Michael Mansfield Tűzkeresztség AZ EREKLYE

Michael Mansfield – Tűzkeresztség

AZ EREKLYE

1. A Vér Szentsége Apátság Peoria, Phoenix Horowitz tiszteletes elmélyülten simogatta ősz kecskeszakállát. Aki először látta őt, a legkevésbé sem hasonlította volna apostolhoz, vagy szenthez, annak ellenére sem, hogy maga a pap leginkább erre vágyott. Szomorú, sápadt, vékony arca sokkal inkább emlékeztetett Don Quijote vonásaira, mint a Megváltó követőire, és ez néha komoly lelki válságba kergette az idős férfit. De ezúttal sokkal fajsúlyosabb probléma akadt az egyházkerület elé, mintsem hogy személyes hiúsággal töltse az időt. Tovább kell adni az ereklyét… Mindaz, ami történt – a tűz, a halál –, nem a véletlen műve. Rettentő félelem gyúlt a lelkében és szíve szerint azért fohászkodott, hogy valaki vegye le végre válláról ezt a gigászi felelősséget. Ám végül mindig győzedelmeskedett benne a hit és az öntudat ereje, még akkor is, ha számot kellett vetnie azzal, hogy mártíromság nélkül nemigen érheti el célját. Minden áron meg kell védenie az ereklyét! És ennek – bármennyire ellentmondásos is a tény! – nem ismerte jobb módját, mint hogy mihamarabb továbbadja. Új rejtekhelyet kell biztosítania neki,


hogy az erők, akik olyan látványosan kezdtek ébredezni, ne tehessék rá a kezüket. Ezen tépelődve belátta, átmenetileg szüksége van az Éleslátókra, mint letéteményes egyházra. Nélkülük nemigen tudná véghez vinni terveit. E csoport jelentőségét éppen az bizonyítja, hogy azok az erők, amiket maga is pusztítónak és félelmetesnek tartott, megkörnyékezték. Hiszen a gonosz azt támadja leginkább, ami veszélyt jelent rá. Horowitz tudta, az Éleslátók igazán felkészült sereg a küszöbön álló hadjárattal szemben és egyedül velük oldhatja meg a sarkalatos problémát... Ami a legfontosabb: bíznia kell bennük… És ha kell, ha ez a célhoz vezető út, akár fel is használhatja őket a maga sajátos terveiben… Halk nesz támadt a teremben, ahová gondolataival elrejtőzködött. Nem ijedt meg, hiszen nem volt oka rá. Tudta jól, nincs még egy olyan pont a világon, amit ekkora védelem ölel körül. Egyetlen nemzetbiztonsági, vagy hadászati objektum, de még maga az elnök sem tudhat magáénak ekkora biztosítást… Horowitz egy urna mellett üldögélt, ami teljesen beárnyékolta az alakját. A felületes szemlélő szarkofágnak tekinthette volna, de mégsem az volt. Tárlóként szolgált, amiben a világ legnagyobb energiáját képviselő anyag pihent csendesen. Egy darab látszólag hétköznapi, rögös-poros föld kupaca hevert a szarkofágban, egy üvegedény mélyén. A jeruzsálemi Olajfák hegyéről származó talajminta Jézus Krisztus utolsó, szenvedésekkel teli éj-

2


szakáján elhullajtott vércseppjét foglalta magában. Eme ásónyomnyi földdarab, ami a Megváltó vérével volt átitatva, és már évezredek óta utazott, most, mintegy száz év óta a Phoenix-i apátságban pihen, biztos védelmet nyújtva a Gonosz minden támadásával szemben. Horowitz ennek a védelemnek a biztos tudatában, nyugodtan terpeszkedve figyelte a terembe belépőt. Az érkező komor tekintettel közeledett hozzá. Fekete lelkész-ruhát viselt. Alacsony volt, de nem annyira, mint fajtájának többi képviselője. Hosszú, hollófekete haját hátul varkocsba fogta, de egyéb, őslakos mivoltára jellemző jegyet nem hordott magán. – Üdvözöllek, atyám. – Köszönöm, hogy ezen a gyászos és korai órán siettél engedelmeskedni kérésemnek, barátom. – Horowitz vékony orrhangon beszélt; aki messziről hallotta, inkább gondolta nőnek ezen orgánum gazdáját. – De azt hiszem, a dráma nem engedi a halogatást. Döntést hoztam… – Állok elébe. – Tudnod kell, hogy nehéz lélekkel teszem meg, amit meg kell tennem. Ezzel a lépéssel ugyanis áthárítom a felelősséget, és egyúttal másokat sodrok veszélybe. De nem tehetek másként, mert nyílvánosságra került… az ereklye nyughelye. Döntöttem. A te tiszted lesz megóvni azt. Olyan helyre kell rejtened, ahol semmiféle idegen erő nem találhat rá.

3


Hiake nagyot nyelt e hír hallatán. Tudta, hogy Horowitz feladatot szán neki, hiszen ezért hívta magához. De azt még álmában sem merte volna gondolni, hogy ezen a hajnali órán az ereklye közvetlen őrzőjévé lép elő. – Ezért is akartam, hogy ilyenkor jöjj – folytatta Horowitz megtörten. – Kevesen láthatnak, kevesen tudják meg, hogy itt jártál. Még az enyéimben sem bízom meg, fiam. De a te egyházad felkent egyház és mindazok, akik a tagjaivá váltak, még az életüket is feláldoznák, hogy a sötétség kiteljesedését megakadályozzák a világban. Bennem és bennünk nincs meg ez a lendület. A hagyományainkban élünk és talán már észre sem vesszük, hogy a gonosz itt csahol az ajtó előtt. De az Éleslátók talán előbb felfigyelnek a jelekre… Talán erősebbnek bizonyulnak. Hiake bólogatott, de lelkének vegyes érzelmei nem hagyták nyugton. Tartott attól, hogy a koros pap döntése nem a legmegalapozottabb. Hiszen elég nyilvánvaló, hogy az Ördög egy démonja itt ólálkodik körülöttük, és azon igyekszik, hogy elveszejtse egyházuk prominens képviselőit. Még abban sem bízhatott, hogy ő maga megéli a következő hónapot, hetet, vagy akár a következő napot is. Mindennek fényében olyan merészségnek érezte magához venni az ereklyét, mintha vacsorára hívná házába a Sátánt. De Hiake lelke a bizonyításvágy számtalan apró kövecskéjéből épült fel. Millió ásványból, melyet az indián rezervátum, az őslakos identitás csiszolt értékes drágakővé. A lelkében gubbasztó kétségbe-

4


esés hirtelen felszívódott, és helyére küzdeni vágyás, erő, bizakodás telepedett. Hinni kezdett abban, hogy képes megvédeni azt, amitől mindnyájuk sorsa – talán az egész emberiségé? – függ. Igen, képes rá és megtesz mindent érte. Még az élete sem lesz drága ezért… – Tépelődtél. Láttam. De azt is, hogy a vonásaid hirtelen kisimultak. Tehát, meggyőzted magad arról, hogy méltó vagy a küldetésre. – Mindent megteszek azért, hogy megvédjem. Mindent, atyám. – Helyes, fiam. És köszönöm neked. – Horowitz előhúzta köpenye alól azt a valamit, amit mindeddig észrevétlenül rejtegetett. – Fogd hát – mondta, és felé nyújtotta a holmit. Hiake elcsodálkozott azon, hogy még csak nem is vette észre az öreg egyházi méltóság reverendája alatt lapuló kincset, de nem törődött sokat ezzel a csalódással. Tekintete mohón tapadt a bársonnyal becsomagolt ereklyére, amint a pap reszkető kezeiben felé közeledett. Méretei alapján első látásra egy könyvnek vélte. Ahogy mély tisztelettel átvette Horowitztól, és egy pillanatig megilletődötten tartotta markában, még inkább meggyőződött arról, hogy nem tévedhet sokat. Nem ismerte, valójában fogalma sem volt róla, mi is ez az ereklye. Azt azonban jól tudta – mint minden Éleslátó és a beavatottak általában –, bármi is legyen ez a felbecsülhetetlen ereklye, amely évszázadok óta honol a térségükben, békét és egyensúlyt

5


tart fenn az Államok szellemi életében. Mi más lehet akkor ez, mint egy könyv, ami tökéletes tanítást és erőt sugároz? – Kérlek, ne nyisd ki – sípolta vékony hangján a pap. Vézna, csontos ujjai megálltak a levegőben, az ereklye után nyújtózkodva, mintha szíve egyik felével nem is akarná elengedni a szent holmit. – Ígérd meg, hogy nem nézed meg, mi lapul ebben a fekete csomagban. Rejtsd el úgy, hogy senki ne tudjon róla. Amikor a veszély elhárul, majd újra elhozod nekem. – Így lesz, atyám. Bízhatsz bennem. – Menj most. – A pap reszkető jobbja keresztet rajzolt a levegőbe az apacs lelkész felett. – Az Ég áldjon és védjen meg. Végezd el küldetésed. Hiake nagyot nyelt. Meghajtotta a fejét Horowitz előtt és magához szorítva az ereklye bársony burkolatát, sietve távozott. * Tíz perccel azután, hogy az Éleslátók lelkésze kifordult az ajtón, a néma helyiségben újabb nesz éledt. – Gyere csak – hangzott fel Horowitz hangja és az érkező felé intett bátorítóan. A fiatal férfi áhítattal közeledett felé, majd letérdelt. Egyszerű ruhája nem rejthette el kisportolt izmait és a belőle sugárzó erőt. Arcának minden vonása mély odaadástól és tettrekészségtől feszült. Horowitz magában konstatálta, hogy egyértelműen jó döntést hozott, amikor Adolfo Mendezt – ezt a

6


rátermett testet és mélyen hívő lelket – szemelte ki arra a bizonyos feladatra. – Parancsoljon velem, atyám… – Kelj fel, Adolfo. Sürget az idő, hagyjuk a szertartásoskodást. Gyere ide és figyelj minden szavamra. Azért kérettelek ide, mert fontos szolgálatot tehetsz az egyház számára, ha bátorsággal övezed fel a lelkedet, barátom. A fiatal férfi szemei hatalmasra kerekedtek; jól tükröződött bennük a mély tisztelet, de egyben a félelem is a kihívástól. De bólintott, jelezve, hogy szeretne még többet hallani a küldetéséről. – Hordoznod kell a keresztet. Persze… – Itt Horowitz megengedett magának egy kis nevetést, ami sokkal inkább tűnt fanyar fintornak, mint valódi derültségnek. – Nem úgy, ahogy nagy Elöljárónk tette ezt. Küldetésed az, hogy eljuttasd a San Francisco-i St. John apátságra ezt a borítékot, és átadd Joseph Igualdo esperesnek. Lényeges, hogy személyesen. A saját kezébe tedd. Ennyi a feladat, nem több. Felkészültél, fiam? – Igen. Bármire és bármikor, atyám. Még egy ilyen kis feladatot is szívesen megteszek. – Helyes, Adolfo. De barátom, ez a feladat nem is olyan kicsi. Nagyon fontos, hogy a boríték eljusson az espereshez. Megáldalak… – Horowitz szertartásos lassúsággal emelte rá tenyerét a fiatalember homlokára, majd hüvelykjével a kereszt jelét rajzolta oda. – Hogy a boríték hiteles legyen és megértse szándékomat az, akinek küldöm, adok neked egy kis

7


csecsebecsét. Ha célodhoz értél, ezt is tedd az esperes úr markába, a levél mellé. Ez lesz a jel. Így lesz teljes az üzenetem. Megértettél, fiam? – Természetesen, atyám. – Helyes – bólintott Horowitz, azután előhúzott az egyik zsebéből egy szelencét és kiemelte belőle azt a bizonyos tárgyat. Adolfo Mendez engedelmes mosollyal vette kezébe a holmit. Egy kopott ezüstlánc volt; hűvösen simogatta a markát, amint Horowitz beleeresztette. A lánc végén egy még kopottabb, minden finomságot nélkülöző keresztény medál fityegett: napsugarak közé ékelt kereszt. Talán még a vurstliban is találni ilyet… Mendez nem értette, mi jelentősége lehet ennek, de engedelmesen zsebre vágta. Aztán átvette a borítékot is és alázatosan ismét fél térdre ereszkedett. Horowitz rámosolygott, aztán újra a feje fölé emelte a tenyerét. – Siess és vigyázz ezekre a dolgokra. Érj célhoz mihamarabb épségben. És kérlek, a biztonság kedvéért vidd magaddal azt a két kipróbált embert, akivel már volt dolgod. Menj… – Rendben, atyám. Vegye úgy, hogy már végre is hajtottam a kézbesítést. – Ezzel felállt és távozott. Horowitz arcáról lelohadt a kenetteljes mosoly, és feszültség lépett a helyébe, ahogy elnézte a távolodó fiatalember ruganyos alakját.

8


2. Charles Hiake lakása Hétfő hajnal… Csengettek. A lelkész nem aludt; talán nem is akadt a világon olyan ember, aki hasonló nyomás alatt elszunnyadt volna. Mindazonáltal ott bujkált a belsejében az a fajta büszkeség, amivel rá akart volna cáfolni erre, és megmutatni a világnak, ő igenis képes kizárni a félelmeit, és a hitével feltölteni az űrt, hogy megnyugvást leljen. De akárhogy próbálta, nem sikerült békét nyernie. Az éjjeli nyugalom, amire úgy vágyott, nem ereszkedett a szemére és ebben nagy része volt egy bizonyos újszerű felelősségtudatnak. Egészen pontosan annak, hogy ő mától egy bizonyos felbecsülhetetlen fontosságú szelence rejtekhelyének kizárólagos ismerője... Újra csengettek. Felült a kanapén. Különös fanyarsággal sejteni vélte, hogy aki hajnali fél öt felé képes idetolni a képét, az nem lehet más, mint egy rendőr. De egyszerre kettőt kapott a pénzéért. Hiake azonnal észrevette, hogy a két fickó az ajtóban nem más, mint akiket megismerhetett az éjszakai helyszíneléskor. És azt is, hogy egyikük sem kevésbé nyúzottabb és megviseltebb, mint ő. Gyorsan

9


felülkerekedett benne a lelki hivatástudat, ami legyőzte a feltámadó arroganciát. – Mi történt, uraim? Bújjanak be gyorsan. Azt hiszem, egy korai tea mindnyájunkat visszahozza az életbe. Az ajtóban ácsorgó Dancing Hawk és Malhead mindenre számított, még egyházi átokra is, csak éppen erre a magatartásra nem. Egymásra pillantottak és sietve elfogadták a szívélyes invitálást. Mintha múzeumba toppantak volna. A helyiségben indián ereklyék keveredtek a kereszténység jelképeivel, mintha nem is egy elkötelezett egyházi ember, hanem egy lelkes műgyűjtő birodalmába nyertek volna bebocsátást. – Nem mondom, hogy szép jó reggelt, atyám – mondta fanyarul Dancing Hawk, miközben körbejáratta szemeit a látnivalókon. Végül pimasz módon a kicsi nappali legkényelmesebb kanapéját foglalta el magának. Ráadásul, úgy elterpeszkedett rajta, félig fekvő ülésben, hogy sem társa, sem a házigazda nem részesülhetett a puha párnák ölelésében. Malheadnek egy bárszék jutott, és igazán nem csattant ki az örömtől. Hiake egy perc alatt feltette a teát és gyorsan csatlakozott hozzájuk. –

Szóval,

mire

jutottak?

Mert

nyilván

van

mondanivalójuk, ha képesek voltak hajnalban felcsöngetni. Dancing Hawk válasz helyett elmélyült egy különös formájú szobadísz simogatásában. A tárgy vala-

10


miféle Csendes-óceán-partividéki totemoszlop kicsinyített mása lehetett, de olyan aprólékosan kifaragva, hogy aki látta, nem tudta nem észrevenni benne a szellem és a mestermű egyesülésének jegyeit. – Mi ez? – kérdezte megindultan. –

Nincs

jelentősége,

nyomozó

–

válaszolt

erélyesen Hiake, hogy visszaterelje a férfi figyelmét a saját kérdésére. – Még egyszer: mire jutottak, hadnagy? Malhead, aki a maga részéről nem hatódott meg semmiféle metafizikus vagy szellemi tényezőtől, átvette a szót. – Nézze, tiszteletes. Nyilván sejti, hogy ez idő alatt utána néztünk az egyház viselt dolgainak… – Bocsásson meg – vágott közbe Hiake. Remélte, hogy arca igazán tükrözi a felháborodást. – Az egyháznak nincsenek viselt dolgai, barátom. Az egyház küzd valami ellen, és ezenközben bizonyos helyzetekbe kerül. Esetenként hibákat is ejt. De ez a hangnem nem illik egy igazságért harcoló egyházhoz. Malhead felvonta a szemöldökét, de nem a megszeppenéstől. – Na, jó. Bocs, nem így gondoltam, tiszteletes. Szóval, átnéztük a szervezet aktáját. Nyilván nem mi jutottunk elsőként arra a következtetésre, hogy valaki módszeresen írtja az ön egyházának vezetőit, vagy hangadóit. Már a kezdetek óta. Nincs ebben semmi titokzatosság. Úgy véljük, valaki hatalomra tör önök között és így próbál pánikot kelteni. Azért

11


jöttünk, hogy figyelmeztessük, maga lehet a következő áldozat. Ennyi. Remélem, ezzel a bejelentéssel nem sértettem a szervezetét. Hiake elfintorodott, aztán eltűnt a konyha felől. Egy perc múlva megjelent egy tálcával és rajta három bögre teával, aztán türelmesen körbekínálta. Amikor Malhead belekortyolt a sajátjába, az jutott az eszébe, hogy íme, itt a bosszú a szavai miatt. Legszívesebben kiöntötte volna az íztelen löttyöt. – Válaszom a következő mindarra, amit mondott – folytatta Hiake. – Egyetértek önökkel, hogy valaki tizedeli az egyház előljáróit. De kétlem, hogy akad olyan eszköz a kezükben, amivel megfékezhetik. – Ugyan, atyám – Dancing Hawk, Malheadhez hasonlóan fintorogva kortyolgatta a teáját. – Nem néz ki belőlünk ennyi rátermettséget? – Nemigen. Hacsak egy egyszerű ügyészségi engedély helyett nincs valamiféle csoda, varázserő, vagy isteni megbízatás a kezükben. – Már bocs… – Malhead talán a teától, talán a beszélgetés irányától, vagy egyszerre mindkettőtől felfortyant –, de ez az ügyészségi engedély az államban gyakorlatilag minden ajtót megnyit előttünk. Vagy így, vagy úgy. Kérem, ne nézze le a munkánkat, különösen akkor nem, ha éppenséggel a maga életét hivatott megmenteni. Nem azért jöttünk, hogy eldiskurálgassunk a misztikáról, Mr. Hiake. Mindent egybevetve ön veszélyben van és mi azért tettük tiszteletünket, hogy felhívjuk a figyelmét erre a tényre.

12


– Ó, barátom! – Hiake lekicsinylően elnevette magát,

amitől

Malhead

újra

felfortyant

és

legszívesebben távozott volna. Csak Dancing Hawk alig észrevehető intése állította meg. – Ha tudná, mennyire felesleges volt ezért idejönni. Én már hónapok óta tisztában vagyok azzal, hogy az életem veszélyben van. Hónapok óta! Mit gondolnak, egy ilyen egyház, ami a valóságot figyeli, és látja a dráma kibontakozását, sőt, szemmel tartja a bekövetkező mozzanatokat, teljesen vak lenne? Hiszen nem véletlenül adtuk az egyháznak az Éleslátók nevet! Higgyék el, nem azért, mert minden más vallási név foglalt lett volna! Hanem mert ez tükrözi legjobban a feladatunkat. Jó ideje tudom, hogy késpengén táncolunk, de ez egyikünket sem riaszthatja vissza a gonosz elleni harctól. Sem Powers testvért, sem Calderman testvért, sem pedig Hendrix testvért nem állíthatta meg az a tudat, hogy életük mártírélet és bármikor elpusztíthatja őket az a gonosz erő, ami leselkedik rájuk. Miből gondolják, hogy én megijedek ettől, uraim? A hitem erős és bízom a küldetésemben. És ha eljön a pillanat, nem fogok visszariadni a mártírhaláltól. Méltó leszek rá… – Jaj, ez nagyon szép volt! – Malhead hangja szinte csepegett a gúnytól. – Egészen meghatódtam. De a mi feladatunk nem az, hogy felkészítsük erre, és áldozati koszorút kössünk a nyakába, aztán boldog vallási mámorban szemléljük az ön mártírhalálát. Hanem az, hogy megvédjük.

13


Hiake sokatmondóan elmosolyodott. Vörös arca a sorsával való teljes megbékülést sugározta és a két nyomozó most először látta be, hogy ez a jellem erősebb bárkiénél, akivel eddig összeakadtak. Egy felkészült magányos farkas; erősebb, mint egy egész hadsereg. – Rendben. Ahogy maguknak sincs eszközük és lehetőségük, hogy megakadályozzák a dráma bekövetkeztét, nekem sincs, hogy akadályozzam önöket a munkájukban. Ezzel együtt sem vagyok hajlandó elrejtőzködni, és nem tűröm, ha még a legjobb szándékkal is korlátozzák a mozgásteremet. Talán önnek, hadnagy, akit Táncos Sólyom néven neveznek, vajon mond-e valamit az ősi indián kifejezés: Orenda? Emlékszik még erre? – Persze. Orenda az őserő, a lélek ereje. Isteni energia. Nem kell indiánnak lenni ahhoz, hogy ismerje az ember. – Rendben. De hogy higgyen benne, ahhoz nagyon is indiánnak kell lenni, nemde? – Hiake hunyorogva, de nem bántóan nézett rá. – Nos hát… Én töretlenül hiszek benne, és a küldetésemben is. Hiszek az orendámban és az Égiekben, akik megvédenek. Minthogy nem akármilyen ellenfél leselkedik ránk, még a legjobb nyomozók sem vehetik fel a versenyt egy ilyen erővel, csak ez.... – Oké, hagyjuk az üres vallásos rizsát, tiszteletes, ha kérhetem – mondta Malhead. Olyan durván vágott közbe, hogy maga, Dancing Hawk is erélyesen pillantott rá.

14


– Ez a vallásos rizsa, ahogy ön fogalmaz, Malhead nyomozó, az én életem és küldetésem lényege. Ha ezt nem érti meg, nem érthet semmit. Javaslom, keressen magának egy kevésbé homályos és zűrzavaros ügyet, mondjuk, egy autólopást, vagy egy betöréses rablást, talán az jobban simul a jelleméhez. Malhead egy pillanatig farkasszemet nézett a férfivel, aki a mosoly palástja mögül hihetetlen erővel bámult rá. Ez az érces tekintet képes volt arra, hogy szavak nélkül is felülkerekedjen és lehengereljen. – Oké, tiszteletes… Nem vagyok vallásos típus. – Azt már az elején láttam. Tudja, vannak bizonyos dolgok, amit hit nélkül nem igazán érthet meg az ember… De kovácsoljuk erényt a maga szkepticizmusából! Az ön felfogása akár egy rosta is lehetne: a tényeket, amik önben fennakadnak, nem tárjuk a nagyvilág elé, hiszen senki más számára sem hihetők. – Jól van. – Dancing Hawk megkönnyebbülten tette le a kiürült bögrét a mérhetetlenül rossz tea kivégzése után. – Az a dolgunk tehát, hogy vigyázzunk magára. Jobban tenné, ha mégis itthon maradna, és nem mozogna. Mindig lesz két emberünk a közelében. – Újra mondom, uraim: nem! Senki sem állhat ellen a közelgő tornádónak. Senki sem csitíthatja le! – De vannak bölcs emberek, akik bezárják az ajtókat, bedeszkázzák az ablakokat, és vagy tornádópincékben bújnak meg, vagy elutaznak a veszélyes térségből.

15


– A tornádó valóban ilyen. Kikerülhető. De az a veszély, ami ránk leselkedik, túlságosan intelligens: bárhová megyünk, a nyomunkban van. Nem, uram. Nem bújhatok el, túl sokan vannak rám bízva, és én felelősséggel tartozom minden egyes lélekért. Bízom benne, hogy ezt megértik. – Nos, mi megpróbáltuk visszafogni, de hát ez egy szabad ország. Mindenesetre egyet kérek öntől. A telefonszámát. És azt, hogy a mobilja mindig legyen a keze ügyében. Bekapcsolva, ha kérhetem. – Ezt megígérem. – Hiake egy névjegykártyát emelt fel az álkandalló lapján álló tálkából és átnyújtotta. – Ez eddig is így volt. Egy újabb teát? – Jaj, nem lehet! – szisszent fel Dancing Hawk és azonnal felállt a kanapéról. – Nekünk mennünk kell! – Malhead is lecsúszott a bárszékről és sietve magára öltötte a végtelenül elfoglalt köztisztviselő arcvonását. Sebtében odavetette: – Igyekszünk nyomon követni önt, tiszteletes, de most szólít a kötelesség. Például ide kell rendelnünk egy járőrkocsit, hogy figyeljen a házára. Satöbbi. Rengeteg dolgunk van. – Hát, ahogy tetszik – mondta Hiake. Kikísérte a távozókat és egy percet várt az ajtóban, amíg a félhomály leple alatt eliszkolnak a rend őrei. Aztán vigyorogva visszatért, összeszedte a bögréket, betette a mosogatóba, rendet teremtett. Végül visszaszáműzte azt az időtlen idők óta ott heverő, ízetlen teával telt palackot a hűtőszekrénybe, amiből némi felmelegítés után az imént kóstolót adott a ven-

16


dégeknek. Ezután töltött magának a frissen készült aromás italból, leroskadt a kanapéra és az ital gőzölgésén keresztül figyelte, ahogy az ablakon lassan bemosolyog egy új nap reggele.

3. Grand Avenue közelében… Nyugat-Peoria Adolfo Mendez büszke volt az elhivatottságára. Valójában mindig is arra készült, hogy valami nagyot tegyen, még ha nem jár érte sem népszerűség, sem valódi köszönet. Tenni akart valamit a világért, az egyházért, vagy személyes mentoráért, Horowitz atyáért és úgy érezte, ez a küldetés, ha nem is olyan megrázó nagyságú, a vágyait váltja valóra. Bizonyára túl sokat foglalkozott a büszkeséggel és az örömmel, és talán ezért nem vehette észre, miféle veszély leselkedik rá. A reggeli csend nem adatott mindennapi élménynek a Sun City felé vezető mellékúton. Bizarrnak is tűnt, hogy egyedül ők feszítik keresztre a reggeli némaságot üvöltő sportmotoraikkal. De sem Mendez, sem két kísérője – mindkettő fegyveres testőr, akik vallási meggyőződésük ellenére, vagy éppen azért, bármikor használták volna pisztolyaikat – egyáltalán nem foglalkozott ezzel. Egyetlen céljuk

17


volt csak: járgányaikkal mihamarabb maguk mögött tudni Phoenix teljes körzetét. A 83. utcán a Grand Avenue felé repesztettek, ami tökéletes lehetőségnek bizonyult arra, hogy északnyugat felé tartva nyílegyenesen elhagyják a várost. Ez a sztráda a 60-as útba torkollik Sun City után, amit már a végtelen sivatag és a hegyek kísérnek. Mint mindenki, aki biztonságra törekszik, Mendez is úgy gondolta, a kietlenség és a puszta – ahol láthatja az ellenséget – minden másnál jobb szövetségese lehet. A fiatalembert hatalmas robaj rázta meg. Az első testőr, aki vagy húszméternyire előtte száguldott, hogy megtisztítsa a terepet az esetleges akadályoktól, a szó szoros értelmében elrepült. Mire Mendez észrevette e hirtelen baleset okát, maga is társa sorsára került. Észrevétlenül átszáguldott egy fémszögekkel kivert szalagon, olyanon, amit a rendőrség használ az ámokfutó bűnözők megfékezésére. A ronggyá robbant első és hátsó kerék miatt a motor felbukott és Mendez életveszélyes sebességgel az egyik ház falának csapódott. Karját, lábát, bal vállát és fejét alaposan beverte a kőbe. Talán a küldetésbe vetett hite, talán a szerencséje tette, de nem vesztette el az eszméletét, noha betört homlokából ömlött a vér. Tisztán látta, ahogy mögötte a másik testőr fékez, leugrik a motorról, és hozzá rohan, hogy védelmébe vegye. De ezzel egy időben azt is észrevette, hogy a

18


ház rejtekéből két fekete ruhás alak ugrik elő, és hátba lövi a felé szaladó testőrt. Mendez üvölteni próbált, segítségért ordított, legalább is azt hitte, ezt teszi. De sérülése folytán egyetlen hang sem hagyta el az ajkát. Elkeseredetten igyekezett, hogy kiáltani tudjon, de hiába; eközben szemtanúja lett annak, hogy a két fekete ruhás, hosszú hajú férfi megragadja az alélt első motorost és lefegyverezi. Ezután ő következett: rárontottak, elvették pisztolyát, és egy közeledő furgon irányába vonszolták. A harmadik motoros, a hátba lőtt testőr nem halt meg azonnal. Tisztában volt azzal, hogy mi forog kockán, ezért emberfeletti erővel próbált életben maradni. Szemei elhomályosultak a kíntól és a belecsorgott vértől, de ráerőltette magát, hogy összpontosítson. Felismerte, hogy csak egyet tehet annak érdekében, hogy késleltesse a védence elrablását: ki kell lőnie a furgont. Reszkető kézzel emelte fel az Uzzit, ami mellette hevert a földön és beleeresztett egy teljes tárat a fekete járműbe. Talán egy tucatnyit is eltékozolt, míg végre lövedékei eltalálták a kocsi benzintankját és belevájtak a gyúlékony anyagba. Ezek egy szempillantás alatt összefüggő lángcsóvát varázsoltak a furgonból. A testőr arcán az utolsó pillanatban derű húzódott szét; az egy pillanat múltán bekövetkező halál ezt a fintort fagyasztotta rá. A detonáció ereje hátralökte a két fekete ruhást. Rémülten terültek el az utca burkolatán. A tűz és a

19


robbanás ereje néhány pillanatig el is kábította őket. A küldött azonban nem engedhette meg magának, hogy értékes perceket veszítsen: megértette, hogy a testőr az ő érdekében cselekedett és végső erőfeszítésével menekülési lehetőséghez jutatta. Mendez úgy döntött, ő sem adja alább: sebesülten, a minden tagjába maró fájdalom ellenére feltápászkodott a kövezetről és hatalmasat rúgott az egyik ellenfélbe. Ezután gondolkodás nélkül bevetette magát a közeli üzletházba, aminek bejárati ajtaját nyitva találta. Abban reménykedett, hogy az ott lebzselő biztonsági emberek segítséget nyújthatnak neki. Valóban a számítása szerint történt minden. A két őr, aki a mini üzletház éjszakai ügyeleteseként időzött ott, gyakorlott módon reagált a történtekre. Az egyikük még a markában tartotta a mobiltelefonját, amin alig két perce, az első lövés elhangzása után nyomban a rendőrséget hívta. A másik az ajtó fedezékéből, lövésre készen tartott pisztollyal próbálta megállítani a bedülöngélő Mendezt. – Jézusom, ki maga? – kiáltott rá. – Valami KGB-s orosz ügynök, álruhában? – Szerencséje van, nem az vagyok! – kiáltott lihegve a küldött és leroskadt a folyosón. Abban a reményben, hogy megúszta, és biztonságban van, az őr mögül kikandikált az utcára. Valami történt… Mintha az idő megállt volna egy percre, fagyott merevségre kárhoztatva minden mozdulatot. Csak álomnak, egy szemhunyásnyi bóbiskolásnak tűnt az

20


egész, mint amikor az ember fáradtan elbambul, miközben körülötte a szél tovább zúg, az autók továbbtülkölnek, és az élet megállíthatatlan homokszemei továbbperegnek az örökkévaló óra lombikjában. Valami ilyesmi történhetett, mert mire Mendez felocsúdott a különös kábultságból, az imént még fegyverével hadonászó őr elvágott torokkal hevert mellette, a kövön. Gusztustalanul szétnyíló, friss sebéből erősen csurgott a híg vér. Még élt, de szemei már a másvilág kapuját keresték és bebocsátást kértek. A másik, aki telefonon próbálta a rendőrséget értesíteni, golyóval a melle közepén feküdt a kövön. Egy kíméletlen kéz megragadta, és amikor Mendez felnézett, egy legkevésbé sem álomszerű gyilkossal találta szembe magát. Az egyik fekete ruhás támadó őrült tekintete meredt rá: – Hol van? Add ide, mert kinyuvasztalak! Mendez, felkészülve az azonnali halálra, megrázta a fejét, de egy szót sem szólt. A fekete ruhás az ajtó felé taszította, közben kegyetlenül belemart a fiatalember hosszú hajába: – Látom, várod a halált! Szeretnél mártír lenni! Hát, az leszel, az biztos! De ne hidd, hogy egy szempillantás alatt következik be! Előtte még a pokol minden kínját fogod megtapasztalni! Szó szerint a pokolét! – Fejezd már be! – rivallt rá a másik fekete ruhás. Lökdösni kezdte őket az utca felé. – Tűnjünk innét! Mindjárt itt lesz a város összes rendőre!

21


A mondat tökéletes végszónak bizonyult: a férfi alig csukta be a száját, két irányból is szirénák harsantak fel, gyorsan, fülsüketítő erővel. – A picsába! – sziszegte dühösen. – Megmondtam! Vissza az üzletbe!

22

Michael Mansfield Tűzkeresztség AZ EREKLYE

Recommend Documents