Michael Mansfield Tűzkeresztség

Michael Mansfield – Tűzkeresztség

7. Peoria-i rendőrkapitányság. Malhead üres tekintettel bámult maga elé, miközben szórakozottan forgatta az ujjai között a kopott ezüstláncot. A helyzeten merengett, amibe az önkényes sors rángatta bele. És amiből nem tudta, hogy a fenébe fog kimászni… Kétségtelen, hogy az ügy le van zárva, bármit mond is Dancing Hawk, vagy Hiake. A tettes meghalt. Éppenséggel az ő keze által. Rajtakapta a gyújtogatót és megállította egy jól irányzott lövéssel. Kész. Bizonyítékként a hullaházban hever a tetem, amin mellesleg semmiféle nyomát nem találták természetfelettiségnek. Ennyi. De mégis, tövisként akadt lelkébe a nyugtalanító kétely. Egyik oldalról szkeptikusként – ezt a tulajdonságot, vagy inkább látásmódot keményfejű, földhöz ragadt apjától örökölte, akit soha, semmi sem tudott megrendíteni – még mindig hajlott arra, hogy úgy vélje, ezek a furcsaságok, amiket tapasztalt, sem elég meggyőzőek ahhoz, hogy feladja nézeteit. Kell lennie valami tárgyi bizonyítéknak, megfogható magyarázatnak, ami kellő erővel száll síkra a realitások oldalán. A huszonegyedik század hajnalán nem történhet meg, hogy misztikus szellemi erőkben való hit, sőt, a tőlük való rettenet uralja a szíveket és az


elméket az Egyesült Államok szupermodern világában. Nem, ez képtelenség. És mégis, amikor gondolataiban kutatni kezdett hasonló horderejű és megfelelő magyarázat iránt a hétköznapok hiedelemmentes régiójában, rá kellett ébrednie, hogy kudarcot vall. Nincsen megfelelő ellenértékű magyarázat. Nem tud felállítani hihető hipotézist, ami éppolyan erővel és kiterjedéssel bírna, mint a… De hát ez képtelenség! Nem, nincs itt semmiféle vallásos maszlag, vagy hókuszpókusz. Egy tébolyult gyújtogatóval volt dolguk, egy eszement egykori ügynökkel, akit biztosan tévesen halottnak nyilvánítottak. Vagy aki szándékosan intézte úgy, hogy az elhalálozottak listájára kerüljön. Becsavarodott és ámokfutó gyilkossá vált. Láttunk már ilyet, nem? Az egyik társa kiáltott rá és a nyomaték kedvéért oldalba is bökte: – Hé, Bruce! Elaludtál, vagy mi? Már harmadszor szólok. A Kriptából üzenik, hogy ugorj át hozzájuk… – Bocs. Igen. Kösz, Pete! Felkapta a farmerdzsekit és már szaladt is a folyosón; a kollégák morogva spricceltek szét az útjából. Maguk között Kriptának nevezték a törvényszéki patológiát és nem csak azért, mert könnyebb volt kiejteni. A hely és annak vezetőjével, Emmet Hershey-vel

együtt

tökéletesen

rászolgált

erre

a

titulusra.

2


Nem kellett messzire mennie, a Kripta a Szent György kórház alagsorában működött, ami a kapitányság épülettömbjével nézett farkasszemet a Pecayada plaza másik oldaláról. Mint általában e térség házai, a kórház is Livingstone tervei alapján készült. Szürkés-barnás, spanyolos hangulatú, de mégis modern hatású monstrumként magasodott a tér túloldalán és Malhead-nek csak annyi volt a dolga, hogy ép bőrrel átkeljen út forgatagán. Az intézet alagsorába érve megpillantotta az igazságügyi korboncnokot, egy jól öltözött, idősebb úriember társaságában. – Hello, Bruce – köszönt rá a háta mögül egy női hang, mielőtt a csoporthoz ért volna. Odafordult és nem titkolta örömét, amikor megpillantotta Jinnie Farlingtont. A nő laboránsként dolgozott a törvényszéki patológián, de Malhead ismerte már annyira, hogy tudja, jóval több van benne, mint a der-medt tetemek iránti érdeklődés. Kétszer is randiztak már a közelmúltban, de az előző eset és ez az átkozott mostani ügy megakadályozta abban, hogy kipróbálja, milyen fekvés adódik a lány ágyában. Jinnie hagyta, hogy csókot nyomjon az arcára, aztán némi aggodalommal pillantott rá: – Mi van veled? Elég gyűröttnek látszol. Még önmagadhoz képest is. – Ó, kösz! Én is imádlak, Jinnie! – Komolyan mondtam. Nem nézel ki valami fényesen.

3


– Hát, ezt biztosan csak az teszi, hogy régen láttalak. De ha velem kávézol, azonnal helyre jövök. Mit szólsz hozzá? Jinnie fejével a távolabb ácsorgó férfiak felé intett. Dús sörénye, aminek színe és terjedelme éppenséggel Malhead-ére emlékeztetett, csak méretben jóval túlhaladta azt, megremegett a mozdulattól: – Attól tartok, ezek rád várnak. – Ajjaj! Ettől féltem. Jól van, utána beszélünk… Egy pillanatig elkísérte tekintetével a csínos, szőke jelenséget, amint az belibbent a laborba, azután odalépett a türelmetlenül toporgó duóhoz. Emmet Hershey, akinek külső megjelenése nemigen rejtette véka alá boncnoki és halottkémi hivatását, rémisztő ridegséggel bámult rá. Ha röviden kellett jellemeznie, Malhead-nek mindig a „keserű gyászhuszár” elnevezés ugrott be róla elsőre. Mindemellett szinte sütött belőle az öntudatosság és a dac is; most például mélységesen megbántottnak érezte magát, amiért a nyomozó előnyt adott egy laboránsnőnek vele szemben. A szorosan mellette álló vékony, idősebb férfi olyannak tűnt, mint egy rémregényből előugró, titokzatos nemesember, aki egy huszáros fordulattal akár vámpírrá is képes átváltozni, ha úgy hozza a szükség. Tökéletesen illett Hershey világához. Sőt, ki is egészítette azt. – Végtelen megtiszteltetésnek érzem, hogy végre kegyeskedik

csatlakozni

hozzánk

–

morogta

a

kórboncnok savval telt hangon.

4


–

Hello,

Emmet

–

bólintott

felé

cserfesen

Malhead. – A tekintetéből azt olvasom ki, hogy szívesen találkozna velem úgy, ahogy általában a pácienseivel. – Ördöge van! Hogy találta ki? – válaszolt rezzenéstelen tekintettel Hershey. Körülbelül annyi érdeklődést

mutatott

a

nyomozó

iránt,

mint

amennyit általában az ember egy almából kimászó kukac iránt táplál. – Ez az úr azért jött, hogy megszemlélje

a

maga

remekművét.

Uram…

Bruce

Malhead őrmester. Ez itt Mr. Dixon Elmore. Ő egy… Ekkor az arisztokratikus kinézetű öregember lesújtó

tekintettel

közbevágott:

–

Kezdhetnénk

végre, dr. Hershey? – Hogyne. Kérem, fáradjanak utánam… Beléptek

az

egyik

vaskos

fémajtóval

lezárt

helyiségbe. Malhead jó néhányszor járt már itt, de ez nem jelentette azt, hogy ismét nagy kedvvel teszi be a lábát ebbe a rémes terembe. Pontosan úgy érezte magát, ahogy Ripley hadnagy, amikor magára maradt a kongó űrhajóban a nyolcadik utassal. Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, a tömény fertőtlenítőszer

orrfacsaró

bűze

könnyeket

csalt

a

szemébe. Hershey odalépett a hűtőkamrák egyikéhez és kihúzott egy konzolt. Fehér lepellel letakart tetem körvonalai tűntek elő. Ahogy a patológus lehúzta azt a testről, szederjes bőrszínű hullaarc meredt rájuk; vonásai még mindig őrizték utolsó érzelmét: az elképedést. Szeme felett a homlok és a koponya

5


olyan mértékben szétroncsolódott, hogy aligha lehetett megállapítani a hajszínét, vagy a feje tetejének formáját.

Mintha arca felett valami lerobbantotta

volna a koponyája felső hányadát. – Tökéletes munka. Gyönyörű találat – biggyesztette az ajkát elismerően Elmore. – Kösz – biccentett Malhead, de most valahogy nem volt kedve vigyorogni. Ugyanakkor vékony rétegű megnyugvás kezdte bevonni lelkét a látványtól. Íme, az ördög maga… – gondolta. A lény, aki annyi bajt okozott, most itt fekszik kiterítve. És ami a lényeg: tökéletesen ártalmatlan. Egyre erősebben kezdett visszatérni a hétköznapi magabiztossága az üggyel kapcsolatban. Nem maradt benne kétely, hogy ezek az ostoba szentfazekak – akiknek sorait mostantól az a lökött Dancing Hawk is erősíti – megint belegabalyodtak önmaguk vallásos ellentmondásaiba. Bedőltek a maguk alkotta hiedelmeknek. Éppen úgy jártak, mint az ostoba kölyök, aki napközben szörnyecskéket készít gyurmából, de amikor eljön az éjszaka, megretten azoknak árnyékától. És ki tudja, immáron hányadszor történik meg ez. Gyógyírként hatott, hogy visszakúszni érezte magába az ateista tárgyilagosságot. Némi gúnnyal figyelte a többieket, akik azonban semmiképpen sem tudták – és mintha nem is akarták volna – leplezni szorongásukat. Ennek az okát viszont ő nem értette igazán és ez elég volt ahhoz, hogy újra nyugtalanná váljék.

6


– Uraim – szólalt meg Hershey az eddiginél is kimértebb, ridegebb hangon, ami bőven túltett még Drakula gróf orgánumán is. Mindketten rámeredtek. – Azért kérettük ide önöket, hogy minden tévedést kizáróan azonosítsák a néhai Gary Chapman holttestét. Kérem, nyilatkozzanak… Malhead, mivel büszkeséget érzett, hogy saját munkájának gyümölcsét bámulják, vette a bátorságot és először szólalt meg. – Igen, ő Gary Chapman, FBI ügynök. Azaz, vélhető FBI ügynök, aki… – Ez a része a dolognak a szövetségiekre tartozik, Malhead – morogta lesújtóan Hershey, majd ezután nyomatékosan az idős férfire pillantott. Elmore nem szólalt meg, csak komoran biccentett, annak jeleként, hogy a maga részéről is egyetért az előtte szólóval az áldozat személyazonosságát illetően. – Köszönöm, uraim. A laboreredmények és a megjelentek egybehangzó véleménye alapján megállapítást nyert, hogy az elhalálozott Gerard D. Chapman, egykori szövetségi ügynök. Rendben. Most meg kell kérnem önt, Malhead őrmester, hogy távozzék. Még egyszer köszönöm a megjelenést. Malheadnek nem volt annyira sietős távozni. Ráérősen sétált ki és közben hegyezte a fülét, hátha meghall valamit. Talán ez már szakmai ártalom, de mégis… Valahogy úgy érezte, Hershey titkol valamit. Minden bizonnyal azért akarja elzavarni, hogy szabadon beszélhessen a másik férfival. Mintha tőle, mint potenciális tanútól akarna megszabadulni… És

7


itt van ez a Dixon Elmore… Ő vajon miért maradhat? Ki ő egyáltalán? Ahogy megragadta a hullaház ajtajának kilincsét, visszafordult és felöltötte sajátosan romlatlan, mégis vérlázítóan pimasz mosolyát. Abból, amit tapasztalt, azonnal tudta, hogy itt és most amazok tényleg valami turpisságra készülnek. Hershey, a fekete gyászhuszár és mellette Elmore, a vézna, de arisztokratikus emberke mereven figyelte minden mozdulatát, míg kimegy. Még csak nem is beszélgettek, csak őt bámulták, nehogy bármit is eláruljanak titokzatos szándékukról. Szinte kitessékelték türelmetlen tekintetükkel. Ahogy kifordult az

ajtón,

Malhead

még

megpillanthatta,

hogy

Hershey a nyomába ered és segít neki bentről becsukni az ajtót. Hangosan csattant a zár, amint kilépett. Malhead

értetlenül

bámulta

a

folyosóról

a

fémajtót. El sem tudta képzelni, mi okból zárkózhattak be ezek oda, de egyet tudott: nem szabad megsejteniük, hogy átlát rajtuk. És azt sem, hogy ő bizony nem hagyja ennyiben a dolgot. * Jinnie úgy tett, mintha égetően fontos dolga akadt volna. Persze, ez egyáltalán nem így volt; csak éppen nem akarta, hogy ez a pökhendi fickó, aki mostanság ott nyüzsög a nyomában, megérezze, mennyire nyerő helyzetben van. A lány nagyon is örült Malhead érdeklődésének, de régi vágású szülők

8


egyetlen lányaként megtanulta, nem kell azonnal mindent egy lovag orrára kötni. Malhead két pohár kávét hozott az automatából és az egyiket letette Jinnie asztalára. Aztán nekidőlt a labor falának és tette a szépet. Soványka egy lehetőség volt ez, aligha merítette ki a randevú fogalmát, de mégis csak egy alkalom volt arra, hogy lássák egymást. Malhead nyomta a sódert, mint általában; kifogyhatatlanul beszélt, kérdezett, mesélt, ahogyan általában azok, akik nagyon akarnak valamit. Jinnie tudta jól, hogy a fiú kiszemelte és vágyik rá, és azt is, hogy nagyon is biztos a dolgában. Ezért aztán megesküdött magának, hogy nem érezteti Malhead-del, mennyire jól látja a helyzetet. Ha kell, hazudni fog, és elhiteti vele, nincs is szüksége rá, vagy egyszerűen azt állítja majd, hogy a maga részéről egyáltalán nincs oda érte. Úristen, pedig ez mennyire nem igaz! A legutóbbi találkozásuk okozta ezt a változást. Éppen poharaztak és beszélgettek egy közös ismerősük összejövetelén. Aztán valami csoda történt – a jellegtelen gépzene helyett valaki becsempészett egy súlyosabb, komolyabb hangvételű darabot a CD-lejátszóba. Egy operát. Jinnie-t, aki ismerte a klasszikusokat, nem érte váratlanul a zene, de abban biztos volt, hogy Malhead-et, ahogyan a buli résztvevőinek többségét is, tiltakozásra készteti ez a fajta zene. De abban a pillanatban, ahogy felcsendült a muzsika – jól emlékezett rá, Puccini Turandot-ja szólt; Kalaf áriája, Carreras előadásában –, a fiatal rendőr vonásai megváltoztak. Némán, mozdulatla-

9


nul hallgatta végig az áriát és a befejezése után is zavarba ejtő dolgot produkált; a nagydumás fickóba belefagyott a szó, és egész arcát megilletődött sápadtság vonta be. Még soha nem hallott ennyire megindító zenét, mondta zavarodottan. Percekig nem tudott szóhoz jutni. Jinnie abban a pillanatban érezte meg, hogy menthetetlenül beleszeretett. De ez jócskán meg is ijesztette… – Oké, Bruce! – mondta végül Jinnie. – Most már tényleg dolgoznom kell! Tudod, munkahely, feladatok, főnökök, miegymás. Dereng erről valami? – Nem mondanám, hogy sok. Csak nem úgy véled, hogy kopjak le? Képes lennél elzavarni? Engem? Jinnie nem tudott komoly maradni az önsajnáltató előadás láttán. Ugyanakkor újra feltűnt neki, hogy a férfi a nyitott ajtón át ismét kikandikál a folyosóra, a boncterem felé, ahogy eddig már legalább háromszor. Aztán egyszer csak behúzza a fejét és úgy lapul a falnál, mintha eggyé akarna válni vele. – Mi a fene ütött beléd? – szisszent fel értetlenül Jinnie és idegesen meglobogtatta szőke loboncát. Mi a… Malhead hirtelen felemelte mutatóujját és gyorsan a szájára tette. A lány azonnal elnémult. A folyosón cipők kopogó zaja közeledett, majd halt el. Jinnie csak egy villanásnyira látta a zajt okozók alakját, de ennyiből is sikerült felismernie őket. Hershey volt az, és kísérője, az az idősebb úriember. Egyetlen pillanat elég volt ahhoz, hogy ráébredjen,

10


Malhead csak azért tartotta szóval mindez idáig, hogy kivárja ennek a két férfinek a távozását. – Te gazember! – vicsorított rá sértetten, de Malhead hozzá ugrott és megragadta a kezét. – Figyelj rám! Ez két különböző dolog! Tudod, hogy imádok veled lenni. De ezek körül az emberek körül bűzlik valami! Értsd meg! Ez meg az én munkám! Nyomon vagyok! Megértettél? A lány lecsillapodott és bólintott. Ebben igazán nagy szerepe volt annak, hogy Malhead most komolyabbnak tűnt, mint bármikor valaha. – Rendben – nyögte ki végül Jinnie és maga sem hitte el, hogy egy őszinte csókot kap megértése jutalmául. – Oké. Figyelj rám. Valami történt a hullakamrában. Biztos vagyok benne. – Ugyan, mi történhetett? Ott aztán már igazán nem történhet semmi. Nyilván csak újra megvizsgálták a tetemet. – Nem, Jinnie. Látta az arcukon, hogy terveznek valamit. Tudnom kell, hogy mi történt odabenn. Be kell jutnom. Segíts nekem! Kérlek! Soha nem látta még ezt a vagány, könnyed fickót ennyire feszültnek. Mintha nem is ugyanaz a Bruce Malhead állna előtte. – Bruce! Az állásommal játszok. Tudod, hogy idegen nem tartózkodhat odabenn! – Tudom. Egyetlen perc elég. Ígérem! *

11


Jinnie ritkán szitkozódott, de most sűrű folyamban ömlött belőle a trágárság. Maga is meglepődött, mennyire természetesen mondja a magáét, miközben engedve a csábításnak, megnyitja a boncterem fémajtaját. – Kösz, Jinnie. Imádlak! Te vagy a mindenem! – duruzsolta Malhead és beszökkent a résnyire nyitott ajtón. A lány úgy vélte, sokkal rosszabb, ha itt szobrozik a folyosón, ezért utána surrant és behúzta az ajtót maga mögött. Ő sem kedvelte különösebben a fertőtlenítő, a benzol, a formalin szagát. Soha nem szokta meg, bár valamilyen szinten, ami az átlagembernek túl nagy áldozat ugyan, hajlamos volt elviselni, mint szükséges rosszat. Most azonban döbbenten vette észre, hogy a szokott bűzök mellé valami kirívóan új szag társul. Füst. Égés bűze. Égett hús szaga! Malhead végre megtalálta villanykapcsolót. Egy éles kattanás, aztán vakító fénnyel telt meg a hullakamra. Jinnie, ahelyett, hogy Malhead nyomában egyre beljebb osont volna a rideg helyiségben, reszketve megtorpant. Egy pillanatra rálátott a fagyasztókra. Pontosabban az egyikre, ami félig nyitott állapotban volt, feltárva érthetetlen és őrült titkát.

12


– Jézus! – kiáltott fel félhangon. Malhead azonnal visszafordult hozzá, de nem szólt. Csak a kezével mutatta, hogy nyugi, nincsen semmi baj. A nyitott konzolon egy férfi hamvai terpeszkedtek. Csontjait a hő nem emésztette el teljesen, de elég tartós kárt okozott bennük ahhoz, hogy ne foglaljanak el többet egy kisebb bőröndnyi helynél. Malhead rámeredt a szétizzott emberi maradványra, aztán eszelősen bámulta a lányt. – Eltüntették… Eltüntették Chapmant, Jinnie. Vajon miért kellett ezt tenniük? A lány néma maradt, csak a fejét ingatta. Annyira megrázta a látvány, hogy szíve szerint kiszaladt volna a teremből. Sőt, ha őszinte akart volna lenni, legszívesebben azonnal jelentette volna az esetet a kórházi hatóságoknak. Csak az tartotta vissza ettől, hogy ő is megüthette volna a bokáját. – Köszönöm, Jinnie. Sokat segítettél. Nagyon meg fogom hálálni. Most viszont tűnjünk el. Jinnie engedelmesen osont a férfi nyomában. Amikor visszaértek a laborba, még akkor is hatása alatt állt a látottaknak. Még annak sem tudott felhőtlenül örülni, hogy Malhead búcsúzóul magához ölelte, és egy újabb, kevésbé kapkodó csókot nyomott a szájára.

13


9. Chandler környéki sivatag… Szerda este… Komor csend. A „patkányodú” békésnek látszott. Még a finoman szitáló homok, amit a lágy esti szél kapott a szárnyára, sem pergett az ablak üvegén, vagy a rovarhálóval ellátott bejárati ajtón. Nyugalom és némaság telepedett a nyaralóra, ám Dancing Hawk kezdte már kibírhatatlannal találni ezt a fajta mozdulatlanságot. Hiake egyetlen szót sem szólt, amióta visszaérkeztek az apátságból. A hadnagy valahol megértette ezt, hiszen Horowitz elvesztésének fájdalma csalódással tetéződött és nyilvánvaló, hogy épeszű ember nem ilyen élményekre vágyakozik. Azon kapta magát, hogy Hiake szemeivel látva a helyzetet, maga is mély kiábrándultságot érez az apátságbeliek közönye miatt. De azt is tudta, ha belátható időn belül nem váltanak egy-két értelmes szót, itt, helyben meg fog őrülni! – Charlie. Kérem. Hagyjuk ezt a szótlanságot. Én tökéletesen megértem a helyzetet… – Az rendben is van. Miért ne értené meg? Hiszen értelmes és érző ember. De azt érti, hogy mi következhet ebből? A gonosz újabb területet hódított meg.

14


Olyat, ami eddig a miénk volt. Az apátságot is a magáénak tudhatja. Vagyis… – Vagyis, egyre több csatlósra tesz szert. – Így van – bólintott Hiake és indulatait nem tudta palástolni. – Mert itt nem érvényes a megszokott matematika. Itt az is a sötétség oldalát erősíti, aki tartózkodik, és úgy véli, egyik oldalhoz sem húz. Ez egy olyan háború, ahol nincsenek kívülállók. Vagy semlegesek. Dancing Hawk gondolkodóba esett. Lelkében régóta felütötte fejét egy kérdés, és talán most itt az ideje, hogy végre feltegye. Biztos volt abban, hogy ez a kérdés sorsdöntő, és jelentőségteljesebb bárminél… – Mondja, Charlie, ha ennyire sötét a helyzetünk, mint ahogy maga folyamatosan lefesti nekem, akkor miben bízhatunk? Nyilván van valami adu ász… Hiake zavartan fordult felé, miközben kávéját kortyolgatott. A műanyag csésze lassan földet ért az asztal lapján és megnyugodott a sosem használt hamutartó mellett. Dancing Hawk látta a tétova mozdulatot. Nem értette, hogyan hozhatta zavarba újdonsült barátját ezzel a minden furmányosságot nélkülöző, kétdolláros kérdéssel. De kivárta a választ. – Lehetséges… – dünnyögte lassan és fáradtan Hiake –, hogy joga van tudni… Miért is ne? Hiszen lelki fegyvertársaimban csalódnom kellett, és éppen egy idegen személyében kaptam társat. Igen, úgy hiszem, magának joga van hozzá.

15


Új kávét töltött, aztán hátradőlt a nyikorgó nádfotelben. Uram Isten, talán még skorpiók is fészkelnek abban a székben? – gondolta közben Dancing Hawk, míg a lelkész válaszára várakozott. – Jól van – folytatta Hiake. – A kérdés nagyon is logikus. Hiszen maga már megtapasztalta, hogy fegyverrel, vagy evilági szabályokkal nemigen tarthatjuk kordába a szellemi világ támadóit. Nézze el nekem, ha nem mondhatok el mindent úgy, ahogyan van. Eskü kötelez. Azonban érintőlegesen említést tehetek bizonyos dolgokról. Dancing Hawk hátrahajtotta a fejét és úgy fülelt, mint egy mezei nyúl. Vörös arcára kiült, hogy majd szétveti a kíváncsiság. – Létezik valami, ami segít… Létezik egy… hogy is mondjam csak? Egy ereklye… Egy ereklye, ami arra van hivatva, hogy megőrizze ezt a földet. Valójában senki sem hisz benne, de a kétely és a hitetlenség a legtökéletesebb álca. Száz emberből kilencvenhét csak mesének tartja, Hawk. Ennél nincsen jobb rejtőzködési taktika, nem igaz? Maga viszont tudja meg az igazságot… Dancing

Hawk

ökölbe

szorította

kezeit

a

kíváncsiságtól, ám nem kapta meg, amit várt. Hiake itt, nélkülözve minden logikát, megakadt és elnémult, mintha valami delejes álom tört volna rá. Dancing Hawk várt egy ideig, aztán arra gondolt, esetleg egy halk szóval felrázza őt és megsürgeti a mese folytatását. De nem volt rá végül szükség. A lelkész lassan és fáradtan – mintha sok ezer mérföldnyi

16


utazásból érkezett volna vissza hirtelen – felemelte a fejét és tovább beszélt. – Nos hát… Igenis, létezik… Mintegy kétszáz éve a birtokunkban van egy ereklye, amely megakadályozta azt, hogy ezen a földön felüsse fejét a Sátán… Tudnia kell, Hawk, nem a mérhetetlenül céltudatos gazdasági irányelveknek, nem a szabadság és a demokrácia favorizálásának és a nem a tudás tökéletes kiaknázásának volt elsősorban köszönhető mindaz, hogy ez a föld az lett, ami. Hanem annak a titokzatos valaminek, ami védelmébe vette ezt az országot. Ahogy a himnuszunk is mondja: „ezt a merész földet”. Ha megkérdezi magában, miért történhetett meg, hogy az Egyesült Államokat soha nem rázta meg igazán egyetlen komolyabb háború szele, hát ez a magyarázat. – És a polgárháború? – vetette gyorsan közbe a hadnagy. Nem is azért tette ezt, hogy vitatkozzon, inkább talán azért, hogy mihamarabb tisztázza a sötét foltokat. – 1860. és 65. között az ereklye Mexikóban rejtőzött. Valaki elrabolta. Valami hithű, végtelenül gazdag és hatalommániás ranchero volt a tettes. Ki akarta sajátítani magának a mérhetetlen hatalmat. És sikerült neki, ami azért történhetett meg, hogy ráébresszen bennünket önnön gyarlóságunkra és gyengeségünkre. De végül visszatért hozzánk. Hogy miként, ne kérdezze. De visszatért az országba. És a lényeg, hogy azonnal látható lett a nyoma. Azóta,

17


több mint 100 évig zavartalan béke uralkodik az országban. Dancing Hawk elmerengett, aztán megjegyezte: – Tudja, csaknem magasztalja ezt az országot. Pedig a maga és az én fajtámat nemigen kímélték a fehér amerikaiak. Furcsa éppen egy vörös embertől ezt hallani, amit maga itt most elmondott. – Amikor az ereklyéről, vagy a hitről és a valóságos veszélyekről beszélek, nem vagyok sem rézbőrű, sem fehér. Semmilyen színt nem képviselek. Vagy, ha úgy tetszik, minden színt. Ugyanakkor legfőbbképpen ember vagyok. Teremtmény. Aki veszélyben van, és aki küldetést kapott odafentről. Ebben a hétköznapinál jóval magasabb régióban már nem számítanak a kicsinyes politikai érdekek, vagy a személyes sérelmek, Hawk. Itt már egy egész világ léte, vagy nemléte a tét. Ahogy Dancing Hawk átérezte a vele szemben ülő lelkészben

feszülő

elhivatottságot

és

erőt,

de

emellett azt a ki nem mondott feszültséget is, ami akaratlanul is átsütött a határozottsága pajzsán, a lelke vibrálni kezdett. Érezte, hogy nyelnie kell. Megköszörülte a torkát, de így is túl rekedtre sikerült a válasza. – Ezt megértem… De mondja, miféle ereklye ez? Hogyan néz ki? Mi a fenének lehet ekkora hatalma, Charlie? Tudja, hogy van hitem, de ez… ez eléggé elképesztő dolog, nem gondolja? – Hát persze. – Hiake mosolyogni próbált, de most neki sem sikerült ez egyértelműen. – Semmi

18


sem egyszerű, ami hiten alapul. Hiszen benne van a nevében. Amit látunk, megtapinthatunk, ahhoz nem kell hit. De amit nem szemmel, hanem szívvel, vagy értelemmel kell felfogni, az titkokat rejteget. Ahhoz már nagy erő és bizalom kell. Az megpróbálja a lelkünk bátorságát. De hogy tudja, elmondom… Újabb rövid szünet következett. Dancing ezúttal olyannyira hatása alá került a titok atmoszférájának, hogy még a türelmetlenségről is megfeledkezett. Vaskos lett a csend a sivatagi tanya szobájában. – …Pál apostollal kezdődött – folytatta Hiake. – Bizonyára tudja, ki ő… Bár nem tudom, ismeri-e a Biblia elbeszélését. Az „Apostolok Cselekedetei” című könyvben találja ezt a részt, a fiatal keresztény egyház viszontagságos időszakának leírásában. A férfi, aki korábban a keresztények üldözőjeként tűnt fel, egy égi jelenés hatására kifordult önmagából és hívővé vált. Ő lett az egyik legnagyobb apostol, miután felvette a Pál nevet. Róla, mint emberről, ennél nem sokkal többet tudunk. De természetesen ismerjük azokat az eredményeket, amik az ő nevéhez fűződnek. Az európai egyházak meglapítása, egyházi szabályzatok létrehozása a leveleiben, egyebek. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy ez a Pál eljutott a mai Nagy-Britannia területére is… és itt kapcsolódik az ősi elbeszélés a minket érintő aktualitásokhoz. Ez a nagy térítő egy ereklyét hagyott hátra Britanniában, az egyik tanítványánál. A nem bizonyított legenda szerint ez az ereklye megfutamodásra késztette a római légiókat. Úgy adódott, hogy Pál

19


nem sokkal később szembe szegült a hatalommal és hitéért mártírhalált halt Rómában. Halála után az angliai ereklyét titkos szerzetesrend őrizte, akiknek még a nevét sem tudjuk. Ezután századokig nem is hallottuk hírét. Talán nem is maradt Angliában. Később újra a nyomára bukkantak. Úgy alakult, hogy a Cromwell elől menekülő angol puritán lelkészek egy csoportja átmenekítette az óceánon túlra, hogy ideát, az ismeretlen földön biztonságosan elrejthessék. Így érkezett ide, végleges hazájába. Egyébként igen valószínű, hogy a legendás Mayflower vitorláson hozták át, a zarándok atyák első csoportjával. De talán ennek nincs is jelentősége… Szinte azonnal kialakult egy titkos rend az új amerikaiak körében, amely apáról fiúra szállva vigyázta az ereklye nyugalmát. Egy kis túlzással Ereklyevédő Titkos Szövetségről is beszélhetnék; de bárhogy is, az elmúlt évszázadokban egy felkészült szekta folyamatosan őrizte és védte a Nagy Apostol csecsebecséjét, aminek annyi jót köszönhetünk… Nem igényel tehát hosszú fejtörést arra rájönni, Hawk, hogy aki a birtokosa ennek az ereklyének és hisz benne, sikeres és elévülhetetlen eredményeket szerez az igazságnak. Tulajdonképpen ez a bizodalom örök, hiszen ma is éppen ennek a bűvkörében élünk. Reménykedünk az erejében. Szóval… Tudni akarta. Hát most megtudta. Ez az ereklye az egyetlen fegyverünk. Dancing Hawk egy darabig hallgatott. Aztán kibuggyant belőle:

20


– Azt akarja mondani, Charlie, hogy ez a legenda az egyetlen esélyünk a gonosszal szemben? A Sátán, a démonok, meg a nagyon is valóságos, tüzeskedő gyilkosok ellen? Hiake kesernyés mosolyt engedett útjára: – Mi tagadás, barátom, igen. Az előbb mondtam: ez az egyetlen fegyverünk. A beállt hosszú csend alatt a hadnagy úgy érezte, a hadsereg, aminek a soraiba még be se lépett úgy igazán, máris elvesztette a csatát. Aztán valahogy megemberelte magát. – Oké. Felfogtam. Nehezen és fájdalmasan, de felfogtam. De van itt még egy gondolat. Valami azt súgja, hogy az ön tulajdonában van az ereklye. Ön is tagja lenne ennek az ereklyét védő titkos szövetségnek? Úgy gondolom, hogy igen. Sőt, talán magánál van ez a… valami… Hiake gondolkodott egy darabig, ami inkább tűnt zavarodott egyeztetésnek az agyában, vagy tépelődésnek. Aztán kibökte. – Oké. Bízom magában. Igen, birtokosa vagyok az ereklyének. Én rejtettem el és még az életem árán sem árulom el senkinek. – Biztos ebben? Nem fél, hogy próbára teszik? Ahogy a többieket is? Hiake arcán megint előtört az a kényszeredett mosoly, ami mindent tartalmazott, csak kedélyt nem. – Létezik olyasmi, hogy tűzkeresztség, barátom. A vas törékeny, amíg nem hőkezelik. Amíg a szenet ki

21


nem izzítják belőle, és amíg a kristályszerkezetét át nem alakítják. Utána viszont már minőségi acél lesz és mindennek ellenáll. Erről van szó itt is. A tűzkeresztség nem más, mint lelki hőkezelés. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem félek tőle. De apacs vagyok: állok elébe! Valami történt. És nagyon fura módon pontosan a kimondott, talán kicsit hetvenkedő mondat nyomában; egy perccel sem utána. Talán a talaj mozdult meg, ami semmiképpen sem kivételes jelentőségű esemény errefelé. De a hadnagy, aki tapasztalatból ismerte a földrengéseket, mégis arra tippelt, hogy sokkal kisebb hatósugarú energia szabadult fel a lába alatt. Ahhoz azonban mindenképpen elegendő volt, hogy leborítsa az asztalról a kávéscsészét, a hamutartót és székestül felbillentse mindkettejüket. – Mi a franc… – nyögte elterülve a padlón. Hiakéra pillantott és csodálkozva tapasztalta, hogy a lelkész már fel is pattant a földről, hogy készen álljon a következő csapásra. Az ajtók kivágódtak, és mintha üvöltő tornádó kelt volna életre a néma sivatagban, robajló örvény zúdult be a nyaraló belsejébe. Semmit sem kímélve szaladt végig a nappalin, felragadta és a falhoz csapta a dohányzóasztal és a nádfotelt, amin percekkel ezelőtt Dancing Hawk terpeszkedett. A könnyű ruhásszekrények

többarasznyit

felemelkedtek

a

talajról és néhány indián rajzolatos váza – kizárólagos dísze e poros hajléknak – pukkanva robbant szét. A hadnagy, arcát karjai közé rejtve összeku-

22


porodott a talajon, hogy védekezzen a gonoszul repkedő cserepektől. Hiake azonban fintorogva állt a zűrzavar kellős közepén, és ha szorongott is, elég jól titkolta. Szinte fitymálva méregette a rombolást. – Csak ennyire vagy képes? – harsogta bele hirtelen a süvítő robajba, mintha egy betolakodó idegennel lenne dolga. Aztán határozottan felemelte jobbját. – Hallgass! Némulj el! Dancing Hawk nem értett semmit az egészből. A maga részéről csak azt látta, hogy az imént a semmiből pusztító energia kélt életre, és ami ebből származik, igazán életveszélyes. Az egyik cserép eltalálta a homlokát és véres sebet okozott rajta. Sziszegve szitkozódott. Hirtelen átértékelte újdonsült hitét és valahogy vágyakozni kezdett a szürke hétköznapok után. De azt is észre kellett vennie, hogy abban a pillanatban, ahogy Hiake parancsa felharsant, a tombolás lelohadt és azonnal elcsitult minden. Volt abban valami örült és szürreális, ahogy az örvénylés által magasba ragadott nádfotel fennragadt a mennyezeten, a könyvespolc pedig, ami éppen a földre borult volna, megállt a semmiben és félig a talaj felett lebegett… – Mi a jó büdös fene történik itt? – lihegte, bámulva a körülötte kialakult, eszement állóképet. Közben reszketett. – Semmi – válaszolt Hiake. – Csak amit maga mondott. A próbatétel. Elhiszi már, hogy minden lépésünket figyeli az… az a valaki, aki mindent látni akar?

23


– Jézusom! – nyögte Dancing Hawk, miközben felkászálódott a földről. – Valaki ébresszen fel! – Ugye, milyen jó volna, Hawk? – Hiake bátorítani próbálta a megrettent társát. – Tudja, erről megint a Biblia jut az eszembe… Amikor a Megváltó a Hegyi Beszédben azt mondja: „Boldogok a lelki szegények”, ezzel azt is állítja, hogy boldogok a tudatlanok. – Az első dolog a Bibliában, amivel gondolkodás nélkül egyet értek! Hiake odalépett a konyhaablakhoz, ami kitört az imént a pusztítás során. Kibámult rajta és higgadtan vette szemügyre a rombolást a környéken. A kicsi pajtát, amit saját kezűleg épített a kocsija védelmére és a felesleges holmik raktárának, a földdel egyenlővé tette a semmiből jött szélroham. Az autó pőrén állt a homokdűnék között, többyardnyira a szétdúlt garázstól. Hiake a száját biggyesztette és közben arra gondolt: „Oké, semmi gond. Ez belefér… Csak a domb legyen épségben…” De ahogy az ellenkező irányba meresztette a szemeit, hirtelen elakadt a lélegzete. A forrás csővezetéke, ami a ház melletti magaslat tövéből a kertig szállította a hűs vizet, áldozatává vált a támadásnak. Bugyogó hang töltötte be a környéket. Hiake azonnal felragadta az ajtó mellé akasztott elemlámpát és ijedten szaladt ki a hűvös estébe, ahol még mindig kavarogtak a felzavart homokszemek. Az imbolygó fénykörben hamarosan meggyőződhetett a rombolás irányáról. A rézcsövek gyenge

24


hurkapálcikákként roppantak szét a gonosz támadásától és a forrásvíz a mohó sárga homokfövenynek vetette oda magát. A vízvezeték tövében pedig csak egy sáros tócsa, meg a csörgő-bugyogó hang jelezte, hogy a víz elillan, vissza oda, ahonnan jött. – Rohadt életbe… – nyögte Dancing Hawk, ahogy beérte Hiakét a domb tövében. – A víznek is annyi… A lelkész visszafordult hozzá és a hadnagy még a világítás nélkül is ki tudta venni, hogy megdöbbent arccal bámul rá. Dancing Hawk hirtelen arra gondolt, hogy talán túlzott ez a félelem a forrás elvesztése miatt. A házban garmadával állt a palackozott ásványvíz, ezt tegnap, amikor körülnézett, megtapasztalhatta. Mitől ijedhetett meg akkor a házigazda? – A víz? Ugyan, kit érdekel most a víz? – kiáltott Hiake és előrelendült a domb irányába. A hadnagy nem követte, hiszen nem esett ki az emlékezetéből a ma reggeli intő mondat, hogy a hely tele van csörgőkígyókkal. Nyilvánvalóan a csúszómászók is elrejtőztek a tornádó elől, de mit lehet tudni. Dancing Hawk mindezek után semmit sem akart a véletlenre bízni. A lelkész felrohant a domb oldalába, oda, ahonnét a csővezeték útjára indult a ház felé. Ledobta az elemlámpát és őrült sebességgel, lihegve és nyögve, akár egy kimerült kutya, kaparászni kezdte a homokot. Dancing Hawk agyába tébolyult vészcsengők keltek életre és skorpió-, meg kígyóábrázatot öltöttek; Hiake azonban nem tartott egyiktől sem. Olyan sebességgel ásta a homokot, mint egy felpörgetett

25


exkavátor és csak akkor hagyta abba, amikor rálelt a keresett holmira. Ezután lerohant a dombról, kezében szorongatva valami fóliába tekert csomagot. – Gyerünk, be a házba! – vetette oda, miközben elviharzott mellette. – Mi van? Mi a fene történt már megint? – nyüszítette Dancing Hawk és maga is beszaladt a nyaralóba. A mellkasában úgy lüktetett a szíve, mintha

mérföldeken

keresztül

menekült

volna

egy

vérszomjas sivatagi démon elől. Hiake szinte remegve tette a konyhapultra a csomagot. A rendőr figyelmét nem kerülte el, hogy olyan gyengéden és tisztelettel bánik az ismeretlen holmival, mintha milliókat, sőt milliárdokat érő ékszereket dédelgetne. Ösztönei megsúgták, hogy nem véletlenül bujkáltak ezen a helyen és az sem történhetett céltalanul, hogy ez a felfoghatatlan természeti jelenség – ha az volt egyáltalán – éppen a sivatagnak ezen a pontján támadott. Sejtései egyetlen végső összegzéssé álltak össze… – Az ereklye! Úristen! Maga képes volt ide rejteni ezt az… ereklyét? – Mondjon jobbat, barátom? Igazán nem szaladhattam el vele a Wall streetre, New Yorkba! Vagy Fort Knox-ba! De amint látja, a csomagolás érintetlen. Ez valamennyire megnyugtat. Remegő kézzel fejtette le az utolsó nejlonréteget; egy fekete dobozka került a felszínre belőle. Hiake nagyot nyelve lerakta a pultra, és egyetlen percig megilletődötten bámult rá.

26


– Íme, lássa meg azt a sorsdöntő valamit. Ami még a történelmet is képes befolyásolni! Készen áll arra, hogy megpillantsa, Hawk? – Hát, mit mondjak erre, Charlie… – A rendőr nagyot nyelt, ahogy ránehezedett a pillanat súlya. – Még a kezem is remeg… A fenébe, nyissa már ki, könyörgöm! A lelkész tömpe ujjai olyan finomsággal futottak végig a szelence borításán, ahogyan egy zongoraművész illeti a billentyűket egy melankolikus darab közben. Végül gyengéden megérintette az apró zárat, ami halkan kattanva felpattant és a feltárta titkát… Dancing Hawk felkészült a nem mindennapi látványra. Szorongó lélekkel bámulta a felemelkedő fedelet és maga is nagyot nyelt, ahogyan társa az imént. Maró türelmetlenséggel várta, hogy szembesüljön a titokkal, ami a Grál-kehely erejéhez volt csak fogható. Mélységesen csalódnia kellett. A szelence bársonyos nyoszolyáján semmi sem hevert. Még egy megátalkodott homokszem sem. Üres volt. Hiake úgy bámult a haszontalan tartó méhébe, mint aki biztos abban, hogy csak valami időleges tréfa áldozatává vált. Nem hitte el, hogy a valóságot látja. Percekig tapogatta a szelence belsejét, hátha azzal magyarázható a kegyetlen csalódás, hogy az ereklye védői biztonsági megoldásképpen egy ügyes dupla feneket készítettek. De nem így történt.

27


Csak percek múltán értette meg, hogy az, amit lát, nem több és nem kevesebb a puszta valóságnál. – Eltűnt… – nyögte Dancing Hawk, Hiake helyett. A lelkész agya sebesen dolgozni kezdett. A gondolat, amit nem is olyan régen maga vetett fel, most átitatta az elméjét. Minden tisztelete mellett, amivel az elhunyt nagyságot, Horowitz atyát, az ereklye őrzőinek vezetőjét illette, némi megbántottságot is érzett. Mert minden kétséget kizáróan őt csak, mint csalétket, a megtévesztés eszközét alkalmazták ebben a játszmában. Ez tagadhatatlan fájdalmat okozott Hiakének. Csak és kizárólag arra volt elég az ő hite és odaadása Horowitz szemében, hogy álcává legyen; egy álmegoldássá, aminek csak annyi a szerepe, hogy időlegesen elterelje a Gonosz figyelmét. – Soha nem is volt itt – nyögte keserűen az értetlenül bámuló hadnagynak. – Hawk, soha nem volt itt az ereklye… Pedig azt hittem, én érdemeltem ki ezt a kiváltságot. Mit gondol, miért úsztuk meg olyan egyszerűen az iménti pusztítást? – Miért? Egyszerűen úsztuk meg? Még mindig remeg a lábam tőle… – Talán úgy látja, hogy odavesztünk? – folytatta Hiake. – Ezzel az erővel az ördög vihara el is seperhetett volna a föld színéről. Csakhogy nem mi voltunk a cél, hanem az, amit rejtegettünk. Az az erő, ami a tornádóban testet öltött, pillanatok alatt észrevette, hogy amit keres, az nincs nálunk. Ennyi.

28


– És most? Most mi lesz? – kérdezte Dancing Hawk.

Hangja

fájdalmas

nyüszítésnek

jobban

beillett volna, mint embertorokból született kérdésnek. Hiake kiérezte belőle a maga tehetetlenségét és tanácstalanságát is. Meg a mindennél erősebb félelmét. – Nem tudom, barátom… Reménykedjünk, hogy az ereklye jó kezekben van. Ha megvan még egyáltalán.

29

Michael Mansfield Tűzkeresztség

Recommend Documents