Michael Mansfield Tűzkeresztség ELSŐ VÉR

Michael Mansfield – Tűzkeresztség

„ELSŐ VÉR” 1. Egy óra múlva ismét azon a kanapén ücsörögtek, ahol ma hajnalban megismerkedhettek Hiake kiábrándító teájával. A házigazda azzal is bizonyította növekvő rokonszenvét irántuk, hogy bontott egy üveg vörösbort és még csak meg sem említett semmiféle meleg főzetet. Nem mondták ki ugyan, de a nyomozók mélységes hálát éreztek emiatt. – Tudom, hogy történt valami. Maguknál. – Hiake leült a kanapén gubbasztó férfiakkal szemben és nem erőltetve a koccintást, belekortyolt a borába. Ízlelgette a szájában egy darabig, aztán folytatta: – …Valami, ami elég ijesztő ahhoz, hogy akár egy hitehagyott apacsot, mint amilyen maga is, visszafordítson a valláshoz. Beszéljen erről, Mr. Isisnah. Vagy ha úgy tetszik, Dancing Hawk. Utána megismertetem magukkal az én verziómat. Gyanítom, a kettő ugyanaz… A hadnagy nem pillantott fel. Nem akarta, hogy érzelmei, és a vívódás kiütközzön az arcán. Aztán végül rájött, hogy olyannyira mindegy, mit látnak rajta. Annak fényében, ami rájuk várhat, és amit újra feltörő hite megsejtetett vele, már semmiféle külsőség nem számít. – Oké – kezdte. – Egy férfit keresünk, aki az FBI színeiben volt jelen az Éleslátók ellen elkövetett bűncselekményekben. Jelentést is írt. Még le is fény-


képezték. Sőt, a ma reggeli túszszedés televíziós felvételén is felbukkant a képe. Egy férfit, aki jó ideje nyomot hagyott maga után ebben a történetben. – Maga szerint ő a gyilkos? – Hiake felvonta a szemöldökét, mint amikor az ember gyanúsan egyértelmű dolgokat hall. – Ő bizony. – Tiszta sor. El kell kapni és kész. Mármint a maguk részéről. Ha ő nem egyéb, mint az ördög fizikai segítőtársa, nagyon hatékony lenne, ha maguk elkapnák, és ezzel segítenék az én dolgomat. Ha már társak lettünk ebben a dologban... –

Ó,

igen.

–

bólintott

Dancing

Hawk.

–

Mindenképpen az lenne a legésszerűbb… Csakhogy… – Csakhogy, mi… – Csakhogy van egy kis probléma, atyám. A fickót nem tudjuk elkapni. A fickó ugyanis… – Maguk olyan lelkesek voltak! Miért nem tudják ezt a tendenciát folytatni? – Szóval, van egy kis bökkenő. A fickó ugyanis már rég nem él! …Hirtelen bántó csend szakadt a nyakukba. Hiake, bármennyire felkészültnek is gondolta magát a gonosszal szembeni küzdelemben, meghökkent a hír hallatán. Rámeredt a hadnagyra, aki bólogatva bizonygatta kijelentése igazát, közben olyan képet vágott, mintha a belei görcsösen csavarodnának. Aztán Malhead felé fordította a fejét. A fiatalabb rendőr konokul meredt maga elé, de Hiake kiérezte a vívódását.

2


– Jóságos Ég, erre hirtelenjében nem számítottam! – sóhajtott végül a lelkész és ezzel a mondattal kiengedte magából a benntartott levegőt. – Tovább! Beszéljen, hadnagy! – Rendben… A neve Gary Chapman. A fickó egy éve meghalt egy lövöldözésben. Mi is csak ma délután tudtuk meg egy FBI-os ismerőstől. Úgyhogy jelen pillanatban nem létezik ilyen név alatt élő emberi lény az FBI állományában. Ennek ellenére… Hiake megvakarta vaskos, varkocsba font haja alatt a fejbőrét. – Ennek ellenére ő tizedeli az Éléslátókat – folytatta kis szünet után a hadnagy mondatát, szinte csak magának. – Sőt, ma reggel ő pusztította el a három motoros férfit is … – Erről nem szól a fáma – mondta Dancing Hawk. – Talán csak az egyiket. De pillanatnyilag még erre sincs bizonyítékunk. Minden fájdalma ellenére a lelkész arcán egyszer csak fanyar vigyor ült ki. – Bizonyíték? Nekem ehhez nincsen szükségem bizonyítékra. Tisztában vagyok vele, miféle küldetést végez az a férfi, akit valójában a gonosz támasztott fel eszközként. Mert erről van szó! Hát nem látják? Hiszen nem én állítom, hogy ez a Chapman már meghalt! És mégis ott virgonckodik egy rendőrségi akció kellős közepén! Ezt önök állítják! Innentől kezdve mindent el kell hinniük, hiszen csak egyetlen magyarázat létezik! És ha ez így van – márpedig így van! –, akkor tulajdonképpen mindennek vége.

3


Nyakunkon van a pokol minden ereje… Csak egyben bízhatunk… – Hadd tippeljem meg! – vágott közbe Malhead, akinek hirtelen elege lett a túlzottan misztikus szlogenekből. – Esetleg Szent Antalban! Nem találtam el? – Nem hinném, hogy Szent Antal foglalkozik ilyesmivel – mondta Hiake komolyan. – Ő igencsak kerülte a démonokat. Egyébként… kivárom türelemmel, hogy maga, Mr. Malhead félretegye a gúnyt és helyette hittel, és feszült figyelemmel szemlélje az eseményeket. Mert így lesz. Ráadásul, úgy érzem, maga feltehetőleg közelről lesz érintve. – Ezt miből gondolja? De tudja, mit? Olyan mindegy. Azt mondom erre, hogy akkor várhat egy ideig, barátom. Nem kenyerem a vallásos áhítat. Én továbbra sem hiszem, hogy valamiféle metafizikai, vagy léten túli értelmezése van ennek a kétségtelenül kacifántos ügynek. De azért fejezze be, amit elkezdett. Mi az az egy, akiben, vagy amiben bízhatunk, ha már Szent Antalban nem? – Valamiben, ami itt van velünk, hogy pajzsunk legyen. De hiába is mondanám maguknak… – Na, ebben egyetértünk… – vágta rá Malhead. – Én tiszteletben tartom az ön szkepticizmusát, barátom – folytatta ismét komolyan Hiake, amitől sötétvörös arca – most is, mint általában, amikor valami súlyos mondanivaló terheli a lelkét – különösen komorrá változott. – De egyet áruljon el nekem. Csak egyet és ígérem, békén hagyom: mi volt

4


az, ami annyira megijesztette az imént? Ott, az üzletház melletti átjáróban, a sötétben? Mert valami megijesztette, nem igaz? Ahogyan engem is… Csend lett. Malhead egy percig pimaszul belebámult a rendíthetetlen barna szempárba. Aztán maga sem értette, hogy mi történt, de hirtelen levette róla tekintetét és a csizmája orrára meredt. Bármennyire szeretett is volna felcsattanni, és gunyoros módon lehurrogni minden ostobaságnak vélt mondatot, most egyetlen szó sem bukott ki belőle. Ahogy felidézte magában azt a különös szorongást, ami az imént odakint a hálójába kerítette, hirtelen felesleges és túl ripacskodó eszköznek vélte a kaján gúnyosságot. Sőt, most először talán tiszteletlenségnek is egy olyan erővel szemben, ami az ő szkepticizmusa ellenére akár még… nos, akár még létezhet is… És elérkezett a pillanat, amikor Bruce Malhead ateista lelkének sima talajából egy zavarba ejtő új hajtás nőtt ki, hogy észrevétlen lassúsággal terebélyesedjen el. Maga sem hitte volna, de ebben a pillanatban elindult egy olyan úton, ami egyéni tragédiát rejtegetett és végül elhozta számára a felismerést is, még ha oly gyászos módon… * Az esti beszélgetést, ami egyre inkább a szorongás sötét színeit öltötte magába, telefonhívás szakította félbe. Dancing Hawk mobilja zenélt azon az idegesítő dallamon, ami miatt Malhead már annyiszor ígérte

5


barátjának, hogy a kis masinát egyszer az aszfaltba tiporja. Az apacs a központból kapott riasztást egy gyilkossági ügyhöz. Azonnal felpattant, de társát visszanyomta a kanapéra. Csak annyit kért Malhead-től, hogy maradjon a lelkész mellett, míg ő visszatér. Miután Dancing Hawk elporzott, a lelkész kitöltötte a borospalack alján árválkodó adagot. Malhead mondhatta volna, hogy szolgálatban van, meg miegymás, de nem tette. Elfogadta az újabb pohárnyi italt, és ezt is jóízűen elkortyolgatta. Hiake kedélyes mosollyal szemlélte őt, de lelke nem nevetett. Elnézve sűrű, kócos, szőke haját, ami olyannak tűnt, mintha tornádó borzolta volna minden reggel, és nyílt, fiatalosan csillogó kék szemeit, el sem tudta képzelni, miért fontos a végzet számára ez az akadékoskodó, de mégis szimpatikus kölyök. Csak sejtései voltak még arról – de ez óráról órára egyre élesedett benne –, hogy a sors ennek a fickónak valami drámai szerepet osztott ebben az emberi lélek által olyan nehezen érthető színműben. Most, miközben figyelte, csak azért fohászkodott magában, hogy bármi jár is a nyomában ennek a kölyöknek, ne törje meg fiatalos sármját, szabadságvágyát és életerejét. – Mondja csak, Mr. Malhead, hogyan került ön éppen a gyilkossági csoportba? – Hát bementem a rendőrség kapuján, aztán fel az emeletre…

6


– Aha. Értem. Ne kíváncsiskodjak, ugye? – Hiake nem sértődött meg. Nagyon jól tudta, mi játszódik le a fiatalemberben. Bármennyire tiltakozott is ellene, be kellett látnia, a maga által felépített, évtizedes ateizmus kőfala itt-ott megrepedezett az elmúlt néhány órában, mint egy túlságosan nagy nyomásnak kitett gát. Még tartja magát, de a folyamat megindult és ki tudja, mikor omlik össze végképp. – Nem erről van szó – válaszolt lassan Malhead. – Ne értsen félre. Csak elejét szeretném venni az iméntihez hasonló beszélgetésnek, ami kizárólag arra irányul, hogy meggyőzzön, rossz nyomon járok. És hogy jobban tenném, ha elfogadnám mások nézetét. Tudnia kell, én erre nem vagyok kapható. – Ó, nem… – nevetett fel Hiake. Vörös arcából kivillantak kicsi, hófehér fogai, amitől egy pillanatra egérszerűnek tűnt. – Nem akarom megtéríteni, ha erre gondol. Dehogyis! Erővel, külső irányítással, netán erőszakkal nem lehet téríteni. Higgye el, mi, őslakosok, ezt aztán nagyon jól tudjuk. Kolumbusz, vagy Pizarro és Cortes óta nagyon is érzékenyen érint minket az erőszakos térítés kérdése. Másrészt pedig mindig jó, ha van a csapatban egy más véleményen álló elme is, amely a kritikusunk lehet. Az egyensúly végett, tudja. Pusztán csak azt akartam megtudni, hogy ilyen fiatalon miért választ az ember ilyen véres és brutális foglalkozást. Csak ennyit akartam. – Jól van. Semmi gond… Kérdésére válaszolva, itt, Arizonában úgy érzem magam, mintha egy óceániai

7


nyaralásban vennék részt. Mármint, New-Yorkhoz képest. Ugyanis onnét jöttem. Családi okokból áttettem a székhelyemet „melegebb éghajlatra”. Gondolom, kitalálta, hogy nem bántam meg. New-York a bűnözés szempontjából a pokol legalsó bugyra. Nagyon remélem, ez a mostani nem cáfol rá a véleményemre. Hiake hallgatta a szavakat és közben elmerengett. Lelki szemei előtt a homályból hirtelen egy kétségbeesett arc bukkant elő, hangtalan sikolyra tátva száját. A lelkész megborzongott a látomástól. Csak néhány pillanat múlva ébredt rá, hogy a vízióban szereplő fájdalmas arc gazdája itt ül vele szemben. – Mi történt, Mr. Hiake? – Malhead előregörnyedt ültében, hogy jobban lássa a megvonagló tiszteletest. – Rosszul van? – Nem. Semmiség… Semmiség… – Hozzak vizet, vagy valamit? – Semmiség… Köszönöm. – A lelkész felegyenesedett és teleszívta a tüdejét. Nem tudta, miként figyelmeztethetne egy olyan lelket, aki ennyire bezárkózik a hit előtt. De abban biztos volt, hogy valamit tennie kell érte… – Gondolom, alaposan megviselték az események – folytatta a fiatalember és újra hátradőlt a kanapén. – Érthető, ha kivan. Ez a sok haláleset, ami az ön egyházában előfordul, meg kell mondanom, nem mindennapi. Még szerencse, hogy nem hetente történik ilyesmi errefelé.

8


Hiake lelkén rést vágott a fájdalom, ahogy Hendrix testvér lángokba gabalyodó teste felködlött előtte. A túszszedés három áldozatának a képe is bevillant; kegyetlen lelki karmolásként élte meg a fiatal Adolfo Mendez elvesztését. Kirázta a hideg az emlékektől. De leginkább attól, hogy a már lassan egy napja érvényben lévő megbízatása, ami súlyosabb teher minden eddigi feladatnál, könnyen taszíthatja őt is a halál szakadéknak peremére. De a pillanatnyi gyengeség gyorsan elillant. – Egyedül az vigasztal, hogy ön is látja, nem mindennapi ez a dráma, Bruce. Mert látnia kell, hogy ez nem az… – Már megint kezdi? Itt hagyja abba, ezen a ponton! Bármennyire egyedi az ügy, nem hiszem, hogy ördögfiókák támadásáról, vagy valamiféle szellemi megszállásról van szó. Nyilván, ha szabadjára engedném a beszélőkéjét, ezeket mondaná, Mr. Hiake. Csakhogy engem ez nem érdekel és tudja, miért nem? Mert nem… – Téved – szakította félbe a lelkész. – Ha szabadon meghallgatna, én nem ezt mondanám magának. Egyáltalán nem térítőszöveget hallana tőlem. Hanem azt, hogy maga veszélyben van, Bruce. Valami történni fog magával, vagy… talán… jobbik esetben, maga körül… Malhead-en látszott, hogy egy pillanatra megtorpan az ellenállása. Szinte már füllel is érzékelhető volt, ahogy kattognak a fogaskerekek az agyában: az igazság-magvát keresi a hallottaknak.

9


– Hazudna, ha a szemembe mondaná – folytatta hevesen Hiake –, hogy nem érez valami különös feszültséget. Valami van körülöttünk, és ezt ön is jól tudja, Bruce. Ugye, így van? De bátran cáfoljon meg, ha tévednék! Malhead ingerülten felkapta a fejét. Már a nyelvén volt, hogy meghazudtolja a tiszteletest, de végül képtelen volt ellenkezni. Beletúrt kócos hajába, aztán lehiggadva azt mondta: – Nézze… Kétségtelen, hogy vannak ezek az… érzéseim, vagy mik… De ezernyi oka lehet ezeknek. Már az is egy jó indoknak számítana, hogy éppen ebben a francos ügyben veszek részt. Lehet, hogy csak ezért van mindez. Ilyen ööö… hogy is fogalmazzak?... misztikus esethez ugyanis még nem volt szerencsém. – Ne beszéljen mellé, Bruce! Láttam az arcán a feszültséget és a szorongást ma este. Láttam és tudom, mire gondolt. Mert én is erre gondoltam. – Ugyan, mire! – Arra, hogy ott, a sötét utcán ólálkodott valami. Olyan valami, ami nem emberi lény. Nem e világból való. Ne mondja, hogy nem gondolt erre! – Hát, jó! Gondoltam! – Malhead hirtelen felcsattant, amiért szembeállították saját ellentmondásával. – És meg is ijedtem, ha tudni akarja! Ettől most jobban érzi magát, Mr. Hiake? – Nem mondhatnám. De legalább megnyugodtam, hogy már ketten érzékeltük azt a szellemi hatalmat. És azért is, mert látom, hogy akár hitetlen, akár hí-

10


vő, a szeme nyitva van és jók az érzékei. Ennek örülök. Ugyanis így talán lehet egy pici esélyünk… – El nem tudom képzelni, miféle vész borulhat ránk, hogy csak egy kicsi esélyt jósol. Mintha a harmadik világháború kezdetét prófétálná meg. – Majdnem eltalálta. Nem kisebb a veszély. De nem akarom megértetni magával az egésznek a súlyát, hiszen megígértem, hogy nem térítgetem. Az ateizmusa a magánügye. De azt akarom, hogy legalább kóstoljon bele, miféle erők működhetnek ebben a történetben. Annyit magának, mint nyomozónak is meg kell ismernie. Legalább annyit, hogy miféle végtelen arzenál van amazoknak a kezében. Fogja fel szakmai továbbképzésként. – Fejlődik a humorérzéke. – Reméltem, hogy úgy találja, Bruce. De ezzel el is apadt a humorom. Szóval, nézzük a maga oldaláról. Mit érzett, amikor kiderült, hogy ez a Gary Chapman nevű férfi, akit maga a saját szemével látott, valójában már nem is él? És ennek ellenére nem is egy gyilkosság írható a számlájára? – Ez így pontatlan. Ne adja a számba a szót. Én nem mondtam, hogy Chapman ölt meg mindenkit. Ezt valószínűleg csak maga hiszi így. Én, illetve mi, csak azt tudjuk, hogy minden szekta-gyilkosságnál jelen volt. Képek, jelentések bizonyítják, hogy ott forgolódott ezeknek az eseményeknek a szűkebb környezetében. És reggel is ott volt az üzletháznál. Jelenléte bizonyítható, mert az egyik csatorna híradós operatőre felvette. Bár… – Itt megtorpant egy

11


kissé. Egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy vane értelme megosztania saját elképzelését ezzel a mentálisan teljesen más irányba tartó emberrel. Végül úgy döntött, ezen a szinten már nem érdemes titkolózni. – …van bizonyos feltevésem, ami esetleg az ön véleményét igazolhatja. De hangsúlyozom, ez egyelőre még feltevés. Hiake elmerengett a hallottakon, aztán fintorogva ingatta a fejét. – Nem, Bruce. Ez nem maga. És nem a maga véleménye. – Hogy érti ezt? – Maga ennél sokkal keményebb fickó. Merészebb. És most egyszerre csak finomkodik a tényekkel. Csűri-csavarja a szavakat. Én úgy vélem, hogy a maga óvatoskodása máshonnan ered. Malhead nem tudta, miért utálja jobban a lelkészt: amiért osztozni kell vele ebben az ügyben, vagy azért, mert ennyire átlát rajta. – Hát… mi tagadás… Volt egy kis nézeteltérésem délelőtt a főnökkel… – Én viszont nem vagyok a főnöke, ellenben legalább annyira érdekelt vagyok, mint maga. Sőt, egy potenciális áldozat ül magával szemben. Legyen hát őszinte. Malhead elvigyorodott: – Az a helyzet, hogy kezdem magát más szemüvegen keresztül látni. Nagyon rafinált egy róka maga, lelkész létére. – Ha az Ég bölcsességet teremtett ebbe a csonturnába, amit koponyának hívnak, akkor éljünk vele.

12


Nem ért egyet? Szóval, hallgatom. Persze, csak ha megbízik bennem… Egymásra pillantottak. A fiatalabb végül megszólalt. – Valami azt súgja, hogy érdemes megbíznom magában. Még ha lelkész is… – Vagy talán éppen azért, nem? – Nem tudom. Lehet. Lényeg az, Mr. Hiake… – Mostantól Charlie, rendben? – Szóval, Charlie, talán hallotta, hogy én voltam az a nyugtalan fickó, aki bemerészkedtem a túszhelyzet sűrűjébe és kiiktattam a terroristákat. Az utolsó pillanatig úgy nézett ki, hogy ezzel meg tudom menteni azt a Medsen nevű fiút. – Mendez – javította ki Hiake. – Mendez. Ismertem őt, valamikor eljárt az Éleslátók gyűléseire is. – Oké, akkor, Mendez. Szóval, úgy nézett ki, hogy sikerül megmentenem. A harc, tudja, elég kegyetlen; repkednek a golyók, miegymás. Amikor leszereltem a két támadót, kiüvöltöttem a rendőröknek, hogy hagyják abba a lövöldözést. Majdnem mindenki szót fogadott, azt a fickót kivéve. A férfi, akit Gary Chapman néven azonosítottunk, megeresztett egy utolsó golyót, ami egyenest Mendez szemén hatolt át. Ott, abban a pillanatban megéreztem, hogy ez nem lehetett véletlen. Nyilván magával is történt már olyan, hogy százszázalékosan biztos az állítása, vagy a megérzése helyességében. Hát így voltam ezzel én is. És e percig is biztos vagyok benne, hogy ő lőtte le Men-

13


dezt és célja volt ezzel. De mindezt valójában csak a ballisztikai vizsgálat bizonyíthatja. Hiake fanyar képpel hallgatta. Arcának e különös sajátossága egyértelműen beszélt a félelmeiről; de beszélt arról is, hogy első hallásra hisz a fiatal rendőr állításának. – Van egy ötösöm, Bruce, hogy a vizsgálat a maga véleményét igazolja. Biztosan így gondolja maga is. – Ühüm… Csak nálunk, tudja, meg kell várni a hivatalos állásfoglalást. Nem lehet hébe-hóba állítani semmit. Mert jön a nagyfőnök és megrugdos a hegyes orrú csizmájával. – Micsoda öröm a közszférában dolgozni! – vigyorgott Hiake. – Egyszerűen felemelő! – Szóval… Nekem elég, hogy maga is úgy véli, a véletleneknek nem sok szerepük van ebben a históriában. Meg hogy maga is látta, amint a Gonosz testet öltött ebben a Chapman-ben. Most már csak azt kell látnia és elhinnie, hogy veszély fenyeget bennünket. Nem is akármilyen. Úgyhogy kössük fel a gatyát, barátom. Megcsörrent az asztali telefon és Malhead azonnal felkapta, mintha egyértelműen csak neki szólhatott volna a hívás. Ám Dancing Hawk hangja helyett, akit várt, egy kenetteljes modorú, lassú beszédű férfi szólt bele a hallgatóba. Malhead vágott egy fanyalgó grimaszt, aztán odanyújtotta Hiakének a kagylót: – Valamelyik kollégája lehet, szerintem – mondta.

14


A lelkész a füléhez vette a hallgatót. Üdvözölte a hívót, bólogatva hallgatta végig a mondandóját, aztán csak ennyit válaszolt: – Igen. Azonnal indulok. – Hova indul? – kérdezte felvont szemöldökkel Malhead, és közben tagadólag ingatta a fejét. – Elfelejtettük tisztázni, hogy az élete veszélyben van és nem ésszerű bárhová is mennie. – Hányszor kell elmondanom, hogy semmi, de semmi nem tarthat vissza a feladataimtól. A halálos fenyegetés is ebbe a kategóriába tartozik. Egyébként elengedhetetlen, hogy odamenjek, mert ezen a találkozón sok minden állhat, vagy bukhat. Ha egyszer majd kinyílik a szeme mindarra, ami itt történik, megért mindent. Azt is mondhatnám, hogy egy fajvédő háború hadműveletei folynak a szeme előtt. Ehhez pedig mindenképpen szükséges, hogy a tábornokok találkozzanak és összedugják a fejüket. Így talán jobban felfogja. Malhead jól értette, de nagyon is tartott tőle, hogy az a félelmetes és ismeretlen erő – aminek a létét kénytelen-kelletlen módon lassan tényleg el kell ismernie – a végzet felé sodorja őket. Viszont semmiképpen sem kötheti oda az ágyához Hiakét. Ő szabad ember és azt tehet, amit akar. Sóhajtva felállt, felkapta a farmerdzsekijét, és a biztonság kedvéért megtapogatta a fegyvert a zsebében. – Egy módon történhet. Úgy, hogy magával tartok. – Nekem így is jó – bólintott Hiake. – Legalább nem alszom el vezetés közben.

15


2. A „Vér Szentsége Apátság”, Peoria, A nagytiszteletű Horowitz attól a pillanattól nem találta a helyét, hogy tudomására jutott a reggeli incidens és kedves tanítványa, Mendez tragédiája. Zaklatott szívvel, percnyi pihenő nélkül rótták öreg lábai az apátság kerengőjét. Még a mirtusz és a cédrus illata sem tudta megnyugtatni, mely mindeddig gyógyírt szolgáltatott lelkének és szellemének, ha a feladatok okozta felszültség a tetőfokára hágott benne. Egy másik testvér, Giovanni aggódva szemlélte idős mestere békétlenségét és fájdalmát. Titkon azért fohászkodott, hogy legyen vége már a gyötrelemnek, és Horowitz nagytiszteletű úr lelke találjon végre megnyugvást. Persze, maga is osztozott a gyászban, hiszen Adolfo Mendez a maga fiatalságával és lelkességével sokak rokonszenvét elnyerte. Giovanni vállát azonban nem nyomta az a súly, amit Horowitz atya a hármas haláleset ténye mellett vonszolt lépésről lépésre magával: az ereklye sorsa… – Atyám… – Giovanni végül odalépett az idős pap mellé. Nem tudta tétlenül tovább nézni ezt a fajta lelki agóniát. – Kérlek, pihenj meg egy kicsit… Horowitz ráemelte vizenyős tekintetét. Giovanni maga sem volt fiatalember, arcát mély ráncok szabdalták, ám döbbenten vette észre, hogy elöljárója

16


ábrázatára, aki csupán egy évtizeddel lehetett korosabb, egy haldokló aggastyán maszkját rajzolta a gyötrődés. – Ha magadat is tönkreteszed, atyám, önnön kezeddel okozol veszteséget a seregednek. Pedig minden erőre szükség lesz, ha szembe nézünk a kísértővel. Ne tedd, kérlek… Horowitz nem válaszolt. Szája késpengényire vékonyodott a szótlan merengésben és arcából minden vér kiköltözött. Sárgult pergament, amit zizegve hajt maga előtt a szél – a tiszteletes nem látszott egyébnek. – Kérlek… – unszolta tovább Giovanni. – A bánatunk közös, de gondolnunk kell a jövőre is. A harcra, az ellenállásra. Az ereklye védelmére… Horowitz atya tekintetébe most első ízben költözött élet. Társára pillantott, majd bólintott. Ajkai mentén mintha egy öreg szövetanyag hasadt volna szét, amikor szólásra nyitotta száját. – Hívd Hiake barátunkat. Szükségem van rá… Odaát leszek, a hajlékomban. Siess. * A lény némán figyelte a templomot. Nem látott be tisztán az ódon falak közé, bár a különleges vezettetés, ami életre hívta, elég erőt adott ahhoz, hogy minden létezőt érzékeljen odabent. Mentális ereje a hőérzékelőkhöz hasonlóan működött. Tisztában volt azzal, hogy célpontja is éppen ott tartózkodik, de

17


azzal is, hogy hamarosan átballag a paplakba, hogy ott folytassa álmatlan tépelődését. Némán figyelt azzal a nem evilági türelemmel, melynek során szinte lélegzetet is alig vett. Testének szöveteit, amiket a halott nyomozótól kölcsönzött, a biológiai törvényszerűségek helyett eszelős, démoni erő tartotta életben. Így történhetett meg az, hogy sok mindent, ami az átlagos emberi test működése számára elengedhetetlen, könnyedén nélkülözhetett. Ilyen volt a levegő és a vér is, ami csak minimális mennyiségben járta át sorvadt tüdejét és aszott ereit. Mindez azonban egyáltalán nem jelentett hátrányt számára az erőkifejtés szempontjából. Sőt: a Chapman-test bármiféle akadállyal szemben könyörtelen fölénnyel győzött. Hiszen ez az emberi álarc és ez a bábtest egy vadászdémonnak adott otthont, melynek küldetése a pusztításban csúcsosodott ki. Emellett pedig

elsősorban

azon

erők

felkutatásában

és

elhamvasztásában, akik hatékonyan felléphetnek az eljövendő Gonosz hatalomátvételével szemben. Ehhez pedig mérhetetlen energiára volt szüksége. A Chapman-test mozdulatlanul várakozott. Végül egyfajta szellemi impulzust megérezve, és annak engedve kiszállt a kocsiból. Belevetette magát az éjszaka anyagtalan sötétjébe. Eggyé vált vele, felöltötte a feketeség megfoghatatlanságát, mintha húsés izomálcájának atomjai millió apró cseppre hullottak volna szét és csak a tudat, a cél és a gonoszság kohéziója tartotta volna össze ezeket.

18


Várakozott egy rövid ideig, míg mozgás támadt a templom oldalsó kapujánál. Egy alak lépett ki és indult le a lépcsőn. Meggyötörtsége és nehézkes mozgása ellenére Chapman jól látta, hogy ki az. A célpont. Még látásra sem volt szüksége ahhoz, hogy felismerje Horowitzot. Az öreg papot, akinek a markában összpontosulnak az ellenállás titkos szálai. És annak az átkozott ellenerőnek a rejtélye, amit ereklyének neveznek. Chapman démoni erőtől hajtva elindult a csoszogó pap után. Újra és újra hallotta fülében zúgni a parancsot. Mintha ezernyi tagú, csengő-bongó hangú kórus énekelné bele tudatába urának utasítását. A lény megremegett a vadászat izgalmától, akár egy jó kopó, amint a belső inspiráció rémisztő akusztikája sokkolta érzékeit. – Atyám – szólt a pap után. Hangja, mint ahogyan a test is, amit uralt, ismét felvette emberi formáját. Ebben a pillanatban nem tűnt egyébnek, mint egy zaklatott lelkű hivatalnok, aki aggódva kér segítséget egy templomi embertől. Horowitz atya megtorpant és szembefordult az idegennel. – Mit tehetek önért? – kérdezte azoknak a hangján, akik éjjel-nappal készen állnak segédkezet nyújtani mások felé. – Sok mindent tehetne értem… Igazán sok mindent…

19


Horowitz atya furának érezte a férfi hangját. Noha első látásra arra számított, hogy a bajuszos alak ajkát egy támaszra szoruló emberi lélek sóhaja hagyja el, nem így történt.

A férfi görnyedtnek tűnt,

gyengének és szenvedőnek, amikor néhány másodperce a közelébe osont és megszólította. Most azonban, amikor még közelebb lépett hozzá, a máz lehullott róla. A férfi tartása szálfa egyenessé, egyértelműen kihívóvá változott. – Megteszem… – Szinte automatikusan bukott ki a pap száján a válasz. – Ha módomban áll, fiam, megteszem… A bajuszos arc sápadtsága elenyészett, helyette kavargó vörös szín kezdett örvényleni az idegen arcbőrén. Horowitz atya megrettent a színeváltozás mértékétől és jeges félelem csapott a lelkébe. Ebben a pillanatban cseppnyi kételye sem maradt, hogy ki az, akivel most szemtől szembe került. Kegyetlen erővel ütötte át a szívét a felismerés. Ám a pillanat, amiben megvalósulnak a legrémisztőbb félelmek, sohasem bénító hatású annyira, mint az erre való nyomasztó várakozás. Egy felkészült harcos lelkének, aki leszámolt már élettel és halállal, semmiképpen sem. Maga Horowitz is így érzett; minden kínja és kora ellenére végtelen erő gyülemlett fel benne, hogy ellenálljon. Hogy rárontson a legősibb ellenségre, még ha olyan reménytelennek tűnik is a győzelem. Ökölbe szorította a kezét, és minden erejével mellbe csapta a bajuszost. Keze azonban riasztó módon

20


belecsúszott a test szövetébe, mintha az valami masszából épült volna fel, és nem pedig szilárd anyagból. De azonnal felüvöltött fájdalmában; kirántotta kézfejét, amin csupasz csontok maradtak. Úgy fehéredtek, mintha sav marta volna le róluk a húst és az inakat. Az apró lángnyelvek, amik beborították öklét, egyre feljebb kúsztak a csuklója felett és belekaptak a reverendájába. Horowitz újra sikoltott, de az acsarkodó lángok a maguk ropogó, sercegő zenéjével elnyomták a hangját. Néhány másodperc elégnek bizonyult ahhoz, hogy a féktelen lobogás elérje mellkasát, nyakát, végül beborítsa egész felsőtestét. Egy szempillantás múltán a lángok vad orgiája már a pap egész testén eluralkodott. Chapman ekkor felemelte kezét és tenyerét a tűz felé tartotta. A sárgás-vöröses tombolás abban a pillanatban megszűnt és a gyilkos vörös csápok mozdulatlanná merevedtek. Horowitz már a haláltusájához készülődött, és nyögve lihegett a kimerevített kép közepén. – Tudod, ki vagyok, ugye? Látod, hogy hatalmam van feletted. De ha elárulod, amit tudni akarok, viszszaadom az életedet. Horowitz susogva próbálta kinyögni a szavakat, mint egy beszédhibás. Az arca feketére égett és orrával együtt felsőajka is lemállott a marcangoló tűzben. De indulatai nem párologtak el és ereje sem az ellenálláshoz. Száj nélkül, alig érthetően, artikulátlanul lihegte a szavakat: – Ta… takarodj vissza

21


oda, ahonnét jött… jöttél. Légy át… átkozott! Én nem sss… segítek neked! – Gondold csak meg, miféle kín lehet az osztályrészed. Ha olyan kedvemben találsz, még azt is megtehetem, hogy napokig hamvasztalak. És nem engedem, hogy belehalj. – Mondtam… már! Takarodj vissza a mélybe, átkozott! A bajuszos könnyedén elmosolyodott, mintha társasági tréfát hallana. Hangja nem emberi régiókból zengett: – Gondold meg, miféle kínszenvedést kell átélned! Nos, hogy döntesz? Elárulod nekem az ereklye rejtekhelyét? – Bármit megte… megtehetsz velem! De soha… soha nem tudod meg, hogy hol van! Soha! Nem győz… győzhetsz, te Sátán fattya! Nem győz…! Chapman dühös kézmozdulatára a lángok újra megelevenedtek. Horowitz kemény szavai fájdalmas üvöltésbe torkollottak, amely egy másodperc múltán teljesen elvesztette emberi jellegét. * Senki sem látta, ahogy egy kicsi oldalajtó nyílik a templom melléképületén, és valaki kidugja fejét a sötétben. Giovanni ráncos arca bukkant elő titokban; a látvány, ami elé tárult, kikergette agyából a vért. Szájára tapasztott kézzel, reszketve és rángva rogyott össze a sötét márványlépcsőn… * A végső ítélet előtt Chapman egy utolsó lehetőséget adott az öreg papnak. Horowitz már nem

22


volt olyan állapotban, hogy dühösen feleseljen a Gonosszal. Egyik szeme kipukkadt a magas hőtől, arca megszenesedett, és leginkább élettelen fatuskóra emlékeztetett, amiben nyomát sem lehetett felfedezni sem ajkaknak, sem fogaknak, vagy orrnak. De egyetlen, csodamódon megmaradt szemgolyójával a gyűlölet nyilait lövellte gyilkosa felé. – Még van esélyed. Ha segítesz, megláthatod, mekkora a hatalmam. Valóságos hatalmam van arra, hogy újra éppé és élővé tegyelek. Ha akarod, még meg is fiatalíthatom a testedet, vénember! Csak áruld el az ereklye helyét! Csak gondolj rá! Nekem az is elég! Én szavak nélkül is megértem. A bal szem dühös hunyorgással válaszolt. Gazdája emberfeletti erőtől hajtva megmozdította elszenesedett fejét és tagadóan megrázta. Chapman indulatosan vicsorogva intett a kezével. Jelére a dermedten várakozó, nyurga lángok, mint megannyi támadáshoz felemelkedett vörös kígyó, lecsaptak a szénné égett testre, és felemésztették az egykori pap megfeketült porhüvelyét. Egy autó fékjének csikorgása szakította félbe a tűz villogó táncát. A lángok most újra megmerevedtek, mintha megijedtek volna a hívatlan látogatótól. Chapman sem számított támadókra, ezért egyetlen pillanatig tétlenül bámult körbe, és a menekülés lehetőségét kereste.

23


3. Hiake úgy ugrott ki a kocsiból, akár egy mesterlövészpuskából lőtt töltény. – Álljon meg! – üvöltött Malhead, aki jócskán lemaradt mögötte. Gyorsan belátta, hogy ha nem tesz valamit, Hiake a saját vesztébe rohan. Letérdelt és előrántotta pisztolyát. A valószínűtlenül megdermedt tűz ördögi fénye tökéletesen megvilágította a templom oldalában álló férfit, akit azonnal felismert. Chapman volt az. Feléjük bámult várakozóan, mint egy ugrásra kész ragadozó. Malhead tudta, ha elvéti ezt a pillanatot, talán soha többé nem adódik újabb. Hiake lelkében a düh olyan mértéket öltött, hogy elfelejtette, miféle ellenség felé közeledik. Horowitz atya iránti aggodalma és a gonosszal szembeni gyűlölet teljesen kiirtotta belőle az óvatosságot, amit leginkább ő maga szokott hangoztatni. Csak akkor érezte meg a veszélyt, amikor már késő volt: Chapman alakja mágnes módjára húzta maga felé és a lelkész bármennyire ellenkezett is, képtelen volt elhátrálni előle. A bajuszos férfi ugyanakkor magabiztos nyugalommal nyújtotta karját és Hiakénak semmi kétsége sem maradt, hogy hamarosan Horowitz sorsára jut. Chapman arca már ismét kavargó vörös fényben sugárzott, hogy ismét életre keltse gyilkos a lángokat, amikor ijesztő dörejsorozat mart bele az éjsza-

24


kába. Hiake ijedtében hasra vetette magát. Rémülten bámult a semmiből előtűnő, aztán hirtelen megmerevedő lángnyelvekre és az előttük álló férfira. Megszédült attól, ahogy az erő, ami Chapman felé vonta, most kiszakadt belőle. Az okát is jól láthatta: Malhead lövései tökéletes pontossággal értek célba és csaknem szétrobbantották a bajuszos férfi koponyáját. Groteszk módon egy pillanatra még állva maradt a szétroncsolt fejű test. Karja is Hiake felé meredt, mintha maga is a lángnyelvek mozdulatlanságára lett volna kárhoztatva. Csak nagyon lassan kezdett hátradőlni, hogy végül belezuhanjon Horowitz tiszteletes megszenesedett maradványaiba. A deréknyi magas, dermedt tűznyelvek eközben elenyészni kezdtek a levegőben, mintha látványuk csak délibáb lett volna. Abban a pillanatban, ahogy Chapman halott teste földet ért áldozata égett tetemén, a pokoli lángokat végleg felitta az éjszaka. Szűkölő hang kélt a semmiből és viharzott végig a sötét térségen. Mintha egyenest a pokol mélységeiből szakadt volna fel ez a velőtrázó, torz, nem emberi visítás. A nyomozó gyorsan felkelt és Chapmanre szegezett fegyverrel odaszaladt Hiake mellé. Eközben a szűkölés, ha ne is maradt abba, de jócskán vesztett erejéből és ez valamennyire megnyugtatta a két férfit. Mindaddig így várakoztak, míg a hang végleg elcsendesedett és átadta helyét az éjszaka tompa zörejeinek. Semmi sem mozdult körülöttük és a félhomály egyre biztatóbb némaságot sugallt. Néhány per-

25


ce bármit elképzeltek volna, még saját elodázhatatlan végzetüket is. Most azonban gyöngécskén, de biztatóan előbujt a remény. Malhead hangot is adott az érzésének: – Vége a dalnak? Elhárult volna a veszély? Hiake csak meredt a Chapman teste alatt szétporladt, fekete kupacra, ami egykor Horowitz tiszteletes volt. A fájdalmánál, amit ebben a pillanatban érzett, csak a gyűlölet hágott magasabbra. Szerette Horowitzot atyát. A idős pap minden puritánsága és konzervatív gondolkodása ellenére meggyőződésesen harcolt a démonok erejével szemben és tette ezt élete minden percében. Soha nem szünetelt, nem ment vakációra. Mindig nyitva tartott, hogy megszabadítsa a megkötözött lelkeket, és fényt vigyen oda is, ahol már a reménytelenség sötétje befészkelte magát. Ahogyan az élete, úgy a halála sem merítette ki az átlagosság fogalmát; a szenvedés és a kín, ami egy démon keze által következett be, igazi mártírrá avatta őt. Hiake csendben elbúcsúzott a szénné égett testtől. Biztos volt abban, hogy Horowitz atya még akkor sem tört volna meg a kínok alatt, ha történetesen tudja az ereklyét rejtő szelence új tartózkodási helyét. A pap soha nem árulta volna el. Természetes módon adódott a kérdés, amit önmagának kellett feltennie: vajon ő hogy vizsgázna a Gonosz tüzes kínvallatásakor? Lenne-e megfelelő ereje ahhoz, hogy belekacagjon a Kísértő pofájába és a fájdalmak hatására is nemet mondjon?

26


Végül arra gondolt, hogy mennyire okos ötlet volt ezt a biztosítékot beiktatni. Horowitz atya bölcsességét dicséri az is, hogy éppen időben szabadult meg a szelencétől. Így még akkor se árulhatta volna el a rejtekhelyét, ha netán megtört volna a kínzásban. Hiake gyorsan rájött arra, hogy ő nehezebb helyzetben van, és nagyobb a felelőssége. Hiszen ő tisztában van azzal, hogy hol lapul az ereklye. Borzongató hullámok úsztak a lelkében ettől az érzéstől. A képlet végén tehát egy teljesen egyértelmű végeredmény áll, a maga pőre és ijesztő valóságában. Vagyis az, hogy az emberi ellenállás kulcsa egyedül az ő erején és kitartásán áll vagy bukik. A titkos szövetség egy újabb vezéralakja távozott az élők sorából és végső konklúzióként Hiake szorongva döbbent rá, hogy pillanatnyilag felszentelt vezetőként egyedül áll a jó oldalon ebben a gigászi küzdelemben. Malhead feltápászkodott a földről. Odasomfordált Chapman holttestéhez és megböködte a csizmája hegyével. Ijedten vette észre a lelkében végbement változásokat, ugyanis egyáltalán nem csodálkozott volna azon, ha a szétlőtt koponyájú fickó egyszer csak megmozdul és életre kel. Dühösen rázta meg a fejét, hogy megszabaduljon ezektől a szellemi fertőzésektől, amiket nyilvánvalóan Hiake ragasztott rá. De nem sikerült. A tetem szerencsére nem moccant meg. Malhead megnyugodott valamicskét és elég erőt gyűjtött össze magában, hogy óvatosan körülnézzen a tetthelyen.

27


Újra ugyanaz az eszement játék. A járda és a templom oldalában lévő, kicsi sétány kövezetén nyoma sem volt a tűz haladásának. A semmiből támadt és egyenesen a célszemélyt falta fel, fekete, formátlan tetemet hagyva maga után. Csak közvetlenül a test körül látszott a korom nyoma. A macskakövek közeit kitöltő bitumen megolvadt ugyan, de az is csak az adott körön belül. Ahogy az előző éjszakán is. Noha a gyülekezeti sátor ott felgyulladt, már akkor kiderült, hogy a Hendrix testét elborító lángok a szél közvetítésével terjedtek át. Tehát a tűz végtelenül precíz munkát végzett mindkét esetben és irányítottan csapott le áldozatára. Malhead gondolt egyet és megszagolta Chapman karján a ruhát. Aztán a halott merev kezét és az ujjait is az orrához emelte. Arra az eredményre jutott, hogy míg a ruházata tökéletesen mentes volt a füstszagtól, addig jobb kézfeje és az ujjai erősen égett szagot árasztottak magukból. Még egy apró koromfoltot is felfedetett a lelőtt férfi mutatóujján. – Úgy látom, hatott a gyógyszer – szólt oda Hiake. – Én is úgy gondolom, hogy ez az ember az ördög eszköze volt. Biztosan átjárta a testét a gonosz ereje, ami feltámasztotta. Hatalmat kapott a tűz felett is. Ő gyújtotta fel. Ahogy a többieket is. Az ujja hegyével teremtett tüzet. Malhead nem szólt semmit. Talán néhány órával ezelőtt vadul letorkolta volna a lelkészt, vagy egyszerűen jót nevetett volna az állításán. Most azonban inkább

hallgatott

és

szokása

szerint

nagyokat

28


nyeldekelt a feszültségtől. Aztán csendben a füléhez emelte a telefont és Dancing Hawkot hívta. * Egyikük sem szentelt figyelmet annak a különös, nem evilági mozgásnak. Talán azért nem, mert csak valami fátyolos, ködszerű lebegés volt, amit nem hittek egyébnek, mint egyszerű pornak, amit kényére-kedvére hajt maga előtt az esti szél. Ha egyáltalán felfigyeltek volna rá… Bármi volt is az, teljesen észrevétlen maradt abban a gyászos időpontban. A szőke rendőr, aki éppen a telefonját szorongatva igyekezett munkatársát utolérni és idehívni, biztosan nem vette észre. Számára az a test, amit maga küldött az enyészetbe a fegyverével, semmiképpen sem áraszthatott magából életet; szkepticizmusa tiltakozott volna ezzel a még túlontúl idegen gondolattal, így nem is fordított több figyelmet a lelőtt testre. De még a vörösbőrű lelkész sem eszmélt fel arra a különös eseményre, ami végül is az orra előtt játszódott le. Maga is elfordult a két egymásra roskadt tetemtől, amikor a szétroncsolódott fejű Chapman elnyűtt testéből megfoghatatlan, inkább fényből, mint anyagból álló részecskék emelkedtek ki, majd nem evilági könynyedséggel szárnyaltak el az apátság sötét tömbje felé. Megfelelő búvóhelyre vadásztak, és mielőtt megtalálták volna azt, összehangolt szellemi testté álltak össze, mely egy pillanatra látni engedte a gonosz valódi arcát. Rettenet és gonoszság dimenziója villant fel elképzelhetetlenül rövid ideig, aztán a

29


megfoghatatlan szellemi energia elfoglalta újabb emberi rejtekét. * Akár egy depressziós hangulatú művészfilm… Néma hangyák mindenfelé; helyszínelők, szakértők, rendőrök nyüzsögnek a tetthely lezárt körzetében, értetlenül és zavarodottan. Háttérben az apátság sötét tömbje. És vaskos, nyirkos félelem, mindenütt. Mintha megőrült volna a világ. Ebből a nyomasztó háttérből három alak emelkedett ki, három megdermedt, gondolataiba merült szobor. Dancing Hawk, Hiake és Malhead zavartan bámulta a káoszt. Nagy sokára a hadnagy törte meg a csendet. – Nem hiszem… Nem hiszem, hogy vége… Valami azt súgja, hogy nem pusztult el. Megnevezett alany nélkül is mindannyian tudták, kiről van szó. Malhead, az egyetlen, aki más véleményen volt, úgy érezte, konoknak kell lennie egy ateistának – vagy legalább is egy másvéleményűnek –, ha nem akarja elveszteni józan eszét. És leginkább a racionalitáshoz való kötődését. – Én meg úgy gondolom, ez a lövés pontot tett a probléma végére – jegyezte meg némi cinizmussal. – Akár démon volt, akár egy őrült bűnelkövető, szétlőtt fejjel nem sokra megy. – Ne felejtsd el, Bruce – vetette oda Dancing Hawk –, hogy a lény, aki csak álruhának használta Chapmant, jóval nagyobb távlatokban gondolkodhat. Biztos vagyok benne, hogy felkészült egy ilyen helyzetre

30


is. Talán képes lesz feltámasztani magát. Vagy mit tudom én! Valahogy rekonstruálja magát. Én mindenesetre úgy döntöttem, akár lezárjuk az ügyet, akár nem, nem hagyom védelem nélkül Hiake barátunkat. – Tudja jól, hadnagy, hogy nem szorulok védelemre – vágott közbe a lelkész. – Magam részéről nem igénylem, hogy velem legyenek. Nem várok el semmiféle extra bánásmódot. Gondolom, nélkülem is elég sok dolguk lesz ezzel. – És fejével Chapman teteme felé intett. – Szerintem vége – vitatkozott tovább Malhead. – Vegyük úgy, hogy én fellélegeztem. Iszom egyet annak örömére, hogy Chapman nem tüzeskedik tovább. – Tégy belátásod szerint, Bruce. De ne legyen ebből kettőnk között nézeteltérés. Én nem hagyom magára a lelkészt. Nem hiszem ugyanis, hogy ilyen egyszerű lenne a befejezés. Tudod, megérzés. – Ó, igen. Az apacs lélek, ugye, Hawk? Hogy is mondta, Charlie? Oren… izé… – Orenda – bökte ki Hiake. – Az égi szellem ereje, vagy sugallata. Ha mást nem tanult, Bruce, már ez is a hasznára lehet. Bár furcsának tartom, hogy ezek után még kétkedik… – Őrzöm a hagyományt. Nem fekszem egykönnyen kétvállra. – Nem mondom, hogy nem teszi jól. Legyen igényes azzal kapcsolatban, amit elfogad. Amúgy biztos

31


vagyok benne, lesz még alkalma arra, hogy megnyíljanak a szemei. – Meglehet, Charlie… Meglehet, hogy elfogadom. Egyszer majd… De egyelőre maradjunk a tényeknél. Valaki elhamvasztotta az apátság vezető papját, de bármennyire hittük is azt, hogy ez egy túlvilági pofa, sikerült kilőnöm. Ezt nevezik a pokol végtelen erejének? Ha igen, akkor nem kell félnünk. Egyet kell tennünk: angolosan mondva, szárazon kell tartanunk a lőport. – Az önbizalom is fegyver – mosolyodott el Hiake. – Csak ne aggassa körül a lelkét vele annyira, hogy a szükséges pillanatban moccanni se tudjon tőle. – Majd vigyázok. – Nézzék… – A lelkész megdörzsölte az állát, mint aki nyomatékot akar adni a mondanivalójának. – Eddig önök figyelmeztettek a veszélyre, most én teszem ezt, barátaim. Ugyanis, bármennyire nem akartak is belekerülni a démonok csatájába, mostanra nyakig belemerültek. Azt tanácsolom, Bruce, ne vegye félvállról. És ön se, Hawk. Minden lépésüket fontolják meg, mert a legősibb ellenség itt settenkedik a nyomunkban. Nem Chapmanra gondolok, hiszen ő valóban elpusztítható volt. Az igazi ellenséggel szemben azonban mit sem érnek a modern világ fegyverei. Értenek? Ugye, nem csak annyira figyelnek rám, mint egy vasárnapi misén? Mert ez egészen más horderejű dolog. Malhead bólintott, hogy felfogta. Az apacs hadnagy ellenben így szólt:

32


– Tehát ön is úgy gondolja, Charlie, hogy ez a menet még nem dőlt el. – Gyűlölöm az ökölvívást, de ha ragaszkodik ehhez a példához, hát, igen. Ezt a menetet még nem pontozták. Nem mondhatjuk, hogy mi nyertük meg… – Ennyi nekem elég! Egyértelmű, hogy az, ami az éltünkre tört, nem elégszik meg egy ilyen kétséges eredménnyel. Bárhol felbukkanhat újra, és nekem készen kell állnom. Malhead tágra meredt szemmel bámulta felettesét. A hadnagy vallásos eltökéltsége csaknem magával ragadta. – Jól megfordult veled a világ – jegyezte meg. – Figyelj, Bruce... – Dancing Hawk komolyabb volt, mint valaha. – Erről nemrégiben beszéltünk már… Mindig is ott volt bennem az a valami… az a megsejtés… de sohasem láttam még ilyen erősen. Ilyen tisztán. Neked is látnod kell. Félre kellene tenned a makacsságodat, haver. A fiatal rendőr nem tudott mit válaszolni erre, és talán nem is akart. Azonban Dancing Hawk, aki ismerte, a szemében észrevette az árulkodó jeleket. Egyértelművé vált a számára, hogy Malhead bármennyire igyekszik is fenntartani a látszatot, már korántsem ateista. Ennek ellenére – és éppen azért, mert ilyen jól ismerte – nem várt tőle látványos változást. Nem is csalódott: Malhead válaszul elfintorodott, aztán megszorította az ő kezét, majd a lelkészét és távozott. Úgy hajtott el a kocsiján, hogy egyet-

33


len egyszer sem pillantott vissza a templom környéki zavaros nyüzsgésbe.

34

Michael Mansfield Tűzkeresztség ELSŐ VÉR

Recommend Documents