JILLIAN LAUREN A szultán háremében

JILLIAN LAUREN

A szultán háremében

JILLIAN LAUREN

A szultán háremében

KELLY

A magyar kiadás alapja: Jillian Lauren: Some Girls Plume; April, 2010 Fordította FAZEKAS EDIT Szerkesztette HORVÁTH ÁGNES Kiadványmenedzser KELLY KATA Tördelés GOSLER LENKE Korrektor KÓTAI KATA

ISBN 978 963 9943 77 3

© Jillian Lauren, 2010 © Hungarian edition, Kelly Kiadó © Hungarian translation xxxxx Kiadja a Kelly Kft. 1161 Budapest, Baross utca 158. Tel: 06 30 948 1080 Felelős kiadó: Kelly Juli

Nyomás és kötés: Kaposvári Nyomda Kft. Felelős vezető: Pogány Zoltán

www.kellykiado.hu

A szultán felesége hűtlen lett, így férje lefejezte és kihirdette, hogy minden asszony romlott, s ennélfogva büntetést érdemel. Ettől kezdve a nagyvezir minden este újabb szüzet vezetett a szultán elé, hogy az feleségül vegye, majd reggel kivégeztesse őket. Sok-sok ilyen véres napkelte után a nagyvezir legidősebb és legkedvesebb lánya azt kérte, hogy aznap este őt ajánlják fel a szultánnak. A nagyvezir ellenkezett, de a lánya ragaszkodott hozzá, és ez a lány rábeszélőképességéről volt híres szerte a birodalomban. Aznap este a szultán feleségül vette a nagyvezir lányát, miközben az apa a hálókamrájában zokogott, mert képtelen volt végignézni a szertartást. Eleinte a nagyvezir lányának nászéjszakája sem különbözött azon szerencsétlen szüzekétől, akiket előtte vett nőül a szultán, de ahogy a reggel közeledett, az új feleség egy történetet kezdett mesélni. Még nem ért a végére, amikor a hajnal pírja átderengett a függönyökön. A szultán megengedte, hogy az asszony élhessen még egyetlen napig, mert képtelen volt kivégeztetni, mielőtt a történet végét hallotta volna. A következő éjjel az asszony befejezte a történetet, de mielőtt a nap a palota mecsetjének kupolája fölé emelkedett, belekezdett egy másik, ugyanolyan érdekfeszítő mesébe. A következő ezer és egy éjszaka mind-mind egy befejezetlen történettel ért véget. A mesék végére a szultán beleszeretett az asszonyba és megkímélte az életét, sebzett szíve begyógyult és visszanyerte bizalmát az asszonyokban. Amit elmondtam itt, az természetesen Seherezádé története. A mesemondó története. Odatesszük a fejünket a bakó tőkéjére, és reménykedünk benne, hogy megkegyelmeztek, hogy akartok majd még egy mesét, s hogy a végére belénk szerettek. Keressük a történetet, ami megmenti majd az életünket. Ezer és egy éjszaka – az majdnem három év. Körülbelül

ennyiről szól ez a történet is. Meghallgatod? Már közeleg a reggel.

1. fejezet Aznap reggel, amikor útnak indultam Bruneibe, metróval mentem a Beth Israel Kórházba egy zöld, virágos bőröndöt húzva magam után. Utoljára akkor használtam ezt a bőröndöt, amikor végleg otthagytam a New York Egyetemet, magam után ráncigáltam minden csomagomat a liftből az utcára, és taxival lezúgtam a Lower East Side-ra, ahol egy barátom barátjának volt egy kiadó szobája. Előtte pedig anyám segített kipakolni belőle a főiskolai cuccaimat, az intézmény címkéit viselő pólókat és cipzáros zacskókat, tele házi sütésű csokis keksszel. Valahányszor kinyitottam ezt a bőröndöt, mindig egy rakás gondosan szőtt új terv volt benne. S valahányszor belepakoltam, megint új irányba rohantam. Felcibáltam a bőröndöt három lépcsőn, aztán megpihentem, aztán megint felhúztam pár lépcsőn addig, amíg fel nem értem végre a hatalmas téglalap alakú kijáratig, ahonnan a fény és a Tizennegyedik utca nyüzsgése özönlött be. A télikabátom alatt az ingem háta csuromvizes volt. Nem gondoltam, hogy ilyen sokat pakoltam. Előtte órákig álltam a faliszekrény előtt azt remélve, hogy a tökéletes ruha majd szikraeső közepette materializálódik vagy áttűnik az ajtón, miközben a boldogság kék madarai tartják csőrükben a vállpántjait. Egy királyi bálra voltam hivatalos, a fenébe is. Azért utaztam el, hogy egy herceggel találkozzam. A tündérkeresztanyám tényleg hagyná, hogy ilyen tetű választékból szedjem össze a ruhatáram? Láthatólag hagyta. Végül úgy döntöttem, berakok két méretre készült kosztümöt, két ötvenes évek stílusú szalagavató hosszúruhát, egy rakás vintage alsóneműt, két mélyen kivágott hippi nyári ruhát, egy bőr rövidnadrágot, és néhány flitteres cicanadrágot.

Ez a sok, nem-egészen-helyzethez illő ruha iszonyú nehéz volt. Vagy talán a bűntudat súlya terhelt igazán a cserbenhagyás miatt, hiszen arra készültem, hogy magára hagyom a beteg apámat egy távoli országban felkínált kaland kedvéért. Akármelyik volt is az igazság, meg kellett tanulnom kevesebbet pakolni. A kórház felé vettem az utamat, elvegyültem a gyalogosok tömegében, s hagytam, hogy a kollektív céltudatosság érzése magával sodorjon. Apámat nyelőcső mellé kizáródott gyomorsérvvel operálták, ez egy olyan állapot, amikor a gyomor egy része kitüremkedik a rekeszizom egy nyílásán át, amit hiatusnak hívnak, s ezért a nyelőcső mellé kerül. Az a veszélyes benne, hogy a gyomor működése leállhat, mert elzáródik a vérellátása. Ez általában a túlsúlyos embereknél fordul elő és olyanoknál, akik szélsőséges stresszben élnek, s apám esetében mind a kettő igaz volt. 1991-ben egy ilyen operáció veszélyes volt és akkora vágás kellett hozzá, ami a mellkasától a hátáig húzódott. Eredetileg azt mondtam anyámnak, végig ott leszek és segítek mindenben, amiben tudok, de amikor a brunei munkát megkaptam, másképpen döntöttem. Ez az állandó késztetésem, hogy mindig úton legyek, talán elkerülhetetlen genetikai örökség volt. Vér szerinti anyám Mariah-nak nevezett el „A szél neve Mariah” című dal után, amit a „Fesd ki a szekeredet” Broadway musicalben hallott. Talán tudta, hogy nemsokára elrepülök tőle egy 747-es Boeing égi bölcsőjében. A név nem ragadt rajtam. Örökbe fogadó nevelőanyám átkeresztelt Jill Laurennek minden különösebb ok nélkül; egyszerűen tetszett neki. Mivel maga is amatőr színjátszó volt, úgy gondolta, a Lauren jó szolgálatot tesz majd színpadi névként, ha valaha is szükségem lesz rá, és úgy is történt. Az lehet, hogy először a szélről neveztek el, de háromszoros tűzjegy vagyok, a nap és a hőség gyermeke. 1973 nyarának

közepén születtem Highland Parkban, Illinois-ban. Nem tudom, anyámnak eszébe jutott-e az abortusz, látva, hogy karcsú táncosnő teste valami felismerhetetlen és irányíthatatlan tömeggé alakul, miközben könnyelmű barátja a közös autóval egy nap elindult keletre és sosem tért vissza, a tengeri szél pedig jégpályát csinált a lucskos utcákból és belemart minden szabadon maradt bőrfelületbe, amit a terhesség csak még érzékenyebbé tett. Eközben ezer kilométerrel odébb New Jersey-ben, a Szent Barnabás Kórházzal szemközti nem igazán menő lakások egyikében, egy fiatal tőzsdeügynök és a felesége bánkódott gyermektelenségén. Abban az időben hemzsegtek a homályos örökbefogadási ügyek, lepecsételt akták, és az olyasmik, amiket apám „szürkepiaci ügyleteknek” hívott. A szüleim kapcsolatba léptek egy ügyvéddel, aki ismert valakit, aki ismert valaki mást, aki tudott egy terhes lányról Chicagóban, aki örökbe szerette volna adni a megszületendő gyermekét. Ezt az ügyvédet később kizárták a kamarából és börtönbe került a sok hasonló adoptálási ügyben vállalt szerepéért, mivel tilos kisbabák adásvételét megszervezni. A szürkepiaci kisbabák nem voltak olcsók. A szüleim még nem voltak vagyonosak, de kétségbeesetten vágytak családra. Olcsó ételeket ettek, kitaposott cipőkben jártak és vártak. Vártak, amíg a szomszédoknál tele lett a sok kiságy. Anyám kedvesen részt vett minden új kisbabát ünneplő összejövetelen, majd hazafelé menet a kukába dobta a kiosztott ajándék édességeket. A szüleim vártak és kerülték a témát, inkább a tőzsdéről, a teniszről és a szomszédokról beszélgettek, míg végül az ügyvéd felhívta őket, hogy szálljanak repülőre, mert megszületett a lányuk. Anyám akkoriban szociális munkás volt és esküszik, hogy otthon volt és azért hallotta meg a telefonhívást, mert aznap beteget jelentett megmagyarázhatatlan hasi fájdalmak miatt. Pszichikai szülési

fájdalmakat érzett. Két évig éltünk együtt abban a zsúfolt kis egyszobás lakásban, míg végre apám tőzsdeügynöki vállalkozása felívelt és a szüleim vehettek végre egy házat egy közeli kisvárosban, jól csengő irányítószámmal és minőségi iskolákkal. Olyasfajta kisvárosban nőttem fel, ahol a hagyománytisztelet kötelező volt és melegen ajánlott volt orrplasztikát kapni ajándékba a tizenhatodik szülinapodra. Azok a korai évek szinte szerelmes imádatban teltek apám és köztem. Olyan ember volt, akit leginkább a jó külsővel és a teljesítménnyel lehetett elégedetté tenni, így keményen dolgoztam, hogy szikrázóan okos és atletikus és zeneileg tehetséges legyek – bármi, csak hogy lenyűgözzem. És ami nem voltam, azt színleltem vagy csaltam, hogy úgy tűnjön. Apám odavolt a kis szemefényéért, számomra pedig ő volt a világ császára. Mindennap a lépcső tetején vártam, hogy meghalljam a garázsajtó csapódását és rohanjak üdvözölni, amikor feltűnt a házban a fontosságát sugárzó fényes cipőiben és Brooks Brothers öltönyében. A szüleim egyetlen dolgot mondtak el vér szerinti anyámról. Azt, hogy balett-táncos volt. Az én fantáziámban anyám életnagyságú verziója volt annak a kis balerina figurának, amelyik a selyemmel borított kis zenedobozomban keringett. A kis műanyag balerinámnak pár szálnyi vörös haja volt és a végtagjai olyan vékonyak, mint a fogpiszkáló. Sosem vesztette el az egyensúlyát; sosem kellett leengednie a karját. Elképzeltem szülőanyámat, ahogy folyamatosan arabesque pózban áll fehér tüllbe burkolva, hajában ragyog a hópelyhekből álló tiara. Jól felhúztam a kulccsal a dobozt, és a Hattyúk tava kezdő dallama csendült fel kétszer majd egyre lassulva még egyszer, miközben a szerkezet lejárt. De a kettő között a kis műanyagfigura pontosan a megfelelő sebességgel mozgott.

Ilyenkor én magam is felemeltem a karjaimat és vele együtt pörögtem. Valahol a túl gyors és a túl lassú szakasz közt mindig tökéletes szinkronba kerültünk. Emlékezetemben ebből az időszakból nevelőanyámról csak elmosódott képek jelennek meg, sok hosszú vörös körömmel. Ő a kéz, amelyik cink-oxiddal keni be az orromat, a perecek és cukrok forrása, a Sziszifusz a konyhában. Talán ez az anyák sorsa az emlékezetben, hogy besorolják őket a megszokott, s éppen ezért láthatatlan elemek közé. Ez mostanában mindig eszembe jut, amikor a barátnőim a gyerekeiket hajkurásszák a medence körül, kezükben vegyszermentes napozókrémmel. Tudom, hogy ez nem lehet a teljes igazság, mégis úgy emlékszem, apám volt az, aki válaszolt az éjszakai kiabálásaimra, ha rosszat álmodtam, aki letörölte a homlokomról az izzadságot és addig simogatta a fejem, amíg újra el nem aludtam. Apám volt az, aki elszántan edzette a futbal és softbal csapataimat. Apám volt az, aki elvitt a Hattyúk tavára a Lincoln Centerbe, és megmutatta nekem azt a világot, ahol a lányok úgy repkedtek a színpadon, mint a ragyogó hópelyhek. Néztem, ahogy a balerinák kékesfehéren ragyogtak a reflektorfényben, és fájdalmasan sóvárogtam utána, hogy én is ott legyek velük. Néztem a balerinákat és úgy éreztem, értem, miért adott örökbe a szülőanyám. El kell vesztened ahhoz valamit, hogy ilyen könnyű és ragyogó légy. Elegendő ok arra, hogy odaadd a kisbabádat – hogy ilyen fénylő és szabad maradhass. A tömeg kivetett magából a Beth Israel bejáratánál. Ha már nem volt olyan tündérkeresztanyám, aki mesés báli ruhát ajándékozna, az enyém legalább bátorságot adott. Mióta csak elmúltam tizenhat és hallottam az Easter című lemezét, eldöntöttem, hogy Patti Smith minden vagány és helyénvaló dolog fonása. Úgy is nevezték, „A punk nagymamája”. Amikor

nehéz döntések előtt álltam, mindig azt kérdeztem magamtól: mit tenne a helyemben Patti Smith? Ez volt a mérce, amihez a helyes döntést mértem, amikor a brunei munkát felajánlották. Mérlegeltem a lehetőségeimet: menjek, vagy inkább maradjak? Mit tenne most Patti Smith? Ő elmenne. Felülne az egzotikus országba tartó repülőre és soha többé nem nézne vissza. Ahogy keresztülmentem a kórház óriási kapuin, a lelkemben már hátradőltem a gép ülésén és figyeltem, ahogy a város zsugorodik alattam. Az előtér egy kórházhoz képest igazán elegáns volt, de az én szememet rögtön a sok szomorú részlet vonta magára – az ajándékbolt margarétáinak erőltetett vidámsága, a lerakódott kosz, ahol a padló találkozott a fallal. Igazság szerint mindig volt a gyomromban valami reszketés, valami lapockáimat feszítő szorongás, amikor az apámmal kellett találkoznom, még egészséges korában is. Tizenkét éves koromra a szerelem az apámmal, ahogy az lenni szokott, szívfájdalommal végződött. A gimnáziumi éveket és az utána jövőket az irányításért folytatott állandó harcban töltöttük, ami néha fizikai erőszakkal végződött. A gimnáziumi éveim alatt apám csak evett és evett, míg végül egy elhízott, dühvel megrakott tehervonat lett belőle. Én meg a magam részéről addig éheztettem magam, amíg a lehető legkisebb célpontja lettem a kirohanásainak. Sokévnyi terápia segített neki, hogy megbocsásson magának, bár abbahagyta, mielőtt ahhoz a részhez ért volna, hogy ne hibáztasson örökké másokat a saját nyomorúságáért. A zsidó szülők régi hagyományaként az a legkedvesebb reménye, hogy ha ő majd elmegy, életem hátralévő részében egyfolytában bánni fogom, hogy olyan kőszívű voltam hozzá. Ami számára leginkább megtestesítette ezt az érzést, az a „Valami csodálatos” című dal volt „A király és én” című filmből. Felhívott az operáció előtti estén.

– Szia, szívem. Itt üldögélek a kanapén a tűz előtt és újra megnéztem „A király és én”-t, és ahogy Lady Thiang énekelte a „Valami csodálatos”-t, az magamra emlékeztetett. Valószínűleg az apám az egyetlen ember a világon, aki felhív azzal, hogy hallott egy dalt, ami saját magát juttatta eszébe. Utáltam ezekért a nevetséges telefonhívásokért, amikkel rám erőltette azokat az érzéseket, amiket tőlem várt volna. A „Valami csodálatos” egy szerelmi ballada, ami egy gyarló, de elbűvölő királyról szól, és nagyon kockázatos erre alapoznod a reményeidet. Ha nincsen saját országod és nem keringőzöl úgy, mint Yul Brenner, a híres színész, akkor nem valami okos dolog arra számítani, hogy a kitartóan sármos viselkedésed majd megment tőle, hogy seggfejként cselekedj. Ha apám abban a sorsfordító pillanatban leginkább a „Valami csodálatos”-sal tudott azonosulni, akkor felteszem, én a „Rosszabb dolgokat is tehetnék” című nótát választottam volna a Pomádéból. Vannak rosszabb dolgok is annál, hogy elfogadtam egy olyan munkát, ami Bruneibe szólított apám operációjának napján. Brunei délkelet-ázsiai szultánsága olyan ország volt, amiről addig nem is hallottam. A munkaköri leírásom finoman szólva is homályos volt, de arról fantáziáltam, hogy megérkezésemkor vad kalandokra találok majd, egy csomó pénzre meg egy olyan munkaadóra, aki Kedves Hercegre hasonlít leginkább a Hamupipőkéből. Ez volt számomra a nagy lehetőség, hogy lerázzam a bohém köpönyeget magamról és megalkossam az új identitásomat, mint talányos exportcikk vagy talán királyi szerető, esetleg egy kémregény hősnője. Reálisabb megközelítésben gyanítottam, hogy azt írtam alá: nemzetközi kvázi-prostituált leszek. Tehetnék rosszabb dolgokat is. Felkészítettem rá a szüleimet, hogy aznap elutazom. Azt mondtam nekik, jelentős szerepet kaptam egy mozifilmben, de

a forgatás Szingapúrban lesz, és azonnal oda kell mennem. Azt terveztem, ha később rákérdeznek, mi lett a nagy megbízással, azt mondom nekik, végül kivágták a szerepemet a filmből. Azzal igazoltam a hazudozást a szüleim felé, hogy azt képzeltem, végül tényleg valóra váltom ezeket a dolgokat és akkor már nem is lesznek hazugságok. Jó, persze a szingapúri filmezés valószínűleg nem történt volna meg, de a közelgő sztárságom fényében ez úgyis eltörpült volna, és jelentéktelen részletté zsugorodik. A szüleim hittek a színészi pályafutásomban és sztoikus nyugalommal fogadták távozásom hírét. Sőt, mielőtt felültem volna aznap a repülőre, ők már elkezdtek hozzászokni a távollétemhez. Elfogadták, hogy amolyan tékozló leány leszek, aki mindig olyan egzotikus kalandokba bonyolódik, amit a szüleim világában élők közül kevesen tudtak akár csak elképzelni is. Aznap a Beth Israel Kórházban megkezdték várakozásukat az én bűnbánó visszatérésemre. Anyámmal és nagynénémmel üldögéltem az intenzív osztály folyosóján a kagylófotelekben, a kabátokkal beborítottuk a székek háttámláját. Nagynéném egy kócos ex-hippi, aki a hatvanas éveket marihuana-füstös kommunákban töltötte és rengeteg európai padláson aludt – maga is tékozló leány volt. Mikor összejövünk a nagynénémmel, az általában egy maratoni beszélgetéssé válik, de aznap egyszerűen nem tudtuk, hogy mit mondhatnánk. Inkább a kvízműsor válaszaira koncentráltunk, amik a sarokban magasan a falra erősített tévéből szóltak. A rokonaim mind nagy rajongói voltak a műsornak. Szerettem a műsor Zen gondolkodásmódját: minden válasz valójában kérdés volt. Amikor a nagyanyám rákban haldoklott, képes volt minden kérdést megválaszolni még morfiumtól kábán is. A nagynénémmel egymás kezét fogtuk és kórusban zengtük a válaszokat. – Ki volt Thomas Mann?

– Mi a Panama-csatorna? Öcsém, Johnny tüntetőleg távol maradt, egy újabb kollégiumban próbált szerencsét és valószínűleg éppen saját termesztésű kábítószeres gombáit locsolgatta vagy talán stoppolt a legközelebbi Phish koncert helyszíne felé. Anyám csendben olvasgatva ült. Haja ízlésesen melírozott kontyba volt fésülve, gyémánt fülbevalói szikráztak a kórházi neonlámpák fényében. Anyám tündöklik minden kórházban, temetésen és önkéntes munkacsoportban. Ő az a hölgy, akit szeretnél magad mellett tudni, amikor minden összeomlik. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem aggódott apám miatt; csak azt, hogy az aggodalom a lételeme, otthon érzi magát benne. Amikor nagyanyám haldoklott, anyám megtanított rá, hogy ki kell ismernem magam a kórházakban, tudnom kell, hol tartják a jeget, fejben kell tartanom a saját gyógyszereim nevét és dózisát és barátságba kell kerülnöm a nővérekkel. Ha csak üldögélsz arra várva, hogy valaki majd hoz egy pohár vizet, akkor valószínűleg nagyon szomjas leszel. Mindhárman lementünk a büfébe túlfőzött lasagnét enni. Görnyedten ültünk ott, mint a többi ember, aki a langyos ebédje fölé hajolt. Nevetés harsant fel abból a sarokból, ahol néhány fehérköpenyes orvos ült. Elképzelni is rossz volt, hogy egy ilyen helyen kellene ennem mindennap. Dr. Foster, apám kezelőorvosa ott állt a nevető doktorok asztala mellett. Jóképű, fiatal fickó volt sűrű fekete hajjal és teknőckeretes szemüveggel. Körülpillantott a teremben, egy másodpercig rajtunk időzött a tekintete, majd a felismerés legkisebb jele nélkül továbbmozdult. Hiába, ez az orvosok kizárólagos előjoga, ha egy légtérben vannak egy olyan férfi rokonaival, akinek belső szerveit éppen feltárták, hogy bólintás nélkül keresztülnézzenek rajtuk. Figyeltem, ahogy Dr. Foster kimegy a büféből. Amikor a műtét után beszéltünk, észrevettem valami flörtölős

érdeklődést a viselkedésében. (Tudom, tökéletes időzítés.) Tett egy homályos, de félreérthetetlen célzást arra, hogy megihatnánk valamit később a hét folyamán. Úgy gondoltam, hogy egy párhuzamos univerzumban Jill másképpen is dönthetne, elkanyarodhatna balra egy századmilliméterrel és más útra léphetne. Abban a pillanatban el tudtam képzelni, ahogy a párhuzamos Jill New York-ban maradna, s megváltoztatná a sorsát azzal, hogy a hírnév és a szerencse kergetése helyett megadja magát neveltetése elvárásainak. Felcsípi Dr. Fostert annak az italnak a során. Végül orvosfeleség lesz és formás lábait állandó teniszezéssel tartja karban és kétkarátos gyémánt villog az ujján. Elégedetten éli az életét a gyermeknevelés és az önkéntes munka között. Lakberendezési magazinokat és ínyenc recepteket olvas, és olyasmikkel foglalja el magát, mint pl. a házi készítésű tészta, amiből ő maga csak néhány falatot eszik. Tengerparti üdülőhelyeken tölti a hétvégéit és minden évben két hetet nyaral a Karib-szigeteken. Anyám egy mártír nyugalmát sugározta, aki éppen a bakó elé sétál. Megadta magát a sorsának. Egyetlenegyszer sem láttam, hogy szabadulni akart volna a házasságából, amely egy úrhatnám férfihez fűzte, aki folyamatosan megalázta. Azon tűnődtem, vajon az ő párhuzamos énjei hol élhetnek. Vajon visszatekintett néha és elgondolkodott azon, mi lett volna, ha? Vagy esetleg úgy gondolta, élete iránytűjét valami felsőbb hatalom állította be úgy, hogy pontosan ez az élet legyen a sorsa? Amikor visszaértünk az ebédről, amitől a gyomromban egy szelet sajt csomóba állt össze, apám éppen felébredt az altatásból. A nővér elmondta, az intenzív osztályra csak egy látogató mehetett be egyszerre, így anyámat előreengedtük. Körülbelül tizenöt perc múlva tért vissza rezzenéstelen arccal,

és csak annyit mondott, apám kérése, menjek én másodiknak. Apám valahol az öntudatlanság és az éberség határán lebegett. Vagy száz cső és vezeték volt rákötve. Több mint huszonöt kilót fogyott, de olyan gyorsan, hogy a bőrének nem volt ideje összezsugorodni az új testének megfelelően. Úgy lógott rajta, mint a bő ruha. Úgy nézett ki, mintha összezsugorodott volna. Van egy fényképem apámról és rólam még kisbaba koromból. Fekszik az ágyon, én pedig alszom a pocakján. Akkoriban olyan nagy volt számomra, mint egy hegy. Úgy érzem, mintha emlékeznék erre a pillanatra. Tudom, csak játszik velem az emlékezet, a fényképet és a realitást vetíti egymásra, hiszen akkor még csecsemő voltam. De esküdni mernék rá, milyen érzés volt, amikor a fejem olyan közel feküdt a szívéhez. Véreres kék szemeit vadul forgatta, ahogy körülnézett a szobában. – Ez fáj – mondta halk, fáradt hangon. – Most már jobban leszel. – Nem tudtam, hogy ez ennyire fáj majd. Ott álltam az ágya mellett, fogtam a kezét, s egészen tisztán éreztem a fogaimat a számban, a lábaimat a cipőben, tudatában voltam az órámnak a csuklómon, amely már tíz perccel többet mutatott, mint amikor el kellett volna indulnom a repülőhöz. Meséltem neki a nagyszerű filmes munkámról. Úgy tűnt, ez felvidította. – Eljött a te időd – mondta. Megtehettem volna, hogy egyszerűen nem jelenek meg a reptéren, megihattam volna azt az italt Dr. Fosterrel, de nem állt szándékomban. Bizonytalan voltam a jövőmet illetően, de azt teljes bizonyossággal tudtam, hogy nem ott vár rám. Mondtam apámnak, hogy telefonálok majd Szingapúrból mindennap. Aztán adtam egy puszit az arcára és kimentem.

Apám még suttogva utánam szólt. – Ragadd meg a szerencsecsillagodat és szárnyalj vele, amilyen magasra csak tudsz, Jilly. Hazudtam neki. És elmentem. A liftben sírtam az apám miatt, mindazért, ami elveszett köztünk és a saját riasztó nyugtalanságom miatt. De a könnyeim felszáradtak, amint letettem a fenekem a műanyaggal borított taxiülésre. Minden megbánásomat és fenntartásomat elsöpörte az a tény, hogy milyen jó érzés volt menni – a zöld virágos bőrönddel a csomagtartóban és harminc dollárral a számlámon, leeresztett ablakkal a meglepően enyhe téli napon. Ahogyan öregedett és megenyhült, apám átírta a közös történelmünket, s ezzel együtt a rólam alkotott véleményét. Minden fordulópontot elővesz az életemből és melegen nyilatkozik róla, valahogy így: – A lányom nem a megszokott utat választotta, és ez nagy dolog volt tőle. Egyetlen elcsépelt frázissal eléri, hogy megdicsérjen és egyben mindörökké kívülállónak bélyegezzen. Ilyenkor szeretném azt mondani neki, olvassa el a verset, amiből idézett, reális szemszögből, és majd meglátja, az utak nagyjából mind egyformák. Az utazó csak képzeli, hogy az egyik kevésbé kitaposott. Ennek ellenére előttem kettévált az út. S én azt választottam, amelyik egy picit vadabbnak tűnt, mert én magam is az akartam lenni. 2. fejezet Mivel egy éjszakát Los Angelesben egy másikat Szingapúrban kellett töltenem, az út Bruneibe végül három naposra sikeredett. A levegőben töltött hosszú órák alkalmat adtak a befelé tekintésre és a számvetésre. Mostanában az életem lassabb ütemben telik, s úgy tűnik, a hold fénye néha megfakul, aztán újra felragyog és a közben

eltelt idő csak finomabb nyomokat hagyott rajtam – kicsit mélyültek a szám körül a hajszálnyi ráncok, lazább lett a kihúzott derekú jógatartás, talán megfeszültek egy-egy régi barátság szálai, vagy született egy új. Fáradhatatlanul kísérletezem a régi szokásaim elhagyásán, hogy egészségesebb újakkal váltsam fel őket. Rendszerint mindkettőbe belebukom, de egyik sem tör le különösebben. Már nem. Néha veszek egy repülőjegyet. Mindig van születés, halál, ünnepség, tragédia. De amikor a Szingapúrba tartó gépen ültem, sok dolgot át kellett értékelnem, s még annál is többet reméltem. Akkoriban a teherautó, amit az életemnek neveztem, áttörte a záróvonalat és úgy ötpercenként irányt váltott. A Beszélő fejek nevű bandát hallgattam a CD walkmanemen. Persze, most talán azt kérdezed magadtól… hogyan jutottam ide? Felteheted a kérdést úgy is: tudod, hogy egy hozzád hasonló szép kislány miért tart egy hárem felé? Engedd meg, hogy kitöltsem a hiányzó sorokat a keresztrejtvényben. Ahogyan idejutottam, az egy nagy futással kezdődött a tengerparton, jóval éjfél után egy jeges novemberi éjszakán East Hamptonban. Rohanni kezdtem a reflektorfényes homokdűnéken, halálra rémült arckifejezéssel. Reebok tornacipőm alatt a homok engedett a súlyomnak és lelassított, mintha egy álomban futnék. A homokot előttem hosszú árnyak szabdalták. A rendező csak annyit mondott, mielőtt rohanni kezdtem, hogy el kell futnom három pont mellett, amit alig észrevehető homokzsákokkal jelöltek meg. Egy kék és sárga pomponlány jelmezt viseltem, amit a két oldalán tépőzár tartott össze, hogy könnyen le lehessen tépni, és gesztenyebarna hajamat két szoros copfba fogták össze, sárga masnit kötöttek

bele. A hideg sós levegő marta a torkomat és fedetlen karjaim, lábaim libabőrösek lettek. Három hónappal azelőtt töltöttem be a tizennyolcat; lehettem volna akár igazi pom-pon-lány is. Az első homokzsákot rossz szögben értem el, rátapostam és a bokám kicsit kifordult. Ahogy a forgatókönyvben állt, egy kísérteties kéz nyúlt ki a sötétből és letépte a felsőmet. Elengedtem a legvérfagyasztóbb sikítást, ami tőlem telt, és futottam a következő homokzsák felé, most már meztelen felsőtesttel, a bokám pedig istentelenül nyilallt. Ott voltam. Tényleg ott voltam. Patti Smith voltam copfokkal, és a tüdőmet is kiordítottam a kamera előtt – végre a kamera előtt. Ki a szart érdekelt, hogy ez csak egy vacak vámpírfilm volt, amit Floridában akartak videón terjeszteni? Film volt. Az első lépés volt. Egy apró kavics volt a sárgatéglás úton afelé, ami mindig is lenni akartam – a színpad és a vászon ragyogó csillaga. Az volt a tervem, hogy olyan mélyen és egyértelműen szeressenek, hogy többé soha ne kelljen kirekesztettnek éreznem magam semmiből. Ennek a filmnek, a sikerhez vezető létra legalacsonyabb fokának, Valerie volt a címe. Egy gimnazista lányról szólt, akit olyan megszállottan érdekeltek a vámpírok, hogy mágikus módon maga is azzá vált és aztán rettegésben tartotta az iskoláját. Két héttel azelőtt válaszoltam egy hirdetésre, amit a Backstage-ben találtam, ami végül egy olyan téglaházhoz vezetett Newarkban, amilyenekben általában az idős lengyel asszonyok laknak. Más volt ez, mint a megszokott válogatások, ahol a végén egy átlagos belvárosi szereposztó ügynökségen álldogálsz egy csomó másik lánnyal, akik a falat bámulva némán mozgó szájjal és fel-le ugráló szemöldökkel memorizálják a szövegüket. Kicsit ismertem Newarkot. A családom egy a régi newarki zsidó családok közül, akiknek a nyolcvanéves tagjait az etnográfusok felkutatják interjú céljából. Az üknagyapám és a

testvérei hajón érkeztek Lengyelországból és egy zöldséges taligával kezdték, aztán zöldségüzletet nyitottak, amiből egy egész lánc lett. Azzal kezdték, hogy újságot kézbesítettek golyóstollakért cserébe, és végül gyógyszerrecepteket írtak. Orvosok és fogorvosok, üzlettulajdonosok lettek vagy ingatlancsászárok. Segítettek megalapítani az első zsinagógát Newarkban, amelyikben az öcsém barmicvóját és az én barmicvómat is tartották. Kérdezd meg apámat és ő mindent elmond róla: a mi családunk építette Newarkot. Imádjuk Newarkot. Apám már régen elköltözött otthonról, amikor a szülei maradtak az egyetlen fehér család a környéken. Csak akkor költöztek el, amikor nagyapám nyugdíjba ment és a koruk miatt már nem tudták nagyanyámmal rendben tartani a házat. Bár apám most egy felkapott kertvárosi városrészben él, körülbelül húszpercnyire ide, hamar elmondja majd, hogy ő nem változott: még mindig ugyanaz a newarki gyerek. Apám szentimentális ember és kicsi koromban sokszor beültetett a Cordobájába, hogy megmutassa a régi házat a Lyons Sugárúton, a hajdani gimnáziumát meg a régi zsidó temetőt. Olyan sokat beszélt róluk, hogy a newarki járdák otthonossá váltak, pedig én valójában sosem éltem ott velük és a kocsiból sem szálltunk ki soha. Szóval, amikor megérkeztem a címre, úgy éreztem, ismerem a nagy tégla családi házat. Kopogtam az ajtón és a film behízelgő rendezője nyitott ajtót, farmerban és ritkuló copfba kötött hajjal. Betessékelt a nappaliba, ahol mindent elborítottak a horgolt csipkék és a bútorokra műanyag védőhuzat volt cipzárazva; valószínűleg az anyja háza volt. A dohányzóasztalt félresöpörték a szoba egyik sarkába, s a helyét egy állványra erősített kamera foglalta el, ami körülbelül akkora volt, mint egy kenyérpirító. A kamera elé álltam és végigcsináltam a meghallgatást, ami

abból állt, hogy levettem a pólóm és sikítoztam. A rendező és az asszisztense összevont szemöldökkel hallgatott és a nyikorgó kanapén fészkelődve jegyezgettek valamit az írótáblájukra. Két nap múlva felhívtak, hogy elmondják, rám osztották az első áldozat szerepét. A rendező azt is elmondta, hogy Butch Patrick, aki a filmben Eddie Munstert játszotta, az unokatestvére, úgyhogy nagy lehetőségek rejlenek a projektben. Ahogy a mondás tartja, nincs kis szerep, csak kis színész, s mivel akkoriban még nem tudtam, hogy ez az aforizma nem igaz, elvállaltam a megbízást. Rohantam a második homokzsák felé, ahol egy kéz ismét benyúlt a megvilágított térbe és letépte a szoknyámat a derekamról. Ez a sikítás már nem volt olyan szívből jövő, inkább csak hangos. A táv utolsó harmadán már csak bugyit, edzőcipőt és zoknit viseltem. Amikor az utolsó jelzésig értem, előlépett Maria, a Valerie-t alakító színésznő, és utamat állta. Sikítás. Vége, csapó! Maria egy kétségtelenül anorexiás, űzött tekintetű szőke csaj volt. A sötét karikákat a szeme alatt a hófehér smink sem tudta eltüntetni. Ahogy a háttérből világító reflektorok fénye átszűrődött a rongyos hálóingén, földönkívülinek tűnt a vékony testével, ami aránytalanul nagy fejet hordozott. Miért ez a lány kapta a főszerepet, miközben én csak az első áldozat lettem? Miközben arra vártunk, hogy beállítsák a következő jelenetet, Maria és én beburkoltuk magunkat egy-egy paplanba, amit a közeli vízparti nyaralók egyikéből nyúltak le, nyilván valamelyikük szüleié volt a ház. Egymást melegítettük összebújva, s éreztem, ahogy éles csípőcsontja hozzám nyomódik, mivel a külvilágtól semmilyen szigetelés nem védte. A filmes stáb nyüzsgött körülöttünk, beállították a lámpákat a következő közös jelenetünkhöz. Ez volt az utolsó

jelenetem. Az én Nagy Pillanatom. A rendező odajött hozzánk megbeszélni a tennivalókat, amíg az operatőre beállította a kamerákat. Először Mariát szólította meg. – Most ölsz először. Végül megadtad magad a vérszomjnak, ami ellen annyit küzdöttél. Ez egy eksztatikus pillanat. Ez orgazmikus – ahogyan birtokodba veszed a lányt. Élvezd ki. Ne siesd el. Főleg a harapást ne. Hozzám fordult és egyszerűen annyit mondott: – Harcolj vele. Egy egérszerű lány a stábból hosszú mellényben, sísapkában és könyékig érő gumikesztyűben bekevert egy vödör művért. Az első felvétel során Mariának le kellett tépnie az utolsó vékony akadályt, ami még a testem és az éjszaka között maradt – a saját tulajdonú bugyimat, amit fel kellett áldoznom a forgatás kedvéért – és le kellett gyűrnie engem a földre. A második felvétel volt a homoerotikus gyilkosság, amiben meg kellett adnom magam a vámpírnak és művérben úszva meghalni. Az egérszerű lány nyomatékosan elmagyarázta, hogy jó lenne elsőre felvenni a jelenetet, mert ki van zárva, hogy a művért utána gyorsan letisztítsák rólam, hogy újra felvegyük. A harci jelenet szánalmas lett. Mariának ahhoz is alig volt ereje, hogy elkapja a csuklómat. Testalkatom szempontjából életre kelt mása vagyok azoknak a jó húsban lévő rajzfilmfiguráknak, amiket R. Crumb rajzolt, a nagy fenekükkel, az izmos combjaikkal, vékony derekukkal és méretes melleikkel, ami annyit tesz, hogy Maria ágszerűen törékeny csontjait képes lettem volna egy ütéssel apró darabokra zúzni. Nem engedhettem, hogy a gyengesége elrontsa az én nagy pillanatomat. Inkább összefontam az ujjaimat az övéivel és körberángattam, mint valami bábot, s próbáltam olyan látszatot kelteni, mintha a pom-pon-lány

életemért küzdenék. Aztán hátratántorodtam és magammal rántottam a földre. Elég meglepettnek tűnt. Sikítás. Vége, csapó! A következő jelenet volt a csúcs. Az egérszerű lány maga elé kötött egy fekete gumikötényt, hogy a hentes hout-couture teljes legyen. A csapat többi tagja csöveket temetett be a homokba, és úgy rendezték el őket, hogy a nyakam mögül bukkanjon elő a végük. Amíg körülöttem nyüzsögtek, s ott feküdtem a homokon, lehunytam a szemem, s próbáltam lassan lélegezni. Teljesen visszavonultam magamba és furcsán álmos lettem, miközben a kicsavarodott bokám lüktetett. Azon tűnődtem, hogy vajon elkezdtem-e már halálra fagyni. A mögöttem tevékenykedő hangok azt taglalták, nem lesz-e baj a művérrel, mert elkezdett sűrűsödni, olyan állaga lett, mint az olvadó fagyinak. A forgatókönyv-felelős sürgette a rendezőt és felém mutogatott. A rendező végre akcióba lendült. – Rendben. A gyilkosság jön. Kezdenünk kell; mindjárt megfagy az első áldozatunk. Mindenki a helyére. Maria elhelyezkedett fölöttem, véreres szemei besüppedtek az üregükbe a mély fáradtságtól és az éhségtől. Ellenőrizte, hogy vámpírfogai nem lazultak-e ki. A henteslány odajött és egy kávéspohárból a számba öntött egy kis büdös olvadt fagyit, hogy legyen mit kiköpnöm az utolsó pillanatban, amikor megadom magam a sorsomnak. Csendet a helyszínen. Forog a kamera. Felvétel. Maria tágra meresztette a szemét, hogy hasonlítson Lugosi Bélára, minden idők legismertebb vámpírszínészére, és felém hajolt egy lassú, kéjes harapásra. Nem kapálózhattam sokat a gondosan elhelyezett művér csövek miatt, így próbáltam az

arcjátékommal érzékeltetni a pánikot. Olyasfajta kihívásnak tartottam a helyzetet, aminek a megoldása elválasztja egymástól a profit és az amatőrt; az amatőrök csak megvetésemre tarthattak számot. Elengedtem még egy utolsó, teljesen valós sikolyt, amikor Maria lehajolt a harapáshoz és a csövekből gejzírként tört fel mögöttem a jeges művéráradat, ami mindkettőnket beborított. Halálos görcsökben vonaglottam, ahogy a vámpír a holdra emelte az arcát az öléstől megvadulva. Végül mozdulatlanul feküdtem, a fejem oldalra billentettem, vér szivárgott a szám sarkából, a szemeim pedig kifejezéstelenül meredtek előre. Vége, csapó. – Adjatok egy takarót az első áldozatnak. Maria, menj, fürödj le a következő jelenethez. A jelenlévő öt-hat ember különösebb lelkesedés nélkül tapsolt és a henteslány odadobott egy törölközőt. Elkaptam, és olyan gyorsan sántikáltam a ház felé, ahogy csak tudtam. Egy produkciós asszisztens őrizte a tornácra vezető kaput. – Szabadtéri zuhanyzó – mondta. – Mindjárt itt pusztulok – nyögtem. – Komolyan mondtam. Lerúgtam a most már rózsaszín edzőcipőmet és zoknimat és komoran indultam afelé, amiről biztosra vettem, hogy megkoronázza az est kínszenvedéseit. Aztán felfedeztem, hogy Jersey-től eltérően Hamptonban a parti zuhanyozókból meleg víz jön akkora zuhanyrózsákból, mint egy frizbi. Csak álltam a talpalatnyi betonon és kihúztam a hajamból a szalagokat, gumikat, amíg a forró víz elmosta a csúszós művért és a hideget, és az utolsó órákra csak a csillagokkal teletűzdelt Long Island-i ég meg a távolban csapkodó óceán maradt. Leráztam a gyomromban mocorgó rossz előérzetet. Ez az egész a jó öreg táborozós hangulatban telt, hát nem igaz? A következő meghallgatás már igazi lesz. A következő felajánlott szerepem

már igazi szerep lesz. Négy nagymellű lány szorongott a törölközővel letakart kanapén a földszinti dolgozószobában a házban. A sminkes lány megpróbálta egyenletesen felkenni a testükre a fehér testfestéket egy szivaccsal, de sehogy sem tudta megoldani, hogy ne legyen túl vastag és töredezett itt-ott, máshol meg csöpögősen híg és folyékony. A lányok a szövegüket gyakorolták egymással, a vámpírfeleségek szerepére készülve, akik majd beavatják bandájukba Valerie-t. Felvettem a pulóverem, hátrasimítottam nedves hajamat és befészkeltem magam egy sarokba, hogy kihúzzam a hosszúnak ígérkező éjszaka hátralévő részét. A szobát cseresznyefa burkolat borította, tele volt díszpárnákkal, és széles, tengerészcsíkos bútorokkal. A sarokba húzott asztalon egy liter kóla és egy üveg ásványvíz kellette magát egy rakás átnedvesedett szendvics meg egy kis chips társaságában. Messzire kerültem ezt a lehangoló kínálatot és helyette megkerestem az italbárt. Aztán körbejártam egy üveg Jamesonnal, mintha én lennék a ház úrnője, és kecses háziasszony módjára mindenkinek töltöttem egy kis whiskyt a szódájába. Az italtól feléledt a csapat. Megeredt a nyelvünk és beszélgetni kezdtünk a vetkőző bárokról és a pasijainkról, a szcientológiáról és a végbél méregtelenítésről, a színésztanárokról és a belvárosi éttermekről. Elmélkedtünk a nagy feminista kérdésről: miért nevezik a női vámpírokat „vámpírfeleségeknek”, amikor pedig a férfiakat nem hívják „vámpírférjeknek”? A nemünkkel szemben elkövetett igazságtalanság ellenére a vámpírfeleségek végül kimentek, hogy felvegyék a jelenetüket, én meg összegömbölyödtem egy fotelban és egy párnát magamhoz szorítva elaludtam. Akkor ébredtem fel, amikor a vámpírfeleségek frissen

zuhanyozva visszatértek, törölközőbe csavarva és hajuk néhány szála még őrizte a fehér smink maradékát. Kint már pirkadt, kicsit világosodott az ég alja a hajnalra várva, és csak Maria maradt kint az utolsó jeleneteit felvenni. A rendező helyettese behozta az előzőleg leforgatott jeleneteket és felerősített a tévé mellé egy kamerát. Eléje gyűltünk, hogy megnézzük az addigi anyagot. Izgatottan vártam, hogy lássam magam. Úgy gondoltam, isteni alakítást nyújtottam, a nyilvánvaló korlátokat számításba véve. Úgy tűnt vagy száz jelenetet néztünk meg, mire az enyémhez értünk, és kivétel nélkül mind tűrhetetlenül rossz volt. Nem lett volna szabad meglepődnöm azon, hogy amikor végre feltűntem a képen, olyan rossz volt a világítás, hogy alig látszottam. Egy csomó röpködő sárga hajszalag meg egy pár ugráló cici voltam a sötétben. Haldokló vonaglásom olyan elmosódottnak tűnt, hogy biztos voltam benne, végül kivágják majd. Kisétáltam a tornácra a napfelkeltét nézni, mert úgy döntöttem, eleget láttam. Még viccből sem lehetett azt állítani a filmről, hogy jó volt. Végül csak egy másik ébren töltött éjszaka lett belőle és egy másik halogatott csekk, ami sosem érkezik meg. Viszont legalább volt egy történetem. Ezeknek a szürreális és értelmetlen éjszakáknak a végén mindig ott volt a történet, amit elmesélhettem. Az egyik vámpírfeleség, aki Ellen Barkin kiköpött mása volt, utánam jött. Kabátokba és paplanokba pólyáltuk magunkat és bevackolódtunk mindketten a tornácon lévő hintaágyba. Taylor garbót viselt és valahogy nem illett a Valerie stábját alkotó alacsony költségvetésű pornósztárokhoz. Sűrű, vörösesszőke haja volt és kicsit kopott már a barnasága a bőréről a szeplős kis orra körül. Beszélgettünk, miközben néztük, ahogy az ég alja a leghalványabb citromsárgából és narancsszínből meg

halványkékből átvált erősebb árnyalatokba. – Szóval, mit csinálsz, amikor éppen nem a művérrel fröcskölt cicidet fagyasztod le a nagy semmiért, aranyom? Taylor enyhe déli akcentussal beszélt, ami lehetővé tette, hogy büntetlenül „aranyomnak” szólíthassa az embereket. Elmondtam neki, hogy a Wooster Groupnak dolgozom gyakornokként, egy legendás belvárosi színháznak. Hosszú napokat töltöttem a Performing Garage-ben, a Wooster és a Grand utca sarkán, ahol papírokat fűztem le Spalding Gray számára és tejeskávét hordtam Willem Dafoe-nek. Beültem a próbákra, ahol Elizabeth LeCompte rendezőnő posztmodern sámánként szétszedte, újra összerakta és világra segítette a színpadi műveket, hogy a jelen tátott szájjal csodált mesterműveivé váljanak. Amikor Kate Valk vagy egy másik kétségbeejtően elegáns Wooster veterán megsajnálta a kedvenc gyakornokait, meghívtak egy italra a sarki Lucky Strike bisztróba, a bor égette a szám sarkán a borítéknyalás közben szerzett vágásokat. De a Performing Garage-ben töltött órák voltak életem fénypontja akkoriban. Gyakornok barátaim voltak a főszereplői a New York-i kísérleti színház következő nagy hullámának; meg voltunk róla győződve. – Valószínűleg ők a legjobb színházi társulat és én a támogatást kérő leveleikhez nyalom a borítékokat. – És mivel keresed a betevődet, amikor éppen nem a művészetek rabszolgája vagy? Rendszerint hazudtam, amikor erről kérdeztek az emberek, de Taylornak valamiért elmondtam az igazat. Bevallottam neki, hogy megosztom az időm egy kopott, de menő Canal utcai toplessbár és egy még kopottabb és egyáltalán nem menő topless-show között a Times Square-en. A táncot azután kezdtem, hogy otthagytam a New York Egyetem Tisch Művészeti Iskoláját. Tizenhat évesen vettek fel

egy különleges felvételi program jóvoltából, és a szüleim bezsuppoltak egy hálóterembe tizenkét emelettel a Washington Park felett, mielőtt még a jogsit megszerezhettem volna. Amikor hat hónappal később otthagytam és a közmondásos „inkább az élet iskoláját akarom járni” szöveget szajkóztam, apám nem vette be. Miközben rákot és gombát evett a Jane Street Seafood előtt, egyetlen nyisszantással elvágta a pénzügyi köldökzsinóromat. – Hat hónapja még azt mondtad, „nem kell a gimi, érett vagyok már a főiskolára”. – Miközben beszélt, arca dühtől vöröslő léggömbbé fújódott. – Most meg „nem kell a főiskola, érett vagyok már az életre”. Az élet pénzbe kerül. – Épp úgy, mint a főiskola. – Szövegelni azt tudsz. Azt hiszed, vicces az út, amit választottál? Tőlünk nem kapsz semmit. Próbáld ki, hogyan alakulnak majd a dolgaid, és aztán meglátjuk, változik-e a véleményed a főiskoláról. Igaza volt. Az élet tényleg pénzbe került. És New Yorkban még annál is többe, én pedig botcsinálta koktélpincérnőként sosem tudtam eleget összekaparni a Vörös Oroszlánban a Becker utcában. Egy gyakornoktársam a Kit Kat Clubban dolgozott az Ötvenkettedik és a Broadway sarkán, és meggyőzött róla, hogy ők sokkal jobban tolerálnák hiányos pincérnői tudásomat. Egy nap elmentem vele és körülbelül negyven percet töltöttem pincérkedéssel, mielőtt megráztam a seggemet, és a színpadra ugrottam egy kölcsöntangában. Azokban, akik sosem húztak anyagi hasznot szexualitásukból, mi, többiek elkerülhetetlenül kiváltjuk a szélsőséges érzelmek egész sorát és a kérdést: miért veti le valaki a ruháját pénzért? Mi késztet minket erre a kezdeti fejesugrásra? Mitől lesz az egyik anyagilag megszorult lányból sztriptíztáncos, a másikból pincér egy gyorsétteremben, a harmadikból orvostanhallgató? Rá akartok jönni a rejtély

nyitjára. Össze akarjátok kötni a közös pontokat, hogy biztosra vehessétek, nem a ti lányotok lesz a következő a színpadi pózna mellett. Szar kapcsolat az apámmal, alacsony önbecsülés, asztrológiailag elkerülhetetlen kalandvágy, álmok a sztárságról, depressziós és szorongásos tünetek, kábítószeres hajlamok – rakd mindezt az üstbe, keverd meg és a végén kiemelkedik a vegyületből az ideális szexmunkás fénylőn és készre főzve. Csak nézd végig az ellenőrzőlistát. Ne aggódj, ez nem a te kicsi lányod. Ő sosem lesz olyan, mint én. A sztriptíz a Peeplandben és a Baby Dollban eleget hozott ahhoz, hogy vegetáriánus készkajákon éljek, néha eltöltsek egy estét a Max Fish-ben, és béreljek egy kis lakást a Lower East Side-on, de arra már nem telt, hogy pezsgőben fürödjék. – Túl sokat melózol, és alig keresel vele, ebben szét fog menni a térded – mondta Taylor. – Betöltötted már a tizennyolcat? Épphogy annyi voltam. – Jó, mert Diane ellenőrizni fogja. Nem nyomhatsz a kezébe valami gyenge hamis személyit, mint a félrészeg portásoknak. Azzal átadott egy névjegyet, amin aranyozott dombornyomással a „Crown Club” felirat volt olvasható, egy kis koronával az „o” betű felett, s alatta egy telefonszám. Talált egy tollat a táskájában és leírta a saját számát is. – Diane vezeti az escort ügynökséget, ahol dolgozom. Ez a legjobb New Yorkban. Mélyen áron alul adtad magad eddig. Ha eljössz velem dolgozni, egy szempillantás alatt megváltozik az életed. Egy escort ügynökség. Ez olyan egyszerűen és elegánsan hangzott. Úgy képzeltem, Diane egy elegáns nő krémszínű nadrágkosztümben, alacsony sarkú cipőben, kis gyémánt fülbevalókkal. Hidegnek és ravasznak tűnik majd, de lesz egy rejtett oldala, tele anyai gyöngédséggel, mint Candice

Bergennek a Mayfloiver Madam című filmben. Ő lesz az, akit majd csodálhatok, aki majd segít rajtam. Nem leszek ilyen kimerült, több időm lesz a színészi karrierem felépítésére. Taylor átfonta karjával a vállamat. Új barátnők voltunk, összefogódzkodva a hideg ellen és farkasszemet néztünk a felhőtlen ég határtalanságával. A nap éppen feljött; a stáb becsomagolta a felszerelést és elkezdték bepakolni a kisteherautóba. A színészek kiszállingóztak a tornácra, és várták, hogy ki viszi őket vissza a városba. A Mayfloiver Madam kedves ötlet volt, de tudtam, hogy valószínűleg nem fogom felhívni Diane-t. Az escort munka kicsit magasnak tűnt még. Azért eltettem a kártyát, ha esetleg meggondolnám magam. 3. fejezet 1991 hálaadás napján elővettem a kártyát, amit Taylor adott, és felhívtam az ügynökséget. Amikor olyan dolgot teszel, amiről nem is álmodtál, az gyakran észrevétlen kis lépésekben történik. Egy icipicit átlépsz a vonalon, aztán megközelíted a következő vonalat. Egyik nap egyszer csak úgy érzed, magányos vagy, esetleg nincs pénzed vagy depressziós leszel vagy csak kíváncsi. Vagy ülsz a szüleid házában a kanapén csendben fuldokolva és az emlékek láthatatlan párnája nyomódik az arcodba. És már amúgy is az a fajta lány vagy; ha már eddig jutottál, mit számít még egy telefonhívás? A barátom, Sean és én a családommal töltöttük az ünnepeket. Vívódtam rajta, hogy magammal vigyem-e, de a vágyam, hogy velem legyen, legyőzte a vonakodásomat, hogy bárkit bemutassak a szüleimnek. Úgy gondoltam, talán szerelmes vagyok Seanba, bár ezt azzal a mélységes hittel vettem tudomásul, hogy a romantikus szerelem olyan összeesküvés volt, amelyet a kapitalista világ marketingeszköznek használt, a média pedig Hamupipőke

altatójának. Mielőtt Seannal találkoztam, kalandból kalandba keveredtem, szakításból szakításba estem, egyik fiú követte a másikat (s egy-két lány is), s még csak nem is pislogtam azon, milyen gyorsan hunyt ki a kezdeti láng. Sosem vártam, hogy bárki megmarad mellettem. Amikor vele találkoztam, még mindig csak tizenhét voltam, már hat hónapja táncoltam, és sosem volt még igazi barátom, még amolyan gimis együttjárásom sem. Aztán egyik délután megjelent Sean a Performing Garageben, hogy meglátogassa a barátait. Vékony, magas srác volt őzike szemekkel, hullámos sötét haja a válláig ért és gyönyörű muzsikus ujjai voltak. Pénztelen művész volt arisztokrata ősökkel, tehetséges színész és gitáros, aki egy kétszobás lakás társbérlője volt a Rivington utcában. Én egy sarokra onnan béreltem valakivel közösen egy egyszobás nyomortanyát a Ludlow utcában. Első randevúnkon tavaszi tekercset ettünk és söröztünk a házunk tetején az alacsonyan lógó felhők alatt. Egy hirtelen dörgés és villámlás miatt talpra ugrottunk, az alattunk lévő autóparkolóban pedig felharsant a kocsiriasztók szimfóniája. Kövér esőcseppek verték a ház kátrányozott tetejét, mi pedig addig maradtunk, amíg teljesen el nem áztunk, ő pedig fölém hajolva lassú, sör ízű csókokban fürdetett, miközben az esőben mellettünk úszni kezdett a kínai kaja maradéka. Izgató volt. Nagyszerű volt. Ez volt a legjobb randim és ő volt a legjobb pasi, akivel valaha is találkoztam, addig legalábbis. Seant nem igazán érdekelte, hogy vetkőző táncos vagyok. Sőt egyszer-kétszer eljött megnézni. Tetszettek neki a cipők, amiket ilyenkor viseltem, és valahogy izgatónak találta. Rendszeresen meghallgatta a munka során szerzett, Fellini világába illő kalandjaimat, csak ritkán látszott, hogy nem igazán rajong ezért az életmódért. Az El Sombreróba jártunk enni vagy a Two Boots pizzázóba

és esténként a Max Fish-ben ittunk a barátainkkal, akik különböző zenei bandákból vagy színházi csoportokból verbuválódtak. Rossz minőségű kokót vettünk az utcán, aztán felszippantottuk, miközben teásbögréből hörpöltük a gin tonikot és egész éjjel a művészetről meg az elidegenedés különböző fokozatairól beszélgettünk, s arról, mennyire szeretnénk „valódi életet” élni. Egy idő után úgy gondoltam, szerelmes vagyok, de közben keresztbe tettem az ujjaimat, ha esetleg még sincs igazam. Seannal ugyanazon a buszon érkeztünk a szüleimhez, amin annyiszor ültem előtte, amikor gimnazistaként bementem a városba a színjátszókörbe vagy táncórákra, esetleg rockkoncertekre, amelyekről mindig azt hazudtam, csak egy barátnőmnél alszom. A legtöbb fa már lehullatta a leveleit, de a fű még élénk méregzöldben pompázott. A hetvenes évekbeli szürke, kétszintes ház a nem-foglalunk-állást állásfoglalása volt, a társadalmi hovatartozás mementója. Az utcában minden ház variációnak tűnt egy témára, ugyanannak a Lego készletnek az elemeiből. A szüleim elsöprő ölelésekkel fogadtak minket az ajtóban, majd levertek a lábunkról a szorongásból fakadó túlzott szívélyességükkel. Apámat még sosem láttam olyan soványnak, mert a sérve miatt alig tudott enni. Amikor az arca az enyémhez ért, hideg izzadság borította. Láthatóan beteg volt, s ez megrázott engem. Mit fogok csinálni, ha valami történik az apámmal? Mindig ő volt a szikla a családban, az a fajta ember, aki azt gondolja, az orvosok a gyengéknek valók, fogorvoshoz menni meg tiszta időpocsékolás. Libabőrös lettem, ahogy a lépcsőn felmentem vele. Megbotlottam és meg kellett kapaszkodnom. Apám visszanézett és viccelődni próbált. – Vigyáz, kismalac. Gondolom, megint elkezdtél enni, azért botladozol.

A barátomnak pedig azt mondta: – Hát nem kecses? Kiskorában itt táncolt fel-alá, mi meg úgy hívtuk, Katrinka. A Hatalmas Katrinka egy némafilm sorozat szereplője volt. Wilna Hervey játszotta, egy komika, aki 190 centi magas volt és százötven kilót nyomott. Ezt a becenevet kaptam apámtól, amikor azt gondolta, bumfordi vagyok. Az apám volt a szikla. A bokámra kötözött szikla, ami lehúzott, mikor kiestem a hajóból. Egy pillanat alatt átváltottam az egészségéért érzett aggodalomból abba a kívánságba, hogy bárcsak halna éhen ott, a hálaadás napi asztal mellett, miközben egy egész vagon kaja van előtte. Sikerült elkerülnöm a hálaadás napi előkészületeket és meghúztam magam a földszinti dolgozószobában a kanapén egy családi fotó alatt, amihez nagyon vonakodva adtam a beleegyezésem annak idején. A családom minden tagja mereven kihúzva áll rajta egy kis zöld fűdarabon a hátsó kertben. A medence fehér széle repülő csészealjnak látszik mögöttünk és az éles napsütés miatt kétdimenziós színes foltokká redukálódtunk a képen. Oda nem illően vékony lábak hordozzák apám disznószerű testét. Hunyorogva néz a kamerába s emiatt az elégedetlenség mélyen bevésődött szarkalábai még erősebben látszanak a szeme alatt. Anyám bőre még mindig ragyogó és feszes a képen, de úgy áll, mintha éppen hasba vágta volna valaki. Öcsémet, Johnnyt gondozatlan jamaikai hajfonatai Gorgónak mutatják, én meg egy ártatlan fehér pólóban egyensúlyozok mögötte erőltetett mosollyal, mindig ez jelent meg az arcomon, ha a szüleimnél voltam. Olyan önkéntelen reflex volt ez, mint a lábam megrándulása, amikor gumikalapáccsal ütöttek a térdemre. Sean bevette magát Johnny szobájába és Pink Floydot hallgattak. Kidugták a fejüket az ablakon és megosztoztak azon

a mariskán, ami mindig Johnny szájában lógott. A szüleim akkor fogadták örökbe Johnnyt, amikor én négyéves lettem. Lábujjhegyen bámészkodva vártam az érkezésére, a copfjaimat lóbálva kukucskáltam a fehér vaskorlát felett a lépcső tetejénél. Anyám felsétált hozzám, kezében egy takaróba pólyált csomaggal, amiről kiderült, hogy egy aszalt szilva arcú kisbaba, fekete göndör fürtökkel. Azonnal megszerettem ezt a meleg, élettől lüktető apró lényt. Egy élő játék volt számomra a baba illatával, a puha dundi karjaival, és nagy kék szemeivel. Képes voltam órákig ringatni a kanapén ülve és csiklandozni a fülét, puszilgatni a pici orrát. John nem volt könnyű gyerek. Nem volt olyan gyors és vicces, és nem akart annyira örömet okozni és megfelelni, mint én. Hogy ez az elejétől igaz volt-e, nehéz eldönteni, de ha egyszer megkaptad ezt a leírást magadról, hát nagyon nehéz eltérni tőle. Apám szerint Johnny születése óta terhelt volt, s ezzel mintegy hárítani akarja, hogy ő lenne a hibás a fiú későbbi függőségi korszakáért, a romboló kábítószeres kalandjaiért és vallási szélsőségeiért. Életének első néhány évében Johnny szüntelenül az anyám lábába kapaszkodott, míg én boldogan aludtam az apám cégének softballcsapatától kapott pólójában. Mi választottuk, melyik oldalon állunk. Szerettem Johnnyt, de apám kedvencének lenni még jobban szerettem. Johnny most a haszidista vallásnak hódol és Jeruzsálemben él. Napjait a zsinagógában heverve tölti és néha dolgozik kicsit olajbogyószüretkor vagy organikus gyógynövény tonikot árul. Arról álmodik, szerez egy kis földet meg egy kecskenyájat és néhány saját olajfát. Az ő világában a nők és a férfiak külön szobában esznek. Ez egy olyan világ, amelynek megvan a saját logikája, de számomra kevés hely akad benne. Néha azért beszélünk telefonon. Amikor eszembe jut a fia születésnapja, akkor küldök neki ajándékot.

Azt szoktam mondogatni, Johnny hibája, hogy eltávolodtunk egymástól. Ő az, akinek széles karimájú fekete kalapja elrejti a szemét és ő vett fel egy archaikus hitrendszert, nem én. De az igazság az, hogy amikor a dolgok rosszra fordultak, elrohantam otthonról és magára hagytam őt. Megígértem neki, hogy majd visszamegyek érte, de sosem tettem meg. Azon a hálaadás napon lementem a földszintre és egyedül üldögéltem a kanapén és nem figyeltem oda, amikor elmesélte, hogy apám fejbe vágta a telefonnal előző este. Anyám egyfolytában sürgölődött a konyha és az étkező közt, elmerült abba a misztériumba, amit az ünnepi asztal megterítése és a tökéletesen időzített étel-előkészítés jelentett a számára. Apám a nappaliban játszott nagyra becsült Stein-way pianínóján. Fáradhatatlanul próbálkozott egy musicalegyveleggel, félúton mindig elakadt, mert háromszoros sebességgel próbálta őket lejátszani. Mindig úgy játszott, mintha lenne valahol egy, a jelenleginél fontosabb dallam a folyamatosan távolodó horizont szélén, amihez soha nem jutott el igazán. Ugyanerre a túlpörgetett muzsikára indultam be hajdanán és kezdtem kitárt karral átpörögni a nappalin. Ahogy pörögtem, apám elkezdett Katrinkának hívni, de sosem hallottam addig a Hatalmas Katrinkáról. Tovább táncoltam. Én voltam a Kecses Katrinka, a Tehetséges Katrinka, aki olyan éteri újjászületése volt egy nőnek, hogy csak finoman továbblebegett. Miután New Yorkba menekültem, valahányszor visszatértem New Jersey-be, úgy éreztem, mintha nylonzacskót húznék a fejemre a határon. Minél többet voltam ott, annál kevesebb oxigénem maradt. Levegő után kapkodtam, maga a ház is fojtogató volt, és a zene meg a családi fotók és maga a család meg a barátom is az emeleten, aki mindezt látta. Talán ez volt az oka, hogy előhúztam a névjegyet a táskámból, amit Taylor adott. Lyukat akartam ütni a zacskón, lélegzethez

akartam jutni. A Crown Club egész éles eszköznek tűnt ehhez, s ez volt a legjobb, ami éppen akkor eszembe jutott. Az emeleten elég hangosan szólt ahhoz a zene, hogy senki ne hallja meg, hogy telefonálok. Nem hittem, hogy hálaadás napján tényleg felveszi majd valaki a klubban, de persze bent voltak. 4. fejezet Amikor megérkeztem az interjúra a belvárosi, barna kővel borított épületbe, egy kecses, barna hajú lány nyitott ajtót széles mosollyal, tréningruhában és mezítláb. – Diane éppen telefonál az irodában. Gyere be és várd meg. Én Julie vagyok. Kezet ráztam vele és bemutatkoztam. Feltételeztem, a saját nevünket használjuk, amikor a többieknek bemutatkozunk. Nem tudom, mi késztetett erre. A vetkőzőklubokban a művésznevemet használtam attól kezdve, hogy beléptem az ajtón. Talán azért gondoltam, mert a Julie olyan prózaian hangzott. Habár az ember sosem tudhatja, milyen logika alapján építi fel egy másik lány a munkában használt személyiségét. Lehet, hogy Julie csak egy kisvárosi lány benyomását akarta kelteni, és valójában Jezabelnek hívták. Követtem a lányt egy rövid előszobán át a vaníliasárgával dekorált egyszínű nappaliba, ahol Taylor és egy másik lány üldögélt. A falak, a szőnyeg, a kanapék, a díszpárnák és a szekrények mind vaníliasárgában pompáztak. Az egyetlen színfolt egy Georgia O’Keefe poszter volt egy narancssárga pipaccsal, ami a kanapé felett lógott. Valaha nagyanyám előszobájában ugyanez a kép lógott kicsiben, bekeretezve. A kép alatt egy idézet állt O’Keefe-től: „Egy virágot senki sem lát igazán… a látáshoz idő kell. Mint ahogy egy barátság kialakulásához is.” Mióta ezt írta, Georgia szegény pipacsait megint láthatatlanná degradálta a tömegtermelés, és ott lógtak a

középnyugat orvosi várószobáiban és escort ügynökségein. Julie lehuppant egy simára nyalt hajú, modell külsejű lány mellé a kanapéra, aki enyhe kelet-európai akcentussal beszélt. A modell bemutatkozott, majd azonnal visszatért a figyelme a tévében futó sorozatra. A szobát kínai kaja illata töltötte be, de sehol nem látszott ételmaradék. Taylor felugrott a fotelből, és odajött, hogy üdvözöljön és megöleljen. – Úgy örülök, hogy eljöttél. – Aztán odafordult a kanapén ülő csajokhoz. – Ő az a lány, akivel a forgatáson találkoztam. Üres tekintettel meredtek rá. Mindhárman tréningruhában ültek, de tökéletes frizurával, kisminkelve és felékszerezve. A hátsó padon üldögélő jégtáncosokra emlékeztettek, akik várják, hogy bemutassák, mit tudnak. A nappali mögötti helyiség eredetileg ebédlő volt, azt alakították át irodának. Egy hosszú asztalt toltak a falnak, amin többszörös irattartó rekeszek voltak. A másik fal mellett négy fehér, redőnyös irattartó szekrényke állt. A szoba távolabbi végében egy ablak nyílt a városra, ami apró fényekkel pulzáló fekete bársonynak mutatta a külvilágot az amúgy szüntelen sárga belső térben. Két gurulós szék állt az asztal előtt. Az egyikben egy egészségtől rózsás arcú gömbölyded nő ült, a fején bokrétával díszített hajpánt. Egy kitömött rénszarvas állatka állt előtte az asztalon, pedig hol volt még karácsony. Felénk nézett, ahogy ott álltunk Taylorral és az ujjaival mutatta, hogy csak öt perc. Valaki ült mellette a fotelban és hangosan, bosszúsan beszélt a telefonba, akiből csak egy rozsdavörös hajpamaccsal koronázott krémszínű kosztümöt láttam. A kosztümnek erős queensi akcentusa volt. Feltételeztem, ez Diane. Taylor felhasználta a következő néhány percet, hogy beavasson. Behúzott egy sarokba és összeesküvők módjára suttogott. – Hol vannak a ruháid?

Egy rövid ujjú, zöld, gyűrtbársony miniruhát viseltem neccharisnyával és azzal a törpe tűsarkúval, amit évekkel azelőtt a szüleim vettek a templomba járáshoz. Ez volt az egyetlen magas sarkú cipőm, ami nem volt olyan magas, mint egy torony. A fekete kabátomat a karomra vetve vittem. – Rajtam. – Tényleg? Csak ennyi van? Taylor odakísért a faliszekrényhez és kihúzott három szépen vasalt kosztümöt, a szoknyák rövidek voltak, de ízlésesek, a felsők jól szabottak. – Nem akarunk kurvának tűnni, amikor átmegyünk egy hotel előterén. Kosztüm vagy egybeszabott ruha, szexis, de konzervatív, hét centis tűsarkak, combfix harisnya és drága alsónemű kell. Nekem egyikből sem volt. – De az sem olyan szörnyű, amiben jöttél – vigasztalt. – Láttam már rosszabbat is. Ebben a pillanatban Diane letette a kagylót és intett, hogy menjek be hozzá. Ahogy rám nézett, a pillantása mindent elárult. Házsártos és nyers lévén merészen felmért, mint egy árucikket, amivé végül is lettem a keze alatt. Néhány bevezető kérdés után egy jellemzést diktált rólam a hajpántos nőnek, akit Ellie-ként mutatott be. Ellie egy index kártyára írta, amit Diane diktált. – Haja: gesztenyebarna. Szeme: világosbarna. Kilencven, hetven, száz… tíz. Akár a nagyfenekű szerepét is ráoszthatnánk. Tizennyolc éves, jó alakú, telt idomú színinövendék olyan arccal, mint… Winona Ryder. Mit vállalsz? – Hogy érti? – Hajlandó vagy nővérnek beöltözni? – Hm, igen. Ellie minden válaszomnál kipipált egy négyzetet a kártyán.

– Domina jöhet? – Miért ne. – Két lány együtt? – Igen. – Szobalány? – De nem kell takarítanom, igaz? Diane válasz nélkül Ellie-hez fordult. – Ez azt jelenti, igen. – Privát vetkőzőszám? Diane a kolléganőjéhez fordult és a válaszommal egy időben kezdett beszélni. – Bármit megtesz. Ellie bólintott és kipipált egy utolsó négyzetet. A bármire is volt egy kocka? A „bármit megtesz” elég pontos megfogalmazás volt. A peep show-kban és vetkőzőbárokban sokkal illetlenebb dolgokat tettem meg tizennyolc éves korom előtt, mint amit egy átlagos nőnek akár egész élete során eszébe jut. Eggyel több vagy kevesebb, mit számított? De az escort munka más volt, nem igaz? Egy picike rossz előérzet kezdett mozgolódni valahol a szegycsontom alatt. Akármilyen szépítő kifejezéseket használnak rá az emberek, de mégiscsak arról beszéltünk, hogy pénzért kefélünk, hát nem? Az önbizalom élő szobra voltam, amíg ott nem álltam annak a szobának a közepén a vacak ruhámban, miközben Ellie kipipálta a „bármit” kockát. A szorongás zuhatagként tört rám. Mi van, ha elkapok valami betegséget? Mi van, ha gusztustalan a dolog? Mi van, ha ez a következő lépés olyan törést okoz a szívemben, ami sohasem gyógyul be? – Elhoztad a személyidet meg az útleveledet? Előre megmondták, hogy az interjúhoz kétféle igazolás kell a személyazonosságomról. Átadtam őket. Szerencsére néhány hónappal azelőtt megleptem magam egy útlevéllel a

tizennyolcadik születésnapomra. El voltam ragadtatva a húszas évekbeli Párizsról szóló történetektől, és a leghőbb reményem volt átjuttatni oda a fenekemet, bármi áron. Tudtam, hogy a hetven évvel azelőtti Párizs már rég nem létezik. Ennek ellenére a város vonzása ott sajgott a csontjaimban. Már a nevétől is órákig tartó boldog álmodozásba estem. Legszívesebben Párizs közepén landoltam volna, hogy bort igyak és verset írjak és engedjem, hogy a város átitassa a lelkemet a városlakók szemléletével és kifinomultságával. Amikor megkaptam az útlevelet, még abban reménykedtem, hogy majd egy vámtiszt kezébe adom legközelebb a Charles De Gaulle nemzetközi reptéren. Helyette Diane kezébe nyomtam a Crown Clubban, de ez csak egy szimpla átmeneti megálló volt, mondtam magamban. Diane ugyanazt a monológot adta elő a ruháim kapcsán, mint Taylor, és megesküdtem magamban, beszerzek néhány divatos darabot, amint megengedhetem magamnak. Pár órán belül rögtön be is dobtak a sűrűjébe. Taylor elmondta, hogy szerencsém van, hogy rögtön az első estémen munkát kaptam. Nem lesz semmi gondom, biztosított felőle, ha másért nem, hát a korom miatt sikerem lesz. Én voltam köztük a legfiatalabb lány és mindig is hasznát vettem az ártatlan külsőm előnyeinek. Hiába próbálkoztam minden erőmből tizenévesen, hogy kemény punk legyek, senki se vette be – a csontom velejéig rendes lány vagyok. S ez jó szolgálatot tett a nem olyan tisztességes vállalkozásaim során. Szóval, az első estémen egy jól ismert rádiós műsorvezető lakására küldtek ki. Ellie, aki gyakorlatilag egy elpuhult, pitesütögető, konfekcióruhában járó kerítőnő volt, megtanított rá, hogyan használjam a saját kis hitelkártya-leolvasómat és pontos információkkal látott el arra nézve, hogyan és mikor kell a tranzakciót végrehajtani (rögtön érkezés után) valamint a szabályokról, hogyan kell bejelentkezni a cégnél munka előtt

és után. Mielőtt elindultam volna az első „randimra”, Taylor bevitt a hálószobába, leültetett az ágyra és adott néhány tanácsot. Tényleg a szárnyai alá vett. – A nagy trükk az, hogyan tudod a legtöbbet elvenni a lehető legkevesebbért, érted? Az egy órából mindig csinálj kettőt vagy hármat és érd el, hogy egy sima szopás még a szexnél is többnek tűnjön. Ahogy Seherezádé, mi is mindig a történetet kerestük, ami olyan ellenállhatatlan volt, hogy ott kellett tartaniuk minket még egy órára, hogy hallhassák a végét. – Némelyik éjszaka nagy szívás. Van, hogy csak ülünk itt egész éjjel és senki nem telefonál, máskor meg egész éjszakás limuzinutakra visznek a kokótól lankadt farkú, más városból való üzletemberek. A kettő kiegyenlíti egymást. Mindig, mindig használj gumit. A száddal rakd fel és akkor észre se veszik. Escort névként az Elizabethet választottam, mert olyan valósnak hangzott és mert – az Eduardóval meg a Janice-szel együtt – ez volt az a név, amit gyerekként a kitalálós játékokban használtam. Én voltam Elizabeth, Franciaország királynéja, meg Elizabeth a „Három medve” című meséből, aztán Elizabeth, a hetedik Brady kölyök, Elizabeth, a francia ellenállás harcosa. Mindezekhez egyszerűen hozzáadtam, Elizabeth, a call-girl, Elizabeth, a csaló. Seannal nem volt olyan a kapcsolatunk, hogy ötpercenként hívtuk volna egymást, úgyhogy valójában nem is hazudtam neki, csak nem említettem, hogy aznap este merre leszek. De tudtam, ha megmaradok ennél a munkánál, előbb-utóbb szükségem lesz néhány kemény hazugságra. Taylor azt mondta, a lányok néha azzal etetik a fiúikat, hogy néhány éjszakára felszolgálást vállaltak. A pincérkedés kockázatos hazugság volt, mert a pasid bármikor megjelenhetett, hogy meglepetést okozzon, s aztán lebuksz.

Arra gondoltam, hagyhatnám, hogy Sean továbbra is azt higgye, még mindig a klubban táncolok. Bár vetkőztem, azért addig nem igazán hazudtam. A szüleimnek persze, de a barátaimnak nem. A barátomnak semmiképp, főleg az én igazi pasimnak a gyönyörű kezeivel. Sean bemutatott Elvis Costellónak. Ahogy kimentem az irodából aznap este az első vendégemhez, a „Szinte kék” című számának a szövege pörgött a fejemben. „Van egy részem, ami sosem hazudik, mindig igaz. Mindig.” A másik részem – Elizabeth, tizennyolc éves, telt idomú színinövendék olyan arccal, mint Winona Ryder, bármit megtesz – kilépett az utcára egyedül, és leintett egy taxit, hogy vigye a város egyik jobb kerületében álló toronyházhoz. Olyan érzésem volt, mintha egy filmben mozognék, valami jó dzsessz aláfestéssel. Mint egy Woody Allen-filmben egy New York-i szerelmes slágerrel a háttérben. Az egyik szereplő egy fiatal, eltévedt színésznő, aki egyszer csak egy taxiban találja magát, útban a belváros felé, hogy kikezdjen egy rádiós személyiséggel. Muriel Hemingway főszereplésével. Az én főszereplésemmel. A film már forgott. Nem állhattam meg, hogy újragondoljam a dolgokat. A taxiból kilépve látszott a leheletem a hideg éjszakában és zsebre tett kézzel sétáltam el a portás előtt, aki udvariasan biccentett. Majdnem a tetőig mentem a lifttel, majd bekopogtam egy ajtón. A rádiós műsorvezető szinte azonnal nyitotta is. Megismertem az arcát azokról a plakátokról, amik a műsorát hirdették a metrókocsikban. Egy hidegtől párás, félig üres poharat tartott a kezében, kasmírmintás fürdőköpenye félig nyitva lógott rajta a lazán megkötött öv miatt, s látszott, hogy selyem alsónadrágot visel alatta. – Te biztosan Elizabeth vagy. Kérsz egy italt, drága? Készségesen elfogadtam a meghívást, teljesen figyelmen kívül hagyva Taylor tanácsát, hogy maradjak józan. Olyan

elegáns akartam lenni és magabiztosan irányítani, mint ő, de tudtam, hogy odáig még el kell jutnom. Semmi nem hangzott csábítóbban, mint az ital ismerős perzselése a torkomban. Követtem a pasit a lakásba, ahol elvette a kabátomat és egy szék hátára dobta, s intett, hogy üljek a fekete bőrkanapéra. Leültem, míg újratöltötte a saját vodka-tonikját és töltött nekem A lakás egy klasszikus agglegénytanya volt drága és bonyolult lejátszó rendszerekkel, öt magas CD tartó toronnyal és csodás panoráma nyílt a városra. Még mindig háttal állt nekem, miközben kérdések sorát zúdította rám. Megszokásból, gondolom. Megkérdezte, hány éves vagyok, és mivel foglalkozom, amikor éppen nem „ezt” csinálom. Azt mondtam neki, tizennyolc éves színinövendék vagyok New Yorkban. – Idősebb vagy tizennyolcnál, szivi. Én csak tudom. Az a munkám, hogy olvassak az emberekben. Szemei önelégültségtől ragyogtak, ahogy mellém ült és átnyújtotta a poharamat, s a másik kezét pedig a combomon nyugtatta. – Nekem nem kell hazudnod. Na, hány éves vagy igazából? Annyira elégedettnek tűnt az intuitív adottságaival, hogy jobbnak tűnt nem vitatkozni vele. – Igazad van. Húsz vagyok. Jövőre végzek. Ahogy tovább beszélgettünk, rájöttem, hogy ebben jó leszek. Egy új adottságomat fedeztem fel. A színészképzés alatt az egész időt azzal töltöttem, hogy felfedezzem a valóságot minden egyes pillanatban, hogy megpróbáljam pusztán magamat adni. Itt meg kifejezetten a mesterséges valóságra mentem, éppen az ellenkezőjére, de ugyanazokat a figyelem és improvizációs technikákat használtam. Jó voltam a vetkőzésben – született tehetség, mindenki azt mondta. Soha nem én voltam a legszebb vagy a legjobb testű csaj, de volt bennem valami, ami arra késztette az embereket,

hogy megbámuljanak. S ami még fontosabb, megvolt bennem az a dolog, amitől az emberek úgy érezték, hogy őket is látják. A magányos pasik egyszerűen odavoltak ezért. Nekem ez könnyen ment; színészet volt, ami végül is a mesterségem. S gyanítottam, ugyanez vár majd rám call-girlként. Született tehetség leszek abban is. A rádióst lenyűgözte, hogy színinövendék vagyok, amit valójában hat hónappal azelőtt adtam fel. – Én a Yale dráma szakára jártam – mondta. – Neked is meg kellene fontolnod. – Jó ötlet. Tutira megfontolom. – Kedveled Sam Shepardot? – Imádom. – Sam Shepard közeli barátom. El tudnék intézni neked egy meghallgatást nála. Végigvezetett az előszobája falára rögtönzött kiállításon, ami tele volt fekete-fehér képekkel fiatalkorából, amikor mindenféle alternatív kis produkcióban játszott. Minden kép kissé megbillentve lógott, mintha valaki akkorát ütött volna a falra, hogy megreszketett – talán éppen ő, ahogy átbotorkált a hálószobából a bárba. Elkapta a kezemet és a hálószoba felé vezetett. – Van itt valami nagyon klassz, amit meg akarok mutatni neked. Kérlek, uram, tedd, hogy ne egy üveg kloroform legyen egy antik sebészkészlettel, imádkoztam magamban. Kértem egy másik italt, de oda se hallgatott rám. Nagy lendülettel kinyitotta a hálószobában az egyik faliszekrény ajtaját és berántott magával. Két ember nyugodtan elfért benne, padlótól a mennyezetig állt a polcokon a cowboycsizmák minden létező változata. – Hűha. Klassz. – Arról vagyok híres, hogy mindig cowboycsizmát hordok –

mondta. – Ez a védjegyem. Akarsz levetkőzni? Hátranyúltam a cipzáramért, s közben borzongás futott végig a lábamon, az a fajta, mint amikor rajtakapnak, hogy valami rosszat teszel. – Nem, ne itt, hanem kint – intett a hálószoba felé. A háló szürkére volt festve és szürke berber szőnyeg borította. Egy gránátvörös ágy volt benne az egyetlen bútor, szembeállítva a tükrökkel borított faliszekrény ajtókkal. Leült az ágy szélére, s figyelte, ahogy levettem a ruhámat és a harisnyámat, s összehajtva egy csomóba dobtam őket a sarokba. A neccharisnya előzőleg belenyomódott a combjaimba és rózsaszín mintákat hagyott maga után. Visszaléptem a cipőmbe és azt terveztem, a tangámat az utolsó pillanatig magamon hagyom. Esetlenül álltam előtte, míg egy rövid pillanatig rám nézett bármiféle észrevehető reakció nélkül, aztán elkezdett matatni az éjjeliszekrénye fiókjában. Egy dolog, ha a színpadon állsz meztelenül és félig részegen, miközben megy a zene és rózsaszín fények köröznek a lármás közönség feje felett. De egészen más csendben álldogálni a spotlámpák fénye alatt egy idegen hálószobájában. A karjaimat hosszúnak és idétlennek éreztem. Nem tudtam, hova tegyem őket. Végül a csípőmet választottam, bevágtam a szépségverseny pózt. Kicsit giccsesnek tűnt, de jobb nem jutott eszembe. – Próbáltad már a Rusht? – kérdezte. Megtalálta, amit keresett. Egy üveg volt a kezében. – Most nem vagyok olyan hangulatban, de te csak csináld. Megküzdöttem volna a láncfűrészes gyilkossal is egy italért abban a pillanatban, de nem akartam eszméletlenre inni magam munka közben. Ez volt az első alkalom, hogy amyl-nitrátot láttam egy homokos klub falain kívül. Lehet, hogy a pasi homokos? Tanultam eleget azokból a fantáziálásokból, amikbe

a klub vendégei beavattak, hogy tudjam, nagyon sokféle árnyalata van a homoszexualitásnak. A rádiós kibújt a selyemalsójából és tárgyilagosan arra kért, térdeljek négykézláb az ágyra és nézzek a tükrök felé. Addig csak egyszer fogta meg a lábam, s néhányszor megragadta a kezem, de világossá vált, hogy irtózik minden közelebbi testi kontaktustól. Annyira más volt, mint a pasik a klubban, akik állandóan a kezemet akarták fogni, mint valami randin. Néha még moziba is elhívtak. De nem ez a fickó. Terpeszállásban mögém térdelt az ágyra, egyáltalán nem ért hozzám. – Csak mutasd a fenekedet, hogy nézhessem. Tettem, amit kért, de nem igazán nézte a fenekemet, sőt semmilyen részemet. Helyette magát nézte a tükörben, míg kiverte magának. A másik kezével a ritkás fanszőrzetét cirógatta és feszegette a mellizmait. – Most nyalogasd az ajkaidat. Szorítsd egymáshoz a melleidet – mondta, miközben egész idő alatt a saját szemébe nézett a tükörben. Mikor odáig ért, hogy mindjárt elélvez, felkapta a Rusht az éjjeliszekrényről, olyan mélyen belélegezte, hogy a szemei fennakadtak és rongycsomóként borult az ágyra mellettem. Csak egy picit kellett félrehajolnom, hogy az ágyra essen és ne a hátamra. Kibogoztam magam a lábai közül és kivettem a veszélyesen megbillent palackot a kezéből, nehogy kiömöljön belőle a mérgező folyadék. Letettem az éjjeliszekrényre. Gyorsan magához tért és mosolyogva letörölte az álláról a kicsorgott nyálat. – Csodás. Ez isteni volt. Még borravalót is adott, ahogy kikísért az ajtón. Hogy fussa tandíjra. Elsétáltam a portás mellett és láttam, ahogy az égen egy szokatlanul korai hófelhő örvénylik, ami furcsa érzéseket

kavart fel s szorongó érzést keltett a mellkasomban. Imádom az első havat New Yorkban, mielőtt még a tél fárasztóvá válik és az utcákat szürke latyak lepi el. Egy New York-i tél első hóesése mágikus dolog, hirtelen az egész várost csendes és tiszta lepel borítja be. 5. fejezet Egy hónappal később Taylor és én úgy sétáltunk be a Ritz előterébe, ahogy szoktunk – magabiztosan, konzervatívan, céltudatosan. Mind a ketten pontosan 172 centiméteresek voltunk a hét és fél centis tűsarkúkban. Taylor egy igen rövid, méretre készült homokszínű kosztümöt viselt, alatta fehér ujjatlan trikóval és, mint mindig, nyakában ott lógott a gyöngysor, amit tizenkettedik születésnapjára kapott a nagymamájától. Az ő ismertetőjegye a kevés smink és a repkedősre szárított vörösesszőke hajkorona volt. Én pontosan az ellentéte voltam a fekete kosztümömben, a vállig érő gesztenyebarna hajammal, élénkvörösre rúzsozva. Vörös rúzzsal, mert a legfőbb szabály, hogy nincs csókolózás. Igen, a „Micsoda nő”című filmben látott dolgok tényleg igazak. Legalábbis, ami a csókolózást illeti; a többi sértő baromság. Művészi tökélyre fejlesztettem, hogy nem nézek senkinek a szemébe, amíg el nem érjük a liftet. Előtte néha elakadtam benne, ahogyan rám néztek az emberek, rosszalló tekintetük szögesdrótot feszített közénk, amit önelégült kis mosoly követett – mindig úgy lenyűgözte őket a saját hétköznapi bölcsességük, hogy felismerték a kurvát egy fényes hotelben. Taylor meggyőzött róla, hogy cseréljem fel a vetkőző táncot az escort munkára a könnyebb pénz és egy általában véve menőbb élet ígéretéért. Egy hónap leforgása alatt szinte minden ötcsillagos hotelben megfordultam New Yorkban anélkül, hogy egy éjszakát is töltöttem volna bárhol. Amikor aznap besétáltunk a Ritzbe, émelyegtem és kimerült voltam. A St.

Regis Hotelben töltöttem az előző éjszakát egy korosodó olasz műkereskedővel, aki addig nyomta a kokaint, amíg sárga rétegben ki nem ült a szája sarkára és buborékot vetett, amikor beszélt. Addig szívott, amíg impotens nem lett tőle, majd úgy döntött, a hotel pornócsatornáját bámulja és belém dugdossa a száraz, csontos ujjait, ami kilenc órának tűnt, bár igazából csak kettőt töltöttem vele. Az biztos, hogy többet kerestem, mint előtte, de nem volt mindig olyan könnyű, ahogyan Taylor az elején lefestette. Kiderült, hogy Taylor néha a Crown Club megkerülésével is dolgozott. Sőt alkalmanként azt a kockázatot is vállalta, hogy lenyúlta a Crown Club klienseit magának. Diane nem igazán rémített meg, de nem ő ült a létra legfelső fokán a cégnél. Soha nem láttuk vagy hallottunk arról a láthatatlan kézről, amelyik a minőségi prostituáltakat futtatta a környékünkön, de biztosra lehetett venni, hogy olyan emberek, akiktől nem jó lopni. De Taylor egy oroszlánszívű szabad szellem volt, talán már kicsit szociopata-féle is. Olyasvalaki, akihez közel akartam lenni, akinek sóvárogtam a szeretetét és az elismerését. Azt képzeltem, hasonlítok rá. Álmaimban én magam is olyan bátor voltam. Bár kívülről úgy tűnt, bátran járom a magam útját, amikor egyedül voltam, szó szerint még az ágy alá is benéztem minden éjjel, nincsenek-e ott szörnyek, rám tört a megmagyarázhatatlan pánik. Éjszakánként háromszor ellenőriztem, zárva van-e az ajtó meg az ablakok, és ragaszkodtam hozzá, hogy Penny, a lakótársam is megtegye. Gyakran riadtam fel hajnalonta rémálmokból, ami gyerekkorom óta állandóan kísértett, és csak feküdtem a félelemtől bénultan, és sürgettem magam, hogy vegyek levegőt, még a fürdőbe se volt erőm kimenni. De Taylorral rettenthetetlen voltam. Képes voltam szabadon lélegezni. Soha nem néztem hátra. Úgyhogy amikor hívott, hogy menjek vele a

saját zsebre lebeszélt munkáira – agglegény bulikra Westchesterbe, egy mazochista professzorhoz a Columbiáról, egy japán üzletemberhez, aki szeretett a beöntésről beszélgetni, amíg mi Taylorral csókolóztunk –, mindig igent mondtam. Nem igazán a pénz késztetett rá. Ugyanennyi pénzt kereshettem volna az ügynökségen keresztül is, de a kis külön útjaim Taylorral megadták a szabadesés érzését, hogy bármi megtörténhet és ez megérte a kockázatot. Taylor nem sokat tudott a munkáról, ami miatt elmentünk az interjúra. Csak annyit mondott, hogy egy Los Angeles-i ügynök adta neki a tippet, hogy találkozzon egy nővel, aki New Yorkban keresett lányokat egy gazdag, Szingapúrban élő üzletember szórakoztatására. A kilátásba helyezett pénz több tízezer dollárra rúgott. – Mi van, ha végül eladnak minket valami harmadik világbeli bordélyba? – kérdeztem a liftben. – Te mindig olyan negatív vagy. Taylor éppen egy dianetika tanfolyamot végzett. Abszolút pozitívan állt hozzá mindenhez és felszabadította magát minden lenyomat alól, amit a múltja hagyott rajta (ebben az életében és korábbiakban). Hitt benne, hogy a siker születése jogán jár neki és hogy alig egy-két hét választja el tőle. A hite ragályos volt. Amikor felértünk a lakosztályhoz, egy öltönyös férfi nyitott ajtót. Nem tudtam megállapítani, honnan származott. Kicsit perzsának tűnt, de kicsit ázsiainak is. Taylor kezet nyújtott, amit a férfi látszólag észre sem vett. Visszament a nappali sarkába a barátjához, s ők ketten csendes megfigyelőként viselkedtek a délután folyamán. Mi érkeztünk utoljára. Egy nő felállt és odajött hozzánk, hogy üdvözöljön minket, Arabelle Lyonként mutatkozott be. Amikor escortként dolgoztam, rendszerint próbáltam leépíteni az elvárásaimat és nem feltételeztem semmit, de Ari igazi

meglepetés volt. Kezet rázott velünk és rám villantotta ragyogó fehér fogait. Szinte alig sminkelte magát és a haja abban a természetes, élénk színben ragyogott, amilyen a medvebarna csajoknál utoljára ötéves korukban fordul elő. A sarokban leskelődő két pasi rejtélyes volt, de a gyanakvásomat igazából ez a franciás nevű Gidget-utánzat keltette fel. Egy ilyen álnévvel hogy lehetne bármi más ez a csaj, mint gyanús? Körülnéztem a szobában. A hét, kanapén üldögélő lány közül egy vagy kettő nyilvánvalóan ócska volt, talán kettő lehetett, aki komolyabb vetélytársnak bizonyulhatott és ott ült még a Destiny nevű rendellenesség. – Jesse? – kérdezte Ari, amikor Destiny bemutatkozott. – Nem. Destiny. Ott van a jogsimon. Destiny lángvörös fürtjeit Jon Bon Jovi is megirigyelte volna és a zöld kontaktlencséivel olyan volt, mintha a Cat People című filmből szökött volna. Ötcentis műanyag karmait olyan neonszínű zebracsíkokkal festette ki, amelyek harmonizáltak ujjatlan kesztyűjének színeivel. Őt nem lehetett elegáns kosztümbe bújtatni. Nem tudtam róla levenni a szemem. Teljesen elvarázsolt. Ari velünk szemben ült egy egyenes hátú székben. Akár óvónő is lehetett volna, aki éppen készül felolvasni nekünk egy történetet. Azzal kezdte, hogy egy gazdag szingapúri üzletembernek dolgozik, aki éjszakánként partikat szervez magának és a barátainak. Egy csapat amerikai lányt kerestek, akik vendégként csatlakoznának a bulikhoz két hétre, és a távozáskor készpénzt kapnánk ajándékba. Ez az ajándék úgy húszezer dollár környékén járna. Leszögezte, hogy a biztonságunkról gondoskodnának, és elmondta, hogy tisztelettel bánnának velünk, sőt kényeztetnének. Figyeltem az egyik lány reakcióját, akit előzőleg kemény riválisként kiszúrtam. Hosszú szőke haja volt, őrületesen elegáns járomcsontokkal. Láttam rajta, teljesen biztos a

sikerében. A versenyszellem felpörgött bennem. Nem tudom, hittem-e egyáltalán Arinak vagy el akartam-e menni erre a rejtélyes és potenciálisan veszélyes munkára, de abban biztos voltam, azt akarom, hogy kiválasszanak. Ari kérdéseket tett fel nekünk. – Jártatok már bárhol külföldön? – Én voltam már Londonban és Ibizán – hazudta Taylor -és Balira készülök idén tavasszal. – Még sosem – felelte az Egyes Számú Ócskaság. – Én jártam egyszer Hawaiin – felelte a veszélyes szőke. Úgy gondoltam, jobb nem említeni a családi utazásunkat Izraelbe. Azt mondtam, hogy jártam a Kajmán-szigeteken és arra gyűjtök, hogy eljussak Párizsba. Végül is ez igaz volt. – Egy bronxi út számít? – kérdezte Destiny. – Na jó, csak poénkodtam. Ari megállt és félrehajtott fejjel vizsgálgatta Destinyt, mint egy egzotikus állatfajtát. Aztán visszakapcsolt business üzemmódba és azt mondta, a munka megkívánja az érett személyiséget és más kultúrák tiszteletét, s hogy olyan lányokat keres, akivel a munkaadója könnyen kijönne. Átragadt rám Aritól valamennyi a Gidget szellemből. Gidget beáll gésának. – Imádok utazni – feleltem. – Imádok új kultúrákat megismerni és vicces partivendégnek tartanak, úgyhogy tökéletes lennék a munkára. Úgy éreztem, mintha a Békehadtestnél nyavalyognék egy munkáért, amíg el nem jutottunk az interjú második részéhez. Ekkor végre bementünk a másik szobába, hogy lefotózzanak. Az ágyat félretolták, hogy legyen elég hely a reflektoroknak. Felsorakoztunk a fal mellett és vártuk, hogy a kamera elé kerüljünk. Egy túlságosan is lelkes fotós csinált rólunk pár képet alsóneműben, aztán kezünkbe nyomta a névjegyét, amennyiben később arcképekre is szükségünk lenne jó áron.

Az egész dolog kétségesnek tűnt és hamar el is felejtettem. Csak egy másik délutánnak tartottam, amikor alsóneműben álldogáltam egy szállodai szobában. De nem telt el egy hét, amikor Ari azzal hívott fel, hogy kiválasztottak, Destinyvel együtt. Az ujjatlan kesztyűs Destinyvel együtt. Nem Taylor-ral. Rettegtem tőle, hogy elmondjam Taylornak, engem felkértek, de őt nem. Ismertem őt eléggé ahhoz, hogy tudjam, a barátságunk az erőfölényén alapszik és nem akartam elveszteni őt. Ő volt az egyetlen barátnőm, aki tudta, hogy mit csinálok éjszakánként a megélhetésemért és ettől függetlenül kedvelt. Szerettem Seant. Megtartottam a színházi barátaimat is, akik sokkal kifinomultabbak voltak intellektuálisan és művészileg Taylornál. Mégis, mindig is annak a láthatatlan falnak a másik oldalán álltak, ami elválasztott a világ nagy részétől, mindenkitől, aki nem volt vetkőző táncos vagy prosti. Taylor szilárdan állt a falnak azon az oldalán, ahol én, és nem akartam egyedül maradni. Ari elmondta, valójában nem egy szingapúri üzletembernek dolgozik, hanem a brunei királyi családnak. A pénz annál is több volt, mint amit elsőre elmondott, de nem akart részletekbe bocsátkozni telefonon. A partikat, amiken részt kellene vennem, Jefri herceg adta, a szultán legfiatalabb öccse, én pedig személyes vendége lennék. Erre csak egy tétova kérdést tudtam kinyögni. – Milyen herceg? Ari azt mondta, küldjem el neki Fed-Ex-szel az útlevelemet, hogy elintézhessen nekem egy azonnali vízumot. A hétfátyol tánc képzete egy elátkozott palotában arra figyelmeztetett, hogy akár fehér rabszolgaként is tarthatnak egy puszta matracon. Megbízhatok ebben a nőben? Ösztönösen úgy éreztem, hogy igen. A történet túl szélsőséges volt ahhoz, hogy hazugság legyen. De honnan tudhattam volna? Ösztönösen úgy döntöttem, hogy elfogadom a meghívást, fenntartva

magamban, hogy az utolsó pillanatban még úgyis meggondolhatom. Buzgott bennem a büszkeség, hogy ilyen merész lépésre szántam el magam Taylor bátorítása nélkül. Elsétáltam a Houston utcai postára és feladtam az útlevelemet Los Angelesbe. Szobatársamnak, Pennynek addig nem is beszéltem a lehetőségről. Penny törekvő rendező volt, s amikor nem a Wooster Groupnál gyakornokoskodott vagy nem pincérkedett egy belvárosi olasz étteremben, akkor egy ambiciózus színpadi darabot rendezett néhány barátunk főszereplésével. Pennyvel kimentünk egy barátunk tetőtéri lakásába a Park Slope-ra, amit próbateremnek használtunk. Az úton akartam neki elmesélni a brunei munkát, de valamilyen okból képtelen voltam rá. Tudtam, néhány hétre ki kell majd hagynom a próbákat, de nem ez volt a húzódozásom fő oka. Penny okos volt és ambiciózus és keményen dolgozott. Mindez rám is igaz volt, de én állandóan kerestem a módját, hogy a jellemzés kemény munka részétől megszabaduljak. Penny egyáltalán nem ítélte el az éjjeli telefonhívásaimat és taxiútjaimat, sem azt, hogy én voltam az egyetlen lány, aki hajnali kettőkor kosztümben parádézott a Ludlow utcában. De én az ő szemén keresztül néztem és elítéltem magamat. Az egész próba anélkül telt, hogy szóltam volna neki. A tetőteret négy részre osztottuk, mindegyikben külön dráma játszódott. Az én epizódomat egy szőke parókára, egy kosár kozmetikumra és egy telefonhívásra alapoztuk barátunkkal, Eddel, a Húsok Poétájával (szemben a Múzsák Poétájával), aki egy performance művész volt, és német filozófiából készült éppen doktorálni. Nem sokkal előtte mindannyian megnéztük az előadását a születésnapomon és egy nyers születésnapi marhabordát kaptam tőle (torta helyett) a színpadon. Amikor

utána betértünk egy italra a Max Fish-be, átadott egy becsomagolt kis ajándékot is. Egy frank volt a dobozban. – Hogy legyen, mikor Párizsba érsz. Arra gondoltam, vissza kell térnem az álmomhoz, hogy eljutok Párizsba. Reméltem, ez az új munka hoz majd annyit, hogy odamehessek. Hazafelé kibámultam az alagút sötétjébe a metró ablakán, s csak a saját arcomat láttam benne. A szobatársak meghitt csendjében üldögéltünk félútig, mielőtt hozzá fordultam és elmondtam a brunei munkát neki – már amennyit akkor tudtam róla. Rövid ideig csendben emésztette. – Ugye most csak viccelsz? Amikor megértettem vele, hogy nem ugratás a dolog, nem próbált lebeszélni, jobban ismert annál. Egy percig gondolkodott, aztán rögtön bonyolult mentési terveket kezdett kieszelni. Penny a tettek lánya volt. – Mennyi időnk van? Szükségem van egy másolatra a jogosítványodról meg az útleveledről. Ki kell találnunk valami titkos jelszót, amivel jelezheted nekem, ha bármi rosszul sül el – már ha kapcsolatba tudsz lépni velem valahogy. Mi mást tehetünk még? Egy szívdobbanásnyi idő után folytatta. – Elmehetnénk a jósdába. Penny ismert egy jósdát, ahová tisztításért és kártyajóslásért járt meg áldott gyertyákért. Én hittem is, nem is a talizmánjaiban, de vannak olyan idők, amikor megragadok bármilyen segítséget, ami elérhető. – Minek? – Védelemért. Beleegyeztem, bár tudtam, ha ez a vállalkozás rosszul végződik, egy kókuszhéjnál meg egy gyertyánál többre lesz szükség a megmentésemhez. Ennek ellenére a hazafelé vezető

úton vettünk egy védelmező gyertyát. Mihály arkangyal képe volt rajta, maga a teste páncélnak tűnt, a haja pedig ragyogó sisaknak, lábait biztosan nyugtatta a sátán fején. Először Máriát szerettem volna, de a pult mögött álló nő ragaszkodott hozzá, hogy Mihályt vigyem. Kételkedtem benne, hogy egy férfi, még ha angyal is, közbelépne egy ilyen esetben. De azért elégettem a gyertyát. Viszont a biztonság kedvéért még aznap délután elmentem a városközpontba. Úgy gondoltam, megpróbálom magam felvértezni az információ tökéletlen páncéljával is. Elmentem a füstölőárusok és a bejáratot őrző kőoroszlánok előtt a könyvtárba vezető úton. Úttörő voltam az Ari által felajánlott pozícióban, előttünk csak egy amerikai lánycsoportot hívtak meg a herceg partijaira. Nem volt senki, akivel beszélhettem volna, semmilyen valós módja nem volt, hogy megbizonyosodjam Ari ajánlatának hitelességéről. Mivel ez még a paleolitikus, wikipedia előtti korszak volt, letáboroztam a könyvtárban a délután hátralévő részére és felkutattam Brunei és a királyi család történetét. Enciklopédiák lapjait pörgettem át, megfakult fénykép illusztrációkat, és egy kis puhakötésű mindent-amit-tudni-kellróla típusú könyvet (ami valójában keveset tudott), s az volt a címe: A világ leggazdagabb embere, Brunei szultánja. A könyv valójában a szultán üzleti ügyeiről szólt, s olyan embereket említett sűrűn, mint Kashogi és Fayed. Megtudtam, hogy Brunei egy maláj muzulmán monarchia, Borneó szigetének északi partvidékén. 1984-ben lett független Angliától, de még mindig szoros kulturális és diplomáciai kapcsolatban állt vele. Abban az időben Brunei szultánja volt a világ leggazdagabb embere az olajnak és a befektetőknek köszönhetően, bár azóta Bili Gates már lekörözte, így most már csak negyedik a sorban, a Microsoftos Paul Allan és SzaúdArábia királya is megelőzik. Lemásoltam az adatokat a jegyzetfüzetembe. Brunei körülbelül 5765 négyzetkilométeren

terül el Borneó északi partján, így egy kicsit kisebb, mint Delaware állam. Gyakran hívják olajléti államnak (jóléti helyett), 374 577 állampolgára van, akik mind ingyenes oktatásban és egészségügyi ellátásban részesülnek a szultán kegyéből. A szultánnak három öccse van: Mohammed, Sufri és Jefri, ő lenne az én házigazdám. Azt olvastam, Mohammed volt a legvallásosabb a három testvér közül, egyetlen felesége volt és gyakran kritizálta szabadelvű (és szabados) testvéreit. Rengeteg képet találtam a szultánról és két feleségéről és egyet Mohammedről, de egy sem volt Jefriről. A szultán olyan hivatalosnak tűnt a királyi felségjelekkel és katonai díszszalagjaival. Nehéz volt elképzelni, hogy ilyen emberrel képes lennék kapcsolatot kiépíteni. A középosztálybeli zsidók New Jersey-ben nem igazán dédelgetnek olyan álmokat, hogy királyi méltóságokkal futnak össze. A legtöbb gimnáziumi osztálytársam olyan helyekre ment főiskolára, mint Michigan vagy Syracuse, aztán néhány évvel később otthon viselték az évfolyami kitűzőjüket és maradtak, hogy férjhez menjenek a helybéli fogorvosokhoz vagy látszerészekhez. Végül egy megsárgult puhafedelű könyv hátulján találtam egy képet Jefri hercegről. Pólós kalapot és kék uniformist viselt rajta. Egy ló mellett állt, aminek a szőrét ragyogóra kefélték. Jefri alacsonynak, de magabiztosnak és atletikusnak tűnt, és meglepően jóképűnek. Mindez kombinálva az Erről Flynn bajusszal egy másik korszakból származó huncut csirkefogónak mutatta. Tényleg életre kelt Kedves Herceg volt a Hamupipőkéből, egy csipetnyi martalóccal vegyítve. Hirtelen elöntött a meggyőződés, hogy elmegyek Bruneibe. Már ott, a könyvtárban felkészültem rá, hogy elrepülök ebbe a párhuzamos univerzumba, ami tele van palotákkal és partikkal, s úgy képzeltem, New York-i életem érintetlenül várja majd visszatértemet. Aznap este elmondtam a dolgot Taylornak, s ő hűen

önmagához jutalékot követelt a béremből. Én pedig hűen önmagamhoz beleegyeztem, hogy megadom. Amikor megbeszéltem Seannal az utazást, megkaptam az első jelzést arra, hogy a távozásom nem lesz olyan sima ügy, mint gondoltam. Lesznek harctéri áldozatok. Előzőleg egyszerűen hagytam, hogy azt gondolja, még mindig a klubban táncolok, de nagyon szarul éreztem magam a megtévesztés miatt. Amikor elfogadtam a munkát Bruneiben, tudtam, hogy elő kell rukkolnom az igazsággal. – A változatosság kedvéért most a sarkamra állok – mondta csendesen. – Ezt nem teheted. A szűk konyhájában álltunk, ahol a megsárgult festék már hámlott a falakról és a konyhaasztal alól kilátszott a székek rozsdásodó króm lába. – Talán adsz nekem húszezer dollárt? – kérdeztem. – Nem minden a pénzről szól. Elég pénzt keresel a klubban. A tény, hogy igaza volt, feldühített és keményebb ellenállásra sarkallt. A hazugságom, hogy még mindig a klubban táncolok, bűntudattal töltött el és még több ellenállással. Ráadásul tényleg hittem benne, hogy a „munkakapcsolataimnak” és a Seannal folytatott viszonyomnak semmi közük egymáshoz. Az érzelmi világomban ezek fényévekre voltak egymástól és úgy gondoltam, ezt meg kell értenie, sőt mi több, egyet kellene értenie a döntésemmel. – Azért akarom ezt a pénzt, hogy egy darabig ne kelljen utána az anyagiak miatt aggódnom. – A pénz nem így működik. Ha több a pénzed, több az aggódnivalód, nem kevesebb. – Ez csak egy munka, rendben? – magyaráztam hangsúlyosan, mintha ütődött lenne. – Ennek semmi köze hozzánk. Úgy tűnt, Sean hirtelen magasabb és szélesebb lett, mintha

felfújta volna magát. – Tudod, hogy kibaszott elmebeteg vagy? – Nem én vagyok elmebeteg. Te vagy egy burzsoá, parancsolgató seggfej. Úgy nézett rám, mint aki meg akar ütni. Felismertem a nézést, ezerszer láttam apámon. Az volt a különbség, hogy Sean soha nem tette meg. A neveltetésem miatt úgy hittem, ez azt jelenti, hogy nem szeret eléggé. Nekem nem voltak ilyen gátlásaim, és azonnal a fejéhez vágtam egy tányért, hogy bebizonyítsam. Félreugrott és a tányér a falon csattant, ezer darabra tört. Azonnal idiótának éreztem magam. Olyan megalázó felsöpörni a porcelán darabjait, amivel előzőleg beterítetted a konyhát. Sean körülnézett és felsóhajtott és láttam, hogy ő is ezt gondolja; szégyelltem magam. Arra kért, hogy menjek el. Nem értettem, miért akarta meghiúsítani a tervem. Csak egy kaland volt, egy csomó pénz, egy külföldi herceg. Hát nem adhatnánk egymásnak egy kis szabadságot? Bár én voltam, aki ellenőrizte a leveleit, lehallgatta az üzenetrögzítőt és kidobálta a régi barátnők hagyatékát. Most visszanézve, tudtam, hogy az álláspontom eléggé álszent, de akkor is ragaszkodtam hozzá. Mert végül úgyis arra készültem, azt teszem, amit akarok. Senki nem akadályozhatta meg, hogy felüljek arra a repülőre. Megálltam a lépcsőházi fordulóban. Egy emelettel feljebb Sean állt a nyitott ajtóban; egy emelettel lejjebb a ház kijárata nyílt a Rivington utcára. Igazán szerettem Seant. Csak képtelen voltam rendesen kimutatni. – Ne hagyj el – kértem. – Nem én hagylak el. Te mész el. 7. fejezet Az utolsó harminc dolláromat taxira költöttem, hogy eljussak a kórházból a Kennedy reptérre. A nemzetközi reptér

egy csomó magas oszlopra függesztett mennyezet volt, ami bűntudatos menekülőből névtelen utazóvá alakított engem is, aki a déli verőfényben suhan a mozgólépcsőkön. Menj csak be a Kennedy reptérre, és ahogy átlépsz az ajtókon, feloldódsz egy átmeneti létben, nem vagy már itt, de még ott sem. Megláttam Destinyt hátulról, ahogy egy hosszú sorban állt a bejelentkezésre várva. Tupírozott haja mintha meg akarta volna érinteni a tetőablakokat, szűk elasztikus ruhába préselte magát, ami neonrózsaszín és neonsárga színekben játszott, mint egy trópusi naplemente. A ruha formátlan csomóba szorította össze a melleit. Anyám azt mondja, az ilyen szűk felsőkben úgy néz ki a lányok melle, mint egy nagy házi kenyér. Destiny házi kenyerével egy fejlődő ország népét is jól lehetett volna lakatni. Gyorsan megöleltem és észrevettem, hogy kétféle parfüm illata árad belőle. Ordított róla, hogy egy vetkőző táncossal utazom. Ennyit az ismeretlenségről, a rejtélyről és az utazás biztosította átalakítható személyiségről. Az volt a terv, hogy Los Angelesbe repülünk, ott töltjük az éjszakát, másnap találkozunk Arival és egy lánnyal, Serená-val, akit még nem láttunk azelőtt. Aztán együtt utazunk Szingapúrba, ahol szintén eltöltünk egy éjszakát, majd másnap onnan megyünk Bandar Seri Begawanba, Brunei fővárosába. Rettegéssel töltött el az a rengeteg idő, amit Destinyvel kettesben várt rám. Miről beszélünk majd? Az emeletes talpú szandálok meglepő hasznosságáról? Ahogy a beszállókapuhoz sétáltunk, mindenki felnézett az újságjából és Destinyt bámulta. A folyosó egy divatbemutató kifutójává alakult körülöttünk. A Destinyvel szembeni elutasításom ettől azonnal lojalitássá változott. A pillantásom előreszegeztem. Én már megszoktam, hogy bámulnak: tizenévesen lila hajam volt egy drága magániskolában, Maria Antoinette-nek öltöztem nyári estéken a klubba menet, hűséges ivócimboraként jó néhány feltűnően homokos barátomat

cipeltem haza a Lower East Side járókelői előtt. A bámuló tekintetek arra késztettek, mutassak sokkal nagyobb önbizalmat annál, amennyim valójában volt. Felmértem, mit tenne Patti Smith, ha neki kellene szembenéznie egy háromnapos úttal egy sétáló pornófilm kíséretében? Kihúzná a derekát, és egyenesen visszanézne a bámulókra olyan tekintettel, ami azt mondja, „én is látlak, faszfej”. Miközben a kifutópálya felé utaztunk, megtudtam, hogy Destiny maga varrta minden ruháját, maga készítette a műkörmeit, szerette a súlyemelést, modellt állt a Hustler magazinnak, imádta Jézust, és művészeti főiskolára járt. Kicsit megnyugodtam a következő néhány napot illetően. Talán érdekesebbek lesznek a vártnál. Azt is megtudtam, hogy Destiny az édesanyjánál hagyta ötéves kislányát. Nem néztem le amiatt, hogy elhagyta a gyermekét. Azt teszed, amit tenned kell, így van? Előfordul, hogy van egy lányod, akit hátra kell hagynod. Bekapott egy kis kék pirulát és könnyes szemmel mutogatta végig a lánya képeit a tárcájában, miközben felbúgtak alattunk a motorok. Én egy könnyet sem tudtam ejteni azokért, akiket hátrahagytam, még Seanért sem. Úgy képzeltem akkor, ez azért van, mert igazán szabad vagyok. A következő reggel a reptéri hotelszobánk erkélyén reggeliztünk Destinyvel. Mivel volt néhány óránk a gép indulása előtt, úgy döntöttünk, lemegyünk Venice Beachre. A Baywatch sorozat emléke arra csábított mindkettőnket, hogy megmártsuk a lábunkat a Csendes-óceánban, hogy megnézzük a bikinis strandcicákat, ahogy a röplabda után vetik magukat. Gondtalan amerikaiak akartunk lenni arra a napra. Nem csalódtunk. A szél tisztára söpörte a vizet és az eget, olyan kékre festette az égboltot, amilyet a festők a mennyország színeihez használnak.

Egy-egy szép napon a fény Los Angelesben reménnyel töltheti el a szívedet; még a kopott deszkapallókat is úgy tünteti fel a víz fölé nyúló mólón, mintha egy tökéletesen kivilágított filmfelvételt látnál. Hunyorogtunk és vettünk egy-egy napszemüveget a standokon, amelyek már messziről villogtak ránk a verőfényben. Ha ma végigsétálok a deszkamólón, még mindig eszembe jutnak azok a jellegzetes arcok, akiket az első itteni látogatásomkor láttam. Szinte biztos vagyok benne, hogy egy magas srác görkorcsolyázott el mellettünk, kezében elektromos gitárral, erősítőt húzva maga után játszotta a „Purple haze” című számot. De nem száz százalék. Viszont azt tudom, hogy itt ült egy cigánynak öltözött nő, előtte kartonpapírra festve, hogy megjósolja a jövőt, mert még utánam is kiáltott: „Terhes vagy. Lány lesz. A többi is érdekelni fog.” Nem is figyeltem rá. Nem azért, mert felette állok a vízparti sarlatánok jóslatainak, hanem mert azt gondoltam, kegyetlen trükk azzal lépre csalni a nőket, ami általában a legkedvesebb vágyuk vagy épp legnagyobb félelmük. Nem érdekelt egy fantom terhesség. De ha azt mondja: „egzotikus országokba utazol majd” vagy „találkozol egy jóképű herceggel és őrült szerelembe esel”, akkor levágtam volna Destinyt öt dollárra, hogy halljam a végét is. Segítettem Destinynek képeslapokat és pólókat választani a lányának. Egy mólóra épült kávézóban ettünk, mellette egy kis könyvesbolttal. Aztán lementünk a parti hintákhoz a homokba. Még mindig van egy fényképem róla, ahogy fekete farmerban és óriási napszemüvegben hisztérikusan nevetek, miközben a hinta hátralendül és repül a hajam a szélben. Destiny pontosan azt a pillanatot kapta el, amikor a lendület elfogyott és a gravitáció elkezdett lefelé húzni. Aznap este Ari várt minket a reptéren tisztára sikált arccal és egy monogramos táskával. Azonnal rájöttem, hogy Kalifornia

nem New York. A New York-i szexiparban dolgozva neurotikus, jól ápolt, kereskedő stílusú emberekkel találkoztam, akik fontos pozíciót töltöttek be. Vagy ilyenekkel, vagy a Pokol Angyalaival futottam össze. Serena a jegykiadó pultnál állt Ari mellett. Tipikus platinaszőke volt, amolyan szegény ember Marilyn Monroe-ja, szigorú kék szemekkel. Az a fajta turcsi orra volt, amire nagyanyám azt mondta, beleesik az eső. Rögtön tudtam, hogy nem bízhatom benne. Míg vártunk, Ari elmesélte, hogy nem kerítőnőként kezdte a pályáját. Egy kedves lány volt Észak-Kaliforniából, egy gazdag és összetartó családból, akik francia borokat importáltak és a legjobb éttermeknek adták el őket az Öböl környékén. Ingatlanmenedzserként és személyi asszisztensként kezdett el dolgozni a brunei királyi családnak, és a feladatai közé tartozott kézben tartani az egyik Bel Air-en lévő fejedelmi birtokukat és oda-vissza utazgatni a két ország között, hogy a herceggel találkozzon. Egyik útja során a herceg lazán megemlítette, hogy legközelebb hozhatna magával egy barátnőt, leginkább olyat, aki Marilyn Monroe-ra hasonlít. Gondolom, azt hitte, Marilyn Monroe-k sétálgatnak Los Angelesben mindenfelé és mindenki ismer legalább egyet. Soha senki nem mondott nemet a hercegnek, így Ari addig kutatott a városban, míg rá nem talált Serenára, egy gyenge másolatra filmsztár álmokkal, aki fogcsikorgatva kereste a kenyerét üzletkötőként a Beverly Centerben. Ari következő útján Bruneibe Serena már ott tolatott mögötte. Szóval, ezekkel a nőkkel indultam el, hogy beutazzam a fél világot; egy Jézus-imádó Hustler címlaplány, egy gonosz Marilyn utánzat, és egy rossz útra tért napközis tanár néni. Serena már harmadszor járt Bruneiben, de nem volt éppen segítőkész tanácsadó. Hiába itattam már vagy félórája chardonnay-val a reptér bárjában, még mindig nem tudtam

többet kiszedni belőle arról, mi vár rám. Élvezte a fensőbbségét, egy legyintéssel rázott le minket, ahogy átsétált az első osztály bejáratán Arival, míg mi Destinyvel a turistaosztályon maradtunk. Mi ketten állandóan nyújtózkodtunk, és még annál is többet panaszkodtunk, nyakaltuk a pezsgőt, sütiért nyaggattuk a csinos légi kísérő csajokat a bokáig érő sárkánymintás ruháikban. Megnéztük a „Szépség és a szörnyeteget”, aztán elaludtunk. A turistaosztály olyan volt, mint egy repülő hotel, de abba is belefárad az ember egy idő után. Elképzeltem anyámat és a nagynénémet, akik valószínűleg műanyagszékekben szorongtak apám ágya mellett éppen. Aztán elhessegettem a gondolatot. Nem volt értelme olyasmin aggódni, ami felett semmi befolyásom nem volt. Semmi értelme nem volt egy olyan döntést boncolgatni, amit már meghoztam. Tokióban átszálltunk és ment minden tovább még vagy tizennyolc órán keresztül. Ezzel kezdetét vette számomra a kemény lecke a várakozásról és a hideg fejről – ha jobban az eszembe vésem ezt, sokkal gazdagabban végeztem volna. Megdörzsöltem a szemem és homlokomat az ablaknak döntöttem, figyeltem a viharos felhőket alattunk. Mire Szingapúr keskeny tengerparti strandja feltűnt, olyan fáradt voltam, hogy csillagokat láttam minden pislantásnál. A nyelvem és az agyam egyaránt kiszáradt és elzsibbadt. Hálás voltam Ari anyáskodásáért, aki határozottan terelt át minket a vámon és taxit fogott a hotelhez. Útközben Serena kikottyantotta, hogy a hotel a királyi család tulajdonában áll, és a hatvanharmadik emelet, ahol megszállunk, kizárólag az ő vendégeiknek van fenntartva. A Westin Stamford Singapore a világ legmagasabb szállodája, hetvenhárom emeletével tornyosul a kikötő fölé. Mire odaértünk, még a hotel bejárásához sem volt erőm, nemhogy a környező utcákéhoz. Frissítőt rendeltem a

szobaszolgálattól, aztán elaludtam, még a lámpát se volt időm lekapcsolni. Mikor legközelebb kinyitottam a szemem nyolc óra múlva teljesen éberen, szédelegve az időeltolódástól, éppen hajnalodott. Kiugrottam az ágyból karjaimat összefonva meztelen mellkasomon és elhúztam a nehéz függönyöket, hogy lássam a tengerészkékből kobaltkékbe váltó eget. Egy-két csillag még pislogott az erkély korlátján túl. Kiléptem a langyos, simogató levegőre, és néztem, ahogy a halászhajók kifutnak a kikötőből. Egyedül voltam, pontosan fél világgal odébb, mint ahol kezdtem és egy óceánra való ismeretlen lehetőség állt előttem. Biztos voltam benne, hogy pontosan erre az érzésre vártam az út elejétől. 8. fejezet Két komoly, egyforma fehér inget, nyakkendőt viselő napszemüveges férfi üdvözölt minket a reptéren Bandar Seri Begawanban. Arra gondoltam, milyen vicces, hogy titkos ügynöknek tűnnek. Felvillanyozott, hogy főszerepet kaptam a saját titkos kémfilmemben. Visszatekintve megértem, persze, hogy titkos ügynökök voltak. Eltartott egy darabig, mire felfogtam, hogy egy idegen állam vezetőinek titkos vendége voltam – egy hihetetlenül gazdag, ennélfogva befolyásos idegen államénak. Egy egész apparátus dolgozott azon, hogy eljussunk Bruneibe, de mi sosem láttuk a függöny mögött meghúzódó embert. Bruneiben finom jelzésnek számított, milyen ruhát viseltek éppen az emberek, mit ettek, milyen gesztusokat használtak, de én nem beszéltem ezt a nyelvet. A reptéren rengeteg hatalmas kép lógott. Ugyanazok az arcok díszítették a falakat minden étteremben, üzletben, bankban és szépségszalonban a városban. A fő helyen mindig Hassanal Bolkiah Mu’izzaddin Waddaulah képe állt, Brunei szultánjáé, a

férfié, akit én Martinként ismertem meg később. A képen a szultán fehér katonai egyenruhát visel kitüntetésekkel megrakva, egy kerek kis kalapot és egy arany szalagot keresztben a felsőtestén. Az ő képe két oldalán mindig ott volt kissé lejjebb csúsztatva a két feleségé is: ijesztő első felesége, Saleha és a botrányosnak tartott második házasságából Miriam, aki azelőtt légi kísérő volt a Brunei Királyi Légitársaságnál. A feleségek rengeteg sminket és gyöngyökkel dúsan kirakott ruhákat, valamint óriási gyémánt tiarákat viseltek. Miközben a csomagjainkra vártunk a szállítószalag mellett, elképzeltem, ahogy a gyerekek az országban királyt és királynét játszanak. Két kislány összevész azon, ki legyen a királyné és valamelyikük édesanyja azzal csitítja le őket, hogy kettő is lehet. A mama kivág két koronát kartonpapírból, hogy bizonyítsa az igazát. A két kislány boldog egy percig a papír fejdísszel, de valahol mélyen tudják, ez mégsem olyan, mintha egyetlen királyné lenne. Megtanulják, hogy néha azzal kell beérned, ami jut. A reptéri ajtók kitárultak és beléptünk a délkelet-ázsiai nyirkos levegőbe, mint valami falba. Azonnal nedves lett tőle a bőröm és lelassultam. Beitta magát a bőröndömbe is, amitől tízszer nehezebbnek tűnt. A cipőm sarka kifordult valami mélyedésben a járdán és megbotlottam. A bőröndöm a földre esett, én meg hadonásztam a karjaimmal, mint egy burleszkben. Mint a Hatalmas Katrinka. Visszanyertem az egyensúlyom, mielőtt elestem volna. Kis csapatunkból mindenki visszanézett, mire egy kis táncmozdulattal eltereltem a figyelmüket. – Kedvem szottyant táncolni. Mindig keményen harcoltam érte, hogy kecses legyek, mégis én voltam az a lány, akinek állandóan le volt horzsolva a térde és tapasz volt a könyökén. A vetkőző táncos, aki balerina akart lenni. A cirkuszi bohóc, aki légtornász szeretett volna

lenni. Néha tényleg be kell érned azzal, ami jut. Beültünk két fekete Mercédeszbe, amiknek a sötétített ablakai szinte semmi belátást nem engedtek, és átvágtunk a városon, majd beértünk valami dzsungelszerűségbe. Brunei zöld volt, ősfákkal borított, nagy zöld térség. A fák nyiladékain keresztül néha megpillantottam egy-egy modern irodaházat vagy jellegtelen családi házat, kupolás mecsetet. Ahogy továbbhaladtunk a vízpart mentén, felismertem a könyvtári kutatásom során látott Kampung mocsári falvakat. A falvak cölöpökre épült, düledező viskókból álltak a zavaros mocsaras víz felett. Úgy tűnt, mintha a bódék bármelyik pillanatban becsúszhatnának a vízbe a hevenyészett cölöprendszerről. A közéjük ácsolt deszkajárdák pont olyan biztonságosnak tűntek, mintha az alattuk növő vízililiomok levelén próbálnál meg sétálni. – A szultán ingyenházakat ajánlott a mocsári népeknek, de ők úgy döntöttek, itt maradnak – ráncolta Serena az orrát. – Minden csupa mocsok odakint. Még csatornázás sincsen. Erről eszembe jutott az a történet, amit egyszer a nomád perzsa törzsekről hallottam. A hetvenes években a sah a nyugati kultúrától és a modernizálástól megszállottan kierőszakolta, hogy a nomád törzsek hagyják ott megszokott területüket és telepedjenek házakba. A nomádok a kecskéiket és a tevéiket tartották a házakban és az eléjük felvert sátrakban aludtak. Miután a sah trónfosztott lett a forradalom során, a nomádok felkerekedtek és visszatértek régi életmódjukhoz; ennyire biztosak voltak abban, hogy kik ők valójában. Az elhagyott házaik még mindig ott állnak az iráni domboldalakon. Ahogy a kocsival haladtunk, néha elkaptam egy-egy foszlányt a mögöttük lévő településekből, és többet akartam látni. Megkérdeztem Arit, mikor lesz időnk városnézésre. – Soha.

– Néha kimehetsz majd a Yaohanba, ha előtte engedélyt kérsz rá – tette hozzá Serena. A Yaohan volt a bevásárlóközpont. – De baseballsapkát kell viselned és hosszú ujjú ruhát, bár az emberek akkor is megbámulnak. Egy perverz így is lefényképezett egyszer a parkolóban. Most, hogy elértünk Bruneiba, Serena felszabadultabbnak tűnt. Kényelmesen érezte magát a bőrében. Ő lett a lány, aki többet tudott nálunk, az idegenvezető. De észrevettem valami mást is. Állandóan a hüvelykujja tövét kapargatta a középső ujja körmével, ideges kis mozdulatokkal. Ahogy sorolta, mit tud az országról, éreztem, ahogy növekszik benne a feszültség; valami miatt nyilvánvalóan szorongott. Úgy harminc perc múlva elértünk egy bekerített lakóövezetbe, amiről kiderült, hogy kisebb város méretű. Magas, napszítta fehér falak vették körül a helyet, és felettük csak a fák tetejét meg egy nagy kék kupolát lehetett kivenni a távolban. Bekanyarodtunk egy őrház elé, ahol egy katona állt olyan sapkában, amit csak egy régi vágású szódás viselne. Régebben egy nyugalmazott tengerésztől hallottam, aki bejárt a vetkőzőbárba háborús történeteket mesélni a csajoknak, hogy ők bilinek hívták ezt a fejfedőt. Az ilyen adatokat mélyen elástam, de megtartottam későbbi használatra. A katona kinyitotta a kaput, s miközben az hátragurult, valami Fort Lauderdale-féle erőd látványa tárult elénk, de Aladdin tervei alapján. A dombon álló palotát nyolc kis négyszobás ház vette körül félkörben. Egy út kanyargott körbe a birtokon, és ezt követtük a házakig, ahol öt mosolygós thai házvezetőnő várt minket rózsaszín uniformisban. A tornácról integettek, majd odaszaladtak a kocsikhoz, mikor megálltunk, és kirántották a csomagjainkat, miközben azt csiripelték: „Helló, hogy vagy? Helló, hogy vagy?” Nem vártak választ tőlünk. A ház belül olyan volt, mint egy giccses mini palota,

mérföldnyi olasz márvánnyal és plüss szőnyeggel borítva. Az ablakokat rengeteg barackszínű drapéria borította, és valaki minden sarokba dús, selyemvirág csokrokat gyömöszölt. Egy furcsa részleten akadt meg a szemem: legalább három zsebkendős doboz volt minden szobában, mutatós arany díszítéssel a tetején. A hátsó tornácon álldogáltam és néztem a birtokot. A sokhektárnyi pázsit közepén egy dombtól félig eltakarva állt a palota. Akkora volt, mint egy nagyobb hotel. Az út bal oldalán egy medence csillogott kéken a távolban, mögötte néhány teniszpálya. A délutáni fény egyre fogyott, és rájöttem, farkaséhes vagyok. Levettem a cipőmet, mielőtt átsétáltam a barackszínű szőnyegen hagyott friss porszívónyomokon. Felmentem a lépcsőn, hogy megkeressem a szobámat. Rátaláltam a bőröndömre egy olyan szobában, ahol Destiny már javában kicsomagolt. Arié lett a lakosztály, Serena kapott egy hálószobát a nappalival szemben és én meg Destiny egy szobán osztoztunk. Körülnéztem. A hálószobánk egyik fala tükörrel volt borítva, középen egy nagy kétszemélyes ággyal, egy fésülködőasztallal a sarokban és beépített szekrények sora vonult végig a másik falon. Destinyt nem nyűgözte le a látvány. – Úgy néz ki, egy szőnyegkereskedő lakik itt. Magára kapott egy tréning felsőt, és a ráhímzett Kurvakirálynő szavak minden irányból visszaverődtek a tükrökön. Nem volt olyan foltja a szobának, ahonnan ne láttuk volna magunkat tükrök tükröződésein át a végtelenségig visszaverve. – Ez a Serena igazi szemétnek tűnik – suttogta Destiny, miközben kis csomókba rendezte a pici ruhadarabjait az ágyon. – Az biztos. Amikor kinyitottam a bőröndöm, a torkomba ugrott a szívem. A fényűző szobánk hátterében a ruháim alapján

gyenge csalónak tűntem. Nem volt két hétre való parti ruhám. Valójában még két napra se volt elég parti göncöm. Soha életemben nem jártam még azelőtt egy valódi koktélpartin. Olcsó boltokban túrt cuccokat vittem, prosti kosztümöket és a klubban használt ruhákat, azt remélve, kiegészítőkkel feldobhatom majd őket valahogy. Miközben felakasztottam a ruháimat, úgy éreztem, a vízből kapaszkodom a hajó oldalába, miközben mindenki más a fedélzeten kortyolgatja a pezsgőt. Megacéloztam magamat. Tudtam, hogy összehozom valahogy. Ahogy mindig. Egy nagy, kerek márványasztalnál ettünk a földszinten. Serena fürdőköpenyben volt és már betette a hajába a csavarókat, arca fénylett a hidratáló krémtől. Félig elkészülve és felajzva a lehetőségektől gyönyörűnek tűnt. Én még mindig az útiruhámban voltam és úgy éreztem, valami filmszerű réteg vonja be az arcomat és a szemeimet, amit nem tudtam lemosni. A szolgálók valóságos lakomát hordtak elénk nagy alumínium tálakban. Hússzor annyi volt az étel, mint amennyit meg tudtunk volna enni. Ízletes, szójaolajjal borított tészták és fűszeres csirkeételek meg gyümölcsök és saláták sorakoztak előttünk, egy óriási tálcán sütemények. A gyümölcsöstálból viszont büdös lábszag terjengett. Ari elmondta, hogy a bűnös a durian nevű gyümölcs volt, majd hozzákezdett beavatni minket a protokollba. Az ebédet előző este kellett megrendelnünk. Bármit kívántunk, mágikusan materializálódott, s amikor végeztünk, ilyen gyorsan el is tűnt a maradék. – Kivéve a papaját. Sosem fogsz papaját látni errefelé. Robin utálja – mondta Serena, miközben a szószt kapargatta le egy darab sült csirkéről a kanalával. – Ki az a Robin? Ari elmondta, hogy a megszállottan vallásos Mohammed kivételével a királyi testvéreknek volt nyugati beceneve és

nekünk így kellett őket hívnunk. Prince Jefrit például Robinnak. Kellemesen hangzott, olyan sherwoodi erdősen, szinte nőiesen: Jó uram, Robin. Én pedig szolgálóleányod, Mariann vagyok. Olyan dinka voltam. – Egyszer Jefrinek neveztem, hogy ugrassam – tette hozzá Serena. – Meg ne próbáljátok – intett minket Ari. A nap estébe hajlott, az este pedig elhozta a parti kezdetét. A cipőmet is alig tudtam lecserélni, olyan gyorsan folytak az események. Amikor öltözködni kezdtünk, a legjobb kosztümömet választottam, mert szexi volt és tényleg ez volt a legdrágább darab a birtokomban. Reméltem, ez majd kölcsönöz egy kis önbizalmat. Destiny, Serena és én a hallban vártunk Arira. Kezdtem hozzászokni, a ház már nem tűnt annyira palotának, inkább valami bankett-teremnek. Elképzeltem egy csapat menyasszonyt, ahogy pózolnak a lépcsőn fényképészre várva. De csak mi hárman voltunk ott esetlenül nézegetve egymást, próbáltuk felérni a többiek erős és gyenge oldalát Arira várva. Úgy gondoltam, a műanyagkarmos Destinyvel szemben külsőre jobb voltam, de nem elég vad. A porcelánbaba arcú Serenánál okosabb voltam, de nem olyan mutatós. Serena nekidőlt egy oszlopnak velem szemben. A darabban ő volt a szőke én meg a barna. A zenés színházak világában ő lenne a szoprán, én meg az alt. Én voltam a nagyfenekű, aki a nézőket megnevetteti. Serena volt a vékony derekú hősnő, aki a végén elnyeri a pasit. Én voltam Rizzo, ő pedig Sandy. Farkasszemet néztünk, amíg egy alig észrevehető mozdulattal le nem vette rólam a figyelmét, jelezve, nem tart nagy fenyegetésnek. Sandy mindig elfelejt egy dolgot: Rizzo kapja a legszebb dalt a show-ban. A palota túl messze volt ahhoz, hogy felsétáljunk, így a ház előtt parkoló golfkocsikba ültünk. Ari mellé beült Destiny, így

én felugrottam Serena mellé, aki csendben vezetett a kanyargós, kivilágított úton a pálmafák alatt a medence és a teniszpályák mentén. A levegő nyirkos volt és nehéz a tropikus virágok illatától. Még egy óra sem telt el a zuhany óta, de úgy éreztem, ragadok az izzadságtól. A fejemben tervek záporoztak. Ki akartam hozni a legtöbbet az ott töltött időből. Azt terveztem, feljavítom a tenisztudásom. Lebarnulok. Lefogyok. Sőt az is lehet, hogy magamba bolondítok egy herceget és az egész életem szédületes, új irányt vesz. Sóvárogtam egy mágikus pirula után, ami enyhítené az állandóan a bőröm alatt bizsergő nyughatatlanságot. Nem tudom, miért hittem, hogy majd Bruneiben megtalálom ezt, de nem én voltam az első ember, aki azt remélte, hogy a világ másik végén leugorva a repülőről felfedezi majd igazi önmagát, amint ott álldogálva vár rá. Ahogy közelebb értünk, a palota arra a képre emlékeztetett, amit a kaliforniai parton álló Hearst Kastélyról láttam. Azon is arany kupolák, oszlopok és kettős márványlépcsők voltak, amelyek bordaként csavarodtak fel a főbejárathoz. – Általában oldalt megyünk be, mert az nem olyan fárasztó, de ma azt akarom, hogy lássátok a bejárati csarnokot – mondta Ari. – Tetszeni fog. Lihegtünk, mire felértünk a lépcső tetejére. Beléptünk a székesegyház méretű csarnokba, aminek szökőkút volt a közepén. Úgy éreztem, mintha besétáltam volna egy harmincas évekbeli MGM díszletbe, a Salome filmfelvételére. Azt vártam, hogy mindjárt leereszkedik a lépcsőn egy csapat selyembugyogós háremhölgy és belekezd egy kórustáncba. – Ez mind valódi? – mondta Serena. – Valódi micsoda? – Hát például az aranyszálak a szőnyegben valódi aranyból vannak. Az a rubin igazi rubin – mutatott egy kerámiatigrisre, amely a szökőkút közelében állt. A tigris egy teniszlabda

méretű csiszolt vörös követ tartott a szájában. Észrevettem egy képet a bejárattal szemben, ami Picassónak tűnt – ugyancsak valódi, gondoltam. Követtük Arit egy sarok mögé, ahol egy folyosó keresztezte a fő csarnokot, s egy Degas-balerina állt a talapzatán, egy bronzba öntött kislányfigura. Háta mögött összefonta kezeit és dacosan kidüllesztette a mellét, lábát előrenyújtotta a hármas balett pozícióba. Pontosan úgy nézett ki, mint az a szobor, amelyiket úgy szerettem gyerekként, amikor apámmal vasárnaponként elmentünk a Metropolitan Múzeumba, hogy végigsétáljunk a csodás képtárakon, aztán hot-doggal tömjük a fejünket a lépcsőn. Minden alkalommal másik részleget választottunk. Leültünk a padra egy hatalmas Jackson Pollock-festmény elé és próbáltunk figurákat belelátni a festékfoltokba, támadó kutyákat, nyíló íriszeket és toronyházakat. Bandzsítottunk és próbáltuk összeállítani a figurákat, amiket Picasso apró részekre darabolt. Álltunk a hatalmas ablakokból álló fal előtt és hagytuk, hogy a beözönlő fény fürdessen minket és az időutazásról álmodoztunk. De a nap végén mindig meglátogattuk a Degas-balerináimat, mozdulatlanságba fagyva az időben, mintha a falra tűzött lepkék lettek volna. Amikor Ari rajtakapott, hogy megbámulom a szobrot, elmondta, hogy Robin szenvedélyes műgyűjtő. Számtalan fala várt a kidekorálásra. Robinnak más palotái is voltak, ahol élt, és megint mások, ahol a feleségei laktak, egész irodaházai, ahol az üzleti tevékenységeit folytatta, hoteljei és birtokai Szingapúrban, Londonban és Los Angelesben. De Ari elmondta, hogy a kedvenc műkincsei közül néhányat itt tart. Abban a palotában álltunk, ahol minden éjjel lazított, az ő napsütötte örömkupolájában. – Gyertek – mondta Ari izgalomtól kissé elfúló hangon. – Menjünk be. Olyan közel voltunk, hogy csak oda kellett volna lépnem, és

megérinthettem volna a Degas-t. Valójában elsöprő késztetést éreztem rá, hogy megtegyem. Megígértem magamnak, hogy később valamikor visszalopózom hozzá. Ahogy az emberek megérintik Jézus lábát a Piétán és áldásban reménykednek, én is meg akartam érinteni a táncos lábát és a kecsességben reménykedni. 9. fejezet Beléptünk egy földszinti terembe, ahol gyönyörű nők foglaltak el minden négyzetcentimétert a kárpitozott üléseken. A teremben szétszórva helyezték el a kisebb ülőszigeteket, alacsony karosszékekkel és kanapékkal az üveglapos asztalok körül, amiket arany és ezüst tigrisek tartottak. Ázsiai lányok ültek az asztalok körül, akik maguk is mintha ketrecbe zárt tigrisek lettek volna egy állatkertben. Fényes, hosszú fekete hajuk eltakarta a hátukat, és a vállukat összeérintve beszélgettek, mintha így tartották volna egymást. Sötétkék kárpitozású bútorokban ültek, a háttérben jádezöld drapériákkal, a sötét fából készült bár előtt a krémszínű szőnyegen. Különböző nemzetiségűek voltak. Némelyik thai, mások filippínó, néhány indonéz, malajziai – úgy negyvenen lehettek. A terem távolabbi sarkában táncparkettet raktak le, a felette csüngő tükrös diszkófény apró színfoltokat vetett mindenhová a terembe. Minden tekintet ránk szegeződött, amikor beléptünk, kivéve azt a lányt, aki behunyt szemmel éppen a karaokéra koncentrált. Mögötte egy hatalmas képernyőn egy férfi és egy nő éppen egy körhintán ültek és a film alatt valami idegen nyelven ment a szöveg sárga betűkkel. Egy széles homlokú, rosszul öltözött fehér nő fémkeretes szemüvegben meglátta Arit és elindult felénk a bár mellől, hogy üdvözölje őt. Ő volt Madge, a Mayflower Madam helyi megfelelője. Brit származású volt, és ő felelt a partikért,

szervezte a birtok háztartását és gondoskodott róla, hogy Jefri herceg mindig boldog legyen és minden terv szerint menjen. Övének egyik oldaláról mobil telefon lógott, ami akkoriban még egzotikus látvány volt, a másik oldalára pedig egy walkietalkie-t csiptetett. Ari és Madge baráti öleléssel üdvözölték egymást és váltottak néhány kedves szót, mielőtt Madge odavezetett volna minket a saját kis területünkhöz. A kitüntetett vendégnek járó helyeket foglaltuk el, éppen az ajtó előtt. Követtük Ari és Serena tanácsát és pezsgőt rendeltünk a szolgák seregétől, akik lesték a szavunkat. Bruneiben tilos volt nyilvánosan inni, de a herceg partijain patakokban folyt az ital. Kissé elfogódottan szürcsöltem az italt, tudtam, hogy a teremben mindenki rólunk beszél. A többi nő bámult minket és érthetetlen szavaik halk mormogásként keveredtek az ázsiai popzene émelyítő szintetizátor aláfestésével. Ari és Madge a londoni híreket osztották meg egymással, és olyan emberekről beszélgettek, akiket még nem ismertem. Aztán Madge telefonja megcsörrent és kiment a hallba, Ari pedig megragadta az alkalmat, hogy meséljen a férfiakról, akikkel találkozni fogunk a királyi házból és a kabinet miniszterek közül, és a légierő generálisairól meg nemzetközi pénzemberekről. – A herceg körüli férfiak mind a legközelebbi barátai. Ne beszéljetek velük, hacsak ők nem szólnak hozzátok. Ne mutassátok senkinek a cipőtök talpát, a muzulmán országokban ezt nagy sértésnek tartják. Miközben kioktattak, milyen szögben tartsam a lábam a muzulmán szokásokat tiszteletben tartva, kényszeredett mosollyal arra gondoltam, vajon mit szólna Kaplan rabbi, ha most látna engem. A zömök Kaplan rabbi, a keskeny ajkú teknősbéka, aki mellettem állt, miközben magabiztosan és

tisztán felmondtam a haftorah-mat. A legritkább és legkevésbé menő csapatba tartoztam – egy lány, aki komolyan vette a batmicváját, egy ígéretes héber tanuló. Csak öt évvel azelőtt történt. Későn érő voltam, úgyhogy még melltartót sem kellett viselnem a ruhám alatt. Még mindig emlékeztem a súlyra az ezüst mutatópálcán, amivel jeleztük, hol tartunk a tóra tekercs olvasása közben, a kincsnek számító kézzel írott pergamenen. A kecskebőr pergamen egyszerre tűnt olajosnak és porosnak, mint a vékonyra nyújtott vajastészta a deszkán. Amikor a zsámolyon álltam, a tekercs mintha izzott volna a magas, ólomüveg ablakok fényében mögöttem. Meg akartam szagolni a papírt, hogy lássam, olyan szaga van-e, mint egy állatnak vagy a főzőolajnak, vagy mint az ezüstnek vagy az igazságnak. Valamilyen okból úgy hittem, valószínűleg olyan szaga van, mint az ősznek, mint a nedves leveleknek a földön. De nem tudtam biztosan megmondani, mert túl szégyenlős voltam ahhoz, hogy lehajtsam a fejem és szimatolgassam a tórát a rabbi előtt. Úgy hittem, hogy Isten valahogyan benne van a tekercsben, a szavak közötti résekben. Isten a kitöltetlen térben volt, a templom csendes, lezárt oldalfolyosóin, a tetőnk és az ég között, meg a fák ágai között. Nem volt kérdés számomra Isten létezése, mert éreztem őt. Isten kézzelfogható jelenlét volt, egy meleg érzés mögöttem. Állandóan beszéltem hozzá, kivéve, amikor éjjelente rémülten feküdtem a takaró alatt. Mert amilyen biztos voltam Istenben máskor, pont annyira biztosan tudtam, hogy olyankor nincs a közelben. Amikor rám törtek a rémálmok, gyorsan kellett gondolkodnom és a szörnyetegekkel alkudozni, ahelyett, hogy őt kerestem volna. De ezek az alkuk és megállapodások szertefoszlottak a nap fényénél. Tizenkettő voltam, nem tizenhárom a bat micvám idején. A lányoknak megengedik, hogy előbb részesüljenek benne,

különösen azoknak, akiknek nyáron van a születésnapja és a fogadást még az iskolaévben meg akarják tartani, amikor mindenki el tud jönni. Abban az időben a mi városunkban az volt a divat, hogy valamilyen téma köré épült a parti – minél látványosabb, annál jobb. Hogy megünnepeljük ezt a rituálét, ami a felnőtté válás küszöbét jelentette, ezt a szimbolikus küszöbátlépést, az osztálytársaim mini karneválokat tartottak, jelmezes diszkókat, és csokornyakkendős bálokat. Városunk egyik ingatlanmágnása kibérelte a helyi Giants stadiont a fia partijának, amelyre a Giants tagjai közül is eljöttek, meg néhány pom-pon-lány az uniformisában. Kóser hot dogot ettünk a stadion éttermében, míg egy tűzoltó zenekar játszott a pályán és úgy álltak fel, hogy a magasból kiolvasható lett GREG, a bat micvós kölyök neve. Az én partim témája a Broadway show-k voltak. Minden egyes asztalon volt egy nagy habszivacsból és szövetből készült asztaldísz, ami más-más show szereplőit mutatta. Az én asztalom a Chorus Line volt. A bankett-terem előterében volt egy asztal, ahol rányomtatták a képedet a saját Playbilledre. Hogy pontos legyek, a neve Jill’s Bill volt, úgy hallom, nagyon sokan gyűjtik ma már. Egy RJ nevű fickó állt a bankett-terem bejáratánál, tüzet nyelt és zsonglőrködött vele. Tagja volt a Barnum cirkusz Broadway társulatának, amit akkor a legmenőbb dolognak tartottam. Rájöhettem volna a nyilvánvaló ómenre, ha egy percig elgondolkodom azon, hogy a pasi biztosan nem arról álmodozott, hogy külvárosi bat micvókon lépjen fel. Anyám keményen dolgozott azon, hogy a bat micvám olyan legyen, amilyennek akartam, a ruhámtól a hozzá illő táskáig és cipőig (saját tervezésem volt tüllrózsákkal és rózsaszín Swarovski kristályokkal díszítve), a virágokig, a lufival betekert kapukig, a jégkrém büféig és ő hozta a cirkuszi tűznyelőt is. De mintha az utolsó falat süti a kétkedéstől lett

volna kukacos, ami otthonra lelt a gyomromban és csak nőtt a rá következő hónapokban. Ha Isten tényleg a karjába vett és átemelt a nővé válás küszöbén, akkor ez a terem itt a túloldalon nem volt igazából egy nagy csalódás? Egy olyan terem, ami zsúfolva volt elkényeztetett tizenévesekkel, akiknek legtöbbje még csak a barátom se volt, fejükön műanyag homár álarcot viseltek és rángatózva táncoltak a B52 zenéjére? Nem sokkal ezután elkezdtem kétségbe vonni Isten bölcsességét a maga teljességében. Nem a Giants pom-pon-lányok vagy a műanyag homárok miatt. Még csak nem is a Holokauszt volt az oka, vagy az afrikai éhezők, amik miatt szakítottam Istennel. Inkább az íjászedzőhöz lehetett köze, akivel akkor nyáron az erdei táborban találkoztam és szerelembe estem. Aki egyetértett Istennel a bat micva fogalmát illetően: úgy gondolta, a tizenkét éves lányok már teljesen felnőttek. Talán köze volt ahhoz is, hogy amikor a kis románcunk kiderült, és bevonszoltak minket egy terembe, hogy a táborigazgató és minden más nevelő elé álljunk, szüleimmel a telefonvonal végén, senki nem lépett közbe, hogy megvédjen. Sem az apám, sem más. Ez előtt az élmény előtt gyakran éreztem azt a fajta magányt, ami abból a gyanúból ered, hogy nemcsak genetikailag különbözöl a körülötted lévőktől, de a lelkedben is. Királylány voltam egy másik királyságból, akit anyja a küszöbön hagyott, mert nem tudott gondoskodni róla, hiszen egy gonosz varázsló hattyúvá változtatta. De amikor Nathant kirúgták a táborból, egy másfajta magány telepedett rám. Egyedül voltam és szégyelltem magam. Nem a varázsló hibája volt, hogy szerethetetlenné váltam a szüleim és Isten meg mindenki más számára – kivéve egy nálam kilenc évvel idősebb srácot. Kizárólag az én hibám volt. Nem egy nyomon követhető ok-okozati lépés miatt szűnt

meg a hitem Istenben; inkább a tapasztalatok halmozódása miatt. Először csak nem beszéltem többé Istenhez, aztán egyszerűen megfeledkeztem róla. Majd gimnáziumba mentem és felfedeztem, hogy sok ember egyetért velem ebben a nincs Isten témában. Annyira megkönnyebbültem. Szóval, ott voltam Bruneiben, hit nélkül a zsidó istenben, helyette nagy hittel minden szervezett vallás káros befolyásában, s hirtelen mégis nagyon zsidónak kezdtem érezni magam. – Ne legyen a fejetek soha magasabban Robinénál. Ha el kell mennetek előtte, míg ül, akkor hajoljatok meg – folytatta Ari. – Hajoljunk meg, de hogy? – Majd meglátjátok. Hirtelen úgy éreztem, „A király és én” című filmet nézem. Amikor én leülök, te is leülsz. Amikor térdelek, te is letérdelsz, és így tovább, és így tovább. – És ügyeljetek rá, mit mondotok. Amikor azt hiszitek, nem hallanak titeket, akkor is hallanak. Amikor azt hiszitek, nem látnak, akkor is látnak. Úgy értette, hogy Bruneiben mindenhol megfigyelő kamerák voltak, még a fürdőszobákban is; ezért volt a sok tükör. Ez a spekuláció és paranoia folytonos forrása volt a lányok közt. Végül is, nem igazán „A király és én”. Egy unott tekintetű filippínó nő állt fel a kanapéról a szoba másik oldalán és felénk indulva minden asztalnál megállt egy szóra, miközben egy csapat követte a pillantásával a lépteit. Úgy tűnt, ő az egyetlen nő a teremben, aki áttöri a láthatatlan barikádot, amely az egyik csapat lányt elválasztotta a másiktól. Kicsit idősebb volt a terem átlagánál, és szinte matrónának tűnt a fekete, magas nyakú ruhájában és pici gyémánt fülbevalójával. Enyhe brit akcentussal mutatkozott be. – Fiona vagyok. Üdvözöllek titeket Bruneiben.

Serena felállt és mindkét orcájára puszit nyomott. Úgy tűnt, örülnek a találkozásnak, régi évfolyamtársak módjára üdvözölték egymást és elkezdték kitárgyalni a legújabb pletykákat. Miután Fiona elment, Serena megjegyzést tett. – Látom, még mindig nem borotválta le a bajszát. Fiona volt Serena ősellensége, s nemsokára az én legközelebbi szövetségesem. Félórán belül megbántam, hogy mit választottam fellépő ruhának. A kis fekete kosztümömet viseltem, s úgy éreztem magam, mintha be lennék fűzve, szemben Serena flörtölős, habkönnyű estélyi ruhájával és Grace Kelly-viselkedésével. Kényelmetlenül fészkelődtem és lazítgattam az elmerevedett izmaimat, nehogy lecsússzak a síkos selyemmel kárpitozott székről. A karaoke zene hirtelen leállt és a fények elhalványodtak, ahogy a DJ átállította őket és felkészült a szintetizátor előtt. A bágyadt kanapé-dekorációk ernyedt kérdőjelekből felkiáltójelekké egyenesedtek. Csinosan keresztbe tették a lábukat, miközben egy nő elfoglalta helyét a szintetizátoron játszó DJ mellett és elkezdte Lisa Standsfield „A világ körül” című dalát énekelni. Éreztem, ahogy közeledik, még mielőtt belépett volna a szobába. Jefri herceg aznap éjjel rövidnadrágban és fényes Sergio Tacchini tréningfelsőben jelent meg. Squash ütővel a kezében sétált, mintha éppen a pályáról jött volna. Amikor feltűnt, a lányok szándékosan ragyogni kezdtek. A képek nem hazudtak. Az életben is jóképű volt, a régimódi stuccolt frizura és a vékony bajusz ellenére. Egy karizmatikus hullám söpört végig a szobán. Szinte látni lehetett, mint amikor a nyári napon a hőség sugárzik az aszfaltból. Mögötte körülbelül tíz hozzá hasonlóan öltözött férfi sétált. Az egész csapat megtorpant, amikor megállt egy pillanatra, hogy körülnézzen.

A tekintete megpihent rajtunk, főleg Serenán. Meglepetést színlelt, majd odasétált, hogy kis puszit nyomjon Serena és Ari arcára. Közelről a herceg jókötésűnek tűnt, feszes bőre alatt ugráltak a kidolgozott izmok. Érezhető volt, hogy túl sok drága kölnit használ. Félig-meddig leült Ari székének a karjára. Mi volt az Arival kapcsolatban, ami annyira nem illett oda? Az „egyszerű” szó nem lenne elég ahhoz, hogy jellemezze őt. Olyan volt, mint egy szem erdei szamóca az egész teremre való eper ízű tortaszelet között. Amikor Ari bemutatott minket Robinnak, ő rutinos mosolyt dobott nekünk, majd rólunk tudomást sem véve Serenához fordult. A lány hirtelen a kacér gesztusok és szexi pillantások iskolapéldájává vált – leengedett áll, a szemek felfelé néznek a férfira, kis kacajok és apró fejmozdulatok, pici szoknyaigazítás, finom jelzések a kézzel. Lefőzött. Sok minden voltam, ó jaj, de finom az sosem. Miközben beszélgettek, a herceg úgy nézett Serenára, ami szinte elragadtatásnak tűnt, aztán valami foglyul ejtette a figyelmét a terem túloldalán. Követtem a tekintetét, ahogy a figyelme másfelé fordult. Ebben a pillanatnyi érdektelenségben felfedeztem az ajtót a magam számára. Párszor még bólintott, aztán atyáskodva megveregette Serena lábát, mielőtt továbbsétált. Miután a herceg a következő asztalhoz lépett, Eddie, a herceg csúszómászó jobbkeze teleportálta magát a mellettem lévő székbe. Eddie ilyen alattomos volt; sosem láttad közeledni. Túlságosan szívélyes volt ahhoz, hogy jólessen, amikor az iránt érdeklődött, mindenünk megvan-e, miközben dülledt szemmel bámulta Destiny röghegységnyi melleit. Vajon a herceg vendégeit is „szórakoztatnunk” kellett volna? Ez lett volna a „szórakoztatók” jelentése? Nem is tudom, miért volt ez olyan nagy csalódás. Az biztos, hogy nem voltam ilyen válogatós, amikor a Crown Club vendégeiről volt

szó. Tiszták voltak? Volt pénzük? Viszonylag normálisak voltak vagy legalább nem hajlamosak az emberölésre? Ezek voltak a kritériumok. De valamikor az út során a képzeletemben egy herceg szeretőjévé léptem elő. Meglepetésemre Eddie elég gyorsan lelépett. Két másik férfi, Dan és Winston jöttek oda köszönni. Arival és Serenával barátságosnak tűntek, és bár nem állt fel a szőr a hátamon tőlük, mint Eddie-től, de ők is hamar odébbálltak. Három tehetséges énekes váltogatta egymást minden számnál, és egy émelyítő egyveleget énekeltek maláj és amerikai popslágerekből. Az amerikai dalok abból a fajtából voltak, amiket a vegyesboltokban hallani és sírva fakadsz tőlük, ha éppen betérsz fagyit és tampont venni hajnali kettőkor egy magányos éjszakán. Viszont az este végére már a combjaimat csipkedtem, hogy ébren maradjak. Úgy éreztem, mintha matekórán lennék egy túlfűtött osztályteremben, a csuklómra erősített gumiszalaggal lövöldözve a karomat, hogy el ne aludjak. A herceg végül leült a fal mellé állított karosszékbe Fiona mellé. A másik oldalán volt egy üres szék, és bár rengeteg ember hajolt meg beszélgetni vele, egyik sem ült le mellé. A többi férfi az ázsiai lányokkal beszélgetett és iszogatott. Néhány férfi átkarolta a mellette ülő lány vállát vagy fogta a kezét. A kezdeti rövid üdvözlésektől eltekintve mindenki átnézett rajtunk. Azon tűnődtem, vajon elvárják-e, hogy többet is tegyek, mint üljek és pezsgőzzek, de túl fáradt voltam megkérdezni. Egy felháborítóan kései órán a fények még halványabbak lettek, egy-két évvel azelőtti táncdal robbant ki a hangszórókból. A táncparkett azonnal megtelt lányokkal, míg a férfiak csak ültek és nézték őket. Teljesen elmerevedtem az üléstől, így amikor Destiny megragadta a kezem és a parkett felé húzott, nem tiltakoztam.

A táncparketthez vezető egyetlen út a herceg széke előtt vezetett. Egész éjjel figyeltem, ahogy a lányok meghajolnak, miközben elmennek előtte. Eljött az én időm gyakorolni. Utánoztam a többieket kis csoszogással sétálva és derékból meghajolva lehajtott fejjel. Majdnem felnevettem tőle. Szinte azt vártam, a herceg Yul Brenner hangsúlyával azt mondja majd: „Na, ez aztán a meglepetés!” Helyette oda se figyelt ránk. De éreztem a forró tekintetét magamon, ahogy elhaladtam előtte és elpirultam. Vajon a meghajlástól lettem hirtelen szégyenlős? Destiny dacosan egyenesen tartotta a hátát és magával rántott. – Én egy kibaszott amerikai vagyok – mondta, amikor távolabb értünk Robintól. – Bocsi, de nem hajlongok. Amikor elértünk a parkettre, Destiny teljesen elvesztette az eszét, ami egyaránt tetszett a táncoló lányoknak és a nézelődő férfiaknak. A tengernyi nő között találtam egy rést és láttam, hogy a herceg is figyel, fejét Fiona felé tartva, aki súgott neki valamit. Minden szem Destinyn csüggött, kivéve Robinét. Ő elszántan engem nézett. Éreztem azt az elektromos feszültséget, amit az okoz, ha felfigyelnek az emberre, ha néznek, amitől kicsit fényesebben ragyog az ember. Az igazán gyönyörű embereknek bizonyára csak úgy buzog ez az energia az életében. Nem néztem vissza, de a lábaim biztosabban mozogtak a padlón és a csípőm tökéletes összhangban mozgott a basszus szólammal. Egy órával a diszkó kezdete után Robin felállt. Az összes férfi szinte előre érezte és egy töredékmásodperc múlva felpattantak ők is. A herceg néhányukkal kezet rázott, miközben kisétált a teremből Eddie-vel a sarkában. Amint felért a lépcsőn és eltűnt, a zene leállt és a fények kigyúltak. Az összes vendég az ajtónál tolongott, ahol Madge állta útjukat, kezét az övén lévő walkie-talkie-ján nyugtatta, mint a vadnyugati pisztolyhősök. Pár perccel később egy recsegő,

felismerhetetlen hang jött a csípőjétől, lekapta a walkie-t az övéről és megköszönte valakinek a közlést, majd félreállt az ajtóból. Mindenki fáradtan sétált ki. Még a férfiak is úgy néztek ki, mint mikor a vetkőző táncosok szépítgetés nélkül felmarkolják a pénzt az estéért, egészen másnak tűntek, mint fél órával azelőtt. – Mire vártunk? – kérdeztem Arit a golfkocsik felé sétálva. – Megvárjuk, míg a herceg elhagyja az épületet, hátha meggondolja magát és vissza akar jönni. Egyetlenegyszer sem jött vissza. Csak szerette tudni, hogy a parti mindig várja. 10. fejezet A herceg sármos volt, dinamikus, rejtélyes, pólójátékos, egy playboy, a pénzügyek minisztere. A herceget egyáltalán nem érdekeltem. Az első hét végére még mindig csak a pálya szélén söprögettem a Brunei parti mikrokozmoszban. Serena a belső kör tagja volt, de nem értettem, mi módon. Destiny besorolhatatlan volt bárhová, de leszarta. Ari olyan volt, mint azok az igazán jó boltvezetők, akikkel jó együtt lenni és haverkodnak, de annyira átitatja őket az üzleti szellem, hogy sosem adják ki a főnök egy titkát sem. Már majdnem a fele letelt a szerződött időmnek és nagyszabású terveimmel ellentétben nem barnultam le, teniszütő nem járt a kezemben, nem estem szerelembe a herceggel és egy dekát sem fogytam. Az idő Bruneiben észrevétlenül illant el. Amint megpróbáltad megvetni a lábad egy nap kezdetén, az már el is telt. Némelyik nap órákig olvastam. Amikor kimanikűröztem a körmeimet, hatalmas teljesítménynek érzékeltem. A nagy doboz francia nyelvkazetta, amit magammal vittem, kibontatlanul hevert a

polcon. Ari segített felhívni a szüleimet egyik este, hogy érdeklődjem apám állapota felől, ami rohamosan javult, de nem annyira, hogy elsöpörte volna a bűntudatomat. Apám megint önmaga volt a hangjából ítélve, de kissé fáradt. Anyám hangja megviselten csengett, én pedig rövidre fogtam, s azt mondtam, hív a rendező. Tudod, a mozié, amit Szingapúrban forgattam. Kedden, csütörtökön és szombatonként a parti hajnali fél ötig tartott. A többi napokon fél négykor végeztünk. Reggel ötig sosem kerültünk ágyba és a vastag függönyök megkönnyítették, hogy délután egyig, kettőig aludjunk. Gyűrötten, másnaposan, farkaséhesen tántorogtunk le a konyhába a fürdőköpenyünkben, belapátoltuk az ebédet, ami nagy alumínium tálakban sorakozott a konyhapulton, aztán lerogytunk az emeleti hallban a CD lemezjátszó elé. Néha lementünk a birtok edzőtermébe vagy kifeküdtünk a medencéhez az utolsó napsugarak fényében. Aztán megvacsoráztunk és megint kezdődött az esti készülődés a partira. Csalódtam Bruneiben és magamban. Semmilyen nyomot nem hagytam a partik során és az éjszakák üres beszélgetésekben és pezsgőben oldódtak fel. Az egyetlen haszna a magányosan töltött éjszakáimnak az volt, hogy megfigyelhettem a finom manipulációkat, amik a körülöttem zajló társasági életet mozgatták. A partik úgy működtek, mint egy Petri-csésze, kiváló feltételeket biztosítottak a mély meghittség és a még mélyebb neheztelés kifejlesztésére. Rájöttem, hogy az asztalokat országonként osztották ki: Malajzia, Thaiföld, a Fülöp-szigetek és Indonézia szerepelt a sorban. Volt egy hierarchia, de nem fogtam fel egészen a sorrendet. Azt tudtam, a filippínó lányok voltak a csúcsán és a thai lányok a legalján. A filippínó lányok Fiona révén kapták a státuszukat, aki a herceg kedvenc barátnője volt, és az egyetlen, aki mellette ülhetett. Más lányok a teremben szintén a herceg

vagy valamelyik bizalmasa kedvencének tartották magukat, és a helyezésük időről időre változott, amitől fellángolt a neheztelés és a szövetséges keresés a különböző táborokban. Például Winstonnak egyszer volt egy barátnője az indonéz táborban, de lapátra tette egy Tootie nevű thai lány kedvéért. Szóval emiatt addigra a thai és az indonéz lányok gyakorlatilag bandaháborút vívtak, ami kívülről persze semmiségnek tűnt. Amikor a csajok háborúznak, csendesebb harcmodort választanak az ökölrázásnál meg a kocsiból való géppuskázásnál. Kihagyják a fizikai síkot és azonnal egymás lelkének mennek. Az ilyen vérzést nehezebb elállítani. Például, megtudtam, hogy a thai lányok megbízták a thai szolgákat, hogy manipulálják az indonéz lányok italait. Némelyik éjszakán az italok túl erősek voltak, máskor túl gyengék. Azért csinálták, hogy összezavarják őket, és így az indonéz lányok néha túlságosan becsípjenek és bolondot csináljanak magukból, néha meg ne tudjanak annyit inni, hogy ellazuljanak és így rontsák a hangulatot a partin. Ez aztán néhány nap múlva véget ért, és ha szükség volt a szövetségesi együttműködésre valamilyen okból, akkor megint a legjobb barátok lettek. Ezeket a belső információkat egy gyönyörű, Yoya nevű thai lánytól kaptam, akivel összebarátkoztam. Rajta volt valahol a herceg kedvenceinek listáján, de még ő sem tudta, vajon hányadik a sorban. Yoya karcsú, hajlékony kis teremtés volt, ragyogó szemekkel, kerek babaarccal, és fenékig érő vastag fekete hajfonattal. Eszes volt és tiszteletlen és égett a vágytól, hogy felhasználja a néhány szóra korlátozott angoltudását. Nekem meg szükségem volt egy kis távolságra az amerikai lányoktól, akik olyan szinten kezdtek untatni, hogy néha előhívták az öngyilkos hajlamaimat. Mielőtt a férfiak megjelentek, Serena valószínűtlen, híres nevekkel megtűzdelt hollywood-i parti történeteitől mindig a kávémba ásítottam.

(„Szóval, ez alkalommal egy halloween partin voltam és ott volt az a fickó, tudod, hogy is hívják… álarcban és egész éjjel flörtölt velem, én meg mondom, ismerem ezt a hangot, tudom, hogy ismerem valahonnan, és találjátok ki, ki volt? Na, tényleg, komolyan, találgassatok. Jó, rendben, Jack Nicholson volt. Nem igazán estem bele vagy ilyesmi, de megadtam neki a számom és néha aztán felhívott azzal, hogy „helló, bébi, itt apuci beszél…”). Szóval, inkább átsétáltam a thai asztalhoz. Yoya legjobb barátnője, Lili mindig átült valakinek az ölébe, hogy helyet adjanak nekem is a kanapén. Összekapaszkodtak és bizarr történeteket raktak össze közösen küzdve az angol nyelvvel. Yoya mindig egyes szám harmadik személyben beszélt önmagáról. – Tegnap Yoya meztelenbe megy az edzőterem. – Igen, igen – hajolt oda a többi lány is bólogatva. – Meztelenül mentél edzeni? Hm. Miért? – Valaki nézett valahol – suttogta, majd körülnézett a drámai hatás kedvéért. – Robin nézett valahol. Biztos voltam benne, hogy ugratnak. – Csak hülyítesz. – Nem, nem hülyít. Borzasztó így edzés. Lépcsőzés. Borzasztó. – Oh, Yoya olyan szégyenlős – csipkelődött Lili. – Yoya nagyon szégyenlős – helyeselt Yoya. Nem tudtam eldönteni, igazat mond, vagy csak gúnyolódik. Talán mindkettő igaz volt. Talán tényleg szégyenlős volt a lelkében, de az adott körülmények között komikus volt ilyet mondani. Nem volt szükségem Yoyára ahhoz, hogy tudjam, a teremben ülők érdeklődésének középpontja Robin volt. Minden, ami történt, Robinnak, az egyszemélyes közönségnek szóló előadás volt. A férfiak, még a legközelebbi barátai is, fizetett játszótársak voltak éppannyira, mint a nők. De úgy tűnt,

Robint nem érdeklem, így gondolatban olyan közönségek felé fordultam, akikről úgy képzeltem, jobban értékelnék a tehetségemet. A kristálycsillárt tanulmányozva pezsgőt iszogattam és a színészi karrieremről ábrándoztam. Hogyan találkozhatnék a megfelelő emberekkel? Hogyan hoznék létre maradandó művészi alkotásokat? Hol van az a seggfej Sean és vajon fájdalmasan hiányzom-e neki? Visszavesz-e majd, amikor ennek itt vége? Mi történhet most a Performing Garage-ben? Vajon Penny előadása hogy halad? Mit viselek majd, amikor elegánsan átveszem az Academy Awardomat, bár úgy gondoltam, elcsépelt és esetlen? Eddie lepett meg egy ilyen álmodozásom során azzal, hogy lehuppant a mellettem lévő székre és kinyögött egy kérdést a tipikusan körmönfont brunei módon. – Énekelsz holnap este? Nem volt igazán kérdés. Ha Eddie kért meg valamire, akkor az azért volt, mert Robin mondta neki. Átnéztem Robin felé és láttam, hogy ő meg Fiona bátorítóan bólogatnak felém. Úgy gondoltam, ezek ketten viccelődnek velem, de boldog voltam, hogy bármire kiválasztottak, ami bizonyíthatta, hogy nem csak egy berendezési tárgy vagyok. – Hát persze. Boldogan. Válaszomra Eddie túláradó örömet színlelt. A partikra járó emberek, még az értelmesebbje is, mint Madge, mindig úgy viselkedtek, mintha a legapróbb dolog is élet-halál kérdése lett volna. Mintha, mondjuk, az engedetlenségem azonnali fővesztéssel járt volna. Nem tudták, hogy gyakorlott énekes voltam. Úgy nőttem fel, hogy minden este énekeltem apám zongora repertoárjára. Fogadok egy dollárba, hogy eléneklem bármelyik show főcímdalát, ami csak eszedbe jut. S rendszerint olyan szórakoztató módon adom elő, hogy észre sem veszed, nincs kitűnő hangom.

Amikor ez a nagy énekesi karrierem elkezdődött, én voltam a Kiválasztott. Technikailag ketten voltunk, de csak technikailag. A többi gyerek előtt álltunk, mi ketten külön sort alkottunk. A többi hétéves az 5A csapatban vörös flitteres kalapot és sétapálcát kapott, de a mi kettőnkén arany flitterek voltak. Én és Randy Klein arany flitterben fürödtünk. Gyanítom, csak azért kaptuk meg mi ketten a főszerepet, mert már ismertük a szöveget. Nekem megvolt a Chorus Line, a Macskák és a Pomádé album hanglemezen és fejből énekeltem az összes dalukat. Minden dalhoz tartozott egy táncszám is, amit a feszülten figyelő közönség előtt a tökéletességig gyakoroltam – őket az ágyamon ülő kitömött állatokból verbuváltam. Ami tehetség szempontjából hiányzott belőlem, azt lelkesedéssel és elszántsággal pótoltam. Ha megkérdeztél volna, hogy mi akarok lenni, ha nagy leszek, azt feleltem volna, hogy a fehér cica a Macskákból, amelyik a szólót táncolja a musical elején a reflektorfényben. Ahogy közeledett a nyári tábor színjátszó estéje, minden egyes nap beiktattunk egy kis gyakorlást. A nevelőnk keresztbe tett lábbal ült a kosárlabdaterem sarkában és újra meg újra előretekerte a szalagot az ütött-kopott magnóban, s rágótól dagadó arccal diktálta a lépéseket. Botot fel. És. Ugrás fel és vissza térdre. Egy. És mosolyog minden egyes lépésnél. És fordul. Lalalala. Ugrik újra. A táncszámot szégyenletesen egyszerűnek éreztem. Minden öt percben pihentünk egy kicsit, és almalevet ittunk a gyűrött dobozokból és megvakartuk a szúnyogcsípéseinket. Bosszantottak a sűrű szünetek, az elkötelezettség hiányának tartottam. A többi lány unott volt és lassú, a többiek lábát

nézték maguk előtt, ahelyett, hogy megtanulták volna a lépéseket. A tény, hogy én voltam a főszereplő, felelősséget és parancsolgatást váltott ki belőlem. – Ne felejtsetek el mosolyogni. A mosolygás a legfontosabb – mondtam a lányoknak. Nem érdekelt, hogy forgatták a szemüket. Nem akartam, hogy szeressenek. Azt akartam, hogy jók legyünk. Azt akartam, a közönség szeressen mindannyiunkat, amikor eljön a show napja. Randy ugyanígy érzett. Amikor szünetünk volt, a közös táncszámunkat gyakoroltuk. Ragaszkodtunk hozzá, hogy valami feltűnőt csináljunk a dal utolsó taktusaira, amikor már csak ketten mozogtunk. Az én tervem az volt, hogy a szüleim lássák, amint a színpadon ragyogok, és engedjenek el a Stagedoor Manorba a rá következő évben. A színjátszó táborba akartam menni, nem ebbe a másikba a végtelen délutánokkal, amit futballozással és zsinórfűzéssel töltöttek ki. Mindenki tudta, hogy a színjátszó táborbeli lányok aztán szerepet kaptak a Broadway musicalekben. Az ilyen kölykök utána későig alhattak és speciális iskolába jártak és az estéiket a kulisszák és a zenészárok közt repkedve töltötték, meg a közönség és a díszletek közt, ahol a konfliktusokat nagy táncszámokkal oldották meg a fináléban. Ez volt az a királyság, amelynek az állampolgára akartam lenni. Kitartó könyörgésemre apám azt mondta végül: – Ha jégkorcsolyázó vagy táncos, vagy tornász, vagy valami különleges akarsz lenni, akkor reggel négykor kell felkelned és mindennap gyakorolni iskola előtt, és nem lehetnek barátaid és sosem szórakozhatsz, nem ehetsz fagyit és nem mehetsz bulikba, nem lehetnek udvarlóid. Ha tényleg ilyen Csipkerózsika akarsz lenni, akkor sosem mehetsz főiskolára és tönkre fogod tenni a térded meg a hátad és a karrierednek vége lesz, mire betöltöd a harmincat. Hobbinak még rendben van.

De sose vidd túlzásba és ne álmodj többről. Csak próbált kíméletes lenni, meg akarta spórolni nekem a szívet tépő csalódásokat. Túl tömzsi voltam a baletthez, időpocsékolás volt. Túl szétszórt voltam a jégtánchoz. Túl középszerű voltam az énekléshez. „Meg se próbáld, és nem esel pofára”, szólt apám mottója. De láttam a Csipkerózsikát és tudtam, hogy nem érti a lényeget. Tudtam, hogy amikor látnak majd főszereplőként, ahogy az én erős hangom vezeti a többiekét és csillog a napfényben a sok arany flitterem, meggyőzi majd őket arról, hogy táncolni és énekelni születtem, és hogy boldogan beáldozom érte a térdem. Nem bántam a koránkelést. A fiúkat és a fagyit amúgy se szerettem. Azt akartam, lássák, ahogy ragyog a tehetségem és akkor még apám se tagadhatja, hogy a sorsom a színház. Az előadás napján a szüleim ott ültek az első sorban, középen. Fotóztak és súgták nekem a szavakat hang nélkül. Imádni való voltam. Le voltak nyűgözve. Elárasztottak puszikkal és dicséretekkel. De amikor újra elővettem a témát, ugyanazt a választ kaptam a korai kelésről meg a fagyiról. A csodás szereplésem ellenére sosem jutottam el a Stagedoor Manorba és helyette a számháborúk és kirándulások purgatóriumába száműztek. De az apám azért méltányolta a színjátszásról szóló álmaimat egy bizonyos szintig. Végül is az ő hobbija valahol rokon volt az enyémmel. Évekkel később a pianínója mellett ültem, az iskolai színdarab válogatására gyakoroltam egy dalt. – Nincsenek fantasztikus hangi adottságaid – mondta apám. – Úgyhogy jól kell megválasztanod a dalt és aztán el kell adnod. Sikeres tőzsdeügynökként szakértő volt a semmi eladásában. Közösen kiválasztottuk a „Cicik és popsik” című számot a Chorus Line-ból arra a bizonyos meghallgatásra, ami talán furcsa választás egy tizennégy évestől, de megtette a

hatását. Ugyan nem kaptam meg a szerepet – az a barátnőmé, Alexis-é lett, aki tényleg tudott énekelni –, de én voltam az, aki besöpörte a közönség nevetését és figyelmét. Én voltam az, akiről végül mindenki beszélt. Szóval, ezt tanultam meg végül kihozni magamból. Még mindig nem tudok rendesen korcsolyázni, de azt el tudom adni. Akármiről van is szó, el tudom adni. Félrehívtam Anthonyt a zongoristát. – Mi Robin kedvenc dala? – Hát, nagyon szeret néhány maláj dalt. Amerikai dalok közül? Azt nem tudom. Mit tudsz énekelni? – Egy maláj dalt fogok előadni. – Mennyi időd van? – Holnap este fellépek. – Az kevés. Nem tudod megcsinálni. Angelique, a legjobb a három énekes közül és pletykák szerint Sufri herceg viszonzatlan szerelme, hallott minket és közbevágott. – Énekeld a Kasihot. Az a kedvence. Meg tudod tanulni. Segítek neked. Angelique elővett egy üres lapot Anthony egyik dossziéjából. Talált egy tollat a bár mögött, letörölte maga előtt a pultot és elkezdte leírni a szavakat fonetikusan. Olyan kerek, kis betűkkel írt, mint egy elsős gimnazista. – Ez egy szerelmes dal. „Kasih” azt jelenti „drágám”. Aztán átvett velem minden egyes szót, kijavította a kiejtésemet. Anthony átadott neki egy kazettát, ő meg belecsavarta a szöveg lapjába. – Csak egyszerűen énekeld, meg tudod csinálni. Meghatott Angelique bátorítása. Ahogy belenyomta a kazettát a kezembe, az a gondolat villant át az agyamon, hogy egy nap jó anya lesz belőle. Amikor visszatértem a mi asztalunkhoz, Serena gyanakvó

szemmel nézett rám. – Holnap te énekelsz? Mit adsz elő? – A Kasihot. – Oh, istenem! Anthony mondta, hogy ezt énekeld? Azt mondta, Robin szereti vagy valami ilyesmit? Utálom azokat a szörnyű popdalokat. Én is énekelek holnap. – Mit énekelsz? – Otthon jazzénekes vagyok. Ebből élek. A „Fever”-t adom elő. Robin imádja, mikor ezt éneklem neki. Régebben állandóan azt énekeltem neki. Anthony és én megállapodtunk, hogy másnap négykor próbálunk. Aznap éjjel éberen feküdtem, míg Destiny az igazak álmát aludta mellettem. Sosem szenvedett álmatlanságban, feltette a gepárd mintás szemmaszkját és mikor a feje leért a párnára, már aludt. Irigyeltem érte. Az járt az eszemben, hogyan tanulhatnék meg idegen nyelven egy dalt másnap estére? Jobban tettem volna, ha egy szexi kis dalt választok, mint Serena. Magabiztosan vágtam bele, de végül gyomorgörcs lett belőle, ami miatt nem tudtam aludni. Jó korán felkeltem másnap és csendben újra meg újra meghallgattam a földszinti magnón a dalt a hangszóró előtt fekve és a szöveggel bénázva, míg a többiek fent aludtak. Nagyjából egész nap ezzel foglalkoztam, amíg fel nem mentem a palotába Anthonyval találkozni. A főbejáraton sétáltam be az elhagyott épületbe. A nap fénye beözönlött a magas ablakokon és visszaverődött a szökőkút vizéről. A művirágok, amelyek élőnek tűntek az esti kimódolt világításban, most megmutatták drótszárukat és a műanyag harmatcseppeket. Egy ajtó nyitva volt a bal oldalon, amely zárva volt az első estémen. Egy bálterem volt, akkora kristálycsillárral, mint egy kisebb autó. Egy férfi viaszolta fel a padlót egy géppel. Eszembe jutott nagyanyám kedvenc vicce, amivel be lehet

lépni egy partira. „Aki mer, az nyer; aki merít, az nyerít.” Átvágtam a szőnyeggel borított folyosókon és lementem a földszinti terembe. Makulátlanul tiszta volt és üres, várva, hogy ismét megteljen nőkkel. Mindig szerettem a bulik kezdete előtt látni a helyiségeket. Még ennél is mágikusabbak a színházak napközben, mielőtt az ajtók kinyílnak, mielőtt az előadás elkezdődik, amikor a fények már égnek és látod az emelőket meg a törmeléket a padlón. Imádom az érzést, hogy bármi megtörténhet. A buli után, amikor már minden megtörtént, rendszerint szembe kell nézned az elkerülhetetlen ténnyel, hogy semmi nem történt úgy, ahogy vártad. Anthony ott maradt velem, amíg a mikrofonba énekeltem, és Robin üres székére mosolygott, ahogy laposan kipréseltem a hajlított dallamokat és folyton elrontottam a szöveget. Láttam, hogy Anthony szemeibe kétely költözik. – Tudsz valami más dalt? – Meg tudom csinálni. Újra elénekeltem, tökéletesen, aztán megint rosszul. – Jó, lehet, hogy nem tudom megcsinálni. – Túl késő – nézett az órájára Anthony. – Jó leszel. Csak halandzsázz, ha elfelejted a szöveget. – Isteni. Robin biztos odalesz érte. Kifelé menet odasétáltam a balerina szobrához. Eszembe jutott, hogy olvastam valahol, hogy a lány, aki modellt állt a szoborhoz, végül prosti lett, és a prostitúció lett sok sikertelen táncos sorsa Degas korában. Végigfuttattam az ujjam a bronz balettcipő szélén, ahol találkozott a lábával. Ha elég gazdag vagy, ilyen műtárgyakat birtokolhatsz. Berakhatod a sarokba, ahol soha senki nem nézi meg, kivéve egy arra járó lány – még csak félig nő –, aki valaha maga is viselte ezeket a cipőket és hattyúnak képzelte magát.

Minden alkalommal, amikor Serena kiénekelte a „fever” szót, előredobta a karjait kifordított tenyérrel, és megrázta kicsit a csípőjét. Boldogan figyeltem fel rá, hogy nem volt jazzénekes. Egy új lány került az asztalunkhoz. A neve Leanne volt, szappanopera színésznő Hong-Kongból, aki félig kínai, félig angol volt és csak úgy áradt belőle a szex. Álmos szemei voltak, hosszú, hullámos haja és brit akcentus tapadt a cigarettától rekedtes hangjához – mintha Janis Joplin találkozott volna Di hercegnővel benne. Egyszerű, földig érő Armani estélyit viselt. Nem először járt Bruneiben. Serenához hasonlóan rejtélyes múltja volt a palotában, de tőle eltérően Leanne nyíltan bevallotta, hogy szerelmes a hercegbe. Ezt úgy a találkozásunk utáni ötödik másodpercben gyónta meg nekem. Elnyúlt a karosszékben, karjait a karfákon nyugtatta, az elegáns megadás pózában. – Visszautasítottam egy szerepet, hogy itt lehessek, de Robin nem tud erről. Képtelen vagyok távol maradni tőle. Amikor legutóbb elmentem, megesküdtem, hogy örökre szól, de nem bírtam a fájdalommal élni. Volt valami igaz és valami valótlan Leanne körül. Azt ösztönösen elhittem, hogy szereti a herceget, de mindig megismertem a színésznőt, ha összehozott vele a sors. Mi, színésznők borzasztó dialógusokat írunk magunknak. Leanne és Serena közeli, konspirációs viszonyban voltak, együttesen küzdöttek Fiona ellen. Hallottam őket a másikról beszélni. Serena azt mondta, Fionát rajtakapták, amint valami vudu mágiát végzett a hálószobájában. Ez volt az egyetlen magyarázat: az a tehén varázslatot használt, hogy magához kösse a herceget. Kövérebb is lett, nem csak öregebb? Mennyi idős is volt egyébként? Ijesztőek voltak és olyan ismerősen közönségesek, mint a sár, ezek az aljas, gonosz csajok. S én mi voltam? Az ellentétük? Kedves? Nem. Mi volt a gonosz

ellentéte? Gyenge? Eddie közeledett felém. – Te vagy a következő énekes? A legszebb vintage összeállításomat vettem fel, és vastagon kihúztam a szememet. Kicsit zömök Audrey Hepburnnek képzeltem magam a „Vicces arcok” című filmből. Eljött az én időm, hogy ragyogjak. S még ha el is szúrom, én legalább nem kifordított tenyérrel imitáltam a jazzénekest és nem valami fáradt Peggy Lee-dalt énekeltem. Amikor Anthony elkezdte a bemutatást, az agyam leállt. Mindent elfelejtettem, amin közösen dolgoztunk. Biztos voltam benne, valami életre kelt rémálom kering körülöttem, az a fajta, amelyikben nem emlékszel rá, miért is mentél fel a színpadra. Nem pánikoltam; volt hitem. Tudtam, hogy amikor úgy tűnik, a lavina mindjárt elsodor, akkor szembenézel vele és mindkét karoddal úszol, ahogy csak tudsz. Mosolyogsz és eladod. – Kasih dengarlah hatiku berkata, Aku cinta kepada dirimu sayang . .. A herceg egy ellenállhatatlan mosolyt vetett rám, miközben az ujjaival dobolt a dal ritmusára a combján. Mellette Fiona is mosolygott. Mi volt neki ebben a buli? Nem tűnt annak a sárkánynak, aminek Leanne és Serena lefestette. Befejeztem a dalt és a terem nagy tapsban tört ki. A thai barátaim egyenesen visongtak. Serena arcán olyan mosoly játszott, mint a Miss Amerika verseny második helyezettjén, aki teljesen biztos volt a koronában előtte. Ahogy elmentem a herceg előtt és meghajoltam a visszaúton, ő elkapta a karomat. Megálltam, hogy szembenézzek vele, még mindig derékból meghajolva, lehajtott fejjel. Két száraz és puha, tökéletesen manikűrözött kezébe fogta a kezemet és azt mondta: – Gyönyörű. Aztán elengedte a kezem.

– Igen, nagyon bájos – mondta Fiona. New Yorkból jöttem. Filmsztárok körül dolgoztam. Hozzászoktam, hogy felfigyelnek rám a majdnem befutott színészek, és a szokványosan leszálló ágban lévő rocksztárok. Ennek az érintésnek, ennek a morzsányi figyelemnek semmit nem kellett volna jelentenie számomra. De agymosáson mehettem keresztül a hét során, mert egyetlen Midasz érintés elég volt a hercegtől és egész éjjel izzottam. Miután a fények eltompultak és megkezdődött a diszkó, kimentem a mellékhelyiségbe megigazítani a sminkemet. Egy festmény ragadta meg a figyelmemet, ami mellett addig minden este elmentem. Egy klasszikus stílusú, orientalista kép volt a márványtestű odaliszkokról, akiket szerecsen szolgálók nyüzsögtek körül a hárem fürdőjében. Az ilyenfajta festményekről tanultam művészettörténet órán, és analizáltam minden egyes rasszista, imperialista ecsetvonást rajtuk. S itt állt előttem egy idealizált, tizenkilencedik századi nyugati ábránd egy háremről, ami százötven évvel később itt függött a falon – egy háremben. Egész biztosan posztmodern volt. Egy hárem. Hogyhogy nem jöttem rá előbb? Nem voltunk partivendégek, sem prostituáltak. Háremhölgyek voltunk. 11. fejezet Hiába voltam egy kincsekkel megrakott terembe zárva Borneó szigetén, az álmaimban még mindig a Gestapo dörömbölt az ajtón. A nácik játszották a főszerepet az álmaimban, mióta csak nyolcévesen elolvastam Anna Frank naplóját. Álmaimban Anna voltam, fülemet a padlóra tapasztva hallgattam a csizmák csattogását, ahogy felmasíroztak, hogy elvigyenek minket. Álmaimban Anna voltam, és már meghaltam, de ott bóklásztam a cipőhalmok és aranyfogak halmai mellett. A bőröndöket kerestem. Tudtam, hogy az enyém is ott van valahol. Meg akartam találni, hogy

elmehessek. Gyermekként az éjjeli rémület átszivárgott az ébren töltött pillanataimba is. Fogva tartottak a Holokauszt gondolatai. Anna Frank naplója elvezetett más könyvekhez, amelyek nem hagytak semmi reményt az emberi szív működésével kapcsolatban. Különösen egy könyvre emlékszem jól a városi könyvtárból, amit egy lángokban álló Dávid-csillag díszített és a haláltáborok térképe volt a belső borítójára nyomtatva. Fényképek voltak benne. Ismered ezt a fajtát, szemcsés fekete-fehér képek, a bordák közti árnyék a feketénél is feketébb, és a meztelen bőr az egymásra rakott testeken a legfehérebb fehér. Biztos voltam benne, csak idő kérdése, és a Holokauszt újra eljön, és azon tűnődtem, vajon a családom hogyan reagálna, amikor a nácik eljönnek értünk. Hogyan tudhatnád, milyen vagy valójában belül? Mindannyian szeretjük azt hinni, bátrak lennénk. Mi lennénk a hős a filmben, aki feláldozza magát másokat mentve, aki a helyes dolgot teszi, amikor a világ körülötte rosszul dönt. A moziban a helyes lépés kristálytiszta. S jó érzéssel megyünk ki a napfényre, mert elmondhatjuk, én bizony helyesen döntenék. Senki nem mondja, én bizony a gyáva szereplő lennék. Én feladnám a szomszédom, hogy mentsem magam. De az emberek java része ezt teszi. Már nyolcévesen tudtam ezt. Szóval, ki lennék én, amikor eljönnek értünk? Bátor lennék? S a szüleim? Megpróbálnának elrejteni minket vagy megpróbálnának elmenekülni? Megölnének minket, inkább, mint hogy elvigyenek, mint az izraeliták tették Masadánál? Megvetnék a lábukat és téglákat hajigálnának, mint a zsidók a varsói gettóban? Vagy kötelességtudóan átadnák az útleveleiket és énekelnének a zuhanyzókba tartó sorban? Titokban gyanítottam, a szüleim nem a harcos fajtába tartoznának. Tudtam, hogy rám várna, mentsem magunkat,

úgyhogy próbáltam felkészülni. Részletes tervet dolgoztam ki a menekülésre, majd a későbbi visszatérésre, hogy harcoljunk. Tudtam, hogy az ellenállási terveim talán hasztalanok voltak, de akkor is a harc mellett döntöttem. Hogyan biztosítottam, hogy én legyek a bátor szereplő, a hős? Gyakorolnom kellett a lépéseket, újra és újra átmentem a részleteken fejben. Az alvásomból áldoztam időt erre a mentális próbára. Aggódtam, ha készületlenül érnek, akkor kiszámíthatatlanul reagálok. Éreztem, hogy mélyen a szívemben valójában nem vagyok Anna. Nem olyanfajta lelkem volt, nem az a fajta, amelyik úgy tele van szeretettel, ragyogással, hogy az sokkal ellenállóbb, mint a test. Anyám segíteni akart, hogy el tudjak aludni, ezért megpróbált meggyőzni róla, más időket élünk és a nácik nem tűnnek fel egy nap az iskolában, hogy elhurcoljanak. De nem ért el semmit. Naivnak tartottam. Hát nem érti, hogy ezeket a dolgokat emberek csinálták? Ugyanolyanok, mint akik körülöttünk is voltak? Azért a dolgok nem voltak annyira mások. – Nem fog újra megtörténni – magyarázta anyám tagoltan már vagy századszor. – Azért emlékezünk meg róla, hogy ne engedjük újra megtörténni. – Anna Franknak is azt mondta az anyukája, hogy nem fog megtörténni, mégis elvitték. A Holokauszt kísértete végül eltűnt az ébren töltött óráimból, de az álmaimból sohasem egészen. Úgyhogy a Gestapóról szóló álmom Bruneiben már nem volt meglepetés. De amikor kinyitottam a szemem, a kopogás nem szűnt meg. Sőt, egyre erősebb lett. Destiny és én felültünk az ágyban és egymásra néztünk, de egyikünk se ment ajtót nyitni. Amikor megérkeztünk, Ari elvette az útlevelünket és odaadta egy őrnek. Azt mondta, ellenőrizni kell a vízumunkat vagy valami ilyesmi. Ez a dolog úgy maradt meg bennem, mint

amikor haj kerül a szádba és nem tudsz szabadulni tőle. Vajon ezt teszik az okos lányok? Elmennek Dél-Ázsiába valami tisztázatlan munkára és a megérkezéskor leadják az útlevelüket? Az útlevél emléke villant át az agyamon, miközben a fejembe és a mellkasomba tódult a vér. Résnyire nyitottam az ajtót. Egy őr állt ott uniformisban. Szürke gyapjú dzsekit viselt indiai állógallérral és szódás sapkát. Kitártam végül az ajtót, ő meg riadtan nézett a hálóingemre. – Nem vagy készen? – Mire készen? – Össze kell készülnöd. Öt perc. Mivel nem mondta el, mire készüljek, egyetlen kérdés maradt csak. Az erre a kérdésre adott válasz szinte mindent elmond egy lánynak arról, milyen próbatétel vár rá. – Mit vegyek fel? – Vegyél fel hosszú ruhát. Ne viselj magas sarkú cipőt. Semmi smink. Öt perc alatt legyél kész. Megyünk. Arra gondoltam, felszaladok Ari szobájába, de aztán beugrott, hogy aznap korán reggel visszament az Államokba valami üzleti ügyben, meg még néhány lányért. Biztosított róla, hogy semmi bajunk nem eshet majd egyedül és visszatér az indulásunk előtt, hogy mindent eligazítson. Destinyre néztem, aki megvonta a vállát és hozzám hasonlóan tanácstalannak tűnt, de látszott rajta a megkönnyebbülés is, hogy engem visznek, nem őt. Tíz perccel később szandálban és rózsamintás fekete nyári ruhában (szigorúan állig gombolva) kisétáltam az őrrel a kapun és beültünk egy másik sötétített ablakos fekete Mercédeszbe. Új kocsi szaga volt és éreztem a felmelegedett bőr szagát is az üléseken. – Hová megyünk? Az őr úgy tett, mintha nem hallana és felkapta a mobilját,

valakivel malájul beszélt. Ezek az őrök kifürkészhetetlenek voltak, és közülük sokan olyan beavatottnak tűntek. Vajon mit gondoltak arról, hogy egész nap a herceg nőit furikázzák? Furcsán nyugodtnak éreztem magam, hátradőltem az ülésen. Kibámultam az ablakon és figyeltem, ahogy a világ visszafelé forog. Nem igazán voltam jelen. Egy filmstúdióban ültem egy lehajtható fedelű kocsiban, miközben egy ventilátor szele fújta a hajamat, mögém pedig egy utat vetítettek, ami a dzsungelben kanyargott. Aztán váltott a kép és egy városban vezettem felalá a szűk sikátorokban. Bruneiben egész idő alatt egy fal vagy egy autó szélvédője mögött voltam. Az autó végre megállt egy irodaház hátsó bejáratánál, az egész egy nagy acél- és üvegdoboznak tűnt. A sofőr átadott egy másik őrnek, aki szó nélkül felkísért a lifttel majd átvezetett egy folyosón egy szobába. Adott egy pohár vizet, majd távozáskor rám zárta az ajtót. A szoba berendezése összhangban állt az épület üzleties külsejével. Arra számítottam, egy irodát látok majd, de valójában egy nappali volt, ugyanazzal a díszes bútorzattal zsúfolva, mint a palota, elferdült XIV. Lajos stílusú műtárgyutánzatok. Úgy tűnt, mintha a herceg belső építészének hasadt személyisége lett volna. A tömör mahagóni íróasztalt elborították a bekeretezett fényképek, feltételeztem, a herceg feleségeiről és gyermekeiről készültek. Végignéztem őket, próbáltam beléjük látni, hogy némi képet kapjak róla, milyen lehet az életük. A legtöbb képen egy fiatal srác volt, aki hatalmas, felfújt bébinek tűnt, gyakran lovaspóló öltözékbe gyömöszölve. Talán Hakim volt, a herceg legidősebb fia és örököse? Ez az óriás nem lehetett a hajlékony herceg leszármazottja. Hakim egy Francis nevű figurára emlékeztetett a Pee-Wee Nagy kalandja című filmből. Elképzeltem a megtermett, dundi herceget, amint egy medence méretű kádban üldögél és modell hajócskákkal játszik. A nők a fényképeken

mind gyönyörűek voltak, amolyan retusált módon, csillogó szájfénnyel. Brokátruhákba voltak csomagolva, fejükön áttetsző fátylakkal. Ezek voltak a feleségei? Volt még egy kép egy mosolygó, copfos kislányról. Azon tűnődtem, hány éves korában cseréli majd fel a copfokat a fátyollal. A kislánya volt? A herceg maga sosem tűnt fel a képeken a nők mellett, bár volt egy-két felvétel, amin Hakim mellett állt. Nem tudtam pontosan, mire várok, de reméltem, hogy Robinra. Gondolom, furcsának kellett volna tűnnie számomra, hogy Robin feleségeit nézegetem, míg rá várok, de addigra már hozzászoktam a herceg milliónyi nőjének gondolatához, hiszen a palotában töltöttem a napjaimat. Vonzó pózba rendeztem magam a díványon és megpróbáltam elengedettnek tűnni, miközben a légkondicionáló berendezés déli-sarki levegőt nyomott a szobába és meglátszott a leheletem. Egy aranylábakon álló óra szerint még csak tíz perc telt el, majd félóra. Végül feladtam, hogy rendesen üljek, és felhúztam a térdeimet a ruhám alatt, miközben a libabőrös karjaimat dörzsölgettem. Összehúztam magam, amennyire csak tudtam, miközben készen álltam arra, hogy egy pillanat alatt kiegyenesedjek és szexi legyek újra, amint meghallom a kilincset moccanni. De az ajtó továbbra is zárva maradt. Egy óra telt el. Nem voltak könyvek, se magazinok a szobában, sem tévé. Körbe-körbe sétáltam. Visszaültem. Kerestem a fürdőszobát. Megpróbáltam kinyitni egy ajtót, de zárva volt. Kipróbáltam egy másikat, az is zárva volt. Visszaültem. Egy másik óra telt el. Én voltam a Godot-ra várva sztárja, de nem volt közönségem. Fontolgattam, hogy az egyik papírkosárba pisilek. Reszkettem a hidegtől, az éhségtől, az idegességtől. Próbáltam gondolkodni, pedig sajgó fejfájással küszködtem a koffeinmegvonástól. Ha itt felejtenek ebben a szobában, akkor egyszerűen elrohadok majd élve befalazva, mint Antigoné?

Vagy még rosszabb, mi van, ha nem arra várok, hogy őfelsége desszertje legyek? Mi van, ha egész más sors vár rám? Ha eltűnök, ki keres majd? A szüleim biztosan. De hol kezdenének keresni? Egy képzeletbeli filmforgatás helyszínén Szingapúrban? Kinek tulajdonítanák az eltűnésemet? Tudatában voltam, hogy eltüntethetnek abban a pillanatban, és nem lesz senki, akit felelősségre vonnak érte. De ettől csak hisztérikus lettem. S amellett nem tehettem semmit. Talán a fehér bőrdívány felhasogatott kárpitjából kellett volna kötelet fonnom és leereszkedni Bandar Seri Begawan utcáira? Behunytam a szemem és próbáltam felmelegedni. Elképzeltem, hogy valami napos helyen vagyok, egy strandon talán. Túl elcsépelt. Aztán elképzeltem magam Robin egyik háremfestményének szereplőjeként, lábamat a gőzölgő fürdőbe mártva. Túl nedves. Végül egyszerűen elképzeltem, hogy otthon vagyok az ágyamban, magamra húzva a meleg paplant a Ludlow Street-i nyomortanyán. Hiányzott az otthonom. Vágytam rá, hogy visszamehessek oda és újra gyakornok legyek a színházban. A térdeimet az államhoz húzva elaludtam a díványon. Arra ébredtem, hogy nyílik az ajtó és felfelé bámulok Robinra, aki szürke egyenruhát viselt kitüntetésekkel dekorálva és katonai sapkát. Ez volt az első alkalom, hogy nem sortban és tornacipőben láttam. Tényleg hercegnek nézett ki. Túl gyorsan ültem fel, mint a gyerek, akit szunyókáláson kaptak házi feladat írás helyett. A Stockholm szindróma áldozata lettem – nem tehetsz mást, beleszeretsz a szabadítódba akkor is, ha előzőleg ő zárt be négy fagyos órára egy fürdőszoba nélküli helyre. Mélységes hála öntött el és sóvárogtam rá, hogy az előttem álló ember értékesnek tartson. Szélsőséges körülmények között ez a kombináció nagyon hasonlít a szerelemhez.

– Régen itt vagy? – kérdezte mellém ülve és végigsimította a libabőrös karomat. – Igen. Úgy tűnt, mintha örömét lelné a válaszban. – És fázol. A tarkómra helyezte a kezét és magához húzott egy gyengéd csókra – nem parancsolóan, nem magabiztosan, én pedig nem ezt vártam egy ilyen notórius playboytól. Én nem az elárusítópult mellől szédültem egyenesen egy herceg karjába. Az olyan lányok, mint Serena azt színlelték, ők kizárólag a szivárványt bámulni jöttek és a láda arany a végén véletlen volt. Próbáltam nem hozzáadni az önámítást is a jellemhibáimhoz. Tudtam, hogy prostituáltak voltunk. Szépítsd, ahogy akarod, de amikor ugyanazon a partin vagy minden este és aztán lefekszel a pasival, aki rendezte, majd rejtélyesen egy rakás készpénzzel mész haza, akkor kurva vagy. De minden kurvának aranyból van a szíve valahol. Némelyik szív csak aranyozott, némelyik színarany és másoké, mint az enyém például, ketté van osztva, az egyik fénylik, a másik árnyékban áll. Tudtam, hogy kurva vagyok, de valahogy mégis Hamupipőkének éreztem magam, ahogy a jóképű herceg kézen fogva a második ajtóhoz vezetett, amely most nyitva volt. Félig-meddig arra számítottam, letérdel és elővesz egy üvegcipőt a zsebéből. Ez részben az én romantikus ütődöttségemből fakadt és részben a hercegből. Volt benne valami. Mint oly sok más pasi, akik valóban szeretik a nőket, Robin úgy nézett rád, hogy hirtelen szeretetre méltó lettél. A nők mindenféle kegyetlenséget és hűtlenséget eltűrnek és a párna alá rejtik a józan eszüket, ha egy férfi képes velük azt éreztetni, a Louvre-ban kellene őket piedesztálra állítani. Azonban a hintó tökké változott, amint Hamupipőke

visszatért a fürdőszobából és benézett a másik ajtón. Egy olyan hálószoba várt, amiről még Hugh Hefner, a Playboy alapítója is csak álmodozni merészelt volna. A falak ugyanabból a csillogó fekete selyemből voltak, mint az ágy vége és az ágynemű. Tükrök voltak a mennyezeten, tükrök a beépített szekrényeken, legalább három látható videókamera, csincsilla szőrmetakarók szétdobálva, és egy tévé volt felerősítve a mennyezet közelébe. Két fekete bőrszék volt egy drágakövekkel kirakott arany és ezüst sakk-készlet elé húzva. Eszembe jutott, amit Serena mondott első alkalommal a palotában: „Itt minden igazi.” Igazán felesleges. Ki akart itt bent sakkozni? Merőn nézett rám. Megálltam és visszanéztem rá. – Mivel foglalkozol otthon? – Még tanulok. És színésznő vagyok. – Színészettel – mondta bólogatva, mintha ez érdekes lett volna. – És talán néha ezzel is? – mutatott széles gesztussal az ágyra. Éreztem, hogy kigyullad az arcom. Serena. Az a ribanc. Elkövettem a hibát, hogy megemlítettem az escort ügynökséget egyik nap ebédnél, amikor nem tartottam magamat eléggé, ő pedig barátságos volt. Persze, hogy ment és elmondta a hercegnek. Kicsit összerándult a gyomrom. Nem akartam, hogy ott és akkor escortnak nézzenek, és nemcsak azért, mert nem ezt a szerepet játszottam Robinnak, hanem azért is, mert a saját fejemben sem ez a fantázia élt magamról. Legyűrtem a dühömet és ártatlan képet vágtam. Most elkezdődött. Benne voltam a játékban. Bosszút fogok állni a csajon. – Nincs vele gond – mondta. – Kedvelem a színésznőket. Sokat ismerek. Nagyon érzelmesek, szerintem. Nagyon szórakoztatóak. Most gyere ide. Robin kinyújtotta a kezét és lesimította a ruha pántját a vállamról. Közelebb léptem hozzá és a kezét a derekamra

tettem. Az ágy felé húzott és leült elém. Kezeit összefonta az ölében és várakozóan nézett rám, mint aki soha életében egyetlen percig sem aggódott azon, hogy boldoggá tegyen valakit, és sosem jutott eszébe, hogy a puszta jelenléténél többre van szükség ahhoz, hogy megnyugtasson valakit. Mivel semmi más mondanivaló nem jutott eszembe, kiléptem a ruhámból és eléje térdelve az ölébe fektettem az arcom. Végigsimítottam a combja oldalát, de a könyökömnél fogva felhúzott. Az ölébe ültem és körülbelül egy percig csókolóztunk, amikor felállt és én, aki néhányszor könyörtelenül megszidtam anyámat a nercbundái miatt, hálásan bújtam be a szőrmetakaró alá, mert eltakart és melegített. Annyira fáztam, hogy az ujjaim vége már elkékült. Robin úgy vette le a ruháit, mintha zuhanyozni készülne, gondosan ráhajtogatta őket a sakkasztal előtti székre, és bebújt mellém a csincsilla alá. A megszállott tisztaság illata érzett rajta, szappan és kölni (Calvin Klein Egoiste-ja, ahogy előzőleg a fürdőszobában láttam). Egy hajszál, egy pórus nem látszott az izmos testén. Nem voltak forradásai, sem látható érzelmei, semmi szokványos emberi megnyilvánulás. Egész idő alatt egyenesen rám nézett, a szemei obszidián feketék, kissé mélyen ülők és menyétre emlékeztetőek. Az a fajta pasi volt, akinél ha nem látnád a fizikai bizonyítékot, megesküdnél, hogy nem volt orgazmusa. A legjobb, pornófilmek ihlette szopást nyújtottam, sok szemkontaktussal, és szinte unottnak tűnt. Első alkalommal láttam ilyet. Robin valami talizmánfélét viselt a nyakában, ami a mezüzéhez hasonlított. Amikor kislány voltam, apám is viselt hasonlót. Emlékszem, ahogy próbáltam keresztülnézni a finom ezüst filigrán lyukacsai között és meglátni az apró pergamentekercset a csőben. Nem emlékeztem rá, mit írnak egy mezüze belsejébe. Valahogy így szólt: „Szívleld meg azokat a parancsolatokat, amiket ma kapsz tőlem. Hűséggel

tanítsd meg őket gyermekeidnek.” Még mindig szerettem azoknak az imáknak a hangzását, bár már jelekben és szellemekben, múzsákban és talán angyalokban hittem, de Istenben egyáltalán nem. Az elmém pontosan azt tette, amit a klub ügyfelei esetében, és hogy őszinte legyek, mint a barátaimnál is. Elhagyott. Spirálisan felemelkedett és kilebegett a szobából, úgyhogy amikor végeztünk a szexszel, az esetek felében nem emlékeztem rá, mi történt. Kicsit olyan volt, mint amikor ezerszer utazol ugyanazon a metróvonalon: elmerengsz, és amikor megérkezel, kiderül, hogy kiestek a köztes megállók. Néha annyira elmerengsz, hogy amikor megint éber leszel, azt veszed észre, túlmentél a megállódon és már Queensben vagy. Szóval, megint ez történt. Elmerengtem és Queensben ébredtem. Felébredtem, de akkor már Robin óvszer nélkül dugott engem, és nem találtam a hangom, hogy megállítsam. Az AIDS-korszak csúcsán jártunk és néhány színházi barátom otthon haldoklott középkori körülmények között. De amilyen gyorsan eluralkodott rajtam a pánik, olyan gyorsan félresöpörtem. A térdeim csúszkáltak a szőrmén, a kezeim a hűvös selymet markolták az ágy fejénél. Utána írt valamit a hátamra a medálja szélével. Arra a játékra emlékeztetett, amit kölykökként a nyári táborban játszottunk. Szembeültünk egymással és csukott szemmel kinyújtottuk a karunkat. A másik írt rá valamit a körmével, nekünk pedig ki kellett találnunk a szót. Szinte lehetetlen volt kitalálni a puszta érzés alapján. Igazából annak a tesztje volt, mennyire ismered a barátodat, hogy ki tudod-e találni, milyen szót választott az íráshoz. Arra a játékra is emlékeztetett, amit később játszottam, miközben meztelenül feküdtem a pasijaimmal és a körmömmel a nevemet írtam a hátukra, s közben azt színleltem, csak

cirógatom őket. Sean hátára már jóval azelőtt felírtam, hogy „szeretlek”, mielőtt kimondtam volna. Nem tudom, vajon Robin mit írt rám. A hasamon feküdtem, Robin pedig pontosan három másodpercig feküdt mellettem, mielőtt rácsapott a fenekemre, puszit nyomott az arcomra és kiugrott az ágyból, mint akit dróton rángatnak. – Ez nagyon jólesett. Elkések egy találkozóról. Több eszem volt annál, hogy azt mondjam „várj, várj, adj még egy esélyt, és elérem, hogy maradni akarj”. Sőt azt is tudtam, hogy még érezni is felesleges lenne, de azért éreztem. Egyáltalán nem vallott rám. Ez a pasi levett a lábamról (aki nemcsak a legkevésbé szabad pasi volt a bolygón, de valószínűleg valami szexfüggő is, aki minden üzleti találkozója előtt más csajt dugott meg) vagy egyszerűen csak nem akartam, hogy újra egyedül hagyjanak? Mialatt Robin lezuhanyozott és felöltözött, hogy elmenjen, én a mennyezeti tükör segítségével elrendeztem a hajamat a párnán. Be akartam égetni magamat az agyába, olyan emléket akartam hagyni benne, amitől elmereng egy találkozó során vagy az autója hátsó ülésén utazva vagy akármi közben, amit a hercegek csinálnak. Amikor elment, ugyanolyan feszültnek és gyűröttnek tűnt, mint érkezésekor. Azt mondtam magamnak, egyszemélyes jószolgálati küldött vagyok, aki saját kezűleg fordítja jobbra a zsidók és a muzulmánok közti kapcsolatot az egész világon. Nem én voltam az első zsidó egy szultán ágyában. Hadassah Eszterre változtatta a nevét, hogy hozzámenjen a perzsa királyhoz. Purim ünnepét azért hozták létre, hogy Eszter történetét ünnepeljék. De tudtam, hogy aligha ünneplik majd az én akciómat. Nem voltam én semmi másnak a küldöttje, mint a saját pénztárcámé

és a vágyamé, hogy vágyjanak rám. Épphogy meg tudtam védeni a saját hátsómat; nem védtem én senki mást. Számtalan nő fordult meg a királyok ágyaiban úgy, mint én, de soha senki nem hallotta a történetüket, mert kit érdekelt volna? Miután meggyőződtem róla, hogy Robin már nem jön vissza, elmentem zuhanyozni. Az üvegajtó és a fekete márványfal még mindig csíkos volt Robin zuhanyától. A zuhanyból ömlött a víz a hátamra, én pedig csak álltam ott és visszagondoltam az első reggelre, amikor Sean lakásában ébredtem. Nem akartam az előző este viselt szűk ruhámban hazasétálni, így felvettem az ő régi főiskolai pólóját meg egy farmerját, ami olyan hosszú volt, hogy csattogott a lábam között a két felgyűrt szára. Amikor hazaértem, kimerült voltam és a hajam bűzlött a cigifüsttől, de nem akartam zuhanyozni, mert még érezni akartam egy kicsit az illatát magamon. Bemásztam a ruháiban az ágyamba és elaludtam. Még három óra telt el, mire a gyanúm, hogy ismét ott felejtettek, elhatalmasodott rajtam és pánikba estem. – Helló! Segítség! Itt vagyok bent! Valaki engedjen ki! Jó negyedórát dörömböltem és kiabáltam, mire jött valaki és kinyitotta az ajtót. 12. fejezet Késő délután lett, mire ismét besétáltam a házunk ajtaján. Reméltem, a csajok a medencénél lesznek, de ott feküdtek mind az emeleti dolgozószoba kanapéin, egymásra rakták a lábaikat, miközben a Henry és June című sorozatot nézték. Serena felnézett és mosolygott. Átnyúlt Leanne combja felett és elvett egy epret a tálból a dohányzóasztal közepéről. – Aggódtunk miattad – hazudta. Visszamosolyogtam rá és egyenesen a szemébe néztem. – Semmi szükség rá. Itt vagyok. – Jól vagy? – kérdezte kissé felhúzott szemöldökkel,

miközben az eper szélét rágcsálta. Serena alig evett. A szirupos álca alatt megláttam valamit a szeme sarkában, ami nem kegyetlenség volt. Éhség csillant meg benne. Éhség, amit felhasználhatok a saját előnyömre. Ettől egy pillanatra kihagyott a figyelmem. De gyorsan magamhoz tértem. Nem teregettem ki a kártyáimat csak azért, mert mind a ketten éheztünk. – Milyen a film? – kérdeztem. – Nagy Henry Miller-rajongó vagyok – felelte Serena. – Tényleg? Melyik a kedvenc könyved tőle? – A „Henry és June”. Ez a film abból készült. Úgy döntöttem, a tény, hogy Serena egy nem létező Henry Miller-könyv elolvasását színleli, valójában csak az együttérzésemet válthatja ki. A gondolattól ruganyosan vágtam át előtte a szobán. Megfogadtam, hogy soha többé nem engedem magam zavartatni attól, amit a csaj mond. Mialatt elfordítottam az ajtó gombját, még utánam szólt. – Ne aggódj. Talán nem hív újra. Rendszerint nem teszi. A fogadalmam éppen tizenhárom másodpercig tartott. Aznap este becsavartam a hajam és kivasaltam az utolsó ruhámat, egy smaragdszínű darabot, ami az ötvenes évek mintájára készült mélyen kivágva, harangszerű szoknyával. Az a fajta ruha volt, amitől azt kívántam, a cipőim lennének összhangban a táskámmal, és hogy olyan pasival menjek szórakozni, aki tud dzsiggelni. Az ágynak azon az oldalán, ahol én feküdtem, kitettem az éjjeliszekrényre a nagymamám fiatalkori képét, aki majdnem ugyanilyen ruhában mosolygott rajta. Fehér kesztyűt viselt hozzá, aminek nagy gyöngy gombja volt a csuklóján. Mielőtt férjhez ment és letelepedett Newarkban, a nagymamám bejárta a világot. A híres pszichológusnál, Alfréd Adlernél tanult Bécsben, miközben egy mesés lakásban bérelt szobát egy

tönkrement grófnőnél. A nagymamám is nyughatatlan lélek volt. Ha életben lett volna, neki elmondhattam volna az igazságot Bruneiről. Mellettem Destiny csúsztatta be csokibarnára napoztatott lábait az emeletes sarkú szandáljába, legalább öt centi magas volt a talpa alatti rész, a sarok meg úgy tíz. Az ő éjjeliszekrényén is egyetlen fotó állt. A lányát mutatta, ahogy lebarnulva mosolyog az óceán előtt állva. A fényképek, amiket cipelünk, amelyeknek keretét boldogan beleszámítjuk a poggyász súlyába, azokat mutatják, akiknek a feltétlen szeretetében bízunk. Aznap éjjel a partin Yoya és Lili nagyszerű karaoke verziót adtak elő a „Paradise by the Dashboard Light” című számból. Nyilvánvalóan próbáltak előtte, mert néhány koreografált táncmozdulatot is bedobtak, legfőképpen egy vállrázós simmit annál a résznél, hogy alig múltak tizenhét évesek és alig viselnek valamit, zseniális dalszöveg, amit még szívszorítóbbá tett a tény, hogy legtöbbünkre a teremben igaz is volt. Arra gondoltam, amire mindig, ha ezt a dalt hallom: sok dal van a tizenhét éves korról. Egy vékony és jóképű, hosszú hajú férfi, aki kubai forradalmárra emlékeztetett, hívta fel erre a figyelmem egyszer, miután elkeveredtem a barátaimtól a „Hálás halottak” című show-nál, mikor azt hazudtam, tizenhét vagyok, pedig még csak tizennégy voltam. De sosem jó ötlet azt mondani, tizennégy vagy. Így tizenhetet mondtam. Aztán elmondtam neki, hogy eltévedtem. – Sok dal szól a tizenhét évesekről – mondta. – Nem tévedtél el; csak nem a megfelelő helyen vagy. Követtem a fickót vissza a városba, a művész padláslakásába a Tizennegyedik utcában. Terpentin és testszag érzett róla, és a farmerja jobb oldalán sok színes festékcsík húzódott. Szexeltem vele, pontosabban ő velem – ez volt életemben az első –, míg én az odahallucinált rajzfilmfigurákat

néztem a sötétben a feje fölött. Úgy gondoltam, megérte, mert így nem maradtam egyedül az éjszaka közepén valahol Long Islanden. Reggel kiloptam harminc dollárt a nadrágjából, hogy hazajussak. A cipőimmel a kezemben osontam le a lépcsőkön, hogy fel ne ébresszem, aztán felvettem őket és két háztömböt rohantam a metrómegállóig. A szüleimnek azt mondtam, Julie barátnőmnél töltöttem az éjszakát. Amikor később elmeséltem a történetet Julie-nak, emlékszem, mennyit nevettünk a „sok dal szól a tizenhét évesekről” résznél. Kihúztam magam ültömben és kuncogtam, amikor a szolgálók megtöltötték a feneketlen pezsgős poharainkat. Háttal voltam az ajtónak, de megéreztem, amikor Robin belépett és a testem ösztönösen reagált, mintha három presszókávét döntöttem volna le hirtelen. Idegesen kisimítottam a szoknyámat; félresöpörtem egy hajtincset, ami mindig a szemembe hullott. Néhány perccel később, amikor Robin a látóterembe került, röviden odaköszönt, miközben elnézett a fejem fölött. Az este hátralévő részében nem beszélt velem. Kisegítette Leanne-t a székéből majd élénk társalgást folytatott vele a bárnál, mielőtt elfoglalta szokásos helyét Fiona mellett. Leanne visszaült Serena mellé és különösen élénken gesztikulálva beszélgettek és érdeklődve néztek rám. Hányinger kerülgetett, de lenyomtam. Késztetést éreztem, hogy átmásszak az asztalon és elkapjam Serena kibaszott franciás kis csuklóját és belenyomjam a csinos pofiját az üvegasztalba. Ehelyett csatlakoztam az asztrológiai kompatibilitásról szóló társalgáshoz. Robin, osztotta meg velünk Leanne, skorpió volt, innen ered a karizma, az önbizalom, a hatalom, a féktelen szexuális vágy. Serena bika volt, Leanne halak. Destiny azt mondta, ő keresztény, ez minden és feldughatják.

– A skorpió egy vízjegy – szólt Leanne. – Mint a halak. Szóval Robin és én együtt úszunk, de néha túlságosan érzelmes az egész. Mindkettőnk számára. Nehezen tudtam Robint túl érzelmesnek elképzelni. – Te milyen jegyben születtél? – kérdezte tőlem Leanne. – Oroszlán vagyok. – Tűzjegy – felelte, majd egy pillanatnyi csendes győzelem látszott rajta. Robin minden este rendszeresen eltűnt a partiról egy félórára éjfél körül. Amíg nem volt jelen, körülnéztünk, és próbáltunk rájönni, melyik lány hiányzik vele együtt. Aznap éjjel Leanne széke volt üres, éppen szemben velem. Gyorsabban ürítettem ki a pezsgőspoharam a szokásosnál. Lehet, hogy csúnyán berúgtam volna, ha Robin nem megy el Fionával a karján korán, s így a partinak vége szakadt. Megszidtam magam azért, mert úgy éreztem, mély ütés ért. Amikor kimentem a fürdőszobába a sminkemet felfrissíteni, felismertem a feszült mosolyt az arcomon, amit azelőtt Serenán és Leanne-en láttam. A többi asztalnál ülő lányok, az ázsiaiak, nem sokat törődtek azzal, hol és kivel van Robin. Persze, Leanne és Fiona is ázsiai volt, de őket kiemelte az alacsonyabb asztaltársaságból a színésznői státuszuk és a tökéletes angoltudásuk. Ha Robin már nem volt ott a diszkó kezdetén, mi, a létra tetejét elfoglalók gyakran csak ültünk keresztbe font karral, míg a többi lány felállt és mindentől függetlenül táncolt. A szerencsések lassúztak a végén, mintha szalagavatón lettek volna és fejüket a barátjuk vállán nyugtatták. Tőlünk, nyugati lányoktól nem kívánták meg, hogy barátot válasszunk a herceg sleppjéből. Ehelyett mi egymással versengtünk a hercegért. Egy másik este telt el ugyanígy. Még azzal sem fáradtam, hogy mosolyt színleljek, miközben a teniszcipője csíkjait

figyeltem, ahogyan felfelé ment a lépcsőn a kijárat felé. Egyik reggel Serena azzal ébresztett minket, különleges engedélyt kapott számunkra (hogy kitől, az rejtély maradt), hogy kimenjünk a Yeohanba. Több maréknyi brunei papírpénzt osztott ki. Ez volt az első alkalom, hogy bármilyen pénzt láttam, mióta megérkeztünk az országba. Majdnem két hétig a kereskedelem segítsége nélkül éltem. Ha úgy vesszük. Megnéztem a bankókat, amit a csaj úgy osztott ki, mint a monopoly játékpénzt, és ott volt újra: a szakállas szultán méltóságteljesen nézett rám minden egyes bankjegyről. – Mi a váltási arány? – Nem tudom. Kit érdekel? Rengeteget kaptunk. Tegyél valamit a fejedre. Nem vagy szőke, így nem sokat számít, de azért takard el. Bezsúfolódtunk egy Mercédeszbe és Serena az anyósülésen beszélgetett a sofőrrel. Ő beilleszkedett ebbe a világba, én pedig nem. Kiszámoltam, három nap múlva hazamegyek, és keveset láttam, még kevesebbet értettem és kipróbáltak majd odébb tettek, mint egy doboz narancskrémmel töltött bonbont. Mi volt a baj velem? Miért kerültem mindig olyan közel ahhoz, amit akartam, s miért zártak ki mindig az utolsó percben? Rendszerint magamra vállaltam a szakítást, mielőtt visszautasítottak volna, de ez alkalommal nem igazán volt rá módom. Amikor ilyen kétségbeejtő helyzettel néz szembe egy lány, mindig jó vigasz a vásárlás. Amikor elértük a Yeohant, tipikus turistaszemmel néztünk körül, ami minden apróságot ellenállhatatlannak tüntet fel, mert egzotikus és a helyi pénz értékét nem érzed, s úgy érzed magad, mint egy videójátékban, a háttérben szirupos ázsiai zenével és mosolygós, széles arcú eladónőkkel, akik rímekben beszélnek és kuncognak a furcsaságaidon. Ebben a videójátékban úgy gyűjtesz erőt, hogy pólókat és édességet szerzel be meg kis, kitömött állatokat és

édes illatú szappanokat meg élénk színű szájfényt. Felfigyeltem rá, hogy a nők Bruneiben általában nem takarták el a hajukat, bár a többi muzulmán országban ez volt a szokás, viszont igazán visszafogottan öltözködtek. Fényévekre voltak a feltűnő, elegáns stílusú nőktől, akiket rövid szingapúri tartózkodásom alatt láttam. Leanne volt a párom, s az előző éjszakai vetélkedést már magunk mögé tudtuk, ahogy a sminkes pult felé sétáltunk kettesben. Az eladólány pantomim-mozdulatokkal magyarázta, mit javasol. Leanne leültetett egy zsámolyra és jóságosan megmutatta, hogyan fessem ki a szemem úgy, hogy ne nézzek ki mindig úgy, mintha „Az úriemberek a szőkéket szeretik” című show-ba akarnék bekerülni. – Gyönyörű bőr – mondta Leanne és egy kis pirosítót kent az orcáimra. – Mint Hófehérke. Honnan származol? – New Jersey. – Nem, úgy értem, mi vagy? Ez a kérdés mindig furcsának tűnt számomra. Mi vagy? Jó boszorkány vagy rossz boszorkány? Én csak Dorothy Gail vagyok Kansasből. – Orosz. Lengyel. – Azt hittem, valami más. – Örökbe fogadtak. Egy pillanatra megállt és olyan tekintettel nézett rám, amiben az érdeklődés az együttérzéssel keveredett. – Ismered a valódi szüléidét? – Az örökbe fogadó szüleim az igazi szüleim. Ez az a kérdés, amit begyakoroltatnak veled, ha örökbe fogadott gyerek vagy, mert milliószor felteszik. Olyan gyakran hallod, hogy végül már meg sem hallod. – Jó, de azért mégis – mondta. Hagytam a beszélgetést elhalni. Nem akartam vele erről beszélni. Ahhoz, hogy feladjam a védekező álláspontomat a

családommal kapcsolatban, olyasvalakivel kellett beszélnem, aki képes kicsivel bonyolultabb gondolatokat is megemészteni. De az volt az igazság, jól látta. A családom a családom volt, de mégis. Még mindig azon tűnődtem, hátha valahol a DNSemben rejlik a nyughatatlanságom magyarázata, ha valahol a biológiámban találom a nyilat, ami megmutatja, merre kellene mennem. Leanne a tükör felé fordított és a sminkem finom volt és elegáns. Mindent megvettem, amihez hozzányúlt. Ez volt az első sminkkészlet, amit sajátomnak mondhattam és nem egy éjjel-nappali boltban vettem, és az első szépségtippek, amiket nem egy buzitól vagy kurvától kaptam. Egy-egy hatalmas szatyor sminkkel és parfümmel sétáltunk ki a boltból. Úgy éreztem, felfelé lépkedek a társadalmi ranglétrán – hölggyé válok a szemhéjfestékeim palettájával és a rejtélyesen érkezett pénzzel. Vettem még fogyasztó teát is meg egy új tréningnadrágot és megígértem magamnak, hogy másnap reggel edzeni kezdek. Újra megígértem magamnak, hogy egy vékonyabb és kívánatosabb testbe erőszakolom magam. Bassza meg a biológia, olyanra építem a testem, amilyenre csak akarom. Ez volt a szabadsága annak, hogy nem ismered, honnan származik a szemed színe. Audrey Hepburn, add át a helyed. Még ha ez a Kedves Herceg félre is dobott, lesz majd másik és az biztosan nem teszi majd. Gondoskodom róla. Csak egy kis salátát és egy darab csirkét ettem vacsorára. Semmire nem volt szükségem, emlékeztettem magamat. Szinte semmire. Hallottam olyan szerzetesekről, akik napi egy szem rizsen éltek. A szükség csak egy illúzió volt. Csak az akarat létezett, és az erősek képesek együtt élni azzal, ha nem kapják meg, amit akarnak. Senki nem ajánlkozott a munkára, így a saját szurkolótáborommá léptem elő. Légy erős. Játssz csapatban.

Úgy éreztem, újjászülettem és erős vagyok, míg le nem ültem a tükör elé az új sminkjeimmel és szembe nem kellett néznem az igazsággal. A szurkolótábor szerepem olyan gyorsan esett le rólam, mint az a tépőzáras ruha, amit első áldozatként viseltem a vámpírfilmben. A gyomrom nagyot kordult. A bátorító beszédeim ellenére tudtam, hogy sosem éheztetném magam addig, hogy gyönyörű legyek. S hogy elolvashatnék minden könyvet a könyvtárban, mégsem sétálnék ki úgy a kapuján, hogy zseniális vagyok. Ez volt az igazság. Nem elég aranyos, nem elég eszes, nem elég népszerű, nem elég tehetséges, nem elég különleges. Csak egy átlagos prosti voltam, aki néha ki tudta dumálni magának, amit akart. Új szemhéjfesték ide vagy oda, pont annyira utáltam magamat a tükörben, mint előtte. Nagyot sóhajtva felkaptam egy sminkecsetet és nekiálltam dolgozni. Aznap éjjel Eddie, dülledt szemmel, idegesen és kéjvágyóan, mint mindig, leült egy ottománra Serena és közém. A férfiak általában inkább ezekre a széles zsámolyokra ültek az alacsony karosszékek helyett, valószínűleg azért, mert sosem maradtak soká egy helyen. A lányok viszont egész éjjel ugyanabban a székben parkoltak, lassan beléjük süppedve, félretett marionettbábokként, míg a herceg belépett és mindenki egyenesen felült, mintha megrántották volna őket felülről, a fejükön áthúzott zsinóron. Eddie először Serenához fordult. – Énekelsz ma este? Persze, mondta a csaj. Helyes volt a kezdeti rám vonatkozó felmérése. Nem voltam veszélyes riválisa az ő jeges, szőke eleganciájának. Abban biztos lehetsz, hogy a végén a szoprán kapja meg a pasit. Aztán Eddie odafordult az én székemhez is, amiben úgy

éreztem, percenként mélyebbre süllyedek a feledés homályába. – És te énekelsz? Vagy talán nem. Serena rosszallólag krákogott felém. – Te most rögtön énekelsz. Kicsit reszketett a lábam az adrenalintól, ahogy a mikrofon felé mentem. Készületlen voltam. Már három éjjel telt el azóta, hogy csoda módra előhúztam a kalapomból a „Kasih”-ot, és biztos voltam benne, az istenek nem állnak még egyszer az én oldalamra. De sok mindennel kapcsolatban tévedtem. Újra elénekeltem a „Kasih”-ot és nagyon jól ment, és begyűjtöttem a teremben ülők mosolyát, beleértve a herceget is. Amikor Serena felállt és elénekelte a „Valaki vigyázzon rám” című dal, megalázóan fakó előadást nyújtott. Igazi örömmel hallgattam. Nem volt az a Sandy, akinek képzelte magát. Az első refrén alatt Fiona odaintett magukhoz, ahol Robinnal ültek. Amikor elértem a kis hatalmi központot, a három fal elé helyezett karosszéket, Robin odafordult hozzám. – Ülj ide – ütögette meg a bal oldalán lévő széket. Fiona mindig a jobb oldalán ült. Ez volt a második kedvenc barátnő oly sokak által sóvárgott széke. Az este hátralévő részében ott ültem, vigyáztam a viselkedésemre, összeszorítottam a térdem, és csak akkor beszéltem, ha szóltak hozzám. Az, hogy közvetlenül Robin mellett ültem, feszülten és éberen tartott. Robin leginkább Fionával beszélt, de időnként odafordult hozzám is és váratlan kérdéseket tett fel. – Szereted a lovakat? – Imádom őket. Úgy hallottam, lovaspólózol. Valójában nem vagyok oda a lovakért. Kedvelem őket, de inkább kutyát vagy macskát tartanék. Azokat az állatokat szeretem, amik képesek tévét nézni veled a kanapén ülve. S életemben nem láttam lovaspólómeccset. – Így van.

– A póló olyan veszélyes – csak találgattam. – Biztosan nagyon bátor vagy. Szeretnélek látni játék közben. – Szerintem fogsz is. Hogy tetszik az országom? A beszélgetésünk ebben a mederben kanyargott. A diszkózene elkezdődött és figyeltük a lányokat, ahogy együtt táncolnak a „Dolgok, amiktől azt mondod, hmmm…” és a „Mint egy imádság” című Madonna-számokra. A parketten mindenki hangosan énekelte a refréneket, bár legtöbbjük azt se tudta, mit mondanak. Amikor a lányok berúgtak, keleti és nyugati egyaránt, elég őrültbe váltottak a dolgok – csak pörögtek vagy felkapták a szoknyájukat, néha sorba állva kanyarogtak és vonatoztak. Felszabadultak az unalom alól. De abban a pillanatban én nem unatkoztam. A herceg partijain a miniszterek és a szeretők egyformán a sorban elfoglalt helyük szerint éltek, s én éppen előreléptem. Finom egyensúly volt, ami éjszakáról éjszakára változott. Megálltam a helyem az első teszten: mellőztek, én pedig megfelelően viselkedtem. Zaklatott voltam, de nem túl zaklatott, féltékeny, de nem túlzottan. Ha ez egy társasjáték lett volna, amiben egy létrán kell feljutni, én éppen felmásztam arra a hatalmas létrára, ami a csúcsra visz és kihagyja a közbenső fokokat. Tudtam, hogy nemsokára nagyon népszerűtlenné válok. Fiona előrehajolt és Robinra fülelve mégis rám nézett, mintha igazolna valamit, amiről előzőleg beszéltek. A herceg neki mondta ugyan, de elég hangosan ahhoz, hogy én is halljam. – Szerintem a bátyámnak nagyon tetszene, nem gondolod? Fiona helyeselt. Mi a fenét jelent ez, gondoltam. 13 fejezet A nap olyan ragyogva verődött vissza a yacht üvegszálas oldaláról, hogy káprázott a szemem, amikor pislogtam. A hajó

mellett eltörpültem. Olyan nagy volt, hogy inkább óceánjáró üdülőhajónak tűnt, mint egy magán személyszállítónak. A legénység tizenkét tagja sorakozott fel a fedélzeten az üdvözlésemre. A ragadós hőségtől rögtön izzadságcseppek jelentek meg a felsőajkamon és a melltartóm vonalában. Már bántam, hogy egy szűk farmer halásznadrágot és Destiny kis boleró-ját vettem fel. Amikor aznap reggel kopogtak, arra számítottam, bezárnak egy másik pornó hűtőkamrába, de helyette a kocsi a kikötőbe vitt. Arról álmodoztam, hogy bikiniben és széles karimájú kalapban üldögélek és vörösre lakkozott körmeim elegánsan fonódnak a pezsgős pohárra. Hát nem így öltözöl, ha sétahajókázol egy herceggel? Aztán már nem érdekelt, hogy megfelelően vagyok-e öltözve, igen önelégültté tett az a kilátás, hogy kihajózom, és a tucatnyi matróz lesi majd az óhajaimat. Ez volt a nekem való élet. Yacht és pezsgő. A nemzetközi végzet asszonya felsétál a pallón. De amikor felértem a fedélzetre, és szembenéztem a ropogósra vasalt egyenruhában álló legénységgel, zavart láttam a tekintetükben. A szemeik cikáztak, mind a másikat nézte, ki fog először mozdulni. A kapitány, egy fiatal, napbarnított ausztrál fickó üdvözölt és azonnal mellém rendelt két vihorászó lányt, ő pedig a legénység többi tagjával ment a dolgára. Az egyikük, egy lapátfogú barna csaj azt mondta: – Lássuk csak. Szerintem egy a méretünk. Éneklő hangon különböző kérdésekkel bombáztak, mialatt körbevezettek a hajó oldalán, majd le a fedélzet alatti legénységi szálláshoz. – A család más hajóin szolgálsz? – Nem. – Akkor velünk maradsz? Egy percbe se kerül és előkészítjük Allison régi priccsét neked. Allison úgy három hete ment el, de azt hittük, férfi jön helyette.

Kinyitottak egy faliszekrényt, ami tele volt az övéjükhöz hasonló uniformisokkal, mindegyik precízen műanyagtasakba csomagolva, a vállfák azonos távolságra állítva egymástól. A ruhadarabokat hozzám méregették, figyelmesen vizsgálgatták, melyik passzol, és összeraktak egy uniformist, amit felakasztottak egy fogasra. Mindig gyanítottam, hogy az olyan emberek, akik a ruhákat módszeresen elrendezik, jobb emberek, mint én, tisztább a lelkük. – Akkor Leslie most vett fel? – Nem. – Tényleg? Valaki más vette át a személyzetfelvételt? – Nekünk sosem mondanak el semmit – tette hozzá a szőke. Valami magyarázatot vártak. Én megvetettem a lábam és várakozóan visszanéztem. Az ausztrál tengerészlányok annyira tiszták és egészségesek voltak, hogy fájt rájuk nézni. Olyan érzésem támadt, hogy a hajó szűkös tere nem ad helyt semmilyen zavarnak, titoknak. Milyen lenne olyan életet élni, amiről nem kell senkinek hazudni? – Mióta vagy stewardess? – Nem vagyok az. – Huh – néztek egymásra döbbenten, majd rám. – Nem akarok barátságtalan lenni, de mit csinálsz te itt? Az egyik leghasznosabb tudás, amire Bruneiben szert tettem, az volt, hogy sose adj ki túl sok információt. Megtanultam hátradőlve várakozni, amíg nem voltam benne teljesen biztos, mi is történik. Sosem szeretnél pont az lenni, aki kiadja a nevet ostobaságból. – Nektek mit mondtak? – Semmit – felelt a barna. – Csak annyit, menjünk a fedélzetre az új stewardesst üdvözölni. – Szóval, ha nem vagy stewardess, akkor… – Érted már, hogy miért vagyunk összezavarodva?

– Rendben, akkor maradjunk annyiban, hogy stewardess vagyok – zártam le. Ezzel meg is elégedtek. Találtunk egy uniformist, ami jó volt rám. A keményített műszálas nadrág kicsit szűk volt ott, ahol a combom találkozott a fenekemmel, de ez mindig így volt. Amint ugyanúgy néztem ki, mint a lányok, a beszélgetés barátságosabbra váltott. Úgy döntöttünk, én egyszerűen azt teszem, amit ők. Megbeszéltük, hogy egy gyors munkaköri leírást kapok tőlük szóban, mert a szultán és a családja egy óra múlva érkezik, hogy egy napot a tengeren töltsenek. Utána majd egy részletesebb, alaposabb kiképzést kapok. Biztos voltam benne, hogy arra sosem kerül majd sor, de azért megköszöntem az ajánlatukat. Kezdtem rájönni, hogy a herceg szerette az embereit bizarr helyzetekbe hozni, csak hogy lássa, hogyan viselkednek. Mi voltunk a kísérleti nyulai. Azon tűnődtem, vajon nincs-e neki valami gondja, egy kis szadista beütése vagy más viselkedészavara. Vagy talán csak annak a tünete volt, amikor valakinek túl sok pénze és hatalma van. A lányok kibontottak három diétás kólát és elmondták, amit a munkáról tudni kellett, mialatt szívószálon szürcsöltük a dobozból. Yacht stewardessek voltak, Ausztráliából vették fel őket azzal a legénységgel, amelyikkel mindig is dolgoztak. A szultán hajóján dolgozni volt életük legkönnyebb munkája. Hat hónapja álltak a szultán alkalmazásában és addig egyetlen utazáshoz vette őket igénybe. A munka nem hangzott rosszul. Én örömmel tölteném a napjaimat egy priccsen ringatózva a hajón és a hullámok csapkodását hallgatva. Szívesen járkálnék fel-alá céltudatosan egy tálca itallal. A kimenőnapjaimon este vörösbort szopogatnék a csillagok alatt és flörtölnék a kapitánnyal. Talán meg kellene gondolnom a dolgot. Talán maradhatnék a hajón és semmilyen döntési jogkörrel bíró ember sem figyelne fel rá, hogy nem kellene ott lennem.

Talán így kikerülhetnék a herceg sarka alól, mielőtt olyan nyomorulttá válok, mint Serena és Leanne. A lányok folytatták a munkaköri leírást. Hogyan kell felvenni az étel- és italrendeléseket. El kellett tüntetnünk a poharakat és az edényeket, soha nem állhatott üres pohár egy percnél tovább sehol. Meg kellett állni az ajtóban készen mindenfajta kérésre. Jelen voltunk, mégis láthatatlanok. Étvágygerjesztőket szolgáltunk fel. Azonnal rendet raktunk a szobában, amikor valaki kiment, hogy ha visszatérnek, akkor makulátlan állapotban találják. Bevittek a fürdőszobába, hogy megmutassák a legfontosabb trükköt: hogyan kell vissza hajtogatni a vécépapír végét egy tökéletes háromszöggé, miután bárki használta a vécét. – Ezt annyira imádják. Ettől úgy érzik, minden kívánságukat lesed és rajtuk tartod a szemed. Így átgondolva, talán a stewardessmunka mégsem nekem való volt. Kis szünetet kértem a vécépapír hajtogató magánórámból és felmentem a fedélzetre, s élveztem, ahogy a napsütés átmelegíti a merev fehér vászoningem. A tenger vize só- és rothadásszagú volt, és kevésbé nyomasztó, mint a trópusi esőerdő szaga a sziget belsejében. Felidéztem a Jersey-i partvidék emlékét. A családunk minden nyáron rendszeresen Beach Haven-re utazott Long Beach szigetére. Ott Johnny és én egy portyázó kölyökbandával haverkodtunk. Egy csapatban rohantunk mindig az óceántól az Engleside motel medencéjéig, előbb az örvénylő óceánba ugrottunk, majd a forró fehér homokon átrohanva belevetettük magunkat a motel medencéjének mélyebb végébe. Oda-vissza, egész nap, csak rövid szünetekre álltunk meg a jégkrémárus kocsijánál. A nap végén lebarnulva és homokos hajjal csatlakoztunk a szüleinkhez és átsétáltunk a sziget öbléhez, ahol sült kagylós szendvicseket ettünk a Morrison’s étteremben. Vacsora után kisétáltunk a mólóra és

figyeltük, ahogy a vitorlások visszatérnek a kikötőbe. A kikötőből terjengő apály szaga adta az éjszakák illatát Beach Havenen. De Beach Haven más érzéseket is hagyott. Emlékszem, úgy éreztem, bekúszott a bőröm alá. A karnevál fényei és a forró, fahéjas fánkok íze reggelire meg a homoki rákok ollójának csiklandozása nem olyasmi volt, amit kívülről éreztem; a testem részei voltak. Mindörökre így maradt. Brunei pont az ellenkezője volt. Minden nappal egyre távolabb kerültem a testemtől. Egyre inkább elvesztettem a kapcsolatot a körülöttem lévő világgal. Némi szomorúsággal vettem tudomásul az érzést, ugyanakkor egyfajta elégedettséggel is. Az, hogy képtelen voltam érzékelni a testem, egyfajta biztonságos kikötő volt önmagában, furcsa szabadságot adott. A fedélzetről, ahol álltam, figyeltem a szokásos fekete Mercédeszek karavánját, amely lassan begördült a kikötőbe. Visszatértem a kabinba, amikor a kocsikból civil ruhás és uniformist viselő biztonsági őrök rajzottak ki, hogy ellenőrizzék a hajót. A biztonsági protokoll szinte észrevehetetlen volt. Amint a hajóra léptek, az őrök beleolvadtak a környezetbe. Ha nem néztél körül elég alaposan, észrevehetetlen volt, milyen jól védték a királyi családot, milyen közelről figyelték minden egyes tagját. A dolgokat gondosan összehangolták és megszervezték, hogy fenntartsák egy átlagos élet illúzióját a szultánnak és testvéreinek, meg a családtagjaiknak. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy az átlagos élet egyfajta csodalámpába zárt ritka verzióját, ahol minden szükségletet és vágyat azonnal kielégítenek, gyakorlatilag még mielőtt ők maguk felfigyelnének rá. Valószínűleg azt gondolták, a vécépapír vége magától pöndörödött vissza háromszög alakúra, miután kitörölték a seggüket. Fojtogató volt. Nem csoda, hogy a herceg állandóan csak kefélni akart. A civil ruhás biztonsági őrök élire vasalt öltönyben jártak,

ők állandóan körbesétáltak és egyeztették a feladatokat, könnyedén váltottak malájról brit akcentusú angolra. Egyikük megállt kicsit beszélgetni a szőke stewardesszel. Halkan beszélgettek a szoba másik végében és egy ponton a szó rám terelődött. Tudtam, mert az őr rám nézett, majd megállt egy pillanatra gondolkodni, mielőtt folytatta. Ő sem tudta, mi a fenét csinálok ott, de többet tudott, mint a legénység. Eleget tudott. A szőke stewardess udvarias hangra váltva közölte velem, hogy egyszerűen álljak meg a szultán kabinjában és vegyem fel az italrendeléseket. Így végül nem kellett a fürdőszobákat takarítanom. Nem vagyok benne biztos, mi hangzott el a beszélgetés alatt, de akármi is volt, láthatatlan falat emelt közénk. A nagyfogú aztán elvitt egy óriási nappali ajtajához, bent a sötét faburkolatot rengeteg ablak szakította meg. Ott hagytak állni egész nap és az egyetlen ember, aki beszélt velem, az a bárfiú volt, aki felvette a rendeléseimet. Nem kellett sokáig álldogálnom a semmire várva. Hamarosan tumultus támadt, ahogy elrohant mellettem egy raj nevelőnő egy csapat gyerek után a társalgóba. Biztos, hogy nem csak a közvetlen család volt, ahhoz túl soknak tűntek. A szultán és a felesége nem sokkal lemaradva követték őket. A szultán nem tűnt olyan méltóságteljesnek, mint a pénzeken. A királyné kétszer akkora volt, mint a férje és a szokványos formátlan hosszúruhát viselte sok flittenel. Ahogy kihajóztunk, néztem, amint csendben ült egész nap és finom mosollyal válaszolt mindenre, amit az emberek mondtak neki. Úgy tűnt, élvezi a játszó gyermekek látványát, de sosem ment oda hozzájuk. Egész nap üdítőket hordtam a családnak és lehordtam a poharakat, amikor végeztek velük. Étvágygerjesztőket kínáltam körbe tálcán. A királyné rám mosolygott és egyenesen a szemembe nézett, sőt bocsánatkérőnek tűnt, amikor elkapta a

tekintetem, hogy újratöltsem a poharát. Mintha lett volna bármi más dolgom. Ember, úgy éreztem magam, mint egy hülye picsa. A végső ötletem az volt, hogy azért szolgáltam fel kólát a fickó gyerekeinek, hogy jól megnézhesse a seggem. A szultán másképpen volt jóképű, mint Robin, kicsit idősebb és komolyabb lévén. A bajusza inkább Magnumra, mint Errol Flynnre hasonlított. Kezdtem azt gyanítani, talán valahol félreértések támadtak a kommunikációban. Valaki eldöntötte, hogy a hajóra küld, de senkinek nem mondta el, még a szultánnak sem. De az út végén, amikor a szultán és a királyné kivonultak a társalgóból, a szultán végre a szemembe nézett cinkos mosollyal és rám kacsintott. Megkíséreltem rá úgy nézni, mintha abszolúte ellenállhatatlan lenne. Végül is ő volt a szultán, és ha lepasszoltak neki, akkor megpróbálom a legtöbbet kihozni a dologból, gondoltam. A túlélő ösztönöm működésbe lépett. Nem volt rá semmi okom, hogy azt higgyem, ha érdektelennek és nemkívánatosnak találnak, akkor letaszítanak egy szikláról vagy nyilvánosan megköveznek, vagy egy kocsi csomagtartójába zárnak, ahonnan többé nem kerülök elő. Ennek ellenére készen álltam, hogy harcoljak mindennel, amim csak van, hogy a királyi kedvencek vékony kötelén táncoljak tovább. Talán nem kellett hozzá közvetlen életveszély, elég volt annak a veszélye, hogy nem szeretnek. Visszatekintve látom, hogy szerencsés volt a bennem növekvő harci kedv, mert nemsokára szükségem lett rá. Amikor kikötöttünk, nem várt rám senki, de már nem aggasztott a gondolat, hogy elfeledkeztek rólam. Visszaadtam az uniformist és addig napoztam a rakparton, amíg a bár csaposa meg nem rázta a vállam, hogy megérkezett értem egy sofőr. Egy másik hasznos szokásom, amit Bruneiben fejlesztettem ki, hogy megtanultam elaludni bárhol, bármi is zajlott éppen körülöttem. Össze tudok gömbölyödni egy

bevásárlóközpontban a padon, egy hotel fürdőkádjában, a reptér padlóján és másodpercek múlva már alszom is. Amikor sötétben a saját ágyamon próbálok elaludni, az már nehezebb. Valamilyen okból kisebb a rémálmok veszélye, ha egy padon alszom. Mire visszaértem a fogolytáborba, mindenki más elment már a partira. Levettem a ruháimat a kád felé sétálva, és amikor beleültem a vízbe, kiszámoltam, hogy még pont félórám van, míg a herceg is odaér. Megértették velünk, a partiról csak akkor hiányozhatunk, ha maláriában haldoklunk, különben azt kockáztatjuk, hátracsúszunk a rangsorban tíz hellyel, és mellőzéssel büntetnek. Bepúderoztam a leégett orromat, aztán feltűztem a hajamat és beugrottam egy golfkocsiba. Tíz óra elmúlt, mire odaértem, és Robin már a teremben volt, egy kanapé szélén ült és Yoyával beszélgetett. A lány tágra nyílt szemmel nézett és vadul gesztikulált, úgy nézett ki, mint egy kislány, aki az apjának mesél éppen egy példátlan esetről, ami az iskola játszóterén történt. Robin keresztbefont karral hallgatta, arcán elnéző mosollyal. Valami olyasmit láttam az arckifejezésében, amitől picit megbotlottam a szőnyegen. Ellágyultnak és természetesnek tűnt. Úgy tűnt, szereti a lányt. Nem a szenvedélyes szerető módján, hanem inkább atyaian. Lehet, hogy csak a homályos megvilágítás okozta, lehet, hogy csak az agyam játszott velem, de egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Bár sosem néztek rám egyenesen, volt valami áruló energiaörvény Serena és Leanne körül, egy kitörni készülő viharé, ami a nyakamba szakadhatott. Nyugtalanná tett. Kihúztam magam és a székemhez sétáltam, a kavargó viharfelhők irányába, de Eddie megelőzött és elém lépve félrehúzott. Már várta, hogy feltűnjek. Eddie dolga volt szólni a lánynak, akit a herceg kiválasztott

éppen éjszakára. Aznap este én voltam az. Levezetett a lépcsőkön egy olyan szobába, ahol még sosem jártam azelőtt. Hatalmas, kör alakú szoba volt, körös-körül ajtókkal. Olyan volt, mint egy tévés show. A hármas számú ajtó mögött egy új hűtőt találsz, a hatos számú mögött egy tigris vár, a hetes ajtó mögött… egy hálószoba, ahol Eddie lerakott és rám fordította a kulcsot kívülről. Úgy tűnt, a palotában minden ajtó kívülről záródott. Robin tizenöt perc múlva ért oda. – Mesélj a napodról. Mi történt? Találkoztál vele? Éreztem, hogy fontos volt Robinnak, hogy tetszettem-e a bátyjának. Elmondtam neki néhány részletet a napból. Úgy gondoltam, jobb, ha nem említem a feleséget. A feleségek úgy lebegtek körben, mint a családi titkok, amikről mindenki azt színleli, nem tud róluk – mindig jelen vannak, de sosem említik őket. – Milyennek találtad a bátyámat? – Kacsintott. Mosolygott. Kedves volt. – Kacsintott? Robin elégedettnek tűnt és előhúzott egy digitális fényképezőgépet. Sosem láttam ilyet azelőtt. Csak nem arra készült, hogy képeket küld rólam a szultánnak? – A mi számunkra – felelte kérdő pillantásomra. Hát volt egy „mi”? Megkönnyebbültem. Nem akartam, hogy lepasszoljanak. Úgy éreztem volna, mintha Robin a fülemre árcédulát tűzött volna és felvezetett volna a vásárra. Még ha egy árucikk is voltam, azt akartam, hogy ennél többre értékeljenek. Bármilyen körülmények válhatnak a normális hétköznapjaiddá, ha megengeded. Ugyanaz a lány, aki pár héttel azelőtt részvevő módon tanácsolta zokogó barátnőjének, hogy szakítson az őt megcsaló barátjával, különösebb gondolkodás nélkül ülhet az ágy szélén szerelmet remélve egy olyan pasitól, akinek nem egy, de negyven barátnője van, akik

húsz méterrel odébb ülnek – és akkor még nem is számoltuk a feleségeiket. Patti Smithből Patti Hearstté alakultam. Mit tenne Patti Hearst? Beleesne Robinba, ha másért nem, hogy az unalomtól és az utálattól mentse magát, nehogy megundorodjon magától és mindenki mástól. Csapda volt. Robin Anglia legelőkelőbb iskoláiban tanult, mind a politikában, mind a pénzvilágban a hatalmasok közé tartozott, betegesen önimádó volt, gyakorlott manipulátor, szexfüggő és mestere a nőgyűjtésnek. Nem volt esélyem. Azt gondoltam, biztosan nem találkozott még senki hozzám hasonlóval addig. Talán én más vagyok. Talán én vagyok az, aki boldoggá teheti. Talán én magam is boldog leszek cserébe. Csatlakoztatta a fényképezőgépet egy asztali monitorhoz és elkezdett képeket csinálni rólam. Láttam a képernyőt az ágyon fekve. A monitoron egy pornóparódia tűnt fel, egy kerek arcú, nagy fenekű kislány, aki mindössze combfix harisnyát viselt. – Nézd meg! Tökéletes vagy – mondta később, ahogy átpörgettük a felvételeket. – Nem szabad megváltoznod. Tökéletes voltam. Vágj hozzám egy röhejes kis svájcisapkát, Patti. Innentől én viselem. Amikor felöltöztünk és elindultunk vissza a partira, Robin átadott egy dobozt. Egy aranylánc volt benne gyémántokkal kirakott szív alakú medállal. Ez volt az első ékszer, amit kaptam tőle és sokkal szerényebb volt, mint a későbbi gyémántokkal kirakott Rolex és Bulgari készletek, de sokkal intimebb, a legszemélyesebb ajándékom tőle. A szívem meglódult. Olyan lány lettem, akinek ékszeres dobozokat kell kinyitnia és felfedezni, mi csillog rájuk belőle, olyan lánnyá, aki felemeli a haját, míg a nyakára csatolnak egy nyakláncot. A nyaklánc megpecsételte az üzletet. Amikor ezt viselve visszatértem a székemhez, Serena és Leanne nem is néztek rám. Halkan beszélgettek és különösen ki lehetett venni belőle a „kövér” szót. Aztán elhangzott a kurva is. Kimerült voltam,

leégtem a napon, a bőröm elvékonyodott; könnyek szöktek a szemembe. Nem csak Serena és Leanne miatt. A művészeti szertárban töltött ebédidők miatt, amikor évekig rejtőztem ugyanezen kegyetlenség elől, a vicsorgó fogsorok miatt, amelyek csak annyiban különböztek az iskolában, hogy fogszabályzó volt rajtuk. Azt gondolhatnád, hogy addigra immúnissá váltam ellenük, de sosem tudtam hozzászokni a szúráshoz. Megróttam magam a gyengeségemért – sose engedd nekik, hogy sírni lássanak. Fiona átkiáltott hozzám a zene fölött. Odafordultam és maga mellé intett. Odasétáltam és leültem mellé, Robin székét üresen hagytuk, mert éppen körbesétált. Az arcom forró volt és arra kényszerítettem a szemeimet, ne engedjék kiszökni a könnyeket. Nem akartam, hogy bárki lássa, hogy letörlöm, ezért megvártam, míg a kibuggyant könnycsepp legurul az államig, és a számhoz emelt pohár takarásában félresöpörtem. Fiona nem tette szóvá sem a könnyeimet, sem a tényt, hogy éppen megmentett. Kész csoda volt a nő. Sosem láttam, hogy ügyetlenül intézett volna bármit. Én természettől fogva ügyetlen voltam. Amint elvarrok egy szálat, egy másik feslik fel. Szükségem volt egy szövetségesre és Fionában megtaláltam. Nem igazán bíztam benne, de kezdtem látni a stratégiáját. Neki az volt a legjobb, ha barátságban állt a Robin bal oldalán ülő lánnyal. Ezért nyújtott segédkezet nekem itt-ott. Feltételeztem, ő is elvárja, hogy segítsek neki azzal, hogy nem próbálom megfosztani a trónjától. Nekem semmi kifogásom nem volt ez ellen. Ha ilyen volt a második kedvenc élete, nem akartam megtudni, milyen lehet Fionának. 14. fejezet A következő két éjszaka én voltam a lány, aki hiányzik a partiról. Eddie jelzésére kisurrantam a kör alakú hálószobába,

ahol megvártam Robint. Ahogy ott üldögéltem, eszembe jutott egy olyan lány születésnapi partija a felső tagozatból, akit ki nem állhattam, de olyan népszerű volt, hogy nem utasíthattam vissza a meghívását. Annyira népszerű volt, hogy anyám ragaszkodott hozzá, hogy új ruhát és új frizurát szerezzek be. Ez a lány olyan gazdag és olyan nevetséges családból származott, hogy az egyik partijáték abból állt, hogy egy magas üvegdobozból papírpénzt fújtak körbe és be kellett dugni a kezünket, ki tud több pénzt összeszedni fél perc alatt. Arról a partiról is ki kellett surrannom. Kiszöktem, hogy egy olyan fiúval találkozzam, aki szintén fényévekkel népszerűbb volt, mint én. Más fiúknál előbb szélesedett a válla, de volt valami sötét is a lényében. Volt valami fáradtság a szemei alatt, egy enyhe sárgaság az olajbarna bőrén. A hátizsákjában mindig egy csomag inzulintűt hordott. Az összes tanára asztalán maci alakú műanyag üvegben méz állt, ha a srácnak esetleg hirtelen veszélyesen leesik a vércukra. Nem tudom, Danny miért pont engem választott aznap este az összes lány közül. Intett felém a fejével és találkoztunk a ház mögötti zöldben, és egymás mellett sétálgattunk a füvön. Levettem a rózsaszín szatén cipőmet a kis rózsákkal meg a fehér harisnyámat, hogy érezzem a füvet a talpammal. A pázsit zölden fluoreszkált és az éjszaka enyhe volt. A zakójára feküdtem és a fák mély árnyékában csókolóztunk, s ez egy újfajta édes élmény volt, ilyen valószínűtlen dologhoz jutni, mint egy csók Danny Rose-tól a tavaszi telehold alatt. A herceg partijáról kisurranni messze nem volt ilyen új vagy édes, de hasonló utóíze volt. Az, hogy valaki akar engem és hogy ilyen furcsa helyen vagyok, szinte mágikusan hatott rám. Szinte, de nem teljesen. Még mindig megvolt a repülőjegyem, ami másnapra szólt hazafelé. Vártuk, hogy Ari másnap visszaér, hogy engem és Destinyt kikísérjen a reptérre.

Az Arival érkező új lányok serege volt hivatott pótolni minket. Előszedtem a bőröndömet a földszinti beépített szekrényből és nagyjából bepakoltam. Amikor aznap este Robin találkozott velem, még mindig nem említette a jegyemet. Csalódott voltam, hogy ilyen könnyedén hagy elmenni, de azzal próbáltam vigasztalni magam, hogy egészében véve jó élmény volt. Nem volt szükség rá, hogy túl drámai legyek; tudtam, hogy kiheverem Robint, és hogy a Bruneiben töltött idő végül egy szórakoztató történetté válik. Miután mindennek vége, legalább a történet megmarad. S örömmel vettem volna át a pénzemet. Az a pletyka járta, átadnak a végén egy borítékot, egy „ajándékot”. Be kell rakni a táskába és majd később lehet megnézni. A lányok biztosítottak róla, messze több lesz benne, mint amennyit ígértek. A herceg végül is nem szeretett belém. A tiarával koronázott álmaim mind szétporlottak. De egy nagy rész bennem boldog volt, hogy hazamehetek a dolgokhoz, amik fontosak voltak számomra: a barátaim, a színház, a nagy szerelemhez, ami maga New York, meg az életemhez, ami épp csak elkezdődött. A székemben ültem, Fionával szemben, amíg Robin a szokásos lassú körét járta vodka-tonikkal egyik kezében, a láthatatlan jogarral a másikban. Fiona boldogan csacsogott, ahogy ott ültünk, én pedig ugyanolyan boldog voltam, hogy hallgathatok. Nem volt olyan mesterkélt, mint a többi lány. Vagy ha igen, akkor a mesterkéltsége olyan kifinomult volt, hogy észrevehetetlenné vált. Megpróbáltam memorizálni a lányok arcát, a sarkot, ahol a fal a mennyezettel találkozott, és Robint, ahogy háttal állt nekem. Egy mentális fényképalbumba gyűjtöttem a részleteket és lepecsételtem, hogy elővehessem, és megmutathassam majd az embereknek, amikor a Max Fish-ben közeledik a záróra. Néztem, ahogy Eddie kivezeti a teremből Destinyt, hogy

átadja neki a híres borítékot. A csaj rám kacsintott, amikor visszasétált. Figyeltem, ahogy egy utolsó ölelésre odamegy elköszönni a lányokhoz, meg a férfiakhoz és szolgálókhoz, akiket közelebbről megismert. Mindenki kedvelte. Igazán szórakoztató volt a hatalmas cickóival és a felháborító ruháival meg a szókimondó stílusával. – Nagyon népszerű volt – jegyezte meg Fiona. – Szerencsétlenségére a népszerűség és a siker nem ugyanaz. Összeszedtem magam és Eddie hívására vártam, de nem történt semmi. Beszéltem növekvő szorongásomról Fionának. – Oh, te nem utazol. Csak lazíts. Ez volt az első eset, hogy hallottam róla, esetleg maradhatok. Úgy döntöttem, nem hiszek neki. Nem ő irányította a dolgokat. Nem tudott mindenről. Mielőtt elmondhattam volna neki, hogy szerintem téved, Robin visszatért hozzánk. Az éjszaka a végéhez közeledett és Eddie nem jelzett, egy szót sem szólt – sem ő, sem Madge vagy bárki más. A mellkasomban a pánik rezgése egyre erősödött. Engem miért nem fizetnek ki? Valamit rosszul csináltam? Fiona végül felhozta a témát, fáradtan forgatta a szemét, hogy megint erről kell beszélnie. – A kislány teljesen fel van zaklatva, mert azt hiszi, neki is mennie kell. A herceg a jól ismert, hamis meglepetéssel nézett rám. – El akarsz menni? – Nem, persze hogy nem. De a jegyem holnapra szól. – Persze hogy maradsz. Fionához fordult. – Néha el kellene mondanod neki a dolgokat. – Én mondtam neki. Ennyi volt. Hátradőltem és átrendeztem a gondolataimat. Tehát maradok. Mennyi időre? Nem volt több ruhám, legalább háromszor viseltem már mindegyiket. Tennivalók vártak

otthon. Először is… mi? Átfutottam a listámat. A barátaim biztos ott lesznek még egy darabig. New York sem megy sehová. Sean utált. A családommal már rosszabb dolgokon is túljutottunk; ezt is túléljük majd. Ami a karrieremet illette, a tiltakozásom ott helyben megdőlt. Gyakornok voltam néhány nagyszerű ember mellett, ami nem jelentette, hogy én magam is nagyszerű voltam. Volt egy szakmai önéletrajzom, amiben a Pennyvel folytatott munka szerepelt, három diák színdarab, két diák film, és nagy eséllyel a legrosszabb előadás a valaha volt legrosszabb vámpírfilmben. Objektíven számba véve nem volt semmi, amihez visszatérjek. Semmi, csak nagy tervek. Azok várhatnak. Az érzelmi skála két legszélsőségesebb végét éltem át egyszerre: fel voltam villanyozva és undorodtam. Győztem és zuhantam. 15. fejezet A napok átlépték a két, majd a három hét határát és egy új csapat ragyogó és tanácstalan amerikai lány ülte körül az asztalt. Taylor ült mellettem. Persze, megtalálta az útját Bruneibe. Letámadta, körbehízelegte és hipnotizálta Arit, hogy küldjön neki egy jegyet. Nem lehetett neki nemet mondani. Először tartottam tőle, de dühét hamar lelohasztotta a nagyszámú versenytárs és hamarosan ismét barátok voltunk. Az amerikai és európai lányok átköltöztek az ötös házból a hatosba. A legtöbb ázsiai lány Leanne és Fiona kivételével átköltözött egy másik helyre, ami leginkább egy nagy hálóteremre hasonlított. Taylor és én egy szobán osztoztunk a hatos vendégházban. Leanne kapta a társalgóval szembeni szobát és Serena kapta a lakosztályt. Ari elfoglalta az ötös ház lakosztályát. A kisebb szereplők, a statiszták (ne tulajdoníts nekik nagy jelentőséget, gyorsan cserélődnek) között volt egy szőke amazon, Kimmee, aki röplabdajátékos volt; és egy L.A. rockbanda énekese, Brittany, aki jegygyűrűt viselt, állítólag

Vince Neil adta neki, és egy Suzy nevű antiszemita, akitől először hallottam a „zsidó” szót igeként: „ Lezsidóztam az árát ennek a fülbevalónak.” A herceg számára négy feleség volt engedélyezve. És még csak három volt neki. Szóval a lányok közti kemény vetélkedés hátterében az állt, a győzelemmel esetleg egy korona is jár. Szóval a játék lényege ez volt: lépj át minden feltételezésen, lépd át az összes láthatatlan hierarchiát, keltsd fel a mindent elsöprő szerelmet és a világ mostohalányából – tizenéves thai prostiból, korosodó playmate-ből, gyenge színésznőből, rabszolga alkalmazottból, tévelygő rockénekes ribancból – hercegnővé lépsz elő. Rút kiskacsából hattyúvá, a herceg egyetlen bólintására. Néhány lány csak jött és ment, cserélhető arcok a vicces felvételeken, amiket a ház körül csináltunk, amikor túl részegek vagy túl felajzottak voltunk aludni (olyan felvételek, amiket később szégyelltem, mikor az egyik lány eladta a sajátjait egy amerikai magazinnak). Némelyik lány hosszabb ideig maradt és csinos kanapé-dekorációként üldögéltek a radar alatt. Némelyik lány felkelt a kispadról és belevetette magát a játékba minden tudásával. Minden lány megváltozott a brunei tartózkodása alatt. Minden lányt átalakított valahogy a nyomás, a paranoia, a lappangó bizonytalanság, ami bekúszik az agyadba, ha minden este egy teremre való másik lánnyal hasonlítod össze magad. Te milyen lennél? Ragyognál vagy meghúznád magad? Maradnál és kiverekednéd a dolgokat magadnak vagy elfutnál? Az egyik kedvenc téma a lányok közt az volt, ki mit mondott a szüleinek, a barátjának vagy a férjének. Amikor egy pornósztár először feltűnik egy filmben feltűzött hajjal napszemüvegben, mielőtt az irodai asztalra mászik, mindig eltűnődik az ember „hogyan mondta el a szüleinek”? Serena azt állította, azt mondta a szüleinek, a főnökével

randizik. A vele élő pasinak (a vörös hajúnak, aki kihozta a reptérre, s aki Kansasből Los Angelesbe költözött vele, de nem a vőlegénye, erősködött) azt mondta, nevelőnőnek szegődött el. Amennyire én tudtam, Taylornak nem voltak szülei. Sosem beszélt róluk és sosem hívta őket telefonon. Amikor találkoztunk, leadott nekem egy gyanús történetet valami barackültetvényről, úgyhogy sosem kérdeztem a múltjáról többé. Gondoltam, megspórolom neki a hazudozást. Túl sokáig halogattam és eljött az ideje, hogy mondjak valamit a szüleimnek, ha nem akartam nemzetközi botrányt okozni. Érezhetően gyanakodni kezdtek a sietős hívásaim miatt a véget nem érő szingapúri forgatásról. Leültem a telefon mellé a cicás pizsamámban a telefon asztalka mellé a márvány előtérben és tárcsáztam a számukat. A beszélgetés esetlenre sikeredett. A nemzetközi vonalon szokványos hangkimaradások fájdalmasan emlékeztettek a köztünk lévő távolságra. Azt mondtam nekik, a forgatás alatt találkoztam egy pasival, akinek az asszisztense lettem és kiderült róla, hogy ő a Brunei herceg. – Hol herceg? – kérdezte apám. – Bruneiben. – Mi a fasz az a Brunei? Kitalálhattam volna valami kevésbé leleplezőt, valamit, amiben nem szerepel a könnyen megfejthető „asszisztens” fogalom. De a hazugságokat valós talajra kell építeni, különben köréd fonódnak, mint egy kínai hüvelykszorító. Nehezebb volt, mint gondoltam. A szüleim hangjából zavart hallottam ki. Aggodalmasnak és erőtlennek hangzottak, apám dadogott a visszafojtott dühtől és átadta anyámnak a kagylót, hogy derítse ki, mi az ördög folyik itt, míg anyám megpróbált mindenkinek a jó oldalára apellálni – az örök diplomata, mindenáron. Elképzeltem őt, ahogy elfehéredő ujjakkal kapaszkodik a konyhai szék támlájába, s mögötte bugyog a

tűzhelyen a paradicsomszósz. – Mikor jössz haza? – Nem vagyok benne biztos. Két hét. Három, talán több. Éreztem, ahogy nő a bűntudatom. Éreztem a savas nyálat a torkom hátsó részében. Fizikailag beteg lettem a sok hazudozástól. Sajnálom, hogy nem vagyok másfajta lányotok, akartam mondani nekik. Sajnálom, hogy nem vagytok másfajta szülők. Sajnálom, hogy megbántalak titeket. Sajnálom ezt az egész kavarást. Sajnálom, de akkor is folytatom. Annyi lejátszott meccs után velük, még mindig éreztem a folyamatos késztetést, hogy azt mondjam, sajnálom. Amikor eldöntöttem, hogy elköltözöm otthonról, tizenhat éves voltam. Tudom, hogy szombat volt, mert egy gyerekre vigyáztam valakinél. Otthon a garázsajtón bepötyögtem a kódot és a földszint felől mentem be. Anyám a vasalódeszka fölé görnyedt farmerban és pólóban. A mosókonyha csupasz villanykörtéje hátulról világította meg, száját szorosan összepréselte. A házban a gőzölgő pamut illata terjengett. Az iskolai olvasmány járt a fejemben, Holden Caulfield, aki rejtegeti a képzeletbeli golyó ütötte sebét, meg hogy április a legkegyetlenebb hónap – szóval, csupa fontos dolog. Szótlanul elmentem anyám mellett. – Legalább annyit mondhatnál, hogy szia – szólt rám. – Szia. S azzal mentem tovább. Anyámra nem volt időm, de apámmal végtelen sok időnk volt egymás számára. Minden egyes nap új manővereket igényelt az állóháborúnkban. De anyámon csak átnéztem. Azt hiszem, szenvedett tőle. – Nézz a szemembe – követelt némi figyelmet. – Hol voltál, mit csináltál? – Részegen vezettem. – Ne beszélj velem ilyen hangon – vágott vissza.

– Milyen hangon? Apám félúton járt a földszint felé. Hallottam súlyos lépteit a lépcsőn felettünk. Anyám abbahagyta a vasalást és határozottan elállta az utamat. Próbáltam megkerülni, de elkapta a csuklómat. – Ne merj meglógni előlem. Nézz rám! Drogozol? Ez volt a kedvenc kérdése. Mindenféle bizottság tagja volt: amelyik a drogokról oktatott az iskolákban, amelyik fellépett a randevún elkövetett erőszak ellen, amelyik az iskolai vásárokat szervezte. A drogok elleni bizottságtól teljesen paranoiás lett. Igazság szerint nem drogoztam olyan sűrűn és aznap este egyáltalán nem csináltam semmit, ha azt nem számítjuk, hogy belélegeztem a nitró gázt a palackos tejszínhab kinyomása közben. – Engedj el – rántottam meg a karom. Ekkorra ért le apám a lépcső aljára. Amikor kirántottam a kezem, apámnak úgy tűnt, mintha meg akarnám ütni anyámat. Apám hihetetlen sebességgel tudott mozogni. Alacsony, tömzsi ember volt, de a dühe legyőzte a fizikai törvényeket. Szemei kidülledtek és véreresek voltak. A nyakán kidagadtak az erek és az orra meg a járomcsontja körüli erek elsötétültek az erőfeszítéstől, hogy helyet adjanak az arcába áramló vérnek. Olyan gyors volt, hogy már csak azt láttam, ott áll. – Soha nem merj kezet emelni az anyádra – mondta, miközben elkapta a nyakamat és a falhoz vágott. – Ezt a szégyent. Kibaszott gusztustalan. Hálátlan kis ribanc. Apám minden mondatnál előrehúzta a nyakamat, aztán megint a falba verte a fejemet. Amikor elengedett, lerogytam a padlóra és a térdeimet a mellkasomhoz húztam. Ezt a polgári engedetlenségi trükkömnek hívtam. Becsuktam a szemem és a lehető legkisebbre húztam össze magam. Elrejtettem az összes sérülékeny, lágy részt.

– Rám nézz, amikor hozzád beszélek! Fel s alá járkált előttem, összeszorítva és kiengedve az öklét. Az ütéseket könnyebben viseltem, mint a szavakat. Az ütések ritkán jöttek, a szavak mindennap. Tudtam, hogy nincs igaza, tudtam, hogy megbocsáthatatlan dolgot tesz. Mégis a szavak voltak a legrosszabbak. Dadogott, ahogy előtörtek belőle. Alig forgott a nyelve és szó szerint habzott a szája, ahogy darálta a szavakat. – Egy disznó vagy úgy öltözöl mint egy kibaszott hajléktalan és direkt elrondítod magad úgy nézel ki mint egy ocsmány féreg és azt hiszed majd jó emberekkel találkozol de így nem fogsz azt hiszed majd találkozol egy rendes sráccal de így nem fogsz szégyenbe hozol minket egy kibaszott nagy csalódás vagy egy tönkrement ember mi történt veled mit tettem én hogy ezt érdemlem mivel érdemeltem ki ezt a szar életet ezeket a kibaszott kölyköket egy vicc vagy ez az egész egy kibaszott vicc velem szemben. Ismertem apám dühkitöréseit, és tudtam, hogyan kell leállítani. Tudtam, egy percre még rosszabbra fordul majd, aztán hamarosan vége lesz. Tovább tüzeltem. – Ez a legjobb, ami telik tőled? – Mit mondtál nekem a saját házamban? Elkapta a hajamat és elhúzott a faltól. – Drogozol? A kikapcsoláshoz folyamodtam. Elengedtem minden tagomat, üveges szemmel meredtem előre. Megmarkolta a ruhát a mellkasomon és pofozni kezdett, nyitott tenyerét váltogatva a keményebb kézfejével. Minden ütésnél újra megkérdezte: – Drogozol? Csengett a fülem és ez volt a helyzetből kivezető kötél vége. Elkaptam és felhúztam magam a szoba mennyezetéig, mintha a levegőnél is könnyebb lennék, aztán ki a házból a mélyzöld

külvárosi éjszakába a levágott fű illatával, láttam a függönyök mögötti fényt és a tévé villózását a nappalikban. Ellebegtem West Orange és Newark mellett és át a Hudson folyón, amíg meg nem láttam New Yorkot, a Smaragdvárost, a kivilágított felhőkarcolókat a holdfényben. Tudtam valamit New Yorkról. Tudtam, hogy nem leszek csúnya, amikor eljutok oda. Anyám rongyként lógó karokkal állt a lépcső aljában. Úgy nézett ki, mint egy filmszereplő, aki számára megállt az idő, míg a többiek tovább mozogtak mellette. A varázslat csak annyira szakadt meg, hogy felkiálthasson. – Elég. Kérlek. Elég. Nem voltam benne biztos, hogy apámhoz beszél vagy hozzám, vagy Istenhez. Apám felállt és hátralépett, zavartnak és elveszettnek tűnt. Úgy gondoltam, tudom, mire gondol éppen: hogy az élete olyan messze volt mindentől, amiben reménykedett, amivel próbálkozott, amiről álmodott, mikor családot szeretett volna. Hogy olyan messze volt attól az embertől, akinek képzelte magát. Sajnálatot éreztem iránta. – A gyermekeim Isten átka rajtam – mondta, ahogy megfordult és kisétált a garázsba. Amikor apám így kitört, néhány órával később – legrosszabb esetben másnap – egy teljesen más ember kopogott bátortalanul az ajtómon és megkérdezte, le akarok-e menni zenét hallgatni a tűz előtt, vagy el akarok-e menni fagyizni és kikölcsönözni egy filmet. – Heves a természetem – szereti mondogatni magáról –, de gyorsan észhez is térek. Mintha egy gyors verés jobb lenne, mint egy hosszú beszélgetés. A rá következő nap azt mondtam anyámnak, elköltözöm otthonról. Anyám – díjnyertes csomagok küldője a nyári táborokba, vidám társaság a kocsiúton, a szülői munkaközösség elnöke, fáradhatatlan önkéntes, a családi és baráti levelezés bajnoka, makulátlan vacsorák szervezője, bármely beteg ismerős vagy barát elkötelezett gondviselője –

azt mondta, jó ötlet. Azt javasolta, érettségizzek előbb és jelentkezzek főiskolára egy évvel korábban a szokásosnál. Bejutottam a New York Egyetemre és anyám elvitt a Loehmann áruházba ruhákat venni. Bármikor vásároltunk, anyám a végtelenségig nagyvonalú volt. Gyakran megszenvedte később, amikor apám dohogott, hogy mennyire könnyelmű, mennyire használhatatlan bármire. Ilyenkor megkapta, hogy még a házat sem tudja rendesen kitakarítani, csak vásárlásra jó. Ezek a letolások minden alkalommal megtörténtek, amikor visszaküldték a számlát a hitelkártya túllépése miatt, de ő csak vásárolt. – Meg kell értened a férfiakat – magyarázta nekem. – Hagynod kell, hogy elmondják, amit akarnak, utána meg teszed, amit úgyis tennél. Anyám a Loehmannbe akart menni én meg az egyetlen punk boltba egész Észak-Jersey-ben, végül kompromisszumot kötöttünk, hogy mindkét helyre elmegyünk. Engem megrémített, amit az idős zsidó hölgyeken láttam a közös próbafülkében, anyámat pedig az eladó mindkét karjára tetovált svasztika döbbentette meg a punk boltban, de aznap gyengédek voltunk egymáshoz. – Nem kellene ilyen frizurát hordania ahhoz a kerek arcához – ennyit jegyzett meg mindössze az eladóról. Együtt ebédeltünk, és nem emlékszem, miről beszélgettünk. Volt valami kedves a rituáléban, az utolsó bevásárlókörútban, mielőtt végleg elköltöztem otthonról. Olyan volt, mintha én is csak egy lány lennék, aki főiskolára megy. S részben igaz is volt. Mindkét realitás létezett, egymással párhuzamosan. Félig tönkrement anorexiás tizenéves voltam, a lila hajam mögé rejtőzve és az életemért rohanva, miközben koravén lány is voltam színészi ambíciókkal, korengedéllyel felvéve egy jó iskolába, valamint tízoldalnyi terv és álom, amit lejegyeztem a

naplómba. S két anya is létezett egy időben: anyám, akinek időnként elfelhősödött a szeme, aki a levegőbe bámult és lógott a karja, míg a férje veri a gyerekeit; anyám, aki belehímezte a nevemet minden ruhadarabomba, mielőtt elindultam a főiskolára. Mind a két anyámat hallottam aznap a telefon végén. – Kérdezd meg tőle, azért eljön-e velünk a Kajmánszigetekre nyaralni – szólalt meg apám a háttérben. – Szívem, hazaérsz időben ahhoz, hogy velünk gyere a Kajmán-szigetekre? Tényleg örülnénk neki, ha eljönnél – fordította anyám. – Nem anya, nem hiszem. – Mit mondott? – kérdezte apám a háttérből. – Azt mondta, nem. Idén nem tud eljönni. – Micsoda? Akkor össze leszek zárva az öccsével? Mondd meg neki, tönkreteszi a vakációmat. Anyám nem továbbította ezt az üzenetet. Helyette azt kérdezte. – Tényleg rendben vagy? – Istenien vagyok. Nagyszerű ez a munka. Nem hagyhatom itt. Mire letettem a kagylót, megkönnyebbültem, hogy tudják nagyjából az igazságot és attól is megkönnyebbültem, hogy nem kell látnom őket egy ideig. Senki nem állt sorba a telefonért, úgyhogy felhívtam Seant. Felhívtam és sírdogáltam. Hiányzott. Honvágyam volt. Megfordultam és néztem a tükörben, ahogy az arcom megduzzad és tésztás lesz. Titokban szerettem nézni magam sírás közben. Olyan volt, mintha másvalaki arcát néztem volna. Bizonyította számomra, hogy éreztem valamit. Néha olyan sokáig játszottam a szerepemet, hogy végül elfelejtettem, mit is érzek valójában, elfelejtettem, hogy volt-e valaha is bármilyen valós érzésem. – Akkor gyere haza Jill. Egyszerűen gyere haza – mondta

Sean fáradtan. Belém fáradt. Később elmondta, nem belém fáradt, hanem szomorú volt miattam. Amiatt, amivé váltam, s ő képtelen volt megakadályozni. – Nem tehetem. – Nem tudok segíteni rajtad – búcsúzott. Felhívtam Pennyt is, és elmondta, hogy az előadás nélkülem is haladt, de biztosított róla, mindig lesz egy hely számomra benne. Amikor hazamegyek, ígérte, írunk valami újat. Csak az volt a gond, nem tudtam, mikor megyek haza. Bántott, hogy képtelen voltam enyhíteni anyám aggodalmait, hogy nem tértem vissza Seanhoz, hogy nem voltam jelen, míg Penny a közös előadásunkat írta, de kényszert éreztem arra, hogy maradjak. Viszont egyiknek sem tudtam volna elmagyarázni, miért. Nem sétálhattam csak úgy tovább. Nem engedhettem Serenát győzni. Nem akartam vesztes lenni, aki feladja. A partikon nevetéssel csillogtam, de a házban otthon komor voltam és honvágyat éreztem. Serena könyörtelen volt. Visszaküldte az ételt, mire reggel leértem a földszintre. Partikat szervezett a medence körül és elfelejtett meghívni. Hangosan nézte a filmeket a szobám melletti dolgozószobában, amikor aludni akartam. Azt mondta a többi lánynak, büdös vagyok, hogy kurva voltam herpesszel, hogy részeges vagyok, egy kövér, bulémiás picsa. Mindent, amit mondott, hallottak a láthatatlan figyelők is, úgyhogy a herpeszmese után váratlanul orvoshoz vittek. Serena ármánykodását Taylor mesélte el nekem, aki mellettem állt, mert utálta a csajt, s mert én voltam az egyetlen barátja Bruneiben vagy New Yorkban vagy bárhol, bár még mindig követelte a jutalékot a pénzemből. Taylor és én az ágyon feküdtünk és a lámpákat nézegettük a mennyezeten. Olyan volt a szobánk, mint egy nappali, amiből hálót csináltak. Taylor a fülembe suttogott a hangos zene mellett, nehogy

kihallgassanak. Megpróbált rábeszélni, álljak bosszút Serenán. – Vissza kell vágnod – súgta. – Senki nem hallgat rám. Mindenki rá figyel. – Robin hallgat rád. Mit gondolsz, mi másért csinálja a csaj? Kezdtem hinni, valahogy előhívtam egy ősi törzsi ösztönt, hogy kiközösítsék, aki más volt. – Nem azért van, mert más vagy, aranyom – súgta Taylor. Hajítsd már ki ezt az egész énközpontú gondolkodást. Azért van, mert jobb vagy náluk. Mert Robin téged kedvel. De az a kurva még elérheti, hogy megváltoztassa a véleményét, ha nem lépsz közbe és nem véded meg, ami a tiéd. De nem emlékeztem rá, hogy valaha is bosszút álltam volna bárkin. Helyette inkább magamba vonultam vagy elszaladtam. Belekapaszkodtam a sztárságról szőtt álmomba és tudtam, hogy abban rejlik a bosszúm. Taylornak valami sokkal közelebbi dolog járt a fejében, és az instrukciói nyomán elkezdtem gondolkodni rajta. Kezdtem azt gondolni, tartozom vele magamnak. Végül is nem ezt teszed, amikor hirtelen egy királyi udvar tagjaként ébredsz? Összeesküvést tervezel. Hálót szövögetsz. Csellel igyekszel pozíciót szerezni. Bosszút állsz. Hát nem ilyen ember akarsz lenni? Vagy az a lány akarsz lenni, akinek jó a szíve, kedves, akibe beletörlik a lábukat, a lány, akire elkerülhetetlenül kezdesz úgy nézni, bárcsak ne lenne ennyit a képernyőn, mert mindenki más sokkal érdekesebb? – Ki kell állnod magadért. Mondhatnál a hercegnek valami olyat a csajról, hogy hazaküldje – javasolta Taylor, szórakozottan csavargatva egy hajfürtjét. – A herceg túl okos. Tudná, mire megy ki a játék. – Nem feltétlenül. Nem, ha te is okos vagy. Okosabb. Lehetnél, tudod? A hercegnek is van gyengéje. Elvakítja az egója. Nagy bánatomra, Taylor látogatása hamar véget ért, így a tervezgetésünknek vége szakadt. Taylor és Robin nem jöttek ki

jól. Taylor talán briliáns volt a maga módján, de túl számító, nem volt elég gyenge pontja. Pont olyan volt, mint a herceg és ő erre rá is jött azonnal. Az olyan lányokat szerette, akiket el tudott bűvölni, akiket meg tudott sebezni. Taylor jó színésznő volt, de megvoltak a maga határai. Nem tudta a sérülékeny, érzékeny lányt játszani. De ahhoz elég soká maradt, hogy elültessen bennem egy kemény, hideg magot. Amit ő elültetett, Fiona tovább locsolgatta. Miután Taylor elment, délutánonként Fiona házába menekültem cigizni és csokit enni. Fiona volt az egyetlen lány, aki egy egész házat kapott. A lakosztályban aludt és a másik két szobát ruhatárnak használta. Kivitette az ágyakat és gurulós ruhaállványokat szerzett be helyettük. A kosztümjei, az estélyi ruhái és a teniszöltözéke, sőt a pizsamái is előbb fajtánként, majd szín szerint osztályozva lógtak rajtuk. Nem maga csinálta, a feladatokat olyan grandiózus hangon osztotta ki, mint aki tudja, joga van hozzá. Neki kétszer annyi szolgálója volt a házában, mint nekünk, és állandóan futkostak valamilyen feladattal. Fiona szinte csak thai nyelven beszélt velük és úgy tűnt, igazán kedvelik őt. Én mindig bocsánatkérő hangon beszéltem a szolgálókkal. Annyit kellett még tanulnom. Fiona népszerű televíziós színésznő volt a Fülöp-szigeteken. Elmondta, hogy Robin a tévésorozatát nézve lett szerelmes belé, és felkereste, majd meghívta egy látogatásra. Először kíváncsi volt, aztán visszataszítónak tartotta ezt az életstílust, majd a herceg meghódította. Első estéjén Bruneiben besétált a partira, majd azonnal kiment. Robin gyémántokkal válaszolt a döbbent visszavonulásra. Elővette a nyakéket egy ékszeres dobozokkal zsúfolt fiókból és felpróbálta a kedvemért. Egy gyémántokkal kirakott puma volt, ami a saját farkába harapott, ott volt a kapocs. Úgy futott körbe Fiona nyakán, mint egy rabságba ejtett állat. Ő már hat hónapja élt Bruneiben.

Teát ittunk a nappaliban, miközben ő félig feküdt a kanapén és láncdohányos módra egyre füstölt. Sehol nem volt engedélyezve, mert Robin utálta. Fionát ez sem érdekelte. Elsírtam neki a bánatomat. A többi lány olyan gonosz volt. Taylor hazament. Hiányzott New York. Hiányzott Sean. Egyre gyűlt a szorongásom, túl sokszor voltam másnapos, minden reggel egy sötét felhővel a fejem felett ébredtem, amit nem tudtam lerázni. – Nem tudom elviselni azokat a gonosz picsákat. Nem tudom ezt továbbcsinálni. – Ne légy ostoba. Barátokat szerezni jöttél ide? Az nagy hiba. Én nem vagyok a barátod. Robin sem a barátod. Azok a szipirtyók biztos, hogy nem a barátaid. A pénz az egyetlen barátod. Olyan akartam lenni, mint ő. Amikor tizenöt lettem, teljesen felnőttnek tartottam magam, de azóta megváltozott a véleményem. – Amellett visszavághatsz nekik. Nekem megvannak a magam elképzelései az elégtételről. Legtöbbjük a vásárlásról szól. Néhány nap múlva reggel meghallottam az addigra ismerős kopogást az ajtómon, de amikor lementem a kocsihoz, Fiona ült benne. – Vásárolni megyünk – jelentette ki. – Robin szereti, ha hagyományos hosszúruhákat viselünk. De ne aggódj, igazi ruhákat is veszünk később. Gondolj a mai napra úgy, mint étvágygerjesztőre. A sofőr körbevitt minket a hagyományos maláj boltokban, ahol vastagon sminkelt nők mintás selyemruhákban sürgölődtek körülöttünk, élénk színű szárongokat hordtak elénk, a hozzájuk illő kövekkel kirakott cipőkkel és hajdíszekkel, ékszerekkel. Legalább tízet vettünk fejenként. A sofőr lassan, egyesével leszámolta értük a bankjegyeket és a

táskáinkat a kocsihoz egyensúlyozta. Aznap éjjel Robin felvételeket készített rólunk Fionával a palota előterében álló szökőkútnál. Ott álltam a hagyományos, gyöngyökkel kivarrt rózsaszín selyem szárongban, egy csillogó flitterekkel kirakott művirággal a hajamban. A legtöbb fotón egyedül állunk, de volt néhány, ahol egymás kezét fogjuk Fionával, mint valami esküvői képen. Fiona kezdett barátnál is több lenni; egy nővér volt, a helyzetből fakadóan kicsit perverz módon. Mindig szerettem volna egy nővért. Aznap éjjel úgy éreztem, pozícióm a hárem hierarchiájában valami ősi dolog résztvevőjévé tett. Egy része árulással teli és borzasztó volt, de a másik része nem volt olyan rossz, ez a nőkből álló világ, amely egyetlen rejtélyes férfi körül forgott, aki mindannyiunkat megbabonázott és uralt. A következő bevásárlóutunk teljesen másképp festett. Fiona és én beültünk megint egy másik autóba, ez alkalommal a főváros repterére hajtattunk, ahol felugrottunk egy magánrepülőre Szingapúr felé. A gép belseje tiszta fehér bőr volt és a falak úgy néztek ki, mintha arany futott volna végig a márvány repedéseiben. Csinos légi kísérők szolgálták fel az italokat és az ebédet, és magazinokat nyújtottak felénk, hogy válasszunk. – Köszönöm, Siti. Köszönöm, Jing – mondta Fiona a mosolygó lányoknak, amikor kiléptünk a repülőből. Ő mindig megtanulta mindenkinek a nevét és emlékezett rá. Fiona úgy sétált át a reptéren, mint aki tudja, hová megy, de soha nem sietett. Mindig magas sarkúban járt és ettől a csípői enyhén ringtak, semmi kurvás, de ahhoz elég, hogy magára vonja az elhaladó férfiak tekintetét. Utánoztam a járását a ránk váró kocsiig és aztán a Hiltonnál is, ahol a herceg magánlakosztályában szálltunk meg. A lakosztály egy egész emeletet foglalt el, saját személyzete volt és inkább villának, mint szállodának tűnt. A berendezése klasszikus Robin stílusú

volt egy nagy szökőkúttal és rengeteg színarany ajtógombbal. Fiona méltóságteljes volt egész úton, de én úgy éreztem magam, mint Courtney Love a Buckingham-palotában botladozva. Arra jutottam, ha már légi kísérők és sofőrök meg cselédek szolgálnak ki, akkor nekem is legalább tűrhetően kell alakítanom a szerepemet. Azzal kezdtem, hogy erőfeszítéseket tettem, ne használjam a „kibaszott” és a „mint” szavakat minden mondatban. Fiona brit akcentusát átvenni már túl sok lett volna, de legalább megpróbáltam tisztán kiejteni a szótagokat és hasonulni az ő tiszta ritmusához. Megpróbáltam mindazt a durva Jersey hanghordozást, amit még nem öltek ki belőlem a színjátszásórák, felcserélni az ő selymes alt hangjának lejtésére. Figyeltem, ahogy egyenes derékkal ült a vacsoránál és mégis elengedettnek tűnt. Elkezdtem a bal kezemben tartani a villát, kicsiket vágni a csirkéből és sikerült úgy beszélnem, hogy csukva tartottam a számat rágás közben. Úgy tanulmányoztam Fionát, mint egy színjátszó gyakorlatot. Természetesen szerepet játszottam, de ebből a szerepből nem volt olyan könnyű kilépni, mint a többiből. Amikor odaérkezésemkor azon a balkonon álltam a hotelben, tudtam, hogy az átváltozás küszöbén állok, és igazam volt. Ott aludtunk aznap éjjel és másnap szalonnás tojást reggeliztünk. Fiona úgy evett, mint egy hölgy, de nem hagyott ott semmit. Nem volt fogyókúramániás. – Rá fogsz jönni, hogy Robin nem sokáig tartja maga körül a sovány lányokat – mondta. – Most mondd meg, ki tudna ellenállni egy ilyen férfinak? Ez igaz. Ki ne esne bele egy olyan pasiba, aki szereti, ha van mit fogni a barátnőin? Én kihagytam a szalonnát, de felszabadultan szedtem még magamnak tojást. Úgy megkönnyebbültem. Az otthoni életünkről beszélgettünk. Fiona már vett

magának és a szüleinek városi házakat a színésznői keresetéből. Aztán a saját házát odaadta a nővérének és vett magának egy másik házat a Robintól kapott pénzből, vagy inkább „ajándékaiból”. Próbáltam elmesélni neki, mi a kísérleti színház és láttam, a legostobább dolognak tartja, amiről csak hallott. – Milyen művészi – mondta udvariasan. Láttam, hogy ha nem is elragadónak, de legalább szórakoztatónak tartott; ha nem is egyenlőnek, de legalább méltó játszótársnak. Rájöttem, nem azért jutottam fel a létrán ilyen gyorsan, mert Robin lement hídba tőlem, bár úgy hiszem, őszintén megkedvelt. Azért jutottam fel, mert Fiona barátnőt akart maga mellé. Fiona csípett fel engem, ő terelgette a herceg érzelmeit. – Mondtam Robinnak, hogy ma velem kell tartanod vásárolni – jegyezte meg kis emlékeztetőként arra nézve, ki a főnök. Reggeli után külön utakra indultunk egy-egy sofőrrel. Úgy gondoltam, együtt kellene mennünk, de amikor megemlítettem Fionának, ő egy vállrándítással lesöpört, azt mondta, nem lenne elég hely kettőnknek ugyanabban a boltban, ami nevetségesnek tűnt. A sofőröm mellett egy testőr ült egy pénzzel teli Louis Vuitton-zsákkal, ami mintha a némafilmekben használt bankrabló zsákok paródiája lett volna. A testőr megkérdezte, hová akarok menni. Minden boltot ismert Szingapúrban; csak választanom kellett. Kimondtam az első nevet, ami eszembe jutott: Dolce and Gabbana. Elvégeztetett. Szingapúr egy ezüstös sci-fi utópiára emlékeztetett egy oxigén kupola alatt. A bevásárlóközpontok mintha magának Szingapúrnak a kicsinyített másai lettek volna, ragyogtak és modernek voltak. Az első áruház fényesen és fehéren kanyargott felfelé egy spirálban, mint a Guggenheim Múzeum.

Óvatosan végigpörgettem az ujjaim közt a ruhákat a Dolcénél, a rengeteg nullát bámulva az árcédulákon. Egy eladólány tüsténkedett körülöttem és lekapta a ruhákat az állványról, amiket megfogtam. Amikor tele volt a karja, átadta egy másik lánynak, aki bevitte a próbafülkébe. Olyanok voltak, mint egy összecsiszolódott brigád. Amikor bementem felpróbálni a ruhákat, rájöttem, hogy az eladólányok a szingapúri márkaboltokban kicsit mások, mint akikkel én a külvárosban találkoztam otthon. Hárman bezsúfolódtak velem a próbafülkébe és gyakorlatilag levetkőztettek. Lassan kezdtem, mindent kétszer felpróbálva, árcédulákat nézegetve, kikérve mindenkinek a véleményét. Az eladólányok csipogtak, és elsimították az anyagot és jóváhagyólag bólogattak. Én csak fintorogtam és forogtam a tükör előtt, míg a testőröm torkig lett velem és megmarkolta a vállam. Rám nézett és azt mondta: – Ez még csak az első bolt. Felvette az egyik ruhát a padról meg három másikat a vállfáról, odaadta az eladólánynak, és malájul beszélt vele. A lány odavitte őket a pulthoz. – Mindet vedd meg. Lehet, hogy életedben csak egyszer vásárolhatsz. Felkapott egy táskát a kivilágított üvegpolcról és odaadta egy másik lánynak, aki előrevitte a boltban a kasszához. – Mégis, mennyit költhetek? – kérdeztem, mert nem akartam kimeríteni a lehetőségeimet és egy tucat olyan ruhával beérni, ami nem is tetszett igazán, főként, ha tényleg csak egyszer vásárolhatok életemben. – Csak fogd meg őket és menjünk. Majd szólok, ha közel jársz a limitedhez. Chanel, Hermes, Versace, Dior, Armani, Gucci. Kimerítettük az első áruház kínálatát és mentünk a másikba,

majd megint másikba, amíg már a legdrágább dolgok is – főként a legdrágábbak – elkezdtek olcsónak és visszataszítónak tűnni. Még a táskákat sem szedtük össze, házhoz szállították őket. Eszeveszett körút volt. Olyan voltam, mint valami külvárosi háziasszony, aki megnyerte a fődíjat és van tíz perce, hogy körbeszaladjon az áruházban egy bevásárlókocsival és összekapja, amit tud. Tudatában voltam elvadult fogyasztói szemléletemnek. S mi van a nyolcéves kínai rabszolgákkal, akik összeöltögették ezeket a nevetségesen drága rongyokat? Mi van az éhezőkkel? A hajléktalanokkal? Egész országokkal, akik a szegénység és az éhezés szorításában élnek? Egész utcákkal New Yorkban, ahol kartondobozokban élnek az emberek az utcán? Azt mondtam végül magamnak: ez nem az én költőpénzem volt, hanem Robin pénze, aki nem hajléktalanokra költötte, hanem a szeretői ruháira, és ha nem veszem meg azt a szoknyát az orrom előtt, azzal sem segítenék senkin, attól még egyetlen holtfáradt varrónő sem kapna kicsivel több levegőt. Ostoba voltam, a fájó szívű burzsoá dáma álmait dédelgettem. Nem megvenni egy ruhát, mert az emberek éheznek? Már maga a bűntudat is kínos volt, kicsit olyan, mint a kísérleti színház. Fiona kigúnyolt volna. Megbocsáthatatlannak tartotta volna az ostobaságomat. Meggyőztem magam, hogy Robin igazán jótékony pasi, csak más módon. Végül is, mindenki kapott orvosi ellátást Bruneiben; mindenkinek rendelkezésére állt a jó minőségű ingyenes oktatás. Mi rossz van abban, hogy közben azt is szerette volna, hogy a barátnői jól nézzenek ki? Amikor este kilenckor bezártak az áruházak, a biztonsági őrök nyitották ki számunkra az ajtókat. Az eladólányok tovább maradtak, és mi folytattuk a vásárlást, a lábam már bedagadt a szandálban, ahogy céltudatosan végigmentünk a bevásárlóközpontok hosszú folyosóin. Elkezdtem Chanel estélyiket dobálni a pénztár pultjára, anélkül, hogy

felpróbáltam volna őket. Arra gondoltam, addig megyek, míg el nem érem a limitemet, de hamarabb fáradtam el és feladtam. Éjfél körül mentünk vissza a hotelbe. Délelőtt tizenegy óta vásároltam. – Egyébként mennyi volt a limitem? – kérdeztem a testőrt az autóban ülve. Nem tudtam elhinni, hogy nem értem el, pedig nagyon próbáltam. – Nem volt limited. Néhány lánynak nincsen. De csak a nagyon különleges lányoknak. – Jó, akkor mennyit költöttem? Mondott egy számot, amitől elállt a szavam. A szám messze meghaladta azt az összeget, amivel a jelenlegi házamat leelőlegeztem. Szédelegtem, mintha részeg lettem volna. Csendben ettünk Fionával. Kiszáradtam és a tészta gumisnak, ízetlennek tűnt. Holtfáradtan egyenesen a szobánkba mentünk. Tizenöt egyforma bőrönd sorakozott a fal mellett. Az új ruháim már összehajtva, becsomagolva pihentek bennük. Az ágyra feküdtem és megpróbáltam olyan szorosan a mellkasomhoz préselni a térdeimet, hogy kiszorítsam a gyomromból az undort. 16. fejezet A fürdőszobámban a tükör kezdett elválni a faltól, csak egy hajszálnyit, de ahhoz elég volt, hogy lássam, amint egy kis vörös jelzőlámpa néha kigyullad a sötétben. Bevonszoltam a többi lányt a fürdőbe, hogy igazolják, ők is látják. Annyit biztosan megállapítottunk: néha kigyulladt a fény. Nem volt újdonság, hogy figyelnek minket, de attól még mindig őrjítő, paranoid hatása volt. Ki figyelt vajon? Mit akartak látni? Habár Taylor hazament, megengedték, hogy megtartsam a szobát és egyedül legyek, mert olyan sok ruhát vettem, hogy szükségem volt minden faliszekrényre, de sosem éreztem magam valóban egyedül. Olyan volt, mint a borsószem

a matrac alatt – elég ahhoz, hogy kényelmetlenül érezzem magam, de ahhoz már nem elég, hogy pontosan meg tudjam határozni, mi a baj. Azt hallottam, hogy a magánélet egyfajta privilégium. Amilyen előjogaim nekem voltak a neveltetésem során, én sosem éreztem egy szikrányit sem belőle. Apám leszerelte a zárat az ajtóinkról. Anyám elolvasta a naplómat és azt mondta, a takarítás során esett ki egy fiókból, a házvezetőnő találta meg. Soha nem vettem biztosra, hogy a New York-i lakásomban senki nem nyitja rám az ajtót kopogás nélkül, vagy nem kutatják át a fiókom engedély nélkül, de nem kellett a naplómat olyan titkosan kódolni, hogy később esetleg magam se értsem. Bruneiben megint olyan világban éltem, ahol egyetlen lap sem lehetett titok. Bárhová ültem le a naplómat írni, mindig volt mögöttem egy tükör és mögötte egy kamera felvett minden egyes betűt. Mit láttak a kamerák? Mi volt a nagy bűnöm, amit titkolni akartam? Hogy viasszal leszedtem a bajuszom? Hogy gitároztam a levegőben egy rockszámra? Egy vibrátor? Egyáltalán nem érdekelt, hogy mit látnak. Nem, én igazából azért átkoztam magam, mert egy olyan lányt láttak, aki két napig ült a földön és bámulta a bőröndjeit, mert képtelen volt kipakolni. Mert amikor félig kipakolt, a szoba úgy nézett ki, mint egy rablótámadás után és úgy is maradt még három napig. Mert a lánynak sikerült egy darabot kihúzni a halomból, belepréselte és összerakta magát az esti partira, de reggel megint szétzuhanva ébredt. Csak arra volt képes, hogy olvasson és zenét hallgasson. Abbahagyta a tornát, az úszást, nem teniszezett már a gépből kilőtt labdával sem. Olyan gyorsan telepedett rám. Valahol Szingapúr és Brunei közt egy ágyúgolyó tűnt fel az égen és gyomron talált, a levegőt is kiszorította belőlem. Mindennap megesküdtem, hogy megváltozom, hatékony és vidám leszek, mint Ari, ügyes és

vicces, mint Madge, számító és ragyogó, mint Fiona – bármi, de nem lusta és irányíthatatlan és magába roskadt. Bármi, csak nem én. A depresszió csápjai fojtogattak, s ez jött és ment az életem során, időnként csak éppen megcsípett, máskor megbénított. Nem ez volt az első alkalom, hogy megadtam magamat nekik. Amikor a depresszió árnyai elsötétítették a látásomat a gimiben, akkor az apámat és az iskolát hibáztattam érte. Most, hogy annyi minden volt már mögöttem, láttam, hogy nem volt igazam; csak magamat hibáztathattam érte. Azzal vádoltam magam, hogy gyenge az akaratom, lusta vagyok és önimádó. A vádak listája tetszés szerint folytatható. Biztos voltam benne, ha elég keményen próbálkoznék, ha eleget jógáznék, eleget olvasnék Freudtól és Jungtól meg a Dalai Lámától és Ram Dasstól, nem ennék több csokit, többet tornáznék, és megtanulnám azokat a kurva francialeckéket, amiket magammal cipeltem, akkor meggyógyulnék. Biztos voltam benne, ha meg tudnám mászni ezt az erődítményt, akkor olyan magasra jutnék, hogy látnám a napsütötte kék eget, és friss levegőt szívhatnék. Csak állnék ott és érezném, hogy menthető és megváltható vagyok, nem egy romhalmaz. Fogalmam se volt, milyen állattal nézek farkasszemet. Ha azt mondtad volna akkoriban, a problémáim abból erednek, hogy rosszul van bekötve az agyam vagy valami kémiai kísérlet zajlik benne, az lett volna a válaszom, ne biztass a saját felelősségem ledobására. Most már tudom, hogy rosszul láttam. Mostanában, amikor a depresszió kezdeti tünetei megjelennek, azonnal tudom, mi történik. Már nem rombolom le az életem módszeresen, amikor a depresszió előugrik egy fa mögül. De akkoriban biztos voltam benne, hogy helyre lehetne hozni mindent, ha a világ gyorsabban változna, vagy én gyorsabban változnék. Ennek az illúziónak egy része abból eredt, hogy úgy tűnt, a

környezetváltozás működik. Amikor a világ megváltozott körülöttem, egy-két percig az újdonság, az adrenalin, az endorfinok néha ki tudtak szakítani az ingoványból. Ugyanezekbe az endorfinokba kapaszkodtam, amikor kiugrottam az ágyból és végül kipakoltam a Szingapúrban televásárolt bőröndjeimét, mialatt a másik kezemmel bepakoltam egyet a malajziai utazásunkhoz. Fionát és engem meghívtak a királyi család körútjára Kuala Lumpurba, ami valójában egy kéthetes diplomáciai misszió volt. A szokványos kései értesítéssel az előző napon tudatták velem, hogy másnap indulunk. Azt hiszem, Ari megsajnált amiatt, ahogyan a többi lány kezelt, bár nem vitte túlzásba. Elég jól megfizették mindazért a kemény munkáért, amit végzett, de sosem fürdették gyémántokban és készpénzben, mint minket, a barátnőket. Szerinte mi egyáltalán nem dolgoztunk keményen. Ez ingerelte őt, de sosem adta feltűnő jelét. Ari mindig távolságtartással kezelte a munkáját. Végül is, egy Bel Airen lévő ingatlan kezelésével indult, s odáig vitte, hogy prostituáltakat kerített egy hercegnek. A lányok, akiket Ari Bruneibe hozott, szinte sosem voltak prostik kezdetben, de sosem láttam olyat, aki visszautasította a herceget, látva a jutalmat. Mindenkinek megvolt az ára, akivel Bruneiben találkoztam és Robin hiba nélkül meg is fizette. Egyetlenegyszer hallottam panaszt, majd a hét során az illetőnél megjelent egy nagy ékszeres doboz válaszként. Sőt, azok a lányok illeszkedtek be leggyorsabban az új életstílusba, akik normál munkából, normál vőlegények mellől, hétköznapi életből érkeztek. Szégyenkeztem miattuk, ahogy folyt a nyáluk a Rolex születésnapi ajándékaik miatt. Csak azért, mert el vagy zárva egy párhuzamos univerzumban egy lánykollégiumba, még lehet benned egy kis méltóság.

Ariban viszont volt méltóság bőven. S úgy tűnt, ő megtartotta az identitását még Brunei erőszakos befolyása alatt is. Sőt, John nevű vőlegényét is megtartotta otthon. John sikeres építési vállalkozó volt. Egyik szeme zöld volt, a másik kék, és nevetségesen jóképű is, mintha csak egy aftershave reklámból lépett volna elő. Mindezeken felül önkéntes munkát végzett, autista gyerekeket tanított úszni. Tökéletes főszereplő lett volna belőle egy romantikus komédiában, már ha valaki szereti az olyat. Bár Arit nem kötötték Bruneiben senkihez romantikus szálak, tabu volt Johnt megemlíteni. Az olyan nők, mint Ari és Madge nehéz munkával voltak megbízva, sok pénz és titkos információ járt vele, de számukra sem az udvarlókat sem a férjhez menést nem engedélyezték. Vagy legalábbis egy közös megegyezéssel fenntartott csend vette körül a témát. Ari és Madge részéről szabályszegés lett volna udvarlót tartani, de Robin barátnőinél ez felért az öngyilkossággal. A következő repülőn találhattad magad, ha valaki rájött és kibeszélte. Még Ari is magányosnak érezte magát Bruneiben, úgyhogy néha velem beszélgetett. Bár a „megbízhatóság” nem számított a legfőbb erényemnek akkoriban, azért valószínűleg mégis én lehettem a legjobb választás számára. Nem igazán arról szólt a dolog, hogy Ari bízott bennem, inkább arra számított, hogy elég okos vagyok ahhoz, hogy tudjam, semmi hasznom nem lenne abból, ha keresztbe tennék neki. Az esküvői terveiről beszélgettünk, anélkül, hogy egyszer is kiejtette volna a házasság szót. Keresztbe tett lábbal üldögélt az ágyon, miközben egy avokádót kanalazott ki a héjából. – Kicsit aggódom, mert persze megint négy nappal előbb kellett visszajönnöm, mint ahogy terveztem és el kellett halasztanom a találkozót a vendéglőssel meg a szervezővel. Azért az elnök találkozhat az építésszel. Nem panaszkodom. Ari fél év múlva készült hozzámenni Johnhoz. „Elnökként”

emlegette, mert nem akarta a nevét kiejteni. Ari huszonöt éves volt, és Malibun építette a házát. Megértettem, hogy szögre akarja akasztani a bőröndjét és letelepedni, családot alapítani. Akár ezt is megtehette, hiszen nem látott már eleget huszonöt éves korára? – Édesanyád meg tudja szervezni helyetted? – Ja, elkerülhetetlen, hogy mindent ő csinál majd. Tudom. De csak egyszer történik veled ilyen, úgyhogy legalább szeretném látni a meghívókat, mielőtt kiküldik őket. Mondtam már, hogy amikor Kuala Lumpurban lesztek, semmiképpen ne hagyd el a szobát, hacsak egy őr nem jön érted? Ez nagyon fontos. Aztán megszemlélte az útra összekészített ruháimat. – Oh, tetszik ez a ruha. Hol vetted? – Dior. – Ezt mindenképpen vidd el. Lezártam a bőröndjeimét és azzal se fáradtam, hogy levegyem őket az ágyról. Tudtam, valaki majd elviszi őket és mágikus módon feltűnnek majd az úticélnál. Robin a negyedik feleségét készült kiválasztani, s nem volt kizárt, hogy a partikon részt vevő lányok közül választ. Az első vagy a második feleség esetén ez elképzelhetetlen lett volna. De amint a trónöröklés vonala biztosítva van, a királyi srácok nagyobb pályán játszhatnak. Néha elgondolkodtam azon, milyen lenne hozzámenni Robinhoz. Nem is olyan rossz egy olyan férj, aki csak néha jár a környéken, főként, ha olyan a személyzeted, hogy minden szükségletedre gondot viselnek, s puszta szeszélyből is felpattanhatsz a repülőre, hogy Szingapúrba vigyen. De az, hogy szabad bármit megvenned, nem azonos a szabadsággal. Tudtam, ha hozzámegyek a herceghez, soha nem szerepelhetek még egy színdarabban, soha nem járhatom be Európát hátizsákkal, soha nem mehetek moziba egy férfi barátommal, még a bevásárlóközpontba se

mehetek testőr nélkül. Néha áldozatul estem az álmaimnak arról, milyen lenne hercegnővé válni. Olyan furcsának tűnt, hogy beférkőzött a lehetőségekből alkotott kis világomba. Melyik Disney-agyú, rajzfilmen nevelkedett amerikai lány ne tudta volna mélyen a szívében, hogy méltó arra, egy herceg csókja ébressze fel a reá küldött átkozott álomból? Hogy kinyitja majd a szemét és anélkül, hogy neki mozdulnia kellett volna, megmentették? Kinek ne jutott volna eszébe megkísérelni, hogy megkaparintsa azt az aranygyűrűt meg a gyémánt tiarát? De nem voltam teljesen agymosott. Azt még az ottani sikereim tetőfokán is tudtam, hogy nem igazán akarok férjhez menni Robinhoz. Ha megtettem volna, soha többé nem randizhattam volna az esőben a tetőn. A szingapúri bevásárlókörút után még az a néhány lány is tüskéket növesztett, akik előtte semlegesek voltak irányomban. Úgyhogy amikor elutaztam Kuala Lumpurba, boldogan sétáltam ki az ajtón a legkonzervatívabb rózsaszín halszálkás fekete Chanel kosztümömben. Annyira meggyötörtek, annyira gonoszak voltak, hogy nem éreztem többé szükségét, hogy meghúzzam magam, hátha megszeretnek. Kit érdekelt, ha azok a szipirtyók nem voltak a barátaim? Ezt mondta volna Fiona, s így éreztem én is a néhány hétnyi kegyetlenkedésük után. Hasonlított a tizenéveskori megkönnyebbülésemre, amikor felfedeztem a punkzene világát. Egy egész más világot hoztam létre magamnak akkor. Azt választottam, hogy különbözni fogok azoktól a kölyköktől, akik megnyomorították az életemet. Megmutathattam egyszer és mindenkorra, hogy ők tévedtek, nem én. A gimnáziumban a színjátszóköri bandával lógtam vagy a kerámia szakkörben. Én varrtam a ruháimat, egyik alapszín után a másikkal festettem a hajam, és felfedeztem, hogy imádom a punkzenét. A komor színű ruháink miatt a

gazdagabb és előkelőbb tanulók a Sötétség Gyermekeinek becéztek minket (ami egy rockbanda neve volt akkoriban) és ezt a nevet aztán örömmel írtuk fel a falra a kedvenc asztalunk fölé az ebédlőben. A Sötétség Gyermekei egy bizarr kölykökből álló csapat volt fura frizurákkal, és olyan dolgokat csináltak, mint például egy rockopera megírása vagy saját élettörténetük paródiájának előadása. Széttárták gótikus köpenyeiket és megviselt kabátjaikat, és magukhoz ölelve befogadtak engem. Utána akármilyen különc dolgot is adtam elő az iskolai tehetségkutató versenyeken, mindig volt egy szurkolótáborom. Egy törzs voltunk. De az újonnan érkezett befogadásom fekete szemfestékkel és díszes biztosítótűkkel járt. S a hangyás dolgok, amikkel a tehetségkutató versenyeken részt vettem, elmozdultak arról a pontról, hogy népzenére csoszogtam a színpadon odáig, hogy akusztikus háttérzenét adtam elő a Siouxsie és a Banshees együttesek zenéjéhez. Apámnak mindez az elfogadható viselkedéstől való felháborító eltérést jelentette, szégyent a családra nézve, s személyes támadást a maga számára. Folyamatosan a kirobbanó düh határán állt. Szóval amikor otthon voltam, Glinda punk verziójának képzeltem magam az „Óz, a nagy varázsló”-ból, s egy nagy rózsaszín buborékban lebegtem minden felett. Elérhetetlen voltam, épp úgy, mint amikor lazán búcsút intettem a viperáknak Bruneiben. – Ciao. Mit tenne Patti Smith? Azt mondaná, basszák meg. Talán nem viselne Chanel kosztümöt hozzá, de hoznod kell néha a saját formádat. Egy privát reptérről szállt fel a királyi repülőkaraván. Láttam néhány arcot, akiket felismertem – Dan és Winston meg Dr. Gordon a partikról –, de rajtunk kívül nem volt más

nő. Arra számítottam, talán megpillanthatjuk Robin valamelyik feleségét személyesen, de nem voltak feleségek, sőt, Robint sem lehetett látni; csak egy csapatnyi öltönyös férfit, akik figyelemre sem méltattak minket. Viszont Dan és Winston ránk mosolyogtak. Winston mindig is a kedvencem volt. Ő meg a barátnője, Tootie, aranyosak voltak együtt és az éjszakákat egymás kezét fogva beszélgetéssel töltötték. Néha rájuk néztem és összefacsarodott a szívem az irigységtől, bár sosem tartott sokáig. A lány biztosan nem kereste az ezredrészét sem annak, amit én kaptam, de a barátja úgy tűnt, valóban szereti. Mindenesetre, ha választhattam volna, én a pénznél maradok. Fiona és én megint a saját repülőnkkel mentünk, ami tényleg az utazás legjobb módja. Kuala Lumpurban a reptéren áttereltek minket egy folyosón, amit biztonsági őrök csapata vett körül, és egyenesen az autóhoz vittek. Nem létezett olyasmi, hogy vám- és útlevél-ellenőrzés, amikor a diplomácia esernyője alatt utaztunk. Senki sem kérdőjelezte meg a kilétünket. Megtanultam, hogy hagyjam magam vezetni, és hogy ne kérdezzek. Levél voltam a folyóban, mondogattam magamban. A pillanatnak éltem. Gyakorlatilag Zen szerzetes voltam. Személyes testőrünk kíséretében Fiona és én a hotelba hajtattunk, és két szomszédos szobában helyeztek el minket. Az őr megkért minket, sose hagyjuk el a szobát, hacsak nem hívatnak. Kettőnk ajtaja között megállt és őrködött. Búcsút intettem Fionának, ahogy beléptünk a két szomszédos luxus cellánkba. Öt perccel később felhívott telefonon. – Miért nem lóghatunk legalább egymással? – kérdeztem. – Ne aggódj. Nem fog itt állni egész nap. Vacsoránál találkozunk. Pizsamában jelent meg néhány órával később, majd nemsokára követte őt egy üveg bor és a szobaszolgálat.

Biztatott, hogy rendeljek, amit csak akarok. Rendeljek egy üveg bort, vagy akár hármat. – Van fogalmad róla, hány ember jött velünk? Martin és Robin egy teljes emeletet foglalnak el a kísérőikkel és egy külön penthouse lakosztályt maguknak. Gondolod, bárki is ellenőrzi a számlát? A legtöbb napot egymás szobájában töltöttük, kaviárt rendeltünk és kanállal ettük az üvegből, filmeket néztünk, és drága borokat ittunk. A pezsgő és a kaviár röhejesen elcsépelt, de nagyszerű érzés, amikor közben tréningruhában vagy és a Today show-t nézed. Masszírozást is rendeltünk, és zenét hallgattunk, frizurát csináltunk egymásnak és egyszer még ki is szöktünk, pedikűröztettünk a hotel szalonjában. Olyan ideges voltam, míg lent jártunk, hogy csalánkiütést kaptam. Nem tudom, Fiona mit csinált éjszakánként; nem beszéltünk róla. Robin egy szót sem szólt hozzám hat teljes napig. Míg Fiona esténként elment, és Artaudot és Hesset olvastam és teljesen bepörögtem. Olvastam Artaud szavait „nem vagyok teljesen önmagam” és azt gondoltam, „rólam beszél”. Nem vagyok teljesen önmagam. Már azt se tudom, ki az az én. Azt mondtam magamnak, ki kell jutnom ebből és gyorsan valami igazit tenni, és szabadnak lenni újra. Felhívtam Johnnyt, aki épp otthon volt két kollégium közt, az egyikből már kirúgták és még nem vitték át autóval egy másikba. A szüleim aggódtak, mert Johnny kényszeres viselkedési problémáinak dossziéja láthatólag egyre növekedett, mióta utoljára találkoztam vele. Anyám az előző beszélgetésünk alatt elmondta, nagyon nehezen tudja kivinni az ajtón az öcsémet, mert olyan sok rituálét kell elvégeznie, mielőtt elhagyná a házat. A saját kis világában élt, ami tele volt ideges arcrándulásokkal, szokásokkal, kitörésekkel, ajtókeretek

megérintésével, úgy érezte, bele kell köpnie a pocsolyákba és a kanalával kell kocogtatnia a tányért. – Öcsi. – Hugi. – Hogy vagy? – Klasszul. Klasszul. A családi birtokon múlatom az időt éppen. Ralph Reuben hallotta a mamájától, hogy rabszolga vagy Kínában. – Igazából Malajziában vagyok. És Ralph Reuben mamája honnan hallotta ezt? – Összefutott anyánkkal az áruházban. Gyönyörű. Ezek szerint anyám mindenkinek felfedte, hol vagyok, akivel csak összefutott a boltban. – Szólnál neki, hogy legyen egy kicsit diszkrétebb? – Persze, majd tudatom vele. Annyi biztos elég hozzá. – Mit fogsz most csinálni? – kérdeztem. – Anya és apa nagyon szeretné, ha lelépnék egy másik kiváló nevelési intézménybe. – Most miért jöttél el a suliból? – Úgy éreztem magam, mint amikor Anthony Dantéval eljártam a templomba. Addig mindig jól éreztem magam, amíg le nem estek a padról az apróságok, mert mindenki letérdelt és én voltam az egyetlen, aki ülve maradt. Ilyen volt a suliban is. Én voltam az egyetlen zsidó a templomban. – Tudom, milyen érzés. Még a hétköznapi társalgás során is érezhető volt, Johnny egy költő. Aggódtam érte. Törékenynek, átlátszónak tűnt. A költészetből nem lehetett megélni és a világ nem volt kedves az olyan emberekhez, akiknek láthatóan mentális problémája volt. De ötvenezer kilométerrel odébb voltam, és nem tehettem sokat azért, hogy meggyőzzem, próbálja meg nem elszúrni a következő sulit. Még magamat se tudtam annak idején meggyőzni, hogy ott

maradjak. Hogyan javasolhattam volna neki olyasmit, ami számomra börtönbüntetésnek tűnt? – Szeretlek, öcsi. Hiányzol – búcsúztam. A szavaim visszhangoztak a nemzetközi vonalakon keresztül. A szavak elégtelennek tűntek. Aztán volt egy kis szünet, amit addigra már megtanultam kivárni. – Én is szeretlek, hugi. Elfelejtve üldögéltem napokig, és emiatt kétségbeesetten vissza akartam jutni New Yorkba, vissza a meghallgatásokra. Mivel Robin mellőzött, a vonzereje csökkent számomra. Az életem eltűnőben volt, az órák elporlottak, miközben egy hotelszoba ketrecében ültem. Amikor Artaudról próbáltam beszélni Fionával, határozottan közölte, hogy Artaud mániákus volt én meg egy éretlen kölyök. – Nem tudsz legalább öt percig nyugton ülni? Végül is nem arra kértek, hogy gödröt áss. Menj és írd meg az összes verset, amit akartál, itt és most. Tanulj meg tizenkét új monológot. Üsd ki magad. Nem az a gond, hol vagy. De Fiona idősebb volt nálam. Fogalmam se volt, mit ér egy dollár, nem volt gondom azzal, ha mogyoróvajat kellett ennem az üvegből ebédre, és kiflit vacsorára. Nem igazán érdekelt, hogy szegény voltam, így az sem tűnt nagy dolognak, hogy meggazdagodhattam volna, miközben semmit nem csinálok. Akkor még szívből hittem, hogy nagy karrier vár rám a színpadon. Nyugtalan voltam, de még mindig nem tudtam dönteni. Még mindig nem mondtam le teljesen Bruneiről, nem voltam hajlandó elfogadni a vereséget. Így amikor szóltak, hogy Robin meghívott magához az emeletre, rohantam. El akartam bűvölni. Reméltem, hogy kipattinthatom a szikrát, amivel ismét megragadhatom a figyelmét, s az majd maradásra bír. Úgy öltöztem, mint aki az Oscar átvételére készül, aranyszegélyű Armani estélyibe mélyen kivágott háttal. Robin

a lányok fenekét imádta, igyekeztem eszerint öltözni. A testőrünk felvezetett az emeletre egy fényűző vacsorára, ahol én, az egyetlen nő, Robin mellett ültem. Sok férfit felismertem az asztal körül, de voltak új arcok olyan akcentussal, ami eltért Robin és kísérőiétől. Némelyik talán iráni volt; néhányan pedig britek. Viccesebbnek tűntek a szokásosnál, mintha valamilyen sikert ünnepeltek volna. Ez az egyik olyan éjszaka volt, ami szinte repülőszőnyegen telt pezsgővel, jó pillanatokkal, jó időzítéssel, az a fajta éjszaka, amikor minden a helyén van, és gyönyörűnek, okosnak érzed magad. Láttam, hogy elégedett velem. Nem volt az arcán semmi a szokásos sötét felhőből vagy a kritikus szemléletből, amit hamis mosolya máskor gyakran elárult. Robin arckifejezésén nem tűntek fel az elégedetlenség felhői, amik előre jelezték a büntetést, napokig tartó kiűzetést az ágyából, egy rivális lány diadalát az orrod előtt. De mint minden vele töltött éjszakán, a parti hosszan folytatódott még akkor is, mikor már mindenki kimerült. Ő az a fajta ember volt, akinek nem volt szüksége alvásra, aki mindenkit elítélt amiatt, hogy megpróbálják átaludni a földön töltött szűk óráikat. Az a fajta álmatlanságban szenvedő ember volt, aki ha átlagos életet él, sok-sok magányos késő éjjeli órát szenvedett volna át. De mivel egy mocskosul gazdag arisztokrata volt, ki tudott fizetni egy partit, hogy rengeteg ember vegye körül olyan későig, amíg csak akarta. Robin elnézést kért a többi vendégtől és bekísért a hálószobájául szolgáló lakosztályba. A szoba padlótól a mennyezetig érő ablakokkal volt tele, mintha az egész fényektől pislogó város a mi privát akváriumunk lett volna. Elhúzott függönyök mellett keféltünk, lekapcsolt lámpák mellett. Miután végeztünk, arra számítottam, a szokásos fenékre

paskolással és a puszival leszek utamra bocsátva. Ehelyett megtörtént az elképzelhetetlen. Megnyomott egy gombot a távirányítón, ami behúzta a függönyt, összegömbölyödött mellettem, átkarolt hátulról és jó éjszakát kívánt. Teljesen megrémített. Az intimitás olyan nagy ugrás volt. Robin jelenlétében mindig elöntött a feszültség, pózoltam és meg akartam felelni neki, sosem gondoltam a saját szükségleteimre. Annyira megmerevedtem abban a pózban, hogy még a takarómat se tudtam lerúgni a lábamról, mikor túl meleg lett, nehogy megzavarjam. Éberen feküdtem, a lábam izzadt, a szívem szaporán vert, a gyomrom görcsölt. Reméltem, ő alszik el előbb és horkolni kezd vagy valami és akkor majd ellazulok. Alvást színleltem. – Te nem alszol – szólalt meg. Nem lehetett bolonddá tenni. Úgy éreztem, kudarcot szenvedtem. Végül adott egy altatót és ő is bevett egyet. Amikor felébredtünk, a szobában reggeliztünk, és a CNN-t néztük, amíg felöltözött. Az út hátralévő részében így töltöttük az estéinket és a reggeleinket. Normálissá vált. Csak egy kósza gondolatot szenteltem annak, hogy most Fiona várakozott egyedül a szobájában. Az első Öbölháború éppen véget ért, de még sok riportot lehetett látni a következményeiről. Csak néhány hónappal azelőtt tüntettem a Tompkins Square Parkban ellene, de addigra, Bruneiben már távolinak tűnt – mind a háború, mind a park. A legtöbb ember, aki Bruneiről megkérdez, azt feltételezi, hogy valahol a Közel-Keleten van, talán az olaj és a barna bőr miatt. De Délkelet-Ázsia messze van Iraktól és nem vettem észre semmilyen kapcsolatot köztük. Persze azért volt kapcsolat. Minden olajból meggazdagodott szultán, király, elnök és miniszterelnök ugyanabban az olajos pocsolyában úszkál.

Robin oly módon kötődött az olaj hálózatához, amit nem értettem és sosem beszélhettem vele erről. Nem éppen ezért voltam ott. De gondolkodtam róla, miközben figyeltem, ahogy állandóan a híreket nézi, ez minden másnál előrébb való volt számára. Feküdtem a hatalmas hotelágyban, negyven emelettel alattam Kuala Lumpur városa nyüzsgött, és néztem az állandóan jelenlévő CNN-t, míg Robin munkába készült – akármi is volt az. Minden reggel, sok egyéb között, néztem Mandela kinagyított arcát, ahogy az apartheid széthullásáról beszélt. Ahogy Robin munkaadómból egyre inkább a szeretőmmé kezdett válni, időnként meg mertem kérdezni a véleményét a látott hírekről. De rendszerint kitért előle, úgyhogy nem kérdeztem túl sokat. Tudtam, hogy Bruneiben nincsen sajtószabadság, hogy a szultán egyeduralkodó volt (még ha szívélyes is), és hogy komoly bűnténynek számított kritizálni. Ezek egyike sem volt rokonszenves dolog, de úgy döntöttem, nem foglalkozom velük. Nem az Amnesty International küldöttjeként mentem oda. Nem az én országom volt. Nem az én bajom. Az összes politikai meggyőződésem, az aktivistaként töltött éveim, hirtelen érdektelenné váltak. Nem arról volt szó, hogy támogatni kezdtem a papi uralmat, a többnejűséget, és a féktelen fogyasztást, de egyszerűen nem számított, mit hiszek. A gimiben busszal lementem Washingtonba a döntés szabadságáért, a melegek jogaiért tüntetni. Dolgozatokat írtam a mexikói forradalmárokról és azt terveztem, érettségi után leutazom Chiapas-ba. De sosem jutottam el oda. Helyette a színészi ambícióimat házasítottam össze aktivista törekvéseimmel és csatlakoztam a színházon keresztül való ellenállás jeles történetéhez, míg rá nem jöttem, hogy nem fizet eleget és az önfenntartás realitása elkezdte leépíteni az ideáljaimat. Sem a művészetnek, sem az aktivista szemléletnek

nem volt helye az én brunei világomban, amely a hónapok múlásával az igazi világommá vált. Robin érdeklődéséhez közelebb állt az apartheidnél a brit királyi válás. Még annál is közelebb a nemzetközi pénzvilág hírei, amit ugyan angolul néztünk, de amennyit én tudtam a tőzsdéről, akár malájul is lehetett volna. Apám semmit nem tanított erről, valószínűleg, mivel sosem kértem rá. De azért elmondtam Robinnak, apám pénzügyekkel foglalkozott, s ez egy percre mély hatást gyakorolt rá, de gyorsan másfelé fordult az érdeklődése. Helyette aranyos kunsztokkal jöttem elő, hogy szórakoztassam. Egyik reggel kötekedtem vele, mert nem volt hajlandó velem fürödni. – Kizárólag egy kacsával fürödnék együtt – felelte. Aznap délután elküldtem egy őrt, hogy vegyen egy gumikacsát és odaadtam Robinnak ajándékképpen, hogy ne legyen magányos a kádban. Aznap különösen el volt bűvölve tőle, jobban, mint máskor. Nem terveztem el, amit tettem, de a mag, amit Taylor ültetett el bennem, szárba szökkent. Robin szerette bedobni Serena nevét a társalgásainkba, amikor jól mentek a dolgok köztünk és kezdtem önelégült lenni. Nem emlékszem, hogyan jött elő a téma. Talán a színészetről beszéltünk? Vagy az éneklésről? – Azt hiszem, Serena énekes egy Los Angeles-i bandában. Nem igaz? – kérdezte. – Igen, emlékszem, azt mondta, a vőlegénye bandájában énekel – feleltem. Olyan könnyű volt. A herceg maga adta a kezembe a lehetőséget. – Tényleg ezt mondta? – nézett rám keményen. – Hogy jazzénekes? – Azt színleltem, a vőlegény dolog csak véletlenül csúszott ki a számon és észre se vettem. – Nekem ezt mondta.

Aznap reggel búcsúpuszit adtam neki, majd odamentem az ablakhoz és sokáig álltam ott a várost bámulva. Minden reggel ugyanezt tettem. Mindig volt néhány órám, mielőtt az őr feljött értem, hogy lekísérjen a saját szobámba, ahol szundikáltam, ebédet rendeltem, kicsit olvastam és felöltöztem, hogy elölről kezdjem az egészet. De a nap legkedvesebb része számomra az volt, amikor Robin dolgozni ment, az első csendes időszak, amikor egyedül lehettem. Néha felhívtam Fiona szobáját, de ő sosem volt otthon napközben. Próbáltam nem gondolni rá, vajon hol lehet. Minden reggel búcsúpuszit adtam Robinnak és minden este mellette ültem a vacsoránál. Olyan volt, mintha a barátom lett volna, kivéve, hogy egy diktátor öccse volt és háromszoros férj és volt negyven barátnője, akik közül egyet aktívan igyekeztem megfosztani a megélhetésétől. Nehéz lenne megmagyarázni, miért harcoltam annyira Robinért. Néha azt gondoltam, manipulált és lenyűgözött a szexi gonosztevő. Néha elérte, hogy hihetetlenül szeretetre méltónak éreztem magam. Néha azt gondoltam, hogy elviselhetetlen kis seggfej, és be kellene vernem a fejét a távirányítóval. De az undorító igazság az: megosztottam vele az ágyát és úgy éreztem, része vagyok valami hatalommal és fontossággal bíró dolognak. A hatalmat sosem tapasztaltam azelőtt. Nem vagyok benne biztos, hogy szerelmes voltam Robinba mint emberbe, de szerelmes voltam az érzésbe, mámorítóan szerelmes. Talán összekevertem a kettőt. A hatalomnak olyan íze volt, mint az osztrigának, mintha a tengert nyeltem volna le, minden emlékét, a nyugalmát és a rothadását és a brutalitását. Gyerekként egyszer megettem egy osztrigát, ami még

mindig lüktetett az élettől. Apám kedvence a kagyló volt. Egy bostoni utunk során, amikor olyan hétéves lehettem, elvitt a piacra és letett közénk egy pár osztrigát meg egy tucat nyers kagylót. Felszúrta egy fogpiszkálóra az első osztrigát és belemártotta koktélszószba, aztán lenyelte az egészet és erre bátorított engem is. Egész kis tömeg gyűlt körénk, akik látni akarták, amint egy kislány osztrigát eszik. Egy pillanatig magam előtt tartottam a fura szerzetet, ki akartam bújni a kihívás alól. Olyan volt, mint az ember nyelvének az alja, nedves és hideg és arra teremtették, mindig rejtve legyen. A számba tettem, próbáltam elrágni, és hátraküldeni a torkomban, amitől öklendezni kezdtem. A tömeg nevetett. Aztán szurkolni kezdtek. Gyerünk, kölyök, meg tudod csinálni! Öklendeztem még egyszer, aztán rájöttem, hogy tudom kinyitni a torkom és lenyelni. Hányni szerettem volna, de visszanyomtam az osztrigát, és lenyeltem még négyet. Tudom, hogy az apám büszke volt rám. S minden egyes osztrigával egyre többet értettem meg. Gusztustalanok, ízletesek, és lenyeled mindegyiket, csak hogy bizonyítsd, képes vagy rá. Valami szédítőt akartam, és megkaptam. Királyi szerető voltam, La Perla alsóneműben sétálgattam, és Kuala Lumpurra néztem le egy magánlakosztályból. S ha elkapott az érzés, hogy az osztriga megmérgezi a véremet, ha olyan gondolat visszhangzott a fejemben, hogy valami pótolhatatlant cserélek éppen be erre, félresöpörtem. 17. fejezet Egy őr kopogtatott az ajtómon napközben és elmondta, estélyit kell felvennem. Előzőleg, a maláj úton, Robin csak esténként hívatott, így ez furcsának tűnt. Amikor beszálltunk a liftbe, az őr a legfelső gombot nyomta meg. A szívem

összeszorult a pániktól. Túl sokat tudok és meg fognak szabadulni tőlem. Nem tehettem semmit. Csapdába estem. Olyan voltam, mint a gengszterfilmekben az a pasi, aki tudja, hogy nemsokára darabokra szedik, de nincs más választása, mint beszállni a jövendő gyilkosa kocsijába. Elképzeltem a főcímeket. KÉTSÉGBEESETT, MELLŐZÖTT SZERETŐ LEVETI MAGÁT EGY MALÁJ TORONYHÁZRÓL MEGHALT EGY AMERIKAI PROSTITUÁLT EGY FÉLRESIKERÜLT DROGÜGYLET SORÁN A KUALA LUMPURI HILTONBAN DÉLKELET-ÁZSIAI VAKÁCIÓJA SORÁN ELTŰNT EGY JERSEYI TIZENÉVES Legalább estélyiben halok meg. De senki nem lökött le a tetőről. Helyette egy helikopter várt rám és őrült szelet kavart. Először ültem ilyesmiben és a pilóta által kezembe nyomott fejhallgatók tönkretették az öt perccel előtte tökéletesre fésült frizurámat. Gyanítottam, úgy nézek ki, mint egy Hitchcockhősnő, akit átüldöznek egy szökőkúton és közben fúj az ipari ventilátor, s összecsavarja a hősnő ruháját a lába körül. Az út nevetségesen rövid volt, egy Pókember-ugrás egyik tetőről a másikra. De lenézve a dugóban vergődő utcákra, biztosra vettem, hogy a háromperces helikopterút három óra lett volna autóban. Ez a repülés meg a hotelba vezető autóút és a kilátás a nappaliból volt az egyetlen élményem a városról. Sosem érezhettem a vendéglőkből kiáradó ételek illatát, nem próbálhattam meg sálat venni az utcai árusoktól, sosem rendeltem magamnak egy csésze teát, még a cipőm is csak akkor érintett egy darab maláj földet, amikor kisétáltam a hotelből a kocsiba. Jártam is meg nem is Malajziában. Jártam Borneó szigetén, de nem igazán. A túloldalon kiszállva a helikopterből két napszemüveges őr

üdvözölt, akik bekísértek egy újabb szálloda lakosztályába. Úgy tűnt, ez már mindig így lesz. Megigazítottam a hajam, körülnéztem és felkészültem egy másik maratoni várakozásra. Megfordultam, és egy alacsony kétszemélyes kanapén ott ült a szultán. Hátraugrottam és majdnem sikítottam a meglepetéstől, hogy nem vagyok egyedül. – Hogy tetszik az országom? – kérdezte és megpaskolta maga mellett a kanapét. Robin ugyanezt kérdezte tőlem nem sokkal azelőtt. Persze abban a pillanatban nem voltunk az ő országában, de tudtam, mit ért alatta. A világ a lábai előtt hevert; mindenhol az ő országa volt. S nem úgy, ahogy John Lennon értette. Úgy tűnt, mintha a szoba távoli vége egy futballpálya távolságra lenne tőlem. Előtte a kávézóasztalon egy arannyal díszített csont-teáskészlet állt. A szultán arra kért, szólítsam Martinnak, amikor mellé ültem, és töltött mindkettőnknek. Vele könnyebb volt beszélgetni, mint Robinnal. Barátságos és szinte fesztelen volt, mosolygó arca nem volt olyan nyomasztó, mint a kemény arckifejezés a papírpénzeken és a hirdetőtáblákon. Majdnem két csésze teát is megittunk, mielőtt visszavonultunk a hálószobába. A lakosztály, ahol Brunei szultánjával találkoztam, nagyjából tízszer akkora volt, mint a jelenlegi házam. Maga a pápa sem ábrándozhatott volna fényűzőbb helyszínről. Végül is lepasszoltak. De már elég régen voltam ahhoz Bruneiben, hogy tudjam, ez inkább bókot, mint sértést jelentett. Engem használtak az elismerés kifejezésére, a testvérek közti megbecsülés és tisztelet rendszerének része lettem. Ajándék voltam. Elég volt Martint megcsókolni és már tudtam, milyen más, mint Robin. Nem volt olyan bonyolult, nem akart annyi mindent és nem volt olyan manipulatív. A különbséget a legjobban így fejezhetném ki: Robin megkövetelte, hogy

szeresd; Martin csak azt akarta, szopd le a farkát. Udvariasan fel is kért erre, miután azt mondta, vegyem le a ruháimat és csak sétálgassak, majd táncoljak egy kicsit. Utána vidáman visszaküldött a helikopterrel, és megjegyezte, az öccsének jó ízlése van. Sosem láttam többé a szultánt, de utána mindig derültem rajta, amikor megláttam az arcát a Brunei dollárokon. Angelique, az énekes, akibe Sufri herceg szerelmes volt, később elmondta nekem, hogy semmi okom rosszul érezni magamat, mert a szultán nem hívott többé. Sőt büszkének kell lennem rá, hogy egyáltalán találkoztam vele. Elmondta, hogy a szultán szinte soha nem kefélt meg nyugati lányokat, s ha mégis megtette, sosem tartotta meg őket. Aznap este Robin égett a vágytól, hogy megtudja, tetszettem-e a szultánnak. Olyan volt, mint egy kisfiú, aki az apja jóváhagyására áhítozik. Robin szemei mindig azt mutatták, ki van éhezve. Az a fajta éhség volt ez, amit nem lehet kielégíteni, ami ébren tart hajnali ötig minden éjszaka, és arra késztet, egyik lányt a másik után dugd meg, egyik Maseratit a másik után vedd. Alkoholistának tűnt, akinél közeleg a záróra, olyasvalakinek, aki megkapott mindent, amit akart és kétségbeesett attól, hogy esetleg felfedezi, még mindig üresnek érzi magát. Ez volt az első alkalom, amikor kezdtem gyanítani, hogy rendíthetetlen örömszerző hadjáratai ellenére, valójában nagyon nehezen tudott örülni. Ezt a fajta étvágyat a világ összes csaja és kocsija sem képes kielégíteni. Robin karjaiban aludtam el és arról álmodtam, én vagyok a szultán, vagy talán nem is ő, de mindenképp férfi. Férfi vagyok és besétálok a Kit Kat Clubba, átvágok a bejáratra akasztott flitteres függönyön, megkerülöm a tükrös oszlopokat. Leülök az egyik fal melletti kioszkba és fizetek egy

körülöttem ellejtett táncért egy csajnak, akinek nem látom az arcát, de érzem a testéből áradó hőt. Megdöbbent, milyen mélységesen meztelen a lány, amikor az ölembe ül. Álmomban lenyűgöz a lány puhasága és azt gondolom, megvehetsz egy lányt, egy egész, meleg, bársonyos lányt. Soha nem értettem előtte. Soha nem értettem, miért akarják megvenni a lányokat, egészen addig az álomig. Álmomban olyan hálás voltam érte, hogy férfi lehetek. 18. fejezet Mire visszaértem Kuala Lumpurból, Serena már elment. – Elment? – hitetlenkedtem. – Elment. Szekrények kiürítve. Egy útra szóló jegy. Elment – felelte Ari. Oh, boldog nap! Serena elment! Szóval kibírtam és ő adta fel előbb. Aztán leesett. Lehet, hogy a kis szómenésem miatt küldték haza, amit a Robinnal folytatott hálószobai beszélgetésbe szőttem? S ha igen, kit érdekel? Ki kellene élveznem a győzelmet és kész. A csaj ugyanezt próbálta megtenni velem, de nem működött, mert túl átlátszó volt. Visszagondoltam rá, ahogy az epret ette. Ismertem az érzést, ahogy a nyelv végigfut az apró kis magokon, előre elképzeled az ízét, s mindig azt színleled, egy harapás elég, hogy sosem kell jóllakottnak érezned magadat vagy kielégültnek. Valami fájdalmas érzés tört rám. Nem bűntudat. Undor. Serena és magam miatt. Amiért olyan kegyetlen hárpia lett belőle, s amivé én lettem ennek hatására. De hát nem ez akartam lenni? A könyörtelen, az, aki harcol és győz, még ha véresen kerül is ki belőle? A harcos ellentéte nem a szerető, hanem a gyáván elfutó. Melyik akarsz lenni? Megkérdeztem Arit, miért ment el Serena és végül elmondott mindent a csajról. Serena története azzal kezdődött,

hogy ő volt az első számú kedvenc, még jóval azelőtt, hogy Fiona megjelent. Serena volt az egyes számú kedvenc, mielőtt még bármilyen más nyugati lány megjelent volna Bruneiben. Robin valaha imáda Serenát. De éppen úgy, mint a Kékszakállú herceg felesége, ő sem tudott ellenállni az egyetlen dolognak, ami tilos volt a számára. A brunei partilányok kezdeti időszakában, éppen nyolc hónappal előttem, Ari, Serena és Leanne rendszeresen kijárhattak a Hiltonba és ott ebédeltek, úsztak. Szingapúrban vásároltak és együtt jártak az állatkertbe. Mindegyik a saját vendégházában lakott. Ebben az aranykorban Hakim herceg, Robin legidősebb fia, akivel addig még nem találkoztam, minden este elment a partira. Volt egy Arif nevű barátja, a behemót Hakim jóképű és jókötésű ellentéte. Arif elkezdett feltűnni a Hiltonban bizonyos napokon, amelyek rejtélyesen egyeztek Serena kimenőivel. Serena a házban lévő telefont használta a találkák egyeztetésére. Úgy tűnik, kedvenc jégkék szemű szépségünknek ahhoz is volt tehetsége, hogy csúnyán beszéljen az említett telefonba, de nem Robin hallgatta a másik végén kéjesen. Robin ritkán használta a telefont. Miért kellett volna neki? Más emberek bonyolították a telefonhívásait. Ha beszélni akart valakivel, csak megemlítette az egyik segédjének és a személy hamarosan előtte is állt. Serena úttörő volt Bruneiben. Nem tudta, hogy a telefonokat lehallgatják. Sosem gyanította, hogy magánbeszélgetéseit egyszer lejátsszák, mégpedig magának a hercegnek, aki sosem vádolta meg nyíltan, inkább csak rávezette a dologra azzal, hogy elejtett időnként egy szót vagy mondatot a megfelelő pillanatban azok közül, amiket Serena Arifnak mondott. Képzelem, a herceg mennyire élvezte, amikor a lány teste ilyenkor megmerevedett és kihűlt, a szemeiben tükröződő félelmet és bűntudatot, amit még ő sem tudott elrejteni, hogyan

izzadt le finoman és próbálta még inkább kielégíteni a herceget, nagyobb szenvedélyt mímelve. A herceg végül nem vágatta le a fejét. Még csak nem is adott neki egy hazafelé szóló jegyet. Mire lenne az jó, semmi öröm benne? Nem ez volt a stílusa. Ha ő lett volna a Nagy Inkvizítor és felköttet egy kerékre, akkor az napokig tartott volna. Olyan lassan forgatta volna a kereket, hogy észre sem veszed a kínzásodat egészen addig, amíg a belső részeid ki nem esnek melléd a padlóra. Nem, ő megbocsátást színlelt. Visszahívta Serenát és beültette egy székbe, ahol hónapokig rá sem nézett, mialatt minden más terembéli nővel romantikázott, de főleg a riválisával. Ez voltam én. Ari mindezt sajtos szendvicsek és dinnyeszeletek fölött mondta el. Éreztem, hogy hirtelen kihűlnek a lábujjaim. Fiona, a legjobb barátom biztosan tudott erről, mégsem szólt róla. Nem mintha nem figyelmeztetett volna: „nem vagyok a barátod”. Egy másik hasznos lecke, amit Bruneiben tanultam, ha valaki olyasmit mond neked: „nem vagyok a barátod”, akkor hidd el neki. Amikor Taylor feküdt mellettem az ágyban, arra biztatott, vágjak vissza a sértésekért. Azt suttogta a fülembe:”te is okos vagy”. Tényleg az voltam? Olyasmit léptem, ami jónak tűnt a játszma során, de kiderült, a többi játékosnak sokkal több információja volt, mint nekem. Mivel Serena elment, attól tartottam, félre leszek állítva, hiszen már nem volt rám szüksége Robinnak, hogy a másikat gyötörje. Élvezte a lányok közt dúló belső harcokat. Vajon most kevesebb örömét leli majd bennem rivális nélkül? Visszaküldenek majd New Yorkba, ahol várom Ari hívását, de sosem jön, és a reményeim a hónapok múlásával megfakulnak majd? Ha ráadásul én befolyásoltam Serena távozását, rövidlátó módon manipuláltam az eseményeket? S Fiona vajon előre látta ezt? Arra használt, hogy

megszabaduljon a másiktól, arra számítva, hogy Robin elveszti az érdeklődését irántam Serena távozásával? Vagy csak egy bonyolult szappanoperát hoztam létre az agyamban? Meg kellett volna maradnom annál, amiben jó vagyok: kedvesen nézni és vicces történeteket mesélni, aztán eladni a tudásom. Apám szavai csengtek a fülembe kis változtatással. Nem vagy nagyszerű nemzetközi call-girl, úgyhogy el kell adnod a dolgot először. Tudtam, hogy Fionával szemben sosem győzhetnék, de tanultam tőle eleget ahhoz, hogy ne győzhessen le könnyen. Valahányszor kezdtem bedilizni az unalomtól vagy az önutálattól, és készen álltam, hogy egy hazafelé szóló repülőjegyért könyörögjek, mindig történt valami, ami visszahúzott. Robin vett egy új Lamborghinit. Mielőtt beléptem volna a parti terembe, egy őr elkapott és a palota hátsó bejáratához kísért, ahol Robin felvett az autójába egy próbakörre. Beléptem és az ajtók automatikusan lecsukódtak felülről, mint egy időgépen. Az ülések olyan alacsonyan voltak, úgy éreztem, szinte a földön ülök. Egy gyorsítás akár le is horzsolhatta volna a fenekemet. Dzsungel szegélyezte utakon robogtunk, ahol az egyetlen világítást a mi reflektorunk adta. Egy autóban ülni Robinnal egy másik furcsa intimitás volt, mintha átlagos pár lennénk, és bárhová elmehetnénk vacsorázni vagy moziba. Persze valójában visszamentünk ugyanarra a helyre, ahol minden más estét is töltöttünk. Figyeltem, ahogy Robin nézi az utat. Valami lüktetett a bőre alatt és a szemei mögött s ez átment a nyakán kidagadó ereken is. Olyan volt, mintha nagy nehézségek árán kellene visszatartania magát attól, hogy ne óránként nyolcszáz kilométeres sebességgel vezessen. Rólam szinte teljesen megfeledkezett. Azon tűnődtem, vajon nem akart-e olyan messze vezetni, ahol már senki nem nézné hercegnek.

– Mit gondolsz? – lepett meg belső monológom közben. Majdnem azt mondtam, hogy szerintem el kellene mennünk onnan és meg se állni Thaiföldig. Ne hozz semmit. Vegyél új ruhát, mikor odaérünk, és egy kunyhóban lakunk majd a strandon Phuket-ben és búvárkodunk a sziklákról. – Mit gondolsz? – ismételte. – Miről? – értetlenkedtem. – A kocsiról – felelte bosszúsan. A kocsiról. Persze. Mintha létezne bármi más azon kívül. Egy melléknév után kutattam, amivel elégedett lenne ő is. Valójában azt gondoltam az autóról: csúnya, nevetséges, szánalmas. De mást mondtam. – Erős? Elégedetlenül nézett rám. – Gyönyörű. Ez egy gyönyörű autó. A „gyönyörű” szót csak úgy hajigálták mindenfelé Bruneiben. Minden gyönyörű volt: a dzsungel, a nyakláncok, a lányok, az autók, a műkincsei, az otthona. Mindet birtokolta. Mindegyik ugyanolyan volt. Mindig azt akarta hallani, mindene „gyönyörű”. Birtokolja a szépséget; ott van a markában. Néhány új arc tűnt fel a két hét alatt, míg távol voltunk. A legfeltűnőbb Hakim hercegé volt, aki Serena távoztával ismét járni kezdett a partikra. Olyan volt, mint egy felfújt baba, majdnem háromszorosa az apjának. Robin elvitt a bejáratig és egyedül sétáltam le a lépcsőn. Hakim herceg a parti terem ajtaja előtt egy távirányítású autóval játszott, ami élethű mása volt a Lamborghininek, amiből épp kiszálltam. Két vékony thai lány, akik egymásnak dőltek a lépcsőn ülve, kuncogtak a herceg mutatványain. Én szokásszerűen meghajoltam a fiú előtt, ahogy elsétáltam mellette. Más érzés volt meghajolni Robin előtt, mint egy velem egykorú fiú előtt nagy távirányítóval a kezében.

Robinnal a meghajlás megadást tükrözött és szexi volt. Hakim hercegnél gúnyos. Két új lány, Delia és Trish vették át Serena helyét. Amikor beléptem, a thai lányok visítva üdvözöltek, Yoya és Tootie meg Lili megöleltek. Nem tudtam rájönni, miért ilyen kedvesek velem. Talán mert átléptem a szokásokon és gyakran sétáltam át az ő szigetükre a mi kis női szigetvilágunkban. Leültem a zsúfolt kanapéjuk szélére és megkérdeztem tőlük, hogyan mondják thai nyelven „kérem, köszönöm”, és válaszként úgy kezeltek, mint rég elvesztett gyermekkori barátot. Néhány lány Bruneiben igazán rendes volt, édes kis csajok. Fiona úgy üdvözölt, amiről feltételeztem, hogy melegség volt, számára ez valahol a nemtörődömség és a nemneheztelés között állt. Robin és haverjai akkor léptek be, amikor Angelique éppen szenvedélyesen énekelte a „Hogyan élhetnék nélküled” című számot. Eddie körülbelül egy órával később jelzett, hogy hagyjam el a termet. Egy őr elvezetett az ajtókkal telezsúfolt előtérbe, ahol kinyitott egyet, amin még sosem léptem be. A kettes számú ajtó mögött egy életre elég padlóviasz található, a hatos ajtó mögött egy rakás aranytégla, a hármas ajtó mögött… egy fürdőkád. Egy igazán nagy fürdőkád. Valamelyik orientalista festőnek kellett volna ecsettel a kezében ülnie a sarokban. A középre helyezett fürdőkád egy kisebb úszómedencének tűnt, a pereme apró aranymozaikkal kirakva, s ezek fénysugarakat vertek vissza a gőzölgő teremben. Egy gyümölcsökkel dúsan megrakott tálcát helyeztek a kád mellé. A gumikacsa, amit Malajziában vettem Robinnak, ott úszott a vízben, bánatosan oldalára fordulva. Nem akartam beülni a fürdőbe és leizzadni, mire ő odaér, de ostobán éreztem magam az estélyimben, így felakasztottam a ruháimat és meztelenül ledőltem a díványra, mint egy odaliszk a herceg valamelyik festményéről. Az egyetlen dolog, ami

lerombolta a hárem fürdőjének tökéletes látványát, az egy falra szerelt tévé volt a sarokban, amiből szokás szerint üvöltött a CNN. Gondolom, az volt a terve, hogy megmutassa, nem fél egy lánnyal fürödni. Úgy tűnt, egy romantikus kis időtöltést szervezett meg számunkra, mégis, amikor Robin belépett, az arckifejezése fagyos volt és kemény. Alig szólt hozzám egy szót az autóban előzőleg. A Malajziában átélt közelségünk már a múlté volt. Gyanítottam, talán csalódott volt, hogy arra jött meg, Serena elment, még ha ő volt is, aki elvégezte a telefonhívást, ami száműzte a lányt. De nem hagytam számára semmilyen más lehetőséget. Robin tudta, hogy a lánynak van barátja, én tudtam, hogy ő tudja, így nem engedhette meg neki, hogy maradjon. Az én hibámból kellett mennie, és már nem volt senki, akit Robin büntessen, így a büntetés rám várt. Még ha Serena nem is esett volna áldozatul, addigra ismertem már eléggé, hogy ne csodálkozzak rajta, miért változott meg ilyen hirtelen a viszonya felém. Nem kellett hozzá ok. Idegesített, amikor jegessé vált, de mégsem olyan idegessé, mint amikor kedves volt. Amikor kedves volt, biztosra vehetted, hogy éppen azon dolgozik, nagyot zuhanj utána. Talán a büntetésem enyhe lesz, gondoltam. – Nagyon jól nézel ki – vetette oda. A másik szobában átöltözött, és amikor visszajött, felakasztotta a köntösét és belépett a kádba, de csak derékig merült el. Becsúsztam mellé és maga elé fordított, anélkül, hogy akár megcsókolt volna. Úgy éreztem, mintha felfelé lebegnék a mennyezet irányába, miközben megdugott. Ez az a fajta dugás volt, amitől rosszul kellene érezned magad, de nem működött. Egyre kevésbé kötődtem a testemhez. Már akarattal is ki tudtam lépni belőle és csak egy hologramot hagytam hátra. Messze alattam a hologram elkapta a dívány lábát, hogy

kiegyensúlyozza magát. De én szabad voltam. Én nem voltam a csúszómászó alattvalói között. Még a gravitáció sem tudott maga alá kényszeríteni. Miután felöltözött, hogy visszamenjen a partira, kipróbáltam az egyik memorizált maláj mondatomat. Ezt valami különleges alkalomra tartogattam. – Aku cinta padamu – szóltam utána. Ahogy már mondtam, a szultán csak azt akarta, szopják le, de Robinnak a szerelmed is kellett. Az olyan emberek, akiknek szükségük van rá, hogy mindenki szeresse őket, messze veszélyesebbek, mint azok, akik egyszerűen megelégszenek a pénzzel és a hatalommal. Az előbbieknek sokkal többet kell nyújtanod, hogy boldoggá tedd őket. – Ez kedves – felelte. Amit mondtam, nem volt teljesen igaz. Amit éreztem iránta, olyasmi volt, mint a szerelem, de nem teljesen. Olyan volt, mint a szerelem és olyan, mint a semmi. Amikor visszasétáltam a terembe, Fiona intett felém és én átvágtam a szobán, hogy elfoglaljam a székemet Robin balján és szembenézzek a sorsommal. 19. fejezet Sufri herceg visszatért a partikra egy hosszú angliai tartózkodás után. A partik hangneme megváltozott, amikor megérkezett. Például, az estéket a teniszpályán kezdtük. A teniszpályák egy hangárszerű, ragyogóan kivilágított teremben voltak, aminek a szivacsos padlója elkapta a sarkunkat és azonnal megbotlottunk, ha nem emeltük olyan óvatosan a lábunkat, mint egy szitakötő. Amikor Robin feltűnt a tollaslabdánál, arcán érdektelen tolerancia tükröződött. Állt a sarokban összefont karral, s gyakran nézett az ajtó felé. De Sufri volt az idősebb testvér és Robin megadta neki a tiszteletet. Sufri herceget mi, lányok,

Bennek hívtuk. A Ben kedvesen hangzott. Amikor ránéztem, az a Jackson dal jutott eszembe, amit nyári táborban hallgattunk. Mindig azt hittem, a dal valami csúnya barátról szól, amíg Liz barátnőm el nem árulta, valójában egy patkányról írták. Bent eltorzította egy bőrbetegség, ami hatalmas keléseket okozott a testén. Ari azt mondta, hogy a rákkezelés utóhatása volt, bár sok rákbeteget láttam, és egyiknek sem volt Benhez hasonló szövődménye. Új szobatársam, Delia, akivel közel kerültünk egymáshoz, úgy gondolta, az átkos királyi belházasságok tehetnek róla. Ben torokrákja gégemetszéssel járt, és egy mobiltelefon méretű gépen át beszélt, amit hozzáerősítettek egy hangdobozhoz a torkánál. Ettől és a bőrbetegségtől úgy nézett ki, és úgy is hangzott, mint egy varangyosbéka. A kelések eltorzították az arcát, gülüszemű lett tőlük. Homokszínű haja vékony volt és vöröses csomókban állt fel a fején. A legtöbb amerikai lányt megrémítette a külseje és kellő távolságot tartottak tőle, féltek, hátha ragályos, vagy ha esetleg megkedveli őket a végén, még simogatniuk kell a holdkráteres képét. Én úgy gondoltam, ostobák. Ha választhatsz egy szörny és egy playboy között, mindig a szörnyet válaszd. A szörnyek jobban bánnak veled. S bár már ki volt jelölve számomra a hely a playboy istállójában, azért barátkoztam Bennel. Üdítő volt olyasvalakivel beszélgetni, aki nem annyira kegyetlen, nem annyira manipulatív és nagyobb hatással vagyok rá, mint Robinra valaha is. Ránéztem Benre és magamat láttam kifordítva. Yoya és Tootie szintén Benhez dörgölődzött, és mi hárman lányok egyre közelebb kerültünk egymáshoz, ahogy teltek a hetek. Megosztották velem az amerikai lányokról alkotott véleményüket. Azt mondták, elkényeztetett, hálátlan nyafogok vagyunk. A saját nyelvünket is borzasztóan beszéljük. Yoya

utánozta a kaliforniai akcentust. – De, hm, de, um, mint, umm, teljesen, ummm. Engem sem mentettek fel az ítélet alól. Úgy gondolták, én is egy elkényeztetett nyafogó vagyok. – Te is nyafogsz. Nyafi, nyafi – mondta Tootie vidáman. – Tényleg? – lepődtem meg. – De mi akkor is szeretünk – biztosított róla. – Te akkor is barátunk. Bennek volt néhány kedvence a filippínó és az indonéz lányok között, de nem hiszem, hogy többet akart tőlük, mint hogy játsszanak előtte páros meccseket a pályán. Mikor prostik nagyestélyiben mezítláb tollasoznak, az olyan látvány, amit érdemes megnézni. Amíg figyeltük a műsort, Ben elmondta nekem, hogy reménytelenül szerelmes Angelique-be, de a lány visszautasítja a közeledését és visszaküldi az ajándékait. Visszaküldi az ajándékait? Lementem hídba. Senki nem utasított vissza ilyesfajta ajándékokat. Olyan csak a filmekben van. Ez vagy Angelique kivételes erényeiről vagy Ben kivételesen visszataszító voltáról tanúskodott. Reméltem, hogy az elvei vezették a lányt. Kedveltem Angelique-et, és hinni akartam benne, hogy létezett olyan nő, akit nem lehetett megvenni és pont. Nem csak olyan nő, akit egy varangy nem tudott megvenni. Ben szokása volt figyelni, amint a lányok ügyetlenül tollasoznak, aztán beterelte az egész csapatot a parti terembe, hogy lássa Angelique-et énekelni. Amikor Ben is ott volt, az énekesek nem váltották egymást. Tisztán Angelique-show volt. Egy idő múlva Ben mindig kisétált, leplezetlenül megtört szívvel, zsebre vágott kézzel és lehajtott fejjel. Amikor elment, a dolgok visszatértek abba a mederbe, ahol az ő érkezése előtt folydogáltak. Figyeltem a távozását és azt gondoltam, Ben, talán egyedül a testvérei közül, éppen átéli azt az emberi érzést, hogy

öszzetörték a szívét. Robintól eltérően Ben nem kapott meg mindent, amit csak akart, és nem csodálkozott azon, hogy ennek ellenére még mindig elégedetlen. Talán könnyebb valamilyen módon a csúnyák és kitaszítottak élete, a férfiaké, akiket kelések torzítanak el és a tizenéves lányoké, akik vécéfülkékben ebédelnek, hogy elkerüljék az éttermi csúfolódást. Nekünk nem ugyanaz az elvárásunk a boldogságot illetően. Néhány dolog megváltozott Serena eltűnése óta. Először az új szobatársam, aki egy becsületes, két lábbal a földön álló tyúk volt. Delia egy eszméletlen testű fürdőruhamodell volt, aki már túljutott a csúcson és ezt tudta is, és csodamód nem próbálta tagadni. Ahelyett, hogy radikális sebészeti beavatkozásokkal igazította volna a testét az életrajzán megadott korához, inkább egy törvényes üzleti vállalkozást épített esküvői és portréfotósként. Az ő félig komolyan gondolt pom-pon-lány attitűdjével és a fenékig érő szőke hajával olyan biztosan állt a lábán Bruneiben, ami csak néhány lánynak sikerült. Amikor Robin egyetlenegyszer hívta Deliát és soha többé, ami a standard eljárás volt nála néhány lánytól eltekintve, Delia nem csinált belőle ügyet. Helyette inkább megbarátkozott Arival és Eddie-vel, az estek diszkó részében sortáncokat kezdeményezett, és néhanapján kicsit berúgva pörgött a táncparketten, amitől fellebbent a szoknyája. Delia valószínűleg jobban viselte magát Bruneiben, mint legtöbbünk, miközben kisebb árat fizetett érte az ördögnek, vagy akárkinek, aki ezeket a dolgokat számon tartja. A vendégségbe érkező méltóságok imádtak újabb cseleket kieszelni, hogy láthassák a szörfös lányt, Deliát, és rendszerint azt kérték, én is menjek vele. Néha üzenetet kaptunk, hogy üljünk ki napozni és órákat töltöttünk a felső medencénél, mikor már mindenki bevonult a nehéz, sűrű és nyirkos

levegőről. Vittünk magunkkal könyveket, és tonnányi naptejet, nehogy megsüljünk. Soha nem láttunk senkit, de Madge leadta a drótot, hogy a palota medencére néző sötétített ablakai mögött konferenciatermek és ebédlők vannak, úgyhogy szerintem minket szántak a festői látványnak. A mi fürdőruhás testünk mögött az egyetlen látványosság a domb alján lévő néhány vendégház volt és a falak mögötti láthatárig húzódó esőerdő. Deliát és engem más partitrükkökre is felkértek néha. Egy nap egy őr tűnt fel az ajtónk előtt, kezében fehér teniszöltözékekkel, és felvitt minket a squash-pályára, ahol kaptunk egy leereszkedő hangvételű leckét valami Dubaiból érkezett seggfejtől. Apám négyéves koromban adott ütőt először a kezembe. Tizenévesen felhagytam vele, de még mindig jól meg tudtam ütni a labdát a pályán. S kiderült, hogy Delia pont olyan atletikus volt, amilyennek kinézett. Még ha vesztettünk is, mély benyomást tettünk a Dubai nagykövetre, és amikor híre ment, gyakran kihívtak a partikról, hogy páros meccset játsszunk más csorgó nyálú méltóságokkal. Képzeld csak el, lányok, akik valamit képesek jól csinálni – pontosabban, olyan lányok, mint mi, akik ráadásul képesek valamit jól csinálni. Ezeknek a pozitív történéseknek az ellenére – a riválisom eltűnése, egy új barát, a figyelem pillanatnyi fellángolásai, a napok monoton ritmusa kezdett kikészíteni. Robin gyakran mellőzött, nem szólt hozzám pár szónál többet egész nap. Sok éjszakát töltöttem egy üres szék mellett, míg Fionával fecsegtünk. Pletykákkal dobálóztunk igen jól nevelt módon, mintha egy krikettjáték nézőiként ülnénk a pálya szélén. Egyik éjjel Yoya és Lili került terítékre. – Azt hiszem, Robin általában kettőjüket hívja egyszerre – mondta Fiona. – Tényleg? Botrányos.

– Nagyon is. Szeretnél valami még botrányosabbat? – Persze. – Szerinted hány éves Yoya? – Nem tudom. Fiatal. Kisbaba. Tizenhét? – A tizenhét az kisbaba lenne? Lejjebb. – Tizenhat. – Lejjebb. – Mi? De hát ez borzasztó. – Oh, ne légy drámai. Szerencsés, hogy van munkája. És Lili is. De Lili botránya rosszabb, mint Yoyáé. – Mesélj. – Lili néhány évvel idősebb, mint Yoya, de amikor az ő korában volt, neki gyermeke született. Nem hagyhatta a szüleivel a babát, mert nem is tudtak róla, így be kellett adnia egy árvaházba, hogy idejöhessen. – Honnan tudod mindezt? – Én mindent tudok. Többet akartam hallani a történetükről. Igaz volt vagy csak kitalálták? De Robin odajött és kinyújtotta a kezét Fiona felé, s egy pillantást sem vetett az irányomba. A hátsó lifthez sétáltak és korán elmentek a partiról. Fiona volt az egyetlen lány, aki a herceggel távozott a partikról. Sosem kérdeztem tőle, hová mentek ilyenkor. Akármennyit is beszélgettünk, sosem került szóba az idő, amit Robinnal töltöttünk. Követtem Fiona tanácsát, s mint másban, ebben is igaza volt. Soha nem tudtam meg, mit csinált Robin Fionával, így sosem volt alkalmam összehasonlítani azzal, amit velem tett. Ily módon, sosem tudtuk igazán, hol állunk Robin listáján egymáshoz képest. Ez a választott tudatlanság tette lehetővé, hogy barátnők legyünk. Egyedül ültem a fényben, míg a többiek az ajtónál várták a jelet, hogy kitódulhassanak. Néztem Lilit, tanulmányoztam. Minek? Valami előzőleg észre nem vett bánat nyomát kerestem

rajta, ami igazolhatná Fiona történetét? Egy olyan részt kerestem, ahol az édes, mosolygós maszk lehámlott az arcáról és megmutatta, hogy megsebezte és megtörte, amit tett? Elképzeltem, milyen lehetőségek közül választhatott Lili, amikor felajánlották neki a munkát Bruneiben. Beállhatsz kurvának és fizethetsz egy másiknak, aki már nem népszerű, hogy vigyázzon a gyerekedre, amíg te dolgozol, mert a síró kisbabák ártanak az üzletnek, vagy nem leszel kurva, elmondod az igazat a szüleidnek és akkor mindenki kurvának tart majd. Éhezhettek a kisbabáddal Thaiföldön vagy hátrahagyhatod őt, hogy hármasfogatot játssz egy herceggel és több pénzt keress, mint amiről álmodtál. Ha a gyerektörténet igaz volt, vajon minden este úgy ült ott, hogy azt kereste a pezsgőbuborékokban, hol kanyarodhatott volna másfelé az útja vagy megköszönte a szerencsecsillagának, hogy a feneke azon a kanapén volt és nem egy bangkoki bordély koszos matracán döngették? Az vetődött fel bennem, a szülőanyám talán mégsem balerina volt. Talán csak a zenélő doboz fantáziámra épült az egész. Talán a szüleim csak azért mondták, mert tündérmesének tűnt és azoknak mindig jobb a vége, mint az igaziaknak. Talán a szülőanyámnak is a rossz és a még rosszabb között kellett választania. Aznap éjjel ismét megjelent a visszatérő régi álom, amit már évek óta nem láttam. Gyerek vagyok Beach Haven strandján. A homokozólapátommal és vödreimmel játszom a víz partján. Kicsit feljebb a parton anyám és Johnny napoznak egy takarón. A távolban a szülőanyám sétál felém a víz szélét követve. Nem látom az arcát, mert messze van és a nap a szemembe süt, de tudom, hogy ő az. Aztán a tengerre nézek, s látom, hogy mi emelkedett ki a vízből, amíg háttal álltam. Egy tsunami az, kék és fehér tajték szegélyezi a hullámokat, mint a japán festményeken. Már olyan magas, mint a hegy és egyre nő az

ereje és a mérete. Oda akarok szaladni anyámhoz és az öcsémhez figyelmeztetni őket. De a szülőanyám irányába is el akarok szaladni, hogy végre megtudjam az igazságot, honnan jöttem, gyorsan, mielőtt a hullámok mindannyiunkat kisodornak a tengerre. S amíg a tanácstalanságtól dermedten térdelek a hullám árnyékában, az hirtelen lecsap rám. Bukfencezem a hullámban. Megpróbálom megmarkolni a földet, de az ember nem kapaszkodhat homokba. Érzem, ahogy a homok végigszalad az ujjaim és a hajam közt, ahogy mindent elsöpör a víz. Nem vagyok elég okos, és senkit nem mentek meg. Egyik éjjel a másik után ültem lehorgonyozva a székemben és próbáltam nem pánikba esni. Láttam, ahogy néhány lány elkezdett becsavarodni Robin finom és szadisztikus játszmáitól. Leanne-ről például azt pletykálták, hogy valaha versengett Fionával az első helyért. Robin rendszerint megtartotta Leanne-t valahol a harmadik, negyedik hely körül, de aztán hónapokig nem hívatta. Nem én voltam az egyetlen a környéken, akit mellőzött. Láttam, ahogy Leanne egyre többet iszik, egyre vékonyabb és hangosabb lesz. Az egész napot a kanapén töltötte fürdőköpenyben cigarettázva és a „Micsoda nő”-t nézte, aztán egész éjjel azon ügyeskedett, hogy magára vonja Robin figyelmét. Egyik éjjel, amikor Robin már távozóban volt, Leanne megtört. A padlóra vetette magát, elkapta a lábát és meggörnyedve hozzábújt. Igazi könnyekkel zokogott. – Szeretlek. Szeretlek. Hát miért nem veszed észre, hogy én jobban szeretlek? Eszembe jutott az utolsó szóváltásom Seannal. Szeretlek. Ne hagyj el. Mennyire nem eredeti. Talán Leanne kitörése volt az egyetlen alkalom, amikor Robin arcán valódi meglepődést láttam. Megbénult. Mindenki

megbénult. Eddie végül magára eszmélt és megpróbálta lerángatni a lányt a herceg lábáról, de Leanne erősebb volt, mint gondolta. Lerázta Eddie-t és szinte lerántotta Robint, amikor feltérdelt és karjait a herceg dereka köré fonta. Robin egy ujját sem mozdította, hogy lerázza, vagy hogy megnyugtassa. Madge volt végül, aki felemelte Leanne-t és odébb vitte. Robin nem rúgta ki a lányt ezért a hibáért. Azt hiszem, még élvezte is a dolgot. Semmi nem dobja fel úgy az estét, mint egy kis valódi fájdalom. De Leanne tönkrement. Maradt még pár hétig, aztán magától elment. Ha ez színpadi fellépés lett volna, díjat is nyerhetett volna. De azt hiszem, nem az volt. Megesküdtem, hogy belőlem nem válhat ilyen nő. Még a herceg sem törhet meg ennyire. Miután Leanne elment, észrevettem, hogy Brittany volt az a csaj, aki gyakran eltűnt a diszkó ideje alatt a teremből, a lány, aki ebéd után járt haza a vendégházba. Én a Serenáéval ellentétes taktikát választottam. Először is, Serena módszere nem működött, másodszor, nem bírta a természetem, hogy másokat kiutáljak és megkínozzak. Helyette összebarátkoztam Brittany-val. Hát nem ezt tette Fiona is velem? De csak hízelegtem magamnak. Én nem voltam Fiona. Fiona nem csak puszilgatta a fenekemet némi információért cserébe. Ő többet tett az én nem túl eredeti próbálkozásomnál, hogy magam mellett tudjam az ellenségemet. Fiona megalkotott engem. Brittany állandóan arról áradozott, milyen klassz kanapét és kétszemélyes faragott karszéket vesz majd magának. Fehér, fehér, fehér – mindig fehér kanapét akart. Fehér kanapékat akart, amiket fekete, kovácsoltvas gyertyatartók vesznek körül és hozzáillő kovácsoltvas-keretes ágy, áttetsző habfehér függönyökkel, amik lobognak a franciaerkélyeken beáramló szellőben, semmi kétség. Meg voltam róla győződve, hogy éppen akkor álmodja meg a legújabb közös videóklipjét Vince

Neillel. – Beszéltél Vince-szel? – buzdítottam. Erről mindig szívesen beszélt, sosem unta meg a kérdést. – Hát, éppen úton van. Nagyon nehéz. Állandóan hiányzunk egymásnak. De én hiszek bennünk. – Te olyan lány vagy, akiben erős a hit. – Vince azt mondta, ha bármikor kételyem támad, csak üljek le csendben, hunyjam be a szemem és idézzem fel az arcát. Azt mondta, képes leszek érezni, mit csinál, és akkor tudni fogom mélyen a szívemben, hogy hűséges. S ha elég erősen koncentrálok, ő is érezni fogja és tudja majd, hogy rá gondolok. S tudod mit? Működik. Ha tényleg az igazat mondta a Vince-szel folytatott beszélgetéseikről, akkor csak abban reménykedtem az ő kedvéért, hogy Vince nem fogja rajta is ugyanezeket a távolbalátó technikákat alkalmazni. Az új barátnőm pont annyira volt érdekfeszítő, mint egy mosogatógép használati utasítása, de neki is megvolt a jó oldala. Például elárulta nekem a fogyókúratitkait. Dr. Gordon, a herceg orvosa és az esti partik állandó résztvevője diétás tablettákat adott neki. Abban biztos vagyok, hogy Robin nem tudott erről, mert nem engedélyezte volna, hogy a csajai éheztessék magukat. Nos, én olyan ember vagyok, aki sosem utasítja el a tablettákat. S ha ilyenfajta ember vagy, akkor mindig, de mindig vissza kell utasítanod a tablettákat. Akkoriban ezt még nem tudtam. – Adnál egyet nekem is? – Persze. Ez nagyszerű lesz. És akkor lehetünk diétás nővérek. Tornázhatunk együtt. Támogathatjuk egymást. Brittany előhúzott egy fehér műanyag üveget, amiben zörögtek a félig kék, félig fehér kapszulák, az a fajta, amiben millió apró gyöngy van belül. Egyet a tenyerembe vettem és

hátradobtam a torkomba, mert némelyik lány így csinálja. Adj egy lánynak a kezébe egy tablettát olyan üvegből, amire idegen nyelven írtak valamit és gondolkodás nélkül a nyelvére teszi. – Szuper – áradozott Brittany. – Kezdj napi eggyel, és küzdd fel magad napi kettőig. A Föld bolygón töltött tizennyolc évem alatt körülbelül tizenötezer fajta fogyókúrába kezdtem bele. Kilencévesen találkoztam az elsővel. De nem értem el vele a kívánt hatást, közel se jutottam hozzá. Addig fogyózom, amíg nem tetszem magamnak, az isten verje meg. Meggyőződésem volt, hogy lehetséges, még ha az összes bizonyíték azt mutatta is, hogy nem működik. A tetszem magamnak rész volt az, ami sosem történt meg. A testem tájképe az évek alatt, a lerakódások és az eróziók, a különböző időszakok nyomai egymás mellett olyanok voltak, mint egy felgyorsított film, ami több ezer évet mutat be néhány perc alatt. Természettől fogva erős, formás lány vagyok, nagy parasztos kezekkel és csípővel, hogy legyen min egyensúlyozni a ruháskosarat. Általánosságban a tavasz termékenysége vonz, de alkalmanként őrülten várom a telet. Amikor tehetem, szeretem elhullatni a leveleimet, hogy az ágak csupaszak és törékenyek legyenek. Szeretem, ha a vérem hidegen csordogál, mint a hó – ne legyen üzemanyag, ami táplálná a tüzet, hogy felmelegedjen. Alapjában véve duci lány vagyok, az anorexia és a bulémia időnkénti kitöréseivel. S semmitől nem érzem magam jobban, mint az irányítás édes érzésétől, amikor a mérlegen egyre lejjebb szorulnak a kilók. A gimiben azt képzeltem, élhetnék abból, hogy lekötöm a levegőből a kristályokat, mint az orchideák. Próbáltam vékonnyá válni, hogy ne kössön semmi a földhöz, a családomhoz és az ő lavina méretű fájdalmukhoz. Működött. Megcsináltam. Végre olyan könnyű voltam, mint egy balerina, a karjaim kedves kis szalagok, a bordáimon

zongorázni lehetett. A bőröm kékesfehér lett, a testem olyan anyagtalan, hogy azt hittem, az ihlet fénye vagy magának Istennek a fénye át tudna világítani rajtam. Érintsd meg a csontos mellkasomat és érezheted, úgy dübörög a szívem, mint a funky zenében a basszus a mélynyomóládából. Csak éppen senki nem érintett meg. Az emberek elfordították a tekintetüket. Észrevettem, de már nem érdekelt. Érinthetetlen és makulátlan voltam. Soha nem éreztem magam olyan tisztának. Az ajkaim lilában játszottak. Több réteg pulóvert viseltem egymáson és több marék negyeddollárost tettem a zsebembe súlynak az iskolanővér támadásaitól tartva, aki mindig előugrott az ajtók mögül és magával vonszolt, hogy a mérlegre állítson és meglássa azt a számot, amivel már kórházba küldhet. Én akkor is fáztam, amikor a tavaszi nap életre keltette a sáros téli gyepet. Hosszú szoknyákba és csizmákba burkoltam magam. Befontam a hajam és egy Jane Austen-novella tragikus sorsú hősnőjének képzeltem magam. Egy öröklakásban Roselandben, ami néhány kilométerre van a 10-es út elágazásától, a nagymamám is egyre vékonyabb és vékonyabb lett, ahogy a rák terjedt a testében. Mellhártyarákja volt, ami a tüdőt körülvevő szövetek rosszindulatú elváltozása. Úgy kapta, hogy beszívta az azbesztszálakat, amik mindenhol terjengtek a levegőben a newarki iskolákban, ahol könyvtárosként dolgozott. Olyan sok módja van annak, ahogy a mérgek megtalálják az utat az emberhez. Azt mondta egy nap, miközben azt a sor csomót masszíroztam, amivé a gerince vált, hogy nem akarja végignézni, ahogy meghalok. Hogy az ő haldoklása pont elég nehéz volt önmagában is. Megkért rá, hogy egyek. A kérése elég volt ahhoz, hogy elkezdjek gondosan kimért

adagokban barna rizst, tengeri algát és zöldségeket magamhoz venni mindennap. Én mondtam a gyászbeszédet a temetésén és öt percre rá, hogy leengedték a koporsóját a földbe, elhagytam New Jerseyt. A nagymamám volt a legjobb barátom, és én olyan éhes voltam életének utolsó évében, hogy nem tudtam ráfigyelni, olyan énközpontú, hogy elfelejtettem megkérdezni az életéről, még akkor is, amikor tudtam, hogy nincs már egy éve hátra. Ha én nem kérdeztem meg, ugyan ki más tette volna? Sosem írt naplót, így az emlékei ma már nem léteznek, elásott kincs, amihez nincsen térkép. Amikor a New York Egyetemre megérkeztem, elkezdtem inni és az ivás visszavitt az evéshez is, és fél éven belül visszaszedtem a huszonöt kilót vagy még többet is. A semmire vesztegettem mindazt a rengeteg időt éhezve és zavartan, s képtelen voltam oly tisztán gondolkodni, hogy legalább azt megkérdezzem, milyen volt Bécs a háború előtt. S nemcsak elkövettem ezt a bűnt, de nem is tanultam belőle. Mert még mindig azt gondoltam, ezúttal másképp lesz. A kis tabletta lecsúszott egy korty jeges teával és azt képzeltem, nem mérget nyelek, hanem reményt, segítséget. Szedtem a phentermine tablettákat és megint a fogyás megszállottja lettem. Nem voltam egyedül. A legtöbb lány Bruneiben tablettát szedett. Fogyasztó teákat ittunk. Bár akármilyen ételt megrendelhettünk, mi mégis roston sült csirkét kértünk és párolt zöldségeket, s megpróbáltuk teletömni a gyomrunkat balzsamos ecettel spriccelt salátával. Ez a fausti megállapodás sok nő számára, akiknek a testük a megélhetésük. Mások imádni fogják a testedet, te pedig utálod. Másoknak örömet nyújt, de neked csak szenvedést. A tornaterem tükreiben éberen figyeltük az újabb gödrök előtűnését a testünkön, miközben a falnyi tévén néztük Cindy Crawford gyakorlatait, s az arcán lévő szemölcs kosárlabda

méretűnek tűnt. Fáradhatatlanul örvendeztem annak, hogy kezdett látszani a nyakamnál a kulcscsontom. Mielőtt elindultam Bruneibe, Penny odaadta nekem Jeanette Winterson „Szexelni a cseresznyével” című könyvét. Olvasgattam, amíg az éhség facsarta a gyomromat, tabletták ide vagy oda. A könyvben a hősnő testében egy óriás rejtőzött, egy szörny. Rólam írták. Kivéve, hogy bennem nem egy óriás volt, hanem egy csontváz rejtőzött. Egy anorexiás lány leselkedett bennem, akinek a könyöke vastagabb volt, mint az alsókarja. Én ez a fajta szörny voltam. De úgy gondoltam, az a szörny a valódi énem. Amikor éheztettem magam, elkezdtem valódi önmagammá válni. Csak a legszükségesebb elemekre csökkenteni magamat valóságos költészet volt. Talán Robin észre sem veszi majd. Vagy épp ellenkezőleg, ettől végre ismét felfigyel majd rám. Hét kilót fogytam pár hét alatt és egy este a partin Robin azt mondta, túl vékony kezdek lenni. Az éhezéssel kapcsolatban az a legnagyobb trükk, hogy eleinte szörnyű, aztán nagyszerű érzés, míg rá nem jössz, hogy nem tudod abbahagyni. Mire Robin megemlítette, én már átléptem ezt a vonalat. Tudtam, hogy rontom az esélyeimet Robinnál, de már túl voltam a logika határán. Nem akartam, nem tudtam újra enni. Az ephedrine-től és az akaraterőtől hajtva a késő délutánokat a teniszpályán töltöttem, és csak ütöttem a labdákat, amiket a gép lőtt felém. Emlékszem egy olyan napra, amikor már szürkült, mire végeztem és gőzölögtem az izzadságtól a fáradtság meg a nyirkos időjárás miatt. Elsétáltam az alsó medencéhez, lehámoztam a ruháimat és úsztam egyet. Amikor lehűltem, felhúztam magam a medencepadkára és lefeküdtem, figyeltem, ahogy a hold a palota fölé emelkedik. Éjszakánként Brunei lélegzetelállító volt. Feküdtem a mesebeli palota árnyékában, beszívtam a virágok illatával terhes levegőt, ami olyan sűrű volt, hogy

palackozni lehetett volna. Boldog vagyok, gondoltam. Itt és most. Egyedül. A föld és a csillagok között, az üres délutánok és a kínzó esték között. Nincsenek tükrök. Nincsenek parti öltözékek. Senki nem kér tőlem semmit és nem akarok semmit. S aztán a pillanat tovatűnt, ideje volt megint a tükrök elé állni és partiruhába bújni. Eltelt egy hónap és a menzeszem nem jelentkezett. Lehetséges, hogy terhes vagyok? A lányok legnagyobb álma egy királyi terhesség volt, mert ha a herceg gyermekét hordod a szíved alatt, egész életedben gondoskodnak rólad. Persze, fegyveres őrök kíséretében viselnének rád gondot. Beraknának egy luxusapartmanba Szingapúrban, soha többé nem lenne barátod, még vacsorázni sem mehetnél el figyelő szemek kísérete nélkül. Először megrémültem, aztán elkezdtem számítgatni. Nem kérdés, hogy megtartanám a kisbabát, de előbb ki kellene jutnom Bruneiből. Senkinek nem szólhatnék róla. A mi titkunk lenne, a kisbabáé és az enyém. Egy nap elmondanám a kislánynak, hogy az apukája mesésen gazdag, ördögien jóképű délkelet-ázsiai herceg, és hogy nagyon szerettem, de ki kellett őt hoznom kisbabaként egy olyan életbe, ahol mindketten szabadok lehetünk. Talán küszködnénk, de elsöprő szeretetben élnénk. A terhesség gondolata új reményt adott, újabb okot arra, hogy kicsit tovább bírjam Bruneiben. Rájöttem, hogy kapcsolatom Robinnal befejeződött, és hogy szükségem van minden pénzre, amit csak meg tudok szerezni. Nyomkodtam a melleimet, és fájdalmasan érzékenyek voltak. Kétségtelenül megnőttek. Elhagytam a diétát és hajnali ötkor is lesurrantam a konyhába, hogy krémes sütivel tömjem a fejemet. Nem törődtem vele sokat, azt mondtam magamnak, csak kívánós vagyok. De nem volt semmiféle terhesség; csak éheztem. S amikor

elkezdtem a képzeletbeli kettő helyett enni, megjött a menzeszem. Ültem a vécén és a térdemre hajtottam a fejem. Láttam, hogy a titkos kisbabám legjobb esetben nevetséges volt, legrosszabb esetben pedig önáltatás. Hónapokig botladoztam a depresszió határán, és aznap, amikor megláttam a vért, ez elmozdította a mérleg nyelvét. Hát persze, hogy nem voltam terhes. Csupa tüske és horzsolás voltam belül. Hogyan maradhatna életben bennem bármi? Csupa méreg az egész belsőm. A depresszió mindig visszakúszott, mint a szén-monoxid az ajtó alatt: színtelen, szagtalan, de biztosan elzárja előled az oxigént és megöl, ha nem veszed észre. Már nem fáradtam azzal, hogy felkeljek a parti kezdete előtt. Órákig ültem néha a fürdőkádban. Az önutálatom kötetei hirtelen megszaporodtak. Az agyamra mentek a kamerák, a megfigyelés. Elképzeltem, ahogy a férfiak lesik minden mozdulatomat és kiröhögik a hibáimat. Elkezdtem a láthatatlan figyelőkre úgy gondolni, mint szellemekre, egy más világ teremtményeire, akik velünk éltek a házban, pedig nem is láttuk őket. Nem én voltam az egyetlen, akit kísértettek. A pletyka szerint a vendégházakban szellemek tanyáztak. Sőt volt egy olyan éjszaka, amikor a tömeghisztéria miatt egy hajnalon négy lány kirohant a hatos házból és mind azt mesélte, hogy valami sötét jelenlétet éreztek, ami bebújt melléjük az ágyba és lenyomta őket. Akkor nem kevés nőgyűlölettel azt gondoltam, hogy van az, hogy mikor pár lány összegyűlik, mindjárt ördögűzésre van szükség? De aztán már nem voltam benne biztos, hogy nincs igazuk. Elkezdtem reszkető árnyakat látni a sarkokban, állandóan hátranézegettem a sötét folyosókon. Ráadásul Robin is a jégre tett, mint valami tartalék desszertet. Csak ültem ott éjszakánként tökéletes tartással és erőltetett mosollyal, miközben ő átnézett rajtam.

Amikor nem tudtam már tovább elviselni, könyörögni kezdtem, hogy hazamehessek. Azt mondtam Arinak, hogy apám műtét előtt áll és ott kell lennem vele. Apám műtétje már rég megvolt, de mindig jó, ha az igazságra alapozod a hazugságaidat, nehogy belezavarodj. Ari együtt érzett velem és elintézte a hazautamat, de megígértette velem, hogy három hét múlva visszatérek. Talán, ha nem vagyok olyan nyughatatlan, tovább bírtam volna, és nagyobb vagyont szedek össze. De fogalmam sem volt arról, mi a türelem. De fogalmam sem volt róla, milyen váratlan szerencsébe botlottam. Azt hittem, a gyémántos Bulgari készletek meg a százezer dolláros borítékok időről időre maguktól hullanak az égből. Azt mondogattam magamban, talán visszajövök, talán nem. Némelyik lány Bruneiben hétvégi vendégként jött és ment, s némelyik egy időre az uradalom úrnőjévé vált. Én a bál szépeként kezdtem, de végül az őrült hölgy lettem a padláson. Törékenyebb voltam, mint valaha is gondoltam. Delia, aki idősebb, bölcsebb, lelkileg stabilabb volt, megpróbált lebeszélni a távozásról, de elszántam magamat. Igazság szerint, szerencsébe botlottam vagy sem, muszáj volt hazamennem, hogy a maradék józan eszemet megőrizzem. Robin Londonban volt éppen üzleti úton, amikor elutaztam. Még elbúcsúzni sem tudtam tőle. 20. fejezet Miközben bepakoltam a csomagjaimat, valami felváltva emelkedett, süllyedt bennem, mint a dagály. Visszatérek New Yorkba, az igazi életemhez és az igazi barátaimhoz és családomhoz, ahol majd emlékszem rá, ki is vagyok igazán. Vajon rögtön visszafordulok majd? A partin az utolsó éjszakámon az ázsiai barátnőim mind körüldongtak. Ők nem utazhattak haza, kivéve, amikor végleg

elmentek, így mindent tudni akartak arról, mit fogok csinálni, és kit látogatok majd meg, és hol élek, milyen a családom. Winston a drótkeretes szemüvege mögül kedvesen nézett rám és azt kérdezte: – Mit fogsz csinálni, amikor visszatérsz a való életbe? Kacéran és óvatosan válaszoltam neki. Ez volt a kitérő harcmodorom Bruneiben, még Winstonnal szemben is. – Ez talán nem a való világ? – Nem – mondta ritkán tapasztalt tisztasággal. Bruneiben mindenki úgy viselkedett, mintha a partik az örökkévalóság részei lettek volna. – Ez nem a való élet egyikünk számára sem. Ez egy álom, s egy nap mindannyian felébredünk. Eddie kivitt a folyosóra, és leült velem a lépcsőre, ahol a barackszínű szőnyegben fénylettek a valódi aranyszegély szálai. A kezembe nyomott egy vastag pénzköteget, ami szingapúri tízezer dollárosokból állt, aztán egy nagy dobozt tett az ölembe. Kinyitottam, és egy arany Tiffany-garnitúrát találtam benne, ami leginkább Kleopátrához illett volna – egy kosármintába fűzött merev nyakék hozzáillő karkötővel és fülbevalóval. Az ékszerek már nem döbbentettek meg. Akkor esett volna le az állam, ha ennyi idő után nem kaptam volna egy felháborítóan drága ajándékot. Megkértem Eddie-t, segítsen bekapcsolni a nyakéket. Amikor visszatértem a partira, Fiona megjegyezte: – Remélem, az édesapád jobban érzi magát. Úgy nézett rám, mint aki pontosan tudja, mi történik. – Tudom, hogy hamarosan visszajössz, így nem búcsúzom, csak jó utat kívánok. Az új Tiffany-garnitúrát betettem a szívmedálos lánc mellé, a Cartier óra meg a gyémánttal kirakott Rolex mellé, amiket addig kaptam Robintól, bedobtam a pénzt és az ékszereket a kézitáskámba és sikerült a ruháimat négy bőröndbe gyömöszölni. Ari kitanított, hogyan tudom a zsákmányomat és

magamat biztonságban visszavinni az országba. Aztán megölelt, átadta az útlevelem, meg egy jegyet haza és egy másikat a visszaútra három hét múlva. A lakótársaim mind kiálltak a tornác márványkorlátja mellé és integettek, ahogy az autóval elhúztam előttük. Szingapúrban magabiztosan sétáltam, mint aki tudja, hová tart. Úgy tettem, mintha nem első alkalommal próbálnék tájékozódni egyedül egy idegen országban. CIA ügynök voltam, aki hét nyelven beszél és kemény kiképzést kapott titkos küldetésekre. Ha megbotlottam, ha elbizonytalanodtam, az mind az álca része volt. Ari azt javasolta, egy szingapúri bankban váltsam be a pénzemet, hogy elkerüljem az amerikai adóhatóság érdeklődését, ami megtörtént volna, ha otthon váltom be a pénzt. A bankban mindenki körülbelül három centiméterre állt a másiktól a sorban. Beszívtam az előttem álló pasi fülzsírszagú hajfényének illatát, éreztem a mögöttem álló nő rágógumiszagú leheletét. Már nem voltam falevél a folyóban. A képzeletemben már félig otthon voltam és volt nálam egy szatyor, amit tele akartam rakni készpénzzel, még rengeteg tennivaló várt, és egyszerűen ki akartam tolni a képemből azokat az embereket. Egy pánikroham szorította össze a gyomromat, és bizonytalanul imbolyogni kezdtem a lábamon. Éreztem a késztetést, hogy megadjam magamat, elveszítsem az eszméletemet és belezuhanjak a bársonyos sötétségbe és fejemmel a hűvös márványpadlón ébredjek. Próbáltam mélyeket lélegezni. Van valami, amitől elkezdek a végcél előtt kiborulni. A mantrámat „falevél vagy a folyóban”-ról gyorsan átigazítottam a „most ne szúrd el” szövegre. Ezt. Ne. Szúrd. El. Mit tenne Patti Smith? Először is nem kerülne ilyen helyzetbe. Tényleg nem. Messze kisodródtam a vízre és nem volt ott a

tündérkeresztanyám, hogy az iránytűmet szemmel tartsa. Mikor sodródtam így el? De nem szúrtam el. Átvettem a készpénzemet és bepakoltam összegumizott csomagokban egyenként a táskába. Kisétáltam az ajtón a szorosan összekötött százasok csomagjaival. Akár fürödhettem volna benne. Visszaléptem a személyes kémfilmembe Szingapúr utcáin sétálva a nagy táska pénzzel, s nézegettem a kirakatokban, követ-e valaki. Leintettem egy taxit, hogy vigyen a hotelba, ahol nagy borravalót adtam a mixernek a bárban, akinek sárga rózsa volt a hajtókáján. Vége csapó. Következő jelenet: az elutazásom reggele. Azt a készpénzt, ami nem fért bele a két, derekamra köthető táskába, belegyömöszöltem a harisnyámba. Eldobtam az ékszeres dobozaimat és felvettem a tartalmukat. Felkaptam egy bő tréningfelsőt, ami takarta az ékszereket és kívülről egy ideges tekintetű, vastagderekú lánnyá váltam nagy arany fülbevalókkal. Egész úton izzadtam Frankfurt felé, ahol belapátoltam egy kis kínai kaját és Jack Daniel’st ittam a reptéren. Újra éreztem az elűzhetetlen repülési problémákat: görcsölt a gyomrom és nem voltam elég részeg. Jó néhány órával később a tüskés hegyormok, az ismerős völgyek, és a hatalmas hidak, a New Yorknak nevezett komikusan lebegő csodametropolisz könnyeket csalt a szemembe. 21. fejezet Egy szellős, rügyező New York-i áprilisba értem vissza. Egyenként vonszoltam fel a bőröndjeimét a két lépcsősoron és ledobtam őket a nyomortanya közepére, amit már nemcsak Pennyvel kellett megosztanom, de egy Sam nevű rendező barátunkkal is. Összemelegedtek, amíg távol voltam és Sam beköltözött az egyszobás ingatlanba egyetlen vagyonát, a

waffle sütőt magával cipelve. Üdvözlő vacsorát rendeztek nekem ők ketten, waffle-t sütöttek és bemutatták nekem a macskájukat, akit Nadának neveztek el az utca túloldalán lévő kísérleti színház után, ahol Penny árulta a jegyeket. Kipakoltam a márkás ruháimat a parányi faliszekrényembe, amelynek ajtajáról már hámlott a festék. Azelőtt az egyetlen tulajdonom a japán matracágy volt a padlón, meg egy kopott íróasztal, egy tucat ruha meg néhány lemez, amit a gyümölcsösládákból eszkábált szekrényünkön tartottam. Hippi falikárpitokat raktunk az ablakok elé függönyként. Poros fogadalmi gyertyák borítottak minden vízszintes felületet. Ez nem volt palota. A maradék ékszereimet, amik legalább százezer dollárt értek, betettem a faliszekrényem aljába egy cipősdobozba. Gondolkodtam róla, vajon a patkányokat vonzzák-e a fényes dolgok vagy megelégszenek a süteményekkel. Vajon a bérház patkányai, akik kövérek és magabiztosak voltak, átrágják-e magukat a kartondobozon és meglógnak a Tiffanygarnitúrámmal? Azokat a ruhákat, amik nem voltak már jók rám, betettem két bőröndbe és azt terveztem, a hét folyamán kiviszem majd őket taxival a szüleimhez a garázsba Jersey-be. Amikor megérkeztem hozzájuk, csak ledobtam a bőröndöket és már a földszintről éreztem a sülő csirke és a hagyma illatát. Hónapok óta ez volt az első alkalom, hogy valóban éreztem, valamit főznek körülöttem. Anyám kikiáltott a konyhából apámnak a hátsó udvarba. – Jill haza jött! Mintha csak egy táborozásra mentem volna; mintha az még mindig az otthonom lett volna. Mentem fel a lépcsőn, anyám pedig jött le felém. A lépcső közepén találkoztunk, megöleltük egymást feszengő mosollyal. Egyáltalán nem volt könnyebb megölelni, mint azelőtt. Mindig

kényelmetlen érzés volt, mintha egy távoli rokont ölelnél, aki kiskorodban ismert, de te már nem emlékszel rá egyáltalán. S ettől szarul éreztem magam, mert anyám az a fajta hölgy volt, aki csirkével várt. Vártam, hogy a kényelmetlen érzés majd eltűnik, ahogy nagyobb távolság választott el minket a szüleimmel, de megöleltem anyámat és még mindig ott volt. Úgy tűnt, apám visszanyerte legalább a fele súlyát, s azzal a mániás, zavaró energiával vibrált, mint mindig. Izgalmában, hogy ismét lát, elkapta a fejemet és ide-oda ringatta. Éppen virágokat ültetett odakint, így az ingén a virágföld és a fű szaga érződött. Húsz perccel később a szürke kanapén ültem a szürke nappaliban és kinéztem az újjávarázsolt előkertjükre a szürke vászonrolók között. Kérdezgettek az útról persze, de megelégedtek a bizonytalan válaszaimmal és más dolgokra tértek át. Szerintem megkönnyebbülten ejtették a témát. – Lebontottátok a kerítést az előkertben? – kérdeztem. – Milyen kerítés volt az előkertben? – értetlenkedett anyám. – Nem volt ott egy kerítés régebben? – Nem – felelte anyám. Milyen furcsa. Ismertem a ház minden szegletét: minden porcelánt, minden könyv gerincét a dolgozószobában, minden rejtekhelyet a hanuka ajándékoknak, minden egyes ékszert anyám fiókjaiban, minden palack italt a bárszekrényben. Tudtam, apám hol rejtegeti a kiskaliberű pisztolyát, ami az apjától maradt rá. Ennek ellenére néha így is rosszul emlékeztem dolgokra, fura dolgokra, mint például a fantomkerítés a ház előtt. Úgy éreztem, mintha nem én éltem volna ebben a házban, hanem egy másik lány, akiről egy történetben olvastam. Egy olyan történetben, amire nem emlékszem világosan. – Meddig laktál itt, te eszement? – tette hozzá apám, bár kedves hangon. Szeretett olyan szavakat használni, mint az

eszement és a smokk kedveskedésként. Néhány héttel azelőtt gyönyörű végzet asszonya voltam, pezsgőt kortyolgattam egy idegen nagyvárost nézegetve a magasból, várva, hogy a hercegem hazatérjen a hercegi teendőiből. Most viszont eszement voltam egy makacs pattanással az államon és legalább két ilyen óra állt előttem, mielőtt egy udvarias mentséggel visszatérhetek a városba. Éreztem, hogy jön a migrén, mintha valaki egy horgot akasztott volna belülről a szemembe és rángatná. Vacsora után, ahogy szokta, anyám előhozta az ajándékokat. Adott nekem egy kézzel kötött sapkát egy kirakodóvásárról, egy feminista szlogennel díszített pólót a washingtoni útjáról a nőszövetséggel, és egy jáde nyakláncot, ami a nagymamámé volt. Én odaadtam neki a Cartier órát, ami nem volt a kedvencem. Arra gondoltam, ő többet használná, mint én. Valami szépet akartam neki adni. Én otthagytam volna az összegumizott százdolláros kötegeket a fehérneműs fiókban meg az irattartó szekrényben heverni, de Sam elvonszolt egy bankba a Canal utcába, ahol széfet béreltem. A Rolexet nem voltam hajlandó beletenni. Viselni akartam. – Miért nem dobod inkább a folyóba? – kérdezte Sam. Hagyd ott azt a lélekromboló munkát. Maradj itt velünk. Gyerünk, meg tudod tenni. Dobd azt a vacakot a folyóba. Sam színházi rendező volt, nagy érzékkel az elsöprő gesztusok iránt. – Azt már nem – makacskodtam. Az elsöprő gesztusok ugyanabba a kategóriába tartoztak, mint a falhoz vágott tányérok. Az ilyen gesztusokat drámainak és jelentősnek éreztem, de miután az ember elmegy, inkább csak őrültségek, mert utána nem változik semmi. A dolgok nem felrobbannak és eltűnnek; felrobbannak és teleszemetelik az egész padlót. Mindig maradnak cserepek, amik elkerülik a

seprű szálait, és hetek múlva is beleállnak a talpadba, ha mezítláb mész arra. Az óra maradt. Három hét telt el úgy, ahogy New Yorkban szoktak elolvadni a hetek, ha engeded. Élveztem a kis életünket Sammel és Pennyvel, reggelente együtt olvastuk az újságot és szürcsöltük az eszpresszót a gépből, amit vettem. Vásárolgattam a városban és ebédre hívtam szép sorban a régi ismerősöket. Amikor a jegyemen feltüntetett dátum elérkezett, felhívtam Arit, hogy meg kellene hosszabbítani. Azt mondtam, apámnak szüksége van rám, hogy ápoljam még néhány hétig. Igazság szerint nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy becsomagoljak, és ismét elmenjek. Azt mondtam magamban, szükségem volt egy kis szünetre, és majd nemsokára másképpen érzek. Vettem egy pár cowboycsizmát valódi ezüstdíszítéssel. Vettem egy igazi ágyat. Fogva tartott az őrült inspiráció. Úgy döntöttem, írok egy olyan darabot, amiben csak egy nő szerepel, a szexiparban szerzett tapasztalataimra alapozva. Nem valami szörnyen eredeti, de akkor jó ötletnek tűnt. Napra nap ültem a kávézókban és körmöltem az én nagyszerű darabomat. Vettem egy mikrót. Amikor este a színház bezárt, Sam, Penny meg én Bailey’s-t iszogattunk a tűzlépcsőnkön és az emlékeinkről beszélgettünk meg az ötletek vírusszerű terjedéséről. Az országban DélKalifornia lángokban állt a Los Angeles-i zavargások miatt. A valódi forradalom lehetetlenségéről beszélgettünk, tekintve a fogyasztói társadalom agymosó hatását. A forradalom csak a kollektív tudatosság emelkedésével történhetett volna meg. Ha amit csináltunk, nem járult hozzá ehhez az emelkedéshez, akkor haszontalannak ítéltük. Otthon lenni az igazi barátaim között olyan megkönnyebbülés volt. Ismét beszélhettem. Ismét lélegezhettem. Egy másik három hét telt el ilyen módon és én

megint elhalasztottam az indulást, bár Ari hangja ingerült volt a vonal túloldalán. Vettem egy Chanel napszemüveget, amitől úgy néztem ki, mint egy légy. Vettem egy riasztópisztolyt is, mert az ember sohasem tudhatja. Sean visszahívott, ha kerestem, de lerombolta minden reményemet az újrakezdés lehetőségéről. Sam el akarta terelni a figyelmemet Seanról és egy éjjel magával vitt, hogy megismertessen egy Andy nevű régi barátjával a Princeton Egyetemről. Sam kopogtatott az ajtófélfán, pont ott, ahol a függöny lógott, amivel leválasztottuk a szobámat a lakás többi részétől. Azt mondta, Andy telefonált, egy éjszakai klubból. Egy Moby nevű barátjával lógott és megkérdezte, nincs-e kedvünk találkozni vele. Sam előtte már mesélt Andyről, az egykori csodagyerek zeneszerzőről, aki sosem vesztette el Texasban felszedett rajongását a sör és a futball iránt. Vele mentem, nem volt éppen semmi dolgom. Egy másik értékes képesség, amit Bruneiben szedtem fel, az volt, hogy tíz perc alatt el tudtam készülni, bármi is állt előttem. Nem sokkal előtte platinaszőkére festettem a hajam és felfedeztem, hogy a szőkéknek tulajdonított előjogokat nem az alacsony önbecsülésem sugallta: valóban tény volt. S bár a festék felmarta a fejbőröm és úgy elégette a hajam végét, hogy rövidre kellett vágatnom, igazán élveztem az extra figyelmet. Én voltam az új Marilyn, és képes voltam öt perc alatt hullámos frizurát kanyarítani belőle. Megszoktam, hogy olyan klubokba járok, ahol rengeteg a nőimitátor, így felragasztottam egy műszempillát, fűzős topot és magas sarkút vettem fel, zebramintás harisnyával. De amikor megérkeztünk, kiderült, hogy a hely inkább a techno stílusról szól, lógó gatyás fiatalokkal. Oda nem illőnek éreztem magam a csajok közt, akik körbedöngicsélték Mobyt, kiéhezett vegetáriánusok voltak, cumit viseltek a nyakukba kötve és

furcsa kalapokat. Andy elektronikus zenét írt és számítógép programozó volt, és úgy is nézett ki. Hosszú, töredezett haja volt, szörnyű állapotban lévő fogai és okos, szürkéskék szemei. Egy régi osztálytársával, Tommal éppen beindítottak egy Tomandandy nevű céget. A vállalkozás bejött. Összehoztak egy népszerű táncdalt. Ők írták Olivér Stone JFK című filmjéhez az egyik jelenet zenéjét. Andy esetlen volt és szerény, de akármikor lejöttem a táncparkettről, ott várt, kezében egy itallal és miközben ordítva beszélgettünk a hangos zene miatt, az ajka néha a fülemhez ért. Ezért szeretjük a klubokban a hangos zenét, gondoltam akkor. Nem értettem a szavait. A hangja a zene részévé vált. – Mi? – ordítottam. És megint odahajolt, hogy elismételje a mondandóját. Az éjszaka végén a zsúfolt lift, ami olyan gyorsan ment le a századikról, hogy pattogott a fülem, végül elakadt. Csendben megállt, nyikorgás és remegés nélkül. Eltartott egy pár percig, mire rájöttünk, hogy nem mozgunk. Egy nő sárga ruhában mereven állt és csak bámulta a nem változó számokat. A barátja, aki túl sok hajzselét tett a fejére, vakarózott és egyik lábáról a másikra állt. Egy másik pasi elkezdett vitatkozni a zselés hajúval. Ahogy teltek a percek, a liftben a pánik és az izzadság szaga kezdett terjengeni. Andy és én nyugodtak voltunk. Leültünk a padlóra és úgy beszélgettünk, mintha egyedül lennénk. – Sam mondta, hogy nemrég jöttél haza Szingapúrból. – Bruneiből. Valójában Bruneiben voltam. – A Brunei Szultánságban? – kérdezte. – Pontosan. Próbáltam az igazsághoz hűen, de nem túl valóságosan elmesélni a munkámat. Azt mondtam neki, királyi vendég voltam, egy kanapé dekoráció az éjjeli partikhoz. Vártam a

gyanakvást és a kérdéseket, de egy sem jött. Úgy viselkedett, mintha arról meséltem volna, önkéntes vagyok egy gyermekkórházban. Érdeklődéssel hallgatott, ítélkezés nélkül. Ez a pasi olyan ritka volt, mint az unikornis, mert minden férfi reagál így vagy úgy arra, ha szexmunkás vagy. – Ha a következő három napot idebent kellene töltenünk, és a lift zenecsatornája is elakadna, mit választanál, mit játsszon? – kérdeztem, mielőtt a lift kábelei életre keltek és a felfüggesztett doboz, amiben ültünk, folytatta útját lefelé. – Brucknert. Akkor itt szeretnék ülni veled és Brucknert hallgatni. Előnyben volt velem szemben, mert ő hallott Brunei szultánjáról, de én még sosem hallottam Brucknerről. Amikor leértünk, kisétáltunk az éjszakába, s egymáshoz kötött minket a tény, hogy együtt kerültünk el egy katasztrófát. A pénzügyi kerület a bankalkalmazottak és ügyvezetők nélkül úgy nézett ki, mint egy letűnt civilizáció büszke romja. – Mutatni akarok neked valamit – mondta. Megfogta a kezemet és a toronyházak közti üres pontra vezetett, ahol magyarázat nélkül lefeküdt a földre. Mellé feküdtem. Felnéztünk a két egyforma monolitra, amik olyan magasra emelkedtek, mintha meg akarnák érinteni az alacsonyan szálló felhőket, és néztük, ahogyan finoman imbolyogtak a szélben. Azt hittem, optikai csalódás volt. – Nem – válaszolta. – Tényleg mozognak. Építészetileg sokkal stabilabb, ha az épületnek van egy kis kilengése. Évekkel később sűrűn visszaemlékeztem arra az éjszakára. Emlékeztem rá, hogyan szikrázott New York, a rengeteg kivilágított ablakával a falakon. Hogy az egész város mintha a tánczenére lélegzett volna, ami az éjszakai klubból szűrődött ki, mely néhány órával azelőtt még elegáns étteremként működött. Emlékeztem rá, hogyan üldögéltem kislányként a szüleimmel ugyanabban az étteremben. Egy balettelőadás után

mentünk oda vacsorázni. Talán a Hattyúk tava volt. S emlékeztem rá, hogy míg a többi ember a liftben agresszív lett és egymással kezdtek veszekedni, Andy és én leültünk az egésznek a közepén és Brucknerről beszélgettünk. Amikor majdnem tíz évvel később láttam a tornyokat leomlani, arra az éjszakára gondoltam, amikor elakadtunk a World Trade Center liftjében. Arra az éjszakára gondoltam, amikor találkoztam Andyvel. Másnap éjjel Andy meghívott a Tomandandy stúdióba – egy hiper művészies Soho tetőtéri lakásba, aminek a felújítását még nem fejezték be. Kiszálltam a taxiból és magas sarkúban egyensúlyoztam a macskaköveken. A stúdiója egy egész emeletet elfoglalt egy öreg épület tetején a Spring és a Greene sarkán. Amikor a lift ajtaja kinyílt, ismét feltűntek a kiéhezett vegetáriánus csajok, dohányozva könyököltek a folyosó ablakpárkányaira. Nem voltak villanyégők, azt hiszem, a vezetékeket cserélték éppen. A hippi csajokat csak az utcáról jövő fény világította meg, és a felparázsló cigarettavégek az arcuknál. Elsétáltam mellettük egy barlangszerű, hatalmas szobába, ami bűzlött a friss festéktől. A szoba közepén óriási halomba dobálva álltak a számítógépek és a hangszerek, amiket megvilágított egy bekapcsolva felejtett, hangosan zúgó generátor. Összecsavart drótkötegek hevertek mindenfelé. A szoba sarkában, a számítógép-képernyő kék fényében megláttam Andyt. Felém fordult és rám vetette farkas mosolyát, a felső szemfogai olyan tömötten és hegyesen álltak a fogsorában, hogy elsőre az volt az ember benyomása, mintha lett volna egy teljes második fogsor az első felett. Tudtam, hogy a jövőm egy darabkájára nézek éppen. Ahogy körbesétáltam aznap este az egyik csapat unott New York-itól a másikig, észrevettem egy trendet. Beszélgetésbe elegyedtem egy Brooklynból érkezett filmessel, és a

Norvégiából importált modell barátnőjével. A filmes azt mondta, Andy a legjobb barátja. Találkoztam egy klub marketingvezetőjével, aki ugyanezt mondta. Ugyanígy a Unix programozó srác is, és gyakorlatilag mindenki más, akivel beszéltem. Később gyakran felfigyeltem rá, hogy az emberek sűrűn nevezték Andyt a legjobb barátjuknak, bár ő a nevükre is alig emlékezett, mert Andy volt a világ legjobb hallgatósága. A közvetlensége miatt könnyű volt közel kerülni hozzá, ami arra késztette az idegeneket a bárokban, hogy elmondják neki a titkaikat és gyakran összevesztek a figyelmén. Az emberek Andy körül közel álltak hozzá, de ellenségesek voltak egymással. Andy és én kisurrantunk a buliról és elmentünk sétálni. Csókolóztunk a TriBeca átjárónál egy kupolaszerű állványzat alatt. Rájöttem, hogy Andy ritka pasi volt. Szüksége volt egy kis átalakításra, amivel el lehetett tüntetni a pancser látszatát, de azt könnyű volt elintézni. Néhány randi után beleszövődtem az életébe, a stúdió állandó bútordarabjává váltam és egy ki nem mondott dráma forrása Andy és az üzlettársa, Tom között. Simán beilleszkedtem abba a sémába, hogy mindenki szereti Andyt és utálja a többieket. Szerelmes voltam, igazán szerelmes lettem egy igazi udvarlóba. Gyakran gondoltam Robinra, de egyáltalán nem hiányzott. Amikor a jegyemen a dátum ismét elérkezett, egyszerűen nem mentem ki a reptérre. Nem hívtam Arit, hogy lemondjam az utat. A szemétbe dobtam a jegyet és továbbsétáltam az új életem felé, mintha a régi sosem létezett volna. Andy végtelenül káprázatos volt, rengeteg pénzt keresett és nagyjából azt csinálta, amit mondtam neki, amitől ő lett számomra a tökéletes pasi. Egy hónapon belül összeköltöztünk. Az ingatlanügynök unokatesóm talált nekünk egy lakást a Mott és a Houston sarkán. Talán ez volt a legrondább bérház egész

New Yorkban, az egyik szokványos tégladoboz az olcsó sárgaréz fogantyúkkal mindenhol és a felcsiszolt gránit előterekkel. A mi házunk az a fajta szemet bántó épület volt, ami előfutára lett az üveg- és acélmonstrumoknak, amelyekkel beterítették azóta a belvárost, egyre keletebbre és keletebbre nyúlva a folyóig, míg az egész Lower East Side-ot elborította az olcsó lakások tömege, az épületek aljában pedig üzletek nyíltak. De New Yorkban lakást keríteni rettenetes kihívás volt, amivel nem akartam szembenézni; gyárilag türelmetlen alkat voltam, és elfogadtam az első helyet, ami kínálkozott. Az egyszobás lakásunk két apró fehér dobozból állt, egy miniatűr konyha volt a nappali falára toldva. Összepakoltam és minden holmimat átvittem Pennytől körülbelül öt óra alatt. Én átalakítottam Andy külsejét és otthont nyújtottam neki, ő pedig fizette a bért és nyújtott nekem valakit, akit szerethetek. Vettem egy pithont. Vettem magunknak egy ágyat, egy öltözőszekrénykét és egy kanapét egy olcsó bútorboltban. A szüleim bejöttek a városba hétvégenként, hogy velem ebédeljenek és anyám mindig telerakta a fagyasztót lasagnéval és csirkelevessel. Én megmelegítettem a főztjét vacsorára és főzésnek hívtam a dolgot. Gyakorlatilag már felnőttek voltunk. Sok szempontból ez volt a vágyálmom, ez a normális élet, miközben mégis teljesen őrültek maradhattunk. Egy művészi kurva (vagy egy kurvás művész, napja válogatta) és egy zseni számítógép hacker, akik meghódítják a világot napközben, miközben együtt élvezik a csendes estéket klasszikus filmeket nézve és édességeket falva. Ritka alkalmakkor, amikor a csillagok állása úgy hozta, így nézett ki az életünk. De igazság szerint nagyon sok estét töltöttem egyedül. Andy munkamániás volt, és szinte sosem volt otthon. Azt mondtam magamnak, ez ideális, mert olyan lány vagyok, akinek szüksége van saját

térre. Nem Andy volt az egyetlen, aki a karrierjére gondolt, nekem is voltak terveim. Meghallgatásokra jártam és visszamentem heti pár órára önkéntesnek a Wooster Groupba. Füzeteket töltöttem meg a forgatókönyv-ötleteimmel. A legtöbb délutánon elsétáltam Andy stúdiójába, szusit ettem a méretre készült narancssárga bőrkanapén, s figyeltem, ahogy dolgozik, zenét szerez a bonyolult számítógépes konzoljain. Olyan tehetséges volt, olyan szerény, olyan kibaszott okos. Irigyeltem. Neki nem kellett meghallgatásra mennie senkihez, vagy lefeküdnie bárkivel, vagy színlelnie, hogy más, mint aki, vagy segget nyalnia és könyörögnie egy szerepért, egy munkáért, egy lehetőségért. Neki egyszerűen Andynek kellett lennie. Ezt kapod a világtól cserébe, ha kivételes vagy. Nekünk, többieknek keményen kell dolgoznunk. Ha én csak önmagam lennék, sehol sem lennék. Andy és én sosem védekeztünk. Eltekintve a kis hisztérikus brunei terhességemtől, nem igazán hittem benne, hogy teherbe eshetek. Amikor a gimiben éheztettem magamat, egy évig kimaradt a menzeszem. Utána sosem jött meg rendszeresen. Úgy gondoltam, elmerevedtek, megkövesedtek a belső részeim. Szóval nem a kimaradó menzeszem ébresztett rá, hogy valami nincs rendben; egyszerűen csak éreztem. De azért rápisiltem a teszterre és negatív volt a jelzése. Újra és újra pisiltem és az orvosom is azt mondta, a teszt tévedhetetlen. Amikor végül vértesztet követeltem, már három hónapos terhes voltam. Andy furcsán nyugodtan fogadta, amikor megjelentem a munkahelyén a terhesség hírével. Megvigasztalt egy öleléssel, mielőtt visszament volna dolgozni, s én dermedten álltam a narancsszínű liftajtók előtt, a recepciós csak bámult rám. A recepcióssal valószínűleg ellentétes asztrológiai jegyben

születtünk vagy valami ilyesmi, mert a beszélgetéseink mindig tüskések voltak. Ő szűrte meg a hívásaimat, amikor Andy azt kérte, ne zavarják. A recepciós tagadta, de tudtam, hogy így volt. Félresöpörtem minden gyengeséget vagy érzelmet és azt terveztem, olyan helyen foglalkozom az érzéseimmel, ahol magam lehetek. De amikor hazaértem, nem találtam a későbbre félretett érzéseimet. Ez a színlelés veszélye. Elfelejted, hogy miről színlelted az elején, hogy nem létezik. Andy feltételezte, hogy abortuszra akarok menni, mert az ő világában ez volt az egyetlen opció. Amikor aznap este hazajött, elkezdett a részletekről beszélni, például, hogy mikor kell szabadságot kivennie, hogy velem jöjjön a klinikára, és hogy egy egész napot vagy egy felet kellene-e kivennie. Felmelegítettem neki egy fagyasztott vacsorát és felszolgáltam neki az ütött-kopott alvó kanapénkon. Akkor vettem a kanapét, amikor zsugorian takarékos akartam lenni és borzasztó darab volt. Fekete vászonnal borítva formátlan volt és billegett, és a díszpárnák mindig lecsúsztak róla. Naponta tízszer kellett visszaraknunk őket. Ez a kanapé uralta a nappalit. Jelzés volt számomra, emlékeztető, hogy semmit nem tudok rendesen csinálni. Még ahhoz sem voltam eléggé nőies, hogy jó kanapét válasszak. – Nem vagyok benne biztos, hogy meg akarok szabadulni tőle – mondtam. Andy rendszerint tiltakozás nélkül teljesítette a kívánságaimat. Ez egy jó trükkje volt. Elérte, hogy az emberek úgy érezzék, ők irányítanak, de valójában arra használta őket, hogy mindent elintézzenek a számára. Persze, hogy berendezhettem a lakást úgy, ahogy akartam, de a trükk az volt, hogy nekem kellett megcsinálni az egészet. Így amikor a dolgok rosszul sültek el, mint például a kanapéval, az sosem Andy hibája volt. Ebben az esetben azonban megláttam Andy egy olyan

oldalát, amit azelőtt még sosem. Csendesen határozott és nyílt volt. Úgy tűnt, hogy mégis képes saját véleményalkotásra. Talán végig megvolt a maga véleménye, csak nem adta elő. – Ha gyereket akarsz, akkor egyedül fogod végigcsinálni. A gimiben lebuszoztam Washingtonba, hogy tüntessek a szabad döntés jogáért harcoló csapattal. Amikor a katonai, szabad döntés elleni csoport, az Operation Rescue megtámadta New Yorkot a Demokratikus Nemzetgyűlés idején, én önkéntesen beálltam a Nemzeti Abortusz Jogokért Liga klinikákat védő csapataiba. Különböző klinikáknál jelentünk meg este hatkor, összefogódzkodva láncot alkottunk és megvédtük az oda belépő nőket az utcai kellemetlenkedőktől, akik megbocsáthatatlan szövegeket írtak a tábláikra. Ritkán éreztem magam olyan tisztán a jó oldalon harcolva a rossz ellen. Nekünk igazunk volt; ők tévedtek. Nem igazán meséltem el Andynek vagy bárkinek, mennyire meg akartam tartani a kisbabát, hogyan harcolt a szívem az agyam által hozott döntéssel. Tizenkilenc voltam és a barátom nem akart gyereket. Inkább rajzszöget nyeltem volna, mint hogy a szüleimhez forduljak segítségért. A barátaim karrierközpontú művészek voltak. A választásom eleve eldöntetett. Penny konyhájában búslakodtam, a régi konyhámban és teát szürcsöltem. – Veszteség, az biztos – mondta. Néhány évvel azelőtt volt egy abortusza. – Nem bántam meg, de még mindig kísért. – Tizenkilenc évvel ezelőtt a szülőanyám ugyanezt a beszélgetést folytatta le a barátjával. Ő más megoldást választott. – Ő egy másik lány volt egy másik időben. Ez a te életed, nem az övé. De többet gondoltam a szülőanyámra, mint bármikor azelőtt, amikor meghoztam a döntést. S a gondolataimban nem

egy hosszúlábú balerina volt; egy lány volt, mint én, tökéletlen és teljes csődnek érezte magát. Azon tűnődtem, vajon ő is abban reménykedett-e, mint én, hogy a barátja megfordul, és azt mondja, nincs egyedül. S a szemeiben ott lenne a csillogás, amikor egy férfi megváltoztatja a döntését. Családot ajánlana a lánynak, egy kis bohém törzset. S a lány rögtön ugyanazt ajánlaná cserébe. S a lány élete döbbenetes és meglepő módon változna meg. Amikor Bruneiben azt gondoltam, terhes vagyok, a baba megtartásának gondolata minden eshetőség ellenére olyan egyszerűnek, nemesnek tűnt. Talán mélyen belül végig tudtam, hogy sosem voltam terhes. A nevelőanyámra gondoltam ifjú házasként, ahogy porszívózta a barna szőnyeget a New Yersey-i lakásban, s teltek a hónapok anélkül, hogy bármi gyökeret vert volna benne, a belső részei csúszósak és üresek, és nem tudta irányítani őket. Arra gondoltam, ahogy kipipálja minden egyes hónap végeérhetetlen pillanatait, amíg az orvosokból ügyvédek lettek és a családalapítás olyan méretű projektté válik, amiről korábban sem ő, sem az apám nem is álmodtak volna. De aztán ott volt a kisbaba, a tökéletes és hibátlan kisbaba a karjaiban, rózsaszín takaróba bugyolálva és átaludta a repülőutat Chicagóból New Yorkba, szuszogva és édes, hintőporos újdonságként illatozva. S az anyám élete döbbenetes és meglepő módon változott meg. S egy pillanatra boldog volt. Nyár vége volt, szeptember kezdete – rendszerint a kedvenc hónapom New Yorkban. De hát ezt csinálták az eszes lányok, a feminizmus kora utáni lányok, akiknek volt jövőjük, nem igaz? Először azon igyekeztek, hogy ne csinálják fel őket, de ha a szerencsétlen baleset bekövetkezett, akkor komoran elmentek a Családtervező Központokba és gyakorolták azt a jogukat, amit

anyáik oly kemény harc árán vívtak ki nekik. Megtették és talán némi terápiára szorultak utána. Megtették és tudomásul vették a felsebzett szövetet, de akkor is megtették. Egy gyerek elképzelhetetlen teher volt. Tizenkilenc évesen gyereket szülni olyasmi volt, amit a külvárosi vagy a lakókocsiban élő középnyugati lányok vállaltak, akik egyébként is tudták, hogy nem valószínű, hogy a sorsuk más lehetne, mint az anyjuké. De anyám úgy nevelt, hogy kétely nélkül higgyem, az én életem más lesz, mint az övé. „Az én testem, az én döntésem” üvöltöttem a Kapitólium lépcsőjén évekkel azelőtt. S így is volt. Egyedül az én döntésem volt, s végül egyedül ültem egy belvárosi épület második emeletén. A hideg folyosón vártam hálóingben és papír papucsban, a nyakamat kitekerve, hogy lássam a Batmant a tévén. A nők, akik velem vártak, azzal a könnyed nyíltsággal beszélgettek, ami gyakran uralkodik a körömszalonokban, az edzőteremben, az orvosnál. A velem szemben ülő nő latin volt, zöldszemű és kakaóbarna bőrű. Vastag dereka volt, de a lábai vékonyak és formásak, keresztbe tette őket, miközben libabőrös lett a hidegtől. Azt mondta a mellette ülőnek, hogy már három gyereke volt és tablettát szedett, amikor terhes lett. – Kilencvenkilenc százalékos hatékonyság, meg a seggem – horkant fel. Minden műanyagszéken ült valaki. A karjaim hozzáértek a mellettem ülőéhez mindkét oldalon. Én senkihez nem szóltam. Andy génjei, gondoltam. Andy csodálatos, briliáns, muzikális génjei. Rájöttem, hogy valami visszafordíthatatlan küszöbén állok, sokkal inkább, mint bármelyik előzőleg hozott döntésemmel. Egy részem megdermedt, haldoklott. Talán az a részem, ami olyan mélyen hitt a saját igazamban, a saját jóságomban, a tényben, hogy én jobban csinálom majd, mint az

anyám, az anyáim, hogy mindkettőjüket túlragyogom majd mérhetetlen sok wattal. Lehagyom őket legalább ezer kilométerrel. Helyette végigmentem a folyosón, semmivel sem jobban, mint ők. Rosszabbul. Rosszabbul. Az egyik dolog, amit gyakran elmondanak az adoptált gyerekeknek, hogy „a szülőanyád annyira szeretett, hogy odaadott nekünk, hogy jobb életed legyen, mint neki”. Ez talán igaz. Az is igaz lehet, hogy ha csak egy kicsit jobban szeretett volna, akkor megtartott volna. Én nem szerettem eléggé a kisbabámat. De szerettem azokban az utolsó pillanatokban. Éreztem, hogy velem van. S a fejemben a „magzatfejlődési stádiumok” képe lebegett, a gipszformák a Természettudományi Múzeumban, ahová apám gyerekként vitt el az élet csodáját megnézni. Vajon hogy nézett ki a babám? A szemhéja. A fülei. A kezei, amiket a kis, szaporán verő szíve előtt font össze. Az asztalon feküdtem a kis operációs helyiségben, a lábaim felszíjazva a lábtartókra, a hálóingem derékig felhajtva és egy tízcentis papírtörlő keresztbe rakva a combom felső részén. Mindig nehezen találták meg a vénámat. Az aneszteziológus felsóhajtott és megszúrt néhányszor. – Ha lenne szíves abbahagyni a reszketést, akkor be tudnám szúrni ezt a tűt. Néma könnyek peregtek a halántékomon keresztül a hajamba. Végül megéreztem a tűt a könyökhajlatomban és aztán a dagadást a torkom hátuljában, majd az álmosító melegséget. Mielőtt a szürkületi zóna álma a semmibe ragadott volna, abban az egy pillanatban apámról álmodtam a kórházban. Nem látni kell egy vénát, hanem megérezni. Visszatérő álom volt, legalább részben az emlékezetemből eredt. Tizenkét évesen petefészek cisztáim voltak, olyan

fájdalmasak, hogy az orvosok majdnem kivették a vakbelemet. Ennek eredményeképp állandóan kórházba jártam, de nem bántam. Jobban szerettem a kórházat, mint az iskolát. Az emberek gondoskodtak rólam és csokit hoztak és párolt zöldbabot ettem kenyérrel és kis dobozban hozták a vajat, egész nap pizsamában néztem a tévét. Apám szabadságot vett ki, hogy velem maradhasson. Ő is szerette a kórházakat. Az orvoslás volt az igazi szerelme. Orvos akart lenni, de képtelen volt eléggé koncentrálni, türelmetlen volt és képtelen volt jól bánni a betegekkel. Azt mondja, ezért választotta inkább a pénzvilágot helyette. Egy gyakorlatlan laboráns megszúrta a karomat. Ezt a részt szerettem legkevésbé a kórházban. Elfordítottam a fejem és ugyanazok a néma könnyek peregtek az arcomon. Apám a helyiség másik sarkából figyelt, amíg a dühe el nem söpörte a mértéktartását és felemelte a laboránst a gallérjánál fogva a székből, odavágta a falhoz. A torkánál fogva tartotta ott a fickót és egy fenyegető mutatóujjat rázott az orra előtt. – Nem látni kell egy vénát, te kibaszott idióta. Érezni kell! Leejtette a férfit és leült mellém, szelíden és ügyesen kitapogatta a vénát a könyökhajlatomban, mielőtt bevezette a katétert elsőre. Nem tudom, hogy ez hallucináció volt-e vagy valóság, de azt tudom, hogy amikor újra lejátszom ezt a pillanatot a fejemben, akkor nagyon szeretem az apámat. Andy kocsival jött értem a klinikához. Sírt a liftben, amikor meglátta az arcomat, de otthon kitett és visszament dolgozni. Amikor később hazajött, hozott egy Ben és Jerry kazettát és becipelte a tévét a hálószobába, megtörve a kemény „nincs tévé a hálóban” szabályomat. Fájt. Nem görcsölt, mint ahogy mondták. Egyáltalán nem görcsöket éreztem. Olyan volt, mintha valami kivezető utat vágott volna belőlem a karmaival. Egyik betétet a másik után véreztem át. Andy talált egy

barátot, akinek volt Vicodine-ja. Bevettem egyet. Aztán még egyet és varázslatosan betakart az elfogadás puha felhője, ami átlebegett velem egy könyörtelenül álomtalan alvásba. Amikor felébredtem, egy nagy vörös folt várt a lepedőn, a szélei már barnásra száradva. Valami baj volt. Bevettem még két Vicodine-t és azt gondoltam, ha lenne egy Vicodine fám, egy sosem kimerülő készlet, minden problémám meg lenne oldva, beszívná a föld, mint a vajat a meleg pirítós. Amikor a vérzés délutánra sem állt el, felhívtam az orvosomat és üzenetet hagytam neki. Fontolgattam, hogy bemegyek az ügyeletre, de a szombat délutáni ügyelet gondolata New Yorkban visszavezetett a Vicodine-os üveghez, aztán vissza az ágyba, összehajtott törölközőt tettem magam alá. Eltartott néhány napig, mire megszűnt a vérzés. Az orvos azt mondta, a „visszamaradt termékek” okozták, olyan szövetek, amiket nem távolítottak el rendesen. Visszamaradt termékek. Próbálsz kibújni a tetteid következménye alól, de a maradék mindenhová követ. Azt mondta, fájdalmas és ijesztő, de alapjában ártalmatlan jelenség. Néha azon tűnődöm mostanában – miután számtalan hormoninjekciót nyomtam a hasamba, egyik klinikáról a másikra mentem olyan termékenységi kezelésekre, mint „A nyolcadik utas a halál”, de egy sem működött –, hogy esetleg nem volt igaza. Összegömbölyödtem egy melegítőpárna körül és egy tévésorozatot néztem. Vége lett, és csak néztem tovább a tévét. Az orvosok a klinikán azt mondták, egy-két napon belül felkelhetek, így Andy nem értette, miért nézem hetekig ágyból a tévét. Nem a fájdalom volt az oka. Az néhány nap alatt elmúlt. S a Vicodine is eltűnt néhány napra rá, s a meleg semmi helyett egy gödröt, egy krátert, egy fekete lyukat találtam, aminek a széleit a visszamaradt termékek szegélyezték. Bele akartam zuhanni abba a fekete lyukba és olyan kicsivé

válni, hogy a nyomás millió darabra repesszen, robbantsa fel az arroganciámat és a meggondolatlan döntéseimet, robbantsa fel a lerázhatatlan szomorúságot, a nehéz követ, amit belülről kötöttek a nyakamba. Fel akartam adni és felrobbantani az énemet. Nem igazán tudtam rátalálni, az ostobára, a kudarcot kudarcra halmozóra. A saját ősrobbanásom. Kérlek, könyörögtem akárkinek, akire tartozik, hadd essek darabokra és hadd kezdjem újra. 22. fejezet Carrie Gardner volt a neve. Csintalanul hangzott és középnyugatinak és egyszerűnek, mint egy reptéri jegykezelő, egy pincérnő vagy egy óvónő neve. Lassan és reszkető lábakkal kezdtem kiemelkedni a rémületemből. Penny könyörgésére elkezdtem terápiára járni egy Paul Pavel nevű orvoshoz. Mindennap hévvel mentem a belvárosi lakására. Hihetetlen reménnyel teli ember volt, aki félig megfagyott állatokat mentett télen a Central Parkból, egy ember, akit magát félig fagyott állapotban mentették ki a hóból az amerikai katonák Auschwitz felszabadítása után. Paul kinyújtotta tetovált karját felém, megérintett és engem is kiolvasztott. Kivezetett a depresszió legsötétebb részéből, ami az abortuszomat követte. Paul egyebek közt meg volt róla győződve, hogy a biológiai származásom sokkal fontosabb nekem, mint amennyire elismerem. Szerinte kapcsolat volt az anyám elvesztése és az abortuszom miatti bénító bűntudatom közt. S ahogy a terápia közben mindezt előástuk, Johnny felhívott a szülőanyám nevével. Johnny éppen otthon volt a zsidó újévi ünnepekre, megint egy másik kollégiumból. Szokás szerint megint nem figyeltem az ünnepekre, kivéve, hogy felhívtam a szüleimet és a hagyomány szerint azt kívántam nekik: „jó évre legyetek

beírva”. S bár nem hiányzott az álszentség, a pénzközpontúvá lett ünnep, a hagyomány ridegsége, olyan szomorúságot éreztem, amit nem tudtam megfogalmazni. Talán az ünnepek miatt sóvárogtam az időszak után, amikor valami olyan valószínűtlenben hittem, mint Isten, vagy olyan időszak után, amikor része voltam valaminek. Valaha az ünnepeken távoli unokatestvérek rohantak le a templom előterében széttárt karokkal és rúzsos mosollyal, Chanel No. 5 parfümöt árasztva. Emlékszem rá, hogy az arcomat olyan gyapjúkabátokhoz szorítottam, amik túl melegek voltak egy napos szeptemberi New Jersey-i napon. Emlékszem, ahogy kiszöktem a gyerekek részére fenntartott földszinti helyről és körbesétáltam a templom kertjében, miközben a nap átsütött a leveleken, amik olyan színesek és átlátszóak voltak, mint a templom ablakai. Emlékszem a mézbe mártott almaszeletekre, amik olyan édesek voltak, hogy belesajdult az ember foga. Johnny, aki tíz évvel később annyira vallásos lett és mindezt, sőt még több hagyományt mondhatott a magáénak, abban az időben még tehetséges tolvaj volt. A szüleink mindig azt mondták, nincs információjuk a vér szerinti szüleinkről. Az egyetlen születési bizonyítványon, amit valaha láttunk, örökbe fogadó szüleink szerepeltek szülőkként. Pont. Bármilyen előző feljegyzés örökre le volt zárva. A papírok olyan kitartóan bizonyították ezt, és a szüleink is kitartottak emellett. Johnny aznap azért hívott, hogy elmondja, sikerült bizonyítékot találnia a szüleim történetére. A szüleimnek igenis volt információja a vér szerinti szülőkről. Johnny úgy találta meg, hogy feltört egy lezárt dobozt. Talált részletes információt magáról is, mivel fiatalabb volt, és az örökbefogadási törvények akkor már lazábbak voltak. De számomra talált egy nevet – egy nevet és egy rövid történetet, amit egy ügyvéd leveleiből állított össze, és egy régi

címet. Minden, amit Johnny felfedezéseiről tudok, az a beszélgetésünk emlékeiből fakad. Sosem láttam a papírokat a saját szememmel. Biztos vagyok benne, a szüleim most már megmutatnák őket, de nem tudom rávenni magamat, hogy megkérjem őket rá. Ez még mindig egy érzékeny terület számukra és a bűntudat forrása számomra. Bűntudatot érzek, hogy kutattunk, hogy egyáltalán érdekelt minket. Szégyellem, illogikus módon, hogy hazudtak nekünk. Halványan emlékszem, hogy Johnny beszélt régi újságkivágásokról egy vér szerinti apáról, aki megpróbálta visszaszerezni a felügyeleti jogát. De ez talán csak hasonlít az én életemre és a Jog és Rend” című sorozat egyik epizódjára emlékeztet leginkább. Olyan furcsa pillanat volt, hogy nem emlékszem mindenre tisztán, amit mondott. De arra emlékszem, hogy volt bizonyíték arra a történetre, amit a szüleim mindig mondogattak nekem. Azt vártam, talán ez is hazugság lesz, de igaz volt. A szüleim igazat mondtak arról, hogy szülőanyám balerina volt. Csak akkor jöttem rá, mennyire kapaszkodtam ebbe a részletbe, amikor a visszaigazolás miatt hatalmas megkönnyebbülés öntött el. Egy fiatal balett-táncos Chicagóban kisbabát vár, akire nem tud gondot viselni… Felírtam a nevet és a Highland Park címét Illinois-ban egy darabka papírra és betettem a fiókba. Valahol volt egy asszony, akihez a név tartozott, aki egyszer ráírta ezt a címet a formanyomtatványokra, amikkel örökbe adta a kisbabáját. A zenélődobozbeli anyám, szépen elzárva a szatén lepedők és egy hangfelvétel közé, egy hercegnő, akit az átok hattyúvá változtatott. Canie Gardner. Egy reptéri jegykezelő, egy pincérnő vagy óvónő. Egy név, ami nem válasz volt, hanem kérdés, amire úgy döntöttem, megkeresem a választ; csak még nem tudtam, hogyan.

Szokásommá vált akkoriban New Yorkban elsétálni az egyik nemzetközi újságos standra és venni néhány gyönyörű és ismeretlen fényes papírra nyomott magazint, amiket egy Café Orlin nevű kávéházban olvastam el a Nyolcadik utcában. Azelőtt itt Ed Hardy-pólókat árultak (és palackozott vizet, irodafelszereléseket és zuhanyfüggönyöket). Don Ed Hardy művész volt, aki egy Tattootime című magazint adott ki. Amint megfogtam a magazint, horogra akadtam. Minden egyes Tattootime egy adott téma köré szerveződött: új törzsi viselkedés, élet és halál tetoválások, művészet a szívből, zenei és tengeri tetoválások. Ahogy az történni szokott a tetoválás iránt érdeklődő emberekkel, a rajzok és a tetoválás története megpendített egy húrt a szívemben. A San Franciscóban élő tetováló művész, aki az én tetkóimat csinálta, azt mondta, hogy a tetoválás istenei megjelennek számodra, amikor eljön az ideje. Néztem a magazin lapjain az embereket és azonnal bajtársi érzéseket váltottak ki belőlem. Én is kalóz voltam, tengerész, prosti, gengszter, egy mellék attrakció, de senki nem tudta. Senki sem látta. Az jutott eszembe, hogy valóságosabban kell élnem vagy alakváltó lesz belőlem – bármit megtesz, amit kérnek – az életem hátralévő részére. A tetkó istenei megjelentek előttem. Pont ilyen drámai volt a dolog. Amint elkezdtem kiagyalni, mi legyen az első tetkóm, azonnal megjelent előttem a terv, hogy nézzen ki az egész testem. Ha a történetem a testemre van írva, többé nem csábít semmi arra, hogy azzal bolondítsam az embereket, normális, hétköznapi lény vagyok. A tetoválást az én radikális üzenetemnek szántam a maradandóságról és a mulandóságról. Ez volt a skarlát betű, amit büszkén hímeztem volna a mellemre. A Tattootime-ban olvastam, hogy Borneó szigetén, Saeawak esőerdejében, nem messze a brunei királyi yachtoktól és

palotáktól meg a kocsigyűjteménytől, élnek a maorik, akik tetőtől talpig kitetoválják magukat egy csontvésővel. A spirálban haladó fekete tintával készült tetkók szent jelek. A maori harcosok megszentelik vadságukat a bőrükön. A törzsi motívumaik eljutottak a nyugati világba és feltűnnek a súlyemelők karján Venice Beachen és az utcai punkokon a Tompkins Square Parkban. Míg én a palotában ültem Bruneiben és történeteket szőttem Robin számára, amik elporlottak a levegőben, néhány kilométerrel odébb törzsi harcosok a bőrükön örökítették meg a történeteiket. Eldöntöttem, hogy a következő elemek hiányoznak a történetemből: meg kellett találnom a szülőanyámat és szükségem volt egy tetkóra. Meg akartam találni magamat, ugyanakkor meg akartam alkotni magamat. A két dolog váratlan módon találkozott. Átnéztem a magazinokat és találtam egy tökéletes tetkóművészt. A fickót Guy Aitchisonnak hívták és Chicagóban lakott. Az a nagyszerű a tetkóval kapcsolatban, hogy nincs lehetőséged a kétely luxusára. Fel kell vállalnod a döntésedet mindörökre. Egy fiatal balett-táncos Chicagóban kisbabát vár, akire nem tud gondot viselni… 23. fejezet A repülőn Chicago felé kettős küldetésem tudatában elaludtam, és félálomban Robinra gondoltam. Végül is addigra már repülőn kellett volna ülnöm útban vissza hozzá és a világához. Ki volt most ott helyettem? Valaki más beült már a székembe, s ha igen, a herceg teljesen el is felejtett? Azt nem mondhattam, hogy hiányzott, vagy hogy az időből kiszakadt kis világát hiányoltam, de egy részemnek, s nem csak a Patti Hearst felemnek fontos volt. Egy részem emlékezett az arcára furcsa pillanatokban, ahogy barackot eszik a hotel reggelizőasztalánál, ahogy a reggeli fény forró fehér csíkokat

vet az ágyneműre, miközben ő munkába készül. Nem csak a Brunei lányoknak kellett szerepet játszaniuk. Robinnak is volt egy olyan élete, amelyben egyik szerepet a másik után játszotta. Még a hercegek is belefáradnak néha a hercegségbe. Voltak pillanatok néha éjjel, amikor betege volt a partiknak, olyan reggeli pillanatok, amikor tíz perccel tovább heverészett, mielőtt eleget tett volna a szigorú napirendjének. Pillanatok, amikor túl gyorsan vezette az autóját a kanyargós utakon és azon tűnődtem, vajon nem akart-e csak vezetni és hátrahagyni mindent. Ezek voltak a pillanatok, amikor besurrant őrizetlen tudatomba, amikor álmos voltam vagy egy parkon sétáltam át, vagy egy repülő ablakán néztem ki. Andy is eszembe jutott. Nem kísért ki a reptérre. Persze, megint dolgozott. Alig járt már haza, amikor ébren voltam. Mindig a rossz lóra tettem. Csak azokat szerettem, akik otthagytak a sóvárgó ürességgel a hasamban. A szerelemben balfék voltam. De azt mondják, a végső tetkó az, amelyiktől a szamár zebrává válik. Én pont ebben reménykedtem. Az első tetkóm egy nagy esemény, egy életemet megváltoztató tetkó. Ez egy lila kígyó, amely a köldökömből bújik elő spirálisan és átvonul az egész hasamon, végül egy virágzó kertté válik, és tesz egy kanyart a bal combom tetején, majd visszafordulva az egész puncimat hegyes szörnyfogakkal veszi körül. Mostanában már láthatod a tetkómat néhány tetoválásról szóló könyvben. Mielőtt belefogott, Guy bölcsen megpróbált eltéríteni a puncitetkó gondolatától. – Talán előbb egy másik testrészedre kellene tetováltatnod, hogy lásd, milyen érzés. Azt feleltem neki, hogy teljesen biztos vagyok benne, hogy át akarok alakulni. Megvonta a vállát. Nem a tetkóművészek hatásköre megakadályozni, hogy az emberek ostobák és

melodramatikusak legyenek. Guy híres volt a sc-fi hatású tájairól, és mesés részletekben bővelkedő mérgező kertjeiről. Ha az első tetkóm helyét nem is a legbölcsebben választottam meg, legalább gyönyörű. Az egyik nem túl eredeti kérdés, amit a teletetovált embereknek feltesznek, amikor sétálnak az utcán: „És fájt?” Egy barátom San Franciscóban egy pólót visel a „Baszd meg, igen fájt” felirattal. Az egész idegrendszerem összezavarodott. Amikor Guy a bordáimat tetoválta, olyan volt, mintha a nyakamon dolgozott volna. Remegtem és izzadtam, és végül kialakítottam valami elviselhető közelséget a fájdalommal. A tetkókészítők azt mondják, hajolj bele. Amikor belül már teljesen összekavarodtál, a tetkó fájdalma metaforává válik: ez elviselhetetlen, mégis túl tudom élni. Másnap úgy ébredtem, mintha valami szörnyű út haladna át a hasamon és volt egy kis lázam, de fel voltam dobva, hogy megkaptam a belépőkártyámat egy új klubba. Kirándulni mentünk Guy-jal és a barátnőjével. Megettünk egy marékra való kábító gombát és elmentünk a természettudományi múzeumba egy óriás rovarokról szóló kiállításra. Sétáltunk az élénk kék chicagói ég alatt és a szél feltámadt a tó felől és átfújt a túl vékony ruhámon keresztül, s lehűtötte az égő bőrömet. Amikor beléptünk a múzeumba, a jegyárusnő megkérdezte Guy-t, mennyiért tetovál. Ez a második legnépszerűbb kérdés a „fájt-e” után. Aznap Guy-jal megkaptam az első leckét arról, milyen, ha tetkód van. Amikor idióták állnak eléd, akkor rutinból kell elintézni őket, akármilyen helyzetbe hoznak is. Úgy kezelnek, mint valami őrültet. S akkor mi van? Ezzel mit kezdesz? Mit kezdene vele Patti Smith? Guy úgy nézett ki, mint Al Jourgensen, csak ibolyakék szeme volt. Egy morgással válaszolt a nőnek és egy „feláldozlak a sátánnak, bébi” tekintettel. Két napot töltöttem

Guy-jal és megállapítottam, hogy éppen annyira tudott kedves srác lenni, mint amennyire maró hippi is. Valójában édes fickó volt. A sátán már a pokol bejáratánál visszafordította volna. A félelmetes oldalt csak játszotta, de a jegypénztárosnak ez elég volt. Bent a rovarok színesek voltak, s úgy foszforeszkáltak, mintha egy másik bolygóról jöttek volna. Egy párhuzamos univerzumba léptem. Néztem, ahogy visszatükrözi a képemet egy bordó skarabeusz áttetsző szárnya, ami kétszer akkora volt, mint én. Talán a hallucinogén gomba okozta, vagy a tetkó istenek tündérpora, de azzal a szédítő érzéssel tántorogtam, mint első éjjel a szingapúri balkonon: ott van, a lány, aki lenni akarok, valódi és szégyentelen és merész technicolor színekben játszik, még nem elérhető, de közel van. Úgy éreztem, valami alapvető dolog került a helyére velem kapcsolatban a tetkó miatt. Másnap felugrottam egy vonatra Highland Park felé, hogy megtaláljam egy másik hiányzó részemet. Nem tudom, mire számítottam, de a Highland Park megálló csak egy járda volt a külváros közepén. Az a fajta hely volt, ahol a bejáró üzletemberek leparkolták az autóikat és vonatra szálltak a belvárosba. Nem gondoltam rá, hogy kocsit béreljek. Magammal hordtam a jogsimat, de azóta nem vezettem, hogy tizenhat évesen leléptem otthonról, s akkor sem ment jól. Hozzászoktam, hogy a metró szinte az ajtóig visz, bármerre akarok menni. Átvágtam a parkolón az út kanyarulatához, ahol élénk forgalmat láttam és elkezdtem stoppolni. Nem volt más lehetőségem, vagy mehettem volna egyenesen vissza. Mindig akaraterővel pótoltam, ami a tervezés terén hiányzott belőlem. Egy fekete Cadillac egy szerencsére nem tapogatós sofőrrel elvitt a Highland Park Kórházhoz, egy nagy téglaépülethez hosszú rózsaszín virágágyásokkal. Végigkóboroltam a hosszú folyosókon az irattárhoz, ahol értetlen szemekkel néztek rám.

– Nem segíthetünk Önnek semmiben – mondta egy nő gyöngyházfényű zöld karmokkal. – Furcsa vagy és kivételes – feleltem a körmeire nézve, kedvenc filmemre, a Kabaréra utalva ezzel. Még kifejezéstelenebbül nézett rám, ha lehetséges. – Tudja. Sally Bowles. Zöld körmök. Furcsa és kivételes. Nem tudta. – Próbálkozhatna a Megyei Jegyző hivatalában. A születési anyakönyvi kivonata miatt. Persze ott sem találtam semmit. S már megvolt a hivatalos születési anyakönyvi kivonatom. Az semmit nem mondott számomra. Kitörölte a történetemet, mintha sosem létezett volna. Elmentem a szülészetre, mert jobb nem jutott eszembe és vereségnek éreztem volna olyan gyorsan visszavonulni. Amikor átnéztem az üvegen a szobába, ahol a kisbabák mocorogtak, elöntött a bolti tolvajok hideg adrenalinlökete. Miért éreztem úgy, hogy rosszban sántikálok? A migrén kezdeti tüneteivel és érzelmi ürességgel távoztam. Már csak egy nyom volt a tarsolyomban. Már profinak tartottam magam a stoppolásban és leintettem egy másik autót, hogy vigyen el arra a címre, amit egy darabka papírra jegyeztem le. A Highland Park házai előtt a gyep pont úgy nézett ki, mint a feltörekvő kisvárosban, ahol felnőttem és ugyanazt váltotta ki: rettenetes félelmet. A fák éppen elkezdtek rügyezni, a kis levelek szegélye még csak ígérte az élénk tavaszi színeket. Néztem a csinos kis házakat és boltokat és a reménytelenség érzése söpört át rajtam. Klausztrofóbiás lettem és a jobb szemem előtt fehér foltok jelentek meg. Olyan érzés volt, mintha az agyam felét egy idegen faj elektródáival tesztelgették volna. Egy percig azon gondolkodtam, talán asztmarohamom lesz, de csak képzelődés volt. A külvárosba tett utazások

asztmát, migrént és ritka betegségeket váltottak ki belőlem. A korosodó „zsidó mintafeleség” típusú sofőr megszidott a stoppolásért, aztán kikérdezett az utazásom célja felől. A francia manikűrös műkörmeivel dobolt a kormányon. Anyámra gondoltam – az igazira és az örökbefogadóra –, a sok, másokkal egyeztetett közös autóhasználatra, miközben a légkondi teljes erővel működött. A fekete keretes szemüvegére gondoltam a sötétített üveggel, az ujjaira, amik bedagadtak a korai ízületi gyulladástól, de még mindig formásak és tökéletesen manikűrözöttek voltak, ahogy körbefonódtak a kormányon. – Egy régi barátot keresek – feleltem a hölgynek. – Mi a neve? Vagy száz éve élek itt. Talán ismerem a hölgyet. Vagy urat? – Hölgy. Carrie Gardner a neve. – Gardner. Talán volt egy Gardner, a lányom feletti osztályba járt a felső tagozatban, de nem ismertem a szüleit. Az volt az érzésem, csak kitalálja az egészet. Olyanfajta nőnek tűnt, aki nem bírja elviselni, ha rajtakapják, hogy nem tudja a választ. – Sose veszek fel stopposokat, tudod, de láttam, hogy kedves lány vagy. A lányom Michiganben járt iskolába, mielőtt otthagyta. Most a Hálás Halottak nevű rockbandát követi mindenhová. Úgy gondolja, hogy aktivista. Nevetséges. Olyan okos az a kölyök. Arra gondoltam, a lányom is állhatna így az út mellett. Szeretném, ha neki is valami normális ember állna meg. Mit mondana az anyám? A lányom a New York Egyetemre járt, mielőtt otthagyta. Mostanában ide-oda repked New York és Délkelet-Ázsia között. Azt hiszi, hogy színésznő. Nevetséges. Olyan okos az a kölyök. Az asszony megnézte a gyűrött papíromat a címmel és kitett egy farmház típusú külvárosi épületnél, ami egyszerűnek és

biztonságosan középosztálybelinek tűnt. – Biztosan rendben leszel? – kérdezte. – Igen. Innen már elvisz valaki. Nagyon köszönöm. Fontolgattam, hogy megkérem, várjon egy percet, aztán vigyen vissza az állomásra. Nem úgy nézett ki, mint akinek sok a dolga. De úgy döntöttem, nem teszem. Biztos voltam benne, igent mondana, de nem akartam tovább beszélgetni vele, nem akartam, hogy emlékeztessen a saját anyámra, és az árulásomra, ahogy éppen nyomozok a másik után. Egy holdvilágképű asszony nyitott ajtót és hunyorogva nézett rám, s kisimított egy hajfürtöt az arcából. Azt mondta, csak egy évvel azelőtt költözött oda, és nem tudott semmit. Mielőtt beköltözött volna, egy család lakott ott három évig, de nem emlékezett a nevükre. Carrie talán azzal a családdal élt, akik még azelőtt laktak ott. Vagy még az azelőttiekkel. Csak találgatott. Tizenkilenc év hosszú idő, végül is. Tizenkilenc év hulláma söpörte el a homokvárakat, ha Carrie valaha is épített ilyesmit. – Van bárki az épületben, aki tizenkilenc éve is itt lakott? kérdeztem. – Nem tudok róla. Ez egy fiatal lakóközösség. Családos környék. Elnézést, mondaná még egyszer, hogy ki maga? A szellemtörténetekben mindig valami szörnyű tragédia hagy nyomot maga után, egy olyan durva támadás, ami után maga az idő is félrelép, hogy engedje az áldozatot a tetthelyen kóborolni és feldolgozni az igazságtalanságot. De mi van a hétköznapi személyes tragédiáinkkal, a prózai igazságtalanságokkal, amikről nem készül rendőrségi feljegyzés, nincs hozzá közönség? Ezek elmosódnak, amikor a következő család beköltözik az edényeivel. Gondolom, maradhattam volna még egy ideig a környéken és jobb oknyomozó újságíró is lehettem volna, de hirtelen elöntött a hányinger és felerősödött a bénító fejfájás.

Lestoppolni az állomásig nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam. Egy órán keresztül sétáltam egy széles úton, mielőtt bárki felvett volna, ostobának éreztem magam, és egyszer megálltam hányni egy bokorban. Máskülönben eseménytelen volt. Nem tudom, mire számítottam. Valahogy fontosnak tűnt látni ennek a városnak a színeit, érezni a szagát, bár csak ugyanazt az őszi illatot éreztem, mint máshol, ugyanazokat a fákat és kórházi tálcákat láttam, mint bárhol máshol. Szégyelltem a látogatásom a szülészetre, a saját szentimentalizmusomat. Hazafelé a vonaton az ablakhoz támasztottam az arcomat és Joni Mitchellre gondoltam, az énekesnőre. A gimiben eldöntöttem, hogy rá hasonlítok, függetlenül a finom, manószerű vonásaitól. Elsőre nem úgy néztem ki, mint ő, de más módon, a saját csontrendszeremet érzékelve, én láttam a hasonlóságot. Még úgy is énekeltem, mint ő, amikor egyedül voltam. A színpadon a zenés darabokban klasszikus alt voltam, de a titkos pillanataimban úgy énekeltem, mint ő, magas hangon és leheletfinoman, népies beütéssel. Olvastam a Rolling Stone magazinban, hogy Joni Mitchell hajdanán örökbe adta a kisbabáját. Ez a kisbaba a rák jegyében született, amit megénekelt a „Kis zöld terület” című dalában. Biztos voltam benne, hogy én voltam az a baba. Nem foglalkoztam a ténnyel, hogy oroszlán voltam. Ne is törődj a ténnyel, hogy az 1971-es album ezzel a dallal két évvel azelőtt jött ki, hogy én megszülettem. Ne is foglalkozz vele, hogy nem vagyok az a szőke, kékszemű manó típus, mint Joni. Kizártam az ellentmondó tényeket, és kétségtelenül tudtam, hogy szülőanyám Joni Mitchell volt. Mert a lelke olyan volt, mint az enyém. S nem egy olyan anyára volt szükségem, aki a testében hordott. Anélkül megvoltam. De meg kellett találnom, honnan jött a szívem. A szívem elutasította, hogy mindörökre árva legyen.

Nem azért szereztem be a tetoválást, hogy hirdesse, „itt jártam”, amit a felüljárókra firkálnak fel, hanem hogy mutassa, „ezeken a helyeken jártam”. Itt láthatóak a hegyek és völgyek, amik a szemhéjam belsejébe vésődtek. Mert még amikor az álmaidat elveszted, az anyádat elveszted, a kisbabádat elveszted, a szeretődet elveszted – még akkor is veled marad a történeted. A tetkóimmal saját tanúmként és történetíróként szolgálok a magam számára. Az első tetkót még sok másik követte. Mostanában az emberek úgy futtatják néha végig az ujjukat a tetkóimon, mintha Braille-írás lenne. Ez a tapogatás néha az idegeimre megy. Olyan emberek, akik nem is ismernek, kinyújtják a kezüket felém és megragadják a karomat, végigfuttatják a tenyerüket az alsókaromon. De megértem őket. A tetkóim élettől vibrálnak. Tartsd oda a füled és meghallod az óceánt Beach Havennél, hallod majd a kitartó kopogást egy ajtón Bruneiben, hallod a vonatot kihúzni a Highland Park állomásról. Hagytam Highland Parkot semmivé foszlani magam mögött. Az a város nem tartogatott nekem semmit, a legkisebb jelét sem, hogy volt ott valaha egy lány, aki terhes volt velem, átadta a gondolatait, a félelmeit, talán az utolsó névtelen családnál lakott vagy az előzőnél; senki sem emlékszik rá. Küldetésem sikertelen volt, de legalább rájöttem valamire. A városban a levegő ezer tonnával nyomott, de a vonaton távolodva olyan könnyűnek éreztem magam. Felismertem az idő változó súlyát – a múlt terhét és a pillanat könnyűségét. Amit kerestem, nem Highland Parkban volt, és nem is egy másik helyen. Néha csak egy Joni Mitchell-dal elég hozzá, hogy tudd, ki vagy. Néha véletlenül rátalálsz egy külföldi erkélyen hajnalban. S néha a történeted felveszi egy lila kígyó alakját, ami a köldöködből kanyarodik elő, mindörökre bevésve a bőröd alá.

24. fejezet Egy tetovált kígyó jobb, mint egy élő. Ittam egy presszókávét és Varia, a kegyetlen burmai piton ketrecébe bámultam. Csak rendkívül furcsa takarítónőm, Shakti, aki maga is részben hüllő lehetett, nyúlhatott hozzá könyékig érő kesztyű nélkül. Akartam egy háziállatot, de minden aranyos prémes be volt tiltva a házban, így egy nap besétáltam a Lower East Side-on egy állatkereskedésbe és Variával távoztam. Mindig szerettem a kígyókat és azt hittem, jó lesz egy otthon. Tévedtem. Fogalmam sem volt róla, hogy milyen megrázó lesz élő egérrel etetni a kígyót. Még annál is megrázóbb volt, amikor tanácsot kértem Varia agresszív természete miatt és az eladó a boltban azt mondta, öljem meg előbb az egereket. Azt mondta, ez leépíti Varia gyilkos ösztöneit. Halálra váltan néztem rá. Én voltam a kislány, aki cipősdobozban temette el a hörcsögét, amit festéssel szarkofágnak álcázott és hetekig könnyezett a sírjánál. De én vettem a kígyót és az én felelősségem volt. Hátam mögé utasítottam a lányt, aki valaha kastélyokat épített legóból. Utána minden alkalommal, amikor Varia etetése eljött, sírtam és papírzacskóba tettem az egeret. Aztán esdekelve bocsánatot kértem tőle és a falhoz csapkodtam a zacskót. Az egeret bedobtam az akváriumba, ami még órákig rángatózott, Varia oda se figyelt rá, én meg fuldokoltam a bűntudattól. Szörnyű volt. Andy nem volt hajlandó etetni Varlát. – Te akartad, te eteted. Ezerszer rosszabb volt, mint a mellényúlásom a kanapéval. Varia testesítette meg minden rossz döntésemet, összetekeredve és rám sziszegve a büdös ketrecéből. Aznap reggel azon gondolkodtam, hogy a faszba fogom megmozdítani azt a hatalmas terráriumot, és kit vehetnék rá egy gonosz kígyó

adoptálására, amikor csengett a telefon. A legendás belvárosi színházigazgató, Richárd Foreman keresett, hogy elmondja, szerepet kaptam a legújabb darabjában, Sámuel „Nehéz problémák” című darabjában. Mikor letettem a telefont, sikítoztam és táncoltam, mint egy háziasszony, aki megtudta, hogy Ed McMahon a nappalijában forgat majd. El akartam mondani Andynek, de az asszisztense nem kapcsolta. Úgy döntöttem, átsétálok a stúdiójába és személyesen mondom el neki. Utasíthatta az asszisztensét, hogy ne kapcsoljon senkit, de nem mondhatta neki, hogy fordítsa vissza az ajtóból a barátnőjét. Nem az volt minden vágyam, hogy egy munkamániással éljek, még ha ő fizette is a számláinkat. A Wooster Streeten átvettem Richardstól a szövegkönyvet, miközben Andyhez igyekeztem. A darabban Steven Ratazzival és Thomas Jay Ryannel játszottam, két mesésen tehetséges színésszel. Én játszottam Maria Helenát, aki egy szellem/ördög/parázna/nővér Marilyn Monroe típusú figura volt. A legszebb időm érkezett el New Yorkban, amikor a Mott utcai lakásból a St. Mark templomba sétáltam az első próbákra. December eleje volt és a testemben forróság buzgott a kabátom alatt, az orrom hegye félig lefagyott a szélben. A fejemben egy régi dal pörgött, „Az utca, ahol élsz” – gyakran sétáltam le azon az utcán előtte, de sosem lebegtem a járda felett addig –, a különc zenés színházi hátterem mindig megakadályozta, hogy újjászülessek az avantgarde világában. Benyitottam a kovácsoltvas kapun, elmentem a megvetemedett bejárati ajtó mellett, végig a templom melletti kőjárdán, keresztül a sírkerten és végül vissza a színházba. Richárd olyan darabokat állít színpadra, amelyek nem igazán színdarabok. Inkább háromdimenziós költemények vagy filozófiai értekezések óvodai rigmusokba rendezve. Szerepet

kapni egy darabjában annyit jelent, hogy beállsz a tudatalattijában lebegő homályos figurák közé és ott keringsz egy pár hónapig. Ez felváltva volt fennkölt és őrjítő. Richárd egy kedves, zseniális pasi volt és ugyanakkor egy mániákus, leereszkedő kényúr. Teljesen kicseréltette a díszleteket minden pár napban, akadályokat állíttatott még fel, mint például a három derékig érő fekete pózna, ami beleolvadt a háttérbe és fájdalmas baleseteket okozott. Egy ebédszünet alatt elvitte az összes kellékünket és egy plexifalat állíttatott a színészek és a közönség közé. Egy másik közben testmikrofonokat rakott ránk és utasított, hogy minden párbeszéd suttogva történjen. Egy másik pillanatban pedig visszahozatta a kellékeket és megváltoztatta a színpad alakját. Az egész olyan volt, mint egy robbanás. A stáb minden tagja lenyűgöző volt és mindannyian hajlamosak voltunk bepiálni a bulikon és csókolózni egymással. Volt egy jelmeztervezőnk, Lindsay Davis, egy meleg, akinek a bőrruha volt a kedvence, ragályos volt a nevetése és tele volt a szekrénye furcsa kis kalapokkal. Lindsay és én hamar felfedeztük, hogy lelki társak vagyunk. Elmentem a tetőtéri lakásába a Harmincnyolcadik utcába kiegészítőkért és végül egész délutánra ott ragadtam, mariskát szívtam és lementünk palacsintázni a földszinti étterembe. Gyönyörű fekete ruhát csinált nekem, ami úgy nézett ki, mint egy ötvenes évekbeli tökéletes koktélruha, kivéve, hogy teljesen átlátszó volt. A lábaimra Richárd kérésére fekete szigetelőszalagot ragasztottam, amik láthatóak voltak az anyagon keresztül. Ugyanazt a mintát mutatta, mint a színpadon az átlós csíkok, amelyek egy keskeny átjárót jelöltek ki. A szigetelőszalag, amit minden este fel kellett tennem, vörös ostorcsapásokat hagyott a bőrömön, ami nem múlt el, amíg vége nem lett a show-nak. Büszke voltam rájuk: ezek voltak az én harci sebeim. Egész decemberben próbáltunk és 1993 első három

hónapjában tartottuk az előadásokat. Kivettem egy marék százdollárost a széfemből és vettem egy estélyi ruhát a megnyitó utáni fogadásra. Burgundivörös gyűrt bársonyból készült, egy sor selyemrózsa díszítette a derekát hátul. Igaz, hogy tele volt a szekrényem egy csomó divatos ruhával, amit sosem vettem fel, de olyasvalamit akartam, amit a saját keresményemből vettem, nem olyan ruhát, amit dühömben vettem egy királyi őr kíséretében egy zsák monopoly játékpénzből. Olyan ruhát akartam, amiben egy álom valóra válását ünnepelhettem, mert erről szólt az egész dolog a próbák őrlődéseitől a hányingeres szorongásig a premier estéjén. A szüleim, akik őrülten támogattak, beautóztak a városba és legalább hetente egyszer megnéztek. Apám még a három hónapos időszak végén is ragaszkodott hozzá, nem érti, mit mond a darab és anyám ragaszkodott hozzá, hogy tálcaszámra hozza magával a banános sütit és egyéb édességeket. Apám élvezetből üldözte a mellé ülőket (ezek elkerülhetetlenül éppen Wallace Shawn vagy John Malkovich vagy egyéb hírességek voltak) és követelte, hogy a döbbent lélek magyarázza el neki, mi a fene folyik a színpadon. Én elmondhattam volna neki, de tőlem sosem kérdezte. Szerintem apám sokkal jobban élvezte a feltűnést. Egy csomó indirekt haszna volt annak, hogy a darabban játszottam. Nagyszerű kritikákat kaptunk a New York Timesban és a Village Voice-ban. Már az előadások közben meghívásokat kaptam meghallgatásokra. Együtt ebédeltem Don DeLillóval, miután eljött megnézni a darabot (az ebéd alatt tök hülye voltam, de akár a bíróság előtt is megesküszöm, hogy a tisztelettől állt el a szavam). Andy eljött a megnyitóra és azt hiszem, büszke volt rám. Egy-két másik este otthagyta a munkáját és besurrant az előadás kezdete után. Néha előadás után érkezett és együtt ivott a stábbal a Mona klubban vagy a 7A-ban. Keményen edzett

texasi piás volt és képes volt józan és elbűvölő maradni, amikor már mindenki más az asztal alá csúszott. Mindenki imádta és senki sem értette, amikor szakítottunk. Furcsa volt az egész, ahogy történt. Andy és én még csak nem is beszéltünk a szakításról a napot megelőzően, amikor elment. Az Andyről és az életünkről alkotott képem már jóval Mark feltűnése előtt szertefoszlott. De az érkezése előtt nem láttam, hogy így van. Nem vettem észre. Túl elfoglalt voltam. Teljesidős állás volt pusztán önmagamnak lenni, hogy belefessem magam New York arcába, mintha a cipőm sarkába izzó, forró vasat raktak volna. Egyik este, amikor a színházban szünnap volt, Andy megkért, menjek vele, hogy megismerjem egy régi barátját Texas-ból, akivel a Monában beszéltek meg randevút. Ez a barát éppen Los Angelesből érkezett pár napra. Művészeti igazgató volt és nehezen tudta megtartani a munkáját a filmiparban a kokainproblémája miatt. Csak két ital után tudtam összerakni a képet. Ez a texasi barát egy idősebb férfi volt, akivel Andynek „kapcsolata” volt tizenkét éves korában, két évig tartó viszonya, ami letartóztatással végződött egy vasúti kocsiban. Tudtam róla, hogy Andy néha még beszélt a pasival, de sosem számítottam rá, hogy egyszer egy asztalnál kell ülnöm vele. Az ilyenek vadásznak az érzékenyekre, az eszesekre, a magányosokra. Mielőtt elmentem a nyári táborba tizenhárom évesen, láttam a „Marjorie Morningstar” című filmet és rájöttem, olyan vagyok, mint Natalie Wood. Éppen olyan friss és merész voltam belül. S eldöntöttem, hogy én majd átírom a történet végét. Én sosem végzem majd középszerű, elveszett feleségként a tornácon. Szerettem a fehér sportcipőket és a melírozott hajat. A tábor első hetében narancssárga csíkokat szőkítettem a hajamba és babaolajjal sötétítettem a bőrömet. Úgy képzeltem, olyan

vagyok, mint egy lány Blue Hawaii strandján, kivéve, hogy nem volt szükségem melltartóra. Bár azért elloptam egy női borotvát egy másik lány fiókjából, hogy leborotváljam a lábam első alkalommal. Nathan volt az íjászedzőnk. Mindenki szerette, amikor éppen nem utálta, mert túlságosan ragyogó srác volt ahhoz a lepusztult táborhoz. Huszonegy évesen New Yorkból jött és az a pletyka járta, hogy fehérneműmodellként dolgozott a Benettonnak. El tudtam képzelni azokon a plakátokon, ahogy nekidől valami afro modellnek csíkos kendőben a nyaka körül. Nathannek szőkített haja volt, amit elválasztott és az egyik szemére fésült. A keki rövidnadrágja annyira lelógott a derekán, hogy látni lehetett a boxeralsója felső csíkját. Gyomorgörcsöt kaptam tőle és asztmát, ha csak ránéztem. Sokkal jóképűbb volt, mint John Travolta a Pomádéban. Vagányabb volt, mint akár Elvis a Jailhouse Rockban vagy a Viva Las Vegasban. Az íjászterület egy füves lankán terült el, közel a tábor lányok által lakott részéhez, a természetvédő kunyhó és a fazekasműhely között. A vacsora előtti szabadfoglalkozásokon vadul rohangáltunk és azt csináltuk, amit akartunk. Úgy döntöttem, mindennél jobban szeretném megtanulni, hogyan kell egy nyilat kilőni. De sosem fogtam a kezembe az íjat. Helyette az íjászterületen üldögéltem egy közeli dombon és a térdemen nyugtattam az államat. Egyik este észrevettem, hogy túl hűvös volt és Nathan csak pólót viselt, úgyhogy berohantam a kunyhónkba és vittem neki egy nagyméretű rózsaszín Benetton pulcsit. Amikor felvette, tudtam, hogy ez azt jelenti, van egy titkunk, csak abban nem voltam még biztos, mi az. Csendben ültem és figyeltem, ahogy lő, túl messziről ahhoz, hogy beszélgessünk. Magas volt és betartotta a tökéletes szöget, lazán és magabiztosan, a nyilat ügyesen az íjra

illesztette, feszesen visszahúzta. Néha az éjszaka közepén mi, lányok átsurrantunk a tábor fiú oldalára, hogy rajtuk üssünk. A nevelők általában alvást színleltek az éjszakai borotvakrémfújás és gatyarablás ideje alatt. Miután odaadtam Nathannek a pulcsimat, este felhúztam a kis úti ébresztőórámat hajnali négyre és a párnám alá tettem. Rágót tettem az éjjeliszekrényre és gondosan elrendeztem a hajam, hogy ne kócolódjon össze. De az az éjszaka más volt, mert nem akartam felébreszteni egyik barátnőmet sem. Magányos küldetésre készültem. Feszült lépésekkel vágtam át az ismerős ösvényen, a zseblámpám fényén kívül eső sötétségben megtévesztő árnyak mozogtak, s eszembe jutott az összes tábori szellemtörténet, amit addig hallottam és lenéző mosollyal elhessentettem. Őrülten elszánt és rémült voltam. Az adrenalin felbátorított. Átsegített a táboron, míg végül a sportcipőm nedves sarka Nathan zöld lépcsőin dobogott, és amikor benyitottam, az ajtó nyikorgott. Átsétáltam a katonai vaságyakon alvó fiúk sora között a rágómat szívogatva, s azon gondolkodtam, lenyeljeme. A nyál úgy folyt lefelé a torkomon, mint a hideg sav. Összerázkódtam. Nathan beteggé tett. Megmérgezett. Megérintettem a lapockáját, és éreztem, hogy milyen csupasz és éles. Amikor felült, éppen egy fejjel volt magasabb nálam. Soha nem voltam még olyan közel hozzá. Alig tudtam kivenni a vonásait a sötétben, de nem tűnt meglepettnek. Kinyújtotta a kezét és azt mondta: – Add ide a rágódat. S amikor megcsókolt, azt gondoltam, a nyelvek olyanok, mint a bársonyos kagyló. S hogy könnyebb a férfiakkal bánni, mint valaha is gondoltam. Meglepődtem, hogy megkaptam, amit akartam. Elértem, hogy megszegje a szabályokat. Úgy gondoltam, ez elég nagy eredmény volt. S gyakran kívántam, hogy bár sose lett volna

semmi közöm Nathanhez, amikor épp reménytelenül szerelmesnek éreztem magam, bár reggeli csókolózásaink sosem mentek túl messzire, ezt nem ismertem be. Legtöbbször még magamnak sem. Később, amikor Nathant kirúgták, engem pedig megszégyenítettek, apám azt mondta. – Mégis mit gondoltál, mi fog történni? Ezt kapod, amiért mindig megszeged a szabályokat. A Markkal való találkozás estéjén túl sokat ittam. Türelmetlen lettem és gúnyos, s végül elnézést kellett kérnem. Egyedül sétáltam haza és álomba zuhantam. Később Andy is hazajött és leült az ágy szélére. Felpislantottam az alakra a sötétben, s rájöttem, hogy az alak, aki simogatja a lábam szárát, nem Andy volt. Úgy pattantam fel, mint a puskagolyó, azonnal éberen és rémülten. – Elvesztettem a munkámat. Persze, Mark volt. Rémálmaim voltak Nathanről és felébredve Markot láttam. Álmomban azt mondtam Nathannek, tudod, mit teszel velem? Egész nap néznem kell, ahogy rohangálsz a sortodban. Megőrülök tőle. S nem tehetek semmit a dologgal kapcsolatban, és nem mondhatom el senkinek. – Andy? – kiáltottam a másik szoba felé. – Vissza kellett mennie a stúdióba valamiért – motyogta részegen Mark Vajon honnan volt kulcsa? Nem beszéltük meg, hogy nálunk alszik. Andy azt mondta, hotelben szállt meg. – Soha többé nem kapok munkát. Ez a fickó talán pszichotikus. Talán utál, hogy Andyvel élek és meg akar ölni. Vagy talán csak egy szomorú, alkoholista, átlagos pedofil. Úgy gondoltam, abban az állapotában talán elbírnék vele. A félelmemet hirtelen lenyomta a feltámadó düh,

ami fojtogatott, s azzal fenyegetett, hogy ki kell majd köpnöm, mint a hányást. – Igazán? S vajon miért van ez így, Mark? – Mert szeretem a fiúkat. Jó ez így, édesem? Olyan csinos vagy és olyan puha. Jó ez neked, kis szívem? Olyan gyönyörű vagy. – Mert szeretem a kisfúkat – ismételte. Megvárlak iskola után és elviszlek New Yorkba és megnézzük a tűzoltó zenekart meg a mozikat és mindenfélét csinálunk, jó? Vigyázni fogok rád. Hát nem ezt akarod? Körülnéztem valamiféle fegyver után. Hol van az a kibaszott riasztópisztoly? Mi értelme pisztolyt tartani, ha nem emlékszel, hová tetted? Talán nem is ő volt a veszélyes itt. Talán inkább én voltam. Talán meg fogom ölni. De nem tettem. Helyette ráordítottam, hogy takarodjon a picsába, és húzzon el a lakásomból. Mikor csak ült ott dermedten, újra ordítottam. Még sokáig ordítottam, miután elment. Most menj vissza a kunyhódba, szívem. Gyere el holnap újra. Megígéred? Később, amikor Andy megérkezett, vele is ordítottam. A magas, széles vállú Andy összegörnyedve zokogott az ágy szélébe kapaszkodva. Sosem jutott eszembe megvédeni Andyt vagy hogy meg kellene védenünk egymást. Én csak tőle vártam, hogy védjen engem. Szakítottam Andyvel, mert kulcsot adott egy ragadozónak a lakásomhoz és nem éreztem magam biztonságban, de ez csak egy része volt az igazságnak. Azért szakítottam vele, mert sosem volt mellettem és magányos voltam, mert elutasította a hívásaimat és bolondnak éreztem magam, akit nem szeret senki. Másnap, miután Mark meglepett az ágyamban, elmentem Lindsay lakására mariskát szívni és sírni. Lindsay-nek is

szüksége volt egy vállra, amin kisírhatta magát, mert ő is nemrég szakított. Tíz évig élt a barátjával, aki elköltözött és Lindsay a szomorú reggeli csendről beszélt, a makulátlanná vált fürdőszobáról, meg hogy este elszív még egy extra mariskát, ami segít neki elaludni. Rájöttem, nekem még mindez megvolt, még mindig a barátommal éltem, a talán homokos, de biztosan diszfunkcionális és zavart barátommal. Úgy tűnt, volt egy nyilvánvaló megoldás – ki kellene lépnem a nem kielégítő kapcsolatomból Andyvel és beköltözni Lindsay-hez új szobatársként. Amikor kiköltöztem, nem voltam kedves. Alig vártam, hogy kilépjek abból a fehér dobozlakásból, amit sehogy sem tudtam barátságosabbá tenni. Ki akart mindig a hibáival, a fogyatékosságaival, a kísérleteivel szembenézni a fürdőszoba falán lévő csempében minden alkalommal, amikor pisilt? Két út elvált egymástól és én azt választottam, ami a szabadságnak tűnt. Andy egyik nap hazajött és én már a dobozaimat pakoltam. Leült a kanapéra és a kezébe temette az arcát. Annyira meglepett. Azt hittem, kinyit egy üveg sört, és zenét hallgat majd örömében. Ilyen messzire kerültem attól, hogy ismerjem. Az elmémben teljesen az ő hibája volt, hogy eltávolodtunk. Ő nem volt jelen sosem. A saját távollétem meg sem fordult a fejemben. Ami legjobban hiányzik manapság a színházi munkából, nem a taps. A teljes jelenlét érzése az, amit a színpadon éreztem. Számomra a lehatárolt világ, az adrenalin és a fények elsöprik a zavar és a szégyen minden jelét. Az elmém kiürül, a testem egyensúlyra lel, és kinyílik a szívem. Sosem voltam különösebb módszertannal dolgozó színész, akinek éhező gyermekekre vagy vérző fókakölykökre vagy a halott nagymamájára kell gondolnia, hogy sírni tudjon a színen. Amit

imádok az előadásokkal kapcsolatban, hogy amikor jól csinálom, akkor egyáltalán nem gondolkodom. Igaz a mondás, hogy sosem hagyod el a színházat teljesen. A Samuel-darabban az egész színpad kötelek pókhálója volt, a könyvespolc sarkára kötve, majd átvezetve a székek lábaira, a gyertyatartóktól a tábláig vezetett. A való életben ott a kötés, de láthatatlan. A tested talán kecsesen (vagy otrombán) elhagyja a színpadot, de a szívedhez erősített kötél ott marad. Egész életedben, bármikor is fordulsz a rossz irányba, mikor legkevésbé várnád, megérzed a rántását. S ez nem csak a színházra igaz. Elképzelem a szívemet, ahogy egy pókháló közepén dobog, amiből selymes szálak vezetnek kifelé, melyek hozzá vannak kötve mindenhez, amit szerettem, amiről azt gondoltam, tisztán és érintetlenül hagyok a hátam mögött. 25. fejezet Miután nézőként részt vettem Annie Sprinkle posztpornó modernista show-ján, leültem beszélgetni a pornósztárból előadóművésszé lett hírességgel. Elvarázsolt a hindu piros ponttal a homlokán, a hüvelytükrözésről és szeméremtest mutogatásról szóló vicceivel, és hamarosan barátok lettünk. Annie igazi forradalmár. Megmutatott számomra egy új lehetőséget – lehet szégyen nélkül élni. Ugyanezt a szívességet teszi meg sok más embernek. Ebédekre jártam Annie-vel és találkoztam olyan emberekkel, akiknek munkája a művészettől a szexmunkáig terjedt. Legtöbbjük híresebb volt, mint én (olyanfajta emberek voltak, akik történeteket meséltek Robert Mapplethorpe-ról), de volt néhány egyedi gyémántom a tiarámban. Egy tizenkilenc éves lány voltam, tetoválással a punciján. Én voltam a lány, aki visszatért a brunei herceg háreméből. Annie mindig így

mutatott be. Modellt álltam Annie posztmodern Öröm Aktivista Kártyáihoz és ez megnyitotta az utat előttem a fétis modellkedés felé, néha igazán ismert művészekkel. Némelyik modellélményem nagyszerű volt és erősnek éreztem magam tőle, mások kizsákmányoló jellegűek voltak, s úgy éreztem tőlük magam, mint amikor egy gimnáziumi tanárom elkezdte a vállamat dörzsölgetni és olyan zavarban voltam, hogy nem mertem szólni neki, hogy hagyja abba. Némelyik akkori fotótól most már összerándulok, de legtöbbjük gyönyörű és örülök, hogy megcsináltam őket. Mindenkinek javaslom, hogy találja meg a módját, hogy kamera elé kerüljön tizenkilenc évesen. Tedd meg. Még ha csúnyának gondolod is magad. Mert tizenöt évvel később megnézed, és rájössz, sosem voltál csúnya. Fabrikáltam magamnak egy önazonosságot az esküvői előadóságból, aktivista munkából és a szexmunkából. Amikor az emberek megkérdeztek, azt mondtam, feminista szexaktivista vagyok. Pornó előadóművész voltam. Sőt volt néhány randim Camille Pagliával is, mert ő testesítette meg a szent prostituáltat, a szexmunkást, mint szexistennőt. De nem tudtam vele kijönni, mert egyszerűen alacsony volt és gonosz. Elrohant és később egy Playboy-interjúban beszélt egy, a miénkkel megegyező randevúról, amiről azt mondta, ha férfi lett volna, akkor talán leszúrta volna a nőt, aki így ingerli őt és kötekedik vele, mint egy szűzkurva. Camille példaként hozta fel ezt a randevút arra, hogyan provokálják ki némelyik férfiből a jogos erőszakot a nők. S én még azt gondoltam, hogy ez csak egy tetű randi volt. A darab, amit írtam, egyre hosszabb lett és sikerült néhány részét videóra vennem. De ennek ellenére az egész arra emlékeztetett, amikor segítettem egy vetkőzőtáncos ismerősömnek egy japán matracágyat odébb vinni. Amint sikerült a matrac egyik végét megemelnem, a másik vége máris

a földre lógott. Mikor azt gondoltuk, jó fogást találtunk rajta és elindultunk vele, elkezdett ide-oda nyaklani és lelógni újra. Körülbelül három órát vett igénybe tíz háztömböt sétálni vele és felcipelni a lépcsőn. A darabom pont ilyen volt. Bármikor sikerült megerősítenem egyik végét, a másik esett le. Tudtam, hogy nem jó, de semmi ötletem nem volt rá, hogyan javítsam ki. Penn Jillette, a Penn & Teller bűvész duó magasabbik tagja lakott Lindsay lakása alatt. Jóval azelőtt, hogy beköltöztem volna, Penn és én összebarátkoztunk. Az, hogy beköltöztem az épületbe, amiben a férfi is lakott, amolyan „kicsi a világ” élmény volt számunkra. Penn kompjuterzseni barátja, Colin, gyakran feljött az emeletre kicsit lógni velünk. Colin és én közeli barátok lettünk, s ma is azok vagyunk. Olyan volt, mintha egy koleszban élnék. Lifttel lementem néhány emeletet, ha számítógépes problémám volt, vagy vittem néhány tonhalas szendvicset és aztán rögtön vissza, hogy félretoljuk a szőnyeget és sztepptáncleckét vegyek Lindsay-től a nappaliban. – Lazán tartsd a karodat, hercegnőm – mondogatta Lindsay. – Ne hagyd, hogy úgy érezzem, egy aligátorral birkózom. Lindsay olyan volt, mint egy pótapa. Nem csak táncolni tanított; elsősegélyben részesítette a kificamodott ízlésemet is. A ruhatáramat Victoria Kurvás Szekrényének hívta a népszerű Victoria’s Secret márka után, és rendszeresen az orrom alá dörgölte, hogy Jacky Kennedy még halálában sem venne fel olyan cipőt, amilyet én viselek. Emlékeztettem rá, hogy a ruháimat a prosti karrierhez vettem, nem azért, hogy First Lady legyen belőlem. Azt mondta, az ilyenfajta merev elhatárolás kizárólag a szegényes képzeletemnek tulajdonítható. Néha még viseltem vacak cipőket, de Lindsay magánórái hihetetlen sokat javítottak a megjelenésemen. Arra is rávett, hogy tisztán tartsam a házat, elvonszolt az edzőterembe és buzdított, hogy néha főzzek

valamit. De még egy pornó előadóművésznek, egy feminista szexaktivistának is rá kell végül néznie a tényekre. Egy év telt el, mióta otthagytam Bruneit – olyan év, amikor havonta váltottam a hajszínemet és tizenhat pár csizmát vettem a legdrágábbakból, teljes utazókészletet Louis Vuitton bőröndökből (ez talán nem vallott Patti Smithre). Olyan év volt, amikor márkás farmerokban bicajoztam és állandóan ebédelni hívtam a barátaimat, amikor Pratesi lepedőkön aludtam és a bolhapiacra jártam antik bútort venni, amit aztán sosem használtam. Nem voltam egyedül a költekezésben. Minden lány, aki megfordult Bruneiben, ugyanezt tette. Azt mondtam magamban, hozzájuk képest én még beosztó voltam. Az időnkénti telefonokból Deliától megtudtam, amint a Los Angeles-i lányok földet értek, már mentek is Beverly Hillsbe és megvették a legdrágább Mercedes-Benz-t, ami a kiállítóteremben állt, rendszerint krémszínűt, hozzáillő belső térrel. Mind Louis Vuitton bőröndöket vettek, hát én miért ne tettem volna? Alapvető volt, mint egy falat kenyér, egy korty tej, hát nem? Egy évnyi ilyen ostobaság után a kút még nem száradt ki, de már láttam a fenekét. A Foreman-darab megnyitotta az ajtókat számomra, s ha megragadom a lehetőséget, valós esély volt rá, hogy beindul a színészi karrierem. Mit tenne Patti Smith a helyemben? Patti Smith előlépne, elvenné, ami jár neki, és mindenkit seggbe rúgna. Némelyek utálnák őt, némelyek szeretnék. De mindenki látná, és senki nem felejtené el. De minden egyes alkalommal, amikor leültem a lehetőségeimet számba venni, zavart voltam és ideges. Nem voltam abban a hangulatban, hogy bármit elvegyek a magam számára. Elfáradtam és ledőltem aludni. Hová lett a nyughatatlan ambícióm? Valahol elapadt az út során.

Próbáltam megtalálni a pontot, ahol léket kapott, azt gondolva, befoltozom, és rögtön megtelik azzal a sodró áradattal, ami miatt minden szombaton buszra ültem és New Yorkba mentem a táncórákra meg a színjátszó körbe. Amikor ránéztem, olyan sok lyukat találtam, hogy nem tudtam, hol kezdjem a foltozást. Rendezőként megbuktam. Órákig néztem Amy Fishert a Bírósági Csatornán és hosszú sétákat tettem a Columbus Circle-hez. Egyik kevésbé henye napomon elmentem az Empire State Buildingbe. Láttam az ablakomból és egy reggel magamra dobtam a bőrkabátomat és elmentem megnézni, milyen belülről. Odaúton elmentem a Macy’s áruház mellett és hirtelen ösztönösen sarkon fordultam. Bementem a férfiosztályra, és odasétáltam a kölni részleghez, ahol kikerestem egy üveg Egoiste-ot, Robin kedvencét. Felkaptam az üveget, mindkét csuklómra spricceltem belőle és kivártam, amíg az alkohol elpárolog, mielőtt megszagoltam. Egy szúrást éreztem, kicsit, de eltéveszthetetlent. Az Empire State Building tetejéről lenéztem a hálókra, amikkel felfogják a leeső fémpénzeket és mindent, amit az emberek kidobálnak. A város úgy nézett ki, mint egy ördögi labirintus patkánykísérletekhez, a kormos leplet gödrök szakították meg. Újra az orromhoz emeltem a csuklómat és valamilyen okból az jutott eszembe, amikor Robin azt mondta nekem, „jó kislány”. Megalázó volt, hogy úgy beszélt hozzám, mint egy ötéveshez vagy egy terrierhez, de mégis, valahogy tetszett. Még így is kedvességnek, majdnem szeretetnek tűnt. Győzelemnek tűnt. A lány, aki New Yorkban lettem, talán közelebb állt az igazi énemhez, de a lány, aki Bruneiben voltam, legalább céltudatos volt. Ott erősnek éreztem magam. Ott nem kellett szembenéznem olyasmivel, mint a sikertelen darabírás veszélye. Ott nem csináltam olyasmiket, mint az abortusz, vagy

valakinek az állandó gyötrése. Nem sikerült jó filmes munkát szereznem és még mindig céltalannak éreztem magam. Bruneiben az élet ugyan veszélyes volt, de a szabályok annyira egyszerűek, a cél pedig olyan nyilvánvaló. Ráadásul elköltöttem a pénzem nagy részét, míg otthon voltam és valahol az idő során hozzá is szoktam, hogy annyi pénzem legyen. Sőt felépítettem egy olyan világot, amihez szükségem is volt annyira. A szexmunkának sok buktatója van, és ez az egyik közülük. Ez az oka, hogy a vetkőzőtáncos, aki a pénzből iskolába jár, általában csak egy mítosz. Persze nagyon sok vetkőzőtáncos kezdi úgy, hogy iskolába megy, de aztán gyorsan elveszti a kedvét. A szociológusi diplomáddal csak olyan kezdő munkakörbe vesznek fel, ami közel sem hoz annyi azonnali bevételt, mint amikor a kifutón sétálsz egy klubban. De többről van szó, mint a pénz. Létrehozol egy személyiséget, amivel bele tudsz ülni az idegenek ölébe vagy elfelejtve fekhetsz a fekete selyemlepedők közt egy herceg hálószobájában. Ez a személyiség szexisebb, merészebb és elkerülhetetlenül kevesebb fájdalmat érez, mint te. Ha nem így van, akkor nem végeztél elég jó munkát a létrehozásakor. Szóval, elkezded felvenni ezt a személyiséget néhanapján akkor is, amikor nem dolgozol. Hétvégéken, tudod, amikor esetlenül viselkedsz a társaságban, vagy amikor egy barátod megsért, vagy randi közben sebezhetőnek érzed magad. S rájössz, hogy ez a személyiség segíthet rajtad, az a merész vetkőzőtáncos, az a kifinomult csaj. Tehát elkezded kicsit gyakrabban elővenni őt. A szexmunka veszélyes foglalkozás. Igen, megvannak a nyilvánvaló veszélyei. A nőket mindenféle kizsákmányolásnak teszi ki az őket futtató striciktől és a megdicsőült, öltönyös striciktől, akiket klubtulajdonosoknak hívnak. Könnyen az erőszak célpontjaivá válunk. Kitesz minket a nemi úton terjedő

betegségek veszélyének. De a kevésbé feltűnő és mindig jelenlévő veszély az, hogy nem leszel képes többé megkülönböztetni a munkaszemélyiségedet önmagadtól. S nem akarod, hogy az a lány hozza meg életed legfőbb döntéseit, aki esténként olyan fesztelenül táncol a tangában. De nyújtsd oda neki a kisujjadat, s tudod, hogy mi lesz a vége. Végül is egy vetkőző csaj. Amit csak lehet, elvesz. Ez a munkája. Akkoriban ezt nem tudtam még. Amikor eldöntöttem, hogy visszamegyek Bruneibe, azt mondtam magamnak, majdnem minden pénzem elköltöttem, és még nem jártam Párizsban. Csak még egy út Bruneibe és most jól fogom csinálni. Elmegyek majd Párizsba, és amikor visszatérek, azonnal találok magamnak egy jó ügynököt és nemsokára utána márkinőként adnak kézről kézre; ott lesz a nevem a stáblista legelején a mozivásznon. Azt is mondtam magamnak, hogy hiányzott Robin, hogy sosem tudtam tőle rendesen elbúcsúzni. Visszatekintve nem annyira Robin hiányzott, hanem az a lány, aki a szálloda tetejéről nézte Kuala Lumpurt, aki máris sikeres volt és nem volt más dolga, mint álmodozni. Colin feljött az emeletre és utoljára még megbütykölte a kompjuteremet, mialatt pakoltam. Hónapokkal előtte rábeszélt, hogy szerezzem be azt a félnótás újdonságot, amit laptopnak hívnak. Colin mindent megpróbált, hogy felkészítse a kompjuteremet és e-mailt tudjak küldeni majd Bruneiből. Tartottam tőle, hogy elkobozzák a vacakot, de legalább megpróbáltam magammal vinni. – Gondolod, hogy hibát követek el? – kérdeztem Colint. Gyakorlatias volt, mint mindig. – Ugyan, dehogy. Rengeteg nő szenved a külvárosokban valami seggfej pénzéért egész életében. Te csak előre letöltöd a büntetésedet. Aztán fogod a pénzt, és azt csinálsz, amit akarsz. Csak ez alkalommal jól gondold meg, mi az, és aranyéleted lesz.

Miközben beszélgettünk, Colin elképesztő sebességgel gépelt és néhány üzletfelével is eszmét cserélt telefonon. – Tudod, az böki a csőrömet, hogy a herceg olyan keveset vesz meg abból, amit te adhatnál neki. Úgy értem, mondhatná, hogy „írj egy darabot keddre és péntekre állítsd színpadra”. – Nem mindenki akarja látni a színdarabjaimat. – De mégis, ott az a sok pénz. Szénné unod magad, ha csak arra vársz. – Ez igaz. Az egész dolog tuti unalmas. – Tudsz fejben novellákat írni, amíg a partikon ülsz? Elgondolkodtam rajta. Soha eszembe nem jutott novellákat írni. De volt benne valami vonzó. Egész jó ötlet volt. – Nem tudom. Megpróbálhatnám. Belevághatnék egy rövid történetbe. – Próbáld meg. Írd meg fejben, amíg a partin vagy, aztán írd le és e-mailezd el nekem, amikor éjjel visszaérsz a házba. Ne engedd, hogy azok a gazemberek halálra untassanak. A gép leszállt és figyeltem, ahogy az én Smaragdvárosom fénylő tornyai játékokból valósággá váltak. Az órámat előreállítottam a szingapúri időhöz. A hosszú repülőutakon segít alkalmazkodni a helyzethez, ha már a kezdetén előreállítod az órádat. Egész életemben arra vágytam, hogy New Yorkba költözzem és színésznő legyek. S most ott volt alattam a város, egyre kisebb lett a családommal és a kierőszakolt barátságaimmal meg a szerepajánlatokkal együtt. S valahogy alig vártam, hogy eltűnjön és belevesszek a húszórányi mélykék égbe. 26. fejezet Alvajáróként tettem meg a szokásos utat New Yorkból Frankfurtba, onnan Szingapúrba, majd a rá következő nap Bandar Seri Begawanba. Ari elmondta, a szingapúri reptéren három újdonsült szerzeménnyel találkozom majd és egy napot

együtt töltünk majd az utolsó repülőút előtt. Mivel Ari csak egy héttel később tudott jönni, rám várt, hogy eligazítsam az új lányokat. Ari megkért, tegyem meg neki azt a szívességet, hogy gyorsan átterelek mindenkit Bandar Seri Begawanban a reptéren és vigyázok rájuk. Még mindig bízott bennem. Ez jó érzés volt. Legutóbb annyira fáradtan érkeztem Szingapúrba, hogy felmentem a szállodába és kinyúltam. Ez alkalommal úgy döntöttem, társasági életet élek, mintegy büntetésként azért, hogy oly sokáig távol maradtam. Lementem a szálloda éttermébe, hogy az új lányokkal találkozzam: Gina és valaki felejthető, meg Sheila várt rám. Figyeltem, ahogy felbecsülik a ruháim értékét, ahogy az asztalhoz közeledtem. Az egyetlen márkás és értékes darab, amit viseltem, a táskám volt. Addigra a fiókjaim tele voltak Chanel és Hermes táskákkal. A hónap minden napján másikat viselhettem volna. De máskülönben farmerban és smink nélkül utaztam. A lányok arca megnyúlt a csalódástól, amikor megláttak. Mindannyian jól szabott egyberuhát és rengeteg sminket viseltek. Amikor üdvözlésként megöleltem őket, kezdtem érezni, mit is értett Ari azon, hogy Bruneiben változnak a dolgok. Ezek a lányok eszesebbek voltak az általam ismert csapatnál; ez parfümfelhőként lengte őket körül. Úgy néztek ki, mintha most sétáltak volna ki a Rampage áruház próbafülkéjéből és olyan illatuk volt, mint egy egész kozmetikai osztálynak. Azonnal a pénzről kérdeztek. Alig mutatkoztunk be és ők már egymással versengve kérdezték, mennyi? Mennyit keresünk egy héten? Összesen mennyit kapunk? Kapunk-e majd ékszereket? Azt mondtam nekik, amit hajdanán nekem mondtak: ne aggódjatok, nem mentek el csalódottan. Sheila volt a legszínesebb egyéniség közülük. Rekedt hangja volt és kopott táskája. Amikor előhúzta az egyéves fia képét, a

tárcája egyik leszakadt szegélye lifegett a kezében. – Ő itt a fiam – mondta nekünk a mindenhol jelenlévő satay, azaz a nyárson sült csirkefalatok, és a mogyorószósz felett. Ami engem illet, a mogyorószósz szerintem Délkelet-Ázsia egyik legnagyobb hozzájárulása a világhoz. – Egyedül élsz? – kérdezte Sheila, mialatt felszolgálták a harmadik kör italunkat. – Igen. – Nem tudom, említették-e neked, de én voltam a Penthouse magazinnál az Év Arca. A magazint kiadó Guccione fivérekkel éltem. Olyanok nekem, mint a családom. Úgyhogy nem idegen számomra ez az életmód. – A Guccione családnak saját országa van? – kérdeztem. – Értem. Vicces vagy. Imádnád a fiatalabbik Bobot. Megismertetlek vele, amikor hazaérünk. New Yorkban él. Olyan okos vagy, mint ő. Imádna téged. Egészen addig szórakoztatott minket a történeteivel, hogy mi zajlik a Guccione család házon belüli medencéje körül, míg el nem mentünk aludni. Másnap csipás szemmel elmentünk egy kisebb városnézésre. A szingapúri állatkertben kötöttünk ki, mert azt mondták, olyan emberi és kivételes meg minden. Körbevánszorogtunk a gőzölgő melegben és bébi elefántokat simogattunk. A szingapúriak és a kövér nyugati turisták egyaránt megbámulták Sheila kivágott blúzát és feszes rövidnadrágját. A többi lány élvezte az állatkerti sétát, de én nem, sosem tudtam. A gorilláktól mindig elszomorodom, olyan emberi a kezük. Amikor másnap négyen felszálltunk a Royal Brunei Airlines gépére, azt mondtam magamnak, a hányingerrel vegyített zuhanó érzés az időeltolódás eredménye nálam. Amikor megérkeztünk a vendégházba, láttam, hogy Sheila, Gina és hogyishívják csak egy töredéke volt az új szépségekből

álló versenyistállónak. A legutóbbi csapatból csak Delia volt még ott egy évvel később is, vidáman, mint mindig és keményen kapaszkodva a pozícióba, miközben a bankszámláját építgette és a jövőjét tervezgette. A saját szobák és a korlátlan telefonbeszélgetések kora lejárt. Két ház volt tele amerikai lányokkal és én Sheilával kerültem egy szobába. Már az első ott töltött órámban éreztem, hogy a légkör lármásabb, zsúfoltabb és kevésbé szigorúan irányított. Hamarosan megtudtam, nem Sheila volt az egyetlen, aki a Penthouse magazin lánya címmel büszkélkedett. A hely tele volt a Playmate magazinban szerepelt csajokkal és szépségkirálynőkkel meg fürdőruhamodellekkel. Amikor szorosan körbeültük a márványasztalt az ebédnél, körülnéztem és azt gondoltam: hát ennyi lenne? Itt van egy nagy csomó Playboy-nyuszi és naptárlány, egy fiatal srác életre kelt fantáziája, és ennyiről szól az egész? Egyszerűen csak lányok voltak, igazi és nem hibátlan lányok, akiknek a képét rányomtatták a magazinok lapjaira és kiretusálták, hogy lehetetlenül simának és bujának tűnjenek. Talán Robin ugyanezt gondolta. Talán ezért rendelt belőlük egyre többet és rövid idő után mind kidobta őket. Az, hogy ilyen sok amerikai lány jelent meg a háremben, az első jelzése volt Robin egyre növekvő mohóságának és dekadenciájának. Az első hópelyheit figyeltem éppen annak a lavinának, ami évekkel később maga alá temette őt. Mire az megtörtént, én már régen nem voltam ott és az újságokból értesültem róla. Egy barátom kanapéján üldögéltem és leesett állal néztem, amikor Sheila kitálalt egy bulvárműsor riporterének és egyszer csak félmeztelen képeket mutattak rólam a képernyőn, amiken megpróbálták a szemeimet és a melleimet egy digitális folttal kitakarni a személyiségi jogaim védelmében.

De aznap csak egy villanásnyit láttam abból az átalakulásból, ami a palota kapuin belül elterülő világban zajlott. Megdöbbentett. Előtte úgy tűnt, annyira szorosan irányítják ezt a világot, hogy azt hittem, sohasem fog változni. Azért néhány dolog ugyanaz maradt. Pontosan egy órája voltam ott, és egy kanapén heverészve egy gyík hasát bámultam, amelyik felmászott a tetőtéri ablakra kívülről, amikor megjelent egy őr és azt mondta nekünk Deliával, hogy vegyünk fel bikinit és menjünk ki napozni a felső medencéhez. Napolajat locsoltam New Yorkban megfakult bőrömre és felkaptam egy törölközőt. Egy golfkocsiban zúgtunk fel az ismerős dombra. Gyakorlatilag lilán világítottam a délutáni napsütésben. Olyan voltam, mintha fekete fény alatt álltam volna. – Hol van Fiona? – kérdeztem. – Oh, hugikám, régen jártál erre – felelte Delia. Elmesélte Fiona történetét: majdnem egy évnyi otttartózkodás után Fionának számtalan szekrénye volt márkás ruhákkal teletömve, házakat vett magának és a családjának a Fülöp-szigeteken, az ékszerei vetekedtek az angol királynőével. Karácsonykor Robin egymillió dollárt adott neki ajándékba és egy eljegyzési gyűrűt. Azt a képzeletbeli bronzgyűrűt, amiért mindannyian versengtünk. Ahogy kiderült, mindannyian, kivéve Fionát. Visszautasította Robin ajánlatát és az első géppel távozott a ruháival, a pénzével és a szabadságával együtt. Az ő árulása messze meghaladta Serenáét. Senki nem tudta, hol lakik Fiona és hogyan léphetnénk kapcsolatba vele. Sosem láttam őt újra, de néha eszembe jut. Mindig akkor gondolok rá, amikor megemlékezem róla, hogyan tanultam meg igazán járni. Egy elefántcsont színű miniruhát választottam ki az első estére a partihoz. A selymen keresztül látható volt a tangám

körvonala a tetoválásom szélének vonalával együtt. Tanulmányoztam magamat a tükörben és megkérdőjeleztem a döntésemet, első alkalommal azóta, hogy a tetkót megcsináltattam. Fogalmam sem volt, mit szól majd hozzá Robin. Egy puncitetkó, az isten szerelmére, ki csináltat ilyet? Hogy juthatott eszembe? Undorodni fog tőle? A partiteremben a mi kis királyságunk olyan zsúfolt lett, hogy egymáshoz ért a fenekünk, ahogy az ottománokon szorongtunk. A karosszékek karján egyensúlyoztunk. Az igazán kistermetű lányok ketten is elfértek egy székben a párnák szélén előreülve. A mi részlegünk a teremben hajdanán első osztálynak tűnt mindenki más kanapéihoz mérten. Most ugyanolyanok voltunk. Az új lányok körülbelül három másodpercig voltak kíváncsiak rám. Ott voltam egy évvel azelőtt? De aztán a figyelmük elkalandozott. Leginkább egy téma érdekelte őket: saját maguk. Nem igazán tudtam rájönni, miről beszélgettek, akárhányszor próbáltam, de legalább élénk társalgás volt. Minden lány belevágott a másik mondandójába és hosszasan ecsetelte, hogyan vonatkozik őrá az éppen tárgyalt téma. – Volt egy unokatestvérem, aki elment egy holisztikus táplálkozási tanácsadóhoz, aki elmondta, hogy a szén-dioxiddal dúsított italok okozzák a narancsbőrt, mert a buborékokban lekötött oxigén nem tud átjutni a zsírszöveten. Vajon ez a pezsgő is ilyennek számít? – Nem hiszem. Minden modell pezsgőzik és nincs narancsbőrük. – Egyszer együtt voltam Dave Navarróval a Sunset Marquis-ban úgy valahogy reggel hat felé és úgy valahogy négyen voltunk a szobájában a Doors-filmet vagy valami ilyesmit néztük és mindannyian jól berúgtunk és Cristal pezsgőt szolgáltak fel, aminek valahol hatszáz dollár körül jár

üvegje, és valami isteni volt. – Hallottatok arról a francia lányról, aki marihuánát hozott Szingapúrba a táskájába varrva és halálbüntetést kapott és minden kormány közbenjárt érte, tudjátok? De őket nem érdekelte és mégiscsak lefejezték. – Ja, így igaz. Tisztára fasiszták. Már rágózni sem lehet a szingapúri reptéren. Addigra megváltozott bennem valami. A beszélgetésüket hallgatva már nem akartam megfojtani őket, sem magamat a táskám szíjával. Én választottam, sok más lehetőség közül, hogy visszatérek oda és újra beülök abba a székbe. Kényelmesebben éreztem magamat abban a ketrecben az állatkertünkben, mint előtte a betondzsungelben. Kijózanító volt. De csendesebbnek és derültebbnek is éreztem magam, ahogy az életem percei elteltek abban a teremben. Nem szenvedtem az illúziótól, hogy vár valami nagyszabású élet, amihez visszatérhetek. A sztárság álma, ami addig az utamat bevilágította, kezdett halványodni, sőt alig parázslott. Szinte érezni lehetett a füstjét. Közeledett Robin érkezésének órája. Észrevettem, hogy felhúztam a vállaimat, összefontam a karjaimat a mellkasom előtt, mintha csendesíteni akarnám a belül csapkodó nyugtalanságot. Tudatosan vissza kellett húznom a vállaimat, keresztbe tenni a lábaimat elegáns szögben és úgy tettem, mint aki nagyon jól érzi magát. Az ázsiai lányok is átalakultak, de nem olyan drasztikusan, mint az amerikaiak. Örültem, hogy látom a barátnőimet, Yoyát, Tootie-t és Lilit, de még ők is kissé visszahúzódtak tőlem. Tootie ugyanolyan kortalan volt és egészséges, mint előtte. Yoya felszedett pár kilót a csípőjére, de a vonásai élesebbek lettek, már nem volt olyan kerek az arca. Gondolom, öregedett. Már legalább tizenhat éves volt. Egy narancsszínű Chanel kosztümöt viselt és lófarokba font fekete haja még

hosszabbnak tűnt. Amikor Robin végül tényleg besétált, pontosan ugyanúgy nézett ki. Ugyanolyan teniszcipőt viselt, és sűrű fekete haját pelyhesen hátrafésülte. Körbejárt és ide-oda köszöngetett, direkt nem nézett az amerikai lányok felé. Mögötte téblábolt az ismerős csapat, Winston, Dan, Dr. Gordon és a többiek. Tudtam, addig nem köszönnek, amíg Robin nem teszi. Amikor végül odanézett, elkapta a pillantásomat és felvette a színlelt és eltúlzott meglepetés arckifejezését. – Hát itt vagy – mondta, miközben kezébe vette a kezemet és lehajolt egy puszira hozzám. A lányok összepréselődtek, hogy helyet adjanak neki, de nem ült le. A meglepetés jelenettől kirázott a hideg. Mindig együtt járt azzal a burkolt jelentéssel, hogy valami olyat tettél, amit nem kellett volna. Mikor Robin leült a helyére, észrevettem, hogy már nem ülnek lányok sem a jobbján, sem a balján. Rövid ideig üldögélt két barátjával, mielőtt elindult a terembeli körútjára. Eddie nagy öleléssel és hangos hellóval üdvözölt, mielőtt magával húzott a partiról egy ebédlőbe, ahol tizenkét terítéket raktak ki a vacsorához és nagy halomban gőzölögtek az ételek az asztal közepén. Robin barátai hamarosan csatlakoztak, a herceg érkezett utoljára. Robin jobbján ültem, amíg ettünk és a nagy tévét néztük a sarokban, ami egy Bollywood mozifilmet játszott malájul feliratozva. A többi pasi úgy viselkedett, mint a gimnazisták, könyörtelenül ugratták Dant az egyik filmbeli színésznővel kapcsolatban. – Szerelmes a lányba – mondta nekem Robin. Bárhol máshol egy színésznő iránti rajongás a fantázia világába tartozott volna. Bruneiben viszont teljesen fel voltam rá készülve, hogy a színésznő pár nap múlva meglepetten feltűnik, mintha besétált volna egy faliszekrénybe Mumbaiban és egyszer csak kilépett volna Bruneiben a másik oldalon. Vacsora alatt Robin feltett néhány kérdést az otthon töltött

időről. Hangsúlyoztam, mennyire unalmas volt és mennyire hiányzott nekem. Azt mondtam, apámat kellett ápolnom, ezért maradtam távol. Színlelt szimpátiával bólogatott, majd ejtette a témát. Vagy képtelen volt az együttérzésre vagy tudta, hogy hazudok. Nem hiszek a pokolban vagy büntető istenekben vagy a megtorlásban, jószerével még a karmában sem. De amikor azt hazudom, a szüleim betegek, úgy érzem, valami szörnyű ítéletnek nézek majd elébe miatta. Az ítélet talán magában a hazudozásban rejlik. Nincs szükség semmi plusz büntetésre, ha tudod, hogy olyanfajta ember vagy, aki az egyik szülőjének halálos betegségéről hazudozik. Robin egyszer csak szó nélkül felállt a furcsa vacsora és a mozi közepén és kézen fogott. Mindenki állt, amíg kimentünk. A tetkóval újfajta szégyenlősség tört rám, mialatt vetkőztem. Talán be kellene jelentenem előre? Vagy inkább ne szóljak semmit? A legnagyobb problémának azt láttam, hogy ellentétben állt az iskoláslány szereppel, amit neki játszottam, mikor minden egyes szava csodálatba ejtett. Ott ült az ágy szélén az ismerős hálóban a palotában, amíg én ki nem jöttem a fürdőből. – Van egy kis meglepetésem. A fejemen át lehúztam a selyemruhámat. – Nagyon csinos – felelte, és lehúzott magára az ágyba. Meg se rezzent a tekintete és azon tűnődtem, vajon miért. Talán a nem messze táborozó tetovált törzsek miatt? Vagy talán a millió pornó film miatt, amit látott, vagy az ezernyi nő miatt, akiket megdugott? Vagy talán már semmi sem gyakorolt rá mélyebb hatást. Talán már nem is igazán látott, mert nem nézett sehová. A szemei még éhesebbek voltak, mint amikor utoljára láttam. Szó szerint sokkolt, amikor a bőrömhöz ért. Olyan volt, mintha előtte egy órát csiszolgatta volna a zokniját a műszálas

szőnyegen. Olyan nyers volt, olyan gyakorlatlan. Olyan érzés volt, mint az igazi szex egy igazi pasival, szeretettel teli és kényelmetlen. Éreztem, ahogy a bensőmben visszahúzódik bennem minden, védelmet keresve. Egy percig tartott, mire magamhoz tértem és kijózanodtam. Körbe kellett tapogatóznom a belső kapcsolómért. S amikor megtaláltam, szinte sajnáltam elfordítani. Egy pillanatig kísértést éreztem, hogy ne tegyem, s azon tűnődtem, mit tenne Robin, ha engedném neki, hogy igazán lásson. Nem volt kétségem, hogy minden tiszteletét azonnal elvesztené irántam. Többé nem lennék méltó ellenfél. Egy sarokban rohadnék a látogatásom hátralévő részében. Mikor visszatértem a partira, megálltam a bejáratnál Madgedzsel beszélgetni, aki őszintén örült, hogy újra lát, bár neki mindig sikerült fenntartania a tökéletes, hűvös angol temperamentumot. Úgy tett, mintha csak egy hétvégére mentem volna el. Amikor Madge feszült volt, arca tökéletes mása volt egy nyugodt Buddháénak, de elfehéredő bütykökkel szorongatta az övén lógó walkie-talkie-t. Akkor éppen nem volt teljesen feszült, de valahol a határán állt. Megkérdeztem tőle, mi a gond. – Oh, tudod, hogy van ez. Sűrű napunk volt Hussein király látogatása miatt. Hallottam, hogy ma találkoztál vele. – Tényleg? – Miért, hát nem? Amikor ebédkor itt jártál. Ez egyike volt ritka elszólásainak. Nem mintha nagy dolog lett volna, de éppen beavatott abba, ki bámulta a sötétített ablak túloldaláról a tájat és minket a medencénél, míg napoztunk. – Hát, igen. Nagyon kedves pasi, igazán. Üdvöz légy újra abban a világban, ahol minden tükör mögött kamera lóg és egy király leselkedik minden sarkon.

27. fejezet A királyi család elkezdte az örömök palotáját ebédekhez használni, sőt időnként vendégszállásnak, így néha napokig nem mozdulhattunk ki. „Ne gyertek ki az ajtón, ne álljatok ki az erkélyre, ne használjátok az edzőtermet és a medencét nappal”. Egyfajta házi őrizet volt, rengeteg zenei CD-vel és habfürdővel, meg torna videó kazettákkal. Otthon hagytam a francia kazettáimat. Túlságosan elvették a bátorságomat, amikor az itteni polcokon porosodtak. Viszont azt bámultam, amit helyettük hoztam – a laptopomat. Nem tudtam még, milyenfajta írást hozzak össze. Történeteket? Verseket? Egy színdarabot? Már régen feladtam a saját peformance előadásom ötletét, így a horizont teljesen nyitva állt előttem. Az e-mail rendszer, amit Colin telepített, tökéletesen működött. Bedugtam a telefonvonal zsinórját a laptopomba minden reggel és elküldtem az előző este írt leveleket. Azt hiszem, azért nem buktam le vele, mert olyan új dolog volt, amire senki nem gyanakodott. Ha rájöttek volna, biztos vagyok benne, hogy nem engedik. A szobafogság kizárta a teniszezést és a nappali egész nap tele volt fecsegő lányokkal, így elkezdtem a hálószobámban bujdosni, az ágyon ülve írtam a laptopomba. Kislánykorom óta naplót vezettem, néha rendszeresen, néha csak ötleteket és álmokat jegyeztem le, de mindig volt egy napló az éjjeliszekrényemen. Addig valahogy elkerülte a figyelmem az a dolog, amit egész végig folyamatosan csináltam. Úgy döntöttem, a naplómat a számítógépbe írom azontúl, és ez volt a megmentőm. Belevesztem. Nem mehettem sehová és nem csinálhattam semmit, szóval elkezdtem leírni, milyen volt Bruneiben, és egyre teltek a lapok. Kimásoltam az írásaimat és elküldtem Colinnak. Ő elkezdte ugyanezt tenni, oldalakat írt a szülei nyaralójáról Kanadában, ellátott családi pletykákkal,

kigúnyolta a barátnője esküdözéseit. Ezek az e-mailek azt jelentették, volt mire várnom reggelente. Elkezdtem a beszélgetéseket, részleteket, megfigyeléseimet szó szerint lejegyezni. Az írás okott adott rá, hogy éberen figyeljem magam körül a világot, és hirtelen már nem is unatkoztam annyira. Hirtelen olyan okom volt Bruneiben tartózkodni, ami meghaladta az eltorzult önös szemléletemet, az egészségtelen ragaszkodásomat egy züllött herceghez, és az ennél könnyebben érthető ragaszkodásomat a fent nevezett herceg bankszámlájához. Robin még mindig rendszeresen kihívott egy-egy lányt az esti partiról, és csak alkalmanként vitt el engem, s úgy viselkedett, mintha minden a régiben lenne köztünk. Csak egyetlenegyszer hívott napközben. Elég figyelmet szánt rám ahhoz, hogy tudassa, még mindig kedvel, de nem eleget ahhoz, hogy visszategye a seggemet abba a székbe, ahol azelőtt üldögéltem. Ezt vártam, s nem is zavart a dolog addig, amíg Gina ajtaján nem hallottam a reggeli kopogásokat. Gina egyszerű, tiszta arcú lány volt, mint azok a szépségversenyről másodiknak távozó indianai lányok, akikből annyit látni. Leszögezte nekem, hogy ő nem mutogatta a cicijét a fényes magazinok középső lapján, hanem valódi színésznő és modell. A bőre nem volt szép, így ha éppen nem egy tonna alapozót viselt, akkor szépségmaszkkal az arcán sétált a házban. Alacsony volt vékony derékkal és nagy mellekkel, ami gondolom, sokat számít. A stílusa visszataszító volt, majdnem röhejes. Barnásszürke cipőket hordott, amik jók lettek volna egy szülői értekezletre és hozzá hányingert keltő, mélyen dekoltált virágos ruhát, ami két számmal szűkebb volt a kelleténél. A konyhai asztalnál olvasgattam, amikor visszasétált az első Robinnál töltött alkalom után. Leült mellém, én pedig letettem a könyvem.

– Beszélhetek veled? – suttogta. – Persze – bátorítottam. – Éppen Robintól jövök – mondta, s szemét elfutották a könnyek. Oh, istenem, csak ezt ne. Vigasztalóan dörzsölgettem a hátát. Mi mást tehetnél, mikor egy lány sírni kezd? Szabálytalan ritmusban kapkodta a levegőt. – Nem tudtam, hová visznek és tényleg meglepődtem és. És. Tudom, hogy te voltál. Hm. A barátnője. Szóval. Nem akarom, hogy megharagudj rám. Én. Nem tudtam, hogyan mondjak. Nemet. Most haragszol? Biztosítottam róla, hogy nem. Mondtam neki, hogy minden rendben lesz és egyébként a herceg igazán aranyos, hát nem? S hogy otthon sokszor csinálta ugyanezt a dolgot, s a fiú még csak nem is volt herceg, nem igaz? S hallottam, hogy ugyanaz hagyja el a számat, amit Serena mondott nekem. – Ne aggódj. Lehet, hogy sohasem hív újra. Nem volt igazam. Még sokszor hívta. Újra és újra. S nem volt több könnyes, szívhez szóló beszélgetés. A lány kifejlesztett egy mindentudó hozzáállást egy jó adag hamis szerénységgel, amitől okádni tudtam volna. Eszembe jutott, hogy most én voltam Serena és Gina kapta az én szerepemet. Visszamenőleg elkezdtem együtt érezni Serenával, hogy miken ment át, amikor látott engem hazatérni mindennap, frissen megdugva, új ruhatárral és ékszerekkel megrakva. Fájt, ez nem volt kérdés. Csak belőlem nem lett olyan hülye picsa emiatt. Láttam eleget ahhoz, hogy tudjam, amilyen biztosan felléptem a létra felső fokára, ugyanolyan biztosan léptem most rá a lefelé vezető csúszdára. S úgy döntöttem, olyan méltósággal csúszom le rajta, amennyire csak tőlem telik. Minden felfüggesztődött, amikor Robin Mekkába ment zarándokútra. Ez nagy esemény volt. A Brunei Times

mindennap címoldalon hozta Robin képét a hagyományos fehér köntösben. A legközelebbi barátai közül néhányan vele mentek. A zarándokút őrülten szentségesnek tűnt nekem; arra gondoltam, Robin sok minden volt, de a szent valahogy nem illett közéjük. Kíváncsi lettem. A Ramadan idejét Bruneiben töltöttem és tudtam, a férfiak böjtölnek napközben, így a vallásos hitük nem volt teljesen álszent. Ez a zarándokút olyasmi volt Robin számára, amit a nyilvánosság kedvéért kellett megtennie vagy tényleg jelentett valamit a számára? Azon tűnődtem, vajon Robin miért imádkozik. Hogy miben hisz igazán. Hisz-e Allah-ban? Hisz-e bármiben? Ő meg én egész nyíltan beszélgettünk és addigra naprakészen tartottam magamat politikából és pénzügyekből, meg a brit királyi családról szóló pletykákból, de a hit témája sosem vetődött fel. Azért imádkozott, hogy legalább egy éjszakát át tudjon aludni nyugodtan? Vagy egy igaz barátért, akit nem kell megvennie? És én vajon miért imádkoztam? Míg távol járt, a partik folytatódtak, csak rövidebbek voltak. Sufri herceg beleszeretett egy maláj lányba, aki Londonban tanult. Elmondta nekem, hogy megkéri a lány kezét és boldognak tűnt. Néhányszor megkísérelte feléleszteni az érdeklődését a tollaslabdameccsek iránt, de a szíve máshol járt és mindannyian korán hazakerültünk. Mielőtt visszatértem Bruneibe, sokszor megfogadtam, hogy józan maradok. Megesküdtem, hogy kerülöm az alkoholt és mindent, ami ártalmas, beleértve a cukrot és a koffeint. Hosszú szerződést írtam alá magammal ennek érdekében. De amint odaértem, az elhatározásomat alkotó téglafal darabkái elkezdtek széthullani. Néhány hét múlva minden este ittam és elkezdtem megint szedni a fogyókúrás tablettákat. Ez a szerződés volt az első kudarcom a sokból, hogy a függőségeimet leépítsem. Azt mondtam magamban, hogy a

körülmények hibája volt. Ha le is szokom bármiről, az nem Bruneiben lesz. Robin zarándokútra ment, én meg elindultam a saját anti zarándoklatomon. Minden este együtt táncoltam Deliával, teljesen ostobán viselkedtünk és őrülten röhögtünk, twisteltünk és salsát táncoltunk meg hip-hopot a thai barátnőinkkel. Delia kedvenc száma az volt: „Csak a barátod akarok lenni”. Anthony minden este legalább kétszer eljátszotta, s ez egyfajta időhurokká vált, amikor mindenki eljátszotta a szöveget és üvöltött bizonyos sorokat, mint például, hogy olyan KANOS vagyok. A berúgásaink Deliával gyakran vezettek oda, hogy egyikünk gyakorlatilag hazacipelte a másikat. Egyik este egy botlás miatt a lépcsőn végiggurultunk az aljáig. Szerencsére a lépcsőket a palotában vastag szőnyeg borította, és nem voltak túl meredekek. A szoknyánk a fejünk tetejére csúszott, mire leértünk. Az egész particsapat szinte megfulladt a nevetéstől. Minden este ittam és vezettem. Szerencsére csak a golfautókat. Egyik este a gázra léptem a fék helyett és az autó nekirohant a garázs falának. Én előreestem és bevágtam az orrom az oldaltükörbe. Nem tört el, de felrepedt a bőröm és bedagadt, pár napig szörnyen néztem ki. Hálás voltam, hogy Robin nem volt a városban, míg begyógyult. Az állandó részegségemnek volt egy pozitív következménye. Egyik részeg éjszakán egyik este megtörtem és zokogni kezdtem egy Penthouse lány vállán, egy nagyfenekű szőkéén, akinek zöldesszürke szeme volt és Melodynak hívták. Ez a bizonyos címlaplány eljegyzési gyűrűt hordott, állítólag Vince Neiltől (ugyanaz, akiről Brittany mesélt, csak a gyűrű volt más) és állandóan egy diktafonba beszélt, mert könyvet írt „Ahogyan én látom” címmel. Meg akarta osztani az élettel kapcsolatos bölcsességeit, a humoros részeket meg a többit is.

Sosem írta meg végül. Úgy hallottam, inkább Jézusnak ajánlotta fel végül az életét. A születésnapom előtti hét volt. A születésnapok voltak a kedvenceim. Úgy hallom, ez jellemző az adoptált gyerekekre. Az összes lány a partin igyekezett úgy tervezni, hogy a születésnapján Bruneiben legyen, mert a szülinap ékszereket jelentett, de még az ékszerek kilátása sem volt elég számomra, hogy megelőzzem a szülinapi lelki megzuhanást. A herceg mellőzése és az italozás közepette nem voltam valami jól. Nem vettem olyan méltóságteljesen a zuhanást, mint ahogy megfogadtam. Én lettem az a lány, aki berúg a partikon és sírva fakad. – Nem akarok többé úgy viselkedni, mint egy tizenéves. És mit értem el eddig? Nem akarom úgy leélni az életem, hogy állandóan diétás italokat iszom, és semmit nem fejezek be, amit elkezdtem. A többi, harminchoz közeledő lány csak a szemét forgatta, miközben elmondtam Melodynak az elmúlt év megpróbáltatásait. Nem emlékszem pontosan, mit mondtam, de azt tudom, hogy biztosan megemlítettem a szülőanyám utáni sikertelen kutatásomat, mert Melody megosztotta velem bölcsességét (mind a humorost, mind a többit) és abban szóba került egy magánnyomozó neve és telefonszáma Denverben. Mikor felébredtem, a név és a telefonszám látványa fogadott az éjjeliszekrényen. Sokkal jobban megrémített, hogy kiöntöttem a szívemet Melodynak, mint az, hogy mindenki látott a fejemre csúszott szoknyámmal landolni a lépcső alján. De azért beletettem a papírt egy könyvbe, későbbi használatra. Sosem tudhatod, mikor lesz szükséged egy magánnyomozóra Denverből, verébfejű betűkkel lejegyezve, szívecskékkel az „i” betűk felett.

28. fejezet Míg Robin távol volt, megnyílt az ég és egyik vihar a másik után jött, vad és bibliai, emlékeztetve rá, hogy a falak mögött Borneó terült el, a sziget csupa esőerdővel és föld alatti folyóval meg barlanggal. A monszun rázta az ablakokat, kitartóan eszünkbe idézve, hogy volt egy másik világ az ékszeresdoboz termeinken túl. Az esős időszak közepén döntöttem el, hogy másban is kipróbálom magam, nem csak a naplóírásban. Az eső dübörgött a tetőablakon, amikor befejeztem az első, szörnyen rövid történetemet és elküldtem Colinnak. Ugyanígy válaszolt és elkezdtünk történeteket küldeni egymásnak. Először bocsánatkérő előszóval küldtem őket, mindazért a szörnyűségekért, amikről szóltak, amíg Colin vissza nem írt, hogy nem hajlandó elfogadni a történeteimet, amíg önleértékelő megjegyzésekkel látom el őket. Azt írta, hogy akármilyen szegényesen is csinálom a dolgaimat, akkor sem szabad bocsánatot kérnem értük. Az első történet egy lányról szólt, akinek az édesanyjával kellett mennie, hogy összepakolják a porcelánt a halott nagymamája házában. Az alapja az volt, amikor ugyanezt kellett tennem nagyanyám házában. A második történet egy vetkőző táncosról szólt, aki eladja a lelkét az ördögnek, hogy Vegasban saját műsora lehessen. Ez egy metaforája volt valaminek, amire viszont már nem emlékszem. Míg engem elfoglalt az írás, a herceget meg a zarándoklata Mekkában, egy új énekes tűnt fel, a neve Iyen volt. Csinos filippínó lány volt, aki szerette a haját lófarokba kötni és a bő hárembugyogókat. Amikor Robin visszatért, első látásra beleszeretett. Két hét múlva a lánynak akkora gyűrű volt az ujján, mint maga Brunei. Próbáltam kinyomozni, hogy tényleg elvette-e, és ha igen, még mindig együtt vannak-e, de olyan sűrű homály fedi, hogy valójában hány felesége van a

hercegnek, és hogy közülük mennyi hivatalos. Beszéltem egy riporterrel, aki előzőleg a Washington Postnak dolgozott, és szerinte a szám messze meghaladja az engedélyezett négyet. Robin kedves volt hozzám, és amikor leült beszélgetni velem, már nem éreztem lappangó dühöt a viselkedésében. Nem féltem már a megtorlásától. A kényeztetéstől a büntetésen át eljutottam az átlagos szintjére. Ez volt az, amikor nagy csattanással leértem a lejtő aljára. Robin néhány éjszakát még velem töltött, menyasszony ide vagy oda, sőt még elvitt néhány körre az új Aston Martinjával, de a köztünk lévő szikrák kialudtak. A lemondás érzése keringett a lányok között. A herceg szerelmes volt. Megváltozott. Alig járt a partikra, és ha jött is, csak azért, hogy Iyen dalait hallgassa. Ők ketten egész éjjel beszélgetve ültek kint a lépcsőn, míg mi bent gúnyolódtunk a lány ruháin, azt képzeltük, a mi ízlésünk sokkal kifinomultabb, mivel órákig bámultuk Elsa Klensch stílusról szóló műsorát. S azon csodálkoztunk, hogy amikor mi olyan stílusosak, drágán öltözöttek, hibátlan frizurájúak és olyan kurva vékonyak vagyunk, miért választ a herceg egy dundi, divatképtelen bárénekest helyettünk. A huszadik születésnapomat Bruneiben töltöttem, és nem egy, de két elképesztő órát kaptam ajándékba, amiket Eddie ejtett az ölembe. A hivatalos születésnapi bulim után a lakótársaimmal hálóingben kicsit fentmaradtunk és rendeztünk egy saját kis bulit a házunkban. A szolgálók mosolygós kis csapata áthozott egy tortát meg némi pezsgőt a palotából. Már nem voltam kitaszított, mert nem számítottam. Legalább barátokra leltem. De igazság szerint jobban szerettem, amikor hatalmam volt. Barátnőm, Donna, egy tüneményes filippínó-amerikai kickboxharcos és modell felemelte a pezsgős poharát és megpróbálta Ricardo Montalbanót utánozni.

– Isten hozott Fantázia szigetén, ahol minden álmod valóra válik. Vagy majdnem. Nehezen tudtam aludni. Rászoktam, hogy minden éjjel írok a parti végeztével hajnalig, amikor az első fénysugarak megérintik a világnak azt a részét százféle áttetsző kék és bordó színben játszva, tisztán és reményekkel teli. Azt írtam Colinnak, hogy csak azt akarom, akarjak végre valamit. Már nem akartam semmit és szörnyű lyukat éreztem ott, ahol valaha a céljaim lángoltak. Egy e-mailben válaszolt. Négy hónappal és öt történettel később ismét elindultam New Yorkba. Vastagabb borítékkal távoztam, mint előtte és olyan ékszerekkel, amik mellé külön-külön őrt kellett volna állítani. Van valami ezekben a kemény, szikrázó hatalmi jelképekben, amit még én is, a félszocialista, néha vegetáriánus művész is fel akarok tartani a levegőbe és azt ordítani: „Ide figyeljetek balfaszok: kincset kaptam egy hercegtől. Gyönyörű vagyok.” De a kincs egóerősítő hatása hamar lejár és csak egy másik óra lesz belőle, egy másik pár fülbevaló, olyan cifra ékszer, ami elkezd úgy kinézni, mintha az ócskapiacon vetted volna. Végül az ékszerek annyira elvesztik érzelmi értéküket, hogy eladod őket egy hagyatéki becsüsnek egy második emeleti irodában, a gyémánt kerületben. S miközben ülsz a parányi asztal mellett, és figyeled a kis öregembert, aki Leon bácsikádra emlékeztet és felbecsüli az ékszereidet a parányi nagyítójával, eszedbe jut, amit nagyanyád szokott mondani, mikor az utolsó pillanatra halasztod az angol leckéd megírását: a gyémántok nagy nyomás alatt születnek. Nem voltam benne teljesen biztos, hogy az lesz az utolsó látogatásom Bruneiben. De volt egy ösztönös bevillanásom, amikor elbúcsúztam Robintól. Keményen figyeltem a vonásait, memorizáltam az arcát. Mi lesz, ha többé nem látom? Meghoztam azt a döntést, ami legkevésbé emlékeztetett

Pattire. Még a legszabadabb, punk tündérkeresztanyával felvértezve is egy jól megfizetett tulajdonná váltam, még ha csak kölcsöntulajdonná is, de ennek ellenére úgy megszakítottam a kapcsolatot a testem és a lelkem között, hogy már alig éreztem a saját bőrömet. Ha esetleg sosem látom újra Robint, talán cserébe visszatérhetek magamhoz. Tudtam, hogy hosszú visszaút elé nézek. 29. fejezet A magánzsarunak két hétbe telt a szülőanyám lakhelyét felderítenie. Carrie az első levelében küldött néhány fotót a családjáról. A vakációjukon készült képen a férje magas, kopaszodó, kedves szemű ember vastag szemüveggel. Látható, hogy az idősebbik, tizenéves kislánynak speciális iskolába kell járnia. A kisebbik, hat év körüli gyerek kerekarcú, csinos latin kislány. Azt írta, mindkettőt örökbe fogadták. Carrie elszántnak és erősnek tűnt a képen, rúzs nélkül és tárgyilagosan mosolyog a lencsébe. Ők négyen egyforma karácsonyi pulóverekben álltak egy alumínium oldalú ház mellett, fagyott hócsomókkal a háttérben látható pázsiton. Ők az egyik olyan középnyugati család, akik mellett elvisz az utad Disneylandbe. Odaképzeltem magam a képbe. Ki lennék ma, ha mindennap ebbe a házba mentem volna haza a gimiből? Elképzeltem a történetet, mint egy gimisekről szóló mozit, amelyikben a hősnő popsztárok képével tűzdeli tele a szobája falát és kék szalagokkal díszíti az öltözőasztala tükrét. Fekszik az ágyon és telefonon beszélget a legjobb barátnőjével, miközben az ágy támláján nyugtatja a lábát. Az egész jelenetet elöntik a vajsárga napsugarak. Tudtam, hogy nevetséges, szégyenletes, de azzal kényeztettem magam, hogy egy pillanatra odaképzeltem

magam abba a világba, amelyikben lehetőségem lett volna rá, hogy más legyek, mint ami vagyok, egy olyan világba, ahol talán meglett volna hozzá minden, hogy jobb döntéseket hozzak. Carrie más, színes fotókat is küldött, saját ceruza-felirataival ellátva legtöbbjét. Legtöbbjük a Kereszt és Kard előadásáról készült egy helyi színházban Jacksonville-ben 1972-ben, ahol apámmal, Jimmel találkozott. „Megtaláltam néhány fotót édesapádról. Mindig arra gondoltam, hogy szerencsés vagy, ha örökölted a vonásait, nem mintha panaszkodnék a saját külsőmre.” Kedvenc fotómon Jim a színpad közepén áll egy hősi gesztus közben. Hosszú, hullámos, hetvenes évekbeli frizurája van, és reneszánsz ruhát visel. Carrie a táncosokból álló sor végén áll mögötte. Virágkoszorú van a hajában és hosszú szoknyát visel parasztblúzzal. Éppen letérdel és feltartja a tamburáját, miközben felnéz apámra. Mindketten nagyon csinosak, de apám talán még szebb, mint anyám. Levelében Carrie elmondta, hogy Jim tehetséges színész és költő volt. Számomra megátalkodott szoknyavadásznak tűnik. Látom a szemében. A szám és az orrom nagyon hasonlít Carrie-re, de a szemeimet Jimtől örököltem. „Genetikai örökség? Azt hiszem, főként fehér angolszász protestánsok. Úgy hiszem, Jimnek angol ősei lehettek. Anyám leánykori neve MacDowell-Scotch volt. Skót, német és talán ír keverék vagyok. Mindig úgy hittem, zsidónak nézek ki, New York-i vagy orosz zsidónak. Ezt mondom, amikor megkérdeznek a származásom felől. Orosz-lengyel zsidó vagyok. Amikor nemrégiben ezt mondtam az orosz manikűrösömnek, bólintott és megjegyezte, „tudtam”. Hihetetlenül független voltam és könnyebbnek találtam, ha

magam intézem a dolgaimat. Fiatalként nem voltam mindig elégedett azzal, amit csináltam és egyre újabb dolgokat vártam az élettől. Szerintem ez nem volt szokatlan a hatvanas és hetvenes években… Úgy gondolom, a régi ötletekből még mindig sokat hordozok magamban. Emlékeztettél a sok régi érzésre és ideálra, miközben előástam a sok régi papírt és fényképet.” Úgy tűnt, ebben sokkal inkább Carrie-re ütöttem, mint az örökbe fogadó szüleimre, akik behúzták a spalettákat és átvészelték valahogy a hatvanas éveket, mintha hurrikán lett volna. Carrie a leveleit fehér, vonalas papírra írta, amiknek a széle fűrészfogú volt – gyakorlatias, semmi színházi allűrt nem mutat. Egy konyhai jegyzetfüzet lapjaira írta a levelét a régen elvesztett biológiai leányához. „Persze, gyakran gondoltam rád. Az utóbbi időkben gyakran gondolkodtam rajta, mit kellene tennem, hogy elérj, ha ezt akarod. Remélem, megadhatom neked, amit szeretnél, vagy amire szükséged van. Utálom a történeteket azokról az örökbe fogadott emberekről, akik kétségbeesetten keresik a szülőanyjukat. Mindig azt reméltem, hogy boldog, teljes életed van nélkülem.” Kétségbeesetten kerestem volna őt? Nem éppen. Inkább valamit. Kétségbeesetten kerestem valamit és ő része volt annak a valaminek. Carrie levelei bemutatják egy fiatal nő vándorlásait egy középosztálybeli nebraskai családból a Utah Egyetemre, majd kezdő táncosi karrierjét Chicagóban és fellépését Floridában, majd útját vissza Chicagóba, ahol bajba került a rossz sráccal a rossz időben. Majd vissza Nebraskába, ahol férjhez ment és befejezte a főiskolát és végül útját Boise-ba, Idahóba, ahol orvosi technikusként és tánctanárként működött, s végül két kislányt fogadott örökbe.

Intelligensnek és józannak tűnt. Nem hitványnak, nem őrültnek, csak egy nőnek, aki valaha nyughatatlan volt és zavart. Beültetted a kertedet? Kérdeztem tőle egyik levelemben. Eregetsz-e néha sárkányt, ami két zsinóron emelkedik a levegőbe? Lindsay és Colin mellettem ültek a fekete bőrkanapén, amikor végül felhívtam Carrie-t, hogy megkérjem, látogasson meg New Yorkban. Készen álltam rá, hogy ennek a történetnek lezárjam az első fejezetét és másikat kezdjek. Mit tenne Patti Smith? Szembenézne az igazsággal és egyetlenegyszer sem pislogna. Talán százszor is álltam a Newark Nemzetközi Reptér érkezési kapujánál, de az a legemlékezetesebb, amikor Carrie-t vártam. Beleégett az agyamba a kép, ahogy jött felém a hosszú folyosón a tárgyilagos lépteivel. Kedves arca volt és széles csípője, mint nekem, farmert viselt és egyszerű flanelinget. Feszült mosollyal üdvözöltük egymást. Azt hiszem, mindkettőnk arcát elfelhőzte a megbánás, hogy miért döntöttünk egyáltalán a találkozás mellett. Jó ötletnek tűnt az elején, de a kivitelezése hirtelen túl éles, túl fényes lett, mintha egy sötét szobából hirtelen a napsütésbe lépnél. Esetlen és feszült találkozás volt, de a szülőanyám kemény asszony. Pontosan egy könnyet ejtett, bocsánatot kérve törölte le. Magasabb vagyok nála. Amíg a csomagokra vártunk, azt mondta, apám szemeit örököltem. Ezt már tudtam a képekből, amiket küldött. A csomagszalagon tartottam azokat a bizonyos szemeket, színlelve, hogy figyelmesen kutatok a bőröndjei után, bár azt sem tudtam, hogy néznek ki. Később mesélt Jimről és kettőjükről, ahogy a magas székeken ülve kínait ettünk Lindsay konyhájában, ami varrószobaként is szolgált. Furcsának és aránytalannak éreztem

magam. Kicsi voltam a magas mennyezetű konyhában, de nagydarab az apró anyámhoz képest. A kezeim szégyenletesen nagynak és férfiasnak tűntek számomra, ahogy az evőpálcát markoltam. A szemeim bedagadtak és elfáradtak, és hirtelen beesettnek tűntek. – Szerelmesek voltunk. Követett vissza Chicagóba a show után – mesélte. Felragyogott, amikor apámról mesélt, még annyi év után is, a sok fájdalom után is, amit okozott. – Nagyon jóképű volt, nagyon karizmatikus. Próbált színészként dolgozni Chicagóban és egy garzonban laktunk. Küszködtünk. Emlékszem, Jim eltörte a lábát és rajta volt az a hatalmas gipszcsizma és elkezdtünk veszekedni. Kint esett a hó, hóvihar volt és levonszolta magát az utcára abban a hóesésben. Ott mentem mellette az autóval és kiabáltam vele, hogy szálljon be. Felnevettem. – Belecsúsztam a kocsival egy hóbuckába és mind a kettőnknek gyalog kellett hazamennie. Aztán elbizonytalanodott. Nem tudtam eldönteni, hogy csalódott vagyok-e vagy megkönnyebbült, hogy a nyíltságát a ködös emlékezet váltotta fel. Ahogy az apámról beszélt és az együtt töltött időről, az a kényelmetlen érzésem támadt, mint mikor a szexről beszélsz a szüleiddel. Az a fajta vagány anya-lánya csapat akarsz lenni, akik mindenről nyíltan beszélnek – a legjobb barátok. De nem tudod megtenni. Abban az esetben nem is a szexről beszéltünk. És ő nem is volt az anyám, igazából. Ennek ellenére bennem volt az ösztönös idegenkedés a témával kapcsolatban. – Sok mindenre nem emlékszem. Ne haragudj. Azt hiszem, kizártam. Sokat álmodoztam arról, hogy felnevellek, de hidd el, egy hosszú távú kapcsolat Jimmel katasztrófa lett volna. Egyébként is elment. Elment, mielőtt megszülettél.

A történet, amit elmesélt, egész vacsora alatt tartott, a szerencsesütikig. Jó történet volt, de nem éreztem, hogy bármi köze lenne hozzám. Ugyanakkor felismertem, hogy ez volt az a történet, amire egész életemben vártam. Ott volt előttem. Végül meghallgathattam. Végül ott ült előttem az a személy, akihez a világon legjobban hasonlítottam. Furcsa volt, hihetetlen. Valami kitörlődött belőlem. Nem tudtam nyugodtan ülni Carrie körül. Nem sokra emlékszem abból, amit azon a héten csináltunk, kivéve, hogy sokat voltunk Lindsay-vel és Colinnal. Carrie megismerkedett a különböző barátainkkal, akik feltűntek a tetőtéri lakásban. Mindenkire érdeklődve nézett, akit bemutattunk neki és magabiztosan társalgott velük, pedig színházi hippik és botránykirálynők voltak köztük. Annyira megkönnyebbültem. Gondolom, attól féltem, mit találok majd. Talán aggódtam, hogy felfedezem majd Carrie-ben a saját személyiségem árnyoldalait. Elmentünk a Central Parkba és utána a Metropolitan Múzeumba. Találkoztunk Carrie barátnőjével a Rockette-ből, egy hajlékony, negyvenes éveiben járó nővel. Megtudtam, hogy a Rockette az a hely, ahová a balerinák mennek meghalni. Minden évben korosodó táncosok utaznak az ország minden részéből New Yorkba táncolni a karácsonyi műsorban. Olyan a szervezésük, mint egy katonai hadműveleté, és Rockette-nek lenni gyakorlatilag önálló nemzetiségnek számít. Carrie barátja azért érkezett a városba, hogy lemérjék, kicsit leporolja a tudását és néhány táncórát vegyen. Mint minden gyerek, aki néhány kilométerre él Manhattantől, én is sokszor láttam a Rockette műsorát. Leginkább a szőrmével díszített kalapjaikra emlékszem és a hosszú lábakra, amik úgy mozogtak, mint egy tündéri gépezet. Olyan vonzónak tűnnek az emberi szemnek, egy csapat egyforma nő és a kaleidoszkóp, amit a testükből raknak ki a

térben. Isteni volt találkozni egy tréningnadrágos Rockettetaggal a parkban. Teát ittunk – feketén, semmi cukor – és néztük, ahogy a távirányítású hajók fel-alá zúgtak a kis tó vizén. Carrie-vel akartam vacsorázni a táncórája után, amit váratlanul bevállalt, így elsétáltam a Columbus Circle-höz, hogy találkozzam vele a Stepsnél. A Steps az a hely, ahol a Broadway előadásokon szereplő gyerekeket tanítják táncolni. Én nem vagyok rossz táncos, de a Steps táncosai kegyetlenül jók. Sokszor ültem az iskola sötét hátuljában és belesírtam az átizzadt jazztáncos cipőimbe: túl kövér vagyok; túl lassan tanulom a koreográfiát; eltévesztem a lépéseket. S a legátkozottabb, hogy túl lusta vagyok. Annyival jobb lehettem volna, ha kicsit többet gyakorlok, ha kicsit jobban figyelek az órán, ha nem adtam volna fel abban a pillanatban, amikor a dolgok nehézzé váltak. – A balerináknak hosszú, vékony nyakuk van, mint a hattyúknak – mondogatta apám. Nem volt rá szükség, hogy befejezze a mondatot. A balerinák született hattyúk voltak. Én is láttam, mint mindenki más, hogy én kiskacsa vagyok. Hogy meg kell tanulnom örülni és vigaszt kell merítenem a puszta tényből, hogy víz folyik a hátamon. Korán érkeztem a Stepsbe és próbáltam elbújni, míg néztem Carrie óráját az üvegfalon át, ami a stúdió tetejét választotta le. Egy haladó jazz osztályt vezetett, ahová én soha be sem mertem menni. Kora és nem igazán táncosi alakja ellenére, függetlenül a bedagadt lábától, amiből bőrrák miatt kimetszették a nyirokcsomókat, lenyűgöző volt. Megvolt benne az a bizonyos kivételes dolog. Amikor a csapata elfoglalta a termet, láttam, ahogy az egyébként nagyon szemét táncosok, mind húsz évvel fiatalabb,

mint ő, tisztelettel figyelik a terem széleiről. A tanáruk odavillantott egy mosolyt Carrie-re. Ő éber volt és elektromos feszültség áradt belőle. Jobb volt, mint bármelyikük. Amikor az órának vége volt, a táncosok kis csoportja vette körül. Ott lézengtek beszélgetve, mialatt a következő osztály beszivárgott. Én, aki mindig otthonra leltem az elvarázsolt és megalkudni képtelen barátaim között, igazán jól tudtam, hogy sok módja van annak, ahogy az ember családot hozhat létre maga körül. S tudtam, hogy a szüleim, az igazi szüleim New Jersey-ben éltek és őrülten szerettek, még ha szegényesen is mutatták ki néha. De a Stepsben az üveg mögött állva éltem át az első alkalmat, amikor elöntött a düh. Egy pillanatig azt kívántam, hogy Carrie kicsit kevésbé lett volna önző, kicsit összetartóbb és bár picivel jobban szeretett volna. Ha mellette maradhatok, talán úgy táncolhattam volna. Vagy legalábbis ezt akartam hinni. De nem táncoltam úgy. S őszintén, már beteg voltam tőle, hogy annyira vágytam rá. Sokáig ültem még a newarki reptéren, amikor Carrie elment. Leültem a széles üvegablakok előtt és figyeltem, ahogy a repülők fel- és leszállnak. Még csak húszéves voltam, abban a korban, amikor Carrie örökbe adott engem. S amikor számba vettem a szégyenteljes bukásaimat az előző néhány évben, amikor meglátogattam az elhantolt álmaim lehangoló sírjait, amikor ránéztem mindarra, amit eltapostam, arra kényszerültem, hogy megbocsássak Carrie-nek. Tizenöt évvel a búcsú után egy tengerre nyíló lakás kanapéján ültem, miközben a nyitott ablakon át a tengeri szellő játszott a függönyökkel. A férjemmel a sötétedő szobában ültünk, s figyeltük, ahogy a tenger magába szívja az utolsó fakó fénysugarakat. Patti Smith éppen a mólón játszott Santa Monicában, hét emelettel lejjebb, de nem tudtunk elmenni rá, mert pihennem kellett az aznapi in-vitro megtermékenyítési

eljárás után. Kételkedtem benne, hogy működni fog és így is lett. De abban sosem kételkedtem, hogy lesz majd gyermekünk valahogy, egy gyermek, aki szélesre tárja majd a szívünket, aki segít majd, hogy az együttérzésünk beérjen és növekedjen. Patti hangja rezzenéstelen volt, akárhány év telt is el közben. A zenét lefojtotta a távolság, de a szavakat ki tudtam venni. Most már megvan a válaszom, azt hiszem. Mit tenne Patti Smith? Énekelne nekem. Megbocsátana nekem azért, hogy elvesztettem önmagam. Epilógus Tizenhét év telt el azóta, hogy először felszálltam egy Szingapúrba tartó gépre. New Yorkból hamarosan San Franciscóba költöztem nem sokkal azután, hogy hazatértem Bruneiből, és sosem mentem vissza. Hagyd el New Yorkot és ő is gyorsan maga mögött hagy. New York olyan, mint a szerető, akit hiába hagysz el, mindig ott érzed a kezét a válladon. Amikor elmész mellette az utcán, előbb felismered, mint ő téged. El kell döntened, megszólítod-e. „Én vagyok. Jill vagyok”. Olvasod az újságban a nevét, és a tested emlékezni fog. Nézed a tévén, ahogy vastag füstfelhők emelkednek a levegőbe és New Yorkra emlékezel, mintha valaki éppen a szívednek ütközött volna egy repülővel. De New York még a legnagyobb fájdalma idején sem emlékszik rád. S bár sokkal jobban szeretem a kilátásaimat és a gondolkodásmódomat, mióta eljöttem onnan, néha még mindig fáj, amikor felismerem, hogy elfelejtettek. Házasságban élek, egy három hálószobás lakásban elsáncolva, reggelente teát iszom és kinézek az ablakomon a buja kámforfákra és a bordó törzsű jacaranda fákra, amelyek kaliforniai utcánkat szegélyezik.

Amikor kicsit megállok, egy ismeretlen érzés reszket a tudatom határán. Ott van egy pillanatig, aztán eltűnik. Eltart egy pillanatig, amíg nevet találok rá. Úgy hiszem, ez a boldogság lehet. Ahogy egyre mélyebbre török a háziasságnak ebben a sűrű erdejében, a karomon látható sűrű tetoválások a szomszédaim számára egy más élet emlékét jelzik. Furcsálkodva néznek rám, amikor átmegyek hozzájuk a magam sütötte karácsonyi sütivel, valahogy érzik, hogy a kép nem teljes. S amikor koktélpartikon kicsúszik a számon egy-egy dolog hajdani hitvány önmagamról, rám néznek és bizonytalanul nevetnek, hogy viccelek-e. Biztos vagyok benne, hogy Robin is olyan életet él, amire nem számított. 1997-ben egy hajdani amerikai szépségkirálynő kilencvenmillió dollárra perelte azt állítva, hogy elkábította és megerőszakolta, akarata ellenére szexrabszolgaként tartotta fogva. A vádakat ejtették diplomáciai mentességére való tekintettel, de nemzetközi botrány lett belőle. Nem sokkal ezután a herceg és a szultán összevesztek és útjaik elváltak, mivel a herceget harmincmilliárd dollár elsikkasztásával vádolták. A vád miatt sokat kellett bíróságra járnia és a herceg vagyonának nagy részét lefoglalták és elárverezték. Legutóbb nem jelent meg az angol legfelsőbb bíróságon, ahová a bíróság megszegéséért idézték; elfogató parancsot adtak ki ellene. Némi érdeklődéssel kísérem megpróbáltatásait, azon tűnődve, vajon mit fog most csinálni, és mi történik majd a feleségeivel és gyermekeivel. Ami engem illet, én egy másik hosszú repülőút elé nézek. Néhány napja felhívott az örökbefogadási ügynökségünk és értesítettek, hogy a fiunk esetét letárgyalta az etióp bíróság, és az utazása időpontját jóváhagyták. Van egy tíz hónapos fiam, akivel két hét múlva találkozom először. Láttam róla képeket,

így tudom, hogy nagy, csokoládébarna szemei vannak és hihetetlenül gyönyörű kisbaba. Bár még nincs itt, azért minden reggel elhúzom a szobájában a függönyöket. Megállok az ablak előtt, s elképzelem, milyennek tűnik majd a látvány a fiamnak, aki annyira más tájat néz éppen. A fiam, aki ilyen hosszú utat tesz majd meg ilyen pici korában. Mindketten igen messzire utaztunk, hogy egymásra találjunk. Seherezádé meséje a történetmondó története. Reménykedünk benne, hogy a történet, amit elmesélünk, megmenti majd az életünket. A fiam neve Tariku. Amharik nyelven ez azt jelenti „az ő története” vagy „te vagy az én történetem”.

TE MEDDIG MENNÉL EL, HOGY MEGVÉDD A CSALÁDOD? HOGY MEGVÉDD A GYERMEKED? HÁNY HAZUGSÁGOT MONDANÁL? LENNE MERSZED BEISMERNI A LEGSÖTÉTEBB TITKOKAT – LEGALÁBB MAGAD ELŐTT?

Jeanne Cross hétköznapi kertvárosi feleség és anya, aki látszólag tökéletes életet él, amikor feltűnik a színen Ali Mather, egy hegedűtanárnő, aki felrúg minden szabályt, s bár jócskán elmúlt negyven, sorra töri a férfiszíveket. Jeanne-t szinte akarata ellenére mágnesként vonzza ez a rendkívüli asszony, s az igézet hamarosan megfertőzi Jeanne férjét és tinédzser fiukat is. Bár a két nő barátsága szokatlannak, sőt veszélyesnek tűnik közös ismerőseik szemében, Alit és Jeannet összekötik a mélyen rejlő érzésekből fakadó szükségleteik, sebezhetőségük és a titkok, amelyeket Ali naplóba zár. A napló egy fenyegető titok kulcsát rejti. Bár bizonyítani nem tudja, Ali szentül hiszi, hogy valaki bejár a házába, amikor ő nincs otthon – és szándéka nem sok jót ígér. A betörő nem kevesebbet akar, mint egy darabot Ali lelkéből. Az Egy hazug nő naplója zavart elmék hátborzongatóan gyönyörködtető története. Pszichológiai thriller, melyben maguk a szereplők a legnagyobb rejtély. Érzékeny krimi azoknak, akik szerint az emberi szív a legsötétebb misztérium. A kukkolás édes izgalmát nyújtja azoknak, akik nem tudnak ellenállni valaki más naplójának, egy zárt ajtónak, vagy lelakatolt szívnek. Letehetetlen olvasmány mindazoknak, akik valaha beleolvastak egy naplóba, s megtudtak valamit, amit soha nem akartak. Azoknak szól, akiket jobban érdekel: miért történt, mint az, ki tette. Te meddig mennél el? Holly Hill jómódú barátja kérésére hagyta ott a munkáját, a

szakítás után azonban nehéz helyzetbe került. Miután hat hétig szenvedett pizsamában a szerelmi csalódás miatt, egy barátja azt tanácsolta neki, legyen nyitottabb a karrierválasztás tekintetében. Holly ekkor hirdetést adott fel az interneten, amelyben őt kitartó szeretőt keresett. Hihetetlen mennyiségű válaszlevelet kapott különböző férfiaktól, többségükben olyan nős férfiaktól, akiknek a felesége már nem kívánja a szexet. Holly számtalan férfival találkozott, mire kiválasztotta a számára megfelelő partnert. Szinte napi gyakorisággal jegyezte fel különleges élményeit nemcsak a férfiakról, hanem arról is, amit megtudott a házasság intézményéről, a férfiak vágyairól. A feladott hirdetés: „Vonzó, diplomás, intelligens, jól öltözött, 35 éves nő szeretőt keres. Darlínghurtsben lakom egy légkondicionált, kikötői panorámás lakásban, A lakásomhoz nagyon diszkrét, biztonságos, fedett parkoló is tartozik, de van megbízható autóm, és hajlandó vagyok a környező településekre is eljárni. Kizárólagosságra törekszem, ezért (elméletileg) a nap 24 órájában rendelkezésre állok, majd. Egyedülálló vagyok., gyerekeim nincsenek, Nagyszerű szakács vagyok, és kérésre ínyencfogásokat tudok, készíteni. Szívesen töltöm fel a hűtőt kedvenc ételeiddel és italaiddal (nincs is jobb annál, mint elkényeztetni valakit és megvalósítani az álmait). Pszichológus végzettségem van, ezért remek hallgatóság vagyok, és nagyon élvezem a tartalmas beszélgetéseket. Társasági lény vagyok., gyönyörű, szellem és szórakoztató partner szinte minden helyzetbe., IMÁDOM a szexet, és kevés olyasmi van, amit nem élvezek. Ráadásul remekül masszírozok! A fentiekért cserébe bőkezű heti zsebpénzt kérek.” Holly Hill a Luxus nyalánkságban beszámol az e-mailekről és a randevúkról, valamint mesél arról az öt szerencsés férfiról, akit végül kiválasztott (persze nem párhuzamosan!).A könyv egyszerre vicces, tanulságos, provokatív és gondolatébresztő.

A könyv, ami után mindenki megnyalja a szája szélét. Valós eseményeken alapuló történet egy kitartott nőről. „Pikáns és pimasz: az internetes generáció Büszkeség és balítélete.” – The Sun-Herald —

A KELLY KIADÓ EDDIG MEGJELENT KÖNYVEI Nemzetközi Bestsellerek SZÉPIRODALOM

Richard Russo Richard Russo Syrie James Augusten Burroughs James Morgan Santiago Bodin Syrie James Ann Patchett

A Múlt Fogságában (Pulitzer díjas) Sóhajok hídja Jane Austen naplója Farkas az asztalnál Matisse nyomában Minden csak hangulat (vers) Charlotte Bronte Életszonáta

SZÓRAKOZTATÓ IRODALOM

Phil Doran Michael S. Sanders Jennifer Weiner Jennifer Weiner Jennifer Weiner Marc Levy Annie Hawes Annie Hawes David Liss Sarah Dessen Holly Hill Zane Jennifer Cruise Amanda Goldberg - Ruthanna Hopper

Csábító Toscana Versenyben Provance-szal Egy cipőben Kismamák pácban Jó az ágyban Mint a mennyben Extra Szűz Szerelem az olajfák között Egy kufár bosszúja Figyelj rám! Luxusnyalánkság Kedves G pont Isten hozott kísértésben! Hülyewood

Melissa Hill Susan Donovan Susy McPhee Emily Giffin Henri Charriere Erol Munuz - David Shalleck Melissa Hill Jennifer Crusie Sarah Dessen Adriana Trigiani Linda Himelstein Bridget Asher Jennifer Crusie Gary Shteyngart Anna Blundy Ariana Franklin Melissa Hill Edward P. Jones Patry Francis Jillian Lauren

Érted mindent! A kitartott nő Férjek és hazugságok Zűr van, babám! Pillangó Mediterrán nyár Kívánj bármit Fogadj rám Egy felejthetelen év Angyali cipellők A vodkakirály A férjem szeretői Szerelmes szélhámosok Abszurdisztán Az oligarcha felesége A Cambridge-i vérvád Míg el nem felejtem Az ismert világ Egy hazug nő naplója A szultán háremében

SOPHIE KINSELLA SOROZAT Sophie Kinsella Sophie Kinsella Sophie Kinsella Sophie Kinsella Sophie Kinsella Sophie Kinsella Sophie Kinsella

Pánik a plázában -(Mániákus vásárló sorozat) Egy boltkóros naplója -(Mániákus vásárló sorozat) Emlékszel rám? Tudsz titkot tartani? Kétbalkezes Istennő A boltkóros férjhez megy A boltkóros babát vár

Sophie Kinsella

A boltkóros és a tesója

HÍRES EMBEREK, SZTÁROK Edward Douglas Lawrence Grobel Peter Evans Olivier De Funés - Patrick De Funés Jacques Pépin

Gesztesi Károly Paul Challen Peter Evans Linda Himelstein Günter Ogger Gilles Durieux

Jack az életművész Al Pacino Jackie Kennedy – A First Lady titka Louis de Funés Elnökök Séfje (szórakoztató történetek, receptek) Bulik, balhék, sztorik Dr. House – főszerepben Hugh Laurie Jackie Kennedy – A First Lady titka A vodkakirály A Fuggerek Belmondo

IGAZ TÖRTÉNET, DOKUMENTUMREGÉNY Christopher Mason Bill Mason Fülöp T. Mariann Dr. Kenneth Kamler Stacey Halprin Kathleen Willey John Gilstrap

Milliárdos csalás A nyolcadik parancsolat – Ne lopj! A kétszínű Irán Orvos az Everesten (Útikönyv) Győzelem a kilók felett (Életmód) Gyilkossággal vádolva

- Kurt Muse Dr. Somos Zoltán Nick Page Zarah Ghahramani

Hat percre a szabadságtól Tánczos – az utolsó szó jogán A leghosszabb hét Vallomás korbácsütésre

HÁBORÚS MEMOÁR, KALANDREGÉNY Anthony Swofford James Follet

Bőrnyakúak Kémcsapda KRIMI

Howard Roughan Jess Walter Hugh Laurie Harlan Cohen Harlan Cohen Harlan Cohen Robert Crais Robert Crais Juan Gomez-Jurado Michael Palmer Michael Palmer J. A. Konrath David Rosenfelt Natsuo Kirino David Levien Barbara Vine Alex Barclay Lisa Jackson

Vakjátszma A védett tanú A balek (Dr. House) Az erdő Az ördög játszótere Dermesztő csend A rettegés háza A kétperces szabály Júdás a Vatikánban Gyilkos dózis Bűnszövetség Hajsza Az eltűnt bizonyíték Kín A bűn városa A születésnapi meglepetés A sötétség háza A gonosz csábítása

CASINO SOROZAT-PÓKER KÖNYVEK

Gus Hansen Phil Hellmuth -Joe Navarro Rick Bennet Grant Mcrea

Nyílt lapokkal Olvasd le, foszd ki! Vakok között a király Halott pénz VERSEK

Santiago Bodin Füzesi István

Minden csak hangulat Szavak mögötti táj FANTASY

P. C. Cast, Kristin Cast P. C. Cast, Kristin Cast P. C. Cast, Kristin Cast P. C. Cast, Kristin Cast P. C. Cast, Kristin Cast P. C. Cast, Kristin Cast Karen Chance Karen Chance Gregory Maguire Paul Hoffman Melissa De La Cruz Melissa De La Cruz Melissa Marr Melissa Marr Melissa Marr Karen Marie Moning Karen Marie Moning

Megjelölve Elárulva A kiválasztott A vad A préda Megkísértve Megérint a sötétség Árnyak vonzásában A boszorkány Isten balkeze Rettegés Álarcban Törékeny örökkévalóság Veszélyes álmok Veszélyes játék Keserű ébredés Álom és valóság EROTIKUS

Charlotte Roche Maya Banks Maya Banks Ma-Ling Lee

Nedves tájak Vénuszdombi mesék Édes megadás A legfiatalabb madám PSZICHOLÓGIA

Paul Ekman

Beszédes hazugságok HAMAROSAN MEGJELENIK

Kelly Juli

600 kalória és ami belefér