-1-
GONDOLATOK… BULÁNYI GYÖRGY
BOKOR-JERUZSÁLEM "Sentire cum ecclesia" (Együtt érezni az egyházzal) - olvasom Rendem római elöljárójának hozzám intézett levelében, miközben átnézem "vatikáni dossziém" utolsó három évének félkötetnyire rúgó anyagát. Istenem, mennyi hiábavaló firkálás! Így jár az, aki összetéveszti az egyházat a bíborosokkal, érsekekkel, püspökökkel. Jézus még a példaképem? Kilincselt ő a nagyuraknál, akár Kaifásnál, akár Pilátusnál? Miért firkálok akkor annyit? Csak azért, hogy elfogadjanak. Mert hát én együtt érzek! Akkor is, ha úgy sem fogadnak el, amíg meg nem alkuszom? De hát el kell fogadniok, hiszen csak azt képviselem, amit Jézus ránk bízott örökségeként. Lehetetlen, hogy el ne fogadjanak, ha egyszer Jézust emlegetik ők is. S ez a "lehetetlen"... - csak ez az, ami van. Nem kellek. Nem kellünk. A lehetetlen egyúttal a tényleges. Bele lehet ebbe nyugodni? Csak skizofrénné ne váljak...! A "Bulányi-szindrómába" pusztul bele a Bokor - figyelmezteti a Bokrot egyik testvérünk. Tudniillik abba a skizofréniámba, hogy együtt akarok érezni azokkal, akik Jézust emlegetik, s közben a "trónra" figyelnek. Arra, mert e szövetséges nélkül nem tudják elgondolni az egyház fennmaradását... Mit akarsz velük? Hagyd a fenébe ezt a megalázó kuncsorgást! - hallom a Bokor balszárnyának hangját. Nem tudom abbahagyni. Mindig új reményem támad. Az elmúlt nyáron is. Cserháti püspök interjút adott a halála előtti hetekben az Osztrák Rádió- és Televíziónak: "A kommunista rendszer azt kívánta a püspököktől, hogy tegyenek intézkedéseket a Bulányimozgalom ellen... Cserháti a Bulányi ellen indított 'egyházi pert' is szerencsétlennek tartotta. A kihallgatás során Bulányit 'személyében szörnyű módon megtámadták' és 'valami gyalázatos módon meg akarták semmisíteni'... Bulányi minden vádat visszautasított, kivéve azt, hogy a katonai szolgálat ügyében nyilatkozata nem követte a püspöki konferencia nyilatkozatát... Hogyan lehet, hogy a konfliktust még mindig nem tisztázták, s hogy még ma is 'egyházellenességgel' vádolják a Bokor-mozgalmat? A hibákat ki kellene mondani és bevallani... 'amíg ez nem történik meg, az egész egyházi lét nem hitelre méltó'... Ennek a következménye az is, hogy az egyház a társadalomban nem talál megértésre... Hogyan lenne képes az egyház megoldásokat kínálni társadalmi kérdésekre, ha nem képes rendbe tenni saját ügyeit?..." A szöveget lehozta az osztrák katolikus hírügynökség, a Kathpress, a magyar katolikus közélet és médium pedig nem vesz tudomást a haldokló Cserháti szavairól. Hogyan is lenne képes rá, ha egyszer nem "vonalban", hanem lelkét megkönnyebbíteni akarón beszélt? Csak egy új folyóirat hozta le Cserháti püspök szavait: a Bokor belső használatra szánt s a mintegy szamizdat-múltunkat, a Karácsonyi Ajándékot, folytató teológiai folyóirata, a Koinónia. Ennek az évnek novemberében jelent meg első száma, a decemberi pedig már hozza az alábbi, az ez évi karácsonyi elmélkedésem, amely túllép minden egyházpolitikán és azon is, hogy elfogad-e minket a hierarchia, vagy sem. Túl, mert csak Jézusra néz. Átmentem a busszal "Ótafára". Akit kerestem a községházán, nem volt ott. Az eső éppen nem szitált, nekivágtam hát a Hangyásaljának. Bárányok dolgoztak rajta. Messziről nézve mozdulatlanul. Csak mikor az erdőtől visszafelé jöttem, találtam már másutt őket. Mégiscsak mozogtak. Rendes munkához idő kell. Kutya rohant felém; gazdája, a pásztor lepisszegte. - Adj' Isten! - köszöntöttem. Jónapottal fogadta. -2-
- Jól dolgoznak a fűnyírói - vittem tovább a szót. Beszédessé lett... - Többet érnek ezek, mint akármiféle fűnyírógép. A gép mindenképpen hagy vagy ennyit - s mutatta a két ujjával, hogy mennyit. Ezek megrágják rendesen. Elköszöntem, s megindultam visszafelé, falu iránt. A patak fahídján általmenve ránéztem az eső miatt a szokottnál sárosabb, s kicsit sebesebben folyó sédre. Vetettem egy pillantást jobbra a malomra is, mely leállt már vagy félszázada. Közben meg álmodoztam: jó lenne még az őszön körbeszántani, s még fagy előtt méterenként elejteni egy-egy csicsókagumót. Milyen szép is lenne, ha tavaszra kizsendülne, nyárra két méteresre nőne, és sárga virágaival mutatná, hol is szabta ki a határt a földmérés. Kiértem közben az országútra, s a községházán már várt, akit kerestem. Bíztatott: fog ez menni, aranykoronánként háromezerért odaadják. Azóta eltelt vagy két hét, s holnap már Krisztus Király vasárnapja, aztán meg ádvent, s már itt is a karácsony. Arra pedig készülni kell. Nem álmodozhatom, hogy mi lesz tavaszra meg azután. Könnyű az asszonyoknak. Leveszik a polcról minden jóval teli füzetüket, s már tudják is, mi a dolguk. A diós meg a mákos azért lesz jó, mert "éppen olyan, mint a tavalyi". De amit nekem kell kisütnöm, bizony kifordul testvéreim szájából, ha éppen olyan lesz, mint a tavalyi. Nincs füzetem, amit levehetnék a polcról. Tegnap délelőtt kint voltam a szomszéddal a dűlőben, hogy legyen borom az ünnepekre. Nincs, kire hagyja a szőlőt, a pincét - panaszolja. Három unokájából kettő lány, a "gyereket" pedig csak a sport érdekli. Jó annak, akinek van kire hagynia, amiben dolgozott; olyasmit kell tehát csinálnom, amihez kedvük lesz az unokáknak is - vonom le bölcsen a tanulságot. Persze csak magamban. Mit is csináljak? Egyáltalán is, meg karácsonyra készülőben is? Az ember, ha megvénül is, gyerek, aki menne az apjához. Ha volna. Helyette meghallgatom a Kaláka Együttes lemezét: Szabad-e ide bejönni Betlehemmel? Verseket zenésítettek meg, melyeket én már nem is ismerek. A betlehemi Gyermek ihleti az utánam érkezőket is. Engem is holtig illenék ihletnie. Teszi is, ha engedem. "Ótafán" három templom is van, s a falu egyik fele hivatalos is azokba. De csak az egyik, mert közel száz éve az egyik kálomista atyafi "megtért". Annak a gyermekei - unokái, dédmeg talán ük-unokái is - adják ma már a falu másik felét. Szívják is fogukat az "áldás" miatt a község elöljárói: nagy a teher a falun, mert sok az iskolás gyerek. Torony meg templom nem árulkodik róla, de a takaros házakban a falu e másik fele is megünnepli, hogy Gyermek született Betlehemben. Amikor Vajkból István lett, elrendelte, hogy minden tíz falu állítson templomot. Ma már van mindegyikben. A hitújítás okán akár három is, bár alig kétszáz ember lakik errefele egyegy községben. Pap annál kevesebb. Míg élt a szomszédban az öreg pap, hozzánk is eljött Trabantjával Budaváriba három hetenként... Öt község volt rábízva, szegényre. De meghalt, s a szomszéd "kollégának" most már tíz falut kell ellátnia. Falut? Inkább csak azt a néhány kedves idősebb asszonyt, akik füle még meghallja a harangszót. Elég gond is a püspöknek az "állomány-megőrzés", mármint az épületeké. Ha nincs elegendő államsegély, bizony előbbutóbb lepusztulnak a múlt században vagy még régebben épült kicsi templomok. Haj, jaj! Hogy is csináltad, Betlehemi Gyermek? Mennyi segélyt is igényeltél az állami meg az egyházi költségvetésből? Pilátustól vagy Kaifástól? Mennyire is rúgtak vállalkozásod anyagi meg személyi költségei? Nem is voltak ilyen tételeid? Költségvetésed sem volt? Ettetek ott, ahol szolgáltatok, és aludtatok Getszemáni meg egyéb nevű kertekben, ha rátok esteledett... megirigyelve a madarakat, mert fészkeikbe, s a rókákat, mert barlangjaikba bújhatnak. Mivel beengedték kis csapatodat a zsinagógákba, a templomba, éltetek a lehetőséggel, de magatok szentélyt nem építettetek. Jó volt a rét, a hegy, a tópart, Péter anyósa házának eleje is, ha a házban, alkalmi "szentélyedben" már nem fértetek. Megvoltatok "kommunális" épületek nélkül is. Még a régiek karbantartásának gondját sem vettétek magatokra. Rítusaitokhoz elég volt a Jordán-part, meg a vacsoramaradékból egy falat kenyér s egy nyelet -3-
bor. S így is "nyomos" lettél..., azaz nyomot hagytál magad után. Nem is mégis, hanem inkább éppen ezért. Szennyezzük a környezetet, mert folyvást dagad az infrastruktúránk; puszta létünknek is, még inkább vállalkozásainknak - ez elengedhetetlen feltétele. Egyre ártalmasabb hulladékhegyeket hagyunk magunk után s mögött, mert egyre többet akarnánk birtokolni ahhoz, hogy létezni tudjunk. Názáreti, Te másképpen láttad a dolgokat, s a hogy helyére Nálad a vagy került: Létezni vagy birtokolni? - erről beszélt a "jóhíred". S a válaszaid egyértelműek: Nem a vagyon adja az életet..., Keressétek inkább az Isten országát, a többit majd megkapjátok ráadásul!..., a szegények a boldogok, és szerencsétlenek meg esztelenek a gazdagok. S ránk bíztad, hogy vigyük szét az egész világba ezt a jóhírt: nem kell gazdagoknak lennünk ahhoz, hogy létezhessünk. Fegyvereket sem kell gyártanunk és forgatnunk, hiszen nem olyan a kincsünk, gazdagságunk, amit ilyen eszközökkel kellene megvédenünk. Hova menjünk, ahol hitelre találhatnak szavaid? Hova, ha nevedben raboltuk össze a Föld elmarkolható kincseit. Ha ennek érdekében a te nevedben paráználkodtunk minden lehetséges hatalommal..., legutóbb Hitlerrel és Sztálinnal is. Tettük, csakhogy fenntarthassuk intézményeink maradékát, vagy hogy, ha lehet, monopol helyzetben ígérgethessük az örök életet a kárvallottaknak. Meg még a kiváltságosaknak is: ők, az összerablók is számíthatnak az örök élet odaáti nagy-nagy dajdajára, ha építgetik, vagy legalább karbantartják műemléktemplomainkat, meg ha fizetik hitoktatóinkat. Totálkárossá lett az ügyed, Betlehemi Gyermek! Mesélhetünk az élet négy vagy öt milliárdnyi kárvallottjának születésed körülményeiről: jászolról, istállóról, akármiről. Hitel nélküliek lettek szavaink, és nemcsak az ázsiai nagyvallások hívei számára. Beszélhetünk a megkeresztelteknek is. Immúnisak lettek tanításoddal szemben, mert ők aztán igazán tudják, hogy mi a szöveg, meg mi a valóság. Kétezer esztendős, Jézust meghazudtoló s megcsúfoló "keresztény" múltunkkal a hátunk mögött hogyan is lehetne hitelre méltó szót mondanunk? Hát akkor némuljak el? Nem tehetem. Nem, hiszen ma már nem is szólnunk, hanem kiáltanunk kell. Bizony kell, mert napjainkban már nem is kortársaink, hanem gyermekeink és unokáink kirablásánál tartunk. Nincs választásunk: vagy megértjük Jézus jóhírét, vagy elpusztítjuk az életnek még a lehetőségét is. A magunkét is, meg még talán a patkányokét is. Karácsony táján, ezenfelül van még egy szív-motívumom is. Egy Szedő Dénes nevű ferences írta Kodály pentaton dallamára jó félszázada ezeket a sorokat: Rossz a Jézus kis csizmája, sír a ködmöne. Ázik-fázik, megveszi az Isten hidege. Hogyha volna kis csizmám, Jézuskának odadnám. Báránybőrös ködmönkémmel jól betakarnám. Akkor hozzám hajolna, talán meg is csókolna, Boldogabb a széles földön senki sem volna. Az utolsó két sor refrén. Meg is ismétlem őket magamban. Engedtessék meg, hogy ez is motiváljon. Indítson, hogy 1994. karácsonyán is tudjak énekelni Arról, akit anyja csak szalmára és jászolba tudott fektetni. Arról, akinek csak rossz csizma jutott, s akinek sírt a ködmöne. De karácsonykor sem romantikázok. Karácsonykor is tudom, hogy nem Jézuskát kell öltöztetnem. Nem ő az, akit puha meleg takaróba kellene göngyölgetnünk, akármilyen szépen cseng is erről az ének: Fenyőgallyas Kis-jézuska... Az evangéliumok ismerői jól tudják: életében sem az volt mestersége, hogy őt szolgálják ki. Gondoskodott róla, hogy halálában se Vele legyünk elfoglalva: amit egynek tesztek a legelesettebbek közül, velem tettétek tanította. Az evangélium szava ez: oda kell ültetni a közel hatmilliárdnyi emberiség kivétel -4-
nélkül minden tagját az élet asztalához. A nyáron kaptam egy megválaszolandó kérdéssorozatot egy olasz folyóirattól. Az egyik kérdés így hangzott: Van-e a Bokornak, vane nekem alternatívám a létező szocializmus bukása után az emberiség kenyér- és egyéb gondjainak megoldására? Idéznék valamit válaszomból. "...a 'szocializmus', mint eszme találhat nem-politikai utakat. Ez esetben azonban a francia forradalom harmadik eszméjét-eszményét is működésbe kell hoznia, azaz az egyenlőséget meg kell fejelnie a testvériséggel. Kell-e még ezek után idéznem a gazdag ifjúnak mondott jézusi szavakat: Add oda mindened..., avagy a beszámolót az első keresztények életéről: senki nem mondott semmit magáénak, hanem mindenük közös volt. A szentté levésnél olcsóbban nem lehet megoldani az emberiség gondját... Arra teremtődtünk, hogy szentekké legyünk. Amíg ezt nem akarjuk, bajaink lesznek. Ha majd akarjuk, el kezd világosodni. Nincs más ideálunk, mint a 'szocializmus'. A jézusi ideál sem más. Egyetlen emberi ideál van. A nevük lehet koronként különböző. Hogyne volna alternatívánk. A Jézust követő keresztények élete ez az alternatíva. Meg minden más gondolkodó és jószándékú ember velük közös vállalkozása. Nincs is más bajunk, csak az, hogy nemigen akadnak jelentkezők az alternatíva vállalására." Pedig az Isten gondolatait tolmácsoló prófétai szó figyelmeztet. Jó két és félezer év óta egyfolytában teszi; erre a vállalásra figyelmeztet: "Sion népe, íme jön az Úr, hogy megmentse a nemzeteket!". Az "advent" időszaka, melynek tövibe' írom e sorokat, erről a jövésről, érkezésről értesíti a liturgia eszközeivel az egyházi közösségemhez tartozókat. S egy Izajás nevű tolmács azt is tudja, hogy ezt az érkezést el kell készíteni: Kiáltó hangja szól a pusztában. Készítsétek el az Úr útját, tegyétek egyenessé az ösvényeit, minden szakadékot töltsetek fel, minden hegyet és halmot hordjatok el, legyen a görbe út egyenessé, a göröngyös simává: és meglátja minden halandó Isten szabadítását. Aki az Isten tolmácsaira figyel, az fel tud tölteni egy szakadékot: a vallásos meg a nemvallásos ember között meredőt. Azt, hogy az egyik a túli, a másik pedig az itteni világról beszél. Az Isten tolmácsára figyelő ember jól tudja, hogy itteni szakadékot kell feltöltenie, itteni ösvényeket kell egyengetnie, itteni halmokat kell elhordania, itteni szabadítást kell megtapasztalnia. Aki Isten tolmácsára figyel, az a létező szocializmus bukása után sem cserél eszmét és eszményt. Az bizony többet akar, minthogy a Hegyeshalom és Békéscsaba között élőket beügyeskedje a magas szintű fogyasztás észak-atlanti paradicsomába. A Hadkötelezettséget Ellenzők Ligájának minapi közgyűlésén egy idősebb hölgy szájából hangzottak el az alábbi szavak: "Tudatformálásra van szükség, ha a Föld milliárdnyi éhezőinek sorsán fordítani akarunk; arra, az osztozás jézusi gondolatát megérteni és magukévá tenni akarás érdekében is. A szegény asszony példázatát csak az tudja érteni és utánozni, akinek mélyen benne él tudatában és a szívében is, hogy nincs magántulajdon. Nincs, mert amit birtokolni vélünk, azt Istentől csak sáfárkodásra kaptuk, és mások javára kell sáfárkodnunk vele. Ebből az alapmagatartásból nőhet ki az óhajtott Bokor-Jeruzsálem". Ismételgetem, ízlelgetem testvérem szavát: Bokor-Jeruzsálem, Bokor-Jeruzsálem. Ady Endre írt valamikor cikket a korroboriról. A korrobori afrikai törzsi tánc. Két törzs egyesülésekor táncolják. Ez teszi a kettőt eggyé. Ady arra gondolt, hogy magyarnak és zsidónak kellene eljárnia e táncot. Én többre gondolok. Kevés nagyobb tragédiája van -5-
kultúrkörünk történetének, mint a zsinagógának és Jézus mozgalmának (az egyház) kettészakadása. Nem lehet egyesülnie az emberiségnek Isten és ember szeretetében, amíg ez a szakadás fennáll. Útjába fekszik minden nemesnek. A jó pápa, XXIII. János megtette már ez irányban az első lépést. Folytatódnia kell, hogy legyen második és legyen végső lépés is. Nem tudnak eljönni Sionhoz a nemzetek megtanulni Isten szeretet-törvényét, amíg nem lesz Jeruzsálem újra közös anyánk: zsidóké is, keresztényeké is. Mért maradjon kettő, amit Isten egynek akart, s aminek megbontására Jézus sohasem gondolt? A Bokor-Jeruzsálem nem egy népé, nem egy vallásé, hanem a diszkriminációt nem ismerő szereteté. Ennél kevesebbel nem tudok Betlehembe menni. Valami méltó ajándékot kell vinnem a Kisjézusnak. A szívemet kell jászla elé tennem. Mindenkit egybeölelni akaró szívet. Kevesebbet nem adhatok Neki! Én már biztosan nem. Január 31-én, pappá szentelésem 52. évfordulóján - illő módon, azaz "Eminenciás és Excellenciás Urak!" megszólítással - levelet írok püspökkari konferenciánknak. Arra hivatkozom, hogy pár hete maga a pápa bíztatta őket Rómában, ad limina látogatásuk során, hogy "mutassanak megbocsátási készséget irántunk, ha megváltoztatjuk nézeteinket". Azt kérem, közöljék velem, velünk, mely nézeteimet, nézeteinket kellene megváltoztatnunk. 1982-ben közöltek ilyesmit velem (és a sajtóval is) először és utoljára. Postafordultával megírtam és megérveltem akkor Lékai bíborosnak, hogy nem képviselem a nekem felrótt nézeteket. Megakadályozta, hogy levelem sajtót kaphasson; helyette megfosztott a nyilvános papi működés jogától olyan tételek miatt, melyeket nem képviselek. Azóta csak a sajtó hasábjain keresztül tudatják püspökeink olykor-olykor a nagyközönséggel, hogy "szektás" nézeteket képviselek. A levél végén felsoroltam, kik mindenkik kapják meg annak másolatát. Eredetiben, vagy németül, vagy olaszul elküldtem még kilenc szervnek-személynek: a pápától kezdve a a hírügynökségeken keresztül egészen a DDL-ig (Jogok és Szabadságok az Egyházban Európai Konferenciája). Március 21-én érkezett a válasz: ..."először Önnek kell ügyét a Hittani Kongregációval rendeznie... - Seregély érsek". Kérésemet ily módon elutasító levelét megküldöm a vatikáni államtitkárnak, s ezt írom a kísérő levélben: "...a közel félszázados szovjet hódítás alatt tanúsított magatartása miatt én vagyok az egyetlen magyar állampolgár, aki - ám egyházi előljárói akaratából - ... büntetés alatt áll. A tömeggyilkosokat sem büntették meg nálunk... a püspöki konferencia... illetéktelennek tekinti magát büntetésünk feloldásában... kérem... segítsen a magyar katolikus egyház e botrányos ügyén, ha módjában áll..." Nem kaptam választ. Egyik püspökünk viszont közli a Népszabadság olvasóival, hogy illetéktelenül mondja magát a Bokor "katolikus" bázisközösségnek, mert nincs bejegyezve. Mindazonáltal pünkösdkor - ismét a volt pártfőiskolán, miként aranymisémet - megünnepeltük az osztozni akaró jóbel-év szellemében a Bokor félszázados fennállását. Lábmosó, osztozó, erőnemalkalmazó liturgiánkkal s a Bokorirtás c. drámával, melyben egy a Bokorért dobogó szívű néger pápa üzeni a Bokornak temetésem alkalmával: "Őrizzék meg a hit egységét, és engedelmeskedjenek törvényes elöljáróiknak". Szentantalfán pedig a Kultúrházban 17 tulajdonos aláírja az adás-vételi szerződést, s megkapja érte az aranykoronánként három és fél ezer forintos vételárat a BOKORLIGET ALAPÍTVÁNY kuratóriumától. 25 hektár, melyet nem rég még a TSZ birkái nyírtak, immár nemcsak a Hangyásalja, hanem - legalábbis számunkra - a Bokorliget nevet is viseli. Meg is nyerhetnők az egyik bajor minisztérium 800 ezer márkás pályázatát, hogy megépítsük Komplex Rehabilitációs Központunkat, de közli velünk az illetékes, hogy nem óhajtanak szembekerülni a hierarchiával. Csak két betongarázsra, szagtalan komposzt WC-re, forrás feltárására, szürkevizet tisztító berendezésre futja zsebünkből, ami kell a nyári ifjúsági táborokhoz. Többször is áthívtak magukhoz Budaváriból. Ültek körben a fűben, én meg egy
-6-
kis asztalkánál miséztem s prédikáltam nekik - nem nyilvánosan. Igen, mert - hogy is írta Pál Timóteusnak? Így-e? - hirdesd az igét nyilvánosan és nem-nyilvánosan!
BULÁNYI GYÖRGY
ÖRÜLJ, KEDVES SZŰZ! ERDŐSI JÁNOS humanista volt. Latinosította is családnevét SYLVESTER-re. Erazmus tanítványaként görög eredetiben olvasta az Újszövetséget. Le is fordította. Közel félévezred telt el azóta, hogy Sárvárott ki is nyomtatták fordítását. Nádasdy Tamás volt a költségeket álló mecénás. Fakszimile kiadásban párezer forintért akármelyikünk megvásárolhatja a testes kötetet. A mecénás még a pápával is levelezett, s öntudattal írta neki, hogy ő "nem luther". A mi Sylvesterünk is katolikus maradt. Miként Mestere, Erazmus is, akit a Balgagaság dicséretében bizony "megemészt a buzgóság házadért", ahogyan János evangelista írja a Zsoltáros nyomán a kötélből ostort fonó Jézusról. Jézus ostort font és zsidó maradt; nem szakított sem Templommal, sem zsinagógával. Erazmus is keményen fogalmazott: nem kímélt pápát, püspököt, teológust..., és katolikus maradt. A mi Sylvesterünk - ugyanígy. Gyermek és ifjú korában imádkozta buzgón azokat a szavakat, amelyekkel Gábriel arkangyal tudtára adja egy názáreti lánynak az eljövendő nagy eseményt. Valakinek a világra jövését, amiről - idestova már kétezer esztendeje - nem akarunk megfeledkezni, s aminek okán az idén is tollat ragadok, hogy emlékének fenntartásáért megtegyem, ami tőlem telik. Azokkal a szavakkal imádkozott
-7-
bibliafordítónk, melyekkel én még ma is morzsolgatom az olvasót: Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes... De férfikort érvén s görög nyelvi tanulmányaiban előre haladván ízlelgetni tudta már a Lukács által görög nyelven megőrzött szavakat: Khaire kekharitomené! E kettőből az első, a khaire olyan, mint kultúrkörünkben a "jónapot", mint a kínaiaknál a "verjen a szíve erősen", vagy mint szubkultúránkban a "helóó". Rangosan fordítva: köszöntlek, üdvözöllek, légy üdvözölve. Szent István századában valaki, aki tudott latinul is, magyarul is, rangosan magyarázta az Ave Mariát. Magyarázata fennmaradt ezer éven át, eljutott 500 esztendő megannyi imádkozó nemzedékén keresztül bibliafordítónkhoz is, és újabb félezer esztendő múltán eljutott hozzám is, aki édesanyámtól tanultam meg összetett kézzel mondani: Üdvözlégy..., malaszttal teljes. De Erdősi János megtörte ezt a hagyományt. Azért tehette, mert tudta, hogy a khaire az "örülök" jelentésű ige felszólító módja. S ezenfelül arra is gondolhatott, hogy Gábriel komoly férfiú volt, Mária pedig eljegyzés korú, 13 év körüli leányka, és furcsa lett volna őt tisztes mátrónáknak kijáró, rangos szóval köszönteni. Mindezt csak úgy gondolom, hogy gondolhatta Jánosunk. Az viszont írva is van, hogy a kislány megzavarodott, félelem fogta el a különös látogatótól s annak őt köszöntő szavaitól. Az Úr, Maga, volna ővele, Máriával? Ez aztán igazán indíthatta érző szívű humanistánkat: ne féljen annyira a lány, ha már egyszer jó hírt, a lehető legjobbat, viszi neki Gábriel, magát a JÓHÍRT!... - kergetőzhetett a gondolat fordítónk agyában. Valahogy így történhetett, hogy a korábbi félezer esztendőn át Máriát magyarul dicsérők imádságától megszentelt, de meg is kopott szavakat nagybátran lecserélte erre a félezred év után is annyira fakadásüdén ható szóra: Örülj, Mária! Amikor szavait mondja, Gábriel tudja már, hogy minek örüljön Mária, de a kislány nem tudja még. Így aztán Gábriel számára a lány - kekharitómené. Gábriel nem beszélhetett görögül, csak arámul szólhatott, ha azt akarta, hogy a lány értse őt. "Minden nípnek az ű nyelvín" - hirdeti az első magyar nyelvű disztichon, melyet történetesen éppen a mi humanistánk alkotott, s be is rakta azt bibliafordításába előszóként. Amikor mi, magyarok ide érkeztünk Pannóniába s az "avarok pusztájába", ha gyéren is, de szlávok lakta földre jutottunk. Ide érkezésünk előtt néhány évtizeddel jött Tesszalonikából két görög pap, Szent Cyrill és Szent Methód, akik megmagyarázták a Pannóniával akkor határos Morvaország ugyancsak szláv népeinek, hogy az arkangyal azt mondta a lánynak, hogy az malaszttal teljes. Persze szlávul mondta, de az csak egy kicsit hangzott ettől másképpen. Ezt onnan lehet tudnunk, hogy amikor szláv vagy olasz, vagy akármilyen nyelvű papok nekünk, magyaroknak akarták magyarázni a gábrieli szavakat, egyikük azt gondolta, hogy ő bizony nem töri magát. Nem, mert ha Cyrill és társa azt mondta, hogy miloszty a helyes fordítás, akkor legyen ez jó a magyaroknak is. "Mennyi milosztben" teremté meg Isten Ádámot - hallja majd 300 esztendővel később is a Halotti Beszéd hallgatósága egy temetés alkalmával. A mi erazmistánknak ez a szó - akárminő okon is, de nem tetszhetett. Megállapította, hogy az eredeti szövegben egy nőnemű melléknévi igenév áll, melynek igéje azt akarja kifejezni, hogy kedvelnek valakit. Akit kedvelnek, az pedig az őt kedvelő számára - kedves. A melléknévi igenév pedig szövegünkben nőnemben áll, s ha a kedvelt személy éppen egy fiatal leány, akkor a 16. század magyar nyelvén a megszólítás nem is hangozhatik másképpen, csak így: Kedves Szűz! (Még két századdal később is; Faludi Ferenc nagybőjti és ma is ismert énekében: "Szűzek, ifjak sírjatok..."; s nem "lányok", vagy "hajadonok".) Megvallom: engem több okon is elbűvöl e poeta doctus fordítási bravúrja. Másokat viszont nem bűvölt el. Sem korábban, sem későbben. Még Erdősi századában, annak végén, a török hódoltságból kimaradt karéj átellenes táján, az abaúji Vizsolyban Károli Gáspár, az immár helvét hitű gönci prédikátor - a középkor századaival s Erdősi újításával mit sem törődve - így magyarít: "kegyelembe fogadott". Hát nekem ez kevésbé tetszik. Akkoriban sem lettem volna ezzel a nemtetszésemmel egyedül. Nem, mert alig telik el egy újabb emberöltő, s Káldy -8-
György jezsuita kiadja Bécsben a maga fordította Bibliát, melyben - szépen, nem szépen, de visszatér a középkori hagyományhoz: "Üdvözlégy, malaszttal teljes." Sem Erazmus, sem Erdősi nem járt sikerrel. Erazmus sikertelensége 30 éves vallásháborút zúdított Európára. Még jó, hogy Erdősié csak két magyar nyelvet eredményezett: a protestáns magyar és a katolikus magyar nyelvet. Franciaországban az hugenották ivadékai már leültek a katolikusokkal egy asztalhoz, s van közös - bőséges jegyzetanyaggal is ellátott! - szentírásuk: Traduction Oecuménique de la Bible. Nekünk még nincs ilyen. De ez nem tart vissza attól, hogy 1995-ben, karácsonyra készülőn, Erdősi Sylvester János szavával köszöntsem azt a lányt, aki lehetővé tette mindannyiunk számára a karácsony örömét, mert igent mondott a Gábrieltől közvetített isteni üzenetre, mely így kezdődött: Örülj, kedves Szűz! Kegyelembe fogadott, kegyelemmel teljes...- így hangzik a mai protestáns, ill. katolikus fordítás. Nem tudok, mit kezdeni velük, mert a páli megváltáselmélet határozza meg mind a kettőt. Sylvester fordítását viszont annak a Lukácsnak görög szövege határozza meg, aki tudott görögül, de "Pálul" nem tudott. Nem tudott, bár útjain kísérőtársa volt Pál apostolnak. Lukács csak annyit tudott, hogy Gábriel Istene kedveli ezt a názáreti lányt, vár az igenjére, és várakozásában nem csalatkozik. Nem, mert érdemes Istennek szövetségre lépni vele; lehet számítania Máriára. Lehet, mert a lány kiváltságokat nem igényel, csak szolgálni akar; és Istennek akar szolgálni. Hiába is kérne kiváltságokat. Legalábbis Istentől hiába, mert Isten maga a Szeretet, s az isteni szeretet, az agapé, éppen attól szeretet, mert nem ismeri, hogy valakit szeretek, valakit meg "nem szeretek". Ez az isteni szeretet nem kivételez: mindent ad mindenkinek. Aki nem ad mindent, nem isteni módon szeret; s az sem, aki csak valakiknek akar adni, s nem mindenkinek. A Szeretet nem ismer olyasmit, hogy kegyelembe fogadott, meg kegyelembe nem fogadott. Meg olyasmit sem ismer, hogy valaki teljesen megajándékozott, más valaki pedig nincs teljes mértékben megajándékozva Istentől. Ez a "nagyságos Karok és Rendek" világa volna... Az a világ, amelyből nem lesz majd semmije Annak, akit a Szűz a betlehemi éjszaka istállójában világra hoz. Semmije, de semmije, mert az istállóban megszületett Gyermek férfikort érvén majd arról az Istentől való Országról álmodik és tanít, mely legyőzi, mert leváltja - eszmében is, személyes gyakorlatában is - a kiváltságokat ismerő világot. Ezért aztán istállóban gyermeket szülő Mária, 1995 karácsonyára készülőn, én kedvelt humanistám szavával köszöntelek: Kedves Szűz! S az angyallal együtt én is mondom Neked, hogy örülj. Örülj nagyon sok okon. A legeslegutolsó sorban örülj annak is, hogy Téged én tisztellek, s nagyon szeretlek. Erre persze mondhatod - huncut női mosollyal is talán -, hogy udvarlok Neked, pedig nem is láttalak soha. Én pedig válaszolhatom, hogy így könnyebb a dolgom. Mivelhogy nem láttalak még soha, formálhatlak, gondolhatlak tetszésem szerint olyannak, amilyenként én tisztelni és szeretni tudlak Téged. El is mondom Neked nagy bizalmasan, hogy rengeteget hallok ám Rólad, de nem hiszem el felét sem annak, amit hallok. Kedves Szűz, te az álmaim asszonya vagy, s amiket hallok Rólad, az mind olyan királynői, meg szuper, meg még szupernél is szuperebb. Ezekből semmit sem hiszek el. Semmit, mert ismerem hálaéneked, melyet örömödben énekeltél, s ebből az énekből tudom, hogy Te kicsiny vagy, és hogy szolgáló leány vagy. Nem hiszem el, hogy szeszélyes és kifürkészhetetlen "hölgy" volnál, aki mint kegyelembe fogadott maga is valakiket kegyel, másokat pedig nem kegyel. Tudod, hogy mikre gondolok. Egyáltalán nem hiszem, hogy résztveszel a neveddel vagy akár nevedben űzött iparágakban. A lobogók mind gyanúsak nekem, mert könnyen lesznek harci lobogókká is. A lobogók rendre kiváltságok megtartásáért vagy megszerzéséért lobognak. S ahol kiváltság tanyázik, ott - akár a Te és Fiad nevében is! - rendre kardot rántanak. Kardot, amiről mind a ketten tudjuk jól, s ugyanabból a forrásból, hogy annak a hüvelyben a helye. Nemcsak olykor, hanem mindig és egyáltalán. Még ha Fiad életéről van szó, még ha fájdalmas anyává kell is lenned ennek folytán..., akkor is.
-9-
De abbahagyom már e személyes vallomást, s beszélek inkább arról, ami miatt nem legeslegutolsó, hanem legeslegelső sorban örülj. Örülj, mert megszülhetted azt a Fiút. Olyan szegények lennénk nélküle. Még reményünk is aligha volna... Mária, (immár nem a zsenge lány, hanem Jézus Anyja) tudod, mert mondtam már, hogy Te vagy álmaim asszonya, s éppen ezért álmaim asszonyának tudnia kell mindent, amire gondolok. Tudom, hogy szívesen hallgatsz, mert én nem olykor, hanem mindig és csak a Fiadról akarok beszélni. Veled is, meg mindenki mással is. Másoknál ezzel nem járok mindig sikerrel, de Te biztosan megértesz. S azt is megérted, amit most készülök mondani Neked. Örülj, mert nevelhetted őt, s kezed alatt ért férfivá, s meg kellett Tőle tanulnod, hogy vállalkozásában még egy anyának sincs semmi kiváltsága, mert vállalkozása éppen a kiváltságoktól akarja megszabadítani a világot. És éppen azért ilyen a Fiad, mert vállalkozása magáé az Istené: "Aki az Isten akarata szerint cselekszik, az az én testvérem, és az én anyám". Te már tapasztalod, amit én még csak tudok. Azt, hogy Isten - A MINDENKIT ÁT- ÉS EGYBEÖLELÉS. Minek következtében Fiadnak csak egyetlen vállalata van, s e vállalat itt, a Föld nevű planétán, abban "utazik", hogy jusson melengető napsütés és termékenyítő eső kivétel nélkül mindenkinek, akit Isten ide szólított, és életre hívott ide. Tudod, hogy megbukott nálunk a kommunizmus. A kísérlet, hogy ebből az isteni álomból valóság legyen. Hogyan is ne bukott volna meg, amikor fegyverrel s erőszakkal akartak szeretetvilágot teremteni. Elhitték, hogy ez az ellentmondás lehetséges? Vagy csak mondták? Legtöbbjüknél ez utóbbira tippelek, mert szemrebbenés nélkül váltottak a tegnapi, pontosabban a százötven évvel korábbi módira: Kaparj kurta, s légy te az ügyesebb..., s kerülj a kiváltságosok közé, akik nem istállóban szülnek gyermeket, s akiknél Te hiába kerestél szállást Betlehem utcáin. Örülj, kedves Szűz! Örülj? Valóban örülj? Elgondolkodom: hát éppen sírhatnál is. Nem is csak az istállóba szoruló, a hajléktalan embermilliárdokra gondolok most, hanem még inkább azokra, akik mindent képesek - Rád s Fiadra hivatkozva - "megszentelni". S tudnak rendre "kiváló viszonyt" fenntartani - Nevedben is, Fiad nevében is - a mindenkori Heródesekkel. S ha Heródes megbukik, róla minden csúnyát elmondva tudnak barátkozni az új Heródesekkel is. Mindegyikkel a kiváltságokat katonákkal is fenntartók közül. Azért örülj, mert Fiad ezekkel az urakkal soha sem szűrte össze a levet, s csak kötélvégen hurcolva lépte át palotáik küszöbét. Ha nem kényszerítették, maradt élete végéig istálló közelben, lágy ruhák és paloták nélkül élő szegényeknél, s őket és csak őket mondta boldogoknak. Sohasem kenekedett a gazdagokkal, azoknak jajt kiáltott. Örülj, kedves Szűz! Örülj, mert Isten malmai - ha lassan is, de - őrölnek. S a száz és száz út végén, amikor már minden útja elfogyott, egyszer majd csak rájön az ember, aki nemcsak őrült sár, de istenarcú lény is, hogy Fiad - az Út. S hogy nincsen más út, csak az, ami mindenki útja lehet. Görögül úgy mondják ezt, hogy katholikosz. Magyarul - egyetemesnek mondják. Kedves Szűz, tudsz-e tenni valamit azért, hogy a katolikusok ne akarjanak felekezet maradni? Azért, hogy mindenkit egybe akarjanak ölelni? Tudom, hogy értesz engem, s nem téveszted össze az egybeölelést az egybemosással, s a szabadságot a félelemkeltéssel s nyomában az uniformizálással. A Fiad álmát álmodom, akinek igaz zsidóként is volt jó szava a niniveiekről, és mindenkiről, aki Isten egyetlen és egyetemes (=katholikosz) útján járni készséges volt. Egybemosni és félelmet keltve infantilizálni - ez a kiváltságokra törekvők szakmája. Akik a Fiadhoz tartoznak, el tudnak fogadni minden elképzelést a titkok világáról, mert tudják, hogy az Üzenet, amely méhedből született meg abban az áldott és istállós betlehemi éjszakában, lebont minden kiváltságot - a titkok és hitvallások tudományában is! -, és új világot teremt. Fiadtól tanulta Rousseau, Rousseautól a mi Csokonai Vitéz Miályunk, mi pedig ámulva épülünk - miként Sylvester szép szavain is - kétszáz éve írt alekszandrínusain: Az "enyim", a "tied" mennyi lármát szűle, Miolta a "miénk" nevezet elűle. - 10 -
Kedves Szűz, tudod-e, hogy nem akarjuk felejteni Fiad üzenetét, amely az "annyi lárma" helyett új világot szeretne teremteni, Bokorligeten is... Az osztozás világát, amelyben megszűnik minden el- és szétválasztó kategória, s köztük a szegény és gazdag kategóriája is. Úlyat, ahol leszünk egy család, melynek asztalánál az egykori szegénynek és gazdagnak, az egykori kiváltságosnak és hátrányos helyzetűnek egyaránt terítenek. S az aztalnál nem is Rólad, hanem Veled énekelünk. Úgy, ahogy egykor a dal lelkedben megszületett: Magasztalja lelkem az én Uramat... Ezért van az, hogy 1955 karácsonyán csak Rólad akarok beszélni testvéreimnek. S olyat és úgy, hogy "örülj, kedves Szűz!".
BULÁNYI GYÖRGY
ÖRÜLT-E, SÍRT-E MÁRIA? Írva csak annyi van, hogy "bepólyálta és jászolba fektette, mivel a szálláson nem volt számukra hely". Lehet találgatni: sírt-e, hogy csak jászolba tudja fektetni? Örült-e, hogy volt kit jászolba fektetnie? Van a magyar irodalomnak egy nagyon nagy verse. Jó félszázada már, hogy rácsodálkoztam. Kosztolányi Dezső írta éppen 60 éve. A címe: Számadás. Illik az év végéhez, s ahhoz is, ami most a szívemben van: örüljek-e, sírjak-e? Vagy még inkább: örüljünk-e, sírjunk-e? Amióta kitaláltam, hogy Isten per definitionem magát nekünk megmutatni akaró lény, az ember pedig ismét per definitionem Isten jelzéseit felfogni, sőt mi több, indításait követni képes lény, más szóval Istenre forgó, miként a virág a maga részéről napra forgó, azóta - 11 -
megsokasodtak számomra a szentírások, meg a szentírók. Most is ilyenként elemzem e verset meg szerzőjét. A Számadás hét szonettből álló koszorú. Mind a hetükről mondok előbb egyegy tételt, azután olvasom fel a szonettkoszorút. 1. A költő az elégedetlenség szent olaján lobogók igaz köréről beszél, akiket "végképp boldogtalanoknak" állít. 2. Ezek puszta léte is lelki vád az elégedettek számára. 3. E szent kör nélkül nem volna, aki megértse az utcalányt meg a tébolyultakat. Így jellemzi a kör tagjait: ki senkié sem, az mindenkié. 4. Mi lenne a világ minélkülünk? 5. S ha semmire sem jutnánk is, akkor is értelmetlen e szent körből elmenekülni, mert számunkra már nincs is hová. 6. Abszolút nyertesek a körhöz tartozók: "Kik eldobáltunk minden harci vértet, nem veszhetünk el, minket kard se sérthet, nincs semmi sem, amit elveszthetünk". 7. Megdicsőül a boldogtalan: "gyáva az, ki boldog..., de a boldogtalan tanyája sátor, zászlója felleg, csak ő a bátor és a jó..." Most pedig hallgassuk meg, de eszünkkel is, szívünkkel is, a verset! Most már elég, ne szépítgesd, te gyáva, nem szégyen ez, vallj - úgyis vége van boldog akartál lenni és hiába, hát légy, mi vagy: végképp boldogtalan. Inkább egészen és kínzó-csigába, mint félig így, alkudva oktalan, ne félj, szamár, ki szenved, nincs magába, vagytok ti itt a földgolyón sokan. Térdelve, föltárt hassal, láncra kötve, templomba, kórházakba, börtönökbe lassan vonul a roppant karaván, siess te is oda, igaz körödbe s - égő kanóc - lobogja velük örökre elégedetlenség szent olaján. Nem vagy magad - jobb néked erre, hidd el, sok furcsa ember néz bámulva rád, nem üdvözöl téged, nem istenít fel, nem göngyöli a lelkét sem alád, csak rád tekint fásulva, tompa hittel, rokon közönnyel, s néha kezet ád, de ha ezekkel a testvéreiddel élsz majd, elámulsz. Nagy ez a család. Családtalanok óriás családja, mely a többség törvényét túlkiáltja, komor kisebbség, szívós és kemény, elégedettek hangos lelki vádja, íratlan, látatlan bírói tábla, örök, hatalmas ellenvélemény.
- 12 -
Kellesz te még, vijjogni, mint a vércse, nem kérdeni, szabad-e, nem szabad, sosem kímélni a könnyet se, vért se, a semmibe rikoltani szavad, nem hallanak tán, ám ne menj azért se, számodra itt még munka is akad, mindig kell valaki, aki megértse az utcalányt s a tébolyultakat. Ülj egy sarokba, vagy állj félre, nézz szét, szemedben éles fény legyen a részvét, úgy közeledj a szenvedők felé, s ne a törtet tekintsd és csonka részét, de az egész nem-osztható egészét: ki senkié sem, az mindenkié. Ki adna máskép inni a betegnek, ha nem mi, kik álmatlanul ülünk, támadna hívő, vértanú, eretnek, ki egy rögeszmén részegülve csüng, látnák-e a vénlányt, kit félrevetnek, ki sírna, ha nem hallaná fülünk, s élnének-e ők is, kiket szeretnek, mi lenne a világ minélkülünk? Mi lenne máskép a világ s ki lenne az állatok irgalmas társa benne, ki lenne hűség és mi lenne ír, s ki lenne az, ki száguld éjjelente a lámpa fényénél a végtelenbe, csodák között s Nirvána-ködben ír? Borús e táj. Borzaszt a forradalmár, kinek a falba koppan szelleme, s fia holttestén az anya, ki barbár jaját okádja - iszonyú zene -, aztán mit írsz, ha sorsuk írva van már, hol tiltakozhatsz és hogy ellene? de hát hova mehetnél? mit akarnál? mi érdekelne még, mi kellene? Sok pénz talán? kenyér zsíros karéja? egy mozi-csillag rossz szalag-paréja? vagy gépkocsi? kaland? mily nyomorék, pezsgős ricsaj? cicázó éji réja? az ócska élet mily rongy kabaréja, melytől a fő zúg és a gyomor ég? No lásd, maradj, árvák között az árva, maradj közöttük, állj meg végre itt, - 13 -
nem kérve semmit és semmit se várva: ezek a te igaz testvéreid, idézd fel őket dolgozószobádba, adj villamosabb életet nekik, s ha majd megéled a sok néma lárva, a te szavad ők még megérthetik. Megértenek téged s őket megérted, kiket sirattál, sírni fognak érted, hisz végzetük egy nékik és nekünk, kik eldobáltunk minden harci vértet, nem veszhetünk el, minket kard se sérthet, nincs semmi sem, amit elveszthetünk. Igen, kiáltsd ezt: gyáva az, ki boldog, kis gyáva sunnyogó, mindent bezár, bezárja életét is, mint a boltot, mert benne van a csillogó bazár, és félti kincsét, a sok cifra foltot, a lelke szűk, kucorgó és sivár, rablót neszel, mihelyt gyerek sikoltott, örökre reszket és örökre vár. Hazája ház, barátja az erős, hitvány rokonja az, ki ismerős, határa kertfal, tyúkól, pincegátor, de a boldogtalan tanyája sátor, zászlója felleg, ő, csak ő a bátor s a jó, csak a boldogtalan a hős. Ismétlés a tudás anyja. Olvassuk el még egyszer a hét szonettről a hét tételt! Összevissza beszél ez a Kosztolányi: boldogtalannak mondja a hőst, a jót, a bátort, a jézusi embert. A jézusit, kinek tanyája sátor, zászlója felleg, melynek aláférhet minden, minden ember. Jézus nem beszélt összevissza, mert ő boldognak mondta az őt követő embert. Igazán? Jézus is összevissza beszél, amikor a sírókat mondja boldogoknak, s nem a nevetőket. Sírt-e Mária? Örült-e Mária? Nem úgy verik a cigányt. Legalábbis az Isten Országában nem. Jajgatunk és kacagunk - ezt a világ egyik legtisztább fiatalembere mondta. Úgy hívták, hogy Petőfi Sándor. Mária sírhatott, mert csak jászolba tudta fektetni gyermekét. S Mária örülhetett két okon is. Az egyik ok, hogy gyermeke van. S a másik, hogy olyan gyermeke van, akinek éppen ott a helye: a jászolban, és nem a paloták táján. Sírjunk-e, örüljünk-e 1995 karácsonyán, majd Szilveszterén? Ezer okunk van sírni. El sem tudom sorolni, hogy mennyi. Zrínyi beszélt A török Áfiumban nemzetünk felsorolt és fel nem sorolt ezer más vétkéről. Kodály meg is énekelte. Nem tudom elég lenne-e nekünk az ezer, ha össze akarnók írni vétkeinket, melyekkel vétkeztünk Isten és egymás ellen, Bokron kívül és Bokron belül. Belül is, és jaj, jaj, nem is keveset. De hát akkor minek örüljünk? Csak annak örülhetünk, hogy tudunk még verset olvasni...; ilyen Kosztolányi-féle verset. Hogy van még rá fülünk. Hogy értjük még: De hát hova mehetnél? mit akarnál? mi érdekelne még, mi kellene? Csak annak örüljünk, hogy még vagyunk, hogy még itt vagyunk. Hol? Az elégedetlenség szent olaján lobogók körében. - 14 -
Keserű volt a szívem egyik testvérünk miatt. Kiszaladt a száján egy nagyon fájó szó. A Bokorról mondta, meg a maga életéről s a kettő kapcsolatáról. Le se írom ide, mert gyorsan vissza is szívta. Na meg még el is jött utána hozzám, s azt találta mondani, hogy ma már ebben a Bokorban egyedül neki fáj, hogy a Bokor nem az, aminek lennie kellene..., hogy itt mindenki feladta már a valaha megismert eszményeket, csak ő nem. Ő az egyetlen, "ki egy rögeszmén részegülve csüng" - mondom most Kosztolányira fordítva, amiket mondott, mondani akart. Hát ezek a bokoreszmények adják azt a jászolt, amely miatt sírhatok is, de inkább örülök. Még ha a kevesek és kevéshűségének okán is. Sírhatunk eleget. Termeljük bőven a sírnivalót. Naponta. Családban és azon kívül. Közösségben és azon kívül. Szeretetlenkedünk egymással szemben is, minden mennyiségben, de... Mi vigasztaló következhetik még ezután? Csak három szó: m é g i t t v a g y u n k! S ez számomra annyit jelent, hogy az eszményt fel nem adtuk. A tudat-átalakítás nem történt hiába. Egyelőre még hat. Azokban, akik megmaradtak. Talán még az elmentekben is. Üzenem is nekik: Bízom bennetek is! Bízom, mert nem felejthetitek el, amit itt tanultatok. Új esztendőnek nézünk elébe. Tudok-e még újítani? A Bokron nem tudunk segíteni. Én se, te sem. Magamon formálhatok valamit. Magadon formálhatsz valamit. Ha magunkat formáljuk, formálódik nyomában a Bokor is. De a Bokor nem tudja elkezdeni. Nem, mert nem szubstancia. Reláció csak, szegény: vonatkozási egység. Szubstancia csak te és én vagyunk. Könnyítek: "Irul-pirul Mária...", mert meg kell neki szoptatnia Jézuskáját. Ezer dolga van vele s körüle. Alighanem Nektek is, Mindannyiotoknak ezer dolgotok van, és sohasem magatok körül köröztök, hanem azok körül, akiket nektek kell megszoptatnotok. S jól van ez így, ha így van. Nekem is ezer dolgom van. El kell készülnie az öt tankönyvnek gondolkodásés viselkedéstanból. A Pál szintézist is be kell még fejeznem. A harmadik nemzedékkel is szeretnék még egy kicsit görögözni. Úgy mellékesen Bokorligetet is fel kell még építeni, s idegennyelvű folyóiratunkat - Bokor Base Movement(?) - is sínre kellene még tenni, Isten ezóterikus népének is át kell adnunk még a Jézustól tanult Bokor-tartalmakat... Soroljam-e még? Csak egyetlenegyet befejezésül: Valamit kellene tennünk annak érdekében is magamon kezdve a sort - hogy mi, itt a Bokorban újra megtanuljuk egymást szeretni. Legalább egy kicsit? Nem! Nem alkudhatunk! Újra kell tanulnunk egymást nagyon szeretni. Nagyon! Amen. 1956. október 27-én kitörtünk a váci börtönből. A forradalom leverése után szüleim megkértek: disszidáljak, mert nem bírják idegekkel, hogy visszavigyenek a börtönbe. Idehaza maradtam, mert megfutamodásnak éreztem volna, ha Nyugatra megyek. 1957. március 31-én volt a nagy razzia, de nem találnak lakásomon. Helyette apámat viszik el, s a pufajkások felpofozzák a 64 éves apát, mert ilyen gyereknek adott életet. Amit a pártállam, az életfogytiglani börtön veszedelme nem tudott elérni, hierarchiánk elérte. 1996. január 3-án levelet írok Rendem egyetemes főnökének, hogy el akarom hagyni hazámat:" a rendszerváltás utáni 6. évben is akadályozva vagyok a nyilvános papi tevékenységben képességeimnek és életkoromnak megfelelő munkában kívánok Rendemben akárhol papként szolgálni... magyar és német nyelvterületen azonnal, francia, angol, olasz, spanyol nyelvterületen egy intenzív nyelvtanfolyammal párhuzamosan..." Májusban, éppen amikor osztályom, a 60 éve érettségizettek találkozunk kápolnánkban, iskolánkban, a piarista generális Budapesten jár, s meg is beszéljük, hogy a kívánatos hely: PANTIN, a Párizs melletti Sainte Marthe a Quatre chemin plébánia. Novemberben el is jutok ide, mert Párizsban tartok előadást - életemben először franciául -, de mégsem maradok ott. Két hét után hazajövök. Öreg fát nehéz átültetni. Ottani rendtársaim is visszahőkölnek: mi lesz, ha megbetegszem? 78 év... csak 78 év. De nem Párizsban gondoltam meg magam. Már előtte. Októberben újból Budapesten járt a generális. Összeültünk négyen - asszisztensével és provinciálisommal - beszélgetni, hogy - 15 -
miként lehetne újra próbálkozni. Ebből született meg a levél, melyet Magyarok Nagyasszonya ünnepén írtam Ratzinger bíborosnak: "Hazámban a gyilkosokat életfogytiglani büntetésben részesítik, de ha büntetésükből 14 és fél évet kitöltenek, amnesztiában részesülnek. Az 1982. június 9-én kapott büntetésemből jelen év decemberére letelik 14 és fél esztendő állítják, hogy csak Ön szüntetheti meg az általuk kirótt büntetést. A szeretetnek kárára lenne, ha a problémákat áthagyományoznók az utánunk következő nemzedékeknek. Aláírom egyházunk hitvallását: Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában bűneimért bocsánatot kérve, az ellenem vétetteket szívből megbocsátva; az Isten földi és örök országának reményét megőrizve... kérem munkájára... Isten áldását". Egykori debreceni tanítványom, az első Bokor-közösség tagja s ma a hazai piarista rendtartomány főnöke, Kállay Emil is ír egy levelet0Ratzinger bíborosnak: "A mozgalmához tartozó, az egyházhoz hűségesen ragaszkodó és a kommunista diktatúrában meghurcolást és börtönbüntetést is elszenvedő hívek miatt is, a rendszerváltás után hét évvel már nagyon szükséges volna ügyének rendezése. Félő, ha ilyen rendezetlen állapotban hal meg, ez sokakból az egyháztól elidegenedést váltaná ki". Közben meg megyeget az élet tovább. Ebben az évben lát napvilágot Szent Pál teológiája c. művem újabb három kötete: Krisztus hűsége, Krisztus Lelke, s 2. kiadásban: Erény-e az engedelmesség? A KOINÓNIA is él tovább, túl van már a 40 szerzői íven, s az ÉRTED VAGYOK folyóiratunkkal együtt megmutatja a katolikus univerzumnak azt az arcát, mely nem ismerhető meg a hazai katolikus sajtóból. Közben pedig szalad az idő, s hamarosan karácsony lesz, s itt is és ott is összeül a család, s összejönnek az egymást szerető szívek, hogy megmelegedjenek Annál, akit JÁSZOLBA FEKTETTEK...
- 16 -
BULÁNYI GYÖRGY
MESÉLJEN MÉG EGYET! (KARÁCSONY 1996) Fogantaték Szent Lélektől, születék Szűz Máriától, kínzaték Poncius Pilátus alatt, megfeszíteték, meghala és eltemetteték, harmadnapon feltámadott. - Rövid summája ez egy életnek. És mihelyt a koldús megáll a beszédben: "Meséljen még egyet" - rimánkodik szépen. "Nem mese az gyermek," - így feddi az apja. Rátekint a vándor és tovább folytatja; - olvasom Arany János Családi kör c. versében. Nincs a fenti rövid summának olyan eleme, amelyet mesének ne mondtak volna már tegnap, vagy még régebben, akármikor. S mint öreg vándornak nekem is el kell mondanom a magam meséjét 1996 karácsonyán, ha már a korábbiakon is elmondtam. Addig élek, amíg ez a születésnap megér nekem egy mesét évről-évre új mesét. Az egész emberiség közügyének is tekintem, hogy ihletett és új születésnapi köszöntők szülessenek minden évben. Ihletettek, Isten Szent Lelkéből születettek. Lehetőleg ilyen szülessék az én szívemből-ajkamról is, és mindannyiunkéról is, akik hírét hallottuk a karácsonyi születésnek. Miért kell ilyeneknek születniök? Csak azért, mert Karácsonyi rege, ha valóra válna, Igazi boldogság szállna a világra. Így írta vagy száz esztendeje egy húsz éves fiatalember, akit Ady Endrének hívtak (Karácsony - 1899). Hogyan is lehetett kitalálni ilyen szép mesét?! S ha szépnek mondom a summáját, minek mondjam a teljes történetet: a napkeleti bölcseket, Heródes parancsát, a Betlehembe érkezést, az istállóban születést: azt hogy Mária "pólyába takarta s jászolba fektette", az angyalok mennyei koncertjét a betlehemi éjszakában, a pásztorok hódolatát? A történet nemcsak szép, hanem - kétezer esztendő bizonyítja - feledhetetlen is. Feledhetetlen, pedig nincs egyetlen eleme sem, amiről tudós elmék megfeljebbezhetetlenül ki ne akarták volna már mutatni, hogy semmi sem igaz belőle, mert mese az egész. Mítosz csupán. Nem a pogányok s egyéb vallások mítosza, hanem a mi vallásunké, a kereszténységé. A mítosz - titokzatos elemekkel teli kitalált történet; olyan történet, amely nem történt meg. Költészet. Adott esetben - vallásos költészet, amelyet nemzedék ad át nemzedéknek megnemkérdőjelezendő hittartalomként. Elhívésre. Vállalom, hogy tudatlan vagyok. Hogy meg sem értem igazán a fenti történetek mítoszvoltát kétségtelenül bizonyító gondolatokat. Azt is vállalom, hogy felnőtthöz nem illően ragaszkodom a meséhez. Készséggel megyek elibe minden volt és jövőben lehetséges mítosztalanításnak: nem is élt, s így meg se születhetett, keresztre se feszíthették, fel sem támadhatott. Inkább így teszek, mert csak nem tölthetek egy életet azzal, hogy elolvasok minden Róla szóló mitosztalanító írást, és addig műveljem magam, amíg el nem hiszem vagy meg nem cáfolom azokat. Annál kevésbé teszem ezt, mert kevés is hozzá az életem; olyan bőséges a termés: el nem fogyó a mitológiátlanító személyek s a mitológiátlanító gondolatok sora is.
- 17 -
Miért e nagy-nagy buzgalom? Kérdezem azoktól is, akik biztosak a maguk dolgában; s azoktól a magamfajtáktól is, akik nem is tudják, miként is vannak ezzel az egész karácsonyi történettel. Kérdezem főleg magamtól, aki egyébként semmi értelmét nem látom annak, hogy a Jézuskának levelet író-diktáló gyermeknek megmagyarázzam: nem is az angyalok, hanem a szüleid hozzák a karácsonyfát! Kérdezem magamtól, aki nagylelkűen közéállok a vitázó feleknek, s állítom, hogy az érveknek és ellenérveknek semmi értelmük. Mint nagyon sok kérdésben, ebben sem. Ebben azért nincs értelmük, mert e mesében nem az az érdekes, hogy megtörtént-e vagy sem. Hiába történt meg, ha nem következik - nálam, nálad, nála - belőle semmi. És semmi baj, ha nem is történt volna meg, de a mese nyomán mégis "igazi boldogság szállna a világra". Mit tehetek én 1996 karácsonyára készülődőn azért, hogy igazi boldogság szálljon a világra? Egy embert boldoggá kell tennem a hatmilliárd közül. Ki az? Saját magam. Hogyan tehetem magamat azzá? Úgy, ahogyan akármelyikünk. Helyre kell állítanom a létazonosságot. Miféle létazonosságot? Azt a félét, hogy Isten és én - ez a kettő nemcsak kettő. A teremtés okán Teremtő és teremtmény ugyan kettő is, de ugyanezen teremtés okán a Teremtő és teremtmény egy is lehet, ha ezt a második is, a teremtmény is úgy akarja. Az első, az Isten, feltétlenül akarja, hiszen csak ezért teremtett Istent-érteni-és-szeretni-képes létezőt, aminő az ember. De akarata csak szándék, melyből úgy lesz valóság, ha én is akarom, amit ő akar. Istennel csak akkor lehetek eggyé, ha nincs fontosabb dolog az életemben, mint az eggyé válás Vele. Ahhoz, hogy magamat boldoggá tudjam tenni, előbb be kell vallanom - legalább magamnak -, hogy nem érek rá Istennel eggyé válni. Nem érek rá, mert rengeteg egyéb dolgom van, amit senki sem végez el helyettem. Ez az a szárnyvonal, ahonnan nincs tovább. Ha ki akarok jutni ebből a semerre sem vivő zsákutcából, meg kell magyaráznom magamnak, hogy nincsenek pótolhatatlan emberek. Olyannyira nincsenek, hogy még én sem vagyok az. Pótolható vagyok. Különösen is az vagyok megosztottságom, egységhiányom, boldogtalanságom következtében; tehát éppen úgy vagyok pótolható, ahogyan vagyok. Rendjén van ez így, mert természetellenes állapot, ha nem vagyok egy az Istennel. E természetellenes létállapotomban amerre csak lépek, mindenütt bajt csinálok; legjobb szándékom ellenére is olyan vagyok, mint elefánt a porcelánboltban. Olyan súlyos ez az állapotom, hogy ráadásul ténylegesen még nem is értem, hogy mért nem szeretnek... Ha túl az értetlenkedésen, hajlandó volnék ezen el is gondolkodni, lehetőségem volna rájönni arra, hogy mennyire kevéssé igénylik buzgalmamat azok, akik érdekében akarnék én annyit tevékenykedni, hogy nem érek rá Istennel eggyé lenni. Kemény pofonokra van szükségem ahhoz, hogy leszoktassam magam a pótcselekvésekről. De hiába kapom meg ezeket a pofonokat, ha nem használom fel a magam javára, eggyéválásomra, boldogságomra. Hiába, ha csak annyira megyek velük, hogy megpróbálom módosítani pótcselekvéseimet. Mi fán is teremnek ezek? Minden cselekvésem pótcselekvés, amit az Istennel eggyéválás helyett teszek. Rá kellene jönnöm, hogy megosztottan nem vagyok használható. Hogy megosztottan a legjobb szándékaim is legfeljebb irritációkat váltanak ki környezetemből. Nem vagyok számukra megnyugtató. Miért van ez? Mert ember vagyok, és mégsem vagyok ember. Eggyéváltnak kellene lennem, s nem azzal vagyok elfoglalva, hogy az legyek, amivé lennem kell. Ezt a környezetem számára nagyon nehezen elviselhető szituációt még nehezebbé tehetem, ha még tanítóvá is fel akarom tolni magamat. Nem angol nyelvet vagy számítástechnikát oktató tanítónak, hanem az élet mestereként istennektetszésben és boldogságot megtalálásban kívánnék szaktekintély lenni. Érthető, ha ezáltal még inkább boldogtalanná teszek másokat, s számomra keserves reakciójuktól még inkább boldogtalanná leszek. Teljes a megzavarodottság, melyből Üvölt a pótcselekvés! Mi üvölt belőle? Csak az, hogy adni akarom azt, amim nincs. Meggyötör engem, s meggyötri környezetem.
- 18 -
Sok-sok kudarc után támad csak az igazi lehetőség a hazatérésre. Amíg ketten vagyunk, nem vagyok otthon. Nem gondolom ezt az eggyé lenni akarást panteizmusnak. A hazatérő tékozló fiú nem gondolta, hogy az apja - ő maga, a tékozló, a fiú volna. Csak azt gondolta, hogy haza kell mennie, s a kettőnek össze kell ölelkeznie. Azért kell, hogy a kettő ne csak kettő, hanem egy is legyen. Jézus valamikor becsukta názáreti kisipari üzemét, házát bezárva a kulcsot az eresz alá dugta, hogy a Jordán vizének és a Keresztelőnek érintésével elmenjen a pusztába. Ki kiáltott utána: "Ne menj, szükségünk van itthon Rád, magadra is meg a munkádra is!"? Nincs róla feljegyzés. Meghatározatlan időre távozott. Annyi időre, amennyi kell ahhoz, hogy ki tudja ejteni azt a szót, melynek kiejtésére a názáreti ács odahaza képtelen volt: Térjetek ti is haza! Higgyétek el, hogy van megoldás! Lehetséges, hogy szeressétek egymást. Lehetséges, de előbb haza kell térnetek. Hogyan lehetséges a hazatérés? Mi kell ahhoz, hogy felkeljek, miként a tékozló, s a kulcsot az eresz alá dugjam, ahogyan Jézus tette? Mi kell ahhoz, hogy ki tudjak menni a pusztába, mint a Keresztelő, hogy kimenjek, mint Jézus, és mint Pál is a maga Arábiájába? Az Isten szünet nélkül hazavárja mindegyikünket, aki nincs otthon, aki pótcselekszik ölelés helyett. Nem a szélvész zúgásával várja és hívja, csak a lágy és csendes esti szellő halk fuvallatával. Nem biztos, hogy meghallom. Ha meghallom is, nem biztos, hogy megindulok. Azt hiszem, hogy kellenek a pofonok. Kell az, amit a jogászok ellehetetlenülésnek mondanak. Olyan szükségem van rá, mint a falat kenyérre. Talán sorozatban is kellenek a pofonok, mert amíg csak úgy hébe-hóba észlelek egyet-egyet, ezer egyébre magyarázom, mint arra, hogy Isten Lelke üzen nekem valamit általuk. Sorozatban és kivédhetetlenül kellenek. Egész odáig menően, hogy véget ér minden tudományom, és már nem tudok többé segíteni magamon. Az elgondolkodtatásra igazán alkalmas pofonok rendre belülről érkeznek, egészen belülről. Embertársaimat még csak valahogy elviselem. Azokra még panaszkodhatom is. Azokkal szemben még igazolhatom is magam, hogy ők a hibásak, és ok nélkül bántanak engem vagy akiket szeretek. Ellenükben még mások is megvédhetnek. De mit számít, hogy nem értenek meg; mit számít, hogy akárhogyan és akármennyit bántanak, ha egyszer én otthon és ölelésben vagyok. Ha viszont idegenben vagyok... ha nem vagyok magam magamnál... ha az élet minden ütése és bántása otthontalanul, mert otthonon kívül ér; ha rá kell jönnöm, hogy nem a környezetemmel, nem embertársaimmal van nekem bajom, hanem annál sokkal mélyebben: önmagamban önmagammal...! Ha erre rájövök, akkor megszülethetik bennem az elhatározás, hogy felkelek, hogy a kulcsot az ereszet alá dugom, hogy elmegyek Zakariás és Erzsébet házából is, hogy Damaszkusban sem maradok, mert csak Arábiában találhatok rá Arra, aki nélkül megosztott és kifosztott és talán minden mértéken felül is boldogtalan vagyok. Segíthetnek nekem ebben? Óh, igen. Kik? Mindazok, akik otthon vannak. Hogyan? Mit kell mondaniok? Nem feltétlenül kell szólniok. A segítséghez elég az is, hogy vannak. Az Ars-i plébános oly szerény intelligencia-hányadossal bírt, hogy alig tudta elvégezni a teológiát, méghozzá egy vidéki szemináriumban. Mégis hosszú sorok álltak a gyóntatószéke előtt. Nem Bokor-módra beszélgettek el vele: fotőjben és óra- vagy órák-hosszat. Térdelve s néhány percet csak. S e néhány percért érdemes volt a hosszú sorokban állóknak órák hosszat utazni oda és vissza, s hosszan álldogálva várakozni, amíg rájuk kerül a sor. Megérte nekik. Csak az a magyarázatom erre, hogy ez a plébános az Istent ölelés állapotában élt. Otthon volt, s "erő áradt ki belőle" - ahogyan megírták ezt Arról, akit a plébános a maga eszményképének tekintett. Ez az az erő, amely gyógyít. Vérfolyásos asszonyt, s ölelés híján boldogtalankodó, megosztott, Istennel még eggyé nem lett embereket. Aki boldoggá tudja tenni önmagát, annak utána mennek. Nem a Mester megy a tanítvány után. A tanítvány keresi a Mestert. "Rabbi, hol laksz?" - kérdezi András és János. Ők mennek utána, ők követik azt, akiről elhiszik a Keresztelőnek, hogy... Mit hisznek el? Azt, hogy az Istennek báránya, s hogy majd kínzatik Poncius Pilátus alatt? Semmit sem tudnak erről. Csak - 19 -
utána mennek, mellette maradnak, s halálukig, vértanú-halálig is, hűségesek maradnak egy személyhez, akiben nem csalódtak. Mért nem csalódtak? Csak egy magyarázatom van rá. Tele volt ez a pusztából előkerült személy. Istennel volt tele. Egy volt Vele. "Én és az Atya egy vagyunk" - mondta. Van-e Istennek népe 1996 karácsonyán? Szerte a világban? Vagy Magyarországon? Ha van, biztosan lehet tudni róla. Erő megy ki belőle, s mennek utána. Miért mennek utána, akik utána mennek? Csak azért, mert megbízhatónak érzik. Kit érzünk megbízhatónak? Azt, akinél a szó és a tett - egy, és nem kettő. Aki meg tudja tenni és meg is teszi, amit mond. Lehetséges ez embernél? Lehetséges, mert ezt megadja Isten annak, aki vágyódik Őreá; annak, akinek mindennél fontosabbá válik az ölelés, a létazonosság, s hogy egy lehessen Istenével. Megbízhatóság nélkül Isten báránya sem lehetek. Miért? Mert enélkül nem jönnek utánam, s minek lőnének ágyúval, akiknek ágyújuk is van, ugrándozó, kotnyeleskedő verebekre!? A megbízható emberek nyomán támad csak olyan sereglés, melyet a hatalmasok veszélyesnek tapasztalván indítást éreznek istenbárányát gyártó üzemük újraműködtetéséhez. A megbízhatóságnak, a létazonosságnak van talán egy még magasabb foka, bár erről nem merem állítani, hogy maradéktalanul lehetséges. Amikor nemcsak a szó és a tett, hanem a gondolat és a tett is azonosak. Ez lenne a még magasabb szintje az eggyéválásnak. Amikor már: még gondolatban sem vétkezem. Gondolatban sem, mert már semmit sem számít, hogy megtudnak-e vagy sem valamit rólam azok, akik becsülnek, esetleg fel is néznek rám. Amikor már nem miattuk tartok rendet odabent. A létazonosság nem tűr rendetlenséget. Istent ölelni csak egészen lehet? A mese, amely vagy mítosz, vagy igaz történet, annak a Jézusnak a betlehemi éjszakában és istállóban születéséről szól, akinek a meséje nyomán kétezer esztendő óta valakik újra és újra megindulnak be a pusztába és ki a pusztából. Valakik, akik inkább istálló, mint palota közelben születnek, s inkább az akasztottak, mint az akasztók módjára halnak meg. Valakik, akiknek ajkáról nem hervad le a szó. Valakik, akik azt mondják, hogy van alternatíva, s meg is találják az alternatíva megvalósításának útját. Valakik, akik nem tehetetlenkednek. Valakik, akik kultúrkörünk területén belül nem Buddhára vagy Lao-Ce-ra, a Védákra vagy a Koránra hivatkoznak, hanem Jézusra, akit a Szűz Anya takart pólyába és fektetett jászolba. Valakik, akik nem érnek rá eldönteni, hogy meséjük mítosz-e, avagy igaz történet, mert rátaláltak Istenre, s ez a rátalálás számukra nem mese. Nem, mert tapasztalás. Kétezer esztendővel ezelőtt volt dolgokat nem tudnak, s így nem is akarnak megtapasztalni. Nem érnek rá. Nem, mert nem gondolják, hogy annak erejében lehet hazatérni, hogy a Jézus-rege - igaz történet. Nem érnek rá, mert nem gondolják, hogy annak erejében lehet hazatérni, hogy a Jézus-rege mítosz. A hazatéréssel vannak elfoglalva. A boldog ölelés vágya vagy valósága tölti ki életüket. Van jóhírük. Ki tudják mondani ezt a szót - jó hír - hitető erővel. Azt, hogy létezik az, amire rá lehet tenni az életed. Lehetséges a szeretet civilizációja. Lehetséges, mert vannak boldog emberek, akik boldogok, mert egyek az Atyával. A felvilágosodás felvett egy elejtett zászlót. Rendnek: szabadságnak, egyenlőségnek, testvériségnek kell lennie a világban. Mi valósult meg belőle? A fiatal Ady "igazi boldogságához" aligha vagyunk közelebb mint Danton, Petőfi, Ady vagy József Attila korában! Csalódva fordul el ezért napjainkban a felvett zászlótól a posztmodern. Melyikünk látja, hogy fordul-e valamifelé és hova? Vagy a posztmodern gondolkodás összesen csak annyit tud, hogy el kell fordulnia, de azt már nem tudja, hogy hova s merre nézzen..., s még kevésbé tudja, hogy merre menjen? Ki veszi fel a betlehemi Gyermek zászlaját? Tegnap harangoztak, holnap harangoznak, holnapután az angyalok boldogságot hoznak... Boldogok voltak a pásztorok, mert hittek az angyalok szavának. Boldog lehetek én is, ha hiszek a szónak, amelyet meghallhatok. Azért lehetek boldog, mert éppen arra lettem teremtve, hogy meghalljam azt a szót. Boldog lehet a nagyvilág is, ha akad, aki a világ - 20 -
világosságaként hajlandó beragyogni egy ma is, kétezer esztendő után is ennek a szónak a hiányától sötét világot.
BULÁNYI GYÖRGY
HOVA ÉS KIHEZ MENJEN AZ ISTENLÁNYA? Akár hiszitek, akár nem, kiváló értesülések birtokába jutottam. Megtudtam, hogy a Jóisten készül valamire. Hogy mire? Még egyszer megteszi, amit egyszer már elkövetett. Újra elküld valakit hozzánk. Azt is tudom, hogy kit. Ezúttal a lányát. Hogy mért éppen a lányát? Úgy hírlik, hogy nincs elragadtatva attól, amire a Fia jutott. Hogy honnan tudom? Hát csak úgy kiszivárgott valami bennfentestől, aki szeret hallgatózni. Nekem legalább is úgy mesélték, hogy éppen ültek a szövőszékük előtt, egy olyan nagyobbacska szőnyegen dolgoztak, s közben, hogy jobban teljék az idő, beszélgettek. Tudod, lányom - mondta a Jóisten -, ezek a férfiak valahogy mindig elbarmolják a dolgokat. Arra gondoltam, Te talán többre jutnál. Keresnél magadnak tizenkét lányt. Lehet azért talán egy-két fiú is köztük, de azért ennek még gondolj jól utána. Szóval keresnél te is magadnak tizenkettőt, s elmagyaráznád nekik, hogy mi a módi nálunk. Abban reménykedem, hogy te talán többre jutsz majd, mint a bátyád. Hallgatta, hallgatta anyja beszédét az istenlánya, aztán nagy nehezen megszólalt: De Anyám, a lányok férjhez mennek, aztán gyermekeket szülnek, meg szoptatnak, nincs nekik módjuk... Itt elakadt a beszédben, mert nem tudta, hogyan fejezze be a megkezdett mondatot. Nem tudta megmondani, hogy mire is nem képesek azok a szegény lányok, akik férjhez mennek, gyerekeket szülnek, meg szoptatják őket. - 21 -
- Mire nincs nekik módjuk? - próbált segíteni neki a Jóisten. De hiába próbált. Még annyit tudott mondani szegény istenlánya, hogy "szóval...". Le se tudta vinni a hangját, csak elakadt a magasban. Magának a Jóistennek kellett továbbvinnie a megfeneklett beszélgetést. - Hát éppen azért küldenélek Téged, mert a lányok férjhez mennek, meg szülnek, meg szoptatnak. Hát éppen azért, mert a szülés meg a szoptatás miatt nemigen tudjátok csinálni azokat a dolgokat, amikre a férfiak mindig találnak módot. Mikre? Hát csak úgy példaként mondok most kettőt neked a vastagjából: hont foglalni, meg vallást alapítani... Ilyesféléket csinálnak, erre találnak ők mindig módot maguknak. Ráérnek. Rá, mert nem kell se szülniök, se szoptatniok. Az ilyesmikből pedig rendre az lesz, hogy van olyan, aki király; meg van olyan, aki nem király... Meg hogy van olyan, aki pap; meg olyan, aki nem pap..., és így tovább. Érted ugye, lányom? Van olyan, aki parancsol, meg olyan, aki engedelmeskedik. Ahogyan otthon, a családban is csinálják, amíg s ha eltűrik nekik. Az északi féltekén már egyre kevésbé tűrik. Elfogyott a pamut a Jóisten kezében, másikat vett ki fonalaskosarából, aztán folytatta volna. - Hol is hagytam el? - gondolkodott erősen. Ja igen, a királyoknál meg a papoknál. Tudod, nemcsak az van, hogy parancsolgatnak s engedelmeskednek nekik. Hanem az is, hogy összevesznek egymással. Az egyik király a másikkal. A másik pap az egyikkel. Mért vesznek össze? Hát csak azért, mert egymást is engedelmeskedtetni akarják: légy a hűbéresem, fizess nekem adót! - mondták régebben. Csatlakozzál ehhez meg ehhez a szövetséghez vagy szerződéshez - mondják újabban, de ez ugyanazt jelenti, amit a régi jelentett. Figyelsz-e rám? - Figyelek Anyám, erősen - mondta az istenlánya. - Na jó, akkor mondom tovább. Tudod, ezek a királyok nemcsak veszekednek, de verekednek is egymással. Annyira az engedelmeskedtetés-srófra jár az eszük, hogy mind csak parancsolni akarna, aztán egyik se enged a másiknak, s jön a verekedés. Jaj, leányom, olyan éretlenek. A papok is csak ezt csinálják. Itt van most ez a szerencsétlen kis rigai ortodox pátriárka is! Ha a konstantinápolyinak engedelmeskedik, megharagszik rá a moszkvai pátriárka. Ha a moszkvainak, akkor meg a konstantinápolyi. Aztán - folytatta a Jóisten - még engem is bekevernek gyerekes éretlenkedéseikbe. Azt mondják, nem maguk miatt tökéletlenkednek, hanem az én kedvemért nem engedhetnek ők a negyvennyolcból. Nem engedhetnek, mert mindegyikük - akár a pap, akár a király - az én helytartómnak, megbízottamnak, meg még mimnek nem képzeli, meg állítja magát. Így aztán nemcsak hogy verekednek, hanem az én megbízásomból, kívánságomra meg örömömre verekednek. Ekkor végre megszólalt az istenlánya: - Anyám, ezek a királyok meg papok olyan buták, hogy ezt el is hiszik Rólad, vagy csak hazudják ezeket a sületlenségeket a népeknek? Hazudják, hogy azok jobban engedelmeskedjenek nekik? - Melyik micsodás - válaszolta neki az Jóisten. Látom lányom, forog az eszed. Tudod, van közöttük olyan, amelyik ilyen buta. Van, aki meg csak hazudja. De akár buta, akár hazudós, mindenképpen belekevernek minket szamárkodásaikba, pusztító és véres verekedéseikbe. A legborzasztóbb pedig az egészben az, hogy amelyikük nagyobbat tud ütni, azt gondolja, hogy ez bizonyítja is már, hogy igaza van. Tetejébe még hálaadó istentiszteletet is tart, mert hát a győzelmet - mi sem természetesebb - én adtam neki. Persze nemcsak az egyik oldalon az én érdemem a sikeres tömeggyilkolás és országpusztítás. A másikon is az. Akit pedig legyőztek, az nagyon bizakodik benne, hogy én mint igazságtevő, hiszen Isten vagyok, mindent megteszek majd annak érdekében, hogy az őt most legyőzőnek busásan megfizethessen. - Keserves história ez, lányom. A bátyád próbálta megmagyarázni a Tizenkettőnek, hogy mindebből aztán összesen és semmi sem igaz. Semmi, mert "ez a véres Isten nincsen". De mire az a tizenkét fiú ebből valamicskét is megértett volna, addigra a királyok s a papok közakarattal már keresztre is feszítették őt.
- 22 -
- Ami pedig utána lett, arról már jobb, ha nem is beszélek Neked. A kard, a kereszt meg az Isten... ezt a hármat egy szuszra engedik ki szájukon a Jézust nagy buzgón emlegető apostolutódok, meg apostoli királyok. Olykor magam is csodálkozom magamon. Hogyan is szülhettem, teremthettem ezeket az okos - s még ők mondanak titeket tyúkeszűeknek! férfiakat. Addig-addig mondta ezeket, meg az ilyesféléket a szövőszék mellett a Jóisten, amíg csak nagyot nem sóhajtott az istenlánya. - Jól van, Anyám, elmegyek... Megpróbálom. Hátha a lányok értelmesebbek. S megértik, hogy nem az a kedves Neked, aki nagyobbat tud ütni. Hanem az, aki megfordítja a vánkost; meg aki tudja még, hogyan kell a szita szélét megveregetni; meg a rétestésztát is úgy meggyúrni, hogy egy nagyasztalom kézfejjel addig lehessen húzogatni, vékonyítgatni, amíg elszórhatjuk már rajta a tölteléket: az almát, a mákot, meg a túrót. Rendben van lányom - mondta neki a Jóisten - Most már csak azt mondjad meg, hova s kihez röpüljön a főangyal, a Gabriella. Kit választasz magadnak földi apául? Én eredetileg ugyan anyára vagy ifjú párra gondoltam, de némely székesfehérvári pszichológusok úgy gondolják, hogy a férfiak saját lányaiktól tudnak leginkább emberséget tanulni. De te tudod; kit akarsz hát választani? Odalent kinek a lyánygyermeke akarnál lenni? Néger akarsz lenni vagy indonéz, mongol vagy japán, esetleg kínai? Avagy talán a rablásban és tömeggyilkolásban világbajnokká lett fehérbőrűek, a keresztények közé mennél inkább? Netán azok közül is a magyarokhoz? Melyikükhöz? A vasárnap templomba járók valamelyikéhez? Kisközösségekbe tartozókhoz? Netán valamelyik most házasodni készülő harmadik nemzedékbeli bokorbelihez? Ott akarnál elsőszülött lány lenni? Éhezők, nyomorgók közé születnél inkább? Avagy azért inkább oda, ahol a boylerben mindig találsz meleg vizet, meg ahol van TV is meg telefon? Sőt, fax meg e-mail meg Internet? Úgy csinálom, ahogy neked a legkedvesebb. Tegnap szóltam is már a főangyalnak, hogy ma szót ejtek veled erről a dologról. Erősen készülődik, zsírozza is a szárnyait a hosszú útra. Mondjad már, hova küldjem Gabriellát! Mit mondott, mit nem mondott istenlánya a Jóistennek - el nem mondhatom. Hiába nyomogattam akármelyik gombot is a masinámon.. Azon túl hogy "Gabriellát", üres maradt a képernyőm. Abban a reményben, hogy talán most majd be tudjuk kapcsolni vevő berendezésünket, adok most egy kis gépi olajozást magunknak - Kodálytól, aki azt énekelteti Andor Ilona kórusával, hogy ÖRVENDJEN AZ EGÉSZ VILÁG! Ezt követően aztán csendben maradunk, majd öt perc elteltével elmondjuk, mit hallottunk szívünk rádióján. Miről? Hát csak arról, hogy hova és kihez menjen emberlányának megszületni az istenlánya. Hova mehessen abban a reményben, hogy megvalósul végre a Földön a szeretet civilizációja. Az Ország, amelyben nem uralkodunk egymáson, nem gorombáskodunk egymással, ahol nincs több ruhám s cipőm, finomabb ételem és italom, mint testvéremnek, tehát a másik embernek. Az Ország, ahol osztozunk és csináljuk egyebekben is mindazt, ami odafent a módi. Odafent, az istenlányáék világában. Ott, ahonnan az Istenlánya le akarna jönni, hogy végre legyen már valami abból, amit a Jóisten öröktől fogva megálmodott rólunk. Örvendjen az egész világ, mert megnyílt mennyei virág. Istentől plántált aranyág, kin örül dicső mennyország. Áronnak ékes vesszeje, megvirágzott csemetéje, Mint mondolának gyümölcse, kívánatos édessége. Ó szép fénylő hajnalcsillag, pásztorok fölött villog. Állhatatosságban ragyog, kiért szívem igen buzog. - 23 -
Ne féljünk már az ördögtől, ne rettegjünk bűneinktől, Csakhogy tisztán, szentül éljünk, az egekben részesüjünk. Amen.- S A KÉRDÉS : HOVA ÉS KIHEZ MENJEN AZ ISTENLÁNYA? 1997
BULÁNYI GYÖRGY
FÖLJEGYZÉS 1997. FEBR. 13-ÁN Kállay Emil piarista provinciális telefonon értesít, hogy fax útján közölte vele a generalícia az alábbiakat: a fent jelzett napon a generális tárgyalt Ratzingerrel Rómában, s repül Budapestre, hogy febr. 16-án 17 órakor a pesti rendházban közölje velem a tudnivalókat e találkozásról. 1997. febr. 16-án Elmondja a generális, hogy mért késett (1996. okt. 8-án írtam meg levelem, melynek személyes átadását a generális magára vállalta) látogatása Ratzinger bíborosnál idáig: előbb beszerezte a Cserháti-dokumentumot a Kathpresstől. Azt is elmondja, hogy kiváló most a Hittani Kongregációban a levegő ügyem megoldása szempontjából, mert az ezredvéget a pápa a kiengesztelődésre akarja felhasználni, mert Ratzinger szeretné letenni hivatalát, s nem kíván elintézetlen ügyeket hagyni utódjára, s mert Bovone titkár helyét most egy szaléziánus foglalta el, aki jobban áll az ügyhöz... Arról is beszámolt, hogy a rendezés a Hittani
- 24 -
Kongregációnál feleslegessé teszi, hogy a Magyar Püspöki Karral külön rendezkedjünk, mert a római rendezés magában foglalja a megoldás teljességét. A szaléziánus titkár dolga volt előadni a megoldás módját. Választhatok. Vagy aláírom a VI. Páltól készített Krédót, vagy újra aláírom a 12 pontot a tizenharmadikkal együtt, de nem úgy ám, hogy jegyzőkönyvben teszem hozzá külön, amiként 85-ben tettem, hanem úgy, hogy berakom a 12 pont szövegébe oda, ahova akarom, ahova logikusan kívánkozik, s számozhatok úgy, ahogy akarok. Kinyilvánítom, hogy maradok a 12+1-es változat mellett. A generális és asszisztense Trencsénbe, Krakkóba autóznak, meg vissza, s 19-én délben találkozom velük újra a rendházban, hogy átadjam a 12+1-et a kívánt formában. 1997. febr. 19-én Délben, ebéd előtt egy órát beszélgettünk négyesben. Elsőül is átadtam a Bíboros számára a dokumentumot. Amikor 1990-ben megkaptam a 12 pontnak a Kongregáció által fénymásolt példányát, alá nem írtam a papirost, de gondosan megőriztem azt. Elővettem a "Vatikán" dossziémat, meg is találtam benne. Ritkás sorokkal négy lapot tett ki a fénymásolt példány. Az elsőnek az alján volt a legtöbb hely. Számozás nélkül, pusztán gondolatjellel új sort kezdve, beírtam oda a 13. pont anyagát latinul és kézírással. A negyedik lap végén pedig kézírással odaírtam: Budapest, 1997. február 19-én P. Bulányi György Sch. P. Ezt meglátva, a generális örvendezik: Jó, hogy nincs az elején; jó, hogy nincs a végén. 1997. márc. 6-án Emil felhív telefonon, hogy faxot kapott a generalíciától, melyben a generális elmondja, hogy a Bíboros nagyon megvolt elégedve a 12+1 pontos megoldásommal. ... Mikor jutott el a Ratzinger-levél püspöki karunk elnökéhez, nem tudom. A június eleji Konferencián tárgyalták már ügyemet, de megoldásra nem jutottak. A szeptemberin már igen. Szeptember 10-én délután kapom jól értesültektől a telefonértesítést: Bocsánatot nem kérnek tőled, de jogaidba visszaállítanak. Elmondom a Tedeumot. Szeptember 10-i keltű levélben megkapom Seregély érsektől a Közleményt, mely beszámol arról, hogy az érsek levelet kapott Ratzinger bíborostól, aki "arról értesíti, hogy Bulányi György piarista atya aláírta a Kongregáció által korábban előírt hittani tételeket... Ezért a Püspöki Kar kijelenti, hogy megszűntek a Bulányi György atyával kapcsolatban korábban hozott korlátozó intézkedések". A Közlemény szövege szeptember 19-én, pénteken jelenik meg a Magyar Kurirban. Vasárnap, 21-én óránként mondja be a hírt a Rádió. 22-én napirend előtti felszólalás formájában veszi tudomásul az országgyűlés, s hozzák a rehabilitáció hírét az összes budapesti napilapok. Október 19-én délután 4 órakor, papságom 55. évében, több mint 15 esztendő - hazai! szünet után, nyilvános szentmisét mondok a piaristák Duna parti kápolnájában. Október 26-án pedig a Bokor születésének helyén, a debreceni Szent Anna templomban.
- 25 -
S most, november 11-én, Szent Márton napján Budaváriban - itt mondom majd harmadik nyilvános misémet november 16-án, a templombúcsú napján - hozzáfogok az 1997. évi karácsonyi elmélkedésem megírásához.
BULÁNYI GYÖRGY
SZELÍDEK SZÖVETSÉGE Az elmúlt napokban paptestvér járt nálam. Nem katolikus. De testvér a javából, mert őt is meghurcolták a Gyermek okán, aki megszületett. Bár ez a megszületés történettudományilag nem is igazolható. Csak az, hogy valakit Tibériusz császár korában Jeruzsálemben mint istenkáromlót keresztre feszítettek, és Jézus volt a neve az ily módon kivégzett személynek. De következtethetünk: akit meg lehet feszíteni, annak meg is kellett születnie. Egy havi folyóirat karácsonyi számának készített interjút velem "eretnek" testvérem. Reggel 9-kor kezdtük, s délután háromra már el is fogytak kérdései. Aztán pár nap múlva rám zúdul 63 oldalnyi szöveg, s újból igazat adok Kölcseynek: " több kívántatik az írótól, mint a beszélőtől! Miről faggatott? Mindenről. Végigkopogtatott. Mindent akart tudni rólam: származásom, gyermekkorom, ifjúságom, a múltam, ami miatt meggyűlt a bajom a pártállammal is, egyházammal is, és a jelenem. A NATO-nál, a cigányoknál s Bokorligetnél kötöttünk ki a végén. Ha Jézust mondok, vagy Istent, én ugyanarra gondolok. Hogy megdicsér-e ezért Chalkedon, s megrónak-e érte az ariánusok vagy a Homoród-völgyi székelyek, akik unitáriusok, ez nálam kevésre megy. Kevésre, mert ilyenként vagy olyanként is ugyanazt gondolom, ill. gondolnám; Jézusról is meg mindenről, ami embert érdekelhet, s történetesen engem érdekel. - 26 -
Az elmúlt napokban különböző médiumok záporozták rám - olykor felháborodottan is! kérdéseiket, s megvallottam és nem tagadtam, hogy november 16-án NEM-mel fogok szavazni. S most azt is elmondom, amit nekik nem tudtam elmondani: a betlehemi éjszakában történtek okán járok majd el így. A 60-as években, életfogytiglani börtönbüntetésből amnesztiával szabadultan, tíz éven át szállítómunkásként kerestem kenyeremet. Ezekben az években írtam a Betlehemben megszületett Gyermekről - melléktermékként és éjszakákba nyúlóan - hatkötetes szamizdat munkámat, melynek címe: Keressétek az Isten Országát! Ennek előszavából idézek most: "Gondolkodjék valaki akárhogyan is a transzcendens, a nem evilágból való dolgokról, azért az evilági valóságok síkján szóba lehet állnia azzal a teljesen ebben a világban lejátszódó magatartással, amelyet Jézus az Isten Országába bejutás ellenében tőlünk kíván. S minden transzcendens érdeklődés híján is szembesülnie lehet ezzel a teljesen evilági természetű kérdéssel: jelent-e valamit az emberiségnek ebben a világban folyó élete számára az az Út, melynek megjárását Jézus azoktól kívánja, akik az Isten gyermekei kívánnak lenni. Sőt, szembesülnie lehet egy élesebb kérdéssel is: Vajon ez az Út nem az egyetlen értelmes és a fenyegető katasztrófát kikerülő út-e az emberiség evilági életében is?" Az Út magában rejti a NATO-t is? S ha nem, akkor hozzá kell raknunk az Úthoz, hogy rendbe tehessük életünk? A NATO egyfajta szövetség. Jézus is kötött szövetséget. A vérében tette az utolsó vacsorán. Istennel vertikálisat, tizenkét tanítványával horizontálisat. Arra kötötte, hogy mindenkit átölelnek..., hogy senkit sem hagynak ki ölelésükből. Ezért aki ragaszkodik ahhoz, hogy tanítványa legyen Jézusnak, nem mondhat igent nemcsak a NATO-ra, hanem a Varsóira, a Tengelyre, a Központi hatalmakra sem - hogy csak a mi századunkban megkötött szövetségeinket soroljam el. Ha nem mondunk igent Ferenc Józsefnek, elkerüljük Trianont. Ha nem mondunk igent Hitlernek, elkerüljük a minket újra felszabdaló Párizst. Ha nem mondunk igent a Szovjetnak, akkor is az van, ami lett? Szovjet megszállás biztosan, de talán nincs fenyegető nemzethalál! A nemzetek a katonai szövetségekbe pusztulnak bele. Hol vannak a hunok, a kunok, az úzok, a besenyők, a kabarok, s a többi harcos-lovas nomád népek-nemzetek? Eltűntek, s megmaradtak az általuk leigázott szlávok... hatalmas birodalmaik helyén. Ismeritek Ady versét a Gyáva Barla diákról? Jézusi üzenet-értéket hordoz. Az a nép, amelyik élni képes, megtanulja: Hadverő nem volt Barla diák, Én jámbor, görögös, kopottas ősöm. Elmaradt Töhötöm seregétől Ama véres őszön. Áthágta a Meszest a sereg, Üszkös falvak küldtek utána átkot S nem kereste a seregben senki Kis Barla diákot. Ő ott maradt a dúlt falvak között. Virágos kunyhó épült a romokra S kizöldült a megsebzett vidéknek Minden véres bokra. Zúgva nyargalt a hősi sereg A reszkető, bérces Erdélyen által, - 27 -
Barla maradt, rótt, szántott, álmodott Egy kis szláv leánnyal. A lengyeleknek 150 éven keresztül nem volt államuk, csak hazájuk, melyet orosz, porosz és osztrák csizmák tapostak. Ma kétszer-háromszor annyian vannak, mint mi. Miért? Ady erre is válaszol. Akkor mondja válaszát, amikor a három csizma még tapossa őket, 1907-ben: Ének a Visztulán. Isten vidám úr a Föld fölött Lengyelországot Isten óvja. Polónia a vidám rabok S törött sajkások víg hajója. A Visztulánál hajdan s ma is Tréfás, dalos halászok ülnek S Polóniának asszonyai Új és új lengyelt egyre szülnek. Halat a Visztula s gyermeket Lengyel asszony ad örökké. Miért hát a Halál jelszava, A sírból szálló "soha többé"? Boldog hajó a vén gálya is, Ha hátán gyermekek is futnak. S nincs ott pokol és nincs ott Halál. Ahol dalolni s szülni tudnak. Isten vidám úr a Föld fölött, Minden fajzatnak üdvössége. Az Isten: Élet - halleluja S az életnek nincs soha vége. A minden fajzatba - mi, magyarok is bele tartozunk. Isten nekünk is üdvösségünk, ha pénzünket, időnket, szeretetünket, tehát amink csak van, nem fegyverekre, hanem gyerekekre fordítjuk. Ha semmi mást nem kaptunk volna mi, a Bokor, Istennel s egymással kötött szövetségünk fejében, csak azt, hogy egyikünknél 16, más családjainknál 10-10 gyerek üli körül az asztalt - a hét meg hat meg öt gyermekeseket nem is említem már, s azt sem, hogy négy gyermek alatt, ha Isten engedi, Bokor-beli nem adja -, akkor is többet kapott ez a pártállamtól és annak kényszerére hierarchiánktól megtagadott szövetségünk szövetségestársától, az Istentől, s annak követétől, a betlehemi Gyermektől, mint bármi más, amit ez a keserves félszázad pozitívumként felmutathat. Barátom rám kérdezett, hogy miért ez a pesszimizmus a nemzet jövőjét illetően, hiszen itt vannak a cigányok, akik szülnek, s meglátom, ugyanúgy magyarrá válnak, mint a horvátok, szlovákok, svábok és zsidók a török hódoltságot követő századok során. Elmondtam neki, hogy vagy jó húsz éve néhány bokorbelivel egy hetet töltöttem Sikondán, mert kaptunk a fürdő területén két kis szobát. Fiatalok voltunk - magam is is alig hatvan éves! -, s bírtuk a dalolást az éjszakában. Szép csendes és langyos nyári éj volt, s egyszer csak előkerül a repertoárból ez is:
- 28 -
Meghót, meghót a cigányok vajdája, vajdája. A vajdáné sátorfáját siratja, siratja. Gáre gyopár bigyánszkule, gajdule, gajdule. Hoppingálé száválingi, szuszkiri, szuszkiri. Cigányok húztak át a strand előtti úton az éjszakában. Hiába volt betéve a kapu, bejöttek, odaálltak az asztalunkhoz, s kérték, énekeljük el még egyszer. Hallgatták, nem értették már, de tudták, hogy az övék. Az övék elvehetetlenül. Róbert Laci október 19-i "első" misémre elhozta két zsidó rabbi hálaimáját. Zsidóul is imádkozott rabbi-testvéreink nevében, mert szivük akkor gyullad fel, ha őseik nyelvén imádkozhatnak. S mondtam barátomnak: nem kívánhatom a cigányoktól, hogy megmentsenek egy nemzetet, amely nem akar élni, s gyermekek szülése helyett NATO-kompatibilis fegyverkezés milliárdos költségeinek előteremtésén fáradozik. Lehet, hogy Johann Wolfgang Goethe nagyobb, mint Arany János, de - s most az ő szavával szólok: Ha minket is elfú az idők zivatarja, Nem lesz az Istennek soha több magyarja. nem akarok senki nemzete megmentése érdekében mássá asszimilálódni. Beethoven nagyon nagy lehet, de könnyeket arcomra nekem is, miként tanáromnak és rendtársamnak, Sík Sándornak, a Rutafa nótája csal: Magas a rutafa, ága elágazik. Aranysár haja, Magyar Ilona, Haja fölül gyöngy, koszorúja gyöngy. Egyik ága hajlik, barna legény udvarába, Aranysár haja, Magyar Ilona, Haja fölül gyöngy, koszorúja gyöngy. Másik ága hajlik barna leány udvarába, Aranysár haja, Magyar Ilona, Haja fölül gyögy, koszorúja gyöngy. Vannak megmenthetetlen népek-nemzetek is. Nem azok, amelyeket katonai szerződések erejében leigáznak, hanem amelyek magukat itélik halálra. Ady Endre tudott ilyenekről (Az idő rostájában). Kezében óriás rostával Áll az idő és rostál egyre, Világokat szed és rostál ki Vidáman és nem keseregve S búsul csak az, akit kihullat. S aki kihull, megérdemelte, Az ocsút az Idő nem szánja. Aszott nemzetek, hűlt világok, Tört életek miazmás vágya Halálra-valók s nem kár értük.
- 29 -
De én nem vagyok Idő! En csak honfoglalókkal jöttek és kócos jobbágyok kései ivadéka vagyok, s nevem a kabarok nyelvén jávorszarvast jelent, s én, mivelhogy nem vagyok Idő, ezt kiáltom: KÁR, nagy kár, mert ha kihullunk, nem lesz aki sírjon a Rutafa nótáján, s az Isten is szegényebb lesz, mert nem lesz neki soha több magyarja. Ha a cigány magyar akar lenni, magyarként ölelem őt magamhoz, de nem kívánhatom el tőle, hogy azzá legyen, ahogy tőlem sem kívánhatja senki, de senki, hogy románná vagy franciává legyek. Egy darabig még szülhetnek helyettünk, de Miskolc környékén a latin pap is, a görög is, a luteránus is, a kálvinista is mind mondja: több cigányt keresztel már, mint nem-cigányt. S ez alighanem hasonló módon van kishazánktól északra, keletre, délre egyaránt. Petrovics István és Hrúz Mária Sándor nevű gyermke 150 éve még magyar és Petőfi akart lenni. Akarna-e ma is? S ha a cigány ma magyar akar lenni, akar-e majd holnap is? Isten adta joga az is, hogy ne akarjon. A Betlehemi Gyermek üzenete, hogy magamhoz öleljem a cigányt is; akkor is, ha magyarrá válik, meg akkor is, ha nem. A Gyermek istállóban született, s rá meleget, csak a marha lehelt. Később sem volt fejét hova lehajtani. Dugi pénze sem volt. Ette-itta, amit a többiek. Senki semmit nem mondott magáénak, hanem mindenük közös volt. A Hegyibeszéd próféta szavát Falánk idők fertelmes Bálnagyomra hiába nyelte el. Lesz még egy harmadik nap, Amikor a mélyből felsüvölt a szó, S nem lesz, aki meg ne hallaná! Ezt énekli hetven évvel ezelőtt Sík Sándor a Megyeri Hitvallásban. Meghallja-e a Bokor a szót, az Isten következő szavát, amely felsüvölt a marxi szent kisérlet csúfos bukása után? Elűzi-e magától a felnőtté serdült Gyermeket a pusztában megkisértő Sátánt, aki a gazdagság álmaiba szeretné belekergetni? Vagy tudjuk, és mindig is tudni fogjuk, hogy Jaj a gazdagoknak, s csak a szegények a boldogok, mert övék az Isten Országa. Csak az övék, mert kiváltság-nagybirtokosok nem képesek a vacsorán kötött szövetségre: a mindenkit egybeölelésre; azok csak másra képesek: védővámokat és védőbástáykat emelni kiváltságaik védelmére, a nyomorultakat nyomorúságukban hagyni, s kölcsöneikből adósságokat varázsolva nyomorukba egyre mélyebben taszítani. Megépül-e Bokorligeten az Isten álma, az osztozás világa, a mindenkit egybeölelés civilizációja? Megépülhet, csak el kell mennünk újra és újra a betlehemi istállóba, s a jászolban fekvő csecsemővel kell megbeszélnünk, hogy hány ezer dolláros évi jövedelem jelenti számunkra a létminimumot, amikor milliárd és milliárd ember él évi ezer dollárnál kevesebb pénzből. Elvihetjük magunkkal a jászolhoz Ady Vér és arany kötetét is, fellapozva a Mi urunk: a Pénz fejezetet, s benne csak egyetlen verset megkeresve: Judás és Jézus. Dühödt, lázongó szívverésem Golgotai bazaltra vésem, Krisztus, poétám, szent Alak, Eladtalak. Enyém volt minden álmodásod, Én voltam a lelked, a másod, Megkoszorúztam a fejed. Szerettelek.
- 30 -
S eladtalak, én fejedelmem, ... Nem hallgatom zsoltáros ajkad, Nem kell szép égi birodalmad. Selymet, pénzt akar egy leány, Vár, vár reám. Galád vagyok? Galád az élet. Bűve miért nincs az Igének? Vággyal, kínnal miért gyötör Pénzes gyönyör? A Mammon az Isten ellenlábasa. A mi Urunk: a Pénz visz kisértésbe - Jézus tanítása szerint. Nem szolgálhatunk két Úrnak. Csak egynek. Melyiknek szolgálunk? Rendszerváltás után is annak, akinek előtte? S most arra kérem az olvasót, lapozzon vissza a kötet elejére, az 1949-ben Debrecenben írt elmélkedéshez, hogy megkapja a választ minden dühödt és lázongó szívverésre a betlehemi Gyermektől. Szegény szerencsételenem, miért akarsz boldog lenni abban, amiben nincsen számodra boldogság? Miért akarsz töltekezni kabáttal, meleggel, bársonnyal, palotával, amikor végtelen a vágyad, s ezek az Élet-pótlékok mind végesek... Talán nem is kell tovább olvasni. Csak csendben kell maradni, s behúnyt szemünkkel nézni; nézni a jászlat és azt a két boldog embert, akinek gyermek adatott. Amíg a Bokorban ennek, a gyermeknek örülünk, addig biztosítva van, hogy az Isten álma megépül Bokorligeten..., s talán másutt is. Mindenütt? Nem lehetetlen, ha egyszer írva van, hogy A SZELÍDEK FOGJÁK ÖRÖKÖLNI A FÖLDET. 1994, Budavári, Városmajor…
- 31 -
TARTALOM BOKOR-JERUZSÁLEM .............................................................................. - 2 ÖRÜLJ, KEDVES SZŰZ! ............................................................................. - 7 ÖRÜLT-E, SÍRT-E MÁRIA? ..................................................................... - 11 MESÉLJEN MÉG EGYET! (KARÁCSONY 1996) ................................. - 17 HOVA ÉS KIHEZ MENJEN AZ ISTENLÁNYA? .................................. - 21 FÖLJEGYZÉS 1997. FEBR. 13-ÁN........................................................... - 24 SZELÍDEK SZÖVETSÉGE........................................................................ - 26 -
- 32 -
- 33 -
