Michael Mansfield Tűzkeresztség

Michael Mansfield – Tűzkeresztség

4. Chandler környéke. Phoenix-től délre, a sivatagban… – Sajnálom Bruce-t – jegyezte meg a hadnagy, miközben délnek vezette az autót, egyenest a sötét sivatag mélye felé. – Nagyon jó gyerek. – Ne sajnálja. Ha ismerné a Bibliát, Hawk, tudná, hogy egy harcos sem akkor veselkedett neki a küzdelemnek, amikor homályos körülmények veszik körül. Hanem csak akkor, amikor egyértelmű jelét kapja annak, hogy rajta áll egy nép sorsa, vagy a győzelem. Sorolhatnám a neveket, akik az elején kétkedtek: Mózes, meg hasonlók… – Harcost lát Bruce-ban? – kérdezte kétkedve a hadnagy. – Harcost? Nem. Többet. Akármennyire különös is a vélet-len, ez a fiú sokat jelent a jó ügynek. Valami körülveszi őt. De ne kérdezze, honnan vettem ezt. – Jézusom! – nyögte Dancing Hawk elkeseredetten. – Ha a sorsunk az ő kezében van, akkor szerintem elég nagy szarban vagyunk! …Míg Dancing Hawk a 87-es úton Chandler felé vezette az autót, Hiake körbetelefonált néhány egyházi tisztségviselőt az Éleslátók Gyülekezetéből. Mindegyiküknek elmondta, a drámai helyzet megköveteli, hogy sürgősen eltűnjön a csatározások színteréről, legalább is addig, míg sikerül meghatározni az ellenség irányát. Ezt tanácsolta az Éleslátók cso-


portjában lévő munkatársainak is, majd megállapodott velük egy titkos jelzésben, amely utalást jelentett

egy

újabb

kapcsolatfel-vételre.

Ezután

cseréltek az autóban: mielőtt letértek a 87-esről egy alig járt dűlőútra, Hiake ült a járőr-kocsi volánjához és a hadnagy bonyolított le néhány hívást. Elsősorban Hickendale-t igyekezett megpuhítani, hogy szüksége van néhány szabadnapra e „tüzes” eset után. A kapitány végül nagyokat hümmögve, és végül minden jóindulat nélkül rábólintott a kérésre. Hajnali kettő tájban érték el azt a helyet, amit Hiake „patkányodúnak” nevezett. Az éjszaka sötétjében Dancing Hawk első látásra nem tudta összevetni, mennyire helytálló ez az elnevezés, de amikor lámpát kapcsoltak a házban, valamennyire megnyugodott. A spártai módon felszerelt konyha és az egyszerű szobák ugyan nem rejtették véka alá a hiányosságokat, de mégsem egy egyszerű „tippiben”, vagy navaho „hoganban” kellett elrejtőzniük, hanem egy nyaralóként szolgáló blokkházban. Őslakos származása ellenére Dancing Hawk egyáltalán nem érzett hajlandóságot arra, hogy akár egy-két napot is azokban az aszketikus jellegű hajlékokban vészeljen át, amit elődei családi otthonnak neveztek. Vízvezeték hiányába a ház melletti domb aljában csurdogáló forrásról hoztak vizet, és mindez eléggé fémjelezte a hely felkészültségét. Azonban a hadnagy külön szobát kapott és nem a földön kellett aludnia egy pokrócba burkolózva, ahogyan még manapság is teszi megannyi apacs. Egy régi IKEA-ágy szolgálta

2


éjszakai kényelmét, amit megrágott ugyan a szú, de ennek ellenére tökéletes kényelmet biztosított. Aznap nem beszélgettek – a kimerültség és szorongás a jövőtől, de leginkább az elfojthatatlan félelem elnémította mindkettejüket. Pillanatokon belül lerogytak ágyaikba és megpróbálták elhitetni magukat, hogy itt és most biztonságban vannak. * Hiake már javában tevékenykedett a poros konyhában, amikor Dancing Hawk dideregve elődugta orrát a szobájából. – Mi a fene! Ki gondolná, hogy a sivatag mélyén ilyen dermesztő hajnali hideg tud lenni. – Úgy látom, teljesen kitörölték az emlékeit. Már a gyerekkorára sem emlékszik? – Igyekszem elfelejteni, Charlie. Egyébként jó reggelt. Hiake feléje fordult a kopott mosogató mellett és cinikus vigyort engedett meg magának. – A hajnali hideget, meg a jó reggelt említette. Már egyik sincs érvényben. Leginkább késő délelőttöt mondanék. – Olykor a test is megköveteli a maga pihenőjét. Csinált kávét, vagy rám vár ez a nemes feladat? – Hasznosítsa magát, Hawk. Én megfőztem, maga töltse ki. Talál az asztalon két csészét. Kiöntöttem belőlük a skorpiókat, amik ott tanyáztak, és alaposan el is mostam őket. Ja, és az egyik ágy alá befészkelte magát egy csörgőkígyó. De kitettem a szűrét és

3


elmagyaráztam neki, hogy most miénk a ház. Úgyhogy, nincsen semmi probléma. – Ha ezek nem azok, akkor mi a probléma? – Dancing Hawk elhűlten gondolt bele, hogy mifélékkel osztotta meg az elmúlt éjszaka ezt a hajlékot. Meg se merte kérdezni, hogy társa melyik ágy alatt találta a kígyót. – Arra kíváncsi, hogy mi az igazi probléma? Például, ha elfogy a kávé. Az igazán nagy gond, mert jócskán arrébb van az első vegyeskereskedés. A hadnagy kitöltötte a gőzölgő italt, aztán lerogyott az ócska, nádból készült kanapéra és igyekezett nem gondolni arra, hogy ezt hányféle undorító féreg sajátította ki lakhelyül. Hamarosan csatlakozott hozzá a lelkész is, aki egy ócska demizsont hozott be és két, színes, folyamatos dupla „W” mintázatú, navaho cserép kupicát tett le az asztalra. – Ha jól emlékszem, azt mondta, szabadságon van. Akkor hát… – És szavak helyett töltött a vesszőfonatú üvegből. Dancing Hawk az enyhén sárgás ital illatából arra következtetett, hogy egy-egy pohárka kaktuszpálinkával köszöntik az új napot. Ha rá is tört a köhögési inger az első kortytól, férfiasan tartotta magát. Míg Hiake egy másik kupicát is felhajtott és tette ezt olyan könnyedén, mintha limonádét venne magához, ő visszautasította a következő kört. Aztán egy óvatlan pillanatban kitörölte szeméből a maró szesztől kiserkent könnyeit. De azt mindenképpen belátta, hogy a poharazgatás

4


hasznos volt; felmelegedett tőle és hirtelen elkapta a tettrekészség. – Mi a haditerv? Vagy csak várakozunk és figyeljük az eseményeket? – kérdezte a házigazdát, miközben már a kávéját kortyolgatta. – Nem tudom, mi a jobb. De az tény, hogy bármennyire el kell rejtőzni, az apátságban tiszteletemet kell tennem. Tudja, akad ott néhány egyeztetni való a többiekkel. – Nem örülök, hogy elhagyjuk a búvóhelyet. De megértem. Legfeljebb majd óvatosak leszünk. Ne féljen, amíg engem lát, Charlie. – Sőt, most még jobban félek és féltek mindenkit, aki belekerült ebben az átkozott háborúba. Gondoljon bele, mennyivel könnyebb lenne az élete, ha mondjuk, ezekben a napokban éppen Alaszkában tartózkodott volna. – Az kizárt – ingatta a fejét Dancing Hawk. – Rühellem a hideget. – Mindegy. Érti, mit akarok mondani? Hogy sajnálom, amiért belecsöppentek ebbe a drámába. Sajnálom magát. És a barátját. – Értem. De ne lepődjön meg azon, amit most mondok. Én a magam részéről egyre inkább valami nagyon dicső dolgot látok ebben. Minden szorongás ellenére kezdem méltányolni a sorsomat. És valahogy nem félek… – Majd fog, azt garantálom, Hawk. – Hát… kösz, hogy ennyire bátorít…

5


– Végül is… Igaza van. Akit ilyen névvel áldott meg a

sors,

talán

győzelemre

született.

Arra

még

emlékszik, hogy kinek volt a magáéval megegyező családi neve? Hogy ki volt az a nagy harcos? Dancing Hawk-nak mindenhez volt kedve, csak éppen ahhoz nem, hogy a családot, meg a gyerekkori élményeit felidézze magában. Az emlékek ugyanis soha nem álltnak meg egy ponton, azonnal továbbperegtek és a szegényes, koszos fabarakkot, apja szerelőműhelyét és a mindenhová betüremkedő, pimasz sivatagi homokot hozták elé. Ez, mint mindig, most is viszolygást, meg valami meghatározhatatlan émelygést ébresztett benne. Pedig éppen megfelelt volt erre ez a környék is, ahol ma felébredt. Nyújtózkodott néhányat és élvezte, ahogy az ablakon át egyre arcátlanabbul betűző nap áthevíti kezeit és lábait. – Nem igazán – dünnyögte végül, mikor már kínossá vált a hallgatás. – Valami rémlik, de az elmúlt egy évtizedben biztosan nem foglalkoztam vele. Hiake kivégezte a kávét és hátradőlt a nádfotelben. – Tudja, elég fura ez. Magát mindenki a törzsi nevén ismeri, és még maga sem nagyon használja a családit. Mégis olyan nagyon kerüli a tradíciót. Igazi hitehagyott bennszülött. Pedig a karrier nem minden és nem érdemes elveszíteni miatta a lelki önmagunkat… – Oké, Charlie. Hagyjuk ezt, mielőtt lyukat beszél a hasamba. Mi van a nevemmel?

6


– Ó, igen. A nevével. Isisnah… Micsoda jó hangzású név. A kanyonok között fúvó szél nyög fel így. Egy kemény harcos viselte ezt a nevet száz évvel ezelőtt, San Carlos környékén. Délen, a csirikava törzsben. Ez a férfi Geronimo vére volt. Közeli rokona. Kemény harcos hírében állt és nem hagyta magára nagynevű testvérét abban a gerillaháborúban, ami éveken keresztül folyt a határvidéken. Ez ma már legenda, barátom… De… remélem, Geronimót nem kell bemutatni magának? – Nem, dehogy! Olvastam róla az iskolában. – Az iskolában! Magának aztán fura egy humora van. A jó Ég áldja meg, ne iskolában ismerje meg a saját múltját, főleg ne a fehérek iskoláiban! Hanem hallgassa a vére pezsdülését, ember! A szíve dobbanását! Miképpen harcolhat a gonosszal szemben, ha nincs magában semmiféle érzelmi töltés? – Nézze, Charlie. Tudom, ki vagyok. Egy rendőr, aki nem indiánként és nem is fehérként akar rendet teremteni. De ez a film most nem erről szól. Arról szól, hogy akárkik vagyunk is, megpróbáljuk elpusztítani azt, ami veszélyeztet bennünket… A létünket… Na, mindegy. Ha nincs ellenére, körülnézek egy kicsit a környéken. Felmászok a dombra. Hiake felemelte a fejét és talán a kelleténél egy picit erélyesebben mondta: – A dombot nem ajánlom… Őőő… Tele van csörgőkígyókkal… Dancing Hawk felvonta a szemöldökét és lassan válaszolt: – Ez esetben nincs kedvem dombra mászni. De azért járok egyet.

7


– Tegyen belátása szerint. Én itt maradok és elvégzek néhány szertartást. Aztán belopózunk Phoenixbe, az apátságra.

5. Phoenix, Peoria, 51. Utca Malhead-lakás, szerda reggel… – Mi újság, kisapám? Mik a fejlemények? – Ugyan, hagyd el, Sam! Igazán nincs kedvem beszélni róla… – Megint csak kéreted magad. És szerénykedsz. Pedig tudom, hogy milyen nagyszerű fickó vagy! Biztosan egész éjjel dolgoztál, hogy csak most értél haza. Igazi kopó vagy. Fáradhatatlan kopó. Tudom, hogy ezek a zsernyákok mennyit nyertek veled, hogy átjöttél hozzájuk a keleti partról. Na, mondd már… Malhead újra elvigyorodott, mint mindig, amikor meglátta nagybátyja arcán a mohó kíváncsiságot. A fakó, ráncos vén arc megtelt élettel és éhesen várakozott minden hírmorzsára, amivel degeszre tömheti szellemét. Malhead most sem tudott ellenállni kettejük játékának. Pedig ebben a pillanatban szíve szerint végigdőlt volna a kanapén úgy, ahogy két perce érkezett, farmerdzsekiben, csizmában. Éjféltől reggelig a kapitányság adattárát böngészte, és az éjszakás laborosokat boldogította. A kettő

8


között alig órányit aludt csak az asztallapra hajtott fejjel. – Ugyan, nem vagyok én olyan nagy szám, öregem. Éppenséggel magam sem tudom, hogy mit tegyek… – Nem hiszem én azt, Brucie! Tudom, hogy ezek a fickók csak nyertek veled, hogy átjöttél – Ez már volt, Sam! Ne játszd újra Kuncogtak egy sort a szóviccen, mint két kamasz, miköz-ben Malhead hátradőlt a kanapén és a szünet nélkül működő, de lehalkított tévére bámult. Olyan fáradtnak érezte magát, hogy nem is tudta felfogni, mi nyüzsög a képernyőn, bár nem is nagyon érdekelte. Csak nagybátyja iránti szeretetből folytatta a diskurzust. – Szóval, megfeneklettem, mint egy jól megpakolt gálya. – Na, és elmondod végre, hogy mitől? – Az öreg kíváncsian odairányította a kerekes kocsiját a tévé elé, és egy vagány piruettel szembefordult vele. Az akkumulátor felháborodottan zümmögött a mutatványtól. – Ezt nevezem, Sam! Csak vigyázz, nehogy egyszer felborulj, mert kénytelen leszel a földön fekve kivárni, míg hazaérek. – Ugyan! Nem vagyok én annyira elveszve. Meg aztán az a vén szipirtyó is átdugja néha a képét. Az majd felsegít, ha másra már nem is jó. – Hálátlan vagy, Sam! Tudhatnád, hogy nem vagy éppen közömbös Mrs. Prescott-nak! A te korodban

9


örülhetnél, ha egy ilyen helyre asszonyság érdeklődik irántad! – Jaj, ne mondj ilyet, Brucie! – Az öreg teátrálisan a fejét fogta, mint aki hallatlan borzalmakat él át. – Ez a vénség kikészít az aggodalmaskodásaival. Utálom! Mindig főz valamit, és ez jó ürügy arra, hogy áthozzon egy tányérral. Én meg dobom egyből a szemétbe. Állandóan itt ücsörögne mellettem, ha beengedném. De úgy döntöttem, egyszerűen nem engedem be és kész! – Sam, jól jöhet még a segítsége. Szerintem, légy kedve-sebb hozzá. Rendes asszony. – Nem mondom, hogy nem rendes. Csak idegesít, érted? De hagyjuk már azt a szipirtyót! Mesélj! Hogy haladsz azzal a Bibliás üggyel? Malhead kuncogott egyet az elnevezés hallatán. Nagybátyja – gyermeki vonásának egyik jellemzőjeként – minden ügyét valami egyszerű jelzővel látta el és attól kezdve így kategorizálta. Ráadásul még az elmeszesedett agyi erei sem akadályozták abban, hogy évekre visszamenően is e jelzőkkel emlegesse fel az eseteket. Biztosan könyvtáros lehetett előző életében... – A Bibliás ügy! Ez jó! Szóval, a Bibliás ügy ott tart, hogy talán hinnem is kellene, ha meg akarom oldani. – Mesélni kezdett róla, felületesen, kerülve a tényeket, ahogy szokta. Minthogy az öreg már túl volt azon a koron, hogy érdemi tanácsot adjon, vagy valami dörzsölt és éles elméjű útba igazítást, nem igyekezett beszámolni neki a részletekről. Most is

10


csak annyit szellőztetett meg, hogy egy piromániás gyilkos garázdálkodik az északi városrészben, aki papokra specializálta magát. És ma is megölt egyet. Amikor befejezte, hátradőlt és kivárta, hogy Sam a maga szokott módján, csillogó szemekkel tovább faggassa. Még ebben sem különbözött sokat egy gyermektől, aki az elmondott mese után – talán csak azért, hogy a kellemes, bensőséges pillanatot minél jobban meghosszabbítsa – tovább firtatja Pán Péter, vagy Csipkerózsika, netán Mulan ezerszer hallott történetét. Most azonban csalódnia kellett. Az öreg arca elsötétült és erőlködve közelebb hajolt hozzá. Malhead nyomát sem látta rajta annak, hogy ezt a mesét is úgy élvezte volna, mint az eddigieket. Izgatottá vált a hallottaktól. Malhead nem értette, miért. – Brucie… – nyögte az öreg. – Kérlek, vigyázz magadra. Nagyon vigyázz… – Mi a baj, Sam? – Ez a Bibliás ügy… ez valami… – Ez is csak egy ügy! Nyugodj meg, öregem! – Nem! – Az aszott arcon még jobban elmélyültek a ráncok. – Ez más… Ez más, mint az eddigiek. És látom, hogy te is másként éled meg… – Ugyan, Sam! – Malhead nagyot nyelt. Keserű csomóként gyűlt szájába a balsejtelem. – Hidd el, éppen olyan, mint a többi. Egy dilinós gyújtogatót kell elkapni… – Nem hiszem, fiam. Valami nagyon… rosszat érzek. Attól, amit most elmondtál. Kicsengett a

11


hangodból. Azt érzem, hogy sokkal veszélyesebb ez az egész, mint amit elmeséltél nekem. Kérlek, figyelj oda nagyon. Nézz a hátad mögé. Vigyázz magadra. Malhead remélte, nem látszik az arcán, hogy mennyire egyetért az öreggel. De vajon honnan ez a különös változás? Honnan e hirtelen élessé váló belső látás annál a vénembernél, akivel mostanság már csak egy tízéves szintjén tudott szót érteni? Ez

is

egyike

a

mostanában

halomba

gyűlő

furcsaságoknak. – Jól van, nyugodj meg. Nem lesz semmi baj. Tudod, hogy olyan vagyok, mint egy macska. Tíz életem van. – Vigyázz rájuk. Néha a sok is kevés… Malhead elképedve bámulta nagybátyját a ráncos szájon kibukó váratlan bölcsesség hallatán. Fogalma sem volt arról, hogy hová tegye mindezt. Végül arra gondolt, nem történhetett egyéb, minthogy a féltés felhasíthatta az öreg elméjére telepedett vastag, szürke burkot, ami alól időlegesen tiszta értelem és logika türemkedett elő. Persze, nem is történhetett másként… – Rendben. Most mennem kell, Sam. A kapitányságon van dolgom. De megmelegítem neked az ebédet. Ebben a pillanatban csengettek és a két Malhead egymásra meredt. A fiatalabbik arcára gonosz fintor költözött, amit az öreg azonnal megértett és dühösen odavetette: – Nehogy meg merészeld tenni, Brucie!

12


– Ugyan, most légy férfi, barátocskám! – Esküszöm, Brucie, ha megteszed, felkelek a székből és elfenekellek! De a fiatalabb Malhead nem torpant meg; hangosan nevetve az ajtóhoz ugrott és szélesre tárta. Közben visszakacsintott az öregre, aki fenyegetőzve rázta felé az öklét. A küszöbön egy koros, de jól karban tartott hölgy várakozott, kezében egy tál főzelékkel. Szelíd mosolya ellenére Malhead újra konstatálta, mint már százszor eddig, hogy nagybátyjának valószínűleg igaza van az asszonnyal kapcsolatban. Mrs. Prescott, az özvegy szomszéd néha kicsit túl erőszakos. Azonkívül a szemei olyan nyughatatlanul pásztáztak körbe mindent, mint aki folyton folyosói pletykák témáira vadászik. – Fáradjon be, hölgyem – tessékelte be a türelmetlenül toporgó asszonyt. – Sam már nagyon várja. És nagyon hálás ő is, meg én is az ön gondoskodásáért. Parancsoljon. Sam a nappaliban van. – Köszönöm, Bruce. – Az asszony belibbent és igyekezett ezt kacér könnyedséggel tenni, ami kora ellenére nem esett túl nehezére. Malhead utána sétált és nem tudta elnyomni vigyorát, amikor tekintete találkozott a nagybátyjáéval. Az öreg morogva hellyel kínálta az asszonyt és sütött belőle, hogy a fenébe kívánja. Malhead rájuk kacsintott és csak annyit mondott: – Nekem mennem kell! Aztán ne rosszalkodjatok, Sam!

13


6. A „Vér Szentsége” Apátság, Phoenix Szerda délután Dancing Hawk a „patkányodú” környéki séta ürügyén alaposan körülnézett, hogy fogalma legyen a hely védhetőségéről, vagy a menekülés lehetőségeiről. Nem nyűgözte le az eredmény, de végül is e sivatagi búvóhelynél jobb éppenséggel nem akadt. Kicsit túl sokat is időzött a szabadban, ezért a Hiákéval tervezett Phoenix-i autózás jócskán kitolódott. A csaknem kétórás út alatt szinte egyetlen szót sem váltottak. A lelkész mogorván ült a volánnál, előreszegezett tekintettel. Dancing Hawk szavak nélkül is jól értette, hogy fájdalom kavarog a lelkében, amiért hamarosan újra látnia kell a rémes helyet, ahol egy közeli társát vesztette el. A hadnagy már túl volt az ilyesmin, és ha nem is múltak el a gyilkosságok emlékei nyomtalanul, az a fajta felkavarodottság már nem környékezte meg. Ez az ügy azonban az ő nyugalmát is kikezdte. Sikerült átverekedni magukat a délutáni csúcsforgalmon, ami Phoenix teljességét uralta. Szerencsére, egyetlen forgalmi dugó sem marasztalta őket sokáig, ám így is alkonyattájt érték el a Vér Szentsége apátság környékét. Csend ölelte körbe a terecskét, ahol a templom állt. Mintha még a járókelők is elkerülték volna a

14


múlt éjszakai tragédiának ezt a szörnyűséges színhelyét. Dancing Hawk megindulva pillantotta meg a gyertyák tömegét a macskaköves területen, ahol Horowitz tiszteletes tűzhalált szenvedett. Apró ünnepélyességet érzett annak láttán, hogy hívei nem feledkeztek meg a legújabb mártírról. Hiake egy pillanatra megállt a gyertyák előtt és mereven bámulta apró, védtelen lángjukat. Többségét már elfújta a délutáni légmozgás, de néhány apró nyelvecske még imbolyogva ellenállt. – Akárcsak mi… – dünnyögte Hiake. Dancing Hawk azonnal tudta, miről is van szó. Maga is úgy pillantott a lángocskákra, mint apró, törékeny mártírokra, akik csodában reménykedve megkísérlik az ellenállást a végtelen és felfoghatatlan túlerővel szemben. – Igen. Akárcsak mi. Ki tudja, meddig loboghatunk. Igyekeznünk kell, hogy legyen értelme az egésznek, nem igaz? Hiake, minden szomorúsága ellenére elmosolyodott. – Örülök, hogy érti, Hawk. Maga máris egy közülünk. – Amióta ismerem magát és a küldetését, valahogy nem volt kétségem efelől. Menjünk. Túl jó célpontot nyújtunk az ördög cimboráinak. Egy templom mindig néma; a beszemtelenkedő hangok csak zörejek, melyeket a vaskos falak komorsága dagaszthat visszhangzó nesszé. Egy lépés, egy kopogó lépés, mely jelentéktelen a forgalmas belvárosban, itt öncélú és zavaró zajongássá növi ki ma-

15


gát. Ennek tudatában mindketten úgy érezték, a templom ma csendesebb és gyászosabb, mint valaha. Egy fiatal novícius tisztelettel sietett eléjük. Látásból ismerte már Hiakét, sőt, nagyon is tisztában volt azzal, hogy ez a mokány, vörös bőrű, intelligens tekintetű férfiú az elhunyt elöljáró barátja és fegyvertársa volt. Tisztelettel meghajolt előtte. – Testvérem, vártuk érkezésedet. Kérlek, tiszteld meg asztalunkat. Rufus Strattford testvér, a megbízott vezető kéri, hogy csatlakozz hozzá. Természetesen, kísérődet is szívesen látjuk. – Köszönöm. Örömmel követünk, ha mutatod az utat – mondta kenetteljes hangon az apacs. Aztán megvárta, míg a novícius előresiet, majd hátra fordult a rendőrhadnagyhoz és póriasabban, hétköznapibb hangon ezt súgta: – Ajjaj! Ebből baj lesz! A hitközösség rossz lóra tett! Strattford keménynyakú, dölyfös ember. Hiake nem láthatta, hogy Dancing Hawk egy közönyös ajakbiggyesztéssel válaszol, mint akinek olyan mindegy, hogy ki az, aki vacsorára invitálja. A titulusok és az egyházi tradíció már kevésbé érdekelte, mint a jelen dráma és annak kihatásai a jövőre. A novícius egy hátsó helyiségbe vezette őket, ahol félho-mály uralkodott. Hiake tökéletesen tájékozódott ebben a mesterséges alkonyatban, ám Dancing Hawk-nak szüksége volt némi időre, hogy megbarátkozzon a körülménnyel.

16


Amikor kitisztult a látása és szeme megszokta a félhomályt, azonnal észrevette a helyiség kivételes pompáját. Soha nem gondolta volna, hogy a templomi emberek ilyen fényűző körülmények között élhetnek. A minden finomsággal roskadásig rakott asztal körül elhízott, szakállas férfiak üldögéltek és jókora adag falatokat küldtek le a torkukon. Hozzá ezüst serlegekből vörös bort kortyolgattak; mint később megtudta, olyat, ami a kaliforniai Napa-völgy napfényében érlelődött az átlagember számára alig kifizethető nedűvé. Az asztalfőn ülő, testes, de erőteljes férfi – Dancing Hawk azonnal kitalálta, hogy ő Rufus Strattford – mosolyogva fogadta őket, de hellyel csak Hiakét kínálta. A hadnagy csupán mosolyt kapott, invitációt nem. Ezt tapasztalva az apacs nem mozdult Hawk mellől és nem törődve a kínos helyzettel, könnyed mosollyal megkérdezte Strattfordtól: – Van bármiféle akadálya annak, hogy egy barát, aki jó ismerője ügyeinknek, és aki elkísért, hogy vigyázzon rám, helyet foglaljon köztünk? – Természetesen nem. A te barátod a mienk is… – mondta Strattford azzal a tökéletesen természetes hanghordozással, ami olyan sok kétkedőt lehengerelt már eddig. – Kérlek, mindketten üljetek le közénk és fogyasszatok. Hiake és Dancing Hawk végül helyet foglalt az asztal túlsó végén, távol Strattfordtól. Az apacs lelkész egyenes háttal ült a helyén, távol az asztal

17


lapjától és az ételtől. Messziről sugárzott róla, hogy nem kíván részt venni a lakomában. – Nem gondoltam volna, hogy halotti torra érkezem – mondta némi várakozás után, és nem is nagyon rejtette véka alá megvetését. – Ha ennek az a célja, hogy ennél a meglepően káprázatos asztalnál a mi drága halottunkra, Horowitz atyára és az ő munkásságára emlékezzünk, no és a jövendő küzdelemre, a felelősségre, amit hátra hagyott, akkor nincs semmi szavam ez ellen. Bár úgy vélem, akadnak ennél sokkal időszerűbb feladatok is. Rufus testvér, mi a véleményed erről? Az eddigi kedélyes zsongás már akkor elült a teremben, amikor két érkező megjelent az asztalnál. Ám e megjegyzés, ha lehet, még inkább elmélyítette a dermesztő csendet. Senki sem hitte volna, hogy a vendég, még ha szegről-végről közéjük tartozott is, egy pillanat alatt jeges vízzel öntheti nyakon a lakoma hangulatát. Mégis ez történt. – Ugyan, Hiake testvér! – Strattford felállt a helyéről. – Mindannyian tudjuk, hogy mennyi érdemet szereztél a Gonosszal vívott harcaidba. Azt is, hogy célkitűzéseid ökomenikus jellegűek és nem kizáráson alapszanak. Tudjuk, hogy különleges feladatokat látsz el, ha azt nem is, hogy mifélék ezek. De leginkább azt tudjuk, hogy milyen mély barátság fűzött Horowitz testvérünkhöz. Nem csodálkozom a szíved fájdalmán. De érts meg minket is. Pásztor nélkül maradtunk és keressük az utunkat…

18


– Az utat nem kell keresni… Az út ott van előttetek. Mindannyiunk előtt. Horowitz testvéretek tökéletesen kijelölte. Ő volt az az ember, aki mindig vállalta a nehezét. Szinte belegörnyedt a háta a felelősség súlyába. És sohasem a pazar lakomaasztaloknál kereste az igazságot. Ínségben, böjtben, nélkülözésben, kemény harcosként viselte a terhet. Ő előrement és kitaposta az ösvényt. Elfelejtettetek volna utána menni? Netán nem tetszik az az ösvény, barátaim? Talán tüskés ágak szegélyezik? Még dermedtebb csend telepedett az összejövetelre. Az ajtónál álló szolgáló novíciusok, mélyen lehajtották a fejüket, szívük szerint el is tűntek volna a félhomályban. Az asztalnál terpeszkedők kérdően villantották egymás felé tekintetüket.

Strattford –

Dancing Hawk jól látta – nagyon is megrökönyödött e merész szólamok hallatán, de bárhogy szerette volna, nem érezte magát erősnek ahhoz, hogy szembeszálljon ezzel a tekintélyes Éleslátóval. Helyette egy kevésbé ismert, új tisztségviselő, egy vaskos dongájú férfiú állt fel és kenetteljes hangon ezt mondta: – Honnan veszed a bátorságot ehhez, testvér? Eljössz közénk és pocskondiázod a szent férfiakat? Mégis kinek… Hiake lendületesen felállt a helyéről és felemelte kezét. Ez a mozdulat elégnek bizonyult ahhoz, hogy a kövér férfi hangja elhaljon, és maga visszarogyjon a székére. Még Dancing Hawk is – aki amúgy nagyokat hallgatott – megszeppent tőle.

19


– Azt hittem – Hiake kemény hangon felcsattant –, komoly és életbe vágó fontosságú megbeszélésre érkezem. Ehelyett dínom-dánom fogad. Vedelés és zabálás. Nem kérek ebből, úgyhogy távozom. Ti méltatlanná váltatok arra, hogy a szent harc ügyét a vállatokra vegyétek. Méltatlanokká váltatok Horowitz atya emlékéhez. Csak egyetlen utolsó kérdésem van hozzátok. Hol találom Giovanni atyát? Senki nem akadt, aki fel mert volna állni, hogy megválaszoljon a lesújtó ítéletre. Még annyi bátorság sem maradt bennük, hogy a keresett pap felé útba irányítsák az Éleslátót. Maga Strattford sem nyitotta szóra száját; némán bámulta a díszes ezüstserleget szorongató jobb kezét. Láthatóan nagy érdeklődéssel vizsgálta a hivalkodó gyűrűk ékköveinek tompa fényét az ujjain. Hiake várt egy teljes percig, aztán megvető arccal – egy pillanatig nem titkolta, mi a véleménye az apátság új vezetéséről – az ajtó felé indult. Dancing Hawk szerette volna megőrizni tekintélyét, ahogy utána sietett, de tudta, itt és most ő csak egy kívülálló, egy jelentéktelen mellékszereplő. Némán, mint egy árnyék, kisietett a helyiségből a társa nyomában. A novícius, aki az imént fogadta őket, kötelességének érezte, hogy kikísérje a vendégeket. Szeppenten igyekezett utánuk. A templom oldalsó bejárata előtt Hiake megtorpant és visszafordult a papnövendékhez. Amaz,

20


részint az Éleslátó tekintélyétől, részint a mozdulat hirtelenségétől, ijedten hátralépett egyet. – Fiam! – dörrent rá Hiake. – Nem feleltek nekem az elöljáróid. Úgyhogy, tőled kérdezem. Hol találom Giovanni atyát? Hiake egy egész fejjel volt alacsonyabb, mint a novícius, de fellépése, neve és múltja olyan erőt képviselt, amitől a fiatalember szinte összegörnyedt és most semmivel sem tűnt magasabbnak. – Atyám, Giovanni tisztelendő testvér reggel telefonált nekünk. Elnézését kéri, de nem tud megjelenni körünkben néhány napig. Rosszullét környékezi és beteg. De reméli, az Ég kegyelméből hamarosan felépül. És kéri, senki se látogassa magányában. Ez volt a reggeli üzenet. Hiake tekintete végigúszott a bejárat márványszentjein, meg a félhomályon, amely mögött a lenyűgöző méretű orgona sípjai tornyosultak az ég felé. – Vajon volt-e már példa arra, hogy Giovanni gyengélkedett? – kérdezte szinte önmagától. – Soha – válaszolt tisztelettudóan a novícius. – Mi is inkább arra gyanakszunk, atyám, hogy Giovanni testvérünket mélyen megrendítette Horowitz atyánk halála. Félelem költözött a lelkébe. – A félelem szükséges dolog. – Hiake hangja szinte kopogott a keménységtől. – A félelem a hősök pajzsa, megakadályozza a túlkapásokat és az elbizakodottságot. És az a becses társaság, aki odabenn tobzódik, szintén jobban tenné, ha lakomázás helyett inkább felkészülne a félelemre és a harcra. Még csak

21


nem is kellene hatalmas és időigényes kutatásokat folytatniuk. Elég lenne csak a Jelenések könyve harmadik részéből olvasgatni egy keveset, mondjuk, leginkább a tizennegyedik verstől, hogy helyre álljon a rend. Ezt üzenem a díszes összejövetelnek. – Ezzel kifordult a templomajtón. Dancing Hawk alig tudta utolérni.

22

Michael Mansfield Tűzkeresztség

Recommend Documents