Lauren Beukes ZOO CITY

Lauren Beukes ZOO CITY Lauren Beukes: Zoo City Zoo City © by Lauren Beukes, 2010 Fordította: Körmendi Ágnes Borítókép © Sánta Kira A szerző fotóját Gavin Hall készítette A borítót tervezte Csigás Gábor

ELSŐ RÉSZ

1 Állatvárosban nem illik kérdezni. Salaksárga reggeli fény szivárog fel Johannesburg egére, átégeti az ablakom. A saját kis denevér-hívójelem. Vagy csak azt akarja eszembe juttatni, hogy kéne már függönyt szereznem. Elárnyékolom a szemem – meghasadt bizony a hajnal, és senki nem varrja meg a rongyait –, aztán lerántom a lepedőt és kihámozom magam az ágyból. Benoit meg sem rezzen, csak bőrkeményedéses lába lóg ki a paplan alól, mint valami göcsörtös uszadékfa. Egy ilyen láb regényeket mesél. Elmeséli, hogyan gyalogolt idáig egészen Kinshasából, a mellkasára kötve a Mongúzát. A szóban forgó Mongúz szőrös vesszőként tekeredik fel a laptopomra, a LED fénye az orra alatt lüktet. Mintha nem lenne tisztában vele, hogy a számítógépem tiltott terület. Fogalmazzunk úgy, hogy háklis vagyok a munkámra. Fogalmazzunk úgy, hogy nem száz százalékig legális. Kétoldalt megfogom a laptopot, és óvatosan elkezdem lebillenteni az asztalról. Úgy harminc foknál tarthatok, amikor a Mongúz elkezd lecsúszni a laptop fedeléről. Összerezzen, felébred, riki-tiki-tévi karmok keresnének fogást nagy kopogva. Amint zuhanni kezd, megfordul a levegőben és talpra esik. Felhúzza csíkos vállát és a fogait kivicsorítva fúj rám. Visszafújok. A Mongúznak hirtelen eszébe jut, hogy nagyon fontos bolhacsípéseket kell megvizsgálnia. Hagyom, hadd kurkássza végig a hátsó fertályát. Átbújok a plafonról lógó kötélhurkok egyike alatt – ennél jobban nem sikerült utánoznom az amazonasi dzsungel indáit –, és végigtrappolok a szétrohadt linóleumpadlón a szekrényhez. Kicsit optimista, hogy szekrénynek hívom, ahogy az is optimista, hogy ezt a veszedelmesen megdőlt padlójú, dohos szobát a maga szivárgó vízvezetékeivel lakásnak nevezem. A szekrény valójában csak egy jókora ládaféleség, ami elé egy darab vásznat szegeztem, hogy ne porosodjanak úgy a ruháim. És Lajhár se. Most is, ahogy elhúzom a giccses napraforgómintás anyagot, álmosan pislog fel rám a rejtekéből. Mintha csak egy formátlan prémkabát heverne a drótfogasok között. Nem mennek neki túl jól a reggelek. A szőrében, a karmán mohaszag ül, de egészen természetes és tiszta a lépcsőházból felgomolygó rothadt szemét és fekete penész bűzéhez képest. Az Elysium Heightsnek már évekkel ezelőtt lőttek. Átnyúlok mellette, kiveszek egy fehér galléros, retró matrózblúzt, kerítek egy hozzáillő farmert és egy klumpát, majd az egészet megkoronázva vékony rasztatincseimre dobok egy citromzöld kendőt. A hajam kényelmesen elfedi a bal fülem maradványait. Az összhatást leginkább a „Grace Kelly Sailor Moonnak öltözött” kifejezéssel lehetne illetni, és ezzel nem is annyira a stílusomra, mint inkább az anyagi helyzetemre utaltam. Mindig is inkább a pofátlanul drága, alter dizájner boltos csajszi voltam. Persze csak EÉ-ben. Előző Életemben. – Gyerünk, haver – mondom Lajhárnak. – Ne várassuk meg az ügyfeleket! Lajhár kurtán, elítélően tüsszent egyet, aztán kinyújtja hosszú, pihés karját. Felkapaszkodik a hátamra, és hosszasan fészkelődik, mielőtt végre elhelyezkedne. Egykor ez kikezdte a türelmemet. De ez már rég a rutinunkhoz tartozik. Mivel még nem volt meg a reggeli koffeinadagom, eltart egy kis ideig, hogy az ütemes kaparászás eljusson a tudatomig. A Mongúz vak elszánással karmolássza a bejárati ajtót. Engedek neki, kicsattintom a dupla reteszt és kikattintom a varázslattal bevésett lakatot, amelyet állítólag arra terveztek, hogy kívül tartsa azokat, akiknek az a shavijuk, hogy átsiklanak a zárt ajtón. Amint résnyire nyílik az ajtó, a Mongúz kifurakodik a bokáim között, és elüget a folyosón a közös alomhoz. Elég könnyű megtalálni. Ez az épület legbüdösebb része. – Igazán szerezhetnél már egy macskaajtót! – Végre Benoit is felébredt. Felkönyökölt, és az ujjai ernyője alól hunyorog rám, mert a Ponte toronyról visszaverődő vakító fénysugár mostanra

már átkúszott az ő ágyrészére. – Miért? – vetem oda, és fél lábbal kitámasztom az ajtóm. A Mongúz nemsokára visszajön. – Ideköltözöl? – Ezt vehetem meghívásnak? – Csak annyit mondok, ne nagyon kényelmesedj el! – Igen, de tényleg csak ennyit mondasz vele? – És ne kezdj el okoskodni sem! – Ne aggódj, cherie na ngayi! Az ágyad túl göröngyös ahhoz, hogy elkényelmesedjek! – Benoit lustán nyújtózkodik egyet, és felcsillan a vállát behálózó hegek mintázata. A műanyagként csillogó égett bőrfelületek a torkától futnak le a mellkasára. – Reggelit csinálsz? – Csak lingalául szólít a szerelmének, így könnyebb úgy tennem, mintha nem is mondaná. – Vissza kell vinnem ezt-azt – vonom meg a vállam. – Van ma valami érdekes? – Imádja hallani, mi mindent veszítenek el az emberek. – Egy kulcscsomó. Egy özvegyi gyűrű. – Ó, igen! Az őrült vénasszony! – Mrs. Luditsky. – Pontosan – mondja Benoit, és megismétli. – Az őrült vénasszony. – Kapkodd magad, szívem! Mennem kell! Benoit fintorog. – Korán van még! – Nem vicceltem! – Jól van, jól van... – Kigubózódik az ágyból, felkapja a farmerjét a földről, és magára rángat egy régi mozgalmi pólót, amelyet a központi metodista templom ruhaosztásakor szerzett. Kihalászom Mrs. Luditsky gyűrűjét a műanyag pohárnyi Jikből, amibe beáztattam éjszakára, hogy megszabaduljon az eau de csatorna makacs bűzétől, és leöblítem a köpködő csap alatt. Platina, kis zafír-csillagképpel, a közepén egy szürke csíkkal. Alig karcolódott meg. Még Lajhár segítségével is három órámba telt, hogy megtaláljam a nyomorultat. Amint hozzáérek, megérzem a húzást, a kötelék fonalként húzódik el a messzeségbe; ha összpontosítok rá, erősebb. Lajhár szorosabban rámarkol a vállamra, a karma a kulcscsontomba váj. – Nyugalom, oroszlán! – szisszenek fel. Talán könnyebb lett volna, ha egy oroszlánt kapok. Nem mintha bárki válogathatna. Benoit már fel is öltözött, a Mongúz türelmetlen nyolcasokat ró a bokája körül. – Akkor később találkozunk? – kérdez vissza, miközben kiterelem az ajtón. – Lehet. – Önkéntelenül is elmosolyodom, de amikor közelebb lépne, hogy megcsókoljon, Lajhár féltékenyen elhessenti a karjával. – Nem is tudom, melyikőtök a rosszabb – panaszkodik Benoit, és lebukik előle. – Te, vagy ez a majom! – Egyértelműen én – mondom, és bezárom mögötte az ajtót. Az Elysium Heights lépcsőházának megfeketedett falán még érződik az Örvény bűze. Akár a mikróban felejtett műanyag. A lépcsőház sárga rendőrségi szalagokba és a bizonyítékokat védő bűbájokba tekert múmia, mintha a rendőrök egyszer tényleg visszajönnének, hogy kivizsgálják az ügyet. Egy halott állatkerti Állatvárosban még jobb napokon is sokadrendű dolog. A lakók többsége kénytelen a tűzlépcsőn kikerülni ezt az emeletet. De gyorsabban is le lehet jutni a földszintre. Nem csak az elveszett holmik megtalálásához van érzékem, a legrövidebb utat is könnyen meglelem. Beugrok a 615-ösbe, amely üresen áll, mióta egyszer kiégett, és lemászom a lyukon, amely az 526-ba vezet. Azt a lakást teljesen kibelezték a szemétgyűjtő patkányok; felszedték a padlót,

a csöveket, a szigetelést – mindent, amit csak el tudtak adni egy adagért. Ha már szóba került, most is hever egy eszméletlen drogos az ajtóban, valami mocskos, szőrös jószág fúrja magát a mellkasához, zihálva kapkodja a levegőt. A klumpám egy széttört villanykörte cserepein csikorog, ahogy átlépek fölötte. Az én időmben cracket szívott az ember, vagy mandraxot, ha nagyon lecsúszott. Átvágok az Aurum Place-be egy függőfolyosón, egy működőképes lépcsőházhoz. Bár lehet, hogy nem is olyan működőképes az a lépcsőház. Amint kicsapom a dupla ajtót, tökéletes sötétség ásít vissza rám: most már tudom, a drogos honnan szedte a körtét. – Ez aztán a romantika. Lajhár egyetértően mordul. – Most azt mondasz, amit akarsz, de ne feledd, ha lezúgok, te is velem esel! – mondom, és kilépek a sötétbe. Lajhár úgy vezet, mint valami Zinzi-motort, a karma meg-megfeszül, balra, jobbra, le, le, le vagy két emeletnyit, ahol még épek a villanykörték. Persze nem kell sok idő, hogy ezek is új életre keljenek tik-pipaként, de hát nem ez a nyomornegyedek rendje? Még azt is újrahasznosítják, ami le van betonozva. A lépcsőház fojtó zártsága után megkönnyebbülés kiérni az utcára. Ilyen kora reggel még meglehetősen csendes. Egy közterület-fenntartó locsolókocsi dohog el előttem, széles vízsugárral teríti be a betont, elmossa az éjszaka kihágásait. A szóban forgó kihágások egyike sietve táncol vissza, nehogy lefröcsköljék, és kis híján rálép a tűsarka körül ugrándozó viharvert Verébre. Amint észrevesz, összekapja meztelen felsőtestén a farmerdzsekit. A hirtelen mozdulat nyomán azt sem látom, hogy a melle hormonkezelés vagy mágia eredménye. Elmegyek mellette, és érzem, ahogy végigsimít rajtam a fiúlány elveszett holmijainak tucatnyi vékony szála, mint egy tengerirózsa csápjai. Próbálok nem odafigyelni. De így is elkapok pár elmosódott benyomást, mint egy életlen fényképet. Felvillan előttem egy arany cigarettatartó, de lehet, hogy névjegykártyatartó, egy nagyjából üres, műanyag doboz, az alján kis barna porral, és egy pár flitteres, vörös tűsarkú – rendes kóristalány cipők, mintha csak Dorothy felnőve, burleszk sztriptíztáncosként került volna vissza Óz birodalmából. Lajhár automatikusan megdermed. Megveregetem a karját. – Nem a mi dolgunk, haver! Túl érzékeny. Az a gond az én adottságommal, átkommal – mindegy, mondjuk, aminek akarjuk –, hogy mindenki elvesztett valamit. Olyan érzés emberek közé mennem, mintha egy macskabölcsőerdőbe lépnék, mintha valaki pamutgombolyagokat osztott volna szét egy elmegyógyintézetben, aztán mondta volna az ápoltaknak, hogy kössenek össze mindent mindennel. Néhány emberen az elveszett holmik pókhálók, lényegtelen kis szálak, amiket bármilyen szél elfújhat. Mások mintha acélkábeleket cipelnének. Ha valamit meg akarok találni, először rá kell jönnöm, melyik szálat rántsam meg. Nem mindent lehet megtalálni, ami elveszett. Például a fiatalságot sem. Vagy az ártatlanságot. Vagy, sajnálom, Mrs. Luditsky, a magas ingatlanárakat, ha valahová elkezdett bekúszni a nyomornegyed. A gyűrűk viszont egyszerűek. Szintúgy: elveszett kulcs, szerelmes levél, imádott játék, rossz helyre tett fénykép, eltűnt végrendelet. Egyszer egy elveszett szobára is ráleltem. De jobb szeretek a könnyebb dolgoknál maradni, az apróságoknál. Végtére is a legutolsó valóban komoly következményekkel járó dolog, amire sikerült rátalálnom, egy mocskos kábítószer-függőség volt. És lám, hová vezetett! Megállok, hogy vegyek valami tápláló reggelit, jobban mondva egy skyfet egy zimbabwei árustól, aki épp egy járdaszéli bódé állványát állítja fel. Miközben dobozszám pakolja ki a nyalókákat, rágcsákat és szálanként árult cigiket, a felesége egy halom olcsó ruhát és

eldobható elektronikus cikket szed elő két hatalmas amaShangaanból, az errefelé mindenütt megtalálható, kék-piros kockás szatyrokból. Mintha csak a menekültstátusz kérvénye mellé adnák. Itt az ideiglenes személyije, itt a papír a menedékjogról, és ne feledje el az ajándék béna, szőtt műanyagbőröndöt se! Lajhár belekattog a fülembe, ahogy rágyújtok a Remington Goldra; fele annyiba kerül, mint egy Stuyvesant. Az egész város az olcsó utánzatokról szól. – Jaj, ne már. Ne már! Csak egy cigi. Egy árva cigi. És amúgy sem érem meg azt a kort, hogy elvigyen a tüdőtágulás! Meg a tüdőtágulás amúgy is egész vonzó alternatíva ahhoz képest, hogy az Örvény is beszippanthatna. Lajhár nem válaszol, de ahogy ide-oda helyezi a súlyát a hátamon, és nekem-nekem dobban, érzem, hogy ingerült. Bosszúból oldalt fújom ki a füstöt, egyenesen bele az elégedetlenkedő, szőrös pofájába. Vadul tüsszög. Lassan beindul a forgalom, taxik száguldanak az utcákon az ingázók első rohamával. Megragadom az alkalmat, hogy reklámozzam magam egy kicsit, szórólapokat dugdosok a The Daily Truth irodái előtt már szép számban parkoló autók ablaktörlője alá. Elég hamar fel kell kelni, hogy kitalálják a legfrissebb híreket. Van kinn pár hirdetésem. A helyi könyvtárban. A szupermarketben, beszuszakolva a tökéletes referenciákkal rendelkező tagok meg a használt fűnyírók hirdetései közé. Felragasztottam párat a Hillbrow-ra is a csodálatos AIDS-gyógyszert, olcsó abortuszt és prófétákat hirdető röplapok tapétájára. Elhagyott egy személyes jelentőséggel bíró, apró tárgyat? Jutányos áron segíthetek felkutatni! Drogok kizárva. Fegyverek kizárva. Eltűnt személyek kizárva. Ellenálltam a kísértésnek, hogy megcélozzam a tömegpiacot, és az internetre is feltegyem. Így van benne valami sorsszerű, a hirdetések azokat találják meg, akiket meg kell találniuk. Például Mrs. Luditskyt; ő szombat reggel hívatott killarney-i otthonába. Az öreglány javára legyen mondva, arcizma sem rezzent, amikor meglátta a vállamon elterülő Lajhárt. – Csak a hirdetéses lány lehet. Jól van, jöjjön be! Igyon egy csésze teát! Válaszra sem várva a kezembe nyomott egy bögre zsíros küllemű Earl Greyt, és beterelgetett a lelakott előszobából egy szintúgy lelakott nappaliba. A lakás előző életében art deco lehetett, de a kelleténél párszor több balszerencsés átalakításon esett át. Ebben mondjuk emlékeztetett Mrs. Luditskyre. A nő bőre áttetszően csillogott, mint a glicerinszappan, és a szeme egy kicsit kidülledt, alighanem attól, hogy minden érzelmet egymagának kellett volna kifejeznie, miután minden környező izmot telepumpáltak botulinummal, a maradékot meg agyonlézerezték. Ritkás, narancssárga haját kemény tupírba zselézte, a végén úgy nézett ki, mint a crème brûlée kérge. A tea ízre olyan volt, mintha állott lóhúgyot szűrtek volna át egy hajléktalan zokniján, de megittam, leginkább csak azért, mert Lajhár rámsziszegett, amikor észrevétlenül megpróbáltam volna ráönteni a kanapé mellett tarkálló, egzotikus műanyag orchideára. Mrs. Luditsky egyenesen belevágott. – A gyűrűmről van szó. Tegnap fegyveres rablás volt a bevásárlóközpontban, és... Félbeszakítottam. – Ha a gyűrűt ellopták, nem tudok vele mit kezdeni. Ahhoz teljesen más varázslat kell. – Lenne olyan kedves, hogy hagyja, hogy befejezzem? – csattant fel a nő. – A mosdóba

bújtam, és levettem az ékszereimet, mert tudom, milyenek a magafajták, mármint a bűnözők – tette hozzá sietve –, nem akartam megsérteni az állatosodottakat. – Hát persze, hogy nem – válaszoltam. Az igazság szerint mind bűnözők vagyunk. Gyilkosok, erőszaktevők, kábítószerfüggők. Kínában elvből kivégeznek minden állatkertit. Mert semmi sem mutatja olyan bűnösnek az embert, mint egy szellemállat az oldalán. – És mi történt, amikor levette? – Hát ez itt a gond! Nem tudtam levenni. Nyolc éve viseltem. Mióta csak a Kurafi meghalt. – A férje? – Tudja, ezt a gyűrűt a hamvaiból készíttettem. Összepréselik, és ilyen kis rohadt vékony sávban beleolvasztják a platinába. Egyszerűen pótolhatatlan. De amúgy meg tudom, mi történik, ha valaki nem tudja levenni a gyűrűjét. Amikor a szomszédom unokahúgát kirabolták, egy bazi nagy késsel lecsapták az ujját. Láttam már, mi lesz ennek a vége. – És jól beszappanozta? – És rögtön le is csúszott, egyenesen be a mosdóba, és le a csatornába! – Le a csatornába – ismételtem meg. – Nem ezt mondtam? – Szabad? – kérdeztem, és megfogtam Mrs. Luditsky kezét. Csinos keze volt, kicsit talán párnás, de a ráncok és a száraz tapintás elárulta a korát, hiába dolgoztak annyit az arcán. Úgy tűnik, a botox kézen nem használ. Vagy csak túl drága. – Ez volt az az ujj? – Igen, szívem. A gyűrűsujjam. Az emberek általában ott hordják a gyűrűjüket. Lehunytam a szemem, és megnyomtam a nő ujjpárnáját, kicsit talán jobban is a kelleténél. Elkaptam a gyűrű fonalát, egy elmosódott, ezüst színű fényudvart – valahol egy nedves, ipari helyen hevert, jó mélyen. Nem próbáltam felfedni a pontos helyszínt. Ez a szintű összpontosítás rettenetes migrént szokott okozni, éppúgy, mint a sűrű forgalom. Megrántottam a szálat, amely a nőből indult, és befutott a város mélyére, mélyen a város alá. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy Mrs. Luditsky áthatóan tanulmányoz, mintha csak be akarna nézni a fejembe, hogy lássa, miként működöm. Felzselézett haján át egy porcelánfigurákkal teli vitrin nézett le rám. Bájos kis pásztorlányok, angyalok, játékos cicák és egy tánckarra való flamencotáncos. – A csatornában van – jelentettem ki szárazon. – Azt hittem, ezen már túljutottunk. – Utálom a csatornákat. – Mondhatnánk úgy is, a szokás undora. Megdöbbentő, hány elveszett holmi jut végül a csatornába. – Bocsásson meg, kedves Higiénia kisasszony – csattant fel Mrs. Luditsky, bár a hatáson sokat rontott, hogy egyetlen arcizma sem volt képes megrezzenni. – Akarja a munkát, vagy sem? Persze, hogy akartam. Így nyertem egy ötszáz randos letét erejéig betekintést Mrs. Luditsky pénztárcájába. A másik ötszázast leadáskor kapom. És így találtam magam térdig szarban a killarney-i bevásárlóközpont alatti csatornában. Persze legalább nem valódi szarban, mert a szennyvizet más rendszeren át vezetik el, de a több éve felgyülemlő, poshadt esővíznek, a szemétnek, a rothadásnak, a döglött patkányoknak és a használt óvszereknek azért van egy jellegzetes bukéja. Esküszöm, még mindig érezni az utóillatát a hipó alatt. És hogy megérte egy ezresért? Egyáltalán nem. De ez a baj azzal, ha valaki mashavi: ez nem munka, sokkal inkább hivatás. Az ember nem válogathatja meg, milyen kísértetek tapadnak rá. Vagy hogy azok mit hoznak magukkal. Bedobok egy kulcsot a Talk-Talk telefonüzletbe, vagy jobban mondva a beredőnyözött üzlet

fölötti kis lakásba. A tulaj kameruni, és olyan hálás, hogy ma reggel is ki tud nyitni, hogy jutalom gyanánt mindenféle engedményeket ígér nekem. Egy bolyhos, rózsaszín mackó kezeslábasba bújtatott kölyök kukucskál ki a lábai közül, és kövér kis mancsával mohón utánakap. Ha jól tippelek, ez lehetett az is, aki olyan jóízűen rágcsálta a kulcscsomót a babakocsijában, mielőtt nagy vidáman kivágta volna a csúcsforgalomba. Ez ötven randot ér. És jobban is illik az általános munkamenetembe. Tapasztalatom szerint a világ Mrs. Luditskyjai meglehetősen ritkák. Végigsétálok az Empire-ön, át a Parktownon, el az egykori Johannesburgi Pedagógiai Főiskola mellett. A mellettem elhaladó autók néha agresszívan rám dudálnak. Bemutatok nekik. Nem én tehetek róla, ha úgy bezárkóztak a kis kertvárosukba, hogy nem látnak állatkertieket. De legalább Killarney nem vált kapuval védett lakóparkká. Egyelőre. Még mindig jó pár kilométerre vagyok Mrs. Luditsky háztömbjétől, épp lefordulok az Oxfordról, el a nagy forgalomtól, amitől iszonyatos fejfájásom lesz, az a fajta, ami agyrágóbogárként befúrja magát az ember halántéka mögé, és ekkor a kapcsolat hirtelen és szörnyűségesen elernyed. Lajhár kétségbeesetten nyikkan egyet, és olyan erősen rámarkol a karomra, hogy a karmai végén kis vércseppek gyöngyöznek. – Tudom, haver, tudom – mondom, és futásnak eredek. Ráfogok a zsebemben rejlő, hideg kis fémkarikára, mintha ezzel újraindíthatnám a kapcsolatot. Van még valami halvány kis lüktetés, de a szál kezd elfoszlani. Még sosem veszítettünk el egy fonalat sem. Még ha az elveszett holmi örökre elérhetetlenné válik is, mint annak az írói ambíciókat dédelgető fickónak a kézirata, amit szétfújt a szél az Emmarentia gáton, akkor is érezni lehet a köteléket, és akkor is éreztem a feszes kapcsot közte és a szétmálló lapok között. Ez most olyan volt, mint amikor a köldökzsinór leszárad. Mrs. Luditsky háza előtt egy mentő és egy rendőrségi furgon áll, vörös és kék fényvillanások verődnek vissza a bézs falakról. Lajhár felvinnyog. – Minden rendben – zihálom levegő után kapkodva, bár egészen biztos vagyok benne, hogy semmi sincs rendben, és odalépek a kis csapatban ácsorgó, szájtáti járókelők mellé. Alighanem reszketek, mert valaki megfogja a könyököm. – Minden rendben, szívem? Nyilván semmi sincs rendben, ha sikerült ezt a két alakot nem észrevennem a tömegben – a hatalmas, sötét szárnyú, nyurga angyalt és a hóna alatt egy máltai selyemkutyát tartó jól öltözött fickót, akinek a kutyáját röhejes narancssárgára festettek, hogy jobban menjen a nyakába kötött kendőhöz. A fickó akaszkodott rám. Drágának tűnő napszemüveg van rajta, és egy olyan penge öltöny, hogy szinte már éle van, akárcsak hátranyalt hajának. A Kutya unottan mered rám a póráz végéről, és a lelkesedés szikrája nélkül ver párat a farkával. Bárki bármit mond Lajhárra, nekem legalább nem egy elemes vécékefe jutott. Vagy egy Keselyű, ha jól láttam a nő válla fölött imbolygó ocsmány, kopasz fejet, ahogy a saját szárnya alatt kaparász. A nő a kissé kortalan és nemtelen kategóriába tartozik, úgy harminckettő és ötvennyolc között lehet, kemoterápiás frizurával. Pár vékony, sötét tincs kapaszkodik a fejbőrébe, vékony szemöldökét pedig túlszedte. De lehet, hogy szándékosan csúfítja el magát. Szűk, szürke nadrágjára lovaglócsizmát rángatott fel, fehér inge ujját feltűrte. Az inget kihangsúlyozzák a mellkasán keresztezett bőrhevederek: azok tartják meg a hátán gubbasztó, hatalmas Madár súlyát. – Tudják, mi folyik itt? – kérdezem a Kutyás fazontól. – Gyél-kosság volt – suttogja a fickó színpadiasan a keze mögül. – Idős hölgy a második emeleten. Rettenetes eset! Bár ha jól hallottam, rettenetesen jó állapotban volt! – Mondtak bármit is?

– Még nem – mondja a nő. Nem számítottam rá, hogy dzsesszénekeshez illő, füstös alt hangja van. Kelet-európai akcentussal beszél, talán orosz, talán szerb lehet. A hangjára a madár is abbahagyja a tollászkodást, és hosszú, szikkadt herezacskóra emlékeztető lebernyeget fityegtető nyaka felmered a nő válla fölött. Ráhajtja ráncos fejét a nő mellkasára, és hosszú, éles csőre lándzsaként mered a csípője felé. Ezek szerint nem Keselyű. A nő gyengéden a Marabu foltos fejére teszi a fejét, ahogyan a gyerekeket és a szeretőket csitítja az ember. – Akkor honnan tudják, hogy gyilkosság volt? A Máltai somolyog. – Tudod, hogy a legtöbb ember mashavija egyáltalán nem illik az állatához? – kérdezte. – De Amira esetében mégis. Vonzzák a hullák. Főleg a gyilkosságok helyszínei, bár egy jó kis tömegbaleset sincs ellenére. Nem így van, szívem? A Marabu helyeslően mosolyog, már ha azt a halvány kis arcrezdülést mosolynak lehet hívni. A mentősök most bukkannak elő a házból, egy hordágyon egy lezárt, szürke műanyag hullazsákot cipelnek. Beemelik a mentőautóba. – Elnézést – mondom, és átverekszem magam a tömegen. A mentős becsukja az ajtót a hordágy mögött, és kurtán odaint sofőrnek, hogy kapcsolja ki a villogót. A hulláknak nem kellett legyőzniük a forgalmat. De azért meg kellett kérdeznem. – Az odabenn Mrs. Luditsky? – Rokon? – A mentős meglehetősen kedvetlennek tűnik. – Mert ha nem, akkor nem a te dolgod, állatkerti lány! – Az alkalmazottja voltam. – Az kellemetlen. Akkor talán jobb lesz, ha itt maradsz! A rendőröknek alighanem lesz majd pár kérdése. – Elmondaná, mi történt? – Fogalmazzunk úgy, hogy nem csak úgy békésen elszunnyadt, szívem. A mentő fojtottan felvinnyog egyszer, aztán kifordul az útra, és magával viszi Mrs. Luditsky-t. Rámarkolok a gyűrűre a zsebemben, olyan erősen, hogy a zafírok lenyomata a tenyeremen marad. Lajhár megbökdösi a nyakamat, elrejti a pofáját. Bárcsak meg tudnám nyugtatni! – Randa ügy – cöccög a Máltai együttérzően. – Nem mintha bármi köze lenne hozzá. – Hirtelen elönt a harag. – Maga talán rendőr? – Ó, dehogy! – nevet fel. – Egyesek nagy bánatára – biccent a Marabu felé –, a mentőkergetésben nincs túl sok pénz. – Részvétem az önt ért veszteségért – mondja a Marabu. – Nincs rá szükségem – jegyzem meg. – Csak egyszer találkoztam vele. – És egészen pontosan mit is dolgoztál az öreg hölgynek? – kérdezi a Máltai. – Már ha megkérdezhetem? Titkárkodás? Bevásárlás? Te ápoltad? – Valamit meg kellett neki keresnem. – És megtaláltad? – Mindig megtalálom. – De hát drágám, micsoda fantasztikus szerencse! Mármint nem úgy értem, hogy fantasztikus, hogy meghalt a munkaadód. Mert az rettenetes, félre ne érts! De tudod, az a helyzet... – Hogy mi is épp keresünk valamit – szakítja félbe a Marabu. – Pontosan. Köszönöm! – mondja a Máltai. – És ha már úgyis ez a... hogy is mondjam... képességed? Mármint jól gondolom, hogy ez a képességed? Akkor segíthetnél nekünk. – Mit keresnek? – Hát azt mondtam, hogy valamit keresünk, de igazából úgy értettem, hogy valakit.

– Sajnálom. Nem érdekel. – De a részleteket még nem is mondtam el! – Nem is kell. Nem foglalkozom eltűnt személyekkel. – Sokat érne nekünk. – A madár a Marabu hátán kinyújtja a szárnyát, látom a sötét tollakat pettyező fehér tollszárakat. Feltűnt, hogy az evezőtollait visszavágták, és hogy a madár lába helyén csak két megnyomorított, torz csonk van. Nem csoda, hogy cipelni kell. – Sokkal többet, mint amennyit a többi munkája fizetne. – Ugyan már, szívem! Az ügyfeled épp most adta be a kulcsot, ha nem haragszol, hogy ilyen egyenesen beszélek. Mihez kezdesz? – Nem tudom, kik maguk... – Ó, minő figyelmetlenség! Elnézést! Tessék! – A Marabu kirángat a mellére varrt zsebből egy makulátlan névjegyet, és a körme közé csippentve odanyújtja nekem. A manikűrje hibátlan. A névjegy dombornyomásos, a fehér alapon fehér, komor, talpatlan betűk kiugranak. Marabu & Máltai Beszerzés – És a beszerzés egészen pontosan mit is jelent? – Amit az ügyfél akar, December kisasszony – mondja a Marabu. Lajhár torokból felmordul, mintha nélküle nem tudnám, mennyire bűzlik ez az egész. Kinyúlok a páros elveszett holmijai után, hátha megtudok róluk valamit, mert ők láthatóan tudnak már rólam pár dolgot. A Máltai üres. Nagy ritkán akadnak üres emberek. Vagy betegesen rendszeretők, vagy semmivel sem törődnek. Ennek ellenére kiráz tőle a hideg. A legutóbbi üres ember, akit láttam, takarítónő volt az Elysiumban. Levetette magát egy nyitott liftaknába. A Marabu elveszett holmijairól furcsán éles képek villannak be. Alighanem az adrenalintól tudok ilyen élesen fókuszálni, az a rengeteg hormon az ember agyában eléggé be tud kavarni a mashavinak. Még soha semmit nem láttam ilyen tisztán. Meglepő, mintha csak valaki kicserélte volna a magam kis bevazelinezett, lágy fókuszú képemet egy paparazzo objektívjára. Részletesen, tisztán látom a hozzá kötődő dolgokat: egy pár barna bőr sofőrkesztyű, puha, a kortól elnyűtt. Az egyikről hiányzik az a kis gomb, ami csuklóban összefogná. Egy elrongyolódott könyv, hiányoznak belőle a lapok, ami megmaradt, az pedig hullámosra dagadt a nedvességtől, a borító félig letépve. Látom rajta a szépiaágakat és a cím felét, „A fa, amely...”. Egy pisztoly. Sötét, zömök, retróforma, mintha csak egy hetvenes évekbeli sci-fi-sorozat béna kelléke volna. Olyan éles a kép, hogy még a feliratot is látom az oldalán. Vektor. A Máltai nagy vigyorogva tovább erősködik, mit sem sejtve róla, hogy épp az elveszett cuccaikat nézegetem. Festett Kutyája is vigyorog, rózsaszín nyelve kilóg hegyes kis fogai közül. – Tényleg szükségünk van rád ebben az ügyben. Azt is megkockáztatnám, hogy nélküled nem megy. És nagyon, nagyon jól fizet. – Hogy is mondjam? Nem szeretem, ha az emberek tudják, mivel foglalkozom. – De hát hirdet – néz rám a Marabu mulatva. – És nem tetszik ez a stílus. – Ugyan, ne zavartasd magad Amira miatt, rosszindulatúnak tűnhet, de valójában csak szégyellős – mondja a Máltai. – És ki nem állhatom az ölebeket. Szóval köszönöm, de ha rajtam múlik, akár mehetnek is döglött kecskét baszni.

A Máltai felhúzza az orrát. – Pfuj, ez undorító! Ezt meg kell jegyeznem! – mondja. – Ezt azért tartsa meg – bök a Marabu a névjegyre. – Lehet, hogy még meggondolja magát. – Nem fogom. Mégis megteszem.

2 Feladó: Livingstone Missziós Ház [mailto: [email protected]] Időpont: 2010. március 21. 08:11 Címzett: Nem listázott címzettek Tárgy: Palackba zárt üzenet Az érintetteknek! Eloria Bangana vagyok, a Kongói Demokratikus Köztársaságban élek. Tizenhárom éves vagyok. Amikor megölték a családomat, választhattam: prostituált leszek, vagy fiúnak adom ki magam, és a koltánbányákban dolgozom. Szerencsére nagyon kicsi vagyok a koromhoz képest. A legtöbben csak kilenc-tízévesnek néznek. A bányát választottam, mert a kis vödröcskémmel és a kis ásómmal szűk helyekre is beférek, bár többnyire az ujjaimat használom. Néha egészen lehorzsolom az ujjaimat, amikor a földet kaparom, és vérzik is. Állítólag a koltánból mobiltelefonokat csinálnak. Nem tudom, hogyan csinálhatnak mobiltelefont a sárból. És számítógépet és videojátékokat is. Az egész technológia a sártól működik. Nem vicces? Az unokatestvérem, Felipe azt mondta, egyszer Kinshasában játszott videojátékkal, azt mondta, mindenféle gombokat kellett nyomkodni, hogy járjon és üssön meg rúgjon. Azt mondta, unalmas. Felipe jobban szereti a focit. Régebben sokat fociztam vele, bár persze az nem rendes foci volt. Egy „három konzerv” nevű játékot játszottunk, mert csak üres konzervdobozaink vannak. De a szabályok hasonlóak. Talán egy nap megtaníthatom. Most már nem játszunk három konzervet sem, mert a lázadók szerint ilyesmire nincs idő. Azért vagyunk itt, hogy dolgozzunk, nem pedig, hogy játsszunk. Az unokatestvéremet, Felipét hátba lőtték, amikor megpróbált elszökni. Meghalt. Nagyon szomorúak voltunk. Mind nagyon féltünk. Hetven amerikai centet kapok minden kiló koltánért. A lázadók mérleggel mérik meg, de csalnak. A hölgy a missziós állomáson, Mercia nővér állítja, hogy a koltán százszor annyit ér, mint amennyit mi kapunk érte. Azt mondja, rabszolgaként bánnak velünk. Néha nehéz megérteni, mit mond, mert amerikai. Ezt is ő segít lefordítani nekem, mert franciául beszélek, és nem valami jó az angolom. Nagyon segítőkész és nagyon kedves. Ő tanít meg arra is, hogyan használjam a számítógépet. És megvarrja a ruháimat, és néha ad narancsot. Most talán nem érti, miért írok Önnek. Mercia nővér azt mondja, rá kell ébresztenünk a világot, mi folyik itt. Azt mondja, írjam meg, hogy nem kell aggódnia, nem pénzt akarunk. Segítséget kérünk. Az árvaház, ahol Mercia nővér dolgozik, és ahol most élek, azóta, hogy a Dicsőség Egyháza megmentett, bajba került. A lázadók elvágták a telefonvonalainkat és minden kommunikációs lehetőségünket. Egyetlen mobilunk van, és van benne WAP, úgyhogy emailezni még tudunk, de csak ha valaki kiáll a dombtetőre, amikor a lázadók nem figyelnek. Olyan ez, mint egy palackba zárt üzenet. Bedobjuk a tengerbe, és reméljük, valaki megtalálja. De nem ez az igazi baj. A baj az, hogy az árvaház vezetőjét, Quixote atyát elrabolták a lázadók, és 200 000 amerikai dollárt követelnek azért, hogy biztonságban visszatérhessen hozzánk.

Quixote atya nagyon bátor, de nagyon okos is. Az árvaház pénzét mind az amerikai bankszámlájára tette. A lázadók nem tudják megszerezni, de mi sem férünk hozzá, hiszen csak egy WAP-os mobilunk van. Van jelszavunk és felhatalmazásunk (Mercia nővér szerint Ön tudni fogja, ez mit is jelent), azaz egy Irgalmas Szamaritánus segíthetne rajtunk. Kéne a pénz, hogy megetethessük a többi gyereket (rengeteg kisbaba is van nálunk, meg kisgyerekek, és sok köztük a sebesült és a beteg), és hogy kifizessük Quixote atya váltságdíját. Kérem, nem tudna segíteni? Ha be tud jutni Quixote atya bankszámlájára, átutalhatná nekünk a pénz egy részét. Mercia nővér azt mondja, hogy természetesen nem várjuk el, hogy ezt ingyen tegye. Azt mondja, akár nyolcvanezer dollárt is fizethetünk azért, hogy ekkora kockázatot vállal, és segít nekünk. Azt mondja, írjon egyenesen neki a [email protected] címre. Mercia nővér azt mondja, imádkoznunk kell, hogy ez az üzenet eljusson valakihez, aki jó és kedves és erős. Imádkozom érte, hogy ez Ön legyen. Üdvözlettel: Eloria Bangana

3 A kihallgatószobában két dolog van rajtam és Tshabalala nyomozón kívül. Az egyik Mrs. Luditsky gyűrűje. A másik tizenkét és fél perc csend. Számoltam a másodperceket. Egy aligátor. Két aligátor. Hétszázötvenegy aligátor. Elfelejti, hogy ültem már sitten. Hétszázhatvanhat aligátor. És hogy ha valakinek van elég esze, a börtön csak türelemjáték. Ha kell, tudok várni. Úgy tudok várni, hogy az valami hihetetlen. Hétszázhetvennégy aligátor. Helyettem Lajhár lesz ideges. Sértetten a szuszog fülembe, és ide-oda billeg. Nyolcszáz aligátor. Ettől idegesnek kéne lennem. Az idegesség utálja a vákuumot. Nyolcszázhuszonhat aligátor. Az idegesség kibök valamit, mindegy mit, csak legyen vége a csendnek. Nyolcszázharminckilenc aligátor. Kivéve persze, ha az idegesség valami hasznosabbal van elfoglalva. Például számol. Nyolcszáznegyvenkét aligátor. A nyomozó arca tökéletesen, kimódoltan semleges, mintha csak egy renderelt 3D-s arc várná, hogy az animátor megmozdítsa. Nyolcszázhatvan aligátor. Nézem, ahogy néz: legalább alkalmam nyílik megfigyelni. Kerek arca van, húsos almaképe, a szeme alatti buggyos táskák láthatóan hosszú távra rendezkedtek be. A haját apró fonatokban hordja, egyszerű csattal hátrafogva. Nem valami praktikus egy ipoyisának, de végül is nyomozó, nem járőr. Az orrán kis heg mutatja, hogy egykor orrbavalót hordott. Talán szolgálaton kívül még mindig bepöccint oda egy kis strasszkövet. Talán kész titkos élete van, komoly punk-rocker, vagy filozófiából doktorál az esti egyetemen. Kilencszázkét aligátor. Sötétkék egyenruháján ételfolt sötétlik a gallér alatt. Paradicsomszószra tippelek. Kilencszáztizenegy aligátor. Vagy talán vér. Talán félholtra vert egy másik gyanúsítottat egy másik szürke szobában, mielőtt ide érkezett. Kilencszázhuszonkettő aligátor. Kitapogatnám az elveszett dolgait, de a zsaruk és a rendőrkapitányságok mind le vannak védve mágiaernyőkkel. Szabvány infrahang. Emberi hallásküszöb alatti, alacsony frekvenciájú hanghullámok, az a fajta, ami mégis végigremeg az ember testén. A tudósok régebben ezzel magyarázták a kísértetjárta házakat és az isteni közelséget, szerintük ezeknek a jelenségeknek mindig valami egyszerű oka volt, mondjuk egy ventilátor vagy egy templomi orgona. Kilencszázharminckét aligátor. De persze ez még azelőtt volt, hogy az egész világ megváltozott volna. Elég törékeny dolog a világ. Elég, ha valahol felbukkan egy golyóálló mellénybe szuszakolt pingvines afgán hadúr, és mindaz, amit a tudomány és a vallás tudni vélt, megy a levesbe. Kilencszáznegyvennyolc aligátor. Tshabalala nyomozó áthajol az asztalon, felveszi a gyűrűt, és ráérősen végigpörgeti az ujjai között. Kilencszázötvenhárom aligátor. Mély levegőt vesz. Kilencszázhatvanegy. Feladja. – Nem úgy néz ki, mint ami megérte – mondja. Lajhár riadtan csuklik egyet, mintha épp most kezdett volna elszunyókálni, amire egész jó esély van. Úgy napi tizenhat órát alszik. – Ön szerint nem? – Idegesít, hogy meg kell köszörülnöm a torkomat. – Talán jó árért el tudnád passzolni. Ötezerért is, ha meglenne a papírod. De tételezzük fel, hogy nincs meg, ami azt jelenti, hogy mennyire is számíthatsz egy zálogházban? Nyolcszázra? Legfeljebb. Ekkora pénzzavarban lennél, Zinzi? Ide-oda pörgeti a gyűrűt a bütykein, gimiben szokta ezzel az olcsó kis bűvésztrükkel lenyűgözni a csajokat az ember. – Nem tudom, Mr. Luditsky mit szólna az ötlethez. – Mit szólna mihez? – Hogy zaciba vágom. Rossz karma. Még kísérteni kezdene. – Odabiccentek Lajhár felé. – Már így is épp elegen kísértenek. – Miről beszélsz?

– A gyűrűről. A vén fószerből öntötték. Máskor ne spórolja meg a háttérkutatást, nyomozó! Pislog, de csak egyet. – Rendben, akkor mi volt a terved a gyűrűvel? – Visszavittem volna. Ez volt a munkám. Amint azt a helyszínen lévő kollégáinak is elmondtam. Többször egymás után. – Az egész helyszín tele volt az ujjlenyomataiddal. – Mert tegnapelőtt ott jártam. Teát főzött nekem az öreglány. Ihatatlan volt. Elmondaná, hogyan halt meg? – Majd te elmondod nekem, Zinzi! Lajhár megkarcolja a vállam a fogával, ő ezt szokta, ha már nem tud bokán rúgni az asztal alatt. A társasági baklövések a fő specialitásom. – Rendben – mondom, mire Lajhár alaposan a vállamba harap. Elhessentem. – Lássuk csak! A helyszínen meghalt. A lakásában. Lelőtték? – Egy retró pisztolyt képzelek magam elé, az oldalán a „Vektor” felirattal, bár persze ez nevetséges. – Leszúrták? Tompa tárggyal verték agyon? Félrenyelt egy száraz kekszet? Tshabalala nyomozó ide-oda pöckölgeti a gyűrűt, rácsukja a kezét. Aztán a táskájába nyúl, és egy barna rendőrségi kartont tesz az asztalra. Egy pillanattal később fellapozza, és kiszedi a fényképeket. Szétteríti őket, valamiféle reakcióban reménykedik. – Majd te elmondod nekem! – ismétli meg. Gyapjas báránybőr mamusz hever a bejárati ajtó mellett a folyosón. A mamusz orra fölött vércsík sötétlik, átível a falon, felspriccel a bekeretezett tündérrózsás nyomatra. Elkent vérfolt vöröslik a falon, mintha valaki nekiroskadt volna, aztán a falba kapaszkodva próbálta volna elvonszolni magát. Fekete esőkabát hever a fürdőkádban, műanyag és vér gyűlik tócsába a nyitott zuhany alatt. Rózsaszín csíkok futnak végig a mosdón. A vitrin felborult. Véres nyomok mutatják a padlón, hol próbált valaki elkúszni. Mindent beterít a porcelánszilánk. De mindent. A tévészobában egy kerub rózsaszín segge villog. A kis pásztorlányka kifejezéstelenül mosolyog fel a konyhakőről, csak a feje maradt meg, ott hever a báránykája maradványai között. Mrs. Luditsky a földön ül, a kanapénak rogyva, a lába terpeszben nyílik szét. A feje hátrabillen, kényelmetlen szögben lóg az egyik oldalra. Ha nem lenne csupa ránc és csupa vér, akár részeg is lehetne, egy kamaszlány, aki túl sok vodka-narancsot ivott a házibulin. Bő selyemblúzát teljesen eláztatta a vér. Széles vágások tátongnak rajta, kilátszik a bézs melltartó és a rengeteg seb. Egyik lábán mamusz. A másikon sötétlilára van festve a lábkörme. Tágra nyitott szeme éppolyan üres és üveges, mint a pásztorlánykáé. Crème brûlée frizurája behorpadva tapad a kanapé karfájára. – Arra tippelnék, hogy mégsem a száraz keksz volt a ludas – mondom. Nem lőtték le. Tshabalala a foga közt fújja ki a levegőt, és az ajtóra néz. – Ez itt – pöcköli meg a képet –, nem közönséges betörés. Hetvenhat szúrt seb? Ez személyes ügy! – Elvittek bármit is? – A házvezetőnőjével ellenőrizzük. Még mindig sokkos állapotban van. Miért, van még nálad valami, amit szívesen visszaadnál? – A tévét? A DVD-lejátszót? Még pár ékszert? – A te zsebedben volt a gyűrű is – somolyog Tshabalala nyomozó. – De nem én öltem meg – mondom. Megint bepróbálja a csendet. Kilencvenhét aligátor. Kilencvenkilenc. Százhuszonnyolc. – Nem mintha nem tudnánk, mire vagy képes, Zinzi – jegyzi meg végül. Hátradőlök a

roskatag, szürke műanyag széken. Ezt már épp eleget hallottam, de lejárt lemez, semmi több. Próbálkozik. Ami azt jelenti, hogy nincs semmije. – Ez alkotmányellenes, nyomozó! – Ezt hagyd csak meg az állatjogi aktivistáknak! – Az az SPCA. – Micsoda? – Az állatjogi aktivisták. Kutyák, igavonó lovak, macskák, kísérleti nyulak, miskároltatási program. Tudom, hogy nem állt szándékában bármi olyasmit is mondani, ami rasszistának számítana, nyomozó. Bármi olyasmit, ami rákerülne az aktájára. – Csak azt mondtam, hogy te már gyilkoltál. – Bűnrészes voltam, a bírósági ítélet alapján. – A hátadon az a dög mást mutat. – Az egy Lajhár. – A megtestesült bűntudat. Tudod, hány emberre lőttem rá a testületnél töltött tizenegy év során? – Ha kitalálom, piros pontot kapok? – Háromra. És egyik lövés sem volt halálos. – Talán gyakrabban kéne kijárnia a lőtérre. – Egy jó rendőrnek nem azért kell lőnie, hogy öljön. – Ezek szerint ön jó rendőr lenne? Széttárja a kezét. – Talán látsz mellettem valami szőröset? – Lehet, hogy csak kikattant a lelkiismerete. Volt róla épp elég tanulmány: a szociopaták, a pszichopaták... – Tudod, mi a különbség kettőnk közt? – szakít félbe, és a gyűrű úgy pislog ki a két ujja közül, mint valami rugós bábu. – Értem nem jön az Örvény. A tenyerére pöccinti a gyűrűt, és visszateszi oda, ahonnan felvette, pontosan az asztal közepére. Élvezze csak ki a diadalt. Egy aligátor. Az utolsó szó igazából időzítés dolga. Két aligátor. – Ne aggódjon, nyomozó – mondom. – Még bőven van ideje elrontani. ●●● Mire kijutok a rosebanki rendőrkapitányságról, a napomról kezd lepattogzani a fényes, ragyogó máz. A zsaruk megtartották a gyűrűt, elkobozták a pénztárcámban lévő ötszázast mint „bizonyítékot”, és ezermilliárd űrlapot aláírattak velem. A Mrs. Luditsky házában lévő biztonsági kamerák pontosan megmutatták, mikor jöttem, mikor mentem. Szombaton, 11 óra 3 perckor érkeztem, bejelentkeztem, 11 óra 41 perckor távoztam. Ma reggel 7 óra 36 perckor érkeztem meg újra. Heves vita után 8 óra 19 perckor távoztam egy rabomobil hátuljában, megbilincselve. De igazából a bűnügyi nyilvántartásban szereplő adatoknak köszönhetem, hogy el kellett engedniük. Mert hát minden apró részlet benn van rólam a rendszerükben. Név: Zinzi Lelethu December #26841AJHB Azonosító: 7812290112070 Állatosodás: 2006. október 14. (Lsd: Ügyiratszám: SAPS900/14/10/2006 Rosenbank, Thando December meggyilkolása.) Képesség: elveszett tárgyak követése

Ami azt jelenti, hogy stimmel a sztorim. Bár az elbűvölő Tshabalala nyomozó így is ragaszkodott hozzá, hogy Benoit valamikor menjen be, és írjon alá egy nyilatkozatot azzal kapcsolatban, hol voltam reggel 6 óra 32 perckor. Ekkor kapcsolt ki megmagyarázhatatlan okokból a biztonsági kamera, és ekkor hallottak Mrs. Luditsky szomszédjai éktelen sikoltozást, aztán gyorsan a másik oldalukra fordultak, és aludtak tovább; azt hitték, valami erőszakos tévéműsor mehet full hangerőn, mert hát lehet, hogy a vén szatyor végre tényleg kezd megsüketülni. Tshabalala ennyit még elárult, mielőtt kidobott volna a hátsó ajtón. Az emberek akkora seggfejek.

4 The Daily Truth 2011. március 23.

RENDŐRSÉGI AKTÁK Bűnügyi figyelő Mandlakazi Mabusóval Napot, népek! Újabb rémálom álomvárosban. Pénteken kirabolják a killarney-i bevásárlóközpontot, és tegnap ugyanaz a banda lecsap Eastgate-re is! Senki sem halt meg, de higgyék el nekem, a vásárlókat eléggé felrázta, hogy géppityus pityuk rohanták le őket. A pofák kiraboltak egy ékszerüzletet, és kiürítették a Checkers kasszáit, mielőtt elhúztak volna, a pláza biztonsági őrei pedig a fülük botját sem mozdították; oké, talán érthető a dolog, ha hozzávesszük, hogy a szemtanúk szerint a gengszterekkel volt egy Oroszlán is. Nem tudom, nem kéne-e tényleg szigorúbban ellenőrizni az állatkertiek jövésmenését! A happy endért ugorjunk át Lindenbe (ez egyszer). Tegnap elraboltak egy fiatal édesanyát a bölcsődéből hazafelé tartva, de a rosszfiúk megkönyörültek a kölykön, és gyerekülésestül kitették pár killával arrébb a pirosnál. Ag voeitog. Néha még a gengsztereknek is van szíve. De orra talán nincsen. Cyrildene-ben a zsaruk több millió rand értékű rohadt fülcsigát találtak egy garázsban. A tulajdonos azon bukott le, hogy a szomszédok panaszkodtak a tengeri takonybűz miatt. Állítólag hatékony afrodiziákum – és védett faj! Persze ezt hiába is mondanánk a triádoknak, akik rohadt vödörszám gurítják Kínába, hiába. Sandton puccos vidékén pedig kiderült, hogy a Bafana-bubi Kabelo Nongoloza nem csak a pályán jó csatár. Régóta hű barátnője, az ismert üdvöske, Queenie Mugudamani súlyos testi sértés vádjával jelentette fel kedden az ifjú focicsillagot, és bizonyítékként bemutatta kék-zöld foltos, dagadt arcát is. Úgy tűnik, Queenie nemsoká kénytelen lesz új orrot faragtatni magának. Kár, hogy a rossz párválasztási szokásokon egy plasztikai sebész sem segít! Mandlakazi Mabuso

5 Az emberek hinni akarnak; nekem nincs más dolgom, mint hogy hihető történeteket találjak ki nekik. Ez a „segítsen a hatalomból elmozdított kormányzati miniszter szegény özvegyének kijuttatni 25 millió dollárt a korrupt országból” sztori úgy lejárt már, úgy elkopott, hogy a tulajdon anyám sem venné be. És személyes tapasztalatból tudom, hogy anyám rohadt sok mindent bevesz. Leseprem a Mongúz-szőrt és a bolhapetéket a laptopomról, és felcsapom a képernyőt, hadd lássam, haraptak-e a halak. Az aktuális tragédiák feletti együttérzésen alapuló csalások tervezőmestere voltam. Egy átszakadt gát, és az idős hölgy az elárasztott villában kétségbeesetten próbálta eladni felbecsülhetetlen értékű régiségeit, akár ár alatt is. Egy csecsen menekült a családi gyémántokkal szökött meg Oroszországból a legújabb pogromok elől. Egy szomáliai kalóz megtalálta Jézust, és most oda akarta adni a rakétakilövőjét és az emberrablásból szerzett millióit a megváltásért cserébe. A téma minden. Mindennek a kegyetlen rögvalóban kell gyökereznie. A sors fintora, hogy Előző Életemben sosem néztem a híreket. De persze az életmódról író újságíróknak nem is kell. És a normális emberek nem úgy fizetik vissza a kábítószeres adósságaikat, hogy csalásokhoz írnak leveleket a maffia megbízásából. És nem titkolják el mindezt a szeretőjük előtt, aki nyilván nem örülne a dolognak. 2581 válasz vár. Nem is rossz találati arány a hétfőn kiküldött 49812 e-mailhez képest, és ebbe nem számoltam bele azt a több tízezret, ami lepattant a spamszűrőkről. 1906 „irodán kívül” válasz érkezett, de ez legalább aktív e-mail címekre utal. Van tizennégy ingerült válaszom, a „baszódjatok meg kibaszott csalók”-tól „a másik szöveg jobban tetszett”-ig. Ehhez még hozzávehetek kétszázkilencvenkettő kandzsi variációt, százharminchét francia, százkét német, hatvannégy arab, negyvennyolc spanyol és tizenkét urdu választ, amit később mind betáplálok majd a fordítóprogramomba. Marad hat értékelhető jelölt, akik közül kettő óvatos érdeklődéssel reagál, a többi pedig látványos értetlenséggel. Mindegyiket továbbküldöm Vuyónak, ő a fogóm. Ha az emberek elolvasnák rendesen a rohadt e-mailjeiket, eleve rögtön neki válaszoltak volna. Aztán ott egy anomália, amin megakad a spamszűrőm is. Két érdes, kemény mondat: hülyeség, költészet, netán a kettő egyszerre. Amikor eszel, repülőkről szeded, amit eszel. A műanyagvillák mind megjelölnek. Sehol egy link. Egy cím, ahová válaszolhatnék. Az egész üzenetnek semmi értelme. Ideges leszek tőle. Vár egy e-mail a fogászomtól is, barátságos kis emlékeztető, hogy ideje a féléves kontrollnak, és legyek szíves kapcsolatba lépni Ms. Pillay-jal, hogy időpontot kérjek. Azóta nem jártam fogorvosnál, hogy három és fél éve kiengedtek a sittről. Ez csak egy kódolt üzenet: „azonnal keress meg” – aggasztó, mert jövő héten kellett volna csak jelentenem. Belépek a Skype chatre, és Vuyo már online is van. Talán épp „ügyfelekkel” beszélget egy másik ablakban. >>Vuyo: Nos? Azonnal válaszol, és szokás szerint kurtán. Valójában persze nem Vuyónak hívják. Alighanem számtalan más „valójában nem ez az igazi” nevet használ üzletelés közben. Szeretem úgy képzelni, hogy egy hatalmas, zsúfolt internetkávézóban ül közvetlenül a hangos utcai piac mellett Accrában vagy Lagosban, ami olyan, mint egy illegális gyár, de

igazság szerint simán lehet, hogy egy ugyanolyan lepukkant kis lakásban ücsörög, mint én. Talán itt, a szomszédban. Egyedül – mindent gondosan decentralizáltak. >>Kahlo999: Hahó, szia! Hogy vagy? Kaptam egy nagyon furcsa üzenetet. Nincs válaszcím sem. Valami villákról szól. Továbbítom. >>Vuyo: Ne! Nemtod, mi az, kiccsaj! Lehet vírus. Lehet rossz muti! >>Kahlo999: Vagy egy evőeszközökkel kapcsolatos üzenet. >>Vuyo: Nemtod. Lehet rivális banda. Rendőrség. Ide kattints! >>Kahlo999: Mit töltök le? Csak mert tudod elég speciális ízlésem van pornóban! >>Vuyo: Saját tűzfal vírus spyware malware muti ellen. Azt meg töröld le! >>Kahlo999: És mi a helyzet a fogászati időpontommal, főnök úr? Nem használok elég fogselymet? >>Vuyo: Kellesz nekem egy interjúra. Du. 2. Rand klub. Frances sablon. Az ügyfelek találkozni akarnak vele. Megdermedek. Frances egy menekült egy elefántcsontparti menekülttáborban. Huszonhárom éves. Kellően kihívó, ha a vonal másik végén tartózkodó balek férfi; derék, erényes keresztény, ha a másik nő. Nagyjából. A legtöbb szerepet úgy tervezték, hogy egy kicsit rugalmas legyen a szélhámostól függően, bár Frances meglehetősen egydimenziós. Miután a lázadók megtámadták, biztonságba menekült, megragadt a menekülttáborban, és most nem tud hozzáférni az apja vagyonához. A legalapabb sablon. Ami azt jelenti, nem én találtam ki. >>Kahlo999: Bocsi. Nincs benne a szerződésemben. >>Vuyo: Nincs nem. >>Kahlo999: Mennyi jár érte? >>Vuyo: Levonjuk az össztartozásodból. Ne aggódj, mindent számon tartok! >>Kahlo999: Nem bánnám, ha én is számon tudnám tartani, nem mintha nem bíznék benned. >>Vuyo: Elfelejted, kivel beszélsz, kiscsaj! >>Kahlo999: A saját rabszolgahajcsáraimmal. Azokkal, akik nagyon olcsón megvették a kábítószertartozásom lesántult lovát, és most kifőznék enyvnek. >>Vuyo: Sánta lovat? Rohadt drága gebéd van. >>Kahlo999: Tudod, mennyiért mennek a versenylovak? 150000 rand már olcsónak számít. De akkor lássuk. Hogy állunk mi ketten? Mennyit ér az én sánta kis lovacskám segge? >>Vuyo: 55764, 18 Rand. >>Kahlo999: Nyereség? >>Vuyo: Haha! Nem. Még mindig 94235, 82 randdel lógsz nekünk. >>Kahlo999: Az nem lehet. Hány balekot szedtem már össze nektek? >>Vuyo: Nagyon is lehet. Elfelejted a kamatot. Általában 45%, de neked alkalmazotti kedvezmény is jár. Csak 34%. És nem az számít, hányat szedsz össze, hanem hogy hányat fejünk meg. >>Kahlo999: Baszd meg, Vuyo! >>Vuyo: Ez a cucc ötven lepedőt hoz. Ha jól nyomod, 10%-ot is kaphatsz. >>Kahlo999: És ha nem? >>Vuyo: Naná, hogy jól nyomod. Gyakorlatilag profi vagy. A dílered mesélte, milyen sztorikkal álltál elő, sírtál, hogy anyád rákos + a nagyid meghalt + épp akkor raboltak ki, amikor hoztad volna a pénzt a kokóért. Könnyű dolgod lesz. >>Kahlo999: Úgy értem, ha egyáltalán nem csinálom meg. >>Vuyo: Akkor kénytelen leszek büntetést rátenni a végösszegre. 20% + a szokásos

kamat. Az annyi, mint... hadd számoljam ki! >>Kahlo999: Vágom, kösz. >>Vuyo: Du 2 Rand klub. Csinos legyél. De ne túl csinos. >>Kahlo999: Menekült elegancia. >>Vuyo: Jó kislány. Mellesleg az új sablon, a koltán jól megy. A központ bírja. >>Kahlo999: Mit is mondhatnék? Imádom a munkámat! >>Vuyo: Fel a fejjel, kiscsaj! A mohóság bűn. Megérdemlik. Egy részem úgy véli, én is megérdemlem. Kilépek, és kitörlöm a villás üzenetet, de előtte kimásolom egy külön Word doksiba. A tűzfal telepítőikonját hagyom, hadd ücsörögjön türelmesen a mappájában, telepítésre várva. Tudom, hogy működik a Cég. Ki tudja, mi mást csinálna még ez a tűzfal? ●●● A Rand klub Johannesburg régi, vadnyugati napjait idézi, amikor még Cecil John Rhodes járt ide meg a többi gyarmatosító uraság, akik itt ülve osztották fel a gyémántmezőket és döntöttek birodalmak sorsáról. Inkább a hatalomban lévőknek való találkozóhely, mint az olyan piti csalóknak, mint Vuyo, aki már ott vár a terem szélén körbekunkorodó bárpult mellett. Feltételezem, hogy ő Vuyo, mert ő a legjobban öltözött alak idebenn; öltöny van rajta, hegyes cipőorra úgy kandikál elő, mint két éhes bőrcápa. A folyékony ebédszünet határait feszegető vendégekből ugyanaz a ragacsos gyarmati nosztalgia árad, mint magából a helyből, a csillárokból, az aranyozott korlátból, a híres tagok karikatúráiból, a falon lógó preparált antilopfejekből, a rókavadászatot ábrázoló, megfakult olajfestményekből. Vuyo ehhez képest úgy néz körbe, mintha ő lenne az a róka, aki megszökött a képről, és az üldözőit kijátszva visszatért, hogy kifossza a konyhát. Mindig vézna, menyétképű fickónak képzeltem el, a számítógép előtt kuporgástól görnyedt háttal, de erőteljes testfelépítésű, széles vállú, erős arcvonású fickó gondozott kecskeszakállal és könnyed mosollyal. Jellegtelenül jóképű, de a fülében egy kis gyémántpötty ízlésesen sugallja, hogy azért veszélyes. Ez csak hasznára válik; a gatyát is lecsalja bárkiről. A kezem nyújtom neki, két kézzel megragadja, mintha régi jó barátok lennénk, nem csak internetes ismerősök. – Mr. Bacci, ha jól sejtem? – mondom. – Frances! De jó látni végre! – válaszolja. Nem kéne, hogy meglepjen, mennyivel választékosabban beszél, mint ahogy ír. Vagy hogy dél-afrikai. Miért hagynánk meg a nyugatafrikaiaknak és az oroszoknak azt a mókát, hogy megkopasszák a gazdag külföldieket? – Mr. és Mrs. Barber az emeleten várnak minket. Izgatottan várják, hogy végre találkozzanak önnel – mondja zökkenőmentesen, mintha az íves bárpult túloldalán ülő, elpuhult bankárok hallgatóznának. De ahogy felkísér a pompás lépcsőn, fojtottan odasziszeg. – Kevésbé kihívóan, kiscsaj! Menekült vagy, nem kurva! – Mr. Bacci! Ezek szerint nem tetszik önnek a ruhám? – A fehér kombiné-ruhánál nincs egyszerűbb holmim, de feldobtam pár kövérkés gyöngysorral és egy törzsi fejkendővel. Ott a tökéletes menekült kellék is: a piros-kék-fehér kockás, fonott rattan szatyor egy kivételesen ingerült Lajhártól buggyosodik ki oldalra. – Úgy értem, légy lágyabb! – figyelmeztet Vuyo, azaz Mr. Ezekiel Bacci, az Accrai Bank pénzügyi igazgatója. – Ezt kifejtenéd? „Szerény afrikai hercegnő”-féle lágyságra gondolsz, aki büszke, de alázatos, a trónját vágyja visszaszerezni? Vagy „megtört túlélő”-féle lágyságra, akit egy csapat

bedrogozott gazember megerőszakolt? – Úgy értem, ne viccelődj! Fogd vissza a nyelved! – Ugye tudod, hogy az írói vénám miatt alkalmaztok, nem a színészi képességeimért? – Csak csináld, amit mondok! Ne nyisd ki a szád, ha nem kérdezek tőled kifejezetten valamit! Olvastad az e-maileket? – Igen. – Szerencsétlen barmok! Belépünk a klub könyvtárszobájába. Polcszám sorakoznak a könyvek – úgy néznek ki, mintha egyiket sem nyitották volna még ki soha. Középkorúságból kiöregedő házaspár vár köztük izgatottan. Mrs. Barber egy magazinnal az ölében ül, de úgy nézem, nem olvasott egy szót sem. Az újság a természetvédelmi reformok gazdaságáról úgy három éve tartott konferencia duplaoldalas hirdetésénél van nyitva. Mr. Barber háttal áll nekünk, és a felállított sakktáblát piszkálgatja. – Tudod, szívem, szerintem ez itt elefántcsont – mondja, és Mrs. Barber felé tart egy fehér futót. A mássalhangzói lapos amerikai tájszólásba simulnak. – Sosem tudhatni, Afrikában mikor bukkannak rejtett kincsekre – jelentem be a legjobb Sába királynője hangomon. – Ó – néz fel rám Mrs. Barber. – Ó! Aztán felpattan, fojtón átölel, majd zokogni kezd. Én kissé zavartan, de végtelen előkelőséggel állok, ahogy az illik is ahhoz a lányhoz, aki átvészelte trónja, családja, és átmenetileg hatalmas vagyona elvesztését is, amit most Mr. és Mrs. Barber roppant szerencsés segítségével visszaszerezhet. – Barátaim – mormolom halkan. – Barátaim! Mr. Barber nehézkesen leül, a futó még ott van a kezében. Döbbentnek tűnik. Gyengéden kifejtem magam Mrs. Barber lázas öleléséből, mire megragadja a kezemet. Valahogy sikerül mindkettőnket elnavigálni a díványig. – Látják, végre ő is itt van – mondja Vuyo. – Épen, egészségesen, épp, ahogy mondtam. – Nem voltunk benne biztosak. Nem tudtuk. Annyi minden történt... – Mrs. Barber szavát újabb sírásroham fojtja el. – Nem hasonlítasz a fényképekre – mondja Mr. Barber, és az arcán felvillan a gyanú makacs kis szikrája. Figyelembe véve, hogy már 87000 randet adtak Vuyónak a különféle engedélyekért, igazolásokért, útlevélkérelmekért, a korrupt kormánytisztviselők lefizetésére, az átváltási költségekre, és most még 141000 randet vár tőlük, úgy vélem, jogos, ha gyanakszik egy kicsit. – Igen – mondom méltósággal. – Sok mindenen mentem keresztül. Mrs. Barber megveregeti a kezem, és a vállának támasztom a fejem, lehunyom a szemem, mintha elmondhatatlan megpróbáltatásokon mentem volna keresztül. A szatyromból megvető kaffanás hangzik. Nem törődök vele. – Önöknél van a pénz? – kérdezi Vuyo. – Hát igen, de... – feszeng Mr. Barber. – Miért mondja még most is, hogy de? A „de” kecskéknek való! Ön talán kecske? Jerry, három napon belül két és fél millió dollár lesz a számláján! – Csak hát ez a nyugdíjam. – Az összes megtakarításunk. – Nézze meg ezt a lányt, Jerry! Nézze csak meg! Ezt önök tették. Önök mentették ki abból a pokolból. Ön és Cheryl nagy jót cselekedtek. Megváltoztatták valaki életét. – Vuyo a két tenyere közé fogja Jerry arcát, és kicsit, de hangsúlyosan megrázza, félig mint egy evangélista, félig, mint egy multicég csapatépítője. – És íme! Az igazolások a Jegybankból, ahogy kérte. Minden rendben. Mindjárt vége, Jerry!

– Mindjárt vége, Jerry – ismétli meg Cheryl. Végignéz rajtam, és újra megremeg az álla. Elképzelem, hogy a mosolyomat tűzőgéppel rögzítették a helyére, és meghajtom a fejem, mintha rajtam is eluralkodtak volna az érzelmeim. Az egész olyan groteszk, de egy perverz kis részem rettentően élvezi. Pont olyan, mint amikor egyik pontot a másik után húztam le a kis listámon, amikor a szüleim tényleg elhitték azt a sok marhaságot, amivel tömtem őket, hogy már megint lerobbant a kocsim, vagy hogy kell a segítségük, hogy kifizessem az újságírói mesterkurzus tandíját, holott be sem iratkoztam rá. Jerry átnézi a makulátlanul hamisított igazolásokat. Még a Jegybank hologramos pecsétje is ott van rajta. – Persze ezeket még ellenőriztetnem kell egy ügyvéddel – mondja, de egyértelmű, hogy blöfföl. Most már túl erős a pénz szaga. Úgy bőg, mint egy vuvuzela, elfojtja a kétség hangját. – Persze, természetesen – mondja Vuyo, de hagyja, hogy általános jóképűségét elsötétítse egy csipetnyi aggodalom. – Mi az, Mr. Bacci? – Kérem, itt mind barátok vagyunk. Szólítson Ezekielnek! – Mi az, Ezekiel? – Ez bizony újabb késedelmet okozhat. Cheryl felnyög. – Miféle késedelmet? – Csak pár hetet. Legfeljebb két hónapot. – Na, várjunk csak egy percet, már így is épp elég sok mindenen átmentünk! Ez itt minden, amink csak van. A nyugdíjunk, a megtakarításunk! Még a fiamtól is kölcsönkértem! Fel tudja egyáltalán fogni, mennyibe kerül nekünk ide utazni? És már harmadjára vagyunk itt! – Nagyon megértőek voltak, Mr. Barber. De most rövid, előnyös időszak végén vagyunk. Most van az adóév vége Ghánában, és a kormány zárolja az összes banki tranzakciót az év végi zárási időszakra. – Ennél nagyobb marhaságot életemben nem hallottam! – Jerrr-ry... – mondja Cheryl. – Ez Ghána – vonja meg a vállát Vuyo. – Akkor mit tehetünk? Vuyo alaposan átgondolja a helyzetet, aztán hagyja, hogy a megvilágosodás lassan eltöltse az arcát. – Megvan! A banknak vannak bemutatóra szóló kötvényei. A készpénz értékének megfelelő bemutatóra szóló kötvényt adok önnek. Ezek egy hónap alatt átmennek, de nem vonatkozik rájuk a kormány év végi zárási rendelete. Úgyhogy biztonságban lesz. Mi pedig haladhatunk az utolsó tranzakcióval. – Nem tudom, ez rettenetesen bonyolultnak hangzik. Talán jobb lenne, ha várnánk. – A várakozás volt a legrosszabb – jegyzem meg elmerengve. – Mit mondtál, drágám? – szorítja meg Cheryl a kezemet. – Hogy nem tudhattuk, megölnek-e minket. Néha játszottak velünk. Néha csak úgy elvittek egy-egy lányt. Máskor nekünk kellett kiválasztanunk, nekünk kellett eldöntenünk, ki legyen az. És aztán valaki mást vittek el helyette. De együtt kellett vele élnünk, együtt kellett élnünk az árulással, azzal, amit tettünk. – Ó, édesem. Ó, édesem! – akad el Cheryl hangja, és a szája elé kapja a kezét. – Ó, drágám, ha ez a mi Mandy-nkkal történt volna! El tudod képzelni? Ó! – Csak meg akarom köszönni – mondom, és lenézek az ölemben összekulcsolt kezemre. – Ó – nyögi Cheryl. – Ó, drágám! – Oké – mordul fel Jerry legyőzve. – Akkor bemutatóra szóló kötvények?

– Csak hetvenkét órára. Addigra átér a két és fél millió is – nyugtatgatja Vuyo. Miközben a férfiak elrendezik a dolgokat, és egy sportszatyornyi készpénz kicseréltetik egy nem létező bank puccos bemutatóra szóló kötvényeire, én teát rendelek magunknak. – Megkérdezhetem, hogy mihez fogtok kezdeni a pénzzel? – fordulok Cherylhez. – Veszünk egy házat. Magunknak és a gyerekeknek. Amandának, Simonnak és a családjaiknak. Úgy értem, két és fél millió dolcsi, ennyiből akár Malibuban is házat vehetne az ember. De mi maradunk Aurorában, és rávesszük Mandy-t is, hogy költözzön haza Chicagóból, hogy több időt tölthessünk az unokákkal. Várj csak, itt van róluk egy fénykép! – Cheryl előszedi a telefonját, és mutat egy képet egy elég szerencsétlen küllemű, csupa nyál csecsemőről, meg egy mosolygós kislányról, két ágba font hajjal, az arcán nagy anyajeggyel. – Ez itt Archie, ez pedig Beckie, Mandy gyerekei. És Simon, hát, Simon meg a barátja örökbe akarnak fogadni. – Nagyon édesek – adom vissza a telefont. – És te, drágám? – Próbálok új életet kezdeni, amennyire csak lehet. Ebben az országban sokkal jobb a helyzet. – És az árvaház? – Ó igen, az árvaház! Hát. Már megnéztünk pár épületet. Van egy egykori nyugdíjasotthon, amit átalakíthatnánk. Imádnivaló. Nagy kert, eperfák, úszómedence... a füvészkerttől nem messze. Tökéletes lesz. – Gyermekkori otthonom egy változatára gondolok. – Jó érzés, hogy hirtelen ennyi lehetőség nyílt meg előtted, nem? – De. Csend telepszik ránk. – Nehéz volt kijutnod a táborból? – Kérlek, Cheryl, túl fájdalmas erről beszélnem. – Nyomatékul a kezembe temetem az arcomat. Az ujjaim közti résen át látom, hogy a szatyrom újra fészkelődni kezd. Megbököm Lajhárt a cipőmmel, hogy hagyja abba. – Ó. Persze! – Átkarolja a vállamat, és esetlenül átölel. A hátamat simogatja. – Nincs semmi baj – motyogja. – Nincs semmi baj! – Mindent elintéztünk – jelenti be Jerry, és olyan szélesen mosolyog, mint akinek hihetetlen terhet vettek le a válláról. A kétség roppant nehéz. – Segítsek ezzel, Frances? – Felemeli a fonott szatyrot, mielőtt bármit is tehetnék. – Hűha, mi van benne, minden földi vagyonod? – Jerry! – kiált rá Cheryl szégyenkezve. – Ó, elnézést, nem akartam... És ekkor Lajhár kidugja a fejét, és mogorván vinnyog egyet. Jerry leejti a szatyrot. Szerencsére csak egy arasznyira lehet a földtől, de Lajhár úgy visít, mintha a Victoria-vízesésen zuhant volna le. – Szűz Mária, Jézus anyja! Ez meg mi? – Jerry Barber! Pontosan tudod, hogy ez mi! Ó, Frances, el kellett volna mondanod nekünk... – A nő válla fölött Vuyo sötéten mered rám, a tekintetében ott villog, hogy „ezt most hozd rendbe”. – Annyira... szégyelltem – motyogom. – Ugyan, drágám, nincs mit szégyellned! Ez nem jelenti azt, hogy rossz ember vagy. Csak azt, hogy egyszer, valamikor régen valami rosszat tettél. – Élesen Jerryre pillant. – Jó kislány vagy, szívem, jó kislány. – A szemét megint elfutja a könny. Elnézzük, ahogy Cheryl és Jerry kihúznak az X5-ökkel és A4-ekkel teli parkolóból a maguk bérelt kis fehér VW Polójában, és vidáman integetünk, míg el nem tűnnek a sarkon. – Jó kislány vagy – mondja Vuyo Cherylt utánozva. – Fogd be, Vuyo!

– Ezt meg kéne ismételnünk. – Húsz százalékot akarok. – Talán legközelebb. – Ez egy egyszeri eset volt. Nem ismételem meg az előadást. – Van 94235, 82 rand, ami mást mond. – Több levelet írok. – Megduplázom a kamatot. – Nem érdekel. – Hogy is hívták a tesódat? – kérdezi nagy sunyin. – Amelyik meghalt? – Baszd meg! – És a pasidat? A jóképű mkwerwkwerét? Benoit, ugye? Nagyon vigyázz, Zinzi! Tudod, mi lett a vége, amikor legutóbb gengszterekkel baszakodtál. Vuyo beszáll az egyik X5-ösbe. Megjegyzem a rendszámát. Nyilván hamis, de harácsolom az információkat. YZG899 GP. Megkocogtatom az ablakát. Kinyitja. – Mi van? – Vigyél már el! – Vegyél kocsit! – mondja, és elhajt. Felpörögnek a kerekek.

6 Makhaza bárjában már délután háromkor is nagy élet van. Ez is csak azt tükrözi, hogy errefelé nincs valami sok lehetőség a kikapcsolódásra. Bár két oka is lehet, hogy Mak ilyen népszerű ezen a bárokkal és templomokkal teli részen is: az egyik a lagosi módra készített csirke, a másik a kilátás. A bár a második emeleten van, az épület pedig divatos bevásárlóközpont volt egykor, amikor ez a városrész még kozmopolita központnak számított, és tele volt csillogó szállodákkal, éttermekkel, teraszos kávézókkal és a fényreklámokig luxuscikkekkel telitömött plázákkal. Még Zoo Citynek is megvolt a maga Előző Élete. Pár éve felkapott téma volt a visszatérés, a polgáriasítás, az újjáépítés, és a kis piros sisakos Vöröshangyák hónapokon át próbálkoztak az erőszakos kilakoltatással a csákányaikkal és hangosbeszélőikkel, és az ingatlanpiac fellendülésétől csillogó tekintetű tulajok elkezdték lefalazni az épületek alsóbb emeleteit. De a házfoglalók valahogy mindig bejutottak. Találékony népség vagyunk. És nem árt, hogy van valamiféle hírünk is. Ahol most Mak bárja van, egykor egy túlméretezett kirakatablak meredt az utcára. A Macy’s mintájára építették, a különféle divatcikkek, a stílusos élet kellékei forogtak benne, és ahhoz is elég nagy volt, hogy egyszer egy lenyitható tetejű Chevrolet-t is betettek ide a karácsonyi vásár idején; Télapó ott ült a volán mögött napszemüvegben meg hawaii-mintás ingben. Mak a hangulat kedvéért megtartott pár próbababát, egy mindkét karját elvesztett pasast élére vasalt kordnadrágban, citromzöld kötött mellényben, puhakalapban, meg egy kráteres, barna arcú, go-go csizmás nőt, akinek a fehér miniruhájára a molyok rágtak az arcához illő lyukakat. Mind a kettő a retró lazaság elveszett pózába dermedt. A vendégek nem voltak fele ilyen jól öltözöttek sem. Az ajtónál lévő karám-megőrzőnél lerázom magamról Lajhárt. Átlendíti magát egy karácsonyi fényekkel befont, kiszáradt fa egyik ágára. Már épp elegen vannak ott. Egy totyakos Mókus gyorsan a szájába tömi egy csokiszelet maradékát, és haragosan Lajhárra cserreg, aztán feljebb szökell, el a tollászkodó Pásztormejnó és az egyik ág tövében a próbababákat is megszégyenítő mozdulatlansággal csüngő Bambuszkígyó mellett. – Nem menj hozzá túl közel! – figyelmeztetem Lajhárt. Az állatok viselkedésére is vannak íratlan szabályok, de az állat attól még állat. És egy állat is lehet seggfej. A Mongúz a sarokban hever a fűrészporban, összegömbölyödve. Résnyire nyitja a szemét, aztán úgy tesz, mint aki tovább alszik. Benoit és két haverja, a szobatársa, Emmanuel, és az a sgebenga D’Nice a szokásos helyén van a csocsóasztal mellett. Szerzek magamnak egy tonikot a bárpultnál (mostanában nem jutok közelebb a gin-tonik nemes egyenletéhez), és lerogyok melléjük a sarokbokszba. A légkondi szokás szerint bedöglött, izzadnak a sörösüvegek. D’Nice Cerkófmajma az asztalon ül, legalább két körre való üres 750 milliliteres üveg között, és a The Carlton Hotelből úgy 1987 körül lopott poháralátéttel játszik. A tévéből valami iszonyatosan pocsék rap ordít; rázkódó, izzadt testeket vágnak össze a lángoló város képével, hatalmas tűzlabdák világítják be Las Vegas egét. A leopárdmintás mellénybe és több kiló láncba csavart énekes egy Hiénával az oldalán somfordál a csajok között. Az állat premier plánban kivicsorítja sárga agyarait. Ez olyan dramatikus, hogy a lányok lángra is lobbannak tőle. Szerencsére úgy tűnik, nem zavarja őket. Lángok nyalják körbe forgó, feszes hasukat, tüzes ívek rajzolják ki a rájuk fröccsöntött forrónacikból kikandikáló popsik körvonalát. – Ez komoly? – kérdezem, és köszönés helyett a tévé felé intek. – Ne hülyéskedj! – Emmanuel halálosan meg van döbbenve. Édes kis ruandai kölyök, alig húsz éves, mindenféle munkát elvállal. Nincs állata, de senki sem mondta, hogy az itt kötelező.

Zoo City a tolerancia fővárosa. Vagy a kölcsönösen biztosított kétségbeesésé. – Hagyj már, Emmanuel! Harminckét éves vagyok. Már rég nem követem ezt a szart. – Hé! Zinzi! Hogyhogy nem ismered Slingert? – Miféle név ez a Slinger? Nagyon metál. – Most megbántottál. Amit mondtál. Fizikai fájdalmat okozott. – Még nem láttad, milyen az, amikor tényleg bántani akarlak, Emmanuel. – De igen, ez komoly! – mondja védekezve. – Arcba lőtték a niggert, de túlélte. A golyó megpattant a koponyáján, szétzúzta az állkapcsát, és úgy kellett összedrótozniuk, újraépíteniük az egészet. D’Nice is beleszól, a söröskorsóval gesztikulál, az ital ki-kifröccsen. – Tudod, hogy a hiénák állkapcsa erősebb az oroszlánokénál is. Át kell harapniuk a koponyát is, hogy eljussanak a csontvelőig. A Cerkófmajom fellelkesedik a kiöntött sör láttán. Elejti a poháralátétet, és nagy elszántsággal előrehajol. – A koponyában nem olyan velő van – mondja Benoit. Most jövök rá, hogy egy kicsit már mind a hárman részegek. – Tudod, hogy értettem – motyogja D’Nice. A Cerkófmajom a sörtócsába tapicskol a kezével. Az arcához emeli a mancsát, és alaposan megnézi, mielőtt lenyalná a tenyerét. Beleremeg az utóízébe. Aztán megint megnyalja a kezét, rózsaszín nyelve a legapróbb rést is megtalálja. Azt mondtam volna, kicsit részegek? – Figyelj már! – mondja Emmanuel. – Szóval Slinger nem hagyhatja ennyiben a dolgot, érted? Kijön a kórházból, félig már robotnak számít, annyi fémet kellett a fejébe építeniük, és nekiindul, hogy megkeresse a niggereket, akik ezt tették vele. Egy sztriptízbárban találja meg őket a South Centralban. Egyenesen besétál az ajtón. És bumm! Bumm! Bumm! – Emmanuel eljátssza, hogy egy akkora képzelt stukkerrel lövi szét a geciket, hogy két kézzel kell fognia. – Végez velük, de vagy nyolccal is! A felének annyi ideje sem volt, hogy magához térjen, a másik fele meg épp csak elkezdett a pisztolya után kapkodni, vagy talán felkelt, de aztán már vége is volt mindnek. A sztriptíztáncosok anyaszült meztelenül, sikítva rohantak ki, csurom véresen. – Tudod mit, szerintem én ezt a filmet láttam. Emmanuel mosolya úgy repül le az arcáról, mint egy kiskutya, amit felrúgtak; megpattan a járdán, és szánalmas kis vinnyogással beesik a csatornába. A tévén Slinger és a Hiénája átadta a helyét egy Disney-gyerekműsorból szökött kwaitoduónak. Egy fiú és egy lány, csupa édes kis kamasz kihívás. – Zinzi, ne légy már cinikus vén rohadék! – Benoit leheletén három, talán négy környi lengolongola érződik. – Bocs, Emmanuel. Sehová sem vihetem magammal. – Ha! Mert amúgy mindenfelé vinnél, mi? Bocs, Emmanuel. Nem akartam lebecsülni az emberedet. – A karjába bokszolok, hogy lássa, nincs harag. Emmanuel kicsit kevésbé tűnik összetörtnek, sőt valójában úgy néz ki, mint aki teljesen megbocsátott, és hogy megmutassa, mennyire meg van nekem bocsátva, nekiáll elmagyarázni Slinger totál nem kitalált élettörténetének legérdekesebb részleteit. Félbeszakítom, amint levegőt vesz, hogy felsorolja a Slinger-érdekességek legújabb fejezetét, és kisajátítóan átkarolom Benoit-t. – Fiúk, üzletről volt szó, vagy ezt itt elvihetem? – Hová rohansz, Zizzencs? – D’Nice azok közé az emberek közé tartozik, akik kéretlenül is beceneveket aggatnak mindenkire. Meg azok közé, akik nyakig vannak mindenféle gyanús üzletben. Gyapjúsapkát visel, a száját szokás szerint enyhén eltátja, amitől kissé hülyének tűnik. De az a hülye, aki alábecsüli. – Maradj már, igyál meg velünk valamit! – mondta.

Felemelem a tonikomat. – Köszi, Nicey-bácsi, már gondoskodtam róla. És hagyd abba! – teszem hozzá, mert mintha egy rovar súrolna végig mindkét halántékomon. A Majma feszülten előrehajol, hirtelen nagyon összeszedettnek tűnik alkoholmámorában is. Ez az állat dolgozik. – Mit hagyjak abba? – kérdezi ártatlanul, mintha nem nyújtogatna felém aprócska kis mágikus csápokat, de a csiklandós érzés kifakul, és a Majom csalódottan dől hátra. Elégedetlenül néz D’Nice-ra, és tovább ügyetlenkedik a sörrel. – Alaposan megadtad nekik, Zizzencs – mondja D’Nice, de csak a figyelmet próbálja elterelni, mert Emmanuel nem tud még a kis trükkjéről. D’Nice egyáltalán nem kedves ember. Az a shavija, hogy kis, boldog pillanatokat szippant fel, teljesen rendszertelenül, akár egy szivacs. Persze hazudik róla. A legtöbb állatkerti, akinek az átlagnál deviánsabb képesség jutott, kitalál valami fedősztorit. Ha bárki megkérdezi, D’Nice azt mondja, információt tud vadászni, és bevallottan sokat vadászik is infóra. Felszedi az utcán, és bárkinek eladja, aki megfizeti az árát – de ebben a spicliskedésében nincs semmi mágikus. Az ember azt hinné, ha valaki szerotoninvámpír, legalább beléragad egy kevés a magába szívott boldogságból. Ám D’Nice-re nem áll ez sem. Úgy tudom, Benoit az egyetlen barátja, vagy legalábbis az egyetlen ember, aki józanul húsz percnél tovább elviseli. – Ismersz, D’Nice. Állatira tudok bulizni. De ha már így szóba került, az állatod mintha kicsit sokat ivott volna. A Majom felborítja az üveget. – A picsába! – mondja D’Nice, és utána kap, de addigra már a Majomnak sikerült lerántania, és dominóként felborítja vele a másik három poharat és az én maradék tonikomat is. Emmanuel kiabálva pattan fel, a székét is felrúgja, nehogy ráfolyjon a sör. Üvegcsörömpölés. D’Nice ordít, felváltva a Majommal, amiért ilyen hülye, és Makkal, hogy hozzon már valami rongyot, amivel feltörölheti a sört – és hozzon egy új kört is, ha már erre jár, természetesen a ház számlájára, mert ez az egész nem történt volna meg, ha az asztal nem olyan billegős guberált szarság, mint a berendezés összes többi része. Mak hangosan tiltakozik a megállapítás ellen, mire felbukkan Carlos is, a nagyon nagy, nagyon kopasz portugál kidobó. Emmanuel nagy bölcsen kihasználja az alkalmat, hogy vizeljen egyet, vagy új kört hozzon, és csendben eltűnik. A felfordulásban végre alkalmam nyílik felnőttek módjára beszélni Benoit-val. – Minden rendben? – kérdezi, mert a maga módján okos, érzékeny alak, aki észreveszi a nem túl diszkrét jeleket. Annyira azért nem okos és érzékeny, hogy megválogatná a barátait és a szobatársait, de hát ez van. – Ez a mai a szar napok közül is ritka szennyedék. – Mi történt Mrs. Luditsky-vel? – Meghalt. Pontosabban meggyilkolták. Már kis híján ott voltam, és a kapcsolat egyszer csak... elszáradt. – Ahogy kimondom, újra érzem azt a gyomorrúgást. Mintha egy eltévedt szívroham véletlenül a hasüregbe tévedt volna. – Akkor ezért... – Zsaruk. Három órán át. Tiszta szopatás. Ó, és ragaszkodtak hozzá, hogy valamelyik nap menj be, és nyilatkozz arról, hogy ma reggel hol voltam. Benoit nem szól egy szót sem. A keze önkéntelenül is a nyakán tekergő hegekre téved: a bőre olyan műanyagszerű, mint egy Barbie babáé, és kifénylik a pólója nyakából. – Bocsi, Benoit. Tudom, hogy úgy hiányzott, mint púp a hátadra. – A hüvelykujja apró kis köröket leírva felsiklik a nyakán az állára, és elvesztem a türelmemet. – Az irataiddal van valami? Mert úgy tudtam, a meghosszabbítást megkaptad múlt héten. Ha ekkora gond, majd megkérem valamelyik másik pasimat, hogy fedezzen.

Benoit halványan elmosolyodik. Az EÉ-ben még bőven elképzelhető lett volna mindenféle másik pasik léte. De Lajhár óta olyan monogám vagyok, hogy hozzám képest még az AIDSoktatók által a helyes óvszerhasználat bemutatására használt banánok is erkölcstelennek tűnnek. – Ma volt egy telefonom – mondja. – Kitől...? – De tudom. Pontosan tudom, kitől. – Ne már, Zinzi! A feleségemtől. A családomtól. És megint az az érzés. Ma már másodszorra. Szívroham a gyomromban. Mintha valami összeszorítana, csavarna rajta egyet. A szoba túloldalán Lajhár kérdő vinnyantással kapja fel a fejét. Épp csak megrázom a fejem. – Ez csodálatos, Benoit. Most nyilván nagyon... – Egész sok minden eszembe jut, amivel lezárhatnám ezt a mondatot. De egyik sem írja le a gyomromba épp lyukat égető érzés-koktélt, a Stroh rum és a kénsav különleges keverékét. És hát ki tudhatta? Ki tudhatta, hogy ennyi idő után még életben van az a nő? Én aztán nem. Mert nem foglalkozom eltűnt személyekkel. – Hé! Ki halt meg? – kérdez bele D’Nice, és egy intéssel kalauzolja Emmanuelt, hová tegye le a pulttól hozott újabb kör sört. D’Nice odatol elém egyet. – Nem kéne csikkeket szedegetned. Még megégeted a kezed – csattanok fel. – Benoit mondta, hogy felhívta az asszon’? – kérdezi D’Nice gonoszkodva. Ennyit a diszkrécióról. – Pompás hír, mi? – Hihetetlen – mondom. A szívroham végre felköltözött a helyére, mérgezett virágként bomlik ki a mellkasomban. – Elképesztő! Most viszont dolgom van. Később találkozunk, Benoit! Odahajolok hozzá, és megcsókolom. A szája édes, élesztőízű. Azon gondolkozom, erről is le kell-e majd szoknom.

7 Hazafelé menet az automata fegyverek tompa, mikróban pattogtatott kukoricára emlékeztető kattogása arra serkent engem és még jó néhány járókelőt, hogy behúzódjunk a közeli Palisades bevásárlóközpontba fedezékért. A zsaruk általában nem használnak automata fegyvereket, ezek szerint vagy bandaháború, vagy páncélautó-rablás. A pénzszállító autókat általában inkább a sztrádán kapják el, ott gyorsabban meg lehet pucolni, de a bandák idebenn, a belvárosban egyre inkább felbátorodtak. Zoo City éjszakai hangképének mindig is része volt a fegyverropogás, akárcsak vidéken a tücsökszó. De a nappali rutinba csak mostanában kezd beépülni. Feszülten várjuk ki a Mr. Pie, a Milady filléres cipőbolt, és a Go-Go-Go utazási iroda között. Ez utóbbi nyilván elég komolyan vette a saját szlogenjét, mert bezárt és odébb állt. A kirakaton tapétaként tarkállanak a „Kiadó” feliratok, és az egzotikus úti célok és „Verhetetlen Utazási Akciók!” megfakult plakátjai. Az átriumba vivő lift ajtaja kinyílik, és egy idős hölgy botorkál ki belőle egy gyógyszertári zacskóval a kezében. Úgy kell visszarántani, hogy ne ténferegjen ki a lövöldözésbe. Egy ideig győzködni kell, de végül motyogva, tiltakozva meghátrál, visszatipeg a liftbe, mintha azt várná, hogy amikor legközelebb kinyílik az ajtaja, máshová vezet. Bárcsak így működne! Benoit-val az Elysium liftjében találkoztunk. Akkoriban, amikor még működött a lift. Akkoriban, amikor még megpróbáltam egy buggyos kapucnis pulóver alá eldugni Lajhárt. Akkoriban, amikor épp csak kijöttem a Sun Cityből, mármint a börtönből, és nem a kaszinóból. Sun Cityben, más néven Diepkloofban nincsenek vízicsúszdák és táncoslányok, mégis ott kellett töltenem három évet a kormány vendégeként. Ez is a börtönrendszer nagy hibája. Hatékonyabb lenne a bűnmegelőzés szempontjából, ha megtanítanának valami hasznosra is, például a fejrúgásra vagy a csöcsrázásra. Manapság ügyfélnek hívják a börtönlakókat is. Minden a szavakon múlik. Az „ügyfelek” ugyanúgy moslékot kapnak papival, és ugyanúgy ötvenheten alszanak egy húszfős cellában, ugyanúgy egy kopár betonudvaron kell edzeniük, miközben a külvilág csábítóan közel, épp csak egy kerítésnyire és egy lövésztoronynyira van. Az ügyfeleket ugyanúgy kidobják az utcára, ha vége az állam fizette, kényszerű nyaralásnak. Nulla támogatással, csak egy túlterhelt feltételes szabadlábra helyezési rendszerrel, amely azt sem tudja lekövetni, ki vagy, hát még, hogy mit kéne csinálnod. Nem hívtam fel a szüleimet. Nem beszéltünk azóta a tavaszi éjszaka óta 2006-ban, amikor kijöttek, és a Charlotte Maxeke mentőparkolójában találtak az elvonuló árnyak között, a személyes szégyenbélyegemként az ölembe kuporodó Lajhárral. Elkerülhetetlen volt, hogy Zoo Cityben végezzem, bár ezt fel sem fogtam, amíg az ötödik lakásközvetítő irodában nem fintorogtak át a jegyzettömbjeik fölött Lajhárra, és nem mondták, hogy a kertvárosban épp nincsen szabad lakás – de próbálkoztam már Hillbrow-ban? Nem az Elysium Heights volt az Újrakezdés egyértelmű helyszíne. Más, kellemesebb tömböket is megnéztem. De amikor az Elysium biztonsági őre beleegyezett, hogy megmutassa nekem az üres lakást a hatodikon, találtam valami vigasztalót a szögesdrótban és a törött ablakokban, abban, ahogy az épületeket hivatalosan tervezett függőfolyosók és később odaeszkábált hidak kötötték össze egyetlen, messze nyúló gettóteleppé. Megnyugtatóan a börtönre emlékeztetett. Csak itt akkor nyíltak az ajtók, amikor én akartam. Aznap délután be is költöztem. Csak valamicske készpénz volt a tárcámban, meg Lajhár a hátamon. Az első nap túlnyomó részét azzal töltöttem, hogy a lakásomban bujkáltam, és próbáltam kitalálni, mi lesz a következő lépésem. A börtönben lehet csak úgy sodródni a napot felosztó hangjelzések közt, elég, ha az ember teszi, amit mondanak neki, mint egy golyó egy

lassított flipperautomatában. Hiányoztak a hangjelzések. Késő délután volt, mire eléggé összeszedtem magam ahhoz, hogy elmenjek otthonról, és akkor is csak azért, mert Lajhár kajáért vinnyogott. A Sun City kantinjában az állatok étrendjének megfelelően kissé fonnyadt leveleket, döglött rovarokat, szénát vagy nyers belsőségeket adtak. Ilyen szempontból jó a börtön. Azon kívül az embernek magának kell megszereznie a moslékot meg a fonnyadt leveleket. Kezemben az Elysium nehézkes, de megnyugtatóan a börtönre emlékeztető, beléptető rendszeréhez szükséges, viharvert, agyonkarcolt műanyag kártyával bezártam az ajtómat, és felhúztam a kapucnimat Lajhár fejére. Durcásan szipákolt. – Peched van, haver – morogtam. Nem szoktam még meg, hogy vele lássanak. Még mindig érdekelt, mit gondolnak rólam az emberek, még akkor is, ha nagy részüknek szintén volt állata. Sokat kellett várnom a liftre. Látszott rajta, hogy nemrégiben újíthatták fel. A fémrészek még fénylettek, és újnak tűntek a foltokban hámló, kétszínű falfesték mellett. Épp azon gondolkoztam, ne lépcsőzzek-e inkább, amikor szétcsusszantak az ajtók, és megláttam odabenn egy kupac embert, mindegyiküket állattal. Sun Cityben néha elmentem a neoadventisták istentiszteletére. Ha az ember végigülte az egész mondókát, beleértve a végén a négyszemközti tanácsadást, kapott érte egy rendes étkezést, mind az öt élelmiszercsoportból, meg amit csak lehet. Azt mondták, hogy az állatok a bűneink fizikai megtestesülései. Ez épp csak egy hajszálnyival volt jobb, mint az az elmélet, hogy az állatok zvidhomák, avagy a boszorkányok állatai, ami az elmaradottabb vidékeken feljogosította volna arra a helyieket, hogy megkínozzanak és megégessenek minket. Engem az adventisták prédikációi épp eléggé megkínoztak – egyfolytában arról volt szó, hogy az állat olyan büntetés, amit magunkkal kell vinnünk, éppúgy, mint ahogy annak a fazonnak a Zarándok útjában mindenhová magával kell cipelnie azt a zsák bűntudatot. Nyilván azért vonzottuk a kártevőket, mert mi is kártevők voltunk, a legsötétebb fajtából. De így is azt állították, hogy mindenkit meg lehet menteni, bár én még nem találkoztam soha senkivel, akinek valami csoda folytán csak úgy eltűnt volna az állata, ahogy azt a zarándok zsákja tette. Legfeljebb, ha elvitte az Örvény. De a liftben álló férfiak nem úgy hozták-vitték az állataikat, mintha terhet cipelnének. A legelöl álló óriás a pólója alá bekúszó égésnyomokkal legalábbis egyáltalán nem: a mellkasán direkt erre a célra átalakított babahordóban heverészett a Mongúza. De a többiek is úgy viselték az állatukat, mintha fegyvert hordanának. A Mongúz rám vicsorgott, és alighanem haboztam egy pillanatig, mielőtt beléptem volna a liftbe. Észrevették. A helyére sikló ajtó felé fordultam, hátat fordítottam a férfiaknak és az állataiknak, bár a fényes alumíniumon tisztán láttam meggörbült tükörképüket, mintha valami Hieronymus Bosch tervezte olcsó vidámparki tükörben látnám őket. – Nem félsz – kérdezte az óriás iszapos hangon – ennyi állattal egy liftbe szállni? – Nektek kéne félnetek velem egy liftben lenni – csattantam fel, és még csak meg sem fordultam. Az óriás tükörképe még jobban eltorzult, mintha a férfi vigyora az egész fejét el akarta volna nyelni, aztán a fickó hangos kacagásban tört ki. A többiek is elmosolyodtak. Nem nagyon, épp csak annyira, hogy onnantól kezdve senki sem kötekedett velem, különösen, miután nem rejtegettem tovább Lajhárt. Pár hét múlva láttam legközelebb. A vadonatúj lift addigra már nem működött, és a tűzlépcsőn ráncigáltam fel egy hordozható generátort. Egyik lépcsőfokról a másikra taszigáltam az esetlen, sárga szörnyszülöttet, Lajhár pedig minden egyes fémes koppanásra összerezzent. – Ez meg mire kell? – kérdezte az óriás barátságosan, ahogy mögém ért. Sötét khakiszín biztonsági szolgálatos egyenruha volt rajta, kicsit kisebb a méreténél. A spártai sisak formájú

névtáblán az állt: „Sentinel Security” és „Elias”. Nem ajánlotta fel, hogy segít, és ezt nagyra is értékeltem. Elméletileg. – Munka. – Az áramlopás talán túl jó neked? – Potenciálisan túl megrázó. – Az itt lakók többsége illegális csatlakozókon osztozott, házilag barkácsolt hálózatok kötötték össze a lakásokat, és néha az épületeket is: egy lerobbant cirkusz megereszkedett kötelei. – Szerezhetnék neked egy kis mellékest mobiltöltésből. Sokan nem akarnak azzal vacakolni, hogy egész a földszintre lemenjenek, a telefonboltokba. – Én pedig nem akarok sok emberrel vacakolni. Kösz. – Oké – mondta, és átfurakodott mellettem a lépcsőn. Fütyörészve lóbálta a biztonsági szolgálat bikacsökét. Úgy húsz percembe telt egyedül felcipelni a generátort. Harmadszorra nagy vakmerően egyszerűen csak bekopogtatott az ajtómon. Amikor kinyitottam, ott állt egy platnival a hóna alatt. A Mongúz a mellkasára szíjazva heverészett, mogorván. – Tudom, hogy nem szeretsz sok emberrel vacakolni – mondta. – És eggyel? – Attól függ – mondtam. – Mit akar ez az egy? – Itt ez a platnim. – Azt látom. – És a hozzávalók a vacsorához – mutatott le a lábánál pöffeszkedő szatyorra. – És nincs hová bedugnom a platnit. – Elvigyorodott. – Az áramlopás talán túl jó neked? – Rossz tolvaj vagyok. De jó szakács. Mint kiderült, egyáltalán nem volt jó szakács. De hát én sem vagyok az. Meglepően könnyű volt együtt lenni vele. Az én shavim mocsadék. A legtöbb shavi az. De már azelőtt is cinikus voltam az emberekkel kapcsolatban, hogy láttam volna kiágazni belőlük az elveszett holmik szálait, akár a betört szélvédőn végigfutó repedéseket. Neki nem voltak efféle szálai. Elveszett dolgai akadtak, hihetetlenül halványan és elmosódottan, de nem kapcsolódtak össze. Nyilván volt valami iszonyatos a múltjában, elvégre ott volt a Mongúz mellette, de jól viselte, akár egy százszor kimosott, kényelmes, kopott inget. Mint kiderült, ez nem csak véletlen volt. Az is kisült, hogy nem Eliasnak hívták. Elias az a fickó volt, akit helyettesített, amikor az megbetegedett. Máskor Benoit alkalmi munkákból élt. Mindenféle furcsaságot csinált, útépítésen dolgozott, kidobóskodott, vállalt kétkezi munkát, javításokat, feltéve, hogy a dolog legális volt, vagy legalább főleg az. Állítása szerint a nők elcsábítása nem szerepelt az önéletrajzában, míg nem találkozott velem. Tulajdonképpen én csókoltam meg. – Nem hittem volna, hogy ilyen merész vagy – mondta meglepve. – Jobb, mintha maradi lennék – mondtam. Az égési sebek hegét olyannak éreztem tenyerem alatt, mint a celofánt. – Biztos jobb kívül hordani a sebeket – mondtam. – Nem vagyok vele egyedül – érintette meg a bal fülem csonkját, ahol eltalált a golyó. De csak januárban mesélt először a feleségéről és a gyerekeiről, négy és fél hónappal azután, hogy először lefeküdtünk. Épp a lenti élelmiszeres bódé kínálatában bogarásztunk, amikor egyszer csak a semmiből közölte velem, hogy a felesége anyjának régen zöldségesstandja volt Walakaséban. – Feleség, jelen időben? – Lehet. Nem tudom.

– Valahogy eddig elfelejtetted említeni, hogy van egy feleséged. – Azt hittem, megfelelő hangerőt használok, de elég hangos voltam ahhoz, hogy a sarkon minden árus felkapja a fejét. Még a természetellenesen kerek szemű Fülesmakival sarkon álldogáló aktuális drogdíler is a nyakát nyújtogatva nézte, mi történik. Lajhár lesunyta a fejét. Utálja, amikor jelenetet rendezek. – Talán szólnod kellett volna a feleségedről, Benoit. – Nem kérdezted – mondta Benoit nyugodtan. Felkapott egy mangót a zöldségespultról, és forgatni kezdte. Óvatosan megnyomta. Érettség-vizsgálat a hármas soron. – Gondoltam, megvannak itt is a játékszabályok. Az Előző Életről nem beszélünk. Nem kérdezünk. – Miért? – Mert semmi közöm hozzá. Nem akartam tudni róla. – De most már tudsz. És én tehetek róla? – Kicserélte a mangót egy másik jelöltre, amelyet a kezembe is nyomott, miközben a gyümölcsárus igyekezett úgy tenni, mintha nem bámulna szájtátva. – Erről mi a véleményed? – Szerintem kissé agyalágyult. – És ha tudtad volna, számított volna, cherie na ngayi? Tudtam, mi lenne rá a bevett válasz. Az erkölcsi kézikönyv szerint azt kellett volna mondanom, hogy „hát persze”, vagy hogy „egyáltalán hogy kérdezhetsz ilyet?”, de sosem voltam megbízható hazudozó. Vagy jó ember. – Én is így gondoltam – mondta. – Nem változtat semmin sem, Zinzi! – Odahajolt, hogy megcsókoljon, de amint felfelé fordítottam az arcom, inkább a mangót nyomta az ajkamhoz. – Idióta – töröltem meg a számat, főleg, hogy leplezzem a mosolyomat. – Házasságtörő – vigyorodott el. – Akaratom ellenére lettem bűnrészes! – Nem úgy tűnt tegnap éjjel, mintha bármi is az akaratod ellenére lenne. Ráadásul Kongóban legális a többnejűség. – Mondtam már, hogy idióta vagy? – Csak ahányszor kiérdemeltem. Ezúttal tényleg megcsókolt. Odaadtam tizenkét dolcsit a mangóért, és szorosan Benoit-hoz bújtam. Lajhár kénytelen volt vonakodva arrébb kúszni a hátamon. – Nem vagyunk roppant közhelyesek? – Mindenki az, nem? – mondta. A teljes történetet csak később mondta el, és akkor is csak pillanatképeket láthattam belőle, a stroboszkóp fényében megakadt jeleneteket. Amikor utoljára látta a családját, épp berohantak az erdőbe, kísértetekként libbentek a fák között. Aztán az FDLR addig verte puskatussal, amíg a földre nem rogyott, leöntötték paraffinnal, és meggyújtották. Ennek már bő öt éve. Üzent a tágabb családjának, a barátainak, a segélyszervezeteknek, a menekülttáborokba, végignézte a közösségi honlapokat, a menekültek titokzatos Facebookcsoportjait, ahol csak becenevekkel, születési sorrenddel, munkaköri leírásokkal jelzik, ki kicsoda – sosem tesznek fel fényképet az arcukról –, hogy a családok anélkül megtalálhassák egymást, hogy az üldözőik a nyomukra jutnának. Semmi. A felesége és a három kisgyerekük nyom nélkül eltűnt. Feltehetően meghaltak. Örökre elvesztek. És hogy miért nem éreztem meg ebből semmit sem? Miért hittem azt, hogy biztonságos, épeszű, hogy beilleszkedett? Mert Benoit shavija mások shavijának a tompítása. Ő a statikus zörej a mi zajunkra, a zizegés, ami kiolt minden más frekvenciát, de csak ami rá hat. Immunis a mágiára. Nehogy valaki megtudja. Ha bármiféleképp szintetizálni lehetne a mashaviját, a gengszterek és a kormányok egyaránt üldöznék. A menekültügyi formanyomtatványon is hazudott, azt mondta, az „elbűvölés” a különleges képessége, és elég elbűvölő ahhoz, hogy

elhiggyék neki. Azt hittem, tényleg nem számít ez az egész. De most, hogy a felesége már nem csak a tragikus múlt része, hirtelen számít. Ez a baj az Előző Élet kísérteteivel – visszajönnek, és ráakaszkodnak az emberre. A bevásárlóközpontból hallatszik, hogy kezd elhalni a gépfegyverek kaffogása, és sokszólamú szirénaszó veszi át a helyét. Az emberek egyesével kiszállingóznak, páran Mr. Pie erős szagú húsos pitéjével a kezükben. Ki mondta, hogy az erőszakos bűncselekmények ártanak az üzletmenetnek? Én is kis híján elcsábulok egy pitére, de feltart a Go-Go-Go Travel kirakata, egészen pontosan a különleges ajánlatok listája. A szokásos agyonkopott egzotikumok: Zanzibár, Párizs, Bali. Verhetetlen kedvezmények! Reptéri illeték nélkül. Az alábbi helyek valahogy sosem szerepelnek. Harare. Yamoussoukro. Kinshasa. Oda másfajta úti előkészületek kellenek. Határőrök kenőpénze nélkül. ●●● Halk kaparászásra ébredek. Nem tudom, hány óra lehet, arra is alig emlékszem, mikor alhattam el egy három hónapos You magazint olvasgatva, kárörvendően botrányos szalagcímekkel a másodosztályú dél-afrikai celebekről és úgy általában az erkölcsi romlásról. Azért jár körbe az emeleten, mert van benne egy különösen elképesztő cikk, a „Tiltott Szerelem! Állatkerti románcom története”. Valami céges bankár spinéről szól, és az ő jó útra tért gengszter szívszerelméről – a járulékos Ezüsthátú Sakállal. Jellemző idézet: „a szüleim után az allergia jelentette a legnagyobb kihívást”. A bulvársajtó gyöngyszeme. Még mindig ég a lámpa, márpedig ez nem tesz jót a generátoromnak. Feljegyzem a kis belső bevásárlólistámra, hogy venni kéne még benzint (és valami kaját, mindegy, mit), aztán szitkozódva odatántorgok az ajtóhoz, és kinyitom. A Mongúz vigyázzban ül egykori lábtörlőm hűlt helyén. Újabb tétel a bevásárlólistára. Ez már a harmadik lábtörlő fél éven belül. Lehet, hogy ezúttal szerzek majd rá valami lopásgátló varázslatot. A szemközti lakásban van egy szabó, akinek valódi érzéke van a dologhoz, nem úgy, mint a Park Stationben árult béna placebóknak. A Mongúz a tappancsaira emelkedik, és végigfut a folyosón, a tűzlépcső felé. Megáll, és várakozva visszanéz a válla fölött. – Ez most komoly? – mondom. Csak egy póló van rajtam, bugyi, meg egy pár zokni, és rohadt hideg van odakinn. A Mongúz leül és vár. – Jól van, várj, a kurva életbe! Becsukom az ajtót, és felrángatom magamra kihasadt bélésű, sárga bőrkabátomat. Lajhár álmosan dünnyög át a válla fölött. – Minden rendben, haver. Azt hiszem, egyedül is kezelni tudom a Részeg Marha Pasi Hazacipelése hadműveletet. Lajhár nyammog egy sort, és ismét elnyomja az álom. Begombolom a kabátot, és hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntök, nem veszek farmert. A kabát csak combközépig ér, de a lényeges részeket eltakarja. Hamar megbánom. Azt is, hogy nem vettem fel cipőt. Mert Benoit nem csak a folyosó végén van, hanem egyenesen a lépcső tövében, úgy dől neki, mint egy részeg cowboy, a sapkája ficsúrosan a szemébe billen, az arcát egy sörösüvegnek nyomja. Olyan véreres szemmel néz fel rám, hogy gyanítom, reggel óta nem hagyta abba az ivást.

– E’veszdedded a zipőd? – mossa össze a szavakat nagy gyászosan. – Megesik – mondom. Semmi értelme magyarázkodni. – Sz’innem e’opdák. I’ minnen e’opnak. – Szerintem meg részeg vagy. Ágyba vigyelek? – De ágyabba. – Fel vagy rá készülve, hogy reggel hatkor a Pontéről visszaverődő fény ébresszen? – E’ kéne dózerolni. – Vagy vennem kéne függönyt. Gyerünk, nagyfiú! – Nagy nehezen talpra rángatom, a korlátba kell kapaszkodnom, hogy fel ne boruljak. Aztán lassan, óvatosan elkezdünk felkapaszkodni hat emeletnyi lépcsőn. A Mongúz ott rohangál előttünk. Amint kinyitom az ajtót, a Mongúz azonnal beugrik, és elrohan a laptopom melege felé. Hagyom, ezúttal hadd tegye büntetlenül, leginkább persze azért, mert eléggé leköt, hogy lépésenként támogassam be az imbolygó Benoit-t. Megpróbálom elkormányozni az ágyig, aztán rájövök, hogy egyszerűbb lesz lerángatni a matracot a földre, őt meg rábillenteni. – Veszéni akardam – mondja, és hanyatt dől. Épp csak nem veri be a fejét a falba, ahogy elzuhan. – Lesz még rá idő – mondom, és öntök egy kis üveges vizet egy pohárba, mert a főbérlő már megint elzáratta a főcsapot. A szájához billentem, nagy kortyokban iszik. Betakarom, és az ágy mellé teszem a szemetest, hogy legyen hová hánynia, aztán lehámozom a csurom mocsok zoknit, és bemászok mellé az ágyba. – Éhhideg a lábad! – tiltakozik. – Legalább nem lopták el. Ebben a szempillantásban nagyon köp a generátor, zihál egyet, és kifogy belőle az üzemanyag. Sötétség borul ránk, de legalább nem kell még egyszer felkelnem, hogy eloltsam a lámpát.

8 Valóra válva: Az online dokumentumok adatbázisa A hadúr és a Pingvin: Dehqan Baiyat elhallgatott története (2003)

Tagok értékelése: 7/10 (17 264 szavazat) Rendezte: Jan Stephen, Samara Khaja Írta: Jan Stephen (narrátor), Nikolai Wood Interjúk: Dehqan Baiyat, Gul Agha Baiyat, Rashid ‘Birkózó’ Dostum tábornok, Al Stuart alhadnagy, Matthias Weems, Jon Chafe dandártábornok [TOVÁBB] Játékidő: 180 perc Nyelv: Angol / dari / pastu, felirattal Készítette: League Pictures, London Származási ország: Egyesült Királyság Besorolás: Felnőtt / Besorolatlan Műfaj: Politika / Kultúrtörténet Képarány: 1.85:1 Hang: Dolby SR Forgatási helyszínek: Afganisztán, Pakisztán, New York, London, Guantánamo Bemutató: 2002. október 9. (Egyesült Királyság) a BBC1 adásában, 2003. március 14. (Egyesült Államok / világszerte) Díjak: A legjobb dokumentumfilmnek járó Oscar-díj, 2004, Sundance Filmfesztivál 2003, Nemzetközi Dokumentumfilm Szövetség 2003, BAFTA 2004, Genie 2004, Golden Gate-díj 2004 [TOVÁBB] Kulcsszavak: Hadúr. Ikon. Az első fertőzött? Dehqan Baiyat élete és halála. Tartalom: (SPOILER) Dehqan Baiyat New York-i filmművészeti hallgatóból vált a kilencvenes évek egyik híres géppisztolyos, motoros afgán hadurává. A hírét nem az ópiumkereskedéssel vagy a tálibok és a NATO csapatok ellen egyaránt alkalmazott, brutális taktikájával vívta ki – hanem a pingvinnel, amely nélkül nem látta senki sem. Miután a brit csapatok közt felütötte a fejét a híresztelés, hogy az egyik hadurat oda nem illő módon mindig egy golyóálló mellénybe öltöztetett, sarkvidéki madárral látni, Jan Stephen oknyomozó újságíró felkutatta Baiyatot a helmandi ópiumföldeken, és két évet töltött vele sivatagi és hegyi rejtekhelyein, hogy megpróbálja felfedni a hadúr és a madár különös titkát. Ez a dokumentumfilm Dehqan Baiyat életét és halálát követi végig. Iráni származású ősei egykor Dzsingisz kán ellen harcoltak, és helytelenül, de őt tartják az akkoriban csak állatkerti pestisként ismert, azóta SZAF, azaz szerzett aposzimbiotikus familiarizmus néven számon tartott jelenség első fertőzöttjének. Baiyatot sokszor filmezték le nyilvánosan is, amint apró csíkokra vagdalt hússal etette a pingvinjét: állításai szerint az ellenségei húsa volt az. Állítólag hozzá sem kellett érnie valakihez, hogy megkínozza. A pletykák egyre vadabbak lettek: egyesek szerint fekete

mágiát használt, génmódosítást, hollywoodi effekteket vagy mindezt egyszerre. Miután a pingvint egy tálib rajtaütésben lelőtték, Baiyat „fekete felhő” (vagy perzsául siah chal) által okozott halálát az egész világon mutatták a televíziók. Ez volt az első eset, hogy az eseményt filmre vették, és széles körű pánikot idézett elő, több országban karanténtáborokhoz, másokban kivégzésekhez vezetett. Sokszor igazságtalanul Gaëtan Dugas-hoz hasonlítják, ahhoz a kanadai légiutaskísérőhöz, aki a HIV vírus egyesült államokbeli elterjedésének középpontjában állt, de Baiyat valójában csupán egy olyan járvány leghírhedtebb áldozata volt, aminek semmi köze nem volt a betegségekhez. A pingvint eleinte csak egy énközpontú szociopata különc hóbortjának vélték. Más elméletek szerint az afganisztáni állatosodás a közeli Csagáj-hegységben végzett, 1998as pakisztáni atomkísérletek szennyezése miatt tört ki. Pápua Új-Guineában, Maliban és a Fülöp-szigeteken lejegyzett antropológiai jelentések alapján mára már úgy vélik, hogy az állatosodás már a nyolcvanas évek közepén megkezdődhetett. A legkorábbi feljegyzett esetet utólag értékelték át. A híres ausztrál fenegyerek, Kevin Warren esete volt az, akit 1986-ban egy félresikerült bankrablás során lőttek le a rendőrök Brisbane-ben a „kedvenc” wallabyjával. Baiyat tizenkét évvel később rukkolt elő az állatával, és inkább mondhatnánk a jelenség arcának, mint a kezdetének. De ki volt valójában Baiyat? A film nem csak a tálibok vezette Afganisztán káoszában kialakult, Baiyat körüli mítoszt kérdőjelezi meg, de mindent, amit az állatosodottakról és a körülötte folyó ontológiai Változásról tudni vélünk. Beépített újságírókkal, mudzsaheddinekkel, brit katonákkal, tálib harcosokkal és a Baiyat család tagjaival készített interjúk sora teszi a filmet a Változás nyilvánosságában központi szerepet játszó férfi megalkuvást nem ismerő portréjává. IDÉZETEK: „Hogy miért hagytam ott a filmművészeti iskolát Amerikában? [nevetés] Mert az apám azt kérte. Mert ez a hazám. Mert itt rocksztár vagyok. Tizennyolcezer katonának parancsolok. Az emberek tisztelnek. Egész falvak fizetnek nekem adót. Mert itt azt kúrok és azt ölök meg, akit csak akarok!” – Dehqan Baiyat „Vegyétek úgy, hogy ez a kabalám. Tegyük fel, hogy önnek egy nyúllába van. Nekem egy Pingvinem. Ön a zsebében tartja a nyúllábat, hogy ne hagyja el. Én pedig egy személyre szabott golyóálló ruhában tartom a Pingvint, hogy ne essen baja.” – Dehqan Baiyat „Ez az egész romantikus elképzelés erről a nem is tudom, erről a playboy varázsló hadúrról teljesen hamis. Ez egy drogkereskedő, erőszaktevő, gyilkos, és egy elkényeztetett kis pöcs a saját kis hadseregével és a seggéből kirángatott törzsi hókuszpókuszokkal.” – Lt. Corp. Al Stuart

Nézői kritikák: (Összesen: 1218) [moderálásra megjelölve] 2010. március 20. Felhasználónév: JodieStar1991 10/10 KiRÁLsY! kúl film!!! totál ráizgultam tőle az állatkert sxre!!! Találtam egy kúl ingyenes állatkert pronólapot!!! Ki ne hagyd!!! Nézd emg te is!!!!!!!!! http://zoo.Ur78KG [3 hozzászólás]

[16 emberből 12 hasznosnak találta az alábbi véleményt] 2010. február 14. Felhasználónév: Rebecca Wilson 7/10 Megalkuvás nélküli portré egy zavart (és zavart keltő) ikonról Jan Stephen Konfliktus Kvartettjének (Izrael / Libéria / Afganisztán / Burma) harmadik darabja talán a legnyomasztóbb, mert kendőzetlenül, közelről veszi szemügyre ezt a sokat szidott, imádott, de leginkább félreértett férfit. Nem lehet eléggé kihangsúlyozni Baiyat szerepét a média által csak Változásnak hívott jelenségre adott társadalmi reakcióban. Volt, aki romantikus hőst látott benne, egy filmművészeti hallgatóból szabadságharcossá átnemesült lelket, mások pedig az ismeretlen jelképének tartották. Egy ideig, mielőtt az állatosodás elérte a fordulópontját, Baiyat az emberi moralitás kérdésének megtestesülése volt. De a Pingvinje vajon az élő lelkiismeret volt, vagy az ördög szegődött mellé a képében? Ezt a szemszöget a film elkerüli, vagy jobban mondva, Baiyat kerüli el a filmben, és ideges lesz, ahányszor csak a madárra terelődik a szó. Én mint néző örültem volna, ha a film készítői [TOVÁBB] [9 hozzászólás]

[527 emberből 126 hasznosnak találta az alábbi véleményt] 2009. december 28. Felhasználói név: Patriot777 0/10 Hgayjatok már Kapjátok már össze magatokat, népek, az apók nem emberek. Benne van a nevükben is. Állatkertiek, állatosodottak, aposzimbióták. Melyik héten milyen politikailag korrekt rizsa megy éppen. De nem emberek. Apók. Ez az Apokalipszis rövidítése. A rendes polgárok elleni alattomos háborút az apók jogaiért való küzdelemnek álcázzák. Benne van a Bibliában is. „Útálatosságot pedig ne vigy be a te házadba, hogy átokká ne légy, mint az, hanem megvetvén vesd meg azt, és útálván útáld meg azt, mert átkozott.” És Mózes II. könyvében: „Varázsló asszonyt ne hagyj életben.” Most betűzzem le nektek? Famulusok. A pokol Örvénye. A förtelmesek elpusztítása. Isten irgalmas, de csak az igazi, valódi, LÉTEZŐ emberi lényekkel szemben. Az apók bűnözők. Még csak nem is állatok! Dolgok, és azt kapják, amit [TOVÁBB] [1031 hozzászólás]

[936 emberből 720 hasznosnak találta az alábbi véleményt] 2009. december 23. Felhasználói név: TuxBoy 10/10 Kannibál pingvin: KIRÁLY! Ennyi. [118 hozzászólás]

[TOVÁBBI VÉLEMÉNYEK] Ajánló: Ha tetszett ez a film, a Get Real szerint az alábbiak is tetszenének:

– A Változás (2001) – Des Anges au Bestiaire (1998) – Zoologika: Szempontok a kínai börtönöktől a chicagói bandanegyedekig (2007) – A Nagy Fehér Totem (2003) – Forgalom (2006) – A kajani hadúr (1989) – Az Arany Iránytűt követve: Pullman fantasztikuma a jelen ontológiai változás tükrében (2005) – Karmot ki: az állatosodottak egyenjogúsági mozgalmai (2008)

9 – Mondhatom, hogy hűha? Úgy meglepett, hogy felhívtál. – A Máltai jó tempóban hajt végig az Empire-ön, úgy ötven killával a megengedett fölött a hetvenes évek aranyszínére fújt öreg Mercedesben. A Kutya az ölében ül, a fejét kilógatja az ablakon, a nyelve csapkod a szélben. Ragaszkodtak hozzá, hogy felvegyenek, bár feleennyi időbe se került volna az egész, ha csak fogok egy taxit. – Mm. Attól féltünk, nekünk kell levadásznunk – mondja a Marabu a hátsó ülésről. A Madár kinyújtja a szárnyát, és újra visszahúzza, a tollai végigkaristolják az ablakot. A kocsit valahogy nem arra tervezték, hogy dögevő gólyák nyújtózkodjanak benne rendes szárnyfesztávnyit. Rettenetes bűz van az autóban, a bőrülések szaga és a Máltai citrusos kölnije alatt valami édes és rothadt szivárog fel. A Máltai észreveszi a fintorom, és csak tátogja. – Csőrszag. – Kicsit felhúzza az orrát. Lajhár a torka mélyén morran egyet, és úgy paskolja a karmaival a karom, mint egy macska. Ezért nem tudok pókerezni sem. Semmi nem ronthatja el jobban az ember blöffjét, mint egy túlméretezett plüssállat. Próbálom a lehető legkönnyedebben markolni a kocsi kilincsét, míg az autó felszáguld az Empire-ön, és újabb sárgán vágtat át. Lajhár a nyakamba fúrja a pofáját. Igyekszem az újságok szalagcímeire összpontosítani, hátha akkor elmúlik a tengeribetegségem. „Elnapolt korrupciós tárgyalás”. „Halálra égett a hajléktalan”. „Reptéri drogfogás”. – Még mindig nem szeretem az ölebeket – jegyzem meg. – Semmi gond – mondja a Máltai meglepően kedélyesen. – Úgysem nekünk dolgozol. – Lehet, hogy senkinek sem dolgozom. Egyelőre csak megnézem ezt a lehetőséget. – Olyan macsó vagy! Imádom! Egy lakópark bejáratát jelző sorompóhoz érünk. Az egyenruhás őr zsebében egy Patkány ül, mozgékony, rózsaszín orrocskája épp a Sentinel Fegyveres Testület felirat fölött szimatol elő. Az állatkertiek egész jól megvannak a biztonsági szakmában, különösen a Sentinellel, ha már az a legnagyobb, és ennek megfelelően gyakorlati okokból a leghaladóbb szellemű fegyveres testület a városban. A Kutya felborzolja a szőrét, és ahogy az őr lehajol, hogy benézzen a kocsi ablakán, felugrik, és őrjöngve csahol, a fogát csattogtatja. A Patkány rápislog, a bajsza megremeg, de nem bújik el a Kutya elől. – Le, mucikám! Ne haragudj, Pierre! Tudod, milyen könnyen izgalomba jön. – João, Mr. Mazibuko. De nem gond. – Ó, Istenem, sajnálom! Azt hinném, nem felejtek el egy ilyen jóképű srácot. Megígérem, hogy most már tényleg megjegyzem. – Számítóan végigméri az őrt. – Gondolom, nem tudsz énekelni? – Mark! – A Marabu hangja éles, de halk. – Nem, nem, persze hogy nem, micsoda butaságokat kérdezek! Ne is törődj vele, Felipe! João. Szólnál Mr. Huronnak, hogy megérkeztünk? Már ha nem zavar, hogy a dolgodat kell végezned, szívem? – Természetesen, uram. Az őrt nem billentette ki a kis közjáték, hátralép a kocsitól, beleszól a rádiójába, aztán felemeli a sorompót, hogy a Mercedes behajthasson. Van valami szaggatottság a mozdulataiban, ami azt sugallja, hivatásos katona volt. Ez Afrika. Rengeteg a háború. Rengeteg a kiszolgált, munkanélküli katona. Az autó nekilódul, kicsit élénkebben is a kelleténél, áthajt a sorompó alatt, megdöccen a fekvőrendőrön, és bedübörög a lombos kertváros rohadt szívébe. A kertes házakra tölgyek,

szilfák árnyéka borul. A világ legnagyobb ember ültette erdősége, legalábbis így mondják. A járdát szegélyező gyepet alaposabban nyírják, mint egy pornósztár fanszőrzetét. Tíz méter magas falig fut fel, annak tetején villanypásztor. Bármi megtörténhet ezek mögött a falak mögött, és senki még csak nem is hall róla. Alighanem ez a lényeg. – Huron. Odi Huron? Mármint a zeneipari főmufti? – A producer, igen – helyesbít a Marabu. – Lily Nobomvu pártfogója. – Tragikus veszteség. – Valami kis Howard Hughes sztori is van benne, nem? – Az egészségügyi állapota miatt – mondja a Marabu elegáns féloldalas vállvonogatással. A Gólya utánozza, mintha csak az egy másodperces fáziskéséssel működő madár sziámi ikre lenne. Befordulunk egy zsákutcába, elvadult, elkerítetlen telek mellett haladunk el. Legalább ötmilliót érhet. A környékhez képest alacsony, barna kőkerítés előtt állunk meg, borostyán futotta be, igazi borostyán. A kovácsoltvas kapu mögött füves lanka hullámzik fel a századforduló környékinek tűnő kőházhoz. Egy aprócska domb vagy koppie emelkedik mögötte. Úgy lóg ki ezen a környéken, mint egy szőrös bibircsók a laza modernitás arcán. – És van egy elveszett holmija – feszegetem a dolgot. – Személye – helyesbít a Marabu. – És ez a személy...? – Jaj, szívem! A türelem rózsát terem. Rózsával köszöntöm Marcsát... Marabu is becsatlakozik, és a gyermekmondóka furcsán cseng kelet-európai akcentusában. – Ki sosem rágta az arcát. – Sosem mosta az arcát – javítja ki a Máltai automatikusan. Testvérekre vagy régi házastársakra valló, bejáratott ellenkezés van kettejük között. Marabu oda sem figyel rá, a Máltai pedig folytatja. – Csodálatos ember, drágám! Imádni fogod. – Nincsenek ölebei? – kérdezem. – Ölebei aztán nincsenek – nyom meg a Máltai egy távirányítót, és a kovácsoltvas kapu csikorogva kitárul, hogy beengedjen minket a tágas birtokra. Megkerüljük a ház oldalát, hátul egy frissen épített, négyautós garázs pöffeszkedik a gyarmati villa csúf ellenpontjaként. Az egyik ajtó nyitva, egy jó karban lévő Daimlert látni odabenn. Sötétkék, faberakásos. Huron nyilván stílusosan utazgat, ami azért vicces, mert mindig is az volt a benyomásom, hogy egyáltalán nem megy sehová. Egy nagydarab fickó idétlen sofőrsapkában épp a kerekeket mossa. Amikor meglátja, hogy jövünk, feláll, és int a Máltainak, hogy baloldalt parkoljon. Aztán felkapja a vödröt, és bevonul a garázsba. Szappanos víz loccsan ki a nyomában. – Barátságos fickó. – A barátságosság nem tartozik a munkaköri leírásába – mondja a Marabu. Kinyitja a hátsó ajtót, és kicsusszan a kocsiból. Óvatosan a mellkasára húzza a Gólya fejét, nehogy beüsse az ajtókeretbe. A Máltai marad, és a hüvelykujjával dobol a kormánykeréken. – Ti csak menjetek előre! Megkérdezem, John nem akar-e itt is körbenyalakodni, ha már úgyis elöl az a vödör. – James a neve – mondja a Marabu. – Tökmindegy. Majd utolérlek titeket. – A bejárat erre van – vezet el a Marabu a garázs mellett, fel a kocsifelhajtón egész a házig. Közelről nézve látszik, mennyire lerobbant az egész birtok. A kövezet réseiből tüskés levelű gyomnövények és pitypangok dugják ki a fejüket, még mélyebb árkokat repesztenek. A

kocsifelhajtót övező, lankás gyep száraz, sárgás, és csak egyetlen magányos íbisz bóklászik rajta a fűben rejlő bogarak után kutatva. A kert túlsó végében lévő teniszpálya kerítésén jókora lyukak tátongnak, a beton felrepedezett. Középen úgy ereszkedik meg háló, mint egy kiöregedett atléta sörhasa. A tegnap-ma-és-holnap szaga megüli a levegőt, a bordó és fehér virágok hervatagon lógatják a fejüket. Lajhár torokhangon motyog. Tudom, mire gondol. Elhagyatottnak tűnik az egész. Szórakozásból kezdem nyüstölni a Marabut. De kíváncsi is vagyok. – Pontosan mit is takar a „beszerzés”? Céges fejvadászat? Ritka régiségek? Túsztárgyalás? – Azt jelenti, amit csak akarnak, nagyjából úgy, ahogy az ön tevékenységi körében, Miss December. – A Gólya érdesen károg, a torkán lengedezik a bőrredő. – Jaj, ne már! Mi volt az utolsó három munkájuk? – A diszkréció is a munkánk része. Ahogy önnek is, ha remélhetem? – Pénzzel minden lehetséges – helyeselek. – Ezek szerint még csak nem is célozhat semmire? – Leginkább egy exkluzív házvezetői szolgálathoz tudnám hasonlítani magunkat. Mindent megteszünk, amit a munkánk megkíván. Mr. Huronnak turnékra kísérgettük a zenészeit, szerződéseket készítettünk elő, legutóbb a német terjesztőjének, akkor még Berlinbe is elkísértük az előadóművészt. – Ez inkább sajtós munkának tűnik, mint beszerzésnek. – Azelőtt meg egy szállítmány tizenhetedik századi feszületet csempésztünk ki Spanyolországból egy konténernyi falicsempe között. – Tényleg? – Talán igen. Talán csak fel akarom csigázni az érdeklődését. Hogy ellenőrizze. Az ujját az ajtócsengőre tapasztja. A nehéz, sötét faajtón ólomüveg rózsaablak csillog. A házban visszhangozva berreg egy csengő. Egy pillanat múlva feltárul az ajtó, és egy bíborvörös nadrágkosztümös, szőke bubifrizurás nő tűnik fel. Láthatóan teljesen felvillanyozta az érkezésünk, úgy mosolyog, mintha ledugtak volna a torkán egy napsugarat. – Ó, nocsak, jó napot! Nagyon korán jöttetek. Odi még csak most fejez be valamit. – Carmen Mr. Huron egyik védence – mondja a Marabu felvont szemöldökömre válaszul. – Ó, helló, bocs – mondja Carmen, és rám villantja hófehér fogsorát. – Te a médiától vagy? – Már nem. Azonnal elveszíti az érdeklődését, bár a napsugár épp csak meginog. – Mindegy, gyertek csak be! Ha kimennétek a verandára, vinnék nektek egy kis teát. Elfordul és egy pár fényes, piros, magas talpú cipőn egyensúlyozva elcsattog, átvezet az efféle ragyogó és menő fiatal szerzethez túlságosan is állottnak tűnő házon. A hajópadlóra vetett, kopott perzsaszőnyegek eltompítják Carmen cipőjének kopogását. Súlyos, nyomasztó bútorok között járunk, csupa nehéz tíkfa minden. Lajhár szorosabban átölel, és egy pillanatra nyers, ásványos szag üti meg az orromat, az állott víz szaga. Elhaladunk egy ebédlő mellett. A felfordított esküvői tortára emlékeztető, óriási csillár alatt sötétlő faasztalon tizenkét főre terítettek meg. Letargikus porszemek kerengenek a borostyánon és az ólomüvegen át beszűrődő napsugárban. Valaki egy marék csokis mazsolát hagyott szétszórva megkövülni az asztal alatt. – Mr. Huron csak most költözött be? – Ó, dehogy, már ezer éve itt lakik! – mondja Carmen. – De tudom, hogy érted. Nem valami rock ‘n’ roll. – Tudod, pontosan erre gondoltam én is. – Ugye? Először teljesen kikészített, amikor meghallgatásra jöttem. De ez is része Odi filozófiájának. Igazából most is a zenéről van szó.

– Mivel ellentétben? – Az imidzzsel. A csillogással. A külsőségekkel. A zavaró tényezőkkel. A folyosón bekeretezett plakettek és díjak sorakoznak, aranylemezek, platinalemezek, SAMA, MTV és Kora oklevelek. A rajtuk szereplő nevek még a hozzám hasonló zenei pogányoknak is ismerősek. JumpFish. Detective Wolf. Assegai. Keleketla. Moro. Zakes Tsukudu. Lily Nobomvu. iJusi. Noxx. Az évszámok: 1981. 1986. 1988. 1989. 1990. 1992. 1995. 1998. Aztán egy ugrás: 2003. 2004. 2005. 2008. – Mi volt ez a szünet? – Mr. Huronnak más üzleti tevékenysége is van – mondja a Marabu. – És beteg is volt – veti közbe Carmen. – De ne aggódj, most már nagyjából rendben van! Elmegyünk egy filmvágó szettel is felszerelt dolgozószoba mellett, a könyvespolcokon irattartók és furcsa vackok sorakoznak. Aztán a folyosó hirtelen beletorkollik egy autentikusan retró nappaliba. Az üvegajtók egy úszómedencére néző, napfényes verandára nyílnak. Egy függő tojásszéket látok, súlyos, ezüst dohányzóasztalt, épp csak kicsit van megkarcolva. Alacsony, csokoládébarna bőrpamlagok veszik körbe. Két magas, karcsú – láthatóan orrbatolt mély basszusra tervezett – hangfalból lüktet a szirupos R&B. – Itt is vagyunk – mondja Carmen, és kinyitja a medenceparti verandára nyíló ajtót. Lehajol, hogy lesepregesse a leveleket a szőlőlugas alatt álló cirádás kovácsoltvas asztalka köré rendezett, hasonlóan indás székek párnájáról. A kilátás nagyon bájos, fellátni a cserjék és húsos aloék borította kis koppie-ra is. A domb lábánál alacsony, bunkerszerű épület sötétlik, üveg tolóajtókkal. Garantáltan nem eredeti századfordulós. – És ott történnek a csodák – int Carmen porszívóügynöki mozdulattal a bunker felé. – A Moja stúdió. Ha szépen megkéred, Odi talán körbevezet. – Imádnivalóan kacsint. – Mindjárt jövök! – És elkopog a ház hűvös sötétjébe. A medence hatalmas, régi, négyszögletes darab mozaikcsempével és a klasszikus szökőkutas szoborral, a korsóból vizet öntő két lánnyal. De a csempe csorba, a lapis-lazuli kék tompára hályogosodott. Az állott víz undok zöld, rohadt levelek lepik be vastagon a felszínét. Zuzmó lepte be a két lányt is. Moha csüng a ruhájuk ráncában, a könyökhajlatukban, megvadult szépségmaszkként törli ki az arcvonásaikat. Mintha valaki lerágta volna az arcukat. Lerázom Lajhárt az asztalra. Hasra hengeredik, és átfúrja hosszú karmait a kovácsoltvas kis kunkorain. A Marabu az egyik kecses kis székbe hajtogatja magát, és előrehajol, nehogy összenyomja a hátára szíjazott Gólyát. – Sosem veszi le az öregfiút? – Tojó. És csak ha alszom. – Mi történt a lábával? – Összeveszett egy másik állattal. Ő húzta a rövidebbet. És nem, nem kutyaviadal volt, ha arra gondol. – Nem arra gondoltam. Csak meglep, hogy nem gyakoribb az eset. Növényevők és húsevők vegyesen... talán szegregálódnunk kellene. – Mm – mondja, de már elkalandozott a figyelme. – Mi volt az a könyv? – kérdezem, hogy beszéljünk valamiről. De a Gólya élesen felkapja a fejét, és a csőre hosszán néz le rám. – A könyv? – kérdezi a Marabu. A Madár viselkedésével éles kontrasztban ő oda sem figyel. – Az egyik elveszett holmija. – A szálakra összpontosítok, de ezúttal zavarba ejtően életlen a kép. Már a pisztolyon sem tudom elolvasni az írást, nem látom a kesztyű részleteit sem, és a könyv egy megkopott tégladarab is lehetne. Emlékezetből rizsázok. – Elszakadt a borítója. A lapok penészesek és megduzzadtak a párától. Valami fáról szól? – Ezek szerint így működik a képessége, lát dolgokat? – Mintha szórakoztatná a dolog. –

Igazán praktikus! Nem tudom, mi volt a könyv címe. De az egyik lány sokat olvasott fel belőle a konténerben. – Konténerben? – Behajóztak minket. Úgy bedobozoltak, mint a tonhalat. – Megsimogatja a Gólya fejét, mire az hálásan hozzádörgöli a fejét. – Néhány tonhal megdöglött. Én más életet kezdtem. – Megpróbálhatnám kitalálni, mi volt az a könyv. Ha akarja. Szerezhetne egy másik példányt. – És mi van, ha nem olyan jó, mint ahogy emlékszem? Van, aminek jobbat tesz, ha nem kerül elő. – Remélem, nem az én lánykámról van szó. Mr. Huron mély meghajlással lép ki az erkélyre. Feltételezem, ő az. Nem is hordó-, hanem inkább skótduda-forma ember: minden súlya elöl összpontosul, nekifeszül a Depeche Mode Rose Bowl Pasadena 1987 feliratú pólónak. Kopaszodik a feje búbján, de a haja maradékát megnövesztette, és csenevész lófarokban hordja. A világ Vuyóival ellentétben az igazán befolyásos emberek rohadtul nem törődnek azzal, milyen benyomást tesznek másokra. – Bocs, hogy megvárakoztattalak, Amira. Elragadóan nézel ki! Bejött neked a botox? Talán a madáron is kipróbálhatnád, nem? És te, te nyilván az új segéderő vagy – mondja, és hatalmas tenyere beborítja az egész kezem. Mintha csak egy Mickey egeres kesztyű lenne rajta. – Csak viccelek – kacsint. – Többnyire. Lajhár halkan felnyög, lekotródik az asztalról, és az ölembe pottyan. Látja, amit látok, ami meghazudtolja a nagymenő producer imidzsét – a fickó fölött elveszett dolgok fekete daganata csüng. Egy olyan daganat, amely felzabált egy polipot, de a fekete csápokat levágták, és csak a csonkok maradtak. Több tucatnyi csonk tekereg hányingerkeltően. Ez az egyik legocsmányabb csonkolás, amit valaha láttam. Megvan a szálak elvágásának a módja. Egy jó sangoma meg tudja csinálni. De végül úgyis még vastagabban és durvábban visszanőnek majd. A férfi bőre sápadtnak tűnik fekete glóriája árnyékában, a tokája beesettnek, a szeme fényesnek és hidegnek. – Mi baj az állatoddal? – kérdezi Huron. Leroskad az egyik székre, és a pólóján babrál egy lyukat. – Csak kicsit félénk az idegenekkel – mondom, és simogatni kezdem Lajhár fejét, hátha megnyugszik. – Amira és Mark már eligazítottak? Erővel kell magam rávennem, hogy az arcát nézzem, és ne a feje körül vonagló, fekete csonkokat. Húsos ajkára összpontosítok, jókora orrára: kicsit ferde, mintha egyszer betörték volna egy rögbimeccsen vagy egy kocsmai verekedésben. – Mr. Huron, valójában még mindig kíváncsian várom, miről van szó. Mielőtt eldönteném, hogy egyáltalán akarom-e, hogy eligazítsanak. – Szólíts csak Odinak, kérlek! Az Odysseus becézése. – Oké, Odi. Carmen szakít minket félbe, a kezében pirosló műanyag tálca úgy néz ki, mintha ugyanabból az anyagból fröccsöntötték volna, mint a cipőjét. Letesz egy jegyzettömböt, és egy kanna förtelmes szagú teát. – Ne aggódj, alkoholmentes! – Huron tölt egy csészével, és somolyogva a kezembe nyomja. – Látom, utánam nézett. – Igen, mindent tudok arról a rút kis szokásodról. De nem csak rólad van szó. A Moja Records elveiről. Nincs ital. Nincs drog. Nincsenek idegvarázslatok. – Nincsenek zavaró tényezők. – Óvatosan belekortyolok. Az íze is éppolyan förtelmes, mint a szaga. – Buchu és mustármag. Pompás méregtelenítő.

– Csodálatos. – Elmosolyodom, és belelapátolok vagy öt kanál cukrot. Ettől sem lesz sokkal elviselhetőbb az íze. Mit kell tenni, hogy egy csésze valamirevaló teát kapjon az ember? – Még abban sem vagyok biztos, hogy tényleg tudok önnek segíteni, Mr. Huron. – Szólíts csak Odinak! Tényleg. – Az asztalra tesz egy borítékot. – Nyisd csak ki! Kinyitom. Lajhár a nyakát nyújtogatva nézi, mi van benne. Vaskos köteg ropogós, friss százast látok. Visszateszem az asztalra. – Ez meg mi? – Két rongy, csak hogy meghallgass. Ha tetszik a mondandóm, elfogadod a munkát, és ezt felfoghatod előlegnek is. Ha nem, akkor fogod a pénzt, nem ismételed meg senki előtt sem, amit most mondok, és mind jó barátok vagyunk. – Ez nagyon komolynak hangzik. Biztos benne, hogy a jó lányra tett? – Mark és Amira úgy vélik. – Csak hogy biztos ne kerüljek a mikrofon rosszabbik végére, ugye tisztában van vele, hogy nem tudok énekelni? – Mintha ez valaha is megakadályozott volna egy csinos lányt abban, hogy lemezszerződést kapjon. Csodás dolog az autotune. – Elneveti magát, de a tekintete hideg marad. – Biztosíthatlak róla, hogy más jellegű tehetséged miatt vagy itt. – Alaposan megnéz magának. Felveszem a borítékot, és a táskámba csúsztatom. Nem törődöm azzal, hogy Lajhár a karomat kaparássza, nem törődöm a Huron feje körül csapkodó, fekete csonkokkal sem. – Jól van, rendben. Nos, bizonyára képben vagy az iJusival kapcsolatban. – Üres arckifejezésem láttán türelmetlenül int egyet. – Az ikrek? Song és S’bu? Valahonnan távolról ismerősnek tűnik a név, ez is csak valami életféle, amit Mak tévéjén láthattam, vagy egy régi Heat magazin borítóján lenn a boltban. Egy fiú, egy lány. Ikrek. Gyönyörűek. Egészségesek. Huron elkeseredetten sóhajt. – Nahát, utánuk nézhetsz. – Történt velük valami? – Hivatalosan nem. Egyáltalán nem. Minden a legnagyobb rendben. Kicsit eltűntek, mert stúdióban vannak, új dalokat írnak. Az új lemez három hét múlva jön ki. Jókora partit tervezünk. – És nem hivatalosan? – Songweza eltűnt. – Elszökött? Elrabolták? – Bármi előfordulhat. A nevelőanyja szerint már négy napja nem járt otthon. – Ez szokatlan? – Tudod, az a helyzet az iJusival, bár te ezt nem tudhatod, hogy tényleg igazi napsugárkák ebben a rút, romlott világban. – Az ujjai közé kapja az alsó ajkát, és gyúrogatni kezdi. – Jó gyerekek. Példaértékűek. – És azt akarja, hogy ez így is maradjon. A mocskos valóság ne szennyezze be Odi papa kis leánykáját. – Amira mondta már, hogy mocskos egy szád van. – A csápok megrándulnak és előre csapnak. – Jobb szeretek úgy fogalmazni, hogy gyors a nyelvem. Ezek szerint nincs fiúja? Se nője? – feszegetem a témát. – Még bőven van rá ideje. – Mert jó gyerek. – Pontosan. Értjük mi egymást. – Azt nem értem, hogy miért velem beszél, ahelyett, hogy a zsarukat hívná, vagy szerezne egy magánnyomozót. Négy nap rengeteg idő. Talán már nem is él.

– Tudod, Zinzi, az nem valami diszkrét. Rendőrség. Nyomozók. Ha a bulvár csak megsejti a dolgot... – Értem. Hibát követ el, de elfogadom a pénzét. Mennyiről is volna szó? – Ha épen és egészségesen visszahozod a lemezbemutató előtt? – Élesen elmosolyodik. Tudom, hogy értette. Édesen. Ártatlanul. Állat nélkül. – Ötvenezer rand. Lajhár élesen felszisszen az összeg hallatán. Ez tényleg nagyon komoly ügy lehet. – Menjünk fel kétszázig, és az öné vagyok. – Nyolcvanöt! – Százötven. Plusz kiadások. Ne aggódjon, Mr. Huron, mindenről hozok számlát. A Marabu fájdalmasan néz rám. Huron lassan, méricskélve végignéz. A csápok megdermednek, mintha visszafojtanák a lélegzetüket. – Odi. Kérlek! És cinkosan összemosolygunk. Vagy csak egymásra vicsorítjuk a fogunkat, akár a dominanciáért viaskodó csimpánzok. – Odi? Telefonon keresnek. – Carmen dugja ki a fejét az ajtón méltatlankodva, mintha úgy gondolná, már így is túl sokáig feltartottuk a producert. Egy fekete Nyulat dédelget, a fülét simogatja. Ez megmagyarázza az összeszáradt csokis mazsolákat az ebédlőben. Ki sejtette volna, hogy Odi Huron különcsége odáig terjed, hogy egész csapat személyes állatkertet tart? Nem tudok nem arra gondolni, mit tehetett a lány, amivel kiérdemelte a Nyuszit. – Ó, köszönöm, Carmencita! – mondja Odi. – Azt hiszem, itt akkor végeztünk is. Amira és Mark majd eligazítanak, és megteszik a szükséges előkészületeket. Amire csak szükséged van. Felkel, csupa céltudatosság. Lehajtja az italát, a jégkockákat pedig kilöttyinti a medence felé. Végigpattognak a felrepedezett csempén, és belecsobbannak a vízbe. Lusta, zsíros hullámokat vetnek a felszínen, felkavarják a leveleket. Mire felnézek, Odi már bement a házba. És még a stúdióban sem vitt körbe. Lajhár baromi dühös rám. Érzem azon, ahogy a mereven és ingerülten a hátamra kapaszkodik. – Van jobb ötleted? – sziszegek rá. – Ez meg mi volt? – kérdezi a Marabu barátságosan. A medencét bámulja, a zuzmótól vak lányokat, a meztelen lábuknál megtörő hullámokat. – Azon gondolkoztam, hogy tényleg ez-e a legjobb ötlet – mondom. – Biztos vannak, akiknek ez inkább a profiljába vág. – Lehet, hogy inkább a profiljukba vág, de talán kevésbé diszkrétek. És nehezebb őket eltüntetni, ha valami félresikerülne. – Ami azt illeti, egészen biztos vagyok benne, hogy eddig senki sem emlegetett semmiféle eltüntetést. – Elvégzi ezt az ügyet, és eltűnik. Nem kérdezősködik. Visszamegy Zoo Citybe, a saját kis világába. – Értem. – Valójában az elveszett pisztolyon jár az eszem. – Mehetnénk? Talán ideje lenne nekilátnia a dolognak. A Máltai a ház előtt vár a kocsiban. A Mercit alaposan lemosták és kifényesítették. Az utastérben vágni lehet a fenyőillatot és egy árnyalatnyi ammóniaszagot. Ettől a kombinációtól Lajhár tüsszögni kezd. Ami azt jelenti, hogy tévedtem a fickóval kapcsolatban. Meg voltam róla győződve, hogy a „körbenyalakodás” csak eufemizmus a szexre. De afelől nincs kétségem, hogy Odi elöl-hátul tolja az édes kis Carment. Talán épp most is. A Máltai – Mark – alig várja, hogy menjünk. A motor jár, ő már be is csatolta a biztonsági övét, a Kutya pedig a kormányra támaszkodva áll az ölében. Csak egyet vakkant, türelmetlenül,

mintha egy Forma-1-es futamon lennénk kerékcserén, és feltartanánk az egész versenyt. – És milyen volt, szívem? Ugye, hogy olyan, mint mondtuk? – kérdezi Mark, és amint becsukom az ajtót, sebességbe rakja a kocsit. – Még jobb – mondom, meglehetősen sikeresen utánozva Carmencita lelkesedését. – Rajta vagyok az ügyön, és helyre lettem téve. – Ne vedd személyeskedésnek, szívem! Ahogy a kocsi lehúz a kapu felé, Huron jelenik meg az ajtóban. Megfordulok, hogy hátranézzek a fejtámla fölött, el Amira és a hátborzongató Madara mellett. Huron előre-hátra hintázik, a kezét a farmere zsebébe süllyeszti, csak úgy árad belőle a laza nyugalom. Igazi drogos beállás. Amikor az ember kétségbeesetten próbál úgy tenni, mintha minden rendben volna, és egyáltalán nem aggódna semmi miatt. De odabenn, a nadrágzsebben ökölbe szorul a kezed, izzad a tenyered, a körmöd mély árkokat váj a bőrbe. Ha Huron hangulata lemez lenne, most épp a Nine Inch Nails „Hurt”-je menne, a Johnny Cash-féle feldolgozásban. És a csápok ütemre csapkodnának.

10 CALEB CARTER HM Barwon börtön Ausztrália „Amikor idekerültem, még nem volt meg a Tapírom. A második éjjel érkezett, miután megrohant pár melbourne-i 4161-es. Szerencsémre a haverom, Len már benn volt, és ismerte a módszereiket. Adott nekem egy bökőt, és az az egyik fickó nyakában végezte, annak a tetovált baromnak, annak a Deke-nek a nyakában. Aznap éjjel, nagyjából akkor, amikor Deke a geelongi kórházban haldoklott, egy Tapír jelent meg a cellám előtt. Hallottam, ahogy a magánzárka ajtaján kaparászik. Majd’ összeszartam magam ijedtemben. Az őrök azt mondták, hogy amikor megtalálták, még nem száradt meg rajta a dzsungel sara. De érted, itt mindenütt kamerák vannak. Ez az izé meg egy másik kontinensről jött. Hogyhogy senki sem látta, amikor érkezett? Hogy került ide? És ha át tud menni a falakon vagy repül vagy valami, miért nem tud kivinni innen? Mindegy, így is imádom. Hagyják, hogy rendesen gondoskodjam róla, és megsétáltassam az udvaron. Elég ostobán néz ki, és olyan kába, mintha mindig be lenne tépve, de ha az itteniek ott látják mellettem, eszükbe jut, mi történt Deke-kel. Tudják, hogy Carterrel jobb nem baszakodni.” ZIA KHADIM Karacsi Központi Börtön Pakisztán „Az állatainkat ketrecben tartják a börtön egy másik részében. Nem láthatjuk őket. Ha meg akarnak kínozni minket, beteszik őket egy kocsi hátuljába, és átautóznak Keti Bandarba. A fájdalom elviselhetetlen, az ember sikoltozik, hány és bármit mond. A Kobrám velem volt, amikor letartóztattak. Kilenc éves voltam. A rendőrség meglátott az utcán a Kobrával a nyakamban, és bevittek. Azt mondták, kiraboltam egy házat. Nem én tettem, de addig vertek, amíg azt nem mondtam, én voltam az. Amikor idehoztak, a Kobrámat egy szobába zárták az összes többi állattal. Az állatok megmarták egymást, megfertőződtek, meghaltak. Az Örvény minden éjszaka eljött a foglyokért. Túl sokan meghaltak. Most már ketrecekben tartják az állatokat, de még mindig nem hagyják, hogy találkozzunk velük, csak ha nagyobb kenőpénzt kapnak, egy őr egyhavi fizetésének megfelelő összeget. Nekem nincs ennyi pénzem. Azóta nem láttam a Kobrámat, hogy letartóztattak. Tizennégy éves vagyok.” TYRONE JONES Corcoran USA „Őrültekháza van idebenn. Tudom, hogy nem lehet elszakítani az embert az állatától. Nem rendes dolog. De idebenn némelyik ni**ernek baromi vad állata van, haver. Az egyiknek egy Pumája! Ne mondd nekem, hogy rendes dolog hagyni, hogy egy börtöntöltelék egy Pumával császkáljon idebenn! De a dolgoknak megvan a maga rendje. Tökmindegy, mit csináltál, ha van itt veled egy dögös állat, akkor te is dögös vagy. És tök mindegy, hány embert öltél meg; ha egy Peléd vagy egy Mókusod van, akkor szopóágra kerülsz. Ez a helyzet. Aztán itt vagyok én. Nekem egy Pillangóm van. Gyufásdobozban tartom. Idegesnek kéne

lennem, haver, el tudod képzelni, milyen lehet idebenn egy Pillangóval. Csak aztán ott van, amit csinálni tudok miatta. Tudod, minden este, amikor lefekszem aludni, valaki másként ébredek fel. Amíg alszom, a világ másik végén élem valakinek egy napját. Haver, voltam már afrikai meg indiai kiskölök, meg egyszer ez a kínai vénasszony is. A legtöbbször szegény vagyok, de néha szerencsém van, és dől a lé. Azt akarom mondani, hogy nem tudok haragudni a Pillangómra. A Pillangó minden éjjel megszöktet innen.” Részletek a Ketrecben: Állatosok a rács mögött című könyvből. Steve Deacon fényképeivel és interjúival. HarperCollins 2008.

11 A joburgi közlekedés olyan, mint a demokrácia. Ahányszor azt hinné az ember, hogy végre megindult, és tart valamerre, megint megáll. Régebben voltak kerülőutak a kertvárosokon át, de most már lezárták őket, privát citadellaként megerődített, illegális lakóparkokkal. Nem is a világot akarják kizárni, inkább a gennyes középosztálybeli paranoiát nem merik kiengedni. – Szükségem lesz egy saját kocsira. – Mi a baj, szívem? Nem tetszik a vezetési stílusom? – kérdezi a Máltai, de elég színtelen a csipkelődése. Mióta magunk mögött hagytuk Huron házát, nincs hangulatban. Még az Eb is nyomott, bár továbbra is legfeljebb űrhajóknak javasolt sebességgel csapódunk át a zöldeken. – Nem igazán. Főleg ez az ölebes dolog zavar. – Komolyan nem hagyod abba, ugye? – nyiffan egyet Mark. Most először tűnik úgy, hogy sikerült a bolhanyakörve alá jutnom. – Egyedül kell megcsinálnom. Így működik a shavim. Beszélnem kell az emberekkel, hogy megérezzem a lányt. – Ez az egész majomszar, de valószínűleg nem tudják, hogy nem igaz. Remélem, hogy belebotlok valami elveszett holmiba, ami egyenesen elvezet a lányhoz, de nem építhetek erre. – Azt hittem, csak úgy látja a dolgokat – jegyzi meg a Marabu. – Persze. Ha a tulajdonosuk a szobában van. De akkor nem lenne rám szükségetek. A következőképpen csináljuk majd. Ti bemutattok embereknek, de aztán elhúzzátok a csíkot. Nem várhatjátok el, hogy valaki egy egész tömegnek elárulja a titkait. Egy beszélgetőpartner az interjú. Három, az már vallatás. – Megfannak a magunk módszerei und eszköszei – mondja a Marabu a hátsó ülésről, bizonyítva, hogy mégis van humorérzéke. – Semmi különleges nem kell. – Nem is. Nem akarjuk, hogy elrabolják a kocsiért – mondja a Marabu. – Az tényleg rossz lenne – helyeselek, de a robotpilóta mondja helyettem, mert hirtelen rámszakad az emlék, a golyó, ami letépte a bal fülem felét, mielőtt áthasított volna a bátyám koponyáján. – Mondjuk egy Kia – morfondírozik a Máltai, aki nem tudhatja, hogy lelki szemeimmel most azt látom, ahogy Thando elterül a margarétabokorban, anyám pedig sikoltva rohan le a kocsibeállón a kedvenc pongyolájában, a japán metszetesben. Később kiirtatta a margarétabokrot, és lebetonoztatta a füvet. – Micsoda? – kérdezem, és visszarángatom magam a jelenbe. – Vagy egy használt kocsi. Félig már roncs, húzza mind a négy kerekét. Egy olyan kocsi, ami illik az életviteledhez. Az a fajta, amit egy lecsúszott állatkerti csaj alá képzel az ember. – Hű, köszi. És mi lenne, ha nem is menne? Mondjuk egy kibelezett kasztni is jó lenne, négy téglán. Az aztán illene az életvitelemhez. Másfél órába telik eljutnunk Midrandbe, a golftelepre, ahol S’busiso és Songweza Radebe háza áll a gyámjuk, Mrs. Prim Luthuli háza mellett. Mindezt a lemezkiadó nagylelkűsége finanszírozza. Még tíz percbe telik átjutni a kapuőrön, aki kikérdez minket, és ragaszkodik hozzá, hogy mind szálljunk ki a kocsiból, és fényképezkedjünk le a biztonsági fülke tetejére erősített webkamerában. – Mindenütt állatos-ellenesek – sziszegi Mark a fogát csikorgatva, mikor az őr végre felemeli a sorompót, és átint minket. – Ha tehetnék, visszahoznák a karanténtáborokat. – Miért, Zoo Cityt minek mondanád? – kérdezem. – Örüljetek, hogy nem Indiában élünk – mondja Amira. Mark fölöslegesen túráztatja a Mercit.

– Mert ki gondolta volna, hogy az érinthetetlenek alatt is van még kaszt? A házak a megalkuvást nem ismerő modernizmus témájára írt változatok. Elöl a gondosan nyírt gyep, hátul a golfpályára nyíló kilátás. – Mindig eltévedek idebenn – jegyzi meg a Máltai. A számozás valóban teljesen elmebeteg, a birtok pedig hatalmas, úgyhogy beletelik pár percbe, amíg megtaláljuk a H4-301-et. Kívülről teljesen ugyanúgy néz ki, mint a többi tésztaszaggatóval körbevágott ház a maga tökéletes, zöld füvével és a sziszegő locsolórendszerek kórusával. – Nincs locsolási tilalom? – kérdezem. – Fúrt kút. Errefelé mindenütt hatalmas, föld alatti víztározók vannak. Persze egy vagyonba kerül felhozni a vizet, de ha valakinek golfpályája van... – Megvonja a vállát. Úgy tűnik, senki nincs otthon a H4-301-ben, egy bizonyos Mrs. Primrose Luthuli hajlékában. – Talán ideszólhattunk volna telefonon. – Közben beszélhetünk a srácokkal. – Ők már tudják? – Nem. És Mr. Huron jobb szeretné, ha ez így is maradna. A Marabu odasétál a H4-303 ajtajához. Nem törődik a beépített kamerával felszerelt kaputelefonnal, hanem egyenest az ajtót veri. Vár. Aztán megint bekopog. Aztán ököllel veri az ajtót. Képtelenség eldönteni, hogy a zaj átszűrődött-e a házból áradó, hip-hop basszuson. Nehéz lépések csoszognak az ajtó felé, szinte megidéződik előttem egy szőrös mamuszban tipegő, szenilis víziló képe. Egy pillanattal később feltárul az ajtó, és egy nagyon kövér, nagyon fehér kölyök néz ki rajta. Neonrózsazsín robotmajmokkal telenyomott, rikító kapucnis pulóvert visel. Kézháttal törölgeti az orrát, a szeme vörös, és a cucc szaga a pulóveréből már a pórusaiba itta magát. Motyogva nyitja ki az ajtót. – Figyu, népek, nem ártana lenyugodni, a lakópark gondnoka simán szerezhet távoltartási végzést... Jézus fasza! – Amikor eljut a tudatáig, hogy a Marabut látja, véreres szeme elkerekedik. Hátraesik a házba, alig sikerül visszanyernie az egyensúlyát, majd eliszkol koszos zoknijában, hangosan kiabálva. – Öreg, gáz van! Kurvára itt vannak! Elő a fegyverrel! A picsába! A Marabu közvetlenül mögötte bevonul a házba. Követném, de Mark keresztbe teszi a karját az ajtó előtt, mintha valamiféle biztonsági sorompó volna, és kurtán megrázza a fejét. Odabentről furcsán üres géppisztolyropogás szűrődik ki, aztán nagy ordibálás. – Fegyvert elő! Elő már azokkal a rohadt fegyverekkel! – visong a kövér srác. Egy másik, zavart, és rohadt ideges (zavartideg?) hang: – Hé! Nektek egyáltalán nem volna semmi keresnivalótok... És egy harmadik, megfáradt: – Öreg, nincs fegyverünk... A kövér srác felvisít. – Nem, ne, kibaszottul ne, közelebb ne merj... Aztán tompa reccsenés és éles vinnyogás. Mark felemeli a karját, és túlzó karlengetéssel betessékel. Óvatosan lépek be a házba. Otthonról frissen elköltözött fiúk ízlésére van berendezve. Még meg is erőltették magukat. A klasszikus filmposzterek: Keresztapa, Swamp Thing, Kill Bill, mind bekeretezve. A hatalmas síkképernyős tévé fölött katana lóg a falon, a könyvespolc tetején tarkálló sörösdobozgyűjteményt pedig nagy gonddal állítgatták be, mindegyik címkével kifelé áll. Két fiú ül a piros plüssdíványon. Az egyik félmeztelen, csak egy kigombolt sliccű farmer van rajta. A haja kerek kis rasztákba van gyúrva, a fülében aprócska aranykarika fityeg, az arca elégedetlen, mintha csak sztriptíztáncosnőket rendelt volna a születésnapjára, és bohócokat kapott volna helyette.

A másikat felismerem a fél szemmel elkapott videóklipekből. Az iJusi fiú-felének nagy, szívtipró szeme van, pisze kis gomborra és bájos gödröcskéi. Kinövi, talán már a következő fél évben, de S’buban egyelőre van valami csodaszép gyerekesség, és még pozőr viselkedése sem tudja ellensúlyozni a belőle szinte párában áradó cukiságot. Gyakorlatilag ennivaló. Mindkettőjük kezében Playstation kontroller van. Most már tudom, hogy ez volt a géppisztolyropogás forrása is. A Marabura merednek, meg a kövér kölyökre, aki két kézzel markolja vérző orrát. A Gólya előredugja a fejét, és a csőrével megbökdösi a nő kezét. Az steril nemtetszéssel néz le a bütykein vöröslő vérre, és beletörli a dívány oldalába. A kövér kölyök kábultan roskad le a lusta mellé. Mark leteszi az Ebet, felveszi a dohányzóasztalon heverő hét távirányító egyikét – valami véletlen folytán épp a megfelelőt – és kilövi a sztereót. A félmeztelen srác tiltakozni kezdene. – Hé, ez épp... A Kutya visítva, kurtán rámorog, és Mark is ráförmed. – Pofa be, Des! Senki sem szólt hozzád. Felkuporodik az alacsony, fekete fa dohányzóasztalka szélére, arrébbsodor egy trükkös, szagtalan, repülő csészealj alakú hamutartót, és felhúzza a lábát. – Nohát, gyerekek, ez aztán a látvány! S’bu feláll, és odaballag a hamutartóhoz. – Tudom, tudom – mondja a kamaszok szabadalmaztatott világfájdalmával. Lenyomja az UFO tetejét, mire az halk berregéssel és fényvillogással kinyílik, S’bu pedig elnyomja a jointját. – Bedörde az orrobat... – kezdi a fehér kölyök. – Pofa be, Arno! Te barmoltad el – csattan fel a félmeztelen kis raszta. – Ugye tudod, hogy nem lenne szabad szívnod, S’bu? – feddi meg Mark a fiút. – Épp most mondtam, hogy „tudom, tudom”! – Nem mennének el ezek ketten járni egyet? S’bu megvonja a vállát. – Arno és Des a barátaim. – A húgodról kéne beszélnünk. – Bi vad a húgoddal, öreg? Sebbit seb bottál a húgodról. Bi a pálya a Soggal? – Pofa be, Arno! – mondja S’bu és Des kórusban. – Hát csak bert deb lóg velüng. Bikor is láttad utoljára? – Öreg, mikor láttad a segged utoljára? Ez mintha fájt volna Arnónak, bár nehéz eldönteni, hogy ilyenkor ezzel a kivert kutya pofával szokott nézni, vagy azért tűnik szomorúnak, mert kezd bedagadni a szeme. – Ez volt az egyetlen adag? – kérdezi Amira. – Desnél még van – int S’bu a barátja felé. Des összehúzza magát, aztán előszed egy zacskó füvet, és óvatosan átnyújtja Amirának. – Mi a baj, szívem? – kérdezi Mark. – Semmi, csak azt hittük, nem ti jöttetek, hanem a... – kezdi Des – ...zsaruk. – Zombik – vágja rá Arno is ugyanabban a pillanatban. – És mi félnivalótok volna a zsaruktól? – Nem tudom. Csak. Mert. – Int egyet nagyjából a hamutartó felé. Pár videojáték doboza hever mellette, emberevő élőholtakkal meg űrlényekkel. Az egyik borítón, a Grand Theft Auto VI: Zootopián egy kemény csávó feszít kapucnis pulóverben, lefűrészelt csövű vadászpuskával a kezében, vicsorgó Párduccal az oldalán. – Ugye tudod, hogy ez azt jelenti, hogy át kell kutatnunk a házat. Már megint. – Tökmindegy – mondja S’bu. Visszaroskad a díványra, felveszi a kontrollert, és újra játszani kezd. Valami belső nézetű mészárolósat játszik. Egy miniszoknyás lányt visz, tüskés, zöld

hajjal, és az egyik karja helyén géppisztollyal. Egész hordára való, különösen szörnyűséges űrlény csoszog felé. – Vissza akarsz menni a rehabra, S’bu? – Engem nem zavar. – De észreveszem, hogy megrándul az arca, épp csak annyira, hogy rácáfoljon. A képernyőn egy űrlény a karjába tép, és 89%-ra csökkenti az életerejét. – Ő itt Zinzi December. Beszélni akar veletek. Segítsetek neki! – veti oda Mark. – Egy magazinnak írnék egy sztorit. A Credónak? – blöffölök. – Tényleg? – S’but egyáltalán nem érdekli a dolog, Des viszont látványosan feléled. – A Credo király, tesó – mondja, és megbökdösi S’bu karját. – Ha a Credóban benne vagy, befutottál! Naná, hölgyem! A srác benne van. – Pompás! – mondom. – Mindegy, először intézze el ezekkel a faszikkal – veti oda S’bu a játékra összpontosítva. – Ó, mi már totál „benne vagyunk” – mondja Mark. Odafüttyent az Ebnek. A Kutya leugrik a piros puffról, és nekiáll körbeszimatolni a szobában. Végtelenül komolyan veszi a munkáját, farokcsóválva jár körbe. S’bu felemeli a lábát, hogy a Kutya körbe tudjon szaglászni a dívány alatt is. – Csak magok, öreg – mondja Des. A Kutya követi az orrát, és kimegy a szobából. Mark és Amira utána mennek. Halljuk, ahogy felmásznak a lépcsőn. Egy perccel később tompa puffanások hallatszanak; odafenn szanaszét dobálnak valamit. – De bár, öreg, bi lesz, ha eldörik a cuccom? – mondja Arno. – Akkor veszek neked új cuccot. Kussolnál már? Nem tudok tőled koncentrálni. Egy pillanatig mindenki hallgat. Des és Arno nézik, ahogy nézem, hogy S’bu űrlényeket mészárol. Odafenn további puffanások. Hirtelen ötlettől vezérelve lerázom magamról Lajhárt, rá a frissen megürült puffra, én pedig beszuszakolom magam S’bu mellé, és felveszem Des elanyátlanodott kontrollerét. – Ez két játékosra van, ugye? – Igen, de... – Űrlényeket öltem S’bu Radebével. Ez huszonnégy karátos. A Credo imádni fogja! – Valójában ezek Chtul’miták. – Tök mindegy. Mind egyformán vérzik. A játékos képernyőn kiválasztok egy hatalmas, fekete fickót jellegzetes Mike Tysonarctetkókkal és alkarjára szerelt penge-korbáccsal. Örömmel látom, hogy a játéktervezők őrzik a szent sztereotípiákat. – Jól játszol? – pillant rám S’bu a szeme sarkából. – Pocsékul. Neked kell elvinni az egészet. – Pompás. – De a szája sarkában felcsillan egy halvány kis mosoly. – Valagi gér egy sörd? – kérdezi Arno, és a konyha felé indul. – Hozd be, mielőtt azt is elkobozzák! – kiált utána S’bu. – Én kérek! – kiáltom, és kibelezek egy különösen ocsmány, nyáladzó pofájú, hosszú ujjú példányt. Már csak 46%-on áll az életerőm. Csak akkor jövök rá, mit is tettem, amikor Arno visszaér, a fogával kinyit pár üveg Windhoekot, és elém is letesz egy habzó sört az asztalra. A sörömet. – Ó, kösz, de igazából mégsem kérek. – Alig sikerül lebuknom egy hatalmas, zselészerű púppal megfejelt, pókszerű izé elől. Mintha egy medúza és egy pók nászából született volna; egész felhőnyi gépbogarat okád rám. S’bu szerencsére már ott is van, hogy likvidálja, és a bogárfelhő nagyja sikoltozó szikrák kíséretében lobban el. – Túl jó neked a sörünk?

– Nem, csak rájöttem, hogy igazából én sem akarok visszamenni a rehabra. – A picsába is – mondja Des. – Az a hely totál kész. Tele reszkető, vinnyogó hernyósokkal. – És zobbiggal – teszi hozzá Arno reménykedve. – Nem kéne valahol máshol lennetek? – csattan fel S’bu. – Nem, öreg. Egyelőre itt lógunk. – Komolyan mondom. Hallottam, hogy anyátok hív. – Öreg. Nem kúl. – Madoda. Vegyétek már észre magatokat, és hamba! – Oké. Gyerünk, Arno, célozzuk be a hadedákat a tizennegyedik lyuknál! – De én szeredeb a hadedágad! – Gijima, csülkös. Nem látod, hogy épp egy interjú kellős közepén vagyok? Des felkapja a hűtő mellett a falnak támasztott golfütőket, és elindul kifelé. Nem vacakol azzal sem, hogy pólót vegyen. Menet közben még beint S’bunak. Arno vonakodva megy utána, de magával viszi a sörét is. – Valahogy nem tűntök nekem olyan golfozós típusnak – mondom, és kétségbeesetten próbálom eltiporni a maradék bogarakat. Sajnos az egyik megcsíp, mielőtt végeznék vele. A látóteremet betöltő, vörös köd arra utal, hogy megfertőzött. Antibiotikumra lenne szükségem. – Hol a segélyláda, amikor szükség volna rá? – Ja, semmi gond. Jobb szeretek konzolon játszani. Hogy én legyek Tiger Woods meg minden? A segélyláda az a piros műanyag doboz, fehér kereszttel. Az életerőm pontonként apad. Már csak 22%-on vagyok. – És melyik rehabon voltál? – Figyelj, az, hogy mind a ketten voltunk elvonón, még nem jelenti, hogy legjobb haverok vagyunk meg minden. – Én a börtönben csináltam végig. Akaratom ellenére. – Ott szerezted a Lajhárt? – Nem, közvetlenül előtte. De elég közel volt a kettő. Ő segített át rajta. – Ott! – Micsoda? – Segélyláda. – Megvan! – Átkormányzom a lenyűgözően izmos, fekete fickót az elsősegélyládához, amelyet kényelmesen épp a falra tettek egy tűzriasztó mellé. A fertőzés lüktető vörösségének köszönhetően kis híján félrenyúlok. – És a húgod? – Mi van a húgommal? – Mármint ott volt melletted? – Ott, mellettem? – Rám pislog oldalvást, de azért szétlövi a falról ránk mászó csáparcú teremtményt. – Nem. Song saját maga miatt volt ott. – És csak füveztetek egy keveset? Nem túlzás emiatt rögtön rehabra menni? – Ha! Mondd csak meg Mr. Odinak! – Aha. – Az előbbi reakciójából már azt hittem, hogy Donkerpoortban volt, vagy valamelyik másik fundamentalista pokolban, ahol arra építenek, hogy addig rémisztgetik őket veréssel és a Bibliával, amíg le nem szoknak. Lényegében színtiszta elvonó. A kölyköket odakinn láncolják le meztelenül, hadd izzadják ki az anyagot. A metadon a gyengék menedéke. És ha valaki nagyon rosszul viselkedik, hozzák a kutyákat. – Asszem, nem volt olyan rossz. A vénember detoxterápiája kerget az őrületbe. Lencse, beöntések meg minden szar – mondja S’bu. – Főmonszta! Egy groteszkül vézna torzó imbolyog felénk. Előrecsapok a pengéimmel, belevágok a mellkasába, át a bordákon. A szétvágott részek obszcénül forgolódnak, hogy újra

összenőjenek. Aztán a bordák letört vége nyúlni kezd, és a felhasított mellkasból csattogó fogakkal teli száj válik. – Undorító. És Songweza hogy bírta? – Hogy bír Song bármit is? – Azt te tudod. – Nem zavarta. Tudod, mit mondanak? Hogy csak miatta vagyok itt. Hogy ő a tehetséges kettőnk közül. – Ezt nem hiszem... A francba! Bocs... – Meghaltam, felnyársaltak a hegyes fogak, a holttestemből szökőkútként tör fel a vér, és a főszörny ide-oda tántorogva próbálja megtalálni S’bu punk iskoláslányát. – Ne aggódj, újratöltöm. – S’bu visszalép a menüre, és azonnal átugrik a mentések közt arra a pillanatra, ahol még mind a ketten életben voltunk. – Bárcsak lenne egy „mentett állás betöltése” a valóságban is! – Nekem mondod? – horkan fel. – Miért, te mikorra mennél vissza? – Először te. – Mielőtt megölettem a bátyámat. – Kemény – mondja S’bu, de látom rajta, hogy megütötte a dolog. Idáig jutottam, arra használom a legszörnyűbb személyes tragédiámat, hogy egy kamaszt próbálok megnyitni. Ha nem értem volna még el az abszolút mélypontra, ez is versenyben lenne a címért. – És neked? – Mielőtt leszerződtünk volna. – Ennél rosszabb nem történt veled? Komolyan? – Nem is tudom, talán mással kellett volna leszerződnünk. – Odi meglehetősen intenzív faszi. – Ja. – Nagyon szar lehetett az a rehab. – Ja – mondja feszengve. – De inkább a filozófiája? Ahhoz képest a nem iszunk, nem drogozunk, nem dohányzunk, vegák vagyunk is semmi. Egyszerűen semmi jó nem fér bele. – De azért mintha egész jól menne. – Ja, persze – mondja a szemét forgatva, miközben odafentről újabb puffanások hallatszanak. – Annak az arcnak nyugtatólövedék kéne. Talán szó szerint. – Szerinted eljutottatok volna idáig, ha Odi nem tol titeket? – Nem, persze, és ezt értékelem is, de ez a „maradjunk tiszták” szarság. Helló, tizenöt vagyok! Nem vagyok már kisgyerek! És én még nem is vagyok olyan rossz. Songweza ránt bele minket mindig minden szarba. – Szerinted hol lehet a húgod? – Mittomén. A haverjaival lóg? – Esetleg egy bizonyos haverjával? – Hé, miről is szól ez az interjú? – Az együttesről. – Mert kezd úgy hangzani, mintha róla szólna. – Lehetek veled őszinte? – kérdezem, és belevetem magam a semmibe. – Persze. – Arra béreltek fel, hogy megkeressem a húgodat. Az interjú csak fedősztori. – A picsába! – Eldobja a kontrollert. Épp csak elhibázza a tévét, és a katana alatt csapódik a falba. Lepattan a hátlapja, és az elemek szétszóródnak a padlón. – Csak őszinte vagyok veled.

– Ó, most ezek szerint őszinte vagy? És akkor az eddigi szarságok csak... szarságok voltak? – Úgy néz rám, mint aki mindjárt elsírja magát. – Nem. Tényleg voltam elvonón. És tényleg megöltem a bátyámat – mondom nyugodtan. – Mindegy. Hé, hölgyem, az eszedbe jutott már, hogy Songweza esetleg nem akarja, hogy megtalálják? – Vagy te nem akarod, hogy megtalálják? – Te aztán beteg egy istenverése vagy! Mi, mondjuk... megöltem, vagy valami? – Miért, megölted? Nem, azt nem hinném. De ha elszökött a fiújával vagy valami, akkor úgy tűnik, hogy nem bánnád annyira, ha nem sietne vissza. S’bu megrázza a fejét. – Hölgyem, mindjárt kijön a lemezünk! Felkapja a fotel támlájára vetett kabátot, és a szemét törölgetve az ajtó felé ered. – Hová mész? – Ahová Song. El. Lajhár elégedetlenül csap a karomra. Mintha valóban meg akartam volna ríkatni ezt a kölyköt. Kiviharzik a házból, el a lépcsőn ücsörgő Mark és Amira mellett, akik láthatóan hallgatóztak. – És ti is basszátok meg! Becsapja az ajtót. – Ez nem ment túl jól, mi, szívem? – kérdezi Mark. A Kutya vidáman, gúnyosan liheg. – Volt már rosszabb interjúm is. – És ez így is van. Például amikor teljesen betépve mentem el meginterjúvolni Morgan Freemant. – Szétveritek még egy kicsit jobban a házat, vagy körbenézhetek? – Tied a pálya. – Érdekes álca az újságíróskodás – jegyzi meg a Marabu a Madara aszott fejét simogatva. – Meglepődnél, ha látnád, az emberek hogy megnyílnak, ha azt hiszik, valakit érdekelnek. Figyu, ne várjatok meg! Ha itt végeztem, szerintem elmegyek golfozni egyet. Majd a költségeim terhére hazataxizom. A Máltai elfintorodik. – Első nap a munkában, és máris nem vagyunk elég jók neki. Kikísérem őket, aztán nekilátok a kutakodásnak. A konyhát átugrom; ahhoz képest, hogy a házban ennyi kamaszfiú van, meglepő mód nem kéne a KÖJÁL beavatkozása. Felmegyek az emeletre. A lépcső tetején átlépek egy erősítőn. A folyosót hangszerek szegélyezik. Egy basszusgitár, összegubancolódott mikrofonzsinór. A folyosó ki van dekorálva. Nem tudom eldönteni, hogy ez a dolgok rendes menete, vagy Mark és Amira lakberendezési lázának eredménye. Az első szoba hotel-jellegtelen. Az ágy fölött monoton, fekete-fehér namaquaföldi százszorszépnyomat. Vendégszoba. Tovább megyek. Két egyszemélyes ágy a szoba átellenes sarkában. A földön szanaszét hevernek a ruhák, a párnákat a padlóra dobták, a matracokat felfordították, a terepszínű babzsákfotel oldalra dől. A falra Megan Fox és Khanyi Mbau posztert celluxoztak, divatlapokból kitépett oldalak. Csak férfiruházat van rajtuk. Egy lemosható táblán üzleti tervek, fölötte egy régimódi Nintendo-kontroller vázlatos rajza és a felirat: „Harcterem”. Divatmárka piacra dobása a Jozi divathétre, augusztus utolsó hetére (reális???) Logó: találkozó Adam the Robottal Pólótervről eligazítani a 10and5-ot Gorata Mugudamani a publicitás irányítására?

Terjesztés!!! Keresztezés a zenelemezboltokkal? Int? Csengőhang szám kiválasztása. Remix? SZÓLÓ?!?!?! Heather Yalo Csinálhatunk parfümöt? Piackutatás. Jegyzetelek. Továbbmegyek. Egyes számú fürdőszoba. Egy halom fiúholmi. Öt eltérő illatú dezodor, áramvonalas villanyborotva, elektromos fogkefe, borotvakrém, hidratáló balzsam, bőrradír, szemránckrém – mindez tizenöt éveseknek. Zuhanyzó, a függönyön penész és hawaii virágminta. Ázott törülközők gyűlnek tócsába az olasz padlócsempén. De amúgy meglepően nagy a tisztaság. A vécében nincsenek féknyomok. Nem laknak élőlények a fürdőben. Bőven van vécépapír. Kettes számú fürdőszoba. Drámaian kisebb. Az első Songra utaló jelek. A pulton egy üveg parfüm. Punkos, fekete üveg, krétakaparásra emlékeztető fehérrel belevésve: Lithium. Kék körömlakk. Szemhéjtus. Még több szemhéjtus. Négy különféle szempillafesték: szénfekete, fekete, ultra-fekete és zöld. Szemhéjfesték csillogó színekben. Gothpunk Princess Barbie. Fújok a parfümből a levegőbe. Benzin és halott virágok keveréke. Lajhár érdeklődve szimatolja. Nyilván vannak benne olyan illatjegyek, amiket az emberi orr egyszerűen nem tud értékelni. Egy üvegben szárított zöld levélkéket veszek észre. Elmorzsolok párat az ujjaim között. Illatos. Nem fű. Talán muti. De mire? Bárcsak a hagyományos gyógyítók is feliratoznák a cuccaikat! Becsomagolok pár csipetnyit egy papírzsepibe, és zsebre teszem. Sokkal többet segít a kibontatlan gyógyszeres üvegcse, rajta a „Songweza Radebe” és a „flurazepam”, „adagolás: napi 1 tabletta étkezés közben” feliratokkal. Megnézem a telefonomon. Általános gyógyszer idegességre és álmatlanságra, főleg mániákus depresszióban szenvedőknek. A címkén szereplő dátum március 19. Ezek szerint egy nappal a szökése előtt felírtak neki egy bivalyerős nyugtatót. Nagyon úgy nézem, nem az ő ötlete volt a recept. Érdekes. A szomszédban teljes hálószoba-stúdiót találok. Tojástartóval kibélelt falak, keverőpultok, egy számítógép, ami a valaha látott legkisebb hangfülkére néz, de legalább félprofi a cucc, már ha meg tudom ítélni a drága cuccokat. És meg tudom. Az utolsó hálószoba egybeépült a stúdióval. Kreatívan alakították ki. A szoba közepén emelkedő gipszkarton fal a túloldalon lévő hangfülke háta miatt alig egy méter széles. A fennmaradó hely túlnyomó részét egy franciaágy tölti ki, fölötte pedig az űr mélyébe bámuló Barbarella bekeretezett posztere néz egyszerre vágyakozva és vakmerően. A szekrények ajtaját felfeszítették, a ruhákat kíméletlenül kidobálták az ágyra egy halom képregény mellé. Az ablak alatt végigfutó, hosszú, alacsony könyvespolc minden kis zugába további képregényeket tömtek. Belenézek némelyikbe. Mocsári szörnyek és teleportáló házak, egy angol lobogóba öltözött, izmos fickó. A könyvespolc tetején egy sor filmes szörnyeteg pózol. Felkapom az egyiket, azt, amelyik úgy néz ki, mint egy felfordított szemetes, az oldalán egy sor kis szegeccsel. Amint hozzáérek, felrikolt, hogy „Elpusztítani!”, mire kis híján elejtem. Lejön a feje. Egy köteg fű van odabenn. És jó minőségű, már ha meg tudom ítélni a drogokat. És meg tudom. Visszateszem a kis robot fejét, benne hagyom a füvet is, és óvatosan visszahelyezem a figurát egy felszakadt műanyag bőr alól előcsillogó fémvázú Arnold Schwarzenegger és egy élénkrózsaszín hajú mangalányka mellé, akinek kis híján kiugrik a melle a farkához és a füléhez passzoló, leopárdmintás kis bikinijéből. De elviszem a képregények közé betömködött A5-ös füzetek egyikét. A címlapon az áll: „Dalszövegek”. És © S’bu Radebe. Összetekerem, és a táskámba csúsztatom. Visszafelé tartunk a lépcsőkhöz, amikor Lajhár felcsipog.

– Én is pont erre gondoltam – mondom, és belépek az arctalan hotelszobába, ami tulajdonképp nem is vendégszoba. A szekrényt kinyitva egy halom csinos, divatosan visszafogott ruhát pillantok meg. Fehér napozóruhák, afro-sikkes cuccok a Sun Goddesstől, a Darkie-tól, a Stoned Cherrie-től. Tökéletesen illenek egy divatos tini kwaito királylányhoz. De nem egy Gothpunk Princess Barbie-hoz. Az üres akasztók foghíjas vigyorként néznek rám. Bárhová és bárkivel ment is Song, bőven volt ideje pakolni. Átkutatom a szobát valami elveszett holmiért, betúrok a matrac alá, a szekrény hátába. Csak porcicákat találok és némi aprópénzt. Egy hajgumit. Semmit sem, amit Song vesztett volna el. Semmit, ami elvezethetne hozzá. Ez pedig azt jelenti, hogy benne ragadtam az oknyomozó újságíró szerepében. ●●● – Hűha. Szörgyveszély! – mondja Arno orrhangon, ahogy a közelükbe érek. Lényegesen kevésbé tűnik betépettnek, alighanem az orrában lüktető fájdalomtól tisztult ki a feje, bár a szeme így is véreres. – Tégy úgy, mintha itt se lenne. Akkor talán észreveszi magát. – Des odaméri az ütőt a labdához egyszer, kétszer, aztán keményen lendít egyet, és jókora földdarabot hasít ki a gyepből. Odahullnak az edzőcipője mellett gyülekező, többi röghöz. Nem rendes golfcipő van rajta. De hát rajtam sem. Jellegzetes nyomokat hagytam három lyuk mellett is: a közönséges törpesarkú rosszlány. – Ezek szerint golfozik is, nem csak Blood Skiest játszik? – kérdezi Des gúnyosan. – Nem. Ki nem állhatom a golfot. A fókakölykök agyonverésének úri változata, csak még annyira sem vicces. – Mit akar? – Háttéranyagot. Színeset. – Ez valabiféle fehér vicc? – berzenkedik Arno. – Úgy értem, az iJusi életét bemutató cikkhez. Kikkel lógnak, mit csinálnak... – Deb fog írdi arról az izéről fegyvereggel, ugye? – Arno mintha aggódna a dolog miatt. Elnevetem magam. – Miért, az mi volt? – Csak a fű. Totál beparázik tőle. Marha! – Des ad egy tockost Arnónak. – Ne aggódj, az semmiképp sem kerül be az anyagba. – Előszedem a jegyzetfüzetem és a tollam, és várakozva rájuk nézek. – Meséljetek kicsit magatokról! Honnan ismeritek S’but? Feszengve néznek egymásra. – De persze csak ha rossz nektek ez az időpont. Nem akarom félbeszakítani a... – lenézek a lyukacsos gyepre – kertészkedéseteket. – Van bennük annyi tisztesség, hogy zavartan süssék le a szemüket. – Gyerünk, meghívlak titeket egy italra a klubban! Mint kiderül, Arnót és Dest már jól ismerik a klubházban. – Ó, nem, nem – mondja a csokornyakkendős, kesztyűs pincér. Úgy néz ki, mintha Inandában lennénk, nem Mayfieldsben. – Ing nélkül kiszolgálás sincs. És állatok nem jöhetnek be. – Jó napot – mondom, és kezet nyújtok neki. – Zinzi December vagyok a The Economisttól. Remélem, hallott már a The Economistról? A dél-afrikai zeneiparról szóló cikkhez készítek egy interjút ezekkel a fiatalemberekkel, és nagyra értékelném, ha megejthetnénk itt a beszélgetést. Rosszul esne, ha a cikkben a mayfields-i kiszolgálás nívótlanságát is meg kellene említenem. – Van önnél névjegykártya? – Épp elfogyott – villantom rá a legszebb ál-toleráns mosolyomat. Végiggondolja a helyzetet,

aztán ő is viszonozza a legszebb ál-vendégszerető mosolyával. – Erre jöjjön, asszonyom! De kérem, tájékoztassa a fiatalembereket, hogy nem szolgálhatunk fel nekik alkoholtartalmú italt. A legutóbbi látogatásuk alkalmával kénytelenek voltunk elkobozni a hamis igazolványukat. Odakinn ülünk le, rálátunk a golfpálya zöld lankáira. Egy gébics lesi az asztalunkat, a maradékokra utazna. Hentesmadárnak is hívják, mert szokása karóba húzni a zsákmányát a szögesdrót-kerítéseken. Az emberek azt hiszik, az állatok jobbak nálunk. De az állatok közt is ugyanúgy megvannak a sorozatgyilkosok. A csimpánzok gyilkolnak. Csak az a különbség köztünk és az állatok között, hogy nekik nincs miatta bűntudatuk. – Hányan szoktak itt egyáltalán golfozni? – mondom, és a lakóházak felé intek az almalevemmel. – Gedden? – tippel Arno. – Legfeljebb hárman. Olyan ez is, mint az edzőterem – mondja Des. – Mindenki beiratkozik, eljár egy hónapig, aztán felé sem néz többet. – Jó, akkor kik is vagytok, srácok? Meséljetek magatokról! – Izé. Anno Vedeliggüz. Azaz eü-e-dé-e – kezdi betűzni, és a jegyzettömböm fölé hajol. Kicsordul a könnyem attól, ahogy beszél. – Redelinghuys. Megvan – kacsintok rá. – És hány évesek vagytok? Arno? – Dizedöd. – És te, Des? – Huszonkettő. És Desmond Luthuli. – Egy iskolába jártok S’buval? – Éd iged! – csiripeli Arno. – De Des vele göldözödd ide. Ő a lakódárzsa. Éb dzsak velük lógog beg néha odd alszob dálug. – Honnan költözött vele ide? – Az Ezer Hegy Völgyéből? Kwa-Zulu Naddalad? Duggya együdd dőddeg fel, legjobb haverog. – Én is el tudom mondani, Arno! – Van valami éhség Desben. Nagyon úgy nézem, nem elég neki, hogy másról rávetül a fény. – Dadá, öreg. Fradzba! – Ja, szóval S’bu és Arno csak úgy két éve vannak jóban. Mindketten a Crawfordba járnak – mondja Des. – De S’bu meg én, mi együtt nőttünk fel. Egy KwaXimba nevű kis faluban, az Ezer Hegy Völgyében. Szóval ja, amikor az iJusi leszerződött, és S’bu és Song ideköltöztek... – Hogy is szerződtek le? – szakítom félbe. – Nem tudja? – Csak szeretném a te szemszögedből is hallani. A saját szavaiddal. – Igazából a Máltai és a Marabu gyorsan összefoglalták már nekem a történetet a kocsiban. Jókora felzúdulás volt, amikor taroltak a CocaCola Starmakerz meghallgatásain zsenge tizennégy éves korukban – ők voltak a legfiatalabb jelentkezők, akiknek valaha sikerült bejutniuk, ráadásul olyan elkeserítően szegény családi háttérrel, hogy azonnal a verseny nagy, ragyogó nemzetegyesítő reménységei lettek. De a negyeddöntő előtt ki kellett szállniuk: a nagyanyjuk meghalt lupusban, épp csak két évvel azután, hogy mindkét szülőjüket elvitték az AIDS-szel járó szövődmények. Ennivalóak voltak. Tragikusak. És legalább félig tehetségesek. Ráadásul a választott daluk Brenda Fassie „Too Late For Mama” című slágerének egy szívbemarkoló feldolgozása volt. Mamának túl késő. Hogyan is állhatott volna ennek ellen a nagyközönség? Mindenki felsorakozott mögéjük. A Radio 702 gyűjtést szervezett a nagyi temetésére és egy pénzügyi alapra az újonnan megárvult gyerekeknek. A Coca-Cola a verseny időtartamára szállodába költöztette őket, gondviselőket jelölt ki melléjük, és annyi ingyen kólát adott nekik, amennyit

csak meg tudtak inni. És remélhetőleg fizette utána a fogorvosukat is. A szponzorok rájuk vetették magukat. Ingyen ruhát kaptak, ingyenes orvosi ellátást, ingyenjegyeket a rögbimeccsekre, ahol énekelhettek a Springboksnak és az elnöknek is. Leszerződtették őket, még mielőtt a negyeddöntő egyáltalán adásba került volna, és az új lemezcégük, a Moja Records tanácsára kiszálltak a versenyből. Des meglehetősen tömören összefoglalja a dolgot. – Szóval benn voltak a Starmakerzben, aztán leszerződtették őket, aztán Odi állta a költözést. – Igazából az ijeszdő badaras zsbidé beg a gugyás habzsi bár jóval azelődd dárgyalgaddag velüg. – A Starmakerz előtt? – Azoddág dehedzséggudadóg. – Igen, de mondtam nekik, hogy nem fogadhatják el a legelső ajánlatot, amit kapnak, akkor sem, ha Mr. Odi Nagyember Huron kereste meg őket – szakítja félbe Des. – Inkább a Starmakerzbe küldtem el őket. Működött. Kaptak egy kis nyilvánosságot, és végül így is Odi szerződtette le őket. – És tették, amit mondtál? – Ja, hát a maga módján én vagyok S’bu menedzsere. – Huszonkét éves vagy. – És? – A babája a gyábjug – csipogja Arno. – Ja, hát az is. Amikor feljöttek Joburgba, mi is felköltöztünk velük. – Mrs. Luluthi. Igen. Tényleg, anyád hol van? Nem zavarja, hogy ti srácok söröztök meg füveztek? – Á, őt tökre nem zavarja. Megszolgáltuk, haver! – Bárbidd S’bu begszolgálda – szakítja félbe Arno. – És mindebben hol van Songweza? Nem tehetek róla, de észrevettem, hogy a ház meglehetősen... fiúsnak tűnik. – Sogg egy begébzeld bidzsa! – Arno hangjából csak úgy csepeg az a fajta méreg, amit csak az ismer, aki titkos szerelmet nevelgetett szíve kis pincécskéjében, ám amikor imádottja tudomásának napfényére engedte titkát, édes, de lekezelő arcon veregetést kapott cserébe. A mag talán megperzselődött, de attól még nem halt el teljesen. – Pofa be, Arno! Songnak megvan a maga élete. Hetente egy-két éjszakát tölt csak itt. Legfeljebb. – És az idő fennmaradó részében? – Ki tudja? Kit érdekel? – Anyádat nem kéne, hogy érdekelje? Ha már ő az ikrek gyámja? – Érdekli is. Többet törődik velük, mint a tulajdon rokonaik! – Tényleg? – Egy rakás pénzszívó vámpír. De ez magánügy. Ne kerüljön bele a cikkbe, rendben? – Des felém bök az ujjával, pont, mint egy igazi menedzser, mint egy igazi felnőtt. – Semmi gond – csitítgatom. – Mesélj erről a menedzserségről, Des! Mi minden tartozik bele? – Van egy kis ez-az a klubokkal, némi szponzorálás, és S’bu meg én egy férfiruházati márkán is gondolkozunk. A Kontrolleren. – De Song ebben nincs benne? Rám se hederít. – Pólók, kiegészítők, de minőségi cuccok ám! Semmi olcsó hamisítvány meg utánzat. Van

pár áruház, amelyik érdeklődik. A Space. Még a YDE is. Már rég nem csak a zenéről van szó, hanem a trendekről. Okosnak kell lenni. A cédék szart sem érnek. Az egész a telefonos letöltésekre megy. – Hű. Nem akarsz engem is menedzselni? – Attól függ! – Most mér végig először komolyabban. – Mid van? – Nem sok mindenem, hadd fogalmazzak így. És veled mi a helyzet, Arno? – Veleb? – Nem, seggfej, a másik kövér fehér kölyökkel! Des elvigyorodik, mintha ebben egy húron pendülnénk. – Éd dzsag úgy lógog velüg. – És mit élvezel benne a legjobban? – Ööö... S’bu olyad viddzes. És laza. És barobi jó a jádégogbad. – Elég feszültnek tűnik a húgával kapcsolatban, nem? – Ó. Rengeteget veszekednek, de imádják egymást. Csak más-más irányba mennének, és S’bu meglehetősen... érzékeny – válaszolja Des. Láthatóan türelmetlen, amiért már nem ő van a középpontban. – Végeztünk? – Aha, igen. De lehet, hogy később még keresnélek titeket, ha nem gond? Itt a névjegyem. Odaadok nekik egy-egy névjegykártyát még EÉ-ből. A hideg kiráz, ha elolvasom. Zinzi December betűpecér Hát, ilyen kis pökhendi seggfej voltam. A „szófaragó” túl magasztos volt nekem. De hogy miért nem tetszett az „író” vagy az „újságíró”, azt már csak a pökhendi seggfej EÉ-beli énem tudhatja. Legalább sikerült megtartanom a régi telefonszámomat. – Mit csinál egy betűpecér? Egy-egy órára futtatod a betűket? – Kétes üzelmekre lepukkant hotelszobákban. Igen. – Ez elég kusza. – Terveztem már, hogy új névjegyet csináltatok. – Menedzseredként azt mondanám, nem ártana. – Ja. Ez elég... béda – mondja Arno. – Megfontolom a jó tanácsot. Köszi! ●●● Mikor visszaérek a lakóházhoz, egy piros Toyota Conquest parkol előtte. A csomagtartó nyitva, mintha csak el akarná nyelni a beléhajoló asszonyt. Épp a megrakott bevásárlószatyrokat pakolja ki belőle. – Segítsek? – Ngiyabonga, sisi – mondja Prim Luthuli a kocsiból felbukva. Sikerül elrejtenie a Lajhár láttán érzett döbbenetét, és mindkét kezembe három-három szatyrot nyom. Tele vannak kétliteres üdítős palackokkal, mirelit mini pizzával és chipsszel. A negyvenes évei végén járhat, igazi nagydarab asszonyság virágmintás ruhában és egy túlhipózott, fehér blúzban. – Hadd találjam ki! Kamasz fiúk? Halványan elmosolyodik, de az arcában van valami feszesség. – Próbálok egészségesen főzni rájuk, de azért a kamaszokkal nehéz ám! – Nagy nehezen kinyitja az ajtót, miközben négy szatyrot egyensúlyoz. A csípőjével löki be az ajtót, és feltárul előttem a H4-303 alaprajzának tükörképe. A napsárga falak egy élénkpirosra festett konyhába

vezetnek. A szemközti falon parafatábla, teli családi fényképekkel és az iJusiról szóló újságkivágásokkal. Leteszem a szatyrokat a pultra, és kis híján leverek egy vázányi fehér rózsát. Mrs. Luthuli szó nélkül elkapja. – Itt lakik a lakóparkban, kedvesem? – kérdezi. Kinyitja a hűtőt, és bepakolja a doboz epret, a tejet, sárgarépát, darabolt csirkehúst, paradicsomot. – Nem hinném, hogy találkoztunk, ugye? – Zinzi December vagyok, és Odysseus Huron küldött, hogy beszéljek önnel Songwezáról. Becsukja a hűtőszekrény ajtaját, és nehézkesen lehuppan a reggelizősarokba épített bárszékek egyikére. Az öklébe gyűri virágmintás szoknyáját. Láthatóan zaklatott. – Magát? De hát miért nem hívta fel a rendőrséget? – Ön szerint? Nagyot sóhajt. – Odi azt hiszi, Songweza csak játszmázik. De még ha így is volna, akkor is lehet, hogy veszélyben forog. Ki tudja, hol lehet? Már négy napja elment! – Szipogni kezd. Egy órán belül másodszorra ríkatok meg valakit. Lajhár noszogatására odamegyek az asszonysághoz, és esetlenül átkarolom. – Minden rendben lesz – mormolom. – Nem lesz semmi baj. Figyeljen, ez lehet, hogy kissé furcsán fog hangzani. De nincs valamije Songwezától, amit esetleg elvesztett? Valami, aminek érzelmi értéke lehet? Mit tudom én, a kedvenc fülbevalója, ami beesett a kanapé mögé? Egy könyv? Egy levél? Esetleg egy zokni? – Szalmaszálak után kapkodok, vagy ami még rosszabb, a szennyes után. – Nem. Nem tudom, mire gondol. Semmi ilyesmim nincsen. – Úgy néz rám, mintha nem lenne ki mind a négy kerekem. – Oké. És mi a helyzet a telefonszámával? – Minden áldott nap próbálom hívni. De csak a hangposta veszi fel. – Megpróbálhatom? – Mert hát nem lenne őrületes, ha felvenné? A legkönnyebben keresett pénz lenne életemben. De ahogy azt Mrs. Luthuli megjósolta, rögtön hangpostára kapcsol. „Tudod, itt ki beszél. Ha kedvem tartja, majd visszahívlak!” Könnyed, szexi hang. Még az álunott affektáláson is átsüt a benne rejlő kihívás. Az automata hálózati felvétel követi, lényegesen kevésbé csábító hangon. „Ez a postaláda megtelt. Kérem, próbálja meg később újra hívni. Ez a postaláda megtelt. Kérem, próbálja meg később újra hívni.” Oké, akkor mégsem lesz ilyen egyszerű. Persze az, hogy a telefon üzenetrögzítőn van, még nem jelenti, hogy senkit sem hívtak fel rajta. – Van valamiféle elképzelése arról, hogy hová mehetett? Nincs más rokona? Nincs olyan közeli barátja, akinél meghúzhatta magát? – Felhívtam az iskolai barátait. Nokulekót, Priyát. Ők sem látták. – És az iskolán kívüli barátaival mi a helyzet? Értetlenül néz rám. – Nem, én... – Mindegy is. Mióta ön az ikrek gyámja? – Amikor a nagyanyjuk meghalt, azt írta a végrendeletében, hogy azt akarja, én gondoskodjam róluk. Szomszédok voltunk. Amúgy is megtettem volna. Az a hagyomány, hogy gondoskodunk az árvákról. – Kemény örökség. – Nehéz. Nagyon stresszes. Az az egész Starmakerz marhaság. A város, az a sok parti, a felhajtás. Joburg rossz hatással van rájuk. De jó gyerekek. – Az a benyomásom, hogy a fiúk nem tudnak Songról. Ne aggódjon, azt mondtam nekik, hogy újságíró vagyok!

– Des tud róla. A fiam. Említette...? – Rám néz, és megvárja, hogy jelezzem, tisztában vagyok a családi viszonyokkal. – Azt mondta, ne áruljam el nekik. Fiatalok. És nagyon érzékenyek. Különösen S’busiso. Mindent a szívére vesz. – Azt észrevettem. – Azt hiszem, zaklatják az iskolában. Nem mondja nekem, de néha kék-zöld foltokkal jön haza. És mi lesz, ha valami történt Songgal? Hogy birkóznak meg vele? Sokkal jobb, ha nem tudják. Nem kellene a vállukra venni ezt a terhet. Azt mondtam nekik, hogy egy barátnőjét látogatja meg. – És milyen lány Songweza? – Okos, nagyon okos. Csak jó jegyei vannak az iskolában. De nem olyan, mint S’bu. Népszerű a lányok körében. És a fiúkéban is – teszi hozzá aggodalmas kis grimasszal. Ezt le mertem volna fogadni, ha a hangjából lehet következtetéseket levonni. – Van fiúja? – Ó, dehogy! – Döbbenten mered rám. – Song mondta volna. Megállapodtunk valamiben. Nincs fiúzás, amíg nem fejezte be a középiskolát. – Boldognak mondaná? – Néha olyan, mintha Songweza az egész világra dühös lenne. De nem gondolja komolyan. Csak neki is megvannak a maga hullámvölgyei. – És ezért szed nyugtatót? Zavartnak tűnik. – Nem, nem hiszem, hogy nyugtatózza magát. – Semmit sem szed? Még homeopátiás szereket sem? Mutit sem? – Ó, azt igen. Igen, havonta egyszer elmegy egy sangomához. Mind a ketten járnak hozzá. Stresszoldó kezelésre. Nagy teher nekik a hírnév. – Kicsit aggaszt, hogy esetleg nem ismeri olyan jól a gyerekeket, mint azt hinné. – De hát rengeteget beszélünk! Minden este főzök nekik. Összekészítem az ebédjüket az iskolába. Vasárnap együtt járunk templomba. – Azt tudja, hogy sört isznak? És füveznek? Megrándul, aztán őszinte könyörgéssel a szemében néz rám. – Csak kieresztik a fáradt gőzt. Jó gyerekek. Ne mondja el Mr. Huronnak! Kérem! Jó gyerekek.

12 Rosebanknél tetetem ki magam a taxival, és megkeresem a legközelebbi utcai telefont. Anakronizmus, hogy a bevásárlóközpontban van még működőképes fizetős telefon, de szerintem az afrikai piac kereskedői és az előfizetésükből kifutott tinik tartják fenn. Vagy a hozzám hasonlóan kétes ügyben telefonálók. Nem akarom a mobilomat használni, nem akarom, hogy a hívott fél lássa a számomat, mert lehet, hogy még meggondolom magam, és leteszem. Nem mintha még mindig el lenne mentve a számom a telefonjában. Mert az az igazság, hogy nem tudom, képes vagyok-e rá. De arra az esetre, ha Prim Luthuli nem tud előásni valami hasznos elveszett holmit, kell egy B-terv. És a B-terv sajnos magában foglalja Előző Életem démonainak felidézését. Lajhárnak nagyon nem tetszik ez a terv. – Kilencedik Emelet kiadó és nyomda – mondja a recepciós. Csak úgy csöpög a hangjából a megvetés. – Halló? Megtalálom a hangom. – Beszélhetnék Gio... Giovanni Contival, a Mach főszerkesztőjével? – Főszerkesztő-helyettes. Kapcsolom. Rövid kis rádióbejátszás, valami marimbariffre rakott house cucc, aztán meghallom azt a jellegzetes, elnyúlt „‘ló?”-t. Van, aki a haját hordja úgy, mintha most kelt volna fel, látszólag lazán, kócosan – Giovanninak a hangja olyan, mintha most ébredt volna legjobb álmából. Persze ez is csak annyira spontán, mint a gondosan kiválogatott vicces pólók meg a kultikusan ismeretlen orosz designer farmerek. – Hé, Gio! Hosszú, hosszú csend, amíg feldolgozza a hangomat. Talán amíg kicsit módosít a reakcióján. Aztán megszólal. – Zinzi? Szentséges úristen! Hol vagy? – A földszinten. Felmehetek? – Nem. Várj csak! Majd én lemegyek. Találkozzunk a Reputation-ben! Az az a bár az út túloldalán. – Szerintem irányelveik vannak – kezdem, de nem fejezem be. – Ó! Ó, persze – mondja. Így eshet meg, hogy végül a helyi Kauai villódzó neonjai alatt találkozunk, és magunkra vonjuk az egyik epezöld turmixokkal megrakott műanyagasztalka mellett ücsörgő nagyobb csapat alaposan telepiercingelt kamasz áhítatos figyelmét. Bár a legtöbb járókelő, a „fekete gyémánt”-hipszterek meg a plázacicák és az öltönykék egyaránt azzal a gyorsan továbbsikló tekintettel mérnek végig, amit régebben csak a tolókocsisok és az égési sérültek érdemeltek ki, a gót kölykökben nincs szemernyi szégyenérzet sem. Gyakorlatilag élve felboncolnak. Fél kézzel intek feléjük, mint egy rajongók előtt lebukott híresség, hogy igen, ez bizony tényleg én vagyok, de most légyszi hagyjatok békén, a picsába már. A legkevésbé sem zavarja őket. Alighanem ha az ember talpig feketébe öltözik, onnantól kezdve szociálisan sérthetetlennek érzi magát. Nagy a kísértés, hogy én is kipróbáljam a dolgot, de a kölykök persze csak megjátsszák, hogy páriák. Gio a vállamra teszi a kezét. – Zé? Sietve el is rántja, mert a Lajhár csattogó fogakkal kap oda. – Valaki mást vártál? Esetlenül előrehajol, hogy megöleljen, aztán meggondolja magát, és lecsusszan a szemközti székre. – Tetszik a szakállad – mondom. – És az új frizura. Jól nézel ki.

– Köszi! – Oda sem figyelve végigdörzsöli a fején sötétlő borostát a tenyerével. De igazából arra gondolok, hogy másképp néz ki. Kikerekedett, különösen az arca, és az állig begombolt ing alatt mintha egy kis pocak is gömbölyödne. Azon gondolkozom, hogy teljesen leszokott-e a vicces pólókról, vagy csak ma van épp rendes inges napja? Az ingujját felgyűrte, és látszik a jobb karján felkanyargó tetoválás, a szabályos, szaggatott vonal, amely egy, az ingujjban elrepülő papírrepülő röppályáját mutatja. Tisztelgés az idealizmus, a repülés abszurd törékenysége előtt. Sokszor sétáltam végig az ujjaimmal azon a vonalon. Régebben illett hozzá. Tisztában vagyok vele, hogy ő is ugyanígy méricskél, összehasonlítja ezt a Zinzit az adatbázisában lévő képekkel. Mint egy „vedd észre a különbségeket!”-játék. Karikázzuk be a ráncokat a szemem sarkában. Karikázzuk be a tépett bal fület, ahol elkapott a golyó. Karikázzuk be a Lajhárt, amint furcsán aránytalan karja szőrös hátizsákpántként borul a vállamra. – Nohát! Jesszusom, de jó látni téged! De mi, hogy... mármint az újságokban az volt, hogy tíz évre... – Feltételesen szabadultam. Jó magaviseletért. Nem hallottad? – Nem, én... – Semmi gond. Én sem igazán kísértem figyelemmel az életed. – Hát, nem mintha rendszeresen posztoltad volna, mi van veled. Figyelj, nem kérsz valamit? Egy turmixot? Egy italt? Egy... mi a fenét iszik egyáltalán ez az izé? – Vizet, Gio. Mind a ketten jól vagyunk. Ne idegeskedj! Jó látni. – Ja. Ja, tényleg jó – biccent a fejével kisfiúsan, bár a hatáson sokat ront a kócos bozont hiánya. Bármi voltunk is egykor, azok a tektonikus lemezek már rég elcsúsztak alólunk. Hívhatjuk kontextuális vándorlásnak. Kérjük, hagyják szabadon a biztonsági sávot! Csak az ment meg minket attól, hogy megkockáztassuk elsőként áthidalni a szakadékot, hogy odajön hozzánk a gót lány és kísérete. – Elnézést – mondja vakmerően, ami annyit tesz, hogy láthatóan baromira nem érdekli, hogy a fekete festék alól kivilágít szőke hajtöve, bár a szeplőit vastag alapozóréteggel próbálta eltüntetni. – Nincs itt semmi látnivaló. Futás, gyerekek! – hessegeti el őket Gio. – Nem hozzád beszélek, seggarc! – A lány kamaszos megvetéssel húzza fel az orrát, aztán lepketüsszentés-könnyedén megérinti a ruhám ujját, mintha szent lennék, vagy esetleg Dita von Teese vérrokona. – Csak azt akartam, hogy tudd, nem számít, mit tettél. – De, valójában épp hogy számít – mondom. De a válaszom lepattan róla, mint pingponglabda a páncélautóról. – Mi akkor is kúlnak tartunk. – Oké. Köszi. – Egy aligátor. Két aligátor. Három aligátor. A többiek áhítatosan néznek, és amikor egyértelművé válik, hogy tényleg nem mondok többet, és nem áldom meg vagy valami, a lány biccent, és elvezeti a kíséretét a mozi irányába. – Hát ez fura volt – mondom, és elnézem, ahogy a fekete falka felmegy a mozgólépcsőn. – Az a Hiéna rapper tehet róla, az a Slinger. Ő hozta divatba az állatkertet. Szubkulturális vágyálom lettél, bébi. – Ez volt életem fő célja. – De a közjáték legalább megtörte a kínos várakozást. – Még mindig eszel szusit? – kérdezi Gio, és áttelepülünk a sarkon túli futószalagos étterembe. – Szóval mi a pálya, Zé? – mondja, és a műanyag evőpálcikákkal a szájába tuszkol egy lazacos kaliforniai tekercset. Szökött rizsszemek pottyannak a szójaszószba. Egyszer egy

magazinban láttam szusitekercsek MRI képeit. A szusi-mesterszakácsok tekercseiben párhuzamosan fekszenek a rizsszemek, és emiatt nem esik szét az egész. Nem is rossz életfilozófia. Szorosan a másik mellett maradni, a fejet lehúzni, akkor nem esik szét az ember. – Mi hozott ebbe a városrészbe? – makacskodik Gio. Az egyik evőpálcikával felnyársal egy makitekercset, és a szájába ügyködi. Mindig volt benne valami durvaság. – Kutatás – mondom, és próbálom elkerülni azt a kérdéstömeget, amivel most épp nincs kedvem táncra perdülni. – Dolgozom valamin, és arra gondoltam, talán tudsz adni pár tippet. – Önéletrajzi? – próbálkozik be. – Ó, dehogy. Egy cikk lenne, igazából egy könyv – rögtönözöm. – Még eléggé korai stádiumban van. Arról a kwaitobandáról szólna? Az iJusiról? – Nem inkább afropop cucc? – Az ugyanaz. – Nem egészen. És nem lenne egy kicsit korai halhatatlanná tenni az egyszámos csodagyerekeket? Fél év se kell, hogy eltűnjenek! – Oké, figyelj, ez egy olyan cikkhez kéne, amit a Credónak próbálnék meg ellőni, és aztán talán megpróbálnám kibővíteni egy jozi ifjúsági kultúráról szóló könyvvé, olyan félig művészeti album, félig divatbiblia jelleggel... Ami talán pénzt is hozna. – Még én is kezdem elhinni, amit mondok. – Nohát, akkor ez az – jelenti ki Gio, és a nyomaték kedvéért felém bök az evőpálcikával. – Mi? – Zinzi Nagy Visszatérése. Giovannitól tanultam meg nagy kezdőbetűkkel beszélni. És crackpipát használni is. – Remélem. Persze erős hátránnyal indulok – biccentek hátra Lajhár felé, aki időközben elszunyókált a vállamon. – Gondolom, ezzel a legénnyel a hátamon kissé nehezebben kapok majd interjúkat. – Meglepődnél – mondja Gio, és felvillantja féloldalas mosolyát. Rájövök, hogy megkedveltem.

13 Azok az emberek, akik napközben vidáman átszáguldanak Zoo City-n, éjszaka akkor sem keverednének erre, ha rendőrségi útlezárásokat kéne kikerülniük. Túlságosan is félnek, pedig Zoo City épp ilyenkor a legbarátságosabb. Délután hattól, amikor a nappal dolgozók már visszafelé tartanak a munkából – bármit találtak is –, kinyílnak a lakások ajtai. Kisgyerekek kergetőznek a folyosókon. Az emberek kiviszik az állataikat levegőzni kicsit, vagy hagyják, hogy barátságosan megszagolgassák egymás hátsó felét. A főzőcskézés illata – főleg ételt kotyvasztanak, de azért néha meth-et is – egy kis időre elfojtja a rothadás, a lépcsőházakba besavanyodott vizelet bűzét. A drogos szajhák előkaparják magukat lerobbant kis lakásaikból, és cigarettázgatva pletykálnak a tűzlépcsőn, és hívogatóan kurjongatnak a taxi után kajtató ingázók után. A bolygón árusított összes zenei magazinból viszek haza magammal egy-egy példányt, de legalábbis a CNA-ban elérhetők közül mindet megveszem. Benoit-t egész nap nem látom. Úgy tervezte, megint beugrik Elias helyett, bár amikor aznap reggel elindultam, még sörszagú önkívületben fetrengett. Elias a héten már negyedszer kér tőle szívességet. Jó ideje beteg, a tüdejét is kiköhögi abban a szánalmas kis lyukban, amit hat másik zimbabweivel bérel. Nagyon úgy néz ki, TBC. D’Nice egyfolytában azzal nyaggatja, hogy adjon neki köpetet, mert el tudná passzolni a feketepiacon az időszakos kormányzati segélyért ácsingózóknak. De az Elias tüdejét felemésztő kórság éppúgy lehet azbeszt is, vagy reakció a fekete penészre. Errefelé éppolyan ritka a rendes diagnózis, mint a rendes orvos. Nem rendesből viszont van ezerfélénk. Kisebb-nagyobb tehetséggel és hozzáértéssel bíró nyangák, sangomák és hitgyógyítók reklámozzák a szolgálataikat falragaszokon, telefonpóznákra felnyalt posztereken. Akad köztük sarlatán és csaló, és aki a testi nyavalyákon kívül a pénzügyi gondokra, a szívfájdalomra, az AIDS-re is gyógyírt ígér porított gyíkheréből és aszpirinből kevert mutijával. Lehet találgatni, melyik hozzávaló végzi el a munka nagyobb részét. A tárgyak mutija egyszerű, különösen, ha csak sima bináris rendszerről van szó. Nyitott, zárt. Elveszett, megtalált. A tárgyak szeretik, ha van céljuk. Boldogok, ha valaki megmondja, mit csináljanak. Az emberekre ez már jóval kevésbé jellemző. Egy hackervarázslat, amely olvashatatlanná teszi az üzleti vetélytárs telefonján az SMS-eket – az egyszerű. Egy érzelmi bájolás, hogy valaki gyengédebben viszonyuljon a másikhoz, akár egy kamaszkori nagy fellángolásról van szó, akár egy verekedős férjről – már valamivel nehezebb. A laboratóriumi vizsgálatok kimutatták, hogy egyes varázslatok a hormonszintet befolyásolják, és a szerotonint, az oxitocint, vagy a tesztoszteront nyomják fel. Egyszerű kikapcs/bekapcs beállítások. De a mágia ennél javarészt bonyolultabb. Szeszélyesebb. Hajlamos pont fordítva elsülni. És az igazán nagy ígérgetések, az AIDS meggyógyítása, a nagyobb pénisz, a halálvarázslat mind csak placebo és nocebo hatások, a saját fejünkben felépített áldások és átkok. Nagyjából úgy, mint a színes magazinokban a jobb szexuális életről, jobb életről, jobb énről szóló cikkek. Nekem elhihetitek, rengeteg ilyen cikket írtam. Milyen sokra jutottam velük! Vannak persze, akiknek valódi mashavijük van a gyógyításhoz, és néhányan valóban képesek igazi mutit csinálni. De nagyon kevesen vannak, és az Eliashoz hasonlók általában nem tudnák megfizetni a szolgáltatásaikat. Ami azt jelenti, hogy megint állhat reggel öttől sorba a klinika előtt, remélve, hogy kivételesen bekerül, mielőtt délben lezárják az aznapi betegfelvételt, és neki is jut hét és fél perc valamelyik kiégett nővérrel, aki már ezerszer találkozott ezzel a kórral. Mindez nem sokat segít azon, hogy az ember közben beérjen dolgozni műszakkezdésre.

Úgyhogy még jobban meglep, amikor ráébredek, hogy az egész épületet belengő ételillat az én lakásomból árad. Belököm az ajtót, és ott találom Benoit-t – még mindig Elias több számmal kisebb egyenruhájában – amint a platni mellett állva virslit, kukoricát és babot süt. Az egész lakást kisöpörte és felmosta, és még be is ágyazott. A generátor vidáman berreg, mellette kis benzintartály áll. – Nagyon hetykén sürgölődsz ahhoz képest, hogy épp minden másnapok öreganyjával kéne viaskodnod. Ez meg micsoda? – Kiderül, hogy tényleg jó okom volt gyanakodva fogadni az eseményeket. – Már nem is lehetek veled rendes? – Ó, rengetegféleképp lehetnél értem, hozzám és velem rendes. – Látod, ilyen lenne, ha adnál nekem is egy kulcsot. – Ez csak egyszeri alkalom volt, miszter, és csak azért, mert még mindig részegen aludtál, amikor elmentem. Ne szokj hozzá! – Miért, nem tetszik? – kérdezi. Engedek, átkarolom a vállát, és a hátának dőlök. – Asszem, nem rossz. – Szállj le rólam, asszony, főzök! – neveti el magát, és lerázza a karom. De hátrahajtja a fejét, míg csak meg nem tud csókolni. – Főzöl? Vagy elégetsz valamit? – csúfolom. – Merde! Ragaszkodik hozzá, hogy enyhén elszenesedett hot-dogjainkat vigyük fel a tetőre, és hagyjuk lenn az állatokat. Még papírtányért és szalvétát is vett, és két üveg sört. Előszedi a fényképezőgépét is, egy reménytelenül viharvert és idejétmúlt, névtelen koreai darabot. Alig egy megapixelt tud, és már csak a szigetelőszalag tartja össze. Sok mindent látott ez a fényképezőgép. Dokumentumfilmnyi anyagot. De Benoit sosem mutatott rajta más képet, csak amit saját magáról csinált. Teljesen mániákus e téren. A Kinsashától Joburgig vezető út minden egyes lépését megörökítette, minden jelentősebb állomást lefényképezett, minden fontosabb keresztutat, minden egyes falut, ahol megszállt éjszakára, minden egyes embert, aki kedves volt vele. De neki nem elég, hogy a helyeket és az embereket lefényképezze. Neki is minden egyes fotón rajta kell lennie. Mintha nem csak azt akarná bizonyítani, hogy járt ott, hanem hogy egyáltalán létezik. Teljesen kifulladok, mire felérünk a tetőre. Az emberek nem nagyon jönnek fel ide, különösen, mióta bedöglöttek a liftek, legfeljebb hogy egy napsütéses délután ruhát teregessenek. Néha nagy bulit rendeznek, megülnek egy esküvőt, egy születést, vagy netán az egyik banda szeretné kivívni a közösség rokonszenvét, úgyhogy nyársra húzat pár birkát, és meggrillezi a belsőségeket. Az ilyennek könnyen csúnya vége lesz, különösen szilveszter táján. Gyakorlatilag már bevált hagyomány, hogy az emberek kidobálják a háztartási gépeket a több emelet mélyben sötétlő utcára. Megvan annak az oka, hogy a zsaruk és a mentősök lassan reagálnak a Zoo City-i „incidensekre” – már ha egyáltalán reagálnak. Benoit átbukik egy szárítókötél alatt, a lepedők, ruhák, ingek kikötözött papírsárkányként csapkodnak. Tizenöt emelet magasan valahogy minden olyan tompa. A forgalom surrogássá és kattogássá szelídül, a dudálás mintha megannyi gépkacsa hangja volna. Az épületek körvonala éles, a várost rozsdásra, rézszínűre festi a lenyugvó nap, tépett, véres felhőcsíkokat ken az égre. A levegőben szállongó portól olyan látványosak a highveldi napnyugták, a bányák salakjából felkavart finom szemű, sárga ásványoktól, a forgalom fojtó széndioxidjától. Ki mondta, hogy a rossz dolgok nem lehetnek gyönyörűek? – Miért is nem jövünk fel ide gyakrabban? – kérdezi Benoit szokatlanul érzelmesen.

– Túl sok a lépcső. Feddően néz rám, és el is szégyellem magam, amiért így elrontottam a hangulatot. – Gyere. Ülj ide! – Leszed egy takarót a kötélről; mintha meg sem érezné a lépcsőházban dolgozó szabászat által beleszőtt kézműves védővarázslat csaláncsípését, csak leteríti a betonra a vízhűtő alá. Engedelmeskedem neki. A takaró még mindig nedves, és Disneyfiguráknak indult rajzféleségek borítják, szánalmas lopások, a többségük szinte felismerhetetlen. De Benoit-ra nem jellemző, hogy ilyen lelkiismeretlenül viselkedjen. – Nem zavar, hogy koszos lesz? – kérdezem. Megvonja a vállát. – A kosz sem tart örökké. Majd rendbe jön. Azt hiszem, nem is a takaróról beszél. – Gyere csak! Odabújok hozzá, átkarolja a vállamat, és magasra emeli a fényképezőgépet. Felénk tartja. – Mondd, hogy Jozi! – mondja. És akkor fogom fel, hogy elmegy. Amikor megfordítja a gépet, hogy megnézze a képet, ott virít rajta széles vigyorral, egyenesen a lencsébe nézve, de én csak felé ránduló, elmosódott profilmaszat vagyok. – Nem jó – morogja, de nem törli ki a képet. Kinyújtja a kezét, hogy újabb fotót készítsen. – Most ne mozogj! És próbálj a fényképezőgépbe nézni! Megérinti az államat a hüvelykujjával, és óvatosan megigazítja a fejem szögét, hogy egyenesen a lencsében csillogó, távoli, apró tükörképünkre nézzen. – Nem várhatnál? – Nem hiszem, Zinzi – mondja halkan. – Csak két hetet – mondom. Kétségbeesetten folytatom: – Egyet! – Nem maradhatok. – De még össze kell szedned a holmidat. Megszervezned az utat. – Vannak embercsempészek, akik bárkit átjuttatnak a határon, belopnak a szögesdrót alatt, áthajóznak a krokodiloktól hemzsegő vízen, sörrel vagy söréttel lefizetik a határőröket. Bár általában a másik irányba működik a dolog. Arra nincs nagy igény, hogy valaki kilopóddzon Dél-Afrikából. Persze el is repülhetne, de akkor belepecsételnének az útlevelébe, és meg kéne magyaráznia valahogy a dolgot a belügyben, márpedig ott komolyan hisznek benne, hogy aki menekült, az többé nem mehet haza. Nagyot sóhajt, és leengedi a fényképezőgépet, hogy végigmérhessen. – Már dolgozom rajta. D’Nice azt mondja, ismer pár embert. – Meglepett volna, ha nem ezt mondja. De hogyan fizeted meg? – Már ezen is dolgozom. – Hogyan? – Mindig csak kérdezősködsz, cherie. Nem tudnád csak egy percre felfüggeszteni az újságíróskodást? – Megcsókol, mintha ez megfelelő válasz volna, és csúfolódva újra felemeli a fényképezőgépet. – Maradj nyugton egy pillanatra, rendben? És azt gondolom: nem, te maradj! ●●● A telefonhívás később fut be. Éjjel kettőkor, az álmatlan morfondírozás idején. – Begbróbájja dögrededdi – mondja egy hang sürgetően a telefonba, mindenféle köszönés nélkül. Csak a csúnya orrhangról ismerem fel. – Arno? – Bidded el fogdag baszdi. Sogg beg a basija. A sdúdióbad kéde leddiüg. Erre dzsag úgy

eldűdig. Olyad özző. Bidded dögre agar deddi degi. – A hangja alapján visszafojtja a sírását, és hirtelen ráébredek, hogy tévedtem, amikor azt hittem Songwezába szerelmes. Mert S’buba.

14 A délelőttöt azzal töltöm, hogy végighívogatom a Songweza barátairól készített listát, amit Mrs. Luthulitól, és ami még hasznosabb, Destől kaptam. A hívások többségének semmi értelme, bár a lány barátai úgy nyílnak meg nekem, mint a kihörpintésre váró osztriga, elég csak azt a varázsigét kimondanom, hogy „újságíró vagyok”. Még a hírességekkel való legtávolabbi kapcsolat is azonnal felébreszti az emberekben a feltűnési viszketegséget, és a kamaszok még rosszabbak e téren. Mindent elmesélnek Song első szerelméről; arról, hogy hetedikben csalt matek témazárón, de lebukott, és az egész osztálynak újra kellett írnia a dolgozatot; hogy mennyire szereti a zenét, milyen tehetséges; mennyit beszél órán, és a telefonon, az Mxitről nem is beszélve; és mennyire szeret bulizni. Hogy néha mennyire kiakad a világon, „hát olyan totál sötétbe, de hé, azért öngyilkos nem lenne”, magyarázza nekem a Priya nevű lány. A jegyzeteimből még csak körvonalak rajzolódnak ki. A részletek még hiányoznak, mint egy előhívás alatt lévő polaroid-képen. Egyre inkább az a benyomásom, hogy Mrs. Luthuli listájáról jó néhány név lemaradt, olyan nevek, amelyek aligha tetszenének neki, mint például Song fiújáé, akiről még csak nem is tud. Leellenőrzöm a Des akcióterves táblájára felírt neveket is. A designer és a sajtós tyúk zsákutcának bizonyulnak, pusztán üzleti kapcsolatban vannak az ikrekkel, és egy kissé értetlenkednek, hogy miért hívtam fel őket. Az egyetlen érdekes a listán Heather Yalo, aki történetesen olyan gigasztárok menedzsere, mint Leah vagy Noluthando Meje. Amikor bemutatkozom, rávágja, hogy „Erről még korai lenne nyilatkoznom a sajtónak”, és lecsapja a telefont. Nem tudom, Huron sejti-e, hogy Des puccsra készül. Gio segítségével megszervezek valamit estére, elvégre ő „ismer embereket”. Vuyónak is feldobok egy üzenetet. >>Kahlo999: Egy szívességet kérnék tőled. >>Vuyo: Hallottam a mkwerekwerédről. Segíthetek. Te írd meg a levelet. Én szerzek hivatalos levélpapírt. Túlságosan is leköt, hogy visszafojtsam a mellkasomban hirtelen felnyilalló gonosz kis reményt, nem is idegesít, Vuyo honnan szerezhette az értesüléseit. Ha arról van szó, hogy megvédje az érdekeit, a Cégnek több szeme van, mint a belvárosi biztonságikamerahálózatnak. És amúgy is sejtem, ki az informátoruk. Nem lepne meg, ha D’Nice Languza volna a neve. >>Kahlo999: Mi a fenéről beszélsz? >>Vuyo: Tragikus mód a Nemzetközi Vöröskereszt Kongói Demokratikus Köztársaságbeli részlege téves információt kapott. Benoit Bocangas felesége és gyermekei halottak. >>Kahlo999: Beteg, ember formájú SZARdarab vagy! >>Vuyo: Még akár fényképeket is szerezhetek a holttestekről. Bár persze neked kell referenciát szerezned a fotómanipulációhoz. >>Kahlo999: A picsába, fogd már be, Vuyo. Szó sem lehet róla. >>Vuyo: De sértődékeny valaki! >>Kahlo999: Nem figyelsz rám. Három dologra lenne szükségem: tudnom kell, hogy egy bizonyos telefonszámot használtak-e az elmúlt négy napban. Hozzá kell férnem egy Mxit fiókhoz. És meg kell tudnom, hogy egy bizonyos személyre kötöttek-e életbiztosítást. >>Vuyo: Sokba kerül ez neked. >>Kahlo999: R5000. Írd a többihez. >>Vuyo: 12. Kamattal. Küldd a részleteket! >>Kahlo999: Csak kíváncsiságból. A Cég foglalkozik emberkereskedelemmel?

>>Vuyo: Biztos vagy benne, hogy nem ülnek ott melletted a zsaruk? >>Kahlo999: Hóttbiztos. >>Vuyo: Nem tetted fel a tűzfalat. >>Kahlo999: szerintem így is épp eleget tudsz a dolgaimról. Ugyan már, Vuyo. Emberkereskedelem? Szexrabszolgaság? >>Vuyo: A Cég sok mindenben érdekelt. >>Kahlo999: Ha meg akarnám tudni, hogy valakit elraboltak-e? Pl. a dealere? Hogy prostitúcióra kényszerítse? >>Vuyo: Az nem emberrablás, ha maguktól jönnek. >>Kahlo999: Azt hiszem, lehet, hogy mást értünk az alatt, hogy „maguktól jönnek”. Adhatok neked egy nevet? >>Vuyo: Ez nagyon drága szívesség, kiscsaj. Sokba kerül, ami ezután történik. >>Kahlo999: Asszem ismerek valakit, aki képes megfizetni. ●●● Mint kiderül, semmivel sem nehezebb visszacsusszanni az Előző Életbe, mint belebújni egy ruhába. A divat nem más, csak különféle huzatok a személyiség különféle ízeinek. Ma este barackpálinka vagyok. És olyan ideges, mint egy tizennégy éves, aki először próbál belógni a diszkóba. Azt mondtam volna, „egy” ruhába? A kilenc pontosabb lenne. Egészen pontosan ennyi ruhám van. Lajhár mogorván puffog, és elterül a földön a köteg maniókalevéllel, amit a földszinti boltban vettem, hogy kissé megbékítsem (meg egy doboz fatetűt a Mongúznak). Ha itthon hagyhatnám Lajhárt, nem vinném. De a szeparációs félelem megbénít. Nincs az a kábítószeréhség, ami felér azzal, ha az ember távol van az állatától. Miután felpróbálom mind a kilenc ruhámat – kétszer is, kisebb megszakítással, mert meg kell próbálnom újra összeszedni a fatetveket, amelyek kiszabadultak, amikor Lajhár kiborította a dobozt –, végül egy streccsfarmer és egy meglepően ízléses, pántos fekete top mellett döntök. A harmadikon lakó egyik prostitól kérem kölcsön, miután a saját ruhatáramról undorodva lemondok. Biztosít róla, hogy tiszta. Harminc dolcsiért ezt azért erősen kétlem, de első szaglásra elmegy, szóval kurvára mindegy. Elkapok egy taxit; az Auckland Parkba tartok az éjszakai takarítókkal, ápolónőkkel, éttermi mosogatókkal, a színfalak mögötti, láthatatlan törzzsel. A Media Park után kiszállok, és felgyalogolok az éttermekkel, bárokkal és netkávézókkal teli Hetedik utcán. A mozambiki éjjelnappali / netcafé előtt egy utcai árus megpróbál rámtukmálni egy papírból és drótból tákolt csillaglámpát, és amikor visszautasítom, inkább marihuánát kínálgat. Régen errefelé buliztam. Lebuktam, amikor a holt könnyen azonosítható iskolai egyenruhámban szívtam a koppie-n, és két hétre felfüggesztettek. Az első csík kokainomat a Buzz 9 vécéjében szippantottam fel. A Nyolcadikon egyszer megálltam egy gyors menetre az egyik kocsibeállón, aztán a ház tulaja ránk hívta a fegyveres őrséget. Nem kéne így megilletődnöm. De amikor meglátom Giót, amint elszántan birizgálja a telefonját a Biko bár előtt a járdán, megkönnyebbülök. – Hé, helló! Bűntudatosan felnéz, és a kabátzsebébe dugja a telefonját. – Hé, bébi, csak ideértél! Gyere, a srácok már benn várnak! Elterelget a jobb napokat is látott bársonykötelek és az alacsony, inas kidobó felé, akinek a pólóján csupán annyi áll: „Próbáld meg, a kurva anyád!”. – Velem van – mondja Gio, és bár a kidobó nem örül Lajhár láttán, épp csak árnyalatnyit

biccent, hogy oké, rendben, tökmindegy. A Biko bár valahogy úgy viszonyul Steve Bikóhoz, mint a tré pólódizájn Che Guevarához. Jó néhány pofátlan változatban lebámul ránk az arcképe. Egy kézzel festett fodrászcégéren egész sorozatot láthatunk Bikóról profilból, mindenféle frizurával és fejfedőkben, van ott kopasz, focista-frizurás, de még makarapa bányászsisakos is. Steve mered ránk a maga védjegyes elszánt, ám ábrándosan hősies tekintetével egy vaskos napsugarakból kirakott, PAC-stílusú Afrika közepéről. Oroszlánsörénnyel a fején néz ki a mozgalmi jelképek, öklök, focilabdák és a dőlt betűvel felrótt „Az elnyomók legerősebb fegyvere az elnyomottak elméje” felirat középpontjából. Apám egyetemi tanár, és gyűlölte volna az egészet. Az irónia és az ikonográfia egyszerű márkajelzéssé silányította Bikót. A rettegés elszorítja a gyomromat, épp mint mielőtt a hullámvasút a mélybe siklik. Sosem szerettem a hullámvasutakat. – Látom, árulnak pólót is – mondom. – Vajon a gyerekméreteket előre beáztatják savba? – Nagyon vicces, Zinzi – mondja Gio, és a klub hátsó része felé terel. – Ne aggódj, ők is félnek találkozni veled! Gio egy fájdalmasan menő, drága frizurájú csapatocska asztala felé perdít. Van ott egy agyonpiercingelt, agyontetovált nő, akinek éktelen piros haja és nagy, Betty Page-szemei vannak, és két fickó, az egyik egy döbbenetesen ocsmány kasmírmintás ingben, tüskésre zselézett hajjal, a másik a negyvenes évei elején, háborús fotós mellényben, gondosan kiművelt cinizmust árasztva. Mindannyian egy igen komoly lencséjű, nagy fényképezőgép köré gyűlnek, és a hátán levő kijelzőt bámulják. – Jaj, pfuj! – mondja a nő, és épp akkor löki el magától a gépet, amikor az asztalhoz érünk. – Miért mutatsz nekem ilyeneket? – A fotós vállára csap, de csak játékosan, úgy, hogy abban benne van, hogy „de én kedvellek téged, akkor is, ha undorító fényképeket mutatsz nekem, talán épp azért, mert undorító fényképeket mutatsz nekem.” – Most épp miket mutogatott neked Dave? – kérdezi Gio. – A meggyilkolt hajléktalanról pár képet – mondja a Lakonikus Fotós Faszi, azaz a szóban forgó Dave. – Hú, király! – mondja Gio. – Azt tökre megnézném én is. Tudod, van ez az új, hátborzongató rovat a Machben. Elüszkösödött lábak. Viperamarások. Ideális esetben valami borzalmasan félresikerült extrém kalandhoz köthető sérülések. – Abban nincs sok kaland, hogy valakit agyonvernek, és aztán felgyújtanak. Csúnyán összevagdosták. Különösen az arcát. Az ujjait is levágták. – Tényleg lehozzátok ezeket a Machben? – kérdezi Ocsmány Kasmírmintás Ing; láthatóan feldobja az eshetőség. – Férfimagazin volnánk – vonja meg a vállát Gio. – A férfiak brutálisak. – Aztán sietve hozzáteszi: – Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a nők nem azok. – Csak jobban titkolják – jegyzem meg. Mindenki rám mered, aztán figyelmük akaratlanul is egyszerre terelődik a Lajhárra. Kasmíring somolyog. Felteszem a kezem, ahogy az iskolások jelentkeznek, ha tudják a választ. – Helló, Zinzi vagyok! – Bocs, ööö, srácok, ő itt a barátom, akiről meséltem. – Gio hangjából csak úgy süt a sok kimondatlan dolog. – Zinzi December. Régebben együtt dolgoztunk. És együtt szexeltünk és együtt drogoztunk. Néha együtt szexeltünk, miközben együtt drogoztunk és együtt dolgoztunk. Pofonegyszerű volt a kapcsolatunk. Piercinges Csaj arrébbhúzódik, hogy mi is odaférjünk a plüssdíványra, miközben Gio bemutat minket egymásnak – a jelenlévők a leges-legjobb zenei újságírók, akiket csak ismer, plusz Kasmíring, azaz közismertebb nevén Henry. Dave, mint az sejthető is volt, a The Daily Truth hírfotósa, bár koncerteket is sokat fényképez – főleg dzsesszben utazik, de most már négy éve csinálja az Oppikoppi fesztivált, és néha bedolgozik életviteli magazinoknak is.

Henry egy radar alatti ügynökségnél foglalkozik szociális médiával, és a területe nagy részét a zeneipar teszi ki. Gio főképp őt hívta el. „Ő a megoldás a te Songwezád bajára”, mondta nekem még előtte a telefonban. „Ha valaki tud valami mocskosat a csajról, hát Henry biztosan”. Piercinges Csaj keményvonalas zenei újságíró, már amikor nem a csak Csemeteszauruszként emlegetett kétéves kölyök édesanyja. – Juliette mindenkinek ír – magyarázza Gio. – Az összes helyi magazinnak, meg a Billboardnak, a Spinnek, a Juke-nak és a Clashnek is. Piercinges Csaj, vagyis Juliette elégedetten, megjátszott szerénységgel forgatja erre a szemét, amiből úgy veszem le, ez mind színigaz. – És te mit csinálsz, Zinzi? – kérdezi együttérzően. Előrehajol, és megjutalmaz osztatlan figyelmével. Csak úgy háromnegyedrészt leereszkedő. – Elveszett holmikat találok meg. – Például lopott cuccokat? – kapcsolódik be Henry is. – Mert a szüleim kéróját épp múlt héten törték fel, és elvitték a nagyapám óráját. Igazi, drága óra volt, tudod, olyan láncon lógott, és lehetett vagy százkét éves, és... – Nem, például elveszett dolgokat. Ahogy mondtam. Kocsikulcsot. Eltűnt végrendeletet. – Pénzért? – vonja fel a szemöldökét, mintha ez még a beépített MP3-lejátszós kenyérpirítónál is ostobább dolog volna. – Ésszerű árat kérek a befektetett időért. Kezd megtetszeni neki az ötlet. – Hé, tudod mit, simán dolgozhatnál valami öregek otthonában, ahol a lakóknak izé, meglágyult az agyuk vénségükre, meg mi is az a felejtgetős kórság? – Alzheimer – segíti ki Piercinges Csaj. – Az. Fogadni mernék, hogy ott aztán mindig mindent elvesztenek, te meg visszavihetnéd nekik, és fizetnének, aztán elfelejtenék, hogy már fizettek, és akkor vajon megint fizethetnének? – Nem hiszem, hogy így működik a dolog – mondja Piercinges Csaj, aki láthatóan úgy döntött, hogy a szárnya alá vesz. – Nem, Zinzi? – Ki tudja, hogy működik... – Tudom, hogy ellenséges vagyok. – De nincsenek vizsgálatok? Azt hittem, teljes elemzést készítenek. – Kísérleti patkányok helyett emberek – jegyzi meg Henry lelkesen. – Bár gondolom, néha igazi patkányok is vannak, nem? Totál zavaros lehet. – Az Államokban. Ausztráliában. Iránban meg az ilyen helyeken tényleg tetőtől talpig megvizsgálnak mindenkit, CT, a teljes endokrinrendszer elemzése, minden. De Dél-Afrikában véd minket az alkotmány. – És a rengeteg vizsgálódás elrettentő költsége is. Sokkal jobb dolgokra is költhetik a kormány pénzét, mint például atom-tengeralattjáróra meg hivatali vesztegetésre. Elvégeznek pár alapvető mérést, hogy valahogy osztályozzák az ember shaviját, de főleg a szociális munkások és a zsaruk jelentésére támaszkodnak, meg egy felületes bemutatóra, hogy miképp működik az adott képesség. – És hogy vannak a szüleid? Még mindig, izé... – Gio szava elakad; megérzi, hogy veszélyes talajra tévedt. – Semmi gond, Gio! Néha rájuk keresek a neten. Úgy tudom, minden rendben van velük. Még mindig elváltak. Anyám most Zürichben él. Apám Fokvárosban tanít filmtörténetet gazdag kölyköknek, akiket jobban érdekelnek a speciális effektek, mint a mondanivaló. – Nem is tudtam, hogy el... Ó! Tényleg. – Pár hónappal a tárgyalás előtt. Kínos csend borul ránk. Szabadesésbe ér, eljut a végsebességig, és esze ágában sincs megállni. – Giovanni azt mondta, megint írsz – veti fel Piercinges Csaj. Profi riporterként alighanem

hozzászokott már, hogy felkaparja a földre zuhant, repedt társalgásokat, és újra mozgásba lendítse őket. – Valami zenei cuccot? És ezért vagy itt ma is? – Egy könyvet akarok írni. A Jozi ifjúsági kultúra divatbiblia per poptörténelmét. Zene, divat, technológia. – Minél többet mondom, annál hihetőbbnek hangzik. Még akár megvalósíthatónak is. Esetleg kifizetődőnek. – És van már kiadód? – Először egy cikket adok le a Credónak. Aztán majd meglátom, mi lesz belőle. – A Credónak? Ó, nekik én is dolgoztam már párszor. Fantasztikusak! Lindiwe lenyűgöző, nem? – Nagyon jó fej – mondom. Még nem jutottam odáig a fedősztorimmal, hogy tényleg kapcsolatba lépjek a szerkesztővel. Fel is rovom a teendőim közé. De innentől simábban mennek a dolgok. Kivéve, amikor rajtakapom Henryt, hogy megpróbálja megszaglászni Lajhár szőrét. Dave nem beszél valami sokat, épp csak felajánlja, hogy nekem is megmutatja a fényképeket, mire heves vita tör ki, hogy mekkora erkölcsi csőd ilyen rettenetes képeket lehozni. Átfutom őket, olyan gyorsan léptetek, amilyen gyorsan csak lehet. Éppolyan rosszak, mint vártam, tényszerű távolságtartással készültek, még azok is, ahol a hangulatot érzékeltetendő a halott mellett ott vannak a döbbent bámészkodók is. – Lehet tudni, ki volt? – kérdezem, és visszaadom a gépet. – Csavargó. Az utcán lakott. Még mindig nem sikerült megtudniuk a nevét. Akár állatkerti is lehetett, nem tudni biztosra. Nem baj? – kérdezi, és felemeli a fényképezőgépet. – Hangulatfotók. – Eh. – Csoportfotó! – kiált fel Piercinges Csaj, és Dave ellő pár kínosan pózoló képet, aztán eltűnik a színpad irányában, ahol csupán másfél óra késéssel végre felbukkan a zenekar. Egy csak csajokból álló Afrikaans/seSotho glampunk electro-rock banda az, a Nesting Mares. Vigyél el, vigyél el, mutasd meg pók-rejteked Leszek a lelked, a cinkosod, a belső zened Engedj be, ne kérdezd azt, hogy minek Engedj be, fogadj meg alibinek... – Egész jók – kiabálom túl a gitárok zsizsegését és az énekes alt morgását. Lajhár a zaj ellenére is elaludt. – Komolytalanok – kiabál vissza Piercinges Csaj. – Várd csak meg a The Tsostist! – Igen? Ők azok, akik símaszkban lépnek fel, nem? – Aha, és állati jók! Persze nem mintha tényleg olyan nagy titok lenne, hogy ki kicsoda. Mint a Mzekezekénél. De a te iJusi kölykeid sem rosszak. Tényleg tehetségesek. De baromira el kéne húzniuk a Mojától. – Miért? – Rossz hatással van rájuk. – Rossz hatással? Miben? – Túl kommersz. – És az baj? Hogy egy olyan tapasztalt producer áll mögöttük, mint Odi Huron? – Mi? – Azt mondtam, Odi tapasztalata... – kiabálok még hangosabban, de a sikoltozós refrén teljesen elmossa a kérdésemet.

Ölj meg / Ölelj meg / Ölj meg / Ölelj meg / Vigyél el innen – Ja, az övé a Counter Revolutionary – kiabál vissza Piercinges Csaj. Ez meglep. A Counter Rev a legmenőbb Jozi klub. „Olyan, mint a Chi-chi, csak sokkal merészebb” a 011 Magazine szerint, ahol az iJusi slágere, a „Spark” négy csillagot ért el a Fülbemászó Skálán, mint „félelmetesen tempós tinibop afropop”. – A klubok királya, bébi! – ordít Piercinges Csaj. Gio megveregeti a vállát, és a fejével int a mosdó felé. A nő felkel, és utána ered, menet közben már ki is rántja a felcsavart papírdarabot a farmerja első zsebéből, és ott hagynak Kasmíringes Henryvel. – Gio azt mondta, Songweza barátja vagy?! – kiáltom oda neki. – Ja. Régen sokat lógtam vele. – Miért csak régebben? Henry visszaordít valamit, ami elsőre úgy hangzik, hogy „Az egy fülcsavar”. – Ne menjünk ki inkább? Itt nem hallok egy szót sem. Odakinn a tűzlépcső már tele van dohányosokkal. – Mit is mondtál? – Azt mondtam, hogy Song egy furcsa csaj. Totál elvarázsolt. Jelentkezett abba a tévésorozatba, tudod? De a haditengerészetről szólt, és megkérdezték, hogy tud-e úszni, és azt mondta, hogy hát persze, hogy tud. – De nem tud? – Nem tudott, múlt időben. Gyakorlatilag egy hétvége alatt megtanult. Lementünk az edzőterembe, és simán beugrott a mélyvízbe. Kis híján belefulladt. – És megkapta a szerepet? Henry megrázza a fejét. – Hazudott a koráról. Tizennyolc év fölött kellett volna lennie, mert tele volt szexjelenetekkel, tudod? Nem tudom, hogy nem lehet, hogy nem tudták, hogy még csak tizenöt. Teljesen beteg az a csaj! – Kicsit túlkorosnak tűnsz ahhoz, hogy tizenöt évesekkel lógj. – Ó, ne már, Song lógott énvelem. Munka közben találkoztam vele, mindig ott lógott a klubokban. Carfax, &Serif. Összehaverkodik a kidobókkal. – És hallottál valamit a pasijáról? – Melyikről? Csak úgy jönnek és mennek. Amilyen kis pillangó az a csaj, egyik sem tudja sokáig megtartani – mondom, de látom, hogy érzékeny pontra tapintottam. – Senki különös? – Hát ott volt Jabu. De róla is kiderült, hogy egy kis pöcs. – Tényleg? – SMS-ben szakított vele. Fel tudod ezt fogni? Persze tudhatta volna, hogy ez lesz a vége. Az elvonón találkoztak, az ég szerelmére! Órákig bőgött a díványomon. De hát te is tudod, milyen Song, kiadta magából, megtörölte a szemét, és már tovább is lépett. – Randizott azóta bárkivel is? – Hmmm. Tudom, hogy múlt héten smárolt egy dobossal, izé, a Papercutból. Az a visítós metál banda. Ismered a viccet, nem? Mit csinál a csaj reggelente a segglyukával? Leviszi próbára, hogy doboljon egy keveset. Hé, megfoghatom? – böki ki, és Lajhár felé nyúl. Láthatóan már jó ideje alig várta, hogy megkérdezze. – Harap. – Óvatos leszek, megígérem. Lécci... csak öt percre! – De nem vállalok érte felelősséget. – Jó, oké.

Óvatosan odaadom neki Lajhárt, kicsit meg is szorítom, hogy ne felejtsen el jó fiú lenni. Legnagyobb megdöbbenésemre vidáman Henry karjába mászik, és a nyakába fúrja a fejét. – Hűha! Rohadt nehéz. – Tudom. – De nagyon, nagyon puha. Hú! – Azt is tudom. – Nem hívom fel rá a figyelmét, hogy Lajhár épp az ocsmány ingje gallérját rágja. – Szerinted megszökhetett a dobossal? Vagy talán Jabu jött vissza? Megrázza a fejét. – Nem, ha Song továbblép, akkor továbblép. Nincs az az Isten, hogy valaha is megbocsátana Jabunak, vagy visszafogadná a retkes rehabos seggét. És a dobos nem volt az ő súlycsoportjában. – Valaki más? – Á, hát az a kidobó a Counter Revben már hónapok óta nagyon hajt rá. Mindig dumáltak. És az a faszi legalább harminc éves! – Elképedve forgatja a szemét, hogy valaki így megnyomorodhat. – De nem jutott semmire. Lehet, hogy Song egy kis lotyó, de nem hülye. – Neve van? – Izé. Nagyon dögös pasi? Akkora bicepsze van, mint a fejed. Nem tudom, hogy egyfolytában gyúr, szteroidokat szed, vagy csak valamiféle szörnyszülött. Könnyű felismerni. – És mikor láttad legutoljára Songot? – Úgy egy hete? Lenn volt az Informerben. Newtownban. – Most kicsit összezavarodtam. Ha a metált és a punkot szereti, rockklubokba jár, akkor miért egy afropop bandában énekel? – Te miért épp a Credónak írsz? Mert úgy jutsz előre, nem? Ma a Credo, holnap mondjuk a Dazed and Confused, vagy mit tudom én, neked mi jön be. – Van róla valami elképzelésed, hogy miért nem veszi fel a telefont? Egyszerűen csak ilyen? – Nem, ha beszélni akarna veled, felvenné. És hidd el, veled beszélne. Ki van éhezve a nyilvánosságra. – Ez is az élretörés része. – Aha. Most már elvennéd ezt az izét? – vinnyog fel, és felém löki Lajhárt. Végül csak rájött, hogy az állatkert nem megy a kasmírmintához. Mire visszaérünk a boxhoz, Gio és Juliette is visszatértek, és a lányok helyett négy símaszkos, mikrofonos fiú foglalta el a színpadot. Csak a The Tsotsis lehet az. – Jól érzed magad? – ordít oda nekem Gio, a száját egészen a fülemhez nyomja, mert a The Tsostsis rettentő hangos: maskandi népzenéből akrobatikusan összeriffelt, felpörgetett kasi hip-hop. – Sokat tanultam – ordítom vissza. – Ne tűnjünk el innen? – villantja fel Gio a legcsábítóbb rosszfiús mosolyát. – A lakásom csak hét és fél percre van. – Inkább visszamennék Zoo Citybe. – Elvigyorodok az arckifejezése láttán. – Ne aggódj! Csak egy a háromhoz az esélye, hogy lelőjenek. – Aztán elvakít egy fényképezőgép vakuja: Dave visszatér, és ellő egy közelit. – Mondd azt, hogy paparazzi! Csoportos kirándulás lesz a vége. Dave nem tud ellenállni az idegenvezetős városnézés kísértésének. – Sokszor jártál már Zoo Cityben? – kérdezem. – Hát, az irodánk itt van a közelben. És egyszer felvettem Lily Mobomvut úgy hét éve, amikor át kellett dobnom a dealerétől a Kotze utcára – mondja Dave. – Csupa kék-zöld folt volt. A menedzsere verte. De azért elég boldognak tűnt. Megkért, hogy adjak neki kölcsön száz

dolcsit, amikor kitettem Parktownban. – Véletlenül nem épp Odi Huronról van szó? – De bizony! Sötét egy anyaszomorító, szó se róla. – Dave előrehajol az ülések között, hogy átfényképezzen a szélvédőn. Lekapja a nejlonszatyrokkal mint karácsonyi díszekkel teliaggatott fákat, a Joubert park előtt pózoló kurvákat, akik úgy állnak az utcai lámpák alatt (már amelyik még működik), mintha a saját, személyes kis reflektorfényük volna. – Tudtad, hogy sosem találták meg a testét? Lehet, hogy még köztünk van. – Lily? Mármint úgy, mint Elvis? Szinte látom őket, ahogy kamionpihenők bárjában lépnek fel a hatvanhatos úton, és ivós játékokat játszanak az űrlényekkel – nevet fel Gio. – Hé, Ódiumnak nem volt valami bárja? Nem emlékszel, Zinz? A Bass Station? – Arra emlékszem, hogy túl részeg voltam ahhoz, hogy bármire is emlékezzek a Bass Stationből. Ahogy a 206-ra és az Alcatrazra sem. – Ó, a Bass Station már sok-sok éve bezárt – mondja Dave. – Valami fegyveres rablás volt, ami félresikeredett. Páran meghaltak, ha jól emlékszem. Talán ezért tartott olyan sokáig Huronnak, hogy visszatérjen. – Valamikor el kéne mennünk a Counter Revbe. Imádnád – szakítja félbe Gio. – A divat poklának hangzik. – Jó, jó, akkor csak érdekesnek találnád. Antropológiailag. – Fordulj balra, és állj meg a Krisztus Követőinél! – mondom, és a karizmatikus gyülekezet táblájára mutatok. – Ezzel kéne foglalkoznod – jegyzi meg Dave hirtelen nagyon lelkesen. – Miért akarsz popegyüttesekről írni, ha egyszer a Zoo Cityről is írhatnál, belülről? – Ó, persze, de elolvasná bárki is? Kutyaviadalok és bűnözés? – Milyen egy kutyaviadal? – szól közbe Gio. – Használd a képzeletedet! – Csillogást látok és vért, pénzt az asztalon, a ringben prémet, oldalt pedig gengsztereket, akik divatmodellekkel a karjukon bámulják a küzdelmet. – Mínusz a csillogás meg a divat, plusz egy jókora adag törvénytelenség, és nagyjából meg is vagyunk. – Halálosak? – Nem, hacsak nem fajul el nagyon a dolog. Lehetőleg próbáljuk elkerülni az Örvényt. – Jó kis esti programnak tűnik. Talán le kéne ugranunk a Counter Revbe, aztán átmenni egy kutyaviadalra. – Vagy inkább mégse. De Dave nem hagy békén. – Inkább olyan belsős történetekre gondoltam. Utcai jelenetek, hogy milyen lehet itt élni. – Szar, Dave. Mit akarsz még tudni róla? – Csak gondold át! – Na és akkor felkísérhetlek? – kérdezi Gio, miközben lehúzódik. – Szerintem nem lenne jó ötlet magára hagynod a kocsidat ezen a környéken. – Semmi gond, én maradok – jelentkezik Dave. – Elkísérhetsz a biztonsági kapuig. Ha annál tovább jössz, nem garantálhatom Dave biztonságát. A szemközti Aurum Place lépcsőin egy kis csapat férfi, vagy inkább kamasz ücsörög. Az időfölösleg és a sör veszedelmessé teszi őket. Gyertyafény pislákol a házfoglaló tömbök ablakában: arrafelé már rég kikapcsolták az áramot. A sikátorban lévő kis vegyeskereskedésből dübörgő basszus lüktet elő. A hangosítót tesztelik. A távolban szirénák vijjognak, időnként fegyverek ropognak. Gio arca megrándul, bár úgy tesz, mintha nem ijedt

volna meg. Elérünk a biztonsági kapuhoz, és odafordulok, hogy elbúcsúzzak tőle. Gio durcás. – Nem mehetek fel? – Legközelebb. Talán. – Jó volt látni téged. – Mint a régi szép időkben. – Bár az nem feltétlenül jelent jót. – És akkor a Counter Revolutionary? Szombaton? Fogd fel terepmunkának! – És ha holnap mennénk? – Oké! – Előrehajol, hogy megcsókoljon. Épp csak annyira húzom hátra a fejem, hogy ne sikerüljön neki. – Mit csinálsz, Giovanni? – Hűha – mondja. – Teljes keresztneves feddés. Ez aztán komoly. Nem kísérhetlek fel? Nem hagyod, hogy megcsókoljalak? – Szakítottunk. Méghozzá elég csúnya körülmények között. – Négy éve. A dolgok változnak. Az emberek változnak. Te is megváltoztál. – De te nem. A legkevésbé sem. – Csak egy csókot – mondja. – Gyorsan, mielőtt a gonosz állatkertiek megerőszakolnak és megölnek. – Te aztán nem adod fel. – Megragadom az ingét, és a szájához nyomom a számat. Meleg az ajka. Döbbenetében egy másodperc törtrészéig nem is reagál, aztán úgy csókolózunk, mint az éhezők, akik megpróbálják egymást felfalni. Egyszerre ismerős és új az érzés. És ebben a szent pillanatban Lajhár előrehajol, és beleharap Gio fülébe. Gio felkiált, mire a lépcsőn ücsörgő fiúk abbahagyják a civódást, és felnéznek ránk. – Jézusom! Szedd már le! A picsába! Au! – Lajhár! Lajhár elengedi, és a nyakam mögé húzza a fejét. Gio megragadja vérző fülét, és vicsorogva felkapja az öklét. Úgy hajtom a fejem, hogy engem érjen elsőnek az ütés. – Szerencséd van, hogy növényevő – mondom nyugodtan. – Kurva nagy szerencsém van, mi? Ez a kurva dög kurvára majdnem leharapta a kurva fülemet! – Megtapogatja vérző fülét: csak egy kicsit szakadt be, aztán az ujja hegyén csillogó vérre mered. – Látszik, hogy szavakkal dolgozol. – Ne most, Zinzi! Au! A picsába! Szerinted kell erre tetanusz? El kell mennem a kibaszott ügyeletre. – Nem lesz semmi bajod. És köszönöm. Csodálatos este volt. – Ja, jó volt. Nem, oké, komolyan gondolom. Eltekintve Dr. Hannibal Lectertől ott a nyakadban. – Akkor holnap! Ahogy a kocsi elhúz az éjszakába, D’Nice kiválik a szemközt ücsörgő csoportból, és odaballag hozzám egy üres lengolongolát lengetve. A Cerkófmajom a nyakába kapaszkodik, hogy le ne essen. – Mit csinál egy magadfajta édes, sötét kislány egy ilyen umlunguval? – mondja D’Nice. – Talán a rég elveszett férjem – csattanok fel. – Hűha – mondja D’Nice, és van valami éles és gonosz a részegség mögött a tekintetében.

15 CREDO 2010. augusztus A múlt és a jövő királya? A Moja Records slágergyárosa már kis híján egy évtizede rejtőzködik. Evan Miltonnak sikerült végre becserkésznie emberemlékezet óta az első személyes interjúra, hogy tinipopról, az új klubokról és Odi Huron második eljöveteléről beszélgessenek. – Hiszek a második esélyben – mondja Odysseus Huron analóg/digitális stúdiója keverőpultja mögött ücsörögve. A tágas stúdió egy kis bunker a háza mögötti dombocska oldalában, innen irányítja a Moja Recordsot. Nincs más megoldás, mert a hírhedten visszahúzódó Huron 2001 óta nem tette ki a lábát vadregényes westcliffi birtokáról. Nem magáról beszél, talán mert ő már amúgy is a harmadik vagy negyedik esélyosztásnál tart. Négy évtizedes zenecsináló pályáját számos ellentmondás és tragédia övezte, de valahogy mindig sikerült újra és újra feltámadnia a hamvaiból. Könnyedén kezeli a múltat – és legújabb visszatérését a hírességek körébe. – Nem hiszem, hogy bárki sértetlen maradna ebben az iparágban – morfondírozik. – Igazából csak egy dolgot tehet az ember: jobban felkészül. Minden korszaknak megvan a maga visszahúzódó zenei géniusza, és minden műfajnak megvan a maga színfalak mögött rejtőzködő, olykor ellentmondásos sztárcsinálója. Brian Wilson évtizedekre eltűnt, mielőtt visszatért volna a „Pet Sounds”-zal, James Brown világéletében a törvényesség határát súrolta, és fogalmazzunk úgy, hogy a Death Row Records rapbirodalmának neve nem véletlenül utalgatott a halálsorra. Hogy ne menjünk olyan messzire, Afrika világzenei sztárjait is vádolták már emberkereskedelemmel, sikkasztással és azzal, hogy közük van a véres gyémántokhoz, a nigériai kormány pedig egyenesen elítélte Fela Kutit pénzcsempészetért. Odysseus Huron, a multi-platinalemezes eladásokat generáló producer olyan toplistás előadók mögött állt, mint Lily Nobomvu, Detective Wolf és Moro, és ő volt Yeoville balsorsú Bass Station klubja mögött is, aminél közelebb Dél-Afrika sosem jutott egy saját Shrinehoz vagy CBGB-hez. Régebben Odi Huron mindenféle erőfeszítés nélkül gyártotta a slágereket és a sztárokat. Az apartheid ideje óta részese Dél-Afrika örökké fejlődő kulturális szövetének, ott volt a szivárványos forradalom alatt és a „Born Free”-korszak után is. Aztán a Bass Station tragédiája és Lily Nobomvu halála után szinte teljesen eltűnt a nyilvánosság elől. Sokan betegségről és depresszióról suttogtak. Nem könnyű találkozni vagy beszélni vele. Igazság szerint Odi Huronnél semmi sem könnyű. Először is sangomákkal kellett konzultálnia, hogy kiválaszthassa a legmegfelelőbb napot az interjúra. Aztán olyan alapos háttérellenőrzés következett, hogy olyat vízumigényléskor is ritkán látni. Három héttel később Odi testőre és mindenese, James végre beterel a házba, és a kezembe nyom egy pontokba szedett listát, hogy miről nem kérdezhetek. – Erről nem akar beszélni. – Gyere csak, gyere csak, mi vagy te, kapualjban lapuló piti rabló? – int nekem Huron türelmetlenül, hogy menjek be. A maga tréfás módján szokta letorkolni az embereket, hogy ne feledjék el, hol a helyük. Odi egyedül él hatalmas házában. Online rendeli az élelmiszert. A leendő előadóművészek e-mailben küldik el neki a demójukat. Minden másra ott van James.

A ház látott jobb napokat. Nem előkelő zeneipari mogulnak járó, Ahmet Ertegun-féle palota, de végtére is az amerikai Atlantic Records alapítója nem is csempészett fegyvert az aktivistáknak az apartheidet nyögő Dél-Afrikában. Maradjunk csak annyiban, hogy Odi múltja elég tiritarka. A nyolcvanas években azon kevés fehér producer közé tartozott (eszünkbe juthat még Gabi le Roux és Robert Trunz), akik hajlandóak voltak megkockáztatni, hogy fekete művészeket szerződtetnek akkor, amikor az apartheid kormány szigorúan nézte az efféle „kevert” projekteket. Odi meglátta a fekete művészek zenei tehetségét – és a bennük rejlő kereskedelmi lehetőségeket. Később ez igen bölcs lépésnek bizonyult a karrierjében. Odabenn egyáltalán nem dúl a rock’n’roll-hangulat. A hetvenes évekre jellemző berendezés közepette egy szék szélén, elveszetten ücsörög egy középkorú asszonyság a retiküljét szorongatva. Feláll, hogy köszöntsön, és Primrose Luthuliként mutatkozik be, majd zavartan elmagyarázza, hogy ő az ikrek gyámja. Tulajdonképp az ikrek miatt vagyok itt. S’busiso és Songweza Radebe, azaz az iJusi, azaz Odi zenei zsenialitásának legújabb felvillanása, azaz a platinakéz legújabb áldottjai. Egyben ők azok, akikről Odi az előbb azt mondta, hogy megérdemelnek még egy esélyt: két csiszolatlan gyémánt, akik elutasították a produkciós és menedzseri ajánlatát, és inkább jelentkeztek a Starmakerzbe. – Az csak szemét, lealacsonyító egy valódi művész számára – mondja Odi a show-ról. És a győztes, Sholaine Pieters egyre kínosabb szerepléseit elnézve akár még igaza is lehet. Odi nem sokkal az elődöntő előtt kereste meg újra az ikreket, és ezúttal aláírtak egy háromlemezes szerződést. Nincs egyetlen élő ember se Dél-Afrikában, aki ne hallotta volna a „Spark”-ot – a letöltési statisztikák szerint milliószám csengenek így a telefonok. Veszedelmesen magával ragadó dallam, igazán fülbemászó, de a sztárstátuszhoz ez még önmagában nem lenne elég, és Odi szakértelmét dicsérik az olyan marketinges diadalok, mint hogy licencelték a dalt a Chevy Spark reklámkampányához. Ha hihetünk a híreszteléseknek, az új kislemez, a Drive-by Love még magasabbra repíti őket. A szóban forgó tinisztárok épp odakint ökörködnek, a feneketlen sötétkékre festett hőtartó medencében. S’bu a medence szélén ül, szürke iskolai nadrágját feltűrte, fekete, fűzős cipője mellette, a lába a vízben. Songweza neonzöld karúszókban csapkod. Inkább lelkes, mint ügyes, és kutyaúszásban odaevez a bátyjához, hogy lefröcskölhesse a tinilányok falainak ezreiről lemosolygó ifjú szívtiprót. A közmondásos új oldal még hagyján, de látni, ahogy egy ember teljesen újjászületett, az már más dolog. Nyoma sincs már annak az Odinak, aki az Assegai sötét, veszedelmesen lüktető klubslágereit csinálta, eltűntek a Zakes Tsukudu legnagyobb slágereire jellemző, komor, érzéki felhangok. Csak a napfény marad, és két medencében pancsoló gyerek. – Ne már, Sooo-oooong! – kiált rá S’bu fékezhetetlen ikrére. – Hát akkor gyere be – csúfolódik vele a húga. A fiú megfenyegeti a cipőjével a „Spark” kitörölhetetlen refrénjét éneklő hang tulajdonosát. Song lebukik. A cipő a vízbe csobban, és nyom nélkül eltűnik. – Hé! – kiált fel Mrs. Luthuli, és közbelép. – Ezt ki fizeti ki? – Ki is mondta, hogy sose dolgozz kisgyerekkel vagy állattal? – jegyzi meg Huron. – Mellettük nyilván nem volt ott Prim. – Kiordít az ajtón. – Ti ketten, gyertek csak be, és köszönjetek! A két fiatal csöpögve jön be a házba, Mrs. Luthuli pedig elsiet, hogy kerítsen nekik törülközőt. – Heita! – lelkendezik Songweza. – Song vagyok, mi vagyunk az iJusi, és óriásiak

leszünk! S’bu szégyellősen bokszol a karjába. – Song! Szerényebben! Song összevonja a szemöldökét. – Miért? Ez az igazság. Talán így is van. De még ha az ikrek talán sztárok is, ez egyértelműen Odi Huron műsora. Int, hogy sétáljunk egyet a kertben, ahol a felújított stúdióban „belemárthatom a fülem” a legújabb iJusi slágerbe, a „Drive-by Love”-ba. – Az iJusi nem csak egy együttes számomra – magyarázza –, hanem a jövő jele. Song és S’bu testesítik meg mindazt, amiről a Moja Records szól. Nem arról van most szó, hogy új ritmust adjunk a Babyface-szel kötött megállapodásnak, nem is arról, hogy a Szaharától délre minden Androidos telefon eleve iJusi FutureSong kredittel induljon. Másról. Az emberek állítják, hogy az ikrek ragyognak, amikor énekelnek. Szerintem mindannyiunknak ragyognunk kéne, és mind ragyoghatnánk is, ha túl tudnánk lépni mindazon, ami visszatart. A mondanivalóját kihangsúlyozandó belekortyol a vitaminozott vízzel teli kis üvegbe, méregtelenítő kúrája elengedhetetlen kellékébe. Messzebb nem is juthattunk volna a „Detective Wolf”-korszak tripla tequiláitól. A látványosan egészséges, és még mindig pengeéles Odiról csak úgy sugárzik, hogy új ember lett belőle. Az iJusi képviselte, új hangzással a Moja-istálló könnyen elhomályosíthatja a JumpFish máris lenyűgöző eredményeit, akiknek sikerült az urban és pop-rock slágerlistákat egyaránt letarolva újraéleszteni a rágógumi afropopot és Keleketlát, az ördögien ravasz electro-pop-és-kwaito-street-jam mesterét, aminek a lüktetése minden utcasarkot betöltött 2004-ben, mielőtt az együttes „művészi nézeteltérések” miatt megvált a Moja Recordstól. És hát lehet, hogy Odi meg is érdemel egy kis nyugalmat mindazok után, amin átment. – Hogy sajnálok-e bármit is? Hát hogy a kurva életbe ne sajnálnék! – mondja, és hozzáteszi: – Azt is sajnálom, hogy James nem magyarázta el elég világosan, hogy kurvára nem akarok erről beszélni. Nem adom fel. Az emberek tudni akarják, ő hogy élte meg mindezt. A Bass Station-i haláleseteket. Lilyt. Enged, de boldogtalanul piszkálja az ajkát. – Meg kell értened. Már a kurva nullásokat írtuk, nem a könnyű és laza kilencvenes éveket. Attól féltünk, hogy valaki bejut a klubba, nem attól, hogy valaki ki akarna menni. – Meginog a magabiztossága. – Nézd, nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe az a lelakatolt kapu, hogy ne kívánnám, bárcsak az egész sosem történt volna meg. Mert nem más történt, mint hogy 2001 novemberében fegyveres rablók törtek be a Bass Stationbe, fél órával zárás után. Akkoriban még jól ment az üzlet, még ha kétesebb, kábítószeresebb vendégkört vonzott is, mint amikor két évvel korábban a város legmenőbb diszkójaként megnyitott. Miután a rablóknak nem sikerült betörniük a késleltetett zárrendszerű széfbe, a menedzseren, Odi üzleti társán, Jayan Kurianon és a zárásban segédkező pultoson, Precious Ncobón töltötték ki a dühüket. A két férfi a vészkijáraton át próbált elmenekülni, de a biztonsági előírásokat megszegve le volt lakatolva a kapu. Hidegvérrel lelőtték őket. – Rettenetes sokk volt. Hogy ezek a gazemberek csak úgy betörtek, és megtehették ezt velem? Velem! Nem éreztem magam biztonságban. Nem bírtam tovább. Feladtam. Elmentem. Ki az egész iparból. Végeztem vele. – Átnéz a keverőpult fölött a felvevőszobába. Az arca tükröződik a hangszigetelő üvegen. – Az orvosok

poszttraumatikus stressz szindrómát állapítottak meg. Odi gyakorlatilag egyik napról a másikra eltűnt a zenei életből, visszavonult a társaságból. Bezárkózott a házába, depresszióba esett, és meg is betegedett. Sokan rákról, sőt AIDSről beszéltek. Az egyszer biztos, hogy az akkoriban készült fényképek, ahogy a friss arcocskájú Lily Nobomvu mellett áll a stúdióban, egy elsorvadóban lévő embert mutattak. – Lily volt az én angyalom, a megváltó kegyelem – mondja Huron. Nem titok, hogy Odi üzletének zenei ágazata a kilencvenes évek közepe óta gyengélkedett. – Túlságosan is elvonta a figyelmemet a klub. A hillbrow-i társaság durva volt. Gengszterek, drogok, fegyvercsempészet és a meleg közösség, az a rengeteg szex, mindenki lefeküdt mindenkivel. Nem tudtam semmire se figyelni. A zene szenvedte meg. Lily volt a fordulópont Odi életében. Miután két évig csak „idebenn kattogtam és sajnáltam magam”, újra felépítette az életét, és új „életmantrát” fogadott meg. Az életfilozófiája: – Eldöntöttem, hogy nem lehetnek befolyásoló tényezők. Nincs kábítószer. Nincs alkohol. Tiszta élet – mondja Odi. – Jó zene, ami elér az emberekhez, megérinti őket, itt, a lelkükben – kocogtatja meg a tarkóját. – Az emberek olyasmire vágynak, ami megragad. Valami spirituálisra. Ki vannak rá éhezve. A tehetségkutatói segítségével fel is fedezett valakit, aki ki tudta elégíteni ezt az éhséget: egy egyedülálló templomi kórista anyukát az Alexandra negyedből. Lily Nomobvu 2003 februárjában debütált. A „Kingdom Heart” jól felépített, ütős, fülbemászó kislemez volt, és bár nem játszották sokat a rádiókban, rengeteg lemezt adtak el a csomagtartókból. Odi ragaszkodott hozzá, és tovább erőltette a gospeles stílust akkor is, amikor a slágerlistákat a kwaito uralta. Brenda Fassie 2004-es halálos túladagolása után Odi Lilyt állította a „Negyedek Madonnáját” elpusztító életvitel, a szex, drogok, diszkók örvényével szembeni tiszta alternatívának. Egy hónapon belül platinalemezes lett. De 2006. június 18-án, két évvel és két lemezzel később Lily levezette a kocsiját egy hídról. Még csak harmincéves volt. A depresszióról szóló híresztelések csak ezután keltek szárnyra. – Mit mondhatnék neked? – kérdezi Huron. – Sokkolt. Nem mintha nem tudtuk volna, hogy depressziós, de nem sejtettük, hogy ennyire. Ez az ipar másképp zabálja fel a fiúkat és a lányokat. Lily tizenkilenc éves lánya, Asonele Nobomvu, akit nemrég vett fel a hip-hop ihlette divatmárka, a Lady-B kezdő divattervezőnek, egészen máshogy látja a dolgot. – [Huron] túl keményen hajtotta anyámat – mondta egy friss interjúban a The Sunday Times-nak. – Nekikeseredetten azt akarta, hogy anyám legyen az új Brenda, de hogyan érhetett volna fel vele? Nem a gyászoló lány Odi egyetlen kritikusa. Moro, aki 2007-ben hagyta ott a Sony/BMG kedvéért, nem fogta vissza magát, amikor arról az emberről kérdezgettük, akit egykor a mentorának tartott. – Annak a fazonnak mérföldes elvárásai vannak. Nem hagy egy pillanatra sem békét neked, éjjel-nappal ott ül a stúdióban, és idegesíti magát. Mániákus, nincs rá jobb szó. És hogy mindig ott ül abban a vén házában, meg hogy haldoklik, meg minden szar? Fel kéne már ébrednie, az a véleményem. Odi csak nevet a tanácson. – Szerinted épp mit csinálok? És valóban, a múlt és jövő slágergyárosának újra megindult a szekere. Bármiféle kórság támadta is meg, láthatóan meghátrált, és Huronnak nagy tervei vannak az ikrekkel. – Nagyobbak lesznek, mint Michael Jackson!

Visszatérése részeként új klubot nyitott, a Counter Revolutionaryt. Szinte rejtve történt az egész, de Odi nem késlekedik felhívni rá a figyelmemet, hogy ő hagyta jóvá az építész terveit, ő írt alá minden egyes döntést odáig bezárólag, hogy „hogyan lehessen lehúzni a retyókat”. Minden papírforma szerint megy, és a klub máris hatalmas sajtóvisszhangra tett szert azzal a döntésével, hogy állatosodott táncosokat alkalmaz. Odi vigyorogva számol be róla, hogy aggodalmas polgárok három eltérő csoportulása is tüntetett már a klub előtt, petíciókat írtak a Facebookon, és elárasztották az újságokat a panaszaikkal. Provokatív döntés, de ahogy azt Odi szemtelenül megismétli – „mindenkinek jár egy második esély”. Egy pszichológust is kerített, aki hetente kétszer jár ki hozzá, hogy segítsen neki leküzdeni a producert évek óta fogságában tartó, bénító félelmet. – Csak pár hónap kell, hogy kitököljük a megfelelő gyógyszerezést, és lehet, hogy legközelebb a táncparketten találkozunk. – Felkészültél rá, hogy meghallgasd? – kérdezi, és a keverőpult felé fordul. Felcsavarja a hangerőt, és rácsap a „Driveby” nevű fájl mellett a „lejátszás” gombra. Ellenállhatatlanul fülbemászó, bólogatásra késztető dalocska, édes, és a refrénnél zajos, súlyos hip hop lüktetésbe vált. Songwezának igaza van. Masszív lesz. És Odi is megint az lesz. Ahogy azt Noxx rappelte Moro-klasszikus „Cul-de-sac”-jának remixén: „A labdát figyeljék uraim, a labdát figyeljék...” – Az iJusi lesz szombaton a „Mzansi Unite” színpad főzenekara. Fellép még a HHP, Joz’II (közreműködik Da Les, Ishmael és Tasha Baxter), Lira, PondoLectro és az R’n’B/pop szenzáció, JonJon (Mandoza és Danny K vendégszereplésével), Chillibite, Tzozo, Jullian Gomes és MP6-60 DJ-kkel. A ‘World in Union’ színpadon fellép a Mix ‘n Blend, Krushed ‘n Sorted, Animal Chin, Dank és Honey-B. (Green Point Stadium fanpark, kapunyitás a nagyképernyős játékra 16:00 óra, a koncertek kezdete 19:00. Jegyek kaphatók: WebTickets.co.za).

16 Az új verdám egy ‘78-as Ford Capri. Égett narancssárga, és egész jó állapotban van, eltekintve pár kisebb rozsdafolttól és néhány karcolástól az utasoldali ajtón. Persze nem csak a kocsi rozsdás egy kissé: három éve nem vezettem, és úgy kóválygok vele, mint egy bedrogozott bevásárlókocsival. Huron izomembere, James egy szó nélkül nyomta a kezembe a slusszkulcsot. Nem is vacakolt azzal, hogy válaszoljon, amikor a pótkulcsról kérdeztem. Nem volt ott, hogy segítsen, mikor ötödszörre sikerült csak beindítanom az először csak fojtottan köhécselő, majd sértetten köpködő, végül betegesen felbőgő motort. A Menedék huszonkét év tapasztalatával segít a függőségben és egyéb kényszeres zavarokban szenvedőknek. A gyógyuláshoz több szakterület segítségét is igénybe veszik, a mentorprogramtól a tizenkét lépéses programon át a kognitív viselkedésterápiáig. A Menedék az Emberiség Bölcsőjéhez közeli csendes, félreeső kis birtokon kialakított bentlakásos épületegyüttes, ahol mindenki biztonságos, segítő környezetben találhat vissza önmagához. Kiautózok a Hartbeespoort gátra, a szárazföldre szorult városiak kedvenc hétvégi mulatóhelyére. Ahogy megritkul körülöttünk a város, egyre romlik az út állapota, a modellezőkészletbe való házcsoportok, a plázák és a kaszinók jellegzetes, ál-olasz maestroművei helyét kis panziók, istállók, kovácsoltvasbútor-gyárak és vidéki éttermek veszik át. Az utcai árusok hatalmas műanyag ásókat és naiv tanzániai banánlevél-festményeket árulnak, az új lakóparkokat reklámozó szórólapokat pedig a közlekedési lámpák megritkulásával arányosan egyre agresszívabban próbálják rámtukmálni a fiatalok. Egy bozontos, ősz szerelő ül egy elrozsdásodott hullámtető alatt, cigarettát sodor, és várja, hogy valaki betérjen hozzá a kipufogócső-javítást reklámozó, rondán, kézzel festett tábla láttán. Egy teázó az „Eredeti Csirkepástétom Otthona!” felirattal hirdeti magát. Aztán véget ér a civilizáció. Az út egysávosra keskenyedik, és belesimul a széles, sárga füves pusztába, a vadul kéklő ég alatt elektromos kerítések mögé bújó tanyák közé. A habos kis felhők lassan felpuffadva vetítik előre a késő délutáni vihart. Kis híján elnézem a Menedékhez vezető leágazást, bár nagyon alapos útbaigazítást kaptam, amikor betelefonáltam, hogy hazudjak magamnak egy nem létező cikket a Mach magazinba az elvonószafarik felemelkedéséről, és megbeszéljek pár interjút. – Az oroszlánpark táblája után forduljon jobbra a földútra! Látni fogja a táblát – mondta a barátságosan profi recepciós srác. Sokat segítene, ha a Menedék név nem csak egy lenne a kilenc, precízen felcímkézett nyíl közül a diszkréten eldugott oszlopon, a Shongolo Vadászház, a Moyo Gyógyfürdő, a Vulindlela Vidéki Hotel és a Grassy Park Vidéki Lakónegyed között. Miután visszafordultam (kétszer is), végre észreveszem a táblát, és megállok egy villanykerítés szegélyezte, fenyegető fekete kapu előtt. Megnyomom a kaputelefont, és bemondom a nevemet. A kapu kinyílik – Szezám, tárulj! Végigvezetek a földúton, már ha tényleg a „vezetés” a legjobb szó arra, amit csinálok a Caprival. A kocsi úgy viselkedik, mint egy harci láztól ittas, görkorcsolyás rinocérosz. Mindezt azzal próbálom ellensúlyozni, hogy adok még neki egy kis gázt, és minden saroknál kifarolva hatalmas porfelhőt hagyok a kocsi mögött. Elhaladok egy kis liget és a gát selymesen kék pereme mellett. A nádasban kormoránok állnak. Kidübörgök a kanyarból, és jókora tanyasi ház tűnik fel előttem. Újrahasznosított rusztikus

divat jellemzi: az istállókat és a raktárakat a napfényes, sárga függönyök szegélyezte ablakok takaros sorából ítélve hálótermekké alakították. Az épületcsoport előtt egy aloékkal beültetett kert áll, egy huszonéves lány épp ott kertészkedik farmeroverallban. A haja hetyke kis dugóhúzókba ugrik. Felnéz, elárnyékolja a szemét a tenyerével a vakító reggeli fényben, aztán egy akáciafa felé int engem, ahol a fehér vonalak sora mutatja a kavicson, hol parkolhatnak a vendégek. Bekanyarodom egy bogárzöld Bentley és egy festett üvegű fehér minibusz közé, amelynek oldalán a „Menedék” felirat díszeleg. Ahogy csikorogva felhajtok a sétányon, a lány megindul Lajhár felé, és egy húsos levelet nyújt felé. – Szia, édes – gügyögi. – Jaj, annyira aranyos! – Lajhár előrehajol, és megszaglássza az aloelevelet. Óvatosan beleharap egy kicsit, az állszőrén tejes növényi maszatot hagy a falat. Felhúzza az orrát: túl keserű neki. – Az aloe nagyon jót tesz a bőrnek – magyarázza a lány. – Rengeteg őshonos gyógynövényt és biozöldséget termelünk ám ott hátul, a mezőkön. – Nincs is sajtburgeres bódé? A lány visszafojtja a mosolyát. Az elveszett dolgai pitypang-piheként, glóriában fogják körbe a fejét. – Szóval rab vagy, vagy katasztrófaturista? – Katasztrófaturista – válaszolom habozás nélkül. – És te? – Smasszer. Vagy legalábbis a stáb része. Régebben én is ápolt voltam. Visszaeső bűnöző. A testem terhére elkövetett bűntényekkel. Hányós kórság, aztán heroin, amitől még többet hánytam. – Meglephetne, milyen őszinte, de a szenvedélybetegek már csak ilyenek. A tizenkét lépés megtöri a hallgatásukat, és utána már nem bírják befogni. – Hoodiát kéne termesztened – javaslom. – Úgy sokkal egészségesebben el tudnád fojtani az étvágyadat. – Az biztos, hogy természetesebben – helyesel Sokat Eláruló Lány –, bár igazából sosem értettem ezt az érvet. Ha úgy nézed, a viperaméreg tök természetes. Harmincévesen belehalni egy fogínyfertőzésbe szintén tök természetes. Tudod, hogy a khoik annak idején mire használták a Hoodia gordoniit? Hogy úgy tehessenek, mintha nem halnának éppen éhen. Ez meg milyen beteg már? – Elég beteg. – Keményen nekimegyek, hogy lássam, ezután mit mond. – Ez jó hely? – Nincs vele semmi baj. Elég magas az elkényeztetett gazdag kölykök meg a celebek aránya, de ennek csak akkor érzed igazán a súlyát, ha a túloldalon vagy. De a kaja jó. Bio. Nincs véletlenül egy cigid? – Bocs, én is másoktól szoktam lejmolni. Bárki érdekes? – Celeb-szinten? Az a brit Big Brother sztár, az a pakisztáni lány? Melanie hogyishívják? Nagyon édes. Egyáltalán nem erre számítottam. Azt állítja, csak az összefoglalók vágásánál állították be akkora rohadéknak. Hmmm. Valami fejes politikus fia. Parkolásügyi miniszter vagy mi... Páran meg csak a büntetésüket töltik le, tudod? – Te csak a büntetésedet töltöd? – Naná. Ez az egész kódolva van, nem? Tök vicces, mert régebben nyakig benne voltam az asztrológiában. Volt egy nő, akihez havonta elmentem, néha kétszer is. Jó arc volt, bár szerintem a felét csak ott helyben találta ki. De tényleg hinni akartam benne, hogy ezek a varázslatos égitestek valahogy irányítják az életemet, megmondják, mit kell tennem, és aztán kiderül, hogy nem is a csillagok csinálják, hanem az elbaszott kis DNS-szegmensek. Csak egy rosszul beprogramozott húsdarab vagyok, semmi több. – Ezért is döntöttél úgy, hogy ott maradsz? – Az a kapu, amin át bejöttél, egy forgóajtó. Kimehetsz, de úgyis visszajössz. Lehet, hogy évek múlva, lehet, hogy pár órán belül. Elkerülhetetlen. Mindent elmondanak neked a kognitív

viselkedésmódról, arról, hogyan törheted meg a beidegződéseket, hogyan lehetsz észnél. De én csak azt hallom ki belőle, hogy nincs szabad akarat. – Nagyon megnehezítik a dolgodat? Vállat von. – Van, aki jobban, van, aki kevésbé. – Van egy barátom, aki volt már itt. S’bu? Nem szívesen beszél róla. – S’bu Radebe? Édes kölyök. De nagyon félénk. Rettenetesen megviselte az itt töltött idő. Teljesen kilógott. Úgy értem, itt sem kellett volna lennie, még Veronique is elismerte, és végig kellett hallgatnia ezt a rengeteg kemény kábszerest, ahogy elmesélik, miféle gaztetteket követtek el, hogy prostitúcióra adták a fejüket, elhagyták a gyereküket... Megölték a bátyjukat, teszem hozzá a listához, de csak magamban. A számból egészen más kérdés hangzik el. – Itt sem kellett volna lennie? – Jaj, tudod. A gondok olyanok, mint a gyom. Mindenkinek vannak. Kitépheted, megmérgezheted, de előbb vagy utóbb visszanő. S’bu egyszerűen túl érzékeny erre a világra. Csak meg kell érdesednie egy kicsit, és minden rendben lesz vele. De a húga? Hát az nem komplett. – Melyikünk komplett? – Az a csaj meg a fiúi. Hei wena! – Jabura gondoltál? – Elnézést? Helló! Segíthetek? – Felismerem azt a barátságosan profi hangot, amelyikkel a telefonban beszéltem. – Szívesen beszélgetnék még veled – mondom a lánynak, miközben a kockás inges, őszinte mosolyú, mackós fickó megindul felénk. – Később dumcsizunk? – Nem hinném. A rabok egynapos kirándulásra mennek, és én vezetek. – Csókot dob Lajhárnak. – Pápá, cukorfalat! A recepciós bekísér a tanya hűvös főépületébe. Bárki felelt is a belső dekorációért, jó érzéke volt a művészetekhez, vagy esetleg a pszichedéliához is. A recepció fapadlóját félig elfedik a vidám narancssárga, piros és kék rongyszőnyegek. Elmebeteg, a korai színes filmek színvilágát idéző, vigyorgó virágok nyomata lóg a hotelre emlékeztető recepciós pult fölött. A pult előtt két vajfehér és arany, jellegzetes LV monogramokkal telenyomott bőrönd parkol egy túlméretezett dívány mellett. Egy kölyök foglalja el a felét. Drámaian nagyot sóhajt, és fészkelődik. Türelmetlenül rázogatja a lábát. – Mindjárt jövök – veti oda az idegenvezetőm a válla fölött a kölyöknek, és végigvezet a folyosón, egészen egy „Dr. Veronique Auerbach – ügyvezető igazgató” feliratú ajtóig. Alatta ott a kiegészítés: „Kérem, kopogjon”. A recepciós erről tudomást sem vesz, csak belöki az ajtót, és felfedi a szóban forgó hölgyet, amint a kertre néző ablakfülkében ücsörög, és épp egy folyóiratot olvas. – Ó, pompás – mondja, beleugrik a cipőjébe, és feláll, hogy köszöntsön. Elkapom a folyóirat címét. Mentálhigiénés és Függőségi Kettős Diagnózis. Elég egy pillantást vetnem az ablakülés üreges aljában kialakított könyvespolcra, hogy hasonló agyzsibbasztóan tudományos címeket lássak. A nehéz fa íróasztalt ellepik a papírok és a mappák, rákúsznak az egész közepén a hurrikán szemeként csillogó ezüstszín laptopra is. Az íróasztal fölött egy lángokban álló zulu kunyhót ábrázoló festmény lóg, egy mélyen fallikus gyökér fúródik alatta a földbe, és körülötte emberek tekeregnek kínlódva. – Nehéz olvasmány – jegyzem meg, ahogy megrázza a kezemet. Olyan a kézfogása, mint egy profi golfozóé: laza, de tökéletesen ura a helyzetnek. – Házi feladat – vigyorodik el könnyedén, és a szeme sarkában összefutnak a ráncok.

Alacsony, magas sarkú cipőben is alig lehet százötven centi. Fekete nadrágkosztümöt visel, de a szemében éles fény villog. Illik az állához, olyasfajta, amivel jól bele lehet törni mások életébe. Rövid, divatosan tépett haja van, a vörösbe ősz szálak vegyülnek. Az a benyomásom, hogy ő a művészlelkű lakberendező. Türkizkék, csatos cipője pántján játékos díszek – lila és piros virágok – tarkállanak. – Én, mint sejti talán, Veronique vagyok. Köszönöm, hogy kifáradt ide. – Mintha én tennék neki szívességet. – Köszönöm, hogy ilyen sietős bejelentkezéssel is fogad. – Olyan megnyerő szalagcím. Elvonó szafari. Annyival vonzóbbnak állítja be. – Minden csalit bevetünk. – Mandla Langa – jegyzi meg: észrevette, hogy érdeklődéssel nézem az égő kunyhót. – A korai munkái mind a körülmetéléssel foglalkoztak. A kultúráról, a hagyományokról, a felnőtté válás rítusairól, a férfilét másságáról szól. És arról, milyen megcsonkítva élni. – És közösséget éreznek vele az ügyfelek? – Betegeknek hívjuk őket. De igen, azt hiszem, némelyikük érez vele közösséget. Jöjjön, körbevezetem! – Csupa pattogós lelkesedés. – Azt mondanám, a betegeink tizenöt, húsz százaléka külföldi lehet – mondja Veronique. Én jó újságíró módjára kötelességtudóan jegyzetelek. – Sokan az Egyesült Királyságból jöttek. Ez a családok végső megoldása, tudja, az a régi jó beidegződés, hogy küldjük a bajkeverőket a gyarmatokra. De vannak itt Nigériából, Angolából és Zimbabwéből is. Példának okáért Naisenya, az az ifjú hölgy, akivel odakinn beszélgetett, kenyai. Általában leginkább a pénzen múlik a dolog. Nálunk három hónap kerül annyiba, mint egy hét egy angliai központban, mondjuk az Abbey-ban. Kinyitja az ajtót, és egy tágas társalgóba jutunk. A székek laza ívben helyezkednek el, egy hatalmas, nyitott kandallóval szemben – ahhoz is elég nagy, hogy gyerekeket süssenek benne. A kandallópárkány fölött egy bekeretezett perspex fénytörő prizma egy hetykén pipázgató, karosszékben gentlemanként terpeszkedő ördögöt ábrázoló naiv rajzzal. A szemközti falon egy lehajtott fejű, a nyakában láncot hordó kecskét ábrázoló, álomszerű festmény lóg. – Ördögi helyzet a bűnbakszorító? – kérdezem. – Ez csak művészet, Ms. December – mondja, de egy szavát sem gondolja komolyan. – Az itt végzett munka legfontosabb része az emberek beidegződött tagadásainak fellazítása, hogy megszabadulhassanak azoktól a kifogásoktól, amik eltántoríthatják őket a gyógyulásuktól. – Hogy kizavarhassák a bűneiket a vadonba, hadd pusztuljanak el. – Természetesen ez az egyik elmélet az állatosodásra – mondja. – Nekem sosem tetszett igazán. Bármikor szívesebben hallom a mérgező reinkarnációs elméletet. – Azt hiszem, azt még nem ismerem. – Nagyon aktuális. Globális felmelegedés, környezetszennyezés, mérgek, a műanyagokból a környezetbe szivárgó biszfenol-A, mindez megzavarta a spirituális birodalmat, vagy hívja, aminek akarja, és ha mondjuk hindu az ember, és valami rettenetes trauma éri, akkor a lelke egy része elszakad tőle, és akként az állatként tér vissza, amiként amúgy újjászületne. – És önnek mi erről a véleménye? – Látom, hogy teljesen mozdulatlanul áll, hogy még jobban tudjon pszichoanalizálni. – A terápiás ülés ingyen jár az idegenvezetéshez? – Bocsásson meg, a szokás hatalma. Abbahagyom – tartja fel a kezét megjátszott vereséggel. – A képekről beszéltünk, nem? A fényes egy Conrad Botes és Brett Murray. A bűnbak egy Louisa Bettenridge. – Meglehetősen nagy előrelépés ahhoz az elvonóhoz képest, ahol én jártam. Ott legfeljebb a

vécébe felmázolt grafiti képviselte a művészetet. – A börtönben volt? Mindig is akartam csinálni egy börtönprogramot. Van egy segélyprojektünk Hillbrow-ban, tudja. Jó munkát végzünk. Nagyon sok az aposzimbióta is. Igazán ellátogathatna oda. – Esetleg benézek – mosolyodom el feszülten, hogy világos legyen, majd akkor nézek be, ha a pokolból családbarát üdülőközpont lesz. – Ugyanilyen? – Ugyanez a taktika, más stratégia. Ez nem egy lábtörés, lassú a gyógyulási folyamat. Nem akar arról is írni egy cikket? Hadd kapjon egy kis nyilvánosságot? A Hillbrow projektet támogatja néhány szponzor, de nehéz dolgunk van. – Nem nagyon fér bele a témámba, sajnálom. Talán legközelebb felvethetem. – Megértem. Jöjjön, megmutatom a hálókat! Átvágunk az udvaron. Egy csapat őrülten gyönyörű fiú és lány tesped idekinn, cigiznek, beszélgetnek. Nagyon nagy az egy főre eső szívdöglesztő járomcsontok száma. – Látom, nagyon sok modell jár ide – jegyzem meg, és felsétálok a hálótermekhez vezető lépcsősoron. Két ágy van minden szobában. Vidámak, színesek, és tele vannak személyes részletekkel. – És zenészek. DJ-k. Újságírók. Reklámszakemberek. Vannak bizonyos életstílusok, ahol a kockázatos életvitel mintha a kultúra szerves része lenne. – Felismernék akár csak egy nevet? – Nagyon komolyan vesszük a magánélet védelmét, Ms. December. Remélem, nem valamiféle híresség botránya után nyomoz. Nem egy afféle You bulvárlap újságírójának néztem... – Sajnos ez csak egy kis lépésre van attól, amit valóban csinálok. Úgy döntök, nem kérdezem meg nyíltan S’buról. Ehelyett megmutatom neki az összehajtogatott papírzsebkendő tartalmát, a Song fürdőszobájában talált, száraz leveleket. – Nem bánja, ha megkérdezném, mi lehet ez? Felcsippent egy keveset az ujja közé, és megszagolja. – Nem vagyok egy gyógynövényszakértő, de azt hiszem, afrikai üröm. A hagyományos megtisztulási rítusok során gyakran használják tisztításra, és a naturopaták is. A betegeink egy része jobb szereti az alternatív gyógymódokat. – De ön nem? – Én a jó öreg orvostudományt kedvelem. A metadon nagyon jó kis szer. Bár persze sok orvosság szintén gyógynövényeken alapul. És nem volna szabad megfeledkeznünk a placebohatásról sem. – Varázslat? – Még nem végeztek elég kísérletet ahhoz, hogy nyugodt szívvel azt mondhassam, hatékony. Témát váltok, és próbálok visszatérni az előző csapásra. – És mik a fő kihívások? – A külföldi betegekkel? Néha a nyelvi korlátok. Az átváltási árfolyam jelentette kísértés. Johannesburgban nagyon olcsón és nagyon könnyen lehet kábítószerhez jutni. Persze nyilván nem itt. A gond csak később jelentkezik, amikor a harmadik fázisban vannak, kinn a nagyvilágban, egy átmeneti házban. – És a románcokkal mi a helyzet? – kutakodom. – Úgy érti, a szexfüggőkkel? – Nem, inkább az egymásra találásokra gondoltam. – Természetesen tökéletesen elfogadhatatlanok. Próbáljuk ellenezni. Azon a véleményen vagyok, hogy általában csak valami helyettes örömforrást keresnek, valami mást, amire rákattanhatnak, de ami végül nem szolgálja a beteg javát.

– De megtörténik. – Dudvaként szöknek szárba a románcok. Ez egy nagyon sérülékeny időszak. A betegek nagyon intenzív érzelmi kapcsolatba kerülhetnek, ami viszont nem éli túl a valóság leheletét. Ön is gyógyult szenvedélybeteg, nyilván tisztában van vele. Az emberek nagyon manipulatívak tudnak lenni. Megeshet, hogy egymást rángatják vissza a régi szokásaikba. De még ha nem is teszik, akkor sem marad meg a kapcsolatuk odakinn, a nagyvilágban. – Van rá esély, hogy beszélhetnék néhány ügyfe... betegével? Például Naisenyával? – Szívesen megszerveznék önnek néhány interjút. Ha hagyna nálam egy névjegyet... – nyújtja ki a kezét. Úgy teszek, mintha a tárcámban kotorásznék. – Elnézést. Épp most fogyott ki.

17 Kezdőlap >>> SA PSYCHOWEB >>> Aposzimbióta tanácsadói segédanyagok >>> Árnyék-én felszívódása A lét álarcai: az árnyék-én felszívódásának demisztifikációja REZÜMÉ Jelen dolgozat azon aposzimbiotikus egyének tanácsadási megközelítéseinek demisztifikációjára törekszik, akik a pszichológiában az árnyék-én felszívódása néven, köznapian pedig Örvényként ismert jelenségtől való félelemre visszavezethető pszichés trauma jeleit mutatják. Bár mindenképp megérdemlik az elismerést a vallásos szervezetek és a világi terapeuták az aposzimbióta egyénekkel végzett munkásságukért, a pszichológusok nem hagyhatják figyelmen kívül az aposzimbióták növekvő vallási stigmatizációját a társadalomban és magában a terapeutaközösségben is. Azon terapeuták, akik akár hallgatólagosan, akár (ritka esetekben) nyíltan „állatosodottaknak” vagy „állatkertinek” nevezik az aposzimbiótákat, és úgy utalnak az árnyék-én felszívódására, mint a „Pokol Örvénye” vagy a „Fekete Ítélet”, tovább erősítik ezt a stigmatizációt, és gyakorta maguk is átsiklanak az aposzimbióta tapasztalat igen valós traumája fölött, mely abból fakad, hogy egész életük során az árnyék-én felszívódásától tartanak. Ez a trauma, melyet leggyakrabban egyre növekvő és kétségbevonhatatlan elfeledettségérzésként él meg az aposzimbióta, általában az önmegsemmisítés iránti intenzív megszállottságban nyilvánul meg, melyet vagy extrém hedonizmusban, vagy bűnöző magatartásban, vagy önpusztító elemekkel terhelt szexuális fétisben él ki, mint például a „Vér az Elszakadásért”-kultusz jól dokumentált bacchanáliáin, ahol a saját állataik tömeges lemészárlásával tevőlegesen idézik meg az árnyék-én felszívódásának rettenetét és megváltását. Miközben az állatszex és halál szenzációja az „állatkertiek” egzotikumának minél szélesebb bemutatására provokálja a médiát, a társadalom valójában nem törődik ezen tettek valódi jelentésével, azon aposzimbióták kétségbeesett egyesítésével, akik maguk akarják a kezükbe venni a sorsukat, ahelyett, hogy a közmondásban szereplő bárányként, kacsaként vagy oroszlánként vezetnék őket a mészárszékre. A klinikai dolgozók felelőssége, hogy meghallják ezt a hívást, változtassanak a hozzáállásukon, és az árnyék-én felszívódásának objektívabb, empatikusabb és tudományosabb megértésére törekedjenek, ami a kezelés hatékonyabb formáinak megszületésében is segédkezhet. A jelenlegi tudományos gondolkozás hajlandó úgy értelmezni az „Örvényt” mint a nemlét kvantum-manifesztációját, a sötét anyagnak, a lét ellenpontjának és alapkövének pszichés megfelelőjét. Az árnyék-én felszívódásának folyamata olyannyira szerves része az általunk ismert életnek, hogy Nareem Jazaar fizikus a Sötét Anyag, Fekete Ítélet (2005) soraiban egyenesen úgy fogalmaz, hogy „ha a világegyetem más pontján is található lenne értelmes élet, lehetetlen volna az Örvény valamely formája nélkül elképzelni azt a társadalmat”. Az Örvény ilyetén értelmezése, melyben nem isteni igazságszolgáltatásként, hanem a világegyetem fizikai felépítésének szükséges részeként tekintünk rá, segíthet megszabadítani az aposzimbióta egyéneket az általuk cipelt bűntudat terhétől. Van Meer & Reeves és mtsai. (2002) jelentős különbséget jegyeztek fel a vallásos és világi

aposzimbióta csoportok viselkedése és a terápiára adott válaszuk között. Kétéves kutatásuk során a vallásos csoport egyre növekvő bűntudatot, agressziót és szuicid ideációt mutatott a világi és a kontrollcsoporthoz képest. Ezen tanulmányok képezhetnék az alapját egy olyan klinikai és etikai keret kidolgozásának, melyen belül a terapeuták és végül a társadalom egésze is részt vehetnének az aposzimbiótákkal való kapcsolatteremtésben.

18 Vuyo ragaszkodik hozzá, hogy Kaldi kávézójában találkozzunk Newtownban, a belváros megdögösített művészeti, színházi, dizájn- és divatfővárosában. Az 1900-as évek elején egyszer felégették az egész környéket, hogy megakadályozzák a bubópestis terjedését, és eszembe jut, hogy talán megint felperzselhetnék, hátha akkor sikerül megtisztítaniuk a vidéket a jóindulatú hipszterektől, akik kétségbeesetten szivárványszínűre akarják festeni. Tényleg vissza kéne vennem a cinizmusomból. Átfurakodom a színészekkel, táncosokkal, divatos, új médiahuszárokkal, öltönyös, de nyakkendő nélküli, államilag támogatott, fekete vállalkozókkal és (öltönyös, de nyakkendős) vállalkozópalántákkal telezsúfolt asztalok mellett, akiknek ambíciójuk van épp elég, de irodában elég karcsúk, és Kaldi ingyen wifijéért járnak ide. Vuyo késik. Megnézem az e-mailjeimet a telefonomon, és belehallgatok a szomszéd asztalnál ülő színészféleségek beszélgetésébe. Épp nagyon heves és hallhatóan nagyon vicces vitát folytatnak a David Mamet és Athol Fugard közti képzelt leszámoláson. Vagy pedig egy erről szóló darabból próbálnak épp el részeket. 312 válasz érkezett Eloriának, az egyik egy francia újságírótól, aki szeretné megírni a sztorit, és mindenáron el akar repülni a Kongói Demokratikus Köztársaságba. Vuyo megfejné mindenféle vízumkérelmi díjra, és talán arról is megpróbálná meggyőzni, hogy hozzon létre egy sürgősségi alapot Eloria kimentésére. Csendben törlöm a levelet. Van egy újabb furcsa, névtelen üzenetem. Most sincs válaszcím. Talán ideje lenne telepítenem azt a tűzfalat. Azt mondtad szeretni fogsz, bibircsókostul-mindenestül. Továbbküldöm az üzenetet a személyes e-mailcímemre, a másik mellé, és kis híján lebukok Vuyo előtt, aki közben észrevétlenül becsusszant a szemközti székre. – Van valami érdekes? – kérdezi. Nem kér elnézést a késésért. – Admin – mondom. Rendel magának egy üres hosszú kávét, és kivárja, hogy elmenjen a pincér, mielőtt belevágna a közepébe. – Ha valakinél ott is van az általad keresett tárgy, mi nem tudunk róla – mondja Vuyo. – De ezt a tárgyat nehéz lenne nem észrevenni. Nehéz lenne elrejteni. Nagyon hülyének kéne lenni hozzá. – Még a híres emberekkel is történhetnek rossz dolgok. – Ó, de azt valakinek akarnia kéne. Erre a névre biztosítást kötöttek a Moja Records nevében. Másfélért. – Mármint millióért? – És a hozzá illő tárgyra is. Párosával jönnek, nem? – Az ikreknél megesik az ilyen. Oké, és a Mxit fiók? – Bocsi. Nem tudtam bejutni. – Milyen hackerekkel dolgozol te? – A hackerek a keleti blokk csalói. A Cég a gyarmati mestereinktől eltanult régimódi, bevált afrikai üzleti modellre épít. – Vesztegetés és korrupció? – Annyival hatékonyabb. – És a telefon? – Igen, azt a Vodacomos ismerősöm megnézte egy kisebb összeg fejében. Ez a szám

vasárnap, 13-a hajnali 2 óra 36 perc óta nem kezdeményezett és nem fogadott hívást. – Van róla adat, hogy akkor milyen számot hívott? – Ez kis többletköltséget jelent. Szerencsére számítottam rá, hogy tudni akarod – csúsztat elém egy félbehajtott papírlapot. – És még valami – mondja, mielőtt elengedné a cetlit. – El kéne menned egy barátomhoz. A Mai Mainál. Dumisani Ndebele a neve. Sangoma. Lehet, hogy tudna neked segíteni a maga módján. – Ezért is többletköltséget kell fizetnem? – Nyisd csak ki azt a lapot! Széthajtogatom a papírt. Egy tizenegy jegyű szám van rajta, alatta pedig valami macskakaparás, amit jó fél percig nem is tudok kibogozni. Aztán sikerül. „Hani Luxusbirtok sablon”, és „Ne rontsd el!”. – Mi a... – kezdeném, de Vuyo már fel is kelt, és lelkesen üdvözli az agyonizzadt japán hivatalnokot a csuklójára csatolt diplomatatáskával, akit épp most terelget az asztalunkhoz a pincérnő. – Ó, Mr. Tagawa! – lelkendezik Vuyo, és vagy tizenegyesig feltekeri a bűverejét. – Remélem, nem fárasztotta ki túlságosan az utazás. Ő itt a befektetési partnerem, Lebo Hani, a nagy kommunista vezér leánya. De ne féljen, száz százalékig kapitalista! Az állat miatt ne zavartassa magát, kérem. ●●● – Te aztán tényleg nem vagy semmi! – Gio hangja a vonal túlsó végén egyszerre árulkodik idegességről és őszinte ámulatról. – Szia neked is! – Na, épp most hívtak. – Aha... – Dr. Veronique Auerbach. A Mach újságírójával kapcsolatban, hogy megerősítse, hogy megszervezett neked pár interjút? Már ha tényleg cikket írsz nekünk. Elég szkeptikusnak tűnt. Kicsit gyanakvónak is. – Ja, épp a javaslattal meg a vázlattal vacakolok. Szex, drog, a felső tízezer. – Engem nem is zavart volna. Annyira. Mármint mi mást vártam volna tőled? – mondja Gio. A hangjában égő rosszindulat nem alaptalan. Végtére is én nyúltam le a bankkártyáját, és én loptam le nyolcezret a számlájáról, aztán én fogtam a takarítónőre. – Csakhogy nem velem beszélt, hanem Montle-lel, a főszerkesztővel. És kurva sokat kellett magyarázkodnom. Hát gratulálok. – Megkaptam a munkát? – Kis híján az enyémbe került. Igazán pofásan tudod felvezetni a cikkötleteidet, Zé! Április huszonharmadikára ezerhatszáz szót akarok látni az e-mailfiókomban. És szedj össze valami mocskos pletykát. Valami szexit. – A szexi mocsok a specialitásom. – Meg a fordítottja is, ha nem csal az emlékezetem. Tényleg, mi történik a Lajhárral, amikor dugsz? – Szeretnéd, ha máshol is ott lenne a fognyoma? – Dögös – mondja, de hallom rajta, hogy fortyog a dühtől. – Talán egyszer megmutathatnád. Beszélünk még, szivi. Most rohannom kell. – Ja, nekem is – mondom, és lusta ívben bekanyarodok a Caprival a főút alá, rá az Andersonra, és be a Mai Mai parkolójába. A gyógyító piaca nem olyan népszerű, mint a Faraday, amely kényelmesen közel esik egy

nagyobb taxiállomáshoz. Kívülről úgy néz ki, mint egy olcsó turistalátványosság: a falak vályogszínűek, a főbejárat előtt a járdán gyógynövények száradnak a napfényben. A zsúpfedeles beugróban egy fickó guggol: nyílt tűz lobog előtte, rajta kis urna – könnyfakasztóan erős szag száll fel belőle, belengi az egész parkolót. Egy német turista bukkan elő a vécéről, elfelejti felhúzni a sliccét, inkább leáll beszélgetni egy fazonnal, aki épp szandálokra vág szét egy régi gumiabroncsot. Az ég olyan áttetsző és fényes, mint nagy viharok előtt szokott lenni. Változott a légnyomás is. A látóhatáron nagy esőfellegek gomolyognak, a súlyuk ránehezedik a városra. Anyám ragaszkodott hozzá, hogy viharban mindig takarjuk le a tükröket – törülközőkkel és lepedőkkel rohangált fel-alá már az első bolyhosabb felhő felbukkanásakor. Apámat az őrületbe kergette vele. „Babonás marhaság”, mondta mindig, és visszadugta az orrát valamelyik filmművészeti könyvébe. „Ezért tart itt ez a kontinens.” Mindig is túlságosan szűken értelmezte, hogy mi fér bele a modern Afrikába. Sosem csapott belénk a villám, de anyánk minden elővigyázatossága – hogy hálából kecskét vágatott az ősöknek, amikor Thando kölyke született; az a szertartás, amikor lediplomáztam; a tükrökre borított lepedők –, mindez nem volt elég a pisztolygolyó ellen. Kiszállok a kocsiból, és egy vézna kölyök – éppúgy lehet tizenkét, mint tizenkilenc éves – feláll a parkoló szélén álló tépett eukaliptuszfa árnyékából, és odarohan. Már messziről reklámozza a szolgáltatásait. – Hölgyem, hé, hölgyem, vigyázok a kocsijára, rendben, hölgyem! Lemossam a kocsiját, hölgyem? – Dülledt, sárga szeme van, és a hajvonalánál egy régi, kés vágta heg, mintha csak a haját akarta volna oldalt elválasztani. Lajhár hátrahúzódik a leheletétől. – Ma nem, kösz. – Neked olcsó lesz, nővérkém. Speckó áron csinálom. – Legközelebb, haver. Megfordul, hogy visszasurranjon a fája alá. Láthatóan amúgy is ott nomádkodik. Az alacsonyabban lévő ágakon átvetve ponyva lóg, és a főút egyik tartóoszlopának támasztva jókora törmelékhalom tarkállik. Más árnyékokat is látok odabenn kuporogni. – Várj csak, kölyök! Nem tudod, hol találom Baba Ndebelét? Sárgaszem azonnal felélénkül, és a bejárat felé perdül. – Erre gyere, nővérkém! Gyere csak velem! Én majd odaviszlek. A szögletes kapukeret vörös téglás házsorokra nyílik. Borostyán kúszik fel a falakon, és a virágtartókban felerészt virágok, felerészt gyomnövények zöldellenek. Egy fekete csirke kutat morzsák után a téglák között. Egy, a mellrészénél hevederként zulu pajzsokkal és gyöngyökkel keresztezett, fehér-vörös szárongos nő mogorván mered felénk az egyik ajtóból. Nem tudom, én nem tetszem neki, vagy a beteges külsejű kölyök. Minden ablakban, minden egyes ajtón lóg valami iszonytató csodaszer. Teknőspáncélok, egy törött szarvú gnúkoponya, csíkokba tekert, aszott halott állat- vagy növénydarabok – eldönteni is nehéz –, és mágiaáramlatok töltik meg feszült rezgéssel a levegőt. Harmonizálnak a felettünk húzódó főútról leszűrődő folyamatos robajjal. Lajhár a tarkóm mögé sunyja a fejét. – Itt is vagyunk, hölgyem, itt is vagyunk! – mondja a kölyök. Adok neki egy ötrandos érmét, mire Sárgaszem iszonytatóan szolgai gesztussal kapja össze a kezét, megvárja, hogy bemenjek, aztán visszarohan a sikátoron. Még utánarúg a fekete csirkének. Egy parányi, váróként és gyógyszertárként üzemelő helyiségbe érek. Egy nő varrogat valamit egy keskeny padon ülve. Az érdeklődés szikrája nélkül mér végig, aztán szó nélkül tovább öltöget. A szoba falán meghatározhatatlan anyagokkal teli, áttetsző üvegektől roskadozó polcok sorakoznak. A mennyezeten lógó szárított növények lengedeznek az enyhe légáramban, amit a sarokba, a betörők elleni rácsnak nekitámasztva felszerelt ventilátor kavar.

A lapátok úgy berregnek és kattognak, mintha asztmarohamuk volna. A belső ajtót behúzott függöny fedi. – Sawubona Mama, azért jöttem, hogy Baba Ndebelével beszéljek – mondom a varrogató nőnek. A szájához kapja az ujját, és a szeme sarkából rám néz, aztán tovább kézimunkázik. Gyöngyöket hímez fel egy narancssárga-fehér szoknyára. Leülök mellé, és várok. Egy légy zümmög láthatatlan, rombusz alakú útvonalat követve, egyfolytában helyesbíti a végpontokat, akár egy geometriai számolásokba merült, kis rovarmatematikus. Odakinn, pár házzal arrébb egy nő kacag fel hangosan, aztán a hangja monoton beszélgetés morajába zuhan vissza. A forgalom az apály ritmikus locsogását veszi fel, csak néha töri meg egy motorkerékpár élesebb kattogása, vagy egy lyukas kipufogócső mennydörgése. A ventilátor hirtelen megremeg, mintha épp most akarná kirázni magát az összetákolt tartóból, aztán visszatér az asztmás ziháláshoz. És a nő csak varr, egyik gyöngyszemet a másik után teszi fel a szoknyára. Az ölembe veszem Lajhárt, és a hűvös falnak támasztom a fejem. Kétszáznyolcvanegy aligátor. Háromszáznegyvenkét aligátor. Hétszáztizenkilenc aligátor. Kilencszázötvenhárom aligátor. Félálomból riadok fel; egy fiatal nő bukkan elő a függöny mögül. Gyöngyfrufrus fejpántot visel, amelyről hátul egy szárított kecskeepehólyag fityeg. A mellkasára, a csuklójára, a bokájára tekerve vörös és fehér gyöngyök csörögnek. Csinos. Sötétszőke haja a vállánál felkunkorodik egy kicsit, de az arca szándékosan kifejezéstelen. Letérdel az ajtókeretben, aztán felkel, meghajol, és félrehúzza előttem a függönyt, hogy bemehessek. A varrogató nőnek már nyoma sincsen. Megbökdösöm Lajhárt. Durcásan mormog valamit, és megpróbál a fejét az ölembe fúrva visszaaludni. – Gyerünk, haver! – szólok rá, és a bordái közé bökök. – Mi jövünk. – Szédelgek, mintha másnapos lennék, és ahogy felkelek, egy pillanatra meginog körülöttem az egész világ. Vagy a közelgő vihar tehet róla, vagy az az istenverte mágia. A hátamra vetem Lajhárt, és egy kétrandos érmét nyomok a fiatal nő kezébe, mert a thwasák nem szólíthatják meg az embert, amíg nem kaptak tőle valami ezüstöset. Adhatnék egy darab alufóliát is, de az általános nézet szerint a pénz jobban kiengeszteli az ősöket, akkor is, ha beavatottal van dolguk. – Vedd le a cipődet, kérlek! – mondja, mire kicsusszanok a szandálomból, mielőtt belépnék a fogadószobába. Azonnal megcsap a szalmagyopár, az égő gyógynövények erős illata. – Íme, Baba Dumisani Ndebele, sangoma – mondja a fiatal nő, és a betonpadló közepére terített gyékényen térdelő, profi rögbijátékost megszégyenítő testfelépítésű emberhegyre mutat. A férfin fehér mellény van, vörös kötény, rajta egy leopárdbőrrel. A homlokán is leopárdbőr pántot visel. Kopaszra borotvált feje fénylik az izzadtságtól. Idebenn nincs ventilátor, sokkal fojtóbb a meleg. A mellényén észreveszem a D&G logót; kellően feltűnésmentes ahhoz, hogy igazi legyen. A nyomi utánzatok általában a lehető leghangosabban ordítják a világba hamis márkajelzésüket. Ennyit az ősök szolgálatában töltött, egyszerű életvitelről. – Thokoza khehla – üdvözlöm a szellemeket, inkább azért, mert valahol ott van még bennem az anyám iránti engedelmesség hordaléka, nem pedig azért, mintha én fontosnak tartanám. – Thokoza – válaszol Dumisani, és többször egymás után nagyot tüsszent. – A dlozim mesélt már rólad nekem – rázza meg jelentőségteljesen a mobiltelefonját, egy vadonatúj iPhone-t. – Azt mondja, nem akarsz itt lenni! – Nem is tudtam, hogy az ősök manapság már SMS-eznek. – Nem, felhív. A szellemeknek könnyebbség a technológia. Nincs úgy telizsúfolva, mint az emberi agy – kocogtatja meg a saját fejét az érthetőség kedvéért. – Még mindig a folyókat és az óceánokat szeretik a legjobban, de az adat is olyan, akár a víz: a szellemek könnyen mozognak benne. Ezért van az a bizsergető érzése az embernek az adótornyok körül. – Én meg még azt hittem, a sugárzás miatt. – Tudom, hogy tiszteletlen vagyok, de nem bírom

megállni. – Szóval igazi telefontársaságok vannak a szellemvilágban? Jók a tarifák? Fogadni mernék, hogy egy csomószor neked kell őket visszahívnod... – Hayibo, sisi. Ilyen cinikus vagy, pedig van shavid? Anyád mit szólna hozzá? Megrándul az arcom. Ebbe beletrafált. – A dlozim azt mondja, olvasni kéne neked. Az amathambo segít majd neked eligazodni. A beavatott halkan megszólal. – Kérlek, tedd le a pénzt a szőnyegre! Ötszáz rand lesz. Engedelmeskedem, és a thwasa csendben kimegy a szobából. A függöny a helyére libben mögötte. – Ejnye, sisi – mondja Dumisani. – Ez is csak azért van, mert magaddal cipeled a szellemeidet. Ilyen világban élünk, húgocskám. Hétmilliárd emberre sok kísértet jut. Néha eltévednek. De a szellemek nehezek, nè? Lehúzzák az embert. Le kéne választanod a shavidat! – Nagyon vicces. – Nem viccelek. Meg lehet oldani. Olyan, mint a foci: csak csere kell hozzá. – Lajhár eddig egész jól átsegített a dolgokon, köszönöm szépen. Csinálhatnánk? – Látom, hogy a tettek őszinte asszonya vagy. Persze, csináljuk! Kérlek, fogd meg ezeket! – Telepakolja a tenyeremet kagylóhéjakkal, kövekkel, egy csorba nautiluskövülettel, dominókkal (az egyik törött), egy fadarabra tekert fehér gyöngysorral, egy pisztolygolyóval, egy feltöltős telefonhoz való SIM-kártyával – gondolom, ezt a hálózatot kedvelik – és egy összetapadt, narancssárga hajú, ronda, lila szörnyeteg kis műanyag figurájával, amely talán egy Happy Meal menüben kezdte a pályafutását. – Most fújj rá a kezedre, és dobd el őket! Csak szétnyitom a markom, és hagyom, hadd hulljon ki a tartalma. Dumisani idegesnek tűnik. – Nem sportoltál az iskolában, vagy mi? – Megvizsgálgatja a tárgyak együttállását. Halál komolyan. Lajhár hirtelen tüsszent egyet, kettőt, hármat. A sangoma diadalittasan kijelenti. – Látod, velünk vannak. Elmosolyodom, de arra gondolok, hogy Lajhár tüsszögése sokkal inkább köszönhető annak, hogy bántja már az orrát a tömjénszag, mint a túloldal közelségének. Alighanem látszik az arcomon, mire gondolok. – Tudod, az előző életemben biztosítási statisztikus voltam – mondja Dumisani. – Audi S4. Négy hálószobás ház a Morningside-on, frissen felújítva. Az összes létező kütyü. Három különböző nő, akikről gondoskodtam, és akik gondoskodtak rólam. Két gyermek, két anyától. Magániskolák. Lakások. Kocsik. Aztán jött a hívás. Úgy értem, a szívemben, nem a telefonon. Az amadlozik nem hagytak békén. Ott kattogtak, kattogtak megállás nélkül. Mint a szomszéd kutya hajnali háromkor. Azok a rettenetes álmok. Mindig újra és újra csak ugyanaz. A nagyanyám egy kígyót cipel, ami lesiklik a válláról, odakúszik hozzám, és a mellkasomba hatol. Mint egy hüvelybe. Beteg lettem. Olyan beteg, hogy a barátnőim azt hitték, AIDS-es vagyok. Elhagytak. Mind a hárman. Megrémültek. Nem hibáztatom őket. Két hét alatt negyven kilót fogytam. A bőröm úgy lógott rólam, mintha zsírleszíváson estem volna át. Hidd el nekem! Az egyik barátnőmnek volt egy félresikerült zsírleszívása. Nagyon ronda. – És mi történt? – A lapockám és Lajhár hasszőrzete között nyirkos tócsába gyűlik a verejték. A legszívesebben leráznám a vállamról a földre, de abból, ahogy a karomat markolja, tudom, hogy nem megy sehová. – Nem küzdöttem tovább ellene – vonja meg a vállát Dumisani. – Annyiban nem különbözik, hogy csak statisztikai elemzés, számítás ez is. Csak itt csontokkal. Tudni kell, hogyan olvasson bennük az ember. Mint ebben itt, nézd! – Felfordít egy kis fehér kagylóhéjat, ami az egyik

dominóra esett. A töröttre ráadásul, egy nullára és egy hármasra, az egyik pöttyöt pont kettészeli a repedés. – Na, ez aztán a rossz szerencse! És itt is – mutat a szörnyeteg, a golyó és a törött dominó háromszögére. – Nagyon rossz. Árnyék ül rajtad. – Hidd el, már észrevettem! Lajhár sértetten szuszog, a lehelete égeti a fülemet. De valójában az Örvényre gondoltam. Az elkerülhetetlensége megnyomorító. Néha arra ébredek az éjszaka közepén, hogy nem kapok levegőt, és olyan gyűröttnek érzem a mellkasom, mint egy falnak csapódott kocsi orra. Talán csak erre valók a képességek, hogy valami elterelje az ember figyelmét, amíg le nem csap rá a feketeség. – És itt? – A sangoma megbökdös az ujjával egy vörös csíkos, legyező alakú kagylóhéjat. Úgy nézem, egészen lenyűgözte. – Hűha! Te lány, te aztán vagy nagyon rossz umuthakathival akaszkodtál össze, vagy csak mágnesként vonzod az imoya emibit! Nem is tudom, hogy elég lesz-e itt egy csirke. Lehet, hogy ehhez már egy bikára lenne szükségünk. – Igazából nem szándékozom csirkét vagy tehenet áldozni, és nem érdekelnek a boszorkányok, gonosz szellemek és az árnyékok sem. Egyszerű ügyben jöttem. Keresek valamit. Vuyo azt mondta, tud segíteni. – Valamit? Vagy valakit? – kérdezi ravaszkásan. – Mert ez a kis kövecske itt – pörget meg a hüvelykujja és a mutatóujja között egy darab kvarcot –, azt mondja, hogy nem vagy velem teljesen őszinte. – Valakit – ismerem be vonakodva. – Két valakit – bök gyors egymásutánban két szinte teljesen egyforma borostyáncseppre. – Ikreket? Az ikreknek nagy hatalma van. A zulu kultúrában meg szoktuk ölni az egyiket, hogy végezzünk a balszerencsével. – Felvehetnénk az embereket is a nem feláldozandók listájára? – De lenyűgöz és kicsit meg is ráz, amit mondott, és ezt ő is tudja. Engedek. – Elnézést, baba, nem akartalak megbántani sem téged, sem az amadlozit. Elhessegeti a bocsánatkérést. – Nem számít, mit akarsz és mit nem akarsz. Van bármid is, ami ezekhez a valakikhez tartozik? – Ez az én gondom, hogy nincs. Hirtelen feltartja az egyik ujját. – Egy pillanat. – Felkapja a telefonját, mintha csak csörgött volna, és úgy tesz, mintha egy hívást fogadna. – Igen, tudom. Rohadt pofátlan. A táskájában? Ngiyaboinbga. – A válla és a füle közé gyömöszöli a telefonját, mintha még mindig hallgatná, mit mondanak neki, és a táskám felé bök. – Van valami a táskádban, ami a segítségünkre lehet. – Talán a pénztárcám volna az? – Hé, ha nem akarod, hogy segítsek, vaya! Eredj! – Rendben. – Kirázom a táskám teljes tartalmát, ez a saját jóstárgyaim kusza csillagképe. Kocsikulcs. A noteszem, teletömködve az iJusiról szóló újságkivágásokkal és egy távolsági buszcég menetrendfüzetével, Zimbabwébe és Botswanába induló járatok tarifáival, mindkét irányban Kinshasa érintésével. Négy olcsó toll, ezek közül csak eggyel lehet írni is. A tárcám, pillanatnyilag háromezer-nyolcszáz rand otthona, ez úgy háromezer-háromszázzal több, mint amennyi jó ideje benne volt. Egy rúzs (rózsaszín, matt, félig olvadt), pár tic-tac, S’bu dalszöveges füzete, egy ropogós, hófehér névjegykártya (a Máltai és Marabué), egy köteg viharvert, hajgumival összefogott névjegykártya (a sajátom), egy dohánymorzsalékot csorgató, megviselt cigaretta, pár tasak összegyűrt édesítőszer, egy marék apró. – Lássuk csak! – Az összpontosítástól harmonikázik a sangoma izzadtságtól fénylő homloka,

és a telefonon kapott láthatatlan utasításokat követve kiválogatja a dalszöveges füzetet és a noteszemet. – Jó – mondja. Kirázza az újságkivágásokat, és félredobja a noteszt. Visszadugja a telefont a zsebébe, aztán az egyik kezébe csippenti a füzetet és az újságkivágásokat, a másikkal pedig előkap egy Zippo öngyújtót és felpattintja. – Mit művelsz? – kapok a dalszöveges füzet után, de elrántja előlem, és magasan a feje fölé tartja. A lapok sarka megbarnul és lassan felkunkorodik a lángnyelvek nyomán. – Segítek. – A jobb kezében lobogó tűz elérte a csúcspontját, forrón, fényesen, sárgán csapkod, hópiheként kavarog alá a pernye. – Ti, fiatalok. Nem tisztelitek a kultúrát. – Cakkosra égett cafat szállingózik lefelé: „Csak bulizzunk, legyünk együtt, siyagruya, bébi, legyünk szabadok!” S’bu és Song egy megperzselt szélű, színes képe a SAMA díjkiosztóról, a nyolcvanas éveket idéző szabású, összeillő, csíkos öltönyben és nadrágkosztümben. Dumisani felkiált és megrázza az ujját, amikor oda is felér a láng. Lángoló papírdarabkák záporoznak a gyékényre és a táskám kiszórt tartalma közé. A sangoma csapkodva kioltja a lángokat, aztán összekotorja a tenyerébe a pernyét és a megégett papírcafatokat. Belép a tanítványa, kezében egy famozsárral és mozsártörővel; már odakinn teletömte különféle büdös, őrölt gyógynövényekkel. Ezen kívül van nála egy lezárt műanyag zacskóban egy kis fecskendő, és egy kétliteres kólásüvegben valami sűrű, sárga folyadék. A nő meghajol, és kihátrál, a sangoma pedig az egyik kezét tölcsérként használva a mozsárba tölti az égett papírdarabokat. Nagyon látványosan megőrli őket. Aztán odaadja nekem a műanyagba csomagolt fecskendőt. – Kéne egy kis vér. Ne aggódj, tökéletesen steril! Egy csepp is elég lesz. – De amikor kicsomagolom, és épp megbökném az ujjamat, odaint nekem. – Nem tőled. Az állattól. Lajhár vinnyogva bújik be a hátam mögé. – Én is megcsinálhatom, ha te félsz – jegyzi meg a férfi kicsit türelmetlenül. – Nem, semmi gond. – Gyerünk, haver, csak egy kis szúrás! Lajhár kinyújtja a karját, és elfordítja a fejét, ahogy az alkarján lévő, vastag bőrbe döföm a tűt. Egy pillanat, és máris csillogó, vörös gyöngy buggyan ki a szőréből. A sangoma odanyújt nekem egy száraz levelet, letörlöm vele a vért, aztán visszaadom neki, hogy ezt is beleőrölje a mozsár tartalmába. Végül rálöttyent egy sűrű cseppet a sűrű, sárga folyadékból, amiről nem tudom eldönteni, hogy genny, takony vagy pasztörizálatlan aludttej. Azt sem, hogy a háromból melyik az undorítóbb. Azt hiszem, a forrástól függ. Egy ónkupába önti a kotyvalékot. – Muti? – Nem gyógyital. Ez is a diagnózis része. Idd meg! Épp elég gyanús katyvaszt megittam már életemben, de azok alatt inkább a különféle mocsadék koktélokat kell érteni. És egyszer, tizenöt évesen jól meghúztam a rajzszertárból lopott metilalkoholt, de abba inkább nem mennék bele, meg abba sem, hogy utána mekkorát okádtam. – Ha azt hiszed, hogy én ezt megiszom, elment a józan eszed. – Nem kéne küzdened – mondja, és olyan erővel a löki a számnak kupát, hogy felhasad az ajkam a fogamon. Döbbenetemben eltátom a számat, és az ocsmányság pár cseppje lefolyik a torkomon. Meleg, nyúlós, keserű, és mégis édes, mint egy marék csatornapatkányon hizlalt lárva. Mint a szar és a halál és a rothadás. Lajhár lecsúszik a hátamról; egyszeriben olyan élettelen, mint egy zsák vízbe fojtott kölyökmacska. Előredőlök, négykézlábra, zihálok, öklendezem, de csak hosszú nyálcsíkokat köhögök fel. Aztán elkezdődnek a rángógörcsök. Hároméves vagyok, a parkban ülök, és a lóherék közt növő apró, rózsaszín virágokat eszem. Elképesztően savanyúak, és minden egyes alkalommal megrázkódom, amikor elrágcsálok egyet. Aztán letépem a következőt, és azt is megeszem. Thando leesik a csúszdáról. Ezt csak úgy a szemem sarkából látom, annyira leköt, hogy a savanyú kis virágokat rágjam. Odaszalad

hozzám, és büszkén mutogatja, hogy lehorzsolta a térdét. A vér ragacsosan csorog a lábán, akár a méz. Egy műanyag kesztyűs, sebészmaszkos fickó agydarabkákat és Thando koponyájának a szilánkjait szedegeti ki a százszorszépbokorból. A szüleim hiánya a tárgyalásomon. Amikor próbálom felhívni őket a börtönből, a fizetős telefonról, az elektromos rendszer pittyegve számolja, hány másodpercem van még, mielőtt elfogyna a pénzem, és azt is, milyen hosszan feszül köztünk a csönd. Odakinn járkálok fel-alá a Charlotte Maxeke sürgősségije előtt, vadul dohányzom, gyakorlatilag elrágom a cigarettákat. Annyira magába szippant a kérlek-ne-halj-meg-kérlek-nehalj-meg ismételgetése, ráadásul még mindig úgy be vagyok állva, hogy nem veszem észre a fákról és a tengelyekről meg a többi sötét helyről lecsöpögő, lassan összecsorgó árnyékokat. A penész csinál ilyet megfelelő körülmények között: egyetlen akarat hajtotta hatalmas közösségbe áll össze. Csakhogy a penészt nem kíséri ordító, cuppogó, nyammogó hang, mintha az ég épp egy repülőgépet zabálna fel. A penész nem jön el az emberért, hogy magával rántsa a sötétbe. Nevetek és káromkodva szidom Thandót – mindig neki kell lennie a kibaszott Grál-lovagnak –, ahogy lerángat a Belham Luxuslakások lépcsőjén, ahol persze sosem volt luxus, és lakásnak is csak jó indulattal lehet nevezni azokat a lyukakat. Némelyik drogos üres tekintettel néz az ajtóból, de eszük ágában sincs segíteniük. Másoknak kinéznie sincs kedve. Ahogy a szüleimnek sincs kedve belefolyni az egészbe, azok után, amiket eddig elkövettem. – Hagyj már békén, a picsába is! – nevetek, és aztán sikítok és ordítok és rúgkapálok, ahogy a testvérem bedob abba a vadonatúj, csillogó VW Polóba, ami a vadonatúj csillogó előléptetéséhez járt. – Miért nem tudsz a picsába békén... Songweza lilára festi a körmét az arctalan hálószobában. Amikor végzett, széttárja a lábát, és vágásnyomokra emlékeztető, vékony csíkokat fest belül a combtövére. A World Trade Center. Csakhogy az ikertornyok körül köröző repülőgépeknek fehér csíkos, sötét tolla van, és hosszú, éles csőre. A margarétabokor megőrizte Thando testének lenyomatát. Azt várom, olyan legyen, mint egy rajzfilmben, a tökéletes prérifarkas körvonal, az egyik karja felemelve, a másik csípőn, ahogy a robbanás érte. De a bokor csak összetört. Szakadt, szétkent levelek. Rozsdás esőre emlékeztető pettyek a fehér virágokon. Hol vannak a szüleid? – kérdezi egy nő a szupermarketben. Leguggol, hogy beszéljen velem. Kedves tekintete van, de a névtáblájára az van írva, hogy Gyilkos! Gyilkos! Gyilkos! Amikor a szüleim kijönnek a sürgősségiről, hogy megkeressenek, hogy elmondják nekem, úgy kapaszkodnak egymásba, mintha a gravitáció megszűnt volna, és nekik most új közlekedési módot kéne kitalálniuk. Látják, hogy már tudom. A mentőautók kék-vörös villódzásában ülök a járdán, remegek, csuklom, fulladozom rettegésemben. A Lajhár a mellkasomra fonja magát, Júdás-öleléssel szorítja a vállamat. Az Örvényt csak egy pillanatra vertük vissza. De előtte éreztem forró, száraz leheletét. A The Tsotsis áll a színpadon mzekezeke símaszkokban. Lerántják a maszkot. Mindegyikük Songweza. Aztán lerántják az arcukat. Egy e-mail. Évszám, típus, modell. Rendszám és forgalmi szám. Cím és időpont. Nem érzem magam bűnösnek. A biztosító úgyis fizet. Én meg végre rendezem a számlát a díleremmel. Minden nap rabolnak el kocsikat. De nem számolok a Grál-lovaggal. A pocsolyákban ugrálok a kertünkben, a piros-fekete pöttyös, katicás gumicsizmám van rajtam, a lábujjaknál mosolygós bogárarcokkal. Rózsaszín flamingók állnak a pocsolyákban, mint abban a dokumentumfilmben, amit az Etosha-síkságról láttam egyszer. Vagy az az Okavango volt? Vidáman rohanok előre, a karommal körözök, ordítok, hátha akkor felriadnak,

felrepülnek. Épp csak a következő pocsolya nem pocsolya, és egy csapásra elnyel. Süllyedés közben felnézek a felszínre, és látom, azok nem is flamingók voltak. És valami a mélybe ránt.

19 BIBLIOZOOLOGIKA: AZ ÁLLATOSODOTT KIFEJEZÉSEK ETIMOLÓGIÁJA M Mashavi – Dél-afrikai (elsős. shona) kifejezés, egyaránt vonatkozhat az aposzimbióták által sugárzott természetfölötti képességekre és magára az aposzimbióta állatra. A kifejezés 1979-ben jelent meg először nyomtatásban, mint ‘mashave’, egy, a jelenséghez nem kapcsolódó szövegben (Penny Miller: Dél-afrikai mítoszok és legendák, kiadta: T. V. Bulpin, Fokváros), amely ugyanakkor utal a mai Dél-Afrikában elterjedt, köznapi használatra és jelentéstartalomra. A mashave idegenek, vándorok szelleme, akik a családjuktól és a klánjuktól messze haltak meg, és nem részesültek tisztességes temetésben. Ebből következően sosem „hívták haza” őket, hanem továbbra is nyughatatlanul rótták a bozótot. Az efféle hontalan szellemektől azért tartanak, mert mindig azt lesik, hogy jár-e a közelükben eleven gazdatest, akiben megtelepedhetnek, mert ha a vándor már nem tud hazatérni a tulajdon őseihez, akkor olyasvalakit keres, aki befogadja. Ha az ember nem akarja befogadni, akkor egy európai gyógymódok által gyógyíthatatlan betegségbe esik, és csak egy jós segíthet rajta. Ha a diagnózis az, hogy az illetőt mashave szállta meg, a betegnek el kell döntenie, hogy elfogadja vagy elutasítja. Ha nem fogadja el a mashavét, a jós kézrátétellel átteszi egy állat testébe (lehetőség szerint egy csirkébe vagy egy fekete kecskébe). Ezek után kiűzi az állatot a vadonba, pontosan ugyanúgy, ahogy az ősi zsidók a „bűnbakot” űzték ki egykor a pusztaságba, miután ráhelyezték a népük összes bűnét. Bárki, aki elég ostoba ahhoz, hogy magáénak fogadjon egy ilyen átkozott állatot, maga is a mashave szellem gazdateste lesz. Ha a beteg elfogadja a mashavéjét, a betegség azonnal elmúlik. Különleges ünnepi szertartás folyamán beavatják a hasonló mashavét birtoklók kultuszába. Egyesek bábaként tevékenykednek, másoknak a jósláshoz vagy a gyógynövényekhez van érzéke. E g y e s mashave-megszállottak állítólag olyan valószerűtlennek tűnő területen rendelkezhetnek különleges képességekkel, mint a futball, a lóverseny vagy a vizsgasiker.

20 Kinyitom a szemem. A váróteremben ülök a keskeny kis padon. Lajhár az ölembe gömbölyödve hever. Egy felcímkézetlen köhögés elleni szirupos üveget szorongatok a kezemben. A sangoma tanítványa mellettem áll, a táskámat fogja. – Ez meg mi? – nézem meg a kezemben lévő üveget. Mérges kénszínű, sűrű trutymó lötyög benne. – Muti. Hogy megtisztulhass a rossz energiáktól. – Például attól, amivel megmérgeztetek? – Jó a fejfájás ellen. Az állatmágia nagyon erős. Lesz pár utóhatása. Az előírásoknak megfelelően szedd be! – Köszönöm. – Igyekszem annyi gúnyt sűríteni a hangomba, amennyit csak lehet. Bedobom a táskámba az üveget, és feltett szándékom kiönteni a mosdóba, amint hazaérek. Mennydörgés robajlik fölöttünk, megrázza az ablakokat, a tetőt. Egészen besötétedett. Kitántorgok az ajtón, a mellkasomhoz szorítom Lajhárt. Mintha minden kilapult volna. De az is lehet, hogy még csak annak az izének az utóhatását érzem, amivel a sangoma megmérgezett. Lajhár felnyög és megremeg. Leszedem a fejemről a sálat, hogy valamiféle hordozókendőt fabrikáljak belőle. A kocsim mellett üvegcserepek hevernek a földön. Az oldalsó ablak betörve. Hirtelen eszembe jut, hogy a mobilom nem volt ott a gyékényszőnyegre kiszórt holmik között, alighanem az anyósülésre dobtam, és ott felejtettem, miután rácsaptam Gióra a kagylót. Úgy hasogat a fejem, hogy az letépné a legrosszabb másnaposság koponyáját is, és a nyakába hugyozna. Tücskök ciripelnek. A forgalom mormol és zümmög. Kövér esőcseppek fröccsennek szét zsírosan. Odatántorgok a gumit szabdaló fickóhoz, aki épp összepakolna. Ettől a vihartól még a turisták is megfutamodnak, az egész parkoló kihalt. – Elnézést. Nem látta, ki törte be az ablakom? Elfordítja a fejét. – Végig itt volt. Látnia kellett. A lábam elé pöccint egy darab gumit. Ennyi erővel oda is köphetne. – Menj a picsába, apo! Körbenézek sárga szemű kocsiőrömet keresve. Nyomát sem találom. Egyre jobban esik. De a levegőben édes, éles illat úszik, és a fa alatt kifeszített vászontető felé vezet. Bedugom a fejem alá, de amikor a szemem hozzászokik a félhomályhoz, látom, hogy a menedék sokkal, sokkal mélyebbre nyúlik, mint gondoltam, és hogy bárki lakik is itt, beásott a törmelék alá, hogy kibővítse az odúját. Lekuporodom, és előrecsusszanok a füstködbe. Sűrűbb, mint a mandrax vagy a tik, és van benne valami savanykás bűz, bár az akár a testszag is lehet. Valami mást is kiérzek mögüle, valami roppant ismerőset – csatornabűzt. Három guggoló alakot látok, egy pipát adnak körbe. – Hé bammeg! Mifaszt csinálszitt? – visít fel egy lány, és ahogy feléjük csoszogok, irigyen magához szorítja a pipát. Nem olyan öreg, a tízes évei végén, a húszas évei elején járhat, de az életvitele berágta magát a megjelenésébe, és az arca csupa zúzódás és heg. Az álla makacsul kidagad, a haja csapzott. Gyulladt, kopasz foltok virítanak a koponyáján, mintha marokszám tépkedte volna ki valaki a haját. – Csak a telefonomat szeretném. – Jesszus, mondtam én, mondtam én – motyogja Sárgaszem, és egyszerre tűnik vadnak és riadtnak. Egy idősebb fickó dől előre, csak úgy árad belőle az agresszió. Ha Sárgaszemre azt mondtam, drogos kis patkány, ez a kölyök kifejezetten ocsmány teremtés. A háta mögött valaki motoszkál a sötétben, csörömpöl egy keveset. Nagyon rosszul mértem fel ezt a helyzetet.

– Nincs itt semmiféle telefon, hölgyem. Hess a picsába! – jegyzi meg Sárgaszem. – A SIM kártyám is elég lenne. Pénzt adnék érte. – Mennyit? – kérdezi a lány. – Thula, Busi! – sziszeg rá az idősebb kölyök, mire Busi úgy rándul össze, mintha már meg is ütötte volna. – Kétszáz randot a kártyáért – ajánlom fel. – Háromszázat, ha a telefont is megkapom. – Négyszáz. – Rendben – nyitom ki a pénztárcámat. Ügyelek rá, hogy ne lássák, mennyi pénz van benne. Kihámozok négy százast, és feltartom előttük. – És mi akadályozza meg, hogy csak úgy elvegyük, he? – kérdezi Busi, és vigyorogva előre oson. – Én. – A Sun City-ben lehúzott börtönévek során nem csak várni tanultam meg. Farkasszemet nézni is. A szemem végre hozzászokott a félhomályhoz, és a menedék végében barlangféleségbe vezető utat pillantok meg. A kölykök beástak a vízelvezető csatornákba, de az is lehet, hogy már beszakadt, mikor idetelepedtek a vászontetőjükkel. Lehet, hogy odalenn alszanak, egymásba gubancolódva, mint a patkányok. Fel-alá csoszog valami ott lenn. Száraz, kattogó hang kíséri a mozgását. – Csak nem valami nindzsa vagy? – kérdezi Ritka Ocsmány Teremtés, és a többiekre somolyog. – Ki akarod próbálni? Tudni akarod, mi a shavim? Vagy miféle mutit vettem most a piacon? – Ötszáz – mondja Busi. Ocsmány most tényleg megüti, keményen odacsap neki kézháttal. A lány felvinnyog, és úgy néz rám, mintha én tehetnék róla. Talán igaza is van. Bármi csoszog is a hátuk mögött, egy pillanatra megáll, aztán folytatja a szaggatott, ideges mozgást. Az eső a vászontetőre zuhog. – Ennyit ajánlok. Kell vagy nem kell? Nem rossz pénz... – Meglóbálom feléjük a kék bankókat. Sárgaszem utánuk kap, de nem éri el őket. – Nem, nem! Először a telefont. És mondjátok meg annak a hátul somfordálónak, hogy jöjjön csak előrébb, hadd nézzem meg! Ocsmány mintha jól szórakozna. Megveregeti a combját, mintha csak egy kutyát hívna, és egy Tarajos Sül kapaszkodik elő a sötétből. Három lábon sántikál, a tüskéi összekattannak. Gyanakvó ragaszkodással bökdösi meg Ocsmány térdét. A pofájából vastag nyálzsinórok csüggnek. Az egyik hátsó lába hiányzik. A csont csúnyán gyógyult, a szövet elszürkült, a tüskés szőrbe vér és genny száradt. Nedves, rohadt bűz árad belőle, mint a törött betonlyukból, ahonnan előmászott. – Mi a faszt csináltatok ezzel az állattal? – Nem rossz pénz – vinnyogja Ocsmány engem utánozva. – Nem akarsz te is? Azért a Lajhárért sokat kaphatunk. Ritka állat, he? Először csak egy ujj kéne. Vagy egy mancs. – Vagy akár egy egész kar – bátorodik fel Busi, és előremerészkedik. – Nem hiányzik. Még csak észre sem veszed! A Tarajos Sül ködös kis gombszemekkel néz rám, és a Sun City-ben tanultak ellenére is kezdek kihátrálni. A picsába a telefonnal! Odi megengedheti magának, hogy vegyen nekem egy másikat. De Ocsmánynak sikerült valahogy mögém kerülnie, és elállja a kiutat. Az esőt mintha dézsából öntenék, úgy dübörög a vásznon, mint egy stadionra való őrjöngő szurkoló. Odakinn jókora jégdarabok pattognak a betonon. Ocsmány egy kihegyezett csavarhúzót vesz elő a zsebéből. Mocskos – ha ilyesmivel döfik le az embert, a tetanusz lesz a legkisebb gondja. Láttam már pár rusnya szúrt sebet. A börtönben az egyik gengszter a veséjére kapott egyet a barátnőjétől. Hetekbe telt, mire belehalt a fertőzésbe. – Ne menj még, kis szívem! – emeli fel Ocsmány a hangját, hogy túlkiabálja az esőt. – Ha mondtad volna, hogy házibuli van, hoztam volna sütit – köpöm oda neki. Szétnyitom a

markom, és hagyom, hadd libbenjenek a földre a pénzjegyek. Számítok rá, hogy a lány azonnal térdre roskad, és utánuk kap. Egy másodpercre elterelem a figyelmüket. Megragadom Lajhár mancsát, és végigvágok Ocsmány pofáján a karmával, mielőtt felemelhetné a csavarhúzót. Felsikít és az orrát, a szemét markolászva hátratántorodik. Nem maradok annyi ideig, hogy felmérjem, mekkora kárt tettem benne. Megfordulok, és teljes súlyommal Sárgaszembe csapódom. Átlököm a lányon, aki még mindig térden állva kotorászik a pénz után. Fájdalmasan nagyot koppan a feje a földön, de nincs időm sajnálkozni. A Sun City szabályai: szedd le a vezért, és tűnj el, amilyen gyorsan csak tudsz! Elviharzok a Tarajos Sül mellett, a hegyes tüskék beleakadnak a nadrágomba. Pont az ellenkező irányba megyek, mint azt Ocsmány várná: beugrok a durva peremű lyukon át a vízelvezető csatornába. Térden csúszom lefelé, előre az alagútban. Átmászom a füsttől, izzadtságtól és vizelettől bűzlő takarókon, fél kézzel az érdes betont simítom, nehogy eltévedjek. Az edzőcipőm cuppog a rohadt sárban. Kurvára nem látok semmit sem, de érzem locsogni körülöttem a vizet. – Remélem, te nézed, merre megyünk – motyogom, és Lajhár, bár még mindig sokkos állapotban van, visszanyiffan valamit. Az alagútnak nemsokára ki kéne szélesednie, ahogy lejut a főcsatornába. Aztán jönnek a karbantartó lejáratok, amiken át egyenesen feljuthatok az utcára. Csak el kell érnem egyhez, mielőtt elkapnának. A hátam mögött dühös, eltorzult hangokat hallok. Remélhetőleg még mindig azon veszekednek, hogy jobbra vagy balra mentem. Remélhetőleg kettéválnak. Úgy könnyebben elbánok velük. Előrecsúszom a sötétben. Most már állok, bár még kétrét kell görnyednem. Víz csorog a cipőmből, és először azt hiszem, azért, mert szélesebb végre a csatorna, aztán rájövök, hogy az eső duzzasztja fel a vízszintet. Újabb ok a mielőbbi menekülésre. Lajhár épp egy másodperc késéssel mordul fel figyelmeztetően. Az alagút széles, csúszós fennsíkká szélesedik, leszánkázom a széléről, esek két métert, és a farcsontomon landolok egy lépcső élén. Mintha karót vertek volna a gerincembe. Levegőt sem kapok a fájdalomtól. Bénultan heverek, miközben Lajhár vinnyogva, nyögdécselve sürget, hogy keljek már fel. Jókora, lefelé vezető lépcsősor szélén fekszem. Minden egyes lépcső harminc fokban dől lefelé. Felnézek. Számos oldalág folyik össze a lépcsőnél, most mindegyikből sötéten fortyogva özönlik a víz. A boltíves tető katedrálisként borul fölénk. Mindezt csak azért látom, mert egy tetőablakra emlékeztető világos körön át leragyog a fény. Keskeny fémlétra vezet fel az aknán, gúnyosan csillog. Elérhetetlen. Egy szinttel felettem van. A hangok közelebb érnek. Sárgaszem kidugja a fejét az egyik oldalfolyosóból úgy másfél, két méterrel fölöttem, és levilágít egy elemlámpával. – Itt van! Itt van! – ordít fel, a hangját kiélesíti az izgalom. Fojtott választ hallok, mintha valaki a víz alól beszélne. – Segíts! Segíts lemásznom! – visong Sárgaszem. Lajhár a fülembe csetteg, a vállamat rángatja, hogy keljek fel. Nagy kínlódva négykézlábra küzdöm magam, csak addig állok meg, míg kirántok egy sültüskét a lábszáramból, aztán egyik lépcsőről a másikra vonszolni kezdem magam lefelé. A lépcsőfokok egy méter széles főartériába vezetnek, ellaposodnak. A csatorna keskeny peremén futnék, de a beton töredezett és nyálkás. Nincs időm a szélén egyensúlyozni. Becsusszanok az áradatba. Derékig ér, rettenetesen meleg, mintha valaki belepisált volna. Valahol a hátam mögött csobbanást hallok, a hangot eltorzítja az alagút, fogalmam sincs róla, milyen közel lehet. Megkockáztatom, hogy hátralesek, de csak a vaksötétet látom. A víz egy alkóvba folyik, itt összegyűlhet a víz, mielőtt a főcsatorna elkanyarodna. Változik a környezet, a modern cementjárat helyét ódon téglafalak veszik át, igazi viktoriánus relikvia, az aranykor maradványa. Kikapaszkodom a vízből, és megbújok. A hátam a falbemélyedésnek vetem, és lekuporodok a törmelékbe, a lehető legjobban összehúzom magam, de ugrásra

készen várok. Lajhár a mellkasomnak gömbölyödik, még mindig a rögtönzött hordozókendőben piheg. Vadul reszket. Kaparászó kis lények csiklandozzák a hátamat. Elszántan nem gondolok rájuk. Remélem, csak csótányok. – Ide gyere, pipi-pipi-pipi! – kiabál Ocsmány valahonnan az alagútból. Dühösnek hangzik. Ideges lányvihogás felel rá. Ami azt jelenti, hogy Sárgaszem vagy kussol, vagy jobban ismeri nálam a csatornákat, és elvált a többiektől, előresietett, és valahol ott áll lesben. Vissza kell jutnom ahhoz a létrához. A loccsanásokból végül Sárgaszem bukkan ki elsőnek a zseblámpájával, aztán tőle óvatosan lemaradva Ocsmány gázol a csatorna közepén. A víz fölött tartja a csavarhúzóját. Két borzalmas vágás éktelenkedik a képén. Nem tudom sajnálni érte. Visszahúzódom a falhoz. Lajhár leengedi a vállát, hogy még kisebbnek tűnjön, az állam alá fúrja a fejét, és mind a ketten visszafojtjuk a lélegzetünket. Elmennek mellettünk. Sárgaszem dallamtalanul dudorászik. Ha kellően messze mentek, visszafordulhatok... Valahol a hátuk mögött döbbenten felnyikkan a lány. – Ne szarakodj már! – ordít vissza Ocsmány a válla fölött. Annyira sem méltatja a lányt, hogy hátranézzen. Busi is megjelenik egy pillanat múlva, a párkányon egyensúlyoz, a telefonommal világítja meg az utat. Úgy rázogatja a lábát, mint egy kismacska, és feltartja ázott edzőcipőjét. A cipőfűző fekete a mocsoktól. – Tumiiiii! – visítja, és próbálja kicsavarni a cipőből a vizet. – Ez csúszik! – Akkor menj a közepén! – kiált vissza Ocsmány az alagúton. A lány lehajol, hogy felhúzza nedves cipőjét pucér lábára. Aztán felnéz, egyenesen a szemembe. Könyörögve a számhoz kapom az ujjamat. Rám mered. Egy aligátor. Két aligátor. Három aligátor. Négy aligátor. Öt aligátor. Hat aligátor. Aztán felkiált. – Itt van! Tumi! Itt van, itt van, itt van! A picsába! Ennyit arról, hogy az áldozatok összetartanak. Belököm a csatornába. Sikít, aztán vékonyka hangja hirtelen elhallgat, amikor a víz alá bukik. Egy pillanat múlva már ki is dugja a fejét, vadul kapálódzik, bugyborékol, és nincs nála se a cipője, se a telefonom. – Állj már fel! – ordítok rá a hülye libára, akinek annyi esze sincs, hogy észrevegye: derékig, de legfeljebb mellig érő vízben fuldokol. Ocsmány Tumi vigyorogva gázol visszafelé. Sárgaszem ott fröcsköl mögötte. – Nem ártana kihúznod a csajodat. – Maradok, ahol voltam, a hátam a falnak vetem, és fél kézzel a lábamnál lévő törmelékben kotorászok. – Egyre magasabb a víz! – Majd megoldja – mondja, de Sárgaszem megáll, és talpra rángatja a lányt. Busi zokogva ráborul, és kis híján a vízbe fojtja. – És te? – kérdezem Tumit, de csak időt akarok nyerni. Megtaláltam, amit kerestem. Rázárom a markom a törött téglára, felállok, és teljes erővel hozzávágom... nem a fejéhez, a kezéhez. Tumi felbődül, és elejti a csavarhúzóját. Az belecsobban a vízbe és eltűnik, az áramlat elsodorja a többi szeméttel. Busi csalódottan visít. Tumi kikapaszkodik a vízből, és utánam nyúl, de Lajhár karját kapja el, kitépi a hordozókendőből, és a csatornába vágja. Lajhár belepottyan a vízbe: döbbenetében nyikkanni sincs ideje. – Na most mi lesz? – vigyorog rám Tumi. Nem látja, hogy Lajhár már fel is bukkant, és vadul tempózik a part felé, hosszú karja elegánsan szeli a hullámokat. De vesztésre áll az áramlat ellen, és a víz lassan elsodorja. – Baszd meg! – mondom, és a nyakába vágom a törött sültüskét. Magamhoz szorítom a táskámat, és Lajhár után ugrok a csatornába. Meg sem nézem, hogy mi lett a támadásom eredménye.

●●● Jó néhány kilométernyire érünk partot, egymásba kapaszkodva. Összevissza vert minket a csatorna betonfala, de nem csak zúzódásaink vannak. Nekisodródtunk egy víz alatt rekedt ágnak is, amely összekarmolta a karunkat-lábunkat. Nem kevés időbe telik, hogy összeszedjem az erőmet, és képes legyek talpra kecmeregni és továbbmenni, amikor pedig a vállamra vetem az agyonázott Lajhárt, annyi víz van még a szőrében, hogy úgy érzem, legalább tíz kilót felszedett. Baljóslatúan hallgat. Ez is csak azt jelzi, mekkora szarban vagyunk, mert normális esetben azonnal panaszkodni kezdene, és dühösen bégetne a fülembe. Az a legrosszabb az egészben, hogy fogalmam sincs róla, hol lehetünk. Nem mintha valamiféle szaktekintélynek érezném magam Joburg csatornarendszerében, de épp eleget jártam már idelenn elveszett holmik után kutatva, hogy tisztában legyek az alapelrendezésével. De itt minden idegen. Az alagutak szurokfekete termeszjáratokként kuszálódnak össze, némelyik a semmibe vész, mintha építője egyszer csak, ráunva az ásásra, otthagyta volna. Lehet, hogy még az eredeti aranyásók voltak azok, abból az időből, amikor Johannesburgban csak egy halom szőrös kincskereső túrta a földet. Talán magunkkal viszünk egy Lajhár-fejnyi aranyrögöt. Lajhár vezet át a sötéten, úgy szorongatja a vállamat, mintha biciklikormány lenne. Ha találnánk egy elveszett holmit, hazáig követhetném a kapcsolatot, akár egy morzsákból rakott ösvényt. De telnek-múlnak az órák, és még mindig nem találtunk semmit – sem egy elveszett tárgyat, sem a kijáratot, vagy akár csak egy olyan járatot, ami átvezetne valahová, csak egyik zsákutcát a másik után a nedves sötétben. Lajhár összesen egyszer nyikkan, kiégett, halk hangon, amikor leroskadok a fal mellett. Fáj a lábam, a gyomrom borsónyira zsugorodott, mintha az éhség szopogatnivaló cukorka volna. – Ne aggódj, haver! Kijutunk innen – mondom. – Ne aggódj! – De ő is érzi, hogy magam sem hiszek benne. Olyan sötét van idelenn, hogy a szemem az érzékek hiányát kitöltendő kísérteteket fest mindenhová. Hullámzik a feketeség. Purgatóriumi csönd van. És akkor Lajhár felcsipog, élesen felkapja a fejét. Nem csak úszni tud jobban, mint én. Feszülten hallgatózni kezdek. A szívem a gyomromba kúszik. – Ők lennének azok? Halk dübörgést hallok, alig hallható, de egyre erősödik, mint a tánctér crescendójába torkolló house zene. Sietve felpattanok. – Víz? – Minden évben cikkeznek a csatornákba fúlt kölykökről, akiket elkapott a szinte semmiből érkező áradás, miközben ökörködve füveztek vagy keresték a Tini Nindzsa Teknőcöket az alagútban. De Lajhár ingerülten csetteg, hogy hallgassak, hadd füleljen. Valami más lesz az. Sietve pofozgatja az arcomat, ahogy olyankor szokta, ha nem kelek fel időben. – Rendben, rendben – mondom. Talpra kecmergek, és elbotorkálok arra, amerre vezet, a zaj epicentruma felé. Remélem, nem egy vízfalba. A dübörgés visszhangzik az alagútban, fográzó földrengéssé erősödik. Előttünk fény dereng, mintha a civilizáció jelezne. A gyomromban feléled a remény. Előretántorodok, befordulok egy sarkon, és vakító mesterséges fényár zúdul le rám. Az alagút belsején hatalmas fémbordák ívelnek fel, mint egy robotbálna mellkasában. Aztán ostorként végigvág alig pár centivel az orrom előtt a hatalmas fém- és üvegvihar. Egy elmosódott, döbbent rózsaszín arc, a szája döbbenetében tökéletes O-ba kerekedve: ő az egyetlen tanúja, ahogy Zinzi Decembert kis híján kivégzi a Gautrain vonat.

21 Brixton határozottan nem az új Melville, de a House of Nsako és most a Counter Rev mindenképp jót tett a környéknek. Persze a dühös lakók tiltakoznak a zaj miatt, meg hogy a kocsik elállják a behajtóikat. Épp csak egy kicsit sántítok a bejárat felé menet. Órákba tellett, hogy kimossam a csatornaszagot Lajhár szőréből, és hosszú ujjú felsőt viselek a hatvanas éveket idéző kötényruha alatt, hogy legalább a legcsúfabb karmolások ne látsszanak. Egyébként minden rendben, már attól a traumatikus élménytől eltekintve, hogy valahogy át kellett dumálnom magam a Gautrain biztonsági szolgálatán, és találnom kellett egy taxit Sandtonban, amelyik hajlandó volt bevinni egy mocskos, vizes és büdös állatkerti lányt a belvárosba, hogy megmenthessem a kocsimat. A telefonszám, amit Vuyótól kaptam, egy taxitársaságé, a Quick-Quické. Az operátor le tudta ellenőrizni a vasárnap hajnali hívásokat. 02 óra 46 perc. – Igen, kaptunk egy hívást – mondta mogorván. – A Hanbury Road 14 elé, Brixtonban. Valamiféle klub. A Counter Revolutionary. Morningside felé. Most akkor kifizeti? – Mit fizetnék ki? – Az ügyfél nem jelent meg. A sofőrünk húsz percet várt rá. Ennyi idő alatt még két fuvart megcsinálhatott volna. Ez elmaradt jövedelem. Az pedig... – De már le is raktam. A Counter Rev ajtaját drámaian túlméretezték. Fényes fekete felületén hatalmas, ezüstözött fogantyúk csillognak egymásnak háttal, egy fordított C és egy fordított R. Bentről kidübörög a hip-hop, könnyed szöveg fedi el a rosszindulattól terhes dallamot. A kidobón sötét napszemüveg, fekete-vörös kabátján kis, arany jelvény. Kiegészítőnek széles, izmos vállat és jókora adag agressziót visel. De amikor habozva megállok előtte, leolvad róla a kihívó póz, és felemeli a bársonykötelet. – Bejössz? – Várok valakire – mondom. – Kösz! – Az említett valaki még legalább egy órát késik. Eszeveszett korán ideértem, de ma este nem azért jöttem, hogy Gióval lötyögjek. – Odabenn melegebb a várakozás – mondja a kidobó. – Csak úgy mondom. – Ó, de odabenn nem dohányozhatok. – Kirázok egy szálat a kifejezetten erre az alkalomra vett light cigiből. – Hogy is van abban a számban? Harcoltam a törvénnyel... – De a törvény nyert – helyesel, és felvillant egy olcsó műanyag öngyújtót a cigim végénél. A cigaretta még mindig az emberiség legjobb ismerkedőszere. A kidobó tekintete levillan a csuklómon éktelenkedő zúzódásokra. – Gond lesz a Lajhárral? – Ezt te tudod. – De nincs hivatalos állásfoglalás? – Egyéni elbírálás alá esik, ki mehet be. – És ki bírálja el? – Én. – Nem vagy valami bőbeszédű. – Nem is azért fizetnek. – Szóval ki nem juthat be melletted? Az ujján sorolja végig a kizárással járó bűnöket. A bütykein halvány, vékony hegek fehérlenek, és két ujja sínben van. Amatőr bokszra tippelnék. Egy ilyen nyugis városrészben egyetlen kidobónak sem lehet ennyi dolga. – Aki nem veszi figyelembe az öltözködési előírásokat. Aki már részeg. A közismert drogkereskedők. Akiknek nem tetszik a modora. – És az én ruhám megfelel az öltözködési előírásoknak?

– Meg. – És tetszik a modorom? – Eldobom a cigarettát, és a csizmám sarkával eltaposom. Azonnal megváltozik a modora. – Hé, valamelyik új csaj vagy? – kérdezi élesen. – Lehet, hogy az akarok lenni. – Erre a kérdésre nem számítottam. – Csak mert a személyzeti bejárat hátul van. Joey tudja, hogy itt vagy? – Nem vagyok biztos benne. – Akkor nem ártana utánanézned. És vidd magaddal a végedet is! – Beletelik egy kis időbe, amíg rájövök, hogy a csikkre gondolt. – Köszi. Nem hallottam a neved... – mondom. Felkapom a csikket, és zsebre vágom. – Ronaldo. A személyzeti bejárat a konyhába vezet. Egy előre elkészített makitekercseket kicsomagoló fickó azt mondja, menjek fel egyenesen a lépcsőn. Eszembe vésem, hogy itt ne vegyek szusit. Lesétálok a személyzeti szekrényekkel szegélyezett folyosón, el egy nyitott mosdóajtó mellett. Odabenn egy csapat csinos és ijesztően fiatal pincérnő igazgatja a sminkjét. Felmegyek a lépcsőn a „Menedzser” feliratú ajtóig. Bekopogtatok, és amikor mogorván kivakkantanak, hogy „Gyere be!”, engedelmeskedem. Az ajtó egy szigorú irodába nyílik. A szobából le lehet látni a tánctérre, de a látványt kiegészíti a biztonsági kamera képe is, ami úgy húsz másodpercenként vált kameráról kamerára, beleértve a mosdókagylók fölötti kamerákat is a vécékben. Egy hatalmas nő kimutatásokat böngészget éppen, már ha a háta mögötti tükröződésekből bármire is lehet következtetni. Fáradtan néz fel, és úgy rántja le a szemüvegét, mintha amúgy nem szokta volna hordani. Vagy nem szokta volna hagyni, hogy lássák rajta. – Ó, nem. Nem, ne, nem! – mondja Joey, amint meglát. Hamuszőke haját élre vasalták, mint egy katonai uniformist, és ezüstösen csillogó szemfestéke csak kihangsúlyozza, hogy az egyik szeme kék, a másik zöldesbarna. Csokornyakkendőt visel, és egy fűzőt, ami valamennyire kordában tartja nagyszabású idomait, bár azok minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy kiszabaduljanak a textil börtönéből, és meghódítsák a világot. Alighanem gennyesre kereste magát az Előző Életében, amit feltételezéseim szerint egy táncpóznának és nagyon, nagyon sok különböző férfiölnek dörgölődzve tölthetett el. – Nem tudom, ki mondta, hogy gyere fel hozzám, kicsim. De hát túl öreg vagy! Ne haragudj! – Nem lehetnék... pincérnő sem? – kockáztatom meg a kérdést. – Sajnálom, kis szívem. Az még a mi vendégkörünknek is egy kicsit túl egzotikus lenne. Csak táncosokat keresünk. De talán máshol, mondjuk a Foxhole-ban fontolóra vennének egy hozzád hasonló, érettebb lányt is... – Annyira itt akartam dolgozni – vinnyogok, és megpróbálkozom egy sértett pillantással. – Odi azt mondta, hogy lehet. – Odi? Ezt mondta volna? Hát az szívás, szívem, mert te nem vagy egy kis Carmen. Mondd meg Odinak, hogy majd akkor szólhat bele a személyzeti ügyekbe, ha letolja ide a képét, addig nem! – A figyelmét újra a számítógépe köti le, mintha csak mágnes lenne. – Még mindig itt vagy? – mondja, de nem néz fel. Veszem a célzást, és elballagok a bár felé. A Counter Rev vendégeknek fenntartott része a húszas évek dekadenciáját ötvözi az elektronikus csillogással. A nagy Gatsby, Lady Gaga-féle értelmezésben, ezüstben és fehérben. Az átlátszó plexiből faragott, masszív absztrakt csillár az alacsony, fehér neonpultos, ovális bár fölött lebeg. Alulról világítja meg a lágy fény. Odi baromira nincs itt. A hely még csak nyomokban sem emlékeztet a Bass Station koncerttermes lepukkantságára. A táncteret tejfehér bőrbe vont kis bokszok keretezik, az ívet épp úgy tervezték meg, hogy a benne ülők valamennyire magukra maradhassanak, miközben mindenkit látnak és mindenki látja őket. Az

ülésekkel szemben a DJ emelvénye fölött három boltíves ketrec áll. Fehér szalagos bambusz rácsozza őket. – Te vagy az új csaj? – kérdezi a pultos, és az egyik táncosketrec felé bök a fejével. Csinos a maga kis modellfiú módján, bár az orra egy cseppet hosszú és a bőre egy kicsit túl sápadt ahhoz, hogy elviselje a sok fehéret a fehér neonfényben. – Csak egy átlagvendég vagyok. Adnál egy gin-tonikot? Gin nélkül. – Oké – mondja, és elkezdi kitölteni a tonikot. – Igazából tudod, mit? Kérem a teljes képletet. – Nem törődöm vele, hogy Lajhár a fülembe sziszeg. – Azt hiszem, kiérdemeltem. – Amit csak akarsz – mondja, és tölt nekem egy duplát. Lajhár előrekaszál, és próbálja leverni a poharat a pultról. – Rossz kisfiú – szólok rá, és mozdulat közben elkapom a mancsát. – Bocs, nem viseli jól az italt. – Igen, hallottam már róla – mondja a pultos. – Hatsz az állatra? – Igen, ez vele a baj – ismerem be. – Nem adhatom le valahol? Mondjuk a ruhatárban? A pultos mulatva megrázza a fejét, de nem miatta kérdeztem. Az állatsimogatóból nem próbálják még egyszer megakadályozni, hogy igyak egyet. Megállíthatatlannak érzem magam. Jó érzés. – Túl korán jöttem, mi? – kérdezem, és végignézek a terepen. – Csak úgy tizenegy, éjfél körül kezd beindulni a hely. Még hétköznap is. – És milyen a közönség? – Gazdag. Divatos. Gyönyörű. Sok befolyásos ember jár ide. – Fogadni mernék, hogy sokan hazavisznek. Hogy hívnak? Erre képes elvörösödni. – Van barátnőm. És Michael. – És ha épp nem a pult mögött állsz, mit csinálsz, Michael? – Tanulok. Oceanológiát a Johannesburgi Egyetemen. – Oceanológiát? Akkor nem a legjobb városban vagy. – Komolyan! – És hozzájárulhatok ahhoz, hogy átjelentkezz egy partközeli intézménybe? – Egy ötszázast csúsztatok a poháralátét alá. – Ez meg mire? – Csak annak a kidobónak szeretném tudni a nevét, aki jóban volt Songweza Radebével. – A Heattől jöttél? – Olyasmi. – De nem lehet visszanyomozni hozzám? – Michael, kérlek! A nevedet sem tudom. Lecsúsztatja a poháralátétet a pultról, és eltűnik vele az ötszázas is. – Ronaldo. Ro. De nem hinném, hogy bármi is lett belőle. – Ro féltékeny típus? – Nem, ugyan, szó se róla! Nagyon kedves srác. Mindig vigyázott rá. Nem tetszett neki, hogy idejár ilyen fiatalon. Rossz hatással volt rá, tudod? – Ó, tudom. – Szarrá vert egy ipsét, aki pár hónapja megpróbált kábítószert csempészni a lány poharába. Néha megesik az ilyen. Múlt héten is találtunk egy eszméletlen lányt a mosdóban. Szét kellett verni a fülke ajtaját. Joey nagyon pipa volt. Voltál már a vécében? – Még nem. – El kell oda menned. Az a legjobb hely az egészben. Az ajtók tíz rongyba fájtak.

– Sokat kábszereznek errefelé? – A hivatalos hozzáállás szerint nem. – Hirtelen fagyos lesz, és nagyon leköti, hogy jeget őröljön a koktélokba. Úgy nézem, a drogdíler nincs benne az árakban. A legtöbb „hivatalos irányelv” csak üres duma, legjobb esetben is arra jó, hogy kizárhassák a szabályozatlan drogkereskedőket, azokat, akik gyanús cuccal üzletelnének, vagy nem hagyják, hogy a hely is beleszagoljon a profitjukba. A legtöbb klubnak megvan a saját belső ellátója. Nem olyan nehéz megtalálni őket, ha az ember tudja, mit keressen. A gin-tonikot szopogatva nézem, ahogy lassan kezd megtelni a hely. A befolyásos emberek alatt a pultos azokra az idősebb faszikra gondolt, akik minden lehetséges öltönyváltozatban hozzák ide a minden lehetséges kis fekete ruhaféleségbe csavart, fiatalabb nőjüket. Betöltik a bokszokat, a legdrágább pezsgőket rendelik a legdrágább whiskykkel. A fiatalabb, bulizósabb vendégek sokkal könnyedebben öltöznek: márkás farmerben, edzőcipőben indulnak egyenesen a bárpult felé. Semmi érdekes nincs az itteniekben. Kiszúrom persze a ház dílerét, vagy jobban mondva ő szúr ki engem. A narkós feromonok úgy vonzzák, mint pedofilt a bölcsiudvar. Fellódul mellém, teljesen úgy csinál, mintha csak egy átlagos srác lenne, aki ráhajt a magányos Lajhár lányra. Édes kis pofija van, homokszőke haja, sportos inge és gyakorlónadrágja. Az a típus, akit minden apa szívesen látna a lánya mellett. – Szia, szivi – mondja –, még sosem láttalak erre. – Most járok itt először. – És hogy tetszik? – Jó. – Mike mondta, hogy esetleg kellene valami? – Michael nagyon elfoglalt a pult ívének másik végén: egy nagyobb csapat strasszos blúzos, fekete kosztümszoknyás, divatos lányt szolgál ki éppen. A csajok kezdenek ellazulni, és a munka utáni italok lassan egész éjszakás piálásba csúsznak. – Ezt mondta volna? – Lajhár felvonja a vállát, és a fickóra fúj. – Hé, tényleg ezt mondta! Ha zavarlak, megyek is. – Ma este beérem ezzel, köszi. Könnyed mosolya meg sem rezzen. – Esetleg később, szivi? – Kacsint egyet, aztán visszasiklik a tömegben, és amikor a legközelebb látom, egy szaténtopos, csípőfarmeres lánnyal táncol. A csípőfarmer lassan bokafarmer lesz, ha tovább csúszik; máris kilátszik a csíkos bugyi és a feneke. – Nocsak, itt vagy – roskad le Gio mellém a székre. Még mindig idegesnek hangzik, bár kicsit megerőltette magát. Nagyon drága, nagyon visszafogott kölni van rajta. – Miért nem veszed fel a telefonodat? Egész este hívtalak. – Megváltam a telefonomtól. Taktikai visszavonulásnak is mondhatod. De nem is figyel. – Az a fickó rád hajtott? Ez a hely néha igazi húspiac. – Kérnék tőled egy szívességet. – Hé, hé, szívem! Már így is a pirosban vagy a Hivatalos Szívességmérőn. – Veszekedj velem. Odakinn. – Úgyis arra megyünk, hadd áruljam el. De miért veszekednénk? – Régen olyan jókat veszekedtünk, nem emlékszel? – Még a három utcával arrébb lakók is emlékeznek, Zé. És az Utójátékra is. – Nem dereng, hogy valaha is bántad volna a békülős szexet. – Nem mertem volna tiltakozni – vigyorodik el. De kezdi felizgatni a dolog. Sokat játszottunk az ágyban, és a sikoltozós veszekedések is mindig hatalmi játszmák voltak. – Gyere! Kimegyünk. Lehet, hogy kicsit meg is kell dolgoznod.

– Ez új. Ezt a perverziót a nagy házban tanultad el? – Utánam ered, ahogy a bejárat felé sietek. Remélem, hogy Ro nem veri palacsintává. Mielőtt az ajtóhoz érnék, erősen megtaszítom a mellkasát, és rákiáltok. – Azt mondtam, hagyj már a picsába békén! – Azzal kirontok az utcára. Rájátszok a sántításra is. Értetlenül kapja el a karom. – Hé! – Verd bele abba az ostoba fejedbe, Giovanni! Vége! – Lehet, hogy túljátszom. A gin énekel a fejemben. – Sosem volt köztünk semmi. És unom már, hogy mindig követsz. – Igen? – mondja Gio. Kezd belejönni. – És... és a gyerekkel mi a helyzet? – Az nem a te gyereked volt! – köpöm improvizálva. – Kurva! – kapja fel a kezét, hogy úgy tegyen, mint aki megüt, de a karja megakad, mielőtt ereszkedni kezdene. Az ököl, amely rámarkol, simán akkora, mint Gio feje. – A ma esti szórakozás kicsit korábban véget ér, barátom – mondja az ökölhöz tartozó fickó. – Miért nem szaladsz haza? – Ronaldo lefelé csavarja Gio csuklóját, aki kénytelen-kelletlen megroskad, hogy kövesse a mozdulatot. – Aú! Ez az egész nem az, aminek látszik – vinnyog fel Gio. – Aú! – Én is ezt mondom neked, te beteg állat – visítom akadozva. – Vége! Hagyj békén! – Hallottad a hölgyet. Mindent kihoztál odabentről? – Ronaldo addig csavarja a kezét, amíg Gio térdre nem zuhan. Gio biccent. – Akkor további jó estét, uram – mondja Ronaldo, és elengedi a csuklóját. Gio talpra kecmereg. – Egy ideig jobb, ha nem látom erre a pofádat. – Jézusom! – Gio olyan rondán néz rám, hogy attól egy pöcegödör is elszégyellné magát. – Remélem, most kurva boldog vagy. – Peckesen elvonul, a csuklóját tekergeti, és magában káromkodik. – Köszönöm szépen! El sem hinnéd... – Ami téged illet... – Elkapja a karom, és halkan folytatja. – A te pofádat sem akarom látni egy ideig. Nem tudom, miféle játékot játszol, de baromira nem jön be. – Oké. Bocs... – dadogom, aztán az őszinteség mellett döntök. – Próbáltam felkelteni a figyelmedet. Tudom, hogy segítettél Song Radebének, és... – És nézd meg, mire jutottam vele – szakít félbe. Lekapja a napszemüvegét, és közelebb hajol, hogy lássam a teljes képet. Valaki nagyon randán megverte. Az arca csupa zúzódás, a jobb szeme levedző kis rés egy nagy, lila duzzanatban. Ahogy a karomat markolja, cigaretta égette sebeket veszek észre a csuklója belső felén. Talán az ujja sem egy amatőr bokszmeccs miatt van sínben. – Tudnom kell, hol van. – Nekik nem mondtam el – mordul fel, és a sarokig tol maga előtt. – Neked miért mondanám? – Mert csak segíteni akarok rajta. – Ezt nem tudhatom. Talán te sem tudhatod. – Legalább annyit árulj el, kik azok az ők! – Olyan kurvára elegem van belőletek, kibaszott állatkertiek! – Várj csak, ez azt jelenti, hogy a Máltai volt meg a Marabu? – Ez azt jelenti, hogy ne gyere ide vissza. – Olyan erősen lök át a sarkon, hogy kicsavarodik a bokám, és letörik a cipőm sarka. Ronaldo megfordul, és visszamegy az ajtó elé. Odabentről árad a fény és a basszus, én meg egy cipősarokkal rövidebben állok az utcán, mint amivel érkeztem. Vesztettem mellé nem kevés méltóságot is. Lajhár kinyitja a száját, hogy rám sóhajtsa, én megmondtam. – Eszedbe ne jusson! – förmedek rá, és bekapok egy mentolos cukorkát.

22 – Ez nem mehet így tovább – mondja Benoit, és felemeli a karját a gyűrött, átizzadt lepedőről. Megfordítja a kezem, és egymás után az ajkához érinti minden ujjhegyemet. Leheletnyi kis csókokat fúj rá. – Mi van, a nyilvánvalót hajtogatod? Mit számít még egy a feleségednek? Ott leszel neki élete hátralevő részére. Vagy amíg el nem váltok valami apró hülyeség miatt, mint hogy a fogkrémes tubust merről kell nyomni. Vagy nem is tudom, mert öt év távollét után már nem is ismeritek egymást. – Nekem számít. – Magadnak is ott leszel életed hátralevő részére. – Felhengeredek rá, és meglovagolom. – Együtt tudsz élni vele? – Szállj le rólam, te romlott nő! – Ezt nem gondolod komolyan. – Lehajolok, hogy megcsókoljam, és nekisimulok a mellkasának, a teljesen érzéketlen, sima, halott szövetnek – Nem érdemlek meg egy kis pihenést sem? – mondja, és úgy húzogatja a csuklómat, mintha le akarna dobni magáról. De nincsenek efféle tervei. – Megmutatom, mit érdemelsz – mondom, és még lejjebb csúszom. Utána az ágy szélén ülök, a lábamat magam alá húzom, és vadul küzdök az olcsó műanyag öngyújtóval, amit Ronaldótól loptam. Úgy kattog, mint a világ legszerencsésebb orosz rulettje. – Tudod egyáltalán, hová mész? – Burundiba. Egy Bwagiriza nevű táborban vannak, keleten, Ruyigiben. Azt mondják, oda nem érnek el a harcok. Konszolidálnak, mindenkit egy helyre visznek. Az úgy jobb. – De azért nem egy üdülőközpont. – Hát igen, be kellett záratniuk a nagy csúszdát – mondja, de a mosolya éppolyan hamis, mint a Bruma-tavi divatmárkák. – A vattacukor-gép is elromlott. A lufik meg elrepültek. És a lázadók magukkal vitték az összes plüssállatot, amikor elmentek. Beszéltél a feleségeddel? – Csak egyetlen műholdas telefon van. – Szóval igazából nem lehetsz benne biztos, hogy ők azok. – Szikrát kapok, de nem elég hosszan, hogy meggyújtsam a cigarettámat. A picsába! Katt-katt. – Az ENSZ-segélymunkás beszkennelte a feleségem személyijének a másolatát. – Lehet lopott is. Visszaélhettek vele. Az angliai menekülttáborokban genetikai vizsgálatnak vetnek alá, hogy meggyőződjenek róla, tényleg onnan jöttél, ahonnan állítod. Kikérted az igazi feleséged DNS-vizsgálatát? Megvannak a fogászati leletei? – Katt-katt. – Nekem sem könnyű ez az egész – mondja. – Ó, menj már, Benoit! – mondom, az öngyújtót katt-katt-katt-kattogtatva. – Örülök, hogy találtál valaki mást. – Az a leselkedő disznó féreg D’Nice is mehet a picsába. – Katt. Katt. Katt. – Jó az, Zinzi, erre van szükséged. A kibaszott, kurva falnak vágom a használhatatlan, kurva, fos öngyújtó szart. És azonnal meg is bánom. Most le kell mennem a kibaszott lépcsőn, hogy vegyek egy másik kurva öngyújtót a telibebaszott boltban, ami ráadásul biztos, hogy ilyen későn már úgy is kurvára be van zárva. Odamegyek a falhoz, és felveszem az öngyújtót. A kis műanyag basz letört róla. Tényleg totál elbaszódott. – Bármi van is vagy nincs köztem és Giovanni között, már nincs beleszólásod az életembe, Benoit. – Nem tudtam róla, hogy valaha is lett volna. – Úgy néz rám, mintha én lennék a rosszfiú. –

Meg akarod nézni a képeiket? – Miért akarnám megnézni fényképen azokat, akikért elhagysz? – Mert meg szeretném neked mutatni őket. – Ó, az isten szerelmére! Rendben! Beletart pár percbe, amíg megszerzi a fényképeket pár emelettel feljebb lévő szobájából. Ez idő alatt sikerül lenyúlnom egy doboz gyufát egy nőtől, aki egy vödör vizet cipel fel elszántan a lépcsőn. Amikor visszaértünk a szobámba, Benoit kiveszi a cigarettát a számból, és beleszív. Még sosem láttam dohányozni. Aztán leül mellém az ágyra. Műanyagba csomagolt, befőttesgumikkal összefogott csomag hever az ölében. Egyesével kezdi leszedegetni a gumikat, és gondosan maga mellé teszi mindet. Némelyik gyakorlatilag már elrohadt. Bár méregvirág bontogatja a szirmait a mellkasomban, kíváncsi vagyok. – Mikor nézted meg őket utoljára? – Tegnap. Azelőtt meg nem is tudom. Egy éve? Két éve? Régebben naponta végignéztem mindet. Legöngyölíti róla zacskót. Alatta ott egy másik, gondosan körbetekerve, alatta egy harmadik, az alatt pedig egy terepzöld esőkabátdarabba csomagolt, zsinórral körbekötözött papírköteg. Vegyesen vannak közte fotók és kinyomtatott, digitális képek. Már megfakultak, a papírt simára koptatta a sok nézegetés, az egész kontinensen átívelő utazás. Benoit, egy nő és három gyerek – első ránézésre kettő és hét év köztiek – pózolnak ünnepélyesen, mosolytalanul egy alacsony fal előtt. Elmosódottak a vonásaik. Fakók. Már most kísérteteknek tűnnek. Ugyanaz a nő, sárga lepedőkbe csavarva, gyűrött arcú újszülöttel a karján. A csecsemő szorosan összepréseli a szemhéját a fényben, a kép alsó sarkába egy kislány dugja be a fejét, mintha nem bírná elviselni, hogy kihagyják valamiből. Ugyanez a kislány a hóna alatt fogja a csecsemőt, úgy cipeli. Egy kisfiú ül egy kartondobozban, vigyorogva mutatja egy szem fogát. A család megint ünnepélyesen pózol egy szökőkút előtt, városi környezetben. A háttér változatlan, de ezúttal Benoit fejjel lefelé tartja a kisfiút, mintha épp bele akarná ejteni a szökőkútba, a család többi tagja pedig kis híján összeesik a nevetéstől. De az a kép, amitől a szívem egyből a gyomromba ugrik, a nőt ábrázolja. Szégyellős mosollyal bújik el a köténye mögé. Játszik a fényképezőgéppel. Vagy inkább a mögötte álló férfival. – Celvie – mondja Benoit. – Armand. Ginelle. Celestin. Ő a legkisebb. Két és fél éves. Annyi életerő van benne! Pórázra kéne kötni, hogy ne szökjön meg. Utánaszámolok. – Akkor most már hat-hét éves lehet. – Hét. Áprilisban van a születésnapja. Jövő héten. Hét éves lesz. Gyakorlatilag felnőtt. El kell kezdenem félretenni az egyetemre... – Komoran megrándul a szája sarka, de még a hamis mosolyig sem jut el. Mind a ketten az egyetemi tandíjak lehetetlenségén gondolkozunk, úgy általában az egyetemeken, hogy hová juthat az egyetemmel az ember. Az én főiskolai diplomám. Benoit harmadéves gépészmérnöki képzése. Elkezdi újra összeszedni a fényképeket, becsomagolja őket a műanyagba, visszacsattintja a helyükre a befőttesgumikat is. – És mit mondasz nekik? – Hogy a papa elveszett egy kis időre. – És a Mongúz? – Ó – int lazán Benoit –, majd megszokja őket! Lehet, hogy meghuzigálják a farkát, de nem

lesz semmi gond! Csak a gonosz Lajhár-lányokkal nem jön ki – mondja Benoit, és a hangsúly kedvéért oldalba bök. – Aú! Mindegy, egyáltalán nem fogsz hiányozni. – Egy másodpercre sem fogok rád gondolni. – Még csak nem is emlékszem majd rád, annyira leköt, hogy más pasikkal keféljek. Az lesz majd, hogy: ki is az a Benoit? – Hah! De majd a Mongúz eszedbe jut, amikor kikelnek a bolhák. – Nem. Nem jut az eszembe. Nem fogsz hiányozni. Sosem szerettelek. Még csak nem is kedveltelek! És furcsa szagod van, és a lábad, a megkeményedett ronda, rút lábad? Tök undorító. Örülök is, hogy eltűnik az ágyamból. – Neked is furcsa szagod van – mondja, és megcsókolja a járomcsontomat a tépett fülemtől nem messze. A vállára hajtom a fejem. Jó ideig csendben ülünk. ●●● Az Old Ed’s sportklub medencéjében úszom a hosszokat. Előre, hátra, tökéletes víz alatti fordulókkal – amit sose tudtam rendesen megtanulni – a medence mindkét végén, előre, hátra. Nincs rajtam kívül senki a medencében. Mintha az egész klubban se volnának. Hegyes kis hullámokat keltek. Egyenletes sípszó diktálja, milyen gyorsan ússzak, de kezdek lemaradni. Nem tudom tartani az ütemet. És valahol a mélyben, olyan messze alattam, mintha a medence egy kontinentális lemezen lenne, valami megindul fel, egyenesen felém. Valami, aminek foga van.

23 Riadtan ébredek, a szívem a torkomban dobog. Benoit mélyen alszik, a hátam mögött fekszik, páros kérdőjelként bújtunk össze. A merevedése ártatlan makacssággal bökdösi a hátamat, még nem értesült róla, hogy úgy döntöttünk, lemondunk egymás öröméről. Nem az álom ijesztett meg ennyire. Zaj szűrődik be kintről. Felülök, hegyezem a fülemet. Lábdobogást hallok, valaki rohan. Aztán kiáltozás száll fel az utcáról. Ajtócsapódás. Újabb kiáltozás. Lövések. Semmi okom nincs rá, de azonnal Songweza jut az eszembe. A hang tompasága alapján úgy vélem, a Twist Street oldaláról jöhet, és ki is nézek az ablakon, hogy ellenőrizzem. Az utca csendes, a bevásárlószatyrok sem rezzennek a fákon. A Mongúz pofácskája felbukkan az ágy végében, a fürge kis jószág szimatolva áll fel a hátsó lábára, hogy végigmérjen. – Ketten maradtunk – csusszanok ki az ágyból. Magamra rántok pár ruhadarabot és egy klumpát. – A szentségtelen szövetség. – Benoit meg sem mozdul. A 608-ban ég a villany. Halkan megkocogtatom az ajtót, és Mr. Khan, a parányi szabó, akinek a felesége azzal a képességgel rendelkezik, hogy lopás elleni bűbájt szőjön a férje munkájába, egy pillanat múlva kinyitja az ajtaját. Régebben volt egy kis boltja a Plein Streeten, de most már az Elysium Heightsről végzi azt a kevés munkát, amíg még bír. A felesége, Mrs. Khan azzal egészíti ki a bűbájszövésből szerzett jövedelmét, hogy segít a kormány segélyprogramjára jelentkezni a lakóknak. Sokat könnyít a dolgán, hogy Fekete Skorpiója elfér a retiküljében, amikor lemegy segélyt intézni a kérelmekkel és a személyikkel a kezében. Mr. Khan apró, markolászó kis mozdulatokkal invitál be, aztán sietve visszaoson az ablakhoz és a kibontakozó drámához. Átlépek a kelmekötegeken, és bepréselem magam az ablaknál lévő varrógépasztal mögé, ahol már ott áll Mrs. Khan, a tizenkét éves lányuk, a folyosón szemközt lakó szexmunkás, meg egy férfi, aki feltételezéseim szerint az épp aktuális vendége lehet. Az utcát lesik. Nem mi vagyunk az egyetlen lakók, akik kiélveznék a hajnali négy órás drámát; mindkét oldalon emberek hajolnak ki az ablakon dohányozva, fecserészve. – Már megint a bandák – cöccög Mrs. Khan, és a másik lábára nehezedik, hogy jobban a csípőjének támaszthassa az alvó csecsemőt. – Meg az a rohadt magánbiztonsági szolgálat. A rendőrség errefelé csak elcsépelt vicc. A Zoo City és a belváros fegyveres erői olyanok, mint a kutyák: nem érdekli őket, csak az a rész, amit körbepisáltak. Csak a saját épületükkel törődnek. Ha a bűntény az út túloldalán történik, akkor az mintha ott sem lenne. Azonnal elveszítik minden érdeklődésüket, amint kiér a felségterületükről. Sajnos az Elysium és az Aurum a privatizált törvény határain kívül esik. A tulajdonos túlságosan is snoep ahhoz, hogy fizessen a védelemért. Újra felropognak a fegyverek. A torkolattűz visszfénye felcsillan a sarkon álló ház törött ablakában. Aztán egy ember botorkál elő a sugárutat szegélyező fák rejtekéből, és hátralő a válla fölött. A tornacipője úgy csikorog, mint egy teniszsztáré, ahogy megcsúszik a nedves betonon. Egy Medve vágtat ki mögüle, és körbenéz jobbra, balra, mintha csak a forgalmat figyelné átkelés előtt. Láttam már ennél furcsábbat is az utcánkban. Ott volt például az az eset, amikor félbeszakítottak egy nemierőszak-kísérletet – Mrs. Khan felbujtott az emeleten néhány nagydarab fickót, és kómába verték a próbálkozó erőszaktevőt. Meg az, amikor megkéselték D’Nice-t, bár sajnos nem halt bele. Vagy pár hete az a gyilkosság a lépcsőházban. De a legfurcsább akkor is az volt, amikor egyik éjjel egy helyi bordélyház tulajdonosai meztelenül végighajtották a lányokat és az állataikat az utcán, hátha új ügyfelekre lelnek. – Elmérgesedett kutyaviadal – mondja a 610-es ablakán kihajoló fickók egyike nagy

magabiztossággal. – Még nem késő megtenni az utolsó téteket – jegyzi meg kecskeszakállas barátja, de a nevetésük üres. – Nem, öcsém – mondja Mrs. Khan idegesen. – Ez is csak azt mutatja, mennyire nem tudsz semmit se. Egyértelműen bandaháború! A 207-esek már két hete nekimentek a kameruniaknak. Majd meglátod, ez csak a bosszú. Mrs. Khan megpróbálja visszazavarni a lányát az ágyába. – Gyerünk, kicsikém, ki kell pihenned magad, holnap iskola! De a lány meg sem mozdul. Ez jobb a tévénél is. Talán még az iskolánál is; ez legalább tényleg az életre neveli. Újabb lövés dördül odalenn az utcán. A Medve válla megrándul és megroskad. Az állat felbőg fájdalmában, próbál két lábra emelkedni, aztán meggondolja a dolgot. A fickó megrángatja a mellső lábát, próbálja mozgásra bírni. A Medve újra felbőg, aztán négy lábra esik. A fickó futni kezd, és vadul integet a Medvének, hogy kövesse. Az meg is indul utána. De elkésett. Újabb golyók, ezúttal egy AK-47-ből leadott sorozat szaggat át az állaton, oldalra taszítja. A fickó felkiált, és már rohanna vissza a Medve felé, de habozva megtorpan. A medve tántorog még egy lépésnyit, aztán döbbenten fúj egyet, és a hátsó felére roskad. Zavartan próbál talpra kecmeregni. Az AK-47 újra felkattog. A medve mellső lába szétcsúszik. Az állkapcsa hangosan reccsen a járdaszegélyen. Az ablakban állók arca megrándul. A Medve feje lassan, nagyon lassan félrecsuklik. A férfi megfordul, és úgy rohan, mintha a pokol összes ördöge a nyomában lenne. A nyomába is ered. Egy emberként tartjuk vissza a lélegzetünket. A forradalmárok, bűnözők és forradalmárokból lett bűnözők legkedvesebb fegyverét szorongató tsotsi óvatosan lép elő a fák állványzata mögül; bármikor felránthatja a csípőjénél lógó AK-47-est. A vállánál elmosódott szárnyak verdesnek. Egy Kolibri. Odaballag a Medvéhez, és megbökdösi a lábával. Nem mozog. Azért a biztonság kedvéért beleüríti a tárat. A Madár előrevillan, hogy megnézze, aztán visszaszáll a gazdájához. A távolban felvijjognak a szirénák. Magánalkalmazásban lévő biztonsági őrök, nem rendőrség. Lehet hallani a sziréna hangmagasságán. A tsotsi felnéz, és észreveszi, hogy a fele épület őt figyeli. Vidáman integet, aztán visszalép a fák közé. A Madara ott köröz a feje körül. Mindannyian tudjuk, eztán mi lesz. Egyikünk sem szól egy szót sem. A Mongúz idegesen járkál fel-alá az ablakpárkányon, a bajsza remeg. A szirénák egyre hangosabbak. A Medve mozdulatlanul hever a járdán, egy licencelt cuccokat kínáló utcai árus állványának fémváza mellett. Leesik a légnyomás, mintha csak vihar közelegne. Halk, mély, visító hang kel, mintha mindig is ott lett volna, épp csak az emberi hallás határán túl. Ordítássá erősödik. Aztán lassan elkezdenek lecsöppenni az ágakról az árnyékok, akár vihar után a vízcseppek. A sötétség tócsákba gyűlik, besűrűsödik és fortyogni kezd. A japánok éhes kísérteteknek hiszik. A szcientológusok szerint az elnyomó engramok fizikai megtestesülései. Egyes szemtanúk szerint fogak csikorgása, villogása vár a sötétben. A videokamerák csak áthatolhatatlan sötétséget mutatnak. Én szeretem azt hinni, hogy egy fekete lyuk az, hideg és személytelen, akár az űr. Talán a túloldalon csillag lesz belőlünk. Elfordulok, ahogy a sötét végigrongyol az úton a futó ember felé. Mr. Khan befogja a lánya szemét, bár szerintem inkább a fülét kéne. A sikoltozás csak pár rettenetes másodpercig tart, aztán hirtelen véget ér. – Jaj! – mondja Mrs. Khan, hogy megtörje a csendet, amely úgy nehezedik ránk, mintha

valaki hirtelen feljebb tekerte volna a gravitációt. – Ez a város! De nekem valami más jutott az eszembe. – Hol vannak a szüleid? – mormolom, és eszembe jut a méreg okozta hallucináció, a bolti eladósegéd a névtáblával, „Gyilkos! Gyilkos! Gyilkos!”, ahogy az ötéves énem fölé hajol. – A szülők? Jó lenne, ha valaki szólna nekik – helyesel Mrs. Khan. – Gyerünk! – szól rá a lányára, és elhessegeti az ablakból és tőlünk, tunkoló nézelődőktől is.

24 Mikor reggel szédelegve és a kialvatlanságtól mogorván felébredek, a közterület-fenntartók már lefutották a köreiket. Leslagozták a vért a betonról. A medvedögöt is elvitették. Az egésznek nem marad más nyoma, csak egy fekete folt a betonon, mintha felrobbant volna valami, és a Twist Street sarkát lekerítő, sárga rendőrségi szalag, ami eltereli a lázas reggeli forgalmat. Bárcsak a kocsimmal is megtenné ugyanezt a takarítószolgálat! Benoit egy szó nélkül néz le rá. Nem csak velem bántak el előző nap – a Caprit is szétverték. Alaposan. Az ajtókat berugdalták, a reflektorokat bezúzták, és ha jó szögből hunyorgok rá, egy nagyjából értelmezhető szó virít négyhüvelykes betűkkel a motorháztetőbe vésve. PCISA. A szélvédőt fraktál-pókháló roskasztja be, alighanem többször egymás után rávertek valami súlyos fémtárggyal, például azzal a feszítővassal, ami a hátsó ülésen hever. Azzal téphették fel a bőrüléseket is. A hab a tortán a motorháztetőn szétkent ürülék – a szaga alapján emberi. Gondolom, örülhetek, hogy aki odahelyezte, nem a kárpitra kuporodott be pottyantani egyet. – Munkahelyi ártalom – mondom Benoit-nak. Most könnyű ilyen lazán kezelnem a dolgot. De tegnap, amikor találtam végre egy taxit, aki eau de csatornában úszva is elvitt Sandtonból Mai Maiba, a piac már bezárt, és az este árnyai végignyúltak a szétgyalázott Capri maradványaitól eltekintve tök üres parkolón. Ragaszkodtam hozzá, hogy a taxis maradjon ott, amíg el nem indítom a kocsim. Nem tudtam, hogy a rohadékok ott kucorognak-e még a vászontető alatt engem lesve, vagy valahol a városban kóborolnak, de azért bemutattam nekik, miközben elhajtottam. Ott kellett volna hagynom a kocsit, de makacs vagyok. És nem hagyom, hogy drogos kis csatornatöltelékek megfélemlítsenek. Benoit a karomat tarkító karmolásokat és zúzódásokat nézi, miközben vezetek. Ma sokkal rosszabbul néznek ki. Ha lett volna egy kis eszem, nem ujjatlan ruhát vettem volna fel. – Ki kellett volna hívnod a zsarukat – mondja. – A zsarukat nem érdekli, Benoit. – Akkor hagynod kéne, hogy veled menjek. – Miért, neked épp nincs munkád? – Úgyis felmondok. – És meg kell szervezned az utazást is. – Cherie, elég lenne azt mondanod, hogy kösz, nem. – Egy szívességet azért megtehetnél nekem. De kicsit necces. Nagyot sóhajt. – Tőled nem is számítottam volna másra. – Hé, D’Nice sokkal rosszabb nálam! – De nem olyan édes. – Megmondalak a feleségednek! – vágok vissza, de csak a robotpilóta szól belőlem. A könnyed élceknek most már fűrészes éle van. – Még mindig áll a poligámiára vonatkozó ajánlatom – mondja azonnal. Hősiesen tartja a frontot. – Lehet, hogy fontolóra veszem, ha meg tudod szerezni nekem egy bizonyos Ronaldo lakcímét. A Counter Revolutionary-ben kidobó, a vezetéknevét nem tudom. A Sentinelnél dolgozik, ugyanez a béna kis sityak van a plecsnijén – mutatok az Elias névtábláján lévő kis mintára. – Meglátom, mit tehetek – mondja. Megállok a palackozóüzem mellett, ahová Benoit-t aznap őrjáratozni rendelték. A Sentinel szereti áthelyezgetni a biztonsági embereit, nehogy valaki elkényelmesedjen, túlságosan is megismerje a terepet, és aztán eladja az információt a

D’Nice-féléknek. Akik aztán garantáltan továbbadják a fegyveres rablóknak. – Nem kell bemennem – jegyzi meg Benoit, és a kocsiban marad. – Kibírnak egy napot biztonsági őr nélkül is. – Micsoda, kockára tennéd Elias munkáját? – Továbbra is a kormányt markolom, legalább addig is ellenállok a késztetésnek, hogy megérintsem. – Legalább a telefonomat vidd el! – Minden rendben lesz. Elkerülöm a vízelvezető csatornákat és a csavarhúzóval hadonászó drogos kis patkányokat. Ígérem. Szenvedő arcot vág. – Akkor később, cherie – mondja, és áthajol, hogy szűzies puszit nyomjon az arcomra. Csak amikor egy fél órával később behajtok a Mayfield golfpályára, akkor veszem észre, hogy kihasználta az alkalmat, és becsúsztatta a telefonját az aprópénzes tálcába, a kézifék alá. Sunyi gazember. Sajnos a csatornaszag még mindig megüli a kocsit, és belőlem is bőven árad, amikor belépek Mrs. Luthuli házába. Kellően udvarias ahhoz, hogy ne tegye szóvá, és főz nekem egy jó erős teát. Kérés nélkül tesz bele tejet és cukrot is. Megiszom, amíg odafenn kutat. Úgy tíz perc múlva egy cipősdobozzal a kezében jön le. Felveszi a szemüvegét, és elkezdi egyesével kiszedegetni a fényképeket. – Pontosan mi is kéne? – Ha látom, tudni fogom. Megnézhetem? – Kiborítom a doboz tartalmát a konyhapultra, és nekilátok átválogatni. A fotók többsége hideg és halott. Rátapadok az egyikre, és megfordítom: „Esküvő, talpig fehérben.” Egy férfi és egy nő – Song és S’bu szülei – hunyorognak a napfénybe egy lépcsősoron, ami egyaránt vezethet tanácsházára vagy egy nagyon egyszerű templomhoz is. A férfi hófehér öltönyének széles, nagy hajtókája van, a nő esetlenül markolja rózsaszín virágokból kötött csokrát. Halvány kis kötődés-fonál indul ki belőle. Kopott, törékeny, alig lehet látni, de végül is még soha nem dolgoztam eddig fényképekkel, kivéve, ha maga a fotó volt az elveszett tárgy. Soha még csak eszembe sem jutott, hogy megpróbáljak átnyúlni egy képen. Megint felvillan előttem a World Trade Center képe. Idegesítően abszurd. – Annyira igazságtalan – sóhajt fel Mrs. Luthuli. – Olyan fiatalon elvesztették őket! – Ezt kölcsönkérhetem? – Nem tudom, hogy megvan-e a negatív... – néz rám bizonytalanul. De már kinn is vagyok az ajtón, úgy követem a vékonyka szálat, mint Thészeusz a maga gombolyagát. Azért remélem, ennek nincs a túlsó végén egy minotaurusz. Mint kiderül, a minotaurusz baromi nagy előrelépés lett volna ahhoz képest, amit találok, mivel nem találok semmit. Benoit telefonja megcsördül, ahogy céltalanul hajtok körbe-körbe, és próbálom elkapni az egyre inkább elfakuló kísérteteket. Mintha csak gyenge rádiójeleket akarnék befogni. Songweza bárhol lehet ebben a városban: éppúgy kortyolgathatja a csokis kapucsínót egy kávézó teraszán a Parkhurstön, ahogy egy székre kötözve is senyvedhet a Krugersdorp egyik lepattant garázsában. Ha elég közel jutnék, talán elkaphatnám a szálat, de hol a pokolban kezdjem? Benoit telefonjára nézek. Megátalkodottan pumpálja a Gang of Instrumentals „Oh Yeah”-jének első húsz másodpercét. A kijelző alapján titkosított számról hívnak. Hagyom, hogy hangpostára álljon, de makacsul újrakezdi, elvonja a figyelmemet, és sikerül behajtanom a zsákutcába, mert nem láttam a táblát. Harmadszorra már egyszerűbb felvennem – még akkor is, ha a tetves felesége hívja Burundiból – mint még egyszer meghallgatnom, hogy „Oh Yeah”. – ¡Holá! – mondom, és a vállamhoz préselem a telefont, miközben egy ipszilon-fordulót próbálok lebonyolítani a kocsival. Ó, a vezetés örömei!

– Nem tudok pontos címet adni neked – mondja Benoit –, de azt elárulhatom, hogy Hillbrowban lakik. – Fogalmad sincs róla, hogy ez mennyit jelent nekem – mondom, és visszakanyarodom a Caprival a főútra. – Akkor is, ha D’Nice-tól tudtam meg? – kérdezi. – Nem érdekel, honnan tudtad meg, szerelmem. – Oké, rendben. Azt mondja, tartozol neki kétszáz randdal az infóért. Ez beárnyékolja a kedvemet, de csak egy kicsit, mert ahogy közelebb érek a városhoz, úgy érzem, lassan a megfelelő frekvenciára fordulok. A vékonyka szál megerősödik: még mindig gyenge, de már vezet is valahová, nem csak a semmibe foszlik egy idő után. Amikor meglátom, mintha fejbe vágtak volna. Nem a World Trade Center. High Point. Az esküvői fotóból kiinduló fonál egyenesen odavezet. Olyan közel a saját lakásomhoz, hogy szinte hasra is bukhattam volna benne – már ha hajlandó lettem volna felnézni, ha hajlandó lettem volna komolyan venni a méreg-álmot. Két háztömbbel arrébb találok parkolóhelyet. A parkolóőr alaposan végigmér, miután látja, milyen állapotban van a kocsim. – Hayibo, sisi! – Csak arra vigyázz, hogy még itt legyen, amikor visszaérek – mondom, és elindulok a lakóikertornyok felé. Ha Hillbrow egykor Johannesburg pompázatos koronájának számított, úgy a High Point volt a tiara közepén csillogó, öklömnyi gyémánt, a maga dögös garzonlakásaival és a fiatal, ambiciózus üzletemberek és a városias kozmopolita családok számára tervezett luxuslakásokkal. A bejárat egy ropogósan tiszta szabadtéri bevásárlóközpont közepén van. Igazi fogyasztói sziget ez a maga kis ruhaboltjaival, gyorséttermeivel, a tiszta járdákkal, amelyekről akár enni is lehetne, és a vendégekkel, akik még nem olyan elkeseredettek, hogy meg is próbálkozzanak ezzel. Szinte normális az egész hely – gyakorlatilag kertvárosi. Hamarosan azt is meglátom, miért. Az épület környékén kitartóan járőrözik pár buldog felépítésű kölyök. Tarkopasz fej, gázspray, golyóálló mellény. A rendfenntartás „betört ablak” modellje ez, úgy képzelik, ha elfojtják a polgári rendetlenség aprócska szikráit, akkor könnyebben el tudják tiporni a komoly bűnözés tűzvésszel fenyegető parazsát is. Nincs csavargás, nincs szemetelés, nincs házalás sem – bár úgy nézem, a sarkon ácsorgó, menő ruhás dílerek diplomáciai mentességet élvezhetnek, amíg kívül maradnak, akárcsak az út túloldalán foszladozó hálózsákokban alvó hajléktalanok. Bemegyek, felszállok egy mozgólépcsőre, és próbálom kikémlelni a lakásokhoz vezető bejáratot. Négy sűrű forgalmat bonyolító biztonsági ajtó, amiket csak kártyával lehet kinyitni. Egy rácsos biztonsági iroda áll az ajtók mellett. Szerencsét próbálok. – Jó napot, látogató vagyok, a 612-esbe megyek. – Nevét kérem? – Az unott biztonsági őrt más fából faragták, mint a kinn járőröző kölyköket. – Zinzi December. – Cha, sisi. Ezen a listán nincs Zinzi. – Nem, elnézést. Én vagyok Zinzi December. – Vakon próbálkozom. – Ronaldóhoz jöttem! – Milyen Ronaldóhoz? – A 612-esben lakó Ronaldóhoz. – De nem tudod a vezetéknevét? – Hát most nem ugrik be... – Akkor fel kell hívnod. Meg kell kérned, hogy jöjjön le érted. – Nincs annyi a telómon – kuncsorgok szánalmasan. A biztonsági őr megvonja a vállát, és tovább olvassa a bulvárlapot. Csak úgy harsognak a

szalagcímek. „Újabb munkahelyek mentek füstbe!” A Medvés gyilkosság fel sem fért a címlapra. – Megyek, megnézem a telefonfülkét – mondom. Visszamegyek, le, hátsó bejáratot keresek, tűzlépcsőt, bármit. Ehelyett az egyik fiatal buldogba botlok. Odasétálok hozzá, igyekszem minél ártalmatlanabbnak tűnni, nem csavargónak. – Elnézést, tudna nekem segíteni? A kölyök figyelmesen fordul oda hozzám. Legfeljebb tizenkilenc lehet, kék szemében kölyökkutyás lelkesedés csillog, az a fajta, amiből éppolyan könnyedén lehet heves farkcsóválás és váratlan harapás is. Azt méricskélem, mire jutnék az újságíró-igazolvánnyal. Visszakeverem a többi trükk közé a pakliba. – Egy eltűnt lányt keresek. – Rossz házban jár, asszonyom. Az út túloldalán kéne próbálkoznia. Azokat a fazonokat volna érdemes megkérdeznie – int a fejével feszülten a sarkon ácsorgó dílerek felé. – Ők aztán épp elég eltűnt lányt ismernek, higgye csak el nekem. – Ezt készséggel elhiszem. De akit én keresek, ebben a házban van. Pontosan tudom, és be kell jutnom hozzá! – A rendőrségtől jött? – Nem. Egyfajta... magándetektív vagyok. Elveszett dolgokat találok meg. Embereket is. Általában nem annyira nyomozok, mint kutatok. A kölyök egészen felderül a kaland lehetőségére. – Hadd kérdezzem meg, hogy rendben van-e? – Érthetetlenül belemotyog valamit a gázspray mellett lógó kis adóvevőjébe. Udvariasan elfordítom a fejem, és a dílereket nézem. Remélem, hogy Song ebben az épületben van, és nem abban a zord, málladozó, alacsony házban az út túloldalán, ahol még délelőtt is behúzva tartják a függönyöket. A legtöbb emberkereskedő nem vesződik konténerekkel. Inkább csak hirdetnek. Prostitúcióról sosem esik szó. Csak egy titkárnői vagy eladói állást kínálnak, megmagyarázhatatlanul jó fizetéssel. Az emberek kétségbeesettek és naivak. Ha az emberkereskedők egyszer megkaparintották a lányokat, csoportosan megerőszakolják őket, hogy tudják, hol a helyük, rászoktatják a drogra, és munkába állítják mihamarabb. – Ja, rendben lesz – mondja a fiú, és visszafordul hozzám. – De magával kell mennem, és szó sem lehet róla, hogy bármiféle jelenetet csináljon, ami zavarná a többi lakót. Ez egy jó lakóház – figyelmeztet szigorúan. – Semmi gond. Visszakísér a mozgólépcsőhöz, és átvisz a biztonsági kapun. Az irodában ücsörgő biztonsági őr fel sem néz az újságjából. – Ismer egy Ronaldo nevű férfit? Nagyon nagy fickó. Kidobó. – Nem. Nagyon sajnálom. De közel ezerkétszáz lakónk van. Néha több, ha valaki becsempész vendégeket, de azért kilakoltathatják. És elnézést, de hát a lift nem megy, szóval fel kell gyalogolnunk. Tudja, a lakók tehetnek róla. Néha van egy kis gubanc a vízellátással. Az emberek kinyitják a csapot, nem jön belőle semmi, és elfeledkeznek róla, aztán amikor visszajön a víz, eláraszt mindent. Belefolyt a liftaknába is. Milliókba kerülne megjavíttatni. – És mit csinálnak azok, akik a huszonhatodikon laknak? – Sétálnak. Még a szatyrokkal meg a babakocsival is. De semmi gond, mondtuk nekik, hogy amíg nincs megszerelve a lift, kidobhatják a szemetet az ablakon is, és valakivel majd feltakaríttatjuk. Nem valami jó, de hát nem lehetünk igazságtalanok a lakókkal. Szóval hányadikon is van ez a lány?

– Még nem tudom. – Remélem, jó formában van – mondja, és belöki előttem a kopár betonlépcsőházba vezető ajtót. – Én naponta nyolcszor felmegyek ezen a lépcsőn. Valakivel gond van, mert bepiált. Vagy beragadt egy ajtó. Egyszerre vagyunk biztonságiak és karbantartók. Volt már hasonló esetünk, mint a magáé. – Hasonló? – Mint ez a lány. Egy nőt megerőszakoltak. Tudtuk, hogy egy lakó volt az. Szóval csak vártunk. Én meg a nő, ott álltunk két napig az ajtónál, míg az a fickó le nem jött. Aztán letartóztattattuk. – Félreáll, hogy elengedjen egy öreget két dugig tömött, gyűrött Checkers szatyorral a kezében. Az emeletek nincsenek beszámozva, de szerintem a tizenhetediken vagy a tizennyolcadikon lehetünk, amikor Lajhár hirtelen erősen rámarkol a vállamra. – Tudom, haver. – Én is érzem, hogy a szál úgy rángat, mint egy izgatott kisgyerek. És ebben a pillanatban kirobban fölöttünk az ajtó, és vadul kapálózó lány zuhan be a lépcsőházba. Nekimegy a Biztonsági Srácnak, és megpróbálja átverekedni magát mellette, de a kölyök mellkassal leveszi és megállítja. – Nocsak, nocsak, nocsak! – mondja, és lefogja. – Minden rendben? – Engedj el, te pöcs! Tévedtem. Songweza nem gothpunk királykisasszony, hanem egy neo-nyolcvanas mod rocker. Valamivel színesebb ruhatár, ugyanolyan sok szemfesték. És igen szép darab. Nehéz eset. – Song Radebe? – Nincs sok értelme a kérdésemnek: pont ugyanúgy néz ki, mint a magazinokban szereplő képeken. Kicsit ziláltabb talán, apró fonatokból álló sörényét élénklila hajpánt fogja hátra, és ugyanolyan lila kígyóbőr cowboycsizmát visel. Meglát engem, jobban mondva Lajhárt, és elkerekedik a szeme. – A picsába! – Kitekereg a Biztonsági Srác szorításából, és visszafordul. Hármasával szedi felfelé a lépcsőket. Egy napfényben fürdő folyosóra és egy különös patthelyzetre érkezünk a lépcsőházból. Songweza csapdába esett köztünk és a Marabu és a Máltai között. Az 1904-es lakás ajtaja nyitva áll mögöttük. – Oké, emberek – mondja a Biztonsági Srác, és a keze megindul a spray felé –, tisztázzuk a helyzetet! – Nicsak, ki van itt! – vicsorodik el a Máltai. – Lekésted a bulit – mondja a Marabu. – És nem vetted fel a telefonodat. – Mit kerestek ti itt? – Ó, kis szívem, nem hallgattad meg a hangpostádat? Már nincs szükségünk a szolgálataidra. Megtaláltuk nélküled. – Ellopták a telefonomat. – Hű, de amatőr! – cöccög a Máltai. Song egyikünkről a másikra néz. Aztán hirtelen lekuporodik, a fülére szorítja a kezét, és olyan hangosan kezd sikítozni, hogy azt még Fokvárosban is meghallják. Nem tudom, az énekléssel hogy állhat, de megérte hangképzésre járnia. Tökéletesen kitartja azt az egy hangot. A sikítástól beindul az Eb, és hisztérikusan őrjöngve csaholni kezd. A Biztonsági Srác kipattintja a gázspray tokját. – Oké. Komolyan kérdezem. Mi a fene folyik itt? – Ne hagyja, hogy elvigyenek! – zokogja Song. A srácra veti magát, a nadrágszárába kapaszkodik. A folyosó túlsó végén résnyire nyílik az 1910-es ajtaja, mire a Biztonsági Srác odaordít. – Csukja be az ajtót és törődjön a maga dolgával!

– Magának is azt kéne tennie – mondja a Marabu. – El akarnak rabolni! – kiált fel Song térden állva. A Biztonsági Srác övébe kapaszkodik, és hatalmas, gondosan kifestett szemmel néz fel rá. – Már egy hete nem vette be a gyógyszereit – jegyzi meg a Máltai, és lassan, szándékosan elnagyolt nincs-nálam-fegyver mozdulatokkal kigombolja a zakóját. – Teljesen magán kívül van. – Várjanak csak! Várjanak csak egy percet! – Biztonsági Srác értetlenül néz körbe. – Itt a kezelőorvosa levele. – A Máltai benyúl a kabátja belső zsebébe, és előhúz egy papírdarabot. Gondosan kihajtogatja. Felvillan rajta a Menedék fejléce. – Várjanak már! Kezdjük elölről! Kik maguk? – Ez itt egy levél a klinikáról, amiben részletesen leírják az állapotát. Súlyos paranoid képzelgések. Már napok óta nem találtuk. Azért jöttünk, hogy hazavigyük. – Kérem! Ez csak egy trükk! Ne hallgasson rájuk! – vinnyog Song. A Máltai előrenyújtja a levelet. De ahogy a Biztonsági Srác érte nyúl, Song megragadja a gázsprayt, kirántja a tokból, és közvetlen közelről az arcába fúj vele. A kölyök hátratántorodik. Köhög, ököllel dörgöli a szemét. Lajhár jajongani kezd, ahogy minket is elkap a ködfelhő széle. A szemem és az orrom égni kezd, de nem annyira, hogy ne tudnék tőle előreugrani, megrántani Song soványka karját, és visszaperdíteni a lányt. A lendület olyan erősen megforgatja, hogy háttal belecsapódik az ablakba. Az üveg retteneteset roppan, és egy émelyítő pillanatig azt várom, szilánkokra hasad Song súlya alatt, és lezúdítja tizenkilenc emelet mélyre. De az üveg tart. – Aú! Msunu! – szitkozódik. – Nyugodj meg! Senki sem akar bántani – próbálom megnyugtatni. – Most viccelsz? Épp most bántottál. Baszd meg! – Próbálja szétzúzni a lábujjaimat a csizmája sarkával, de már rég elhúztam az útjából a lábam. Biztonsági Srác görnyedten térdel a földön, az egyik kezét a szemére tapasztja, a másikkal a rádiót markolássza, és élesen vakkantva hívja az erősítést. A Marabu és a Máltai csak néznek. Láthatóan jól szórakoznak. – Esetleg segítenétek? – Ó, szó sem lehet róla! Meg kell keresned a pénzedet – mondja a Marabu. A Gólyája hátraveti a felét, és undorítóan nyeldekel, mintha csak nevetne. Song úgy küzd és tekereg, mintha csak egy epilepsziás roham kellős közepén lenne. Amikor hátraveti a fejét, hogy betörje az orromat, megragadom a haját, lefogom a fejét, és előre tuszkolom. És nagyjából így megyünk lefelé tizenkilenc emeletet. Végig tekereg és szitkozódik. A Biztonsági Srác mögöttünk támolyog, fél kézzel a korlátot fogja, hogy letaláljon. Próbálok beszélni Songgal, halkan, hogy a Marabu és a Máltai meg ne hallja. – Miért szöktél meg? – Baszd meg! – Odi csinált valamit? – Odi mi a picsát nem csinált? – Csak segíteni akarok, te elkényeztetett kis majom! – Azzal, hogy visszaviszel? Tényleg baromi nagy segítség. – Mégis, mit gondoltál, mit csinálsz idefenn? Bújócskát játszol a kidobóember fasziddal? – Nem a faszim, és nem nála laktam. Ro három emelettel lejjebb lakik. Ez az én lakásom. Én fizettem érte. – A hangsúly kedvéért hozzáteszi. – Az én pénzemmel. Amit én kerestem. Taktikát váltok. – Mrs. Luthuli nagyon aggódott érted. Erre elhallgat, de csak egy pillanatig. – Sajnálom – jegyzi meg színpadias suttogással. – De tudod, meg fognak ölni.

– Ezt tökéletesen megértem. Most a legszívesebben én is megölnélek. – Kérdezd csak meg őket, mi lett Jabuval! – Ki az a Jabu? – Kérdezd meg őket! Kérdezd meg, most hol van! – Elkiáltja a nevet, a hangja visszaverődik a szűk lépcsőházban. – Jaaaaabulaaaaani Nkutha! – A szemét forgatva néz rám. – Kérdezd csak meg! Mikor leérünk a földszintre, egy rendőrautó parkol odakinn, és a High Point biztonságijainak kis csapata áll körülötte. Elítélően néznek. A parancsnokuk, egy idősebb, napcserzette, pattanásoktól himlőhelyes arcú, idősebb férfi tejet locsol a Biztonsági Srác képébe, hogy semlegesítse a sprayt. A Marabu betuszkolja Songwezát az út túloldalán parkoló Mercedesbe, és bezárja a kocsi ajtaját. A Máltai odasétál a zsarukhoz, hogy megbeszélje velük az esetet, és elrendezi a dolgot a Menedék hivatalos, mindent elmagyarázó levelével. Ahogy átadja, megpillantom a belehajtogatott kék százrandosok kötegét. – Szóval ki ez a Jabu? – kérdezem Marabut. Ártatlannak tettetem magam. – Jabu? Egy rémséges kölyök, akivel az elvonón találkozott. Ellopta a pénzét, összetörte a szívét és lelépett. – Csak úgy eltűnt? – Talán visszament a szüleihez. Honnan tudjam? Nem tettünk rá nyomkövetőt. – És Song általában...? – Zavar a hormonháztartásban. Mániás depresszió. Mindegy, hogy hívják. Szednie kéne a gyógyszereit. – És egészen pontosan hogyan találtátok meg? – Felhívta egy barátját. A barátja meg felhívott minket. De ne aggódj, megkapod a pénzed, feltéve, ha diszkrét maradsz. – Méricskélve végignéz rajtam. – Nem szeretném egy szerkesztőségi blogon viszontlátni a dolgot. – A Madár megint azt a rettenetes nyeldeklőröhögő dolgot csinálja. Fogalmam sincs, miről beszél a nő. – Mikor kaphatom meg a pénzemet? – Hűha! De sürgős itt valakinek! Kapcsolatba lépünk veled egy-két napon belül. Feltételezem, a készpénz megfelel. – Holnap átugrok érte. És szeretném látni, hogy van Songweza. – Igazán megható, hogy így törődsz vele – jegyzi meg az érdeklődés legkisebb szikrája nélkül. Felnézek az elveszett holmijaira. Furcsán élesek. Talán miatta, vagy azért, mert olyan közel vagyunk egymáshoz. A kesztyű és a könyv még mindig ott horgonyozik az elveszett dolgai között, de a lőfegyver láthatóan hiányzik. – Látom, megtaláltad a pisztolyod – mondom. – Micsoda? – kapja oda a fejét. A Madár rámkelepel. – Egy Vektor? – Ó, igen. Az egyik „elveszett holmim”? Igen, megtaláltam, köszönöm szépen. – Van rá engedélyed? – pillantok oda a rendőrökre. – Ha megértenéd, mi mindenen mentem keresztül, tudnád, hogy szükségem van valamire, amivel megvédhetem magam. – Ezen már gondolkoztam. A tonhalas meséden. – Igen? – Nem tűnsz nekem olyan tonhal-típusnak. Inkább cápa vagy. Tényleg benn voltál abban a konténerben, Amira? Vagy odakinn voltál, és a szállítást intézted? Ez is egyfajta beszerzés lett volna? – Szerintem te meg egy buta kislány vagy, akinek tele a feje hülyeséggel. – Hosszú ujjával

odabök felém, és peckesen elvonul a kocsihoz. Nézem, ahogy Mark elhajt, ki, a kertváros felé. Már rég a cápahálókon kívül vagyok.

25 D’Nice és az idióta barátai nagy füttyögéssel és majommakogással fogadnak. Az Elysium lépcsőjén heverésznek, és már nagyjából tökrészegek. – Hé! Zizi a csúcson! – visít oda D’Nice. – Engem is meglovagolhatsz fordított tehenészlányban. – Az ágyékát rázza, és egy képzeletbeli lasszót forgat a feje fölött. – Szerezz munkát magadnak, D’Nice! A sör megrohasztotta az agyad. – Ó, van állásom! Az új Eliast látod. Kedden kezdek. Az emeleten megtalálom D’Nice viselkedésének és a Marabu gúnyos kis megjegyzésének a kulcsát az ajtómra ragasztott nyomtatványon. A Mach blogjából van, kis ízelítő egy későbbi írásból (teljes cikk a májusi számban!), és az a címe: „Neked is állati volt?” Képek is vannak hozzá. Némelyik négy éve készült. Titokban. Megesküdött, hogy letörölte őket. Némelyiket pár napja lőtték. Egy csók egy lerobbant házfalnak dőlve. A Biko Bárban táncolunk. Elálmodozva nézek egy kocsi hátsó ülésén, a városi fények elmosódott csíkja tükröződik az ablakon. Nem is emlékszem, hogy Dave lefényképezett. Nem is a meztelen fényképek a legrosszabbak. A szavak. A cikk az igazság és a fantázia furcsa kotyvaléka. Gio leírja, hányféleképpen szexeltünk. Beleértve a fordított tehenészlányt is. Ez legalább múltbeli eseményeken alapul, de a többit saját kútfőből találja ki. Hogy a Lajhár hogy reszket és vernyog, amikor elélvezek, mert ilyen a köztünk lévő kötelék. Hogy Gio ezt egy kicsit taszítónak találja. A maga félállatias édeshármasának titulálja. Ami igazából csoportszex, mert a gyilkosság árnya, a bűnöm szinte már negyedikként van velünk az ágyban. Anyuci mindig azt mondta neki, hogy kerülje a rosszlányokat, de azért, vallja meg pillanatnyi ellágyulásában, egykor szeretett. – Geci, pöcsarcú, féregdisznó picsafasz! – rúgok bele a nyomatékosítás kedvéért az ajtóba is. Csúnya horpadást hagyok rajta, és lepattogzik a festék. Mrs. Khan aggódva dugja ki a fejét a 608-asból. – Minden rendben, kis szívem? – Jobb nem is lehetne – hörgöm, és elindulok felfelé, Benoit lakásába. Mostanra már vissza kellett volna érnie. Remélem, hogy nem látta a cikket, de D’Nice nyilván csinált még pár fénymásolatot, hogy a képébe nyomhassa. Benoit a szobája közepén ül, és szegényes kis ruhagyűjteményét válogatja a megroskadt, nikotinsárga dívány előtt, amelyet Emmanuellel kettesben cipeltek idáig Parktownból, ahol egy járdára kidobva találták. A ruandai kölyök vesz észre elsőnek. Épp az élelmiszerboltból szerzett, szakadt kartondobozokat szigszalagozza le. Benne van Benoit összes földi ingósága. Én is beszigszalagoztathatnám magam az egyik dobozba, hogy kivárjam, amíg visszajön. – Benoit – szólal meg Emmanuel figyelmeztetően, és a hangjából tudom, hogy minden megváltozott. Benoit felnéz, és meglát az ajtóban állva. Szó nélkül visszafordul pakolni, de elnyűttnek tűnik, mint egy széttaposott szőnyeg. A Mongúz gyilkos pillantással méreget – az előző esti röpke barátságnak már vége. – Nem igaz – mondom, és kétségbeesetten hozzáteszem. – Emmanuel, eltűnnél egy kicsit, kérlek? – Ööö... – Emmanuel Benoit-ra néz megerősítésért, de ő semmit sem szól, csak tovább hajtogatja és tekergeti a pólóit. Emmanuel mindig is tartott tőlem egy kicsit. Leteszi a ragasztószalagot, és kisurran mellettem az ajtón.

– Sajnálom – mondja, mintha csak egy temetésen lenne, és megszorítja a karomat. Benoit amint összehajtogatott és feltekert egy pólót, beteszi a kis textilhurkát az egyik istenverte kockás szatyorba. Letérdelek mellé. – Kérlek, ne ezt használd! Van egy hátizsákom, szívesen kölcsönadom. Nem is törődik velem. – Köszi a telefont. És a tippet. Megtaláltam. Nélküled nem sikerült volna. Holnap megkapom a készpénzt. Ki tudom fizetni neked a hamis papírokat és a repjegyet. – Nem kell a pénzed – mondja. Kiszedi az összes gondosan feltekert pólót, kirázza őket, és nekiáll újra összehajtogatni. – Ó, a picsába már! Giovanni meg én még évekkel ezelőtt kavartunk. Minden mást csak kitalált. Te is tudod, hogy hülyeség az egész. Az az obszcén marhaság, hogy Lajhár is elélvez, amikor... – Ó, az? – kérdezi Benoit. – Az baromira nem érdekel, Zinzi. – Hová mész? – A központi metodista templomba. Csak pár napra, amíg el nem megyek. – És verekszel egy talpalatnyi betoncsíkért, hogy legyen hol aludnod? Egy lépcsőfokért? Ne már! Ha valaki már beköltözne ide, akkor alhatsz az én lakásomban. Ígérem, meg sem próbálok lefeküdni veled. – Nem hinném, hogy az jó ötlet lenne. – El sem hiszem, hogy hagyod, hogy ennek a szarkupacnak a mocskos rágalma közénk állhasson. Pár órája még minden rendben volt, most meg ez? Egy kibaszott régi szar miatt? – Lajhár halkan, csitítgatóan mormol a fülembe. Ki nem állhatja, ha ordítok. – Nem erről van szó. – Benoit felrángatja a táskát a díványra, feláll, és a szemembe néz. – Rólad van szó, Zinzi. Használtam a számítógéped. E-maileznem kellett Michelle-nek. A segélymunkásnak – magyarázza, mert üres arccal meredek vissza rá. – Ó – roskadok le erőtlenül a díványra a táskája mellé. – Megtaláltam a csaló leveleidet. Nem kerestem őket. De voltak válaszok a címeden. Soksok válasz. – És? Ha tisztában lennél a körülményekkel... – És te tisztában vagy azoknak a körülményeivel, akitől lopsz? – Én csak a formaleveleket írom, Benoit. Azt hiszed, nekem olyan könnyű? Hogy abból élek, hogy itt megtalálok egy kulcscsomót, ott egy útlevelet? Rengeteg adósságom van. – Tisztában vagyok vele, milyen gyerekesnek hangzik a védekezésem. – Mindannyiunknak vannak adósságai. – Benoit most először emeli meg a hangját, és az ajtó felé int. – Minden itt lakónak. – Sajnos az enyémek nem csak erkölcsiek, de anyagiak is. – Nem tudtam, hogy ilyen önző vagy. – Függő vagyok. Sajnos ez ezzel jár. Nagyon sajnálom, hogy nem vagyok olyan kurva tökéletes, mint a feleséged. És már csak az ő kedvéért is remélem, hogy tényleg olyan kurva tökéletes, mint amilyenre emlékszel. Hogy neki nincs saját kis állatkája. Öt év rengeteg idő, Benoit! Honnan tudod, hogy egyáltalán visszavár? – Üzent nekem. – Nekem meg az elküldött leveleim között van vagy ezer elképesztő gazdagságot ígérő üzenet. Honnan tudod, hogy nem csak egy újabb gyagyás vagy, aki mindent feltesz egy szánalmasan lehetetlen álomra? – Nem tudom. De el kell mennem, látnom kell, mi van, látnom kell, hogy újra tudjuk kezdeni. – Oké. Ahogy tetszik. Menj, éld az életed! Mit érdekel téged, hogy ezek a barmok elszórják a pénzüket?

Leül mellém, a dívány gyászosan felnyikordul. – Mert annak idején ismertem egy olyan kölyköt, mint Felipe. Az a srác, akit hátba lőttek Eloria levelében. – Nem tudtam. Honnan tudtam volna? Nem direkt tettem bele, Benoit. Nem téged akartalak bántani vele. – Miért, a leveleid nem bántanak senkit sem? Téged senki más nem érdekel, Zinzi, csak te magad. – De persze, hogy érdekel, szerinted mi a picsának vállaltam be ezt az eltűnt személyes dolgot? Ami ráadásul egyelőre sokkal zűrösebb, mint az összes csalás, amiben valaha benne voltam. De azért mentem bele, hogy kiszállhassak ebből. Nem veszed kicsit túlságosan is magadra ezt az egészet? – Én lőttem hátba Felipét. – Mi van? – Egy templomban aludtunk, mi, gyerekek, és mi, nagyobbak vigyáztunk a kicsikre. Tizenkilenc éves voltam. Biztonságos helynek kellett volna lennie. De ennek ellenére lerohantak minket. Armée de résistance du Seigneur. Az Úr Ellenálló Hadserege. Már a mostani csatározások előtt is át-átszöktek az ugandai határon. Vagy egy szakadár csoport volt. Betörték az ablakokat. Puskatussal szétzúzták azoknak a fejét, akik túl kicsik voltak a meneteléshez. Azokét, akik ellenálltak. Behajtottak minket az erdőbe, és olyasmiket csináltak velünk, hogy abba beleőrültünk. Muti. Kábítószerek. Nemi erőszak. Gyilkos játékok. Nem Felipe volt a neve. De a barátom volt. És lelőttem, mert nem volt más választásom. – Istenem! Halványan elmosolyodik. – Nzambe aza na zamba te. Isten nincs kinn az erdőben. Talán túlságosan is leköti, hogy a sportcsapatokat segítgesse, vagy hogy a házasságon kívül szexelő kamaszok miatt aggódjon. Erre végül is rengeteg ideje elmehet. – Fogalmam se volt róla. – A te szabályaid. Nem kérdezünk. Semmi baj, Zinzi, úgysem mondtam volna el neked. Nem mondtam el a feleségemnek sem, amikor összeházasodtunk. Vannak gyerekkatonákkal teli táborok, ahol megpróbálják megtanítani, hogyan lehetünk újra emberek. – Megrándul a szája, de inkább szánakozva, nem mosolyogva. – Akkor szerezted a Mongúzt? – 1995-ben volt. Még a mashavi előtt. De ott várt rám, tizenegy éven át ott várt rám. Celvie apjának a temetésére mentünk. Tudtuk, hogy veszélyes, de mégiscsak az apja volt. Otthon kellett volna hagynunk a gyerekeket. Az FLDR megtámadott minket. Harcoltam ellenük. Kettőt meg is öltem. Azért égettek meg. – Az FLDR? – kérdezem szédelegve. Mintha csak attól ezt az egészet megérteném, hogy kibogozom ezt az egy betűszót. – Forces démocratiques de libération du Rwanda. Azt hittem, a hátam mögött hagytam a háborút. Sok-sok éven át mintha más életet éltem volna, Zinzi. Találkoztam Celvie-vel. Gyerekeink születtek. Egyetemre jártam. De Kongóban olyan a háború, mint egy vadállat. Nem szökhetsz meg előle. – A tenyerével végigsimít a torkán csillogó hegeken. – És most mi lesz? – Most remélem, hogy elkerülhetem a háborút. És ezúttal mindent elmondok a feleségemnek. De remélem, megérted, miért nem kell a pénzed. A mellkasomban kipattan a méregvirág, égő magvakat szór szerteszét. Úgy képzelem, Mr. és Mrs. Barber is valami ilyesmit érezhettek, amikor végül rájöttek, hogy az összes bemutatóra szóló kötvény hamis.

A remény halála.

MÁSODIK RÉSZ

26 Találó hasonlat lenne késként utalni a párnámon végighasító sárga fényre, de igazából inkább olyan érzés, mintha egy vakond akarná befúrni magát az agyamba a jobb szemüregemen át. Egy fiúcska fekszik az ágyamban, legalábbis azt hiszem, egy fiúcska az. Elég nehéz csak tarkóról megítélni a helyzetet. De a göndör, homokszín fürtök és az előző éjszaka lassan sorba tántorgó felvillanásai alapján gyanú támad bennem. Egy piros-fekete szmokingos embertank áll a bársonyszalag mellett, mert nem bírtam volna ki, ha Makhoz kell lemennem szétcsapni magam. – Ro ma este nincs benn? – Üzenni akarsz neki valamit? – Megadhatom a telefonszámomat? – Bébi, te egészen biztos megadhatod a telefonszámodat. – Kifelé! – félig kilököm, félig kirángatom a bokájánál fogva a göndör hajú izét az ágyamból, és a földre ejtem. – Ez igazán különleges – mondja Babaarcú Díler, és kisepreget még egy sort a kocsija műszerfalára. Nagy szemű, sókristályos cucc. Tulajdonképp nem kéne együtt tépnie a vásárlókkal. De nagyon meggyőző tudok lenni. Éget, ahogy beindul, mint a patkányméreggel felütött speed. A kölyök szerint ez csak a varázslat. Lajhár boldogtalanul vinnyog. A fejemben mintha egész bevásárlóközpontra való karácsonyi égőt kapcsoltak volna be, a mellkasomat forróság önti el, és a világ kecses lassított felvételen maradozik el mellőlem. – Mi a franc? – rángatja Babaarcú Díler a lába köré a lepedőt. Az egyik emelvényen, a boltív alatt egy lány tekereg egy albínó pitonnal, a lába közé húzza, a csípőjét rázza. Vagy a drog teszi, vagy ez a shavija, de a vágy mintha tapinthatóan áramlana a táncparketten izzadó tömegben. Petyhüdt hímvesszőjén még ott a használt gumi. – A ház specialitása – vigyorog Babaarcú Díler a mosdóban, és újabb sort terít le. – Speckó import. – Odium maximum – vihogok, mire csitítgatni kezd, de nem tudom, azért, mert nem akar lebukni, vagy mert nem kéne felhoznom Odi nevét. – Csodálatos volt. Nagyszerű voltál. Most pedig húzz a picsába a házamból! A színpadon egy énekes Maliból lágyan duruzsol a mikrofonba. Szintúgy speckó import. Esetleg beszerzés. – Háznak azért nem mondanám – motyogja Babaarcú Díler, és felrángatja a farmert pucér hátsójára, a töpörödött óvszerre. – Nemde, szívem? Odapöccintem borravalóként az oceanológushallgatónak az utolsó ezresemet. – Menj és vegyél magadnak egy óceanáriumot, bébi! – Ne raboltasd ki magad és ne halj meg kifelé menet! – csattanok fel. Bevágja maga mögött az ajtót. A látható bizonyíték ellenére elgondolkozom rajta, hogy leugorjak a gyógyszertárba esemény utáni tablettáért. Talán valami vakcináért is. Lajhár nem beszél velem. Nem hajlandó elmozdulni a szekrényben kialakított kis zugából, és amikor megpróbálom kirángatni, felém kap, és végigkarmolja az arcomat. Megérdemeltem. Lehúzom az ágyneműt, összefogom, és kidobom az egészet az ablakon. Fennakadnak a lenti fa ágán, és kísértetekként lógnak rajta. Petyhüdt kísértetekként. Vagy az én saját fehér zászlómként. Azt hiszem, jártam már itt. A gödör kibaszott mélyén.

27 Elkerülhetetlen volt. A lepusztult templomi alagsor a lepusztult táblával, rajta: „Új Remény”. Lepusztult férfiak és nők lepusztult állatokkal kántálják lepusztult életük nyomorúságos litániáját, beleértve a saját életemet is. Állítólag ettől rájövünk, hogy minden relatív. A borzalom fokozatai perspektívába helyezik a saját szenvedésünket. De igazából csak fájdalmasan monoton. Az ember nem ronthatja el olyan sokféleképpen az életét. A többségén már az első húsz percben túlestünk. Még akkor is csak a részletek változnak, amikor félidőben megérkeznek a gazdag kölykök a Menedékből. De kicsit józanabbnak érzem magam attól, hogy elmentem. Gondolkoztam a Főnixen, az Új Kezdeten, és a Narkononimokon is, de az Új Remény programját már ismertem. Ugyanazok az elvek, mint a puccosabb testvérintézményben, bár itt kisebb az egy főre eső dögösség, és azt hiszem, az étel sem olyan jó. Ebédre egy napos szendvicseket kapunk, a matrica büszkén hirdeti rajtuk, hogy a mennyei mannát a „Kitsch Kitchen igazoltan organikus delikátesz adományozta”. Nem bántam volna, ha rendes evőeszközt kapunk, nem műanyagot, de hát istenem, ennek a remek tizenkét lépéses intézménynek a vendégköre némileg karcosabb, mint azok, akik a Menedékbe járnak. A gazdag kölykökkel érkezett, csinos kis fekete lány odacsusszan mellém, és köszön Lajhárnak. – Hé, bolyhospocak! Gondoltam, hogy te vagy az. Lajhár kinyújtja a karját, hogy vegye fel. A lány felkapja és alaposan megszorongatja. – Naisenya, ugye? – mondom. Felismerem Sokat Eláruló Lányt a Menedékből. – Ha akarod, nyugodtan tartsd meg. Most épp nem valami elégedett velem. – Ezért vagy itt? – Ezt én is megkérdezhetném tőled. – Egynapos kirándulás. Én vezetek. – Odabiccent a gazdag kölykök felé, akik épp kellemetlen ízelítőt kapnak abból, milyen az, ha valaki tényleg a gödör aljára ér. – Minden vasárnap lejövünk. – Akkor ezek szerint én lennék az utas. Újabb menet a forgóajtóban. – Nincs szabad akarat – helyesel, és beleharap épp csak kicsit állott pastrami-szendvicsébe. Megkínálja vele Lajhárt is. – Csak leveleket eszik. – Sajnos azt nem hoztam... Ha tudom, szedtem volna neked egy kis füvet, cukipofa. – Hé, Songweza nem jött le veled néha ide? – Ó, dehogynem, Song gyakorlatilag állandó tag volt. Nem is néznéd ki belőle, mi? Egy ilyen költséges csajszi, mint Song... szerintem izgatónak találja, ha egy kicsit lenézhet a nyomorba. – Nekem is ez volt a benyomásom. – Itt találkozott a költőjével is. – Csak nem az a bizonyos Jabu? – Látom, hallottál már Song és Jabu szomorú románcáról. – SMS-ben szakított vele? – Durva, mi? Nagyon keményen egymásba zúgtak. Pophercegnő és írói álmokat dédelgető szegény kölyök, aki takarítónő anyjával él kettesben Bereában. Ha elég sokáig le tudta tenni a tiket ahhoz, hogy elfogja az ihlet, verseket írt Songnak, Song pedig megígérte, hogy megzenésíti majd őket. Aztán egyszer csak puff! Sosem tért vissza. – Ez csak nem olyan szokatlan... végtére is ez nem rendes elvonó. Igazából senki sem jelentkezik be. – Az tény, van aki beesik, van, aki kiesik. De ez még egy drogostól is durva volt. Amúgy

honnan ismered Songot? – Fogalmazzunk úgy, hogy régebben a zeneiparban dolgoztam. Röviden. – Visszateszem a Kitsch Kitchen-szalvétát meg a műanyag evőeszközt a dobozba, és felkelek, hogy elinduljak. – A viszontlátásra? – kérdezi Naisenya reménykedve. Azt hiszem, belezúgott Lajhárba. – Ha erre jársz. – Bedobom a dobozt a szemetesbe. – Mármint munkaügyben meg ilyenek. ●●● Különös érzés úgy tárcsázni Song számát, hogy fel is veszi, bár így is tizenkét csörgésbe telik, hogy válaszoljon. Belém hasít a bűntudat, hogy nem törődtem vele. – ’Ló? – Úgy úszik fel a hangja, mintha egyenest Atlantiszból beszélne. Ez az álmos, elfulladt hang olyan messze áll a nagypofájú popdívától, hogy először szent meggyőződésem, hogy rossz számot hívtam. De őt tettem a kettes gyorsbillentyűre. – Song? – Ja? – Zinzi vagyok. A Lajháros nő. – Ó, ó. Igen. Nem voltál velem túl kedves. – Valami kis sértettség szökik fel a mélyből. – Minden rendben? Mármint veled. – Aha, rendben. Arno morcos, hogy visszajöttem. Igen, morcos vagy, röfi! De átdumáltam a dolgot Odival, és azt mondja, hogy ha kijött a lemez, megbeszélhetjük, hogy feloszlunk, és szólóban folytatjuk. Azt mondta, ez jó kiindulási alap. Mind a kettőnknek. – Hé, hát az jó, nem? Lemész alterba? – Odi azt mondta, hogy a celebek kis istenségek. Azzal kell etetni a népet, amit akarnak, hogy rendesen imádhassanak. – És mi a helyzet Jabuval, Song? – Jabulani, Jabulani, mehet lovat macerálni. Ezt most találtam ki. Odi azt mondja, megcsalt. Megpróbálta meghúzni Carment. El tudod képzelni, hogy valaki ilyen pofátlan legyen? Azt mondta, beszélt a fejével, ezért szökött el. Azt mondja, nem azért csinálta, hogy engem bántson vele. Mármint Odi. Csak a legjobbat vakarja nekem! – vihogja el magát. – Újra szeded a gyógyszereidet? – Eddig nem ezt a cuccot kaptam. – Tudod, mi a neve? – Ködös-büdös-izé-mizé. – Van nálad toll? – Miért? – Szeretném, ha felírnád a számomat. Szeretném, ha felhívnál, ha valami aggaszt, vagy ha bajba keveredsz. – Hogy megint tövestül kitéphesd a hajamat? – Hogy esetleg megpróbáljak segíteni. – Okés. De a telóm kiírta a számodat. – Jobb szeretném, ha leírnád. – Jobb szeretném, ha kinyalnád – visítja, és mániákusan vihorászni kezd. – Pofa be, Arno! – Beszélhetnék a bátyáddal? Vagy Des-zel? – Desnek vége. Des király volt, de vége. Röfipofival beszélhetsz. – Arno? – Kis csörömpölés után gazdát vált a telefon. – Mondtam, én megmondtam, nem? – vinnyog bele Arno. – Valami nagyon erős gyógyszert szedethetnek vele. Hol van Des? És Mrs. Luthuli ott van? – Nincs, elutaztak pár napra. Vissza az Ezer Hegy Völgyébe. Temetésre. Des unokatesója

felkötötte magát – mondja csak úgy mellékesen. – Huszonkettő volt. Talán AIDS-es? – És S’bu? – Számokat ír fenn a szobájában. – Megtennél nekem egy szívességet, Arno? Megmondanád, milyen gyógyszert kap Song? – Ó, persze! Egy pillanat, fel kell mennem az emeletre. Song a háttérben kiabál. – Hé! Töketlenke! Az az én telefonom! – Teljesen megkattant – suttog Arno a telefonba. – Még rosszabb, mint volt! S’bu meg teljesen be van szedálva. Őt is gyógyszerezik. – Keríts egy tollat! Írd le az új számomat! Szeretném, ha felhívnál, ha valami furcsa történik. – Mennyire furcsa? – Bármennyire furcsa. Először engem hívj, rendben? Csak aztán Odit. És utána rögtön a zsarukat. – Ne paráztass már! – Komolyan aggódom értetek most, hogy nincs ott Mrs. Luthuli. Tudod mit? Felhívlak én is mindennap, hogy vagytok. És beszélek egy szociális munkással is, rendben? – Rendben. – Megvan a gyógyszer neve? – Ó, várj csak. Mi-da-zo-lam. Az meg mi? – Várj csak, hadd nézzem meg! – Gyorsan leellenőrzöm a laptopon. – Oké, nem para, csak altató – mondom. De valami baromi erős cucc. – Próbáld meg valahogy rávenni, hogy feküdjön le és aludjon egyet. És szólj, ha bármi furcsát látsz! Bármit. – Az furcsának számít, hogy Song totál furcsa? – Csak akkor, ha kezd nagyon-nagyon furcsa lenni. ●●● A ház még rosszabb állapotban van, mint amikor legutóbb itt jártam. Sötétebbnek tűnik, koszosabbnak, és mintha az öregemberekre és állott vázákra jellemző bűz is megerősödött volna. Carmen soványnak és sápadtnak hat citromzöld, hatvanas éveket idéző kis kendőbikinijében. Amikor kihoz egy tálcányit abból az ocsmány teából, látom, hogy koszos a körme, mintha egész reggel a répaágyásban turkált volna. A Nyula ernyedten terül ki a napozószéke alatt. De Huron az igazi sokk. Kifejezetten ijesztően néz ki a szőrös hasán felcsúszó, kopott Oppikoppi 99 pólóban. Egy régi heg fut körbe arrafelé, ahol a csípője lenne, ha nem folyta volna már körbe a hasa. Inkább kisebb hegek enyhén íves sorozata, mintha egy nagyobb sebet tűzögettek volna össze. Vagy fognyomok. Az arca beesett, a tokája petyhüdten csüng, de a legárulkodóbb jel a kovácsoltvas szék mellé kis állványon begurított infúziós állvány. A feje fölött vastagabban, vadabbul tekergőzik a fekete csápdaganat, mint a legutóbb. – Nem tudom, miért érezted úgy, hogy személyesen is beszélnünk kéne – mondja ellenségesen túlméretezett napszemüvege mögül. – Igazából Songwezával szerettem volna beszélni. Hogy tudjam, tényleg jól van-e. – Miután elbasztad a munkát, úgy érted? Ellenőrizni akartad, hogy így is rendben kifizetlek? De rendes, hogy így törődsz vele. – Nagyon rendes öntől, hogy ilyen jól fizet egy olyan munkáért, amit a saját emberei is gond nélkül el tudtak volna végezni. – Most erre mit mondjak? Jó embereket béreltem fel. Ők értek oda elsőnek. De ne aggódj, megkapod a pénzedet!

– Ez nagyon nagylelkű öntől. Gondolom, inkább azért kapom, hogy tartsam a pofámat, nem azért, mert megszolgáltam. – Nekem mindegy, hogyan fogod fel – mondja, és hangosan beleszürcsöl a teájába. Áthajolok az asztal fölött. – Megkérném, hogy négyszemközt beszéljünk, de azt hiszem, ezt Carmen is hallani akarja. – Carmen nagylány – mondja. – Elmondom, mit gondolok erről az egészről. Maga lefeküdt Songgal. És Carmennel, meg mindenkivel, aki csak a közelébe merészkedett. Song elszökött, talán tervezte, hogy megzsarolja, talán a sajtónak akarta kitálalni az egészet, ami nagyon szaftos lett volna, ha hozzávesszük, hogy a klubján keresztül kábítószert terít. Csak tippelem, de szerintem azt a Máltai és a Marabu intézi. Ez is egyfajta beszerzés, nem? És nagyon sokat utaznak külföldre az ügyeiben, nem? Vajon ebbe a kábítószercsempészet is beletartozik? Mert megkóstoltam a cuccot, ami átmegy a Counter Reven, és nagyon jó kis anyag, komolyan. Ez keverte bajba a Bass Stationnél is? Huron válaszra nyitná a száját, de feltartom az ujjam, hogy elhallgattassam. – Még nem végeztem. Song elvonós barátja, Jabu talán segített neki, talán ő indította el ezt az egészet, de maga elijesztette, úgyhogy Song kétségbeesésében Ronaldóhoz, a kidobóhoz fordult. De őt már megverette. Gondolom, a Máltai és a Marabu épp egy kis repetára mentek vissza, és ezúttal kiszedték belőle Song rejtekhelyét. Az is lehet, hogy megölték. De ugyan kit érdekel egy halott marokkói kidobó a világ forgatagában? És gondolom, mindenki mással is így bánik el, aki csak az útjában áll. Hosszú csend telepszik ránk. Aztán Carmen szólal meg. – Elnézést – mondja fojtottan. Élénkrózsaszín az arca. Felkapja a Nyusziját, és becsattog a házba. – Most felzaklattad – mondja Huron, bár úgy nézem, annyira nem zavarja. – Elég felzaklató egy ügy. – Ez az egész elképzelésed – mondja, és húsos alsó ajkát babrálja –, minek is nevezzük, ez a Polanski-Soprano elmélet? Eredeti. Nem okos. Nem igaz. De eredeti. Nem félsz tőle, hogy a nyomodba küldök pár embert? – Higgye el nekem, amikor azt mondom, hogy már nincs veszítenivalóm. – És mi lesz a következő lépés? Elmész a rendőrségre? – Miféle bizonyítékkal? Egy félkész Polanski-Soprano elmélettel? Nem. Csak azt akartam, hogy tudja, ha bármi is történik Songweza Radebével, jobban mondva, ha bármi más, akkor elmegyek a rendőrségre. Lindiwe Tshabalala felügyelő régi jó barátom. Meg fogja hallgatni a mondanivalómat. – A „barát” alatt persze az „egykori kihallgatótisztet” értem, de úgy vélem, ennyire kezelhetem szabadon az igazságot. – Ezek nagyon vad vádak. Lehet, hogy beszélnem kell róla az ügyvédemmel. – Tegye, amit tennie kell. – Van valami lakcímed, ahová elküldhetem majd a távoltartási végzést? – Az emberei tudják, hol találnak. De amennyiben Song épen és egészségesen énekel tovább, a legkisebb aprósággal sem fogok alkalmatlankodni önnek, Mr. Huron. – Azt hiszed, nem biztosítottam be magam ellened? – Ahogy az ikreket is bebiztosította másfél millióra? Vagy arra a titoktartási nyilatkozatra gondol, amit aláíratott velem? Mert az nem állja meg a helyét a bíróságon. – Látom, utánanéztél a dolgoknak, kislány. – Most pedig kérem a pénzemet.

28 A Michelangelo halljában adom át a pénzt Vuyónak. Ez a legelegánsabb hotel, ami eszembe jut, ahová még esetleg beengednek. Ennek megfelelően öltöztem fel: csinos napozóruha van rajtam, sötét napszemüveg, és egy vörös mű kígyóbőr bőröndöcske, amit direkt erre az alkalomra vettem a Sandton City bőröndüzletében, egy vadonatúj telefonnal egyetemben. Megengedhetem magamnak. És akad az ember életében néhány pillanat, amikor megéri látványosnak lenni. Különösen a búcsúnál. Leülök Vuyo mellé az egyik fényűzően kényelmes díványra, és felkattintom a táskát az ölemben. Nem érdekel, ki lát. Megállíthatatlannak érzem magam. – Itt van az egész, plusz a legfrissebb kiadások díja. Meg akarod számolni? – Bízom benned – mondja Vuyo, és nyugodtan visszacsukja a táskát. – Egy filmhez gyakorolunk – szól oda könnyedén a „Fokváros” feliratú pólóban bámészkodó kövér pasasnak. – Nem kéne – válaszolom. – Mondhatom, hogy szomorú vagyok? – Mondhatod. Nem számít. – Szomorú vagyok. Jól dolgoztunk együtt. – Én dolgoztam. Te letámadtál. – Ó! De tudtam, hogy képes vagy felnőni a helyzethez. Keményfejű nő vagy, Zinzi December. Néha meg kell bökdösni. – Még mindig nem nyúlt a táskáért. – Remélem, ez nem csali. Ugye sehol sincsenek rendőrök, azt várva, hogy lecsaphassanak rám? – Gondolkoztam rajta – ismerem be. – De túlságosan is leköt, hogy megpróbáljam kivakarni magam abból a pestisgödörből, amivé az életem fajult. Közelebb hajol hozzám. – Ez a pénz? Megduplázva visszaadom. Még ötszázezer randot egy év múlva. Gyere, dolgozz velünk! Még mindig hasznos eszköz vagy a Cégnek. – Arra nagyobb esély van, hogy Lajhár szárnyat növesszen és saját légitársaságot alapítson. Nem mintha nem értékelném az ajánlatot. De próbálok tiszta maradni. – Zinzi. És mihez kezdesz? Továbbra is koszos vackokat kotorsz elő öregembereknek egy marék apróért? – Valami jobbat. Vagy rosszabbat. Attól függ, mi a véleményed a médiáról. Én reménykedem benne, hogy jobb lesz. – Jó, de ha valaha szükséged lenne egy fogászra... – Megvan Mrs. Pillay e-mailcíme. Feláll, kezet rázunk, és ennyi. Szabad vagyok. Vagy mégsem. ●●● 3986 olvasatlan üzenet van a fiókomban. Mindnek kiküldök egy automatikus választ. Ez egy csalás Senki sem fog több millió dollárt adni a semmiért. Tartsák meg a pénzüket! Költsék fagyira!

Menjenek el vacsorázni! Vigyék el hétvégére kirándulni a szeretteiket! Fizessék ki a hitelkártya-tartozásukat! Kalandozzanak! Költsék ejtőernyős-iskolára, piára, kurvákra, szerencsejátékra! De kérem, ne küldjék el nekem, sem bárki másnak, akinek köze lehet ehhez a rút kitalációhoz! És legközelebb ne legyenek ilyen kurva hiszékenyek! Vuyo nagyon dühös lesz. De annyira nem, hogy meg is ölessen. Nem, hiszen neki még nincs állata. De hát mindig akad más. Hülyéket könnyebb összeszedni, mint szalmonellát egy gyorsétteremben. Megtoldom még egy utolsó sorral, bár kicsinyes bosszú, és sokkal kevesebb, mint amit a rohadék megérdemel. De odaírom akkor is, ha ez visszautal rám, vagy legalábbis anonim álnevemre, a kahlo999-re. Kérdés? Kérem, forduljanak Giovanni Comtéhoz: [email protected]. Sokáig tart elküldeni 3986 levelet, nézem, ahogy az állapotsor egymás után húzza le őket. Mélységes elégedettség tölt el. Csak akkor bicsaklik meg, amikor az egyik címről visszapattan a levelem. Elég ügyetlennek kell lenni egy 419-eshez, de általában annyira senki sem béna, hogy a saját e-mail címét se adja meg rendesen. A smtpauth01.mweb.co.za levelezési rendszere dobja vissza. Ez a cím levelezőrendszere. Sajnálattal tájékoztatjuk, hogy az üzenetét nem tudtuk egy vagy több címzetthez eljuttatni. Az alábbiakban csatoltuk. További segítségért forduljon a levelezési rendszer felügyelőjéhez. Ha ezt választja, kérjük, csatolja ezt a jelentést. Kitörölheti a saját szövegét a csatolt visszaküldött szövegből. A levelezési rendszer <senki>: Host or domain name not found. Name service error for name=kepzeletbeliallatvaros.com type=A: Host not found ________________________________________ Reporting-MTA: dns; smtpauth01.mweb.co.za X-Postfix-Queue-ID: D4AF5A024B X-Postfix-Sender: rfc822; [email protected] Arrival-Date: Sun, 28 March 2011 21:51:59 +0200 (SAST) Final-Recipient: rfc822; <senki>

Original-Recipient: rfc822;[email protected] Action: failed Status: 5.4.4 Diagnostic-Code: X-Postfix; Host or domain name not found. Name service error for name=<senki> type=A: Host not found ________________________________________ Feladó: Kahlo999 Dátum: 2011. március 28. vasárnap 21:51:59 +0200 Címzett: <senki> Tárgy: RE: Ez egy csalás. Senki sem fog több millió dollárt adni a semmiért. Tartsák meg a pénzüket! Költsék fagyira! Menjenek el vacsorázni! Vigyék el hétvégére kirándulni a szeretteiket! Fizessék ki a hitelkártya-tartozásukat! Kalandozzanak! Költsék ejtőernyős-iskolára, piára, kurvákra, szerencsejátékra! De kérem, ne küldjék el nekem, sem bárki másnak, akinek köze lehet ehhez a rút kitalációhoz! És legközelebb ne legyenek ilyen kurva hiszékenyek! Kérdés? Kérem, forduljanak Giovanni Comtéhoz: [email protected]. >>Feladó:<senki> >>Dátum: 2011. március 28. vasárnap >>Címzett:<senki> >>Tárgy: >>Táncoltam míg le nem tört a lábam. Míg vörös nem lett a cipőm a vértől. Mindig mesebeli kislány akartam lenni.

Túl furcsa, túl költői ahhoz, hogy spam lehessen. Megnyitom a Word dokumentumot, és bemásolom a kis gyűjteményembe. Idegesít, mint a fanszőr az ember foga között. Vagy a szellem a gépben. Na, nem mintha bármi mást kéne épp kezdenem az életemmel. Leviszem a laptopomat a négy tömbnyire lévő Szép Napok internetkávézóba, és kinyomtatom az üzeneteket. Az üzlet tulaja becsomagolja a nyomtatványokat egy barna papírzacskóba, úgyhogy Lajhár csak akkor akad ki totálisan, amikor hazaérek, és szétteregetem a padlón az egészet. A hátamon pihent, félig aludt, de amikor szépen elrendezem a lapokat a linóleumon, felébred, sziszegni kezd, és a karomat tépkedve próbál elrángatni. – Mi a bajod? Ez? – Felkapom az egyik lapot. Lajhár összehúzza a vállát, és kiveri a kezemből. Lemászik a hátamról, bekuporodik a legtávolabbi sarokba, az ágy mögé, és úgy borzolja a szőrét, mintha démon szállta volna meg a lapokat. Talán mégis Vuyónak volt igaza, és ez bizony rossz muti, egy rivális szindikátus hackervarázslata. Talán ez tehet mindenről, ez borított sötét árnyakat az életemre. Belekotrok a táskámba, hátha ott van még benne az az

üvegcse muti, amit a sangomától kaptam. Milyen nehéz lehet? Lajhár egyáltalán nincs róla meggyőződve, hogy ez olyan jó ötlet. A lakás közepén térdelek, szalmagyopárt égetek a füstölőtartóban, az illatos füst keskeny csíkja felfelé kunkorodik. Az emaileket egy jókora, üres lábosba gyűrtem. – Gyerünk, haver, milyen nehéz lehet? Vagy van esetleg jobb ötleted? Kinyitja a száját. – Mármint olyan jobb ötleted, amihez nem kell visszamennünk a Mai Maiba – teszem hozzá sietve. Becsukja a száját. Aztán hirtelen kettőt tüsszent. – Látod? Ez jel! Lajhár beletörődve nyújtja ki hosszú karját, és veszek tőle egy csepp vért az ékszeres dobozkámban talált régi brossal, aztán beletörlöm a legfrissebb e-mailbe. Bőven meglocsolom a lábosba gyűrt lapokat paraffinnal, ráöntök egy cseppet a köhögés elleni szirupos üvegcsében lötyögő tisztító mutiból, amit a sangomától kaptam, aztán jól meg is húzom a jó szerencse kedvéért. Utána meggyújtom a Lajhár vérével összemázolt e-mailt, és rádobom a lábosra. Séance flambé! De csak annyi történik, hogy jó hatvan centis lángok csapnak fel a lábosból, és csúfosan megkurtítják a szemöldökömet. Döbbentemben eldobom az egészet, mire a lábos ráesik a lábamra. Lángoló paraffin fröcsköl szét a padlón. Lajhár riadtan visít fel, és elkezd a mászóoszlopa felé kapaszkodni. Elképesztően gyorsan mozog. Felmászik a fára, ráakaszkodik a mennyezetről lógó egyik kötélhurokrat, és a bejárati ajtó felé lendül. Talán ésszerű ötlet. Ha lenne egy cseppnyi eszem, én is követném. Ehelyett felkapom az első kezem ügyébe eső tárgyat, ami történetesen a sárga bőrkabátom, és elkezdem leverni a lángokat. A tűz hősies ellenállást tanúsít, de végül sikerül kigyepálnom belőle az életet – meg a kabátomból is. A tűz ellenkezve, szinte dacosan hal el. Zsíros, gonoszan bűzlő, fekete füst gomolyog elő a lábosból, és fortyog fel a padlóról. Köhögve, fuldokolva, a bűztől émelyegve tántorodom az ablakhoz, hogy kinyissam. És akkor beüt. Porfinom, sárga homokdűnék. Feltornyosulnak, ellapulnak, mint az óceán hullámai. Beléjük lehetne fulladni. Kis dombocskák robbannak elő, termeszeket köpnek szanaszét. Aztán újra elnyeli őket a homok. A hullámok tovább görögnek. Egy fejetlen király. Az ölében a feje. A szemét forgatja, és véres fogsorral vigyorog fel a koronája alól. Vigyél el, vigyél el, mutasd meg pók-rejteked! Kopott Oppikoppi pólót visel. Madarak köröznek az égen, egy egész madárházra való, mindegyik másmilyen, van közte daru, galamb, sólyom, keselyű, nektármadár, veréb. Egy villanásnyi részlet egy régi filmből. A zöld szója emberekből készül. Szögesdrót kerítés. Élénksárga tábla. Magánterület. A behatolókat megcsonkítjuk. Egy műköröm, fél hüvelyk hosszú, rubinvörös, kis ezüst csillagokkal. A csatornában hever. Kis magángalaxis a mocsokban. Halvány, festett betűket látok a járdaszegélyen. Kotch. Kozy. Kotze. Egy fehér műanyagvillákkal teli bevásárlókocsi. Lángra lobban. A villák megtekeredve égnek el. Tollak havaznak. Némelyiken véres kis húscsepp vöröslik. Békaesőbe vált. Ki! Ki kell tépnem magam. Ki kell... Kinyitom a szemem. Lajhár vinnyogva rázza a vállamat. – Oké. Oké! Minden rendben. – Óvatosan felülök, és megdörzsölöm a tarkómat. Alaposan a padlóba vághattam, lehet, hogy egymás után többször is. A sarkam is fáj, mintha rángógörcsöt kapva doboltam volna a lábammal. Kész szerencse, hogy nem haraptam el a nyelvemet.

Vagy nem törtem le a körmöm.

29 – David Laslow – nyújtja el a szavakat a vonal végén valaki. – Dave, a fotós? Zinzi December vagyok. Együtt voltunk a Bikóban. – Gondolkoztam rajta, hogy felhívsz-e... – Beletörődötten csendült a hangja. – Le akarsz szúrni. Megértem. Munka volt. Gio fizetett. Azt nem mondta, hogy mi lesz benne. – Felejtsd el! Nem ezért hívtalak. Akarok csinálni egy sztorit, egy igazi sztorit. És azt szeretném, ha te lennél a fotósom. – Hú, haver, hát rosszabb hetet nem is választhattál volna! Itt van a Mbuli-per, a miniszterelnöki portré, a Springbok sajtótájékoztató, meg valami klinikamegnyitó, és akkor azzal még nem is számoltam, ami csak úgy nap közben kerül elő. – Ez épp előkerült. És tartozol nekem ennyivel. – Azt mondtad, nem ezért hívtál. – Nem is. De az nem azt jelenti, hogy nem tartozol nekem. Ne már! Én szállítom majd neked az állatkertes sztorikat. Nem ezt akartad? Teljes körű belépő Zoo City-be. Mit is akartál, szexet, drogot, bűnt és kutyaviadalt? Bevihetlek. De ezt az egyet meg kell csinálnod nekem. – Téged aztán nem lehet lerázni, ugye? – Nem. Dave a One-Stop bolt előtt vár, amikor bekanyarodom a Ponte alatti benzinkútra. Az egykori híres, menő lakóház, amiért mindenki úgy odavolt, hogy milyen jól néz ki a kerek dizájnja, gengszterek, házfoglalók, drogosok és prostik menedéke lett, ahol középen ott tornyosodott a szemét és az öngyilkosok teteme. Aztán megint híres és menő lakóház lett belőle. De azt hiszem, nemsokára megint fordul egyet a maga kis forgóajtaján. – Szállj be! – kattintom ki neki a zárat az ajtón. Még mindig nem szereltettem meg az ablakot. – Az én kocsimat kevésbé valószínű, hogy megpróbálnák elrabolni. Kétkedő pillantással engedelmeskedik. – Hova megyünk? – kérdezi. – Elhoztad nekem a cikket arról a hajléktalanról, amit kértem? – Aha – mondja. Beletúr a zsebébe, és előrángat egy vékony köteg fénymásolatot. – Szegény fickó nem kapott sok helyet az újságban. Itt a The Star. The Star 2011. március 23. Elevenen elégett a hajléktalan [Ellis Park] a rendőrség nyilatkozata szerint Patrick Serfontein (53 éves) csúnyán összeégett testét találták meg egy híd alatt Troyville-ben kedden. Louis du Plessis százados állítása szerint a hajléktalant a támadói megverték, mielőtt meggyújtották volna. A férfit a helyszínen talált dél-afrikai személyi igazolvány alapján azonosították. A rendőrség gyilkosság gyanújával nyomozást indított, és esetleges szemtanúk jelentkezését kéri. Sapa – És itt az én újságom. – A lapon egy férfi arcáról készült, groteszk fotó van, a bőre fekete, felhólyagzott, az ajka felpöndörödik a fogáról, mintha épp most ért volna vissza egy pompeii nyaralásról.

The Daily Truth 2011. március 24. RENDŐRSÉGI AKTÁK Bűnügyi figyelő Mandlakazi Mabusóval Háziasan pirított hajléktalan Népek, egyenes leszek. Valami emberi mocsok halálra égetett egy hajléktalan tagot kedden. Patrick Serfontein egy híd alatt lakott Troyville-ben, egy kartondobozban, míg csak egy vagy több, azóta is azonosítatlan tsosti össze nem verte, és a fejébe nem húztak egy gumiabroncsot. A tettesek a legnagyobb lelki nyugalommal járnak köztünk, mert senki sem látott semmit. Szegény nyomorult hajléktalan ou arca olyan csúnyán megégett, hogy csak a személyije alapján tudták azonosítani. Legalábbis remélik, hogy az ő személyije hevert a többi kis személyes goeters között a holttest mellett talált, vén bevásárlókocsiban. A SAPS nem hajlandó találgatásokba bocsátkozni a kegyetlen gyilkosság indítékai kapcsán. Lehet, hogy ez az első jele egy Moses Sithole kaliberű, új sorozatgyilkos felbukkanásának? De nem ez volt tegnap az egyetlen borzalom. Ventersdropban megtalálták egy eltűnt kilencéves testét. Egy tanyasi gátnál fulladt vízbe. Legalább a szülei megbékélhetnek, mert megtalálták a holttestet. Szomorú belegondolni, hogy idén nyáron hányan tűntek el a városban mindörökre, népek. A többit letépték. Felvonom a szemöldökömet. – Ez aztán a színvonalas újságírás! Dave megvonja a vállát. – Én csak fotózok. – Nem is említik, hogy lett volna állata. – Attól, hogy valaki a társadalom peremére szorult, még nem biztos, hogy van állata. Mi ez az egész? – Patrick Serfontein csak megérzés. Fogalmazzunk úgy, hogy a halála egybeesik egy emaillel. Van róla korábbi fénykép? – Csak a személyijében. Szereztem neked egy másolatot Mandlától. Azt mondja, ha valami jót találunk, az ő neve alatt megy. Te majd kapsz egy „a riportokban közreműködött” státuszt. – Nem tudom, hogy erre használnám-e a „jó” kifejezést – mondom komoran. – Hová megyünk? – Lefényképezünk egy holttestet, ami egybeesik egy másik e-maillel. – A rubinvörös akril köröm, amit a Kotze Streeten találtam, a műszerfalon hever. Fekete és aszott fonál vezet ki belőle, de még követhető, már ha a sárga homokdűnékről szóló látomás kellő kiindulási pont. – Egy gyilkos e-mailezget veled? Ismered személyesen is? Ilyen dicsekvő leveleket küld? Azt szokták, nem? A sorozatgyilkosok. – Nem tudom, ki a gyilkos. Azt hiszem, az áldozatok üzennek nekem. – De hát halottak, nem? – Pontosan. – Oké, mindegy... – Dave visszaroskad az ülésébe, és a fényképezőgépét piszkálgatja. Kihajtok délre, amerre az utolsó salakhalmok emelkednek. A kénszínű, mesterséges dombokat letarolta az időjárás és az újrafelhasználás, és most durva szálú fűvel és eukaliptuszfákkal próbálják kordában tartani őket. Rusnya völgyeket vájtak közéjük, és tonnaszám hordták el a földet, hogy még egyszer átszitálják, kinyerjék belőle az utolsó szemcse aranyat is, ha netán a bányatársaságok az első körben nem lelték volna meg. Talán

illő is, hogy az eGoli, az arany helye felzabálja saját magát. Ráhajtok egy roskatag fák szegélyezte földútra, és pontosan 3, 8 killát teszek meg. Visszafelé menet már mértem a távolságot. Amint kiszállunk a kocsiból, gonosz, csípős szél támad fel. Az arcunkba vágja az érdes, sárga port, és aggasztó suttogásra bírja a fákat. Kirángatom a vastag takarót a hátsó ülésről, és rádobom a szögesdrót kerítésre. Ezúttal felkészülten érkeztem: ma már egyszer cafatokra szaggattam itt a farmeremet. Csak miután hazaértem, akkor vettem észre a szakadásokat és a lábamra száradt vércsíkokat. – Ez birtokháborítás – mondja Dave, amikor átemelem a Lajhárt a kerítésen. – Ne aggódj! Jártam már itt. Másodjára már nem számít birtokháborításnak. Gyengéden dédelgetem a tenyeremben a rubinvörös körmöt. A fonal erősebb. Közel vagyunk. Felkapaszkodunk a salakdomb tetejére, a lábunk minden egyes lépésnél bokáig süpped a finom homokba. A fák menedékét elhagyva még vadabb, még csalafintább a szél. Felfelörvénylik a por, körülöttünk táncol, végigkarmolja a szabadon maradt bőrfelületeket. Felhúzom a kapucnim Lajhárra, de alig nyújt védelmet. A nyakam mögé sunyja a fejét, és szorosan behunyja a szemét. – A picsába! – mondja Dave. – Nincs nálam ehhez a megfelelő lencsevédő. – Ott! – Reméltem, hogy másodjára már nem lesz olyan rossz érzés. De a hányinger és félelem keveréke megint felgyülemlik a torkomban. Dave automatikusan felemeli a fényképezőgépet, aztán leengedi anélkül, hogy fotózott volna. – Ezt meg hogy találtad meg? – A maga módján ő talált meg engem. A Veréb fiúlány könyökre roskadva hever a homokban, üres tekintettel mered az égre. Teste minden üregében és hajlatában megtapadt a homok, ott fénylik a tenyerében, elsíratlan könnyként gyülemlik fel az alsó szemhéja alatt, beleragad a karján, a lábán, a gyomrán és a fején húzódó hosszú vágásokba. A körmei letörtek, mintha védeni próbálta volna magát. Akril. Rubinvörös, flitteres. Alighanem illett a cipőjéhez. Dave kinyitja a száját, aztán megint becsukja. Erre nem lehet mit mondani. Elbújik a fényképezőgép lencséje mögé. A sebhelyek nagyjából három hüvelyk hosszúak, kis, vörös szájakként tátognak. Kemény munka valakit halálra vagdosni. A hutuk sokat mesélhetnének róla. Bárki csinálta is ezt itt, nagyon lelkesedhetett a dologért. – Nem tűnik fel, hogy valami hiányzik? – kérdezem, amikor Dave megáll, és új memóriakártyát tesz be. – Én... nem. Nem is tudom. Hiányzik valami? Várj csak! Itt nincs túl sok vér. Ez azt jelenti, hogy máshol kellett végezniük vele. – És nincs itt az állata sem. – Honnan tudod, hogy volt állata? – Az én utcámban dolgozott. Egy Verebe volt. – Egy Verebe? Az nagyon kicsi. Könnyen elkerüli az ember figyelmét. – Hidd csak el nekem! Nincs itt! – Tudom, mert oda-vissza végigkutattam a dűnét egy gyufalábait kis, barna mellkasára húzó, apró madár teteme után. Meg azért is, mert érzem. – Elveszett. Mikor a zsaruk végre kiérnek, alig másfél órával azután, hogy kihívtam őket, marha morcosak. Nem tetszik nekik a por meg a szél meg a halott fiúlány, aki úgy néz fel az égre, mintha csak a felhőkben gyönyörködne. Nem tetszik nekik a papírmunka. A bizonyíték. A tény, hogy egyáltalán belekeveredtem. El is küldenek egy újabb kétórás kihallgatásra a derék Tshabalala felügyelővel. Ezúttal rögtön belevág a közepébe.

– Honnan tudtad, hol keresd a holttestet? – Benne van az aktámban. A shavim... – Az a shavid, hogy elveszett dolgokat találsz meg. – És megtaláltam a testét. – Hogyan? – forszírozza Tshabalala. – Követtem a kapcsolatot. – Honnan ismerted az áldozatot? – Nem ismertem. Csak láttam az utcán. Lekgosha, szexmunkás. Volt. De nem hinném, hogy ezt egy ügyfele tette. – Nem hinnéd? Talán te is benne voltál a gyilkosságban? – Nem. – Hol voltál március huszonnegyedikén, kedd reggel? – Az nem egy másik kihallgatás tárgya volna? – Ezt neked kell megmondanod. Hol voltál? – Amint azt már mondtam, abban az időpontban, amikor Mrs. Luditsky-t halálra szúrták, otthon voltam a lakásomban. 611-es lakás, Elysium Heights, Zoo City, Hillbrow. Az irányítószám 2038. A barátommal, Benoit Bocangával, aki, ha jól tudom, ezzel megegyező vallomást tett. – Benoit Bocanga. Átnéztük a papírjait. – Amik tökéletesen rendben vannak. – De a menekültstátuszát nemsokára meg kell hosszabbítani. – Ha mindenáron meg akar zsarolni valakit, zsaroljon meg engem. Biztos vagyok benne, hogy elő tud ásni valamit. – Elő hát. – Taktikát vált. – Ms. December. Te meg a te varázslatos shavid két gyilkosságba is belekeveredtetek az elmúlt héten. Ezt mivel magyarázod? – Fenomenális balszerencsével, felügyelő. – Vannak késeid? – Van konyhám. Kicsi és koszos, de ennek ellenére jár hozzá egy-két evőeszköz is. – Átkutathatjuk a lakásodat? – Ha szerez házkutatási parancsot. – Az megoldható. – Ahogy az ügyvéd is, felügyelő.

30 Nagyon elszánt exkábítószeres az, aki reggel tízkor ki tudja vonszolni a szánalmas kis seggét az ágyból. Vagy ha jobban megnézem az arcukat, az is lehet, hogy ezek már nem tudnak aludni sem. Adnál egy kis midazolamot? Segítek szétosztani a hungarocell pohárkákba töltött, rém undorító cikória kávékeveréket a ma reggeli „ki korán kel, aranyat lel” csoport vendégeinek az Új Reményben, és kihasználom az alkalmat, hogy közben mindenkinek megmutassam a halálra égett fickó igazolványképét. Az a baj, hogy mindenki csak Slingerről akar beszélni, és hogy milyen dolog már, hogy mégsem igazi makhoya. A The Daily Truth egy példányát adogatják körbe. – Tutker, hogy a suvickos Hiénája hamis volt – magyarázza egy nagyon magas, nagyon ideges fickó, a hajában jellegzetes gyűrűsféreg-foltokkal. Sajtosan érett baseballsapkát cipel mindenhová, egy Sün gömbölyödik össze benne. – Egész végig? – kérdezi egy vézna, vörös hajú, festett szemöldökű. – És nem tűnt fel senkinek? Ti népek nem tudjátok ránézésre eldönteni, melyik állat igazi, és melyik hamis? – Ti népek? – Igazi? Hamis? – Jaj, ne már, tudod, hogy értettem! – Ez nem úgy van, mint a melegeknél. Nincs semmi misztikus állatradar, amivel felismerjük a többi állatkertit. – De ez tök szomorú. A fazon tök sokat tett az állatkertiek beilleszkedéséért. – A fazon tök sokat tett a saját sikeréért. Megjátszotta a nagy, tökös, kemény gangszta állatkertit, csak hogy hírverést keltsen. – Megnézhetem? – kérdezem, és az újságra bökök. A Sünös fazon odalöki elém, és kioktató modorra vált. – Az ilyen emberek tudják, hogyan használják fel a médiát a szülők felbőszítésére. Nézzétek csak meg a lemezeladásait! Így volt ez Britney Spears esetében is! Meg Eminemnél, meg annál az idegesítő, furcsa szemű vámpírgyereknél is. Csak a reakcióra hajtanak. A Cirkuszi mutatvány szalagcím alatt két fénykép áll egymás mellett. Az egyiken Slinger pózol nagyon keményen egy uzival, mellette a gyémántnyakörves hiéna meg egy egész falkára való arany minibikinis, gépfegyvert lengető pina. Kontrasztnak pedig egy sötétzöld melegítős, zaklatott férfi, aki a fejére rántott felsővel próbál elmenekülni a paparazzók elől egy terepjáró felé. A kocsi nyitott ajtaján át egy nőt látni – elfordul, hogy a fényképezőgép ne örökítse meg az arcát. Átlapozom az újságot, elhagyom a harmadik oldalas melltengert, meg a cikket azokról a szerencsétlenekről, akiket úgy kisemmizett a recesszió, hogy most házimacskákra vadásznak, és végül meglelem a Veréb haláláról szóló beszámolót is. Dave megígérte, hogy címlapon lesz, de Slinger szennyese hátralökte a hatodik oldalra. Keskeny kis szelet jutott neki a többi rendőrségi hír mellett. The Daily Truth 2011. március 30. RENDŐRSÉGI AKTÁK Bűnügyi figyelő Mandlakazi Mabusóval Felvágós gyűlöletbűn Egy fiatal fiú-nooi holttestét találták meg tegnap délután a Crown bánya egyik

salaklerakójában, a város mélysötét déli részén. Egy forró tippnek köszönhetően a fotósunk fedezte fel a szétszabdalt holttestet. Az áldozat, aki állítólag egy éjszakai ladyboy volt, feltehetően mágikus és sebészeti beavatkozáson is átesett, mielőtt az őrült gyilkos is átalakított rajta pár dolgot, és csíkokra szabdalta a testét egy pangával. Vajon gyűlöletből elkövetett bűntettel állunk szemben, vagy egy elégedetlen ügyfél fejezte ki ilyen szélsőségesen a nemtetszését? A rendőrség nem nyilatkozik. Én nyilatkoznék pár dologban, bár a homofób interszexuális gyűlöletbűn nem szerepelne a listámon. Nem hinném, hogy valóban ez húzódna meg az ügy mögött, de egyelőre még nem kaptam egyetlen titokzatos e-mailt sem a túlvilágról, ami rácáfolna a dologra. Végigülöm a gyűlést, de senki sem ismeri fel Patrick Serfonteint a személyijében lévő kép alapján. Még az üzemeltetők sem. Igazából nem számítottam másra. Végtére is a Kitsch Kitchen maradékára nem lenne igaz, hogy „repülőkről szeded”, bár ez juttatta eszembe az egészet. Ez, meg a lángoló műanyagvillákkal megrakott bevásárlókocsi muti-látomása. Egész délelőtt a telefonon lógok, légitársaságokkal beszélek azzal a fedősztorival, hogy a Fogyasztóvédelmi Magazinba írnék egy cikket az adakozásról. Mint kiderül, csak két nemzeti légitársaság adományozza a maradék ételt a rászorulóknak. Ahogy azt a FlyRite cég társadalmi felelős képviselője is mondja: – Igen pereskedő társadalomban élünk. Megértem, hogy más légitársaságok esetleg tartanak az esetleges ételmérgezéses vádaktól. De mi kiállunk az ételeink minősége mellett. Még ha egynapos is. – Ragyogva teszi hozzá: – Ha az utasainknak elég jó, akkor a szükséget szenvedőknek is elég jó lesz. Még két telefonhívás, és megvan a listámon az összes olyan segélyközpont, ahová a FlyRite vagy a Blue Crane Air szállít. Patrick Serfontein életkorából kiindulva kizárom a Fényes Kezdetek kiskorú bűnözőknek fenntartott segélyházát, és a Vuka! hátrányos helyzetű iskolák élelmezési programját, ami azt jelenti, hogy csak az Alexandra-negyedben lévő Szent Jakab templom marad, és a Carol Walters menhely a Louis Botha mellett, egy köpésnyire – feltéve, hogy egy olimpiai bajnok köpővel van dolgunk – Troyville-től. Nevezzük kósza tippnek, de először oda megyek. A menhely egy bájosan lerobbant viktoriánus házikó, a mennyezeten gipsz féldomborművekkel és broekie csipkével, a falakon leégésként hámló kék festékkel. A ház belül elhagyatott és elszántan tiszta, de a világ összes hipója és mosószere nem képes elfojtani a házat mustárgázként megülő kétségbeesés leheletét. Egy felmosórongyos fickó irányít el az igazgató irodájába. Renier Snyman a harmincas évei elején járhat, elég fiatal még ahhoz, hogy elhiggye, számít, amit tesz, és elég öreg, hogy érezze a próbálkozás súlyát. Barátságos, de amikor azt mondom neki, gyilkossági ügyön dolgozó újságíró vagyok, gyanakvó lesz. – Nem ígérem, hogy tudok segíteni. Nem nagyon vezetünk feljegyzést az itt megfordultakról. – Legalább megnézné ezt a képet? – Kihajtogatom a fénymásolatot, és odateszem elé az asztalra. – Hmm. Azt meg kell mondanom, hogy nem tűnik ismerősnek. De ez lehet azért is, mert a személyijét 1994-ben állították ki. És különben is, senki sem hasonlít az igazolványképére, nem? Különösen pár év hajléktalanság után. Beszélhetnénk néhány törzsvendégünkkel. Most nincsenek benn. Tíz és öt között szélnek eresztjük őket, de nagy részük itt lóg a környéken. Sétáljunk egyet! Lemegyünk a Joubert parkba, ahol a dílerek már nagy számban felvonultak, éppúgy, mint az irodai dolgozók, akik a napfényben fürödve költik el korai ebédjüket. Renier egyenesen a nyilvános vécék felé indul, ahol egy csapat láthatóan hajléktalan ember húzódik egymáshoz,

és épp ezüstzacskós, olcsó lőrét adogatnak körbe. Gyanakodva néznek fel ránk, egy göcsörtös némber megragadja a mellette álló vénember kezét, és védelmezően magához húzza. – Mi a gond, főnök? – kiált oda az öreg, ahogy közelebb érünk. Olyan mély ráncok szabdalják az arcát, hogy simán lehetne rajta sziklamászni. – Valamit elloptak? Visszajött az a tolvaj? – Semmi ilyesmi, Hannes. Ez az ifjú hölgy szeretne beszélni veled és Annamarie-val valakiről, aki itt volt velünk. Megmutatom nekik a fénymásolatot. Éppolyan komolyan adják körbe, mint az előbb a bort. – Nee, nem, nem ismerem ezt az alakot – rázza meg a fejét Hannes. – Biztos benne? Lehet, hogy már nem így néz ki. – Egészen biztos, hogy mióta szénné égett, már nem így néz ki, de azokat a képeket inkább nem mutatom meg nekik. – Patrick Serfontein volt a neve. – Sê weer? – kérdezi a karjába kapaszkodó öregasszony. – Patrick Serfontein. Ötvenhárom éves volt. Kroonstadi. – Nem, hölgyem – ismétli meg Hannes, és megrázza a fejét. Az öregasszony a vállára csap. – Jong! Ez a Paddy! Jy onthou! – Megragadja a képet: remeg a keze, vagy az italtól, vagy a Parkinson-kórtól. – Ja, szakállas okie, né. Én dingers, wat daar woon... – Megbillegteti az ujját az állánál, mintha tetvek után kaparászna. – Emlékszik rá, Mr. Snyman, nem? A miervreterrel, mos! – Ezek szerint volt állata? – kérdezem. – Emlékszem rá – rázza meg a fejét Snyman. – Az a nyomorult földimalac mindig belelógatta a nyelvét mindenbe, különösen a cukorba. Az őrületbe kergette a szakácsunkat. – És kölyökcsótányokkal etette, Mr. Snyman! Emlékszik? – Az öregasszony úgy két hüvelyknyire húzza az ujját és a hüvelykujját, hogy jobban szemléltesse a dolgot. – Az nem kölyökcsótány – javítja ki egy mogorva fickó erős német akcentussal. Egy egyszemélyes matrac maradványával telitömködött bevásárlókocsinak támaszkodik. – Errefelé annak számít – dicsekszik az öregasszony, és még a morcos német és Snyman is elnevetik magukat. – Mikor látták utoljára? – Jó pár hete van annak – morfondírozik Snyman. – Talán egy hónapja is? Ha jól emlékszem, sokat jött-ment... – A maga ura volt – helyesel Hannes. – A menhely sem való mindenkinek. Van, aki jobb szereti a szabadságot. Nem viselik jól, ha mindig valaki más szabályai szerint kell élniük. – Figyelmeztetően odabiccent a karját markolászó öregasszonynak. – Jy! Ne nevettess! – néz rá a néni. – Sok lakónk van, aki jön-megy – mondja Snyman. – Az utcán laknak, amíg nincs túl hideg – télen van a legtöbb vendégünk –, vagy amíg nem történik velük valami. Verekedésbe keverednek, megtámadják őket, balesetet szenvednek. Ronda egy világ van odakinn. – Van még valaki, akit hosszabb ideje nem láttak? Valaki, akinek állata volt? Összenéznek, és megrázzák a fejüket. – Honnan tudhatnánk? – kérdezi a mogorva német. A gyilkos is pont erre épít.

31 Mandlazaki nem csak kövér, hanem hatalmas. Még a hájredőin is külön hájredők remegnek. Egy zacskó vegetáriánus szamószán rágja át magát. Fél kézzel a kormányt fogja, a másik olyan ütemesen cuppan be a zacskóba és emelkedik a szájához, mintha futószalag mellett dolgozna. Áthajtunk Crestán, hogy találkozzunk a Tanúval. Lajhár azonnal beleszeret, bár lehet, hogy csak azért, mert őt is folyamatosan tömi diós szamószával. A Tanú aznap reggel telefonált, miközben én a repülőtársaságok jótékonysági ételosztásának néztem utána. Azt állítja, látta az egészet. Dave szólt oda nekem telefonon, és ragaszkodtam hozzá, hogy én is velük tartsak. – Dave mesélte, hogy a dzsúszos bébikkel lógsz – mondja Mandlakazi tele szájjal. Kell egy kis idő, amíg rájövök, hogy az iJusira gondol. – Aha, dolgoztam egy róluk szóló cikken. – Múlt időben? Az nem jó, koeks! Dave mesélte már, hogy valaha én voltam a The Sunday Times pletykarovatának a vezetője? – Említette. – És azt is említette, miért rúgtak ki? Olyan nagy lettem, hogy egymagam kitöltöttem a bulvárrovatot. – Hangosan felhahotázik. – Nem, csak hülyéskedek. Elegem lett belőle. Az maga a rák. Az a sok celeb baromság elevenen felzabál, ha hagyod. – És a bűnügyek nem? – Én úgy látom, hogy a celebekről írni olyan, mintha az ember abba halna bele, hogy elfertőződött az orrplasztikája. Vagy hogy elrákosodik a segged. Hülye halál. Inkább egy jó fejlövést vagy egy halálos szúrást! Az legalább ér valamit. Szóval te mit gondolsz erről az egészről? Valaki berágott az állatokra, és előkapta a pangát? – Muti gyilkosságok. – Ó, bárcsak így lenne! Akkor még Slinger béna műkutyája dacára is miénk lenne a címlap egy hétre. Miből gondolod? – Két gyilkosság egy hét alatt. Mind a kettő állatosodott ellen. Egyik holttest megtalálásakor sem volt nyoma az állatoknak. – És onnan tudod, hogy ez a két gyilkosság összefügg, hogy...? Mármint az egyik esetben egy hajléktalannak a fejébe húztak egy gumiabroncsot. A másikban pedig egy nagyon csúnya, sokszoros késszúrással elkövetett gyilkossággal állunk szemben. Nagyon nem tűnik ugyanannak a módszernek, és kicsim, hidd el, hogy odavagyok a sorozatgyilkosokért. – Kaptam egy e-mailt. – A gyilkostól? – Az áldozatoktól. Szellem a gépben. A saját maguk kis elveszett dolga. – És ez a te specialitásod? Ez az elveszett dolog-izé? – Igen, ez a specialitásom – erősítem meg. – De honnan tudod, hogy nem csak egy beteg rohadék? – törli bele Mandlakazi a kezét a nadrágjába. – Találkoztam pár drogos kölyökkel a Mai Mai mögött. Volt velük egy Tarajos Sül, amelynek levágták a mancsát, és eladták mutinak. Felajánlották, hogy Lajhárral is megcsinálják. Valaki vásárol. – De persze valaki mindig vásárol ebben a városban. Szexet. Drogot. Mágiát. A megfelelő kapcsolatokkal alighanem lehet egyet fizet, kettőt kap akciókat is kapni. – Állatkerti mutit? – füttyenti el magát Dave elképedve. – Az drága lehet! – Gyerekeket kivégezni mutiért, az a drága – helyesbítek. Nem történik meg túl gyakran, de minden évben bekerül az újságokba úgy féltucat olyan eset, amikor serdülés előtt álló kölyköket ölnek meg és darabolnak fel a testrészeikért. Ajkak, nemi szervek, ujjak, kezek. Minél

többet sikoltoznak, annál erősebb a muti, bár a hullaházak is egész jó üzletet bonyolítanak sutyiban. A bejárati ajtó előtt földbe ásott kéz több látogatót vonz. Egy serdületlen fiúgyermek péniszének elfogyasztása gyógyítja az impotenciát. – Az emberek észreveszik, ha eltűnik egy gyerek. De az állatkertiek, különösen a hajléktalan állatkertiek, az utcán dolgozók senkinek sem hiányoznak, talán fel sem tűnik, ha elvesznek. Nem tudom, hogy az drága-e... – Igaz, igaz – mondja Dave. – Talán megéri – morfondírozik Mandlakazi. – Az emberek egész szép összegeket kicsöngetnek egy orrszarvú szarváért vagy egy kis fülcsigáért, és akkor még nincs is mashavi a képben. Az állatok meg elég durva varázscuccok, szó se róla. Ha még a mutit is hozzávesszük, ki tudja, mi mindenre képesek? Mert nekem még csak elképzelésem se lenne. De annyit mondhatok, hogy nagy sztori lenne. Egy levegős kávézóban találkozunk a Tanúval a pláza alsó szintjén. Egészen hátul ül, nyomorultan összekuporodik a boksz sarkában. Parányi kislány, alig tizenöt éves, megroskadt válla arról árulkodik, hogy egész életében próbált minél kevésbé észrevehető lenni. – Te volnál Roberta? – kérdezi Mandlakazi, és kinyújtja a kezét, hogy bemutatkozhassanak. A lány olyan gyorsan biccent, hogy ha épp akkor pislogtam volna, észre sem veszem. Nem nyújt kezet. Rám mutat és megszólal. – Csak vele. – Bébi, én vagyok a riporter, velem fogsz beszélni. Ha akarod, elküldhetem őket, és akkor négyszemközt leszünk... Megrázza a fejét. – Csak vele! – Állatkerti összetartás, mi? Oké. Odakinn ülünk majd. – Elégedetlenül a kezembe nyomja a diktafonját. – A piros gomb az, jobboldalon. – Mint a biciklizés. Negyven perccel később kerülök elő, és leülök Mandla és Dave asztalához. – Oké, először is azt mondja, ne menjünk a rendőrségre. Még ne. Talán ti meg tudjátok győzni az ellenkezőjéről. Másodszor: halálra van rémülve. Fél hazamenni. Valamelyikőtöknek be kéne fogadnia néhány éjszakára. – Te miért nem fogadhatod be? – kérdezi Mandlakazi. – Mert ugyanazon a környéken lakunk. Ahol a gyilkosság is történt. Ahol megölték a barátját, aki ugyanúgy prosti volt, mint ő maga. – Ellakhat nálam. Legalábbis ma éjszakára. Aztán holnap kiterveljük, mi legyen. Ha a sztorinak van valami értelme, a lap fizeti neki a szállodát. Mit mesélt a gyilkosságról? – Mandlakazi kis híján fuldokol a mohóságtól. – Talán jobb lenne, ha te magad is meghallgatnád. Leírtam neked a leghasználhatóbb idézetek időpontját! – Odanyújtom neki a pincértől kölcsönkért golyóstollal telefirkált szalvétát. – Nocsak, nocsak, az előrelátó újságíró kislány! – Több is lesz ebből, mint „a riportban közreműködött”? – Attól függ, mi van azon a szalagon. 05:43-ra ugrok a diktafonon. Előre kell hajolnunk, hogy halljuk Roberta hangját, épp csak suttog, a háttérben meg hangosan berreg a kávégép, élesen csörömpölnek a csészék. ZINZI DECEMBER: Oké, csak egy percre mennék vissza. Pontosan hogy is értetted, hogy mint valami szellem? ROBERTA VAN TONDER: Ahogy mondom. Mintha senki sem lett volna ott. Az egyik pillanatban lehajolt, hogy megigazítsa a cipőjét, mert egész éjszaka szenvedett a sarkával,

aztán hirtelen paff! Paff! Paff! Paff! A kávézóban elkezdte szurkálni a levegőt, az arca önkéntelenül is eltorzult. RVT [folytatja]: És akkor mindenhol elkezdett folyni a vér. A fején, a karján, hátrazuhant a falnak, és fröcskölt a vér mindenfelé. Pssszz! De paffí paff! Paff! Paff! Újabb és újabb vágások. Vér! És akkor már a földön feküdt, és a fejét fogta, és sikított, de paff! Paff! Paff! ZD: És a Verebe hogy reagált? RVT: Ide-oda csapkodott, teljesen meghibbant. Hess-hess! Erre repült, arra repült! ZD: Mintha csak látta volna a szellemet? RVT: Mintha csak látta volna a szellemet. ZD: Mintha megtámadta volna a szellemet? RVT: Nem tudom, nem tudom! ZD: És nem láttad, hogy utána mi történt? RVT: Nem. Elszaladtam és szaladtam, szaladtam, míg csak azt nem hittem, szétrobban a szívem. ZD: Sajnálom, csak azért kérdezem, hogy biztos jól értettem-e? Semmit és senkit nem láttál. Árnyékokat sem. Semmi láthatót? RVT: Nem, semmit. Talán egy szürkeséget. Olyan árnyékszerűt. Egy démont. Egy láthatatlan démont! – Ó, ez aranyat ér, bébi! Ez aranyat ér – mondja Mandlakazi. Jó pár órába beletelik, amíg leírjuk az interjút, és összerakjuk a cikk nyers változatát.

32 Jóval tizenegy után érek haza, kimerült vagyok és baromi dühös, hogy két tömbbel arrébb kellett parkolnom, mert az Elysium előtt épp felbontották az utat. Talán végre megjavítják a tetves vízvezetéket? Roberta biztonságban van Mandlakazinál. Az újságcikk tömör kis gyöngyszem lett, még ha fel is kellett benne turbózni a hisztériát a The Daily Truth olvasóinak. A semmiből minden nagy előrelépés, még a bulvársajtó is. Talán ezután tényleg megírom majd az elvonó-turizmusos cikket is – egy rendes újságnak, nem a Machnek. Olyan fáradt vagyok, hogy azt sem veszem észre, hogy feltörték a láncaimon a biztonsági bűbájokat. Lerázom Lajhárt az egyik mászóoszlopra az ajtó mellett, és felkattintom a lámpát. Vuyo ül az ágyamon, pisztollyal a kezében. Lazán fogja, szélesen szétveti a lábát, hímtagként fityeg köztük a fegyver. Beletörődötten néz rám. A telefonom ezt a pillanatot választja arra, hogy felbömböljön rajta az iJusi „Fever”-jének vidám kis mbaqanája. Mind a ketten összerezzenünk, és Vuyo ölében megrándul a fegyver. – Fel akarod venni? – ajánlja fel Vuyo, de nem gondolja komolyan. – Nem, később visszahívom – mondom a lehető leglazábban. Csak bizonyos számokhoz programoztam be ezt a dalt. Arno. Song. S’bu. – Nem kérsz egy kis teát? Nagyon hosszú napom volt, jól esne egy csészével – dadogom, hogy levezessem az ideges adrenalinlöketet, ami keményebben gyomron rúgott, mint egy taekwondo-bajnok, de talán elkendőzi azt is, hogy nem teáscsészékért, hanem fegyverért kutatok. – Te hogy iszod? Én erősen és feketén szeretem. Megjegyzem, ebben semmi kétértelműség nincsen. – Minden lelkierőmre szükségem van, hogy továbbra is hátat tudjak fordítani neki. Hallom, hogy rázza a lábát, halkan susog a farmere. Életemben először látom úgy, hogy nem öltönyt visel, és ez rémít meg a legjobban. Kirántom az evőeszközös fiókot, és szembesülök egy olyan anomáliával, amihez képest az, hogy halottak e-mailezgetnek nekem, vagy egy pisztolyos fickó ül az ágyamon, semmiség. Egy jókora kés az, az éle gonoszan recés, két foga ki is tört. Rozsdás. És nem az enyém. És nem az enyém az a kis porcelán cicácska sem a játékosan felemelt mancsával. Ami szintén rozsdás. De ez nem rozsda. Baromira nem rozsda. Perverz mód az első gondolat, ami az eszembe villan, a „lol gyilkos fevver”. Hangosan felnevetek, de zokogásba csuklik a hangom. – Ez a tiéd? – kérdezem, és Vuyóhoz fordulok. Úgy emelem fel a kést a hegyénél fogva, mint egy döglött csótányt. – Ne akard, hogy lelőjelek! – figyelmeztet. Fáradtnak hangzik. – Le akarsz lőni egy e-mail miatt? – Rosszabb is történt már kevesebbért. De nem, kiscsaj, nem foglak lelőni csak azért, mert rossz fénybe hoztál. Tedd csak le azt a kést! – A fejemre mutat a pisztollyal, és engedelmeskedem az utasításának. – Biztos nem kérsz teát? – kérdezem kábán. Anyám mindig is szentül hitt a teában. Ráadásul a kannám nehéz és masszív. És kevésbé számítanak rá, mint egy késre. Megkockáztatom, hogy még egyszer hátat fordítsak Vuyónak, és leemeljem az ódivatú fémkannát. De ebben a pillanatban átvág a szobán, megpördít, torkon ragad, és nekilök a pultnak. – Nem. Kurvára nem kérek teát – sziszeg. Nyál fröcsög az arcomba. Az arcomba nyomja a pisztoly csövét. – A pénzemet akarom! – Felemelném a kezem, de felrántja a térdét, és ágyékon rúg. Minden elfehéredik körülöttem. Fém kattan hangosan a linóleumon. Elengedi a torkomat, én nekiroskadok a pultnak. Próbálom felidézni, hogyan kell levegőt venni. Unottan végigmér, mielőtt visszagyömöszölné a pisztolyt a farmere derekába, hogy jobban megverhessen.

– Én nem... én odaadtam... – préselem ki magamból. Kézháttal szájon vág. A bütyke felhasítja az arcomat. – Rossz színben tüntettél fel. Kelj fel! Azt mondtam, kelj fel! – Vuyo talpra rángat. – De odaadtam a pénzedet! – A szám tele van vérrel. – Azt hitted, kurvára nem veszem észre? Elfelejtetted, kivel van dolgod? – Mit nem veszel észre? Várj... – Még mindig fogja a karomat, a másik kezével meg gyomorszájon vág. Összegörnyedek, de nem hagyja, hogy térdre essek. – Mit nem veszek észre? Hogy hamis? Minden egyes kibaszott kék cetli hamis! – Én nem is... Becsaptak, Vuyo! Engem csaptak be! – Annyira unom már, hogy mindig pofázol – mondja Vuyo, és a farmere derekához kap. De nem rántja elő a fegyvert, mert Lajhár ráveti magát a mennyezetről. Vuyót a földre sodorja a dühös szőrlavina. A pisztoly végigpörög a padlón, és becsúszik az ágy alá. Elkezdek utánamászni, aztán meggondolom magam, és irányt változtatok. Aztán Lajhár felvisít. Megtorpanok. Pillanatkép a lányról, aki lehajol a teáskannáért. Ráfonom a kezem a fogantyújára, és lassan, nagyon lassan megfordulok. Vuyo rettenetes szögben feszíti hátra Lajhár karját, a térdét Lajhár lapockái közé feszíti, a pofáját a linóleumba nyomja. Vuyo arcán és vállán mély karmolások vöröslenek. Az arcából kis húsdarabot téptek ki az éles növényevő fogacskák. – Eltörheted a karját, Vuyo, de bezúzom a kibaszott fejedet, mielőtt bármi mást tennél vele – mondom. Vuyo átgondolja a dolgot. Lajhár vinnyog és tekereg, próbál kibújni a karjára nehezedő nyomás alól. Egyirányú a kötésünk. Nem érzem a fájdalmát, de épp elég rossz látni az arcán. – Patthelyzet – mondja Vuyo komoran. Vér csöpög az orra hegyéről. A kanna nagyon nehéz. Olyan egyszerű volna lesújtani vele. Olyan bonyolult lenne utána. – Vagy – szűröm a fogaim között –, visszatölthetnénk a mentett állást. – Micsoda? – Visszatérhetnénk oda, ahol voltunk. – Lehetetlen! – Ki tudja? Hogy a pénz hamis? – Én. – És még? – Senki más. Egyelőre. – De mosolyogni kezd, élesen, mérlegelően. – Kétszázezer – ajánlom. – Négyötven. – Az őrület! – Ha bárki más lett volna, kiscsaj, már nem élne. – De én hasznos vagyok. – Te hasznos vagy – helyesel, és lekászálódik Lajhár hátáról. Lajhár kurtán, megkönnyebbülten rikkant egyet, és felém mászik. Fél kézzel felkapom, a másikkal még mindig a teáskannát emelem. – Most takarodj! – A pisztolyom. Felnevetek. – Írd csak a számlámhoz! – Hasznos vagyok, na persze. És legalább olyan balek, mint azok, akiket én fogtam neki. Ha Vuyo tényleg meg akart volna büntetni, csak le kellett volna lőnie Lajhárt. A fenébe, ki kellett volna vágnia az ablakon, minek vesztegetni a golyót ilyesmire? Nem kockáztatta volna meg, hogy a fejére idézi az Örvényt, hogy megállatosodik. Most pedig újra visszarángatott a helyemre, háromszoros tartozással.

Mozgás van odakinn. Ajtócsapódás. Lábdobogás. Egy kölyök rohan el az ajtó előtt, hangosan kiabál. – iPoyisa! iPoyisa! Az épület riasztórendszere. – Te hívtad ki a zsarukat? – kérdezi Vuyo hitetlenkedve. Az ágyra rebben a pillantása, az alatta heverő fegyverre. Meginog. – Nem én. Hanem az, aki a fiókomban hagyta ezt a kést. Azok, akik egy bőröndre való hamis pénzt adtak nekem. – Nem aprózod el, ha ellenségeket keresel – néz rám Vuyo elismerően. – Szerintem jobb lenne, ha elmennél, mielőtt ideérnek. Kurtán a homlokához kapja a kezét, tiszteleg. – Majd kereslek – mondja, és kicsusszan a csótányként előözönlő emberforgatagba: kurvák, dílerek, skollie-k próbálnak lelécelni. Felkapok egy konyharuhát, beletekerem a kést és a kis porcelánmacskát, és beledobom a retikülömbe – ez volt Odi biztosítása. De jóval azelőtt megölték Mrs. Luditsky-t, hogy én egyáltalán képbe kerültem volna, ami azt jelenti, hogy valami mást is rám akarnak kenni. Mi lehet annál is rosszabb, mint hogy agyonszurkálok egy öregasszonyt a fürdőjében? A derekamra kötöm Lajhárt, mintha terhes lennék, és felrántom Benoit egyik pólóját a ruhámra, hogy elrejtse az egyenetlenséget. A pólónak Benoit-illata van, férfiizzadság- és zambuk-szaga. Kirobbanok a pánikba. Nagy zaj van, de egy hang kiabálni kezd, hogy „Ott van, ő az!”, és az önelégült magabiztosság alapján csak D’Nice lehet az. Nem nézek hátra. Megyek tovább előre, és az utolsó pillanatban oldalt kilépek a 615-ös lakás ajtaján. Mire a zsaruk elérik a kitépett csövű, szétvert mosogatójú konyhát, már rég leugrottam a második hálószoba padlóján tátongó lyukon az 526-osba. De ahelyett, hogy a fő lépcsőházba rohannék, átmegyek az átjárón, bemászok az Aurum Place 507-esének az ablakán, lecsattogok a törött tűzlétrán, és az utolsó félemeletnyit ugorva teszem meg. Az utcán vagyok. Az egérutak koronázatlan királynője. Menet közben könnyedén beejtem a konyhakendőbe csavart kést és a porceláncicát a vízelvezető csatornába. Rendőrautók fényei villódznak az épületeken. A bejárat előtt négy kocsit számolok össze, ami azt jelenti, hogy alighanem van kettő hátul is. A rendőrség nem szarakodik Hillbrow-ban. Állig fel vannak fegyverkezve géppisztollyal, kipárnázva golyóálló mellénnyel, rohamsisakkal, ami csak kell. Kész öröm, hogy ilyen komolyan vesznek egy gyilkosságot, még akkor is, ha most egy szegény kis nem-állatkerti öregasszonyt szúrt le különös kegyetlenséggel a testvérgyilkos Lajhár csaj. A helyszínen már ott parkol az egyik híradó stábja a rohamkocsik mögött. Kihasználom a takarását, hátulról kerülöm meg a súlyosan terhesek jellegzetes vízilókacsázásával. Balszerencsémre a szemfüles riporterlány azonnal észrevesz, és már épp megfordítja a kamerát, hogy elkapjon az üvegszem, mikor hirtelen meglát valami Emberi Szemszögből még érdekesebbet – a zokogó, kiabáló Mrs. Khant és gyermekeit kíséri ki épp az ajtón egy nagydarab zsaru, egy maréknyi frissen elkobozott, hamis igazolvánnyal a kezében. Elsurranok. Megkerülöm az útfelbontást, és a sikátoron át az autómhoz sietek. A Capri száznegyvenig húzza, ami nem is olyan rossz, figyelembe véve, hogy úgy cikázok a sávok közt, mint valami bemetamfetaminozott Ayrton Senna. A hangpostám ismétlésre van állítva, ezzel kínzom magam. Mert Arno telefonja csak kicseng és kicseng és kicseng és kicseng és kicseng. – Halló? Halló! – sziszeg Arno hangja. – Ott vagy? Ó, haver, Zinzi! Itt vannak! De komolyan!

Rosszabbak, mint a zombik! Mintha kibaszott kísértetek lennének! Kérlek, vedd fel... Kérlek! – Arno érdesen zihál, mint egy obszcén telefonbetyár, aki asztmás rohamot kapott. Egyre jobban kapkodja a levegőt. Aztán hallatszik, ahogy betörik az ajtó. – Szarcsimbókok! – Aztán sikolyok. majd tompa, fojtott karistolás és ütemes dobolás, mintha valakinek a sarka koppanna egyetegyet, miközben elvonszolják. Aztán elhallgat a telefon. A mayfieldsi biztonsági kapu elhagyatottan áll. Odabenn szirénák bőgnek, fekete füstfellegek pöfögnek a természetellenesen sápadt, narancsszín égre. Átbukok a sorompó alatt, hogy beengedjem magam, és újabb letaglózó meglepetéssel szembesülök. Egy falragaszt kentek fel, rajta a legutóbbi itt jártamkor készült, elmosódott webkamerás képpel. Valaki időt nem kímélve kiemelte a fontosabb részeket. Betörő! Bűnöző: minden lakónak! Figyeljenek oda erre a nőre! Zinzi December elítélt gyilkos, nagyon veszélyes! Narancssárga Ford Caprit vezet, és egy Lajhárja van. Ha látják ezt a nőt, azonnal hívják a biztonsági szolgálatot és a rendőrséget! Letépem a hirdetményt, és összegyűröm. Megnyomom a gombot, hogy felmenjen a sorompó, és áthajtok, egyenesen bele a szirénák káoszába. Egy mentő parkol félig ráhajtva az egyik makulátlan kis előkertre, az utat tűzoltókocsik és rendőrautók állják el. Behúzódom a mentő mögé, és egy bő, kapucnis pulóvert rántok magamra és Lajhárra. A terhes-álca nagyon megköti az ember kezét. – Fejet lehúzni! – szólok rá Lajhárra, a saját púpomra, és futni kezdek. A H4-303-as veszett ügy. A tűzoltók ennyi erővel pisálhatnának is. Már most is csak egy épület fekete, üres héja. Ragyogó narancssárga lángok csapkodnak az emeleti ablakban. S’bu szobája. A hőség tömör, akár a fal, a bámészkodó tömeg kénytelen tisztes távot tartani a gondosan nyírt gyepen. Különféle hálóruhákban toporognak. – Sajtó! – kiáltok fel, és átverekszem magam a tömeg elejére, ahol két testet terítettek ki tűzálló leplek alá. Egy kövérkés kamasz. A lepel alól kilóg egy kar. A ruha ujján rózsaszín robotmajmok. Úgy meglódul a szívem, hogy kis híján megfulladok tőle. – A többi gyerek hol van? – ordítok rá egy sokkos biztonsági őrre, akinek vissza kéne zavarnia az embereket. Mintha meg sem hallott volna, teljesen rabul ejti a látvány. Egy tűzoltó épp most vonszol ki még egy megfeketedett testet a romok közül. Úgy lóg a karjában, mint egy madárijesztő. Vézna. Lány-magas. Lila cowboycsizma van rajta. Még füstöl. – Van még egy! – kiabál ki valaki az épületből. – Menjen onnan! – ordít rám az egyik tűzoltó, és a biztonsági őr végre felocsúdik a transzból. De amikor bocsánatkérően felemelném a kezem, valami mást pillantok meg a tömegben. Egy árnyékot. A tömeg elveszett holmik kusza fonadéka, de valami mégis mozog a szálak között. Mint egy kísértet. Vagy egy láthatatlan démon. – Jöjjön, hölgyem, ezt nem csinálhatja – mondja a biztonsági őr, és elrángat. – Mi baja van? Menjen csak vissza oda! – Elnézést – motyogom, és hagyom, hogy a tömeg felé tereljen. Az emberek öntudatlanul is félrelépnek a démon útjából, varázstengerként nyílnak szét, hogy átengedjék a parkoló felé. Üldözőbe veszem, átfurakodom az emberek között, menet közben kapom el a benyomásokat. Épp csak ez az egész hirtelen olyan, mint Mrs. Luditsky háza előtt volt a gyilkosság reggelén, nem csak benyomásokat látok. A képek élesen, nagy felbontásban ugranak fel: egy törött dobverő, rajta egy együttes nevével, egy pár francia bugyi, kis vörös

csipkével, egy narancssárga műanyag Casio óra, egy Bratz baba fejéből kiálló kulcskarika. És egy tépett könyvborító, egy arany fával. – Tudom, hogy itt vagy, Amira! – ordítok. De tovább fakul, mintha az előhívás folyamata fordult volna vissza egy fényképen, nem is annyira a fényt hajlítja meg maga körül, mint inkább az emberek elméjét, észrevehetetlenné teszi magát, félresiklatja a tekintetet, eltereli a figyelmet. Nincs itt semmi látnivaló. Csak az a szakadt könyv. Olyan erősen kapaszkodom bele, amilyen erősen csak lehet, de a tömeg ellenáll nekem. – Ne már! – Mi a fene baja van? Valaki megragadja a karomat. A fennhéjázó pincér az a klubból. – Hé! Én ismerem magát! Előrelépek, kartávolságon belülre, lefelé csavarom a karját, és ezzel egy időben a torkára csapok nyitott tenyérrel. Fojtott nyekkenéssel elenged. Ugyan mit számít még egy testi sértés is a ma esti bűnlajstromomon? Alighanem amúgy is rám kenik a tüzet. Megfordulok, és elrohanok a kocsim felé. Az emberek utánam ordibálnak. Csikorgó kerekekkel hajtok el. A Capri úgy kattog, mint egy kamaszszív lázas lüktetése.

33 A kocsira boruló feszültség sűrű, akár egy összeomlóban lévő törpecsillag. Benoit szótlanul nézi az ablakon át a kocsi mellett elsuhanó utcai lámpákat. A Központi Metodista előtt vettem fel. Nem vitatkozott, nem kérdezett, nem próbált meggyőzni róla, hogy menjünk a rendőrségre. Ő vetette fel, hogy használhatnánk az egyenruháját a bejutáshoz, hátha a környék biztonsági sorompójánál is kitettek pár „veszedelmes bűnöző” falragaszt. A sárgarézzel bevont kis névtáblán megcsillanó fény kimondatlan vádként villog rám. A csendben ott van mindaz, amit elhallgat: hogy kockára teszek mindent – a menekültstátuszát, az esélyt, hogy a családja új életet kezdhessen Dél-Afrikában. A Mongúz elmondja helyette is, ahogy felnéz rám Benoit öléből, ott ég pöttöm gyöngyszemében. Azt mondja: „haszontalan, áruló, drogos ribanc”. Pár utcával arrébb állok meg, hogy ne legyek szem előtt. Természetellenes csend van. A madarak még csak egy óra múlva kezdenek majd el ébredezni. És addig álomváros álmodik. – Adj tíz percet! – mondja Benoit. Átadom neki a lagosi sült csirkével teli zacskót. Kiszáll a kocsiból, és lesétál a biztonsági őr bódéja felé. Egy csirkedarabon rágódik közben. Inkább csak álca, mint vesztegetés. Ki gyanakodna egy csirkét majszoló alakra, ha ráadásul Sentinel egyenruhát, Sentinel névtáblát visel? Átcsap rajta egy fényszóró kévéje, aztán túlhalad rajta, még csak le sem lassít – egyáltalán nem szokatlan, hogy valaki éjjel háromkor sétálgat. Mintha Johannesburgot két egymástól független faj lakná, a kocsik és a gyalogosok. Negyvenkét perc van még hátra a hivatalos négyórás műszakváltásig, de a legtöbb embert meg lehet róla győzni, hogy menjen el korábban. Kicsit tovább tart, mint számoltam. Nem azért, mert az őr olyan baromira kötelességtudó, hanem mert szereti a gyomrát hűteni, fecsegés után meg bezsírozni egy kicsit a csirkével, mielőtt hazaeredne. Minden akaraterőmre szükségem van, hogy a kocsiban maradjak. Végül aztán elbúcsúzik Benoit-tól, és elballag az úton az ellenkező irányba. Ha azt hiszi, ilyen késő éjjel sikerül majd taxit fognia, komolyan hisz még a csodákban. Huszonnyolc percünk van, mire az igazi műszakváltás megérkezik, és felfedezi, hogy valami nem stimmel. A Mongúz leszalad az úton a kocsi felé. Kinyitom az ajtót. Beugrik, és sürgetően nyikorog egy sort. – Igen, tudom, láttam, hogy elment. – Sebességbe teszem a kocsit, és legurulok az őrházig, hogy felvegyem Benoit-t. Magamban káromkodom, amikor észreveszem a kamerákat. Most már túl késő. A Huron házához felvezető kapu kisebb gondnak bizonyul. Benoit-t nagyon alaposan kiképezték arra, hogy a mocskos betörők hányféleképp győzhetik le a biztonsági előírásokat, ebben az esetben például, hogyan emelhetik le az egész kaput a zsanérról egy kerékemelővel. Pár sarokkal arrébb teszem le a kocsit, hogy félrevezessem a fegyveres őröket, amikor majd bekattan nekik, hogy nincs minden az előírások szerint, aztán felsiklunk a kert oldalában. A fák árnyékában maradunk. A házat kivilágították, mintha buli volna. Lajhár a karomba mélyeszti a karmait. Követjük a zajt a garázsba, elmegyünk az oldalt parkoló Daimler mellett. A kétszárnyú ajtó tárva-nyitva áll. Fény özönlik ki a kocsibeállóra, megvilágítja a Mercedesen ügyködő Jamest. Épp a vaskos műanyaggal kibélelt csomagtartónál molyol valamit. Benoit int, hogy ebből maradjak ki. Odasurran James mögé, aki megrezzen, és megfordulna, de Benoit rácsapja a csomagtartó fedelét. James felkiált. Benoit még egyszer lecsapja a tetőt, aztán még egyszer, aztán lehajol, elkapja James lábát, beszuszakolja a csomagtartóba, és rázárja. A kalapálás és a kiabálás azonnal kezdetét veszi.

– Hozd a kulcsot! – szól oda nekem Benoit. Ezt az oldalát még sosem láttam. A kocsi elejéhez szaladok, és kirángatom a kulcsot a gyújtásból. Remeg a kezem, ahogy a csomagtartó zárjába lököm, és ráfordítom. A bentről kiszűrődő zaj sokkal agresszívabb lesz. Hátralépek a kocsitól, és kis híján felbukok egy hosszabbító kábelben. Egy sebészfűrészhez vezet, ahhoz a fajtához, amit amputációhoz használnak. A kocsi mellett hever három másik fűrésszel, egy fejszével és egy pár fogóval egyetemben. Gondosan, használatra készen vannak kiterítve. A garázs végében egy feltámasztott tetejű fagyasztóláda áll. – Ki a fene ez az Odi Huron? – kérdezi Benoit. A Mongúz megdermed, az egyik mancsát felemeli, a levegőt szimatolja reszkető bajusszal. – Azt hiszem, nem tudom. – Rosszul vagyok. Eszembe jut Vuyo fegyvere az ágyam alatt. – Nem fullad meg? – nézek vissza a Mercedesre. – Érdekel? – mordul fel Benoit, és leveszi a bikacsököt az övéről. – A ház? – Ha még életben vannak... – rázom meg magam. – Oldalról kerüljünk! A bokrok takarásában surranunk el a ház mellett. A Tegnap és Ma és Holnap illata émelyítően édes. A szívem vad drum’n’bass ütemet ver. A kezem zsibbadtan bizsereg. Az első, amit elveszítek a stressz-reakciótól, az a finommotoros mozgás. Köszönöm szépen, törzsfejlődés. Hangok szűrődnek le a verandáról, de amikor kióvakodunk a bokrok mögül, látjuk, hogy csak Carmen hever egy nyugágyon napszemüvegben, a medencére nézve. A szökőkút be van kapcsolva, víz csorog a lányok korsójából. Állott, víz alatti fény dereng át a felszínt borító levelek hártyáján, kiemel minden egyes csíkot, imbolygó árnyakat vet a csempére. Carmen a rádióval beszélget, és ernyedten lengeti az egyik kezét, mintha valami kusza kórusművet vezényelne. – De hát a moziban fagyit sem adnak – jelenti ki. A napszemüveg elrejti az arckifejezését. Napsárga szaténköntösét átáztatta a vér, mint egy rossz batikfesték. Az ágya alatt egy törülközőbe csavarva kis csomag reszket. A mellette lévő asztalon egy pillangókés és egy üres martinispohár hever. – Macskák és csacskák és fogak, fogak, fogak – dudorássza. Észrevesz minket, felkönyököl, és vidáman megszólal. – Jaj, a kollekció miatt jöttetek? – Leveszi a napszemüvegét. Ha a szem a lélek tükre, egyenesen Csernobilra látunk. – Mert idén minden a bundáról szól! Kinyílik a házba vezető üvegajtó, és megjelenik a Máltai két martinispohárral a kezében, kis Kutyusával a sarkában. A Kutya felmordul, a Máltai elfintorodik. – Ó – mondja. – Nem tudtam, hogy ti is itt vagytok. Akkor kevertem volna még. – És a zavaró tényezők kiiktatásával mi lett? – kérdezem. Benoit feszülten áll mellettem, az izmai ugrásra készek. A karjára teszem a kezem. – Ó, az csak az áldozatokra vonatkozik – mondja a Máltai. Leteszi a poharakat, leül Carmen mellé, és megsimogatja a lábát. – Olyan, mint a palackozott víz: tiszta forrásból a legjobb. – Mi baja van? – kérdezi Benoit. Alig tud uralkodni magán. Olyan erősen markolja a bikacsököt, hogy remegni kezd a karja. – Ő csinálta saját magával, mkwerekwere. Nagyon erős disszociatív drogot kapott. – Midazolamot? – Kis ketaminnal és a ház specialitásával összekeverve, hogy el ne aludjon. Játszadoztunk. Mutasd meg nekik, Carmen! – Már megint? – vinnyogja. – Megint, bébi. – Megsimogatja a nő oldalát a köntösön át. – Azt hiszem, itt kihagytál egy részt. Carmen durcásan sóhajt, felkapja a kést az asztalról, és egyszerűen csak az oldalába vágja.

Megint kihúzza, és érdeklődve néz le a kés véres hegyére. Mintha semmit sem érezne. A vér bugyogni kezd. – Nem is olyan rémes, mi? – kérdezi a Máltai. – Jó estét, Pasadena! – helyesel Carmen. – És itt? – rajzol egy kört az ujjával a férfi a nő térdkalácsa fölé. – Elég – mondja Benoit. – Még csak most kezdtük el. Találkoztatok már Carmen nyuszijával? – Lenyúl az ágy széle alá, és a fülénél fogva kirángatja a reszkető Nyulat. Az állat rettegve hunyja le a szemét, vadul rángatózik az orra. – Mind azt hittük, Carmen lesz a következő Slinger, a mi nagy áttörést elérő állatosodott előadónk. Még az erotikus táncnál is jobb. Erre kiderült, hogy Slinger még csak nem is Slinger, már ha érted, mire gondolok. De tudod, ez mind a te hibád. Odi és Carmen olyan boldogan éltek együtt, amíg meg nem jelentél, és fel nem zaklattad szegényt az őrületes vádjaiddal. – Úgy tűnik, a valóság sokkal őrületesebb – mondom. – Hol vannak a gyerekek? – mondom. – Elhajózunk, elhajózunk, elhajózunk – énekli Carmen. A Máltai mintha meg sem hallotta volna a kérdést. – Tetszett a kis ajándék, amit nálad hagytam? Nagyon jellegzetes kés, ugye tudod? Nagyon jellegzetes nyomokat hagy. – A mayfieldsi tüzet is megpróbáltátok volna rám kenni? – Szégyellhetnéd magad – vigyorodik el. – Három kamasz halt meg abban a tűzben... miután halálra szurkáltad őket, te beteg pszichopata! – Én csak kettőt számoltam – mondom erőltetett nyugalommal. – Ne aggódj, ha végül bejutnak, megtalálják a harmadikat is. Szénné égve. Azonosíthatatlanul. – De nem Song és S’bu azok, ugye? – Bár ők lennének! Pár szerencsétlen utcakölyök, akik nagyjából megfelelő testalkatúak. Járulékos veszteség, nem tehetünk róla... ma délután szedtük össze őket. Különlegesnek érezhették magukat pár órára. Hagytuk, hadd X-boxozzanak, vettünk nekik mekis kaját, leöntöttük őket benzinnel. Ugyanazzal a fajtával, amiből egy fél kannányit te is tartasz a mosogatód alatt. Azt is megtaláltad? Vagy csak a kést? – Ezt senki sem fogja elhinni. – Tényleg? A pszichotikus drogos állatkerti ribancról, aki megölte a saját testvérét is? Aki olyan megszállottan kergette a celebeket, hogy úgy tett, mintha valami menő magazintól lenne, csak hogy közel kerülhessen az ikrekhez? Akinek az ujjlenyomatai beterítik Mrs. Luditsky egész otthonát, és aki trófeaként magával vitte szegény öreg hölgy egyik porcelánmacskáját is? Ideje lenne elkezdeni gyakorolni a szövegedet. A média imádni fogja. Szédelgek. Rádőlök az asztalra, próbálom leküzdeni a hirtelen rám törő hányingert. – Tényleg, mi a fenét keresel még itt? – kavargatja meg Mark a martinijét. Belekortyol. – Nem kéne már futnod? – Hol vannak? – kérdezi Benoit. – Az igazi ikrek? Ó, ők odalenn vannak, szivi. Készülődnek. Lehet, hogy már el is kezdték. Amint Carmen meghallja azt a szótagot, hogy „kezd”, visszateszi a napszemüvegét, és hideg távolságtartással belevágja a kést a térde fölött a húsába. A penge megáll a húsban, és kicsit megremeg, ahogy a nő hátradől, hogy belekortyoljon a martinijébe. Benoit nem bírja tovább. Előrelendül, hogy kitépje a kést, de a Máltai gyorsabb. Kirántja, és Carmen most az egyszer tényleg elfintorodik. – Te is játszani akarsz? – vigyorodik el a Máltai, és az arcát ütögeti a penge lapjával. – Hadd mondjam el, hogy ez a kedvenc játékom.

– Hol odalenn? A házban? – kérdezem, mert van most fontosabb dolgom is, mint hogy Carmen miatt aggódjak, meg hogy rám akarnak kenni négy rendbeli emberölést. – Tényleg le kéne már mennem. Szükségük van rám! – Hogy felvághass valakit? – Ó, kis szívem, én csak a varázsakku vagyok, aki még hatásosabbá teszi a rituálét. Vagy észre sem vetted, hogy a shavid sokkal erősebb, ha én is ott vagyok? – A láthatatlan démon. – Csapatmunka – helyesel. – Amira rejtőzködése fájdalmasan látványos nélkülem. Bár az is tény, hogy szeretünk együtt vagdosni. De csak az időt fecséreljük. Ma még gyerekeket kell feláldoznunk, szökéseket megszerveznünk. Gyerünk, kwerekwere! – villantja meg a Máltai a kést. – Úgy nézel ki, mint akinek volt már része kutyaviadalban. Mark ugyanabban a pillanatban ugrik neki Benoit-nak, amikor az acsarkodó Eb a Mongúznak esik. A Kutya hisztérikusan csaholva fordítja a hátára a Mongúzt, a hasába harapna, az arcát tépné. Vér festi meg a pofáját. A Mongúz tekereg és rúgkapál, kivicsorítja a fogát kínjában, de nem ad ki hangot. Újabb kés jelenik meg Mark baljában egy rejtett tokból, és ahogy Benoit-nak sikerül bikacsökkel az ellenfele bordáira vágni, Mark végighasít az arcán. A penge megpattan az állán, és felcsúszik a járomcsontjára. – Carmen – rázom meg a nőt –, van a házban pisztoly? De csak vadul rázza a fejét, mintha rohama lenne. – Nem-nem-nem-nem-nem! Elengedem. Felhúzza a térdét, és úgy szorítja a mellkasára a Nyulat, mint egy kisgyerek a plüssállatát. Mogorván mered fel rám, mintha el akarnám tőle venni. Lajhár idegesen nyüffög. – Rajta vagyok! – csattanok fel. A Mongúz felhúzza a hátsó lábát és megrúgja a Kutyát. Megtekeredik, mint egy koeksister, és felmászik a hátára. Egymáson forognak, de a Mongúz van előnyben. Ő kígyókat szokott ölni, ez meg csak egy nyamvadék kis Öleb. Hamarosan már a vinnyogó Kutya torkát fogja. Az emberek közt kiegyenlítettebb a küzdelem. Benoit és Mark óvatosan köröznek egymás körül. Benoit teljes súlyával Mark szegycsontjába bök a bikacsökkel, ezzel el is löki magától. Az hátratántorodik, mintha kiszaladt volna belőle a szusz, de ez csak csel. Ahogy Benoit utána lép, bebukik a bikacsök alá, oldalba szúrja, és ismét elszökken. Aztán tarkón vágom az egyik súlyos kovácsoltvas székkel. Nem tesz benne akkora kárt, mint reméltem. Azt hittem, elájul, de csak megtántorodik, elejti az egyik kését, a tarkójára kapja a kezét, és őrjöngve odafordul felém. – Te kis kurva! Visszatérek még rád! – De amikor visszafordul, egyenesen beletolja a képét a bikacsökbe, amely kellően erősen halántékon kapja ahhoz, hogy elessen. Carmen kurtán, lelkesen felsikkant. – Ma este érzem a levegőben – jegyzi meg tárgyilagosan. Mark próbálna felkelni, de Benoit térdhajlaton vágja. Rároskad a napozóágy végére. Előreugrom, a hátára térdelek, és odakiáltok Benoit-nak. Előránt pár kábelkötözőt – a Sentinelnél ezt használják bilincs helyett –, és ketten együtt összekötözzük Mark bokáját és csuklóját, aztán hozzáerősítjük a nehéz kovácsoltvas asztalhoz. A Kutya acsarogva próbál meg az ujjaimba kapni, de Benoit leszorítja a nyakára tett bikacsökkel, én meg összecsomózom a pofáját a kábelkötözővel, és az egyik székhez láncolom. – Mennyi víz – énekli Carmen, és a medencére mutat –, és még sincs mit inni! Egy árnyék dagad elő a medence mélyéről, elsötétíti a halvány medencelámpákat. Valami émelyítően fehér és hatalmas és pikkelyes robban elő a felszín alól, rácsattintja az állkapcsát Benoit-ra, és visszacsusszan a vízbe, mielőtt ő akár levegőt vehetne, hogy felordítson. Mint egy

kibaszott dinoszaurusz. Még mindig pislogok a sokktól és a hirtelen felcsapó, hideg víztől – ám Benoit már sehol sincs, csak a hirtelen támadt hullámok mutatják, hogy bármi is történt volna. – Puff, a madár elszállt! – sikkant fel Carmen, és lelkesen tapsikol.

34 Nem gondolkozom. Csak beugrom utána. A víz elég hideg ahhoz, hogy a sokktól kifújjam a levegőmet. Hallom, hogy a Mongúz felrikolt, és utánam veti magát. De a Mongúzok nem tudnak mélyre merülni. Leküzdöm magam a nyálkás, rothadó levelek sűrű hártyája alá; a Lajhár rettegve kapaszkodik a nyakamba. Remélem, tudja, hogy fojtsa vissza a lélegzetét. Lerúgom magam a víz alatti lámpák megvilágította, állott derengésbe. A medence mély végén egy lyukat látok, akkora alagutat, hogy azon egy teherautó is átférne. Beleúszom, követem az ívét a vaksötétbe. Mintha egyenest az Örvény szívébe úsznék. A fülemre nehezedő nyomás a tompa fájdalomból sikító nyilallásba vált, de az alagút ismét felfelé ível, mint egy mosogató U-csöve, és brutálisan hideg, fekete vízbe érek. Eltorzult zenét hallok a vízen át, locsogást. Égő tüdővel rúgom fel magam a felszínre, és egy föld alatti barlang hűvös levegőjébe érkezem. Zene dübörög. Leküzdhetetlenül édes pop-balladácska. Az egyik iJusi szám. drágám, itt csak áthajt, áthajt A locsogást az kelti, ahogy a szörnyeteg kitör a víz alól, megpördül a levegőben, és visszacsobban. Benoit ernyedten lóg a szájában. Nem dinoszaurusz. Egy hat méter hosszú, albínó krokodil. Forog, hogy vízbe fojtsa az áldozatát. Elkezdek felé úszni, de Lajhár megrántja a karomat, visszahúz. Igaza van. Semmit sem tehetek, amíg nem fejezi be a halálforgást. A vizet taposom a sötétben, próbálom lecsillapítani a pulzusom, és felfogni, mi folyik itt. Próbálok tudomást sem venni a szörnyeteg csapkodásáról. A barlang úgy húsz méter széles lehet. Természetes szikla, emberkéz alkotta részletekkel: iJusit bőgető hangfalak, a lépcsősor fölött ragyogó, meztelen neon, maga a lépcső, amelynek olyan keskenyek a fokai, hogy inkább mondanám létrának. A vízbe mólóként hasító betonkiszögellés. Fojtogat a nedves rothadás bűze. Állott váza-víz. áthajt a szerelem Huron meztelen felsőtesttel, a sortjára lógó pocakkal, a hóna alatt egy pisztolytokkal áll a lépcső aljában az egymáshoz bilincselt, enyhén imbolygó, pucér ikrekkel. Üres az arcuk. A Marabu nagy műanyag lepellel takar le épp egy régimódi fa hentestönköt. A lábánál lévő ketrec elég nagy ahhoz, hogy egy közepes méretű kutya is beleférjen. A ketrecben van is valami, bár nem egy kutya az. Egy barna prémes emlős kuporog odabenn. Tollak rebbennek. még csak nem is első látásra, első pillantásra szerelem de nem engedhetlek el, nem hagyhatom ki az esélyem Huron átordít a víz fölött a Krokodilra. – Remélem, nem Carmen az! – Felnevet, de odaszól a Marabunak. – Menj fel, nézd meg, mi folyik itt! – Biztos vagyok benne, hogy Mark ura a helyzetnek – mondta. – Akkor ez mi a fasz? Ez ott ki a fasz? – kérdezi Huron, és a vízre bök. Egy rettenetes pillanatig azt hiszem, rám mutat, de a szörnyeteg szájában lógó Benoit-ra gondol. – Bárki is, most már nem jelenthet gondot – vonja meg a vállát a Marabu. – Siess már, te nagyra nőtt gekkó! – ordítja el magát Huron. – Be kell izzítanunk a műsort! egy taxiban láttalak, elhúztál mellettem

Lajhár pánikjában kicsiket zihál a fülembe. – Oké, haver, oké, nem látnak minket. – Remélem. Lajhár halkan felzokog. hogy elkapjam szemed, én felkaptam a fejem Visszahúzódok a sötétbe, a falhoz, találok egy alacsony sziklát, amibe megkapaszkodhatok. Lajhár reszketve kapaszkodik ki rá. – Nekiláthatnánk az állatoknak – mondja a Marabu. – Más betolakodók is jöhetnek. – Nem kéne megvárnunk az erősítő fiút? – Az ikrek elegek lesznek. A kettős hatás... – Jaj, ja, ja, oké, te vagy a szakértő, nyuszi! Teszem, amit mondasz – mondja Huron. – Na, izzítsuk be! – Úgy bizony – mondja Amira, és kinyitja a ketrecet. Egy hosszú, malacorrú, nyúlfülű jószágot húz elő belőle. Patrick Serfontein Földimalaca. Még életben van. Amira felkap egy bozótvágó kést a hentestönkről. de elnéztél mellettem, és nem vettél észre és azon merengek, vajon mi lehetne A Krokodil lassabban csapkod. Felemelkedik a víz mélyéről, és vadul megrázza a fejét, mintha csak a szájában lógó test ellenállását vizsgálná. Benoit jobb karja groteszkül libben el a testétől. Nem mozog. A Krokodil újra összecsappantja az állkapcsát, és lesüllyed. Magával viszi Benoit-t is. drágám, itt csak áthajt, áthajt, áthajt a szerelem drágám, itt csak áthajt, áthajt, áthajt a szerelem Mély levegőt veszek és lemerülök. Kinyúlok a saját elveszett holmim után. A teaszínű sötétség egyben lenyel. A dalszöveg enyhe torzulása, és rettenetes, fülsiketítően magas vinnyogás kísér lefelé az utamon. csak áthajt, csak áthajt Elfojtom a torkomban duzzadó pánikot, a klausztrofóbiát, a vakság szédületét, és követem a vékonyka fonalat. Hideg vízáramlat csap meg. És valami hatalmas lódul felém a sötétségben. Nem látom, de érzem, hogy a szája kitátva mered rám, és elfojtom a rettegésem, a késztetést, hogy azonnal a felszínre bukjak. Az állat deres farka könnyedén megcsap, ahogy elúszik mellettem. Könnyedén, de elég erősen ahhoz, hogy elrepessze pár bordám. Közel kell lennem. Közel kell lennem! Úszom még pár tempót vagy pár mérföldet, aztán a csuklómat sziklába verem. Megragadom, próbálom kitapogatni az alakját, mintha vak lennék, és valakinek az arcát simítanám végig. A sziklaperem behajlik. Követem lefelé, és megmarkolok egy undorítóan lágy kezet. A hús besüpped a fogásom alatt. Nem tehetek róla: belesikítok a vízbe, értékes levegőt pazarolok el. Kurvára szedd már össze magad! Újra kinyúlok a kéz után. Puha, gyurmázható, mint az ázott kenyér, de érzek benne valami éleset. Csont? Nem. Egy sín az. Két ujjat fog össze. Ronaldo. Az arca beúszik a látóterembe, püffedt, felismerhetetlen. De most már számítok rá.

Áthúzom magam mellette, mélyebbre bukom, Benoit után kapok, de rettegek tőle, mi más lehet még odalenn a sötétben. Végighúzom a kezem egy sziklahasadékon, át a beleékelt testen. Feljebb markolok, próbálom valahogy azonosítani, próbálom valahogy kiszabadítani. Aprócska buborékok szabadulnak ki az inge ráncaiból, parányi halakként rágcsálják az ujjamat. Műanyagot érek. Benoit égési hegei. A karja beakadt a hasadékba, és fogytán a levegőm. Fekete foltok ugrálnak a szemem előtt. A sziklának vetem a lábam, és a vállát forgatgatom, hátha kiszabadul. Természetellenesen fordul a bőre alatt, a karja kiugrott a vállgödréből. Megint megrántom, és ellódulok a faltól. Ro is vele jön. Vak pánikban rúgok előre, ahogy a rothadó kidobó teljes teste nekem csapódik. A lábam a gyomrába süpped. Vaskos buborékfolyam szakad ki az ajkán, a feje hátracsapódik, felfelé, a karja fellibben, mint a mennybeszállásra kész híveké, és a testében rekedt gázok fellökik a felszínre. Utánarúgom magam, de erős hátrányban vagyok: az egyik bordám megrepedt, és fel kell húznom a volt szeretőm kilencvenöt kilóját is. A fekete foltok fényes villanásokba olvadnak. A tüdőm úgy ég, mintha napalmot szívtam volna be. Aztán kibukkanok a levegőre, öklendezem és zihálok. És még közel sincs vége. drágám, az őrületbe hajtasz, drágám, te bárhová hajthatsz Huron hangja sodródik át a vízen. – Gyerekek, ez az én jó barátom, Krokodil úr. Mutatkozz be szépen, Krokodil úr! Szeretném, ha nektek is a barátotok lenne. A különleges jó barátotok. Mert őszintén szólva, kurvára unom már ezt a dögöt. csak a szívem ne törd össze, csak azzal ne játszogass Kivonszolom Benoit-t a sziklára. Lajhár próbál segíteni, a fogával rángatja az ingét. Felhúzom, de a lába még mindig a vízbe lóg, az áramlat a nadrágjával játszik. Én is kikapaszkodom, és reszketve lekuporodom mellé. Észre sem vettem, milyen hideg volt a víz. Benoit nem lélegzik. Hátrahajtom a fejét, fél kézzel befogom az orrát, és a szájára nyomom a számat. Két mély lélegzetvétel. Aztán nekinyomom az ujjam a nyaki ütőerének. Lajhár halkan felvinnyog az ingből szivárgó vér láttán. – Pofa be, haver! – Kérlek. Kérlek! A leglustább pulzust tapintom. Egy aligátor. Két aligátor. Harminc dobbanás egy perc alatt. Az nem lehet jó. És még mindig nem lélegzik. És csendben elvérzik. Egyszerre csak egyvalamivel törődj, Zinzi! Fogalmam sincs róla, mi a fenét csinálok. Ha van pulzusa, akkor is meg kell nyomnom a mellkasát? A picsába! egyre csak megyünk a sötétbe, száguldunk, az éjben utazunk Újra felbillentem az állát, lenyomom a számat, és felfújom a mellkasát a levegőmmel. – Baszd meg, lélegezz! Baszd meg, lélegezz! – Mintha valami obszcén gépezet volnánk, valami egybeforrasztott emberi fújtató. – Baszd meg, Benoit, lélegezz! semmi baj, drágám, semmi baj, drágám, ma nem lesz semmi bajunk – De én nem akarom – mondja Songweza kislányhangon a barlang túloldalán. Nem nézek fel. Nem engedhetem meg magamnak, hogy felnézzek. – Mindannyian csinálunk néha olyasmit is, amit nem akarunk – mondja Huron. – Ez olyan

lesz, mint egy játék. – Mint a Blood Skies? – kérdezi S’bu, és a hangja távoli, üres, csak visszhangja egy emberi lénynek. – Az nem tudom, micsoda – csattan fel Huron. – Egy videojáték. – Na látod, pont olyan, mint egy videojáték! – gügyögi győzködően. – És kooperatív vagy nem kooperatív játékmódban? – Baromira nem kooperatívban. drágám, itt csak áthajt, áthajt, áthajt a szerelem Benoit szegycsontjára teszem a tenyerem. Összefonom az ujjaim. A picsába is, az nem árthat, ha megnyomom a mellkasát, nem? Csak amikor ránehezedem, valami iszonyatos, reszelős hang csikordul Benoit mellkasában, mintha elpattant volna az összes bordája. Legalább nem vagyok egyedül. – Na, ezt magyarázd ki a feleségednek! – sziszegek rá. – Sok sikert hozzá. Gyerünk, te csaló dög! Lajhár a kezemre teszi a mancsát. – Oké, oké, rendben. Nem nyomom. – Mély levegőt veszek. Próbálok lenyugodni. drágám, itt csak áthajt, áthajt, áthajt a szerelem – Itt van egy kés, Song, a tied. És egy másik neked, S’bu. Ne aggódjatok, varázslat van rajtuk. Felkészültetek? Aki előbb megöli a másikat, az nyert. – Dejóóó! – vihorászik Song. egyre csak megyünk a sötétbe, száguldunk, az éjben utazunk Benoit teste megrándul, a foga a számba kap, ahogy összerándul. Elhúzódom. Fuldokolni kezd, vizet és hányást köhög fel. Oldalra fordítom. Nem nyitja ki a szemét. Lajhár várakozva néz fel rám, de nem tudom, most mi van, nem tudom, ez elég-e. Nem olyan, mint a rohadt filmekben. Benoit köpköd és nyáladzik, aztán mélyen, nyálkásan gurgulázik egyet. Aztán még egyet. Ezúttal kevésbé nyálkásan. Nem nyitja ki a szemét. De elég lesz. Lélegzik. maradj itt, drágám, semmi baj, drágám, ma nem lesz semmi bajunk Benoit karja groteszkül lóg a teste mellett, de ha eltört, a csont akkor sem bökte át a bőrt. Talán csak kiugrott. A teste jobb oldalán válltól ágyékig végigfutó fognyomok köríve már más tészta. Remélem, az a rohadék nem harapott át valami létfontosságú szervet. Amennyire csak tudom, rákötöm az inget az oldalára, hogy elfojtsam a vérzést, és rárakom Lajhárt a legjobban vérző sebre, a vakbelére vagy a lépére vagy a májára? Miért nem figyeltem jobban biológiaórán? – A teljes súlyoddal nehezedj rá, haver! Ne engedj a nyomásból! Amint tudok, visszatérek. Még nyugodtan elvérezhet. Megfulladhat a tüdejében rekedt víztől. Lehet, hogy máris agykárosodást szenvedett. Kórházba kéne vinnem. Gépek kellenek. Orvosok. Igyekszem leföldelni a félelmemet, és a móló felé úszom. nem lesz semmi bajunk, nem lesz semmi bajunk, semmi bajunk

A dal elhallgat. Aztán újra felharsan. Song vihorászása sértett sikolyba olvad. Sajnos most már látom is, mi történik, nem csak hallom. A ketrec tárva-nyitva áll. Egy ernyedt szőrkupac, belek, és a hentestönkön barna tollpihék. A műanyagponyva úszik a vérben. A Földimalac feje lelóg a széléről, a szeme üresen, üvegesen mered a semmibe, mint egy plüssállat szeme. A Marabu egy varangyot szorít a tönkre. Nagy, kétségbeesett nyeldekléssel kuruttyol, a torka hólyagként fúvódik fel. A Marabu felemeli a bozótvágó kést, és lecsapja a fejét. A vér csillogó szökőkútként csap fel. – Ezen halálokkal köttessenek meg – mondja, és kézháttal letörli az arcáról a ráfröcskölt vért. A Krokodil az emelvény másik oldalán áll tátott pofával. Song és S’bu egymás körül köröznek. Már nincsenek összebilincselve. A hatalmas hüllőt kerülgetik. Huron és a Marabu a lépcső aljáról nézik őket. Jobban mondva S’bu körözget Song körül. A lány csak áll, a kezét a karján vöröslő, mély vágásra szorítja. – Aú! Mi a fene van, S’busiso? – Pusztulj, Chtulu’mita! – ordít fel S’bu, és a videojátékból tanult vad mozdulattal felé kaszál. Végigvág a karján, a kezén, ahogy Song védené magát. A lány elejti a kést. – De komolyan, doos! Hagyd már abba! Ez fáj! még csak nem is első látásra, első pillantásra szerelem – S’bu! – ordítok fel a vízben, és átfurakodom Ronaldo csendben bukdácsoló, felfúvódott hullája mellett. – Csak a kábítószer hat rád! Hagyd abba! Tedd le a kést! A Krokodil úgy fordítja el a fejét, mintha vissza akarna siklani a vízbe. – Nem, maradj! – szól rá Huron. – Mindjárt vége. – A Marabura ordít. – Elintézitek, mi? – kirángatja a pisztolyt a hóna alól, és a vízre céloz vele. – Nem érdekel, majd én elintézem. – Céloz. A víz alá bukom. de nem engedhetlek el, nem hagyhatom ki az esélyem A víz alatt csak szaggatott csattanásnak hangzanak a lövések. Gyors egymásutánban három. Azt képzelem, hogy érzem, amint a vízbe fúródnak, ezüstös csíkot húznak maguk után. Valami a bokámba mar. Pánikba esek, elcsavarodom, beleütközöm Ronaldóba. Pajzsként húzom magam elé a rothadó tetemet, ahogy a negyedik lövés is felrobajlik a barlangban. Az útját lelassítja a víz, a holttest. Lelassítja, de nem állítja meg. Átszaggat a rothadt húson, a mellkasomba tép, és a kulcscsontomban áll meg. A vízbe sikoltok, benyelem a fél tavat. De lenn maradok. Visszaszámolok. Visszatartom a lélegzetem. Hetvennégy aligátor. Kilencvenkét aligátor. Száztizennyolc aligátor. Aztán már nem bírom. De amikor kidugom a fejem, Ronaldo hóna alatt teszem. A part felé úszom, magam előtt tolom a trójai tetemet, a víz színén maradok. de elnéztél mellettem, és nem vettél észre – Gyorsítsd fel valahogy! – mondja Huron, és türelmetlenül int a Marabunak. A nő hűvösen végigméri, és előrelép. A Gólya széttárja a szárnyát, és a levegőt csapkodja a hátán. A Marabu elkapja S’bu csuklóját, félrecsapja Songweza karját, és még mindig S’bu csuklóját markolva mélyen Song mellkasába döfi a kést. és azon merengek, vajon mi lehetne

A kés megcsikordul a csonton, ahogy a Marabu kirántja. S’bu kurtán felrikkant döbbenetében, de ráérez a dologra. A Marabunak már nem is kell rávennie a következő szúrásra. Vagy az azt követőre. És az azt követőre. Song sikolyai szilánkosan ellenpontozzák a vidám kis refrént. drágám, itt csak áthajt, áthajt, áthajt a szerelem Song összekuporodva a betonra zuhan, a karjával védené a testét. A Marabu sürgeti S’but, hogy hajoljon fölé. A fiú kezében ki-bevillanó piranhaként szikrázik a kés, és Song sikolt és ordít és végül elhallgat. – Elég – mondja Huron. S’bu szédelegve néz körbe. A Marabu kiveszi a kezéből a kést, és odaadja Huronnak. S’bu bizonytalanul rámosolyog, aztán észreveszi a húgát. Letérdel mellé, és megrázza a vállát. – Gyerünk már, ne vacakolj! – noszogatja. – Éledj újra, te nyafka! De a légnyomás megváltozott, és én már tudom, hogy Song halott. Jön az Örvény. Vékony sivítás kel, mintha szűk helyen visítana át a szél. Ösztönösen hátrébb húzódom, visszafelé evezek a vízen. – Egyél! – mordul rá Huron a Krokodilra, és megbökdösi a lábával Songweza holttestét. – Egyél, baszd meg! A Krokodil előrecsusszan, és vonakodva kitép egy darabot Songweza lábából. Obszcén fejrángással nyeli le, fehér torka felhullámzik a hús súlya alatt. S’bu iszonyodva nyög fel. Elfordítom a fejem. Árnyékok hámlanak le a falról, megszilárdulnak a vízen. A sivítás hangot vált, tompa kattogás kel benne, mintha fogak csattannának össze. Huron nyugtalanul néz fel. Minden állatkerti nyugtalan, ha jön az Örvény. Még a Marabu is visszavonult a lépcsőhöz legközelebbi, fehérre festett szikla mellé. Huron a bal tenyerébe hasít a késsel, aztán végighúzza a kezét a hentestönkön heverő állatok kusza halmán. A sivítás erősebb lesz. Huron tompán a Marabu után mondja a szavakat, mintha csak egy esküvőn lennének. Reszket a keze. – Magam helyett ajánlom fel ezt a fiút. Hadd ne állatosodjon meg! Hadd vegye át az én állatom! Kösse hús és kösse vér! – Előre ugrik, és megvágja a Krokodil orrát a késsel, ahogy az állat újra Songweza testébe mar. Az dühösen elkapja a fejét, és tátott pofával rásziszeg. – Most te jössz! – rikolt Odi S’bura. – Mondd utánam! Elfogadom ezt az állatot. – Nem ért... – Csak mondd! Mondjad már, baszod! – Kérem... – S’bu sírni kezd. – Hallod ezt a hangot? Tudod, mi ez? – ordít rá Odi. – Ez a kibaszott Örvény, fiam! Most pedig mondd, vagy elnyel, és magával ránt a pokolba! – Elfogadom ezt az... – dadogja S’bu. – Állatot. – Állatot. Elfogadom ezt az állatot. – S’bu felnéz Odira, hogy jól mondta-e. Odi a Marabura néz. – Működött? – visítja Odi. – Működött ez a szar? A Marabu megrázza a fejét. Nem tudja. – Ajánlom, baszod, hogy működjön! S’bu előre-hátra ringatózik, a húgát nézi, saját maga köré fonja a karját. Zihálva zokog. A sötétség kavarog és fortyog, mint az olaj. Kettéválik, körbefolyja S’but. A fiú erőtlenül meglengeti felé a kezét, próbálja visszatartani. Az Örvény hullámként emelkedik fölé, csápok

nyúlnak ki, mintha a bőrét kóstolgatnák. Belereszketek az emlékbe. – Song? – kérdezi S’bu remegő hangon. A Krokodil hirtelen előreveti magát, a hasa a betont karistolja, és csattogó állkapoccsal ront neki az Örvénynek, a farkával csépeli a sűrű feketeséget. A sötétség azonnal köddé válik, mintha csak látomás lett volna. S’bu felsikolt, ahogy a hüllő ráveti magát. De a Krokodil csak a lábának akarja támasztani hatalmas fejét, szinte már szeretetteljesen. S’bu iszonyodva próbálja ellökni. Én is odébb löktem Lajhárt, míg csak rá nem jöttem, hogy pusztán ő áll köztem és az áradó sötétség között. Persze Lajhárnak nem vöröslött a testvérem vére a fogán. – Nem így van a játék – zokog fel S’bu értetlenül. Dermedten, mereven áll, a Krokodil a lábát bökdösi. – Most már a tiéd, kölyök. Gratulálok – mondja Huron. – Mondanám, hogy sok örömet az etetéséhez, de azt már nem éred meg. – De... – kezdené S’bu, ám Odi a fejéhez szorítja a pisztolyt, és meghúzza a ravaszt. S’bu térdre roskad, aztán lassan előreborul az arca maradványára. Elfordítom a fejem. csak áthajt, áthajt Az Örvény ordítása nélkül megint hallani lehet a zenét. – Nahát, ez jól sikerült! Kapcsold ki ezt a zajt, rendben? – mondja Huron. Amira rákattint egy kapcsolóra, mire a zene elhal. Súlyos csend telepszik a barlangra, csak a betonmólót nyaldosó hullámok locsognak. Csak a Krokodil bökdösi tompán dobogva S’but a fejével, mintha fel akarná kelteni. – Elég jól – válaszol Amira. – Sok sikert kívánok ennek a szemétnek az eltakarításához. – Ne törődj vele! Erre is van tervünk. Persze jobb lett volna élve, de az ember beéri azzal, amit kap. – Számítóan méricskéli a Krokodilt. – Csitt! – nevet fel Odi. – Még meghallja. Kivárom, hogy mind a ketten felmenjenek a létrán, és még utána is rászámolok pár percet. Kétszáznyolcvankilenc aligátor. Kétszázkilencvennégy aligátor. Most már biztos vagyok benne, hogy nem jönnek vissza. Kimászom a vízből, amilyen csendesen csak lehet, nehogy megzavarjam a Krokodilt, ami még mindig S’but fejelgeti. Láttam hónapokig tengődni állatokat az embereik halála után. De végérvényesen megváltoztak. Nem tudom felemelni a karom a kulcscsontomba fúródott golyótól. Minden egyes lépésnél mintha üvegszilánkok fúrnák át a mellkasom, és fény szikrázik fel a fejemben. De fel kell mennem, el kell jutnom a telefonig. Nincs az az isten, hogy egyedül ki tudnám innen vonszolni Benoit-t. Megkerülöm a mészárszéket, próbálok nem lenézni az állatokra, de a Krokodil észrevesz. Gyors rándulással közém és a lépcső közé veti magát. Egy ekkora dögnek nem lenne szabad ilyen gyorsnak lennie. Eltátja a száját. Láthatóan agresszív. Megadóan tartom fel az egyik kezem. A másik nem mozog. – Végezni akarnak veled. Fel akarnak darabolni mutinak. Az összes eszközt előkészítették már. – Kifejezéstelenül méreget résre nyílt, aranyszín szemével. Nem adom fel. – Egy hozzád hasonló szörnyeteg? Szerintem kész vagyont érhet. De segíthetek. Megpróbálhatok segíteni. Csak ahhoz ki kell innen jutnom. Felém rántja a fejét. Megrándul az arcom, de nem támad, a lépcső felé int. Int, hogy menjek. Óvatosan lépek el mellette, várom, hogy utánam kapjon, csontőrlő foga a testemre csappanjon, de nem támad meg, és fél kézzel, a mellkasomban sikoltozó fájdalomtól kínkeservesen felkapaszkodom a létrán.

●●● A lépcső a stúdió hátsó részébe vezet. A hab hangszigeteléssel megerősített álfal a keverőpult mögött már nem fojthatja el a szagot. A kertre nyíló üvegajtó tárva-nyitva áll. A hajnal halványsárgára és rózsaszínre festi az eget. Óvatosan lekúszom a dombon a medence felé, a bokrok takarásában maradok. Amira és Mark a verandán állnak, Mark a csuklóján masszírozgatja a kábelkötöző hagyta vörös csíkokat. Amira a Nyuszi fejét simogatja. Az állat vadul remeg a karjában. A felborított fémasztal alatt vicsorogva jár fel-alá a Mongúz, őrjöngve veti magát neki a kovácsoltvas cirádáknak. Amira telefonja felpittyen. A nő lenéz. – Az átutalás megérkezett – mondja Marknak. Huron bukkan elő a házból. Frissen zuhanyozott, most szatén fürdőköpenyben ácsorog. A távolban felharsannak a szirénák. Huron megáll, és lenéz Carmenre. A nő ernyedten hever a napozóágyon. Jókora vértócsa vöröslik körülötte. – Nagyon eldisznólkodtátok ezt Carmencitával – mondja, de a hangjában csak halvány árnya csillan a sajnálatnak. – Nem illett hozzád – ráncolja Mark a szemöldökét. – Most legalább csalinak használhatjuk. A kerekeire billenti a napozóágyat, hogy megmutassa, mire gondol, és a medence felé talicskázza Carment. – Kihagynám. Már így is túl sok minden történt errefelé. A szirénák hangosabbak. A Sentinel végre felébredt. Lekuporodom a bokrok alá, és azon gondolkozom, hogyan rángathatnám ki a Mongúzt. – Nem tart sokáig – mondja Amira, miközben Mark megbillenti az ágyat, és Carmen a medencébe csusszan. Feldobja a víz, ernyedten lebeg, a háta sápadt, mint a víz felszínén növő gomba, szőke haja glóriaként úszik a feje körül. – Mindjárt fel kell úsznia... A Krokodil már ott is van, megbújt a levelek alatt. Megböki az orrával a holttestet. Odi önkéntelenül közelebb hajol, hogy jobban lássa. A Krokodil könnyen fel tud nyúlni, és rá tudja tátani az állkapcsát. Szinte már gyengéd. Aztán ráharap. A fogai Huron hasába szaladnak. A férfi úgy visít, mint a vágóhídi malac egy állatvédő videóban. A szirénák még hangosabbak. Fények villódznak a fák között a kocsifelhajtó alján. Huron a pisztolyáért kap. – Segítsetek, basszátok meg! – ordít rá Amirára és Markra. De azok ketten meg sem rezzennek. Odi káromkodva nyúl be a Krokodil állkapcsa közé, és kirántja a tokjából a fegyvert. A Krokodil szeméhez nyomja a csövét, és elsüti. Zselészerűség freccsen szét, és a Krokodil a sokktól hátrakapja a fejét. Odi üvölt, ahogy az állat foga felszakítja a hasát. Zsíros béldarab tekeredik ki a seben. A Krokodil vergődni kezd, nekivágja kínzóját a medence falának. Odi küzd, a bal kezébe veszi a fegyvert. Mélyen belenyúl az állat torkába. Fojtott puffanást hallani. A Krokodil elernyed. Az állkapcsa kiold. Huron kezdi kiszabadítani magát, de a szörnyeteg súlya mindkettőjüket visszahúzza a vízbe. – Segítsetek, Jézusom, a picsába, segítsetek! Amira! – nyújtja ki Huron húsos kezét. – Mit gondolsz, kis szívem? Segítsünk neki? – morfondírozik Mark. – Szerintem ezzel az üggyel már nincs több dolgunk – mondja Amira. – Isten veled, Odi! – Kérlek! – könyörög a férfi. A Krokodil még jobban belecsúszik a vízbe, a válla már eltűnik a levelek alatt. – Legalább ne hagyjatok megfulladni! Legalább azt ne! – Jó volt együtt dolgozni – mondja a Marabu, és előrelép. Kinyújtja csizmás lábát, megtámasztja Huron mellkasán, és lök rajta egyet. Az egymásba fonódott ember-Krokodil

tömeg lecsúszik a csempe széléről, és a vízbe süllyed. Fojtott kiáltás harsan a kocsifelhajtó aljáról. – Fegyveres őrség! – Kár, hogy elvesztettük ezt a Krokodilt, de mit tehettünk volna? – mondja Marabu, és nézi, ahogy Odi fuldoklik és köhög, majd végleg elmerül. A nő kezd elfoszlani a széleken, mintha a fény bomlana fel körülötte. – Ó, szívecském, lesz még más beszerzés – mondja a Máltai. Megfogja a nő kezét, és egyszerűen csak eltűnnek. Elmosódott mozgást látok az elemlámpák fényében, a kocsifelhajtón felénk dobogó lábak egyre közelebb érnek. A fegyveres őrség ott talál a medence mellett összeesve. A Mongúz a szőrét borzolva áll mellettem, és a sötét vízen csillogó hullámokra mered.

35 The Daily Truth 2011. március 31. AMIKOR MEGHALT A ZENE Szokták mondogatni, hogy harapós üzletág a zeneipar, de ki hitte volna, hogy ezt szó szerint kell érteni? A legendás zenei producer, Odysseus „Ódium” Huron sikeresen felzabáltatta magát titkos állatával, egy moerse fehér Krokodillal, miután kegyetlen muti gyilkosság során lemészárolta a tini popszenzáció, az iJusi ikreit. Mint kiderült, az évszázad néhány legtehetségesebb dél-afrikai előadóművésze mögött álló szakember tsotsiként sem volt kispályás, kábítószert terített, hajléktalan állatkertieket ölt meg mutiért, másokat a Krokodiljával etetett meg, és csak azért gondozta a tehetséget, hogy utána felvagdoshassa. Egy titkos föld alatti tóból egyelőre körülbelül húsz holttestet emeltek ki, köztük egy nő csontvázát, és bár a rendőrség nem hajlandó nyilatkozni ez ügyben, elég, ha annyit mondok, hogy belsős forrásaim szerint újranyitják Lily Nobomvu halálos autóbalesetének az aktáját is. Hű! Különleges szemtanúnk vallomásának összes verskriklike részletét a 10. oldalon olvashatják. A rendőrség mindent lefoglalt, de úgy hallom, moerse összeg hiányzik Huron számlájáról. Ez is csak azt mutatja, sosem tudhatjuk, ki is állatkerti. A rapper, Slinger nem az. Ódium Huron pedig igen. Vajon ki rejteget még állatot az ágya alatt? Mindeközben kiderült, hogy egy csinos újságírófiúcskának is vaj van a füle mögött. Úgy tűnik, a Mach férfimagazin egyik vezető szerkesztője az irodai címéről bonyolított e-mailes csalásokat. Ejnye-bejnye, skattebol! Nem tudtad, hogy a pornót és a csalást nem a céges e-mailen intézi az ember?

Mandlakazi Mabuso

36 Hajnali fél öt van, és a Beit hídi határátkelőhöz álló kocsisor máris meghaladja az ezret. És akkor a dél-afrikai oldalról van szó. A Zimbabwéből bejutni próbáló menekültáradatot akkor még nem is említettem. Szögesdrót kerítés védi a folyópart poros bokrait mindazoktól, akik elég ostobák vagy elég elkeseredettek lennének, hogy megpróbáljanak átúszni Zimbabwéből. Mert hát krokodilokkal is tele van a folyó. A tücskök éles ciripelése csak erősödik a hőséggel, és a kocsik egyesével araszolnak előre a szénmonoxid-ködben. Két kocsival előttem egy busz áll, tengelyig megrakva zsákokkal, csirkékkel, emberekkel. A buszon kapaszkodók elveszett holmijainak szálai spagettifelhőként tekeregnek. És még itt is érezhető a Zoo City-i nyüzsgés. Talán nem csak Hillbrow-ra jellemző az egész. Talán egész Dél-Afrika ilyen. Az ember mindent megtesz, minden alkalmat megragad. Az árusok fel-alá sétálnak a kocsisor mellett, felmelegedett jeges italokat kínálgatnak, csipszet, egyesével skyfet, dobozszám a Remington Goldot. Két miniszoknyás, poros magassarkút viselő lány flörtölve hajol be egy négykerék meghajtású kocsi ablakán. Ez egy huszonnégy órás határátkelő. Az embereknek huszonnégy órás szükségletei vannak. Lajhárt egy ruhákkal teli rattanszatyorba rejtettem, aminek lyukat vágtam az oldalára, hogy meg ne fulladjon. A szatyrot feltettem a kocsi tetejére a többi közé: van bennük minden, amit csak egy hazautazó zimbabwei a családjának vihet. Ruhák és konzervkaja, takarók, szerszámok, vécépapír, egészségügyi betét. A túloldalon majd kidobom az egészet. Csak addig kell az álca, amíg még Dél-Afrikában vagyok. Amíg még Tshabalala felügyelő jogkörében vagyok. Vuyóról nem is beszélve. A Caprit lefesttettem. Most fekete. Az ablakát is megjavíttattam. A rendszáma is új, illik az új zimbabwei útlevelemhez. Tatenda Murapata vagyok, huszonkilenc éves, főállású dada, hazamegyek a szabadságomra. D’Nice szerezte nekem a papírokat, cserébe, amiért megmutatta a rendőröknek, melyik az én lakásom. De csak azután, hogy megfenyegettem: rákenem Mrs. Luditsky meggyilkolását. Azt igazán nem kell tudnia, hogy már rég átadtam a kést a rendőrségnek. Még a hamis bankjegyekre is egész jó átváltási árat ajánlott. Az, hogy hamisak, még nem jelenti, hogy értéktelenek is lennének. Különösen akkor nem, ha határőrökről van szó, akiknek nincs ideje alaposan megnézni őket. Benoit még mindig kórházban van. Az orvosok szerint válságos az állapota. Orvosi szakkifejezésekkel dobálódznak, de annyit értek, hogy a bordái eltörtek, a szíve zúzódásokat szenvedett, a karja kiugrott és károsodtak az idegek. Több hónapnyi fizioterápiára lesz szüksége. Lehet, hogy sosem tudja rendesen használni. De a harapás a legrosszabb, a mágia. Az állatok okozta sebek sokkal lassabban gyógyulnak, sokkal furcsább mellékhatások lépnek fel. Lázas, éber pillanatok és az öntudatlanság között ingadozik. Ha eszméletlen, szinte már mintha kómába esett volna, épp csak az agytevékenysége kiszámíthatatlanabb. Mintha odabenn még mindig a szörnyetegekkel küzdene. A Mongúz fel-alá járkál a folyosón, véznán, nyomorultan néz ki. Ott semmit sem tehettem. Ha maradok a makadámon, és nem akaszt meg egy kátyú vagy egy útlezárás, amiből nem tudom kivesztegetni magamat, nyolc napba telik eljutnom Kigaliba. Első nap: Johannesburg – Harare. Második nap: Harare – Lusaka. Harmadik nap: Lusaka – Mbeya Negyedik nap: Mbeya – Dar és Saalam Ötödik nap: Dar és – Nairobi

Hatodik nap: Nairobi – Jinja Hetedik nap: át Uganda déli részére. Nyolcadik nap: Mbasa – Kigali. A helységnevek mintha új szavak lennének. Eddig csak Európába utaztam. Egyszer egy sítúrára a szüleimmel, amikor tizenegy éves voltam, és Thando eltörte a lábát, de nem a lejtőn, hanem amikor megcsúszott a jeges járdán. Egyszer nyári munkára Londonba, amit egy hónapig bírtam, aztán úgy döntöttem, a fenébe azzal, hogy egy nyomorult lyukban kell meghúznom magam és egy kocsmában dolgoznom, és hazamentem szüleim craighilli házának kényelmébe, ahol volt medence, kertész, és minden nap a takarítónő ágyazott meg nekem. Mielőtt találkoztam Gióval. Mielőtt megöltem a bátyámat. Mielőtt megkaptam Lajhárt. Van egy hamis pénzzel teli amaShangaan-szatyrom. Van egy köteg fényképem. Van egy csomó kinyomtatott e-mailem egy ENSZ-segélymunkástól. Van egy listám Benoit családjának nevével, az igazolványszámaikkal, van egy köteg menedékkérő formanyomtatványom DélAfrikába. Mim nincs? Engedélyem, hogy elhagyjam az országot egy többszörös emberölési és sorozatgyilkossági nyomozás kellős közepén. Celvie. Armand. Ginelle. Celestin. Kínos lesz. A legjobb, amit nyomorult kis életemmel kezdhetek. És utána? Talán majd eltűnök egy kis időre.

Köszönetnyilvánítás Kemény munka hihetővé tenni a fantasztikust. Szerencsémre voltak összeesküvőtársaim. Külön köszönet illeti meg Johnson Sithole-t a JBS Security-től, aki körbevezetett Hillbrowban és Bereában (külön köszönet, hogy nem hoztál fegyvert) és Marc Shoul fényképészt, aki beajánlotta nekem. Köszönet Lindiwe Nkuthának, amiért elvitt a Mai Mai és a Faraday gyógyító-piacokra, és aki vállalta, hogy együtt dobjanak ki minket a Rand klubból. Szerencsére másnap, amikor megfelelő ruhában mentem, beengedtek minket. Hálás vagyok a High Point vezetőségének és szenvedélyes, fiatal biztonsági csapatának, akik alapos idegenvezetőként kalauzoltak végig az egész épületen, és tényleg elkaptak egy nemi erőszaktevőt. Nechama Brodie kiváló könyve a város popkultúrájának történetéről, a The Jo’burg Book a Bibliám lett, és Nechama nem fukarkodott a további személyes ajánlatokkal és a magyarázatokkal ellátott térképekkel sem, valamint segített leellenőriznem a tényeket. Köszönet drága barátaimnak, Georgi Guedesnek és Ter Hollmannak is a vendéglátásért. A zeneiparban Esther Moloi, Jason Curtis, Gabi le Roux és Shamiel Adams voltak a belsőseim és informátoraim, valamint Evan Milton zenei újságíró, aki ragaszkodott hozzá, hogy meginterjúvolhassa Odi Huront, még ha csak egy fiktív magazinnak is. Mindnyájatoknak köszönöm, akárcsak Justin Fox útikalauz-írónak, aki segített összerakni Zinzi útitervét. Köszönet illeti Charlie Humant és Sam Wilsont is, akiket befogtam, hogy további anyagokat írjanak a könyvhöz. Így született az Örvény pszichológiáját fejtegető dolgozat és a börtöninterjúk. Mindkét írás tovább mélyítette a történetet, és olyan perspektívákból mutatta be, amik nekem magamtól eszembe sem jutottak volna. Dr. Meg Jones és Chris de Meyer, a Cape Medical Response mentőse felbecsülhetetlen értékű segítséget nyújtottak a szakértő orvosi vélemények és a kitalált betegségek és sérülések terén. Hálával tartozom Jamara Safarinak, amiért megosztotta velem a Kongói Demokratikus Köztársaságból Dél-Afrikába vezető útja során írt naplóját (remélhetőleg nemsokára regény lesz belőle), és kibogozta nekem a rövidítéseket és a konfliktusok kusza fonadékát, ami négy és fél millió ember életét követelte Kongóban. James Bocanga, egy másik kongói emigráns, aki az én környékemen vezeti saját biztonsági cégét, türelmesen magyarázott a szlengről és a hétköznapokról, és fordított nekem. Paul Verryn püspök meghívott, hogy látogassak el a Központi Metodista templomba, ahol akkor épp háromezer menekült élt borzalmas, embertelen körülmények között... ...és még így is sokkal jobban, mintha az utcán kellett volna aludniuk. Megrázó és alázatra tanító élmény volt, ami velem maradt annak ellenére, hogy sehogy sem tudtam a képzelet világába illeszteni. A templom menedéket nyújtott a menekülteknek a 2008-as idegengyűlölő támadások idején is, és továbbra is segítséget és támogatást ajánl annak ellenére, hogy sokan próbálnak úgy tenni, mintha Dél-Afrikában nem lenne probléma a menekültek borzalmas helyzete. A dolog különösen mostanában folyamatosan vita tárgya, de akikkel találkoztam, mind bátor és együttérző emberek voltak, és a tőlük telhető legtöbbet tették a lehető legrosszabb körülmények közt. Tim Butcher könyve, a Blood River: A Journey To Africa’s Broken Heart kiváló rálátást nyújtott a Kongói Demokratikus Köztársaságra, Jane Bussman könyve, a The Worst Date Ever: War Crimes, Hollywood Heart-Throbs and Other Abominations pedig zseniális, rettenetes és nagyon vicces forrás Az Úr Ellenálló Hadseregéről, különösen az Ugandát célzó cselekményeik tekintetében. Felbecsülhetetlenül sok segítséget nyújtottak az alábbi könyvek is: Mongani Madondo Hot

Type-ja, Kgebetli Moele szomorú, vicces, csodás hillbrow-i regénye, a Room 207, Melinda Ferguson megrázó önéletrajzi beszámolója a függőségről, a Smacked, Kevin Bloom pusztító Ways of Stayingje, és különösképp Penny Miller lenyűgöző, és sajnos nyomtatásban nem kapható Myths and Legends of South Africája, ami csodálatos történeteivel és kifejezetten felkavaró illusztrációval végigkísértette az egész gyermekkoromat. Matt Weems fantasztikus honlapja, a warlordsofafghanistan.com olyan lenyűgöző és csodálatos forrásnak bizonyult, hogy nagy volt a kísértés, hogy félbehagyjam ezt a könyvet, és inkább arról írjak. Twitter-barátaim rengeteget segítettek az olyan megválaszolandó kutatásokban, mint hogy mi a helyzet a vízelvezető rendszerekkel, hová érdemes elrejteni egy holttestet (csak kicsit ijesztő, srácok). Külön köszönet @6000 és @ghostwriter részére az orvosi tanácsokért, @mattduplessis, @brodiegal, @gussilber és @louisgreenberg részére az általános joburgi tanácsokért. És mindenki másnak, aki visszaírt a különféle fegyverekről, vagy hogy mennyire lehet nehéz leszedni egy kaput a zsanérjáról. Számtalan 419-es e-mailes csaló is nagy segítségemre volt azzal, hogy egyenesen az emailcímemre küldték a referenciaanyagot (nyugodtan vegyétek fel velem a kapcsolatot, hogy megkapjátok a jogdíj titeket illető részét, bár lehet, hogy lesz vele egy kis adminisztratív költség), de sokkal nagyobb köszönettel tartozom a 419eater.com és a ScamWarners.com derék embereinek, a dél-afrikai rendőrség 419-es egységének, és azoknak az áldozatoknak, akiket a Marie Claire és a Cosmopolitan számára interjúvoltam meg, hogy jobban megismerhessük a csalások és a csaló szindikátusok működését. Köszönet illeti alapos és igen kritikus olvasóimat. Lotz, Sam Wilson, Zukiswa Wanner, Lindiwe Nkutha, Verashni Pillay, Nechama Brodie, Charlie Human, Louis Greenberg és a férjem, Matthew Brown – nélkületek nem lenne ilyen ez a könyv. John Picacio és Joey Hifi zseniális illusztrációi hozták létre a világ két legszebb borítóját a nemzetközi és a dél-afrikai kiadáshoz. Mind a kettő tökéletesen hihetetlen a maga módján, és mindkét művész őrületesen zsúfolt időbeosztása ellenére is elvállalta a könyvet. Hálás vagyok érte. Marc „Marco” Gascoigne és Lee Harris az Angry Robotnál, és Pete van der Woude és Maggie Davey a Jacanánál mind kivételes, csodálatos emberek és munkatársak, akárcsak a szerkesztőm, Helen Moffett. Végül pedig köszönet a családomnak és a barátaimnak – különösen Matthew-nak és Keitunak, akik nélkül ez az egész mit sem érne.

A szerzőről

Az 1976-ban született, dél-afrikai Lauren Beukes író, forgatókönyvíró és szabadúszó újságíró. Mindkét eddigi regénye – Moxyland és Zoo City – szellemes, üdítően egyedi mű, ezt igazolja, hogy a Zoo City elnyerte az Arthur C. Clarke science fiction díjat és a fantasy zsáner legkiemelkedőbb műveinek járó, a The Kitschies: 2010 Red Tentacle Winner elismerést, valamint szerepelt a World Fantasy-díj és a British Science Fiction Association-díj finalistái között. A Zoo Cityből filmet forgatnak, amelynek forgatókönyvét maga Beukes írja. Az írónő Dél Afrikában, Fokvárosban él férjével és kislányával. Jelenleg a The Shining Girls című regényén dolgozik, amely egy időutazó sorozatgyilkosról szól.

TARTALOM ELSŐ RÉSZ 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 MÁSODIK RÉSZ 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 36 Köszönetnyilvánítás A szerzőről

Table of Contents ELSŐ RÉSZ 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 MÁSODIK RÉSZ 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 36 Köszönetnyilvánítás A szerzőről