YVONNE NAVARRO Rekviem

YVONNE NAVARRO Rekviem

ALIENS, PREDATOR és ALIENS VS. PREDATOR–SOROZAT Megjelent: ALIENS: A. D. Foster: A nyolcadik utas a halál A. D. Foster: A bolygó neve: halál A. D. Foster: A végs megoldás a halál A. C. Crispin: Feltámad a halál Steve Perry: Idegenek a Földön Steve Perry: Lidérces utazás Steve Perry: Ripley háborúja David Bischoff: A királyn nevében Robert Sheckley: A halál árnyékában Sandy Schofield: Halálcsapda Stephani Perry: Labirintus Stephani Perry: Az rjöng halál Yvonne Navarro: Rekviem ALIENS VS. PREDATOR: Steve Perry és Stephani Perry: A préda David Bischoff: Vadászok bolygója Stephani Perry: Háború PREDATOR: Nathan Archer: Betondzsungel Nathan Archer: Jég és vér

www. szukitskiado. hu

ALIENS YVONNE NAVARRO REKVIEM

SZUKITS KÖNYVKIADÓ ALAPÍTVA 1929

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Music OF THE SPEARS by Yvonne Navarro Based on the Twentieth Century Fox motion pictures, and the design of H. R. Giger A Bantam Spectra Book, 1996 All rights reserved Copyright © 1996 by Twentieth Century Fox Film Corporation Aliens™, Predator™, and Aliens vs. Predator™, © 1998 by Twentieth Century Fox Film Corporation Published by arrangement with William Morris Agency, Inc. New York, USA Fordította SZÁNTAI ZSOLT Borító AVALON STÚDIÓ ISBN 963 497 053 2 Hungarian translation © Szántai Zsolt, 2005 Hungarian edition © Szukits Könyvkiadó, 2005 Lektor: Katona Andrea Tördel szerkesztés: Trajan Stúdió Színre bontás, tipográfia: A–SzínVonal 2000 Kft. Felel s kiadó: Szukits László és Szukits Gábor Felel s szerkeszt : Szántai F. Andrea Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 250327 Felel s vezet : Pogány Zoltán igazgató

Prológus El sem tudta képzelni, hogy a n miértnem kapcsolja fel a világítást. Erre az alkalomra Jarlath Keene a ruhatárában található legjobb holmikat vette magára. Szerette volna a puszta megjelenésével kifejezni, hogy rendelkezik a legfontosabb „tulajdonságokkal": van pénze, hatalma és befolyása. A m selyem Paoletti öltöny, amit viselt, mindezt elárulta róla. Mindezt, és még többet is. Legalább ennyit el lehetett várni a cucctól, ha már több, mintötezer kreditjébe került. Sajnos rá kellett döbbennie, hogy a stratégiája elkeserít en szánalmas volt. A helyiségben, ahová belépett, egyetlen világítótest sem égett, de talán éppen emiatt érz dött sokkalta tágasabbnak és fény bbnek. Egy csarnokszer , hatalmas lakosztály itt, Manhattanben! Ebben a túlzsúfolt városban, ahol már egyszer lakást találni is kész m vészet? Drága öltöny ide,stratégia oda – csüggeszt en kicsinek és jelentéktelennek érezte magát. A kivilágítatlan helyiségben csak a padlótól mennyezetig ér hatalmas üvegfalon keresztül, kintr l besz szmogos derengés oszlatta szét a sötétség nyomasztó feketeségét. A berendezési tárgyak – már amiket ki lehetett venni – tovább fokozták a hely már-már dekadenciába hajló pazarságának érzetét. Egyetlen másodperc kellett csak ahhoz, hogy Keene valamennyi érzékszervére hatást gyakoroljon a hely. Olasz gyártmányú rcip je alatt a sz nyeg vastag és süpped s volt, a leveg ben drága parfüm illata terjengett. Azt kívánta, bárcsak ne kellene keresztülvágnia a termen, végigbotorkálnia ebben a homályban; valahogy esetlennek, szerencsétlennek érezte magát a puszta gondolattól is. Az pedig sosem jó, ha az ember ilyen hangulatban, így, eltörpülve kezd bele egy alkudozásba. Amikor mégis elindult, és tapogatózva keresni kezdte az utat, ujjai végigsiklottak a bútorok eredeti selyemb l készült kárpitján és valódi rhuzatú támláján. Feltámadt benne a vágy, hogy alaposan szemügyre vegye ezeket az iszonyatosan drága tárgyakat, ám hiába kutatott valamilyen lámpakapcsoló után. A kintr l érkez derengés, a város fényei mellett nem sokat látott. Sejtette, hogy valaki ezt is megtervezte, hogy szándékoltság van a világítás mell zése mögött. A kapcsolókhoz talán csak a n férhet hozzá. A n , akihez idejött.

Nem volt más választása, folytatnia kellett az árnyékokkal és a félelmetes akadályokként el tte term bútorokkal való vak birkózást. Lassan jutott el re. – Mr. Keene... A hang halk volt és kifejezetten n ies. Suttogás a sötétben... Mintha valami finom anyagból készült sál hullott volna le a padlóra egy formás vállról. Keene a legszívesebben azonnal sarkonfordult volna, de sikerült uralkodnia magán. Lassan, méltósággal nézett oldalra – vagyis annyi méltósággal, amennyit meg tudott rizni magában egy ilyen helyzetben, egy ilyen sötét csarnokban, egy ilyen, lidércnek t n jelenlétében. Megköszörülte a torkát. – Igen, Miss... khm... – Mina. – Jól van. Mina. Köszönöm, hogy fogadott. – Volt valami a n érzéki hangjában, valami olyan fels bbrend ség, aminek hatására Keene-nek hirtelen nagyon melege lett, és sz knek érezte az öltönyét, amit méret után készítettek a számára. Melege lett, pedig a felh karcolóban kifogástalanul ködött a légkondicionáló. – Igazán nem kívánom rabolni az idejét, de... – Az én id m nagyon drága, Mr. Keene. Mit kíván t lem? A n ekkor már csak tíz láb távolságban volt vendégét l, háttal állt a hatalmas ablaksornak. Az üvegfal túlsó oldalán Manhattan ezüstl és aranyló, de mégis homályos képe csillámlott az éjszaka sötét háttere el tt; a n alakja az apró pöttyökb l összeálló fényfüggönyre rajzolódva feketélli. Csak a szemét lehetett tisztán kivenni, az éjfekete, mégis csillogó, leírhatatlanul rejtélyes szempárt. A haját kibontva viselte; a hajzuhatag a csíp csontjáig ért, egyenes vonalát csak saját tompa fénye változtatta kissé hullámossá. Minának legendás híre volt a Föld legfels bb tízezerjének tagjai között, félve tekintettek rá még azok is, akik emberek ezrei és gigantikus pénzösszegek fölött rendelkeztek, és még azoknak is beindította a fantáziáját, akik személyesen sosem ismerhették meg. Vajon miért szán rám id t? – töprengett a férfi. – Lenne... egy ajánlatom – nyögte ki nagy nehezen Keene. A n hallgatott, de a férfi úgy látta, mintha kétked n felvonná egyik szemöldökét. Ó, milyen finom vonalú volt az a szemöldök! Milyen csodás! A színe akár az éjféli óceáné. Éjféli óceáncsík az éjfekete szem fölött...

– Természetesen üzleti jelleg dologról van szó. Önnek a csendestárs szerepe jutna az ügyben. – Keene hirtelen kényelmetlennek érezte a méretre készült inggallérjának szorítását. – Biztosítom, b ségesen kompenzálni fogom az er feszítéseit! Minának nem kellett felnevetnie ahhoz, hogy Keene egyszeriben felfogja saját jelentéktelenségét és nevetségességét. Az elhangzott szavak úgy lebegtek a leveg ben, mint a n parfümjének illata, bár közel sem lehetett annyira kellemesnek nevezni ket. – Er feszítések? Milyen érdekesen fejezi ki magát, Mr. Keene! – Mina leült az ablak el tti fotelba. Mozgása olyan kecses és ruganyos volt, akár a kötéltáncos, vagy mint a kígyób völ kosarából el tekerg kobráé. A helyiségben tökéletes volt a csend. Biztosan hangszigetelt, villant át Keene agyán. Titokban arra számított, valamilyen háttérzene fog szólni, valami romantikus, mégis kemény és határozott muzsika, de legalább egy hárfa. – Igen, lehetséges – mondta Keene ostobán. – Az a bizonyos... úriember, akivel ön jelen pillanatban kapcsolatban áll, nem elégítheti ki az ön szükségleteit. A férfiak és n k közötti kapcsolatban nem csupán a gazdagságnak van jelent sége, és... Bizonyos forrásokból úgy tudom, létezik egy másik úriember is, aki az ön társaságára vágyik. Eddig nem is rossz! – gondolta. A mondatok szinte könnyedén hagyták el a száját, a nyelve csak akkor botlott meg, amikor az „úriember" szót kellett kimondania. De ez teljességgel érthet ; nem volt valami jó véleménnyel az illet l. – Felkészültem arra, hogy mindent, s t, még a mindennél is többet megadjak a segítségéért. – Értem. – Mina az üvegfal felé fordította az arcát. Keene most már szemügyre vehette a profilját, bár az igazat megvallva nem látott valami sokat. Magas homlok. Kicsiny, egyenes orr. Közepesen telt, szép formájú ajkak a klasszikusan kerekded áll fölött. – És mi történne azzal a férfiúval, akit l megválók, Mr. Keene? Mi legyen vele? Keene hálás volt azért, hogy a lámpákat nem kapcsolták fel, örült, hogy a besz holdfény sem világítja meg az arcát, rókavicsorhoz hasonló mosolyát. Er lködve bár, de végül sikerült szám znie hangjából az izgalom remegését.

– Az élet id nként nagyon kemény, sokszor szerencsétlenséget tartogat a számunkra. Az embernek muszáj megtanulnia az örök szabályt: egyszer fent, máskor lent. Túl kell jutni a hullámvölgyeken. Sokan azt hiszik, hogy sorsuk könyv, amely születésük pillanatában megíródott. – És mi a helyzet önnel? Ön miben hisz? A hang érzéki volt és édes. Édes, akár a forró csokoládéital, de Keene nem felejtette el, hogy a szép és kellemes dolgok mögött sokszor csapda rejlik. – Véleményem szerint minden ember képes irányítani a saját sorsát – válaszolta. – Minden ember élete különleges dolog, olyasvalami, amit azok az események, élmények és tapasztalatok formálnak, amelyeket csakis él át, senki más. – Valóban. – Mina olyan sokáig hallgatott, hogy Keene már-már azt hitte, elvesztette érdekl dését a dolog, az egyezség iránt. Vajon mit kellett volna tennem, hogy rábeszéljem ? Drogot kellett volna beszednem? Még drágább ruhát vennem? Nem költötte el minden pénzét, de kis híján tönkrement abba, hogy megpróbálta minél kedvez bb színben feltüntetni magát Mina el tt. – Rendben van – mondta a n váratlanul. – Megcsinálom. De a ma esti találkozónkról és beszélgetésünkr l senki sem szerezhet tudomást. Ha valaki, bárki tudomást szerez a dologról, annak... komoly következményei lehetnek. Mindkett nkre nézve. – Teljes mértékben megbízhat ben... – És – vágott közbe a n – ami a kompenzációt illeti: számolja át pénzre. Csak ebben az esetben érdekel. Az összeg maradjon magánál egészen addig, amíg nem foganatosítok bizonyos intézkedéseket. Ne próbáljon rászedni, Mr. Keene, különben egészen más eredménye lesz ennek a kis próbálkozásnak, mint amire számít. Más, és korántsem kellemes! – Biztosíthatom, hogy... – Távozhat, Mr. Keene! A férfi kinyitotta a száját, de a háta mögött kinyílt az ajtó. Érzékelte a mozgást, és úgy megijedt t le, hogy kis híján kiugrott a szíve a fogai között. Fehér fény ömlött be a helyiségbe, de nem jutott el Keene-ig – talán ez is rettegett a n l. – Az asszisztensem kikíséri önt. A megfelel id ben kapcsolatba lépek magával. Jó éjszakát, Mr. Keene.

Keene tiltakozni akart, szerette volna szemt l szemben látni a n t. Több százezer kreditet kockáztatott, minden pénzét, amit élete során összegy jtött. Ha már ekkora tétet tesz fel valamire, akkor joga van látni t! Joga van ahhoz, hogy a szemébe pillantson és megnézze, hogy valójában kicsoda! Jarlath Keene végül kivonult Mina lakosztályából. Fejét úgy szegte fel, mint azok a büszke párbajh sök, akiket legy zött, de nem ölt meg az ellenfelük. Veszített, de úgy t nt, ki fog elégülni bosszúszomja. Ekkor már úgy gondolt Minára, mint apró repedésre a sziklaszilárdnak hitt alapzaton. Repedés, amely egyre csak mélyülni fog... Keene tudta, ezen az éjszakán jól alszik majd. Elégedett lehet. Elindított egy folyamatot. Megfelel óvatossággal és elegend türelemmel a repedés hamarosan szakadékká fog válni.

1. Manhattan, 2123. A Jarlath Keene számára a Synsound Corporationnél biztosított iroda a Toronyban volt; a városban így neveztek minden olyan irodaházat, amelyben az illet cég alelnökei székeltek. A Synsound központja, tehát a legpazarabb irodája is a manhattani Torony volt, de a hatalmas cég a világ számos egyéb pontján m ködtetett képviseleteket és bázisokat. Ebben a gigantikus épületben Jarlathon kívül még harmincnégy másik alelnök dolgozott – ett l a férfinak sokszor olyan érzése támadt, mintha lenne az egyetlen vén, tapasztalt kecske a csupa gidákból álló nyájban. t már csupán öt, legrosszabb esetben hat fok választotta el a szamárlétra legtetejét l, de tisztában volt vele, hogy jelenlegi státusza, a „Zenei ágazat" alelnökének posztja gyakorlatilag csak annyit jelent, hogy rézb l készült, gravírozott névtáblát szereltek a szobája ajtaja mellé, és hogy kapott egy saját titkárn t. Titkárn t igen – valódi hatalmat azonban nem. A jelent sebb, vagyis a kétezer kreditnél nagyobb összegeket érint ügyekben nem dönthetett önállóan, az ilyesmihez ki kellett kérnie valamelyik feljebbvalója jóváhagyását. Ezen az estén korán besötétedett, a szmog is s bb volt a megszokottnál, a mocskos füsttömegek elegyedtek az alacso nyan lógó, piszkosszürke felh kkel, amelyek fáradhatatlanul köpködték az aprószem es t a lent, valahol a Torony tövében gyelg vagy siet szerencsétlen emberekre. Ha Keene irodája két emelettel feljebb van, akkor hiába néz ki az ablakán, mert az örvényl , kavargó, szmogos ködt l legfeljebb méternyi távolságba láthatott volna. Így azonban kinézhetett, és a távolban, úgy három mérföldnyire a Toronytól szemügyre vehette a MedTech épületét, amely körül a falakból kimered fémtöviseknek, a bel lük ki-kicsapó elektromos villámoknak (a MedTech közvetlen környezetét sterilizáló rendszernek) köszönhet en sokkal tisztább és áttetsz bb volt a leveg . Az a cég kínosan ügyelt arra, hogy már a légkondicionálóba bejutó leveg t is megtisztítsa; ki tudja miért, a vezet k számára nagyon fontos volt a dolgozóik egészségi állapota. Amikor úgy

hat évvel korábban el ször aktiválták a rendszert, az elektromos zaj és a sztatikus töltés minden olyan mesterlemezre zaj szennyet generált, amelyet a Synsound Torony középs részében lév stúdiókban és raktárakban tartottak. A dolog kis híján letörölte a föld színér l a céget. A Synsound természetesen tiltakozott, minden elképzelhet eszközt bevetett a MedTech atmo-sterilizálójának kikapcsolása érdekében. A harcok sokáig tartottak, mindkét fél számára igen költségesek voltak. A háború egy salamoni döntés meghozatala után ért véget: a MedTech csakis és kizárólag abban az esetben folytathatta a dolgozói egészségét óvó, és a kutatólaborok klinikai tisztaságát biztosító atmo-sterilizátor ködtetését, ha megfizeti a Synsoundnak a felvételek tönkremenetele miatt keletkezett kárát, bizonyos esetekben pedig megtéríti az anyagok újrafelvételének költségét. Ezen kívül ki kellett építenie egy olyan energiapajzsot is, amely megakadályozza, hogy a fémtövisekb l kicsapó elektromos villámok túlságosan hosszúak legyenek. Érthet , hogy a két cég a hadakozást követ en is csak fegyverszünetet kötött, nem békét, de Keene-t ez a legkevésbé sem izgatta. tulajdonképpen mindkét megabandát gy lölte. Kopogtatás hallatszott, kinyílt az iroda tölgyfa burkolatú ajtaja. Keene megfordult. – Igen? – Damon Eddington szeretne találkozni önnel – mondta Marceena, a titkárn a t le megszokott szenvtelenséggel. A magas, vékony n a negyvenes évei elején járt. Az elmúlt egy hét során drasztikus változáson ment keresztül: korábban vörösesbarna, apródfazonú frizurát viselt, most azonban divatosan rövidre nyíratta a fürtjeit, a halántékánál szinte teljesen kiborotváltatta és feketére festette, a feje tetején laza kontyba fogott hajcsomót pedig narancssárgára színeztette. A jelek szerint az arcán feszesebbre húzatta a b rt, és kicserélte korábbi szolid ruhatárát; határozottan vagánynak, már-már ledérnek t nt. Ezen a napon húzott derekú, rövidített ujjú zöld blézert viselt, ami úgy nézett ki, mintha összement volna a mosásban. Kissé petyhüdt nyaka köré bíborszín selyemsálat tekert, aminek a végeit a blézer felhajtott gallérja alá t rte. Aki látta, annak az srégi mondás juthatott az eszébe, amiben egy bizonyos gatyát meg egy bizonyos tehenet emlegetnek. Keene egészen biztos volt abban, hogy Marceena vonzóvá akart válni, amikor így átalakította magát. Csinos és kívánatos

akart lenni – talán azt képzelte, hogy így kiérdemli a f nöke figyelmét, de nem úgy, mint beosztott, hanem mint n . Ahhoz nem elég jó csaj, hogy kikezdjek vele – gondolta Keene, és ahogy végigmérte Marceenát azok az antik porcelánfej , rongytest babák jutottak az eszébe, amelyek az utóbbi id ben ismét közkedveltté váltak, és mint minden divatos dolog, istentelenül drágák lettek. Amikor átvillant az agyán, hogy Marceena miben mesterkedik, önkéntelenül elvigyorodott. Megfigyelte, amikor nem tesz megjegyzéseket a n külsejére, Marceene máskülönben száraz udvariassága fagyos távolságtartássá változik. Mi a francot várt? Talán hogy randira hívom? A álomvilágban élt. Keene negyvenkét éves volt, de úgy meg rizte a formáját, hogy egy tizest simán letagadhatott volna. A férfi megpróbált valami sajnálatfélét gerjeszteni magában Marceena iránt, de nem nagyon ment a dolog. Megkívánni pedig...? Seregnyi bombázó vette körül, akik közül egyik sem volt id sebb huszonötnél. Miért éppen nála próbálkozna? Vajon tényleg elhiszi, hogy vetélytársa lehet azoknak a kiscsajoknak? Kezd bosszantani az állandó kísérletezése! Marceena az ajtóban állva várta Keene válaszát. A férfi úgy érezte, ideje megmutatni, ki az úr a házban, vagyis az irodában, és hogy milyen kapcsolat alakulhat ki kettejük között. Hátat fordított, kinézett az ablakon, úgy felelt. – Amint id m lesz, fogadom. – Ööö... Meglehet sen izgatott – mondta Marceena elbizonytalanodva. Keene elvigyorodott. Tehát kapiskálja, mi a helyzet! – Azt mondtam, amint id m engedi, fogadom! Megértette? – Az utolsó szót szándékosan eltúlzott, csíp s szigorúsággal ejtette ki. Marceena habozott, aztán becsukta az ajtót. Keene szélesen elmosolyodott. Hadd szórakoztassa el Damon Eddingtont! Adok nekik negyedórát... Marceena nem volt ostoba, természetesen megértette, hogy Keene miért viselkedik vele ilyen megalázóan. Keene mosolyogva az íróasztalához lépett, összeszedte a Duplidroid céggel kapcsolatos szerz déseket és papírokat. Nem vezetne jóra, ha Damon esetleg lenéz az asztalra és meglátja az iratokat, amelyek arról tanúskodnak, hogy a Synsound egyetlen mutadroidokat készít cégnek több, mint egymillió kreditet fizet azért, hogy két éven belül újrateremtse

a Jane's Addiction nev bandát, azt a zenekart, ami úgy százhuszonöt éve óriási sikereket ért el. Miután a bizonyítékokat a fiókjába söpörte, Keene kitett néhány holmit az asztalára, néhány másikat pedig eltüntetett, majd hátrad lt a székében és várt. Tíz perc telt el így. Keene a legszívesebben felröhögött volna. Pontosan tudta, mi történik az ajtón kívül, a titkárn je szobájában. *** – Mi tart ilyen sokáig? – kérdezte Damon Eddington. A titkárn asztalára támaszkodott, és az idegesen hátrad n re meresztette a szemét. – Azt hittem, hogy az emberek azért beszélnek meg találkozókat, hogy a fixált id pontban egymással foglalkozzanak. Keene azt mondta, látni akar, hát akkor... hadd mehessek be hozzá végre! – Természetesen fogadni fogja önt, Mr. Eddington. – A n hangja mézédes volt, de meg rizte hivatalosságát. – Kérem, várjon néhány percet. Egészen biztos vagyok benne, hogy Mr. Keene hamarosan végez a munkájával. – Remek! – Damon sarkon fordult és visszadobogott a m r díványhoz. A legszívesebben félrerúgta volna az útból a dohányzóasztalt. Az asztal fémb l meg üvegb l készült; Damon nagyon jól el tudta képzelni, ahogy szilánkokra robban a lapja, szétszóródnak a magazinok. Ó, igen, ha megtenné, ha tényleg belerúgna, akkor ismét bebizonyítaná, hogy Damon Eddington dühkitörései méltán híresek! Nem rúgott, inkább lezökkent a díványra, és idegesen leste Keene titkárn jét, nem jelez-e neki végre valahára. Újabb tíz percet várt, és semmi sem történt. Damon a mellénye egyik zsebéb l el húzta a lapos flaskát, és ivott egy apró korty édes áfonyapálinkát. Élvezte ahogy az íz végigárad a nyelvén; egy pillanatra még sértettségér l is megfeledkezett. Abban egészen biztos volt, hogy Keene szórakozik vele. De vajon miért csinálja? A Jarlath Keene által irányított Synsound amúgy is az orránál fogva vezette. Mi szükség arra, hogy így megvárakoztassák? Sejtette, arra megy ki a játék, hogy Keene ismét bebizonyítsa, ki az úr a házban, ki az, aki teljhatalommal rendelkezik ezen az átkozott szemétdombon. A titkárn (Damon nem emlékezett a nevére) valószín leg arra kapott utasítást, hogy a lehet legtovább pihentesse ezen

a francos díványon. Az is elképzelhet , hogy a n re ráparancsoltak, még véletlenül se eressze be, inkább várja meg, míg ráun az egészre, feláll és magától elsétál. Damon összepréselte az ajkát. Azt már nem! Ilyen könnyen nem fogják lerázni. Ivott még egy kortyot, visszacsavarta a kupakot a plasztikflaskára, amit aztán a zsebébe csúsztatott. Er t vett magán, és a lehet legkényelmesebb pózba helyezkedett a díványon. Mint mindig, az agya most is tele volt zenével, egy sötét kompozícióval, a saját m vével, amit lassan és fájdalmasan próbált megalkotni. Akkor kezdett hozzá a munkához, amikor a legutolsó, jelentéktelenebb koncertjét kiadták lemezen, és még messze volt attól, hogy elkészüljön. Néhány percig a zsebében kotorászott, és el húzta hordozható rögzít jét. Ha már az egész napot egy el szobában kell eltöltenie, legalább hasznosan múljon az id . Dolgozik egy kicsit... Igen, ez lesz a legjobb. A titkárn vel nem kell foglalkoznia, biztos hozzászokott már az ilyesmihez. Eldúdolt néhány hangot, aztán még egy párat. Hagyta, hogy a hangok úgy kavarogjanak a leveg ben, mint disszonáns árnyékok. Be akarta melegíteni a hangszálait. A titkárn homlokráncolva, kissé rosszallóan nézett rá, de nem érdekelte. Mit számít egy ilyen irodista senki véleménye? Mit számít egyetlen ember véleménye, amikor a jelek szerint már az egész átkozott világ gy löli a m veit? – Hm-mm-mm-mm-mm... – A hangszálait er ltetve dúdolt, és lassanként belefeledkezett a hangokba, a hajlításokba. Addig-addig kísérletezett, míg sikerült kialakítania valami olyasmit, ami dalra hasonlított. Valójában nem az volt, csak valami vibrációsorozat, szavak nélküli zümmögés, vagy ha kevésbé jóindulatúan akarunk fogalmazni: olyan nyöszörgés, amit az anyaghiánytól szenved drogosok szoktak kiadni magukból az elvonókúrán. A titkárn olyan képet vágott, mintha undorodna valamit l. Lassan behúzta a nyakát, úgy ült a helyén, akár egy tekn sbéka, amely arra számít, hogy valaki vagy valami pillanatokon belül rátámad. Amikor Damon kísérletképpen elismételte a rögtönzött dallamot, és tiszta baritonján elénekelt néhány szót, ami éppen abban a pillanatban jutott az eszébe, a n nem bírta tovább. Felkapta a telefont, és elszántan megnyomta az interkom gombját. Damon elvigyorodott. Nem hagyta abba az éneklést, nem hallotta a titkárn szavait, de így is pontosan tudta, mir l beszél.

A n letette a telefonkagylót, felállt, és Damon elé lépett. A háta egyenes volt, a tartása merev, a homlokán, a narancsszín hajtincsek alatt verítékcseppek csillogtak. Damon elégedett volt; a muzsikája hatást gyakorolt a n re. Az, hogy nem tetszett neki a dallam, nem számított. A lényeg, hogy sikerült kiváltania bel le valamilyen érzelmet. – Mr. Keene fogadja önt – mondta a titkárn , amikor Damon másodpercnyi szünetet tartott és végignézett rajta. – Ismeri a járást... Damon ismét elvigyorodott. A járást? Hát persze, persze, hogy ismeri! Nagyon jól tudja, hogy juthat be az irodába. És azt is tudja, milyen módszerekkel dolgozik az a szemét meg ez az átkozott Synsound. Mocskos módszerekkel... Undorító bagázs! Nem szólt, csak bólintott a titkárn nek. Felállt, eltette a rögzít jét, és úgy tett, mintha nem venné észre, hogy a n megkönnyebbülten felsóhajt. Átment Keene ajtajához. Az iroda tágas volt, a berendezés ízléses – csakúgy, mint tulajdonosának öltözéke. Damon nem sokat foglalkozott a divattal, de még az figyelmét sem kerülte el Keene öltönye (valódi Ricci Matté!), se a cip je. Iszonyatosan drága cuccok voltak. Csillogó acélszürke haja tökéletesre nyírva és fésülve. Egyedi, kézzel festett nyakkend je több volt, mint hivalkodó, ám bélelt Danforth mellénye nem a legdrágább modellek közül származott. A pasason ennek ellenére látszott, hogy a b re alatt is pénz van; a Synsound a jelek szerint sokkal több kreditet hozott neki, mint amennyit el bírt költeni. De ha ez a helyzet, akkor mi a francért keménykedik a szerz dések megkötésekor? És miért nem hajlandó el leget adni? Damon nem értette a dolgot. Keene egy hatalmas plexiüveg íróasztal mögött ült. Az asztalon szinte semmit sem hagyott el l. A falakon a bekeretezett arany- és platinalemezek sorakoztak. A keretek méregdrága tikfából készültek. Keene a t le megszokott eleganciával ült a helyén. Türelmes volt, mint mindig, és olyan arcot vágott, mintha mártírnak képzelné magát, aki kénytelen áldozatokat hozni mások érdekében, aki mindig a többi ember boldogulását tartja szem el tt, és közben semmit sem tör dik magával. – Nos, Damon? Ezúttal mir l lenne szó? – kérdezte atyáskodó, de mégis kimért hangon. A jó öreg Damon Eddington, ha még mindig ugyanaz az ember lett volna, aki évekkel korábban, ha még mindig úgy gondolkozott

és élt volna, mint azel tt, hogy a Synsound kiszipolyozta bel le amit lehetett; a régi, büszke Damon bizonyára sarkon fordul és kisétál az irodából. A régi Damon nem alázkodott volna meg, nem várakozott volna háromnegyed órát az el térben. Ez a mostani Damon Eddington azonban lehajtott fejjel lépett el rébb. Kezét a nála mindennapos viseletnek számító farmernadrág zsebébe dugta, és úgy bámulta a saját lábfejét, mintha azt tartaná a legérdekesebb dolognak az egész világon. Leült a Keene íróasztala el tti székre, és amikor nagysokára felnézett, lágy tekintettel valahová a végtelenbe révedt. – Egy... idegenre van szükségem. Damon arra számított, Keene meg fog lep dni, amikor el adja a kérését. Tévedett. Keene még csak nem is pislogott. A keze is az íróasztal lapján maradt. Olyan mozdulatlanul ült, akár egy android. – Úgy – mondta hosszú csend után. – Tehát egy idegent szeretnél. Damon nyelt egyet, és egy pillanatra olyan érzése támadt, a pszichiáterénél ül, aki mindig el szokta ismételni a kijelentéseit, hogy biztos legyen abban, jól értette-e a szavakat. – Lássuk csak! – folytatta Keene. – Nem foglalkozol fegyverekkel, tehát nem ilyesmire kell az, amit kérsz. Nem értesz se a gyógyszerészethez, se a drogkészítéshez, szóval ezt a lehet séget is kihúzhatjuk. Mindezek után, Damon... Nem igazán értem, minek neked egy idegen? Damon széttárta a karját. Szerette volna, ha Keene megért bben viselkedik, ha valahogyan kimutatja, van benne némi empátia. – A hangokhoz. – A hangszigetelt helyiség mély csendje szinte magába szippantotta a szavait. Damon nem volt biztos abban, hogy Keene füléhez eljutott a suttogása. Keene pár másodperccel kés bb pózt váltott, és Damon úgy látta, megérti a különc m vész álmait, és is kíváncsi arra, milyen hangokat képes kiadni magából az acéltorkú, savláng-nyelv szörnyeteg. Keene hallgatott, Damon pedig minden elmúló másodperccel egyre biztosabb lett abban, hogy hiába jött, úgysem kapja meg amit kér. Keser emlékek villantak az agyába, miközben Keene válaszára várt. Eszébe jutott, hogyan és milyen körülmények között hallotta el ször az idegenek hangját. Egy monitoron látta a dögöt az egyik áruház kirakatában, akkor, amikor a 86–os csatorna híradójában Long Island megfert zésér l tudósítottak. A hír bombaként robbant; a járókel k szinte rátapadtak a

kirakatüvegre, úgy bámulták az adást. Damonra is óriási hatást gyakorolt a dolog, bár nem egészen azért és úgy, amiéit és ahogy a médiások eltervezték. Az egyik bejátszáson néhány idegent lehetett látni, azokat a dögöket, amelyek a Long Island–i börtönkomplexum alagsorában tanyáztak. Az idegenek játszi könnyedséggel visszaverték az ellenük kiküldött katonák támadását. Az emberek speciális, saválló ruhát viseltek, és lángszóróikat m ködtetve nyomultak el re. Aszpikszer napalmot és tüzet fröcsköltek mindenre, ami élt, mozgott és eléggé idegennek látszott. A dögök közül sok egyszer en megolvadt, nyúlós masszává vált, de a többi kitartott. A hangjuk... a haláltusájukat vívó idegenek és harcolni vágyó, ép társaik visítása, hörgése és üvöltése egyetlen kakofónikus zaj örvényben egyesült, valami olyan hangban, amihez Damon agya csak egyetlen fogalmat tudott társítani: gy lölet. Gy lölet! Damon is ismerte ezt az érzést... Volt alkalma rá, hogy közeli barátságba kerüljön vele. Ó, hány, de hány kritikus nevezte a munkáit „zavaros"–nak, „értelmetlen"-nek, „felfoghatatlan"-nak és (mind közül ez a jelz volt a legfájdalmasabb) „unalmas"-nak. A hivatásos ízlésformálók, az esztéták gy lölték t, a közönség pedig ennek köszönhet en egyszer en nem vett tudomást róla. Még a kiadója, a Synsound is kigúnyolta. Nem adta fel a próbálkozást, de egyre kilátástalanabbnak találta a helyzetét. Hogyan is érthetnék és szerethetnék meg az m veit egy olyan világban, ahol a pokolrock meg a vérrock a men trend, ahol android énekesek és mutáns, négykarú vagy kétfej m vészek produkálják magukat a színpadokon? A legocsmányabbak azok az el adók voltak, akik a szájukból kilök szájjal énekeltek. Ostobák! Men nek képzelték magukat, pedig csupán szánalmas utánzatai voltak a valódi idegeneknek, azoknak a kemény harcosoknak, amelyekkel a katonák se nagyon bírtak Long Island–en... Hogyan is érthették volna meg t, a valódi m vészt, amikor a tömegek attól indultak be, hogy Elvis Presley droidmásolata rázza a seggét a színpadon, vagy hogy Caruso mesterséges utánzata bömböli az áriákat? Mit lehet elvárni egy olyan közönségt l, amely platinalemezessé tette azt a nevetséges Buddy Holly bábot, sztárrá a Jim Morrison, Charlie Parker, Clifford Brown, Richie Valens, Dwayne Allmen, John Lennon, Patrs Cline, meg a többi néhai híresség androidmásait?

A Synsoundot – amely a világ valamennyi zeneszámának és zenészének kizárólagos tulajdonosa volt – csakis a profit érdekelte. De mit is lehetett elvárni egy cégt l, amelynek a feje Jarlath Keene volt, ez a fantáziátlan, ostoba korcs? A cég a pénzre hajtott, és mindent elkövetett annak érdekében, hogy kreálmányai sikeresek legyenek. Damon tudta, hogy a legnagyobb koncerteken az el adótermeket gyakorlatilag mutadroidokkal töltik meg, félig android, félig embermutáns szerkezetekkel, és csak néhány valódi embert eresztenek be a csarnokokba. A siker biztosított, a mutadroidok kell képpen lelkesednek, a kint rekedt embercsürhe pedig ismét nagy kanállal falja azt a moslékot, amir l bemagyarázták nekik, hogy a legfinomabb, legegyedibb étel. Damon gondosan el készített él koncertjeire – amelyeken Beethoven, Paganini, Mozart, Vivaldi és Bach gyönyör , bár kissé sötétre festett m veit játszotta, és amelyeken ritka és értékes, huszonegyedik századi hangszereket, valódi hangszereket, heged ket, csellókat és hárfákat is megszólaltatott – csupán néhány különc volt kíváncsi. A Synsound bizonyos mértékig támogatta törekvéseit, szponzorálta az el adásait, de ezt is csak üzleti megfontolásból tette. A cég meg akarta mutatni a tömegeknek, hogy a zene minden formáját és stílusát fontosnak tartja, még azokat a nevetséges és elavult irányzatokat is, amelyek a hajdan „m vészetnek" nevezett valami csökevényeként maradtak meg a modern korban. Ez is része volt az üzletnek... Damon gy lölte a Synsoundot, legalább annyira, mint a kritikusokat, a fizetett tollnokokat, akik miatt oly sokat kellett szenvednie; és legalább annyira, mint a közönséget, amely az utóbi id ben csakis a groteszk androidok vérfagyasztó sikolyait tartotta valamire. De jól van! Ha a közönség a gy löletre, a brutalitásra kíváncsi, akkor kapja meg! Ha vért akartok – hát tessék! Damon Eddington ehhez is ért. Damon Eddington majd megmutatja a világnak, milyen a valódi borzalom! Rendeztetett magának egy sajtótájékoztatót, mert azt akarta, hogy a világ minden táján megtudják, mennyire gy löli az android „m vészeket", a Synsoundot, és általában minden más egyebet. Kemény szavakkal illette a céget és a zenének nevezett termékek vásárlóit. Mindent elmondott, ami a szívét nyomta. Úgy tervezte, addig fogja folytatni az akciót, ameddig a médiások hír érték nek tartják a dolgot, amíg az egész bele nem fullad az általános közönybe és érdektelenségbe.

– De majd én teszek azért, hogy megváltozzon a mostani, tarthatatlan helyet! – üvöltötte bele a mikrofonokba. – Igen, cselekedni fogok, méghozzá a Synsound, de legf képpen a közönség érdekében! Fogok írni egy m vet, amihez foghatót a mostani m sztárok sosem lennének képesek kiötölni! Meg fogom írni a Gy löletszimfóniáját! Arra számított, hogy a Synsound hevesen fog reagálni. Tévedett. A cég megért , mosolygós nagybácsiként viselkedett. A vezet k élvezték, hogy a házi zeneszerz cskék egyike a Synsoundra terelte a tömegek figyelmét, és jó képet vágtak a botrányszagú adásokhoz. Amikor magyarázatot kértek t lük, könnyedén kimásztak a csávából. Damon Eddington? Ó, hiszen m vész! A hozzá hasonlóknak az ember elnézi a szenvedélyességet, a dühöt, a mostanihoz hasonló kirohanásokat, hiszen éppen ezek az érzelmek és tulajdonságok teszik ket kreatívvá. Damon, miközben a szimfónián dolgozott, a tapasztalat-és ihletszerzés érdekében gyakorlatilag mindenhová elment. Járt elmegyógyintézetekben, börtönökben, végignézett néhány kivégzést, látta, milyen rémültek vagy eszel sek a gyilkosok életük utolsó másodperceiben. A kedvence a kormány által m ködtetett egyik belvárosi intézmény volt, amelyben drogosokat próbáltak leszoktatni károsnak nevezett szenvedélyükr l. Ó, milyen csodálatos hangokat hallott azon a helyen! Sikolyok. Üvöltések. Hörgések! A szerr l „levett" szenvedélybetegek dobhártyaszaggató, agykarmoló hangokat adtak ki magukból. Olyan er vel ordítoztak, hogy az ápolóknak kötelez volt a fülvéd használata. Aztán, amikor elhaladt egy kirakat el tt, és meglátta azt a bizonyos híradást, rádöbbent, hogy ha a gy lölet hangjaira van szüksége, akkor idegen lények közelébe kell kerülnie. Az adást követ en addig keresgélt a hangtárakban, míg rábukkant arra a felvételre, amelyet tíz évvel korábban, az idegenek anyabolygóján készített az a csapat, amely végül kifüstölte onnan a dögöket. A felvétel min sége gyenge volt – érthet , hiszen katonák készítették. A harcoló idegenek sikolyai és bömbölései szinte beleégették magukat Damon agyába. Már egészen biztos volt abban, hogy ez az, amire szüksége van, ezek azok a hangok, amelyekb l ki kell alakítania a Gy lölet szimfóniájának alapjait. Sokáig gondolkozott azon, mit tehetne, végül úgy döntött, a Synsoundtól kér segítséget. Ezért akart találkozni Keene-nel. ***

– Miért nem használod a hangtárban lév anyagokat? Világos, hogy ez lenne a legegyszer bb megoldás. – Keene hátrad lt a székében, merev tekintettel nézte Damon Eddingtont. A pasas nem úgy nézett ki, ahogy az ember az eszel s m vészeket elképzeli, nem volt se vézna, se beteges külsej . Közepes testalkatú, az átlagnál valamivel magasabb, hétköznapi külsej férfi... Ha egy kicsit jobban nézne ki, már nem illene bele a Synsound által kreált „a gyertyát két végén éget zseni" kategóriába. A haja már ritkult, de olajfekete volt; hátul hosszúra hagyott tincseit lófarokba fogta össze. A szemöldöke ívelt és fekete, a szeme sötét, az arca hosszú. Jó két hüvelyk hosszú kecskeszakállat növesztett. Keene el re tudta, Damon mit fog felelni a javaslatára, de türelmesen várt. – Azért, mert azok szart se érnek! – mondta Damon fintorogva. – Ne mondd, hogy nem tudod, a katonák milyen hitvány hangrögzít ket szoktak használni! Az isten szerelmére, csak kézi rekordereik voltak! Mágnesszalagot használtak, meg plasztikborítású, kézi mikrofonokat! Ráadásul a háttérben, mintegy aláfestésként, robbanások és lövések hallhatók. A zörejek használhatatlanná teszik az egészet. Én azt akarom, Jarlath, hogy a m vemben úgy szóljon az idegen dög, mintha odaállítottuk volna a stúdióba, a mikrofon mögé! Olyan tisztán. Profi módon. Keene megdörzsölte az állát, és megpróbált töpreng arcot vágni. Damonnal éppen olyan könnyedén lehetett játszadozni, mint az sid kben azzal a bizonyos, jojónak nevezett kis hülyeséggel. – Jól van. Majd kikeverjük neked a megfelel hangokat mondta. Megint bejött, amire számított: Damon elborzadt. Olyan, mint a jojó... – Ugye csak viccelsz?! – Damon ökölbe szorította és felemelte a kezét. – Tudod, hogy gy lölöm a szintetikus hangokat! Ennek él nek kell lennie. Nem vagyok hajlandó elektronikus zagyvaságot keverni a vembe! – Az öklére nézett, megmozgatta az ujjait. Úgy viselkedett, mintha életében el ször látná a saját kezét. – Figyelj, Jarlath! Ez mesterm lesz. Ebben benne lesz minden, amit tudok. Az egészet én akarom csinálni. Még az idegen sikolyait is én szeretném rögzíteni. Ez pedig nem megy másként, csak ha kapok egy valódi, él dögöt! – Értem... – Keene összehúzta a szemét, Damonra nézett. Hagyott neki néhány másodpercet ahhoz, hogy elbizonytalanodjon.

– Tehát, Damon, azt szeretnéd, hogy a Synsound iszonyatos összegeket költsön arra, hogy illegálisan megszerezzen egy ilyen idegen lényt. És mindezt csak azért, hogy létrehozhass egy olyan zenem vet, amivel azt akarod megmutatni, mennyire gy lölsz minket. Damon nem visszakozott. – Pontosan! De ennek ellenére meg fogod tenni, igaz? – Keresztbe tette maga el tt a karjait, és hátrad lt a székben. – Rendben, nem szeretitek amit csinálok, de azt el kell ismerned, jó reklámot biztosítok a cég számára. Ezt pedig értékelnetek kell! Ah, milyen ravasz! Ezt értékelni kell egy olyan ember esetében, aki túlságosan arrogáns ahhoz, hogy rájöjjön, szart se ér a Synsoundnak. Keene hátrad lt és legyintett. – Szóval azt akarod, Damon, hogy költsünk el egy halom pénzt? Nem fog menni. Egyébként, ha nem tudnád, van egy külön reklámosztályunk, ami az igazgatótanács döntésének megfelel en saját költségvetéssel rendelkezik. Plusz szavazati joggal a cégen belül. Bocsáss meg, de be kell vallanom, úgy érzem, k sokkal jobban tudnak hatni a közvéleményre, mint te. Sokkal kellemesebbek a módszereik. Attól tartok, labdába se rúghatsz mellettük. Személy szerint én csak abban dönthetek, hogy mennyit költhetek az új anyagod elkészítésére. És el kell mondanom, nem sok pénzünk maradt rád. Az igazgatótanács többi tagja nem lelkesedik érted különösebben. Ha szereznénk neked egy ilyen kis háziállatkát, akkor valamelyik másik produkciótól kellene elvonnunk a támogatást. Ez pedig, te is tudhatnád, lehetetlen. – Elégedetten figyelte a zeneszerz arcán megjelen reményvesztettséget. – Ráadásul egy ilyen üzlet megkötése teljességgel illegális lenne. Arról pedig, hogy saját expedíciót küldjünk az idegenek bolygójára, tegyél le. Persze megvesztegethetnénk a katonaságot, de ez is túlságosan sokba kerülne... El sem tudod képzelni, hány zsebet kellene megtömnünk! Ennek ellenére... – Keene kis szünetet tartott. Oldalra fordult; az ablak túlsó oldalán fel-felvillanó színes fények valahogy földöntúlivá változtatták az arcát. – Ennek ellenére talán mégis van megoldás. – Elmosolyodott. – Majd meglátom, mit tehetek az érdekedben. Damon tudta, elhangzott a megbeszélés végszava. Felállt és széttárta a karjait.

– Enélkül nem tudok dolgozni. Szükségem van egy ilyen idegen lényre, Jarlath! A szimfóniám sikeres lesz. Ebben egészen biztos vagyok. Mindenki err l fog beszélni. Majd meglátod! – Viszlát, Damon! – Keene ismét összefonta az ujjait. A mozdulat arra utalt, hogy fogytán a türelme. Damonnak eszébe jutott, hogy esetleg követel znie kellene, talán érveket kellene felsorakoztatnia. Vagy talán könyörögjön? Lehet, hogy ezzel elérné a célját? De... Nem! Ennyire azért nem fog megalázkodni Keene el tt! A muzsikus megfordult és kisietett az irodából. Dühös léptei tompán puffogtak a vastag sz nyegen. Amint az ajtó becsukódott Damon mögött, Keene az íróasztalán álló videofon felé fordult. Várt húsz másodpercet (Damonnak ennyi id re volt szüksége ahhoz, hogy kivonuljon a titkárn szobájából, és a lifthez érjen), majd rácsöngetett Marceenára. – Igen? A n hangja és arca aggodalmas volt; olyan képet vágott, mintha attól tartana, a f nöke meggondolta magát, és visszahívatja vele Damont. Keene imádta, ha a titkárn je félt. A félelem jó dolog, mindig az ember eszébe juttatja, kivel kell tisztelettudóan viselkednie. – Yorikuval akarok beszélni! – mondta Keene. Nem várta meg a titkárn válaszát, bontotta a vonalat. Tizenkét perc. Keene az íróasztal lapján dobolt az ujjaival, és mereven a digitális óra számlapját figyelte. Dühös volt magára; teljesen kiment a fejéb l, hogy Yoriku asszisztense fél órával korábban visszahívást kért. Akkor éppen nem tudott beszélni a nagy emberrel, mert az ország legdivatosabb, legújabb sztárjával kellett szerz dést kötnie. Úgy érezte, nem lenne szerencsés, ha megszakítaná a tárgyalást – az énekesn nek és az ügynökének így alkalma nyílt volna arra, hogy nyugodtan átolvassák a szerz dés szövegét. Tudta, Yoriku nem lesz dühös rá a késlekedés miatt, elvégre a cég érdekében dolgozott, a munkáját végezte, vagyis újabb profitlehet séget biztosított a Synsound számára. A cég érdekében mindenre hajlandó volt, mert tudta, addig maradhat jelenlegi pozíciójában, amíg hasznot hoz a Synsoundnak. Igen, a cégért mindent! Még arra is hajlandó volt, hogy átutazzon Kanadába, és Saskatchewan államban megkeressen egy Black Lake nev

aprócska porfészket, ahonnan személyesen kellett átkísérnie egy dalszövegírót Manhattanbe. Kissé ugyan bosszantotta, hogy Yoriku éppen t, a cég alelnökét használja ilyen feladatok elvégzésére, mégis becsülettel teljesítette a parancsot. Végre megvillant a videofon egyik jelz lámpája. – Mi a helyzet, Keene? – Yoriku arca betöltötte a monitort. A vétel nem volt a legjobb, a hanghoz sztatikus zörej áradat keveredett. Ezt is a MedTech atmo–sterilizátorának lehetett köszönni... – Damon Eddingtonról lenne szó, uram. – Keene a monitorra nézett. Yoriku száján halvány mosoly jelent meg. – Ó! Eddington bámulatos ember! – A mosoly elt nt, Yoriku széles arca ismét merev és közömbös lett. Keene is elvigyorodott. – Igen, uram. Valóban bámulatos és érdekes ember. Nagyon érdekes. Azt hiszem, ha elmondom mit akart, ön is fölöttébb figyelemre méltónak fogja tartani. Tehát... Eddingtonnak támadt egy meghökkent ötlete. Azzal a projekttel kapcsolatos, amelyen jelenleg dolgozik. Biztos vagyok benne, hogy emlékszik rá, uram... A Gy lölet szimfóniájáról van szó. Eddington az imént meglep kéréssel állt el . Eléggé eredeti a dolog... Nem hiszem, hogy bárkinek hasonló gondolata támadt volna. – Keene ezután részletesen elmondta, mir l tárgyalt a zeneszerz vel. Yoriku megrázta a fejét. A hangszóró eltorzította a hangját, ráadásul – annak ellenére, hogy már évtizedek óta az Egyesült Államokban élt – még mindig er s, japános akcentussal beszélt. – Nem vagyok hajlandó ennyit áldozni Eddingtonra! Nem kaphatja meg azt az idegen lényt! Keene szélesen elmosolyodott. Elégedett volt magával; sikerült elérnie azt, amit akart. – Esetleg mégis megkaphatná azt a lényt, uram, ha ennyire szüksége van rá. Azt hiszem, megtaláltam a megoldást. Kockázatos vállalkozás lesz, de... Yoriku csóválni kezdte a fejét. Keene elhallgatott, majd folytatta: – A MedTechnek is szerepe lenne az ügyben... – Érezte, olyasmit mondott, amivel felkeltette Yoriku érdekl dését. A nagyf nök arca egy pillanatig olyan volt, akár a szobroké. – Hogyan?! – tört ki bel le a kérdés, miközben összehúzta a szemét.

Keene gyorsan elmondta a tervét. Nem vázlatosan, minden apró részletre kitért. Id zítés, a szükséges felszerelések, az el zetes szervez munka és a többi, és a többi. – Tehát... err l lenne szó – fejezte be néhány perccel kés bb. – Mi a véleménye, uram? Ön is úgy gondolja, hogy most lehet ségünk nyílik a MedTech sárba tiprására? A válasz nyilvánvaló volt. Yoriku elvigyorodott; Keene-nek egy veszedelmes, éhes hiéna jutott az eszébe róla. Keene fülébe már eljutott néhány, a nagyf nökkel kapcsolatos pletyka, de még sosem volt elég bátorsága ahhoz, hogy utánajárjon a híreknek, kiderítse, mennyi igazság van bennük. Most viszont, ahogy Yoriku arcát nézte a videofon monitorán, úgy érezte, mindennek van valami valóságalapja. Yoriku a legnagyobb hatalommal rendelkez ember az egész világon. Könyörtelen és ravasz, er s és agyafúrt. Csupán egyetlen egyszer vesztett egész életében: akkor, amikor meg kellett válnia a szerelmét l. Már régen történt a dolog; Mina évek óta a MedTech egyik fiatal vezet jének háló– társa volt – legalábbis az emberek err l suttogtak. – Igen, Keene, most talán lehet ségünk nyílik erre! – Yoriku közelebb tolta az arcát a videofon kamerájához. Keene a pórusait is tisztán látta. Yoriku így határozottan visszataszító volt. – Azt akarom, hogy a MedTech szerezzen tudomást arról, hogy mi tettük! Tudja meg, hogy a Synsound van a háttérben! Persze nem most, az elején, de... De mindenképpen tudja meg! Világos? – Meg fogják tudni, uram. – Keene megpróbált megfontolt, nyugodt hangon beszélni. – Amikor kiadjuk Eddington szimfóniáját, mindenképpen nyilvánosságra hozzuk, honnan szereztük a hangokat. Yoriku elhátrált a kamerától. Elégedettnek t nt. Amikor a japán férfi hátrad lt valódi b r karosszékében, Keene-t ismét egy hiénára emlékeztette. Egy elégedett, jóllakott hiénára. – Szükségem lesz némi segítségre – mondta félénken. – Valaki, aki... – Rendelje magához Ahirót. Utasítani fogom, hogy álljon a rendelkezésére. – Pompás, és... Yoriku bontotta a vonalat. Keene bosszúsan bámult a monitorra, aztán fújt egyet és rácsöngetett Marceenára. Nos, játsszunk! – gondolta.

Elkedvetlenít gondolata támadt. Yoriku számára is olyan jojó volt, mint amilyennek Eddingtont tekintette. – Igen, Mr. Keene? – Keresse meg Ahirót, és küldje fel! – Keene nem adott lehet séget a titkárn nek arra, hogy kérdéseket tegyen fel. Alkalmazta a Yorikutól tanult módszert: bontotta a vonalat. Nem volt kíváncsi Marceena siránkozására. Talán a n már túlságosan régóta van vele és a Synsoundnál, mert az utóbbi id ben egyre többet panaszkodott amiatt, hogy olyan feladatokat végeztetnek vele, amiket nem lenne köteles végrehajtani.Talán azt hiszi, kap egy asszisztenst, valami beosztottat, akit kedve szerint ugráltathat? Álmodik! Keene nem tehetett mást, várt. Azzal vigasztalta magát, hogy Ahiro legalább sokkal tisztelettudóbb lesz , mint Marceena. Nem szeretett együtt dolgozni ezzel a fickóval, most is inkább valaki mást választott volna, de el kellett ismernie, hogy Ahirón kívül még senkivel sem találkozott, aki úgy hajtotta végre a t le kapott parancsokat, mintha Isten utasításai lennének. Vagyis... Nem, ez így nem egészen igaz. Ahiro számára Isten a nagy f nök, Yoriku volt. Létezett közöttük egy olyan kapcsolat, amir l semmit sem tudott. Pedig hányszor, de hányszor próbálta már kideríteni, pontosan milyen viszonyban állnak egymással...! Hiába, a nyomozásai mindig kudarcba fulladtak. Rá kellett jönnie, nem tesz jót az ember egészségének, ha a cég vezet je, vagyis tulajdonosa viselt dolgai iránt érdekl dik. Még akkor sem, ha csupán néhány infonnációt akar beszerezni, ha csak az alkalmazottakban mindig meglév kíváncsiságát akarja kielégíteni. Az ilyesmi veszélyes, hiábavaló és medd dolog. Ahiro talán tudott volna válaszolni a kérdéseire, ám a karcsú, komor arcú japán úgy mozgott a cég f hadiszállásán, akár egy bentlakásos szellem: senkihez sem szólt, senkivel sem foglalkozott, és soha, egyetlen egyszer sem utalt arra, milyen kapcsolatban áll Yorikuval. Keene elgondolkodva az ablakhoz lépett és kinézett. Titkok, mindenütt titkok! Bármerre fordult, vastag és áthatolhatatlan rejtélyfalakba ütközött. Ett l ideges lett és kíváncsi, majd meg rült azért, hogy megtudjon valamit, legalább néhány információt szerezzen, de nem sikerült a dolog. Talán... Igen, talán egyszer mégis alkalma lesz arra, hogy megtudja mindazt, ami érdekli. Talán a jöv nyáron. Addigra elfelejtik az el nyomozásait. Igen, esetleg jöv re összejön. Vagy akkor, amikor bemelegszenek azok az

alkalmazottak Yoriku privát irodájában, akiket azután vettek fel, hogy a régebbi gárdát (köszönhet en az kíváncsiságának) teljes egészében lecserélték. Vagyis nem teljes egészében, mert Yoriku személyi titkára és adattárosa a helyén maradt. De k már legalább tizenöt éve szolgálják az „Urat", tehát biztos, hogy pénzzel, vesztegetéssel nem lehet hatni rájuk. Vagy mégis? Talán van akkora összeg, amiért hajlandóak az árulásra. Ebben a világban pénzzel mindent el lehet érni. Ebben a világban mindenkit meg lehet gy zni. Mina esetében is sikerült a dolog... Amikor Keene három perccel kés bb elfordult az ablaktól, az íróasztala el tt már ott állt a sebhelyes arcú, titokzatos japán, Ahiro.

2 Szenteste Manhattan meleg volt és szánalmas; ez volt a legrosszabb karácsony, amit Ahiro ezen a pokoli helyen töltött. A hazájában ilyenkor friss, üde hó lepi a hegycsúcsokat. Az utcákat és a házak tetejét ott sem fedi fehér lepel, de a városok legalább tiszták, nem úgy, mint itt. Évek óta nem járt Japánban, de még mindig emlékezett az utcákra kiszivárgó ételillatra. Meg persze a látványra, amit azok a takaros kis házak nyújtottak, amelyek gombamód szaporodtak annak a helynek a közelében, ahol gyermekkorában élt. Ó, az illatok...! A zöld tea, a forró rizs és a zöldségragu szaga! Minden tiszta, minden nyugalmas, minden... kellemes volt. Nem úgy, mint itt. Manhattanben a légkondicionáló berendezések által kiböfögött savanyú szag összekeveredett a járdákon halmokban rothadó szemét b zével. A leveg nyúlós, meleg, ragacsos masszává változott. A leveg el l pedig nem lehet elmenekülni, az embernek muszáj lélegeznie... Ezen az estén a nagy áruházak és a kisebb boltok kirakatában színes fények villogtak, az üvegfalak mögött karácsonyi jelmezbe öltöztetett miniat r androidok százai táncoltak és masíroztak. Engedelmesen végrehajtották programjukat. A Macy's kirakatában négy láb magas Télapó állt. Id nként felüvöltött, hogy „ho-ho-hoooó!", és úgy tett, mintha a komputere által kinyomtatott névsort, meg a nevekhez tartozó ajándéklistát olvasgatná. Az utca túlsó oldalán, a Montgomery Sears más típusú látványossággal akart szolgálni a vásárlóinak: a kirakatban parányi, táncoló balerinák és csillogó ruhájú huszárok a Diótör l adtak el részletet. A kiváló min ség hangszórókból az eredeti zenem szintetizált változata szólt. A jelek szerint senkit sem zavart, hogy már tíz óra volt, rég elmúlt az az id , amikor az emberek a karácsony el tti bevásárlást szokták intézni. És azzal sem foglalkozott senki, hogy az id járás rettenetes. A fényárban úszó utcákon tömegek gy ltek össze, hatalmas emberfürtök hallgatták a hangszórókból rájuk áradó zenét. A legtöbben eserny t tartottak a fejük fölé, vagy es kabátba burkolózva szorították magukhoz a nemrég megvásárolt ajándékokkal teletömött

plasztikzacskókat. Ebben az évben az ország gazdasága – el re meghatározott, és gondosan megtervezett mértékben – kissé fellendült, ez a fejl dés pedig azt eredményezte, hogy az embereknek több pénzük jutott a karácsonyi ünnepekre mint korábban. A több pénzt pedig el kellett költeni valahol, az erre alkalmas helyek a belvárosban voltak. Mindez azt eredményezte, hogy Manhattanben s bb volt a légkondicionálók és az autók által a légkörbe juttatott szmog, mint máskor, még többen fuldokoltak a szinte tapintható füst– és koromrétegek alatt, mint az év többi napján. A vásárlási lázban ég tömegek által elhajigált szemét kupacokba gy lve, ázottan hevert a járdák mellett, a rothadás és a penészedés során keletkez gázok tovább fert zték a lélegzésre már amúgy sem alkalmas leveg t. Ahiro az embereivel együtt ennek a mocsoknak a közepén várakozott, míg az utolsó vásárlók is kielégítették vágyaikat valamelyik üzletben, hogy aztán fakó csótányokként, a falak árnyékába húzódva elinduljanak hazafelé. Éjfél el tt tíz perccel eléggé elcsendesült a környék. Ahiro és a társai kiléptek a 103. és a Manhattan Avenue sarkán álló épület oldalsó kapuján, és elindultak a Central Park közepe felé. Az egész városban már csak itt, ebben a parkban lehetett látni néhány satnya növényt meg beteg galambot. Már régen be akarták zárni, ám a MedTech remek reklámlehet séget látott benne. 2075-ben, kihúzva New York városát a teljes anyagi cs db l, ötven évre kibérelte a területet, és „odaajándékozta" a város polgárainak. Az emberek napközben továbbra is látogathatták, de este senki sem léphette át a határait. Ez ellen nem sokan tiltakoztak; a Central Park sötétedés után életveszélyes helynek számított. Alig egy évvel kés bb, 2076. január elsején, déli tizenkét óra nulla-egy perckor aztán a híres-hírhedt Central Park, megannyi gyilkosság, nemi er szak, rablás és lopás helyszíne, egycsapásra biztonságossá vált. Ekkor kezdte meg m ködését a MedTech Különleges Biztonsági Szolgálata, ekkor helyezték üzembe a lézerkerítést és a több ezer GuardTech robotot. A korábban csak nappal rzött terület éjszakai biztosítása is megoldódott. A robotok küls re leginkább rotweilerek és dobermanok frigyéb l született keverék kutyákra hasonlítottak. Gyakorlatilag elpusztíthatatlanok voltak, és esténként (a központi vezérl jükbe épített szoláris érzékel pontosan meghatározta a számukra, hogy mikor van este) mindent megtámadtak, ami két lábon járt és nehezebb volt tizenöt

kilónál. Mindenre és mindenkire rárontottak, aki nem tartott magánál egy speciális MedTech azonosító egységet, egy olyan jeladót, amelynek kódját a kutyákat vezérl központi komputer érvényesnek tartott. A kulcsszó a jeladók esetében az „érvényesség" volt. A Különleges Biztonsági Szolgálat rendszeresen megváltoztatta a kódokat, ezért a MedTech alkalmazottainak bizonyos id szakokként módosíttatniuk kellett a maguknál hordott egységeket. Ezen az éjszakán Ahirót és az embereit, miután beléptek a Park területére, tucatnyi, vörösen izzó szem , fémfogú GuardTech kutya vette körül. A gépdögök aztán hirtelen megfordultak és elügettek. A férfiak némán kuporogtak a sötétben, csak a csapat legfiatalabb tagján látszott az idegesség, szórakozottan megérintette az Ahirótól kapott jeladót. Néhány percnyi várakozás után továbbmentek, úgy siettek keresztül az árnyékokon, akár a szellemek. Végül elértek a Park középpontjában álló épülethez, a MedTech büszkeségéhez, a cég központi irodájához. A krómacélból és üvegb l épített torony még az éjféli szmogban is csillogónak t nt. Százhuszonhárom emelet magas torony volt, amelynek a fels részét, azokat a szinteket, ahol a laboratóriumok kaptak helyet, szikrázó energiaháló vett körül. Ahirónak nem volt szüksége szavakra ahhoz, hogy utasítsa nindzsáit. A harcosokat személyesen válogatta, képezte ki ket, így elég volt néhány apró kézmozdulat és biccentés, hogy a tudomásukra hozza, mit vár t lük. Az épületbe való bejutás gyerekjáték volt. A MedTech ugyan rengeteg biztonsági kamerát helyezett el a körzetben és az épületben, de Ahiro mindegyik helyét pontosan ismerte, s t azt is tudta, hogy mikor melyik irányba „látnak", hogyan lehet kikerülni a hatósugarukból. Könny menet... Ahiro mindig megérezte, ha veszélyek leselkednek rá, mindig kiszagolta a csapdákat. Ezen az estén minden ösztöne azt súgta neki, hogy gond nélkül végrehajthatják az akciót. A Synsounddal ellentétben a MedTech olyan volt az alkalmazottaival, mint egy anyaoroszlán a kölykeivel: védte ket, figyelt rájuk, óvta az egészségüket. Még a biztonsági rökét is – azét a kett ét is, akik ezen az éjszakán a kapu közelében teljesítettek szolgálatot. Azét a kett ét, akiket Ahiro és az egyik nindzsája, Yosako pillanatok alatt becserkészett. A két pasast könny volt kicsalni a golyóálló üvegb l készült, külön leveg ellátó-rendszerre kapcsolt fülkéb l. Amikor pedig

kijöttek, elég volt néhány mozdulat. A borotvaéles nindzsakardok meg sem villantak a félhomályban... A csapat gyorsan haladt a tiszta folyosókon. A leveg ben fert tlenít szag terjengett. A falakat és a mennyezetet könnyen tisztítható és csírátlanítható rozsdamentes acéllemezek fedték. Ahiro kellemesnek találta a környezetet – sokkal kellemesebbnek és nyugodtabbnak, mint a Synsound állandóan zsúfolt és ezért mindig piszkos, zenészekkel, hóbortos alakokkal tömött folyosóit és helyiségeit. Ha olyan helyzetben lett volna, hogy döntéseket hozhat a saját életével kapcsolatban, ha választhatta volna ki, hol, melyik cégnek dolgozik, akkor talán egy ilyen helyen keresett volna állást magának. Ám az élet nem habos torta; az ember ostobaságot csinál, ha olyasmi után ácsingózik, amit sosem érhet el. Ahogy a kamerákat kerülgetve tovább haladtak, meglátták a mennyezeten elhelyezett vízcsapokat, az oldalfalakon a poroltó szelepeket. Tízméterenként egy-egy t zálló falú fülkét építettek be a falakba. Vész esetén ezekbe lehetett behúzódni. Az ember beugrott, a központi vezérl érzékelte a jelenlétét, és rázárta a vastag zsilipajtót, ami a vész elmúltával automatikusan kinyílt. A mínusz ötödik emeleten Ahiro és csapata megállt egy zsilipkapu el tt. A kapu hatalmas, masszív darab volt, háromszor olyan vastag, mint a korábban látott fülkék ajtaja, a súlya legalább egy tonna. A mellette elhelyezett szenzorba dugott kártyával lehetett kinyitni. Azon a napon a MedTechnél csupán néhány ember rendelkezett megfelel en kódolt kulcskártyával. Az egyik ilyen kártya Ahirónál volt. Eredeti tulajdonosa talán csak reggel, esetleg a délel tt folyamán fogja felfedezni, hogy az értékes plasztiklap helyett csupán egy hitvány bankkártya lapul a zsebében. Ahiro fekete ruhája egyik zsebéb l el vette a kulcskártyát, és gondolkodás nélkül bedugta a szenzorba. Semmi. Ahiro emberei lélegzetüket visszafojtva vártak. Ha mégsem stimmel valami, akkor pillanatokon belül villogni kezdenek a vörös jelz fények és megszólalnak a szirénák... A riasztórendszer nem aktiválódott. Halk zümmögés hallatszott, aztán a szenzorral szemközt kigyulladt egy zöld lámpa. Tompa kattanás, aztán... A vastag ajtó behúzódott a jobb oldali falba. Ahiro megkönnyebbülten dugta vissza a kulcskártyát a zsebébe.

Tudta, az ajtó önm köd en be fog záródni, ezért visszafelé is szükségük lesz a mágnescsíkos plasztiklapra. Beléptek. Miután az ajtó visszacsúszott a helyére, a hét ember, kardjukat készenlétben tartva, elindult a folyosón. Megismétl dött a pár másodperccel korábban hallott tompa kattanás. A nindzsák tudták, a zsilipkapu elvágta ket a MedTech torony többi részét l és az egész világtól. Harcra készen, felemelt fegyverrel haladtak el re. Átjutottak egy másik folyosóra. Ez szélesebb volt mint az el , és látszott rajta, hatalmas, vastag fémcsövekb l hegesztették össze. Ahirónak olyan érzése támadt, mintha a város csatornarendszerében lépkedne. A fémpadló furcsán csúszós volt, valamilyen bézsszín plasztikréteg fedte. A homorú mennyezeten acélcsövek csillogtak – ezekben futottak a vizet, az elektromos áramot, a t zoltó anyagokat és a gázokat továbbító vékonyabb csövek és vezetékek. Az acélcsövek mögött szell nyílásokat lehetett látni; ezek közül egyiknek az átmér je sem volt több hat hüvelyknél. Valamivel arrébb a széles cs folyosó még jobban kitágult. A csarnok egyik oldalában titániumrudakkal lezárt karámok sorakoztak. Mindegyik üres volt. A helyiség túlsó végében pedig... Semmi. Semmi? Ahiro meghökkent. Egyetlen robot rt, egyetlen androidot, egyetlen biztonsági embert sem látott. Itt valami nem stimmel... Ahiro gyorsan átvezette az embereit a csarnok másik végében lév ajtóhoz. Itt fegyveres röket kellett volna elhelyezni! Higuchi, aki Ahiro mögött alig tíz lábbal haladt, hirtelen elfojtott kiáltást hallatott. Ahiro hallotta, hogy a nindzsa kezéb l a plasztikbevonatú padlóra hullik a kard. Hátrapördült, és... A torkán akadt a leveg . Higuchi, a csapat leglassúbb tagja, elvesztette az egyensúlyát, megcsúszott valami nyúlós, ragacsos anyagon, és megkövülten bámult a föléje hajló rovarszer lényre. Ahiro megértette a helyzetet. Ebben a laborban a védelmet másképpen biztosították, mint máshol. A zöldes nyálkatócsában álló fekete, idegen lény legalább hét láb magas volt, és hihetetlenül gyors. Higuchi semmit sem tehetett ellene. Ahiro egyetlen pillanatra meglátta és meghallotta azt, amit az akkor már halott nindzsa élete utolsó másodpercében érzékelt: a fehér, kardszer agyarakkal teli pofa belsejéb l kivágódó másik, nedvesen csattogó állkapocs csattogását, a leveg be fröccsen nyálka cseppjeit. A reccsenést,

ahogy a bels , kisebb állkapocs bezúzta Higuchi koponyáját; a cuppanást, ahogy behatolt az emberi agyvel be. Ahirónak egy régi fegyver jutott az eszébe. Lándzsa... A hosszú, halálos sebet ejt , véres lándzsa, ami szinte azonnal visszahúzódott az idegen küls pofájába. A leveg ben szálldosó, a s nyálkával összekevered embervér–cseppek... A dühödt, mégis diadalmas harci rikoltás, ami olyan volt, mintha a haragvó, embergy löl istenek kórusban rjöngenének. A düh és a Gy lölet szimfóniája... Három idegen hat ember ellen. A dögök a mennyezetr l ereszkedtek alá, a csövek közül, ahol addig rejt zködtek. Ahiro még sosem harcolt ilyen lények ellen (erre csupán néhány civilnek volt alkalma), de mindig gyorsan tanult, és mesterien forgatta a kardját. Yoshiról már nem lehetett elmondani ugyanezt, pedig volt a legjobb Ahiro tanítványai között. Talán elfeledkezett arról, hogy a jó harcosnak úgy kell tekintenie a fegyverére, mint bármelyik testrészére; úgy kell mozgatnia a kardját, ahogy a lábát vagy a kezét. Yoshi nem ezt tette, és lassúnak bizonyult. Túl lassúnak, a páncélos test szörny pedig túl gyorsnak. A fekete karmok könnyedén széthasították Yoshi ruháját, és letépték a húst a vért böfög nindzsa mellkasáról. Aztán ismét megvillantak azok az iszonyatos fogak, ismét kilök dött a bels állkapocs. Yoshi a padlóra omlott. Ahirónak olyan érzése támadt, mintha gigászi imádkozó sáskák ellen kellene harcolniuk. Felemelte a kardját, és hátralépett, hogy jobb pozíciót találjon magának. Matsuo azonban az egyik pillanatot alkalmasnak találta a támadás megindítására. Felemelte a kardját (azt az srégi kardot, amely már nemzedékek óta a családja birtokában volt), és egyetlen gyakorlott suhintással belevágott az el tte tornyosuló bestia testébe. A penge átmetszette a dög fels testét, egészen a csíp jéig hatolt. Vérfagyasztó sikoltás hallatszott. Az idegen lény a padlóra d lt, de el tte még a sebéb l maró savvért fröccsentett Matsuóra. A nindzsa maszkja egyetlen pillanat alatt semmivé vált, aztán leolvadt az ajka, az orra, az arcb re, a nyaka egy része. Talán fel akart üvölteni – ragacsos párává változott torkán már egyetlen hang sem jött ki. Amikor még egyszer, életében utoljára leveg t vett, beszippantotta az idegen vérét; a sav szétmarta a hangszálait és a nyelvét.

Négy ember – két idegen ellen. Az életben maradt nindzsák ismét tanultak valamit. Kardjukat villogtatva áttértek egy másik taktika alkalmazására. A bestiák végtagjainak ízületeit célba véve belevetették magukat a közelharcba. Alig pár másodperccel kés bb fekete, torz ujjak, karok és lábak hevertek savtócsákat eresztve a folyosón. De a lények még ekkor sem visszakoztak; borotvaéles tarajkinövésekkel teli farkukat lengetve folytatták a támadást. A nindzsák kardja villámtáncot járt az acélfalú folyosón, és nem sokkal kés bb mindkét idegent megfosztották fegyverként használható testrészeikt l. A vonagló, karmos kezek már csak a padló plasztikborítását marhatták. Ahiro nem tartotta fontosnak a lényeket, csak addig foglalkozott velük, amíg veszélyt jelentettek rá. t csakis egyetlen dolog érdekelte... A fészek. A fészek, amely a csarnok túlsó végében nyíló ajtó mögött volt. Ahirónak, amikor belépett a következ csarnokba, olyan érzése támadt, mintha a pokolba került volna. A helyiség mennyezetén itt is acélcsövek futottak, de ezeket vastag, nyúlós, fekete massza fedte. A falakat is olyan szerves, göbös és kinövésekkel teli, ráncos és tarjagos, sötét és b zös valami borította, amit leginkább egy elrákosodott emberi szerv szöveteihez lehetett volna hasonlítani. A fekete anyag a padlót is befedte, de nem egyenletesen: itt-ott sima volt és vékony, másutt dombokat alkotott. A mennyezetet és a padlót takaró ocsmányság néhol összen tt, olyan képz dmények alakultak ki bel le, amelyeket leginkább a cseppk barlangokban található oszlopokhoz lehet hasonlítani. A szerves mocsokhalmok tetején hatalmas, obszcénül dudorodó, hosszúkás, húshéjú tojások álltak. Ahiro gyors léptekkel elindult. Az emberei hátramaradtak, iszonyodva néztek körül, de közben szemmel tartották a küls helyiséget is, számítva arra, hogy esetleg újabb „ rök" érkeznek. Néha egy-egy pillantást vetettek a hústojásokra, de nem mertek közelebb lépni hozzájuk. Ahiro nem ítélte el ket ezért; tudta, az emberi test szagára a tojások teteje szétnyílik, a hússzirmok visszahajlanak, és bentr l, a s , kocsonyás masszából kipattan az arcmászó, amely aztán életképes idegen petét juttat az ember gyomrába. Petét, amelyb l rövid id leforgása alatt kifejl dik az idegen lény. Kifejl dik, és világra hozza magát...

Ahiro az ajtóhoz legközelebb lév tojáshoz rohant. Közben el kapta az övéb l a speciális acélkapcsot. Amikor odaért a tojáshoz, az ocsmány, szederjes felületen látható „X" alakú bemetszésre pillantott, majd ráhelyezte az acélkapcsot. Megnyomott egy gombot. A kapocs karmai összecsukódtak, és egymáshoz szorították a tojás hússzirmainak szélét. Ugyanabban a pillanatban a kapocs oldalából fémt k pattantak ki, és belefúrták magukat a tojás héjába. A t k végén automatikusan szétnyíltak a minicsáklyák. A tojás most már csak akkor bocsáthatta ki magából ocsmány kincsét, ha a megfelel kód beadásával levették róla az acélkapcsot. Ahiro odabólintott az embereinek, aztán leguggolt, és fogcsikorgatva átölelte a nyálkás, pulzáló tojást. Amikor úgy érezte, biztosan tartja, lassan kiegyenesítette a lábait. Halk reccsenés a tojás alja elvált a padlótól. Ahiro körül reszketni kezdtek a tojások; megérezték a préda jelenlétét, és ösztönösen reagáltak. Ahiro tudta, már csak pár másodpercük van arra, hogy kijussanak a pokoli fészekb l. Ha nem sietnek, vagy ha elpártol lük a szerencse, ellepik ket a nyolclábú arcmászó pókok, és akkor... Akkor már sikoltani sem lesz idejük. Öt másodperccel kés bb kijutottak a bels csarnokból. Elrohantak a még mindig él , sziszeg rök, a savtócsákban hever , levágott, fekete testrészek, és a halott nindzsák maradványai mellett. Ahiro szeretett volna megállni, hogy búcsút vegyen t lük, de nem tehette. Parancsot kapott, amit teljesítenie kellett. Most, hogy megszerezte azt, amiért behatoltak az épületbe, nem ronthatott el mindent saját, ostoba szentimentalizmusa miatt. Keene világosan elmondta neki, mit kell tennie, s t, még a stratégiát is felvázolta. Keene engedélyt kapott arra, hogy parancsokat adjon neki. Yoriku úgy gondolta, a Synsoundnak szüksége van egy idegen tojásra, ezért a nindzsákat Keene rendelkezésére bocsátotta. Érthet minden, kivéve azt, hogy Yorikunak miért kell a tojás, de ehhez neki és a nindzsáknak semmi közük. A mester kíván valamit, k pedig teljesítik. Ilyen egyszer . Azok, akik meghaltak odabent, talán valami nagy ügy érdekében áldozták fel az életüket. Ahiro a legszívesebben elátkozta volna ket ostobaságuk miatt, de csak azért, hogy utána áldozzon az emléküknek. Buták voltak, meghaltak, de a Synsoundért és Yorikuért tették, tehát h snek kell ket tekinteni. Yorikuért mindent! Ahiro is szívesen meghalt volna érte.

3. Karácsony els napja Remek módja a karácsony megünneplésének, Phil! A MedTech Különleges Biztonsági Szolgálatának vezet je, Phillip Rice a labor ajtajához támaszkodva várta, hogy két beosztottja utolérje. – Ha csipkednétek magatokat egy kicsit, hamarabb túllenénk az egészen, és mehetnénk vissza oda, ahonnan jöttünk – vetette oda Eddie McGarritynek. – Nyissátok ki! – Nincs meg a kulcskártyád? – kérdezte McGarrity. – Az irodámban hagytam – felelte Rice. – Itt az enyém! – szólalt meg Ricardo Morez, és máris benyúlt vastag véd mellénye alá. – Hagyd! – szólt rá McGarrity. – Itt az enyém. – Kivette a zsebéb l a fehér plasztikkártyát, párszor megforgatta az ujjai között, majd laza mozdulattal beledugta a falon lév szenzorba. A rendszer válaszképpen bekapcsolt egy vörös jelz lámpát, majd kisvártatva villogni kezdtek a fények, és beindultak a szirénák. McGarrity összerezzent és kirántotta a szenzorból a kártyát. Csend támadt, a fények kialudtak. – Mi az isten...? Rice rámeredt. – Mi a franc van ezzel? McGarrity a kulcskártyára nézett. – Fogalmam sincs! Talán rátapadt valami a csíkra... – Ezek a szarok néha elvesztik a mágnesességüket, ha hitelkártya mellé kerülnek – mondta Morez. – Velem is megtörtént már... az otthoni kulcskártyámmal. Alig bírtam bejutni a lakásomba. – Ja, lehet. Csakhogy ezt nem a tárcámban tartom – mondta McGarrity, és ismét a gépbe dugta a kártyát. Vörös fény, villogás, sziréna. Rice arca elsötétült. – Harmadszor ne csináld, mert nem kapcsol ki a riasztó – mondta. – A rendszer szerint nincs felhatalmazásod arra, hogy belépj a laborba. Inkább Ricky kártyájával menjünk be. – Kinyújtotta a kezét. – Mutasd csak!

McGarrity odaadta a kulcskártyát Rice-nak. Morez közben el vette és a szenzorba dugta a sajátját. Kisvártatva kigyulladt a zöld jelz fény. Halk zümmögés, aztán tompa kattanás. Az ajtó becsúszott a falba. A b z rettenetes volt. Vér, emberi maradványok, az idegenek savas testnedve... Rice alig bírta levenni a szemét a förtelmes látványról. Elfordult, és a bels csarnok falán lév billenty zeten beadott egy kódot, hogy kikapcsolja az automatikát, ami öt másodperc múlva bezárta volna az ajtót. Amikor ezzel megvolt ismét a McGarrity kulcskártyájára nézett. – Nézd csak, Eddie! – mondta éles hangon, és feltartotta a fehér plasztiklapot. – Ez nem kulcskártya. Ez... semmi! – Mi van? – kérdezte McGarrity. – Ahogy mondom. Ez nem a kulcskártyád. – Rice keményen McGarrity szemébe nézett. – Szóval? Hol az igazi? McGarrity kinyitotta, azután gyorsan becsukta a száját. – A – azt hiszem... nem tudom, f nök. Amikor utoljára néztem, még nálam volt, és... – Mikor nézted meg utoljára? – Hát, azt hiszem akkor, amikor megkaptuk a tiszta egyenruhát. De az is lehet, hogy nem akkor – vallotta be McGarrity. – Tudod, egyszer en átpakoltam a cuccaimat a piszkos zsebeib l a tisztába. Nem néztem meg minden egyes vackot... – Remek! – mondta Rice. – Most láthatod, mit értél el ezzel! – Na várjunk csak egy kicsit! – tiltakozott McGarrity. – Hiszen te se tudtad használni a saját kártyádat! – De én tudom, hogy hol van. – Tényleg? – McGarrity arca majdnem olyan vörös volt, mint a haja. Morez olyan képet vágott, mintha mondani akarna valamit, de aztán úgy döntött, okosabban teszi, ha kimarad a vitából. – Valami problémád van velem, McGarrity? – kérdezte Rice nyugodtan, halkan, de fenyeget en. – Mondd meg, ha igen! Most mind a hárman felmegyünk az irodámba, és megmutatom, hol a kártyám. Aztán szépen lemegyünk az öltöz be, és szétnézünk a szekrényedben. Ha eddig még nem jöttél volna rá, valaki óriási hibát követett el. Illetéktelen személyek jutottak az épületbe, és ez valószín leg a te hanyagságodnak köszönhet ! Az ír fickó alsápadt.

– Ööö... Ne haragudj, Phil. – McGarrity ijedt arcot vágott. – Nincs veled semmi bajom, csak... Egy kicsit ideges vagyok. De ez érthet nem? – De igen. – Rice sarkon fordult, és az ajtóra mutatott. – Akkor most talán menjünk beljebb! *** Rice szórakozott mozdulattal a zsebébe nyúlt, el vett egy orvosi szikét. Úgy tisztogatta vele a körmét, mintha semmivel sem lenne hegyesebb és élesebb, mint egy szimpla körömolló. A másik két férfi lassan elindult a savtócsák és testcafatok között. Id nként riadt pillantásokat vetettek a túlsó ajtóra. Rice megértette ket, maga is ideges lett volna a helyükben, de minél el bb végezni akart a vizsgálattal. Három óra telt el azóta, hogy el ször kinyitották az ajtót. Id közben megvizsgálták a küls helyiséget, nincsenek-e benne arcmászók vagy üres tojások, aztán ellen rizték, hogy a bels ajtó sértetlen-e. Rice kiadott néhány parancsot, intézkedett, hogy további intézkedésig csakis és kizárólag a Biodivízió munkatársai juthassanak be a bels csarnokba. Töröltette az aktuális kártyák érvényességét, és új kódokat kért. – Három halott r, és három döglött behatoló – összegezte McGarrity a helyzetet. Mivel a tojások melegben és viszonylag magas páratartalom mellett fejl dtek a legjobban, a rendszer fenntartotta a plusz harmincnyolc fokos mérsékletet, a mennyezeti szórófejek pedig folyamatosan vízpermetet lövelltek magukból. Ennek köszönhet en a hullák már bomlásnak indultak. McGarrity megpróbált a lehet legkevesebbszer leveg t venni, de a b z így is felforgatta a gyomrát. Morez jobban bírta a dolgot, csak akkor húzta el a száját, amikor félrelökött pár karmos kezet, és megbökdöste az egyik emberi tetemet, hátha talál rajta valami árulkodó nyomot. Rice figyelmesen nézte a biztonsági rt. Magas, fekete b , izmos férfi volt. A haját a tarkóján a legutolsó divat szerint fehérre festette, a feje tetején és a homloka fölött meghagyta feketének. Ett l valahogy még

ádázabb lett a külseje. Sokan komolyan féltek t le. Az arca most nyugodt volt, a tekintete sem árulta el, hogy forr benne a méreg. – Nem hiszem, hogy csak hárman jöttek – jegyezte meg. – Én sem – mondta Ricky. A bakancsa orrával megpiszkálta az egyik hullát. – F leg azért nem, mert elt nt egy tojás, és ezek, ugye, nem vihették magukkal. – Én is tudom, hogy elt nt az a francos tojás! Felesleges emlékeztetned rá! – csattant fel Rice. Gyorsan eltette a szikéjét, lehajolt, és az ajtó mellé tett táskából el kapott egy vastag gumikeszty t. Felhúzta, el relépett, lehajolt, és megragadta az egyik hulla vállát. Megfordította, és az arc maradványaira nézett. A félig olvadt fej el rebillent. Rice megfogta az állat, és figyelmesen megvizsgálta az arcot. Már megint egy francos nindzsa! Japán harcos, aki ezúttal nem sok hasznát vette annak, amit a kiképzés során a fejébe vertek. – Ki a franc voltál, te szemét? – sziszegett az arcba. – És hol a pokolban van a tojásom? Természetesen nem kapott választ. Megrázta a testet, aztán felemelte, és a másik két hulla mellé lökte. – Nos, f nök? – kérdezte Eddie McGarrity, aki mindig a lehet legrosszabbkor akarta megmutatni, hogy van humorérzéke. – Mondott valamit a pasas? – Kapd be, McGarrity! Így vagy úgy, de meg fogom találni ezeket a rohadékokat! Ha pedig a kezeim közé kerülnek, akkor valami olyasmiben lesz részük, amihez képest az idegenek elleni harc vasárnapi piknik! – Rice ismét körülnézett a csarnokban. Ricky Morez közben a kézi kommunikátora segítségével ráállt a MedTech rendszerére. – Van valami? – kérdezte t le Rice. – Láttak valamit a kamerák? Be lehet azonosítani a halottakat? Morez a fejét rázta. – Semmi. – Visszaakasztotta az övére a készüléket. – Használható felvétel nem készült. A hullák beazonosítása lehetetlen. Sejtettem, hogy ez lesz. Ujjlenyomatuk sincs, lelézereztették magukról. A DSN tesztek is eredménytelenek. A három pasast sehol sem tartották nyilván. Egyszer en nem léteztek. Legalábbis a MedTech rendszerében nincs róluk adat. – Ha ott nincs, akkor sehol sincs – mondta Rice. Morez elgondolkozott.

– Minden tesztet megcsináltunk? – kérdezte. – Nem, de nem érdekes. A többi se vezetne eredményre. Ezek itt... – Rice a hullákra mutatott. – .. .szellemek voltak. Azért mindenesetre megcsináljuk a többi rutint is. Retinavizsgálat. Tenyér-lenyomat, talplenyomat. A DNS-mintájukat összevetjük a világhálón található adatokkal. B ranalízist végzünk. Mindent megcsinálunk, amit ilyenkor szokás, de el re megmondom, semmit sem fogunk találni. – Hát, f nök, ez azért nem olyan biztos... Ha a MedTechnek nagyon kell valami információ, akkor megszerzi. Rice megrázta a fejét. – Ezúttal nem fog menni a dolog. Le merem fogadni, hogy ez a három fickó hivatalosan sosem lépett be az ország területére. Illegálisan tartózkodtak itt. Talán nem is tudtak angolul. Talán semmilyen más nyelven nem beszéltek. Talán meg se születtek! – Mib l gondolod, hogy nem beszéltek angolul? – McGarrity lehajolt, keszty be bújtatott kezével megpiszkálta az egyik olvadt húscsomóból kiálló fogsort. – Ebb l nem igazán lehet meghatározni... – Sötéten elvigyorodott, aztán Morezre nézett. – A fogakat is ellen rizted? Morez bólintott. – Ja. Beszkenneltem amit találtam, és átküldtem a központi nyilvántartóba. Semmi. – Ezek a nindzsa fazonok általában külföldr l érkeznek – mondta Rice. – Lenyomozhatatlanok. A legtöbb esetben valamelyik cég bérli fel ket, ritkábban a kormány. Ebben az esetben biztos, hogy nem a kormány megbízását teljesítették, szóval...egy cég áll az ügy hátterében. A kormánynak nem kellene ilyen eszközökhöz nyúlnia, a MedTech szívesen átadna neki egy-két tojást, persze jó pénzért. Tehát egy cég... De melyik? – A franc essen ebbe az egészbe! – mordult fel McGarrity. – Mi vagyok én? Takarítón ? Húzzunk innen, úgyse tudunk kideríteni semmit. – Felegyenesedett, és undorodva a maradványkupacra nézett. – Nem t'om, f nök. Biztos, hogy nem valami drogos banda akart pénzhez jutni? Rice intett az embereinek, hogy kövessék, majd kisétált a csarnokból. Lehúzta a keszty jét, ledobta az ajtó mellé. – Kétlem. A drogosok legfeljebb egy királyn nek tudnák hasznát venni. Érthet , hiszen egyedül a f dögt l kaphatnak pemp t. Viszont egy hétköznapi halandó álmában sem gondolhat arra, hogy képes megszerezni

egy királyn t. De ha esetleg mégis megcsinálná valahogy, nem tudná megfelel körülmények között tartani. Egy ilyen állatot etetni kell. Biztosítani kell a számára a nyugalmat, különben nem hajlandó tojni. Ráadásul a tojások szart se érnek, ha nincsenek megtermékenyítve, akkor legalább egy herét is be kell szerezni. Az ilyesmit nem lehet elintézni a családi házak pincéjében... Egyetlen francos tojás semmit sem ér. – Rice elgondolkozott. – Ezzel legfeljebb csak ölni lehet. Elképzelhet , hogy pontosan erre kellett nekik. Odabólintott a megérkez , véd öltözékes takarítóknak, akik szótlanul bevonultak a csarnokba. – Mire gondolsz? – kérdezte Morez. – Hogy ki akarták nyírni magukat? Vagy hogy el akarnak tenni valakit láb alól? Nem találtak egyszer bb megoldást? Gyorsabbat? – Összerázkódott. – Hú, ha elképzelem, mit kell kiállnia annak, akibe az arcmászók belepetéznek...! Nem lehet túl jó, amikor az ember érzi, hogy növekedni kezd a hasában valami kis rohadék, ami aztán kirágja magát a világra. Brrr! Én a magam részér l inkább ágyban, párnák közt, végelgyengülésben szeretnék megdögleni. – Azért, mert gyáva vagy! – mondta McGarrity. Morez meglepetten ránézett. A vörös hajú ír felnevetett. – Csak hülyéskedtem. – A vallási fanatikusok mindenre képesek – jegyezte meg Rice. – Az ilyen eszel sök nem tudják, mi a logika. A fejükbe vesznek valamit, elhiszik, aztán megpróbálják valóra váltani rült terveiket. Talán valami ilyen csoport van a háttérben... Biztos nem drogosok csinálták, azok nem ennyire profik. Mert az egyszer biztos, hogy profik voltak, különben be se jutottak volna a laborba. – Azt hiszem, tudom, hogy csinálták – mondta McGarrity. Rice a tenyerébe csapott az öklével. – Igen! Már én is sejtem. Megszerezték a kulcskártyádat, és szépen besétáltak! – Én nem egészen erre gondolok – motyogta McGarrity. – Pedig a jelek szerint mindenki másnak megvan a kártyája. – Hát... – McGarrity megcsóválta a fejét. – Ez igaz. Nem tudom, az enyém hova lett, f nök. A múltkor még megvolt, a kezemben tartottam, de aztán... a ruhacsere után... – Megvonta a vállát. Úgy döntöttek, megvárják a liftet; egyiküknek sem volt kedve öt emelet magasságba felcaplatni a lépcs n, miután több, mint három órán keresztül izzadtak a trópusi melegben.

Néhány percnyi hallgatás után McGarrity törte meg a csendet. A hangjában nyoma sem volt korábbi hetykeségének. – Phil... Mit gondolsz, a fejemre ütnek ezért? Tudod, megértem, ha rámvered a balhét, elvégre tiéd a felel sség, meg minden, de... Rice nem válaszolt. McGarrity kiszáradó torokkal nyelt egyet. – Nem tudom, mi lesz, Eddie – mondta végül Rice, amikor beszálltak a liftbe. – Ha esetleg el kerül a kulcskártyád, akkor valaki más a hunyó. Ebben az esetben nyomozni fogunk, és kiderítjük, kit l lopták el. Ha viszont nincs meg a kártyád... Nos, Eddie, akkor kénytelen leszek rádmászni. Nyugi, segíteni fogok, és nem hagyom, hogy túl nagy szarba kerülj, de kénytelen leszek megtenni. Reménykedjünk. A vörös hajú ír olyan arcot vágott, mint egy kisfiú, aki a tömegben elvesztette a szüleit. – Kösz. Bárhogy is lesz... Köszönöm, hogy ilyen... megért vagy. – Ricky, továbbra is maradj rajta a központi adatbázison – adta ki a parancsot Rice. – Figyeld, hátha mégis el kerül valamilyen adat. Ha valaki nem hajlandó segíteni neked, fenyegesd meg nyugodtan. Szoríts meg egy pár tököt, ha muszáj. Információkat akarok err l a három marháról! Némán álltak a liftben, élvezettel szívták be a h s, tiszta, és szagtalan leveg t. A fülke felröpítette ket, a biztonsági csoport központjába. Amikor a lift megállt, Rice határozott hangon kijelentette: – Ha az adatbázisból semmi sem kerül el , amit használhatnánk, ráállítom a nyomra a vérebet. – Az... idegent? – hüledezett Morez. Rice fekete szemében vad fény lobbant. Kiléptek a liftb l, elindultak a steril folyosón. – Az idegenedet? – kérdezte McGarrity is. – Igen. A vérebemet...

4 Damon Eddington úgy érezte, az egész világon nincs szörny bb, visszataszitóbb hely, mint amilyen Manhattan karácsony másnapján. A városról régen halott nagyanyja jutott az eszébe. El ször nem tudta, miért; már évek óta nem gondolt a családjára. Aztán felszínre törtek a több évtizede eltemetettnek hitt emlékek, a gyermekkora. Akkor még élt a nagyanyja, és a szülei elküldték hozzá vakációzni. El ször azt hitte, utálni fogja az egészet (a nagyanyja szikkadt kis öregasszony volt, aki Bronxban, egy négyszobás lakásban élt); arra gondolt, az anyja csak le akaija t passzolni a szünid re. Aztán megkedvelte a dolgot, és a következ évben már akart átköltözni arra a pár napra. Maga a karácsony mindig csalódást okozott neki. A családja sosem volt különösebben vallásos, ezért legfeljebb az ajándékok miatt várhatta volna, de a nagyanyjának nem volt túl sok pénze, nem vehette meg neki a legújabb játékokat és lemezeket, és az anyjától meg az apjától is csak ruhákat kapott. Rendszerint pár zokni, néhány alsónem vagy egy-két pulóver volt a csomagban, de egyszer – csak egyetlenegy alkalommal – tátva maradt a szája a csodálkozástól, amikor átadták neki a Synsound egyik boltjában beváltható vásárlási utalványt. Ennek ellenére szerette Sheridan nagyit. Nem azért, mert a nagyanyja volt, hanem mert... Mert az társaságában nem számított, hogy más, mint a többi gyerek. A nagyi nem próbálta elrejteni t a barátai meg a munkatársai el l, és amikor a kártyapartnerei szóba hoztak egy másik gyereket, másvalakinek az unokáját, nem ment bele a „hasonlítsuk össze a srácokat" nevezet játékba. Igen, Sheridan nagyi úgy fogadta el t, amilyen volt. Nem akarta megváltoztatni, nem szégyenkezett miatta. Amikor aztán elég nagy lett ahhoz, hogy munkát vállaljon, sikerült összespórolnia annyi pénzt, hogy megvegyen magának egy olcsó, használt lejátszót, meg egy fejhallgatót. A szülei ragaszkodtak a fejhallgatóhoz, mert nem bírták a zenéket, amiket akkoriban szeretett, a nagyi azonban kijelentette, hagyja a csudába azt a hülyeséget, és úgy hallgassa a muzsikát, ahogy kell: normális méret hangszóróból. – Damon, kisfiam – mondta reszketeg, öreges hangján én félig már úgyis süket vagyok. Ha nem hangosítod fel annyira, hogy megrepeszd a falakat,

akkor t lem azt csinálsz, amit akarsz. Észre se fogom venni, amikor jól érzed magad. A karácsony hajnala... Igen, ez élesztette fel az agyában az emlékeket. Ahogy kinézett hatodik emeleti lakásának koromfoltos ablakán, nem látott mást, csak a közelben álló alacsonyabb épületek tetejét. A kis házak úgy gubbasztottak a felh karcolók tövében, mint gombák a tölgyek között. Akkor, régen is ugyanilyenek voltak a karácsonyok: szürkék, nyirkosak. Hó csak néha hullt, akkor is szürkévé vált, mire leért a járdára. A helyzet csak annyit változott azóta, hogy most több toronyház és felh karcoló tör az égre, és kevesebb kocsi jár az utcákon. Az emberek inkább légbringával és az egysín vasúttal közlekedtek – így sokkal olcsóbb volt. Damon, ha lehunyta a szemét és összpontosított, tisztán feltudta idézni a régi szagokat és hangokat. December 26-án kora reggel a nagyanyja felkelt, készített magának egy er s kávét, aztán – minden évben így csinálta – el vette a h szekrényb l a pulykát, amit el nap sütött. Kötényt kötött maga elé, leült az asztalhoz, és addig ügyeskedett, míg sikerült lefejtenie a csontról a húst. Ezután kis zacskókba csomagolta a húst, a tasakokra apró cédulát ragasztott, amire szálkás bet kkel ráírt valamit, majd egy kivételével valamennyit betette a fagyasztóba. Az elölhagyott zacskó tartalmából estére pástétomot készített. Damon nem is tudta volna megszámolni, hány karácsonyt töltött el úgy, hogy zenét hallgatott, és a csodálatos vacsorára várt. Pulykapástétom, félédes, krémes csokis süti... Ó, milyen finom volt! Tényleg, hány karácsonya telt el így? Csak három. Aztán feln tt, és nem mosolygott többé. Utoljára akkor örült szintén, amikor tizenkét éves korában a szülei átvitték a nagyihoz. Utoljára. Minden úgy zajlott le, ahogy korábban. Amikor véget ért a karácsony, elbúcsúztak egymástól. – Jöv re megint találkozunk! – mondta a nagyinak, de erre már nem kerülhetett sor. A ráncos arcú öregasszony csak bólintott, aztán integetett neki. Soha többé nem látta élve... Ahogy most, harmincegynéhány évvel kés bb az ablak el tt állt, Damon azon t dött, vajon a nagyanyja érezte, tudta-e, hogy nem lesz több közös karácsonyuk. Lehet, hogy már akkor sejtette, a következ márciusban, egy es s napon a tüdeje úgy gondolja majd, eleget dolgozott, és most már pihenni akar?

A nagyanyja volt az egyetlen ember, aki iránt valami szeretetfélét érzett. Hiányzott neki a kis, ráncos öregasszony. Elfordult az ablaktól. A lakását raktárhelyiségb l alakította ki a nyugati Harminckettediken, valahogy úgy, mint annak idején a Greenwich Village m vészei. Nem lehetett éppen „meleg fészeknek" nevezni: piszok hideg volt, rengeteg csótány lakott benne, a tet négy helyen eresztett, a küls téglafal pedig megrepedt. Sosem tudta meghatározni, hogy a harapós téli hideg a rosszabb, vagy a tavasz, amikor vödröket kellett elhelyeznie a padlón, hogy a becsorgó hólé ne áztassa szét mindenét. Néha eszébe jutott, hogy el kellene költöznie, miel tt az egész tet szétrohad és a nyakába szakad. Télen naponta veszekednie kellett azzal a szemét háziúrral, hogy csináltassa meg a f tést, nyáron pedig szinte szétolvadt a falak között. Gy lölte, hogy az „éhez muzsikusok" közé tartozik. Elege volt abból, hogy génkezelt m zöldségeken meg szójaburgeren kellett élnie. Valódi zöldségféléket, valódi gyümölcsöket, valódi húst akart enni, meg akarta kóstolni a Mojave–sivatag kísérleti telepein termesztett különlegességeket. Sejtette, hogy Jarlath Keene nem szójaburgert zabál, és nem eszik hetente négyszer klónozott tonhalból készült salátát, mint . Az a rohadék biztos nem kényszerül rá ilyesmire. Damon megremegett, és eltávolodott az ablaktól. A lakásba besüvített a hideg szél; már nem is akarta megállapítani, melyik résen. Ennyi jutott, gondolta, miközben átvánszorgott a kopott díványhoz. Leheveredett. Még rendes ágyam sincs... Ez az életem! Felült, keresztbe tette a lábát, és takarót húzott a vállára. Látta, ahogy a lélegzete párafelh vé válik a hidegben. A háziúr két emelettel lejjebb, egy hatalmas lakásban élt. Nemsokára felkel, és bekapcsolja a nappalijában álló elektromos kandallót. Akkor talán idefent is melegebb lesz egy kicsit. Persze az is lehet, hogy a vén fösvény elutazott, valamelyik rokonánál tölti az ünnepeket. Ha elment, akkor estére iszonyatos hideg lesz... A dívány körül hangszórók és ócska hangrögzít berendezések álltak, a falakon és a polcokon felcímkézett és jelölés nélküli lemezek, srégi kazettás magnók és CD-játszók sorakoztak. Egyetlen olyan készüléke sem volt, amivel jó min ség felvételt készíthetett volna, az egész szeméthalom csak arra volt jó, hogy rögzítse az ötleteit és kipróbálja, hogyan szólnak a kiagyalt effektek. Még egy

normális, a Synsound által elfogadhatónak tartott demolemezt se nagyon tudott összehozni. Ó, ha egyszer, csak egyszer bejuthatna a Synsound hipermodern stúdiójába! Csodákat tudna lemezre vinni! Persze ahhoz, hogy ezt megengedjék neki, el bb valami üt s anyagot kell produkálnia. Mivel más cucca nincs, hát ezzel, amit az évek során összeszedett. – Sikerülni fog – motyogta maga elé. – Sikerülnie kell! Egyszer. Talán... Egyszer... Gy lölte ezt a szót. Egyszer majd ez lesz, egyszer majd az lesz. Ostobaság! Gyerekkorában azt hitte, ha eléggé odateszi magát, ha áldozatokat hoz, és apait, anyait belead a munkába, akkor magától értet , hogy eléri a célját. Sikeres lesz és gazdag. Ismert és elismert. Természetes volt a számára, hogy Synsoundnál jelentkezett az els szerzeményeivel. Imádta a cég kiadványait, és máshová nem is nagyon mehetett: a Synsound már jóval az születése el tt bekebelezte valamennyi vetélytársát. Id nként ugyan fel–felbukkant néhány új, zenével foglalkozó cég, de egyik sem bírta sokáig a vetélkedést. Vagy behódoltak a Nagy Cápának, vagy elpusztultak. Ahol egy ilyen megakorporáció a favorit, másnak nincs helye a pályán. Egyszer... Mindig csak ez az átkozott szó! Annak idején egyfolytában az járt a fejében, hogy egyszer majd büszkék lesznek rá a szülei. Ez az elhatározás jócskán megkopott, most már anynyival is beérte volna, ha tudomást vesznek róla. A szülei azonban nem foglalkoztak vele, sosem becsülték azt, amit csinált. Talán érthet , mert a zenéje egyre sötétebb, egyre dekadensebb és rültebb lett. Habár... Nem. Az anyja és az apja már a születése óta utálattal nézett rá. Szabadulni szerettek volna t le. Csodabogárnak tartották. De miért? Azért, mert nem volt olyan, mint a többi kölyök? Mert tinédzserkora nem a szintetikus drogok b völetében telt el? Mert sosem került bajba a lányok miatt? Mert nem bandázott? Mert nem tombolt együtt a többiekkel a vérrock koncerteken? Mert más volt, mint amilyennek látni szerették volna? Miért? Miért? Miért? Már kölyökkorában dolgozni kezdett. Keményen melózott, minden szar munkát elvállalt. Mosogatott. Vagonokat mosott. Szemetet szállított. A legálisan és illegálisan m köd bárokban pincérkedett. A mocsokban turkált, guberált is, ha muszáj volt, mert csak az érdekelte, hogy megvehesse magának a gitárját, meg ami hozzá kellett. A középiskolában

találkozott olyanokkal, akik legalább annyira imádták a zenét, mint . Reménybeli muzsikusokkal, énekesekkel, zeneszerz kkel, rült fazonokkal, akik között nem keltett felt nést a vékony, magas, fekete hajú, tejfehér b srác, aki mindig a hóna alatt szorongatja a hangszerét. Akkoriban még barátai is voltak. Nem sok, de azért voltak. Akkoriban még nem volt magányos, nem érezte úgy, hogy bedeszkázták a feje fölött az eget. Miért? Miért? Miért változott meg minden? Talán azért, mert úgy döntött, a saját útját fogja járni? Hogy szakít a hagyományokkal, nem tör dik az aktuális divattal, és valami jobbat, értékesebbet fog csinálni, mint a mutáns androidok, az ipari zene megszállottai, a sikoltozó szintetizátorok? Feln tt, és magára maradt. A magány pedig valahogy sötétre festi az ember lelkét. A sötét lélekb l pedig csak fekete zene buggyanhat ki. Egyre kínzóbb magány, egyre sötétebb lélek, egyre feketébb zene... Ördögi kör. Egyedül volt. Éhezett és szenvedett, és eljutott arra a pontra, hogy saját zenéje, saját sötét teremtménye rabszolgájává vált. Nem voltak barátai. Nem voltak n i. Húsz-huszonkét éves lehetett, amikor fél évig együtt élt valami csajjal. Nem jött be a dolog, kiderült, az ilyesmi nem neki való. Már a nevére sem emlékezett. .. Talán szerette. Talán meg is mondta neki, mit érez iránta. Talán komolyan gondolta. De nem a n volt a legfontosabb a számára. Vörös hajú, mogyoróbarna szem csaj volt. Vagy lehet, hogy sz ke és zöld szem ? Teljesen mindegy. Most már ez sem számít. Csak a zene az, ami érdekes. A saját zenéje. A saját fekete muzsikája... A zene, ami idáig juttatta. Ami miatt magára maradt. Ami miatt mindent elvesztett. Mi maradt, amit még a sajátjának mondhat? A megszállottság? A düh? Igen. És a gy lölet. Damon gy lölte a közönséget, a Synsoundot, Jarlathot, de legf képpen önmagát, ezt a szánalmas, torz lelk emberkét, aki annyira irtózik mindent l, amit mások normálisnak tartanak – és annyira vonzódik mindenhez, amit eszel snek, rültnek bélyegeztek. Damon Eddington gy lölte és megvetette önmagát, és órákat, napokat töltött azzal, hogy megpróbált választ találni a leggyötr bb kérdésre: – Miért nem szeretek én valami... piacképesebb dolgot?!

5 Ahiro minden negyedórában ellen rizte a tojást. Tudta, a keltetési projekten dolgozó emberek bolondnak nézik, de nem foglalkozott velük. Yoriku keltet jét másképpen alakították ki, mint amilyen a MedTech laboratóriuma, az a csarnok volt, ahonnan az emberei ellopták a tojást. Az eltérések f okát a keltetés céljában kellett keresni. Ez a helyiség más volt, de itt is szem el tt tartottak két fontos tényez t: a megfelel körülmények biztosítását és a biztonsági intézkedések betartását. A MedTech laboratóriumát saválló plasztikbevonattal ellátott acélból építették meg, a tudósok rejtett videokamerákon keresztül figyelték a lényeket. Ezzel szemben itt, a Presley Hall egyik falának jelent s részét egy tizennyolc láb széles, kétréteg kvarcüveg ablak foglalta el. Az üvegtáblákat egymástól hat láb távolságra elhelyezett függ leges acéloszlopok támasztották meg. Az üvegfal mögött egy hatalmas ketrecet helyeztek el, amelynek titániumrácsait saválló plasztikkal vonták be. A ketrec aljában széles lyuk sötétlett, amelyen keresztül az épület földalatti részébe lehetett lejutni – vagy onnan felkapaszkodni. A lyukat most er s, vastag rács takarta. Ezt a rácsot az üvegfal innens oldalán elhelyezett kapcsolótábla segítségével lehetett kinyitni. Nemsokára egy idegen lény lesz a ketrecben. Egy szörnyeteg, amelyet az emberek teljes mértékben uralni fognak. Vajon mire gondol majd, amikor el ször elfoglalja „lakhelyét"? Talán a szabadságra? A ketrecben azonban egyel re csak egy kisebb üvegszekrény állt, ebben helyezték el a tojást. A kapocs még mindig összefogta a húsos héj szirmait. Az üvegfalon kívül lév m szerek mellett két biológus figyelte a kijelz ket, hogy szükség esetén módosítsák az értékeket, folyamatosan biztosítsák a megfelel h mérsékletet és páratartalmat. A tojás némán állt a sz k üvegszekrényben. A benne él lény türelmesen várt a felkínálkozó lehet ségre. A munka jó ütemben haladt, eddig minden a Keene által felvázolt tervek szerint történt. Ahiro munkafelügyel ként vett részt a terem átalakításában. Kissé nevetségesnek érezte a szerepét. felügyeljen a mérnökökre és a munkásokra? Éppen , akinek annyi köze sincs az építészethez, mint cápának a hegymászáshoz? Ennek ellenére kiderült, sokszor éppen az tanácsai segítségével oldották meg az el re nem látott

problémákat. A mérnökök terveztek, a munkások kalapáltak, hegesztettek és szegecseltek, pedig meghatározta, hogy a lehetséges megoldások közül melyik a legbiztonságosabb, hogyan kell a helyére illeszteni egy– egy elemet ahhoz, hogy ellenálljon majd egy kifejlett idegen lény belülr l érkez támadásainak. Yorikutól teljhatalmat kapott; elég volt megcsóválnia a fejét, és az emberek máris ugrottak, hogy javítsák a hibákat. A munkával december 31-én készültek el. A világon csupán egyetlen ember tudta, hogy Ahiro éppen ezen a napon született. Ajándékot nem kapott, csak egy telefonhívást, de nem is számított többre. A keltet elkészülte éppen elég örömöt okozott neki. Eszébe jutott, hogy Yoriku esetleg azzal akarta megajándékozni, hogy együtt dolgozhat ezzel a földönkívüli lénnyel, meg a Damon Eddington nevezet különc zenésszel. Eszébe jutott, de nem érdekelte különösebben a dolog. Számára mindennél többet ért az, hogy ismét tehet valamit Yorikuért, ismét szolgálhatja azt az embert, aki két évtizeddel korábban nem csupán az életét mentette meg, hanem akkor még csecsem húgáét is. Yoriku volt az, aki kirántotta ket a halál torkából, és azóta is tör dött velük. A legtöbb ember úgy gondolta, a legendás jakuzák a huszonegyedik század végén egyszer en elt ntek Japánból. Sokan azt hitték, erre azért került sor, mert a tizenhat legnagyobb japán cég a 2090-es években egyetlen gigantikus megakorporációvá egyesült, így már nem volt szükség a véreskez katonákra. A létrejött gigász az els éveiben kis híján háborúba keveredett a japán kormánnyal, amely nem akarta elismerni létjogosultságát. Nyílt katonai összecsapásokra csak azért nem került sor, mert a szervezet „az ország érdekében" sorban felszámolta a drogkereskedelmet, és ezzel óriási szolgálatot tett a b nözés ellen medd harcot folytató kormánynak, amely cserébe hajlandó volt változtatni korábbi véleményén. Ahiro apja az egyik jelent sebb drogcsempész társaság vezet je volt. Ahiro éppen csak betöltötte a tizedik évét, amikor a gigász emberei megtámadták a házukat. Ölbe kapta akkor tizenegy hónapos húgát, és menekülni próbált. Hiába. Az apját a szeme láttára vágta ketté egy géppisztolysorozat. A kisfiú arcából ömlött a vér; egy üvegszilánk hasította fel a b rt és a húst a szeme fölött és alatt. Megállt és felkészült a halálra; bátran nézett az eléje ugró, maszkos, fegyveres férfira.

Aztán megérkezett Yoriku, és megmentette ket. Ahiro tisztán emlékezett a jelenetre. Yoriku csupán egyetlen szót mondott: –Ne. És a maszkos férfi leeresztette a fegyverét. Yoriku akkor még karcsú volt és izmos, a haja dús, bár szül . Azóta meghízott és kissé elpuhult, hófehér haja er sen megritkult... Ahiro arra is emlékezett, amit Yoriku ezután mondott nekik. Ezek voltak azok a szavak, amelyek megváltoztatták az életét. – Túl fiatalok vagytok a halálra. Ahiro akkor látta utoljára a húgát, de telefonon többször is beszélhettek. Jól bántak vele. Néha elt dött, vajon hogy nézhet ki. Kíváncsi volt, de nem tartotta helyénvalónak, hogy az életével kapcsolatos részletekr l faggassa, a húga pedig magától nem beszélt ilyesmir l. Ahiro tudta, ahogy , a húga is mindent Yorikunak köszönhet, és ezért minden parancsát teljesítenie kell. Japánok voltak, tisztelték a hagyományokat, és mindennél fontosabbnak tartották a becsületet. Yoriku megölette az apjukat, de megkímélte az életüket. Ezért cserébe h ségesküt követelt. Ahiro, bár gyerek volt amikor erre sor került, pontosan tudta, mit vállal, és kés bb a húga is megértette a dolgot. Az anyjukkal egyikük sem találkozott, mindketten halottnak tartották. Ahiro megkérdezhette volna Yorikutól, mi lett vele, de úgy érezte, ezzel megszegné az esküjét. Egy szolga ne kíváncsiskodjon. Egy szolga hajtsa végre azt, amivel megbízzák, és örüljön gazdája sikereinek. Ilyen egyszer az élet. Ahiro az apja halála után nem sokkal Amerikába került, ahol Yoriku gondoskodott arról, hogy mindent elsajátítson, amire a jöv ben szüksége lehet. Megtanult angolul, megtanult írni és olvasni, megismerkedett a matematika alapjaival. Yoriku nem hivatalnokot akart faragni bel le (a cégnél elvégzend ilyen jelleg munkákra százával akadtak jelentkez k), inkább test rré, eleven véd pajzzsá akarta nevelni; azt akarta, hogy Ahiro megvédje t és megszerezzen a számára olyan dolgokat, amiknek más a közelébe se tud kerülni. Ahiro az évek során azzá vált, amire Yorikunak szüksége volt: sosem kíváncsiskodó, csakis a gazdájáért él harcos és szolga, vagyis nindzsa lett. Az évek során sosem kérdezte meg, mit miért kell tennie. Ha Yoriku kért valamit, teljesítette. Semmi sem számított, csakis az, amit Yoriku akart.

Nem ismerte a morált, elvégzett minden munkát, akár legális, akár illegális volt. Nem foglalkozott azzal, hogy értékelje, kategorizálja a tetteit és a végrehajtandó feladatokat – az ilyesmit urára bízta. Megtette, amit meg kellett tennie, és csak annyit gondolkozott, amennyit a siker érdekében muszáj volt. Yoriku katonájává vált, és semmivel sem lehetett volna rávenni az árulásra. Még a n k sem voltak rá hatással: tizenkét éves kora után, amikor a hangja mélyülni kezdett, mestere parancsára egyszer s mindenkorra megfosztották férfiasságától. Feln tt. Nem voltak barátai. Nem volt családja, és természetesen nem volt szeret je sem. Egy tágas, de szerényen berendezett lakásban élt az East Village egyik dojója fölött; a ház áttételes módon Yoriku tulajdona volt. Ideje nagy részét gyakorlással töltötte, mindig készen állt arra, hogy elvégezze a neki kiosztott feladatokat. Ha parancsot kapott, három perccel kés bb már ki is lépett a dojo hátsó kapuján. Yorikun kívül csak a dojo érdekelte. Az évek során sikerült elérnie, hogy az övé lett a város legjobb edz terme. Persze nem mindenki járhatott hozzá, tanítványait er sen megsz rte. Leginkább illegális bevándorlókkal, olyan fiatal japán férfiakkal foglalkozott, akik jó családból származtak, becsületesek voltak, és csak a körülmények szerencsétlen alakulása miatt hagyták el hazájukat. Olyanokkal, akik új életet akartak kezdeni Amerikában. Olyanokkal, akik számára még mindig fontosak voltak a japán értékek és hagyományok, mint a sokszor nevetséges és erkölcstelen amerikai életvitel. Olyanokkal, akik nem értették új hazájuk szokásait, akik nem beszéltek angolul. Japánban, a városi iskolákban tanították az angol nyelvet, de a szegényebb negyedekben és a kisebb falukban az éhez , az életben maradásért naponta megküzd gyerekek számára másodlagos dolognak számított a tanulás. Ahirónak pedig éppen ilyen edzett, kemény fiúkra volt szüksége, nem városi, kim velt puhányokra. Sikerült összeállítania egy kis hadsereget. A legutóbbi akció során elvesztette ugyan három emberét, de ez nem jelentett különösebb problémát a számára: könnyen pótolni tudta ket. Katonái éppen olyan en és odaadóan szolgálták, ahogy Yorikut. Ebben az esetben azt a parancsot kapta, hogy felügyeljen a tojás kikeltésére, és az rült zenész munkájára. Számára nem az volt a fontos, hogy Damon Eddington megalkothassa a Gy lölet szimfóniáját, hanem az, hogy Yoriku ismét elégedett legyen. Ha Yoriku azt akarja, hogy Eddington zenét szerezzen egy idegen lény segítségével, mindent

megtesz azért, hogy ez megtörténjen. Ha Yoriku úgy gondolja, hogy ezzel valamilyen módon megalázzák majd a MedTech-et, és ez örömöt szerez neki, akkor legyen úgy. Neki semmi köze az egészhez. Neki csak azt kell megtennie, amit elvárnak t le – de azt hiba nélkül.

6 2124. Újév napja Damon álmában több volt, mint muzsikus, zeneszerz és karmester. Teremt nek látta magát... Istennek, fels bbrend lénynek, Minden Zenék Megalkotójának. Nem pódiumon állt, hanem egy gyönyör , görög stílusú márvány piedesztálon, amelybe fenséges arcokat és szárnyakat faragtak. Büszke volt és szenvedélyes; több ezer zenésznek dirigált. A bal oldalánál ül több száz heged s mindegyike Stradivariuson játszott, pedig már 2064ben nyoma veszett a híres olasz mester keze alól kikerült legutolsó hangszernek. Csellók, brácsák, b k, rézfúvósok... Musszorgszkij egyik klasszikus darabját adták el . Két tucat hangversenyzongora, kétszer annyi hárfa; cs harangok és xilofonok... A hangszerármádia csodálatos összhangban játszott, a hangok óceánja bámulatos ütemben és harmóniában hullámzott, csengett, bongott és csilingelt, csilingelt, csengett... – Mi a...? – Damon felült, és megdörzsölte a szemét. Szent isten, milyen álmom volt! Még mindig hallotta a csilingelést. A csengetést. – Ó, Jézusom! – morogta ingerülten, és a videofonra nézett. Már nem hallotta az álmát; csak az a rohadt készülék csörgött. Az ujjai tétován megkeresték a videofon gombját – az asztal mellett összegy lt szemétkupac miatt ez nem volt túl egyszer feladat. Lenyomta a gombot, de a képerny sötét maradt, csak a hangszóró reccsent meg. Damon – mint már oly sokszor – legszívesebben a falhoz vágta volna az egész ketyerét. A videofonhívások az éjszaka közepén mindig rosszat jelentettek. Nem mintha lett volna családja vagy barátja, aki miatt aggódnia kellett volna, de szemétségnek tartotta, hogy valaki rácsörög, nem mutatja meg a pofáját, de közben jót röhög az álmos képén. – Mi van? – kérdezte rekedt, álomittas hangon. – Ki a franc vagy?

– Boldog karácsonyt, Damon! Igaz, már vagy egy hete elmúlt, de jókívánságok mindig jól jönnek, nem? – Keene? Te vagy az? – Damon megpróbált felülni, ami nem ment túl könnyen, és a derekára húzta a takaróját. Az istenit, gondolta, álmomban vezényeltem! – Jézusom! – mondta fennhangon. – Egész éjjel dolgoztam, Keene. Mennyi az id ? A francba! Alig egy órát aludtam! Mi bajod, hogy ilyenkor keresel? – Csak eszembe jutott, hogy felhívlak, és adok egy kis ajándékot, de ha... Damon kihúzta magát; az álom maradéka is kiröppent az agyából. Ösztönösen ökölbe szorította a kezét, megmarkolta a takaróját. – Ajándék? Miféle ajándékról beszélsz? Arra célzói, hogy...? – ...nem akarod megkapni... – folytatta Keene. – Ne csináld már, Jarlath! – kiáltott fel Damon. A legszívesebben üvöltött volna. Érezte, ha Keene egyetlen rossz szót szól, kiborul, nekiesik, elküldi oda, ahová való. – Ne szórakozz velem, légy szíves! Felébresztettél, és rám hoztad a szívbajt. Legyen ebb l elég, oké? – Tulajdonképpen – folytatta Keene arcnélküli hangja – nem igazán nevezhetném karácsonyi ajándéknak. Igazam van? Ez inkább... olyan, mint egy húsvéti tojás... Egy tojás, ami az apucikájára vár. – Damon olcsó, és rossz min ség készülékének hangszórójából különös, hátborzongató hang hallatszott, ami leginkább egy varangy vartyogására hasonlított. Keene nevetett. Damon a lábával kitapogatta a papucsát a hideg padlón. – Egy tojás? – dadogta. – Tényleg? Szent isten, Keene! Honnan szerezted? Keene vihogott. – Ilyen kérdéseket ne tegyél fel, Damon. Feleslegesen strapálod magad, úgysem válaszolok. A lényeg, hogy egy órán belül légy a Presley Hallban. Találkoznod kell bizonyos személyekkel. – Ott leszek! Hát persze, hogy ott leszek! – Damon, miután megtalálta a papucsát, az állához szorította a videofonkagylót, és megpróbálta felrángatni magára a nadrágját. – Presley Hall? Jól értettem? –Pontosan. És még valami... Damon összeráncolta a homlokát, mozdulatlanná vált. Ahogy Jarlath Keene hangja megváltozott, ösztönösen a készülékre, a sötét monitorra nézett. Szerette volna látni a pasas képét.

– Igen? Mi az? – Ne is várd, hogy a Presley Hall közelébe megyek, míg dolgozol. Majd ha végeztél, akkor talán... Ki akarok maradni a balhéból. Bármi történik, nem szabad elárulnod, hogy közöm van a dologhoz. Megértetted? Damon komoran bólintott, de aztán eszébe jutott, Keene nem látja. – Igen. Megértettem – mondta bizonytalanul. – Megértettem. Igen, értelek. De mi van akkor, ha esetleg... – Viszlát, Damon! Damon még mondani akart valamit, de Keene bontotta a vonalat. A francba! És mi lesz akkor, ha szüksége van valamire? Kit l kérjen asszisztenseket, eszközöket? Mit is mondott Keene? Találkoznia kell bizonyos személyekkel... Nem tehet mást, odamegy, és megnézi, kik azok. Meg kell tudnia, hogy ezek a „bizonyos személyek" ismerik-e t, a terveit, a motivációit. Isten kegyelmezzen mindenkinek, ha a Synsound valami másodrangú biológusokból és komputerszakért kb l álló csoportot kapart össze neki! De miért akar Keene kimaradni a buliból? Miért van szükség erre a fene nagy titkolózásra? Damon a legszívesebben beleüvöltötte volna a kérdéseit az éjszakába, hogy a hangja eljusson abba a puccos házba, odaát az East Side–on; hogy Jarlath Keene kiugorjon az ágyából és kénytelen legyen válaszolni. *** Újév napján, reggel fél hétkor rengeteg részeg, öntudatlan ember hevert az utcákon. Hideg volt és sötét, Damon mégis gyalog tette meg a Presley Halihoz vezet utat. Menet közben azon mélázott, mi vár rá a koncertteremben, és el-elt dött, milyen lehetett a város két-háromszáz évvel korábban. Az biztos, hogy akkoriban a dolgok sokkal tisztábbak, sokkal biztonságosabbak, talán szebbek voltak. Nehéz katonabakancsának vastag gumitalpa alatt megcsikordultak az utcán szétszórt üvegszilánkok; undorodva rúgta félre maga el l a 2123-as esztend hagyatékaként hátramaradt szeméthalmokat, papírdarabokat, és fintorogva nézett a mellékutcákban visongó patkányokra, a kukákban búvárkodó, mocskos hajléktalanokra, azokra a pemp fugg , b zl drogosokra, akikr l képtelenség lett volna megállapítani, hogy húsz vagy hatvan éve éltek.

Amióta, úgy száz évvel korábban megépítették a f tött járdákat, a hajléktalanokat és a drogosokat nem fenyegette a fagyhalál. Talán ennek volt köszönhet , hogy borzasztóan elszaporodtak. Olyanok voltak, akár a csótányok (ezekb l az ököl nagyságú dögökb l is jó néhány millió élt a házfalakban), mindenhová beszemtelenkedtek, és ha valaki félrerúgta ket, akkor hátrahúzódtak ugyan, de rögtön támadóállást vettek fel. Amikor végre a Presley Halihoz ért, felment a m vészbejáróhoz vezet keskeny lépcs soron. Elhaladt egy, a sötétben gubbasztó, árnyszer alak mellett, aki egy fényl , barnás, él lénynek t valamit szorongatott a markában. Damon megremegett, felgyorsított és félrefordította a fejét. Tisztán hallotta, ahogy a fal tövében guggoló ember foga alatt szétroppan a rovar kemény héja. Már korábban is hallott olyanokról, akik a szó legszorosabb értelmében véve csótányokon élnek, de még sosem találkozott ilyen féregvadásszal. Gyorsan rányomta a kezét a tenyérleolvasóra, és belépett az épületbe. Ahogy a vastag fémajtó becsukódott a háta mögött, szétnézett. A hely elhagyatottnak t nt. Éjszakai életet élt, a napnak ebben a szakában még sosem járt az épületben. Egy rövid és keskeny mellékfolyosó végében állt, de innen is érezte a terem nagyságát és ürességét, hallotta a halk neszeket, gumitalpú bakancsának csikordulásait a márványpadlón, a kellemetlen, s t ijeszt visszhangokat. Volt valami megmagyarázhatatlanul félelmetes a csarnokban, amit több tízezer ember befogadására terveztek. Valami... magányos és... kísérteties. – Mr. Eddington! Damon meglepetten pördült hátra. –Mi a...? A háta mögött álló fehér hajú férfi majdnem úgy meglep dött,mint Damon. – Elnézést – mondta a férfi gyorsan. – Nem akartam megijeszteni. Michael Brangwen vagyok, hármas szint biomérnök. – Fehér bajusza idegesen remegett, száját zavart mosolyra húzta, és húsos kezét el relökve kis híján Damon gyomrába bökött. A zenész kénytelen volt kezet szorítani vele. – Azt mondták nekünk, hogy itt kell találkoznunk önnel. Azt hittem, vár ránk. Ez itt Darcy Vance, egyes szint biomérnök.

Egy hosszú arcú, sz kecsíkos hajú, acélkék szem n lépett el az árnyékok közül. Bólintott, de nem húzta ki a kezét laborköpenyéb l. A fehér köpeny alatt mályvaszín blúzt viselt. Az arca olyan sápadt volt, amint a tojás héja, az arckifejezése inkább komor, mint lelkes. – Örvendek – mondta. A hangja sokkal érdekesebb volt, mint a külseje, tiszta és szépen cseng , Damonnak egy klarinét jutott róla eszébe. – Nem szóltak önnek, hogy itt leszünk? Damon megköszörülte a torkát, és megpróbálta legy zni ijedtséggel kevered meglepettségét. – Én... ööö... Csak annyit mondtak, hogy találkoznom kell néhány emberrel. Arról, hogy pontosan hol lesznek ezek az emberek, senki sem informált. Brangwen elindult a várótérben, Damon ösztönösen követte. A fehér hajú férfin látszott, már legalább ezerszer járt itt, Darcyról viszont lerítt, hogy még nem, vagy csak néhányszor fordult meg ezen a helyen. Damon izgatott volt attól, ami rá várt, ám ennek ellenére izgalmasnak és üdít nek találta a n jelenlétét. Darcyn látszott, óriási hatást gyakorol rá az álmárvány padló és a legalább hat láb kerület , márványszer anyagból készített oszlopok, amelyek úgy álltak a helyükön, mintha nélkülük leszakadna a f bejárat kupolás mennyezete. A fogadórésznél majdnem minden fehér volt – a padló, az oszlopok, de még a fémmennyezet is –, és ez a részlet valahogy rómaivá változtatta a helyet. Damon szerint túlságosan fényes és szemkápráztató volt a jelenség; már alig várta, hogy bejussanak a koncertterem szén– fekete nyugalmába. Ennek ellenére megértette azokat, akikb l els re ámulatot váltott ki a látvány. – Nagy megtiszteltetés a számomra, hogy önnel dolgozhatom ezen a projekten, Mr. Eddington – mondta Michael Brangwen izgatottan, amikor elindultak a kanyargós folyosókon, amelyek létezésér l Damon addig nem is tudott. Brangwen a menetiránynak háttal lépkedett, hogy beszéd közben minél jobban lássa a zeneszerz t. — Imádom a munkáit. Egészen kivételes zenegy jteményem van... Az ön valamennyi felvételét megszereztem. Még a legels k is megvannak! Brangwen jelent ségteljesen Darcyra pislantott. A n hunyorogni kezdett, aztán észbe kapott, rájött, hogy neki is kellene mondania pár szót. – Attól tartok, Mr. Eddington, csalódást fogok okozni önnek. – Darcy arca meghökkent en sápadtnak t nt hátrafésült, fekete hajához

képest. Hirtelen elvörösödött, az orrán és a szeme alatt árulkodó, piros foltok jelentek meg, magas homlokára pedig rárajzolódott egy aggodalmas, csinos, de mély ránc. – Önhöz hasonlóan én is a munkám megszállottja vagyok. Nem nézek filmeket, és nem s n hallgatok zenét, ezért nem igazán ismerem az alkotásait. Sajnálom... – Ismét megváltozott az arckifejezése, ezúttal felderült. – De ett l függetlenül én is örülök ennek a munkának. Egy idegennel fogunk együtt dolgozni! Pompás, ugye? Biztosíthatom, minden t lem telhet t elkövetek a siker érdekében. Keresve sem találhatna nálam szorgalmasabb munkatársat. Nos, gondolta Damon, legalább mind a ketten biomérnökök, nem pedig ostoba kis biológusok. A f nökség ezek szerint tényleg érdekesnek és fontosnak tartja a projektet, mert ha nem így lenne, a személyzetisek nem ilyen használható embereket irányítanak a munkára. Ráadásul Michael Brangwen ismerte és szerette a zenéjét. Vance... Nem érdekes. Ötven százalék – nem is olyan rossz arány, ha figyelembe vesszük, hogy a kritikusok és a közönség milyen értetlenséggel fogadta a legutóbbi m vét. Persze most ennek sem volt jelent sége; most csupán egyetlen dolog számított: a Gy lölet szimfóniája. Elég ebb l az udvariaskodó mellébeszélésb l! – Mutassák a tojást! – kérte. – Ó, igen! Természetesen. – Brangwen lelkes hadonászással mutatta az utat. Ráfordultak az utolsó folyosószakaszra, majd megálltak egy teherliftnek felvonó ajtaja el tt. Az id sebb férfi olyan türelmetlenül nyomta meg a gombokat, mintha képes lenne a puszta akaraterejével siettetni a liftet. – Garantálom, hogy tetszeni fog önnek amit lát. Ez semmihez sem fogható, ami a környezetünkben található. Tulajdonképpen nagyon kevesen láttak idegen tojást... Legalábbis azok közül, akik életben maradtak a dögökkel való találkozás után. A lift ajtaja kinyílt. Mindhárman beléptek a fülkébe. A biomérnök szünet nélkül fecsegett. Amikor a lift megállt kiszálltak. Damon szótlanul követte két társát a folyosókon. Kezdett elege lenni Brangwen hangjából, és egy id után beleszédült a sok kanyargásba. Mire kiléptek a harmadik liftb l már fogalma sem volt arról, merre járnak. Induláskor még megpróbálta memorizálni az utat, de már régen felhagyott ezzel a próbálkozással.

– Ragyogó ötlet, Mr. Eddington, hogy fel akarja használni egy idegen hangjait a legújabb alkotásához. A Gy lölet szimfóniája... Remek cím! – lelkendezett Brangwen. – A negyedik szimfóniájában, a Maestro de Santanában is pompásan hangzana valami ilyen effekt... Elhaladtak egy narancsszín ajtó el tt. Darcy Vance hirtelen oldalra húzódott, és maga elé eresztette Damont. Brangwen közben kulcskártyát csúsztatott egy másik ajtóba. A vastag acéllap engedelmesen oldalra csúszott. Sorban beléptek a helyiségbe. Damontól balra acélrudakkal meger sített páncélüveg-lap csillogott. A terem szélessége négy méter lehetett. Jobbra, a sarokban egy hatalmas, modern hangkever állt. Valamivel arrébb kapcsolópultokat helyeztek el, a konzolokba monitorokat építettek. Damonnak fogalma sem volt arról, milyen célt szolgálnak, de sejtette, hogy valami közük lehet a tojás megóvásához és felnyitásához, valamint a kés bb megszületend idegen lény megfigyeléséhez. – .. .tudja, a harmadik tételben, amikor felhangzanak azok a robbanások. – Brangwen elhallgatott; a jelek szerint valamilyen válaszra várt. Damon nem sokat hallott abból, amir l a biomérnök locsogott. Az igazat megvallva nem is érdekelte. Minden figyelmét az üvegfalon túl álló idegen tojás kötötte le. Iszonyatos, mégis gyönyör volt. Hosszúkás, pulzáló hústömeg, aminek a belsejében ott lapult a mesterm ve kulcsa... S milyen közel van hozzá! Damon az üveglapra szorította a tenyerét. Elmosolyodott. Azt kívánta, bárcsak szétolvadna az átlátszó fal; bárcsak megérinthetné, megsimogathatná a tojás kissé érdes felületét. Lélegzetét visszafojtva állt, megszédült. Olyan érzése támadt, mint akkor, amikor legel ször állt ki a közönség elé koncertezni. – Rá tudjuk bírni, hogy szétnyíljon? – Ó, bármikor! – Brangwen a zeneszerz bal válla mögött állt. Damon valahogy képtelen volt elszakadni a látványtól. – Minden készen áll – folytatta a biomérnök. – Biztonsági berendezések, medikai figyel rendszerek és természetesen a hangrögzít berendezések, a kever pultok is. Minden! Bármikor kezdhetünk. – Pompás! – Damon izgatottan dörzsölte a tenyerét. Végigpillantott a tennen, de hiába kereste, sehol sem látta azt, amire pedig mindenképpen szüksége lesz. A gyomrába beleszúrt a kétely és az aggodalom t je. A teremben csupán hárman tartózkodtak: és a két asszisztens.

Er lködve nyelt egyet. – És hol a... donor klón? Vance és Brangwen jelent ségteljesen összenézett. Damonnak rossz el érzete támadt. Égni kezdett a gyomra az izgalomtól. – Mi a baj? – kérdezte. – Most miért néznek így rám? Brangwen hallgatott, így Vance kénytelen volt válaszolni. – Ami a donor klónt illeti... Még nincs meg. – Micsoda?! A fiatal n széttárta a karját, jelezve, hogy semmir l sem tehet, és nem ismeri a részleteket. Brangwen arckifejezése hirtelen olyan lett, mint a rémült kiskutyáké. Félrefordult, és hagyta, hogy Vance adjon magyarázatot Mr. Eddingtonnak. – Az a helyzet, hogy a létfenntartó rendszer, amit a Synsound a tojásnak és az idegennek épített, borzasztóan drága volt, ráadásul a vártnál jóval magasabb lett a tojás megszerzésének költsége. Ööö... Nézzen csak körül, Mr. Eddington! – A n a berendezésekre és az üvegfal mögötti biztonsági zónára mutatott. – Két hónappal ezel tt itt még csak egy szokványos raktárhelyiség volt. De gondolom, ezzel ön is tisztában van. Most viszont... Az üvegfal mögötti rész fala kvarcból készült. Minden apró részletet meg kellett tervezni és építeni. Meg kellett szerezni önnek a tojást. Biztosítani kellett az ön számára a segéder ket, vagyis Michaelt és engem. A költségvetésbe már nem fért bele a klón. Úgy tudjuk, egyetlen klón többe kerül, mint ez az egész, amit itt lát. A pénz pedig... elfogyott. Damon úgy érezte magát, mintha pörölykalapáccsal csaptak volna a mellkasára. – Nincs pénz?! Eddig eljutottak, és most egyszer en kijelentik, hogy nincs több pénz? Mi az istent képzelnek maguk? Mindig ezt mondják... De miért? Most miért állították le a folyamatot? – Beszéd közben egyre er södött a hangja. – Mr. Eddington, biztosíthatom, nem rajtunk múlott a dolog – mondta Vance gyorsan. – A tervezés és az építkezés során semmiben sem kérték ki a véleményünket. Minket átirányítottak erre a munkára, nem kifejezetten erre szerz dtettek. Azért éppen minket, mert tudják, szívesen dolgozunk önnel. Brangwen együttérz en rátette a kezét Damon vállára.

– A kollégan mnek igaza van, Mr. Eddington. Mr. Keene és Mr. Yoriku hozta meg a költségvetéssel kapcsolatos döntéseket. Vagyis f ként Mr.Keene, azt hiszem. Ahogy Darcy mondta, Mr.Keene kijelentette, hogy a felszerelés és a biztonsági berendezések túlságosan sokba kerültek. F ként a tojás megszerzésének költségeit sokallta. Így aztán nem maradt pénz a klónra. – Brangwen arca komor volt. – Azt hiszem, ez többé-kevésbé érthet . A klónok mesterséges él lények, a piaci értékük meghaladja az egymillió kreditet. Ráadásul az Élettervez Hivatal és tucatnyi más, hasonló szervezet intézkedései miatt az el állításukat szigorúan ellen rzik, csakúgy mint azt, hogy milyen célra használják fel ket. Ezeknek a szervezeteknek mindenhol megvannak a maguk informátorai. Legális úton nem juthattunk volna klónhoz. Léteznek olyan vallási csoportok is, amelyek a kor valamennyi társadalmi problémája miatt a klónokat teszik felel ssé. Ezek a szekták tipikusak; mindig felhívják magukra a médiák figyelmét, és mindig készen állnak arra, hogy bármit...hangsúlyozom: bármit megtegyenek céljaik elérése érdekében. A Synsound pedig nem engedheti meg magának, hogy ilyen mérték negatív reklámot kapjon egy bizonyos anyaga. Ha pedig illegális klónt próbáltunk volna szerezni... Nos, ebben az esetben számos szövetségi törvényt kellett volna megszegnünk. A Synsound vezet sége nem hajlandó ilyesmire. Könnyen el lehet képzelni, mi lett volna a következménye annak, ha a nyilvánosság elé kerül, hogy a cég egy illegálisan beszerzett vagy el állított klónt egy, az idegenekkel kapcsolatos kísérlet végrehajtása során használt fel... – Brangwen hangja elcsuklott. – Szent isten, jobb, ha ebbe bele se gondolunk! Damon úgy érezte, kiszáll az er a lábából. Kinyújtotta a kezét, és elkapta az egyik kerekes szék támláját, hogy meg rizze az egyensúlyát. – És most mit csináljunk? – kérdezte rekedten. Magához húzta a széket, leroskadt rá. – Itt van ez az egész... Itt ez a remek stúdió, a ketrec, a felszerelések, a m szerek, és itt van ez a tojás is, benne egy idegen lénnyel, ami sosem kelhet ki. Mit csináljunk? Egyáltalán tehetünk valamit? – Brangwen arcára nézett. Az id sebb férfi lesütötte a szemét. Damon ekkor a n re pillantott, aki mereven nézett vissza rá. Hosszú csend után Darcy adott választ Damon kérdésére. – Él alanyt kell használnunk. Damon hüledezve meredt rá.

– Úgy érti... Meg kell ölnünk valakit? A n lassan bólintott. Damon az arca elé kapta a kezét. Megremegett. Hirtelen úgy érezte, nem a saját keze, nem az ujjai feszülnek az arcához, hanem egy arcmászó féreg ízeit lábai. Végigfutott a hideg a hátán. Leeresztette a kezét az ölébe. A düh és a csalódottság, ami egy perccel korábban megtöltötte az agyát, most elillant, és valami kimondhatatlanul , ragacsos félelem költözött a helyükre. – Nem, ó, istenem, nem! Ezt nem akarom! Brangwen megköszörülte a torkát, és bizonytalanul megérintette a zeneszerz vállát. – Nos, ez nem egészen olyan, mint egy gyilkosság – mondta. Beszéd közben egyre lejjebb hajtotta a fejét. – Azért senkit sem lehet felel sségre vonni, hogy megöl valakit, aki amúgy is meg akar halni. Vannak olyan emberek, akik boldogan vállalnák, hogy egy arcmászó rájuk ugorjon, akik arra vágynak, hogy életet adjanak egy idegen lénynek. Léteznek vallási fanatikusok...elmebetegek... akiknek ez az egyetlen életcéljuk. Damon megdörzsölte a tarkóját. Megpróbálta átgondolni a helyzetet. Eddig minden egyszer volt. Elment Keene-hez, elmondta mit akar, és kivárja, míg mindent megkap. Ez mindig is így történt. Mindig, egészen mostanáig. Mit akarnak ezek? Azt, hogy könyörögjön? Hogy térden álljon? Egyáltalán elfogadhatja azt, amit így, kimondatlanul felajánlottak neki? Egyezzen bele abba, hogy egy él , lélegz embert állítsanak a tojás elé? Vajon tényleg léteznek olyan emberek, akik meg akarnak halni, akik számára a gyönyör netovábbja, ha az arcukra mászik egy nyolclábú förmedvény, ami olyan, mintha egy skorpió és egy darázs keresztezése lenne? Vannak olyanok, akik boldogan t rik, hogy ez az emberfej nagyságú dög átfogja a koponyájukat és a szájukba juttasson egy embriót, ami aztán... Még belegondolni is borzalmas, mi történik azután! Damon nyelt egyet. – És hol találhatnánk ilyen embereket? – kérdezte reszel s hangon. – Ilyen... fanatikusokat? – Elgyengült. Álmában sem gondolt arra, hogy az ötletének, a tervének ilyen iszonyatos következményei lehetnek. rjít nek találta a gondolatot, hogy a Synsound képes arra, hogy mesterségesen el állított klón helyett egy valódi embert használjon a cél érdekében.

Hiszen ez... gyilkosság! Bármerr l nézzük, bármivel magyarázzuk, gyilkosság! Darcy Vance el rébb lépett. Az arca nyugodt volt és közömbös; pontosan úgy nézett ki, mintha csak egy bonyolult, de pusztán elméletben létez tudományos problémát kellene megoldania. Talán neki is voltak ellenérzései az elképzeléssel kapcsolatban, de nem látszott rajta. Viselkedésével és fellépésével mintha arra akarta volna rábírni Damont, fogadja el a tényeket, és ne vigyen túl sok érzelmet a dologba. – Ezt a kérdést én is feltettem Mr.Keene-nek – mondta a n színtelen, de határozott hangon. – Azt felelte, ha ön elfogadja az él alany felhasználását, csak annyit kell tennünk, hogy szólunk Mr. Ahirónak, aki majd mindenr l gondoskodik. Damon felemelte a fejét. – Ahiro? Az meg kicsoda? – Mr.Keene-nek dolgozik – mondta Brangwen. Ideges volt, de a lelkesedése sem párolgott el. Hol az üvegfal mögötti részre, hol Damonra nézett. – Ha ön kiadja a parancsot, uram, akkor Mr. Ahiro teljes mértékben a rendelkezésünkre fog állni. – Bármikor és bármiben – tette hozzá Darcy Vance.

7 Darcy hazament és Damon Eddington is elindult. Michael Brangwen egyedül maradt a laboratóriumban. Egész nap erre a percre várt. Belenyúlt a gy rött papírzacskóba, amiben a vacsoráját – két mesterséges marhahúst tartalmazó minikonzervet és a divatosan kékre színezett chipset – hozta magával, és kiemelte bel le az alján lapuló tárgyat. A konzol elé, a fénybe tartotta a lemezt, ráhunyorított a címkéjére. Még mindig ámulatba ejtette a tény, hogy egy ilyen apró lemezkére olyan sok csodálatos melódia ráfér. A saját szakterületén profinak számított, de munkája során többnyire él lényekkel foglalkozott. Számára az, hogy bizonyos emberek zenévé tudják változtatni az élettelen anyagokat, a fémet és a plasztikot, legalább olyan csodálatos volt, mint a laikusok el tt mindaz, amit rutinfeladatnak tartott. A biomérnöki munka? Semmiség! Nincs abban semmi bonyolult, hiszen csak él , változó, szaporodó „nyersanyaggal" kell foglalkozni. A gépek amúgy is majdnem minden részfeladatot tökéletesen elvégeznek, az embernek csupán annyi tennivalója marad, hogy a megfelel id ben meg– nyomja a megfelel szín , feliratú vagy formájú billenty t. A genetikusok még mindig nem tudják biztosan, hogyan lehet életet lehelni az élettelen anyagba, a Synsound azonban képes arra, hogy ilyen nevetséges kis tárgyakba átplántálja a létez legnagyobb csodát: a zenét. Michael átvitte az új lemezt a tesztkonzolhoz. Korábban, amikor Damon végrehajtotta a felvétel el készületeit, a háttérbe húzódva állt és bámult. Nem sokat értett a folyamatból. Szeretett volna megkérdezni néhány dolgot, de nem merte zavarni a m vészt. Odahaza remek lejátszója volt, de ehhez a berendezéshez képest ócska kacatnak t nt. Azokhoz a zenékhez pedig, amiket meg akart hallgatni, a legtökéletesebb hangzást produkáló gépezet illett. A lemezt használtan vette. Ritkaságnak számított a piacon. Az eladó, az a dilinyós hajú tinédzser kölyök, aki képtelen volt megtalálni a dobozból kiesett tájékoztató cédulát, nem is sejtette, milyen kincset tart a kezében amikor foghegyr l odavetette neki: – Egy ötös lesz! Michael megfordította a tokot, és jóles izgalommal végigolvasta a lemezen szerepl m vek listáját. Egy 1989-ben készült CD feljavított átirata volt. A „Remekm vek" címet viselte. Az el adó Erich Kunzel és a

Cincinnati Pop nev nagyzenekar volt. A legendák! Olyan számokat adtak el , mint a „Hosszú menet" a Symphonie fantastique-b l, a „Pokol tornáca" az Elátkozott Faust-ból, az Operaház fantomjának nyitánya. Csupa-csupa olyan m , ami hangulatilag fekészítette t arra, hogy együtt dolgozzon Damon Eddingtonnal. Persze voltak olyan számok is, amik nem nyerték el a tetszését. A Psycho és a Poltergeist cím filmek zenéje valahogy nem fogta meg. Óriási lemezgy jteménnyel rendelkezett, és imádta a muzsikát, de mindig akadt egy-két olyan dallam vagy komplett , amire valahogy nem bírt ráhangolódni. Gyors mozdulattal kivette a lemezt a tokból, és behelyezte a lejátszóba. Halk surrogás hallatszott. Megnyomott egy gombot; beindította a lejátszást. Elátkozta a rágógumizó kölyköt, az eladót, aki nem tudta el keríteni a lemezhez elvileg járó füzetkét. Semmi sem figyelmeztette arra, hogy a listán a „Nyitány" cím alatt szerepl negyvennyolc másodperces anyag nem zene, hanem egy tomboló vihar mennydörgéssel és villámsistergéssel szerezett hangja. A dolog olyan váratlanul érte, hogy megremegett és hevesebben kezdett verni a szíve. Aztán elvigyorodott, kinyújtotta a kezét és megkereste a hanger szabályzót. Lejjebb halkította a készüléket. Semmi szüksége sem volt arra, hogy benézzen hozzá valami biztonsági r vagy más fogdmeg. H ha! – gondolta. Ez aztán a zene! A természet zenéje! Er s és falrenget . Mosolyogva hátrad lt a széken, a tarkója mögé tette a kezét és hagyta, hogy a hanghullámok a hátukra vegyék. *** A lemez anyaga valamivel kevesebb mint egyórás volt. A modern vekhez képest hosszú, de korántsem elegend ahhoz,hogy kielégítse Michael igényét. A férfi szerette volna újra meghallgatni a lemezt, de úgy dönött, inkább kiveszi a készülékb l. Gondosan visszatette a tokjába, majd rendet rakott maga után és még egyszer körülnézett. Indulnia kellett; ha rövid id n belül nem tartja oda a kulcskártyáját a leolvasóhoz, bajba fog kerülni a hét végén, amikor a személyzetisek átnézik, hogy ki mennyit tartózkodott az épületben, ki mennyit túlórázott engedély és el zetes bejelentés nélkül.

Természetesen nem állt szándékában kifizettetni azt az id t, amit azzal töltött, hogy a cég berendezésén meghallgatott egy lemezt. Igazság szerint az se nagyon érdekelte, hogy mennyit fog kapni a munkájáért. Örült, hogy egyáltalán dolgozhatott. Az, hogy részt vehet ennek a tervnek a végrehajtásában, azt jelentette, hogy néhány hétre, talán egy hónapra, esetleg még hosszabb id re van munkája. Utána pedig... El vette a kabátját a szekrényb l, felvette. Hirtelen nagyon furcsán érezte magát. Vajon mikor fogja megkapni a fizetési csekkjével azt a rohadt képeslapot? Boldogan közöljük, hogy ön ezennel nyugdíjba vonul! Brrr... Persze érthet , hogy elküldik. Már hat hónapja elérte a nyugdíjkorhatárt, amit a Kongresszus 2113-ban meghatározott. Csupán egyetlen oka volt, hogy még nem kellett megválnia a Synsoundtól: az, hogy senki más nem lépett el amikor a f nökök önként jelentkez t kértek a Damon Eddingtonnal folytatandó munkára. Damonnak rossz híre volt, mindenki nehéz embernek tartotta. Természetesen csak néhány biomérnöknek tették fel a kérdést. Michael egyszer en nem mert nemet mondani. Ebbe bele kell ugranod, öregfiú, bíztatta magát. Elérkezett az id , hogy leválasszanak a nyájról. Ha nem ragadod meg ezt a lehet séget, több nem lesz. Felsóhajtott és elindult kifelé. Dühös lett magára. Mi értelme van az önsajnálatnak? Azok, akik azon keseregnek, milyen rosszul alakult az életük, szép lassan gonosszá válnak és mindent gy lölni fognak ami körülöttük van. Damon Eddington a legjobb példa arra, hogy ez így ködik. Eddingtonról eszébe jutott, hogyan találkozott vele, err l pedig az, hogy Darcy milyen ámuldozva nézett szét az el csarnokban. Eddingtonra a jelek szerint semmilyen hatást nem gyakorolt a látvány, de meg tudta érteni a n t. Már sokszor járt abban a teremben, de még mindig tetszett neki. Persze jobban el tudta titkolni ezt, mint Darcy. Nagyon ostobának nt volna, hogy egy ilyen id söd (vagy már id s?) emberre olyan hatást gyakorol az épület, mint mondjuk egy kiskölyökre. A mindennapi életben és szakmai területen is rengeteg változással kellett lépést tartani. Az információk id nként olyan óriási tömegben özönlöttek az emberekre, mint azok a mutáns vagy hipermutáns vírusok, amelyekkel a pletykák szerint a MedTech foglalkozott. Michael számára minden túlságosan gyors volt; túl gyorsan mutálódtak a vírusok, a genetika új és

újabb területekre tört be, elképeszt ütemben haladt az r felfedezése és a végtelennel kapcsolatos kísérletezés. Szinte minden pillanatban felbukkant valami új információ, amit memorizálni kellett volna. Az emberi faj tudás iránti vágya még mindig nem csillapodott. Michael fiatal korában ezt jónak tartotta, most azonban már korántsem volt biztos a dologban. Michaelnek szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy szakmai karrierje végére ért. Nem volt semmilyen különleges szakterület, ahol kiemelked teljesítményt nyújtott. Egész életében elvégezte a munkáját, sosem lógott ki a sorból. Másoktól legfeljebb az különböztette meg, hogy több ezer lemezt sikerült összegy jtenie az évek során, meg talán az, hogy a modern készülékek mellett rendelkezett néhány ritkának számító, régi típusú lejátszó egységgel is. Mása nem is nagyon volt; legfeljebb azokra a drága biológiai könyvekre lehetett büszke, amelyek többsége már abban a pillanatban idejétmúltnak számított, amikor kikerült a nyomdából. Nem volt se felesége, se barátn je. Nem volt családja. Tudta, ha meghal, senki sem fog emlékezni rá, senkinek sem fog eszébe jutni, mennyire imádta a zenét. Ó, igen, a zene! Minden típusát szerette. Pokolrock? Klasszikus? Alternatív? A country muzsika, amit az utóbbi id ben tényleg csak néhányan ismertek? Neki mindegy volt, csak zene legyen. Mindent imádott, mindent! Tisztában volt vele, milyen óriási lehet séget kapott. Reggel majd tényleg elkezd dik az Eddington-project. Izgalmas munka lesz, más, mint az eddigiek. Érdekes és... félelmetes. Amikor eszébe jutott, hogy mit is fognak csinálni, hogy gondozniuk kell egy idegen tojást, azután pedig világra segíteni egy idegen szörnyet, végigfutott a hátán a hideg. Szerette Eddingtont, szerette a zenéjét is, de ezt a fejezetet szívesen kihagyta volna az életéb l. Persze semmiképpen sem utasíthatta vissza a megbízást. Ha megteszi, a Synsound azonnal nyugdíjba küldi. A cég, vagyis inkább Keene nem viselte el az olyan alkalmazottakat, akik ellentmondanak a parancsoknak. Michael számára a munka nélküli jöv sokkalta rémiszt bb volt, mint az idegen lényekkel kapcsolatos dilemma, meg az a jó néhány törvénytelenség, ami a tervezet végrehajtásához kapcsolódott. Tisztában volt azzal, ha nyugdíjba vonul teljes mértékben megváltozik az élete. Már így is alig bír létezni abban a sz k lakásban, de ha elveszti a munkáját át kellene költöznie a West Side–ra, valamelyik öregek otthonába, egy aprócska cellába, ahol legfeljebb a csótányokkal oszthatja meg a

magányát. A csótányokkal, meg a vén, félhülye szomszédokkal, akik – más dolguk nem lévén – egyfolytában beleütik az orrukat mások dolgaiba. Mit szólnának azok a kriptaszökevények, ha hajnali kett kor élvezhet hanger n hallgatni kezdené mondjuk a Halott látnokokat vagy a Családbábokat? Ez volt az egyik lehet sége. Inkább a másikat választotta, azt, hogy közrem ködik a Gy lölet szimfóniája terv megvalósításában. Sikerült megbarátkoznia a gondolattal. Nem is volt túl nehéz, hiszen egy él zenei legendával, Eddingtonnal kellett együtt dolgoznia. Ám az, hogy a cél érdekében feláldozzanak egy embert, legyen az akár egy vallási fanatikus... Hogy megöljenek valakit pusztán azért, hogy egy vad, túlméretezett rovar világra jöhessen – ezt már valahogy nem vette be a gyomra. Ki bocsátja majd meg nekik ezt a szörny séget? Damon Eddingtonnal teljes mértékben együttérzett. A fiatal, önsajnálattal terhelt, lángoló lelk zeneszerz ugyanúgy a Synsound áldozata volt, mint . Megértette t. A történelem során már számtalanszor el fordult, hogy a kreativitás a józan ész határára terelte a vészeket. Sajnos ha ehhez a szent eszel sséghez hozzátársul egy olyan gátlástalanság és pénzéhség, ami a Synsoundot és vezet it jellemezte, akkor... Akkor nincs kegyelem! Eddington zseni volt, ez tagadhatatlan. Michael minden olyan részletet, olyan érzést felfedezett a munkájában, ami másokéból hiányzott. Eddington rült, a lelke sötét és agyongyötört, de... De mi lesz a vége annak, ha a Synsound ilyen eszközökkel fog dolgozni, ha kedvenc házi szerz je minden agyament ötletét meg akarja valósítani?

8 Tessék, Mr.Rice, itt vannak a végleges vizsgálati eredmények. Phil Rice felemelte a fejét, és az el tte álló n re, Tobi Roenickre, a MedTech nyomozati osztályának halottkémére nézett. A n ledobta a dossziét az íróasztalra. A dosszié borítója piros volt – a MedTechnél alkalmazott színkódrendszerben ez azt jelentette, hogy a benne található anyag halálesetekkel kapcsolatos. – Valami különlegesség? Valami nyom, amin elindulhatunk? – kérdezte Rice, pusztán azért, hogy pár perccel tovább a sz k irodában tartsa a n t. Tobi gyönyör volt, a b re karamellszín , a szeme aranybarna. Csinos arcát csodás keretbe foglalta a világosbarna apródfrizura. A mozgása könnyed és jól koordinált volt, kecses, akár a táncosoké, és úgy tudott mosolyogni csillogó vörösre rúzsozott szájával, hogy Rice testében, derék alatt bizseregni kezdett valami. A férfi a legszívesebben megkérdezte volna Tobitól, hogy hajlandó-e vele vacsorázni, és semmi sem tette volna boldogabbá, mint egy igenl válasz. Annak, hogy mégsem tette meg, az a pletyka volt az oka, miszerint Tobi Roenick szuperintelligens és szuperválogatós n , aki öt perc alatt a padlóba döngöli azokat a férfiakat, akikr l kiderül, hogy nem méltóak hozzá. Phil úgy döntött, egyel re nem hívja el Tobit vacsorázni. Szerette a veszélyt, de nem volt mazochista. Egyel re nem akarta vállalni a kockázatot. Pedig milyen gyönyör ...! Tobi felvette az asztalról a dossziét. Kinyitotta. A fedél alatt csak három, legfeljebb négy lapot f ztek le. – Pontosabban mire gondol? – kérdezte. Rice megvonta a vállát, majd hátrad lt a székén. – Mindig van valami remény. – Kétértelm nek szánt mosollyal nézett a re. A pillantásuk egy másodpercre találkozott. – Szép próbálkozás. – Tobi visszaejtette a dossziét az íróasztalra és elindult kifelé. A férfi a dosszié után nyúlt, amikor a n hirtelen megtorpant és visszafordult. Az ajkán halvány mosoly bújkált. – Hé, Rice!

A férfi meglepetten nézett rá. – Igen? – Tudja, nem ártana, ha egy kicsit modernizálná a csajozós mondatait. Az igazat megvallva úgy beszél, mintha a Várom a párom 2100-as ismétléseib l tanulna ismerkedni. Rice kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, ám Tobi kilépett az irodából. A cip sarka egyre távolabb kopogott; a férfi rájött, hiába vágna vissza, már legfeljebb csak azok hallanák, akiknek semmi közük a dologhoz. – Remek – mormolta maga elé. – Ha nem tetszik a csajozós dumám, akkor fizesd ki magad a vacsorád! Rice kíváncsian nyitotta ki a dossziét. Néhány másodperccel kés bb látta, Tobinak igaza volt. A vizsgálat során meger sítést nyert néhány el zetes feltételezés. Az áldozatok ujjlenyomatait lézerrel eltávolították. Az adatbankokban nem szerepelt a géntérképük, az implantlistájuk, a retinamintázatuk. A maradványokban semmit sem találtak, ami alapján be lehetett volna azonosítani a tetteseket. Ezek a fickók egyszer en nem léteztek, legalábbis az Egyesült Államokban nem. Rice már rég nem hitt a csodákban, de azért ott motoszkált benne a remény. Most azonban bosszankodva rá kellett jönnie, hogy megint nevetségesen és indoktalanul optimista volt. Id nként elt dött azon, hogy meg fog-e változni valaha. Semmi nyom. Zsákutca. Már megint... Körbefordult a székével és kinézett az ablakon. Elmosolyodott. Hat évvel korábban, amikor bejött a céghez meghallgatásra, azonnal közölték vele, hogy ebben az irodaházban csak a nagymen k kaphatnak ablakos irodát. A MedTech személyzetise kissé pökhendi volt, amikor kijelentette: – Nem mintha ennek nagy jelent sége lenne, de az ablak, a látvány valahogy elviselhet bbé teszi a mindennapokat. Stresszoldó hatása van, és mivel f ként a vezet k vannak kitéve a stressznek... érthet , hogy k kapják a legjobb irodákat. Elviselhet bbé teszik a mindennapokat, gondolta Rice. Nem is tudom... Én remekül ellenék akkor is, ha nem látnék le a Central Parkra meg a West Side fels részére... Nem igazán kedvelte a mesterséges fák, f és virágok látványát, amelyek mindig az évszaknak megfelel en néztek ki, és úgy szegélyezték az utakat és ösvényeket, mintha a városból rég kihalt természetes növények utódai lennének. A növényzet illúzió volt, leginkább dzsungelmintás csomagolópapírra hasonlított, ami egy olyan dobozt burkolt be, amiben vegetálásra ítélt emberi testeket helyeztek el.

Még is elcsodálkozott néha, hogy nem találta reménytelennek az odalent nyüzsg emberek helyzetét, hogy elhitte, van remény a számukra. Elkedvetlenedve felsóhajtott. Még jó, hogy az épület hangszigetelt. Nem bírná elviselni a légkondicionálók állandó sustorgását. Korán volt még, nem sokkal múlt fél három. Reggel elhatározta, hogy belekezd a nyomozásba, azt a dögöt fogja kopóként használni. Ez jóval azel tt volt, hogy Tobi behozta a hivatalos vizsgálati eredményeket. Remélte, mégsem kell el hozatnia Blue-t, de a tények ismeretében már nem sok reménye lehetett arra, hogy az idegen nélkül találni fognak valami nyomot. Persze ha Tobi rábukkant volna valami érdekes részletre, már menet közben értesíti t. Azon kívül, hogy remek n volt, a MedTech nagymen i közé tartozott, valahogy a sajátjának érezte a céget, és is legalább annyira vissza akarta szerezni azt az átkozott tojást, mint Rice. Az, hogy valaki fogta magát, bejött a MedTech központi épületébe, és egyszer en magával vitt valamit, ami a cégé, nem egyszer b ncselekmény volt, hanem pofátlanság, s t egyenesen sértés. Olyan sértés, amit mindenképpen meg kellett torolni. Rice örült, hogy a felettesei közül senki sincs a szobájában, senki sem látja az arcán megjelen sötét, széles vigyort. Végre egy valódi kihívás! Valamikor a városi rend rségnél dolgozott, alig hat éve szerelt le. Nem egyszer zsaru volt, hanem nyomozótiszt, f ként titkos, úgynevezett beépüléses ügyekkel foglalkozott. Azel tt a hadsereg egyik különleges osztagánál szolgált. Hivatásos volt, kétszer annyit húzott le, mint amennyit muszáj lett volna. Részt vett a Föld megtisztításában, és háromszor járt az idegenek saját bolygóján, tagja volt annak a csapatnak, amelyik végrehajtotta a Tisztítót z akciókat. A jó öreg Blue–t az utolsó küldetése során fogta el. Leszerelése után a komputerhálózat segítségével kiderítette, hogy hadizsákmányát a hadsereg eladta a MedTechnek, ahol a kutatási és fejlesztési részlegre került. A saját lelki nyugalma érdekében tudnia kellett, hol van Blue. Ez volt az a dög, amelyik majdnem kinyírta t, és egyszer s mindenkorra véget vetett katonai karrierjének. A vele vívott csata után többé nem volt alkalmas arra, hogy részt vegyen a más bolygókon végrehajtott akciókban, s t, még repül gépre se ülhetett. Blue karmai olyan súlyos sérüléseket okoztak neki, hogy összefoltozott teste egy percet sem bírt volna ki nagyobb nyomás alatt.

Miután kikerült a seregb l úgy gondolta, New York város rend rsége tökéletesen meg fog felelni neki, mert itt is megtalálja majd azokat az izgalmakat, amelyek érdekessé tették a hadsereget. Hamar rájött, hogy nem sok hatást gyakorolnak rá az áldozatok, sem az, hogy az utcák cápái hogyan, milyen könyörtelenséggel mészárolnak le másokat. Senkit sem sajnált, érzések nélkül végezte a munkáját, hajtotta a b nöz ket, de ez a munka se lelkileg, se fizikailag nem jelentett akkora kihívást a számára, mint mondjuk az idegenek bolygóján végrehajtott purgáló akciók. Elégedetlen volt, ám ennek ellenére néhány évig boldogan élt. Aztán minden megváltozott, amikor valami fiatal biokémikus felfedezte, hogy a megtermékenyített idegen királyn testéb l kivont váladék különleges hatást gyakorolt az egyik kísérleti patkányra. A srác zseni volt de rült. Tökéletesítette a szert, és beadta pár embernek. Ezzel beindította a lavinát. Az új drog, a szuperpemp kikerült az utcákra. A biokémikust Christian Bloomernek hívták, ezt szinte mindenki tudta, de a zsaruk egyszer en képtelenek voltak kideríteni tartózkodási helyét. Ha valaki csupán huszonnégy éves és a világ leggazdagabb embere, könnyen elt nhet az arcnélküli tömegben. Rice-nak egy id után elege lett a szuperpemp l. Minden rend ri feladata ehhez az anyaghoz, az el állításához, a terjesztéséhez, a hatása alatt elkövetett b ncselekményekhez kapcsolódott. Gyilkosságok? Lopások és rablások? Emberrablások? Szinte valamennyit a szer terjeszt i vagy használói csinálták. Rice gy lölte a szuperpemp t, tenni akart ellene valamit, el akarta tüntetni az utcákról, de tisztában volt azzal, hamarabb állítja meg a szelet egy nylonhálóval. A pemp mindenütt ott volt. Ha a zsaruk nagy nehezen lefüleltek egy-egy hálózatot, öt másik jelent meg helyette. Négy éven át taposta a híg szart, aztán elege lett, kilépett a testülett l és elszeg dött a MedTech-hez. Id nként itt is az idegen dögökkel kellett dolgoznia. Abba a laborba, ahol azokkal a mocskokkal foglalkoztak, nem n kellett belépnie, de megesett, hogy az általa vezetett szakasz felügyelt egy-egy szállítmányra vagy veszélyesnek min sített kísérlet végrehajtására. Az idegenekkel kapcsolatos tapasztalatai néha jól jöttek. Id nként beleszólt pár dologba; például fejlesztette ki azt a hevedert, amit Blue–ra aznap este rá akart tenni. A MedTech f fejesei rájöttek arra, hogy ért a dögökhöz, ezért a rendelkezésére bocsátottak egy kisebb bolyt.

találta ki, hogyan lehet kopóként alkalmazni az idegeneket. A cég szabadalmaztatta a találmányt, és óriási összegeket zsebelt be. Phillip Rice-nak többé nem kellett azért aggódni, hogy munkanélkülivé válik. Elfordult az ablaktól, átnyúlt az íróasztala másik oldalára és bekapcsolta a komputerét. Egy óra múlva lemegy a nap, rövidesen vége a csúcsforgalomnak. Hamarosan kiviheti Manhattan utcáira Blue-t, azt az átlagosnál nagyobbra n tt idegen dögöt, ami majdnem végzett vele. A monitorra kérte Manhattan térképét, megpróbálta kitalálni, a rablók milyen útvonalon távozhattak. Egy id után legyintett és hátrad lt. Mi a fenét vacakoljon ezzel? Akár vannak nyomok, akár nincsenek, Blue elvezeti ket oda, ahová kell. majd megérzi, hol van az a tojás, ami saját bolyának feromonjaitól b zlik. Ha az elrabolt tojást nem vitték el a városból, akkor Blue biztosan rábukkan. Rice elgondolkodva végighúzta a nyelvét a fogán, és rámeredt a komputer monitorára. Fogalma sem volt arról, Blue hova fogja elvezetni ket, de neki tudnia kellett, hová nem vihetik el ezen az estén az idegent. Párszor ráklikkelt az egérrel a megfelel helyekre, behívott néhány programot és bekérte azt a térképet, amelyet a nagyobb újságok használtak arra, hogy nyomon kövessék a város fontosabb eseményeit. A monitoron felt nt néhány hely és cím. A Times Square-en a környezetvéd k rendeztek gy lést, a Presley Hallban koncertet tartottak. A gy lés nyolc után fog kezd dni, de fél kilencre már vége is lesz; harminc perc alatt az összes zöld segge befagy ebben a hidegben. A koncert hétkor kezd dik és tízig tart. Tehát... A Times Square és a Presley Hall közelébe nem mehetnek a tömeg miatt. A környéket is el kell kerülniük. Ha viszont nyugati irányba indul el a szakasszal és Blue-val, aztán délnek fordulnak, át kell vágniuk a kiköt n. Ez pedig nem túl jó ötlet, mert arrafelé a nap minden szakában, de f ként sötétedés után hemzsegnek a pemp függ k. Hogy csesszék meg magukat! Rice végül úgy döntött, csak kés n, jóval éjfél után indítja el a szakaszt. Szépen végigmasíroznak a Fifth Avenue-n, aztán... Aztán a jó öreg Blue majd megmutatja nekik, merre forduljanak. ***

– Éjfél Manhattanben, fiúk! – vigyorgott Rice a két legjobb emberére. – Felkészültetek? A bokrok olyan reccsen hangokat hallattak, mint az összegy rt plasztikzacskók. Rice megtorpant. Egy pillanattal kés bb a GuardTech egyik robotja haladt el mellettük. Rice ismét elmosolyodott, ezúttal a megkönnyebbülést l. – Ne vigyorogj így rám, te seggfej! – morgott Eddie McGarrity. Megmarkolta a Blue testére er sített bonyolult fémheveder hátulsó részéhez csatolt egyik fémrudat. – Randim volt ma este, de nem veled. –Az a n nem is sejti, mit l menekült meg! – röhögött Ricky Morez. A titánötvözetb l készült „mellényt" visel idegen lény felé fordította a fejét, amely szokatlanul csendes és nyugodt volt. Blue nem csikorgott, nem sziszegett, csak a lélegzését lehetett hallani. – Elmondtad neki, hogy helyette egy bogárkával fogsz játszadozni az éjszaka? – Hé, ott még nem tartok vele, hogy ilyesmiket meséljek neki – mondta McGarrity. – Jó benyomást akarok kelteni benne... Rice felhorkant. – Nem baj, úgyis rá fog jönni, mivel töltöd az id det! – Megrántotta a Blue bal vállához er sített vezet rudat, Az idegen engedelmesen a megfelel irányba lépett. – Figyeljetek, fiúk. Lehet, hogy ez a szarjankó ki se látszik a fémrudak közül, de még így is jóval nagyobb meg er sebb, mint mi hárman együttvéve. – Azért el nye is van a dolognak – mondta McGarrity. – Így legalább nem kell aggódnunk amiatt, hogy ránktámad valamelyik légbringás banda. – A Fifth Avenue fölött tilos röpködni – emlékeztette Rice. – Persze. Elvben. – Hová megyünk? – kérdezte Morez, miközben fogást váltott a jobb oldali vezet rúdon, és egyenesbe állította az idegent. Aki már kormányzott régimódi kenut egy sebes sodrású folyón, az el tudja képzelni, hogyan lehetett a rudak segítségével a megfelel irányba terelni Blue–t. A hasonlat persze sántít egy kicsit, mert a kenunak nem lehetett olyan motorja, ami el re kiszámíthatatlan irányba tolta az embert. – Úgy látom, éppen a... Blue hirtelen felkapta a fejét és olyan váratlanul fordult jobbra, hogy Rice majdnem elvágódott. Morez lehajolt, de nem eresztette el a rudat.

– Arra megyünk, amerre Blue akar! *** Majdnem két órába tellett, hogy keresztüljussanak a Rockefeller Plazán. Blue egyfolytában nyugati irányba akart menni. Rice és az emberei megpróbálták kormányozni; a Fifth Avenue-n akarták tartani, legalább addig, amíg elhagyják a Bryant Parkot vagy a Herald Square-t. Az irányból ítélve az idegen egyenesen a Penn Stationhoz vonszolta ket. Rice menet közben elátkozta magát. Mi a francból gondolta, hogy hárman képesek lesznek keresztülvezetni a városon egy ilyen dögöt? Mib l gondolta, hogy hajnalban könnyebb dolguk lesz, mint mondjuk délel tt vagy kora este? Az utcákon mindenütt emberek nyüzsögtek. Természetesen amikor meglátták Rice-ot és csapatát, a legtöbben távol maradtak, átmentek az út túloldalára, vagy behúzódtak valamelyik kapualjba. A legtöbben, mert majdnem minden sarkon akadt egy-két kíváncsi bámész, egy–egy turista, aki közelebbr l is meg akarta nézni Blue-t, vagy fotót szeretett volna készíteni róla. Rice azt hitte, az emberek már éppen elég ilyen dögöt láttak az idegenek bolygóján végrehajtott fajirtó háborúk során készült filmeken, meg a Hollywood által tucatjával gyártott kalandmarhaságokon. Azt hitte, az átlagembernek elég, ha látja egy ilyen dög hologramját. Nem, nem volt nekik elég, ezek a valódit akarták. – Azt hiszem, a Presley Hall felé tartunk – mondta Morez. Fiatal arca aggodalmas volt. – Ez nem lenne túl jó ötlet, f nök. Úgy tudom, ott minden este koncertet rendeznek. – A mai már tízkor véget ért – felelte Rice. – Fél tizenkett re kiürült a környék. Maximum éjfélre. Ezért vártunk ilyen sokáig, nem pedig azért, hogy elcsesszem McGarrity randiját. – Ja – bólintott McGarrity. – El relátó vagy. Két legyet ütöttél egy csapásra. Miel tt Rice visszavághatott volna, az idegen megugrott. A három férfi kétségbeesetten kapaszkodott a rudakba. Blue futott néhány lépésnyit, aztán ismét lelassított. – Ezt megúsztuk – lihegte Morez. – Te f nök, mi van akkor, ha Blue tényleg rástartol valamire? – Semmi. Urai leszünk a helyzetnek – felelte Rice, de érezte, hamisan cseng a hangja.

Blue közben megállt, és úgy lóbálta a fejét, mintha a bolyából származó feromonnyomokat keresné. – Begyulladtál, Morez? – kérdezte Rice. – Ne félj. A heveder leszorítja a karjait, így semmit sem tud megkarmolni. A szájkosár miatt pedig nem bírja elég nagyra kinyitni a pofáját, így harapni se bír. Blue ismét el relódult, azután megint megtorpant. – Gyerünk, Blue! – bíztatta Rice. Megrántotta rudat. – Szimatolj, fiú! Gyerünk! A te bolyod szaga, mi? Találd meg nekünk azt a tojást, Blue! Pár saroknyi távolságot viszonylag nyugodtan tettek meg. Néhány fiatal brókerfazon lépett oda hozzá; az ostobák mindenáron meg akarták simogatni a „kutyuskát". Blue megállt és rjöngve le akarta feszíteni magáról a hevedert. McGarrity kénytelen volt ráüvölteni az agyament hivatali patkányokra, hogy húzzanak arrébb. A csapat elhagyta a nyugati Forty-sixth Streetet, aztán a Diamond Streetet meg a Jeweler's Rowt. Rice-nak olyan érzése támadt, Blue-nak fogalma sincs, merre menjen. A fémrudak akár gumiból is készülhettek volna; a MedTech trió képtelen volt irányítani Blue-t. Hármójuk közül McGarrity volt a leger sebb, mégis vágódott el ször hasra amikor az idegen lény váratlanul leguggolt a járda közepén. A jó öreg Blue hirtelen felegyenesedett. McGarrity, aki id közben feltápászkodott, ismét elvesztette az egyensúlyát, és üvöltve kisodródott az úttest közepére. A rúdja a betonra csattant. – Tartsd meg, Rick! – ordította Rice. Az egyik pillanatban izmait megfeszítve szorította a rúdját, a következ ben azonban már háton feküdt a mocskos járdán, és a felh karcolók között ezüstösen gomolygó szmogfelh ket bámulta. Hörgést hallott. Oldalra fordította a fejét. Morez úgy tizenöt láb távolságban feküdt. Rice az oldalára fordult és feltérdelt. Blue éppen akkor rohant végig a Fortysixth Streeten. A három hosszú fémrúd mintha csak pár szál nevetséges toll lett volna mögötte. – Gyerünk! – kiáltott fel Rice, amint sikerült talpra állnia. – El kell kapnunk! – Amikor meghallotta a káromkodásokat, megnyugodott. Az emberei a jelek szerint nem sérültek meg. Futásnak eredt. Két társa követte. Normális körülmények között esélyük sem lehetett volna arra, hogy utolérjék az idegent; csak abban bíztak, hogy a rudak és a heveder miatt Blue nem tud úgy mozogni, mint különben tenné. A hosszú rudak

talán a lábai közé csapódnak. Talán megbotlik, és nem bír úgy rohanni, ahogy szabadon tenné. Rice megpillantotta az idegent. Blue rátaposott az egyik rúdra és elterült a földön, de azon nyomban felpattant és tovább futott. Tényleg lassan mozgott, de jóval hosszabbakat lépett, mint üldöz i. Blue befordult az egyik sikátorba. Rice hallotta az üvöltését, aztán... A vér jéggé dermedt az ereiben. Emberi sikolyok! Rice és társai a sikátor elejébe értek McGarrity el vette a lézerpisztolyát, ám Rice leintette. – Hagyd ezt, Eddie. Újabb sikolyok, aztán halk, elhaló nyöszörgés... – Kés , Eddie. Nézzétek! Morez és McGarrity abba az irányba nézett, amerre Rice mutatott. Elsápadtak. Blue úgy harminc lábnyi távolságban tombolt. Újra és újra felszegte, aztán lecsapta a fejét; sziszegve és bömbölve újra és újra belefejelt abba a valamibe... ami a két emberb l, a két járókel l maradt, akiket sikerült ledöntenie a lábukról. A sikátor téglafalaira vér és s , ragacsos nyálka fröccsent, a betonon szétken dtek a csontok, az agyvel -cafatok. – Jézusom! – nyögött fel Morez. – Mi a franc baja van ennek? Öt perccel ezel tt még tök normális volt! – Remélem, f nök, mára beéri ennyivel. – McGarrity hangja remegett. – Mert ha nem, akkor nekünk annyi. Blue, mintha megértette volna, hogy róla beszélnek, elhátrált a tetemekt l, lekuporodott, himbálózni kezdett és közben vészjóslón lóbálta hosszú, tarajos farkát. A fejét oldalra billentette, megpróbálta kihúzni a karjait a hevederb l. Amikor ez nem sikerült neki kett t ugrott, majd óvatosan a vörös húsmassza fölé hajolt. A fémb l készült szájkosár résein keresztül s nyálka csorgott alá. Az undorító fogak között zöldes váladék jelent meg. Szemmel láthatólag elégedett volt a munkájával. Hátrad lt, aztán felegyenesedett és büszkén el rébb lépett. Megállt, lehajtotta a fejét, behajlította a lábát és várt. – Nos, azt hiszem, itt már nem sokat tehetünk – mondta Morez szárazon, amikor a társaival együtt elindult az idegen lény felé. – Jézusom, ha ez a dög egyszer bekattan...! Amikor Blue–hoz értek McGarrity és Morez óvatosan a vezet rudakért nyúlt. Blue nem próbált védekezni.

– Tartsátok meg – mondta Rice. – Megnézem ezt a két szerencsétlent. Vigyázzatok, nehogy megint elszabaduljon! McGarrity felhorkant. – Nem hiszem, hogy sok néznivaló van rajtuk. – Hé, f nök... én igyekeznék a helyedben. – Morez idegesen markolta a rudat, és Blue remeg oldalát nézte. – Jó lenne, ha te is segítenél... És jó lenne tudni, hogy miért csinálta ezt a... Azt, amit csinált. – Tudjuk – szólt hátra Rice a válla fölött. Lehajolt, és megbökdöste a földön hever , apró tárgyat. Nem emelte fel. – Telitalálat. Egy üres pemp s fiola. Ett l gerjedt be a kicsike! Azt hiszem, a két halott ürge közül az egyik díler, a másik meg drogfügg volt. – Visszasietett a társaihoz, megfogta a bal oldali rudat. – Gyerünk. T njünk el innen. Megpróbálták kivezetni Blue–t a sikátorból. Nagy nehezen elindultak a Fifty-sixth irányába. Morez kérd n nézett a f nökére. – Egy francos pemp miatt jött rá a hiszti? Rice bólintott, és minden erejét összeszedve a széles utca felé tolta a lényt. – Igen. A seregben hamar rájöttünk, hogyan tudjuk a legkönynyebben kinyírni ezeket a mocskokat. Blue társai szagok és hangok alapján tájékozódnak. Számukra egy másik boly más szagúés hangú egyedei éppúgy betolakodók, mint az emberek. Mindegyik bolynak megvan a saját szaga. Ha egy ilyen dög egy másik bolyból származó fajtársával találkozik, tisztára bedilizik. A seregben befogtunk pár harcost, aztán beeresztettük ket egy másik bolyba. Elvégezték helyettünk a munka nagyját. Ez... – Rice visszanézett a sikátorra. – .. .semmi. Azt kellett volna látnotok, amikor pár tucatnyi óriásrovar esett egymásnak! – Kösz, f nök, de én nem vagyok kíváncsi rá – mondta McGarrity. – Hé! Most meg hová mész? – kérdezte meglepetten, amikor Rice megrántotta a rúdját és arra kényszerítette az idegent, hogy a Central Park, vagyis a MedTech épülete felé forduljon. – Azt hittem, a belvárosba készülünk. – Majd legközelebb – mondta Rice komoran. – Nem mondtam le a vadászatról, de most az lesz a legjobb, ha hazavisszük Blue-t, miel tt valaki lefílmez minket. – Az utca túlsó vége felé nézett. A sikátor bejáratánál néhány ember álldogált. – Azt a két szerencsétlent senki sem fogja megsiratni, de nem engedhetjük meg, hogy újra megtörténjen a

dolog. Túl sokan élnek a pemp vel, mindig van valaki, aki egyszer en elt nik miatta. – Öszszeráncolta a homlokát. – Egy kicsit még dolgoznom kell a hevederen. Menjünk vissza, és próbáljunk úgy tenni, mintha semmir l sem tudnánk. Morez úgy pillantott a f nökére, mintha bolondnak nézné, de McGarrity felnevetett. – Ó, rendben, Phil! Ugyan kinek t nnénk fel? Minden este itt szoktam sétáltatni a kedvenc dögömet. Ugyanúgy, ahogy a többi kutyás. Mondjátok csak... – Elvigyorodott. – .. .egyik tök se hozott szatyrot? Most összelapátolhatnánk Blue holnapi reggelijét. Morez a szemét forgatta, Rice felnyögött. – Undorító vagy, McGarrity. McGarrity kinyitotta a száját, hogy feleljen, ám Morez belé fojtotta a szót. – McGarrity élvezi az ilyesmit, f nök. Lefogadom, nem is bánja, hogy inkább idejött, és nem azzal a mesebeli n vel randevúzik. – Mesebeli a tököm! Megmondtam! Randim lett volna egy bomban vel. Mi ebben a hihetetlen? – Én azt hiszem el, amit látok – mondta Rice. – Gyerünk, te rohadék! – Rántott egyet Blue–n, amikor az az ellenkez irányba próbált menni. – Ezt a n t pedig nem láttam – fejezte be a gondolatot. – Éppen te beszélsz itt mesebeli n kr l? – mordult rá McGarrity, és a saját rúdjával addig lökdöste Blue-t, míg beállt a kívánt irányba. – Nekem legalább reményeim vannak – mondta Rice. – Azt hiszem, mind a ketten csak álmodoztok. Az egyik a randiról, a másik a reményekr l – mondta Morez. – Bármibe lemerem fogadni, hogy ha most azt mondanám, meghívlak benneteket vacsorázni, mind a ketten egyedül jönnétek. – Próbáljuk ki! – mondta Phil. – Ja! Próbáljuk! – helyeselt McGarrity. – Rendben van – mondta Morez. – Akkor gyertek el hozzám. A feleségemmel csinálunk egy remek spagettit... – Valódi húsos szósszal? – McGarrity szeme csillogni kezdett. Olyan arcot vágott, mint aki bármire képes egy tányér spagettiért. – Neked, te keményfej ír, csak gombát teszünk bele – nevetett Morez. – Gyertek el, és megvendégellek benneteket. De van egy feltételem.

El kell hoznotok a n töket. Ha nincs n , nincs spagetti. Semmilyen kifogást nem fogadok el! Phil felnevetett. – Most aztán bajban vagy, McGarrity! Jobb, ha elhalasztjuk a dolgot. Mondjuk öt-hat hónappal. McGarrity nem felelt. Morez az idegen fekete teste fölött Rice-ra pillantott. – Hát, nem is tudom, f nök. Ismerlek benneteket, de tényleg nem tudom, melyik töknek van szüksége nagyobb csodára. – Ez meg mit akar jelenteni? Ezúttal McGarrity kacagott fel. – Azt, hogy jobban tennéd, f nök, ha megtanulnál egy-két varázsigét!

9 Darcy Vance rengeteg id t töltött azzal, hogy a tojást figyelte. A munkának ebben a fázisában nem volt más tennivalója. Amíg Ahiro nem hozza meg a kísérleti alanyt, tulajdonképpen semmihez sem kezdhettek hozzá. Tudta, Michael esténként azzal üti agyon az id t, hogy az otthonról behordott lemezeket a labor hipermodern berendezésén hallgatja. Sajnálta, hogy neki nincs semmiféle hobbyja. Talán ha el tudná foglalni magát valamivel, akkor nem lenne ilyen szörnyen rossz a kedve. Ami az Eddington-terv idegenekkel kapcsolatos részét illeti... Ebben volt valami újdonság a számára. Valami kihívás, amib l bármi kisülhetett. Végre nem a MedTech kísérleti békáival és baktériumaival kellett foglalkoznia; végre nem az volt a munkája, hogy el állítsa azokat a szérumokat, amelyekkel az újszülötteket beoltották a HIV, az ebola, a himl , meg a többi olyan betegség ellen, amelyek a 21. század végét l gyógyíthatónak, megel zhet nek min sültek. Darcy egy éve dolgozott a Synsoundnál. Tulajdonképpen a pénz csábította ide, bár korábban, a MedTechnél olyan keveset keresett, hogy a húsz százalékos emelés sem segített rajta túl sokat. Még mindig törlesztenie kellett a diákévei alatt felvett kölcsönöket, és az élet sem volt olcsó. Az apjától akkor függetlenedett, amikor egyetemre kezdett járni. Akkoriban még jó húzásnak tartotta a dolgot, ám most már megbánta. Gyakorlatilag senki sem volt, aki kihúzhatta volna a bajból. Az Oktatási Ügyosztály kapásból levonta a fizetése negyven százalékát, a maradékból éppen csak a számláira futotta. Szórakozásra szinte semmi sem maradt, így olyan hobbyja sem lehetett, amihez folyamatosan pénzre lett volna szükség. A Synsound óriási csalódást jelentett a számára. A fizetési csekkjén ugyan nagyobb összeg szerepelt, de munkája még a MedTechnél végzettnél is unalmasabb volt. A Synsound fejvadásza kereste meg t, nem ajánlkozott. Hitt annak a n nek, akir l azóta megtudta, a cég cápái közé tartozik, és csupán egyetlen célja volt: elhalászni a versenytársaktól az ígéretes, fiatal és képzett alkalmazottakat. Darcyval elhitették, hogy a genetikai osztályon fog dolgozni, új klónokat tervez majd a m sorokhoz, átalakíthatja a már meglév ket, akikre a közönség valami miatt ráunt. Nem csoda hát, hogy kiugrott a MedTech csónakjából. Ki az, aki nem

ezt tette volna az helyében? Aztán szembesülnie kellett a valósággal. Egyszer androidszervizel lett. Beültették egy parányi laborba, adtak neki egy még apróbb irodát, amiben szinte lépni sem lehetett az alkatrészekt l, az androidhús-tenyészetekt l; ahol alig lehetett leveg t kapni az androidok mechanikus részeihez használt ken anyag b zét l. A MedTechnél legalább el tudta hitetni magával, hogy értelmes munkát végez, amikor megpróbálja kikísérletezni az oltóanyagok még olcsóbb el állítási módjait, a Synsoundnál azonban csupán annyi volt a feladata, hogy még ellenállóbbá és simábbá változtassa az androidok b rét. Néhány hónapig bírta, aztán lenyelte a büszkeségét és úgy döntött, az alacsonyabb fizetés nem is olyan rossz dolog, ha az embernek legalább hosszú távon vannak perspektívái, ha számíthat az el léptetésekre, és biztos a helye. Amikor azonban visszament a MedTech-hez, rá kellett jönnie, hogy a cég árulónak tartja. Furcsa módon a Synsound volt a MedTech legnagyobb ellenfele, s t legádázabb ellensége. A dolognak valami köze volt ahhoz az er térhez, amire a MedTechnek több milliárd kreditet kellett elköltenie. Ha el bb a Synsound alkalmazottjaként dolgozik, a MedTech boldogan befogadta volna, ám egy ilyen „árulót" senki sem akart visszavenni. A kisebb cégek körében végrehajtott állásvadászat eredménytelennek bizonyult. A személyzetisek éppen csak egy pillantást vetettek az önéletrajzára, aztán kimondták azt, amir l mindenki tudta, mit jelent: – Majd értesítjük, Miss Vance. Keresztbe tett magának amikor kilépett a MedTecht l, és most képtelen volt továbblépni. A MedTechet még arra sem sikerült rávennie, hogy véleményezést adjon róla, pusztán azt tette meg, amire a törvény kötelezte: igazolta, hogy egyszer, rövid ideig volt egy Darcy Vance nevezet alkalmazottja. Aztán Damon Eddington álmai hirtelen beragyogták siralmas világát, vörös lézerfényként törtek át a mindennapok s ködén. Darcy mindig állatokkal vagy idegen életformákkal akart dolgozni, az egyetemen is f ként ilyesmivel foglalkozott. Sajnos hiányzott bel le a kell céltudatosság és realitás. A szíve mélyén mindig álmodozó volt; túlságosan sok id t töltött azzal, hogy radikálisan új dolgokon és megoldásokon töprengett, azokról a kísérletekr l ábrándozott, amelyeket majd akkor fog elvégezni, ha magasabb szint , elismert tudós lesz. Csakhogy addig el is kellett volna jutni valahogy.

Az igazat megvallva ebben a tekintetben nem sokat változott a helyzet. Itt ül, álmodozva bámulja a tojást, de valójában nem azt látja, hanem a lényt, ami egy nap majd kikel bel le. Tudta, Eddington nem örül annak, hogy semmiféle zenei háttérrel sem rendelkezik, de ezen a tényen képtelen lett volna változtatni. Michaellel már az els napon megegyezett, hogy minden, ami a konkrét vel kapcsolatos, a férfi feladata lesz. Darcynak nem lett volna türelme ilyen érzelmi frivolitáshoz; az kötelessége az volt, hogy világra segítse az idegen lényt, kés bb pedig kontrollálja a funkcióit. Kontrollálni az idegen lény funkcióit? Lehetséges ez egyáltalán? Lehet egy ilyen szörnyet... idomítani? Hiszen ez nem egy barátságos kiskutya, az ilyen teremtmények egyszer en nem ismerték se a könyörületet, se a szeretetet, se a barátságot. Ezek azt képviselték, amir l Darcy éveken keresztül álmodozott, amin azóta töprengett, hogy a kolonizáló csapatok az egyik bolygón felfedezték a bolyaikat. Gondolatban hosszú évek óta foglalkozott velük, és most végre alkalma nyílt arra, hogy kiderítse, elképzeléseinek mennyi közük van a valósághoz. Vajon hány ember kerül ilyen pozícióba? Látni fogja a lény létrejöttét, fejl dését, figyelemmel kísérheti a tojás szétnyílását, az embrió beültetését... Hát igen. A beültetés. Éppen ez a részlet zavarta a legjobban. Eljátszhatta a szenvtelen tudóst, de a lelke mélyén borzalommal töltötte el a gondolat, hogy egy embert fognak eleven keltet kamraként használni. És minderre csupán azért kerül sor, hogy valóra válhasson Eddigton álma. Valaki meghal, hogy egy zeneszerz alkothasson... pedig részt fog venni ebben az egészben. Vajon az, hogy pusztán a végrehajtó szerepét kell eljátszania ebben a drámában, mentesíti a felel sségt l? Michael kijelentette, hogy a donor olyasvalaki lesz, aki önként vállalja a feladatot. Olyan ember, aki annyira isteníti a pemp t, hogy hajlandó feláldozni az életét annak érdekében, hogy az idegen faj új egyeddel szaporodjon. Ám az ilyen ember nem lehet épesz . Az ilyenek megszállottak, elmebetegek, pemp függ k, akik talán fel sem fogják, mire vállalkoznak. Vajon erkölcsös dolog kihasználni ezeket a szerencsétleneket? Másrészt ezek az emberek úgysem tudnak beilleszkedni a társadalomba, ket már semmivel sem lehet meggyógyítani. Vajon akkor, ha a donor már amúgy is él halottként lézeng a világban, milyen felel sség terheli a tervezet végrehajtóit? Darcy nem talált választ a kérdésre.

10 Oly sok lehet ség van... Ahiro háromnegyed tizenkett után indult el. Manhattannek csupán néhány aprócska zónáját takarta el a sötétség, csak itt-ott lehetett felfedezni egy-egy fekete foltot. A Central Park. A Third Avenue egy része... A hely, ahová Ahiro indult, a város középs részében volt, két saroknyira a Forty–ninth és a Third Avenue keresztez dését l. azonban óvatos volt, senkiben és semmiben sem bízott meg, ezért nem ment egyenesen oda. A Synsound irodaházától indulva átvágott a színháznegyeden, azután bevetette magát egy épületlabirintusba, majd visszakanyarodott a Garment Districtre, hogy a Murray Hillen keletnek fordulva eljusson a céljához. A céljához, az Anyakirályn templomához. Ezen a környéken nem közlekedtek légbringák, itt nem fordultak meg a drága pénzen vásárolt mechanikus test rökkel körülvett nagymen k. Ebben a zónában jobbára csórók éltek, és sorsüldözöttek jártak, akik olcsó, sekélyes örömöt nyújtó szórakozásokat kerestek maguknak, hogy agyoncsapják valamivel az idejüket. Ezek az olcsó és sekélyes örömöt nyújtó „szórakozási formák" félig meztelenül sétálgattak az utcákon, vagy pemp t kínáltak a sötét zugokban. A prostituáltakat és a drogdílereket csak a nagy ritkán felbukkanó rend rjár rök zavarták meg, a hideget és a hó helyett hulló januári es t észre se vették. A n k rövidnadrágban, pántnélküli ruhákban topogtak magas t sarkaikon, a férfiak többnyire pólót, farmernadrágot és b rdzsekit viseltek. A templom épülete legalább kétszáz éves volt. Valamikor, úgy másfél évszázaddal korábban, amikor a környék még men nek számított, talán elegáns étterem vagy régiségkereskedés m ködött benne. Lehetetlen lett volna meghatározni, eredetileg minek építették vagy hogy milyen volt a külseje új korában. A falak már régen megrepedtek, a vakolat kétségbeesett igyekezettel kapaszkodott a téglába, a gerendák szemmel láthatólag megrohadtak és megroggyantak. Valami csoda kellett ahhoz, hogy az egész egyben maradjon. A mohlepte falakból rozsdás szögek meredtek ki, az ajtóból nem maradt más, csak valami deszkákkal és lécekkel meger sített torlasz, amit lehetetlen volt rendesen becsukni. Az ablakok piszkosan, bezúzott üvegszemmel figyelték New York életét.

Ahiro könnyen bejutott az épületbe. Senki sem figyelt fel rá, pedig a jelenlév k közül volt az egyetlen, aki tiszta, száraz ruhát viselt, akin látszott, hogy borotválkozni és fürdeni is szokott. El ször járt ezen a helyen. Az épület belseje tágasabb, a világítás er sebb volt, mint amire számított. Senki sem tör dött vele. Sejtette, azért nem kelt felt nést, mert az épületben és a környéken gyakran megfordulnak a jól szituált pemp függ k, azok a hivatalnokok, bankárok és brókerek, akiknek valamilyen szinten még sikerült meg rizniük a normalitás látszatát. Persze ez senkinek sem sikerült sokáig; akit a pemp egyszer hatalmába kerített, azt már nem eresztette ki a karmaiból, a józanságnak soha, legfeljebb a halálnak adta át. Ezt mindenki tudta, mégis mindig akadtak olyan ostobák, akik azt képzelték magukról, er sebbek másoknál, és k lesznek azok a kivételek, amelyek er sítik a szabályt. Bizonyos utcai pletykák szerint az épület eredetileg templom, nem pedig étterem vagy üzlet volt. Ahiro, ahogy körülnézett,gyanította, ez a feltételezés van a legközelebb az igazsághoz, annak ellenére, hogy egyetlen vallással kapcsolatos tárgyat vagy bútordarabot sem lehetett felfedezni az omlatag falak között. Nem voltak oltárok, padsorok vagy gyóntatófülkék. Itt-ott díszmaradványokat lehetett felfedezni; a férgek, az id és a nedvesség már szinte teljesen szétrágták a kárpitot, a függönyöket. A központi helyiségbe folyosók és kisebb termek torkolltak, de az ajtónyílásokat egy kivételével bedeszkázták. Az egyetlen szabadon hagyott ajtó a terem végében sötétlett. Vastagnak t nt, kopott és korhadt volt, és látszott rajta, rendesen bezárták. Ahirónak egészen közel kellett mennie hozzá, hogy felfedezze: a repedések és a lepattogzott festékréteg valójában csak ügyes álca. Elvigyorodott. Ekkor már egészen biztos volt abban, ha jobban megvizsgálná az ajtót, kiderülne róla, hogy a bomlás álcája alatt kemény, sértetlen, sok mindennek ellenálló acéllemezek rejt znek. Egy olyan világra nyílt, aminek semmi köze sem volt a pemp függ khöz, akik nem is sejtették, hogy ebben a régi, rejtélyekkel teli templomban ilyesmi is létezhet. A templom papja, egy harminc körüli, kopasz, babaarcú, átható tekintet férfi valójában a MedTech alkalmazottja volt.Id nként prédikált is, de a legfontosabb munkájának azt tekintette, hogy terjessze a gondosan desztillált pemp t, meg a többi kísérleti szert, amelyet a cége be akart

vezetni a legális gyógyszerpiacra, vagy az illegális drogbörzére. Hívei el tt azt állítottamagáról, is a kábítószer rabja volt, és sikerült leszoknia róla, valójában azonban az önjelölt messiásnak annyi köze sem volt a pemp höz, mint a valláshoz. Prédikálni is csak azért tudott, mert elvégzett egy gyorstalpaló vallási iskolát. Ahiro óvatosan a háttérben maradva figyelte, ahogy a pap kiosztja híveinek a pemp s fiolákat. – In nomine Matri Regina! – mormolta közben monoton hangon. Ahiro elt dött. Hogyan képes egy ember ilyen faarcot vágni, miközben ezt a nevetséges mondatot kántálja? Persze tulajdonképpen érthet a dolog. A szentnek álcázott fickó nem is tekinti embernek ezeket a szánalmas, él roncsokat; az emberek pusztán annyit jelentenek a számára, mint a kísérleti majmok, kutyák és patkányok. Az az apróság, hogy embertestbe bújva léteznek, és van lelkük – bár már rég kiégett –, nem igazán zavarta ténykedésében. A pemp függ k tucatjai pedig csendben, tisztelettudóan léptek eléje, lehajtották a fejüket, és várták, hogy ismét megkapják azt, ami nélkül már képtelenek lettek volna élni. Birkaként vonultak a prédikátorhoz, lehunyták a szemüket, áhítatosan felemelték piszkos arcukat, és elismételték a pap után a nevetséges szöveget. – In nomine Matri Regina... Hülyék voltak egyt l egyig! A templom valójában a MedTech illegális kísérleti telepe volt, amihez hasonló több ezer létezett a világban. A prédikátor háta mögött egy piedesztálon az idegen királyn miniatürizált szobra állt. Antik darabnak t nt, pedig a MedTech egyik titkos m helyében készítették csakúgy, mint több száz mását. Ó, milyen hiszékeny, milyen gyarló az ember...! Ahiro pillantása megakadt a sorban állók egyikén. Azonnal felismerte a férfit, Keene mutatta meg neki a képét, amely abból az adattömegb l származott, amelyet Ahiro töltött le reggelente a Synsound bázisából. Keene ezt az embert akarta, Ahirónak t kellett elvinnie Damon Eddingtonhoz. Ez az ember lesz a megszületend idegen lény eleven inkubátora. Mert az lesz, ez egészen biztos, csak még nem tudja. Ahiro végignézte, ahogy a kiszemelt férfi elfogadja a prédikátortól a szent pemp t. Lenyelte, aztán a társaival együtt kisomfordált az épületb l, ahol a többiek már az eget kémlelték, és olyan dolgokat láttak, amik mások el tt rejtve maradtak. Szemük el tt alakultak át az épületek,

elképeszt él lények bukkantak ki a semmib l. Ki tudja, ki tudhatja, mi zajlik le egy pemp függ elméjében? A férfi hosszú haja sz és göndör volt, a feje tetején jócskán kikopott. A szeme úgy besüppedt a koponyájába, hogy alig lehetett látni. A vállára vetett vörös kabát nem sok védelmet jelentett a számára az es és a hideg ellen, ám színével kihangsúlyozta az arc sápadtságát. Csupán a szemöldöke volt olyan vastag, dús és hollófekete, mint egykor. Amikor Ahiro megveregette a vállát egykedv en fordult hátra. – Egy pillanatra, testvérem – mondta Ahiro kedvesen. Az arcára er ltette a legnyugodtabb, legbizalomgerjeszt bb mosolyát. Nem felejtette el, hogy nem szabad nevetnie. Nem is illett volna a helyzethez. Ennek az embernek már csak néhány órája van hátra az életb l, ennek megfelel en kellett viselkedni vele. – Nagyon szerencsésnek vallhatja magát, testvérem! – Mármint én? – A férfi hangjában volt valami gyermeki csodálkozás. Olyan arcot vágott, mintha arra számítana, hogy végre bekövetkezik valami, amire régóta várt. – Igen. – Ahiro megfogta és bíztatóan megszorította a férfi könyökét. – Ma este – mondta magabiztos mosollyal, miközben a Presley Hall irányába fordította a reménybeli donort –, ma este beteljesítheti a sorsát.

11 Damon megpróbált Michael Brangwen szavaira koncentrálni; megpróbálta folytatni a beszélgetést, elvégre az álmai valóra váltásáról, az életér l, a zenéjér l volt szó, de nem igazán sikerült a dolog. Találtak valakit! Mintha ezüstharangok zúgtak volna a fejében. A két egyszer szó szinte vallásos áhítattal töltötte el. Ahiro, ez a titokzatos Jolly Joker, akir l Brangwen meg Vance beszélt neki, bármelyik pillanatban megjelenhet azzal az emberrel, akinek kulcsfontosságú szerep fog jutni a terv végrehajtásában, a valaha ember által megalkotott legcsodálatosabb zenem létrehozásában. Damonnak minden erejét össze kellett szednie, hogy Brangwen szavaira összpontosítson, de az is eltartott egy ideig, míg felfogta, hogy már Vance beszél hozzá. A n kérdezett t le valamit, aztán szintén csillogó, kék szemét meregetve, állát el retolva várta a választ. Amikor nem kapta meg, megismételte a néhány szót. – Egészen pontosan mire is kívánja használni az idegen lényt, uram? Damon nem értette, hogyan létezhet az, hogy valaki nincs tisztában egy ilyen nyilvánvaló ténnyel. – Hogy mire? – ismételte. – A zenémhez, Miss Vance. A zenémhez! Az idegen hangjai... vegytiszták. – Damon bízott abban, hogy a hangjából nem érz dik ki a lelkesedése és az izgalma. Normális esetben nem foglalkozott ilyesmivel, magasról tett arra, hogy mások milyen véleményt alakítanak ki róla, ezt a helyzetet azonban sokmindennek lehetett nevezni, csak éppen normálisnak nem. Itt most nem egyedül kellett dolgoznia, ezúttal nagyon sok múlott azon a másik két emberen, akit mellé rendeltek. Be kellett vallania, hogy gyakorlatilag semmit sem tud arról a fajról, aminek egy példányát a rendelkezésére bocsátották. Fogalma sem volt arról, hogyan kell gondozni egy idegent, hogyan kell táplálni, hogyan lehet kontrollálni. Még azt sem tudta, hogy eszik-e egyáltalán, és ha igen, akkor mit. Nem igazán tetszett neki, hogy másoktól kell függenie (különösen így, hogy ezek a bizonyos „mások" a Synsound alkalmazottai), de a szent cél érdekében ezt a békát is le kellett nyelnie. Most az egyszer nem hagyhatja figyelmen kívül a munkatársai

véleményét, lelki világát, érzéseit, mert ha ez a két ostoba elront valamit, az egész terv kudarcba fulladhat. – Ööö... Ez azt jelenti, uram, hogy ön szerint az idegen lény által kibocsátott hang... zene? – kérdezte Vance. Nem is próbálta leplezni kétkedését. Damon dühös lett, de a forró érzés egyetlen másodperccel kés bb kih lt. Értékelte a n szinteségét. Igen, Vance legalább kimondta, amit gondolt, amit érzett. Ebben igencsak különbözik Jarlath Keene-t l. A hangjában nyoma sem volt rosszallásnak, egyszer en kíváncsi és... Igen. Kíváncsi, és egy kicsit riadt volt. Valószín leg azért, mert képtelen volt felfogni a dolog jelent ségét. Persze ez nem is az dolga; nem a m vész, neki nem muszáj ráérezni a szépség lényegére. Elég, ha elvégzi a munkáját, azokat a részfeladatokat, amiket kijelölnek neki. A szimfónia megalkotása a zeneszerz feladata. Nem könny , de élvezetes. – Az idegenek hangjai... a színtiszta gy löletet fejezik ki magyarázta Damon. – A dühöt. Elgondolkozott már azon, hogy az emberek milyen fogalmakhoz kapcsolják ezeknek a lényeknek a hangját? A haraghoz. A dühhöz. A gy lölethez. Nem is pusztán hozzákapcsolják, hanem azonosítják ezekkel. Ez a vegytiszta gy lölet, Miss Vance. Az ember, ha meghallja egy ilyen lény sikolyát, önkéntelenül negatív érzésekkel telik meg. – Ó, ez csodálatos, Mr. Eddington! – szólalt meg Brangwen ragyogó arccal. Vance kétked pillantást vetett a két férfira, de nem szakította félbe az id sebb biomérnök lelkendezését. – Hát nem érted, Darcy? – kérdezte a n l Brangwen. – Egymás mellé fogjuk állítani az emberiség két legfontosabb vívmányát, a tudományt és a vészetet. Ezúttal a tudomány fogja kiszolgálni a m vészetet. A mi tudásunkat és Mr. Eddington m vészetét! Ó, pompás lehet séget kaptunk! Egyszer en csodálatos, hogy végre összekapcsolhatjuk ezt a két területet. Ki tudja, talán létre hozhatunk valamit, ami egészen új, ami egészen eredeti! Vance a köpenye zsebébe dugta a kezét, az alsó ajkába harapott, és Damonra nézett. – De... Nem is vágyik rá, Mr. Eddington, hogy más módon is tanulmányozza a lényt? Nem érdekli, milyen gondolatok játszódnak le az

agyában, hogyan képes létezni a mi világunkban annak ellenére, hogy egyértelm en nem ide való? Damon türelmetlenül legyintett. Aha! Mégiscsak kibújik a szög a zsákból! Vance-t beprogramozták valamire. Hisz valamiben, és ha most megpróbálná megváltoztatni a gondolkodását csak az idejét pazarolná. Az embernek be kell látnia, vannak olyanok, akik annyira különböznek t le, hogy nem is érdemes er feszítéseket tenni az eltérések áthidalására. – Én zeneszerz vagyok – jelentette ki –, nem pedig tudós. A dolog tudományos része magukra tartozik. – Az arca elé emelte a kezét és megfeszítette az ujjait. Közben érezte, ismét feltámad benne a düh, ami akkor szokott fortyogni benne, amikor a Synsoundra, Keene-re, vagy arra a gyarló, ostoba tömegre gondolt, amely boldogan zabálta a cég által a rendelkezésére bocsátott, zenének nevezett hitványságot. – Én csupán azzal foglalkozom, ami hallható, ami a lélekkel érzékelhet . A fizikai világ biológiai folyamatai nem érdekelnek. Számomra egyedül a zene fontos. Azt akarom, hogy keltsük ki ezt a tojást, szülessen meg ez a... lény, ez a vérszomjas bestia! – Egyre lelkesebben beszélt. – Azt akarom, hogy rikoltson, sikítson, üvöltsön! Azt akarom, hogy harcoljon, gyilkoljon és ordítson! És közben rögzítem akarok minden egyes pokoli hangot. – Ökölbe szorította a kezét, ingerülten a leveg be csapott. Találtak valakit! Miel tt folytathatta volna szónoklatát, kinyílt a helyiség ajtaja. A három ember egyszerre fordult hátra. Damon rögtön tudta, hogy a belép férfi nem más, mint a misztikus Ahiro. A magas, karcsú, japán férfi hátrafésülve hordta a haját. A jobb szemöldökét l az álláig vöröses sebhely húzódott. Mélyen ül fekete szemét Damonra meresztette. Könnyedén, már-már kecsesen mozgott; Damont egy figyelmes kobrára emlékeztette. Ahiro mellett egy férfi állt. A szektás, akinek a segítségével fel fogják nyitni a tojást. – Ken? Te vagy az? Damon alig ismerte fel a saját hangját, amikor kimondta a férfi nevét. Mintha a szó valami furcsa, szintetizált zörej lett volna. A férfi megfordult. Damon látta, nem tévedett. Ezt az arcot, ezt az embert gyerekkora óta ismerte. Ken Petrillo, alias Gyorskez Ken... Igaz, egykor s , hosszú, aranybarna haja igencsak megritkult az elmúlt évek során, a feje tetején tar folt éktelenkedett, oldalt és hátul a vállát verdes

tincsek zsírosan tapadtak össze. Kennel a szuperpemp bánt el. Egyid s volt Damonnal, de legalább tizenöt évvel öregebbnek látszott. A szeme azonban a régi maradt, kék és álmodozó, a tekintete pontosan olyan, mint amikor a fejében megszólaló zenét akarta mindenki számára hallhatóvá tenni. A drogos férfi memóriája még elég jól m ködött. Amikor meglátta a zeneszerz t széles vigyorra húzta a száját. A vidámság olyan távol állt le, hogy ránézni is fájt. – Hé! Helló, Damon! – Ön ismeri ezt az embert? Damon oldalra fordította a fejét, és Brangwen elborzadt arcára pillantott. Lassan bólintott. Vance szokás szerint élénken figyelt, de a vonásai most sem árultak el semmiféle érzelmet. – volt... Nem. Még mindig a legjobb gitáros, akit valaha hallottam – felelte Damon Eddington. Ahiróra nézett. A japán arca olyan merev volt, akár a k szobroké. – Én... Szeretnék beszélni vele... – Damon elbizonytalanodott. Ahiro biccentett, és a terem vége felé fordult, ahol a kis csapat tagjai teázni és kávézni szoktak. Damon mély lélegzetet vett és Kenre nézett. – Gyere át oda, oké? Rég nem találkoztunk... Ken szó nélkül engedelmeskedett. Leült a hosszú asztal mellé. Szemmel láthatólag sokkal jobban érezte magát, mint Damon, aki szerette volna jobban szemügyre venni egykori barátját, de képtelen volt Ken szemébe nézni. – Ken – szólalt meg nagysokára. – Tudod... Tudod, miért hoztunk ide? Ken ismét elmosolyodott. – Ó, persze, Damon! Az embered útközben mindent elmagyarázott. – Határozott bólintással adott nyomatékot a szavainak. Damon nyelni próbált, de nem sikerült; a szája és a torka túlságosan kiszáradt az idegességt l. – Te önként jelentkeztél erre a... Úgy értem... Hogy jutottál el idáig? – Érezte, nem igazán helyénvaló a kíváncsiskodása, de a kérdés egyszer en kiszaladt a száján. Mindenképpen tudni akarta a választ, és közben arra gondolt, mennyivel könnyebb dolga lenne, ha Ahiro egy ismeretlent hozott volna. Ken nem vette zokon Damon kérdését. Komoly arccal megpróbált feleletet adni.

– Tudod, haver, rászoktam a pemp re. Az egész ezzel kezd dött. Emlékszel, már a f suliban is mindent ki akartam próbálni. És ki is próbáltam. A krekkel kezdtem, aztán rászálltam a porra, aztán jött a pemp . Mindig, mindennel úgy voltam, hogy ha egyszer már létezik, akkor miért ne kóstolnék bele? Nem hittem el a rémtörténeteket, hogy aki egyszer megízleli a pemp t, az örökre a rabjává válik. A pokolba, miért is hittem volna? A zsaruk meg a drogellenes szervezetek a krekkr l is ezt híresztelték, én mégis le tudtam állni vele. Emlékszel? – A pemp el ször nem adott semmi különöset. Másképp jutottam át a túlsó partra, ha érted, mire gondolok, de ennyi. Semmi több. Párszor beszedtem, és nem szoktam rá. Szerintem te nem is sejtetted, hogy használom. Abban az id ben volt néhány tervem...tervünk... Emlékszel? Felléptünk párszor, meg plakátokat csináltunk, meg minden. Damon kelletlenül bólintott. – Igen. Emlékszem. Ken vidáman vigyorgott. El rébb d lt. – Na látod! Semmit sem vettél észre az egészb l. Aztán hirtelen minden megváltozott az életemben. Tudod, amikor befejeztük a sulit. El ször megijedtem, meg minden, de aztán... Aztán, Damon, hallani kezdtem a zenét. Damon összeráncolta a homlokát. – A zenét? Miféle zenét? Damon látta, az asztaltól néhány lépésnyire, Ken háta mögött kinyílik egy ajtó. Ahiro, miután beütötte a megfelel kódokat, belépett abba a fülkébe, ahol a húsos tojást tartalmazó, acélból és üvegb l készített láda állt. A japán ismét beadott egy kódsort. Hangos sziszegés hallatszott, a láda teteje felnyílt. Damon tudta, tennie kellene valamit, miel tt túl messzire mennek a dolgok, le kellene állítania Ahirót, ám valahogy képtelen volt megmozdítani a végtagjait. Ken egyetlen rezdüléssel sem árulta el, hogy hallotta-e, mit csinál a japán a háta mögött. – Ó, Damon! – mondta lelkesen. – Hallanod kellett volna! Ha hallottad volna, szerintem sosem kezdesz saját zenét szerezni. Beveszek egy adag pemp t, aztán kézbe kapom a gitáromat, és úgy játszom, de úgy, ahogy régen sosem tudtam! – A mosolya félénk lett,

kisfiús, olyan arcot vágott, mintha borzasztóan büszke lenne magára, és ezt szeretné kimondani, de nem meri, mert fél, hogy nagykép nek tartják. – Persze voltak olyanok, akik szerint ilyenkor rosszabbul játszom, mint régen – vallotta be szomorkásan. – De én jobbnak hallottam és tudtam, hogy másokban van a hiba, ha ezt nem veszik észre... az fülük használhatatlan, mert süketté teszi ket a város zaja. Ó, igen, a játékom sokkal, sokkal jobb lett. Sokkal jobb! – Az ujjaira nézett, elt dött. – Ezért – mondta rövid hallgatás után – nem szoktam le a szerr l, hanem még többet szedtem bel le, mint el tte. – És szépen függ vé váltál – állapította meg Damon rekedten. Az üvegfal túlsó oldalán Ahiro óvatosan kiemelte a tojást a ládájából, átvitte egy asztalhoz, amibe négy infravörös stimulátort építettek be. Letette a tojást, pontosan a szenzorok középpontjába, és úgy forgatta, hogy a húsos héj hasítékai egy-egy m szerrel szembe kerüljenek. Damon tudta, most már nem lehet visszakozni. Képtelen volt megmoccanni, úgy érezte, ólommá változott a lába. A szavakat is alig bírta kipréselni magából. – Ez nem érdekes, Damon! Hát nem érted? Nem? Egy id elteltével nem volt szükségem a gitáromra, ezért eladtam, és az árából pemp t vettem. Ha játszani akartam, csak annyit kellett tennem, hogy megmozdítom az ujjaimat. Érted? Mozgattam az ujjamat, és máris hallottam a zenét! A zenét, Damon! Az Anyakirályn zenéjét... azt a gyönyör hangot. Mit számít az, hogy rajtam kívül senki más nem hallotta? Én tudtam, hogy szól, hogy mindenhová követ, hogy megtölt, hogy táplál és er t ad. Csak ez számított, Damon. Csakis ez! – A szerencsétlen drogfügg , aki hallucinációi során zenét hallott, lehajtotta a fejét és elhallgatott. Ahiro közben óvatosan eltávolította a tojás húsos héjáról a fémcsipeszeket. Damon tudta, most már akkor sem tehetne semmit, ha akarná, ha képes lenne közbelépni. Miután a csipeszek leváltak a héjról, muszáj volt végrehajtani az emberáldozatot. Muszáj volt feláldozni Kent... Kent, aki már amúgy sem élt. Damon megköszörülte a torkát. Tudta, még egy kérdést fel kell tennie, ha biztos akar lenni abban, hogy Ken tényleg önként vállalta azt, amire hamarosan sor kerül.

– Ken... – kérdezte tétován. – Az sosem fordult meg a fejedben, hogy a zene... valójában nem is szól? Hogy csak az agyadban létezik? Hogy csak a pemp hozza létre? Ken váratlanul felnevetett. – Na és? Ha így van, akkor az Anyakirályn nek köszönhet a létezése, és ett l... még csodálatosabb az egész! Tudod milyen, Damon? Mint valami egyházi zene. Mint Bach muzsikája, csak éppen sokkal... sokkal fantasztikusabb! Ezertagú kórus dalol idebent! – Felemelte reszket kezét és megérintette a homlokát. Félresöpörte töredezett hajtincseit. Damonnak eszébe jutott, milyen volt a haja annak idején. Szóval ezt veli az emberrel a pemp ... – Végül – folytatta Ken – rájöttem, hogy kinek köszönhetem az egészet, és úgy éreztem, tisztelegnem kell az Anyakirályn el tt, méghozzá a templomában. De még ez sem elég. Ha tényleg át akarom élni ezt az egészet, ha tényleg meg akarom tapasztalni t, akkor fel kell áldoznom magam neki. Eggyé kell válnom vele! Damon úgy érezte, mintha homok lenne a szájában. – Szóval hajlandó vagy arra... önként vállalod, hogy eggyé válj a tojással? – kérdezte. – Hajlandó vagy arra, hogy...? – Igen. Igen! A stimulátorok vége felizzott. Néhány másodperccel kés bb a leveg láthatóan vibrálni kezdett. A t vékony skarlátvonalak végigsimították a tojás fels végénél lév , hosszúkás mélyedéseket. Damon szeretett volna ráüvölteni Kenre, hogy t njön el amíg lehet, mert ha marad meghal, ám inkább hallgatott. Ken éppen a halálra vágyott a legjobban. Erre a halálra. – De Ken... Így meghalni... – Damon ennél többet képtelen volt kinyögni. Ken szempillája megrebbent, olyan arcot vágott, mintha rövid szunyókálásból ébredne, de aztán a mennyezetre nézett. A tekintete kifejezéstelen volt. – Ez nem halál, Damon. Te nem tudhatod, milyen ez. Te semmit sem érthetsz. Tovább fogok élni... Az istenemben. Tovább élek, örökké létezem majd. Csakúgy, ahogy a zene. Damon megdörzsölte a szakállát. Remegett a keze. Hát, ha Ken tényleg ezt akarja... feltette a megfelel kérdéseket, és egyikre sem kapott olyan választ, amilyet várt. Nem köteles megmondani egy másik embernek, akár

barátja, akár ellensége az illet , hogy ostobaságra készül. A saját életével mindenki azt kezd, amit akar. Hogy is mondta Ken? Ismerte a pemp kockázatait, mégis úgy döntött, szedni fogja. Nem véletlenül, a saját akaratából lett függ . Függ és szektás. – Nincs benned semmi kétség? – kérdezte Damon halkan. – Ilyen könnyen itt tudod hagyni ezt a világot? Ken bólogatni kezdett, aztán kissé elbizonytalanodott. Az egyik válla lejjebb ereszkedett. Megvonta a vállát. – De... talán igen. És az igazat megvallva félek egy kicsit – ismerte el. – De ez természetes, nem? – Az – hagyta rá Damon. – Természetes. – Itt az id . Damon és Ken összerezzent Ahiro tompa, hideg hangjára. Ken felnézett a japánra. Damon megdöbbent, hogy barátja valójában mennyire fiatal. Szinte kölyöknek látszott, pedig ritkás haja szes volt. A zeneszerz rádöbbent, tévedett, amikor azt hitte, hogy a pemp megöregítette a gitárost. Nem, éppen ellenkez leg: gyermekivé, ártatlanná változtatta. Ken visszanézett Damonra. – Cs – csak egy kicsit félek... Tényleg csak egy kicsit... – Erre, kérem. – Ahiro, mintha arra számítana, hogy Ken meggondolja magát, felsegítette a székr l, és elvezette az asztaltól. Damon lehajtott fejjel állt a helyén. Ismét arra gondolt, hogy le kellene állítania ezt az rültséget, de er tlennek érezte magát. Az ötlete volt az egész, az tervén dolgoztak, ebben a fázisban azonban mégsem volt semmi hatalma. Nem volt joga ahhoz, hogy ráparancsoljon Ahiróra, vagy hogy megszabja Kennek, mit tegyen, hogyan haljon meg. Lehet, hogy mégsem ezt akarja? Azt mondta, fél... Damon felnézett. Ahiro a tojáshoz vezette Kent, leültette egy székre. A stimulátorok vörös fényt i felpiszkálták a tojást, ráébresztették az él , lélegz emberi test közelségére. A húsos, göbös héj lassan pulzálni kezdett, a szirmok elváltak egymástól. – Ne! Várjon! – Damon hallotta, hogy Ken hörögve, rekedten felkiált. Egy– legfeljebb két másodperccel kés bb azonban már furcsa, reped hang hallatszott, olyasmi, mintha kiszakadt volna egy plasztikzacskó. A tojás teteje szétnyílt.

– Én... Damon döbbenten látta, hogy Ahiro figyelmeztetés nélkül hátrahúzza Kent a magas támlájú széken, és meghúz egy kart a szék lábán. Kattanás – a szék háttámlájának oldalából és karfájából fémpántok pattantak ki. Az acélhevederek körbefogták és leszorították a gitáros csuklóját és mellkasát. Ahiro rögzítette a hevedereket. Ken moccanni sem bírt. A japán döbbenetes gyorsasággal az ajtónál termett – kívül került az arcmászó hatókörén. Kennek annyi ideje se maradt, hogy felkiáltson. A parazita kipattant a tojás belsejéb l, és az el tte ül emberre vet dött. Amikor Ken kinyitotta a száját, hogy sikítson, a hoszszú, ízeit farok körbefonta a nyakát. A gitáros egyetlen hangot sem tudott kipréselni magából. A póklábakra emlékeztet , ocsmány végtagok belemarkoltak Ken arcába, a húsos tojócs a szájába lök dött és lecsúszott a gégéjében. A szék hátrad lt; a hevederek automatikusan visszahúzódtak a helyükre. Négy másodperccel kés bb Ken Petrillo kómás állapotban hevert a padlón. Nyálkával borított koponyáján még mindig ott pulzált az arcmászó. Az embrió id közben bejutott a gazdatestbe – véget ért egy valaha ígéretes gitáros földi pályafutása. Damon zakatoló szívvel nézett végig az üvegfal innens oldalán állókon. Brangwen volt a legrosszabb állapotban; Damon nem számított arra, hogy éppen t fogja megviselni a legjobban a látvány, hiszen a férfi többször is kifejtette, hogy Ken pontosan azt kapja majd, amire vágyik. Szakadt róla a veríték, a szeme kidülledt, a kezét úgy tartotta a szája el tt, mintha attól félne, hogy öklendezni kezd. Damont furcsa elégedettség töltötte el, amikor Vance-ra pillantott. A n a homlokát ráncolta és elsápadt. A zeneszerz végre megpillanthatta a kemény és racionális tudós álarca mögött rejt , érz embert. Nem is tudta, miért idegesíti a n ; talán azért, mert Vance-re nem gyakorolt hatást mindaz, ami a gy löletre, brutalitásra és er szakos zenére éhes tömeget beindította. Még a zene sem érintette meg, számára a muzsika semmit sem jelentett, nem változtatott meg benne semmit. Amikor vele beszélt, Damonnak sokszor olyan érzése támadt, mintha egy vak és süket emberrel akarná megértetni magát. Aztán ott volt Ahiro, akiben Damon úgy olvasott, akár egy nyitott könyvben. Betonkemény ember, él gépezet, érzések nélküli lény, akit

cseppet sem érdekelt, mi történik Ken „Gyorskez " Petrillóval, vagy bárki mással. A helyiségben tartózkodók közül rá gyakorolta a legcsekélyebb hatást a látvány. nem foglalkozott Damon álmainak valóra váltásával sem; t csakis az érdekelte, hogy teljesítse Keene parancsait, és szolgálataiért minden hónapban zsebre vágjon egy csekket. Három különböz ember... Vagy mégsem? Abban mindenesetre hasonlítottak egymásra, hogy vesztesek. Szolgák, akik azt teszik, amit mások mondanak nekik. Ha kell, dolgoznak. Ha kell, feláldoznak egy embert. Most Ken Petrillót... Néhány percig szótlanul bámulták az üvegfal mögött, mozdulatlanul fekv testet. A csendet végül Vance törte meg. – Most kell kihoznunk a gépeket. Kés bb lehet, hogy a donor kárt tenne magában a segítségükkel. – A hangja közömbös és éles volt. Egyetlen arcrezdüléssel sem árulta el, mi jár a fejében. Elfogadta a helyzetet, megint racionálisan gondolkozott, és beletör dött abba, hogy ez a munka „némi kényelmetlenséggel" jár együtt. Brangwenre nézett, aki tétován bólintott, és letörölte a halántékán gyöngyöz verítéket. Vance és Brangwen besietett az üvegfal mögé. A férfi Ken fejéhez, a n a lábához állt. Brangwenen látszott, irtózik az arcmászó közelségét l, mégis lehajolt, és benyúlt a gitáros hóna alá. Közös er vel kiemelték Kent a felborult székb l. Egyikük sem vette észre, amit Damon meglátott: az eszméletlen ember zsebéb l kicsúszott egy kicsi, kék fiola. Vance és Brangwen közelebb húzta az ablakhoz Kent. Damon a japánra nézett, majd besietett a fülkébe, és felkapta a padlóról a fiolát. Laza mozdulattal zsebre vágta, és kilépett a megfigyel terembe. A két biomémök úgy helyezte el Kent, hogy jól lássák, mikor ébred fel. Ezt követ en kicipelték az asztalt és a széket az üvegfal mögül. Damonnak csak ekkor t nt fel, mennyire páradús és büdös a bentr l kiáramló leveg . Néhány perccel kés bb Brangwen és Vance becsukta az ajtót. – Mennyi ideig fog tartani? – kérdezte Damon komoran. – Pár óráig, esetleg néhány napig – felelte Vance szórakozottan, miközben átolvasta az egyik monitoron megjelen listát, amire fényceruzával apró jeleket rajzolt. A hangjában volt valami, ami arra ösztönözte Damont, hogy ránézzen.

Vance a listáról Kenre pillantott, és egyetlen röpke pillanatra megjelentek az arcán a sajnálkozás jelei. Brangwen er lködve lélegzett; számára komoly meger ltetést jelentett a cipekedés. – Lesznek majd bizonyos el jelek, így id ben felkészülhetünk. Mi lenne, ha pihenne egy kicsit? – Nem mehetek el innen – felelte Damon. – Túl messze lakom. Lehet, hogy nem érnék ide id ben... Az is elképzelhet , hogy valami rosszul sül el. – Nem is kell elmennie. A szomszéd szobában felállítottak pár priccset. – Vance még egy jelet tett a monitorra, majd ledobta a fényceruzáját. – Bámulatos! – mondta váratlanul. – Egyszer en elképeszt , hogy ez az ember ennyire imád egy idegen életformát. Ennyire, hogy hajlandó feláldozni magát azért, hogy életet adjon egy ilyen lénynek. – Ez a megfogalmazás nem egészen pontos – szólt közbe Brangwen. – Nem ez az ember fog életet adni a lénynek, mert az már régen... Vance megsemmisít pillantást vetett rá. – Nem szó szerint értettem a dolgot, Michael! Hagyjuk a tudományos terminológiát. – A hangja közömbös maradt, de a tekintetében fel lehetett fedezni némi szenvedélyt. – Filozófiai aspektusból próbáltam megközelíteni a kérdést. Érdekes jelenség, nem igaz? És a mi szerepünk sem elhanyagolható. A tudomány segítségével közrem ködünk abban, hogy ez az ember bebizonyíthassa, valóban hisz valamiben. – Mi a különbség közte és az els millenium keresztény szentjei között? – kérdezte Brangwen. – Semmi, és mégis sok. – Damon ellépett az üvegfaltól. – A szentek sosem látták istenüket, mégis feláldozták magukat érte. Ken is vállalta a mártírhalált, de találkozott az általa fels bbrend nek tartott lénnyel. – Úgy gondolja? Szerintem még sosem látott valódi, él idegent – mondta Vance. – Lehetséges, viszont hallotta – felelte Damon. A zsebébe nyúlt, és megérintette a kék fiolát. – Méghozzá folyamatosan. – Azt hitte, hogy hallja – ellenkezett Vance. – Rajta kívül senki sem hallotta azt a bizonyos zenét. Szerintem ebben Michaelnek van igaza. Ha tovább boncolgatnánk a kérdést, eljutnánk a hithez, amir l mindannyian tudjuk, hogy számtalan megjelenési formája létezik. Az új tudományos

kutatások is egy-egy feltételezésen, vagyis egy-egy hiten alapszanak. A tudósok biztosak abban, hogy elérik a kívánt célt, úgy érzik, helyesen cselekszenek. Ebben hasonlítanak erre az emberre. Vagy nem így van? Damon megfordult és átsétált a szomszédos helyiségbe, ahol a priccsek álltak. Menet közben elmosolyodott. Vance, valószín leg akaratán kívül, arra buzdította, hogy hajtsa végre azt, amir l álmodott, amibe közös er vel belevágtak. – De igen, így van – mormolta maga elé. – Nagyon is így...

12 A fáradtság nem számított. A pihen szoba akkora volt, mint egy nagyobb lakás beépített szekrénye. A két helyiség közötti válaszfal olyan vékony volt, hogy a laborból minden apró nesz áthallatszott. Damonnak, ahogy a priccsen feküdt, azok az esték jutottak az eszébe, amikor a szo– bájában várta az álmot, miközben a szülei a nappaliban valami filmet néztek. A gyermekkorát a legnagyobb jóindulattal sem lehetett jónak vagy kellemesnek nevezni, ám az tény, hogy biztonságos volt. Az érzettársítás hatására még a kényelmetlen, katonai jelleg ágyon is el tudott szenderedni. A valódi álom azonban elkerülte, képtelen volt eltávolodni az ébrenlét határától, és újra meg újra végig kellett néznie azt a jelenetet, amikor a székhez bilincselt emberre (aki mellesleg valamikor a legjobb barátja volt) rávetette magát az arcmászó. Az órák kínlódva vonszolták magukat. Brangwen és Vance felváltva rködtek, kétóránként váltották egymást. Damonnak semmi tennivalója nem akadt. Pihengetett, evett, a kómában fekv férfit figyelte, és közben megpróbálta megállítani a kéretlenül el seregl emlékek áradatát. Az agyába képek villantak, megjelent el tte a fiatal Damon Eddington, akinek az arca kissé kerekebb volt, és még nem torzította el a keser ség maszkja. Emlékek... Ken is jobb húsban volt. Aranybarna, hosszú hajával, szikrázó szemével, ami olyan kék volt, mint az óceán déli napsütésben, meg rjítette a közönséget, f ként a n ket. A f iskolán az utolsó évet együtt töltötték el. Ken iszonyatosan tehetséges volt, könynyedén lejátszott bármit, amit Damon kitalált, fogta a ritmust, a dallamot, és még rögtönözni is tudott. Már akkor is drogozott – Ken mindig szedett valamit de semmi komolyabb balhéba nem keveredett bele. Tulajdonképpen csak kísérletezett: mindent kipróbált, ami a keze ügyébe került, és biztosra vette, hogy Damonnak fogalma sincs arról, a pemp t is nyomatta már egy ideje. Volt pár bulijuk, szerveztek némi reklámot, és egyszer csak azon kapták magukat, hogy annyi üzenetük van a rögzít n, hogy már visszahallgatni is alig bírják, nem hogy eleget tegyenek minden meghívásnak. Magánbulik, esküv k szervez i, kés bb klubok

tulajdonosai hívták ket. Általában két-három hétvégére, vagyis péntek– szombat estére akarták leszerz dtetni ket. A manhattani és a New Jersey-i rádióadók szerkeszt i interjúra hívták ket, több helyen él m sort is el kellett adniuk. Aztán pedig a Synsound következett. A Synsound kifejezetten Damonnak hagyott üzenetet. Visszahívta ket; akkor még nem is sejtette, hogy komolyabb dolog is lehet az egészb l, arra pedig végképp nem gondolt, hogy szólóban szerz djön a céghez. volt a duó menedzsere, szervezte le a bulikat, vezette a határid naplót, és írta a zenét. Közben – mintegy mellékesen – tovább járt a suliba; akkor már csak négy szemesztere volt hátra. A Synsound ajánlata el ször megdöbbentette, aztán feldühítette. Két teljes héten keresztül tépel dött, míg végül úgy döntött, elfogadja. A Synsound döbbentette rá, hogy Ken már túlságosan belemerült a drogmocsárba. A cégnek nem volt szüksége a duó elszálltabb tagjára. Damon akkor arra gondolt, valakit majd szerez Ken helyett, a legrosszabb esetben a Synsound választ számára új partnert. Három héttel kés bb telefonüzenetet kapott. Kiköltözött abból a lakásból, amit Kennel bérelt a Spanyol Harlemben, és behurcolkodott abba a házba, amit a következ másfél évtized során otthonának nevezett. Eleinte azt gondolta, a hely ideiglenes, romantikus, és azokhoz a dolgokhoz tartozik, amit a csúcsra tör embernek muszáj elviselnie. Tévedett: még mindig ugyanabban a lerobbant luxuscikkekkel telezsúfolt patkánylyukban élt. Damon összerezzent, megrázta a fejét, és megpróbált megszabadulni a zavaró emlékekt l. Az oldalára fordult, és reménykedve a fali óra LED lapjára meresztette a szemét. Csak másfél óra telt el – éveknek érezte ezt az id t. Arcát a párnába temette, megpróbált visszaaludni, de csak valami furcsa félálomba sikerült elringatnia magát, amiben a valós világ elemei összekeveredtek az agyán megdöbbent sebességgel és tisztasággal keresztüláramló múltmorzsákkal. Ken Petrillo, Gyorskez Ken nem volt pótolható. S t! Az elmúlt évek során Damon senkivel sem találkozott, aki annyira érezte volna a hangszert, a gitárt, mint egykori szobatársa. Bonyolult és szenvedélyekkel teli szerzeményei gyakorlatilag kiherél dtek a kevésbé hozzáért , kevésbé szenvedélyes és tehetséges zenészek el adásában. A dolog odáig fajult, hogy végül elhatározta, egyedül fog dolgozni. Így persze lassabban ment a

munka, de vállalta a szegénységet, beletör dött, hogy a karrierje zuhanórepülésbe kezd, mert bízott abban, hogy ha egyszer elkészül a nagy , minden babért learat. Bízott abban, hogy Ken Petrillo nélkül is sikerül majd elérnie a célt, legfeljebb oda kell dobnia magát, áldozatokat kell hoznia, és k keményen kell dolgoznia. Igen, ha eléggé odafigyel, ha elég id t szán a dologra, akkor egészen biztos, hogy sikerül majd létrehoznia valami olyasmit, ami még az elvárásainak is megfelel. Valamit, amiben nyoma sincs a dilettantizmusnak vagy a megalkuvásnak. És most az az ember, aki kitölthette volna azt a teret, ami távozása óta üresen tátongott, az az ember, aki kiegészíthette volna azt a képet, amit elválásuk óta senki sem látott, vagyis inkább hallott igazán – ez az ember ott ül egy légmentesen elzárt helyiségben, egy földönkívüli lényt l származó tojással, és hamarosan elpusztul. Meghal. Vége lesz... Damon kinyitotta a szemét, és mereven bámulta a fekete menynyezetet. Letett az alvásról. A gy lölet képes elrabolni az embert l a pihenést, és Damon nem tudta eldönteni, a Synsoundot vagy Ken Petrillót gy löli jobban. Visszatértek a régi, jól ismert félelmei, a gondolatok és a borzalmak, amelyeken – azt hitte – már évekkel korábban túljutott. A karrierje és a jöv je ismét Ként l függött csakhogy ebben játszmában egészen másként osztották le a lapokat. Egykor attól rettegett, hogy sosem lesz sikeres a gitárosa nélkül, nem lesz képes fejl dni, valóban naggyá ni. Az évek során bebizonyította magának, hogy igenis van benne er és elszántság, ennek ellenére a sors ismét kiszolgáltatta Ken Petrillónak. Id nként, a csendesebb id szakokban, amikor nem volt más tennivalója, mint a vegetálás, maga el tt látta az életét. Olyan volt az egész, mint egy hatalmas társasjáték táblája. A hibái és a tévedései (Isten nevére, sok volt bel lük!) eltorzultak, felismerhetetlen formájú göbökké váltak a siker gyönyörteljes napjai között. Ezen az éjszakán ismét látta a táblát, amelynek egyik mez jén Ken álldogált, csapdába esetten, meggyötörten és kimerülten. Ken volt az a törött szél , mégis pótolhatatlan zseton, ami nélkül esélye sem lehetett arra, hogy eljusson a célhoz. – Mr. Eddington? Ébredjen. Elérkezett az id ... Ken lassan magához tér. Damon felült. A mozdulat túl gyorsra sikeredett. Vér tolult a fejébe, és megszédült. Hirtelen arra gondolt, az érzés ahhoz hasonlít, amit a pemp függ k éreznek, amikor rajta vannak a szeren. Elt dött. Vajon mi lehet annyira különleges abban a drogban? Mi az oka annak, hogy az

emberek hajlandóak lemondani a fizikai létezésr l, és spirituálisán hajlandóak átadni magukat egy olyan lénynek, amely nem ismeri se a szánalmat, se a szeretetet, aminek vér helyett sav kering a testében, aminek a pofájában gyilkos fogak sorakoznak? A nadrágja zsebében lapuló hengeres dobozka hirtelen mintha felforrósodott volna, a bel le áradó h szétterjedt a testében. Tényleg, mi az ok? Damon átlendítette a lábát az ágy pereme fölött, és miközben Vance visszasietett a küls helyiségbe, megpróbálta összeszedni magát. Hallotta a készülékek zümmögését, a halk hangjelzéseket, a m szerekb l el csorgó papírtekercseken mozgó rajzt k sercegését (a technika ódivatú volt, de semmi mással nem lehetett pótolni), a lézernyomtatók nyüszítését, a lemezmeghajtók tücskökre emlékeztet ciripelését. Összerántotta a gondolatait, kihúzta magát, és tájékozódott. Amikor elegend térbeli koordinátát sikerült meghatároznia, átballagott a másik helyiségbe. A lelke mélyén rettegett attól a látványtól ami rá várt, de közben valami furcsa izgalom, különös érzés lett úrra rajta. Szörny , borzalmas, ami történni fog, de végre (végre!) lehet ség nyílik a nagy m befejezésére. És ezt az a húshéjú tojás teszi lehet vé. Vance a medikai komputerek el tt állt. A kezében elmaradhatatlan palmtopját tartotta, és éppen összehasonlította a minimonitoron és a nagyobb, tizennyolc hüvelykes képerny n felt adatsorokat. Brangwen az egyik billenty zeten zongorázott, parancsokat és információmorzsákat juttatott a gépekbe, körülbelül olyan sebességgel, ahogy az adatok megjelentek a t le három láb távolságban álló printer lapjain. Másik két lézerprinterb l is folyamatosan érkeztek a lapok, amelyeken olyan kis méret bet k voltak, hogy Damon akkor sem tudta volna elolvasni és értelmezni a szöveget, ha történetesen nincs tele orvosi és tudományos szakkifejezésekkel. A zeneszerz néhány percig tanácstalanul nézel dött, majd lemondott arról, hogy megértse a körülötte zajló eseményeket. Csak a zenéhez értett, a tudományos dolgokhoz még csak nem is konyított. Mindhárman összerezzentek, amikor Ken vonyítani kezdett a ketrecben. – Szentséges Jézus – mondta Brangwen meglepetten. Idegesen végigpásztázta a monitorokat, aztán vaskos ujjaival keményen rácsapott a billenty kre. – Semmi baj, még nem kezd dött el a folyamat... A kliens csupán felébredt.

– Igen? Akkor meg mi baja van? – Damon az üvegfalhoz lépett, és benézett. Ken a jelek szerint nem vette észre t. – Fájdalmai vannak? Máris? Nem adhatnának neki valamit? Valami gázt? Valami érzéstelenít t? Ken folyamatosan üvöltött. – Még nem lehetnek fájdalmai – mondta Vance homlokráncolva. – Az áldoza... ööö... a kísérleti alanyok az inkubációs periódus során általában jobban érzik magukat a korábban megszokottnál. A rutinszer en elvégzett vegyi analízisek szerint a növekedési fázisban a testben megnövekszik az endorphin és az adrenalin szintje, a szervezet immunrendszere azonban szinte teljes egészében elt nik. – Elgondolkodva megérintette az ajkát. – Körülbelül tizennégy órán keresztül volt eszméletlen, de ez belül van a normális határon. Az igazat megvallva fogalmam sincs arról, hogy miért viselkedik így. – Oldalra nézett, kissé meghökkenve pillantott fel Damonra. – És nem, Mr. Eddington, nincs semmi, amit beadhatnánk neki annak érdekében, hogy csökkentsük azt a... azt, amit az idegen lény világra jöttekor érezni fog. – Ezek szerint dühös valami miatt – mondta Eddington halkan. – Egészen biztosak abban, hogy benne van az idegen embrió? Hogy fejl désnek indult? Talán valami nem várt esemény történt. Talán nem sikerül... megkapaszkodnia annak a kis dögnek. Vance és Brangwen összenézett. – Egyetlen olyan esetr l sem tudunk, amelynek során a tojásból kikel arcmászónak nem sikerült bejuttatnia az embriót az emberi testbe – felelte Vance színtelen hangon. – Ez egy szívós és hallatlanul alkalmazkodó életforma. Még az sem túl fontos a számára, hogy a gazdalény jó egészségnek örvendjen a plántálás el tt. – Értem... – Damon felemelte a kezét, és beintegetett Kennek. A gitáros ügyet se vetett rá. Ken Petrillo az üvegfal túlsó oldalán abbahagyta az üvöltözést, viszont járkálni kezdett. Egyszer-egyszer közel került az üveghez. Damon meglepetten látta, hogy Ken egészségesebbnek látszik mint akkor, amikor Ahiro el ször behozta. A gitáros végül megállt, a túlsó falhoz szorította a homlokát, és úgy viselkedett, mintha hallana valamit, amit az üvegfal innens oldalán tartózkodók nem érzékeltek. Ez természetesen lehetetlen volt, hiszen a cellában számos mikrofont és hangrögzít berendezést

helyeztek el. A m szerek olyan érzékenyek voltak, hogy még Ken vérének áramlását is jelezték. A gitáros hirtelen Damonra bámult, az üvegfalhoz rohant, és megállt a zeneszerz el tt. – Hová t nt a zene? – hörögte. – Hol a zeném? – Micsoda? – kérdezte Damon ostobán. Ken nyitott tenyérrel rácsapott az üvegre. Damon ösztönösen félrekapta a fejét. – Adjátok vissza! Adjátok vissza a zenét! Könyörgöm...! – Ken kétségbeesetten, kínlódva nyüszített, és közben úgy verte magát a cella falaihoz, mintha a kiskölykök körében népszer szuper gumiruhát viselné. Eltántorgott az üres, húshéjú tojás mellett, aztán hirtelen lehajolt, felkapta, az arca elé tartotta, és belebámult a száradó nyálkával borított üregbe. – Hol van? – Ezt a két szót suttogva ejtette ki, de a küls helyiségben tartózkodók a hangszóróknak köszönhet en tisztán hallották. – Már nincs benne a fejemben... – mormolta Ken. – Se a szívemben... Talán itt van? Ebben? – Úgy tartotta a füléhez az üres tojást, mintha hatalmas, tengerhangú kagylóhéj lenne. Az arcán néhány pillanatig gyönyör tükröz dött, aztán vonásai csalódottan eltorzultak. Félrehajította a tojást, és Damont megdöbbentve kibámult az üvegfalon. – Sosem mondtad, hogy el akarod lopni a zenémet, Damon! – mondta szomorúan. A hangja olyan vádló volt, hogy Damon b ntudatosan lehajtotta a fejét. – Err l sosem beszéltél. Hol van a zene? – Ken a tenyerébe temette az arcát, és zokogni kezdett. Damon kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, ám miel tt egyetlen hangot kiejthetett volna, Ken elfordult és arrébb lépett. Damon megkönynyebbült; fogalma sem volt arról mit mondhatna, mivel csillapíthatná le Ken Petrillót. Ken a következ két órában távol maradt az üvegfaltól. A cella túlsó fala el tt ült, a semmibe meredt, és halkan dudorászott. A jelek szerint valahogy megpróbálta felidézni a dalt, a muzsikát, ami – valószín leg örökre – elillant a fejéb l. Damon tolvajnak érezte magát. A gondolat, hogy elrabolta a gitárostól a zenét, valahogy sokkal nagyobb fájdalmat okozott neki, mint az a tudat, hogy Ken Petrillo hamarosan meg fog halni. Vance, kezében a palmtoppal, megpróbálta magára vonni Ken figyelmét. Feltett neki néhány technikai jelleg kérdést, de nem kapott választ. A

gitáros a jelek szerint tudomást sem vett a környezetér l, de aztán úgy viselkedett, mintha figyelemmel követné az üvegfal másik oldalán tartózkodó három ember mozdulatait. Az arckifejezése arról tanúskodott, hogy valamilyen ravasz tervet forgat a fejében. A harmadik óra elején Ken ébren volt. Vance keze magabiztosan mozgott a vezérl pult kapcsolói és tárcsái fölött. – Az életfunkciói tökéletesek. S t! Ez több, mint tökéletes – mondta Damonnak és Brangwennek. – Nézzék a szenzorokat! Még sosem láttam ehhez hasonlót. – A jelek szerint hamarosan elkezd dik a születési folyamat – mondta Brangwen, ahogy az egyik monitorról a másikra pillantott. – A teste nem bír ki ennél többet. Percenként százhatvanat ver a szíve. A vérnyomása a normális érték triplájára n tt. Ha ez fokozódik, agyvérzést kap. – És mi van akkor, ha az idegen lény megszületése el tt hal meg? – kérdezte Damon riadtan, és arra gondolt, ha Ken Petrillo teste gyengének bizonyul, neki az életben nem lesz több lehet sége arra, hogy megalkossa a m vét. Vance megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy erre sor kerül. Valamennyi idegen-beültetéssel kapcsolatos dokumentációt végigolvastam. Eddig egyetlen egy olyan eset nem történt, amelynek során az embrió elpusztult a gazdatestben, vagy a születés során. Az idegenek esetében elfelejthet a halvaszületés fogalma. Ez az embrió mindenképpen életben fog maradni. – Az arca komor volt. – Viszont figyelmeztetnem kell önt, hogy a barátja... – Nem a barátom! – vágott közbe Damon élesen. – Csak ismertem... Igen. Az ismer seim egyike. Ennyi az egész. – Remek. – Vance hangja színtelen volt. – Tehát az ön ismer sének testéb l hamarosan elfogy az endorphin. Akkor pedig iszonyatos fájdalmat fog érezni. Olyan fájdalmat, amit... mint korábban említettem önnek... semmiképpen sem tudunk enyhíteni. – Ez valóban... sajnálatos. – Damon visszafordult a vezérl pult felé, és ismét szemügyre vette a kijelz ket. – De valójában döntött. Vállalta a dolgot, nem? Vance szenvtelen arccal nézett rá. Brangwen lehajtotta a fejét. Néhány percig néma csend borult a helyiségre, aztán hirtelen mindhárman összerezzentek. Csattanás hallatszott; valami nekicsapódott a cella üvegfalának. Vance és Brangwen a VidDischez ugrott, és cellára

irányították a mennyezetr l lelógó jókora, fém borítású kamerát. Ken talpon állt, és tántorogva járkálni kezdett a cellában. Úgy mozgott, mintha részeg lenne. A szája eltorzult, az arcán, a fején veríték patakzott. – Fáj! – visította. – Kérem... – Szavai érthetetlen hörgésbe fulladtak. A mellkasa hirtelen pulzálni és dagadozni kezdett. Damon a fogát csikorgatva rácsapott a RECORD gombra. – Mi az isten...? – Nem értette, mi lehet az a reccsen hang, ami Ken mellkasa fel l hallatszott. Az üvegfalú cellában Kennek torkán akadt az ordítás. Térdre esett. Megpróbált el remászni. Görcsösen összerándult, olyan mozdulatokat tett, úgy tartotta el re a fejét, mintha hányni készülne. A harmadik hiábavaló próbálkozást követ en feketés–vöröses vért okádott a padlóra. Egyik karjával hátranyúlt, mintha keresne valamit, aztán elvesztette az egyensúlyát és maradék erejét, és végignyúlt a padlón. A mennyezetre meresztette a szemét, kétségbeesetten mozgatta vérhabos száját, de egyetlen hangot sem bírt kiadni magából. – Meghalt? – kérdezte Damon. – Mi van az idegennel? Mi...? – Türelem! – csattant fel Vance. – Már megmondtam: hamarosan meglátjuk. Vance nem tévedett. Ken újra, még egyszer összerándult, aztán a földönkívüli embrió átszakította a mellkasát és mocskos, vérfoltos ruháját. A bordák szétnyíltak, a b r köldökt l nyakig felrepedt. Damon hitetlenkedve bámulta azt a széthasított torzót, azt a vérmocskos, szervdarabkákkal belepett valamit, ami egy perccel korábban még Ken Petrillo volt. Azt a valamit, amib l az újszülött lény táplálkozhatott. A lény metsz hangot hallatott. A visítás elég hangos és éles volt ahhoz, hogy széttörje az üvegfal túlsó oldaláról elkerekedett szemmel figyel három embert mozdulatlanságra kárhoztató döbbenet-béklyót. A fényes, barna testen vérfoltok és szervdarabok csillogtak, a fogakkal teli szájból undorító bugyborékolás hallatszott. A lény „dala" kísértetiesen szólt a cellában. És még kísértetiesebbé vált, amikor az újszülött megfordult, és zabálni kezdte Ken hulláját... Vance félelmetes sebességgel nyomkodta a komputere billenty it, Brangwen azonban reszketve, szürkésfehér arccal, a hányingerrel küszködve elfordult. Damon megdelejezetten bámulta az idegen lény

természetes brutalitását, és gyönyörködve hallgatta a hangjait. Igazság szerint semmit sem látott, csak a zajokat érzékelte, és abban reménykedett, hogy újabbakat, még érdekesebbeket és értékesebbeket fog hallani, mondjuk az éhez fenevad üvöltését... Úgy érezte, valóra válnak az álmok, amelyeket rég cafatokra szakadt lelke mélyén dédelgetett. A hála, a boldogság és a tisztelet könnyei jelentek meg a szemében; a cseppek lassan végigcsorogtak az arcán. Úgy érezte, megérte a dolog, még Ken élete sem volt túl nagy ár... ezért. – Milyen csodálatos! Milyen... eredeti! Senki és semmi nem tud így énekelni! Egymás után peregtek az órák. A trió nem pihent. A felvev pultot Damon kezelte, és közben egyre növekv ámulattal figyelte az idegen lény növekedését. Igazság szerint, fel sem fogta, hogy a dög attól fejl dik, amit megzabált. Attól, ami nem is oly rég még egy eleven, lélegz ember volt. Damon barátja. Ken Petrillo. A társa... – Ez az! – mondta vidáman. – Egyél csak, és n j nagyra. Légy er s, kicsi, édes, drága tündérkém! – Damon szeme alá sötét karikákat rajzolt a kimerültség, de egyetlen másodpercre sem merte elhagyni a konzolt. Minden új volt a számára, minden hang felbecsülhetetlenül értékes. Nem akarta megkockáztatni, hogy akár a legapróbb neszt elszalasztja. Mosolyogva és furcsa mohósággal nézte az üvegfal túlsó oldalán mozgó lényt. – Édes kicsi Mozartom! – suttogta. – Milyen fiatal vagy, és mégis milyen tehetséges! És milyen éhes...! Vance és Brangwen feljegyzéseket készített az idegen lény gyors növekedésér l. Az óra fáradhatatlanul mutatta az id múlását; a komputer táblázatába szinte minden egyes percben új bejegyzés került. Az idegen életforma fejl désének valamennyi apró fázisát dokumentálták. A barna, csótányszín test lassanként kékesfeketére színez dött, majd szétrepedt, és bekövetkezett a három vedlés közül az els . A lény kibújt saját héjából. Ekkor már koromfekete volt. A karja és a lába még nem fejl dött ki teljesen, de a fogsora már pontosan olyan volt, mint a feln tt bestiáké. Röpke tizennyolc órával kés bb hosszú, vékony lábakon állt, a karjai is megnyúltak, furcsa ívben meghajló gerincén pedig kifejl dtek a kemény tarajok. Sima feje megnyúlt és ahogy a nyak meger södött, egyre jobban eltávolodott a torzótól. Hetvenkét órával, vagyis csupán három nappal kés bb Damon már egy olyan kifejlett lényt látott az üvegfal mögött, amilyenre mindig vágyott. A

„kicsike" akkor is hét láb magas volt, ha nem húzta ki magát. Damon érezte a bel le sugárzó dühöt, látta ingerült, vad mozdulatait, és úgy gondolta, sokban hasonlítanak egymásra. A teremt és a teremtmény tulajdonképpen egyformák voltak, lelki kapocs létezett közöttük – ha másért nem, akkor azért, mert mind a ketten arra születtek, hogy életük végéig másokat szolgáljanak, engedelmeskedjenek bizonyos parancsoknak. Damon pontosan tudta, milyen idegennek lenni ebben a világban; milyen meg nem értettnek és el nem fogadottnak lenni, milyen az, amikor a társadalomban – hiába keresi – nincs hely a számára. Az üvegfal túlsó oldalán mozgó lényben annak a rengeteg szenvedésnek, frusztrációnak, haragnak és szomorúságnak a fizikai manifesztációját látta, amely hosszú, hosszú ideje megkeserítette az életét. Mozart... Tökéletes név volt egy tökéletes él lény számára. Egy olyan halálos és mégis csodálatos lény számára, amely egyszerre volt halálfekete és aranyszín , amelyben mintha a Scriabin két költeménye, az Óda az extázishoz és az Óda a t zhöz két f szerepl je öltött volna alakot. Végül, ahogy a lény befejezte a zabálást – Ken hullájából ekkor már alig maradt valami –, Damon elhagyta rhelyét, és az üvegfal elé állt. Tenyerét szelíden a sima felületre nyomta. – Hát ezért áldoztad fel magad, Ken – suttogta. – Hát nem gyönyör ? Megérte, ugye? Ó, istenem, hát persze, hogy megérte! – Ahogy a fáradhatatlanul mozgó lényt, Mozartot nézte, úgy érezte, a b ntudat utolsó ködfoltjai is elillannak az agyából. Nem egy emberi életet, nem egy barátságot áldozott fel, hogy kielégítse a közönség mohóságát, egy zeneszerz ihletéhségét. Ó, nem! Itt valami sokkal nagyobb, sokkal fontosabb dolog zajlott le. Valami olyasmi, ami igazán számít. És – ebben egészen biztos volt – Ken is így akarta. Mindaz, ami Kenben értékes volt, átplántálódott Mozartba. A gitáros teljes egészében átadta magát a zenének és... istenének. Jobb nem is történhetett volna vele, hiszen csupán az életét l kellett megválnia azért, hogy egy isten szerves része lehessen. .. Ken valami olyasmit ért el, amit el tte még soha, senki, Damon pedig egészen biztos volt abban, hogy mindent jól csinált. Közrem ködött Ken Petrillo megváltásában. Mozart érzékelte Damon jelenlétét. Megtorpant, hosszúkás, szem nélküli fejét az üvegfal irányába fordította, és úgy viselkedett, mintha

megpróbálná felfogni, ki az az él lény, aki t figyeli. Tíz-tizenkét másodpercig koncentrált, aztán csendben megfordult és arrébb kúszott. Damon lelki békéjét csupán egyetlen dolog zavarta. Agyában újra és újra, mintha egy régi felvétel lenne, lejátszódott Ken Petrillo utolsó kérdése: „Hová t nt a zene?"

13 Mr. Eddington? – Darcy szelíden megérintette a zenész vállát. Damon összerezzent. – A lény... Kifejl dött. Damon lassan elfordította a fejét, és tompa, üres tekintettel, vörös szemmel felnézett a konzolról. Darcy hallotta a férfi csigolyáinak roppanását. Damon lassan leemelte magáról a fejhallgatót. – Hm? Mi? – Az idegen lény maximálisan kifejl dött – magyarázta a n türelmesen. – Most már semmit sem fog tenni magától. Csak akkor cselekszik, ha ezt lehet vé tesszük a számára. Miért nem megy haza, Mr. Eddington? Pihennie kellene egy keveset. Darcy az els pillanatban arra gondolt, Damon ellenkezni fog. El sem tudta képzelni, a férfi hogyan bírta ki eddig alvás nélkül, ilyen hosszú id n, ennyi nappalon és éjszakán keresztül. Ráadásul normális ételeket sem fogyasztott, a futárral hozatott, zsírban vagy olajban tocsogó készkajákat ette. Darcy mindennél jobban vágyott valami jól elkészített, nem túl sós, friss, meleg ételre; már piszkosul unta a langyos vackokat, az elmúlt öt napban egy életre megutálta a zsírt. Damon azonban – a n várakozásával ellentétben – felállt. – Jól van... – A jelek szerint nem igazán volt magánál, úgy nézett ki, mintha szellemi fogyatékos lenne, de aztán hirtelen felragyogott az arca. – És viszem a mesterlemezeket is. A komponáláshoz. .. – Megdörzsölte az arcát, és meglepetten vette észre, hogy az ujjai alatt borosta serceg. Kissé zavarodottan tapogatta meg máskor gondosan körbeborotvált kecskeszakálla környékét. – Aludnia kell egy kicsit. Rendes ágyban – mondta Darcy, miközben felemelte Damon kabátját. – Utána mindent más színben fog látni. – Igen, igen – bólogatott a zeneszerz szórakozottan. Átvette a kabátot, úgy pislogott rá, mintha nem tudná, hogy micsoda, aztán a széles mozdulattal a vállára terítette. A szája sarkában halvány mosoly jelent meg; kezdte felfogni, hogy mit sikerült elérnie. – Azt hiszem... egy kicsit kiégtem... – Holnap reggel találkozunk – mondta Darcy, és az ajtó felé fordult. Damon félig öntudatlanul megfordult, ám amikor az ajtó kinyílt hirtelen mozdulatlanná dermedt, majd visszanézett.

– Vigyázzanak rá! – adta ki a parancsot a n nek és Michaelnek. – Mármint... Mozartra. Darcy és Michael bólintott. Damon pár pillanatig tartó habozás után kibotorkált az ajtón. A biomérnökök hosszú ideig hallgattak, majd megfordultak, és ismét belevetették magukat a komputeres adatok rendszerezésébe, az irtózatos mennyiség papírmunkába, amely a projekt kezdete óta egyre halmozódott. – Nos? – szólalt meg végül Darcy. Valahogy nem bírta a csendet, ahogy az idegen rikácsolását és Damon félig-meddig delíriumos lelkendezését sem volt képes tovább elviselni. – Szerinted is rült a pasas? Michael felnézett a monitoráról. – rült? – Kivett egy floppy lemezt a meghajtóból, címkét ragasztott rá, aztán gondosan becsúsztatta a tárolódobozba. – Nem. Nem hiszem. Mindene a zene. Ennyi az egész... Ha valaki benne él valamiben, akkor id nként furcsán viselkedik. Ez mindig így szokott lenni. Mindennel. A siker áldozatokat kíván, és id nként olyan tetteket, amelyek talán... – Megvonta a vállát, és halványan a n re mosolygott. – Eddington egyszer en csak megszállott. Intenzíven él... Azt hiszem, manapság ezt így szokták megfogalmazni. Darcy zsebre vágta a kezét, aztán az üvegfalhoz lépett, és miel tt válaszolt, szemügyre vette az idegen lényt. – Szerintem akkor is pazarlás – mondta töprengve. – Mármint az, hogy ilyesmire használunk egy idegen lényt. Végre tanulmányozhatnánk. Megfigyelhetnénk a viselkedését, de nem, semmi ilyesmit nem csinálhatunk, mert a hangjait, a böfögéseit kell rögzítenünk! Tudod, mindig érdekelt, hogy ezek a lények képesek-e érzelmi kötelékek kialakítására. – Tessék? Érzelmi kötelék? Jól hallok? – Michael felállt, nyújtózkodott, aztán a n mellé állt, és is benézett a lényre. Mozart a fal mellett guggolt, és furcsa feszültség sugárzott bel le. Olyan volt, mintha potenciális veszélyforrásnak tartaná az üvegfal túlsó oldalán álló két embert. – Igen. – Darcy szórakozottan az ajkába harapott, aztán megdörzsölte a halántékát. – Érzelmi kötelék. Kapcsolat, ami egy ilyen helyzetben kialakulhat. Ez nem valami kísérleti labor, itt nincsenek csimpánzok, patkányok, tudóscsoportok, asszisztensek és öltönyös nagymen k. Itt

gyakorlatilag csak hárman vagyunk. Ahiro nem számít, csak ritkán kukkant be hozzánk. Három ember. Mozart megismerhet minket. Talán... És talán képes arra, hogy elfogadjon, esetleg megkedveljen bennünket... Michael homlokráncolva megvakarta az állát. – És aztán? – kérdezte élesen. – Mi van akkor, ha esetleg megkedvel bennünket? Idomítsuk be? Mire? Tegyük fel, hogy sikerrel járunk... Mi a fenét kezdünk a megszerzett információkkal? Mire lenne ez jó az embereknek? Az országnak? Az emberiségnek? Nézd, Darcy, ez egy olyan él lény, aminek az agym ködésér l gyakorlatilag semmit sem tudunk. Tudom, sokat foglalkoztál a kérdéssel, és bizonyára te is tudod, hogy a hadsereg nagymen i milliókat költöttek arra, hogy hadászati célokra ilyen...Mozartokat kiónozzanak. Eddig azonban csak egyetlen dolgot sikerült elérniük: megállapították, hogy a lények felépítése olyan bonyolult, hogy egyel re még csak nem is gondolhatunk a sorozatgyártásukra. Még a mai technikai színvonal mellett sem. Mellesleg biztosra veszem, hogy létezik valamilyen titkos szervezet, ami arra felügyel, hogy a világon sehol, senki ne el zhesse meg a mi hadseregünk tudósait. Ez is érthet : nehogy már egy másik országnak legyen idegenekb l álló kommandós osztaga, amikor nekünk nincs! Hallgattak. – Ezt én is tudom – mondta végül Darcy. – Köszönöm a felvilágosítást, de ismerem a legfrissebb adatokat és híreket. S t, még a pletykákat is. De... – Megcsóválta a fejét, majd Mozart felé biccentett. – Nem találod érdekesnek, hogy az a n , aki els ként összeakadt ezekkel a lényekkel, azt állította, hogy a hajójuk vészjelzést fogott egy rjárm l? Mindig azt feltételeztük, hogy ezek a teremtmények nem képesek a gondolkodásra, hogy gyakorlatilag az ösztöneik irányítják ket, és semmi mást nem tudnak, csak gyilkolni. De mi van akkor, ha az a bizonyos hajó valóban létezett? A kormány még mindig ragaszkodik ahhoz, hogy az els szemtanú története mese, kitaláció, és hogy az a bizonyos n természetes halállal halt meg... Érted? Meghalt, aztán valami börtönbolygón elégették a testét. De mi van akkor, Michael, ha a kormány hazudik? Egyesek szerint azt a n t nem is küldték börtönbe, hanem egy másik katasztrofálisan végz dött kalandból menekülve, véletlenül vet dött arra a bolygóra. Menekült, méghozzá úgy, hogy a ment kapszulájában magával vitte az idegeneket. Ha igazat mondott, akkor egyértelm , hogy ezek

a lények rendelkeznek bizonyos intelligenciával. Mondjuk annyival, hogy képesek legyenek az rutazásra. Michael megrázta a fejét. – Nem hiszem. S t! Képtelenségnek tartom az egészet. Ha egyszer rajta vagy egy rhajón, ami valami vagy valaki miatt beindul, akkor úgy is utazhatsz, hogy nem értesz a m szerek kezeléséhez. Egyébként ez az rhajós elmélet puszta spekuláció. A n történetét soha, senki sem bizonyította be. – De nem is cáfolták meg. Vajon miért nem? Azt mondják, Ripleyt börtönbe csukták. Miért? Léteznek magyarázatok, de a vádak valahogy nevetségesnek t nnek. Szerintem nem én vagyok az egyetlen tudós, akinek a fogságban tartott idegenek láttán megfordul a fejében, hogy jócskán alábecsültük ezeket a lényeket. A pszeudofészkekben lév tojások között találtak olyanokat, amelyeknek a teteje nem négy, hanem három sziromból áll. Vagyis az idegenek képesek egyfajta genetikai átalakulásra. Miért került sor erre a változásra? Ha egykor, valamikor régen képesek voltak arra, hogy hajót építsenek, és utazzanak az rben, akkor miért nem sikerül kommunikálnunk velük? Miért nem tudunk kapcsolatot létesíteni? – Semmi sem bizonyítja, hogy bármit is építettek volna – mondta Michael. – De ha mégis megtették... Ugyan miért akarnánk kommunikálni velük? Azt hiszem, nem tudod objektíven szemlélni ket. Ezek nem civilizált lények, Darcy. Ha az a bizonyos n ... – Ripley. – Oké. Darcy, hát nem látod, hogy az elméleted olyan lyukas, mint egy szita? Mit is mondtál? Ripley azt állította, hogy egy földönkívüli hajó jelzéseire reagáltak. Nem emlékszem, hogy valaha is kijelentette volna, valóban találkoztak egy más civilizáció által épített hajóval. A jelentéseiben csak a jelzésr l beszélt... Azt hiszem, Darcy, egy kicsit átrendezted a tényeket, hogy alátámaszd az elképzelésedet. Sajnos így sem stimmel a dolog. Soha, senki nem mondta, hogy az idegen lények indították be azt a jelzést. És azt sem állította senki, hogy ezzel akarták magukhoz csalogatni Ripley hajóját. De jól van, tegyük fel, hogy valóban létezett a jelzés, és létezett egy bajbajutott rhajó is. Fogadjuk el, hogy ez a hajó leszállt egy bolygón, Ripley és csapata pedig ment akciót indított. Oké. De mi a bizonyíték arra, hogy éppen ezek a rovarszer dögök voltak a hajó tulajdonosai? Hát úgy néznek ki, mint valami rzsokék? – Michael a n re nézett, és megcsóválta a fejét. – Úgy viselkedsz, mintha azt hinnéd,

hogy valahol a világegyetemben kering egy bolygó, amelyen ilyen értelmes és civilizált óriásrovarok élnek. – Az üvegfal mögé mutatott. – Jézusom, Darcy! Már találtunk egy bolygót, amin ilyenek éltek! És meg kell mondanom, nem igazán t ntek se értelmesnek, se civilizáltnak. Ez a legveszedelmesebb és egyben legostobább él lény, amivel a földi ember a történelem során találkozott. Tényleg azt hiszed, hogy képesek lennénk irányítani egy... ilyet? – Kis szünetet tartott. – Oké, elfogadom, lehet, hogy van még egy bolygó, amin ilyenek élnek. De ha így van, akkor a kormány nagyon helyesen teszi, hogy cáfolja ezt a feltételezést! Darcy arca ingerülten eltorzult. – Hunyjuk be a szemünket és tagadjuk le az igazságot, csak mert félelmetesnek találjuk? Hát igen, az intelligens emberek valóban így közelítik meg a problémákat. – A lényre nézett. – Hogy irányítani akarom–e ket? Istenemre, Michael, nem! – Darcy hangulata hirtelen megváltozott. Kuncogva figyelte az idegent, amely hirtelen felállt, és úgy lendítette el re a fejét, mintha hallotta volna az átlátszó falon túl folyó beszélgetést. Pár másodpercig a hátsó lábain állva egyensúlyozott, majd lustán a hátára feküdt, és úgy bámult a mennyezetre, mintha a szabadságba vezet nyílást keresné rajta. Michael meglepetten nézett a n re. – Mi ilyen vicces? – Egyetlen olyan ember sem maradt életben, aki fegyvertelenül nézett szembe ezekkel a lényekkel. Vagyis... Csak azok nem pusztultak el rögtön, akikb l kés bb gazdatest lett. Azok, akikbe bele akartak ültetni egy embriót. Hogy irányítani akarom-e ket? Nem, Michael. Nem! – Darcy hangja cinikus volt. Tágra nyílt szemmel az üvegfal mögé nézett, de valami olyasmit látott, ami csak képzeletében létezett. – Viszont szintén hiszem, ha lenne valaki, aki éveken keresztül egy idegen lénnyel dolgozhatna, akkor el bb–utóbb kialakíthatna vele valamilyen kapcsolatot. Valami olyasmit, ami a tudósok és a kísérleti állatok között szokott létrejönni... Csak azt szeretném megtudni, hogy ez lehetséges-e. Azzal én is tisztában vagyok, hogy teljesen mindegy, mennyi id t szánunk rájuk, soha sem fogjuk megszelídíteni vagy beidomítani ket. A legtöbb, amit elérhetünk, hogy megismerjük a fajtájukat, és... És talán ezen ismeretek birtokában elérhetjük, hogy egy-két másodpercre megtorpanjanak, miel tt széttépnek minket.

14 Damon az ágy szélén ülve az éjjeliszekrényre tette a pemp s üvegcsét, majd rámeredt. Gyermekkorában ugyanígy bámulta azokat az ajándékokat, amelyeket nagy néha a szüleit l kapott. Tulajdonképpen csak karácsonykor nyomtak a kezébe egy-két tárgyat, meg a születésnapjain. Vagyis akkor, amikor szinte kötelez megajándékozni a kölyköket. Sokszor napokkal korábban elkészítették a csomagot, de nem engedték, hogy id el tt felbontsa. Nem próbálkozott trükkökkel. Nem rázta meg a dobozokat, nem próbált belesni a fedelük alá. Tulajdonképpen szerette ezt a várakozásteli izgalmat, bár néha úgy érezte, belebolondul a kíváncsiságba. Ahogy visszagondolt rájött, hogy éppen ezzel a viselkedésével piszkálta fel a szülei dühét: „Mi a franc bajod van, Damon? Nyisd már ki, az ég szerelmére!" Amikor aztán sor került a csomag felbontására, nem igazán örült. A szülei mindezt végignézték, és talán éppen ez volt az oka annak, hogy nem vettek neki több ajándékot. Valahogy nem volt kedvük hozzá. Azóta sem szerette a cél elérésének pillanatát. Amikor valóra vált valami, akkor örökre elveszett a vágyódás és a várakozás izgalma. Gyermekkora óta arra törekedett, hogy a lehet legtöbbször elnyújtsa azokat a varázslatos, kincset ér id szakokat. Miután lezuhanyzott, megborotválkozott és evett valamit, egészen jól érezte magát. El ször történt vele ilyesmi azóta, hogy Jarleth Keene felhívta azon a bizonyos éjszakán. Arra gondolt, alszik vagy nyolc-tíz órát, és másnap tiszta fejjel, minden fáradtságot elfeledve, frissen lát munkához Mozarttal. Sóhajtva elfordította a szemét az üvegcsér l, bemászott a takarója alá. Hideg volt; hallotta a fal repedésein és az ablakkeretek mellett behatoló szél süvítését. Szerencsére a takaró alatt finom meleg volt; néhány perc elteltével a reszketése is alábbhagyott. Hirtelen kinyitotta a szemét, és ismét a pemp s üvegcsére, Ken búcsúajándékára meredt. A lakásnak több, széles és magas ablaka volt; a szemközti épület tetején elhelyezett óriási reklámtábla neonfénye néma, hideg szivárványragyogással ömlött be Damonhoz. A fények vonagló kígyóra hasonlítottak, és rendszeres id közönként változtatták színüket. Az áttetsz üvegcse sárgának t nt, majd pontosan hat másodperccel kés bb kék, a következ ütemben pedig zöld lett. A folyadék kék színének csak az árnyalatai változtak.

Damon megb völten figyelt; a látványt – talán a kimerültség, talán más ok miatt – olyan csodásnak találta, hogy a lélegzetvételr l is megfeledkezett. Hosszú ideig figyelt, és amikor végül elaludt, a színváltó pemp s üvegcse képét magával vitte az álmaiba. *** A pihenés azonban csak vágy maradt. Damon álmai olyanok voltak, mint az ötezer darabos puzzle, amelynek darabkáit sehogy sem lehet egymáshoz illeszteni. A kavargó örvényb l minduntalan visszatért a valóságba, és valahányszor felnyitotta sajgó, ég szemét, mindig a folyamatosan átszínez üvegcsét látta. Néhány órával kés bb rádöbbent, hogy ez csakis valami jel lehet. Úgy érezte, valami azt próbálja elmagyarázni neki, hogy pemp re van szüksége, mert anélkül úgysem pihenheti ki magát; ez az a segédeszköz, amellyel sikerül összeszedni énje darabkáit, sikerül kitölteni azt a mély, sötét és vészjósló rt, amely már jó ideje körbeveszi. Elfordította a fejét, és megpróbált aludni. Izzadt, egyre kellemetlenebbül érezte magát. Végül feladta a küzdelmet. Felült, és a tenyerébe hajtotta a fejét. Kintr l, az ablakok üvegtábláin túlról behallatszott a manhattani forgalom sz nni nem akaró zaja. Emberek, légbuszok, buszok zajongtak, a távolból az alagutakban száguldó hipervasutak bömbölése hallatszott. Damon a hipervasutakra gondolt. Igen, tényleg gyorsak voltak, meg modernek is, meg minden, de olyan iszonyatos volt a hangjuk, hogy a megállókban lév újságos pavilonokban füldugaszt is árultak az utasoknak. Zajok. Dörrenések. Kiáltások. Robaj. És... Más semmi. Hová t nt a zene? Ken Petrillo már nem élt, de utolsó szavai ott motoszkáltak Damon agyában. Mi lehet ebben a pemp ben? Mi lehet benne annyira csodálatos, hogy egy páratlan gitárzseni képes lemondani a zenélésr l? Milyen zenét súghat az ember fülébe? ...az Anyakirályn nek köszönhet a létezése, és ett l... még csodálatosabb az egész... …ezertagú kórus dalol idebent...

.. .rájöttem, hogy kinek köszönhetem az egészet, és úgy éreztem, tisztelegnem kell az Anyakirályn el tt... Nekem sikerülni fog – gondolta Damon. Sokkal er sebb vagyok Kennél, sokkal jobban uralkodom magamon. Kézben tartom a sorsomat. Ha Ken vállalni merte, akkor én sem félhetek t le. Annak idején drog hatása alatt zenélt. Miért ne próbálhatnám meg én is? A pemp hatása alatt fogok komponálni! Valódi m vész vagyok, mindenem a munka, az alkotás... Bármit kockára tennék a nagy m érdekében. Vállalnom kell a veszélyeket, a fájdalmat... mindent! Talán a kimerültség, talán az alkotói hév, de valami annyira eltompította az agyát, hogy megfeledkezett az ezerszer hallott tanácsokról, a figyelmeztetésekr l. Az utcákon naponta látta, mivé változtatja a pemp az embert, de félresöpörte az emlékképeket, és hagyta, hogy eluralkodjon rajta a lelke mélyén mindig is jelenlév kíváncsiság, a vágy. Kézbe vette az üvegcsét, hogy közelebbr l lássa a folyadékot, aztán... Lecsavarta a kupakot, és ivott. Arra számított, hogy semmit sem fog érezni, ám a szájában hirtelen csodálatos íz áradt szét. Olyan volt, mint a kissé megpörköl dött vattacukoré, de furcsa módon a legpompásabb vörösboréra is emlékeztetett. Damon ivott, és ébren álmodni kezdett. Már nem az üvegfalon túlról figyelte Mozartot. Eggyé vált vele... A méhben. Valamilyen forró, sz k helyen volt, ahonnan ki akar szabadulni. Érezte, ki kell törnie – még akkor is, ha ehhez szét kell szakítania annak a dobogó szív lénynek a testét, amely magában tartja, óvja és táplálja. Születés. Dühödten szétszaggatta húsbörtöne falait. Nedves reccsenések. Valami az arcába fröccsent. Energia feszítette a testét. Éhség kínozta. Ahogy elrúgta magát a halott lényt l, azonnal megfordult, és zabálni kezdett. Növekedés. Félelmetes étvágy marcangolta, amit már azzal a hideg, egyre szárazabbá váló hússal sem lehetett csillapítani. A teste egyre sz kebbé vált, aztán egyszercsak megrepedt barna, kemény héja. Kibújt bel le, kinyújtózott, és érezte, ahogy a korábbinál sokkalta nagyobb mennyiség er szétáramlik a karjaiban, a lábaiban, félelmetes fogakkal teli állkapcsában. Az utolsó vedlést követ en aztán iszonyatosan er s, megállíthatatlan, halálos és tökéletes lénnyé evolválódott...

Szabadság! Megrohamozta az áttetsz falakat. Érezte, ahogy a sima felület megroppan a könyöke alatt, aztán szilánkokra robban. A keletkez résen át kiléphetett abba a világba, amely olyan volt számára, mint egy gigantikus, terített asztal. Könyörtelenül vadászott és zabált; sorban meggyilkolta és felfalta azokat, akik az élete során kellemetlen perceket szereztek neki. A szüleit. A tanárait. A klubok tulajdonosait, akik nem fizették ki. Keene-t és azt a dagadt boszorkát, a titkárn jét. Aztán elindult. Portyázott. Elkapta Yorikut, akinek a cége eleinte támogatta. Yoriku... Halnia kellett, mert a segít kész szponzor álruhájába bújva nevetségessé tette t. Yoriku... Az állkapcsai között tartotta a férfi koponyáját. Egy apró mozdulat, és megérezte az embervér ízét. Vörös massza csorgott végig fémszer agyarain. De még ekkor sem végzett. A város és lakói ellen fordította dühét, hagyta, hogy a gy lölet irányítsa tetteit. Ezreket mészárolt le, irtotta a bamba birkákat, akik embernek képzelték magukat, de túl ostobák voltak ahhoz, hogy megértsék a zene valódi szépségét. Tombolt, élvezte a gyilkolást, de közben egyre inkább zavarta valami. Valami... A csend. Egyetlen sikolyt, egyetlen kiáltást sem hallott. A fogai között nem ropogtak a csontok. Egyetlen sziszegést, egyetlen zokogást sem hallott. A karmai közt nem reccsent a hús. Egyetlen egy röpke dallomot sem érzékelt... *** Damon a saját üvöltésére tért magához. Az ablakokat a hajnal hideg, kékes ujjai karmolták. A teste jeges verítékben úszott. Hajának csapzott tincsei jégcsapnak t ntek, amikor a b réhez értek. Felidézte a pemp álmot. Csodálatos. Vagyis az lett volna, ha... Lerúgta magáról a takarót, aztán a falhoz vágta az üres üvegcsét. Miért nem lehet legalább egy valami tökéletes? *** Vance és Brangwen már a stúdióban szorgoskodott. Úgy viselkedtek, ahogy a Synsound kötelességtudó alkalmazottaihoz illik.

Damon ügyet se vetett rájuk, nem foglalkozott kíváncsi és kissé furcsálló pillantásaikkal. Az üvegfalhoz ment, és a feje fölé emelte az öklét. – Hallani akarom! – üvöltötte. – Hallani akarom a zenét! Énekelj, az isten verjen meg! Gyerünk, kezdd már el! – Ordítása visítássá változott. Dühödten püfölni kezdte az üveget. A sima fal meg se rezzent. Mozart a padlóra kuporodott, aztán néhányszor oldalra billentette a testét, el re lökte hosszúkás fejét. Nem énekelt, csak egy halk, lágy sziszegést hallatott. Néhány perccel kés bb hátat fordított az üvegfalnak, és behúzódott a távolabbi fal tövében feketéll árnyak közé. Damon megpördült. A két tudós riadtan hátrah költ. A zeneszerz szeme alatt mélykék karikák sötétlettek. A haja kócos volt, a szemébe hullott. Ideges mozdulattal félresöpörte. – Hozzanak neki valamit! – adta ki a parancsot. – Bármit, amit szerezni tudnak, csak valami él lény legyen. Hallani akarom Mozart ujjongását, amikor széttépi az áldozatát!

15 Nos, itt vannak – mondta Brangwen, és letette a két ketrecet az etet nyílás mellé. Er sen zihált, és még nem szállt el bel le a düh. Azok a marhák ott, az állatmenhelyen! Hát nem mindegy nekik, mit akar csinálni ezekkel a dögökkel? Most legalább kett vel kevesebb állatot kell majd etetni a város közpénzeib l! Darcy és Mr. Eddington kíváncsian lépett el re. Michael kibújt a zöld dzsekib l, amit a menhelyen is viselt. Teljesen azért nem volt hülye, tisztában volt azzal, hogy a menhelyesek semmit sem adnának neki, ha fehér laborköpenyben állít be hozzájuk. Minden formaságot elintéztek: aláírta az örökbefogadási nyilatkozatot, és kijelentette, etetni, sétáltatni, gondozni és szeretni fogja az állatokat. Nem kérte, hogy a macska karmait eltávolítsák. – Mit hozott? – kérdezte Damon mohón. Michael ránézett. Ez egyre szarabbul néz ki – gondolta. Damon arcáról elt nt az a töpreng , tiszteletet parancsoló kifejezés, ami Michaelre oly nagy hatást gyakorolt az els találkozásuk során. A szemében valami furcsa, akár eszel snek is nevezhet láng lobogott. – Egy macskát, meg egy kutyát. Ebben egyeztünk meg, nem? – Tudom, miben egyeztünk meg! – csattant fel Damon. – Milyen fajtájúak? Darcy lehajolt, és kinyitotta az egyik ketrec tetejét. Sárga szempár villant a sötétben, egy narancsvörös prémmel borított mancs csapott a n keze felé. Darcy ügyet se vetett a macska védekezésére. Határozottan benyúlt, és kiemelte az állatot, majd fenyeget prüszkölésével nem tör dve megvakarta a fejét. – Semmilyen – mondta. – Közönséges házimacska. Vagyis inkább kóbor... Damon csalódottan meredt a macskára. – És a kutya? Michael megvonta a vállát. – Ki tudja? Kóbor dög. Talán egy kicsit nagyobb az átlagnál. Van pár sebhelye, szóval kemény fiú lehet. Nézze meg! – Felemelte a kutya ketrecén lév ajtót, benyúlt, és megfogta a póráz végét. Addig

rángatta a b rszíjat, amíg a kutya kelletlenül ki nem ugrott a védett helyr l. Nem volt különösebben barátságos állat. A fülét lelapította, és gyanakodva végignézett a körülötte álló embereken. A Darcy ölében lév macskával nem foglalkozott. Megijedhetett valamit l, mert a lábai közé csapta a farkát. – A francba! – hördült fel Damon. – Ez húsz kiló sincs! – Huszonegy – mondta Michael. – Ez volt a legnagyobb. Mondtam a menhelyeseknek, egy nagyobbra lenne szükségem, de azt felelték, hogy a huszonkét kilónál nehezebb kutyákat elaltatják, ha a gazdájuk két napon belül nem jelentkezik értük. A valóban nagy dögöket ritkán szokták örökbe fogadni, ezért inkább nem is vacakolnak velük. – Michael végignézte, ahogy Eddington óvatosan a kutya felé nyújtja a kezét. Az állat felmordult és hátrálni kezdett. A póráz megfeszült. – Legalább nem csóválja a farkát – jegyezte meg Michael. – T lem akár csóválhatná is – mordult fel Eddington. – Másra úgyse nagyon jó. – Belenézhetnénk az újságba – mondta Darcy. – A hirdetésekbe... Talán találunk valami nagyobbat. Michael kétked en megcsóválta a fejét. – A hirdet k általában kölyökkutyákat kínálnak. Azok az emberek, akik egy kifejlett példánytól válnak meg, megnézik hová adják a kedvenckét. Az ember már csak ilyen: szereti az állatokat, és... – Jól van – vágott közbe Eddington. – Ez van, ezzel kell beérnünk. lássuk, mi történik. Talán ezek is megfelelnek. – Visszament a konzoljához. Michael a n re nézett. Darcy megvonta a vállát, biccentett, de nem szólalt meg. *** – Oké, én készen vagyok! – Amióta reggel eszel sként becsörtetett a stúdióba, Eddington arcán el ször látszott valami abból, ami a munka megkezdése el tt jellemezte. Feszülten figyelt és összpontosított, miközben Mozartot nézte. – Beküldhetik ket.

– Akkor... rajta! – mondta Michael. Biccentett, mire Darcy még egyszer megsimogatta a macska fejét. Az állat már vagy tíz perce elégedetten dorombolt. A n arca szenvtelen maradt, de Michael biztosra vette, hogy szörnyen érzi magát, az jár a fejében, hogy árulást követnek el a két szerencsétlen négylábú ellen. A munka azonban mindennél fontosabb. Darcy el red lt, és betuszkolta a macskát Mozart ketrecének etet nyílásán. – Viszlát, pamacs. Michael közben a kutyát tolta be a másik nyíláson. Nem is nézett az állatra – el akarta kerülni a tekintetét és azt, hogy esetleg megkedvelje vagy megsajnálja –, egyszer en csak belökte. A nyílás automatikusan bezárult. – Az enyém bent van. – Most már rajtad a sor, Mozart – mondta Darcy halkan. Az üvegfal el tt térdelve belesett az idegenhez. – Látogatóid érkeztek. .. Michael látta, hogy Damon teste megfeszül a konzol el tt. A zeneszerz , amikor észrevette, hogy Mozart felfedezte az állatokat, rácsapott a felvétel gombra. Michaelnek a torkán akadt a leveg , és egy röpke pillanatig együttérzett Eddingtonnal. Tényleg – gondolta, milyen hangokat adhat ki egy vadászó idegen? Lehet, hogy valóban olyan csodálatos sikolyokat hallat majd, amilyenekre Damon számít? A hangszórók kötelességtudóan közvetítették a neszeket, de Mozart mindenkinek csalódást okozott. Néhányszor felszisszent, de ezekben a hangokban nem volt semmi különleges – a túl sokszor lejátszott filmlemezek szoktak ilyen surrogást hallatni. Hirtelen olyan sistergés hallatszott, mintha a ketrecen belül valaki vörösen izzó vasat merített volna jeges vízbe. A macska felvisított, a kutya elszántan morgott és vicsorgott. Michael szeme elkerekedett, a szája mosolyra húzódott. A kutya tényleg tapasztalt harcos lehetett, megedz dött az utcán töltött évek során, mert a morgásával el tudta hitetni magáról, hogy sokkal nagyobb, sokkal er sebb, mint amilyennek az isten megteremtette. Mozartot azonban ez sem érdekelte. A fekete test el relendült, és... már véget is ért a véres jelenet. Olyan könnyedén végzett a két állattal, ahogy az ember eltapos egy hangyát. A macska és a kutya nem jelentett számára kihívást. A húsreccsenéseket követ negyedik másodpercben Damon csalódottan megnyomta a stop gombot.

– Ez nem elég! – hörögte. – Ezek az állatok... Ezek nullák voltak! Nullák. Hallják, milyen hangokat ad ki? Kiröhög minket! Az isten szerelmére, ez röhög rajtunk! Macskák, kutyák? Számára ezek csak játékszerek! – Felemelte a kezét, és megdörzsölte az arcát. Hirtelen a tenyerére meredt. Michaelnek átvillant az agyán, hogy Eddington talán hallucinál. – Valami nagyobbra van szükségünk. Birkára. Tehénre. Bikákra! Ha nem adunk neki valamit, ami kihívást jelent a számára, soha, soha nem kapunk t le használható hangokat, legfeljebb csak ilyen nevetséges sziszegést! A tudósok hallgattak, de a n összehúzott szemmel, jelent ségteljesen Michaelre nézett és bólintott. Michael megértette, hogy Darcy mire gondol. *** A tehén éppen olyan könny préda volt, mint a birka. Michael kavargó gyomorral arra gondolt, hogy a stúdió, vagyis az üvegfal mögötti rész egyre jobban hasonlít a vágóhídra. Ráadásul a szaga is olyan volt. Nyugtalankodott amiatt, hogy a járókel k esetleg furcsának találják az egyre nagyobb ládákat, hogy töprengeni kezdenek. Mi a fenéért hordanak él állatokat egy koncertterembe? Mi szükség lehet ilyesmire? Szerencsére senki sem kérdez sködött. A biztonságiak gondoskodtak arról, hogy a szállítómunkásoknak se járjon el a szája, Mozart pedig arról, hogy az áldozatok nyom nélkül elt njenek. Mindörökre. Michael észrevette, hogy Darcy is fintorogva vesz leveg t. A n úgy viselkedett, mintha az állatok vére és verítéke a ruhájára, a m szerekre fröccsent volna: mindenhez undorral nyúlt hozzá. Mozart fél perc alatt végzett a tehénnel, ami gyakorlatilag mozdulatlanul rte a mészárlást, és csak akkor rogyott össze, amikor a hasára és az oldalára metszett sebeken keresztül a padlóra ömlött a bele. A birka mozgékonyabbnak bizonyult. Menekülni próbált, Mozart azonban üldöz be vette, és körülbelül hét másodperc alatt megölte. Damon Eddington rjöngött. Csupán néhány sziszszenést, és egy-két szánalmas bégetést sikerült rögzíteniük. ***

Végül megérkezett Indiából a várva várt szállítmány. A láda belsejébe zárt lény sokkal er sebb, izmosabb, nagyobb és vadabb volt, mint bármi más, amit korábban Mozart elé eresztettek. Michael viszolyogva gondolt a mészárlásokra, ám ebben az esetben feléledt benne a kíváncsiság. Izgatottan várta a küzdelmet. Mert abban, hogy ezúttal valóban lesz küzdelem, egyikük sem kételkedett. Eddington szinte repkedett az örömt l. A láda megérkezése el tt Eddington alig szólt Michaelhez vagy Darcyhoz, némán gubbasztott a pultja el tt, és ha el is makogott valamit, sosem fejezte be a mondatait. Letargiába esett, amib l még a Mozart által id nként, váratlanul megeresztett és rögzített hangok sem rángatták ki. Az indiai szállítmány megérkezése azonban t is feldobta. – Készítsék fel! Azonnal beeresztjük! – mondta metsz hangon. – Rajta! Rajta! Gyerünk már! – Türelmetlenül rácsapott a felvétel gombra, aztán kiguvadt szemmel bámult az üvegfal mögé. Olyan mohón várta a hangokat, mint a hajléktalanok a levesosztást, vagy a drogfügg k a következ löketet. A munkások gondosan a nyíláshoz igazították a ládát, majd felhúzták az oldalát. Darcy ugyanabban a pillanatban kinyitotta a csapóajtót. A ládában verg , fújtató állat gondolkodás nélkül átszáguldott Mozart felségterületére. Mozart az érdekl dés legcsekélyebb jele nélkül fordult az állat felé. Úgy viselkedett, mintha arra számítana, hogy fogvatartói ismét csak egy könnyen levadászható játékszert küldenek be hozzá. Valamit, amit egy-két pillanat alatt megölhet. Amit felzabálhat... Az ostoba, de dühös bivaly megrázta magát, felhorkant, aztán lehajtott fejjel körbenézett. Amikor vöröses szeme meglátta az idegent, elb dült. Az er s, hosszan kitartott hangot ingerült fújtatás követte. A bivaly a patájával kapálni kezdte a padlót. Mozart félig guggolva, félig állva várt, aztán lassan el rébb kúszott. Újabb félelmetes b gés rengette meg a hangszórókat. A hang határozottan fenyeget volt. Mozart közelebb surrant a bivalyhoz; a jelek szerint még mindig azt hitte, hogy egy veszélyesnek látszó, de valójában békés teremtményt eresztettek be hozzá. A bivaly támadása váratlanul érte. A hosszú, görbe szarvak testének bal oldalába mélyedtek, becsúsztak kemény páncéllal fedett bordái közé.

Mozart a leveg be emelkedett, majd hátratántorodott. Savas vér fröccsent a bivaly pofájába. Az állat rjöngve felüvöltött, agonizálva felemelte a padlóról mells lábait. A hangszórókat majd' szétvetette a fájdalmas b gés és Mozart dühödt, kínlódó sikoltozása. A bivaly vak dühében újabb támadást indított. A sebesült idegen felugrott a leveg be, a bivaly hátára ugrott, és pengeéles karmaival villámgyorsan kaszabolni kezdte az állat b rét. Michael a n re, majd Eddingtonra pillantott. A zeneszerz megb völten bámulta a jelenetet, ujjai a konzol gombjai és kapcsolói fölött repkedtek. Felemelte az egyik kezét, kinyújtotta, majd keményen behajlította az ujjait. – Ez... csodálatos! Mintha puszta kézzel sikerült volna elkapnunk egy villámot! Az agonizáló üvöltés a három emberre ömlött a hangszórókból. Michael az üvegfal felé fordult. Mozart éppen abban a pillanatban markolta meg a bivaly hosszú szarvait. Közben a testét és a farkát az állat hátához szorította. Olyan mozdulatot tett, amib l a férfi arra következtetett, hogy ki akarja csavarni, le akarja törni a bika két szarvát. Nem ez történt... Mozart megfeszítette a vállait, farka óriási, fekete, tarajos kígyóként a bika vállára tekeredett. Furcsa szisszen hörgés hallatszott, majd egy undorító, egyszerre recseg és cuppanó hang. A bika feje elvált a torzójától. Néhány másodperces mély csend következett. Mozart elhajította a trófeát, leugrott a padlóra, és úgy hátrált, mintha arra számítana, hogy a bika ismét rohamot indít ellene. Darcy és Michael az üvegfal bels oldalára fröccsen s vérre bámult. Hirtelen azt sem tudták, mit gondoljanak. Eddington felsóhajtott, és megnyomott egy gombot a konzolon. – Bámulatos! – suttogta. – Kár, hogy ilyen rövid ideig tartott. – Ökölbe szorított kezét úgy tette a mellkasára, mintha nyugtalanul dobogó szívét akarná lecsillapítani. Sötéten elvigyorodott, és a szemén látszott, új ötlete támadt. – Most már tudjuk, mire van szüksége, mi az, amit l énekelni kezd. Valami olyasmi kell neki, ami kárt tehet benne. Ami fájdalmat okozhat neki. Ami képes arra, hogy vadászból prédává változtassa!

*** Darcyt jelölték ki arra, hogy közölje Ahiróval, mire van szükségük a munkához. Megkereste a férfit, bár fogalma sem volt arról, hogy Ahiro mit fog kitalálni annak érdekében, hogy boldoggá és elégedetté tegye Eddingtont. Mindegy, ez legyen az gondja – gondolta a n . Ez nem rá tartozott, neki más munkát kellett elvégeznie. Ha Ahirónak nem sikerül megfelel min ség „nyersanyagot" szereznie, úgy is jó. t és Michaelt senki sem hibáztathatja. Egyre er sebb gyanakvással és félelemmel figyelte Eddingtont, ám amikor aggodalmait elmondta Michaelnek, a férfi legyintett. – Ne idegeskedj. Valószín leg igazad van. Eddington tényleg megszállott. Valószín leg drogfügg . Na és? Ismered a statisztikákat. A m vészek és a zenészek nyolcvan százaléka használ valamilyen szert. Pemp t. Marihuánát. Mindent... Bár füvet manapság elég nehezen lehet szerezni. A legtöbb m vész negyven éves kora el tt meghal. – Nem akarok egy drogosnak dolgozni! – jelentette ki Darcy határozottan. – Nem bízom az ilyenekben. Nem igazán... kiszámíthatóak. – Ez igaz, de mondd, szerinted Damon Eddington mikor volt kiszámítható? Mikor volt normális? – Michael megvonta a vállát. – Erkölcs? Létezik ilyesmi, de nem itt. A Synsound, valljuk be, sosem volt az igazság és a becsület bajnoka. Itt üzletr l van szó. A szenvelgést tartogasd a karácsonyi vacsorákra, a családodnak beszélj az aggályaidról... – Nem tartom a kapcsolatot a családommal. – Ez most nem számít. – Michael hangja egyre ingerültebben csengett; érezni lehetett rajta, nem sok hiányzik ahhoz, hogy elveszítse kikezdhetetlennek t türelmét. – Nem templomban vagyunk. Ha nem voltál tisztában ezzel, amikor elvállaltad a munkát, akkor... Akkor nem is tudom, hol éltél. A pokolba, ennek a cégnek javarészt drogos állatok termelik a pénzt. Azok, akiknek a zenéjét nap mint nap milliók hallgatják. Szerintem hangszóró van az agyuk helyén. Vagy valamilyen hangszer. Nem tudom. Egyébként most akarsz panaszt tenni? Most ny gl dsz? Miután mind a négyen b nrészesek vagyunk Petrillo meggyilkolásában? Darcy hallgatott, és nem hozta el többször a témát. A gyanúja azonban megmaradt, s t egy este, amikor követte Eddingtont, igazolást is nyert.

Eddington gyalog indult el, és a park mellett besurrant az Irving Place mögötti sikátorba, ahol egy rózsaszín hajú, napszemüveges fickóval találkozott. Váltottak pár szót, aztán Damon pénzt nyomott a bohóc kezébe, aki cserébe két üvegcsét adott neki. A helyzet már nem is lehetett volna egyértelm bb. Darcynak szembe kellett néznie a ténnyel, hogy Damon Eddington pemp függ . Szerencsére ez a munkáján még nem mutatkozott meg. Darcy természetesen nem tudta, hogy miben változott meg a zeneszerz , milyen hatással volt rá a pemp , de abban biztos volt, hogy egyel re távol áll a széthullástól. Egyszer sem ájult el a konzol el tt, és egyetlen egyszer sem került olyan állapotba, hogy ne tudjon meghozni egy számára fontos döntést, vagy ne legyen képes kezelni a felszerelést. A n úgy vélte, ilyen körülmények között az lesz a legjobb, ha nem szól, ha senkinek sem beszél a felfedezésér l. Arra gondolt, hogy Michaelnek igaza van, a m – vészek és a zenészek mind ilyenek: alapállásból elszálltak. Mintha a kreativitással együtt járna bizonyos fokú üt döttség is. De ki , hogy megmondja Eddingtonnak, mit csináljon? Egyébként is, aki egyszer megízlelte a szuperpemp t, az a halála napjáig nem tud leszokni róla. Ez tény, el kell fogadni, akár tetszik, akár nem. Darcyt tulajdonképpen nem érdekelte, hogy Eddington mit töm magába, mit szív, vagy mivel szúrja magát. Nem foglalkozott a férfi sorsával, egyszer en megállapította, hogy a zeneszerz ben nem lehet megbízni, nem lehet nyugodtan hátat fordítani neki. Eddington fáradhatatlanul dolgozott. Mozartot figyelte, méghozzá olyan elszántsággal és lelkesedéssel, hogy Darcy önkéntelenül csodálni kezdte ezért. Odaállt az üvegfalhoz, rászorította a tenyerét, és halk szavakat dünnyögött. – Érezlek... Érzem a dühödet. Az éhségedet. De miért nem hallom a muzsikádat? Énekelj nekem! Dalolj, hogy én is dalolhassak! Többet akarok t led, Mozart! Többet! – Monoton szavai mintha egy litánia részét képezték volna. Darcy egy id után elunta a dolgot, és arra gondolt, jól lenne, ha Ahiro minél hamarabb visszatérne. *** Darcy már majdnem feladta a várakozást, már majdnem hazament, amikor Ahiro és két társa végül megérkezett egy újabb ládával. Ahiro

haladt a csoport élén, irányította a kerekes platóra állított ládát, amit két társa tolt. Damon éppen a fürd szoba felé tartott, ám amikor meglátta az érkez ket mozdulatlanná vált. Az arcán a kíváncsi várakozás és a csalódottság jegyei keveredtek. Ahiro – a t le megszokott módon – nem mosolygott, nem vesztegette felesleges udvariaskodásokra a szót és az id t. – Hoztunk egy újabb állatot – közölte. Nem várta meg Damon válaszát, intett az embereinek, állítsák a ládát az etet ajtó közelébe. – Mi... Mi ez? – Damon tágra nyílt szemében a remény szikrája csillant. – Egy szörnyen gyors lény – felelte Ahiro. – Agyarai vannak. Karmai. Képes megvédeni magát. – Megragadta a ládát fed vastag, zöld ponyvát, és egyetlen mozdulattal lerántotta. Darcy önkéntelenül a nyaka elé emelte a kezét, amikor a rácsos ketrecben gubbasztó állat felmordult. Óvatosan el rébb lépett, hogy jobban lásson. A ketrecben egy karcsú fekete párduc állt. A szeme aranyszín fénnyel ragyogott; az emberek láttán kivillantotta hegyes, hosszú agyarait. – Ezt... Ezt a bronxi állatkertb l lopták? – kiáltott fel Darcy. – Hogy az ördögbe sikerült megszerezniük? – Mindent elkövetünk annak érdekében, hogy elégedetté tegyük Mr. Eddingtont, és hogy folytatni tudják a munkát – felelte Ahiro. Intésére az emberei az etet ajtóhoz feszítették a ketrec oldalát, majd felhúzták a rácsos ajtót. A párduc nem mozdult. Ahiro emberei megvárták f nökük biccentését, majd udvarias meghajlással kiosontak a helyiségb l. – Remélem, nem látták magukat – mondta Michael aggodal– masan. – Kit érdekel, honnan van? – kiáltott fel Damon izgatottan. Úgy vihogott, mint az ostoba iskoláskölykök. A párduc ketrecéhez lépett, és szemügyre vette a fenyeget en hörg nagymacskát. – Végre valami, ami valódi harcra kényszeríti Mozartot! Csodálatos lesz! Pompás! – Nevetett, aztán a konzolhoz rohant. A párduc közben megpróbálta kidugni az egyik mancsát a rácsok között. Damon ügyet sem vetett rá, kapcsolókat kattintgatott, tárcsákat tekergetett, gombokat nyomogatott. – Készen állok! – jelentette büszkén egy-két perc elteltével. A helyiségben tartózkodók lélegzetvisszafojtva figyelték Ahirót, aki visszahajtotta a ketrecre a zöld vásznat, majd el red lve megnyomta az

etet ajtót nyitó gombot. Darcy oldalra pillantott. Damon arcán eszel s vigyor ragyogott, amikor rácsapott a felvételt elindító gombra, majd magabiztosan megváltoztatott néhány beállítást. Ahiro összehúzott szemmel figyelte az ajtónyílást. Michael csüggedten csóválta a fejét; már sejtette, milyen sors vár a gyönyör fekete macskára. Amikor az etet ajtó kinyílt, a párduc ösztönösen lekuporodott a ketrec aljára, és kivillantotta csodálatos, hibátlan, fehér fogait. Néhány másodpercig semmi sem történt, majd félelmetes ordítás rengette meg a hangszórókat. Mozart meglepetten hátrálni kezdett. A párduc el revet dött. Ahiro becsukta az ajtót. Mozart a leveg ben feléje úszó fekete testre meredt. Miel tt bármit tehetett volna, a párduc ledöntötte a lábáról. Mozart hanyatt vágódott. A macska az idegen lény testének küls burkolatába mélyesztette karmait. Néhány másodpercre mintha mindenki megdermedt volna. Aztán... Mozart dühösen felordított és hátracsapta fekete, páncélos fejét. A hang, amit kiadott magából olyan volt, mintha egy túlterhelt kazán és egy rjöng elefánt bömbölését mixelték volna össze. Mozart vadul megpördült, és megpróbálta levetni a hátába kapaszkodó párducot. Hosszú farkával addig csapkodott, míg végül sikerült eltalálnia a fekete macskát. Vörös vér és sz rcsomók röppentek a leveg be. A párduc fájdalmas bömbölése beleolvadt az idegen hörgésébe és sziszegésébe. Eleresztette a biztosnak hitt prédát, és miel tt Mozart elkaphatta volna, villámgyorsan oldalra vet dött. Puhán ért földet, és azon nyomban új támadást indított. Mancsának iszonyatos csapásával átszakította az idegen kemény testpáncélját. Mozart fekete testének közepén egy körülbelül két hüvelyk hosszú, mély, savas vért fröccsent seb jelent meg. Darcy izgatottan az üvegfalhoz állt. – A párduc megöli Mozartot! – A hangja elveszett a hangszórókból áradó bömbölésben. Eddingtonnak eszébe se jutott, hogy csökkentse a hanger t. Olyan arcot vágott, mintha a morgások és a fájdalmas üvöltések valami láthatatlan, lebeg tutajt alkotnának, amire felülhet, és elrepülhet. – Esélye sincs – szólalt meg valaki a n mögött. Darcy hátrakapta a fejét, és Ahiróra nézett. Érezte, hogy a japán remekül szórakozik; legszívesebben pofon vágta volna emiatt. Nagy nehezen sikerült uralkodnia magán. Összeszorította a fogait.

– És ha mégis? – kérdezte haragosan. – Akkor... – Nézze! – szólt rá Ahiro. Darcy megfordult, és amikor az agya felfogta a szeme által közvetített kép jelentését, hirtelen megsajnálta a párducot. Ahirónak igaza volt. A párduc bátran harcolt, er s, ügyes és gyors volt, de tényleg esélytelennek bizonyult. Mozart szemmel követhetetlen sebességgel tett néhány mozdulatot, majd... Darcy már csak azt látta, hogy az idegen lény a padlón kinyújtóztatott párduc fölé hajol. A nagy macska megeresztett még egy utolsó ordítást – azután már csak b rének, húsának és csontjainak reccsenése, és Mozart diadalmas üvöltése hallatszott. *** – Gyönyör ! Csodálatos! Páratlan! – lelkendezett Damon, de hiába, mert a többiek egyetlen szavát sem hallották. Mozart üvöltése elnyomta a zeneszerz hangját. – Hallgassák csak! Vad és szenvedélyes. Mintha mindent meg akarna hódítani! Mintha anynyi er t érezne magában, amennyivel bárkit, bánnit legy zhet! – Henzére, Cirglianóra, Sosztakovicsra, Honeggerre, Hovhanessre és Nancarrow–ra gondolt, a huszadik század zenéjének apostolaira, akik m veikben a dühöt és a léleksorvasztó bánatot akarták hangokba önteni. Csodákat alkottak, de nullák voltak hozzám képest! Ezekkel a hangokkal, Mozart dalával olyan döbbenetes müvet fogok alkotni, amilyet még soha, senki! A zene elhallgatott. – Ne! – Damon olyan gyorsan pattant fel, hogy felrúgta a székét. A csattanásra a helyiségben tartózkodók összerezzentek. – Hová t nt a zene? Folytatódnia kell! – Damon úgy görbítette be az ujjait, mintha arra készülne, hogy a saját fejéb l ássa el a hangokat. A szemében megjelentek a düh perzsel könnyei, a mellkasa nehézkesen zihált. – Ez nem elég... Többet akarok! Mr. Eddington – mondta Ahiro csendesen –, talán hozzak valami más állatot? Valami nagyobbat? Damon az üvegfalhoz lépett, és lassan térdre roskadt. Az idegen lény már nekilátott, hogy felzabálja a préda tetemét. Étvágya kielégíthetetlennek nt.

– Egy másik állatot? – suttogta Damon. – Milyen állatot? Nézzen rá, Ahiro! Pár perccel ezel tt még fájdalom gyötörte. Megsebesült, most azonban remekül néz ki, és egyszer en felfalja azt a lényt, ami ártott neki. – Damon megsemmisülten lehajtotta a fejét, homlokát a hideg üvegfalhoz szorította. Arra gondolt, Keene és a Synsound talán éppen ezt akarta elérni. Meg akarták alázni t. Meg akarták semmisíteni. Bebizonyítani, hogy nevetséges az ötlete, és jobban tenné, ha olyan zenéket szerezne, amilyet a cég kíván. Ami eladható. Azt akarják, hogy váltsam aprópénzre a zsenialitásomat! Még soha sem volt ilyen közel ahhoz, hogy feladja a hiábavalónak t küzdelmet. – Semmi értelme... Soha sem fogom befejezni ezt a m vet. A pokolba, Ahiro, nincs olyan állat, ami elég ideig kibírná odabent! Sosem kaphatom meg Mozarttól azt, amit akarok... és annyit, amennyire szükségem van! Vance és Brangwen szótlanul hozzálátott az adatok elemzéséhez. Damon és Ahiro még hosszú ideig figyelte Mozartot. Végül a japán el vett a zsebéb l egy fekete keszty t, felhúzta, és halk, kedves, de mégis félelmetes hangon kijelentette: – Szerintem létezik ilyen állat, Mr. Eddington. Csak adjon egy kis id t, hogy befogjam.

16 Keene egy szerz dést olvasgatott. Hirtelen felkapta a fejét. Az íróasztala el tt Ahiro állt. Elképzelni sem tudta, hogy a nindzsa hogyan jutott át Marceena mellett, hogyan lépett be az irodába, de valahogy nem is volt kedve megkérdezni. Volt a japánban valami, ami megrémítette. Valami, amit Ahiro gondosan elrejtett el le, amikor közösen intézték a Synsound ügyeit; valami, ami mindig ott lebegett körülötte, mint egy sötét, vészjósló aura. Keene tudta, Marceena asztala mellett senki sem sétálhat el egyszer en, a n minimum megnyomná az interkom gombját, hogy figyelmeztesse t, valaki az irodája felé tart. Az t nt a legvalószín bbnek, hogy Marceena nem is látta Ahirót, nem vette észre, amikor áthaladt a küls helyiségen. – Mit akar? – Keene túlságosan éles volt. Bánta a dolgot, nem állt szándékában ilyen támadóan fellépni, de már nem akart visszakozni. Az Ahiro arcának jobb oldalán húzódó sebhelyre nézett. Lehet, hogy ett l látszik ilyen félelmetesnek? Már többször elt dött azon, vajon a nindzsa hogyan szerezte a sebet; az is megfordult a fejében, hogy szándékosan vágta meg magát, mert, komolyítani" akarta a megjelenését. – Mr. Eddington egy olyan állatot kíván, ami komolyabb ellenfél az idegen számára – jelentette Ahiro. Volt valami, amit Keene csodált Ahiróban, és az igazat megvallva másokban is. soha sem tudott egyb l a lényegre térni. Valahogy... más volt a stílusa. Óvatosan letette a tollát az asztalra, majd hátrad lt. – Már kapott egy bivalyt. Meg egy párducot. Ugye megkapta? Ahiro bólintott. Keene dobolni kezdett az asztal peremén, és közben gondolkodni próbált. – Mit adjunk még neki? Egy oroszlánt? Az testesebb a párducnál. Vagy egy jegesmedvét? Úgy tudom, a Földön a jegesmedve az egyetlen olyan állat, amely potenciális prédának tekinti az embert. Persze jegesmedvét szerezni... nem igazán könny dolog. F leg manapság. Azt hiszem, be kell érnünk egy alaszkai barna medvével. Vagy esetleg... – Lenne egy javaslatom.

– Remek. Halljuk! – Mi a franc jár a fejében? – töprengett Keene. Megint be akar hatolni a bronxi állatkertbe? Gondolatban el re megtiltotta a dolgot. A párduc elt nése óta megháromszorozták az állatkert rségét. Persze senki sem tudta, hová lett az állat; sokan azt feltételezték, még mindig az állatkert területén ólálkodik. Medve, játszadozott a gondolattal. Nem lesz könny . De nem ám! Az alaszkairól és a jegesr l akár le is mondhatunk. Talán egy grizzlyt sikerül megcsípnünk, de ennél többet senki ne várjon t lünk! – Nos, Ahiro? Ahiro el adta a tervét. Amikor befejezte, Keene–nek el kellett ismernie, erre azért még sem mert volna gondolni. *** Öt perccel Ahiro távozása után utasította Marceenát, hogy hívja fel Yorikut a videofonon. Amióta döntés született a tojás elraboltatásáról, egyetlen szót sem váltottak Eddingtonról vagy a tervr l, de Keene nem feledkezett meg a kötelességér l: hetente kétszer jelentést küldött felettesének, és továbbította a tervezeten dolgozó két biomérnök által összeszedett anyagokat is. Nem tudta, hogy Yoriku mit akar csinálni az információkkal, de abban egyetlen percig sem kételkedett, hogy a japán máris valamilyen jöv beli stratégián töri a fejét. Természetesen a részletekkel a nagyf nök nem foglalkozott, ezt beosztottaira bízta. Ken Petrillo kiválasztása például Keene ötlete volt. Nem ok nélkül jelölte meg éppen ezt az embert. Pontosan tudta, hogy Petrillo milyen kapcsolatban volt Eddingtonnal. Nevetségesnek tartotta, hogy a megszállott zeneszerz megpróbálta eltitkolni ezt a tényt, ahogy azt is, hogy magához vette a szektássá vált gitáros zsebéb l kicsúszott pemp s üvegcsét. Hát tényleg ekkora marha? Tényleg azt hitte, hogy Ahiro nem látta azt a vackot? Ahiro mindent látott, és mindenr l tudósította Keene–t. Ezt követ en aztán Yorikunak is jelentést tett. Volt azonban egy részlet, amit Keene sehogy sem értett. Mi a fenéért volt Ken Petrillónál egy adag pemp ? Drogfügg volt, és tudnia kellett, hogy a pemp az egyetlen olyan kábítószer, amelynek esetében szó sem lehet túladagolásról. Miért nem nyelte le azt az adagot? Minden „normális" drogos ezt tette volna a helyében. B ven lett volna ideje és lehet sége rá, még azután is, hogy Ahiro fülön csípte.

Kérdések, kérdések...! Mindig dühítette, ha valamire nem tudott válasz adni. Most meg itt van ez a legújabb probléma is! Ahiro terve sokkal kockázatosabb volt, mint a korábbiak, ehhez mindenképpen szükség volt Yoriku engedélyére is. Keene nem akarta és nem merte vállalni a döntés kockázatát; sejtette, hogy emiatt még fejek fognak hullani, és el akarta kerülni, hogy az övé is köztük legyen. Amikor a videofon monitorán megjelent a cég lógója, Keene gyorsan a készülék bal oldala mellé csúsztatott egy miniat r hangrögzít t. Úgy helyezte el, hogy a másik fél semmiképpen se láthassa. Amikor ez megvolt, egyetlen gombnyomással megnyitotta a vonalat. A mini kazettában elindult a szalag. – Itt Keene – mondta színtelennek és közömbösnek szánt hangon. – Mit akar? – Yoriku arca betöltötte a képerny t. A vonal még a szokásosnál is rosszabb volt, a kép min ségét jócskán lerontották a statikus zörejek. – Damon Eddingtonról lenne szó, uram – mondta Keene. Yoriku valahogy... furcsának t nt. Másnak, mint általában. A szája sarka lefelé görbült, a szeme ravaszul csillogott. Keene sosem örült, amikor ilyennek látta; mindig azt hitte, a f nöknek vele van valami baja. Hirtelen megbánta, hogy felhívatta Yorikut. Úgy érezte, is nyugodtan engedélyt adhatott volna Ahirónak a furcsa terv végrehajtásához. Bátrabban kellett volna viselkednem. De most már kés ... – Mi az? Keene ostobán pislogott. Yoriku eddig sosem esett ki a szuper udvarias japán üzletember szerepéb l, még akkor sem, amikor kellemetlen dolgokat közölt. Például amikor az alelnökéb l egyszer ügyintéz t csinált. – Szóval... ööö... – Keene sosem dadogott, de most valahogy elgémberedett a nyelve. Mély lélegzetet vett, er t gy jtött, és beszélni kezdett. – Damon Eddingtonnak több megfelel állatra van szüksége. Olyanokra, amiket beküldhet a lényhez. A megfelel hangok rögzítése érdekében. Ahiro az imént ment el t lem. Azt javasolta, hogy... – Az id met vesztegeti – csikorogta Yoriku. – Már beszéltem Ahiróval. Err l is.

Keene látta, hogy Yoriku el red l, és megnyomja a készülék vonalbontó gombját. Egy milliszekundummal kés bb már az üres monitort bámulta, amelyr l saját ostoba, zöldesszürke tükörképe nézett vissza rá. – A picsába! – mondta idegesen, és leállította a hangrögzít t. Megnyomta a bontó gombot, aztán hátrad lt, és megpróbált rájönni, miért viselkedett vele a f nök ilyen szokatlan nyersességgel. Mit is mondott Yoriku? Már megbeszélte a dolgot Ahiróval... Ez vajon mit jelent? Jóváhagyta a tervet? Vagy esetleg mégsem? Ahiro már jelentést tett neki, ezért id pazarlásnak érezte, hogy még egyszer végighallgassa a dolgot. Ez érthet . De vajon miért nem közölte, hogyan döntött? Mi lehet emögött? Keene feláll, és idegesen meglazította a nyakkend jét. A Gy lölet szimfóniájával kapcsolatos rült ügy egyenletében el térbe került egy olyan kockázati elem, amivel korábban nem számolt. Még mindig biztonságban volt; az személyét gyakorlatilag nem lehetett kapcsolatba hozni a dologgal. Mit is tett? Felhívta Eddingtont, és a tojásról beszélt neki... Egyetlen telefonhívás. Ez még nem jelenthet gondot, hiszen a Spanyol Harlemb l, egy nyilvános fülkéb l telefonált, miközben a sof re lövésre kész pisztollyal ott állt mögötte. Azóta nem beszélt Eddingtonnal. Nem találkozott vele. Szóval... tiszta maradt. Ezzel rendben is lennénk – gondolta, aztán ismét Ahiro jutott az eszébe. Zavarta, hogy a japán nem tiszteli t eléggé, nem hajtja végre az utasításait anélkül, hogy jóvá ne hagyatná azokat Yorikuval. Persze most ez sem túl nagy gond, mert így legalább minden felel sség a f nöké... Védve volt a háta, de valami mégsem stimmelt. Lehet, hogy Yoriku tudomást szerzett a kudarcba fulladt MedTech interjúról? Elképzelhet , de valószín leg nem. Miért beszélt így velem? Miért, miért? Talán Eddingtonnal van valami baja. Talán az idegesíti, hogy a Synsound kedvenc házi szerz je jó úton halad afelé, hogy drogos marha legyen. Ez érthet . Eddington személye senkit sem érdekel, de a cég eddig már éppen elég pénzt ölt bele ahhoz, hogy ne engedje elkallódni. Persze egy ilyen Eddington kaliber fickót is lehet pótolni. Nem könnyen, de lehet. Vagy igazak a pletykák, és a f nök tényleg szereti Damon muzsikáját? A hírek szerint Yorikunak annyira tetszettek Eddington szerzeményei, hogy a Japánban lév irodaépületeiben ezek szólnak háttérzeneként. Keene elvigyorodott. Sosem értette azokat, akik saját jószántukból

hallgatták Eddington muzsikáját. Azok a klasszikus darabok, amelyeket a pályája elején szerzett, még elfogadhatóak voltak, ám egy id óta borzalmasra sikeredett minden munkája. Mintha eszel s boszorkányok visongtak volna a felvételeken. Az is hülye, aki pénzt ad ki ilyesmiért! Hogy lehetséges az, hogy Yorikunak mégis tetszik? Akkor is keresne rajta, ha utálná. Keene-nek err l eszébe jutott a saját éves keresete, az a hatjegy szám, ami igencsak közelített a héthez. Mindig jókedve támadt, valahányszor arra gondolt, mekkora összegeket kap a Synsoundtól, amikor alig két éve még a cég legnagyobb riválisánál, a MedTechnél próbált elhelyezkedni. Azóta mind a két társaságot meggy lölte. A Synsoundot azért, mert címet és pénzt ugyan kapott, de a valódi hatalom Yoriku kezében maradt; mert úgy kellett táncolnia, ahogy a f nök fütyült. A MedTechet azért utálta, mert annak idején a hat hónapig tartó interjúsorozat után elutasították a jelentkezését. Nem lehetett alelnök. Ez még rendben is lett volna, de olyan megaláztatásban volt része, mint korábban soha: – szintén sajnáljuk, Mr. Keene. Tisztában vagyunk azzal, hogy az interjú sok idejét elrabolta, és kimerít volt az ön számára. Valóban kiválóan teljesített, ám sajnálattal kell közölnünk, hogy nem találtuk megfelel nek a megcélzott pozícióra, és jelen pillanatban még egy olyan ügyintéz i állásunk sincs, amelynek betöltésére megfelel képzettséggel és képességekkel rendelkezik. – Végig királyi többesben beszéltek. Azóta harminchárom hónap telt el, de még mindig benne égett a harag, még nem felejtette el a fájdalmat, amit akkor érzett, amikor felfogta ezeknek a szavaknak az értelmét. Keene lezökkent a székére, és felnevetett. Szerette volna látni azoknak a kékvér , g gös, céges balfaszoknak a képét, amikor felfedezték, hogy valaki elrabolt t lük valamit. Szeretett volna jelen lenni, amikor a MedTech nagymen i tudomást szereztek arról, hogy valaki csúnyán belerondított a legtitkosabb projektjükbe, kinyírta az idegen rkutyáikat – meg pár biztonsági rt –, és egyszer en ellopta az egyik felbecsülhetetlen érték tojásukat. Úgy érezte, jó úton halad afelé, hogy bosszút álljon. Persze az ilyesmit sosem lehet elkapkodni. Lassan, okosan kell játszani, mint a sakkot. Ide egy gyalog, oda egy futó... Id nként nem árt megváltoztatni a szabályokat, és végig észnél kell lenni.

17 Michael nem szívesen ismerte el, de Darcynak igaza volt Damon Eddingtonnal kapcsolatban. Természetesen védeni próbálta a zeneszerz t, trivializálni akarta Darcy elképzelését, hogy Damon pemp függ , és eleinte nem tudta elhinni, hogy egy ilyen zseniális ember hagyja, hogy ráállítsák arra az útra, amely a totális drog rület felé vezet. Most azonban olyan bizonyítékok álltak a rendelkezésére, amelyeket nem lehetett figyelmen kívül hagyni vagy megcáfolni. A muzsikus tényleg szedett valamit, és ez a valami valószín leg pemp volt. Micheal szerette volna végignézni, hogyan születik egy m ; jelen akart lenni a Gy lölet szimfóniájának megalkotásakor, ám amikor felfedezte a Damon Eddington személyiségében lezajló változásokat, ráébredt, hogy ezek nem a zenem teremtése során lezajlódó lelki folyamatoknak, hanem egy küls tényez nek köszönhet k. Eddington tehát megváltozott. Egy ideje már – Michael legnagyobb sajnálatára – alig szólt a biomérnökökhöz. A zeneszerz eleinte nyíltan viselkedett, és látszott rajta, jólesik neki, hogy Michael ismeri korábbi veit. Darcy ugyan egyetlen szóval sem említette, hogy hallotta már ezeket a muzsikákat, de nem is tagadta. Michael azt szerette volna, ha Eddington jobban bevonja t a kompozíciós munkába, kikéri a véleményét, megkérdezi t le, mit érez, és esetleg bemutat neki egy-két részletet. A muzsikus azonban semmi ilyet nem tett, Michaelnek pedig nem volt elég bátorsága ahhoz, hogy ilyesmit kérjen. Természetesen nem sért dött meg mell zöttsége miatt; végül is tudós volt, és annak ellenére hogy imádta a zenét, nem értett a hangszerek m ködéséhez, a hangjegyek összeillesztéséhez, se ahhoz, hogy milyen effekteket lehet vagy célszer egymás mellé mixelni. Pemp függ volt, vagy sem (Michaelnek az volt az érzése, hogy ez csak kevéssé befolyásolhatja a fiatalabb férfi munkáját) a munkáját végz Eddington látványa csodálatos élmény volt a zeneileg képzetlen tudós számára. A muzsikus úgy dolgozott, mintha a zene valami megfogható, szilárd, de legalábbis cseppfolyós dolog lenne, amibe alá lehet merülni. Fejest ugrott a hangokba, és hosszú ujjaival olyan ügyesen kezelte a kever pultot és a szintetizátort, hogy élvezet volt nézni. Úgy viselkedett, mintha lelki szemeivel látná is, amit mások esetleg csak hallanak. Mód–

szeresen feldolgozta az idegen lény hangjairól készült hat tekercsnyi felvételt, még azokat a hangokat is felhasználta, amelyeket Mozart a macska és a kutya megölése el tt hallatott. Valami oknál fogva éppen ezek a szisszenések maradtak meg leginkább Michael agyában. Kezdte azt hinni, hogy Eddingtonnak igaza volt, és Mozart tényleg nevetséges kihívásnak tekintette a menhelyr l „kimentett" két állat felbukkanását. A muzsikus minden egyes zörejt, neszt vagy sikolyt beleillesztette a m vébe, amelyben Mozart g zgépre emlékeztet fujtatása adta az alapot. Miközben Damon el sem mozdult a konzol el l, Darcy gondozta Mozartot. Michael a papírmunkát vállalta magára, valamint a n komputeréb l folyamatosan érkez adatok feldolgozását. A fiatal n munkamániás robotként dolgozott, tucatjával gyártotta a jelentéseket. A lézernyomtatók szinte folyamatosan m ködtek, halk zümmögésüket csak a grafikonokat és görbéket készít mátrixprinterek kerregése szakította félbe. Michaelt éppúgy leny gözte Darcy elhivatottsága, mint Eddington megszállottsága. A n a jelek szerint még mindig nem felejtette el azokat az elméleteket, amelyekr l akkor beszélt, amikor még a Ken Petrillo testében növeked embrió születésére vártak. Mozart hétköznapi élelmet kapott, és Darcy ragaszkodott ahhoz, hogy minden esetben juttassa be hozzá a kiónozott pulykákat és a szaftos húsdarabokat. Az idegen reakcióiról részletes feljegyzéseket készített, és állandóan belemosolygott Mozart szem nélküli képébe. Michael elborzadva nyugtázta, hogy a lény bizonyos id elteltével már nem csak az etetések alkalmával közelítette meg az üvegfalat, hanem akkor is, amikor észlelte Darcy jelenlétét. A rendelkezésükre álló információkból az derült ki, hogy a rovarszer teremtmények nem látnak (legalábbis nem úgy, ahogy az emberek vagy a Földön shonos állatok), nem gondolkoznak, tevékenységük az étkezésre, a reprodukálódásra, a gyilkolásra, és az alapvet fizikai szükségletek kielégítésére korlátozódik. Márpedig ha a feljegyzések pontosak voltak – és miért ne lettek volna azok –, akkor megmagyarázhatatlan volt, hogy Mozart hogyan képes észlelni Darcy jelenlétét vagy közelségét. Brangwen tíz percen belül már másodszor pillantott a falon függ naptárra. Már majdnem három teljes nap telt el azóta, hogy Ahiro egy új, harcképes állatot ígért Eddingtonnak, vagyis Mozartnak. Ezúttal vajon mivel fog el állni? Darcy egy kicsit kalózkodott a komputerrel, és az adatfile–ok között rábukkant egy aláírás nélküli feljegyzésre, amib l az

derült ki, hogy az idegen lény következ ellenfele egy jegesmedve, vagy valami hasonló lesz. Michaelt megrémítette ez a lehet ség; a jegesmedvék legalább hatszáz kilós bestiák, vagyis háromszor nehezebbek Mozartnál. Az t nt a legvalószín bbnek, hogy az idegen egy ilyen állattal is végezne, de mi van akkor, ha ezúttal a medve gy z? Mozart egyetlen ütéssel nem tudná leteríteni, a sebesült medvék pedig általában elvesztik az eszüket. Egy felb szült jegesmedve darabokra szaggatná az idegent, dühében még a ráfröccsen savas vérrel se foglalkozna különösebben. És mi van akkor, ha Ahiro esetleg egy alaszkai medvével, vagy egy grizzlyvel tér vissza? Azok talán még rettenetesebbek és er sebbek! Michael szinte megkönnyebbült, amikor félrecsúszott a helyiség ajtaja. Eddington felpattant a székéb l, és izgatottan Ahiro felé indult, de hirtelen megtorpant. Michael és Darcy kíváncsian melléje lépett; nem értették, mi lepte meg ennyire a muzsikust. Aztán megértették. Ahirónak elvileg valami nagy termet és er s lényt kellett hoznia, ám az emberei azt a letakart ketrecet tolták be, amiben korábban a fekete párduc érkezett. Az els ketrecet még négy követte. Ahiro emberei szép sorban a fal mellé állították mind az ötöt, majd felkészültek rá, hogy az els t az etet nyíláshoz tolják. – Mi van bennük? – kérdezte Eddington izgatottan. – Benézhetnék? Ahiro válasz helyett felhajtotta a ketrec oldaláról a ponyvát, és er lködés nélkül kinyitotta a rácsos ajtót. Eddington és a két tudós óvatosan belesett. A ketrecben egy majdnem meztelen, eszméletlen férfi feküdt. – Ez az els az öt közül – mondta Ahiro szenvtelen hangon. – Valamennyit elkábítottuk. A testükhöz egy adagolós infúziót er sítettünk, amely folyamatosan nyomja beléjük a szert. Addig fognak így aludni, amíg szükséges. Eddington elsápadt; szénfekete haja és a szeme alatt sötétl lilás karikák még élesebb kontrasztba kerültek b rével. – Maga... most tréfál? – kiáltotta. – Látta, hogy Mozart mire képes... Hogyan várhatja el, hogy egy ember legy zzön egy olyan lényt, ami percek alatt megölte a párducot és a bivalyt? Ahiro felemelt egy tárgyat. – Hogyan? Ezzel – mondta tompán. Michael úgy érezte, mintha torkán akadna a leveg . A reklámokból jól ismerte a fegyvert, amit Ahiro a kezében tartott.

Elektromos kábítópuska volt, a Nemzeti Gárda tagjai használták tömegoszlatáshoz. Miel tt tiltakozhatott volna, Darcy megel zte. – rültség! – kiáltotta a n szenvedélyesen. Michael sejtette, nem az embereket félti. – A fegyver elektromos kisülései nem elég nagyok ahhoz, hogy végezzenek az idegennel, vagy maradandó károsodást tegyenek benne. – Ahiro félretette a puskát. – Viszont fájdalmat fognak okozni neki. Feldühítik. Így többé–kevésbé kiegyenlít dnek az er viszonyok. Michael végre elég leveg t kapott ahhoz, hogy szóhoz jusson. – Na várjunk csak egy kicsit! Engem nem érdekel, mi lesz Mozarttal! Ezek itt emberek! Maga él embereket akar beküldeni hozzá? Honnan jöttek ezek a szerencsétlenek? Elrabolta ket? – Szinte szédült a döbbenett l. Eddington idegesen köszörülte a torkát. – Ejha! Ezt nézzék meg! A ruháját... Biztos a város legócskább kocsmájában kaparták össze. Nem hiszem, hogy ezek a fickók mintapolgárok lennének. – Ez nem számít! Embereket akkor sem lehet csak úgy elrabolni! – Michael érezte, hogy a halántékán lüktetni kezd egy ér. Kétségbeesetten nézett körbe; szerette volna, ha Darcy melléje áll. Hiába reménykedett: a n félre húzódott, és közömbösen nézett tudóstársára. Michael tudta, mi jár a fejében: miután kiderült, hogy a fegyverrel nem lehet komoly kárt tenni Mozartban, Darcyt nem érdekelte különösebben a dolog. Az Ahiro által behozott emberekre úgy tekintett, mintha szimpla kísérleti állatok lennének, amelyet a tudomány érdekében muszáj feláldozni. csak Mozarttal foglalkozott, más nem volt fontos a számára. – Fogják már fel: emberekr l beszélünk! – Ken Petrillo miatt nem aggódott ennyire – jegyezte meg Ahiro élesen. – Mi történt önnel, hogy egyszeriben ennyire humánus lett? – Petrillo szektás volt! – makacskodott Michael. – Meg akart halni. Emlékszik? A pokolba, hiszen az Anyakirályn templomában talált rá! Megmondta neki, mi vár rá. Szabad akaratából jött ide. Senki sem kényszerítette semmire! Ahiro rezzenéstelen tekintettel nézett a tudósra. – Ezek az emberek pedig alkoholisták, drogfügg k és b nöz k. – Megvet en rámutatott a ketrecekre, majd összefonta mellén a karjait. –

Egy éven belül amúgy is elpusztulnának. A haláluk senkinek sem fog felt nni. A pusztulásukkal mindenkinek csak használnának. Ha elt nnek ebb l a világból,jobb lesz a városnak, de az egész emberiségnek. Itt legalább valami hasznos dolgot fognak tenni. Közrem ködnek egy kutatásban. – Lehetséges. – Darcy szeme a fegyverre, majd Mozartra rebbent. – De tényleg szükségünk van rájuk? A rendelkezésünkre álló technikai eszközökkel rábírhatnánk a lényt, hogy hangokat adjon ki. Tényleg fel kell áldoznunk ezeket az embereket? Damon habozott, ám Ahiro felnevetett. – Ha ez a lény ok nélkül visít, akkor a hangjából hiányozni fog a szenvedély, Miss Vance. Olyan lenne, mint egy makrancos kölyök, vagy egy dzsungellakó majom, ami pusztán azért üvölt, hogy ne unatkozzon. A valódi érzések mögött mindig van valamilyen motiváció. Vagy tévedek, Mr. Eddington? Michael kinyitotta a száját, de Ahiro intésére becsukta. Jobbnak látta, ha felhagy a tiltakozással. – A döntést természetesen Mr. Eddingtonnak kell meghoznia – mondta a japán. – Ha úgy gondolja, hogy nem megfelel vagy nem bölcs dolog felhasználni ezeket a... forrásokat, akkor... Akkor visszavisszük ezeket az állatokat oda, ahol rájuk bukkantunk. Michael úgy érezte, mintha a nyakában minden egyes ín és izom betonná változna. Lassan Eddingtonra nézett; abban reménykedett, hogy a zeneszerz sem akar ilyen messzire elmenni. Am Damon Eddington szennaszín szeméb l egészen mást olvasott ki. *** – Mindent meg kell változtatni – jelentette be Eddington, miután a ketreceket a távolabbi fal mellé tolták, hogy a lehet legmesszebb legyenek Mozarttól. – Mozartnak nagyobb és bonyolultabb ketrecre van szüksége. A mostani olyan, mint egy egér számára a cip sdoboz. Olyan helyet kell kialakítanunk, ahol a kísérleti alanyok elbújhatnak, vagy jobban védekezhetnek. Ha már az els pillanatban azt látják, hogy semmiképpen sem térhetnek ki az idegen lény el l, nem is próbálnak majd harcolni. – Úgy tárta szét a karjait, mintha magához akarná ölelni Mozart életterét. – Azt akarom, hogy a küzdelmek a lehet leghosszabb

ideig tartsanak. Nem muszáj látnom a harcokat... Ez a részlet nem érdekel különösebben. Elég, ha hallom a hangokat. Mozart megérezhette az üvegfal túlsó oldalán állók jelenlétét, mert felállt, és hosszú farkát maga után húzva elindult. Eddington összeráncolta a homlokát. – De hogyan fogjuk megcsinálni? Nem hiszem, hogy Mozart hajlandó lenne leülni, és békében megvárni, hogy átépítsük a lakását... – Használhatnánk mondjuk... ideggázt – mondta Darcy. – Hogy mit? Darcy elgondolkodott. – Új anyag, a sereg fejlesztette ki. Eddington felvonta az egyik szemöldökét. – A hadsereg? És hogyan jutunk hozzá? Darcy arca kifürkészhetetlen volt. – Mondjuk úgy, ahogy a tojáshoz, Mr. Eddington. A részletekr l fogalmam sincs, de nem is azért kapom a fizetésemet, hogy a dolgok hátterér l faggatózzak. – Amikor a zenész nem felelt, a n újra az üvegfal felé fordult. – Egy ilyen zárt térben könnyen mozgásképtelenné tehetjük – folytatta. – Ha elkábul, beöltözöm, bemegyek, és ráer sítek a szájára egy speciális maszkot, amin keresztül folyamatosan adagolhatjuk neki a gázt. Körülbelül két órán keresztül lesz eszméletlen. Michael ingerülten nézett a n re, Darcy azonban ügyet sem vetett rá. A férfi semmit sem tudott az ideggázról (Darcy már sokkal régebben foglalkozott az idegenek kutatásával, mint ), és egészen eddig a pillanatig abban reménykedett, hogy a tervet akkor is sikerül végrehajtani, ha a foglyokat mégis visszaeresztik oda, ahonnan Ahiro begy jtötte ket. Most azonban, hogy Eddingtonnak tudomására jutott, valahogy mégis le lehet állítani az idegent, Michael utolsó reménye is szertefoszlott, és látta, elkerülhetetlen a könyörtelen, embertelen tett végrehajtása. A gépezet beindult. Nem sokkal azután, hogy Ahiro betolatta a helyiségbe a ketreceket, újabb aláírás nélküli feljegyzés érkezett a vezetést l, amelyben arra utasították a jelenlév ket, hogy a projekt befejezéséig, maradjanak a munkazónában. Az az apróság, hogy az érintetteknek magánéletük is van, a Synsoundot cseppet sem zavarta. Michaelt ráadásul az is elkeserítette, hogy a parancs Ahiróra és az embereire is vonatkozott. Kissé furcsának találta a felállást és azt a tényt, hogy a japánok fognak hegeszteni; gyanította, hogy nem amiatt osztották

ki így a szerepeket, mert a vezet ség csökkentette az Eddington m vének elkészítésére szánt összegeket. Amikor erre gondolt, eszébe jutott, hogyan festhet a projekttel kapcsolatos könyvelés: az egyes költségtételek mellett olyan megnevezések szerepelnek, mint bivaly, párduc, acélgerendák, a biomémökök és a szervízmunkások (vagyis Ahiro embereinek) fizetése, viszont nincs egyetlen nyomorult klón sem. A munka megkezdése el tt beszélt Keene–nel, aki elmondta neki, hogy a keret nem elég nagy ahhoz, hogy egymillió kredites klónokat küldjenek a megsemmisülésbe. Ez eddig rendben is lenne, de... Arra volt pénzük, hogy idehozzanak egy indiai bivalyt? Hogy ellopassanak egy párducot, meg egy tojást? Arra volt pénzük, hogy elraboltassanak öt mit sem sejt embert? És vajon félretettek valamekkora összeget az óvadékra meg az ügyvédekre? Egyáltalán számításba vették, hogy valami félresikeülhet? Michael szinte biztosra vette, hogy nem. Sokkal valószín bbnek tartotta, hogy ha kirobban a botrány, akkor valamennyien, akik ismerték a részleteket egyszer en elt nnek. Vagy ami még rosszabb: prédaként ket vetik oda a törvény kutyáinak. A Synsound kimosakszik, valószín leg Ahirót és az embereit is tisztázza, de mivel kell egy-két, vagyis inkább két-három b nbak, Darcyt, Eddingtont és t fogják okolni mindenért. Michael mindennel számolt. Rákényszerült, hogy megtegye. Id nként úgy érezte magát, mintha lenne az idegen lény, Mozart; mintha t zárták volna börtönbe, mintha neki szánták volna azt a sorsot, hogy szép lassan felemészt djön a Synsound gyomrában. Miközben Mozart az egyik sarokban aludt, a japánok meghökkent gyorsasággal és hatékonysággal dolgoztak. Acélfalakat emeltek, vastag fémcsöveket helyeztek el és hegesztettek össze. Mindent úgy csináltak, ahogy azon a tervrajzon szerepelt, amit Michael és Darcy az egyik program segítségével sebtiben elkészített. Mozart ketrecét megnagyobbították, a régi falakat lebontották az újakat pedig olyan gyorsasággal állították fel, ami még szakmunkások esetében is meglep lett volna. Michael csodálattal figyelte, milyen ügyesen dolgoznak a japánok, akiket az idegen tojások és ártatlan emberek elrablása mellett a jelek szerint még vagy ezer dologra kiképeztek. Persze az is elképzelhet volt, hogy a „munkások" azért igyekeztek annyira, mert tudták, Mozart el bb-utóbb magához tér. A lény id nként rúgott és sziszszent egyet álmában, és ezzel még nagyobb er feszítésekre ösztönözte a japánokat.

Végül elkészült az új ketrec. A japánok visszahúzódtak, Darcy pedig levette Mozart pofájáról a maszkot. Negyvenöt perccel kés bb megsz nt az ideggáz hatása, és a lény felébredt. Amikor teljesen magához tért lekuporodott a padlóra, és a fejét el rehátra himbálva szimatolni kezdett. Érezte, hogy a környezete valahogy megváltozott. – Bizonyos szakért k szerint az idegenek visszhangérzékel rendszere emlékeztet a megachirpterákéra – mondta Darcy elgondolkodva, miközben néhány japán társaságában azt figyelte, ahogy Mozart behúzódik az egyik nagy átmér cs be. – Mega... Az micsoda? – kérdezte Ahiro. El ször látszottak rajta a kíváncsiság jelei. – Denevérek. – Darcy elkattintott egy kapcsolót. A hangszórókból el robbanó hangokból ítélve Mozart éppen az alagútrendszert képez csövek egyikében haladt, és valami borzasztóan nem nyerte el a tetszését, mert dühösen sziszegett és id nként felüvöltött. Michael a ketrecre meredt. Azt várta, hogy Mozart megjelenjen az egyik cs szájánál, ám nem ez történt. Az idegen megfordult, és visszamászott oda, ahonnan elindult. – A visszhangérzékeléshez valamilyen hangra is szükség van, nem? – kérdezte a férfi. – De igen. Talán ez megmagyarázza, miért sziszeg állandóan – mondta Darcy. – Van egy alaphangja, amit még alvás közben is kiad. Az emberi fül ezt valószín leg nem érzékeli, de a mikrofonok igen. Ha izgalmi állapotba kerül, feler södik a sziszegés, megváltozik a ritmusa. Vagy talán ezt még nem vetted észre? – Nagyon sok dolgot sikerült észrevennem – felelte Michael szárazon. – Igen – vágott közbe Eddington türelmetlenül. – És sikítani is szokott. És éppen az ilyen hangok érnek sokat. – Egyébként ez is csak egy teória – mondta Darcy halkan, inkább magának, mint bárki másnak. Eddington az üvegfal elé állt, megpróbált átlesni a karám túlsó végébe. – Ezek az alagutak – mondta már vagy tizedszer –, ezek... Egészen biztos, hogy Mozart nem tud mindegyikbe belebújni? – Egészen – felelte Michael. – A fiúk az ön kívánságainak megfelel en alakították ki a terepet. Úgy, hogy legyen néhány olyan hely, ahová egy ember bebújhat Mozart el l. Ez a lény hét és fél láb magas, fizikai képtelenség, hogy mindenhová beféljen.

Persze egyik menedékhelyen sem lehet az id k végezetéig meghúzódni. Mindegyik zsákutca. A rejt zköd kísérleti alanynak el bb utóbb el kell másznia. Vagy megszomjazik, vagy megéhezik, vagy egyszer en azt hiszi, hogy talál egy kivezet utat. Hiú remény! – Megcsóválta a fejét. – Egy kissé kegyetlennek tartom a dolgot... A többiek mintha meg se hallották volna ezt a megjegyzést. – Egy kicsit aggódtam, hogy Mozart összezavarodik az új terepen, de szemmel láthatóan remekül alkalmazkodik hozzá – mondta Darcy, miközben figyelmesen nézte az idegent. – Nem tétovázik, nem bizonytalankodik. – Ezek szerint felkészültünk? – Eddington rekedt volt az izgalomtól. Megfordult és Ahiróra nézett, aki már az els ketrec mögött állt, készen arra, hogy az etet nyíláshoz tolja. Amikor a ketrec a nyílás közelébe került, Michael kelletlenül segített a japánnak kiemelni bel le a még mindig kába embert. Közös er vel betuszkolták az áldozatot a törhetetlen üvegfallal körülvett, sz k kis el térbe. A férfi szánalmasan festett a padlóra festett piros négyszög közepén; leginkább azokra a nevetséges, félig meztelen táncosokra hasonlított, akik a klubokban, a közönség feje fölött szoktak vonaglani. Ahiro benyúlt a nyíláson, és durva mozdulattal letépte az áldozat fejér l a szigetel szalaggal ráer sített csuklyát, levette róla a bilincseket, eltávolította az adagolós infúziós t t. A férfi haja és hatalmas bajusza vörös volt, az arcán, a nyakán, a vállán és a mellkasán apró szepl k virítottak, amelyeket alig lehetett megkülönböztetni a b rére száradt vércseppekt l. Undorító látványt nyújtott, olyan volt, mint egy piros és narancssárga festékkel telefröcskölt, fehér féreg. Nem látszott különösebben kövérnek, de izmosnak sem, viszont lerítt róla, hogy viszonylag jó egészségnek örvend, és meglehet sen jó er ben van. – Mindjárt magához tér – mondta Ahiro, és néhányszor durván pofon vágta a szepl s férfit. Visszahúzta a kezét, és gyors mozdulattal meghúzta a nyílás melletti kart. A helyére csúszott az ajtó. – Viszonylag er s nyugtatót kaptak, aminek a hatása nem tart túl hosszú ideig. Öt percen belül magához tér, ezt garantálom. Igaza lett. Nem sokkal kés bb a férfi megmozdult, majd lassan felült. Amikor körbenézett, és látszott rajta, hogy felszáll az agyát elhomályosító köd, Ahiro közömbös és rideg hangon közölte az instrukciókat.

– A tárgy, amit maga mellett talál, egy kábítófegyver. Három láb távolságból fejti ki a hatását. Szükség eseten használhatja a lény ellen, amivel az üvegfal felemelkedése után fog találkozni. A fogoly rozsdabarna szeme kimeredt. Megrázta a fejét és pislogni kezdett. Egész jókép fickó, állapította meg Michael. A férfi lassan felfogta a hozzá intézett szavakat. Felemelte az öklét, és dühösen az üvegfalra csapott. – Ne! Kérem, ne! – üvöltötte. Kétségbeesetten körbefordult, aztán ránézett a kábítófegyverre. – Eresszenek ki! Hallgatni fogok... Isten nevére esküszöm, senkinek sem mondom el! – Minél keményebben harcol – mondta Eddington –, annál tovább marad életben. Döntse el, mit akar tenni. Undorító – gondolta Michael. Damon Eddington, a híres zeneszerz , aki a muzsika és a m vészet nevében embereket küld a biztos halálba! Izgatottan várakozik, guvadt szemmel figyel... az üvegfal innens oldalán, miközben odabent az a szerencsétlen mindjárt találkozik Mozarttal! Felfogja ez egyáltalán, hogy mit csinál? Ami pedig Darcyt illeti... Michael a legszívesebben pofon csapta, megrázta volna a n t, hogy térjen végre magához, de tudta, hiába er lködne. Darcy magánál van. Pontosan tudja, mi történik körülötte, minek lesz perceken belül a szemtanúja. Eddingtont a m vészet, Darcyt a tudomány rjítette meg. Bármit megtenne annak érdekében, hogy tovább dolgozhasson az idegen lénnyel. De miért? Miért ennyire fontos neki ez az egész? Eddington megnyomott egy gombot. A vörös hajú férfi körül lassan felemelkedtek az el tér üvegfalai. A zeneszerz átsietett a konzolhoz, de a többiek meg se moccantak. Az áldozat lekuporodott, aztán megpördült, és dülledt szemmel körbenézett. T le alig két láb távolságban Mozart álldogált; türelmesen várta, hogy az üvegfal felemelkedjen. A fejét úgy billentette oldalra, mint az rz véd kutyák, amelyek arra várnak, hogy az illetéktelen személy behatoljon a házba. Eddington hangja tisztán csendült el a mennyezeti hangszórókból. – Ha ott marad, ahol van, az idegen pillanatokon belül végez magával – mondta nyugodtan. – Meneküljön, és talán életben marad! Hazudik – gondolta Michael keser en. Ennek a szerencsétlen balfasznak esélye sincs. Talán elhiszi, hogy megmenekülhet, de el bbutóbb rá kell döbbennie, hogy innen soha nem fog kiszabadulni...

A vörös hajú férfi felkapta a fegyvert. Az ujját a ravaszra illesztette. Hirtelen hasra vetette magát, és kigurult az egyre feljebb emelked üvegfal alatt. Szembefordult az idegennel. Mozart a hátsó lábain állva sziszegett. Michaelnek, ahogy ránézett, az imádkozó sáska jutott eszébe, amit egyszer ebben az épületben, a légsikló-garázsban látott. Manhattanban ritkán lehetett találkozni ilyen lényekkel, de éppen semmi sem volt a keze ügyében, hogy elkapja. Puszta kézzel próbálta elcsípni, de ügyetlenül nyúlt hozzá, és szétmorzsolta az ujjaival. Pontosan olyan volt, mint Mozart... csak éppen sokkal kisebb! *** – Gyerünk, gyerünk, gyerünk! – lihegte Damon a konzol mellett. Biztosra vette, hogy a vörös hajú férfi harcolni fog. Mi mást tehetne? Talán hagyja, hogy Mozart végezzen vele? A fogoly eszel s ordítást hallatot, majd elsütötte a fegyvert. Villám cikázott a leveg ben; a százötvenezer voltos elektromos sugár fehéren, sisteregve csapott Mozart testébe. Mozart hátra tántorodott, és olyan hangot hallatot, amilyet korábban még soha. Damon lélegzete elakadt az izgalomtól. A hang úgy hatolt az agyába, mint azok az üvöltések, amelyeket az idegenek bolygóján végzett purgáló hadm velet során készült régi, híradós felvételeken hallott. A fájdalom és az agónia keveredett össze ebben a hangban a dühödt átkokkal, amelyeket Mozart szórt a vörös hajúra, és általában minden emberre; olyan volt ez a sikoly, mintha ezer olyan n kívánná a halálba azokat az rült barmokat, akik biológiai fegyvert vetettek be ellenük, a gyermekeik ellen. si, leírhatatlan, rikoltás volt ez; mintha az Isten által a Pokolba szám zött lelkek százezrei hörögnének. Miközben a vörös hajú férfi az életéért küzdött, Damon újra és újra meghallotta Mozart sikolyát. Az idegen lény a jelek szerint nem tanult valami gyorsan, ismételten megrohamozta a biztosnak hitt prédát, és a férfi minden egyes mozdulatra a ravasz megrántásával válaszolt. Mozart azonban nem adta fel, a vörös hajú férfi pedig még nem tért egészen magához a kábulatból. Szinte folyamatosan eregette az áramvillámokat az idegenre, és közben megpróbált behúzódni valamelyik alagútba.

Nem mozgott elég gyorsan, és egyetlen másodpercre kihagyott az agya. Mozart kihasználta a kínálkozó alkalmat, rávetette magát, és apró cafatokra tépte. Az idegen lény utolsó üvöltésében minden benne volt, amire Damon vágyott: düh és fájdalom, a gy zedelmes fenevad büszkesége, a sikeres bosszú, a gy lölt ellenség széttépése miatti öröm. Minden... Úgy visszhangzott a helyiségben, hogy a jelenlév k összerezzentek. Damon, ahogy a társaira pillantott, elégedetten elmosolyodott. Ez tényleg hatásos lesz, de... még mindig nem elég!

18 Mire felnyitották a harmadik ketrecet, a csapat megtanult egy-két dolgot. Például azt, hogy a kísérleti alanyokat célszer egy-két órán keresztül az üvegfalú el térben tartani, hogy valóban kitisztuljon a fejük, mert az Ahiro által használt anyag hatása mégsem volt egészen rövid távú. A másodjára beküldött férfi inkább alkoholista volt, mint drogfügg . Mindene rázkódott vagy vonaglott: az arcizmai, a keze, a lába, de még felfújt léggömbre emlékeztet hasa is. Damon szeretett volna a lehet leghamarabb munkához látni, de er t vett magán, és megfogadta a két biomérnök tanácsát: hagyta, hogy a piás pasas egy darabig az el térben üldögéljen. Az agyát nem csak a szer, de az alkohol is elhomályosította, annyira, hogy amikor megpróbált felállni, minduntalan az üvegfalnak d lt. Persze nem várhattak a végtelenségig; Damon gyanította, hogy a dagadt szeszkazán egy hét alatt se józanodna ki teljesen. A férfi tehát az elfogyasztott alkohol hatása alatt állt, amikor az üvegfal felemelkedett. Ennek ellenére valami csoda folytán m ködésbe léptek az ösztönei: érzékelte a veszélyt, és menekülni próbált. Természetesen hiába er lködött, szánalmas kísérletei nem tartottak sokáig. Ám szerencsés volt: egy-két alkalommal sikerült jól odasóznia Mozartnak az elektromos villámmal. Az idegen lény olyan hangokat hallatott, amit l még Damonnak is végigfutott a hátán a hideg. A zeneszerz lehunyt szemmel élvezte Mozart dalát, aztán sajnos az szül és kopaszodó, hordóhasú fickó is arra a sorsra jutott, mint korábban a vörös hajú drogos. A hármas számú kísérleti alanynál viszonylag hamar elmúltak a szer utóhatásai, ám kiderült, hogy gyáva görény. Csak azért nem okozott csalódást Damonnak, mert a halála el tti utolsó másodpercekben kiszakadt bel le egy félelmetesen szép sikoly. Magas, vékony, zavaros tekintet fickó volt, barna haja a nyakáig ért. pusztult el leghamarabb. Damon, amikor az áldozat utolsó hörrenéseit és Mozart elégedett ordítását hallotta, arra gondolt, hogy a férfi és a lény eggyé válik.

A gyáva fickó tulajdonképpen nem is mozdult meg. A karámot a stúdiótól elválasztó üvegfal csak azért nem lett véres, mert Mozart nyakon ragadta és magával cipelte a pasast a túlsó falhoz, ott szedte darabokra. Ezt követ en Damon meghozott egy nehéz döntést. Úgy határozott, hogy a továbbiakban huszonnégy órát várnak a gyilkosságok között, mert csakis így lehetett biztosítani azt, hogy az idegen mindig éhesen induljon vadászni. A zeneszerz megpróbálta csökkenteni ezt az id t, ám a biomérnökök ragaszkodtak hozzá, ugyanis attól tartottak, hogy a jóllakott idegen ellustul, és ebben az esetben a kísérleti alanyok esetleg komoly kárt tehetnek benne a kábítófegyverrel. Darcy kifejtette, semmit sem tudnak a kliensekr l, és elképzelhet , hogy valamelyikük katonai tapasztalattal rendelkezik, esetleg ismeri az ilyen lények gyenge pontjait. Damont tulajdonképpen ez az érv gy zte meg. A munka szépen haladt, és ha már idáig eljutottak, nem akarta, hogy Mozart komoly sérülést szerezzen, vagy valami még rosszabb történjen vele. Tisztában volt azzal, hogy a Synsound nem engedélyezné egy új idegen, egy újabb tojás beszerzését, ezért Mozart pusztulása a szimfónia halálát jelentette volna. A küzdelmek közötti id szakokat a lehet leghasznosabban próbálta eltölteni. Visszahallgatta a korábbi felvételeket, újra keverte az egyes részeket, és hozzáillesztette Mozart eszel s rikácsolását azokhoz a komor, életkedvet is megszüntet dallamokhoz, amelyeket már jóval a munka megkezdése el tt rögzített. Mivel az a legutolsó áldozat csalódást okozott a számára, Damon már alig várta a következ alkalmat. Az órák napoknak, heteknek t ntek, az id agyzsibbasztó lassúsággal vánszorgott. Amikor azonban Ahiro kinyitotta a következ ketrecet, tisztán látszott, érdemes volt várni: valamennyi férfi közül ez t nt a legmegfelel bb kísérleti alanynak. A külseje alapján ítélve ügyes, komoly harcos volt; alátámasztotta Darcy elméletét, hogy az utcán kódorgó szakadt fazonok között is lehet találni valódi, kiképzett, profi harcosokat. A magassága átlagos volt, nem látszott különösebben izmosnak vagy er snek. Az állkapcsa szögletes volt, s , sz ke haja olyan, mintha késsel vágták volna le a tincsei végét. Az arcán és a kezén koszcsíkok sötétlettek. A szeme alatti lilás duzzanatok és alaktalanná torzult orra arról árulkodott, hogy pokoli kemény harcot vívott elrablóival. Az orrából kis szakállára, nyakára és mellkasára csorgott vér már rég megalvadt. A ruházata eléggé furcsának t nt.

– Boxer alsó? – Brangwen el rehajolt, a sz ke férfi alsónadrágjának címkéjére pislogott, majd homlokráncolva Ahiróra nézett. A tekintete tele volt gyanakvással. – Árulja el: a csövesek mióta hordanak márkás selyemgatyát? Ahiro megvonta a vállát, és az eszméletlen férfi hóna alá nyúlt. – Vannak, akik meglopják a társaikat. Vannak, akik mások holmijában járnak. Brangwen megcsóválta a fejét. – Nekem nagyon nem tetszik ez az egész! Most már abban sem vagyok biztos, hogy a többiek... – Elcsuklott a hangja. Ahiro a zeneszerz re nézett. – Mr. Eddington? Damon habozott, de csupán egyetlen másodpercig. Számára egyértelm volt, hogy a selyemalsós pasas is drogos, piás vagy b nöz , ahogy az el tte feláldozott másik három is az lehetett. Ez is az utca mocskához tartozik, csak valószín leg még a csöves karrierje elején jár. Az is lehet, hogy valami gengszter, esetleg drogüzér. Igen, biztos nepper! Vagy uzsorás... Olyan fazon, aki másokon él sködik, aki kiveri a szart az adósaiból... – Ne butáskodjon, Michael! – mondta Damon. Lehúzta a fülér l a fejhallgatót, az egyik konzolra dobta. – Ha nem akar segíteni Ahirónak, majd én megteszem! Mivel Brangwen meg se moccant, Ahiro és Damon tuszkolta be a férfit az üvegfalú el térbe. Amikor ezzel megvoltak, Ahiro eltávolította a kísérleti alany bilincseit, kihúzta a testéb l az adagolós infúziós t t. Damon elégedetten dörzsölte össze a kezét, aztán a padlón fekv , mozdulatlan emberre nézett. – Most már csak azt kell megvárnuk, hogy magához térjen. – Nekem még mindig az a véleményem, hogy... Damon ügyet sem vetett Brangwenre. Visszament a konzolhoz, feltette a fejhallgatót, és feljebb tolta az egyik potmétert. Nem igazán érdekelte, hogy az utána siet tudós mit magyaráz; élvezettel hallgatta Mozart sziszegését. Az idegen a jelek szerint megérezte, hogy ismét behatoló került a felségterületére. Brangwen nem adta fel, egyfolytában magyarázott. Damon elunta a dolgot. El kereste Hovhaness egyik m vének felvételét, kiválasztott bel le néhány részletet, és az anyagot megpróbálta hozzákeverni Mozart

énekhangjához. Annyira belemerült a munkába, hogy megsz nt körülötte a világ, és ezzel együtt Brangwen is. Ahiro érintésére tért vissza a valóságba. – Az alany készen áll. Damon összerezzent, és felpillantott a konzol fölötti órára. Micsoda? Meghökkent, és Ahiróra nézett. – Mennyi ideje tért magához? – A jelek szerint másfél óra telt el azóta, hogy a konzolhoz lépett. Úgy magával ragadta Hovhaness muzsikája és Mozart mixe, hogy tudomást se vett az id múlásáról. Mintha egy perce dugtuk volna be a fickót az el térbe... – Éppen elég ideje – felelte Ahiro, és az üvegfal mögött hever sz ke férfira nézett. Az áldozat lassan feltápászkodott a padlóról. Megpróbált kiegyenesedni, de az el tér túlságosan alacsony volt ehhez. Ahogy görnyedt háttal ott állt, valami emberszabású majomra emlékeztetett. Nem úgy reagált, mint a többi alany. Nem kezdett dörömbölni az üvegfalon, inkább alaposan szemügyre vette környezetét. – Ötven perce – folytatta Ahiro. – Talán régebben. Utólagos engedelmével kiküldtem Brangwent és Vance–ot a helyiségb l. Láttam, Mr. Eddington, hogy dolgozik, és nem akartam, hogy esetleg zavarják önt. Damon bólintott, és elégedetten figyelte az áldozatot. Remek – gondolta. Nem fárasztja ki magát, mint az el dei. Nem próbál kitörni, mert azonnal megértette, úgyis hiába er lködne. Okos, nagyon okos! Így több energiája lesz, amikor szembe kell néznie Mozarttal. – Most már visszajöhetnek – mondta a zeneszerz a japánnak. – Szükség lehet rájuk. Öt perccel kés bb a labor személyzetének mind a három tagja a helyén állt. Damon a konzol el tt készül dött, Brangwen az adatok áramlását kísérte figyelemmel, Vance pedig jegyzeteket készített a palmtopjába, és megpróbált lépést tartani a monumentálisnak ígérkez eseményekkel. Damon önkéntelenül elmosolyodott; Darcy Vance úgy viselkedett, mint aki pontosan tudja, hogy a Mozarttal kapcsolatos eseményeknek történelmi, de legalábbis m vészettörténeti jelent ségük van. A kísérleti alany komoly meglepetést okozott nekik: ahelyett, hogy hiábavaló üvöltözésbe kezdett volna, figyelmesen állt. Talán arra várt, hogy valaki az üvegfalhoz lépjen, és elmondja neki, mibe keveredett.

Mivel az el tér üvegfalainak bels , vagyis feléje es oldalát vékony tükörfólia takarta, nem láthatta, hogy egy kifejlett, támadásra kész idegen lénnyel kell majd szembenéznie. Amikor mindenki felkészült, Damon elégedetten körbenézett. Minden egyes kísérlet megkezdése el tt abban reménykedett, hogy olyan új, korábban nem hallott hangokat sikerül rögzítenie, amelyeket aztán hozzákapcsolhat a vonyító heged k és a fenyeget en szóló zongorák dallamaihoz. Kiélvezte a helyzetet, majd odabólintott Ahirónak és társainak, és elindította a felvételt. Miután lenyomta a megfelel gombokat, csatlakozott az üvegfal el tt összegy lt kis csapathoz, és Mozartra nézett. A kísérleti alany lemondott arról, hogy kommunikáljon velük, de még mindig reménykedve bámult ki az el térb l. Damon korábban Ahiróra bízta a tudnivalók ismertetését, ám most úgy érezte, személyesen kell tájékoztatnia az áldozatot. Sokat várt az összecsapástól; arra számított, olyan hangokat sikerül rögzítenie, amelyek még csodálatosabbá, még hatásosabbá tehetik kompozícióját. Amikor Ahiro bekapcsolta a mikrofont, Damon száraz, kimért hangon beszélni kezdett. – A figyelmét kérem! Néhány másodpercen belül felemelkednek az önt körbefogó falak. Kérem, vegye kézbe a fegyvert, ami jelenleg a lábánál hever. Kábítópuska, elektromos sugarakat bocsát ki magából. Halálos sebek okozására nem alkalmas... – Váljanak! Kérem! A kísérleti alany hangja furcsán kongó és gyenge volt, az el térben elhelyezett, nem túl jó min ség mikrofonoknak köszönhet en a szavai olyan tompán koppantak, mintha egy kút fenekér l érkeznének. Damon megcsóválta a fejét. Már hozzászokott az alanyok rimánkodásához, a könyörg hangsúly nem gyakorolt rá hatást, de bosszús volt. Lehet, hogy ez a férfi sem különbözik a többit l? Talán jobb a testfelépítése, jobb a kondíciója, de ugyanúgy reagál, mint az el dei. – Amikor a falak felemelkednek, egy idegen lényt fog látni maga el tt. Ha nem védi meg magát, ez a lény azonnal megöli. Ahhoz, hogy életben maradjon, menekülnie kell. Búvóhelyet kell találnia. Vegye fel a fegyvert, és szükség esetén használja. A kennel területén számos alagutat talál, amelyekbe az idegen lény képtelen behatolni...

– Várjanak! – kérte újra a kísérleti alany. – Damon meglepetten nézett rá. A korábbi áldozatok hisztérikusan rikoltoztak, ez a fickó azonban a jelek szerint nem tört meg. – Maguk nem tudják, ki vagyok. Ha pénzt akarnak, akkor közlöm: a MedTechnek dolgozom, és a cégem örömmel kifizeti értem a váltságdíjat... – Tehát – folytatta Damon szenvtelenül –, az alagutak némelyike túl sz k ahhoz, hogy az idegen lény kövesse önt. Ezeken a helyeken megpihenhet, és kidolgozhatja a stratégiáját. Ha elég ügyesen dolgozik, és ha nem szerez halálos sérülést, harcképtelenné tesszük az ellenfelét, és szabadon eresztjük magát. – Ez természetesen hazugság volt (Brangwen egyenesen kegyetlenségnek tartotta), de bebizonyosodott, ha az alany esélyt sem lát a menekülésre, akkor semmi sem motiválja arra, hogy harcoljon, legfeljebb akkor próbál majd védekezni, ha Mozart már egészen közel jár hozzá. Akkor pedig kés ... – Hallgassanak meg, kérem! Ne tegyék ezt velem! Élve sok– kal értékesebb vagyok! A MedTech f –... – Figyelj csak... Nekem ismer s a pasi. Azt hiszem, már lát– tam valahol – mondta Vance váratlanul. Brangwen homlokán veríték gyöngyözött; az egyik kövér csepp végiggördült húsos arcán. Amikor válaszolt, a hangja ideges volt. – Nem megmondtam? Ez nem drogos! Nem is úgy néz ki! A következ pillanatban Ahiro valami olyasmit tett, amit még soha. Anélkül, hogy kikérte volna Damon jóváhagyását, átnyúlt a zeneszerz el tt, és megnyomta az el tér üvegfalait felemel szerkezetet m ködésbe hozó gombot. A kísérleti alany sarkon fordult. Örökre titok maradt, hogy mit akart mondani, mivel próbálta kibeszélni magát szorult helyzetéb l. A fal emelkedni kezdett. Mozart már a közelben várakozott. A pofáján halványzöld nyálka csorgott. Kivillantotta fehér agyarait. – Jézusom! – suttogta Brangwen. A szájához kapta a kezét. – Na, most tényleg szarba csaptunk! – Mr. Eddington! – dadogta Vance. – Én... Nem hiszem, hogy... Damon meglepetten nézett a n re. Ahiro gyorsabban reagált, éles hangon válaszolt: – Jelen pillanatban teljesen mindegy, hogy mit hisz! Az áldozat rémülten felüvöltött, aztán el revet dött, és kilépett Mozart felségterületére. Jobbra lendült. Az idegen lény – amely olyan volt, akár

egy óriásira n tt szöcske, amely a hátsó lábain próbál járni – követte a mozdulatait. A férfi megállt, aztán hátrálni kezdett. Sokkal ruganyosabban és kecsesebben mozgott, mint Mozart, de valamivel lassabban is. Egy, talán két szívdobbanásnyi id telhetett el, mire észbe kapott, és felemelte a fegyverét. Az utolsó másodpercben meggondolta magát. Nem l tt, inkább rohanni kezdett az egyik alagút felé. Mozart bosszúsan sziszegett, és kitátotta a pofáját. Lendületet vett, kett t lépett, és veszélyesen közel került a kísérleti alanyhoz, meg a préda számára ideiglenes menedéket kínáló alagút nyílásához. Mozart el red lt, fejét az áldozat irányába lökte. A férfi hirtelen megfordult, és alig egy láb távolságról ráküldött egy elektromos villámot az idegenre. Mozartra ilyen közelr l még sosem l ttek rá. A villám a fogsora fölötti részt találta el. Damon meg mert volna esküdni, hogy a hosszúkás, fekete koponya egy pillanatra felizzott. A lény fájdalmasan felrikoltott. Damonban mennyei boldogság áradt szét a hang hallatán. – Hallották? Hallották? – suttogta. – Milyen szenvedélyes! Milyen... páratlan! A társaság többi tagja már az üvegfal el tt állt, és a kísérleti alanyt bámulta. Damon visszatámolygott a konzolhoz, hogy ellen rizze a szereket. A fejében az idegen lény hangja zengett. Mire a pulthoz ért, Mozart még kétszer felvisított. Damon úgy érezte magát, mintha a sötét, rovarszer bestia hangjának hatására szárnyai n nének, amelyeken egyenesen a mennyekbe emelkedhet. – Azt hiszem, megcsinálja! – kiáltotta Brangwen izgatottan. – Nem. Nem fog sikerülni neki... Damon reszketve állított a sávok balanszán, majd a többiekre nézett. Vance az üvegfalon túl dúló küzdelmet nézte, majd hirtelen Ahiróra pillantott. – Hogy érti azt, hogy nem fog sikerülni neki? – kérdezte. – Honnan tudja? – Onnan, hogy a távkapcsolóval átállítottam a kábítófegyver teljesítményét – felelte a japán egykedv en. – Micsoda? – kiáltott fel Damon. – A francba! Miért? Most túl hamar vége lesz a csatának! – A konzol fölé emelte a kezét, és megpróbálta úgy forgatni a kennelben elhelyezett mikrofonokat, hogy elcsípje az áldozat hangját.

Brangwen olyan dühös volt, amilyennek Damon még sosem látta. – Mind a kett t el kell kábítanunk! – üvöltötte. – Azonnal! Ezúttal túl messzire ment, Ahiro! – Az arca vörös volt, a kezét ökölbe szorította. Visszarohant a saját pultjához. Az üvegfal mögött Mozart ismét felrikoltott, de ezúttal nem túl hangosan. Ahiro – mindenki nagy meglepetésére – el relépett, és elállta Brangwen útját. – Dr. Brangwen, ha megpróbálja beindítani a gázt, kénytelen leszek er szakot alkalmazni ön ellen. – M – micsoda?! – Parancsot kaptam rá. – Bejutott az alagútba! – kiáltott fel Vance. Az üvegfalra szorította a kezét. – Mozart pedig utána megy! – A francba! Miféle parancsról beszél? – kérdezte Brangwen. Az arca lassan lilás lett. – Kit l? Álljon félre, de azonnal! – Sajnálom – mondta Ahiro. Az arcán nyoma sem volt indulatnak. – Nem tehetem. Brangwen megpróbált tovább menni. Ahiro a vállára tette a kezét. A japán alig észrevehet en megmozgatta az ujjait. Brangwen fájdalmasan felordított. – Ha szükséges, Dr. Brangwen – mondta Ahiro –, megölöm magát. Damon és Vance is elképedve nézett a japánra. El ször Damon jutott lélegzethet. – Ahiro, mi az ördögr l beszél? A nindzsa eleresztette Brangwent. A tudós rémülten a vállához kapott, és hátrálni kezdett. – Parancsot kaptam – ismételte Ahiro. – A ketrecben tartózkodó ember eddig... – Félrehajtotta a fejét, számolt. – ...négyszer l tt. Azt hiszem. Még egyszer megteheti, aztán m ködésképtelenné válik a fegyvere. – De miért? – kérdezte Vance. – Michaelnek igaza volt, mi? Ez nem drogos. Nem b nöz ! Ez az ember... Mozart rájuk ordított a hangszórókból. A kissé kongó hang is elárulta, ami nyilvánvaló volt: a lény bejutott az egyik alagútba. Damon lehunyta a szemét, felszegte az állát, és megpróbálta magába szívni az üvöltést.

– Az a szerencsétlen most védtelen! – mondta Brangwen keser en. – Remélem, most elégedett, maga... maga... bérgyilkos! Egyáltalán ki volt ez? A konkurens cég egyik nagymen je, aki legy zte golfban a mi f nökeink egyikét? Ahiro meg rizte hidegvérét. – Én nem szoktam kérdez sködni, Mr. Brangwen. Az én feladatom az engedelmesség. Azt teszem, amit mondanak. – Igazán? Akkor menjen a pokolba! – mondta Brangwen hevesen. – Na? Ezt a parancsot nem hajtja végre? – Pofa be, Brangwen! – mondta Damon szórakozottan. – Nem akarok lemaradni a hangokról. Hagyjon koncentrálni. – Isten bocsássa meg – motyogta Brangwen, és Vance mellé lépett. – Talán mégis megússza – mondta a n . – Ha átjut a... A hirtelen felhangzó, éles és diadalmas visítások azonban azt jelezték, hiába reménykedik a kísérleti alany sikerében. *** Az ötödik embernek volt némi el nye az el deivel szemben. Ahiro engedelmeskedett Damonnak, aki a kábítófegyver átprogramozását követelte t le. Az utolsó kísérleti alany kapott egy vadonatúj fegyvert, ráadásul magához vehette azt is, ami az el áldozattal együtt az alagútban maradt. Azaz magához vehette volna, ha életrevalóbb. Ebben a játékban azonban nem bizonyult valami tehetségesnek: kétszer l tt rá Mozartra, és csak egyszer találta el. Aztán... Már semmit sem csinálhatott. A lény néhány másodperc alatt széttépte. Damon ennek ellenére elégedett volt, mert Mozart a mészárlás közben olyan, korábban sosem hallott hangokat adott ki magából, amelyeket a haldokló ember sikolyaival együtt remekül bele lehetett illeszteni a nagy m be. Damon végre úgy érezte, sikerült befejeznie a kompozíciót. Vagyis... A zárótételhez még semmilyen anyaga sem volt. ***

Az utolsó ember halálát követ napokban Brangwen a lehet legkevesebbet beszélt Eddingtonnal és Ahiróval. Damonnak nevethetnékje támadt, amikor arra gondolt, hogy a tudós ilyen módon akar bosszút állni rajta és a japánon. Ez tényleg azt hiszi, hogy érdekel minket, mit gondol? Azt hiszi, hogy számít nekünk? Ahirónak megvolt a saját feladata, amelyet Damon nem akart megismerni. Valahogy nem volt kíváncsi rá; neki a Gy lölet szimfóniáját kellett befejeznie, és már olyan közel került a célhoz, hogy gondolatban már a Synsound legjobb zenészeib l öszszeállított zenekart vezényelte, amely majd feljátssza a mesterlemezekre a nagy m azon részeit, amikhez utólag hozzákeveri Mozart már rögzített énekét. Boldog volt, de azért akadt valami, ami miatt néha elszomorodott. Ezt a szimfóniát soha az életben nem adhatják el él ben, legfeljebb csak fél-playbackkel. Vagyis... Az újabban megrendezett hangversenyeket még playbacknek sem lehetett nevezni, hiszen a zenekarban csupán néhány hús-vér muzsikus foglalt helyet, a hangszerek többségét androidok kezelték, amelyek mesterien játszottak ugyan, de valahogy hiányoztak bel lük azok a gének, amelyek a valódi kreativitás meglétéért felel sek. A zárótétel... Mit kezdjen vele? Sehogyan sem akart összeállni a dolog. Kés re járt, szokás szerint csak és Vance maradt a stúdióban. A n minden éjszakáját az üvegfal el tt töltötte, fáradhatatlanul beszélt Mozarthoz. Suttogott, így Damon nem értette a szavait, de gyanította, hogy olyan dolgokat mond, amiket szelídnek és kedvesnek tart. A zeneszerz gúnyosan elmosolyodott, valahányszor az üvegfal el tt guggoló n re tévedt a tekintete. Mit képzel ez? Talán azt hiszi, hogy tényleg sikerül megszelídítenie Mozartot? Ostobaság! Ez a lény, ha módja lenne rá, másodpercek alatt széttépné Vance-ot! Habár... Mi van akkor, ha esetleg mégis téved az idegen lény természetét illet en? Mi van akkor, ha Vance elmélete mégis helytálló? Még a bolond is láthatta, hogy Mozart mindig felismerte a n t. Eddig senki sem beszélt arról, hogy mivé fog átalakulni a projekt, miután Damon befejezte a komponálást, de úgy érezte, képes lenne folytatni a munkát, a lény hangjainak rögzítését. Eredetileg úgy tervezte, a Gy lölet szimfóniája lesz az utolsó alkotása, de a hangok olyan csodálatosak voltak, hogy túltettek minden korábbi mixén, ezért egyre többször eljátszott a gondolattal, engedélyt két a Synsoundtól arra, hogy megtarthassa Mozartot, és tovább foglalkozhasson vele. Természetesen

tisztában volt azzal, hogy sok minden a szimfónia sikerét l, fogadtatásától függ, de szinte biztosra vette, hogy meg fogja kapni amire szüksége lesz. Az álmai eddig is valóra váltak... Egyel re azonban a nagy m vet kellett befejeznie. De mi hiányzik bel le? Egyfolytában ezen töprengett; ez járt a fejében akkor is, amikor Vance–ot figyelte, aki töretlen lelkesedéssel és fáradhatatlanul próbálkozott azzal, hogy valamilyen módon kommunikáljon az idegennel. Mi hiányzik? Mi kell még? A hangok, amiket Mozart eddig kiadott, valamilyen módon mindig a fájdalomhoz vagy a dühhöz kapcsolódtak, bár a lény valószín leg nem volt tisztában ezekkel a fogalmakkal, vélhet leg minden cselekedete és megnyilvánulása ösztönös volt. Damon érezte, a hiányzó elem annyira triviális, annyira egyszer , hogy egészen biztos ott van az orra el tt, csak éppen nem fedezi fel. Arra gondolt, talán a könyörületesség, az együttérzés valamilyen kifejezésére van szüksége, ám Mozart nem ismerte ezeket az érzéseket. Vagy lehet, hogy mégis? Itt van ez a n ... Merengve nézte Darcy Vance–ot. Itt ez a n , belemélyed ostoba és felesleges kísérletébe, próbálkozik, de hiába. Miért? Miért nem adja fel, Damon a nadrágja zsebébe nyúlt, el vett egy üvegcsét, és kiitta bel le a pemp t. A szuperpemp , a szörnyeteg esszenciája talán majd megsúgja neki, mit kell tennie. Eddig mindig segített. Egyre jobban kedvelte a pemp t. Amióta fogyasztóvá vált, álmodozásai során sem vesztette el a kapcsolatot a külvilággal és a saját tudatával, viszont fokozatosan felfedezte a tudatalattija mélyére temetett emlékeket, az elfeledettnek hitt szavakat, mondatokat, dallamokat – azokat a melódiákat, amelyeket valami miatt soha nem írt le. Talán éppen ezek a dallamok hiányoznak most... Miközben belekapaszkodott a valóságba és a környezetébe, hagyta, hogy egy emlékfoszlány lehulló falevélként az agya közepére lebegjen. Egy dallam volt, ami halványan emlékeztetett a Wagner Trisztán és Izoldájából ismert Liebestodra.Szerelem és halál. Szerelem? Ez ismeretlen Mozart számára; annyit sem tudott róla, mint az emberek az testének felépítésér l és m ködésér l. Vajon érez valami szeretetfélét? Ha igen, akkor mi iránt? Ki iránt? A biológusok és a biomérnökök többsége elvetette ezt a feltételezést, de néhányan – Darcy Vance is közéjük tartozott – nem tartották valószín tlennek a dolgot. Vajon lehetséges, hogy

Mozart egy-két, vagyis inkább egyetlen személy iránt valami szeretetfélét érez? Vagy legalább azt, ami nála ezt helyettesíti? Ahogy Darcy Vance-ot figyelte, Damon rádöbbent, hogy a hiányzó elem a fájdalom, a veszteség hangja. Az a hang, amit Mozart akkor adna ki magából, ha valami olyasmit veszítene el örökre, ami számára nagyon, nagyon kedves. A kompozíció elkészült részei a közömbös düh és az ösztönös bestialitás melódiája volt. Ahhoz azonban, hogy a szimfónia valóban nagy sikert arasson, bele kell építeni valamit Mozart fájdalmából. Fokozatosan rájött, hogy meg kell ismertetnie az idegen lénnyel azokat az érzéseket, amelyeket normális körülmények között sosem tapasztalna meg. Damon pislogni kezdett, és sötét, fanatikus pillantást vetett a n re. Lassan körbenézett a laborban; tekintete végül Mozarton állapodott meg, a lényen, amely az éhség és a szenvedély furcsa keverékével figyelte Vance-ot. Liebestod – gondolta Damon újra. Szerelem és halál...

19 Jó reggelt! Phil Rice meglepetten felnézett Tobi Roenickre, aki az iroda ajtaja el tt állt. Ösztönös mozdulattal lesimította a haját, majd átkozni kezdte magát azért, hogy megtette. Mi a fene lehet az oka annak, hogy a n jelenlétében mindig úgy érezte magát, mintha kölyök lenne? – Jöjjön be – mondta esetlenül. – Foglaljon helyet. A n csodálkozva felvonta az egyik szemöldökét, de aztán elfogadta az invitálást. Kecsesen leült az íróasztallal szemközti székre. A háta mögött lassan becsukódott az ajtó, elvágva a folyosóról besz hangokat. A fehér MedTech laborköpeny, amit Tobi viselt, nem igazán takarta el pompás alakját. Amikor a n keresztbe tette a lábait, Rice egyetlen pillanatra meglátta ezüstös-zöldes harisnyájának villanását. Zavartan elkapta a tekintetét, és inkább a piros mappára meredt, amit Tobi a kezében tartott. – Találtam valamit az adatbázisban – jelentette be a n . – Egy furcsa egyezést, amir l szerintem magának is tudnia kell. Az elt nt tojáshoz van köze. Rice összeráncolta a homlokát. – Valóban? Tobi a férfi íróasztalának sarkára tette a mappát, és kinyitotta. Rice csupán néhány papírlapot látott benne. – Hallott arról az esetr l, amikor az állatkertb l elraboltak egy értékes állatot? Még mindig nem találták meg. – Igen – felelte Rice. – Az egyik nagy macska t nt el. Párduc, hajói emlékszem. Nyom nélkül elt nt! Még mindig keresik. – Nos, azt nem tudom, hol lehet – mondta Tobi –, de az egészen biztos, hogy valahol a mi tojásunk környékén. Rice csillogó szemmel d lt el re. – Mit talált? Tobi hosszú, gondosan manik rözött karmával megkopogtatta az egyik adatsort. – Egy érdekes összefüggést – mondta elégedett mosollyal. – A rend rség bizonyítékokkal foglalkozó osztálya a jelek szerint csak nemrég fedezte fel az információt. A jelek szerint a párduc ketrecénél

találtak egy bizonyos anyagmaradványt. Természetesen semmit sem tudnak kezdeni vele, de az információ felkerült a hálóra. Ez a bizonyos anyag egy szövetdarab. Különleges dolog. Japán gyártmány. Speciális. Ebben az országban nincs kereskedelmi forgalomban. – Kislányosan elmosolyodott; látszott rajta, borzasztóan elégedett magával. – Egy kicsit nyomozgattam... Tudja, én soha, semmit sem adok fel könnyen. – Szóval a nindzsáink ismét lecsaptak – mondta Rice halkan, és az ujjaival dobolni kezdett az asztal lapján. – De mi az ördögért volt szükségük egy ilyen... dzsungelcicára? – Azt hiszem, mostanában begy jtöttek maguknak pár dolgot – mondta Tobi. – Talán tényleg egy nagyobb gy jteményt akarnak összeállítani valakinek. – Elképzelhet , bár nem túl valószín . Ett l függetlenül remek munkát végzett. Talált még valamit? Tobi megrázta a fejét. – Sajnos nem, f nök. –Phil... A n ránézett, és halványan elmosolyodott. – Oké. Phil. Semmi mást nem találtam, de mostantól naponta átnézem a különböz jelentéseket. – Tobi összecsapta a dossziét és felállt. A lába furcsán megvillant. – Végülis nem igazán tesz jót az emberek egészségének, ha egy ilyen tojás van a városban... Rice úgy döntött, nem veszi észre a n hangjában bujkáló szarkazmust. Vajon miért érzi mindig úgy, hogy ilyen támadóan kell fellépnie velem szemben? – t dött. – Megtenné, hogy tájékoztat az eredményekr l? – Zsebre vágta a kezét, mert attól félt, hogy megremeg miközben végrehajtja azt, amit tervezett. Tartott t le, hogy a n nek nem fog tetszeni, ha el ad egy régimódi udvarlást. Ha Tobi nem szereti az ilyesmit, úgy is jó. Talán az lesz a legjobb, ha egyenesen rátér a lényegre. Ha most nem teszi meg, akkor soha. Ennél jobb helyet úgysem találhatna, itt legalább senki sem nyit rájuk, senki sem lehet tanúja a felsülésének. – Természetesen – felelte Tobi. – És... Lenne kedve velem vacsorázni? – tört ki Rice-ból. Tobi csupán egyetlen másodpercre mutatta ki meglep dését.

– Azt hiszem, kellemesen éreznénk magunkat – mondta, majd laza mozdulattal felemelte a kezét. Az órájára pislantott, utána a férfira nézett. Rice gyönyörködve figyelte. A n minden egyes mozdulata olyan kecses volt, akár a balerináké. – Most vissza kell mennem dolgozni, de hívjon fel, és majd megbeszéljük, melyik nap találkozunk. A n távozása után Rice lezökkent a székére, és megpróbálta eldönteni, hogy valóban sikerült elérnie valamit Tobinál, vagy egyszer en csak elment az esze. *** – Ma este. Rice olyan halkan mondta ki a szót, hogy Eddie McGarrity alig hallotta. – Mit mondtál, f nök? A két férfi a hármas föld alatti szint távolabbi végében lév helyiségben tartózkodott, abban a teremben, amit Rice tréfásan fogdának nevezett, amikor el ször munkába lépett. A fal mellett állva végignézett Blue-n, és halványan elmosolyodott. Az idegen lény fels testét széles fémpántok rögzítették a falhoz, a lábát összesen hat, különleges ötvözetb l készült bilincs szorította a padlóhoz. – Azt mondtam: ma este. Ideje, hogy ismét vadászni vigyük. McGarrity elgondolkodva dörzsölgette az állát. Kemény fickó volt. a harmincas évei közepén járt, de ha nincs rajta a MedTech biztonsági szolgálatának egyenruhája és sisakja, kék szeme és sz ke kefefrizurája miatt bárki az egyetemi rögbicsapat nagymen hátvédének nézte volna, nem pedig edzett, veterán harcosnak. – Nem is tudom, Phil... Hetek teltek el azóta, hogy megfújták a tojást. Gondolod, hogy azóta is megvannak a szagnyomok? Hetek! Piszok sok id , nem? – Nyugi, a nyomok nem t ntek el. – Rice visszament az asztalához és leült. Nyújtózkodni kezdett, megropogtatta a nyakát és a hátát. A folyamatban lév ügyek miatt túlságosan sok feszültség gy lt össze benne, a teste mintha elhasználódott volna. Elege volt ebb l az állapotból. – Ha az az átkozott tojás esetleg kikelt, még er sebbek lesznek a szagok. A kicsikének itt kell lennie. Itt, valahol Manhattanben. A sziget minden pontján vannak megfigyel im. Ott vannak a hidaknál, az alagutaknál, a

kompoknál. .. Mindenütt. Azt az istenverte tojást senki sem vihette el innen. Se a tojást, se azt, ami kikelt bel le. Az embereim észrevették volna... Egyetlen jelentést sem kaptam, és ez azt jelenti, hogy az objektum még mindig Manhattanben van. Valahol ezen a túlzsúfolt szikladarabon. És ha itt van, akkor a szagának is itt kell lennie, nem igaz? A jó öreg Blue majd megtalálja. El sem tévesztheti, elvégre a saját bolyának szagát kell keresnie. – És mi van akkor, ha valami olyan szagot csíp el, ami nem fog tetszeni neki? Mondjuk úgy, mint a múltkor. – Rice elit csapatának harmadik tagja lépett be a helyiségbe. – Készen állsz arra, hogy megismétl dik a múltkori bevetésen látott m sor? – Ricky Morez hangja kétked volt, ennek ellenére követte McGarrity példáját, és nekilátott a felszerelés ellen rzésének. Rice felnevetett. – Ilyesmire ezúttal nem kerülhet sor, fiúk. Én sem tétlenkedtem az elmúlt napokban. – Felállt, átment a lény mellé, és rámutatott a rovarlábakra emlékeztet karok egyikének tövéhez er sített kicsiny, fémdobozra. – Ezt nézzétek meg! McGarrity és Morez el rébb lépett; szemügyre vették a tárgyat. A szürke doboz akkora volt, hogy kényelmesen elfért Rice tenyerén. Csak egyetlen piros nyomógombot helyeztek el rajta. Az aljából hosszú, vékony acélcs vezetett a Blue alsó állkapcsában elhelyezett implanthoz. – Ez meg mire jó? – kérdezte McGarrity. – Sokkterápia? Rice hangosan felnevetett. – Ne butáskodj! Ez a kis dobozka nem ad annyi energiát, amivel le tudnánk lassítani Blue–t. Nem, ha ez lenne a célunk, sokkal több naftára lenne szükségünk. Na, nem találjátok ki? Kis barátunk Surgealynt kap. – Már hallottam err l a cuccról – mondta Morez, miközben felf zte a derékszíjára a pisztolytáskáját. – Állítólag nagyon kemény. Ki agyalta ki ezt a dobozt? – Én. A legújabb találmányom – vigyorgott Rice. A hüvelykujját végighúzta a gombon, majd Blue–ra pillantott. – Egy gombnyomás, és ez a cuki kis állatka elálmosodik. Még egy gombnyomás, és... Puff! Neki annyi. Az intravénás injekciók csodája. – Úgy tudtam, a Surgealynt emberek számára fejlesztették ki, és m tétek során, altatáshoz használják. – McGarrity a fejére illesztette a sisakját, és meghúzta az állszíj at. – Egyáltalán elvégezték a tesztelését?

– Tényleg embereknek fejlesztették ki, de a medikai mérnökségen végrehajtottak rajta némi módosítást. Kifejezetten az én kérésemre. Átalakították, és alkalmassá tették arra, hogy használhassuk savas vér barátunknál. Megháromszorozták a hatóanyag erejét, és az ampullákat betették ebbe a csinos kis dobozkába. Ugye milyen szép? Miel tt elindulunk, hozzáer sítem a vezet rúdhoz, a markolat fölé. – Rice az idegen pillátlan szemébe nézett. – Lehet, Blue, hogy a szervezeted különbözik a miénkt l, de azért még képesek vagyunk arra, hogy szükség esetén kiüssünk. Érted, kicsi Blue? Nagyon, nagyon nagy kellemet lenséget tudunk okozni neked. De reméljük, erre nem kerül sor. – Eltette a dobozt. Blue úgy remegett, mintha Rice minden szavát értette volna, és most félne, hogy a szer tényleg komoly károkat okozhat neki. Rice elvigyorodott. – Ne izgulj, öreg fiú. Nem akarjuk, hogy szundizz. Szükségünk van rád. Addig mindenképpen, amíg megtaláljuk azokat a rohadékokat, akik elcsórták a tojásunkat. – Készen állok – jelentette be Morez. – Egyébként láttad a Sumnerrel kapcsolatos feljegyzést? – Olvastam. – Ki az a Sumner? – kérdezte McGarrity. – Ismernem kéne? Rice a fejét csóválta. – Az a fickó, aki aláírja a fizetési csekkedet, nagyokos – magyarázta Morez. – Elt nt. Két hete nem látták. McGarrity megvonta a vállát. – Talán szabadságra ment. Egy–két hét igazán nem számít. Ismertem egy pasast, aki... – Persze! – vágott közbe Morez. – Az ilyen pasik, amikor szabadságra mennek, az új World Trade Center el tt, az úttest közepén hagyják a vadonatúj kocsijukat, aminek egészen véletlenül vérfoltos a kormánykereke. – Aha. Nos, ha ez a helyzet, akkor talán mégse ment szabadságra. – McGarrity oldalra fordult és Rice–ra nézett. – Ez is olyan ügy, f nök, amibe bele fogunk keveredni? A pokolba, eddig észre se vettem, hogy van a MedTechnél egy ilyen nev ember. Ha nekünk kell el kerítenünk, nem ártana, ha kapnék róla némi információt. Mondjuk pár fotót, esetleg személyleírást...

A fekete férfi megrázta a fejét. – Az ilyen ügyek a zsarukra tartoznak. Úgy tudom, a városi hatóságok már bevonták a szövetségieket a nyomozásba. Ez nekik túl nagy falat lenne. Érthet , így is éppen elég dolguk van. Például a pemp függ kkel, meg a dílerekkel is nekik kell foglalkozniuk. Különösen a dílerekkel... Én se nagyon vagyok otthon a gyilkossági ügyekben. Egyébként Manhattanben és környékén ritkán kerülnek el az elt nt személyek. Ha valaki el akar tüntetni egy hullát, manapság könnyen megteheti. Elég ha bevágják a testet a vízbe, az a rengeteg mocsok, az az iszonyú sok vegyi anyag ami ott van, huszonnégy óra alatt szétmarja az egészet. Szerintem ha jobban megvizsgálnák kiderülne, hogy a folyó iszaprétegének felét olvadt, folyóssá vált emberi maradványok alkotják. – Mi a fenének ütnénk bele az orrunkat a zsaruk dolgába? – kérdezte Morez. – Úgyse engednének dolgozni minket. A szövetségiek egyszer en nem ismerik a „csapatmunka" fogalmát. – Tudja isten... – Rice követte az emberei példáját, is beöltözött. A vállára vette a hátizsákja hevedereit. – Egyel re amúgy is az a dolgunk, hogy visszaszerezzünk egy elrabolt tárgyat. Oké, fiúk! Indulhat a vadászat!

20 Szóval – mondta Brangwen tele szájjal –, most, hogy minden megvan, mi lesz a következ lépés? Miel tt válaszolt volna, Damon pár percig az ételével játszadozott, elgondolkodva piszkálgatta a kínai kaja maradványait a m anyag tányéron. Amióta Mozart megölte azt a negyedik férfit, aki azt állította magáról, hogy a MedTech alkalmazottja, el ször fordult el , hogy leült egy asztalhoz a biomérnökkel. Ezen az estén Brangwenen látszott, hogy készül valahová: fehér laborköpenye helyett fehér sportzakót, mályvaszín inget és barna nadrágot viselt. A biomérnök óvatosan evett, hogy egyetlen morzsa, egyetlen csepp öntet se szennyezze be fehér b rnyakkend jét. (Damon elképeszt nek, vagyis inkább abszurdnak találta ezt a nevetséges kis kiegészít t. A sportzakóról és az ingr l egy régi szó jutott eszébe: playboy.) – Most már minden könnyebb lesz – felelt végül a zeneszerz . – Be kell illesztenem Mozart hangmintáit a már el készített zene keretbe. Össze kell olvasztanom a két anyagot. Ennyi az egész. Vance szokásához híven gyorsan végzett a vacsorával, és sietett vissza Mozarthoz. Már szinte természetessé vált a számára, hogy csak egy üvegfal választja el a lényt l. Bárhová ült, Mozart úgy helyezkedett, hogy éppen szemben legyen vele. Damon a n re nézett, és szórakozottan piszkálgatni kezdett az asztalon egy morzsát. – De... Még mindig nincs meg minden. – Már szeretett volna túllenni az egészen; szerette volna, ha befejezettnek mondhatja a Gy lölet szimfóniáját. Fáradt volt, kezdett elege lenni a sz rt leveg l, a szell rendszer halk zümmögéséb l, a m szerek és csövek látványából. Valahányszor szundítani próbált, a tekintete megakadt a konzol villódzó fényein, a printerek pedig mintha a fejében duruzsoltak volna. Néha olyan érzése támadt, egy végtelen reklámfilm pereg az agyában. Brangwen szeme elkerekedett. Kissé el rébb hajolt az asztal fölött. – Nincs meg minden? Úgy érti, hogy...? Damon széttárta a karját.

– Úgy értem, hogy ennél többre van szükségem. Egy alkotóelem még mindig hiányzik. Brangwen meghökkent. Jézusom – gondolta Damon. Olyan ez mintha heged t nyomnék egy légkalapácsos fickó kezébe! Hogy értesse meg ezzel az emberrel a lényeget? Hiszen Brangwen bánnit hajlandó volt meghallgatni, amire valaki ráfogta, hogy zene! – Arra is hajlandó lennék, hogy bemenjek Mozarthoz, és odaálljak elé, ha biztosan tudnám, hogy megkapom azt a hangsort, amire szükségem van. – Szent ég, Mr. Eddington! Milyen hangot akar még kipréselni bel le? Van egyáltalán olyan, amilyet még nem adott ki magából? – Brangwen értetlenül meredt a zeneszerz re, majd hátráfordult, és az üvegfal mögött, Vance-szel pontosan szemközt kuporgó lényre sandított. – Talán úgy gondolja, hogy képes még az eddigieknél is hangosabban rikoltozni? Damon a kérdés hallatán már egészen biztos volt abban, hogy hiába kezdene magyarázkodni, a biomérnök úgysem értene meg semmit. – Itt most nem a hanger a lényeg, Brangwen! – sziszegte dühösen. – Hát tényleg nem érti, ember? Jézusom, a hanger t addig fokozzuk, ameddig akarjuk! A min ség a lényeg. A min ség, mert ez az, amit l a hallgatók megértik majd a zenémet. – Szórakozottan a nadrágja zsebébe nyúlt, és megérintette a hárompemp s fiolát. Az anyag szokás szerint átvette, és feler sítve sugározta vissza testének h jét. Damon büszke volt arra, hogy képes uralkodni magán. Nehezen, de megállta a dolgot, nem használta el a három fiola tartalmát. Úgy érezte, éppen ez az önuralom az, ami megkülönbözteti t a Ken Petrillóhoz hasonló, gerinctelen drogosoktól, akik három perc alatt lenyelnék az anyagot. – Az isten szerelmére, tényleg nem érti? – Csalódottan csóválta a fejét. – A lényeg a gondolat, az érzés, amit a hang kifejez. Ezen kívül csak az számít, hogy mi váltotta ki Mozartból azt a bizonyos hangot... Érti már? Ez az igazi zene. Mozart érzéseit és gondolatait próbálom átplántálni a zenémbe, hogy a hallgatók felfogják, átérezzék azt a fizikai és lelki fájdalmat, amit ki kell állnia, és... – Az ujjai közé kapta és megszorította a zsebében lapuló fiolák egyikét. Az agyába villant egy régi kép; eszébe jutott mit érzett akkor, amikor el ször nyúlt a szerhez. – A testét, a szellemét, a... lelkét akarom megmutatni a közönségnek!

– Nos – mondta Brangwen különös vidámsággal –, szerintem nem fogja megtalálni amit keres. – Felállt. Az arca hirtelen kimerültnek látszott. – Nézze, Mr. Eddington! Általános vélekedés, hogy ha egy zenész vagy vész túl messzire megy a munkájában, ha felderítetlen területre téved, akkor elveszti a kapcsolatát a külvilággal. Ez pedig semmiképpen sem gyakorolhat pozitív hatást az eredményekre. Hallottam írókról, akik a fajuktól idegen m veket olvastak, hogy ismerjék a legújabb áramlatokat, elképzeléseket. Kés bb aztán éppen ezeket próbálták beültetni a saját könyveikbe. A pihenés jót tesz a kreativitásnak. Mit szólna ahhoz, ha pár órányi pihen t adnánk Mozartnak és a Gy lölet szimfóniájának? Van pár jegyem a mai Helltones koncertre. Ez a zene anynyira távol áll a magáétól, hogy biztos felüdülést jelent majd. Kitisztul az agya, és amikor visszajön, frissen fog ismét munkához látni. Nos? Csatlakozik hozzám? Damon elképedt. – Nem, köszönöm. Inkább nem! Gy lölöm azt a szemetet! Inkább átszúratom a dobhártyámat, mit hogy meghallgassam. Egy ilyen koncert semmiképpen sem gyakorolhat pozitív hatást a kreativitásomra vagy a zenémre. – Elfordította a fejét. – Mindenesetre köszönöm, hogy gondolt rám. Brangwen félénken elmosolyodott. Látszott rajta, pontosan tudja, hogy ezúttal túl messzire ment. – Én is utálom a bandát – vallotta be. – De ett l függetlenül az a véleményem, hogy az embernek a kortárs muzsika valamennyi aspektusát meg kell ismernie. Ha bizonyos dolgokra korlátozzuk magunkat, honnan tudnánk, hogy létezik valami más is? Mihez hasonlítsuk az egyes m veket, ha csak néhányat ismerünk? – Megvonta a vállát. – Ha sosem hallotta a Helltones zenéjét, fogalma sem lehet arról, hogy mit hagy ki. Egyáltalán honnan tudhatja, hogy mit utál ennyire? Tartson velem, és legalább megtudja, milyen zenéket hallgatnak a kritikusok. – Maga zenének nevezi azt a szart? – kérdezte Damon gúnyosan. Tisztában volt azzal, hogy Brangwen valószín leg hazudik, hiszen nincs olyan ember, aki olyan zenét hallgat, amit gy löl. – Már bocsánat, de azt a hangzavart min síteni sem lehet. – Értem. – Brangwen ismét megvonta a vállát és Vance meg Mozart irányába nézett. – Darcy? Neked mi a véleményed?

Nincs kedved ahhoz, hogy egy kicsit elszakadj a munkádtól, és egy öreged úriemberrel töltsd az estét? Utána esetleg meghívnálak egy italra... Damon feszülten várta a n válaszát. Vance egy-két pillanatig olyan arcot vágott, mintha komolyan fontolóra venné munkatársa ajánlatát, de azután mégis megrázta a fejét. – Nem, Michael. Köszönöm, de nem. Inkább maradok, és Mozartot figyelem. Brangwen csalódott arcot vágott. Ügyetlen mozdulattal megigazította a nyakkend jét. – Oké, te tudod. Nos, mindenkinek nyugodalmas jó éjszakát! – Felnevetett. – Az enyém nem lesz túl nyugodt... Legalább egy hétig lüktetni fog a fiilem. Majd jövök! – Vidáman integetett, és kisietett az ajtón. Damon hosszú ideig bámult utána. Közben azon t dött, Brangwen felfogta–e egyáltalán, mennyire megsértette t, amikor a Helltones koncertjére hívta. Egy pillanatig úgy érezte, az id sebb férfi tisztában van ezzel, de nem tartotta különösebben fontosnak a dolgot. azonban nem bírta magát ilyen hamar túltenni rajta. Az utóbbi id ben men nek számító bandák közül ezt a mutált androidokból álló társaságot találta a legvisszataszítóbbnak. Bosszúsan megcsóválta a fejét. Brangwen és a többiek, a hozzá hasonló üres fej emberek hajlandóak voltak iszonyatosan magas árat fizetni azért, hogy átmenetileg – vagy talán örökre elveszítsék a hallásukat. Güriztek, aztán a nehezen el teremtett pénzt ana költötték, hogy egész éjjel a zajszennyet bömböl hangszórók kereszttüzében álljanak. Ami ezen az estén a füleikbe robbant, azt a legnagyobb jóindulattal sem lehetett zenének nevezni. Damon ismét Darcy Vance felé fordult. Miközben szótlanul nézte a n t, felgyorsult a szívverése, és egyre feszültebbé vált. A n annyira belemélyedt Mozart figyelésébe, hogy észre se vette Damont, nem t nt fel neki, hogy a férfi megdelejezetten figyeli t. Lassan felemelte, az üveglapra szorította, és mozgatni kezdte a kezét az idegen lény el tt. Mozart válaszképpen oldalra billentette a fejét; úgy viselkedett, mintha maszkká torzult vicsorgásával azt próbálná jelezni, tudatában van annak, ami vele történik.

Damon meglep dött. Lehet, hogy Mozart a n mozdulatait figyeli? Talán memorizálja az üvegfalon túl ül ember gesztusait? Ha igen, akkor... Hogyan? Vajon elképzelhet , hogy a biomérnökök és a biológusok, de még a fegyveres er k szakért i is tévedtek akkor, amikor kijelentették, hogy ezek a lények nem látnak? Az üvegfal elszigetelte Mozartot a külvilágtól, csak akkor észlelhette a zajokat, ha bekapcsolták a kétirányú kommunikációs rendszert. Biztonsági okok miatt semlegesítették a szell járatokon keresztül érkez leveg t, így csak a lény csak azokat a szagokat érzékelhette, amelyek az ajtón keresztül jutottak be hozzá. Hogyan lehetséges mégis, hogy Mozart minden egyes pillanatban meg tudta határozni, hogy az üvegfal túlsó oldalán lév n pontosan hol helyezkedik el? Hogyan képes arra, hogy karmos ujjaival utánozza Vance mozdulatait? Mert ez történt. Érthetetlen jelenség volt, kísérteties látvány. A zeneszerz el vette a zsebéb l az egyik kapszulát, felnyitotta, és gyorsan lenyelte a tartalmát. A fizikai reakció szinte azonnali volt: érzékszervei iszonyúan élessé váltak, az agym ködése felgyorsult, de a gondolatai egyetlen kínzó vágyra összpontosultak. Bárcsak rá tudnám venni Mozartot arra, hogy kiadja magából a még hiányzó hangokat! Az univerzumban létez valamennyi hangeffektus közül egyre, egyetlen bizonyos sikolyra volt szüksége ahhoz, hogy végre befejezze a Gy lölet szimfóniáját, azt a zenem vet, amelyet saját sötét, torz, félelmetes, mégis gyönyör gyermekének tartott. Néhány másodperccel kés bb a pemp kifejtette valódi, tartósabb hatását. Damon ellazult, lecsillapodott, különös magabiztosság és józanság áradt szét benne; úgy érezte, bármit képes megteni, semmi sem szabhat neki határokat. Vance eközben felállt, majd leguggolt az üvegfal elé. Mozart hasonló pozíciót vett fel a másik oldalon. A jelek szerint érezte a n közelségét. Damon a hangszórón világító vörös jelz fényre pillantott, és megállapította, hogy Vance bekapcsolta a készüléket. Mozart tisztán hallhatta az üvegfalon túli világ aprócska, hangszigetelt szeletének neszeit. A n halkan suttogott; a zeneszerz csak a pemp nek köszönhette, hogy minden egyes szót olyan tisztán hallott, mintha Vance le karnyújtásnyi távolságra lenne. – Sajnálom, Mozart. Ne haragudj... Mostanában nem adtam neked enni. Sajnálom, de nem tehettem meg...

Vance hangjában volt valami kifejezetten erotikus. Damon tágra nyílt szemmel, csodálkozva figyelte az üvegfal két oldalán guggoló él lényeket, az embert és a rovarszer idegent, és valahogy megérezte, különös, megmagyarázhatatlan kötelék alakul ki közöttük. Elt dött. Vajon mit érezhet Mozart, miközben hosszú, karmos ujjaival megérinti az üveget? Egyáltalán kialakulhatnak érzelmek abban a hosszúkás banán formájú fejben? Vagy lehet, hogy csak az áttetsz fal gyenge pontjait keresi, azokat a részeket, amelyeken keresztül kitörhet börtönéb l? Ahogy a pemp szétáradt a szervezetében, ahogy a szer maradéktalanul kifejtette rá a hatását, Damon felállt és nesztelenül a kever pult mellett elhelyezett hangszerekhez lépett. Lassan, kimérten mozgott. Végigpillantott a gitárokon, a basszusokon, a kis szintetizátoron. Mindegyiket kábel kötötte a kever pulthoz, mindegyik arra várt, hogy valaki hangokat csiholjon ki bel le. Damon úgy érezte, a célnak a szintetizátor felel meg a legjobban. A végs célra koncentrált, megpróbált megfeledkezni azokról a lépésekr l, amelyeket még meg kellett tennie. Lekapcsolta a szintetizátort a pultról, kihúzta a csatlakozókat, kiszabadította a kábeleket, majd Vance mögé lépett. Mozart minden figyelmeztetés nélkül felállt; úgy viselkedett, mintha látná a mentora mögött váratlanul megjelen alakot. Lehet, hogy valamilyen hatodik érzékkel rendelkezik? – villant át a férfi agyán. Honnan tudta, hol vagyok és mit csinálok? A lény mozdulatlanná dermedt, azután ismét guggoló pozícióba ereszkedett. Damon megmarkolta a szintetizátort, és lassan a feje fölé emelte. Arra gondolt, hogy a m vészet oltárán már számtalan áldozatot bemutattak a történelem során. Az, hogy a huszonkettedik században él, még nem mentesíti t attól, hogy fizessen az eredményekért. Ha kell, akkor magas árat. Nagyon magasat... Bizonyos értelemben véve Darcy Vance pontosan olyan volt, mint Ken Petrillo. A hajdani gitárvirtuóz az életét áldozta azért, hogy világra jöhessen egy olyan lény, amelynek fajtársai korábban megtermelték számára a drogot – azt a szert, ami hozzásegítette, hogy csodálatos melódiákat halljon. A zeneszerz arra gondolt, Vance–nak hamarosan alkalma nyílik arra, hogy bebizonyítsa elméletét. Ki fog derülni, hogy Mozart valóban köt dik-e hozzá...

A szintetizátor m anyag borítása kemény volt. Damon bízott benne, nem elég kemény ahhoz, hogy gyilkolni lehessen vele. Nem akarta megölni Darcy Vance-ot. Tényleg nem.

21 Brangwen egyebek mellett azért is szerette a munkáját, mert id nként ingyen jegyet kapott a Presley Hallban megrendezett el adásokra. El ször káprázatosnak tartotta, hogy részt vehet Damon Eddington szimfóniájának létrehozatalában, hozzájárulhat a nagy m megszületéséhez. Ken Petrillo feláldozását még el tudta volna viselni, elvégre maga az áldozat hozta meg a sorsát megpecsétel döntést, hiszen az Anyakirályn kultuszának hívei közé tartozott. t nem egyszer en elrabolták, inkább „begy jtötték", és nem megölték, hanem megadták neki azt, amire egész életében vágyott. A másik öt áldozat ügye azonban egészen más volt. Azokat meggyilkolták, és Michael úgy érezte, az lelkiismeretét terheli pusztulásuk. Nem mondott igazat, amikor kifejtette Eddingtonnak, hogy gy löli a Helltones zenéjét, de ez t nt a legdiplomatikusabb válasznak. Semmi kedve sem volt ahhoz, hogy szándékosan felingerelje azt az embert, aki ilyen könnyen a halálba taszított öt ártatlant. Az ilyenekkel nem árt jóban lenni. Amikor a Helltones szóba került, Eddington olyan sért dött arcot vágott, hogy Michael már–már bocsánatot kért t le, aztán mégsem tette. Úgy érezte, az elmúlt hetek eseményei után egyszer en nem létezik olyan dolog, ami miatt megalázkodna a zeneszerz el tt. Egyébként sem hagyta volna ki a koncertet; már akkor megörült a lehet ségnek, amikor el ször olvasott róla a cég alkalmazottai számára íródott körlevélb l. A Gy lölet szimfóniája projektben részvev k nem hagyhatták el az épületet, míg a nagy m el nem készül, a koncertet viszont házon belül rendezték, így Michael a rendelkezések megsértése nélkül is kikapcsolódhatott. Egy percig se gondolta komolyan, hogy Eddington vagy Vance elfogadja a meghívását. A lelke mélyén örült ennek; már kezdett nagyon elege lenni a zeneszerz l, Mozart rikoltozásából, meg Ahiro sötét, fenyeget pillantásaiból. Már Darcyt is egyre kevésbé kedvelte. Az a lökött tyúk Mozart megszállottjává vált, és fél volt, ha így folytatja, hamarosan pontosan olyan rült lesz, mint Eddington. Michaelnek viszont már a hideg futkosott a hátán valahányszor meghallotta Mozart hangját, sziszegését vagy elégedett, jóllakott röfögését, az áldozatok sikolyának emlékét pedig egyszer en

képtelen volt kiverni a fejéb l. Abban bízott, hogy a Helltones pár órára minden kínját, bánatát, félelmét és undorát elfeledteti vele. Már elég régóta dolgozott a cégnél ahhoz, hogy a tíz éve épült Presley Hall ne gyakoroljon rá különösebb hatást, nem foglalkozott az építészeti megoldásokkal, a dekorációval. Valójában nem tudta megmagyarázni, miért döntött úgy, hogy Eddington társaságában vacsorázik. A gyilkos zenész egészen másképp gondolkodott mint . Nem tehetett róla, de amióta azt a MedTech alkalmazottat odavetették Mozart elé, hidegvér , megátalkodott gyilkosnak tartotta Eddingtont. A férfi elt nését a lapok is megírták, de az az rült túlságosan belefeledkezett a komponálásba, nem foglalkozott ilyen „apróságokkal", és Darcyt is túlságosan lekötötte a munkája ahhoz, hogy bármilyen kapcsolatot tartson a külvilággal, figyelemmel kísérje a kinti eseményeket. Csak azok a hírek jutottak el a tudatáig, amelyek szoros kapcsolatban voltak az idegenekkel végzett kutatásokkal. Michael nem volt buta, de még egy átlagos intelligenciával rendelkez ember is megérthette, hogy Ahiro valójában Keene – esetleg valaki más – öltönybe bújtatott ver embere, bérgyilkosa. Ahhoz, hogy mindennel tisztában volt, kétség sem férhetett. Tudnia kellett azt is, hogy ki az az ember, akit a pribékjeivel együtt egy este, az új World Trade Center el tt kirángatott a kocsijából. Michael eleinte sajnálta Eddingtont; Darcynak egyszer el is mondta, rültnek tartja a fickót. Egyszer en nem bírta felfogni, hogyan képes valaki ennyire átadni magát az álmainak. Egyáltalán meg lehet engedni az ilyesmit? Szabad hagyni, hogy egy ember, még ha m vész is, ennyire elszakadjon a valóságtól? Michael homlokráncolva bedugta a jegyét a kapu el tt elhelyezett leolvasóba. Elhatározta, ezen az estén nem foglalkozik Eddington projektjével. Ezen az estén el fog szakadni a munkájától, tisztára söpörted az agyát, elfelejt mindent, ami kapcsolatban van a Gy lölet szimfóniájával, azzal az eszel ssel, vagy az idegen lénnyel. Elindult az oldalpáholyok felé (az ingyen jegy nem is szólt túl rossz helyre), de menet közben megállt a büfénél, hogy vegyen magának egy pohár üdít t, meg egy nagy zacskó édességet. Mire a helyére ért, a Helltones már a színpadon állt, és az els számot játszotta. Az erkélyr l elég jó rálátás nyílt a színpadra – Michael ezt annak ellenére elismerte, hogy mindig is a zsöllyét szerette. A zenekartól jobbra egy óriási kivetít erny t helyeztek el, hogy a közönség közeli képeket is

láthasson a Synsound legmen bbnek számító bandájáról. A szerkezet önmagában véve is érdekes látványt nyújtott; úgy alakították ki, hogy passzoljon a szólóénekes m hússal és szintetikus b rrel borított testéhez. El ször az énekes kinagyított képe jelent meg. Michaelnek már ett l végigfutott a hátán a hideg. Enynyit arról, hogy megfeledkezem Eddingtonról meg Mozartról – gondolta keser en. Korábban nem t nt fel neki, de most felfedezte, hogy a Helltones android csillagának ábrázata olyan volt, mintha egy ember és egy idegen lény keresztezéséb l származna. A hosszúkás állkapocs végén tátongó pici száj éhesen kapkodott a mikrofon felé. Tulajdonképpen az android csak annyiban különbözött Mozart-tól, hogy volt szeme. Ez azonban ahelyett, hogy emberszer bbé tette volna, még félelmetesebbé változtatta. A zene... er teljes volt. Lehengerl és tiszta. Michaelt hamar magával ragadta a ritmus, amit a négykarú, n nek álcázott android dobos püfölt ki a hangszeréb l. A másik két android is tette a dolgát, k is hozzájárultak ahhoz a furca elegyhez, amit végs soron nem lehetett másképpen nevezni, csak zenének. Az egyik hosszú hajú „fickó" volt, az ujjai boszorkányos gyorsasággal pengették a szólógitár húrjait, miközben társa, a basszeros azt a különös torzítót használta, aminek segítségével már-már emberi hangokat lehet el csalogatni a hangszerb l. Michael önkéntelenül dobogni kezdett, szenvedélyesen csapkodta az ülés karfáját, vagyis ugyanazt csinálta, amit a körülötte ül k, a közönség többi tagja. Kényelmetlenül érezte magát – a vele egykorúak már nem szoktak ilyen zenére tombolni ugyanakkor büszke volt arra, hogy minden segédeszköz nélkül képes élvezni a m sort, ellentétben a drogosokkal, akik leplezetlenül nyelték a pemp t. A Helltones rendíthetetlenül játszott. Michael csak egy-két szót tudott elcsípni a számok szövegéb l, de ennek nem volt különösebb jelent sége, mert a kivetít erny n megjelent a versek vizuális reprezentációja. Er szak. Szerelem. Halál... Michael mosolyogva ivott egy korty üdít t, és elégedetten folytatta a dobogást. Er szak? Szerelem? Halál? Ami azt illeti, mégsem sikerült elszakadnia a munkájától.

*** Olyan er vel csapott le Darcy Vance tarkójára, hogy a billenty zet anyag borítása megrepedt, és a széls három billenty kiugrott a helyér l. A n egyetlen hang nélkül rogyott a padlóra. Lassan a bal oldalára fordult, halkan felnyögött. Damon egy pillanatig azt hitte, fel fog állni, de erre szerencsére nem került sor. Darcy tekintete el ször döbbenetr l árulkodott, azután elhomályosult. Lassan becsukódott a szeme. Még egyet rúgott, aztán nem mozdult. A halántéka mellett, a szürke padlón megjelent egy vérfolt. A gusztustalan vörösség egyre terebélyesedett, folyamatosan növekedett. Damon végigmérte a n t. Az állán és az arcán is felfedezett pár vérpöttyöt, és piros volt a billenty zet oldala és sarka is. Darcy feje mellett vérmaszatos m anyagszilánkok hevertek. – Most pedig – mondta Damon halkan –, biztos megkapom végre, amit akarok! Hallani fogom! – Azt a hangot, azt a sikoltássorozatot akarta elcsípni, amelyet Mozart korábban még egyszer sem hallatott, amit nem sikerült rögzíteni, és ami nélkül egyszer en nem lehetett befejezni a szimfóniát. Abban egészen biztos volt, hogy Mozart meg fogja ölni Darcyt, hiszen ilyen a természete, ám ez az áldozat különbözni fog az el ekt l, mert egy olyan lényt fog elpusztítani, aki figyelmet szentelt neki, aki becézgette, táplálta, aki talán szerette. Egy ilyen él lény széttépése vélhet leg még egy idegen lény számára is fájdalmat okoz, így a hangjában egyszerre lesz benne a diadal és a veszteség, az öröm és a bánat. Mozart azt az embert fogja megölni, akihez valamilyen láthatatlan szál f zte. Nem tud majd uralkodni az ösztönein, megteszi amit tennie kell, és eközben iszonyatos pszichikai fájdalmat okoz magának. Damon lehajolt, megmarkolta Vance köpenyét, felültette a n t, majd átvonszolta ahhoz a nyíláshoz, amelyen keresztül az élelmet szokták bejuttatni Mozarthoz. Közben megpillantotta a n tarkóján lév , egyre nagyobbra duzzadó, lilás foltot, és megállapította, hogy Vance szabályosan lélegzik, csak az eszméletét vesztette el. Kinyitotta a küls ajtót, betolta a n t, gyorsan hátralépett, és megnyomott egy gombot. A küls ajtó becsukódott, a bels kinyílt. A test oldalra d lt. Vance ösztönösen összehúzta magát, magzati pozícióban hevert a padlón. Damon majdnem felnevetett. A szerencse is a kezére játszott. Így már nyugodtan bezárhatta a bels ajtót, és ráereszthette Darcyra az üvegfalú fülkét!

Amikor az üvegfülke ráereszkedett a n re, Damonnak hirtelen az agyába hasított egy gondolat; egyszeriben felfogta, hogy mit tesz. Megszédült, félelem és kétség áradt szét benne, megpróbált magyarázatokat találni a történtekre. Brangwennek majd azt mondom, hogy nem voltam itt, amikor megtörtént a dolog – gondolta. Hinni fog nekem... Én aztán tényleg semmir l sem tehetek! Darcy Vance túl messzire ment a kommunikációs kísérleteivel, és elrontott valami. Túlságosan közel merészkedett Mozarthoz. Igen, ezt a mesét még Brangwen is be fogja venni, hiszen is többször figyelmeztette már a n t, ne foglalkozzon annyit az idegennel, ne próbáljon a közelébe férk zni, kapcsolatot kialakítani vele. Szándékosságról szó sem volt! Darcy Vance-ot baleset érte. Nem az els tudós, aki így járt, miközben a saját feltételezésére próbált bizonyítékokat találni. Hogy egészen pontosan mi és hogyan történt? Ki tudja? Senki sem volt jelen, amikor bekövetkezett a katasztrófa. Damonnak már csak arra kellett kitalálnia valamilyen magyarázatot, hogy miért, hogyan tört össze a billenty zete. Vagyis... Ez olyan részlet, amivel senki sem fog foglalkozni. Letörli a vért a cuccról, aztán egyszer en kidobja. Senkinek sem fog felt nni a hiánya. Senki sem fog vizsgálatot indítani. Kit érdekel majd a baleset, ha végre elkészül a Gy lölet szimfóniája? Csak a berendezéseket kellett beindítania. Már csak pár perc, és meglesz, meglesz végre! Darcy Vance az üvegkalitkában feküdt. Mozart közvetlenül el tte guggolt, de Damon mozgását figyelte. A férfi a lényre nézett, és halványan elmosolyodott. – Mindjárt, fekete barátom! – suttogta Damon, és a konzolhoz sietett. – Hamarosan megérintheted a kis barátn det! – Érezte, hogy a szervezetébe juttatott pemp kifejti a hatását. Az érzékszervei iszonyúan kiélesedtek, az agyában a kristálynál is tisztább gondolatok követték egymást. A szereken kigyulladtak a jelz lámpák. Az üvegfal mögött lév idegen lény járkálni kezdett, s közben várakozón a mennyezet felé nyújtogatta a nyakát – valószín leg érzékelte az ott elhelyezett mikrofonok sustorgását, és ebb l talán azt a következtetést vonta le, hogy hamarosan élelemhez jut. A pofája kinyílt, el villantak hosszú, hegyes fogai; a fels agyarakról , nyúlós, halványzöld nyálka csorgott alá.

Egy örökkévalóságnak t id múlva Vance mocorogni kezdett. Damon vigyorogva feljebb csavarta a potmétereket, úgy állította be a m szereket, hogy még a leghalkabb neszt is érzékeljék és rögzítsék. Meg akarta örökíteni Mozart lihegését és rikoltozását, Darcy Vance sikolyait. Arra számított, hogy a n olyan hangot fog kiadni magából, amilyet csak a legnagyobb klarinétm vészek tudnak el csalni hangszerükb l. A konzol zümmögött. Damon felállt, az üvegfalhoz ment, és megnyomta a gombot, amivel aktiválta a kommunikátort. A m velet tényleges megkezdése el tt beszélni akart a n vel. Darcy Vance lassan kinyitotta a szemét. Pislogva megtámaszkodott a padlón, a másik kezével pedig a tarkójához nyúlt. Sziszegve, hunyorogva kitapogatta a dudort, majd a szeme elé tartotta véres ujjait. Lassan ráébredt, hová került. – Mi történt...? Szent isten! – Most magán a világ szeme, Darcy – mondta Damon gúnyosan. Mozart felé intett. A lény türelmetlenül toporgott. A n még nem látta meg Mozartot, de már felfogta, hogy hol van. – Végre be tudom fejezni a vemet! Ez lesz a finálé! Azzal a hangsorral fogom zárni a szimfóniát, amit Mozart akkor ad ki, amikor megöli a kis barátn jét. – Damon elmosolyodott. Átvillant az agyán, hogy talán az ilyen mosolyt nevezik „eszel s vigyornak", de már ez sem érdekelte. Már rég nem foglalkozott azzal, hogy mások mit gondolnak az elmeállapotáról. Darcy Vance véleménye izgatta a legkevésbé. Ennek a n nek annyi, öt percen belül vége. Vance megpróbált felállni, de az erejéb l csak anynyira futotta, hogy feltérdeljen. – Rohadék! – sziszegte. – Maga... rült! Eszel s agybarom! Mindig is tudtam, hogy nem bízhatunk meg magában! Ezt... Ezt nem teheti! Ez gyilkosság, Eddington. Hát tényleg nem fogja fel, mivé változtatta magát ez az átkozott projekt? Nem látja, mit tett magával a pemp ? Kérem, könyörgöm...! Gondolja végig a dolgot! Legyen esze, Eddington! – Már mindent átgondoltam, Vance. Azt mondja, gyilkosság? – Damon oldalra billentette a fejét és felnevetett. – Mi itt valamennyien gyilkosok vagyunk, kedvesem. Vagy talán azt hiszi, hogy mivel nem maga nyomta meg azt a bizonyos gombot, bármiben is különbözik t lem,

Brangwent l vagy Ahirótól? Kíméljen meg a szentbeszédekt l! – A keze hideg volt, teste reszketett az izgalomtól. A n elsápadt; fehér b rén még sötétebbnek látszottak a vérfoltok. – Egyébként – folytatta Eddington –, nem muszáj meghalnia. Ugyanannyi esélye van a túlélésre, mint a többieknek. Emlékszik? A kábítófegyver, amit Ahiro a legutolsó kísérleti alanynak adott, még mindig odabent van. Valahol az ajtó közelében kell lennie. Ha meg rzi a nyugalmát és lassan mozog, talán... esetleg megszerezheti. Elmosolyodott. – De vigyázzon, maga is éppen olyan jól tudja, mint én: Mozart nem szereti a hirtelen mozdulatokat! – Mr. Eddington... Damon! Kérem! Mozart egy földönkívüli lény. Nem úgy gondolkodik, mint mi. Nem érdekli, hogy ez itt én vagyok. Éppúgy nem jelentek a számára semmit, mint a korábbi áldozatai. Hát nem érti? Rendben, beszéltem hozzá. Megfigyelés alatt tartottam, de ez is része volt a projektnek. A kísérletnek. Ez itt csak egy idegen lény, nem más. Téved ha azt hiszi, ezúttal más hangokat fog kiadni, mint korábban. Damon hangosan felnevetett. –Ügyes húzás, Vance, de sajnos nem hiszek magának. És tudja, mit gondolok? Azt, hogy maga sem hiszi el amit mond. Elég a szarakodásból! Ideje megtudnunk, milyen szoros barátságba került Mozarttal. – A zsebébe csúsztatta a kezét és el vette az utolsó pemp s fioláját. A szájában összefutott a nyál. Már úgy vágyott a szer ízére, mint az édességfügg kisgyerek a cukorkára. – Lássuk, mennyire szereti magát! Remélem, tényleg felismeri. – Felemelte a fiolát, a szájába öntötte a tartalmát, és eszel sen vihogni kezdett. Darcy Vance elkeseredetten rácsapott az üvegfalra, és Eddingtonra meresztette a szemét. A férfi arcán földöntúli boldogság áradt szét. Elégedetten letörölte az ajkáról a kék pemp cseppeket, és elhajította az üres fiolát. – Bízom benne, hogy komoly fájdalmat fog átélni, miközben megöli magát – mondta a n nek. – Remélem, megszakad az a kibaszott szíve... Ha egyáltalán van neki ilyen szerve. Darcy mondani akart valamit, ám Damon gyorsan kikapcsolta a kommunikátort. A pulthoz lépett, és megnyomott egy gombot. A n el tt felemelkedett az egyik üvegfal. ***

A Presley Hall hátsó kapujánál álló biztonsági r fiatal, tapasztalatlan fickó volt; szemmel láthatólag fogalma sem volt arról, mit jelent az a szó, hogy „önbizalom". Vastag bajusza sem takarta el kölyökképét, riadtan bámult a pultjára támaszkodó férfira. Rice megvet en végigmérte. A srác izzadt, és látszott az arcán, hogy szeretne valahol másutt lenni. – Engem nem érdekel, mire adhat engedélyt, és mire nem – mondta keményen. – Mivel egy veszélyes, kábító hatású anyaggal kapcsolatos ügyön dolgozunk, minden különösebb felhatalmazás nélkül jogunkban áll behatolni. – Házkutatási engedélyt kell hozniuk – dadogta a fiatal biztonsági r. – Anélkül nem... – De igen. Anélkül is megtehetem, és meg is fogom tenni. – Rice az r mellére t zött névtáblára pillantott. – Higgins? Talán nem ismeri elég jól a város vezetésének rendelkezéseit, Mr. Higgins. Ha gondolja, szívesen adok felvilágosítást, de nagyon figyeljen, mert csak egyszer fogom elmondani. – Higgins válaszolni akart valamit, ám Rice leintette. – Szóval... A Manhattani Törvényszék 2021-14.85.4673-as számú rendelkezése kimondja, hogy a szuperpemp néven ismert, kábító hatású anyaggal kapcsolatos nyomozati munkák során a munka végz i minden külön házkutatási engedély nélkül behatolhatnak az általuk gyanúsnak talált objektumokba, tekintet nélkül az adott objektum tulajdonosának kilétére, esetleges tiltakozására. Ha és amennyiben az ilyen nyomozati munkák során a munka végz i egy idegen lényt is felhasználnak, nyomkeres ként bevetnek, a fenti rendelkezés értelmében, a megfelel biztonsági szabályok betartása mellett ezt a lényt is magukkal vihetik az érintett objektumok területére. Nagyjából ennyi... – A háta mögé pillantott, ahol két társa és Blue várakozott. A földönkívüli lénynek se nagyon tetszett Higgins, mert dühösen sziszegni kezdett. – Más szóval, Mr. Higgins, bemegyünk. Ha gondolja, értesítse a f nökeit, esetleg a hatóságokat. Tegyen amit akar, fedezze magát, de nem próbáljon megállítani minket. Jogunk van bemenni, és ezt meg is tesszük. Ha esetleg arra gondol, hogy bezárja el ttünk a kaput, szeretném felhívni a figyelmét a lézereinkre. Ha kell, utat vágunk magunknak, és biztosíthatom, nem mi fogunk fizetni az esetleges károkért. – Rámosolygott a fiatal rre. – Ért engem, Mr. Higgins?

Higgins bizonytalanul bólintott. A telefonja felé nyúlt, felvette a kagylót, és lenyomott néhány gombot. Várt. – Morton! – hallotta Rice a kagylóból. – F–f nök, itt Higgins. Tudja, az r a hátsó kaputól. – Higgins idegesen Rice–ra, majd Blue–ra nézett. – Tudom ki maga, hülye! Történt valami? – Ööö... Nem tudna lejönni a kapuhoz, uram? – Minek? Miel tt Higgins bármit válaszolhatott volna, Rice el rébb d lt, majd a pultra csapott, hogy magára vonja az r figyelmét. – Legyen el vigyázatos, Mr. Higgins. Vigyázzon, mit mond a felettesének a telefonba – mondta halk, de kemény hangon. – Nem örülnék, ha konkrétan utalna arra, mi történt. Higgins nyelt egyet. Rice észrevette, hogy a fickó gallérját átáztatta a veríték. Elvigyorodott; imádott kényelmetlen perceket szerezni másoknak. – Higgins, kivel társalog? – csattant a hang a kagylóból. – He–helyzet van, uram... Nem ártana, ha lejönne. – Ezt most úgy érti, segítségre van szüksége? – Morton hangja érezhet en riadttá változott. Higgins úgy csóválta meg a fejét, mintha Morton látná. – Nem, uram – mondta kimérten. – Azt hiszem, uram, le kell jönnie. Személyesen. És haladéktalanul. A kagylóból elfojtott káromkodás hallatszott, majd: – Rendben, az isten verje meg! De ha kiderül, hogy egyedül is el tudta volna intézni a dolgot, magának annyi, Higgins! Higgins megkönnyebbült. – Köszönöm, uram. – Letette a telefonkagylót, és szótlanul végigmérte az el tte állókat. A tekintete megakadt a szájkosaras, pórázon tartott idegen lényen. Rice rámosolygott. – Én is köszönöm, Higgins. Néhány perccel kés bb egy kopaszodó, vöröses hajú, szakállas férfi lépett ki az egyik ajtó mögül. Ahogy megjelent, már ki is nyitotta a száját, hogy leteremtse Higginst. – Oké, Higgins, akkor most árulja el végre, mi a szent szart... – Rice-ra, az embereire, azután Blue-ra nézett, és a torkán akadt a szó. – .. .akar! – nyögte ki végül.

Rice el rébb lépett; nem akarta, hogy Higgins magyarázkodni kezdjen. – Az akarom, hogy kísérjen el minket oda, ahová ez menni akar – mutatott Blue–ra. – Lehetetlen! – suttogta Morton. – Ehhez engedélyt kell... – Nem. Nem kell engedélyt kérnie. – Rice megmarkolta az idegen vezet rúdját, és közelebb lépett Mortonhoz. Blue követte, egyetlen hosszú lépéssel mellette termett. – Mindketten tudjuk, hogy hivatalosan nem tagadhatja meg a nyomozás lefolytatását, és azt is, hogy nincs szüksége semmiféle fels bb helyr l érkez engedélyre. Ne fussunk felesleges köröket, ha lehet. Elmondom, mit csinálunk. Szépen kinyitja el ttünk az ajtókat. Ha erre valami ok miatt nem hajlandó, szép sorban berobbantjuk az akadályokat. – Megveregette a lézerfegyverét. – Nos, Mr. Morton? Kérem, gyorsan döntsön, mert kezd elegem lenni abból, hogy itt mindent kétszer kell elmondanom. Semmi kedvem tovább tökölni maguk miatt! – Én... – Morton becsukta, majd ismét kinyitotta a száját. Megrázta a fejét, és csak a sokadik próbálkozásra sikerült kinyögnie pár szót. – Erre tessék, uraim. Higgins, maga is jön! A kis csapat követte Mortont. Rice menet közben cinkosul rávigyorgott Higginsre, akin látszott, nincs igazán ínyére, hogy egy idegen kopó mögött kell kocognia. *** Nem ájulhatok el! Darcy éles csikorgást hallott. El ször nem tudta, mi ad ki ilyen hangot, aztán rájött. Amikor ott, az üvegfal túlsó oldalán állt, ahol most Eddington, nem is t nt fel neki, hogy a kinyíló ajtó így csikorog. Akkor ennek nem volt különösebb jelent sége, a folyamat részét képezte, most viszont olyan volt, mintha a sors húzná végig a könnét egy palatáblán. Akkor a mindennapi rutinhoz tartozott, most azonban a halál jeleként lehetett értékelni. Mozart természetesen ott volt a nyíláson túl, ugyanúgy várakozott, mint mindig. Feketés, kékes fejét lehajtotta, a vállát felhúzta, ugrásra készen kuporgott. A törhetetlen kvarcüveg innens oldaláról nézve a fogai és a karmai valahogy nagyobbnak t ntek, mint korábban, az agyarairól lecsorgó s nyál pedig nem egyszer váladék volt, hanem halálos testnedv. A n tudta, a hatalmas száj bármelyik pillanatban kinyílhat, a

furcsa, papagájszer , ugyanakkor rovarszer mozdulatokkal el re-hátra himbálózó lény pedig el re vet dhet, és akkor... Akkor mindennek vége! Darcynak valami azt súgta, hogy pattanjon fel, fusson, meneküljön, ám megszólalt a fejében egy másik hang is, ez pedig azt tanácsolta, hogy maradjon a helyén, hunyja be a szemét, mert ha nem látja a brutális lényt, akkor talán az sem veszi észre t. Az érzések fölött végül diadalt aratott a józan ész. Darcy nem maradt a helyén, de nem is rohant el, inkább lassan kúszni kezdett. Közben ügyelt a légzésére, megpróbálta legalább annyira meg rizni a nyugalmát, hogy ne kapkodjon leveg után, ne gyorsuljon fel túlságosan a szívverése. Nem ájulhatok el! Most nem! Két másodperc... Még kett . Darcy ujja megérintette a kábítófegyvert. A anyag borítás furcsán organikusnak, melegnek hatott. Mozart nem mozdult. Darcy lassan felemelte és a jobb karja alá illesztette a fegyvert. Mozart irányába sandított. Mire vár? Már rég rám kellett volna rontania! Lehet, hogy mégis felismert? Talán mégis érzi, hogy ki vagyok? Most mit csináljak? Próbáljak beszélni hozzá? Tartsam szóval úgy, ahogy az elmúlt hetek során tettem? Beszívta az arcát, összeszorította a fogát, és szándékosan ráharapott a nyelvére. A fájdalom visszarángatta a valóságba. Rádöbbent, ebben a helyzetben nem folytathatja a lény agym ködésével kapcsolatos teóriák igazolását, és közben elhatározta, bel le nem lesz kísérleti alany. aztán nem fogja hozzásegíteni Eddingtont, hogy befejezze azt az rült szimfóniát! A jobb mutatóujja megtalálta a fegyveren az aktiváló kapcsolót. Elkattintotta. A tus közelében felvillant egy jelz fény – a kábítófegyver készenléti állapotban volt, és a kijelz tanúsága szerint alig hiányzott bel le némi nafta. Arra a férfira gondolt, aki utoljára a kezében tartotta a fegyvert. Már nem élt, is meghalt, ahogy el tte az a négy másik... Képtelen volt tovább uralkodni magán. Egész testében reszketni kezdett; a remegés, mint valami bénító bizsergés, a fejb re alól indult el, és lassan végigkúszott a fején, a nyakán, a törzsén, le egészen a lábáig. Mozart még ekkor sem mozdult. Darcy ránézett; tisztábban látta a rovarszer lény testének részleteit, mint valaha. A bestia lábai el tt és alatt szétzúzott,

megrágott csontok, rothadó húskupacok hevertek. Egy alsó állkapocs, egy betört, vérmaszatos koponya. A forró, páradús leveg t nehézzé, szinte belélegezhetetlenné változtatta a förtelmes b z. Darcy megpróbált a száján keresztül leveg t venni. Mozart valahogy el rébb kúszott. Már csak két lépésnyi távolság választotta el a n l. Lassan himbálózni kezdett, és közben olyan halk, mégis er s, kissé reszel s, vészjósló sziszegést hallatott, mint a sugárfegyverek a ravasz meghúzását követ pillanatban. Darcy zsibbadt agyában el térbe robbant egy kérdés. Hogyan, milyen módon érzékeli, hogy hol vagyok? A szagomat biztos érzi, de... Lehet, hogy van valamilyen pszichikai érzékszerve is? Valami olyasmi, amit mi, emberek még nem ismerünk? Arra gondolt, hogy nem hiába áldozott olyan sok id t az idegen lény tanulmányozására. Azt persze nem sikerült kiderítenie, hogy Mozartot be lehet-e tanítani valamire, be lehet-e idomítani. Fogalma sem volt arról, milyen szinten és módon lehet elfojtani a lény gyilkos ösztöneit, azt viszont... Nem jutott el a gondolatmenet végére. A lélegzete a torkán akadt. Mozart lassan szétnyitotta küls állkapcsát. A mély, sötét lyukból el re tolódott a másik, bels állkapcsot tartó, rúdszer képz dmény. Félelmetes sziszegés hallatszott; a hang er sebb volt a korábbiaknál. Mozart el red lt, és megfeszítette szálkás, kitintaréjokkal borított karjait. Darcy már éppen elégszer látta ezt a mozdulatot, pontosan tudta, mi következik. Mozart ugrani készült... Az utolsó pillanatban Darcynak eszébe jutott valami. Mit is mondott Michaelnek, amikor elkezdték a kísérleteket? ...Elérhetjük, hogy egy-két másodpercre megtorpanjanak, miel tt széttépnek minket.... Milyen ironikus! Igaza volt. Már akkor helyesen látta a dolgot. Darcy magához szorította a fegyvert, célzott, és meghúzta a ravaszt. Az elektromos ív kicsapott a fegyver szigetel réteggel bevont csövéb l, elcsípte Mozartot – pontosan az állkapcsa alatti részt találta el. A n szédült, zsibbadt volt az agya, mégis felfogta, hogy a hang, amit az idegen lény ebben a pillanatban kiad magából, nem hasonlít a korábban hallott rikoltásokra. Az adott helyzetben furcsa érzelem áradt szét benne; a pánikhoz, a halálfélelemhez b ntudat társult. B ntudat és gy lölet. Gy lölte Mozartot, azt az él lényt, amelyre annyi id t pazarolt az életéb l, ugyanakkor sajnálta is, mert tudta, hogy amikor támadást indított

ellene, tulajdonképpen nem tett mást, csak engedelmeskedett az ösztöneinek. Dühös lett, mert Eddington, az a szemét állat, aki a biztonságos laborból, a vezérl mell l figyelte a jelenetet, végül mégis megkapta azt, amire vágyott: rögzíthette a hangot. Mozart üvöltésében a harag, a gyilkos vérvágy keveredett az elárult, valójában ártatlan, elárult gyermek fájdalmával és döbbenetével. Darcy, miközben megpróbált balra húzódni, gyorsan kinézett Eddingtonra. A férfi a konzol mögött kuporgott, és önelégülten vigyorgott. Az életéért küzd n ismét lövésre tartotta a fegyvert, és miközben felkészült a biztos halálra, arra gondolt, hogy Mozarttal ki fogják elégíteni az eszel s zeneszerz különleges hangok iránti vágyát. *** – Igen! – suttogta Damon. – Igen, igen, igen! – Mozart üvöltött, sikított és zokogott, olyan hangokat adott ki, mint még soha. Damon odaugrott az üvegfalhoz, egy pillanatig a lényre és áldozatára bámult, majd visszarohant a pulthoz, és igazított a potmétereken. Feler sítette a hangot. Az ordítás megrengette a hangszórók membránját, a leveg t, a konzolt, a padlót. A lény hangja összeolvadt Darcy fegyverének sistergésével, a n ziháló légzésével. Damonban kéjes boldogság áradt szét. Valódi csatazajokat sikerül rögzítenie! A n meghúzta a ravaszt. A második villám is belecsapódott Mozart testébe. A lény iszonyú, ugyanakkor gyönyör hangot adott ki magából. Damon érezte, már csak ez a rikoltás hiányzott a szimfóniájából. Még soha életében nem tapasztalt ahhoz hasonló, a testét és a szellemét is megrenget érzést, ami akkor kerítette hatalmába, amikor meghallotta Mozart hangjait, a gy lölet, a brutalitás és a fájdalom tökéletes harmóniát alkotó hangjait. Ahogy ismét a hanger szabályzóhoz nyúlt, a keze véletlenül hozzáért egy tárgyhoz, Ahiro ajándékához. Egy másodpercig rámeredt, és megértette, hogy csak egyetlen módon zárhatja le az események sorát. Meg kell nyomnia a megfelel gombot... Hátborzongató kérdés villant az agyába. Vajon az a japán bérgyilkos azért hagyta itt ezt a ketyerét, mert el re tudta, mit fog csinálni?

Megrázta a fejét. Kézbe vette a tárgyat, és az üvegfalhoz sietett. Felemelte a kezét, magára akarta vonni Darcy Vance figyelmét. Arra számított, hogy a n , amint rájön, hogy mire készül, olyan sikolyt fog hallatni, ami még tökéletesebbé teszi majd a szimfóniát. Damon úgy tartotta a tárgyat, hogy a n észrevehesse, Vance figyelmét azonban túlságosan is lekötötte a Mozarttal folytatott küzdelem. Folyamatosan rángatta a fegyver ravaszát, és közben megpróbált a lehet legtávolabb kerülni a lényt l. Úgy t nt, sikerül életben maradnia. – Hiába, Darcy – mondta Damon. – Elérkezett a halálod perce. – A kezében tartott tárgyra nézett. Biztosra akart menni, most nem hibázhatott. A kis fémdobozon, ami nem volt más, mint Darcy fegyverének távkapcsolója, négy gombot helyeztek el: KI; BE; Energinövelés; Energiacsökkentés. A kijelz szerint a fegyver 15%-os energiaszinten volt. Damon a kikapcsoló gombra tette az ujját. Hátrébb lépett, és miel tt megnyomta volna a gombot, boldog mosollyal a n re, majd Mozartra nézett.

22 Darcy valahol mélyen, legbelül még mindig abban reménykedett, hogy sikerül túlélnie a kalandot. Nem volt drogfügg , se alkoholista, még kávét sem ivott rendszeresen. Semmi olyasmit nem juttatott a szervezetébe, ami elhomályosította volna az agyát vagy a reflexeit, csak a fejére mért ütés ködösítette el kissé az agyát. Megpróbálta kihasználni az el nyt, amit az jelentett, hogy Mozart nem rontott rá azonnal, és egy olyan stratégiát alkalmazott, ami a jelek szerint m ködött. Már csak három lábnyi távolság választotta el az alagút szájától, amikor a fegyveréb l hirtelen kifogyott a töltet. Nem volt ostoba, azonnal tudta, honnan fúj a szél; megértette, hogy Eddington inaktiválta ki a fegyvert, méghozzá azzal a távkapcsolóval, amit Ahiro hagyott a laborban. Ez azt jelentette, hogy a férfi nem akarja, hogy életben maradjon, nem akarja megfosztani Mozartot következ áldozatától. A n rádöbbent, hogy az életben már csak két „feladata" van: biztosítani a lény számára a következ vacsorát, Eddingtonnak pedig megadni azokat a hangokat, amelyekre szüksége van ahhoz az eszel s szimfóniához. A korábbi áldozatokra Ahiro túlságosan hamar ráeresztette Mozartot, most azonban Damon Eddington parancsolt, és kétség sem férhetett hozzá, ki fogja használni az alkalmat, a lehet legtovább elhúzza a folyamatot, és kipréseli a lényb l a vágyva vágyott, korábban még nem hallott hangokat – azokat az átkozott sikolyokat és hörgéseket, amelyekre állítólag szüksége van a fináléjához. Majdnem abban a másodpercben, amikor a fegyver használhatatlanná vált, iszonyú szintetikus sikoly áradt a hangszórókból. Az er s hang végigkúszott Darcy idegszálain, minden porcikáját megremegtette. Mozart is érzékelte. Felüvöltött, és tiltakozón hátravetette a fejét. Darcy nem várta meg, hogy a lény magához térjen, kihasználta az alkalmat, és az ereje maradékát összeszedve közelebb verg dött az alagút kerek szájához. Mozart észlelte a mozgást, és a n irányába lökte a fejét. Mindkét állkapcsát összecsattintotta, de Darcynak sikerült kitér– nie a harapások el l. A n tudta, nem menekülhet.

A fegyver nélkül védtelen volt, ha Mozart még egyszer rátámad, már nem lesz szüksége újabb rohamra. Semmi esélye sem volt, de nem akarta tétlenül fogadni a halált. Elhatározta, a végs kig küzdeni fog, ezért ahelyett, hogy felkészült volna a karmok és a fogak érintésére, felegyenesedett, és sikítva Mozart szem nélküli fejéhez vágta a fegyvert. A tárgy a lény homlokához csapódott. Darcy meghökkent. Mozart megtorpant, és hátrébb tántorodott. Mozart pavlovi reflexszel a fegyvert azonosította a könyörtelen elektromos villámmal, nem fogta fel, hogy a kikapcsolt tárgy már nem tehet benne kárt, hogy ebb l a fém vacakból már nem fognak kilöv dni fájdalmat okozó, cikázó és sisterg ívek. Darcy még mindig nem tudta, hogy a lénynek hogyan, milyen érzékszervével sikerült beazonosítania a fegyvert, de pillanatnyilag ez érdekelte a legkevésbé. A legközelebbi alagút nyílása felé vetette magát. Mozart egy másodperccel kés bb követte. Darcy rádöbbent, hogy a sz k helyen nem az övé a helyzeti el ny. Eddig fel sem t nt neki, hogy Mozart az alagútban korábban tett látogatásai során olyan nyálkát, olyan váladékot bocsátott ki magából, amely hozzátapadt a hengerek bels falához, és gumiszer , rugalmas, és kissé ragacsos, barna bevonattá keményedett. A n kétségbeesett igyekezettel próbált továbbverg dni a göcsörtös felületen, de minél elszántabban küzdött, a keze és a lába annál többször szakította át a fels , kemény réteget, amely alatt ragacsos, nyúlós, gyantaszer anyag volt. Abban a pillanatban megértette, mit érezhetnek a légyfogó papírra ragadt bogarak... Miközben megpróbált megszabadulni a ragacstól, egyre közelebbr l hallotta Mozart kaparászását. Nem bírt uralkodni magán; felsikoltott, és el revet dött. A feje beleütközött a cs fels részér l alálógó... valamibe. Odakapott, de csak annyit ért el a mozdulattal, hogy a ragadós szálak az arcára tapadtak. Letépte magáról a nyálkát, és továbbkúszott. Az alagút egyik elágazásához ért. A cs ezen a részen olyan vastag volt, hogy Darcy fel tudott egyenesedni. Hátrakapta a fejét, majd amikor látta, hogy Mozart már egészen közel van hozzá, futásnak eredt. Ismét akadályba ütközött; a ragacs újra a szemére tapadt. Tántorogva megszabadult t le. Közben megbotlott, de az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnia valamiben. Felnézett a „tárgyra", ami fogódzót adott neki. Felsikoltott az iszonyattól, és ellökte magától a sz ke MedTech

alkalmazott tetemét. A hullát rugalmas, ragadós szálak rögzítették a cs oldalsó és fels részéhez. Darcy sikítva hátrált, de a tekintete megakadt a férfi testéhez tapasztott, hosszúkás tárgyon. A másik fegyver! Megpróbálta kitépni a fegyvert a ragacsból. A hullát rögzít nyálkaszálak megreccsentek; a rothadó test rázuhant a n re. Mozart felrikoltott. Darcy a hang irányába kapta a fejét. Ellökte magától a tetemet, és a fegyverr l megfeledkezve tovább menekült. Az egyik oldaljáratba éppen csak befért. Bízott benne, hogy Mozart nem tudja eléggé összehúzni magát ahhoz, hogy kövesse. Ahogy el rébb kúszott, hálát adott az istennek, hogy eddig gyakorlatilag egyetlen karcolás nélkül megúszta az idegennel való találkozást. Eddig... Amikor már azt hitte, hogy biztonságba jutott, Mozart utánanyúlt, és belevájta a lábfejébe a karmait. Darcy felsikoltott, de nem adta meg magát a perzsel fájdalomnak. Összeszorította a fogát, és továbbkúszott. Amikor úgy érezte, Mozart már nem érheti el, lassan hátrafordult. A lény ádáz dühvel kaparta a cs oldalát, de a különleges anyagban még az karmai sem tehettek kárt. A n a lábára pillantott. A seb er sen vérzett. Megpróbált tájékozódni. Emlékezetébe idézte az alagútrendszer tervrajzát, és megállapította, hogy nincs messze attól a kis csapóajtótól, aminek a létezésér l még Eddington sem tudott. A nyílást eredetileg azért helyezték el a csövön, hogy szükség esetén kiszabadíthassák a sz k járatba szorult lényt. Az ajtót kívülr l és belülr l is ki lehetett nyitni, de úgy tervezték, hogy a zárszerkezetet csak emberi kéz aktiválhassa. Darcy megkereste és kinyitotta a csapóajtót. Összeszedte maradék erejét, és kimászott a nyíláson. Leugrott a cs tetejér l. A kennel padlója alá süllyesztett fülkét eredetileg azért képezték ki, hogy a személyzet tagjainak, ha valami miatt kénytelenek behatolni Mozarthoz, legyen hova menekülniük. A mélyedés túl sz k és túl mély volt ahhoz, hogy a lény belebújhasson, vagy elérhesse a benne lév embereket. A veremben egy vészjelz gombot helyeztek el. Darcy el ször arra gondolt, megnyomja (a lába túl er sen vérzett, kötszer pedig természetesen nem volt nála), azután mégis úgy döntött, megvárja, míg Eddington elhagyja a labort. Az az rült úgyse segítene rajta, ám ha esetleg jön valaki, mondjuk a Synsound valamelyik alkalmazottja, akkor...

Akkor megnyomja a gombot. Megszólal a riasztó, megérkezik a segítség. Kimentik, bekötik a lábát, aztán... Egy forró zuhany. Talán sikerül lemosnia magáról Mozart és az oszló tetem b zét. Várnia kell. Lehunyta a szemét. Várni és pihenni. Egyel re nem tehet mást.

23 Most már bármelyik pillanatban bekövetkezhet! – Damon izgatottan, lihegve törölgette izzadó homlokát. – Bármelyik pillanatban! Gyönyör lesz, új és más és... Már jó ideje nem látta se Mozartot, se a n t, mindkett elt nt az alagútban. Damon büszke volt Darcyra, aki n volt, tudós, nem részesült túlél kiképzésben, mégis tovább sikerült életben maradnia odabent, mint a korábbi kísérleti alanyoknak. Figyelemre méltó teljesítményt nyújtott. Damon arra számított, hogy a fegyver kikapcsolását követ másodpercekben Mozart széttépi legújabb áldozatát, ám nem ez történt. Kíváncsian várta a fejleményeket. Egy percig sem izgatta magát amiatt, hogy nem látja a jelenet szerepl it. t sosem a látvány érdekelte, hanem a hang; most sem filmet akart készíteni, hanem a szimfóniáját szerette volna végre befejezni. Mikrofonok az alagutakban is voltak, a legapróbb neszt is érzékelték. Damon Eddington a lélegzetét visszafojtva várakozott. Már tényleg csak egyetlen hang, Mozart diadalordítása hiányzott ahhoz, hogy teljes legyen a nagy m . Tompa zümmögés. Fémes, távoli csattanás. A hangrögzít knek és a kever pultnak energiát biztosító rendszer reléi nem bírták tovább a szokatlanul nagy megterhelést, és kioldottak. A medikai konzolok tovább ködtek, a jelz fényeik vidáman világítottak, de a Damon számára fontos m szerek mind leálltak, mind elsötétültek. Mély csend támadt. – Ne! – bömbölte Damon. – A rohadt életbe, csak most ne! – Dühödten a konzolra csapott az öklével, de persze hiába rjöngött. A rendszer nem kelt életre, nem folytatták a hangok rögzítését. Damon Eddington körbefordult. A biztosíték! Hol a doboz? Valahol a közelben kell lennie... Brangwen egyszer meg akarta mutatni neki, de ki kíváncsi ilyen ostobaságokra? Az ég szerelmére, m vész, nem pedig valami istenverte villanyszerel ! Tanácstalanul nézett végig a fémszekrényeken. Melyikben lehet a megszakító? Talán az lenne a legokosabb, ha hívná a technikusokat. .. De nem, ez lehetetlen. Most, hogy Darcy odabent van? Különben is, mennyi id be telne, hogy ideérjenek? Mi lesz, ha Mozart közben kiadja magából

azt az egyetlen, még mindig hiányzó hangot? Mit mondana a szerel knek? „Kérem, igyekezzenek, jöjjenek gyorsan, miel tt az idegen lény megöli az egyik tudósomat"? A kennelre nézett. Odabent minden nyugodt és néma volt, de Mozart bármelyik pillanatban elcsíphette Darcyt, és akkor... Damon tekintete Brangwen asztalára tévedt. A férfi mindenhová magával hordta azt a kisméret készüléket, ami lemezek lejátszására és hangfelvételek készítésére is alkalmas volt. Elég régi típus, de a semminél ez is jobb! Az asztalhoz ugrott, felkapta a készüléket. Beledugott egy üres lemezt, kerített egy mikrofont, a dugaszt a megfelel aljzatba illesztette, és az üvegfalhoz rohant. Megtorpant. Csak egyetlen módon juttathatja be a készüléket Mozarthoz. Kinyitotta azt az ajtót, amin keresztül beadták a lénynek a táplálékát. Keresztülbújt a nyíláson, megnyomta a megfelel gombokat. Abban a fülkében találta magát, amelynek üvegfalai megvédték Mozarttól. – Eddig minden rendben – suttogta. Körülnézett. Mozart sehol. Biztos az alagútban van, és Darcyt próbálja el csalogatni... Damon a kapcsolóra pillantott. Nem lesz semmi baj, mire ideér, már rég odakint leszek! Megnyomta a gombot. A fülke üvegfalai felemelkedtek. A férfi megfordult, és a biztonság kedvéért kinyitotta azt az ajtót, amin keresztül át lehetett jutni a kennelb l a laborba. Ha esetleg mégis el kerül, csak megfordulok, kiugróm, és rácsapok a záró gombra... Damon Eddington ott állt Mozart, a daloló gyilkos kennelében. Óvatosan körbenézett. Feszülten fülelt. Semmi nesz. Semmi kaparászás; nem hallotta Mozart jól ismert hörrenéseit. Odabent van, az alagútban... A készülékre nézett, és úgy döntött, az lesz a legjobb, ha az egyik cs szájához viszi. A mikrofon hatósugara nem túl nagy, de talán érzékelni fogja a bentr l érkez hangokat. Az alagút bejáratához óvakodott. Lehajolt, hogy elrejtse a készüléket; nem akarta, hogy Mozart szándékosan vagy véletlenül tönkretegye, mert akkor... Egy hatalmas, fekete test robbant ki a cs l. Damon felkapta a fejét. – Ne! – sikoltotta.

Mozart közvetlenül el tte dobbantott a padlóra. Damon védekez n maga elé kapta a karjait, és hátrálni kezdett. A lény felegyenesedett, kitátotta küls , majd bels állkapcsát. Felemelte karjait; karmai fémesen megvillantak a fehér fényben. – Várj! – dadogta Damon. – Ne engem! Ne engem! En a m vész vagyok, aki... Fekete villám lobbant. A perzsel fájdalom elviselhetetlen volt, de csak egy pillanatig tartott. Damon utolsó gondolata az volt, hogy Brangwen kezdetleges masinája valószín leg lemezre rögzíti a halálsikolyát.

24 Majdnem harminc percbe tellett, hogy Blue megtalálja a szagnyomot a folyosók, lépcs k, föld alatti szintek labirintusában. Rice már a keresés elején látta, hogy valami felkeltette a kopó érdekl dését. Valami egészen szokatlan dolog. Blue nem a pemp t, nem is a pemp szagot árasztó drogosok jelenlétét érezte; miután behatoltak a Presley Hallba, szokatlanul feszültnek és élénknek t nt. Blue végül egy narancssárgára festett ajtó el tt állt meg, ami mellett egy kis méret billenty zet, és egy számmal ellátott tábla volt a falon. Rice meghökkent. Rengeteg lépcs t megmásztak, tucatnyi lifttel utaztak, de a tábla tanúsága szerint az els szinten voltak. Rice tenyere izzadni kezdett az idegességt l. Megszorította a vezet pózna végét, és felkészült rá, hogy szükség esetén nyugtatót juttasson Blue szervezetébe. A banánfej kopó egyre izgatottabbá vált; fél volt, hogy rjöngeni kezd és gazdái ellen fordul, ha annak a valaminek a közvetlen közelébe kerül, aminek a szagát érezte. Higgins és Morton a narancssárga ajtó mellé állt. Látszott rajtuk, fogalmuk sincs, mit kellene tenniük. Rice nem akarta vesztegetni az id t. Minden jel arra vallott, hogy az ellopott tojás a közelben van, bár elképzelni sem tudta, hogy egy zenével foglalkozó cég mire használhat egy ilyen izét. – Oké, fiúk. Eddig okosan viselkedtek. Most már akkor sem hátrálhatnának meg, ha akarnának. Nyissák ki szépen ezt az ajtót, hadd menjük tovább! – mondta Rice. A két férfi meg se moccant. – Ejnye! – mordult fel Rice. – Most mit húzzák az id t? Nyissák ki ezt a rohadt ajtót! Bemegyünk, összeszedjük a pemp t, vagy amit odabent találunk, aztán mindenki mehet haza. Ne nehezítsük meg egymás dolgát, jó? Morton a beosztottjára nézett, de Higgins kerülte a tekintetét. – Erre nincs felhatalmazásom – nyögte ki végül Morton. – Konzultálnom kell a... – Hagyjuk ezt, rendben? – vágott közbe Rice. – Engedélyt kell kérnem! – fakadt ki Morton. Blue izgalma egyre fokozódott. Rice megrántotta a rudat.

– Fiúk... Nem magam miatt kérem, hogy siessünk. Én tulajdonképpen ráérnék, de ha a kutyusom egyszer beindul... Nos, nem hiszem, hogy képes leszek visszafogni. Ebb l pedig bajok lehetnek. Nagy bajok... Szóval, ha nem nyitják ki ezt a rohadt ajtót, kénytelen leszek szétl ni. Mert, ugye, ezt a bizonyos nagy bajt mindenképpen szeretném elkerülni. Morton mereven Rice–ra nézett, majd döntött. A falon lév billenty zethez lépett, és gyorsan beütötte a kódot. A narancssárga ajtó sziszegve kinyílt. – Remek döntés! – mondta Rice, és a társaihoz fordult, hogy mondjon nekik valamit, ám Blue rohanni kezdett, és t is maga után rántotta. A férfiak alig bírták követni a mind izgatottabban viselked idegen lényt. Végigfutottak egy folyosón. – A kurva életbe! – kiáltott fel McGarrity, miután valahogy sikerült elkapnia a Blue testére er sített másik vezet rúd végét. – Ez a kis rohadék egyre dilisebb, f nök. Nem csinálnál vele valamit? – Adok neki egy kis löketet – lihegte Rice. Megnyomta a dobozkán lév gombot. A szerkezet egy adag Surgealynt nyomot a lény szervezetébe. Blue éppen lendületet vett, hogy tovább rohanjon, de a szer hatására hirtelen megtorpant. Kissé elbizonytalanodva állt a férfiak között, és úgy himbálta hosszúkás, fekete fejét, mint az idomított papagájok. Rice magában hálát adott a Sugealyn kifejleszt inek. Ez a szar tényleg piszok hatásos! Beléptek a folyosó végén lév helyiségbe. Blue viselkedéséb l és a többi jelb l arra lehetett következtetni, hogy a teremben nemrég megfordult a kopó egyik közeli rokona. – Nos, fiúk, azt hiszem megállapíthatjuk, hogy a lopott tojás kikelt – jegyezte meg Rice szárazon. A férfiak döbbenten meredtek a padlón hever véres masszára, ami a jelek szerint egy sötét hajú férfi testének maradványa volt. Az ocsmányság egy kever pult mellett feküdt. A férfi mellkasán hatalmas, véres lyuk tátongott, amelyb l segítséget kér kezekként meredtek ki a törött bordák. A széles vérsávok elhelyezkedéséb l arra lehetett következtetni, hogy az idegen lény az üvegfalú kennelb l, a nyitott ajtón keresztül cibálta ki áldozatát a pult mellé. Rice az üvegfalhoz lépett, és megállapította, hogy a lény a különös, alagútszer en összeállított csövek egyike mellett csapott le áldozatára.

– Van valami elképzelésük arról, hogy ki volt ez az ember? – kérdezte Mortontól és Higginst l. Morton megköszörülte a torkát. – Azt hiszem, Damon Eddingtonnak hívták. Zenész volt. Vagy zeneszerz . Valami ilyesmi. – Már hallottam róla – szólt közbe Higgins kisfiúsan vékony hangon. – Láttam a fotóját a lemezek borítóján. Elég... furcsa zenét csinált, de sokan nagy m vésznek tartották. Ezzel a megjegyzéssel nem gyakorolt különösebb hatást a többiekre. Rice a zeneszerz teteme mellé lépett, és lassan körülnézett. A véres lábnyomok, és a jellegzetes váladékcsöppek egy másik ajtóhoz vezettek. – Ezen keresztül hova jutunk? – kérdezte. A Synsound emberei nem tudtak, vagy nem akartak válaszolni neki. – Amikor a városi biztonságiaknál dolgoztam – szólalt meg Morez elég jól megismertem ezt a helyet. Annyit kanyarogtunk, hogy nem vagyok biztos benne, de azt hiszem... – Igen? – nézett rá Rice. – A színpadhoz. Igen – bólintott Morez határozottan. – Ez az ajtó a Presley Hall színpadához vezet. A MedTech emberei összenéztek. Rice fintorogva a leveg be szimatolt, majd ismét benézett az üvegfalú kennelbe. A padlón emberi és állati csontokat látott. Hús már egyiken sem volt. – Azt hiszem – mondta lassan –, a ma esti el adás néz közönségének egészen különleges élményben lesz része. – A kennel ajtaja felé biccentett. – Zárjátok be oda Blue-t. Adjatok neki tripla adag nyugtatót. Azzal legalább három órán át ellesz. Addig biztos végzünk. McGarrity és Morez sietve teljesítette a parancsot. – Elárulná végre valaki, hogy mi ez az egész? – kérdezte Morton. – Még mindig nem érti? – Rice a hullára, majd a csontokra mutatott. Morton elgondolkodott. – Ez... ez azt jelenti, hogy itt egy... olyan lényt tartottak? – kérdezte. – Képtelenség! Rice a zsebébe nyúlt és észrevétlenül el vette azt a fecskend pisztolyt, amit arra az esetre hozott magával, ha Blue esetleg mégis meglépne. Közelebb húzódott Mortonhoz, rámosolygott. – Azt hiszem, fiúk, eljött a lefekvés ideje! – mondta.

– Mi a...? – kezdte Morton, de nem fejezhette be a mondatát, mert Rice villámgyors mozdulattal a karjához szorította a fecskend pisztoly csövét. Halk szisszenés; Morton lassan a padlóra roskadt. Mire leért, már Higgins lába is megrogyott. Rice a két elkábított biztonsági rre nézett. – Órákig nem térnek magukhoz – mondta. – Remélem végzünk, mire felébrednek. – Intett az embereinek. – Erre gyertek! – És mi van akkor, ha Blue hamarabb tér magához, mint gondolod? – aggodalmaskodott Morez. – Mi van, ha kijut, és...? Rice benézett a kennelben gubbasztó lényre, majd megvonta a vállát. – Éppen azért igyekezzünk, hogy erre ne kerüljön sor! – Határozottan kinyitotta az ajtót, és elindult a lefelé vezet lépcs n. A dübörgésb l arra következtetett, hogy a Presley Hall színpadán még folyik a koncert. – Remélem, fiúk, szeretitek a pörg s zenét! – mondta. – Készen álltok a rock and rollra? Van egy olyan érzésem, hogy hamarosan megizzadunk egy kicsit...

25 A vérnyomok hamar elt ntek, de a váladékcsöppek továbbra is világosan jelezték, hogy a lény merre indult el a föld alatti labirintusban. Könny volt követni, Rice mégsem örült; gyanította, hogy a neheze akkor következik, amikor megtalálják azt a rohadt dögöt. Egy hármas elágazáshoz értek. A lépcs felfelé vezetett, az egyik folyosó jobbra, a másik balra. A váladékcsöppek elt ntek. – Mi a szent szar? – kiáltott fel Rice. Felfutott a lépcs n, viszszasietett, elindult az egyik, majd a másik folyosón. – Ilyen hamar nem száradhatott fel az a nyálka! – Lehet, hogy a szemétláda szárnyakat növesztett? – kérdezte McGarrity. – Hát ez igazán remek! Most merre menjünk? Rice grimaszt vágott, és mélyen el rehajolva vizsgálgatni kezdte a padlót. Hiába, egyetlen váladékfoltot sem talált. – A pokolba! Fogalmam sincs! – Még egyszer körbefordult, aztán megvonta a vállát, és a lépcs re mutatott. – Annyit jött lefelé, hogy most talán már felfelé akar tartani. Próbáljuk meg arra. – Megfordult, és elindult a lépcs n. Az emberei követték. *** Michael éppen az utolsó szem édességet próbálta kihalászni a zacskóból, amikor a közönség üvöltése hirtelen megváltozott: valahogy hangosabb és rémültebb lett. A férfi felkapta a fejét, és a színpadra meresztette a szemét. El ször azt hitte, a képzelete játszik vele. Egy idegen lény ugrott a Helltones tagjai közé. – A rohadt életbe! – nyögött fel Brangwen. A zacskó kicsúszott a kezéb l. Felpattant, de ezt tették az el tte ül k is, akik azt hitték, hogy a bestia megjelenése is része a show-nak. – Ó, ez szuper! – rikoltozott egy sárga mohikánfrizurás lány Michael balján. – Egy droid idegen! Ilyet még nem láttam! Hogy ez mekkora ötlet! – Hogy még nagyobb legyen az élvezet, egy adag pemp t öntött a szájába. A színpadon a droid idegen lecsapott az együttes droid énekesére. A jelenet már csak azért is látványos volt, mert az énekes úgy nézett ki,

mintha egy valódi idegen lény paródiája lenne. A hatalmas kivetít n minden részletet figyelemmel lehetett kísérni. A színes lézerfények fókuszában álló énekes üvöltve, hörögve kántálta a brutális szöveget: – .. .minden egyes véres lökés... A droid idegen odaugrott hozzá, el recsapott karmos kezével, majd egyszer en letépte az énekes fejét. Kísérteties volt a látvány, f ként azért, mert a hang akkor sem hallgatott el, amikor a fej jobbra, a test balra repült. Michael lélegzet után kapkodott. A közönség tébolyultan üvöltött. A droid idegen, mintha válaszolna a tömegnek, diadalmasan rikoltozni kezdett. Michael abban a pillanatban úgy érezte, megáll a szíve. Ismerte ezt a hangot, már legalább ezerszer hallotta ezt a rikoltást... Mozart! A színpadon álló lény s , ragacsos nyála összekeveredett a széttépett android testéb l kifröccsen fehér folyadékkal. A Michael mellett álló lány visított a gyönyört l, és magába tömte a második adag pemp t. A férfi rádöbbent, hogy a néz téren talán több száz pemp s fiola lapul a néz k zsebében. Ott van az a rengeteg szer, Mozart pedig érzi az adagok szagát, és ett l még jobban megvadul, még er sebbé válik ösztönös pusztítási vágya. Ha pedig egyszer elindul, ha leveti magát a színpadról... Michael a szájához kapta a kezét. Mozart elkapta az egyik droid zenészt. A gitárost csak muzsikálásra programozták be – talán ez volt az oka annak, hogy a karja azután is tovább mozgott, hogy Mozart egyszer en leharapta a kézfejét. A második gitáros is folytatta a pengetést, úgy tett, mintha észre se venné a mellén keletkez hatalmas, fehér folyadékot fröcsköl lyukat. A közönség iszonyúan élvezte a Helltones váratlan show-ját. Michael volt az egyetlen, aki ledermedt a félelemt l. Hányingere támadt. – Nem, ez nem lehet! Ez nem lehet igaz! – suttogta maga elé. Körbenézett, de senki sem foglalkozott vele. Biztonsági r sehol. Az emberek fokozni akarták az élvezetet, egyre többen vették be a magukkal hozott, kés bbre tartogatott pemp adagot. A Michael mellett álló mohikánfrizurás lány élénken bólogatott. – Ez az! – sikította. – Már éppen ideje volt, hogy valami újat mutassatok! Michael elkapta a karját.

– Hé! Ide hallgasson... Az ott nem droid! Az igazi! El kell t nnünk innen! A lány megvet en ránézett, lerázta magáról a kezét, és folytatta a tombolást. Mozart sorban végzett a droid zenészekkel. A muzsika eltorzult; a beprogramozott, ember formájú gépek egyenként leálltak. A hangszórókból fülhasogató visítás tört el . A közönség üvöltött; tetszett nekik a „Helltones legújabb száma". Az els sorokban állók megpróbáltak közelebb nyomulni Mozarthoz. Michaelen kívül az egész teremben csupán egyetlen józan ember volt, egy beavatott, az operat r, akinek a kivetít n megjelen képeket köszönhették. Elhajította kameráját, és kirohant a teremb l. Nem nézett hátra, nem próbált figyelmeztetni másokat, csak magával tör dött, mással nem foglalkozott. Megjelentek a biztonsági emberek. Tizen, tizenketten indultak a színpad felé, félrelökdösték maguk el l az önkívületben csápoló embereket. A zene leállt; a hangszórókból már csak Mozart sikolyai és rikoltásai hallatszottak. Néhányan megpróbálták utánozni az „új stílust". A drogosok magukba nyomták az összes pemp t, ami náluk volt, és egymást lökdösve, üvöltve élvezték a „zenét". Mozart szétrugdosta a színpadon a Helltones droid tagjainak maradványait. Az énekes korábban már elnémult feje ismét rázendített, de ugyanazt a sort ismételgette újra meg újra: – .. .a késem benyomom... a késem benyomom... a késem... Michael elborzadva markolta az erkély korlátját, és Mozartot figyelte. A dög, miután a színpadon nem maradt több ellenfele, rémiszt sziszegéssel ráharapott a mikrofonra, majd szembe fordult a közönséggel. A tomboló rültek közül néhány megpróbált átfurakodni az ordítozó biztonsági rök között. Voltak, akiknek sikerült; voltak, akik feljutottak a színpadra, ahol azonban nem az új droid sztárral, hanem a véres, szétreped s halállal találkoztak. Még az els sorokban is voltak néhányan, akik a kifröccsen vér, a villogó fogak és karmok láttán észbe kaptak, és menekülni próbáltak. Mozart rikoltva lemészárolta a színpadra felkapasz kodókat, majd leugrott a tömegbe, és jobbra-balra csapkodva, húst hasítva, csontot zúzva, torkokat, hasakat és mellkasokat feltépve, szemeket kiszúrva véres ösvényt vágott a közönségben.

Egyre többen kaptak észbe, és ennek az lett az eredménye, hogy kitört a pánik. Az emberek megfordultak, menekülni próbáltak a szörny el l, ami – ez már egészen biztos volt – nem lehetett a show szerepl je. A percekkel korábban még boldogan, élvezkedve mosolygó arcokat rút maszkká torzította a halálfélelem; azok, akik addig egymást átölelve táncoltak, most egymást lökdösve és letiporva rohantak a kijárat felé. Micheal is elérkezettnek látta az id t arra, hogy elt njön. Felel snek érezte magát a történtekért, de fogalma sem volt, mit tehetne. Kinek szóljon? Kit értesítsen? A zsarukat? Valami különleges osztagot? A hadsereget? Kit? Ki képes felvenni a harcot egy kifejlett, tomboló idegennel? Még egyszer hátranézett, és megakadt a tekintete három céltudatosan, a tömeggel ellentétes irányba tartó férfin. Erezte, ha létezik egyáltalán olyan er , ami képes megfékezni Mozartot, akkor ez ennek a triónak a birtokában van.

26 Gyerünk, emberek, t njenek innen! – ordította Rice. – Meneküljenek! – Hátranézett, McGarrity és Morez pillantását kereste. – Ennyit a csendes, titkos akciókról! – Szavai belevesztek az általános üvöltésbe. Megcsóválta a fejét. – Úgy látom, tényleg kikelt az a kurva tojás! – morgott Morez. – Ki, és a kicsike már fel is n tt! Mi a szarral etették ezt? – Rice káromkodva levette a hátizsákját. Az emberei lövésre kész fegyverrel álltak mellé. – Ahhoz képest, hogy mennyi id s, tényleg nagy – állapította meg McGarrity komoran. McGarrity és Morez célba vette Mozartot. Mindketten tüzet nyitottak. A menekül emberek üvöltése még hangosabb lett; már nem csak a hátulról közeled idegen lény, de a velük szemben álló fegyveresek is az életüket fenyegették. Amikor megkezd dött a lövöldözés, még azok is észbe kaptak, akik még mindig azt hitték, hogy a mészárlás a show része. Morez hangosan káromkodni kezdett, mert elvétette a célt. 385-ös LaserFire pisztolyt hozott magával, ami tökéletesen megfelelt az adott körülmények között, de Mozart túl gyorsan mozgott, így a lézersugár hol el tte, hol mögötte ütött fekete lyukat a padlóba, vagy az egymásra zuhant, széttépett halottak testébe. McGarrity távcsöves Redsteine 440–est használt, amivel pontosabban lehetett ugyan célozni, viszont zárt helyen elég nehézkes volt a használata. Néhányszor eltalálta a bestiát, de csak annyit ért el, hogy még jobban feldühítette a már amúgy is rjöng lényt. – A rohadt életbe! – morgott McGarrity. – Olyan anyagból kéne páncélt csinálni, amib l ez a dög van! Hogy ennek milyen kurva kemény a foga! Telibe kaptam a pofáját, mégse látszik rajta. Igyekezz már azzal a gránátvet vel, f nök! Ezek a nem normálisak itt halomra halnak. – Mindjárt. Mindjárt! – felelt Rice, és gyors, begyakorlott mozdulatokkal összeillesztette az alkatrészeket. – Már... csak... pár... másodperc... – Egy utolsó mozdulat. – Kész! McGarrity és Morez automatikusan hátrébb húzódott. Rice a vállára emelte a gránátvet csövét, megfeszítette a karját. A szeme elé húzta a célzóegységet. Amikor a lény a célkeresztbe ért, elvigyorodott.

Mozart szétzúzott egy koponyát; az áldozatát kés bb még a fogazata alapján se tudták beazonosítani. – Na, jó éjszakát, kicsikém – mormolta Rice. Mozart úgy hajította félre a péppé morzsolt fej férfit, mint hisztis gyerek a rongybabát. Rice mutatóujja megkereste a ravaszt. Koncentrált, visszafojtotta a lélegzetét; kivárt. Csak akkor húzta meg a ravaszt, amikor Mozart a célkereszt közepébe ért. A gránát kilöv dött a cs l, rövid lángfarkat húzva maga után átszáguldott a helyiségen, és becsapódott Mozart mellkasának közepébe. A lény még lépett néhányat, de... A gránát felrobbant. Rice és az emberei ösztönösen fedezékbe ugrottak. A gyógyszer id nként legalább olyan rossz, mint a betegség – gondolta Rice, miközben feltápászkodott, és végignézett a teremben hever , agonizálva vonagló embereken. Volt, akit a gránát repeszei találtak hátba, és voltak olyanok is, akikre Mozart savas vére fröccsent rá. Vér, tépett sebek, kiöml szervek, sisterg b r és hús... A látvány egyszerre volt undorító és rémiszt . Kintr l szirénák vijjogása hallatszott. McGarrity és Morez is felállt, Rice mellé léptek. Szemügyre vették a mészárszékké változtatott koncerttermet, és meggy dtek arról, hogy sikerült végezniük az ellenséggel. – Na, mit gondolsz? – kérdezte McGarrity. – Segítsünk takarítani? – Lófaszt. Megtettük, ami t lünk telt. Többet adtunk a Synsound rohadék fejeseinek, mint amennyit megérdemelnek. – Rice a vállára vette a gránátvet t, és felemelte a hátizsákját. – k keverték meg a szart, rakjanak is rendet maguk után. – Komoran az embereire nézett. – Keressük meg Blue-t, és húzzunk innen, amíg tehetjük!

27 A káoszban senki sem vette észre Ahirót és két legjobb emberét. Nesztelenül és gyorsan hatoltak be a Presley Hall egyik hátsó bejáratán, és végigsiettek a folyosón. Morton riasztására érkeztek. Ahiro nem ismerte a helyzetet, semmit sem tudott a részletekr l, de mivel korábban parancsba adta Mortonnak, hogy csak életbevágó ügyekben keresse a m holdas személyhívón keresztül, számított arra, hogy nem valami triviális ostobaság miatt riasztották. Az a tény, hogy a Presley Hall biztonsági nöke ezt a csatornát használta, csakis azt jelenthette, hogy valami komoly veszély fenyegette a létesítményt, és talán az egész céget is. Számított arra, hogy baj van, mégis megtorpant, amikor belépett a titkos laboratórium ajtaján. – Mi történt? – kérdezte a Damon Eddington megcsonkított teteme el tt álló Brangwent l. A kennelre pillantott, és megnyugodott. Az idegen lény ott gubbasztott az üvegfal mögött. – Hogyan lehetséges ez, és...? Várjunk csak! Ez nem ugyanaz az állat! – Alaposabban szemügyre vette a lényt. – Tényleg nem az – bólintott Brangwen. – Ez itt sokkal nagyobb, id sebb, és sötétebb Mozartnál. Ez itt sötétkék, a mienk fekete volt. Ahiro felfedezte a lény fejére felhelyezett, szájkosárra emlékeztet hevedereket, meglátta a szájból kimered sárgás fogakat, a végtagokra csatolt hámot, amihez rafinált megoldással hosszú rudakat er sítettek. Meglátta a szájba bedugott, minden bizonnyal acélból és valamilyen anyagból készült csöveket, amelyek egy kisebb, vörös gombbal ellátott dobozhoz csatlakoztak. A kopott, karcos páncélú lény folyamatosan sziszegett, de szokatlanul nyugodtnak t nt. A japán megmarkolta Brangwen zakóját, közelebb húzta magához a férfit. – Hol van Mr. Eddington lénye? – kérdezte. A fejében villámként cikáztak a gondolatok. Meg kell találni a lényt. Nem Eddington, sokkal inkább Yoriku miatt. De hogyan csinálja? A gyilkoláshoz értett, azzal tisztában volt, hogyan ölhetné meg azt a dögöt, de fogalma sem volt, miként fogja be. Olyan er s szégyen áradt szét benne, hogy már-már fizikai fájdalmat érzett. Yoriku megbízott benne, adott neki egy feladatot, azonban kudarcot vallott. A lény elt nt. Nincs mentsége, err l egyedül tehet.

Azzal sem magyarázhatja a hibáját, hogy azt hitte, Eddington hamarosan befejezi a munkát. Öt embert már feláldoztak... Vajon milyen rültséget talált még ki az a szerencsétlen zeneszerz ? – Azt hiszem – mondta Brangwen –, Mozart odafönt van. – Elsápadt, a homlokán kövér izzadságcseppek jelentek meg. Tétován Eddington hullájára mutatott. – Nem tudom, hogy jutott ki... Eddington csinálhatott valamit, de nem tudom, hogy mit és miért. Sehol sem találom Darcyt. Mozart... a lény odafönt volt, a koncertteremben. Ahiro... Az a rohadék... Lemészárolt egy csomó embert! Iszonyatos volt! Vér, halottak mindenütt. Menekül , sikoltozó, haldokló emberek... Elfutottam. Nem tudom, mi mást tehettem volna... Amikor eljöttem, éppen akkor hatolt be három férfi, és... Lépések koppantak a fémpadlón. Ahiro hátrakapta a fejét, az emberei is megfordultak, és maguk elé tartották kardjukat. – Ez volt az a három! – kiáltott fel Brangwen. Ahiro az érkez kre pillantott, és felmérte az er viszonyokat. Három három ellen, de... Ezeket nem gy zheti le. Ez lesz az a küzdelem, amir l tudta, egyszer be fog következni. – Az életemet érted, Yoriku! – suttogta. – Életemet és véremet. .barátom. Megment m! Vissza kellett fizetnie a kölcsönt; meg kellett hoznia a régóta esedékes áldozatot. *** – Ne mozduljanak! – adta ki a parancsot Rice. – Álljanak meg, és maradjanak ahol vannak! Hárman voltak, tipikus nindzsa öltözéket viseltek és hosszú kardot tartottak maguk elé. Rice el ször nem tudta, hogy nevessen vagy megijedjen. Nindzsák? Ezek is a Synsound biztonsági szolgálatához tartoznak? Már hallott róla, hogy a cég nagyf nöke amolyan hagyománytisztel pasas, aki sokszor úgy viselkedik, mintha a középkorban élne, de... Mi a fenét ér három nyomorult, kardos nindzsa? Soha ne becsüld le az ellenfeled! – idézte fel magában a régi bölcsességet. Eszébe jutottak az idegen rszemek, a MedTech laborjában talált döglött lények. Valószín leg ezek a bohócok végeztek velük. Ez pedig azt jelenti, hogy kiválóan értenek a gyilkolás mesterségéhez.

Egyszeriben megértette, hogyan likvidálták azokat a lényeket. Karddal csinálták! Levágták a karjukat, a lábukat, aztán a többi már gyerekjáték volt! De mit ér a kard néhány jó, megbízható stukkerrel szemben? A nindzsák – Rice figyelmeztetése ellenére – lassan, behajlított térddel, furcsa, tánclépésre emlékeztet mozdulatokkal közeledtek. Rice el akarta kerülni, hogy túl közel kerüljenek hozzá és az embereihez. Tudta, ha nem tartja a távolságot, mindennek vége. Közelharcban a kard még mindig jobb fegyver, mint bármelyik stukker. – Többször nem szólok! Álljanak meg, komolyan mondom! Álljanak meg, vagy tüzet nyitunk! – A vállához szorította a gránátvet t, amit menet közben ismét megtöltött, és felkészült rá, hogy meghúzza a ravaszt. A három nindzsa nem engedelmeskedett. Kett oldalról jött, a harmadik – nyilván a vezérük – szemb l közeledett. Némák voltak, kísérteties kecsességgel mozogtak. Rice-nak olyan érzése támadt, hogy valamilyen ócska, távol-keleti bunyós film közepébe csöppent. Vajon tényleg csak akkor üvöltenek, amikor lesújtanak az ellenfeleikre? Úgy döntött, nem próbálja ki a dolgot. McGarrity és Morez az évek során annyira megismerte Riceot, hogy minden apró rezdülésér l tudták, mit jelent. A f nökükkel egyszerre nyitottak tüzet. A két csapatot ekkor még mindig húsz lábnyi távolság választotta el; a kardok semmit sem értek a MedTech fiúk t zerejével szemben. Ha a lézersugarak és a golyók célt is tévesztettek volna, Rice gránátja mindenképpen hatásosnak bizonyul. Az egész csak négy másodpercig tartott. – Ezek nem voltak normálisak – mondta Morez fintorogva, miközben leeresztette a LaserFire-t. – Mi a francért harcoltak egyáltalán? Eleresztettük volna ket, nem? – El. Persze. De ki a franc tudja, mi jár az ilyenek fejében? – McGarrity a fegyvere csövével félrelökte az egyik kardot. – Most élnek, a modern korban, de még mindig úgy akarnak harcolni, mint az seik. Ki érti ezt? Rice felhorkant. – Már megint a technika aratott diadalt.. – Leeresztette a gránátvet t; nem bajlódott a megtöltésével. Körbenézett a helyiségben.

Halottak mindenütt. A három nindzsa, aztán az a széttépett zeneszerz ... Valamivel arrébb egy él pasas. Id sebb, sz hajú férfi volt. Idétlen, fiatalos ruhát viselt, a tekintete üvegesen csillogott, a szája mellett mély ránc húzódott. Rice érezte, hogy a fickó nem véletlenül tartózkodik ezen a helyen. Talán tud valamit arról, miért lopták el a bohócok a MedTech tojását... Esetleg más kérdésekre is válaszolhatna. Mert kérdésekb l aztán van b ven! A férfi lassanként magához tért. Rice mélyen a szemébe nézett, és kedvesen elmosolyodott.

28 Phillip Rice vagyok, a MedTech biztonsági szolgálatának parancsnoka. Azt hiszem, nem ártana, ha egy kicsit elbeszélgetnénk. – Rice mosolygott, de a hangján érezni lehetett, nincs vicces kedvében. – Van itt egy-két dolog, amit tisztáznunk kellene, Mr... Michael Brangwen még azt az els sokkot sem heverte ki igazán, ami a koncertteremben érte. Már éppen kezdte összeszedni magát, amikor megérkezett Ahiro, aztán ismét felbukkantak ezek a különös emberek, akik oly könnyedén végeztek Mozart-tal. Fegyverropogás, robbanás... Újabb halottak. Brangwen ködös agyáig nem sok információ jutott el, de azt felfogta, hogy nem tanácsos olyan fickókkal szórakozni, akiknek ennyire hamar elsül a fegyverük. – Brangwen – motyogta maga elé. – Értem. Mr. Brangwen... – Rice arcáról elt nt a mosoly, a pillantásával még a forrásban lév vizet is megfagyasztotta volna. – Kezdjük talán azzal, hogy... Ki lopta el a tojást? Michael agyáról hirtelen felszállt a köd. Félt, nem merte eljátszani, hogy nem tud válaszolni a kérdésekre, de mivel tartott a f nökeit l is, valamilyen taktikát be kellett vetnie. – Milyen jogon tesz fel nekem kérdéseket? Maga a MedTech embere, és nem a városi rend rség tisztje, így... – Minden olyan ügy, aminek köze van az idegen lényekhez, a tojásaikhoz, vagy akár a pemp néven ismert droghoz, a mi hatáskörünkbe tartozik. Szóval válaszoljon szépen, vagy... Fogalmazzunk úgy, hogy meg tudom keseríteni az életét. Ha esetleg úgy döntök, hogy életben hagyom. – Rice ismét elmosolyodott, majd újra felhorkant. – Kezd elegem lenni a szarakodásból. Döntsön, öreg, mit akar? Beszél, vagy inkább...? Michael tanácstalanul nézett rá. Rice biccentett. – Rendben. Akkor beszéljünk más stílusban. – Közelebb ugrott Brangwenhez, az arcához hajolt, úgy üvöltötte rá a kérdést: – Ki lopta el a tojást, az istenit magának! Michael felemelte a kezét, és Damon Eddingtonra mutatott, majd eszébe jutott, hogy ez így nem teljesen igaz. Ha most hazudik, éppen olyan b nös lesz, mint Ahiro, az emberei, meg az eszel s zeneszerz . Mi baja lehet, ha

megmondja az igazat? Miért legyen h séges a Synsoundhoz az élete árán? Mi , szamuráj, vagy szimpla alkalmazott? Mert a f nökök, azok mind olyanok, hogy észre se veszik, ha az ember kiteszi a lelkét értük, a nyavalyás cégükért. A f nökök azt tartják természetesnek, hogy ha ráüvöltenek valakire, hogy ugrás, akkor az illet maximum annyit kérdez, hogy milyen magasra. – Rendben... k, k tették – bökött rá Ahiróra és a nindzsákra. – Legalábbis k hozták ide. – És ki akarta, hogy idehozzák? ? – Rice a zeneszerz hullájára mutatott. Michael bólintott. – Zenét akart csinálni a rikoltozásából. Olyan... szimfóniát. Ez az ember... Rice türelmetlenül legyintett. Michael elhallgatott. A jelek szerint vallatóját nem érdekelték a részletek. Nem is nagyon tudnék többet mondani. Ki volt Ahiro fölött? Talán Keene. És fölötte? Fogalmam sincs! A csúcsgóré? Talán. De úgyis érinthetetlen. – És ezek? Ezek kik voltak? – kérdezte Rice, és az üvegfalon túl hever csontokra mutatott. Brangwen összerezzent. Nem szabad azt hinnie, hogy közöm volt ehhez az egészhez! – Nem tudom... Az els áldozat egy pemp függ kultista volt, aki önként jelentkezett arra, hogy segítsen a lény világrajöttében. A többiek? Nekem azt mondták, hogy drogosok, hajléktalanok... Ilyesmi. Nem tetszett a dolog, de semmit sem tehettem ellene. Én itt csak alkalmazott vagyok! – Eszébe jutott az a szerencsétlen, aki a halála el tt váltig állította, hogy a MedTech embere. Err l jobb, ha hallgatok, mert a végén még... Rádöbbent valamire. A projekt kiagyalói és közrem köd i, legalábbis azok, akiket meg lehetne büntetni, mind halottak. Ha a MedTech elégtételt akar venni a történtekért (márpedig valószín leg erre készül), mindenképpen találnia kell egy b nbakot. Ez pedig minden bizonnyal én leszek. Én, vagy Darcy... Ha még él. Persze az is lehet, hogy megúszom. Akkor viszont nem maradok életben, ha ez az ember esetleg rájön, hogy hazugságokkal traktálom! – Érdekes – mormolta Rice. – Tehát nem tudjuk pontosan, kik voltak az áldozatok. Esetleg...

– Esetleg adhatnánk Blue-nak még egy adagot, miel tt türelmetlenkedni kezd – vágott közbe McGarrity. Rice elgondolkodva nézett a lényre, majd megcsóválta a fejét. – Felejtsd el. Hozzuk ki, és vigyük haza. Na, ide hallgasson, öreg! – nézett Brangwenre. – Látja, mit kapnak azok, akik baszakodnak a MedTech nev céggel? Látja? – Felemelte a kezét, az arca elé húzta sötétkék vizorát. – Mondja meg a Synsound f nökeinek, ne merjenek még egyszer szarakodni velünk, mert ha megteszik, kirobban a háború! Megértette? Ha nyugton maradnak, nem lesz bajuk. Világos? *** Rice és az emberei kivezették Blue-t a kennelb l, és három perccel kés bb becsukódott mögöttük az ajtó. Brangwen tompa aggyal, kábán bámult utánuk. A mély csendet csak a komputerek és a légkondicionáló zümmögése törte meg. Egymás után peregtek a percek. A férfi nem tudta, mennyi ideig ült mozdulatlanul. Amikor kezdte visszanyerni régi énjét, amikor végre valóban kitisztult a feje, az els gondolata Darcy volt. Hol lehet? Mi történt vele? Lehet, hogy az eszel s zeneszerz miatt is Mozart áldozatává vált? Vagy esetleg elmenekült? De hová? Mikor? Miért? Brangwen feltápászkodott, és miközben a halottakra (Ken Petrillóra, a többi ártatlanra, a koncertteremben lemészároltakra) gondolt, lassan a kennel ajtajához vánszorgott. Magában elátkozta a multicégeket, els sorban a Synsoundot, amely úgy játszadozott az emberekkel, az életekkel, mint a részeg bábjátékos a figuráival. Persze a MedTech se lehetett sokkal jobb, az a fickó, Rice, az is csak egy gyalog a táblán: feláldozható, pótolható, kizsigerelhet . A projektnek mindenesetre befellegzett. Brangwennek fogalma sem volt arról, kinek tegyen jelentést a történtekr l. Esetleg keresse meg Keene-t? Vagy elég, ha a Presley Hall biztonsági szolgálatának mesél? Ahiro és a nindzsák maradványaira tévedt a pillantása. Nem, err l valami fejesnek kell beszámolnia. Lesz ami lesz, mindent el kell mondania. Sejtette, hogy nem ússza meg szárazon a dolgot, de úgy érezte, megérdemel valamilyen büntetést. Persze nem azért, mert a projekt kudarcba fulladt (err l csakis és kizárólag Damon Eddington tehet), hanem ezért, mert...

Miért is? Azért, mert nem akadályozta meg, hogy Ahiro és Eddington embereket áldozzon fel annak az átkozott szimfóniának az oltárán? Azért, mert nem szólt közbe, nem lépett fel ellenük? Ha megteszi, most az csontjai fehérlenének ott, az üvegfal mögött! Mit kellett volna csinálnia? Mit? És egyáltalán: elért volna valamit, ha cselekszik? Belépett a kennelbe, lassan, szomorúan végignézett a csontokon. Mennyi élet ment veszend be egy rült ötlete, egy cég pénzéhsége miatt! Vajon meddig lehet még...? – Segítség... Brangwen felkapta a fejét. A hang halk volt és er tlen. Valahonnan a közelb l érkezett. Ismer snek találta. Lehet, hogy Darcy? – Kérem, segítsen valaki... Igen, ez ! Darcy Vance hangja! De hol lehet? Michael közelebb lépett az alagúthoz. Kezdett er t venni rajta a klausztrofóbiája. Most másszon be? Hozza ki Darcyt? Egyáltalán milyen állapotban talál rá? Úgy érezte, képtelen lenne végignézni a megcsonkított haláltusáját. – Kérem, valaki! A hang valahonnan oldalról érkezett. Brangwen megkönnyebbülten fellélegzett. Mégse kell bemásznia. Megkereste a hang forrását. Darcy Vance az egyik cs alatti mély, sz k veremben kuporgott. – Darcy! Minden rendben? – Nem... nem tudok kimászni. Mozart elkapta... Megsebesült a lábam! Brangwen lehasalt, a n re nézett. Darcy tekintete tompa volt, az arcát még mindig eltorzította a félelem. – El kell mondanom valamit... Igazam volt, Michael! Igazam volt! Létezik kapcsolat. Léteznek láthatatlan érzelmi szálak. Mozart... habozott. Nem végzett velem olyan hamar, mint a többiekkel. Bizonytalankodott, és... Brangwen lenyújtotta a kezét, elkapta Darcy csuklóját. Összeszedte az erejét, és nyögve, lihegve kihúzta a n t a veremb l. Miközben feltápászkodott, és áttántorgott a küls laborban lév telefonhoz, magában csodálattal adózott a n nek. Hogy lehet képes valaki

arra, hogy a történtek után is a tudományt, a projektet, a felfedezéseket tartsa a legfontosabbnak? Hogyan? Ehhez már megszállottság kell. Valami olyasmi... Brangwen megremegett. Igen, valami ahhoz hasonló rület, amilyen Damon Eddingtoné volt!

29 Gyertek beljebb! – Ricky Morez sugárzó arccal nyitotta ki a lakása ajtaját. – Örülök, hogy eltudtatok jönni. Éppen id ben érkeztetek... Mindjárt kezd dik a híradó. Állítólag mutatni fognak valamit a Presley Hallban történtekr l... Rice oldalra húzódott, és megvárta, hogy Tobi belépjen az ajtón. Korábban már közölte Morezzel, hogy nem egyedül fog érkezni a vacsorára, azt azonban nem árulta el, hogy Tobi Roenick lesz a partnere. Ricky szerencsére egyetlen apró gesztussal vagy pillantással sem árulta el, hogy meglepte a dolog. Rice levette a kabátját, felakasztotta a fogasra, és megpróbálta meglazítani az inge gallérját. Izzadt, mint egy ló, és egyre kényelmetlenebbül érezte magát; legszívesebben visszacsinálta volna az egészet. Azt tudta, hogy Ricky Morez nem hozza még nyomorultabb helyzetbe, ám el re idegesítette McGarrity várható reakciója. Az a seggfej még akkor se tudna lakatot tenni a szájára, ha az anyja élete függne t le! Más se hiányzik, mint hogy valamilyen csíp s vagy csúfondáros, esetleg kétértelm megjegyzést tegyen arra, hogy Tobival érkeztem! – Szia, Phil! – Eddie McGarrity a nappaliban, a díványon ült. Felállt, és üdvözölte Rice-ot meg Tobit. – Szia, Tobi. Gyertek, bemutatom a barátn met, Belindát. Rice ránézett az aranybarna hajú n re, és megkönnyebbült. Ha McGarrity elhozta a n jét, akkor valószín leg nem fog megjegyzéseket tenni Tobi jelenlétére. Ennyire még se lehet hülye! Miután megtörténtek a bemutatkozások, Tessa Morez el hozott egy tálcát, amin hat borospohár állt. Rickey el vett két-három üveg Chiantit, és nekilátott, hogy teletöltse a poharakat. Mire befejezte, éppen elkezd dött a hírm sor legérdekesebb része. – Jó estét kívánunk a Channel One néz inek innen, Manhattan-ból – kezdte a hírolvasó vidáman. – Önök máris szerencsésnek vallhatják magukat, hiszen a legjobb hírm sort választották! – Mély lélegzetet vett, aztán komor hangon folytatta. – Munkatársaink mindent elkövettek annak érdekében, hogy a lehet legrészletesebben tájékoztathassuk önöket a múlt hetén, a Presley Hallban lezajlott mészárlásról, a körülményekr l, az ügy hátterér l. Mint arról korábbi híradásainkban már beszámoltunk, az

eddigi vizsgálatok kiderítették, hogy egy idegen lény tehet felel ssé a Synsound híres koncerttermében bekövetkezett vérfürd ért. A szörny eseményre a Helltones nevet visel droid együttes m sora közben került sor. Az idegen lény összesen hetvenegy emberrel végzett. A sebesültek száma harminckett , négyük állapota még mindig súlyos, életveszélyes. A következ bejátszás fellebenti a fátylat néhány részletr l... Beadták a Presley Hallban, a mészárlást követ en készült felvételeket. Rice idegesen az ajkába harapott; a széttépett, és savval szétmart hullák látványa még így, a tévén keresztül sem volt kellemes. Magában hálát adott az égnek, hogy egyel re nem találták fel a szagokat is továbbító készülékeket. A híradós egyre gyászosabb hangon beszélt. – ...Ezt követ en a lényt elpusztították. A számára végzetes lövést ez a férfi adta le... Rice felkapta a fejét. A képerny n megjelen rajz egy sötét arcú, fekete szem fickót ábrázolt, aki terepszín egyenruhát, vizoros sisakot, és kommunikációs headsetet viselt. A vállán egy olyan, már elavultnak számító rakétavet t tartott, amit az utóbbi tíz évben legfeljebb a világvégi gerillák használtak. – A feltételezések szerint az illet drogokkal, esetleg fegyverekkel kereskedik. Személyazonossága és jelenlegi tartózkodási helye ismeretlen. Rice a társaira nézett. Ricky felesége sokatmondóan összepréselte a száját, és felállt, hogy behozzon valami rágcsálnivalót. Belinda tágra nyílt szemmel, izgatottan bámulta a képerny t, látszott rajta, hogy a híradás minden egyes szavát elhiszi. Tobi mozdulatlanul, rezzenéstelen pókerarccal ült a helyén; úgy nézte a képeket, úgy hallgatta a jelentést, mintha csak egy számára érdektelen sportesemény összefoglalója peregne a szeme el tt. – Kroschel polgármester meghívta az áldozatok családtagjait, a sebesülteket, valamint az eset túlél it egy közös istentiszteletre. Az eseményre a Szívhálóban, a város legújabb traumakezel központjában kerül sor. Ez az intézmény már az ötvenharmadik ilyen létesítmény, valamennyit Kroschel polgármester úr megválasztása óta alapították. – A hírolvasó arckifejezése vidámabb lett. Rice elfordult a készülékt l; a híradás politikai kampányszónoklattá fajult, erre már nem volt kíváncsi. Csak akkor nézett ismét a képerny re, amikor a hírolvasó visz– szatért az eredeti témához.

– A hatóságok felel s szakemberei szerint a mészárlást végrehajtó idegen lény a város kiterjedt csatornarendszerében él , kisebb kolónia egyik tagja. Kroschel polgármester úr utasította a... Rice a társaira nézett, és bosszúsan összevonta a szemöldökét. Morez megvonta a vállát, McGarrity elhúzta a száját. Tobi hideg, közömbös tekintettel nézett Rice-ra. A férfi megcsóválta a fejét. Miután jelentést tettek, a MedTech fejesei úgy gondolták, valamilyen hihet magyarázatot kell adni arra, honnan került el az idegen lény. Természetesen titokban akarták tartani, hogy a cég egyik laboratóriumából származott a tojás. Érthet ; ép ésszel senki sem vállalná a felel sséget a történtekért. Az értekezleten valamelyik f okos bedobta ezt a csatornarendszeres ötletet. Rice ellenezte a dolgot; úgy gondolta, pánikot keltenének a lakosság körében, ha elhíresztelnék, hogy a lábuk alatt, az utcák, a házak alatt ilyen szörnyek rohangálnak. Akkor többen mellé álltak, a jelek szerint azonban mégis elfogadták a nem túl bölcs javaslatot. – H ha! – kiáltott fel Belinda. – A csatornában vannak? A város alatt? – Elsápadt. – Az óriási! Hogy fogják kifüstölni ket onnan? – Ó, ez nagyon egyszer ! – felelte a butácska bomban nek McGarrity, és valami bonyolult, nem egészen helytálló, de hitelesnek t magyarázatba kezdett arról, hogy a polgármester által felállított új, idegenvadász osztagok milyen mozgásérzékel kkel, milyen fegyverekkel, milyen kommunikációs ketyerékkel fognak rendelkezni. – Persze, mint minden komolyabb akciónak, ennek is lesznek mellékhatásai – fejezte be az el adást. – Tényleg? – hüledezett Belinda. – Micsoda? Esetleg emberek is áldozatul fognak esni a tisztogató akciónak? McGarrity rákacsintott Rice–ra. – Lehetséges... Feltéve, hogy vannak odalent emberek. Sokkal valószín bb azonban, hogy a patkányokat is kiirtják majd. Tudod, Belinda, a mozgásérzékel k nem mutatják, hogy mekkora a test, ami mozog, és így elképzelhet , hogy... – Kész a spagetti! – jelentette be Morez felesége. Rice ránézett a még mindig k arcú Tobira. A n kedvesen elmosolyodott, és felállt. Morez a feleségéhez sietett, hogy segítsen neki a terítésben, McGarrity pedig még mindig Belindának magyarázott. – Már csak egyetlen dolgot nem értek – jegyezte meg Rice úgy, hogy csak Tobi hallja a szavait. – Érdekelne, hogy Ahiro, az a halott

nindzsa... Hogy az ördögbe tudott bejutni a MedTech föld alatti laboratóriumába?

30 Három hónappal kés bb a Synsound új, minden korábbinál modernebb biztonsági berendezésekkel felszerelt koncerttermében sor került a Helltones koncertjére. A cég menedzserei, miután látták, hogy a Presley Hallban lezajlott véres események milyen óriási visszhangot vertek, miután megérkeztek a visszajelzések, hogy a közönség vonzódik az ilyen brutális látványosságokhoz, egészen új programot állítottak össze az új droidokból álló zenekar számára. A koncert a megszokott módon kezd dött, de a közepe táján megjelent a színpadon egy idegen lény (természetesen droid volt), és egyenként végzett a muzsikusokkal. Az énekest hagyta utoljára. Ezt követ en a bestia levetette magát a közönség közé, és megkezdte a véres aratást. Persze nem az embereket ölte meg, csak az els sorokban átló droidokat tépte szét, de a látvány és a hatás így is leírhatatlan volt. A Helltones el adása olyan fantasztikus sikert aratott, hogy a Synsound kénytelen volt világ körüli turnét szervezni a zenekar számára. A cég természetesen a lehet legrövidebb id n belül szeretett volna nagy haszonra szert tenni, ezért egyszerre tucatnyi Helltones klón koncertezett a világ különböz nagyvárosaiban. Amikor kiderült, hogy nem az „eredeti és egyetlen" banda nyomja mindenütt, néhány koncertszervez pert akasztott a Synsound nyakába, ám a cég ügyvédei ügyes man verezéssel kivédték a kártérítési követeléseket, és a m sor folytatódhatott tovább. (Csupán néhány lap újságírójának volt bátorsága arról cikkezni, hogy etikátlan pénzt húzni egy olyan rettenetes eseményb l, amelynek során több tucat ember vesztette életét, de a Synsoundot csak a haszon, a közönséget pedig csak a brutalitás érdekelte, így ezek az „ízlésesked " megnyilvánulások nem kerültek a tömegek figyelmének középpontjába.) *** Ugyanazon a napon, amikor az új Helltones el ször fellépett a véres show-val, a Synsound egy másik, a droidbanda rajongóinál el kel bb közönség számára épült koncerttermében sor került Damon Eddington, a

fiatalon elhunyt zeneszerz utolsó, korszakalkotó m vének, a szimfónia sbemutatójára. A terem nem volt nagy, csupán kétszáz ember befogadására tervezték, de a kényelmes fotelek, a falakat borító fekete bársony, a dekoráció és a technikai eszközök min sége arra utalt, hogy ezek az emberek különleges anyagi helyzetük, pozíciójuk, származásuk, vagy foglalkozásuk miatt részesülnek abban a megtiszteltetésben, hogy a világon els ként hallhatják a m vet. Michael Brangwen behúzódott a színpadi függöny mögé, idegesen lesimította sz haját, majd a hátsó folyosón keresztül elindult a f bejárat irányába. A jegykezel nek elég volt megmutatnia a Synsound-igazolványt ahhoz, hogy beléphessen. Szeretett volna felüvölteni, hogy részt vett a csoda megalkotásában; tudatni akarta a világgal, hogy neki is köze van a produkció elkészítéséhez. Szinte megfojtotta az anonimitás, és kezdte megérteni, hogy ez az érzés milyen borzalmas lehetett egy olyan zseni számára, mint Eddington volt. (Magában még mindig zseninek tartotta Damont, bár biztosra vette, hogy elmebeteg is volt.) Húsz perc volt hátra a m sor kezdetéig. Michael egyre idegesebb lett. Kevesebb mint fél óra múlva már érzékelni lehet a szimfónia hatását, meg lehet állapítani, hogy volt-e eredménye az Eddington-projektnek, Mozart világra hozatalának, annak a rengeteg áldozatnak, és az elmúlt három hónap kemény munkájának. Ahogy a gyülekez néz k között gyelgett, felismert néhány arcot. Egy kicsit elszontyolodott, amikor megpillantott néhányat a város legkegyetlenebbnek tartott kritikusai közül. A hivatásos ítészek arca elárulta, megvan a véleményük Damon Eddington munkásságáról, és nem tartoznak éppen a rajongói közé. Brangwen belépett a koncertterembe. Távol maradt a legillusztrisabb vendégek számára fenntartott els soroktól. Leült, megpróbált beleolvadni a környezetébe. Bízott benne, hogy senki sem fogja felismerni. Nem kellett rettegnie. A kétszáz fotel közül alig harmincat foglaltak el; a terem szinte kongott az ürességt l. A néz k többsége udvarias türelemmel, némán várakozott, de voltak, akik halkan beszélgettek szomszédaikkal. Michael nem bírt tovább a helyén maradni. Felállt, sétálgatni kezdett a sorok között; abban reménykedett, sikerül elcsípnie egy-két szót. Az egyik sor szélén két férfi és egy n ült. Michael közömbösséget színlelve leült mögéjük, és a fülét hegyezve figyelt.

– Ez az Eddington – mondta a fiatal, fekete férfi –, ez valami síbalesetben halt meg, nem? – Igen, igen! – felelte a n . – Szegénynek úgy összetört a feje, hogy zárt koporsós temetése volt. Michael szomorúan elmosolyodott. Síbaleset? Amikor életében nem volt síléc a lábán? Valami okosabbat is kitalálhattak volna a Synsound hivatásos problémamegoldói! *** Yoriku, amikor belépett az ajtón, azonnal meglátta Jarlath Keene-t és partnerét. A fiatal férfi úgy elmerült a hölggyel folytatott társalgásban, hogy nem vette észre t, csak akkor nézett fel, amikor kísér jével együtt megállt mellette. – Jarlath – mondta Yoriku selymes hangon. Kezet nyújtott. Keene talpra szökkent, és az arcán máris megjelent az a széles mosoly, amit kizárólag a felettesei számára tartogatott. Kezet fogtak. Yoriku hosszan a fiatal férfi szemébe nézett; éreztetni akarta vele, hogy átlát rajta, ismeri kisded játékait, és azt is, hogy helyteleníti a legutóbbi húzását. Ezért a kalandért olyan árat kellett fizetnie, amit már nem tartott elfogadhatónak. Már korábban elhatározta, hogy ez lesz az az este, amikor mindörökre megsemmisíti azt az ingatag alapot, amelyre Keene az életét építette. Senki sem pótolhatatlan, és mindenkinek meg kell kapnia méltó jutalmát, vagy éppen büntetését. – Örülök, hogy látom, Yoriku! – Keene arca boldogan sugárzott. A mellette ül n re mutatott. – Ismerje meg Rilette-et! – A barna n cske udvariasan elmosolyodott, és gyanakvó tekintettel mérte végig Yorikut. A japán kissé elfordította a fejét. Megpillantotta a mankókra támaszkodva, tanácstalanul álldogáló Darcy Vance–ot, akinek meggy lt a baja a fotelsorok közötti lépcs vel. Yoriku odasietett hozzá. – Engedje meg, hogy segítsek, Miss Vance – mondta. – Jöjjön... Örülök, hogy láthatom. Komolyan aggódtunk ön miatt. – K – köszönöm – dadogta a n , és Yoriku segítségével leült Keene partnere mellé. A japán alaposan, de felt nés nélkül végigmérte. Darcy Vance alig hasonlított korábbi önmagára. Lefogyott, a szeme mintha belesüppedt volna a koponyájába, az arca felpuffadt.

A haját is másként hordta: a tarkóját és a halántékát kopaszra borotváltatta, a feje tetején meghagyott sávból göndör tincsek ereszkedtek alá. Az új stílus túl radikális volt egy olyan komoly tudós számára, amilyennek Yoriku t tartotta. A japán érezte, Darcyra komoly hatást gyakorolt a legutóbbi munkája, és az a különös, magát m vésznek, zenei zseninek tartó rült, az az Eddington. Lehet – t dött –, hogy pár hónap, esetleg egy-két év múlva is úgy végzi majd, mint Eddington. Drogos lesz, és megszállottjává válik egy lénynek, amit se megérteni, se kontrollálni nem tud. Damont nem sajnálta, mindig is úgy érezte, a m vészete oltárán fogja feláldozni az életét, Darcyért viszont kár lett volna. Az üzletágban eltöltött évtizedek során Yoriku megtanulta, hogy a zenészek, a m vészek gyenge emberek. Gyengék és kijátszhatók. Eddingtonnal is milyen egyszer volt az egész! Ahiro úgy intézte, hogy egy pemp sfiola kicsússzon Ken Petrillo zsebéb l, és azt Damon meglássa. El re lehetett tudni, hogy a zeneszerz nem bír majd ellenállni a csábításnak. Ennyi volt az egész... Az a bohóc, Jarlath Kenne meg azt hitte, hogy minden szálat tartott a kezében! Eddington a pemp hatására megváltozott, elhatalmasodott rajta az rület. Elvesztette a józanságát, csak az általa szentnek tartott cél érdekelte, amit végül el is ért. Yoriku tudta, teljesen mindegy, hogy a kritikusok mit mondanak, a Gy lölet szimfóniája, vagyis a Gy lölet rekviem (az új elnevezés Michael Brangwent l származott) sikeres lesz, és iszonyúan sok pénzt fog termelni a Synsoundnak. Okos promóció, ügyes újságcikkek és reklámklipek kellenek csak ahhoz, hogy az emberek elhigygyék, tetszik nekik a m . Mert – ellentétben a közhiedelemmel, és az olyan pojácák vélekedésével, mint Keene – a multicégek nem azzal termelik a profitot, hogy kielégítik a tömegek igényét, sokkal inkább azzal, hogy kialakítják azt. Mondd meg az embereknek, mire van szükségük, és ha elég hihet en beszélsz, vágyni fognak a termékedre. Ilyen egyszer az egész. A rekviem sikeréhez Eddingtonnak akkor sem lenne köze, ha élne. Észrevette, hogy Darcy, Jarlath és az a n cske, Rilette t nézi. Yoriku elmosolyodott, majd a partnere felé fordult. Korábban sosem méltatta Jarlathot arra, hogy bemutassa neki a barátait, bevezesse a „bels köreibe"; nem tartotta egészségesnek, ha a f nök „vegyül" az alkalmazottakkal. Most azonban más volt a helyzet, mert zavarba akarta hozni a nyálas kis rohadékot.

Yoriku kísér je különös ruhát viselt. Valójában nem is ruha volt, inkább egy végtelen hosszúságú fekete sál, amit ravasz módon a testére és az arcára tekert. Messzir l úgy nézett ki, mint egy fekete, átkozottul csinos múmia. A japán jelzésére nekilátott, hogy lefejtse a fejér l a bársonysávokat. Keene érdekl dve figyelte a m veletet. Yoriku mosolyogva nézte a fiatalabb férfit. – A partnerem – mondta – éppen most fejezett be egy komolyabb megbízást. Tudja, amolyan üzlettel kapcsolatos feladatot. Ma este azért jött el, hogy meghallgassa a rekviemet, amelynek létrehozatalában a bátyja is komoly szerepet játszott. A bátyja, aki már nem él... Mondja, Keene, emlékszik még Ahiróra? – Yoriku tekintete hirtelen megváltozott, az arca olyan lett, mint egy ragadozóé, amely megpillantja a védtelen prédát. Keene mereven biccentett. Darcy érdekl dve kihúzta magát. Rilette, amikor megpillantotta a csodaszép keleti n arcát, elvörösödve a színpad felé fordult. Rá kellett döbbennie, nem a legvonzóbb hölgy a társaságban. Yoriku következ megjegyzése még jobban megtépázta a hiúságát, és a féltékenység lángját is fellobbantotta. – Úgy tudom, Jarlath, már találkozott a hölggyel... *** Keene megszédült. Az agyában felüvöltött egy hang: „ Veszély!" Yoriku hangosan felnevetett. A keleti n arcáról lekerült az utolsó bársonysáv is. A n Keene-re nézett. A férfinak egy sötét szoba jutott eszébe, aztán úgy érezte, mintha valami mágikus eszköz kiszippantotta volna a leveg t a tüdejéb l. Úgy fuldokolt, mintha m anyag zsákot húztak volna a fejére. Yoriku még mindig mosolygott, de a szemében valami kegyetlen t z lobogott. Keene agya kétségbeesett igyekezettel próbálta feldolgozni az információkat. Mit is mondott Yoriku? Mit csinált a n ? Valamilyen megbízást teljesített? Édes Jézus, ez a szemét egész végig ismerte a terveimet! Mindenr l tudott, és mindent úgy alakított, hogy... Ez átvert! Mocskosul átejtett!

– Jarlath Keene-t már ismered, drágám – fordult Yoriku a csodaszép n felé. – Jarlath, itt... – Mina. *** Michael sehogy sem találta a helyét a néz téren. Ismét felállt, és visszaosont a színpadra, a függöny mögé, onnan figyelte a lassan (túlságosan lassan!) gyülekez közönséget. Közben azon töprengett, vajon Eddington vajon mit érezne, ha meglátná, hogy kik ülnek az els sorban. Jarlath Keene az ügyeletes barátn jével; Yoriku, a cég legnagyobb fejese. Darcy Vance. Jeles társaság. Az a bolond biztos örülne... Már a m sorfüzet szövege is sokat sejtetett: Gy lölet-rekviem – a fiatalon elhunyt Damon Eddington utolsó szimfóniája! A befejezetlen m vet összeállította és szerkesztette: Michael Brangwen. Brangwen mély lélegzetet vett, és ismét kilesett a közönségre. Vajon mit szólnának akkor, ha ismernék a szimfónia keletkezésének körülményeit? Vajon akkor is ilyen nyugodtan ülnének a helyükön, ha tudnák, hogy Ahiro milyen b ncselekményeket hajtott végre a tojás megszerzése érdekében? Mi lenne, ha kiderülne, hogyan jöhetett világra a Mozartnak elnevezett idegen lény? Mit szólnának a most még fanyalgó kritikusok, ha valaki elmondaná nekik, milyen áldozatot hozott Ken Petrillo, az egykor tehetségesnek tartott gitáros? És ha kiderülne, hogy hány ártatlan embernek kellett elpusztulnia Mozart miatt? Michael elfordult, lehunyta a szemét, és lehajtotta a fejét. Lelki szemei el tt felvonultak a hátborzongató történet szerepl i; újra hallotta a hangokat, a sikolyokat, a MedTeches fiúk fegyvereinek dörgését. Látta, ahogy Mozart savat fröcskölve a koncertterem padlójára omlik miután több tucat emberrel végzett, és látta Darcy Vance arcát, miután el került abból az istenverte lyukból... Úgy belemélyedt az emlékek felidézésébe, hogy észre se vette, mikor kapcsolták le a fényeket. A szimfónia els taktusaira kapta fel a fejét. Egy-két másodpercig szobormereven állt, majd a színpad közepére

húzódott, és leült a padlóra. A függöny mögött gubbasztva, üveges tekintettel hagyta, hogy a pengeéles hangok, a vicsorgások, a rikoltások, a morgások, a hörrenések egyvelege varázslatos hangsz nyeggé változzon, a hátára vegye, és olyan messzeségekbe röpítse, mint korábban még soha, egyetlen más zenem sem. Nem tudta, mikor eredtek el a könnyei. A szeme elhomályosult, az érzések és az emlékek súlyos teherként gy rték maguk alá. Azokban a percekben valóban átérezte azt, amit Eddington, ez a könyörtelen, brutális zseni el re, ki tudja hányszor átélt annak a monumentális m nek a megálmodása és létrehozatala közben, amelyet a szerz saját, szinte és lélekfacsaró halálsikolya zárt...

Epilogus 2125 tavasza A tavasz ígéretes melege nem szüntette meg az Anyakirályn templomának dermeszt hidegét. A betört ablakokra találomszer en felszegeit deszkák nem a nap jét, inkább a nedvességet, a mindent belep mohának megfelel táplálékot biztosító szürke nyirkosságot szívták magukba. Az épület el tti nyitott csatornanyílásokból csobogás hallatszott és irgalmatlan b z áradt. A járda mellett mocskos patakokban folyt az es víz. Az épületben, a falak mellett drogosok kuporogtak. Üres tekintettel várták a csodát; az ajtót bámulták, amelyen el re meghatározott id pontokban, naponta néhány alkalommal kilépett a prédikátoruk. El fordult, hogy néhányan nem bírták kivárni a következ alkalmat, és nekiestek a vastag, er s faajtónak. Hiába er lködtek, akkor sem bírták volna beszakítani, ha történetesen nem anyagért remeg , elcsigázott, a pemp által a végletekig meggyötört és kiszipolyozott szenvedélybetegek, hanem erejük teljében lév fiatalok lettek volna. Mocskos emberek a mocskos padlón, a levedz , barnás foltokkal tarkított fal mellett. Lehajtott fejek, merev tekintetek, reszket kezek. Csosszanások. A szakadt, lyukas talpú bakancsok között vígan rohangáló csótányok. Ürülékszag. Bomló hús b ze. A rothadás, a pusztulás, a széthullás szaga. Ez volt az otthona annak a n nek, aki egykor a Darcy Vance nevet viselte. Addig a bizonyos estéig, Damon szimfóniájának, a Gy löletrekviemnek bemutatójáig minden rendben volt. A sebei lassan gyógyultak, de a Synsound igazán nagyvonalúan bánt vele. A cég állta a kórházi kezelés számláját, és fájdalomdíj gyanánt a rendelkezésére bocsátott egy olyan összeget, amib l szerényen, de kényelmesen eléldegélhetett egy darabig. Szüksége volt a pihenésre, és nem csak a lába miatt. Az Eddingtonprojekt, és f ként az az utolsó nap mintha minden er t kiszárított volna a lelkéb l. Fel kellett tölt dnie, energiát kellett gy jtenie. Nagyokat aludt, rengeteget evett, ha volt kedve, foglalkozott egy keveset a munkájával, de leginkább csak szórakozott.

Vagyis: szórakozni próbált. Nem igazán sikerült a dolog; folyamatos hiányérzet gyötörte. A helyzet akkor sem változott meg, amikor egy nap visszatért a Synsound droidjavító laborjába, hogy folytassa a munkáját. Egész nap valami éhségszer érzés kínozta. Hazafelé menet (még mankóval járt, de már egész szépen elboldogult) aztán összetalálkozott azzal a bizonyos emberrel. – Tudom, mire van szüksége, és azt is tudom, hol kaphatja meg. Csak ennyit mondott, de ezzel a néhány szóval rengeteget ígért. A rongyos, büdös, csontos arcú, hosszú hajú fickóról Ken Petrillo jutott eszébe, a drogos, aki feláldozta az életét azért, hogy Mozart világra jöhessen. Mozart... Amikor a koncert estéjén újra meghallotta azokat a hangokat, a hátborzongató, félelmetes, szenvedéllyel teli rikoltásokat és sikolyokat, rádöbbent, hogy az a néhány hét volt élete csúcspontja, amelyet az idegen lény közelében tölthetett. Úgy érezte, Mozart pusztulásával kiszakadt bel le egy darab, egy pótolhatatlan szerv, valami, amit semmi, semmi sem helyettesíthetett. Szédelegve, a különös éhségt l meggyötörve követte a hosszú hajú fickót. Nem tudta volna megmagyarázni, miért teszi; egyszer en úgy érezte, mennie kell. Félt, de azzal bátorította magát, hogy ha azt a bizonyos napot sikerült túlélnie, most sem eshet baja. Követte a férfit, és... És nem esett baja – azon kívül, hogy mindent elvesztett. Mindent, amit korábban a sajátjának mondhatott. A lakását. A tárgyait. A személyiségét. A nevét. – Tudom, mire van szüksége, és azt is tudom, hol kaphatja meg. Az els pillanatban azt hitte, a fickó drogdíler, de aztán rájött, ráérzett, hogy itt valami másról, valami komolyabb dologról van szó. Amikor aztán a férfi bevezette a templomba, és beállította az oltár el tt toporgó drogosok közé, akik sorban a prédikátor elé járultak, hogy átvegyék napi, szent adagjukat... Abban a percben Darcy Vance úgy érezte, a sors akarta, hogy találkozzon a furcsa emberrel. – In nomine Matri Regina. Amikor rákerült a sor, odabicegett a prédikátor elé. Nem nyújtotta a kezét a pemp sfioláért.

– Nem, nekem valami másra van szükségem – mondta alig hallató hangon. – Valaki azt mondta, itt megkaphatom... azt a bizonyos dolgot. Az ápolt külsej prédikátor, a mocskos drogosok megment je, a romlás templomának vezet je, aki addig csak a saját, személyes pokluk tüzén pörköl , nevetséges kis vágyaktól vezérelt szerencsétlenekkel találkozott, úgy nézett a n szemébe, mint aki mindent ért. – Igen. így van. – A hangja lágy volt, selymes, kulturált, a pillantása delejes. – Azt hiszem, segíthetek neked. – A fejével az ajtó felé biccentett. – Menj be oda, és várj meg. Az istentisztelet után beszélgetünk. In nomine Matri Regina... A szertartás után valóban elbeszélgettek. Hosszan, nagyon hosszan. Ezután nem sokkal meghalt Darcy Vance, de megszületett Jariah, az Anyakirályn szent egyháza manhattani ágának els n nem prédikátora. Az ajtó mögött él n , Jariah, akit egykor Darcynak hívtak, úgy érezte, teljessé vált az élete. Nem tudta, de nem is kutatta, kik támogatják az egyházat, kik biztosítják folyamatosan a pemp adagokat. Azzal sem foglalkozott, hogy ezeknek az ismeretleneknek mi a céljuk a drogosokkal; csak és kizárólag az érdekelte, hogy tegyen valamit az Anyakirályn ért, és id nként hallhassa azokat a csodálatos, földöntúli gyönyört okozó sikolyokat. Szakított korábbi életével, sosem tért vissza abba a világba, ahol Darcy Vance-ként élt. A drogosok, a hív k Jariahnak, vagy a sokkal tiszteletteljesebb „Biceg Asszony" néven szólították. El fordult, hogy róla beszélgettek; megpróbálták megfejteni, hol és hogyan szerezte a lábára azt a furcsa alakú sebhelyet. A találgatások sosem voltak olyan vadak, mint a valóság. Éjszakánként, miután elvégezte napi teend it és pihenni tért, a Biceg Asszony visszavonult egyszer kis szobájába, és füstöl rudat gyújtott az Anyakirályn képe el tt. Ahogy végzett a kötelez tiszteletadással, lefeküdt. Mindig ugyanarról álmodott: egy rég halott lényr l, egy valódi vészr l, akit egy másik zseni után Mozartnak neveztek el... vége