Bokor Pál Obamáról Mansfield interjúja

2010.december 2010.december -- Advent Advent

Könyvajánlók Bíró Szabolcstól

*

Bokor Pál Obamáról Mansfield interjúja

*

Lennon-megemlékezés

* Kulik Yvette a 2010-es év jelentős filmjeiről

Penna Magazin Penna Magazin

Adventben vagyunk… Ez a csodálatos ünnep, amely talán az egész év legnagyobb szeretettel, békével és készülődéssel várt ünnepe, ha úgy nézzük, tulajdonképpen nem december 24-ével, a fenyőfa feldíszítésével kezdődik. Hiszen legalább annyira hozzátartozik a karácsonyhoz az ünnepvárás, a lelki tisztulás is. Sokkal inkább az, mint nyomorogni a bevásárlóközpontok tömegeiben és szabályos közelharcot vívni egyegy ajándéknak szánt tárgyért. Vagy a kötelező pénzköltés, avagy inkább a pénzszórás. Ha ebben látjuk ennek az év végi szép ünnepnek a lényegét, akkor bizony megbuktunk a Karácsony nevű tantárgyból… Ami az igazi ünnepet illeti, a készülődés már november utolsó vasárnapjától, azaz, advent első napjától kezdődik. A vallási liturgiák pontos menetrendet fektettek le ez ügyben, így a léleknek csak igazodni kell a hagyományhoz, mely önmagában is megindító és figyelemfelkeltő. Mindez ugyanis várakozásra tanít, hiszen az „advent” szó nem jelent mást, mint eljövetelt, jelesül Jézus eljövetelét, azaz eme ünnep kapcsán – a megszületését.

2010.december 2010.december

A keresztény társadalom ilyenkor magasztos várakozással tölti a négy hetet és gyújtja meg az adventi koszorú három, bűnbánást és kegyelmet szimbolizáló, violaszínű, majd utolsóként az

örömöt jelentő rózsaszínű gyertyáját vasárnapról vasárnapra, egészen a karácsony érkeztéig. Ekkor beteljesedik a várakozás és az öröm, hiszen az ünnep lényege köszönt be és minden keresztény hitének kiinduló pontja: a Megváltó születése abban a bizonyos, szűkös kis betlehemi jászolban.

Azért is beszélek lélekemelő vallási háttérről, az eredetről, az igazi karácsonyról, mert eme ősi szépségnek a fényében mélységesen lesújtó véleményem van a mai, egyre anyagiasabb szemléletű és ezzel otrombává rondított ünnepről és a hozzá tartozó sallangokról. Mai pénzközpontú világunk prostituálja és megbecsteleníti a szeretet, az odaadás, a legtisztább érzelmek ünnepét a szupermarketek forgalmának és nyereségének a kedvéért. De éppen úgy elközönségesítik ezt az ünnepet azok is, akik nem tudnak megálljt szabni a költekezésüknek, mert az ünnep légyegét csak a kóros ajándékvásárásban látják. Pedig arcukon kiül, hogy ez is csak teher és nyűg, amin jó lesz majd túlesni. Ez nem ünnep, legfeljebb önmagunk keresztre feszítése. Most, e néhány talán felháborító sor után szeretnék azoknak boldog Adventet kívánni, akik még hisznek a lélek ünnepében, a tisztaságban, és abban, hogy kell egy belső zug, ahová az anyagias világ soha nem hatol be és ahol nyugodtan ünnepelhetünk. Boldog Karácsonyt minden békére igyekvő embernek! mansfield


1773. december 16-án zajlott le a Bostoni Teadélután elnevezésű „akció”, amelyet a történelem az Amerikai Függetlenségi Háború előzményeként tart számon. A NagyBritanniából az Újvilágba menekült angolokat a korona egyre nagyobb adókkal sújtotta, hogy London ebből finanszírozhassa meg háborúit, illetve töltse meg az államkincstárat. A gyarmati önállóságért küzdő „amerikaiak” számára a tea jövedéki adójának mértéktelen megemelésekor végül betelt a pohár. Mohican indiánoknak öltözve (jó példája annak, hogy a Zarándok Atyák letelepedése óta eltelt bő száz esztendő alatt amúgy is meggyűlölt őslakosokra lehessen ezt is kenni, ha balul ütne ki az akció – szerk.) fellopóztak azokra az Angliából érkező, kizárólagos forgalmazó teaszállító hajókra, amelyek kikötöttek Bostonban és a tengerbe szórták a teljes rakományt. Ez indította el a felkelést, mely végül az anyaország elleni háborúvá duzzadt. Az eseménysor végén megszületett a Függetlenségi Nyilatkozat, amely a valaha alkotott legemberibb, legdemokratikusabb jogi dekrétum.

1968. december 20-án hunyt el John Steinbeck, irodalmi Nobeldíjas amerikai író, az Édentől keletre és az Egerek és emberek és több mint húsz más sikeres könyv alkotója. Nyugtalan, szemlélődő, utazó mentalitásával (egy teherautóból átalakított lakókocsival járta Amerikát, hogy témákra vadásszon), realista stílusával, egyszerűen, jól olvashatóan mesélt élményeiről, a vidéki Amerikáról, az emberi természet ellentmondásairól.


1790. december 23-án született Jean-François Champollion francia történész, régész, nyelvtudós, egyiptológus, a hieroglifaírás megfejtője († 1832). A Grenoble Akadémia tanársegédeként már húsz éves korában tizenkét keleti nyelven beszélt! De nevéhez elsősorban az óegyiptomi írás megfejtése szövődik, amit a Rosette-i kő néven ismert lelet – egy, a Napóleon hadjárata során Egyiptomban lelt, többnyelvű feliratot tartalmazó gránittömb – beható tanulmányozásával ért el.

1903. december 17. – a Wright fivérek első repülése

1946. december 18-án született Steven Spielberg Oscar-díjas amerikai filmrendező. Pályája a tizenévesen szüleitől kapott 8 mm-es kamerától a Kaliforniai Egyetem rendezőkurzusáig nyílegyenesen ívelt. Később abbahagyta tanulmányait, de sikerült beügyeskednie magát az Universal filmstúdióba (itt még Colombo epizódokat is rendezett). Ki ne ismerné a nevéhez fűződő későbbi remekműveket: a Cápa-filmeket, az Indiana Jones-részeket, a Jurassic Parkot? Vagy az érettebb és érzelmesebb, mélyebb hangvételű sikerdarabjait, az Amistadot, a Ryan kölegény megmentését, vagy éppenséggel a Schindler listája című drámát? Spielberg titka a nagy formátumban rejtezik, a varázslatos képi világban, a dinamikában és a tökéletességre való igyekezetben.

1947 december 21-én született Paco de Lucia spanyol flamencogitáros, zeneszerző.


Talán nincs ember a földkerekségen, aki ne ismerné ezt a nevet. A viselője ugyanis nemcsak a zenei forradalom előszelét jelentő Beatles frontembereként volt ismeretes, emellett és ezután is maradt, ami volt: született forradalmár, ízig-vérig művész, zenész, író, színész, gondolkodó és …emellett a nagy polgárpukkasztó. John Lennon néhány nappal ezelőtt töltötte volna be a hetvenedik születésnapját, ha a háborodott Mark David Chapman golyója 1980. december 8-án éjjel nem végez vele az otthona, a Central Park szélén álló Dakotaház bejárata előtt. Mindössze negyven évet élt. De olyan negyven

év ez, amire érdemes emlékezni. Büszkeség azoknak, akik e korban élhettek, és a változások tanúi lehettek. Láthatták egy korszak lezárultát – ahol a karmait próbálgató popifjúság imázsa kimerült egy jól fésült frizurában, egy egyszerű öltönyben, pulóverben,


garbóban, miközben táncparketten próbáltak udvarolgatni, mert anyáik, apáik is így öltözködtek és így tettek – és egy újabb korszak ébredését, amelyben megszületik az öntörvény, a mindenre-nemet-mondás intézménye: a hippi-kultusz. Lennon-nal és a Beatles-szel végleg eltűnt a „jófiús” lázongások ideje, hogy aztán éppen Lennonnal és egy megváltozott arculatú Beatles-szel, meg a kortárs csapatokkal, elsősorban a Rolling Stones-szal, egy új hangzás, és egy új zenei-társadalmi viselkedésforma vegye kezdetét. Szükségtelen mesélni itt most tételesen a Beatles zenéjéről, lemezeiről, és hatásairól az utca emberére, majd a feloszlásáról, amit éppen az a Lennon kezdeményezett félvállról, aki egykor olyan lelkesen fogta össze a csapatot. Az kétségtelen, hogy a legnagyobb Beatles-slágerek a csendes és sokak számára a frontembernél is szimpatikusabb Paul McCarthney (e sorok írója is így érez) nevéhez fűződnek, Lennon fellépése, „szájaskodása”, nézetei és dalszövegei, melyek erőt

képviselő költemények, meghatározták a csapatot, de főként az utána következő időket. Lennon a hetvenes években nyílik ki igazán és mutatja meg igazi arcát. Ellentmondásos személyiség: néha az egekbe szökell a dalaival és magasztos dolgokról énekel és ír, néha a legsötétebb sarokban érzi magát az ember a dalaitól. De ez nagyszerű,



mert ő a huszadik század második felének szülötte. Ő jelkép – védjegye ennek az öszszekuszálódott időszaknak. A kor szobra, hiteles emlékműve. Hatása – mely egykoron elsősorban a női szívekre volt számottevően nagy (bár rossznyelvek szerint a Beatles menedzsere, Brian Epstein, a köztudottan homoszexuális férfi is bejuthatott e sorba), – erősen rányomta bélyegét a későbbi zenészgenerációkra is. Dalaiból, szövegeiből kicsengő politikai kardforgatások sok esetben állítottak emlékművet a valós problémáknak a világban; a fegyverkezés, a rasszizmus és a nők elnyomása ellen vívott harca közismert. Lennon a hetvenes évek közepén, második fia születésének időszakában csendesedik csak el, de már az ezerkilencszáznyolcvanas esztendő elején a visszatérését tervezgeti. Drog-, alkohol-, és Yoko-függősége nem fosztotta meg erejétől, a csípős, frappáns humorától és jellemzően éles elmésségétől. Nagy dobásra készül: világ körüli turné a Double Fantasy c. nagylemezzel, mely leginkább

Lennon, néhány nappal a halála előtt…

Yokóról és róla szól. A lemez remek, talán az egyik legjobb alkotása; finom, érzelmes és érzéki. Ám az a négy lövés a Dakota-ház előtt végképp szertefosztja az álmot a viszszatérésről. Lennon a kórházba szállítás közben, a mentőautóban halt meg. Szelleme azonban itt maradt, hogy át- és átjárja a mindenkori művészet oszlopcsarnokait… - mansfield -

Legalább két nagy „név” köszönheti személyesen John Lennonnak a zenei karrierjét: Az első későbbi sztár egyszerű külsejű, flanelinges, kövérkés fickóként gyalogolt be Lennon stúdiójába és a kezébe nyomta a demóit. Lennon meghallgatta és fantáziát látott benne. A hóna alá nyúlt. Ezt az illetőt Elton Johnnak hívják, és ma közismert…

Lennon az 1966-ban forgatott How I Won the War című filmje kellékeként használta a a róla elhíresült kerek, ócska retro-szemüveget. Nem esett nehezére hordani, hiszen sohasem szellőztette ezt a fogyatékosságát: Lennon erősen rövidlátó volt. Mindenesetre a film alatt annyira beleszeretett a szemüvegbe, hogy utána a magánéletében is tovább hordta a dioptriás kelléket. Ebből született az egyik védjegy, a kerek Lennonokuláré…

A másik úriembernek az első slágere megírásában segített és ellátta jó tanácsokkal. Az illető megfogadta mindezt, kamatoztatta és David Bowie néven elindult világhódító útjára…

2002-ben Lennonról nevezték el a Liverpooli repülőteret.

5



A „Bírószabi” könyvespolca

Az amerikai történész-regényíró, Steven Saylor már fiatalabb korában is írt regényeket és elbeszéléseket, igazi hírnévre azonban csak 1991-es, Római vér című regényével tett szert. Magyarországon is ezzel a könyvével debütált, bár több mint egy évtizedes csúszással. Mondjam azt, hogy a jelenség tipikus? Nyavalygás helyett most inkább a dolog pozitív oldalát világítom meg, tehát állítsuk be úgy: megértük egy ilyen ritka jó könyv magyar kiadását! A Római vér egyébként egyszeri regénynek készült, de aztán olyan siker övezte szerte a világon, hogy a szerző kénytelen volt Roma Sub Rosa címen egy egész sorozatot építeni főszereplője, Gordianus köré. Így aztán ma Saylor nevéről az olvasóknak nem egyszerűen az jut eszükbe, hogy igen, ő az a tehetséges író, hanem hogy igen, ő az a zseniális író, aki ötvözte az ókori Római történelmet a modern detektívregénnyel. A történet időszámításunk előtt 80-ban játszódik, és Marcus Tullius Cicero első komoly ügyét veszi alapul. A híres római ügyvéd egy olyan ügyet vállal el, amelyet rajta kívül senki más nem mer, mert egyszerűen lehetetlennek tartják megnyerni a pert. Az ifjabb Sextus Rosciust apagyilkossággal vádolják, bűnössége pedig teljesen egyértelműnek tűnik. A gyilkosság brutalitása a harcedzett rómaiakat is elborzasztja: a tettes büntetése biztosan halál. Cicero bízik a sikerben, és megkéri Gordianust, Róma egyetlen magánnyomozóját, hogy kérdezősködjön, találjon nyomokat, így segítsen a vádbeszéd megírásában. Gordianus tehát nyomozni kezd, s az ő szemén keresztül mi magunk is döbbenettel adózhatunk a szerző éleslátásának: nem csak a pompát, a fényt mutatja be nekünk, ahogy az emberiség java része ismeri a birodalmat, de a belső romlást, züllöttséget, rothadást is, mely nemegyszer varázsolhat elképedt grimaszt az arcunkra. A nyomozó neve

egyébként a gordiuszi csomóra asszociál, nagyon találóan, hiszen verekedés, nagy balhék helyett lenyűgöző logikájával, kecses alapossággal oldozza ki a szinte kioldozhatatlant… A Roma Sub Rosa sorozat első darabja rendkívül olvasmányos mű, fogalmazásmódja ízes, szinte zamatosan az, és telis-tele van valódi ínyencségekkel. Számomra a legérdekesebb rész Ciceró védőbeszéde volt: ez ugyanis máig fennmaradt, Saylor pedig csupán kisebb belepiszkálásokkal tárta elénk. A Római vér tehát nem csak egy nagyszerű könyv, de akár slusszpoénként is felfogható trükköt hordoz magában: a történelmi regényeket kedvelők és a krimifalók táborának egyaránt komoly csemegeként szolgálhat – sőt, legtöbbjük akár kötelező olvasmányként is felfoghatja… 10 / 10 pont



Bokor Pál: Obama, avagy Az út Honolulutól a Fehér Házig, és mindig tovább...

Könyvbemutatón jártam a minap. A szemrevaló kötet, amit sokadmagammal megismerhettem ezen az estén, az Alexandra pódiumán, Obamával foglalkozik, egészen pontosan azzal az egyáltalán nem sima és akadálymentes úttal, amelynek végén az USA első színes bőrű elnöke a Fehér Ház bársonyszékébe ülhetett. Obama elnökké választásának ténye megrengette a világot, de egyszersmind új köntösben mutatta be Amerikát, hiszen e lehetőség, és e néhány évtizeddel ezelőtt még elképzelhetetlen lépés mindenképpen egy új „birodalmi” szemléletről árulkodik a tengerentúlon: az USA üdvözli a haladást és nemcsak lépést tart, de tempót is diktál a társadalmi fejlődés széles sztrádáján, jelesül a rasszizmus elleni mindennapos küzdelemben. A könyv írója – Bokor Pál – maga is testközelből ismeri az Egyesült Államokat, hiszen éveket töltött Washingtonban az MTI tudósítójaként. E kötet megírásához mindenképpen szükség volt az amerikai társadalmipolitikai erőviszonyok és politikai virtus beható ismeretére, és ez a szerzőnek mindenképpen rendelkezésére állt. Műve könnyed szellemben, regényesen dolgozza fel az ötlettől a megvalósulásig átívelő időszak eseményeit, és hiteles hátteret fest arról a Kelet-Európa számára sem érdektelen világról, amit az amerikai politizálás, „kampányolás” és elnökválasztás jelent. Igen izgalmas, érdekes olvasmány és

minden sorából süt, hogy írója megalapozott információkkal igyekszik ellátni a nagybecsű Olvasót. Mindenkinek szívből ajánlom, akit érdekel Amerika és az az út, ami a világ kétségtelenül legnagyobb szuperhatalma jelölt magának a jelen évezred elején. Ennek ellenére én – kevésbé politizáló, inkább könyvírással foglalkozó lévén – e mű megírásáról faggatnám egy kicsit a tisztelt szerzőt. Mansfield: – Nem könnyű a valóságról regényesen írni. Főleg nem, ha a főhős élő személyiség, és tovább megyek: jelenlegi politikus, aki – ha úgy tetszik – a világ gyeplőjét tartja a kezében. Ha elárulható és nem sértek műhelytitkokat, mennyi ideig tartott összeszedni az adatokat egy ilyen igazán hiteles könyv megírásához? Hogyan készültél arra, hogy bemutasd a világ immár legbefolyásosabb emberét?

Az Obama-könyv szerzője: Bokor Pál

foto: mansfield

Bokor Pál: – Voltaképpen nincsenek itt regényelemek, egyszerűen arról van szó, hogy az Egyesült Államokban tucatszám jelentek meg könyvek olyan riporterek tollából, akik szerkesztőségeik megbízásából állandóan Obama nyakában voltak és hol ezt, hol azt az epizódot lesték el az elnökjelölt és családja életéből. Namármost ők egymástól nem puskázhatnak, én viszont minden megjelent könyvet elolvastam ebben a témában és így az elnökválasztási kampány majd minden percét


rekonstruálni lehetett. Egyébként két és fél éve kezdtem gyűjteni az anyagot ehhez a könyvhöz itthon és odakint, egy évvel ezelőtt ültem le, hogy megírjam, de aztán úgy döntöttem, hogy a könyv megjelenéséhez megvárom a közbülső választások eredményét, mert ez elég éles határvonal Obama első ciklusának a közepén, ahol eldőlhetett volna egész elnökségének sorsa. A választásokat a demokraták elvesztették, de végülis vereségük nem volt olyan súlyos, hogy kizárná Obama újraválasztását. Nos, erre voltam kíváncsi, így a kéziratot november 3-án azzal a tudattal zártam le, hogy Obama még nagyon sokáig lehet a nemzetközi érdeklődés középpontjában. Mansfield: – Ez így is lett, bár talán egy kicsit változott a kép vele kapcsolatban. Nos, azt mondtam, inkább könyvírói kérdéseket teszek fel, de a következőt nem kerülhetem meg: Te, mint ebben a pillanatban Obama talán leginformáltabb magyar ismerője, hogyan látod „főhősöd" sorsát és jövőjét, illetve birodalma alakulását a keze alatt? Bokor Pál: – Két esztendő rendkívül hosszú idő a világpolitikában. Obama újraválasztási esélyei pillanatnyilag elég jók, mert ha kommunikálni tudja, hogy választási ígéreteit csapatkivonások Irakból, egészségügyi és bankreform otthon - voltaképpen teljesítette, akkor nincs mitől félnie. Azért Sarah Palin, ha érdekes jelenség is, nem ellenfél egy elnökválasztáson. Az amerikaiak ugyanis nagyon féltik a biztonságukat, különösen 2001. szeptembere óta és Palin már bebizonyította, mennyire járatlan a nagypolitikában. Newt Gingrich, Mitt Romney pedig nem elég vonzó nevek az amerikaiak számára, vonzerejük korlátozott. Ami a birodalmat illeti: Obama elnöksége, történelmi megítélése szempontjából a két legnagyobb kérdés, hogy tud-e kezdeni valamit a közel 10 százalékos munkanélküliséggel és a hatalmas államadóssággal. A „birodalmat” szerintem egyelőre semmi nem veszélyezteti. Ma ugyan divat Amerika hanyatlásáról és a Kelet előretöréséről beszélni, de én ezeket felszínes ítéleteknek érzem. Meddig tarthat például Kína évi tíz százalékos növekedése? És ha eltart is még egy-két évtizedig, mi lesz a teljesen


elhibázott demográfiai politikával? Hogyan fog tudni fejlődni ez az ország, amikor majd félmilliárd nyugdíjast kell eltartania? Szóval én azon kevesek közé tartozom, akik az amerikai demokrácia legfőbb erényének a megújulási képességet tartják, s már csak Obama megválasztásából is azt a következtetést vonják le, hogy ez a század még Amerika évszázada lesz. Mansfield: – Mint laikus, de Amerikát több okból is tisztelő ember, teljesen egyetértek. Dőreség az oroszlánt nem komolyan venni, még ha egy picit meg is sebesül néhanap. A könyvbemutatón veled egy asztalnál ülő szakértő tanárember és az egykori nagykövet szavai is mindenképpen azt támasztják alá, hogy az USA a földkerekség gazdasági és politikai motorja és megkerülhetetlen tényezője marad még jó ideig. De térjünk vissza az irodalomhoz. Beszéljünk egy kicsit a könyv kiadójáról és az ott napvilágot látott könyvekről. Az Obama-könyv előtt megjelent köteteid – mint például a Siker neve Hollywood, hogy csak az egyik jót ragadjam ki a sok közül – mellett milyen egyéb írásokkal foglalkozik az Atlantic Press kiadó. Mi az ars poetica?

Balról a szerző, Bokor Pál, mellette Simonyi András volt amerikai nagykövet foto: mansfield

Bokor Pál: – Van egy elég szemtelen szlogenünk: „Csak a jó könyv!” Ez szubjektív ugyan, de azért magas mérce, azt jelenti, hogy minden műfajban készek vagyunk könyveket


megjelentetni, ha az számunkra szakmailag, irodalmilag vállalható. Most például kifejezetten büszke vagyok arra, hogy NKA segítséggel ugyan, de ki tudtuk adni Kálmán Mari egy nagyszerű kisregényét. A Talyigás Irma és az Ürdög egy istenhátamögötti protestáns falucskában játszódik és egy jellegzetes rendszerváltási életstratégia tűéles rajza. Egy vidéki postáskisasszony története, aki mindenkit eltapos maga körül, csak hogy kikeveredjen valahogy az elhanyagolt magyar vidék sártengeréből. Remek könyv. Elsőrangú irodalom és arról szól, ami érdekli az olvasót. Az ilyenek hiányában fordulnak a rosszul megírt egzotikus történetek felé. Azért annak érdekében, hogy az irodalom ne keveredjék a lektűrrel, ami nem szitokszó, hanem egy másfajta igény kielégítésére szolgál, most leválasztottunk egy szórakoztató műfajokkal foglalkozó részleget. Az Aba Könyvkiadó eddig csak két kötetet jelentetett meg (Sárkányvér, Második Atlantisz), de azt gondoljuk, ezek is jó könyvek a maguk műfajában, és hogy le ne kopogjam, egyelőre a könyvpiac is ezt látszik visszaigazolni. Mansfield: – Ez igazán jó hír, nemcsak az olvasóknak, de talán az íróknak is. Hadd kérdezzem meg egyébként Tőled, úgyis, mint író, mint könyvkiadó, mint publicista, és főként, mint együttesen mindezekre rálátó alkotó, hogy miben látod a magyar könyvkiadás botladozását, a hazai „jó könyv” megszületésének akadályát? Mit nem tudunk úgy, olyan jól, akár impresszárióként, akár alkotóként, akár a könyvreklámozás terén – hadd legyek egy kicsit „egyszerű” a megfogalmazásban –, mint ahogy a fejlett és a mindeddig példaértékű nyugaton? Bokor Pál: – A mai Magyarországon könyvet írni látszólag egyszerűbb, mint régen volt, amikor néhány nagy kiadó és az egy szál ÁKV tartotta kézben az egész könyvpiacot. A könyv eléri a boltokat, ha másképp nem, akkor az egyre divatosabb magánkiadás formájában. Csakhogy ami ott történik vele, az a legtöbb szerző számára már rémálom. Aki masszív reklámtámogatás nélkül kényszerül kimenni erre a piacra, az úgy járhat, hogy három hónap alatt a vadonatúj, esetleg nagyon értékes könyve is nyomtalanul eltűnik a bolti kereske-


Bokor Pál dedikál…

foto: mansfield

delemből és még jó, ha újra feltűnik olcsóbban az aluljárókban és a sátrakban. A könyvesboltok dolgozóinak fogalmuk nincs arról, hogy mit árulnak és ezért még megróni sem lehet őket túl szigorúan. Ki tud megjegyezni ezer könyvcímet egyetlen hónap alatt? Márpedig novemberben ennyi új könyv jelent meg Magyarországon. A nagyobb baj az, hogy ennek a rengeteg könyvnek nincs elég széles fogyasztói piaca, így a kiadók inkább a piacért versenyeznek egymással, néha egészen kultúraellenes eszközökkel, ahelyett, hogy az irodalombarátok kegyeiért versengenének. A könyvek persze egyre színesebbek, egyre jobban vonzzák a szemet, csak kinyitni nem szabad őket, mert a szöveg minősége és a szöveggondozás színvonala az esetek nagy részében kritikán aluli. Mansfield: – Kinek, a magyar - sajnos, nem elég nagy - olvasótábor mely szegmensének ajánlod az Obama-könyvet? Bokor Pál: – Az amúgy is folyamatosan csökkenő olvasótábor szemében a politikai irodalom sajnos, ha lehet, még a többi műfajoknál is értéktelenebb. Az emberek – nem egészen érthetetlen a számomra, hogy miért – egyre kevésbé hisznek a hazai politikusoknak, vagy ha hisznek, akkor inkább vallásos tisztelettel, mert ha racionálisan ítélnék meg cselekedeteiket, akkor hamar ki kellene ábrándulniuk. És ki szeret kiábrándulni? Na most egy ilyen részben csalódottságból, részben csodavárásból kevert levegőben egy Obama könyv sem tud a széles közönséghez szólni, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a magyar média kezdettől némi tartózkodással, néha ellenszenvvel figyelte ezt a karriert.



Akkor most, amikor az új amerikai elnöknek kétségtelen nehézségei vannak és csökken a népszerűsége, nehéz azt képzelni, hogy egész Magyarország Obama sikerének drukkol. És ugye a szupersztárság időszakának is vége lett közben. A Barack Obama szupersztár című könyvem még egy politikai celebről szólt, nem pedig egy amerikai elnökről. Ezért én azt gondolom, hogy ezt a könyvemet, bármennyire is olvasmányosnak mondják, inkább a politikusok, diplomaták, politológusok fogják olvasni. Az átlagember egyelőre pont azt nem érzékeli, ami egyébként a könyvem egyik fő témája: lehet, hogy Amerika messze van, mégis nagyon közel. Mansfield: – Igen, azt hiszem, a mindennapokban is érezzük a távolságot, de a közelséget is… Köszönöm az értékes interjút. És leginkább azt, hogy könyved segítségével a magyar olvasók számára is karnyújtásra került maga Obama…

Charles T. Nyitrai:

Sárkányvér Sárkányok, emberek, vámpírok és vérfarkasok hátborzongatóan izgalmas világába jut, aki a Vérkötelék saga első kötetét kinyitja. A törvény kimondta, hogy a fajok nem háborúzhatnak egymással, nem kezdhetnek népirtásba és nem táplálkozhatnak egymáson. De ki lesz, aki megbünteti őket, ha mindez mégis megtörténik?

Lilian H. Agivega:

Második Atlantisz – a tízezer éves varázs Atlantisz nem pusztult el, és lakói szigetük elsüllyedésekor nem lelték halálukat a tengerben. Igaz, alulmaradtak a harcban, melyet volt rabszolgáik, a tündérek vívtak ellenük, ezért most sellőkként kell élniük a víz mélyén. Ám az egykori rabszolgák még mindig bosszúra szomjaznak. A két nép több ezer éves konfliktusának kellős közepébe csöppen bele a tizennyolc éves Elel, aki barátjával és édesapjával Írországba érkezik...

10



Közeledik a szilveszter. Mintha tegnap köszöntöt- és a teljes áttekintés-alapú igazságkeresés célja

tük volna a 2010-es évet és már búcsúzhatunk is tőle. Ha visszatekintünk az évi filmbemutatók listájára hazánkban, nem lehet okunk panaszra. Láthattunk történelmi, tudományos-fantasztikus és romantikus filmeket egyaránt. A drámát, vígjátékot, thrillert, akciófilmet, vagy az animációt kedvelők is találhattak néznivalót. Ne felejtsük megemlíteni a 3D megjelenését sem a filmvásznon. Külön öröm, hogy bár a gazdasági válság a filmiparra is rányomta bélyegét, nem maradtunk értékes művész-filmek nélkül, melyek, mint rangos fesztiválok keretein belül, mint egyszerűen az art-mozik programján fel-bukkantak. A 2010-es Penna magazinok oldalain már említett, idén bemutatott alkotások mellett három olyan filmet szeretnék a Kedves Olvasók figyelmébe ajánlani, melyek bár műfajilag különbözőek, tanulságosak és elgondolkodtatóak. Báthory Erzsébet – áldozat, vagy gyilkos? A Cseh és Szlovák Köztársaság legjelentősebb filmrendezőjének “Kelet-Európa Fellinije”-ként is emlegetett Juraj Jakubisko-nak történelmi filmje a “Báthory” egy és fél évvel a Karlovy Vary-i világpremierje után, 2010 januárjában Magyarországon is bemutatásra került.

Anna Friel és Juraj Jakubisko

Nagyszabású cseh-szlovák-magyar-angol koprodukcióról van szó. A forgatókönyvírást több évnyi komoly kutatási munka előzte meg a rendező részéről. A film a Báthory család hiteles ismertetésére törekszik, nagy hangsúlyt fektetve a művészi megjelenítésre. Objektíven közelíti meg a témát

rávezetni a nézőt a berögzött előítéletek levetkőzésére és józan objektív vélemény kialakítására Báthory Erzsébet grófnő személyével kapcsolatban. A főszerepeket főleg ismert külföldi színészekre osztották: Báthory Erzsébet (Anna Friel), Nádasdy Ferenc (Vincent Regan), II. Mátyás király (Franco Nero), Thurzó György (Karel Roden).

Anna Friel Báthory Erzsébet szerepében

Erzsébet egy erős személyiség, aki férje Nádasdy Ferenc halála után birtokait egyedül irányítja. Az igazságkeresés több terület vizsgálata mentén történik. Egyik a szolgálók és cselédek büntetése. A középkor végén és reneszánszkor elején elfogadott viselkedési formák ma kegyetlennek tűnnek, akkor azonban elfogadhatóak voltak és nem tartoztak a szadista megnyilvánulások közé. Másik terület a gyógyítás és szépségápolás. Akkoriban az orvoslás és a misztikus kuruzslás nagyon közel álltak egymáshoz. A film egyik kulcsfigurája Darvulia, a gyógynövények ismerője, megígéri Erzsébetnek, ha hallgat rá és az ő általa készített növényi alapú fürdőkben mosdik és főzeteket issza, sokáig szép és fiatal marad. A jelenetek mesterien mutatják a logikus magyarázatok, a kegyetlen misztikus vérfürdők és gyilkosságok lehetőségét, ránk bízva a választást - mik is voltak valójában a grófnő tetteinek mozgatórugói. A film végére a történelmi nőalak élete sokkal érthetőbbé és emberibbé válik. Ezzel párhuzamosan a film teljesíti Juraj Jakubisko alkotói mottóját is “ámulatba ejteni a nézőket”.


A névnélküli ember Az idén 77 éves Oscar- és egyéb díjakkal jutalmazott filmrendező Roman Polanski új filmjét “A szellemíró”-t (The Ghost Writer) világpremierjén a Belinálén a legjobb rendező díjával jutalmazták. Magyarországon ez év júliusában került a mozikba. Robert Harris, a film alapjául szolgáló sikerregény írója, korábbi történelmi műve a “Pompeii” kapcsán került Polanskival munkakapcsolatba. Az eddigi legdrágább európai film alapjául szolgált volna a mű. Azonban a gazdasági válság és más nehézségek miatt Európa legdrágább be nem fejezett alkotásává vált. Ezután döntött úgy a rendező, hogy egy másik Harris “bestseller”-t - mely valós eseményeken és valós személyek tettei alapján íródott szatirikus thriller – visz vászonra.


gatókönyv egyértelműen Tony Blair és a brit kormány iraki szerepvállalását kívánja értelmezni. A zseniális Polanski pedig az izgalmas események mesteri tálalásával lebilincselővé teszi a történetet. Ezért is emlegetjük együtt Roman Polanski nevét olyan rendezőkkel, mint például Woody Allen, Martin Scorsese, vagy David Lynch.

Roman Polanski munka közben

A gengszterek élete nem egy leányálom Utoljára, de nem utolsósorban a Martin Booth regénye nyomán készült, Anton Corbijn rendezte “Az amerikai” című drámát szeretném megemlíteni. A regényt átható Itália iránti rajongás a filmen is átsüt. A vidéki olasz kisváros évszázados épületeivel és szűk utcáival minket is megPierce Brosnan és Ewan McGregor igéz. Ehhez nagyon jó aláfestést nyújt Herbert Grönenmeyer zenéje, kellőképpen fokozva a A Hitchcock stílusát idéző krimi névtelen főhőse feszültséget. (Ewan McGregor) bár tehetséges író - ismeretlen, mivel felkérésre híres emberek megbízásából és nevében írja önéletrajzi műveit. A film másik kulcs-figurája Adam Lang (Pierce Brosnan) korábbi brit miniszterelnök, aki emlékiratait készüll kiad„Az amerikai” plakátja ni. Ennek megírásához felbérel egy szellemírót, McAra-t, aki azonban különös körülmények között meghal. Ezért a címszereplőt kérik fel az életrajz folytatására. A sikeres befejezés céljából a Langgal töltött beszélgetések mellett kutatásokat végez. Ezalatt egy politikai botrány is felüti a fejét, mivel a volt kormányfőt azzal gyanúsítják, hogy hivatali ideje alatt négy terroristagyanús foglyot adott ki a CIA-nak kínvallatásra. A helyzet egyre zavarosabb. A miniszterelnök élete nem annyira A kiváló zenén nincs mit csodálkozni, hisz a film makulátlan, mint ahogy az elsőre látszott? Tény- rendezője az a Corbijn, aki híres muzsikusokat leg dolgozott a CIA-nak? Az előző író ezen infor- fényképező művészként vált ismertté, majd olyan mációk ismeretében esetleg gyilkosság áldazata zenészek videóklipjeit rendezte, mint például David Sylvian, Bryan Adams, a Depeche Mode és a lett? Megannyi kérdés válaszra vár… A regényből, az író közreműködésével készült for- U2. “Az amerikai” második játékfilmje, a Joy Divi-



sion énekeséről, Ian Curtis-ről szóló életrajzi film a “Control” után. A cselekmény középpontjában egy Jack nevezetű amerikai (George Clooney) áll, aki az olaszok szemében csak egy titokzatos idegen. A szimplán Lepke úrnak becézett férfi nem bízik meg senkiben, ami az ő munkája esetén igazából természetes, ha meg akarja érni a holnapot – fegyverkészítő és profi bérgyilkos. Szakítani szeretne múltjával, új életet kezdeni olasz barátnőjével a szép utcalánnyal Clara-val (Violante Placido). Ezt azonban az ő szakmájában nem nézik jó szemmel. A teljes elszakadás előtt még elvállal egy utolsó munkát. Úgy tervezi ezután végre szabad lesz, mint a pillangó – kedvenc hobbijának tárgya. A dolgok azonban nem mennek simán. A szabadság utáni vágy halálfélelemmel ötvöződik, amit a gyakran szótlan George Clooney kiválóan érzékeltet arckifejezésén és mozdulatain keresztül.

Violante Placido és George Clooney

A filmkészítő fotóművészi tehetsége az események vizuális megjelenítésén egyértelműen érzékelhető. A rendező a hollywoodi tömegfilm és az európai művészfilm ötvözetét kívánta elérni alkotásával. Emellett elgondolkodtat és komoly tanulsággal is szolgál. Kulik Yvette



A „Bírószabi” könyvespolca

Christopher Moore: Biff evangéliuma Az amerikai Christopher Moore-t írói pályafutása során titulálták már őrültnek, eretneknek, ateistának, és ki tudja, minek nem, ennek ellenére ő csak mosolyog, és ontja tovább viccesebbnél viccesebb könyveit. Nem érdeklik a vádak, ő csak ír, sikert sikerre halmoz, és tömegeket nevettet. A Biff evangéliuma kétségkívül az eddigi legvadabb témájú könyve, s azt az űrt tölti ki a maga módján, mely Jézus Krisztus születésétől harmincéves koráig tátong a történelemben, erről az időszakról ugyanis szinte semmit sem tudunk. A történet kezdetén a botcsinálta arkangyal, Raziel azt a feladatot kapja, hogy szálljon le a Földre, és támassza fel Jézus gyerekkori haverját, Lévit, akit Biffnek hívnak. Hogy miért? A hiányzó 30 év miatt, ugyanis miután Biff ismét életre kel, az angyallal egy hotelszobába zárkóznak, és a fiúnak meg kell írnia saját evangéliumát. Persze ő ezt is a saját szókimondó, őszinte stílusában teszi, melyből magunk is rájöhetünk: nem véletlenül felejtették ki őt a Bibliából… Biff nem kímél senkit, zavartalanul kipakol, és elmeséli, hogy is történtek a dolgok valójában. Míg olvasás közben már a könnyünk is kicsordul a nevetéstől, azért azt egy percre se felejtsük el: magából Krisztusból egy pillanatra sem csinál viccet a szerző, őt végig tisztelettel

kezeli, mindössze az egyes szituációkat teszi hihetetlenül poénossá. Na meg ott van Biff, illetve a többi mellékszereplő, akiken kedvünkre kacaghatunk. Ám miközben megállás nélkül záporoznak ránk a jobbnál jobb poénok, időnként egy-egy villanásra a tragikum is fel-bukkan, mely – mint azt már a történelemből ismerhetjük – a regény végén teljesedik ki. És biztosak lehetünk benne, hogy Biffet nem olyan fából faragták, aki hagyja a legjobb barátját keresztre feszíteni: ő ugyanis küzdeni fog a végsőkig… A szerző – bármily hihetetlenül hangzik is – körülményes kutatómunkát végzett a regényhez: a kereszténység mellett főleg a korabeli vallásokat tanulmányozta, de helyenként roppant érdekes történelmi tényeket is elénk tár, ha épp nem poénkodik, s ez még érdekesebbé, értékesebbé teszi a Biff evangéliumát. Nem tudom, hogy merjem-e a könyvet bárkinek ajánlani. Talán csak nyitottnak kell lennünk erre az egészre, talán félre kell tennünk egyes nézeteinket, nem tudom… Persze még véletlenül se tessék komolyan venni a regényt, mert akkor ugyanabba a hibába esünk, mint Moore kritikusai! Inkább csak dőljünk hátra kellemesen, nyissuk ki a könyvet, és hagyjuk magunkat átadni a legvadabb burleszk élvezetének! Úgy minden tökéletes lesz… 10 / 10 pont Bíró Szabolcs



A fiúk, akik megmenekültek a farkasoktól

Titokzatos folyó

belső félelmeinek aprólékos megrajzolását. A legsúlyosabb kérdés pedig az, hogy vajon az egyén meddig képes elmenni, ha szeretteiről van szó…

Ha két igazi nagyágyú összedugja a fejét, abból rossz dolog már nem nagyon sülhet ki. Legalábbis így kéne lennie, és Clint Eastwood 2003-as filmje be is bizonyítja ezt. A Titokzatos folyó eredetileg Dennis Lehane 2001-ben megjelent egyik legjobb és legsikeresebb regénye (magyarul 2004-ben látott napvilágot), erre csapott le a filmet rendezőként jegyző Eastwood, hogy egy ritka értékes alkotást tegyen le az asztalra.

Clint Eastwood már korábban (és később) is bizonyított rendezőként, de talán a Titokzatos folyó az, mellyel igazán megkoronázta munkásságát. Végig kellően szomorkás és drámai hangulat dominál, komor színek, minimális, de tökéletes zenei aláfestés (melyet szintén Eastwood követett el). A film mellőzi a hatásvadász effektusokat, a divatos pörgést: gyakran egészen lassú lefolyásúnak tűnik, a háttérből pedig csak a kihalt, csendes utca súgása hallatszik.

Manapság az ember joggal tarthat a regények hollywoodi filmadaptációitól, hiszen szinte törvényszerűvé vált rendre átszabni a cselekményt, lecsupaszítani a párbeszédeket, teljesen kiirtani a háttérben, a sorok közt megbúvó üzenetet. Így aztán jómagam is tartottam a filmtől, hiszen a regényhez volt hamarabb szerencsém, és – közönségesen szólva – leesett az állam a kapott élménytől. Aztán rászántam magam, megvásároltam a film DVD-verzióját, és kellemesen csalódtam.

A készítők nem fukarkodtak a színészekkel sem, mindegyikük kiváló alakítást nyújt. A három gyermekkori barátot alakító Sean Penn (Jimmy), Kevin Bacon (Sean) és Tim Robbins (Dave) játéka hibátlan, meghatóan alapos – nem véletlen, hogy Penn és Robbins el is nyerték érte az Oscart. A mellékszereplők (Marcia Gay Harden, Laura Linney, Adam Nelson, Kevin Chapman) is bizsergetően élethűen adják elő a rájuk osztott figurákat, hogy a nézőben egy pillanatra se merülhessen fel, hogy csak játszanak. Külön említést érdemel a Sean társát játszó Laurence Fishburne, aki a laza, poénos zsaru figuráját adja. Fishburne ironikus, viccelődő dumája még a legridegebb fejezetek közben is mosolyt csal a nézők arcára, de soha nem lépi át a határt.

A film három gyermekkori barát történetét meséli el: a fiúkét, akik megmenekültek a farkasoktól.Miután egyiküket elrabolják, valami örökké megváltozik köztük, és bár Dave pár napon belül megszökik pedofil fogvatartóitól, már semmi sem lesz olyan, mint régen.

Az egyetlen negatívum számomra, hogy a regényben szereplő jelenetek közül néhányat egészen megkurtítottak, összesűrítettek. Az egyik ilyen az első jelenet, amikor a három barát még gyerekként jelenik meg. Bár Lehane sem áldozott rájuk huszonöt oldalnál többet, a regényből mégis sokkal jobban megismerjük a fiúk addigi életét, szokásait, és hogy ki milyen szerepet tölt be a kis triumvirátusban. Ez hiányzott nekem Eastwood feldolgozásából, ő csak az utolsó közös gyermekkori élményre fekteti a hangsúlyt, az előzményekről semmit sem árul el.

A három fiút a következő jelentben már felnőttekként láthatjuk viszont: Jimmy bűnözői múlttal vezeti kis üzletét, Sean egy alaposan megromlott házassággal a háta mögött dolgozik rendőrnyomozóként, Dave pedig csendes családapává vált, akit nap mint nap kínoznak régi emlékei. Mindnyájuk éli a maga tragédiával sújtott életét, és évek óta nem vesznek tudomást egymás létezéséről. Aztán egy nap minden megváltozik: Jimmy felnőttkorba érett lányát holtan találják a város parkjában, és ez újra összehozza hármukat. Egy olyan találkozás és átfogó tragédia veszi kezdetét, melyre soha azelőtt nem számítottak, és ha egy módjuk van rá, el is kerülték volna…

Összességében a Titokzatos folyó egy ritka jó film, mely gond nélkül nézhető többször is, anélkül, hogy a néző megunná. Sőt, minden egyes újranézéskor felfedezhető benne valami apró nüánsz, amit eddig nem vettünk észre, ezenkívül sokkal jobban átitatja az embert a keserű, csendes hangulat. Érdemes rá pénzt és időt áldozni, Eastwood igazi klasszikust alkotott.

A történet egyik különlegessége a hibátlan műfajösszeolvasztás: egyszerre rendelkezik a krimik végtelen alaposságával, csavaraival és izgalmával, és egyszerre viseli magán a klasszikus görög drámák sajátos jellemzőit (a zárójelenet hátborzongatóan adja vissza a hellén tragédiák hangulatát). Harmadikként pedig megkapjuk a megrázó lélektani szálat, az ember legbelső átváltozásának,

10 / 10 pont Bíró Szabolcs 15



VERSFIGYELŐ Keglovits Klára Zsázsa rovata

Horzsolások Megint sebesre horzsoltad a szám: gyullad, lüktet száraz-cserepesen, pedig nem is vagy durva, csak talán mohó, falánk, torkos, telhetetlen. Szikla – izzol! – villámló pillanat; szorosabbra vonod arany övem. Lobmeleg lázban lánggá oldódva, latin szeretőm, Te légy a kövem. Szél ölén ülök, szédülök, forgok, Forgószél velem, pörögsz köröttem; megbomlott ing, haj, valódi dolgok – szikra szeretőm, táncoló Kövem…

Hetes számok alatt A nappal nem őriz, engedett lustán, és én észrevétlen siklottam haza. A szürke utcát elfolyósította a lilába csúszó álmos délután. Egy udvart – otthon – üresen találok. Csak most veszik észre, milyen fáradtak, heverő avarba leroskadhatnak az egész nap hurcolt hátizsákok. Hallok hangokat, mégse jutnak ide. Nem tartozik test, csak zúgás hozzájuk, kattogásuk, fásulva utált zajuk, buszuk, vonatuk – itt lakom húsz éve. Sziréna emelkedik – az fél perc se – míg el nem mélyül, nem mozdul lábam. Bárki vagy város konzerv magányában, még kapaszkodj egy kicsit az életbe. Lámpa gyúl, majdnem ugyanolyan minden, mert nem figyeltünk, a nap már lement-e, s narancsos színük lett a leveleknek az okkersárga, súlyos fényű csendben.



m a ns f ield

Tudják-e, mi az a Pilis Kapuja? Tovább megyek, tudják-e, hogy e főváros közeli hegység micsoda ősi titkokat rejt magában? Engedjék meg nekem, hogy válaszképpen ne táltosokról, meg ősmagyar hitvilágról beszéljek, inkább tényekről. És hát a legfontosabb tény: ez a vidék csodálatos, ősi és a rejtelmes erdők mélyén megbúvó romok, kolostormaradványok, vagy régi épületek, várak kövei rég elfeledett titkokról árulkodnak. Valamiről, ami körüllengi a vidéket és erőt képvisel. Technokrata városiként természetesen szívünk joga, hogy ne higgyünk ebben, mindazonáltal érdemes arra gondolni, hogy talán egy hegységben sem található enynyi kézzel fogható nyoma annak, hogy a mindenkori ember elmélyült és megbújt e hegység erdeiben – Attila birodalmában –, kutatva és szemlélve annak titkát. Tévedés ne essék, nem támogatom és nem is tagadom e cikkel, hogy létezik egyfajta – elsősorban az ősmagyar hagyományokból eredeztethető – feltevés arra, hogy a Pilisben található a Föld erőközpontja. Nem tisztem, hogy bármely oldalra álljak, nem is rendelkezem egyértelmű, tárgyilagos bizonyítékkal. De azt, hogy a hegység valamiféle ősi energiát képvisel, megszámlálhatatlan pilisi, vagy Visegrádi-hegység-i túrám során magam is megtapasztaltam. Ám ellentétben a legtöbb táltos-hagyományokat emlegetővel, én nem a Dobogókőn érzem azt a fajta erőt (hiszen ott lassan már vásári komédiává alacsonyodik ez a kultusz), hanem éppenséggel a jóval csendesebb, titokzatosabb Pilis hegyen. Ezért engedjék meg, hogy bemutassam önöknek a kedvenc magaslatomat, a Pilis-tetőt, ezt a látványos csodát, amely különös formájával szinte kitüremkedik a környező hegységekből.

Ha el akarjuk érni a Pilis-tetőt, a hegy lábán kuporgó településre, Pilisszántóra – melyre valóban ráillik a Pilis Kapuja elnevezés – kell mennünk az Árpádhídról induló 820-as távolsági busszal. Már maga e 2300 lelket számláló község is érdekességekben gazdag. A templom mellett látható a községet egykoron átszelő római katonai út egyik mérföldköve, melyet i.sz. 230-ban állítottak. A falu alatt kanyargó és a középkorban beomlasztott alagútrendszer építési célja és funkciója ismeretlen. Az egyetlen magyar szerzetesrend, a Pálos Rend ide építette az első kolostorát, az alapító Boldog Özséb rendelése alapján, akinek a szántói temetőben található a síremléke. A Pálos Szerzetesrend alapítójáról tudnunk kell, hogy nem remeteként indult a „pályafutása”. Boldog Özséb fiatalon a jogtudományok és a vallási ismeretek neves tanulmányozója és magas végzettségű egyházi személyiség volt. Ám belefáradt a tatárjárás szörnyűségeibe és az esztergomi elöljárója engedélyével az erdőbe vonult. Egy látomás késztette arra, hogy a magányos erdei remetepapokat egy közösségbe tömörítse, megalapítva ezzel a Remete Szent Pál Rendet, amelyre – nem látván elég anyagi „fedezetet” –, végül csak közbenjárók segítségével adta IV. Orbán pápa az áldását. Ez a község és a vidék tehát ennek a regényes történetnek is emléket állít. Fontos megemlíteni még a Pilisi Boldogasszony kápolnát, amit 2006. december 21-én szenteltek fel. Mellette magasodik Pilis Keresztje, amely a környéket szűkebb pátriájának tekintő Árpádnak, az Árpád-házi királyoknak és a magyarság történelmének állít emléket. A Szikla Színház, mely egy régi kőfejtőben



kapott helyet, nyaranta kulturális rendezvényeknek ad otthont, Pilist tisztelni jöjjetek címmel. A szabadtéri színház székelykapus bejárata és a kopjafa mellett Vass Albert emlékköve található.

De mindezek és egyéb tagadhatatlan értéke mellett Pilisszántó és környéke legnagyobb csodája a fölébe magasodó, hazai szem számára kétségtelenül méretes Pilis hegy, melyet Pilistetőként is neveznek. Különös képződményt látunk, ha felnézünk rá. Pilisvörösvár felől nézve egy koporsó képe jut a szemlélő eszébe, mely „szögletes tereptárgy” szinte az egész Dorogi-medence vonalát uralja, hiszen Budától Esztergomig mindenfelől jól látszik. De nem is csoda, mert az egész Dunántúl második legnagyobb csúcsához van szerencsénk (a pálmát az osztrák határ melletti Írott-kő viszi el, 882 méterrel). A Pilis-tető ugyanis 756 méteres, mégsem magasságának látványa ejti rabul a gyönyörködőt, inkább valami hatalmas, szinte élő tömbnek látszó formája. A klasszikus hegyekkel ellentétben itt nem beszélhetünk kiemelkedő központi csúcsról, így amikor a hosszú és kacskaringós szerpentinen felkaptatunk a tetejébe, hosszú kilométereken keresztül sétálhatunk végig a hegyen komolyabb szintemelkedések nélkül. Gyönyörű bükkösök szegélyezik az ösvényeket, ami csodálatos élmény, ám a Pilis-tetőnek van még egy – kevésbé esztétikus – titka is. Egészen a kilencvenes évek elejéig működött a lapos csúcs körüli tisztás mesterséges halmai alatt az a bunker- és hangárrendszer, melyben a Budapest védelmére szolgáló légvédelmi rakéták bújtak meg. Ma már természetesen ízlelhető a tiltott gyümölcs; bárki bemászhat erre az egykor olyan titkos, mára azonban kiürített objektumra, ahogy tettem magam is a minap. A Pilis hegyet délről Pilisszántó, keletről Pilisszentkereszt határolja és az a képzeletbeli vo-

nal (Pomáz - Kétbükkfa-nyereg - Piliszentlélek Esztergom - autóút), ami elválasztja a térségeket is egymástól. Ugyanis a legtöbben tévedésből a Pilis hegyet, meg a Dobogókőt, sőt, megannyi egyéb környékbeli magaslatot a Pilishegység gyűjtőfogalommal illeti, noha az előbb említett autóúttól keletre a vulkanikus Visegrádihegység emelkedik, ami többek között a Rámszakadéknak és Visegrádnak is otthont ad, míg nyugatra a fehér szikláitól ragyogó, üledékes kőzetű mészkőhegység, a Pilis. Északon azonban összetalálkozik a két nagy tömb: a Pilis-tetőt és a Dobogókőt a már említett Két-bükkfanyereg fűzi össze egy szakaszon, majd mindkét vonulat újra eltávolodik egymástól, hogy kettejük ölében jól elférjen Pilisszentlélek, ez a békés-bájos falucska. Nyugatról a leglátványosabb a Pilis hegy, hiszen a Dorogi-medencéből végig látható és a lemenő nap vörös fényében impozánsan magasodik a többi bérc fölé.

Ajánlom figyelmükbe, ha még nem jártak arrafelé. Hiszen a fővárosból alig háromnegyed órás buszozással egy egész más világ veszi kezdetét, ha fáradtságot nem ismerve nekiindulnak, hogy kinyissák a Pilis Kapuját.

Fotók: mansfield



építészrovat mansfield

FEJEKET FEL! A Ferencvárosban nőttem fel. Nem mondom ezt felemelő emléknek, ami a környezetet illeti. A Mester utca környékén nemigen láthatott az ember egyebet, mint csupa romos épületet, patkányszagú bérházakat, sötét, dohos kapualjak sokaságát, melyek ásítva lehelték az elmúlás szájszagát és esetleg az egyetlen jobbat hetenként egyszer: a vasárnapi ebédek sűlthúsés krumpliillatát, amik a fakó lakásokból áradtak. Ha valaki patinát látott volna mindebben, hát sürgősen látszerészhez küldtem volna.

Megszépült és egy Hotellel is gazdagodott a Tompa-utca és a Ferenctér környéke…

Aztán eltelt pár év, sőt, évtized és lassan bár, de a környék levedlette egykori nyúzott bőrét, hogy helyébe valami újabbat öltsön. Valami korszerűbbet, ami esztétikában is jobban illeszkedik a főváros egyik peremkerületéhez. Rövid sétára invitálom önöket, hogy saját szemükkel is lássák. Tehát, fejeket fel a Ferencvárosban! A múlt és a jövő – Tűzoltó utca

És a leglátványosabb változás: Soroksári út, a Duna felől. A parton megannyi hipermodern irodaépület magasodik. Már nem is házaknak, tornyoknak nevezik magukat…

Az egykori ferencvárosi malmot látják a Soroksári út és a Tinódi utca sarkán. Ma lakó- és irodaépület, körbeölelve korszerű társasházakkal. 19


Bíró Szabolcs:

Az ötödik parancsolat (részlet) Ahogy a rózsásujjú Hajnal kélt ki a ködből, úgy ötlött szemem elé az apátság sötét, tiszteletet parancsoló tömbje. Túl régóta voltam már úton, egyedül zarándokoltam végig csaknem egész Itálián keresztül, sokszor az éh- és szomjhalál küszöbén, így talán érthető és megbocsátható, hogy akkor, első ránézésre olyan gyönyörűség töltött el a kolostor láttán, hogy azt meglehetősen nehéz lenne szavakba önteni. Szívem még jó ideig dobogott heves izgalmában, hiszen csaknem egy teljes további napba telt, mire a dermesztő hidegben és a gyakran lábszárig érő hóban elértem a hegytetőn álló épületegyüttest. Az Úr 1334-dik esztendejét írtuk, annak is az utolsó napjait. Pár héttel azelőtt hunyt el XXII. János, és csak amikor megérkeztem ebbe a furcsa névtelenségbe burkolózó, észak-itáliai kolostorba, tudtam meg, hogy XII. Benedek lett az új pápa. Amint beléptem a kapun, észrevettem, hogy a közelmúltban borzasztó események zajlottak le itt. Az épületek egy része félig vagy teljesen összeomlott, a falakat sok helyen égésnyomok rondíották. Mintha a lakók is csak afféle torzók vagy szellemek lettek volna: lehajtott fejjel, hang nélkül lebegtek át az udvaron, és legtöbben akkor sem néztek fel, amikor köszöntöttem őket. Pár perce érkeztem meg csupán, és már jéghideg borzongás futkosott a hátamon. Úgy éreztem, temetőben járok, ahol a holtak életre keltek. – A nevem Pál – hajtottam fejet az első szerzetesnek, aki elém sietett. – Vándorszerzetesként járom a világot. Apátságotokba az Úr vezérelt. Reméltem, hogy bizonytalan ideig meghúzódhatok a falai közt. Szokásos mondókám ezúttal nem csengett túl őszintén, hiszen amikor a domonkos csuhába bugyolált szerzetes elém sietett, már azon kezdtem tanakodni, hogy visszafordulok, és mégis inkább a szabad ég alatt töltöm az éjszakát. – Üdvözöllek – mosolygott rám barátságosan a jól táplált, ősz szakállú férfi. – Az én nevem Bolognai Umberto. – Kérlek, testvérem, vezess az apát úr elé! – Mi sem egyszerűbb. Én vagyok az apát. – Umberto arcán negédes mosoly ült, és felajánlotta, hogy azonnal a számomra kijelölt cellába vezet. Megköszöntem szíves vendéglátását és


előzékenységét, mire bólintott, és elindult keresztül az udvaron. Ahogy követtem, mind több sötét, kiégett rom mellett haladtunk el, én pedig egy idő után nem bírtam tovább, rákérdeztem, miért van ilyen rossz állapotban a kolostor. – Rejtélyes történet ez, testvérem – sóhajtott. – Jómagam csak két éve érkeztem ide, és már akkor is az enyészeté volt az épületek jó része. Megpróbáltam kijavíttatni a hibákat, de úgy tűnik, a szerzeteseknek tökéletesen megfelel a mostani állapot. Ami az itt történteket illeti – vont vállat –, csak mesék és legendák keringenek róla. Van, aki azt mondja, a régi lakók ellentmondtak a Szent Inkvizíciónak, és ez összetűzéshez vezetett a pápai csapatokkal. A mesék szerint ekkor égett le a könyvtár és a többi épület. Mások azt mondják, boszorkánysággal vádoltak egy lányt az egykor itt álló faluból, és amikor máglyára küldték, a parasztok fellázadtak az ítélet ellen. Egyetlen ember van, aki már akkoriban is itt élt: Mihály testvér. Ha érdekel a kolostor története, keresd fel és kérdezd őt. Jobb napjain tisztán emlékszik minden egyes átélt percre, máskor azonban könnyen összekeveri a valóságot az álmaival és a fantáziája szülte dolgokkal. Már nagyon öreg… – Köszönöm a felvilágosítást, mindenképp beszélni fogok vele. Beértünk a dormitóriumba*, melynek szintén már csak kis része tűnt lakhatónak. Az apát kedvesnek és élettelinek látszott, ellentétben bárki mással, akivel utunk során találkoztunk. – Mondd csak, apát uram – tettem fel a kérdést –, miért olyan furcsák itt az emberek? Úgy látom, valami tragédia érhette őket nemrég. Az apát ismét sóhajtott, miközben kitárta cellám ajtaját, és betessékelt az apró szobába. – Tragédia – bólogatott szomorúan. – Bizony, mindegyiküket tragédia érte. Ám nem itt, az apátságban, hanem még külvilági életük során, valamikor a múltban. – Hogy érted ezt? – Ide, Pál testvér, csak azok érkeznek, akik utolsó menedéket keresnek a világ elől, Isten karjaiban. Szinte mindegyiküket a végső elkeseredettség vezérelte ide, épp ezért találhatsz köztük ferencest, bencést, domonkost, pálost, szinte bármilyen rendhez tartozót. Egy ideje már a reguláink is alaposan megváltoztak, hiszen egy ideje * Dormitórium - a szerzetesek közös hálóterme, vagy a celláiknak helyet adó, nagy épület


egészen egyedülálló közösséget alkot itt ez a sok rend. Talán elijesztelek ezzel apátságunkból, de az az igazság, hogy az emberek esztendők óta csupán egyetlen okból érkeznek hozzánk: meghalni. Lassú bólintással jeleztem Umbertónak, hogy felfogtam, miről beszél, és halványan el is mosolyodtam, amit talán nem tudott mire vélni. – Köszönöm, hogy a cellámba kísértél, apát uram – mondtam, véget vetve rövid társalgásunknak. – Ha megbocsátod, most egyedül maradnék. Hosszú utat hagytam magam mögött, szeretnék pihenni és elmélkedni. – Természetesen, testvérem – hátrált ki a bolognai, majd mielőtt becsukta volna az ajtót, még figyelmeztetett, hogy nemsokára matutinumra harangoznak, és vár az istentiszteletre. Miután kiment, halk imát rebegtem Istennek. Úgy éreztem, végre megérkeztem célomhoz, melyet oly régóta keresek. Hiszen lassan már húsz éve annak, hogy elhagytam hazámat, ahová csak a bűnbánat és a mérhetetlen keserűség kötött, és elhatároztam, hogy megkeresem azt a helyet, ahol a tökéletes béke honol – és ahol nyugodtan térhetek meg a Teremtőhöz. Észak-Itáliába érkeztemkor már nem tudtam volna megszámlálni, hány kolostor vendégszeretetét próbáltam élvezni a hosszú évek alatt, és hányból kellett továbbállnom, miután mindenütt felütötte fejét a bűn. Tolvajok, garázdák, hamis papok, szodomiták, gyilkosok lakták az egész világot, de én még mindig nem adtam fel a reményt, és fáradtan bár, de szilárdan hittem benne, hogy megtalálhatom a békét. Igaz, először felettébb rémisztő helynek tűnt ez a szótlan és mindenféle rendű szerzetesek lakta, romos kolostor, cellámban megpihenve viszont már úgy éreztem, ide mindenki ugyanazt keresve érkezett meg. Umberto apát egy dolgot kifelejtett a mondandójából. Az emberek nem egyszerűen meghalni jöttek, hiszen azt bárhol lehet. Az emberek azért érkeztek, hogy mielőtt meghalnak, megtapasztalják, milyen a tökéletes megnyugvás, Isten szeretete. Jártam már kolostorban, melynél szebbet és fényűzőbbet sehol sem láttam még, és lám, az egyik testvér mégis gyilkosságot követett el rendtársa ellen. Én magam lepleztem le a bűnöst, de az ítélet kihirdetését már nem vártam meg.


Nihil novi sub sole**, sóhajtottam mindahányszor, és továbbálltam, amint lehetett. Tudtam, a gyilkosság újabb gyilkosságot szül, olyan ördögi kört hozva létre, amelyből már sehogy sem lehet szabadulni. A halálból halál kel ki, ahogy a keselyűtojásból keselyű… Ahogy kinéztem cellám aprócska ablakán, újra végighordozva tekintetem a borzalmas romokon, arra gondoltam, az Úr talán épp itt, ezen a minden pompát és fényűzést nélkülöző helyen érezheti otthon magát. Letérdeltem az ágyamra helyezett, vaskos szalmazsák mellé, feltéptem az oldalát, és gyorsan elrejtettem benne az utolsó csomagot, amit a múltamból hoztam magammal, és amelytől – oly sok éve már – képtelen voltam megszabadulni. Furcsa dolog az emberi emlékezet: míg a józan ész azt diktálná, hogy azonnal semmisítsem meg ezeket a súlyos tárgyi bizonyítékokat, addig az emlékek és az érzelmek ragaszkodnak hozzájuk, bármi áron. Így menekültem hát önnön múltam elől: kezemben hordozva annak utolsó cserépdarabkáit. ________ ** Nihil novi sub sole - Nincs új a nap alatt (latin)



m. mansfield, főszerkesztő: dizájn, fotók, építészrovat, túrarovat,

bíró szabolcs, szerkesztő: film- és könyvkritika, ajánlók

kulik yvette: film-tudósítás, interjúk

bloemblad: zöld rovat

Valamint Schenk Iván: cikkek, interjúk

A Penna magazin elérhetősége: [email protected]

Bokor Pál Obamáról Mansfield interjúja

Recommend Documents