olyanokra, mint ez az iménti is.

18


Talán valóban el kellene rejtőznie. Talán mégsem helyes, hogy már-már kérkedően mutogatja megfélemlíthetetlenségét és tüntet vakmerőségével. Ahogyan – ó, emberi gyarlóság! – a régi szentek is tették. Az iménti fékcsikorgás rántotta vissza a valóságba. Az ijedtség újra rátámadt egy pillanatra, de végül felismerte az autóból előbukkanó két alakot. – Hiake! – Dancing Hawk hozzá lépve fojtottan kiáltott. Malhead viszont nyugtalanul pásztázta a környéket. Aztán megállt egy percre, ahogyan egy gyanakvó vadászkutya teszi, ha szagot fog. A lelkész jól látta a változást a nyomozókon, elsősorban a hadnagyon. Misztikus félelem aurája vette körül Dancing Hawk-ot, de bármennyire nyilvánvalónak is tűnt ez, nem tett róla említést. – Mit akarnak tőlem, uraim? Jól gondolom, hogy követtek? Vagy ami még rosszabb: bemértek a telefonom alapján? – Gondolja, hogy képesek vagyunk mi ekkora technikai bravúrra? – A hadnagy teátrális és cinikus próbált lenni egyszerre, nem sok sikerrel. – De egyébként is, hagyjuk a retorikai fordulatokat! Lényeg, hogy itt vagyunk! És azért jöttünk, hogy ismét megkíséreljük megértetni magával, hogy ha nem vigyáz, a mártír elődei sorsára jut. Ugyanis, ha nem értette volna meg, újra elmondom: ön a következő a halállistán. – Én pedig érthetően kifejtettem, hogy nem érdekel, ha osztozom a sorsukban.

19


– Ez eddig rendben is lenne. – Dancing Hawk csevegőre vette a beszélgetést. – Csak itt van még a nyomozás és az igazságszolgáltatás feladata. Az nem gondolkodtatta még el, hogy esetleg az ön küldetése nem abból áll, hogy egyszerűen csak feldobja a bakancsát és meghaljon, ahogy a többiek? Hanem abból, hogy segítsen megállítani a tettest? Meghalni ugyanis mindenki remekül tud! De szembeszállni, harcolni, és nekünk segíteni – nem gondolja, hogy ez lenne a magához illó és dicsőséges módszer? – A harc egy ilyen ellenféllel szemben nem hozhat dicső győzelmet. Semmiképpen sem. – Akkor mi értelme az egésznek? Miért nem kötjük fel magunkat azonnal és akkor végre vége az egész tortúrának? Ez sokkal ésszerűbbnek hangzik, nem? – Lehet… Mindenesetre a gonosz itt liheg a nyomunkban. Akár tetszik, akár nem. Akár hiszek, akár nem. Én érzem, hallom, csak éppen nem látom. Dancing Hawk nagyot sóhajtott és végül baráti hangon ennyit mondott: – Tudom. És én is elhiszem… Hiake lassan a nyomozó felé fordult. Alig hitt a fülének. Szeme elkerekedett, ahogy a Dancing Hawk egyszerű kijelentése eljutott az értelméig. – Bocsánat. Jól értettem? Tudja és hiszi, hogy a Gonosz liheg a nyomunkban? Maga? Tehát maga, a városi rendőr, elhiszi, hogy a Gonosszal van dolgunk és nem mással; mint, mondjuk, valami ütődött pszichopatával?

20


– Tartok tőle, hogy jól értette, atyám. Sajnos, történt valami, ami megváltoztatott bizonyos előjeleket. Mégpedig… – Dancing Hawk már majdnem neki kezdett az elbeszélésnek, de visszafogta magát. – Kössünk alkut, lelkész úr. Ha ön mártír akar lenni, ahogyan a társai, hát legyen! Senki sem akadályozza meg! De előtte segítse a munkánkat, hogy mi magunk is beleláthassunk az eseményekbe. Segítenie kell, hiszen a földi igazságszolgáltatás, ha nem is mérhető az égihez, mégiscsak szükséges dolog. Segítségével hatékonyabbak lehetünk. Tegye meg! Egy mártírtól elvárható, hogy minden eszközzel üldözze a bűnt, nem igaz? Hiake belemosolygott a reflektorfénybe. Most először enyhült meg annyira, hogy megfontolja a kérést. Végül is, miért ne – futott át rajta, amint erre az egyszerű lelkű rendőrre fegyvertársaként pillantott. Hiszen a több mégis csak jobb a kevesebbnél… – Jól van. Legyen. De azt előrebocsátom, hogy a hitetlen és hétköznapi eszközök nemigen hatékonyak ebben a szellemi rabló-pandúr játszmában, azt tudják, ugye? Úgyhogy ne engem okoljanak, ha kudarcot vallanak. Ha azt mondja, hogy kezdi elhinni, amit állítok, akkor meg kell tudnia, hogy miféle erők működnek itt. Mert lehet, hogy még így is félreértik a helyzetet. Mégis mit gondolnak? Megbilincselhetnek egy-egy pokolfajzatot? Netán felolvassák a jogait egy ördögi démonnak?

21


– Ez majd az adott pillanatban eldől, atyám. De maradjunk az alapoknál. Tehát arról van szó, hogy együttműködünk. – Jól van. De maga… Maga, Mr. Malhead, nagyon hallgat… Önnek is ez a véleménye? A kérdezett a reflektor fénykévéjén kívül maradt és onnan szemlélte az utcát. Sütött belőle a nyugtalanság. Válaszul csak annyit bökött ki: – Valaki figyel… Figyelnek minket… Dancing Hawk körbefordult és belemélyesztette szemét az éjszakába. Hiake is követte példáját, de ő sem látott senkit. Azonban érzékei felborzolódtak, és ez arra késztette, hogy egyetértsen a fiatalabbik nyomozóval. Malhead, anélkül hogy levette volna tekintetét a sötétség egy pontjáról, folytatta: – Egyrészt nemigen hiszek ezekben a dologban. Én megmaradnék a pszichopata-tényezőnél. Ez persze, legkevésbé sem csökkenti a cserkész-lelkesedést, hogy elcsípjem a gonosztevőt. Akár ilyen, akár olyan. Akár pszichopata, akár lápi lidérc, felelnie kell, Mr. Hiake. De ennél pillanatnyilag sokkal fontosabb, hogy húzzunk el innét a fenébe. Valami nem kóser itt… – Egyetértek, Mr. Malhead – bólintott Hiake és aggodalmasan körülnézett. – Engem is borzongat valami… valami fura fuvallat… Itt az ideje, hogy menjünk innen…

22


23

Michael Mansfield Tűzkeresztség

Recommend Documents