Lauren Oli ver REKVIEM

Lauren Oliver

REKVIEM

A trilógia harmadik kötete Első kötet Delírium Második kötet Káosz A Cicerónál szintén megjelent: Mielőtt elmegyek

Lauren Oliver

REKVIEM Ciceró Könyvstúdió

Ez a történet a képzelet szüleménye. A karakterek, események és párbeszédek teljes mértékben a szerzőfantáziájának teremtményei, így nem tekinthetők valósnak. Bármely hasonlóság létező eseményekhez vagy személyekhez, akár élőkhöz, akár holtakhoz, csakis a véletlen műve lehet. Portland lakóinak üzenem: kérem, bocsássák meg, hogy ilyen szabadon, a fantáziám törvényeinek engedelmeskedve alakítottam tovább csodálatos földrajzú városukat.

A mű eredeti címe REQUIEM Fordította HEINISCH MÓNIKA Fedélterv MALUM STÚDIÓ SZABÓ VINCE A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges.

ISBN 978 963 539 811 9 © 2013 by Laura Schechter © Heinisch Mónika, Hungarian translation, 2013 © Ciceró Könyvstúdió, magyar kiadás, 2013

Michaelnek, aki lerombolta a falat

Lena

Ismét elkezdtem Portlandről álmodni. Amióta Alex előkerült, hamvából feltámadva és jócskán átalakulva, akár a gyerekkorunkban mesélt kísértethistóriák szörnyalakjai, alattomosan bekúszott az életembe a saját múltam. Ha nem figyelek, buborékokban áramlik felfelé a repedéseken, és mohó ujjakhoz hasonlóan tapogatja a lelkemet. Ezért figyelmeztettek éveken át olyan kitartóan: a mellkasomat megülő roppant súly és a töredékes lidércnyomások miatt, amelyek még éberen is rémisztgetnek. Megmondtam előre – károgja Carol néni a fejemben. Figyelmeztettünk! – vágja rá Rachel. Itt kellett volna maradnod – teszi hozzá végül Hana, hosszú idő távlatából, szellemkezével az emlékezet piszkos, vaskos rétegein keresztül felém nyúlva, miközben egyre csak süllyedek lefelé. Körülbelül tucatnyian indultunk el északra New York Cityből: Holló, Tövis, Julian és én, valamint Dani, Gordo és Csuka, 7

kiegészülve legalább tizenöt katonával, akik többnyire némán követték az utasításokat. Meg Alex. Nem az én Alexem: egy idegen, aki nem mosolyog, nem nevet, szinte meg sem szólal. A többiek, akik a White Plains melletti raktárépületet használták lakóbázisként, dél vagy nyugat felé szóródtak szét. Mostanra a raktár minden bizonnyal kiürült, és a berendezését is széthordták. Julian szökése után többé már nem volt biztonságos. Julian Fineman szimbólum, méghozzá nagyon fontos szimbólum. A zombik vadásznak rá. Fel akarják akasztani a jelképet, hogy kivérezze magából a jelentését, és így mások is megtanulják a leckét. Rendkívül óvatosnak kell lennünk. Vadász, Szeder, Lu, valamint a régi rochesteri bázis többi lakója Poughkeepsie-től délre vár ránk. Csaknem három napig tart az út, és ezalatt hat, Épek lakta városon kell keresztülosonnunk. Aztán egyszer csak megérkezünk: az erdő váratlanul véget ér egy hatalmas, repedések hálózta betonfelület peremén, amelyen még halványan látszódnak a korábbi parkolóhelyeket elválasztó vonalak. Egyik-másik helyen még autók is állnak, rozsdától szétmállva, különféle részeiktől – gumiktól, fémdaraboktól – megfosztva. Kicsinek és szomorúan komikusnak tűnnek, mint egy gyerek hátrahagyott játékai. Az ósdi parkoló szürke vízként terül el minden irányban, ami egy jókora acél- és üvegépítménynél ér véget: egy régi bevásárlóközpontnál. Madárürüléktől fehér csíkos, kacskaringós betűk hirdetik a nevét: EMPIRE STATE PLAZA.

8

Örülünk a viszontlátásnak. Tövis, Holló és én futni kezdünk a többiek felé. Szeder és Vadász is futásnak erednek, majd a parkoló közepén összekapaszkodunk. Nevetve ráugrom Vadászra, ő pedig átölel és felemel. Mindenki egyszerre kurjongat és beszél. Vadász végül letesz, de én nem veszem le róla a kezem, mintha attól félnék, hogy újból eltűnik. A másik karommal Szedert ölelem át, aki éppen Tövissel ráz kezet. Valahogy mindnyájan egymásba gabalyodunk, ugrándozva és ordítozva, és összefonódnak a tagjaink a szemkápráztató napsütésben. – Nos, hát akkor… – Szétválunk egymástól, és észrevesszük a felénk botladozó Lút, aki elsőként szólalt meg. Felvonja a szemöldökét. Időközben megnövesztette a haját, amely teljesen beborítja a vállát. – Nézzük, mit hozott be a macska! Napok óta nem éreztem ilyen boldognak magam. A külön töltött hónapok teljesen megváltoztatták Vadászt és Szedert. Szeder – érthetetlen módon – valahogy testesebbé vált. Vadász szemei köré új ráncok rajzolódtak, habár a mosolya még mindig kisfiús. – Mi van Sarah-val? – kérdezem. – Itt van? – Sarah Marylandben maradt – feleli Vadász. – Az ottani telepen vagy harmincan laknak, így nem kell útra kelniük. Az Ellenállás megpróbál hírt vinni róla a testvérének. – Hát Nagypapa és a többiek? – kérdezem kissé kifulladva, és még mindig érzek valami szorítást a mellkasomban, mintha Vadász el sem engedett volna. Szeder és Vadász futó pillantást vetnek egymásra. – Nagypapa nem maradt életben – feleli Vadász kurtán. – Baltimore mellett temettük el. 9

Holló elfordítja a fejét, majd a betonra köp. – A többiek jól vannak – teszi hozzá gyorsan Szeder. Felemeli a kezét, és egyik ujját a fülem mögötti hegekre teszi. Ő segített nekem a műsebhely kialakításában, hogy beléphessek az Ellenállás tagjainak sorába. – Egész jól fest közli kacsintva. Éjszakára tábort verünk. A bevásárlóközponttól nem messze tiszta ivóvízre lelünk, a közelében pedig néhány elhagyatott házat és irodát találunk, amelyek hasznos eszközöket biztosítanak nekünk. A törmelék közül ételkonzervek, rozsdás fémszerszámok és egy pisztoly kerül elő, amire Vadász egy pár felfordított szarvaspatában, egy gipszrakás alatt bukkan rá. A csoport egy másik tagja, egy Henley nevű, alacsony, hallgatag, befont ősz hajú nő, éppen lázzal küszködik. Végre ő is pihenhet egy kicsit. A nap végén arról folyik a vita, hogy merre folytassuk az utunkat. – Szétválhatnánk – javasolja Holló. A tűzrakáshoz kialakított gödör mellett guggol, és egy bot kormos végével piszkálja az első, gyengécske lángokat. – Minél nagyobb egy csoport, annál nagyobb biztonságban vagyunk – ellenkezik Tövis. Levette a gyapjúpulóverét, csak egy póló van rajta, így láthatóvá válnak szálkás karizmai. A napok lassan egyre melegednek, és apránként az erdő is életre kel. A tavasz érkezése olyan, mint egy meleg leheletű állat kába ébredezése. Most azonban ránk borul a hideg, ahogy lebukik a nap; a Vadont elnyeli egy hosszú, bíborszínű árnyék, és mi is mozdulatlanul didergünk. Az éjjel még mindig őrzi a telet.

10

– Lena! – rivall rám Holló. Összerezzenek. Az első lángokat figyeltem, ahogy körbeölelik a tűlevelekből, gallyakból és szétmorzsolt falevelekből álló rakást. – Ellenőrizd a sátrakat, jó? Mindjárt sötét lesz. Holló egy sekély árokban ásott gödröt a tűznek. Egykor patak medre lehetett. Ez legalább valamennyire szélvédett hely. Nem akart túl közel lenni a bevásárlóközponthoz és annak kísértetjárta helyiségeihez; éppen elég, ahogy a nagy acél- és üvegépület a fák koronája fölé magasodik, és idegen űrhajóként les ránk kancsal, üres, fekete szemeivel. A patakparttól tíz méterre verték fel a sátrakat. Julian is segédkezik. Háttal áll nekem, ő is csak egy pólót visel. Három nap is elég volt a Vadonban ahhoz, hogy jelentősen megváltozzon. Kócos a haja, és egy falevél ragadt a bal füle mögé. Valahogy vékonyabbnak is látszik, pedig még nem töltöttünk el annyi időt a városon kívül, hogy lefogyjon. Ez a hely hatása, a nyílt téré és a guberált, túlméretezett ruháké, a vad növényzeté, amik arra emlékeztetnek minket, hogy mindig csak egy hajszálon múlik az életünk. Julian egy fához erősíti az egyik kötelet, majd feszesre húzza. Régi sátraink vannak, sokszor foltoztuk már a hasadásaikat. Nem állnak meg maguktól. Fel kell őket támasztani, és a fákhoz kötözni, majd valahogy életet feszegetni beléjük, mint a szél a vitorlákba. Gordo Julian mellett áll, és helyeslően figyeli a mozdulatait. – Nincs szükségetek segítségre? – kérdezem, megállva tőlük pár lépésre. Julian és Gordo megfordulnak. – Lena! – Julian arca felderül, majd el is borul, amikor rájön, hogy nem szándékozom közelebb menni hozzájuk. Én 11

hoztam őt ide, erre a furcsa, idegen helyre, és most semmit sem tudok adni neki. – Elboldogulunk – feleli Gordo. Élénkvörös haja van, és bár nem sokkal idősebb Tövisnél, a szakálla egészen a mellkasa közepéig ér. – Ezek már az utolsó simítások. Julian felegyenesedik, majd a farmerja ülepébe törli a tenyerét. Némi habozás után elindul felém a parton, és a füle mögé gyűri elszabadult hajtincsét. – Hideg van – szólal meg, amikor már csak pár lépés választja el tőlem. – Menj vissza a tűzhöz! – Kutya bajom – mondom, de közben visszahúzom a kezem a széldzsekim ujjába. Bennem is hideg tombol, de ez ellen nem használ a tűz melege. – Egész jól összeraktatok a tábort. – Kösz. Azt hiszem, kezdek belejönni – vágja rá Julian. A szája mosolyog, de a szeme nem. Három nap: néhány kurta, feszült szóváltásnál több nem történt közöttünk az elmúlt három napban; többnyire hallgattunk. Tudom, hogy sokat tanakodik magában, vajon mi változott meg, és vissza lehet-e még fordítani. Tudom, hogy fájdalmat okozok neki. Vissza kell fojtania kikívánkozó kérdéseit, le kell nyelnie a mondanivalóját. Időt ad nekem. Türelmes. Gyengéd. – Szép vagy ebben a fényben – jegyzi meg. – Biztos megvakultál – vágom rá. Viccnek szánom, ám a hangom élesen hasít a híg esti levegőbe. Julian megrázza a fejét, majd elfordul. Az élénksárga falevél még mindig ott van a füle mögött. Ebben a pillanatban szívesen levenném onnan, és végigsimítanám a haját, hogy együtt nevethessünk ezen az egészen. Ez a Vadon – mondanám. –

12

Ilyennek képzelted? Az ujjait összefonná az ujjaimmal, és azt felelné: Mihez kezdenék nélküled? De képtelen vagyok mozdulni. – Van egy levél a hajadban. – Tessék? – kérdezi Julian riadtan, mintha álmából ébresztettem volna fel. – Egy levél. A hajadban. Julian türelmetlenül végigsimít a haján. – Lena, én… Durr! Puskalövés dördül, és mindketten összerezzenünk. Julian mögött felröppennek a fákról a madarak, egy kis időre teljesen elsötétítik az eget, majd apró árnyakká válnak szét. – A fenébe! – kiáltja valaki. Dani és Alex lép elő a sátrak mögötti erdőrészből, puskával a vállukon. Gordo is felegyenesedik. – Szarvas? – kérdezi. Leszállt az éj. Alex haja szinte feketének látszik. – Ahhoz túl nagy volt – feleli Dani. Nagytermetű, vállas asszony, széles, lapos homlokkal és mandulavágású szemekkel. Miyakóra emlékeztet, aki tavaly télen halt meg, mielőtt elindultunk délre. Egy dermedt napon hamvasztottuk el, az első hóesés idején. – Medve? – kérdezi Gordo. – Az is lehet – vágja rá Dani. Keményebb, mint amilyen Miyako volt: engedte, hogy a Vadon szögletesre farigcsálja és acéllal burkolja be. – Eltaláltátok? – kérdezem lelkesen, bár már sejtem a választ. Azt akarom, hogy Alex rám nézzen, beszéljen hozzám. 13

– Talán súrolta a golyó – feleli a nő. – Nehéz megmondani. Nem sikerült megállítani. Alex nem szól semmit, sőt a jelenlétemről sem vesz tudomást. Továbbmegy, megkerüli a sátrakat, aztán elhalad mellettünk, méghozzá olyan közel, hogy az illatát is érzem – fű és napszítta fa: régi, portlandi illat, amitől kedvem volna felkiáltani, a mellkasába temetni az arcomat, és mélyeket lélegezni. Ezután elindul a patakparton. Holló hangja belehasít az éjszakába: – Vacsora! Siessetek, mert nem marad belőle! – Gyere! – Julian az ujjbegyeivel érinti a könyökömet. Gyengéd, türelmes. A lábam elfordít és levisz a partra, a tűzrakás felé, amely már forrón, magasra nyújtózva ég. Ahhoz a fiúhoz visz közelebb, aki beleolvad a tűz körüli árnyékba, akit szinte kiradíroz a füst. Ennyi maradt Alexből: egy árnyékfiú, egy ábrándkép. Három napja nem szól hozzám, a tekintetével is kerül.

14

Hana

Tudjátok, mi a legsötétebb, legrejtettebb titkom? A vasárnapi iskolában mindig puskáztam dolgozatírás alatt. Soha nem bírtam Shhh Könyvét olvasni, még gyerekként sem. Az egész kötetből csak a Siralmak Könyve, azon belül is a „Legendák és tragédiák” című fejezet érdekelt, amely a kúra előtti idők népmeséit tartalmazza. A kedvenc részem, Salamon története, így szól: Egyszer régen, a betegség időszakában két nő járult a király színe elé egy csecsemővel. Mindketten azt állították, hogy a gyermek az övék. Egyik sem akarta a másiknak adni, szenvedélyesen ragaszkodtak hozzá, és fennen hangoztatták, hogy belehalnának a gyászba, ha a másik vinné el a csecsemőt. A király, akit Salamonnak hívtak, mindkettőjük mondandóját meghallgatta, majd kijelentette, hogy igazságos megoldást talált. – Kettévágjuk a kisdedet – mondta. – Így mindkettőtöknek jut belőle.

15

A két asszony elismerte, hogy igazságos a döntés, így hívtak egy hóhért, aki felkészült, hogy fejszéjével kettéhasítsa a gyermeket. A csecsemő nem sírt, semmiféle hangot nem adott, az asszonyok csak nézték. Ettől fogva a vérfolt évezredekig ott maradt a palota kövezetén. Semmilyen földi anyaggal nem lehetett eltüntetni onnan… Nyolc- vagy kilencéves lehettem, amikor először olvastam ezt a részt, és mély nyomot hagyott bennem. Napokig nem tudtam kiverni a fejemből a szerencsétlen kisbaba képét. Lelki szemeim előtt folyton a kettévágott test jelent meg, mint egy üvegtábla mögé felszúrt pillangó. Ez adja a történet erejét. Hogy igaz. Illetve még ha nem is történt meg igazából – hiszen a Siralmak Könyvének érvényességét és történelmi hűségét a mai napig vitatják hitelesen mutatja be a világot. Emlékszem, mennyire bele tudtam helyezkedni a csecsemő bőrébe: kettészakadtam, szétvágtak az érzések, a vágyak, a kétfelé húzó hűség. Ilyen a beteg világ. Ilyen volt számomra is, mielőtt kigyógyítottak. Pontosan huszonegy nap van hátra az esküvőmig. Anyám úgy néz rám, mint aki rögvest sírva fakad, és szinte reménykedem, hogy így is lesz. Csak kétszer láttam sírni életemben: először akkor, amikor eltörte a bokáját, másodszor pedig akkor, amikor kiment a házból, és meglátta, hogy lázadók másztak be a kertbe, feltúrták a gyepet, és darabokra törték a gyönyörű autóját. Végül csak ennyit mond: 16

– Olyan szép vagy, Hana! – Később hozzáteszi: – A dereka viszont kicsit bő. Mrs. Killegan – aki az első ruhapróbánál megkért, hogy szólítsam Anne-nek – szótlanul jár körbe körülöttem, tűket szurkál a ruhába, igazgatja a kelmét. Magas nő, fakószőke hajjal és elgyötört arccal. Olyan az ábrázata, mintha az évek során lenyelt volna egy halom varró- és biztosítótűt. – Biztos, hogy ilyen összehúzott, ejtett vállpántot akartok? – Igen, biztos – vágom rá, de ugyanekkor anyám is megszólal: – Szerinted még fiatalabbnak néz ki tőle? Mrs. Killegan – Anne – kifejező gesztust tesz az egyik hosszú, csontos kezével. – Az egész város titeket fog nézni – közli. – Az egész ország! – helyesbít anyám. – Nekem tetszik az ujja – vágok közbe, és majdnem hozzáteszem: Ez az én esküvőm lesz! Csakhogy ez már nem igaz. A januári Incidensek és Hargrove polgármester halála óta minden megváltozott. Az én esküvőm immár az egész lakosság ügye. Hetek óta ezt hallgatom. Tegnap felhívtak minket a Nemzeti Hírszolgáltatótól, és megkérdezték, hogy megkaphatják-e a felvételeket, vagy elküldhetik-e a saját stábjukat a ceremónia közvetítésére. Az országnak most nagyobb szüksége van szimbólumokra, mint korábban bármikor. Egy háromrészes tükör előtt állunk; anyám gondterhelt arca három különböző szemszögből látható. – Mrs. Killegannek igaza van – mondja, és megérinti a könyökömet. – Nézzünk inkább egy háromnegyedes ujjút, jó? 17

Tudom, hogy felesleges vitatkoznom. A három tükörképem egyszerre bólint; három egyforma lány, ugyanolyan szőke hajfonattal, egyforma, fehér, földet söprő ruhában. Már most is alig ismerek magamra. A ruha teljesen átalakított, és az idegen hatást csak fokozzák az öltöző metsző fényei. Egész életemben Hana Tate voltam. A tükrökből visszanéző lány azonban nem Hana Tate. Őt már Hana Hargrove-nak hívják, és nemsokára a leendő polgármester felesége lesz, a kikezelt világ megannyi csodás ajándékának szimbóluma. Egy utat és egy irányt jelzünk mindenkinek. – Megnézem, mi van még a raktárban – ajánlja Mrs. Killegan. – Rád adunk egy más stílusú ruhát is, hogy lásd a különbséget. Átoson az elnyűtt, szürke szőnyegen, majd eltűnik a raktárban. Több tucat, műanyagba csomagolt ruhát látok a nyitott ajtón keresztül; bénultan lógnak az akasztókon. Anyám felsóhajt. Már két órát eltöltöttünk ezen a helyen, és lassan kezdem madárijesztőnek érezni magam, amit kitömtek, ki merevítettek, összeszurkáltak. Anyám egy kopott kis sámlin ül a tükrök mellett, és kimérten fogja a táskáját az ölében, nehogy hozzáérjen a szőnyeghez. Mindig is Mrs. Killegan boltja volt a legelőkelőbb menyasszonyiruha-szalon Portlandben, ám itt is megmutatkoznak az Incidensek elhúzódó hatásai, és érezhetők a biztonsági szigorítások, amelyeket a kormány kénytelen volt bevezetni. Mindenkinek kevesebb lett a pénze, és ennek a jelei mindenütt megmutatkoznak. Az egyik mennyezeti lámpa kiégett, a boltban dohszag terjeng, takarításnak alig van nyoma. A nedvesség itt-ott felbolyhosította a tapétát, és az egyik csíkos 18

kanapén jókora barna folt éktelenkedik. Mrs. Killegan rádobott egy sálat, hogy elrejtse, de tisztában van vele, hogy észrevettem. – Tényleg nagyon szép vagy, Hana – ismétli anyám. – Köszönöm – felelem. Tudom, hogy csinos vagyok a ruhában. Talán egoista megállapítás, de ez az igazság. Ez is megváltozott a kezelésem óta. Mielőtt megkaptam a kúrát, hiába bizonygatták nekem, hogy milyen szép vagyok, soha nem éreztem magam annak. A procedúra után viszont mintha falak omlottak volna le bennem. Már látom, hogy egyszerűen és vitathatatlanul szép vagyok. Csakhogy már nem nagyon érdekel. – Tessék, itt is van! – Mrs. Killegan előjön a raktárból, és karján több bezsákolt ruhát is hoz. Lenyelek egy sóhajt, de nem elég gyorsan. A szalon vezetője a vállamra teszi a kezét. – Ne aggódj, drágám! Megtaláljuk a tökéletes ruhát! Hiszen erről szól ez az egész, nem igaz? Mosolyra igazítom az arcomat, és a tükrökben látható csinos lány is ezt teszi. – Hát persze – válaszolom. A tökéletes ruha. A tökéletes partner. A tökéletes és boldog élet. A tökéletesség az ígéret és egyben a biztosíték arra, hogy helyesen cselekszünk. Mrs. Killegan boltja az Old Port városrészben van. Amikor kilépünk az utcára, mélyen beszívom a száraz hínár és a korhadt fa illatát. Ragyogón süt a nap, de az öböl felől metsző, hideg szél fúj. Mindössze pár csónak ring a vízen, halászhajók és kereskedők dzsunkái. A hálókkal és szeméttel teli dokkok távolról úgy festenek, mint a vízből kinőtt algatömegek. 19

Az utca üres, leszámítva két rendfenntartót és a testőrünket, Tonyt. A szüleim az Incidensek után – amelyek során Fred Hargrove apja, a polgármester is meghalt – úgy döntöttek, hogy fokozottan ügyelnünk kell a biztonságunkra. Abbahagytam a főiskolát, és a lehető legkorábbi időpontra hoztuk előre az esküvőt. Tony most már mindenhova velünk jön. Szabadnapjain a testvérét, Ricket küldi el helyettesnek. Egy hónapba telt, mire megtanultam megkülönböztetni őket. Mindkettőnek vastag, rövid nyaka és fényes, kopasz feje van. Egyikük sem szószátyár; ha meg is szólalnak, soha semmi érdekeset nem mondanak. Többek között ezért volt olyan félelmetes számomra a kúra: tartottam tőle, hogy valamiképpen kikapcsolja az agyamat, a gondolkodási képességemet. Pont az ellenkezője történt: most már sokkal tisztábban tudok gondolkodni, sőt bizonyos fokig az érzékelésem is kiélesedett. Régebben mindig egyfajta láz kísérte az érzéseimet; gyakran pánik, szorongás vagy több, egymással versengő vágy fogott el. Néha alig tudtam aludni éjszaka, és olykor napokig úgy éreztem, mintha a belső szerveim felfelé nyomakodnának a torkomon. Fertőzött voltam. Mostanra kigyógyultam. Tony a kocsinak támaszkodva vár minket. Átfut az agyamon, hogy akár három órán keresztül is így állhatott, amíg mi Mrs. Killegannél voltunk. Amikor közelebb érünk, felegyenesedik, majd kinyitja az ajtót anyám előtt. – Köszönöm. Volt valami fennforgás? – Nem, asszonyom. – Jó.

20

Anyám beszáll a hátsó ülésre, és én is becsusszanok mellé. Két hónapja vettük az autót – a megrongált régebbi helyett – de alig volt pár napos, amikor anyám arra jött ki az élelmiszerboltból, hogy valaki egy kulccsal a DISZNÓ szót karcolja rá. Néha titokban azt gondolom, hogy anyám valójában a kocsi védelmére szerződtette Tonyt. Miután a testőr becsukja az ajtót, a színezett üvegen túli világ sötétkékbe burkolózik. Tony bekapcsolja az NHSZ, vagyis a Nemzeti Hírszolgáltató rádiócsatornáját. A bemondók ismerős hangja megnyugtatóan hat rám. Hátradöntöm a fejem, és nézem a kocsin kívüli, tovasuhanó világot. Egész életemet Portlandben töltöttem, és szinte minden utcával, minden sarokkal kapcsolatban őrzök emlékeket. Mostanra azonban ezek is eltávolodtak, belesüppedtek a múlt ködébe. Valamikor, száz évvel ezelőtt padokon piknikeztünk Lenával, és kenyérmorzsákkal csalogattuk a sirályokat. A repülésről beszélgettünk. A menekülésről. Afféle gyermeki ábrándozás volt ez, mint amikor az ember egyszarvúakban és mágiában hisz. Nem hittem volna, hogy tényleg megteszi. Görcsbe rándul a gyomrom. Rájövök, hogy reggel óta nem ettem. Biztos éhes vagyok. – Zsúfolt egy hét lesz – jegyzi meg anyám. – Igen. – Ja, és ne feledd, hogy a Post ma délután interjút akar készíteni veled! – Nem felejtettem el. – Most már csak Fred beiktatására kell ruhát találnunk neked, és mindennel készen vagyunk. Vagy talán már

21

eldöntötted, hogy abban a sárgában mész, amit a Lavában láttunk a múlt héten? – Még nem tudom. – Hogy érted azt, hogy még nem tudod? Öt nap van hátra a beiktatásig, Hana! Mindenki rád lesz kíváncsi. – Akkor legyen a sárga! – Persze arról még fogalmam sincs, hogy én mit veszek fel… Beérünk a West Endbe, a régi lakónegyedünkbe. A történelem során számos nagy tekintélyű személy lakott itt: az Új Rend Egyházának papjai, kormányzati tisztviselők, orvosok és a Laboratórium kutatói. Kétségkívül ezért támadták olyan hevesen a zendülők az Incidensek során. A lázadást gyorsan elfojtották; még mindig folynak a viták arról, hogy valódi mozgalom állt-e a hátterében, vagy a rosszul irányzott harag és szenvedély spontán, szervezetlen megnyilvánulása volt. Sokan a mai napig úgy vélik, hogy a West End túl közel van a belvároshoz, illetve néhány zűrös kerülethez, ahol még mindig rejtőzködnek szimpatizánsok és ellenállók. Hozzánk hasonlóan sok más család is elköltözött a rossz emlékű félszigetről. – Ne felejtsd el, Hana, hogy hétfőn az élelmiszerszállítókkal is beszélnünk kell! – Tudom, tudom. A Danforth utcán át a régi utcánkhoz, a Vaughanhez hajtunk. Kissé előredőlök, mert szeretném megpillantani az egykori házunkat, de Andersonék örökzöldje teljesen eltakarja, ezért csak egy pillanatra villan fel előttem az élénkzöld nyeregtető. 22

A régi házunk – akárcsak mellette Andersonéké vagy a túloldalon Richardséké – üresen áll, és feltehetőleg így is marad. Ugyanakkor sehol sincs kitéve az ELADÓ tábla. Senki sem tudná megvenni. Fred szerint a gazdasági patthelyzet évekig fog tartani, és csak utána várható némi stabilizálódás. Egyelőre a kormánynak minden téren vissza kell szereznie az irányítást. Az embereknek újra a fejükbe kell vésni, hol a helyük. Azon mélázom, vajon bejutott-e már néhány egér a régi szobámba, teleszórták-e ürülékükkel a fényesre csiszolt parkettát, és mennyi pókháló lehet a sarkokban. Az épület rövidesen úgy fog festeni, mint a Brooks 37. Lepusztul, és szétcsócsálják a termeszek. Újabb változás: amikor a Brooks 37.-re, Lenára és Alexre gondolok, már nem szorul össze a torkom. – Biztos vagyok benne, hogy meg sem nézted a vendéglistát, amit a szobádban hagytam. – Még nem volt rá időm – vágom rá szórakozottan, és továbbra is az elsuhanó tájat figyelem. Némi kanyargás után megérkezünk a Congress negyedbe, ahol egészen más épületek sorakoznak. Portland két benzinkútja közül feltűnik az egyik, amit egy rendfenntartó csapat őriz, ég felé meredő puskákkal. Ezután dollárboltok következnek, egy automata mosoda fakó, narancssárga ponyvával, majd egy kopottas élelmiszerbolt. Anyám hirtelen előredől, és egyik kezét Tony ülésének hátuljára teszi. – Hangosítsd fel! – szól élesen a testőrre. Tony elfordít egy tekerőgombot a műszerfalon, mire a rádió felhangosodik. 23

– A connecticuti Waterburyben kitört forrongásokat követően… – Istenem! – szól közbe anyám. – Csak nem megint…? – …a kormány azt javasolja a polgároknak, különösen a délkeleti negyedek lakóinak, hogy átmenetileg költözzenek át a szomszédos Bethlehem kerületbe. Bill Ardury, a Különleges Alakulatok parancsnoka igyekszik megnyugtatni az aggódó lakosságot. „Kezünkben tartjuk az irányítást – közölte hétperces felszólalásában. – A nemzeti és az állami szintű katonai erők együtt munkálkodnak a betegség visszaszorításán, és garantálják az érintett terület kordonokkal való elkülönítését, illetve mihamarabbi megtisztítását és fertőtlenítését. Nincs okunk tartani a fertőzés további terjedésétől…” – Elég! – szól közbe hirtelen anyám, és hátradől az ülésen. – Nem bírom tovább hallgatni. Tony még babrál egy darabig a rádió gombjával. A többi állomáson csupán zúgás hallatszik. A múlt hónap legsokkolóbb híre az volt, hogy a kormány leleplezett néhány hullámhosszt, amit a Veszettek is felhasználtak a saját céljaikra. Számos kulcsfontosságú üzenetet sikerült észrevenni és dekódolni, aminek aztán az lett az eredménye, hogy sikeresen rajtaütöttek egy hatfős chicagói Veszett csapaton. Mint kiderült, az egyikük tervelte ki a tavaly ősszel Washington D. C.-ben történt robbantásokat, amelyek során huszonhét ember meghalt, köztük egy anya is a gyermekével. Örültem, amikor kivégezték a Veszetteket. Néhányan úgy vélték, a méreginjekció túl humánus módszer volt az ilyen terroristák számára, de szerintem hatásos üzenetet közvetített az embereknek: „Nem mi vagyunk a gonoszok. Mi ésszerűen 24

és együttérzőn cselekszünk. Az igazság, a rend és a szervezettség elkötelezett hívei vagyunk.” A másik oldal, a kikezeletlenek azok, akik káoszt idéznek elő. – Visszataszító! – fortyan fel újra anyám. – Ha már akkor elkezdtünk volna bombázni, amikor az első… Tony, vigyázz! A testőr beletapos a fékbe. Csikorognak a kerekek. Előrelökődöm – már majdnem belecsapódik a homlokom az első ülés fejtámlájába, amikor a biztonsági öv hátraránt. Jókora döccenés, majd a levegő megtelik az égett gumi szagával. – A fenébe! – szitkozódik anyám. – Mi a büdös francot jelentsen ez…? – Sajnálom, asszonyom, nem láttam a lányt. A konténerek közül ugrott elő… Az autó előtt fiatal lány áll, kezével a motorháztetőn támaszkodik. Haja kuszán meredezik vékony, keskeny arca körül, rémült szeme hatalmasra tágul. Ismerősnek tűnik. Tony letekeri az ablakot. Az egymás mellett sorakozó konténerek édeskés, rothadt bűze beáramlik az autóba. Anyám köhögni kezd, és az orra elé kapja a kezét. – Jól vagy? – kérdezi Tony, és kidugja a fejét az ablakon. A lány nem válaszol. Zihál, a pulzusa valahol az egekben járhat. Pillantása a sofőrről a hátsó ülésen ülő anyámra, majd rám vándorol. A megrökönyödés borzongása fut végig rajtam. Jenny. Lena unokatestvére. Az előző nyár óta nem láttam. Rengeteget fogyott, és sokkal idősebbnek is néz ki. Mégis biztos vagyok benne, hogy ő az. Felismerem a rezgő orrcimpáját, a büszke, hegyes állát és a szemét. Ő is felismer engem – látom az arcán. Mielőtt azonban bármit mondhatnék, leveszi a kezét a motorháztetőről, és 25

eliszkol az utca túloldala felé. Ócska, tintafoltos hátizsákot cipel, amit minden jel szerint Lenától örökölhetett. Az egyik zsebén még látható két, fekete műanyag patentokból kirakott név: a Lenáé és az enyém. Még hetedikben szurkáltuk bele, amikor az egyik órán unatkoztunk. Aznap találtuk ki a kis jelszavunkat, amivel később egymást buzdítottuk különféle alkalmakkor, például tájfutásnál: Halena. A nevünk összeolvasztva. – Az ég szerelmére! Az ember azt hinné, elég nagy lány már ahhoz, hogy ne rohanjon a kocsik elé! Majdnem szívrohamot kaptam. – Ismerem – mondom gépies hangon. Képtelen vagyok kiverni a fejemből Jenny hatalmas, sötét szemét és sápadt, koponyaszerű arcát. – Hogy érted azt, hogy ismered? – kérdezi anyám, és odafordul hozzám. Behunyom a szemem, és megpróbálok békés dolgokra gondolni. Az öböl… sirályok köröznek a kék égen. Makulátlan, fehér szalagokként áramlanak. Akárhogy próbálok koncentrálni erre a képre, egyre csak Jenny szeme és éles orcája, álla ugrik be. – Jennynek hívják. Lena unokatestvére… – Ügyelj a szavaidra! – vág közbe anyám ridegen. Túl későn jövök rá, hogy meg sem kellett volna szólalnom. Lena neve a legrondább szitokszónál is rosszabb a családunkban. Anyám évekig büszke volt a Lenához fűződő barátságomra. A saját szabadelvűségének bizonyítékát látta benne. Mi senkit sem ítélünk meg a származása alapján – hajtogatta a

26

vendégeinknek, ha felmerült a téma. – Elavult nézet, hogy a betegség öröklődik. Már-már személyes sértésnek vette, amikor Lena elkapta a kórságot, és a kikúrálása előtt átszökött a határon. Mintha kizárólag azért tette volna, hogy bolondot csináljon belőle. Éveken keresztül szívesen láttuk a házunkban – jajdult fel néha hirtelen, a Lena szökését követő időkben. – Bár tudtuk volna, mennyire kockázatos! Mindenki figyelmeztetett… Azt hiszem, hallgatnunk kellett volna rájuk… – Nagyon lefogyott – motyogom magamban. – Haza, Tony! Anyám a fejtámlának dönti a fejét, és behunyja a szemét – így jelzi, hogy vége a társalgásnak.

27

Lena

Rémálomból ébredek az éjszaka közepén. Azt álmodtam, hogy Grace beszorult a parketta alá a régi hálószobánkban, Carol néni házában. Kiáltozást hallok az alsó szintről – tűz ütött ki. Füsttel telt meg a szoba. Grace után nyúlok, meg akarom menteni, de a keze kicsúszik az enyémből. Ég a szemem, fojtogat a füst, és tisztában vagyok vele, hogy ha nem rohanok el, meg fogok halni. Grace viszont sikítozva jajgat, hogy segítsek rajta… Felülök. Egyre csak Holló mantrája ismétlődik a fejemben – a múlt halott, nem létezik –, ám ezúttal ez sem segít. Folyton azt látom, ahogy Grace kicsi keze kicsúszik az enyémből. Zsúfolt a sátor. Dani az egyik oldalamhoz nyomódik, három másik nővel egymáshoz préselődve alszanak. Juliannek egyelőre saját sátra van. Ez afféle udvarias gesztus. Kap egy kis időt, hogy megszokja a helyet, a körülményeket, akárcsak én, amikor a Vadonba érkeztem. Nem könnyű hozzászokni a közelséghez, az állandóan hozzánk érő testekhez. A Vadonban nincs intim szféra, így nem létezik illendőség sem. 28

Ott lehetnék én is, Julian sátrában. Tudom, hogy ezt várta tőlem azok után, ami a föld alatt történt velünk: a fogság és a csók után. Végtére is én hoztam őt ide. Én mentettem meg, én húztam ki ebbe az új életbe, amely csordultig tele van szabadsággal és érzéssel. Elvileg semmi akadálya nincs, hogy vele aludjak. A kikezeltek – a zombik – azt mondanák, hogy már úgyis megfertőződtünk. Hentergünk a mocsokban, mint a dagonyázó disznók. Ki tudja? Talán igazuk van. Lehet, hogy megőrjítenek minket az érzéseink. Lehet, hogy a szerelem tényleg betegség, és sokkal jobb lenne nélküle. Mi azonban egy másik utat választottunk. Végeredményben ezért szöktünk el a kúra elől: hogy szabadon választhassunk. Abban is szabadok vagyunk, hogy a rosszat válasszuk. Egyelőre nem tudok visszaaludni. Levegőre van szükségem. Kikászálódom az egymásra hányt hálózsákok és takarók alól, és óvatosan odamászom a sátor bejáratához. A hasamon kúszom ki a szabad ég alá, miközben próbálok egyetlen neszt sem hallatni. Dani megvonaglik álmában a hátam mögött, és érthetetlen szavakat motyog. Hűvös az éjszaka. Az ég tiszta és felhőtlen. Olyan, mintha a hold közelebb volna, mint máskor; ezüstös fénye mindent átszínez, mintha vékony hóréteg lepné be a tájat. Egy darabig egy helyben állok, és élvezem a mozdulatlan csendet. Nézem a holdfényben fürdő sátrakat, a mélyen lecsüngő faágakat, amelyeken még éppen csak kipattantak az első rügyek. Időnként egy bagoly huhog a messzeségben. Az egyik sátorban Julian alszik. Egy másikban Alex.

29

Távolabb megyek a sátraktól. Elindulok a vízmosás felé. Elsétálok a tábortűz maradéka mellett, amelyben gyér parázs villog az elszenesedett fadarabok között. A levegőben még mindig érezni lehet az égett fém és a babkonzerv szagát. Fogalmam sincs, merre megyek, és ostobának is érzem magam, amiért elkódorgok a tábortól – Holló ezerszer megtiltotta. Éjjel az állatoké a Vadon, és a fák kerülgetése közben könnyű eltévedni a bozótban. Nekem azonban legyűrhetetlen viszketegségem támad, és olyan tisztának érzem az éjszakát, hogy nem félek az eltévedéstől. Beleugrom a kiszáradt folyómederbe, amit kövek és avar rétege bélel, és imitt-amott feltűnik benne a régi élet néhány maradványa: egy horpadt fém italdoboz, egy műanyag zacskó, egy gyerekcipő. Úgy száz métert gyalogolok dél felé, amikor egy irdatlan nagy, kidőlt tölgyfa állja utamat. Vízszintesen fekvő törzse olyan széles, hogy majdnem a mellemig ér; gyökérhálózata az ég felé meredezik, mintha valami sötét kerék hányná szét egy szökőkút vizét. Motozást hallok a hátam mögül. Megfordulok. Az egyik árnyék megmoccan, szilárd formát ölt. Egy kis időre a szívverésem is megáll… Védtelen vagyok. Nincs fegyverem, semmivel sem tudnék elűzni egy éhes vadállatot. Az árnyék aztán kiimbolyog a tisztásra, és egy fiú alakját veszi fel. A holdfényben semmi sem látszik őszi levelekre emlékeztető, aranyos fényű hajszínéből, ami néhol egészen vörösbe fordul. – Ó! – szólal meg Alex. – Te vagy az. Négy nap telt el, és ez az első mondat, amit hozzám intéz. Ezer dolgot szeretnék mondani neki. Kérlek, érts meg! Kérlek, bocsáss meg! 30

Mindennap imádkoztam, hogy életben maradj, de végül a remény fájdalomba fulladt. Ne gyűlölj! Még mindig szeretlek. Ezek helyett azonban csak ennyit tudok kinyögni: – Nem tudtam aludni. Biztosan emlékszik rá, mennyit küzdöttem a rémálmokkal. Sokszor beszélgettünk erről az utolsó együtt töltött nyáron Portlandben. Tavaly nyár… Alig egy éve volt. Elképzelhetetlen a távolság, amit azóta megtettem, és a messzeség, amely közénk ékelődött. – Én sem tudok – vágja rá egyszerűen. Ez a szimpla kijelentés és maga a tény, hogy egyáltalán szóba áll velem, felold valamit a bensőmben. Meg akarom ölelni, és megcsókolni, mint régen. – Azt hittem, meghaltál – mondom. – Majdnem én is belehaltam. – Tényleg? – Közömbös hangon beszél. – Elég gyorsan felépültél. – Nem. Te ezt nem értheted. – Összeszorul a torkom; mintha fojtogatnának. – Nem bírtam elviselni, hogy táplálom a reményt, aztán mindennap arra ébredek, hogy nem igaz, hogy még mindig nem vagy sehol. Nem… Nem voltam elég erős ehhez. Egy darabig hallgat. A sötétben nem látom az arcát. Ismét elborítja az árnyék, de érzem, hogy engem néz. Végül beszélni kezd. – Amikor bevittek a Kriptába, azt hittem, meg fognak ölni. De nem vesződtek velem. Csak hagytak meghalni. Bedobtak egy cellába, és rám zárták az ajtót. 31

– Alex! A fojtogató érzés a torkomból a mellkasomba kúszik, és mielőtt észrevehetném, potyogni kezdenek a könnyeim. Elindulok hozzá. Szeretném megsimogatni a haját, megcsókolni a homlokát, a szemhéját, és elűzni annak az emlékét, amit látott. Ő viszont hátrébb lép, hogy ne tudjam elérni. – Nem haltam meg. Fogalmam sincs, hogy maradtam életben. Sok vért veszítettem, ők is meglepődtek. Idővel kialakult közöttünk egy kegyetlen játék… Ami arról szólt, hogy mennyit bírok. Kíváncsiak voltak, mit tehetnek velem, és mikor fogok… Hirtelen félbehagyja a mondatot. Én sem bírom tovább hallgatni. Nem akarom tudni, nem akarom, hogy igaz legyen; a gondolatát sem tudom elviselni annak, hogy ilyen szörnyűségeket művelhettek vele. Ismét előrébb lépek, a kezeimet a mellkasa és a válla felé nyújtom a sötétben. Nem lök el magától, de nem is karol át. Hideg, dermedt szoborként áll. – Alex! – Fohászként hajtogatom a nevét, vagy inkább varázsigeként, ami meg nem történtté tehet mindent. A kezem felsiklik a mellkasán az álláig. – Sajnálom. Annyira sajnálom! Hirtelen megrándul, és hátralép. Ezzel egy időben megmarkolja a csuklómat, és leszorítja az oldalamhoz. – Voltak napok, amikor azt kívántam, bárcsak megölnének. Nem engedi el a csuklómat, sőt egyre erősebben szorítja. Leszögezi a kezeimet, mozdulni sem tudok. Halk, mély, sürgető hangon beszél, és a szavaiból áradó harag még jobban fáj, mint a szorítása. – Előfordult, hogy kértem őket… Vagy ezért imádkoztam elalvás előtt. Csak azért tartottam ki, mert 32

bíztam benne, hogy megtalállak… Illetve reméltem… – Elengedi a kezemet, és megint hátrébb lép. – Ezért nem… Nem tudom megérteni. – Alex, kérlek! Ökölbe szorítja a kezét. – Ne hajtogasd a nevemet! Már nem ismerjük egymást. – De én ismerlek! – Még mindig sírok, visszanyelem a torkomba felmászó gombócokat, és levegő után kapkodok. Ez csak egy lidércnyomás, fel fogok ébredni. Egy rémtörténet, amelyben Alex szörnyként tér vissza hozzám, összefoltozva, szétdarabolva, gyűlölettel telve. Majd ha felébredek, ott lesz igazi valójában, egészben és épségben, és újra az enyém lesz. A keze után tapogatózom, és az ujjai közé fonom az ujjaimat. Nem törődöm vele, hogy ismét el akar lökni magától. – Én vagyok az, Alex. Lena. A te Lenád. Emlékszel? Emlékszel a Brooks 37.-re és a pokrócra, amit a hátsó udvarban tartottunk…? – Ne! – szól közbe. A hangja beletörik a szóba. – És mindig megvertelek Scrabble-ben – erősködöm. Muszáj beszélnem, magam mellett tartanom, emlékeztetnem a múltra. – Mert te hagytál győzni. Emlékszel, amikor egyszer piknikezni készültünk, és csak egy spagettikonzervet találtunk, meg némi zöldbabot? Azt javasoltad, hogy keverjük össze… – Ne! – …és úgy is tettünk, és nem is volt olyan rossz! Felfaltuk az egész nyomorult konzervet, annyira éhesek voltunk. Amikor pedig besötétedett, az égre mutattál, és azt mondtad, hogy mindennek, amit szeretsz bennem, megvan a saját csillaga. Elakad a lélegzetem, úgy érzem, mindjárt megfulladok. Vakon nyúlok utána, és megragadom a gallérját. 33

– Állj! – Megfogja a vállamat. Alig néhány centi választja el az arcát az enyémtől, mégis ismeretlennek tűnik ebben a pillanatban. Egy elnagyolt, torz maszk. – Hagyd abba! Ne beszélj többet! Vége, érted? Mindennek vége. – Alex, kérlek… – Elég! – kiált rám éles hangon, mintha pofon vágna. Elenged, én pedig hátratántorodom. – Alex meghalt. Hallod? Minden… Minden, amit éreztünk, amit akartunk… Most már a múlté. Eltemettük. Elvitte a szél. – Alex! Időközben elfordult tőlem, ám ekkor újra visszafordul. A holdfény éles, fehér fényt vet rá; olyan, mint egy dühös színpadi figura a reflektorok fényében. – Nem szeretlek, Lena. Hallod, amit mondok? Soha nem szerettelek. Elfogy a levegő. Minden elfogy. – Nem hiszek neked. – A sírás elszorítja a torkomat, alig bírom kinyögni ezt a pár szót. Kicsit közelebb lép hozzám. Most már semmit sem ismerek fel belőle. Minden ízében átalakult, idegenné vált. – Hazugság volt, érted? Minden hazugság volt. Őrültség, ahogy mindig is mondták. Felejtsd el! Verd ki a fejedből, hogy egyáltalán megtörtént! – Kérlek! – Fogalmam sincs, hogy sikerül talpon maradnom, miért nem rogyok össze ott helyben, miért ver tovább a szívem, amikor annyira szeretném megállítani. – Kérlek, ne tedd ezt velem, Alex! – Ne mondd ki többször a nevemet! Ekkor mindketten halljuk: a levelek zizegve összemorzsolódnak mögöttünk, és egy hatalmas alak moccan 34

felénk az erdőben. Alex arckifejezése egészen megváltozik. Elillan a haragja, és valami más veszi át a helyét: fagyos feszültség. – Ne mozdulj, Lena! – szól rám halkan, de a hangjában sürgetés bujkál. Mielőtt megfordulhatnék, már érzem a hátam mögött magasodó irdatlan testet, és megüti a fülemet az állat szuszogása. Éhes… Mindegy, mivel csillapítja. Egy medve. Valahogy beosont a vízmosásba, és most alig néhány méter választja el tőlünk. Tömött, fekete szőre ezüstösen csillog a holdfényben. Hihetetlenül nagy: másfél vagy két méter hosszú, és még négy lábon is majdnem a vállamig ér. Először Alexre néz, majd rám, aztán ismét Alexre. Olyan a szeme, mint a csiszolt ónix: tompa és élettelen. Egyszerre két dolog merül fel bennem: a medve sovány és éhes. Kemény telünk volt. Másodszor: nem fél tőlünk. Zsigeri félelem uralkodik el rajtam. Kiszorítja belőlem a fájdalmat, és mindössze egyetlen gondolatot hagy meg: puskát kellett volna hoznom. A fenevad még egy lépést tesz előre, közben előre-hátra ingatja ormótlan fejét. Méricskél minket. Látom a lélegzete páráját a hideg levegőben, és látom élesen kicsúcsosodó lapockáit. – Jól van – folytatja Alex, ugyanazon a halk hangon. Ahogy ott áll mögöttem, a testéből kiérződik a feszültség. Mintha nyársat nyelt volna, megdermeszti a félelem. – Csak semmi izgalom! Lassan… Lassan elhátrálunk innen, jó? Szépen, lassan. 35

Hátralép egyet, de már ez az aprócska mozdulat is elég ahhoz, hogy a medve a hátsó lábaira emelkedjen, és kivicsorítsa a holdfényben csontfehéren izzó fogait. Alex újra megdermed. A medve felordít. Olyan közel van, hogy érzem masszív testének melegét, éhes leheletének keserűségét. Puskát kellett volna hoznom. Nincs lehetőségem megfordulni és elrohanni. Ezen a szűk helyen közönséges préda lett belőlünk, a medve pedig prédát keres. Ostoba! Ez a Vadon törvénye: az nyer, aki nagyobb, erősebb és szívósabb. Csapj le, vagy lecsapnak rád. A medve újra előrelendül, még mindig morogva. A testem összes izma riadtan feszül meg, szinte sikoltva követeli, hogy meneküljek, mégis egy helyben maradok, mozdulatlanságra kényszerítem magam, még csak nem is remegek. A medve habozni látszik. Nem menekülök. Ezek szerint talán mégsem vagyok préda. Ismét visszahúzódik… Előny, aprócska lehetőség. Megragadom. – Hé! – kiáltom, amilyen hangosan csak tudom, és felemelem a karom, hogy nagyobbnak lásson. – Hé! Menj innen! Takarodj! Nyomás! A medve értetlenül, riadtan hátrál még egy lépést. – Azt mondtam: takarodj! Felemelem a lábam is, és belerúgok a legközelebbi fába. Kéregdarabok repülnek a medve irányába. Az állat még mindig bizonytalanul ácsorog, de már nem morog, inkább zavartan védekezni látszik. Leguggolok, és felveszem az első követ, amit meg tudok markolni. Felpattanok, és teljes erőből a medve felé hajítom. A bal válla alatt találom el. Nagy, tompa puffanás

36

hallatszik. Az állat nyüszítve hátrál tovább, majd megfordul, és homályos, fekete foltként gomolyogva visszadöcög az erdőbe. – A kurva életbe! – szitkozódik Alex a hátam mögött. Hosszan, hangosan fújja ki a levegőt, előredől, aztán ismét kiegyenesedik. – A rohadt, kurva életbe! Az adrenalintól és a feszültség hirtelen oldódásától mindenről megfeledkezett; egy pillanatra lehullott róla az új maszk, és felvillant mögötte a régi Alex. Vadul kavarog a gyomrom. A medve sebesült, kétségbeesett szeme jelenik meg előttem, és újra hallom a vállának csapódó kő hangját. Nem volt más választásom. Ez a Vadon törvénye. – Őrültség volt. Őrült vagy! – Alex a fejét ingatja. – A régi Lena elmenekült volna. Neked kell nagyobbnak, erősebbnek, szívósabbnak lenned. Valami hidegség terjed szét bennem, és apránként növekvő, szilárd falat alkot a mellkasomban. Nem szeret. Soha nem szeretett. Minden hazugság volt. – A régi Lena halott – mondom, aztán félretolom az utamból és elindulok a vízmosásban vissza, a tábor felé. Minden lépés nehezebb az előzőnél; valami iszonytató súly tolt el belülről, és kővé változtatja a végtagjaimat. Csapj le, vagy lecsapnak rád. Alex nem jön utánam, és nem is várom tőle. Nem törődöm vele, hova megy; hogy ott marad-e az erdőben egész éjjel, vagy visszatér a táborba. Ahogy ő fogalmazott: mindennek vége, a törődésnek is.

37

Csak akkor fakadok ismét sírva, amikor már majdnem visszaérek a táborba. Hirtelen elárasztanak a könnyek, ezért meg kell állnom és le kell guggolnom. Jó lenne, ha kivérezném magamból az érzéseket. Egy pillanatra átfut az agyamon, milyen könnyű lenne visszamenni a túloldalra, besétálni egy laborba, és felajánlani magam a sebészeknek. Nektek volt igazatok, én tévedtem. Szedjétek ki! – Lena! Felnézek. Julian kilépett a sátrából. Biztosan én ébresztettem fel. Kócos haja az égnek mered, mint egy biciklikerék törött küllői, és mezítláb tapossa a Vadon földjét. Felegyenesedem, és megtörlöm az orrom a pulóverem ujjával. – Jól vagyok – mondom, de közben még mindig könnyeket nyelek vissza. – Nincs semmi bajom. Julian egy darabig ugyanott áll, és engem néz. Tudom, hogy látja rajtam a sírás nyomait. Megértő a tekintete: azt sugallja, hogy minden rendben lesz. Széttárja a karját. – Gyere ide! – kér halkan. Nem tudok elég gyorsan rohanni. Szinte beleesem az ölébe. Kikap, szorosan a mellkasához nyomja a fejem, én pedig elengedem magam. Erőt vesz rajtam a zokogás. Julian mormog valamit a hajamba, csókot nyom a fejem tetejére, és engedi, hogy az ő karjaiban sírjak egy másik fiú elvesztése miatt – amiatt, akit nála is jobban szerettem. – Sajnálom – ismételgetem a mellkasába. – Annyira sajnálom. A pólója átitatódott füsttel, és érezni benne a talajtakaró és a tavaszi rügyek szagát is. – Semmi baj – suttogja. 38

Miután kissé lenyugodtam, Julian megfogja a kezemet. Követem a sátra sötét barlangjába, ami pont olyan szagú, mint a pólója, csak áthatóbb. Lefekszem a hálózsákjára, ő pedig mellém hever, és tökéletes kagylóba zárja a testemet. Összegömbölyödöm azon a biztonságos, meleg helyen, és kivárom, amíg az Alex miatt hullatott utolsó, forró könnyeim legördülnek az arcomon, majd leszivárognak a föld mélyébe.

39

Hana

– Hana! – Anyám türelmetlenül néz rám. – Fred azt kérte, add

oda neki a zöldbabot. – Bocs – felelem, erőltetett mosollyal. Alig aludtam az éjjel. Álmok foszlányait láttam, képek homályos töredékeit, amelyek el is illantak, mielőtt jobban megfigyelhettem volna őket. A fényes porcelánedényért nyúlok – mint minden tárgy a Hargrove-házban, ez is gyönyörű –, habár Fred közelebb ül hozzá, mint én. Ez is a szertartás része. Nemsokára a felesége leszek, és minden este elő fogjuk adni ezt a jól koreografált jelenetet. Fred rám mosolyog. – Fáradt vagy? – kérdezi. Az elmúlt hónapokban jó pár órát töltöttünk együtt; többek között a közös vasárnapi étkezésekkel igyekeztünk összeforrasztani az életünket. Sokszor tanulmányoztam az arcvonásait, és próbáltam eldönteni, hogy van-e benne valami vonzó. Végül csak arra jutottam, hogy kellemes érzés ránézni. Nem mondható kifejezetten szépnek, mint – állítólag – én, de okosabb nálam és 40

tetszik, ahogy sötét hajának egy fürtje ráhullik a jobb szemöldökére, amikor éppen nincs ideje hátrasimítani. – Tényleg fáradtnak látszik – jegyzi meg Mrs. Hargrove. Fred anyja gyakran beszél úgy rólam, mintha nem is lennék a szobában. Nem sértődöm meg rajta; mindenkivel így viselkedik. A férje több mint három ciklusban dolgozott polgármesterként. A halála után Fredet készítették fel a pozíció betöltésére. A januári Incidenseket követően Fred fáradhatatlanul kampányolt a polgármesteri jelölésért, nem is hiába. Egy héttel ezelőtt egy speciális választási bizottság új polgármesternek kiáltotta ki. Jövő hét elején fogják nyilvánosan beiktatni. Mrs. Hargrove hozzá van szokva, hogy mindig mindenhol ő a legfontosabb nő. – Jól vagyok – biztosítom. Lena mindig azt mondta, hogy a pokolból is ki tudnám hazudni magam. Igazából borzasztó a közérzetem. Rettegek attól, hogy a csontsovány Jenny látványa továbbra is kísérteni fog. Félek, hogy előbb-utóbb Lena is eszembe jut majd. – Érthető, hogy kimerítik az esküvői előkészületek – teszi hozzá anyám. Apám felmordul. – Pedig a csekkeket nem is ő tölti ki. Erre mindenki elneveti magát. A helyiséget hirtelen éles fény világítja meg kintről: egy újságíró kattintja el a fényképezőgépét az ablak alatti bokrok között. A képet jó pénzért adja majd el a helyi újságoknak és tévécsatornáknak. Mrs. Hargrove intézte el, hogy legyenek paparazzók a ház körül ezen az estén. Lefizette a fotósokat, hogy „titokban” 41

vegyék körbe a házat, ahová Fred hívott minket a szilveszteri vacsorára. Alaposan megszervezik az ilyen fényképezési lehetőségeket, hogy a közönség szemtanúja lehessen a tökéletesen összepárosított fiatalok összeismerkedésének és boldogságának. Valóban boldog vagyok Freddel. Jól kijövünk egymással. Ugyanazokat a dolgokat szeretjük, és sok mindent meg tudunk beszélni. Ezért aggódom: minden füstbe megy, ha a procedúra mégsem lesz eredményes. – A rádióban hallottam, hogy Waterbury egyes részeit evakuálták – szólal meg Fred. – Sőt, San Francisco bizonyos körzeteit is. Több felkelés is kitört a hétvégén. – Fred, kérlek! – jajdul fel Mrs. Hargrove. – Tényleg erről kell társalognunk vacsoránál? – Attól nem javul a helyzet, hogy nem veszünk róla tudomást! – fordul oda hozzá a fia. – Apa is ezt tette, és nézd meg, mi történt! – Fred! – szól rá Mrs. Hargrove feszülten, de sikerül fenntartania a mosoly látszatát. Klikk! Újra bevillan a fényképezőgép vakuja a helyiségbe. – Ez az időpont tényleg nem alkalmas erre… – Abba kell hagynunk a színlelést! – Fred körülnéz az asztalnál, mintha egyenként intézne felhívást mindnyájunkhoz. Lesütöm a szemem. – Az Ellenállás létezik. Talán még terjed is. Ez valódi járvány… Legalábbis pontosan olyan. – Waterbury nagy részét kordonokkal zárták le – jegyzi meg anyám. – Biztos vagyok benne, hogy San Franciscóban is ugyanezt fogják tenni. Fred a fejét rázza. 42

– Itt nemcsak a fertőzésről van szó. Éppen ez a probléma lényege. A szimpatizánsok most már egyfajta rendszert alkotnak… Szervezetten támogatják egymást. Én nem fogom apa példáját követni – jelenti ki váratlanul, szokatlan éllel a hangjában. Mrs. Hargrove megdermed és megnémul. – Évekig keringtek a pletykák a Veszettek létezéséről, sőt arról is, hogy egyre többen vannak. Tudtátok. Apa is tudta. Egyszerűen nem akarta elhinni. Lehajtott fejjel nézem a tányéromat. Egy bárányszelet hever rajta érintetlenül, mellette zöldbab és friss mentazselé. Hargrove-éknak csakis a legjobb jár. Azért rimánkodom magamban, hogy a fotósok ebben a pillanatban ne kattintsanak; biztosan lángol az arcom. Mindenki tudja az asztalnál ülők közül, hogy a valaha volt legjobb barátnőm egy Veszettel szökött meg, és azt is tudják – vagy sejtik –, hogy falaztam neki. Fred halkabban folytatja. – Mire elfogadta a tényt… Mire hajlandó lett volna cselekedni… Már késő volt. Odanyúl az anyja kezéhez, de az asszony felveszi a villáját, és újra enni kezd. Olyan erővel döfi át a zöldbabot, hogy a villa hegyei élesen végigcsikorognak a tányéron. Fred megköszörüli a torkát. – Nos, én nem vagyok hajlandó elfordítani a fejem. Ideje szembenéznünk a veszéllyel. – Én csak azt nem értem, hogy miért pont vacsoránál kell erről tárgyalnunk – ismétli Mrs. Hargrove. – Amikor olyan maradéktalanul jó volt a hangulat… – Szabadna távoznom? – kérdezem hirtelen, talán túlzottan is éles hangon. 43

Mindenki meglepetten néz rám. Klikk! Fogalmam sincs, milyen kép lesz ebből: anyám csodálkozásra dermedt szájjal, Mrs. Hargrove összevont szemöldökkel, apám egy véres báránycombot érintve az ajkához… – Hogy érted azt, hogy távoznod? – kérdezi anyám. – Látod? – Mrs. Hargrove sóhajt, és fejcsóválva néz Fredre. – Hana kedvét is elrontottad. – Nem, nem! Nem erről van szó, csak… Igaza volt, nem érzem túl jól magam – vallom be. Összegyűröm a szalvétámat, aztán, látva anyám arcát, kisimítom, és összehajtva lerakom a tányérom mellé. – Fáj a fejem. – Remélem, nem bujkál benned valami – jegyzi meg Mrs. Hargrove. – Nem betegedhetsz le a beiktatás napjára. – Nem lesz beteg – bizonygatja anyám gyorsan. – Nem leszek beteg – ismétlem papagáj módjára. Nem tudom, mi bajom van, de tény, hogy apró fájdalom-tűzijátékok pattognak a fejemben. – Csak jobb lenne lefeküdni egy kicsit. – Hívom Tonyt. – Anyám feláll, és eltolja magát az asztaltól. – Ne, kérlek! – Semmit sem szeretnék jobban, mint egyedül maradni. Az elmúlt egy hónapban – azóta, hogy anyám és Mrs. Hargrove eltökélték, hogy gyorsított eljárással lebonyolítják az esküvőt, pontosan egy időben Fred polgármesteri felavatásával – szinte nem is volt időm magamra, kizárólag a fürdőszobában. – Szeretnék sétálni. – Sétálni?! Mintha vulkán törne ki ettől a szótól: mindenki egyszerre kezd beszélni. Apám ezt mondja: Szó sem lehet róla! Anyám ezt: Hát mégis, hogy nézne az ki? Fred odahajol hozzám: Ez

44

most nem biztonságos, Hana. Mrs. Hargrove pedig így szól: Biztosan lázas. Végül a szüleim úgy döntenek, hogy Tony hazavisz a kocsival, és visszajön értük. Megfelelő kompromisszumnak tűnik. Ez azt jelenti, hogy legalább otthon egyedül lehetek egy kicsit. Felállok, és kiviszem a tányéromat a konyhába, Mrs. Hargrove-val dacolva, aki ragaszkodik hozzá, hogy a házvezetőnő végezze az ilyen feladatokat. Belekaparom az ételmaradékot a szemétbe, és közben megcsapja az orromat a kukák szaga tegnapról. Jenny is testet ölt a képzeletemben, ahogy kilép a konténerek közül. – Remélem, nem a beszélgetéstől lettél rosszul. Megfordulok. Fred kijött utánam a konyhába. Tisztes távolságban áll meg mögöttem. – Nem – válaszolom. Túl fáradt vagyok a további bizonygatáshoz. Egyszerűen csak haza akarok menni. – Nincs lázad, ugye? – Fred az arcomat fürkészi. – Sápadtnak tűnsz. – Elfáradtam, ennyi. – Akkor jó. – Fred zsebre dugja a kezét. Ugyanolyan sötét, elöl gyűrött zsebe van, mint apámnak. – Már attól féltem, hogy hibásat kaptam. Megrázom a fejem; biztosra veszem, hogy rosszul hallottam. – Tessék? – Csak vicceltem. – Fred elvigyorodik. A bal orcáján helyes gödröcske tűnik fel, és a foga is nagyon szép. Nagyra értékelem ezeket a vonásait. – Hamarosan találkozunk. – Előrébb dől, és csókot nyom az arcomra. Önkéntelenül is

45

visszahúzódom. Még mindig nem vagyok hozzászokva az érintéséhez. – Menj, és aludj egyet, szépségem! – Jól van – bólintok, de Fred már át is ment az étkezőbe, ahol rövidesen felszolgálják a desszertet és a kávét. Három hét múlva a férjem lesz, és a konyha is az enyém lesz, sőt a házvezetőnő is. Mrs. Hargrove is követni fogja az utasításaimat, és én döntöm el, mit eszünk. Minden lehetséges kívánságom teljesül. Hacsak nem Frednek van igaza – és tényleg hibás vagyok.

46

Lena

Folytatódik a vita arról, hogy merre menjünk, és hogy szétváljunk-e. A csapat egyes tagjai vissza akarnak kanyarodni délre, majd onnan továbbmenni keletre, Waterbury felé, ahol az Ellenállás állítólag szép sikereket ért el, és a Veszettek jókora tábora él biztonságban. Mások egészen Cape Codig akarnak eljutni, ami gyakorlatilag egy elnéptelenedett település, ezért sokkal veszélytelenebb táborhelyet kínál. Néhányan pedig-elsősorban Gordo – tovább szeretnének haladni északnak, hogy átjussanak valahogy az amerikai-kanadai határon. Az iskolában mindig azt tanultuk, hogy más országok – ahol nincs kúra – tönkrementek, és sivár, néptelen parlaggá váltak a betegség miatt. Ám ez kétségkívül hazugság volt, mint oly sok minden, amit tanítottak. Gordo hallott mendemondákat kanadai prémvadászokról és halászokról, és úgy beszél róluk, mintha az Édenről szóló fejezeteket olvasná fel Shhh Könyvéből. – Én azt mondom: Cape Cod – mondja Csuka. Fehéres szőke haját könyörtelenül lenyírta egészen a fejbőréig. – Ha újrakezdik a bombázást… 47

– Ha újrakezdik a bombázást, sehol sem leszünk biztonságban – vág közbe Tövis. Csuka és Tövis képtelenek megunni az állandó marakodást. – Annál nagyobb biztonságban vagyunk, minél távolabb kerülünk a városoktól – érvel Csuka. – Ha az Ellenállásból totális lázadás lesz, gyors és azonnali megtorlásra lehet számítani a kormánytól. Több időnk marad. – Mire? Átúszni az óceánt? – Tövis a fejét csóválja. Holló mellett guggol, aki csapdát készít. Elképesztő, mennyire boldognak tűnik közöttünk, a koszos földön kuporogva, egy hegymászással és csapdaállítással töltött, hosszú nap után. Boldogabb, mint akkor, amikor együtt éltünk Brooklynban, kikezeltként, abban a szép lakásban, amely telis-tele volt fényes sarkokkal és gondosan polírozott felületekkel. Azon a helyen olyan volt, mint a lélegezni és beszélni is képtelen, fehér arcú, fűzőbe préselt nők, akikről történelemórán tanultunk. – Figyeljetek, nem futhatunk el. Inkább csatlakozzunk a többiekhez, és növekedjünk létszámban, amennyire csak lehet! Tövis pillantása összeakad az enyémmel a tábortűz fölött. Rámosolygok. Nem tudom, hogy Tövis és Holló mennyit észlelt abból, ami közöttünk történt Alexszel, és mennyit tudnak a közös múltunkról – hiszen erről semmit nem szóltak – , de most még barátságosabbak velem. – Én Tövissel értek egyet – közli Vadász. Feldob egy töltényt, a kézfejével elkapja, majd pöcköl rajta még egyet, és elkapja a tenyerével. – Szét is válhatunk – javasolja Holló századszor. Szemlátomást nem szíveli sem Csukát, sem Danit. Ebben az új

48

csapatban nincsenek tisztán meghúzott dominanciahatárok, és Tövis vagy Holló szava sem szent, mint korábban. – Nem válunk szét – jelenti ki Tövis határozottan. Ugyanabban a pillanatban elveszi Hollótól a csapdát, és lágyabb hangon hozzáteszi: – Hadd segítsek! Így dolgozik Tövis és Holló: úgy beszélgetnek egymással, mintha kötelet húznának: húznak, engednek, civakodnak, kibékülnek. A kúra minden kapcsolatot ugyanolyanná tesz, a szabályok és az elvárások egyértelművé válnak. A kúra nélkül azonban mindennap újra kell teremteni a kapcsolatokat, folyamatosan ki kell bogozni és újraértelmezni a mondatokat. A szabadság kimerítő. – Te mit gondolsz, Lena? – kérdezi Holló, mire Csuka, Dani és a többiek is felém fordulnak. Most, hogy bizonyítottam az Ellenállásnak: az én véleményem is sokat nyom a latban. Az árnyak közül Alex tekintetét is magamon érzem. – Cape Cod – mondom, miközben még több aprófát teszek a tűzre. – Minél messzebb vagyunk a városoktól, annál jobb, és minden előny jobb a semminél. Ott sem leszünk egyedül. Vannak telepesek, lakóbázisok, ahová csatlakozhatunk. –A mondataim hangosan csengenek a tisztáson. Nem tudom, hogy Alex is észleli-e a változást: hangosabb és magabiztosabb lettem. Kis időre csend áll be. Holló töprengve néz rám. Aztán váratlanul megfordul, és a háta mögé néz. – Neked mi a véleményed, Alex? – Waterbury – vágja rá azonnal. Görcsbe rándul a gyomrom, tudom, hogy ostobaság – tudom, hogy többről van szó, mint pusztán kettőnk viaskodásáról –, mégis elönt a harag. 49

Természetesen ellenkező nézeteket vall. Hát persze. – Semmi előny nem származik abból, ha elvágjuk magunkat a kommunikációs és információs csatornáktól. Háború zajlik. Próbálhatjuk tagadni, homokba dughatjuk a fejünket, ám ettől még ez az igazság. A háború pedig előbb-utóbb utolér minket. Szerintem jobb, ha szemtől szemben találkozunk vele. – Igaza van – szólal meg Julian. Megrökönyödve nézek rá. Eddig jóformán egy szót sem szólt esténként a tábortűznél. Úgy érzem, még nem tudja elengedni magát. Még mindig ő az új jövevény, a kívülálló – és ami még rosszabb: olyasvalaki, aki az ellenség soraiból jött át közénk. Julian Fineman, annak a néhai Thomas Fineman-nek a fia, aki a Delíriummentes Amerika nevű szervezetet alapította és vezette. Ez a szervezet testesít meg mindent, ami ellen lázadunk. Nem számít, hogy Julian hátat fordított a családjának és az ügynek, sőt kis híján az életét is odadobta, hogy közénk tartozhasson. A csoport egyes tagjain látom, hogy még mindig nem bíznak benne. Julian egy gyakorlott felszólaló kimért hanghordozásával beszél. – Nincs értelme az elkerülő taktikáknak. Ez a háború nem fog csak úgy véget érni. Ha terjed és erősödik az Ellenállás, a kormány és a hadsereg mindent el fog követni annak érdekében, hogy megállítsa. Több esélyünk van felvenni velük a harcot, ha közel vagyunk az események középpontjához. Máskülönben csak lapuló ürgék leszünk, akik a kiöntést várják. Bár Julian egyetért Alexszel, ügyel rá, hogy egyfolytában Holló szemébe nézzen. Julian és Alex nem állnak szóba egymással, sőt még a tekintetükkel is kerülik egymást, a

50

többiek pedig elég óvatosak és tapintatosak ahhoz, hogy ne firtassák a dolgot. – Én is azt mondom, hogy Waterbury – böki ki hirtelen Lu, amin szintén meglepődöm. Tavaly még hallani sem akart az Ellenállásról. El akart tűnni a Vadonban, és az Épek városaitól legtávolabb eső telepek egyikén akart élni. – Rendben. – Holló feláll, és kezével lesöpri a farmere hátsó részét. – Akkor legyen Waterbury! Van valakinek ellenvetése? Egy percig mindnyájan hallgatunk, és egyik arcról a másikra vándorol a tekintetünk, jóllehet, sokan árnyékba burkolóznak. Senki sem szólal meg. Nem örülök a döntésnek, amit Julian is egyértelműen érez. A térdemre rakja a kezét, és megszorítja. – A kérdés el van döntve. Holnap… A mondatot kiáltozás szakítja félbe; a hangok teljesen váratlanul lökődnek felénk, mint egy szélroham. Ösztönös válaszként mindnyájan felpattanunk a helyünkről. – Mi az ördög? – Tövis a vállára veszi a puskáját, és lövésre készen kémleli a környező fákat és bokrokat, az ágak és kúszónövények rengetegét. Az erdő ismét elnémult. – Csitt! – Holló felemeli az egyik kezét. Ekkor megint felhangzik: – Hé! Segítsetek már! A rohadt életbe…! Mind egyszerre könnyebbülünk meg, és sóhajtva engedjük el a feszültséget. Felismerjük Veréb hangját. Pár órával ezelőtt indult el az erdőbe a saját útját járni. – Hallunk, Veréb! – kiáltja vissza Csuka. Emberi alakok surrannak be a fák közé, és árnyékokká válnak, ahogy elhagyják a tűz köré rajzolódott, kerek, világos területet. Juliannel a helyünkön maradunk, és észreveszem, hogy Alex sem mozdul. Utasítások szűrődnek ki a kusza 51

hangok örvényéből – A lábát, a lábát, a lábát fogjátok meg! – aztán Veréb, Tövis, Csuka és Dani lép vissza a tisztásra, párosával egy-egy testet cipelve. Először azt hiszem, hogy állatokat hoznak kátrányos ponyvába csavarva, de aztán a lángok éles fénye hirtelen rávetődik egy lefelé csüngő, sápadtfehér karra, és felkavarodik a gyomrom. Emberek. – Víz! Hozzatok vizet! – Holló, a ládát! A lány vérzik! Egy pillanatra megbénulok. Ahogy Tövis és Csuka leteszik a testeket a földre a tűz közelében, az ismeretlenek arcát is megnézhetem. Az egyik idős, sötét, naptól és széltől cserzett – látszik, hogy élete java részét a Vadonban töltötte. Nyálbuborékok szivárognak a szája sarkából, a légzése rekedt és vizenyős. A másik arc megdöbbentően szép. A lány velem egykorú lehet, vagy kicsit fiatalabb. Olyan színű a bőre, mint a mandula belseje, hosszú, sötétbarna haja legyezőként terül el a feje fölött a talajon. Az emlékeim egy percre visszarángatnak a múltba, az átszökésem idejére. Pont ilyen lehettem, amikor Holló és Tövis megtaláltak. Inkább halottnak látszottam, mint élőnek, csupa zúzódás és seb volt a testem. Tövis megfordul, és rajtakap, hogy bámulok. – Egy kis segítség kéne, Lena! – rivall rám éles hangon. Kirángat a révületemből. Odamegyek hozzá, és letérdelek az idősebb nő mellé. Holló, Csuka és Dani a lányról gondoskodnak. Julian tétován áll mögöttem. – Tehetek valamit? – kérdezi. – Tiszta vízre van szükségünk – feleli Tövis, fel sem nézve.

52

Előveszi a kését, és levágja a nő blúzát. Helyenként az anyag mintha beleolvadt volna a bőrébe. Amikor jobban megnézem, látom, hogy az alteste súlyosan összeégett, a lábát pedig nyílt, elfertőződött sebek csúfítják. Egy pillanatra muszáj behunynom a szemem, és megerősítenem magam, hogy ne hányjak. Julian megsimítja a vállamat, majd elindul vizet keresni. – A kurva életbe! – motyogja Tövis, miközben egy újabb sebről húzza le az anyagot: ezúttal hosszú, egyenetlen szélű vágás tűnik fel a sípcsont mentén, fertőzéstől megdagadva. – Az istenit! – Az asszony gurgulázó morgást hallat, aztán elnémul. – Nehogy valaki meglökjön! – Óvatosan leveszi a széldzsekijét. Izzadság gyöngyözik a homlokán. Közel vagyunk a tűzhöz, amit a többiek éppen felszítanak. – Kötszer kell! – Tövis magához vesz egy kis törölközőt, és elkezdi csíkokra hasítani, avatott kézzel, gyorsan. Ezek lesznek az érszorítók. – Valaki hozzon már egy rohadt kötszert! A hőség olyan, mintha forró fal magasodna mellettünk. A sötét füst eltakarja előlünk az eget. Begomolyog a gondolataim közé, elhomályosítja az érzékeimet, és egyre inkább úgy érzem, mintha csak álmodnék: a hangok, a mozdulatok, a forróság, a testek szaga töredékessé és valószerűtlenné válnak. Már azt sem tudom, hogy percek vagy órák óta térdelek a sérült asszony mellett. Julian valamikor visszatér egy vödör gőzölgő vízzel. Aztán ismét elmegy, hogy újra visszajöjjön. Segítek kitisztítani a nő sebeit, és egy idő után már nem hús-vér testnek látom, hanem valami nyakatekert, elvetemedett dolognak, mint egy halom sötét, megkövült faág az erdőben. Tövis megmondja, mit tegyek, én pedig megteszem. Még több víz kell, ezúttal hideg. Tiszta gyolcs. Felállok, elmegyek, 53

magamhoz veszem a szükséges tárgyakat, majd visszaviszem a testhez. További percek telnek el, aztán további órák. Valamikor felemelem a fejem, és nem Tövist látom magam mellett, hanem Alexet. Egy sebet varr össze az asszony vállán, közönséges varrótűvel és hosszú, sötét cérnával. Egészen belesápadt a koncentrálásba, mégis könnyedén és fürgén mozgatja az ujjait. Látszik, hogy van gyakorlata a sebvarrásban. Rájövök, hogy mindvégig iszonyú keveset tudtam róla – a múltjáról, az Ellenállásban betöltött szerepéről, a Vadonban leélt éveiről, mielőtt Portlandbe került… Olyan erősen mar belém a szomorúság, hogy majdnem felkiáltok. Nem amiatt bánkódom, amit elvesztettem, hanem amiatt, amit meg sem szereztem. Összeér a könyökünk. Elhúzódik tőlem. A füst most már a torkomban is lerakódik; egyre nehezebb nyelnem. Hamutól bűzlik a levegő. Tovább tisztogatom az asszony élettelen faágakra emlékeztető végtagjait, ahogy régen a nagynéném mahagóniasztalát súrolgattam havonta egyszer: óvatosan, lassan. Aztán Alex eltűnik, és ismét Tövis veszi át a helyét. A vállamra teszi a kezét, és finoman hátrébb tol a testtől. – Végeztünk – mondja. – Hagyjuk itt! Megtettél mindent, rád már itt nincs szükség. Egy pillanatra azt hiszem, úgy érti, hogy minden rendben lesz a sebesülttel. Miközben azonban a sátrak felé terel, meglátom a nő arcát a tűz fényében – fehér, viaszos, az ég felé vakon meredő szemmel –, és meggyőződöm róla, hogy halott, hiába tettünk meg mindent. Holló még mindig a fiatal lány mellett térdel, de már nyugodtabban tevékenykedik, és a lány is szabályosan lélegzik. 54

Julian a sátrában van. Annyira fáradt vagyok, hogy alvajárónak érzem magam. Belépek a sátorba, erre ő arrébb húzódik, hogy helyet csináljon nekem. Én viszont szinte szó szerint ráomlok, és befészkelem magam a testéből kialakult nagy kérdőjelbe. Émelyítő füstszag árad a hajamból. – Jól vagy? – kérdezi suttogva, és a kezemet keresi a sötétben. – Igen – suttogom én is. – És ő? – Meghalt – vágom rá kurtán. Julian élesen szívja be a levegőt, és érzem, ahogy a teste megfeszül mellettem. – Sajnálom, Lena. – Nem lehet mindenkit megmenteni. Tudom, hogy ez így működik. Ezt mondaná Tövis is, és bár tudom, hogy ez az igazság, valahol a lelkem mélyén még mindig nem akarom elhinni. Julian szorosan magához ölel, hátulról csókot nyom a fejemre. Hagyom, hogy valami lehúzzon az álom sötét alagútjába, a lehető legmesszebbre a bűzös, égett szagtól.

55

Hana

Ez már a második éjjel, amikor szörnyű kép zavarja meg az álmomat: a fekete homályból egy szempár néz rám, pislogás nélkül. Aztán a szemekből fénykorongok lesznek, fényszórók, amelyek rám irányítják sugarukat. Mozdulatlanul állok az út közepén, és rám telepszik a szemét meg a kipufogófüst tömény bűze… Szinte földbe döngöl a motor ordító, forróságot lehelő, pusztító ereje… Még éjfél előtt felébredek, izzadságban úszva. Nem történhet meg. Velem nem. Felállok, és a fürdőszoba felé tántorgok. A sípcsontom fájdalmasan ütődik neki a szobámban heverő egyik kibontatlan doboznak. Noha január végén költöztünk ide, és azóta több mint két hónap telt el, csak a legszükségesebb holmikat csomagoltam ki. Alig három hét múlva feleség leszek, és újból költöznöm kell. A régi tárgyaim – a plüssállatok, a könyvek és a furcsa porcelánfigurák, amiket gyerekként gyűjtöttem – különben sem jelentenek már túl sokat számomra. A fürdőszobában hideg vizet löttyintek az arcomra, és megpróbálom kimosni a fényszórószemek emlékét a fejemből, 56

a szorítást a mellkasomból meg azt a pánikszerű félelmet, hogy el fognak ütni. Azt hajtogatom magamban, hogy az égvilágon semmi jelentősége egy ilyen álomnak; a kúra egyszerűen mindenkinél kicsit másként hat. Amikor kinézek az ablakon, a hold kerek és valószerűtlenül világos. Az üveghez nyomom az orromat. Az út túloldalán álló szemközti ház pontosan olyan, mint a miénk, és a mellette lévő is a tökéletes tükörképe. Végeláthatatlan sorban követik egymást az egyforma házak és az újonnan épült, de régies hatást keltő, ugyanolyan nyeregtetők. Muszáj mozognom. Régen mindig valami viszketegség tört rám, és jelezte, hogy a testemnek futásra van szüksége. A kikúrálásom óta mindössze egyszer vagy kétszer kocogtam, ám nem sikerült felidéznem a régi élményt. Most sem rajongok az ötletért. Mégis úgy érzem, valamit tennem kell. Felveszek egy régi tréningnadrágot és egy sötét pólót. Ósdi baseballsapkát nyomok a fejemre, ami annak idején az apámé volt – egyrészt azért, hogy a hajam ne hulljon az arcomba, másrészt azért, hogy ne ismerjenek fel az utcán. Valójában nyugodtan kint lehetnék kijárási tilalom idején, hiszen átestem a procedúrán, de semmi kedvem utólag a szüleimmel hadakozni. Hana Tate – avagy nemsokára Hana Hargrove – nem száll vitába a szüleivel. Nem akarom, hogy tudjanak az alvásproblémáimról. Nem adhatok okot nekik a gyanakvásra. Felveszem a futócipőmet, és lábujjhegyen a hálószobaajtóhoz osonok. Tavaly nyáron sokszor elszöktem hazulról. Tiltott összejövetelek zajlottak az Otremba Paints mögötti raktárépületben, meg ott volt a Deering Highlands-i buli, amikor rajtaütöttek a társaságon; más estéken pedig a Sunset Parkban, a Back Cove-nál vagy egyéb helyeken futottak 57

össze a kikezeletlenek. Egy ilyen alkalommal történt az is, hogy engedtem Steven Hiltnek megérinteni a csupasz belső combomat, és közben úgy éreztem, megállt az idő. Steven Hilt: sötét szempilla, szabályos, egyenes fogsor, tűlevelek illata. Megsüllyedt a gyomrom az izgalomtól, valahányszor rám nézett. Mindez ma már nem több egy ember életéről készült fotósorozatnál. Csaknem hangtalanul surranok le a lépcsőn. Megtalálom a bejárati ajtó reteszét, és óvatos, apró mozdulatokkal eltolom. A leghalkabb nesz sem hallatszik. Hideg szél motoz a kertünket szegélyező magyalbokrok között, a vaskerítés tövében. A bokrok is szerepeltek a WoodCove Farms lakópark ingatlanhirdetésében: A biztonság, a védelem, valamint az intim légkör megteremtése céljából Megállok, és fülelni kezdek, hátha meghallom az őrjáratozókat. Semmi. Ettől függetlenül óvatosnak kell lennem, mert közel lehetnek. A WoodCove huszonnégy órás önkéntes őrjáratot ígért a hét minden napjára, de a lakópark hatalmas, és rengeteg titkos sikátor, eldugott utcácska megfér benne. Ha szerencsém van, elkerülhetem az őröket. Elindulok a vaskapuhoz a bejárathoz vezető kőlapos ösvényen. Fekete denevérek csapata repül el a holdkorong előtt, az árnyékaik keresztezik az ösvényt. Megborzongok. Már nem érzem a sürgető viszketegséget. Szeretnék visszatérni az ágyamba, bevackolni magam a puha takaróba és a mosószerillatú párnába, majd felfrissülve felébredni, és jól belakmározni a reggeli tojásrántottából. Csapódást hallok a garázs felől. Megfordulok. Résnyire nyitva van az ajtó. 58

Először a fotósok jutnak eszembe. Egyikük biztos átugrott a kapun, és tanyát vert a kertben. Aztán gyorsan elhessegetem az ötletet. Mrs. Hargrove gondosan megszervezte a média munkatársainak tevékenységét, és eddig soha senki nem volt különösebben kíváncsi rám, hacsak nem Freddel együtt mutatkoztam. A második gondolatom: benzintolvaj. A kormány szükségintézkedései miatt hiánycikké vált az üzemanyag, és – kiváltképp Portland szegényebb negyedeiben – mindennaposak lettek a betörések. Télen különösen kiéleződött a helyzet, hiszen kifogyott a kályhákból az olaj és a kocsikból a benzin. Sok házba betörtek, és mindent megrongáltak, ami csak az útjukba akadt. Csupán februárban kétszáz betörést észleltek; ez volt a legrosszabb hónap ilyen szempontból azóta, hogy negyven évvel ezelőtt bevezették a kötelező kúrát. Megint átfut az agyamon, hogy vissza kéne mennem a házba, és fel kéne ébresztenem apámat. Akkor viszont jönnének a kérdések, és magyarázkodni kényszerülnék. Inkább elindulok a garázs irányába, miközben le sem veszem a szemem az ajtóról, hátha meglátom, mi mozog odabent. A füvet belepő harmat gyorsan átáztatja a nadrágomat. Az egész testem libabőrössé válik. Valaki figyel. Egy gally roppan a hátam mögött. Megfordulok. Megint végigszalad a szél a magyalbokrokon. Nagy levegőt veszek, és visszafordulok a garázs felé. A torkomban dobog a szívem; kellemetlen és ismeretlen érzés. A kúra reggele óta nem éreztem félelmet – igazi félelmet. Akkor remegtem utoljára, méghozzá annyira, hogy ki sem tudtam bogozni a kórházi köntösöm övét. – Helló! – suttogom. 59

Újabb neszezés. Most már biztos, hogy van valami – vagy valaki – a garázsban. Pár lépéssel az ajtó előtt megállok; teljesen megdermedek a félelemtől. Ostoba vagyok. Hülyeség volt az egész. Bemegyek a házba, és felébresztem apámat. Majd azt mondom neki, hogy hangokat hallottam, a kérdésekre pedig csak később válaszolok. Egyszer csak nyávogást hallok. A nyitott ajtóból macskaszempár villan rám. Kifújom a levegőt. Egy kóbor macska… Semmi több. Portland tele van kóbor macskákkal. Meg kutyákkal. Az emberek megveszik őket, aztán nem tudnak gondoskodni róluk, és kidobják őket az utcára. Évek óta korlátlanul szaporodnak. Úgy hallottam, hogy a Highlands vidékén falkákba verődve kóricálnak az elvadult kutyák. Lassan előrébb lépek. A macska le sem veszi rólam a szemét. Megfogom a garázsajtót, és szélesebbre nyitom. – Gyere ide! – hívogatom az állatot. – Gyere csak ki onnan! A macska visszarohan a garázsba. Elszalad a régi biciklim mellett, nekimegy az oldaltámasznak. A kerékpár meginog, én pedig odaugrom, hogy elkapjam, mielőtt csörömpölve az oldalára dőlne. Rozsdás a kormánya, és még a koromsötétben is érzem a rárakódott töméntelen koszt. Egyik kezemmel a biciklit tartom, a másikkal kitapogatom a villanykapcsolót a falon. Felkattintom a mennyezeti lámpát. A garázs megszokott látványa azonnal világos és megnyugtató képpé áll össze: ott a kocsi, amott állnak a kukák, az egyik sarokban a fűnyíró kuksol, a másik sarokban szabályos gúlaformát alkotnak a festékkel és tartalék benzinnel teli kannák. Azok közé bújik be a macska. Legalább nincs olyan rossz állapotban – nem habzik a szája, nincsenek rajta sebhelyek. 60

Semmitől sem kell tartanom. Még egy lépéssel közelebb megyek, ám az állat eliszkol. Megkerüli a kocsit, nagy ívben kikerül engem is, és kisurran a kertbe. Miközben nekitámasztom a biciklit a garázsfalnak, egy kifakult, lila hajgumi tűnik fel a kormány egyik végén. Lenának és nekem ugyanolyan kerékpárunk volt, de mindig azzal cukkolt, hogy az övé gyorsabb. Gyakran összecseréltük a járgányokat, merő véletlenségből, miután letettük őket a tengerparti fűre. Ő alig érte el a pedált a lábával, nekem meg apróra kellett kucorodnom az ő biciklijén. Így mentünk haza, hisztérikusan röhögve. Egy nap aztán hozott két hajgumit a nagybátyja háztartási boltjából – nekem lilát, magának kéket és azt javasolta, hogy tekerjük a kormányra, úgy könnyebb lesz megkülönböztetni a két kerékpárt. Mostanra a gumi is tiszta kosz lett. Tavaly nyár óta hozzá sem nyúltam a bringához. Ez a hobbi is a múlt ködébe veszett, akárcsak Lena. Miért voltunk olyan jó barátnők? Miről beszélgettünk? Semmi közös nem volt bennünk. Teljesen más ételeket és zenét szerettünk. Még csak nem is ugyanabban hittünk. Hirtelen távozása annyira összetörte a lelkemet, hogy szinte lélegezni sem tudtam. Ha nem kúrálnak ki, fogalmam sincs, mihez kezdtem volna. Most már be kell ismernem, hogy valószínűleg szerettem Lenát. Nem azon a bizonyos Természetellenes módon, de mégis valahogy úgy, hogy azt betegségnek lehetett nevezni. Másként hogy volna lehetséges az, hogy egy barát porrá tud zúzni – és teljessé is tud tenni? Teljesen elillant a vágyam, hogy sétáljak. Már csak le akarok feküdni. 61

Lekapcsolom a villanyt, aztán becsukom a garázsajtót, meggyőződve róla, hogy a retesz a helyére tolódott odabent. Mialatt visszasétálok a házba, egy papírdarabot pillantok meg a fűben. Foltokban átáztatta a nedvesség. Egy perce még nem volt ott. Valaki nyilvánvalóan akkor csúsztatta be a kapun, amikor még a garázsban voltam. Valaki tényleg figyelt – talán most is figyel. Lassan átvágok az udvaron. Szinte kívülről látom magam, ahogy odaérek, és lehajolok a röpcéduláért. Szemcsés, rossz minőségű, fekete-fehér fénykép van rajta, az eredeti sokszoros másolata: egy csókolózó pár. A férfi átkarolja és hátradönti a nőt, a nő ujjaival a férfi hajába kapaszkodik. A férfi még mosolyog is csókolózás közben. A papírlap alján egy felirat olvasható: TÖBBEN VAGYUNK, MINT GONDOLNÁD. Ösztönösen összegyűröm a papírt. Frednek igaza volt: az Ellenállás itt van, befészkelte magát közénk. Van papírjuk, fénymásolójuk, és vannak hírvivőik. Valahol a távolban ajtó dörren, mire összerezzenek. Az éjszaka egy csapásra megtelik élettel. Szinte rohanok a bejárati verandáig, és a halk óvatosságról is megfeledkezem; becsukom az ajtót, és háromszorosan is bezárom. Egy darabig az előtérben állok, kezemben a labdává gyűrt papírdarabbal, és magamba szívom a bútorfényező és a fertőtlenítő ismerős szagát. A konyhában kidobom a papírt a szemétbe. Aztán meggondolom magam, és inkább a megsemmisítőbe teszem. Már nem a szüleim aggasztanak, csak meg akarok szabadulni a képtől – hiszen kétségkívül fenyegetésnek szánták. Többen vagyunk, mint gondolnád. 62

Megmosom a kezem forró vízzel, majd ügyetlenül visszabotorkálok a hálószobámba. A levetkőzéssel sem bajlódom, csak lerúgom a cipőmet, leveszem a baseballsapkát, és bebújok a takaró alá. Bár szinte lüktet a forróság a szobában, én majdnem fázom. Hosszú, sötét ujjak fonódnak körém. Bársonykesztyűs kezek kulcsolódnak a nyakam köré – puhák és illatosak –, és mintha Lena suttogó hangját hallanám a messzeségből – Mit tettél? –, aztán az ujjak megkönyörülnek rajtam, és elengednek. Zuhanni kezdek, egyre csak zuhanok, a folyton mélyülő, álomtalan alvásba.

63

Lena

Amikor kinyitom a szemem, a sátort megtölti a homályos, zöld fény, a sátorponyva által átszínezett napsugarak fénye. A föld enyhén nyirkos alattam, mint reggelente általában; a talaj harmatot lehel magából, elűzi az éjjeli, fagyos dermedtséget. Beszédfoszlány és fémtálak csörrenése üti meg a fülemet. Julian már nincs mellettem. Nem tudom, meddig aludhattam olyan mélyen. Álomra sem emlékszem. Eszembe jut, hogy talán ilyen lehet kikezeltnek lenni: mindig felfrissülve és megújulva ébredni, nem ismerve a hosszú árnyékujjakat, amelyek álmaimban nyúlnak utánam. Odakint meglepően meleg van. Az erdő megtelt madárfüttyel. A felhők felszabadultan kóvályognak a sápadtkék égen. A Vadon vakmerően hirdeti a tavasz érkezését, mint a márciusban megjelenő, büszke, felborzolt tollazatú vörösbegyek. Lesétálok a patakhoz, ahonnan a vizet hoztuk. Dani éppen kijön a vízből, teljesen csupaszon, majd egy pólóval törölgetni kezdi a haját. Régebben megdöbbentett a meztelenség látványa, most viszont már alig veszem észre; számomra 64

ugyanolyan, mintha egy sötét, víztől sikamlós testű vidra sütkérezne a parton. Odamegyek hozzá, én is leveszem a pólóm, aztán megmosom az arcom és a hónaljam. Egy kicsit a fejemet is bedugom a víz alá, és zihálva húzom ki. A víz még jéghideg, ezért semmi kedvem belemenni. A táborból már eltávolították az idős asszony holttestét. Remélhetőleg találtak neki végső nyughelyét. Eszembe jut Kék, akit ott kellett hagynunk a hóban, megdermedt szempillákkal, befagyott szemmel. Felrémlik előttem az elhamvasztott Miyako is. Kísértetek, az álmaim árnyfigurái. Nem tudom, megszabadulok-e tőlük valaha. – Jó reggelt, napsugár! – köszönt Holló, de fel sem néz. Egy dzsekit foltoz, a szája tele van tűkkel, az ajkaival szorítja őket, úgy szűri ki magából a szavakat. – Jól aludtál? – Meg sem várja a válaszomat. – Maradt még egy kis reggeli a tűzön. Siess, mert Dani felfal mindent! A tegnap este megmentett lány ébren van: Holló mellett ül, a tűz közelében. Vörös pokrócot tekert maga köré. Még szebb, mint amilyennek a sötétben láttam. Élénkzöld szeme van, arca ragyogó színű, bőre egészen hamvas. – Szia! – köszönök rá, miközben odamegyek a tűzhöz. Szemérmesen rám mosolyog, de nem szól semmit. Hirtelen nagyon együttérzek vele. Emlékszem, mennyire rémült voltam, amikor kiszöktem a Vadonba, és olyan alakok között találtam magam, mint Holló, Tövis és a többiek. Nem tudhatom, honnan jött, és miféle szörnyűséges dolgokat látott. A tűz szélén horpadt edényt fedezek fel, félig a hamuba temetve. Némi fekete babos zabkása maradt benne az előző napi vacsorából. Ropogósra égett, és szinte teljesen ízetlen. Szedek belőle egy bádogbögrébe, és gyorsan magamba tömöm. 65

Éppen befejezem az evést, amikor Alex sétál ki az erdőből egy vízzel teli, műanyag kannával. Ösztönösen felnézek, hátha észrevesz, ám ő szokás szerint átnéz a fejem fölött, mereven a semmibe tekintve. Miután otthagy, megáll az új lány mellett. – Tessék! – Lágy hangon beszél, a régi Alex hangján, az emlékeimben őrzött hangon. – Hoztam egy kis vizet. Ne aggódj, tiszta. – Köszönöm, Alex! – válaszol a lány. Valahogy ez a név rendellenesen hangzik az ő szájából, megszédülök tőle. Gyerekként éreztem magam így az Eastern Promon rendezett eperfesztiválon, amikor elmentünk a vidámparkba, és körbenéztem az elvarázsolt kastélyban: minden el volt torzulva. Tövis, Csuka és a csoport néhány tagja is előbukkan az erdőből Alex nyomában; könyökükkel törnek utat maguknak az ágak szövevényében. Julian tűnik fel utoljára. Önkéntelenül is felállok, odarohanok hozzá, és a karjaiba vetem magam. – Uhhh! – nyög fel nevetve. Kicsit hátratántorodik, de azért magához ölel. Szemlátomást meglepődött, és örül is. Nappal, mások szeme láttára nem szoktam ennyire kimutatni az iránta táplált érzéseimet. – Hát ez mit jelentsen? – Hiányoztál – mondom, és ok nélkül is kifulladtnak érzem magam. A kulcscsontjához nyomom a homlokomat, egyik kezemet a mellkasán pihentetem. Szívverésének ritmusa megnyugtat: teljes valójában jelen van, itt és most. – Átfésültük a környéket – mondja Tövis. – Öt kilométeres körzetben. Minden rendben van. A Dögevők egy másik irányba mehettek. Julian teste megfeszül. Tövis felé fordulok. 66

– A Dögevők? Rám néz, de nem válaszol. Az új lány előtt áll meg. Alex még mindig mellette ül. Csak pár centi választja el a karjukat, a tekintetemet pedig hirtelenjében a válluk és könyökük között létrejött, félhomokóra alakú, negatív terület szippantja magába. – Nem emlékszel, melyik napon érkeztek? – kérdezi Tövis a lánytól, és látom rajta, hogy nehezen fojtja vissza a türelmetlenségét. Tövis a felszínen csupa szög és él, csupa harapósság, mint Holló. Ezért jönnek ki ilyen jól egymással. A lány beharapja az ajkát. Alex lágyan és biztatóan megérinti a kezét; egyszeriben irdatlan erővel tetőtől talpig eláraszt az érzés, hogy mindjárt rosszul leszek. – Gyerünk, Korall! – bátorítja. Korall. Hát persze, mi más is lehetne? Gyönyörű, törékeny és különleges. – Nem… Nem emlékszem. – Olyan mély hangja van, mint egy fiúnak. – Próbáld meg felidézni! – kéri Tövis. Holló ránéz Tövisre. Arckifejezésén egyértelműen látszik az üzenet: Ne erőltesd! A lány szorosabban húzza magára a pokrócot, majd megköszörüli a torkát. – Pár napja jöttek… Három, négy… Nem tudom pontosan. Találtunk egy régi csűrt, ami teljesen épségben maradt… Ott vertünk tanyát. Csak pár főből állt a csapatunk: David, Tigg… és Nan. – Elcsuklik a hangja, élesen beszívja a levegőt. – Meg néhány másik ember… Összesen nyolcan. Azóta voltunk együtt, hogy átjöttem a Vadonba. A nagyapám egy régi vallás papja volt. – Dacosan néz fel ránk, mintha azt méregetné, ki meri kritizálni. – Nem volt hajlandó áttérni az Új Rend hitére, ezért megölték. – Vállat von. – Azóta követték a családomat. 67

Amikor a nagynénémről kiderült, hogy szimpatizáns… Feketelistára kerültünk. Nem kaphattam munkát, nem párosítottak össze senkivel, nem volt menekülés számunkra. Bostonban egyetlen háztulajdonos sem adott ki nekünk albérletet… Nem mintha ki tudtuk volna fizetni. A hangjából süt a keserűség. Most már egyértelműen látom, hogy a nemrégiben átélt trauma tette ilyen törékennyé. Megszokott körülmények között ugyanúgy vezető alkat lenne, mint Holló. Mint Hana. Újra belém mar az irigység, ahogy Alex pillantása rászegeződik. – A Dögevők – erősködik Tövis. – Hagyd már békén! – szól rá Holló. – Még nem áll készen rá, hogy beszéljen róla. – Nem, nem! Tudok beszélni róla, csak… Alig emlékszem valamire… – Ismét megrázza a fejét, ezúttal zavarodottabban. – Nannek sok baja volt az ízületeivel. Nem szeretett egyedül maradni a sötétben, ha kiment elvégezni a dolgát. Félt, hogy elesik. – Szorosan a melléhez húzza a térdét. – Felváltva kísértük ki. Aznap éjjel rajtam volt a sor. Csak ezért nem… Ennek köszönhetem, hogy… – Elcsuklik a hangja. – Ezek szerint a többiek meghaltak? – kérdezi Tövis tompa hangon. A lány bólint. Dani motyogva szitkozódik, és céltalanul belerúg a földbe. – Megégtek – beszél tovább a lány. – Álmukban. Láttuk. A Dögevők körbevették az épületet, és egyszer csak… Huss! Felcsaptak a lángok, a csűr meg leégett, mint egy szál gyufa. Nan elvesztette a fejét. Futni kezdett vissza, a csűr felé. Utánamentem… De innentől már nem sokra emlékszem. Azt 68

hittem, ő is megégett, aztán egy gödörben ébredtem, esett az eső… Utána találtatok meg minket… – A rohadt életbe! – Dani minden szónál belerúg a földbe, a göröngyök pedig szétrepülnek. – Ezzel nem segítesz! – csattan fel Holló. Tövis a homlokát dörzsölve sóhajt fel. – Ezen a tájon már mindent letaroltak. Ezzel nyerünk egy kis időt. Csak abban bízhatunk, hogy az útjaink nem keresztezik egymást. – Hányan voltak? – kérdezi Csuka Koralltól. A lány megrázza a fejét. – Öten? Heten? Tucatnyian? Gyerünk, kell adnod valami kiindulópontot… – Én azt akarom tudni, miért! – vág közbe Alex. Bár lágy hangon beszél, mégis mindenki azonnal elhallgat, és rá figyel. Ezt is imádtam benne: bármely helyzetben azonnal magához ragadta az irányítást, a hangja felemelése nélkül, könnyedén és magabiztosan. Semmit nem kéne éreznem, ezért inkább arra próbálok koncentrálni, hogy Julian ott áll szorosan a hátam mögött. Aztán arra összpontosítok, hogy Alex és Korall térde összeér, és Alex nem húzódik el, sőt kedvére van az érintés. – Miért támadtak? Miért égették fel a csűrt? Ennek semmi értelme – mondja Alex, és megcsóválja a fejét. – Tudjuk, hogy a Dögevők fosztogatnak és rabolnak, de nem pusztítanak ok nélkül… Ez nem rablás volt, hanem… mészárlás. – A Dögevők együttműködnek a DMA-val – feleli Julian. Most már gördülékenyen beszél, bár nem lehet könnyű megszólalnia. Az apja alapította és vezette a DMA-t, a szervezet az egész családja számára egy életművet jelentett, és

69

amíg pár héttel ezelőtt egy cellába nem kényszerültünk, Julian is annak tartotta. – Pontosan. – Alex feláll. Habár megint egymással beszélnek, nem néz Julianre, csak egyfajta kihívásra reagál, felénk sem fordul. Hollót és Tövist nézi. – Most már nem a túlélésre játszanak, igaz? A fizetség kell nekik. Nagyobb a tét, új célokat tűztek ki. Senki sem cáfolja meg, amit mond. Mindenki tudja, hogy igaza van. A Dögevőket soha nem érdekelte a kúra. Azért jöttek itt a Vadonba, mert nem illettek bele a normál társadalomba, illetve az kitaszította őket magából. Semmiféle hűség vagy hovatartozás nem hajtja őket, nem értenek sem a tisztesség, sem az eszmék nyelvén. Noha mindig könyörtelenek voltak, a támadásaiknak rendszerint volt valami célja – fosztogattak, raboltak, tartalékokat és fegyvereket szereztek, és ha kellett, öltek is ezért. De hogy csak úgy gyilkolásszanak, cél és haszon nélkül… Ez valami egészen más. Ez módszeres emberirtás. – Apránként kifüstölnek minket. – Holló lassan beszél, mintha most merült volna fel benne először ez a lehetőség. Julianhez fordul. – Levadásznak bennünket… Mint az állatokat. Ugye? Most mindenki Julianre néz – egyesek kíváncsian, mások vádlón. – Nem tudom. – Alig hallhatóan megbicsaklik a hangja. – Nem engedhetik meg maguknak, hogy életben hagyjanak minket. – Most már mondhatom, hogy a rohadt életbe? – kérdezi Dani gúnyosan.

70

– De ha a DMA és a rendfenntartók a Dögevőkkel akarnak leöletni minket, az annak a bizonyítéka, hogy az Ellenállásnak nagy ereje van – tiltakozom. – Fenyegetőnek találják a létezésünket. Ez jó, nem? A Vadonban élő Veszetteket éveken keresztül védte a kormány, hiszen az volt a hivatalos álláspontjuk, hogy a betegség, az amor deliria nervosa kipusztult a rajtaütésben, és minden fertőzött embert megöltek. A szerelem és a szeretet elvileg nem létezett többé. Ha elismerik, hogy Veszett közösségek élnek odakint, be kellett volna ismerniük a hibájukat is. Ez a propaganda azonban mostanára tarthatatlanná vált. Túl nagy és látványos lett az Ellenállás ereje. Már nem vehetnek semmibe minket, nem tehetnek úgy, mintha nem is léteznénk – ezért próbálnak eltörölni a föld színéről. – Majd meglátjuk, milyen jó, amikor a Dögevők alvás közben sütnek meg – csattan fel Dani csúfondárosan, és ismét a földbe rúg. – Kérlek! – Holló lábra kecmereg. Egy fehér tincs szalagként fut végig a hajában. Korábban nem vettem észre, így azt sem tudom, hogy régóta ott van-e, vagy csak nemrég fakult ki a haja abban a sávban. – Egyszerűen csak óvatosabbnak kell lennünk. Jobban megválogatjuk, hol verünk tábort, és valamelyikünk egész éjjel őrködni fog. Egyetértetek? Ha vadásznak ránk, akkor nekünk kell gyorsabbnak és ügyesebbnek lenni. És mindenben együtt kell működnünk. Minden nappal egyre többen leszünk, értitek? – Nyomatékosan Csukára és Danire mutat, aztán visszafordul Korallhoz. – Elég erősnek érzed magad a gyalogláshoz? A lány bólint. 71

– Azt hiszem. – Akkor jó. – Tövisnek szemlátomást egyre fogy a türelme. Lehet, hogy már tíz óra is elmúlt. – Akkor tegyünk még egy utolsó kört! Ellenőrizzük a csapdákat, és csomagoljunk! Amint lehet, továbbindulunk. Tövisnek és Hollónak már nincs megkérdőjelezhetetlen hatalma a csoport fölött, de még mindig rá tudják venni az embereket a mozgásra, és ezúttal sem ellenkezik senki. Már majdnem három napja táborozunk Poughkeepsie közelében, és most, hogy sikerült megegyeznünk egy következő úti célban, alig várjuk, hogy odaérjünk. A csapat rövidesen szétszéled, az emberek beszivárognak a fák közé. Alig egy hete vándorlunk együtt, de már kialakultak a jól körülhatárolt szerepek. Tövis és Csuka vadásznak. Holló, Dani, Alex és én kezeljük a csapdákat. Lu hozza és forralja a vizet. Julian csomagol, kicsomagol és újracsomagol. A többiek javítják a ruhákat, foltozzák a sátrakat. A Vadonban a túlélés a rendtől függ. Ebben a kikezeltek és a kikezeletlenek is egyetértenek. Igyekszem lépést tartani Hollóval, aki egy rövid emelkedő után lebombázott épületek alapjaihoz vezet minket. Egykor egy egész lakótelep állhatott ezen a helyen, most csak mosómedvék nyomai tűnnek fel a romok között. – Ő is velünk jön? – bököm ki végül. – Ki? – Holló meglepettnek tűnik, amikor észrevesz maga mellett. – A lány. – Próbálok semleges hangon beszélni. – Korall. Holló felvonja a szemöldökét. – Nincs más választása, nem igaz? Vagy velünk jön, vagy itt marad, és éhen hal. 72

– De… – Nem tudom megmagyarázni, miért érzem makacsul azt, hogy megbízhatatlan. – Semmit sem tudunk róla. Holló megáll. Felém fordul. – Egyikünk sem tud büdös szart sem a többiekről! – közli. – Még mindig nem fogtad fel? Rólam sem tudsz semmit, én sem tudok rólad semmit. Még te sem tudsz magadról semmit. Eszembe jut Alex, a furcsa, szoborszerű figura, aki az egykori hús-vér fiúból lett. Lehet, hogy nem is változott olyan sokat. Talán soha nem ismertem igazán. Holló sóhajt, majd mindkét kezével dörzsölni kezdi az arcát. – Nézd, én komolyan gondoltam azt, amit az imént mondtam. Ezt együtt csináljuk végig, és mindenben együtt kell működnünk. – Értem – felelem. Visszanézek a tábor felé. Ebből a távolságból egészen vibráló a pokróc színe, amit Korall maga köré tekert; mint egy vérfolt a frissen kifényesített parkettán. – Szerintem nem érted. – Holló megáll előttem, és a pillantásával kényszerít, hogy nézzek a szemébe. Kemény a tekintete, majdnem fekete. – Ez… Ami most történik… Ez az egyetlen, ami számít. Nem játék. Nem vicc. Ez háború. Sokkal nagyobb, mint amekkorát te vagy én fel tudunk mérni. Túl nagy az egész csoport számára is. Mi már nem számítunk. – Ellágyul a hangja. – Emlékszel, mit hangoztattam olyan sokszor? A múlt halott. Ekkor döbbenek rá, hogy Alexről beszél. Összeszorul a torkom, de nem akarom, hogy sírni lásson. Soha többé nem hullatok könnyeket Alex miatt. Holló újból elindul. – Menj! – kiáltja hátra. – Segíts Juliannek tábort bontani! 73

Visszanézek. Julian már a sátrak felét szétszedte. Éppen ekkor bont le egy újabbat, amely a földre roskad, szinte semmivé foszlik, akár egy fordítva növekvő gomba. – Egész jól elboldogul. Nincs rám szüksége – mondom, és Holló után eredek. – Hidd el! – Holló megfordul, fekete haja meglebben a mozdulattól. – Szüksége van rád. Pár pillanatig csak állunk egy helyben, és nézzük egymást. Valami felvillan Holló szemében: egy kifürkészhetetlen kifejezés. Talán figyelmeztetés. Aztán mosolyra húzódik a szája. – Még mindig én parancsolok. Azt kell tenned, amit mondok. Megfordulok, és lemegyek a dombon a táborba Julianhez, akinek szüksége van rám.

74

Hana

Reggel kissé kótyagosan térek magamhoz. A szobát elárasztja a napfény. Elfelejtettem becsukni a redőnyt. Felülök, majd a lábamhoz tolom a takarót. Sirályok vijjognak odakint, és miközben felállok, a verőfényben úszó kertből rám kacsint az élénkzöld fű. Az íróasztalomon észreveszem azon kevés tárgyak egyikét, amelyeket kicsomagoltam a költözés után: a Kikúrálva című, vaskos kézikönyvet a kezelésem után kaptam. A bevezetője szerint „tartalmaz minden választ a szokványos – és rendhagyó – kérdésekre a procedúrával és annak utóhatásaival kapcsolatban”. Gyorsan kikeresem az álmokról szóló részt, és átfutom az unalmas szakkifejezésekkel teli szöveget, amely megemlíti a kúra egyik nemkívánatos, lehetséges utóhatását: az álmok nélküli éjszakákat. Aztán kiszúrok egy mondatot, amelyiktől legszívesebben a mellemhez szorítanám a kézikönyvet: „Ahogy már többször is hangsúlyoztuk, minden ember más, és jóllehet a procedúra minimálisra szorítja vissza az eltéréseket vérmérséklet és személyiség terén, szükségszerűen másként 75

működik mindenkinél. A kikezeltek közel öt százaléka még mindig rendszeresen álmodik.” Öt százalék. Nem túl sok, de nem is annyira elenyésző hányad. Jobban érzem magam, mint az elmúlt napokban bármikor. Becsukom a könyvet, és hirtelen elhatározásra jutok. Ma elmegyek biciklivel Lenáék házához. Hónapok óta nem jártam a Cumberland közelében. Ezzel a gesztussal utólag tiszteleghetek egy régi barátság előtt, és eltemethetem a rossz érzéseket, amelyek Jenny felbukkanása óta kísértenek. Lehet, hogy Lena végül megadta magát a betegségnek, ám ez részben az én hibámból is történt. Talán ezért jár még mindig a fejemben. A kúra nem irt ki minden érzést az emberből, és a bűntudatom elég erős ahhoz, hogy időnként feltörjön a felszínre. Eltekerek a régi ház előtt, megnézem, hogy minden rendben van-e, és utána jobban fogom érezni magam. A bűn feloldozást követel, én pedig még nem adtam magamnak feloldozást Lena bűne – a közös bűnünk – miatt. Eszembe jut, hogy viszek egy kis kávét. Lena nagynénje, Carol imádta a kávét. Aztán visszatérek a saját életembe. Lelocsolom az arcomat vízzel, magamra húzok egy farmert és a kedvenc kis báránybundámat, amit a szárítógép az eltelt évek alatt egészen megpuhított, aztán kusza kontyba tekerem a hajam. Lena mindig fintorgott, ha így hordtam. Nem igazság – morogta. – Ha én próbálnám meg, úgy néznék ki, mint aki madárfészket hord a fején. – Minden rendben van, Hana? – kérdezi anyám a folyosóról. Tompa hangjából aggodalom érződik ki. Odamegyek az ajtóhoz, és kinézek. 76

– Persze. Miért? Rám sandít. – Tényleg… énekeltél az előbb? Valószínűleg akaratlanul is eldúdoltam egy dallamot. Elpirulok a szégyentől. – Megpróbáltam felidézni egy dal szövegét, amit Fred játszott nekem – vágom rá gyorsan. – De csak pár szóra emlékszem. Anyám arca megenyhül. – Biztos megtalálod az EZFK-ban – mondja. Megfogja az államat, és pár másodpercig kritikusan szemléli az arcomat. – Jól aludtál? – Tökéletesen – válaszolom. Elhúzom az állam a kezétől, majd elindulok a lépcső felé. Odalent apa fel-alá járkál a konyhában, munkahelyi öltözékben, de még nyakkendő nélkül. Már a haján is látom, hogy jó ideje a híreket nézi. Tavaly ősz óta, amikor a kormány kiadta az első hivatalos közleményt a Veszettek létezéséről, szinte folyamatosan be van kapcsolva a hírcsatorna, még akkor is, ha nincs itthon. Miközben a műsort nézi, ujjával a haját tekergeti. A képernyőn egy narancssárgára rúzsozott nő mondja a híreket: – Felháborodott polgárok rohamozták meg ma reggel a State Street rendőrőrsét. Magyarázatot követeltek arra, hogy miért kószálhattak szabadon Veszettek a város utcáin, hogyan szórhatták szét fenyegető röplapjaikat… Mr. Roth, a szomszédunk, ott ül a konyhaasztalnál, és tenyerei között kávésbögrét forgat. Lassan beépített bútordarabbá válik a házunkban. 77

– Jó reggelt, Hana! – mondja, de közben le sem veszi a szemét a képernyőről. – Helló, Mr. Roth! Annak ellenére, hogy Rothék az elegáns utca túloldalán laknak, és Mrs. Roth állandóan az idősebb lányuk, Victoria új ruháiról beszél, tudom, hogy keményen küzdenek a fennmaradásért. Egyik gyereküknek sem sikerült kimagaslóan jó társat kapnia, főleg azért, mert Victoria személyéhez némi botrány is fűződött, és állítólag előrehozott procedúrára is kényszerítették, miután egyszer kijárási tilalom idején kapták el az utcán. Mr. Roth karrierje megtorpant, és megjelentek náluk az anyagi hanyatlás első jelei: már nem használják a kocsijukat, habár még mindig ott áll fényesen a vaskapu és a ház bejárata között. A lámpákat is korán lekapcsolják a házban; nyilvánvalóan spórolni próbálnak az árammal. Mr. Roth alighanem azért jár hozzánk olyan gyakran, mert már a tévéjük sem működik. – Szia, apa! – köszönök, miközben elsietek a konyhaasztal mellett. Apám válaszként mordul egyet, aztán újabb hajtincset ragad meg, és tekergetni kezdi. A bemondónő folytatja a beszámolót: – A röplapokat csaknem tizenkét különböző kerületben szórták szét, sőt játszóterekre és általános iskolákba is bejuttatták őket. A tudósítás hirtelen a tüntető tömegről mutat képeket, akik a városháza lépcsőjén tolonganak. Különféle táblákat tartanak a magasba: FOGLALJÁTOK VISSZA AZ UTCÁINKAT! DELÍRIUMMENTES AMERIKÁT! Amióta a múlt héten meggyilkolták a DMA vezetőjét, Thomas Finemant, a szervezet soha nem látott támogatást szerzett. Máris mártírként 78

emlegették Finemant, és az ország minden részén megemlékezéseket tartottak. – Miért nem tesz senki semmit a megóvásunk érdekében? – kérdezi egy férfi, a mikrofonhoz hajolva. Kiabálnia kell, olyan hangos a tömeg körülötte. – A rendőrségnek az lenne a dolga, hogy védelmezzen minket az ilyen őrültektől! Ehelyett szabadon garázdálkodnak az utcán! Emlékszem, milyen ádázul akartam megszabadulni a röplaptól előző este, mintha a megsemmisítésével eltörölhetném az egész Ellenállást. De azt nem állíthatom, hogy a Veszetteknek kifejezetten mi lettünk volna a célpontja. – Tűrhetetlen! – dühöng apám. Életemben mindössze kétszer vagy háromszor hallottam, hogy felemeli a hangját, és csak egyetlen alkalommal némította el a sokk: amikor bejelentették, hogy a terroristák támadásaiban többek között Frank Hargrove – Fred apja – is meghalt. Együtt néztük a tévét a dohányzószobában; apám váratlanul megfordult, és a falhoz csapta a poharát. Anyámmal annyira megrémültünk, hogy csak bámultuk őt. Soha nem felejtem el, amit aznap este mondott: Az amor deliria nervosa nem a szerelem betegsége. Az önzés betegsége. – Miért van a Nemzetbiztonsági Kabinet, ha…? Mr. Roth közbeszól. – Gyere, Rich, ülj le ide! Csak felzaklatod magad. – Már hogyne zaklatnám fel magam! Ezek a csótányok… A kamrában több karton gabonapelyhet és kávét halmoztunk fel. A hónom alá dugok egy csomag kávét, majd elrendezem a maradékot, hogy ne tűnjön fel a hiány. Ezután magamhoz veszek egy darab kenyeret, és megkenem egy kis mogyoróvajkrémmel, noha a híradó már jócskán elvette az étvágyamat. 79

Elindulok a konyhán keresztül a folyosóra, ám apám közben elkapja a kezemet. – Hova mész? Elhúzódom tőle, gondosan rejtegetve a kávét. – Úgy gondoltam, biciklizek egyet. – Biciklizel? – ismétli apám. – Kicsit szűk lett rám a menyasszonyi ruha. – A hasam előtt egy kisebb körívet írok le a kezemmel, és benne a kettéhajtott kenyérszelettel. – Biztos evéssel vezettem le a stresszt. – Megnyugszom, hogy a kúra nem ölte ki belőlem a füllentés készségét. Apám összevonja a szemöldökét. – Csak a belvárosba ne menj be! Tegnap éjjel újabb incidens történt… – Rongálás, semmi több – teszi hozzá Mr. Roth. A tévében a januári terroristacsapások képeit mutatják: a Kripta keleti oldalának összeomlását; a városházából felnyúló lángokat; a zsúfolt buszokból kiözönlő, rémülten és zavarodottan rohanó tömeget; egy nőt az öböl partján, aki lobogó ruhában kiabálja, hogy elérkezett az ítélet napja; a város fölött gomolygó porfelhőt, amely mindent krétafehér réteggel lepett be. – Ez csak a kezdet – feleli apám élesen. – Pusztán figyelmeztetésnek szánták az üzenetet. – Egyik tervük sem fog sikerülni. Nem elég szervezettek. – Tavaly is ezt mondta mindenki, és végül kilyukasztották a Kripta falát, végeztek a polgármesterrel, a város pedig megtelt pszichopatákkal. Tudod, hány fogoly szökött meg aznap? Háromszáz! – Azóta megerősítették az őrséget – makacskodik Mr. Roth. 80

– Semmiféle őrség nem tudta megakadályozni tegnap este, hogy Portland egyetlen hatalmas postaládává váljon! – Sóhajt, majd megdörgöli a szemét. Visszafordul hozzám. – Nem akarom, hogy széttépjék az egyetlen lányomat. – Nem megyek a belvárosba, apa – nyugtatgatom. – A félsziget közelébe se megyek, jó? Bólint, aztán visszafordul a tévé felé. Odakint megállok a verandán, egyik kezemből megeszem a kenyeret, a másikkal szorosan fogom a kávécsomagot. Túl későn jövök rá, hogy nem ittam. Szomjas vagyok, de nem akarok visszamenni a házba. Letérdelek, bedugom a kávét a régi hátizsákomba, amelyből még mindig kiérződik gyerekkorom kedvenc epres rágógumijának illata –, aztán újra átfűzöm a lófarkamat a baseballsapka hátsó nyílásán, és eltakarom az arcomat egy napszemüveggel. Nem érdekel különösebben, ha felismernek a fotósok, de senkivel sem akarok beszélgetni. Kihozom a biciklit a garázsból, majd kitekerek az utcára. Mindenki azt mondja, hogy a biciklizést nem lehet elfelejteni, a járgány mégis vadul imbolyogni kezd alattam, amikor felszállok. Mintha oktondi kisgyerek lennék. Némi ügyetlenkedés után végre visszanyerem az egyensúlyomat. Elindulok lefelé az utcán, rátérek a Brighton Gourtra, majd a WoodCove Farms határát jelző kapu felé veszem az irányt. Van valami megnyugtató abban, ahogy a kerekek halkan ketyegnek az aszfalton, és ahogy a szél a hajamba kap, nyersen és frissen. Nem ugyanolyan, mint a futás, mégis elégedettséggel tölt el, mint egy hosszú nap végén bekucorodni a tiszta takaró alá.

81

Tökéletes, vakítóan fényes és meglepően hideg napunk van. Ilyenkor nehéz elképzelni, hogy az ország fele a lázadók támadásaitól szenved, hogy a Veszettek szennyvízként áramlanak Portland utcáin, a szenvedély és az erőszak üzenetét terjesztve. Nehéz elképzelni, hogy bármi is rossz lehet ebben a világban. Árvácskák bólogatnak a virágágyásból, mintha átéreznék a mellettük elhaladó biciklis lelkesedését. Hagyom, hogy szárnyára kapjon és tovasodorjon a sebesség. Kisuhanok a vaskapun, majd elhagyom az őrbódét is, megállás nélkül. Csupán a kezemet emelem fel köszönésképpen, bár nem hinném, hogy Saul felismert volna. A WoodCove Farmsot elhagyva egykettőre megváltozik a környék. A kormány tulajdonában lévő épületek között lepusztult lakóházak tűnnek fel. Három lakókocsipark mellett is elhaladok egymás után. A sok tábortűz miatt mind a hármat beteríti a füst és a hamu, amit a lakók azért raknak, hogy takarékoskodjanak az árammal. A Brighton Avenue-n megyek át a félszigetre, vagyis átlépem Portland belvárosának képzeletbeli határát. A városháza azonban – valamint a hozzá tartozó törvényhatósági épületek és laboratóriumok, ahol a tiltakozók gyülekeznek – még jó pár kilométerre van. Az Old Porttól ilyen távolságban csak emeletes házak állnak; kis sarki boltok, olcsó mosodák, romos kis templomok és rég nem használt benzinkutak tűnnek fel közöttük. Megpróbálom felidézni, milyen volt az utolsó látogatásom Lenáéknál, de úgy rémlik, inkább ő járt hozzánk, így az évek és a képek menthetetlenül összevegyülnek a konzervravioli és a tejpor szagával. Lena mindig szégyellte kaotikus otthonát és családját. Tisztában volt vele, mit beszélnek az emberek a 82

hátuk mögött. Én viszont szerettem náluk lenni. Nem tudom, miért. Azt hiszem, annak idején pont a rendetlenségük tetszett – a szorosan egymáshoz tolt ágyak az emeleti szobákban, a folyton elromló berendezések, a kiégő biztosítékok meg a rozsdásan pihenő mosógép, amelyben téli ruhákat tároltak. Habár nyolc hónapja nem jártam erre, könnyen megtalálom Lenáék házát, sőt arra is emlékszem, hol vágtuk rövidebbre az odavezető utat: a Cumberland irányába elnyúló parkolón keresztül. Mire odaérek, elborít az izzadság, ezért pár házzal arrébb szállok le a nyeregből, leveszem a sapkát a fejemről, és átfésülöm a hajamat az ujjaimmal, hogy valamennyire normálisan nézzek ki. Valahol ajtó csapódik be az utcán, majd egy nő jön ki az egyik verandára, ahol ütött-kopott bútorok állnak és egy titokzatos, rozsdás vécécsésze. Seprű van a kezében, amivel gyorsan munkához is lát – előre-hátra, előrehátra, a verandának ugyanazon a tizenöt centis szakaszán, közben pedig le sem veszi rólam a szemét. Jóval lepusztultabb a környék, mint régen. A házak felét bedeszkázták. Úgy érzem magam, mint valami modern tengeralattjáró utasa, aki egy ósdi, elsüllyedt hajó mellett halad el. Néha meglebben egy-egy függöny az ablakokban, és szinte a bőrömön érzem a fürkésző pillantásokat, amelyek végigkövetnek az utcán – meg a haragot is, ahogy forr és bugyborékol a mélabús, szakadt otthonokban. Hihetetlenül ostobának érzem magam, amiért eljöttem. Mit fogok mondani? Mit mondhatok nekik egyáltalán? De most, hogy ilyen közel vagyok az úti célomhoz, nem fordulhatok vissza; látnom kell őket. A 237-es szám Lena otthona. Alighogy odatolom a biciklit a kapuhoz, egyértelművé 83

válik, hogy réges-rég nem lakik itt senki. Jó pár zsindely hiányzik a tetőről, az ablakokat pedig gombaszínű deszkákkal takarták be. Valaki hatalmas, vörös X betűt festett a bejárati ajtóra; az odabent ólálkodó betegség szimbólumát. – Mit akarsz? Megfordulok. A verandán söprögető asszony egyik kezével a seprűt fogja, a másikkal beárnyékolja a szemét, hogy lásson. – Tiddle-éket keresem – válaszolom. Úgy rémlik, túlzottan is erősen hasít a hangom az utca csendjébe. A nő tovább bámul. Nagy nehezen közelebb sétálok hozzá, áttolom a biciklimet a szemközti járdára, az asszony házának kapujához, habár valami eszelősen tiltakozik bennem, és menekülésre ösztönöz. Nem tartozom ide. – Tavaly ősszel költöztek el – mondja, majd ismét söprögetni kezd. – Nem szívesen látták itt őket. Azok után, hogy… – Hirtelen abbahagyja a mondatot. – Nos, mindenesetre… Nem tudom, mi történt velük, és nem is érdekel. Felőlem akár el is rohadhatnak a Highlandsen. Csak sárba tiporták ezt a környéket, tönkretették az életünket… – Szóval a Highlandsre mentek? – Legalább kaptam némi információt. – A Deering Highlandsre? Látom rajta, hogy valami érzékeny pontra tapintottam. – Mi közöd neked ahhoz? – csattan fel. – Az Ifiőrséghez tartozol, vagy mi? Ez egy jó környék, tiszta lakónegyed. – Csapkodni kezdi a verandát a seprűjével, mintha láthatatlan rovarokat akarna elűzni. – Olvassuk a Könyvet mindennap, és az összes vizsgán átmentünk, úgy, mint bárki más. Mégis állandóan idejönnek szimatolni, keresni a bajt… – Nem a DMA küldött – mondom biztatóan. – Bajt sem keresek. 84

– Akkor meg mit kódorogsz itt? – Hunyorogva jobban szemügyre vesz, és úgy látom, mintha valami felismerés gyúlna a szemében. – Hé! Téged már láttalak valamikor errefelé! – Nem! – vágom rá, és visszarakom a sapkát a fejemre. Már látom, hogy több segítséget nem kaphatok erről a helyről. – Biztos, hogy láttalak már valahol – folytatja a nő, miközben ismét felszállok a biciklire. Tudom, hogy bármikor összeállhat a fejében a kép: őt párosították össze Fred Hargrove-val. – Az nem lehet – közlöm, majd sietve eltekerek. Hagynom kéne az egészet. Nem kellene erőltetnem. Most viszont már sokkal jobban vágyom találkozni Lena családjával, mint eddig bármikor. Tudnom kell, mi lett velük a szökése után. Az előző nyár óta nem jártam Deering Highlandsen, amikor Alexszel és Lenával a Brooks 37.-ben lógtunk, a környék egyik üresen álló házában. Ott ütöttek rajtunk a rendfenntartók, és ők ketten ezért kényszerültek menekülni az utolsó pillanatban, mindenféle előzetes szervezés nélkül. Itt is minden sokkal sivárabb és romosabb lett. Miután a sok tiltott találkozó rossz hírét keltette a környéknek, mindenki elköltözött. Kiskoromban az idősebb gyerekek sok kísértethistóriát meséltek a valaha itt élt kikezeletlenekről, akik az amor deliria nervosában haltak meg, és még mindig az utcákon bolyongtak. Igazi bátorságpróba volt, ha valaki bemerészkedett ide, és megérintett egy házat. Tíz másodpercig kellett a falon tartani a kezünket, mert úgy hitték, hogy ennyi idő alatt meg lehet fertőződni az ujjakon keresztül. 85

Egyszer Lenával is kipróbáltuk. Neki négy másodperc után inába szállt a bátorsága, én viszont kivártam a tízet, sőt lassan és hangosan számoltam, hogy a közelben álló lányok is hallják. Utána két hétig én voltam a másodikosok első számú hőse. A múlt nyáron illegális bulizókon ütöttek rajta a Highlandsen. Én is ott voltam. Engedtem, hogy Steven Hilt közel hajoljon hozzám, a fülembe suttogjon, és közben a fülemhez érjen a szája. Az érettségi óta négy illegális partin vettem részt, az volt az egyik. Máig élénken él az emlékezetemben, milyen izgatottan lopóztam végig az utcákon a kijárási tilalom idején, hogyan dobolt a szívem a torkomban, és hogyan nevettünk Angelica Marstonnal másnap a jól sikerült kiruccanáson. Suttogva beszéltünk a csókokról, és bizonygattuk, hogy úgyis ki fogunk szökni a Vadonba, amely Csodaországként csábított minket. Ez volt a lényege. A gyermeki fantázia. Hinni akartunk benne. Nem gondoltuk, hogy tényleg megtörténik valakivel – velem, Angie-vel vagy mással. Legfőképpen nem Lenával. A rajtaütés után Portland városa hivatalosan is újra az irányítása alá vonta a területet, és a házak egy részét lerombolták. Az volt a terv, hogy új, olcsón fenntartható öröklakásokat alakítanak ki a kormánytisztviselők egy részének, ám az építkezés abbamaradt a terroristák támadásai után, és ahogy végigkerekezek a Highlands területén, mindenütt csak az építkezés nyomaival találkozom: gödrök a földben, ledöntött fák égnek álló gyökérzettel, koszos, felforgatott föld és a munkaterületet jelző, rozsdás táblák. Olyan csend van, hogy a bicikli kerekeinek surrogása is bántja a fülemet. Hirtelen, féktelenül tör rám egy gondolat: 86

Halkan megyek át a síron, vagy lefekszem a sír mellé. Gyerekkorunkban ezt a mondókát suttogtuk, valahányszor temető mellett mentünk el. Temető: pontosan úgy fest most a Highlands. Leszállok a bicikliről, és nekitámasztom egy régi utcatáblának, amely a Maple Avenue felé mutat – egy újabb széles utcára, amelynek sötét talaját felforgatták, fáit kidöntötték. Kis ideig a Maple-ön sétálok, és egyre butábbnak érzem magam. Itt nem lakik senki. Egyértelmű. Még ha Lena családja el is foglalt egy lakást ebben a negyedben, semmi garancia nincs arra, hogy meg fogom találni őket. A lábam viszont egyre csak visz előre, mintha nem is az agyam irányítaná. A szél csendesen motoz a csupasz telkek fölött, a levegő rothadás szagát hordozza. Elmegyek egy régi épület alapja mellett, amely már nem tart falakat, és furcsa módon a röntgenképek jutnak róla eszembe, amelyeket a fogorvosom mutatott régen: cikcakkos, szürke vázak, mint szétfeszített fogsorok a földhöz szögezve. Ekkor csapja meg az orromat az égett fa szaga, enyhén, de jól felismerhetően, más szagokkal elegyedve. Valaki tüzet gyújtott. Balra fordulok a következő elágazásnál, és a Wynnewood Roadon folytatom az utam. Ez már jobban hasonlít a tavaly nyári Highlandsre; ezen a részen nem rombolták le a házakat. Még mindig itt magasodnak kétoldalt, ősrégi fenyőfák sora mögött. Összeszorul, majd ellazul a torkom, aztán ismét görcsbe rándul néhány pillanatra. Nem lehetek messze a Brooks 37.-től. Hirtelen félek újra megpillantani a házat. 87

Végül döntésre jutok: ha eljutok a Brooks Streethez, az annak a jele, hogy vissza kell fordulnom. Hazamegyek, és megfeledkezem erről az egész nevetséges küldetésről. – Anyám, anyám, segíts hazajutnom… Az énekszó hallatán megállok. Egy percig dermedten állok, visszafojtom a lélegzetem, és próbálom kifürkészni, honnan jön a hang. – Sötét erdőben végtelen magányt érzek… Egy régi bölcsődal. A szörnyekről szól, amelyek állítólag a Vadonban élnek. Vámpírokról. Farkasemberekről. Veszettekről. Csakhogy azóta kiderült, hogy a Veszettek tényleg léteznek. Lelépek az aszfaltról a fűre, és az utcát szegélyező fák között sétálok tovább. Lassan, óvatosan lépkedek, először mindig csak lábujjhegyen, nehogy egy halk roppanással elriasszam a gyengécske énekhangot. Az utca elkanyarodik, és a sarkon meglátok egy kislányt az aszfalton guggolni, ahol a napfény egy kis kört rajzol az útra. Borzas, szálkás haja sötét függönyként omlik az arca elé. Csupa csont és bőr. A térdei úgy merednek felfelé, mint két hegyes vitorla. Egyik kezében koszos játék babát tart, a másikban egy botot. Egészen hegyesre faragta. A baba gubancos, sárga hímzőfonalból készült, szemeknek fekete gombokat varrtak rá, de már csak az egyik fityeg a fejéről. A szája mindössze egy vörös fonallal varrt csík, amely már szintén elengedte magát. – Egy vámpír ér utol, vén salabakter… Behunyom a szemem, és hirtelen eszembe jut a vers utolsó versszaka. Anyám, anyám, fektess le az ágyba! 88

Nem tudok hazajutni, halálszagot érzek. Egy Veszett ér utol, kábító szavú, Mosolya rám villan, és én szívemből vérzek. Amikor újra kinyitom a szemem, a lány is felnéz egy pillanatra, majd belehasít a levegőbe a korhadt cövekkel, mintha egy vámpírt akarna elkergetni. Egy percre megáll bennem az ütő. Grace az, Lena unokahúga. Lena kedvenc unokatestvére. Grace, aki soha nem szólt egy szót sem, pedig születésétől hatéves koráig ismertem. – Anyám, fektess le az ágyba… – énekli. Bár hideg van a fák árnyékában, izzadság gyűlik össze a melleim között. Érzem, ahogy a hasamra csurog. – Egy Veszett ér utol, kábító szavú… Felemeli a botot, és szurkálni kezdi a baba nyakát, mintha szikével műtené. – Biztonság, Egészség, Boldogság… Shhh… – dudorássza. Most magasabb hangon énekel, de továbbra is megnyugtatóan, mintha egy kisbabát akarna elringatni. – Shhh! Légy jó kislány! Nem fog fájni. Ígérem. Képtelen vagyok tétlenül nézni. A baba rugalmas nyakát döfködi, a fej pedig újra és újra megremeg, mintha tiltakozna, egyszersmind bólogat is. Kilépek a fák közül. – Gracie! – kiáltok rá. Akaratlanul is magam elé nyújtom az egyik karom, mintha vadállathoz közelítenék. A lány megdermed. Újabb óvatos lépést teszek felé. Olyan erősen markolja a botot, hogy egészen kifehérednek az ujjcsontjai. – Grace! – Megköszörülöm a torkomat. – Én vagyok az, Hana. Én vagyok… Én voltam az unokatestvéred, Lena barátja. 89

Minden előjel nélkül felpattan, és rohanni kezd. Otthagyja az úton a babát és a botot is. Ösztönösen én is futásnak eredek, és követem végig az utcán. – Várj! – kiáltok utána. – Kérlek… Nem akarlak bántani! Grace iszonyú gyors. Alig kapok észbe, máris vagy tizenöt méternyi távolság választ el tőle. Aztán eltűnik egy sarkon, és amikor én is odaérek, nyomát sem látom. Megállok. A torkomban dobog a szívem, és valami rossz ízt érzek a számban. Leveszem a sapkámat, és letörlöm az izzadságot a homlokomról. Biztosan elment az eszem. – Hülye! – mondom magamnak. Jobb lesz tőle a közérzetem, ezért hangosabban is megismétlem. – Hülye! Kuncogást hallok valahonnan a hátam mögül. Megfordulok: sehol senki. Csupa libabőr leszek, és hirtelen tisztán érzem, hogy valaki néz. Rájövök, hogy ha Lena családja itt él, akkor mások is lakhatnak errefelé. Észreveszem, hogy olcsó műanyag zuhanyfüggönyök lógnak a szemközti ház ablakában, és a mellette lévő kert is tele van műanyag hulladékkal – játékok, lavórok, építőkockák, mind szépen elrendezve, mintha használnák őket. Hirtelen elszégyellem magam, és visszahúzódom a fák árnyékába. Továbbra is az utat nézem, hátha mozgás jeleit látom valahol. – Nekünk is jogunk van itt lenni, tudod? A suttogó hang közvetlenül a hátam mögül érkezik. Megfordulok, és annyira ledöbbenek, hogy egy darabig szólni sem tudok. Egy lány lépett ki a fák közül. Tágra nyílt, barna szemmel néz rám. – Willow? – nyögöm ki végül.

90

Megrezzen a szemhéja. Lehet, hogy megismert, de nem adja jelét. Nyilvánvaló, hogy ő az: Willow Marks, az egykori osztálytársam, akit érettségi előtt vettek ki az iskolából, mert állítólag egy kikezeletlen fiúval kapták rajta a Deering Oaks Parkban, kijárási tilalom idején. – Jogunk van hozzá – ismétli, ugyanazzal a türelmetlen suttogással, mint az előbb. Összefonja hosszú, vékony karjait. – Mindenki számára van út és ösvény… Ez a kúra ígérete… – Willow! – Hátralépek, és majdnem elbotlom a saját lábamban. – Willow, én vagyok az, Hana Tate! Tavaly együtt jártunk matekórára. Mr. Fillmore órájára. Emlékszel? Megremeg a szemhéja. Hosszú haja menthetetlenül összegubancolódott. Felrémlenek előttem a színes csíkok, amiket a hajába festett. A szüleim mindig mondták, hogy nagy bajba fog keveredni. Megtiltották, hogy barátkozzam vele. – Fillmore, Fillmore – ismételgeti. Oldalra fordítja a fejét, mire feltűnik a háromágú sebhelye, a kezelés nyoma. Emlékszem, amikor hirtelen elmaradt az iskolából, pár hónappal az érettségi előtt. Mindenki azt mondta, hogy a szülei előrehozott kezelésre kényszerítették. Összeráncolja a homlokát, és megrázza a fejét. – Nem tudom… Nem vagyok biztos benne… A szájához emeli a kezét. Mindegyik ujján véresre rágta a körömágyát. Émelyegni kezdek. El kell menekülnöm innen. Nem is lett volna szabad idejönnöm. – Örülök, hogy láttalak, Willow – mondom. Elindulok, hogy lassan megkerüljem, és próbálok nem túl gyorsan mozogni, nehogy észrevegye: legszívesebben rohannék. 91

Willow hirtelen kinyújtja a karját, és átkulcsolja vele a nyakamat. Közel húz magához, mintha meg akarna csókolni. Felkiáltok, az ellentétes irányba feszítem magam, de a lány döbbenetesen erős. Egyik kezével tapogatni kezdi az arcomat. Vak ember módjára végigjártatja ujjait az orcáimon és az államon. A körme érintése olyan, mintha apró, éles karmú rágcsálók kapirgálnának a bőrömön. – Kérlek! – Nagy rémületemben majdnem elsírom magam. Megint görcsbe rándul a torkom, a félelemtől alig kapok levegőt. – Kérlek, engedj el! Ujjaival megtalálja a kúrám után maradt sebhelyet. Egyszeriben mintha leeresztene. A szeme egy pillanatra rám összpontosít, és hirtelen a régi Willow-t látom magam előtt: okos, dacos, de ezúttal vesztes. – Hana Tate – mondja szomorúan. – Téged is elkaptak. Ekkor végre elenged, és én szaladni kezdek.

92

Lena

Korall lelassítja a haladásunkat. Nincs látható sérülése, főleg mivel lefürdették, és bekötözték a vágásait meg a karcolásait, de még tagadhatatlanul gyenge. Nem sokkal az indulás után le is marad, Alex pedig vele együtt kullog a csapat után. A nap korai részében gyakran megüti a fülemet a beszélgetésük egyegy foszlánya, más hangokon keresztültörve, és mintha egyszer Alex felhőtlen nevetését is hallanám. Délután egy hatalmas tölgyfához érünk. Barázdákat és különféle krikszkrakszokat véstek a törzsébe. Amikor végre felismerem a szimbólumot – háromszög egy számmal és egy kezdetleges nyíllal –, felkiáltok. Szeder karcolt mindig ilyen mintát a késével, miközben tavaly átköltöztünk az északi lakóbázisról – ezzel jelölte a haladásunkat, és így biztosította, hogy tavasszal visszataláljunk ugyanoda. Ez a jelzés élénken megmaradt az emlékeimben: azt az épségben megmaradt házat mutatja, amit tavaly találtunk, és ahol egy Veszett család lakott. Holló is rájön. – Telitalálat! – mondja vigyorogva. Aztán hangosabban folytatja, a csoport felé: – Erre lesz a szállásunk! 93

Örömteli huhogás, ujjongás harsan fel. Éppen csak egy hetet töltöttünk távol a civilizációtól, de ez is elég ahhoz, hogy a legegyszerűbb dolgok után sóvárogjunk: tető, falak, gőzölgő vízzel teli kád. Szappan. Alig másfél kilométer választ el minket a háztól, és amikor megpillantom a borostyán kusza, barna bundarétegével borított, zsindelyes tetőt, repesni kezd a szívem. A határtalan és folyamatosan változó Vadonban az ember óhatatlanul is valami ismerősre vágyik. – Tavaly ősszel itt álltunk meg a vándorlásunk során – mesélem Juliannek –, amikor Portlandből délre költöztünk. Emlékszem a törött ablakra, amit deszkákkal pótoltak, látod? Meg a kis kéményre, ahogy kikandikál a borostyánból. Ugyanakkor azt is észreveszem, hogy a ház sokkal lepusztultabb, mint hat hónapja. Kőhomlokzata megsötétült, és valamiféle sikamlós, fekete penész lepi, amely pókhálószerű mintázatot rajzol az építőkövek közé. A ház körüli kis tisztáson, ahol tavaly a sátrakat állítottuk fel, most magasra nyúlik a barna fű és a sok, tüskés gyomnövény. Nem jön füst a kéményből. Tűz híján hideg lehet odabent. Tavaly elénk szaladtak a gyerekek, amikor félúton jártunk az ajtó felé. Mindig kint játszottak, nevettek és kiabáltak, csintalanul tréfálkoztak egymással. Most csend fogad, és minden mozdulatlan, leszámítva a futónövény levelei között motozó, enyhe szellőt. Kezdek nyugtalan lenni. A többiek is hasonlóképp éreznek. Gyorsan, egy testként mozogva tesszük meg az utolsó kilométert, mert szinte világítóbójaként hat ránk a valódi étel, a meleg belső tér és az emberhez méltó környezet ígérete. Végül azonban elnémulunk. 94

Elsőként Holló ér az ajtóhoz. Felemelt ököllel megáll egy pillanatra, majd bekopog. A tompa hang túlzottan is élesnek tűnik a dermedt csendben. Nem történik semmi. – Talán kint gyűjtögetnek valamit – mondom. Próbálom legyűrni a felfelé törekvő pánikot, a szúrós félelmet, ami Portland temetője mellett járva is mindig rám tört. Siessünk! – mondta Hana, ha a temető kapuja előtt jártunk. – Kinyúlnak a sírokból, és elkapják a bokánkat! Holló nem felel. Megfogja és elfordítja a kilincset. Kinyílik az ajtó. Holló Tövishez fordul. Tövis leakasztja a puskáját a válláról, majd Holló előtt lép be a házba. Holló örül neki, hogy átvette az irányítást. Kihúzza a kést az övéből, és követi Tövist. A többiek tétován mennek utánuk. Förtelmes szag tölti be a házat. A nyitott ajtón és a bedeszkázott ablak résein át beszivárog némi fény a sötétségbe. A javarészt összetört és felborított bútoroknak pusztán a körvonaluk látszódik. Valaki felkiált. – Mi történt itt? – suttogom. Julian megkeresi és megszorítja a kezemet a sötétben. Senki sem felel. Miközben Tövis és Holló még beljebb mennek a nappaliba, cipőjük törött üvegen csikorog. Tövis megmarkolja a puskatust, és teljes erejéből hozzávágja az ablakot takaró deszkákhoz. Könnyen eltörnek, és szabad utat engednek a napfénynek. Nem csoda, hogy olyan büdös van. Ételmaradék rothad a földön, egy kiborult edényből szóródott szét. Amikor újabb lépést teszek befelé, rovarokat látok a sarkokba iszkolni. Leküzdöm feltörő hányingeremet. – Úristen! – motyogja Julian. 95

– Megnézem az emeletet – közli Tövis normális hangon, mégis túl harsánynak érzem; szinte ugrom egyet. Valaki felkapcsol egy elemlámpát, és a fénypászma végigsuhan a hulladékkal teli padlón. Eszembe jut, hogy nálam is van elemlámpa; megkeresem a hátizsákomban. Juliannel átmegyünk a konyhába, és közben mereven magam előtt tartom a lámpát, mintha azzal megvédhetném magam. A másik helyiségben is küzdelem nyomaira bukkanunk – ripityára tört üvegkancsók, rovarok és erjedt ételmaradék. Az orrom elé teszem a dzsekim ujját, és azon keresztül lélegzem. Az elemlámpával végigpásztázom a kamra polcait. Még mindig elég bőséges a készlet: savanyúságok és húskonzervek váltják egymást szárított marhahússzalagokkal. Takaros kézírással jelölték meg az üvegek tartalmát, és miközben nézem, szédülés, sőt vad kóválygás fog el. Felrémlik előttem a lángvörös hajú nő, ahogy mosolyogva az üvegek fölé hajol, és ezt mondja: „Lassan elfogy a papír, és ki kell találnunk, hogy melyik üvegben mi van.” – Tiszta a levegő – jelenti ki Tövis. Halljuk, ahogy döngő léptekkel visszatér a földszintre. Julian kézenfogva kivisz a folyosóra, majd be a nappaliba, ahol a csapat nagy része még mindig tétován ácsorog. – Itt is Dögevők jártak? – kérdezi Gordo mogorván. Tövis ujjaival beletúr a hajába. – Nem ételt vagy használati tárgyakat kerestek – jegyzem meg. – Tele van a kamra. – Talán nem is Dögevők voltak – mélázik Szeder. – Lehet, hogy a család egyszerűen csak távozott.

96

– Micsoda? És feldúlták a házat, mielőtt elindultak? – kérdezi Tövis, majd belerúg egy fémbögrébe. – Itt hagytak minden élelmet? – Talán sietniük kellett – makacskodik Szeder. Látom rajta, hogy ő sem hisz abban, amit mond; van valami torz, valami rossz a ház légkörében, ami arra utal, hogy borzalmas dolgok történtek a falak között. Mindnyájan érezzük. Odamegyek a nyitott ajtóhoz, kilépek a tornácra, és mélyen magamba szívom a szabad tér tiszta levegőjét, a dús növényzet szagát. Bárcsak ne jöttünk volna ide! A társaság fele már elhagyta a házat. Dani lassan sétál keresztül az udvaron, kezével hasítva szét a füvet – fogalmam sincs, mit keres –, mintha térdig érő vízben gázolna. A ház hátsó részéből indulatos beszéd foszlányai szűrődnek ki, aztán Holló hangja harsan: – Gyertek vissza! Vissza! Ne menjetek le oda, világosan megmondtam! Összeszorul a szívem. Talált valamit. Kifulladva kerüli meg a házat. Harag villog a szemében. Végül csak ennyit tud kinyögni: – Megtaláltam őket. Nem kell kimondania, hogy halottak. – Hol? – kérdezem rekedten. – A lejtő alján – válaszol kurtán. Elsiet mellettem, vissza a házba. Nem akarok bemenni a büdös sötétségbe, ahol a halál láthatatlan, vékony leple borít mindent… Egy életellenes valami, egy gonosz csend… Mégis be kell mennem. – Mit találtál? – kérdezi Tövis. Még mindig a szoba közepén áll. A többiek félkör alakban veszik körbe, dermedten, némán,

97

és amikor betoppanok a helyiségbe, hirtelen úgy érzem, szobrok sorakoznak egymás mellett a félhomályban. – Tűz nyomait – feleli Holló, majd halkabban hozzáteszi: – Csontokat. – Tudtam! – Korall hangja magasan és kissé hisztérikusan cseng. – Itt voltak. Tudtam! – Már elmentek – vigasztalja Holló. – Nem jönnek vissza. – Nem Dögevők voltak. Mindnyájan megfordulunk. Alex az ajtóban áll. Valami vöröset tart a kezében – egy szalagot, vagy legalábbis anyagdarabot. – Mondtam, hogy ne menj le oda! – rivall rá Holló. Mérgesen néz a fiúra, de kiérződik a félelme a harag alól. Alex rá sem hederít Hollóra, bejön a szoba közepére, szétrázza a szalagot, és felemeli, hogy mindnyájan láthassuk: vörös műanyag csík, valamiféle ragasztószalag. Helyenként koponyákat és keresztbe rakott csontokat nyomtattak rá, és közéjük a feliratot: VIGYÁZAT! BIOLÓGIAI VESZÉLY! – Az egész területet elkerítették – folytatja Alex. Próbál közömbös arcot vágni, de valahogy erőltetett a hangja, mintha hangtompító edényen keresztül beszélne. Most én érzem úgy magam, mint egy szobor. Mondanék valamit, de kiürült az agyam. – Mit jelentsen ez? – kérdezi Csuka. Gyerekkora óta a Vadonban él, alig tud valamit a behatárolt világon belüli életről: a rendfenntartókról, az egészségügyi intézkedésekről, a karanténokról, a börtönökről és a fertőzésveszélyről. Alex odafordul hozzá. – A fertőzötteket nem temetik el. Vagy a börtönök udvarára száműzik őket, vagy elégetik. – Alex tekintete futólag 98

találkozik az enyémmel. Én vagyok az egyetlen a jelenlévők közül, aki tudja, hogy az apja testét a Kripta szűkös udvarán égették el, és jelöletlen sírba tették, mindenféle ceremónia nélkül. Csak én tudom, hogy Alex évekig járt a szedett-vedett sírhoz, és ráírta az apja nevét egy kőlapra, hogy ne merüljön feledésbe. Sajnálom – próbálom gondolatban üzenni neki, ám ő addigra már régen másfelé néz. – Igaz ez, Holló? – kérdezi Tövis éles hangon. A lány kinyitja a száját, aztán becsukja. Kis ideig azt hiszem, cáfolni fogja. Végül lemondó hangon beismeri: – Úgy tűnik, rendfenntartók jártak itt. A csapat összes tagja egyszerre szívja be a levegőt. – A kurva életbe! – motyogja Vadász. – Nem hiszem el – csóválja a fejét Csuka. – Rendfenntartók… – ismétli Julian. – De hiszen, ezek szerint… – A Vadon nem biztonságos többé – fejezem be helyette a mondatot. Mostanra egészen nagyra duzzadt bennem a pánik, betölti a mellkasomat. – A Vadon már nem a miénk. – Most örülsz? – förmed rá Holló Alexre, és elítélően néz a szemébe. – El kellett mondanom – vágja rá a fiú kurtán. – Oké, nyugodjunk meg! – emeli fel a kezét Tövis. – Ezzel nem változtatunk semmin. Azt már tudtuk egy ideje, hogy a Dögevők errefelé portyáztak. Ezentúl csak jobban kell majd vigyáznunk. Ennyi, és kész! Jusson eszetekbe, hogy a rendfenntartók nem ismerik a Vadont! Nincsenek hozzászokva a sűrűhöz meg a nyílt térhez. Ez a mi területünk. Tudom, hogy Tövis csak vigasztalni akar bennünket, ám egy dologban téved: valami igenis megváltozott. A rendfenntartók 99

eddig csak az égből bombáztak minket, most viszont áthágták a határokat, amelyek elválasztották a világainkat, a valódiakat és a képzeletbelieket is. Szétszaggatták a láthatatlanság szövetét, amely mögött évekig bujkálhattunk. Hirtelen eszembe jut egy emlék: arra értem haza az iskolából, hogy valahogy bejutott egy mosómedve Carol nénikém házába. Átrágta magát az összes gabonapelyhes dobozon, és minden szobában szétszórta a morzsákat. Végül a fürdőszobában sikerült sarokba szorítanunk, William bácsi pedig lelőtte, mert szerinte betegséget terjesztett. A lepedőmön is maradtak pehelydarabok, vagyis az ágyamban is járt. Háromszor is kimostam az ágyneműmet, mielőtt újra aludni mertem benne, és még álmaimban is apró karmok kaparászták a bőrömet. – Takarítsunk ki egy kicsit! – javasolja Tövis. – Ahányan tudunk, a házban alszunk. A többiek kint fognak táborozni. – Itt maradunk? – kérdezi Julian döbbenten. Tövis mélyen a szemébe néz. – Miért ne? – Mert… – Julian tehetetlenül néz végig a többieken. Senki sem viszonozza a pillantását. – Itt embereket öltek meg! Egyszerűen… nem jó. – Az talán jobb, ha visszatérünk az erdőbe, ahol nincs fedél a fejünk fölött, nincs élelemmel teli kamra? Itt sokkal jobb csapdákat találhatunk, mint amilyeneket eddig használtunk! – förmed rá Tövis. – A rendfenntartók egyszer már jártak itt. Nem fognak visszajönni. Egy körrel sikerült megtisztítaniuk mindent. Julian segélykérően néz rám. Én viszont jobban ismerem Tövist, ahogy a Vadont is. Megrázom a fejem. Ne vitatkozz! 100

– Feszítsünk fel még néhány ablakot, akkor gyorsabban ki tudunk szellőztetni! – mondja Holló. – A ház mögött van egy halom feldarabolt tűzifa – szólal meg Alex. – Rakhatok tüzet. – Rendben. – Tövis nem néz többször Julianre. – El van döntve. Itt töltjük az éjszakát. A hátsó udvarban halmozzuk fel a hulladékot. Próbálom elterelni a figyelmemet a törött edényekről, a székek szálkás darabjairól meg arról, hogy hat hónapja még én is ezeken ültem, átmelegedve és jóllakottan. A szekrényben talált ecettel felmossuk a padlót, Holló pedig száraz füvet gyűjt, és kis csomókban elégeti a szobák sarkaiban, hogy végleg elűzze az enyészet édes, fojtogató bűzét. Holló kiküld néhány kis csapdával, Julian pedig önként jelentkezik, hogy elkísér. Valószínűleg kapva kap az alkalmon, hogy elhagyhatja a házat. Látom rajta, hogy hiába tüntettük el a szobákból a halálos küzdelem utolsó emlékeit is, nyomasztja a hely. Egy darabig némán sétálunk a gaztól burjánzó kertben, majd betérünk a fák sűrűjébe. Az égbolt rózsaszín és lila árnyalatokat ölt, és az árnyékok ecsetvonásai is megvastagodnak a földön. A levegő még mindig meleg, a fák egy részét parányi zöld levelek koronázzák. Szeretem így látni a Vadont: véznán, csupaszon, mielőtt felölti a tavaszi ruháját. Ugyanakkor nyújtózik is, markolászik és növekszik, csordultig megtölti a napfény utáni vágy, és minden nappal egy kicsit jobban sikerül csillapítania a

101

szomjúságát Nemsokára kirobban, és megrészegülve fog vibrálni. Julian segít elhelyezni a csapdákat, és kicsit bele is tapossa őket a puha talajba, hogy ne legyenek annyira feltűnőek. Szeretem ezt az érzést, a meleg földet, Julian ujjbegyeit. Miután mindhárom csapdát leraktuk, és egy jelzőzsinórral összekötöttük a körülöttük álló fákat, Julian odafordul hozzám. – Azt hiszem, nem tudok visszamenni oda. Még nem. – Oké. Felállok, és beletörlöm a kezem a farmeromba. Én sem készültem még fel arra, hogy visszatérjek a házba. Nemcsak a ház miatt. Ott van Alex. Ott van a csapat, a viaskodás és a klikkesedés, a sérelmek és a megtorlások. Ez teljesen más, mint az a közeg, ahova a szökés után érkeztem; akkor az egész egy nagy családnak tűnt. Julian is feláll a földről. Ujjaival beletúr a hajába. Aztán váratlanul megszólal: – Emlékszel az első találkozásunkra? – Amikor a Dögevők…? – kérdezném, ám ő közbevág. – Nem, nem! – A fejét ingatja. – Még azelőtt. A DMA gyűlésén. Bólintok. Még mindig nehéz elképzelni, hogy az aznap látott fiatalembernek – a delíriumellenes ügy arcának, a korrektség megtestesülésének – bármilyen köze is legyen a mellettem sétáló fiúhoz, akinek haja kusza, dermedt karamellcsíkokként borítja a homlokát, arca pedig kivörösödött a hidegtől. Még mindig elképedek azon, hogy az emberek mindennap megújulnak. Minduntalan másmilyennek látszanak. Újra és

102

újra meg kell ismerni őket, és nekik is újra kell teremteniük önmagukat. – Otthagytad a kesztyűdet. Bejöttél a terembe, és láttad, hogy azokat a fotókat nézem… – Emlékszem. A térfigyelő kamerák képei voltak, ugye? Azt mondtad, a Veszettek táborait keresed rajtuk. – Hazugság volt. – Julian a fejét ingatja. – Csak… Csak a nyílt térre vágytam. A szabadságra, érted? De soha nem képzeltem… Még akkor sem, amikor a Vadonról és a határok nélküli vidékekről álmodoztam… Soha nem képzeltem volna, hogy ilyen a valóságban. Odanyúlok a kezéhez, és megszorítom. – Tudtam, hogy nem mondasz igazat. Julian szeme ezen a napon tiszta kék, igazi nyári színt ölt. Néha viharos kék, akár a tenger napnyugta után, máskor sápadt és levegős kék. Lassan megismerem az összes árnyalatát. Egyik ujjával végigsimítja az állkapcsomat. – Lena… Olyan mélyen a lelkembe néz, hogy valamiféle szorongást ültet el bennem. – Mi a baj? – kérdezem, próbálva könnyed hangon beszélni. – Semmi. – A másik kezemet is megfogja. – Semmi baj, csak… Mondani akarok valamit. Ne! – szeretném kérni, de a nevetés szétzilálja a kikívánkozó szót. Akkor vett rajtam erőt ilyesféle hisztérikus érzés, amikor a suliban dolgozatírás előtt álltunk. Julian véletlenül egy kis földet kent az arcára, és ettől visszafojthatatlan nevetés tör rám. – Mi az? – kérdezi kétségbeesve. Képtelen vagyok megálljt parancsolni a nevetőgörcsnek. – Piszkos. – Odanyúlok az arcához. – Piszkos lett az arcod. 103

– Lena! – Olyan erővel szól rám, hogy végre elnémulok. – Éppen mondani próbálok valamit! Pár percig csendben állunk egy helyben, és egymást nézzük. Kis időre a Vadon is tökéletesen elnémul; mintha a fák visszafojtanák a lélegzetüket. Látom a saját tükörképemet Julian szemében – egy árnyék-ént, egy kétdimenziós formát. Nem tudom, ő milyennek láthat engem ebben a pillanatban. Nagy lélegzetet vesz. Aztán hirtelen elrebegi: – Szeretlek. Szinte ugyanakkor szólok rá: – Ne mondd ki! Újra beburkol minket a csend. Julian döbbenten néz rám. – Tessék? – nyögi ki végül. Azt kívánom, bárcsak visszaszívhatnám a mondatot. Bárcsak én is ki tudnám mondani: Szeretlek. A szó azonban bezárva vergődik a mellkasomban. – Julian, tudod, mennyire fontos vagy nekem. Ismét meg akarom érinteni, de összerándulva hátrébb lép. – Ne! – kéri. Másfelé tereli a figyelmét. A csend hosszú kígyóvá nyúlik közöttünk. Percről percre egyre sötétebb lesz. A levegő megtelik szürkeséggel, akár egy elkenődő szénrajz. – Miatta, igaz? – kérdezi végül, és visszanéz a szemembe. – Alex miatt. Ekkor döbbenek rá, hogy eddig soha nem mondta ki a nevét. – Nem! – felelem, kicsit túlzottan is harsányan. – Nem miatta. Köztünk már nincs semmi. Megcsóválja a fejét. Látom rajta, hogy nem hisz nekem. – Kérlek! – Ismét megpróbálom megérinteni, és ezúttal hagyja, hogy végigsimítsam az állát. Lábujjhegyre emelkedem, 104

és csókot nyomok a szájára. Nem húzódik el, de nem is viszonozza a csókot. – Csak adj egy kis időt! Erre végül felenged. Megfogom a kezét, és a testem köré fonom a karjait. Megcsókolja az orromat, majd a homlokomat, aztán az ajkai hátrakószálnak a fülemhez. – Nem tudtam, hogy ilyen lesz – suttogja. Kicsivel később hozzáteszi: – Félek. A ruháink rétegein keresztül is érzem a szívverését. Nem tudom, mire céloz pontosan – a Vadonra, a szökésre, a velem töltött időre vagy a szerelemre –, de szorosan átölelem, és a mellkasa lapos lejtőjére hajtom a fejemet. – Tudom – válaszolom. – Én is félek. Valahonnan messziről Holló hangja visszhangzik a híg levegőben. – Vályúhoz! Egyetek, vagy üres marad a begyetek! Hangjára ijedt madarak röppennek fel, és vijjogva szállnak az ég felé. Szél kerekedik, a Vadon ismét életre kel: csupa zörgés, ropogás, susogás és nyikorgás; zagyva zsibongás. – Gyerünk! – mondom, és visszavezetem Juliant az élettelen házhoz.

105

Hana

Robbanások: az ég hirtelen szilánkokra hullik szét. Először csak egy, majd még egy, végül tucatnyi gyors puskaropogás, füsttel, fénnyel és színkavalkáddal kísérve a fakókék égen. A teraszon mindenki megtapsolja az utolsó tűzijátékvirágokat. Cseng a fülem, a füst égeti az orromat, de én is tapsolok. Fred mostantól hivatalosan is Portland polgármestere. – Hana! – lép oda hozzám mosolyogva, miközben a fényképezőgépek szüntelenül villognak. A tűzijáték alatt távolabb kerültünk egymástól, mivel mindenki a Harbor Golf and Country Club teraszára igyekezett. Most megszorítja a kezemet. – Gratulálok! – mondom. További vakuvillanások. Klikk, klikk, klikk. Mintha parányi robbanásokkal folytatódna a tűzijáték. Minden pislogásnál színorgiák pulzálnak a szemhéjam mögött. – Nagyon örülök a sikerednek! – Úgy érted, a sikerünknek – helyesbít. A haja – amit olyan gondosan zselézett be és fésült meg – az este folyamán mind kócosabbá vált, a tincsek egyre előrébb 106

vándoroltak, míg végül egy kósza hajtincs lehullott a jobb szeme elé. Valóban áthullámzik rajtam az öröm. Ez az én életem és az én helyem: itt, Fred Hargrove oldalán. – A hajad – suttogom. Ösztönösen a fejéhez nyúl, és újra összerendezi a frizuráját. – Köszönöm – feleli. Ebben a pillanatban egy nő, akiben felismerem a Portland Daily egyik újságíróját, a vállával utat tör magának Fredhez. – Hargrove polgármester! – kiált rá. Ujjongó lelkesedést érzek a megszólítás hallatán. – Egész este önnel próbáltam beszélni. Lenne egy perce…? Meg sem várja a válaszát, gyorsan elhúzza mellőlem leendő férjemet. Fred hátranéz, és hangtalanul bocsánatot kér a szájával. Intek egyet, hogy megértésemről biztosítsam. Miután véget ér a tűzijáték, az emberek visszavonulnak a bálterembe, ahol folytatódik a fogadás. A tömeg nevet és csacsog. Pompásan sikerült az este, felhőtlenül ünnepeljük a reményt. Felszólalásában Fred a város rendjének és stabilitásának visszaállítását ígérte, valamint a szimpatizánsok és az ellenállók mozgalmának gyökeres kiirtását. Azokét, akik termeszekhez hasonlóan fészkelték be magukat közénk, és lassan szétrágták a társadalmunk és értékrendünk alapszerkezetét. – Elég volt! – jelentette ki, és mindenki megtapsolta. Így fest a jövőnk: boldog párok, sugárzó fények, andalító zene, ízléses és tiszta térítők, kedélyes társalgás. Willow Marks és Grace, a Deering Highlands rothadó házai, a bűntudat, ami tegnap kiűzött a házból, és felültetett a régi kerékpáromra… Mostanra mindez már csak egy rossz álomnak tűnik. Eszembe jut, hogy nézett rám Willow: Téged is elkaptak. 107

Nem kaptak el. Megmentettek. Ezt kellett volna válaszolnom. A füst utolsó fátyolos foszlányai is szétszéledtek. A golfpálya zöld lankáit elnyelték a bíborszínű árnyékok. Pár percig még ácsorgok a balkonon, és élvezem a kilátást: a gondosan nyírt fű és az alaposan megtervezett táj látványát, a mintázatot, ahogy a nappalból éjszaka, az éjszakából ismét nappal lesz. A megjósolható jövőt és a fájdalom nélküli életet sugallja. Amikor a sokaság szétszéled a teraszról, észreveszek egy fiút, aki a szemközti korlátnál áll. Rám mosolyog. Ismerősnek látszik, bár egy ideig nem tudom hova tenni. Hamarosan elindul felém, és akkor végre belém hasít a felismerés. Steve Hilt. Nem tudom elhinni! – Hana Tate! – köszön rám. – Azt hiszem, hivatalosan még nem vagy Hargrove, ugye? – Steven! – Tavaly nyáron még Steve-nek hívtam, de a becenév most valahogy nem tűnik ideillőnek. Megváltozott; ezért sem ismertem fel azonnal. Ahogy egy pincérnőnek int a fejével, és ráteszi a tálcára az üres borospoharát, feltűnik a kúra nyoma a füle mögött. Ennél azonban több is történt. Meghízott: a hasa úszógumiként dudorodik ki elegáns inge alján, az állkapcsa szinte egybefolyik a nyakával. Haját keresztbe fésülte a homloka fölött, ahogy az apja szokta. Megpróbálom felidézni az utolsó találkozásunkat. Lehet, hogy a rajtaütés éjszakáján láttam utoljára, a Highlandsen. Elsősorban azért mentem el a buliba, mert reméltem, hogy találkozhatok Steve-vel. Rémlik, ahogy ott állok a homályos földszinten, amelynek padlója a zene ritmusára remeg. 108

Izzadság és nyirkosság lepi a falakat, ahol alkohol, naptej és összezsúfolódott testek szaga tölti meg a levegőt. Az ő teste is összesimult az enyémmel – nagyon vékony volt még, magas és napbarnított bőrű –, én pedig hagytam, hogy a derekam köré fonja a kezét, és benyúljon a blúzom alá. Az arcomhoz hajolt, a szájával megtalálta és a nyelvével szétnyitotta az ajkaimat. Azt hittem, szerelmes vagyok belé. Azt hittem, ő is szeret engem. Aztán: az első sikoly. Puskalövések. Kutyák. – Jól nézel ki – mondja Steven. A hangja is megváltozott. Akaratlanul is az apámra gondolok, mert az érett, mély hangról ő jut eszembe. – Te is – hazudom. Felszegi a fejét, és mintha azt mondaná a tekintetével: Köszi, tudom. Ösztönösen visszahúzódom egy fél lépést. Nem tudom elhinni, hogy tavaly nyáron megcsókoltam. Nem tudom elhinni, mit kockáztattam. Képtelenség, hogy őmiatta vállaltam a fertőzésveszélyt. De nem. Ő egy másik fiú volt akkor. – Szóval, mikor lesz az örömteli esemény? Jövő szombaton? – kérdezi zsebre dugott kézzel, a sarkán hintázva. – A rá következő pénteken. – Megköszörülöm a torkomat. – És neked? Kijelölték már a párodat? – Tavaly nyáron fel sem merült bennem ez a kérdés. – Persze. Celia Briggs. Ismered? Egyetemre jár. Csak akkor kelhetünk egybe, ha végzett. Ismerem Celia Briggset. A New Friends Academyre jár, a St. Anne rivális iskolájába. Görbe orra és hangos, reszelős 109

nevetése volt, ezért mindig úgy beszélt, mintha súlyos torokgyulladás gyötörné. Steven mintha olvasna a gondolataimban, gyorsan hozzáteszi: – Nem a legszebb lány, de nagyon rendes. Az apja ráadásul a Rendfenntartó Hivatal főnöke, ezért mindent meg fogunk kapni. Így jutottunk el erre a kis összeröffenésre is. – Elneveti magát. – Meg kell hagyni, flancos a buli. Habár rajtunk kívül mindenki visszament a bálterembe, valahogy klausztrofóbiásnak érzem magam a teraszon. – Sajnálom. – Nagy nehezen ismét ránézek. – Vissza kell mennem a társaságba. Azért örültem a találkozásnak. – Részemről az öröm – feleli, majd kacsint. – Érezd jól magad! Erre csak biccenteni tudok. Belépek a kétszárnyú ajtón, de közben megakad a ruhám szegélye a küszöbből kiálló szálkákban. Mégsem állok meg: erősen megrántom az anyagot, és hallom is a repedését. Átverekszem magam az ünneplő kavalkádon, Portland leggazdagabb és legfontosabb lakóinak csoportjai között, illatos, púderezett, jól öltözött emberek tömegében. Időnként beszélgetések foszlányai ütik meg a fülemet, apályként és dagályként hullámozva. – Hargrove polgármestert szoros szálak fűzik a DMA-hoz. – De csak titokban! – Egyelőre igen. Fogalmam sincs, miért zaklatott fel ennyire Steven Hilt felbukkanása. Valaki egy pohár pezsgőt nyom a kezembe, én pedig gondolkodás nélkül felhajtom. A buborékok a nyelőcsövemben is tovább pezsegnek, és csak nagy nehezen fojtok el egy tüsszentést. 110

Régóta nem ittam semmit. Az emberek ide-oda kóvályognak a teremben, polkát és keringőt táncolnak a zenekar körül, merev karral, decens és kimért léptekkel. Beleszédülök, ahogy az összekapcsolódó, majd szétváló alakzatokat nézem. Utat török magamnak két magas nő mellett, mire ők megrökönyödve néznek rám. Olyanok, mint két fenséges ragadozómadár. – Nagyon szép lány. Egészségesnek néz ki. – Nem tudom. Úgy hallottam, nem volt egységes a bizonyítványa. Hargrove jobbat is találhatott volna… A két nő elindul a táncosok felé, így a hangjuk is lassan elhalkul, a beszélgetés beleolvad mások társalgásába. – Hány gyereket jelöltek ki nekik? – Nem tudom, de úgy látom, egy szekéraljnyival is megbirkózna. Forróság kúszik fel a mellkasomba és az arcomba. Rólam beszélnek. Körbenézek, a szüleimet vagy Mrs. Hargrove-ot keresve, de sehol nem találom őket. Fredet sem látom, és kezd eluralkodni rajtam a kétségbeesés; idegenekkel vagyok körülvéve. Ekkor jut eszembe, hogy egyetlen barátom sincs már. Feltételezem, hogy mostantól Fred barátai lesznek az én barátaim is – a mi osztályunkhoz és rangunkhoz illő emberek, akiknek hasonlóak az érdekeltségeik. Olyanok, mint ennek a bálnak a vendégei. Nagy levegőt veszek, és megpróbálok lecsillapodni. Nem szabad háborognom. Bátornak, magabiztosnak és gondtalannak kell lennem. – Azt mondják, tavaly volt vele egy kis gond a kúra előtt. Tünetek ütköztek ki rajta… 111

– Ez sokaknál előfordul, nem igaz? Ezért olyan fontos, hogy az új polgármester szövetséget kössön a DMA-val. Aki telekakil egy pelenkát, azt ki is lehet kezelni. Én ezt vallom. – Jaj, Mark, hagyjuk már ezt…! Végre észreveszem Fredet a terem túlsó végében, egy kisebb csoport közepén, két fotós mellett. Megpróbálok közelebb jutni hozza, de összetorlódik előttem a tömeg, amely az idő előrehaladtával mintha egyre nőne. Valaki oldalba bök a könyökével, mire nekilökődöm egy nőnek, aki nagy pohár vörösbort tart a kezében. – Bocsánat! – motyogom, és tovább töröm magamnak az utat. Valaki döbbenten felnyög, néhányan idegesen kuncognak, én viszont túlzottan is Fredre összpontosítok, ezért nem törődöm az izgatottság forrásával. Ekkor odatoppan hozzám az anyám. Keményen megragadja a könyökömet. – Mi történt a ruháddal? – rivall rám. Lenézek, és egy élénkvörös foltot látok, amint szétterjed a mellem környékén. Akármilyen illetlen, felkacagok. Mintha lelőttek volna. Szerencsére sikerül elnyomnom a nevetést. – Leöntött egy nő – magyarázom, és távolabb lépek anyámtól. – Éppen a mosdóba tartottam. Amint kimondom, megkönnyebbülök. A mosdóban legalább magamra maradhatok. – Nos, akkor igyekezz! – Anyám a fejét csóválja, és úgy néz rám, mintha én tehetnék mindenről. – Fred hamarosan köszöntőt mond. – Sietni fogok – ígérem.

112

A folyosón sokkal hűvösebb van, a plüssszőnyeg elnyeli a lépteim hangját. A női mosdó felé tartok, félig behúzott nyakkal. Még annak a kevés embernek se akarok a szemébe nézni, akik kint őgyelegnek. Egy férfi harsányan, feltűnően beszél a mobiltelefonjába. Erre itt mindenkinek van pénze. A levegő potpourri és enyhe szivarfüst illatát hordozza. Amikor odaérek a mosdóhoz, megpihentetem a kezem a kilincsen. Odabentről motyogás hallatszik, majd felnevet valaki. Aztán egy nő jól hallhatóan ezt mondja: – Jó feleség lesz. Ez egy szerencsés fordulat azok után, ami Cassie-vel történt. – Kivel? – Cassie O’Donnell-lel. Az első párjával. Nem emlékszel? Megdermedek, még mindig a kilincset markolva. Cassie O'Donnell. Fred első felesége. Tulajdonképpen semmit sem tudok róla. A levegőt is visszatartom, annyira várom a beszélgetés folytatását. – Persze, persze. Mi is volt? Mikor is? Két éve? – Három. Egy harmadik hang is beleszól: – A nővérem vele járt általános iskolába. Akkor még a középső nevét használta. Melanea. Micsoda hülye név, nem? A nővérem szerint igazi kis ribanc volt. De végül elnyerte méltó büntetését… – Isten nem ver bottal… Lépteket hallok felém közeledni. Sietve hátralépek, de nem elég gyorsan. Kivágódik az ajtó. Az egyik nő megáll a küszöbön. Pár évvel lehet idősebb nálam, dudorodó hasa előrehaladott terhességről árulkodik. Megdöbben, de visszahúzódik, hogy utat engedjen. 113

– Be akartál jönni? – kérdezi kedélyesen. Semmi jelét nem adja zavartságnak vagy feszengésnek, bár nyilván sejti, hogy hallottam a beszélgetésük egy részét. Aztán a pillantása lesiklik a ruhámon lévő vörös foltra. A várandós nő mögött két másik nő áll a tükörnél, és mindketten egyformán kíváncsi és izgatott tekintettel néznek rám. – Nem! – bököm ki, majd megfordulok, és továbbmegyek a folyosón. Lelki szemeimmel látom, ahogy a nők gúnyos vigyorral egymásra néznek. Befordulok egy másik folyosóra, amely csendesebb és hűvösebb az előzőnél. Nem lett volna szabad pezsgőt innom. Kóválygok. Meg kell támaszkodnom a falnál. Eddig nem sokat törődtem Cassie O’Donnell-lel, Fred első párjával. Mindössze annyit tudok, hogy több mint hét évig voltak házasok. Valami borzalmas dolog történhetett; mostanában nem szoktak elválni az emberek. Nincs rá szükség. Gyakorlatilag illegális. Talán nem szülhetett gyereket. Ha fizikailag nem volt képes rá, akkor elválhattak. Eszembe jut, amit nemrég Fred mondott nekem: Remélem, nem kaptam hibásat. Belém mar a folyosó hidege, és megborzongok. Egy felirat jelzi a legközelebbi mosdót, de előbb le kell mennem egy szőnyeggel letakart lépcsőn. Itt már teljes csönd van, csupán valamilyen elektromos berendezés zümmög mély hangon. A vaskos korlátot fogva tipegek le a magassarkú cipőmben.

114

A lépcső alján megállok. Ott már nem folytatódik a szőnyeg, és mindent beborít a sötétség. Korábban csak kétszer jártam a Harbor Clubban, mindkétszer Freddel és az anyjával. A szüleim soha nem voltak klubtagok, habár apám mostanában szeretne csatlakozni. Fred szerint az országban létrejövő üzletek felét ilyen golfklubokban kötik; nem véletlen, hogy a Konzorcium majdnem harminc éve nemzeti sporttá nyilvánította a golfot. Egy tökéletes golfjátszmában nincs egyetlen felesleges mozdulat sem: a rend, a forma és a hatékonyság a védjegyei. Ezt is Fredtől hallottam. Több hatalmas bálterem mellett is elsétálok. Mindet magáncélokra használhatják, ezért most sötétség honol bennük. Végül felismerem a nagy klubhelyiséget és kávéházat, ahol egyszer Freddel ebédeltünk. Itt megtalálom végre a női mosdót: rózsaszínű helyiség, amely valahogy egy gigantikus, parfümözött tűpárnára emlékeztet. Kontyba tűzöm a hajam, gyorsan leöblítem az arcomat, majd papírtörölközővel megszárítom. A folttal nem tudok mit kezdeni, ezért leveszem az övként szolgáló kendőt, lazán a vállam köré terítem, majd masnira kötöm a melleim között. Néztem már ki jobban is, de legalább vissza merek menni az emberek közé. Miután rendbehoztam magam, rájövök, hogy a mosdó után nem jobbra, hanem balra fordulva rövidebb úton is vissza tudok térni a bálterembe, hiszen ott vannak a liftek. Miközben továbbsétálok a folyosón, halk beszélgetés és egy televízió sistergésének hangja üti meg a fülemet. Egy résnyire nyitott ajtón a konyhai előkészítő helyiségbe lehet belátni. Pincérek ülnek a kisméretű tévé előtt, meglazított nyakkendőben, félig115

meddig kigombolt, szanaszét lógó ingben. Kötényeiket levették és egy halomba rakták a konyhapulton. Egyikük fel is teszi a lábát a fényes fémpultra. – Tekerjétek már fel a hangerőt! – szól nekik az egyik konyhalány, mire a pincér leveszi a lábát a pultról, előrehajol, és morogva csavar egyet a hangerő-szabályozó gombon. Amikor visszadől a széke támlájára, meglátom a tévé képernyőjét is: csupa zöld növény hullámzik a szélben, és füstcsíkok gomolyognak fel közülük. Valami enyhe, zizegő izgatottság vesz erőt rajtam, és azon kapom magam, hogy megdermedve állok az ajtó előtt. A Vadon. Nem lehet más. Megszólal a hírbemondó: – Rendfenntartók és kormányzati csapatok hatoltak be a Vadonba, hogy kiirtsák a betegség utolsó létező melegágyait… Egy vágás után a kormányzati csapatokat lehet látni terepszínű öltözékben, ahogy egy államközi autópályán vonulnak, és belevigyorognak a kamerába. – Míg a Konzorcium a megjelöletlen területek jövőjét készül megtárgyalni, az elnök soron kívüli sajtótájékoztatót tartott. Megesküdött rá, hogy felkutatják a maradék Veszetteket is, akik megkapják méltó büntetésüket, vagy át kell esniük a procedúrán. Újabb vágás. Sobel elnök, ahogy jellegzetes testtartással áll a szónoki emelvényen, mintha alig bírna megállni a lábán, és a kamerákat fogó közönségbe készülne zuhanni. – Időre és katonákra van szükség. Merészségre és türelemre. De meg fogjuk nyerni ezt a háborút… A kép újra vált; zöld és szürke kirakósdarabok, füst és burjánzó növényzet, közöttük pedig apró, villás lángnyelvek. 116

Újabb képsorok tűnnek fel, más erdőrészek, egy folyó a fenyők és füzek tövében, aztán egy irtás, ahol felégették az összes fát, és mindent lecsupaszítottak a vöröses talajig. – Amit most látnak, azok az ország különféle részeiről készült légifelvételek. Olyan területekről, amelyeket felégettünk annak érdekében, hogy levadásszuk a betegség utolsó, életben maradt hordozóit. .. Most először merül fel bennem, hogy Lena minden bizonnyal halott. Milyen ostoba voltam, hogy eddig nem is gondoltam erre! Nézem, ahogy a füst felfelé kígyózik a fák közül, és elképzelem, hogy magával viszi az égbe Lena elszenesedett testrészeit: a körmeit, a haját, a szempilláját. – Kapcsolják ki! – szólalok meg akaratlanul. Az összes pincér egyszerre fordul meg. Felpattannak a székükből, megigazítják a nyakkendőjüket, és nekilátnak betűrni az ingüket magas derekú, fekete nadrágjukba. – Tehetünk valamit önért, kisasszony? – kérdezi az egyik idősebb pincér udvariasan. Egy másik odanyúl a tévéhez, és kikapcsolja. Váratlan némaság áll be. – Nem, én… – Megrázom a fejem. – Vissza akartam menni a bálterembe, de eltévedtem. Az idősebb pincér közömbös arccal pislog néhányat. Aztán kilép a folyosóra, a liftek felé mutat, amelyek alig három méterre vannak az ajtótól. – Csak egy emeletet kell menni felfelé, kisasszony. A bálterem a folyosó végén van. – Azt hiheti, hogy elment az eszem, de azért rendületlenül mosolyog. – Felkísérjem? – Nem! – vágom rá, talán túlzottan is gorombán. – Fel tudok menni.

117

Szinte odaszaladok a lifthez. A hátamon érzem a pincér tekintetét. Megkönnyebbülök, amikor a lift megérkezik, és hosszan kifújom a levegőt, amikor az ajtó összezáródik mögöttem. Rövid időre a fülke hűvös falának támasztom a homlokom, és mélyeket lélegzek. Mi bajom van? Ekkor széttárul az ajtó, és szinte orkánná erősödnek a hangok, tapssal kísérve. Befordulok egy sarkon, majd belépek a vakítóan kivilágított bálterembe, ahol ezernyi ember visszhangozza: – A jövendőbeli feleségére! Fredet látom a színpadon, ahogy egy aranysárga pezsgővel teli poharat emel a levegőbe. Több száz sugárzó, örömtől felpüffedt arc fordul felém, mint megannyi telihold. Pezsgő hullámzik mindenütt, csupa folyadék, hömpölygés és úszás. Felemelem a kezem. Integetek. Mosolygok. Tombol a taps. Az ünnepségről hazafelé menet Fred feltűnően hallgatagon ül a kocsiban. Ragaszkodott hozzá, hogy kettesben maradjon velem, és egy másik sofőrrel előreküldte az anyját és a szüleimet. Feltételeztem, hogy valami mondanivalója van számomra, de sokáig egyáltalán nem szólal meg. Karba font kézzel ül, az álla a mellkasán pihen. Úgy fest, mintha aludna. Én azonban ismerem ezt a testtartást; az apjától örökölte. Így szokott gondolkodni. – Szerintem jól sikerült – bököm ki, amikor már elviselhetetlen a csönd. – Hm. – Megdörgöli a szemét. – Fáradt vagy? – kérdezem. 118

– Jól vagyok. – Felemeli az állát. A következő pillanatban kicsit előredől, és megkopogtatja az ablakot, amely elválaszt minket a sofőrtől. – Tom, állj félre egy kicsit, jó? Tom azonnal kisorol az út szélére, és leállítja a motort. Sötét van, nem is látom pontosan, hol vagyunk. Mindkét oldalon hatalmas, sötét fák állnak a kocsi körül. Miután a sofőr lekapcsolja a fényszórót, mély feketeség borul ránk. Csak a tizenöt méterre lévő utcai lámpából szivárog felénk némi fény. – Mit keresünk…? – kérdezem, de Fred felém fordul, és közbevág. – Emlékszel, mit magyaráztam a golf szabályairól? – kérdezi. Annyira megdöbbenek – részben a hangjából hallatszódó sürgetéstől, részben az oda nem illő kérdéstől –, hogy csak bólintani tudok. – Elmondtam, miért fontos a labdaszedő. Mindig egy lépéssel mögöttünk jár, láthatatlan szövetséges, titkos fegyver. Jó labdaszedő nélkül még egy profi golfos is eláshatja magát. – Igen. – Szűkösnek és forrónak érzem a kocsit. Fred lehelete kesernyés, mint az alkohol. Az ablak nyitógombjával babrálok, de nem tudom lehúzni. Nem jár a motor, és be vannak zárva az ablakok. Fred zaklatottan beletúr a hajába. – Nézd, azt akarom mondani, hogy az én labdaszedőm te vagy. Érted ezt? Azt várom tőled… Arra van szükségem, hogy százszázalékosan mögöttem állj. – Ott is állok – bizonygatom, de csak némi torokköszörülés után hallható. – Ott is állok.

119

– Biztos vagy benne? – Kicsit még előrébb dől, és egyik kezét a lábamra rakja. – Mindig engem támogatsz, akármi történjék? – Igen. – Reszket bennem a bizonytalanság, alatta pedig a félelem. Soha nem láttam még Fredet ilyen eltökéltnek. Annyira erősen szorítja a combomat, hogy már attól tartok, kék-zöld nyomokat fog hagyni rajta. – Erről szól az összepárosítás. Fred még pár másodpercig a szemembe néz. Aztán hirtelen elereszt. – Jó – feleli. Hanyagul megkopogtatja a belső ablakot, amit Tom jelzésnek vesz, és újra elindul a kocsival. Fred hátradől, mintha mi sem történt volna. – Örülök, hogy értjük egymást. Cassie soha nem értett meg engem. Nem hallgatott rám, nem figyelt. Ez volt a legfőbb probléma. – A kocsi ismét nagyobb sebességre vált. – Cassie? – A szívem kalitkába zárt madárként verdes. – Cassandra. Az első párom. – Fred alig láthatóan elmosolyodik. – Nem értem – mondom. Kis ideig nem mond semmit. Aztán váratlanul folytatja: – Tudod, mi volt a gond az apámmal? – Látom rajta, hogy nem vár választ, mégis megrázom a fejem. – Hitt az emberekben. Hitt benne, hogy ha megmutatjuk nekik a helyes utat-az egészség és a rend felé vezető utat, a boldogtalanságtól való megszabadulás útját –, megfelelő döntéseket fognak hozni. Engedelmeskedni fognak. Naiv volt. – Fred ismét felém fordul. Arcát teljesen elnyeli a sötétség. – Nem fogta fel, hogy az emberek makacsak és ostobák. Ésszerűtlenül cselekszenek. Pusztítóak. Ez a lényeg, nem? Ezért találták ki a kúrát. Hogy az 120

emberek ne rombolhassák tovább a saját életüket. Hogy ne legyenek képesek rá. Érted? – Igen. – Eszembe jut Lena, meg a lángoló Vadonról látott felvételek. Azon töprengek, mit tenne most, ha ebben a világban maradt volna. Mélyen aludna tiszta, rendes ágyban, és reggel az öböl fölé araszoló nap ébresztené fel. Fred visszafordul az ablakhoz, a hangjába valami acélos él költözik. – Óvatlanok voltunk. Már így is túl sok szabadságot hagytunk nekik, túl sok alkalom nyílt a lázadásra. Fel kell számolni az egészet. Nem tűröm ezt a jövőben. Nem fogom végignézni, ahogy a városom, az országom belülről felemésztődik. Ennek most vége van. Bár legalább egy méter választ el minket egymástól, ugyanolyan félelmetes, mint amikor a combomat markolta. Soha nem láttam még ilyennek: kemény és idegen. – Mit akarsz tenni? – kérdezem. – Egy rendszerre van szükség. Megjutalmazzuk azokat, akik követik a szabályokat. Tulajdonképpen ugyanazon az elven működik, mint a kutyák kiképzése. Felvillan előttem az ünnepségen látott nő: Egy szekéraljnyival is megbirkózik. – Azokat pedig, akik nem alkalmazkodnak, megbüntetjük. Persze nem testileg. Ez egy civilizált ország. Douglas Finchet akarom kinevezni energiaügyi miniszternek. – Energiaügyi miniszternek? – ismétlem. Soha nem hallottam még ezt a kifejezést. Piros lámpához érünk, a belváros kevés működő lámpáinak egyikéhez. Fred szórakozottan rámutat.

121

– Az áram nem ingyen van. Az energia nem ingyen van. Meg kell dolgozni érte. Az elektromosság – a fény, a hő – azoknak fog járni, akik kiérdemlik. Kis ideig nem tudok válaszolni. Eddig is úgy volt, hogy az éjszaka egyes szakaszaira kötelező takarékosságot vagy áramszünetet rendeltek el, és a szegényebb kerületekben – főleg az utóbbi időben – a családok egy része egyszerűen lemondott a háztartási gépekről. Túl költséges a fenntartásuk. De mindenkinek volt joga az elektromossághoz. – Hogyan? – kérdezem végül. Fred szó szerint érti a kérdésemet. – Egyszerű. A rendszer már ki van építve, és mindennek az alapja az informatika. Csak adatokat kell gyűjtenünk, majd megnyomni néhány billentyűt. Egy klikk felkapcsolja az energiát, egy másik klikk lekapcsolja. Ezt fogja Finch irányítani. Félévenként aztán átértékeljük a rendszert. Igazságosak akarunk lenni. Mint mondtam, ez egy civilizált ország. – Zendülések lesznek – jegyzem meg. Fred megvonja a vállát. – A kezdeti időszakban számítok néhány zendülésre. Ezért olyan fontos, hogy az én oldalamon állj. Nézd, ha egyszer a megfelelő emberek állnak majd mögöttünk – a fontos emberek – akkor mindenki másnak is engedelmeskednie kell. Muszáj lesz. – Fred a kezemhez nyúl, és megszorítja. – Meg fogják tanulni, hogy a lázadás és az ellenállás csak ront a helyzetükön. Be kell vezetnünk a zéró toleranciát. Kavarog a fejem. Ha nincs áram, nincs fény, nincsenek hűtőszekrények és sütők. Nem működnek a kályhák. – Mivel fognak fűteni az emberek? – bököm ki. 122

Fred röviden felkacag, elnézően, mintha egy kiskutya lennék, aki éppen most tanul tőle egy új trükköt. – Mindjárt itt a nyár – mondja. – Nem hiszem, hogy bárki fázni fog. – És ha ismét hidegebbre fordul az idő? – makacskodom. Maine államban a tél gyakran szeptembertől májusig tart. Az előző télen kétméternyi hó esett. A sovány Grace-re gondolok, az ajtógomb formájú könyökére, a csúcsos, szárnyra emlékeztető lapockáira. – Akkor mit fognak tenni? – Akkor majd ráébrednek, hogy a szabadság nem melegíti át őket – vágja rá Fred, és érzem a hangján, hogy mosolyog. Előredől, és újra megkopogtatja a sofőr ablakát. – Mit szólnál egy kis zenéhez? Nekem volna kedvem hozzá. Valami gyors tempójút… Egyetértesz, Hana?

123

Lena

Egykettőre leszáll az éj, és vele együtt ránk telepszik a hideg is. Eltévedtünk. Egy régi országutat kerestünk, amely Waterburybe vihet minket. Csuka meg van róla győződve, hogy túl sokáig mentünk észak felé. Holló szerint délre tettünk kerülőt. Többnyire vakon gyalogolunk, mindössze egy iránytű és pár régi vázlat segít bennünket, amelyeket más vándorok és Veszettek használtak előttünk. Egyszerre mindig csak egy kis részletet rajzoltak meg, éppen csak felfirkáltak néhány útjelző pontot: folyókat, romos utakat, lebombázott városokat, szakadékokat és átjárhatatlan területeket, illetve szabályozott települések határait, amelyeket el kell kerülni. Az irány, akárcsak az idő, egy általános érvényű dolog, nincsenek benne határok, korlátok és kerítések. Folyamatos értelmezést és újraértelmezést igényel, szüntelen visszafordulást és kiigazítást. Megállunk, amíg Csuka és Holló egyetértésre nem jutnak. Sajog a vállam. Lerakom a csomagomat, és ráülök a tetejére. Leveszem a kulacsomat az övemről, és iszom néhány kortyot. 124

Julian vörös arccal zihál Holló mögött, haja megsötétült az izzadságtól, kabátját a derekára kötötte. Megpróbál átnézni Holló válla fölött, a Csuka kezében tartott térképre. Julian szemlátomást sokat fogyott. Alex a csoport szélén ül, a csomagja tetején, akárcsak én. Korall is ugyanezt teszi, de közben olyan közel araszol Alexhez, hogy összeér a térdük. Az utóbbi napok során gyakorlatilag elválaszthatatlanok lettek. Bár nagyon szeretnék, nem tudok másra nézni. Fogalmam sincs, miről beszélgethetnek annyit a lánnyal. Beszélnek hegymászás közben, a táborok felépítése közben és étkezések alatt is, mindig egy sarokba elvonulva. Alex szinte szóba sem áll másokkal; velem sem váltott egyetlen szót sem azóta, hogy elriasztottam a medvét. A lány valószínűleg feltett neki egy kérdést, mert látom, hogy megrázza a fejét. Aztán mindketten rám néznek, de csak egy pillanatra. Gyorsan elfordulok, elönti az arcomat a forróság. Rólam beszélgettek. Tudom. Vajon mit kérdezhetett tőle Korall? Ismered azt a lányt? Téged néz. Szerinted szép? Addig szorítom ökölbe a kezem, amíg a körmeim fájdalmasan bele nem vájódnak a tenyerembe, aztán mély lélegzetet veszek, és elhessegetem a gondolatot. Alex sem számít, és az sem, hogy mi a véleménye rólam. Csuka hirtelen felemeli a hangját. – Egyértelmű: a régi templomnál keletnek kellett volna fordulnunk. Nézd meg a térképet! – Az nem templom! – vitatkozik Holló, és kikapja a kezéből a térképet. – Az egy fa, ami mellett ma elmentünk… Amit a 125

villám kettéhasított. Vagyis a jelek szerint északra kellett volna továbbhaladnunk. – Nézd meg jobban: az egy kereszt…! – Miért nem küldünk szét felderítőket? – kérdezi Julian váratlanul. A két civakodó döbbenten és némán pillant rá. Holló összevonja a szemöldökét, Csuka pedig leplezetlen gyűlölettel néz Julian szemébe. Kavarog a gyomrom, és néma imát rebegek: Ne avatkozz bele! Ne mondj semmi butaságot! Julian azonban meglepő higgadtsággal folytatja. – Csapatként lassabban tudunk haladni, és csak vesztegetjük az időnket meg az energiánkat, ha rossz irányba megyünk tovább. – Egy percre a régi énje tör a felszínre: a konferenciákról és poszterekről ismert Julian, a DMA magabiztos, fiatal vezetője. – Ha két ember északra indul… – Miért pont északra? – vág közbe Csuka mérgesen. Julian nem enged az akadékoskodásnak. – Vagy délre, mindegy. Fél napig megyünk, és keressük az országutat. Ha nem arra van, akkor valamelyik másik irányba. Legalább jobban megismerjük a terepet. Segíthetünk a csoportnak a tájékozódásban. – Ki az a mi? – kérdezi Holló. Julian a szemébe néz. – Például én. Önként jelentkezem. – Ez nem biztonságos – szólok közbe, és felállok a csomagról. – Dögevők őrjáratoznak a környéken… Talán rendfenntartók is. Ha szétválunk, könnyebben levadásznak. – Igaza van – mondja Holló, és visszafordul Julianhez. – Nem biztonságos. – Nekem már volt dolgom Dögevőkkel – vitatkozik Julian. – És majdnem otthagytad a fogad – förmedek rá. 126

Julian elmosolyodik. – De nem hagytam ott. – Majd én vele megyek. – Tövis egy adag dohányt köp a földre, amit addig rágcsált, aztán a kézfejével megtörli a száját. Megrökönyödve nézek rá. ő figyelemre sem méltat. Nem is titkolja, hogy hibának tartja Julian megmentését és csatlakozását. – Tudsz lőni puskával? – Nem – válaszolom a fiú helyett. – Nem tud. Mindenki rám néz, de nem érdekel. Fogalmam sincs, hogy Julian mit akar bizonyítani, de sehogy sem tetszik. – Elboldogulok a puskával – hazudja Julian sietve. Tövis bólint. – Akkor jó. – Kivesz egy újabb darab dohányt a nyakán lógó erszényből, és a szájába gyömöszöli. – Pakoljuk ki a csomagokat! Fél órán belül el is indulhatunk. – Oké, emberek! – Holló lemondóan emeli fel a karját. – Akkor itt fogunk letáborozni. A csoport tagjai egy emberként veszik le a csomagjaikat és táskáikat, majd mindent a földre terítenek – mintha egy állat vedlené le a bőrét. Megragadom Julian karját, és elrángatom a többiek mellől. – Mit jelentsen ez? Próbálok suttogni. Látom, hogy Alex minket figyel. Mintha jót mulatna a történteken. Bárcsak hozzádobhatnék valamit! Megfogom Julian karját, és magam elé állítom, hogy ne lássam Alexet. – Hogy érted? – kérdezi, és zsebre dugja a kezét. – Ne játszd a hülyét! – förmedek rá. – Nem lett volna szabad felderítőnek jelentkezned. Ez nem tréfadolog, Julian! Egy háború kellős közepén vagyunk. 127

– Nem tartom tréfadolognak. – Felbosszant a nyugodtsága. – Ha nem tudnád, mindenki másnál mélyebben belelátok az ellenség aljas szándékaiba. Félrenézek, és beharapom a számat. Van abban valami, amit mond. Julian Finemannél jobban senki sem ismeri közülünk a zombik taktikáját. – De a Vadont még nem ismered – ellenkezem. – Tövis nem fog megvédeni. Ha megtámadnak… Ha bármi történik, és döntenie kell, hogy kit válasszon… Téged vagy a többieket… Gondolkodás nélkül ott fog hagyni. Nem sodorja veszélybe a csapatot. – Lena! – Julian a vállamra teszi a kezét, és rákényszerít, hogy a szemébe nézzek. – Semmi baj nem lesz, érted? – Erre nincs garancia – makacskodom. Tudom, hogy túlreagálom a helyzetet, de nem tehetek róla. Valamiért a legszívesebben zokognék. Eszembe jut, milyen halkan mondta Julian, hogy Szeretlek”, és felidéződik bennem, milyen lágyan emelkedtek és süllyedtek a bordái a hátamhoz nyomódva, alvás közben. Szeretlek, Julian. Egyszerűen nem bírom kimondani. – A többiek nem bíznak bennem – közli Julian. Tiltakozásra nyitom a számat, ám ő nem enged beszélni. – Ne próbáld megcáfolni! Tudom, hogy így van. Nem cáfolok meg semmit. – És? Ezért akarsz bizonyítani? – firtatom. Felsóhajt, és megdörgöli a szemét. – Úgy döntöttem, hogy veletek tartok, Lena. Úgy döntöttem, hogy ezentúl veletek fogok élni. De erre érdemessé is kell válnom. Ez nem bizonygatás. Ahogy mondtad, háború dúl körülöttünk. Nem akarok ölbe tett kézzel ülni a csatatér szélén. 128

– Előredől, és megcsókolja a homlokomat. Pár pillanatig habozik az érintés előtt, mintha még mindig gúzsba kötnék a fertőzéssel kapcsolatos régi félelmek. – Miért idegeskedsz? Semmi sem fog történni! Félek – akarom mondani. – Valami rossz érzésem van. Szeretlek, és nem akarom, hogy bajod essen. Megint úgy érzem, mintha a szavak csapdában vergődnének, régi félelmek és régi életek mélyén eltemetve, akár a földrétegek alá préselődött kövületek. – Pár óra múlva visszatérünk – vigasztal Julian, és megfogja az államat. – Majd meglátod. De ebédidőben még nincsenek sehol, és akkor sem bukkannak fel, amikor földet kotrunk a tűzre, hogy eloltsuk éjszakára. Mivel a fény és a füst veszélyt hozhat ránk, Holló eldöntötte, hogy nem maradhat meg a tűz, jóllehet nélküle kétségkívül fázni fogunk, sőt Julian és Tövis is nehezebben talál vissza hozzánk. Jelentkezem virrasztani és őrködni. Alvásra gondolni sem tudok. Holló egy kabátot szed elő a ruhakészletünkből, és rám teríti. Éjszakánként még mindig hasogat a levegő. A tábortól pár száz méterre kicsit emelkedni kezd a talaj, és egy régi cementfalhoz vezet, amin kísérteties falfirkák tűnnek fel. Ott szélvédett helyen leszek. Nekitámasztom a hátam a hideg kőnek, kezemmel pedig a bögrét markolom, amelybe Holló vizet forralt nekem, hogy ne fagyjanak meg az ujjaim. Valahol a New York-i bázistól idáig vezető úton eltűnt a kesztyűm, és nincs másik. Felkel a hold, és finom, fehér réteget fest a táborra – a szendergő alakokra, a sátrak kúpjaira, az alkalmi búvóhelyekre. 129

Valahol messzebb egy épségben maradt víztorony magasodik a fák fölé, akár egy acélrovar, hosszú, göcsörtös lábakon. Tiszta és felhőtlen az ég, ezernyi csillag szikrázik a sötétségben. Egy bagoly huhogása tompán, gyászosan visszhangzik az erdőben. A tábor még ilyen rövid távolságból is békésnek látszik, a fehér fény mintha valahogy beburkolná és elringatná. Régi házak dülöngélő maradványai veszik körbe; földre omlott tetők, tőből kifordult hinta, felfelé meredő, műanyag csúszda. Két óra telt el, és az állkapcsom sajog a sok ásítástól. Úgy érzem, mintha a testem vizes homokkal lenne tele. Ismét nekitámasztom a fejem a falnak, és minden erőmmel próbálom nyitva tartani a szemem. Egybefolynak fölöttem a csillagok… Egyetlen fénysugár lesz belőlük… Napsugár… Hana kilép a napfénybe, hajában falevelekkel, és azt kérdi: „Jó kis tréfa volt, nem? Tudod nem terveztem, hogy alávetem magam a kezelésnek… „Mélyen a szemembe néz, és miközben közelebb jön hozzám, észreveszem, hogy bele fog lépni egy csapdába. Figyelmeztetném, de… Csatt! Hirtelen magamhoz térek, és a szívem máris a torkomban dobog. Gyorsan, a lehető leghalkabban felguggolok. Újra mozdulatlan a levegő, de tudom, hogy nem képzeltem és nem álmodtam a hangot: egy gally eltört a közelben. Aztán egy lépés. Bárcsak Julian lenne az! – gondolom magamban. – Vagy Tövis! Végignézek a táboron, és egy mozgó árnyékot látok a sátrak között. Megfeszül a testem, aztán nagyon lassan kézbe veszem

130

a puskámat. Az ujjaim megdagadtak, és ügyetlenné váltak a hidegtől. A puskát is nehezebbnek érzem, mint korábban. Az alak kilép a fénybe, én pedig megkönnyebbülve kifújom a levegőt. Csak Korall az. Bőre élénkfehéren ragyog fel, ahol a hold sugarai érintik. Lóg rajta a nagyméretű póló, amit Alex adott kölcsön neki. Görcsbe rándul a gyomrom. A vállamra emelem a fegyvert, és a lányra irányítom a csövet. Képzeletben már hallom is, ahogy eldördül a lövés. Szégyenkezve leeresztem a puskát. A korábbi népem nem tévedett mindenben. A szerelem valóban a birtoklás vágyán alapul. Méreg. Ha Alex mar nem szeret, akkor ne szeressen mást se! Nem bírnám elviselni. Korall eltűnik az erdőben. Biztos pisilni megy. Elgémberedett a lábam, ezért felállok. Túl fáradt lettem a további őrködéshez. Lemegyek a táborba, és felébresztem Hollót, aki jelezte, hogy levált, ha szükséges. Csatt! Újabb lépés, ezúttal közelebbről, a tábor keleti oldaláról. Korall észak felé ment. Pillanatok alatt ismét teljesen éberré válok. Aztán meglátom: lassan lépeget előre, felemelt puskával. Az örökzöldek sűrűjéből bontakozik ki. Rögvest látom, hogy nem egy Dögevővel van dolgom. Ahhoz túl tökéletes a testtartása, túl eredeti a fegyvere, túlzottan jól szabott az egyenruhája. A szívem is megáll egy pillanatra. Egy rendfenntartó. Csakis az lehet. Ezek szerint betörtek a Vadonba. A bizonyítékok ellenére még mindig reménykedem az ellenkezőjében. Egy darabig megint minden néma lesz, aztán egyszeriben rémisztően hangos. A vérem zubogva felfelé árad a fejembe, a fülemben dobol, az éjszaka nyugalmát pedig felborzolják a kiáltások, sikolyok, a sötétben gubbasztó állatok idegen és vad 131

hangjai. Izzadó tenyérrel teszem vissza a puskát a vállamra. Kiszáradt a torkom. Rászegezem a csövet a lassan lopakodó férfira. A ravaszra simul az ujjam. A kétségbeesés szárnyat bont a mellkasomban. Nem tudom rászánni magam a lövésre. Soha nem lőttem semmire ilyen messziről. Soha nem lőttem emberre. Azt sem tudtam, hogy képes vagyok rá. Pusztulna már el az egész rohadt világ! Bárcsak itt lenne Tövis! A kurva életbe! Mit tenne most Holló a helyemben? A férfi odaér a tábor széléhez. Leengedi a puskát, és én is leveszem az ujjam a ravaszról. Lehet, hogy csak egy felderítő. Talán jelentenie kell. Ha így van, maradt még egy kis időnk elmenekülni innen, felszedni a tábort, felkészülni. Talán megússzuk. Aztán Korall kilép az erdőből. Egy század másodpercig egy helyben áll, fehér sóbálvánnyá dermedve, mintha egy vakuvillanás merevítette volna ki. Pár pillanatig a férfi sem moccan. A lány felnyög, amikor a férfi rászegezi a puskát, én pedig gondolkodás és tervezés nélkül visszarakom az ujjam a ravaszra, és meghúzom. Eltalálom a rendfenntartó térdét, mire a férfi felordít, és összeesik. Ekkor elszabadul a pokol. A puska akkorát üt, hogy hátratántorodom, és alig bírom visszanyerni az egyensúlyomat. Egy éles szikla vájódik a hátamba, a fájdalom a bordáimtól egészen a vállamig nyilall. Újabb lövések hallatszanak – egy, kettő –, majd kiáltozás. Futni kezdek a tábor felé. Alig egy perc leforgása alatt életre kelt, emberektől és hangoktól hemzseg. 132

A rendfenntartó arccal lefelé fekszik a földön, karját és lábát széttárva. A vértócsa sötét árnyékként terjed szét a teste körül. Dani a közelében áll, lövésre kész puskával. Ő végezhetett vele. Korall egy helyben áll, átfogja a derekát a karjaival. Döbbentnek látszik, bűntudat tükröződik az arcán, mintha ő hívta volna ide a rendfenntartót. Megkönnyebbülve látom, hogy nem sérült meg. Örülök, hogy az ösztöneim a megmentésére sarkalltak. Eszembe jut, hogy merő játékból célba vettem, és elszégyellem magam. Nem ilyen emberré akartam válni: a gyűlölet állandó helyet vájt bennem magának, egy üreget, ami mindent felszippant. A zombik a gyűlölettel is mindig riogattak. Csuka, Vadász és Lu egyszerre beszélnek. A csoport többi tagja félkör alakban gyűlik köréjük, sápadtak és rémültek a holdfényben, a szemük beesett, mint a feltámadt kísérteteké. Csak Alex nem áll. A földön guggol, és fürgén, módszeresen átrendezi a hátizsákját. – Jól van – szólal meg Holló halkan, a hangjában bujkáló türelmetlenség azonban magára vonja a figyelmünket. – Nézzünk szembe a tényekkel: megöltünk egy rendfenntartót. Valaki felnyög. – Most mi legyen? – vág közbe Gordo. Rémület vibrál az arcán. – Szedjük a lábunkat? – Merre menjünk? – kérdezi Holló. – Fogalmunk sincs, hol vannak, milyen irányból érkeznek. Lehet, hogy egyenesen a csapdájukba sétálnánk. – Csitt! – szól ránk Dani élesen.

133

Pár másodpercig minden néma és mozdulatlan, csak a szél motoz a lombok között, és egy magányos bagoly huhog. Aztán dél felől távoli hangok moraja üti meg a fülünket. – Én azt mondom: maradjunk itt, és harcoljunk! – közli Csuka. – Ez a mi területünk! – Nem harcolunk, ha nem muszáj – feleli Holló, és szembefordul vele. – Nem tudjuk, hány rendfenntartó van a közelben, és mennyi fegyverük van. Jól tápláltak és erősek. – Elegem van a futásból! – csattan fel Csuka. – Nem fogunk futni – mondja Holló higgadtan. A csapat többi tagja felé fordul. – Szétszóródunk. Körbevesszük a tábort. Elrejtőzünk. Néhányan visszamehetünk a régi folyómederhez. Én a dombtetőről fogok figyelni. Sziklák, bokrok… Bármi mögé el lehet bújni… Másszatok fel a rohadt fákra, ha nincs más megoldás! Csak ne legyetek szem előtt! Mindenkinek egyenként belenéz a szemébe. Csuka konokul kerüli a tekintetét. – Vegyétek magatokhoz a puskátokat, a késeteket… bármilyen fegyvert, ami van! De ne feledjétek: csak akkor harcolunk, ha muszáj! Meg kell várnotok a jelzésemet, oké? Senki sem mozdul! Levegőt sem vesztek, nincs köhögés, se tüsszentés, se fingás. Világos? Csuka a földre köp. Senki nem szól semmit. – Jól van, akkor menjünk! – határoz Holló. A csapat szétválik, gyorsan és hangtalanul. Emberek surrannak el mellettem, és árnyékká válnak; az árnyékok pedig beleolvadnak a sötétbe. Odamegyek Hollóhoz, aki a halott rendfenntartó mellé térdel, és megmotozza. Fegyvert, pénzt keres nála, vagy bármi mást, aminek hasznát veheti. – Holló! – Alig tudom kinyögni a nevét. – Szerinted…? 134

– Mindenki el fog boldogulni – mondja, anélkül, hogy felnézne. Tudja, hogy Julian és Tövis felől akarok kérdezősködni. – Indulj te is! Átkocogok a táboron, és a tűznek ásott gödör szélén megtalálom a hátizsákomat a többieké mellett. Átvetem a jobb vállamon. A táska szíja fájdalmasan mar a bőrömbe. Két másik csomagot is felkapok, azokat a bal vállamon viszem. Holló elszalad mellettem. – Indulnod kell, Lena! – szól rám, majd ő is belevegyül a sötétségbe. Felállok, és csak utána veszem észre, hogy előző éjjel valaki kibontotta a gyógyszer- és kötszercsomagot. Ha valami történik – ha menekülnünk kell, és nem tudunk visszajönni –, azokra is szükségünk lesz. Leveszem az egyik hátizsákot, és letérdelek. A rendfenntartók egyre közelebb érnek. Most már meg lehet különböztetni a hangjukat, és bizonyos szavak érthetően kiválnak a morajból. Hirtelen rádöbbenek, hogy teljesen kiürült a tábor. Csak én maradtam ott. Kinyitom a hátizsák cipzárját. Remeg a kezem. Nagy nehezen kihúzok belőle egy pulóvert, a helyére pedig kötszert és sebfertőtlenítőt gyömöszölök. Ekkor egy kéz markolja meg a vállamat. – Mi a szart csinálsz még itt? – förmed rám Alex. Egyik kezével a hónom alá nyúl, és talpra rángat. Alig tudom visszazárni a hátizsákot. – Futás! Megpróbálom kitépni a karomat a szorításából, ám ő nem enged, szinte magával vonszol az erdőbe, minél messzebb a tábortól. Eszembe jut az éjszaka, amikor Alex ugyanígy vezetett végig sötét szobák labirintusán, aztán elbújtunk a 135

fészer egyik, vizelettől bűzlő sarkában. Gyengéden kötözte be a sebesült lábamat, és a keze érintése egyszerre volt szokatlanul és ismeretlenül lágy, ugyanakkor erős is. Aznap éjjel meg is csókolt. Elkergetem az emléket. Lemászunk egy meredek töltésen, amelynek alján rothadó termőtalajba és nyirkos avarba süpped a lábunk. Egy domboldal élesen kiszögellő sziklataraja felé vesszük az irányt, az alatta megbúvó természetes kis barlanghoz. Alex szinte a földig nyom, hogy guggoljak le, és belökdös a szűkös, sötét üregbe. – Vigyázz! – Csuka is ott van: néhány villogó fog és egy szilárd, sötét test a homályban. Kissé arrébb húzódik, hogy mi is elférjünk. Alex is bebújik mellém, mellkasához húzva a térdét. A tábor alig tizenöt méterre van tőlünk, a domb tetején. Azért imádkozom magamban, hogy a rendfenntartók azt higgyék: elmenekültünk, és ne induljanak a keresésünkre. Kibírhatatlan a várakozás. Már nem halljuk a beszélgetés foszlányait az erdőből. A rendfenntartók lelassulhattak, próbálnak becserkészni minket, apránként közelednek. Lehet, hogy már beértek a táborba, és most gyilkos, néma árnyakként kódorognak a sátrak között. Nagyon kicsi a barlang, és elviselhetetlen a sötétség. Hirtelen úgy érzem magam, mintha élve eltemettek volna egy koporsóban. Alex fészkelődni kezd mellettem. A kézfejével végigsimítja a karomat. Kiszárad a torkom. Szaporábban lélegzik a megszokottnál. Megdermedek, és teljesen mozdulatlanná válok, amíg vissza nem húzza a kezét. Biztosan véletlen volt. 136

Újabb pár perc tűrhetetlen csönd. – Őrültség! – motyogja Csuka. – Csend legyen! – rivall rá Alex. – Úgy ülünk itt, mint patkányok a csapdában… – Esküszöm, ha még egyszer… – Mindketten hallgassatok el! – suttogom, én is dühödten. Megint csönd lesz. Néhány másodperc múlva valaki felkiált. Alex teste megfeszül. Csuka meglazítja a puska szíját a vállán. Közben véletlenül megüt a könyökével. Elharapok egy jajszót. – Eltakarodtak. A szó a táborból imbolyog le hozzánk. Tehát megérkeztek. Gondolom, miután üresen találták a sátrakat, már nem olyan fontos csendben lenniük. Vajon mi volt a tervük? Be akartak keríteni minket, hogy aztán álmunkban lekaszaboljanak? Elképzelésem sincs, hányan lehetnek. – Cseszd meg! Igazad volt a lövésekkel kapcsolatban. Don volt az. – Meghalt? – Ja. Halk motozás hallatszik, mintha valaki szanaszét rugdosná a sátrakat. – Nézd, hogy élnek idekint! Egymás hegyén-hátán. A sárban dagonyáznak. Állatok. – Vigyázz! Itt minden fertőzött! Eddig hat ember hangját számoltam össze. – Büdös van, mi? Érzem a szagukat. Pfuj! – Vedd a szádon a levegőt! – Rohadékok – motyogja Csuka.

137

– Csitt! – szólok rá ösztönösen, bár rajtam is erőt vett a harag, a félelemmel együtt. Gyűlölöm őket. Mindegyiküket gyűlölöm, mert különbnek tartják magukat nálunk. – Szerinted hova mentek? – Akármerre is indultak, nem juthattak messzire. Összesen heten lehetnek. Esetleg nyolcan. Nehéz megállapítani. Mi úgy huszonnégyen vagyunk. Ennek ellenére mégiscsak Hollónak lehet igaza, aki arra figyelmeztetett, hogy nem ismerhetjük a fegyvereiket, és nem tudhatjuk, várakozik-e valahol a közelben erősítés. – Akkor takarítsunk el innen mindent! Chris! – Rendben. Egyre jobban görcsöl a combom. Hátrébb dőlök, hogy levegyem a súlyt a lábamról, de így nekifeszülök Alexnek. Nem húzódik el. Megint végigsúrolja kezével a karomat, és most sem vagyok biztos benne, hogy véletlen mozdulat volt, vagy az erőt akarja tartani bennem. Egy pillanatra – a szorult helyzet ellenére – izzó, fehér feszültség tölti meg a bensőmet, és Csuka a rendfenntartókkal és a hideggel együtt semmivé foszlik; csak Alex marad mellettem, a vállamhoz nyomódó válla, a bordáimnak feszülő bordái, az ujjai durva melegsége. Benzinszaggal telik meg a levegő. Mindenütt a tűz remegése érződik. Hirtelen magamhoz térek. Benzin. Tűz. Égés. Felgyújtották a holminkat. A sűrű ropogás és recsegés mellett eltompulnak a rendfenntartók mondatai. Füstszalagok kígyóznak le a domboldalon, elködösítik előttünk a kilátást, testetlen hüllőkként tekeregnek. – Férgek! – dühöng Csuka fojtott hangon.

138

Váratlanul kitör az üregből. Utánanyúlok, és megpróbálom visszahúzni. – Ne! Holló azt mondta, várjuk meg a jelzését! – Nem Holló parancsol! Kirántja a karját a szorításomból, lehasal, és orvlövészként tartja maga elé a puskát. – Csuka, ne! Vagy nem hallja, amit mondok, vagy nem érdekli. Hason kúszva indul fel a dombra. – Alex! – A pánik dagályként áraszt el belülről. A füst, a harag, a rohamosan terjedő tűz zsibongása… Képtelenség normálisan gondolkodni. – A kurva életbe! – Alex is kibújik a barlangból, majd Csuka után nyúl. Már éppen csak a csizmája sarkát látjuk. – Csuka, elment az eszed?! Durr! Durr! Két lövés. A zaj visszhangozva felerősödik az üregben. Befogom a fülem. Aztán: durr, durr, durr, durr! Puskalövések minden irányból, emberek ordítozása. Odafentről záporozik ránk a föld. Cseng a fülem, az egész fejem megtelik füsttel. Koncentrálj! Alex már otthagyta az üreget, ezért én is követem, és próbálom lerángatni a puskát a vállamról. Végül ledobom magamról a két hátizsákot is. Csak lassítják a haladást. Robbanások minden oldalról, aztán pokoli lárma. Az erdőt megtölti a füst és a tűz. Narancssárga és vörös lángok lövellnek ki a fekete fák közül – rémületben megfagyott, dermedt, merev nyakú szemtanúk. Csuka félig egy fa mögé bújva térdel, és tüzel. Arca narancs fényben izzik fel, 139

szája üvöltésre nyílik. Aztán megpillantom a füstben osonó Hollót is. A levegő szinte eleven a rengeteg lövéstől: időnként felidéződik bennem, ahogy Hanával az Eastern Promon ülünk a függetlenség napján, és nézzük a tűzijátékot, a szaggatott pörgést, a szédítően villámló színkavalkádot. – Lena! Nincs időm megnézni, ki szólított. Egy golyó suhan el mellettem, és a mögöttem álló fába fúródik, forgácsokat repítve szét. Hirtelen feloldódik a dermedtségem: futásnak eredek, és egy cukorjuharfa hatalmas törzséhez simulok. Alex jó pár méterrel előttem bújik el, egy másik nagy fa mögé. Pár másodpercenként előbukkan a feje a törzs mögül, lő néhány sorozatot a puskájából, és ismét elrejtőzik. Könnyezik a szemem. Óvatosan nyújtogatom a nyakam a fatörzs körül, és próbálom azonosítani a sötétben tapogatózó alakokat, akiket hátulról világít meg a tűz fénye. A távolból úgy tűnik, mintha táncolnának: ringatózó, birokra kelő, lelapuló és vadul pörgő párok. Fogalmam sincs, ki kicsoda. Pislogok néhányat, köhögök, megtörlöm a szemem. Csukának nyoma veszett. Nemsokára Dani arca tűnik fel, ahogy a tűz felé fordul. Az egyik rendfenntartó ráugrott hátulról, és egyik karjával átkulcsolta a nyakát. Dani szeme kidülled, arca bíborszínűvé válik. Felkapom a puskámat, aztán újra leengedem. A juharfa mögül képtelenség ide-oda imbolygó alakokra célozni. Dani feszeng és kínlódik, mint a bika, amelyik le akarja rázni magáról a hátán ülő embert. Ismét puskalövések dördülnek. A rendfenntartó elengedi Dani nyakát, és fájdalomtól ordítva markolássza a könyökét. Ahogy a fény felé fordul, látom az ujjai közt lecsurgó vért. 140

Nem tudom, ki lőtt, és azt sem, hogy Danire vagy a rendfenntartóra célzott, de ez a röpke előnyös helyzet megadja a lánynak a szabadulás lehetőségét. Zihálva, fulladozva matat a kése után az övénél. Nyilvánvalóan kimerült, mégis egy halálra dolgoztatott állat zsibbadt kitartásával igyekszik menekülni. Fellendíti a karját a rendfenntartó nyakához; kés villan az öklében. Megszúrja, mire a férfi teste egyetlen, hatalmas rángatózással esik össze. Döbbenet tükröződik az arcán. Előrebotladozik, térdre rogy, aztán arcra esik. Dani letérdel mellé, beékeli a csizmáját a teste alá, és feljebb emeli, hogy kihúzhassa a kését a nyakából. Valahol, a füst tömörnek látszó fala mögött felsikolt egy nő. Tehetetlenül irányítom a puskámat a lángokba borult tábor egyik végéből a másikba, de mindent elborít a káosz és a homály. Közelebb kell mennem. Erről a helyről senkin sem segíthetek. Elrugaszkodom a fától, és a lehető legalacsonyabbra ereszkedve elindulok a tűzben kavargó testek felé. Elosonok Alex mellett, aki egy platánfa mögül követi az eseményeket. – Lena! – kiált rám az utolsó pillanatban. Nem válaszolok. Összpontosítanom kell. Forró és sűrű a levegő. A lángok most már lefelé záporoznak a faágakról, már-már gyilkos kupolát alkotnak a fejünk fölött. Másutt a törzseket nyaldossák körbe, a kéreg krétafehérré válik alattuk. A füst elhomályosítja az egész égboltot. Semmi sem maradt a táborból, a nagy gonddal összegyűjtött tartalékainkból – a ruhákból, amiket a folyón átcsempészett csomagokból halásztunk ki, és addig hordtunk, amíg szinte már lefoszlottak rólunk. Odalettek a sátraink,

141

amelyekre úgy ügyeltünk, amelyeket a végtelenségig foltozgattunk és varrogattunk. Mindent felfal a mohó hőség. Alig öt méterre tőlem egy sziklatömb nagyságú férfi a földre teperi Korallt. Elindulnék feléjük, de valaki elkap hátulról. Miközben elesem, keményen hátracsapok a puskatussal. A férfi köpködve szitkozódik, és hátrébb húzódik. Sietve a hátamra gördülök. Baseballütőként használom a puskát, és lesújtok vele az állkapcsára. Förtelmes reccsenés hallatszik, a támadó pedig az oldalára esik. Tövisnek egy dologban igaza volt: a rendfenntartókat nem közelharcra képezték ki. Szinte mindig a levegőből tüzelnek, egy bombázógép pilótafülkéjéből, távolról. Lábra kecmergek, és odarohanok Korallhoz, aki még mindig a földön fekszik. Nem tudom, mi történt a rendfenntartó puskájával, de a keze a lány nyaka köré fonódik. Magasan a fejem fölé emelem a puskatust. Korall tekintete egy pillanatra rám villan. Miközben lesújtok a fejére, a rendfenntartó hirtelen megfordul. Csak a válla szélét sikerül eltalálnom, és a lendület kibillent az egyensúlyomból. Megbotlok. Ezt kihasználva a férfi megragadja a lábszáramat, és a földre penderít. Elharapom a számat, amit megtölt a vér íze. A hátamra akarok fordulni, ám ő hirtelen a hátamra kerekedik, leteper, és szinte az utolsó szuszt is kiszorítja a tüdőmből. Kiejtem a puskát a kezemből. Nem kapok levegőt. Az arcom a talajba fúródik. Valami a nyakamba vájódik – egy térd vagy egy könyök. Bénító szikrák pattannak ki a szemhéjam mögött. Aztán hirtelen döngő hang hallatszik, valaki felmorran, és a súly lekúszik a hátamról. Megfordulok, végre beszívom a levegőt, és elrúgom magamtól a rendfenntartót. Még mindig a 142

hátamon van, de oldalra bukva, csukott szemmel, homlokán szivárgó vérpatakkal. Alex fölöttem áll, és dühödten markolja a puskáját. Lehajol, és a könyökömet megragadva talpra segít. Ezután felveszi a puskámat, és átadja nekem. A tűz még mindig veszettül terjeszkedik mögötte. Az imbolygó táncosok időközben felszívódtak a füstben. Most már semmi mást nem látok, csak egy hatalmas lángfalat és egy csomó, földön kuporgó alakot. Megrándul a gyomrom. Nem tudom, kik estek el, nem látom, hogy hozzánk tartoznak-e vagy az ellenséghez. A mellettünk álló Gordo felemeli Korallt, és a hátára veszi. A lány nyöszörög, szemhéja rángatózik, de nem tér magához. – Gyerünk! – kiáltja Alex. Irdatlan hangos lett a tűz: a recsegések, roppanások fülsértő hangzavara olyan, mint egy szürcsölő, szipolyozó szörnyeteg. Alex távolabb vezet minket a tűztől, és puskatussal csapkodja félre a faágakat az utunkból. Rájövök, hogy a kis patak felé megyünk, amit tegnap vettünk észre. Gordo hangosan zihál a hátam mögött, én pedig még mindig szédülök, alig tudok lépkedni. Alex dzsekijének hátára szegezem a tekintetemet, és semmi másra nem gondolok, mint a mozgásra: arra, hogy egyik lábamat a másik elé helyezzem, és ezzel a lehető legmesszebbre kerüljek a tűztől. – Hahó! Ahogy közelebb érünk a patakhoz, Holló kiáltása egyre gyakrabban visszhangzik az erdőben. Jobbra egy elemlámpa fénye hasít keresztül a sötétségen. Szinte a vállunkkal törünk utat a sűrű, élettelen bozótban, majd kiérünk egy köves, enyhén lejtő domboldalra, amelynek közepén sekély patak csörgedezik elszántan. Itt-ott rések támadnak a fejünk fölötti lombkupolán, 143

áttör rajtuk a holdfény. A sugarak ezüsttel csíkozzák a patak vizét, és a sejtelmes fényben mintha ragyognának a parton heverő kavicsok. Megkönnyebbülés bont szárnyat a mellkasomban. Épségben maradtunk, túléltük. Holló tudni fogja, mit kezdjen Juliannel és Tövissel. Tudja, merre kell majd keresnünk őket. – Halihó! – kurjant ismét Holló, és felénk villantja az elemlámpáját. – Látunk! – mordul fel Gordo. Előrerohan, egyre rekedtebben és nehézkesebben lélegezve átgázol a patak túlsó partjára. Mielőtt mi is átkelhetnénk, Alex megfordul, és két lépést hátrál felém. Rémülten nézem indulattól eltorzult arcát. – Ez mi a büdös franc volt? – rivall rám. Mivel csak bambulok, dühödten folytatja. – Meghalhattál volna, Lena! Ha nem érek oda, most halott lennél! – Így szoktad kikövetelni a köszönetet? – kérdezem remegve, fáradtan és ziláltan. – Megtanulhatnál inkább kérni! – Nem viccelek! – Alex a fejét rázza. – Ott kellett volna maradnod a búvóhelyen. Nem szükséges hősként belerohannod a káoszba! Belém hasít a harag. Elcsípem, és felszítom az erejét. – Már megbocsáss, de ha nem rohanok be a káoszba… Az új barátnőd már nem élne! Szinte soha nem használtam még ezt a kifejezést, ezért alig akar eszembe jutni. – Ez nem a te felelősséged – csattan fel Alex. A válaszától nem jobban érzem magam, hanem rosszabbul. A ma este történt borzalmak után is egy ostoba, egyszerű tény

144

az, ami teljesen ki tud borítani: le sem tagadta, hogy a barátnője lenne! Visszanyelem a számba tolult, émelyítő ízt. – Nos, az én megmentésem pedig nem a te felelősséged. Emlékszel? Nem mondhatod meg, mit csináljak. – Ismét felkapom az ingerültség fonalát. Követem, belekapaszkodok, és húzom magam vele, egyik kezemmel a másik után. – Különben is, mit érdekel az egész? Hiszen gyűlölsz engem! Alex mélyen a szemembe néz. – Szóval még mindig nem érted, ugye? – kérdezi kemény hangon. Szorosan karba fonom a kezem, megpróbálom visszafojtani a fájdalmat, és lenyomni mélyre, a harag alá. – Mit kéne megértenem? – Felejtsd el! – Alex beletúr a hajába. – Felejtsd el, hogy bármit is mondtam! – Lena! Elfordulok. Tövis és Julian éppen ekkor bukkannak elő az erdőből a patak túlsó partján. Julian futni kezd felém, és úgy gázol út a patakon, hogy szinte nem is észleli a vizet. Elrohan Alex mellett, és a karjába kap, felemel a földről. Görcsösen belezokogok a pólójába. – Megvagy! – suttogja. Olyan erősen szorít, hogy alig kapok levegőt. De nem zavar. Nem akarom, hogy elengedjen. Soha többé nem akarom. – Annyira aggódtam miattad! – mondom. Miután az Alex iránt érzett dühöm lecsillapodik, teljesen eluralkodik rajtam a sírás, és belülről fojtogatja a torkomat.

145

Nem tudom, Julian érti-e, amit mondok. A hangom belevész a pólójába. Még egyszer magához szorít, aztán letesz a földre. Kisimogatja a hajamat az arcomból. – Amikor Tövissel nem tértetek vissza… Azt hittem, valami szörnyűség történt… – Éjszakára letáboroztunk. – Julian arcára bűntudat ül ki, mintha a távollétének köze lehetett volna a tábort ért támadáshoz. – Tövis elemlámpája elromlott, és sötétedés után már semmit nem láttunk. Attól tartottunk, hogy eltévedünk. Alig nyolcszáz méterre lehettünk a tábortól. – Megcsóválja a fejét. – Amikor meghallottuk a lövéseket, azonnal idesiettünk. – A homlokomhoz támasztja a homlokát, és lágyabb hangon hozzáteszi: – Annyira féltettelek! – Jól vagyok – felelem. Karommal a derekát ölelem. Jólesik, hogy olyan erős és szilárd. – Rendfenntartók jöttek… Hét vagy nyolc, vagy talán több. De elüldöztük őket. Julian megkeresi a kezemet, és az ujjaim közé fonja az ujjait. – Veled kellett volna maradnom – folytatja kissé elcsukló hangon. A számhoz emelem a kezét. Ez az egyszerű tény – hogy ilyen szabadon megcsókolhatjuk egymást – hirtelen csodának tűnik. Ki akartak füstölni minket, a múltba száműzni. De még mindig itt vagyunk. Ráadásul minden nappal egyre többen leszünk. – Gyerünk! – siettetem. – Nézzük meg, jól vannak-e a többiek! Alex közben átkelhetett a patakon, és csatlakozott a csoporthoz. A víz partján Julian lehajol, a térdem hajlatába csúsztatja a karját, és amikor elvesztem az egyensúlyom, 146

felemel. Átölelem a nyakát, és a mellkasára hajtom a fejemet. Megnyugtat az egyenletes szívverése. Átgázolunk a vízen, majd letesz a túlparton. – Klassz, hogy itt vagytok! – mondja Holló Tövisnek, miközben Juliannel mi is beállunk a körbe. Megkönnyebbülés cseng ki a hangjából. Annak ellenére, hogy gyakran marakodnak Tövissel, képtelenség őket a másik nélkül elképzelni. Olyanok, mint két, egymás mellett burjánzó növény: összefonódnak, olykor kiszorítják, de folyamatosan támogatják is egymást. – Mihez kezdjünk most? – kérdezi Lu. Alakja elhomályosul a sötétben. A körben állók arca is többnyire egy sötét, ovális folt; vonásaikat szilánkokra szaggatja a hold rájuk szüremkedő fénye. Itt egy orr tűnik fel, amott egy száj, másutt egy puska csöve. – Waterburybe megyünk, ahogy terveztük – közli Holló határozottan. – Mivel? – kérdezi Dani. – Semmi nincs nálunk. Nincs étel, pokróc, semmi. – Rosszabbul is járhattunk volna – közli Holló. – Megmenekültünk, nem? A varos már nem lehet messze. – Nincs is messze – szólal meg Tövis. – Juliannel megtaláltuk az országutat. Félnapi járóföldre van innen. Csukának volt igaza: túlzottan nagyot kerültünk északnak. – Akkor azt hiszem, megbocsátok nektek, amiért a nyakunkra hoztátok a gyilkosokat – közli Holló. Csukától nem érkezik válasz, holott mindig vitázik vele. Holló drámaian sóhajt egyet. – Jól van, belátom, hogy tévedtem. Ezt akartad hallani? Megint nincs felelet. 147

– Csuka? – kiált bele Dani a csöndbe. – Az istenit! – motyogja Tövis, majd hangosabban megismétli. Újabb pár perc némaság. Megborzongok. Julian átkarol, én pedig hozzásimulok. – Rakjunk egy kis tüzet! – javasolja Holló halkan. – Ha eltévedt, ide fog találni. Ez az ő ajándéka számunkra. Ő is tudja – ahogy a lelkünk mélyén mindnyájan –, hogy Csuka meghalt.

148

Hana

Istenem, bocsásd meg vétkemet! Tisztíts meg engem a szenvedélyektől, mert a betegek a kutyákkal együtt fognak henteregni a sárban, és csak a tiszták szállhatnak fel a mennyekbe! Az emberek nem változnak. Ez az összepárosítás szépsége: pontosan meg lehet tervezni, összehangolni az érdeklődési köröket, minimálisra korlátozni a különbségeket. Ezt ígéri a kúra is. Csakhogy ez hazugság. Fred nem Fred – legalábbis nem az a Fred, akinek én gondoltam. Én sem az a Hana vagyok, akinek lennem kéne; nem az a Hana vagyok, akivé állítólag válnom kellett volna a procedúrától. A testemben érzem a csalódottságot, amikor erre rádöbbenek. Ugyanakkor meg is könnyebbülök. A Fred beiktatása utáni reggelen felkelek, és lezuhanyozom. A víz hatására feléledek és felfrissülök. A fények élesen hatnak az érzékeimre: tisztán hallom a földszintről a kávéfőző 149

pittyegését és a szárítógép brummogását. Körbevesz minket az elektromosság, szinte az egész ház lüktetve zsibong. Mr. Roth megint nálunk van, és a híreket nézi. Ha jól viselkedik, az energiaügyi miniszter talán visszaadja neki az áramot, és akkor nem kell majd minden reggel kerülgetnem. Beszélhetnék Freddel az érdekében. Felkacagok a gondolatra. – Jó reggelt, Hana! – köszön a szomszéd, de le sem veszi a szemét a tévéről. – Jó reggelt, Mr. Roth! – köszönök vissza vidáman, majd a kamrába megyek. Végignézek a roskadásig pakolt polcokon, végigsimítom a gabonapehellyel és rizzsel teli dobozokat, a mogyoróvajkrémek egyforma üvegeit meg féltucatnyi lekváros csuprot. Ügyelnem kell rá, hogy egyszerre csak keveset lopjak ki. Egyenesen a Wynnewood Roadhoz tekerek, ahol Grace-t láttam játszani a babájával. Megint hamarabb lerakom a biciklimet, és az út legnagyobb részét gyalog teszem meg, vigyázva, hogy lehetőleg a fák takarásában maradjak. Hegyezem a fülemet. Egyetlen porcikám sem kívánja, hogy Willow Marks megint meglepjen. A hátizsák fájdalmasan vájódik a vállamba, a szíjak alatt sikamlós a bőröm az izzadságtól. Nagyon nehéz csomagot hoztam. Minden lépésnél hallom a folyadékok lötyögését, és azért fohászkodom, hogy a régi tejesköcsög fedele erősen tartson. Annyi benzint töltöttem bele, amennyit még észrevétlenül kicsempészhettem a garázsból. Megint füstszagot hord a szél. Nem tudom, hány házban laknak, azt sem, hogy hány család kényszerült erre a környékre 150

költözni és ilyen nyomorban tengődni. Elképzelni sem tudom, hogy vészelik át a telet. Nem csoda, hogy Jenny, Willow és Grace annyira sápadt és nyúzott – bámulatos, hogy egyáltalán sikerült életben maradniuk. Eszembe jut, amit Fred mondott: Meg kell tanulniuk, hogy a szabadság nem melegít. Lassan végez velük a saját engedetlenségük. Ha megtalálom Tiddle-ék házát, ott hagyom nekik az elcsórt élelmiszert és a benzint. Nem sok, de talán mégis számít valamit. Amikor ráfordulok a Wynnewoodra – mindössze kétutcányira a Brookstól –, megint megpillantom Grace-t az utcán. Ezúttal a járdán guggol egy viharvert, szürke homlokzatú ház előtt, és kavicsokat dobál a fűbe, mintha vízen kacsázna velük. Nagy levegőt veszek, és kilépek a fák közül. Grace azonnal megfeszül. – Kérlek, ne fuss el! – kérem lágy hangon, mert látom rajta, hogy menekülni készül. Óvatosan közelebb lépek hozzá, de ő feltápászkodik, ezért inkább megállok. Pillantásom a szemére szegeződik, miközben leveszem a hátizsákot a vállamról. – Talán emlékszel rám. Lena barátnője voltam. –Kicsit elcsuklik a hangom, amikor kimondom a nevet, ezért megköszörülöm a torkomat. – Nem akarlak bántani! A hátizsákban megcsörren valami, amikor lerakom a járdára, és egy pillanatra Grace tekintete is rászegeződik. Ezt biztató jelnek veszem, és leguggolok. Még mindig a lányt nézem, próbálom rávenni, hogy maradjon. Lassan kicipzározom a hátizsákot. Hol a zsákra, hol rám néz. Kissé mintha ellazulna a válla. 151

– Hoztam nektek néhány dolgot – mondom, és közben lassan belenyúlok a zsákba. Kiveszem, amit a kamrából csórtam: egy csomag zabpelyhet, félkész tejbegrízt, két doboz makarónit, sajtot, leveskonzerveket, zöldséget és tonhalat, valamint egy zacskó kekszet. Sorban leteszem őket a járdára. Grace gyorsan előrébb lép, aztán megáll. Végül kiveszem a benzinnel teli, jókora tejesköcsögöt is. – Ezt is nektek hoztam – folytatom. – A családodnak. Az egyik emeleti ablakban mintha megmozdulna valami. Megrémülök. Aztán rájövök, hogy csak egy függönyként lógó, koszos törölközőt lendített meg a szél. Grace hirtelen előreiramodik, és kikapja a köcsögöt a kezemből. – Óvatosan! – szólok rá. – Benzin. Nagyon veszélyes. Tűzgyújtásra lehetne használni – fejezem be esetlenül. Grace nem felel semmit. A karjaival megpróbálja felnyalábolni az élelmiszereket. Amikor ismét leguggolok mellé, elkapja a kekszcsomagot, és szorosan, oltalmazón a mellkasához szorítja. – Nyugi! Csak segíteni próbálok. Szipákol egyet, de engedi, hogy segítsek neki felszedni a dobozokat és zacskókat. Alig pár centi választ el minket egymástól, így egészen közelről érzem keserű és éhes leheletét. Kosz van a körme alatt, fűnyomok festik zöldre a térdét. Korábban soha nem kerültem hozzá ilyen közel, és azon kapom magam, hogy a Lenához való hasonlóság nyomait keresem az arcán. Grace orra markánsabb, akárcsak Jennyé, ám nagy, barna szeme és sötét haja mégis Lenát juttatja eszembe.

152

Hirtelen lüktetni kezd bennem valami: görcsbe rándul a gyomrom alja, visszhangokat hallok egy másik időből, és hosszú időre elnémított érzések élednek fel bennem. Senki sem tudhatja, nem is sejtheti, mit teszek. – Tudok még hozni – mondom sietve Grace-nek, amikor feláll. A csomagok, dobozok és üvegek ingatag toronyba halmozódnak a karjain. – Visszajövök. Egyszerre mindig csak keveset hozok magammal. A lány csak áll egy helyben, és Lena szemeivel néz rám. – Ha nem vagy itt, eldugom neked valahova az élelmet. Valahova, ahol nem… megy tönkre. – Az utolsó pillanatban szívom vissza, amit mondani akartam: ahol nem lopják el. – Ismersz valami jó rejtekhelyei? Hirtelen megfordul, és a szürke ház oldala mentén beszalad a magas, gazzal felvert fűbe. Nem tudom, hogy szeretné-e, de követem. A házról omlik a maradék vakolat; egy ablaktábla csálén lóg az első emeletről, és halkan csapdos a szélben. A ház végében Grace egy hatalmas faajtó mellett vár rám. A csapóajtót a földön alakították ki, bizonyára a pincébe vezet. Óvatosan leteszi az ételeket a fűre, majd megfogja a csapóajtó rozsdás fémkilincsét, és nekifeszül. Az ajtó alól sötétség tárul fel: falépcsők vezetnek le egy szűkös, mocskos helyiségbe. A pince üres, leszámítva a megvetemedett fapolcokat, amelyeken egy elemlámpát, két vizespalackot és néhány elemet fedezek fel. – Ez tökéletes! – ismerem el. Egy másodpercre mintha mosoly futna át Grace arcán. Segítek neki levinni az élelmet a pincébe, és elhelyezni a polcokon. A benzines köcsögöt az egyik fal tövébe rakom. Grace továbbra is magához öleli a kekszes csomagot; azt nem 153

akarja kiadni a kezéből. A pincének ugyanolyan rossz szaga van, mint Grace leheletének: keserű és földes. Örülök, amikor végre ismét kijutok a napfényre. Reggel valami súlyos érzés költözött a mellkasomba, ami sehogy sem akar oldódni. – Visszajövök – ígérem Grace-nek. Már majdnem befordulok a sarkon, amikor megszólal. – Emlékszem rád – mondja, szinte suttogva. Megfordulok, ám Grace közben már beszaladt a fák közé, és eltűnt, mielőtt egy szóval is válaszolhattam volna.

154

Lena

Kettős hajnal hasad: egy füstös fénysáv a horizonton és egy másik mögöttünk, a fák koronája fölött, ahol tovább parázslik a tűz. A felhőket alig lehet megkülönböztetni a fekete füstgomolyagoktól. A sötétben és a kavarodásban észre sem vettük, hogy ketten hiányoznak: Csuka és Henley. Dani vissza akar menni, hogy megkeresse a holttestüket, ám a tűz túlzottan veszélyesnek látszik. Még azért sem mehetünk vissza, hogy épségben maradt eszközök, csomagok és tartalékok után kutassunk. Amint kivilágosodik, továbbindulunk. Némán haladunk előre, libasorban, földre szegezett pillantással. A lehető leghamarabb el kell érnünk a waterburyi táborba; nincs kerülőút, nincs pihenő, nincs felfedezőút a romos városokba, főleg azért, mert azokból már régen összegyűjtöttek minden használható maradványt. A levegő megtelik feszültséggel. Egy dologban mindenképpen szerencsések vagyunk: Holló térképe ott volt Juliannél és Tövisnél, így nem égett el a többi felszerelésünkkel együtt. 155

Tövis és Julian a sor elején haladnak, és időnként megállnak megtárgyalni a térképre írt jegyzeteiket. A történtek ellenére valami büszkeség vesz erőt rajtam, amikor azt látom, hogy Julian és Tövis egymással egyeztetnek, és másfajta örömöt is érzek – valamiféle elégtételt azért, hogy Alex is látja ezt az egészet. Alex természetesen a sor végén halad Korallal. Olyan meleg van, hogy levettem a dzsekimet, és a könyökömig felhajtottam a hosszú ujjú pólómat. A nap bőkezűen ontja sugarait a földre. Szinte hihetetlen, hogy alig pár órája ránk támadtak; csak Csuka és Henley hangja hiányzik a beszélgetés morajából. Julian előttem halad, Alex mögöttem. Kimerülten rakom egymás elé a lábaimat, a számban még mindig érzem a füst ízét, a tüdőm szinte ég. Lu azt mondta, hogy Waterbury egy új rend kezdete. A városfalon kívül hatalmas tábort létesítettek, és az Épek közül is sokan kimenekültek oda. Waterbury egyes negyedeit totálisan kiürítették, más kerületeket barikáddal kerítettek el, hogy a Veszettek ne jussanak be. Lu azt hallotta, hogy a Veszettek tábora már önmagában is majdnem olyan, mint egy város: mindenki együttműködik, mindenki segít karbantartani a sátrakat, mindenki együtt vadászik, és mindenki együtt gyűjti az ivóvizet. Eddig megúszták a megtorlást – valószínűleg azért, mert a városban nem maradt elégséges haderő. Lerombolták a törvényhatósági épületeket, és elkergették a polgármestert és a megbízottjait. Ágakból és újrahasznosított téglákból fogunk búvóhelyeket építeni, és végre nagyobb biztonságban telepedhetünk le. Waterburyben végre megnyugodhatunk. 156

Megritkulnak a fák. Régi, telefirkált útpadkák mellett haladunk el, kagyló alakú, penészfoltos alagutakon bújunk át. Egy helyen érintetlen háztető hever a fűben, mintha az épület többi részét egyszerűen elnyelte volna a föld. A sehova sem vezető utak mostanra mintha egyetlen, érthetetlen nyelvtani rendszer részei lennének. Ez a korábbi világ nyelvezete – egy kaotikus, kusza, boldog és kétségbeesett világé, amit a rajtaütés letarolt, csupasz rácsokká változtatott, amelynek városait börtönné változtatta, szíveit porrá zúzta. Tudjuk, hogy egyre közeledünk. Este, napnyugtakor a szorongás megint visszakúszik a szívünkbe. Egyikünk sem akar még egy éjszakát védtelenül, a szabad Vadonban tölteni, még akkor sem, ha átmenetileg sikerült elűznünk a rendfenntartókat. Valahonnan elölről kiáltást hallunk. Julian elkószált Tövis mellől, majd hozzám tért vissza, pedig egy szót sem váltottunk, csak némán meneteltünk. – Mi az? – kérdezem. Szinte már megbénultam a fáradtságtól. Az előttem haladó embereken kívül senkit sem látok. Úgy tűnik, a csoport egy néhai parkolóhelyen szóródik szét. A burkolat nagyrészt már felrepedezett. Két utcai lámpa meredezik ki a földből, villanykörte nélkül. Az egyik mellett állt meg Tövis és Holló. Julian lábujjhegyre emelkedik, hogy jobban lásson. – Azt hiszem… Azt hiszem, megérkeztünk. Mielőtt befejezné a mondatot, én is átverekszem magam a csapaton, hogy körülnézhessek. A régi parkoló szélén hirtelen megszakad az útburkolat, és a meredek domboldal hatalmas síkságra, csupasz, fák nélküli területre vezet le.

157

Egyáltalán nem ilyennek képzeltem a tábort. Valódi házakat képzeltem ide, vagy legalábbis szilárd építményeket a fák közé. Ez viszont egyszerű, hatalmas, nyüzsgő síkság, mint egy pokrócokból és hulladékból összerakott, foltvarrásos takaró, amin több száz ember verődik össze egészen a városfalig, amit vörösesre fest a halódó fény. Elszórtan tábortüzeket lehet látni a terjedelmes, sötét síkon, mintha egy város messziről kacsingató fényei volnának. Az ég elektromosan izzik a horizonton, másutt viszont fekete és kemény, akár egy szeméttároló lezárt fémfedele. Kis időre felvillannak bennem az emlékek azokról az eltorzult emberekről, akikkel a föld alatt találkoztunk. Juliannel a Dögevők elől menekültünk abba a mocskos, füstös, város alatti világba. Korábban soha nem láttam annyi Veszettet. Sőt, annyi embert sem egy rakáson. Ilyen távolságból is érzem a szagukat. Olyan, mintha behorpadt volna a mellkasom. – Mi ez a hely? – motyogja Julian. Szívesen mondanék neki valami biztatót – hogy minden rendben lesz –, de a csalódottság hatalmas súlyként üli meg a lelkemet, és szinte eltompít. – Ez volna az? – Végül Dani ad hangot annak, amit mindnyájan érzünk. – Ez lenne a nagy álom? Az új rend? – Itt legalább lesznek barátaink – jegyzi meg Vadász halkan. A csalódottságot azonban ő sem tudja leplezni. Beletúr a hajába, amely szanaszét mered. Egészen fehér az arca; végig csapkodott, amíg vonultunk, végül nyirkos és szaggatott lett a lélegzete. – Különben sem volt más választásunk. – Mehettünk volna Kanadába is, ahogy Gordo mondta. 158

– A tartalékunk nélkül nem jutottunk volna el oda – közli Vadász. – Még megvolna a tartalékunk, ha nem indulunk északnak! – csattan fel Dani. – Nos, nem indultunk. Itt vagyunk. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én baromi szomjas vagyok. – Alex a sor elejére verekszi magát. Ahhoz, hogy előrébb juthasson, az egyetlen levezető ösvényen, lejjebb kell ereszkednie a meredek domboldalon. Egyszer megcsúszik a lába, és egy halom kavicsot rúg az alant elterülő táborra. Amikor odaér az ösvényhez, visszanéz ránk. – Na, mi lesz? Jöttök? Végigtekint az egész csoporton. Amikor rám néz, valami enyhe sokk fut végig rajtam, és gyorsan lesütöm a szemem. Egy röpke pillanatra megint olyanná vált, mint az én Alexem. Holló és Tövis együtt indulnak utána. Alexnek egy dologban igaza van: nem maradt választásunk. Legfeljebb egykét napig bírnánk ki a Vadonban, hiszen sem csapdánk, sem tartalékunk, sem vízforraló edényünk nem maradt. A csoport többi tagja is tisztában lehet ezzel, mert habozás nélkül követik Hollót és Tövist, és a lehető legkevesebb csúszkálással igyekeznek lejutni a meredek ösvényen. Dani motyog valamit az orra alatt, ám végül ő is a többiek nyomába ered. – Gyerünk! – szólalok meg, és megfogom Julian kezét. Julian elhúzódik tőlem. Egyre csak az irdatlan nagy, füstös síkságot figyeli, a pokrócokból és siralmas sátrakból álló mozaikképet. Egy darabig azt hiszem, nem lesz hajlandó velünk tartani. Aztán előrelendül, mintha egy láthatatlan korlátot törne szét, és előttem csúszik le a domboldalon.

159

Az utolsó pillanatban veszem észre, hogy Lu még mindig a domb gerincén áll, egészen apróvá zsugorodva a burjánzó örökzöldek előtt. Haja szinte már a derekát verdesi. Nem a tábor felé néz, hanem a távolabb magasodó falat bámulja: a vörösre festett kőfalat, amely a másik világ határát jelzi. A zombivilág határát. – Jössz, Lu? – kérdezem. – Tessék? – kérdez vissza riadtan, mintha felébresztettem volna. Aztán gyorsan hozzáteszi: – Jövök. – Vet egy utolsó pillantást a falra, mielőtt utánunk ereszkedik. Gondterhelt az arca. Waterbury városa halottnak látszik, legalábbis messziről. Nem bodorodik füst a gyárkéményekből, nem szűrődik fény a sötét üvegtornyokból. Ez már nem is város, csak egy város üres héja. Mint a romok, amiket a Vadonban láttunk. Csakhogy ezúttal a romok a vörös fal túloldalán helyezkednek el. Azon tanakodom, Lu vajon mitől ijedt meg ennyire. Miután leérünk a sík rétre, szinte elviselhetetlen, sűrű szag csap minket fejbe. Ezernyi mosdatlan test és mocskos, éhes száj szaga, vizelet, parázs és dohányfüst. Julian felköhög, és ezt motyogja az orra alatt: – Úristen! Én is az orrom elé teszem a ruhám ujját, és azon keresztül próbálok lélegezni. A tábor határát különféle fémüstök és régi, rozsdás kukák jelzik, amelyekben a lakók tüzet gyújtottak. Csoportok gyűlnek a tűz köré, főznek, vagy a kezüket melegítik. Gyanakodva néznek ránk, amikor elsétálunk mellettük. Azonnal megérzem, hogy nem fogadnak szívesen. 160

Még Holló is elbizonytalanodni látszik. Nem tudjuk, merre menjünk, kivel beszéljünk, és az sem biztos, hogy bármiféle szervezettség van a táborban. Miközben a napot elnyeli a láthatár, a tömeg árnyékok tengerévé alakul át, és az arcokat groteszk, torz maszkká változtatják az imbolygó fények. Egyesek hullámlemezekből és fémdarabokból rakták össze hajlékaikat, mások koszos lepedőkből húztak fel sátrat. Olyanok is akadnak, akik csak a földön fekszenek összekucorodva, és egymás testéből próbálnak meleget nyerni. – Na, hát… – szólal meg Dani. Hangosan, szinte kihívóan beszél. – Most mi legyen? Holló már éppen válaszolna, amikor hirtelen nekicsapódik egy emberi test, és szinte fellöki. Tövis odanyúl a lányhoz, hogy segítsen neki visszanyerni az egyensúlyát. – Hé! – förmed rá a támadóra. A fiú, aki nekirontott Hollónak – vézna, bulldogszerűen kiugró állkapcsú – most már egy pillantásra sem méltat minket. Egy ütött-kopott, vörös sátor felé poroszkál, ahol egy kisebb tömeg gyűlt össze. Egy idősebb férfi, csupasz felsőtesttel, de nyitott, hosszú, lobogó télikabátban, ökölbe szorított kézzel áll, és arcát szinte összefacsarja a düh. – Te utolsó szarházi! – köpi. – Megöllek, rohadék! – Megőrültél? – kérdezi Bulldog, meglepően éles hangon. – Mi az istent…? – Elloptad azt a rohadt konzervet! Valld be! Elloptad a konzervemet! – Összegyűlik a nyál az idősebb férfi szája sarkában. A szeme kidülled, a tekintete egészen vaddá változik. Megfordul, és a tömegre néz. Felemeli a hangját. – Volt egy bontatlan tonhalkonzervem! Ott volt a cuccaim között. Kilopta!

161

– Hozzá se nyúltam! Elment a maradék eszed is! – Bulldog elfordul a szakadt kabátos, idősebb férfitól, aki indulatosan felordít. – Hazudik! Nekilódul. Egy pillanatra úgy rémlik, mintha megállt volna a levegőben, és a kabátja úgy lobog mögötte, mint egy denevér bőrös szárnya. Aztán ráesik a fiú hátára, és a földre teperi. A tömeg egyszeriben kavarogni kezd, kiabál, tülekedik, hol a férfinak, hol a fiúnak szurkol. Csakhamar a fiú kerekedik felül, lefeszíti a másik tagjait, és ütlegelni kezdi. Az idősebb lerúgja magáról, és belenyomja az arcát a porba. Üvöltözik, de egyetlen szavát sem lehet érteni. A fiú összevissza hánykolódik, végül sikerül levetnie magáról a férfit, aki egy fémüst oldalához csapódik. A férfi felordít. Már régóta éghetett a tűz a fémkannában, ezért teljesen áthevült az oldala. Valaki meglök hátulról, és majdnem én is a földre zuhanok. Juliannek sikerül elkapnia a karomat, és visszahúz. A tömeg most már szinte fortyog: egybeolvadnak a hangok és a testek, mint egy sötét tó, amelyben sokfejű-sokkarú szörnyetegek dagonyáznak. Ez nem a szabadság. Ez nem az a világ, amit elképzeltünk. Nem lehet az. Ez egy rémálom. Utat török magamnak a tömegben, Julian nyomában, aki egy pillanatra sem engedi el a kezem. Mintha szökőárral szemben haladnék, különböző áramlatok között. Megijedek, hogy talán elvesztettük a többieket, de később egy kicsivel arrébb meglátom Tövist, Hollót, Korallt és Alexet. A csoport többi tagját keresik a tömegben. Dani, Szeder, Vadász és Lu próbálnak közelebb kerülni hozzánk.

162

Szorosan egymáshoz húzódunk, és a többieket várjuk. Gordót is keresem a sokadalomban, hiszen nem lenne nehéz felismerni a mellkasáig érő szakálláról, a homályban és a füstben azonban semmit sem látok. Az arcok elkenődnek a zsíros füstfelhőkben. Korall köhögni kezd. A többiek nem jönnek. Egy idő után be kell látnunk, hogy elszakadtunk egymástól. Holló nem túl meggyőzően állítja, hogy később meg fognak találni minket. Keresnünk kell egy biztonságos táborhelyet meg olyan táborlakókat, akik szívesen megosztják velünk az enni- és innivalójukat. Négy embert is megkérdezünk, mire találunk valakit, aki hajlandó segíteni. Egy lány – nem több tizenkét vagy tizenhárom évesnél, a kosztól egyszínű, szürke ruhában – azt mondja, hogy Pippával kell beszélnünk. Egy olyan helyre mutat, amely jobban ki van világítva, mint a tábor többi része. Miközben elindulunk a sátor felé, ahova irányított, magamon érzem a fiatal lány tekintetét. Megfordulok, és ránézek. Pokrócot húzott a fejére, az arcát folyékony árnyak öntötték el, hatalmas szeme azonban szinte világít. Grace jut eszembe, és a fájdalom élesen hasít a mellkasomba. Csak idővel ébredünk rá, hogy a tábor kisebb területekre oszlik, és mindegyik résznek megvan a maga ura vagy az uralkodó klikkje. Miközben a Pippa területének határátjelző, kisebb tűzrakások felé igyekszünk, többször is fültanúi leszünk a határok, birtokviszonyok és vagyontárgyak miatt kitört csetepatéknak. Holló hirtelen felkiált, hangjából döbbent felismerés sugárzik. – Vessző! – kiáltja, és futásnak ered.

163

Teste szinte nekicsapódik egy idősebb nő testének. Először látom őt ölelkezni, korábban talán csak Tövissel tett ilyet. Amikor szétválnak, egyszerre kezdenek beszélni és nevetni. – Tövis! Emlékszel Vesszőre? – kérdezi Holló. – Úgy… három éve töltötte velünk a nyarat. – Négy – helyesbít a nő derűsen. Úgy harmincéves lehet, a neve pedig bizonyára ironikus, hiszen olyan testfelépítése van, mint egy férfinak: széles váll, keskeny csípő. A haját szinte kopaszra nyírta. Mély, öblös hangja miatt a nevetése is egy férfit juttat eszembe. Azonnal rokonszenvet érzek iránta. – Tudjátok, itt új nevet kaptam. – Kacsint egyet. – Errefelé Pippának hívnak. A terület, amit Pippa ural, nagyobb, és jobban szervezett, mint a tábor eddig látott részei. Itt igazi menedékre lelünk, mert Pippa egy nagy fafészert épített vagy foglalt le magának, ami három oldalról zárt, és teteje is van. A búvóhelyen több hevenyészett priccs is helyet kapott, valamint fél tucat, elemmel működő lámpás, egy nagy halom takaró és két hűtőszekrény – egy nagy, konyhába való meg egy aprócska; mindkettő lánccal és lakattal lezárva. Pippa elmondja, hogy ezekben tartják az élelmet, illetve az elsősegélynyújtáshoz összegyűjtött eszközöket. Azzal is elbüszkélkedik, hogy sikerült állandó őrséget állítania a tábortüzek mellé, akik vizet forralnak, és távol tartják a rablókat. – El sem hiszitek, milyen borzalmakat lát itt az ember – meséli. – Múlt héten egy nyavalyás cigaretta miatt öltek meg valakit. Őrület! – Megcsóválja a fejét. – Nem csoda, hogy a zombik a lebombázásunkkal sem vesződtek. Csak pazarolnák a lőszert. Ha így folytatjuk, szép lassan kiirtjuk egymást. – Int, hogy foglaljunk helyet a földön. – Itt lepihenhettek egy kicsit. 164

Szerzek valami élelmet. Nincs sok. Régóta várom az új szállítmányt. Az Ellenállás szokott segíteni nekünk. De valami történhetett velük. – Őrjáratok vannak a környéken – jegyzi meg Alex. – Délebbre rendfenntartók jártak. Össze is futottunk egy csapattal. Pippa arcán nem látszik meglepődés. Bizonyára már régóta tudja, hogy a zombik betörtek a Vadonba. – Nem csoda, hogy ilyen pocsékul néztek ki – közli szelíden. – Semmi gond. Nemsokára feltárul a konyha, és eggyel kevesebb lesz a probléma. Julian feltűnően szótlan. Érzem a testéből áradó feszültséget. Úgy vizslatja a környéket, mintha azt várná, hogy valaki ráugrik az árnyékból. Most, hogy a tüzek biztonságosabb oldalára kerültünk, ahol csupa melegség és fény vesz körül minket, a tábor többi része sötét, homályos folttá áll össze: kígyózó, bugyborékoló, állatiasan hörgő sötétséggé. Csak sejtéseim vannak róla, mit gondol erről a helyről – és mit gondol rólunk. Az egész életét azzal töltötte, hogy pontosan egy ilyen rémálom ellen prédikált, ettől igyekezett megóvni az embereket, és azt hangoztatta, hogy a betegség a káosz, a mocsok, az önzés és a rendetlenség világa. Érthetetlen módon haragudni kezdek rá. A jelenléte, a szorongása arra emlékeztet, mekkora szakadék tátong az ő népe és az én népem között. Tövis és Holló elfoglalják az egyik priccset. Lu, Dani, Vadász és Szeder egy pádon kuporodnak össze. Juliannel a földön maradunk. Alex áll. Korall előtte ül. Próbálom elterelni

165

a figyelmemet arról, hogy a lány háta Alex lábszárának dől, a fejét pedig a térdéhez érinti. Pippa leakaszt egy kulcsot a nyakából, és kinyitja a nagyobb hűtőszekrényt. Odabent rendezett sorokban áll a sok konzerv és rizzsel teli zsák. Az alsó polcokon vannak a kötszerek, a fertőtlenítőkenőcsök és a fájdalomcsillapítóval teli fiolák. Serénykedés közben Pippa a táborról mesél, és a Waterburyben kitört zendülésről, ami a tábor létrejöttéhez vezetett. – Az utcán kezdődött a felzúdulás – magyarázza, és rizst önt egy nagy, horpadt edénybe. – Zömmel kiskölykök voltak. Kikezeletlenek. Némelyiket a szimpatizánsok bérelték fel, de a biztonság kedvéért az E tagjai is jelen voltak téglákként, nehogy kialudjon a láng. Precízen mozog, mindig csak annyi energiát fejt ki, amennyi kell. A sötétből újabb emberek bukkannak elő, és segítenek neki. Hamarosan több edényben is forr a víz a terület határát jelző tüzeken. Ételszag és füst gomolyog felénk ínycsiklandóan. Aztán valami megváltozik a búvóhelyet körülvevő sötétségben: tömeg veszi körül a tüzet, a túloldalon a sötét, éhes szemek szinte falat alkotnak. Pippa két őrszeme feltartott késekkel vigyáz az edényekre. Megborzongok. Julian átkarol. Kezünkkel markoljuk ki a babos rizst a közös edényből. Pippa egy pillanatra sem áll meg. Járás közben mindig kicsit előrenyújtja a nyakát, mintha folyton arra számítana, hogy falba ütközik, amit mindenképpen át kell törnie. Egy pillanatra sem hallgat el. – Engem is az E küldött ide – folytatja. Holló azt kérdezte tőle, hogyan került Waterburybe. – A városban kitört lázadások 166

után úgy gondoltuk, jó eséllyel szervezhetünk tiltakozó mozgalmat, elérkezett az alkalom a nagyobb ellenzék létrehozására. Jelenleg ezer lakója van a tábornak, pluszmínusz pár fő. Ez jelentős haderőnek számít. – Hogy haladtok? – faggatózik Holló. Pippa leguggol a tábortűz mellé, és a földre köp. – Szerinted hogy? Egy hónapja vagyok itt, és körülbelül száz embert találtam, akit érdekel az ügy, aki hajlandó harcolni. A többiek félnek, kimerültek vagy elgyengültek. Vagy egyszerűen csak nem érdekli őket. – És akkor most mihez kezdesz? Pippa széttárja a kezét. – Mit lehet tenni? Nem kényszeríthetem őket, nem mondhatom meg senkinek, mit csináljon. Ez itt nem Zombiország! Elfintorodhattam, mert Pippa szúrósan néz rám. – Mi van? – kérdezi. Tanácstalanul Hollóra nézek, ám az ő arca közömbös. Visszanézek Pippára. – Csak van valami mód rá, hogy… – próbálkozom. – Úgy gondolod? – Valami kemény él költözik Pippa hangjába. – Hogyan? Nincs pénzem, nem fizethetem le őket. Elég hatalmam sincs ahhoz, hogy megzsaroljam őket. Ha pedig a fülük botját sem mozdítják, a meggyőzéssel is hiába próbálkozom. Legyetek üdvözölve a szabadság világában! Itt mindenkinek joga van dönteni. Rosszul is. Csodálatos, mi? – Hirtelen feláll, és távolabb megy a tűztől. Mikor legközelebb beszélni kezd, sokkal összeszedettebbnek tűnik. – Fogalmam sincs, mi lesz. Felsőbb utasításra várok. Talán jobb lenne

167

továbbállni, hagyni mindenkit elrohadni. De itt legalább biztonságban vagyunk. – Támadástól nem féltek? – kérdezi Tövis. – Nem lehet, hogy a város megtorlásra készül? Pippa a fejét ingatja. – A várost szinte teljesen kiürítették a zendülések után. – Feszes kis mosolyra húzódik a szája. – Félnek a fertőzéstől… Attól, hogy a delirium elterjed az utcákon, és mindenkit állattá változtat. – Lehervad az arcáról a mosoly. – Elárulok valamit. Azok után, amit errefelé láttam… Talán igazuk is van. Felvesz néhány pokrócot a földről, és átadja őket Hollónak. – Tessék! Tedd hasznossá magad! Osztoznotok kell majd. A pokrócok még az edényeknél is értékesebbek. Feküdjetek le bárhová, ahol helyet találtok! De ne menjetek túl messzire! Sok eszelős lakik a táborban. Én már nem lepődöm meg semmin… Elrontott procedúrák nyomai, holdkórosok, bűnözők… Szép álmokat, gyerekek! Csak akkor döbbenek rá, mennyire kimerült vagyok, amikor Pippa az álmokat említi. Több mint harminchat órája nem aludtam, és eddig is csak a félelem adott erőt, mert nem tudtam, mi vár ránk. Mostanra viszont ólomsúlyúvá vált a testem. Juliannek fel kell húznia a földről, mert lábra sem tudok állni. Alvajáróként követem, vakon, szinte megfeledkezve a környezetről. Eltávolodunk a háromfalú fészertől. Julian megáll egy elhamvadt tűzrakás mellett. A domb aljánál vagyunk. Itt meredekebb a talaj, mint ott, ahol leereszkedtünk, és egyetlen csapás sem vezet sehova. Nem érdekel, mennyire kemény a föld, hogyan mar a bőrömbe a zúzmara, milyen rémisztőek a tábor huhogásai és 168

üvöltései, milyen eleven és fenyegető a sötétség. Amikor Juliannel együtt beburkoljuk magunkat a pokrócokba, már valahol máshol járok: a régi lakóbázison, a betegszobában. Grace is ott van, beszél hozzám, a nevemet ismételgeti. Fekete szárnyak suhogása nyomja el a hangját, és amikor felnézek, látom, hogy a rendfenntartók bombái leszakították a tetőt. Feltárul a sötét égbolt, és több ezer denevér szárnya hasogatja szét a hold fényét.

169

Hana

A hajnal még alig dereng a horizonton, amikor felébredek. Valahol az ablakomon kívül egy bagoly huhog, a szobámban sötét alakok örvénylenek. Tizenöt nap múlva feleség leszek. Fred mellett állok, amikor átvágja a szalagot az új határfalnál, a négy és fél méter magas, acéllal megerősített betonszerkezetnél. Az új fal helyettesíti az elektromos kerítéseket, amelyek korábban körbevették Portlandet. Az építmény első szakasza, amely két nappal Fred hivatalos beiktatása után készült el, az Old Porttól a Tukey’s Bridge-en keresztül egészen a Kriptáig húzódik. A második szakaszra, amely a Fore Riverig fog vezetni, még egy évet kell várni, és még két évig dolgoznak majd a harmadik szakaszon, amely összeköti az első kettőt. A határ újjáépítése és megerősítése pont akkorra lesz kész, amikor Fredet újraválasztják. Az ünnepségen Fred hatalmas ollóval lép előre, és rámosolyog a fal előtt összegyűlt újságírókra és fotósokra. Tündöklő, napfényes reggel – az ígéretek és lehetőségek reggele. Drámai mozdulatokkal emeli az ollót a széles, vörös 170

szalaghoz, amely átöleli a falat. Az utolsó pillanatban megáll, megfordul, és int, hogy lépjek oda hozzá. – Szeretném, ha jövendőbeli feleségem segédkezne nekem ezen a jelentőségteljes napon! – kiáltja, mire a tömeg helyeslően ujjongani kezd. Elpirulva lépek előre, mint aki meglepődött. Persze az egészet számtalanszor elpróbáltuk. Fred is csak szerepet játszik. Én pedig nagyon ügyelek rá, hogy jól játsszam az enyémet. A művelethez gyártott olló természetesen tompa, ezért alig bírom átvágni a szalagot. Pár másodperc után izzadni kezd a tenyerem. Látom a Fred mosolya mögött bujkáló türelmetlenséget, a szövetségesei és a bizottsági tagok tekintetének súlyát, ahogy egy szűk, kötelekkel leválasztott kis területről figyelnek, az újságírók tömege mellől. Nyissz! Végre sikerül átvágnom a szalagot, amelynek két vége a földre hullik. Mindenki egy emberként örvendezik a magas, sima betonfal előtt. A fal tetején úgy csillog a szögesdrót a napsütésben, mint valami hatalmas fém fogsor. Később a helyi templom földszinti termében gyűlünk össze egy kis fogadásra. A vendégek csokoládés süteményt és sajtkockákat eszegetnek papírszalvétákról, összecsukható székeken ülve, és műanyag poharakból szürcsölik a szénsavas üdítőket. Mindez hozzájárul a keresetlen, baráti hangulathoz, mintha csak szomszédok gyűltek volna össze a templom tiszta, fehér falú, enyhén terpentinszagú termében. Persze ennek a hangulatnak a megteremtését sem bízták a véletlenre. Fred fogadja a gratulációkat, és válaszol a politikai témájú kérdésekre a tervezett változtatásokkal kapcsolatban. Anyám 171

sugárzik, szinte még soha nem láttam ilyen boldognak, és amikor összenézünk a terem két ellentétes végéből, rám is kacsint. Eszembe jut, hogy pontosan ilyen életről álmodozott a lánya számára – az egész család számára. Mosolyogva suhanok át az emberek között, és amikor megszólítanak, udvarias társalgásba elegyedek velük. A kacarászás és csevely alól állandóan kihallom a sziszegésszerű hangot, a nevet, amely mindenhová követ. Szebb Cassie-nél… Nem olyan karcsú, mint Cassie… Cassie, Cassie, Cassie… Hazafelé menet Fred remek hangulatban van. Meglazítja a nyakkendőjét, kigombolja a gallérját, feltűri az ingujját a könyökéig, és lehúzza a kocsi ablakát, hogy bejöjjön egy kis levegő. Az sem zavarja, hogy a haja az arcába csapódik. Egyre jobban emlékeztet az apjára. Kivörösödött az arca – meleg volt a templomban –, és egy pillanatra önkéntelenül is eszembe jut, milyen lesz a feleségének lenni, milyen lesz, amikor majd gyereket akar tőlem – bizonyára hamarosan. Behunyom a szemem, elképzelem a tengeröblöt, és hagyom, hogy a hullámok elmossák a rám fekvő Fred fantáziaképét. – Itták a szavaimat! – csacsog Fred izgatottan. – Elejtettem néhány célzást… imitt-amott… Finchről és az Energiaügyi Minisztériumról, és örültek, mint majom a farkának. Hirtelenjében úgy érzem, nem tudom tovább elfojtani a kérdést. – Mi történt Cassandrával? Fred mosolya lekonyul. – Figyeltél rám egyáltalán?

172

– Igen. Itták a szavaidat. Örültek, mint majom a farkának. – Az utolsó szóra mintha megrándulna az arca, pedig csak megismétlem, amit mondott. – De valamiért eszembe jutott… Régóta szerettem volna megkérdezni. Soha nem mesélted el, mi történt vele. Teljesen eltűnik a mosoly az arcáról. Az ablak felé fordul. A délutáni napsütés fényből és árnyékból rajzol sávokat az arcára. – Honnan veszed, hogy történt valami? Könnyed hangon próbálok válaszolni. – Úgy értettem… Azt akartam tudni, miért váltatok el. Sietve visszafordul, és rám néz. Összeszűkül a szeme, mintha abban reménykedne, hogy a hazugság jeleit csípi el az arcomon. Én viszont közömbösen nézek rá. Erre kissé ellazulnak az arcizmai. – Összeegyeztethetetlen különbségek – közli, és ismét mosolyra húzza a száját. – Valami hibát követhettek el a kiértékelésénél. Egyáltalán nem volt hozzám való. Nézzük egymást mosolyogva, a kötelességünket teljesítve, titkainkat őrizgetve. – Tudod, mi az, amit a legjobban szeretek benned? – kérdezi, majd megfogja a kezem. – Mi? Váratlanul odaszorít magához. Meglepetten felkiáltok. Megcsípi a könyökhajlatom lágy bőrét, mire éles fájdalom villámlik végig a karomon. Könnyek szöknek a szemembe, amiket nagy lélegzetvételekkel próbálok visszafojtani. – Hogy nem faggatsz – mondja, aztán durván ellök magától. – Cassie túl sokat kérdezett. Azzal visszadől az ülésre, és az út hátralévő részét némán tesszük meg. 173

Régen a késő délután volt a kedvenc napszakom – az enyém és Lenáé. Még mindig az? Nem tudom. Az érzéseim, a régi kedvenceim mostanra valahogy eltávolodtak tőlem. Nem tűntek el teljesen, ahogy kellett volna, hanem halványan imbolyognak, és ha megpróbálok rájuk figyelni, lángként lobbannak fel. Nem faggatózom. Csak megyek. Most már könnyebben eljutok a Deering Highlandsre. Szerencsére senkivel sem találkozom útközben. Abban a rejtett pincében rakom le az élelem- és benzinutánpótlást, amit Grace mutatott. Utána a Preble Street felé indulok, ahol régen Lena bácsikájának sarki boltja állt. A gyanúm beigazolódik: be van zárva; lehúzták a redőnyöket. Mi több, fémrácsot is erősítettek az ablakokra. A rostélyokon át firkálások tűnnek fel az üvegen, amelyeket az eső és az időjárás olvashatatlanná fakított. A királykék színű ponyva szétszakadt, és félig lecsüng a tartójáról. Az egyik vékony, nyakatekert fémrúd kiszabadult a kék anyagból, és úgy ingadozik a szélben, mint egy pók kificamodott lába. Az egyik fémrácsra erősített plakáton ezt lehet olvasni: NEMSOKÁRA NYITUNK! BEE BORBÉLYÜZLETE ÉS HAJSZALONJA. Vagy a városvezetés kényszerítette rá az új tulajdonost a bezárásra, vagy a vásárlók maradtak el teljesen, nehogy összefüggésbe hozzák őket a régi boltos bűnös családjával. Lena anyja, William bácsikája, aztán Lena… Túl sok rossz vér. Túl sok megbetegedés.

174

Nem csoda, hogy a Deering Highlandsen bujkálnak. Nem csoda, hogy Willow is egyedül itt lelt menedéket. Vajon ő döntött így, vagy kényszerítették? Netán megfenyegették, esetleg lefizették, hogy költözzön el egy jobb kerületből? Fogalmam sincs, mi késztet rá, hogy visszamenjek a bolthoz, betérjek a szűk sikátorba, és megkeressem a raktárba vezető kis kék ajtót. Lenával mindig ezen a helyen lógtunk, amikor iskola után a polcokat kellett rendeznie. A napfény keményen csap le a körülöttem magasodó házak lejtős tetejére, majd fejest ugrik a sikátor hideg sötétjébe. A konténerek körül legyek rajzanak; részeg zizegésük közepette olykor nekikoppannak a fémfelületnek. Leszállok a bicikliről, és nekitámasztom az egyik világosbarna betonfalnak. Az utca zajai – egymásnak kurjantgató emberek, egy-egy el-dübörgő busz – elérhetetlenül messzinek tűnnek. Odalépek a galambürülékkel csíkozott, kék ajtóhoz. Pár pillanatig mintha papírlapként összegyűrődne az idő; hirtelenjében úgy érzem, Lena bármikor kinyithatja nekem az ajtót, akárcsak régen. Leülünk az egyik bébiételes vagy zöldbabkonzerves rekeszre, felnyitunk egy csomag chipset és egy doboz lopott üdítőt, aztán elbeszélgetünk… De miről? Miről beszélgettünk akkoriban? Azt hiszem, az iskoláról. A többi lányról az osztályban, a futásainkról, a parkban rendezett koncertekről, arról, hogy ki kit hívott meg a születésnapi bulijára, meg persze arról, hogy mi mindent akarunk még együtt megtenni. Fiúkról soha. Lena nem merte. Nagyon óvatos volt. Amíg egy nap szóba nem hozta a témát.

175

Tökéletesen emlékszem annak a napnak minden percére. Az előző napi rajtaütés miatt még mindig sokkos állapotban voltam: láttam a vért, és fülemben csengett az erőszak, az ordítás és sikoltozás kórusa. Még a reggelimet is kihánytam. Eszembe jut Lena arckifejezése, amikor a fiú bekopogott az ajtón: vadul kitágult a pupillája, és megdermedt a teste. Az is megmaradt bennem, ahogy Alex nézett rá, miután beengedte a raktárba. Pontosan tudom, mit viselt, mennyire kócos volt a haja, és milyen furcsa, kék cipőfűző volt a sportcipőjében. A jobb cipőjét nem kötötte be. Észre sem vette. Semmi másra nem figyelt, csak Lenára. Emlékszem a forró hullámra, amely elborította a testemet. A féltékenységre. Megfogom a kilincset, nagy levegőt veszek, és magam felé húzom. Természetesen be van zárva. Fogalmam sincs, mire számítottam, és miért vagyok annyira csalódott. Hát persze hogy be van zárva. Odabent bizonyára vaskos rétegekben áll a por a polcokon. Akárcsak a múlt: áramlik, összegyűlik, és ha nem vigyázunk, betemet minket. Részben emiatt is találták fel a kúrát: hogy tisztára söpörjön mindent, hogy eltávolítsa tőlünk a múlt összes fájdalmát, mint a porrétegek alá bújt, csillámló kis üvegszilánkokat. Csakhogy a kúra mindenkinél máshogy hat, és egyeseknél nem válik be. Eltökéltem, hogy segítek Lena családján. Elvették tőlük a boltjukat, elkobozták a lakásukat, és mindezért részben én vagyok a felelős. Én vettem rá, hogy menjen el az illegális bulira, én piszkálgattam a Vadon miatt, én emlegettem Portland elhagyását. 176

Mi több, én segítettem Lenának megszökni. Én juttattam el Alexnek az üzenetet, amely szerint Lenát elfogták, és a kezelése időpontját is megváltoztatták. Ha én nem fondorlatoskodom, Lena átesett volna a procedúrán. Most a Portlandi Egyetem egyik előadásán ülne, vagy a párjával andalogna az Old Port egyik utcáján. Még mindig nyitva lenne a Stop-N-Save, és a családja a cumberlandi házban lakna. A bűntudatom azonban még mélyebbre hatol. Sok-sok rétegnyi poron vág keresztül, a legalsó rétegekig, ahol talán már maguk az emlékek is elporladtak. Ha én nem vagyok, soha nem kapják el Lenát és Alexet. Én árultam el őket. Féltékeny voltam. Istenem, bocsásd meg vétkemet!

177

Lena

Zajra és motozásra ébredek. Julian nincs sehol. A nap már magasan jár, az ég felhőtlen, szél sem fúj. Lerúgom magamról a pokrócokat, és többször behunyom a szemem. Por ízét érzem a számban. Holló a közelben guggol, és egyenként rakosgatja a gallyakat az egyik tábortűzre. Amikor megmozdulok, rám néz. – Légy üdvözölve az élők birodalmában! Jól aludtál? – Hány óra van? – kérdezem. – Dél múlt. – Holló feláll a földről. – Éppen indulni készülünk a folyóhoz. – Veletek megyek. Víz: erre van szükségem. Megmosakodni és inni. Úgy érzem, mintha megkövült koszréteg borítaná a testemet. – Akkor gyere! Pippa a tábor szélén ücsörög, és egy ismeretlen nővel beszélget. – Az Ellenállástól jött – mondja Holló, amikor rajtakap, hogy a két nőt nézem. A szívem pár pillanatig madárként csapdos a mellkasomban. Az anyám is az Ellenállás tagja. 178

Lehet, hogy ez az idegen ismeri őt. – Egy hetet késett. New Havenből indult el az utánpótlással, de feltartóztatták az őrjáratok. Nyelek egyet. Gyáva vagyok hozzá, hogy a hírek felől érdeklődjek. Félek, hogy ismét csak kiábrándulnék. – Szerinted Pippa el akarja hagyni Waterburyt? – kérdezem. Holló vállat von. – Majd kiderül. – Hova megyünk? – puhatolózom. Feszes kis mosolyt villant rám, aztán megfogja a könyökömet. – Hé, ne aggódj már annyit, jó? Ez az én dolgom. Hirtelen melegség önti el a szívemet. Akkor romlott meg közöttünk a viszony, amikor kiderült, hogy ő és Tövis felhasználtak engem – és Juliant – a mozgalom érdekében. Nélküle azonban elvesztem volna. Mindnyájan odalennénk. Tövis, Vadász, Szeder és Julian egy csoportban állnak, és különféle méretű vödröket meg kannákat tartanak a kezükben. A jelek szerint Hollóra vártak. Korallt és Alexet sehol sem látom. Lu is eltűnt. – Helló, Csipkerózsika! – köszönt Vadász. Úgy látszik, ő is kialudta magát, mert százszor jobban fest, mint tegnap, és már nem is köhög. – Akkor kezdődhet a buli! – szólal meg Holló. Elhagyjuk Pippa táborának viszonylagos biztonságát, és belevetjük magunkat a tolongó tömegbe, a cafatokból összevarrt sátrak és ágakból összekötözött búvóhelyek útvesztőjébe. Igyekszem felszínesen lélegezni. Förtelmes bűzt árasztanak a mosdatlan testek, az összegyűlt vizelet és ürülék. Legyek és szúnyogok rajzanak a levegőben. Alig várom, hogy 179

belecsobbanjak a vízbe, és lemoshassam magamról a szagokat meg a koszt. A távolban feltűnik a tábor déli oldalán végigfutó folyó sötét szalagja. Már nem lehet messze. Lassan végre eltünedeznek a sátrak és a vackok. Egy régi járda aszfaltburkolatának mozaikjai tűnnek fel, és keresztbekasul hálózzák a tájat. Az egykori házak alapját jókora beton téglalapok jelzik. Miközben a folyóhoz közeledünk, nagyobb csoport tűnik fel a parton. Kiabálnak, lökdösődnek, igyekeznek eljutni a vízhez. – Most meg mi a franc van? – motyogja Tövis. Julian feljebb húzza a vállán a vödröket, és összevonja a szemöldökét, de nem szól. – Semmi probléma – közli Holló. – Csak mosdani akarnak – teszi hozzá, ám a hangja feszült. Utat törünk magunknak a sűrű csoportosulásban. Majdnem letaglóznak a szagok. Öklendezni kezdek, de megmoccanni sem tudok, még a kezemet sem tudom a szám elé tenni. Nem először fordul elő, hogy örülök a százötvenhét centis magasságomnak. Ez teszi lehetővé, hogy a legkisebb szabad helyre is becsusszanhassak az emberek között, aztán könnyedén a tömeg elejére fúrjam magam. Csakhamar rálépek a folyó meredek, köves partjára, és elindulok a víz felé, miközben az összecsődült emberek tovább tolonganak. Valami nincs rendben. A vízállás rendkívül alacsony – éppen csak csörgedezik a víz, alig több mint egy méter széles, a mélysége még annyi sincs. Csupa sár az egész. Ahogy továbbfolyik a város irányába, még több embert látok benne fürödni, vödrökkel hadakozni. A messzeségben nyüzsgő rovaroknak látszanak.

180

– Mi a lótúró? – Holló végre kiverekszi magát a partra, és megrökönyödve megáll mellettem. – Elfogy a víz – mondom. Ránézek a lomhán áramló sárfolyóra, és fojtogatni kezd a kétségbeesés. Még soha életemben nem éreztem magam ilyen szomjasnak. – Képtelenség! – szólal meg Holló. – Pippa szerint tegnap még semmi gond nem volt vele. – Gyorsan vegyünk belőle, amennyit lehet! – javasolja Tövis. Addigra Tövis, Vadász és Szeder is kiverekedte magát a tömegből. Julian kicsivel később csatlakozik hozzájuk. Arca kivörösödött a megerőltetéstől, a haja a homlokára tapad. Egy pillanatra megsajdul a szívem, annyira sajnálom. Nem lett volna szabad arra kérnem, hogy csatlakozzon hozzánk. Nem lett volna szabad átkelnie a határon. Egyre többen és többen tülekednek a folyó felé, és a kevés maradék vízért marakodnak. Nincs más választásunk, mint beszállni a civakodásba. Amikor belépek a vízbe, valaki ellök. Hátraesem. Ráhuppanok a kemény kövekre, a fájdalom felnyilall a gerincem tetejéig. Csak a harmadik próbálkozásra sikerül felállnom. Túl sokan tülekednek körülöttem, túl sokan lökdösnek. Julian végül kénytelen visszafordulni, hogy felsegítsen. Sokkal kevesebb vizet sikerül szereznünk, mint amennyit szerettünk volna, és miközben visszamegyünk a táborba, még sokat ki is locsolunk, mert egy férfi nekimegy Vadásznak, és feldönti az egyik vödrét. Az összegyűjtött víz tele van finom iszappal, és ha sikerül kiforralnunk belőle a sarat, még

181

kevesebb marad. Majdnem elsírom magam, amikor arra gondolok, hogy régebben mennyi vizet elpocsékoltam. Pippa és az Ellenállástól küldött nő egy kisebb csoport közepén áll. Időközben Alex és Korall is előkerült. Akaratlanul is arra gondolok, vajon mit művelhettek kettesben. Ostobaság, hiszen annyi minden miatt aggódhatunk! A gondolataim mégis egyre csak körülöttük forognak. Amor deliria nervosa: úgy befolyásolja az agyműködést, hogy az ember képtelen tisztán gondolkodni vagy ésszerű döntéseket hozni a saját jóllétével kapcsolatban. Tizenkettes számú tünet. – A folyó…! – kiált oda Holló Pippáéknak, de a nő közbevág. – Már hallottuk. – Komor az arca. A nappali fényben sokkal idősebbnek látszik, mint amennyinek addig gondoltam. Azt hittem, a harmincas évei elején járhat, ám mély barázdák borítják az arcát, a halántékánál pedig őszül a haja. Ugyanakkor az is lehet, hogy mindez a Vadon és a háború hatása. – Nincs benne víz. – Mit jelentsen ez? – kérdezi Vadász. – Egy folyó nem szárad ki egyik napról a másikra. – Kivéve, ha elrekesztik egy gáttal – közli Alex. Pár percig csönd van. – Hogy érted azt, hogy gáttal? – kérdezi Julian. Látom rajta, hogy hozzám hasonlóan ő is a pánikkal küzd. Vagy inkább kiérződik a hangjából. Alex ránéz Julianre. – Elrekesztették egy gáttal – ismétli. – Megállították. Eltorlaszolták. Megakadályozták a folyását egy… 182

– De ki épített gátat? – vág közbe Julian. Nem néz Alexre, mégis ő válaszol neki: – Egyértelmű, nem? – Alig észrevehetően megmozdul, közelebb lép Julianhez. Forró, elektromos feszültség tölti meg a levegőt. – A túloldalon élők. – Szünetet tart. – A te néped. Julian még mindig nem engedi meg magának, hogy elveszítse a nyugalmát. Kinyitja a száját, aztán be is csukja. Nagyon higgadtan szólal meg: – Mit mondtál? – Julian! – Ráteszem a kezem a karjára. Pippa sietve közbevág: – Waterburyt javarészt kiürítették, mielőtt ideérkeztem. Azt hittük, az Ellenállás miatt. A haladás jelének tekintettük. – Harsányan felröhög. – Ezek szerint más terveik voltak. Megfosztották a várost a víztől. – Így hát továbbállunk – teszi hozzá Dani. – Vannak más folyók is. A Vadon tele van folyókkal. Máshol telepszünk le. Némaság fogadja a javaslatát. Hol Pippára, hol Hollóra néz. A tábor vezetője ujjaival végigsimít rövidre nyírt haján. – Igen, persze. – Ezúttal az Ellenállás küldöttje veszi át a szót. Furcsa kiejtéssel beszél; csupa lendületes ritmus és dallam, mint az olvadt vaj. – Akiket magunk köré tudunk gyűjteni, akiket mobilizálni lehet… elköltözhetnek. Szétszóródhatunk, elválhatunk, visszamehetünk a Vadonba. Csakhogy ott őrjáratok ólálkodnak. Bizonyára most is gyülekeznek. Ha kisebb csoportokra oszlunk, sokkal könnyebb dolguk lesz… Kevésbé tudjuk felvenni velük a harcot. Ráadásul jobb színben fognak feltűnni a sajtóban. A nagy mészárlást nehezebb tálalni. – Honnan tudsz te ennyi mindent? 183

Megfordulok. Lu ekkor csatlakozik a csapathoz. Kicsit kifulladt, az arca fényes, mintha futott volna. Azon tanakodom, hol lehetett idáig. Szokás szerint szabadon lóg a haja, és rátapad a nyakára meg a homlokára. – Ő itt Nyár – mondja Pippa egyenletes hangon. – Az Ellenállás tagja. Neki köszönhetitek, hogy ma este lesz mit ennetek. – Nyilvánvaló, mit akar ezzel üzenni: Ügyeljetek a szavaitokra! – De muszáj elmennünk innen! – Vadász hangja ideges ugatásra emlékeztet. Legszívesebben megfognám és megszorítanám a kezét. Eddig még nem nagyon láttam indulatosnak. – Van más választásunk? Nyár arca meg sem rezdül. – Felvehetjük a harcot. Mindnyájan arra vártunk, hogy egyesítsük az erőinket, hogy végre valami rendet tegyünk a fejetlenségben. – A búvóhelyek és sátrak felé mutat, amelyek szélesen csillogó tóként terjeszkednek egészen a horizont felé. – Ezért jöttünk a Vadonba, nem? Mindannyian ebben reménykedtünk. Elegünk volt abból, hogy megmondják, mit válasszunk, hogyan döntsünk. – De hogyan fogunk harcolni? – kérdezem. Gátlásosabbnak érzem magam az idegen asszony társaságában. Különös erővel hat rám lágy, dallamos hangja és metsző tekintete. Azért folytatom. – Nagyon gyengék vagyunk. Pippa szerint szervezetlen a csapat, és víz nélkül… – Nem azt javasoltam, hogy rohanjunk nekik – vág közbe. – Azt sem tudjuk, mekkora erőkkel állunk szemben… Fogalmunk sincs, hányan maradtak a városban, és azt sem tudjuk, hány őrjárat kering a Vadonban. Én csak azt javasoltam, hogy szerezzük vissza a folyót. 184

– De ha építettek egy gátat… Az asszony ismét közbevág. – A gátakat fel lehet robbantani – közli keresetlenül. Még egy percig hallgatunk. Holló és Tövis váltanak egy pillantást egymással. Megszokásból azt várjuk, hogy az egyikük megszólaljon. – Mi a terved? – kérdezi Tövis, és ekkor végre megszületik bennem a felismerés: valóban meg fog történni. Meg fogjuk tenni. Behunyom a szemem. Felvillan előttem egy kép: miután megszöktünk New York Cityből, együtt szállunk ki a furgonból Juliannel. Akkor azt hittem, túl vagyunk az igazi nehézségeken, és új élet kezdődik számunkra. Csakhogy azóta minden rosszabb lett. Lehet, hogy soha nem lesz vége a megpróbáltatásoknak. Julian ráteszi a kezét a vállamra, és biztatóan megszorítja. Kinyitom a szemem. Pippa leguggol, majd hüvelykujjával egy nagy cseppformát rajzol a földre. – Mondjuk, hogy ez Waterbury. Mi itt vagyunk. – Egy nagy X-et tesz a csepp szélesebb végének délkeleti oldalához. – Azt is tudjuk, hogy amikor a harcok elkezdődtek, a kikezeltek a város nyugati végébe húzódtak vissza. Azt gyanítom, hogy a gát valahol itt lehet. – A keleti oldalhoz egy újabb X-et rajzol, oda, ahol a csepp vékonyodni kezd. – Miből gondolod? – kérdezi Holló. Ismét eleven, éber az arca. Egy pillanatra megborzongok, amikor ránézek. Ezért él: a küzdelem, a túlélésért folytatott harc ad neki erőt. Valójában élvezi ezt az egészet. Pippa vállat von. 185

– Ennél jobbat nem tudok kitalálni. A városnak az a része különben is egy nagy park volt… Valószínűleg teljesen elárasztották vízzel, és másfelé terelték a folyót. A lényeg, hogy oda összpontosítják a védelmet. Viszont ha lenne elég tüzérségi kapacitásuk, már megtámadtak volna minket. Az elmúlt egy-két hétben összeszedték a seregeiket és a tartalékaikat. Végignéz az arcunkon, hogy mindenki követi-e, amit mond. Aztán egy lendületes nyilat rajzol a csepp aljától felfelé. – Valószínűleg arra számítanak, hogy északnak indulunk, a víz folyásának irányába. – Hosszabb-rövidebb vonalakat húz a csepp tövéből különféle irányokba. Most már úgy fest a rajza, mint egy zilált szakállú, mosolygós arc. – Szerintem inkább támadjuk meg őket, küldjünk egy kisebb csapatot a városba, és romboljuk le a gátat! – Újabb vonalat húz a cseppen keresztül, a tetejétől az aljáig; szinte kettévágja. – Benne vagyok – közli Holló. Tövis köp egyet. Nem kell kimondania, hogy szintén egyetért. Nyár karba font kézzel nézegeti Pippa ábráját. – Három csapatra lesz szükségünk – mondja lassan. – Két elterelő csoport kell, akik különböző helyeken okoznak felfordulást. – Lehajol, és rajzol még két X-et a csepp határvonalára. – Egy harmadik, kisebb csoport pedig végrehajtja a tulajdonképpeni feladatot. – Én is megyek – szólal meg Lu. – De csak ha a fő csapatban lehetek. Nem akarok ilyen elterelő manővereket csinálni. Meglepnek a szavai. A régi lakóbázison Lu semmiben sem akart részt venni, ami az Ellenálláshoz köthető. Még a hamis kezelésnyomot sem engedte magára vágatni. A lehető 186

legtávolabb akart maradni a harcoktól; egyszerűen úgy tett, mintha a másik oldal, a kikezeltek világa nem létezne. Valami megváltozhatott benne a külön töltött hónapok alatt. – Lu velünk jöhet – mondja Holló vigyorogva. – Ő egy két lábon járó szerencsehozó amulett. Innen kapta a nevét is. Egy lukas talizmánkőről. Igaz? Lu nem felel. – Én is a fő csapat tagja akarok lenni – szólal meg hirtelen Julian. – Julian! – suttogom. Rám sem hederít. – Én oda megyek, ahol szükség van rám – jelenti ki Alex. Julian ránéz, és egy pillanatra erősen megcsap a kettejük között sistergő harag. Súlyos, kemény, metszően éles erő. – Én is – vágja rá Korall. – Velünk is számolhattok – ajánlkozik Vadász Szeder nevében is. – Én akarom meggyújtani a gyufát! – közli Dani. Még többen jelentkeznek a legkülönfélébb feladatokra. Holló rám néz. – Hát te, Lena? Magamon érzem Alex tekintetét. Kiszáradt a szám, a napfény vakítja a szememet. Elfordítom a fejem, és végignézek a több száz fős tömegen, akiket kiűztek az otthonaikból, az életükből, erre a poros és mocskos helyre, egyszerűen csak azért, mert meg akarták tapasztalni az érzések, a gondolkodás és a szabad választás erejét. Nem tudhatták, hogy ez is egy hazugság: hogy igazából soha nem mi választunk – legalábbis nem teljesen szabadon. Mindig kényszerítenek, valami mindig végiglökdös ezen vagy azon az úton. Nincs más választásunk, csak lépdelni előre, majd megint lépni, és újra csak lépni egyet; 187

végül egy olyan úton találjuk magunkat, ami mellett el sem köteleződtünk. De talán a boldogság nem választás kérdése. Lehet, hogy csak elképzelés, színlelés: azt képzeljük, hogy oda akartunk kerülni, ahova végül eljutunk. Korall megmozdul, és megfogja Alex karját. – Én Juliannel megyek – bököm ki. Elvégre ez volt az, amit választottam.

188

Hana

Mielőtt hazaindulnék, körbetekerek az Old Port környéki utcákon. Megpróbálom kiszellőztetni a fejemből Lenát és a bűntudatot, igyekszem elfelejteni Fred hangját, ahogy azt mondja: Cassie túl sokat kérdezősködött. Rálépek a pedálra, és tekerek, amilyen gyorsan csak tudok, mintha a taposással a lábamon keresztül kinyomhatnám magamból a gondolatokat. Két rövid hét, és még ennyi szabadságom sem lesz. Túlzottan ismertté válok, folyton szem előtt leszek, állandóan követni fognak. Izzadság folyik le a hajtövemről. Az egyik üzletből hirtelen egy idősebb nő lép ki, alig tudom kikerülni. Elkanyarodom, fékezek, és lebucskázom az úttestre, nehogy elüssem. – Idióta! – kiált rám. – Bocsánat! – kiáltom vissza a vállam fölött, ám a szél elviszi a hangomat. Aztán váratlanul egy kutya ugrik elém a semmiből, és csaholni kezd. Nagytestű, fekete bundájú állat. Jobbra rántom a kormányt, és ezzel elveszítem az egyensúlyomat. Leesem a bicikliről, rázuhanok a könyökömre, és métereket csúszok az 189

utcán. Fájdalom hasít végig a testem jobb oldalán. A bicikli is felborul, és csikorog az aszfalton. Valaki felkiált, a kutya pedig kitartóan ugat tovább. Az egyik lábam beleakad az első kerék küllői közé. A kutya zihálva szaladgál körülöttem. – Jól vagy? – kérdezi egy férfi, aki a szemközti járdáról siet át hozzám. – Rossz kutya! – szól rá az állatra, és rá is csap a fejére. A jószág nyüszítve kullog arrébb. Felülök, és óvatosan kiszabadítom a lábamat a kerékből. Nyílt sebet veszek észre a jobb karomon és a lábszáramon, de csodával határos módon nem törött el semmim. – Jól vagyok. Lassan feltápászkodom a földről. Nagyon óvatosan mozdítom a bokámat és a csuklómat, félve a fájdalomtól. Semmi. – Nézz körül jobban! – figyelmeztet a férfi. Idegesnek látszik. – Meg is halhattál volna! Azzal továbbindul az utcán, és fütyül a kutyájának, hogy kövesse. Az állat lehorgasztott fejjel poroszkál utána. Felemelem a biciklit, és feltolom a járdára. A lánc leesett, és a kormány egyik vége kissé elgörbült, máskülönben egész jól fest. Amikor lehajolok, hogy visszategyem a láncot, észreveszem, hogy pont a Szervezési, Kutatási és Oktatási Központ előtt állok. Az utóbbi órában alighanem ezt kerülgettem egyfolytában. Az SZKOK őrzi Portland hivatalos nyilvántartásait: az üzletek és cégek iratait, a neveket, a születési dátumokat, a polgárok lakhelyeit, a születési és házassági anyakönyvi kivonataik másolatát, az orvosi és fogorvosi dokumentumaikat, az ellenük elkövetett jogsértések nyomait, a

190

beszámolókártyákat, az éves pontszámaikat, a kiértékelésük eredményeit és a számukra javasolt társak nevét. A társadalom egészségének kulcsa a nyitottság; az átláthatóság elengedhetetlen a bizalomhoz. Ezt tanítja Shhh Könyve. Anyám régebben kicsit máshogy értelmezte: csak azok nyavalyognak az intim szférájuk miatt, akik rejtegetnek valamit. Bár nem tudatosan hozom a döntést, odaláncolom a kerékpáromat egy utcai lámpához, és felszaladok a lépcsőn. Bemegyek a forgóajtón, amely hatalmas, dísztelen előcsarnokba vezet. Szürke linóleum fedi a padlót, a mennyezet magasában fénycsövek zizegnek. Farostlemezből készült íróasztal mögött egy női alkalmazott bámulja ősrégi számítógépe monitorját. Mögötte súlyos lánccal zárták le az ajtónyílást, amelynek tetején egy tábla lóg: BELÉPÉS CSAK AZ SZKOK MUNKATÁRSAINAK, ILLETVE ENGEDÉLLYEL! A nő szinte rám sem néz, miközben odamegyek az asztalhoz. Ruháján apró műanyag lap jelzi a nevét és a beosztását: TANYA BOURNE, BIZTONSÁGI ALKALMAZOTT. – Segíthetek? – kérdezi monoton hangon. Látom rajta, hogy nem tudja, ki vagyok. – Remélem! – csicsergem vidáman. Ráteszem a kezem az asztalra, ezzel szinte kényszerítve a nőt, hogy nézzen a szemembe. Lena úgy hívta ezt a nézést, hogy: Már megint lyukat akarsz beszélni a hasamba! – Tudja, nemsokára esküvőm lesz, és megfeledkeztem Cassie-ről. Most már nincs időm nyomozni utána… A nő sóhajt, és visszasüpped a székébe.

191

– Cassie-nek mindenképpen ott kell lennie! Úgy értem, még ha nem is beszéltünk… Nos, ő meghívott engem az esküvőjére, így nem lenne szép tőlem, ha kihagynám őt, igaz? Kuncogok egy kicsit. – Miss? – kérdezi fáradtan. Újra kuncogok. A nő pislog néhányat. Olyan színű a szeme, mint a koszos fürdővíz. – Tessék? – Segít nekem megtalálni Cassie-t? – ismétlem. Ökölbe szorítom a kezem, de remélem, hogy nem veszi észre. Kérlek, mondj igent! – Cassandra O’Donnellt. Éberen fürkészem az arcát, de nem ismerős neki a név. Színpadias sóhajtás után felkel a székből, majd odalép egy sokemeletes papírrakáshoz. Visszatotyog hozzám, és szinte szó szerint lecsap egy iratköteget az asztalra. A köteg olyan vastag, mint egy egészségügyi kérdőív – legalább húszoldalas. – Be lehet küldeni egy Személyi információt kérő lapot az SZKOK-hoz, a Népszámlálási Osztálynak címezve, ahol kilencven napon belül… – Kilencven nap! – vágok közbe. – De hát az én esküvőm két hét múlva lesz! Vékony vonallá keskenyedik a szája. Most már az egész arca olyan, mint a koszos víz. Lehet, hogy a helyiség atmoszférája és a szüntelenül zúgó fénycsövek hatására lassan elkezdett besavanyodni. Elszántan válaszol. – A Soron kívüli, személyes információt kérő adatlaphoz egy személyes kérvénnyel együtt… – Figyeljen ide! – Ujjaimat széttárva leteszem a tenyerem az íróasztalra, és megpróbálom lenyomni feltörekvő 192

csalódottságomat is. – Az az igazság, hogy Cassandra egy kis boszorkány, tudja? Nem is kedvelem különösebben. A nő most már hegyezni kezdi a fülét. Folyékonyan ömlik belőlem a hazugság. – Tudja, mindig azt sulykolta a fejembe, hogy meg fogok bukni a kiértékelésen. Aztán amikor nyolc pontot kapott, napokig azzal kérkedett. Hát tudja, mit? Én több pontot kaptam, és jobb párt is jelöltek ki számomra, sőt az esküvőm is szebb lesz! – Kicsit közelebb hajolok hozzá, és suttogva folytatom. – Azt akarom, hogy ott legyen. Hogy lássa. Tanya még egy percig tanulmányozza az arcomat. Aztán mintha kicsit elmosolyodna. – Én is ismertem egy ilyen nőt – jegyzi meg. – Úgy viselkedett, mintha az Édenkert zöldellne körülötte. – Ránéz a számítógép kijelzőjére. – Mit mondott, hogy hívják az illetőt? – Cassandra. Cassandra O’Donnell. Tanya körme hangosan kopog a billentyűzeten. Aztán megrázza a fejét és összevonja a szemöldökét. – Sajnálom. Nincs ilyen nevű egyén. A gyomrom fordul egyet a helyén. – Biztos benne? Mármint helyesen írta le, meg minden? Megfordítja a monitort, hogy én is lássam, mi van rajta. – Több mint négyszáz O’Donnell van a rendszerben. Egyik sem Cassandra. – Mi van Cassie-vel? Szörnyű érzések kavarognak bennem – meg sem tudnám nevezni őket. Lehetetlen. Még ha meg is halt, a rendszerben benne kéne lennie. Az SZKOK mindenkit nyilvántart az elmúlt hatvan évből, akár élő, akár holt.

193

A nő visszafordítja a képernyőt, majd ismét kopogtat egy sorozatot a körmével. Megrázza a fejét. – Nem, semmi, sajnálom. Talán nem ismeri jól a nevét. – Lehet. – Mosolyogni próbálok, de a szám nem engedelmeskedik. Ennek az egésznek semmi értelme. Hogy tűnhet el valaki? Aztán felötlik bennem a gondolat: talán Veszetté nyilvánították. Ez az egyetlen épkézláb magyarázat. Lehet, hogy hatástalan volt nála a kúra, elkapta a delíriumot, és kiszökött a Vadonba. Ez mindent megmagyaráz. Ez már elég válóok lehetett Frednek. – …választ kaphatnánk. Pislogok egyet-kettőt. Tanya mindvégig beszélt. Türelmesen néz rám, nyilvánvalóan választ vár. – Bocsánat, mit mondott? – Azt mondtam, hogy ne aggódjon emiatt. A dolgoknak megvan a maguk rendje, minden elrendeződik. A végén mindenki azt kapja, ami jár neki. – Hangosan felnevet. – Isten fogaskerekei addig nem mozdulnak, amíg minden darab a helyére nem kerül. Biztos érti, mire gondolok. Maga megkapta a megfelelő partnerét, ő is megkapja a magáét. – Köszönöm – vágom rá. Visszamegyek a forgóajtóhoz, és közben hallom a nevetését a hátam mögül. A hang kikísér az utcára, és még több háztömbbel arrébb is visszhangzik a fülemben.

194

Lena

Az ég elsötétülés helyett inkább kettéhasad. A láthatár téglaszínben izzik, a többi területet pedig lángvörös csíkok tarkítják. A folyóból mostanra csak vékony erecske maradt. Egyre több a dulakodás a víz miatt. Pippa figyelmeztet, hogy ne hagyjuk el a területét, amit továbbra is őrök vigyáznak. Nyár már továbbállt. Pippa nem tudja, merre ment, vagy legalábbis nem osztja meg velünk a terveit. Végül a csoport vezetője úgy dönt, hogy minél kevesebb embert von be, annál kisebb esély van a felsülésre. A legjobb harcosokat – Tövist, Hollót, Danit és Vadászt – bízza meg a fő feladattal: jussanak el a gáthoz, akárhol is legyen, és rombolják le. Lu ragaszkodik hozzá, hogy velük menjen, akárcsak Julian. Bár egyikük sem képzett harcos, Holló enged nekik. Meg tudnám ölni ezért. – Őrökre is szükségünk lesz – mondja. – Megfigyelőkre. Ne aggódj! Épségben visszahozom. Alex, Pippa, Korall és Pippa társaságának egyik tagja, akit Szörnynek becéznek – valószínűleg kusza, fekete haja és a 195

száját takaró sötét szakálla miatt alkotja az egyik elterelő csapatot. Mire észbe kapok, besorolnak a második csapat élére. Szeder fog fedezni engem. – De én Juliannel akartam menni! – mondom Tövisnek. Nem merek közvetlenül Pippának panaszkodni. – Tényleg? Képzeld, én meg szalonnás tojásrántottát akartam reggelizni! – csattan fel Tövis, és rám sem néz. Cigarettát sodor magának. – Annyi mindent tettem már a csapatért, még mindig gyerekként kezeltek! – siránkozom. – Mert úgy viselkedsz! – förmed rám. Eszembe jut, amikor egyszer, réges-régen összeugrottunk Alexszel. Akkor tudtam meg, hogy az anyám gyerekkorom óta a Kriptában raboskodott. Azóta nem idéztem fel azt a pillanatot, sem Alex kifakadását. Pont az első szerelmes vallomása előtt történt. Azelőtt, hogy én is bevallottam: szeretem. Hirtelen annyira összezavarodom, hogy muszáj a tenyerembe vájnom a körmömet, így a fájdalom visszatérít a jelenbe. Nem értem a dolgok alakulását, nem tudom felfogni, hogyan merül egyre mélyebbre az eddigi életünk. El kell jönnie az időnek, amikor mindannyiunkban felrobban valami. – Ide figyelj, Lena! – Tövis most már felemeli a fejét. – Azért te kapod ezt a feladatot, mert bízunk benned. Vezető vagy. Szükségünk van rád. Megijedek a hangjából áradó őszinteségtől, és nem is tudok mit válaszolni. A régi életemben soha nem váltam volna vezetővé. Hana volt a vezér. Én csak követtem. – Mikor lesz ennek vége? – kérdezem.

196

– Nem tudom – feleli Tövis. Először hallom tőle ezt a mondatot. Korábban mindig mindenre tudott válaszolni. Remegő kézzel sodorja a cigit. Elrontja, újra kell kezdenie. – Talán soha. Végül feladja, és undorodva eldobja a papírt meg a dohányt. Egy darabig némán állunk. – Szederrel szükségünk van egy harmadik emberre – folytatja. – Így ha történne valami, ha egyikünk elbukik, a másiknak még mindig marad segítsége. Tövis ismét rám néz. Rájövök, hogy ő is nagyon fiatal még. Holló egyszer elárulta: huszonnégy éves. Ebben a pillanatban annyinak is látszik. Egy hálás gyereknek, akinek éppen most ajánlottak segítséget a házi feladat elkészítésében. Aztán elillan a furcsa pillanat, és újra megkeményedik az arca. Előveszi a dohányos csomagját és a papírt, hogy újrakezdje a sodrást. – Neked meg ott lesz Korall.. Leginkább attól félek, hogy át kell mennünk a táboron. Pippa elemlámpákkal lát el minket, amiket Szeder visz magával. A rángatózó fények mozaikszerűvé forgácsolják a látványt: itt egy vigyor, ott egy csecsemőt szoptató, csupasz női mell, fölötte egy asszony neheztelő tekintete. Az emberáradat alig enged utat nekünk, és alighogy továbbhaladunk, ismét összezárul mögöttünk. A bőrömön érzem mohó szükségleteiket. Hallom a nyöszörgést, ahogy víz után sóvárognak. A sötétben közelharcok fojtott kiáltásai követik egymást minden irányból: öklök sújtanak le testekre.

197

Odaérünk a folyóparthoz, amely most kísértetiesen néma. Már nem özönlenek oda az emberek, mivel elfogyott a víz; a fekete csermely alig ujjnyi széles. Másfél kilométert kell megtennünk a falig, majd csaknem hat és fél kilométert a kerülete mentén északnyugat felé, az egyik jobb állapotú erődítményhez. Ha ott keltünk valami felfordulást, azzal a lehető legnagyobb biztonsági erőket vonzzuk oda, így Holló, Tövis és a többiek szabadon áttörhetnek. Pippa rendelkezésünkre bocsátotta a kisebbik hűtőszekrényt is, amit az Ellenállástól kapott fegyverekkel tömtek tele. Tövis, Holló, Lu, Vadász és Julian is kapott puskát. Nekünk be kellett érnünk egy félig teli benzines üveggel, amibe ősrégi rongydarabot tömtek. Pippa kolduserszénynek nevezte el. Szó nélkül egyetértettek abban, hogy én fogom vinni. Miközben előrehaladunk, egyre súlyosabbnak érzem a hátizsákomat, és az is kellemetlen, ahogy az üveg nekiütődik a gerincemnek. Képzeletbeli robbanások jelennek meg a szemem előtt, és szinte érzem, ahogy darabokra szakad a testem. Eljutunk oda, ahol a tábor elér a város déli határáig, és a tömegek meg a sátrak hullámokként csapódnak a falnak. Az ottani határ menti kerületeket teljesen kiürítették. Hatalmas, sötét reflektorlámpák nyújtogatják nyakukat a tábor fölé. Egyetlen villanykörte maradt épen: előreküldi fehér fénypászmáját, és tisztán kirajzolja a dolgok körvonalait, a részleteken és a mélységeken pedig átsuhan, mint egy világítótorony fénye a sötét víz fölött. Észak felé követjük a határfalat, míg végül magunk mögött hagyjuk a tábort. Száraznak és szikkadtnak érzem a talajt a lábam alatt. 198

A finom tűlevelekből álló szőnyeg ropog és csattog a lépteink nyomán, máskülönben minden némaságba süpped, amint távolabb érünk a tábortól. Egyre erősödik a nyomás a gyomrom táján. Én nem aggódom a feladatunk miatt – ha minden rendben zajlik, át sem kell törnünk a falon de Julian talán kissé túlzottan elbízta magát. Fogalma sincs, mit csinál, mibe keveredett. – Ez őrültség! – szólal meg Korall hirtelen. Magas, éles hangon beszél. Alighanem egészen idáig próbálta visszafojtani a kétségbeesését. – Nem fog sikerülni. Öngyilkosság! – Ott is maradhattál volna! – förmedek rá. – Senki sem kérte, hogy jelentkezz! Mintha nem is hallaná, amit mondok. – Össze kellett volna pakolnunk, és elmenekülni innen? – folytatja. – A többiek pedig boldoguljanak, ahogy tudnak? – kérdezem. Korall nem szól semmit. Biztos ugyanolyan nyomorultul érzi magát, mint én, amiért közös feladatra kényszerültünk – talán neki még rosszabb, mivel én vezetem a csoportot. A fákat kerülgetve követjük Szeder lámpájának cikázó fényét, amely túlméretezett szentjánosbogárként imbolyog a sor elején. Időnként betonsávokra bukkanunk, amelyek a faltól indulnak kifelé. Valamikor utak lehettek más városokba. Most szürke folyókként vesznek el a talajban. Barna borostyánnal lepett táblák mutatják a régen szétomlott települések és éttermek felé vezető út irányát. Ránézek a kis műanyag karórára, amit Szörnytől kaptam kölcsön: éjjel fél tizenkettő van. Másfél órája indultunk el. Fél óra múlva meg kell gyújtanunk a rongydarabot, és át kell 199

dobnunk az üveget a falon. Pontosan ugyanakkor a keleti oldalon is lesz egy robbantás, nem sokkal délebbre attól a ponttól, ahol Holló, Tövis, Julian és a többiek átkelnek. A két robbanás együtt remélhetőleg eltereli a figyelmet az áttörésről. Ezen a helyen, a tábortól tisztes távolságban jobban őrzik és karban is tartják a falat. Sem sérülés, sem szennyeződés nincs rajta. Itt a reflektorok is égnek, és sokkal több van belőlük: jókora, szélesre tárt, vakító szemek, egymástól öt-tíz méterre. A lámpák sora mögött lakótornyok, üveghomlokzatú házak és templomtornyok fekete körvonalai tűnnek fel. Tudom, hogy közel járunk a belvároshoz, amit – a város külső lakóövezeteivel ellentétben – nem evakuáltak teljesen. Érzem, ahogy dühödten termelődik az adrenalin a testemben, és egyre éberebbé válok. Hirtelen rádöbbenek, hogy egyáltalán nem csendes az éjszaka. Állatok motoznak körülöttünk, apró testük riadtan zörgeti az avart. Aztán más hangok ütik meg a fülemet, halkan, összekeveredve az erdő neszeivel. – Szeder! – súgom előre a fiúnak. – Kapcsold ki a lámpát! Megteszi. Mindnyájan megállunk. Ciripelnek a tücskök, a levegő szilánkokra törik, széthullanak a másodpercek. Jól hallom Korall felszínes, kétségbeesett légzését. Fél. Új hangok; ezúttal nevetést is sodor felénk a szél. Bebújunk a fák közé, a két reflektor fénye közötti, ék alakú árnyékba. Ahogy a szemem hozzászokik a sötétséghez, halvány fényforrást fedezek fel: egy narancssárga szentjánosbogarat, amint a fal fölött imbolyog. Felragyog, majd elhalványul, aztán ismét erősebbé válik. Egy cigaretta. Egy őrszem. Újra nevetés töri meg a csenget, ezúttal hangosabb. Egy férfi szólal meg: 200

– Hogyisne! Többen vannak. Ezek szerint őrtornyok mellett is el kell haladnunk. Egyszerre jó és rossz hír. Ha többen vannak, többen fújhatnak riadót, és több alakulat szakadhat le a fő haderőről. Ugyanakkor kockázatosabb megközelítenünk a falat. Intek Szedernek, hogy menjen tovább. Most, hogy kikapcsolta a lámpát, lassabban haladunk. Megint ránézek az órára. Húsz perc van hátra. Ekkor látom meg: egy fémszerkezet óriási madárketrecként magasodik a fal fölé. Egy riadótorony. A manhattani falnál is ilyen riadótornyok voltak. A drótketrecben van egy kar, amely a város összes őrségét riasztja, és a falhoz hívja a rendfenntartókat meg a rendőröket. A riadótorony szerencsére pont egy sötét területen áll, két reflektorfény között. Valószínű, hogy ezen a szakaszon is állnak űrök, csak nem látjuk őket. A fal teteje belemosódik a sötétbe, ezért akármennyi őrt elrejthet a szemünk elől. Suttogva megállásra intem Szedert és Korallt. Jó harminc méterre lehetünk a faltól, nagyra nőtt örökzöldek és tölgyfák jótékony takarásában. – A riadótorony közvetlen közelében fogunk robbantani – folytatom halkan. – Ha a robbanásra nem indul be a sziréna, az őrök meghúzzák a kart. Szeder, te kilövöd az egyik reflektort elöl. De ne menj messzire! Ha valaki van a toronyban, ki kell füstölni. Közelebb kell jutnom, hogy bedobhassam az üveget. Leveszem a hátizsákomat. – Én mit csináljak? – kérdezi Korall. – Maradj itt! – mondom. – Figyelj jól! Fedezz engem, ha valami baj történik! 201

– Baromság! – motyogja letörten. Ismét ránézek az órára. Tizenöt perc. Lassan indulnom kell. Kihalászom az üveget a hátizsákomból. Nagyobbnak és nehezebbnek tűnik, mint korábban. Hirtelenjében nem találom a gyufásdobozt, amit Tövistől kaptam, és kétségbeesem, mert félek, hogy elveszett valahol a sötétben. Aztán eszembe jut, hogy a biztonság kedvéért a zsebembe dugtam. Gyújtsd meg a rongyot, és dobd el az üveget! – mondta Pippa. – Ne gondolkodj! Nagy levegőt veszek, majd némán kifújom. Nem akarom, hogy Korall megérezze az idegességemet. – Oké, Szeder. – Most? – kérdezi gyenge, de higgadt hangon. – Igen, indulj! De várd meg, amíg füttyentek! Feláll, majd hangtalanul távozik. Csakhamar elnyeli a feketeség. Korall és én némán várakozunk. Egyszer összeütközik a könyökünk, mire a lány elrántja a karját. Én is arrébb húzódom, és tovább fürkészem a falat. Szeretném kideríteni, hogy az árnyak, amiket látok, emberek, vagy csak az éjszaka trükkjei. Ránézek az órámra, és később újra. A percek hirtelen egymásra omlanak. 11.50… Aztán 11.53… Végül 11.55. Indulás! Ég a torkom. Alig tudok nyelni, és kétszer is meg kell nyalnom a számat, hogy fütyülni tudjak. Hosszú, idegtépő percekig semmi sem történik. Már nincs értelme színlelnem a bátorságot. A szívem szinte kitör a mellkasomból, a tüdőm pedig mintha összelapult volna. Ekkor megpillantom Szedert. Éppen csak felvillan, mert ahogy a fal felé fut, átszeli az egyik lámpa fénypászmáját, és 202

úgy rajzolódik ki a teste, mint egy túlexponált fénykép. Aztán elnyeli a sötétség, és egy másodperccel később irdatlan csörömpölés hallatszik. Kialszik a lámpa. Ebben a pillanatban talpra szökkenek, és a fal felé iramodom. Kiáltást hallok, de nem értek egy szót sem, hiszen semmi másra nem figyelek, csak a falra és a mögötte álló riadótoronyra. Most, hogy a lámpa fénye kialudt, élesebben látom a torony sziluettjét; hátulról megvilágítja a hold és a város néhány megmaradt fényforrása. A faltól mintegy öt méterre nekitámaszkodom egy fiatal tölgyfa törzsének, a combjaim közé szorítom a kolduserszényt. A gyufákkal kezdek bajlódni. Az első kialszik. – Gyerünk! Gyerünk már! – dünnyögöm. Remeg a kezem. A második és a harmadik gyufa is ellobban. Puskaropogás szaggatja szét a csendet. Úgy tűnik, csak vaktában lövöldöznek, azt sem tudják, merre kéne célozniuk, és magamban elhadarok egy gyors imát, hogy Szeder visszaérjen a fák közé, ahol biztonságban elbújhat, és végignézheti a terv megvalósítását. A negyedik gyufa égve marad. Kiveszem az üveget a combjaim közül, meggyújtom a rongy kiálló végét, és nézem, ahogy az izzó, fehér láng erőre kap. Aztán kilépek a fák takarásából, nagy levegőt veszek, és eldobom az üveget. A szemkápráztatóan villogó üveg a fal felé repül. Felkészülök a robbanásra, ám nem történik semmi. A lángoló rongy kicsúszik az üveg száján, és a földre pottyan. Egy pillanatig megbabonázva nézem a repülését – akár egy lehanyatló, égő madár, amelyik sebesülten esik a fal tövében összetömörült aljnövényzetbe. Az üveg ártalmatlanul törik szét a betonon. – Bassza meg! Most meg mi történt? – kurjant az egyik őr. 203

– Úgy látszik, tűz van. – Biztos a rohadt cigid. – Hagyd abba a picsogást, és hozz egy csövet! Még mindig nem kapcsolt be a riasztó. Az őrök feltehetőleg hozzászoktak már a Veszettek rongálásaihoz, és sem a szétlőtt lámpa, sem az aprócska lángok nem tudják felingerelni őket. Lehet, hogy nem is számít – Alex, Pippa és Szörny csapata sokkal fontosabb elterelő hadműveletet hajt végre –, mégsem tudom lerázni magamról a félelmet, hogy talán egyik tervet sem sikerül végrehajtani. Az pedig azt jelenti, hogy a város hemzseg az őröktől, akik felkészültek, felfegyverzettek és éberek. Ha így van, a halálba küldtük Hollót, Tövist, Juliant és a többieket. Tudattalan döntés hajt tovább. Talpra szökkenek, és egy tölgyfához rohanok a fal közelében, amely első ránézésre elbírja a súlyomat. Csak azt tudom, hogy át kell jutnom a falon, és meg kell szólaltatnom a riadót. A fatörzs egyik görcsének támasztom a lábam, hogy felhúzódzkodhassak az egyik ágra. Gyengébb vagyok, mint tavaly ősszel, amikor mindennap fürgén és könnyedén kapaszkodtam fel a madárfészkekhez. Most minduntalan visszaesek a földre. – Mit csinálsz? Megfordulok. Korall kilépett a fák közül. – Te mit csinálsz? Visszafordulok a fához, és ezúttal egy másik ágon próbálom felhúzni magam. Nincs időnk, nincs időnk, nincs időnk. – Azt mondtad, fedezzelek. – Halkabban! – suttogom élesen. Meglep, hogy utánam jött. – Át kell másznom a falon. 204

– És ott mihez kezdesz? Harmadszor is megpróbálom – az ujjhegyeimmel sikerül is megsimítanom a fejem fölötti ágakat –, ám a lábam kicsavarodik, és visszarogyok a talajra. A negyedik kísérlet még rosszabbul sül el, mint az előző három. Lassanként elvesztem a kontrollt, nem tudok normálisan gondolkodni. – Lena! Mit tervezel? – ismétli Korall. Megint odafordulok hozzá. – Csinálj támaszt! – suttogom. – Gyerünk már! A pánik kiütközik a hangomon. Ha Holló és a többiek eddig még nem próbáltak átkelni, bármelyik pillanatban elkezdhetik a műveletet. Számítanak rám. Korall észreveszi a változást a hangomban, mert nem kérdezősködik tovább. Összekulcsolja az ujjait, és leguggol, hogy ráléphessek a tenyereiből formált támaszra. Aztán nagy nyögéssel felemel, én pedig ezzel egy időben az ágak felé ugróm, amelyek csupasz esernyővázként nőnek ki a fatörzsből. Az egyik csaknem a falig ér. Hasra fekszem, egészen hozzálapulok, és hernyóként araszolok előre. Az ág lassan süllyedni kezd a súlyom alatt. Még egy méter, és nagyokat leng. Nem kúszhatok tovább. Ahogy süllyed az ág, mind távolabb kerülök a fal tetejétől; ha ez így folytatódik, sehogy sem tudok felugrani rá. Nagy levegőt veszek, és guggolásba emelkedem. A kezemmel még mindig szorosan fogom az ágat, amely enyhén fel-alá hintázik alattam. Nincs időnk aggódni vagy vitatkozni. Elugrom a fal felé, és miután a súlyom lekerül róla, az ág is utánam lendül, mint egy ugródeszka. Kis ideig súlytalanul lebegek a levegőben. Aztán a betonfal éles pereme keményen a hasamba fúródik, és kicsapja belőlem 205

a levegőt. Éppen csak sikerül átvetnem a karomat a fal tetején, aztán felhúzom magam, és leugrom a bástyára, amit az őrszemek használnak őrjáratozáshoz. Megállok az árnyak között, hogy rendezzem a légzésem. Túl sokáig azonban nem pihenhetek. Váratlanul hangorkán tör ki: az őrök egymásnak ordítoznak, és nehéz léptek iramodnak felém. Pár másodpercen belül itt lesznek, és az utolsó esélyemet is elvesztem. Felállok, és a riadótorony felé rohanok. – Hé! Hé! Állj! Alakok bukkannak elő a sötétből: egy, kettő, három őr, egytől-egyig férfiak, a holdfényben villogó fémfegyverekkel. Puskák. Az első lövés a riadótorony egyik acéllábát találja el. Átlendülök a kicsi, szellős toronyba, a lövedékek pedig vagy elsuhannak mellettem, vagy visszapattannak a fémvázról. Alagútszerűen összeszűkül a látásom, a hangok eltávolodnak tőlem. Kusza képek kavarognak a fejemben, mint különböző filmekből összerakott képsorok: lövések, petárdák, sikolyok, tengerparton szaladgáló gyerekek. Aztán már nem látok mást, csak egy kis kapcsolót. A fémkart magányos villanykörte világítja meg egy rács közepén, amelyre feliratot erősítettek: VÉSZRIADÓ. Mintha lelassulna az idő. Mintha nem is hozzám tartozna a karom, ahogy a kapcsoló felé nyúl, kibírhatatlanul nehézkesen. Aztán hirtelen a tenyeremben érzem a fémet. Megdöbbentően hideg az érintése. A kezem lassan, lassan, lassan megmarkolja, végül lenyomja. Újabb lövés, fémes csörrenés minden irányból. Finom, magas remegés. 206

Aztán egyszeriben éles, jajveszékelő hang tölti be az éjszakát, és az idő visszazökken a megszokott ütemébe. Olyan hangos a riasztó, hogy a fogam is belesajdul. A torony tetején lévő villanykörte felgyullad, és forogni kezd. Vörös fénypászmák nyaldossák körbe a várost. A fémállványon keresztül karok nyúlnak felém, mint egy gigantikus, szőrös pók csápjai. Az egyik őr elkapja a csuklómat. Odanyúlok, és megfogom a tarkóját. Úgy előrelököm a fejét, hogy a homloka az egyik fémváznak csapódik. Elereszt, és szitkozódva hátratántorodik. – Átkozott kurva! Kiugróm a toronyból. Két lépés, aztán átlendülök a falon, és minden rendben lesz. Szabad leszek. Szeder és Korall ott vár a fák között… Lehagyjuk az őröket, beleolvadunk az árnyakba… Meg tudom csinálni… Ekkor bukkan fel Korall a fal tetején. Annyira megrökönyödöm, hogy megállok. Ez nem volt benne a tervben. Mielőtt megkérdezhetném tőle, mire készül, egy kar fonódik a derekamra, és hátraránt. Bőrszagot és forró leheletet érzek a nyakamon. Az ösztöneim veszik át az irányítást: könyökömmel az őr gyomrába vágok, ám ő erre sem enged el. – Maradj veszteg! – vicsorogja. Minden apró robbanásokban zajlik. Valaki sikolt, egy kéz fogja át a nyakamat. Korall előttem áll, sápadtan és gyönyörűen, hátraomló hajjal, felemelt karral – egy látomás. Egy követ tart a kezében. Miközben a karja és az arca a szemem előtt kavarog, arra gondolok: Meg fog ölni.

207

Ekkor azonban felnyög az őr, elenged a szorítás a derekamon, kiszabadul a nyakam, és a fogvatartóm összerogy a földön. Minden irányból egyszerre rohamoznak. A riasztó még mindig vijjog, és időnként vörösen izzik fel az egész város: két őr balra, ketten jobbra. Hárman a falnál állnak, egymáshoz nyomott vállakkal, hogy ne tudjunk visszamenni a Vadonba. A fény ismét keresztülsuhan rajtunk, megvilágítja mögöttünk a fémlépcsőt, majd belenyúlik a város utcáinak keskeny szakadékaiba. – Erre! – zihálom. Kinyújtom a kezem, és lerángatom Korallt magam után a lépcsőn. Váratlan a fordulat, az őrök késve reagálnak. Mire odaérnek a lépcsőhöz, Korall és én már az utcán rohanunk. Hamarosan megérkezhet a többi őr, akiket a riadó hangja idehívott. Ha találnánk egy sötét sarkot… ahol elbújhatunk, és kivárhatjuk… Csupán néhány utcai lámpa ég. Sötétség uralkodik mindenfelé. Újabb puskalövés-sorozatok hangzanak fel, de egyértelmű, hogy az őrök csak találomra lövöldöznek. Jobbra fordulunk, majd balra, aztán ismét jobbra kanyarodunk. Léptek dübörögnek felénk. Újabb őrjáratok. Tétovázom, és felmerül bennem, hogy talán vissza kéne mennünk azon az úton, ahol jöttünk. Korall megfogja a karomat, és egy sűrű árnyékháromszögbe húz: egy macskavizelettől és cigifüsttől bűzlő ajtó felé, amit félig eltakar egy oszlopos kapualj. Leguggolunk a sötétben. A következő percben testek kavalkádja gomolyog el mellettünk, adóvevők sisteregnek, szaggatott lihegést hallunk. – Még mindig riasztás van. A huszonnégyes poszt szerint áttörtek a falon. 208

– Erősítésre várunk, hogy megkezdjük az átfésülést. Amint eltűnnek, odafordulok Korallhoz. – Mi a frászt műveltél? Miért követtél? – Azt mondtad, nekem kell fedeznem téged. Megrémültem a sziréna hangjától. Azt hittem, valami nagy bajba kerültél. – Hát Szederrel mi van? – kérdezem. A lány megrázza a fejét. – Nem tudom. – Nem lett volna szabad ennyit kockáztatnod – förmedek rá élesen. – De köszönöm. Lábra állnék, ám Korall visszahúz. – Várj! – suttogja, a szája elé tett ujjakkal. A következő pillanatban én is meghallom: újabb léptek, ezúttal az ellenkező irányból. Két, sebesen haladó alak válik ki a sötétből. Az egyik férfi ezt mondja: – Elképzelni sem tudom, hogy élhettél abban a mocsokban ilyen sokáig… Esküszöm, egy napig sem bírtam volna. – Nem volt könnyű – feleli a másik; egy nő. Ismerősnek tűnik a hangja. Amikor ők is eltűnnek a szemünk elől, Korall megrángatja a karomat. El kell iszkolnunk onnan, mert hamarosan mindenütt őrjáratozni fognak. Valószínűleg felkapcsolják az utcai lámpákat, hogy könnyebb legyen átfésülni a területet. Délre kell indulnunk. Ott átkelhetünk a határon, vissza a táborba. Gyorsan és némán haladunk, egészen odalapulva az épületekhez, időnként egy sikátorban vagy kapualjban elbújva. Ugyanazt a fojtogató félelmet érzem, mint Julian mellett az alagutakból való menekülés közben, amikor valahogy fel kellett jutnunk a felszínre. 209

Hirtelen minden utcai lámpa egyszerre gyullad fel. Olyan, mintha addig egy árnyakból álló óceánban sodródtunk volna, most pedig a dagály a partra lökne minket, egy sivár, elhagyatott településre. Korallal egyszerre húzódunk vissza egy sötét kapualjba. – A rohadt életbe! – motyogja. – Pont ettől féltem – suttogom. – Muszáj a sikátorokban maradnunk. Mindig meg kell találnunk a legsötétebb helyeket. Korall bólint. Patkányként iszkolunk egyik árnyéktól a másikig, elrejtőzünk az apró hézagokban, a sikátorokban, a repedésekben, a kukák mögött. Még kétszer halljuk a közeledő őrjáratokat, és mindannyiszor elbújunk, egészen addig, amíg az adóvevők éles recsegése és a léptek ritmikus zaja el nem vész a távolban. Átalakul a város. Hirtelen megritkulnak az épületek, és a folyamatosan siránkozó riadó hangja is csupán messzi kiáltozásnak tűnik. Hálásan vetjük be magunkat egy másik kerületbe, ahol alszanak az utcai lámpák. A hold pöffeszkedik az égen. A kétoldalt magasodó, üres lakóházak úgy néznek ki, mint az elhagyott, szüleiktől elválasztott gyerekek. Azon tanakodom, milyen messze lehet a folyó, Holló csapatának sikerült-e már felrobbantania a gátat, és vajon hallanunk kellett volna-e a robajt. Eszembe jut Julian, és szorongani kezdek. Ugyanakkor sajnálom is. Keményen bántam vele, pedig annyira igyekszik… – Lena! Korall megáll, és mutat valamit. Elmegyünk egy park mellett, amelynek közepén földbe süllyesztett, kerek amfiteátrum bújik meg. Egy pillanatig úgy látom, mintha sötét 210

olaj töltené meg a kőlelátók közötti részt; valami sűrű, fekete felszínen csillan meg a holdfény. Aztán rádöbbenek: víz. A színházat félig elárasztották. Kusza levélréteg örvénylik a tetején, és megzavarja a hold, a csillagok és a fák tükörképét. Bizarr módon szép látványt nyújt. Öntudatlanul is előrébb lépek, ki a fűre, ami szinte csikorog a lábam alatt. A cipőm alól sár bugyborékol felfelé. Pippának igaza volt. A gát miatt a víz áttört a folyóparton, és elárasztotta a belvárosi részeket. Ez azt jelenti, hogy egy olyan kerületben járunk, amit kiürítettek a lázadások után. – Menjünk a falhoz! – javaslom. – Itt már nem lehet gond az átjutás. Folytatjuk utunkat a park körül. Mély, teljes és megnyugtató csend burkolja be az egész területet. Kezdem jobban érezni magam. Megvan. Megtettük, amivel megbíztak minket – és ha szerencsénk van, a terv további részét is sikerült végrehajtani. A park egyik szegletében kis, kerek kőpavilont fedezünk fel, sötét fák gyűrűjében. Ha az egyik pontján nem égne egy magányos, régies stílusú lámpás, nem is venném észre a kőpadon ülő lányt. A térdei közé hajtja a fejét, ám hosszú, csíkos hajáról és sárral lepett, lila edzőcipőjéről felismerem. Lu az. Korall ugyanabban a pillanatban veszi észre. – Az ott nem…? – kérdezi, én viszont közben már futásnak is eredek. – Lu! – kiáltom. A lány riadtan felnéz. A jelek szerint nem ismer fel azonnal, mert egy pillanatra izzóvörös lesz rémült arca. Térdre rogyok előtte, és a vállára teszem a kezem. 211

– Jól vagy? – kérdezem kifulladva. – Hol vannak a többiek? Történt valami? – Én… – Elcsuklik a hangja, és megcsóválja a fejét. – Megsérültél? – Felállok, de a kezem továbbra is a vállán tartom. Nem látok rajta vért, de kissé remeg a teste a tenyerem alatt. Kinyitja a száját, de ismét becsukja. Kitágul, és valahogy kiüresedik a tekintete. – Lu! Szólalj már meg? –A kezem felsiklik az arcára, óvatosan megrázom, és megpróbálom kirángatni a dermedtségéből. Közben véletlenül végigsimítom a bal füle mögötti részt. Szinte a szívem is megáll. Halkan feljajdul, és el akar tolni magától. Én viszont rászorítom a kezem a tarkójára. Elhajolna, birkózik velem, szabadulni akar a szorításomból. – Menj innen! – szól rám, mintha leköpne. Nem mondok semmit. Meg sem tudok szólalni. Az összes energiám a kezembe gyűlik, és onnan az ujjaimba. Lu erős, de váratlanul érte a felbukkanásunk, ezért sikerül talpra rángatnom, és a hátát egy kőoszlopnak nyomnom. Belevájom a könyökömet a nyakába, rákényszerítem, hogy oldalra fordítsa a fejét. Köhögve kínlódik. Csak elmosódva ér el hozzám Korall hangja. – Mi a fenét művelsz, Lena? Félrehúzom Lu haját az arcából, hogy teljesen feltáruljon sima, fehér bőre. Érzem a pulzusa eszeveszett zakatolását – a szabályos, háromágú sebhely alatt. A procedúra nyoma. Egy igazi kezelésé. Lút kikezelték.

212

Lassan visszagomolyognak az emlékeimből az elmúlt hetek: Lu némasága, a vérmérsékletének változása, ahogy megnövesztette a haját, amit gondosan előrefésülve hordott. – Mikor? – nyögöm ki rekedten. Még mindig hátrafeszítem a nyakát az alkarommal. Valami fekete, régi érzés duzzad fel bennem. Áruló! – Eressz el! – mondja, levegő után kapkodva. Bal szemével megpróbál visszanézni rám. – Mikor? – ismétlem, és meglököm a nyakát. Felordít. – Oké, oké! – visszakozik, mire kissé engedek a nyomásból. de ugyanúgy az oszlophoz préselve tartom. – Decemberben. Baltimore-ban. Kavarog a fejem. Hát persze: Lu volt az, akit nemrég hallottam! Eszembe jutnak a rendfenntartó szavai, és új, rettenetes értelmet nyernek: Elképzelni sem tudom, hogy élhettél abban a mocsokban ilyen sokáig… Aztán az ő válasza: Nem volt könnyű. – Miért? – bököm ki nagy nehezen. Nem felel azonnal. Közelebb dőlök hozzá. – Miért? Rekedten, hadarva folytatja. – Igazuk volt, Lena. Most már tudom. Gondolj vissza, milyen alakok voltak a táborban, a Vadonban…! Mint az állatok! Az nem a boldogság. – Az a szabadság – helyesbítek. – Tényleg? – Kidülled a szeme, és szembogarát teljesen elnyeli a feketeség. – Te szabad vagy, Lena? Ilyen életet akartál? Nem tudok válaszolni. A düh sűrű, sötét iszapként tolul a mellkasomba és a torkomba.

213

Lu suttogása selyemként áramlik, vagy inkább egy fűben sziszegő kígyót idéz. – Még nem késő neked sem, Lena. Nem számít, mit tettél a túloldalon. Kitörlik, tisztán kezdheted újra. Ez a lényege az egésznek. El tudják távolítani… a múltat, a fájdalmat, a küszködést. Újrakezdheted az életed. Pár pillanatig némán állunk egymással szemben. Lu nehezen kap levegőt. – Mindent? – kérdezem. Lu bólintana, de amikor ismét belenyomom a könyököm a nyakába, eltorzul az arca. – A szorongás, a boldogtalanság. Egy perc alatt eltűnik. Elengedem a nyakát. Mélyen, hálásan beszívja a levegőt. Nagyon közel hajolok hozzá, és olyasvalamit mondok neki, amit Hanától hallottam egyszer régen. – Tudod, hogy csak úgy lehetsz boldog, ha néha boldogtalan vagy? Lu arca megkeményedik. Most már van helye mozdulni. Ütésre emeli a karját, ám én elkapom a csuklóját, és a háta mögé feszítem. Kénytelen meggörnyedni. Leteperem a földre, ránehezedem a súlyommal, és az egyik térdemet a lapockái közé nyomom. – Lena! – kiált fel Korall. Tudomást sem veszek róla. Egyetlen szó dörömböl a fülemben: Áruló. Áruló. Áruló. – Mi történt a többiekkel? – kérdezem, magas és feszült hangon. – Már túl késő, Lena. – Lu arca félig a földbe nyomódik, mégis sikerül szörnyű vigyorra húznia a száját. Jó, hogy nincs nálam kés. Azonnal belevágnám a nyakába. Eszembe jut Holló mosolygó, nevető arca: Lu velünk jöhet. Ő 214

egy két lábon járó, szerencsehozó amulett. Visszaemlékszem rá, ahogy Tövis szétosztja a kenyeret, és neki adja a legnagyobb darabot, amikor éhségre panaszkodik. Krétaszerűen morzsolódik szét a szívem; legszívesebben egyszerre sikoltanék és zokognék. Bíztunk benned. – Lena! – nógat Korall. – Szerintem… – Kuss legyen! – szólok rá rekedten, de le sem veszem a szemem Lúról. – Mondd el, mi lett velük, különben megöllek! Fészkelődik a súlyom alatt, de a förtelmes, torz vigyor nem konyul le az arcáról. – Már késő – ismétli. – Holnap sötétedés előtt itt lesznek. – Miről beszélsz? Úgy nevet, mintha valami zörögne a torkában. – Nem gondolhattad komolyan, hogy sokáig tart! Nem hihetted, hogy sokáig játszadozhattok abban a mocskos táborban… – Tovább csavarom a karját, még közelebb a lapockájához. Feljajdul, de sietve folytatja. – Tízezer katona, Lena. Egy szervezett, tízezer fős katonai alakulat… ezernyi éhes, szomjas, beteg Veszettel szemben. Letarolnak titeket. Lesöpörnek a föld színéről. Huss! Úgy érzem, mindjárt felfordul a gyomrom. Mintha valami sűrű folyadék töltené meg a fejemet. Csak tompán hallom, ahogy Korall hozzám beszél. Eltart egy ideig, míg a szavai értelmet nyernek a fejemben visszhangzó öblös hangokon keresztül. – Lena! Azt hiszem, jön valaki. Alighogy kimondja, egy rendfenntartó fordul be a sarkon – nyilván az, akit korábban Lu mellett láttunk. – Bocs, hogy ilyen sokáig tartott. Be volt zárva a fészer…

215

Félbehagyja a mondatot, amikor meglátja, hogy a földhöz szögezem Lút. Korall felkiált, és ügyetlenül a férfira veti magát. A rendfenntartó visszalöki. Halk reccsenést hallok, amikor a feje nekivágódik a pavilon egyik kőoszlopának. A rendfenntartó előrelendül, és nekidobja az elemlámpáját a lány arcának. Korallnak sikerül elhajolnia, de csak hajszál híján. A lámpa a kemény oszlopnak csapódik, és szikrázva kialszik. A rendfenntartó túl nagy lendülettel dobta a lámpát, ezért elveszti az egyensúlyát. Korallnak éppen ennyi időre van szüksége ahhoz, hogy elmeneküljön az oszloptól. Imbolyog, nehezen tartja meg az egyensúlyát. Támolyogva szembefordul a férfival, de közben egyik kezét a tarkójára szorítja. A rendfenntartó összeszedi magát; kitapogatja az övét: a fegyverét keresi. Talpra szökkenek. Nincs más választásom, mint elengedni Lút. Ráugrom a rendfenntartóra, átkulcsolom a derekát. A súlyom és a lendületem ledönti a lábáról, így együtt zuhanunk a földre. Összegabalyodott karokkal és lábakkal gurulunk arrébb. Az egyenruhája és az izzadsága íze megtölti a számat, a pisztolya élesen belevájódik a combomba. Kiáltást hallok a hátam mögül, majd egy test puffan a földre. Imádkozom, hogy ne Korall legyen az, hanem Lu. Aztán a rendfenntartó kitépi magát a szorításomból, feltápászkodik, és durván lelök magáról. Kivörösödött arccal zihál. Nagyobb és erősebb nálam – ugyanakkor lassabb is, és nincs túl jó kondiban. Tovább matat az övénél, ám mielőtt kivenné a pisztolyt a tokjából, elkapom a csuklóját. Csüggedten felordít. Durr!

216

A fegyver elsül. Annyira váratlanul ér a lövés, hogy az egész testem megremeg, sőt még a fogam is csikorog tőle. hátraugrom. A rendfenntartó fájdalmas ordítással görnyed össze, vér szivárog a jobb lábából. Aztán a földre rogy, a hátára fordul, és magához szorítja a combját. Izzadságtól nyirkos arca eltorzul. A pisztoly még mindig a táskájában van – véletlenül sült el. Előrelépek, és elveszem tőle a fegyvert. Nem mutat ellenállást. Tovább nyöszörög, és remegve ismételgeti: – A kurva életbe! A kurva életbe! – Mi a szart csináltál? Megfordulok. Lu áll mögöttem, és zihálva néz a szemembe. Korall az oldalán fekszik a földön, fejét az egyik karján nyugtatja, lába a melléig felhúzva. A szívverésem is eláll egy pillanatra. Csak ne haljon meg! Aztán látom, hogy megremeg a szempillája, és görcsösen megmozdul az egyik keze. Felnyög. Ezek szerint még életben van. Lu felém lép. Felemelem a pisztolyt, és rászegezem. Megdermed. – Ugyan már! – Meleg, szívélyes, könnyed hangra vált. – Ne csinálj butaságot! Nyugi! – Pontosan tudom, mit teszek – közlöm. Magam is elképedek rajta, milyen szilárdan tartom a fegyvert. Döbbenetes, hogy mindez – a csukló, az ujj, az ököl, a pisztoly – hozzám tartozik. Lu nagy nehezen elmosolyodik. – Emlékszel a régi lakóbázisra? – kérdezi ugyanazzal a lágy, altatódalra emlékeztető hanghordozással. – Emlékszel, amikor Kékkel megtaláltuk az áfonyabokrokat?

217

– Ne merj az emlékeimről beszélni! – vágom rá, szinte köpködve. – Főleg Kéket ne említsd! – Csőre töltöm a fegyvert. Látom, hogy összerezzen. Lekonyul a mosoly a szájáról. Annyira könnyű lenne! Meghúz, és elenged. Durr! – Lena! – kezdi újra, ám én nem engedem, hogy befejezze. Még közelebb lépek, megszüntetve a köztünk lévő távolságot. Egyik karommal átfogom a nyakát, a másikkal magam elé penderítem a testét, és az állához szegezem a pisztoly csövét. Forogni kezd a szeme, mint egy rémült lónak. Érzem, ahogy görcsbe rándul a teste, és remegve próbálja kiszabadítani magát a szorításomból. – Ne mozdulj! – szólok rá. Idegen a hangom, alig ismerem meg. Elernyed a teste – csak a szeme marad feszült: tovább forog ijedten, hol az arcomra, hol az égre néz. Meghúz, és elenged. Egyszerű mozdulat, egyetlen rántás. Érzem a leheletét: forró és keserű. Ellököm magamtól. Levegő után kapkodva tántorog, mintha fojtogattam volna. – Menj! – kiáltok rá. – Vidd őt is! – mutatok a rendfenntartóra, aki még mindig nyöszörögve szorongatja a combját. – Húzzatok innen! Lu idegesen megnyalja a száját, pillantása a földön fekvő férfira szegeződik. – Mielőtt meggondolom magam! – teszem hozzá. Ezután már nem habozik; leguggol, a vállára veszi a rendfenntartó karját, és segít neki felállni. Időközben fekete lett a vérfolt a nadrágján, a combja közepétől a térdéig terjedt. Azon kapom magam, hogy kegyetlen módon azt kívánom: bárcsak hamarabb elvérezne, mint ahogy a segítség megérkezik. 218

– Menjünk innen! – suttogja Lu a férfinak, de még mindig engem bámul. Nézem, ahogy Lu és a rendfenntartó végigbotladoznak az utcán. A férfi minden egyes lépésnél feljajdul. Amint elnyeli őket a sötétség, megkönnyebbülten kifújom a levegőt. Megfordulok. Korall éppen felül, és közben a fejét dörzsöli. – Jól vagyok – mondja, amikor odamegyek hozzá segíteni. Tétován áll fel. Többször is szaporán pislog, mintha nem látna tisztán. – Biztos, hogy tudsz járni? – kérdezem, mire bólint. – Gyere! Muszáj elmennünk innen! Lu és a rendfenntartó azonnal jelenteni fogják a történteket, amint tudják. Ha nem sietünk, bármelyik percben körbevehetnek minket. A gyűlölet mély űrként tátong bennem, amikor arra gondolok, hogy Tövis pár napja megosztotta a vacsoráját Lúval, ő pedig elfogadta. Szerencsére úgy jutunk el a határfalig, hogy egyetlen őrjárattal sem találkozunk, és a rozsdás lépcsőt is megtaláljuk, amely felvezet az őrök üres sétányára. A város legdélibb pontján járhatunk, a tábor közvetlen közelében, a biztonsági erők pedig Waterbury népesebb kerületeiben összpontosulnak. Korall remegve mássza meg a lépcsőt. Mögötte haladok, nehogy leessen, ő viszont nem akarja, hogy segítsek, sőt el is húzódik tőlem, amikor ráteszem a kezem a hátára. Pár óra leforgása alatt tízszeresére nőtt az iránta érzett tiszteletem. Amikor felérünk az őrök gyilokjárójára, a sziréna elhallgat a távolban, és a hirtelen beálló csend egészen rémisztővé válik, mint valami néma sikoly. A fal túlsó felén sokkal nehezebb lemászni. Talán öt métert esünk a meredek, laza, kavicsos és köves talajig. Én megyek 219

elsőként: a kezemmel araszolva kimászom az egyik sötét reflektor vázán, majd elengedem a vasat, és a földre huppanok. Métereket bukfencezek előre, és amikor végre beékelődik a térdem a talajba, hogy megállhassak, a kavicsok átszúrják a farmerem anyagát. Korall következik, az arca egészen belesápad a koncentrálásba. Felsikolt a fájdalomtól, amikor földet ér. Fogalmam sincs, mire számítottam – talán attól féltem, hogy már megérkeztek a tankok, a táborban pedig már csak káoszt és hamut találunk. A tábor viszont ugyanolyan, mint amikor elhagytuk: csúcsos sátrakból és ferde viskókból álló, hatalmas, gödrökkel teli síkság. A túlsó végében változatlanul ott magasodnak a hatalmas sziklaszirtek, tetejükön sötét erdőkoronával. – Szerinted mennyi időnk van még? – kérdezi Korall. Nem kell befejeznie a mondatot, mert tudom, mire gondol: a seregek érkezéséig. – Nem elég – vágom rá. Némán vonulunk végig a tábor szélén. Még mindig gyorsabban haladunk a határa mentén, mintha az emberek és sátrak útvesztőjében bukdácsolnánk. A folyóban továbbra sincs víz. Nyilvánvaló, hogy füstbe ment a tervünk. Hollónak és társainak nem sikerült felrobbantaniuk a gátat – nem mintha ezen a ponton már sokat számítana. Ez a tömeg… szomjas, kimerült és gyenge. Könnyű lesz becserkészni őket. És persze még könnyebb megölni. Mire visszaérünk Pippa táborába, annyira kiszárad a torkom, hogy alig bírok nyelni. Amikor Julian futni kezd felém, egy 220

darabig fel sem ismerem az arcát: mindössze kuszán gomolygó alakokat és árnyékokat észlelek. A háta mögött Alex is elfordul a tűztől. A szemembe néz, és nyitott szájjal, széttárt karral elindul felém. Minden mozdulatlanná dermed, és ebben a pillanatban biztosan érzem, hogy megbocsátott nekem. Én is kinyújtom a karom – hogy átölelhessem… – Lena! – kiált fel Julian, és felemel a földről. Visszazuhanok saját magamba; hozzányomom az arcom a mellkasához. Alex bizonyára Korallnak tárta szét a karját, hallom is a dünnyögését. Eltolom magam Juliantől, és látom, hogy Alex visszavezeti a lányt a tűzhöz. Pedig abban a pillanatban teljesen meg voltam győződve róla, hogy felém tartott. – Mi történt? – kérdezi Julian, és a tenyerébe veszi az arcomat, hogy szinte összeérjen a szempillánk. – Szeder azt mondta… – Hol van Holló? – vágok közbe. – Itt vagyok. Holló előlép a gomolygó sötétségből, és hirtelen mindnyájan ott teremnek körülöttem: Szeder, Vadász, Tövis és Pippa. Egyszerre beszélnek, kérdésekkel bombáznak. Julian a hátamon tartja az egyik kezét. Vadász vízzel kínál egy majdnem üres műanyag palackból. Hálásan fogadom. – Korall jól van? – kérdezem. – Vérzel, Lena. – Úristen, mi történt? – Nincs időnk. – A víz segít, de még mindig szétmorzsolódnak a szavak a torkomban. – El kell mennünk innen. Össze kell hívnunk mindenkit, akit lehet, és azonnal… 221

– Állj, állj, lassabban! – Pippa felemeli mindkét kezét. Arca egyik felét megvilágítja a tűz fénye, a másikat elnyeli a sötétség. Eszembe jut Lu, és hányingert érzek: félember, kétarcú áruló. – Kezdd az elején! – parancsol rám Holló. – Verekednünk kellett – mondom. – A fal túloldalán. – Azt hittük, foglyul ejtettek titeket – vallja be Tövis. Látom rajta az izgatottságot és az idegességet, ahogy mindenki máson is. Az egész csoport szinte izzik az ártalmas feszültségtől. – Miután megtámadtak… – Megtámadtak? – ismétlem élesen. – Hogy érted ezt? – Nem sikerült eljutnunk a gátig – magyarázza Holló. – Alex és Szörny eldobta a bombát. Alig két méterre voltunk a faltól, amikor egy rendfenntartó csapat rohanni kezdett felénk. Ott ültek lesben, és vártak minket. Otthagytam volna a fogam, ha Julian nem veszi észre időben a mozgást, és nem fúj riadót. Közben Alex is csatlakozik a csoporthoz. Korall esetlenül lábra áll, a szája finom, sötét vonallá keskenyedik. Azt hiszem, még soha nem láttam ilyen szépnek. Összeszorul a szívem. Megértem, mit kedvel benne Alex. Sőt talán azt is, hogy mit szeret benne. – Visszarohantunk ide – folytatja Pippa. – Aztán felbukkant Szeder. Arról vitatkoztunk, hogy a keresésetekre induljunk-e… – Dani hol van? – kérdezem hirtelen, mert közben feltűnik az egyik csoporttag hiánya. – Meghalt-vágja rá Holló kurtán, és kerüli a tekintetemet. – Lút pedig elkapták. Nem értünk oda időben. Sajnálom, Lena – fejezi be lágyabb hangon, és újra a szemembe néz. Ismét kavarogni kezd a gyomrom. Átfogom a hasamat a karommal, mintha ezzel visszafojthatnám az öklendezést. 222

– Lút nem vitték el – mondom, de olyan a hangom, mintha ugatnék. – És valóban vártak titeket. A rendfenntartók. Csapda volt. Kis ideig csend van. Holló és Tövis egy pillantást váltanak egymással. Végül Alex szólal meg: – Miről beszélsz? Ez az első alkalom, hogy közvetlenül engem szólít meg azóta, hogy a rendfenntartók felégették a táborunkat. – Lu nem az, akinek hittük – folytatom. – Lu egészen más ember. Kikezelték. Megint csend lesz: egyetlen éles, megrökönyödött, némapercig tart. Végül Hollóból tör elő a kérdés: – Honnan tudod? – Láttam a heget a füle mögött. – Hirtelen nagyon kifáradok. – Aztán bevallotta. – Lehetetlen! – tiltakozik Vadász. – Én vele voltam… Együtt mentünk Marylandbe… – Nem lehetetlen – mondja lassan Holló. – Elmesélte, hogy egy kis időre elszakadt a csoporttól, és összevissza kószált a lakóbázisok között. – Csak pár hétre tűnt el. – Vadász megerősítést várva néz Szederre. A férfi bólint. – Az pont elég – jegyzi meg Julian halkan. Alex idegesen ránéz. Juliannek igaza van: annyi idő pont elég. Holló feszült hangon szólal meg: – Folytasd, Lena! – Katonák jönnek – közlöm. Amint kimondom az igazságot, úgy érzem, mintha gyomorszájon rúgtak volna. Újabb döbbent, néma csend. 223

– Hányan? – kérdezi Pippa. – Tízezren – válaszolom, bár alig tudok beszélni. Mindenki élesen szívja be a levegőt, és hirtelen úgy tűnik, mintha mindannyian nyöszörögnének. Pippa továbbra is engem néz, lézersugárszerű tekintettel. – Mikor? – Huszonnégy órán belül. – Ha igazat mondott – veti fel Szeder. Pippa végigfuttatja ujjait a hajában, mire tincsei tüskeszerűen merednek fel. – Nem hiszem el – mondja, aztán szinte rögtön hozzáteszi: – Pont valami ilyesmitől féltem. – Elvágom a kibaszott torkát! – káromkodik halkan Vadász. – Most mit tegyünk? – kérdezi Holló Pippától. A csapat vezére egy darabig hallgat, és a lángokat nézi. Aztán összeszedi magát. – Nem teszünk semmit – jelenti ki határozottan, és végignéz a csoporton: Tövis, Holló, Vadász, Szeder, Szörny, Alex, Korall és végül Julian. Legvégül rám villan a tekintete, én pedig önkéntelenül is hátrálok egy lépést. Mintha egy ajtó zárult volna be a lelkében. Ezúttal nem is járkál fel-alá. – Holló, te és Tövis egy biztonságos házba vezetitek a csapatot, Hartford határában. Nyár elmagyarázta, hogy lehet eljutni oda. Az elkövetkező pár napban az Ellenállás odaküld néhány tagot. Meg kell várnotok őket. – Veled mi lesz? – kérdezi Szörny. Pippa kilép a körből, és odamegy egy háromfalú kalyibához a tábor közepén, amely régi hűtőszekrényt rejt. – Én itt teszem meg, amit tudok – közli. Mindenki egyszerre kezd beszélni. 224

– Veled maradok – jelenti ki Szörny. – Ez öngyilkosság, Pippa! – csattan fel Tövis. – Nem veheted fel a harcot tízezer katonával! – támadja le Holló is. – Letarolnak titeket… Pippa felemeli a kezét. – Nem akarok harcolni. Viszont el akarom terjeszteni a táborban, hogy mire számítsanak, és minél nagyobb részét megpróbálom kiüríteni. – Nincs rá idő!– szólal meg Korall. Meglepően éles a hangja. – A seregek már útban vannak errefelé… Nem marad időnk mindenkit elküldeni, és elterjeszteni a hírt… – Azt mondtam, megteszem, amit tudok. – Ezúttal Pippa hangja válik élessé. Leveszi a kulcsot a nyakából, kinyitja a hűtőszekrényen lógó lakatot, majd kiveszi az élelmet és az orvosi felszerelést a megsötétült polcokról. – Nélküled nem megyünk sehova – közli Szörny makacsul. – Itt maradunk. Segítünk kiüríteni a tábort. – Azt teszitek, amit mondok! – ellenkezik Pippa, és szembe sem fordul a fiúval. Leguggol, és pokrócokat húz elő az egyik pad alól. – Elmentek abba a biztonságos házba, és megvárjátok az Ellenállást. – Nem! Én nem. Most végre találkozik a tekintetük, és valami néma beszélgetés zajlik le közöttük. Végül Pippa bólint. – Jól van – mondja. – De a többiek azonnal induljanak? – Pippa… – szólal meg Holló tiltakozva. A csapat vezetője feláll. – Nincs ellenvetés! – Most már tudom, hol tanulta Holló a keménységet, az emberekkel való határozott bánásmódot.

225

– Korallnak egy dologban igaza van – folytatja Pippa halkan. – Szinte semmi időnk nincs. Húsz percen belül el kell hagynotok a tábort. – Megint végignéz a társaságon. – Holló, vigyétek el a tartalékokat, amire csak szükségetek lehet! A ház körülbelül egynapi járóföldre van, de ha kerülőutat kell tennetek a katonák miatt, hosszabb ideig is tarthat. Tövis, gyere velem! Rajzolok neked egy térképet. A csapat szétszéled. Lehet, hogy a kimerültség vagy a félelem teszi, de egyszeriben minden álomszerűnek tűnik: ahogy Tövis és Pippa egy papír fölé hajolnak gesztikulálva; ahogy Holló pokrócokat hajtogat és köt össze egy régi kötéllel, ahogy Vadász nekem kínálgatja a maradék vizet; ahogy Pippa hirtelen nógatni kezd bennünket: – Menjetek! Menjetek! A holdfény gyéren világítja meg a domboldal zegzugos ösvényeit, amelyek olyan sötétbarnák és szárazak, mintha alvadt vérpatakok lennének. Visszanézek a táborra, a háborgó árnyak tengerére – mind ember, temérdek ember, akiknek fogalma sincs róla, hogy a puskák, a bombák és a seregek egyre közelebb érnek hozzájuk. Holló is ugyanazt érezheti, amit én: az újonnan termett félelmet a levegőben, a halál közelségét és a rémületet. Megfordul, és visszakiált: – Kérlek, Pippa! – A hang lebucskázik a csupasz lejtőn. Pippa minket néz az ösvény aljáról. Szörny mögötte áll. A csapatvezető lámpást tart a kezében, amely alulról világítja meg az arcát, és szinte kővé dermeszti a fény-árnyék változásaival. – Menjetek! – kiált vissza. – Ne aggódjatok! A biztonságos házban találkozunk! 226

Holló még egy darabig bámulja, majd ismét előrefordul. Ekkor Pippa még egyszer utánunk kiált: – De ha három napon belül nem érek oda, ne várjatok! Bámulatos higgadtság honol a hangjában. Most már arra is rájövök, miféle kifejezést láttam korábban a szemében. Nem egyszerű nyugalom volt. Belenyugvás. Annak az embernek a beletörődése, aki tudja, hogy meg fog halni. Magunk mögött hagyjuk a sötétben ácsorgó Pippát és a tábor zsigerszerű mozgolódását. Közben a nap elektromos izzással tölti fel az égbolt alját, és minden irányból egyre közelebb araszolnak a fegyverek.

227

Hana

Szombat reggel elhajtok a Deering Highlandsre. Ez afféle szokásom lett időközben. Örülök, hogy nem futok össze Graceszel – az utcák dermedten, némán fogadnak a hajnali ködben és annak is örülök, hogy a föld alatti kamra polcai mindjobban megtelnek. Hazaérve beállok a forró zuhany alá, amitől élénk rózsaszínné válik a bőröm. Gondosan megtisztítom magam, még a körmeim alatt is, mintha a Highlands és a rajta élő emberek szaga rám tapadt volna. Nem lehetek eléggé óvatos. Ha Cassie-t azért nyilvánították Veszettnek, mert elkapta a betegséget, vagy Fred ezzel gyanúsította, akkor el sem akarom képzelni, mit tenne velem és a családommal, ha rájönne: nem hatott tökéletesen a kúra. Kétséget kizáróan meg kell tudnom, mi történt Cassandrával. Fred egész nap a kampánya finanszírozóival és támogatóival golfozik, köztük az apámmal. Anyám Mrs. Hargrove-val ebédel a klubban. Derűsen elbúcsúzom a szüleimtől, amikor indulnak, és fél órán keresztül megpróbálom elütni valahogy az 228

időt. Csak járkálok fel-alá a szobában, még a tévé is túlzottan idegesít. Amikor már elég sok idő eltelt, összeszedem a végső vendéglistát meg a lakodalom ültetési rendjét, és hanyagul egy irattartóba teszem. Nincs értelme titkolnom, hova megyek, ezért felhívom Ricket, Tony testvérét, és a bejárati verandán várom, hogy feltűnjön az autója. – Hargrove-ékhoz, légyszi! – csicsergem, miközben lehuppanok a hátsó ülésre. Próbálok minél kevesebbet fészkelődni. Nem akarom, hogy Rick észrevegye, milyen ideges vagyok. Nem akarok kérdéseket, de Rick nem is figyel rám, csak az utat nézi. Felhajtott inggallérjába süppedő, kopasz feje egy nagyra nőtt, rózsaszínű tojásra emlékeztet. Hargrove-ék házánál mindhárom autóbeálló üresen fogad. Eddig minden rendben. – Várjon itt! – mondom Ricknek. – Nem tart sokáig. Egy lány nyit ajtót, akit már többször láttam az alkalmazottak között. Alig pár évvel lehet idősebb nálam. Olyan az arca, mintha folyton gyanakodna – akár egy kutyáé, amit túl sokszor rúgtak fejbe. – Ó! – kiált fel, amikor meglát. Tétovázik; nem tudja, beengedhet-e a házba. Azonnal ömleni kezd belőlem a szó. – Jöttem, amilyen gyorsan csak tudtam. Hihetetlen, de a nagy felhajtás közepette anyám épp a terveket hagyta otthon ebéd előtt! Mrs. Hargrove-nak jóvá kell hagynia az ültetési rendet. – Ó! – ismétli a lány, és összevonja a szemöldökét. – Mrs. Hargrove nincs itt. A klubba ment. 229

Felnyögök, és úgy teszek, mintha meglepődtem volna. – Amikor anyám azt mondta, együtt fognak ebédelni, azt hittem… – A klubban vannak – hadarja idegesen. Úgy kapaszkodik ebbe az információba, mintha az élete függne tőle. – Milyen buta vagyok! És persze már nincs időm elmenni a klubba. Nem hagyhatnám itt ezeket a papírokat Mrs. Hargrovenak…? – Átadom neki, ha gondolja – ajánlkozik. – Nem, nem, arra nincs szükség – vágom rá sietve. Megnyalom a számat. – Ha beengedne egy pillanatra, hagynék neki egy rövid üzenetet. A hatos és nyolcas asztalt fel kellene cserélni, és már azt is kitaláltam, hogy lehetne megoldani Mr. és Mrs. Kimble elhelyezését… A lány hátrébb lép, és beenged. – Persze – mondja, és kissé szélesebbre tárja az ajtót, hogy beléphessek. Elmegyek előtte. Bár számtalanszor jártam már Hargrove-ék házában, a tulajdonosok távollétében egészen más légkör fogad. A szobák többsége be van sötétítve, és olyan nagy a csönd, hogy jól hallani a léptek nyikorgását az emeleten és a vászonanyagok suhogását a sokadik szobából. Libabőrös lesz a karom. Igaz, hogy hűvös az előszoba, de van még valami a levegőben… Mintha az épület visszafojtott lélegzettel várna egy katasztrófát. Miután bejutottam, nem igazán tudom, mit tegyek. Fred biztosan megtartotta a Cassie-vel kötött házasságának iratait, így a válási papírokat is. Soha nem jártam a dolgozószobájában, de az első látogatásom alkalmával

230

megmutatta, hol van, és jó eséllyel ott lesznek az iratok is. Először azonban meg kell szabadulnom a lánytól. – Jaj, nagyon köszönöm! – mondom, miközben bekísér a nappaliba. Felvillantom a legsugárzóbb mosolyomat. – Csak leülök ide, és megírom az üzenetet. Mondja meg Mrs. Haregrove-nak, hogy a dohányzóasztalon hagytam a papírt, jó? –Ezzel a mondattal akarom kiküldeni a helyiségből, ám ő csak bólint, és áll tovább egy helyben, ostobán bámulva. Most már bármilyen kifogás megteszi, kénytelen vagyok improvizálni. – Megtenne egy szívességet? Ha már itt vagyok, felmenne az emeletre, és megkeresné a színmintákat, amiket valamikor régen kölcsönadtunk Mrs. Hargrove-nak? A virágdekorátor visszakérte. Mrs. Hargrove azt mondta, a hálószobájában hagyta… Biztos az asztalon. – Színmintákat? – Olyan vastag, mint egy könyv. – Még mindig nem moccan, ezért folytatom. – Itt várok, jó? Végre magamra hagy. Megvárom, amíg a léptei eltávolodnak az emeleten, és visszaosonok az előszobába. A Fred dolgozószobájába vezető ajtó zárva van, de szerencsére nem kulcsra. Besurranok, és halkan becsukom magam mögött. Kiszárad a szám, a szívem a torkomban dobog. Emlékeztetnem kell magamat arra, hogy semmi rosszat nem csináltam. Legalábbis eddig. Tulajdonképpen ez már az én házam is, vagyis hamarosan az lesz. Kitapogatom a villanykapcsolót a falon. Nagy rizikót vállalok – bárki észreveheti a fénycsíkot az ajtó alatt –, ám ha a sötétben matatok, és felborítok valamit, még nagyobb zűrzavart kelthetek. 231

Jókora íróasztal foglalja el a szoba nagy részét, mögötte pedig merev hátú bőrfotel áll. Felismerem Fred egyik golftrófeáját, valamint egy valódi ezüst papírnehezéket az egyébként üres könyvespolcokon. Az egyik sarokban nagy fém irat-szekrény áll; mellette egy férfi képe lóg a falon – valószínűleg egy vadászé –, különféle állattetemek körében. Gyorsan elfordítom a tekintetem. Odamegyek az iratszekrényhez, amit szintén nem tart zárva. Átfutok néhány pénzügyi dokumentumköteget: banki kivonatokat, adó-visszaigazolásokat, számlákat és befizetési űrlapokat – csaknem tízévesek. Az egyik fiókban az alkalmazottakról tárol információt, például a személyi igazolványaik fénymásolatát. A lányt, aki beengedett, Eleanor Latterlynek hívják, és pontosan egyidős velem. Aztán a legalsó fiók hátuljában megtalálom: jelzés nélküli, vékony dosszié, benne Cassie születési és házassági anyakönyvi kivonata. A válásnak semmi nyoma nincs, csak egy összehajtott levél, vastag levélpapírra nyomtatva. Sietve átfutom az első sort: Ez a levél Cassandra Melanea Hargrove, sz. O’Donnell testi és mentális állapotáról szól. Fent jelzett személyt… Lépteket hallok a dolgozószoba felé közeledni. Visszateszem a dossziét a helyére, lábammal becsukom a szekrényt, a levelet pedig a hátsó zsebembe dugom, és közben hálát adok az égnek, hogy farmert vettem fel. Felkapok egy tollat az asztalról. Amikor Eleanor kinyitja az ajtót, diadalmasan meglendítem a tollat a levegőben, még mielőtt megszólalhatna. – Megtaláltam! – közlöm vidáman. – Képzelje, nem is hoztam magammal tollat! Ma olyan az agyam, mint a szita. 232

A lány nem bízik bennem. Látom rajta. Megvádolni azonban semmivel sem tud. – Nincsenek színminták – mondja lassan. – Sehol nem találtam semmiféle mintás könyvet. – Furcsa. – Izzadságcsepp gurul le a melleim között. Látom, ahogy végignéz a szobán, mintha egy rossz helyre tett bútort keresne. – Azt hiszem, ma nagyon összekuszálódtak a szálak. Elnézést! – Nem tudok máshogy kimenni, csak ha félretolom az utamból. Az utolsó pillanatban jut eszembe üzenetet írni Mrs. Hargrove-nak. Jóváhagyást kérünk! – írom, jóllehet, egyáltalán nem érdekel a véleménye. Eleanor mindvégig mögöttem áll, mintha attól tartana, hogy ellopok valamit a házból. Ezzel elkésett. Az egész művelet mindössze tíz percet vett igénybe. Rick beindítja a motort. Becsusszanok a hátsó ülésre. – Haza! – utasítom. Miközben elhajtunk a ház előtt, Eleanor arcát vélem látni az egyik földszinti ablak mögött. Biztonságosabb lenne megvárni, hogy hazaérjünk, de képtelen vagyok megálljt parancsolni magamnak. Kinyitom a levelet, és jobban megszemlélem a fejlécet: Dr. Sean Perlin sebészeti főigazgató, Portlandi Laboratórium. Rövid szöveg. Az Illetékeseknek: Ez a levél Cassandra Melanea Hargrove, sz. O’Donnell testi és mentális állapotáról szól. Fent jelzett személyt kilenc napig tartottam megfigyelés alatt. Szakmai véleményem az, hogy Mrs. Hargrove akut hallucinációktól szenved, amelyeket mélyen gyökerező mentális 233

instabilitása idézett elő. Rögeszméje Kékszakáll mítosza; e történettel igazolja üldözési mániáját. Súlyos szorongástól szenved, és megítélésem szerint a gyógyulásában nem reménykedhetünk. Állapota degeneratív jellegű, és nem kizárt, hogy a procedúrából eredő kémiai hatások súlyosbították, bár ezt egyértelműen nem lehet kijelenteni. Többször is elolvasom a levelet. Igazam volt tehát – tényleg volt valami baj Cassie-vel. Megbolondult. Lehet, hogy a procedúra miatt borult el az elméje, mint Willow Marksnak. Furcsa, hogy ezt senki sem vette észre az esküvőjük előtt, de úgy sejtem, az ilyen problémák gyakran csak lassan, fokozatosan alakulnak ki. Mégsem enyhül a görcs a gyomromban. Az orvos kifinomult sorai között egy másik üzenet bújik meg: a félelem üzenete. Eszembe jut Kékszakáll története: egy jóképű herceg bezárva tartja gyönyörű palotájának egyik ajtaját. Azt mondja az új feleségének, hogy bármelyik szobába beléphet, csak abba az egybe nem. A hercegné azonban nem bír a kíváncsiságával, és egy nap benyit a szobába, ahol legyilkolt, sarkuknál fogva fellógatott nőket talál. Amikor a herceg rajtakapja engedetlenségén, őt is hasonló sorsra juttatja. Gyerekkoromban megrémisztett ez a mese, főleg a halomra hányt hullák, a fehér karok és a vak, kifordult szemek képe. Óvatosan összehajtom a levelet, és visszadugom a hátsó zsebembe. Milyen hülye liba vagyok! Cassie beteg volt, ahogy sejtettem, és Frednek minden oka megvolt rá, hogy elváljon tőle. A rendszerből való kikerülése nem jelenti azt, hogy 234

valami szörnyűség történt vele. Lehet, hogy csak egy adminisztratív hiba. Ugyanakkor képtelen vagyok kiverni a fejemből Fred furcsa mosolyának emlékét, meg az arcát, miközben azt mondja: Cassie túl sokat kérdezősködött… És egy másik gondolat sem hagy nyugodni: Mi van, ha Cassie-nek volt oka félni?

235

Lena

A nap első felében semmi nem utal arra, hogy seregek közelednek, és az is felmerül bennem, hogy Lu talán hazudott. Remény suhan át rajtam: lehet, hogy mégsem támadják meg a tábort, és Pippa életben marad. Persze a gáttal elzárt víz problémáját ez nem oldja meg, de Pippa csak talál valamilyen megoldást. Ő is olyan, mint Holló: túlélésre született. Délután azonban kiáltozást hallunk a távolból. Tövis felemeli a kezét, és csendre inti a csapatot. Mozdulatlanná dermedünk, és Tövis újabb mozdulatára szétszéledünk az erdőben. Julian egészen jól hozzászokott a Vadonhoz, a folyamatos rejtőzködéshez. Egyik pillanatban még mellettem áll, a következőben pedig beolvad egy kisebb facsoportba. A többiek is hasonló gyorsasággal tűnnek el szem elől. Én egy régi betonfal mögé bújok, amely úgy áll a sűrűben, mintha csak az égből pottyant volna le. Fogalmam sincs, milyen épület része lehetett korábban. Hirtelen eszembe jut egy történet, amit Julian mesélt el a föld alatti börtönben. Egy Dorothy nevű lányról szólt, akinek házát elviszi a tornádó, és végül egy elvarázsolt birodalomban köt ki. 236

Ahogy az ordítozás egyre erősödik, a fegyverek zörgését és a súlyos, csizmás léptek döngését is egyre hangosabb, dübörgő ritmussal halljuk. Azon kapom magam, hogy a tornádóról fantáziálok: minket is – az összes Veszettet, a normális társadalomból kitaszított és kiűzött embereket – felkap a szélörvény, és egy egészen más helyen fogunk felébredni. Ez azonban nem mese. Április van a Vadonban, az átázott edzőcipőm fekete sárban cuppog, és fent felhőkbe gyűlnek a szúnyogok, miközben visszafojtott lélegzettel várunk. A csapatok még több mint száz méterre lehetnek tőlünk; lefelé igyekeznek a domboldalon, majd átgázolnak a csörgedező patakon. Magaslati búvóhelyünkről jól látjuk a katonák végtelennek látszó sorait, a fák közül elő-előbukkanó egyenruhafoltokat. A levelek állandóan átalakuló rombuszalakzata tökéletesen egybeolvad a férfiak és nők mozgó, homályos tömegével, az álcázóöltözettel, a gépfegyverekkel és a könnygázpatronokkal. Úgy tűnik, végtelen a sor. A katonák folyama azonban végül elvonul, és csapatunk néma egyetértéssel úgy dönt: ismét egyesülve folytatja útját. Feszült, kellemetlen csendben haladunk. Próbálok nem gondolni a táborban maradt emberekre, a völgy csapdájában rekedt tömegre. Egy régi mondás jut eszembe – hordóban rekedt halakra lőni –, és hirtelen megmagyarázhatatlan, hisztérikus nevetéskényszert érzek. Hiszen a Veszettek pont olyanok, mint a halak: rémült szeműek, fehér hasúak, mintha már halottak lennének. Alig több mint tizenkét óra múlva elérünk a biztonságos házhoz. A nap közben egy teljes fordulatot tett meg, és lefelé araszol a fák mögött. Vizes, sárga és narancssárga sávok 237

ívelnek át a fejünk fölött. A buggyantott tojást juttatják eszembe – anyám gyakran készített kiskoromban –, ahogy a sárgája szétterjedt a tányéron. Belém hasít a honvágy. Nem tudom, hogy az anyám hiányzik-e, vagy csak a régi életem: az iskolába járás, a játékok és a szabályok, amelyek a biztonságot garantálták; a határok és keretek, a fürdésidő és a kijárási tilalom. Egy egyszerűbb élet. A biztonságos házat egy fából ácsolt építmény jelzi, alig nagyobb egy árnyékszéknél, ügyetlenül összetákolt ajtóval. A Rajtaütés után maradt törmelékekből állíthatták össze. Amikor Tövis nekifeszül az ajtónak, hangosan nyikorognak a rozsdás, kicsorbult, görbe sarokvasak. Néhány lépcső tűnik fel; sötét folyosóra vezetnek le. – Várjatok! – Holló letérdel, majd beletúr az egyik, Pippától kapott hátizsákba, és elővesz egy elemlámpát. – Én megyek előre. A levegőt dohszag tölti meg, és valami más – keserédes, meghatározhatatlan szag. Követjük Hollót a meredeken lejtő lépcsőn. Egy meglepően tágas és tiszta helyiségben cikázik körbe a lámpa fénye: polcok, pár rozoga asztal és kerozinnal fűtött tűzhely. Mögötte újabb sötét folyosó kezdődik, amely további szobákba vezet. Melegség bontogatja szárnyait a mellkasomban. A Rochester melletti lakóbázis jut eszembe. – Kéne valahol lennie egy lámpának. Holló beljebb megy a szobába. Az elemlámpa fénye keresztbe-kasul cikázik egy tisztára söpört betonpadlón. Közben megcsillan néhány aprócska szempáron és szürke bundán. Egerek. Holló egy halom poros elemlámpát talál a sarokban. Hármat is be kell kapcsolnunk, hogy elűzzük a sötétséget a helyiségből. 238

Más körülmények között Holló takarékoskodna az energiával, most azonban úgy érzi – mindnyájan úgy érezzük –, hogy ezen az éjszakán minden elérhető fényre szükségünk van. Máskülönben a tábor emlékképei kísértenének minket: a csapdába esett, tehetetlen emberek képei selyemszerű árnyékujjakon lopakodnának be a falak repedésein. Inkább erre a világos, föld alatti szobára kell koncentrálnunk, a sarkokban álló lámpákra és a fapolcokra. – Érzitek ezt a szagot? – kérdezi Tövis Szedertől. Felkapja az egyik lámpát, és átmegy a következő szobába. – Bingó! – kurjantja. Holló már a hátizsákban válogat, előveszi a tartalékainkat. Korall hatalmas, vízzel teli korsókat talál az egyik alacsony polcon. Leguggol, és nagy kortyokkal, hálásan hörpintgetni kezdi. A többiek azonban Tövist követik a másik szobába. Vadász utánakiált. – Mi az? Tövis felemeli a lámpát, mire fapolcok csipkeszerű rácsozata tűnik fel a falakon. – Egy régi borospince! – mondja. – Megéreztem a bor szagát. Két üveg bor és egy üveg whiskey maradt. Tövis rögtön leszedi a whiskey kupakját, és mielőtt Juliannek ajánlaná, maga is belekortyol. Julian csak némi habozás után fogadja el. Tiltakozni akarok – nem is tudom, ittam-e ilyet valaha, sőt megesküdnék az ellenkezőjére –, ám mielőtt megszólalhatnék, húzok belőle, és csodálatos módon, öklendezés nélkül le tudom nyelni az italt. Tövis magát meghazudtolva elvigyorodik, és vállon veregeti Juliant. 239

– Derék dolog, Julian! Julian letörli a száját a kézfejével. – Nem rossz – mondja, kicsit levegő után kapkodva, mire Tövis és Vadász elnevetik magukat. Alex egy szó nélkül elveszi az üveget Juliantől, és beleiszik. Az elmúlt napok minden fáradtsága egyszerre zúdul rám. Tövis háta mögött, a polcokkal teli helyiség túloldalán keskeny priccsek tűnnek fel. Odatántorgok a legközelebbihez. – Azt hiszem… – kezdem, miközben lekuporodom, és felhúzom a térdemet a mellkasomhoz. A priccsen sem takaró, sem párna nincs, mégis úgy érzem, mintha valami mennyei dologba süppednék: egy felhőbe vagy pihepuha tollak közé. Nem. Én vagyok a toll. Elvitorlázom onnan. Alszom egy kicsit – tenném hozzá hangosan, de mielőtt kiejthetném a szavakat, már alszom is. Teljes sötétségben riadok fel, levegő után kapkodva. Egy darabig pánikolok, mert azt hiszem, visszakerültem a föld alatti cellába Juliannel. Felülök, szívem a bordáimon dörömböl, és csak akkor jut eszembe, hol vagyok, amikor meghallom Korall mormogását a szomszédos priccsről. Rossz szag terjeng, és egy vödröt fedezek fel Korall ágya mellett. Hányhatott. Némi fény szüremkedik be a nyitott ajtón át, a szomszéd szobából nevetés hallatszik. Valaki betakart, míg aludtam. A priccs végébe tolom a takarót, majd felállok. Azt sem tudom, hány óra van. Vadász és Szeder a szomszéd szobában ülnek, egymáshoz közel hajolva, és nevetgélnek. Enyhén izzadnak, a tekintetük üveges, mint a részegeké. Majdnem üres üveg áll közöttük.

240

Mellette egy tányéron a vacsora maradványai hevernek: bab, rizs, dió. Amikor belépek a szobába, elhallgatnak. Rájövök, hogy akármiről is beszélgettek, nem tartozik rám. – Hány óra van? – kérdezem, miközben odamegyek a vizeskorsókhoz. Leguggolok, és a számhoz emelem az egyiket. Azzal sem bajlódom, hogy pohárba töltsem a vizet. Fáj a térdem, a karom és a hátam, és még mindig nehéz a testem a kimerültségtől. – Éjfél körül járhat – mondja Vadász. Ezek szerint alig aludtam többet néhány óránál. – Hol vannak a többiek? – kérdezem. Vadász és Szeder futólag egymásra néznek. Szeder megpróbálja elnyomni a mosolyát. – Holló és Tövis éjféli csapdázásra mentek – közli, felvonva a szemöldökét. Régi vicc, pontosabban egy kód, amit a régi lakóbázison találtunk ki. Hollónak és Tövisnek már csaknem egy éve sikerül titokban tartaniuk romantikus kapcsolatukat. Egyszer azonban Szeder nem tudott aludni, kiment a bázisról, és meglátta őket együtt sétálgatni. Amikor rajtakapta őket, Tövis zavartan felháborodva kifakadt: – Csapdázunk! Éjjel két óra volt, addigra a csapdákat már mind kiürítettük és újra felállítottuk. – Hol van Julian? – kérdezem. – Hol van Alex? Megint hallgatnak egy darabig. Vadász alig bírja legyűrni a nevetést. Tökrészeg, még a vörös foltok is kiütköznek az arcán.

241

– Odakint – mondja Szeder, aztán elveszti az önuralmát, és horkantva felröhög. Ebben a pillanatban Vadász is elneveti magát. – Odakint? Együtt? – Zavartan felállok, és egyre dühösebbnek érzem magam. Miután egyikük sem válaszol, bosszúsan kifakadok. – Mi a fenét csinálnak? Szeder megpróbálja összeszedni magát. – Julian meg akar tanulni verekedni… Vadász fejezi be helyette a mondatot: – Alex meg jelentkezett, hogy megtanítja. Újra nevetni kezdenek. A testemen előbb forróság, majd hideg fut végig. – Micsoda?! – A kérdésből áradó indulat végre elhallgattatja őket. – Miért nem ébresztettetek fel? – Inkább Vadásznak címzem a kérdést. Szeder úgysem értené. Vadászt sokkal inkább a barátomnak tartom, és képesnek arra, hogy észlelje az Alex és Julian közötti feszültséget. Vadász arcán kis ideig bűntudat tükröződik. – Ugyan már, Lena! Nem nagy dolog… A haragtól válaszolni sem tudok. Lekapok egy elemlámpát az egyik polcról, és elindulok a lépcső felé. – Lena, ne csinálj hülyeséget! Olyan hangosan döngenek a lépteim a lépcsőn, hogy alig hallom Vadász szavait. Hogy lehetnek ennyire idióták? Odakint felhőtlen az ég, élénk fénypontok csillognak rajta. Szorosan markolom az elemlámpát, és megpróbálom minden dühömet az ujjaimba préselni. Fogalmam sincs, miféle csúf játékot űz Alex, de elegem van belőle. Az erdő mozdulatlan – sem Tövist, sem Hollót nem látom. Sehol senki. Egy darabig a sötétben fülelek. Most tűnik fel, 242

milyen meleg a levegő. Április közepén járhatunk. Nemsokára beköszönt a nyár. Egy pillanatra elárasztanak az emlékek, magukkal hozva a lonc mézédes illatát: Hanával citromlevet facsarunk a hajunkra, hogy világosabb legyen; üdítőt lopunk William bácsikája raktárának hűtőjéből, és kivisszük Back Cove-ra; a hátsó tornácon esszük meg a halvacsoránkat, mert a házban túl meleg van; biciklinkén követjük Gracie-t a háromkerekűjén, kanyarogva, nehogy megelőzzük. Az emlékek, mint mindig, most is mély fájdalmat ébresztenek bennem. Mára azonban hozzászoktam; egyszerűen csak megvárom, amíg elmúlik. Bekapcsolom az elemlámpát, és végigpásztázom vele az erdőt. A sápadt, sárga fénysugárban egészen haloványnak és valószerűtlennek látszik a fák és bokrok szövevénye. Ismét lekapcsolom a lámpát. Ha Julian és Alex eltávolodtak a háztól, nem sok esélyem van megtalálni őket. Már éppen visszaindulnék az ajtóhoz, amikor kiáltást hallok. Félelem hasít belém. Julian hangja. Belevetem magam a jobb kéz felé burjánzó bozótba, és a hang forrása felé igyekszem. Elemlámpámmal próbálom eltolni a kúszónövények és fenyőágak hálóját az útból. Egy perc múlva nagy tisztáson kötök ki. Kis időre összezavarodom, mert azt hiszem, hogy egy jókora, ezüstszínű tó partjára kerültem. Aztán rájövök, hogy egy parkolóhoz jutottam. Az egyik végében hatalmas törmelékhalom jelzi egy néhai épület maradványait. Alex és Julian pár méterre állnak tőlem, zihálnak, és nézik egymást. Julian az orrához emeli a kezét, ujjai közül vér szivárog. .–Julian! – Elindulok felé, de Julian továbbra is Alexet nézi. 243

– Jól vagyok, Lena – közli. A hangja tompa és különös. Amikor a mellkasára teszem a kezem, ő finoman eltolja onnan. Neki is alkoholszaga van. Megfordulok, és Alexre nézek. – Mi a büdös francot műveltek? Ő is csak egy pillanatra néz rám. – Véletlen volt – mondja semleges hangon. – Túl magasra ütöttem. – Baromság! – fortyogok. Visszafordulok Julianhez. – Gyere! – mondom neki halkan. – Menjünk be! Megtisztítom a sebedet. Leveszi a kezét az orráról, aztán felemeli a pólóját, és azzal törli le a maradék vért. Sötét sávok szennyezik be az anyagot, majdnem feketén fénylenek az éjjeli homályban. – Szó sem lehet róla! – mondja, de nem néz rám. – Csak most kezdtük. Nem igaz, Alex? – Julian… – kezdem, könyörgőre fogva. Most Alex vág közbe: – Lenának igaza van – mondja, szándékosan könnyed hangon. – Nagyon későre jár. Alig látunk valamit idekint. Majd holnap folytatjuk. Julian hangja is könnyed – alatta viszont valami indulat bújik meg; számomra ismeretlen keserűség. – Mindig a jelen pillanat a legjobb. A csend szétnyúlik közöttük, elektromosan, veszélyesen remegve. – Kérlek, Julian! – A csuklója felé nyúlok, ám ő leráz magáról: Megint Alex felé fordulok, a szememmel követelem, hogy nézzen rám, és vegye le a tekintetét Julianről. Egyre

244

erősödik közöttük a feszültség, mint valami fekete, gyilkos szörny a levegő rétegei alatt. – Alex! Alex végre rám néz. Némi döbbenetet látok átsuhanni az arcán – mintha csak most venné észre, hogy ott vagyok, mintha eddig nem is tudta volna. Aztán sajnálkozás uralkodik el az arcán, és azzal a feszültség is alábbhagy. Végre levegőhöz jutok. – Nem ma este – közli végül Alex. Megfordul, és visszamegy a fák közé. Mielőtt reagálhatnék vagy felkiálthatnék, Julian odarohan, és hátulról elkapja. Legyűri a betonra, és hirtelen mindketten köpködnek, morognak. Hol az egyik, hol a másik kerekedik felül, és felváltva nyomják le egymást a földre. Ekkor már sikoltozni kezdek – a nevüket, aztán azt, hogy állj és kérlek. Julian Alex fölé kerekedik. Felemeli az öklét; jól hallom a súlyos puffanást, amikor lesújt vele Alex arcára. Alex leköpi, megmarkolja az állkapcsát, hátrafeszíti a fejét, és lelöki magáról. A távolból mintha kiáltozást hallanék, de nem tudok rá figyelni. Csak sikoltozni tudok, amíg meg nem fájdul a torkom. A látómezőm peremén fények is feltűnnek, mintha engem csaptak volna fejbe, és a szemem előtt színes robbanások követnék egymást. Alexnek sikerül felülkerekednie, és most ő préseli a földhöz Juliant. Kétszer is keményen meglendíti a karját, és a másodikra szörnyű reccsenés hallatszik. Most már ömlik a vér Julian arcából. – Alex, kérlek! Sírva fakadok. Le akarom rángatni Julianről, ám a félelem egy helyre szögez, a lábam is a földbe gyökerezik tőle.

245

Alex azonban nem hall, vagy nem akar hallani. Soha nem láttam még ilyennek: az arca szinte világít a dühtől, és a holdfény valami nyers, kemény és rémséges maszkot csinál belőle. Már sikoltozni sem tudok, csak görcsösen zokogok, és hányinger fojtogatja a torkomat. Minden szürreálisán lelassul körülöttem. Ekkor Tövis és Holló bukkan elő a fák közül, fénysugarak koszorújában. Izzadtan kapkodnak levegőért, kezükben lámpák. Holló kiáltozva ragadja meg a vállamat, Tövis pedig lehúzza Alexet Julianről. – Mi a faszt csinálsz? – kérdezi dühödten. Julian felköhög, aztán visszafekszik a földre. Kitépem magam Holló szorításából, és odarohanok hozzá. Azonnal észreveszem, hogy eltört az orra. Arca egészen sötét a vértől, szeme pedig réssé keskenyedik, miközben próbál felülni. – Hé! – A mellkasára teszem a kezem, és visszanyelem, ami fel akar törni a torkomból. – Nyugalom! Julian teste elernyed. Érzem a szívverését a tenyerem alatt. – Mi történt itt? – kiáltja Tövis. Alex Juliantől nem messze áll. A haragja elszállt, inkább döbbentnek látszik. Karja lekonyulva lóg a teste mellett. Zavartan nézi Juliant, mintha nem tudná, hogy került oda. Felállok, és odamegyek hozzá. Érzem, hogy az indulat az ujjaimba kúszik. Azt kívánom, bárcsak megragadhatnám a nyakát, és megfojthatnám. – Megőrültél, vagy mi?! – kérdezem halkan. Nagyon nehezen préselem ki a szavakat a torkomban rekedt görcs miatt. – Én… Sajnálom – suttogja Alex. Megrázza a fejét. – Nem akartam… Fogalmam sincs, hogy történhetett. Sajnálom, Lena. 246

Ha továbbra is így néz rám – esdeklőn, megértésért rimánkodva –, biztos, hogy előbb-utóbb megbocsátok neki. – Lena! – Egy lépést tesz felém, én viszont egyet hátra. Egy darabig egymással szemben állunk. Érzem magamon a tekintete súlyát, egyszersmind a bűntudata súlyát is. De nem vagyok hajlandó ránézni. Képtelen vagyok rá. – Sajnálom – ismétli halkan, hogy se Holló, se Tövis ne hallja. – Sajnálok mindent. Aztán megfordul, eltűnik a fák között, és felszívódik az erdőben.

247

Hana

Az álmom képlékeny masszájából kiemelkedik egy kép, és formát ölt. Lena arca. Az árnyékból bontakozik ki. Nem, nem is az árnyékból. Hamuból jön elő, salak és szén mély áramlataiból. Nyitva van a szája. A szeme csukva. Sikolt. Hana! Utánam kiáltozik. A hamu homokként omlik a szájába, és tudom, hogy nemsokára újra eltemeti, örök némaságba, a sötétség világába. Azt is tudom, hogy hiába próbálnám kihúzni – nem is reménykedhetem a megmentésében. Hana! – sikoltja, én pedig mozdulatlanul állok. Bocsáss meg! – mondom végül. Hana, segíts! Bocsáss meg, Lena! – Hana!

248

Anyám áll az ajtóban. Zaklatottan, rémülten ülök fel. Még mindig Lena hangja visszhangzik a fejemben. Álmodtam. Nem lenne szabad álmodnom. – Mi a baj? – Szinte csak a körvonalai látszódnak a sötétben; hátulról világítja meg a fürdőszobám melletti, gyér, éjjeli fény. – Beteg vagy? – Semmi bajom. – Megsimítom a homlokom. Nedves lesz a tenyerem. Ezek szerint izzadok. – Biztos? – Elindul, mintha a fürdőszobába készülne, aztán az utolsó pillanatban megáll a küszöbön. – Kiabáltál. – Biztos – felelem. Aztán, mivel látom rajta, hogy többet vár, hozzáteszem: – Talán egy kicsit ideges vagyok az esküvő miatt. – Nincs okod idegeskedni – közli feldúltan. – Mindent irányítás alatt tartunk. Tökéletesen fog sikerülni. Tudom, hogy nemcsak a ceremóniáról beszél. Általánosságban érti a házasságra: táblázatokkal számították ki, precízen összehangolták – pompásan kell működnie, hiszen a hatékonyság és a tökéletesség jegyében hozták össze. Anyám sóhajt. – Próbálj még egy kicsit aludni! Fél tízkor elmegyünk Hargrove-ékkal a laborban lévő templomba. Az utolsó ruhapróba tizenegykor esedékes. És ott van még az az interjú is a Ház és Otthon magazinnak. – Jó éjszakát, anya! – búcsúzom, mire eltűnik, de nem csukja be az ajtót maga után. Az intimitás már nem olyan fontos, mint korábban: ez is a kúra egyik előre nem sejtett előnye vagy mellékhatása. Kevesebb titkot őrzünk. Legalábbis általában kevesebb titkot.

249

Kimegyek a fürdőszobámba, és leöblítem az arcomat. Bár zizeg a ventilátor a fejem fölött, iszonyú melegem van. Amikor a tükörbe pillantok, mintha Lena arcát látnám – egy eltemetett múlt emlékét, látomását. Pislogok egyet. Eltűnt.

250

Lena

Alex még akkor sem tér vissza, amikor Hollóval, Tövissel és Juliannel bemegyünk a biztonságos házba. Julian összeszedte magát, és ragaszkodott hozzá, hogy a saját lábán sétáljon vissza, de Tövis ettől függetlenül átkarolja a vállát. Bizonytalanul imbolygó a járása, és még mindig folyik a vér az arcából. Amikor leérünk a föld alatti helyiségbe, Szeder és Vadász izgatottan fecsegnek a történtekről, de csak addig, amíg lesújtóan rájuk nem nézek. Korall álmosan pislogva jön az ajtóhoz, egyik kezét a hasán tartja. Alex még akkor sincs sehol, amikor megtisztítjuk Julian arcát. – Eltört – mondja fintorogva, vékony hangon, amikor Holló az ujjával végigsimít az orrnyergén. Akkor sem kerül elő, amikor végül mindnyájan lefekszünk a priccsekre, és magunkra húzzuk a vékony takarókat. Még Juliannek is sikerül elaludnia, de csak hangosan horkolva tud levegőt venni. Amikor felébredünk, észrevesszük, hogy Alex időközben visszajött, de újra el is ment. Hiányzik a holmija, egy korsó víz és egy kés. 251

Mindössze egy üzenetet hagyott, amit az egyik cipőm alatt találok, összehajtogatva. Csak Salamon király történetével tudom elmagyarázni. Alatta pedig, kisebb betűkkel, ez áll: Bocsáss meg!

252

Hana

Tizenhárom nap van hátra az esküvőig. Már szivárognak befelé az ajándékok: levesestálak, salátafogó villák, kristályvázák, hegy nagyságú, fehér lepedőhalmok, monogramos törülközők és olyan dolgok, amelyeknek korábban a nevét sem tudtam – ramekin, citromhámozó, mozsártörő. Ez a házasélet szókincse; egy felnőtt életé, amely számomra eddig teljesen idegen volt. Tizenkét nap. Leülök a tévé elé, és köszönőleveleket írok. Apám mostanában szinte egész napra bekapcsolva hagyja legalább az egyik tévét. Nem tudom, miért; talán ezzel akarja tudatni, hogy mi még az árampazarlást is megengedhetjük magunknak. Fred a mai nap során legalább tizedszer jelenik meg a képernyőn. Arca egészen narancssárga az alapozótól. A tévé le van halkítva, de pontosan tudom, mit mond. A hírekben egyfolytában csak az Energiaügyi Minisztérium felállítását és Fred Fekete Éjszakájának tervét szajkózzák. Az esküvőnk éjjelén Portland családjainak felére – mindenkire, akit szimpatizálással vagy ellenállással gyanúsítanak – sötétség borul. 253

A fények erősen világítanak az engedelmeskedőknek; a többi pedig árnyékban éli élete hátralévő napjait. (Shhh Könyve, 17. zsoltár) Fred gyakran idézte ezt a részt. Köszönjük a csipkeszegélyes vászonszalvétákat. Én is pont ilyet választottam volna. Köszönjük a kristály cukortartót. Remekül fog festeni az étkezőasztalon. Csengetnek. Hallom, ahogy anyám ajtót nyit, és halkan beszélget valakivel. A következő pillanatban vörös arccal, izgatottan lép be a szobába. – Fred – jelenti be, ám a vőlegényem már elő is bukkan a háta mögül. – Köszönöm, Evelyn! – szólal meg éles hangon, amit anyám felszólításnak vesz a távozásra. Ezúttal be is csukja maga mögött az ajtót. – Szia! – Miközben felállok, azt kívánom, bárcsak valami csinosabb öltözék lenne rajtam a régi póló és a rongyos rövidnadrág helyett. Fred sötét színű farmert és fehér inget visel, amelynek ujját a könyökéig felhajtotta. Érzem, ahogy végigmér: kócos hajamat fürkészi, aztán a sortom foszlott alját, végül a sminket keresi az arcomon. – Nem számítottam rád. Nem szól semmit. Két Fred méricskél ebben a pillanatban: egy a tévéből, egy pedig velem szemben. A képernyőn lévő Fred mosolyog, és higgadtan dől előre. Az igazi Fred mereven áll, és úgy néz rám, mint egy dühödt bika. – Valami… Valami baj van? – kérdezem a kényelmetlenül hosszúra nyúlt csend után. Átsétálok a szobán, és kikapcsolom a tévét; részben azért, hogy ne kelljen látnom a tévéből néző Fredet, részben pedig azért, mert nem bírom elviselni, hogy kettő van belőle. 254

Amikor visszafordulok felé, riadtan szívom be a levegőt. Hangtalanul egészen közel jött hozzám, alig tizenöt centi választ el minket egymástól. Fehér és haragos az arca. Még soha nem láttam ilyennek. – Mi…? – kérdezném megint, ám ő belém fojtja a szót. – Mi a szart jelentsen ez? – Benyúl a zsebébe, és elővesz egy összehajtogatott borítékot, amit aztán a dohányzóasztal üveglapjára dob. A lendülettől szanaszét repülnek a borítékból kieső fényképek. Magamat látom rajtuk viszont, egy fényképezőgép lencséjén keresztül. Klikk! Leszegett fejjel sétálok egy romos ház mellett – Tiddle-ék háza a Deering Highlandsen –, egyik vállamon üres hátizsákkal. Klikk! Aztán hátulról látszom, homályosan, a zöld bozóton keresztül. Éppen egy alacsonyan húzódó ágat hajtok félre az útból. Klikk! Utána meglepetten fordulok hátra, az erdőt vizslatom, azt kutatom, honnan jöhetett a mozgás, a kattanás. – Nem akarsz valamit megmagyarázni? – kérdezi Fred hidegen. – Mit csináltál szombaton a Deering Highlandsen? A harag és a félelem hullámai egyszerre ömlenek át rajtam. Mindent tud. – Utánam küldtél valakit? – Ne áltasd magad, Hana! – szól rám tompa, színtelen hangon. – Hugo Bradley a barátom. A Napi Híreknek dolgozik. Megbízatása volt arrafelé, és véletlenül meglátott téged a Highlandsen. Persze hogy kíváncsi lett! – Egészen elsötétül a szeme. Olyan, mint a nedves aszfalt. – Mit kerestél ott? – Semmit – vágom rá gyorsan. – Felfedezőútra mentem. – Felfedezőútra! – ismétli Fred, szinte köpködve. – Te nem tudod, hogy a Highlands fertőzött terület, Hana? Nem tudod, 255

miféle emberek laknak ott? Bűnözők. Betegek. Szimpatizánsok és lázadók. Csótányként fészkelték be magukat az ottani házakba. – Én nem csináltam semmit – esküdözöm. Bárcsak ne állna olyan közel hozzám! Hirtelen valami paranoiás félelem azt sugallja, hogy a félelemnek és a hazugságnak szaga van, amit ki fog szimatolni, mint a kutya. – Ott voltál – közli Fred. – Ez már önmagában elég baj. – Bár csak egy karnyújtásnyira vagyunk egymástól, mégis közelebb lép. Akaratlanul is hátrálok, és beleütközöm a mögöttem lévő tévéasztalba. – Éppen most fejeződött be a felvétel, ahol azt mondtam, hogy nem toleráljuk tovább a polgárok engedetlenségét. Tudod, mit szólnának az emberek, ha kiderülne, hogy a párom a Deering Highlandsen bóklászott? – Megint előrébb lép. Most már nem tudok hova hátrálni. Mozdulatlanná dermedek. Fred összeszűkíti a szemét. – Lehet, hogy pont ez volt a célod. Meg akarod nehezíteni a helyzetemet. Szabotálni a tervemet. Elérni, hogy komplett idiótának nézzenek. A tévéasztal sarka mélyen a combomba fúródik. – Nem szívesen ismerem be, Fred – mondom –, de nem minden esemény veled kapcsolatos. Sok dolog van, amit magamért teszek. – Aranyos – jegyzi meg. Egy darabig egy helyben állunk, és farkasszemet nézünk egymással. Őrült gondolat körvonalazódik a fejemben: amikor összepárosítottak minket, miért nem szerepelt a „Tulajdonságok és képességek” rovatban ez a kemény, hideg oldala? Fred kissé elhúzódik, így végre kifújhatom a levegőt. 256

– Nagyon csúnya világ köszönthet rád, ha visszamész oda? – közli. Ráveszem magam, hogy a szemébe nézzek. – Ez figyelmeztetés vagy fenyegetés? – Ígéret. – Alig láthatóan elmosolyodik. – Ha nem velem vagy, ellenem vagy. A tolerancia nem tartozik az erényeim közé. Cassie tudna erről mesélni neked, de attól tartok, most már nincs hallgatósága. – Ugatásszerű hangon felröhög. – Hogy… Hogy érted ezt? – kérdezem, és alig tudom leplezni a hangom remegését. Összeszűkül a szeme. Visszafojtom a légzésem. Egy pillanatig azt hiszem, be fogja vallani, mit tett Cassie-vel, el fogja árulni, hol van. Ő viszont csak ennyit válaszol: – Nem teszem tönkre mindazt, amiért olyan keményen megdolgoztam. Szót fogadsz nekem. – Én a párod vagyok – ellenkezem. – Nem a kutyád. Olyan sebesen történik, mint egy villámcsapás. Odaugrik hozzám, megragadja a nyakamat, és kiszorítja belőlem a levegőt. A súlyos, fekete pánik szinte kirobban a mellkasomból. Összegyűlik a nyál a torkomban. Nem tudok lélegezni. Fred sziklaszerű, áthatolhatatlan tekintete beúszik a látóterembe. – Igazad van. – Most már nyugodtnak látszik, pedig egyre erősebben szorongatja a torkomat. Semmi mást nem látok, csak a szemét. Egy pillanatra minden elsötétül… Aztán ismét magam előtt látom, ahogy engem néz, és andalító hangon megszólal. – Nem a kutyám vagy. Mégis meg fogod tanulni,

257

hogy leülj, ha azt parancsolom. Meg fogsz tanulni engedelmeskedni. – Helló! Van itt valaki? A hang a folyosóról érkezik. Fred azonnal elenged. Beszívom a levegőt, és erőt vesz rajtam a köhögés. Ég a szemem. A tüdőm összevissza zihál a mellkasomban a légszomjtól. – Helló! Feltárul az ajtó, és Debbie Sayer, anyám fodrásza lép be a szobába. – Ó! – kiált fel, és megtorpan. Elvörösödik, amikor rájön, hogy az ifjú párra nyitott rá. – Polgármester úr! Nem akartam zavarni… – Nem zavar – közli Fred. – Már éppen távozni készültem. – Ezt az időpontot beszéltük meg – teszi hozzá Debbie tétován. Rám néz. Letörlöm a könnyeimet a szememből. – Ki akartuk választani a frizurát az esküvőre… Biztosan eltévesztettem valamit. Az esküvő: képtelenségnek tűnik, egy rossz vicc. Az ígéret útja ehhez a szörnyeteghez vezet, aki az egyik pillanatban mosolyog, a másikban fojtogat. Megint megtelik a szemem könnyekkel, ezért ráteszem a tenyerem, hátha visszaszoríthatom őket. – Nem – nyögöm ki rekedten. – Pontosan érkezett. – Jól van? – kérdezi Debbie. – Hana allergiás – feleli Fred lágy hangon, mielőtt válaszolhatnék. – Ezerszer mondtam már neki, hogy írasson fel valami gyógyszert… – Felém nyúl, megfogja a kezemet, és megszorítja az ujjaimat. Erős a mozdulat, de nem annyira, hogy Debbie észrevegyen valamit. – Rendkívül makacs. 258

Visszahúzza a kezét. A hátam mögé rejtem sajgó ujjaimat, és kinyújtóztatom őket. Még mindig sírással küzdők. – Holnap találkozunk! – búcsúzik Fred, és rám mosolyog. – Nem feledkeztél meg a koktélpartiról, ugye? – Nem, dehogy – vágom rá, kerülve a tekintetét. – Akkor jó. – Átmegy a szobán, és fütyörészve kilép a folyosóra. Amint hallótávolságon kívül ér, Debbie beszélni kezd. – Annyira szerencsés vagy! Henry – tudod, az én párom – Úgy néz ki, mint akit fejbe dobtak egy kővel. – Elneveti magát. – Azért nekem pont megfelel. Lelkesen támogatjuk a férjedet… illetve a vőlegényedet. Azt hiszem, még ez a jó kifejezés. Eltökélt támogatók vagyunk. Egy hajszárítót, két hajkefét és egy tűkkel teli, áttetsző zacskót tesz a köszönőkártyákra és a fotókra, amiket észre sem vesz. – Tudod, Henry nemrég találkozott először a férjeddel egy adománygyűjtő esten. Hol a lakk? Behunyom a szemem. Talán ez az egész csak egy álom – Debbie, az esküvő és Fred. Talán hamarosan felébredek, és tavaly nyár lesz, vagy a két évvel ezelőtti nyár, vagy az öt évvel ezelőtti nyár, amikor minderről sejtelmünk sem volt. – Tudtam, hogy elsőrangú polgármester lesz belőle. Nem volt bajom az idősebb Hargrove-val sem, biztosan megtett minden tőle telhetőt, de kissé gyenge kézzel kormányzott. El akarta bontani a Kriptát… – Megcsóválja a fejét. – Én azt mondom: temessék őket oda örökre, hadd rohadjanak el! Hirtelen megragadja a figyelmemet az, amit mondott. – Tessék? Lecsap a fejemre a hajkefével, rángatja és húzogatja. 259

– Ne érts félre…! Kedveltem az idősebb Hargrove-ot. De bizonyos emberekről rosszul gondolkodott. – Nem, nem. – Nyelek egyet. – Utána mit mondtál? Határozottan megemeli az arcomat az államnál fogva, és vizsgálgatja a fényben. – Azt mondtam, hogy szerintem hagyni kéne elrohadni azokat ott bent a Kriptában… Úgy értem, a bűnözőket és a betegeket… Hullámokat kezd gyártani a hajamba, és a fürtök formáival kísérletezik. Hülye tyúk! Hogy lehettem ilyen ostoba? Gondolj csak bele, hogy halt meg! Fred apja január 12-én vesztette életét, az Incidensek napján, miután a Kriptában robbantottak. Az egész keleti homlokzatot szétszedte a bomba, alig maradt nyoma. A rabok celláiból hirtelen eltűnt az egyik fal, az udvarról meg a kerítés. Tömeges felszabadítás történt; Fred apja a rendőrséggel érkezett, és a rendteremtés közben lelte halálát. Keményen és gyorsan csapódnak be a felismerések a fejembe. Nagy, fehér falat alkotnak, amit sem megmászni, sem megkerülni nem tudok. Kékszakállnak volt egy bezárt szobája, egy titkos helyiség, ahol a halott feleségeit gyűjtötte… Bezárt ajtók, súlyos reteszek, kőtömlöcökben elrothadó asszonyok… Lehetséges. Elképzelhető. Beleillik a képbe. Megmagyarázná a levelet, és azt is, hogy miért nem szerepelt a nyilvántartásban. Veszetté nyilváníthatták. A rabok egy részével ezt teszik. Eltörlik a személyazonosságukat, a történetüket, az egész életüket. Huss! Egyetlen billentyű

260

lenyomásával, egyetlen fémajtó bezárásával végük van, mintha sosem lettek volna. Debbie tovább csacsog. – Azt mondom: hála az égnek, hogy megszabadultunk tőlük! Örülhetnek, hogy nem lőtték halomra őket ott, helyben! Hallottad, mi történt Waterburynél? Elneveti magát, és a nevetés kissé túlzottan is hangosan csendül vissza a szoba falairól. Apró fájdalomrobbanásokat érzek a fejemben. Szombat reggel Waterbury mellett egyetlen óra leforgása alatt ellenállók egész táborát törölték el a föld színéről. A katonák közül legfeljebb tucatnyian sérültek meg. Debbie ismét elkomorul. – Tudod, mit? Szerintem az emeleten sokkal jobb a világítás. Az anyukád szobájában. Mi a véleményed? Helyeslően bólogatok, és szinte tudtomon kívül állok fel. A fodrász előtt haladva megyek föl a lépcsőn. Bevezetem anyám hálószobájába, úgy, mintha áramlat sodorna – az álomé vagy a halálé.

261

Lena

Valami bénultság ereszkedik ránk Alex eltűnése után. Sok galibát okozott, mégis közénk tartozott; a csapat tagja volt, és azt hiszem, Julianen kívül mindenkinek hiányzik. Kábultan járkálok körbe. A történtek ellenére megnyugtatott a jelenléte; az, hogy láthattam, hogy ott volt közöttünk, biztonságban. Most, hogy egymagában elkószált, ki tudja, mi történhet vele? Már régóta nem az enyém, ezért el sem veszíthetem, mégis valami gyászt érzek, és döbbent hitetlenség tombol bennem. Korall sápadt és néma. Bambán néz maga elé. Alig eszik valamit. Tövis és Vadász felajánlották, hogy megkeresik Alexet, de Holló hamar ráébresztette őket az ötlet képtelenségére. Tóbbórányi előnye van velünk szemben, és mivel egyedül halad, sokkal gyorsabban változtatja a helyét, így nehezebb megtalálni, mint egy csoportot. Csak vesztegetnénk az időt, a tartalékainkat és az energiánkat. – Semmit sem tehetünk – mondta Holló, kerülve a tekintetemet. – El kell engednünk. 262

Így is teszünk. Egyszeriben azon kapjuk magunkat, hogy nincs elég lámpánk a közénk furakodott árnyak elűzéséhez, a Vadonban odaveszett emberek kíséreteinek távol tartásához, azoknak az életeknek az elfeledéséhez, amelyeket a harcunk, a kettéválasztott világ oltárán áldoztunk fel. Egyre csak a tábor jár az eszemben, Pippa és a katonák sora, ami folyóként áramlott alattunk, a sűrűben. Pippa azt mondta, hogy az Ellenállás három napon belül kapcsolatba lép velünk, de a harmadik nap is úgy telik el, hogy senkinek sem látjuk nyomát. Minden nappal egy kicsit jobban felbolydulunk. Nem nevezném szorongásnak, hiszen van elég élelmünk, és miután Tövis és Vadász egy patakra bukkantak a közelben, vizünk is. Beköszöntött a tavasz: előbújtak az állatok, így a csapdák sem üresek. Ugyanakkor teljesen el vagyunk vágva a külvilágtól – semmit sem tudunk arról, hogy mi történt Waterburyben vagy az ország bármely más részén. Még azt sem nehéz elképzelni, amint lágy hullámként újabb hajnal hasad a magas, öreg tölgyfák fölé, hogy rajtunk kívül nem is maradt más ember a világon. Nem igazán bírok már a föld alatt maradni. Mindennap, miután megettük az ínséges maradékokból összerakott ebédünket, kiválasztok egy tetszőleges irányt, és útnak indulok. Próbálom elterelni a figyelmemet Alexről és az üzenetéről, de rendszerint sikertelenül. Ezen a napon keletnek indulok. Szeretem ezt a napszakot: azt a tökéletes átmeneti szakaszt, amikor a fény szinte folyékonnyá válik, akár a lassan csurgó szirup. Mégsem tudom meglazítani a mellkasomban feszülő boldogtalanságcsomót. 263

Nem tudom elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy a hátralévő életünk egyszerűen csak ennyiből fog állni: futás, bujkálás, a szeretteink és a szeretett tárgyaink elvesztése, föld alá vackolódás és a mindennapi betevő utáni hajsza. Soha nem fog megfordulni az áramlás iránya. Soha nem vonulunk be diadalmasan a városokba, soha nem kiálthatjuk ki a győzelmünket az utcákon. Összekaparunk magunknak egy életet ezen a helyen, míg végül nem lesz mit összekaparni. Salamon király története. Furcsa, hogy Alex ezt választotta Shhh Könyvének mítoszai közül. Pont ez a történet volt az, amelyiknek a hatása alá kerültem, miután kiderült, hogy életben maradt. Lehet, hogy valahonnan megtudta? Megsejthette, hogy pont úgy éreztem magam, mint az a szegény, szétvágott kisbaba a mesében? Vajon azt akarta üzenni, hogy ugyanúgy érezte magát? Nem. Kijelentette, hogy a közös múltunk, mindaz, amit együtt átéltünk, halott. Azt mondta, hogy soha nem szeretett. Tovább töröm magamnak az utat a rengetegben, szinte nem is figyelem, merre. A kérdések dagályként nyomulnak előre, és örökké ugyanazokra a helyekre visznek vissza. Salamon király története. Egy uralkodó döntése. Egy kettévágott csecsemő, hatalmas vértócsa a padlón… Egy ponton rájövök, hogy fogalmam sincs, mióta gyalogolok, és milyen messze jutottam a biztonságos háztól. Nem is figyeltem a tájra, miközben sétáltam – az újoncok jellegzetes szarvashibája. Nagyapó – az egyik legöregebb Veszett a Rochester melletti lakóbázison – mindig tündérekről mesélt, akik állítólag a Vadonban élnek, és megcserélik a fákat, sziklákat és folyókat, hogy megtévesszék az embereket. Igazából egyikünk sem hitt neki, de a mondanivalóját tisztán 264

értettük: a Vadon egy nagy kuszaság, állandóan változó labirintus, ahol egy idő után csak körbe-körbe forgunk. Elkezdem követni a lábnyomaimat visszafelé, keresem a pontokat, ahol a sarkam belemélyedt a sárba, kutatom az aljnövényzet letaposott részeit. Elűzök magamtól minden Alexszel kapcsolatos gondolatot. Túl könnyű elveszni az erdőben; ha nem vigyázok, örökre magába nyel. A napfény egyszer csak megcsillan a fák között: a patak. Tegnap vittem vizet a házhoz, onnan már könnyen vissza fogok találni. De először gyorsan meg akarok mosakodni. Mostanra teljesen leizzadtam. Átverekszem magam a bozóton, majd kilépek a napszítta fűvel és lapos kövekkel borított patakpartra. Megállok. Valaki már van ott: egy nő guggol a szemközti parton, úgy tíz méterre tőlem. Kezét a vízbe meríti. Lehajtja a fejét, így csak kócos, ősz, fehérrel csíkozott fürtöket látok. Hirtelenjében azt hiszem, rendfenntartó vagy katona, ám még távolról is jól látszik, hogy nem visel egyenruhát. Régi, foltozott hátizsák hever mellette, spagettipántos felsőjét sárga izzadságfoltok tarkítják. Egy férfi, akit nem látok, valami érthetetlen dolgot kiabál, mire a nő, fel sem nézve, visszakiált: – Már csak egy perc! Megfeszül és megdermed a testem. Ismerem ezt a hangot. Egy vászondarabot vesz ki a vízből, amit ki akart mosni, majd feláll. Elakad a lélegzetem. Kifeszíti az anyagot a kezei között, gyorsan megcsavarja, majd kiegyenesíti. A víz szanaszét fröcsköl a parton.

265

Hirtelen megint ötéves vagyok, a portlandi házunk mosókonyhájában állok, és hallgatom, ahogy a lefolyóban lassan gurgulázik a szappanos víz. Őt nézem, ahogy ugyanezt teszi a blúzainkkal, az alsóneműinkkel. Figyelem a csempén lecsurgó vízcseppeket, és ahogy megfordul, és csipeszekkel felrakja a ruhákat a plafonon keresztbe-kasul felaggatott szárítókötelekre. Aztán visszafordul, rám mosolyog, dúdolgat magában… Levendulaszappan. Hipó. A pólókból a padlóra csöpögő víz. Ez most van. Ott vagyok. Ott van ő is. A nő megáll, és kőszoborrá dermed. Egy darabig nem mond semmit, így megfigyelhetem, mennyire más, mint ahogy az emlékeimben élt. Jócskán megkeményedett arcát szögek és vonalak teszik élessé. Alatta viszont ott bujkál egy másik arc, mintha a vízfelszín alól nézne vissza rám: nevető száj, kerek, magas orcák, csillogó szempár. Végül megszólal: – Lena! Beszívom a levegőt. Kinyitom a számat. – Anya! Meghatározhatatlan ideig állunk egy helyben, és nézzük egymást. Összefolyik a múlt és a jelen, aztán újra és újra szétválik: a régi anyám, a mostani anyám. Mondani akar valamit, de ekkor két beszélgető férfi toppan elő a fák közül. Amikor észrevesznek, felemelik a puskájukat. – Állj! – szól rájuk anyám élesen, és feltartja a kezét. – Ő velünk van.

266

Nem is lélegzem. Csak akkor fújom ki a levegőt, amikor leeresztik a fegyvert. Anyám továbbra is engem néz, némán, elbűvölve, és valami más is van a tekintetében. Talán félelem? – Ki vagy te? – kérdezi az egyik férfi. Ragyogó, vörös haja van, benne fehér csíkokkal. Olyan, mint egy hatalmas, vörösfehér, cirmos macska. – Hova tartozol? – Lenának hívnak. Waterburyből jöttem egy kis csapattal. Várom, hogy az anyám valami jelét adja annak, hogy ismerjük egymást – hogy a lánya vagyok –, ám ő nem teszi. Mindkét férfival vált egy pillantást. – Pippa csapatával vagy? – kérdezi a vörös hajú. Megrázom a fejem. – Pippa ott maradt. Ő mondta, hogy jöjjünk ide, a biztonságos házba. Azt is mondta, hogy az Ellenállás meg fog keresni minket. A másik férfi – barna, izmos és szikár – kurtán felnevet, majd a vállára veti a puskát. – Ezek szerint meg is talált – közli. – Én Sisak vagyok. Ő Max – bök hüvelykujjával a vörös hajú férfi felé. – Ez pedig Dongó. – A fejével az asszony felé int. Dongó. Az anyámat Annabelnek hívták. Ezt a nőt Dongónak hívják. Anyám örökké mozgott. Puha, szappanillatú keze volt, és olyan mosolya, mint a frissen nyírt gyep fölött átsuhanó első napsugarak. Erről az asszonyról semmit sem tudok. – Visszamész a biztonságos házba? – kérdezi Sisak. – Igen – bököm ki nehézkesen. – Akkor utánad megyünk – mondja, és kissé meghajol, ami a körülményeket tekintve kissé nevetségesnek tűnik. Magamon érzem anyám tekintetét, de ha ránézek, lesüti a szemét.

267

Szinte némán gyalogolunk el a biztonságos házig. Max és Sisak csak elvétve váltanak néhány szót, de többnyire valami általam ismeretlen, titkos nyelven. Anyám – Annabel, Dongó – hallgat. Ahogy egyre közelebb érünk a házhoz, önkéntelenül is lassítok, próbálom minél hosszabbra nyújtani a sétát, lehetőséget adni neki, hogy mondjon valamit, hogy egyáltalán elismerje a létezésemet. Rövidesen azonban odaérünk a korhadt faszerkezethez és a föld alá vezető lépcsőhöz. Hátralépek, és előreengedem Maxet és Sisakot. Reménykedem benne, hogy anyám megérti a jelzést, és ő is hátramarad egy kicsit, de szó nélkül követi Sisakot lefelé. – Kösz! – mondja lágy hangon, miközben elhalad mellettem. Kösz. Haragudni sem tudok rá. Túlzottan megdöbbentett és összezavart a felbukkanása. Egy délibábasszony anyám arcvonásaival. Üregesnek érzem a testem, a végtagjaim pedig léggömbszerűen felpuffadtak – mintha nem is hozzám tartoznának. Nézem, ahogy a kezek végigtapogatják a falat a lépcső mentén, lefelé menet hallom a lépteim dübörgését. Pár pillanatig zavartan állok a lépcső alján. A távollétemben mindenki visszatért. Tövis és Vadász igyekeznek túlkiabálni egymást, elhárítják a kérdéseket. Julian feláll egy székből, amikor meglát. Holló buzgón járkál körbe a szobában, feladatokat oszt. Középen pedig ott áll az anyám: kicsomagolja a hátizsákját, és magához húz egy széket. Nincs is tudatában, milyen kecsesek a mozdulatai. Minden más elmosódik a lázas ténykedésben és sietésben, akár a lámpa körül zsibongó 268

molylepkék, amelyek végül egyetlen nagy, gomolygó folttá olvadnak össze a fényben. A szoba is teljesen átalakul a jelenlététől. Ez csak álom lehet. Semmi más. Álmomban látom az anyámat, aki nem is az anyám, hanem egy másik ember. – Hé, Lena! – Julian a kezébe fogja az arcomat, és lehajol, hogy megcsókoljon. Még mindig duzzadt a szeme, lilás foltok övezik. Gépiesen visszacsókolom. – Jól vagy? – Eltol magától, ám én továbbra is szándékosan kerülöm a tekintetét. – Jól vagyok – felelem. – Majd később elmagyarázom. – Légbuborékok csiklandozzák a mellkasomat, sem beszélni, sem lélegezni nem hagynak rendesen. Nem tudja. Senki sem tudja, csak Holló, esetleg Tövis, ők már korábban is együttműködtek Dongóval. Anyám nem akar rám nézni. Elfogad egy pohár vizet Hollótól, és inni kezd. Erre az aprócska mozzanatra hirtelen szétárad bennem a düh. – Ma lőttem egy őzet! – büszkélkedik Julian. – Tövis vette észre, amikor még csak félúton voltunk a tisztás felé. Azt hittem, nem fogom tudni… – Marha nagy feladat – vágok közbe. – Csak meg kell húzni a ravaszt. Julian megsértődik. Napok óta kibírhatatlanul viselkedem vele. Pont ez a probléma: kúra nélkül, alapelvek nélkül, korlátok nélkül semmilyen szabály nem marad. A szerelem csak kósza pillanatokra villan fel. – Az élelem, Lena! – jegyzi meg halkan. – Nem azt mondtad mindig, hogy ez nem játék? Hát én nem játékból lövöldöztem… Kell az élelemtartalék. – Kis szünetet tart. – Hogy életben maradhassunk. – Az utolsó mondatot valahogy 269

nagyobb hangsúllyal mondja, és tudom, hogy Alexre gondol. Én sem tudok másra gondolni. Tovább kell mozognom, vissza kell nyernem az egyensúlyomat, ki kell szabadulnom a fullasztó levegőjű szobából. – Lena! – Holló ott terem mellettem. – Segíts ételt készíteni, jó? Ez Holló alapszabálya: maradj tevékeny. Haladj végig minden mozdulatsoron. Áll fel. Nyiss ki egy konzervet. Hozz vizet. Csinálj valamit. Gépiesen követem a mosogatóhoz. – Van valami hír Waterburyből? – kérdezi Tövis. Kis időre csend áll be. Aztán anyám szólal meg. – Vége – jelenti ki egyszerűen. Holló véletlenül túl erősen vág a késsel egy szárított hússzalagba. Felnyög, és a szájába dugja az ujját. – Hogy érted azt, hogy vége? – kérdezi Tövis éles hangon. – Letarolták a tábort. – Ezúttal Sisak beszél. – A földdel tették egyenlővé. – Úristen! – Vadász erőtlenül rogy le egy székre. Julian kőszoborrá dermedve áll egy helyben, és ökölbe szorítja a kezét. Tövisnek is olyan az arca, mint egy sóbálványnak. Anyám – illetve a nő, aki egykor az anyám volt – ölbe tett kézzel ücsörög, mozdulatlanul, semmitmondó arccal. Csak Holló mozog tovább: egy konyharuhával betekeri az ujját, és tovább vágja a szárított húst, előre-hátra, előre-hátra. – És most mi lesz? – kérdezi Julian feszült hangon. Anyám felnéz. Valami régi, mély érzés tör elő bennem.

270

A szeme még mindig ugyanolyan ragyogó kék, mint amilyenre emlékszem, és még mindig csábít, hogy csobbanjak bele. Pont olyan, mint Juliané. – Tovább kell mennünk – jelenti ki. – Segítenünk kell ott, ahol még maradtak csoportok. Az Ellenállás még mindig erőt gyűjt, még mindig embereket gyűjt… – De mi van Pippával? – fortyan fel Vadász. – Azt kérte, várjuk meg. Azt mondta… – Vadász? – szól rá Tövis. – Hallottad, amit Sisak mondott. –Halkabban folytatja: – Letarolták a tábort. Megint súlyos csend áll be. Látom, hogy anyám állkapcsában megrándul egy izom – ez az akaratlan remegés csak újabban alakulhatott ki nála –, majd elfordul, és így feltűnik a nyakára tetovált, elhalványult, zöld számsor is. Fölötte temérdek, bőszen meghúzott vágás hege: a félresikerült procedúrák nyomai. Belegondolok, hány évet tölthetett a Kripta apró, ablaktalan cellájában, mennyi ideig farigcsálta a kőfalat az apámtól kapott fémmedállal, ahogy vég nélkül azt az egy szót véste… Szeretet. Most pedig, alig egy évvel a szabadulása után, az Ellenállás tagja. Mi több, az egyik központi figurája. Semmit sem tudok róla. Fogalmam sincs, hogy lett az, aki, mikor kezdett rángatózni az állkapcsa, mikor kezdett őszülni a haja, és mikor növesztette azt a fátylat a szeme elé, amellyel eltakarja magát a lánya tekintete elől. – Szóval hova megyünk? – kérdezi Holló. Max és Sisak egy pillantást váltanak egymással. – Északon készülődik valami – böki ki végül Max. – Portlandben.

271

– Portlandben? – ismétlem a szót papagáj módjára, pedig nem is akartam beszélni. Anyám felnéz rám, és mintha félelem csillanna a szemében. Aztán elfordul. – Onnan jöttél, igaz? – kérdezi Holló. Nekidőlök a mosogatónak, behunyom a szemem, és elképzelem az anyámat a tengerparton, ahogy nevetve szalad előttem, sötét homokot rugdos, és laza, zöld nyári ruhája a bokáját verdesi. Gyorsan kinyitom a szemem, és nagy nehezen bólintok. – Oda nem mehetek vissza. A szavak erőteljesebben jönnek ki belőlem, mint ahogy akartam, ezért mindenkinek a figyelmét sikerül magamra vonnom. – Bárhova megyünk, csakis együtt mehetünk – jelenti ki Holló. – Portlandnek nagy metróhálózata van – közli Max. – A hálózat egyre nő… az Incidensek óta. Az csak a kezdet volt. Ami most fog történni… – Csillogó szemmel megcsóválja a fejét. – Az hatalmas lesz. – Nem mehetek – ismétlem. – És nem is fogok. Gyorsan elborítanak az emlékek: a mellettem futó Hana Back Cove-on, a sárban cuppogó edzőcipőnk, az öböl fölött szikrázó tűzijáték július negyedikén, a víz felszínén cikázó fénypászmák, a mellettem fekvő Alex nevetése a Brooks 37.ben, az ágyamban remegő Grace Carol néni házában, ahogy vézna karjaival átölel, és szőlősrágógumi-szagú a lehelete. Emlékek vaskos rétegei, egy olyan élet képei, amit megpróbáltam eltemetni és elpusztítani – egy halott múlt képei,

272

ahogy Holló mondta –, és amelyek mégis feltámadnak hirtelen, azzal fenyegetve, hogy engem is végleg a mélybe húznak. Az emlékekkel együtt a bűntudat is megjelenik: egy másik érzés, amit oly hevesen igyekeztem eltemetni. Elhagytam őket: Hanát, Grace-t és Alexet is. Elhagytam őket, és menekültem, vissza sem nézve. – Ebben nem te döntesz – mondja Tövis. – Ne gyerekeskedj, Lena! – szól rám Holló. Általában megadom magam, ha Holló és Tövis meg akar győzni. Ma azonban nem. Az indulat súlyos ökle lecsap a lelkiismeretemre, és elhallgattatja. Mindenki engem néz, anyám tekintete pedig tűzként éget – mohó kíváncsiság, mintha múzeumi tárgy lennék: egy ősi, idegen eszköz, aminek nem ismeri a rendeltetését. – Nem megyek, és kész! – közlöm, és a konyhapultra vágom a konzervnyitót. – Mi a franc ütött beléd? – kérdezi Holló halkan. Annyira elnémult a szoba, hogy mindenki tisztán hallja. Úgy összeszorul a torkom, hogy alig bírok nyelni. Egyszer csak ráébredek, hogy a sírás fojtogat. – Őt kérdezzétek! – kiáltok fel, és állammal a nő felé intek, aki Dongónak nevezi magát. Megint csend lesz. Most minden szempár az anyámra szegeződik. Erre legalább felsejlik az arcán némi lelkiismeretfurdalás – tudja, hogy csaló, amiért a szeretet forradalmát vezérli, és közben a saját lányát sem ismeri el. Ebben a pillanatban ér le a lépcsőn Szeder, fütyörészve. Jókora kést hoz magával, ami csupa vér. Biztos az őzet belezte ki. A pólóját is vér szennyezi. Amikor meglátja a némaságba fagyott csoportot, megáll. 273

– Mi van? Miről maradtam le? – Ekkor veszi észre anyámat, Sisakot és Maxot. – Ti kik vagytok? A vér látványára kavarogni kezd a gyomrom. Mindannyian gyilkosok vagyunk: megöljük az életünket, a múltunkat, mindent, ami valaha számított. Jelszavak és kifogások alá temetjük őket. Mielőtt kirobbanna belőlem a sírás, ellököm magam a mosogatótól, és olyan durván tolom félre az útból Szedert, hogy meglepetten felkiált. Felrohanok a lépcsőn, és kitörök a szabad levegőre, a meleg délutánba, a tavasznak megnyíló erdő öblös zsivajába. Ezúttal azonban odakint is bezártságot érzek. Sehova sem lehet menekülni. Nem lehet eliszkolni a veszteség letaglózó érzése elől, a szeretteinket és a régi életünket szétfűrészelő idő végtelen és fárasztó üteme elől. Hana, Grace, Alex, az anyám, a portlandi reggel sós, tengerszagú levegője, a vitorlázó sirályok távoli vijjogása… mind összetört, szétforgácsolódott, a darabjai valahova mélyre fúródtak, lehetetlen kiásni őket. Lehet, hogy igaz volt minden, amit a kúráról mondtak. Semmivel sem vagyok boldogabb, mint amikor betegségnek hittem a szeretetet és a szerelmet. Sok tekintetben boldogtalanabb vagyok; egészen szánalmas lettem. Csak pár percnyire távolodom el a biztonságos háztól, amikor végre sikerül enyhítenem a bensőmben feszítő nyomást. Az első kiáltások görcsösen szakadnak fel belőlem, és olyan keserű ízt idéznek elő a számban, mint az epe. Teljesen elengedem magam. Lerogyok a kusza aljnövényzetbe, a puha mohára, a lábaim közé hajtom a fejem, és addig zokogok, amíg már levegőt sem kapok. A lábaim közötti leveleket könny és nyál áztatja el. Sírok minden miatt, amit elhagytam, mert 274

engem is elhagytak – Alex, az anyám, az idő, ami átvágta a világot, és elválasztott minket egymástól. Lépteket hallok a hátam mögül, és anélkül, hogy megfordulnék, biztos vagyok benne, hogy Holló jött utánam. – Menj innen! – szólok rá. Valahogy vaskosnak tűnik a hangom. A kézfejemmel megtorlóm az arcomat és az orromat. A válasz azonban anyám hangján érkezik. – Haragszol rám – állapítja meg. Azonnal abbahagyom a sírást. Hideggé és merevvé válik a testem. Anyám leguggol mellém, és bár kínosan ügyelek rá, hogy ne nézzek fel, sőt egyáltalán ne nézzek rá, érzem őt, érzem az izzadsága szagát, hallom a légzése szaggatott ritmusát. – Haragszol rám – ismétli, és a hangja kicsit magasabbra kúszik. – Azt hiszed, nem érdekelsz. Ugyanaz a hang. Évekig azt képzeltem, hogy a hangja tiltott szavakat közvetít: Szeretlek. Ezt sose felejtsd el! Ezt nem vehetik el tőled. Ezek voltak az utolsó szavai, mielőtt elment. Előrébb csoszog, és leül mellettem. Némi habozás után kinyújtja a karját, és megérinti az arcomat. Maga felé fordítja a fejem, hogy kénytelen legyek ránézni. Bőrkeményedéseket érzek az ujjain. Viszontlátom magam a szemében ülő parányi alakban, és egy alagúton keresztül visszasuhanok a távozása előtti időbe, abba az időbe, amikor még el sem tudtam képzelni, hogy elveszítsem, amikor mindennap az ő szeme ébresztett, és minden este az ő szeme kísért az álom földjére. – Sokkal szebb lettél, mint ahogy képzeltem – suttogja. Ő is sír. Valami kemény burok törik szét bennem. 275

– Miért? – Ezt az egyetlen szót tudom kinyögni. Nem akarom, nem is jut eszembe, mégis engedem, hogy odahúzzon a mellkasára, és átöleljen. A kulcscsontjai közti mélyedésbe sírok, és magamba szívom a bőre félig-meddig ismerős illatát. Annyi mindent kellene kérdeznem tőle: Mi történt veled a Kriptában? Miért hagytad, hogy elvigyenek? Hova mentél? De a valóságban mást kérdezek: – Miért nem jöttél értem? Annyi év eltelt… Rengeteg idő… Miért nem jöttél? Nem tudom folytatni; az egész testem remeg a zokogástól. – Csitt! – A homlokomra nyomja az ajkait, és megsimogatja a hajamat, pont ahogy gyerekkoromban. A karjában ismét csecsemővé válok; tehetetlenné és mohóvá. – Most már itt vagyok. A hátamat simogatja, amíg kisírom magam. Úgy érzem, a sötétség lassacskán kiszivárog belőlem, mintha a keze mozgása űzné el. Végre megint levegőhöz jutok. Ég a szemem, a torkom pedig olyan érzékeny, mintha begyulladt volna. Elhúzódom tőle, letörlöm a könnyeimet, az orrfolyásommal nem törődöm. Rettentő kimerültség vesz erőt rajtam; túl fáradt vagyok ahhoz, hogy sértődöttséget vagy haragot érezzek. Aludni akarok, csak aludni. – Egyfolytában rád gondoltam – vallja be anyám. – Mindennap… Rád és Rachelre. – Rachelt kikezelték – közlöm. Ólomsúlyú kimerültség borul rám, elnyom bennem minden érzést. – Összepárosították, és elköltözött. Te pedig hagytad, hogy halottnak higgyelek. Még mindig ezt hinném, ha… – Ha nincs Alex, teszem hozzá gondolatban, de nem mondom ki. Anyám semmit sem tud az Alexhez fűződő kapcsolatomról. Rólam sem tud semmit. 276

Anyám elfordítja az arcát. Egy darabig azt hiszem, sírva fakad, de nem teszi. – Amikor azon a helyen voltam, csak ti… a két gyönyörű kislányom… adtatok nekem erőt. Csak azért tudtam megőrizni a józan eszemet, mert rátok gondoltam. Valamiféle keménységgel beszél, indulatok áramlanak a hangja alatt, és akaratlanul is visszagondolok a Kriptában tett látogatásomra: a fullasztó sötétségre, a nem is emberinek tűnő sikolyok visszhangjaira, a Hatos Kórterem szagára, a ketrecszerű cellák látványára. Makacsul védem a saját érzéseimet. – Nekem is nehéz volt. Nem volt senkim. Nem jöttél értem a szökésed után. Megüzenhetted volna… – Elcsuklik a hangom. Nagyot nyelek. – Miután rám találtál Menedéken… még össze is ért a karunk… Megmutathattad volna az arcod, mondhattál volna valamit… – Lena! – Anyám ismét az arcom felé nyúl, ám ezúttal ő is jól látja, hogy megmerevedek. Nagy sóhajjal leereszti a kezét. – Olvastad a Siralmak Könyvét? Olvastad Mária Magdaléna és József történetét? Belegondoltál már, miért kaptad tőlem ezt a nevet? – Olvastam. – Legalább tizenkétszer elolvastam a Siralmak Könyvét; Shhh Könyvének azt a fejezetét ismerem a legjobban. Nyomokat, rejtett utalásokat kerestem benne az anyámra vonatkozóan, a halottak suttogását kutattam. A Siralmak Könyve egy szerelmi történet. Sőt, inkább az önfeláldozás története. – Csak azt akartam, hogy biztonságban légy – mondja anyám. – Meg tudod ezt érteni? Hogy biztonságban és

277

boldogan élhess. Mindent elkövettem ezért… Még ha ez azt is jelentette, hogy örökre le kell mondanom rólad… Valahogy vaskossá és nehézzé válik a hangja. El kell fordulnom tőle, nehogy újra letaglózzon a gyász és a bánat. Nem akarok arra gondolni, hogy egy apró, szögletes helyiségben öregedett meg, és csak apránként forgácsolt magának valamennyi reményt a falakra vésett betűkkel, nehogy elpusztuljon. – Ha nem hittem volna, nem bízhattam volna abban… Sokszor eszembe jutott, hogy… Nem tudja befejezni a gondolatait. Nem is kell befejeznie. Értem, amit mond: sokszor meg akart halni. Emlékszem, mindig egy sziklaszirt tetején képzeltem el, a háta mögött lengő kabátjával. Láttam őt. Egy másodpercre mindig megállt a levegőben, mint egy angyal két szárnycsapás között. A szikla azonban minden alkalommal eltűnt, és ő csak zuhant és zuhant. Emlékszem a rémálmaimra, amelyekben ott álltam a sziklán tehetetlenül, és néztem, ahogy a peremig sétál. Egy pillanatra felugrott a levegőbe, látomásként lebegett, aztán egyszer csak lezuhant. Lehetséges, hogy valami módon kapcsolatot akart teremteni velem a tér visszhangjain keresztül azokon az éjszakákon? Lehet, hogy azt akarta: érezzem őt? Kis ideig hagyjuk, hogy a csend teljesen elterebélyesedjen körülöttünk. A pólóm ujjával letörlöm a nedvességet az arcomról. Aztán felállok. Ő is feláll. Egyforma magasak vagyunk – ezen ugyanúgy megdöbbenek, ahogy akkor, amikor rájöttem, hogy ő hozott el minket Menedékről. – És most mi lesz? – kérdezem. – Megint elmész? – Oda megyek, ahol az Ellenállásnak szüksége van rám. 278

Elfordítom a tekintetem. – Tehát elmész – állapítom meg, és valami tompa súlyt érzek letelepedni a gyomromban. Hát persze. Ezt teszik az emberek egy rendezetlen világban, a szabadság és választás világában: továbbállnak, amikor akarnak. Eltűnnek, visszatérnek, aztán újból felkerekednek. Akit otthagynak, annak magának kell összeszedegetnie a szilánkokat. A szabad világ egyszersmind a töredékek világa is; pont erre figyelmeztetett minket Shhh Könyve. Sokkal több igazságot hirdetnek Zombiországban, mint hittem. A szél belefújja anyám haját a homlokába. Kezével visszacsavarja a fürtöket a füle mögé, ahogy régen, gyerekkoromban tette. – Muszáj gondoskodnom arról, hogy ami velem történt… az a rengeteg szenvedés… ne történjék meg senki mással. – Elkapja a tekintetem, és rákényszerít, hogy nézzek a szemébe. – De nem akarok elmenni – teszi hozzá halkan. – Szeretnélek… Szeretnélek megismerni, Magdalena. Karba fonom a kezem, és megvonom a vállam. Megpróbálom összeszedni minden keménységemet, amit a Vadonban szedtem össze. – Azt sem tudom, hol kéne kezdeni – közlöm. Kissé lemondóan tárja szét a kezét. – Én sem. De együtt szerintem ki tudjuk találni. Sőt én magam is, ha engeded. – Enyhe mosolyra húzódik a szája. – Tudod, te is az Ellenállás része vagy. Pontosan ezt tesszük állandóan: azért harcolunk, aki és ami fontos nekünk. Nem így van? Belenézek a szemébe. Ugyanaz a tiszta kékség, ami a fák koronái fölött nyúlik szét minden irányba: a Föld legmagasabb 279

mennyezete. Megint elárasztanak az emlékek: Portland tengerpartjai, a sárkányeregetés, a makarónisaláták, a nyári piknikek, az anyám keze és a hangja szárnyalása altatódal éneklése közben. – Így van – hagyom jóvá. Együtt sétálunk vissza a biztonságos házba.

280

Hana

A Kripta teljesen más, mint ahogy az emlékeimben élt. Csak egyszer jártam ott, harmadikos koromban, osztálykiránduláson. Furcsa módon magáról a kirándulásról kevés emlékem maradt, csak annyi, hogy utána Jen Finnegan hányt a buszon, és mindent betöltött a tonhalszag; a vezető az összes ablakot kinyitotta. A Kripta az északi határnál áll, mögötte már a Vadon kezdődik, amelytől csak a Presumpscot-folyó választja el. Ezért tudott olyan sok fogoly megszökni az Incidensek során. A robbanások a határfalat is megrongálták, jókora darabokat hasítottak ki belőle; így a rabok egy része a cellákból szinte egyenesen a Vadonba futhatott. Az Incidensek után újjáépítették a börtönt, és egy új, modern szárnyat is csatoltak hozzá. Mindig ormótlan és ronda volt, ám most még rosszabb, mint régen: a hozzáadott acélcement szárny idomtalanul csatlakozik az apró, rácsos ablakokkal tűzdelt, megfeketedett falú régi épülethez. Verőfényes napunk van, a magas tető fölött élénkkéken ragyog az ég. 281

A látvány elemei sehogyan sem illenek ide: erre a helyre nem szabadna napfénynek vetődnie. Egy percig csak állok a kapu előtt, és azon tanakodom, visszaforduljak-e. A városi busszal jöttem, egyenesen a belvárosból, de a jármű fokozatosan kiürült, mire ideértünk a végállomásra. Végül egyetlen utas maradt rajtam kívül: egy testes asszony, nővéregyenruhában. Amikor a busz elindul visszafelé, sárral meg a kipufogófüsttel borít be minket, és egy elkeseredett pillanatig úgy érzem, inkább utánarohanok. De muszáj megtudnom. Muszáj. Inkább követem a nővért, aki a kapun kívül álló őrbódék egyikéhez siet, majd felmutatja az azonosító kártyáját. Az őr szeme rám villan, én pedig szó nélkül átnyújtok neki egy papírdarabot. Átnézi a fénymásolt iratot. – Eleanor? Bólintok. Nem merek beszélni. A fénymásolt iraton alig kivehetők az illető arcvonásai, a koszosfelmosóvíz-árnyalatból még a hajszínét sem lehet meghatározni. Csak akkor válhat gyanússá a helyzet, ha az őr nagyon odafigyel, és észreveszi a részletbeli eltéréseket: magasság, szemszín és hasonlók. Szerencsére ennyire nem mélyed bele. – Mi történt az eredetivel? – A szárítógépbe került – válaszolom gyorsan. – Kérvényeztem egy másikat a BIA-tól. Újra a fénymásolt papírt nézi. Remélem, nem hallja a szívverésemet, amit én irdatlan hangosnak és keménynek érzek. A másolatot nem volt nehéz megszerezni. Egyszerűen csak telefonáltam aznap reggel Mrs. Hargrove-nak, meghívattam 282

magam egy teára, húsz percig társalogtunk, majd kikéredzkedve a vécére, két percre besurrantam Fred dolgozószobájába. Nem kockáztattam, hogy a saját nevemmel próbáljak bejutni a Kriptába. Ha Cassie valóban itt van, valamelyik őr bizonyára Fredet is ismeri. Ha pedig Fred megtudja, hogy a börtön környékén szimatoltam… Már felszólított rá, hogy ne kérdezősködjek. – Hivatalos ügy? – Csak… látogatás. Az őr felmordul. Visszaadja a papírt, és továbbtessékel, miközben a kapu nagy remegéssel feltárul. – Jelentkezzen be a látogatók pultjánál! – mondja a hátam mögött. A nővér kíváncsian végigmér, mielőtt a börtönudvar felé indulna. Nem valószínű, hogy manapság sokan járnak ide látogatni. Pont ez a lényeg. Be kell zárni őket, hadd rohadjanak el. Átvágok az udvaron, aztán belépek egy boltíves acélajtón. Szűkös előtérben találom magam, amelynek közepét egy fémdetektor és több nagy testű őr foglalja el. A nővér már kipakolta a táskája tartalmát a futószalagra; széttárt karral és lábbal várja, hogy a biztonsági alkalmazott minden testrészét átvizsgálja a rúddal, fegyver után kutatva. A nővér szinte észre sem veszi; a bejelentkezőpultban dolgozó nővel beszélget, aki golyóálló üveg mögött áll. – Csak a szokásos – közli. – Egész éjjel fent voltam a baba miatt. Komolyan mondom: ha bármi gond lesz a 2426-ossal, összebilincselem a kezét-lábát! – Ámen! – feleli a pultosnő. Aztán felém fordul. – Azonosító kártya? 283

Megismétlődik az egész eljárás: becsúsztatom a papírt a résen, és elmagyarázom, hogyan ment tönkre az eredeti kártya. – Miben segíthetek? – kérdezi a nő. Bár alaposan kidolgoztam a történetet az elmúlt huszonnégy órában, még mindig nehézkesen bököm ki a szavakat. – A… nagynénémet… jöttem meglátogatni. – Tudja a cella számát? Megrázom a fejem. – Nem, tudja… csak most derült ki, hogy itt van. Úgy értem, én csak most tudtam meg. Eddig halottnak hittem. – A nő semmit nem reagál erre a vallomásra. – Neve? – Cassandra. Cassandra O’Donnell. Ökölbe szorítom a kezem, és csak a tenyerembe hasító fájdalomra koncentrálok, miközben a nő beírja a nevet a számítógépbe. Azt sem tudom, miben reménykedem: hogy megtalálja, vagy hogy nem. A nő megrázza a fejét. Vizes kék szeme és borzas, szőke haja van, amely az előtér mesterséges fényében ugyanolyan fakószürke, mint a fal. – Itt nem szerepel. Tudja a bekerülése hónapját? Hány éve is tűnt el Cassie? Visszagondolok arra a beszélgetésre, amit véletlenül kihallgattam a Fred beiktatását követő fogadáson. Azt mondták, három éve nincs párja. Megkockáztatok egy tippet. – Január vagy február. Három évvel ezelőtt. A nő sóhajt egyet, majd feláll a székéből. – Csak tavaly vittük be az adatokat a számítógépbe. Eltűnik a szemem elől, aztán egy nagy, bőrkötésű könyvvel tér vissza, amit jókora dörrenéssel leejt a pultra. Belelapoz, 284

aztán kinyit egy kis ablakot az üvegfalon, és kicsúsztatja rajta a könyvet. – Január és február – közli kurtán. – Dátum szerint van rendezve… Ha bejött, ott kell lennie. A hatalmas könyv oldalait pókhálószerű írás tölti be: a bekerülések dátumai, a rabok nevei, illetve a hozzájuk tartozó számok. A január és a február több oldalt foglal el, és miközben ujjammal lassan lefelé követem az oszlopokat, egyre kényelmetlenebbül érzem magam a nő türelmetlen tekintete miatt. Valami összeszorítja a gyomromat. Nincs itt. Persze könnyen lehet, hogy rossz időszakot adtam meg – vagy tévedek az eltűnését illetően. Talán nincs is a Kriptában. Eszembe jut, ahogy Fred röhögve mondta: Nem sok hallgatósága van mostanában. – Szerencsével járt? – kérdezi a nő, valódi érdeklődés nélkül. – Egy pillanat! – Izzadságcsepp gurul végig a gerincemen. Áprilishoz lapozok, és ott folytatom a keresést. Ekkor megpillantok egy nevet: Melanea O. Melanea. Ez volt Cassandra középső neve. Erről is a fogadáson hallottam, aztán a levélen is láttam, amit Fred dolgozószobájából loptam el. – Itt van! – mondom. Hogy is gondolhattam, hogy Fred a valódi nevén hozatta be a feleségét? Éppen azt akarta, hogy nyomtalanul tűnjön el. Visszatolom a könyvet az üvegfal résén. A nő tekintete a Melanea O névről a hozzátartozó számra siklik: 2225. Begépeli a számítógépbe, és hangtalanul megismétli a nevet. – B kórterem – közli. – Új szárny. 285

Újabb parancsot gépel be, mire a mellette lévő nyomtató rezegve működni kezd, és egy apró fehér matricát nyom ki magából, rajta takaros betűkkel ez áll: LÁTOGATÓ – B KÓRTEREM. Átcsúsztatja a résen, egy vékonyabb, bőrkötésű könyvvel együtt. – Írja be a nevét és a mai dátumot a látogatók könyvébe, mellé pedig írja oda azt is, hogy kit látogat meg! Ragassza a matricát a mellkasára! Annak mindig jól látható helyen kell lennie. Meg kell várnia a kísérőt. Menjen végig a biztonsági ellenőrzésen, közben én hívok valakit maga mellé! Gyorsan, színtelen hangon mondja el az utasításokat. Előhalászok egy tollat a táskámból, és az Eleanor Latterly nevet írom a megjelölt helyre. Imádkozom magamban, hogy ne kérje el a személyi azonosító kártyámat. A látogatók könyve nagyon vékony. Az elmúlt héten mindössze hárman jártak itt. Remegni kezd a kezem. Nehezemre esik levenni a dzsekimet, amikor az őr rám szól, hogy tegyem a futószalagra. A táskámat és a cipőmet is átvizsgálják, aztán szét kell tárnom a karom és a lábam, ahogy korábban a nővérnek is, hogy az egyik őr az ellenőrzőrúddal mindenütt körbejárhasson, még a legintimebb testrészeknél is. – Tiszta – jelenti ki, aztán oldalra lép, hogy bemehessek. A biztonsági ellenőrzés után egy kis várócsarnokba kerülök, ahol olcsó műanyag székekre lehet leülni, egy műanyag asztal mellé. Több folyosó is ágazik a csarnokból, amelyek az épületegyüttes különböző szárnyaiba és részeibe vezetnek. Az egyik sarokban lenémított tévé megy, benne politikai közvetítés. Gyorsan elterelem a figyelmemet, mert félek, hogy meglátom Fredet a képernyőn.

286

Sűrű, fekete hajú nővér közeledik, zsíros arca fénylik, kék kórházi klumpában és virágmintás köpenyben jár. Névkártyájára a JAN nevet írták. – Maga megy a B kórterembe? – kérdezi zihálva, amikor odaér hozzám. Bólintok. Tömény, émelyítően édes és erős, vaníliás parfümöt használ, mégsem tudja vele elnyomni a hely bűzét, ami fertőtlenítőszerből és testszagból keveredik össze. – Erre! Egy súlyos, kétszárnyú ajtóhoz vezet, amit a csípőjével nyit ki. Az ajtó mögött egészen más atmoszféra fogad. Csillogó fehér folyosóra lépünk. Ez lehet az új szárny. A padlót, a falakat, sőt még a plafont is ugyanaz a makulátlan fehér burkolat takarja. A levegő tisztább és frissebb, mint a régi szárnyban. Mély csend honol mindenütt, de ahogy továbbmegyünk a folyosón, beszélgetések tompa foszlányai szűrődnek ki a helyiségekből, és orvosi műszerek hangját hallani. Egy másik nővér klumpája csattog végig egy közeli folyosón. – Volt már itt? – kérdezi Jan, kifulladva. Megcsóválom a fejem, ő pedig a szeme sarkából rám sandít. – Gondoltam. Nem sokan jönnek ide látogatni. Nincs is értelme, szerintem. – Én csak most tudtam meg, hogy a nagynéném… Belém fojtja a szót. – A táskáját kint kell hagynia, a cella előtt. – Liheg egy sort. – Egy körömreszelővel is pikk-pakk leszúrhatják magukat. A cipő helyett papucsot kell vennie. Nem engedhetem be abban az edzőcipőben. Tavaly az egyik rab megkaparintott egy

287

cipőfűzőt, és felakasztotta magát egy csőre. Mire megtaláltuk, már ki is hűlt. Kihez is jött? Olyan gyorsan hadarja el a történetet, hogy alig tudom követni. Átvillan a kép az agyamon: valaki lóg a mennyezetről, a cipőfűző megcsomózva a nyakán. Képzeletemben a test hintázik, újra meg újra felém ing. Furcsa módon Fred arcát látom, hatalmasra duzzadva, kidülledt szemmel, kivörösödve. – Melanea-hoz jöttem. – Látom a nővér arcán, hogy semmit sem mond neki a név, ezért hozzáteszem: – A 2225-ös számú fogoly. A jelek szerint csak a szám alapján különböztetik meg a Kripta foglyait, mert a nővér hirtelen hümmög egyet. – Vele nem lesz gond – mondja cinkosan, mintha valami nagy titokba avatott volna be. – Hallgatag, mint a hal a szatyorban. Illetve… Nem volt mindig ilyen. Emlékszem, az első hónapokban örökké ordított: „Én nem tartozom ide! Én nem őrültem meg!” – A nővér elneveti magát. – Mindegyik ezt mondja. Aztán ha jobban odafigyel az ember, meghallja, hogy kis zöld emberekről és pókokról motyognak magukban. – Ezek szerint… megbolondult? – kérdezem. – Hát itt lenne, ha normális volna? – vág vissza Jan. A jelek szerint nem is vár választ. Egy újabb kétszárnyú ajtóhoz érkezünk, amely fölött a következő felirat tűnik fel: B KÓRTEREM: PSZICHÓZIS, NEURÓZIS, HISZTÉRIA. – Menjen, vegyen fel papucsot! – mutat derűsen előre. Az ajtó előtt pad és kisebb könyvespolc áll, amelyre több műanyag borítású kórházi papucsot helyeztek el. A bútorzat egyértelműen régi, és szokatlanul fest a szemkápráztató fehérségben.

288

– A cipőjét és a táskáját hagyja itt! Ne aggódjon, nem viszi el senki! A bűnözők a régi kórtermekben vannak. – Megint felröhög. Leülök a padra, és a cipőfűzőmmel kezdek babrálni. Bárcsak a csizmámat vagy a balerinacipőmet vettem volna fel! Ügyetlenek az ujjaim. – Szóval sikoltozott? – faggatózom. – Úgy értem, amikor behozták. A nővér a szemét forgatja. – Azt hitte, a férje ki akarja csinálni. Ha valaki meghallgatta, összeesküvésről hablatyolt. Kihűl az egész testem. – Kicsinálni? Hogy érti ezt? – Ne aggódjon! – Jan legyint egyet. – Rövid időn belül elcsöndesedett. Ahogy a nagy többség. Rendszeresen beveszi a gyógyszerét, nem jelent gondot. – Megpaskolja a vállamat. – Felkészült? Csak bólintani tudok, bár mindennek érzem magam, csak felkészültnek nem. Minden porcikám azt kívánja, hogy forduljak meg, és rohanjak el. Mégis felállok, és követem Jant a kétszárnyú ajtón egy másik folyosóra, amely éppen olyan makulátlan fehér, mint amin az imént végigmentünk. Mindkét oldalon fehér, ablaktalan ajtók sorakoznak. Minden lépés nehezebb, mint az előző. A hártyavékony papucson keresztül belemar a lábamba a padló hidege, és valahányszor leteszem a sarkam, végigborzong a gerincem. Túlzottan is hamar elérjük a 2225-ös ajtót. Jan kétszer bekopog, de úgy tűnik, nem is vár reakciót. Leveszi a nyakából az ajtónyitó kártyát, és feltartja az ajtótól balra lévő leolvasó elé – „Mindenhol új rendszert kaptunk az Incidensek után. 289

Klassz, mi?” –, és amikor a zár egy kattanással elfordul, határozottan benyomja az ajtót. – Látogatód jött! – kurjantja vidáman, amikor belép a szobába. Az utolsó lépést a legnehezebb megtenni. Kis ideig nem is érzem, hogy képes vagyok rá. Úgy kell előrelöknöm magam, átemelni a lábam a küszöbön, be a cellába. Amint belépek, az összes levegő kiszorul a mellkasomból. A sarokban ül, egy lekerekített sarkú, műanyag széken, és egy nehéz fémrácsokkal védett, kicsi ablakon bámul kifelé. Nem fordul felénk, de jól látszik a profilja, amit a kintről beszűrődő fény rajzol körbe: az apró, sísánchoz hasonló orr, a finom vonalú kis száj, a hosszú szempilla, a rózsaszín, kagylószerű fúl és a mögötte megbúvó, szabályos kezelési heg. Hosszú, szőke haja szabadon lóg a hátán, egészen a derekáig. Harminc körülinek látszik. Gyönyörű. Nagyon hasonlít rám. Felkavarodik a gyomrom. – Jó reggelt! – köszön rá Jan hangosan, mintha halkabban már meg sem hallaná, holott egészen kicsi a szoba. Nem is férünk el hárman kényelmesen, és bár egy priccsen, széken, mosdón és vécén kívül semmi nincs benne, valahogy mégis túlzsúfoltnak tűnik. – Hoztam egy látogatót! Micsoda kellemes meglepetés, nem igaz? Cassandra nem válaszol. Mintha észre sem vett volna bennünket. Jan a szemét forgatja, és szájával némán azt súgja felém: Sajnálom. Aztán a rabhoz fordul, és hangosan folytatja:

290

– Ugyan már, ne légy ilyen goromba! Fordulj meg, és üdvözöld jó kislány módjára! Cassie ekkor végre megfordul, de a tekintete átsuhan rajtam, és egyenesen Janre néz. – Kérek szépen egy tálcát! Ma még nem reggeliztem. Jan csípőre teszi a kezét, és eltúlzottan megfeddő hangon válaszol, mintha egy gyerekhez beszélne. – Hát ez elég nagy butaság volt, nem igaz? – Nem voltam éhes – közli Cassie kertelés nélkül. Jan sóhajt. – Örülhetsz, hogy jó hangulatom van ma – mondja, és kacsint egyet. – Egy percig itt tudnál maradni? – kérdezi tőlem. – Én… – Ne aggódj, ártalmatlan! – nyugtatgat Jan. Ezután újra felemeli a hangját, és ugyanazzal az erőltetetten vidám hanghordozással folytatja. – Mindjárt visszajövök! Jó kislány legyél! Ne okozz kellemetlenséget a vendégednek! – Megint hozzám fordul. – Ha bármi gond lenne, nyomja meg az ajtó melletti vészcsengőt! Mielőtt válaszolhatnék, kiront a folyosóra, és becsukja maga mögött az ajtót. Hallom, ahogy a zár a helyére kattan. A kúra tompító hatásai ellenére élesen és tisztán mar belém a félelem. Kis ideig néma csend van. Próbálom kitalálni, mit is akartam mondani. Már azt is nehezen tudom feldolgozni, hogy megtaláltam ezt a titokzatos asszonyt, ezért egyetlen kérdés sem jut eszembe. A pillantása egybefonódik az enyémmel. Mogyoróbarna, tiszta, okos szeme van. Nem őrült.

291

– Ki vagy te? Jan távozása után egészen máshogy, vádlóan beszél. – Mit keresel itt? – Hana Tate-nek hívnak. – Nagy levegőt veszek. – Jövő szombaton hozzámegyek Ered Hargrove-hoz A csend hosszúra nyúlik közöttünk. Érzem, ahogy tetőtőltalpig végigmér, és nehezemre esik egy helyben megállni. – Az ízlése nem változott – közli semleges hangon. Visszafordul az ablakhoz. – Kérlek! – Elcsuklik a hangom. Bármit megadnék egy pohár vízért. – Mondd el, mi történt! Kezét még mindig az ölében tartja. Az évek alatt tökéletesre fejlesztette a mozdulatlanul ülés művészetét. – Megháborodtam – mondja színtelen hangon. – Nem mondták el neked? – Nem hiszem el – válaszolom, és komolyan is gondolom. Most, hogy beszédbe elegyedtünk, kétséget kizáróan megbizonyosodhattam róla. – Az igazságot akarom hallani. – Miért? – kérdezi, és visszafordul felém. – Miért érdekel? Hogy velem ne történhessen meg. Hogy megelőzhessem. Ez a valódi, önző indokom, de nem mondhatom ki hangosan. Miért is segítene nekem? A kikezeltek már nem éreznek késztetést arra, hogy idegeneken segítsenek. Mielőtt kitalálhatnék valamit, Cassie felnevet. Száraz a hangja, mintha nagyon régóta nem használta volna. – Tudni akarod, mit tettem, ugye? Nem akarod elkövetni ugyanazt a hibát. – Nem – vágom rá, habár igaza van. – Nem ezért… – Ne aggódj! Megértem. – Mintha egy kis mosoly suhanna át az arcán. Lenéz a kezére. – Tizennyolc éves voltam, amikor összepárosítottak Freddel. Nem mentem egyetemre. Idősebb 292

volt nálam. Meggyűlt a bajuk a párválasztásával, mert nagyon válogatós volt… Meg is tehette, hiszen nem akárki volt az apja. Mindenki úgy vélte, hogy nagyon szerencsés vagyok. – Megvonja a vállát. – Öt évig voltunk házasok. Ezek szerint fiatalabb, mint hittem. – Mi történt? – kérdezem. – Megunt. – Meggyőződéssel beszél. Kis időre megint rám néz. – Ráadásul kockázatot jelentettem. Túl sokat tudtam. – Hogy érted ezt? – Szívesen leülnék a priccsre. Valami szédülés uralkodik el rajtam, és hihetetlenül távolinak látom a lábam. De nem merek mozdulni. Még lélegezni is alig. Bármelyik pillanatban rám rivallhat, hogy takarodjak kifelé. Semmivel sem tartozik nekem. Nem válaszol azonnal. – Tudod, mi volt a kedvenc játéka gyerekkorában? Becsábította a környékbeli macskákat a kertjükbe… Megitatta őket tejjel, megetette őket tonhallal, beférkőzött a bizalmukba. Aztán megmérgezte őket. Szerette nézni, ahogy elpusztulnak. A szoba hirtelen még kisebbnek látszik, mint addig. Fullasztó és levegőtlen. Ismét rám néz. Higgadt, állhatatos pillantásától összezavarodom. Nagy erőfeszítésembe kerül, hogy ne forduljak el. – Engem is megmérgezett – folytatja. – Hónapokig betegeskedtem. Aztán bevallotta. Ricinust tett a kávémba. Mindig csak annyit, hogy betegen, kiszolgáltatottan feküdjek az ágyban. Azt mondta, meg fogom látni, mire képes. – Kis szünetet tart. – Tudod, a saját apját is ő ölte meg.

293

Most először jut eszembe, hogy talán mégis megőrült. Lehet, hogy a nővérnek van igaza – tényleg ide való. Ez a gondolat felszabadítólag hat rám. – Fred apja az Incidensek alatt halt meg – mondom. – A Veszettek ölték meg. Szánakozva néz rám. – Tudom. – Aztán, mintha a gondolataimban olvasna, hozzáteszi: – Nekem is van szemem és fülem. Hallom, amit a nővérek beszélnek. És persze a régi szárnyban voltam, amikor a bombák felrobbantak. – Lenéz a kezére. – Háromszáz fogoly szökött meg. Tizenkettőt megöltek. Sajnos én egyik csoportba se kerültem bele. – De mi köze ehhez Frednek? – kérdezem. Egészen vinnyogó lett a hangom. – Csak neki van köze hozzá. – Egyre élesebb hangon beszél. – Fred akarta, hogy az Incidensek megtörténjenek. Ő akarta a robbantásokat. Együttműködött a Veszettekkel… Segített nekik kitervelni az akciót. Ez nem lehet igaz. Nem hihetek neki. Nem is fogok. – Ennek nincs értelme. – Dehogynem, nagyon is sok értelme van. Fred évekig szövögette a tervet. Dolgozott a DMA-nak, ugyanazok az elképzelések vezették. Fred be akarta bizonyítani, hogy az apja tévedett a Veszettekkel kapcsolatban… És azt akarta, hogy meghaljon. Így neki lesz igaza, és ő lesz a polgármester. Borzongás fut végig a gerincemen, amikor a DMA-t említi. Márciusban a Delíriummentes Amerikáért szervezet hatalmas tömeggyűlést tartott New York Cityben, ahol Veszettek támadtak rájuk, megöltek harminc polgárt, és rengeteget megsebesítettek. Mindenki egy második Incidensről beszélt, 294

hetekre megszigorították az őrséget és megszilárdították a biztonsági intézkedéseket. Mindenhol ellenőrizték az azonosító kártyákat, átkutatták a járműveket, feldúlták a házakat, és megkettőzték az utcai őrjáratokat. Ugyanakkor mást is suttogtak az emberek: a pletykák szerint Thomas Fineman, a DMA elnöke előre tudta, hogy ilyesmi fog történni, sőt meg is engedte. Thomas Finemant két héttel később meggyilkolták. Nem tudom, kinek higgyek. Olyan érzés sajog a mellkasomban, amit meg sem tudok nevezni. – Kedveltem Mr. Hargrove-ot – jegyzi meg Cassandra. – Sajnált engem. Ismerte a fiát. Időnként meglátogatott, miután bezártak ide. Fred sokakat rávett, hogy tanúsítsák az őrültségemet. A barátait. Orvosokat. Ők ítéltek erre a rabságra. – A kis, fehér szobára mutat, a sírboltjára. – De Mr. Hargrove tudta, hogy nem hibbantam meg. Sokat mesélt a kinti világról. Talált egy lakóhelyet a szüleimnek Deering Highlandsen. Fred őket is el akarta hallgattatni. Biztos azt hitte, hogy elmondtam nekik… Tartott tőle, hogy tudják, amit én tudok. – Megcsóválja a fejét. – De nem mondtam el. Nem tudták. Szóval, Cassie szüleit is kiköltöztették a Highlandsre, akárcsak Lena családját. – Sajnálom. – Nem tudok mást kitalálni, bár tudom, hogy ez is esetlenül hangzik. Cassie mintha meg sem hallotta volna. – Aznap… amikor felrobbantak a bombák… Mr. Hargrove éppen itt volt látogatóban. Csokoládét is hozott nekem. – Az ablakhoz fordul. Nem tudom elképzelni, mi járhat a fejében; megint mozdulatlanná dermed, a tompa napfény kirajzolja az arcélét. – Hallottam, hogy az apósom rendteremtés közben 295

vesztette életét. Akkor még sajnáltam is. Furcsa, nem? Végül minden úgy alakult, ahogy Fred tervezte. – Itt is vagyok! Jobb később, mint soha! Összerezzenek Jan harsány hangjától. Megfordulok; éppen akkor nyomja be az ajtót, és műanyag tálcát hoz be, rajta műanyag vizespohárral és csomós zabkásával, szintén műanyag edényben. Félrelépek az útjából, ő pedig nagy lendülettel a priccsre teszi a tálcát. Észreveszem, hogy az evőeszköz is műanyagból van. Hát persze, nem engednek be fémtárgyakat. Kést főleg nem. Felrémlik előttem a cipőfűzőn lógó férfi képe, ezért behunyom a szemem, és inkább a tengeröbölre gondolok. A himbálózó testet elviszik a hullámok. Újra kinyitom a szemem. – Na, mi a helyzet? – kérdezi Jan. – Felfalod most? – Nem, azt hiszem, még várok egy kicsit – feleli Cassie lágy hangon. Még mindig az ablakot nézi. – Elment az étvágyam. A nővér rám néz, és a szemét forgatja, mintha azt mondaná: Ezek az őrültek!

296

Lena

A lehető leggyorsabban elhagyjuk a biztonságos házat, miután eldöntöttük, hogy az egész csapat Portlandbe megy, ahol csatlakozunk az Ellenálláshoz, és egyesítjük erőinket a városi lázadókkal. Valami nagy felfordulás készülődik, de Sisak és Max nem hajlandó beszélni róla. Anyám csak annyit mond, hogy ők is csupán nagy vonalakban ismerik a terveket. Most, hogy leomlottak közöttünk a falak, már nem tiltakozom annyira a Portlandbe való visszatérés ellen. Mi több, egy részem kifejezetten várja is. Anyámmal a tábortűz mellett költjük el a vacsoránkat. Késő éjszakáig beszélgetünk, míg Julian ki nem dugja a fejét a sátorból, álmosan és zavartan, és rám nem szól, hogy most már tényleg aludnom kéne. Végül már Holló is ránk kiabál, hogy fogjuk be a szánkat. Reggel is beszélgetünk. Gyaloglás közben is. Elmesélem, mit éltem át a Vadonban, és ő is feleleveníti az emlékeit. Elárulja, hogy már akkor is az Ellenálláshoz tartozott. amikor a Kriptában raboskodott. Volt ott egy tégla – egy kikezelt Ellenálló, egy szimpatizáns –, aki őrként dolgozott a 297

Hatos Kórterem előtt, ahol az anyámat fogva tartották. Később őt tették felelőssé az anyám szökéséért, és szintén rab lett. Emlékszem a férfira: ahogy magzatpózban összegubózott a szűkös kőcella egyik sarkában. Erről azonban nem teszek említést anyámnak. Azt sem mondom el neki, hogy Alexszel bejutottunk a Kriptába, mert akkor róla is beszélnem kéne. Alexről viszont nem tudok beszélni – sem anyámmal, sem mással. – Szegény Thomas! – Anyám megrázza a fejét. – Keményen küzdött azért, hogy a Hatos Kórterem elé osszák be. Kifejezetten engem keresett. – Rám sandít a szeme sarkából. – Rachelt is ismerte… Tudod, még régebbről. Azt hiszem, nagy csapás volt neki, hogy szakítania kellett vele. Haragudott is rá, még a kikezelése után is. Szorosan behunyom a szemem; zavar a napsütés. Mélyre temetett emlékek villannak fel előttem: a szobájába zárkózott Rachel, aki nem akar kijönni és velünk enni; Thomas sápadt, szeplős arca az ablakon kívül, ahogy nekem integet, bebocsátásra várva; a sarokban guggoló Thomas, aki szenvedve nézi Rachelt, ahogy állat módjára rúgkapál, vicsorog és sikoltozik, mert a Laborba akarják vinni kezelésre. Nyolcéves lehettem; alig egy év telhetett el anyám halála – vagyis vélt halála – óta. – Thomas Dale! – fakadok ki. Soha nem felejtettem el azt a nevet. Anyám szórakozottan simogatja a magas, hullámzó füvet. A napsütésben egyértelműen látszik rajta a kora, az összes ránca. – Én alig emlékeztem rá – vallja be. – Persze jócskán meg is változott, mire újra találkoztunk. Három vagy négy év telt el közben. Emlékszem, egyszer rajtakaptam, ahogy a házunk 298

körül ólálkodott, mert hamarabb értem haza a munkából. Megrémült tőlem. Attól félt, hogy elárulom. – Röviden felnevet. – Nem sokkal azelőtt történt, hogy… elvittek. – Aztán ő segített neked – folytatom. Szeretném tisztábban előhozni a fiú arcát az emlékeim közül, ám a mocskos cellában összekuporodott, nyomorúságos alakon kívül semmit sem látok magam előtt. Anyám bólint. – Nem tudta elfelejteni, amit elveszített. Rachel lélekben mindig vele maradt. Tudod, egyesek így vannak vele. Mindig hittem abban, hogy apád is. – Szóval, apát tényleg kikezelték? – Nem tudom, miért vagyok annyira csalódott. Nem is emlékszem rá; még egyéves korom előtt elvitte a rák. – Igen. – Megrándul egy izom anyám állkapcsában. – Néha azonban úgy éreztem… Néha úgy tűnt, mégis érez valamit, még ha csak egy-egy pillanatra is. Lehet, hogy csak képzeltem. Nem számít. Én mindvégig szerettem. Nagyon jó volt hozzám. Önkéntelenül is a nyakához emeli a kezét, mintha a lánc után tapogatózna; a nagyapám katonai medálja után, amit az apámtól kapott. Azzal ásta ki magát a Kriptából. – A nyakláncod – mondom. – Még mindig nem szoktál hozzá a hiányához. Hunyorogva felém fordul. Alig láthatóan elmosolyodik. – Vannak veszteségek, amiken soha nem tesszük túl magunkat. Én is sokat mesélek neki az életemről, főleg azokról a dolgokról, amik a portlandi szökés után történtek velem. Elmondom, hogy kerültem össze Hollóval, Tövissel, majd az Ellenállással. Időnként a korábbi emlékeinkből is merítünk – a 299

bezárása előtti, elvesztett időszakról, mielőtt Rachelt kikezelték, mielőtt engem Carol nénihez költöztettek. De ezek ritkábban merülnek fel. Ahogy anyám mondta: bizonyos veszteségeken soha nem tesszük túl magunkat. Egyes témákat nem is érintünk. Nem kérdezi meg, mi kényszerített a határon való átkelésre, én pedig nem erőltetem. Egy kis bőrerszényben hordom Alex üzenetét a nyakamba akasztva. Az erszényt anyámtól kaptam, aki valamikor az év korábbi részében szerezte meg egy kereskedőtől, mégis úgy érzem, mintha egy letűnt élet lenyomata lenne, mintha egy halott ember fotóját vinném magammal. Anyám persze tudja, hogy engem sem került el a szerelem. Időnként azt veszem észre, hogy fürkész minket Juliannel. Az arckifejezése – büszkeség, szomorúság, irigység és szeretet egyvelege – azt juttatja eszembe, hogy nemcsak az anyám, hanem olyan asszony, aki egész életében olyasvalamiért harcolt, amit soha nem élhetett át igazán. Apámat kikezelték. Szeretni pedig nem lehet úgy, hogy nem viszonozzák – legalábbis igazából nem. Fáj érte a szívem. Utálom ezt az érzést, és valahogy szégyellem is. Juliannel ismét rátaláltunk a saját ritmusunkra. Olyan, mintha az elmúlt hetekben csak ide-oda csúszkáltunk volna Alex hosszú árnyékán, és most kiléptünk volna a fénybe a túloldalon. Nem tudunk betelni egymással. Újra megbabonáz minden része: a keze, a halk, lágy hangja, a sokféle nevetése. Éjjel, a sötétben, egymás felé nyújtózunk. Beleveszünk az éjszaka rezgéseibe, a kintről beszivárgó állathangok morajába, a huhogások, kiáltások, nyüszögések tompa kavalkádjába. A 300

Vadon minden veszélye ellenére és annak dacára, hogy a rendfenntartók és a Dögevők folyton a közelben ólálkodnak, most először érzem magam igazán szabadnak – felfoghatatlanul hosszú idő óta. Egyik reggel kibújok a sátorból, és csodálkozva észlelem, hogy Holló a szokásosnál tovább alszik; helyette anyám és Julian szítják fel a tüzet. A hátukat fordítják felém, és nevetgélnek valamin. Gyenge füstgomolyok kanyarognak felfelé a finom tavaszi levegőben. Egy pillanatra megdermedek, és meg is rémülök – mintha valaminek a szélén állnék, és ha előre vagy hátra lépek egyet, a kép széttörik a szélben, ők ketten pedig elporladnak. Aztán Julian meglát, és megfordul. – Jó reggelt, szépségem! – üdvözöl. Az arca helyenként még sebes és duzzadt, ám a szeme pont olyan kék, mint a kora reggeli égbolt. Amikor elmosolyodik, úgy érzem, soha nem láttam még ilyen szépet. Anyám magához vesz egy vödröt, majd feláll. – Éppen fürödni akartam – mondja. – Én is – vágom rá. Miközben belegázolok a hideg folyóvízbe, a széltől libabőrös lesz a testem. Fecskék repülnek keresztül az égen, akár egy sötét felhő. A víz kissé földízű. Anyám dúdolva fürdik az alacsonyabb szakaszon. Nem ilyennek képzeltem a boldogságot. Nem ezt választottam. De ez elég nekem. Több mint elég. Rhode Island határánál összefutunk egy másik csapattal, kéttucatnyi telepessel, akik szintén Portlandbe igyekeznek. Mindannyian az Ellenállást támogatják, két embert leszámítva, 301

akik nem mernek harcolni, viszont egyedül maradni sem mernek. Egyre közelebb érünk a tengerparthoz, és mindenütt a régi élet törmelékeibe botlunk. Előtűnik egy masszív hatszögletű betonépítmény, ami Tövis szerint régen parkolóház volt. Valahogy nyugtalanítóan hat rám az épület. Olyan, mint egy magas kőrovar, több száz szemmel. Az egész csapat elnémul, mialatt keresztülmegyünk az árnyékán. Feláll a szőr a hátamon, és akármilyen ostobaságnak tűnik, olyan érzésem támad, mintha figyelnének minket. A csapatot vezető Tövis felemeli a kezét. Mindenki megáll hirtelen. Tövis felszegi a fejét, és fülel. A lélegzetemet is visszatartom. Csend van, csak az állatok neszeznek az erdőben, mint mindig, és a szél sóhajtozik bágyadtan. Aztán egyszer csak apró kavicsok szóródnak a fejünkre a magasból, mintha valaki a parkolóház egyik emeletéről rúgta volna ránk őket véletlenül. Hirtelen minden mozgásba lendül, és elmosódik. – A földre! Hasra! – kiáltja Max, miközben mindnyájan a fegyvereink után nyúlunk, kibiztosítjuk a puskákat és a pisztolyokat. Aztán lekushadunk az aljnövényzetbe. – Kúí! Az üvöltésszerű hangra a vér is megfagy az ereinkben. Az ég felé nyújtogatom a nyakam, és a kezemmel védem a szememet a naptól. Egy pillanatig úgy érzem, álmodom. Pippa jön elő a hatszögletű építményből, és megáll egy napfényben fürdő párkányon. Vigyorogva integet felénk egy vörös kendővel. – Pippa! – kiált fel Holló fojtott hangon. Csak ekkor merek én is hinni a szememnek. 302

– Hé, ti ott! – kurjant vissza Pippa. Apránként egyre többen lépnek elő: vézna, rongyos emberek tömege, a parkolóház összes szintjéről. Amikor Pippa végre lejut a földre, Tövis, Holló és Max azonnal lerohanja. Szörny is életben van; Pippa mögül toppan ki a napsütésbe. Ez már-már képtelenség. Negyedóráig semmi mást nem teszünk, csak visítozunk, nevetünk, és igyekszünk túlkiabálni egymást, holott egyikünk sem ért egy szót sem abból, amit a többiek mondanak. Végül Max veszi magához a szót, túlharsogva a versengő hangokat és nevetést. – Mi történt veletek? – Kérdezi zihálva, és ő is nevet. – Azt hallottunk, senki sem menekült meg. Hogy tömegmészárlás történt. Pippa arca rögtön elkomorul. – Tényleg tömegmészárlás volt – mondja. – Sok száz embert elveszítettünk. Megérkeztek a tankok, és körbevették a tábort. Könnygázt, géppuskát és gránátokat használtak. Vérfürdőt rendeztek. A sikolyok… – Elcsuklik a hangja. – Borzalmas volt. – Hogy jutottatok ki? – faggatja Holló. Mind elnémulnak. Most az tűnik képtelenségnek, hogy egy pillanattal korábban még nevettünk, és Pippa visszatérésének örvendtünk. – Alig maradt időnk – közli Pippa. – Próbáltunk figyelmeztetni mindenkit. De biztos el tudjátok képzelni… Maga volt a totális káosz. Alig figyelt ránk valaki. A háta mögött Veszettek lépnek ki a napfényre, puhatolózva. Egyre többen merészkednek elő a sötét parkolóházból – dülledt szemű, néma, ideges emberek, akik mintha egy hurrikán elől menekültek volna be az építménybe, 303

és most csodálkoznának, hogy a világ nem pusztult el. Csak sejtéseim vannak arról, mit élhettek át Waterbury mellett. – Hogy menekültetek el a tankok elől? – kérdezi Dongó. Még mindig nehéz úgy néznem rá, mint az anyámra, amikor így viselkedik: az Ellenállás egyik acélos tagjaként. Mostanra azonban azt is megszoktam, hogy két énje él bennem: az egyik az anyám, a másik ellenálló és harcos. – Nem menekültünk el – jelenti ki Pippa. – Esélyünk sem volt rá. Az egész környéken hemzsegtek a katonák. Elbújtunk. A kíntól görcsbe rándul az arca. Kinyitja a száját, mintha mondani akarna még valamit, aztán inkább becsukja. – Hova bújtatok? – erősködik Max. Pippa és Szörny kifürkészhetetlen pillantást váltanak egymással. Egy ideig azt hiszem, Pippa nem is fog válaszolni. Valami történt a táborban, amiről nem hajlandó beszélni. Aztán köhög egyet, és visszafordul Maxhez. – Először a folyómederbe, mielőtt elkezdtek lövöldözni – meséli. – Nem telt bele sok idő, és hullottak ránk a testek. Alattuk már védett helyzetben voltunk. – Ó, istenem! – Vadász az öklével megdörgöli a jobb szemét. Úgy néz ki, mint aki mindjárt rosszul lesz. Julian elfordul Pippától. – Nem volt más választásunk! – védekezik a csapat vezetője élesen. – Különben is halottak voltak már. Legalább nem veszett kárba a holttestük. – Örülök, hogy sikerült, Pippa! – mondja Holló lágy hangon, és egyik kezét Pippa vállára teszi. A csapatvezető mosolyogva fordul oda hozzá, és hirtelen olyan lelkes és hálás lesz az arca, mint egy kiskutyának.

304

– Üzenni akartam nektek a biztonságos házba, de kiderült, hogy már elhagytátok – folytatja. – Addig nem akartam kockáztatni, amíg seregek cirkáltak a területen. Túl veszélyes lett volna. Ezért északnak indultunk. Véletlenül akadtunk rá erre a méhkaptárszerű épületre. – Állával a parkolóház felé int. Valóban úgy fest, mint egy óriási méhkaptár, főleg most, hogy mozgó alakok bukkannak elő belőle, és a különböző szintekről lefelé néznek ránk, hol kilépve az árnyékból, hol visszavonulva a sötétbe. – Úgy tűnt, hogy alkalmas a várakozásra és a rejtőzésre, amíg lenyugszanak a kedélyek. – Hányan vagytok? – kérdezi Tövis. Tucatjával jönnek le az emberek az emeletekről, és nagy csoportba verődnek Pippa mögött, mint egy jókora falka megvert, kiéheztetett kutya. Nyugtalanító a hallgatásuk. – Több mint háromszázan – feleli Pippa. – Majdnem négyszázan. Hatalmas szám, mégiscsak töredéke annak, ahányan Waterbury mellett táboroztak. Pár pillanatra vak, izzó, fehér gyűlölet áraszt el. Szabadon akartunk szeretni, ehelyett barbár harcosok lettünk. Julian odajön hozzám, átkarolja a vállamat, és engedi, hogy a mellkasára dőljek; mintha érezné, mi jár a fejemben. – Mi nyomát sem láttuk a seregeknek – mondja Holló. – Szerintem New Yorkból jöhettek fel. Ha voltak tankjaik, akkor csak a Hudson egyik szolgálati útján közelíthették meg a tábort. Remélhetőleg visszavonultak délre. – Teljesítették a küldetést – állapítja meg Pippa keserűen. – Semmit sem teljesítettek. – Anyám ismét magához veszi a szót, ám ezúttal lágyabb a hangja. – A harcnak még nincs vége… Csak most kezdődött. 305

– Mi Portland felé tartunk – jelenti be Max. – Vannak ott barátaink… Nagyon sokan. Abban a városban lesz az ellencsapás – teszi hozzá váratlan indulattal. – Szemet szemért! – Így az egész világ megvakul – nyögi ki Korall halkan. Mindenki ránéz. Alig szólalt meg Alex eltűnése óta, én pedig szándékosan kerültem. Olyannak érzem a fájdalmát, mintha fizikai test volna; sötét, erősen leszívó energiának, amely felemészti és körbeveszi. Szánalmat érzek iránta, és neheztelek is rá. Arra emlékeztet, hogy Alex már nem volt az enyém, ezért el sem veszíthettem. – Mit mondtál? – kérdezi Max, alig leplezett agresszióval. Korall lesüti a szemét. – Semmit. Csak hallottam egyszer valahol. – Nincs más választásunk – oktatja ki anyám. – Ha nem harcolunk, elpusztítanak. Nem a visszavágás a lényeg. – Maxre néz, aki morogva fonja karba a kezét. – A túlélés. Pippa végigsimít majdnem kopasz fején. – Az én embereim gyengék – közli végül. – Csak azt ehettük, amit az erdőben találtunk… Többnyire patkányt. – Északon lesz élelem – mondja Max. – Tartalék. Mint említettem, Portlandben sok barátja van az Ellenállásnak. – Nem biztos, hogy kibírják addig – jegyzi meg Pippa halkabban. – De itt sem maradhattok! – érvel Tövis. Pippa beharapja az ajkát, és vált egy pillantást Szörnnyel. A férfi bólint. – Igaza van, Pip – vallja be. A csapat vezetője mögött hirtelen megszólal egy másik nő. Olyan vékony, mintha valami korhadt, ősöreg fából faragták & volna ki. 306

– Mi is megyünk. – Meglepően mély és erőteljes a hangja. Behorpadt, hajótöröttre emlékeztető arcában úgy ég a szeme, mint két parázsló széndarab. – Küzdeni fogunk. Pippa lassan kifújja a levegőt. Aztán bólint. – Jól van – hagyja jóvá végül. – Akkor irány Portland! Ahogy Portland felé közeledünk, a fény és a vidék is egyre ismerősebbnek tűnik. A buja növényzet, a gyerekkoromból megszokott illatok, a legrégebbi emlékfoszlányaim… Lassan bennem is tervek eresztenek gyökeret. Kilenc nappal a biztonságos ház elhagyása után jócskán megszaporodott létszámmal gyalogolunk tovább, és hamarosan megpillantjuk Portland egyik határfalát. Csakhogy most már nem kerítés, hanem hatalmas betonfal, egy arctalan kőfelület, amit túlvilági rózsaszínre fest a hajnali fény. Annyira megdöbbenek, hogy nem is tudok továbbmenni. – Mi a szar ez? A mögöttem vonuló Max majdnem felbukik bennem. – Újonnan húzták fel – mondja. – Megerősített határvédelem. Mindenütt megszigorították a biztonsági ellenőrzést. Portland példát akar mutatni. – Fejcsóválva motyog még valamit. A szívem is majdnem megáll a váratlan látványtól, a frissen emelt betonfaltól. Alig egy éve hagytam el Portlandet, máris rengeteget változott. Görcsbe rándul a gyomrom a gondolatra, hogy esetleg a fal túloldalán sem lesz semmi a régi. Lehet, hogy fel sem ismerem majd az utcákat. Lehet, hogy nem találok el Carol néni házához. Lehet, hogy nem találom meg Grace-t.

307

Hanára is csak szorongva tudok gondolni. El sem tudom képzelni, hol lesz, amikor a nagy létszámú csapatunk beszivárog Portlandbe: visszatérnek a kitaszított gyerekek, a tékozló fiúk, azok az angyalok, akiket Shhh Könyve szerint betegségük miatt űzött ki a mennyekből egy haragos isten. Aztán emlékeztetnem kell magam arra, hogy Hana – vagyis az a Hana, akit én ismertem és szerettem – már nem létezik. – Nem tetszik – nyögöm ki végül. Max megfordul, és rám néz. Szája egyik sarka hamiskás mosolyra húzódik. – Ne aggódj! Már nem áll sokáig. – Aztán kacsint egyet. Aha. Szóval megint robbantunk. Végül is érthető: sok embernek kell bejutnia Portlandbe. Magas, vékony füttyszó zavarja meg a reggel mozdulatlan csendjét. Szörny. Pippával együtt előrement felderíteni a terepet, körbejárták a város határát, és más Veszetteket kerestek, netán egy tábor vagy lakóbázis nyomait. Mindannyian a hang irányába fordulunk. Éjfél óta vonultunk, most viszont újult erőre kapunk, és még gyorsabban gyalogolunk tovább. A fák közül jókora tisztásra jutunk. Az aljnövényzetet és a bozótost könyörtelenül lenyírták, és jól karbantartott, zöld utat alakítottak ki legalább másfél kilométer hosszúságban. Mellette mindkét oldalon lakókocsik sorakoznak, tufa- és betondarabokra támasztva. Akadnak közöttük rozsdás teherautóvázak és faágakra napellenzőként felakasztott pokrócok. A tábor lakói már mozgolódnak, a levegőben égő fa füstje szálldos.

308

Pippa és Szörny kicsit távolabb állnak, és egy magas, homokszín hajú férfival beszélgetnek az egyik lakókocsi mellett. Holló és az anyám a tisztás felé terelik a csoportot. Én viszont földbe gyökerezett lábbal állok egy helyben. Julian észreveszi, hogy nem mozdulok együtt velük, és visszafordul. – Mi baj van? – kérdezi. Vörös a szeme. Mindnyájunknál többet iparkodott az utóbbi időben: felderített, élelmet gyűjtött, és őrködött éjszaka, amikor mindenki más aludt. – Én… tudom, hol vagyunk. Én már voltam itt. Nem teszem hozzá: Alexszel. Nem kell hozzátennem. Julian szeme megrebben. – Gyere! – mondja kissé feszült hangon, de előrenyúl, és megfogja a kezem. Megkérgesedett a tenyere, de az érintése még mindig finom. Ösztönösen végignézem a lakókocsik sorát, és megpróbálom kiválasztani azt, ami korábban Alexé volt. De tavaly nyáron jártam itt, sötétben, rémülten. Semmi másra nem emlékszem, csak egy félretolható, vízhatlan ponyvatetőre, ami lentről, a földről láthatatlan. Felcsillan előttem egy kis remény. Talán Alex is itt van. Talán visszajött az egykori otthonába. A homokszőke férfi Pippához szól. – Éppen időben értetek ide – mondja. Jóval idősebb, mint ahogy távolról látszott, legalább negyvenes, de a nyakán semmilyen heg nincs. A jelek szerint nem töltött huzamosabb időt Zombiországban. – Holnap délben kezdődik a játék. – Holnap? – ismétli Pippa. Tövissel egymásra néznek. Julian megszorítja a kezem. Megint szorongás kerít hatalmába. – Miért olyan hamar? Ha lenne még időnk tervezni… 309

– És több időnk enni! – vág közbe Holló. – A csoport fele az éhhalál küszöbén áll. Nem fognak tudni harcolni. A homokszőke férfi széttárja a kezét. – Nem az én döntésem volt. Együtt kell működnünk a fal túloldalán lévő barátainkkal. Holnap kínálkozik a legjobb alkalom a behatolásra. Holnap az őrök nagy része le lesz foglalva, mert valami nyilvános eseményt rendeznek a laborban. A faltól oda fogják őket áthelyezni. Pippa megdörgöli a szemét, és sóhajt. Anyám hirtelen közbeszól. – Ki megy be először? – A részleteken még dolgozunk. Nem tudtuk, hogy az Ellenállás támogat-e majd minket. Nem tudtuk, kapunk-e segítséget. Amikor anyámhoz beszél, az egész viselkedése megváltozik: hivatalosabb lesz, és jóval több tiszteletet mutat. Látom, hogy pillantása az anyám nyakán lévő tetoválásra siklik, ami a Kriptában való raboskodására utal. Nyilvánvalóan tudja, mit jelent, habár soha nem élt Portlandben. – Most már van segítségetek – közli anyám. A homokszín hajú férfi végignéz a csoporton. Egyre többen toppannak elő az erdőből, kiözönlenek a tisztásra, és egy testként állnak össze a híg reggeli fényben. A férfi kissé megdöbben; mintha csak most tudatosulna benne az erősítés létszáma. – Hányan vagytok? – kérdezi. Holló elvigyorodik; minden foga kivillan. – Elegen – válaszolja.

310

Hana

Hargrove-ék háza fényárban úszik. Amikor felhajtunk a bekötőútja, a ház láttán olyan érzésem támad, mintha egy nagy, fehér hajó sodródott volna ki a szárazföldre. Minden ablakban ég egy lámpa, és a kert fáira is miniatűr fehér lampionokat akasztottak, akárcsak a tetőre. Nem ünnepelnek semmit, csak demonstrálnak: a hatalmukat. Nekünk lesz, mi irányítjuk, mi birtokoljuk, sőt pazarolhatjuk is – miközben mások a sötétben kókadoznak, nyáron elviselhetetlenül izzadnak, a hidegben pedig akár meg is fagynak. – Csodálatos, nem igaz, Hana? – kérdezi anyám, miközben fekete ruhás alkalmazottak jönnek elő a sötétből, és kinyitják a kocsi ajtajait. Hátralépnek, és összekulcsolt kézzel várnak minket – tisztelettudóak, engedelmesek, némák. Nyilván őket is Fred idomította be. Eszembe jut, ahogy a nyakamat szorította. Megtanulsz leülni, ha parancsolom… Aztán meghallom Cassandra színtelen hangját, és felrémlik előttem tompa, lemondó tekintete. Kismacskákat mérgezett meg gyerekkorában. Szerette nézni, ahogy elpusztulnak. 311

– Pompás – felelem. Miközben kifelé lendíti lábát a kocsiból, kissé összevonja a szemöldökét. – Nagyon csöndes vagy ma este. – Fáradt vagyok. Gyorsan elröppent az elmúlt másfél hét. Alig tudom felidézni az egyes napokat: minden összefolyik, és egy zavarodott álom posványszerű szürkeségében mosódik össze. Holnap hozzámegyek Fred Hargrove-hoz. Egész nap úgy éreztem magam, mintha alvajáró lennék; csak láttam magam előtt, ahogy a testem mozog, ahogy az arcom mosolyog, a szám beszél, ahogy felöltözöm, bekenem magam testápolóval, és parfümöt fújok. Lelebegtem a várakozó autóhoz, most pedig felfelé imbolygok a kőlapokkal kirakott ösvényen Fredék házához. Látom Hanát sétálni. Látom belépni az előtérbe, pislogni a nagy fényességtől. A csillár szivárványos szilánkokat vetít szanaszét a falakra. Az előtérben lévő asztalon és a könyvespolcokon is égő lámpák sorakoznak, a kemény, ezüst gyertyatartókban is gyertyák égnek. Látom, ahogy Hana befordul a zsúfolt nappaliba, és egyszeriben száz fényes, püffedt arc fordul az irányába. – Hát itt van! – Megjött a menyasszony… – És Mrs. Tate. Látom, ahogy Hana köszön a vendégeknek, integet, biccent, kezet ráz, mosolyog. – Hana! Tökéletes az időzítés. Éppen téged dicsértelek! Fred mosolyogva elindul felém a szobán keresztül, papucscipője nesztelenül süpped bele a vaskos szőnyegbe. 312

Látom, ahogy Hana a karját nyújtja a jövendőbelijének. Fred suttogva folytatja. – Nagyon szép vagy ma. – Majd hozzáteszi: – Remélem, megszívlelted, amit mondtam! Miközben ezt mondja, erősen megcsípi a karomat, a könyökhajlatom fölötti gyenge részt. A másik karját anyám felé nyújtja, és beljebb sétálunk a szobába. A sokadalom szétválik előttünk, suhognak a selymek és vásznak. Fred átvezet a százfős csoporton, és időnként megáll beszélgetni egy-egy fontos városvezetővel vagy támogatójával. Amikor kell, hallgatok, amikor kell, nevetek, de mindvégig úgy érzem, mintha csak álmodnék. – Briliáns ötlet, Hargrove polgármester úr! Épp azt mondtam Ginnynek… – Minek kéne nekik fény? Miért adnánk nekik bármit is? – …és hamarosan megoldódik a probléma. Az apám is itt van már. Látom, hogy Patrick Riley-val beszél, azzal a férfival, aki Thomas Fineman múlt hónapban történt meggyilkolása után átvette a Delíriummentes Amerika szervezet vezetését. Riley valószínűleg New Yorkból jött át, a csoport központjából. Visszaemlékszem arra, amit Cassandrától hallottam: hogy a DMA együttműködött a Veszettekkel, akárcsak Fred, és hogy mindkét támadást előre megtervezték. Úgy érzem, meg fogok bolondulni. Fogalmam sincs, mit higgyek, és kinek higgyek. Lehet, hogy engem is bezárnak a Kriptába, és elveszik a cipőfűzőmet. Hirtelen röhögőgörcs tör rám, amit kénytelen vagyok visszanyelni.

313

– Elnézést – mondom, amikor Fred végre elengedi a könyökömet, és elszabadulhatok. – Hoznék magamnak egy italt. Fred rám mosolyog, bár a szeme sötét. Egyértelmű az üzenete: Viselkedj! – Menj csak! – feleli könnyedén. Amikor átmegyek a nappalin, a meghívottak Fred köré sereglenek, és eltakarják a szemem elől. Egy vászonterítős asztalt toltak az egyik zárt erkély elé, amely Hargrove-ék gondosan nyírt pázsitjára és makulátlan virágágyásaira enged kilátást. Odakint magasság, típus és szín szerint rendezték a virágokat. Vizet kérek, és próbálok a lehető legkevésbé gyanúsan viselkedni. Remélem, hogy pár percig még senki nem akar velem társalogni. – Ott van! Hana! Emlékszel rám? A szoba túlsó feléből Celia Briggs próbálja magára vonni a figyelmemet. Steven Hilt mellett áll, olyan ruhában, mintha véletlenül beleesett volna egy nagy halom, döbbenetesen kék tejszínhabba. Elfordulok, mint aki nem vette észre. Ekkor elindul felém, és az ingujjánál fogva magával rángatja Stevent is. Gyorsan kiiszkolok a folyosóra, és a ház hátsó része felé rohanok. Fogalmam sincs, Celia tud-e róla, mi történt múlt nyáron: hogyan lélegeztünk Stevennel egymás szájába, hogyan engedtük szabadon az érzéseinket a nyelvünkön keresztül. Lehet, hogy Steven elmesélte neki. Lehet, hogy már csak nevetnek rajta, most, hogy mind biztonságban megúsztuk azokat a forrongó, rémisztő éjszakákat.

314

A zárt hátsó veranda felé fordulok, ami szintén zsúfolásig tele van emberekkel. Ekkor inkább a konyha felé indulok, onnan viszont Mrs. Hargrove hangja csapódik felém: – Vidd már azt a jeges vödröt! A csapos kezd kifogyni. Mindenképpen el akarom kerülni a találkozást, ezért inkább gyorsan besurranok Fred dolgozószobájába, és becsukom magam mögött az ajtót. Mrs. Hargrove biztosan megragadná a karomat, és visszarángatna Celia Briggshez a fogsorokkal teli szobába. Nekitámaszkodom az ajtónak, és lassan kifújom a levegőt. A pillantásom a szoba egyetlen festményére vándorol: a férfira, a vadászra, akit lemészárolt lények hullái vesznek körül. Csakhogy ezúttal nem fordítom el a fejem. Valami nincs rendjén azzal a vadásszal. Túl jól öltözött, furcsán régimódi öltönyt és kifényesített csizmát visel. Akaratlanul is két lépéssel közelebb megyek, és úgy megrémülök, hogy képtelen vagyok másfelé nézni. A kampókra húsként felakasztott állatok nem is állatok. Nők. Emberi hullák lógnak a plafonról. Emberi tetemek állnak halomban a márványpadlón. A művész aláírása mellett kicsi, festett megjegyzés tűnik fel: Kékszakáll Mítosza, avagy az Engedetlenség Veszélyei. Magam sem tudom, mit akarok ebben a pillanatban: megszólalni, sikoltani vagy elrohanni. Végül inkább leülök a merev háttámlájú bőrfotelbe az íróasztal mögé, előredőlök, a karomra döntöm a fejem, és megpróbálom felidézni, hogyan kell sírni. Semmi sem jön ki belőlem, csak enyhén bizsereg a torkom, és megfájdul a fejem. 315

Magam sem tudom, meddig ülök ott, amikor hirtelen arra eszmélek, hogy sziréna hangja hallatszik egyre közelebbről. Aztán váratlanul fények robbannak be a szobába: vörös és fehér sugarak villannak felváltva az ablakon keresztül. A sziréna nem hallgat el. Rádöbbenek, hogy mindenütt ott vannak, közel és távol; némelyek élesen vijjognak az utcán, mások nem hangosabbak egy távoli visszhangnál. Valami nem stimmel. Kimegyek a folyosóra. Éppen ekkor több másik ajtó is becsapódik. A beszélgetés moraja és a zene is elnémul. Az emberek inkább egymást próbálják túlkiabálni. Fred kiront a folyosóra, és felém csörtet, nem sokkal azután, hogy becsuktam a dolgozószoba ajtaját. Amikor meglát, megáll. – Hol voltál? – kérdezi. – A verandán – felelem gyorsan. Hevesen ver a szívem. – Levegőre volt szükségem. Kinyitja a száját, de ebben a pillanatban az anyám is kilép a folyosóra, sápadtan. – Hana! Hát itt vagy! – Mi történt? – kérdezem. Egyre több és több ember özönlik ki a nappaliból: rendfenntartók vasalt egyenruhában, Fred testőrei, két komor arcú rendőrtiszt meg Patrick Riley, aki a zakóját próbálja magára rángatni. Csöngenek a mobiltelefonok, a kézi adóvevők feszült sistergése megtölti a folyosót és az előteret. – Zavargás tört ki a határfalnál – közli anyám, és közben idegesen Fredre villan a pillantása. – Ellenállók – tippelek.

316

Anyámra nézek, és látom az arckifejezéséből, hogy eltaláltam. – Természetesen végeztünk velük – mondja Fred, hangosan, hogy mindenki hallja. – Hányan voltak? – kérdezem. Miután egy szürke arcú rendfenntartó ráadta a zakóját, Fred zsebre dugja a kezét, és odafordul hozzám. – Számít ez? Már elintéztük őket. Anyám rám néz, és alig láthatóan megrázza a fejét. A háta mögött álló rendőr beleszól az adóvevőjébe: – Száznégy, száznégy, úton vagyunk! – Készen vagy? – kérdezi Patrick Riley Fredtől. Fred bólint. A mobiltelefonja ebben a pillanatban szólal meg. Kiveszi a zsebéből, és gyorsan kinyomja. – A fenébe! Siessünk! Az irodai telefonok szétrobbannak a túlterheltségtől. Anyám a vállamra teszi a kezét. Hirtelen megrémülök. Nagyon ritkán érint meg. Sokkal több aggodalom van benne, mint amennyit kimutat. – Gyere! – szólal meg. – Apád már vár minket. – Hova megyünk? – kérdezem, miközben a ház eleje felé tol. – Haza. A vendégek időközben már összegyűltek a kertben. Beállunk az autójukra várók sorába. Az emberek hetesévelnyolcasával szállnak be a nagyméretű kocsikba. A hosszú ruhás nők szinte egymásra ülnek a hátsó üléseken. Nyilvánvaló, hogy senki sem akar az utcán sétálni, ahol szinte meg lehet süketülni a szirénák hangjától.

317

Apám Tony, a sofőr mellé ül. Anyámmal a hátsó ülésen húzzuk meg magunkat, Mr. és Mrs. Brande-vel egyetemben, akik mindketten a Szanitációs Hivatalban dolgoznak. Mrs. Brande egyéb körülmények között be sem fogná a száját – anyám mindig azt gyanította, hogy a kúra valamit összezavarhatott az asszony beszédközpontjában ám ma este némán zötyögünk a kocsiban. Tony a szokásosnál is gyorsabban hajt. Elered az eső. Az utcai lámpák fénykörcikkekkel mintázzák az ablakokat. Most, hogy a félelem és az idegesség teljesen éberré tett, fel sem tudom fogni, milyen ostoba voltam. Hirtelen döntésre jutok: soha többé nem megyek a Deering Highlandsre. Túl veszélyes. Lena családját nem nekem kell megmentenem. Mindent megtettem értük, amit tudtam. Még mindig lelkiismeret-furdalás fojtogatja a torkomat, de már le tudom nyelni. Elsietünk egy újabb utcai lámpa alatt. Az esőcseppek hosszú ujjakká változnak, aztán az autót ismét elnyeli a sötétség. Különböző alakokat látok a sötétben imbolyogni, elsuhanni a kocsi mellett, és közben az arcok hol előtűnnek, hol beleolvadnak a feketeségbe. A következő lámpa alatt elhaladva egy csuklyás alakot látok kilépni a fák közül az út túloldalán. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk, és felsikoltok. Alex. Alex volt az. – Mi a baj? – kérdezi anyám feszülten. – Semmi, én… – Mire visszafordulok, Alexnek nyoma sincs. Meggyőzöm magam, hogy csak képzelődtem. Csak látomás lehetett. Alex meghalt; elfogták a határnál, nem sikerült kiszöknie a Vadonba. Nagyot nyelek. – Azt hittem, hogy láttam valamit. 318

– Ne aggódj, Hana! – vigasztal anyám. – Az autóban tökéletesen biztonságban vagyunk. – Azért előredől, és éles hangon rászól Tonyra. – Nem tudnál gyorsabban menni? Az új falra gondolok, amit a forgó fény vérvörösre fest. Mi van, ha többen vannak? Mi van, ha értünk jöttek? Megjelenik előttem Lena is, ahogy odakint oson egyik utcáról a másikra, egyik árnyéktól a másikig, késsel a kezében. Egy pillanatra nem kapok levegőt. Nem lehet. Nem tudja, hogy én adtam fel őt és Alexet. Senki sem tudja. Különben is, valószínűleg meghalt. Még ha nem is halt meg – ha valami csoda folytán megúszta a szökést, és életben maradt a Vadonban akkor sem állna össze az Ellenállókkal. Képtelen lenne erőszakra vagy bosszúra. Az a Lena, aki valósággal elájult, ha megszúrta az ujját, aki még a tanároknak sem mert hazudni, ha elkésett az iskolából… Neki nem lenne gyomra hozzá. Vagy mégis?

319

Lena

Késő éjszakáig zajlik a tervezés. A homokszőke hajú férfi, akit Colinnak hívnak, elvonul az egyik lakókocsiba Szörnnyel, Pippával, Hollóval, Tövissel, Maxszel, Sisakkal, anyámmal és pár másik emberrel, akiket a saját csapatából választott ki. Egy őrszemet állít az ajtóhoz, mert a meghívottakon kívül senki sem léphet be. Tudom, hogy valami nagy horderejű dolog készülődik – akkora, vagy talán még nagyobb, mint az Incidensek voltak, amelyek során felrobbantották a fél Kriptát meg egy rendőrőrsöt. Max néhány elszólásából arra következtetek, hogy az új zendülés nemcsak Portlandre korlátozódik. Ahogy a korábbi Incidenseknél is, az ország egyéb városaiban is gyülekeznek a szimpatizánsok és a Veszettek, és egy csatornába öntik a haragjukat és energiájukat, hogy megmutassák az Ellenállás erejét. Max és Holló kilép a lakókocsiból, hogy dolgukat végezzék az erdőben – az arcuk feszült és komor –, ám amikor könyörögni kezdek Hollónak, hadd csatlakozhassam a tervezőkhöz, azonnal leint. – Feküdj le, Lena! Mi mindenről gondoskodunk. 320

Éjfél felé járhat az idő; Julian már órák óta alszik. Én viszont el sem tudom képzelni, hogy lefeküdjek. Úgy érzem magam, mintha több ezer hangya mászkálna az ereimben, zsibog a karom és a lábam, mozogni szeretnék, tenni valamit. Körbe-körbe járkálok, próbálom lerázni magamról az érzést, és közben dúlok-fúlok. Haragszom Julianre, dühös vagyok Hollóra, és minden ott kavarog bennem, amit valaha a fejéhez akartam vágni. Én hoztam ki Juliant a föld alatti börtönből. Én tettem kockára az életemet, hogy besurranjak New York Citybe, és megmentsem őt. Én szöktem be Waterburybe is, és én derítettem ki, hogy Lu áruló. Most pedig Holló azzal zavar el, hogy menjek lefeküdni, mintha vásott, ötéves kölyök volnék. Megcélzok egy bádogbögrét, amit félig betemetett a hamu az egyik kialudt tűzrakás helyén, és nézem, ahogy hat métert repül pörögve, a lakókocsi túlsó végéig. – Higgadj már le! – kiált egy férfi. Nem érdekel, kit ébresztettem fel. Az sem érdekel, ha az egész rohadt tábor felriad. – Nem tudsz aludni? Ijedten fordulok meg. Korall nem messze tőlem ül a földön, egy másik parázsló tűzrakásnál, térdét a mellkasához húzza, és időnként beletúr egy bottal a maradék parázsba. – Helló! – köszönök rá óvatosan. Alex távozása óta alig szólt egy szót. – Nem is láttalak. Belenéz a szemembe. Halványan elmosolyodik. – Én sem tudok aludni. Bár a hangyák még mindig ott hemzsegnek bennem, kényelmetlenül érzem magam, ahogy fölé magasodom, ezért

321

inkább leülök a tűzrakás szélén lévő, füsttől megfeketedett tuskók egyikére. – A holnaptól félsz? – kérdezem. – Nem, nem igazán. Megint beletúr a zsarátnokba, és nézi, ahogy a lángok kicsit felélednek. – Számomra nincs is jelentősége, nem igaz? – Hogy érted ezt? Alaposan megszemlélem, amit már legalább egy hete nem tettem. Direkt kerültem. Valami tragikus üresség költözött belé: tejfehér bőre olyan üres és száraz, mint egy burok. Megvonja a vállát, és ránéz a parázsra. – Úgy értem, hogy nekem már nincs senkim. Nagyot nyelek. Régóta szerettem volna vele Alexről beszélni, valami módon bocsánatot kérni, de sohasem találtam a megfelelő szavakat. Most is valahogy túl nagynak tűnnek, megakadnak a torkomon. – Figyelj, Korall! – Nagy levegőt veszek. Mondd! Csak mondd ki! – Nagyon sajnálom, hogy Alex elment. Tudom… Tudom, milyen nehéz lehet ez most neked. Tessék: nyíltan is kimondtam, hogy az övé volt, így ő veszítette el. Amint a szavak elhagyják a számat, különös módon leeresztek, mintha eddig mindvégig léggömbszerűen fel lett volna fújva a mellkasom. Rám néz, először azóta, hogy leültem mellé. Nem tudok olvasni az arcáról. – Ez így van rendjén – mondja végül, és visszanéz a tűzre. – Amúgy is téged szeretett. Úgy érzem magam, mintha gyomorszájon vágott volna. Hirtelen levegőt sem kapok. – Mi… Miről beszélsz? 322

Csálé mosolyra húzódik a szája. – Így van. Nyilvánvaló. De semmi baj. Kedvelt engem, és én is kedveltem őt. – Megcsóválja a fejét. – Nem is Alexre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy senkim sem maradt. Nanre és a csapat többi tagjára céloztam. Az enyéimre. – Eldobja a botot, és szorosabban a mellkasához öleli a térdét. – Furcsa, hogy csak most állt össze bennem, nem igaz? Habár még mindig meg vagyok rökönyödve a hallottakon, sikerül uralkodnom magamon. Odanyúlok hozzá, és megérintem a könyökét. – Hé! Itt vagyunk neked mi. Most már közénk tartozol. – Köszi. – Megint a szemembe néz, és egy kis mosolyt erőltet magára. Aztán kissé oldalra billenti a fejét, és kritikusan szemlélget egy darabig. – Megértem, miért szeretett beléd. – Korall, tévedsz… – kezdem. Ám ebben a pillanatban valaki a hátunk mögé lép, és az anyám szólal meg: – Azt hittem, már órákkal ezelőtt elmentél aludni. Korall feláll, leporolja a farmerét – csak az idegesség miatt, hiszen mindnyájan koszosak vagyunk, szinte ránk sült a por, a szempillánktól a körmünkig. – Én éppen most akartam indulni – mondja. – Jó éjt, Lena! És… kösz! Mielőtt válaszolhatnék, Korall elfordul, és elindul a tisztás déli oldala felé, ahol a csapat legtöbb tagja pihen. – Aranyos lánynak látszik – állapítja meg anyám, majd leül a tuskóra, ahol addig Korall ült. – Túl szép és érzékeny a Vadonhoz. – Pedig szinte az egész életét itt töltötte. – Nem tudom visszafogni az élt a hangomból. – Ráadásul kiváló harcos. 323

Anyám mélyen a szemembe néz. – Valami baj van? – Az a baj, hogy utálok sötétben tapogatózni. Tudni akarom, mit terveztek holnapra. Érzem, ahogy megkeményedik a szívem. Tudom, hogy igazságtalanul bánok anyámmal – nem ő tehet róla, hogy nem avattak be a tervezésbe –, mégis sikoltani tudnék. Korall szavai kioldottak bennem valamit, ami ott csörömpöl a mellkasomban, és bele-belehasít a tüdőmbe. Még mindig téged szeret. Nem. Lehetetlen. Korall téved. Alex soha nem szeretett. Ő maga mondta. Anyám arca elkomorodik. – Lena, ígérd meg, hogy itt maradsz holnap, a táborban! Ígérd meg, hogy nem harcolsz! Elkerekedik a szemem: – Micsoda?! Végigfuttatja ujjait a hajában, amitől úgy néznek ki a tincsei, mintha elektromos áram fésülte volna meg. – Senki sem tudja pontosan, mi vár ránk a fal túloldalán. Csak találgatni tudunk az őrök létszámával kapcsolatban, és azt sem tudjuk, mennyi támogatást gyűjtöttek portlandi barátaink. Én késleltetni akartam a behatolást, de leszavaztak. –Megrázza a fejét. – Nagyon veszélyes, Lena. Azt akarom, hogy kimaradj belőle! A mellkasomban zörgő kavicsok – az Alex elvesztése miatt érzett harag és bánat, a szomorúság amiatt, hogy hulladékokból kell valami életet összeszednünk magunknak, és eközben csak félig kimondott szavakat és be nem tartott ígéreteket kapunk – hirtelen szétrobbannak. 324

– Még mindig nem érted, ugye? – kérdezem remegve. – Felnőtt ember vagyok! Felnőttem. Nélküled nőttem fel! Nem mondhatod meg nekem, hogy mit csináljak! Félig-meddig azt várom, hogy visszavág, de anyám csak sóhajt, és a hamuban rejtőző, narancsosan izzó parazsat bámulja, akár egy eltemetett naplementét. – Emlékszel Salamon történetére? – kérdezi váratlanul. Hirtelenjében nem is tudok mit reagálni. Csak bólintok. – Meséld el! Mondd el, mire emlékszel! Egyszeriben Alex üzenete is égetni kezdi a mellkasomat a nyakamban lógó erszényből, mintha ott is láng gyulladt volna. – Két anya hadakozik egy gyerekért – kezdem bizonytalanul. – Úgy döntenek, hogy vágják ketté a csecsemőt. A király parancsba is adja. Anyám megcsóválja a fejét. – Nem. Ez az átírt változat, ami Shhh Könyvében szerepel. Az eredeti történetben az anyák nem vágatják szét a gyereket. Megdermedek, szinte lélegezni sem merek. Úgy érzem magam, mintha egy szakadék szélén állnék, a megértés peremén, és nem vagyok biztos benne, hogy át akarok lépni. – A valódi történetben – folytatja anyám – Salamon király úgy dönt, hogy a csecsemőt ketté kell vágni. Ám ez csak egy próba. Az egyik anya beleegyezik, a másik pedig inkább lemond a gyerekről. Nem akarja, hogy baja essék. – Anyám tekintete rám szegeződik. Még a sötétben is látom a szeme csillogását és a tisztaságot, amit ennyi idő alatt sem sikerült beszennyezni. – A király így választja ki az igazi anyát. Ő az, aki inkább lemond az igényéről, és feláldozza a saját boldogságát, csak a babája biztonságban legyen.

325

Behunyom a szemem, és a szemhéjam mögött is felizzik valami parázs: vérvörös hajnal, füst és lángok, Alex a hamu alatt. Hirtelen mindent megértek. Az üzenetét is. – Nem akarlak irányítani, Lena – folytatja anyám halkan. – Csak biztonságban és épségben akarlak tudni. Mindig is ez volt a célom. Kinyitom a szemem. Alex emléke dereng föl előttem, ahogy a kerítés túloldalán áll, és a fekete rendőrcsapat megrohanja. Aztán elhalványul a kép. – Már késő. – Üresen cseng a hangom, mintha nem is a sajátom lenne. – Annyi mindent láttam… Annyi mindent elvesztettem, amiről nem is tudsz. Még soha nem jártam ilyen közel ahhoz, hogy beszéljek neki Alexről. Szerencsére nem faggatózik. Csak bólint egyet. – Fáradt vagyok – közlöm, és felállok. A testemet is idegennek érzem, mintha egy báb lennék, amelynek öltései kezdenek szétfoszlani. Alex egyszer már feláldozta magát azért, hogy élhessek, és boldog legyek. Most pedig ismét megtette. Elképesztően buta vagyok. Elvesztettem őt, és nincs lehetőség visszahozni, és elmondani neki, hogy tudom, és megértem. Nem mondhatom el neki, hogy még mindig szeretem. – Alszom egy kicsit – mondom, kerülve anyám tekintetét. – Jól teszed – feleli. Pár lépéssel távolodom csak el tőle, amikor utánam szól. Megfordulok. A tűz maradványa mostanra teljesen kialudt, ezért anyám arcát elnyeli a sötétség. – Hajnalban indulunk el a fal felé – árulja el.

326

Hana

Nem tudok aludni. Holnaptól nem leszek többé önmagam. Végigmegyek a fehér szőnyegen, megállok a fehér kupola alatt, és kimondom a hűségre és elkötelezettségre vonatkozó esküt. Utána fehér virágszirmokat szórnak rám a papok, a vendégek és a szüleim. Újjászületek – üresen, tisztán, kifejezéstelenül, mint a világ a hóvihar után. Egész éjjel ébren vagyok, aztán végignézem, ahogy a nap lassan felkel a horizonton, és fehér sugarakkal szövi át az égboltot.

327

Lena

A tömegben állok, és nézem, ahogy két gyerek egy kisbabán veszekszik. Húzzák ide-oda, mint egy kötelet, erőszakosan rángatják, a baba pedig elkékül, és tudom, hogy meg fog halni. Megpróbálok odajutni a tömegen keresztül, de egyre többen és többen vesznek körül, elállják az utamat, így mozdulni sem bírok. Aztán bekövetkezik, amitől féltem: a baba leesik. A betonra érve ezernyi darabra hullik, mintha porcelánból lenne. Ekkor mindenki eltűnik. Egyedül maradok az úton, előttem pedig hosszú, kócos hajú kislány áll, és lehajol a törött babához. Kínos gonddal próbálja összeilleszteni a darabjait, és közben dúdolgat magában. Verőfényes, csöndes nap van. Minden lépés puskadörrenésnek tűnik, a lány mégsem néz fel, csak akkor, amikor már közvetlenül előtte állok. Ekkor ránézek. Grace az. – Látod? – kérdezi, majd felém nyújtja a babát. – Megjavítottam. Látom, hogy a babának ugyanolyan az arca, mint az enyém, csak ezernyi apró repedés és horpadás borítja. Grace a karjában ringatja a babát. 328

– Kelj fel! Kelj fel! – dünnyögi. – Kelj fel! Kinyitom a szemem. Anyám fölöttem áll. Merev tagokkal felülök, és megmozgatom a kezem meg a lábam ujjait, hogy valamit érezzek. Köd úszik a levegőben, az ég alja pedig éppen csak elkezdett világosodni. Dér lepi a talajt, és át is áztatta a pokrócomat, amíg aludtam. A szél is csípős, éles. A tábor azonban már megtelt élettel: az emberek készülődnek körülöttem. Nem többek árnyékoknál a félhomályban. Fellobbannak a tüzek, és időnként beszélgetést is hallok, meg olykor egy-egy hangos utasítást. Anyám a kezét nyújtja, és talpra segít. Hihetetlennek tűnik, mégis kipihent és éber az arca. Trappolok néhányat, hogy jobban mozogjon a lábam. – A kávétól majd felgyorsul a vérkeringésed – ígéri anyám. Nem lepődöm meg azon, hogy Holló, Tövis, Pippa és Szörny már jóval előrébb tartanak. Colinnal meg egy tucat másik csapattaggal állnak az egyik nagyobb tűzrakóhelynél, és ahogy halkan beszélgetnek, párafelhőket eregetnek a levegőbe. A tűzön leveses kondérban fő a kávé: keserű, szemcsés, de forró. Miután megiszom, kezdem jobban érezni magam, és pár korty után határozottan felébredek. Enni azonban semmit sem tudok. Holló felvonja a szemöldökét, amikor meglát. Anyám int neki, egyfajta lemondó gesztussal, mire Holló visszafordul Colinhoz. – Oké! – folytatja a férfi. – Ahogy tegnap éjjel megbeszéltük, három csapatban hatolunk be a városba. Az első csapat egy óra múlva indul, felderíti a terepet, és kapcsolatba lép a barátainkkal. A fő csapat csak akkor mozdul, amikor 329

tizenkét órakor meghallja a kürtszót. A harmadik csapat pedig közvetlenül utánuk megy be, és egyenesen a célponthoz siet… – Hé! – Julian bukkan fel a hátam mögött. Duzzadt szeme arról árulkodik, hogy csak most ébredt fel, a haja pedig gubancos. – Hiányoztál tegnap éjjel. Előző éjjel nem tudtam rávenni magam, hogy lefeküdjek Julian mellé. Inkább kerestem egy szabad pokrócot, és a szabad ég alatt aludtam, száz másik nővel együtt. Sokáig bámultam a csillagokat, és felidéztem magamban az első kirándulásomat a Vadonba, Alexszel – ahogy bevitt az egyik lakókocsiba, és félrehúzta a ponyvát a tetején, hogy láthassuk az eget. Annyi mindent nem mondtunk ki: ez a kezelés nélküli élet veszélye és szépsége is egyben. Mindig van valami vadság, valami zűr, soha nem tiszta és könnyen járható az út. Julian a kezét nyújtja, ám én hátrébb lépek. – Nem nagyon tudtam aludni – magyarázkodom. – Nem akartalak felébreszteni. Julian összevonja a szemöldökét. Nem tudok a szemébe nézni. Az utóbbi egy hétben elfogadtam, hogy soha nem fogom őt annyira szeretni, mint Alexet. Most azonban elviselhetetlennek tűnik ez az érzés, mintha egy fal épült volna közénk. Soha nem fogom úgy szeretni Juliant, mint Alexet. – Mi bajod van? – kérdezi Julian, gyanakodva. – Semmi – felelem, aztán megismétlem. – Semmi. – Valami miatt… – kezdené Julian, ám ekkor Holló megfordul, és ránéz. – Hé, aranyom! – rivall rá Julianre. Újabban mindig így szólítja, ha ideges. – Ez itt nem traccsparti! Fogjátok be, vagy menjetek arrébb!

330

Julian elhallgat. Colinra nézek, és közben már nem is próbál megérinteni vagy közelebb húzódni. Az égen hosszú, narancsszínű és vörös izzószálak húzódnak végig, mint egy óriás medúza csápjai a tejfehér óceánban. Felszakadozik a köd; a föld lassan lerázza magáról az álom béklyóját. Hamarosan Portland is ébredezni kezd. Colin ismerteti a tervet.

331

Hana

Az utolsó reggelemen, amiket Hana Tate-ként töltök el, egyedül iszom meg a kávémat a ház elülső verandáján. Terveztem még egy utolsó bicikliutat, de ebben már nem is reménykedhetek, főleg az előző este történései után. Hemzsegni fognak az utcákon a rendőrök és a rendfenntartók. Be kéne mutatnom a papírjaimat, és megválaszolhatatlan kérdéseket kapnék. Ehelyett a tornác hintaágyán ücsörgök, és hallgatom a ritmikus nyikorgást. Dermedt, hűvös és szürke a reggeli levegő, teleszívta magát tengeri sóval. Előre érzem, hogy a mi békés kerületünkben tökéletes, felhőtlen, verőfényes nap lesz. Csak hébe-hóba fog rikoltani egy sirály. Máskülönben minden néma lesz. Ezen a környéken nem szólnak a riasztók és szirénák, és semmi nem utal az előző esti felbolydulásra. A belvárosban viszont ellentétes kép fogad majd. Barikádok, őrjáratok, ellenőrzések, megerősített őrség a falnál. Hirtelen eszembe jut, amit Fred mondott egyszer a falról – hogy olyan lesz, mint Isten tenyere, amely örök biztonságban 332

tart bennünket, kiszorítja a betegeket, a sérülteket, a hitetleneket és méltatlanokat. De lehet, hogy soha nem leszünk igazán biztonságban. Felmerül bennem, hogy talán újabb rajtaütések lesznek a Highlandsen, és onnan is kitelepítik a megbélyegzett családokat, hogy megnyugtassák a lakosságot. Nem juthatok el Lena családjához. Most már belátom. Kezdettől fogva tudnom kellett volna. Nem az én dolgom, hogy mi történik velük, még akkor sem, ha éhen halnak, vagy megfagynak. Mind megkapjuk a büntetésünket azért, amit választottunk, így vagy úgy. Én is megfizetek mindenért – azért, mert cserbenhagytam Lenát, és azért, mert segítettem a családján – a hátralévő életem minden egyes napján. Behunyom a szemem, és magam elé képzelem az Old Portot: a sűrűn szőtt utcákat, a csónakok zászlócskáit, a vízfelszínen sziporkázó napfényt és a gáthoz csapódó hullámokat. Viszlát, viszlát, viszlát! Elképzelem, ahogy végigsiklom az Eastern Promon át a Munjoy Hill tetejére; egész Portland szétterül előttem, és hatalmas szerkezete új fénytől csillog. – Hana! Kinyitom a szemem. Anyám lép ki a tornácra. Összefogja magán vékony anyagú hálóingét, és hunyorogva néz rám. Smink nélkül majdnem szürke az arcbőre. – Ideje lenne zuhanyoznod – jegyzi meg. Felállok, és követem a házba.

333

Lena

Odaérünk a falhoz. Több százan bújtunk el a fák között. Múlt éjjel egy kisebb alakulat átkelt a határon, hogy elvégezzék az utolsó előkészületeket a mai, nagy létszámú áttöréshez. Hajnalban egy kis csapat – Colin saját kezűleg válogatott emberei – Portland nyugati oldalán is áthatoltak a kerítésen, a Kripta közelében, ahol még nem építették meg a kőfalat, és ahol a túloldali barátainknak és szövetségeseinknek sikerült beszivárogniuk az őrség soraiba. Azóta azonban több óra is eltelt, amit türelmetlen várakozással töltöttünk. A fő alakulat egyszerre tör át a falon. Portland biztonsági csapatai a Labornál teljesítenek szolgálatot. Gyanítom, hogy valami nagyszabású eseményt tartanak ott. Csupán maroknyi őrségre számítunk a falnál, bár Colin aggódik, hogy nem lesz gyerekjáték megvalósítani az előző este összeállított terveket. Lehet, hogy sokkal több rendfenntartóba és fegyverbe botlunk a fal túloldalán, mint hittük. Nincs más választásunk. Meglátjuk, mi lesz. 334

Az aljnövényzetben guggolva megpillantom Pippát, úgy ötven méterrel arrébb. Egy borókabokor mögött izeg-mozog. Ő is nyugtalan lehet. Nem csekély feladatot osztottak rá. Nála van az egyik bomba. A fő alakulatnak káoszt kell előidéznie a falnál, hogy a bombahordozók észrevétlenül bejuthassanak Portlandbe, összesen négyen. Pippa végcélja az Essex Street 88., egy számomra ismeretlen cím. Valószínűleg egy kormányzati épület, akárcsak a többi célpont. A nap felfelé araszol az égen. Délelőtt tíz óra. Aztán tizenegy. Aztán eljön a dél. Most már bármelyik percben elkezdődhet.. Várunk.

335

Hana

– Itt az autó! – Anyám a vállamra teszi a kezét. – Indulhatunk?

Nem merek megszólalni, csak bólintok. A tükörből visszanéző lány is bólint – haját göndör fürtökben feltűzték, szempillája súlyos a fekete festéktől, arcbőre makulátlan, szája ceruzával megrajzolt, tökéletesen rúzsozott. – Nagyon büszke vagyok rád! – súgja anyám halkan. Rengeteg ember nyüzsög ki-be – fotósok, sminkesek és Debbie, a fodrász –, a tömeg zavarba hozza anyámat. Még soha nem vallott be nekem ilyesmit. – Tessék! Felsegít rám egy puha gyapjúköpenyt, hogy a ruhám tökéletes maradjon a laborig tartó rövid út során. A hosszú szoknyarész a földet söpri, vállánál pedig arany sast formázó kapocs tartja össze – Fredet ehhez az állathoz hasonlítják a leggyakrabban. A kapun kívül újságírók csoportja várakozik, és amikor kilépek a verandára, ledermedek a felém villanó vakuktól és a fényképezőgépek eszelős kattogásától. A nap kristálytiszta 336

égbolton úszik, akár egy hatalmas, fehér szem. Nemsokára dél lesz. Örülök, hogy odaérünk az autóhoz: odabent sötét van és hűvös, a színezett ablaküvegen keresztül pedig végre nem bámulhat senki. – Tényleg nem hiszem el! – Anyám a karpereceivel játszik. Soha nem láttam még ilyen izgatottnak. – Attól féltem, hogy már soha nem érkezik el ez a nap! Micsoda butaság, nem? – Butaság – ismétlem. Miután elhagyjuk a kerületet, megduplázódnak a biztonsági erők az utcákon. A belváros minden második utcáját elbarikádozták, és folyamatosan őrjáratoznak a rendfenntartók, a rendőrök, sőt még ezüstjelvényes katonák is. Mire megpillantom a laboratórium épületegyüttesének fehér tetőit, úgy összesűrűsödik a tömeg, hogy Tony alig tudja elnavigálni a kocsit az emberek között. Egyre közelebb érünk a célhoz, ahhoz a nagy orvosi konferenciateremhez, amelyben Freddel összeházasodunk, ezer vendég jelenlétében. Úgy érzem, mintha Portland egész lakossága összegyűlt volna az esküvőmre. A járókelők odanyúlnak a motorháztetőhöz, és megkopogtatják, hogy jó szerencsét kívánjanak. Egyesek ököllel ütik a karosszériát és az ablakokat; időnként össze is rezzenek az ijedségtől. A rendőrök át- meg átgázolnak a tömegen, félretessékelik a tolakodókat, és próbálnak helyet biztosítani a kocsinak. „Engedjék tovább! Engedjék tovább!” – skandálják. A labor kapuja körül több rendőrségi barikádot is felállítottak. A rendfenntartók egy része elmozdítja őket, hogy bejuthassunk a kicsi, kövezett parkolóba a labor főbejárata előtt. Megpillantom Fredék családi kocsiját, ők már bent lehetnek. 337

Szokatlanul görcsöl a gyomrom. Nem jártam a laborban a kikezelésem óta, azóta, hogy szánalmas, zaklatott, bűntudattól, sértettségtől és haragtól duzzadó lányként beléptem, és valaki másként léptem ki – tisztán, összeszedetten. Aznap vágták el tőlem Lenát, Steven Hiltet és a fülledt, sötét éjszakákat, amikor semmiben sem voltam biztos. Ez volt a kúra kezdete. Most jön a befejezése: az összepárosítás, az esküvő és Fred. A kaput ismét bezárják mögöttünk, és visszaállítják a barikádot. Mégis, ahogy kiszállok a kocsiból, úgy érzem, mintha a tömeg egyre közeledne. Izgágán próbálnak bejutni, és mindenáron meg akarják nézni, ahogy esküt teszek a számomra kijelölt útra és a jövőbeli életemre. A ceremóniáig azonban még negyedóra hátravan, és addig nem nyitják ki a kaput. Az üvegből készült forgóajtón túl meglátom a rám váró Fredet. Komoly arccal, karba font kézzel áll. Az üveg eltorzítja az arcát. Mintha tele lenne lyukakkal. – Itt az idő – jelenti ki anyám. – Tudom – mondom, és belépek előtte a forgóajtón.

338

Lena

Elérkezik az idő. Egyszerre dörrennek a lövések a távolban – legalább egy tucat – és ezzel egy időben mi is megindulunk. Több százan rohanunk ki a fák közül, és szanaszét fröcsköljük a sarat meg a koszt. Mintha egy óriási szív dobbanna meg, amikor kitörünk, és aztán tovább dobog: kettő, még három… Eddig jó. A csapat elején haladó ember egy létrához ér, és felmászik. Valahol a messzeségben egy zenekar esküvői indulót játszik.

339

Hana

A labor udvarán a majdnem kéttucatnyi, makulátlan egyenruhát viselő őr tiszteletlövéseket ad le a puskájával, a ceremónia kezdetét jelezve. A konferenciaterem hatalmas ablakai nyitva vannak, így behallatszik az esküvői induló, amit egy zenekar játszik az udvaron. A bámészkodók nagy részét nem engedték be a laborba, ezért ők is az udvaron gyülekeznek, fülelve, lábujjhegyen állva, hátha beleshetnek az ablakon. A pap ruhájára mikrofont erősítettek, hogy az egybegyűlt tömeg minden tagjához eljussanak a szavai, és megérinthesse őket a becsületről, kötelességről és biztonságról szóló, tökéletesre csiszolt üzenet. A terem közepén emelvény tűnik fel, közvetlenül a pódium előtt, amelyen a pap celebrálja a szertartást. Két, jelképes laboránsruhát viselő résztvevő segít fellépnem rá. Amikor Fred megfogja a kezemet, és ráhelyezi Shhh Könyvére, halk sóhaj visszhangzik körbe a termen, mintha mindenki egyszerre könnyebbült volna meg. Erre születtünk: ígéretekre, eskükre, örök engedelmességre. 340

Lena

A létra felénél járok, amikor megszólalnak a riasztók. A következő pillanatban újabb puskaropogás hallatszik. Úgy tűnik, semmi összehangoltság nincs a durranásokban; sebesen lövik a fülsiketítő sorozatokat a közelben, a levegő megtelik kiáltásokkal, sikolyokkal és hörgésekkel. A fal tetején álló nő hátratántorodik, és émelyítő puffanással ér földet. Vér bugyog ki a mellkasából. Mindössze a csapat egytizedének sikerül elérnie a falhoz. Hirtelenjében mindenütt fojtogató füst gomolyog. Mindenki ordítozik – Nyomás! Állj! Mozdulj már! Maradj, ahol vagy, különben lövök! – Pár pillanatra megdermedek a létrán, és rémülten hintázom rajta ide-oda. Csúszik a kezem, alig tudom megtartani magam. Nem emlékszem, hogy kell mászni. A létra tetején egy rendfenntartó próbálja késsel elvágni a köteleket. – Menj, Lena, menj! – kiáltja Julian alattam a létrán. Felnyúl a karjával, és felfelé nyom. Erre a mozdulatra visszazökkenek a testembe. Ismét mászni kezdek, nem törődve a nyirkos tenyerembe maró fájdalommal. Jobb lesz a talajon harcolni a rendfenntartókkal, ott legalább van valami esélyünk. 341

Minden jobb annál, mint hogy köteleken függve ingok, mint egy horogra akadt hal. A létra megremeg. A rendfenntartó még mindig lázasan ügyködik a késével. Fiatal, valahonnan ismerősnek is tűnik. Szőke haja izzadt homlokára tapad. Szörny éppen ekkor ér fel a fal tetejére. Reccsenés, majd halk kiáltás hallatszik: könyökével betörte egy rendfenntartó orrát. A többi már gyorsan történik. Szörny megmarkolja a férfi kését, és lesújt vele. A rendfenntartó kidülledt szemmel előrehanyatlik, Szörny pedig keresetlen mozdulattal átveti a falon, mintha egy zsák szemét volna. Az ő teste is puffanva ér földet. Csak ekkor ismerem fel: a Joffrey’s Academyre járt, Hana egyszer beszélgetett vele a tengerparton. Velem egykorú – ugyanazon a napon volt a kiértékelésünk. Ezen most nincs időm mélázni. Két erős húzással fent termek a fal tetején. Lekushadok, a kőhöz nyomom a hasam, és a lehető legkisebbre húzom össze magam. A fal belső oldalán még mindig ott vannak az építkezésről maradt állványzat kusza maradványai. A fal tetejére tervezett gyilokjárónak csak szakaszai készültek el. Mindenütt összegabalyodott testeket látok, verekedőket, a legkisebb előny reményében tusakodókat. Pippa komor arccal mászik felfelé a tőlem jobbra lógó létrán. Tövis leguggolt a faállványzaton. Pippát fedezi, jobbrabalra mozgatja a puskáját, és azokat az őröket lövi, akik éppen a földről rohamozzák meg a falat. Holló Pippa mögött érkezik, szájában tartja a kése markolatát, puskája pedig még a csípőjéhez van szíjazva. Feszült arccal koncentrál. Robbanásokat és villanásokat észlelek:

342

Őrök rohamozzák meg a falat, őrbódékból és raktárakból özönlenek elő. Jajgató szirénák: a rendőrség. Gyorsan reagáltak a vészjelzésre. Mindezek mögött pedig feltűnik Portland városa, és összeszorul a gyomrom. Tetőkből és utakból álló tájkép, mogorva-szürke betoncsíkok, a csillámló Back Cove, a messzeségben zöldellő parkok, az öböl széles háta. Az előtérben, de szintén elég távol, a laboratórium fehér épületegyüttese. Portland. Az otthonom. Pár percig attól félek, hogy el fogok ájulni. Túl sok az ember – tekergőző és himbálózó testek, eltorzult, groteszk arcok túl sok a hang. A füst csípi a torkomat. Az állványzat egy része tüzet fogott. Még mindig csak a csapat negyede jutott át a falon. Anyámat nem látom sehol. Fogalmam sincs, mi történt vele. Aztán Julian is átjut, átkarolja a derekamat, és kényszerít, hogy feltérdeljek. – Le! Le! – kiáltja a következő pillanatban. Keményen a térdünkre esünk, miközben a lövedékek belefúródnak a falba mögöttünk, és ránk szórják a finom port. Az állványzat nyikorogni és inogni kezd alattunk. Az őrök összegyűltek a földön, és próbálják gyengíteni az állványzat lábát, hogy ledőljön. Julian üvölt valamit. Nem értem a szavait, de tudom, hogy mozgásra buzdít – nem maradhatunk ott, ahol vagyunk, le kell jutnunk a földre. Tövis visszanyúl mellettem Pippához, hogy átsegítse a falon. Pippa esetlenül mozog, visszahúzza a nehéz hátizsák. Egy pillanatra elképzelem, hogy a bomba ott helyben 343

felrobban – a vér és tűz, a füst édeskés szaga, a falból szanaszét záporozó kőszilánkok ám Pippának sikerül átmásznia a falon, és talpra állnia. Ebben a pillanatban az egyik őr Pippa felé lendíti a puskáját, és célba veszi. Sikítani akarok – figyelmeztetni őt –, de egy hang sem jön ki a torkomon. – Pippa, le! – Holló ráveti magát a másik nőre, és ledönti a lábáról, éppen akkor, amikor az őr meghúzza a ravaszt. Durr! A hang alig hallható. Mintha csak egy játék rakéta durrant volna. Holló teste megrándul, és megmerevedik. Meglepődést sugároz az arca. Elkerekedik a szája, kidülled a szeme. Aztán, amikor hátraesik, rájövök, hogy meghalt. Zuhan, zuhan, zuhan… – Nem! – ordítja Tövis, és előreugrik, hogy elkapja a pólóját, mielőtt átbucskázna a falon. Lerángatja az ölébe. Hemzsegnek körülötte az emberek az állványzaton, mint a rémült patkányok, ő viszont csak ül egy helyben, kicsit ringatózik, és a kezébe fogja Holló arcát. Letörli a homlokát, kisimítja a hajat az arcából. Holló már nem látja, szeme vakon mered az égre, a szája nedves és nyitott, fonott, fekete copfja összetekeredik a férfi combján. Tövis ajka mozog – beszél hozzá. Ekkor sikoly tör fel belőlem, néma és eszelős, mintha egy fekete lyuk fúródott volna át a testem középpontján. Nem tudok mozdulni, semmit sem tudok tenni, csak bámulok. Holló nem így hal meg – nem itt, nem ilyen módon, nem egyetlen kósza perc alatt, nem harc nélkül! Durr! A menyét lőtt! Eszembe jut a gyerekmondóka, amit fogócska közben hajtogattunk a parkban. Durr! Eltalált! 344

Ez az egész egy gyerekjáték. Játszunk, mint a gyerekek. Fényes bádogtárgyakkal, harsányan játszunk. Két ellenséges csapat van, pont, mint kiskorunkban. Durr! Izzó fehér fájdalom suhan el mellettem. Az arcomhoz emelem a kezem, és ösztönösen a sérülést keresem. Amikor a fülemet megérintem, az ujjaim nedvesek lesznek a vértől. Súrolhatott egy golyó. Nem annyira a fájdalom, mint inkább a sokk térít magamhoz, és végre mozgásba lendülök. Nekem már nem jutott puska, de van nálam egy kés – régi, csorba, de a semminél jobb. Kirángatom a derekamra erősített bőrtokból. Julian már lefelé ereszkedik az állványzaton; majomhoz hasonlóan hintázik a keresztbe-kasul meredező vasrudakon. Az egyik őr megpróbálja elkapni a lábát, ám Julian elrántja onnan, majd teljes erőből belerúg az arcába. A katona meghátrál, elengedi, Julian pedig szabadesésben teszi meg a maradék távolságot a talajig. Belezuhan a testek örvényébe. Veszettek és tisztek, a mieink és az övéik, egyetlen hatalmas, tekergő, véres állattá összemosódva. Odasurranok a gyilokjáró szélére, és leugrom. Pár pillanatig könnyű célpontot jelentek a levegőben, és alig bírok a félelmemmel. Régen nem éreztem magam ennyire sebezhetőnek és kiszolgáltatottnak. Az a két másodperc – de legfeljebb három – örökkévalóságnak tűnik. Lepuffanok a földre, majdnem egy rendfenntartó fejére. Azért sikerül ledöntenem a lábáról, miközben kiforduló bokával lehuppanok a kavicsos talajra. Vadul egymásba gabalyodunk – kétségbeesetten küzdünk némi előnyért, amivel a másik fölé kerekedhetünk. Próbál megcélozni a puskájával, ám én elkapom a csuklóját, és erősen kicsavarom a karját. 345

Ordítva ejti el a fegyvert. Valaki belerúg, ezért nem tudom elkapni. Belevész a szürke, poros káoszba. Aztán alig egy méterre megint feltűnik a puska. A rendfenntartó ugyanakkor veszi észre, és egyszerre nyúlunk utána. Nagyobb nálam, de lassabb is. Elkapom a fegyvert, és egy teljes másodperccel hamarabb nyomom rá az ujjamat a ravaszra, mint ő. Csak a port markolja meg. Dühösen üvöltve veti rám magát. Fellendítem a puskát, oldalról nekicsapom a fejének, és amikor a halántékára sújtok, reccsenés hallatszik. Összerogy, én pedig sietve talpra szökkenek, mielőtt halálra taposnának. Fém és por íze tölti meg a számat, a szívem zakatol. Sehol sem látom Juliant. Nem látom anyámat, Colint és Vadászt sem. Aztán egyszerre csak megremeg minden, és fehér krétafelhőkkel vetődnek szét a kődarabok. A robbanás ereje majdnem megint ledönt a lábamról. Először azt hiszem, hogy az egyik bomba véletlenül rossz helyen aktiválódott, és Pippát keresem a szememmel. Nehezen múlik a fülem csengése, szinte kibírhatatlan, ahogy a por marja a szemem és fojtogatja a torkom. Mégis sikerül megpillantanom Pippát, ahogy észrevétlenül besurran két őrbódé között a belváros felé vezető utcák egyikére. A hátam mögött nyikorogni és remegni kezd az állványzat egyik darabja. Felerősödnek az üvöltések és sikolyok. Kezek préselődnek a hátamra, mindenki beljebb akar jutni, nehogy ráessen az állvány. Lassan, komótosan nyöszörögve a faépítmény megadja magát – aztán felgyorsul a mozgása, a földre omlik, szétforgácsolódik, és maga alá temeti a szerencsétlenül jártakat.

346

Észreveszem, hogy jókora lyuk tátong a fal tövében; nyilván bomba üthette, az Ellenállás egyik kisebb bombája. Az a bomba, ami Pippa hátizsákjában van, kettéhasította volna az egész falat. Ám ez a kis lyuk is elegendő ahhoz, hogy a maradék csapatunk bejuthasson rajta. A kitaszított, kikényszerített, kifosztott, beteg emberek beözönlenek Portland városába. Az őrök szakadozott, kék-fehér egyenruhás vonala szertefoszlik, elnyeli az áradat. Hátrálnak, és végül futásnak erednek. Elvesztettem Juliant. Nincs értelme keresnem, csak imádkozhatok, hogy épségben maradjon, sérülés nélkül kikerüljön ebből a fejetlenségből. Azt sem tudom, hogy Tövissel mi történt. Egy részem abban reménykedik, hogy visszavonult a fal túloldalára Hollóval. Egy pillanatig még abban is bízom, hogy a Vadonba visszakerülve Holló magához tér. Kinyitja a szemét, és megtudja, hogy a világot úgy sikerült átrendezni, ahogy szerette volna. Vagy nem ébred fel soha. Talán már egy másik zarándoklaton jár, és Kéket keresi. Arrafelé rohanok, ahol Pippát láttam eltűnni, és próbálok levegőt kapni a sűrű füstben. Az egyik őrbódé lángra kapott. Eszembe jut egy régi tábla, amit a sárba temetve találtunk meg tavaly télen, amikor elhagytuk Portlandet. Élj szabadon, vagy halj meg! Belebotlok egy testbe. Majdnem a számig ugrik fel a gyomrom. Egy pillanatra elborít a feketeség, és összetekeredik a hasamban, mint Holló hajfonata Tövis lábán. Holló halott. Úristen! Aztán nagyot nyelek, és továbbmegyek. Harcolok, és nyomakodom előre. Szabadon akartunk szeretni. Szabadon

347

akartunk dönteni. Most itt az alkalom, hogy ezt kiharcoljuk magunknak. Végül kiszabadulok a hadakozó tömegből. Görnyedten elosonok az őrbódék között, és futásnak eredek a kavicsos utakon. A Back Cove peremén sorakozó fák közé igyekszem. A bokám minden alkalommal sajog, amikor rálépek, de nem állok meg. A pulóverem ujjával törlőm meg a fülemet, és úgy látom, kissé mintha csillapodott volna a vérzés. Lehet, hogy az Ellenállásnak küldetése van Portlandben, de nekem is megvan a sajátom.

348

Hana

Mielőtt a pap kimondhatná, hogy férj és feleség vagyunk, megszólalnak a riasztók. Az egyik pillanatban még csend és rend van. A zene abbamarad, a tömeg elhallgat, a pap hangja öblösen rezonál a teremben, és hullámként ível át a közönség feje fölött. A csendben minden egyes fényképezőgép kattogását külön is hallani vélem: nyílnak és csukódnak, nyílnak és csukódnak a blendék, akár valami fémtüdők. A következő pillanatban minden mozgásba lendül, a szirénák és sikolyok fülsiketítő hangzavart alkotnak. Biztosan tudom, hogy betörtek a Veszettek. Értünk jöttek. Karok fognak meg durván minden oldalról. – Mozgás! Mozgás! Mozgás! – A testőrök a kijárat felé terelnek. Valaki rálép a ruhám uszályára; hallom, ahogy a drága anyag szétreped. A dezodorok és borotválkozás utáni balzsamok szaga csípi a szememet; túl sok test zsúfolódik össze, és taszigálja egymást. – Gyerünk, siessenek! Siessenek! Megint belehasít a levegőbe az adóvevők sistergése. Sürgető hangok kiabálnak valami titkos nyelven, amit nem értek. 349

Megpróbálok körülnézni, az anyámat keresve, de majdnem ellöknek a kifelé lökdöső őrök. Aztán megpillantom Fredet a saját testőrsége gyűrűjében. Elfehéredett arccal ordít a mobiljába. Szeretném, ha rám nézne – abban a percben megfeledkezem Cassie-ről, mindenről. Szeretném, ha azt mondaná: minden rendben lesz; ha elmagyarázná, hogy mi történik. Ám ő felém sem néz. Vakító fények fogadnak odakint. Becsukom a szemem. Az újságírók az ajtóknál tolonganak, és elállják a kocsi felé vezető utat. Fényképezőgépeik hosszú fém teleobjektívjei pár pillanatig puskákra hasonlítanak, amelyeket mintha rám szegeznének. Mindnyájunkat meg fognak ölni. A testőrök hadakozva próbálják szabaddá tenni az utat előttem, és a vállukkal lökik félre a gomolygó tömeget. Végre odaérünk a kocsihoz. Megint Fredet keresem. Futólag találkozik a tekintetünk a tömegen keresztül. Egy járőrkocsi felé igyekszik. – Vigyétek hozzánk! – kiált Tonynak, majd megfordul, és beül a rendőrautó hátsó ülésére. Ennyi. Hozzám nem szól. Tony a fejem búbjára teszi a kezét, és benyom a hátsó ülésre. Fred két testőre ül be mellém, kezükben puska. Szívesen megkérném őket, hogy tegyék el a fegyvereket, de mintha nem működne rendesen az agyam. A nevük sem jut eszembe. Tony sebességbe teszi az autót, ám a parkolóban összegyűlt tömeg nem enged utat nekünk. Tony ráfekszik a dudára. Befogom a fülem, és figyelmeztetem magam, hogy lélegeznem 350

kell. Biztonságban vagyunk, a kocsiban vagyunk, minden rendben lesz. A rendőrség helyreállít mindent. Végül lassan elindulunk, mert a tömeg kezd szétszéledni. Majdnem húsz percig tart végiggurulni a labor hosszú bekötőútján. Onnan aztán egyenesen a Commercial Streetre fordulunk, ahol szintén nyüzsögnek a járókelők, aztán feltorlódunk a forgalommal együtt egy keskeny, egyirányú utcában. Mindenki hallgat a kocsiban, nézzük az emberek masszaszerű tömegét odakint – pánikolnak, eszetlenül rohannak. Bár nyitott szájú, kiabáló embereket látok, a vastag ablaküvegen csak a szirénák és riasztók hangja tud áthatolni. Különös módon ez a legijesztőbb az egészben: a hangtalanul sikoltozó emberek. Egy olyan keskeny sikátorra fordulunk be, hogy attól félek, össze fognak nyomni a kétoldalt magasodó téglafalak. Innen egyirányú útra kanyarodunk, ahol szinte egy lélek sem jár. Lassítás nélkül elsuhanunk a stoptáblák mellett, és kiválasztunk egy újabb sikátort. Végre valóban haladunk. Ekkor jut eszembe, hogy fel kéne hívnom az anyámat, ám amikor a számát tárcsázom, a rendszer hibaüzenetet ad. Valószínűleg túlterhelt a hálózat. Hirtelenjében nagyon kicsinek érzem magam. A rendszer biztonságot ad. A rendszer jelent mindent. Portlandben valaki mindig figyel. Most viszont mintha megvakították volna ezt a rendszert. – Kapcsold be a rádiót! – szólok rá Tonyra. Megteszi. A Nemzeti Hírszolgáltatóra van hangolva. A bemondó hangja megnyugtató, vontatott: rémisztő szavakat mond, elképesztő higgadtsággal. – …áttörtek a falon… kéri a lakosságot, hogy ne essen kétségbe… amíg a rendőrség helyreállítja a rendet… zárják be 351

az ajtókat és ablakokat, maradjanak a lakásukban… a rendfenntartók és a kormány hivatalnokok együttes erőfeszítései folytán… A bemondó hangja hirtelen elhal, és csak sistergést hallunk. Tony forgatja a frekvenciagombot, ám a hangszórókon továbbra is csak zizegés és pattogás hallatszik. Aztán egyszerre csak egy ismeretlen, sürgető hang szakítja félbe a fehér zajt: – Visszafoglaljuk a várost. Visszavesszük a jogainkat és a szabadságunkat. Csatlakozzatok hozzánk! Romboljuk le a falakat! Törjük le a…! Tony kikapcsolja a rádiót. Az autóban beálló csend fülsiketítőbb minden korábbi zajnál. Visszaemlékszem az első terroristatámadások reggelére, amikor tíz órakor, egy békés, szokványos keddi délelőtt közepén három robbanás történt egy időben Portlandben. Akkor is autóban ültem, anyámmal együtt hallgattuk a bejelentést a rádión. Először nem hittem el. Csak akkor láttam be, hogy valóban megtörtént, amikor észrevettem az égen gomolygó füstöt, és láttam a kocsi mellett rohanó, sápadt embereket. Hóként hullott a hamu. Cassandra azt mondta, hogy Frednek köze volt a robbantásokhoz, mert azzal akarta bizonyítani, hogy a Veszettek valóban léteznek, és szörnyűségesek. Most viszont itt vannak a szörnyetegek, a falakon belül, ismét az utcáinkon kószálnak. Nem hiszem el, hogy engedte. Bíznom kell benne, hogy jóváteszi, még ha ehhez mindet meg is kell ölnie. Végre leráztuk magunkról a káoszt és a tömeget. Cumberland közelében járunk, ahol Lena lakott régen, a város egyik csendesen omladozó részében. A távolban megszólal Munjoy Hill régi őrtornyának ködkürtje, és gyászos hangokkal 352

próbálja túlkiabálni a szirénákat. Azt kívánom, bárcsak hazamennénk, és nem Fredék házába. A saját ágyamon szeretnék összekuporodni és elaludni. Ott akarok felébredni, és ráeszmélni, hogy az egész csak egy rémálom volt, amely valahogy átszivárgóit a kúra után épült fal repedésein. Csakhogy az a ház már nem az otthonom. Ha a pap nem is tudta befejezni a ceremóniát, immár hivatalosan is Fred Hargrove felesége vagyok. Többé semmi sem a régi. Balra kanyarodunk a Shermanre, aztán jobbra, egy másik sikátorba, ami a parkba torkollik. Amikor odaérünk az út végére, valaki az autó elé ugrik. Csak szürke homályt látok. Tony felordít, és rátapos a fékre, de már túl késő. Éppen csak megpillantom a rongyos ruháját, a hosszú, összetapadt haját – egy Veszett –, amikor elesik a lendülettől. Pörögve átbucskázik a motorháztetőn, közben egy pillanatra rátapad a szélvédőre is. Aztán eltűnik a szemünk elől. Hirtelen megdöbbentő erővel horkan fel bennem az indulat. Késszúrásként döfi át a félelem vaskos rétegeit. Előredőlve kiabálok: – Közülük való! Közülük való! Ne hagyjátok elszökni! Tonyt és a többi őrt nem kell kétszer kérni. Egy pillanat alatt kiszállnak az autóból, a puskájukat készenlétben tartva, és nyitva hagyják az ajtókat. Remeg a kezem. Ökölbe szorítom, és hátradőlök. Nagy levegőket veszek, megpróbálok lenyugodni. Most, hogy nyitva vannak az ajtók, sokkal tisztábban hallatszanak a riasztók és szirénák, meg a távoli kiáltozások is, mint valami messzi óceán visszhangzó moraja. Ez Portland, az én Portlandem. Abban a pillanatban semmi más nem számít – sem a hazugságok, sem a hibák, sem a be

353

nem tartott ígéretek. Ez az én városom, amit most megtámadtak. Megsokszorozódik a haragom. Tony lábra rángatja a lányt. Harcol, bár látja, hogy egyedül van velünk szemben, és semmi esélye. Arcába lóg a haja, vadállat módjára rúgkapál és karmol. Lehet, hogy ezt én magam ölöm meg.

354

Lena

Mire odaérek a Forest Avenue-ra, a hadakozás hangjai csillapulnak, elnyeli őket a szirénák és riasztók lármája. Időnként egy kéz tűnik fel valamelyik ablakban: megrángatja a függönyt, majd egy-egy akváriumszerű szempár néz le rám, és gyorsan lehullik a függöny. Mindenki bezárkózott a házakba. Leszegve tartom a fejem, és a lehető leggyorsabban haladok, dacolva a lüktető fájdalommal a bokámban, amire a fal tövében estem rá. Rendőrcsapatok és őrjáratok hangjaira hegyezem a fülem. Ha meglátnak, azonnal tudni fogják, hogy Veszett vagyok, hiszen mocskos, foszlott és sáros a ruhám, a fülem pedig csurom vér. Szerencsére senki sem jár az utcákon. A biztonsági erőket máshova vezényelhették. Végtére is ez a város egyik szegényebb negyede, és a városvezetők úgy érzik, az itt lakókat nem kell oltalmazni. Út és ösvény mindenki számára… És egyeseknek bele a földbe. Gond nélkül eljutok a Cumberlandbe. Amikor a régi lakónegyedünkbe érek, rövid ideig úgy érzem, mintha egy múltból itt maradt csendélet része volnék. Mintha egy 355

örökkévalóság telt volna el azóta, hogy itt fordultam be az iskola felé vezető úton; hogy itt nyújtottam futás után, egyik lábammal a buszmegálló padján; hogy itt figyeltem Jennyt és a többi gyereket, ahogy az üdítősdobozokkal fociznak; hogy itt törtük fel a tűzcsapot a forró nyarakon. Valóban egy egész élet választ el attól. Ez már nem az a Lena. Az utcák is másmilyennek látszanak – lepusztultak, mintha egy láthatatlan, fekete lyuk örvénylene lefelé az egész tömb alatt, és lassan magába szívná az egészet. Mielőtt odaérnék a 237. elé, már tudom, hogy üresen fogom találni a házat. A bizonyosság kemény és nehéz ékként fúródik a tüdőm közepébe. Mégis megállok a járda közepén, és bambán bámulom az elhagyatott épületet – az otthonomat, a régi házunkat, amelynek ott van a kis hálószoba a tetőterében, az alsó szintje pedig szappan, mosott ruha és főtt paradicsom szagát őrzi. Nézem a málladozó festéket, a rothadó lépcsőket a verandánál, a bedeszkázott ablakokat, az ajtóra festett, kifakult, vörös X betűt, amellyel megbélyegezték a házat. Mintha gyomorszájon vágtak volna. Carol néni mindig nagyon büszke volt a házra. Nem telhetett el egyetlen évszak sem úgy, hogy ne festette volna át, ne tisztította volna ki a csatornát, ne súrolta volna fel a verandát. A szomorúság helyét a pánik veszi át. Hová mentek? Mi történt Grace-szel? A távolban felharsan a ködkürt, akár a gyászzene. Összerezzenek, és hirtelen eszembe jut, hol vagyok: egy idegen, ellenséges városban. Ez már nem az én lakóhelyem, nem látnak szívesen. A ködkürt másodszor is megszólal, aztán harmadszor is. Ez azt jelzi, hogy mind a három bombát sikerült 356

lerakni, és egy óránk van a robbanásokig, amikor elszabadul pokol. Vagyis egy órám maradt megtalálni Grace-t – és fogalmam sincs, hol kezdjem. Becsapódik egy ablak a hátam mögött. Éppen időben fordulok meg, hogy lássam a holtsápadt arcot – valószínűleg Mrs. Hendricksonét – eltűnni a függöny mögött. Egy dolog nyilvánvaló: sürgősen le kell lépnem. Behúzott nyakkal rohanok tovább az utcán, és amint feltűnik egy keskeny sikátor az épületek között, beosonok oda. Most már vakon futok, és csak reménykedem abban, hogy a lábam a megfelelő irányba visz. Grace! Grace! Grace! Rimánkodom, hogy meghalljon. Keresztülrohanok a Mellenen, aztán egy másik sikátoron, be egy feketén tátongó üregbe, amelyben összegyűltek az árnyékok. Grace, hol vagy? Gondolatban sikoltom a kérdést – olyan hangosan, hogy minden mást elnyel a hang, még a közeledő kocsi zaját is. Mintha a semmiből pattanna elő: kattogó, ziháló motor, vakító fényt tükröző ablak, csikorgó kerekek, megállni próbáló sofőr. Iszonyú fájdalom, ütődés és bucskázás – a halálra készülök, forog fölöttem az égbolt, látom Alex mosolygó arcát –, aztán nekicsapódom a kemény aszfaltnak. Kiszakad belőlem minden levegő. A hátamra fordulok, reszket a tüdőm, alig kapok levegőt. Egy zavarodott pillanat erejéig – ahogy ott fekszem, és nézem a kék eget, magasan kifeszülve a háztetők között – elfelejtem, hol vagyok. Mintha lebegnék, mintha kék víz felszínén sodródnék. Csak annyit tudok, hogy nem haltam meg. A testem még az enyém. Ökölbe szorítom a kezem, majd 357

kinyújtom, hogy teljesen biztos legyek benne. Csodával határos módon a fejemet nem ütöttem be. Ajtócsapódások. Kiáltások. Figyelmeztetem magam, hogy tovább kell rohannom – lábra kell állnom. Grace! Ám mielőtt bármit tehetnék, durván felrángatnak a földről. Csak villámlások formájában ér el hozzám a látvány: sötét öltönyök, puskák, gonosz arcok. Elkaptak. Az ösztöneim veszik át az irányítást. Rángatózni és rugdosni kezdek. Megharapom a karomat szorító őr kezét, de ő nem ereszt el. Egy másik is elém lép, és arcul csap. Csíp, mar az ütés, a szememet mintha robbanások tüze vakítaná el. Ráköpök a férfira. Erre egy harmadik is előkerül, és a fejemhez szegezi a puskát. Olyan fekete és hideg a szeme, mint a kő, és csordultig van valamivel, ami nem gyűlölet – a kikezeltek nem gyűlölnek, a kikezeltek nem gyűlölnek, és nem is törődnek senkivel –, hanem inkább undor, mintha valami elképzelhetetlenül gusztustalan rovar lennék. Ekkor hasít belém, hogy meg fogok halni. Sajnálom, Alex. Sajnálom, Julian. Sajnálom, Grace. Behunyom a szemem. – Várjatok! Kinyitom a szemem. Egy lány száll ki a kocsi hátsó üléséről. Fehér muszlin menyasszonyi ruhát visel. Haját gondosan kontyba tűzték, és besütötték az arca körül. Sminkkel fedték el a kezelése nyomát is a füle mögött, ezért éppen csak egy kis, színes csillag látszik belőle. Gyönyörű szép; úgy fest, mint az angyalok a templomban.

358

Rám néz, mire görcsbe rándul a gyomrom. Mintha megnyílna alattam a föld. Fogalmam sincs, mi tart meg a lábamon. – Lena! – szólal meg nyugodtan. Inkább kijelentésnek hangzik, mint üdvözlésnek. Nem jön ki hang a számon. Nem tudom kimondani a nevét, bár sikoltva visszhangzik a fejemben. Hana. – Hova megyünk? Hana odafordul hozzám. Ezek az első szavak, amiket ki tudok nyögni. Egy darabig meglepettnek látszik, és valami más is tükröződik az arcán. Öröm? Nehéz megmondani. Más kifejezések uralják, már nem tudok olvasni benne. – Hozzánk – feleli némi szünet után. Fel tudnék röhögni. Olyan nevetségesen nyugodt; mintha csak azt javasolta volna, hogy keressünk zenéket az EZFK-ban, vagy nézzünk meg egy filmet, a kanapéján ülve. – Nem nyomsz fel? – kérdezem gúnyos hangon. Tudom, hogy jelenteni fog. Abban a pillanatban tudtam, amikor megláttam rajta a sebhelyet, a sima részt a füle mögött; olyan, mint egy medence, ami elvesztette a mélységét. Talán nem veszi észre a kihívó élt a hangomban, talán nem törődik vele. – De – feleli egyszerűen. – De nem most. Furcsa kifejezés fut át az arcán – pillanatnyi bizonytalanság –, és úgy érzem, mondani szeretne még valamit. Ehelyett azonban visszafordul az ablakhoz, és beharapja az ajkát. Zavar ez a szájharapás. Megtörik a felszínen mutatott nyugalma, váratlan hullám képződik rajta. A régi Hana 359

kikacsint a fényes, új Hana mögül. Megint begörcsöl a gyomrom. Letaglózó erővel tör rám a vágy, hogy átkaroljam, magamba szívjam az illatát – a hónalja felől vanília, a nyaka felől jázmin –, és elmondjam neki, mennyire hiányzott. Éppen időben veszi észre, hogy nézem, és kemény vonallá keskenyíti a száját. Emlékeztetem magam, hogy a régi Hana nincs többé. Bizonyára az illata is megváltozott. Semmit sem kérdezett arról, hogy mi történt velem, hol jártam, hogyan jutottam vissza Portlandbe, miért vagyok véres, és miért olyan mocskos a ruhám. Szinte pillantásra sem méltat, és amikor mégis, valami enyhe, távolságtartó kíváncsisággal teszi, mintha egy ritka állatfaj lennék az állatkertből. Arra számítok, hogy a West End felé megyünk, de érdekes módon lekanyarodunk a félszigetről. Biztosan elköltöztek. Errefelé nagyobb és elegánsabb épületek sorakoznak, mint a gyerekkori lakókörnyezetében. Nem tudom, miért vagyok meglepve. Ezt megtanulhattam volna az Ellenállás köreiben eltöltött idő alatt. A kúra lényege a kontroll. A szerkezet. A gazdagok egyre gazdagabbá válnak, a szegényeket pedig szűk sikátorokba és nyomorúságos lakásokba szorítják be, azzal az ürüggyel, hogy meg akarják őket védeni, és azzal az ígérettel, hogy a mennyországban majd jutalmat kapnak az engedelmességükért. A szolgai idomulás jelenti a biztonságot. Egy olyan utcára hajtunk, amit kétoldalt ősrégi juharfák szegélyeznek. Ágaik szövevényesen összefonódnak a magasban. Elsuhanunk egy utcanévtábla mellett: Essex Street. Megint összevissza vonaglik a gyomrom. Pippának az Essex Street 88.-ba kellett eljuttatnia a bombát. Mennyi idő telt el a ködkürt megszólalása óta? Tíz perc? Tizenöt?

360

Összegyűlik az izzadság a hónaljamban. Minden postaládát megnézek, ami mellett elhaladunk. Az egyik ház – dicsőséges, fehér épület, csipkézett eresszel és kupolákkal, széles, fehér tornácokkal és körös-körül élénkzöld füves kerttel – egy órán belül felrobban. A kocsi lelassít az egyik díszes vaskapu előtt. A sofőr kihajol az ablakon, hogy betáplálja a kódot egy billentyűzeten, a kapu pedig hangtalanul kinyílik. Julianék régi háza jut eszembe New York Cityben. Még mindig nehéz felfogni azt a sok elektromosságot, az áramló és pulzáló energiát, amit mindössze egy maroknyi ember használ. Hana még mindig közömbösen néz ki az ablakon. Egyszeriben kedvem volna odanyúlni hozzá, és belecsapni az öklömmel a tükörképébe. Fogalma sincs róla, milyen a világ többi része. Soha nem nélkülözött, nem éhezett, nem fázott, nem tapasztalta meg a kényelem teljes hiányát és a sorscsapásokat. Most már el sem tudom képzelni, hogy valaha ő volt a legjobb barátnőm. Mindig is két külön világban éltünk; én pedig elég ostoba voltam ahhoz, hogy szemet hunyjak a tény fölött. Magas sövények közé gurul be az autó, fel egy rövid felhajtón a gigantikus házig. Az épület minden, korábban látott háznál nagyobb. A bejárati ajtó fölé fémszámokat kalapáltak. 88. Egy pillanatra elsötétül előttem a világ. Pislogok, de a szám még mindig ott van. Essex Street 88. Itt van a bomba. Most már a derekam is csupa verejték. Ennek semmi értelme; a többi bombát a belvárosban, kormányzati épületekben rejtették el, mint tavaly.

361

– Te itt laksz? – kérdezem. Hana közben kiszáll a kocsiból, ugyanazzal a dühítő higgadtsággal, mintha csak baráti látogatásra érkeztünk volna valahová. Megint azt látom rajta, hogy habozik. – Ez Fred háza – mondja. – Mostantól a közös otthonunk. – Mivel látja, hogy értetlenül nézek rá, hozzáteszi: – Fred Hargrove a polgármester. Teljesen kiment a fejemből, hogy Hanát Fred Hargrove-val párosították össze. Az Ellenállás hozott róla híreket, hogy az idősebb Hargrove meghalt az Incidensek során, de azt nem tudtam, hogy Fred vette át a helyét. Most már kezdem érteni, miért ide rejtették az egyik bombát; nincs annál jelképesebb csapás, mint magát a vezetőt elpusztítani. Valamivel azonban nem számoltunk: nem Fred lesz itthon, hanem Hana. Kiszárad, és viszketni kezd a szám. Az egyik őr megpróbál elkapni és kirángatni a kocsiból, de elhúzódom tőle. – Nem fogok elfutni – közlöm szinte köpve, majd kikászálódom az autóból. Tudom, hogy csak pár métert tudnék megtenni, mert azonnal tüzet nyitnának. Vigyáznom kell, észnél kell lennem, ha meg akarok szökni innen. Az lehetetlen, hogy három háztömbön belül legyek, amikor a bomba felrobban. Hana előremegy a tornác lépcsőjén. A tetején megáll, háttal nekem, és hagyja, hogy az egyik őr odamenjen az ajtóhoz, és kinyissa neki. Hirtelen erős gyűlöletet érzek ez iránt a rideg, elkényeztetett lány iránt, a tiszta muszlinruhájával és a hatalmas palotájával együtt. Meglepően sötét van a házban, minden felületet gondosan ápolt, sötét tölgyfa és bőrborítás fed. Az ablakok többségét drága csipkefüggöny és bársony sötétítőfüggöny takarja. Hana 362

a nappali felé indul, aztán meggondolja magát. Továbbmegy a folyosón, de fel sem kapcsolja a villanyt. Csak egyszer néz vissza rám, rejtélyes arckifejezéssel, majd bevezet egy kétszárnyú lengőajtón át a konyhába. Ez a helyiség a többivel ellentétben jócskán ki van világítva. Óriási ablakok engednek kilátást a széles hátsó udvarra. Itt mindent csiszolt fenyő- vagy kőrisfa burkolat fed, a konyhapult pedig makulátlan, fehér márványból készült. Az őrök követnek minket a konyhába. Hana odafordul hozzájuk. – Hagyjatok minket magunkra! – parancsolja. A rézsútosan beszűrődő napfényben mintha halványan ragyogna az alakja. Megint olyan, mint egy angyal. Megdöbbent a dermedtsége, a ház csendje, tisztasága és szépsége. Valahol pedig, az épület legalsó részén, mélyre temetve, egy daganat növekszik, és addig ketyeg, amíg fel nem robban. Az őr, aki a kocsit vezette – aki korábban beleütött az arcomba –, tiltakozni kezd, ám Hana rövid úton leinti. – Azt mondtam: hagyjatok minket magunkra! – Pár pillanatra visszatér a régi Hana. Látom a dacot a szemében, királylányosan felszegi az állát. – És csukjátok be az ajtót! Az őrök vonakodva kimennek a konyhából. Érzem magamon a tekintetük súlyát, és tudom, hogy ha Hana nem volna itt, már rég megöltek volna. Mégsem érzek hálát iránta. Nem vagyok hajlandó rá. A távozásuk után Hana némán fürkész egy darabig. Most sem tudok olvasni az arcában. Aztán végre megszólal. – Nagyon sovány vagy. Legszívesebben megint hangosan nevetnék. 363

– Hát igen. A Vadonban bezárták az éttermeket. Tudod, a többségét lebombázták. Nem is akarom leplezni az iróniát a hangomban. Semmit sem reagál. Csak néz. Újabb néma percek telnek el. Aztán int, hogy üljek le az asztalhoz. – Foglalj helyet! – Nem, kösz, inkább állok. Hana összevonja a szemöldökét. – Vedd úgy, mint egy parancsot. Nem hiszem, hogy visszahívná az őröket, ha továbbra is makacskodnék, de nincs értelme kockáztatni. Leülök egy székre, és közben nem veszem le róla a tekintetem. Nem engedhetem meg, hogy lanyhuljon a figyelmem. Húsz perc telt el a ködkürt megszólalása óta. Ez azt jelenti, hogy alig negyven percem van a szabadulásra. Miután leülök, Hana sarkon fordul, és eltűnik a konyha hátsó részében, ahol a hűtőszekrény mögötti sötét hézag valami kamrafélét jelez. Mielőtt azonban felmerülhetne bennem a szökés gondolata, vissza is tér, kezében konyharuhába csomagolt kenyérrel. Megáll a pultnál, és vaskos szeleteket vág belőle. Bőven megkeni vajjal, aztán egymásra halmozza őket egy tányéron. Végül a mosogatóhoz megy, és benedvesíti a ruhát. Nézem, ahogy elcsavarja a csapot, nézem, ahogy gőzölgő, forró víz tör elő, és eltölt az irigység. Nem is emlékszem, mikor zuhanyoztam utoljára rendesen, vagy mikor mosakodhattam meg másban fagyos folyóvízen kívül. – Tessék! – szól, és átnyújtja a konyharuhát. – Borzalmasan nézel ki.

364

– Tudod, nem volt időm sminkelni – vágom rá gúnyosan, de azért elveszem a ruhát, és óvatosan megtörlöm vele a fülemet. A vérzés már elállt, így a vászonanyagon csak alvadt, fekete vérdarabok látszódnak. Végig Hanát nézem, miközben megtörlöm az arcom és a kezem. Fogalmam sincs, mi járhat a fejében. Miután megtörölgettem magam, elém csúsztatja a kenyérszeletekkel teli tányért, majd tölt egy pohár vizet. Öt jégkockát tesz bele, amik derűsen egymáshoz koccannak. – Egyél! – mondja. – Igyál! – Nem vagyok éhes – hazudom. A szemét forgatja, és erre a mozdulatra megint a régi Hanát látom az áruló mögött. – Ne butáskodj! Hogyne lennél éhes? Félig éhen haltál. Régen nem is ittál, igaz? – Miért kérdezel ilyeneket? Kinyitja, aztán ismét becsukja a száját. – Barátok voltunk – jelenti ki. – Voltunk – bólintok. – Most már ellenségek vagyunk. – Tényleg? – kérdezi döbbenten, mintha ez még sohasem jutott volna eszébe. Megint kényelmetlenül érzem magam; valami bűntudatféle kúszik felfelé bennem. Valami nem stimmel. Le kell nyomnom magamban az érzéseket. – Persze – közlöm. Hana még pár másodpercig engem néz, aztán hirtelen feláll az asztaltól, és odamegy az ablakhoz. Alighogy hátat fordít, sietve felkapom az egyik kenyérszeletet, és beletömöm a számba. A lehető leggyorsabban falom fel, éppen csak meg nem fulladok. Utána nagyot kortyolok a vízből. A jégkockák hidege metsző, jóleső fájdalommal hasít a fejembe. 365

Hana még jó darabig nem mond semmit. Megeszek még egy darab kenyeret. Biztosan hallja a rágást, de nem tesz megjegyzést, meg sem fordul. Engedi, hogy fenntartsam a makacsság látszatát, és váratlanul még valami hálát is érzek iránta. – Sajnálom, ami Alexszel történt – mondja végül, de most sem néz szembe velem. Kellemetlenül kavarog a gyomrom. Túl sokat ettem, túl gyorsan. – Nem halt meg. Harsánynak tűnik a hangom a konyhában. Nem tudom, miért akarom ezt elmondani neki. Valamiért úgy érzem, tudnia kell, hogy nem az ő emberei győztek, legalábbis ebben az esetben nem. Habár, bizonyos értelemben mégiscsak ők kerekedtek felül. Hana megfordul. – Tessék? – Nem halt meg – ismétlem. – Bezárták a Kriptába. Hana összerándul, mintha felpofoztam volna. Újfent beharapja és rágcsálja az ajkát. – Én… – Elhallgat, és összeráncolja a homlokát. – Mi van? – Ismerem ezt az arcát. Emlékszem rá. Tud valamit. – Mi az? – Semmi, én… – Megrázza a fejét, ki akar rázni belőle egy gondolatot. – Egyszer mintha láttam volna. A gyomrom egészen a torkomig ugrik fel. – Hol? – Itt. – Megint kifürkészhetetlen pillantással néz rám. Az új Hana arcában sokkal nehezebb olvasni, mint a régiében. – Előző éjjel. De ha a Kriptában van… 366

– Nem, már nincs ott. Megszökött. Hana, a fény, a konyha… még a halkan ketyegő bomba is a lábunk alatt, az elmúlás gyorsan közeledő időpontja… hirtelen minden eltávolodik. Ahogy Hana kimondta, már nem is tartom lehetetlennek. Alex egyedül volt. Ismerős helyre kellett mennie. Lehet, hogy itt van; valahol itt, Portlandben. Közel. Talán mégis maradt remény. Bárcsak kijuthatnék innen! – Szóval? – Felállok a székből. – Hívod a rendfenntartókat, vagy nem? Beszéd közben is tervezgetek. Valószínűleg le tudnám gyűrni, ha egymásnak esnénk, mégis rossz érzés kerülget, ha erre gondolok. Ő pedig kétségtelenül felvenné a harcot. Mire fölébe kerekednék, visszajönnének az őrök. Ha azonban valahogy kiküldhetném a konyhából pár percre, odatenném a széket az ablakhoz, kisurrannék a kertbe, és megpróbálnám a fák között lerázni az őröket. Nyilván van egy másik utca is a ház mögött, és ha nem, legfeljebb visszajutok az Essexre. Hosszú kerülő, de legalább volna reményem. Hana makacsul bámul rám. A tűzhely fölötti óra rekordsebességgel jár, és gondolom, a bomba ketyegője sem állt meg egy percre sem. – Bocsánatot akarok kérni – mondja nyugodtan. – Ó, igen? Miért? Nincs időm erre. Nincs időnk erre. Félresöpröm a fejemből a gondolatot, hogy mi történne Hanával, ha hagyna elmenekülni. Ha itt marad a házban…

367

A gyomrom újra meg újra összeszorul és elernyed. Félek, hogy kiokádom a kenyeret. Összpontosítanom kell. Nem az én gondom, hogy mi lesz Hana sorsa, és nem is az én hibám. – Azért, mert beszéltem a rendfenntartóknak a Brooks 37.ről – folytatja Hana. – Mert elmondtam nekik, mi van közöttetek Alexszel. Ebben a percben totális áramszünet áll be az agyamban. – Micsoda?! – Elárultam nekik. – Halkan sóhajt egyet, mintha a szavak kimondása megkönnyebbülést okozott volna neki. – Sajnálom. Féltékeny voltam. Megszólalni sem tudok. Ködben úszkálok. – Féltékeny? – bököm ki végre. – Én… Én is arra vágytam, ami közöttetek volt. Összezavarodtam. Nem tudtam, mit csinálok. Ismét megrázza a fejét. Valami ingatag érzés vesz erőt rajtam, mintha tengeribeteg volnék. Ennek semmi értelme. Hana… Az aranyhajú Hana, a legjobb barátnőm, a rettenthetetlen. Bíztam benne. Szerettem. – Te voltál a legjobb barátnőm. – Tudom. – Gondok felhőzik az arcát, mintha a szavak értelmét próbálná visszaidézni. – Neked mindened megvolt! – Nem tudom visszafogni magam, egyre hangosabban beszélek. Vibrál bennem a harag, mintha egy élő áramlat lenne. – Tökéletes élet. Tökéletes érdemjegyek. Minden! – Körbemutatok a fényűző konyhán meg a márványpultokon, amelyekről folyékony vajként csurog le a napfény. – Nekem semmim sem volt! Csak ő! Egyedül ő… – Az émelygés felerősödik, előrébb lépek, ökölbe szorított kézzel, az indulattól vakon. – Miért nem hagytad őt meg 368

nekem? Miért kellett elvenned tőlem? Miért veszel el mindig mindent? – Mondtam, hogy sajnálom – ismétli Hana gépiesen. Sikoltozni tudnék a nevetéstől. Ugyanakkor a sírás is fojtogat. Ki tudnám kaparni a szemét. Ehelyett odalépek hozzá, és lekeverek neki egy pofont. Az áramlat lecsúszik a kezembe, végig a karomon, és fel sem fogom, mit teszek. Nem számítok rá, hogy ilyen hangos lesz a csattanás, és biztosra veszem, hogy az őrök be fognak törni az ajtón. De senki sem jön. Hana arca azonnal elvörösödik. Nem kiált fel. Egyetlen hangot sem ad. A csendben jól hallom a saját légzésemet. Szaggatott és elszánt. Valahol hátul könnyek gyűlnek a szemembe. Szégyellem magam, dühös vagyok, és émelygek. Hana lassan visszafordítja felém az arcát. Már-már szomorúnak látszik. – Ezt megérdemeltem – mondja. Váratlanul iszonyú kimerültség uralkodik el rajtam. Belefáradtam a küzdelembe, a verésbe és a megveretésbe. Ilyen nyakatekerten működik ez a világ: emberek, akik egyszerűen csak szeretni szeretnének, harcra kényszerülnek. Ilyen fordított természetű az élet. Ezt hajtogatom legbelül, különben visszaroskadnék a székre. – Szörnyen éreztem magam utána – folytatja Hana, szinte suttogva. – Ezt tudnod kell. Ezért segítettem megszökni. Erősen gyötört a… – A megfelelő szót keresi. – …a bűntudat. – És most? – kérdezem. Hana megvonja a vállát. – Kikezeltek. Minden más lett. 369

– Más lett? Egy pillanatra azt kívánom, mindennél, még a légvételnél is jobban, hogy visszamenjünk az időben, ott maradhassak vele, elejthessem a kést. – Szabadabbnak érzem magam – magyarázza Hana. Nem tudom, mire számítottam, de nem erre a kijelentésre. Észlelheti a megdöbbenésemet, mert folytatja. – Minden… tompább. Mint amikor víz alól hallod a hangokat. Már nem kell éreznem semmit senki iránt. – A szája egyik sarka mosolyra húzódik. – Lehet, hogy neked van igazad, és soha nem is éreztem. Fájni kezd a fejem. Vége. Mindennek vége. Jó lenne összekuporodni és aludni. – Nem így értettem. Éreztél. Úgy értem, voltak érzéseid mások irányában. Régen. Azt sem tudom, hallja-e, amit mondok. Mintha az előző gondolatot folytatná: – Nem is kell követnem azt, amit mondanak. Nem kell hallgatnom senkire. – Valami szokatlan van a hangjában, talán diadalmasság. Amikor ránézek, elmosolyodik. Fogalmam sincs, jár-e a fejében egy konkrét személy. Valahol kinyílik egy ajtó, aztán becsukódik. Ugatásszerű férfihang hallatszik. Hanának teljesen megváltozik az arca. Egy század másodperc alatt komollyá válik. – Fred – mondja. A mögöttem lévő kétszárnyú ajtóhoz siet, és óvatosan kiles a folyosóra. Aztán visszafordul hozzám, egyszeriben kifulladva az izgatottságtól. – Gyere! Gyorsan, amíg a dolgozóban van! – Hova menjek? Kis ideig mintha bosszús lenne az arca. 370

– A hátsó ajtó a verandára vezet. Onnan átvághatsz a kerten a Dennettre. Az az utca visszavisz Brightonba. Siess! Ha meglát, azonnal végez veled! Annyira megdöbbenek, hogy egy darabig csak állok, és bámulom. – Miért? – kérdezem. – Miért segítesz nekem? Hana újból elmosolyodik, a tekintete azonban felhős és kifürkészhetetlen marad. – Te magad mondtad. A legjobb barátnőd voltam. Hirtelen visszatér az összes erőm. El fog engedni. Mielőtt meggondolhatná magát, közelebb lépek hozzá. Nekitámasztja a hátát az ajtónak – így tartja nyitva nekem –, és pár másodpercenként kiles, hogy tiszta-e a levegő. Mielőtt kisurrannék mellette, megállok. Jázmin és vanília. Tehát még mindig azt használja. Ugyanaz az illata. – Hana! – szólítom meg. Olyan közel állok hozzá, hogy látom a kék szemében végigfutó arany vonalakat. Megnyalom a számat. – Van itt egy bomba. Alig észrevehetően hátrébb ránduJ. – Tessék? Nincs időm megbánni, amit mondok. – Itt. Valahol a házban. Menekülj innen, jó? Juss ki valahogy! Ha magával viszi Fredet is, vagy ha nem robban fel a bomba, az már nem az én dolgom lesz. Valaha szerettem őt, most segít rajtam. Ennyivel tartozom neki. Megint titokzatosnak látom az arckifejezését. – Mennyi időnk van? – kérdezi hirtelen.

371

– Tíz perc – felelem, és megrázom a fejem. – Maximum negyedóra. Egy bólintással mutatja, hogy megértette. Kiosonok mellette a folyosó sötétjébe. Ő ott marad az ajtónál, és mereven támasztja, mint valami szobor. Aztán felszegett állal a hátsó ajtó felé fordul. Amikor megfogom a kilincset, suttogva utánam szól. – Majdnem elfelejtettem. – Suhog a ruhája, miközben tesz felém néhány lépést, és egyszeriben úgy érzem, mintha egy kísértet imbolyogna felém. – Grace a Highlandsen van. Wynnewood Road 31. Ott laknak most. Ránézek. Valahol ennek az idegennek a mélyén, ott van eltemetve a legjobb barátom. – Hana… – kezdem, ám ő közbevág. – Ne köszönd meg! – mondja halkan. – Csak menj! Ösztönösen, anélkül, hogy végiggondolnám, mit teszek, odanyúlok, és megfogom a kezét. Két hosszú szorítás, két rövid. A régi közös jelünk. Hana mintha megrökönyödne. Aztán lassan ellazulnak az arcizmai. Pár pillanatig úgy néz ki, mintha egy fáklyát gyújtottak volna a belsejében. – Emlékszem… – suttogja. Valahol becsapódik egy ajtó. Hana elrántja a kezét, úrrá lesz rajta a félelem. Megfordít, és a hátsó ajtó felé lök. – Menj! – szól rám, én pedig megyek. Vissza sem nézek.

372

Hana

Harminchárom másodperc telik el – figyelem az óramutatót –, amikor Fred vörös arccal beront a konyhába. – Hol van? A hónalja alá nagy köröket rajzolt az izzadság, a – gondosan fésült és az ünnepre bezselézett – haja pedig kusza madárfészek. Meg akarnám kérdezni, hogy kire gondol, de tudom, hogy csak felbosszantanám. – Elszökött – felelem. – Hogy érted ezt? Marcus azt mondta… – Megütött. – Remélem, hogy megmaradt Lena pofonjának nyoma. – Be… Beütöttem a fejem a falba. Elszaladt. – A kurva életbe! – Fred végigsimít az ujjaival a haján, kiront a folyosóra, és odakiált az egyik őrnek. Aztán visszafordul hozzám. – Miért nem hagytad, hogy Marcus elintézze? Egyáltalán, miért maradtál vele egyedül? – Információt akartam – közlöm. – Azt hittem, négyszemközt jobban meg fog nyílni. – Rohadjon meg! 373

Érdekes módon minél idegesebbnek látom, annál nyugodtabbnak érzem magam. – Mi folyik itt, Fred? Egyszer csak belerúg egy székbe, ami átbukdácsol az egész konyhán. – Istenverte káosz, az folyik itt! Kényszeresen izeg-mozog, ökölbe szorítja a kezét, és pár pillanatig azt hiszem, nekem fog támadni, mert bármi jó lesz, amit ütni tud. – Vagy ezren zendülnek. Vannak közöttük Veszettek is. Sőt gyerekek is. Idióta barmok…! Ha tudnák… Az őrök futva érnek a konyhaajtóhoz, ezért félbehagyja a mondatot. – Elengedte a lányt! – közli velük, mielőtt megkérdezhetnék, mi történt. A hangjából süt az irántam érzett haragja. Engem tart a főbűnösnek. – Megütött! – ismétlem. Érzem magamon Marcus tekintetét, de szándékosan kerülöm. Nem tudhatja, hogy engedtem megszökni Lenát. Nem adtam jelét, hogy ismerném; már az autóban sem néztem rá. Amikor a testőr visszanéz Fredre, lassan kifújom a levegőt. – Mit tegyünk? – kérdezi. – Nem tudom. – Fred a homlokát dörzsöli. – Gondolkodnom kell. A kurva életbe, gondolkodnom kell! – A lány azzal kérkedett, hogy körbebástyázták az Essexet – szólalok meg. – Azt mondta, hogy az utca minden házába bejutott egy Veszett. – Férgek! – Fred egy darabig mozdulatlanul áll, és a hátsó kertet bámulja. Aztán megereszkedik a válla. – Jól van. Hívom az 1-1-1-et erősítésért. Addig menjetek ki, és kezdjétek 374

átfésülni az utcákat! Keressetek mozgást a fák között! Kapjuk el az összes kis patkányt, amíg lehet! Én is utánatok megyek. – Értjük – mondja Marcus, majd Bill-lel együtt eltűnnek a folyosón. Fred felveszi a telefont. Ráteszem a kezem a karjára. Idegesen felém fordul, és leteszi a kagylót. – Mit akarsz? – kérdezi, szinte köpve. – Ne menj ki oda, Fred! Kérlek. A lány azt mondta… Azt mondta, hogy fegyverük is van. Azt mondta, hogy ha csak kidugod az orrod a házból, tüzet nyitnak… – Nem árthatnak nekem. – Elhúzza tőlem a karját. – Kérlek! – ismétlem. Behunyom a szemem, és rövid imát mondok a mindenhatónak. Sajnálom. – Nem éri meg, Fred. Szükségünk van rád. Maradj idebent! Hagyd, hogy a rendőrség végezze a dolgát! Ígérd meg, hogy nem hagyod el a házat! Megrándul egy izom az állkapcsában. Hosszú percek telnek el. Minden egyes másodpercben várom a robbanást: faszilánkok tornádóját, egy dübörgő tűzalagutat. Azon mélázom, vajon fájni fog-e. Istenem, bocsásd meg a vétkemet! – Jól van – mondja végül Fred. – Megígérem. – Újra felemeli a kagylót. – Csak ne legyél láb alatt! Nem akarom, hogy még valamit elronts! – Fent leszek a szobámban – közlöm, ám ő már hátat is fordított nekem. Kimegyek a folyosóra, és hagyom, hogy a lengőajtó becsukódjon mögöttem. A faanyagon keresztül tompán szűrődik át Fred hangja, ahogy beszél a telefonon. Bármelyik percben leszakadhatunk a pokolba.

375

Eszembe jut, hogy felmegyek az emeletre, abba a szobába, amit én kaptam volna. Lefeküdhetnék, behunyhatnám a szemem; annyira elfáradtam, hogy el is aludnék. Ehelyett azonban kinyitom a hátsó ajtót, átmegyek a verandán, és végigsétálok a kerten. Ügyelek rá, hogy ne láthasson meg a nagy konyhaablakokból. A levegő a tavasz illatát hordozza, a nyirkos földét és a friss rügyekét. A madarak egymást csalogatják a fákon. A nedves fű a bokámra tapad, a menyasszonyi ruhám szegélye bepiszkolódik. A fák magukba zárnak. Már nem látom a házat. Nem fogom végignézni, ahogy porig ég.

376

Lena

Az egész Highlands lángokban áll. Mielőtt odaérnék, már érzem a füst szagát, és amikor alig ötszáz méterre járok tőle, meg is látom a fák fölé tornyosuló füstoszlopokat meg a régi, cserzett háztetőkön terjedő tüzet. A Harmon Roadon nyitott garázsra bukkantam, amelynek egyik falára rozsdás biciklit akasztottak, mintha valami vadásztrófea lenne. Bár nagyon rozoga – a fogaskerekei nyüszögve tiltakoznak, valahányszor megpróbálom összeilleszteni őket –, a semminél jobb. Nem is zavar a zaj – sem a láncok csörgése, sem a fülembe süvítő szél hangja. Legalább nem gondolok Hanára, nem próbálom megérteni, ami történt. Örülök, ha valami kiszorítja a fejemből az utolsó mondatát: Menj! A robbanás hangját azonban nem tudja elnémítani semmi, sem az utána működésbe lépő szirénákat. Még akkor is hallom a vijjogásukat, amikor már a Highlands határán járok. Végtelen, eszelős sikolyoknak tűnnek. Remélem, kijutott. Imádkozom magamban, hogy így legyen, bár nem tudom, kihez. 377

Aztán beérek a Highlandsre, és már semmi sem érdekel, csak Grace. Először csak tüzet látok, ami egyik háztól a másikig ugrik, a fákról a tetőkre, majd a falakra kúszik. Bárki is gyújtotta meg, szándékosan és módszeresen tette. A Veszettek első csoportja a közelben tört át a kerítésen; csakis a rendfenntartók válaszcsapása lehetett. A második dolog, amit észreveszek, az emberek: az utcákon rohannak, testük belevész a füstbe. Megrémülök. Amikor Portlandben éltem, a Deering Highlands elhagyatott negyed volt, hiszen fertőzött területnek nyilvánították, és így lassan kiüresedett. Bele sem gondoltam, mit jelent az, hogy Grace és a nénikém itt laknak, ahogy egyáltalán eszembe sem jutott, hogy valaki itt rendezheti be az otthonát. Ismerős arcokat keresek, miközben a tömeg elsuhan mellettem, és ordítva rohan a fák között. Csak alakokat és színeket látok, meg a szedett-vedett csomagokat, amelyekbe a holmijukat pakolták az utolsó pillanatban. Gyerekek visonganak, szinte az ütő is megáll bennem. Bármelyikük lehet Grace. A kis Grace, aki soha nem szólalt meg – talán most ott sikoltozik valahol a félhomályban. Forró, elektromos villanások zizegnek végig rajtam, mintha a lángok beleették volna magukat az ereimbe. Megpróbálom felidézni a Highlands térképét, de csak egy áramkör működik az agyamban: a Brooks 37. képe, a kertben leterített pokróc, a lebukó nap által aranyszínűre festett fák. Felhajtok az Edgewoodra, és rájövök, hogy túl messzire mentem. Köhögve megfordulok, és visszamegyek egy darabon. A levegő megtelik recsegéssel és villámszerűen lezuhanó tárgyakkal. Jókora épületeket nyelnek el a lángok, remegő 378

kísérteteket, fehéren izzó vázakat, döbbent szájra hasonlító, nyitott ajtókat és a vakolatot, mint a húsról leolvadó bőrt. Kérlek, kérlek, kérlek! Csak ez ismétlődik a fejemben. Kérlek! Aztán észreveszem a Wynnewood Road tábláját. Szerencsére rövid, három tömbből álló utca. Itt nem terjedt el annyira a tűz, csupán a fák egybefonódott koronáját emészti, a tetők peremét rágja, mint valami növekvő, fehér-narancs szinti korona. Mostanra alig maradtak emberek a fák között, de továbbra is hallom a gyereksírást – lidérces visszhangok. Izzadok, és a füst marja a szememet. Amikor végül leszállok a bicikliről, alig kapok levegőt. Az arcom elé teszem a pulóverem ujját, és azon keresztül próbálok lélegezni futás közben. A házak nagy részén nincs is látható szám. Tisztában vagyok vele, hogy Grace valószínűleg elmenekült. Remélem, hogy ő is ott volt a fák között szaladó tömegben, mégsem tudom elhessegetni a félelmet, hogy valahol csapdába is eshetett, hogy Carol néni, William bácsi és Jenny hátrahagyták. Mindig sarkokban és eldugott, félreeső zugokban szeretett bujkálni, láthatatlanná akart válni. Egy megfakult postaládán fedezem fel a 31-es számot. Bánatos, roskadozó házhoz tartozik, amelynek emeleti ablakaiból füst kígyózik kifelé, viharvert tetején pedig lángok táncolnak. Aztán őt is megpillantom – vagy legalábbis azt hiszem. Mintha felvillanna az arca az egyik ablakban, sápadtan, mint egy fehér láng. Mielőtt odakiálthatnék neki, eltűnik. Veszek egy nagy levegőt, majd átrohanok a füves kerten a félig elkorhadt lépcsőig. Bemegyek az ajtón, és megállok egy kis időre. Megszédülök. Felismerem a bútorokat – a kopott, csíkos kanapét, a selyembojtos szőnyeget, a régi, vörös díszpárnákat, egyikükön a vörös folttal, ahova Jenny egyszer 379

kiöntötte a szőlőlevét – a régi házunkból, Carol néni házából a Cumberlanden. Olyan, mintha hirtelen a múltba tévedtem volna, de valahogy eltorzította az idő; füsttől és nyirkos tapétától bűzlik, a szobák félig köddé váltak. Egyik helyiségből a másikba megyek, Grace-t szólongatom, benézek a bútordarabok mögé, a szekrényekbe és néhány teljesen üres szobába. Ez a ház sokkal nagyobb a réginél, ezért néhány szobát be sem rendeztek. Eltűnt. Lehet, hogy nem is volt itt – csak a képzeletem szórakozott velem. Az emelet már fekete a füsttől. Csak az első lépcsőfordulóig jutok, és onnan kénytelen vagyok visszafordulni, zihálva és köhögve. Addigra már az utcafront szobái is meggyulladnak. Olcsó zuhanyfüggönyöket veszek észre az ablakokban. A tűz egyetlen nyalással megsemmisíti őket, förtelmes műanyagszagot hagyva maga után. Visszahátrálok a konyhába, és úgy érzem magam, mintha egy óriás markolt volna meg a mellkasomnál fogva. Ki kell mennem, levegőhöz kell jutnom. Nekifeszülök a hátsó ajtónak – amely megduzzadt a forróságtól, ezért ellenáll és végre kibucskázom a hátsó udvarra. Egyre jobban köhögök, és ömlik a könny a szememből. Már nem gondolkodom; a lábam ösztönösen visz arrébb a tűztől, a tiszta levegő felé, el onnan, ám ekkor éles fájdalom hasít a lábamba, és elesem. Amikor a földre puffanok, meglátom, mibe botlottam bele: egy kilincs, egy pinceajtó kilincse, amit eltakar a köré nőtt, magas fű. Fogalmam sincs, mi vesz rá, hogy visszanyúljak, és feltépjem az ajtót – ösztön, vagy csak valami babonás gyanú. Meredek falépcső vezet le a durván kialakított, kis, föld alatti kamrába. Az aprócska helyiség tele van polcokkal, amelyeket

380

roskadásig töltöttek élelmiszer-konzervekkel. Üvegek is sorakoznak az egyik oldalon; talán szénsavas üdítők. Annyira elbújt az egyik távolabbi sarokban, hogy alig veszem észre. Ám szerencsére, mielőtt becsuknám az ajtót, megmoccan, és a fentről beszűrődő, füstös, vöröses fény megvilágítja az egyik tornacipőjét. A cipő új, de a régi, lila cipőfűzőt felismerem. Ő maga festette be. – Grace! – szólalok meg rekedt hangon. Visszaereszkedem a lépcsőn. Ahogy a szemem hozzászokik a sötétséghez, Grace lassan testet ölt: magasabb, mint nyolc hónapja, vékonyabb és piszkosabb. A sarokban guggol, és reszketegen, tágra nyílt szemmel les rám. – Grace, én vagyok az! Odanyújtom a karom, ám ő nem mozdul. Megint lejjebb megyek egy lépcsőfokot, de valami visszatart attól, hogy odasiessek, és kirángassam a sarokból. Mindig nagyon fürge volt, félek, hogy kikerülne, és felszaladna. Fájdalmasan lüktet a szívem a torkomban, a szám megtelik a füst ízével. Valami meghatározhatatlan, éles, maró szag terjeng a pincében. Egyre csak Grace-t nézem. Valahogy ki kell csalnom onnan. – Én vagyok az, Grace! – próbálkozom ismét. El sem merem képzelni, milyennek láthat, mennyire nehéz felismernie. – Lena. Az unokatestvéred vagyok, Lena! Megmerevedik, mintha megütöttem volna. – Lena? – suttogja áhítatos hangon. Még mindig nem mozdul. Mennydörgésszerű robaj érkezik fentről. Egy faág szakadhatott le, rosszabb esetben egy háztető darabja. Hirtelen megrémülök attól, hogy bent rekedhetünk a pincében, ha nem rohanunk ki azonnal. A ház össze fog dőlni, és mi el leszünk temetve.

381

– Gyere, Gracie! – hívogatom a régi becenevén. Izzad a tarkóm. – Mennünk kell, érted? Végre megmozdul. Ügyetlenül kidugja az egyik lábát, mire eltörik egy üveg. Erősebbé válik a maró szag, szinte égeti az orrlyukamat, és hirtelen rájövök, mi az. Benzin. – Nem akartam! – mondja Grace magas, kétségbeesetten sivító hangon. Miközben leguggol, döbbenten nézem a körülötte terjedő sötét tócsát a döngölt padlón. Kibírhatatlanná válik a félelem, minden oldalról összenyom. – Grace, gyere, kicsim! – Minden erőmmel visszafojtom a rémületet a hangomból. – Fogd meg a kezem! – Nem akartam! – ismétli, és sírva fakad. Lelépek az utolsó fokokon, és felkapom a földről, egészen a derekamig. Furcsa kis test: túl nagy ahhoz, hogy kényelmesen vihessem, ugyanakkor meglepően könnyű. Átfogja a derekamat a lábával. Érzem, ahogy a bordái és a csípőcsontja éles végei hozzám nyomódnak. Zsír- és olajszagú a haja, és emellett – nagyon halványan – mosogatószer is érezhető. Felrohanok a lépcsőn, ki a lángtól és tűztől málladozó kinti világba, amely forrón csillámlik, mintha csak káprázat lenne. Gyorsabban haladnánk, ha letenném Grace-t, és hagynám önállóan futni, de most, hogy megkaparintottam – most, hogy itt van, rám csimpaszkodik, eszelősen dübörög a szíve, majdnem egyszerre az enyémmel –, képtelen vagyok elengedni. Szerencsére a bicikli ott van, ahol hagytam. Grace ügyetlenül elhelyezkedik az ülésen, én pedig felmászom mögé. Ólomsúlyú lábbal hajtom végig az utcán, mígnem elkap minket 382

a lendület, és akkor már olyan gyorsan tekerek, ahogy csak tudok, minél távolabb a füst és a tűz karmaitól. Hagyom leégni a Highlandset.

383

Hana

Csak sétálok, nem is figyelek arra, hol vagyok, vagy merre haladok. Egyik lábamat teszem a másik elé, fehér cipőm halkan csattog az aszfalton. A távolban egynemű morajlássá állnak össze a kiáltozások. Erősen tűz a nap, kellemesen melengeti a vállamat. Enyhe szellő emeli fel némán a faágakat, amelyek biccentenek és integetnek nekem, miközben elhaladok mellettük. Egyik láb, aztán a másik láb. Olyan egyszerű. Olyan szépen süt a nap. Mi lesz a sorsom? Fogalmam sincs. Talán találkozom valakivel, aki felismer. Talán visszavisznek a szüleimhez. Talán ha megmarad minden, és Fred meghalt, összepárosítanak valaki mással. Vagy tovább gyalogolok, amíg el nem érek a világ végére. Talán. Egyelőre azonban nincs más, csak a magasról tűző, fehér nap, az égbolt, a szürke füstpamacsok és a messzi óceánként morajló sikongás és üvöltözés.

384

Nem létezik más, csak a cipőm kopogása meg a fák, amelyek mintha bólogatva vigasztalnának: Minden rendben. Nem lesz semmi baj. Lehet, hogy igazuk van.

385

Lena

Ahogy egyre közelebb érünk Back Cove-hoz, a tömeg, amely addig csermelyként folydogált, dühödt folyammá duzzad, így alig bírok manőverezni közöttük a biciklivel. Rohannak, ordítoznak, kalapácsokkal, késekkel és fémcsövekkel hadonásznak, valami ismeretlen cél felé igyekeznek, és meglepődve tapasztalom, hogy már nemcsak Veszettek alkotják a tömeget, hanem gyerekek is, némelyik csak tizenkéttizenhárom éves – kikezeletlenek és mérgesek. Időnként egyegy kikezeltet is meglátok valamelyik ablakban, ahogy egyetértően integet. Elszakadok a tömegtől, és leteszem a biciklit az öböl egyenetlen, sáros partján, ahol egyszer Alexszel sétáltunk, valamikor régen – és ahol először hallottam tőle vallomást. Magasra nőtt a fű a régi út törmelékei között, az emberek pedig – sebesülten vagy holtan – ott fekszenek a fűben, nyöszörögnek, vagy vakon bámulnak fel a felhőtlen égre. Sok test arccal lefelé hever a sekély vízben, a vízfelszínen pedig vörös sávok kígyóznak ki belőlük. 386

Az öblön túl, a falnál megsűrűsödött a tömeg, de javarészt a saját népemet látom. A jelek szerint visszahívták a rendfenntartókat és a rendőröket az Old Port irányába. Több ezer lázadó vonul arrafelé is, dühödt ordítozásuk egyetlen morajjá olvad össze. A biciklit végül egy nagy borókabokor tövében rakom le, majd megragadom Grace vállát, és vágásokat, sérüléseket keresek a testén. Reszketve, tágra nyílt szemmel néz rám, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban eltűnhetek. – Mi történt a többiekkel? – kérdezem. Koszos a körme, iszonyúan lefogyott. Máskülönben, úgy tűnik, semmi baja. Mi több, kifejezetten szép lány lett belőle. Zokogás akar feltörni a torkomból, de nagy nehezen visszanyelem. Még nem vagyunk biztonságban. Grace megcsóválja a fejét. – Nem tudom. Tűz volt… És elbújtam. Szóval tényleg hátrahagyták. Nem keresték, amikor észrevették az eltűnését. Hányinger kerülget. – Másmilyen vagy – állapítja meg Grace halkan. – Te pedig sokat nőttél. Sikoltozni tudnék örömömben. Örömtáncot tudnék járni a pokoli tűzvész árnyékában. – Hova mentél? – kérdezi Grace. – Mi történt veled? – Majd később elmesélem. – Egyik kezembe fogom az állát. – Figyelj, Grace! Muszáj elmondanom neked, hogy nagyon sajnálom. Sajnálom, hogy itt hagytalak. Soha többé nem fog előfordulni, érted? Pillantása felcikázik az enyémhez. Bólint. – Mostantól nem engedem, hogy bajod essen. – Nehezen préselem ki a szavakat a torkomon keresztül. – Hiszel nekem? 387

Megint bólint. Magamhoz húzom, és szorosan átölelem. Hihetetlenül vékonynak, törékenynek érzem a testét. Ugyanakkor tudom, hogy erős. Mindig erős volt. Fel van készülve arra, ami ezután történik vele. – Fogd meg a kezem! – kérem. Nem tudom pontosan, hova megyünk, és egy pillanatra eszembe jut Holló is. Aztán rájövök, hogy meghalt – megölték a falnál és újra a rosszullét kerülget. Grace érdekében azonban nyugodtnak kell maradnom. Biztonságos helyet kell találnom Grace-nek a harcok végéig. Anyám segíteni fog: tudni fogja, mit kell tennünk. Grace meglepően erősen fogja a kezemet. Végigmegyünk a parton, utat törünk magunknak a tömegben, Veszettek és rendfenntartók, sérültek, haldoklók és halottak között. A lejtő tetején megpillantom Colint, ahogy bicegve egy másik fiúra támaszkodik, és egy szabad, füves terület felé tart. A másik fiú felnéz, mire a szívem is eláll. Alex. Alighogy észreveszem, ő is felismer. Odakiáltanék, de nem jön ki hang a torkomon. Kis ideig ő is tétovázik. Aztán segít leülni Colinnak a fűre, odahajol hozzá, és mond neki valamit. Colin bólint, majd eltorzult arccal tapogatni kezdi a térdét. Aztán Alex futni kezd felénk. – Alex! – Mintha a neve kimondására válna valóságossá. Megáll tőlem pár lépésre, lenéz Grace-re, aztán visszaemeli a tekintetét. – Ő Grace – mondom, és megrángatom Grace kezét. Grace el akar bújni, félig a hátam mögött keres menedéket. – Emlékszem rá – feleli Alex. Már nincs keménység és gyűlölet a szemében. Megköszörüli a torkát. – Azt hittem, soha többé nem találkozunk. 388

– Itt vagyok. – Természetfölöttien erősnek tűnik a napfény, és hirtelenjében elnémulok. Nem tudom elmondani, mi mindent gondoltam, kívántam. – Megkaptam… az üzenetedet. Bólint, és kissé összeszorítja a száját. – Julian…? – Nem tudom, hol van Julian – vágok közbe, de azonnal furdalni kezd a lelkiismeretem. Eszembe jut a kék szeme, a karja melege, amikor alvás közben átölelt. Remélem, nem esett baja. Lehajolok, és Grace szemébe nézek. – Ülj le itt egy kis időre, jó? Grace engedelmesen leül a földre. Mindössze pár lépésre merek eltávolodni tőle. Alex utánam jön. Lehalkítom a hangom, hogy Grace ne hallja, amit kérdezek. – Igaz? – Mi? – kérdezi Alex. Mézszínű a szeme. Erre a szempárra emlékszem az álmaimból. – Hogy még mindig szeretsz – folytatom kifulladva. – Tudnom kell. Alex bólint. Felemeli a kezét, és megérinti az arcomat. Alig súrolja az orcámat, alig meri hátrafésülni a hajamat. – Igaz. – De… én megváltoztam – ellenkezem. – És te is megváltoztál. – Ez is igaz – teszi hozzá halkan. Végignézek az arcát átszelő sebhelyen, amely a bal szemétől az állkapcsáig nyúlik, és valami megrándul a mellkasomban. – Szóval, mi lesz most? – kérdezem. Megint elvakít a verőfény; olyan érzésem támad, mintha a valóság apránként álommá alakulna át. – Szeretsz? – kérdezi Alex. 389

Sírni tudnék. Bele akarom temetni az arcom a mellkasába, mélyen be akarom szívni az illatát, és úgy akarok tenni, mintha semmi sem változott volna, mintha minden tökéletesen meggyógyulhatna és újjászülethetne. De nem tehetem. Tudom, hogy képtelenség. – Mindig is szerettelek. – Elfordítom a tekintetem. Grace-re pillantok, majd végignézek a sebesültekkel és halottakkal teli fűtakarón. Julianre gondolok, a tiszta kék szemére, a türelmére és a jóságára. Eszembe jut, mennyit küzdöttünk együtt, és mennyit kell még küzdenünk. Nagy levegőt veszek. – Csak ez sokkal bonyolultabb… Alex a vállamra teszi a kezét. – Nem futok el többé – ígéri. – Nem is akarom. Ujjaival megtalálja az arcomat, én pedig kis időre belesimulok a tenyerébe. Hagyom, hogy az elmúlt hónapok fájdalma kicsurogjon belőlem, hogy maga felé fordítsa a fejemet. Aztán a számhoz hajol, és megcsókol. Könnyed és tökéletes, alig ér hozzá az ajkamhoz. A megújulást ígéri ez a csók. – Lena! Grace kiáltására ellépek Alextől. Időközben felállt, és kezével a határfal felé mutat. Izgatottan ugrál lábujjhegyen, teli energiával. Abba az irányba fordulok. Kis ideig a könnyek elhomályosítják a látásomat, és a világ nem több színek kaleidoszkópjánál – színek kúsznak fel a falon, mozaikossá teszik a betont. Nem. Nem színek: emberek. Emberek lepik el a falat. Mi több, lebontják.

390

Ujjongva, felszabadult indulatokkal kiabálnak, kalapácsokkal, a szétesett állványzat darabjaival vagy a puszta kezükkel csapkodják a falat. Apránként szedik szét, darabokra zúzzák. Eltörlik az általuk ismert világ határát. Hatalmasra duzzad bennem az öröm. Grace futni kezd, a tömeg magával sodorja a fal irányába. – Grace, várj! – kiáltok, és a nyomába szegődöm. Alex elkapja a kezemet. – Meg foglak találni – mondja az emlékeimből ismert pillantással. – Nem engedlek el többé. Nem merek megszólalni. Csak bólintok, és remélem, hogy megért. Megszorítja a kezemet. – Menj! – biztat. Megyek. Grace megállt, hogy beérhessem. Megfogom sovány kis kezét, és azon kapom magam, hogy rohanok: a vakító fényen és a híg füstön keresztül, a temetővé vált öböl fűtakaróján és kicsapódó hullámain keresztül, miközben a nap folytatja közömbös forgását, a víz pedig kitartóan tükrözi vissza az ég kékjét. Ahogy közeledünk a falhoz, meglátom Vadászt és Szedert: egymás mellett állnak, izzadva, barnán. Hatalmas fémcsövekkel ütik a betont. Látom Pippát is, a fal maradványának tetején. Egy élénkzöld pólót lenget zászlóként. Felfedezem Korallt is: időnként elszántan és gyönyörűen bukkan elő a hullámzó tömegből, majd újra és újra eltűnik. Alig száz méterre tőlem anyám is a falat üti egy kalapáccsal, könnyedén és kecsesen, mintha táncolna. Szinte nem is ismerem ezt a kemény, izmos asszonyt, pedig egész életemben szerettem. 391

Életben van. Mindnyájan élünk. Grace-szel is találkozni fog. Aztán észreveszem Juliant. Póló nélkül, izzadtan egyensúlyoz egy törmelékhalom tetején, és puskatussal üti a maradványokat. Kőszilánkok és fehér porfelhők zúdulnak az alatta álló emberekre. Úgy izzik a haja a napsütésben, mint valami fakó tűz, a vállára pedig fehér szárnyakat rajzol a fény. Egy pillanatig kibírhatatlan szomorúságot érzek: minden megváltozott, a régi dolgok örökre eltűntek. Már semmiben sem vagyok biztos. Fogalmam sincs, mi lesz most – velem, Alexszel, Juliannel, mindannyiunkkal. – Gyere, Lena! – rángatja a kezem Grace. Talán nem is kell tudnom. Nem lehetséges. Csak menni kell előre. A kikezeltek mindent tudni akarnak. Mi úgy döntöttünk, inkább hiszünk. Azt kértem Grace-től, hogy bízzon bennem. Nekünk is bíznunk kell – abban, hogy nem lesz vége a világnak, hogy eljön a holnap, és megtapasztalhatjuk az igazságot. Egy régi verssor jut eszembe, egy tiltott szöveg részlete, amit egyszer Holló mutatott nekem: Aki felugrik, leeshet, de fel is repülhet. Itt az ideje felrepülni. – Menjünk! – nógat Grace, én pedig hagyom, hogy bevezessen a tömegbe, közben a markomban szorítom a kezét. Csatlakozunk az ujjongó emberekhez, utat törünk magunknak a falhoz. Grace felmászik egy fatörmelékből és betondarabokból álló rakás tetejére, én pedig esetlenül követem, próbálva megtartani az egyensúlyomat. Kiáltozik – hangosan, holott néma volt. Az öröm és a szabadság mámora valami érthetetlen halandzsanyelvet szül benne. Én is csatlakozom hozzá, és azon kapom magam, hogy a 392

körmömmel kaparom szét a falat, nézem a szétforgácsolódó határt, leselkedem a túloldalon feltáruló világra. Bontsátok le a falakat! Ez a lényege, végül is. Nem tudhatjuk, mi történik, ha leromboljuk a falakat, nem láthatunk át előre a túloldalra, nem tudhatjuk, hogy szabadságot vagy pusztulást találunk-e ott, megváltást vagy káoszt. Várhat ránk a paradicsom és a végromlás is. Bontsátok le a falakat! Máskülönben szűkösen fogtok élni, félelemben, és barikádokat emeltek az ismeretlen ellen, imákkal óvjátok magatokat a sötétségtől, verseket költötök a félelemről és a bezártságról. Máskülönben soha nem ismeritek meg a poklot – de a mennyországot sem. Nem fogjátok megtudni, milyen a friss levegő és a szárnyalás. Ti, mindnyájan, akárhol vagytok – égbe nyúló városokban vagy nyomorúságos üregekben –, keressétek meg a keménységet, a fém láncszemeket és a repeszeket, a gyomrotokat megtöltő kődarabokat! Üssétek, húzzátok, döntsétek! Kössünk egyezséget: ha megteszitek, én is megteszem, mindig és örökké. Bontsátok le a falakat!

393