Lauren Olivér. Lauren Oliver. Ciceró Könyvstúdió. Csak Könyvek

Lauren Olivér

Lauren Oliver

Ciceró Könyvstúdió

Csak Könyvek http://torteneteim.ucoz.hu

Ez a történet a képzelet szüleménye. A karakterek, események és párbeszédek teljes mértékben a szerzőfantáziájának teremtményei, így nem tekinthetők valósnak. Bármely hasonlóság létező eseményekhez vagy személyekhez, akár élőkhöz, akár holtakhoz, csakis a véletlen műve lehet. FÖLDRAJZI ADALÉK A MAINE ÁLLAMBELI PORTLANDDEL KAPCSOLATBAN:

Habár a regényben szereplő nagyobb földrajzi tájegységek zömmel valóban léteznek (úgymint a Tukey’s Bridge, a Cove, a Munjoy Hill és a Deering Highlands vidéke), sőt alkalmam is nyílt gyönyörködni bennük a könyv írása közben, a legtöbb (ha nem az összes) utca, látványosság, tengerpart és egyetem a saját képzeletem szüleménye. Portland lakóinak üzenem: kérem, bocsássák meg, hogy ilyen szabadon alakítottam csodálatos városukat, és hamarosan visszalátogatok. A mű eredeti címe DELIRIUM

Fordította: HEINISCH MÓNIKA ISBN 978 963 539 756 3

©Lauren Oliver, 2011 © Heinisch Mónika, Hungarian translation, 2011 © Ciceró Könyvstúdió, magyar kiadás, 2011 Kiadta a Ciceró Könyvstúdió Kft., a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja 1054 Budapest, Kálmán Imre u. 21. / Telefon: 36-1-329-0879 e-mail: [email protected] / www.cicerokonyvstudio.hu Felelős kiadó: Földes Tamás / Felelős szerkesztő: Till Katalin Műszaki vezető: Vaisz György / Korrektor: Juhász Péter A Ciceró Könyvstúdió könyveinek terjesztője a Talentum Kft. 2046 Törökbálint, DEPO II. / Tel.: 06/23-332-105 Fax: 06/23-232-336 Tördelés: (VaGy) Nyomdai előállítás: Borsodi Nyomda Kft., Miskolc, 2011 Felelős vezető: Ducsai György

Azoknak az embereknek, akik a múltban engem is megfertőztek az amor deliria nervosa nevű kórsággal – ti tudjátok, kik vagytok. Azoknak, akik a jövőben fognak megfertőzni – nagyon szeretnem már tudni, kik vagytok. Mindkét esetben: köszönöm nektek.

Azok a legveszélyesebb betegségek, amelyek elhitetik velünk, hogy jól vagyunk. – Shhh Könyve, 42. példabeszéd

Immár hatvannégy éve annak, hogy az elnök és a Konzorcium betegségnek nyilvánította a szerelmet, és negyvenhárom éve annak, hogy a tudósok megtalálták a gyógyszerét. A családom összes többi tagja átesett már a kúrán. A nővérem, Rachel, kilenc éve kigyógyult. Olyan régóta nem szenved tőle, hogy állítása szerint nem is emlékszik a tünetekre. Az én kezelésem pontosan kilencvenöt nap múlva, szeptember 3-án esedékes. A születésnapomon. Sokan félnek a kúrától. Egyesek tiltakoznak is ellene. Én nem félek tőle. Sőt, alig várom. Már holnap alávetném magam, ha lehetne, de be kell hozzá tölteni a tizennyolc éves kort, bizonyos esetekben még többet is, és a tudósok csak ekkor tudnak beavatkozni. Ha korábban végeznék a kúrát, nem volna hatásos, mi több, komoly gondokat is okozhat: agykárosodást, részleges bénulást, vakságot vagy még súlyosabb problémákat. Bele sem merek gondolni, milyen lehet a kórságtól sújtva járni-kelni a világban. Esküszöm, néha érzem, ahogy romlott táplálékként, például keserű tejként, kavarog a gyomromban. Piszkosnak érzem magam tőle. Hisztis gyerekekre emlékeztet. A dackorszakot juttatja eszembe, amikor a kislányok a járda kövét karmolják, a hajukat tépik, vagy köpködnek. Meg persze anyám is eszembe jut róla. 7

A kúra után örökre boldog és védett leszek. Ezt mondja mindenki, a tudósok és a nővérem, sőt még Carol nénikém is. Megkapom a kúrát, aztán összehoznak egy fiúval, akit a kiértékelők választanak ki számomra. Pár év múlva összeházasodunk. Újabban az esküvőmről álmodom. Egy fehér kupola alatt állok virágfüzérrel a hajamban. Valakinek fogom a kezét, de valahányszor odafordulok hozzá, elhomályosodik az arca, mint amikor egy kamera nem fókuszál rendesen, így nem látom a vonásait sem. A keze azonban hűvös és száraz, a szívem pedig nyugodtan dobog a mellkasomban – és álmomban tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy mindig ugyanolyan rendezett ritmusban fog dobogni, soha nem akar majd kiugrani a helyéről, nem tombol, csak higgadtan, kitartóan lüktet, amíg meg nem halok. Védett lesz, és nem érinti meg a fájdalom. Persze nem volt mindig ilyen egyszerű az élet. Az iskolában azt tanultuk, hogy régen, a sötét időszakokban, az embereknek fogalmuk sem volt róla, micsoda halálos betegség a szerelem. Sokáig egyenesen jó dolognak tartották, csodálták, és vágytak rá. Ami azt illeti, részben ezért ilyen veszélyes: úgy hat az agyra, hogy az ne tudjon tisztán gondolkodni, vagyis ésszerű döntéseket hozni a saját érdekünkben. (Ez a tizenkettes számú tünet, amit A biztonság, egészség és boldogság kézikönyve, más néven Shhh Könyve felsorol az amor deliria nervosáról szóló fejezetben.) Az akkortájt élő emberek más betegségeket tartottak veszélyesnek – a stresszt, a szívbajt, a szorongást, a depressziót, a magas vérnyomást, az álmatlanságot vagy a bipoláris zavart –, és nem fogták fel, hogy ezek általában csak különféle tünetei az amor deliria nervosdnak. Persze még mi, amerikaiak sem szabadultunk meg teljesen a delíriumtól. Amíg a kúrát nem tökéletesítik, és nem garantálják biztonságosságát a tizennyolc év alattiak számára is, addig nem leszünk maradéktalanul védettek. A kórság itt ólálkodik körülöttünk észrevétlen, alattomos, fojtogató nyúlványaival. Számtalan beteget láttam, ahogy bevonszolják őket a kezelésre: annyira meggyötörte és tönkretette őket a szerelem, hogy kis híján kinyomták a saját szemüket, vagy inkább felnyársalták volna magukat a laboratórium szögesdrót kerítésére, mintsem hogy nélküle éljenek. 7

Évekkel ezelőtt egy lánynak sikerült kiszabadulnia és kiszöknie a laboratórium tetejére. Gyors és hangtalan volt a zuhanása. Ezután napokig mutatta a tévé a halott lány arcát, hogy emlékeztessen a delírium veszélyeire. Nyitva volt a szeme, és furcsa szögben kitekeredett a nyaka, de máskülönben, ha csak a járdán pihenő álla szögét néztük, úgy tűnhetett, mintha szunyókálni feküdt volna le. Meglepő módon kevés vér látszott körülötte – pusztán a szája sarkából szivárgott némi sötét folyadék. Kilencvenöt nap, és védett leszek. Természetesen én is aggódom. Nem tudom, fájni fog-e. Túl akarok lenni rajta. Nehéz türelmesnek maradnom. Nehéz nem félni, amíg nem vagyok biztonságban, habár a delírium eddig még elkerült. Azért ideges vagyok. Állítólag a régi időkben az emberek megőrültek a szerelemtől. Ez már önmagában is elég rossz. Shhh Könyvében bőven lehet olyan történeteket olvasni, amelyekben elvesztett szerelmük miatt haltak meg az emberek, vagy azért, mert soha nem élhették át ezt az állapotot. Ez rémiszt meg a legjobban. Ez lehet a legelvetemültebb gyilkos a világon: akkor is végez az áldozattal, ha megérinti, és akkor is, ha nem.

8

Szüntelenül óvakodnunk kell a betegségtől; nemzetünk, népünk, családunk és elménk egészsége függ lankadatlan éberségünktől. – „Alapvető egészségügyi intézkedések”, A biztonság, egészség és boldogság kézikönyve, 12. kiadás

A narancs illatáról mindig a temetés jut eszembe. A saját kiértékelésem napjának reggelén ez az illat ébreszt fel. Ránézek az órára az éjjeliszekrényen. Hat órát mutat. Szürke odakint a fény, éppen csak az első napsugarak nyúlnak be a hálószobába, amit az unokatestvérem, Marcia két gyerekével osztok meg. Grace, a fiatalabb a dupla ágyon kuporog felöltözve, és engem néz. Egyik kezében egy egész narancsot tart. Parányi gyerekfogaival úgy próbálja rágcsálni, mint egy almát. Majdnem felfordul a gyomrom, és be kell hunynom a szemem, nehogy eszembe jusson a meleg, szúrós ruha, amit anyám temetésén kellett viselnem. Nem akarok a beszélgetések morajára emlékezni, miközben egy nagy, durva kéz narancsokat ad nekem, hogy csöndben maradjak. Négy narancsot ettem meg a temetés alatt, egyik gerezdet a másik után, míg végül csak egy halom narancshéj maradt az ölemben. Akkor azokat kezdtem rágcsálni kínomban, mert a keserű íz segített távol tartani a könnyeket. Kinyitom a szemem, mire Grace odahajol hozzám, és odanyújtja a narancsot.

9

– Ne, Gracie! – Lerúgom magamról a takarót, és felállok. A gyomrom úgy szorul össze és ernyed el, akár egy ököl. – Ugye tudod, hogy a héjat nem szabad megenni? Tovább pislog rám nagy, szürke szemével, és nem szól semmit. Sóhajtok, és visszaülök mellé az ágyra. – Tessék! – mondom, és megmutatom neki, hogyan kell meghámozni a narancsot a körmével. Az ölébe dobálom a kanyargós, narancssárga héjdarabokat, miközben minden erőmmel próbálom kizárni a szagát a tudatomból. Grace némán figyel. Amikor befejezem, úgy fogja meg a meghámozott narancsot, mint egy törékeny üveggömböt. Nógatni kezdem. – Gyerünk, edd meg! – Grace viszont csak nézi a gyümölcsöt, ezért sóhajtva visszaveszem, és szétválasztom a gerezdeket. Közben a lehető leglágyabb hangon suttogok neki. – Tudod, mindenki barátságosabb lenne veled, ha néha mondanál valamit. Nem válaszol. Nem mintha számítanék rá. Carol nénikém a születése óta, azaz hat éve és három hónapja nem hallott tőle egy szót sem – mi több, egyetlen szótagot sem. Úgy hiszi, valami gond van az agyával, ám az orvosok eddig semmi bajt nem találtak. „Buta, mint a föld” – mondta nemrég tárgyilagosan, miközben Grace egy élénk színű kockát forgatott a kezében, mintha valami gyönyörű és csodálatos tárgy volna, amely épp átalakulóban van. Felállok, és odamegyek az ablakhoz, hogy távolabb legyek Gracietől, a nagy, bámuló szemétől és vékony, fürge ujjaitól. Sajnálom őt. Marcia, Grace anyja már meghalt. Mindig azt hangoztatta, hogy egyáltalán nem akart gyereket. Ez a kezelés egyik hátránya; a deliria nervosa hiányában sokan ízléstelennek tartják a szülői szerepet. Szerencsére ritka a teljes elhidegülés – vagyis az, hogy egy anya vagy egy apa képtelen legyen nonnális, kötelességtudó és felelős szülői szerepet felvállalni, és végül megfojtsa a gyerekeit, ráüljön a légcsövükre, vagy összeverje őket, amikor sírnak. Marcia számára azonban két gyereket írtak elő a kiértékelők, és ez akkortájt jó döntésnek tűnt. A családja magas pontszámot ért el a stabilitási skálán az éves áttekintéskor. Tudós férje nagy megbecsülésnek örvendett. Egy hatalmas házban laktak a Winter

10

Streeten. Marcia mindennap kifogástalan ebédet főzött, és szabadidejében, hasznos elfoglaltságként, zongoraórákat adott. Persze amikor Marcia férjét meggyanúsították azzal, hogy szimpatizáns, hirtelen minden megváltozott. Marciának a gyerekeivel, Jennyvel és Grace-szel, vissza kellett költöznie az anyjához, Carol nénikémhez. Az emerek összesúgtak a hátuk mögött, és mutogattak rájuk. Grace erre már nem emlékezhet, habár azon is csodálkoznék, ha bármilyen emléket őrizgetne a szüleiről. Marcia férje eltűnt, mielőtt a tárgyalása megkezdődhetett volna. Valószínűleg jól tette. A tárgyalások általában csak színjátékok, hiszen a szimpatizánsokat mindenképpen kivégzik. Ha mégsem, akkor a Kriptába kerülnek, három élethossziglani büntetéssel, háttal egymásnak kötözve. Ezt természetesen Marcia is tudta, és Carol néni szerint azért állt meg a szíve pár hónappal a férje eltűnése után, mert ő került a vádlott helyébe. Aznap, amikor megkapta a hivatalos értesítést, éppen az utcán sétált, és egyszer csak… Bumm! Szívinfarktus. A szív törékeny dolog. Ezért kell nagyon vigyázni rá. Érzem, hogy nagy hőség lesz ma. Már a hálószobában is meleg van, és amikor kinyitom az ablakot, hogy kiszellőztessem a narancs szagát, szinte arcul csap a sűrű, nehéz levegő. Mély lélegzetet veszek, és beszívom a tengeri alga és a nedves fa tiszta illatát. Sirályok vijjogását hallom, amelyek vég nélkül köröznek valahol az alacsony, szürke, lejtős tetejű házak mögött elterülő öböl felett. Odakint valaki beindítja egy autó motorját. Megriadok a hangra, szinte felugrom. – Ideges vagy a kiértékelésed miatt? Megfordulok. Carol nénikém áll az ajtóban, összekulcsolt ujjakkal. – Nem – válaszolom, bár tudom, hogy ez hazugság. A nénikém elmosolyodik, röpke, halvány, futó mosollyal. – Ne aggódj! Mindent rendben fognak találni. Zuhanyozz le, majd segítek megcsinálni a hajadat. Útközben átvehetjük a válaszaidat. – Oké. A nagynéném tovább nézi az arcomat. Feszengeni kezdek, és belevájom a körmeimet a hátam mögött fekvő ablakpárkányba. Mindig utáltam, ha bámulnak. De természetesen hozzá kell szoknom. A vizsgán négy kiértékelő fog bámulni majdnem két órán keresztül. Egy vékony, félig áttetsző, műszálas köpeny lesz rajtam, olyasféle, amilyet a kórházakban adnak, így a testem minden részét láthatják majd. 11

– Azt mondanám, hetes vagy nyolcas – folytatja a nénikém lebiggyesztett szájjal. Jó kis pontszám, elégedett lennék vele. – De nem kapsz hatosnál jobbat, ha nem tisztálkodsz. Nemsokára vége az utolsó évnek, és a kiértékelés lesz a végső vizsgám. Az utóbbi négy hónapban letettem a többi vizsgát – matekból, természettudományokból, nyelvtanból a szóbelit és írásbelit, szociológiából, pszichológiából és fotográfiából (választható tárgyként) – és a következő hetek során megkapom az összes osztályzatot. Biztos vagyok benne, hogy alkalmas leszek a továbbtanulásra. Mindig jó tanuló voltam, így az egyetemi vizsgáztatóknak, miután elemezték az erősségeimet és a gyengeségeimet, semmi okuk nem lesz eltanácsolni engem az egyetemtől vagy főiskolától. A kiértékelés lesz az utolsó lépés ahhoz is, hogy megkapjam a páromat. Az elkövetkező hónapokban a kiértékelők elküldik majd a négy vagy öt lehetséges jelölt listáját. Az egyikük lesz a párom, miután lediplomáztam. (Feltéve persze, hogy minden vizsgán átmegyek. Azok a lányok, akik megbuknak, azonnal házasodnak, a középiskola végén.) A kiértékelők nagyon ügyelnek arra, hogy olyan emberrel párosítsanak össze, aki hasonló pontszámot kapott az elemzés során. Amennyire lehet, kerülik a nagy különbséget intelligenciában, vérmérsékletben, társadalmi háttér tekintetében, illetve korban. Persze néha rémtörténeteket is lehet hallani: volt például olyan, hogy egy szegény, tizennyolc éves lányt egy gazdag, nyolcvanéves férfihoz adtak hozzá. A lépcső megint visszataszítóan nyikorog, amikor Grace testvére, Jenny feljön rajta. Kilencéves, és a korához képest magas, viszont nagyon vékony: csupa szöglet és könyök, a mellkasa meg behorpad, mint egy agyonhasznált tepsi. Talán csúnya ilyet mondani, de nem kedvelem túlzottan. Ugyanolyan kiéhezett külseje van, mint az anyjának volt. Odaáll a nénikém mellé az ajtóba, és engem néz. Jómagam csak százötvenhét centi magas vagyok, ő viszont, elképesztő módon, csak pár centivel alacsonyabb nálam. Furcsa lehet, hogy a nagynéném és az unokatestvéreim előtt szégyenlősködöm, mégis valami forró, bizsergető viszketés kúszik fel a karomon. Tudom, hogy izgulnak a kiértékelésem miatt. Létfontosságú, hogy a megfelelő emberrel párosítsanak össze. Jenny és Grace még évekre van az elbírálástól. Ha jól házasodom, pár éven belül az egész családom meggazdagodhat, vagyis értékesebbé 12

válhat, és addigra talán a suttogás is elhal, amely négy éve lankadatlanul követ minket a botrány miatt, akár a száraz levelek zörgése a szélben: szimpatizáns, szimpatizáns, szimpatizáns. Ez csak árnyalatnyival jobb, mint a másik szó, amely anyám halála után követett még évekig, halk hörgésként morajlott a nyomomban: öngyilkosság. Folyton valahogy beoldalgott az életembe, az emberek suttogták, motyogták, köhécselték, szájuk elé tett kezükön keresztül szűrték ki, csukott ajtók mögött morogták. Csak álmaimban hallottam ordítva, sikoltva. Nagy levegőt veszek, majd lekuporodom az ágyamhoz, hogy kivegyem alóla a műanyag dobozt. Próbálok úgy mozogni, hogy a nagynéném ne lássa a remegésemet. – Lena ma megy férjhez? – kérdezi Jenny a nénémtől. A hangja mindig méhekre emlékeztet engem, amelyek mélán duruzsolnak a hőségben. – Ne kérdezz marhaságokat! – szól rá a nagynéném, de valójában nem is bosszankodik annyira. – Tudod, hogy nem mehet férjhez, amíg a kezelést meg nem kapja. Kiveszem a törülközőmet a dobozból, és felállok. A szám is kiszárad ettől a szótól: házasság. Mindenki megházasodik, amint befejezi az iskoláit. Ez a dolgok rendje. „A házasság rend és stabilitás, az egészséges társadalom alapköve.” (Lásd Shhh Könyve, „A társadalom alapjai”, 114. oldal.) A gondolatra mégis eszelősen vergődni kezd a szívem, mint egy pohár alá szorult rovar. Természetesen még soha nem érintkeztem egy fiúval sem – kezeletlenül tilos az ellenkező nemmel való érintkezés. Az igazat megvallva még nem is beszéltem egy fiúval öt percnél tovább, leszámítva az unokatestvéreimet, a nagybátyámat és Andrew Marcust, aki a nagybátyámnak segít a Stop-N-Save csemegeboltban, folyton az orrát túrja, és a zöldségkonzervek aljába törli a taknyát. Ha pedig nem teszem le a vizsgákat – kérlek, uram, könyörgöm, istenem, add, hogy átmenjek rajtuk –, férjhez kell mennem, ahogy kikezelnek, legfeljebb három hónapon belül. Ami azt jelenti, hogy akkor lenne a nászéjszakám is. Még mindig erősen érezni a szobában a narancs szagát, ezért újra felfordul a gyomrom. A törülközőbe temetem az arcom, és azon át lélegzem, nehogy elhányjam magam. 13

Lentről edénycsörömpölés hallatszik fel. A nagynéném sóhajt, és megnézi az óráját. – Egy órán belül indulnunk kell – mondja. – Jobb lesz, ha igyekszel.

14

Uram, segíts földbe gyökerezni lábunknak, Szemünket az útra szegezni, Ne feledkezz meg a bukott angyalokról, Akik repülés után sóvárogva Megperzselődtek a naptól, és olvadó szárnyakkal Zuhantak alá az óceánba. Uram, segíts földbe gyökerezni szememnek, Pillantásom az úton tartani, A botlásokat örökre elkerülni. – 24. zsoltár (az „Imádkozz és tanulj!” című fejezetből, Shhh Könyve)

A nagynéném ragaszkodik hozzá, hogy elkísérjen a laboratóriumokhoz, amelyek a többi állami épülettel együtt a rakpart mentén helyezkednek el: egy sor vakítóan fehér ház, fogsorként csillogva az óceán szürcsölő szája fölött. Kiskoromban, amikor Carolhoz költöztem, mindennap elkísért az iskolába. Anyámmal és nővéremmel együtt a határ közelében laktunk, ezért egyszerre nyűgözött le és félemlített meg a sok kanyargós, sötét utca, a szemét és a rothadt hal bűzével. Mindig azt kívántam, bárcsak fogná a kezemet, ám ő soha nem tette ezt meg, ezért jobb híján ökölbe szorítottam a kezem, és úgy lestem kordnadrágja barázdáinak hipnotizáló mozgását, rettegve a pillanattól, amikor az utolsó domb után felbukkan a St. Anne Lányakadémia repedezett, sötét kőtömbje, akár egy cserzett arc a rakparton dolgozó, ipari halászok tömegében. Elképesztő, mennyire megváltoznak a dolgok. Akkoriban megrémisztettek Portland utcái, és vonakodtam eltávolodni a nagynénémtől, mostanra viszont már csukott szemmel is eligazodnék a 15

város útvesztőjében, ma pedig semmi másra nem vágyom annyira, mint az egyedüllétre. Érzem a tenger illatát, noha az utcák kanyargó hullámzása javarészt eltakarja a szemem elől. Megnyugtat a víz felől érkező sós szél, amelytől sűrűnek és nehéznek érződik a levegő. – Ne feledd – cseng a fülembe a nagynéném hangja –, hogy tényleg kíváncsiak lesznek a személyiségedre, de minél általánosabb válaszokat adsz, annál nagyobb esélyed lesz a különféle pozíciók megszerzésére. Valahányszor a házasságról beszél, a nénikém Shhh Könyvéből idéz szavakat, olyanokat, mint „kötelesség”, „felelősség” és „állhatatosság”. – Értem – válaszolom. Egy busz robog el mellettünk. Az oldalára a St. Anne Akadémia sziluettjét rajzolták; gyorsan be is húzom a nyakamat, olyan élethűen jelenik meg előttem Cara McNamara és Hillary Packer arca a koszkeretes ablakokban, ahogy röhögve mutogatnak rám. Mindenki tudja, hogy ma lesz a kiértékelésem. Évente csak négyszer rendeznek ilyet, így jó előre le kell foglalni az időpontokat. Carol nénikém ragaszkodott hozzá, hogy kifessem magam, de én úgy érzem, mintha vaskos olajréteg borítaná a bőrömet. Az otthoni fürdőszobatükörben valami vízi lénynek láttam magamat, főleg mivel a hajamba is fémcsatok kerültek. Olyan lettem, mint egy hal, amelyiknek horgok akadtak a fejébe. Utálom a sminket; a szájfény ugyanúgy nem érdekelt soha, mint az öltözködés. A legjobb barátnőm, Hana bolondnak tart, de ez nem is csoda. Az ő külseje tökéletes, akkor is makulátlanul stílusos a megjelenése, ha csak megcsavarja a szőke haját, és feltűzi egy zilált kontyba. Ami engem illet, nem vagyok ugyan csúnya, de különösebben szép sem. Minden olyan átmeneti, kevert rajtam. A szemem se nem zöld, se nem barna, hanem valahol a kettő között van. Nem vagyok vékony, de kövér sem. Egyetlen dolgot lehet egyértelműen kijelenteni rólam: alacsony vagyok. – Ha isten ne adj’, az unokatestvéreidről kérdeznének, mondd azt, hogy nem ismerted őket igazán… – Aha. Csak fél füllel figyelek rá. Hőség van, júniushoz képest túlzottan is nagy a meleg, már úszik az izzadságban a derekam és a hónaljam is, habár kentem fel dezodort reggel. Jobb kéz felől feltűnik a Casco Bay, amit a Peaks Island és a kilátótornyairól híres Great Diamond Island 16

határol két oldalról. Ezeken túl már a nyílt óceán terül el – azon is túl pedig a betegség által romba döntött városok és országok húzódnak. – Lena! Figyelsz rám egyáltalán? Carol a karomra teszi a kezét, és maga felé fordít. – Kék – felelem, mint egy papagáj. – A kék a kedvenc színem. Vagy a zöld. A fekete morbid, a vöröstől idegesek lesznek, a rózsaszín gyerekes, a narancs túl bohó. – A szabadidődben mit szeretsz csinálni? Finoman kibújok a szorításából. – Már milliószor elmondtam! – Ez nagyon fontos, Lena! Talán az egész életed legfontosabb napja a mai. Sóhajtok. Az orrom előtt gépies nyikkanásokkal, lassan feltárul a laboratóriumhoz vezető kapu. Két sor áll az udvaron. Az egyik bejárat előtt a lányok, a másik előtt, úgy tizenöt méterre tőlük, a fiúk sorakoznak. Hunyorgok az erős napsütésben, úgy próbálom megtalálni az ismerősöket, de az óceán annyira elvakított, hogy többnyire csak fekete felhők úszkálnak a szemem előtt. – Lena! – noszogat a nagynéném. Nagy levegőt veszek, és előadom a handabandát, amit milliószor elpróbáltunk. – Szeretek az iskolaújságnak dolgozni. Érdekel a fotózás, mert szeretem, ahogy megragadunk és megőrzünk egy pillanatot az időben. Élvezem a barátaimmal töltött időt, például ha a Deering Oaks Parkba megyünk koncertet hallgatni. Futni is szeretek, sőt a tájfutócsapat helyettes kapitánya voltam két évig. Én vagyok az iskolai bajnok öt kilométeres távon. Gyakran vigyázok a családom legkisebb tagjaira, szeretem a gyerekeket. – Fintorogsz közben – figyelmeztet a nénikém. – Szeretem a gyerekeket – ismétlem, és mosolyt erőltetek az arcomra. Igazság szerint nem sok gyereket szívelek, Gracie-n kívül. Folyton csetlenek-botlanak, és hangosak, emellett mindent megfogdosnak, folyik a nyáluk, és bepisilnek. Ugyanakkor tudom, hogy egyszer majd saját gyerekeket is kell szülnöm. – Így már jobb – nyugtázza Carol. – Folytasd! 17

– A kedvenc tantárgyaim a matematika és a történelem – fejezem be. A nagynéném elégedetten bólint. – Lena! Megfordulok. Hana ebben a pillanatban száll ki a szülei kocsijából. Szőke fürtjei rakoncátlanul hullámzanak az arca körül, félig áttetsző tunikája lecsúszik egyik napbarnított válláról. Az összes, sorban álló fiú és lány észreveszi, és őt nézi. Hanának valamiféle hatalma van az emberek fölött. – Lena, várj! Hana vadul integetve rohan tovább az utcán. Mögötte lassú, keringő mozgásba kezd az autó: előre-hátra, előre-hátra azon a keskeny helyen, egészen addig, amíg teljesen meg nem fordul. Hana szüleinek kocsija olyan sötét és karcsú, mint egy fekete párduc. Néhányszor kettesben is kocsikáztunk vele, és olyankor mindig királylánynak éreztem magam. Manapság már nem sok embernek van autója, és még kevesebb van, amelyikkel menni is lehet. Olajat szigorúan csak jegyre adnak, és úgy is hihetetlenül drága. A középosztálybeli családok nagy részének egyszerűen csak ott áll a kocsija a ház előtt, mint valami szobor: mozdulatlanul, használaton kívül, így a kerekek is tökéletesek és tiszták. – Helló, Carol! – köszön zihálva Hana, amikor odaér hozzánk. Félig nyitott táskájából egy magazin hullik ki, de még sikerül elkapnia, mielőtt a földre esne. Egy állami kiadvány, az Otthon és család. Felvonom a szemöldököm, mire Hana elhúzza a száját. – Anyu ragaszkodott hozzá, hogy legyen nálam. Azt mondta, olvassam ezt, miközben a kiértékelésre várok. Szerinte nagyon jó benyomást fogok így kelteni. Hana a szájába dugja az ujját, és úgy tesz, mintha öklendezne. – Hana! – szól rá a nénikém mérgesen. Olyan ideges a hangja, hogy szinte a lélegzetem is eláll. Carol szinte soha nem veszíti el a hidegvérét, egy percre sem, ám most hol erre, hol arra kapkodja a fejét, mintha a közelben ólálkodó rendfenntartókat és kiértékelőket keresné. – Ne aggódj, senki sem leselkedik ránk! – Hana hátat fordít a nénikémnek, és azt súgja felém a szájával: Még! Aztán elvigyorodik. Előttünk egyre hosszabbra nyúlik a fiúk és lányok várakozó sora; már kiérnek az utcára. A labor üvegajtaja feltárul, és nővérek sereglenek ki rajta kapcsos írótáblákkal. Elkezdik beterelni az 18

embereket a várótermekbe. A nagynéném finoman a jobb könyökömre rakja a kezét, mintha egy kismadár szállt volna rá egy pillanatra. – Most már be kell állnotok a sorba! – szól ránk újra higgadt hangon. Azt kívánom, bárcsak rám is átragadna egy kevés a nyugalmából. – Lena, figyelj! – Igen? Nem érzem magam túl jól. A laboratórium rettentő távolinak tűnik, fehér színe vakítja a szememet, ráadásul a járda is hőségtől csillog körülöttünk. A fejemben folyton ugyanaz a mondat visszhangzik: Ez életed legfontosabb napja. A nap olyan, mint egy óriás reflektorfény. – Sok szerencsét! – búcsúzik a nénikém, századmásodperces mosolyával. – Kösz! Olyan jó lenne, ha mondana még valamit – például „biztosan remekül fogsz teljesíteni”, vagy „próbálj megnyugodni” –, de ő csak áll ott szaporán pislogva, kimért és kifürkészhetetlen arckifejezéssel, mint mindig. – Ne aggódjon, Mrs. Tiddle! – Hana rám kacsint. – Majd én gondoskodom róla, hogy ne baltázza el! Ígérem! Erre végre minden idegességem elpárolog. Hana fantasztikusan laza és normális. Együtt megyünk a laboratóriumig. Hana majdnem százhetvenöt centi magas, így amikor mellette sétálok, minden második lépésnél ugranom kell egyet. Úgy festhetek, mint egy kacsa, amelyik fel-le bukdácsol a vízen. Ma viszont valahogy nem zavar ez az egész. Örülök, hogy velem van. Nélküle egy komplett roncs lennék. – Atyaég! – mondja, amikor közelebb érünk a lányok sorához. – A nénikéd nagyon komolyan veszi ezt a dolgot, mi? – Mert tényleg komoly dolog. Beállunk a sor végére. Csupán néhány embert ismerek fel: pár lány arca az iskolából rémlik, a fiúk egy részét a Spencer’s Prep, vagyis az egyetemi előkészítő fiúiskola mögötti focipályán láttam. Az egyik fiú felém néz, és látja, hogy őket lesem. Felvonja a szemöldökét, mire gyorsan elkapom a tekintetem. Hirtelen lángba borul az egész arcom, és kellemetlenül bizseregni kezd a gyomrom. Három hónapon belül összepárosítanak valakivel – emlékeztetem magamat, ám a szavak valahogy üresnek és nevetségesnek tűnnek, mint amikor 19

gyerekkorunkban szókihagyós játékokat írtunk, kitöltöttük, és olyan zagyvaságok jöttek ki, mint „Banánnal akarok motorcsónakozni” vagy „Adj egy büdös tornacipőt a bugyborékoló süteményhez”. – Igen, tudom. Hidd el, ugyanannyiszor olvastam Shhh Könyvét, mint bárki más. – Hana feltolja a napszemüvegét a homlokára, és a szempilláit rezegtetve, mézesmázos hangon folytatja: – A Kiértékelés Napja egy rendkívül izgalmas beavatási rítus, amely a jövőbeli boldogságra, állandóságra és a kielégítő társas viszonyra készít fel. Visszaengedi a szemüvegét az orrára, és elfintorodik. – Te nem hiszed el? – kérdezem suttogva. Hana újabban nagyon furcsán viselkedik. Mindig különbözött másoktól, sokkal szókimondóbb, függetlenebb és merészebb volt a többieknél, részben ezért is akartam barátkozni vele. Én mindig félénk voltam, és rettegtem attól, hogy rosszat teszek vagy mondok. Hana pont az ellentétem. Mostanában viszont önmagához képest is megváltozott. Először is, félvállról vette az iskolát, elkezdett visszabeszélni a tanároknak, ami miatt többször is behívták az igazgatói irodába, és felelősségre vonták. Másodszor, gyakran csak úgy félbehagyott egy mondatot, vagy becsukta a száját, mintha egy láthatatlan falba ütközött volna. Néha azon kaptam, hogy a tengert bámulja elrévedezve, mintha úszva akarna világgá menni. Ezúttal viszont, ahogy ránézek, tiszta szürke szemére és íjhúrhoz hasonló, vékony, feszes szájára, félelem ébred bennem. Eszembe jut anyám, aki pördült még egy utolsót a levegőben, mielőtt kőként zuhant volna az óceánba, és eszembe jut annak a lánynak a járdához simuló arca is, aki évekkel ezelőtt a laboratórium tetejéről ugrott le. Aztán elhessegetem a betegséggel kapcsolatos gondolataimat. Hana nem beteg. Nem lehet. Arról én is tudnék. – Ha tényleg boldognak akarnának látni minket, hagynák, hogy magunk válasszunk – morogja. – Hana! – szólok rá élesen. A rendszer bírálása a létező legnagyobb bűncselekmény. – Vond vissza, amit mondtál! Hana felemeli a kezét. – Jól van, jól van, visszavonom. – Tudod, hogy nem működne. Gondolj bele, mi volt a régi időkben. Állandó káosz, viszály és háború. Szánalmas életet éltek az emberek. 20

– Azt mondtam, visszavonom! Hana mosolyog, de én annyira haragszom rá, hogy elfordítom az arcom. – Különben is – folytatom –, miénk a választás. A kiértékelők általában egy négy vagy öt névből álló listát állítanak össze a hozzánk illő személyekből, és magunk választunk egyet közülük. Így mindenki elégedett lehet. Azóta, hogy bevezették az elrendezett házasságok procedúráját, kevesebb, mint egy tucat válás volt Maine államban, és kevesebb mint ezer az egész Egyesült Államokban – ráadásul szinte minden esetben azért történt a szakadás, mert a férjet vagy a feleséget szimpatizálással gyanúsították meg, így elkerülhetetlen volt a válás, és az állam jóvá is hagyta. – Korlátozott választás – helyesbít Hana. – Azok közül kell választanunk, akiket kijelölnek számunkra. – Minden választás korlátozott – csattanok fel. – Ilyen az élet. Kinyitja a száját, mintha válaszolni akarna, aztán csak elneveti magát. A kezem után nyúl, és megfogja. Kétszer megszorítja gyorsan, majd kétszer hosszabban. Ez a régi közös jelünk, amit még második osztályban találtunk ki, amikor egyikünk félt, vagy szomorú volt – mintha azt mondanánk: Ne aggódj, itt vagyok! – Jól van, jól van, nem kell védekezned. Igenis, nagyon szeretem a kiértékelést. Éljen a Kiértékelés Napja! – Így már jobb – vágom rá, de még mindig ideges és bosszús vagyok. A sor lassan előrébb csoszog. Áthaladunk a bonyolult szögesdrót szövevénnyel megkoronázott vaskapun, és rátérünk a különféle laboratóriumokhoz vezető sétányra. A 6-C számú épülethez igyekszünk. A fiúk a 6-B-hez mennek, így a sorok hamarosan eltávolodnak egymástól. Ahogy egyre előrébb araszolunk a sorban, arcul csap minket a légkondicionáló hidege, valahányszor az üvegajtó kinyílik és összecsukódik előttünk. Fantasztikus érzés: mintha időnként tetőtől talpig vékony jégréteggel burkolnának be minket, akár egy jégkrémet. Elfordulok, és elemelem a lófarkamat a nyakamról. Elképesztő a hőség. Otthon nincs légkondicionálónk, csak néhány esetlen ventilátor a magas mennyezeten, amelyek mindig az éjszaka közepén adják be a kulcsot.

21

Carol általában még azokat sem engedi használni, mondván, hogy túl sok áramot fogyasztanak, nekünk pedig nincs pazarolni való pénzünk. Végre leapadt előttünk a sor. Egy nővér jön ki az épületből, kezében egy halom kapcsos írótáblával és egy maroknyi tollal, amelyeket el is kezd kiosztani a sorban állók között. – Kérlek, ügyeljetek rá, hogy minden szükséges információt megadjatok! – mondja. – Ebbe beletartoznak a korábbi betegségek és a család története is. A szívem egyre inkább a torkomban kezd dobogni. Összekavarodnak előttem a precízen megszámozott sorok – vezetéknév, keresztnév, középső név rövidítése, jelenlegi lakcím, kor. Örülök, hogy Hana előttem áll. Gyorsan nekilát a kérdőív kitöltésének, a táblát a felkarjának támasztva, sebesen karistolva a papírt a tollával. – Következő! Az ajtó ismét kitárul, és egy újabb nővér jelenik meg, aki betessékel minket Hanával az épületbe. Az odabent lévő hűvös sötétségben egy ragyogó fehér várótermet pillantok meg, ahol zöld szőnyeget terítettek le. – Sok szerencsét! – mondom Hanának. Megfordul, és egy röpke mosolyt villant felém. Most azonban tisztán látom rajta az idegességet. A szemöldökei között finom ránc jelenik meg, és a szája sarkát rágcsálja. Elindul a laboratórium felé, aztán váratlanul megpördül, visszasiet hozzám, űzött és hirtelenjében idegennek tűnő arccal. Megragadja mindkét vállamat, és egyenesen a fülemhez teszi a száját. Annyira megijedek, hogy elejtem a kapcsos táblát. – Ugye tudod, hogy csak akkor lehetsz boldog, ha néha boldogtalan vagy? – suttogja rekedt hangon, mintha sokáig sírt volna. – Mi van? Belevájja a körmét a vállamba, mire az eddiginél is jobban megrémülök tőle. – Csak akkor lehetsz boldog, ha néha boldogtalan vagy. Ugye tudod ezt? Mielőtt válaszolhatnék, elenged, és elhúzódik tőlem. Az arca ugyanolyan békés, szép és koncentrált, mint amilyennek megszoktam. Lehajol, és felveszi a táblámat, amit mosolyogva át is nyújt nekem.

22

Ezután megfordul, majd eltűnik az üvegajtó mögött, amely olyan lágyan nyílik szét, mint két hullám a vízen, miután elnyelt egy süllyedő testet.

23

Az ördög beosont az Édenkertbe. Egy mag képében magával vitte az amor delírium nervosa betegséget. A magból egy csodálatos almafa nőtt, amely kivirágzott, és vérvörös gyümölcsöket termett. – Részlet A teremtés: A világ és az ismert univerzum története című könyvből, dr. Steven Horace, Harvard Egyetem

Mire a nővér beenged a váróterembe, Hanának nyomát sem látom – eltűnt az egyik fertőtlenített, fehér folyosón, a tucatnyi egyforma, fehér ajtó valamelyike mögött –, bár még legalább fél tucat lány járkál és várakozik a bejáratnál. Egyikük egy széken ül, és a kapcsos táblája fölé görnyedve irkál: áthúzogatja a válaszait, majd újraírja őket. Egy másik lány idegesen faggatja az egyik nővért a „krónikus egészségi állapot” és a „korábban fennálló egészségi panaszok” közötti különbségről. Úgy néz ki, mint aki mindjárt valami rohamot kap – kidagad egy ér a homlokán, és hisztérikusan hullámzik a hangja –, ezért át is fut az agyamon, hogy a „túlzott idegességre való hajlamot” is bejelölhetné a papírján. Egyáltalán nem vicces, mégis nevetni volna kedvem. Az arcom elé teszem a kezem, és belehorkantok a tenyerembe. Amikor iszonyú ideges vagyok, gyakran fog el a nevetés. Az iskolai dolgozatoknál is rendszeresen kapok figyelmeztetést a röhögőgörcseim miatt. Talán ezt is le kellett volna írnom. 24

Egy nővér elveszi tőlem a kapcsos táblát, és átfutja az oldalakat, hogy ellenőrizze, minden rovatot kitöltöttem-e. – Lena Haloway? – kérdezi azon a magas, metsző hangon, ami a jelek szerint az összes nővér sajátja; mintha enélkül meg sem szerezhették volna a végzettségüket. – Aha – válaszolok, majd gyorsan helyesbítek. A nénikém azt mondta, hogy a kiértékelők hivatalosabb stílust várnak el tőlünk. – Igen, én vagyok. Furcsa hallani a valódi nevemet, a Halowayt; tompa érzés telepedik le a gyomromban, és súlyosan megüli. Az utóbbi évtizedben a nagynéném nevét használtam, a Tiddle-t. Bár elég hülye vezetéknév – Hana egyszer megjegyezte, hogy olyan, mintha egy kisgyerek találta volna ki a pisilésre –, de legalább nem juttatja eszembe az anyámat és az apámat. Tiddle-ék legalább egy valódi család. A Haloway család már csak egy emlék. Hivatalos ügyek intézésekor viszont muszáj a születési nevemet használnom. – Gyere! – int a nővér, mire elindulok utána, ritmikusan követve lábai ketyegő kopogását a linóleumpadlón. Vakítóan fehérek a falak. Mintha ideges madárraj rebbenne fel a gyomromból a fejembe, és azzal próbálom nyugtatni magamat, hogy elképzelem a tenger ziháló, ütemes légzését és fölötte a levegőben bukfencező sirályokat. Nemsokára vége lesz – mondogatom magamban. – Nemsokára véget ér, akkor hazamész, és soha többé nem is gondolsz a kiértékelésre. Mintha végtelen lenne a folyosó. Valahol elöl kinyílik és becsukódik egy ajtó, és a következő pillanatban, miután bekanyarodunk egy újabb folyosóra, egy lány rohan el mellettünk. Vörös az arca; minden jel szerint sírt. Valószínűleg túlesett már a kiértékelésen. Halványan ismerős, úgy rémlik, az elsők között engedték be. Akaratlanul is sajnálni kezdem. A kiértékelés fél órától akár két óráig is tarthat, de általánosan elfogadott nézet, hogy minél tovább tart, annál jobban teljesít a jelölt. Természetesen ez sem mindig igaz. Két éve Marcy Davies szerzett hírnevet magának azzal, hogy negyvenöt perc alatt végzett a laborban, mégis a maximális tíz pontot kapta. Tavaly Corey Winde megdöntötte a rekordot azzal, hogy három és fél órán keresztül válaszolt a kiértékelőknek, mégis csak egy hármast kapott. A kiértékelésnek egyértelműen megvan a maga jól bejáratott 25

rendszere, ám a véletlen bármikor beleköphet a levesbe. Az egész folyamatot úgy tervezték meg, hogy a lehető legfélelmetesebb és legösszezavaróbb legyen. Váratlanul eszembe jut, milyen lenne végigszaladni azokon a tiszta, steril folyosókon, és közben belerúgni az összes ajtóba. Aztán rögtön bűntudatom támad. Ez a lehető legrosszabb szakasz: várni és kételkedni a kiértékeléssel kapcsolatban. Gondolatban el is átkozom Hanát. Az ő hibája; ő ültette a bogarat a fülembe odakint. Nem lehetsz boldog anélkül, hogy néha boldogtalan lennél. Ez egy korlátozott választás. Azok közül kell választanod, akiket már kiválasztottak számodra. Én örülök, hogy választanak nekem. Örülök, hogy nem nekem kell döntenem, sőt ami még fontosabb: örülök, hogy nem nekem kell másvalakit rákényszeríteni, hogy engem válasszon. Hanának persze nagyon is megfelelne, ha minden olyan maradt volna, mint a régi időkben. Glóriaszerű, aranyfényű hajával, eleven szürke szemével, tökéletesen egyenletes fogaival és a nevetésével minden pillantást magára vonz háromméteres körben, és a nevetését is átragasztja másokra. Hanának még az ügyetlenség is jól áll; az embernek nyomban kedve támad lehajolni, és felvenni a leejtett könyveit. Amikor én botlom meg a saját lábamban, és leöntöm kávéval a felsőmet, természetesen mindenki elfordul. Szinte látom az arcukon a véleményüket: Micsoda két lábon járó szerencsétlenség! Valahányszor idegenek között vagyok, kusza, lassú és unalmas lesz a gondolkodásom, mint a többhetes hóolvadás a városi utcákon. Hana ellenben mindig tudja, mit kell mondani. Egyetlen férfi sem választana engem társnak, amíg olyan nők vannak a világon, mint Hana. Ez olyan lenne, mint egy állott, kemény sütemény mellett dönteni, amikor valójában egy nagy kehely fagylaltra fáj a fogunk, tejszínhabbal, cseresznyével és csokoládéreszelékkel. Én nagyon is boldog leszek, ha megkapom a „Jóváhagyott partnerek” nyomtatott listáját. Azután legalább abban biztos lehetek, hogy lesz valakim. Nem számít többé, hogy senki sem tart szépnek (habár néha úgy érzem, éppen csak egy pillanatra, hogy jó volna ezt megtapasztalni). A papírral a kezemben az sem számítana, ha csak egy szemem van. – Itt kell bemenni – közli a nővér, miután megáll a sok egyforma ajtó egyike előtt. – A ruhádat és a holmidat kint hagyhatod az előtérben. 26

Kérlek, vedd fel a számodra kikészített, hátul nyitható köpenyt! Nyugodtan elidőzhetsz kint pár percet. Igyál egy kis vizet, meditálj! Elképzelem, ahogy száz meg száz lány ül törökülésben a padlón, térdükre támasztott kézzel, mély hangot rezegtetve torkukból, mint a buddhista szerzetesek. Megint vissza kell fojtanom a kitörni készülő nevetést. – Azt azért tartsd szem előtt, hogy minél többet készülődsz, annál kevesebb idejük marad a kiértékelőknek megismerni téged. Feszes kis mosolyt erőltet a szájára. Minden ilyen feszes rajta: a bőre, a szeme, a laboratóriumi köpenye. Egyenesen a szemembe néz, mégis olyan érzésem támad, hogy nem rám figyel, hogy lélekben már visszafelé kopog a sarkain a váróterembe, hogy aztán egy másik lányt kísérjen végig egy másik folyosón, és előadja neki ugyanezt a süket dumát. Nagyon magányosnak érzem magam a vastag falak között, amelyek minden hangot elnyelnek, elrekesztenek a napfénytől, a széltől és a hőségtől, és ezáltal tökéletes, állandó és természetellenes környezetet teremtenek. – Ha felkészültél, menj tovább a kék ajtón keresztül! A kiértékelők a laborban fognak várni. Miután a nővér kopogó léptekkel távozik, bemegyek az előtérbe, amely kicsi ugyan, de pont olyan világos és fényes, mint a folyosó. Orvosi rendelőhöz hasonlít. Az egyik sarokban egy jókora orvosi műszer áll, amely szabályos időközönként sípoló hangot ad ki, és van még egy vizsgálóasztal is a helyiségben, papírtörlővel letakarva. Fertőtlenítőszer szúrós szaga terjeng a levegőben. Levetkőzöm, és megborzongok. A légkonditól egészen libabőrös leszek; a karomon egyenesen merednek fölfelé a pihék. Remek. A kiértékelők most már szőrös szörnyetegnek is fognak titulálni. Összehajtom a ruháimat, köztük a melltartómat is, csinos kis rakásba rendezem, majd belebújok az áttetsző köpenybe. Miközben magamra tekerem, és egy csomóval összekötöm a derekamon, biztosan tudom, hogy ezen keresztül mindent látni fognak belőlem – a bugyim körvonalait is. Vége lesz. Nemsokára vége lesz. Veszek egy nagy levegőt, és belépek a kék ajtón. A laborban még világosabb van. Vakító a fény, így a kiértékelők első benyomása az lehet, hogy egy hunyorgó, tántorgó alak lép be, kezével 27

takarva az arcát. Én pedig úgy látom, mintha négy árny lebegne előttem egy kenuban. Aztán amikor a szemem hozzászokik a fényhez, a furcsa látványból négy kiértékelő bontakozik ki, akik egy hosszú, alacsony asztalnál ülnek. Hatalmas a terem, és teljesen üres, leszámítva a vizsgáztatókat, illetve egy acélból készült műtőasztalt az egyik sarokban, amit felállítva nekitámasztottak a falnak. Szinte összeprésel a fejem fölött kettős sorban elhelyezett világítás ereje, de később észreveszem, hogy nagyon is magasan húzódik a mennyezet: legalább kilenc méterre van. Azon kapom magam, hogy szeretném átfogni a testem a karommal, és valamennyire eltakarni. Kiszárad a szám, és az agyam pont olyan forró, üres és fehér lesz, amilyen a fény a teremben. Elfelejtem, mit kellene tennem és mondanom. Szerencsére az egyik kiértékelő, egy nő megszólít. – Nálad vannak a kérdőívek? Barátságosnak tűnik a hangja, ám ettől még nem oldódik a gyomromat és a beleimet görcsben tartó csomó. Jaj istenem! – siránkozom magamban. – Be fogok pisilni. Ide fogok pisilni. Megpróbálom elképzelni, mit szól majd Hana, ha ez az egész véget ér, és békésen sétálunk a délutáni napsütésben, miközben a só és a naptól felhevült járda szaga súlyosan megüli a levegőt körülöttünk. „Azt a rohadt mindenségit!” – valami ilyesmit fog mondani. – „Ennek aztán nem volt semmi értelme. Csak ültek ott, és pislogtak, mint a békák egy kidőlt fán.” – Ööö… igen. Közelebb lépek, de úgy érzem, hogy egészen megszilárdult a levegő, és ellenáll nekem. Amikor már csak pár méterre vagyok az asztaltól, kinyújtom a karom, és átadom a kapcsos táblámat a kiértékelőknek. Három férfi és egy nő van jelen, de nem tudom sokáig nézni az arcukat. Gyorsan végigfuttatom rajtuk a tekintetem, majd visszacsoszogok a helyemre. Csupán néhány orr, egy-két sötét szempár és egy-egy szemüveg villogása marad meg bennem. A kiértékelők egymásnak adják a kitöltött papírokat. Az oldalamhoz nyomom a karom, és megpróbálok lazának tűnni. A hátam mögött egy karzathoz vagy galériához hasonló lelátó húzódik a fal mentén, egy megfigyelőemelvény, körülbelül hat méterrel a padló szintje fölött. Egy kicsi, piros ajtón át lehet megközelíteni, a fokozatosan emelkedő, fehér széksorok fölött, amelyeket nyilvánvalóan 28

tanulóknak, orvosoknak, laboránsoknak és leendő tudósoknak tartanak fenn. A labor tudósai ugyanis nemcsak a delírium elleni kúrát végzik, hanem az utólagos ellenőrzéseket is, és gyakorta kell más betegségek elfajzott formáit is gyógyítaniuk. Ekkor döbbenek rá, hogy a tudósoknak ebben a teremben kell végrehajtaniuk a kezelést. Erre szolgálhat a műtőasztal is. Megint görcsbe rándul a gyomrom a szorongástól. Valamiért soha nem gondoltam bele, milyen lehet a kúra, noha a gyógyult állapotot már számtalanszor elképzeltem. Soha nem álmodtam a kemény fémasztallal, a vakító fényekkel, a csövekkel, a drótokkal és a fájdalommal. – Lena Haloway? – Igen, én vagyok. – Jól van. Akkor kezdetnek talán mesélj egy kicsit magadról! – A szemüveges kiértékelő előredől, széttárja a kezét, és elmosolyodik. Nagy, szögletes fogai vannak, fürdőszobacsempére emlékeztetnek. A szemüvegén tükröződő fénytől nem látom a szemét; jobb lenne, ha levenné. – Mondd el, mit szeretsz csinálni! Beszélj az érdeklődési körödről, a kedvteléseidről, a kedvenc tantárgyaidról! Belekezdek a begyakorolt szövegbe a fotózásról, a futásról és a barátaimmal töltött időről, de valahogy nem vagyok képes összpontosítani. Látom magam előtt a kiértékelők bólogató fejét, és látom, ahogy a mosoly meglágyítja az arcukat, miközben jegyzetelnek, így a jó teljesítményemben is biztos lehetek, de valójában nem is hallom a számon kigördülő szavakat. Egyre csak a fém műtőasztal jár a fejemben, és néha rá is pillantok a szemem sarkából. Elrettentő, ahogy gonoszul hunyorogva csillog, akár egy penge éles pereme. Hirtelen az anyám jut eszembe. Bár háromszor próbálták kikezelni, nem sikerült meggyógyítani, és végül elvitte a betegség. Lassan felfalta a belső szerveit, behorpasztotta a szemét, kifehérítette az arcát, átvette az irányítást a lába fölött, így már nem mehetett többé arra, amerre akart. Centiről centire rángatta fel a szikla széléig, majd letaszította az alatta tátongó, vakító, híg levegőbe. Legalábbis így mesélték nekem. Hatéves voltam akkor. Csak arra emlékszem, ahogy anyám éjjel szorosan megfogott, szinte ráolvadtak az ujjai az arcomra, és azt mondta: Szeretlek téged. Ezt jól jegyezd meg! Ezt nem vehetik el tőled.

29

Gyorsan behunyom a szemem, mert szinte lesújt a betegségtől vonagló anyám emléke, mialatt egy tucatnyi tudós szegezi rám a tekintetét laborköpenyben, közönyösen jegyzetelve. Háromszor is nekigyürkőztek, hogy leszíjazzák anyámat a fémasztalra, háromszor lestek a megfigyelők tömegei a galériáról, körmölték a válaszait, mialatt először a tűk, majd a lézerek átdöfték a bőrét. A páciensek általában érzéstelenítést kapnak a kúra alatt, de a nagynéném elárulta, hogy az anyám harmadik kezelésekor nem akarták elkábítani, mert attól tartottak, hogy a fájdalomcsillapítás miatt az agya másként reagál a kúrára, mint kellene. – Kérsz egy kis vizet? Az Egyes Számú Kiértékelő, egy nő egy üveg vízre mutat, és a mellé helyezett pohárra. Észreveszi, hogy megrándulok, de nem tulajdonít neki nagy jelentőséget. Elmondtam a személyes állásfoglalásomat, és a kiértékelők arcán látom, hogy jó benyomást keltettem. Elégedettek, büszkék, mintha egy kisgyerek állna előttük, akinek sikerült minden kis formát a megfelelő alakú lyukba illesztenie. Öntök magamnak egy kis vizet, és belekortyolok. Örülök a szünetnek. Izzadságot érzek a hónom alatt, a fejtetőmön, a tarkómon, és csak imádkozni tudok, hogy ne vegyenek észre semmit. Próbálom továbbra is a kiértékelőkön tartani a szemem, ám a látóterem sarkában ott van, onnan vigyorog rám kegyetlenül az átkozott fém műtőasztal. – Jól van, Lena, most felteszünk néhány kérdést. Szeretnénk, ha őszintén válaszolnál. Ne feledd, hogy a személyiségedet akarjuk megismerni. Miért, mi mást akarnának megismerni? Hirtelen merül fel bennem a kérdés, és nem tudom elnyomni. Talán a cipőm sarkát? Nagy levegőt veszek, majd mosolyogva bólintok. – Ez nagyszerű. – Elmondanád, mik a kedvenc könyveid? – A Szerelem, háború és kölcsönhatás Christopher Malleytől – vágom rá automatikusan. – A Határ Philippa Harolde-tól. – Érzem, hogy semmi értelme távol tartanom magamtól az emlékképeket; felemelkednek és közelednek, akár az árhullám. Egyetlen szó íródik bele az agyamba, mintha beleégetnék. Fájdalom. Anyámat egy negyedik kúrának is alá akarták vetni. Elmentek érte a halála estéjén, és a laborba akarták vinni. Ő azonban elszökött a sötétség leple alatt, és 30

felröppent a levegődbe. Előtte még felébresztett engem azokkal a szavakkal – Szeretlek téged. Ezt jól jegyezd meg! Ezt nem vehetik el tőled. – Üzenetét aztán a szél visszahozta nekem, jóval az eltűnése után; a száraz falevelek suttogták nekem reszelős hangon a szürke, hideg hajnalban. – Valamint a Rómeó és Júlia William Shakespeare-től. A kiértékelők bólintanak, jegyzetelnek. A Rómeó és Júlia minden elsős számára ajánlott olvasmány egészségnevelés tantárgyból. – Az utóbbi miért? – kérdezi a Hármas Számú Kiértékelő. Mert ijesztő. Ezt kéne válaszolnom. Az a könyv egy intő mese, amely a régi világ veszélyeire hívja fel a figyelmet; arra emlékeztet, milyen volt a kúra felfedezése előtt élni. A torkom viszont mintha megduzzadt és petyhüdtté vált volna. Nincs rés, amin át kipréselhetném a szavakat; hozzátapadnak a torkomhoz, mint a bogáncsok, amikor egy farmon átszalad az ember. Abban a pillanatban hallani vélem az óceán halk mormogását, távoli, állhatatos moraját, és élénken elképzelem, ahogy a hullámok összefonódnak anyám teste körül, egy hegyomlás erejével. Végül egészen mást válaszolok. – Mert gyönyörű. Hirtelen mind a négyen felkapják a fejüket, és rám néznek. Úgy festenek, mint a bábok, amiket ugyanarra a zsinegre fűztek fel. – Gyönyörű? – kérdezi az Egyes Számú Kiértékelő fintorogva. Mereven rezgő feszültség marad a levegőben, és rájövök, hogy bődületes nagy hibát követtem el. A szemüveges kiértékelő előredől. – Ez egy érdekes jelző. Fölöttébb érdekes. – Ezúttal, amikor kivillantja a fogait, úgy néz ki, mint egy vicsorgó kutya. – Talán gyönyörűnek tartod a szenvedést? Talán élvezed a gyötrelmeket? – Nem, nem erről van szó. – Megpróbálok tisztán gondolkodni, de a fejem megtelik az óceán szavak nélküli mormogásával. Minden másodperccel egyre hangosabbá válik. Ezúttal a sikoltását is hallani vélem halkan; mintha az anyám sikolya egy évtized távlatából végre elérne hozzám. – Csak azt akartam mondani, hogy… van benne valami nagyon szomorú. – Küszködöm, bukdácsolok, úgy érzem, belefulladok a fehér fénybe és a robajlásba. Áldozat. Az áldozathozatalról akarok valamit mondani, de egy hang sem jön ki a torkomon. – Menjünk tovább! – Az Egyes Számú Kiértékelő, aki olyan mézesmázosan ajánlotta nekem a vizet, mostanra teljesen levette a 31

szívélyesség álarcát. Most már csak a feladata érdekli. – Beszélj valami egyszerű dologról! Például arról, hogy melyik a kedvenc színed. Az agyam egyik része – énem racionális, művelt, logikus része – azt sikoltja: Kék! Mondd, hogy a kék! Ám a másik, régebbi dolog, ami bennem él, hanghullámok hátán lovagolva, az egyre nagyobb robajjal együtt dagadva buggyan ki belőlem: – Szürke. – Szürke? – fröcsögi a Négyes Számú Kiértékelő. A szívem spirálmozgásban ereszkedik le a hasamba. Tudom, hogy végzetes hibát követtem el: megfeneklettem, és szinte látom, ahogy az értékelésem pontszáma rohamosan csökken. Most viszont már túl késő. Ennyi volt – a fülemben zúgó, egyre hangosabb robajlás olyan, mintha feltolulna valami a fejembe, elborítaná és lehetetlenné tenné a gondolkodást. Sietve kierőltetek magamból egy magyarázatot. – Nem is pontosan a szürke. Mielőtt a nap felkel, van egy pillanat, amikor az ég fakóvá válik, semmilyen színűvé… nem igazán szürkévé, hanem olyasmivé, fehérszerűvé. Azt az árnyalatot mindig nagyon szerettem, mert arra emlékeztet, amikor az ember valami jóra várakozik. A kiértékelők azonban már nem figyelnek. A hátam mögé néznek, felszegett fejjel, zavart tekintettel, mintha egy idegen nyelv ismerősnek hangzó szavait próbálnák megérteni. Aztán a morajlás és a sikolyok ereje megsokszorozódik, és rájövök, hogy egy percig sem képzelődtem. Valódi sikoltozás hallatszik, és valami nagy felfordulás hangjai kísérik: görgő, bömbölő zajok, akárha ezer láb dobogna egyszerre. Egy harmadik hang is megüti a fülemet, amely a többi alatt morajlik: szavak nélküli, nem emberi üvöltés. Zavarodottságomban mindent összefüggéstelennek érzékelek, ahogy az álmaimban szoktam. Az Egyes Számú Kiértékelő félig felemelkedik a székéről. – Mi a fene…? Ezzel egy időben a Szemüveges is megszólal: – Ülj le, Helen! Majd én megnézem, mi történt. Ebben a pillanatban azonban kivágódik a kék ajtó, és egy csapat tehén ront be rajta mennydörgő robajjal – valódi, hamisítatlan, élő, izzadó, bőgő tehenek.

32

Ez aztán a fékevesztett menekülés! – gondolom, és egy furcsa, valószínűtlen pillanatig még büszke is vagyok magamra, amiért megtaláltam a pontosan ideillő szavakat. Aztán rádöbbenek, hogy egy csordányi roppant súlyos és halálra rémült állat rohan felém, és két másodperc híján bele is döngöl a földbe. Az utolsó pillanatban a sarokba vetem magam, és elbújok a műtőasztal mögött, amely teljes védelmet nyújt a pánikrohamtól megvadult állatokkal szemben. Éppen csak annyira dugom ki a fejem, hogy lássam, mi történik. A kiértékelők felugranak az asztalra, és a barna foltos tehénhorpaszok pár másodpercen belül valóságos falakat alkotnak körülöttük. Az Első Számú Kiértékelő torka szakadtából ordít, a Szemüveges viszont igyekszik megőrizni hidegvérét. – Nyugalom! Nyugalom! A férfi úgy kapaszkodik a nőbe, mint a fuldokló egy életmentő tutajba. Egyik-másik tehénnek paróka van a fején, és őrülten lobogtatja a fürtöket, mások félig be vannak pólyázva olyan áttetsző köpenyekbe, amilyet én is viselek. Egy pillanatig meg vagyok győződve róla, hogy álmodom. Lehet, hogy ez az egész nap egy álomban történt, és amikor felébredek, otthon találom magam, az ágyamban, a kiértékelésem reggelén. Aztán észreveszem a feliratot a tehenek oldalán: Ne Kúrát! Halált! Elnagyolva kenték fel a feliratokat a beégetett betűk fölé, amelyek a mészárszéken szolgának eligazításul. Hideg futkos a hátamon, miközben hirtelen minden kirakós darab a helyére kerül. Néhány évente a Veszettek – azok, akik a Vadonban élnek, vagyis az ismert városok és falvak közötti, ellenőrizetlen és szabályozatlan területeken – beszöknek Portlandbe, és valamiféle tüntetést tartanak. Az egyik évben éjjel lopóztak be, és vörös halálfejeket festettek az ismert tudósok házaira. Egy másik évben sikerült beosonniuk a rendőrség központi épületébe, ahol a portiandi őrjáratokat és őrségváltásokat szervezik, és felvitték az összes bútort a tetőre, még a kávéfőzőket is. Elég vicces, ha az ember belegondol, ugyanakkor félelmetes is, mivel azt hihetnénk, hogy a Központ a város legbiztonságosabb épülete. A Vadonban élők nem tekintik betegségnek a szerelmet, és nem hisznek a kúra hatásában. Szerintük egyszerű kínzás. Innen erednek a jelmondataik is.

33

Most már megértek mindent: a teheneket úgy öltöztették fel, ahogy mi öltözünk, a kiértékelésre várók. Mintha egy nagy nyájba tartoznánk. A tehenek közben valamennyire lecsillapodnak. Már nem rohamoznak, inkább erre-arra őgyelegnek a teremben. Az Első Számú Kiértékelő egy kapcsos táblát tart a kezében, és összevissza csapkodja vele az asztalnak ütköző teheneket. Az állatok bőgnek, és az asztalon szertehányt papírokat csócsálják. Miközben az egyik tehenet figyelem, ahogy a szájába veszi és fogaival őrölni kezdi az egyik papírlapot, rájövök, hogy a kiértékelők jegyzetei semmisülnek meg éppen. Hála az égnek! Lehet, hogy az összes jegyzet odavész, és a kiértékelők nem fognak emlékezni a felsülésemre. Az asztal mögött bujkálva – és biztonságban az éles, szilaj paták elől – el kell ismernem, hogy örömteli fordulat történt. Ekkor hallom meg… A sok horkantáson, dobbantáson és kiáltozáson túl nevetés üti meg a fülemet valahonnan fentről – halk, lassú és dallamos, mintha valaki egy zongorán játszana le egy hangsort. Valaki az emelvényről figyel. Egy fiú nézi odafentről a lent kavargó káoszt. Ő nevet. Amikor felnézek, ő is az arcomra tekint. Elakad a lélegzetem, és egy másodpercre minden megdermed. Mintha egy fényképezőgépen keresztül nézném, ráfókuszálva, és a világ mozdulatlanná válna a zár kinyílása és becsukódása között. Aranyszőke a haja, mint az őszben forgolódó levelek, a szeme pedig élénk borostyánszínű. Amint megpillantom, már tudom, hogy ő az egyik főszervezője annak, ami a teremben történt. Biztos vagyok benne, hogy a Vadonból jött; tudom, hogy Veszett. Félelem kúszik le a gyomromba, és kinyitom a számat, hogy kiáltsak – fogalmam sincs, mit –, ám ő pontosan abban a pillanatban megrázza a fejét, és ezzel belém fojtja a szót. Aztán valami olyasmit tesz, ami teljességgel lehetetlen. Rám kacsint. Ekkor végre megszólal a riasztó. Olyan hangos, hogy be kell fognom a fülemet. Lenézek, mert kíváncsi vagyok, a kiértékelők is észrevettéke, ám ők még mindig a kis asztaltáncukkal vannak elfoglalva, és amikor újra felpillantok, a fiúnak nyomát sem látom.

34

Lépj hasadékra, anyád szíve bánja. Lépj sziklára, számíthatsz magányra. Lépj gallyra, egy Veszett meghallja. Figyelj, merre jársz, mert élőholtat találsz! – Elterjedt játszótéri mondóka, amit általában ugrókötelezéskor szavalnak, tapsolva

Aznap éjjel megint ugyanazt az álmot látom. Egy hatalmas, fehér homokból álló szakadék szélén találom magam. Imbolyog alattam a talaj. A sziklaperem morzsolódni kezd, darabjai a mélybe hullnak, irdatlan mélységbe – több ezer métert bucskáznak le az óceánba, amely olyan erősen fodrozódik és bugyborékol, mintha egy gigantikus leves fortyogna; csupa fehér tarajú hullám, hab és örvény. Rettegek a zuhanástól, de valamiért képtelen vagyok visszalépni a szirt széléről, pedig a talaj egyértelműen elszivárog a lábam alól; molekulák milliói rendezik át magukat kőből porrá, majd széllé. Bármikor leeshetek. Mielőtt megbizonyosodnék róla, hogy semmi más nincs alattam, csak levegő – hogy elég a másodperc töredéke, és mindössze a szél fog süvíteni körülöttem, amíg bele nem csobbanok a vízbe –, egy pillanatra szétválnak odalent a hullámok, és meglátom az anyám arcát. Felpüffedt, sápadt, kék foltos arca a felszín alatt hánykolódik. Nyitva van a szeme, és a szája is, mintha sikoltana. Széttárt karja türelmetlenül vergődik; magához akar ölelni végre. Ekkor ébredek fel. Mindig ebben a pillanatban ébredek fel. 35

Nyirkos a párnám, és valami kaparja a torkomat. Sírtam álmomban. Gracie összekuporodva fekszik mellettem, arcának oldalát erősen a lepedőhöz nyomja, és szájával folyamatosan, hang nélkül ismételget valamit. Minden alkalommal befekszik az ágyamba, amikor ez az álom kísért. Valahogy előre megérzi. Kifésülöm a haját az arcából, és lehúzom az átizzadt takarót a válláról. Hiányozni fog, ha elköltözöm. A titkaink közel hoztak minket egymáshoz Grace-szel, valamiképpen összekötöttek minket. Egyedül ő tud a Hidegről; arról az érzésről, ami néha az ágyban kap el: egy fekete, üres állapot, amikor alig kapok levegőt, és zihálásra késztet, akár a jeges vízben való fuldoklás. Az ilyen éjszakákon – akármilyen helytelen és törvénytelen – anyám vallomása jut eszembe, Szeretlek, és azon töprengek, vajon milyen íze volna az én nyelvemen. Megpróbálom felidézni lendületes ritmusát az anyám száján. Természetesen megőrzöm Grace titkát. Egyedül én tudom, hogy nem idióta és nem visszamaradott; semmi baj nincs vele az égvilágon. Én vagyok az egyetlen, aki hallotta őt beszélni. Egyik este szokás szerint befeküdt mellém az ágyba. Kora hajnalban ébredtem, amikor az árnyak éppen csak kezdtek visszahúzódni a falakról. Halkan zokogott a mellettem lévő párnába, és ugyanazt a szót hajtogatta, miközben a takarót tuszkolta a szájába: „Anya, anya, anya!” Mintha megpróbált volna utat harapni magának ezen az egy szón keresztül, mintha ez temette volna el álmában. Átöleltem, és magamhoz szorítottam. Ő addig ismételgette a szót, amíg ki nem merült, és álomba nem szenderült. Csak ekkor enyhült a feszültség lassan a testében, de forró arca még sokáig nedves volt és duzzadt. Ez a valódi oka, amiért soha nem szólal meg. Az összes többi szót kiszorítja ez az egyetlen szó, amely gigantikus árnyékként kúszik elő újra és újra emlékezete eldugott sarkaiból. Anya. Tudom. Emlékszem. Felülök, és nézem, ahogy a fény megerősödik a falakon. Hallgatom a sirályok vijjogását odakintről. Iszom pár kortyot az ágyam mellé készített pohárból. Ma június másodika van. Még kilencvennégy nap van hátra. Grace érdekében azt kívánom, hogy hamarabb legyen a kúra. Azzal nyugtatom magam, hogy egy nap majd ő is átesik a kezelésen. Valamikor majd ő is biztonságban lesz, védett lesz, és a múlt, az összes 36

emlékével együtt olyan könnyen emészthetővé válik, mint a bébiétel, amit a kisbabák szájába kanalazgatunk. Mindnyájunkat megmentenek majd egy napon. Mire levonszolom magam reggelizni – olyan állapotban, mintha mindkét szemembe homokot szórtak volna –, a laborban történt incidens híre már hivatalosan is napvilágra került. Miközben Carol reggelit készít, a háttérben halkan szól a kisméretű tévénk, a hírbemondók álmosító, halk duruzsolásával. „Tegnap egy vágóhídra tartó, szarvasmarhákat szállító teherautót összecseréltek egy gyógyszerszállítmánnyal, amelynek következménye a képernyőn látható, szellemes és példa nélkül álló káosz lett.” A jelenet hozzá: visítozó nővérek csapkodják kapcsos tábláikkal a megvadult, bőgő teheneket. Ennek a hírnek persze így semmi értelme, ám ha a Veszetteket említenék, azonnal kitörne a pánik. Róluk nem is szabad tudnunk, sőt nekik létezniük sem szabad, mert a Vadonban élők hivatalosan több mint ötven éve elpusztultak a bombatámadás során. Ötven éve a kormány lezárta az Egyesült Államok határait, amiket azóta is szigorú katonai őrség vigyáz. Senki nem jöhet be, és senki nem mehet ki. A törvény úgy szól, hogy az összes jóváhagyott és engedélyezett közösségnek a határokon belül kell maradnia, és a közösségek közötti utazás is csak a helyi hatóság írásbeli engedélyével lehetséges, ráadásul hat hónappal korábban be kell jelenteni. „Biztonság, Engedély és Közösség”: ez az országunk mottója. A kormány irányelvei alapvetően célravezetők. A határok lezárása óta nem volt háború, és bűnözés is alig van, leszámítva alkalmanként egy-egy rongálást vagy pitiáner lopást. Az Egyesült Államokból eltűnt a gyűlölet, legalábbis a kikezeltek között. Csak elszórtan fordulnak elő kivételek, de végül is minden orvosi beavatkozásnak van némi kockázata. A Veszettektől azonban mindeddig nem sikerül a kormánynak megtisztítania az országot. Ez az egyetlen szégyenfoltja a közigazgatásnak és a rendszernek úgy általában. Inkább nem is beszélünk róluk. Úgy teszünk, mintha a Vadon – és a benne élők – nem is léteznének. Magát a kifejezést is ritkán lehet hallani, kivéve amikor egy szimpatizálással gyanúsított személy eltűnik, vagy amikor kiderül, hogy egy beteg párnak együtt veszett nyoma a kúra előtt. 37

Azért van valami jó is ebben a hírben: az összes tegnapi kiértékelést semmissé nyilvánították. Mindnyájan új időpontot kapunk a vizsgázásra, vagyis egy második esélyt. Esküszöm, hogy akkor már nem fogom elszúrni. Komplett idiótának érzem magam, ha a bizottság előtti felsülésemre gondolok. Ahogy ott ülök a reggelim fölött, és minden olyan tisztának, fényesnek és normálisnak tűnik – a kávéval teli, csorba, kék bögrék és a mikrohullámú sütő szabálytalan pityegése (Carol nem sok elektromos berendezést enged használni, csak a lámpát és ezt) azt az érzetet kelti, mintha a tegnap mindössze egy furcsa, hosszú álom lett volna. Akárhogy is nézem, csodaszámba megy, hogy egy csapat fanatikus Veszett éppen abban a pillanatban ereszti el a megvadult teheneket, amikor elbukom életem legfontosabb vizsgáján. Fogalmam sincs, mi ütött belém. Felvillan előttem a Szemüveges vicsorítása, és hallom a saját számból: „Szürke.” Megrándul az arcom. Ostoba. Ostoba! Hirtelen észreveszem, hogy Jenny már egy ideje beszél hozzám. – Tessék? – kérdezem, miközben kiélesedő tekintettel ránézek. A kezét kezdem figyelni, ahogy pontosan négy részre szeleteli a pirítósat. – Azt kérdeztem, hogy mi bajod! – Előre-hátra, előre-hátra; a kés minden mozdulatnál nekicsörren a tányér szélének. – Úgy nézel ki, mint aki mindjárt hány. – Jenny! – szól rá Carol, aki éppen mosogat. – Ne beszélj ilyeneket, amikor a nagybátyád reggelizik! – Jól vagyok – vágom rá. Letépek egy darab pirítóst, és végighúzom az asztal közepén lágyan olvadozó vajdarabon. Ráveszem magam, hogy egyek. A legkevésbé egy régimódi családi kihallgatásra van most szükségem. – Csak elfáradtam. Carol hozzám fordul, és rám néz. Az arca mindig egy játékbabát juttat eszembe. Furcsamód rezzenéstelen – akár beszél, akár hallgat, akár mérges, akár örül, akár zavarodott. – Nem tudtál aludni? – De tudtam. Csak rosszat álmodtam, ennyi az egész. Az asztal túloldalán a nagybátyám, William felnéz az újságjából. – Atyaég! Most, hogy mondod, eszembe jutott: én is rosszat álmodtam az éjjel. Carol felvonja az egyik szemöldökét, és még Jenny arcán is érdeklődés jelei villannak fel. A kikezelt emberek nem szoktak álmodni. 38

Carol egyszer elmesélte, hogy amikor nagy ritkán álmodik, hatalmas edénykupacok jelennek meg álmában, olyan magasak, hogy az égig érnek, és néha meg is mássza a tornyot: egyik tányér pereméről felkapaszkodik a másikra, hogy felérjen a legfelsőhöz. Ám a kupacnak soha nincs vége; a végtelenbe nyúlik. Tudtommal a testvérem, Rachel soha nem álmodik. William elmosolyodik. – A fürdőszobaablakot dugaszoltam. Carol, emlékszel, hogy nemrég huzatra panaszkodtam? Mindegy, szóval a hézagokat próbáltam eltömni álmomban, de a tömítés mindig elolvadt, mint a hó, betört a szél, és elölről kellett kezdenem mindent. Ez így zajlott órákig… legalábbis ezt éreztem. – Furcsa – jegyzi meg a nagynéném mosolyogva, miközben egy tükörtojásokkal teli tányért hoz az asztalhoz. A nagybátyám folyósan szereti a sárgáját, ezért amikor a tányér leér az asztalra, a tojások olajos közepe úgy hullámzik és reng, mint a hastáncosok csípője. Majdnem felfordul a gyomrom. – Nem csoda, hogy ilyen fáradt vagyok ma reggel – szögezi le William. – Egész éjjel barkácsoltam. Rajtam kívül mindenki nevet. Letuszkolok a torkomon egy újabb falat pirítóst, és azon tűnődöm, vajon a kúra után is fogok-e majd álmodni. Remélem, nem. Ez az első év hatodik osztály óta, hogy egyetlen közös órám sincs Hanával, ezért nem is találkozunk egész délelőtt, csak tanítás után az öltözőben. Még mindig eljárunk kocogni, bár a terepfutás szezonja már hetekkel ezelőtt véget ért. (Amikor a csapat eljutott a Területi Versenyre, az volt a harmadik alkalom, hogy kitettem a lábam Portlandből, és ugyan csak hatvannégy kilométerre távolodtunk el a szürke, kietlen országúton, még mindig annyira a torkomban dobogott a szívem, hogy alig bírtam nyelni.) Még mindig futunk Hanával, amilyen gyakran csak lehet, a tanítási szünet alatt is. Hatéves koromban kezdtem futni, az anyám öngyilkossága után. Eletemben először a temetése napján futottam le másfél kilométert. Fent kellett maradnom az emeleten az unokatestvéreimmel, amíg a nagynéném előkészítette a házat a halotti torra, és feltálalta az összes ételt. Marciának és Rachelnek kellett segítenie nekem öltözni, ám közben összekaptak valamin, és egy idő után már rám sem hederítettek, 39

így, félig bekapcsolt ruhában, lekeveredtem az alsó szintre, hogy segítséget kérjek a nagynénémtől. Az akkori szomszédja, Mrs. Eisner is ott volt a konyhában. Mielőtt beléptem volna az ajtón, éppen ezt mondta: „Persze, borzalmas, ami történt, de végül is reménytelen eset volt. Sokkal jobb így. Lénának is könnyebb lesz ezután. Ki akarna egy ilyen anyát?” Nem kellett volna meghallanom. Mrs. Eisner riadtan hátrahőkölt, amikor meglátott, és becsukta a száját, mint amikor a dugó rászorul az üvegre. A nagynéném csak állt ott, és hirtelenjében úgy tűnt, mintha az egész világ és a jövő összeomlott volna egyetlen rakásra, és felfogtam, hogy mindössze ez – a konyha, a makulátlan, krémszínű linóleumpadló, a vakító lámpák és az élénkzöld gyümölcskocsonya rezgő halma a pulton – maradt nekem, miután anyám elment. Nem bírtam tovább. Nem bírtam a nénikém konyhájának látványát. Akkor értettem meg, hogy onnantól fogva az az én konyhám is lesz. Nem bírtam a kocsonya rezgését. Az anyám utálta a gyümölcskocsonyát. Valami kellemetlenül bizsergető érzés futott végig a testemen, mintha ezer szúnyog zsibongana a véremben, és belülről csipkednének. Sikoltani akartam, ugrálni és csapkodni. Rohanni kezdtem. Hana, egyik lábával egy padon, éppen a cipőfűzőjét köti be, amikor betoppanok az öltözőbe. Az én borzalmas titkom, hogy kizárólag azért futok együtt Hanával, mert ez az egyetlen parányi dolog, amiben jobb vagyok nála. Persze ezt soha nem vallanám be. Még le sem tudom tenni a táskámat, ő már oda is nyúl hozzám, és megragadta a karomat. – Eszméletlen, nem? – Minden erejével próbálja visszafojtani a mosolyát, a szemében pedig különféle színek – kék, zöld, arany – cikáznak, akár egy papírforgóban. Ezt csak akkor tudja produkálni, amikor izgatott. – Biztosan a Veszettek voltak! Ezt mondja mindenki. Csak mi ketten vagyunk az öltözőben – a sportcsapatok már lezárták a szezont –, mégis ösztönösen körbenézek, miután kimondta a tiltott szót. – Halkabban! Kissé hátrébb húzódik, és hátradobja a haját az egyik oldalon. – Nyugi! Körbeszagoltam. Még a vécéfülkéket is átnéztem. Tiszta a levegő. 40

Kinyitom a kulcsosszekrényt, ami tíz éve az enyém, vagyis amióta tanulni kezdtem a St. Anne-suliban. A szekrény aljában rágópapírok, tépett jegyzetek és elveszett gemkapcsok vékony rétege gyűlt össze, és azon tornyosul ferdén a futóruhám, de ott hever két pár cipő, a tájfutószerelésem, egy tucat félig elhasznált dezodor, egy hajbalzsam és egy parfüm is. Kevesebb, mint két hét múlva végzek a sulival, és soha többé nem látom ezt a kabint. Egy pillanatra elszomorodom. Bár átható és szúrós, mégis bevallom, megszerettem a tornaterem szagát: az ipari tisztítószerét, a dezodorokét, a focilabdákét, sőt még a halványan terjengő izzadságszagot is. Bizonyos szempontból megnyugtat ez a sok különböző kipárolgás. Bizarr dolog az élet: akarsz valamit, és egyre csak vársz rá, de nem akar eljönni. Aztán megtörténik, és az ember semmi másra nem vágyik, csak hogy visszabújhasson abba a pillanatba, ami még a változás előtt volt. – Különben is, ki az a mindenki? A hírek szerint egy tévedés miatt történt, összecserélték a szállítmányokat, vagy ilyesmi. Kényszert érzek, hogy megismételjem a hivatalos információt, de Hanával együtt pontosan tudom, hogy ez csak a fedősztori. Hana lovaglóülésben telepszik a padra, és engem figyel. Szokás szerint fittyet hány arra, hogy utálom, amikor az emberek az arckifejezésem változásait lesik. – Ne legyél már hülye! Ha a hírekben mondták be, akkor biztos, hogy kamu. Ki a fene cserélne fel egy tehénszállítmányt és egy gyógyszerszállítmányt? Nem olyan nehéz észrevenni a különbséget! Megvonom a vállam. Természetesen igaza van. Még mindig engem néz, ezért egy kicsit elfordulok tőle. Soha nem éreztem magam jól a bőrömben, soha nem barátkoztam meg a testemmel úgy, mint Hana, vagy pár másik lány a St. Anne-ben, sőt mindig úgy éreztem, hogy bizonyos kulcsfontosságú pontokon rosszul forrasztottak össze. Mintha egy amatőr művész kezei alól kerültem volna ki: ha távolabbról néz az ember, egész jó az összkép, de közelebbről minden maszat és hiba egyértelműen megmutatkozik. Hana kinyújtja az egyik lábát, és elkezdi a bemelegítést, de közben nem hagyja annyiban a témát. Rajta kívül nem találkoztam még senkivel, akit ennyire érdekelt volna a Vadon.

41

– Ha jobban belegondol az ember, lenyűgöző… ahogy megtervezték. Legalább négy vagy öt ember kellett hozzá… talán több is… hogy minden simán menjen. Egy röpke pillanatra a fiú jut eszembe, akit az emelvényen láttam; az őszi levelekre emlékeztető, rikító színű haja és nyitott szájának fekete íve, ahogy hátrahajtott fejjel, önfeledten nevet. Senkinek sem említettem, még Hanának sem, és most már bánom. Hana folytatja. – Valaki biztos tudta a beléptetőkódokat. Talán egy szimpatizáns… Valahol elöl becsapódik az öltöző ajtaja, mire mindketten felpattanunk, és tágra nyílt szemmel meredünk egymásra. Sebes léptek kopognak a linóleumon. Pár másodpercnyi habozás után Hana egy biztonságosabb témára tereli a szót: a diplomaosztóra készülő köpenyek színére, ami idén történetesen a narancssárga. Mrs. Johanson, az edző érkezik, megkerülve a kulcsoskabinok sorát, és a sípját pörgetve az ujjai körül. – Legalább nem barna, mint a Fielstonban – vágom rá, bár alig hallottam, amit Hana mondott. Kalapál a szívem a mellkasomban. Még mindig a fiú jár az eszemben, és felmerül bennem, vajon hallotta-e Mrs. Johanson a szimpatizáns szót. Amikor elhalad mellettünk, nem tesz semmit, csak biccent egyet, ezért nem tartom valószínűnek. Ebben már egész komoly gyakorlatot szereztem – mást mondani, mint amire gondolok, úgy tenni, mintha figyelnék, pedig máshol jár az eszem, és nyugalmat, derűt színlelni, amikor valójában ordítani tudnék. Ezt a képességet is tökéletesíti az ember a kor előrehaladtával. Meg kell tanulni, hogy az emberek mindig fülelnek. Amikor először használtam a nénikém és a bácsikám közös mobiltelefonját, meglepődtem a szabálytalan szüneteken, amik időnként megszakították Hanával való beszélgetésemet. Aztán Carol elmagyarázta, hogy a kormány lehallgatókészüléke zavarja a társalgást, amely önkényesen belevág a magánbeszélgetésekbe, felveszi őket, és olyan kifejezéseket keres bennük, mint a szerelem, a Veszettek és a szimpatizáns. Nincs konkrét célszemély; az egész véletlenszerűen zajlik, így igazságos. Ez viszont csak ront a helyzeten. Sokszor úgy érzem, mintha időnként egy hatalmas, forgó szem pásztázna végig, és megvilágítaná vétkes gondolataimat, akár egy világítótorony fénye, amely fehérré merevíti a settenkedő állatokat. 42

Néha úgy érzem, mintha két személy élne bennem, és az egyik a másikra telepedett volna. A felületes énem akkor bólint, amikor bólintania kell, és azt mondja, amit mondania kell, a mélyebben fekvő részem pedig aggódik, álmodik, és azt mondja: „Szürke”. Általában szinkronban mozognak, és észre sem veszem közöttük a hasadékot, de néha olyan állapotba kerülök, hogy a kettészakadástól tartok. Ezt egyszer be is vallottam Rachelnek. Ő csak mosolygott, és azzal vigasztalt, hogy a kúra után minden jobb lesz. Azt mondta, hogy a kezelés után simán haladok, könnyedén vitorlázom majd az élet áramlatával. – Kész vagyok! – mondom, és bezárom a szekrényemet. Még mindig halljuk, ahogy Mrs. Johanson fütyörészve járkál ide-oda a mosdóban. Lehúzza az egyik vécét. Megnyitja a csapot. – Most én választok útvonalat – közli Hana csillogó szemmel, és mielőtt tiltakozhatnék, előrenyúl, és rácsap a vállamra. – Megvagy! Mostantól te leszel a fogó! – kurjant, majd lelibben a padról, és az ajtóhoz szalad. Rohannom kell, hogy utolérjem. Délelőtt esett az eső, és a vihar mindent lehűtött. Víz párolog az utcák pocsolyáiból, és csillogó ködréteget hoz létre Portland fölött. Mostanra tiszta, élénk kék lett az égbolt. Az öböl sík és szürke, a part pedig olyan, mint egy hatalmas öv, amely összeszorítja és egy helyben tartja. Bár nem kérdezem meg Hanát, merre fut, nem lepődöm meg, amikor az Old Port, vagyis a régi kikötő felé veszi az irányt, a sétálóutca felé, amely a Commercial Streetről a laboratóriumhoz vezet. A kisebb, kevésbé forgalmas utcákon próbálunk haladni, ám nyugalomra hiába is várnánk. Délután fél négy van. Az iskolák kiárasztották magukból a tanulókat, akik hazafelé igyekeznek. Néhány busz is elrobog mellettünk, és autók is elsüvítenek a közelben. Úgy tartják, az autók szerencsét hoznak. Ahogy elhúznak mellettünk, az emberek kinyújtják a kezüket, és végigsimítják fényes tetejüket, tiszta ablakaikat, amelyek hamar megtelnek ujjlenyomatokkal. Hanával egymás mellett kocogunk, és felelevenítjük a nap pletykáit. A tegnapi elrontott vizsgák és a Veszettekkel kapcsolatos mendemondák nem kerülnek szóba. Túl sokan vannak körülöttünk. Hana inkább az etikavizsgájáról mesél, én pedig elmondom neki, hogyan veszekedett Cora Dervish Minna Wilkinsonnal. Szóba kerül 43

Willow Marks is, aki az előző szerda óta nem jár iskolába. Úgy hírlik, hogy Willow-t a Deering Oaks Parkban találták meg a rendfenntartók kijárási tilalom idején – egy fiú társaságában. Évek óta pusmognak ilyeneket Willow-ról. Ő pont az a fajta lány, aki vonzza a pletykafészkeket. Szőke haja van, de mindig más színű csíkokat fest bele neonszínű filccel, és emlékszem, amikor elsőben egy múzeumba tett osztálykirándulás során elmentünk egy csapat spenceres fiú mellett, olyan hangosan szólalt meg, hogy bizonyára a kísérőink is meghallották: „Szívesen szájon csókolnám valamelyiket.” Tizedikben állítólag rajta is kapták egy sráccal, és csak azért engedték el egy figyelmeztetéssel, mert nem mutatta a delírium jeleit. Az emberek olykor hibáznak; ez egy élettani jelenség, ugyanazoknak a kémiai és hormonális megingásoknak a következménye, amelyek időnként Abnormalitáshoz vezetnek, vagyis ahhoz, hogy a fiúk a fiúkhoz, a lányok a lányokhoz vonzódnak. Az ilyen jellegű ösztönzéseket is meggyógyítja a kúra. Most viszont a jelek szerint komoly az ügy, és Hana pont akkor robbantja a bombát, amikor befordulunk a Fő térre: Mr. és Mrs. Marks beleegyeztek, hogy Willow kezelését hat hónappal korábban végezzék el. Az érettségiből is kimarad, mert muszáj meggyógyítani. – Hat hónappal korábban? – kérdezem. Már húsz perce futunk teljes erőből, ezért magam sem tudom, hogy a szívem a testmozgás vagy a megdöbbentő hír miatt kalapál-e. Sokkal jobban kifulladtam, mint illene; mintha valaki ráült volna a mellkasomra. – Az nem veszélyes? Hana jobbra billenti a fejét, és egy sikátor felé int, ami rövidebb útvonalat biztosít. – Előfordult korábban is. – Igen, de sikertelenül. Mi van a mellékhatásokkal? A mentális problémákkal? A vaksággal? A tudósok több okból sem engedik elvégezni a kúrát tizennyolc éves kor alatt, de a legfőbb ok az, hogy abban a korcsoportban a kezelés nem annyira hatékony, és a legszerencsétlenebb esetekben mindenféle szörnyű bonyodalmat okozhat. A szaktekintélyek azt gyanítják, hogy tizennyolc éves kor előtt az agy és az idegpályák még túl képlékenyek, és folyamatosan formálódnak. Igazság szerint minél idősebb valaki a kúra idején, annál jobb, ám a biztonság kedvéért az emberek

44

igyekeznek a lehető leghamarabb átesni rajta a tizennyolcadik születésnapjuk után. – Biztos úgy gondolják, megéri a kockázatot – von vállat Hana. – Jobb, mint a másik eshetőség. Az amor deliria nervosa. A leghalálosabb minden halálos dolog közül. Ezt a jelszót írják minden mentális egészséggel kapcsolatos brosúrára, amit valaha a delíriummal kapcsolatban kinyomtattak, Hana viszont olyan színtelen hangon ismétli, hogy összeszorul a szívem. A tegnapi nagy őrületben el is felejtettem, mit mondott a vizsga előtt. Most viszont eszembe jut, és arra is visszaemlékszem, milyen felhős és kifürkészhetetlen volt a pillantása. – Na, gyerünk! – mondom, bár a tüdőmben is valami kellemetlen nyomást érzek, és a jobb combom is begörcsöl. Csak úgy bírom végig, ha minél keményebben és gyorsabban futunk. – Tartsd a tempót, éticsiga! – Tartom! – vigyorodik el Hana, mire mindketten gyorsítunk. A tüdőmben lévő fájdalom szétterjed, mígnem végül úgy érzem, hogy testem minden izmában, sőt minden sejtjében jelen van. A combom görcsétől összerándul az arcom is, valahányszor a sarkam érinti a talajt. A harmadik és az ötödik kilométer között mindig ez történik: mintha az összes stressz, szorongás, harag és félelem apró, tűszerű fájdalommá sűrűsödne, amiktől sem lélegezni, sem továbbfutni nem tudok, és egyre csak ez jár a fejemben: nem megy, nem megy, nem megy. Aztán éppoly hirtelen el is múlik a holtpont. Elszáll a fájdalom, eltűnik a görcs, elillan a nyomás a mellkasomról, és onnantól már könnyedén tudok lélegezni. Ekkor inkább a maradéktalan boldogság buborékai szállnak fel a bensőmben; erősen érzem a talaj szilárdságát, a mozgás egyszerűségét, a bokám ruganyosságát, és ahogy előre ringok térben és időben; a teljes szabadságot és megkönnyebbülést. Hanára sandítok. Látom az arcán, hogy ő is ugyanazt érzi. Átverekedte magát a falon. Észreveszi, hogy nézem, és megpördül, mire szőke lófarka szinte karikát ír le a levegőben. Felmutatja mindkét hüvelykujját. Különös módon futás közben közelebb érzem magamhoz Hanát, mint bármikor máskor. Ha nem beszélünk egymással, akkor is úgy érzem, mintha egy láthatatlan zsineg kötne össze bennünket, hangolná össze a ritmusunkat, a kezünk és lábunk mozgását, egy nem létező 45

dobszóra. Egyre többször jut eszembe, hogy sok minden más mellett ez is megváltozik majd a kúra után. Ő visszatér az előkelő West Endbe, és a szomszédaival barátkozik majd, vagyis nálam sokkal gazdagabb és kifinomultabb emberekkel. Én Cumberland valamelyik lepusztult lakásában fogok tengődni, és soha nem fog hiányozni nekem, mert nem is emlékszem majd, milyen volt vele együtt futni. Arra is figyelmeztettek, hogy a kezelés után a futást sem fogom szeretni. Ez is egy gyakori mellékhatás: a kúrán átesett embereknek gyakorta megváltoznak a szokásaik, és elvesztik érdeklődésüket a korábbi kedvteléseik iránt, amelyek annak idején annyi örömöt okoztak nekik. „A gyógyultak képtelenek lesznek erős szenvedélyt átélni, így megszabadulnak mind a múlt, mind a jövő fájdalmaitól.” („A kezelés után”, A biztonság, egészséges boldogság kézikönyve, 132. o.). Elsuhan mellettem a világ; az emberek és az utcák egyetlen, hosszan tekeredő szalaggá mosódnak össze. Elfutunk a St. Vincent, Portland legnagyobb fiúiskolája előtt. Az udvaron fél tucat fiú kosárlabdázik; lagymatagon cselezgetnek a labdával, és kurjongatnak egymásnak. Összemosódnak a hangok, csak néhány ordítást, ugatást, rövid nevetést hallok, amiket általában a fiúcsapatoktól lehet hallani a sarkon túlról, az út túloldaláról vagy a tengerpartról. Mintha volna egy saját nyelvük. Körülbelül ezredszer gondolok bele, milyen jó, hogy a szegregációs rendőrség általában távol tart minket tőlük. Miközben elhaladunk mellettük, egy pillanatnyi szünetet érzékelek. Egy másodperc töredékéig minket néznek, és felénk fordul a fejük. Túlságosan zavarba jövök ahhoz, hogy visszanézzek rájuk. Forróság önt el, mintha valaki fejjel előre bedugott volna egy sütőbe. A következő pillanatban azonban elsuhannak rólam az izzasztó tekintetek, és vad szélként belekapnak Hanába. Hana szőke haja felvillan, akár egy érme a napfényben. Megint érzem a fájdalmat a lábamban: ólomsúlyúvá válik, de fogcsikorgatva tovább futok, hiszen nemsokára befordulunk a Commercial Street sarkán, és magunk mögött hagyjuk a St. Vincentet. Érzem, hogy Hana csak nehezen tartja velem a lépést. Hátranézek, de én is alig bírok kinyögni egy szót. – Elhúztam melletted! Amikor viszont Hana utolér, és karjával erőteljesen pumpálva majdnem le is hagy, lehajtom a fejem, és rákapcsolok, mintha egy 46

láthatatlan biciklit hajtanék a lábammal. Megpróbálok nagyokat kortyolni a levegőből, bár úgy érzem, borsónyi méretűre zsugorodott a tüdőm, és az izmaim is sikítani tudnának. Feketeség kúszik a látóterembe minden oldalról, és nem látok mást, mint egy drótkerítést, amely hirtelenjében elénk tornyosul, eltorlaszolja az utunkat. Aztán előrenyúlok, és olyan erővel csapok rá, hogy beleremeg. Akkor megfordulok, hogy felkiáltsak: „Én győztem!” Hana ekkor ér be másodikként, zihálva. Most már mindketten nevetünk, ránk jön a csuklás, és hatalmas levegőket veszünk, miközben körbekörbe sétálunk, hogy levezessük az edzést. Amikor ismét normálisan vesszük a levegőt, Hana felegyenesedik, és elneveti magát. – Hagytalak győzni – süti el régi közös viccünket. Kavicsokat rúgok Hana felé, aki sikoltva ugrik félre. – Csak hajtogasd ezt, ha megnyugtat! A hajam közben kicsúszott a gumiból, ezért ki is szedem belőle, majd lehajtom a fejem, hogy a szél lehűthesse a tarkómat. Csípős izzadság csurog a szemembe. – Jól nézel ki. Enyhén oldalba bök, de én megtántorodom. Mérgesen kapom fel a fejem, hogy visszavágjak. Hana félreugrik. Egy lyuk tátong a drótkerítésen, amely egy keskeny bekötőút kezdetét jelzi. Alacsony fémkapu zárja el az utat. Hana átugorja, és int, hogy kövessem. Eddig nem is figyeltem, hol vagyunk; a bekötőút egy parkolón vezet végig, ipari konténerek és szállítmányokat raktározó fészerek dzsungelén, amelyek mögött ismerős, szögletes, fehér épületek sorakoznak óriás fogsorként. A laboratórium egyik oldalsó bejáratához tévedtünk. Csak most veszem észre, hogy a drótkerítés tetejét szögesdrót védi, és hatméterenként ugyanazt a feliratot erősítették rá: MAGÁNTERÜLET! TILOS AZ ÁTJÁRÁS! BELÉPÉS CSAK ENGEDÉLLYEL! – Szerintem nem szabadna… – szólalok meg, de Hana közbevág. – Nyugi! – kiáltja. – Éljünk már egy kicsit! Sietve végignézek a kapu mögött feltáruló parkolón, aztán a mögöttünk húzódó úton is: sehol senki. A kapu melletti kicsi őrbódé is üres. Áthajolok a kapu fölött, és belesek az ablakon. Egy félig megevett szendvicset látok zsírpapíron, valamint egy rendezetlen könyvrakást egy aprócska íróasztalon, egy régimódi rádió társaságában, amely 47

zörejjel teli, szakadozott zenét bocsát a tátongó csendbe. Biztonsági kamerának nyomát sem lelem, pedig többnek is kéne lennie a közelben. Az összes kormányzati épület alaposan fel van szerelve. Egy darabig még habozok, aztán átugrom a kapu fölött, és csatlakozom Hanához. Csillog a szeme az izgatottságtól, és látom rajta, hogy végig ez volt a terve, ez volt az úti célja. – Így juthattak be a Veszettek is – hadarja el egy szuszra, mintha mind ez idáig a laborban történt incidensről társalogtunk volna. – Szerinted nem? – Úgy látszik, nem volt nehéz dolguk. Próbálok fesztelenül beszélni, pedig teljesen felborzolja a kedélyemet az üres bekötőút, a szikrázó napfényben fürdő, hatalmas parkoló, a sok kék konténer, az égen keresztül-kasul húzódó villanyvezetékek, a labor vakító fehér teteje. Minden néma és mozdulatlan, szinte fagyott állapotban van, akár egy álomban vagy egy irdatlan nagy égiháború előtt. Nem akarom hangosan kimondani, de bármit megadnék azért, hogy most az Old Port felé futhassak, az ismerős utcák és üzletek irányába. Bár sehol nem látok senkit, úgy érzem, mintha figyelnének. Ez rosszabb, mint az iskolában, az utcán vagy akár az otthon megszokott állapot, pedig mindenütt ügyelnünk kell rá, mit teszünk és mondunk. Azt a bezárt érzést lassan mindenki megszokja. – Igen. – Hana belerúg a döngölt földútba. Porfelhő száll fel, majd komótosan leülepedik. – Elég szegényes a biztonsági felszerelés ahhoz képest, hogy egy központi orvosi intézet területén járunk. – Egy állatkertben is szegényes lenne – vágom rá. – Ezt visszautasítom. A hang a hátunk mögül érkezik, mire Hanával mindketten összerezzenünk. Megfordulok. Az egész világ megdermed egy pillanatra. Egy fiú áll mögöttünk karba font kézzel, félrebillent fejjel. A bőre karamellszínű, a haja aranybarna, mint a lehullani készülő őszi levelek. Ő az. A tegnapi fiú, aki fentről figyelt. A Veszett. Csakhogy ő nem lehet Veszett. Farmert és rövid ujjú, kék biztonságiőr-egyenruhát visel, amelynek gallérjára egy laminált kormányzati névjegykártyát rögzítettek.

48

– Csak két másodpercre tűnök el újratölteni – int a kezében tartott vizespalack felé –, és mire visszajövök, már nem tudom megakadályozni a behatolást. Annyira zavarban vagyok, hogy sem beszélni, sem mozdulni nem tudok. Hana valószínűleg azt hiszi, hogy megrémültem, mert gyorsan közbevág. – Mi nem hatoltunk be. Mi nem csináltunk semmit. Csak kocogtunk, és… eltévedtünk. A fiú karba fonja a kezét a mellkasa előtt, és hátragördíti a súlyát a sarkára. – Nem láttátok egyik táblát sem, mi? „Tilos az átjárás”? „Belépés csak engedéllyel”? Hana elfordítja a fejét. Ő is ideges. Érzem. Ezerszer magabiztosabb nálam, ám egyikünk sincs hozzászokva, hogy nyílt téren álljon szemtől szemben egy fiúval, és beszélgetésbe keveredjen vele, főként nem egy őrrel. Bizonyára Hanának is eszébe jutott, hogy a srác ezer okot tudna találni a letartóztatásunkra. – Azt hiszem, nem vettük észre – motyogja. – Aha! – A fiú felvonja a szemöldökét. Nyilvánvalóan nem hisz nekünk, de legalább nem tűnik mérgesnek. – Éppen csak elszórtan van néhány. Pár tucat tábla. Érthető, hogy egyikőtök sem vette észre. Egy pillanatra hunyorogva másfelé néz, és az a benyomásom támad, hogy a nevetést próbálja visszafojtani. Ilyen biztonsági őrt még sosem láttam – semmilyen tekintetben nem hasonlít a határon vagy Portland körül dolgozó őrökre, hiszen azok kövérek, mogorvák és öregek. Felrémlik, milyen biztos voltam benne tegnap, hogy a Vadonból jött, mennyire szilárd volt a meggyőződésem a lelkem mélyén. Minden jel szerint tévedtem. Amikor oldalra fordítja a fejét, a kikezeltek egyértelmű jelét látom rajta: a kúra nyomát, egy háromcsúcsú sebhelyet a bal füle mögött, ahol a tudósok egy speciális, háromágú tűt juttatnak be. Azzal az eszközzel teszik mozdulatlanná a pácienst, hogy elvégezhessék a kezelést. Az emberek úgy hivalkodnak a sebhelyükkel, mint valami becsületrenddel; a kikezeltek nem növesztik meg a hajukat, vagy ha mégis, szorosan hátrafogják. Érzem, hogy csillapodni kezd a félelmem. Egy kigyógyítottal beszélgetni nem illegális. Ilyen helyzetben nem érvényesek a szegregációs szabályok. 49

Abban viszont nem vagyok biztos, hogy ő felismert-e engem. Ha így is történt, semmi jelét nem adja. Végül nem bírom tovább, és kifakadok: – Te voltál. Téged láttalak… – Az utolsó pillanatban aztán mégsem tudom befejezni a mondatot. Téged láttalak tegnap. Te kacsintottál rám. Hana arcán megrökönyödés látszik. – Ti ismeritek egymást? Döbbenten néz rám. Jól tudja, hogy eddig jóformán két szót sem váltottam fiúkkal, csak olyasmit, hogy „Elnézést”, vagy „Bocsánat, hogy a lábára léptem”; ezt is mind a nyílt utcán. A családunkon kívül minimálisra kell szorítanunk a kezelés előtt álló fiúkkal való érintkezést. Még kikezeltekkel sem sokszor fordul elő, nincs is rá okunk, hacsak nem egy orvossal, tanárral vagy hasonlóval kell tanácskoznunk. A fiú felém fordul, és rám néz. Arckifejezése hivatalos és higgadt, de meg mernék esküdni rá, hogy furcsán csillog a szeme, bár nem tudom, hogy mulat rajtunk, vagy épp örül valaminek. – Nem – mondja lágy hangon. – Soha nem találkoztunk. Biztosan emlékeznék rá. Megint felcsillan a szeme. Talán rajtam nevet? – Én Hana vagyok. Ő pedig Lena – mutat be a barátnőm, majd oldalba bök a könyökével. Úgy nézhetek ki, mint egy hal, ahogy ott állok tátva maradt szájjal, de az indulattól meg sem bírok szólalni. A fiú hazudik. Tudom, hogy őt láttam tegnap a laborban; az életemre is meg mernék esküdni. – Alex. Örülök, hogy megismerkedtünk. – A srác továbbra is engem figyel, miközben kezet fog Hanával. Aztán felém nyújtja a kezét. – Lena – ismétli tűnődve. – Még soha nem hallottam ezt a nevet. Tétovázom. Szokatlan érzés kezet fogni, mintha beöltözős játékot játszanánk túl nagyra szabott felnőttruhákban. Tulajdonképpen még soha nem érintettem idegen ember testét. A fiú viszont továbbra is ott áll kinyújtott kézzel, ezért muszáj megfognom és megráznom. Abban a pillanatban, amikor hozzáérek, apró, elektromos kisülés fut végig rajtam, ezért gyorsan visszahúzódom. – A Magdaléna rövidítése – magyarázom. – Magdaléna. – Alex hátrahajtja egy kicsit a fejét, és összeszűkült szemmel néz. – Szép. 50

Egy pillanatra kizökken a figyelmem, ahogy a saját nevemet hallom a szájából. Az ő hangján sokkal dallamosabbnak tűnik, nem olyan durvának és szögletesnek, ahogy a tanáraimtól megszokhattam. Meleg borostyánszínű a szeme, és amikor ránézek, hirtelen az anyám jut eszembe, ahogy szirupot csurgat a palacsintára. Szégyenkezve lesütöm a szemem, és közben őt hibáztatom azért, hogy ez az emlék felbukkant bennem – akárha belenyúlt volna a lelkembe, hogy előrángassa. A szégyen feldühít, és kénytelen vagyok megszólalni. – De én igenis ismerlek! Tegnap láttalak a laborban. A megfigyelőemelvényen álltál… és néztél… nézted, ami történik. – A bátorságom megint az utolsó pillanatban párolog el, és nem úgy fejezem be, ahogy akartam: néztél engem. Érzem, hogy Hana engem bámul, de rá sem hederítek. Biztosan haragszik rám, amiért nem meséltem el, mi történt. Alex arca nem változik. Nem pislog, és egy századmásodpercre sem tűnik el a mosolya. – Valakivel összetévesztesz, gondolom. Az őröknek nem szabad a kiértékelések alatt bemenniük a laborba. Különösen nem a részidős őröknek. Tovább állunk ott egy helyben, és egymást nézzük. Most már tudom, hogy hazudik, és tunya mosolyát látva legszívesebben felpofoznám. Ökölbe szorítom a kezem, és nagy levegőt veszek. Nyugalmat erőltetek magamra. Nem vagyok egy erőszakos típus. Fogalmam sincs, miért lettem olyan indulatos. Hana megpróbálja oldani a feszültséget, ezért közbeszól. – Szóval ennyi az egész? Egy részidős biztonsági őr, és néhány „Tilos az átjárás”-tábla? Alex még egy másodpercig engem néz, aztán Hanára pillant, mintha most látná először. – Hogy érted ezt? – Azt hittem, jobban védik a labort. Úgy tűnik, nem is olyan nehéz betörni ide. Alex felvonja a szemöldökét. – Azon tanakodsz, hogy meg kéne próbálni? Hana megdermed, és az én ereimben is megfagy a vér. Túl messzire ment. Ha Alex feljelent minket mint potenciális szimpatizánsokat vagy bajkeverőket, hosszú hónapokig tart majd a megfigyelés és a 51

vizsgálgatás, és végérvényesen lemondhatunk arról, hogy rendes pontszámot kapjunk a kiértékelésen. Akkor aztán egy életen keresztül nézhetem, ahogy Andrew Marcus a hüvelykujja körmével piszkálja ki a taknyot az orrából. Émelyegni kezdek. Valószínűleg Alex is megérzi a félelmünket, mert felemeli mindkét kezét. – Nyugi, csak vicceltem! Nem úgy néztek ki, mint a terroristák. Csak most jut eszembe, milyen nevetségesen festhetünk a futósortunkban, az átizzadt spagettipántos felsőnkben és a neonszínű sportcipőnkben. Legalábbis saját magamat nagyon nevetségesnek érzem, mert Hana természetesen most is olyan, mint egy sportkatalógus modellje. Megint elvörösödöm, és a bosszúság is elönt, mint mindig. Nem csoda, hogy a rendfenntartók a fiúk és lányok elválasztása mellett döntöttek; máskülönben valóságos rémálom lenne állandóan ilyen mérgesnek, szégyenlősnek, zavartnak és idegesnek lenni. – Különben is, ez csak a rakodóudvar a szállítmányoknak, teherárunak, ilyesmi – int Alex a raktárak mögötti területre. – Az épületeket sokkal komolyabban védik. Ott állandó őrség van, kamerák, elektromos kerítés, minden a világon. Hana nem néz rám, de amikor megszólal, érzem a növekvő izgatottságot a hangjában. – A rakodóudvar? Úgy érted, ahova a szállítmányok érkeznek? Legbelül némán imádkozom: „Ne mondj semmi butaságot! Ne mondj semmi butaságot! Nehogy megemlítsd a Veszetteket!” – Úgy van. Hana a sarkán előre-hátra ringva táncol egy helyben. Megpróbálok figyelmeztetően ránézni, ám ő kerüli a tekintetemet. – Szóval ide jönnek a kamionok? Az orvosi felszerelésekkel és… a többi dologgal? – Pontosan. Úgy látom, mintha megint megcsillant volna valami Alex szemében, holott az arca egyébként teljesen közömbös marad. Meg kell állapítanom magamban, hogy nem bízom benne, és még mindig nem értem, miért tagadja le, hogy tegnap ott volt a laborban. Talán azért, mert tilos oda bemenni, ahogy említette is. Vagy azért, mert nem segített, csak nevetett a kiértékelőkön.

52

Azt sem lehet kizárni, hogy valóban nem ismer meg. Végtére is csak egy pillanatra találkozott a tekintetünk, és számára csak egy elmosódott, jellegtelen arc lehettem a sok közül, amit könnyedén elfelejtett. Nem szép, nem csúnya, hanem inkább átlagos, mint ezer és ezer másik az utcán. Ő viszont a legkevésbé sem átlagos és jellegtelen. Furcsa érzés ott állni a szabad ég alatt egy idegen fiúval, még akkor is, ha őt már kikezelték. Habár a fejem örvénylőén kavarog, a látásom furcsamód kiélesedik, így minden apró részlet borotvaélesen tűnik fel előttem. Észreveszem például, ahogy egy hajtincse a sebhelye köré tekeredik, és keretbe foglalja. Feltűnnek nagy, barna kezei, a fogai fehérsége és arcának tökéletes szimmetriája. Kifakult farmerját a derekánál jóval alacsonyabban fogja össze egy öv, a cipőjében pedig egy lehetetlen, tintakék fűzőt látok, mintha töltőtollal színezte volna be. Azon tanakodom, hány éves lehet. Egyidősnek nézünk ki, de ő valószínűleg kicsivel idősebb nálam, mondjuk tizenkilenc. Az is felmerül bennem – röpke, futó gondolatként –, hogy talán már összepárosították valakivel. Nyilvánvaló, hogy van már párja, így kell lennie. Gondolkodás közben önkéntelenül is sokáig nézem, aztán váratlanul ő is rám néz. Lesütöm a szemem, és egy irracionális percig biztos vagyok benne, hogy olvas a fejemben. – Szívesen körülnéznék – böki ki Hana nem túl megfontoltan. Odanyúlok hozzá, és belecsípek, amikor Alex nem látja. Bűntudat látszik az arcán, miközben elhúzódik tőlem. Legalább nem faggatja makacsul a fiút a tegnap történtekről, így csökken a veszély, hogy börtönbe kerülünk, vagy hosszas kihallgatásoknak vetnek alá minket. Alex feldobja a vizespalackját, és a másik kezével elkapja. – Hidd el, nincs itt semmi érdekes! Hacsak nem rajongsz az ipari hulladékért. Az aztán van bőven. – A konténerek felé int a fejével. – Ó, és innen nyílik a legjobb kilátás a portiandi öbölre… ez is az itt dolgozók kiváltsága! – Tényleg? – kérdezi Hana fintorogva. Ezzel sikerül elterelni a figyelmét kis időre a nyomozói küldetésről. Alex bólint, majd ismét feldobja a palackot és elkapja. Mialatt leírja körívét a levegőben, a nap úgy szikrázik keresztül a vízen, mintha drágakövet világítana meg. 53

– Azt megmutathatom. Gyertek velem! Részemről a legjobban elmenni szeretnék arról a helyről, de Hana rávágja: – Szívesen! Miközben mellette baktatok, némán átkozom magamban a lelkesedését és a Veszettek iránti olthatatlan kíváncsiságát. Megesküszöm, hogy többé nem engedem neki kiválasztani a futásunk útvonalát. Alexszel együtt előttem mennek, így hallom a beszélgetésük töredékeit: megüti a fülemet, hogy a fiú valamelyik főiskolán tanul, de nem hallom pontosan, mit, Hana pedig elmeséli neki, hogy mi az érettségire készülünk. Alex elmondja, hogy tizenkilenc éves, Hana rávágja, hogy mi csak hónapok múlva töltjük be a tizennyolcat. Szerencsére a tegnapi félresikerült vizsga témáját mindketten kerülik. A bekötőút egy másik, kisebb úthoz csatlakozik, amely párhuzamosan fut az Eastern Promenade felé meredeken ereszkedő Fore Streettel. Errefelé hosszúkás, fémből készült raktárak sorakoznak. A nap rendíthetetlenül tűz le ránk a magasból. Hihetetlen szomjúság tör rám, amikor azonban Alex megfordul, hogy megkínáljon a vizespalackjából, kissé túlzottan is sietve és hangosan utasítom vissza. Nagyon ideges leszek a gondolatra, hogy odategyem a számat, ahol az imént még az ő szája volt. Amikor zihálva felérünk a domb tetejére, az öböl óriás térképként tárul fel előttünk, jobb kéz felől: kékek és zöldek csillogó, fényes forgataga. Tényleg gyönyörű a táj, és akadálytalan, tökéletes kilátás nyílik rá. Az égen pöffedt kis fehér felhők úszkálnak; lúdtollal töltött párnákat juttatnak az eszembe. A sirályok lusta köröket rónak a víz felett, és egyéb madarak rajai is mintázatokat írnak le a magasban. Hana megbabonázva előrébb sétál. – Fantasztikus! Csodálatos, nem? Akármilyen régóta élek itt, ezzel a látvánnyal soha nem tudok betelni. – Megfordul, és rám néz. – Azt hiszem, így szeretem a legjobban a tengert. A délután közepén, vakító napsütésben. Olyan, mint egy fénykép. Szerinted nem, Lena? Valami nyugalom árad szét bennem. Élvezem a dombtetőn fújó szelet, amely végigsimít a karomon meg a lábamon, és hűvös, kellemes érzéssel ajándékoz meg. Csordultig tölt derűvel az öböl látványa és a nap erőteljesen szikrázó fénye. Kis híján megfeledkezem Alex jelenlétéről. Ő hátrébb áll, hagyja, hogy gyönyörködjünk, és amióta felértünk, meg sem szólalt. 54

Éppen ezért majdnem ugrok egyet az ijedtségtől, amikor előredől, és egyetlen szót suttog a fülembe közvetlen közelről: – Szürke. – Tessék? Dübörgő szívveréssel pördülök hátra. Hana közben ismét a vizet nézi, és arról locsog, hogy mennyire szeretné, ha vele lenne a fényképezőgépe, meg hogy soha nem lehet meg mindenünk, amire szükségünk van. Alex ott marad hozzám hajolva, olyan közel, hogy egyenként látom a szempilláit, mint precíz ecsetvonásokat egy arcképen. A szemében megint fény gyúl, mintha lángnyelvek ugrálnának benne. – Mit mondtál? – kérdezem, bár a hangom nem több rekedt suttogásnál. Még egy kicsit közelebb hajol, mire úgy érzem, a lángok kicsapnak a szeméből, és felgyújtják a testemet. Soha nem voltam ilyen közel egy fiúhoz sem. El tudnék ájulni, ugyanakkor el is tudnék szaladni. A valóságban viszont moccanni sem bírok. – Azt mondtam, hogy én akkor szeretem az óceánt, amikor szürke. Vagyis nem pontosan szürke. Egy fakó, köztes szín, egy átmeneti árnyalat. Arra emlékeztet, amikor az ember valami jóra várakozik. Tehát mégis emlékszik. Mégis ott volt. A talaj mintha szétmállana a lábam alatt, pontosan úgy, mint az anyámról szóló álmomban. Csak a szemét látom, ahogy a fény és árnyék mintázata folyamatosan alakul benne. – Hazudtál – nyögöm ki végül. – Miért hazudtál? Nem válaszol. Arrébb húzódik egy kicsit, majd tovább beszél. – Persze alkonyatkor a legszebb. Este fél kilenc körül olyan, mintha felgyulladna az ég, főleg Back Cove-on. Azt látnotok kéne. – Szünetet tart, és bár halk, fesztelen a hangja, úgy érzem, valami fontosat akar közölni velem. – Ma este is biztosan lélegzetelállító lesz. Az agyamban azonnal kattogni kezd valami, ahogy lassan feldolgozom a szavait, és ahogy bizonyos dolgokra külön hangsúlyt fektetett. Aztán összeáll a kép: megjelölt egy helyet és egy időpontot. Azt akarja, hogy találkozzam vele. – Arra kérsz, hogy…? – kérdezném, ám Hana ebben a pillanatban odarohan hozzánk, és megragadja a karomat.

55

– Atyaég! – szólal meg nevetve. – El sem tudom hinni, hogy már öt óra múlt! Mennünk kell! Mielőtt válaszolhatnék vagy tiltakozhatnék, visszafelé kezd húzni az úton, és mire megint hátra tudok nézni, hogy ellenőrizzem, Alex néz-e, vagy ad-e valami jelet, a fiú már sehol sincs.

56

Anyám, anyám, segíts hazajutnom! Sötét erdőben végtelen magányt érzek. Egy farkas ér utol, morgás vén tökfej, Torka rám villan, s én hasamból vérzek. Anyám, anyám, segíts hazajutnom! Sötét erdőben végtelen magányt érzek. Egy vámpír ér utol, vén salabakter, Foga rám villan, és én nyakamból vérzek. Anyám, anyám, fektess le az ágyba! Nem tudok hazajutni, halálszagot érzek. Egy Veszett ér utol, kábító szavú, Mosolya rám villan, és én szívemből vérzek. – Részlet az „Egy kisgyerek útja hazafelé” című versből, a Gyerekmondókák és népmesék című könyvből, amelynek szerkesztője Cory Levinson

Aznap este sehogy sem tudok koncentrálni. Amikor megterítek a vacsorához, véletlenül bort öntök Gracie gyümölcsleves poharába, és narancslevet a nagybátyám borospoharába. Sajtreszelés közben annyiszor dörzsölöm az ujjamat a reszelő nyílásaihoz, hogy a nagynéném végül kiküld a konyhából, mert nem akarja, hogy sajt helyett bőrdarabok kerüljenek a ravioli tetejére. Egyfolytában Alex utolsó mondata visszhangzik a fejemben, és látom magam előtt szemének állandóan váltakozó színeit, furcsa arckifejezését – mintha meghívott volna valahova. Este fél kilenc körül olyan, mintha felgyulladna az ég, főleg Back Cove-on. Azt látnotok kéne… Lehetséges valamiképp, valami felfoghatatlan módon, hogy titkos üzenetet küldött nekem? Lehet, hogy találkozót kért tőlem? Még a gondolatba is beleszédülök. 57

Folyton felmerül bennem az a szó is, amit halkan, de egyenesen a fülembe suttogott: szürke. Ott volt hát; látott engem; emlékezett rám. Olyan sok kérdés rohanja meg az agyamat egyszerre, mintha a híres portiandi köd telepedett volna körém, amit az óceán felől hoz be a szél. Képtelen vagyok normálisan, aktívan gondolkodni. A nénikém egy idő után észreveszi, hogy valami nincs rendjén. Vacsora előtt Jennynek segítek megoldani a házi feladatát, ahogy szoktam, és a szorzótáblát kérdezgetem tőle. A nappali padlóján ülünk, amely az „étkező” mellett helyezkedik el (vagyis a szűkös kis fülke mellett, amelyben alig fér el egy asztal és hat szék). A térdemen tartom a munkafüzetét, sorolom az összeszorzandó számokat, ám az agyam úgy forog, mintha robotpilóta vezetné, és a gondolataim sok millió kilométerrel arrébb járnak. Vagyis pontosabban öt és fél kilométerre, Back Cove mocsaras peremvidékén. Azért ismerem a pontos távolságot, mert sokszor futok arra szép köröket otthonról. Azt számolgatom, hogy milyen gyorsan érnék oda a biciklimmel, de sietve le is szidom magam a képtelen ötlet miatt. – Hétszer nyolc? Jenny összepréseli az ajkait. – Ötvenhat. – Kilencszer hat? – Ötvenkettő. Másrészről viszont törvény nem tiltja, hogy egy kikezelnél beszélgessünk. Akik átestek a kúrán, azok nem jelentenek veszélyt, mi több, mentorként vagy vezetőként segíthetik a kezelés előtt állókat. Habár Alex csak egy évvel idősebb nálam, a kezelés visszavonhatatlanul és totálisan elválaszt minket egymástól. Akár a nagyapám is lehetne. – Hétszer tizenegy? – Hetvenhét. – Lena! – A nénikém kioldalaz a szűkös étkező székei között, majd megáll Jenny mellett. Pislogok kettőt, és megpróbálok odafigyelni rá. Carol arca egészen feszült az aggodalomtól. – Valami baj van? – Nem, nincs. – Gyorsan lesütöm a szemem. Utálom, amikor a nagynéném így néz rám, mintha kizárólag a rossz gondolatokat tudná kiolvasni a fejemből. Bűnösnek érzem magam, amiért egy fiú jár az eszemben, még ha kigyógyított is. Ha a néném tudná, biztosan azt 58

mondaná: Ó, Lena! Légy óvatos! Jusson eszedbe az anyád példája! Azt is hozzátenné: Az ilyen betegségek a vérrel együtt öröklődnek. – Miért? A tekintetemet továbbra is makacsul a kopott szőnyegen tartom. Carol előrehajol, felveszi Jenny munkafüzetét a térdemről, és tiszta, magas hangján megszólal: – Kilencszer hat az ötvennégy. – Becsukja a füzetet. – Nem ötvenkettő, Lena! Feltételeztem, hogy te jól ismered a szorzótáblát. Jenny kiölti rám a nyelvét. Forróság árasztja el az arcomat, amikor rájövök, hogy hibáztam. – Bocsánat. Azt hiszem… nem figyeltem eléggé. Kis szünet áll be. Carol egyfolytában a tarkómat nézi, szinte érzem, ahogy égeti a pillantásával. Ha tovább néz, ordítani fogok, vagy elsírom magam, esetleg bevallok mindent. Végül felsóhajt. – Még mindig a kiértékelés jár a fejedben, igaz? Kifújom a visszatartott levegőt, és érzem, ahogy nagy kő gördül le a szívemről. – Igen, azt hiszem. Bátortalanul felnézek rá, mire ő felvillantja fagyos mosolyát. – Tudom, hogy csalódott vagy, amiért újra át kell esned a procedúrán. De próbáld meg máshogy felfogni… a második alkalommal már sokkal felkészültebb leszel. Bólintok, és igyekszem lelkesnek tűnni, jóllehet, a lelkiismeretfurdalás újra belém mar. Ma reggel óta eszembe sem jutott a kiértékelés, nem is foglalkoztam vele, amióta tudom: az eredményeket nem veszik figyelembe. – Igen, igazad van. – Most viszont gyertek, vacsorázzunk! A nénikém kinyújtja a karját, és egyik ujjával megérinti a homlokomat. Hűvös és megnyugtató az érintése, de rögtön el is illan, mint a legenyhébb szellő. A bűntudat teljes erővel tör rám, és abban a pillanatban elszégyellem magam, amiért egyáltalán felmerült bennem, hogy elmegyek Back Cove-ra. Ez lenne az abszolút tiltott lépés, a legrosszabb dolog, amit elkövethetnék, ezért amikor elhessegetem az ötletet, tisztán, súlytalanul és boldogan állok fel a szőnyegről. Úgy indulok meg az étkezőasztal felé, mintha egy hosszú ideig tartó láz után végre egészségesnek érezném magam.

59

Vacsora alatt azonban visszatér a kíváncsiságom – és vele együtt az összes kétségem is. Egyre csak az forog a fejemben: Menjek? Ne menjek? Menjek? Ne menjek? Amikor a nagybátyám az egyik vevőjéről kezd mesélni, észreveszem, hogy mindenki nevet, ezért én is nevetek, de kissé túl hangosra és elnyújtottra sikerül. Mindenki rám néz, még Gracie is, aki felemeli az orrát, és hátrahajtja a fejét, akár egy újdonságot szimatoló kutya. – Jól vagy, Lena? – kérdezi a bácsikám, és megigazítja a szemüvegét, mintha azt remélné, utána élesebben fog látni engem. – Olyan furcsán viselkedsz ma. – Jól vagyok. – Körbe-körbe tologatom a raviolit a tányéromon. Általában egy féldoboznyit is meg tudok enni egymagam, főleg egy hosszabb futást követően (sőt még a desszert is lecsúszik utána), most viszont alig sikerült néhány falatot lenyelnem. – Csak kimerültem. – Hagyd békén! – szól rá a nénikém. – Felzaklatta a kiértékelés. Nem úgy sikerült, ahogy várta. Ránéz a bácsikámra, és futó pillantást váltanak egymással. Izgatottság ébred bennem. Nagyon ritkán néznek így össze, szótlanul, de jelentőségteljesen. Rendszerint a szokványos dolgokra szorítkozik a társalgásuk; a bácsikám a munkájáról mesél, a nénikém meg a szomszédok viselt dolgairól. Mi lesz a vacsora? Lyukas a tető. Bla, bla, bla. Átfut az agyamon, hogy most talán kivételesen megemlítik a Vadont és a Veszetteket is. Aztán a bácsikám csak megrázza a fejét. – Nem ritka az ilyen váratlan fordulat – jegyzi meg, miközben felszúr egy kis raviolit a villájára. – A minap megkértem Andrew-t, hogy rendeljen három rekesszel Vik narancsléjéből. Aztán kiderül, hogy rosszul adta meg a kódot, és tudjátok, mi érkezett? Három rekesz bébiétel. Odaálltam elé, és mondom neki: „Andrew…” Ismét kiesem a társalgásból, és titkon hálát érzek amiatt, hogy a bácsikám kifogyhatatlan a történetekből, illetve hogy a nénikém mentegetett a többiek előtt. A szemérmességben az a jó, hogy az embert többnyire békén hagyják, amikor nem akarja, hogy abajgassák. Előredőlök, és rápillantok a konyha falán lógó órára. Fél nyolc van, és még mindig eszünk. Ráadásul utána segítenem kell leszedni az asztalt és elmosogatni, ami egy örökkévalóságig szokott tartani. A mosogatógép túl sok áramot használ, ezért kézzel kell tisztítanunk az edényeket. 60

Odakint arany és rózsaszín szálak szövik át a napot. Úgy néz ki, mint az örvénymintás, kerek nyalókák a belvárosi Sugar Shackben: fényes, csíkos, színes. Tényleg csodálatos lesz ma a naplemente. Abban a pillanatban szinte ellenállhatatlan késztetést érzek arra, hogy elmenjek, és meg kell szorítanom a székem oldalát, nehogy felpattanjak és kiszaladjak az ajtón. Végül úgy határozok, hogy nem idegeskedem tovább, hanem a szerencsére, jobban mondva a sorsra bízom a dolgok alakulását. Ha befejezzük a vacsorát, időben elkészülök a mosogatással, és odaérek Back Cove-ra, akkor elmegyek. Ha nem, akkor maradok. Miután meghozom ezt a döntést, sokkal jobban érzem magam, és még néhány falat raviolit is sikerül lenyomnom a torkomon. Jenny hirtelen még rákapcsol, és kiüríti a tányérját, majd a nénikém bejelenti, hogy ha én is elkészültem, elmosogathatok. Felállok, és nekilátok összeszedni a tányérokat. Majdnem nyolc óra van. Még ha – nagy nehezen – el is tudok mosogatni negyedóra alatt, aligha érnék ki a tengerpartra fél kilencig. Az pedig elképzelhetetlen, hogy kilencre vissza is érjek, vagyis a városlakók számára kijelölt kijárási tilalom kezdetéig. Ha kijárási tilalom idején elkapnak az utcán… Igazság szerint fogalmam sincs, mi történne. Soha nem jártam még így. Amint elfogadom a tényt, hogy nem érek el időben Back Cove-ig, főleg visszaúttal együtt, a nénikém valami elképzelhetetlent csinál. Amikor odanyúlok, hogy elvegyem a tányérját, megállít. – Ma nem kell elmosogatnod, Lena. Majd én megcsinálom. Miközben ezt mondja, megfogja és megszorítja a karomat. Ahogy korábban, most is röpke és hűvös az érintése, akár a szél suhogása. Mielőtt elgondolkodhatnék a mondatain, ösztönösen kiszökik a számon egy válasz: – Igazándiból el kéne rohannom Hanához. – Most? – kérdezi a nénikém, és valami riadalom – vagy gyanú – suhan át az arcán. – Mindjárt nyolc óra. – Tudom. Nekünk… neki… van egy jegyzete, amit nekem ígért. Most jutott eszembe.

61

Ekkor a gyanakvás – ami most már határozottan gyanakvás – megszilárdul Carol arcán: összevonja a szemöldökét, és elvékonyítja a száját. – Egyetlen közös órátok sincs. A vizsgáknak vége. Milyen jegyzeteket kéne sürgősen elhoznod? – Nem a sulihoz kell. – A szememet forgatom, és megpróbálom magamra erőltetni Hana nemtörődömségét, noha a tenyerem izzad, a szívem pedig kalapál a mellkasomban. – Afféle javaslatgyűjtemény. A kiértékeléshez. Hana tudja, hogy jobban fel kell készülnöm, mivel tegnap majdnem elbuktam. A nénikém megint rápillant a bácsikámra. – Egy óra múlva kezdődik a kijárási tilalom – emlékeztet. – Ha utána elkap valaki az utcán… Az idegességtől teljesen felmegy bennem a pumpa. – Tudom, mikor van kijárási tilalom! Csak a születésem óta vagyok tisztában vele. Alighogy kimondom, máris bűntudatom támad, és lesütöm a szemem, hogy ne lássam Carol pillantását. Soha nem feleseltem vele, mindig igyekeztem türelmes, engedelmes és jó lenni, sőt próbáltam láthatatlanná válni, egy igazi jó kislánnyá, aki segít mosogatni, vigyáz a gyerekekre, megírja a leckét, figyel és hallgat, és többnyire lehajtva tartja a fejét. Tudom, hogy sokkal tartozom neki, amiért Rachellel együtt befogadott minket az anyánk halála után. Ha ő nem lett volna, elkallódom valamelyik árvaházban, iskolakerülőként, észrevétlenül, és egy vágóhídon kapok munkát, ahol moshatom a birkabelet, a tehénürüléket meg ilyesmit. Talán… esetleg… ha szerencsével járok, a takarítónői státuszig vihettem volna. Egyetlen örökbe fogadó szülő sem lát szívesen olyan gyereket, akinek a múltját bemocskolja a betegség. Bárcsak olvashatnék a gondolataiban! Fogalmam sincs, mi a véleménye erről az egészről, de mintha elemezne engem, és a vonásaimat próbálná fürkészni. Ezért egyre csak az jár a fejemben, hogy semmi rosszat nem teszek, ártalmatlan dolgot csinálok, rendben vagyok. A farmerem hátuljába törlöm a kezem, és biztos vagyok benne, hogy nyomot is hagy rajta. – Akkor siess! – böki ki végül a nénikém, és még be sem fejezte a mondatot, én már futok felfelé a lépcsőn, hogy a szobámban edzőcipőre 62

cseréljem a szandálomat. Utána leloholok a lépcsőn, és kivágtatok a bejárati ajtón. Eközben még annyi idő sem telt el, hogy Carol kivigye a szennyes edényeket a konyhába. Odaszól nekem, amikor elfutok mellette, ám én nem is hallom, mert kipenderülök a bejárati ajtón. Pont amikor bevágódik mögöttem a szúnyoghálós ajtó, megkondul a vénséges ingaóra. Nyolc órát üt. Kinyitom a biciklim lakatját, majd kihajtok vele a kerti úton az utcára. A pedálok nyikorognak, nyöszörögnek, remegnek. A kerékpár az unokatestvéremé, Marciáé volt korábban, így már legalább tizenöt éves. Az sem tesz kimondottan jót neki, hogy télen-nyáron a szabadban tároljuk. Back Cove felé tekerek, amely szerencsére egy hegyoldalon lefelé közelíthető meg. Az este korai szakaszában elég üresek az utcák errefelé. A kigyógyítottak javarészt bent vannak a lakásukban, vacsoráznak, takarítanak, ágyaznak, és készülnek egy újabb álomtalan éjszakára. A kezelés előtt állók is otthon vannak, vagy éppen hazafelé igyekeznek, és idegesen pillantgatnak az órájukra, tartva a kijárási tilalom kezdetétől. A lábam még mindig sajog a délutáni futástól. Ha időben odaérek Back Cove-ra, és Alex még ott van, teljesen ziláltnak, izzadtnak és visszataszítónak fog látni. Ez viszont nem tart vissza attól, hogy siessek. Most, hogy kijutottam a házból, félresöpröm minden kétségemet és kérdésemet, és semmi másra nem koncentrálok, csak arra, hogy minél erősebben tekerjem a pedált görcsölő lábammal, végigsuhanjak az összes kihalt utcán Back Cove-ig, és ilyen-olyan kis mellékutcákon lerövidítsem az útvonalat, miközben a nap egyenletesen araszol a láthatár lángoló arany vonaláig – mintha a vakító, izzó kék égbolt valójában víz lenne, és a fény belesüllyedne. Korábban csak néhányszor léptem ki a házból egyedül ebben a napszakban, ezért furcsa érzésem támad: egyszerre ijesztő és üdítő, pont mint az Alexszel való beszélgetés délután, a szabad ég alatt. Mintha az óriás, forgó szem, amiről tudom, hogy állandóan figyel, pár pillanatra megvakult volna, mintha a kéz, ami egész életemben fogta a kezemet, egy pillanatra elengedett volna, hogy arra léphessek, amerre csak tetszik. A fény szikrát hány az ablakokon körülöttem. Többnyire gyertyák és lámpások égnek. Szegény környéken járok, és mindent jegyre adnak, 63

főleg a benzint és az áramot. Egy ponton elveszítem szem elől a napot a négy- és ötemeletes házak között, amelyek még jobban összesűrűsödnek, miután befordulok a Preble-re. Magas, vékony, sötét épületek állnak szoros sorokban, mintha a télre készülve, összekucorodva próbálnák egymást melegíteni. Igazából még át sem gondoltam, mit fogok mondani Alexnek, és hirtelen hevesen forogni kezd a gyomrom, amikor eszembe jut, hogy egyedül állok majd szemtől szemben vele. Hirtelen meg is állítom a biciklit, és megpróbálok lélegzethez jutni. Eszelősen zakatol a szívem. Egy percnyi pihenő után tovább tekerek, de már lassabban. Még mindig másfél kilométer választ el az öböltől, de jól láthatóan villog a távolban, jobb kéz felé. A napkorong a láthatár fekete falombjainak tetején támolyog. Tíz vagy legfeljebb tizenöt percem van a teljes sötétségig. Aztán egy újabb gondolat merül fel bennem, és megint kis híján megállít: talán nem is lesz ott. Elkésem, ő pedig elmegy. Vagy kiderül, hogy csak a bolondját akarta járatni velem. Az egyik karommal átfogom a hasamat, imádkozom, hogy a ravioli ne kívánkozzon kifelé, és újra gyorsítok. Annyira lefoglal a lábaim váltakozó mozgása – jobb, bal, jobb, bal – és a gyomrommal folytatott kötélhúzás, hogy nem is hallom az érkező rendszabályozókat. Éppen átkelni készülnék a Baxter régóta nem működő jelzőlámpáinál, amikor hirtelen elvakít egy cikázó, ugráló fényforrás: tucatnyi elemlámpa villant a szemembe. Megint meg kell állnom. Az arcom elé kapom a szemem, és majdnem átbucskázom a kormány fölött. Az tényleg nagy katasztrófát jelentene, mivel annyira siettem induláskor, hogy elfelejtettem felrakni a sisakomat. – Állj! – förmed rám valamelyik rendfenntartó; talán az őrjárat vezetője. – Személyazonosság-vizsgálat! Minden éjjel őrjáratozik az utcákon egy-egy csapat rendfenntartó – önkéntes polgárok és a kormány által meghatalmazott, valódi rendfenntartó közegek. Olyanokra vadásznak, akik még kezelés előtt állnak, és megszegik a kijárási tilalmat, ellenőrzik az utcákat, és (ahol nem húzták el a függönyöket) meglesik, nem zajlik-e tiltott tevékenység a házakban, például nem érintkezik-e két, kúra előtt álló ember, vagy nem sétálnak-e együtt sötétedés után. Különösen figyelnek olyan esetekre, amikor a két, kezelés előtt álló személy olyan 64

„tevékenységbe” bonyolódhat, ami a kezelés után a delírium kiújulását okozhatná, például túl sokat ölelkeznek vagy csókolóznak. Ritkán történik ilyesmi, de előfordul. A rendfenntartók közvetlenül a kormánynak tesznek jelentést, és szorosan együttműködnek a labor tudósaival is. Ők voltak a felelősek azért is, hogy az anyámat harmadszor is elküldték kezelésre. Egy arra járó őrség észrevette, ahogy egy este egy fényképpel a kezében sír, a második félresikerült kezelése után. Az apám képét nézegette, és elfelejtette behúzni a függönyöket. Napokon belül ismét a laborban kötött ki. Általában könnyű elkerülni a rendfenntartókat. Kilométerekre hallani őket. Kézi adóvevőkkel a kezükben egyeztetik az őrjáratozó csoportok mozgását, és a ki-be kapcsoló rádiók légköri interferenciája olyan érzést kelt, mintha egy óriás darázsraj tartana az ember felé. Egyszerűen nem figyeltem. Gondolatban elátkozom magam a saját ostobaságom miatt, és kihalászom a pénztárcámat a farzsebemből. Legalább azt magammal hoztam. Portlandben büntetés jár azért, ha nem visszük magunkkal a személyi igazolványunkat. Senki sem szeretné börtönben tölteni az éjszakát, miközben a hatóságok a kilétét próbálják kideríteni. – Magdalena Ella Haloway – mondom viszonylag higgadt hangon, miközben átnyújtom a személyimet az őrség vezetőjének. Alig látok belőle valamit az elemlámpa fényétől, ami egyenesen az arcomba szegeződik, és hunyorgásra késztet. Csak annyi biztos, hogy hórihorgas. Magas, vékony, szögletes. – Magdalena Ella Haloway – ismétli. Megfordítja a személyimet hosszú ujjaival, hogy megnézze a személyi azonosító számomat, vagyis azt a számot, ami minden amerikai állampolgárnak jár. Az első három szám az államot jelzi, a második három a családi közösséget, az utána lévő négy pedig megkülönbözteti az egyéneket. – Mit keresel itt az utcán, Magdalena? Negyven perc múlva kezdődik a kijárási tilalom. Kevesebb mint negyven perc múlva. Vagyis majdnem fél kilenc van. Egyik lábamról a másikra állok, és minden erőmmel a türelmetlenségemet próbálom palástolni. A rendfenntartók nagy része – főleg az önkéntesek – alulfizetett városi munkás: ablakmosó, gázóraleolvasó vagy biztonsági őr. Mélyen beszívom a levegőt, és előveszem a legártatlanabb hangomat. 65

– Gyorsan le akartam még menni biciklivel Back Cove-ra. – Magamra erőltetek egy mosolyt is, bár tudom, hogy idiótán festhetek. – Kissé felfúvódtam a vacsorától. Ennél többet nem szabad hazudnom, mert csak még nagyobb bajba keverem magam. Az őrség vezetője tovább vizslat: az elemlámpa fényét is az arcomon tartja, és a személyimet sem adja vissza. Egy pillanatra mintha meginogna, és már éppen megnyugodnék, hogy el fog engedni, amikor átadja a személyimet egy másik őrnek. – Futtasd le a BIA-n, jó? Ellenőrizzük az érvényességét! Elnehezül a szívem. A BIA nem más, mint a Biztonságosságot Igazoló Adatbázis, egy számítógépes rendszer, amelyben az összes érvényes polgári státuszt tárolják, az egész ország minden lakójára kiterjedve. Húsz vagy akár harminc percbe is beletelhet, amíg a számítógépes hálózat azonosítja a kódot, attól függően, hogy hányan használják ugyanabban az időben. Valószínűleg nem is gondolja komolyan az őrség vezetője, hogy hamisítottam az igazolványomat, de végzetesen fecsérli az időmet, amíg a kollégája ellenőriz. Aztán egy hang hallatszik valahonnan a csoport hátulja felől. – Érvényes, Gerry. Felismerem. Szokott járni a boltunkba. A Cumberland 172-ben lakik. Gerry megfordul, és közben lejjebb ereszti az elemlámpát. Szaporán pislogva próbálom elhessegetni a szemem előtt lebegő pöttyöket. Halványan mintha emlékeznék néhány arcra. Például egy nőre, aki a helyi mosodában dolgozik, és egész délután az ajtókeretnek támaszkodva rágózik, néha ki is köp az utcára, vagy egy forgalomirányítóra, aki rendszerint ott, a belvárosban, a Franklin Arterial közelében ácsorog – vagyis azon ritka helyek egyikén Portlandben, ahol jár elég kocsi ahhoz, hogy igazgatni kelljen őket –, és rémlik annak a férfinak az ábrázata is, aki a szemetet gyűjti nálunk. Hátul pedig Dev Howardot ismerem fel, az utcánkban lévő Quikmart tulajdonosát. Általában a bácsikám hozza haza az élelmiszert: többnyire konzerveket, tésztát és felvágottat a kis csemegeboltjából, a Munjoy Hillen álló Stop-N-Save-ből, ám néhanapján, amikor váratlanul kifogy a vécépapír vagy a tej, a Quikmartba szoktunk átugrani. Mr. Howard mindig a frászt hozza rám. Iszonyú vékony, és olyan redős szeme van, 66

mint egy patkánynak. Ma este viszont úgy érzem, meg tudnám ölelni. Azt hittem, nem is tudja a nevemet. Soha nem beszéltünk egymással, legfeljebb annyit kérdezett tőlem: „Ennyi lesz az egész mára?” – miután beütötte a tételeket. Most is ugyanúgy vizslat vaskos, lelógó szemhéjának pereme alól. Felvésem az agyamba, hogy legközelebb meg kell köszönnöm neki. Gerry még habozik egy kis ideig, de látom, hogy a többi rendfenntartó kezdi elveszíteni a türelmét, egyik lábáról a másikra áll, mert szívesebben folytatná már az őrjáratozást, hátha találnak valakit, akit letartóztathatnak. Valószínűleg Gerry is érzi ezt a késztetést, mert hirtelen felém int a fejével. – Adjátok vissza az igazolványát! Annyira megkönnyebbülök, hogy kacagni tudnék, és nehezemre is esik komoly arcot vágni, miközben visszaveszem és a zsebembe tűröm az igazolványomat. Kissé remeg a kezem. Különös, de a rendfenntartók társaságában mindig remegek. Még ha aránylag barátságosan is viselkednek velem, folyton csak a róluk hallott rémtörténetek keringenek a fejemben – a portyázások, a verések és a rajtaütések. – Csak óvatosan, Magdalena! – mondja Gerry, amikor ismét kihúzom magam. – Mindenképpen érj haza a kijárási tilalom kezdetére! – Megint a szemembe villantja az elemlámpáját, mire felemelem a karomat, és szédelegve hunyorogni kezdek. – Gondolom, nem akarsz bajba keveredni. Felszínesen mondja, mégis valami fenyegető üzenetet vélek felfedezni a szavai mögött, talán valami dühös vagy agresszív mondanivalót. Aztán azzal nyugtatom magam, hogy biztos csak beképzelem az egészet. Akármit is tesznek a rendfenntartók, az a dolguk, hogy megóvjanak minket; a mi érdekünkben dolgoznak. Az őrség szétszéled körülöttem, így pár pillanat erejéig kemény vállak, pamutdzsekik, ismeretlen kölnik és izzadságszaghullámok örvényében találom magam. Az adóvevők sercegve harsannak fel és hallgatnak el minden irányban. Szavak és tudósítások foszlányait csípem el: Market Street, egy lány és egy fiú, feltehetően fertőzöttek, szabályellenes zene a St. Laurence-en, valaki még táncol is… Karok, mellkasok és könyökök lökdösnek jobbra-balra, míg végül arrébb vonul a társaság, én pedig fellélegzem. Egyedül maradok az utcán, a 67

rendfenntartók léptei pedig egyre halkulnak mögöttem. Megvárom, amíg a rádióadások és a csizmás léptek utolsó moraja is elhal. Aztán nyeregbe pattanok, és ismét érzem a különös imbolygást a mellkasomban: az öröm és szabadság érzését. El sem hiszem, hogy ilyen könnyű volt kiszökni a házból. Soha nem hittem volna, hogy képes vagyok hazudni a nénikémnek – sőt hazugságra sem tartottam képesnek magam –, és ha eszembe jut, hogy csak egy hajszál híján menekültem meg a rendfenntartóktól és a többórás börtöntől, legszívesebben ugrabugrálnék, öklömmel a levegőt csapkodva. Ma este az egész világ az én oldalamon áll. Mindössze pár perc választ el Back Cove-tól. Hevesebben kezd verni a szívem, amikor belegondolok, hogy hamarosan lefelé fogok száguldani a füves lejtőn, és megpillantom Alexet a nap utolsó, káprázatos sugaraitól körülvéve. Érzem, ahogy a fülembe súgja azt az egyetlen szót: szürke. Lerobogok a Baxteren, ami az öbölbe levezető, utolsó kanyargós út, aztán hirtelen megállok. Az épületek már mind eltűntek mögöttem, és rozoga raktárak, fészerek vették át a helyüket. A sufnik szétszórtan kucorognak a repedezett, elhasznált út mindkét oldalán. Mögöttük aztán már csak egy rövid, magas fűvel borított útszakasz ereszkedik le az öbölhöz. A víz egy hatalmas tükör, tele az égből érkező rózsaszín és arany szalagokkal. Abban a szédítő, szemkápráztató pillanatban, amikor befordulok az utolsó kanyarban, a nap – amely szilárd, arany boltívként magasodik a láthatár fölé – kibocsátja utolsó, vakító sugarait, és darabokra töri a víz sötét felszínét. Egy századmásodpercre minden fehérré változik, majd elgyengül a fény, és a lesüllyedő nap magával húzza az égről a mélybe a rózsaszínt, a pirosat és a lilát. Kivérzik az összes szín az égből, és teljes sötétséget hagy maga után. Alexnek igaza volt. Lebilincselő a látvány – az egyik legszebb, amit valaha láttam. Egy darabig mozdulni is képtelen vagyok, csak állok ott egy helyben, zihálok, és bámulom az eget. Aztán valami bénultság vesz rajtam erőt. Elkéstem. A rendfenntartók biztosan rossz időpontot mondtak nekem. Lefogadom, hogy elmúlt fél kilenc. Még ha Alex úgy is döntött, hogy megvár valahol az öböl hosszú, görbe nyúlványán, semmi esély nincs rá, hogy megtalálom, és időben haza is érek. Csípni kezd a szemem, és elvizenyősödik előttem a világ. Összemosódnak a színek és formák. Amikor eszembe jut a lehetőség, 68

hogy elsírtam magam, annyira megijedek, hogy mindent elfelejtek – a csalódottságomat, a frusztrációmat és a tengerparton álló Alexet is, a halódó nap sugaraival izzó, rézszínű hajában. Nem is emlékszem, mikor sírtam utoljára. Évekkel ezelőtt. A kézfejemmel megtörlöm a szememet, mire kitisztul a látásom. Rájövök, hogy csak izzadság, és megkönnyebbülök. Az izzadság folyt bele a szemembe. A gyomorkavaró, ólomsúlyú érzés azonban sehogy sem akar elmúlni a gyomromból. Pár percig még állok ott egy helyben, egyensúlyozom a biciklit a lábam között, és addig szorongatom a kormányt, amíg egy kicsit meg nem nyugszom. Egy részem ott akar maradni, és egy hangos káromkodással neki akar indulni a lejtőnek, mindkét lábát kinyújtva, mintha repülne az öbölig, ahogy a haja repül a szélben. Rohadt kijárási tilalom, rohadt rendfenntartók, menjen mindenki a fenébe! De nem tehetek ilyet. Nem tudnám megtenni. Soha. Nincs választásom. Haza kell mennem. Ügyetlenül megfordítom a biciklit, és elindulok felfelé az utcán. Most, hogy csökkent bennem az adrenalin és az izgatottság, úgy érzem, mintha vasból lenne a lábam, és alig teszek meg fél kilométert, már lihegek a fáradtságtól. Ezúttal nagyon vigyázok rá, nehogy rendfenntartókkal, őrségekkel vagy rendőrökkel akadjak össze. Hazafelé menet azzal nyugtatom magam, hogy talán így a legjobb. Elment az eszem, hogy sötétedés után összevissza cikázom az utcán, azért, hogy egy pasival találkozzak a tengerparton. Különben is, mindennek megvan a magyarázata: a laborban dolgozik, biztosan valami egészen ártatlan okból kifolyólag szökött be az épületbe a kiértékelésem napján – talán a mosdóba akart menni, vagy újratöltötte a vizespalackját. Emlékeztetem magam arra, hogy akár képzelhettem is az egészet – az üzenetet, a találkozót. Biztosan a lakásában kuksol valamerre, és az óráira készül. El is felejtette már a két lányt, akikkel a hátsó udvaron találkozott ma délután. Egyszerűen csak barátságosan viselkedett velünk, ahogy talán mindenki mással is szokott. Így a legjobb. Akárhányszor ismétlem ezt magamban, a furcsa ürességérzés csak nem akar megszűnni a gyomromban. Talán nevetséges, de képtelen vagyok elhessegetni azt a makacs, mardosó

69

tudatot, hogy valamiről megfeledkeztem vagy lemaradtam, esetleg örökre elvesztettem.

70

A test összes rendszere közül – idegrendszer, mentális rendszer, speciális rendszerek, érze’kszervek – a kardiológiai rendszer a legérzékenyebb és a legkönnyebben összezavarható. A társadalom egyik legfőbb szerepe az legyen, hogy megóvja az ilyen rendszereket a fertőzéstől és egyéb ártalmaktól, hiszen itt az emberi faj jövője a tét. Úgy kell óvnunk a szívünket, ahogy a nyári gyümölcsöket védjük a rovaroktól, a sérüléstől vagy a rothadástól a földművelés legmodernebb eljárásaival. – „A társadalom szerepe és célja”, Shhh Könyve, 353. o.

Mária Magdaléna után kaptam a nevem, akit majdnem elpusztított a szerelem: „Olyan súlyosan megfertőzte a delírium, hogy a társadalom legalapvetőbb törvényeit is semmibe vette, és egy olyan férfival esett szerelembe, aki elutasította őt, illetve nem fogadhatta el.” (Jeremiás siralmai, Mária Könyve 13:1.) Bibliatudomány-órán rengeteget tanultunk erről is. Először beleszeretett Jánosba, aztán Mátéba, és utána következett Jeremiás, Péter és Júdás, illetve még sok egyéb, névtelen alak. Állítólag az utolsó szerelme volt a legnagyobb: egy József nevű férfi, aki egész életében agglegény maradt, és aki sérülten, összetörten, a delíriumtól félig megbolondulva talált rá Mária Magdalénára az utcán. Sokat vitatkoznak arról, hogy milyen ember lehetett József – hogy vajon becsületes volt-e, vagy sem, hogy megadta-e magát valaha is a betegségnek –, de annyi bizonyos, hogy lelkiismeretesen viselte gondját a nőnek. Visszaadta egészségét, és megpróbálta visszaállítani lelki nyugalmát is. 71

Addigra azonban már késő volt. Mária Magdalénát gyötörte a múltja, kísértették az elveszített, tönkretett szerelmei, a szörnyűségek, amiket másokkal szemben elkövetett, és amiket ellene követtek el mások. Alig tudott enni; egész álló nap sírt; belekapaszkodott Józsefbe, és könyörgött, hogy soha nem hagyja magára, ám az ő jólelkűségében sem talált vigaszt. Aztán egy reggel arra ébredt, hogy József nincs sehol – egyetlen szó és magyarázat nélkül elment. Ez a végső magára hagyatottság volt az utolsó csepp a pohárban: összeesett, és azért fohászkodott Istenhez, hogy vessen véget szenvedéseinek. Isten meghallgatta a fohászt, és végtelen jóságában megszabadította a nőt a delírium átkától, amivel az egész emberiséget sújtotta Ádám és Éva eredendő bűne miatt. Bizonyos értelemben Mária Magdaléna volt az első kikezelt ember. „Oly sok év megpróbáltatás és fájdalom után rálépett a tisztesség és béke útjára, amelyen onnantól fogva élete végéig járt.” (Jeremiás sirámai, Mária Könyve 13:1) Mindig furcsálltam, hogy anyám Mária Magdalénáról nevezett el. Nem is hitt a kúra hatásosságában. Ebben gyökerezett az összes problémája. Jeremiás sirámai pedig semmi másról nem szólnak, csak a delírium veszélyeiről. Rengeteget rágódtam ezen a témán, és azt hiszem, végül rájöttem: minden történés ellenére az anyám végig tisztában volt vele, hogy téved. Ő is tudta, hogy a kúra és az egész procedúra az emberek javát szolgálja. Tisztában volt vele, mit fog tenni végül, és ennek mi lesz a következménye, a vonzata. Azt hiszem, a nevemmel egy utolsó ajándékot akart nekem adni. Üzent vele. Valószínűleg azt akarta üzenni: Bocsáss meg! Talán azt is szívesen hozzátette volna: Egy napon majd ezt a fájdalmat is megszüntetik. A környezetem hozzáállásával dacolva be kell látnom, hogy az anyám nem volt velejéig romlott ember. A következő két hét életem legmozgalmasabb időszaka. A nyár szinte berobban Portlandbe. Június elején a hőség egyszer már megmutatkozott, de a nyár színei nélkül – akkor még halványan puhatolózott a zöld, és reggel még csípett a hűvös levegő –, ám az utolsó iskolai hétre minden rikító tarka árnyalatokat ölt, és az egész világ egy játékos fröccsentessél készült, óriás festmény. Bosszantóan kék az ég, haragosan lilák a viharok, tintakék az éjszakai égbolt, és a 72

piros virágok vércseppekre hasonlítanak. Mindennap akad tanítás utánra egy találkozó, gyűlés, ünnepség vagy kisebbfajta érettségi bankett, és Hanát mindegyikre meghívják. Engem is elhívnak a legtöbbre, és ezen igencsak meglepődöm. Harlowe Davis – aki Hanával együtt a West Enden lakik, és akinek az apja a kormánynak dolgozik – úgy invitál, hogy „vegyek részt egy kötetlen búcsúbulin”. Azt sem hittem volna, hogy tudja a nevemet, mert akárhányszor Hanával beszélt, a tekintete átsuhant rajtam, mintha arra sem lennék érdemes, hogy egy pillanatra rám fókuszáljon. Ennek ellenére elmegyek. Mindig is kíváncsi voltam a házára, és csakugyan olyan bámulatos, amilyennek elképzeltem. Az ő családjának is van autója, és mindenütt elektromos berendezéseket lehet látni, amiket ráadásul a jelek szerint naponta használnak. Mosógép, szárítógép és hatalmas csillárok több tucat villanykörtével. Harlowe a végzős osztály zömét elhívta. Összesen hatvanheten vagyunk, és ebből ötvenen vannak jelen a bulin. Ettől ugyan máris kevésbé kiváltságos a helyzetem, de azért jól érzem magam. A hátsó kertben ülünk, miközben a házvezetőnő ki-be szaladgál az ételekkel megpakolt tálcákkal. Van káposztasaláta, krumplisaláta és minden más is, ami a grillparti-hoz kell. Harlowe apja forgatja a bordákat és a hamburgereket az ormótlan nagy rácsokon. Pukkadásig tömöm magam, ezért végül kénytelen vagyok lefeküdni arra a pokrócra, amin Hanával osztozunk. Majdnem a kijárási tilalom kezdetéig maradunk a kertben, amikor a csillagok megjelennek az ég áttetsző, sötétkék függönyén keresztül, és velük együtt hirtelen felélednek a szúnyogok, így mindnyájan visítva, nevetve és csapkodva rohanunk be a házba. Amikor végül hazaindulunk, úgy érzem, életem egyik legjobb buliján vettem részt. Még olyan lányok is barátságosabban viselkednek velem, akiket nem igazán kedvelek. Például Shelly Pierson, aki hatodik óta utál, vagyis azóta, hogy megnyertem a tudományos versenyt, és ő csak második lett. Talán azért alakul így, mert tudjuk, hogy mindjárt befejezzük az iskolát. A többség egyáltalán nem fog találkozni érettségi után, és ha mégis, akkor is más lesz már minden. Mi leszünk mások. Felnőttek leszünk – kikezeltek, megjelöltek, felcímkézettek, összepárosítottak, beazonosítottak és a helyes irányba állítottak. Tökéletesen gömbölyű üveggolyóként fogunk gurulni kiegyenlített, szabályozott lejtőkön.

73

Theresa Grass már az év vége előtt betöltötte a tizennyolcat, és megkapta a kezelést, akárcsak Morgan Dell. Pár napig hiányoztak csupán a suliból, és még érettségi előtt visszatértek. Elképesztő a változás. Hihetetlenül békés és érett a viselkedésük, és valahogy távolinak is tűnnek, mintha egy vékony jégkéregbe zárták volna be őket. Két héttel ezelőtt Theresát még Theresa Csossznak csúfoltuk, mert ügyetlenül mozgott, állandóan a haja végét rágcsálta, és úgy általánosságban egy két lábon járó szerencsétlenség volt, ám most kihúzza magát, normálisan jár, egyenesen előre néz, szája folytonos, enyhe mosolyra húzódik, és amikor elmegy a folyosón, mindenki kicsit arrébb lép, hogy helyet biztosítson neki. Ugyanez történt Morgannel is. Olyan, mintha minden szorongásukat és szégyenlősségüket eltávolították volna a betegséggel együtt. Morgannek még a lába sem remeg. Régebben, ha az osztály előtt kellett megszólalnia, annyira remegett a lába, hogy még a padot is rezegtette. A procedúra után viszont egyik pillanatról a másikra – huss! –; volt remegés, nincs remegés. Persze nem ők az első lányok az osztályból, akiket kikezeltek, hiszen Eleanor Rana és Annie Hahn már ősszel átesett a kúrán, hat másik lány pedig az elmúlt félévben kapta meg a kezelést. Ebben a két lányban azonban valahogy szembetűnőbb a változás. Folytatom a visszaszámlálást. Nyolcvanegy nap, majd nyolcvan, aztán csak hetvenkilenc. Willow Marks nem jön vissza az iskolába. A pletykák viszont beszűrődnek közénk – azt is lehet hallani, hogy rendben lezajlott a kezelése, de azt is, hogy miután átesett a procedúrán, összezavarodott az elméje, és most azt fontolgatják, hogy a Kriptába zárják, Portland börtönébe és elmegyógyintézetébe. Azt is rebesgetik, hogy a Vadonba menekült. Egy dolog biztos: az egész Marks családot szigorú megfigyelés alá vonták. A rendfenntartók Mr. és Mrs. Marksot hibáztatják – illetve az egész, kiterjedt családot – a nem megfelelő neveltetésért, és mindössze pár nappal azután, hogy Willow-t állítólag megtalálták a Deering Oaks Parkban, véletlenül meghallottam, ahogy a nénikém és a bácsikám arról suttognak: Willow apját és anyját is kirúgták az állásából. Egy héttel később arról értesültünk, hogy egy távoli rokonukhoz költöztek. Mint kiderült, az emberek kővel dobálták az ablakukat, és a házuk egyik oldalát ugyanazzal a szóval festették telis-tele: SZIMPATIZÁNSOK. Persze mindez képtelenség, hiszen Mr. és 74

Mrs. Marks a kockázatok ellenére elkötelezett volt amellett, hogy a lányuk korábban átessen a procedúrán, a nénikém szerint viszont az emberek így szoktak viselkedni, amikor félnek. Mindenki attól retteg, hogy a delírium valahogy bejut Portlandbe, és tömegesen megfertőzi a lakosságot. A járványt mindenáron meg kell előzni. Természetesen sajnálom a Marks családot, de másként nem alakulhatott a sorsuk. Ez olyan, mint a rendfenntartók jelenléte: lehet, hogy nem tetszik az őrjáratozás és a személyazonosság-ellenőrzés, ám mivel tudjuk, hogy a mi érdekünkben történik, lehetetlenség nem együttműködni. Talán szörnyen hangzik, de nem is jár annyit a Marks család a fejemben. Túl sok az érettségivel kapcsolatos adminisztráció, túl sok idegi energiát emészt fel az egész, ki kell takarítani a szekrényünket, le kell vizsgáznunk több tárgyból, és el kell búcsúznunk az osztálytársainktól. Már alig tudunk időt szakítani a futásra Hanával. Ha mégis sikerül, néma megegyezéssel a régi útvonalat választjuk. Meglepetésemre többé nem említi a labor udvarán történt találkozást. Hana amúgy is szívesen csapong a témák között, és a legújabb kedvence a határ északi részén történt beomlás, amit a pletykák szerint a Veszettek okoztak. Nekem sem jut eszembe, hogy ismét a labor felé kocogjunk, egyetlen pillanatra sem. Minden témába belekapaszkodom, csak Alexet kerülöm – ami nem is esik nehezemre, mert most már el sem tudom képzelni, hogy egy egész estét végigtekertem a biciklimmel Portland utcáin, és hazudtam Carolnak meg a rendfenntartóknak, csak azért, hogy találkozhassak vele. Már másnap úgy éreztem, egy rossz álom volt az egész, vagy képzelődés. Azzal nyugtatom magam, hogy pár órára megzavarodott az elmém; túl sokat futottam a hőségben, és kissé „megzápultam”. Az érettségit követő bizonyítványosztó ünnepségen Hana három sorral előttem ül. Amikor elhalad mellettem az ünnepség kezdete előtt, megérinti a kezemet – két rövid nyomás, két hosszú –, majd amikor leül, és hátrahajtja a fejét, látom, hogy egy filctollal azt írta a végzős kalapja szögletes tetejére: HÁLA ISTENNEK! Elfojtok egy nevetést, mire ő hátrafordul, és színlelt szigorral néz rám. Az összes lány megrészegült egy kicsit a St. Anne-ben, és én soha nem éreztem még ennyire közel magamhoz őket. Mindnyájan izzadunk a kegyetlen nap alatt, amely eltúlzott, nagy vigyorként terjeszti szét sugarait fölöttünk. Az ünnepi brosúrával legyezgetjük magunkat, és megpróbálunk ellenállni az 75

ásításnak és a szemforgatásnak, miközben McIntosh igazgató a „felnőttségről” és a „közösségi rendbe való beilleszkedésről” papol. Könyökünkkel bökdössük egymást, és időnként meglazítjuk szúrós köpenyünk gallérját, hogy némi levegő jusson a nyakunkba. A családtagjaink is helyet foglalnak az összecsukható, fehér, műanyag székeken, egy krémszínű, vízhatlan ponyva alatt, amelyet teleaggattak zászlókkal: ott van az iskola zászlója, a város zászlója, az állam zászlója és az amerikai lobogó is. A rokonok udvariasan tapsolnak, mialatt a végzősök egyenként előremennek átvenni a bizonyítványukat. Amikor rám kerül a sor, végigfürkészem a közönséget, a nénikémet és a testvéremet keresve, ám annyira félek, hogy elbotlom és elesek, miközben elfoglalom a helyem a színpadon, és átveszem a bizonyítványt McIntosh igazgatótól, hogy szinte kizárólag csak színfoltokat látok – zöldet, kéket, fehéret, valamint rózsaszín és barna arcok rengetegét. A folytonos taps susogásán kívül a hangokat sem igazán tudom megkülönböztetni egymástól. Csak Hana hangja válik ki a tömegből hangosan és tisztán, akár egy harangé: „Halleluja, Halena!” Ezt mindig edzések és vizsgák előtt skandáltuk, hogy erőt gyűjtsünk; a kettőnk nevét forrasztottuk így össze. Miután megkaptuk az érettségi bizonyítványt, felsorakozunk az egyéni fotózáshoz. Egy hivatásos fotóst kértek fel erre a feladatra, és egy királykék vásznat akasztottak fel háttérnek a futballpálya közepén. Ennek ellenére képtelenek vagyunk komolyan venni a pózolást. Egy csomó olyan kép készül, ahol a lányok a bizonyítványuk fölé görnyednek a nevetéstől, ezért csak szögletes kalapjuk teteje látszódik. Amikor én következem, az utolsó pillanatban Hana beugrik a képbe, és átkarolja a vállamat. A fotós annyira megriad, hogy lenyomja a gombot. Klikk! Az eredmény pedig: nyitott szájjal, meglepve fordulok Hana felé, és kitörni készül belőlem a nevetés. Ő egy egész fejjel magasabbnak tűnik nálam, a szeme csukva van, a szája pedig nyitva. Tényleg úgy hiszem, van valami különleges ebben a napban: valami aranyfényű, talán egyenesen varázslatos, mert bár az arcom vörös, a hajam pedig csapzottan tapad a homlokomra, úgy tűnik, mintha Hana bájából valamennyi átragadt volna rám is. Minden körülmény dacára, azon az egy fényképen szépnek látom magam. Sőt, nemcsak egyszerűen szépnek. Gyönyörűnek.

76

Az iskolai zenekar játszik, általában nem is hamisan, a zene pedig betölti az egész futballpályát. Mintha az égen köröző madarak is azt visszhangoznák. Olyan érzésem van, hogy valami felemelkedik rólunk: egy mérhetetlen nyomás vagy súly, és mielőtt ráébrednék, mi történik, az összes osztálytársam egyetlen nagy ölelésben kapaszkodik össze. Közben szökdécselnek és kiáltoznak: „Megcsináltuk! Megcsináltuk! Megcsináltuk!” Egyik szülő vagy tanár sem próbálja szétválasztani a társaságot, de amikor megbomlik a csoport, észreveszem, hogy körülöttünk állnak ők is, és türelmes arckifejezéssel, összekulcsolt kézzel néznek minket. Elkapom a nénikém pillantását; a gyomrom furcsán összerándul, és rádöbbenek, hogy ő is, mint mindenki más, ajándékba adja nekünk ezt a percet – az utolsó közös percünket, mielőtt a dolgok végérvényesen és örökre megváltoznak. Mert megváltoznak, hiszen ebben a pillanatban is átalakulóban vannak. Ahogy a nagy csoport kisebb csapatokra oszlik szét, majd a kis csapatok egyénekre bomlanak, észreveszem, hogy Theresa Grass és Morgan Dell átgyalogol a füves területen az utca irányába. A családjukkal vonulnak el, lehorgasztott fejjel, és vissza sem néznek. Ekkor jövök rá, hogy nem is ünnepeltek együtt velünk, nem ujjongtak, sőt ami még furcsább: Eleanor Ranát, Annie Hahnt és a többi kikezeltet nem is látom sehol. Bizonyára már hazamentek. Különös fájdalom kezd lüktetni a torkomban, pedig tudom, hogy ez a dolgok rendje: mindennek vége lesz, az emberek továbblépnek, és nem néznek vissza. Így kell lennie. A tömegen keresztül megpillantom Rachelt, és odaszaladok hozzá. Valahogy hirtelenjében arra vágyom, hogy mellette legyek, hogy nyúljon oda a fejemhez, borzolja össze a hajamat, ahogy régen, kiskorunkban, és mondja azt hozzá, a régi becenevemet használva: „Klassz volt, Dinka!” – Rachel! – Nem tudom, miért fulladtam ki, de nehezen köhögöm fel a szavakat. Annyira örülök, hogy látom; szinte sírni tudnék. Persze visszafojtom a könnyeket. – Eljöttél! – Hát hogyne jöttem volna? – Rám mosolyog. – Te vagy az egyetlen testvérem, nem emlékszel? – Egy csokor százszorszépet ad át, amit közönséges barna papírba csomagolva hozott el nekem. – Gratulálok, Lena!

77

Beledugom az arcom a csokorba, és mélyen beszívom a virágok illatát. Szívesen megölelném a nővéremet. Egy darabig csak állunk egy helyben, zavartan pislogunk egymásra, aztán végül ő nyújtja felém a karját. Biztos vagyok benne, hogy a régi idők kedvéért magához fog ölelni, vagy legalább az egyik kezével megszorongatja a karomat. Ő viszont csak kisimít egy hajtincset a homlokomból. – Egek! – mondja, még mindig mosolyogva. – Merő egy izzadság vagy! Ostoba és éretlen dolog így elkenődni, mégis csalódottság vesz erőt rajtam. – A köpeny miatt – magyarázom, és rájövök, hogy tényleg ez lehet a probléma: a köpeny fojtogat, fullaszt, és lehetetlenné teszi a légzést. – Gyere! Carol néni is gratulálni akar. Carol nénikém a mező szélén áll a bácsikámmal, Grace-szel és Jennyvel. Mrs. Springerrel, a történelemtanárral beszélgetnek. Igyekszem lépést tartani Rachellel. Csak pár centivel magasabb nálam, ezért tökéletes szinkronban sétálunk oda, csupán fél karnyújtásnyi távolságra egymástól. Rachel hallgat. Látom rajta, hogy már a hazamenetelen gondolkodik; szeretné folytatni az életét. Megengedem magamnak, hogy még egyszer visszanézzek. Nem tehetek róla. Nézem a lányokat, ahogy narancssárga köpenyükben ideoda csaponganak, akár a lángok. Minden egyszerre közelít hozzám és távolodik tőlem, akár egy megkergült kamerában. A hangok összemosódnak, megkülönböztethetetlenné válnak – akárcsak az óceán állandó, fehér zaja, amely Portland utcáinak ritmusa alatt lüktet, szüntelenül, észrevétlenül. Minden határozott, élénk és fagyos, mint egy tökéletesen pontos tusrajz – a szülők jeges mosolya, a szemkápráztató vakuvillanások, a nyitott szájak és a fehéren csillogó fogak, a fényesen sötét hajak, a mélykék égbolt és a szakadatlan fényesség, amely mindenkit elnyel. Minden olyan tiszta és tökéletes, hogy biztosan érzem: máris emlékké vált, vagy álomképpé.

78

H, mint hidrogén, az egysúlyú; Atomhasadásnál amely oly fényes, És forró, mint bárminő nap. He, mint hélium, a kettősúlyú; A nemesgáz, a kísérteties füst, Amely a világot átszínezi. Li, mint lítium, a háromsúlyú; Halotti máglya, midőn tűz éri – Számomra végzetes álom. Be, mint berillium, a négysúlyú… – Az Elemek Imáiból („Imádság és tanulás”, Shhh Könyve)

Nyári szünetek alatt általában a bácsikámnak kell segítenem a Stop-NSave-ben hétfőnként, szerdánként és szombatonként. Ilyenkor kirakom, rendezem az árut, kiszolgálok a csemegéspultnál, és alkalmanként segítek a gabonapelyhes és száraztésztás polcok mögött megbúvó kis irodában dossziékat rendezni és könyvelni. Szerencsére június végén Andrew Marcus megkapja a kezelését, és állandó munkahelyet kap egy másik élelmiszerboltban. Július negyedikén reggel elindulok Hanáék házához. Minden évben együtt megyünk el tűzijátékot nézni az Eastern Promenade-re. Ott ilyenkor élő zenekar szolgáltatja a háttérzenét, és az árusok felállítják bódéikat, amelyekből nyársra húzott szárított húst, csöves kukoricát, illetve kicsi papírhajókba csomagolt, fagylaltágyra helyezett almás lepényt kínálnak. Július negyedike – a Függetlenség Napja, amellyel megemlékezünk arról, hogy örökre lezártuk határainkat – az egyik 79

kedvenc ünnepem. Imádom, ahogy a zene végighullámzik az utcákon, és imádom, ahogy sűrű füst száll fel a sütödékből, homályos árnyékká változtatva az épületeket meg az emberek arcát. Különösképpen tetszik, hogy ilyenkor átmenetileg megrövidül a kijárási tilalom: nem kell kilenc órára otthon lenni, hanem a kúra előtt állók is kint maradhatnak tizenegyig. Az utóbbi években Hanával sportot űztünk abból, hogy az utolsó lehetséges pillanatig kint maradunk, és minden évben egyre közelebb tudtuk vinni az utolsó szabadon töltött másodpercet a tizenegy órához. Tavaly pontban 22:58-kor léptem be a házunkba, zakatoló szívvel, kimerültségtől zihálva, mivel rohannom kellett hazáig. Amikor azonban lefeküdtem aludni, sehogy sem tudtam elfojtani a vigyorgást. Úgy éreztem, mintha sikerült volna megszöknöm egy büntetés elől. Begépelem Hana négyjegyű kódját a kapunál – még nyolcadikban árulta el, mondván, hogy ez a „bizalom jele”, és azt is hozzátette, hogy „a fejbúbomtól a talpamig kettéhasít”, ha bárkinek elmondom –, majd besurranok a bejárati ajtón. Nem szoktam kopogni. Hana szülei nagyon ritkán vannak otthon, ő pedig nem jön ajtót nyitni. Gyakorlatilag én vagyok az egyetlen ember, aki meglátogatja. Furcsa. Hana mindig nagyon népszerű volt a suliban – a többiek felnéztek rá, és hozzá akartak hasonlítani –, és bár mindenkivel roppant barátságos volt, rajtam kívül senkihez sem sikerült igazán közel kerülnie. Néha eltöprengek, vajon nem lett volna-e jobb neki, ha valaki mást kap padtársnak Mrs. Jablonski másodikos osztályában, ahol barátok lettünk. Hana másik neve Tate, és a nevünk ábécésorrendje szerint ültettek minket (akkor már a nénikém nevét, a Tiddle-t használtam). Lehet, hogy jobban szeretett volna Rebecca Tralawny, Katie Scarp vagy Melissa Portofino mellett ülni. Néha úgy érzem, különlegesebb barátnőt érdemelt volna. Egyszer azt mondta, hogy azért kedvel, mert annyira valóságos vagyok – mert valóban érzek dolgokat. Csakhogy pont ez a probléma: túlzottan is érzek mindent. – Halihó! – kiáltok fel, amikor már bent vagyok Hanáék házában. Az előszoba sötét és hűvös, mint mindig. Libabőrös lesz a karom. Akárhányszor átjövök Hanához, mindig letaglóz a falakba rejtett, mélyen zümmögő légkondicionáló berendezés ereje. Egy darabig csak állok egy helyben, és mélyen beszívom a bútorápoló szer, az üvegtisztító folyadék és a frissen vágott virág illatából összeelegyedett szagot. Hana emeleti szobájából zene szűrődik ki. Megpróbálom 80

azonosítani a számot, de nem értem a szöveget, csak a basszust érzem, ahogy megremegteti a parkettát a lábam alatt. A lépcső tetején megállok. Hana szobájának ajtaja zárva van. Még most sem tudom, melyik szám megy – pontosabban bömböl, mert annyira hangos, hogy hálát adok az égnek, amiért a házat minden oldalról fák és füves udvarok veszik körül, így senki sem hívja ránk a rendfenntartókat. Nem hallottam még ilyen zenét. Sikoltozós, éles, vad; még azt sem tudom megállapítani, hogy az énekes nő-e, vagy férfi. Valami elektromosság kúszik fel a gerincemen apró, sistergő ujjacskákkal. Kisgyerekként éreztem ilyet gyakran, amikor leosontam a konyhába, és megpróbáltam még egy sütit lopni a kamrából. Ez az érzés kerülgetett, mielőtt meghallottam anyám lépteinek csikorgását a konyhapadlón, a hátam mögött. Akkor mindig megpördültem, és morzsás kézzel-arccal, bűntudattól sújtva néztem rá. Lerázom magamról az ismerős érzést, és kinyitom Hana szobájának ajtaját. A számítógépénél ül, a lábát felteszi az íróasztalra, a fejével bólogat, és a combján üti a ritmust. Amikor meglát, előredől, és leüt egy billentyűt a gépen. A zenének hirtelen vége szakad. A beálló csend furcsamód még hangosabbnak tűnik. Hátraveti a haját az egyik válla fölött, és a székkel együtt ellöki magát az asztaltól. Valami átsuhan az arcán: egy olyan röpke kifejezés, amit képtelenség elcsípni. – Helló! – köszön rám, egy kicsit túlontúl is derűsen. – Nem is hallottam, hogy bejöttél. – Szerintem azt sem hallottad volna, ha betörök. – Odamegyek az ágyhoz, és leroskadok. Hanának akkora ágya van, mint egy királynőnek, három óriási párnával. Olyan benne feküdni, mintha a mennyországba került volna az ember. – Mi volt ez? – Micsoda? A mellkasához emeli a térdét, és egy teljes kört fordul a székével. Felkönyökölök, és úgy nézem. Csak akkor szokott ilyen bugyután viselkedni, amikor titkolózik. – A zene. – Hana még mindig bambán pislog rám, ezért folytatom. – A szám, amit az előbb bömböltettél. Amitől majdnem szétszakadt a dobhártyám. – Ja… az! – Hana kifújja a frufrut a homlokából. Ez egy másik árulkodó jel. Onnan lehet látni, hogy csal a pókerben, hogy 81

egyfolytában a frufrujával bíbelődik. – Egy új banda, most találtam őket a neten. – Az EZFK-n? – firtatom. Hana rajong a zenéért, és pár éve még órákig tudott böngészni az EZFK-ban, vagyis az Engedélyezett Zenék és Filmek Könyvtárában. Erre elfordítja a fejét. – Nem egészen. – Hogy érted azt, hogy „nem egészen”? Az intranetet, akárcsak minden mást az Egyesült Államokban, a mi védelmünk érdekében ellenőrzik és figyelik. Kormányzati ügynökségek készítik a honlapokat, írják a tartalmakat, így az Engedélyezett Szórakoztató Művek Listáját is ők állítják össze, amit kétévente frissítenek. A digitális könyvek az EKK-ba, azaz az Engedélyezett Könyvek Könyvtárába kerülnek, a filmek és zenék az EZFK-ba, és ezekről egy jelképes összegért bármit le lehet tölteni a saját számítógépünkre. Már ha van olyanunk. Nekem nincs. Hana továbbra is lesüti a szemét, és sóhajt. Aztán végre felnéz rám. – Tudsz titkot tartani? Most már felülök, és odacsúszom az ágy sarkára, hogy jobban halljam. Nem tetszik az arckifejezése. Nem bízom benne. – Mi folyik itt, Hana? Eszembe jut, amikor együtt álltunk a labor előtt a Kiértékelés Napján, a letaglózóan erős napsütésben, és visszaemlékszem arra, ahogy a fülemhez tette a száját, hogy belesuttogja azt a mondatot a boldogságról és a boldogtalanságról. Hirtelen félteni kezdem, sőt tőle kezdek félni. De azért bólintok, és rávágom: – Persze hogy tudok. – Oké. – Megint lesüti a szemét, és a rövidnadrágja szélével kezd babrálni. Nagy levegőt vesz. – Szóval, múlt héten találkoztam azzal a sráccal… – Tessék? – kérdezem, és majdnem leesem az ágyról. – Nyugi! – Felemeli a kezét. – Kikezelték, ha nem tudnád! A városnak dolgozik. Sőt, ő egy cenzor. Lelassul a szívverésem, és visszakucorodom a párnára. – Rendben. És? – Igazándiból… – ismétli Hana furcsa hangsúllyal – …az orvosi váróban futottunk össze. Amikor fizikoterápiára mentem. – Hana ősszel 82

kificamította a bokáját, és még mindig kezelésre kell járnia hetente egyszer, nehogy elgyengüljön az ízület. – Beszélgetni kezdtünk. Szünetet tart. Fogalmam sincs, merre tart a történet, és hogyan kapcsolódik, az imént hallott zenéhez, ezért csak várom a folytatást. Végül tovább mesél. – Na mindegy, szóval, a vizsgákról meséltem neki, meg arról, hogy melyik egyetemre akarok menni, ő pedig a munkájáról beszélt… tudod, hogy mit csinál mindennap. Belépési kódok letiltását végzi a világhálón, hogy az emberek ne írhassanak fel bármit, ne is tehessenek fel akármit, például hamis információt vagy „feltüzelő’ véleményeket” – mondja, és kezével idézőjelet mutat, a szemét forgatva. – Ilyesmiket művel minden áldott nap. Afféle intranet-biztonságiőr. – Rendben – ismétlem. Szívesen rászólnék, hogy térjen már a lényegre, hiszen én is mindent tudok a világháló biztonsági korlátozásáról, akárcsak bárki más. Ezzel viszont csak összezavarnám. Hana ismét nagy levegőt vesz. – De nemcsak biztonsági kódokat készít, hanem hibákat is keres… afféle betöréseket. Levadássza a hackereket, akik a rejtett kiskapukon keresztül bejutnak, és felteszik a saját anyagaikat. A kormány tutajoknak hívja az ilyeneket… a honlapokat, amik csak egy óráig vannak fenn, esetleg egy-két napig, mielőtt felfedezik őket. Engedély nélküli tartalommal… vélemények, fórumok, videoklipek és zene. – Te pedig találtál egy ilyen oldalt. Nem marad abba a gyomrom kavargása. Szavak villognak az agyamban, mint egy ki-be kapcsoló neonfelirat: illegális, kikérdezés, felügyelet. Hana. A jelek szerint észre sem veszi, mennyire megdermedtem. Egyszeriben felélénkül az arca, és olyan eleven és energikus lesz, amilyennek még soha nem láttam. Előredől, és a térdére támaszkodva, hadarva beszél tovább. – Nemcsak egyet! Több tucatot! Rengeteg van fent, ha tudod, hogy kell keresni őket. Ha tudod, hol kell keresni. Hihetetlen, Lena! Az a sok ember… mindenfelé lehetnek az országban… utat talál magának a hibákon és lyukakon keresztül. Látnod kéne, miket írogatnak egyesek! A… a kúráról. Nemcsak a Veszettek kritizálják. Mások sem hisznek benne. Vannak emberek itt, a közelünkben, mindenhol, akik nem hiszik, hogy… – Olyan mély megrökönyödéssel bámulok rá, hogy lesüti a 83

szemét, és összevissza csapong a témák között. – És hallanod kéne, azt a zenét! Hihetetlen, elképesztő zene, soha nem tapasztaltál semmi hasonlót, szinte leviszi a fejedet, érted? Legszívesebben sikoltanál, ugrálnál, összetörnéd, ami a kezed ügyébe akad, és sírnál… Hanának nagy szobája van – majdnem kétszer akkora, mint az enyém –, mégis olybá tűnik, mintha a falak lassan beszűkülnének körülöttem. Ha működik is a légkondicionáló, én már nem érzem. Forró és nehéz a levegő, mint a nedves lélegzet, ezért fel kell állnom, és oda kell mennem az ablakhoz. Hana végre befejezi. Megpróbálom fellökni az ablaktáblát, de nem megy. Jobb híján a párkánynak támasztom a kezem, és teljes erőből nyomom. – Lena! – szólal meg egy perc csönd után Hana félénken. – Nem lehet kinyitni. Semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy levegőre van szükségem. Egyébként csak zavaros rádiójelek, fluoreszkáló feliratok, laboratóriumi köpenyek, acélasztalok és sebészkések kavarognak a fejemben, meg a sikoltozó Willow Marks, ahogy bevonszolják a laborba, illetve a házuk, a telefirkált falával. – Lena! – ismétli Hana hangosabban. – Hagyd már! – Beragadt. A fa megdagadhatott a hőségtől. Jaj, nyíljon már ki! Ismét nekigyürkőzöm, és végre sikerül feltolnom az ablaktáblát. Valami csattanás hallatszik, és a kallantyú, ami zárva tartotta az ablakot, kiszakad a helyéről. A padló közepére repül. Egy darabig mindketten mozdulatlanul állunk Hanával, és a lekoppanó fémdarabot bámuljuk. Nem lesz sokkal jobb a közérzetem az ablakon beáramló levegőtől. Odakint még melegebb van. – Bocs! – motyogom. Képtelen vagyok ránézni. – Nem akartam… nem tudtam, hogy be van zárva. Nálunk nincs zár az ablakokon. – Felejtsd már el azt a nyavalyás ablakot! Mit bánom én! – Egyszer, amikor kicsi volt, Grace kijutott a kiságyából, és majdnem felment a tetőre. Valahogy kinyitotta az egyik ablakot, és elkezdett felfelé mászni. – Lena! – Hana felém nyújtja a karját, és megfogja a vállam. Nem tudom, miféle láz tört rám, hogy öt másodpercenként vált a testem forróról hidegre, de az érintésére szinte fagyos hideget érzek, ezért el kell húzódnom. – Nagyon haragszol, ugye?

84

– Nem haragszom. Aggódom érted. – Ez viszont csak félig igaz. Tényleg haragszom rá, sőt alig látok a dühtől. Egész idő alatt vakon kísérgettem, én, az idióta kispajtás. Eszembe jut az utolsó igazi közös nyarunk, amikor folyton a meccseimről, a vizsgáimról és hasonló hétköznapi dolgokról halandzsáztam, ő pedig csak bólogatott, mosolygott, és automatikusan rávágta: „Aha, igen, én is.” Vagy: „Biztos rendben lesz minden.” Közben a hátam mögött szép lassan átváltozott egy számomra ismeretlen emberré – valakivé, akinek titkai vannak, különös szokásai és jól kialakult véleménye olyan dolgokról, amikre gondolnunk sem lenne szabad. Most már értem, miért rémültem meg annyira a Kiértékelés Napján, amikor tágra nyílt, csillogó szemmel hátrafordult, hogy súgjon nekem valamit. Olyan volt, mintha a legjobb barátom, az egyetlen igazi barátom mindössze egy álarc lett volna, amit egy vadidegen ember hirtelen levesz magáról. Ez történt mind ez idő alatt: Hana átalakult egy idegenné. Visszafordulok az ablak felé. Éles pengeként hasít belém a szomorúság; mélyen és gyorsan. Azt hiszem, ennek előbb-utóbb meg kellett történnie. Mindig is sejtettem. Mindenki csalódást fog okozni: mindenki, akiben bízol, mindenki, akit megbízhatónak hiszel. Amikor a saját sorsukról van szó, az emberek hazudnak, titkolóznak, megváltoznak, majd eltűnnek, egyesek egy új arc vagy személyiség mögé, mások a sűrű reggeli ködben, egy szikla túloldalán. Ezért olyan fontos a kúra. Ezért van rá szükségünk. – Figyelj, nem fognak letartóztatni azért, mert bizonyos honlapokat nézegetek. Vagy mert valamilyen zenét hallgatok, vagy ilyesmi. – Azért nem kizárt. Kevesebbért is csuktak már le embereket. Ezzel ő is tisztában van. Tudja, és nem érdekli. – Hát nekem elegem van ebből! Hana hangja megremeg egy kicsit, amitől még inkább megdöbbenek. Eddig mindig határozottan és magabiztosan beszélt. – Ilyesmit nem szabadna mondanod! Lehet, hogy valaki… – Valaki hallgatózik? – Félbeszakít, és befejezi helyettem a mondatot. – Jaj, Lena, ebből is annyira elegem van! Neked nincs? Hánynom kell attól, hogy folyton hátra kell néznem, hogy ki van mögöttem, ki figyeli, amit beszélek, amit gondolok, amit teszek. Nem… nem kapok levegőt! Nem tudok aludni, nem tudok mozdulni! Úgy érzem, mintha mindenütt falak vennének körül. Akármerre megyek… 85

bumm, egy nagy falba ütközöm! Akármit akarok… bumm, ismét csak egy fal! Ujjaival beletúr a hajába. Most az egyszer nem látszik, szépnek és összeszedettnek. Sápadt az arca, boldogtalan az arckifejezése, és eszembe juttat valami kellemetlen dolgot, bár hirtelen magam sem tudom, mit. – A mi védelmünk miatt van ez az egész – mondom, és azt kívánom, bárcsak meggyőzőbben beszélhetnék. Soha nem voltam jó vitapartner. – Minden jobb lesz, miután… Megint közbevág. – Miután átestünk a kúrán? – Felnevet, bár abban a rövid, ugatásszerű kacajban semmi derű nincs, viszont legalább nem ellenkezik azonnal. – Persze. Ezt mondja mindenki. Egyszeriben eszembe jut, mire emlékeztet: arra az állatra, amit egy osztálykiránduláson láttunk egyszer, egy vágóhídon. Felsorakoztatták a marhákat, rendezetten a karámjaikban, és miközben némán bámultak minket, az épületen végigsétáló kamaszokat, halálfélelem, beletörődés és valami más is volt a pillantásukban. Kétségbeesés. Megijedek, aztán tomboló félelem kezd elterebélyesedni bennem. Amikor Hana újból megszólal, kissé higgadtabb a hangja. – Lehet, hogy igaz. Úgy értem, talán tényleg jobban leszünk a kúra után. Addig viszont… Ez az utolsó esélyünk, Lena. Az utolsó lehetőség, hogy tegyünk valamit. Az utolsó lehetőségünk választani. Ez a szó is elhangzott a Kiértékelés Napján – választani –, de inkább bólintok, mert nem akarom szítani a tüzet. – Szóval, mit akarsz tenni? Elfordítja az arcát, és beharapja az ajkát. Látom rajta, hogy azon tanakodik: beavasson-e, megbízzon-e bennem annyira. – Lesz ma este egy buli… – Tessék? – Huss! A félelem megint kiterjeszti fölöttem a szárnyát. Hana sietve folytatja. – Az egyik szórólapon találtam… zenés összejövetel, néhány banda lesz ott a stroudwateri határnál, egy farmon. – Ezt nem mondhatod komolyan! Ugye nem… ugye nem mész el? Nem is gondolkodsz ilyesmin, ugye? – Biztonságos dolog, hidd el! Ezek a honlapok… elképesztő, Lena! Téged is elvarázsolnának, ha megmutatnám őket! El vannak rejtve. 86

Általában csak egy link, egy normál oldalba beágyazva, a jóváhagyott kormányzati szöveg közé elrejtve, de… nem is tudom… valahogy érzed, hogy nem illenek oda. Érted? Nem oda tartoznak. Belekapaszkodom az egyik szavába. – Biztonságos? Már hogy lehetne biztonságos? Az a fickó, akivel találkoztál… a cenzor… neki pont az a feladata, hogy felkutassa azokat az agyalágyultakat, akik felraknak ilyesmit… – Ők nem agyalágyultak, hanem hihetetlenül okos emberek! Sőt… – Nem beszélve a rendfenntartókról, az őrjáratozókról, az ifjúságvédőkről, a kijárási tilalomról, a szegregációról, meg sok minden másról, ami miatt tiszta őrültség ez az ötlet… – Oké. – Hana felemeli a kezét, majd lecsap vele a térdére. Olyan hangosan csattan, hogy majdnem felugrom egy helyben. – Oké. Rossz ötlet. Kockázatos. De tudod, mit? Nem érdekel. Rövid csend áll be. Egymást nézzük, miközben a levegő feszültté és veszélyessé válik közöttünk, akár egy felrobbanni készülő, vékony elektromos huzal. – Mi lesz velem? – kérdezem végül, és próbálom visszafogni a hangom remegését. – Te is jöhetsz. Fél tizenegy, Roaring Brook Farms, Stroudwater. Zene. Tánc. Tudod… szórakozás. Amiben gyakrabban kéne részt vennünk, mielőtt kivágják a fél agyunkat. A megjegyzése második felét elengedem a fülem mellett. – Nem hiszem, hogy menni fog, Hana. Ha netán elfelejtetted volna, más terveket szőttünk ma estére. Az elmúlt tizenöt évben mindig megvolt a tervünk erre az estére. – Nos, igen, de a dolgok változnak. Bár ebben a pillanatban hátat fordít nekem, úgy érzem, mintha gyomorszájon vágott volna. – Jól van. – Erősen összeszorul a torkom. Tudom, hogy valami nagyon komoly dolog történik, és kis híján elsírom magam. Odamegyek Hana ágyához, és elkezdem összeszedni a holmimat. A táskám persze feldőlt, és kiborult belőle minden. Hana párnáján van az összes kis jegyzetem, rágógumis papírom, érmém és tollam. Elkezdem visszatolni őket a táskámba, miközben a könnyeket is visszatuszkolom a szemembe. – Menj csak! Azt csinálsz ma este, amit akarsz. Nem érdekel. 87

Talán ő is rosszul érzi magát, mert valamelyest lágyabbá válik a hangja. – Most komolyan, Lena. Gondold át még egyszer! Nem kerülünk bajba, ígérem! – Te nem ígérhetsz ilyet. – Nagy levegőt veszek, és azt kívánom, bárcsak elmúlna a hangom remegése. – Nem tudhatod. Nem hihetsz benne. – Te pedig nem élhetsz állandó félelemben! Ennyi. Ennyi bőven elég. Mérgesen megpördülök, és érzem, hogy valami nagyon régi és fekete dolog duzzad fel bennem, rettentő mélységből. – Persze hogy félelemben élek! Nekem minden okom megvan félni! Te csak azért nem félsz, mert neked megvan a tökéletes kis életed, tökéletes kis családod, és nálatok minden tökéletes, tökéletes, tökéletes! Te nem értheted ezt! Neked fogalmad sincs! – Tökéletes? Ezt gondolod? Azt hiszed, hogy az én életem tökéletes? – Halkan beszél, ám a hangja tele van indulattal. Szívesen távolabb mennék tőle, de erőt veszek magamon, és maradok. – Igen, úgy hiszem. Megint ugatásszerű nevetés tör fel belőle, egy gyors robbanás. – Szóval ilyennek látod az életemet? A lehető legjobbnak? Kinyújtott karral körbefordul, mintha az egész szobát akarná átölelni, vagy a házat, mindent. Megrökönyödöm a kérdés hallatán. – Miért, miről nem tudok még? – Semmiről nem tudsz, Lena! – Megrázza a fejét. – Figyelj, nem fogok bocsánatot kérni. Tudom, hogy minden okod megvan félni. Szörnyű, ami az anyukáddal történt… – Ne keverd bele ebbe az anyámat! – Megfeszül, és szinte elektromosan serceg a testem. – …de nem hibáztathatod továbbra is őt mindenért! Több mint tíz év telt el a halála óta! Sűrű ködként borít be az indulat. Felpörögnek a kerekek az agyamban, mint a kocsigumik a jégen, és különböző szavak tolulnak fel előttem: Félelem. Hibáztatás. Ne feledd. Anya. Szeretlek. Most már tisztán látom, hogy Hana egy kígyó – régóta várt már az alkalomra, hogy mindezt a fejemhez vágja; hogy minél beljebb furakodjon a 88

lelkembe, a lehető legmélyebbre, ahol a harapásával a legnagyobb fájdalmat tudja okozni. – B… meg! – Végül csak ezt a két szót tudom kinyögni. Felemeli mindkét kezét. – Nézd, Lena, én csak azt akarom mondani, hogy el kell engedned. Te semmiben sem hasonlítasz rá. Nem fogod úgy végezni, mint ő. Benned nincs meg az, ami benne volt. – B… meg! – Kedves akar lenni, de az én agyam már valahogy lezárt, és a szavak maguktól fakadnak ki belőlem, egymáson átbucskázva, és én azt kívánom, bárcsak mindegyik egy ütés lenne, amit Hana arcára mérhetek: csittcsatt-csittcsatt! – Te egyáltalán semmit sem tudsz róla! Ahogy rólam sem! Te semmit sem tudsz! – Lena! – Felém nyújtja a kezét. – Ne érj hozzám! Hátratántorodom, megfogom a táskámat, majd miközben az ajtó felé araszolok, nekimegyek Hana íróasztalának is. Elködösül a látásom, ezért az ajtón túl kezdődő lépcső korlátját sem észlelem. Botladozva haladok le a lépcsőn, és csak tapogatózással találom meg a bejárati ajtót. Azt hiszem, Hana utánam kiált valamit, de minden hang belevész a fejemben tomboló, dühöngő robajba. Napsütés, briliáns, vakító fehér fény, hidegen harapó fém az ujjaim alatt, a kapu, óceánillat, benzinszag. Egyre hangosabb szirénázás, ritmikus jajszó: víó, víó, víó! Egyszeriben kitisztul a fejem, és elugrom az utca közepéről, mielőtt elütne egy rendőrautó, amely abban a pillanatban robog el mellettem, dudálva, még mindig vijjogó szirénával. Port és koszt köhögök fel. Olyan erőssé válik a fájdalom a torkomban, hogy majdnem megfulladok, és amikor végre szabad utat engedek a könnyeknek, leírhatatlan a megkönnyebbülés; mintha egy súlyos terhet dobnék le hosszas cipelés után. Nem tudom abbahagyni a sírást a hazafelé vezető úton, ezért pár másodpercenként meg kell dörzsölnöm a szememet, és el kell kennem a könnyeket, hogy lássam, merre járok. Azzal vigasztalom magam, hogy kevesebb mint két hónap múlva közömbös leszek a történtekkel kapcsolatban. Az egész el fog halványulni, és én szabad, új emberként kelek majd fel attól az asztaltól, akár egy levegőbe röppenő madár. Ez az, amit Hana nem ért, és soha nem is értett. Néhányunk számára a kúra nemcsak a delíriumról szól. Egyesek, a szerencsések, 89

újjászülethetnek: új, friss, jobb emberként. Meggyógyulunk, hiánytalanok és tökéletesek leszünk ismét, akár egy eltorzult formájú vaslap, amely izzó vörösen csillogva, borotvaélesen emelkedik ki a tűzből. Ezt akarom, és semmi mást – soha nem is akartam mást. Ez a kúra valódi ígérete.

90

Uram, Őrizd meg szívünk épségét; Ahogy megőrzöd a planéták helyét pályájukon, És lehűtöd a keletkezés káoszát – Ahogy súlyos akaratoddal húzod vissza az egymás felé rohanó csillagokat, Elejét veszed, hogy az óceán porrá váljék, a por pedig vízzé, Megakadályozod, hogy a bolygók összeütközzenek, S felrobbanjanak a napok – Így, Uram, így őrizd megszívunk épségét, Tartsd állandó helyén, Nehogy letérjen útjáról. – 21. zsoltár (az „Imádság és tanulás” című fejezetből, Shhh Könyve)

Aznap este lefekvés után is Hana szavai ismétlődnek vég nélkül a fejemben. Nem fogod úgy végezni, mint ő. Benned nincs meg az, ami benne volt. Tudom, hogy vigasztalni és nyugtatni akart ezzel, de valamiért egyáltalán nem érte el a célját, éppen ellenkezőleg. Felzaklatott. Mély fájdalom lüktet a mellkasomban, mintha valami nagy, hideg és éles dolog furakodott volna bele. Hana ezt sem értheti meg, többek között: semmi mást nem örököltem az anyámtól, csak azt, hogy sokat gondolok a betegségre, aggódom miatta, és gyakran őrlődöm azon, hogy bennem is megvan-e a hajlam. Semmi mást nem tudok róla, csak azt, hogy beteg volt. Ez az összekötő kapocs közöttünk. Semmi más nem maradt tőle.

91

Nem mintha nem lennének emlékeim róla. Vannak – méghozzá sok emlékem van, ahhoz képest, milyen kicsi voltam a halálakor. Emlékszem, hogy amikor leesett az első hó, kiküldött a kertbe néhány serpenyővel, hogy töltsem meg őket a két kezemmel. Odabent a házban juharszirupot csöpögtettünk a hóval teli serpenyőkbe. A szirup szinte azonnal megkeményedett a hidegtől, borostyánszínű cukor lett belőle, és a mozdulataink nyomán különféle formákban dermedt meg, akár valamiféle ehető csipke. Emlékszem, mennyire szeretett énekelni, miközben bedobált engem a vízbe az Eastern Prom tengerpartján. Akkoriban nem is sejtettem, hogy furcsán viselkedik. Más anyák is tanították úszni a gyerekeiket. Más anyák is bedobták a kisbabáikat a tengerbe, és előtte napolajat kentek rájuk, nehogy leégjenek. Mindenben úgy tettek, ahogy azt Shhh Könyvének szülői feladatokról szóló fejezetei előírják. De egyikük sem énekelt. Emlékszem, hogy amikor beteg voltam, egy egész tálca vajas pirítóst hozott nekem, megpuszilta a sebeimet, ha elestem, és egyszer, amikor lepottyantam a biciklimről, felsegített, átölelt, és elringatott. Egy mellettünk elsétáló nő nem is tudta szó nélkül hagyni: „Szégyellhetné magát!” Én még persze nem értettem, miért mondja, és még keservesebben kezdtem sírni. Ezek után már csak négyszemközt vigasztalt az anyám. Nyilvános helyen mindössze annyit mondott: „Minden rendben, Lena, kelj fel!” Táncos bulikat is tartottunk. Anyám „zoknis riszálásnak” hívta az ilyen alkalmakat, mert ilyenkor felcsavartuk a szőnyegeket a nappaliban, felvettük a legvastagabb zokninkat, és ide-oda táncoltunk és csúszkáltunk a fapadlón. Még Rachel is csatlakozott, habár ő mindig azt hangoztatta, hogy túl nagy már az ilyen kisgyerekes játékokhoz. Anya behúzta a függönyöket, párnákat tömött a bejárati és hátsó ajtó alá, majd felhangosította a zenét. Annyit nevettünk, hogy végül mindig fájó hassal feküdtem le aludni. Később megértettem, miért húzta be a függönyöket, és miért dugta a párnákat az ajtók alá ezeken a „zoknis riszálásokon”: hogy ne vegyenek minket észre az arra járó őrségek, és ne jelenthessenek fel a szomszédok a túl hangos zene és nevetgélés miatt. Ezeket ugyanis a delírium biztos jeleként tartják számon. Jóval később értettem meg azt is, hogy miért dugta el az apám katonai kitűzőjét – egy miniatűr ezüsttőrt, amit apám 92

még a saját apjától örökölt, és anyám egy láncon viselte a nyakában – a blúza gallérja alá, valahányszor elhagytuk a házat, nehogy valaki észrevegye, és gyanút fogjon. Később jöttem rá, hogy gyerekkorom legboldogabb pillanatai mind hazugságok voltak. Helytelenek, veszélyesek, illegálisak. Különc, bizarr dolgok. Az anyám is különc volt és bizarr, és minden bizonnyal én is örököltem tőle ezt a hajlamot. Most először érzem át igazán, mi tombolhatott a lelkében és az agyában, amikor azon az éjjelen felment a sziklához, és nem állt meg a pereménél, hanem tovább gyalogolt a levegőbe. Nem tudom, félt-e. Nem tudom, eszébe jutottunk-e Rachellel, és nem tudom, hogy sajnált-e minket, az egyedül maradt gyerekeit. Nemcsak anyámon jár az eszem, hanem apámon is. Nincs róla semmilyen emlékem, csak valami halvány, ősrégi kép vagy érzés két meleg, durva kézről, és egy fölöttem lebegő, hatalmas arcról. Mégis inkább azt hiszem, hogy ezek a képek azért maradtak meg bennem, mert anyám egy bekeretezett fotót őrzött apámról és rólam a hálószobájában. Mindössze pár hónapos voltam, apám pedig mosolyogva tartott a kezében, és a fényképezőgép lencséjébe nézett. Valójában nem emlékezhetek erre. Még egyéves sem voltam, amikor meghalt. Rákban. Rekkenő a hőség, sűrűn megtapad a falakon is. Jenny a hátán fekszik, szétvetett karral és lábbal, és némán, tátott szájjal lélegzik. Még Grace is mélyen alszik; hangtalanul mormog a párnájába. Az egész szoba olyan, mint egy nedves kilégzés: bőr, nyelv és meleg tej. Kikászálódom az ágyból. Már rajtam van a fekete farmerem és pólóm. Nem is vettem át a pizsamámat. Tudtam, hogy képtelen lennék elaludni ma este. Már az este korábbi részében meghoztam a döntést. A vacsoránál ültem Carol nénikémmel, William bácsikámmal, Jennyvel és Grace-szel. Mindenki némán rágott és nyelt, közömbösen néztük egymást, és én úgy éreztem, mintha rám nehezedne a levegő, fulladoznék, akárha két marok szorítana össze egyre erősebben egy vízzel teli luftballont. Aztán rádöbbentem valamire. Hana azt mondta, nincs meg bennem, ami az anyámban megvolt. Tévedett. Olyan hangosan ver a szívem, hogy szinte hallom, és biztosan hiszem, hogy a többiek is hallják – hogy a nénikém mindjárt felül az ágyában, utánam oson, és elkap, mielőtt kiszökhetnék a házból. Mert 93

természetesen ki akarok szökni. Nem is tudtam, hogy ilyen hangosan tud verni az ember szíve, és eszembe jut Edgar Allan Poe egyik története, amit társadalomtudomány-órán kellett elolvasnunk. Arról szólt, hogy egy férfi megöl egy másik férfit, majd feladja magát a rendőrségen, mert hallani véli a halott férfi szívdobogását a háza padlója alól. A novella elvileg a bűntudatról és a polgári engedetlenségről szól, de amikor először elolvastam, bénának és szenvelgősnek tartottam. Most már értem a valódi üzenetét. Valószínűleg Poe is gyakran szökött ki a házból fiatalkorában. Kinyitom a hálószoba ajtaját, és visszafojtott lélegzettel imádkozom, hogy ne nyikorogjon. Egyszer csak Jenny felkiált, mire megfagy az ereimben a vér. Aztán megfordul az ágyában, és egyik kezét a párnájára teszi. Csak forgolódik álmában. Lassan kifújom a levegőt. Teljesen sötét a folyosó. A nénikém és bácsikám szobája is sötét. Semmi más nem hallatszik, csak a fák kintről beszűrődő susogása, illetve a falak halk kattogása és nyögése, ami csak a vén, reumás házakban hallható. Végül összeszedem a bátorságomat, és kilépek a folyosóra, becsukva magam mögött a hálószoba ajtaját. Olyan lassan haladok, mintha egyáltalán nem is mozognék. Csupán a tapéta kis púpjai és gyűrődései adnak támpontot, hogy eljuthassak a lépcsőig. Aztán óvatosan araszol tovább a kezem a korláton, és lábujjhegyen osonok lefelé a lépcsőn. Akármilyen körültekintő vagyok, úgy érzem, mintha a ház küzdene ellenem: mintha sikoltozna, hogy felébressze a többieket. Úgy hallom, hogy minden lépcsőfok nyikorog, sír vagy nyög. Remegnek és imbolyognak a lábam alatt, és titkon alkudozni kezdek a házzal: Ha sikerül eljutnom a bejárati ajtóig, és Carol nénikém nem ébred fel, Istenre esküszöm, hogy soha többé nem csapok be egyetlen ajtót sem. Soha többé nem hívlak „öreg szemétdombnak”, még gondolatban sem, nem szidom az alagsort, ha beázik, és soha-soha többé nem rúgok bele a fürdőszobafalba, ha haragszom Jennyre. Lehet, hogy a ház valamilyen csodálatos módon hallja is mindezt, mert tényleg sikerül eljutnom a bejárati ajtóig. Várok még pár másodpercet, fülelek, hátha érkezik valami nesz, suttogás, vagy bármi más az emeletről, de teljes a némaság, leszámítva a szívem éktelen zakatolását. Még a ház is várakozva lélegzik, mert az ajtó alig ad hangot, amikor kinyitom, és mielőtt kilépek az éjszakába, az utolsó

94

másodpercben az összes helyiség olyan sötét és mozdulatlan, akár egy sír. Megtorpanok egy kicsit a bejárat előtti erkélyen. A tűzijáték már egy órája véget ért – az utolsó, tétova, távoli puskaropogásra hasonlító pattogásokat lefekvéskor hallottam –, ezért most szokatlanul némák és teljességgel kihaltak az utcák. Nem sokkal múlt tizenegy óra. Csupán néhány kigyógyított lézenghet még az Eastern Prom környékén. Mindenki másnak haza kellett mennie. Semmiféle fény nincs az utcákon. Az utcai lámpákat évekkel ezelőtt kikapcsolták, kivéve Portland leggazdagabb negyedeiben. Olyanok, mint a vak szemek. Hála az égnek, hogy a hold olyan ragyogóan süt! Megfeszülve hegyezem a fülem, hátha meghallok egy őrjáratozó csoportot, vagy a rendfenntartók közeledését – szinte reménykedem is benne, hiszen akkor muszáj volna visszamennem a házba, az ágyamba, a biztonságba. Ismét a kétségbeesés kerülget. Körülöttem azonban minden tökéletesen néma és mozdulatlan, mintha megfagyott volna a világ. Az a részem, amely ésszerű, tisztességes és jó, jajgat, hogy forduljak meg, és menjek fel az emeletre, ám egy makacs belső hang egyre csak előrehajt. Lemegyek a kerti ösvényen a kapuig, és kioldom a biciklimet tartó láncot. A bicikli csörömpöl egy kicsit, főleg amikor elkezdem hajtani, ezért egy darabon inkább gyalog tolom. A kerekek megnyugtatóan kattognak a járdán. Sosem voltam még egyedül kint az utcán ilyen későn. Soha nem szegtem meg a kijárási tilalmat. A félelem mellett azonban – amely mindig ott lapul, természetesen, mint egy állandóan nyomasztó súly – érzek egy enyhén szikrázó izgatottságot is, amely fel-felfakad a félelem alól, és háttérbe szorítja. Mintha azt sziszegné a fülembe: Jól van, semmi gond, meg tudom csinálni. Csak egy egyszerű lány vagyok – teljesen átlagos, százötvenhét centi, semmi különös –, de meg tudom tenni, és ebben sem a kijárási tilalom, sem az őrjárat nem akadályozhat meg. Elképesztő, mennyire megnyugtat ez a gondolat. Elképesztő, ahogy eloszlatja a félelmemet, akár egy kis gyertya az éjszakában, ahogy megvilágítja a tárgyak formáját, és elűzi a sötétséget. Amikor elérek az utca végére, felpattanok a nyeregbe, és érzem, ahogy a fogaskerekek a helyükre rándulnak. Kellemes szél csap az arcomba, amikor tekerni kezdek, de vigyázok, hogy ne menjek túl 95

gyorsan, mert a világért sem akarnék egy őrjáratba botlani. Szerencsére Stroudwater és a Roaring Brook Farms éppen az ellenkező irányban van, mint az Eastern Prom környékén rendezett, július negyediki ünnepség. Miután elérek a Portlandet övszerűen körülvevő, széles gazdasági területre, már nem érhet baj. A termőföldeken és a vágóhidakon ritkán őrjáratoznak. Először azonban el kell jutnom a West Endbe, ahol Hana és a többi gazdag ember lakik, majd át kell kerekeznem Libbytownon, és végül a Congress Street Bridge nevű hídon át magam mögött kell hagynom a Fore Rivert. Szerencsére mindvégig üres utcákon tekerek végig. Stroudwater jó fél órára van, akkor is, ha nagyon gyorsan hajtok. Amikor elhagyom a félszigetet – vagyis eltávolodom Portland belvárosának épületeitől és üzleteitől, és átérek a szárazföldön fekvő külvárosi részbe –, a házak egyre kisebbé válnak, és eltávolodnak egymástól, mert füves udvarok és kertek furakodnak közéjük. Ez még nem a vidéki Portland, bár néhány jelből már arra lehet következtetni, hogy véget ér a város: félig elmállott tornácokon feltör a gaz, egy bagoly huhog gyászosan a sötétben, és váratlanul denevérek szállnak át az égen, akár egy nagy kaszasuhintás. Ezen a területen szinte minden ház előtt parkol egy autó – akárcsak a West End tehetős portái előtt-, ám ezeket nyilvánvalóan a szeméttelepekről hozták el. Salakbeton téglákra állították őket, és hagyják rozsdásodni. Elmegyek egy olyan kocsi mellett is, amelynek már egy fa is keresztülnőtt a napfénytetején, mintha most zuhant volna le az égből, és felnyársalódott volna rá. Egy másiknak nyitva van a motorháza, és teljesen üres. Amikor elsuhanok mellette, egy macska ugrik ki rémülten a fekete üregből, és nyávogva hunyorog rám. Miután átkelek a Fore Riverön, teljesen eltűnnek a házak, és mező követ mezőt, föld földet, olyan táblákkal, mint „MeadowLane”, „Sheepsbay” és „Willow Creek”. Kellemes, otthonos érzést adnak ezek az elnevezések; háziasszonyok jutnak róluk eszembe, akik muffint sütnek, és lefölözik a friss tejszínt a vajkészítéshez. A valóságban a farmok többsége nagy vállalatok kezében van, és legelőnek használják őket, árvákat alkalmazva pásztorként. Mindig is szerettem kint lenni a földek között, de most hátborzongató a sötét, nyílt, teljesen üres tér, és akaratlanul is eszembe jut, hogy ha mégis felbukkanna egy őrjárat, sehová sem bújhatnék el 96

előlük, semmilyen eldugott kis utcába nem hajthatnék be. A mezőkön keresztül csűrök és silók alacsony, sötét körvonalait látom; egyik-másik vadonatúj, de akad rozoga is, amely úgy kapaszkodik a földbe, mint a foghíjas harapás. Kissé édeskés a levegő; a gyarapodó növények és a trágya illata terjeng. A Roaring Brook Farms a délnyugati határ mellett terül el. Évek óta elhagyatott, mivel a főépület fele és mindkét gabonasiló odaveszett egy tűzben. Öt perccel azelőtt, hogy odaérek, lüktető ritmust vélek kihallani, szinte észlelhetetlenül, a tücskök rekedt kórusa alól, de egy darabig nem is tudom biztosan, hogy csak képzelem, esetleg a szívem zakatol megint a fáradtságtól és izgalomtól. Néhány méter még, és meggyőződöm róla, hogy nem képzelődtem. Mielőtt elérném a csűrhöz – vagy legalábbis a csűr álló maradványához – vezető kis földutat, meghallom a zene foszlányait, és a levegő hirtelen kikristályosodik az ütemtől, mint az eső, amikor hirtelen havazásba fordul át. Újból megijedek. Csak az jár a fejemben: helytelen, helytelen, helytelen. Ez a szó dobol a zene ütemére. Carol nénikém megölne, ha tudná, mit teszek. Megölne, bezáratna a Kriptába, vagy már most elvinne a laborba kezelésre, az előírtnál korábban, mint Willow Marksot. Amikor elérek az útelágazáshoz, ahonnan az egyik út Roaring Brook felé vezet, leszállok a bicikliről. Egy nagy fémtáblán ez a felirat olvasható: PORTLAND VÁROS TULAJDONA. TILOS AZ ÁTJÁRÁS! Az út szélén még tolom egy darabig a bringámat, befelé az erdőbe. A tanyaépület és a régi csűr még százötven-kétszáz méterre van az útelágazástól, de nem akarok bringán továbbhajtani. Ugyanakkor nem is lakatolom le sehová. Bele sem akarok gondolni, mi lenne, ha rajtaütnének a bulizókon, de ha mégis megtörténne, nem szeretnék a lakattal bajlódni a félhomályban. Sebességre lesz szükségem. Megkerülöm a TILOS AZ ÁTJÁRÁS! felíratú táblát. Lassan szakértőként hagyom figyelmen kívül az ilyen tiltó jelzéseket, hiszen Hanával együtt is nyugodt szívvel ugrottunk át egy hasonlót a labornál. Jó ideje nem jutott eszembe az a délután, de ebben a percben Alex is felbukkan az emlékeim közül. Újra látom magam előtt, a megfigyelőemelvényen, hátradöntött fejjel, nevetve. Megpróbálom inkább a környező földekre, a ragyogó holdfényre és az úton feltörő vadvirágokra összpontosítani a figyelmemet. Ez segít 97

elterelni a gondolataimat arról is, hogy bármelyik pillanatban felfordulhat a gyomrom. Nem tudom, mi késztetett rá, hogy kiszökjek a házból, nem tudom, miért és miben akartam mindenáron megcáfolni Hanát, és nem is akarok arra gondolni – hiszen ez a legszörnyűbb eshetőség mind közül –, hogy esetleg a Hanával folytatott veszekedésem mindössze kifogás volt. Talán a lelkem mélyén egész egyszerűen kíváncsi voltam. Ám ez a kíváncsiság mostanra elmúlt. Félek, és nagyon-nagyon ostobának érzem magam. A tanyaépület és a régi csűr két domb között, egy kis völgyben helyezkedik el, mintha egy óriás két csücsörítő ajka közé lennének beszorulva. A talaj lejtése miatt egyelőre nem látom a főépületet, ám ahogy a domb teteje felé közeledem, a zene egyre tisztábban és harsányabban hallatszik. Soha nem hallottam még ehhez foghatót. Egyáltalán nem hasonlít azokra a kimért, harmonikus és jól megszerkesztett számokra, amiket az EZFK-ról le lehet tölteni, vagy amilyeneket a zenekari pavilonban játszanak a Deering Oaks Parkban, hivatalos nyári koncerteken. Valaki énekel. A hang olyan sűrű és nehéz, mint a meleg méz, és olyan gyorsan csúszkál a magas és mély fekvések között, hogy szinte beleszédülök. Furcsa, csörömpölő, vad zene festi alá az éneket. Nem olyan, mint az a nyöszörgős-karcolós zenebona, ami Hana számítógépéről szólt reggel, habár bizonyos hasonlóságok kitűnnek – dallam- és ritmusminták. Hanánál fémes, hátborzongató zene recsegett a hangszórókból, ez a muzsika viszont szabálytalanul és bánatosan árad és húzódik vissza. Különös módon azt juttatja eszembe, amikor egy goromba viharban figyelem a tengert: az egymásnak csattanó és a partot ostorozó hullámokat, a dokknál összesűrűsödő habot – az ilyen erős és hatalmas viharokat lestem így, lélegzet-visszafojtva. Amikor felérek a dombtetőre, feltárul előttem az omladékos tanyaépület és a félig elpusztult magtár. A zene felharsan, egy hullám ráveti magát a partra; hirtelen kiszakad belőlem a lélegzet, és lenyűgöz a vad mozgás szépsége. Egy pillanatra tényleg úgy érzem, mintha az óceánra néznék le: embertömeg hullámai vonaglanak és táncolnak a csűrből kiszűrődő fényben, mint a tűz lángjai által vetett árnyékok. A csűr teljesen ki van zsigerelve. Széthasította és megfeketítette a tűzvész, ki van szolgáltatva az elemeknek. Már csak a fele áll: három 98

fal maradványa, a tető egy része, valamint egy emelvény töredéke, amely egykor a széna tárolására szolgálhatott. Ott zenél az együttes. A mezőn vékony, csenevész fák ütötték fel a fejüket. Az öregebb fák, amelyek törzsét kifehérítette, lombját pedig teljesen leperzselte a tűz, kísérteties ujjakhoz hasonlóan mutatnak fel, az ég felé. A csűr mögött úgy tizenöt méterre megpillantom azt a bozontos, fekete sávot, ahol az ellenőrizetlen terület kezdődik. A Vadon. Ebből a távolságból nem látom a határt, mégis érezni vélem az elektromosság zsibongását a levegőben. Csak párszor jártam a határt jelző kerítés közelében. Egyszer, évekkel ezelőtt, az anyámmal, aki meghallgattatta velem az elektromosság zümmögését – amely olyan erős, hogy a levegő is vele együtt zümmög, és több méterrel arrébb is áramütést lehet tőle kapni –, és megígértette velem, hogy soha, de soha nem érintem meg. Elmesélte, hogy amikor a kötelező kezelést bevezették, néhányan megpróbáltak átszökni a határon. Még a kezüket sem tették rá a kerítésre, máris úgy sültek meg, mint a szalonna a tűzön – tisztán emlékszem, hogy a szalonna süléséhez hasonlította. Azóta néhányszor futottam a kerítés közelében Hanával, ám mindig ügyeltünk rá, hogy jó háromméternyi távolságot tartsunk. A csűrben valaki hangszórókat, erősítőket, sőt még két hatalmas, ipari méretű lámpát is elhelyezett, amelyektől a színpadhoz közel állók természetfelettien fehérnek látszanak, míg a többiek sötétnek és homályosnak. Véget ér egy szám, mire a tömeg felordít, egyszerre, akár az óceán hullámainak robaja. Arra gondolok: Biztos egy másik farmról lopják az áramot. Nem vagyok normális, soha nem találom meg Hanát, túl sokan vannak… Aztán elkezdődik egy újabb szám: ez is éppoly vad és szépséges. Mintha a zene átívelne a fekete föld fölött, és egyenesen a lelkem legmélyébe kapaszkodna bele. Megpendít, mint egy húrt. Elindulok lefelé a dombról, a magtár felé. Az a furcsa, hogy nem is a saját cselekedetemnek érzem. A lábam magától megy, mintha egy láthatatlan csúszdát talált volna, amin magától sodródik lefelé. Pár percre azt is elfelejtem, hogy elvileg Hanát keresem a farmon. Úgy érzem, mintha álmodnék, mert csupa különös dolog történik körülöttem, mégsem tűnik különösnek. Minden ködös, mindent elborít a homály, és tetőtől talpig egyetlen, égető vágy tölt be, hogy minél közelebb jussak a zene forrásához, hogy jobban halljam, hogy folytatódjon, hogy részese legyek. 99

– Lena! Úristen, Lena! A nevem hallatán kizökkenek az álomból, és hirtelen rádöbbenek, hogy egy valóságos tömeg közepén állok. Nem. Nem csak egyszerű tömeg. Fiúk – és lányok. Egyikük sem esett még át a kúrán, egyikük nyakán sincs sebhely, legalábbis a hozzám legközelebb állók nyakán semmilyen jel nincs. A fiúk és a lányok beszélgetnek egymással. Fiúk és lányok nevetgélnek. Fiúk és lányok ugyanabból a pohárból isznak. Hirtelen úgy érzem, el fogok ájulni. Hana utat tör magának felém a sokaságon keresztül, és könyökével taszítja félre az embereket. Mielőtt kinyithatnám a számat, ugyanúgy rám ugrik, mint a bizonyítványosztó ünnepségen, és szorosan magához ölel. Annyira megriadok, hogy hátratántorodom, és majdnem hátra is esem. – Itt vagy! – Eltolja magát tőlem, és rám néz, még mindig a vállamat szorongatva. – Tehát mégis eljöttél! Újabb szám ér véget, és az énekes – egy alacsony lány, hosszú, fekete hajjal – valami szünetről mond valamit kiabálva. Az agyam lassan összeszedi magát, és egy nagyon ostoba gondolat születik benne: Még nálam is alacsonyabb az a lány, és ötszáz ember előtt énekel! Aztán tovább forognak az agyam kerekei: Ötszáz ember, ötszáz ember! Mi a fenét keresek én itt, ötszáz ember között? – Nem maradhatok – vágom rá gyorsan. Amint kicsúsznak a számon a szavak, megkönnyebbülök. Akármit is akartam bizonyítani azzal, hogy idejöttem, már bebizonyítottam; mehetek haza. Ki kell jutnom ebből a tömegből, a hangok káoszából, a mellkasok, vállak izgő-mozgó labirintusfalai közül. Eddig túlzottan letaglózott a zene, ezért nem néztem igazán körül, ám most szinte mellbe vág a sok szín, illat és a sürgő-forgó, tapogatózó kezek látványa. Hana kinyitja a száját – talán tiltakozni akar –, de abban a pillanatban félbeszakítják a beszélgetésünket. Egy fiú, akinek piszkosszőke tincsei a szemébe hullnak, utat tör magának hozzánk a tömegben, két nagy műanyag pohárral a kezében. A srác Hanának adja az egyik poharat. Hana elveszi, megköszöni, majd visszafordul hozzám. – Lena! Ő az új barátom, Drew.

100

Egy pillanatra mintha bűntudat jelenne meg Hana arcán, aztán visszatér a mosolya, ugyanolyan szélesen, mint bármikor korábban, egy normális helyzetben, például amikor a St. Anne közepén ácsorogva a biológiatesztről beszélgettünk. Én is kinyitom a számat, de egyetlen hang sem jön ki rajta. Talán jobb is így, tekintve, hogy a fejemben egy óriás tűzjelző kezdett vijjogni. Lehet, hogy idiótán és naivan hangzik, de miközben a farmra igyekeztem, egyszer sem jutott eszembe, hogy koedukált lesz a buli. Fel sem merült bennem. Már eleve bűn, ha az ember megsérti a kijárási tilalmat; a nem engedélyezett zenét hallgatni rosszabb. A szegregációs rendszabályok figyelmen kívül hagyása azonban az egyik legsúlyosabb bűn, amit elkövethetünk. Ezért kellett Willow Marksnak idő előtt kezelésre mennie, ezért firkálták össze a házuk falát, ezért rúgták ki Chelsea Bronsont a suliból, miután egyszer állítólag kijárási tilalom idején kapták rajta egy spenceres fiú társaságában – sőt ezért rúgták ki a szüleit tisztázatlan körülmények között, és ezért kellett az egész családnak elhagynia a házat. Chelsea Bronson esetében ráadásul semmiféle bizonyítéka nem volt a hatóságoknak. Csak a pletykák keringtek. Drew hanyagul int nekem. – Helló, Lena! Kinyitom, majd becsukom a számat. Még mindig nem tudok hangot kiadni. Egy darabig fonák csendben állunk ott hárman. Aztán a fiú felém nyújtja a másik poharat, hirtelen, rángásszerű mozdulattal. – Whiskyt? – Whiskyt?! – ismétlem, szinte visítva. Csak néhányszor ittam alkoholt eddig életemben. Karácsonykor Carol nénikém mindig tölt nekem is egy negyed pohár bort, és egyszer Hanáéknál is ittam, amikor feketeribizli-likőrt csentünk a szülei bárszekrényéből, és addig szürcsöltünk belőle, amíg a mennyezet forogni nem kezdett a fejünk fölött. Hana kuncogott, sőt hahotázott, nekem viszont nem tetszett a kaland. Nem ízlett az édes, de kissé hányadék-szerű íz a számban, és nem tetszett, hogy a gondolataim szétfoszlanak, mint a reggeli köd a napsütésben. Kicsúszott a kezemből az irányítás – ez történt, és ez volt, ami nem tetszett. Drew megvonja a vállát. 101

– Csak ez volt nekik. A vodka mindig elfogy már az elején ezeken a bulikon. Ezeken a bulikon… mármint ezeken a rendszeresen megrendezett bulikon?… – Nem kell. – Próbálom visszatolni neki a poharat. – Idd meg te! Ellenkezésbe fog; nyilvánvalóan félreértette, amit mondtam. – Nem rossz! Hozok még egyet! Drew gyorsan rámosolyog Hanára, mielőtt ismét eltűnik a tömegben. Tetszik a mosolya: mintha ferdén a bal füle felé húzódna inkább – ám amint rádöbbenek, hogy tetszik, visszakúszik belém a kétségbeesés, és a születésem óta hallott rengeteg suttogás és vád mind ott lüktet az ereimben. A kontroll. Csak a kontrollt el ne veszítse az ember. – Mennem kell – nyögöm ki végül Hanának. Csak haladjunk végre. – Menni? – Hana a homlokát ráncolja. – Azért jöttél el idáig…? – Bicikliztem. – Mindegy. Azért bicikliztél egészen idáig, hogy aztán pár perc múlva lelépj? Hana a kezem után nyúl, de én gyorsan karba fonom, nehogy elkapja. Sértettség suhan át az arcán. Úgy teszek, mintha vacognék, hogy ne érezze magát olyan rosszul, és azon töprengek, vajon miért olyan furcsa érzés ott állni és beszélgetni vele. Hiszen a legjobb barátnőm, akit második osztály óta ismerek, aki megosztotta velem a süteményét ebéd után, és egyszer orrba vágta Jillian Dawsont, miután az kijelentette, hogy fertőzött a vérem. – Fáradt vagyok – mondom végül. – Nem kéne itt lennem. – Szívesen hozzátenném, hogy Neked sem kéne itt lenned, de visszafogom magam. – Hallottad a bandát? Elképesztő, nem igaz? Hana nagyon kedves és barátságos, nem is hasonlít önmagára, és hirtelen valami éles fájdalom tör fel bennem valahonnan mélyről. Udvarias próbál lenni. Úgy viselkedik, mintha nem ismernénk egymást. Ráadásul ő is érzi ennek a visszásságát. – Nem… nem figyeltem oda. Valamiért nem akarom, hogy Hana tudjon róla: igen, persze hogy hallottam a bandát játszani, és valóban elképesztően jó a zenéjük. Túl intim ez az érzés – talán még zavarba ejtő is, szégyellni való, és annak 102

ellenére, hogy eljöttem a Roaring Brook Farmsig, megszegtem a kijárási tilalmat, meg minden, csak hogy lássam Hanát, és bocsánatot kérjek tőle, visszatér belém a korábbi érzés: ezt a Hanát már nem ismerem, és ő sem ismer engem. Hozzá vagyok szokva a kettősség érzéséhez: ahhoz, hogy egyvalamit gondolok, és valami egészen mást teszek. Ez egy állandó kötélhúzás. Hana viszont valahogy belezuhant a kettősség egyik pólusába, a másik világba, amely tele van kimondhatatlan gondolatokkal, tiltott dolgokkal és emberekkel. Lehetséges, hogy mialatt én éltem az életem, tanultam a dolgozatokra, hosszú futásokat rendeztem Hanával, ez a másik világ is létezett párhuzamosan, az enyém mellett vagy alatt, elevenen, készen arra, hogy felbukkanjon a homályból és a sikátorokból, amint lemegy a nap? Illegális bulik, nem engedélyezett zene, egymással érintkező emberek, akik nem félnek a betegségtől, nem féltik magukat. Egy félelem nélküli világ. Lehetetlen. Annak ellenére, hogy a valaha látott legnagyobb tömeg közepén állok, egyszeriben nagyon magányosnak érzem magam. – Maradj! – kéri Hana halkan. Bár parancsnak tűnik, valami tétovaság hallatszik ki a hangjából, mintha inkább kérdezne. – A szünet után még hallhatod a zenét! Megrázom a fejem. Megbántam, hogy eljöttem. Bárcsak ne láttam volna ezt az egészet! Bárcsak ne tudtam volna meg, amit most tudok, bárcsak felébredhetnék holnap, áttekerhetnék Hanához, kifekhetnék vele a fűre az Eastern Promon, és panaszkodhatnék az unalmas nyarakra, ahogy szoktam! Bárcsak hinni tudnék benne, hogy semmi sem változott! – Mindenképp hazamegyek – erősködöm, és csak titkon imádkozom magamban, hogy ne remegjen a hangom. – Semmi gond. Te maradj csak nyugodtan! Amint kimondom, rájövök: nem is ajánlotta fel, hogy hazakísér. Ahogy rám néz, a sajnálkozás és a szánalom furcsa keverékét látom az arcán. – Hazamehetek veled, ha szeretnéd – vágja rá, de tudom, hogy csak a rossz érzéseimet akarja enyhíteni. – Nem, nem kell! Minden rendben lesz.

103

Égő arccal lépek hátrébb néhány lépést. Mindenáron ki akarok jutni onnan. Beleütközöm valakibe – egy fiúba –, aki megfordul, és rám mosolyog. Gyorsan arrébb húzódom. – Lena, várj! Hana ismét felém indul. Noha van már nála egy pohár, átadom neki az enyémet is. Kénytelen megállni, és összeráncolt homlokkal nézi a két poharat. Végül az egyik könyökhajlatába fogja őket, hogy szabaddá váljon a keze. Én viszont elhátrálok előle. – Semmi bajom nem lesz. Ígérem! Átbújok két ember között, egy szűk résen. Ez az egyetlen előnye annak, ha az ember csak százötvenhét centis: hamar ki lehet szúrni a köztes helyeket és menekülő útvonalakat. Észre sem veszem, mikor sikerül végleg magam mögött hagynom Hanát, mikor nyeli el őt a tömeg. Utat török magamnak a csűr körül, minél messzebbre az épülettől, de közben lefelé szegezem a tekintetem, és bizakodom, hogy hamar lehűl felforrósodott és kipirult arcom. Elmosódva kavarognak körülöttem a jelenetek, és megint úgy érzem, mintha álmodnék. Fiú. Lány. Fiú. Lány. Nevetnek, lökdösik egymást, megérintik egymás haját. Soha életemben nem éreztem még magam ennyire oda nem illőnek, ennyire másnak. Magas, gépies sikoly hasít a levegőbe, és a banda ismét játszani kezd. Ezúttal azonban teljesen hidegen hagy a zene. Meg sem állok. Csak gyalogolok tovább, a domb felé, és elképzelem a csillagfényben fürdő mező hűvös csendjét, Portland ismerős utcáit, és az őrjáratok szabályos ritmusát, ahogy az emberek szinkronban menetelnek, időnként belehallgatva az adóvevőikbe. Szabályos, megszokott, normális, ismerős… az enyém. Végül ritkulni kezd a tömeg. Forróság áradt felém a sok összepréselődött testből, ezért amikor a szellő belecsíp a bőrömbe, lehűl az arcom is végre. Le is nyugszom, és a tömeg szélére érve megengedem magamnak, hogy hátrapillantsak, a színpad irányába. Az ég felé nyitott csűr és a vakító fehér fény az éjszakában egy két marokban melengetett lángocskát juttat eszembe. – Lena! Különös, de azonnal megismerem a hangot, holott csak egyszer hallottam, tíz percig vagy legfeljebb tizenötig. A hang mögött lappangó nevetés árulja el, mintha valaki egy rettentő unalmas óra alatt akarna megosztani velem egy izgalmas titkot. Minden megfagy hirtelenjében. 104

A vér is megáll az ereimben, és levegőt sem kapok. Egy pillanatra mintha még a zene is elhallgatna: csak valami állandó, halk, szép duruzsolást hallok, távoli dobszóhoz hasonlót. Azt gondolom magamban: biztos a szívem dobog így, pedig tudom, hogy ez lehetetlen, mert a szívverésem is leállt egy kis időre. A látásom ismét egy dologra fókuszálódik, mint a fényképezőgép lencséje, és egyszeriben semmi mást nem látok, csak Alexet, aki a vállával tör magának utat felém a tömegben. – Lena! Várj! Villámként hasít át rajtam a rémület – egy őrült másodpercig azt hiszem, hogy egy őrjáratból toppant elém, becserkészett, vagy ilyesmi – aztán látom, hogy hétköznapi öltözéket visel: farmert, elkoptatott edzőcipőt tintakék cipőfűzővel, valamint fakó színű pólót. – Hát te mit keresel itt? – nyögöm ki, amikor odaér hozzám. Elvigyorodik. – Téged is jó újra látni! Pár lépés távolságot tart tőlem, aminek nagyon örülök. A félhomályban nem látom pontosan a szeme színét, és nem is szeretném, ha elvonná a figyelmemet. Nem akarom úgy érezni magam, mint a labor udvarán, amikor odahajolt hozzám, és belesuttogott a fülembe. El akarom felejteni, milyen volt, amikor egyetlen ujjnyi tér választotta el a száját a fülemtől, és hogy milyen rémületet és bűntudatot ébresztett fel bennem. – Komolyan kérdeztem! – mondom, és minden erőmet összeszedve ráncolom a homlokom. Meginog a mosolya, bár nem tűnik el teljesen. Csücsörítve fújja ki a levegőt. – A zene miatt jöttem – válaszolja. – Mint mindenki más. – De te nem… – Eltökélten keresem a szavakat, mert fogalmam sincs, hogyan adhatnám át, amit érzek. – De ez itt… – Törvénytelen? – Megvonja a vállát. Az egyik göndör fürtje pont a bal szeme elé hull, és amikor elfordul, hogy végignézzen a tömegen, a színpad fénye megcsillan a tincsén, ami lehetetlenül aranybarna színben izzik fel. – Semmi gond vele – teszi hozzá, de olyan halkan, hogy közelebb kell hajolnom, mert a zenétől nem hallom. – Senki nem árt senkinek.

105

Ezt nem tudhatod – tiltakoznék, de megtorpanásra késztet a hangjából sugárzó szomorúság. Alex végigsimít az ujjaival a haján, mire feltűnik az apró, sötét, háromágú, tökéletesen szimmetrikus sebhely a bal füle mögött. Talán azokat a dolgokat sajnálja, amiket a kúra után elveszített. A zene sem egyformán indít meg mindenkit, és lehet, hogy Alexet a szomorúságból is kigyógyították, de a procedúra minden embernél kicsit másképp hat, egyeseknél nem tökéletesen. Ezért fordulhat elő, hogy a nénikém és a bácsikám még mindig álmodnak néha. Ezért fordulhatott elő, hogy az unokatestvérem, Marcia egyszer hisztérikus zokogásban tört ki, mindenféle előjel vagy nyilvánvaló ok nélkül. – No és veled mi a helyzet? – Alex visszafordul felém, és ismét felölti ragyogó mosolyát. A hangjába is visszatér az incselkedő, „kacsintgató” él. – Neked mi a kifogásod? – Nem akartam eljönni – vágom rá gyorsan. – Muszáj volt… – Elhallgatok, mert hirtelen rádöbbenek: nem is tudom pontosan, miért jöttem el. – Muszáj volt valakinek adnom valamit. Felvonja a szemöldökét, de láthatóan nem hisz nekem. Sietve folytatom. – Hanának. A barátnőmnek. Nemrég találkoztatok. – Igen, emlékszem – feleli. Még soha nem láttam ilyen rezzenéstelen mosolyt emberi arcon. Mintha természettől fogva így lenne kialakítva az ábrázata. – Egyébként még nem kértél bocsánatot. – Miért? A tömeg közben a színpad felé közeledik, így felszabadul körülöttünk a tér. Néha elsétál mellettünk valaki, egy üveg italt lóbálva, vagy hamisan dúdolva a dallamot, ám általánosságban véve kettesben maradtunk. – Hogy hiába várattál. – A szája egyik sarka megint feljebb húzódik, így ismét felölti a pikáns titkok tudójának arckifejezését. – Aznap nem voltál ott Back Cove-on. Diadalittas érzés lesz úrrá rajtam – mégiscsak várt rám Back Coveon! Mégiscsak találkozni akart velem! Ugyanakkor az idegesség is felborzolódik bennem. Valamit akar tőlem. Nem tudom pontosan, mit, de érzem, és ez félelemmel tölt el. – Nos? – Karba fonja a kezét, és előre-hátra hintázik a sarkán, rendületlen mosollyal. – Mi lesz? Bocsánatot kérsz? 106

Lezsersége és magabiztossága felbosszant, akárcsak korábban a laboratóriumban. Annyira igazságtalan, annyira eltérő az én állapotomtól! Én úgy érzem, mindjárt szívinfarktust kapok, vagy elájulok, és pocsolyaként terülök szét. – Nem kérek bocsánatot hazugoktól – közlöm, és magam is meglepődöm, milyen határozott és egyenletes hangon beszélek. Megrándul az arca. – Mit jelentsen ez? – Ugyan már! – A szememet forgatom, és minden másodperccel egyre magabiztosabbnak érzem magam. – Azt hazudtad, hogy nem láttál a kiértékelésen. Azt hazudtad, hogy nem ismersz meg engem. – Az ujjaimmal számolom a hazugságait. – Azzal kapcsolatban is hazudtál, hogy egyáltalán bent voltál-e azon a napon a laborban. – Jól van, jól van! – emeli fel mindkét kezét. – Sajnálom, rendben? Igazad van, nekem kéne bocsánatot kérnem. – Egy darabig a szemembe néz, majd sóhajt. – Mondtam neked, hogy a biztonsági őröknek nem szabad a Kiértékelés Napján az épületekben tartózkodniuk. Azért, hogy „tiszta” maradjon az eljárás, vagy valami ilyesmi. De majdnem megvesztem egy kávéért, és a C épület második emeletén van egy automata, amelyik nagyon jó kávét készít, valódi tejjel. Ezért belopóztam a kódommal. Ennyi az egész. Ez a történet. Később persze hazudnom kellett, hiszen az állásommal játszottam. Csak azért dolgozom abban a hülye laborban, mert nekem kell fizetnem az iskolát… – Elakad a hangja. Most valamiért egyáltalán nem látszik magabiztosnak. Sőt, olyan, mintha attól tartana, esetleg beárulom. – De hogy kerültél a megfigyelőemelvényre? – erősködöm. – Miért figyeltél engem? – Fel sem jutottam a második emeletre, az automatához – feleli. Vizslatja az arcomat, mintha a reakciómat lesne megfeszítve. – Bementem, és meghallottam… azt a tébolyult zajt. A dübörgést, a bőgést. Meg valami mást is. Sikolyt, vagy hasonlót. Egy pillanatra lehunyom a szemem, és felidézem a fehér lámpák perzselő melegét; azt a különös állapotot, amikor azt hittem, az óceán morajlik a falak között, és hogy az anyám sikolya ér el hozzám egy évtized távolságából. Amikor kinyitom a szemem, Alex még mindig néz. 107

– Egyszóval, el sem tudtam képzelni, mi történik. Azt hittem… tudom, hogy idiótán hangzik… azt hittem, hogy megtámadták az épületet, vagy ilyesmi. Aztán, ahogy ott állok, hirtelen vagy száz tehén indul meg felém… Rohamoztak. – Megvonja a vállát. – Bal kéz felől megláttam egy lépcsőt, és pánikszerűen felmenekültem rajta. Gondoltam, a tehenek biztos nem tudnak lépcsőt mászni. – Ezúttal csak egy röpke, puhatolózó mosoly jelenik meg a szája sarkában. – Aztán a megfigyelőemelvényen találtam magam. Teljességgel normális, elfogadható magyarázat. Megkönnyebbülök, és most már kevésbé félek tőle. Ugyanakkor megjelenik valami kényelmetlen érzés a mellkasom alatt: egyfajta tompa csalódottság. A lényem egyik különösen makacs része pedig nem akar hinni neki. Felrémlik előttem, hogyan nézett le rám a megfigyelőemelvényről, hátrahajtott fejjel nevetve; hogyan kacsintott rám. Az arckifejezése… derűs volt, magabiztos és boldog. Egyáltalán nem félt. Egy félelem nélküli világ… – Szóval te semmit sem tudsz arról, hogy… mi történt ott? El sem hiszem, hogy ilyen merész tudok lenni. Ökölbe szorul a kezem, és egyre erősebben szorítom, azon küszködve, nehogy észrevegye a hangom feszültségét. – Úgy érted, a szállítmányok felcserélése? – Lágy a hangja, nem akadozik és nem csuklik el. Erre a kétségem utolsó foszlányai is elillannak. A többi kikezelthez hasonlóan ő sem kérdőjelezi meg a hivatalos történetet. – Aznap nem én írtam alá a beérkező szállítmányokat. Az ellenőrző őrt… Salt… kirúgták. Át kell vizsgálni a szállítmányt, és ő ezt alighanem elmulasztotta. – Félrebillenti a fejét, és széttárja a karját. – Most már elégedett vagy? – Igen – vágom rá, de a nyomás még mindig ott van a mellkasomban. Habár lefekvés után bármit megadtam volna azért, hogy kijussak a házból, most mindent megadnék azért, hogy egy szempillantás alatt otthon teremhessek. Felülnék az ágyban, lelökném magamról a takarót, és rájönnék, hogy ez az egész – a buli, az Alexszel való találkozás – mindössze álom volt. – Nos…? – Alex hátrafelé, a csűr irányába int a fejével. A banda valami hangos és gyors ütemű számot játszik. Ebben a pillanatban el sem tudom képzelni, mi tetszett korábban a zenéjükben. Most csak

108

valami éktelen zajt hallok, förtelmes zörejt. – Szerinted közelebb tudunk araszolni anélkül, hogy összetaposnának? Megpróbálok nem figyelni arra, hogy a „tudunk” szó valamilyen titokzatos okból mennyire vonzónak hallatszik Alex dallamos, nevetős hanglejtésével. – Igazából én már hazafelé indultam. Rádöbbenek, hogy egészen dühös lettem, magam sem tudom, miért. Felbosszant, hogy mégsem az, akinek hittem, holott hálásnak kéne lennem, amiért normális, kikezelt, vagyis nem jelent kockázatot. – Hazafelé? – ismétli hitetlenkedve. – Nem mehetsz haza! Mindig nagyon ügyeltem rá, hogy ne adjam át magam olyan érzéseknek, mint az ingerültség vagy a harag. Az ilyesmi nem volna ildomos Caroléknál. Túl sok mindennel tartozom a nénikémnek – különben is, amikor gyerekkoromban hisztiztem, utána napokig úgy nézett rám a szeme sarkából, mintha elemezne, méricskélne. Tudtam, mi jár a fejében: Olyan, mint az anyja. Most viszont már megadom magam, és elnyomom a haragot. Utálom, ha az emberek úgy tesznek, mintha ez a világ, ez a másik világ lenne a normális, és én volnék a különc, a csodabogár. Ez nem igazságos. Mintha hirtelen az összes szabályt megváltoztatták volna, csak engem felejtettek volna el értesíteni róla. – De hazamehetek, és haza is fogok menni. Megfordulok, és elindulok felfelé a dombon. Bízom benne, hogy békén fog hagyni. Legnagyobb megdöbbenésemre nem hagy. – Várj! – szól utánam, és a nyomomba is ered. – Mit művelsz? Megpördülök, hogy a szemébe nézzek. Megint meglepődöm azon, milyen magabiztosnak tűnök, pedig a szívem rémülten zakatol, szinte bukdácsol a mellkasomban. Talán ez a titok; így kell a fiúkkal beszélgetni – folyamatosan mérgesnek kell lenni. – Mire gondolsz? – Mindketten zihálunk a felfelé kaptatástól, neki azonban még így is sikerül mosolyognia. – Én csak beszélni szeretnék veled. – Te követsz engem! – Karba fonom a kezem, ami olyan érzetet kelt, mintha lezárnám kettőnk között a teret. – Megint követsz engem. Tessék. Hátrál néhány lépést, és egy pillanatra kéjes, beteges öröm lesz úrrá rajtam, amiért sikerült meglepnem. – Megint? – kérdezi. 109

Boldog vagyok, hogy most végre nem én dadogok, és nem én keresem űzötten a szavakat. Szinte kiröppennek belőlem a mondatok. – Kissé furcsának találom, hogy gyakorlatilag soha életemben nem láttalak, aztán hirtelen előkerülsz, és utána mindenütt beléd botlok. Nem terveztem, hogy ezt fogom mondani – főleg mivel igazából nem is furcsállom ezt az egészet –, de amint a mondat elhagyja a számat, rájövök, mennyire igaz mégis. Arra számítok, hogy meg fog haragudni, de legnagyobb meglepetésemre hátraveti a fejét, és hosszasan, hangosan nevet. A holdfény ezüstre színezi az orcája ívét, az állát és az orrát. Annyira megdöbbent a reakciója, hogy csak állok mozdulatlanul egy helyben, és nézem. Végül ő is rám néz. Bár a tekintetét még mindig nem látom – a hold erőteljesen kontúroz mindent: vagy ragyogó, kristályos ezüstre festi, vagy feketén hagyja – ismét valami forróság csap meg, és az erőteljes fény érzése, mint korábban, a laborban. – Lehet, hogy egyszerűen nem figyeltél – mondja halkan, és kissé előregördül a sarkán. Akaratlanul, félig csoszogva hátrébb lépek. Azon kapom magam, hogy megrémiszt a közelsége. Megijedek attól, hogy bár jó pár centi elválaszt minket egymástól, olyan, mintha mégis érintkezne a testünk. – Hogy… hogy érted ezt? – Úgy értem, hogy tévedsz. – Szünetet tart, miközben engem figyel, én pedig azzal küzdök, hogy higgadt maradjon az arcom, bár érzem, hogy a bal szemem rángatózik az idegességtől. Remélhetőleg a sötétség jótékonyan eltakarja. – Sokszor láttuk egymást. – Emlékeznék, ha korábban találkoztunk volna. – Nem mondtam, hogy találkoztunk. – Nem próbálja csökkenteni a hirtelen támadt távolságot közöttünk, amiért őszinte hálát érzek. Az ajka sarkát harapdálja, és ettől sokkal fiatalabbnak látszik. – Hadd kérdezzek valamit! – folytatja. – Miért van az, hogy már nem mentek futni a Kormányzón túlra? Ösztönösen elakad a lélegzetem egy kis időre. – Honnan tudsz a Kormányzóról? – Hallgatok egy-két tantárgyat az UP-n. – A University of Portlanden, vagyis a Portiandi Egyetemen. Most már rémlik, hogy aznap délután, amikor felsétáltunk a labor épületegyüttese mögött a dombtetőre, ahonnan a kilátás nyílik az óceánra, hallottam a Hanával 110

folytatott beszélgetése foszlányait, mert időnként odasodorta a szél. Tényleg említette, hogy még tanul. – Az előző félévben a Grindon dolgoztam, a Monument Square-en. Mindig láttalak ott. Kinyílik és becsukódik a szám. Nem jön ki rajta több szó; egyszerűen leblokkol az agyam, pont amikor a legkevésbé szeretném. Természetesen tudom, hol van a Grind, Hanával hetente kétszer vagy háromszor elfutottunk előtte, és néha néztük, ahogy a tanulók hópelyhekként kóvályogtak ki-be. Miközben siettek, forró kávéjuk tetejéről fujkálták a gőzt. A Grind homlokzata egy macskaköves kis térre néz, amit Monument Square-nek neveznek. Az a tér volt a félút jelzője, amikor a tíz kilométeres távot futottam. A tér közepén egy férfi szobra áll, amit félig már lemorzsoltak az időjárás viszontagságai, ráadásul graffiti-kacskaringók is elrondítják. Előremegy, egyik kezével a kalapját tartja a fején, és ezáltal úgy tűnik, mintha egy rettentő viharon gyalogolna át, vagy legalábbis vad széllel szemben. A másik kezét ökölbe szorítja maga előtt. Nyilvánvaló, hogy régen fogott valamit a kezében, feltehetőleg egy fáklyát, ám a szobornak az a része letörött, vagy ellopták. A Kormányzó tehát most üres kézzel vonul előre, kezében kerek lyukkal, amely tökéletes rejtekhelyül szolgál jegyzeteknek és titkos iratoknak. Hanával néha meg is néztük az öklét, hátha találunk valami hasznosat vagy érdekeset benne, de egyszer sem volt benne semmi, csak rágógumi-galacsinok és néhány pénzérme. Már nem is emlékszem, mikor kezdtük Hanával Kormányzónak hívni, vagy miért. A szél és az eső ledörgölte és olvashatatlanná tette a talapzat alján lévő táblát. Senki más nem használja rá ezt a nevet. Mindenki más úgy hívja: „a Monument Square szobra”. Alex valószínűleg hallotta, amikor egyszer a Kormányzóról beszéltünk. A fiú még mindig várakozva néz rám, mire rádöbbenek, hogy nem is válaszoltam neki. – Muszáj néha változtatni az útvonalat – mondom. Alighanem március vagy április óta nem is jártam a Kormányzó környékén. – Hamar unalmassá válik. – Aztán még egy mondat kívánkozik ki belőlem önkéntelenül is. – Te emlékszel rám? Elneveti magát. – Nehéz lenne összetéveszteni téged mással. Ugrándozva, huhogva szaladgáltad körbe a szobrot.

111

Forróság kúszik fel a nyakamon, egészen az arcomig. Bizonyára elvörösödik az arcom, ezért hálát is adok az égnek, hogy időközben távolabb kerültünk a színpadi lámpáktól. Már teljesen meg is feledkeztem róla, hogy állandóan felugráltam, és megpróbáltam belecsapni a szobor tenyerébe, amikor Hanával arra futottunk. Ez afféle lelki megerősítés volt számomra, mielőtt visszafordultunk volna az iskola felé. Néha még sikoltoztunk is: „Halena!” Az emberek teljesen idiótának hihettek minket. – Igazából nem… – Megnyalom a számat, és a lehető legkevésbé nevetséges választ keresem. – Futás közben az ember gyakran csinál furcsa dolgokat. Az endorfinok miatt, vagy valami ilyesmi. Olyasmi ez, mint a drog, tudod? Összekuszálja az agy működését. – Nekem tetszett – vágja rá. – Nagyon… – Kis időre elcsuklik a hangja. Az arca is megfeszül, bár a változás annyira enyhe, hogy alig látom a sötétben. Mégis mozdulatlannak és szomorúnak látom. Alig kapok levegőt: mintha ő lenne az a szobor, vagy hirtelen átváltozott volna valaki mássá. Már attól tartok, hogy nem is fogja befejezni a mondatot, amikor megszólal: – Nagyon boldognak látszottál. Pár másodpercig némán állunk egy helyben. Aztán hirtelen visszatér a korábbi Alex, lazán, mosolyogva. – Egyszer hagytam neked egy üzenetet. Tudod, a Kormányzó öklében. Egyszer hagytam neked egy üzenetet. Ez képtelenség, még a felvetés is őrültség! Hallom, ahogy akaratlanul is megismétlem, amit mondott. – Hagytál egy üzenetet nekem? – Biztos vagyok benne, hogy valami hülyeség volt. „Helló”, egy mosolygós arc és a nevem. De nem jöttetek többet. – Megvonja a vállát. – Talán még mindig ott van. Úgy értem, az üzenet. Mostanra talán elázott galacsin lett belőle. Üzenetet hagyott nekem. Nekem hagyott üzenetet. Nekem. Ez az egész – maga a tény, hogy egy fiú észrevett, és több mint egy másodperc erejéig gondolt rám – teljességgel felfoghatatlan, olyannyira, hogy elzsibbad a lábam, és megdermed a kezem. Aztán megijedek. Így szokott kezdődni. Még ha ő átesett is a kezelésen, még ha ő biztonságban is van – én nem vagyok még kikúrálva, én nem vagyok még biztonságban, és így szokott kezdődni. Első fázis: elmerülés; fókuszálás; nehézség; a száj kiszáradása; 112

izzadás, verejtékező tenyér; szédülés és a figyelem széthullása. Az ájulás kerülget, ugyanakkor megkönnyebbülök – olyan, mintha kiderülne, hogy mindenki tudja a legféltettebb titkodat, sőt mindig is tudta. Carol nénikémnek végig igaza volt, ahogy igazuk volt a tanáraimnak is, és az unokatestvéreimnek is. Tényleg olyan vagyok, mint az anyám. Ez a dolog, a betegség, a hajlam valóban bennem van, készen arra, hogy bármikor kifejtse a hatását, és elkezdjen mérgezni. – Mennem kell. Újra elindulok dombnak felfelé, most már majdnem futva, ám Alex ismét utánam jön. – Hé! Ne olyan gyorsan! – A domb tetejére érve kinyújtja a kezét, és megragadja a csuklómat, hogy megállítson. Éget az érintése, ezért gyorsan elrántom a kezem. – Lena! Várj egy pillanatot! Bár tudom, hogy nem szabadna, megállok. Megint elvarázsol, ahogy a nevemet mondja. Olyan, mint a zene. – Nem kell aggódnod. Nem kell megijedned. – Ismét csilingel a hangja. – Nem flörtölök veled. Hirtelen nagyon zavarba jövök. Flört. Mocskos szó. Azt hiszi, hogy én azt hiszem, hogy flörtöl. – Én nem… nem hittem, hogy… soha nem feltételezném, hogy… – A szavak összetorlódnak a számban, és most már abban is biztos vagyok, hogy semmiféle mély sötétség nem leplezheti az arcom vörösségét. Félrebillenti a fejét. – Talán akkor te flörtölsz velem? – Tessék? Dehogy! – köpöm ki a szavakat. Vak pánikban pörög az agyam, és ráébredek, hogy nem is tudom, mi az a flörtölés. Csak a tankönyvekből ismerem a kifejezést; egyszerűen tudom, hogy rossz. Lehetséges úgy flörtölni, hogy az ember nincs is tudatában? Alex vajon flörtöl velem? A bal szemem remegni kezd. – Nyugi! – Mindkét kezét felemeli, mintha azt akarná mondani: Ne haragudj rám! – Csak vicceltem. – Kissé balra fordul, de a tekintetét mindvégig rajtam tartja. A holdfény élesen kirajzolja háromágú sebhelyét: egy tökéletes, fehér háromszög, amiről az embernek a rend és a szabályosság jut eszébe. – Veszélytelen vagyok, tudod. Nem árthatok neked.

113

Halkan, egyenletes hangon mondja, és én hiszek neki. A szívem ennek ellenére vadul csapdos a mellkasomban; egyre magasabbra és magasabbra pörgeti magát, míg végül úgy érzem, fel fog emelni a földről. Olyan, mint amikor felérek a Hill tetejére, visszanézek a Congress Streetre, és egész Portland terül el mögöttem. Csupa zöld és szürke árnyalatokban fénylő utca villan fel – a távolságtól egyszerre szépek és ismeretlenek –, mielőtt széttárom a karom, és elengedem magam, hogy bucskázva és ugrándozva lefussak a dombról, az arcomba csapódó széllel szemben, holott nem is mozdulok, csak hagyom, hogy a gravitáció húzzon lefelé. Kifulladva, izgatottan, a zuhanást várva. Egyszeriben rádöbbenek, milyen csönd lett. A banda abbahagyta a zenélést, és a tömeg is elhallgatott. Az egyetlen hang a szél susogása a fűben. Onnan, ahol állunk, tizenöt méterre a dombtetőtől, nem is lehet látni a csűrt és a bulit. Elképzelem, hogy csak ketten vagyunk a sötétségben – hogy csak mi ketten vagyunk ébren a városban, csak mi ketten élünk a világon. Aztán lassan zenefoszlányok áramlanak fel a magasba, finoman, sóhajszerűen, olyan halkan, hogy összetéveszthetők a szél dúdolásával. Ez teljesen más, mint a korábban hallott muzsika: lágy és törékeny; a hangjegyek fújt üvegként vagy selyemfonálként hullámoznak és tekeregnek az éjszakai levegőben. Újra meg újra megérint a szépsége, semmihez sem hasonlítható vonzereje, és váratlanul egyszerre rohan meg a nevetés és a sírás kényszere. – Ez a kedvenc számom. – Egy felhő úszik a hold elé, árnyéka táncol Alex arcán. Még mindig engem néz, és én bármit megadnék azért, hogy tudjam, mire gondol. – Táncoltál már? – Nem – vágom rá, kicsit túlzottan is erősen. Alex elneveti magát. – Jól van, semmi gond, nem árullak el! Emlékképek zúdulnak rám anyámról: a keze puhasága, ahogy az én kezemet fogva húzott végig a házunk hosszú, csiszolt fapadlóján, mintha korcsolyáznánk; furulyaszóra hasonlító hangja, ahogy a hangszórókon kiáramló zenével együtt énekelt, kacagva. – Anyám táncolt régen – jegyzem meg. Csak úgy kicsúszik belőlem, azonnal meg is bánom.

114

Alex azonban nem faggat, és nem is nevet ki. Kitartóan figyel. Egy pillanatra úgy tűnik, mondani akar valamit, de aztán mindössze kinyújtja felém a karját a sötétségen keresztül. – Szeretnél? – kérdezi. Alig hallom a hangját a szél mellett, szinte suttog. – Mit szeretnék? Zakatol a szívem, zubog a fülemben a vér, és annak ellenére, hogy jó pár centi választja el a kezét az enyémtől, valami sercegve zümmögő energia vonz egymáshoz bennünket, és olyan melegség árasztja el a testemet, mintha összeölelkeztünk volna: tenyér a tenyérhez, arc az archoz. – Táncolni – fejezi be, és ugyanabban a pillanatban megszünteti a maradék távolságot is közöttünk. Megtalálja a kezemet, és magához húz. Ekkor egészen magasra ível a zene, és össze is keveredik bennem a két benyomás: a keze érintése és a dallam felemelkedése. Táncolni kezdünk. A legtöbb dolognak, még a föld legnagyobb mozgásainak is valami egészen apró mozzanat az elindítója. A városokat romba döntő földrengés is egy parányi remegéssel kezdődik, egy reszketéssel, egy lélegzettel. A zene is egyetlen vibrációval veszi kezdetét. Az áradás is – ami húsz éve pusztított Portlandben, csaknem két hónapnyi folyamatos esőzés után, ami körbevette a labort, legalább ezer házat megrongált, magával sodort gumiabroncsokat, szemétzsákokat, régi, büdös cipőket, és trófeaként vitte végig az utcákon, majd vékony moharéteget hagyott maga után, valamint a rothadás és az enyészet hónapokig fennmaradó szagát – egy kis erecskével kezdődött, talán egyujjnyi vastagságúval, amely valahogy utat talált magának a dokk fölött. Isten az egész világmindenséget egy gondolatnál alig nagyobb atomból teremtette. Grace élete egyetlen szó miatt dőlt romba: szimpatizáns. Az én világom egy másik szó miatt robbant szét: öngyilkosság. Helyesbítés: ez a szó robbantotta szét először a világomat. Amikor másodszor esett darabokra, szintén egyetlen szó volt a hibás. Egy szó, amely kikívánkozott a torkomból, és kitáncolt az ajkaim közül, mielőtt átgondolhattam volna, mit jelent, vagy megakadályozhattam volna. A kérdés az volt: Találkozunk holnap? 115

A szó pedig: Igen.

116

Az amor deliria nervosa tünetei ELSŐ FÁZIS

belemerülés; az összpontosítás nehézsége a száj kiszáradása verejtékezés; izzadt tenyér szédüléshullámok és időszakos kábaság csökkent mentális éberség; zakatoló gondolatok; gyengült érvelőképesség MÁSODIK FÁZIS

eufóriás időszakok; hisztérikus nevetés és megnövekedett energia lehangolt időszakok; letargia az étvágy változásai; gyors súlyvesztés vagy súlygyarapodás fixáció, megrögzöttség; egyéb dolgok iránti érdektelenség az érvelési készség romlása; a valóságérzet torzulása az alvási minták zavarodottsága; álmatlanság vagy állandó fáradtság megszállottság; mániákus gondolatok és tettek paranoia; bizonytalanság HARMADIK FÁZIS

légzési nehézség fájdalom a mellkasban, torokban vagy hasban nyelési problémák; az evés visszautasítása a racionális működés teljes leépülése; kiszámíthatatlan viselkedés; erőszakos gondolatok és képzetek; hallucinációk és kényszerképzetek NEGYEDIK FÁZIS (VÉGZETES)

érzelmi vagy fizikai bénultság (részleges vagy teljes); halál Ha úgy véli, hogy ön vagy valamelyik ismerőse elkapta a delíriumot, kérjük, tárcsázza az 1-800-PREVENT díjmentesen hívható segélyhívószámot, ahol azonnal nyilvántartásba veszik, és megkezdődhet a kezelése. 117

Soha nem értettem, hogyan tud Hana olyan gyakran és folyékonyan hazudni. Ugyanakkor, mint bármi más, a hazugság is egyre könnyebb, ha az ember rendszeresen gyakorolja. Ezért lehetséges, hogy amikor másnap hazaérek a munkából, és Carol nénikém megkérdezi, nem bánom-e, hogy sorozatban negyedszer lesz hot dog vacsorára (emlékszem, egyszer annyi felesleges bab érkezett a Stop-N-Save-be, hogy két teljes hétig csak sült babot vacsoráztunk), azt felelem, hogy Sophia Henderson a St. Anneiskolából meghívott, más lányokkal együtt, vacsorázni. Még gondolkodnom sem kell túl sokat. A hazugság egyszerűen csak kicsúszik a számon. Habár még mindig érzem az izzadságot a tenyeremen, a hangom higgadt marad, és biztosan tudom, hogy az arcom sem vörösödött ki, mert Carol arcán átfut jellegzetes röpke mosolya, és azt válaszolja, hogy remek bulinak ígérkezik. Fél hétkor felpattanok a biciklimre, és elindulok az East End Beachre, ahol megbeszéltük a találkozót Alexszel. Portlandnek számtalan strandja van. Az East End Beach valószínűleg a legnépszerűtlenebb – és persze anyámnak pont ezért tetszett annyira. Itt erősebb az áramlás, mint Willard Beachen vagy a Sunset Parknál. Nem tudom, miért. Nem is érdekel. Mindig jó úszó voltam. Az első alkalom után – amikor anyám elengedte a derekamat, és hirtelen egyszerre szállt meg a kétségbeesés és az izgalom – egy-kettőre megtanultam úszni. Négyéves koromra már buzgón tempóztam ki a hullámtörőn túlra. Az emberek más okokból is kerülik az East End Beachet, annak dacára, hogy csak rövid sétára van az igencsak népszerű Eastern Prom Parktól, a domboldal tövében. Ez a partszakasz nem több egy rövid, sziklákkal tarkított és kaviccsal szórt, homokos területnél. A laborkomplexum hátsó kerítésével szomszédos, vagyis a tárolókkal és a szemétgyűjtőkkel, amelyek nem igazán teszik festőivé a tájat. Amikor pedig az ember kiúszik az East End Beachről, eléje tárul a Tukey’s Bridge nevű híd, valamint a Portland és Yarmouth között húzódó, rendezetlen terület. Az emberek nagy része nem szeret ilyen közel kerülni a Vadonhoz. Felzaklatja őket. Engem is felzaklat, de énemnek egy része – vagy annak egy parányi kis szikrája – mégis kedveli. Miután árva lettem, egy darabig azt képzeltem, hogy anyám nem is távozott el az élők sorából, sőt az apám 118

is él még, csak kiszöktek a Vadonba. Apám öt évvel hamarabb ment el, mint anyám, és előkészítette odakint az érkezését: épített egy kis házat fatüzelésű kályhával és ágakból összeeszkábált bútorokkal. Arról álmodoztam, hogy egyszer eljönnek értem, és magukkal visznek. Még az új szobámat is részletről részletre elterveztem, a bordó szőnyeggel, a piros-zöld foltvarrásos takaróval és egy vörös székkel. Csak párszor ábrándoztam erről, mert rájöttem, hogy nagyon eltévelyedtem. Ha a szüleim kiszöktek volna a Vadonba, akkor szimpatizánsok, ellenállók lennének. Ennél már az is jobb, ha halottak. Emellett arra is rájöttem, hogy a Vadonról szőtt fantáziaképeimnek semmi közük a valósághoz – gyerekes kis ábrándképek. A Veszetteknek nincs semmijük: se piros foltvarrásos takarójuk, se székük, mi több, totálisan nincstelenek. Rachel egyszer azt mondta, hogy valószínűleg úgy élnek, mint az állatok: mocskosan, éhesen, mindenre elszántan. Azt is kifejtette, hogy a kormány pont ezért nem tesz semmit az érdekükben, sőt a létezésüket sem ismeri el. Hamarosan ki fognak halni, egytől egyig: megfagynak, éhen halnak, vagy a betegség végez velük, mégpedig úgy, hogy egymás ellen fordítja őket, hogy marakodjanak, széttépjék egymást, vagy kikaparják egymás szemét. Rachel szerint ez minden bizonnyal már meg is történt. Az a véleménye, hogy a Vadon egy üres, sötét és kihalt terület, amit pusztán az állatok neszezése és sutyorgása bolygat fel néha. A többi dologgal kapcsolatban talán igaza van – abban, hogy a Veszettek állatok módjára élnek –, de ez utóbbiban egészen biztosan téved. Élnek, léteznek, ott vannak kint, és nem akarják, hogy erről megfeledkezzünk. Ezért rendeznek tiltakozó akciókat. Ezért eresztették szabadon a teheneket a laborban. Csak akkor leszek idegesebb, amikor elérek az East End Beachre. Bár a nap lassan már lebukik mögöttem, fehérré festi a víztömeget, és ettől minden világít és csillog körülöttem. Amikor beárnyékolom a szemem a verőfény miatt, megpillantom Alexet a parton, aki úgy áll ott, mint egy hosszú, fekete ecsetvonás a kék vásznon. Felrémlik előttem az előző éjszaka, ahogy az egyik keze ujjai hozzányomódnak a derekamhoz, olyan finoman, mintha csak képzelném az érintést – a másik kezével pedig a kezemet fogja. A bőre olyan száraz volt, az érintése olyan megnyugtató, mint a napon felmelegedett fadarab. 119

Táncoltunk is, ahogy az esküvőkön szoktak, miután hivatalossá tették két ember összepárosítását, ám ez a tánc valahogy jobb volt: lazább és kevésbé mesterkélt. Most a hátát mutatja felém, mert az óceánt nézi, és ennek módfelett örülök. Szemérmesen sétálok lefelé az omladékos, homokkal teleszórt lépcsőn, ami a parkolóból a tengerpartra vezet. Aztán megállok, kioldom a cipőm fűzőjét, és lerúgom magamról, hogy inkább a kezemben vigyem. A homok melegen fogadja a talpamat, miközben Alex felé igyekszem. Egy idős férfi érkezik felfelé a partról, horgászbottal a kezében. Gyanakodva néz rám, aztán Alex felé fordul, majd ismét felém, és összevonja a szemöldökét. Már nyitom a számat, hogy elmondjam neki: „Őt már kikezelték”, az idős férfi viszont csak morog egyet, és elmegy mellettem. Nem hinném, hogy kihívná ránk a rendfenntartókat, ezért inkább nem mondok semmit. Az sem valószínű, hogy komoly bajba keverednénk, ha mégis rajtakapnának minket – Alex is erre célzott, amikor azt mondta: „Veszélytelen vagyok” –, mégsem szeretnék kellemetlen kérdésekre válaszolni, és ha lehet, elkerülném, hogy kikeressék a személyi igazolványom számát a BIA-n, meg hasonlók. Ugyanakkor, ha a rendfenntartók mégis kivonszolnák magukat a félreeső East End Beachre a „gyanús viselkedés” ellenőrzésére, és csak egy kikezeltet találnának egy tizenhét éves senkivel beszélgetés közben, biztosan ki akarnák tölteni valakin a bosszúságukat és a csalódottságukat. Szánalmas helyzetbe kerülnénk. Gyorsan kisöpröm a szavakat az agyamból, mert döbbenetesen nehéz még belegondolni is. Egész nap azon igyekeztem, hogy ne tépelődjem Alex érthetetlen kedvességén, amit irányomban tanúsított. Egy röpke, ostoba pillanatra még azt is elképzeltem, hogy a kiértékelésem után talán vele fognak összepárosítani. Ezt a lehetőséget is el kell felejtenem. Alex már megkapta a nyomtatott listáját az ajánlott partnerekkel – sőt már a kúra előtt megkapta, közvetlenül a kiértékelése után. Csak azért nem házasodott még meg, mert tanul. Ennyi az egész. Amint végez, elvesz majd egy nőt feleségül. Természetesen már arról is spekuláltam, hogy milyen lánynyal párosítják majd össze. Úgy érzem, Hanához hasonló partnert fog kapni,

120

akinek ragyogó szőke haja van, és még egyszerű lófarokba is olyan kecsesen köti össze, mintha egy koreografált táncot adna elő. Négy másik ember is lézeng a parton. Egy anya harminc méterre tőlem egy összecsukható szék kifakult vászon ülőfelületén ül, és bambán néz a távolba, a gyereke pedig – aki nem lehet több háromévesnél – a sekély hullámok között totyog, elesik, felsikolt (magam sem tudom, hogy a fájdalomtól vagy az örömtől), majd ismét lábra tornássza magát. Mögöttük egy pár sétál: egy férfi és egy nő, akik nem is érintik meg egymást. Biztosan házasok. Maguk előtt, összefonva tartják a kezüket, egyenesen előre szegezik a pillantásukat, és egy szót sem váltanak – még csak nem is mosolyognak, de olyan nyugodtak, mintha egy láthatatlan, védelmező buborék belsejében volnának. Odamegyek a háttal álló Alexhez, mire ő megfordul. Elmosolyodik, amikor meglát. A nap megcsillan a haján, és egy kis időre teljesen fehérre színezi. Aztán visszaváltozik a szokásos, aranybarna színére. – Helló! – szólít meg. – Örülök, hogy eljöttél. Ismét gátlásossá válok, és idiótának érzem magam, ahogy ott állok a vacak cipőmmel a kezemben. Érzem, ahogy átforrósodik az arcom, ezért inkább lehajtom a fejem, ledobom a cipőmet a homokba, és a lábujjaimmal megfordítom. – Mondtam, hogy eljövök, nem? Nem akartam, hogy ilyen élesen csengjen a válaszom, és miközben elnyomok egy szitokszót, meg is rándul az arcom. Olyan, mintha valami hibás szűrő lenne az agyamban, ami nem korrigálja a dolgokat, hanem megcsavarja, ezért valami nagyon rossz dolog jön ki a számon, valami egészen más, mint ami a fejemben járt. Szerencsére Alex elneveti magát. – Csak arra céloztam, hogy legutóbb hiába várattál – mondja, és a homok felé int a fejével. – Leülünk? – Persze – vágom rá megkönnyebbülten. Miután leülünk, már kevésbé érzem magam furcsán. így kicsi az esélye, hogy megbotlom, vagy valami butaságot csinálok. Felhúzom a lábam a mellkasomhoz, és a térdemre támasztom az állam. Alex jó félegy méter távolságot hagy közöttünk. Pár percig némán ülünk. Eleinte vadul keresek valami jó beszédtémát. Minden szívdobbanásnyi csend a végtelenbe nyúlik, és 121

felmerül bennem: Alex talán azt hiszi, hogy megnémultam. Aztán kikotor egy félig eltemetett kagylót a homokból, és az óceánba dobja. Rájövök, hogy ő sem érzi igazán kényelmesen magát. Ezután már én sem feszengek. Mi több, örülök a csendnek. Néha meg mernék esküdni rá, hogy ha az ember csak nézi a dolgokat, csupán ül mozdulatlanul, és hagyja, hogy a világ létezzen körülötte, egy-egy másodpercre megfagy az idő, és a világ folyása is leáll. Ha pedig valahogy módot találnánk rá, hogy abban a másodpercben éljünk, akkor örökké élhetnénk. – Kezdődik az apály – mondja. Egy újabb kagylót dob fel ívesen a levegőbe, ami a hullámtörőre esik. – Tudom. – Az óceán hullámai kocsonyás, zöld algából, korhadt gallyakból és hemzsegő remeterákokból álló hordalékot hagynak maguk után, a levegő pedig egészen csípős a sótól és a halszagtól. Egy sirály vonul végig peckesen pislogva a parton, és apró, kusza lábnyomokat hagy a homokban. – Kiskoromban anyám rengetegszer hozott ide. Apálykor beljebb gyalogoltunk a vízbe, egészen addig, ameddig lehetett menni. Hihetetlen, mi mindent rak le itt a víz… patkókagylókat, óriás ehető kagylókat, tengeri rózsákat. Egyszerűen itt maradnak, amikor az óceán visszavonul. Itt tanított meg úszni is. – Fogalmam sincs, miért csúsznak ki ezek a mondatok a számon, miért érzek hirtelen késztetést a beszédre. – A nővérem mindig kint maradt a parton, homokvárat épített, és úgy tettünk, mintha valódi városok lennének, mintha átúsztunk volna a világ túloldalára, olyan helyekre, ahol nincsenek kikúrálva az emberek. Igazándiból nem is láttuk őket betegesnek, sem lepusztultnak, sem szörnyűnek. Szép, békés helyek voltak: mintha üvegből, fényből meg ilyenekből épültek volna. Alex hallgat, és az ujjával különféle formákat rajzol a homokba. Mégis érzem, hogy figyel. Tovább áradnak belőlem a szavak. – Emlékszem, anyám az ölébe vett, és úgy lovagoltatott a hullámok hátán. Aztán egy alkalommal egyszerűen elengedett. Persze nem teljesen védtelenül, hiszen rajtam volt az a felfújható micsoda… a karomon. Mégis annyira megijedtem, hogy majdnem szétüvöltöttem a fejem. Csak páréves voltam, de esküszöm, hogy tisztán emlékszem az egészre. Nagyon megkönnyebbültem, amikor ismét kiemelt a vízből.

122

De… de valahogy csalódott is lettem. Mintha elvette volna a lehetőséget tőlem, hogy valami nagyszerűt csináljak, érted? – Később mi történt? – Alex felemeli a fejét, hogy rám nézhessen. – Most már nem jártok ide? Anyukád már nem vonzódik a tengerhez? Elfordulok, és a horizontot kémlelem. Ezen a napon viszonylag békés az öböl vize. Sík, csupa kék és lila, ahogy távolabb araszol a parttól halk, cuppogó hanggal. Ártalmatlan. – Meghalt – felelem, és magam is meglepődöm azon, milyen nehéz ezt kimondani. Alex némán ül mellettem, én pedig sietve tovább beszélek. – Megölte magát, amikor hatéves voltam. – Sajnálom – mondja, olyan halkan és mélyen, hogy alig hallom. – Az apám nyolc hónapos koromban halt meg, rá egyáltalán nem emlékszem. Azt hiszem… azt hiszem, beleroppant az elvesztésébe… úgy értem, az anyám. Nem sikerült kikezelni. Egyszerűen nem hatott nála a kúra. Nem tudom, miért. Háromszor is nekifutottak, de nem… nem tudták megjavítani. Elhallgatok, és szinte levegőt sem tudok venni. Félek ránézni Alexre, aki szoborként, mozdulatlanul és némán ül mellettem, vagy mint egy árnyékból kihasított részlet. Ennek ellenére továbbra sem tudom abbahagyni a beszédet. Rádöbbenek, hogy még soha, senkinek nem meséltem el anyám történetét. Nem volt rá szükség. A környezetemben mindenki – az összes iskolatársam, szomszédom és a nénikém barátai – töviről hegyire ismerte a családom történetét és gyalázatos titkait. Ezért néztek rám mindig szánakozva, a szemük sarkából. Ezért volt az, hogy mielőtt beléptem volna egy szobába, suttogás hullámait véltem hallani, ám amikor megjelentem, hirtelen dermedt csendbe ütköztem. Csendbe, és bűntudattal teli, megrökönyödött arcokba. Még Hana is tudott mindenről, mielőtt másodikban padtársak lettünk. Emlékszem, mert amikor rám talált sírva az egyik vécében, ahogy a számba tömött papírtörlővel tompítottam a hangomat, a lábával berúgta az ajtót, és elkerekedett szemmel azt kérdezte: „Az anyukád miatt?” Ez volt az első, hozzám intézett mondata. – Nem tudtam, hogy valami baj volt vele – folytatom. – Nem tudtam, hogy beteg volt. Túl kicsi voltam, hogy felfogjam. – A láthatárra szegezem a pillantásomat; arra a merev, vékony vonalra, amely kifeszített kötélként húzódik a messzeségben. Az öböl egyre beljebb 123

szippantja magát, és hirtelen ugyanaz a képzetem támad, mint gyerekkoromban: talán vissza sem jön, talán az egész óceán eltűnik örökre, visszavonul a föld felszínéről, ahogy az ajkak húzódnak le a fogakról, és felfedik az alattuk rejlő hűvös keménységet, a kifehéredett csontot. – Ha tudom, talán… Az utolsó pillanatban elcsuklik a hangom, és képtelen vagyok befejezni a mondatot. Talán megállíthattam volna. Ezt sem mondtam még ki soha, sőt a gondolatnak sem engedtem utat. Az elképzelés viszont régóta bennem él, szilárdan és kikerülhetetlenül magasodik fölém, akár egy kopár sziklafal: megállíthattam volna. Meg kellett volna állítanom. Némán ülünk egymás mellett. A történetem egy pontján az anya és gyermeke összecsomagolt és hazaindult, így kettesben maradtunk Alexszel a parton. Most, hogy a szavak már nem buzognak olyan erősen fel belőlem, el sem tudom hinni, hogy ennyi mindent megosztottam egy majdnem teljesen idegen emberrel – ráadásul egy fiúval. Hirtelen viszkető, kényelmetlen zavar lesz úrrá rajtam. Kétségbeesetten keresek valami más témát – valami ártalmatlant, az apállyal vagy az időjárással kapcsolatban –, de az agyam szokás szerint kiürül, mint mindig, amikor égető szükségem lenne gondolatokra. Nem merek ránézni Alexre. Amikor végre összeszedem a bátorságomat, hogy a szemem sarkából rásandítsak, látom, hogy az öblöt nézi. Az arca teljesen kifürkészhetetlen; mindössze egy apró izom rángatózik az állkapcsa tetején. Elszorul a szívem. Biztosan az történt, amitől a legjobban féltem: a vallomásaim után szégyelli a társaságomat, undorítónak tartja a családom történetét, és elriasztja a génjeimben öröklődő betegség. Bármelyik pillanatban felállhat, és kijelentheti, hogy talán jobb lenne, ha soha többé nem beszélnénk egymással. Különös. Nem is ismerem Alexet, és valami áthatolhatatlan fal van közöttünk, mégis felkavar a gondolat. Két másodperc választ el attól, hogy felugorjak és elszaladjak, mert nem akarok bólogatni és megértést színlelni, amikor odafordul hozzám, és azt mondja: „Figyelj, Lena, sajnálom, de…” – mindezt azzal a túlzottan is ismerős mosollyal. (Tavaly egy veszett, kóbor kutya garázdálkodott a Hillen, mindenkit megtámadott és megharapott, habzó szájjal rohangált ide-oda. Irdatlan éhes volt, lompos és tetves, az egyik lába is hiányzott, mégis két rendőrnek kellett becserkésznie, hogy végre 124

le lehessen lőni. Egy egész tömeg figyelte a hajszát, köztük én is. Hazafelé megálltam futás közben. Életemben először értettem meg, mit jelent az a tekintet, ahogy az emberek rám szoktak nézni. Ugyanúgy biggyesztették le a szájukat, mint amikor a Haloway nevet hallották. Igen, szánalom volt benne – ugyanakkor undor is, és a félelem attól, hogy rájuk is átragad a kórság. így lestek a kutyát is, miközben az állat bicegve járt körbe-körbe, acsargott és köpködött; majd egy emberként sóhajtottak fel megkönnyebbülve, amikor a harmadik puskagolyó végre leterítette, és felhagyott a rángatózással.) Amikor már úgy érzem, nem bírom tovább, Alex felém nyújtja a kezét, és egyik ujjával alig érezhetően megsimítja a könyökömet. – Fussunk versenyt! – javasolja, majd feláll, és lesöpri a homokot a rövidnadrágjáról. Felém nyújtja az egyik kezét, és felsegít a földről. Arcára visszatér a vibráló kis mosoly. Abban a másodpercben végtelen hálát érzek iránta. Nem akar szembesíteni a családom múltjával. Nem gondol mocskosnak vagy károsodottnak. Miután felhúz maga mellé, még egyszer megszorítja a kezemet, mindössze egy gyors kis nyomással. Riadalommal és boldogsággal tölt el a gesztus, ami a Hanával közös, titkos jelünket juttatja eszembe. – Oké, de csak akkor, ha nem bánod a teljes megsemmisülést – felelem. Felvonja a szemöldökét. – Szóval azt hiszed, hogy legyőzöl? – Nemcsak hiszem, tudom. – Azt majd meglátjuk. – Oldalra billenti a fejét. – Akkor az első bójáig? Ettől jócskán megrökönyödöm. Még nem teljes az apály, ezért az első bója körülbelül egyméteres víz tetején lebeg. – Az öböl felé akarsz versenyt futni? – Csak nem ijedtél meg? – kérdezi Alex vigyorogva. – Nem ijedtem meg, csak… – Akkor jó! – Felém nyújtja a kezét, és két ujjával végigsimít a vállamon. – Mi lenne, ha kicsit hanyagolnánk a beszélgetést, és inkább… futnánk?!

125

Az utolsó szót már rikoltja, és teljes iramra kapcsol. Két egész másodperc is eltelik, mire el tudok indulni utána, és csak utána szakad ki belőlem a kiáltás: – Ez nem igazságos! Nem álltam készen! Mindketten nevetve csobbanunk be a habok közé, és ruhában gázolunk át a sekély vízen. A víz visszavonulása felfedte az óceán fenekének kisebb-nagyobb dombocskáit. Kagylók roppannak szét a lábam alatt. A lábujjamra vörös és lila alga tekeredik, és el is esem, kis híján arccal egy hullámba. Az egyik tenyeremmel tolom fel magam a nedves homokból, és visszaszerzem az egyensúlyomat. Kis híján utolérem Alexet, ám ő lehajol, felmarkol egy adag vizes homokot, és megpördül, hogy hozzám vágja. Sikoltva ugrom félre, de egy kis homok így is eltalálja az arcomat, majd lecsurog a nyakamon. – Csaló vagy! – nyögöm ki nagy nehezen, mivel a futás és a nevetés jócskán kifullasztott. – Ha nincsenek szabályok, nem lehet csalni! – kiáltja vissza Alex a válla fölött. – Nincsenek szabályok, mi? Ezen a helyen már a lábszárunk közepéig ér a víz, ezért nem kell nagyon erőlködnöm, hogy a tenyeremmel lefröcsköljem Alexet. A hátára és a vállaira különféle mintákat fest a nedvesség. Megfordul, és végighúzza a kezét a tenger felszínén. Csillogó boltívben érkezik hozzám a víz. Kicsavarom a felsőtestem, hogy kivédjem a támadást, ám közben megcsúszom, és a könyökömig zuhanok a vízbe. A rövidnadrágom és a pólóm alja csuromvizes lesz. A váratlan hidegtől a lélegzetem is eláll. Alex még mindig rohanva szeli a hullámokat, a nyaka hátrafelé hajlik, a mosolya töretlenül magabiztos. Olyan hangosan gurgulázik a nevetése, hogy a képzeletemben a Great Diamond Islanden túl is hallható, sőt átgördül a horizonton, és a világ más részein is visszhangzik. Felkászálódom, és utána vetem magam. A bóják körülbelül hat méterre lebegnek előttük, a víz térdig ér, majd combig, és végül felér egészen a csípőmig. Azon kapjuk magunkat, hogy már csak félig futunk, mert félig úszunk, vadul evezve előrefelé a karunkkal. Sem lélegezni, sem gondolkodni, sem normálisan cselekedni nem tudok, mindössze nevetek, csapkodok, és a vörösen imbolygó bójákat figyelem. Csupán az jár a fejemben, hogy győznöm kell, győznöm kell. Már csak pár méter van hátra, de még mindig Alex vezet, 126

és a cipőm ólomsúlyúvá vált a víztől. A ruhám lefelé húz a hullámokba, mintha kövekkel volnának tele a zsebeim. Gondolkodás nélkül előrelendülök, és megragadom Alexet. Legyűröm a víz alá, és érzem, hogy a lábfejem a combjára tapos. Elrúgom magam róla, és ráugrom a legközelebbi bójára. A műanyag gömb elpattan a kezem elől, amikor megpróbálom megragadni. Úgy négyszáz méterre távolodhattunk el a parttól, ám az apály annyival arrébb szipolyozta a vizet, hogy fel is tudok állni, és csak a mellkasomig csapnak fel a hullámok. Diadalmasan felemelem a karom, miközben Alex köpködve lábra kecmereg. Megrázza a fejét, mire a víz papírforgók alakjában pörög ki belőle. – Én győztem! – zihálom. – Csaltál – mondja Alex, miközben még néhány lépést gázol előre a vízben, majd hátratartott karral, a bóják mentén ringatózó kötélbe kapaszkodva összerogy. Hátrahajol, arca az ég felé néz. Teljesen átázott a pólója, a vízcseppek lepotyognak a szempillájáról, és végiggördülnek az orcáin. – Ha nincsenek szabályok, nem lehet csalni. Vigyorogva fordul felém. – Akkor mondjuk úgy, hogy hagytalak győzni. – Oké, rendben. – Felé fröcskölöm a vizet, mire megadóan felemeli a karját. – Valld csak be, hogy nem tudsz veszíteni! – Nincs benne sok gyakorlatom. Megint ott van az a magabiztosság a hangjában, az a már-már idegesítő lazaság, és ahogy a fejét oldalra billenti, meg a mosolya… Ma azonban valahogy nem tud felbosszantani ezekkel. Ma kifejezetten tetszik; mintha átragadt volna rám is, mintha elég időt töltöttem volna a közelében ahhoz, hogy fel se bukkanjon bennem a gátlásosság, a rémület vagy a bizonytalanság. – Ja persze. Szememet forgatva karolom át az egyik mellette lévő bóját, és élvezem, ahogy az áramlatok körbemossák a mellkasomat. Jól esik a helyzet furcsasága: ahogy ruhástól fürdőzünk az öbölben, ahogy rám tapad a pólóm és rám cuppan a cipőm, hamarosan ismét eljön a dagály, és a víz nagy testével kiárad a partra. Akkor már csak lassú, kimerítő úszással lehet majd visszajutni.

127

Most azonban ez sem érdekel. Semmi sem érdekel – nem izgat, hogyan fogom elmagyarázni Carolnak, miért térek haza csuromvizesen, hínárral a hátamon, a só szagával a hajamban, nem izgat, mennyi idő van még hátra a kijárási tilalomig, és azon sem aggódom, hogy miért olyan kedves velem Alex. Egyszerűen csak boldog vagyok, ami egy tiszta, romlatlan, buborékokkal teli érzés. A bójákon túl bíborszínű az öböl, és fehér tarajt növesztenek a hullámok. A törvény tiltja, hogy az ember a bójákon túlra merészkedjen – mert azokon túl vannak a szigetek és az őrtornyok, amelyek már a nyílt óceán kezdetét jelzik, az ellenőrizetlen területekkel határos nyílt óceánét, ahol a betegség és a félelem uralkodik –, ám egy pillanatra eltűnődöm azon, milyen lenne átbújni a kötél alatt, és kiúszni. Balra a laboratórium vakító fehér körvonalát látjuk, azon túl pedig, a távolban az Old Portot, a régi kikötőt, ahol gigantikus fa százlábúkként sorakoznak a dokkok. Jobbra a Tukey’s Bridge íve tűnik fel, illetve a híd hosszában húzódó őrbódék hosszú füzére, amely a határ mentén is folytatódik. Alex szeme követi a pillantásomat. – Szép, ugye? A hídon szürke és zöld foltok váltakoznak, a visszaverődő hullámok és az alga lenyomatai, és az egész építmény olyan, mintha a szélfúvás irányába dőlne. Fintorogni kezdek. – Olyan, mintha rohadna, nem? A nővérem mindig azt mondta, hogy egy nap bele fog roskadni a tengerbe; egyszerűen csak összerogy. Alex elneveti magát. – Én nem a hídról beszéltem. – Alig észrevehetően oldalra int az állával. – Én a hídon túli területre céloztam. – Egy másodpercre megdermed. – A Vadonra. A Tukey’s Bridge-en túl az északi határ tűnik fel, a Back Cove-öböl túloldalán. Ahogy ott állunk a bójáknál, az őrbódékban felkapcsolják a villanyt, egyiket a másik után, és a fénypontok ragyogó kontrasztot alkotnak az egyre sötétülő égbolttal. Ez annak a jele, hogy későre jár, és hamarosan el kéne indulnom hazafelé. Mégsem tudom rávenni magam, hogy megmozduljak, pedig a víz már a mellkasomig ér, és ahogy az áramlás megfordul, bugyborékolnak és örvénylenek körülöttem a hullámok. A hídon túl a Vadon buja zöldje együtt mozog a szélben, mint egy örökösen átalakuló fal, és vastagon ékelődik be az öbölbe, 128

hogy elválassza Portlandet Yarmouthtól. Onnan, ahol állunk, éppen csak egy kis darabját látjuk: egy üres helyet, ahol nincsenek fények, csónakok, sem épületek: áthatolhatatlan, idegen és fekete. Ugyanakkor tudom, hogy a Vadon szélesen terül el a zöld földnyelv mögött, rengeteg kilométerre befelé a szárazföldön, keresztül-kasul az országon, mint egy szörny, amelyik körbefonja csápjaival a civilizált világot. Talán a versenyfutás miatt, vagy azért, mert előbb értem a bójákhoz, esetleg azért, mert Alex nem kritizált engem vagy a családomat, amikor elmeséltem neki az anyám történetét, de abban a pillanatban olyan szeleburdiság és a boldogság önt el, hogy úgy érzem, bármit elmondhatnék neki, és bármit kérdezhetnék tőle. – Elárulhatok egy titkot? – Nem is várom meg a válaszát, mert tudom, mit felelne, és ez a gondtalan érzés egészen megszédít. – Régen sokat gondoltam erre. Úgy értem, a Vadonra, hogy milyen lehet… meg a Veszettekre, hogy csakugyan léteznek-e. – A szemem sarkából úgy látom, mintha meghátrálna egy kicsit, ezért folytatom. – Régen többször is eszembe jutott… bemeséltem magamnak, hogy az anyukám nem is halt meg, tudod? Hogy egyszerűen csak kiszökött a Vadonba. Nem mintha úgy könnyebb lett volna. Nem akartam elfogadni, hogy örökre elment. Jobb volt elképzelni, hogy odakint énekel valahol… – Elcsuklik a hangom, megrázom a fejem, és magam is elképedek, milyen könnyedén avatom be Alexet. Csodálkozom, és hálás is vagyok. – Veled mi a helyzet? – Mivel kapcsolatban? Kifürkészhetetlen arckifejezéssel néz rám, mintha megsértettem volna, de ez valahogy sehogy sem illik bele a képbe. – Kiskorodban neked is megfordult a fejedben, hogy kimenj a Vadonba? Úgy értem, csak úgy játékból, kíváncsiságból. Alex rám sandít, majd eltorzult arccal félrenéz. – Igen, persze. Sokszor. – Odanyúl a bójához, és rácsap. – Ott nincsenek ilyenek. Nem lehet falnak ütközni. Nincsenek szemek. Szabadság van, nagy tér, beláthatatlan távolságok. Még mindig gyakran gondolok a Vadonra. Elkerekedett szemmel nézek rá. Senki sem használ már ilyen szavakat: szabadság, tér. Ezek elavult szavak. – Tényleg? Még ezután is?

129

Akaratlanul is hozzáérek a nyakán lévő, háromágú sebhelyhez, és egyszer végigsimítom az ujjaimmal. Elhúzódik az érintésem elől, mintha megperzseltem volna, mire gátlásosán leengedem a kezem. – Lena… – szólal meg a lehető legfurcsább hangon; mintha keserű vagy kifejezetten rossz íze volna a nevemnek a szájában. Tudom, hogy nem lett volna szabad így megérintenem. Átléptem a határt, és most majd emlékeztetni fog erre: figyelmeztetni fog, hogy még nem vagyok kikezelve. Úgy érzem, bele fogok halni a megaláztatásba, ha kioktat, ezért inkább fecsegni kezdek, nehogy észrevegye a zavarodottságomat. – A kikúráltak általában nem gondolnak ilyesmire. Carol – a nénikém – mindig azt mondta, hogy merő időpocsékolás. Azt is mondta, hogy odakint csak állatok vannak, föld és bogarak, hogy a Veszetteket csak a gyerekek ijesztgetésére találták ki. Szerinte a Veszettekben hinni olyan, mint a farkasemberekben vagy a vámpírokban hinni. Emlékszel, hányan állították, hogy vámpírok élnek a Vadonban? Alex elmosolyodik, de ismét olyan, mintha inkább fájdalmasan megrándult volna az arca. – Lena, el kell mondanom neked valamit. Most már valamelyest erősebb a hangja, de van a hangszínében valami, ami miatt nem akarom engedni, hogy tovább beszéljen. Egyszerűen nem tudok szünetet tartani. – Fájt? Úgy értem, a kezelés. A nővérem szerint semmi különös, hiszen egy csomó fájdalomcsillapítót nyomnak az emberbe, de az unokatestvérem, Marcia szerint mindennél rosszabb, még a szülésnél is, pedig az ő második gyereke, ha jól tudom, tizenöt óra alatt született meg… – Elpirulva hallgatok el, és némán szidom magamat, amiért ilyen nevetséges irányba tereltem a beszélgetést. Azt kívánom, bárcsak visszatekerhetném az időt a tegnap esti bulihoz, amikor teljesen üresnek éreztem az agyamat; olyan, mintha egyetlen nagy szóhányásra tartogattam volna a gondolataimat. – Én viszont nem félek. – Ezt már majdnem sikoltva mondom, mert közben Alex is szólásra nyitja a száját. Kétségbeesetten próbálom valahogy menteni a helyzetet. – Nemsokára engem is kikúrálnak. Hatvan nap múlva. Vicces, nem? Mármint hogy számolom. Alig tudom kivárni. 130

– Lena! – Alex hangja most sokkal erősebb, és végre sikerül elhallgattatnia. Felém fordul, hogy szembenézhessünk egymással. Abban a pillanatban a cipőm elcsúszik a homokos tengerfenéken, és rádöbbenek, hogy a víz már a nyakamat nyaldossa. Felgyorsult a dagály. – Figyelj ide! Én nem az vagyok… nem az vagyok, akinek gondolsz. Egyre nehezebben tartom meg magam. Az áramlatok hirtelen belém kapaszkodnak, és rángatni kezdenek. Tudhattam volna, hiszen mindig így van. A tenger lassan vonul vissza, de hirtelen duzzad fel ismét a part felé. – Hogy érted ezt? A szeme – amely arany- és borostyánszínben játszik, mint egy állaté – a tekintetemet keresi, és anélkül, hogy tudnám az okát, egyszeriben félni kezdek tőle. – Én nem estem át a kúrán – árulja el. Egy pillanatra behunyom a szemem, és azt képzelem, hogy rosszul hallottam; hogy a hullámok tombolása búgott az ő hangja helyett. Ám amikor kinyitom a szemem, Alex még mindig ott áll, engem néz, bűntudattal és valami mással – talán szomorúsággal – a szemében. Rá kell jönnöm, hogy jól hallottam. Meg is erősíti. – Engem nem kezeltek ki. – Úgy érted, nem hatott a kúra? – kérdezem. Bizseregve lebénul a testem, és egyszeriben áthatol rajtam az óceán hidege. – Átestél a procedúrán, és nem volt eredménye? Mint anyámnál? – Nem, Lena, én… – Elfordítja a fejét, hunyorog a szemével, és alig hallhatóan folytatja. – Nem is tudom, hogy magyarázzam meg. Az ujjaim hegyétől a hajam tövéig minden tagom olyanná válik, mintha jégkéreg lepné be. Összefüggéstelen képek kavarognak a fejemben, mint egy akadozó mozifilmtekercsen: a megfigyelőemelvényen álló Alex, arany hajkoronával; a fejét elfordító Alex, ahogy felvillan a háromágú sebhely a bal füle mögött; Alex, ahogy felém nyúl, és azt mondja: Veszélytelen vagyok, tudod. Nem árthatok neked. Megint szavak tolulnak fel a nyelvemre, de most nem érzem őket; alig érzek valamit. – Nem használt a kúra, és te hazudtál róla. Hazudtál, hogy járhass iskolába, szerezhess munkát, kapjál társat, házasodhass, meg minden. De a valóságban nem… illetve még mindig… talán egészen… – Nem

131

vagyok képes kiejteni a szót a számon. Beteg. Kikezeletlen. Fertőző. Veszélyes. A rosszullét kerülget. – Nem. – Alex határozott hangja megrémiszt. Hátrébb lépek. A cipőm megcsúszik az óceán nyálkás, egyenetlen fenekén, ezért majdnem elesem. Amikor Alex felém mozdul, hogy elkapjon, még hátrébb rándulok, nehogy hozzám érjen. Valami megkeményedik az arcában, mintha döntésre jutott volna. – Azt akartam ezzel mondani, hogy soha nem estem át a kúrán. Nem párosítottak össze, meg semmi ilyesmi. Kiértékelésem sem volt. – Az lehetetlen! – Alig bírom kipréselni magamból a szót, éppen csak suttogok. Az ég örvénylik fölöttem, csupa kék, rózsaszín és vörös kavarog, míg végül olybá tűnik, mintha egyes részei véreznének. – Képtelenség. Ott a sebhely! – Sebhely – ismétli Alex, kissé lágyabb hangon. – Igen, van egy sebhelyem, de ez nem az a sebhely. – Elfordul, hogy ismét megnézhessem a heget. – Három apró nyom, egy fordított háromszög. Bármivel oda lehet rajzolni. Szikével, bicskával, akármivel. Ismét behunyom a szemem. A hullámok egyre nagyobbra duzzadnak körülöttem, és ahogy velük együtt emelkedek és süllyedek, egyre erősebben érzem, hogy fel fog fordulni a gyomrom, oda fogok okádni a tengerbe. Minden erőmmel visszafojtom a késztetést, és elnyomom az agyam eldugott szegleteiből elővillanó felismerést, amely egyre erősebben le akar gyűrni és meg akar törni; olyan, mintha fulladás kerülgetne. Kinyitom a szám, és rekedt hangon felkiáltok: – Hogyan…? – Meg kell értened, Lena. Én rád bízom ezt a titkot. Felfogtad? – Olyan intenzíven néz a szemembe, hogy már-már érintésnek érzem a pillantását, ezért le kell sütnöm a szemhéjam. – Nem akartam… nem az volt a célom, hogy hazudjak neked. – Hogyan? – ismétlem meg hangosabban. Az agyamban valahogy megragadt egy szó – hazudni – és végtelen köröket ír le. A kiértékelést csak úgy lehet elkerülni, ha hazudsz. A procedúrát is csak úgy lehet elkerülni, ha hazudsz. Hazudnod kell. Alex egy darabig hallgat, ezért biztos vagyok benne, hogy visszavonulót akar fújni, és nem fog több dolgot bevallani. Már ott tartok, hogy azt kívánom, bárcsak hallgatna. Vissza akarom forgatni az időt, vissza akarok menni abba az időszakba, amikor még nem ejtette ki 132

a nevemet a száján olyan furcsa hangsúllyal, vissza akarok térni oda, hogy eláraszt a boldogság, amiért előbb értem a bójákhoz. Egyszerűen csak fussunk vissza a partra. Holnap majd megint találkozunk, és megpróbálunk némi hízelgéssel friss rákot szerezni a rakpart halászaitól. Alex azonban tovább beszél. – Én nem innen származom. Úgy értem, nem Portlandben születtem. Nem egészen. Úgy beszél, mint azok szoktak, akik valami rettenetes hírt közölnek: finoman, lágyan, kedvesen adják elő, mintha ezzel az altatódalstílussal enyhíteni tudnák a történtek súlyát. Sajnálom, Lena, de az anyád problémás eset volt. Mintha nem lehetne kihallani a durvaságot a hangjukból. – Hát honnan származol? – kérdezem, bár semmi szükség rá. Már tudom az igazságot. Feltört, kicsordult bennem, elárasztott. Mégis egy kicsi részem abban bízik, hogy amíg nem mondja ki, addig nem is igaz. A szemembe néz, de hátradönti a fejét – a határ irányába, a hídon túlra, az ágak, levelek, folyondárok és végtelenül, összegubancolódva növő mindenfélék vidéke felé. – Onnan – feleli, vagy talán csak én hallom a szót. Alig mozognak az ajkai. A jelentése azonban egyértelmű. A Vadonból jött. – Veszett vagy – mondom. Olyan, mintha a szavak élesen karistolnák a torkomat. – Te egy Veszett vagy. – Adok neki egy utolsó lehetőséget a tagadásra. Ő azonban nem tagad. Enyhén megrándul az arca, miközben válaszol: – Mindig utáltam ezt a szót. Ahogy ott állunk, még valamire rájövök: nem véletlen, hogy Carol nénikém csúfolódott velem, amiért hittem a Veszettek létezésében, és akárhányszor szóba kerültek, megcsóválta a fejét, és fel sem nézett a kötéséből – tik, tik, tik, kattogtak tovább, fémesen villogva a kötőtűk –, mindössze annyit kérdezett: „Ezek szerint a vámpírokban és a farkasemberekben is hiszel?” Vámpírok, farkasemberek és Veszettek: beléd marnak, és darabokra tépnek. Gyilkosok.

133

Hirtelen annyira megijedek, hogy kétségbeesett, pánikszerű nyomás feszíti szét a hasam mélyét és az ágyékomat. Egy vad, nevetséges pillanatig biztosan érzem, hogy be fogok pisilni. A Little Diamond Island világítótornyának fénye felkapcsolódik, és széles ösvényt rajzol a tenger felszínére. Olyan, mint egy hatalmas, vádló mutatóujj. Megrémülök attól, hogy esetleg felfedeznek a fénysugárban; hogy pont rám fog mutatni, és felharsan a kormányzati helikopterek zaja, és a rendfenntartók belekiáltanak a hangosbeszélőjükbe: „Illegális cselekmény! Illegális cselekmény!” A part reménytelenül és lehetetlenül távolinak látszik. El sem tudom képzelni, hogyan jutottunk ilyen messzire. Nehéznek és haszontalannak érzem a karomat, és az anyám jut eszembe, ahogy a dzsekije lassan megtelik vízzel. Nagy levegőket veszek, és próbálok ellenállni annak, hogy az elmém pörögni kezdjen. Minden erőmmel összpontosítok. Senki sem tudja Alexről, hogy Veszett. Nem tudhatják. Én sem tudtam. Normálisnak látszik, a megfelelő helyen van a hege. Senki sem hallgathatta ki a beszélgetésünket. Egy feldagadó hullám nekicsapódik a hátamnak. Előrebukom. Alex odanyúl, és elkapja a karomat, nehogy belezuhanjak a vízbe. Elrántom a kezem, ám ekkor egy újabb hullám lök arrébb minket. A szám megtelik tengervízzel, a só csípi a szemem, és egy pillanatra megvakulok. – Ne! Ne merj hozzám érni! – hebegem. – Lena, esküszöm, hogy nem akartam ártani neked! Nem akartam hazudni. – Miért csinálod ezt? – Nem tudok tisztán gondolkodni, alig kapok levegőt. – Mit akarsz tőlem? – Akarok…? – Alex megrázza a fejét. Őszintén zavarodottnak tűnik – és mintha meg is sértődött volna; mintha én követtem volna el valamit ellene. Egy pillanatra az együttérzés is felvillan bennem. Lehet, hogy látja az arcomon, elkapja azt a töredék másodpercet, amikor elárulom az érzéseimet, mert meglágyul az arca, felragyog a szeme, mint egy láng, és bár alig látom mozogni, hirtelen összezárja közöttünk a távolságot, és átkarolja a vállamat. Olyan melegek az ujjai, hogy majdnem felkiáltok. – Lena, kedvellek, érted? Ez az igazság. Ennyi az egész. Kedvellek. Mély, hipnotizáló hatású hangja egy dalt juttat eszembe. Ragadozók rémlenek fel előttem, amelyek némán ereszkednek le a fákról: irdatlan

134

nagy macskák, szikrázó borostyánsárga szemmel, pont olyannal, mint az övé. Hátrahanyatlom, és igyekszem a karjaimmal elevickélni tőle. A pólóm és a cipőm nehéz a víztől, a szívem fájdalmasan kalapál a mellkasomban, a légzés pedig reszeli a torkomat. Elelrúgom magam az óceán fenekéről, megfeszítetten tolom hátra a vizet a karommal, félig futok, félig úszom, és a dagály hol felemel, hol visszahúz. Szinte csak egy-egy arasznyit tudok előrébb vánszorogni egyszerre, mintha melaszban futnék. Alex a nevemet kiáltja, de én nem merek hátranézni, mert félek, hogy követ. A rémálmokban szokta így követni valami az embert; amikor irtózik attól, hogy hátraforduljon, csak a légzését hallja, ahogy egyre közelebb kerül, majd meglátja az árnyékát, ami lassan a saját alakja fölé tornyosul. Tudja az ember, hogy bármelyik pillanatban átfonhatja a torkát jeges ujjaival, mégis meg van bénulva. Nem fog sikerülni, gondolom magamban. Nem fogok visszajutni a partra. Valami megkarcolja a lábszáramat, mire felötlik bennem, hogy az egész öböl tele van iszonytató, víz alatti élőlényekkel, cápákkal, medúzákkal, mérgező angolnákkal, és habár tudom, hogy csak a pánik dolgozik bennem, szinte fojtogat az érzés, hogy hátrafelé bucskázom, és hamarosan fel fogom adni. Még mindig nagyon messze van a part, a végtagjaim pedig egyre súlyosabbak. Alex hangját elsodorja a szél, egyre gyengébben ér el hozzám, és amikor végre összeszedem a bátorságomat, hogy hátranézzek, még mindig a bójáknál látom a fejét imbolyogni. Rájövök, hogy messzebbre jutottam, mint hittem volna, ráadásul Alex a nyomomba sem eredt. Enyhülni kezd a félelmem, és oldódik a mellkasomban az ideges csomó. A következő hullám annyira erős, hogy átsiklom vele egy meredek tengermélyi kitüremkedés fölött, majd térdre rogyom tőle a puha homokon. Amikor felkászálódom, a víz hátulról felcsap a derekamig, és azon utazva tovább tudok csúszni a fövényre, remegve, hálásan és kimerülten. Hevesen reszket a combom. Zihálva, köhögve roskadok össze a parton. A Back Cove fölötti égbolton elnyúló színekből – narancssárgából, vörösből és rózsaszínből – ítélve nem messze van a napnyugta, talán nyolc óra felé járhat az idő. Egy részem csak lefeküdni szeretne, széttárt karral elnyújtózni, és átaludni az éjszakát ott, ahol vagyok. Úgy érzem, mintha annyi sós vizet nyeltem volna, mint 135

amennyi a saját testsúlyom fele. Csípi a bőrömet, és homokot is érzek mindenütt: a melltartómban, a bugyimban, a lábujjaim között és a körmeim alatt. A lábszáramat megkarcoló dolog nyomot is hagyott: egy hosszú sebből szivárog a vérem. Felnézek, és egy kétségbeesett másodpercig nem látom Alex fejét a bójáknál. A szívverésem is megáll. Aztán megpillantom: egy sötét pötty szeli át gyorsan a hullámokat. Kecsesen ívelnek a karjai úszás közben, gyorsan halad. Lábra kecmergek, megragadom a cipőmet, és odabicegek a kerékpáromhoz. Úgy elgyengült a lábam, hogy beletelik egy percbe, mire visszanyerem az egyensúlyomat. Eleinte ádázul tekergek jobbra-balra az úton, mint egy apró gyerek, aki éppen most tanul biciklizni. Vissza sem nézek addig, amíg oda nem érek a kapunkig. Addigra az utcák kiürülnek és elcsendesednek, leteríti leplét az éjszaka, és a kijárási tilalom úgy ereszkedik le ránk, mint egy óriás, nagy ölelés, amely mindenkit a helyén tart, és biztonságot nyújt.

136

Hogyan kell ezt elképzelni? Amikor kint hideg van, és vacognak a fogaid, meleg télikabátba burkolózol, sálat és kesztyűt veszel, hogy megvédd magad az influenzától. Nos, a határok olyanok, mint a sapka, sál és kesztyű az egész ország számára! Távol tartják a legrosszabb betegséget, így mindannyian egészségesek maradhatunk! A határok megépítése után az elnök és a Konzorcium még egy utolsó feladatot elvégzett a biztonságunk és boldogságunk érdekében. A Nagy Szanálás* (amit helyenként „rajtaütésnek” is szoktak nevezni) alig egy hónapig tartott, de megtisztította az összes vad területet a betegségtől. A csupasz öklünkkel mentünk oda, és ledörgöltük a piszkot a problémás helyekről, pont úgy, ahogy anyukád szokta letörölni a konyhapultot egy szivaccsal, könnyedén, mintha az egyszeregyet mondaná… – Részlet a Dr. Richard-féle Bevezetés a történelembe gyermekeknek című könyvből, Első fejezet

Elárulok egy titkot a családomról: a nővérem hónapokkal a kezelése előtt elkapta a delíriumot. Egy Thomas nevű fiúval esett szerelembe, aki szintén a kúra előtt állt még. Ő és Thomas egész nap egy vadvirággal teli réten hevertek, kezükkel árnyékolták be a szemüket, és olyan ígéreteket suttogtak egymásnak, amiket nem lehetett megtartani. Rachel folyton sírt, és egyszer bevallotta nekem, hogy Thomas szerette lecsókolni a könnyeit. Mégis most, amikor arra a régi időszakra gondolok – amikor mindössze nyolcéves voltam –, a só ízét vélem érezni a számban.

*

Szanálás 1. Higiéniai és egészségügyi lépés a tisztaság és az egészségvédelem erdeiében 2. A szennyvíztől és a hulladéktól való megszabadulás

137

A betegség alattomosan, lassan egyre beljebb rágta magát a testében, mintha egy élősködő furakodott volna belé. Nem tudott enni. Az a kevés, amit mégis bele tudtak diktálni, azonnal ki is jött belőle, ezért sokszor aggódtam az életéért. Senki sem lepődött meg, amikor Thomas összetörte a nővérem szívét. Shhh Könyve ezt írja: „Az amor deliria nervosa a prefontális agykéregben okoz elváltozásokat, ezáltal fantáziaképeket és téveszméket idéz elő, amelyek megerősödése pszichés pusztuláshoz vezet” (lásd: „Hatások”, 36. oldal). Miután ez bekövetkezett, a nővérem már csak feküdt az ágyában, és nézte, ahogy az árnyak lassan átvonulnak a szoba falain. A bordái úgy türemkedtek ki sápadt bőrén, ahogy a korhadt fa jön fel a víz felszínére. Még ekkor is elutasította a kezelést, és az általa elérhető megnyugvást, ezért amikor mégis elérkezett a kúra napja, négy tudósnak kellett fecskendeznie a testébe a nyugtatókat, hogy végre megadja magát. Addig egyfolytában karmolászott a hosszú, éles körmeivel, amiket hetek óta nem vágott le, nyakra-főre sikoltozott, átkozódott, és Thomast szólongatta. Láttam, ahogy eljöttek érte, és magukkal vitték a laborba. Riadtan ültem egy sarokban, miközben ő köpködött, sziszegett és rúgkapált, és a szüleim jutottak eszembe. Aznap délután, bár még több mint egy évtized választott el a saját kezelésemtől, számolni kezdtem a hónapokat a saját procedúrámig. Végül a nővéremet sikerült kikezelni. Amikor hazajött, gyengéd volt és elégedett, a körme makulátlan és lekerekített, a haját pedig rendezett, hosszú fonatban kötötte hátra. Pár hónappal később összepárosították egy informatikussal, aki nagyjából egykorú volt vele, és hetekkel az érettségije után össze is házasodtak. Lazán összekötötték a kezüket egy sátorkupola alatt, mialatt ők egyformán, semmitmondóan bámultak maguk elé, mintha már előre az aggodalomtól, elégedetlenségtől vagy veszekedéstől mentes jövőbeli napokat látták volna, a kiszámítottan fújt buborékokhoz hasonló, egyforma napokat. Thomast is kikezelték. Ellát vette feleségül, a nővérem régi barátnőjét, és így most mindenki boldog. Rachel pár hónapja elmondta, hogy gyakran találkoznak velük piknikeken és különféle kerületi rendezvényeken, mivel elég közel laknak egymáshoz az East Enden. Ott ülnek négyen egymás mellett, udvarias, halk beszélgetést folytatnak, és

138

a múltjuk egyetlen szikrája sem zavarja meg a jelen nyugalmát és teljességét. Ebben rejlik a kúra szépsége. Senki sem említi fel azokat a régi, forró, elvesztegetett napokat a mezőn, amikor Thomas lecsókolta Rachel könnyeit, és egész világokat teremteti a fantáziájával, telis-tele ígéretekkel. Senki sem eleveníti fel azt, hogy Rachel a saját karjáról tépte le a bőrt, annyira fájt neki, hogy Thomas nélkül kell élnie. Biztos vagyok benne, hogy szégyelli azt az időszakot, ha egyáltalán emlékszik rá. Igaz, hogy én sem látom gyakran mostanában – párhavonta, amikor eszébe jut, hogy meg kéne minket látogatnia –, és ilyen szempontból kijelenthető, hogy a kezelés ellenére is elveszítettem belőle valamit. De nem is ez a lényeg. Az a fő, hogy már biztonságban van. Az a fő, hogy nincs veszélyben többé. Egy másik titkot is elárulok, a saját érdeketekben. Az ember néha azt hiszi, hogy a múltnak üzenete van számára. Úgy véli, oda kell figyelnie rá, fülelnie kell a suttogására, hátra kell hajolnia, le kell guggolnia, hogy hallja a hangját kiszivárogni a földből, a holt helyekről. Az ember azt hiheti, hogy kaphat valamit a múlttól, vagy megérthet valamit a segítségével. De én tudom az igazságot: ismerem a nagy Hidegség éjszakáit. Tudom, hogy a múlt hátrafelé és lefelé húz; folyton arra ösztönzi az embert, hogy a szelet hallgassa, meg a fák összedörzsölődő ágait, mintha valami titkos beszédet akarna megfejteni, és összerakni a széttört darabokat. Reménytelen vállalkozás. A múlt pusztán hatalmas súly, ami hátráltat. Ormótlan sziklaként épül be a belső világunkba. Nekem elhihetitek: ha a múlt hangját halljátok, érzitek, ahogy rángatja a pólót a hátatokon, felcsúsztatja ujjait a gerinceteken, a legjobb megoldás – sőt az egyetlen – elfutni. Az Alex vallomását követő napokon egyfolytában a betegség tüneteit keresem magamon. Amikor a regiszterkönyv fölé hajolok a bácsikám boltjában, a könyökömre támaszkodom, és úgy támasztom az államat a kezemre, hogy az ujjaimmal figyelhessem a szívverést a nyakamon. Reggel hosszú, mély lélegzeteket veszek, és fülelek, hogy jön-e valami reszelős vagy akadozó hang a tüdőmből. Állandóan a kezemet mosom. Tudom, hogy a delírium más, mint egy egyszerű nátha – tüsszentés útján nem lehet elkapni –, mégis fertőző, és amikor felébredek az East 139

End-i találkozónk után súlyos végtagokkal, buborékszerűen könnyű fejjel, makacsul fájó torokkal, az első gondolatom az, hogy elkaptam. Aztán néhány nap eltelik, és jobban érzem magam. Egyetlen furcsa változást tapasztalok: mintha eltompultak volna az érzékszerveim. Minden kifakult, mint valami sokadszor másolt képen. Rengeteg sót szórok az ételre, mielőtt megkóstolom, és valahányszor a nénikém beszél hozzám, olyan, mintha pár fokozattal lehalkították volna a hangját. Átolvasom Shhh Könyvét, megkeresem a delírium összes ismert tünetét, és nem látok köztük olyat, ami rám is jellemző volna, ezért végül úgy döntök, hogy biztonságban vagyok. Mégis óvatosan járok-kelek, elszántan kerülök minden lehetséges hibát, és be akarom bizonyítani magamnak, hogy más vagyok, mint az anyám – hogy az egész alexes történet egy kisebbfajta eltévelyedés volt: egy hiba, egy szörnyű, rettenetes baleset. Ugyanakkor nem tagadhatom le magam előtt, milyen közel kerültem a veszélyhez. Bele sem akarok gondolni, mi lenne, ha valaki rájönne: Alex nem az, akinek mutatja magát. Iszonyú lenne, ha kiderülne, hogy ott dideregtünk egymás mellett a vízben, hogy beszélgettünk, nevettünk, megérintettük egymást. Felkavarodik tőle a gyomrom. Állandóan emlékeztetnem kell magamat arra, hogy alig két hónap van hátra a kezelésig. Addig csak lehajtott fejjel kell járnom, fogcsikorgatva ki kell bírnom azt a hét hetet, és minden rendben lesz. Minden este kereken két órával a kijárási tilalom előtt térek haza. Önként jelentkeztem munkára a boltban, és nem is kérem a szokásos nyolcdolláros órabéremet. Hana nem hív. Én sem telefonálok neki. Segítek vacsorát főzni a nénikémnek, majd kérés nélkül leszedem az asztalt, és elmosogatok. Gracie nyári iskolába jár – még csak elsős, de már arról beszélnek, hogy otthon kéne tartaniuk –, és én minden este az ölembe veszem, segítek neki átrágni magát a házi feladaton, a fülébe suttogok, könyörgök neki, hogy szólaljon meg, figyeljen, hallgasson, cirógatom, és végül én írom le helyette a válaszok felét a munkafüzetbe. Egy hét után a nénikém már nem néz rám gyanakodva, amikor belépek a házba, nem faggat, hogy hol voltam, így egy másik súly is leesik rólam: ismét megbízik bennem. Nem volt egyszerű megmagyarázni, miért határoztunk úgy hirtelenjében Sophia Hennersonnal, hogy megmártózunk a tengerben – ráadásul ruhástul – egy nagy családi vacsora után, és még nehezebb volt indokot találni arra, miért jöttem 140

haza sápadtan, remegve. Eleinte biztos voltam benne, hogy a nénikém nem hisz nekem. Egy idő után azonban lazábban kezdett viselkedni a társaságomban, felhagyott a bizalmatlan méricskéléssel, ami olyan érzés volt számomra, mintha egy ketrecbe zárt állat lennék, amely bármikor megvadulhat. Telnek a napok, múlik az idő, és a másodpercek úgy kattannak előre, mint a sorba állított dominók. Minden nappal egyre ádázabb a hőség. Végignyújtózik Portland utcáin, összegyűlik, és erjedni kezd a kukákban, és ettől az egész városnak olyan szaga lesz, mint egy óriás hónaljnak. Izzadnak a falak, a villamosok köhögnek és remegnek, az emberek pedig mindennap összegyűlnek a városigazgatás épületei előtt, hogy részesüljenek a légkondicionált, hideg levegőből, valahányszor a gépesített ajtók egy pillanatra szétnyílnak, mert egy rendfenntartó, egy politikus vagy egy őr bemegy vagy kijön. Abba kell hagynom a futást. Az utolsó alkalommal, amikor egy teljes kört teszek meg odakint, azon kapom magam, hogy a lábam a Monument Square-re visz, a Kormányzóhoz. A napsütés olyan, mint egy fehér köd, és az épületek élesen rajzolódnak ki az égbolt háttere előtt, akár valami fémfogsor. Mire odaérek a szoborig, kimerülten zihálok, és forog a fejem. Megfogom a Kormányzó karját, és fellendülök a szobor talapzatára. Izzik a fém a bőröm alatt, és őrülten libikókázik körülöttem a világ. Halványan felmerül bennem, hogy be kéne menni egy épületbe, védeni kéne magamat a hőségtől, de elködösül az agyam, és az ujjaim meg sem állnak a Kormányzó ökléig, ahol a lyuk van. Fogalmam sincs, mit keresek. Alex azt mondta, hogy az üzenet, amit hónapokkal ezelőtt hagyott nekem, mostanra elázott galacsin lett. Ragacsosak az ujjaim, amikor kihúzom őket a lyukból, olvadó rágógumi tapad a hüvelyk- és a mutatóujjam közé, mégis tovább kotorászom. Ekkor megérzem, ahogy az ujjaim közé csúszik, hidegen és ropogósán, négyszögletesre hajtogatva: egy üzenet. Félig megrészegülve nyitom szét, és még mindig nem hiszem el, hogy küldött valamit. Miközben olvasom, remegni kezd a kezem: Lena! Nagyon sajnálom. Kérlek, bocsáss meg! Alex

141

Nem is tudatosul bennem, hogy futva teszem meg az utat hazafelé, és később a nénikém félig ájultan talál rám a folyosón, magamban motyogva. Egy jéggel teli kád vízbe kell tennie, hogy lejjebb menjen a testem hőmérséklete. Amikor végül magamhoz térek, sehol sem találom az üzenetet. Rájövök, hogy valahol eldobhattam, és ettől részben megkönnyebbülést, részben csalódottságot érzek. Aznap este azt olvassuk a Time-ban, hogy a Temperature Building hőmérője 38,88 fokot mutat. Ez a nyár eddigi legforróbb napja. A nénikém megtiltja, hogy a nyár hátralévő részében odakint fussak. Nem is vitatkozom. Nem bízom magamban, nem lehetek biztos benne, hogy elkerülném a Kormányzót, az East End Beachet vagy a laboratóriumot. Új időpontot kapok a kiértékelésre, és onnantól fogva a tükör előtt töltöm az estéimet, a válaszaim gyakorlásával. A nénikém ragaszkodik hozzá, hogy elkísérjen a laborba, ezúttal azonban nem találkozunk Hanával. Egyetlen ismerőst sem látok sehol. Még a négy kiértékelő is más: lebegő, ovális arcok, a barna és a rózsaszín árnyalatai, kétdimenziós foltok, mint az árnyékolt rajzok. Most nem félek. Nem érzek semmit. Pontosan a megfelelő válaszokat adom a kérdésekre. Amikor a kedvenc színemről kérdeznek, egy röpke, töredéknyi századmásodpercre felrémlik előttem az ég csiszolt ezüstre emlékeztető színe, és mintha hallanék egy szót is – szürke – halk suttogásként a fülemben. – Kék – vágom rá, mire mindenki elmosolyodik. – Pszichológiát és szociális rendszabályozást szeretnék tanulni – folytatom. – Szeretek zenét hallgatni, de nem túl hangosan – teszem hozzá. – A boldogságot a biztonság garantálja. Mosoly, mosoly és mosoly mindenütt, szinte az egész szoba megtelik fogakkal. Miután végeztem, kifelé menet a szemem sarkából valami moccanó árnyékot észlelek, éppen csak valami rezdülést a perifériás látásommal. Gyorsan felnézek a megfigyelőemelvényre. Természetesen üres. Két nappal később megérkezik a vizsgaeredmény – mindegyiken átmentem –, és a végső pontszám: nyolcas. A nénikém átölel, amire évek óta nem volt példa. A bácsikám esetlenül megveregeti a vállamat, és nekem adja a legnagyobb csirkedarabot az ebédnél. Még Jennyre is 142

nagy hatással van a hír. Gracie lefejeli az egyik lábamat, mint egy kis kos, nem is egyszer, hanem háromszor, mire arrébb lépek, és rászólok, hogy hagyjon békén. Tudom, hogy az elválásunk lehetősége zaklatja fel. Ámde ilyen az élet, és minél előbb hozzászokik, annál jobb. Megkapom a „jóváhagyott partnerek” listáját is. Négy név szerepel rajta a statisztikai adatokkal együtt – kor, pontszám, érdeklődési kör, ajánlott hivatási terület, fizetési kilátások –, amelyeket rendezetten nyomtattak a Portland City körvonalával díszített, hivatalos, fehér papírra. Megkönnyebbülök, hogy Andrew Marcus nem szerepel rajta. Csak az egyik név ismerős: Chris McDonnell. Rikító vörös hajú fiú, előreugró, nyúlszerű fogakkal. Egyszer találkoztunk, amikor tavaly odakint játszottam Gracie-vel. Skandálni kezdte, hogy „Ott megy a kretén és az árva!”. Gondolkodás nélkül felkaptam egy követ a földről, és hozzávágtam. A halántékán találtam el. Egy pillanatra bebandzsított, majd a helyére ugrott a szeme. A fejéhez emelte a kezét, és amikor újra elvette onnan, vér festette sötétre az ujjait. Utána napokig nem mertem kimenni, mert rettegtem tőle, hogy letartóztatnak, és ledobnak a Kriptába. Mr. McDonnellnek egy elektronikai szerelőcége van, emellett önkéntes rendfenntartóként dolgozik. Meg voltam győződve róla, hogy felkeres azok után, amit a fiával tettem. Chris McDonnell. Phinneas Jonston. Edward Wung. Brian Scharff. Olyan sokáig bámulom a neveket, hogy a betűk összemosódnak a szemem előtt, és értelmetlen, kisgyerekes gagyogássá állnak össze. Hisz Mert Danol, Finnyás Csonton, Edkád Bong, Bájos Sál. Július közepén, amikor a kezelésemig már csak hét hét van hátra, meg kell hoznom a döntést. Találomra számozom meg a neveket: Phinneas Jonston (1), Chris McDonnell (2), Brian Scharff (3), Edward Wung (4). A fiúk is be fogják adni a listájukat, és a kiértékelők megpróbálják a lehető legjobb párokat összehozni. Két nappal később megkapom az értesítést: életem hátralévő részét Brian Scharff-fal fogom leélni. Annyit tudok meg róla, hogy kedvtelésből „híreket szeret nézni”, „képzeletbeli baseballt játszik”, a „villanyszerelők ipartestületében szeretne dolgozni”, és „remélhetőleg egy nap majd 45 000 dollár lesz a fizetése”, amiből „két-három gyereket is el lehet tartani”. Az eljegyzésünk is meglesz, mielőtt még

143

ősszel megkezdeném a tanulmányaimat a Régiónál College of Portlanden. Ha végzek, össze is házasodunk. Éjjel nem álmodom semmit. Amikor reggel felébredek, mindent köd borít.

144

A kúra kidolgozása előtti évtizedekben annyira elharapózott és eldurvult a betegség, hogy alig lehetett olyan embert találni, aki érintetlenül megúszta volna felnőttkoráig. Legalább egyszer mindenki súlyosan áldozatául esett az amor deliria nervosának (lásd a „Statisztika a Határ előtti időszakból” című fejezetet)… Számos történész szerint a kúra felfedezése előtti társadalom maga volt a betegség leképeződése, mert töredezettség, káosz és bizonytalanság jellemezte… A házasságok csaknem fele válással végződött… A droghasználat gyakorisága az egekbe szökött, akárcsak az alkoholizmusból eredő halálesetek száma. Az emberek olyan kétségbeesetten vágytak a megkönnyebbülésre és a betegség elleni védelemre, hogy széles körben kísérletezni kezdtek különféle népi gyógyászati szerekkel, amelyek már önmagukban is halálosnak bizonyultak, hiszen a hagyományos, náthára alkalmazott szerekből készült főzetek keverékei szélsőséges függőséget okozó, gyakran halálos vegyületeket hoztak létre (lásd még az „Évszázadok népi gyógymódjai” című fejezetet)… A delíriumellenes procedúra kidolgozását általában Cormac T. Holmes nevéhez kötik, aki ideggyógyászként az első Új Tudósok Konzorciumának tagja volt, illetve az egyik első híve az Új Vallásnak, amely Isten, a Tudomány és a Rend Szentháromságát hirdeti. Holmesot többször is szentté avatták a halála után, testét pedig konzerválva állították ki a Washington DC-ben található All-Saints’ Monumenten (lásd a 210-212. oldalon lévő fényképeket). – Részlet az Egyesült Államok rövid története cfmff könyv „A Határ előtt” című fejezetéből; szerző: E. D. Thompson, 121. oldal

Július vége felé, egy forró estén hazafelé sétálok a Stop-N-Save-ből, amikor hallom, hogy valaki a nevemet kiáltja. Amikor megfordulok, Hanát pillantom meg, ahogy felém kocog a domboldalon felfelé. – Na mi van? – kérdezi, miután közelebb ér, kissé kifulladva. – Ezentúl már csak úgy el fogsz sétálni mellettem? Meglepődöm a hangjából sugárzó erőteljes sértettségen. – Nem láttalak – válaszolom, és ez az igazság. 145

Elfáradtam. Leltároztunk a boltban, rengeteg pelenkát, konzervet és papírtörlőtekercset rámoltunk le-fel a polcokról, mire megszámoltunk és átszámoltunk mindent. A karom is megfájdult, és amikor behunyom a szemem, vonalkódokat látok magam előtt. Annyira kimerült vagyok, hogy az sem zavar, hogy az utcán festékfoltos Stop-N-Save-es pólóban látnak, amely legalább tízszer akkora, mint én. Hana az ajkát harapdálva elfordítja a fejét. A buli estéje óta nem is beszéltünk egymással, ezért elszántan kutatok valami hétköznapi, normális téma után. Hirtelenjében hihetetlennek tűnik számomra, hogy ő volt a legjobb barátom, hogy napokig lógtunk együtt, soha nem fogytunk ki a beszédtémából, és amikor hazaértem a házukból, fájt a torkom a sok nevetéstől. Mostanra mintha egy üvegfal állt volna közénk; láthatatlan, de áthatolhatatlan. – Megvannak a kijelölt partnereim – bököm ki végül, ám ugyanebben a pillanatban Hana is megszólal: – Miért nem hívtál vissza? Mindketten döbbenten elhallgatunk, aztán ismét egyszerre folytatjuk: – Hívtál? – kérdezem. – Elfogadtál valakit? – kérdezi Hana. – Mondd előbb te! – vágom rá. Most veszem észre, hogy Hana kényelmetlenül érzi magát. Felnéz az égre, majd az utca túloldalán álló kisgyerekre a túlméretezett fürdőnadrágjában, és végül távolabbra, ahol néhány férfi vödröket rakod fel egy teherautóra. Mindenhova néz, csak rám nem. – Legalább három üzenetet hagytam neked. – Nem kaptam semmilyen üzenetet – válaszolom sietve, és zakatolni kezd a szívem. Hetekig bosszankodtam amiatt, hogy Hana nem próbált meg elérni a buli után. Fel voltam háborodva, és meg voltam sértve. Aztán azt mondtam magamnak, hogy jobb is így. Eldöntöttem, hogy Hana végérvényesen megváltozott, így különben sem volna túl sok mondanivalónk egymás számára. Hana úgy néz rám, mintha azt próbálná kifürkészni, igazat mondoke. – Carol nem mondta, hogy kerestelek? – Esküszöm, nem. – Annyira megkönnyebbülök, hogy fel is nevetek. Abban a pillanatban jövök rá, mennyire hiányzott nekem Hana. Még ha 146

mérges is rám, ő az egyetlen ember, aki tudatosan engem választott, nem családi kötelékek miatt, nem elhivatottságból vagy felelősségtudatból, meg más hasonló okokból kifolyólag, amiket Shhh Könyve fontosnak tart. Az életem összes többi szereplője – Carol és az unokatestvéreim, a többi lány a St. Anne-ből, köztük Rachel is – csak azért töltötte velem az idejét, mert kellett. – Fogalmam sem volt róla. Hana viszont nem nevet. Összevonja a szemöldökét. – Semmi gond. Nem volt fontos. – Figyelj, Hana… – Mint mondtam, nem fontos – vág közbe. Keresztbe fonja a karját, és vállat von. Nem tudom, hogy hisz-e nekem, vagy sem, de most már egyértelműen látom, hogy csakugyan megváltoztak a dolgok. Nem várható nagy, boldog összeborulás. – Szóval összepárosítottak? Udvariassá, kimértté, hivatalossá válik a hangja, ezért én is hasonló hangon válaszolok. – Brian Scharff. Elfogadtam. Hát te? Bólint. Megfeszül egy kis izom a szája szegletében, alig észrevehetően. – Fred Hargrove. – Hargrove? Mint a polgármester? – Igen, a fia – bólint Hana, és megint elfordul. – Hűha! Gratulálok! Nem tudom elrejteni a csodálatot a hangomból. Hana biztosan megbabonázta a kiértékelőket, ahogy ezt várni is lehetett tőle. – Igen. Szerencsés vagyok. Hana teljesen kifejezéstelen hangon beszél. Nem tudom megállapítani, van-e benne némi gúny. Az viszont kétségtelen, hogy szerencsés, akár tud róla, akár nem. Tessék: ott állunk a járdának ugyanazon a napsütötte szakaszán, mégis olyan, mintha több száz kilométerre lennénk egymástól. Máshonnan indultatok, és máshová fogtok érkezni. Régi mondás ez, amit Carol gyakran hajtogatott. Korábban soha nem fogtam fel, mennyi igazság van benne. Carol valószínűleg ezért nem adta át, hogy Hana keresett. Három telefonhívást nem lehet csak úgy elfelejteni, ráadásul Carol eléggé ügyel az ilyesmire. Talán siettetni akarta az elkerülhetetlent, a végéhez akart ugrani, amikor már egyikünk sem érzi barátnak a másikat. Tudja, hogy a procedúra után – amikor a múlt és a közös történetünk nem tart 147

fogságban bennünket, ha eltávolodtak tőlünk az emlékeink – már semmi közös nem lesz bennünk. Carol bizonyára a maga módján óvni akart engem. Semmi értelme szembesítenem a nénikémet azzal, amit tett. Nem fogja letagadni. Egyszerűen csak rám néz a közönyös arcával, és idéz majd egy közmondást Shhh Könyvéből. Az érzelmek nem tartanak örökké. Az idő senkit sem vár meg, de a fejlődés várja, hogy utat engedj neki. – Hazafelé mész? – kérdezi Hana, és közben még mindig idegenként vizslat. – Igen – felelem, és a pólómra mutatok. – Azt hiszem, be is kéne mennem, mielőtt megvakítok valakit ezzel a szörnyűséggel. Mosoly suhan át Hana arcán. – Elkísérlek – mondja, mire meglepődöm. Egy darabig némán megyünk egymás mellett. Nem vagyunk messze a háztól, és tartok tőle, hogy végig szótlanul fogunk gyalogolni. Még soha nem láttam ilyen csendesnek Hanát, és kifejezetten ideges leszek tőle. – Honnan jössz? – kérdezem, csak hogy legyen valami téma. Hana összerezzen, mintha valami álomból ébresztettem volna fel. – Az East Endről. Szigorú barnulási napirenden vagyok. Hozzányomja a karját az enyémhez. Legalább hét árnyalattal sötétebb a bőre az enyémnél, amely még sápadtabb, sőt, ha lehet, még foltosabb is, mint télen szokott lenni. – Te aztán nem, mi? – Végre őszintén elmosolyodik. – Ja, nem. Nem sokszor jutottam le a strandra. – Megpróbálok erőt venni magamon, hogy az arcom színe ne tükrözze a zavaromat. Hana szerencsére nem veszi észre, vagy ha mégis, nem mond rá semmit. – Tudom. Kerestelek a parton. – Tényleg? – sandítok rá a szemem sarkából. Hana a szemét forgatja. Örülök, hogy lassan visszatér belé a megszokott élet. – Úgy értem, nem aktívan, csak voltam lent néhányszor, és nem láttalak. – Nagyon sokat dolgoztam – mondom, és csak magamban teszem hozzá: és igyekeztem elkerülni az East Endet. 148

– Még mindig jársz futni? – Nem. Túl meleg van. – Igen, nekem is. Úgy döntöttem, hogy őszig hanyagolom a témát. – Néma csöndben teszünk néhány lépést, majd Hana felém hunyorít, és félrebillenti a fejét. – És valami más van? Váratlanul ér a kérdése. – Mire gondolsz? Mi más? – Pontosan erre. Hogy van-e valami más. Ugyan már, Lena! Ne feledd, hogy ez az utolsó nyár. Az utolsó nyár, amikor nincs felelősség, meg semmi nyűg. Szóval mit csináltál? Merre jártál? – Én… semmit. Nem csináltam semmit. – Ez volt a lényeg: ki akartam maradni minden bajból, egyáltalán a lehető legkevesebb dolgot csinálni, mégis szomorúsággal tölt el, amikor ezt kimondom. Egyre szűkösebbnek érzem a nyarat; egyetlen apró pont, egy lefolyó felé igyekszik, és nekem még nem is volt lehetőségem kiélvezni. Már majdnem augusztus van. Öt hétig tart ez a fajta időjárás, aztán metszővé válik az esti szél, és a lombokat bearanyozza az ősz. – És veled mi a helyzet? Jó nyarad volt eddig? – A szokásos – vonja meg a vállát Hana. – Mint mondtam, sokat strandoltam. Meg babákra vigyáztam Farreléknél. – Tényleg? Fintorogva képzelem el, amiről beszél. Hana soha nem szívelte a gyerekeket. Azt mondta, túl ragacsosak és ragadósak, mint a karamellás csoki, amit túl sokáig hagytak egy meleg zsebben. Hana arca is grimaszba torzul. – Igen, sajnos. A szüleim úgy határoztak, hogy „gyakorolnom kell a háztartás vezetését”, meg ilyen hülyeségek. Képzeld, azt akarják, hogy készítsek költségvetést! Például számítsam ki, hogyan költsek el hatvan dollárt egy héten, mintha ezzel megtanulnám, hogyan kell a számlákat kezelni, felelősséget vállalni, meg ilyeneket. – Miért? Nem valószínű, hogy szükséged lesz költségvetésre a jövőben. – Nem akarok keserű hangon beszélni, mégis sikerül, hiszen ismét közénk állt a jövőnk és az egzisztenciánk közti jelentős különbség. Ezután elhallgatunk. Hana elfordítja a fejét, és hunyorog a verőfényben. Lehet, hogy csak a nyár sietős elmúlása hangol le, de sűrűn és gyorsan rohannak meg az emlékek, mintha egy kártyapaklit 149

újra meg újra megkevernének a fejemben. Megjelenik előttem a másodikos Hana, ahogy kinyitja a vécéajtót, és karba font kézzel megszólít: Az anyukád miatt? Visszazökkenek azokba a ritka bulikba, amikor éjfélig fennmaradtunk, mert nála aludhattam. Olyankor kuncogva képzeltük el, milyen csodálatos vagy lehetetlen alakokkal fognak összepárosítani bennünket, például az Egyesült Államok elnökével, vagy valamelyik kedvenc filmünk sztárjával. Felmerül bennem, ahogy egymás mellett futunk, és a lábunk egy ritmusban kopog az aszfalton, mint egyetlen szív dobbanásai. Visszaemlékszem a szörf nélküli hullámlovaglásainkra, a hazafelé vásárolt, háromgombócos fagylaltokra, a vitatkozásra, hogy a vanília vagy a csokoládé finomabb-e. Több mint tíz évig voltunk a legjobb barátnők, és az egésznek egy szike vet véget, egy lézersugár villanása az agyunkon át, és egy sebészkés suhintása. A közös történetünk és annak fontossága hirtelen semmivé válik, lufiként pukkad ki. Két év múlva – két hónap múlva – már éppen csak biccenteni fogunk egymásnak Hanával, ha találkozunk az utcán. Más emberek leszünk, más világban fogunk élni, némán keringő csillagok leszünk, amiket több ezer kilométernyi sötét űr választ el egymástól. A szegregáció egy nagy tévedés. Azoktól kéne megvédeni minket, akik végül elhagynak, akik eltűnnek, és elfelejtenek bennünket. Talán Hana is nosztalgikus hangulatba került, mert hirtelen beszélni kezd. – Emlékszel, mennyi mindent terveztünk erre a nyárra? Emlékszel, mit akartunk csinálni? Meg sem torpanok. – Be akartunk surranni a Spencer Prep medencéjéhez… – …és fehérneműben akartunk úszni – fejezi be. Mosolyra húzódik a szám. – Át akartunk ugrani a Cherryhill Farms kerítésén… – …és egyenesen a hordókból dézsmálni a juharszirupot. – Le akartunk futni a dombról a régi reptérre. – Le akartunk biciklizni a Suicide Pointra, az öngyilkos helyre. – Meg akartuk keresni a kötélhintát, amiről Sarah Miller mesélt. Ami átlendül a Fore River fölött. – Be akartunk lopózni a moziba, és megnézni négy filmet egymás után. 150

– Akartunk enni egy Hobgoblin fagyit a Mae’s cukrászdában. – Most már széles mosoly ül az arcomon, és Hanáén is. Idézni kezdem az étlapot: – „Egy ormótlan, gyümölcsös fagylalt a böhöm nagy étvágyúaknak, tizenhárom gombóc fagyival, rettentő sok tejszínhabbal, forró tejkaramellával…” Hana közbeszól: – „Mindent szórhatsz rá, amit a kis szörnyek megesznek!” Mindketten elnevetjük magunkat. Talán ezerszer is elolvastuk azt a reklámtáblát. Negyedik osztály óta beszélgettünk róla, hogy másodszor is nekifutunk a Hobgoblinnak: akkor próbáltuk ugyanis először. Hana abba a cukrászdába akart menni a születésnapján, és engem is magával vitt. A fürdőszobája padlóján fetrengve töltöttük az egész éjszakát, mégis, a tizenhárom gombócból csak hetet bírtunk megenni. Megérkezünk az utcánkba. Néhány gyerek valami fociszerűséget játszik az úttest közepén: egy konzervdobozt rugdosnak kiabálva. Lesült bőrük fénylik az izzadságtól. Jennyt is felfedezem közöttük. Miközben a csapatot figyelem, egy lány a könyökével megpróbálja eltolni Jennyt, mire ő megfordul, és legyűri a támadóját egészen a földre. A fiatalabb lány jajgatni kezd. Egyik házból sem jön ki senki, pedig a lány már magas szirénahangon sikoltozik. Egy ablakban függöny vagy konyharuha libben, máskülönben néma és mozdulatlan az egész utca. Most már elszántan igyekszem megőrizni a kellemes hangulatot közöttünk, megjavítani a kapcsolatunkat, még ha csupán egy hónapunk is van hátra. – Figyelj, Hana… – Úgy érzem, mintha egy hatalmas gombóc lenne a torkomban, és azon keresztül kéne kipréselnem a szavakat. Majdnem olyan ideges vagyok, mint a kiértékelésem előtt. – A tökéletlen nyomozót játsszák ma este, a parkban. Michael Wynn kettős szerepben. Elmehetünk, ha van kedved. A tökéletlen nyomozó egy filmsorozat, amit kiskorunkban imádtunk Hanával. Egy híres detektívről szól, aki valójában nem ért semmihez, így mindig a társa, egy kutya deríti fel a bűneseteket. A címszerepet már sok színész eljátszotta, de a legjobban Michael Wynn tetszett benne. Gyerekkorunkban arról ábrándoztunk, hogy vele párosítanak majd össze minket. – Ma este? – Hana mosolya megremeg. Elszorul a szívem. Hülye barom! – gondolom magamban. – Mit számít ez már? 151

– Semmi gond, ha más dolgod van. Csupán egy kósza ötlet volt – teszem hozzá gyorsan, nehogy lássa az arcomon a csalódottságot. – Nem… én szeretnék elmenni, de… – Hana mélyen beszívja a levegőt. Utálom az egészet, utálom, hogy ilyen faramucin kell viselkednünk egymással. – Tudod, lesz az a buliféle… – teszi hozzá gyorsan. – …ahová Angelica Marstonnal kell mennem. Megint valami nagy ürességet érzek a gyomromban. Elképesztő, milyen hatást tudnak kifejteni a szavak: szinte széttépik az embert belülről. „Botokkal és kövekkel eltörhetik csontom, de a szavak sosem érinthetnek” – micsoda ökörség! – Mióta lógsz Angelica Marstonnal? Megint igyekszem elkerülni, hogy keserűség csendüljön ki a hangomból, de rájövök, hogy bizonyára egy nyafogós hugicának látszom, aki panaszkodik, mert kihagyták a játékból. Beharapom az ajkam, és elfordulok. Dühös vagyok magamra. – Nem annyira hülye – jegyzi meg Hana félénken. Hallom a hangján, hogy sajnál engem. Ez rosszabb mindennél. Már-már azt kívánom, bárcsak újra ordítoznánk egymással, mint legutoljára a szobájában – még az is jobb lenne ennél az óvatos hanghordozásnál és az egymás érzelmei körül való, kimért táncolásnál. – Nem is olyan beképzelt. Azt hiszem, csak egy kicsit gátlásos. Angelica Marston tavaly kezdte a sulit. Hana csúfolta azért, ahogy az egyenruháját hordta. Mindig tökéletesre vasalták és makulátlanra tisztították neki, legombolható inggallérja szabályos szögben állt, és a szoknyája pontosan a térdét verdeste. Hana mindig azt mondta, hogy arannyal van kirakva az út előtte, mert az apja a labor egyik legnagyobb tudósa. Úgy is járt-kelt: mereven és körültekintően. – Régebben utáltad – jegyzem meg fojtottan. A szavak, úgy tűnik, nem kérnek engedélyt az agyamtól, hogy kipattanhassanak a számból. – Nem utáltam – helyesbít Hana, mintha számtant próbálna magyarázni egy kétévesnek. – Nem ismertem. Mindig azt hittem, hogy egy ostoba ribanc. A ruhája miatt, meg ilyenek, tudod. De az mind a szülei miatt van. Hihetetlenül szigorúak vele, mindentől meg akarják védeni. – Hana megrázza a fejét. – Ő egyáltalán nem olyan, amilyennek látszik. Egészen… más. A szó mintha vibrálna a levegőben pár másodpercig: más. Elképzelem magam előtt Hanát és Angelicát, összekapaszkodva, 152

visszafojtottan kuncogva, ahogy kijárási tilalom idején lopakodnak az utcán. Angelica bátor, szép és szórakoztató, akárcsak Hana. Kisöpröm a képet a tudatomból. Az utca közepén az egyik gyerek hatalmasat rúg a konzervdobozba, ami két behorpadt, ezüstszínű kuka közé repül az út szélén. Azokat állították fel kapunak. A csoport egyik fele az öklével hadonászva ugrándozni kezd. A másik fele, köztük Jenny is, eltorzult arccal kiabálja, hogy les volt. Először jut eszembe, hogy milyen rondának láthatja Hana az utcánkat, az egymáshoz nyomorított házakat, a hiányzó ablaktáblákat, a töppedt, kibelezett matracra hasonlító tornácokat. Annyira más ez a hely, mint a West End tiszta, csendes utcái, a néma, csillogó autók, kapuk és szabályos, zöld sövények! – Te is velünk jöhetnél – szólal meg Hana halkan. Gyűlölet hulláma fut át rajtam. Gyűlölöm az életemet, amiért olyan szűkös, zsúfolt térben telik el; gyűlölöm Angelica Marstont, a titokzatos mosolyával és a gazdag szüleivel együtt; gyűlölöm Hanát, amiért olyan buta, felelőtlen és makacs, de leginkább azért utálom, mert azelőtt hagyott magamra, hogy készen álltam volna rá. Ezek alatt a rétegek alatt pedig ott villog valami más is: kegyetlen, izzó-fehér boldogtalanság, a lényem legmélyén. Nem tudom megnevezni, még azonosítani sem, mégis valahogy érzékelem, hogy az a legalsó réteg – az a másvalami – fortyan fel a leginkább. – Köszi a meghívást! – felelem, és nem is vesződöm azzal, hogy eltüntessem a gúnyt a hangomból. – Biztos fantasztikus mulatság lesz. Fiúk is mennek? Lehet, hogy Hana nem veszi észre a gúnyolódásomat, de kétlem; valószínű, hogy inkább nem akar róla tudomást venni. – Ez a lényeg az egészben – mondja pléhpofával. – Na meg a zene. – Zene? – kérdezem. Most valóban felkelti az érdeklődésemet. – Olyan, mint a múltkor? Hana arca felvillanyozódik. – Igen. Úgy értem, nem. Egy másik banda lesz. De ők is nagyon jók… talán még jobbak, mint a múltkori. – Elhallgat, majd halkan megismétli. – Velünk jöhetnél. Az érzéseim ellenére most komolyan megfontolom az ajánlatot. A Roaring Brook Farmson tartott buli utáni napokban mindenhova követtek a zene foszlányai: hallottam a szél szárnyain, az óceán hullámain és a ház falainak sóhajtozásában. Néha felébredtem az éjszaka közepén, izzadságban fürödve, kalapáló szívveréssel, és a 153

fejemben hallottam a hangjegyeket. Ha viszont éber állapotban akartam felidézni a dallamokat, és dúdoltam egy részletet, semmi sem jött vissza az emlékeimből. Hana reménykedve néz rám, és várja a válaszomat. Egy kis időre még meg is sajnálom. Azt akarom, hogy örüljön, mint mindig; szeretném, ha ugrálna, a levegőbe lendítené az öklét, és rám villantaná azt a híres mosolyát. Aztán eszembe jut, hogy már ott van neki Angelica Marston, és valami megkeményedik a torkomban. A tudat, hogy kiábrándítja majd a válaszom, tompa elégedettséget okoz. – Azt hiszem, kihagyom. De azért köszi. Hana megvonja a vállát, ám az arcán látszik, hogy nehezen gyűri le csalódottságát. – Ha mégis meggondolnád magad… – Mosolyogni próbál, de éppen csak egy másodpercig bírja. – Tanglewind Lane. Deering Highlands. Tudod, hol találsz meg. Deering Highlands. Hát persze. A Highlands egy elhagyatott település a félsziget mellett, a szárazföldön. Egy évtizede a kormány szimpatizánsokat fedezett fel – sőt ha igazak a pletykák, még Veszetteket is –, akik ott éltek együtt, különféle nagy házakban, birtokokon. Hatalmas botrányt kavart az ügy, és a rajtaütéshez egyéves gerilla-hadműveletre volt szükség. Az eset végeztével negyvenkét embert végeztek ki, és további százat zártak a Kriptába. Azóta a Deering Highlands egy szellemváros: elkerülik, elfeledkeztek róla, és el is átkozták. – Nos hát… tudod, merre találsz meg – mutatok egy laza kézmozdulattal az utca felé. – Igen. Hana lenéz a lábára, majd egyikről a másikra ugrik. Nincs már mit mondanunk egymásnak, mégsem tudok egyszerűen megfordulni és elsétálni onnan. Az a rettentő érzés motoszkál bennem, hogy most találkoztunk utoljára Hana kezelése előtt. Hirtelen felbuzog bennem a félelem, és azt kívánom, bárcsak visszatekerhetném az egész beszélgetésünket, visszavonhatnám a sok gunyoros megjegyzésemet, elmondhatnám neki, hogy hiányzik, és ismét jó barátnők lehetnénk. Éppen amikor mindez kirobbanna belőlem, Hana röviden int egyet, és elbúcsúzik. – Jól van, akkor majd látjuk egymást! 154

A pillanat összeroskad önmagába, és elviszi az utolsó lehetőségemet is a visszafordításra. – Oké. Szia! Hana elindul visszafelé az utcán. Szívesen nézném a távozását. Késztetést érzek arra, hogy jól emlékezetembe véssem a járását, és valahogy beégessem a tudatomba az egész lényét, de ahogy figyelem ide-oda imbolyogni az ádáz napsütésben, az alakja összemosódik valaki máséval a fejemben: egy sötétből fel-felbukkanó árnyékkal, aki éppen lesétálni készül a sziklaszirtről, így a végén már fogalmam sincs, kit nézek. Egyszeriben elködösülnek a világ szélei, és éles fájdalom nyilall a torkomba, ezért megfordulok, és sietve hazamegyek. – Lena! – kiáltja utánam Hana, mielőtt odaérnék a kapuhoz. Megpördülök, és a szívem majdnem kiugrik a helyéből, mert azt remélem, hogy ő fogja kimondani: Hiányzol! Menjünk vissza az időben! Tizenöt méter távolságból is látom rajta a tétovázást. Aztán megint int egyet a kezével, és így folytatja: – Mindegy, hagyjuk! Ezúttal, amikor megfordul, cseppet sem imbolyog a teste. Egyenesen és gyorsan lépdel, majd befordul egy sarkon, és eltűnik. De mire is számítottam? Végül is ez a lényege az egésznek: nincs visszaút.

155

A kúra tökéletesítését megelőző években csupán kipróbálási célra állt rendelkezésre a terápia. Hatalmas kockázatokat társítottak hozzá. Akkoriban százból egy páciens végzetesen elveszítette az agyi funkcióit a procedúra után. Ennek ellenére az emberek rekordszámban rohamozták meg a kórházakat, és követelték, hogy gyógyítsák ki őket. Napokig táboroztak sátrakkal a laboratórium környékén, abban a reményben, hogy akad számukra egy rés, amikor időpontot kaphatnak. Ezeket az éveket a Csoda Korának is nevezik, mert rengeteg életet tudtak megjavítani és kiteljesíteni, és sok lelket hoztak ki a betegség bugyraiból. Ha pedig valaki meghalt a műtőasztalon, nem véletlenül maradt ott, és senki sem siratta… – Részlet Az Egyesült Államok rövid története című könyv „A Csoda Kora: a kúra tudományának első időszaka” című fejezetéből, szerző: E. D. Thompson, 87. oldal

Amikor beérek a házba, még a szokásosnál is melegebb van. Fullasztó, szinte tapintható a hőség. Carol valószínűleg főz. Sült hús és fűszerek illata terjeng a házban, és ebbe keverednek a nyár hagyományos szagai, például az izzadság és a penész szaga. Az embernek hányingere támad tőle. Az utóbbi hetekben minden alkalommal odakint, a tornácon ettünk: híg szószos makarónisalátát, hideg magvakat és a bácsikám csemegeüzletéből származó szendvicseket. Carol kidugja a fejét a konyhából, amikor elmegyek az ajtó előtt. Vörös az arca, és rettentően izzad. Jókora, sötét izzadságfoltok éktelenkednek a hónalja alatt; haragos tengerészkék félholdak a halványkék blúzon. – Öltözz át, mert Rachel és David bármelyik percben itt lehetnek! – szól rám. 156

Teljesen elfelejtettem, hogy a nővérem és a férje átjönnek vacsorára. Általában csak négy-öt évente találkozom Rachel-lel. Fiatalabb koromban, főleg miután Rachel elköltözött a nénikémtől, számoltam a napokat a következő látogatásáig. Azt hiszem, akkoriban még nem értettem meg a procedúrát, illetve azt, hogy milyen hatással volt a nővéremre – és ezáltal a kettőnk kapcsolatára. Azt tudtam, hogy megmentették Thomastól meg a betegségtől, de mást nem. Abban a hitben éltem, hogy ettől eltekintve minden más a régi maradt. Reméltem, hogy ha meglátogat, minden olyan lesz, mint a régi időkben: elővesszük a zokninkat, és táncolunk a parkettán, vagy az ölébe vesz, és befonja a hajam, esetleg mesét mond – távoli vidékekről és boszorkányokról, akik állattá tudnak változni. Aztán amikor az első látogatásakor bejött az ajtón, megsimította a hajamat, és udvarias tapssal nyugtázta, hogy milyen szépen felmondom a szorzótáblát Carolnak. – Most már felnőtt – mondta Carol, amikor megkérdeztem, miért nem játszik velem többé Rachel. – Egyszer majd megérted. Ezek után már nem lestem olyan lelkesen a konyha falán lógó naptárra körmölt jegyzetet: R. eljön látogatni. A vacsoránál két nagy beszédtéma körül forog minden: az egyik Brian Scharff – Rachel férje, David, Brian unokatestvérének legjobb barátjával dolgozik együtt, és David a család szakértőjének tartja magát –, a másik a Régiónál College of Portland, ahol ősszel megkezdem a tanulmányaimat. Ez az első alkalom életemben, hogy a másik nem képviselőivel egy osztályba fogok járni, de Rachel azt mondja, nem kell aggódnom. – Észre sem fogod venni – biztat. – Nagyon lefoglal majd a munka és a tanulás. – Biztonsági intézkedések is vannak – teszi hozzá Carol néni. – Az összes tanulót megvizsgálják előtte. – Ami annyit jelent: kikezelték őket. Alex jut eszembe, és majdnem hangosan is kimondom: nem mindegyiket. A vacsora jóval a kijárási tilalom kezdete után ér véget. Mire Carollal leszedjük az asztalt, már majdnem tizenegy óra van, Rachel és a férje azonban még mindig nem indulnak haza. Ez is egy újabb

157

lelkesítő dolog számomra: harminchat nap múlva már nekem sem kell aggódnom a kijárási tilalom miatt. Vacsora után a bácsikám és David kimennek beszélgetni a tornácra. David két szivart hozott – olcsókat, de mégis szivarokat –, és a füst illata édesen, fűszeresen, kissé olajosan tölti be a házat. Kigomolyog az ablakon, összevegyül a két férfi beszédhangjával, és kék köddel lepi be a helyiségeket. Rachel és Carol néni az étkezőben marad, híg kávét isznak, ami olyan színű, mint a koszos mosogatóvíz. Az emeletről szökdécselő léptek hallatszanak. Jenny addig kergeti Grace-t, amíg meg nem unja, aztán keserű, elégedetlen arccal bemászik az ágyába, és hagyja, hogy a mindennapok fakósága és monotonsága álomba ringassa. Elmosogatok. Sokkal több az edény a szokásosnál, hiszen Carol mindenképpen akart levest is főzni (forró répalevest, amit mindnyájan izzadva nyomtunk le a torkunkon), majd főételként fokhagymás malacsültet tálalt, amelyhez a fonnyadt spárgát talán a szemetes legaljából halászta ki, és végül állott süteményt szolgált fel. Degeszre ettem magam, és a csuklómat és könyökömet nyaldosó meleg víz – hozzá a társalgás ismerős ritmusa, a dobogás az emeletről és a nehéz, kék füst – hirtelen nagyon elálmosít. Carolnak végre eszébe jut, hogy Rachel gyerekei felől is érdeklődjön, és Rachel úgy sorolja az eredményeiket, mintha egy nemrég memorizált listát mondana fel, amit nehezen vésett a fejébe – Sara már tud olvasni, Andrew pedig mindössze tizenhárom hónaposan kimondta az első szavait. „Ellenőrzés! Ellenőrzés! Ellenőrzést hajtunk végre! Kérjük, kövessék a parancsokat, és ne tanúsítsanak ellenállást…” A kintről berobbanó hangra összerándul az egész testem. Rachel és Carol félbeszakítják egy időre a beszélgetést, és az utcán támadt zűrzavart hallgatják. David és William bácsi hangját sem hallom. Még Jenny és Grace is abbahagyták a futkározást odafent. Szedett-vedett hangzavar szűrődik be az utcáról; több száz csizma dobogása, egyenletes döngés. Aztán felharsan az a szörnyű hang, amit a megafon erősít szinte kibírhatatlanná: „Ellenőrzés! Figyelem, ellenőrzést hajtunk végre! Készítsék elő az azonosító papírjaikat…” Razzia. Hirtelen Hana és a buli jut eszembe. Forogni kezd velem a szoba. Kinyújtom a karomat, és belekapaszkodom a konyhapultba.

158

– Kissé korán van egy újabb razziához – jegyzi meg Carol szelíden az étkezőben. – Alig pár hónapja volt az előző. – Február tizennyolcadikán – pontosít Rachel. – Emlékszem. Daviddel és a gyerekekkel ki kellett mennünk a házból. Valami probléma volt a BIA-val aznap este. Fél órán át álltunk a hóban, mire végre azonosítottak minket. Andrew-nak utána két hétig tüdőgyulladása volt. Úgy meséli a történetet, mintha csak valami apró kellemetlenségről számolna be a Laundromat mosodáknál, mondjuk, arról, hogy elcserélték egy zokniját. – Olyan sokáig tartott? – kérdezi Carol, majd vállat von, és belekortyol a kávéjába. A hangok, a lábak, az elektromos feszültség a levegőben – a moraj egyre közelebb jön. Az ellenőrző csapatok egyként mozognak, egyik háztól a másikig. Ha úgy gondolják, minden egyes házba bemennek, ha pedig olyan kedvük van, akkor kihagynak egyet-kettőt. A látszat mindenesetre az, hogy véletlenszerű a rajtaütés. A valóságban egyes házakat gyakrabban vizsgálnak át, mint másokat. Az ember azonban akkor is kiköthet késő éjjel a hóban, Rachelékhez hasonlóan, ha nincs rajta a fokozottan figyelendő személyek listáján. Meg kell várni, amíg a rendfenntartók vagy a rendőrök azonosítanak mindenkit. Azt is végig kell szenvedni, ha a rosszabbik dolog történik, vagyis berontanak a házba, leszakítják a tapétát, és gyanús tevékenység jelei után kutatnak. Az ellenőrzés éjszakáján mindig semmissé válnak a privát tulajdonhoz fűződő jogok. Az ilyen estéken gyakorlatilag mindenféle jog semmissé válik. Sok rémtörténet kering: terhes nőket vetkőztettek le és motoztak meg mások szeme láttára, két-három évre börtönbe vetettek valakit azért, mert ferdén nézett egy rendőrre, vagy megpróbálta megakadályozni, hogy valamelyik szobájába bemenjenek. „Ellenőrzést hajtunk végre! Ha azt kérjük, hogy jöjjenek ki a házból, készítsék elő az összes azonosító papírjaikat, a félévesnél idősebb gyermekek papírjait is… Minden ellenállót előállítunk és kikérdezünk… Aki hátráltatja a munkánkat, obstrukció vádja alá kerül…” Az utca végén járnak. Aztán már csak pár háztömbnyire… aztán már csak kettőre… Nem, már a szomszédban vannak. Richardsonék kutyáját hallom vadul csaholni. Később Mrs. Richardson bocsánatot kér. Megint 159

ugatás, majd valaki (egy rendfenntartó?) motyog valamit, pár puffanás hallatszik, halk nyüszítés, valaki azt mondja: „Nem kell megölnöd a szegény párát”, valaki más pedig: „Miért ne? Biztos tele van bolhával.” Ezután egy darabig csend van. A kézi adóvevők sercegve ki-be kapcsolgatnak, valaki azonosító számokat sorol egy telefonba, papírzörgés. Végül: „Nos, rendben van. Maguk tiszták.” Ismét felhangzik a csizmadobogás. Akármilyen közömbösnek látszanak, Carol és Rachel is megfeszül, amikor a menet a házunkhoz ér. A nénikém szorosan markolja a kávéscsészét, egészen kifehérednek az ujjcsontjai. A szívem összevissza ver, néha ki is hagy, mintha egy tücsök szökdécselne a mellkasomban. A csizmák azonban eldübörögnek mellettünk. Rachel jól hallhatóan felsóhajt, amikor meghalljuk a rendfenntartók kopogását egy távolabbi ház felől. „Nyissák ki! Ellenőrzés!” Carol csészéje megremeg a csészealjon, mire én is összerezzenek. – Micsoda ostobaság, nem igaz? – kérdezi a nénikém erőltetett mosollyal. – Az ember akkor is ideges lesz, ha nem követett el semmi rosszat. Tompa fájdalom hasít a kezembe, és ráébredek, hogy még mindig úgy szorongatom a pultot, mintha az életem függne tőle. Nem tudok ellazulni, nem vagyok képes megnyugodni, holott a csizmadobogás már messze jár, a megafon hangja pedig egyre torzabb a távolban, és végül teljesen érthetetlenné válik. Egyre csak a razziázó csapatok lebegnek a szemem előtt – amelyekből ötven is járhatja az utcákat egyetlen éjszaka alatt –, ahogy Portlandben és környékén keringenek, és úgy veszik körbe a települést, mint ahogy a víz zúdul bele az örvénybe. Magukkal rántanak mindenkit, akit helytelen viselkedéssel vagy engedetlenséggel vádolnak, még olyanokat is, akik nincsenek otthon. Hana valahol odakint táncol, pörög, háta mögött libben a szőke haja, mosolyog, és szorosan körbeveszik a fiúk, miközben a tiltott zene lüktet kifelé a hangszórókból. Hihetetlenül erős hányingerrel küzdöm. Bele sem akarok gondolni, mi fog történni vele – mindnyájukkal –, ha rajtuk ütnek. Csak abban tudok reménykedni, hogy nem ért még oda a buliba. Talán elhúzódott a készülődés – ami elképzelhető, mert Hana mindig, mindenhonnan elkésik –, és még otthon volt, amikor a razzia 160

elkezdődött. Még ő sem merészkedne ki egy ellenőrzés éjjelén. Az merő öngyilkosság lenne. De Angelica Marston és a többiek… Azok az emberek odakint… akik csak zenét akartak hallgatni… Eszembe jut, amit Alex mondott a Roaring Brook Farmson: A zene miatt jöttem, mint mindenki más. Kisöpröm a képet a fejemből, és azzal nyugtatom magam, hogy nem az én problémám. Még örülhetek is, ha ellenőrzik a bulit, és mindenkit letartóztatnak. Veszélyes dolgot művelnek, sőt nemcsak rájuk nézve veszélyes dolgot, hanem mindenkire nézve: így harapózik el a betegség. A lelkem mélyén azonban valami csökönyös rész, ami a szürke szót súgta az első kiértékelésemkor, egyre csak piszkál és noszogat. Na és? – kérdezi. Csak zenét akartak hallgatni. Valódi zenét, nem olyan tinglitangli számokat, mint amiket a Portland Concert Series sorozatában hallani; csupa unalmas ritmust és kötelességtudó, fürge hangjegyet. Semmi szörnyűséget nem követnek el. Aztán felrémlik bennem még valami, amit Alex mondott: Senki nem árt senkinek. Különben is, fennáll a lehetősége annak, hogy Hana időben érkezett, és miközben odakint szórakozik, magasról fittyet hány mindenre. A rendfenntartók és a rendőrök gyűrűje pedig egyre inkább összeszorul körülötte. Behunyom a szemem, hátha ezzel távol tarthatom a rettenetes gondolatot, mert szinte már látom magam előtt, ahogy tucatnyi villogó penge sújt le Hanára. Ha nem dugják börtönbe, egyenesen a laborba szállítják, és még virradat előtt megkapja a kezelést, függetlenül a veszélyektől és kockázatoktól. A kavargó aggodalmaim és az iszonytató szédülésem ellenére sikerül elmosogatnom az összes edényt. Közben döntésre jutok. El kell mennem. Figyelmeztetnem kell Hanát. Mindnyájukat figyelmeztetnem kell. Mire Rachel és David hazaindulnak, már mindenki lefeküdt. Minden újabb másodperc gyötrelmet jelent számomra. Csak remélni tudom, hogy a házak és emberek részletes átvizsgálása ezúttal tovább fog tartani a szokásosnál a félszigeten, és a razziázók jóval később érnek el Deering Highlands-be. Lehet, hogy arra nem is fognak menni. Tekintve, hogy az ottani házak többsége üres, fennáll ez az eshetőség. Mégis 161

kételkedem benne, hiszen Deering Highlands a portiandi ellenállás melegágya volt. Kisurranok az ágyból, és nem is húzom az időt azzal, hogy átöltözzek. Rajtam marad a fekete pizsamanadrág és póló. Egy lapos sarkú fekete cipőbe bújok, és bár odakint még mindig rekkenő hőség van, egy fekete sísapkát is kiveszek a szekrényből. Nem lehetek elég óvatos ma éjjel. Amikor kinyitnám a hálószoba ajtaját, valami halk hang üti meg a fülemet a hátam mögül. Mintha egy macska nyávogna. Megpördülök. Grace az ágyán ül, és engem néz. Egy darabig egymást figyeljük. Ha valami neszt csap, kikel az ágyból, vagy bármi mást tesz, egész biztosan felébreszti Jennyt, és akkor nekem végem… Töröm a fejem, hogy mivel nyugtathatnám meg Grace-t; valami füllentést szeretnék kitalálni, amikor csodák csodájára visszafekszik az ágyba, és becsukja a szemét. Habár nagyon sötét van, meg mernék esküdni rá, hogy egy halvány mosolyt láttam a szája sarkában. Gyors megkönnyebbülés suhan át rajtam. Lehet, hogy mégis van valami jó Grace némaságában? Bízhatom benne, hogy nem fog beárulni. További gond nélkül kijutok az utcára, és még arra is figyelek, hogy alulról a harmadik lépcsőfokot elkerüljem. Legutoljára olyan hangosan nyikorgott, hogy magam sem értettem, miért nem ébresztette fel Carolt. A nagy felfordulás és menetelés után kísértetiesen csöndes és mozdulatlan az utca. Minden ablak sötéten borong: lehúzták a redőnyöket, mintha a házak el akarnának fordulni az utcától, vagy a vállukat felhúzva védekeznének a kíváncsiskodóktól. Egy vörös papírfecnit söpör el mellettem a szél; úgy néz ki, mint a westernfilmekben látható ördögszekerek. Egy rendfenntartó jegyzete lehet, mert csupa kiejthetetlen, nyakatekert kifejezéssel írták tele, és a razzia éjjelére felfüggesztett jogokról szól. Ettől eltekintve ez az este is lehetne olyan, mint bármelyik másik néma, halott, szokványos este. Az egyetlen különbség az, hogy a szélben halványan lehet hallani a távolodó léptek moraját, és valami magas vinnyogást, mintha valaki sírna. Mindez olyan halkan hallatszik, hogy szinte össze lehet téveszteni az óceán és a szél neszezésével. Majdnem. A rendfenntartók továbbhaladtak. 162

Sietve elindulok a Deering Highlands irányába. Nem merek biciklire ülni. Félek, hogy a kerekeken lévő fényvisszaverő sáv túlzottan felkelti a figyelmet. Nem is gondolkodom, és fel sem merülnek bennem a tetteim esetleges következményei. Azt sem tudom, hogy lettem hirtelen ennyire elszánt. Korábban soha nem tudtam volna elképzelni magamról, hogy egy razzia éjjelén kiszököm a házból. Azt hiszem, Hana tévedett velem kapcsolatban. Nem mindig félek. Éppen egy fekete szemeteszsák mellett sétálok el a járdán, amikor halk nyüszítést hallok. Megállok, megfordulok, és hirtelen az egész testem riadtan megfeszül. Semmi. A hang megismétlődik: hátborzongató, zümmögő hang, amitől feláll a karomon a szőr. Aztán a lábam mellett lévő szemeteszsák megremeg. Nem. Nem szemeteszsák. Ez Riley, Richardsonék kutyája. Remegve közelebb lépek hozzá. Egy pillantás elég, és már tudom, hogy haldoklik. Teljesen belepi valami ragacsos, fényes, fekete anyag – ahogy közelebb érek, rájövök, hogy vér. Ezért tévesztettem össze a bundáját a sötétben egy fényes, fekete műanyag zacskóval. Az egyik szeme a járdához préselődik, a másik nyitva van. Betörték a fejét egy bottal. A vér feketén ömlik kifelé az orrából. Fülembe cseng az egyik rendfenntartó hangja: Biztos tele van bolhával. Aztán valami gyors, irtóztató puffanás. Riley olyan gyászosan és vádlón néz rám, hogy egy pillanatra úgy érzem, mintha egy ember feküdne előttem, és valamit mondani akarna. Talán azt, hogy Te tetted ezt velem. Hányinger fog el, ugyanakkor szeretnék letérdelni, és az ölembe fogni az állatot, vagy legalább levenni a ruhámat, és felitatni vele a vérét. A borzalom azonban teljesen megbénít. Képtelen vagyok megmozdulni. Miközben ott állok elhűlve, a kutya hosszasan rángatózni kezd, az orrától a farka végéig. Aztán mozdulatlanná dermed. Abban a pillanatban felolvadnak a tagjaim. Hátralépek néhányat, és érzem, ahogy a hányadék feltolul a torkomban. Egészen megpördülök a szédüléstől, és olyan állapotba kerülök, mint régen Hanával, amikor berúgtunk, és képtelenek voltunk kontrollálni a testünket. Harag és undor hullámzik végig a tagjaimon, és sikítani tudnék. Az egyik kuka mögött egy összelapított kartondobozt találok, amit ráhúzok Riley testére. Teljesen betakarja. Próbálok nem gondolni arra, mit hagynak belőle a férgek és rovarok reggelre. Meglepődöm azon, 163

hogy könnyek szöknek a szemembe. Az alkarommal törlöm le őket. Ahogy azonban továbbindulok Deering felé, egyre csak az jár a fejemben, hogy Sajnálom! Sajnálom! Sajnálom! Olyan, mint egy mantra vagy egy imádság. Van valami jó is az ellenőrzésekben: hangosak. Csak annyit kell tennem, hogy megállok az árnyékban, és fülelek, hogy érkeznek-e valahonnan léptek hangjai, elektromos zizegés, hallok-e megafont. Gyakran váltok irányt, és inkább mellékutcákon megyek, olyanokon, amikről tudom, hogy a razzia már végigjárta. Mindenütt a rajtaütések nyomai látszódnak: felfordított kukák és konténerek, átvizsgált és az úttestre szórt hulladék, régi receptek, blokkok, levelek, rothadó zöldségek és egyéb maradék, amiről – a szaga miatt – nem is akarom tudni, hogy micsoda. A vörös cetlik porként lepnek be mindent. Rá is tapadnak a lábamra, és időnként annyira csúszós lesz az út, hogy kötéltáncos módjára szét kell tárnom a karomat, nehogy elveszítsem az egyensúlyom. Olyan házak mellett is elhaladok, amikre hatalmas X betűt mázoltak, és a fekete festék mély sebként hasít végig a falakon és ablakokon. Elszorul a szívem. A megjelölt házakban élő embereket bajkeverőknek vagy ellenállóknak minősítették. Az utcákon tekergő, forró szél ordítozás, sírás és kutyaugatás hangjait hordozza. Igyekszem megfeledkezni Riley-ról. Próbálok az árnyékban maradni; ki-be surranok a sikátorokba, és egyik konténertől a másikig haladok. Izzadság ömlik a nyakamba meg a hónaljamba, és nem csak a hőség miatt. Minden idegennek, groteszknek és torznak látszik, egyikmásik utca összetört ablaküvegektől szikrázik, és égett szag terjeng a levegőben. Egyik alkalommal, amikor befordulok a Forest Avenue sarkán, a másik irányból a rendfenntartók is megjelennek. Visszafordulok, és nekipréselem magam a vaskereskedés oldalának. Visszafelé araszolok, arra, amerre jöttem. Kicsi az esély, hogy a rendfenntartók megláttak – egy háztömbnyire voltam tőlük, és koromsötét van –, a szívverésem mégsem képes lecsillapodni. Olyan, mintha valami óriás, élő videojátékot játszanék, vagy egy rettentő bonyolult matematikai egyenletet próbálnék megoldani. Egy lány negyven ellenőrző csapatot próbál elkerülni, amelyek egyenként húsz-ötven főből állnak, egy tizenegy kilométeres suganí körben. Ha 4,3 kilométert kell megtennie a 164

kör közepén keresztül, mekkora a valószínűsége, hogy reggel börtönben köt ki? Nyugodtan kerekítsétek a ?-t 3,14-re! A nagy razzia előtt Deering Highlands Portland egyik kiemelkedően szép része volt. Nagy, új házak épültek ott – legalábbis Maine állam viszonylatában ez azt jelenti, hogy az utóbbi száz évben építették őket – , takaros kapukkal és sövényekkel, olyan romantikus utcanevekkel, mint a Lilac Way vagy a Timber Road. Néhány család még mindig ragaszkodik a házához: koldusszegények, akik nem engedhetik meg maguknak a költözést, vagy nem kaptak engedélyt új ház szerzéséhez. Többnyire azonban elhagyatott a környék. Senki sem akart ott maradni; senki sem akarja, hogy összefüggésbe hozzák az ellenállással. A legfurcsább az egészben az, hogy egykettőre elnéptelenedett a vidék. Még mindig lehet rozsdásodó játékokat találni a fűben, kocsikat a garázsok előtti kis úton, bár többségüket szétszedték: lefejtették róluk a fémet és a műanyagot, ahogy a holttesteket letakarítják a hatalmas dögevő madarak. Az egész terület egy szánalmasan elhagyatott állat benyomását kelti; a házak lassan beletöppednek a túlburjánzott fűbe. Általában már attól kiráz a hideg, ha kicsit is közel kerülök a Highlandshez. Sokak szerint balszerencsét hoz, ahogy a temető is, ha nem tartja vissza benne az ember a lélegzetét. Azonban ma este, amikor végre odaérek, úgy érzem, táncolni tudnék a járdán. Minden sötét, csöndes és zavartalan, egyetlen vörös cetlit sem látok, sehonnan sem szűrődik ki suttogás a bokrokból, egyetlen talp sem csattan az aszfalton. Az ellenőrök még nem jártak itt. Lehet, hogy nem is fognak erre jönni. Szinte futva megyek végig az utcákon; most már nem ügyelek arra, hogy észrevétlenül, nesztelenül osonjak egyik árnyéktól a másikig. Deering Highlands meglehetősen nagy terület, furcsán egyformának tűnő, kanyargós utcák labirintusa, tele zátonyra futott hajókra emlékeztető, sötét házakkal. A pázsit mindenütt elvadult az elmúlt években, és a fák, amelyek göcsörtös ágaikat nyújtják az ég felé, cikkcakkos árnyékokat vetnek a holdfényben fürdő járdára. A Lilac Wayen el is tévedek – valamiképpen sikerül egy teljes kört leírnom, és kétszer kerülök ugyanabba az útkereszteződésbe –, amikor azonban befordulok a Tanglewild Lane-re, gyenge fényforrást pillantok meg a távolban, bozontos fák mögött. Tudom, hogy megtaláltam, amit kerestem.

165

Egy régi postaláda ágaskodik ferdén a földbe szúrva a bekötőút mellett. A fekete X még mindig látható halványan a ház egyik oldalán. Tanglewild Lane 42. Rögvest megértem, miért ezt az épületet választották a bulihoz. Elég messze van az úttól, és minden oldalról olyan sűrű liget veszi körül, hogy óhatatlanul is a határ túloldalán burjánzó, vad, suttogó erdőségek jutnak eszembe. Hátborzongató élmény megközelíteni a házat. Egyfolytában az imbolygó, homályos fényforráson tartom a szemem, amely egyre ragyogóbbá és nagyobbá válik, ahogy odaérek, és végül két megvilágított ablakként rajzolódik ki. Valamilyen anyagot akasztottak fel függönyként, talán azért, hogy elvonják a figyelmet a bent tartózkodókról. Ha ez volt a cél, melléfogtak. Jól látom az emberek körvonalait, ahogy ide-oda mozognak a házban. Nagyon halkan szól a zene. Már majdnem a tornácon vagyok, amikor egyáltalán megüti a fülemet – halk, fojtott vibrálás és dübörgés, mintha a padló alól érkezne. Biztosan a pincében zenélnek. Eddig rohantam, ám ahogy a kilincset éri a kezem, megtorpanok. Izzad a tenyerem. Nem is gondoltam bele, hogy fogom kijuttatni az embereket a házból. Ha elkezdem ordítani, hogy „Razzia!”, pánik fog kitörni. Mindenki egyszerre akar majd az utcára futni, és akkor már semmi esélyünk nem marad arra, hogy észrevétlenül hazajussunk. Valaki biztosan meghallja majd az ordítozást a rendfenntartók közül, és akkor végünk van. Gondolatban helyesbítek. Nekik lesz végük. Én nem vagyok olyan, mint azok odabent, a házban. Én nem tartozom közéjük. Aztán eszembe jut Riley rángatózása és kimúlása. Közéjük sem tartozom, akik ezt tették vele, és akik végignézték. Még Richardsonék sem mozdították a kisujjukat, hogy megmentsék a saját kutyájukat. Be sem takarták a haldokló állatot. Én soha nem lennék képes erre. Soha, soha, soha. Akkor sem, ha ezerszer esnék át a procedúrán. A kutya még élt. Dobogott a szíve, folyt a vére, lélegzett, és úgy hagyták odakint, mint a szemetet. Ők. Én. Mi. Ők. A szavak gellert kapnak a fejemben. Beletörlöm a tenyerem a nadrágom hátuljába, aztán benyitok az ajtón. Hana azt mondta, ez egy kisebb buli lesz, de számomra úgy tűnik, mintha még többen zsúfolódtak volna össze. Talán azért, mert a kisméretű szobák megteltek emberekkel. Fojtogató cigarettafüst 166

gomolyog mindenütt, és olyan fényessé változtatja a levegőt, mintha az emberek vízben úszkálnának. Gyilkos hőség fogad odabent: legalább tíz fokkal melegebb van, mint kint. Mindenki lassan mozog, feltűri a pólója ujját a vállához, felhajtja a farmerét a térdéig, és akárhol feltűnik egy bőrfelület, vastag izzadságrétegtől fénylik. Egy darabig nem tudok mást csinálni, csak állni egy helyben, és nézni. Bárcsak lenne egy fényképezőgépem! – suhan át az agyamon. Ha eltekintek attól, hogy az emberek egymás kezét fogják, testek nyomódnak egymásnak, és ezernyi szörnyű és hibás dolog történik, akkor el kell ismernem, hogy van az egészben valami szép. Aztán rájövök, hogy pocsékolom az időt. Egy lány áll közvetlenül előttem, és a hátát mutatja felém. Előrenyúlok, és ráteszem a kezem a karjára. Olyan forró a bőre, hogy szinte éget. Hátrafordul, és vörös arccal rám néz. A nyakát is nyújtogatja, hogy jobban hallja, amit mondok. – Éjjeli ellenőrzés van – mondom, és magam is meglepődöm, milyen egyenletes hangon beszélek. Halkan, de határozottan szűrődik fel a zene a pincéből. Nem olyan tébolyult muzsika, mint a legutóbbi bulin, ám ugyanolyan furcsa és elképesztő. Meleg, csöpögő dolgokat juttat eszembe: mézet, napsütést, szélben kavargó, vörös leveleket. A beszélgetések, nyikorgó léptek és padlólapok rétegeitől azonban nehezen lehet hallani. – Mi? – kérdezi a lány, és kisöpri a haját a füléből. Már nyitom a számat, hogy megismételjem, ám a sajátom helyett idegen hang csendül fel: egy irdatlan, gépies hang odakintről, amely egyszerre remegteti meg a ház falait minden oldalról, amely úgy hatol át a forróságon és a zenén, mint a hideg penge a bőrön. Ugyanabban a pillanatban forogni kezd velem a szoba, és vörös-fehér fénykörök kavarognak a rémült, döbbent arcokon. „Figyelem! Ez egy ellenőrzés! Ne próbáljanak meg elfutni! Ne próbáljanak ellenállni! Ellenőrzést hajtunk végre.” Pár másodperccel később betörik az ajtót, és vakító erejű reflektorfény tör be. Mindent fehérré és mozdulatlanná változtat, mintha csak poros szobrok állnának a házban. Aztán elengedik a kutyákat.

167

Az emberi lények természetes állapotukban kiszámíthatatlanok, tévelygők és boldogtalanok. Csak akkor válhatnak felelős, megbízható és elégedett személyekké, ha kontrolláljuk az állatias ösztöneiket. – Shhh Könyve, 31. o.

Egyszer láttam egy híradást egy barnamedvéről, akit az idomárja véletlenül leszúrt a portiandi cirkuszban. Nagyon kicsi voltam, de tisztán emlékszem a medve hatalmas, sötét alakjára, amint körbe-körbe csapkodott tébolyultan, nyakán egy komikus vörös papírcsákóval. Mindenbe belevájta a karmát, amit csak elért: papírzászlókba, összecsukható székekbe, lufikba. Az idomárját is elkapta, és szét is marcangolta a képét; jóformán hamburgerhús lett belőle. A legrosszabb dolog ezzel kapcsolatban – amit soha nem felejtek el – a medve pánikszerű üvöltése volt: borzalmas, folyamatos, dühödt hörgés, amely mégis valahogy emberinek hangzott. Ez jut eszembe, amikor az ellenőrzők berontanak a házba, széttiporják az összetört ajtót, és még az ablakokon keresztül is furakodnak befelé. Erre gondolok, amikor a zene hirtelen megszakad, és a levegő megtelik ugatással, sikoltozással, üvegszilánkok csörömpölésével. Forró kezek löknek meg elölről és oldalról, egy könyök csapódik az államba, egy másik pedig a bordáim közé. Felrémlik előttem a medve.

168

Valahogy sikerül előreevickélnem a kétségbeesett tömegben, amely a ház hátsó felébe áramlik kapálózva. A hátam mögül kutyák állkapcsának csattogását hallom, és a rendfenntartókat, ahogy bunkósbotokat suhogtatnak. Az emberek ordítoznak és sikoltoznak – olyan sokan, hogy teljesen egybemosódik a hangjuk. Egy lány elbotlik mögöttem, majd rám esik, és meg is ragad, miközben egy rendfenntartó gumibotja fejbe vágja. Irtóztató reccsenés hallatszik a koponyája felől. Érzem, ahogy az ujjai egy pillanatra megmarkolják a pamutpólómat, majd lerázom magamról a kezet, hogy továbbfuthassak, nyomakodhassak, -préselhessem magam. Nincs időm sajnálni szegényt, és megijedni sem. Csak az jár a fejemben, hogy elszökjek onnan, tolakodjak, menjek. Semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy menekülni, menekülni, menekülni! Az a legfurcsább az egészben, hogy a nagy zaj és zűrzavar közepette hirtelen az összes érzékem kiélesedik, és tisztán látok mindent. Lelassul a mozgás, mintha távolról néznék egy filmet: látom, ahogy az egyik őr kutyája nekiugrik a tőlem balra álló fiúnak; látom, ahogy összerogy a térde, és közben alig hallható, éppen csak egy lélegzetnyi vagy sóhajtásnyi hanggal előrebukik. Félhold alakban fröccsen ki a vér a nyakából, ahol a kutya megharapta. Egy villogó szőke hajú lány csuklik össze az őrök botjától, és ahogy a hajkoronája félkörívben lehanyatlik a földre, megszűnik a szívdobogásom, és azt hiszem, meghaltam, vége mindennek. Aztán felém fordul az arca, felkiált, és miközben a rendfenntartók lefújják könnygázzal, meggyőződöm róla, hogy nem Hana az. Hullámokban borít el a megkönnyebbülés. További jelenetek következnek. Egy film… csak egy film. Ez nem történik meg, soha nem történhetne meg igazából. Egy lányt és egy fiút látok, akik egy félreeső szoba felé igyekeznek, talán azt hiszik, ott vészkijáratot lelnek. Túl keskeny az ajtó, nem férnek be egyszerre ketten. A fiú kék pólót visel, rajta a felirattal: PORTLANDI TENGERÉSZETI KONZERVATÓRIUM, a lánynak pedig hosszú, lángvörös haja van. Öt perccel ezelőtt még nevetgélve beszélgettek, és olyan közel álltak egymáshoz, hogy ha valaki meglöki az egyiküket, össze is csókolóznak. Most ölre mennek egymással a kijáratért, de a lány sokkal kisebb termetű. Úgy vájja bele a fogát a fiú karjába, mint egy kutya, mint egy vadállat; a fiú üvölt, dühöng, megragadja a lány vállát, és nekicsapja a falnak, hogy elférjen tőle. A lány elveszíti az egyensúlyát, majd 169

elcsúszik. Miközben felállni próbál, az egyik rendfenntartó, egy hatalmas ember, a legvörösebb arccal, amit valaha láttam, lenyúl hozzá, megfogja a lófarkát, és lábra rángatja. A Tengeri Konzervatóriumos sem menekülhet. Két razziázó ered a nyomába, és miközben elfutok mellettük, hallom a botjaik puffanását és a két fiatal együttes sikolyát. Állatok – gondolom magamban. – Állatok vagyunk. Lökdösődnek és huzakodnak körülöttem, fiúk és lányok pajzsként használják egymást az egyre jobban előrenyomuló és gátlástalanul támadó rendfenntartókkal szemben. A kutyák szinte a nyakunkban lihegnek. A gumibotok olyan közel suhannak el a fejemhez, hogy a tarkómon érzem a légörvényeket, amiket a fa kelt, közvetlenül a koponyám mellett. Hasító fájdalom vág bele az agyamba, a vörös színre gondolok. A tömeg mind jobban felhígul körülöttem, ahogy a rendőrök közelednek. Az emberek egyenként felsikoltanak, majd – reccs! – összeesnek, és három, négy vagy öt kutya ugrik rájuk. Sikoly, sikoly mindenfelé. Mindenki sikolt. Valahogy eddig sikerült kibújnom a markukból, mert még mindig rakétasebességgel futok a keskeny, nyikorgós padlójú folyosókon. A szobák homályosan suhannak tova, összemosódnak a bulizok és a razziázók, egyre több reflektor, egyre több összetört ablak, egyre több motorhang… Körbevették a házat. Aztán egyszer csak fölém magasodik a hátsó kijárat – azon túl pedig sötét fák, hűs, suttogó erdők a hátsó udvarban. Ha sikerül kijutnom… ha elegendő ideig tudok bujkálni a fények elől… Egy kutya kezd ugatni a hátam mögött, azon túl pedig rendfenntartók csizmái dübörögnek, egyre közelebbről és közelebbről. Egy éles hang kiált fel: – Állj! – Ekkor rádöbbenek, hogy egyedül vagyok a folyosón. Még tizenöt lépés… már csak tíz. Ha beleveszhetnék a sötétségbe… Másfél méterre vagyok az ajtótól, amikor váratlanul irtóztató fájdalom hasít a lábamba. Egy kutya belevájta a fogát a vádlimba. Megfordulok, és megpillantom a rendőrt: az otromba, vörös képű férfit, szikrázó szemmel, mosolyogva – Úristen! Mosolyog! Élvezi, amit csinál! –, ütésre emelt bottal. Behunyom a szemem, és egy óceán méretű, véghetetlen nagy fájdalomra gondolok, vérvörös tengerre. Az anyám jut eszembe. Aztán félrelöknek, reccsenés és nyüszítés hallatszik, majd a rendfenntartó hangja: „A rohadt életbe!” Ellobban a tűz a lábamban, 170

legördül rólam a kutya testének súlya, ellenben egy kar fonódik a derekamra, és egy száj tapad a fülemhez. Olyan ismerős a suttogó hang, hogy úgy érzem, mindvégig erre vártam, ebben reménykedtem, ezt hallottam álmaimban is. „Erre!” – mondja. Alex az egyik kezét a derekamon tartja, és félig ő visz, félig magamtól megyek. Most már egy másik folyosón vagyunk, ami kisebb, és teljesen üres. Valahányszor a jobb lábamra lépek, fellobban a fájdalom, és egészen a fejemig perzsel utat magának. Az őr még mindig mögöttünk van, és rettentő mérges – Alex valószínűleg az utolsó lehetséges pillanatban rántott magával, így a razziázó a kutyáját ütötte agyon helyettem. Tudom, hogy hátráltatom Alexet, ám ő nem enged el, egyetlen másodpercre sem. – Ide be! – mondja, és már be is bújtunk egy szobába. A háznak egy eldugott szegletében lehetünk, amit nem használtak a bulin. Koromsötét van odabent, Alex mégsem lassít, egyre csak töri magának az utat a feketeségben. Hagyom, hogy az ujjbegyei húzónyomó mozdulatai irányítsanak – balra, jobbra, balra, jobbra. Penész szagát érzem a helyiségben, és valami másét is, talán friss festékét, azonkívül valami füstös szagot, mintha főznének. Csakhogy az lehetetlen. Ezek a házak évek óta üresen állnak. A rendfenntartó mögöttünk küszködik a sötétben. Nekimegy valakinek, átkozódik. A következő másodpercben lezuhan valami a földre, üveg csörömpöl, újabb káromkodás hallatszik. Az őr hangjából ítélve egyre távolodik tőlünk; kezd lemaradni. – Fel! – suttogja Alex, olyan halkan és olyan közelről, hogy inkább képzelni vélem. Ezután felemel, és érzékelem, hogy kicsúszom egy ablakon keresztül. A párkány durva fafelülete dörzsöli a hátamat. A sértetlen lábamra érkezem a puha, nyirkos fűtakarón. A következő pillanatban Alex is követ nesztelenül. Testet ölt mögöttem a sötétben. Bár forró a levegő, valahonnan szellő kerekedett, és ahogy a bőrömet simogatja, sírni tudnék a hálától és megkönnyebbüléstől. Még most sem vagyunk biztonságban – messze vagyunk attól. A sötétség rugalmas, tekergő; szinte elevenné válik a fénypászmáktól. Jobbra és balra is reflektorok hasítják át a feketeséget, és a fénykörökben kísértetszerű, menekülő alakokat látok, akik egy 171

pillanatra megdermedtek a fehérségben. A sikolyok továbbra is egymást érik, néhány csak pár méterről érkezik, mások olyan messziről, hogy könnyen összetéveszthetnénk őket valami mással – például a fákon pihenő baglyok huhogásával. Alex megragadja a kezemet, és ismét futunk. A jobb lábam minden lépése lángnyelv, pengehasítás. Beleharapok az ínyembe, hogy ne kiabáljak hangosan a kíntól. Vér ízét érzem a számban. Káosz. Pokoli jelenetek: az út felől reflektorfény, ide-oda ájuló árnyékok, csontrepedés, szétzilálódó hangok, csendbe vesző üvöltés. – Ide! Habozás nélkül teljesítem Alex parancsát. A sötétségből csodálatos módon egy kis kunyhó körvonalai rajzolódnak ki. Düledezett viskó, már annyira benőtte a moha és a vadszőlő, hogy pár méternyi távolságból is mindössze bokrok és fák sűrűjének nézett ki. Össze kell görnyednem, hogy be tudjak menni, és amikor belépek, állati vizelet és nedves kutyaszőr szaga csap meg, olyan erősen, hogy majdnem elokádom magam. Alex bejön utánam, és becsukja az ajtót. Valami zizegés üti meg a fülemet: Alex letérdel, és egy pokrócot gyömöszöl az ajtó és a talaj közé. Valószínűleg a pokrócnak van olyan borzalmas szaga. Bűzlik. – Úristen! – suttogom befogott szájjal és orral, amikor először meg tudok szólalni. – Így nem érzik meg a kutyák a szagunkat – suttogja vissza tárgyilagosan. Soha nem találkoztam még ilyen nyugodt emberrel. Átsuhan az agyamon a gondolat, hogy talán igaz volt, amit gyerekkoromban hallottam – a Veszettek valóban szörnyetegek, mutánsok. Aztán elszégyellem magam. Megmentette az életemet. Megmentette az életemet a razzia kellős közepén. Azoktól mentett meg, akiknek meg kéne védeniük minket, akiknek a biztonságunkat kellene garantálniuk. Azoktól, akiknek pont olyan alakoktól kellene minket megóvni, mint Alex. Többé semminek nincs értelme. Forog a fejem, szédülök. Elbotlom, és nekiesem a hátam mögött álló falnak. Alex felém nyúl, és elkap. – Ülj le! – szól rám, ugyanazon a parancsoló hangon, ahogy mindvégig beszélt.

172

Megnyugtató halk, határozott utasításait hallani, és rábízni magam. Lekuporodom a földre. Nyirkos, durva a padló a kunyhóban. A holdfény közben áttörhetett a felhők között, mert a fal és a tető rései ezüstös fényt engednek be. Mindössze néhány polcot látok Alex feje mögött, és – talán festékkel teli – fémdobozokat felhalmozva a sarokban. Most, hogy mindketten ott ülünk Alexszel, mozdulni is alig marad helyünk, hiszen az egész építmény pár méter széles. – Megnézem a lábad, jó? – Még mindig suttog. Beleegyezően bólintok. A szédülésem ülve sem enyhül. Alex feltérdel, és az ölébe veszi a lábamat. Csak akkor érzem meg, milyen nedvesen tapad az anyag a bőrömhöz, amikor elkezdi feltekerni a nadrágomat. Biztosan vérzek. Beharapom a számat, és erősen hozzányomom a falhoz a hátamat. Már fel vagyok készülve a fájdalomra, de Alex kezének – hűvös és erős – érintése valahogy eltompít minden mást, és úgy siklik át a sebesült lábszáramon, mint az árnyék a holdon holdfogyatkozáskor. Amikor a nadrág már a térdemig fel van gyűrve, Alex kissé az oldalamra dönt, hogy hozzáférjen a vádlimhoz hátulról. Az egyik könyökömmel a padlóra támaszkodom, mire felbillen velem az egész szoba. Nagyon erősen vérezhetek. Alex élesen, sziszegve kifújja a levegőt a fogai között. – Nagyon durva? – kérdezem, mert nem merek odanézni. – Maradj nyugton! Tudom, hogy súlyos a sérülés, de nem fogja elárulni. Abban a pillanatban annyira elönt az iránta érzett hála, valamint a kinti emberek – vadászok, primitív, hegyes fogú, botokkal hadonászó ősemberek – iránt érzett gyűlölet, hogy elhagyja a testemet az összes levegő, és nehezen szívom be újra. Alex a kunyhó egyik szegletébe nyúl, anélkül, hogy elengedné az öléből a lábamat. Valamiféle dobozt vesz elő, majd felpattintja nyikorgós fémzárait. A következő pillanatban már egy üveggel egyensúlyoz a lábszáram fölött. – Egy kis ideig csípni fog – mondja. Folyadék csurran a lábamra, és az alkohol szúrós szagától kitágul az orrcimpám is. Lángok marnak a lábszáramba; majdnem felkiáltok. Alex felém nyújtja a kezét, mire gondolkodás nélkül megfogom, és minden erőmmel megszorítom. 173

– Mi ez? – kérdezem fogcsikorgatva. – Sebre való alkohol – feleli. – Megelőzi a fertőzést. – Honnan tudtad, hogy ott van? – firtatom, de erre már nem válaszol. Elhúzza a kezét az enyémtől, mire rájövök, hogy egészen eddig szorongattam. Mostanra azonban annyi erőm sem maradt, hogy zavarba jöjjek vagy megijedjek: a szoba lüktetni kezd körülöttem, és a félhomály egyre jobban elködösül. – A francba! – motyogja Alex. – Te nagyon vérzel. – Nem is fáj annyira – suttogom, ami persze hazugság. Alex viszont annyira nyugodt és összeszedett, hogy nekem is kedvem támad utánozni. Minden idegen jelleget ölt körülöttem – a kintről beszűrődő lábdobogás és kiáltozás is eltorzul, mintha víz alól érkezne, és Alex is kilométerekre távolodik tőlem. Már arra gondolok, hogy az egészet csak álmodom, vagy mindjárt elájulok. Aztán eldöntöm magamban, hogy ez nem lehet más, csak álom, mert ahogy ott félig ülve, félig fekve nézem Alexet, elkezdi levenni a pólóját a fején keresztül. Mit csinálsz? Legszívesebben sikoltanám a kérdést. Alex kirázza a pólót, majd elkezdi csíkokra tépni. Közben idegesen lesi az ajtót, és valahányszor leszaggat egy hosszú sávot, pár másodpercig fülel, hátha meghallották. Soha életemben nem láttam félmeztelen férfit, csak kisfiúkat távolról a tengerparton, de akkor is félve figyeltem, nehogy bajba keveredjek. Most viszont le sem tudom venni a szememet Alexről. A holdfény puhatolózva érinti meg, majd gyenge fénybe vonja a lapockáját. Olyan, mint a szárnyak csúcsai az angyalokon, amiket tankönyvekben láttam. Vékony, de izmos: amikor megmozdul, jól látom a karja és a mellkasa körvonalait, amelyek olyan furcsán, hihetetlenül és csodálatosan különböznek a lányok karjától és mellétől. A teste látványától olyan állapotba kerülök, mint amikor odakint, a szabad ég alatt futok, és elönt a forróság és az izzadság. A meleg hullámok végiglüktetnek a testemen, és a mellkasomban valami dobogó, dübörgő érzés kel, mintha ezernyi apró madár röppent volna szét benne. Nem tudom, hogy a vérveszteségtől van-e, de egyre gyorsabban forog velem a szoba, és már attól félek, hogy kirepülünk belőle, és felszippant minket a fekete éjszaka. Eddig Alex nagyon távolinak tűnt, most viszont hirtelen 174

megtelik vele a helyiség: olyan közel van, hogy levegőt sem kapok tőle; sem mozdulni, sem beszélni, sem gondolkodni nem tudok. Valahányszor végigsimít rajtam az ujjaival, az idő megtántorodik egy pillanatra, mintha végleg fel akarna oldódni. Az egész világ fel akar oldódni a semmiben, kivéve bennünket. Minket. – Hé! – felém nyúl, és megérinti a vállamat, éppen csak egy másodpercre, ám a testem abban a másodpercben egyetlen ponttá zsugorodik a keze alatt, és felragyog a melegségtől. Soha nem éreztem még ilyen nyugalmat és békét. Lehet, hogy haldoklom. Ez a lehetőség érdekes módon fel sem zaklat. Éppen ellenkezőleg: valamiképp mulatságosnak találom. – Jól vagy? – Igen. – Halk kuncogás fog el. – Meztelen vagy. – Mi? – Még a sötétben is látom, hogy a közelségünk miatt bandzsítva néz rám. – Soha nem láttam még fiút így… csupaszon. Póló nélkül. Ilyen közelről még soha. Elkezdi betekerni a lábszáramat a pólójából hasított szalagokkal, óvatosan, de szorosan. – Az a dög jól elkapott – állapítja meg. – De ez majd megszünteti a vérzést. A megszünteti a vérzést kifejezés annyira orvosinak és ijesztőnek hangzik, hogy azonnal magamhoz térek, és megpróbálok összpontosítani. Alex befejezi a szedett-vedett kötést, mire a hasogató fájdalom helyét tompa, lüktető kín veszi át. Óvatosan kiemeli a lábamat az öléből, és leteszi az ósdi fapadlóra. – Jól vagy? – kérdezi. Bólintok. Mellém húzódik, a falhoz, és nekitámasztja a hátát. Ugyanúgy ülünk egymás mellett, és összeér a könyökünk. Érzem, ahogy a forróság átsugárzik rám a csupasz bőréről, és én is felforrósodom. Behunyom a szemem, és megpróbálom elterelni a figyelmemet arról, milyen közel vagyunk egymáshoz, vagy hogy milyen lenne végigsimítani a kezemmel a vállát és a mellkasát. Odakint egyre távolodnak a razzia hangjai, egyre kevesebb a sikoly, és egyre tompább a dübörgés. Valószínűleg arrébb vonultak az ellenőrző csapatok. Némán imádkozom magamban Hana megmeneküléséért. Bele sem gondolok, hogy esetleg ott fekszik valahol élettelenül, mert ez elviselhetetlen számomra. 175

Alexszel mindketten mozdulatlanul ülünk. Olyan fáradt vagyok, hogy úgy érzem, örökre el tudnék aludni. Az otthonom lehetetlenül, felfoghatatlanul távolinak tűnik, és fogalmam sincs, hogyan fogok hazakeveredni. Aztán Alex váratlanul beszélni kezd, halk, sürgető hangon: – Figyelj rám, Lena! Ami a parton történt… nagyon sajnálom. Korábban el kellett volna mondanom, de nem akartalak rögtön az elején elriasztani. – Nem kell magyarázkodnod. – De én meg akarom magyarázni! Azt akarom, hogy tudd: nem állt szándékomban… – Figyelj! – vágok közbe. – Senkinek nem fogom elárulni, jó? Nem foglak bajba keverni. Egy darabig hallgat. Érzem, hogy felém fordul, de én makacsul az előttem tátongó sötétségre szegezem a pillantásom. – Az nem érdekel – folytatja halkabban. Némi szünet után hozzáteszi: – Csak az érdekel, hogy te ne gyűlölj. A szoba megint zsugorodni kezd körülöttem, egyre szűkösebb a tér. A tekintete éppen olyan forró, mint az érintése, és egyre kevésbé merek ránézni. Attól tartok, ha odafordulnék, belevesznék a szemébe, és elfelejtenék mindent, amit mondani akarok. Odakint teljes csend borul az erdőre. Az ellenőrök bizonyára már mind távoztak. Aztán hirtelen felharsan a tücskök éneke és a békák brekegése: szinte kirobbannak az éjszaka neszei a semmiből. – Miért érdekel ez téged? – kérdezem elhaló hangon. – Már elmondtam – suttogja. Érzem, ahogy a lehelete csiklandozza a levegőt a fülem mögött, és ettől feláll a szőr a nyakamon. – Kedvellek. – Nem is ismersz – vágom rá gyorsan. – De meg akarlak ismerni. A helyiség egyre sebesebben forog velünk. Még erősebben a falnak nyomom a hátamat, hogy megtámaszkodjak a szédítő örvénylésben. Lehetetlenség: Alexnek mindenre van válasza. Minden olyan gyorsan történik. Biztos valami trükk az egész. Lenyomom a tenyerem a nyirkos padlóra, és némileg megnyugszom a durva fafelület szilárdságától. – Miért engem? – Nem is akartam feltenni ezt a kérdést, de a szavak kicsúsznak a számon. – Én nem vagyok semmi… – Azt akarom mondani, hogy semmi különös, ám – a szavak felszáradnak a számban. 176

Ilyen lehet, amikor az ember felmászik egy magas hegy tetejére, ahol olyan híg a levegő, hogy hiába lélegzik ki-be többször is, nem kap oxigént a szervezete. Alex nem felel, és ekkor jövök rá, hogy nincs is válasza erre a kérdésre. Pont ezt gyanítottam – hogy az egésznek nincs is semmi konkrét oka. Véletlenszerűen választott ki, viccből, vagy azért, mert tudta, hogy túl gyáva vagyok, és nem fogom beárulni őt. Aztán beszélni kezd. Olyan gyorsan és folyékonyan adja elő a történetét, mintha számtalanszor gyakorolta volna. Olyasfajta történet ez, amit az ember addig-addig ismétel magában, amíg az összes elvarratlan szál belesimul. – A Vadonban születtem. Az anyám röviddel utána meghalt, az apám már halott volt. Nem is tudta, hogy fia lesz. Életem első részét odakint töltöttem, összevissza barangoltam. A többi… – Enyhén habozik, és a hangján hallom, hogy el is torzul az arca. – A többi Veszett gondomat viselte. Olyan közösségféle volt. A kunyhón kívül a tücskök kis időre abbahagyják a zenélést. Pár pillanatra úgy tűnik, mintha semmi sem történt volna: mintha ez az éjszaka is ugyanolyan volna, mint a többi – forró, lusta nyári éjjel, amit majd fullasztó takaróként hajt le magáról a nappal. A fájdalom áthasít rajtam, mint a kés, de nem a sebem felől érzem. Rádöbbenek, mennyire apró az egész világunk, és benne minden, aminek jelentése van – a történeteink, a razziák, a munkánk, sőt, még az életünk is. A valódi nagyvilág ugyanúgy létezik körülöttünk, mint ősidők óta mindig: az éjszakából nappal lesz, majd ismét éjjel jön, végtelen körforgásban; egymásba alakulnak az évszakok, és újjászületnek, akár egy szörny, amely levedli a bőrét, majd újra megnöveszti. Alex tovább beszél. – Tízévesen jöttem Portlandbe, és csatlakoztam az itteni ellenálláshoz. Nem mesélem el, hogyan. Bonyolult sztori. Kaptam egy személyi azonosító számot, egy új vezetéknevet, és egy új lakcímet. Többen vagyunk, mint hinnéd… Veszettek és szimpatizánsok… többen, mint bárki hinné. Vannak embereink a rendőrségnél, meg az összes kormányzati szervnél. Sőt a laboratóriumban is. Amikor ezt mondja, csupa libabőr lesz a karom. – Ezzel csak arra akarok rávilágítani, hogy lehetséges az átjárás. Nehéz, de lehetséges. Két idegen házába költöztem – mindketten szimpatizánsok –, és nénémnek meg bátyámnak kellett szólítanom őket. 177

– Alig észrevehetően megvonja a vállát mellettem. – Nem bántam. Nem ismertem a valódi szüleimet, hiszen tucatnyi különböző nagynéni és nagybácsi nevelt fel. Nekem aztán mindegy volt. Közben elképesztően halk lett a hangja, mintha elfelejtette volna, hogy én is ott vagyok. Fogalmam sincs, merre fog kanyarodni a történet, de szinte a lélegzetemet is visszafojtom: már-már attól tartok, hogy ha csak kifújom a levegőt, máris elhallgat. – Utáltam itt lenni. Annyira utáltam, hogy el sem tudod képzelni. Csupa bódult ember és épület, mások a szagok, minden olyan zsúfolt, és a szabályok… mindenfelé szabályok és törvények vannak, amerre csak fordul az ember. Szabályok és falak, szabályok és falak. Nem voltam hozzászokva. Ketrecben éreztem magam. Tényleg ketrecben élünk: a határ a ketrec fala. Kisebb áramütés fut át rajtam. Eddigi életem tizenhét évében és tizenegy hónapjában soha, egyszer sem gondoltam így a lakóhelyemre. Arra összpontosítottam, hogy mit zárnak ki a határok, nem arra, hogy közben minket bezárnak. Most, hogy Alex szemén keresztül látom az egészet, belátom, menynyire más lehetett neki. – Eleinte mérges voltam. Gyújtogattam. Mindent elégettem, ami a kezem ügyébe akadt: papírokat, könyveket, munkafüzeteket. Attól valahogy jobban éreztem magam. – Halkan felnevet. – Még Shhh Könyvének egyik példányát is elégettem. Újabb döbbenet ráz meg belülről. Shhh Könyvének, megrongálása vagy elpusztítása szentségtörés. – Mindennap órákon keresztül sétálgattam a határ mentén. Néha sírtam is. – Fészkelődni kezd. Érzem, hogy zavarba jött. Ez hosszú idő óta először jelzi, hogy tudatában van a jelenlétemnek, hogy hozzám beszél. Alig tudom visszafojtani a késztetést, hogy odanyúljak hozzá, megfogjam a kezét, megszorítsam, vagy valami más módon fejezzem ki az együttérzésemet. A tenyerem viszont még mindig a padlóra van tapadva. – Egy idő után csak gyalogoltam. Szerettem nézni a madarakat. Figyelni, ahogy felrepülnek erről az oldalról, és könnyedén átvitorláznak a határ fölött a Vadonba. Ide-oda, oda-ide, libegve, emelkedve, süllyedve. Órákig tudtam lesni őket. Szabadok voltak. Teljesen szabadok. Azt hittem, Portlandben senki és semmi nem szabad, de tévedtem. A madarak szabadok.

178

Kis időre elhallgat, ezért azt hiszem, befejezte a történetet. Felmerül bennem, hogy talán elfelejtette az eredeti kérdést – hogy miért engem nézett ki magának –, de túl félénk vagyok, hogy figyelmeztessem, ezért csak ülök, és magam elé képzelem a határ mellett álló Alexet, ahogy mozdulatlanná dermedve lesi a feje fölött köröző madarakat. Megnyugtat a kép. Végtelennek tetsző hallgatás után ismét megszólal, ám ezúttal annyira halkan, hogy közelebb kell húzódnom hozzá, ha hallani akarok valamit. – Amikor először megláttalak ott, a Kormányzónál, már évek óta hanyagoltam ezeket a sétákat. De te eszembe juttattad őket. Ugrándoztál, kiabáltál valamit, és a hajad kibomlott a lófarokból. Olyan gyors voltál… – Megrázza a fejét. – Csak egy villám, és már el is tűntél. Pontosan úgy, mint a madarak. Fogalmam sincs, hogyan – egyáltalán nem akartam mozogni, és nem is vettem észre semmiféle mozgást –, de ezalatt közelebb araszoltam Alexhez, és végül arra eszmélek, hogy egymással szemben ülünk, és az arcunk között csupán pár centi távolság van. – Mindenki alszik. Itt mintha mindenki évek óta aludna. Te viszont… ébernek látszottál. – Alex most már hang nélkül suttog. Behunyja a szemét, és ismét kinyitja. – Elegem van az alvásból. A hasamon belül pont olyan mozgást érzek, amilyenről Alex beszélt: mintha egy madárraj szálldosna, csapdosna, vitorlázna benne. A testem többi része óriás, meleg hullámokon lebeg és sodródik, mintha a forró szél át- meg átfújná, darabokra szaggatná, és minden tagomat levegővé változtatná. Ez így nem helyes – mondja bennem egy hang, de nem a saját hangom. Valaki más hangja, aki mintha a nagynénémből, Rachelből, a tanáraimból és abból a szurkálódó kiértékelőből lenne összegyúrva, aki a második vizsgámon a legtöbb kérdést tette fel. Hangosan egészen mást mondok. – Nem. – Egy másik szó buborékol bennem, emelkedik és süllyed, bugyog, mint a föld mélyéből előtörő édes forrásvíz: igen, igen, igen. – Miért? – kérdezi alig hallhatóan. Kezével megtalálja az arcomat, az ujjaival éppen hogy megérinti a homlokomat, a fülem csúcsát, az orcám dombjait. Akárhova ér, tüzet tapint. Az egész testem lángol, és

179

mindketten ugyanannak a nagy, fehér lángnak a részévé válunk. – Mitől félsz? – Meg kell értened. Én boldog akarok lenni. – Alig tudom kipréselni magamból a szavakat. Ködös az agyam, tele van füsttel. Semmi sem létezik a bőrömön táncoló és hajamban ide-oda sikló ujjain kívül. Szeretném, ha abbahagyná. Szeretném, ha örökké ezt csinálná. – Én csak normális akarok lenni, mint mindenki más. – Honnan tudod, hogy attól leszel boldog, ha olyanná válsz, mint mindenki más? Alig hallhatóan suttog, a lehelete a fülemet és a nyakamat csiklandozza, a szája a bőrömet horzsolja. Ebben a pillanatban eszembe jut, hogy talán tényleg meghaltam. Lehet, hogy a kutya megharapott, aztán fejbe vágtak a gumibottal, és ezt az egészet csak álmodom – a világ többi része felszívódott a semmibe. Csak ő van. Csak én. Csak mi. – Nem ismerek más lehetőséget. Nem érzem, hogy nyitva van a szám, nem érzem, hogy kijönnek rajta szavak, mégis ott vannak, lebegnek körülöttünk a sötétségben. – Akkor hadd mutassam meg! – válaszolja. Megcsókol. Vagy legalábbis azt hiszem, hogy csókolózunk – csak párszor láttam ilyet életemben: röpke, csukott szájú csókváltásokat esküvőkön vagy más hivatalos eseményeken. Ez azonban nem hasonlít semmire, amit korábban láttam vagy elképzeltem, vagy akár álmodtam: ez olyan, mint a zene, a tánc, de mindkettőnél jobb. Enyhén nyitva van a szája, ezért én is kinyitom. Puha az ajka, és ugyanazzal a finom nyomással hat rám, mint a halk, de kitartó hang a lelkem mélyén, amely azt súgja: igen. Egyre jobban izzik bennem a melegség, és a fény úgy dagad és apad, mintha lebegve úsznék benne. Alex ujjai beleszövődnek a hajamba, megfogják hátulról a nyakamat, megsimítják a vállamat, és én akaratlanul is viszonzom a cirógatást: a kezem megtalálja a mellkasát, végigsimít forró bőrén, a szárnyak hegyére hasonlító lapockáin, állkapcsa ívén, amelyen frissen ütközött ki a borosta – mindez idegen és szokatlan, ugyanakkor káprázatosan, mámorítóan új számomra. Olyan hevesen ver a szívem a mellkasomban, hogy szinte fáj, ám ez mégis jóleső fájdalom, olyasféle, amilyet az ősz első valódi napján érez az ember, amikor csípős a levegő, a falombok vörösre színeződnek, és a szél füst szagát hordozza. A vég és a kezdet egyszerre. Meg mernék esküdni rá, hogy a kezem alatt valami választ érzek ki a 180

szívdobbanásaiból, visszhang-szerűen csatlakozva az enyémhez. Mintha a testünk beszélgetne egymással. Hirtelen annyira nevetségesen és ostobán egyértelművé válik minden, hogy hangosan fel tudnék nevetni. Ezt akarom. Soha nem akartam semmi mást. Minden egyéb – minden idáig eltelt nap összes másodperce, ami eddig a csókig vezetett – jelentését vesztette. Amikor végül elhúzódik tőlem, mintha egy takarót terítene rám, amely elcsöndesíti kavargó és izzó gondolataimat, és helyettük nyugalom és boldogság terül szét bennem, mint valami egyenletes, fehér hóréteg. Csak egy szót hagy maga után: igen. Mindenre igen. Én tényleg nagyon kedvellek, Lena. Most már hiszel nekem? Igen. Hazakísérhetlek? Igen. Találkozhatunk holnap? Igen, igen, igen. Mostanra kiürültek az utcák. Az egész város néma és mozdulatlan. Minden feloldódhatott volna a semmiben, sőt fel is éghetett volna odakint, amíg mi abban a viskóban voltunk, nem vettem volna észre, és nem is érdekelt volna. Csak homályosan marad meg az emlékeimben a hazafelé vezető út. Alex végig fogja a kezemet, és még kétszer megállunk csókolózni a leghosszabb, legmélyebb árnyak alatt, amiket csak találunk. Mindkétszer azt kívánom magamban, bárcsak szilárdak lennének az árnyak, bárcsak súlyuk volna, hogy leomolhassanak körénk, és magukba temethessenek örökre – mellkas a mellkashoz, száj a szájhoz. Mindkétszer megemelkedik a szívem, amikor Alex arca eltávolodik tőlem, majd megfogja a kezem, és ismét elindulunk. Ha nem csókolózunk, úgy érzem, nem is tudok rendesen levegőt venni. Valahogy aztán – túlzottan is hamar – hazaérünk; suttogva elbúcsúzom tőle, és még egyszer utoljára érzem, ahogy ajka végigsimít az ajkamon, könnyedén, mint egy fuvallat. Belopózom a házba, fel a lépcsőn, majd be a hálószobába, és csak akkor jövök rá, hogy mennyire igazuk van a nevelő-szüleimnek, a tanáraimnak és a tudósoknak a delíriummal kapcsolatban, amikor órákig fekszem az ágyban reszketve, sajogva, mérhetetlen hiányérzettel küszködve. A beteg, ideges érzés szédítően kavarog bennem, és úgy gyötör az Alex iránti vágyakozás kínja, mintha borotvapenge hasítana át rajtam, keresztül a szerveimen, apró darabokra hasítva őket. Csak arra

181

tudok gondolni, hogy megfogok halni, megfogok halni, megfogok halni. De nem bánom.

182

Végül az Úr megalkotta Ádámot és Évát, hogy boldogan éljenek együtt férjként és feleségként, örök társakként. Évekig békésen éldegéltek egy gyönyörű kertben, amelyben takaros sorokban nőttek a magas, egyenes növények, és kezes állatok szolgálták az emberpár örömét. Ádám és Éva elméje olyan tiszta és romlatlan volt, mint a halvány, felhőtlen, kék égbolt, amely kupolaként borult a fejük fölé. Nem rontotta meg őket betegség, fájdalom vagy sóvárgás. Nem álmodoztak. Nem tettek fel kérdéseket. Minden reggel olyan üdén ébredtek fel, mint egy újszülött. Világuk mindig ugyanolyan volt, mégis mindig újnak és jónak látták. – Részlet A teremtés: A világ és az ismert univerzum története című könyvből, dr. Steven Horace, Harvard Egyetem

Másnap, szombaton, arra ébredek, hogy még mindig Alex jár a fejemben. Aztán megpróbálok felállni, de a fájdalom szinte széthasítja a lábamat. Amikor felkapom a pizsamanadrágom szárát, látom, hogy átszivárgott a vér a szétszaggatott pólón, amivel Alex bekötözte a lábamat. Tudom, hogy ki kéne mosnom, vagy legalább lecserélnem a kötést, de nem merem megnézni a sérülésemet. Dörömbölnek a fejemben a buli hangjai és jelenetei, mintha be akarnának törni egy ajtót – a sikolyok, a lökdösődés, a kutyák és a levegőben suhogó, gyilkos gumibotok. Pár pillanatig úgy érzem, felfordul a gyomrom. Aztán alábbhagy a szédülés, és Hana jut eszembe. A telefon lent van a konyhában. A nénikém éppen mosogat, és meglepődve néz rám, amikor leérek a lépcsőn. Belesandítok a folyosón lévő tükörbe. Borzalmasan festek – égnek áll a hajam, a szemem alatt sötét karikák –, és hirtelenjében elképzelhetetlennek érzem, hogy valaha valaki is vonzónak talált.

183

Valaki mégis így érez irántam. Amikor Alexre gondolok, mintha aranyló napsugarak melege járná át a testemet. – Azt ajánlom, hogy siess! – szól rám Carol. – Elkésel a munkából. Most akartalak ébreszteni. – Még fel kell hívnom Hanát. A lehető legtávolabb viszem a telefont, ameddig csak a zsinór engedi, és szinte behúzódom a kamrába. Először otthon próbálom hívni. Egy, kettő, három, négy, öt csörgés. Aztán bekapcsol az üzenetrögzítő. „Ön a Tate család otthonát hívta. Kérjük, ügyeljen rá, hogy üzenete legfeljebb két perc hosszúságú legyen…” Gyorsan leteszem a kagylót. Remegni kezdtek az ujjaim, így alig bírom beütni Hana mobilszámát. Itt is a hangposta jelentkezik. Pontosan úgy hangzik, mint máskor („Hali! Sajnálom, de nem vehetem fel a telefont. Vagy talán mégsem sajnálom, ez attól függ, ki hív.”), egészen pityókás a hangja, szinte bugyborékol benne a visszafojtott nevetés. Ez a normális hangfekvés az előző éjszaka borzalmai után végre visszarándít egy korábbi időbe és térbe, amire régóta nem gondoltam. Eszembe jut, amikor felvette ezt a szöveget. Suli után a szobájában pihentünk, és ezer üdvözlőmondatot kitalált, mire végre döntött. Én unatkoztam, és megdobtam egy párnával, valahányszor csak még egy utolsó mondatot akart kipróbálni. – Hana, feltétlenül hívj fel! – mondom a rögzítőre a lehető leghalkabban. Tisztában vagyok vele, hogy a nénikém hallgatózik. – Ma dolgozom. A boltban is elérsz. Elégedetlenül és bűntudattal telve rakom le a kagylót. Amíg én Alexszel a kunyhóban voltam tegnap éjjel, Hana talán megsérült, vagy nagy bajba került. Jobban kellett volna igyekeznem, hogy megtaláljam. – Lena! A nénikém éles hangon hív vissza a konyhába, éppen amikor felrohannék a lépcsőn, hogy felöltözzek. – Igen? Pár lépéssel közelebb jön. Van valami az arckifejezésében, amitől ideges leszek. – Sántítasz? – kérdezi. Próbáltam a lehető legjobban leplezni a sérülésemet. Elfordítom az arcom. Könnyebb hazudni, ha nem nézek a szemébe. 184

– Nem, nem hiszem. – Ne hazudj nekem! – Egészen hideggé válik a hangja. – Azt hiszed, nem tudom, mi folyik itt, pedig tudom. – Egy rémisztő pillanatig úgy érzem, rám fog parancsolni, hogy húzzam fel a nadrágom szárát, vagy elárulja, hogy tudott a buliról, ám végül egészen mást mond: – Megint futottál, igaz? Pedig megtiltottam neked. – Csak egyszer – bököm ki megkönnyebbülten. – Talán megrándult a bokám. Carol csalódottan ingatja a fejét. – Most komolyan, Lena! Fogalmam sincs, mikor kezdtél ellenszegülni nekem. Azt hittem, te semmiképpen sem… – Elcsuklik a hangja. – Nos, mindegy. Már csak öt hét van, igaz? Onnantól kezdve szépen elsimulnak a dolgok. – Igen – válaszolom, és mosolyt erőltetek az arcomra. Egész reggel a Hana iránti aggodalmam és az Alexszel kapcsolatos érzéseim között őrlődöm. Két vásárlónak is rosszul ütöm be a tételeit, ezért meg kell kérnem Jedet, a bácsikám üzletvezetőjét, hogy törölje az egészet. Aztán egy egész polcnyi fagyasztott, félkész tésztaételt verek le a helyéről, és hibás címkét ragasztok egy tucat karton túróra. Szerencsére a bácsikám ma nincs a boltban, mert a szállításokat intézi. Csak Jeddel vagyunk ketten. Jed pedig rám sem néz, és legfeljebb egyegy morgás erejéig méltat szóra. Biztos vagyok benne, hogy neki nem fog feltűnni, milyen ügyetlen, csapnivaló alkalmazott lettem. A probléma egyik forrását ismerem, természetesen. A szétszórtság, a figyelmetlenség, a fókuszálási nehézség – mind a delírium Első Fázisának klasszikus tünetei. Most viszont nem érdekel. Ha a tüdőgyulladás ilyen jó lenne, kiállnék a hóba télen mezítláb, kabát nélkül, vagy beosonnék egy kórházba, és megcsókolnám az összes tüdőgyulladásban szenvedő beteget. Elmondtam Alexnek, milyen munkarend szerint dolgozom, és megegyeztünk, hogy rögtön műszak után, hat órakor találkozunk Back Cove-on. Lassan dél felé kezdenek kúszni a percek. Soha nem telt lassabban az idő, mint most. Mintha minden másodpercnek bátorítás kéne, hogy menjen tovább, a következő felé. Egyre csak ösztökélem magamban az órát, hogy kapcsoljon gyorsabb ütemre, de mintha makacsul ellenállna nekem. Meglátom, hogy az egyik vevő a (többékevésbé) friss áru rövid kis soránál állva túrja az orrát; az órára nézek; 185

visszanézek a vevőre; visszapillantok az órára – és a másodpercmutató még mindig nem mozdult meg. Megijedek, hogy talán teljesen leáll az idő, a nő pedig ott marad kisujjával a jobb orrlyukában, pont a fonnyadt salátákkal szemben. Délben kapok egy negyedórás ebédszünetet, ezért kimegyek, és leülök a járda szélére. Elcsócsálok egy szendvicset, holott egyáltalán nem vagyok éhes. Az Alexszel való újabb találkozás lehetősége felkavarja a gyomromat, így nem fér bele már semmi. Ez is a delírium egyik jele. Hát akkor gyere csak! Egy órakor Jed nekilát a polcok feltöltésének, én viszont még mindig a pult mögött kuksolok. Szörnyű forróság van, ráadásul egy légy tévedt be a boltba, összevissza kering, és néha nekimegy a fejem fölötti polcnak, amin néhány doboz cigarettát, pár üveg savcsökkentő vizet és hasonlókat tartunk. A légy zümmögése, a hátam mögött kavargó kis ventilátor és a hőség együtt rettentően elálmosít. Ha tehetném, lehajtanám a fejem a pultra, és csak álmodnék, álmodnék és álmodnék. Arról álmodnék, hogy megint a viskóban vagyok Alexszel. A kemény mellkasáról álmodnék, ami nekinyomódik az enyémnek; erős kezéről és a hangjáról, ahogy azt mondja: „Akkor hadd mutassam meg!” Az ajtó fölött megszólal a csengő, mire felrezzenek az ábrándozásból. Ő az: maga Alex sétál be a boltba zsebre dugott kézzel, szakadt deszkás sortban, tébolyult módra meredező hajjal, mintha levelek és gallyak volnának a fején. Majdnem leesem a székről. Hanyag félmosolyt vet felém, majd lazán elindul a sorok között. Összevissza szedeget le ezt-azt a polcokról – tepertős ropogtatnivalót, egy doboz förtelmes karfiollevest –, és közben eltúlzottan lelkes megjegyzéseket tesz, mint például: „Hú, ez aztán finomnak látszik!” Nehezemre esik visszafojtani a röhögést. Egyszer Jed mellett is át kell passzíroznia magát – a sorok elég keskenyek a boltban, és Jed sem az a pehelysúlyú fajta –, és amikor Jed rápillant, némi idegesség borzongatja végig a tagjaimat. Nem tudja. Fogalma sincs arról, hogy még mindig az ajkaimon érzem Alex csókjának ízét, és ahogy a keze végigsimít a vállamon.

186

Életemben először tettem meg valamit önmagamért, a saját döntésem folytán, és nem azért, mert valaki más megszabta, mi a helyes vagy a helytelen. Ahogy Alex végigsétál a bolton, olyan, mintha egy láthatatlan kötél húzná felém, és valami titokzatos okból úgy érzem, sokkal erősebb vagyok, mint korábban. Végül Alex megáll a pultnál egy csomag rágógumival, egy zacskó chipsszel és egy gyökérsörrel. – Ennyi lesz összesen? – kérdezem, igyekezve higgadtan beszélni. Ettől függetlenül érzem, hogy kipirul az arcom. Elképesztően gyönyörű ma a szeme; majdnem színaranynak látszik. Alex bólint. – Igen, ennyi az összes. Remegő kézzel bepötyögöm a tételeket, és nagyon vágyom rá, hogy valamit mondjak még neki, ugyanakkor félek, hogy Jed is meghallaná. Ebben a pillanatban egy másik vevő is belép, egy idősebb férfi, aki rendfenntartónak néz ki. Ezért inkább kiállítom a blokkot Alexnek, amilyen lassan és precízen csak tudom, hogy a lehető legtovább állhasson velem szemben. Túl sokáig azonban nem lehet húzni az időt a pénzvisszaadással, ha a vevő csupán egy ötdollárossal fizet. Végül odaadom az utolsó érmét is. Összeér a kezünk, amikor átadom neki a blokkot, és elektromosság sistereg végig a testemen. Legszívesebben megragadnám, magamhoz húznám, és megcsókolnám ott helyben. – További szép napot! Magas, feszes hangon búcsúzom, és még így is meglep, hogy egyáltalán meg bírtam szólalni. – Ó, az lesz! – Rám villantja lenyűgöző, csálé mosolyát, és hátrálni kezd az ajtó felé. – A Cove-hoz megyek. Aztán eltűnik, tánclépésben kifordul az utcára. Próbálom lesni még egy ideig, de amint kiér az ajtón, elvakítja a szememet a napsütés, és Alex egy vibráló, homályos árnyékká változik, amely imbolyogva belevész a semmibe. Nem bírom elviselni. Borzasztó belegondolni, hogy tovább rója az utcákat, és közben egyre jobban eltávolodik tőlem. Ráadásul még öt órát ki kell bírnom, amíg végre találkozhatunk. Nem fog sikerülni. Habozás nélkül kibújok a pult alól, és lehámozom magamról a kötényt,

187

amit azóta viselek, hogy meg kellett szüntetnem a szivárgást az egyik mirelitpultnál. – Jed, vedd át a pénztárat egy pillanatra, jó? – kiáltok fel. Jed zavartan pislog rám. – Hova mész? – A vevő után. Rosszul adtam vissza neki. – De… – Jed tovább ellenkezne, ám én nem vagyok kíváncsi a tiltakozására. Tudom, hogy mit akar mondani: De hiszen öt percig számoltad a visszajárót! Kit érdekel? Legfeljebb hülyének néz. Túlélem. Alex megállt egy közeli sarkon, és várja, hogy egy teherautó elrobogjon előtte. – Hé! – kiáltok rá, mire megfordul. Egy babakocsit toló nő megáll az utca túloldalán, felemeli a kezét, hogy beárnyékolja a szemét a nap elől, és figyeli, hogy haladok az utcán. Szedem a lábam, ahogy tudom, de annyira fáj, hogy csak bicegni vagyok képes. Olyan érzés a tekintete súlya alatt lenni, mintha tűk szurkálnák a testem le-fel, majd vissza. – Rosszul adtam vissza! – kiáltom, pedig már elég közel vagyok hozzá, hogy normál hangon is jól hallja. Remélem, hogy ezzel némileg oldom a nő gyanakvását, ám ő továbbra is néz. – Nem kellett volna idejönnöd! – suttogom, amikor odaérek Alexhez. Úgy teszek, mintha a kezébe nyomnék valamit. – Mondtam, hogy később találkozunk. Könnyedén zsebre dugja a kezét. Belemegy a játékba, és suttogva válaszol. – Nem tudtam kivárni. Alex felemeli az ujját, és szigorú arccal ingatni kezdi előttem, mintha leszidna a figyelmetlenségemért. A hangja azonban lágy és édes. Megint úgy érzem, mintha semmi más nem volna valóság rajta kívül – sem a nap, sem az épületek, sem az utca túloldalán álló nő, aki még mindig minket bámul. – Van egy kék ajtó a sarkon túl, a sikátorban – mondom halkan, miközben elhátrálok tőle, és sajnálkozva felemelem a kezem. – Találkozzunk ott öt perc múlva! Kopogj négyszer. – Aztán hangosabban folytatom. – Figyelj, tényleg nagyon sajnálom! Mint mondtam, véletlen volt. 188

Azzal megfordulok, és visszasántikálok a boltba. El sem hiszem, amit az imént műveltem. Nem fér a fejembe, hogyan vállalhattam ekkora kockázatot. De muszáj látnom. Muszáj megcsókolnom. Soha életemben nem vágytam még semmire ilyen erősen. Ugyanaz a nyomó érzés jelentkezik a mellkasomban, mint egy-egy sprint után, amikor meg akarok halni, és csak sikoltva tudom befejezni, levegő után kapkodva. – Kösz! – vetem oda Jednek, amikor visszaveszem a helyem a pénztárgépnél. Motyog valamit érthetetlenül, majd visszacsoszog a kapcsos táblájához és a tollához, amit a CUKORKA, ÜDÍTŐ, CHIPS feliratú hármas sor mellett hagyott a földön. A rendfenntartó külsejű férfi az egyik mirelitpult fölé hajol. Nem tudom eldönteni, hogy mirelit vacsorát keres magának, vagy csak a jéghideg levegő vonzotta oda. Mindenesetre, ahogy jobban megnézem magamnak, felrémlik bennem a tegnap este: a gumibotok kaszákéhoz hasonlatos, fütyülő suhogása a levegőben. Eláraszt a gyűlölet – mindnyájuk iránt. Képzeletben belököm a fickót a mirelitpultba, és lelakatolom fölötte az ajtót. Ahogy a razzián gondolkodom, ismét ideges leszek Hana miatt. A rajtaütés szerepel minden újság címlapján. A jelek szerint több száz portiandi lakost vittek el tegnap este kihallgatásra, és egy részük végül a Kriptában kötött ki. Kifejezetten a Highlandsről semmilyen hírt nem láttam. Elhatározom, hogy ha Hana ma este sem hív vissza, fel fogom keresni. Azt is eldöntöm magamban, hogy addig semmi értelme aggódni, ennek ellenére a lelkiismeret-furdalás egyre erősebben ott kavarog a gyomrom tájékán. Az idősebb férfi még mindig a mirelitpult fölé hajol, és szemlátomást rám sem hederít. Remek. Megint belebújok a kötényembe, és miután ellenőriztem, hogy Jed sem figyel, felnyúlok a fájdalomcsillapítós polcra, felmarkolom mind a tizenkét dobozt, és belecsúsztatom a kötényem zsebébe. Aztán hangosan sóhajtok. – Jed, újra be kell ugranod helyettem. Az üzletvezető felnéz rám vizenyős-kék szemével, és pislog néhányat. 189

– Éppen a polcokat rendezem át. – Itt viszont kifogyott a fájdalomcsillapító. Nem vetted észre? Hosszú másodpercekig néz a szemembe. Szorosan összekulcsolom a kezem a hátam mögött, máskülönben biztosan elárulna a remegésük. Végül Jed megrázza a fejét. – Megnézem, hátha elő tudok kotorni még néhányat a raktárból. Vedd át a pénztárt, jó? Lassan kisurranok a pult mögül, nehogy a fiolák csörömpölni kezdjenek, és egy kicsit oldalra is billentem magam, hogy ne tűnjön fel a zsebem kitüremkedése. Ez is a delírium egyik tünete, csak erről senki sem beszél: a betegségtől világbajnok hazudozóvá válik az ember. Megkerülök egy imbolygó kartondobozrakást a bolt hátuljában, majd utat török magamnak a raktárba, ahol bezárom magam mögött az ajtót. Sajnos a zár nem működik, ezért egy rekesz almaszósszal kell eltorlaszolnom. Sejtem, hogy ha a keresgélés hosszabbra nyúlik a megszokottnál, Jed mindenképpen utánam jön. A következő percben kopogást hallok a sikátorba vezető ajtó felől. Kop, kop, kop, kop, kop! Az ajtó valahogy nehezebbnek tűnik, mint korábban. Minden erőmet össze kell szednem, hogy ki tudjam nyitni. – Azt mondtam, hogy négyszer kopogj… – kezdem, ám ahogy a napfény betör a raktárba, elvakítja a szememet. Aztán felszáradnak a szavak a torkomban, és majdnem megfulladok. – Hali! – köszönt Hana. A sikátorban áll, egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát. Sápadt és ideges az arca. – Reméltem, hogy itt talállak. Pár másodpercig válaszolni sem tudok. Hatalmas megkönnyebbülést érzek – elvégre Hana itt van, él és egészséges, megúszta –, ugyanakkor tombol bennem a nyugtalanság. Sietve végigpásztázom a sikátort, de Alexnek nyomát sem látom. Talán meglátta Hanát, és megijedt. – Öhm… – Hana a homlokát ráncolja. – Beengedsz, vagy nem? – Jaj bocs! Persze, gyere csak be! Miközben besétál mellettem, gyorsan kilesek még a sikátorra, és csak utána csukom be az ajtót. Örülök, hogy látom Hanát, ugyanakkor aggódom is. Ha Alex eljön, és Hana meglátja… De nem fog eljönni – mondom magamban. – Biztosan észrevette Hanát. Tudnia kell, hogy most nem biztonságos erre jönnie. Nem 190

mintha attól félnék, hogy Hana bárhol is elárul, mégsem tudok megnyugodni. Azután, hogy annyiszor kioktattam a biztonságról és a vakmerőségről, nem is hibáztatnám, ha beárulna. – Milyen meleg van idebent – jegyzi meg Hana, és felemeli a pólóját a hátáról. Fehér, bő felsőt és laza esésű farmert visel, vékony aranyszínű övvel, ami a haja csillogását utánozza. Ugyanakkor nagyon törődött, fáradt és beesett az arca. Miközben körbefordul, és végignéz a raktáron, apró sebhelyeket veszek észre a karja hátsó felén. – Emlékszel, régen hányszor bujkáltunk itt? Magazinokat hoztam, meg azt az ótvar régi rádiót. Te pedig… – Chipset loptam, meg kólát a hűtőből – fejezem be helyette. – Igen, emlékszem. Így éltük túl a nyarakat középiskolásként, amikor beálltam a boltba dolgozni. Mindig kitaláltam valamit, hogy hátramehessek a raktárba, aztán valamikor kora délután Hana is megjelent, és ötször kopogott az ajtón, finoman. Ötször. Tudhattam volna. – Megkaptam az üzenetedet ma reggel – mondja végül, és felém fordul. A szeme még nagyobb, mint szokott lenni. Vagy talán az arca többi része ment össze; valahogy összehúzódott. – Erre jártam, és nem láttalak a pénztárnál, ezért gondoltam, megkerülöm a tömböt. Nem akartam a bácsikáddal találkozni. – Ma nincs bent. – Lassan lecsillapodik bennem a háborgás. Alex már itt lenne, ha valóban el akart volna jönni. – Csak én vagyok itt Jeddel. Azt sem tudom, hallja-e, amit mondok. A hüvelykujja körmét rágcsálja – régi ideges szokása, amit tudtommal évekkel ezelőtt elhagyott –, és úgy bámulja a padlót, mintha soha nem látott volna még olyan érdekes mintázatot, mint az a linóleum. – Hana! Jól vagy? Hirtelen, jól láthatóan megremeg az egész teste, a válla előrebukik. Sírva fakad. Mindössze kétszer láttam Hanát sírni életemben – egyszer akkor, amikor valaki egyenesen hasba ütötte fociedzésen másodikban, egyszer pedig tavaly, miután végignéztük, hogy a rendőrség a földre teper egy beteg lányt a laboratórium előtt az utcán, és véletlenül úgy odacsapták a fejét az aszfalthoz, hogy ott is jól hallottuk a koponyája reccsenését, ahol álltunk, hatvan méterrel arrébb. Kis időre teljesen megbénulok, és fogalmam sincs, mit tegyek. Nem takarja el az arcát a 191

kezével, nem törli le a könnyét, semmi ilyesmi. Egyszerűen csak áll ott, és annyira reszket, hogy már-már attól tartok, az oldalához szorított kézzel fog elvágódni előttem. Odanyúlok felé, és egyik kezemmel megsimítom a vállát. – Csss, Hana, minden rendben van. Elhúzza magát tőlem. – Nincs rendben semmi! – Hosszan, remegve szívja be a levegőt, majd ömleni kezd belőle a szó: – Igazad volt, Lena. Mindennel kapcsolatban. Tegnap este… borzalmas volt. Razziáztak… Félbeszakították a bulit. Úristen! Mindenhol sikoltozás, csaholás… Lena, vér is folyt! Ütötték-verték az embereket, úgy csapták őket fejbe a gumibotokkal, mintha nem is élőlények volnának. Hullott mindenki jobbra-balra, és… jaj, Lena! Annyira rémisztő volt, iszonyatos! Átfogja a hasát, és előrehajol, mintha hányni készülne. Akar még valamit mondani, de képtelen folytatni, mert erőteljes zokogás rázza meg a testét. Odalépek hozzá, és átölelem. Egy másodpercre megfeszül – nagyon ritkán fordult elő, hogy megöleljük egymást, mivel az emberek nem nézik jó szemmel az ilyesmit –, utána viszont elengedi magát, belefúrja az arcát a vállamba, és feltartóztathatatlanul zokog. Meglehetősen furcsa helyzet, mivel sokkal magasabb nálam, így majdnem le kell hajolnia. Még viccesnek is találnám, ha nem lenne olyan tragikus a pillanat. – Csitt, csitt! Minden rendben lesz. – Miközben kimondom a szavakat, még számomra is ostobának hangzanak. Eszembe jut, ahogy Grace-t ringattam álomba, és egyre csak ugyanazt hajtogattam, miközben ő némán üvöltött a párnámba: Minden rendben lesz. Semmitmondó szavak, amiket a semmibe, a hatalmas, sötét ürességbe mond ki az ember, mintha kaparászva próbálnánk megfogni valamit zuhanás közben. Hana mond még valamic, de nem értem. Az arca nekinyomódik a vállamnak, ezért elmosódnak a szavai. Aztán felhangzik a kopogás. Négy finom, de határozott kopogás, gyors egymásutánban. Hanával azonnal ellépünk egymástól. Végighúzza a karját az arcán, könnycsíkot húzva a csuklójától a könyökéig. – Mi ez? – kérdezi remegő hangon.

192

– Mi? – Az első ötletem az, hogy talán legjobb, ha úgy teszek, mintha nem hallottam volna semmit – és imádkozom az égiekhez, hogy Alex menjen el. Kopp, kopp, kopp. Szünet. Kopp. Ismét. – Ez. – Hana hangjába bosszúság vegyül. Talán örülnöm kéne, hogy már nem sír. – A kopogás. – Összeszűkül a szeme, és gyanakodva méreget. – Úgy tudtam, itt senki sem jár be. – Nem is. Úgy értem… néha… néha a szállítók szoktak… – Ügyetlenül keresem a szavakat, és tovább imádkozom, hogy Alex menjen el. Valami hazugságra vadászom, de nem jut eszembe egy sem. Ennyit az újonnan fellelt képességemről. Aztán Alex bedugja a fejét az ajtón, és beszól: – Lena! Először Hanát látja meg, és mozdulatlanná dermed. Egyik lába bent van a raktárban, a másik még kint az utcán. Egy percig senki sem tud megszólalni. Hana álla szó szerint leesik. Megpördül, és Alexról rám villantja a tekintetét, majd vissza Alexre, olyan gyorsan, hogy majdnem leperdül a feje a nyakáról. Alex sem tudja, mihez kezdjen. Kővé dermedve áll, mintha azt remélné, hogy a mozdulatlanságtól láthatatlanná fog változni. A lehető legostobább és legváratlanabb mondat csúszik ki a számon: – Elkéstél. Hana és Alex egyszerre kezdenek beszélni: – Vele beszéltél meg találkát? – Feltartóztatott egy őrjárat. Meg kellett mutatnom a kártyámat. Hana azon nyomban higgadt és hivatalos hangvételre vált. Ezt is csodálom benne: egyik pillanatban hisztérikusan zokog, a következőben pedig tökéletesen ura önmagának. – Gyere be! – mondja. – És csukd be az ajtót! Alex engedelmeskedik. Utána feszengve megáll az ajtó előtt, a lába csoszog a padlón. Furcsán meredezik a haja, és abban a percben olyan fiatalnak, aranyosnak és idegesnek látom, hogy legszívesebben odarohannék hozzá, és Hana szeme láttára megcsókolnám. Hana viszont azonnal sárba tiporja a lelkesedésemet. Odafordul hozzám, karba fonja a kezét, és úgy néz rám, mint Mrs. McIntosh szokott, a St. Anne igazgatója. – Lena Ella Haloway Tiddle! Azt hiszem, magyarázattal tartozol. – Ella a középső neved? – vág közbe Alex. 193

Hanával mindketten lesújtóan nézünk rá, mire hátrébb lép, és behúzza a nyakát. – Öhm… – kezdem, ám a szavak nem jönnek egykönnyen. – Hana, biztos emlékszel Alexre. Hana keze még mindig karba van fonva, de most a szeme is összeszűkül. – Alexre természetesen emlékszem. Arra nem emlékszem, hogy mit is keres itt. – Ő… Nos ő csak be akart adni valamit… – Még mindig kielégítő magyarázatot keresgélek magamban, ám az agyam szokás szerint leblokkol, sőt szinte lefagy. Tehetetlenül nézek Alexre. Ő csak megvonja a vállát, és egy darabig némán nézzük egymást. Még mindig nem vagyok hozzászokva, hogy nézhetem őt, hogy a közelében lehetek, és megint úgy érzem, mintha belezuhannék a szemébe. Ezúttal azonban nem szédülök. Pont ellenkezőleg – megszilárdul a talaj a lábam alatt; mintha szavak nélkül suttogna a fülembe, és biztosítana róla, hogy velem van, és minden rendben lesz. – Mondd el neki! – szólal meg végül. Hana nekidől a vécépapírral és babkonzervvel telerakott polcos szekrénynek, és leengedi a kezét, éppen csak annyira, hogy lássam, nem haragszik rám. A nézésével viszont mintha azt mondaná: Ajánlom, hogy mondd el! El is mondom. Nem tudom, mennyi időnk van addig, amíg Jed megelégeli az egyedül végzett munkát a boltban, ezért inkább rövidre fogom a történetet. Elmesélem Hanának, hogyan futottam össze Alexszel Roaring Brook Farmson, hogyan úsztunk versenyt a bójákig East End Beachen, és hogy mit mondott nekem ott. Kicsit megakad a torkomon a Veszett szó, Hana szeme pedig elkerekedik – egy pillanatra jól látom az arcán átsuhanó rémületet –, de meglepően jól őrzi közben a hidegvérét. Végül elmondom neki, mi történt előző éjjel, amikor meg akartam keresni, hogy figyelmeztessem a razziára, aztán megharapott a kutya, Alex pedig megmentett. Amikor odaérek, hogy elbújtunk a viskóban, megint ideges leszek – a csókról nem beszélek Hanának, holott egyre csak az jár a fejemben –, de észreveszem, hogy Hana tátott szájjal hallgat, nyilvánvaló döbbenettel az arcán, és bizonyára nem is észleli az erősödő feszültséget a hangomban. Amikor befejezem a történetet, csak ennyit mond: 194

– Szóval ott voltál? Ott voltál tegnap este? – Furcsán remeg a hangja, és már attól tartok, hogy ismét sírva fakad. Ugyanakkor mérhetetlen megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam. Nem akar nekem támadni Alex miatt, és nem is haragszik, amiért nem árultam el eddig. Bólintok. Hana megrázza a fejét, és úgy néz rám, mintha még soha nem látott volna. – Ezt nem hiszem el! Nem hiszem, hogy kiszöktél razzia idején… miattam! – Nos, igen… Kényelmetlenül helyezem egyik lábamról a másikra a testsúlyomat. Olyan, mintha évek óta beszélnék, Hana és Alex pedig mindvégig engem hallgatott volna. Izzó vörös lesz az arcom. Ekkor éles kopogás hallatszik az üzlet felé nyíló ajtó felől, és Jed kiált be: – Lena, ott vagy? Idegesen intek Alexnek. Hana belöki az ajtó mögé, pont mielőtt Jed benyitna a másik oldalról. Éppen csak annyira nyílik ki az ajtó, hogy nem ütközik neki az almaszószkonzerves rekesznek. A párujjnyi résben csupán Jed egyik szemét látom, ahogy rosszallóan pislog rám. – Mit csinálsz itt? Hana bekukkant az ajtórésbe, és integet. – Helló, Jed! – üdvözli vidáman. Ismét könnyedén vált át a laza társasági viselkedésre. – Csak hoztam valamit Lénának. Pletykálni kezdtünk… – Vevőink vannak – vág közbe Jed mogorván. – Egy másodperc, és jövök – mondom, próbálva utánozni Hana hangfekvését. A tény, hogy Jedet és Alexet mindössze pár centi furnérlemez választja el egymástól, egyenesen elborzaszt. Jed morog egyet, visszavonul, és becsukja az ajtót. Hanával és Alexszel némán nézzük egymást. Egyszerre fújjuk ki a levegőt: egyetlen nagy, megkönnyebbült sóhajt hallatunk. Amikor Alex újra megszólal, csak suttogni mer. – Hoztam néhány dolgot a lábadra.

195

Leveszi a hátizsákját, és leteszi a földre, majd peroxidot, antibakteriális krémet, kötszereket, sebtapaszt és vattapa-macsokat halász ki belőle. Ezután letérdel előttem. – Megengeded? – kérdezi. Feltekerem a farmerem szárát, ő pedig elkezdi lehámozni a lábamról a széttépett póló csíkjait. El sem hiszem, hogy Hana ott áll mellettem, és nézi, ahogy egy fiú – egy Veszett – hozzáér a bőrömhöz. Tudom, hogy soha, a legmerészebb álmában sem hitte volna ezt, és amikor elfordítom a fejem, kínosan érzem magam, ugyanakkor büszke is vagyok. Miután az összes kötés lekerül a lábamról, Hana élesen beszívja a levegőt. Rájövök, hogy közben akaratlanul is összeszorítottam a szemem. – Úristen, Lena! Az a kutya jól elkapott! – Meg fog gyógyulni – mondja Alex, azzal a halk magabiztossággal, amitől az egész testemet melegség járja át. Kinyitom az egyik szemem, és lopva hátranézek a sebesült vádlimra. Felkavarodik a gyomrom. Úgy néz ki, mintha egy hatalmas darabot téptek volna ki a lábamból. Néhány négyzetméternyi bőrfelület egyszerűen eltűnt. – Talán inkább kórházba kéne menned – veti fel Hana kétkedve. – És mit mondjon nekik? – Alex leveszi a peroxid kupakját, és benedvesít vele pár vattakorongot. – Hogy egy razzia során sebesült meg egy tiltott bulin? Hana nem válaszol, ő is tisztában van vele, hogy nem mehetek el orvoshoz. Leszíjaznának a laborban, vagy bedobnának a Kriptába, mielőtt végigmondanám a teljes nevemet. – Nem fáj annyira – mondom, bár ez hazugság. Hana megint úgy néz rám, mintha még soha nem találkoztunk volna. Rádöbbenek, hogy – valószínűleg életemben először – lenyűgöztem őt. Talán még csodál is. Alex vastagon bekeni a lábamat antibakteriális krémmel, majd birkózni kezd a gézzel és a sebtapasszal. Nem kell megkérdeznem, honnan szerezte az eszközöket. Feltételezem, hogy ez is a laborban végzett munka egyik előnye. Hana is letérdel. – Rosszul csinálod – mondja, és én megkönnyebbülök, hogy a régi, megszokott, basáskodó hanghordozását hallom. Majdnem felnevetek. – Az unokatestvérem ápolónő. Majd én. 196

Majdnem a könyökével löki el Alexet az útból. Alex arrébb húzódik, és felemeli a kezét. – Igen, asszonyom – mondja, majd rám kacsint. Ekkor kitör belőlem a nevetés. Rohamokban jön rám a kuncogás, és be kell fognom a számat, nehogy sikoltozni vagy zihálni kezdjek, elárulva ezzel a rejtekhelyünket. Hana és Alex egy darabig döbbenten mered rám, aztán egymásra néznek, és idiótán elvigyorodnak. Tudom, hogy mindnyájan ugyanarra gondolunk. Őrültség. Ostobaság. Veszélyes. Mégis valamiképpen, ahogy ott állok a levegőtlen raktárban a dobozos sajtos hamburgerek, a babkonzervek és a babahintőporok között, úgy érzem, egy csapat lettünk. Hárman vagyunk ellenük, hárman arctalan ezrek ellen. Valamiért azonban, akármilyen nevetségesnek is tűnik, abban a pillanatban egészen jónak látom az esélyeinket.

197

A boldogtalanság béklyó; vagyis a boldogság szabadság. Boldogságot csak a kúra révén nyerhetünk. Ennél fogva csak a kúrán keresztül nyerhetünk szabadságot is. – A Fájni fog? Gyakori kérdések és válaszok a procedúrával kapcsolatban című könyvből, 9. kiadás, Amerikai Tudósok Szövetsége, az USA kormányának hivatalos röpirata

Ezután mindennap találok módot arra, hogy találkozzam Alexszel, még akkor is, ha a boltban kell dolgoznom. Néha Hana is velünk jön. Sok időt töltünk Back Cove-on, általában esténként, miután mindenki hazament. Mivel Alexet kikezeltként tartják számon, nem illegális hármunknak együtt mutatkoznunk, bár ha valaki tudná, hogy mennyit vagyunk együtt – vagy látná, ahogy röhögünk, ahogy fejest ugrunk a vízbe, ahogy fröcskölve verekszünk, vagy versenyt futunk a mocsár felé –, egészen biztosan gyanút fognának. Ezért amikor a városban sétálunk, tisztes távolságot tartunk egymástól: Hanával az egyik járdán megyünk, Alex a túloldalin. Emellett a legüresebb utcákat választjuk, a néptelenebb parkokat, illetve az elhagyott házakat – csupa olyan helyet, ahol nem egykönnyen láthatnak meg minket. Deering Highlands házaiba is visszatérünk. Végre kiderül, honnan tudta Alex a viskó pontos helyét a razzia éjjelén, és hogyan sikerült megtalálnia a menekülő utat a ház koromfekete folyosóin. Éveken keresztül sok-sok éjszakát töltött az elhagyatott házakban bujkálva, mert szeretett elszökni Portland zaja és nyüzsgése elől. Nem mondja ki, de én tudom, hogy a rejtőzködés valószínűleg a Vadonra emlékezteti. Egy házat különösképpen a szívünkbe zárunk: a Brooks Street 37.-es számot, egy régi, koloniális stílusú épületet, amely korábban 198

szimpatizánsok otthona volt. Mint sok más házat Deering Highlandsen, ezt is bedeszkázták és körbekerítették a területen történt nagy tisztogatás után, ám Alex megmutatja nekünk, hogyan lehet bebújni az egyik földszinti ablakon lévő, kilazult deszka alatt. Különös: bár kifosztották a helyet, a nagyobb bútordarabok és a könyvek ott maradtak, és ha nem lennének koromfoltok a falakon és a mennyezeten, az ember azt hihetné, a tulajdonosok bármelyik percben hazaérhetnek. Amikor először hatolunk be a házba, Hana előremegy, és belekiabál a félhomályba: – Hahó! Hahó! Megborzongok a hirtelen sötétségtől és hidegtől. Odakint elvakított a napfény, odabent pedig éles kontrasztként hat a világosság és a meleg hiánya. Alex közelebb húz magához. Lassan kezdek hozzászokni, hogy megérint, és nem hátrálok, sőt nem is nézek hátra riadtan, ha meg akar csókolni. – Táncolunk? – kérdezi incselkedve. – Ne már! – tolom el magamtól. Furcsa hangosan beszélni egy ilyen csöndes helyen. Hana hangja visszahullámzik hozzánk, de távolinak tűnik, ezért ámulva tűnődöm el, milyen hatalmas lehet a ház, mennyi szobája van, és eszembe jut az is, hogy minden szobát ugyanolyan vaskos porréteg lep az árnyéktakaró alatt. – Komolyan mondom – erősködik Alex. Széttárja a karját. – Ez tökéletes hely a tánchoz! Egy gyönyörű helyiség közepén állunk; korábban a nappali lehetett. Gigantikus méretű, nagyobb, mint Carol és William lakásának teljes alsó szintje. A mennyezet sötétségbe burkolózik, a róla lelógó, irdatlan méretű csillár pedig mintha kacsintana a gyenge fénysugarakban, amelyek a bedeszkázott ablakokon keresztül beszüremkednek. Ha az ember nagyon fülel, egerek motoszkálását is hallja a falak felől. Mégsem kelt otromba vagy félelmetes benyomást a hely. Kellemesen érzem magam: erdők jutnak eszembe, meg a növekedés, halál és újjászületés végtelen körforgása – úgy érzem, a ház szép lassan összecsukódik körülöttünk, akár egy hervadó virág. – Nincs zene – mondom. Alex vállat von, kacsint egyet, és kinyújtja a kezét. – Túl nagy jelentőséget tulajdonítanak neki.

199

Hagyom, hogy maga felé húzzon, és a következő pillanatban egymáshoz nyomódik a mellkasunk. Sokkal magasabb nálam, így a fejem jóformán még a válláig sem ér fel, és jól hallom, hogy a szíve dobogása megadja a ritmust, amire szükségünk van. A Brooks 37. legjobb része a hátsó kert. Túlburjánzott gyep hullámzik az ősi fák között, amelyek vastag, göcsörtös és bütykös ágai összefonódva kupolát formálnak a magasban a fejünk fölött. A napfény átszűrődik a lombokon, és halvány, fehér foltokkal pettyezi tele a füvet. Az egész kert olyan hűs és csendes, mint az iskola könyvtára. Alex első alkalommal egy takarót hoz magával, amit aztán a házban hagy. Valahányszor eljövünk, kivisszük magunkkal a kertbe. Hárman heverészünk, és néha órákon keresztül beszélgetünk csupa semmiségről, nevetgélve. Hana és Alex néha vásárol valami piknikre való élelmet, és egyszer nekem is sikerül elcsórnom három doboz üdítőt és egy egész karton nyalókát a bácsikám boltjából. A hirtelen cukorbeviteltől kissé megkótyagosodunk, és olyan buta játékokat játszunk, mint gyerekkorunkban – bújócskát, fogócskát és bakugrást. Egyik-másik fa törzse olyan vaskos, mint négy, egymás mellé állított szemetesvödör, és le is fotózom Hanát, ahogy nevetve próbálja átölelni az egyiket. Alex szerint ezek a fák már százévesek is lehetnek. Hanával egyből elnémulunk, ahogy belegondolunk. Ez azt jelenti, hogy már azelőtt itt voltak – mielőtt a határokat meghúzták, mielőtt a falakat megépítették, mielőtt a betegséget kiszorították a Vadonba. Amikor Alex a fákról beszél, valami megfájdul a torkomban. Bárcsak tudnám, milyen volt az élet itt hajdanán! Többnyire Alexszel kettesben töltjük az időt, és Hana fedez minket. Azok után, hogy hosszú heteken keresztül egyáltalán nem találkoztunk, most mindennap átmegyek Hanához – olykor naponta kétszer is (az egyik alkalommal Alexszel találkozom, a másik alkalommal tényleg Hanával). Szerencsére a nénikém nem üti bele az orrát a dolgomba. Valószínűleg azt hiszi, hogy nagyon összevesztünk, és most próbáljuk bepótolni az elveszett időt együtt, ami nem is áll olyan messze a valóságtól, és nekem is megfelelő magyarázat. Nem emlékszem rá, hogy valaha is boldogabb lettem volna életemben. Mi több, soha nem is álmodtam ekkora boldogságról, és amikor elmondom Hanának, hogy talán ezer év alatt sem tudom majd visszafizetni neki ezt a szívességet,

200

elmosolyodik, és azt feleli: „Már visszafizetted.” Nem tudom pontosan, mit akar ezzel mondani, de örülök, hogy az én oldalamon áll. Amikor kettesben vagyunk Alexszel, nem sok mindent csinálunk – csak ülünk és beszélgetünk –, az idő mégis valahogy összezsugorodik, mint az égő papír. Az egyik percben még délután három óra van, aztán egyszerre csak elszivárog az égről minden szín, és majdnem beköszönt a kijárási tilalom. Alex az életéről mesél, a „nénikéjéről”, a „bácsikájáról”, a munkájukról – bár azzal kapcsolatban még mindig nem fogalmaz nyíltan, hogy mi a szimpatizánsok és a Veszettek célja, és hogyan igyekeznek elérni azt. Jól is van ez így. Nem biztos, hogy tudni akarom. Amikor az ellenállás fontosságát említi, feszültség költözik a hangjába, és harag érződik ki a szavai mögül. Ilyenkor – igaz, csupán néhány másodpercre – ismét félni kezdek tőle, és még mindig ott bömböl a Veszett szó a fülemben. Rendszerint csupa normális dologról mesél: a nénikéje specialitásáról, a chilis kukoricasziromról, meg arról, hogy amikor a bácsikája kissé felönt a garatra, mindig ugyanazokat a történeteket ismétli egymás után. Mindkettőjüket kikezelték, és amikor megkérdezem Alexet, hogy nem lettek-e boldogabbak, csak vállat von, és ennyit mond: „Nekik is hiányzik a fájdalom.” Számomra ez felfoghatatlan. Alex rám sandít a szeme sarkából, és hozzáteszi: „Tudod, akkor veszíted el igazán az embereket. Amikor elmúlik a fájdalom.” Az idő java részében a Vadonról és az ott élő emberekről beszél, én pedig a mellkasára hajtom a fejem, behunyom a szemem, és megpróbálom elképzelni, amit lefest előttem: egy Őrült Kata nevű nőt, aki fémhulladékból és összenyomott üdítős dobozokból hatalmas szélcsengőket barkácsol; Jones Papát, aki legalább kilencvenéves, de még mindig naponta bejárja az erdőt, bogyókat szedeget, és vadállatokat cserkész be; a tábortüzeket, a kint alvást, a késő éjjeli dalolást, társalgást és evést, miközben a füst piszkosra színezi az égboltot. Tudom, hogy néhanapján visszamegy oda, és még mindig azt a helyet tartja valódi otthonának. Ezt majdnem be is vallja, amikor elmondom neki, hogy szívesen hazakísérném, hogy megnézzem a műteremlakását a Forsyth Streeten, ahol az egyetem megkezdése óta 201

lakik. Igaz, ha meglátna minket valamelyik szomszédja együtt bemenni az épületbe, végünk lenne. Alex azonban sietve helyesbít: „Az nem az otthonom.” Elismeri, hogy néhány másik Veszettel együtt megtalálták a módját a határon való átszökésnek, ám amikor a részletek iránt érdeklődöm, rövidre zárja a témát. – Talán egy nap majd meglátod – mondja, mire megijedek, és izgatott is leszek egyszerre. A bácsikámról kérdezem, aki megszökött a tárgyalás elől, ám Alex összevonja a szemöldökét, és megrázza a fejét. – A Vadonban szinte senki sem használja a valódi nevét. – Vállat von. – De nem rémlik, hogy összefutottunk volna. Elmagyarázza, hogy országszerte ezer és ezer településük van, így a bácsikám bárhová menekülhetett: északra, délre, nyugatra. Legalább annyit tudunk, hogy keletre nem ment, hiszen akkor az óceánban kötött volna ki. Alex felvilágosít róla, hogy legalább annyi négyzetméternyi területet tesz ki az országban a Vadon, mint amennyit az elfogadott települések. Ez annyira hihetetlenül hangzik számomra, hogy egy darabig kételkedem is benne, sőt, Hana sem hisz nekem, amikor elárulom neki. Alex hallgatóságnak sem utolsó, és órákig tud figyelni, amikor elmesélem, milyen volt az életem Caroléknál. Elárulom neki, hogy Grace valójában nem néma, de erről csak én tudok. Hangosan felnevet, amikor lefestem neki Jennyt, a házsártos viselkedését, az öregasszonyos arcát, meg azt a lenéző tekintetet, mintha én lennék a kilencéves gyerek, nem ő. Előtte még az anyámról sem vonakodom beszélni, arról az időszakról, amikor életben volt, és hárman éltünk együtt – én, ő és Rachel. Mesélek a zoknis riszálásokról és az altatódalokról, amiket anyám énekelt nekünk, habár mindössze néhány dallamfoszlányra emlékszem belőlük. Lehet, hogy azzal húzza ki belőlem az őszinte vallomásokat, hogy olyan némán hallgat, vagy hogy egyenesen néz rám azzal a ragyogó, meleg tekintetével, vagy hogy soha nem bírál. Egyszer még azt is elárulom neki, mit mondott nekem anyám utoljára. Alex csak ül, és a hátamat dörzsölgeti, nekem viszont sírni támad kedvem. Aztán alábbhagy az érzés. A keze melegével valahogy kiszippantja belőlem.

202

Természetesen csókolózunk is. Olyan sokszor csókoljuk meg egymást, hogy lassan már az a furcsa, amikor nem csókolózunk. Mintha hozzászoktam volna, hogy az ő száján keresztül veszek levegőt, és oda fújom ki. Lassan, ahogy egyre kevésbé érezzük feszélyezettnek magunkat egymás mellett, a teste egyéb részeit is felfedezem. A bőre alatt megbújó bordák finom szerkezete, a mellkasa és a válla mind olyan, mint a vésett kő; a lábát puha, göndör, szőke szőr borítja, és a bőre mindig olyan illatú, mint az óceán – gyönyörű és idegen. Ennél is mámorítóbb, hogy én is közel engedem magamhoz. Először csak azt hagyom, hogy félrehúzza a pólómat, és megcsókolja a kulcscsontomat és a vállamat. Aztán engedem, hogy lehúzza a felsőmet a fejemen át, lefektessen a napsütötte takaróra, és csak nézegessen. Első alkalommal remegek is. Késztetést érzek, hogy eltakarjam magam a kezemmel, hogy elrejtsem a mellem. Hirtelen rádöbbenek, milyen sápadtnak nézhetek ki a napfényben, milyen sok anyajegyem van a felsőtestemen, és biztos vagyok benne, hogy Alex is rondának vagy torznak lát. Aztán egész más szalad ki a száján: – Nagyon szép. – Amikor pedig rám pillant, és a tekintetünk összefonódik, meggyőződöm róla, hogy tényleg így gondolja. Aznap este, életemben először, megállok a fürdőszobai tükör előtt, és nem egy átlagos, középszerű lányt látok. Ahogy ott állok hátrafésült hajjal, az egyik vállamról lecsúszott hálóruhában, csillogó szemmel, igaznak érzem, amit Alex mondott. Szép vagyok. De nem csak én vagyok szép. Minden nagyon szépnek látszik. Shhh Könyve szerint a delírium megváltoztatja az érzékelést, és az ember elveszti a tiszta érvelés képességét, vagyis nem tud helyesen ítéletet alkotni. Egyvalamit azonban nem lehet abból a könyvből megtudni: azt, hogy a szerelem nagyobbá és többé változtatja a világot saját magához képest. Még a hőségben gőzölgő szemét, a fémhulladék, az olvadó műanyag és a sok bűzlő ételmaradék is szokatlannak és csodálatosnak tűnik, mint egy idegen világ darabjai, amelyek valahogy közénk pottyantak. A reggeli fényben a városháza tetején gubbasztó sirályok is úgy néznek ki, mintha vastag, fehér festékréteg borítaná őket, és ahogy a halványkék ég előtt kirajzolódik az alakjuk, úgy érzem, még soha nem láttam ilyen éleset, tisztát és szépet. A vihar is varázslatos. Üvegszilánkok hullnak az égből, a levegő megtelik gyémántokkal. A 203

szél Alex nevét suttogja, az óceán pedig megismétli. A hajlongó fák a táncot juttatják eszembe. Minden, amit látok és érintek, Alexet idézi fel bennem, ezért minden, amit látok és érintek, tökéletes. Shhh Könyve azt sem említi, hogy az idő egyszer csak elkezd rohanni az ember előtt. Szökdécsel. Bukdácsol. Vízként folyik ki az ujjaim közül. Valahányszor lemegyek a konyhába, és látom, hogy egy újabb napra lapozták a naptárat, képtelen vagyok elhinni. Rosszullét kavarog a gyomromban, egy ólomsúlyú érzés, ami minden nappal egyre erősödik. Harminchárom nap van hátra a kezelésig. Harminckettő. Harminc nap. Közben pedig pillanatképek, mozzanatok, röpke másodpercek; Alex csokifagylaltot ken az orromra, amikor panaszkodom, hogy melegem van; méhek zümmögnek mély hangon az arcunk fölött, ahogy a kertben fekszünk, és hangyák masíroznak rendezett sorban az ételmaradékok között; Alex ujjai a hajamban, könyökhajlata a fejem alatt. Azt suttogja: „Bárcsak mindig velem maradhatnál!” – és közben egy újabb nap vérzik el a horizonton, vörösben, rózsaszínben és aranyban. Az eget bámuljuk, és különféle dolgokat látunk a felhők alakjában: például kalapos teknőst, egy cukkinit cipelő vakondot és egy fejvesztve menekülő nyulat hajkurászó aranyhalat. Pillanatfelvételek, mozzanatok, röpke másodpercek. Olyan törékenyek, gyönyörűek és reménytelenek, mint egy magányos, gyönge lepke az egyre erősödő forgószélben.

204

Heves vitákat váltott ki tudóskörökben a kérdés, hogy vajon a vágy az amor deliria nervosával fertőzött rendszer egyik tünete-e, vagy magának a betegségnek egy megelőző állapota. Abban azonban egyhangúlag egyetértenek a kutatók, hogy a szerelem és a vágy szimbiotikus kapcsolatban van egymással, ami azt jelenti, hogy az egyik nem létezhet a másik nélkül. A vágy az elégedettség ellensége; a vágy betegség, az elme lázas állapota. Hogy volna egészséges valaki, aki sóvárog? A sóvárgás szó jelentése is valaminek a hiányára utal, megfosztottságra, és a vágy pontosan ezt jelenti: az elme megfosztottsága, egy hiba, egy tévedés. Szerencsére ez ma már kiküszöbölhető. – Részlet Az amor deliria nervosa gyökerei és a kognitív funkciókra gyakorolt utóhatásai című könyvből, 4. kiadás, szerző: dr. Phillip Berryman

Az augusztus beköltözik Portlandbe, és mindent beterít forró és büdös leheletével. Nappal nem lehet megmaradni az utcákon, mert a nap kíméletlenül tűz lefelé, és az emberek inkább a parkokba, tengerpartokra igyekeznek, némi árnyék vagy szellő reményében. Egyre nehezebben hozzuk össze a találkákat Alexszel. Az East End Beach – ami egyébként nem túl népszerű – most megtelik emberekkel, még este is, amikor abbahagyom a munkát. Kétszer is odamegyek, de rájövünk, hogy veszélyes közelítenünk egymáshoz, legfeljebb gyorsan biccentünk a másik felé, ahogy két idegen tenné. Öt méter távolságban terítjük le a törülközőnket a homokba. Ő felveszi a fejhallgatóját, én meg úgy teszek, mintha olvasnék. Valahányszor összeakad a tekintetünk, az egész testem fellángol, mintha közvetlenül mellettem feküdne, és simogatná a hátamat. Bár az arca közömbösnek látszik, mosoly bujkál a szemében. Még soha, semmit nem éreztem olyan fájdalmasnak, egyszersmind kéjesnek, mint azt, hogy ott vagyok a közelében, és mégsem tehetek semmit. Mint amikor olyan gyorsan falja az ember a fagylaltot a kánikulában, hogy fejfájása támad tőle. Kezdem érteni azt is, amit Alex a „nénikéjéről” és a „bácsikájáról” mondott – hogy 205

hiányzott nekik a fájdalom a kezelés után. A kín valahogy még jobbá teszi a vágyódást, még intenzívebbé, még értékesebbé. Mivel a strandokon nincs esélyünk, maradunk a Brooks 37.-nél. A kert sínylődik a hőségben. Több mint egy hete nem esett, és a fák lombjain átszűrődő napfény – amely júliusban lágy volt, akár a könnyed lépések – most tőrzuhatagként éri a bőrünket, és megbarnítja a füvet. Még a méhek is részegnek tűnnek a forróságban, ahogy lassan köröznek, összeütköznek, nekirepülnek a kornyadozó virágoknak, és a földre bucskáznak, hogy végül szédelegve ismét szárnyra keljenek. Egyik délután Alexszel odakint fekszünk, egy pokrócon. A hátamon heverek; az égbolt fölöttem mintha folyton alakuló formákká bomlana szét, csupa kék, zöld és fehér mintával. Alex a hasán fekszik, és idegesnek látszik valami miatt. Gyufákat gyújtogat, figyeli a lángolásukat, és csak akkor fújja el őket, amikor már majdnem megégetik az ujjbegyét. Eszembe jut, amit a viskóban mondott: eleinte, amikor Portlandbe került, csak gyújtogatással tudta levezetni az ingerültségét. Keveset tudok róla – múltjának és történetének java része még el van temetve benne. Meg kellett tanulnia titkolózni, még a többi embernél is jobban. Valahol bizonyára van egy középpontja, a lelke mélyén. Úgy ragyog, mint a szén, amit lassan gyémánttá tömörítenék a rátelepedő, súlyos földrétegek. Annyi mindent nem kérdeztem még meg tőle, és annyi mindenről nem beszélgettünk! Másfelől viszont úgy érzem, nagyon is jól ismerem, mindig ismertem, anélkül, hogy mindent részletesen elmesélt volna magáról. – Biztos kellemes ilyenkor odakint, a Vadonban – bököm ki, csak hogy mondjak valamit. Alex felém fordul, és rám néz, mire habogni kezdek. – Úgy értem… ott biztos hűvösebb van. A fák és az árnyékok miatt. – Igen – Feltámaszkodik az egyik könyökére. Behunyom a szemem, mire szín- és fényfoltok kezdenek vad táncba a szemhéjam mögött. Alex egy darabig nem mond semmit, de érzem, hogy továbbra is engem néz. – Kimehetnénk – szólal meg végül. Azt hiszem, tréfál, ezért elnevetem magam. Ő azonban elhallgat, és amikor kinyitom a szemem, látom, hogy komoly és összeszedett az arca. 206

– Nem mondhatod komolyan – válaszolom, de a lelkem mélyén már valami mély kút fedte fel magát, tele félelemmel. Rájövök, hogy egyáltalán nem viccelt. Most döbbenek rá, hogy ezért viselkedett olyan furcsán egész nap. Hiányzik neki a Vadon. – Kimehetünk, ha akarod. – Még néhány szívdobbanásnyi ideig engem néz, majd visszafekszik a hátára. – Mondjuk, holnap. Ha végeztél a boltban. – De hogyan… – Azt bízd rám! – vág közbe. Egy darabig olyan mély és sötét a szeme, amilyennek még sohasem láttam. Mint két alagút. – Akarod? Helytelennek érzem, hogy erről csak ilyen lazán csevegünk, a pokrócon heverészve, ezért inkább felülök. A határátlépés főben járó bűn, amiért halálbüntetés jár. Noha tisztában vagyok vele, hogy Alex olykor kiszökik a Vadonba, mostanáig nem fogtam fel, milyen hatalmas kockázattal is jár ez. – Nem lehet – mondom, szinte suttogva. – Képtelenség. A kerítés… az őrök… a puskák… – Ismétlem: ezt bízd rám! – Alex is felül, odanyúl felém, két keze közé fogja az arcomat, és elmosolyodik. – Minden lehetséges, Lena – idézi egyik kedvenc mondását. Csökkenni kezd a félelmem. Hihetetlenül biztonságban érzem magam vele. Nem tudom elképzelni, hogy bármi rossz történhet, amikor együtt vagyunk. – Csak pár órára. Hogy lásd. Elfordítom az arcom. – Nem tudom. Teljesen kiszárad a torkom, és a szavak sebesre marják, ahogy kijönnek. Alex odahajol hozzám, röpke csókot nyom a vállamra, majd ismét lefekszik. – Igazából mindegy – mondja, miközben a homlokára támasztja az egyik karját, hogy védje a szemét a napsütéstől. – Csak gondoltam, hogy esetleg kíváncsi vagy rá, ennyi az egész. – Kíváncsi vagyok rá, de… – Lena, semmi gond azzal, ha nem akarsz menni. Komolyan. Csak egy ötlet volt. Bólintok. Bár ragad a lábam az izzadságtól, hozzáfogom a mellkasomhoz. Nagyon megkönnyebbültem, ugyanakkor csalódott is 207

vagyok. Hirtelen eszembe jut, amikor Rachel rávett, hogy ugorjak be háttal a vízbe a Willard Beach mólójáról, én pedig ott álltam reszketve a móló szélén, és nem mertem ugrani. Végül Rachel megkönyörült rajtam, lehajolt hozzám, és a fülembe súgta: „Jól van, Bamba-Lena! Még nem állsz készen.” Semmi mást nem akartam, csak eljönni a móló széléről, mégis, miközben visszasétáltunk a strandra, émelyegtem, és szégyelltem magam. Ekkor belém hasít a felismerés. – Ki akarok menni! Alex leveszi a karját a homlokáról. – Tényleg? Bólintok, de nem merem újra kimondani. Félek, hógy ha kinyitnám a számat, visszaszívnám az egészet. Alex lassan felül. Azt hittem, jobban fog örülni, ám ő nem mosolyodik el. Csak harapdálja az ajka belső oldalát, és elfordítja a tekintetét. – Ez azt jelenti, hogy megszegjük a kijárási tilalmat. Ezután visszanéz rám, és az arca annyira erős aggodalmat tükröz, hogy valami mélységes fájdalom ébred bennem. – Figyelj, Lena! – Leszegi a fejét, és szétbontja a gyufaszálakból készített rakást, szépen egymás mellé helyezve a szálakat. – Lehet, hogy mégsem olyan jó ötlet. Ha elkapnak… úgy értem, ha téged elkapnak… – Nagy levegőt vesz, ami benne is ragad. – Azt akarom mondani, hogy ha bármi is történne veled, soha nem bocsátanám meg magamnak. – Én bízom benned – mondom, teljes meggyőződéssel. Alex még mindig kerüli a tekintetemet. – Jó, de… A határátkelésért járó büntetés… – Megint vesz egy nagy levegőt. – A határ átlépéséért járó büntetés… – Az utolsó pillanatban nem képes kimondani a halál szót. – Hé! – bököm meg finoman a vállát. Elképesztő, hogy az ember ilyen erősen tudja érezni a másik felől a gondoskodást, ugyanakkor meghalna azért, ha viszonozhatná. – Ismerem a törvényeket. Régebb óta lakom itt, mint te. Ezzel sikerül mosolyt csalnom az arcára. Most ő bök meg engem. Aligha! – Itt születtem és nevelkedtem. Te vagy az áttelepült. – Ismét megbököm, ezúttal kicsit erősebben, mire ő felnevet, és megpróbálja 208

elkapni a karomat. Kuncogva elhúzódom előle, ő pedig a hasam felé nyúl. – Te vidéki fajankó! – visítom, mire tényleg elkap, és nevetve leteper a pokrócra. – Te városi liba! – vág vissza, majd fölém emelkedik, és megcsókol. Minden szétfolyik körülöttem: a hőség, a színek robbanása, a lebegés. Másnap estére találkozót beszélünk meg Back Cove-on. Ez egy szerdai nap, és mivel szombatig már nem fogok dolgozni, elég könnyen meg tudom győzni Carolt, hogy Hanánál szeretnék aludni. Alexszel átvesszük a terv fő elemeit. A határátkelés nem lehetetlen, de alig akad olyan, aki vállalja a kockázatot. A halálbüntetés alighanem sokakat elriaszt. Fogalmam sincs, hogyan tudnánk átmászni az elektromos kerítésen, csakhogy Alex szerint nem minden részébe vezettek áramot. Az áramellátás folyamatos biztosítása hosszú kilométereken keresztül elképesztően drága lenne, így a kerítésnek csak bizonyos szakaszai zümmögnek. A maradék nem veszélyesebb, mint az a kerítés, ami Deering Oaks Park játszóterét veszi körül. Amíg azonban mindenki abban a hitben él, hogy a határ olyan erős árammal van végigfuttatva mindenhol, amely tükörtojásként süti meg az embert, addig a kerítés tökéletesen megfelel a célnak. – Nagyobb a füstje, mint a lángja – jelenti ki végül Alex legyintve. Bizonyára Portlandre céloz, a törvényekre, vagy talán az egész USA-ra. A szemöldöke közötti bőr komoly kis ráncba gyűrődik, mintha egy vessző lenne. Nem láttam még ennél aranyosabbat. El is kell terelnem róla a figyelmemet. – Nem értem, hogy derítettétek ki mindezt. Úgy értem, hogy lehet ilyesmire rájönni? Néha nekirohant valaki a kerítésnek, és megnéztétek, hogy megégett-e? Alex száján halvány mosoly jelenik meg. – Szakmai titok. Csak annyit mondhatok, hogy végeztünk megfigyeléseket különféle vadállatok bevonásával. – Felvonja a szemöldökét. – Ettél valaha sült hódot? – Pfuj! – Vagy sült görényt? – Most csak ki akarsz akasztani, ugye? Többen vagyunk, mint gondolnád: ez is Alex egyik kedvenc kifejezése, amit minduntalan ismételget. A szimpatizánsok ott vannak 209

mindenhol, kikezeltek és kikezeletlenek, még a rendfenntartók, rendőrtisztek, kormányhivatalnokok és a tudósok között is. Az ő segítségükkel lehet átjutni az őrbódék mellett. Portland egyik legaktívabb szimpatizánsát azzal az őrrel párosították össze, aki a Tukey’s Bridge északi végében teljesít éjszakai műszakot, vagyis pont ott, ahol át szeretnénk kelni. Alexszel együtt kidolgoztak egy jelrendszert. Azokon az éjszakákon, amikor Alex át akar kelni, egy szórólapot hagy a nő postaládájában, afféle ócska, fénymásolt fecnit, amit az élelmiszer-házhozszállítók és a mosodák szoktak bedobni. Ingyenes szemvizsgálatot hirdet Dr. Swildnál (Alex elmondása szerint az ellenállók és a szimpatizánsok élete annyira stresszes, hogy alkalmanként megengedhetnek maguknak egy kis mókát), és ha a nő megtalálja a szórólapot, dupla adag nyugtatót kever a férje kávéjába, amit az magával visz az éjjeli műszakba a hídhoz. – Szegény fickó! – mondja Alex mosolyogva. – Akárhogy vedeli a kávét, képtelen ébren maradni. Látom Alexen, milyen sokat jelent számára az ellenálló mozgalom, és milyen büszke arra, hogy egyáltalán létezik, sőt egészségesen, életerősen terjeszkedik szét Portlandben. Én is mosolyogni próbálok, ám túl merev az arcom. Még mindig felfoghatatlan, hogy minden, amit tanítottak nekem születésem óta, mennyire téves és félrevezető, és még mindig nehezemre esik szövetségesként tekinteni a szimpatizánsokra és ellenállókra. Ha viszont átkelünk a határon, onnantól fogva maradéktalanul és visszavonhatatlanul közéjük fogok tartozni. Most már nem gondolhatom meg magam. Át akarok menni, ráadásul őszintén be kell vallanom magamnak, hogy már réges-régóta szimpatizáns vagyok: azóta, hogy Alex megkérdezte, találkozunk-e Back Cove-on, és én igent mondtam. Csupán halvány emlékeim vannak a lányról, aki azelőtt voltam – aki mindig engedelmeskedett a környezetének, és aki izgatottan számolta a napokat a kúráig, nem pedig félve és iszonyodva. Alig emlékszem a lányra, aki mindenkitől és mindentől félt. Aki magától is félt. Amikor másnap hazamegyek, merészen odaállok Carol elé, és elkérem a mobiltelefonját. Aztán írok egy üzenetet Hanának: „Aludhatunk ma éjjel nálatok A-val?” Ez lett a mi titkos üzenetünk azokra az esetekre, amikor fedeznie kellett engem és Alexet. Carolnak 210

azt mondtuk, hogy Allison Doveney-val lógunk, aki velünk együtt érettségizett. A Doveney família még Hana családjánál is gazdagabb, Allison pedig egy beképzelt majom. Hana eleinte tiltakozott is, hogy őt azonosítjuk a titokzatos „A” betűvel, és kifejtette, hogy még a látszatát sem akarja fenntartani a vele való közös időtöltésnek, végül azonban sikerült meggyőznöm. Carol soha nem hívná fel Doveney-ékat, hogy utánam nyomozzon. Nem merné őket tárcsázni, valószínűleg zavarban lenne. A családunk tisztátalan, elvégre nemcsak Marcia férjének dezertálása, hanem az anyám sorsa is beszennyezi a nevünket, Mr. Doveney pedig a DMA, azaz a Delíriummentes Amerika nevű szervezet portiandi részlegének elnöke és alapítója. A suliban Allison Doveney még a tekintetével is került engem, és egyszer, még az általános iskolában, anyám halála után azt kérte, hogy ültessék el mellőlem, mert nem akar a közelemben lenni. Azt mondta a tanárnak, hogy szerinte halálszagom van. Hana szinte azonnal válaszol az SMS-re: „Részemről OK. Este tali!” Eltöprengek azon, hogy vajon mit szólna Allison, ha megtudná, kit fedez a nevével. Biztosan őrjöngene, de én csak mosolygok, amikor elképzelem. Kicsivel este nyolc előtt levonulok a lépcsőn, vállamon a táskával, amibe a szokásos ottalvós cuccomat pakoltam. Még ki is lóg belőle a pizsamám, hogy egyértelmű legyen a helyzet. Pontosan úgy pakoltam, ahogy Hanához szoktam. Amikor Carol rám mosolyog, és kellemes időtöltést kíván, bűntudat hasít belém. Most már túlzottan is gyakran és könnyedén hazudok. Ettől azonban még nem rettenek vissza. Miután kiérek a házból, a West End felé indulok, hátha Jenny vagy Carol les utánam az ablakból. Csak a Spring Street után fordulok vissza a Deering Avenue-n, ahonnan már meg sem állok a Brooks 37.-ig. Hosszú az út, és amikor odaérek Deering Highlands-be, már az utolsó fény is lefelé örvénylik az ég alján. Az utcák errefelé most is néptelenek. Benyomom a rozsdás vaskaput, ami a kertbe nyílik, félrecsúsztatom az egyik földszinti ablak kilazult deszkáját, és bemászom a házba. Meglep a sötétség odabent, és egy darabig csak pislogva állok egy helyben. Várom, hogy a szemem hozzászokjon a sötéthez. Nyúlós, fülledt a levegő, felerősödött a házban a penész szaga. Mozgalmas alakzatok jelennek meg mindenütt, miközben átsétálok a nappaliba, a 211

penészfoltos kanapéhoz. Kiállnak belőle a törött rugók, és a fél bélését is kitépték, bizonyára az egerek, de még mindig látni rajta, hogy egykor szép volt – sőt, még elegáns is. Előhalászom a táskámból az ébresztőórámat, és beállítom fél tizenkettőre. Hosszú lesz az éjszaka. Ezután kinyújtózom a göröngyös kanapén, és a fejem alá dugom a hátizsákomat. Nem a legkényelmesebb párna a világon, de megteszi. Behunyom a szemem, és hagyom, hogy az egerek kaparászása meg a falak mély nyögései és sejtelmes kattogásai álomba ringassanak. Ugyanolyan sötét van, amikor felriadok. Rosszat álmodtam az anyámról. Felülök, és egy kétségbeesett pillanatig azt sem tudom, hol vagyok. A tönkrement rugók nyikorognak alattam, és erre eszembe jut: Brooks 37. Tapogatózva megkeresem az ébresztőórámat, és látom, hogy már 23:20 van. Tudom, hogy fel kéne kelnem, de még mindig szédelgek a hőség és az álom miatt, ezért egy darabig csak ülök ott, mélyeket lélegezve. Izzadok; a hajam rátapad a hátamra. Az álom a szokásos volt, csak ezúttal visszafelé: az óceánban úszkáltam, tapostam a vizet, és láttam az anyámat egy málló sziklaszirt tetején, több száz méterrel a fejem fölött. Olyan magasan volt, hogy nem is láttam az arcát, pusztán a homályos körvonalait, ahogy a nap hátulról megvilágította. Megpróbáltam figyelmeztetni: felemelni a karomat, és inteni neki, hogy menjen hátrébb, távolabb a peremtől, ám minél jobban erőlködtem, annál erősebben szippantott magába a víz, szinte ragadt, mint a csiriz, egy helybe szögezte a karomat, és beszivárgott a számba, nehogy kiáltani tudjak. Miközben a homok förgetegként kavargott körülöttem, tisztában voltam vele, hogy anyám bármikor lezuhanhat, és a feje szét fog loccsanni az éles sziklákon, amelyek kihegyezett körmökként meredeznek ki a vízből. Aztán zuhanni kezdett, a végtagjait lóbálva. Egy fekete pont volt, amely közelebb érve egyre nőtt a vakító napsütéssel a háttérben, és ahogy hasztalan próbáltam kiáltani neki, még nagyobb és nagyobb lett, és végül rájöttem, hogy nem az anyám fog a sziklákra esni. Hanem Alex. Ekkor ébredtem fel. Végre sikerül felállnom, kissé kóvályogva, és megpróbálom elhessegetni a félelmemet. Lassan, puhatolózva odamegyek az ablakhoz, kimászom rajta, és megkönnyebbülök, holott az utcán 212

kevésbé vagyok biztonságban. Ott viszont legalább szellő fogad. A házban már kis híján megfulladtam. Amikor odaérek Back Cove-ra, Alex már ott vár rám. A régi parkoló mellett álló facsoport árnyékában guggol. Annyira tökéletesen elbújt, hogy majdnem átesem rajta. Kinyújtja a kezét, és lehúz maga mellé az aljnövényzetbe. Úgy villog a szeme a holdfényben, mint egy macskáé. Némán végigmutat Back Cove-on, a határ előtt sorakozó, sziporkázó fényforrásokra: az őrbódék. Ebből a távolságból úgy néznek ki, mint egy felfűzött, fehér lampionsor fényei egy éjszakai pikniken. Már-már derűs hangulatot árasztanak. Maga a kerítés hat méterrel az őrhelyek mögött húzódik, azon túl pedig a Vadon terül el. Még soha nem tűnt ilyen idegennek számomra, ahogy a fák most táncolnak és dülöngélnek a szélben. Örülök, hogy Alex megtiltotta a beszélgetést, amíg át nem érünk. A torkomban lévő gombóctól lélegezni is alig tudok, nemhogy megszólalni. Tukey’s Bridge végében fogunk átkelni, az öböl északkeleti csücskében. Ha a vízi útvonalat választanánk, pont átúszhatnánk az öblön átlósan, a találkozóhelyünkkel szemközti pontra. Alex háromszor megszorítja a kezemet. Ez az indulás jele. Követem az öböl peremén végig. Óvakodunk a mocsártól, mert azt a csalóka látszatot kelti, mintha fű borítaná, főleg sötétben, ám mielőtt az ember észrevenné a különbséget, már térdig el is süllyedt benne. Alex egyik árnyéktól a másikig rohan, lába hangtalanul surran a füvön. Helyenként eltűnni látszik a szemem elől; felfalja a sötétség. Ahogy megkerüljük az öböl északi oldalát, az őrbódék egyre tisztábban kivehetők. Valódi épületek: betonból és golyóálló üvegből készült, egyszobás kunyhók. Izzadni kezd a tenyerem, és a torkomban lévő gombóc a négyszeresére duzzad. Végül már úgy érzem, mintha fojtogatnának. Hirtelen rádöbbenek, milyen ostoba tervet szőttünk. Száz – vagy akár ezer – dolog is rosszul sülhet el. Lehet, hogy az őr még nem itta meg a kávéját a huszonegyes számú bódéban, vagy ivott belőle, de nem eleget ahhoz, hogy elaludjon tőle, vagy hatástalan volt a nyugtató. De még ha el is alszik az őr, lehet, hogy Alex rosszul tudja, mely részein nincs áram a kerítésnek, vagy előfordulhat, hogy a város, egyetlen éjszaka kedvéért, oda is juttat némi elektromosságot.

213

Annyira megijedek, hogy az ájulás kerülget. Fel akarom hívni magamra Alex figyelmét, és legszívesebben ráordítanék, hogy forduljunk vissza, fújjuk le az egészet, ő viszont továbbra is sebesen rohan előre. Ha kiáltanék vagy bármilyen más hangot adnék, biztosan lecsapnának ránk az őrök. Hozzájuk képest a rendfenntartók olyanok, mint a rablópandúrt játszó gyerekek. A rendfenntartóknak gumibotjuk és kutyájuk van; az őröknek puskájuk és könnygázuk. Végre odaérünk az öböl északi részéhez, ahol Alex elbújik egy nagyobb fa mögé, és megvárja, hogy utolérjem. Leguggolok mellette. Ez az utolsó lehetőségem rá, hogy megmondjam neki: vissza akarok fordulni. De még mindig nem tudok megszólalni, és amikor fejrázással akarom jelezni neki a tiltakozásomat, semmi sem történik. Úgy érzem, mintha visszacsöppentem volna a rémálomba, és egyre csak befelé szippant a sötétség – a rovarok szoktak így kapálózni a mézes csuporban. Lehet, hogy Alex is látja a rémületemet. Előrehajol, és egy darabig igyekszik megtalálni az egyensúlyát, hogy a fülembe suttoghasson. A szája először a nyakamhoz tapad, majd végigsimít az arcomon – ami a kétségbeesésem ellenére is mámorító érzéssel tölt el –, aztán megleli a fülemet: – Minden rendben lesz! – suttogja, mire enyhül a szorongásom. Semmi rossz nem történhet, ha Alexszel vagyok. Aztán ismét elindulunk. Néha rohannunk kell egyik rejtekhelytől a másikig: nesztelenül surranunk a fák között, majd megállunk. Alex ilyenkor fülel; meggyőződik róla, hogy semmi sem változott; sem kiáltást, sem közelítő lépteket nem hall. Egyre hosszabbra nyúlnak azok a szakaszok, amikor semmi sem rejt minket – amikor egyik fától a másikig szaladunk –, mert a fák mind jobban ritkulnak. Egyre közelebb érünk ahhoz a sávhoz, ahol teljesen eltűnik a fű és az aljnövényzet, kijutunk a szabad ég alá, és totálisan védtelenek leszünk. Az utolsó bokortól mindössze tizenöt méterre van a kerítés, de számomra olyan az egész, mintha egy lángoló tavon kellene keresztülgázolnunk. Az út maradványain túl, amely Portland körbezárása előtt még forgalmas út volt, ezüstösen csillog a Vadon sötét tömege a holdfényben, akár egy óriás pókháló. A határ az a hely, ahol az ember felnyársalódik, elkapják vagy felfalják a fenevadak. Alex előre figyelmeztetett, hogy ne siessek, hanem koncentráljak, csakhogy 214

amikor végignézem a kerítés tetején meredező szögesdrótot, akaratlanul is a felnyársalódott holttestem jelenik meg a lelki szemeim előtt. Aztán egyszer csak kint találjuk magunkat – a fák tökéletlen takarásából kikerülve rohanunk a régi útból maradt kavicsokon és palán. Alex majdnem teljesen összegörnyedve fut előttem, így én is lehajolok, amennyire tudok, ám ettől még teljesen leleplezve érzem magam. Minden oldalról egyszerre csap meg a félelem, néma sikollyal. Soha nem éreztem még ehhez hasonlót. Nem tudom, hogy a szél élénkül fel abban a pillanatban, vagy csak a riadalom tombol bennem, de az egész testem jéghideggé válik. A sötétség különféle alakokat ölt körülöttünk. Ránk akarnak dőlni az árnyak, és gigantikus szörnyek állnak lesben, hogy váratlanul őrökké változzanak. Szinte már hallom is, ahogy a csendet ezer darabra törik az üvöltések, csattanások, kürtök és lövések. Érzem, ahogy kibomlik a testemben a fájdalom, és elvakítja szememet a fény. A világ összefüggéstelen képek sorozatává változik: a huszonegyes bódét ragyogó fehér fénykör veszi körül, aztán egyre szélesebbre nő, és felénk közelít, mintha fel akarna falni bennünket. Bent egy őr ül a székébe roskadva, nyitott szájjal, mély álomban. Alex felém fordul, mosolyog… Lehetséges, hogy mosolyog?… Táncoló kövek a lábam alatt. Minden nagyon távolinak tűnik, és olyan valószerűtlen, testetlen, mint egy láng árnyéka. Még magamat sem érzem valóságosnak: nem érzem a légzésemet és a mozgásomat, habár bizonyára egyiket sem hagytam abba. Aztán egyszerre csak a kerítésnél találjuk magunkat. Alex felugrik, és ott is marad a magasban. Rá akarok kiáltani: Állj! Állj! Lélekben már hallom is a reccsenést és a sistergést, ahogy a teste rácsatlakozik az ötvenezer voltos áramra, ám a kerítés csak némán meginog egy kicsit. Halott és hideg, ahogy Alex mondta. Utána kellene másznom, de képtelen vagyok rá. Legalábbis azonnal. Ámulat hullámzik fel-le a testemen, és lassan kiszorítja a félelmet. Kisbaba koromtól fogva rettegtem a kerítéstől, és soha nem mentem másfél méternél közelebb hozzá. Figyelmeztettek, hogy tilos, és ez a szabály belénk égett. Azt mondták, megperzselődünk, hogy a szögesdrót behatol a szívünkbe, és azonnal megöl. Most pedig előrenyújtom a kezem, ujjaim a dróthurkok közé fonódnak, akár meg is simíthatom a kerítést, amely halott, hideg és ártalmatlan. 215

Ugyanilyeneket emelnek a játszóterek és az iskolaudvarok köré. Ebben a pillanatban rádöbbenek, milyen bonyolult, jól megtervezett hazugságokkal tartanak minket sakkban. A hazugságok átszövik Portlandet, mint a labirintusszerű csatornahálózat, behatolnak mindenhova, és bűzzel árasztják el a várost. Az egész települést hazugságra és hazugságból építették. Alex gyorsan mászik; már a kerítés felénél jár. Hátranéz, és látja, hogy még mindig bambán állok egy helyben. Rándít egyet a fején, mintha azt kérdezné: Mit művelsz? Ismét megfogom a kerítést, majd azonnal visszarántom a kezem. Valami sokk fut át rajtam, de semmi köze az áramhoz, amelynek a drótok között kéne zizegnie. Felismerésem támad. Mindenről hazudtak – a kerítésről, a Veszettekről, és millió más dologról. Elhitették velünk, hogy a razziák a mi védelmünket szolgálják. Azt mondták, hogy a rendfenntartók csak a békét akarják megőrizni. Azt mondták, hogy a szerelem betegség. Meggyőztek minket arról, hogy végez velünk. Életemben először jut eszembe, hogy talán ez sem igaz. Alex óvatosan hintázni kezd a kerítésen előre-hátra. Felnézek, mire ismét int egyet. Nem vagyunk biztonságban. Muszáj továbbmenni. Felnyúlok, és felhúzom magam a kerítésre. Mászni kezdek. A kerítésen lenni bizonyos szempontból még rosszabb, mint odalent, a kavicsos úton. Ott több lehetőségünk volt – ha járőrök tűnnek fel, visszarohanhattunk volna az öbölhöz, és reménykedhettünk volna benne, hogy a sötétben és a sűrűben elvesztik a nyomunkat. Aprócska remény lett volna, de mégiscsak remény. Itt viszont a hátunkat fordítjuk az őrbódék felé, és ezért úgy érzem magam, mint egy hatalmas, mozgó célpont, a hátamon egy felirattal: LŐJ LE! Alex hamarabb ér fel a kerítés tetejére, én pedig figyelem, ahogy lassan, körültekintően átmászik a szögesdróton is. Sikerül átkerülnie a túloldalra, ahol óvatosan ereszkedni kezd. Később megáll, hogy megvárjon. Pontról pontra követem a mozdulatait. Ekkor már nemcsak a félelemtől, hanem a fáradtságtól is reszketek, de nekem is sikerül átevickélnem a szögesdróton, és elkezdek ereszkedni a túloldalon. Egyszer csak a földet érinti a lábam. Alex megfogja a kezemet, és sietve az erdő felé húz magával, távolabb a határtól. A Vadonba. 216

Mary, hozd az esernyőd, Verőfényes ez a nap, De a hamu is egyre hull, És elszürkül a hajad. Mary, hozd az eveződ, A dagály magasra ér, Vedd elő a gyertyád, A víz vörös-e, vagy ez vér? – „Miss Mary” (elterjedt, tapsolós gyermekmondóka, a rajtaütés idejéből), a Kiszámolók és dalos mondókák: a játék története című könyvből

Az őrkunyhó fénye egykettőre kihuny, mintha egy kriptaajtó csapódott volna rá. Bezárulnak körülöttünk a fák, és karmolásszák ágaikkal az arcomat, a lábszáramat és a vállamat, mint ezernyi fekete kéz. Különös hangzavarban találjuk magunkat: csupa csapkodás, verdesés, bagolyhuhogás és kaparászás az aljnövényzetből. Tömény virágillat és az élet szaga tölti be a levegőt, amely olyan sűrűvé válik, mint egy anyag – mintha szét lehetne húzni, akár egy függönyt. Koromfeketeség honol mindenütt. Még Alexet sem látom magam előtt, csak érzem, ahogy húzza magával a kezemet. Most talán még nagyobb ijedelmet érzek, mint a határ átlépésekor, ezért megrángatom Alex kezét. Szeretném, ha az én szememmel is nézne, és megállna egy kicsit. – Már nincs messze! – érkezik a hangja az előttem tátongó sötétségből. Tovább rángat magával. Valójában nagyon is lassan haladunk. Hallom, ahogy gallyak reccsennek és levelek zizegnek a lábam alatt. 217

Tudom, hogy Alex is csak tapogatózva tud menni, hogy valamiféle csapást készítsen nekünk. Araszolgatunk előre, mégis megdöbbentő, milyen gyorsan elvesztettük szem elől a határt, és mindent a határ túloldalán, mintha az a világ soha nem is létezett volna. Mögöttem is feketeség. Mintha a föld alá kerültünk volna. – Alex… – szólalok meg, de a hangom furcsán, fojtottan cseng. – Állj! – szakít félbe. – Várj! Elengedi a kezem, mire akaratlanul is sikoltok egyet. Aztán ismét megtalálja a karomat, és a számat kereső szájával nekiütközik az orromnak. – Minden rendben van. – Most már a megszokott hangerővel beszél, amiből arra következtetek, hogy biztonságban vagyunk. – Nem megyek sehova. Csak megkeresem azt a rohadt elemlámpát, jó? – Jó, oké. Igyekszem normális ütemben lélegezni, de ostobának érzem magam. Félek, hogy Alex megbánta ezt a kirándulást. Nem mondhatnám, hogy bátran viselkedtem. Mintha a gondolataimban olvasna, megint megcsókol; ezúttal már a szám sarkát találja el. A jelek szerint még az ő szeme sem szokta meg a sötétséget. – Nagyon ügyes voltál! – dicsér. Aztán hol innen, hol onnan üti meg a fülemet a motozása és a halk szitkozódása; nem is tudom követni. Nemsokára gyors, izgatott kiáltás hagyja el a száját, majd egy széles fénypászma tör az ég felé, megvilágítva a sűrű lombú fákat és az aljnövényzetet. – Megtaláltam! – mondja Alex vigyorogva, és int az elemlámpával. A következő pillanatban megvilágít egy rozsdás szerszámos ládát, amit félig a talajba temettek. – Itt szoktuk hagyni az átkelőknek. Készen állsz? Bólintok. Sokkal jobban érzem magam most, hogy már látjuk is, merre megyünk. A lombok a magasban komplett kupolát alkotnak, ami a St. Paul Cathedral boltíves mennyezetére emlékeztet, ahova vasárnapi iskolába jártam előadásokat hallgatni az atomokról, a valószínűségről és Isten rendjéről. A levelek vadul zizegnek és remegnek körülöttünk, s a zöld és fekete foltok mintázata állandóan változik, táncol, ahogy a számtalan láthatatlan élőlény szalad, és ágról ágra ugrándozik. Alex elemlámpájának fénye néha egy századmásodpercre visszaverődik egy 218

tágra nyílt szempárról, amely komoran bámul minket a növényzetből, majd ismét eltűnik a sötétben. Hihetetlen látvány. Még soha nem láttam ehhez foghatót – a mindenfelé lüktető, vadul burjánzó életet, amely mintha minden másodperccel egyre szélesebbre és magasabbra hatolna. Magam sem értem, de úgy érzem, mintha összetöpörödtem volna, és kissé esetlennek is tűnök, ahogy egy nálam sokkal idősebb és fontosabb lény területén próbálok áthatolni. Alex most már magabiztosabban halad előre, és néha félretol egyegy ágat az útból, hogy én is átbújhassak alatta, vagy rácsap egy rossz helyen lelógó indára, de én egyetlen ösvényt sem látok, amit követnénk, és negyedóra elteltével aggódni kezdek, hogy körbe-körbe haladunk, vagy különösebb cél nélkül hatolunk egyre mélyebbre az erdőben. Már éppen megkérdezném, honnan tudja, merre kell mennünk, amikor észreveszem, hogy időnként tétovázva megáll, és végigfuttatja a lámpa fényét a fatörzseken, amelyek magas, kísérteties körvonalakként vesznek körül bennünket. Feltűnik, hogy egyik-másik kék festékkel van megjelölve. – A festék… – szólalok meg. Alex hátranéz rám. – A mi térképünk – egészíti ki a mondatomat, majd hozzáteszi: – Nem lenne jó itt eltévedni, nekem elhiheted. Aztán egyszerre csak elfogynak a fák. Egyik pillanatban még az erdő közepén vagyunk, zsúfolt farengetegben, aztán hirtelen kilépünk egy kőútra, egy bordázott, hosszú nyelvre emlékeztető aszfaltsávra, amit ezüstre fest a holdfény. Az út, amely tele van kátyúkkal, helyenként szétrepedezett és felpúposodott, és hatalmas aszfaltmorzsalék-kupacokat kell kerülgetnünk. Egy alacsony dombra kanyarog fel hosszan, aztán eltűnik a domb tetején, ahol megint erdő szegélye sötétlik. – Add a kezed! – suttogja Alex. Nem tudom, miért beszél halkan, de örülök neki. Valamiért olyan érzésem támad, mintha egy temetőbe tértünk volna be. Az út mindkét oldalán óriás tisztások terülnek el, derékig érő fűvel, amelyek énekelve-suttogva dörzsölődnek egymáshoz, és néhány vékony, fiatal fával, amelyek törékenynek és kiszolgáltatottnak tűnnek annak a nagy, nyílt térnek a közepén. Kivágott fákat is látni vélek – hatalmas szálfákat halmoztak egymásra, meg valamiféle fémtekervényeket, amik sziporkázva fénylenek a fűben. 219

– Mi ez? – kérdezem suttogva Alextől, ám alighogy a kérdés elhagyta a számat, egy kis sikoly kívánkozik ki belőlem a felismerés hatására. Az egyik mező közepén, a suttogó fűben ormótlan nagy, kék teherautó áll, teljesen érintetlenül, mintha valaki éppen most parkolt volna le vele, hogy piknikezzen egyet. – Ez egy utca volt – mondja Alex. Feszültebbé válik a hangja. – A rajtaütés során pusztították el. Több ezer és ezer ilyen van országszerte. Lebombázták, megsemmisítették. Megborzongok. Nem csoda, hogy temetőbe képzeltem magam. Bizonyos szempontból temetőben is vagyunk. A rajtaütés egyéves hadjárat volt, jóval a születésem előtt, amikor még anyám is kisbaba volt. Azért indították, hogy megszabaduljanak az összes Veszettől meg az ellenállóktól, akik nem akarták elhagyni az otthonukat, hogy ellenőrzött és jóváhagyott településekre költözzenek. Anyám egyszer elmesélte, hogy a legkorábbi emlékei teljesen elvesztek a bombázások hangjában és a füstszagban. Azt mondta, hogy a tűz szaga évekig gomolygott a város fölött, és valahányszor feltámadt a szél, hamut hozott magával, ami mindenre rátelepedett. Továbbmegyünk. A sírás kerülget. Most, hogy tényleg ott vagyok és a saját szememmel látok mindent, úgy érzem, itt valami egészen más történt, mint amit a történelemórákon lefestettek előttünk: nem voltak hüvelykujjukat felmutató, mosolygós pilóták, nem ujjongtak az emberek a határnál, hogy végre biztonságban vagyunk, és nem égették fel a házakat olyan nyomtalanul, mintha egy számítógép képernyőjéről törölték volna le őket. A történelemkönyvekben nem is emberek lakták ezeket a házakat, csupán árnyak, kísértetek, valószerűtlen lények. Ahogy viszont kéz a kézben sétálunk Alexszel a lebombázott úton, rájövök, hogy ebből semmi sem igaz. Hatalmas felfordulás lehetett, bűz, vér és lángoló emberi bőr szaga. Emberek éltek itt; álldogáltak, ettek, telefonáltak, tojást sütöttek és énekeltek a zuhany alatt. Letaglóz a szomorúság a rengeteg odaveszett dolog miatt, és mérhetetlen dühöt érzek azok iránt, akik elpusztították. Az én népem – legalábbis az én egykori népem iránt. Most már nem tudom, ki vagyok, és hova is tartozom. Persze ez nem teljesen igaz. Ott van Alex. Tudom, hogy már Alexhez tartozom. 220

A domb magasabb részén egy szabályos kis fehér házhoz érkezünk, amely egy mező közepén áll. Valahogy sikerült érintetlenül megúsznia a bombázást, és leszámítva egy furcsa szögben lógó, kiszakadt ablaktáblát, amely halkan csapdos a szélben, bármelyik portiandi ház lehetne. Rettentő különös látványt nyújt ott, a nagy üresség kellős közepén, a szomszédjaiból maradt törmelék gyűrűjében. Csendes magányában nagyon picinek tűnik, mint egy rossz legelőre tévedt bárány. – Lakik itt most valaki? – kérdezem Alexet. – Néha behúzódnak oda, ha esik vagy fagy. De csak a kóborok – azok a Veszettek, akik nem telepednek le sehol. – Megint megáll egy pillanatra, mielőtt kimondaná a Veszett szót, és úgy grimaszol, mintha rossz szájízt okozna neki. – Nem nagyon szoktunk errefelé járni. Egyesek szerint a bombázók vissza fognak térni, és befejezik, amit elkezdtek. Szerintem ez babona. Sokan úgy hiszik, a ház balszerencsét hoz. – Feszült kis mosoly ül ki az arcára. – A valóságban teljesen kiürítették. Elvitték az ágyakat, takarókat, ruhákat… mindent. Én is innen szereztem az edényeimet. Alex már korábban elmesélte, hogy van egy saját kis hajléka a Vadonban, de amikor a részletek iránt érdeklődtem, azt mondta, várjak, amíg meglátom a saját szememmel. Furcsa belegondolni, hogy emberek élnek idekint, a hatalmas semmi közepén, és nekik is szükségük van edényekre, takarókra és hasonló szokványos dolgokra. – Erre! Alex levonszol az útról, és megint az erdőbe vezet be. Tulajdonképpen örömmel térek vissza a fák közé. Volt valami súlyosság abban a hatalmas, nyílt térben, azzal az egy szem kísértetházzal, a rozsdásodó teherautóval és a többi épületből maradt forgácsokkal; mintha egy sebhely tátongott volna a világ felszínén. Ezúttal egy alaposabban kitaposott ösvényt követünk. Időnként még mindig feltűnik a kék festék a fákon, de úgy látom, Alexnek nincs szüksége az iránymutatásra. Gyorsan haladunk, egymás mögött. Ezt az útvonalat nagyrészt megtisztították a fáktól, és az aljnövényzetet is eltakarították, ezért sokkal könnyebb a járás. A lábam alatt keményre döngölték a földet a lábak az idők során. A szívem egyre hevesebben ver a bordáim mögött. Biztos, hogy rohamosan közeledünk.

221

Alex megfordul, és szembenéz velem, olyan hirtelen, hogy majdnem nekimegyek. Lekapcsolja az elemlámpát, és a váratlanul beköszöntő sötétségben idegen alakok bukkannak fel, öltenek testet, gomolyognak erre-arra. – Csukd be a szemed! – mondja, és hallom a hangján, hogy mosolyog. – Minek? Úgysem látok semmit. Szinte látom magam előtt, ahogy a szemét forgatja. – Gyerünk már, Lena! – Oké! – Behunyom a szemem, mire mindkét kezemet megfogja. További hat méteren keresztül húz maga után, és olyanokat mormol az orra alatt, mint: – Lépj nagyobbat! Ott egy kő! Kicsit balra! – Ezalatt verdeső, ideges érzés ébred bennem. Végül megállunk, és Alex elengedi a kezemet. – Itt vagyunk! – jelenti be, jól hallható izgatottsággal a hangjában. – Nyisd ki a szemed! Teljesítem a kérését, és egy darabig meg sem tudok szólalni. Többször is kinyitom a számat, de be is csukom, mert mindössze egy magas, vinnyogó hangot tudok kipréselni magamból. – Nos? – Alex feszengeni kezd mellettem. – Mi a véleményed? Végül egy váratlan kifejezés kéredzkedik a nyelvemre. – Ez… ez olyan valóságos. Alex felhorkan. – Hát persze hogy valóságos! – Úgy értem, fantasztikus! Pár lépést teszek előre. Most, hogy itt vagyok, hirtelenjében nem is tudom, milyennek képzeltem korábban a Vadont – de annyi bizonyos, hogy nem ilyennek. Hosszú, széles tisztás hasít keresztül az erdőn, de körülötte a fák még jobban összetömörülnek, mint eddig, és karcsún nyújtózkodnak az ég felé, amely gigantikus, csillogó kupolaként magasodik fölénk, közepén a ragyogó, duzzadt holdkoronggal. Egy horpadt táblát látok, vadrózsával körülvéve, ám a felirat rajta szinte olvashatatlanná kopott. Csak nagy nehezen tudom kivenni a következő szavakat: CREST VILLAGE LAKÓKOCSIPARK. A tisztáson több tucat lakókocsi áll, meg néhány kreatívabb lakóhely: fák közé kifeszített, vízhatlan ponyvák, rajtuk bejárati ajtóként fellógatott takarók és zuhanyfüggönyök; rozsdásodó teherautók a vezetőfülkéjük mögött felállított sátrakkal; régi furgonok, vásznakkal az ablakaik előtt. A 222

tisztás tele van lyukakkal, amelyekben a nap során tábortüzeket gyújtottak – most, jóval éjfél után is parázslanak, füstszalagokat és üszkös faszagot eregetnek. – Látod? – kérdezi Alex vigyorogva, és széttárja a karját. – Nem bombáztak le mindent. – Ezt nem mondtad! – Elindulok a tisztás közepe felé, és megkerülök néhány, kör alakban elhelyezett farönköt, amely egyfajta kültéri társalgóként szolgálhat. – Nem mondtad, hogy ilyen. Megvonja a vállát, és úgy baktat mellettem, mint egy derűs kiskutya. – Ez olyasmi, amit a saját szemeddel kell látnod. – Port rúg az egyik halódó tűzrakásra. – Úgy látszik, elkéstünk a ma esti mulatságról. Miközben átkelünk a tisztáson, Alex megmutat minden „házat”, és mesél egy kicsit az ott élő emberekről, mindvégig suttogva, nehogy felébresszünk valakit. Néhány történet ismerős, másokat most hallok először. Oda sem tudok figyelni teljesen, de hálás vagyok, amiért beszél, halkan és állhatatosan, mert otthonos és megnyugtató érzés. Noha a park nem nevezhető nagynak – talán kétszáz méter lehet az átmérője –, hirtelenjében úgy érzem, mintha szétnyílt volna a világ, és olyan rétegeket, mélységeket fedett volna fel, amelyekről eddig nem tudtam. Nincsenek falak. Sehol sem látok falakat. Portland innen aprónak, egy villanásnak tűnik. Alex egy elhanyagolt, szürke lakókocsi előtt áll meg, amelynek hiányoznak az ablakai; kifeszített, tarka vásznak helyettesítik őket. – Nos… ez vagyok én. Alex esetlen mozdulattal int a lakókocsi felé. Az egész éjszaka során most először látom idegesnek, és ettől én is nyugtalan leszek. Lenyelem a váratlan és illetlen nevetést, ami hisztérikusan kikívánkozik belőlem. – Hűha! Ez… ez… – Kintről nem valami nagy szám. – Alex felugrik a lakókocsira. Elfordítja a fejét, és az ajkát harapdálja. – Szeretnél… öhm… bejönni? Bólintok, mert tudom, hogy ha beszélni próbálnék, megint csak vinnyogás jönne ki a torkomon. Számtalanszor maradtunk már kettesben, ez azonban egészen más. Itt senki sem áll lesben, nem kell attól tartani, hogy ordítva lecsapnak ránk, és elszakítanak egymástól – itt csak sok-sok négyzetkilométernyi, nyílt tér van. Izgalmas és ijesztő is egyszerre. Itt bármi megtörténhet, és amikor lehajol, hogy 223

megcsókoljon, mintha a körülöttünk lévő, bársonyos sötétség súlya, a fák lágy suhogása és a láthatatlan állatok dobogása valahogy belekúszna a mellkasomba, és úgy érzem, mintha szétterjednék, és egybeolvadnék az éjszakával. Amikor elhúzódik, egy darabig nem is kapok levegőt. – Gyere! Vállával nekifeszül a lakókocsi ajtajának, ami kattanva kinyílik. Nagy sötétség fogad odabent. Mindössze néhány körvonalat tudok kivenni, és amikor Alex becsukja mögöttünk az ajtót, még azok is eltűnnek; felszívja őket a feketeség. – Idekint nincs áram – jegyzi meg Alex. Elindul a lakókocsiban, beleütközik ebbe-abba, és néha az orra alatt szitkozódik. – Gyertyád van? – kérdezem. Furcsa a levegő a odabenn: friss őszi avar illata terjeng. Kellemes. Más szagok is keverednek bele: tisztítószer szúrós citromszaga és halványan némi benzinszag is. – Ez még jobb. – Motozást hallok, majd víz csurog a fejemre. Felsikoltok, mire Alex megnyugtat. – Bocs, bocs. Rég jártam itt. Csak óvatosan! – Újabb motozás. Aztán lassan megremeg fölöttem a plafon, elhúzódik a helyéből, és egyszeriben feltárul az égbolt. A hold szinte egyenesen a fejünk fölül süt, erős fénnyel sugározza be a lakókocsit, és mindent ezüsttel koronáz meg. Kiderül, hogy a plafon nem más, mint egyetlen réteg, jókora műanyag kátrányos ponyva, olyasféle, mint amit a kerti grillező letakarásához használnak, csak nagyobb. Alex egy széken állva tekeri össze. Minden centivel egyre több tárul fel a mennyboltból, és egyre ragyogóbb fény hatol be a belső térbe. Elakad a lélegzetem. – Gyönyörű! Alex hátranéz rám, és elvigyorodik. Tovább göngyölíti a ponyvát, néha megáll, előrébb ugrik a székével, majd folytatja. – Egyszer egy vihar elvitte a fél tetőt. Szerencsére nem voltam itt. – Ő is ragyog a fényben: karját és vállát beezüstözi a holdfény. Akárcsak a razzia éjszakáján, most is a templomban látható angyalábrázolások jutnak eszembe, az ágaskodó szárnyaikkal. – Úgy döntöttem, jobb, ha az egésztől megszabadulok. – Miután behúzta az egész ponyvát, leugrik a székről. Mosolyogva szembefordul velem. – Ez az én nyitható tetejű otthonom.

224

– Hihetetlen! – mondom, és komolyan is gondolom. Bámulatosan közelinek látszik az ég. Úgy érzem, ha felnyúlnék, megérinthetném a holdat. – Na, most hozok gyertyát! Alex elmegy mellettem, és a konyhában kezd pakolászni. A berendezés nagy részét most már ki lehet venni, bár a részletek még mindig elvesznek a homályban. Az egyik sarokban kis, fatüzelésű kályha áll. Az ellenkező oldalon franciaágy terül el. A gyomrom ugrik egyet a helyén, amikor megpillantom, és ezer emlék villan fel előttem – az ágyam szélén ülő Carol, ahogy kimért hangján elmondja, milyen elvárásai vannak egymástól a férjnek és a feleségnek; a csípőre tett kezű Jenny, ahogy közli, hogy nem fogom tudni, mi a dolgom, amikor eljön az ideje; a Willow Marksról szóló pusmogások; Hana az öltözőben, ahogy azon tanakodik, milyen lehet a szex, én meg rásziszegek, hogy maradjon csöndben, és körülnézek, hátha valaki meghallotta a beszélgetésünket. Alex talál egy csomag gyertyát, és elkezdi meggyújtani a kanócokat. Ahogy óvatosan, egyenként elhelyezi az égő gyertyákat, feltárulnak a helyiség sarkai is. A könyvek a legszembetűnőbbek: göröngyös oszlopok, amelyek a félhomályban a bútorzat részének látszottak, most pedig magas könyvtornyok lesznek belőlük. Sehol nem láttam ilyen sok könyvet egyszerre, legfeljebb a könyvtárban. Az egyik fal mentén három könyvespolcot is felfedezek, sőt a leszakadt ajtajú hűtőszekrény is tele van ósdi kötetekkel. Magamhoz veszek egy gyertyát, és átböngészem a címeket. Egyiket sem ismerem. – Mik ezek? – Egyik-másik könyv olyan régi, hogy attól tartok, ha hozzájuk érek, szétporladnak. ízlelgetem a gerincekre írt neveket, legalábbis azokat, amiket ki tudok olvasni: Emily Dickinson, Walt Whitman, William Wordsworth. Alex rám néz. – Költészet. – Mi az a költészet? – Soha nem hallottam még ezt a szót, de tetszik a hangzása. Előkelő és könnyed; furcsamód egy szép, hosszú ruhát juttat eszembe. Alex meggyújtja az utolsó gyertyát is. Az egész lakókocsit meleg, imbolygó fények járják át. Odajön hozzám, a könyvespolcokhoz,

225

leguggol, és kutatni kezd. Levesz egy könyvet, feláll, és odaadja nekem, hogy tanulmányozzam. Híres szerelmes versek. Ugrik egyet a gyomrom, amikor a szemem a szerelmes szóhoz ér, hiszen még sosem láttam ilyen pimaszul kiírva könyvborítóra. Alex közelről szemléli az arcomat, ezért – nehogy észrevegye a zavartságomat – kinyitom a kötetet, és átnézem az első oldalakon szereplő alkotók listáját. – Shakespeare? – Ezt a nevet felismertem egészségtanóráról. – Aki a Rómeó és Júliát írta? Az intő mesét? Alex felhorkan. – Az nem intő mese. Egy csodás szerelmi történet. Eszembe jut az első nap a laboratóriumban. Az első alkalom, amikor Alexet megláttam. Mintha egy egész élet telt volna el azóta. Emlékszem, hogy a szép szó kívánkozott ki az agyamból. Az önfeláldozás jutott eszembe. – Évekkel ezelőtt betiltották a költészetet, rögtön a kúra felfedezése után. – Elveszi tőlem a könyvet, és kinyitja. – Szeretnél hallani egy verset? Bólintok. Köhög, megköszörüli a torkát, megfeszíti a vállát, és lehajtja a fejét, mintha egy focimeccsre akarnák beküldeni. – Gyerünk már! – biztatom. – Húzod az időt. Megint megköszörüli a torkát, és olvasni kezd: „Mondjam: társad, másod a nyári nap?”* Becsukom a szemem, és úgy hallgatom. Az a korábbi érzés, hogy csupa melegség vesz körül a lakókocsiban, úgy dagad és tornyosul fel bennem, mint egy hullám. A költészet semmiféle korábban hallott írásos műfajhoz nem hasonlít. Nem is értem az egészet, csak töredékeit, félbehagyottnak tűnnek a mondatok, csapdosnak összevissza, mint színes szalagok a szélben. Rádöbbenek, hogy a zenére emlékeztet, amit két hónapja hallottam először azon a vidéki farmon. Ugyanolyan hatással van rám: egyszerre felvidít és elszomorít. Alex befejezi az olvasást. Amikor kinyitom a szemem, látom, hogy engem néz. – Mi van? – kérdezem. A lélegzetem is elakad, olyan mélyreható a pillantása. Mintha egyenesen belém látna. *

Részlet Shakespeare 18. szonettjéből, Szabó Lőrinc fordítása.

226

Nem válaszol azonnal. Előrelapoz néhány oldalt a könyvben, de le sem néz rá. Mindvégig rajtam tartja a szemét. – Akarsz hallani egy másikat is? – Nem is várja meg a válaszomat, hanem olvasni kezd. – „Mennyire szeretlek? Hadd számolja csak!” Megint egy tiltott szó: szeretlek. Ismét ugrik egyet a szívem, amikor kimondja, majd tombolva verdes tovább. – „Magosában, hosszában s széltében szeretlek…” Tudom, hogy másvalakinek az írását olvassa, mégis olyan, mintha tőle érkezne. A szeme szinte táncol az imbolygó fényekben; mindkettőben látom a gyertyalángok tükröződését. Előrelép egyet, és lágyan megcsókolja a homlokomat. – „Szeretlek halk vágyában a köznapoknak, mikor a nap ragyog, s a gyertya ég…” Olyan, mintha hintázna alattam a padló – mintha zuhannék. – Alex… – szólalok meg, de valahogy beleragad a hang a torkomba. Megcsókolja az orcáimat; finom, simogató csókokkal, éppen csak érinti a bőrömet. – „Szeretlek lángra gyúló szenvedéllyel…”* – Alex! – szólok rá hangosabban. Olyan gyorsan zakatol a szívem, hogy attól tartok, szét fogja robbantani a bordáimat. Hátrébb húzódik, és hamiskásan elmosolyodik. – Elizabeth Barrett Browning – mondja, majd végighúzza az ujját az orrnyergemen. – Nem tetszett? Úgy mondja ezt, olyan halk, mély és komoly hangon, még mindig a szemembe nézve, mintha valami egészen mást kérdezne. – Nem. Úgy értem, de. Vagyis hogy igen, de… – Valójában fogalmam sincs, mit akarok mondani. Sem gondolkodni, sem beszélni nem tudok tisztán. Egyetlen szó kavarog bennem – viharként, hurrikánként –, és erősen össze kell szorítanom a számat, nehogy felbuzogjon a nyelvemig, és valahogy kitörjön a szabadba. Szeretlek, szeretlek, szeretlek. Egy tiltott szó, amit soha nem mondhattam még senkinek, amelybe igazából még bele sem gondolhattam. – Nem kell magyarázkodnod.

*

Részletek Elizabeth Barrett Browning 43. portugál szonettjéből, Babits Mihály fordítása.

227

Alex még egy lépést hátrál. Újfent az a zavarodott érzésem támad, mintha valami egészen másról beszélgetnénk. Biztosan csalódást okoztam neki. Akármi is zajlott le közöttünk – márpedig valami lezajlott, még ha nem is tudom, hogyan és miért –, elszomorította őt. Látom a szemében, habár még mindig mosolyog. Bocsánatot szeretnék kérni tőle, átkarolni, és megkérni, hogy csókoljon meg. De még mindig nem merem kinyitni a számat, mert még a végén kitör belőlem az a szó, az pedig beláthatatlan következményekkel járhat. – Gyere ide! – Alex leteszi a könyvet, és felém nyújtja a kezét. – Mutatni akarok valamit. Odavezet az ágyhoz, mire ismét gátlásosság vesz erőt rajtam. Nem tudom pontosan, mire számít, ezért amikor leül, szégyenlősen távolabb maradok. – Semmi baj nem lesz, Lena. Most is megnyugtat, ahogy kimondja a nevem. Hátradől, és lefekszik. Én is lefekszem mellé. Keskeny az ágy, éppen csak hogy elférünk ketten egymás mellett. – Látod? – kérdezi Alex, és felfelé bök az állával. Villognak, hunyorognak és sziporkáznak fölöttünk a csillagok: ezer és ezer csillag, olyan sok, mint hóesésben a pelyhek, amelyeket felszippant a tintakék égbolt. Akaratlanul is visszatartom a lélegzetem. Azt hiszem, még soha nem láttam ennyi csillagot egyszerre. Annyira közelinek látszik az ég, amely feszesen húzódik keresztbe-kasul a fejünk fölött, a tetejétől megfosztott lakókocsi fölött, hogy néha úgy érzem, belezuhanunk, vagy ha leugranánk az ágyról, az ég megtartana, és ugrándozhatnánk rajta, mint egy trambulinon. – Na milyen érzés? – kérdezi Alex. – Imádom. – Kibuggyan belőlem a szó, és szinte azonnal elillan a súly is a mellkasomról. – Imádom – ismétlem meg, ízlelgetve a kifejezést. Ha egyszer már kimondja az ember, nem olyan nehéz. Rövid. Lényegre törő. Könnyen kigördül a nyelvemen. Furcsa, hogy soha nem mondtam ki ezelőtt. Elégedettséget érzek Alex felől. A hangját felmelegíti a mosoly, ahogy beszél. – A vízvezeték hiányát nem könnyű elviselni, de azt meg kell hagyni, hogy pazar a kilátás.

228

– Bárcsak itt maradhatnánk! – vágom rá, majd sietve habogni kezdek. – Úgy értem, nem igazából. Nem örökre, csak… Tudod, mit akartam mondani. Alex a nyakam alá csúsztatja a kezét, ezért közelebb húzódom hozzá, és odabújok a fejemmel, ahol a válla és a nyaka összeér. Tökéletesen beleillik abba a gödörbe. – Örülök, hogy megmutathattam – mondja. Egy darabig némán fekszünk az ágyon. A mellkasa emelkedik és süllyed, ahogy lélegzik, és egy idő után ez a szabályos mozgás álomba ringat. Lehetetlenül nehéznek érzem a végtagjaimat, és közben a csillagok mintha szavakká alakultak volna. Tovább akarom nézni őket, kiolvasni az értelmüket, ám a szemhéjam is roppant súlyos. Képtelenség ébren maradni. – Alex! – Igen? – Mondd el azt a verset megint! Olyan, mintha nem is a saját hangomat hallanám, hanem valami nagyon távoli embert. – Melyiket? – kérdezi Alex. – Azt, amelyiket kívülről tudod. Úszom; sodródom messzire. – Sokat tudok kívülről. – Akkor bármelyiket. Nagy levegőt vesz, majd belekezd: „Magammal hordom a szíved. A szívemben él a szíved. El sose hagy már…”* Tovább beszél, a szavak átsuhannak fölöttem, ahogy a napfény szökken a vízfelszínen, majd beszűrődik az alatta tátongó mélységbe, és megvilágítja a sötétséget. Csukva tartom a szemem. Csodálatos módon még mindig látom a csillagokat: egész galaxisok bomlanak ki a semmiből – rózsaszín és lila napok, hatalmas, ezüst óceánok, ezernyi fehér hold. Úgy tűnik, mintha csak öt percet aludtam volna, amikor Alex finoman megrázza a vállamat. Az ég még mindig fekete, a hold magasan ragyog, de a félig leégett gyertyákon látom, hogy legalább egy órát aludtam. *

Részletek Elizabeth Barrett Browning 43. portugál szonettjéből, Babits Mihály fordítása.

229

– Indulnunk kell! – mondja, és kifésüli a hajamat a homlokomból. – Hány óra van? – kérdezem, az álomtól eltompult hangon. – Nemsokára három. – Alex felül, és lekászálódik az ágyról, majd felém nyújtja a kezét, és felsegít engem is. – Át kell másznunk, mielőtt Csipkerózsika felébred. – Csipkerózsika? – kérdezem, és zavartan megrázom a fejem. Alex halkan felnevet. – A költészet után… – Mialatt szünetet tart, megcsókol. – …a népmeséket fogjuk átvenni. Visszatérünk az erdőbe. Lemegyünk a töredezett úton, a lebombázott házak között, és újra keresztülvágunk a rengetegen. Végig úgy érzem, mintha fel sem ébredtem volna. Nem is félek, és nem is vagyok ideges, amikor átmászunk a kerítésen. Másodszor már sokkal könnyebb átügyeskedni magamat a szögesdróton, ráadásul olyan érzésem támad, mintha az árnyak testet öltenének, és köpenyként álcáznának minket. A huszonegyes őrbódéban szolgálatot teljesítő őr még mindig ugyanabban a testhelyzetben van – hátrabillent fejjel, asztalra tett lábbal, nyitott szájjal hortyog –, így rövidesen már ismét a Cove-nál találjuk magunkat. Aztán hangtalanul surranunk végig az utcákon Deering Highlands felé. Furcsa gondolatom támad; félig ijesztő felismerés, félig kívánság: talán ez az egész egy álom, és ha felébredek, a Vadonban találom magam. Talán ébredés után rájövök, hogy mindig is ott éltem, és egész Portland – a laboratóriummal, a kijárási tilalommal és a procedúrával együtt – nem volt más, csak egy hosszú, kacifántos rémálom. Brooks 37.: bemászunk az ablakon, és odabent olyan erős a hőség és a penész szaga, mintha falba ütköznénk. Ugyan csak pár órát töltöttem el a Vadonban, máris hiányzik – ahogy a szél óceánhangon susog a fák között, a virágzó növények csodálatos illata, a láthatatlanul matató élőlények, az élet gazdagsága, ahogy minden irányba nyomul és terjeszkedik, egyre tovább, tovább és tovább… Nincsenek falak… Alex a heverőhöz visz, kiráz egy takarót, és rám teríti. Megcsókol, és jó éjszakát kíván. Reggeli műszakba van beosztva a labornál, és éppen annyi ideje maradt, hogy hazaérjen, letusoljon, és időben elkezdje a szolgálatot. Hallom, ahogy a léptei beleolvadnak a sötétségbe. Aztán elalszom. 230

Szerelem: egyetlen szó, egy leheletfinom dolog, nem szélesebb vagy hosszabb egy élnél. Az is: él, penge. Belevág az életed közepébe, mindent kettészel. Előtte és utána. A világ széthullik a két oldalra. Előtte és utána – és közben, benne a pillanatban, ami nem szélesebb és nem hosszabb egy élnél.

231

Élj szabadon, vagy halj meg! – Ismeretlen eredetű, ősi mondás, amely szerepel a Veszélyes szavak és eszmék átfogó gyűjteményében, www.ccdwi.gov.org

Az életben az egyik legkülönösebb dolog az, hogy minden továbbdöcög, vakon és feledékenyen, miközben az ember saját világa – a sajátságosan kifaragott kis földgömbje – inog és átalakul, sőt talán szét is esik. Egyik nap még vannak szüleid; a következő napon már árva vagy. Egyik nap még van egy helyed és egy utad. A következő napon eltévedsz a rengetegben. Mégis, a nap újra és újra felkel, a felhők feltornyosulnak és tovaszállnak, az emberek élelmiszert vásárolnak, a vécéket leöblítik, a redőnyöket felhúzzák és lehúzzák. Ilyenkor döbben rá az ember, hogy az egész – az élet, a létezés könyörtelenül zakatoló gépezete – nem is róla szól. Bele sem tartozik. Tovább fog zötykölődni, miután leugrottunk a pereméről. A halálunk után is. Amikor reggel besétálok Portland belvárosába, leginkább ezen lepődöm meg: milyen szokványos minden. Fogalmam sincs, mire számítottam. Nem hihettem, hogy másnapra leomlanak az épületek, hogy az utcák szétforgácsolódnak, mégis elképesztő látvány a sok aktatáskás férfi, az üzleteik ajtaját kinyitó boltosok, meg az egyetlen autó, amely megpróbál utat törni magának a zsúfolt utcán. 232

Felfoghatatlannak tűnik, hogy nem tudják, hogy nem érezték a változás remegését, miközben az én életem fenekestül felfordult. Akkor is egyfajta üldözési mániát érzek, amikor hazafelé battyogok; mintha érződne rajtam a Vadon szaga, mintha az arckifejezésem elárulná, hogy jártam odaát. Valami szurkálja a tarkómat, mintha ágakkal döfködnének, és azon kapom magam, hogy többször is leveszem a hátizsákomat, és ellenőrzöm, nem tapadtak-e rá falevelek vagy bogáncsok. Pedig az sem sokat számítana, hiszen Portlandben is vannak fák. A valóságban viszont rám sem hederít senki. Nem sok van hátra kilenc óráig, és az emberek zöme munkába rohan. Hétköznapi emberek összemosódott tömege, amely hétköznapi dolgokkal foglalkozik, előreszegezett pillantással. Senki sem törődik az alacsony, jelentéktelen lánnyal, aki telepakolt hátitáskájával bandukol közöttünk. Az alacsony, jelentéktelen lányt titok égeti belülről, akár a tűz. Olyan, mintha a Vadon valahogy kiélesítette volna a látásomat. Noha a felszínen minden ugyanolyannak látszik, mégis más – egészen elvékonyodott, mintha át lehetne dugni a kezemet az épületeken, az égen, sőt az embereken is. Eszembe jut, amikor kiskoromban Rachel homokvárat épített a tengerparton. Órákig dolgozott rajta; különféle bögrékkel és dobozokkal formálta meg a tornyokat és bástyákat. Amikor elkészült, tökéletesen nézett ki, mintha tényleg kőből rakták volna össze. Aztán jött az ár, és két vagy három hullám elég volt ahhoz, hogy a földdel tegye egyenlővé az építményt. Sírva fakadtam, és csak akkor nyugodtam meg, amikor anyám vett nekünk egy fagylaltot, amit együtt ehettünk meg Rachellel. Pontosan így fest Portland ezen a reggelen: mintha a szétmállás veszélye fenyegetné. Egyre csak az jár a fejemben, amit Alex szokott mondani: Többen vagyunk, mint hinnéd. Rásandítok minden szembejövőre, remélve, hogy találok rajta valami gyanús rezzenést, észreveszem az arcán az ellenállók kifejezését, ám mindenki a hétköznapi formáját hozza: űzött, gyűrött, kapkodós. Amikor hazaérek, Carolt a konyhában találom, mosogatás közben. Megpróbálok beosonni mögötte, de ő rám kiált. Megállok, egyik lábammal a lépcsőn. A kezét a konyharuhába törölgetve kijön utánam a folyosóra.

233

– Milyen volt Hanánál? – kérdezi. Kutakodva fürkészi az arcomat, mintha valami árulkodó jelet keresne rajta. Próbálok ellenállni az üldözési mániámnak. Nem tudhatja, hol jártam. – Jó volt – mondom higgadt hangon, és megvonom a vállam. – Nem sokat aludtunk. – Hm. – Carol tovább figyel, metsző tekintettel. – Mit szoktatok ti ketten csinálni? Nagyon ritkán kérdez Hanáról, sőt évek óta semmit sem kérdezett. Valami nem stimmel – fut át az agyamon. – Csak a szokásos, tudod. Tévéztünk. Hanánál… azt hiszem… hét csatorna is van. Nem tudom, hogy a hangom furcsának tűnik-e, mesterkélten magas és feszült, vagy az egészet csak beképzelem. Carol elfordítja a fejét, és úgy húzza el a száját, mintha véletlenül savanyú tejbe kóstolt volna bele. Látom rajta, hogy valami kellemetlen dolgot akar kibökni. Akkor szokott savanyútej-arcot vágni, ha rossz hírt kell közölnie. Tud Alexról; tud mindent. A falak közelebb araszolnak, és elfogy a levegő a folyosón. Aztán, legnagyobb döbbenetemre, elmosolyodik, kinyújtja a kezét, és megfogja a karomat. – Tudod, Lena… már nem sokáig lesz így. Kerek huszonnégy órára sikerült megfeledkeznem a kúráról, ám ekkor az a vészjósló szám ismét beköltözik a fejembe, és ráveti az árnyékát mindenre. Tizenhét nap. – Tudom – nyögöm ki nagy nehezen. Most már tényleg furcsa a hangom. Carol bólint, és továbbra is magára erőlteti azt a természetellenes mosolyt. – Tudom, hogy most nehéz elképzelni, de utána már egyáltalán nem fogod hiányolni Hanát. – Tudom. – Mintha egy haldokló béka brekegne a torkomban. A nénikém rendületlenül, hevesen bólogat. Olyan, mintha egy nagy jojóhoz kötötték volna a fejét. Úgy érzem, mondani szeretne még valamit, amivel tarthatja bennem a lelket, de szemlátomást nem jut eszébe semmi, mert majdnem egy percig ott áll mozdulatlanul egy helyben. Végül én töröm meg a csendet. 234

– Felmegyek zuhanyozni. Minden erőmre szükségem van, hogy kipréseljem magamból a szavakat. Riasztóként vijjog a fejemben a gondolat: tizenhét nap. Carol megkönnyebbül a mondatom hallatán. – Jól van – mondja. – Jól van. Kettesével veszem a lépcsőfokokat. Alig várom, hogy bezárkózhassak a fürdőszobába. Habár 27 foknál is melegebb van a házban, legszívesebben forró zuhany alá állnék, és beletemetkeznék a gőzbe. – Ó, Lena! – kiált utánam Carol, mintha késve jutott volna eszébe valami. Megfordulok, de ő nem engem néz. A konyharuha foszlott szegélyét nézegeti. – Vegyél fel valami szép ruhát! Szoknyát vagy ruhát, mondjuk azt a szép fehéret, amit tavaly kaptál. A hajadat is hozd rendbe! Ne hagyd csak úgy a levegőn megszáradni. – Miért? – kérdezem. Nem tetszik, hogy kerüli a tekintetemet, főleg mivel megint furcsán görbül felfelé a szája sarka. – Áthívtam mára Brian Scharffot – jelenti be hanyagul, mintha ez egy unásig megszokott, hétköznapi esemény lenne. – Brian Scharffot? – kérdezem bambán. Idegenszerű érzés kimondani a nevet, ami ráadásul fémízt hagy maga után a számban. Carol felkapja a fejét, és rám néz. – Nem egyedül – helyesbít gyorsan. – Természetesen nem egyedül. Az anyukája is vele jön. No meg persze én is itt leszek. Egyébként Briannek múlt hónapban volt a kezelése – teszi hozzá, mintha legalábbis ez volna a legnagyobb gondom. – Idejön? Ma? Muszáj nekitámasztanom a kezem a falnak. Valahogy sikerült totálisan megfeledkeznem Brian Sharffról is, arról a szabályosan nyomtatott névről a papíron. Carol feltehetőleg azt hiszi, a találkozás miatt lettem olyan ideges, mert rám mosolyog. – Ne aggódj, Lena! Minden rendben lesz. Majd mi beszélgetünk az anyjával. Úgy gondoltam, jó lenne találkoznotok, hiszen… – Nem fejezi be a mondatot. Nem kell befejeznie. Mivel összepárosítottak minket. Mivel össze fogunk házasodni. Mivel vele fogok egy ágyban aludni, és életem minden napján mellette fogok ébredni. Hagynom kell majd neki, hogy megérintse a testemet, és 235

vele szemben kell majd ülnöm a vacsoránál, a spárgakonzerv fölött, miközben hallgatom, amint a vízvezetékekről, az ácsmesterségről vagy valami másról beszél, amivel végül foglalkozni fog. – Nem! – robban ki belőlem a feszültség. Carol megrökönyödik. Nincs hozzászokva az ellenkezéshez, tőlem meg különösen nem. – Hogy érted azt, hogy nem? Megnyalom az ajkam. Tisztában vagyok vele, hogy veszélyes a nénikémmel ellenkezni, és helytelen is. De nem találkozhatok Brian Scharffal. Nem fogok vele találkozni. Nem fogok leülni vele egy asztalhoz, és úgy tenni, mintha rokonszenves lenne, főleg hogy közben Carol arról csacsog majd, hol fogunk lakni pár év múlva, Alex pedig odakint van, valahol az utcán – várja, hogy találkozzunk, az ujjaival dobol az asztalán, zenét hallgat, lélegzik, van. – Úgy értem… – Kínlódva keresek valami kifogást. – Úgy értem… úgy értem, nem lehetne valamikor máskor? Nem vagyok túl jól. – Ez legalább igaz. Carol összevonja a szemöldökét. – Csak egy óráról van szó, Lena. Ha tudsz Hanánál aludni, akkor ezt is végig tudod csinálni. – De… de… – Ökölbe szorítom az egyik kezemet, olyan erősen, hogy a körmöm fájdalmasan beleváj a tenyerembe. Legalább arra terelődik a figyelmem. – De én meglepetésnek akartam! Carol hangjába szigorú él költözik. – Ebben semmi meglepetés nem lesz, Lena! Ez a dolgok rendje. Ez az életed. Ő a párod. Találkozol vele, megkedveled, és ennyi. Most menj fel, és zuhanyozz le! Egy órakor érkeznek. Egykor. Alex délben végez ma; vele kellett volna találkoznom. A Brooks 37.-ben akartunk piknikezni, mint mindig, amikor délelőtti műszakban van, és az egész délutánt együtt akartuk tölteni. – De… – kezdem ismét, bár fogalmam sincs, mire hivatkozhatnék még. – Semmi de! – Carol karba fonja a kezét, és mogorván néz rám. – Felfelé! Nem tudom, hogy jutok fel a lépcső tetejére. Olyan dühös vagyok, hogy alig látok. Jenny a lépcsőfordulóban áll, rágózik. Carol egyik régi fürdőruháját viseli. – Mi ütött beléd? – kérdezi, amikor elrohanok mellette. 236

Nem válaszolok. Beszaladok a fürdőszobába, és a lehető legerősebb sugárban engedem meg a vizet. Carol utálja, ha pazaroljuk a vizet, így általában rövidre fogom a zuhanyzást, de most nem érdekel. Ráülök a vécére, és a számba dugom az ujjaimat, nehogy kitörjön belőlem az üvöltés. Az egészről én tehetek. Figyelmen kívül hagytam a procedúra időpontját, és kitöröltem az emlékezetemből Brian Scharff nevét. A nénikémnek tökéletesen igaza van: ez az életem, ez a dolgok rendje. Nem lehet megváltoztatni. Nagy levegőt veszek, és ráförmedek saját magamra: „Nem lehetsz ilyen gyerekes!” Mindenkinek fel kell nőnie valamikor; számomra ez a valamikor szeptember 3-án van. Már készülök felállni, ám ekkor egy kép villan be Alexről, az előző estéről. Nagyon közel van hozzám, és bizarr, csodálatos szavakat mond: Magosában, hosszában s széltében szeretlek. Az emlék hátrataszít, és visszahuppanok a vécé tetejére. Alex nevet, lélegzik, él – máshol, számomra ismeretlenül. Hányinger kerülget, ezért egészen a térdem közé hajtom le a fejem, és megpróbálom legyűrni. Ez a betegség – mondom magamnak. – Terjed bennem a kórság. A procedúra után minden sokkal jobb lesz. Ez a lényege. Hiába kínlódom. Amikor végre sikerül odabotorkálnom a zuhanyhoz, megpróbálok belefeledkezni a porcelántálcán csapkodó víz ritmusába, de képtelen vagyok elhessegetni Alexet a tudatomból: ahogy csókol, ahogy a hajamat simogatja, ahogy a bőrömet cirógatja az ujjaival. Táncolnak és villódznak a képek, akár a gyertya röpke életű, imbolygó fénye. A legrosszabb az, hogy nem is értesíthetem Alexet a találkánk meghiúsulásáról. Túl veszélyes lenne felhívni. Úgy terveztem, hogy személyesen mondom el neki a labornál, de amikor a zuhany és a felöltözés után lemegyek a lépcsőn, majd a bejárati ajtó felé indulok, Carol éles hangja megállít. – Te meg mit művelsz? Még mindig haragszik, amiért vitatkoztam vele – mérges, és talán sértődött is. Minden bizonnyal úgy gondolja, hogy cigánykereket kéne hánynom, amiért végre összepárosítottak valakivel. Joga van így érezni, és talán pár hónapja még tényleg cigánykereket hánytam volna. A földre szegezem a pillantásom, és próbálok a lehető legszelídebb, már-már behízelgő hangomon válaszolni. 237

– Csak gondoltam, sétálok egyet, mielőtt Brian megérkezik. – Némi szégyenlős pírt is erőltetek az arcomra. – Kicsit ideges vagyok. – Már így is épp elég időt töltöttél házon kívül! – fortyan fel Carol. – Csak megizzadsz és bekoszolódsz ismét. Ha már annyira fölös energiád van, inkább segíts rendbe tenni az törülközős szekrényt! Nem szegülhetek ellene a nénikém akaratának, ezért követem felfelé a lépcsőn, majd leülök a padlóra. Egyik ócska törölközőt adja nekem a másik után, hogy keressek rajta hibákat, lyukakat, foltokat. Aztán a konyharuhák kerülnek sorra: kibontjuk és összehajtogatjuk mindegyiket, és közben megszámoljuk őket. Annyira mérges és csalódott vagyok, hogy szinte remegek. Alexnek fogalma sem lesz, mi történt velem. Aggódni fog. Vagy ami még rosszabb, azt fogja hinni, hogy szánt szándékkal kerülöm. Lehet, hogy arra gondol majd: inamba szállt a bátorságom a Vadonba tett kirándulás után. Megdöbbent, milyen erős érzéseim támadnak – szinte megőrülök, bármire képes lennék. Fel akarok mászni a falra a tíz körmömmel, fel tudnám gyújtani a házat, vagy akármit. Többször is felmerül bennem, hogy fogom Carol egyik hülye konyharuháját, és megfojtom vele. Pedig százszor figyelmeztetett a veszélyekre Shhh Könyve, a sok iskolai tankönyv, a szülők és a tanárok. Most már nem tudom, hogy nekik van igazuk, vagy Alexnek. Fogalmam sincs, hogy ez a sok szokatlan érzés – ez a bennem növekvő dolog – szörnyű és beteg, vagy éppen a legjobb, ami valaha történt velem. Akárhogy is van, most már nem tehetek ellene semmit. Nincs fölötte hatalmam. Az egészben az az igazán brutális, hogy a történtek ellenére mégis örülök. Fél egykor a nénikém levezet a nappaliba, amin látszik, hogy rendbe rakták és kitakarították. A bácsikám szállítóleveleit, amelyek általában szanaszét hevernek, most egy takaros oszlopba rendezték, és eltűntek a padlóról a régi tankönyvek és törött játékok is. Carol leültet az egyik kanapéra, és a hajamat kezdi igazgatni. Úgy érzem magam, mint egy díjnyertes disznó, de jobbnak látom, ha nem szólok egy szót sem. Ha követem az utasításait – és ha minden simán megy –, talán mégis el tudok majd menni a Brooks 37.-be, miután Brianék elmentek. – Tessék! – mondja végül Carol, miközben hátrébb lép, és kritikusan rám sandít. – Ez így már egész tűrhető.

238

Beharapom az ajkam, és elfordulok. Nem akarom, hogy észrevegye, de a szavai mély sebet ütnek bennem. Furcsa módon már el is felejtettem, hogy csúnyácskának kéne éreznem magam. Hozzászoktam, hogy Alex szépnek tart. Hozzászoktam, hogy szépnek is érzem magam a társaságában. Valami nagy űr tátong a mellkasomban. Ilyen lesz nélküle az élet: ismét minden jelentéktelen és hétköznapi lesz. Én is. Néhány perccel egy óra után hallom a kapu nyikorgását odakintről, majd léptek neszét a kerti út felől. Miközben Alex körül forogtak a gondolataim, elfeledkeztem arról, hogy idegesnek kellene lennem Brian Scharff érkezése miatt. Most viszont erős kényszerem támad, hogy a hátsó ajtóhoz rohanjak vagy kiugorjak a nyitott ablakon. Amikor belegondolok, mit tenne Carol, ha kiszaltóznék az ablaktáblák között a kertbe, elfog a nevetés. – Lena! – szól rám a nénikém, éppen akkor, amikor Brian és az anyja bekopognak a bejárati ajtón. – Viselkedj! Szívesen visszakérdeznék: Miért? Nincs visszaút akkor sem, ha nem tetszik neki a viselkedésem, sőt akkor sem, ha gyűlöl. A sorsom összefonódott az övével, az övé pedig az enyémmel. Összeragadtunk. Azt hiszem, erről szól a felnőtté válás. Magasnak és kövérnek képzeltem Brian Scharffot, egy otromba figurának. Valójában csak pár centivel magasabb nálam – fiú létére ez igen kevés –, és annyira vézna, hogy attól félek, eltöröm a csuklóját a kézfogásnál. Nyirkos a tenyere az izzadságtól, és alig szorítja meg a kezemet. Olyan, mintha egy nedves zsebkendőt fognék meg. A kölcsönös üdvözlés után, miközben helyet foglalunk, észrevétlenül beletörlöm a kezem a nadrágomba. – Köszönjük, hogy eljöttek – mondja Carol, majd hosszú, kényelmetlen csönd áll be. Hallom Brian ziháló légzését. Olyan, mintha egy haldokló állat esett volna csapdába az orrjárataiban. Feltűnően bámulhattam, mert Mrs. Scharff magyarázkodni kezd. – Brian asztmás. – Ó! – jajdulok fel. – Az allergia pedig csak ront a helyzeten. – Öhm… mire allergiás? – kérdezem, mivel valószínűleg ezt várják tőlem. – A porra – közli az anya jelentőségteljesen, mintha azóta erre várt volna, hogy átlépték a házunk küszöbét. Lesújtó pillantással méri fel a 239

szobát, amely cseppet sem poros. Carol elpirul. – És a pollenre. Meg persze a kutyákra és a macskákra. Ezenkívül a mogyoróra, a tengeri ételekre, a búzára, a tejtermékekre és a fokhagymára. – Nem is tudtam, hogy a fokhagyma allergizál – jegyzem meg. Nem tehetek róla, egyszerűen kicsúszik a számon. – Úgy felpuffad az arca, mint egy harmonika. Mrs. Scharff olyan megvetően néz rám, mintha valamiképpen én volnék felelős a fia állapotáért. – Ó! – szólok ismét udvariasan, de nem tudom visszatartani az újabb feszült csendet. Brian semmit sem mond, ám a zihálása egyre hangosabb lesz. Ezúttal Carol menti meg a helyzetet. – Lena! Lehet, hogy Brian és Mrs. Sharff szívesen innának egy kis vizet. Még soha nem voltam ilyen hálás azért, hogy elhagyhatok egy szobát. Felugrom a kanapéról, és a térdemmel majdnem lelökök egy lámpát is. – Hogyne. Mindjárt hozom. – Szűrt vizet hozzál! – kiált utánam Mrs. Scharff, miközben kisietek a helyiségből. – És ne tegyél bele túl sok jeget! A konyhában ráérősen töltöm ki a vizet – természetesen a csapból –, és kiélvezem, ahogy a hűtőszekrény levegője lehűti az arcomat. A nappaliból csevegés moraja szűrődik ki, de nem tudom megállapítani, éppen ki beszél, és mit mond. Lehet, hogy Mrs. Scharff a biztonság kedvéért megismétli, mire allergiás Brian. Tudom, hogy előbb-utóbb vissza kell mennem a nappaliba, de a lábam egyszerűen nem akar visszavinni a folyosóra. Amikor végre sikerül erőt vennem magamon, úgy érzem, mintha ólomból lenne minden tagom. Egyforma napok végtelen sorozatát látom magam előtt: halványsárga, fehér és keserű napokat, akár a gyógyszerek. A reggelek és az esték megtelnek a légpárásító berendezés halk zümmögésével és Brian egyenletes zihálásával, valamint a csap állhatatos csöpögésével. Semmit sem tehetek ellene. Előbb-utóbb a folyosónak is vége, és visszatérek a nappaliba, éppen akkor, amikor Brian beszél: – Nem olyan szép, mint a képeken. Brian és az anyja háttal ülnek nekem, de Carol eltátja a száját, amikor meglátja, hogy az ajtóban állok. Scharffék gyorsan 240

megfordulnak, és rám néznek. Legalább annyi becsület van bennük, hogy zavartság látszik az arcukon. Brian gyorsan lesüti a szemét, az anyja pedig elvörösödik. Soha nem éreztem magam még ilyen megalázottnak és kiszolgáltatottnak. Ez még rosszabb, mint amikor áttetsző kórházi köpenyben kellett állni a kiértékelésen, az éles fénycsővilágítás alatt. Annyira remeg a kezem, hogy kiömlik a víz a poharak peremén. – Itt a vizük. – Fogalmam sincs, honnan van erőm megkerülni a kanapét és letenni a poharakat a kisasztalra. – Kevés jéggel. – Lena… – szólal meg a nénikém, ám én közbevágok. – Sajnálom. – Bámulatos módon még egy mosolyra is futja tőlem, jóllehet, csak egy másodperc töredékéig tudom megtartani. Az állkapcsom is remeg, és tudom, hogy bármelyik pillanatban képes lennék sírva fakadni. – Nem érzem túl jól magam. Szívesen sétálnék egyet. Nem várom meg az engedélyt. Megfordulok, és a bejárati ajtóhoz rohanok. Miközben kinyitom, hallom, hogy odabent Carol elnézést kér a nevemben. – Pár hét még hátravan a kezelésig – mondja. – Nézzék el neki a túlérzékenységét! Biztos vagyok benne, hogy később minden elsimul… Amint kiérek az utcára, forrón és sebesen kibuggyannak a szememen a könnyek. Olvadni kezd a világ, egymásba mosódnak a színek és a formák. Minden mozdulatlan és néma. A nap éppen túlért a delelőjén; lapos, fehér alakja egy felhevített fémkorongra emlékeztet. Egy fa ágai között megakadt, vörös léggömböt veszek észre. Régóta ott lehet. Petyhüdten, félig leeresztve, kedvetlenül billeg erre-arra a zsinórján. Nem tudom, hogyan nézek majd Brian szemébe, ha visszamegyek a házba. Nem tudom, hogy fogok bármikor is a szemébe nézni. Millió szörnyű dolog fut át az agyamon, válogatott sértések. Én legalább nem hasonlítok egy galandféregre! Vagy: Eszedbe jutott már valaha, hogy az életre vagy allergiás? De tudom, hogy nem fogok ilyeneket mondani – nem mondhatok ilyeneket. Különben sem az vele a gond, hogy zihál, vagy hogy mindenre allergiás. Még csak az sem, hogy nem talál szépnek. Az a gond, hogy ő nem Alex. Nyikorogva kinyílik az ajtó a hátam mögött. – Lena! 241

Gyorsan megdörzsölöm az arcomat a tenyeremmel, hogy eltüntessem a könnyeket. Nem tudnám elviselni, ha Brian látná, mennyire felzaklatott az ostoba megjegyzése. – Jól vagyok! – kiáltom hátra, de nem fordulok meg, nehogy eláruljam magam. – Egy perc, és megyek. Vagy idióta, vagy nagyon makacs, mert nem hagy magamra. Becsukja maga mögött az ajtót, és lejön hozzám a lépcsős tornácról. Hallom, hogy már csak pár méterrel mögöttem zihál. – Az anyukád azt mondta, hogy nyugodtan jöjjek ki utánad – közli. – Ő nem az anyukám – helyesbítek gyorsan. Fogalmam sincs, miért olyan fontos ez. Régebben szerettem, ha Carolt az anyukámnak nézték. Legalább nem ismerték a valódi történetemet. Az is igaz, hogy régen sok mindent szerettem, amit most már ki nem állhatok. – Ja, igen. – Valószínűleg Brian is tud valamit az anyámról, mert az adataimmal együtt a családi hátteremet is elolvashatta. – Bocs, elfelejtettem. Hát persze hogy elfelejtetted – gondolom magamban, de nem szólok semmit. Most már legalább felbosszant a jelenléte, így elillan a szomorúságom. A könnyeim is elapadtak. Karba fonom a kezem, és várom, hogy kapcsoljon – hogy megunja a hátam látványát, vagy valami –, és visszamenjen végre. A kitartó zihálás viszont nem marad abba. Még csak alig egy órája ismerem, de már meg tudnám ölni. Végül én fáradok bele, hogy ott álldogáljunk némán, ezért megfordulok, és gyorsan elmegyek mellette. – Most már sokkal jobb – mondom közben, de nem nézek rá, csak a ház felé igyekszem. – Menjünk inkább be! – Várj, Lena! Kinyújtja a kezét, és megfogja a csuklómat. Talán a megfogás nem is a megfelelő szó rá; inkább belém törli az izzadságát. Azért megállok, de még mindig nem vagyok képes a szemébe nézni. A bejárati ajtóra szegezem a pillantásom, és most veszem észre először, hogy három nagy lyuk van a szúnyoghálón, a jobb felső sarka közelében. Nem csoda, hogy ennyi rovar szökött be a házba idén nyáron. Grace nemrég egy katicabogarat is talált a hálószobánkban. Odahozta nekem a kis markába zárva. Segítettem neki levinni az alsó szintre, és szabadon engedni. 242

Megint megrohan a szomorúság, de most sem Alexhez, sem Brianhez nincs köze. Egyszerűen csak lesújt, milyen gyorsan múlik az idő. Egyszer majd arra ébredek, hogy az egész életem mögöttem van, és olyan sebesen illant el, mint egy álom. – Nem akartam, hogy halljad, amit bent mondtam. – Megfordul a fejemben, hogy talán az anyja kényszerítette erre a vallomásra. Látszik rajta, hogy csak nagy erőfeszítéssel volt képes kimondani. – Durva dolog volt. Ha eddig még nem alázott volna meg totálisan – akkor most még bocsánatot is kér azért, hogy csúnyának nevezett. Olyan forró az arcom, hogy szinte leolvad a fejemről. – Ne emészd magad! – mondom, miközben megpróbálom kitépni a csuklóm a kezéből. Meglepő módon egyáltalán nem akar elengedni, annak ellenére, hogy a szabályok szerint nem szabadna érintkeznünk. – Úgy értettem, hogy… – Kis darabig fel-le mozgatja a száját. Kerüli a tekintetemet. A mögöttem húzódó utcát nézi, és ide-oda ráng a szeme, mint a madarat leső macskáé. – Úgy értettem, hogy boldogabbnak látszottál a képen. Annyira megdöbbenek, hogy egy darabig nem is találok rá semmilyen választ. – Most nem látszom boldognak? – bököm ki végül, majd még jobban elszégyellem magam. Furcsa erről beszélgetni egy idegennel, akiről ráadásul tudom, hogy már nem sokáig lesz idegen. Briant azonban nem hozza zavarba a kérdés. Megrázza a fejét. – Tudom, hogy nem vagy az. Elengedi a csuklómat, de érdekes módon már nem akarok annyira bemenekülni a házba. Még mindig az utcát bámulja mögöttem, ezért lopva az arcát fürkészem. Valamiért úgy érzem, lehetne jó külsejű is. Természetesen messze nem olyan jóképű, mint Alex – hiszen hófehér a bőre, és kissé nőies a megjelenése, főleg a telt, kerek szája és a kicsi, hegyes orra miatt – ám a szeme tiszta halványkék, mint a reggeli ég, és az állkapcsa is szabályos, erős. Most bennem ébred bűntudat. Biztosan érzi, hogy boldogtalan vagyok, amiért vele párosítottak össze. Nem az ő hibája, hogy közben megváltoztam – megláttam a fényt, vagy megkaptam a delíriumot, attól függ, kit kérdezünk. Talán mindkettő.

243

– Sajnálom – mondom végül. – Nem te tehetsz róla. Csak… csak félek a kezeléstől, ennyi. Eszembe jut, mennyi éjszakán át képzelődtem róla, hogy kinyúlva fekszem a műtőasztalon, és várom, hogy az érzéstelenítő elködösítse előttem a világot, majd újjászületve felébredjek. Most már úgy gondolok rá, hogy egy Alex nélküli világra fogok felébredni, bele a ködbe, ahol minden szürke, homályos és felismerhetetlen. Brian végre rám néz, de eleinte nem tudom hova tenni az arckifejezését. Aztán rájövök, hogy szánalmat érez irántam. Sajnál. Egyszerre rohanják meg a mondatok. – Nézd, talán ezt nem volna szabad elmondanom neked, de a kezelés előtt én is ilyen voltam. – A pillantása visszapattan az utcára. Abbahagyja a zihálást. Tisztán, de halkan beszél, nehogy az anyja és Carol a nyitott ablakon keresztül meghallják, amit mond. – Nem akartam… nem voltam készen. – Megnyalja a száját, és suttogva folytatja. – Volt egy lány, akivel időnként találkoztam a parkban. Az unokatestvérei gyerekeire vigyázott, és lehozta őket a játszótérre. Gimiben én voltam a vívócsapat kapitánya… ott gyakoroltunk mi is. Szóval valami kis nyamvadt vívócsapat kapitánya voltál, mi? ismétlem magamban bosszúsan. Hangosan viszont semmit sem reagálhatok. Látom rajta, hogy a kedves arcát akarja mutatni. – Beszélgettünk néhányszor. Nem történt semmi – teszi hozzá sietve. – Csak váltottunk néhány szót imitt-amott. Szép mosolya volt. Én pedig… – Elcsuklik a hangja. Egyszerre ébred bennem ámulat és félelem. Azt akarja mondani, hogy hasonlóak vagyunk. Tud Alexról – ha nem is személy szerint, de sejti, hogy van valaki. – Várj egy percet! – Zakatol az agyam. – Azt akarod mondani, hogy a procedűra előtt… megkaptad a betegséget? – Csak azt akartam mondani, hogy megértelek. Egy századmásodpercre belenéz a szemembe, de ennyi elég is. Most már biztos vagyok benne. Tudja, hogy megfertőződtem. Megkönnyebbülök, ugyanakkor meg is rémülök. Ha ő észrevette, akkor mások is észre fogják venni. – A lényeg az, hogy a kúra tényleg hatékony. – Kihangsúlyozza az utolsó szót. Rájövök, hogy tényleg csak vigasztalni próbál. – Most sokkal boldogabb vagyok. Te is az leszel, ígérem. 244

Valami eltörik bennem, amikor ezt mondja, és úgy érzem, megint sírni tudnék. Nagyon megnyugtató a hangja. Abban a percben semmit nem akarok annyira, mint hinni neki. Biztonság, boldogság, stabilitás: ezeket akartam egész életemben. Arra gondolok, hogy talán az elmúlt hetekben nem éltem át mást, csupán egy hosszú, különös delíriumot. Lehet, hogy a kezelés után egyfajta magas lázból térek majd magamhoz, és mindössze ködösen, nagy megkönnyebbüléssel fogok emlékezni az álmomra. – Barátok vagyunk? – kérdezi Brian, és felém nyújtja a kezét. Ezúttal nem rezzenek össze, amikor megérint. Kezet rázunk, és még hagyom is egy ideig, hogy fogja a kezem. Brian még mindig az utcával szemben áll, és miközben ott állunk kézen fogva, valami borús árny suhan át az arcán. – Mit akar ez? – motyogja az orra alatt, majd elkiáltja magát. – Semmi gond. Ő a párom! Amikor megfordulok, avarszínű, aranybarna hajfürtök villanását látom a szemem sarkából. Alex éppen akkor tűnik el a sarkon. Kicsavarom a kezem Brian szorításából, de már késő. Elment. – Biztos egy rendfenntartó volt. Ott állt és bámult. A nyugalom és biztonság érzése, ami egy perce még teljesen eltöltött, hirtelen elszáll. Alex meglátott minket – látta, ahogy fogjuk egymás kezét, és hallotta, ahogy Brian a párjának nevez. Egy órája kellett volna találkoznunk. Nem tudja, hogy képtelen voltam elszabadulni a házból, és nem tudtam neki üzenni. Fogalmam sincs, mit gondol most. Vagy éppen az a baj, hogy el tudom képzelni. – Jól vagy? – Brian szeme annyira világos, hogy már-már szürke. Beteges szín, egyáltalán nem emlékeztet az égre, inkább a penészre vagy a rothadásra. Hihetetlen, hogy valaha úgy gondoltam, akár vonzó is lehetne. – Nem festesz valami biztatóan. – Jól vagyok. – A ház felé lépek egyet, de megbotlom. Brian odanyúl, hogy segítsen, de én gyorsan arrébb húzódom. – Jól vagyok! – ismétlem, habár körülöttem minden széttörik, darabokra hullik. – Nagyon meleg van idekint – közli. Nem bírok ránézni. – Menjünk inkább be! Megfogja a könyökömet, és lendít rajtam egyet. Felszökkenek a lépcsőn, és bependerülök a nappaliba, ahol a mosolygós Carol és Mrs. Scharff vár minket. 245

Ex rememdium salus. „A kúra megváltást hoz.” – Felirat az amerikai valután

Csodálatos módon sikerül jó benyomást tennem Brianre és Mrs. Scharffra, így Carol is elégedett, annak ellenére, hogy a látogatás hátralévő részében jóformán meg sem szólalok (vagy talán éppen ezért). Már a délután közepén járunk, amikor távoznak, és bár Carol ragaszkodik hozzá, hogy segítsek a házimunkában, valamint maradjak otthon vacsoraidőben is, megígéri, hogy evés után sétálhatok egyet az utcán, kijárási tilalom előtt. Minden perc, amit Alex nélkül töltök, merő kínszenvedés; hatvan másodperc színtiszta, őrjítő kínszenvedés. Olyan gyorsan tömöm magamba a babfőzeléket és a halrudacskákat, hogy majdnem elhányom magam, és összevissza fészkelődöm a székemen, amíg a nénikém el nem enged. Még a mosogatási kötelezettségem alól is felment, de nem érzek hálát, hiszen az egész napomat elrontotta. Először a Brooks 37.-be megyek. Nem hiszem, hogy ott vár rám, csak reménykedem benne. A szobák azonban üresek, ahogy a kert is. Addigra már alighanem félig megbolondulok, mert minden fa és bokor mögé benézek, hátha előugrik valamelyik mögül, mint pár hete, amikor hármasban bújócskáztunk vele és Hanával. Ahogy visszagondolok, éles fájdalom hasít a mellkasomba. Alig egy hónapja még az egész augusztus előttünk állt – hosszan, aranyszínben és megnyugtatóan, akár egy végtelen, pihentető alvás. Hát most felébredtem. 246

Visszabotorkálok a házba. Borzasztóan lehangol a nappaliban szétszórt cuccaink látványa: pokrócok, néhány magazin és könyv, egy doboz keksz, pár üveg üdítő, régi társasjátékok, köztük egy befejezetlenül hagyott szókirakós, amit akkor hagytunk abba, amikor Alex olyan szavakat kezdett kirakni, mint a quozz és az yregg. Az a magányos ház jut eszembe, ami túlélte a rajtaütést, meg a repedezett, lebombázott utca. Ott is mindenki az ostoba kis hétköznapi dolgaival volt elfoglalva, például játszott, amíg a katasztrófa be nem következett. Utólag pedig mindenki azt mondta: „Hogyhogy nem látták, mi készülődik?” Ostobák voltunk, valódi idióták, hogy nem törődtünk az idő múlásával, hogy azt hittük, bőségesen van még időnk. Kimegyek az utcára, most már őrjöngve és kétségbeesve. Nem tudom biztosan, mit kéne tennem. Alex egyszer említette, hogy a Forsython lakik – az egyetemhez tartozó, hosszú, szürke kockaházak egyikében –, ezért arra indulok. Csakhogy minden épület egyforma. Biztosan több tucat is van, több száz lakóház. Kísértést érzek, hogy átvizsgáljam mindegyiket, egyenként, de az valóságos öngyilkosság lenne. Miután néhány hallgató gyanakodva végigmér, inkább behúzódom egy mellékutcába. Szörnyen nézhetek ki: vörös az arcom, kidülled a szemem, és hisztérikusan futkározom. Hogy lenyugtassam magam, szavalni kezdem az orrom alatt az elemek imáját: „H, mint hidrogén, az egysúlyú; / Atomhasadásnál amely oly fényes, / És forró, mint bárminő nap…” Miközben hazafelé tartok, annyira összekuszálódnak a gondolataim, hogy eltévedek az egyetemi lakónegyed útvesztőjében. Egy keskeny, egyirányú utcában kötök ki, amit még soha nem láttam, ezért nagyon oda kell figyelnem, hogy valami ismerős helyre jussak. A Monument Square-t választom. A Kormányzó a szokott helyén áll, és kinyújtott, üres tenyerével gyászosnak, elhagyatottnak tűnik a lankadó esti fényben. Olyan, mint egy koldus, akit arra kárhoztattak, hogy örökké ott rimánkodjon az alamizsnáért. Kisvártatva azonban eszembe jut valami, ahogy a szobrot nézem. A táskám aljáról papírt és tollat kotrok elő, majd üzenetet írok: Hadd magyarázzam meg, kérlek. Éjfélkor a házban. 8/17. Aztán ellenőrzöm, hogy nem néz-e valaki a tér körül álló házak kivilágított ablakainak egyikéből, felpattanok a szobor talapzatára, és bedugom a cetlit a 247

Kormányzó zárt öklébe. Az esélye, hogy Alex arra jár és belenéz, talán millió az egyhez, de mégis valamennyi. Aznap éjjel, amikor kiosonok a hálószobából, valami halk neszt hallok a hátam mögül. Megfordulok, és látom, hogy Gracie megint felült az ágyában. Pislogva néz rám, és szinte úgy villog a szeme, mint egy állaté. A szám elé teszem az ujjam, mire ő is ezt teszi, akaratlan, ösztönszerű utánzással. Kisurranok az ajtón. Az utcáról még egyszer felnézek az ablakra. Egy darabig úgy tűnik, mintha Gracie továbbra is figyelne, olyan sápadt arccal, mint a hold. Lehet, hogy csak az árnyak játszanak velem, ahogy némán ráhúzódnak a ház oldalára. Amikor ismét felpillantok, az arc nincs ott. A Brooks 37.-ben mély sötétség és csönd fogad, amikor bemászom az ablakon. Nincs itt – gondolom magamban. – Nem jött el. – Egy részem azonban vonakodik ezt elhinni. Muszáj, hogy itt legyen. Hoztam magammal egy elemlámpát, amivel végigpásztázom a házat, ma már másodszor. Valami babona arra késztet, hogy ne kiáltsam Alex nevét. Belegondolni sem merek, mi lenne akkor. Ha nem felelne, kénytelen lennék beletörődni, hogy nem kapta meg az üzenetet – vagy ami még rosszabb, megkapta, csak nem akart eljönni. A nappaliban aztán megtorpanok. Minden holmink eltűnt; a pokrócok, a játékok, a könyvek. A megvetemedett parketta csupaszon és leplezetlenül mutatkozik az elemlámpa fényében. A bútorzat is hideg és néma, miután lekerültek róla a személyes tárgyaink, a szétdobált pulóverek és a félig üres naptejes flakonok. Régóta nem féltem a házban, régóta nem fordult elő, hogy ne merjek belépni egy sötét helyiségbe, ám most a barlangszerű, üres terek ismét megfélemlítenek. Minden szobában hulladékhalmok fogadnak, a rothadás szagával és rágcsálók szemének villódzásával. Hideg futkos a hátamon. Alex mégis itt járt, és elvitte a holminkat. Az üzenet sokkal egyértelműbb, mintha leírta volna. Szakított velem. Egy darabig még lélegezni is elfelejtek. Aztán bekúszik a tagjaimba a nagy hidegség, olyan erős hullámmal, mintha valami fizikai erő csapódna a mellkasomba, mondjuk nekimennék a hullámtörőnek a strandon. Megbicsaklik a térdem, leguggolok, és visszafoghatatlanul remegek. Elment. Fojtott hang szűrődik ki a torkomból, és hirtelen megtöri a csendet. Hangosan belezokogok a sötétségbe, és hagyom, hogy a 248

kezemből kiesett elemlámpa fénye kialudjon. Azt képzelem, hogy a rengeteg könnyem elárasztja a házat, én pedig belefulladok, vagy elsodor a könnyek folyója egy távoli helyre. Aztán egyszer csak meleg kéz érinti meg a tarkómat, és belesimít a hajamba. – Lena! Megfordulok. Alex ott áll mögöttem, és fölém hajol. Nem látom az arckifejezését, de a félhomályban komornak tűnik, keménynek és rendíthetetlennek, mintha kőből faragták volna. Egy pillanatig aggódom, hogy csak álmodom az egészet, de aztán ismét megérint: valóságos, meleg, durva felületű kézzel. – Lena! – ismétli, de mintha nem tudná, hogy folytassa. Felkászálódom a földről, és az alkarommal megtörlöm az arcom. – Megkaptad az üzenetemet. – Megpróbálom visszanyelni a könnyeimet, de csak annyit sikerül elérnem, hogy csuklani kezdjek tőle. – Üzenetedet? – kérdezi. Azt kívánom, bárcsak a kezemben lenne még az elemlámpa, és látnám az arcát. Ugyanakkor félnék is tőle, hátha valami végérvényes távolság tükröződne rajta. – Hagytam neked egy üzenetet a Kormányzónál. Szerettem volna itt találkozni veled. – Nem kaptam meg. – Ridegség érződik ki a hangjából. -– azért jöttem, hogy… – Állj! – Nem hagyhatom, hogy befejezze. Nem akarom hallani, hogy összepakolni jött, hogy soha többé nem kíván látni. Belehalnék. A szerelem a legelvetemültebb gyilkos a világon. – Figyelj! – mondom egy-egy csuklás között. – A mai napról akarok beszélni… Nem én tehetek róla. Carol mondta, hogy muszáj találkoznom vele, én pedig nem tudtam neked üzenni. Aztán ott álltunk, és rád gondoltam, meg a Vadonra, meg hogy mennyire megváltozott minden, és hogy nem maradt időnk… és egy pillanatra – egyetlen pillanatra – szerettem volna visszamenni a múltba. – Tudom, hogy semmi értelme annak, amit beszélek. A magyarázat, amit annyiszor átrágtam magamban, egy nagy marhaság lesz hirtelen, és a szavak átbucskáznak egymáson. Mit sem számítanak a mentségeim: miközben szabadkozom, rájövök, hogy csupán egyetlen dolog számít. Alex és én kifutottunk az időből. – De esküszöm, hogy én nem akartam. Én soha nem… ha nem találkozom 249

veled, soha nem… Mielőtt jöttél, semminek sem ismertem a valódi jelentését, semmi sem… Alex magához húz, és átölel a karjaival. A mellkasába temetem az arcom. Annyira tökéletesen odaillik a fejem, mintha egymáshoz tervezték volna a testünket. – Csitt! – suttogja a hajamba. Olyan szorosan tart, hogy fáj is egy kicsit, de nem érdekel. Jó érzés; mintha fel tudnék emelkedni a földről, és Alex ugyanilyen könnyedén ölelne. – Nem haragszom rád, Lena. Picit visszahúzódom. Tudom, hogy a sötétségben is rettenetesen nézek ki. Bedagadt a szemem, a hajam az arcomra tapad. Szerencsére Alex továbbra is átkarol, és nem néz rám. – De… – Nagyot nyelek, majd mély lélegzeteket veszek. – De mindent elvittél innen. Az összes holminkat. Egy pillanatra elfordítja a fejét. Az egész arcát elnyeli az árnyék. Amikor ismét megszólal, természetellenesen zeng a hangja, mintha erőltetnie kéne a beszédet. – Tudtuk, hogy ez meg fog történni. Tudtuk, hogy nincs sok időnk. – De… de… Nem kell kimondanom, hogy színleltünk. Úgy tettünk, mintha örökre együtt maradhatnánk. Két tenyerét az arcomra teszi, és a hüvelykujjával letörli a könnyeimet. – Ne sírj, jó? Nincs több sírás. – Finoman megcsókolja az orromat, majd megfogja az egyik kezem. – Mutatni akarok valamit. – Kissé megtörik a hangja. Olyan érzés, mintha az egész világ kifordulna a sarkaiból, és lassan széthullana. A lépcsőhöz vezet. A fejünk fölött itt-ott lyukassá mállott a plafon, így ezüst fényfoltok világítják meg a lépcsőt. Valamikor gyönyörű lehetett a feljárat, fenségesen ívelhetett felfelé, mielőtt kettévált, és odaért a fordulókhoz. Amikor először jöttünk ide Alexszel és Hanával, alaposan megszemléltük a ház összes szegletét, de azóta nem jártam az emeleten. A délután korábbi részében sem mentem fel, hogy ott keressem Alexet. Fent, ha lehet, még sötétebb van, mint a földszinten, és melegebb is – fekete köd gomolyog mindenütt. Alex csoszogva megy végig a folyosón, egyforma faajtók sorai között. 250

– Erre! Vad, csapkodó hang hallatszik felülről: a hangjára felriadtak a denevérek. Rémülten felsikoltok. Egerek? Oké. Repülő egerek? Nem annyira oké. Ezért is maradtam az alsó szinten. Az első felfedezőutunkon ráakadtunk a legnagyobb hálószobára, ami egykor a ház uraié lehetett. Bár a hatalmas terem gerendái már félig leszakadtak, az óriás baldachinos ágy még mindig ott állt a közepén. Felnéztünk a maradék gerendák közé a félhomályba, és több tucat sötét, néma lényt láttunk gubbasztani, mint holmi irtózatos, fekete bimbókat egy virág szárán, amelyek éppen lepottyanni készülnek. A padlót is denevérürülék borította, és gusztustalanul édes szaga volt. – Ide! – szólal meg Alex, és megáll egy ajtó előtt, ami valószínűleg a nagy háló ajtaja, bár ebben nem lehetek teljesen biztos. Megborzongok. Semmi kedvem ismét bemenni a Denevérszobába. Alex azonban tántoríthatatlan, ezért hagyom, hogy kinyissa az ajtót, és miután előreenged, be is lépek. Amint átlépem a küszöböt, olyan hirtelen állok meg, hogy Alex belém botlik hátulról. A helyiség hihetetlen átalakuláson ment keresztül. – Nos? – kérdezi Alex némi idegességgel a hangjában. – Mi a véleményed? Nem tudok rögtön válaszolni. Félretolta a régi ágyat a szoba közepéről az egyik sarokba, és tökéletesen tisztára söpörte a padlót. Kinyitotta az ablakokat – legalábbis amik megmaradtak –, ezért a levegő megtelt a gardénia és az éjjel virágzó jázmin illatával, amit folyamatosan hoz befelé a szél. A pokrócunkat és a könyveinket elhelyezte a terem közepén, és odaterített egy hálózsákot is. Az egészet mókás, régi bögrékbe, csuprokba és kólás fémdobozokba állított gyertyákkal vette körül, ahogy valószínűleg a vadonbéli otthonában is tette volna. A legjobb azonban a mennyezet: vagyis annak hiánya. Valahogy áttörte a plafon faanyagát, így az égbolt jókora szelete feltárul előttünk. Portlandben kevesebb csillag látszik, mint a határ túloldalán, de itt is gyönyörűek. A legjobb az, hogy a kilakoltatott denevérek elmenekültek. Odakint szálldosnak ide-oda a holdkorong előtt, ám amíg az égen köröznek, nem zavarnak annyira.

251

Egyszeriben rájövök, hogy az egészet értem csinálta. Azok után is, ami ma történt, eljött ide, és átrendezte a szobát. Mérhetetlen hálát érzek, meg valami mást is, ami inkább fájdalmas. Nem érdemlem meg. Ezt sem, és őt sem. Hátrafordulok, de képtelen vagyok megszólalni. Mintha lángok világítanák meg az arcát: szinte ragyog, tűzzé változott. Ő a legszebb látvány, ami valaha elém tárult. – Alex… – mondanám, de nem tudom folytatni. Hirtelenjében szinte megijedek tőle, az abszolút és eszményi hibátlanságától. Előrehajol, és megcsókol. Amikor ilyen közel bújik hozzám, pólójának puha anyaga simogatja az arcomat, és a bőréből naptej- és fűillat árad, kevésbé ijesztő. – Túl veszélyes visszamenni a Vadonba. – Rekedt a hangja, mintha sokáig kiabált volna, és egy izom rángatózik az állkapcsában. – Ezért idehoztam a Vadont. Gondoltam, tetszeni fog. – Igen, tetszik. Nagyon tetszik. A mellkasomra fektetem a kezem, és azt kívánom, bárcsak még közelebb lennék hozzá. Utálom a bőrt, a csontokat, a testeket. Össze akarok kuporodni őbenne, és örökké ott ringatózni, vele menni, amerre jár. – Lena! – Különféle kifejezések suhannak át az arcán, olyan gyorsan, hogy alig tudom azonosítani őket. Az állkapcsa előre-hátra mozog. – Tudom, hogy nincs sok időnk, ahogy te is mondtad. Szinte semennyi… – Így van. – Belefúrom az arcom a mellkasába, átkarolom, és erősen magamhoz szorítom. Elképzelhetetlen, felfoghatatlan, hogy nélküle éljem le az életem. Összeroppanok a gondolat súlya alatt, összeroppanok a tudattól, hogy ő is a sírás határán van. Belehalok abba, hogy értem rendezte át a szobát, hogy úgy érzi, megérdemlem. Ő az én világom, az egész világom csak ő, és nélküle nincsen világ. – Nem megyek bele. Nem csinálom végig. Nem tudom. Veled akarok lenni. Szükségem van rád. Alex megfogja két oldalról a fejemet, és lejjebb hajol, hogy a szemembe nézzen. Szinte lángol az arca, és reménytől sugárzik. – Nem kell végigcsinálnod. – Szinte kiomlanak belőle a szavak. Nyilvánvalóan régóta dédelgeti ezt a gondolatot, csak nem merte kimondani. – Lena, neked semmit sem kell tenned. Elszökhetünk ketten. A Vadonba. Csak kimegyünk, és nem jövünk vissza. Bár…

252

Lena, utána már nem jöhetünk vissza! Ezt tudod, ugye? Mindkettőnket megölnének, vagy bezárnának örökre… Ettől még megtehetjük, Lena! Mindkettőnket megölnének. Természetesen így van. Menekülni egész életünkben; az imént kijelentettem, hogy ezt választom. Gyorsan hátrébb lépek, mert hirtelen megszédülök. – Várj! Állj meg egy pillanatra! Alex elenged. A remény lángja hirtelen kialszik a szemében, és egy darabig csak állunk ott, egymás szemébe nézve. – Nem mondtad komolyan – böki ki végül. – Igazából nem akarod. – De, komolyan mondtam, csak… – Csak félsz – fejezi be helyettem. Odasétál az ablakhoz, és kinéz az éjszakába. Már nem fordul vissza. Megint ijesztőnek látom: szilárd, masszív és áthatolhatatlan a háta, akár egy fal. – Nem félek. Csak… Valami sötét érzéssel hadakozom. Nem tudom, ki vagyok. Akarom Alexet, akarom a régi életemet, békét és boldogságot akarok, és tudom, hogy képtelen lennék nélküle élni. Mindez egyszerre rohan meg. – Rendben van – mondja fakó hangon. – Nem kell megmagyaráznod. – Az anyám – vágom rá. Alex végre megfordul. Riadt az arca. Én is éppúgy meglepődtem, mint ő. Nem is tudtam, hogy ki fogom mondani, csak valami feltört belőlem. – Nem akarok olyan lenni, mint ő. Hát nem érted? Láttam, mit tett vele a betegség, láttam, milyen lett… Végzett vele, Alex. Otthagyott engem és a nővéremet, otthagyott mindent. Mindezt azért a dologért, ami benne tombolt. Nem leszek olyan, mint ő. Eddig még soha nem beszéltem erről, így meglepődöm rajta, milyen nehezemre esik. El kell fordulnom, kavarog a gyomrom, és szégyellem is magam, amiért újra sírni kezdek. – Mert nem gyógyították meg? – kérdezi Alex lágy hangon. Egy darabig nem tudok válaszolni, csak hagyom folyni a könnyeimet. Nem adok ki hangot, hátha akkor nem veszi észre. Amikor ismét erőt veszek magamon, nagy nehezen kibököm: – Nem csak erről van szó. Ekkor váratlanul kizúdul belőlem minden: a részletek, azok a dolgok, amiket soha senkivel sem osztottam meg. – Mindenkitől különbözött. Tudtam… tudtam, hogy ő más, hogy mi mások vagyunk, de eleinte nem zavart. Olyan volt, mint a mi kis édes 253

titkunk. Az enyém, anyámé és Rachelé. Mintha egy kis gubóban éltünk volna. Nem volt ijesztő… Csodálatos volt. Mindig behúztuk a függönyöket, hogy ne lásson meg minket senki. Sokszor játszottunk olyat, hogy anyám elbújt a folyosón, mi pedig megpróbáltunk elfutni mellette, de ő előugrott, és elkapott minket… ezt nevezte szörnyes játéknak. A vége mindig nagy csiklandozásba torkollott. Örökké nevetett. Örökké nevettünk. Sokszor előfordult, hogy túl hangosan nevettünk, ilyenkor rácsapott a szánkra, és mindhárman megdermedve hallgatóztunk. Azt hiszem, a szomszédok miatt fülelt annyira, nehogy valamelyik felfigyeljen a zajra. De soha nem jött át senki. – Néha áfonyás palacsintát sütött nekünk vacsorára, meglepetésként – folytatom. – Ő maga szedte az áfonyát. Folyton énekelt. Nagyon szép hangja volt, olyan édes, mint a méz… Elcsuklik a hangom, de most már nem tudom abbahagyni a mesélést. Ömlenek a szavaim. – Sokat táncolt. Ezt már mondtam neked. Kiskoromban ráálltam a lábára, átkarolt, és úgy táncoltuk körbe a szobát, miközben ő számolta a taktusokat. Megpróbálta megtanítani nekem a ritmust. Én nagyon béna és ügyetlen voltam, de ő mindig dicsért. Annyira könnyes a szemem, hogy nem látom a padlót a lábam alatt. – Persze nem volt mindig ilyen idilli az életünk. Néha, amikor felébredtem éjjel, hogy ki kell mennem, hallottam a sírását. Mindig a párnájába sírt, hogy ne halljuk meg, de én tudtam, mi történik. Megijedtem. Azelőtt soha nem láttam felnőtt embert sírni. És ahogy sírt… az a jajveszékelés… mintha valami állat vinnyogott volna. Néhanapján pedig egyáltalán nem kelt fel az ágyból. Olyankor azt mondta, fekete napja van. Alex közelebb jön hozzám. Annyira remegek, hogy alig állok a lábamon. Az egész testem olyan, mintha ki akarna magából lökni valamit, felköhögni a mellkasom mélyéből. – Sokszor imádkoztam Istenhez, hogy szabadítsa meg azoktól a fekete napoktól. Hogy óvja meg… tartsa meg őt nekem. Azt akartam, hogy együtt maradjunk. Néha úgy vettem észre, talán meghallgatásra talált az ima. Többnyire nem volt semmi baj. Sőt, csodás volt minden. – Alig tudom rávenni magam, hogy kimondjam az utolsó szavakat. Csak halk suttogással sikerül. – Még mindig nem érted? Otthagyott mindent.

254

Feladta… a miatt a dolog miatt. A szerelem miatt. Amor deliria nervosa… vagy nevezd, aminek akarod! Engem is elhagyott. – Sajnálom, Lena – suttogja Alex a hátam mögött. Ezúttal felém nyújtja a karját. Lassú mozdulatokkal, nagy köröket ír a hátamra. Nekidőlök az ujjának. De még nem fejeztem be. Dühödten letörlöm a könnyeimet, és nagy levegőt veszek. – Mindenki azt hiszi, hogy azért ölte meg magát, mert nem akart egy újabb kezelést. Tudod, még akkor is próbálták kigyógyítani. Az lett volna a negyedik alkalom. A második procedúra után már nem akarták elkábítani… úgy gondolták, hogy az érzéstelenítés akadályozná a kúrát. Belevágtak az agyába, Alex, miközben ébren volt. Érzem, hogy egy időre megmerevedik a keze, és tudom, hogy ő is éppen olyan mérges, mint én. Aztán ismét rajzolni kezdi a köröket. – De tudom, hogy nem ez volt az igazi oka. – Megrázom a fejem. – Az anyám bátor volt. Nem félt a fájdalomtól. Nem akart meggyógyulni. Nem akarta, hogy véget érjen az apám iránt érzett szerelme. Emlékszem, hogy a halála előtt azt mondta nekem: „El akarják venni tőlem.” Szomorúan mosolygott. „El akarják venni, de nem tudják.” Egy tűt hordott a nyakában, láncra fűzve. Apám biztosítótűje volt. Legtöbbször elrejtette a ruhája alá, de aznap kivette és nézegette. Furcsa, hosszú, ezüst színű tárgy volt, tőrhöz hasonló, és a tetején két csillogó drágakő volt, mint egy szempár. Az apám az ingujján hordta. A halála után anyám állandóan viselte a tűt medálként, és még fürdéshez sem vette le… Hirtelen ráébredek, hogy Alex elvette a kezét a hátamról, és két lépésnyire eltávolodott tőlem. Megfordulok. Engem néz, megrökönyödött, fehér arccal, mintha kísértetet látna. – Mi az? – Azon töprengek, vajon megbántottam-e valamivel. Van valami a nézésében, amitől verdesni kezd a szívem, vadul kalapál. – Rosszat mondtam? Megrázza a fejét, de szinte alig lehet észrevenni. A teste többi része olyan egyenes és merev, mint az oszlopok közé kifeszített szögesdrót. – Mekkora volt? – kérdezi furcsa, feszülten magas hangon. – Úgy értem, a tű… – Nem a tű a lényeg, Alex, a lényeg az, hogy… – Mekkora volt? – kérdezi hangosabban és határozottabban. 255

– Nem tudom. Talán akkora, mint a hüvelykujjam. – Teljesen elhűlök a viselkedése láttán. Elgyötört az arca, mintha egy sündisznót akarna lenyelni egészben. – Régebben a nagyapámé volt… neki készítették, a kormánynak tett szolgálataiért, vagy ilyesmi. Nem létezett még egy ugyanilyen belőle. Legalábbis az apám mindig ezt mondta. Alex egy percig meg sem szólal. Elfordul, és a holdfényben olyan kemény és egyenes a profilja, mintha kőből faragták volna. Örülök, hogy már nem engem néz, mert kezd kirázni tőle a hideg. – Mit csinálsz holnap? – kérdezi végül lassan. Minden szava mögött dupla erőfeszítés van. Oda nem illő kérdésnek tűnik egy teljesen másról szóló beszélgetés kellős közepén, ezért még idegesebb kezdek lenni. – Figyeltél rám egyáltalán? – Lena, kérlek! – Megint az a fojtott, fulladós hang. – Csak válaszolj, jó? Dolgozol? – Szombatig nem. – Megdörzsölöm a karomat. Hidegebb szél fúj be kintről. Felemeli a szőrt a karomon, libabőrös lesz tőle a lábam. Közeleg az ősz. – Miért? – Találkoznunk kell. Mutatni akarok valamit. Alex ismét felém fordul, és annyira vad és sötét a tekintete, annyira idegenszerű az arca, hogy akaratlanul is hátrálok. – Valami csábítóbb ajánlatod is lehetne! – Nevetni próbálok, de csak egy gurgulázó hang tör fel belőlem. Azt akarom mondani, hogy: Félek. Megijesztesz. – Legalább elárulnál róla valamit? Alex nagy levegőt vesz, és kis ideig azt hiszem, nem is fog válaszolni. Aztán mégis. – Lena! – mondja végül. – Azt hiszem, az anyukád életben van.

256

Szabadság az elfogadásban; Békesség a körbezártságban; Boldogság a lemondásban – a Kripta bejárata fölé vésett felirat

Negyedik osztályban a Kriptába kirándultunk. Minden általános iskolás gyereknek kötelező megtekintenie az iskolaévek alatt legalább egyszer, mivel ez is része a kormány bűnözésellenes nevelési elveinek, amelyekkel az ellenállók ellen harcol. Nem sokra emlékszem a látogatásból, de élénken megmaradt bennem az iszonyat, amit éreztem: a megfeketedett betonfolyosók hidege és a homálya, a penész és a nedvesség szaga, meg a súlyos, elektromos ajtók látványa. A többi részletet alighanem sikerült kitörölnöm az emlékezetemből. A kirándulás egyik célja pontosan a megfélemlítés volt: hogy mindnyájan a tisztességes élet keskeny, de egyenes útján maradjunk. Hát ezt a célt elérték. Arra viszont nagyon is jól emlékszem, hogy miután kiléptünk a sötétből a ragyogó napfényre azon a csodálatos tavaszi napon, milyen leírhatatlan és mindent átható megkönnyebbülést éreztem. Ugyanakkor össze is voltam zavarodva, mert rájöttem, hogy távozás előtt még utoljára több lépcsőn is le kellett menni. Mialatt odabent voltunk, még a felfelé mászás közben is úgy éreztem, hogy a föld alatt járok, sok-sok emelettel a talaj szintje alatt. Pont olyan sötét, szűkös és büdös volt bent, mint egy óriás koporsóban, rothadó hullák között. Az is 257

megmaradt bennem, hogy amikor kijutottunk, Liz Billmun sírva fakadt, egy pillangó pedig körberepkedte a vállát. Teljesen ledöbbentünk, mert Liz Bilimunt mindenki vagány és szívós lánynak ismerte, aki még akkor sem sírt, amikor eltörte a bokáját tornaórán. Aznap megesküdtem, hogy soha, semmilyen okból nem fogok visszatérni a Kriptába. Mégis, az Alexszel folytatott beszélgetésem után másnap ott állok a kapuja előtt, és egyik karommal a hasamat fogva járkálok fel-alá. Semmit sem voltam képes reggel lenyomni a torkomon, csak néhány kortyot abból a sűrű, fekete löttyből, amit a bácsikám kávénak hív. Most már bánom. Úgy érzem, a gyomorsav lassan felemészti a belső szerveimet. Alex késik. A fejem fölött irdatlan nagy viharfelhők csatlakoznak egymáshoz. A nap későbbi részére égzengést jósoltak, és bizonyára be is fog következni. A kapun túl, egy rövid, kövezett ösvény végében feketén és impozánsan tátong a Kripta bejárata. Úgy rajzolódik ki a körvonala a sötét égbolt előtt, mint egy lidércnyomás. A kőhomlokzaton legalább egy tucat apró ablak van szétszórva, akár egy pók alattomosan leső szemei. A bejárat oldalán keskeny füves terület veszi körül Kriptát, a kapun és a kerítésen belül. Gyerekkoromban mezőnek hittem, de most látom, hogy mindössze némi gyep, hol sűrű, hol hézagos. Sehogy sem tűnnek odaillőnek az élénkzöld foltok – már ahol a fűnek sikerül kinőnie a porból. Ezen a helyen elvileg semmi sem élhetne és virulhatna, a napnak sem kéne sütnie: ez a legalja, az emberi világ pereme vagy vége; egy olyan hely, amely kizökkent a térből és időből, eltávolodott a boldogságtól és az élettől. Szó szerint is az emberi világ pereme és vége, hiszen a keleti határnál van, és a hátsó fertálya a Presumpscot Riverrel érintkezik, amin túl már a Vadon kezdődik. Az elektromos (vagy helyenként kevésbé elektromos) kerítés egyenesen a Kripta falába torkollik, majd a másik oldalon folytatódik, mintha az épület maga is egy összekötő híd volna. – Helló! Alex a járdán érkezik, haja ide-oda szálldos a feje körül. Kifejezetten hideg szél fúj. Vastagabb pulóvert kellett volna felvennem. Úgy látom, Alex is fázik. Kezével átfogja a mellkasát. Persze most is csak egy vékony vászoninget visel; a labor környékén kötelező, szokásos egyenruháját. A szolgálati jelvénye is a nyakában fityeg. Az első 258

beszélgetésünk óta nem láttam rajta. Még egy jó állapotú farmert is felvett: ropogós, sötét nadrágot, amelynek még nem foszlott szét és nem koszolódott össze a felhajtott része. Ez is a terv része volt: ahhoz, hogy mindketten bebocsátást nyerjünk: meg kell győznie a börtönőröket arról, hogy hivatalos ügyben járunk. Az azért megnyugtató, hogy a kopott edzőcipőjét viseli a tintafoltos fűzővel. Valahogy ettől a kis ismerős részlettől mégis el tudom fogadni, hogy itt vagyunk, és végrehajtjuk ezt a merész tervet. Nyújt valamit, amire figyelhetek, amibe kapaszkodhatok; a normalitás aprócska villanása egy olyan világban, ami egyik napról a másikra kiismerhetetlenül idegenné vált. – Bocs, hogy elkéstem – mondja. Méterekkel előttem áll meg. Aggodalom tükröződik a szemében, bár az arcára higgadtságot erőltet. Őrök köröznek az udvaron, és közvetlenül a kapu mögött is állnak jó néhányan. Ez nem az a hely, ahol megérinthetjük egymást, vagy bármely más módon kifejezhetjük, hogy közünk van egymáshoz. – Semmi baj – felelem reszelős hangon. Úgy érzem magam, mintha lázas lennék. Azóta, hogy előző este beszélgettünk Alexszel, egyfolytában forog velem a világ, a testem pedig hol jéghideg, hol tűzforró. Alig bírok gondolkodni. Kész csoda, hogy egyáltalán kijutottam a házból, rendesen felöltöztem, és cipőre cseréltem a papucsot. Lehet, hogy az anyám életben van. Lehet, hogy az anyám életben van. Ez az egy gondolat forog a fejemben vég nélkül, és minden más ésszerű dolgot kiszorít belőle. – Készen állsz? – kérdezi Alex halkan és kifejezéstelenül, nehogy valamit meghalljanak az őrök. Én azonban kiérzem a felszín alól az idegességét. – Azt hiszem – válaszolom. Próbálok mosolyogni, de olyan száraz a szám, mintha kőből lenne. – Lehet, hogy nem is ő az. Talán tévedtél. Bólint, de látom rajta, hogy biztos az igazában. Meg van győződve róla, hogy az anyám odabent van – ezen a helyen, ebben a föld fölötti katakombában –, és soha nem is ment el. Teljesen lesújt a gondolat. Nem is merek belegondolni, hogy igaza van. Koncentrálnom kell; minden energiámat arra kell összpontosítanom, hogy állva maradjak. – Gyerünk!

259

Előremegy, és úgy vezet, ahogy egy rabot szokás. A földre szegezem a pillantásom. Már-már örülök is annak, hogy az őrök jelenléte miatt nem szabad túl sokat foglalkoznia velem. Nem biztos, hogy tudnék most vele beszélgetni. Ezernyi érzés gomolyog bennem, ezernyi kérdés csapdos a fejemben, ezernyi elfojtott, rég eltemetett remény és vágy üti fel a fejét – mégsem tudok belekapaszkodni egyikbe sem, mert nincs semmiféle értelmes elméletem vagy magyarázatom a történtekre. Az előző esti bejelentése óta Alex nem volt hajlandó többet mondani. Csak azt ismételgette tompa hangon: „A saját szemeddel kell látnod.” Mintha ez volna az egyetlen dolog, amit érthetően ki tud ejteni a száján. „Nem akarok benned túl nagy reményeket ébreszteni.” Aztán megkért, hogy találkozzak vele a Kriptánál. Valószínűleg sokkot kaptam. Azóta is többször gratuláltam magamnak, amiért nem törtem ki őrjöngésben, nem üvöltöttem, nem sírtam, és nem követeltem magyarázatot, ám amikor lefeküdtem aludni, rájöttem, hogy a hazaút teljesen kitörlődött az emlékeimből, és közben rá sem hederítettem a rendfenntartókra és az őrjáratokra. Bizonyára merev tartással, vakon vonultam az utcákon. Most viszont megengedem magamnak, hogy átéljem sokkot, és el is kábít rendesen. Ha tisztább a tudatom, nem lettem volna képes reggel felkelni és felöltözni. Nem tudtam volna eljutni a Kriptához, és most sem lépkednék óvatosan előre, tiszteletteljes távolságban Alex mögött, miközben ő megmutatja a jelvényét az egyik őrnek a kapunál, és int nekem. Belefog a magyarázkodásba, amit a jelek szerint már sokszor elpróbált magában. – Egy… baleset történt a kiértékelése idején – közli fagyos hangon. Mindketten engem néznek: az őr gyanakodva, Alex a tőle telhető legszilárdabb közömbösséggel. A szeme acélossá változik, minden melegség elszivárog belőle, és ideges leszek a tudattól, hogy ennyire meggyőzően és gyorsan tudja változtatni a kisugárzását. Valaki más lett: egy olyan ember, akinek nincs köze hozzám. – Semmi súlyos. A szülei és a feletteseim azonban úgy gondolták, hogy hasznára válna egy kis lecke az engedetlenség veszélyeiről. Az őr végigmér. Kövér, vörös arca mindkét szeme körül felpüffedt, mint a tészta kelés közben. Képzeletemben már látom, ahogy mindkét szeme eltűnik a nagy zsírhalomban. 260

– Miféle baleset? – kérdezi, és szétdurrantja a rágóját. Hatalmas automata fegyverét átrakja egyik válláról a másikra. Alex előrehajol, így mindössze pár centi választja el a kapu túloldalán álló őrtől. Halkabban folytatja, de így is hallom, amit mond. – A kedvenc színe olyan, mint a hajnal. Az őr méricskél még egy darabig, aztán int, hogy mehetünk. – Lépjetek hátrébb, amíg kinyitom! – mondja. Eltűnik egy őrbódéban; hasonlóban, mint amilyenben Alex teljesít szolgálatot a labornál, és pár másodperc múlva az elektromos kapu remegve szétnyílik. Alexszel elindulunk az udvaron keresztül az épület bejárata felé. A Kripta ormótlan és fenyegető sziluettje minden lépéssel egyre nagyobbá válik. Feltámad a szél, és port söpör erre-arra a kopár udvaron. Egy magányos nejlonzacskót is felkap a fűből, és a levegő megtelik a vihar előtti feszültséggel: eszeveszett, vibráló energia, egy hatalmas katasztrófa előhírnöke, amelyben az egész világ bele fog ájulni a nagy káoszba. Bármit megadnék azért, hogy Alex megforduljon, rám mosolyogjon, és a kezét nyújtsa. Persze nem teheti meg. Sietősen lépked előttem, egyenes gerinccel, előreszegezett pillantással. Nem tudom pontosan, hány ember raboskodik a Kriptában. Alex szerint körülbelül háromezer. Portlandben szinte egyáltalán nincs bűnözés – a kúrának köszönhetően –, de néha előfordul, hogy valaki lopásra vetemedik, megrongál valamit, vagy ellenáll a rendőri ellenőrzéseknek. Aztán ott vannak az ellenállók és a szimpatizánsok is. Ha nem végzik ki őket azonnal, a Kriptában kell sínylődniük életük hátralévő részében. Ez a létesítmény egyben Portland elmegyógyintézete is, és habár a bűnözés ritka, a kúra ellenére itt is fel-felbukkannak őrültek, ahogy bármi más helyen. Alex szerint pont a kezelés miatt lesznek őrültek, és annyiból biztosan igaza van, hogy a rosszul sikerült vagy túl korán elvégzett kezelés mentális problémákhoz vezethet, az elme megroggyanásához. Ezenkívül néhány ember örökre megváltozik a procedúrától. Bekattannak, azaz katatóniás állapotba kerülnek, és csak nyálcsorgatva bámulnak maguk elé. Ha a családjuk nem tudja eltartani és ellátni őket, szintén a Kriptába kerülnek, ahol lassan elpusztulnak. A Kriptába két óriási, kettős szárnyú ajtón át lehet bejutni. Az apró, feltehetőleg golyóálló üvegtáblákon keresztül, amelyeket elhomályosít a 261

kosz és az elkenődött rovartestrészek tömege, valamelyest látni vélem a hosszú, sötét folyosót, meg az imbolygó lámpafényt. Az ajtóra egy géppel teleírt lapot erősítettek, amit már lekoptatott az eső és megcibált a szél. Ez áll rajta: MINDEN LÁTOGATÓ HALADJON EGYENESEN A REGISZTRÁCIÓS ÉS ELLENŐRZŐ PONTHOZ. Alex egy századmásodpercre megtorpan. – Mehetünk? – kérdezi, de nem néz hátra. – Igen – bököm ki nagy nehezen. Amikor belépünk, a bűz majdnem hátralök – ki az ajtón, vissza az időben, egyenesen a negyedik osztályba. Több ezer mosdatlan emberi test szaga keveredik össze a levegőben, hiába próbálják elfedni az ipari töménységű fertőtlenítő- és tisztítószerek csípő, égető szagával. Az egész bűzáradatot valami nyirkosság koronázza meg: a soha ki nem száradó folyosók szaga, a csöpögő csövek, a falak mögött és a látogatók elől gondosan elzárt szegletekben burjánzó penész kipárolgása. Balra van a bejelentkező pult, és a nő, aki a golyóálló üvegfal mögött áll, orvosi maszkot visel. Megértem. Közelebb lépünk a beüvegezett pulthoz, és legnagyobb meglepetésemre a nő, miután felnéz, a nevén szólítja Alexet. – Alex! – Kurtán bólint, majd rám villantja a szemét. – Ki ez? Alex elmeséli a balul sikerült kiértékelésről szóló mesét. A jelek szerint elég jól ismerik egymást, mert Alex is többször a keresztnevén szólítja, holott a nő semmiféle jelvényt nem visel. Begépeli a nevünket az asztalon lévő, ősrégi számítógépbe, majd int, hogy menjünk át a biztonsági kapun. Alex üdvözli a biztonsági őröket is. Csodálom a higgadtságáért. Nekem az is túl nagy feladat, hogy kikapcsoljam az övemet a fémkereső kapu előtt, annyira remeg a kezem. A Kriptában szolgáló őrök mintha másfélszer akkorák lennének, mint a kinti emberek; a kezük teniszütőhöz hasonlít, a mellkasuk pedig csónak szélességű. Mindnyájuknál puska van. Nagy puska. Mindent elkövetek, hogy leplezzem rettentő ijedtségemet, de elég nehéz nyugodtnak maradni, amikor alsóneműre kell vetkőzni a gyilkos automata fegyvereket szorongató óriások előtt. Végül aztán sikerül átjutnunk a biztonsági kapun. Alexszel némán felöltözünk. Meglepődöm – egyszersmind megörülök –, amikor sikerül bekötnöm a saját cipőfűzőmet.

262

– Csak az egyes és az ötös kórterem között mozoghattok! – kiált utánunk az egyik őr, mire Alex int nekem, hogy kövessem. A falakat émelyítő sárga színűre festették. Egy családi házban, egy megfelelően kivilágított óvodában vagy irodában talán vidám volna ez a szín, de a gyéren elhelyezett, vibráló neoncsövek egyenetlen fényében, vízfoltoktól, kéznyomoktól, összepréselt rovaroktól és még ki tudja, mitől beszennyezve, iszonyúan nyomasztó – mintha rám mosolyogna valaki, akinek fekete a szája a kirohadt fogaitól. – Persze! – kiált vissza Alex. Feltételezem, a figyelmeztetés arra vonatkozott, hogy bizonyos részlegeket zárva tartanak a látogatók elől. Követem Alexet a keskeny folyosón, majd egy másikon is. Minden járat üres, és eddig egyetlen cellát sem láttunk, bár ahogy ide-oda kanyargunk, egyre több nyögést és sikolyt lehet hallani. Különös állathangok is megütik a fülünket: bégetés, bőgés és károgás, mintha emberek egy egész farm hangjait próbálnák utánozni. Az elmeosztály közelében járhatunk. Még ekkor sem találkozunk senkivel; sem ápolóval, sem őrrel, sem beteggel. Minden szinte ijesztően egyforma és mozdulatlan, sőt némának is mondhatnám, ha nem volnának azok a förtelmes hangok, amelyek mintha a falakon szűrődnének keresztül. Beszélgetni talán nem veszélyes itt, ezért egy kérdést teszek fel Alexnek. – Hogyhogy itt mindenki ismer téged? – Gyakran megfordulok itt – feleli, mintha ez kielégítő válasz lenne. Az emberek nem szoktak csak úgy „megfordulni” a Kriptában. Ez nem olyan, mint a strand, de még a nyilvános vécékhez sem hasonlítható. Úgy tűnik, nem is tesz hozzá egyebet, és már éppen tovább firtatnám a kérdést, ám ő hirtelen kifújja a levegőt, és kiböki: – Itt van az apám. Ezért szoktam bejönni. Tényleg nem gondoltam volna, hogy valami még meglephet, áthatolhat az agyamat lepő ködön, de ennek a mondatnak sikerül. – Mintha azt mondtad volna, hogy az apád meghalt. Jó régen mondta, de akkor sem részletezte. Csak annyit tett hozzá: „Nem is tudta, hogy van egy fia.” Ennél többet nem kötött az orromra, és ebből arra következtettem, hogy már Alex születése előtt meghalt. Alex válla felemelkedik és lesüllyed előttem. Sóhajt. – Így van.

263

Hirtelen jobbra fordul, és egy rövid folyosón egy nehéz vasajtóig megy. Ezen is nyomtatott felirat látható: ÉLETFOGYTIGLANOSOK. A szó alá valaki tollal odaírta: HAHA! – Mit akarsz…? – Jobban össze vagyok zavarodva, mint valaha, de nincs időm befejezni a kérdést. Alex belöki az ajtót, mire olyan szagok csapják meg az orrunkat, amelyekre egyáltalán nem számítottam. Szél, fű és egyéb friss dolgok üde illata. A kellemes meglepetéstől eláll a szavam, és hálásan kortyolgatom a friss levegőt. Észre sem vettem, de egészen eddig a számon keresztül lélegeztem. Egy kis udvarra érkeztünk, amit minden oldalról a Kripta koszos, szürke kőkerítése övez. Elképesztően dús itt a fű, szinte a térdemig ér. Bal kéz felől egy göcsörtös fa is feltűnik, amelynek ágai között madár énekel. Döbbenetesen jó érzés idekint lenni; minden szép és békés. Ugyanakkor furcsa egy kis kert közepén állni, a börtön masszív falaitól körülvéve. Mintha egy hurrikán középpontjába kerültünk volna, ahol mozdulatlanság és csönd van, a sikoltozó-tajtékzó pusztulás közepette. Alex jócskán eltávolodott tőlem. Lehajtott fejjel áll és a földre szegezi a tekintetét. Ő is biztosan érzi a hely békéjét, a levegőben lógó, fátyolhoz hasonló nyugalmat, amely mindent megpihentet, ellágyít. Az ég most sötétebb, mint amikor beléptünk a Kriptába. A nagy szürkeség és a sok árnyék háttere előtt szinte rikít a fű zöldje, mintha belülről világítana. Bármelyik percben eleredhet az eső. El kell erednie. Úgy érzem, a világ visszatartja a levegőt egy hatalmas kilégzés előtt; egyensúlyoz, tántorog, zuhanásra készül. – Itt. – Alex hangja meglepően élesen és hangosan zeng. Megriadok. – Ezen a helyen. – Egy kődarabra mutat, amely ferdén áll ki a földből. – Itt van az apám. Több tucat ilyen kő áll ki a talajból. Első pillantásra úgy tűnik, mintha a természet rendezte volna el olyan kuszán. Aztán rájövök, hogy emberek mélyesztették őket a földbe. Egyik-másikon kopott, fekete feliratok maradványai láthatók: olyanok, mint a RICHARD vagy a MEGHALT. Rádöbbenek, hogy csakis sírkövek lehetnek, és ebből az is kiderül, milyen célt szolgál az udvar. Egy temető közepén állunk. Alex egy nagy betondarabot néz lehajtott fejjel. Sík, mint egy tábla, és alig emelkedik ki a földből a lába előtt. Minden felirat jól látható 264

rajta. Feketével festették rá a betűket, ám a széleik már megkoptak, mintha valaki hosszú ideig, folyamatosan át-meg átírta volna őket. WARREN SHEATHES, NYUGODJ BÉKÉBEN! – Warren Sheathes – olvasom. Legszívesebben odanyúlnék Alexhez, és becsúsztatnám a kezem a markába, de nem hinném, hogy biztonságban vagyunk. A földszint néhány ablaka az udvarra nyílik, és noha vastag koszréteg lepi be őket, bármikor felbukkanhat mögöttük valaki, kinézhet, és megláthat bennünket. – Az apád? Alex bólint, majd megrázza a vállát. Váratlan, hirtelen mozdulat, mintha egy álmot akarna lerázni magáról. – Igen. – Itt élt? Alex szájának egyik sarka mosolyba kunkorodik, ám az arca többi része merev marad. – Tizennégy évig. Cipője orrával kisebb kört rajzol a porba. Ez az első látható jele a rossz közérzetének vagy a zavartságának, amióta megérkeztünk. Mérhetetlenül csodálom ebben a percben: amióta ismerem, mást sem tett, csak engem támogatott, vigasztalt és hallgatott, miközben a saját titkainak rettentő súlyát is cipelte. – Mi történt? – kérdezem halkan. – Úgy értem, mit tett, hogy…? – Elcsuklik a hangom. Nem akarom az akarata ellenére faggatni. Alex futólag rám néz, majd elfordítja az arcát. – Hogy mit tett? – Visszatér a kemény él a hangjába. – Nem tudom. Azt, amit a többi ember, aki a Hatos Kórteremben végzi. Önállóan gondolkodott. Kiállt azért, amiben hitt. Nem volt hajlandó beadni a derekát. – Hatos Kórterem? Alex gondosan kerüli a tekintetemet. – A halott részleg – magyarázza halkan. – Többnyire politikai foglyoknak tartják fenn. Elkülönülve raboskodnak, és soha nem szabadulhatnak. – Körbemutat a többi kődarabra, a több tucat szedettvedett sírkőre, amelyek a földből meredeznek. – Soha – ismétli, mire eszembe jut az ajtón látott felirat: ÉLETFOGYTIGLANOSOK. HAHA! – Nagyon sajnálom, Alex!

265

Bármit megadnék, hogy átölelhessem, de nem tehetek többet, mint hogy egy kicsit közelebb húzódom hozzá. Alig pár centi választ el minket egymástól. Ekkor végre rám néz, és szomorúan elmosolyodik. – Anyám és ő csak tizenhat évesek voltak, amikor találkoztak. El tudod ezt képzelni? Anyám mindössze tizennyolc évesen szült engem. – Leguggol, és az ujjaival végigsimít az apja nevén. Hirtelen megértem, miért jön ide ilyen gyakran. Nem hagyja, hogy a betűk kikopjanak: inkább az ujjaival sötétíti el őket folyamatosan, mintsem hogy feledésbe merüljenek. – Meg akartak szökni kettesben, de apámat elkapták, mielőtt véglegesíthették volna a tervet. Nem tudtam, hogy fogságba esett. Azt hittem, meghalt. Anyám úgy gondolta, jobb lesz nekem így, és odakint, a Vadonban senki sem árulhatta el az igazat. Anyámnak alighanem úgy volt könnyebb, ha valóban halottnak hitte. Nem akarta elképzelni, hogy itt rohad el élve. – Tovább simítja a betűket, előrehátra. – Amikor tizenöt éves lettem, a nénikém és a bácsikám elárulta az igazságot. Azt akarták, hogy tudjam. Idejöttem, hogy találkozzam vele, de… – Mintha megremegne, majd hirtelen mozdulatlanná dermed a válla és a háta. – Mindegy, már túl késő volt. Meghalt, hónapokkal korábban, és ide temették, ahol a maradványai nem szennyeznek be semmit. Felkavarodik a gyomrom. A falak mintha elindulnának felénk, egyre magasabbak és keskenyebbek, így az ég is mind távolabbinak tűnik, egy összetöpörödő pontnak. Soha nem jutunk ki innen – gondolom magamban, aztán veszek egy nagy levegőt, és megpróbálom megőrizni a nyugalmamat. Alex feláll. – Felkészültél? – kérdezi, ma már másodszor. Bólintok, bár nem vagyok biztos benne, hogy tényleg készen állok. Alex megenged magának egy röpke kis mosolyt, mire a melegség parányi szikrája visszatér a szemébe. Aztán újra felölti a hivatalos álcát. Még egyszer ránézek a sírkőre, mielőtt bemegyünk. Megpróbálok felidézni egy imát, vagy valami ideillő szöveget, de semmi sem jut eszembe. A tudósok leckéi nem igazán adnak tiszta képet arról, mi történik az emberrel a halála után: állítólag feloldódunk abban a mennyei anyagban, ami maga Isten, valamiképpen magába szív bennünket, habár azt is gyakran hangoztatják, hogy csak a kikezeltek

266

mennek fel a mennybe, ahol tökéletes harmóniában és rendben élnek tovább. – A neved. – Megpördülök, hogy szembenézzek Alexszel. Ő már elsietett mellettem, és az ajtó felé tart. – Alex Warren. Csaknem észrevétlenül megrázza a fejét. – Ezt a nevet jelölték ki nekem. – A valódi neved Alex Sheathes – mondom, mire bólint. Akárcsak nekem, neki is van egy titkos neve. Egy darabig még ott állunk egy helyben, és nézzük egymást, s abban a percben olyan erősnek érzem a kettőnket összekötő kapcsot, mintha fizikai teste lenne: egy kéz fog össze bennünket, finoman felmarkol, és védelmez. Az emberek igazából erre gondolnak, amikor az oltalmazó Istenről beszélnek. Ez az érzés nagyon hasonlít az imádsághoz, ezért nem is töröm tovább a fejem, hanem követem Alexet befelé, és már előre visszatartom a lélegzetemet, a szörnyű bűzre számítva. Kanyargós folyosókon megyünk tovább. Az udvaron érzett mozdulatlanságot és békét szinte azonnal felváltja a félelem. Olyan erős, mintha egy penge hasítana keresztül a lényem legbelső részén, olyan mélyen, hogy alig tudok tőle lélegezni vagy mozogni. Imitt-amott hangosabbá válik a visítás és siránkozás, robbanni készül a feszültség, ezért befogom a fülem, hogy csillapodjon valamelyest. Egyszer elhaladunk egy férfi mellett, aki hoszszú, fehér laboránsköpenyt visel, alighanem vérfoltokkal tarkítva. Pórázon vezet egy beteget. Egyikük sem néz ránk. Annyiszor kanyargunk ide-oda, hogy kezdem azt hinni, Alex eltévedt, főleg mivel a folyosók egyre koszosabbak, és a lámpák is ritkulnak a fejünk fölött. Végül már homályban törünk magunknak utat, ahol csupán hat méterenként világítja meg egy villanykörte a megfeketedett falakat. Időnként különféle neontáblák tűnnek fel, mintha a sötét levegőből öltenének testet: EGYES KÓRTEREM, KETTES KÓRTEREM, HÁRMAS KÓRTEREM, NÉGYES KÓRTEREM. Alex viszont továbbmegy, és amikor elhaladunk az Ötös Kórteremhez vezető kis folyosó mellett, odaszólok neki, mert meggyőződésem, hogy nem figyel vagy eltévedt. – Alex! – mondom, ám közben majdnem megfulladok ettől az egy szótól is, mert éppen abban a pillanatban súlyos, kétszárnyú ajtóhoz érünk, amit egy gyéren megvilágított kis felirattal jelöltek meg. Olyan 267

halvány, hogy alig bírom elolvasni, mégis annyira vakítónak tűnik a szememben, mint ezer nap. Alex megfordul, és legnagyobb meglepetésemre egyáltalán nem higgadt az arca. Ide-oda mocorog az állkapcsa, a szeme csordultig van fájdalommal, és látom rajta, hogy utálja magát azért, hogy neki kellett elhoznia ide engem, hogy neki kellett elárulnia, hogy neki kell megmutatnia. – Sajnálom, Lena – mondja halkan. A feje fölött parázslik a felirat a sötétben: HATOS KÓRTEREM.

268

Az emberek, kezeletlen állapotukban, kegyetlenek és kiszámíthatatlanok, erőszakosak és önzők, szánalmasak és házsártosak. Csak az ösztöneik és az alapérzéseik megzabolázása által válhatnak boldoggá, nagylelkűvé és jóvá. – Shhh Könyve

Nem merek továbbmenni. A gyomrom legmélyebb része ökölként szorul össze, és alig tudok tőle lélegezni. Nem mehetek be. Nem akarom tudni. – Lehet, hogy mégsem kéne – bököm ki. – Azt mondták… azt mondták, hogy ide tilos. Alex előrenyújtja a kezét, mintha meg akarna érinteni, aztán eszébe jut, hol vagyunk, és leengedi a karját. – Ne aggódj! Vannak itt barátaim. – Lehet, hogy nem is ő az. – Emelkedni kezd a hangom, és az ájulás kerülget. Megnyalom a számat, hátha azzal zárva tarthatom. – Talán csak egy nagy tévedés az egész. Nem is lett volna szabad idejönnünk. Haza akarok menni! Tisztában vagyok vele, hogy hisztis kisgyerekként viselkedem, de képtelen vagyok tenni ellene. Úgy érzem, nem tudok belépni azon a kétszárnyú ajtón. – Ugyan már, Lena! Bíznod kell bennem! – Ekkor tényleg hozzám ér, éppen csak egy másodpercre: egyik ujjával végigsimít az alkaromon. – Jó? Bízz bennem! 269

– Bízom benned, csak… – A levegő, a bűz, a sötétség és a rothadás érzete körülöttem mind menekülésre késztetne. – Ha nincs itt… Nos, az rossz lenne. De ha itt van… azt hiszem… azt hiszem, az még rosszabb. Alex egy darabig az arcomat fürkészi. – Tisztában kell lenned a helyzettel, Lena! – közli végül határozottan, szigorúan, és igaza van. Megint rám mosolyog egy pillanatra, majd kinyújtja a kezét, és kinyitja a Hatos Kórterem ajtaját. Egy előtérbe lépünk, amely pontosan úgy fest, ahogy a Kripta celláit elképzeltem: betonból készült a fal és a padló, és akármilyen színűre is festették annak idején, mostanra piszkos, mohos és üszkös szürkévé fakult. Egyetlen villanykörte világít a plafonon, és még azt a szűkös helyet is alig tudja bevilágítani. Egy szék áll a sarokban, amin egy őr ül. Ez az őr meglepő módon normál testalkatú, sőt inkább vékony. Arcát pattanások kráterei csúfítják el, a haja pedig olyan, mint a túlfőzött spagetti. Amikor Alexszel együtt belépünk az ajtón, ösztönösen megigazítja a puskáját, közelebb húzza a testéhez, és a csövét alig észrevehetően felénk mozdítja. Alex teste megfeszül mellettem. Hirtelen kiélesednek az érzékeim. – Nem jöhettek be! – förmed ránk az őr. – Ez zárt terület. Azóta, hogy beléptünk a Kriptába, most először látom Alexet kényelmetlenül feszengeni. Idegesen babrálja a jelvényét. – Én… én azt hittem, Thomas van itt. Az őr feláll. Érdekes módon alig magasabb nálam – Alexnél mindenképpen alacsonyabb –, ám az összes ma látott őr közül ő rémiszt meg a leginkább. Van valami furcsa a tekintetében: valami kemény közömbösség, ami egy kígyót juttat eszembe. Még soha nem fogtak rám fegyvert, és amikor belenézek a puskája hosszú, fekete csövébe, az ájulás kerülget. – Ó, igen, itt van. Mostanában mindig itt van. – Az őr mosolyából teljesen hiányzik a derű, az ujjai pedig a fegyver ravaszán táncolnak. Amikor beszél, felhúzódik a fölső ajka, és felvillannak csálé, sárga fogai. – Mit tudsz Thomasról? A szoba is olyan feszülten rezzenéstelenné válik, mint odakint a viharra váró levegő. Alex aprócska jelét adja az idegességének: begörbíti az ujjait, és nekifeszíti őket a combjának. Szinte látom a gondolatai kavargását, ahogy megpróbál valami odaillő választ találni. Biztosan rájött már, hogy rossz ötlet volt Thomast említeni – még én is 270

hallom a megvetést és gyanakvást az őr hangjában, amikor kiejti a nevet. Úgy érzem, rettentő hosszú idő telik el – bár valójában nem lehet több pár másodpercnél –, mire Alexnek sikerül visszaerőltetnie az arcára a semmitmondó, hivatalos kifejezést. – Hallottuk, hogy volt valami probléma. Ennyi az egész. Ez a válasz megfelelően ködösnek tűnik, és feltevésnek sem túl merész. Alex megjátszott szenvtelenséggel forgatja a jelvényét két ujja között. Az őr ránéz a műanyag lapra, majd jól láthatóan megnyugszik. Szerencsére nem akarja közelebbről megszemlélni. Alexnek csak egyes szintű biztonsági engedélye van a labornál, ami azt jelenti, hogy éppen csak a portásfülkébe nyerhet bebocsátást, de nem juthat be a zárt területekre, sem ott, sem Portland más részein, vagyis nem mozoghat bennfentesként. – Kissé elkéstetek – mondja végül az őr határozottan. – Thomas már hónapok óta nem szolgál itt. Alighanem így jobb a KIO-nak is. Ilyesmit nem szívesen hoztunk volna nyilvánosságra. A KIO a Kontrollált Információs Osztály (vagy, ahogy a Hanához hasonló cinikusok mondják, a Korrupt Idióták Osztálya vagy a Könyörtelen Intéző Osztály) rövidítése. Libabőrös lesz a karom. Valami nagy galiba történhetett a Hatos Kórteremben, ha a KIO is beavatkozott. – Tudod, hogy van ez – folytatja Alex. Közben magára talált az átmeneti kibillenés után, és visszatért a hangjába az önbizalom és a könnyedség. – Itt képtelenség bárkiből is egy valamirevaló választ kihúzni. – Újabb ködös megjegyzés, ám az őr csak bólint. – Nekem mondod! – Felém int a fejével. – Ő ki? Látom, hogy a pillantásával a nyakamat fürkészi, és rögtön észreveszi, hogy nincs rajta a kúrára utaló sebhely. Mint sok más ember, ő is hátrahőköl egy kicsit, éppen csak pár centit, de ez is elég ahhoz, hogy a régi, megszokott megalázottság-érzés visszatérjen belém, hogy megint úgy érezzem, nem stimmel velem valami. Lenézek a földre. – Senki – feleli Alex, és bár tudom, hogy ezt kell mondania, tompa fájdalom ébred a mellkasomban. – Meg kell neki mutatnom a Kriptát, semmi különös. Újranevelési folyamat, már ha érted, mire célzok. Visszatartom a lélegzetem, és szinte biztos vagyok benne, hogy ránk fog támadni. Sőt, szinte várom is… Az őr széke mögött súlyos, vastag fémlemezből készült, egyszárnyú ajtó magasodik, amit csak biztonsági 271

kóddal lehet kinyitni. A belvárosi Központi Bank trezorjára emlékeztet. Távoli hangok szűrődnek át rajta – talán emberi hangok, de nem tudom biztosan megállapítani. Lehet, hogy az anyám ott van az ajtó mögött. Lehet, hogy odabent van. Alexnek igaza volt. Muszáj tudnom. Most először értem meg igazán, amit Alex előző este mondott: lehet, hogy az anyám mindvégig életben volt az állítólagos öngyilkossága óta. Én is lélegeztem, ő is lélegzett. Én is aludtam, és ő is aludt, valahol máshol. Amikor ébren voltam, és rá gondoltam, talán ő is éppen rám gondolt. Szinte letaglóz a gondolat, amely egyszerre csodálatos és gyötrelmes. Alex és az őr kis ideig méregetik egymást. Alex tovább forgatja a jelvényét az egyik ujja körül, hol feltekeri rá a láncot, hol letekeri róla. Ettől mintha az őr is lenyugodna. – Nem engedhetlek be – szólal meg, ám ezúttal bocsánatkérően. Leengedi a puskáját, és leül a székre. Gyorsan kifújom a levegőt, amit akaratlanul is visszatartottam. – Te csak a munkádat végzed – mondja Alex a lehető legtermészetesebb hangon. – Szóval te helyettesíted Thomast? – Így van. – Az őr ismét rám néz, és megint úgy érzem, hogy az érintetlen nyakamat vizslatja. Le kell szoknom arról, hogy a kezemmel takargatom a bőrömet. Az őr mégis úgy dönt, hogy nem jelenthetünk komoly fenyegetést, mert visszanéz Alexre, és folytatja: – Frank Dorset. A Hármasból küldtek át ide, februárban… az incidens után. Úgy mondja ki az incidens szót, hogy a hideg futkos tőle a hátamon. – Jó nagy felfordulás volt, mi? Alex az egyik falnak támaszkodik; maga a lazaság mintaképe. Csak én érzek ki valami élt a hangjából. Nyilvánvalóan húzza az időt. Nem tudja, mit tehetne most; hogyan juttathatna be engem az ajtón belülre. Frank vállat von. – Itt csendesebb, az biztos. Senki nem megy ki, nem jön be. Vagyis szinte senki. Újból elmosolyodik, és felvillantja borzalmas fogazatát. A szemében viszont továbbra is ott az a furcsa tompaság, mintha függönyt eresztettek volna le elé. Azon töprengek, vajon a kúra mellékhatásaként alakult-e ki nála ez a fásultság, vagy mindig ilyen volt.

272

Hátrabillenti a fejét, és összeszűkült szemmel fürkészi Alexet. Most még jobban hasonlít egy kígyóra. – Szóval te honnan tudsz Thomasról? Alex mosolyogva tartja fenn a semlegesség látszatát, és tovább birizgálja a jelvényét. – Csiripelnek a madarak ezt-azt – mondja, és megvonja a vállát. – Tudod, hogy van ez. – Tudom, hogy van. A KIO viszont egyáltalán nem örült neki. Be is zárták ezt a helyet néhány hónapra. Egyébként mit hallottál pontosan? Tisztában vagyok vele, hogy kulcsfontosságú kérdést tett fel. Teszteli Alexet. Légy óvatos! – küldöm a gondolatot Alex felé, mintha valahogy meghallhatná. Alex csak egy pillanatig hezitál, mielőtt válaszol. – Úgy hallottam, talán szimpatizált a túloldalon élőkkel. Hirtelen minden a helyére kerül. Alex azt állította, hogy „barátai vannak itt”, és a jelek szerint valamikor szabad bejárása volt a Hatos Kórterembe. Az egyik őr nyilvánvalóan szimpatizáns volt, talán az ellenállás egyik aktív résztvevője. Az a mondat visszhangzik a fejemben, amit nem győz hangsúlyozni: Többen vagyunk, mint hinnéd. Frank jól láthatóan ellazul. Ezek szerint Alex jó választ adott. Mégiscsak megbízhatónak ítéli. Úgy cirógatja a térdei között pihenő puskája csövét, akár egy háziállatot. – Pontosan. Engem teljesen váratlanul ért. Alig ismertem… néha láttam a pihenőben meg a vécében, ennyi. Eléggé magának való figura volt. Végül is nem meglepő, ami történt. A Veszettekkel biztos jobban megtalálja a hangot. Ez az első alkalom, hogy egy hivatalos létesítményben valaki a Vadonban élőkről beszél, ezért élesen beszívom a levegőt. Tudom, hogy fájdalmas lehet Alex számára ott állni és ilyen színlelt közönnyel beszélni egy barátjáról, akit szimpatizánsként tartóztattak le. Biztosan gyors és súlyos büntetést kapott, főleg mivel a kormány alkalmazásában állt. Valószínűleg felakasztották, lelőtték vagy villamosszékbe ültették, de lehet, hogy az egyik cellába dugták életfogytiglani büntetéssel – amennyiben a bíróság könyörületes volt, és eltekintett a halál előtti kínvallatástól. Már ha egyáltalán volt tárgyalás. Alex bámulatosan őrzi a hidegvérét. – Hogyan bukott le? 273

Frank tovább masszírozza a puskáját, és van valami a mozdulataiban – amelyek lágyak, de kitartóak, mintha életre akarnák kelteni a fegyvert –, amitől felfordul a gyomrom. – Nem bukott le, ami azt illeti. – Kisöpri a hajat az arcából, és felfedi izzadságtól fénylő, maszatos, vörös homlokát. Ezen a helyen bizonyára melegebb van, mint ott, ahol előzőleg szolgált. Valahogy megreked a levegő a falak között, rohad és erjed, mint minden más ebben az épületegyüttesben. – Úgy tűnik, hogy tudott valamit a szökésről. Neki kellett ellenőriznie a cellákat. Az alagút sem egyik napról a másikra került oda. – A szökésről? – A szavak kiröppennek a számon, mielőtt visszatarthatnám őket. Fájdalmasan ugrik egyet a szívem. Soha, senkinek sem sikerült megszöknie a Kriptából. Frank keze egy időre megdermed a puskán, majd a ravaszon kezdenek táncolni az ujjai. – Igen – feleli, és a szemét Alexen tartja, mintha én ott sem lennék. – Biztos hallottál róla. Alex vállat von. – Hallottam ezt-azt. De semmit nem erősítettek meg. Frank elneveti magát. Förtelmes hangja van. Arra emlékeztet, amikor szemtanúja voltam két sirály marakodásának egy ételmaradék fölött. Rikoltozva bukdácsoltak az óceán felé. – Ó, de bizony, megerősítették! Még februárban történt. Érdekes módon maga Thomas értesítette a hatóságokat. Ha tényleg benne volt a keze, akkor legalább hat- vagy hétórányi egérutat biztosított a nőnek. Amikor kimondja a nő szót, úgy érzem, mintha összeomlanának körülöttem a falak. Gyorsan hátrálok egy lépést, és beleütközöm az egyik falba. Lehet, hogy ő az – merül fel bennem, és egy szörnyű, bűnös másodpercig csalódottságot érzek. Aztán emlékeztetem magam arra, hogy nincs is itt az anyám – és különben is, bárki lehetett az, aki megszökött, bármelyik női szimpatizáns vagy lázító. A szédülésem mégsem csillapodik. Idegesség, félelem és rettentő vágyakozás lesz rajtam úrrá egyszerre. – Mi baja van? – kérdezi Frank, de távolinak tűnik a hangja. – A levegő – felelem nagy nehezen. – Az itteni levegő… Frank ugyanazon a kellemetlen, gágogó hangon nevet fel, mint az előbb.

274

– Szóval neked az előtérben rossz? – kérdezi. – Ez maga a paradicsom a cellákhoz képest! Szinte örömét leli abban, amit mond, és eszembe jut egy vita, amit Alexszel folytattam pár héttel ezelőtt, amikor a kúra hatékonyságát tagadta. Én azt mondtam neki, hogy ha nincs szeretet, akkor nincs gyűlölet sem, ha pedig nincs gyűlölet, akkor nincs erőszak. Nem a gyűlölet a legveszélyesebb dolog a világon – mondta Alex –, hanem a közöny. Ezután Alex veszi át a szót. Mélyen és még mindig fesztelenül beszél, de valami erő rejlik a mélyén, mint a házalóknak az utcán, amikor egy rekesz poshadt bogyót vagy egy törött játékot próbálnak rásózni az emberre. Minden oké, nagyszerű vásárt csinálsz, semmi gond, megbízliatsz bennem! – Figyelj, engedj már be minket egy percre! Semmi több, csupán egy perc. Látszik rajta, hogy már így is magán kívül van a rémülettől. Ide kellett kísérnem, kivenni egy napot, meg minden, holott a mólóra akartam menni horgászni. A lényeg az, hogy ha hazaviszem, és nem sikerült eléggé hatnom rá… tudod, előfordulhat, hogy újra el kell hoznom. Csak pár szabadnapom van, és már majdnem vége a nyárnak… – Mit vesződsz vele ennyit? – kérdezi Frank, felém intve a fejével. – Ha gondot okoz, könnyen el lehet látni a baját. Alex szája feszült kis mosolyra húzódik. – Az apja Steven Jones, főbiztos a laborban. Nem akar idő előtti procedúrát, mert tart a bonyodalmaktól, az erőszaktól és a felfordulástól. Rossz benyomást kelt, érted. Vakmerő hazugság. Frank kérhetné a személyazonosító kártyámat, és akkor mindkettőnknek vége lenne. Nem tudom pontosan, milyen büntetés jár azért, hogy hamis indokkal behatoltunk a Kriptába, de semmi jóra nem számíthatunk. Most először látok valami érdeklődési irányomban az arcán. Úgy méricskél, mintha egy grépfrút érettségét becsülné meg a piacon, és egy darabig nem szól semmit. Végül feláll, és a vállára csúsztatja a puskát. – Jól van. Öt perc.

275

Miközben beüti a számkódot a billentyűzeten, és ráteszi a kezét egy ujjlenyomat-felismerő képernyőre, Alex felém nyúl, és megfogja a könyökömet. – Gyerünk! – mordul rám goromba hangon, mintha valami rohamot kaptam volna, amitől elveszítette a türelmét. Az érintése azonban gyengéd, meleg és megnyugtató. Szeretném, ha fogna még egy ideig, ám egy másodperc múlva ismét elenged. Amikor a szemébe nézek, kérést látok benne: Légy erős! Már majdnem ott vagyunk. Csak egy kis időt kell még kibírnod. Az ajtó zárjai hangos kattanással kinyílnak. Frank nekifeszíti a vállát, mire éppen csak annyira nyílik ki, hogy besurranhassunk a folyosóra. Elsőként Alex megy, másodjára én, utoljára pedig az őr. Olyan keskeny a járat, hogy csak libasorban férünk el, és még sötétebb, mint a Kripta bármely, korábban látott része. A legborzalmasabb azonban a szag: a rothadás és üszkösödés förtelmes szaga, ami a kikötő melletti kukákat idézi fel, tele halak belsőségeivel, amelyek a forró napokon egész nap bomlanak. Még Alex is szitkozódik, és köhögve fogja be az orrát. Szinte látom, ahogy Frank a hátam mögött vigyorog. – A Hatos Kórteremnek megvan a maga sajátos parfümje – közli. Ahogy gyalogolunk, hallom, ahogy a puskája ütemesen hozzáverődik a combjához. Attól félek, hogy el fogok ájulni, és legszívesebben belekapaszkodnék a falba, de csupa gomba és nedvesség, ezért nem merek hozzáérni. Mindkét oldalon boltíves fémajtók látszanak, rajtuk tányér méretű, rácsos ablakkal. A falakon folyamatos nyöszörgés szűrődik át, amely állandó remegést ad a helynek. Ez valamiképpen még rosszabb, mint a korábban hallott sikolyok: az a fajta hang, amit azok az emberek adnak ki, akik már régen feladták a reményt, hogy bárki is hallja őket. Egy ösztönös morgás, csak hogy kitöltse az időt, a teret és a sötétséget. A rosszullét kerülget. Ha Alexnek igaza van, az anyám az egyik cellaajtó mögött tengődik – olyan közel, hogy ha valahogy átrendezhetném a falak részecskéit, vagy felolvaszthatnám a köveket, benyúlhatnék, és megérinthetném. Közelebb, mint amit bármikor el tudtam képzelni. Különféle gondolatok és érzelmek viaskodnak bennem. Az anyám nem lehet itt. Jobb lenne, ha halott lenne. Élve akarom látni. Egyre 276

hangosabban cseng a fülembe az a szó is, amely beásta magát minden más gondolatom alá: szökés, szökés, szökés. Túl fantasztikus az elképzelés ahhoz, hogy igaz lehessen. Ha az anyám menekült el innen, tudnék róla. Eljött volna értem. A Hatos Kórterem egyetlen hosszú folyosóból áll. Amennyire meg tudom becsülni, úgy negyven ajtó lehet benne: negyven különálló cella. – Hát ennyi! – jelenti be Frank. – A nagy körút. – Bekopog az egyik első ajtón. – Itt van a te Thomas haverod, ha üdvözölni szeretnéd. – Megint nevet, ugyanazzal a szörnyű gágogással. Eszembe jut, amit először mondott az előtérben: Mostanában mindig itt van. Az elöl haladó Alex nem válaszol, de látom, hogy elborzad. Frank élesen belebök a hátamba a puskája csövével. – Na, mi a véleményed? – Iszonyú – bököm ki rekedten. Olyan érzésem van, mintha szögesdróttal bélelték volna ki a torkomat. Frank elégedettnek tűnik. – Hát akkor inkább hallgass a jó szóra, és kövesd az utasításokat! – tanácsolja. – Hidd el, nem szeretnéd úgy végezni, mint ez a fickó. Megállunk az egyik cella előtt. Frank az apró ablak felé int a fejével, én pedig habozva előrelépek, és az üveghez nyomom az arcomat. A kosztól szinte opálossá változott, de erősen hunyorogva ki tudom venni rajta keresztül a cella berendezésének körvonalait: egy foszlott, koszos matraccal lefedett ágyat, egy vécét, meg egy vödröt, amely afféle emberi kutyatálként szolgál. Egy ideig azt hiszem, hogy egy halom rongyot látok a sarokban, aztán rájövök, hogy a fickóról van szó, akiről Frank beszélt. Csont és bőr, rettentő mocskos, a haja tébolyultan, kócosan meredezik. Mozdulatlanul kuporog, és annyira koszos a bőre, hogy szinte beleolvad a mögötte magasodó fal szürke árnyalatába. Ha a szeme nem forogna körbe, mintha rovarokat nézne a levegőben, nem is látszana élő embernek. Mi több, nem is látszana embernek. Megint felvillan bennem a gondolat: jobb lenne, ha halott lenne. Nem lehet itt. Bárhol máshol lehet, de itt nem. Alex közben továbbment a folyosón, és hallom, ahogy élesen szívja be a levegőt. Felnézek. Teljesen mozdulatlanul áll, és az arckifejezése egészen rémisztő. – Mi az? – kérdezem.

277

Egy darabig nem válaszol. Néz valamit, amit én nem látok – valószínűleg egy ajtót, a folyosó távolabbi részében. Aztán hirtelen felém fordul, és gyorsan, görcsösen megremeg. – Ne! – szól rám, és olyan reszelős a hangja, hogy megsokszorozza a félelmemet. – Mi az? – kérdezem. Elindulok Alex felé a folyosón. Egyszeriben úgy érzem, hogy nagyon messze van tőlem, és amikor Frank megszólal a hátam mögött, az ő hangja is távolinak tűnik. – Igen, ott volt – mondja. – A száztizennyolcas számú fogoly. A kormány még nem köhögte fel azt az összeget, amivel megfoltozhatnánk a falakat, ezért úgy hagyták, ahogy volt. Errefelé nincs sok pénz a felújításra… Alex engem néz. Teljesen eltűnt az arcáról az összeszedettség és a magabiztosság. A szeme villog a dühtől, vagy talán a fájdalomtól, szája grimaszra húzódik. A fejem megtelik zajjal. Alex felemeli a karját, mintha nem akarna továbbengedni. A tekintetünk találkozik egy pillanatra, és valami szikrázni kezd közöttünk – figyelmeztetés vagy talán bocsánatkérés –, aztán már csak azon kapom magam, hogy belépek mögötte a 118-as cellába. Szinte minden szempontból ugyanolyan, mint a többi cella, ahova benéztem az apró ablakokon: durva cementpadló, rozsdás vécé, vízzel teli vödör, amelyben csótányok köröznek lassan, egy keskeny vaságy papírvékony matraccal, amit valaki a cella közepére vitt. A falak azonban különböznek. A falak – zsúfolásig – tele vannak írással. Nem. Nem írással. Egyetlen szóval firkálták tele őket, az összes körömnyi területet. Szerelem. Óriás betűkkel kanyarították be a sarkokba, néhol kecsesen, máshol szögletesen, hivatalosan vésték fel, egyes helyeken a kőfelületet pattintgatták ki a betűk alakjában – mintha a falak lassan költészetté olvadtak volna szét. A padlón, az egyik fal tövében tompa fényű ezüstlánc hever, rajta medál: egy rubinnal kirakott tőr, amelynek pengéjét apró röggé csiszolták. Az apám tűje. Az anyám medálja. Az anyám.

278

Mindvégig, életem minden hosszú másodpercében itt volt, ebben a cellában, én pedig halottnak hittem. Karistolta a betűket, vésett, pattintott, teleírta a kőfalakat a szóval, rég eltemetett titkával. Hirtelen úgy érzem, mintha visszacsöppentem volna az álmomba, és ott állnék a sziklaszirt peremén, ahol a talaj lassan elmállik a lábam alatt. Homokká változik egy homokórában, és lepereg alólam. Pontosan úgy érzem most magam, mint abban a percben, amikor rádöbbenek, hogy elfogyott a talaj a lábam alól, és a levegő testetlen kérgén állok, zuhanás előtt. – Borzasztó, látod? Nézd csak, mit tett vele a betegség! Ki tudja, hány órát töltött itt ezzel a kaparászással, mint egy patkány. Frank és Alex mögöttem áll. Az őr szavait mintha vászonréteg tompítaná el. Teszek egy lépést előre a cellában, és tekintetemet a fénysávra szegezem, amely hosszú, aranyszínű ujjként nyúlik végig a padlón a falba mélyesztett lyuk felől. Odakint már felszakadozhatott a felhőzet; a lyukon keresztül, a sziklaerőd hátsó homlokzatánál feltűnik a Presumpscot River csillogó, kék szalagja meg tengernyi zizegő, egymásba akadó levél, a zöld és a napfény lavinája, és a vadul burjánzó élőlények illata. A Vadon. Anyám megannyi órán és megannyi napon keresztül véste azokat a betűket, ugyanazt a furcsa és ijesztő szót, ami miatt tíz évig itt kellett raboskodnia. Azt a szót, ami végül kiszabadította. Az egyik fal alacsonyabb részébe annyiszor véste fel óriás betűkkel ezt a szót – minden betűjét legalább gyerek nagyságúra –, hogy az R betű kerek része egy idő után alagutat kezdett formálni, és megadta neki a szökés lehetőségét.

279

Étket a testnek, tejet a csontnak, A vérzőnek jeget, bendőnyi követ! – Népi áldás

A bezártság érzése még sokáig kísért azután is, hogy a vaskapu nagy dörrenéssel bezárul mögöttünk, és a Kripta eltűnik a távolban. A mellkasomat továbbra is kellemetlen, szorító érzés tartja fogva, ezért meg kell küzdenem minden korty levegőért. Egy kivénhedt, szuszogó motorú börtönbusz szállít el minket a határtól Deeringig. Onnan gyalog folytatjuk utunkat Alexszel Portland belvárosáig, az utca két ellentétes oldalán. Párméterenként Alex visszanéz rám, és tátog a szájával, mintha némán beszélne hozzám. Tudom, hogy aggódik értem; valószínűleg attól tart, hogy össze fogok omlani, ám én képtelen vagyok a szemébe nézni vagy beszélni hozzá. Makacsul előre szegezem a pillantásom, és teszem egyik lábamat a másik elé. A mellkasomat és a hasamat gyötrő fájdalomtól eltekintve az egész testemet bénának érzem. Nincs talaj a lábam alatt, nem hallom a fák lombjában susogó, arcomat simogató szelet, nem érzem a nap melegét, amelynek valahogy sikerült áttörnie a fekete felhők között, és különös, zöldes árnyalatba burkolnia a világot – mintha minden víz alá merült volna. Kiskoromban, nem sokkal anyukám halála – pontosabban vélt halála – után életemben először mentem ki egyedül futni, és reménytelenül eltévedtem a Congress végénél, vagyis abban az utcában, ahol korábban 280

rengetegszer játszottam. Befordultam egy sarkon, és a Bubble and Soap Cleaners előtt találtam magam. Hirtelen fogalmam sem volt, hol vagyok; hogy hazafelé jobbra vagy balra kell-e indulni. Minden megváltozott körülöttem. Minden olyan lett, mintha csak önmaga lefestett mása volna, illékony és torz – akárha egy elvarázsolt kastélyba csöppentem volna, ahol csak tükrökön át látom a megszokott világot. Most ismét így érzem magam. Elvesztem, visszataláltam magamhoz, majd újra elvesztem. Ráadásul most már tudom, hogy valahol a világban, a kerítés túloldalán elterülő hatalmas, vad területen ott van az anyám; él, lélegzik, izzad, mozog és gondolkodik. Talán én is eszébe jutok. Még élesebben hasít belém a fájdalom, és teljesen kiszorítja belőlem a levegőt. Meg kell állnom, és a hasamra tett kézzel összegörnyedek. Még mindig a szárazföldön vagyunk, nem tértünk viszsza a félszigetre, és nincs messze a Brooks 37. sem, ahol a házakat jókora, elhanyagolt füves terek és elburjánzott, szeméttel teleszórt kertek választják el egymástól. Mégis járnak emberek az utcán, köztük egy rendfenntartó külsejű férfi is, akinek – noha már dél felé jár az idő – ott lóg a kézi magnetofon a vállán, és egyik combja mellé van kötve a botja. Alex is biztosan meglátta, mert távol marad, és az utcát fürkészi, látszólag közömbös arccal. Ugyanakkor hallom a mormogását: – Tovább tudsz menni? Muszáj valahogy legyűrnöm a fájdalmat. Mostanra az egész testemet átjárja, és egészen a fejemig lüktet fel. – Azt hiszem – nyögöm. – Ott lesz egy mellékutca bal felől. Menj be oda! Felegyenesedem, amennyire tudok, és odabotorkálok a két nagy épület között feltáruló sikátorhoz. A mellékutca felénél néhány, sorba állított fémkuka tűnik fel, amelyeket legyek hada zsong körül. Undorító szagok terjengnek; mintha visszatértem volna a Kriptába, ám ennek dacára kénytelen vagyok lekuporodni a két kuka közé, ahol menedéket és pihenési lehetőséget lelek végre. Amint földet érek, alábbhagy a fejemben a dübörgés. Nekitámasztom a téglafalnak, és érzem, ahogy a világ ringani kezd körülöttem, mintha egy mólóról elszabadult hajón lennék. Alex pár perccel később csatlakozik hozzám, leguggol előttem, és kisimítja a hajamat az arcomból. A nap során most először érint meg.

281

– Sajnálom, Lena – mondja, és érzem, hogy komolyan gondolja. – Azt hittem, tudni akarod. – Tizenkét év – vágom rá. – Tizenkét évig hittem halottnak. Egy darabig hallgatunk. Alex körkörösen dörzsöli a vállamat, karomat és térdemet – mindent, amit ér. Mintha létszükséglete volna, hogy testi kontaktust teremtsen velem. Azt kívánom, bárcsak behunyhatnám a szemem, és elporladnék a semmiben; bárcsak szétszélednének a gondolataim, mint a pitypang bóbitái. Alex keze azonban visszatart; visszahúz a sikátorba, Portlandbe, abba a világba, aminek hirtelen semmi értelme számomra. Odakint van valahol, lélegzik, szomjazik, eszik, jár, úszik. Lehetetlenség, hogy úgy éljem tovább az életem, ahogy eddig, képtelenség úgy aludni, úgy kötni be a cipőfűzőmet a futáshoz, úgy segíteni Carolnak a mosogatásban. Képtelen volnék már ugyanúgy heverészni Alexszel a házban, miközben tudom, hogy anyám él; odakint van, és távoli csillagzatként, messzire bolyong tőlem. Miért nem jött el értem? A gondolat gyorsan és tisztán csap le rám, mint egy elektromos hullám, és újra belém hasít a fájdalom. Becsukott szemmel, előrehajtott fejjel imádkozom, hogy múljon el. De fogalmam sincs, kihez imádkozzak. Hirtelenjében egyetlen értelmes sor sem jut eszembe, csak arra emlékszem, hogy kisgyerekként ülök a templomban, és figyelem, ahogy a napsütés a színes üvegablakok között felragyog, majd elhalványul; ahogy kihuny az összes fény, és nem hagy mást maga után, csak a színezett ablaküveg ónszürkére fakult, jellegtelen tábláit. – Hé! Nézz már rám! Rettentő erőfeszítésembe kerül, hogy kinyissam a szemem. Ködösnek látom Alex arcát, bár mindössze harminc centire guggol tőlem. – Biztos éhes vagy – jegyzi meg halkan. – Hazakísérlek, jó? Tudsz járni? Csoszogva hátrébb lép, hogy helyet biztosítson nekem. – Nem. – Sokkal erélyesebben válaszolok, mint ahogy akartam, ezért Alex is megijed. – Nem bírsz járni? – Egy kis ránc jelenik meg a szemöldöke között. – Nem. – Nagyon nehezen tudok normális hangerővel beszélni. – Úgy értem, nem mehetek haza. Egyáltalán nem. Alex sóhajt, és megdörgöli a homlokát. 282

– Átmehetünk egy kis időre a Brooksba, és elidőzhetünk egy kicsit a házban. Ha pedig jobban érzed magad… Közbevágok. – Nem érted. – Egy sikoly törekszik fölfelé bennem, fekete bogárként kaparászva a torkomat. Egyre csak az jár a fejemben: Tudták. Mindnyájan tudták – Carol, William bácsi, talán még Rachel is –, és mégis hagyták, hogy halottnak higgyem az anyámat. El akarták hitetni velem, hogy magamra hagyott. Hagyták, hogy abban a hitben éljek: nem érdemlem meg az igazságot. Váratlanul izzó vörös harag gyullad ki és lángol fel a lelkemben: ha találkozom velük, ha hazamegyek, képtelen leszek uralkodni magamon. Felégetem a házat, vagy lerombolom, deszkáról deszkára. – El akarok szökni veled. A Vadonba. Amiről beszéltünk. Azt hittem, boldogan fogadja majd az ötletet, de ő inkább csak fáradtnak látszik. Hunyorogva fordítja el az arcát. – Figyelj, Lena, ez egy nagyon hosszú nap volt. Kimerültél. Éhes vagy. Nem tudsz tisztán gondolkodni… – De nagyon is tisztán gondolkodom! – Lábra kecmergek, hogy ne tűnjek annyira szerencsétlennek. Még Alexre is mérges vagyok, holott tudom, hogy nem tehet semmiről. A düh azonban irányíthatatlanul és egyre erősebben örvénylik bennem. – Nem maradhatok itt, Alex. Nem tudok itt élni. Ezután… ezután már nem. – Begörcsöl a torkom, ahogy ismét visszanyelek egy sikolyt. – Tudták, Alex. Mindvégig tudták, és nem mondták el nekem. Ő is feláll, lassan, mintha fájna neki. – Ebben nem lehetsz ilyen biztos. – De biztos vagyok benne – makacskodom. Valahol mélyen tudom, hogy igazam van. Eszembe jut anyám, ahogy fölém hajol, ahogy sápadt, fehér arca áttör az álmom ködén keresztül, és a hangja… Szeretlek téged. Ezt jól jegyezd meg! Ezt nem vehetik el tőled. Halkan énekli a mondatokat a fülemben, és bánatos kis mosoly táncol az ajkain. Ő is tudta. Tudnia kellett, hogy eljönnek érte, és be fogják zárni arra az iszonyatos helyre. Egy héttel később pedig ott ültem a szúrós, fekete ruhámban egy üres koporsó előtt, egy halom narancshéjjal az ölemben, hogy legyen mit csócsálnom, és próbáltam visszafojtani a könnyeimet, miközben a környezetem szilárd, de sima felületű falakat épített körém hazugságokból („Beteg volt”; „Ezt műveli a kórság az emberrel”; 283

„Öngyilkosság”). Valójában engem temettek el aznap. – Nem tudok hazamenni, és nem is akarok. Veled megyek. Új otthont fogunk teremteni a Vadonban. Mások is megtették már, nem? Másoknak is sikerült. Az anyámnak… – Azt akarom mondani, hogy az anyámnak is sikerülni fog, de a hangom belebicsaklik a szóba. Alex figyelmesen nézi az arcomat. – Lena, ha elhagyod ezt a helyet… ha végleg elhagyod… más helyzetbe kerülsz, mint én. Érted, ugye? Számodra nem lesz átjárás a határon. Soha többé nem jöhetsz vissza. Érvénytelenítik az azonosító számodat. Mindenki tudni fogja, hogy ellenálló vagy. Mindenki keresni fog. Ha valaki megtalál… ha egyszer elkapnak… – Alex nem fejezi be a mondatot. – Nem érdekel! – csattanok fel. Már nem tudom visszafogni a haragomat. – Te javasoltad először, nem emlékszel? Szóval? Most, hogy igent mondok, visszaszívod az egészet? – Én csak próbálok… Megint félbeszakítom, és csak árad belőlem a szó, ömlik ki belőlem a düh; a pusztításra, rombolásra és szétszakításra irányuló vágy. – Te is olyan vagy, mint a többiek. Pontosan olyan rossz vagy, mint ők. Csak beszélsz, beszélsz és beszélsz… neked ez olyan könnyedén megy! Amikor viszont tenni kéne valamit, amikor segítened kéne nekem… – Én próbálok segíteni neked! – vág közbe Alex élesen. – Ez nem kis dolog. Nem fogod fel? Nagyon komoly döntés, te pedig fel vagy dúlva, és nem tudod, mit beszélsz. Ő is dühbe gurul. A hangja hallatán fájdalom hasít végig rajtam, de nem tudom abbahagyni a beszédet. Pusztítani, pusztítani, pusztítani: össze akarok törni mindent – őt, magamat, minket, az egész várost, az egész világot. – Ne bánj úgy velem, mint egy gyerekkel! – Akkor ne viselkedj úgy! – Látom rajta: alighogy kimondta, máris megbánta. Félig elfordul, nagy levegőt vesz, majd halkabban folytatja. – Figyelj, Lena! Én tényleg nagyon sajnálom. Tudom, hogy eddig… úgy értem, az a sok minden, amit ma át kellett élned… el sem tudom képzelni, hogy érezheted most magad. Már késő. A könnyek elhomályosítják a látásomat. Elfordulok Alextől, és a falat kezdem piszkálni a körmömmel. Parányi tégladarab 284

pereg le róla. Ahogy a zuhanását figyelem, megint az anyám jut eszembe, meg a rideg, rémisztő börtönfalak, és még jobban elárasztanak a könnyek. – Ha érdekelne a sorsom, elvinnél innen – mondom. – Ha érdekelne, azonnal indulnál. – Igenis érdekel a sorsod. – Nem igaz. – Most már én is érzem, hogy gyerekesen viselkedem, de nem tehetek róla. – Őt sem érdekelte. Az anyámat is hidegen hagyta. – Ez nem igaz. – Akkor miért nem jött el értem? – Még mindig a hátamat fordítom Alex felé, és erősen szorítom a tenyeremet a falhoz. Úgy érzem, bármikor összeomolhat. – Hol van most? Miért nem keresett meg? – Tudod, hogy miért nem – mondja Alex keményebben. – Tudod, mi történt volna, ha újból elkapják… ha veled kapják el. Mindkettőtökre halál várt volna. Természetesen igaza van, de ettől még nem érzem jobban magam. Hajthatatlanul folytatom a méltatlankodást, képtelen vagyok megálljt parancsolni magamnak. – Nem emiatt. Egyszerűen nem érdeklem, és téged sem érdekellek. Senkit sem. Végighúzom az alkaromat az arcom előtt, és megtörlöm vele az orrom. – Lena! – Alex megfogja a könyökömet, és megfordít, hogy szembenézzek vele. Én még mindig kerülöm a tekintetét, ezért felemeli az államat, és rákényszerít, hogy belenézzek a szemébe. – Magdaléna! – szólít meg ismét, és először használja a teljes nevemet, amióta ismerem. – Az anyád nagyon szeretett. Felfogtad? Szeretett, és még mindig szeret. Biztonságban akart tudni téged. Forróság önti el a testemet. Életemben először nem félek ettől a szótól. Valami ásítva szétnyílik bennem, kinyújtózik, mint egy napfürdőző macska, és hirtelen nagyon szeretném, ha megismételné, amit mondott. Végtelenül lágy hangon beszél. Meleg a tekintete, és olyan színű fénypöttyök gyúlnak benne, mint a vajként olvadó napfény a fák lombjain át egy meleg őszi estén.

285

– És én is szeretlek. – Ujjaival végigsimít az állkapcsom szélén, majd kis ideig az ajkaimon táncoltatja őket. – Ezt is tudnod kell. Tudnod kell. Ekkor történik meg. Ott állok két gusztustalan kuka között, egy koszos sikátorban, miközben az egész világ összeomlik körülöttem, és ahogy Alex kimondja ezt a szót, az összes félelem, amit azóta cipeltem magammal, hogy megtanultam ülni, állni, lélegezni – azóta, hogy megtudtam: a lényem legmélyén valami rosszat, hibásat hordozok, valami szégyenleteset és betegeset; és csupán egy hajszál választ el attól, hogy én is elvesszek –, egyszeriben eltűnik. Az a dolog – a szívem középpontja, a lényem magva – kinyújtózik és kibontakozik, majd zászlóként lobog. Erősebbnek érzem magam tőle, mint bármikor korábban. Kinyitom a számat, és válaszolok. – Én is szeretlek. Különös, de ebben a sorsdöntő pillanatban, ott, a sikátor mélyén, ráébredek a teljes nevem jelentésére, vagyis arra, hogy miért nevezett el az anyám annak idején Magdalénának. Megvilágosodik előttem a régi bibliai történet értelme, József életútjával együtt, aki magára hagyta Mária Magdalénát. Felfogom, hogy megvolt a jó oka erre a döntésre. Azért hagyta el, hogy megmenekülhessen, bár majdnem belehalt a tőle való elszakadásba. A szerelem miatt hagyta el. Lehet, hogy az anyám már a születésemkor megérezte, hogy egyszer majd ugyanezt kell tennie velem. Azt hiszem, ez hozzátartozik a szeretethez és a szerelemhez: fel kell adni dolgokat. Néha még a szeretteinktől is el kell szakadni. Alexszel átbeszéljük, mennyi mindent kell magam mögött hagynom, ha kiszökünk a Vadonba. Teljesen biztos akar lenni abban, hogy tudom, mit vállalok. Soha többé nem térhetek be a Fat Cats Bakerybe zárás után, hogy megvegyem az egynapos zsömléket és sajtos rolókat egy dollárért. Soha többé nem ülhetek a rakparton, ahonnan jól látni az égen köröző, vijjogó sirályokat. Soha többé nem futhatok a farmok mellett, amikor a fűszálak úgy csillognak a harmattól, mintha üvegbe zárták volna őket. Nem hallgathatom többé az óceán állandó ritmusát, ahogy szívdobogásként hatol be Portland legmélyébe. Soha többé nem járhatok a régi kikötő keskeny, macskaköves utcáin, és nem 286

nézegethetem az élénk színű, gyönyörű ruhákat, amikre nincs elég pénzem. Csak Hanát és Grace-t sajnálom. Portland többi része felőlem nyugodtan feloldódhat a semmiben; a fényes, cingár műtornyok a házakon, a vak üzletajtók meg a bambán bámészkodó, engedelmes városlakók, akik bólogatva fogadják az új hazugságokat, mint a mészárszékre bevonuló állatok. – Ha együtt megyünk, akkor csak ketten leszünk – ismétli Alex, mintha szükséges volna újra meg újra megértetnie velem; mintha biztos akarna lenni abban, hogy megalapozott a döntésem. – Akkor nincs visszaút. Soha többé. – Pontosan ezt akarom. Csak te és én. Örökké. Őszintén beszélek. Nem is félek. Most, hogy tudom, mit érez Alex irántam – hogy tényleg ott vagyunk egymásnak –, úgy érzem, soha többé nem fogok félni semmitől. Elhatározzuk, hogy egy hét múlva elhagyjuk Portlandet, vagyis pontosan kilenc nappal a kezelésem kijelölt időpontja előtt. Idegesít, hogy addig kell várnom – mert valójában azonnal oda tudnék rohanni a határhoz, és akár fényes nappal megmásznám a kerítést –, de Alex szokás szerint lecsillapít, és elmagyarázza, miért fontos várnunk még. Az elmúlt néhány évben csak ritkán kelt át a határon. Veszélyes lett volna gyakrabban. A következő héten azonban kétszer is átmászunk a végső szökés előtt – ami olyan kockázatos, hogy szinte felér az öngyilkossággal, de Alex meggyőz róla, hogy szükséges. Ha elszökik velem, kimarad a munkából és az iskolából, őt is Veszetté nyilvánítják, bár a szó szoros értelmében soha nem volt érvényes a személyazonossága, hiszen az ellenállók hozták létre. Ha pedig mindkettőnk száma érvénytelenné válik, törlődünk a rendszerből. Eltűnünk. Egyetlen gépies csipogás, és olyanok leszünk, mintha soha nem léteztünk volna. Abban legalább biztosak lehetünk, hogy a Vadonba nem követnek minket. Nem jön utánunk egyetlen razzia sem. Odakint senki sem fog keresni. Ha mégis vadászni akarnának ránk, be kellene ismerniük, hogy sikerült elhagynunk Portlandet, hogy mégis lehetséges a szökés, és hogy a Veszettek valóban léteznek.

287

Kísértetté válunk, csak nyomaink maradnak, meg emlékek… Később ezek is eltűnnek utánunk, hiszen a kikezeltek csak a jövőre figyelnek eltökélten, és a napok hosszú sorára, amin végig kell menetelniük. Mivel Alex soha többé nem térhet vissza Portlandbe, a lehető legtöbb élelmet kell magunkkal vinnünk, és hozzá téli ruházatot meg egyéb nélkülözhetetlen holmikat. A településeken, közösségben élő Veszettek szívesen megosztják egymással, amijük van. Az ősz és a tél azonban kemény időszak a Vadonban, és miután régóta Portlandben él, Alex sem elsőrangú vadász és gyűjtögető többé. Megegyezünk, hogy éjfélkor találkozunk a házban, és tovább tervezgetünk. Elviszem neki az első holmikat, amiket becsomagolnék: egy fotóalbumot, titkos levelezést, amit még másodévesként váltottunk Hanával matekóra alatt, és a Stop-N-Save raktárából kicsempészett élelmiszert. Hajnali három felé jár az idő, amikor elválunk egymástól, és hazaindulunk. A felhők többnyire felszakadoztak, és közöttük az eget halványkék foltok borítják, mint valami festett selyemanyagot. Meleg a levegő, ám a szélben az ősz hidege és füstszaga érződik. Nemsokára a táj buja zöld foltjai izzó vörösre és narancsra változnak, majd elégnek és belehamvadnak a tél fekete ridegségébe. Én is eltűnök majd. Odakint leszek, valahol a hólepelbe bújt vézna, remegő fák között. De Alex is velem lesz, és biztonságban leszünk. Együtt járunk majd kézen fogva, fényes nappal csókolózunk, és annyira szeretjük egymást, amennyire csak akarjuk. Senki sem próbál majd elválasztani minket egymástól. A mai napon történtek ellenére nyugodtabb vagyok, mint valaha. Mintha a vallomások, amiket Alexszel mondtunk egymásnak, védelmező ködbe burkoltak volna. Több mint egy hónapja nem járok futni. Eleinte túl meleg volt, később pedig Carol megtiltotta. Ám most, amint hazaérek, felhívom Hanát, és megkérem, hogy találkozzunk a futópályánál, ahonnan indulni szoktunk. Hana elneveti magát. – Én is éppen hívni akartalak, és ugyanezt akartam javasolni. – Lángelmék! – vágom rá, de a nevetése egy pillanatra elvész a zajban, ami betölti a kagylót. Valahol Portland legmélyén egy szenzor bekapcsolódott a társalgásunkba. A vénséges, mindent látó szem, amely lankadatlan éberséggel forog körbe-körbe… Pár másodpercre égető düh

288

önt el, de gyorsan el is illan. Nemsokára lekerülök a térképről teljesen és véglegesen. Reméltem, hogy nem futok össze Carollal, amikor kimegyek a házból, ám ő elállja az utamat az ajtónál. Mint mindig, most is a konyhából jött ki, ahol a főzés és mosogatás végtelen köreit rója. – Hol voltál egész nap? – kérdezi. – Hanával – felelem automatikusan. – És most megint elmész? – Csak futni egyet. Korábban úgy éreztem, ha újra találkozom vele, kikaparom a szemét, vagy megölöm. Most viszont, ahogy a szemébe nézek, lebénulok, és semmit sem tudok tenni. Mintha egy festett reklámplakát lenne, vagy egy idegen a buszon. – Fél nyolckor vacsorázunk. Szeretném, ha addigra hazaérnél, és megterítenéd az asztalt. – Itthon leszek – mondom. Rájövök, hogy ez a bénultság, ez az elkülönültség-érzés olyasvalami lehet, amit ő és a többi kikezelt folyamatosan érezhet: mintha egy vastag üvegtábla eltompítana mindent köztem és a többi ember között. Alig van valami, ami áthatol rajta. Azt mondják, a kúra megadja a boldogságot, ám én ekkor felfogom, hogy nem így van, és soha nem is volt így. Az egész a félelemről szól: félnek a fájdalomtól, a megbántástól, félnek, félnek, félnek. Vaksi, állati létezést utánoznak, falak között vergődnek, és egyre szűkülő folyosókon csoszognak, rémülten, tompán és ostobán. Életemben először megsajnálom Carolt. Mindössze tizenhét éves vagyok, de már tudok valamit, amit ő nem. Tudom, hogy nem élet az élet, ha csak úgy átsiklik fölötte az ember. Tudom, hogy az élet értelme – az egyetlen értelme – megtalálni a lényeges dolgokat, és ragaszkodni hozzájuk, harcolni értük, megtartani őket mindenáron. – Oké. – Carol kissé sután ácsorog az ajtóban, mint mindig, amikor valami jelentőségteljes mondanivalója van, de nem tudja, hogyan fejezze ki. – Két hét van hátra a kúrádig. – Tizenhat nap – mondom, de a fejemben másképp számolok: hét nap. Hét nap múlva szabad vagyok, és messze kerülök ezektől az emberektől, a lebegő felszínességüktől, az egymás vallanak

289

nekiütközős, sikló, csúszkáló életüktől, ami eseménytelenül áramlik a halálukig. Számukra a halál is alig hoz változást. – Megértem, ha ideges vagy. Ezt próbálta kimondani; ez volt az a súlyos gondolat. Ilyen nehezen jut eszébe bármi is, amivel megvigasztalhat, amivel kifejezheti együttérzését. Szegény Carol néni! Az élete tányérok és horpadt zöldbabkonzervek körül forog, és a napjai örökös egyformaságban véreznek el. Ekkor veszem csak észre, mennyire megöregedett. Mély ráncok szabdalják az arcát, hajába ősz tincsek vegyülnek. Csak a szeme győz meg arról, hogy valójában kortalan: a kikezeltekre jellemző, fátyolos szempár, és a nem létező messzeségbe meredő tekintet. Fiatalkorában szép lehetett, a kezelés előtt – legalább olyan magas volt, mint az anyám, és valószínűleg ugyanolyan karcsú is. Lelki szemeim előtt két kamaszlány jelenik meg: két vékony, fekete zárójel, és köztük ezüst óceán, amelynek vizét nevetve rugdossák egymásra. Ilyesmit nem lenne szabad feladni. – Ó, nem vagyok ideges! – mondom neki. – Hidd el: alig várom! Már csak hét nap.

290

Mi a szépség? A szépség nem több, mint trükk; káprázat; izgatott részecskék és elektronok összeütközése a szemben, amelyek aztán úgy lökdösődnek az agyban, mint a túlbuzgó kisiskolások szünet előtt. Hagyod, hogy megtévesszenek? Hagyod, hogy becsapjanak? – Részlet Ellen Dorpshire Az új filozófla c. könyvének „Szépség és becsapás” című fejezetéből

Hana már ott van, amikor megérkezem. Nekidől a futópályát körbevevő drótkerítésnek, és fejét hátradöntve, behunyt szemmel, napozva várakozik. Haja kibontva omlik a hátára, és majdnem fehérnek látszik a verőfényben. Öt méterrel távolabb megállok, és azt kívánom magamban, bárcsak így őrizhetném meg az emlékezetemben, bárcsak pontosan ebben a helyzetben fényképezhetném le őt az örökkévalóságnak. Aztán kinyitja a szemét, és meglát. – Még nem kezdtünk futni! – mondja, miközben ellöki magát a kerítéstől, és látványosan megnézi az óráját. – Te meg máris másodpercre pontosan beérsz. – Ez valami kihívás? – kérdezem, és odasétálok hozzá. – Csak ténymegállapítás. – Először még vigyorog, aztán lehervad a mosolya, ahogy közelebbről is megszemlél. – Máshogy nézel ki. – Fáradt vagyok. – Furcsa, hogy ölelés nélkül üdvözöljük egymást, bár mindig is ilyen volt a kapcsolatunk: mindig ilyen visszafogottan kellett viselkedni. Most mégis különösnek érzem, hogy soha nem mondtam el neki, milyen sokat jelent számomra. – Hosszú napom volt. – Szeretnél beszélni róla? 291

Rám kacsint. Szépen lebarnult a nyáron. Az orrán egész csillagzatokat alkotnak a naptól megsötétült szeplők. Tényleg úgy hiszem, hogy ő a legszebb lány Portlandben, vagy talán az egész világon, és éles fájdalom hasít a bordáim közé, amikor belegondolok, hogy egyszer majd megöregszik és elfelejt. Időskorában alig fognak már eszébe jutni az együtt töltött napok – és ha mégis, távolinak és kissé nevetségesnek fognak tűnni, mint egy álom részletei, amelyek ébredés után izél morzsolódnak. – Talán majd futás után – mondom, mert nem jut eszembe ennél jobb válasz. Előre kell menni; nincs más út. Haladni kell tovább, akármi is történik. Ez az egyik alapvető törvény. – Úgy érted, miután földbe döngöltelek a győzelmemmel – mondja, és előrehajol, hogy megnyújtsa a térde ínjait. – Nagy a szád ahhoz képest, hogy egész nyáron meresztetted a segged! – Te beszélsz? – Felemeli a fejét, és rám kacsint. – Nem hinném, hogy amit Alexszel műveltetek, az edzésnek számít! – Csitt! – Nyugi, nyugi! Senki nincs a közelben. Ellenőriztem. Minden annyira ismerős és normális – annyira szívmelengetően, csodálatosan normális –, hogy tetőtől talpig szédítő öröm tölt el. Az utcákat arany napfénysávok és árnyékok csíkozzák, a levegőben só és sült hús szagát lehet érezni, meg a partra kivetődő alga illatát. Örökre magamba szeretném zárni ezt a pillanatot, mint egy árnyékszívet: a régi életem, a titkom. – Megvagy! – csapok rá Hana vállára. – Te vagy a fogó! Futásnak eredek, Hana pedig rikoltozva-sikoltozva ugrál, hogy tartsa velem a lépést. A futópályán haladunk, majd anélkül, hogy egyeztetnénk a további útvonalat, elindulunk lefelé a rakpartra. Erősnek és kitartónak érzem a lábizmaimat. Mostanra teljesen meggyógyult a razzia éjszakáján szerzett harapás, csupán egy vékony, vörös vonal maradt utána a vádlimon, akár egy kis mosoly. A hűvös levegő kellemesen pumpálja a tüdőmet, és kissé fáj is, de most szívesen fogadom ezt a kínt. Arra emlékeztet, milyen jó dolog lélegezni, fájdalmat érezni – egyáltalán érezni. Csípi a szememet a só, ezért szaporán pislogok, és azon tanakodom, vajon izzadok-e, vagy sírok. 292

Gyorsabban is futottam már életemben, de kevésszer éreztem ennél jobban magam. Ugyanabban a szabályos ritmusban rakjuk egymás elé a lábunkat, majdnem vállvetve haladunk, és nagy kört írunk le a régi kikötőtől kifelé, az Eastern Promig. Lassabban tudjuk teljesíteni a távot, mint a nyár elején, annyi bizonyos. Az öt kilométeres jelzésnél már lankad a lendületünk, és néma megegyezéssel lefelé kanyarodunk, a tengerpart irányába, ahol aztán nevetve levetjük magunkat a homokba. – Két perc! – lihegi Hana. – Csak két percet kérek! – Szánalmas! – vágom rá, bár én is ugyanolyan hálásan fogadom a pihenőt. – Vagy te! – mondja Hana, és egy maroknyi homokot dob felém. Mindketten a hátunkra fekszünk, és úgy lóbáljuk a végtagjainkat, mintha angyalt akarnánk formálni a parton. Meglepően hűsíti a homok a bőrömet, és kissé nyirkos is. Talán mégis esett az eső korábban, amikor Alexszel még bent voltunk a Kriptában. Amikor visszagondolok a szűkös cellára, a falba vésett szavakra és a kerek nyíláson át betörő napfényre, amely mintha egy távcsövön át érkezett volna, ismét szorítást érzek a mellkasomban. Az anyám most is odakint van valahol a Vadonban, mozog, lélegzik, él. Rövidesen én is ott leszek. Csak néhányan lézengenek a parton: többnyire sétálgató családok meg egy öregember, aki lassan botorkál a víz mentén, és a botjával csíkot rajzol a homokba. A nap egyre mélyebben süllyed bele a felhőtakaróba, az öböl pedig kemény szürke árnyalatot ölt, amit éppen csak itt-ott érint meg a zöld. – El sem hiszem, hogy csak pár hét, és soha többé nem kell tartanunk a kijárási tilalomtól – mondja Hana, majd felém fordítja az arcát. – Neked már csak három hét. Tizenhat nap, ugye? – Ja. – Nem akarok hazudni Hanának, ezért felülök, és a karommal átfogom a térdemet. – Azt hiszem, a kúra utáni első éjszakámon végig kint leszek a szabadban. Csak azért, mert megtehetem. – Hana feltámaszkodik a könyökére. – Eltervezhetnénk, hogy együtt legyünk… te és én. – Valami esdeklést hallok ki a hangjából. Tudom, hogy azt kéne felelnem: Igen, persze, vagy Remekül hangzik. Tudom, hogy ettől jobban érezné magát, sőt talán én is, mert így elhitethetjük magunkkal, hogy változatlan marad az életünk. 293

Csakhogy képtelen vagyok kiejteni a szavakat a számon. Inkább a hüvelykujjammal ledörgölöm a nedves homokfoltokat a combomról. – Figyelj, Hana, el kell mondanom neked valamit. A kezelésről… – Mi van vele? Hana ismét rám kacsint. Érzékeli a komolyságot a hangomban, és nyugtalanítja. – Ígérd meg, hogy nem leszel dühös! Nem tudnék… – Gyorsan elhallgatok, mielőtt kimondanám, hogy Nem tudnék elmenni innen, tudván, hogy haragszol rám. Túlzottan előreszaladtam. Hana teljesen felül, felemeli a kezét, és kacagást erőltet ki magából. – Hadd találjam ki! Felugrotok egy hajóra Alexszel, elszöktök, és Veszettként fogtok kóborolni. – Tréfálkozva mondja, de van valami él a hangjában: a nélkülözés és hiány rejtett és keserű áramlata. Azt akarja, hogy megcáfoljam. Én viszont nem mondok semmit. Egy percig némán nézzük egymást. Egy-kettőre kiszökik az arcából minden fény és energia. – Nem gondolhatod komolyan – mondja végül. – Nem teheted meg! – Meg kell tennem, Hana – vágom rá halkan. – Mikor? – Beharapja az ajkát, és elfordul. – Ma döntöttük el. Délelőtt. – Nem, úgy értem… mikor? Mikor mentek? Csak egy másodpercig habozok. A délelőtti események után úgy éreztem, alig tudok valamit a világról és a benne lévő dolgokról. Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy Hana soha nem tudna elárulni engem – legalábbis addig nem, amíg tűket nem szúrnak az agyába, és szét nem szedik ízeire. Már arra is rájöttem, hogy ez a kúra valódi lényege: darabokra tépi az embereket, elválasztja őket önmaguktól. Addigra azonban – mire belemásznak Hana fejébe – túl késő lesz. – Pénteken. Egy hét múlva. Erőteljesen kifújja a levegőt, amely szinte fütyül a fogai között. – Ezt nem mondhatod komolyan. – Itt már nincs számomra semmi fontos. Ekkor visszanéz rám. Hatalmasra nyílik a szeme, és látom rajta, hogy megbántottam. – Én itt vagyok. Hirtelen ráébredek a megoldásra – az egyszerű, nevetségesen egyszerű megoldásra. 294

– Gyere velünk! – Hana óvakodva körbepillant a parton, de mindenki elment már. Az öregember is tovább battyogott, és hallótávolságon kívülre került. – Komolyan beszélek, Hana. Velünk kéne jönnöd. Nagyon tetszene neked a Vadon. Elképesztő! Egész települések vannak ott… – Te voltál ott? – vág közbe éles hangon. Elvörösödöm. Rájövök, hogy el sem meséltem neki az éjszakát, amit Alexszel a Vadonban töltöttünk. Tudom, hogy ezt is árulásként fogja elkönyvelni. Régen mindent elmondtam neki. – Csak egyszer. Néhány órára. Lenyűgöző, Hana! Hasonlót még csak el sem tudtam képzelni! Az átkelés pedig… hogy át tudsz kelni a határon… Annyi mindenben megtévesztettek minket! Eddig hazugságban éltünk, Hana! Egyszer csak elhallgatok, mert ez még nekem is sok. Hana lehajtja a fejét, és a futósortja szegélyvarrásával babrál. – Meg tudjuk csinálni – teszem hozzá lágyabb hangon. – Hárman együtt. Hana sokáig nem szól egy szót sem. Hunyorogva kinéz az óceánra. Aztán megrázza a fejét, szinte észrevehetetlenül, és szomorúan elmosolyodik. – Hiányozni fogsz, Lena – mondja, mire elszorul a szívem. – Hana… – De lehet, hogy nem fogsz hiányozni – vág közbe. Lábra áll, és lesöpri a homokot a rövidnadrágjáról. – Ez a kúra egyik ígérete, nem? Megszűnik a fájdalom. Legalábbis már nem lesz olyan, mint addig volt. – Nem kell alávetned magad. – Én is felkászálódom. – Gyere ki a Vadonba! Tompán elneveti magát. – És hagyjak magam mögött mindent? – mutat körbe. Tudom, hogy félig-meddig tréfál, de valamennyire komolyan is gondolja. Végeredményben, a sok lázadozás, tiltott buli és nem engedélyezett zene ellenére Hana nem akarja feladni az életét, és nem akarja itt hagyni ezt a helyet; az egyetlen otthont, amit ismerünk. Persze, hiszen neki van itt élete. Családja, jövője és egy kiváló férjjelöltje. Nekem viszont semmim sincs. Remegni kezd a szája sarka, ezért lehajtja a fejét, és belerúg néhányszor a homokba. Szeretném, ha jobban érezné magát, de semmit 295

sem tudok mondani. Szörnyű fájdalom tombol a mellkasomban. Úgy érzem, hogy amint ott állunk egymás mellett Hanával, az egész életem, az egész barátságunk története szertefoszlik az orrom előtt. Az ott alvások, a tiltott pattogatottkukorica-zabálások éjfélkor; a Kiértékelés Napja előtti próbák, amikor Hana elcsórta az apja régi szemüvegét, és minden rossz válasznál rácsapott az asztalára egy vonalzóval, aztán a vizsga felénél már megszólalni sem tudtunk a röhögéstől; amikor orrba vágta Jillian Dawsont, mert azt mondta, hogy fertőzött a vérem; a fagylaltozások a rakparton, amikor arról ábrándoztunk, hogy az összepárosítás után szomszédos házakban fogunk lakni, egymás mellett. Egyszeriben ez az egész felszívódik a semmiben, mint a homok a vízben. – Tudod, hogy nem veled van a gond – szólalok meg ismét. Erőltetnem kell kifelé a szavakat, mert hatalmas gombóc van a torkomban. – Csak te és Grace számítotok nekem itt. Semmi más… – Elcsuklik a hangom. – A többi egyáltalán nem számít. – Tudom – feleli, de még mindig kerüli a tekintetem. – Elvették… elvették tőlem az anyámat, Hana. – Eleinte nem akartam neki elmesélni. Egyáltalán nem akartam beszélni róla. Aztán kiszöknek a szavak a számon. Szúrós szemmel néz fel rám. – Miről beszélsz? Ekkor elmesélek neki mindent a Kriptáról. Bámulatos módon sikerül végigmondanom. Részletesen beavatom mindenbe. Beszélek a Hatos Kórteremről, a celláról a vésett szavakról. Hana dermedten és némán hallgat végig. Soha nem láttam ilyen tehetetlennek és komolynak. Amikor befejezem a történetet, Hana fehér arccal néz rám. Pontosan úgy néz ki, mint kiskorunkban, amikor későig fennmaradtunk, és kísértethistóriákkal ijesztgettük egymást. – Sajnálom, Lena – mondja végül, szinte suttogva. – Nem tudom, mit mondhatnék. Sajnálom. Bólintok, és kinézek az óceánra. Nem tudom, hogy igaz-e, amit a világ többi – kezeletlen és ellenőrizetlen – részéről tanultunk, hogy tényleg annyira vad, lepusztult, brutális és gyötrelmes-e, ahogy mindenki mondja. Szinte biztos vagyok benne, hogy ez is javarészt hazugság. Sok szempontból könnyebb olyannak képzelni a világ más részeit is, mint Portlandet, vagyis hogy megvannak a saját falaik, 296

határaik és féligazságaik, de még pislákol bennük a szeretet és a szerelem, bármily tökéletlenül is. – Egy nap majd megérted, miért kellett elmennem – mondom. Nem kérdés volt, mégis bólint. – Igen, biztosan. – Hana válla kicsit megremeg, mintha egy álomból akarná magát felrázni. Aztán odafordul hozzám. A szeme bánatos ugyan, mégis sikerül elmosolyodnia. – Te egy hős vagy, Lena Haloway. – Ja persze! – A szememet forgatom, de közben határozottan jobban érzem magam. Az anyám nevén szólított, és ebből arra következtetek, hogy megértett. – Talán egy intő mese főhőse. – Komolyan mondom! – Kisimítja a haját az arcából, és mélyen a szemembe néz. – Tudod, tévedtem. Emlékszel, mit mondtam a nyár elején? Azt hittem, félsz. Azt hittem, gyáva vagy bármilyen kockázatot vállalni. – A szája szegletében ismét megjelenik a szomorú mosoly. – Aztán kiderül, hogy bátrabb vagy nálam is. – Hana! – Ez így van jól. – A keze intésével fojtja belém a szót. Megérdemled. Még többet is. Nem tudom, mit felelhetnék erre. Át akarom ölelni, de inkább csak a saját derekamat karolom át és szorítom meg. A víz felől érkező szél metszően hideg. – Hiányozni fogsz, Hana – mondom egy perccel később. Pár lépést tesz a víz felé, és nagy ívben felfelé rúgja a homokot a cipője orrával. A homok mintha megállna a levegőben egy pillanatra, mielőtt szétszóródik. – Nos, tudod, hogy hol találsz meg. Egy darabig még ott állunk egymás mellett, és hallgatjuk, ahogy a hullámok cuppogva szívódnak vissza a partról, majd feldagadnak, és ráhanyatlanak a sziklákra: így farigcsálódnak a kövek homokká az évezredek alatt. Lehet, hogy egy nap mindent víz borít majd itt. Vagy talán a por lep el. Aztán Hana megpördül, és újra megszólít. – Gyere! Fussunk versenyt a pályáig! Mielőtt válaszolhatnék, faképnél is hagy. – Ez nem igazságos! – kiáltom utána. Nem igyekszem utolérni. Hagyom, hogy pár méterrel előttem fusson, és megpróbálom az emlékezetembe vésni így, ahogy most látom: 297

szaladva, nevetve, barnán, boldogan. Úgy, hogy gyönyörű és az enyém. Szőke haja fáklyaként villog a nap utolsó sugaraiban, akár az eljövendő jó dolgok, a ránk váró szép napok jelzőtüze. A szerelem a legelvetemültebb gyilkos a világon: akkor is végez az áldozattal, ha megérinti, és akkor is, ha nem. De ez így nem pontos. Ő az elítélő és az elítélt. A kivégző, a penge, az utolsó pillanatban megkapott kegyelem, amikor elakad a lélegzet, és megpördül az égbolt a fejünk fölött, miközben azt gondoljuk: köszönöm, köszönöm, köszönöm, Istenem! Szerelem: megöl és megment egyszerre.

298

Elmennem: élet, és halál: maradnom.* – A „Rómeó és Júlia” című intő meséből, William Shakespeare tollából, ami a 100 idézet a vizsgához című kiadványban szerepel, kiadó: The Princeton Review

Hideg van, amikor éjfél után valamikor odaérek a Brooks 37.-hez, ezért egészen az államig fel kell húznom a széldzsekim cipzárát. Még soha nem láttam ilyen sötétnek és mozdulatlannak az utcákat. Suttogásnyi nesz sem hallatszik sehonnan, nem rezzen függöny egyik ablakban sem, nem ijesztenek meg a falakon gubbasztó árnyékok, nem villognak macskaszemek a sikátorokban, nem kaparásznak patkánylábak, és nem dobognak őrök távoli léptei a járdán. Olyan, mintha mindenki a télre készülődne – mintha az egész város jéggé fagyott volna. Kissé különösnek is érzem. Ismét arra a házra gondolok, amely túlélte a rajtaütést, és most magányosan áll a Vadonban. Tökéletes állapotban maradt, mégis lakatlan; csak vadvirágok élnek a szobáiban. Megkönnyebbülve fordulok be a sarkon, és amikor megpillantom a Brooks 37. perifériáját jelző rozsdás vaskerítést, hatalmas öröm lesz úrrá rajtam. Eszembe jut, hogy Alex ott kuksol valamelyik sötét szobában, és magányosan pakolja a pokrócokat és a konzerveket a hátizsákjába. Csak most jövök rá, hogy a nyár folyamán valamikor *

Shakespeare: Rómeó és Júlia, 3. felvonás, 5. szín, 11. sor – Kosztolányi Dezső fordítása.

299

elkezdtem az otthonomnak tekinteni a Brooks 37.-et. Kicsit magasabbra húzom a saját hátizsákomat a vállamon, és futva teszem meg a maradék utat a kapuig. De valami gond van. Megzörgetem néhányszor, és nem nyílik ki. Először azt hiszem, hogy beragadt, aztán észreveszem, hogy valaki egy lakatot helyezett rá. Újnak látszik, és élesen csillog a holdfényben, amikor megrángatom. A Brooks 37.-et lezárták. Annyira meglepődöm, hogy sem félelmet, sem gyanakvást nem tudok érezni egy darabig. Csak Alex jár az eszemben, hogy hol lehet, és hogy ő tette-e oda a lakatot. Lehet, hogy azért zárta be a kaput, hogy megvédje a holminkat. Vagy túl korán érkeztem, esetleg túl későn. Már éppen átugranék a kerítés fölött, amikor jobb kéz felől Alex némán előlép a sötétségből. – Alex! Bár csak néhány óráig voltunk távol egymástól, boldog vagyok, hogy újra láthatom. Nemsokára az enyém lesz, nyíltan és teljesen. El is felejtem, hogy suttognom kéne, miközben odaszaladok hozzá. – Csitt! – Alex átölel, ám én szinte ráugrom. Hátrébb tántorodik. Felszegem a fejem, és ránézek. Mosolyog, és látom rajta, hogy csaknem olyan boldog, mint én vagyok. Csókot nyom az orrom hegyére. – Még nem vagyunk biztonságban. – Igen, de nemsokára! – Lábujjhegyre állok, és finoman megcsókolom. Mint mindig, az ajka nyomása az ajkamon mintha minden rosszat kiszorítana a világból. Kibontakozom az öleléséből, és játékosan rácsapok a karjára. – Egyébként köszi, hogy adtál kulcsot! – Kulcsot? – kérdezi Alex zavartan hunyorogva. – A lakathoz. Megpróbálom játékosan megszorongatni, de ő arrébb lép, és megrázza a fejét. Hirtelen elfehéredik, és rémült lesz az arca. Abban a pillanatban megértem, és ő is. Kinyitja a száját, de egy örökkévalóságnak tűnik, és akkor rájövök, miért látom őt olyan szokatlanul tisztán, fénnyel övezve, fehéren és megdermedve, mint egy őzet egy teherautó fényszórója előtt (a rendfenntartók ma éjjel hatalmas reflektorfényeket használnak). Váratlanul erős hang hasít bele az éjszakába: „Megállni! Mindketten! Kezeket a tarkóra!” Alex hangja szinte ugyanabban a pillanatban ér el hozzám: 300

– Menj, Lena, fuss! Ő már hátrafelé rohan a sötétségben, de én nehezebben indulok meg, és mire sikerül vakon elrohannom arról a helyről, céltalanul átmenekülnöm az első adandó utcába, az éjszaka már felélénkült az izgő-mozgó árnyaktól. Megragadnak, ordítoznak, a hajamat tépik. Úgy tűnik, több százan vannak, özönlenek lefelé a domboldalon, a földből öltenek testet, a fákból és a levegőből. – Elkapni! Elkapni! A szívem majdnem szétrobban a mellkasomban; alig kapok levegőt. Soha életemben nem féltem még ennyire. Majdnem belehalok a félelembe. Egyre több árnyék változik emberré. Üvöltözve kapkodnak, villogó fémfegyvereket, pisztolyokat, botokat és könnygázos flakonokat markolnak. Durva kezek elől hajolok el, hajszál híján sikerül elsuhannom mellettük, miközben átvágok a Brandon Road irányában magasodó dombon. Egy rendfenntartó gorombán elkap hátulról. Alighogy lerázom magamról, nekimegyek egy egyenruhás férfinak, és visszapattanok róla. Újabb kezek markolnak belém. A félelem most már árnyékként vagy szilárd takaróként telepedik rám; fojtogat, elveszi előlem a levegőt. Egy járőrkocsi kel életre mellettem, és a forgó fények áthatóan világítanak meg mindent. A fényár csak egy másodpercig tart, majd ismét elnyel mindent a feketeség. Aztán hol a fehérség, hol a feketeség robbantja előre magát lassú mozgással. Egy irtózatos sikolyba torzult arcot látok; balról egy kutya ugrik felém vicsorogva; valaki elordítja magát. – Teperjétek le! A földre! Nem kapok levegőt! Nem kapok levegőt! Nem kapok levegőt! Magas, sípoló hang, sikoly, majd egy megdermedő bot a levegőben. Lesújt. A kutya előreveti magát, morog. Szaggató, forró fájdalom hasít keresztül rajtam. Aztán feketeség. Amikor kinyitom a szemem, úgy érzem, hogy a világ ezernyi darabra hullott szét. Csupán homályosan gomolygó, apró fényszilánkokat látok, mintha egy kaleidoszkópban rázták volna fel őket. Többször is pislogok, mire a szilánkok lassan összeállnak, és harang alakú fényfoltot alkotnak a tejfehér mennyezeten, amit egy bagoly formájú beázásfolt csúfít el. A szobám. Az otthonom. Otthon vagyok. 301

Egy pillanatra megkönnyebbülök. Bizsereg a testem, mintha millió tűvel szurkálták volna tele, és semmi másra nem vágyom, mint végignyúlni az ágyon, ráfeküdni a párnámra, belesüppedni az alvás öntudatlan sötétségébe, várva, hogy a fejemben tomboló, éles fájdalom elmúljon. Aztán eszembe jut a lakat, a támadás, a sok hemzsegő árnyék. És Alex. Nem tudom, mi történt Alexszel. Hadonászva próbálok felülni, de a fejemből irtózatos fájdalom nyilall lefelé a nyakamon, és visszakényszerít a párnára. Levegő után kapkodva behunyom a szemem, és hallom, hogy nyikorogva kinyílik a szobám ajtaja. A földszintről hangok hullámzanak fel. A nénikém valakivel beszélget a konyhában: egy ismeretlen hangú férfival. Biztosan egy rendfenntartó. Léptek vonulnak át a szobán. Szorosan lehunyva tartom a szemem, és úgy teszek, mintha aludnék. Valaki fölém hajol. Meleg leheletet érzek a nyakam oldalánál. Aztán újabb léptek érkeznek a lépcső felől, majd Jenny hangja, és sziszegés az ajtóból: – Hát te mit keresel itt? Carol néni megmondta, hogy maradj a helyeden! Menj le a földszintre azonnal, különben megmondalak! A súly legördül az ágyról, a könnyű léptek kisurrannak a folyosóra. Kinyitom a szemem, éppen csak résnyire, és még látom, ahogy Grace kioson az ajtóban álló Jenny mellett. Látni akarta, hogy vagyok. Ismét becsukom a szemem, Jenny pedig óvatosan elindul az ágy felé. A következő pillanatban sarkon fordul, és szinte kiiszkol a helyiségből. Kintről hallom a kiáltását: – Még alszik! Az ajtó nyikorogva bezárul. Előtte azonban tisztán hallok két kérdést a konyhából. – Ki volt az? Ki fertőzte meg? Ezúttal rákényszerítem magam, hogy felüljek, a fejemet és a nyakamat hasogató, roppant fájdalommal dacolva, meg a szörnyű, lengő érzéssel, amely minden mozdulatomat kíséri. Megpróbálok felállni, de a lábam nem tart meg. Lekuporodom a földre, és mászva jutok el az ajtóig. Még négykézláb is kimerít a mozgás, ezért lefekszem a földre. Remegek, a szoba pedig ördögi ingaként ide-oda lengedez.

302

Szerencsére a földön fekve jobban hallom a konyhában zajló beszélgetést is. – Biztos látták a férfit! – erősködik a nénikém. Soha nem hallottam ilyen hisztérikusnak a hangját. – Ne aggódjon! – feleli a rendfenntartó. – Meg fogjuk találni. Ez a mondat legalább megkönnyebbülést hoz. Ezek szerint Alexnek sikerült megszöknie. Ha a rendfenntartóknak lenne elképzelésük arról, kivel találkoztam az utcán – ha egyáltalán gyanakszanak valakire –, már letartóztatták volna. Némán hálát rebegek az égieknek Alex megmeneküléséért, és azért, hogy csodálatos módon sikerült biztonságba kerülnie. – Fogalmunk sem volt az egészről – folytatja Carol remegő, türelmetlen hangon, amely semmiben sem hasonlít a szokványos, kimért hanghordozására. Most döbbenek rá, hogy nemcsak hisztérikus, hanem rémült is. – El kell hinniük, hogy fogalmunk sem volt a betegségéről. Semmi tünete nem volt. Változatlan maradt az étvágya. Időben eljárt dolgozni. Nem voltak kedélyingadozásai… – Valószínűleg minden erejével próbálta elfojtani a tüneteket – vág közbe a rendfenntartó. – A fertőzöttek gyakran teszik ezt. – Szinte hallom az undort a hangjában, amikor a fertőzött szót kiejti, mintha azt mondaná, hogy csótány vagy terrorista. – Most mitévők legyünk? – Carol most már fakóbb hangon beszél. A jelek szerint mindketten átvonultak a nappaliba. – A lehető leghamarabb lefolytatjuk a nyomozást. Kis szerencsével a hétvége előtt… Lassan kivehetetlenné válnak a szavak, csak halk mormogás szűrődik fel. Egy percre nekidöntöm a homlokom az ajtónak, és a légzésemre koncentrálok, hátha úgy enyhül a fájdalom. Aztán óvatosan felállok a padlóról. Még mindig erősen szédülök, ezért neki kell támaszkodnom a falnak. Ki kell derítenem, hogy mi történt pontosan. Tudnom kell, mióta figyelték a rendfenntartók a Brooks 37.-et, és meg kell bizonyosodnom róla, hogy Alex épségben van. Beszélnem kell Hanával. Ő majd segít. Tudni fogja, mit tegyünk. Megfogom a kilincset, de aztán rájövök, hogy kívülről bezárták az ajtót. Hát persze. Most már fogoly vagyok. Ahogy ott állok, kezemmel a kilincsen, az zörögni és forogni kezd a markomban. A lehető leggyorsabban megfordulok, és – a rettentő 303

fájdalommal dacolva – visszaugrom az ágyamba. Épp magamra húzom a takarót, amikor Jenny kinyitja az ajtót, és belép. Nem hunyom be elég gyorsan a szemem. Jenny kikiált a folyosóra. – Már felébredt! Egy pohár vizet hozott, de vonakodik beljebb jönni a szobába. Az ajtónál marad, és néz. Nem akarok Jennyvel beszélgetni, ám iszonyú szomjúság gyötör. Olyan érzés van a torkomban, mintha dörzspapírt nyeltem volna. – Nekem hoztad? – kérdezem, és a pohárra mutatok. Hang helyett nyekergés jön ki belőlem. Jenny bólint; szája vékony, fehér vonallá keskenyedik. Életében először nem tud mit mondani nekem. Aztán hirtelen előrelendül, lerakja a poharat az ágy melletti, rozoga asztalra, és ugyanolyan sebesen lép hátra. – Carol néni azt mondta, segíteni fog. – Min? – Hálásan belekortyolok a vízbe, mire az égő érzés enyhül a torkomban és a fejemben. Jenny vállat von. – Gondolom, a fertőzésen. Most világosodik meg előttem, miért marad az ajtóban, és miért nem akar közelebb jönni. Fertőzött vagyok, beteg, mocskos. Fél, hogy elkapja. – Tudod, a fertőzés nem így terjed egyik emberről a másikra. – Tudom – vágja rá gyorsan, védekezve, ám továbbra is mozdulatlanul áll a helyén, és óvakodva figyel engem. Hihetetlen fáradtság vesz erőt rajtam. – Hány óra van? – Fél három. Meglepődöm. Viszonylag kevés idő telt el azóta, hogy Alexszel találkoztam. – Mennyi ideig nem voltam magamnál? Jenny ismét vállat von. – Már ájult voltál, amikor hazahoztak – jelenti ki tárgyilagosan, mintha ez a természet egyik törvénye lenne, vagy az én hibám, és nem a rendfenntartóké, akik hátulról fejbe csaptak egy bottal. Micsoda irónia! Úgy néz rám, mintha én őrültem volna meg, mintha én volnék veszélyes. Közben a földszinten lévő fickó, aki majdnem betörte a

304

koponyámat, és majdnem szétlocsolta az agyvelőmet az utcán, a megmentő szerepében tetszeleg. Nem bírok Jennyre nézni, ezért inkább a fal felé fordulok. – Hol van Grace? – Odalent. – A hangjába visszatér a megszokott vinnyogás. – Hálózsákokat kellett vinnünk a nappaliba. Grace-t természetesen távol akarják tartani tőlem. Fiatal és befolyásolható kislány. Meg kell menteni a tébolyult, beteg unokatestvérétől. Az indulattól és az undortól valóban betegnek érzem magam. Megint eszembe jut az elképzelt jelenet, ahogy felgyújtom az egész házat. Örülhet Carol néni, hogy nincs nálam gyufa. Máskülönben megtenném. – Szóval ki volt az? – Jenny sziszegő suttogással folytatja, mintha villás nyelvet dugna a fülembe. – Ki fertőzött meg? – Jenny! Meglepődve fordulok vissza az ajtó felé, mert Rachel hangját hallom. Ő is az ajtóban áll, és teljesen kifürkészhetetlen arccal vizsgálgat mindkettőnket. – Carol néni kéri, hogy menj le hozzá. Jenny kisiet a folyosóra, és utoljára még rám néz, arcán a félelem és a csodálat egyvelegével. Talán én is így néztem, amikor sok-sok évvel ezelőtt Rachel kapta el a delíriumot, és négy rendfenntartónak kellett a földre tepernie, hogy elvihessék a laborba. A nővérem odajön az ágyhoz, és mindvégig ugyanazzal a titokzatos arckifejezéssel néz. – Hogy érzed magad? – Mesésen – vágom rá gúnyosan, de ő csak szaporán pislog. – Ezeket be kell venned. Két fehér tablettát tesz az asztalra. – Mik ezek? Nyugtatók? Rachel szemhéja megrezzen. – Fájdalomcsillapító. Bosszúság vegyül a hangjába, aminek én kifejezetten örülök. Utálom, hogy olyan összeszedetten és távolságtartóan áll ott, és úgy vizslat, mint egy kikészített állatbőrt. – Szóval… Carol hívott ide? Nem tudom, elhihetem-e neki, hogy fájdalomcsillapítót hozott, de úgy döntök, vállalnom kell a kockázatot. Gyilkos erejűvé duzzad a 305

fejfájásom, és ebben az állapotban a nyugtató is kevésbé veszélyesnek tűnik. A sérüléseimet tekintve el sem jutnék az ajtóig. Egy jókora korty vízzel lenyelem mind a két tablettát. – Igen. Azonnal jöttem. – Leül az ágyra. – Álmomból keltett fel. – Sajnálom, hogy kényelmetlenséget okoztam. Nem akartam leüttetni és idehurcoltatni magam. Soha nem beszéltem így Rachel előtt, és meg is lepődik. Fáradtan megdörzsöli a homlokát, és közben megpillantom a régi, jól ismert Rachelt – a nővéremet, aki mindig csiklandozással gyötört, szerette befonni a hajamat, és állandóan siránkozott, amiért én kaptam a nagyobb tölcsér fagyit. Aztán visszatér az arcára a tompaság, mintha fátylat borítottak volna rá. Elképesztő, milyen könnyen elfogadtam, hogy a kikezeltek egyfajta mély álomba merülve járkálnak a világban. Talán azért történt így, mert én is aludtam. Csak azután kezdtem tisztán látni a dolgokat, hogy Alex felébresztett. Rachel egy darabig nem szólal meg. Nekem sincs számára mondanivalóm, ezért csak ülünk ott egymás mellett. Behunyom a szemem, és várom, hogy csillapodjon a fájdalom. Szavakat próbálok kihámozni a földszintről felszűrődő beszélgetésből, de lépteket is hallok, meg a konyhai televízióból érkező, tompa kiáltásokat is. Semmi értelmes nem áll össze. – Mi történt ma éjjel, Lena? – kérdezi Rachel váratlanul. Amikor kinyitom a szemem, látom, hogy megint engem néz. – Gondolod, hogy elmondom neked? Alig észrevehetően megrázza a fejét. – A nővéred vagyok. – Ha ez számít neked egyáltalán. Enyhén fészkelődni kezd, éppen csak pár mozdulat erejéig. Amikor újra megszólal, sokkal keményebb a hangja. – Ki az a fiú? Ki fertőzött meg? – Ez az este nagy feladványa, igaz? – Elhúzódom tőle, és a fal felé fordulok. – Ha azért jöttél, hogy faggass, csak pocsékolod az idődet. Akár haza is mehetnél. – Azért jöttem, mert aggódom. – Miért? A családért? A becsületünk miatt? – Makacsul bámulom a falat, és a nyakamig felhúzom a vékony nyári takarót. – Vagy talán 306

azért aggódsz, mert meg fognak gyanúsítani? Hogy többet tudtál, mint amennyit mutattál? Hogy szimpatizánsnak bélyegeznek? – Ne láss már mindenhol rémeket! – Rachel felsóhajt. – Érted aggódom. Fontos vagy nekem, Lena. Azt akarom, hogy biztonságban legyél. Boldognak akarlak látni. Megfordulok és ránézek. Haragot – sőt, egyenesen gyűlöletet – érzek iránta. Gyűlölöm azért, mert hazudik nekem. Gyűlölöm azért, mert úgy tesz, mintha érdekelné a sorsom, sőt azt állítja az orrom előtt, hogy fontos vagyok neki. – Hazudsz! – köpöm felé. – Te is tudtál anyáról. Ezúttal lehull róla a lepel. Döbbenten hátrahőköl. – Miről beszélsz? – Tudtad, hogy nem… hogy igazából nem ölte meg magát. Tudtad, hogy elvitték. Rachel összeszűkült szemmel néz rám. – Tényleg nem tudom, miről beszélsz, Lena! Ebben a pillanatban legalább Rachel ártatlanságáról megbizonyosodom. Valóban nem tudta. Egyszerre áraszt el a megkönnyebbülés és a sajnálkozás. – Rachel! – folytatom lágyabb hangon. – A Kriptában raboskodott. Egészen eddig. Rachel sokáig néz rám, és közben eltátja a száját. Aztán hirtelen feláll, és lesimítja a nadrágja elülső részét, mintha láthatatlan morzsáktól akarna megszabadulni. – Figyelj, Lena… nagyon csúnya ütés érte a fejedet. – Megint úgy érzem magam, mintha én lennék a tettes. – Fáradt és zavarodott vagy. Nem erősködöm. Meghagyom a hitében. Semmi értelme. Számára már úgyis túl késő. Ő mindig is a fal mögött fog létezni. Mindig aludni fog. – Pihenj még egy kicsit! – folytatja. – Hozok még vizet. Elveszi a poharat, és elindul az ajtó felé. Lekapcsolja a mennyezeti lámpát. A küszöbön megáll egy kicsit, háttal nekem. A folyosó világítása elködösíti a teste körvonalait, és feketévé színezi az alakját, mintha csupán egy árnyék lenne, egy sziluett. – Tudod, Lena – szólal meg végül, és felém fordul –, a végén minden jó lesz. Tudom, hogy mérges vagy. Tudom, hogy azt hiszed, nem értjük a helyzetet. De én megértelek. – Elhallgat, és lenéz az üres pohárra. – 307

Pont olyan voltam, mint te. Emlékszem az érzésekre, a haragra és a szenvedélyre, arra, hogy azt hittem, nem tudok ezek nélkül élni, inkább meghalok. – Felsóhajt. – De hidd el, Lena, ez is a betegséghez tartozik. Pár nap múlva te is meglátod. Később olyan lesz az egész, mint egy álom. Nekem is olyan volt utólag. – És most boldogabb vagy? Örülsz, hogy alávetetted magad? Talán a kérdésem azt jelzi számára, hogy hallgatom és figyelem, amit mond, mert elmosolyodik. – Igen, nagyon. – Akkor nem vagy olyan, mint én – suttogom dühösen. – Egyáltalán nem hasonlítunk egymásra. Rachel kinyitja a száját, hogy mondjon még valamit, de ebben a pillanatban Carol is bejön. Zilált és vörös az arca, furcsa szögben meredezik a haja, a hangja viszont higgadtan cseng. – Minden rendben van – mondja halkan Rachelnek. – Mindent elintéztem. – Hála istennek! – vágja rá Rachel, majd komoran hozzáteszi: – De készakarva nem fog belemenni. – Miért, ki hajlandó rá? – kérdezi Carol szárazon. Aztán ismét eltűnik. Megijeszt a nénikém hanghordozása. Megpróbálok felkönyökölni, de mintha kocsonyává változott volna a karom. – Mit intézett el? – kérdezem, és meglepődöm, milyen zavaros a hangom. Rachel egy pillanatra rám néz. – Mondtam neked, hogy biztonságban akarunk tudni. – Mit rendeztetek el? Érzem, hogy kezd eluralkodni rajtam a pánik, amit még rosszabbá tesz a testemben szétterjedő, fokozódó nehézségérzés. Csak küszködve tudom nyitva tartani a szemem. – A kezelésedet. – Ezt ismét Carol mondja, aki ekkor lép vissza a szobába. – Sikerült előbbre hoznunk az időpontot. Már vasárnap átesel a procedúrán, korán reggel. Reméljük, hogy utána sokkal jobban fogod érezni magad. – Képtelenség! – Fulladozom. Vasárnap reggelig alig negyvennyolc óra van hátra. Nincs időm figyelmeztetni Alexet – nincs időnk

308

megtervezni a szökésünket. Semmire nem maradt időnk. – Nem egyezem bele. Már a hangomat sem érzem a sajátomnak: egyetlen hosszú nyögésnek tűnik. – Egy napon majd megérted – mondja Carol. Rachellel együtt elindul felém, és akkor látom meg a kezükben a kifeszített műanyag köteleket. – Egy napon majd megköszönöd nekünk. Dobálni próbálom magam az ágyon, de lehetetlenül súlyosnak érzem a testem, és kezd elhomályosodni a látásom. Felhők lepik el az agyamat: szétesik a világ bennem és körülöttem. Utoljára még azt gondolom magamban: Szóval hazudott a fájdalomcsillapítóról. Ez fáj. Valami élesen belehasít a csuklómba, aztán már nem gondolok semmit.

309

ez az a mélységes titok mit senki sem ért (ez a gyökér gyökere a bimbó bimbaja s az élet fája egének ege; mit a szív remélt s az elme rejteti túlnövi azt ez a fa) s ez a nagy csoda mely csillagot csillagtól elkülönít magammal hordom a szíved (a szíved hordja e szív)* – Részlet a „Magammal hordom a szíved (a szíved hordja e szív)” című, betiltott E. E. Cummings költeményből, amely szerepel a Veszélyes szavak és eszmék átfogó gyűjteményében, www.ccdwi.gov.org

Legközelebb arra ébredek fel, hogy valaki a nevemet ismételgeti. Miközben igyekszem visszatérni az éber tudatállapotomba, szőke fürtöket látok magam előtt, mint valami glóriát, és egy darabig azt hiszem, meghaltam. Lehet, hogy a tudósok tévednek, és a kikezeletlenek is feljuthatnak a mennyországba. Aztán az arcvonások kiélesednek, és rájövök, hogy Hana hajol fölém. – Ébren vagy? – kérdezi. – Hallasz engem? Felnyögök, mire elhúzódik, és sóhajt. – Hála az égnek! – Suttogva beszél, és riadtnak látszik. – Annyira mozdulatlan voltál, hogy egy percre azt hittem… hogy… Félbehagyja a mondatot. – Hogy érzed magad? – Szarul – károgom hangosan. Hana összerezzen, és hátranéz. Egy árnyékot látok megmoccanni a hálószobaajtó előtt. Természetesen szemmel tartják a látogatómat. A

*

Kálnoky László fordítása.

310

másik lehetőség, hogy állandó őrséget állítottak a szobám elé. Vagy mindkettő. A fejfájásom csillapodott kissé, de a vállamat még mindig hasogatja a kín. A mozgásom még mindig korlátozott, aztán eszembe jut Carol, Rachel és a műanyag kötél, amivel felkötözték a kezemet az ágy fejtámlájához, mint egy valódi rabnak, egy elvetemült bűnözőnek. Hullámokban önt el ismét a harag, aztán a kétségbeesés, ahogy felrémlenek bennem Carol szavai: a kúrát előrehozták vasárnap reggelre. Oldalra billentem a fejem. Vékony műanyag redőnyök között szűrődik be a napfény, de csak erőtlen sávokban; éppen annyira, hogy rávilágítson a porszemcsékre. – Mennyi az idő? – Feljebb emelem a felsőtestem, de a kötelek mélyen belevájnak a csuklómba. – Milyen nap van ma? – Csitt! – Hana visszanyom az ágyra, és ott is tart, a fészkelődésem ellenére. – Szombat van. Három óra. – Te ezt nem érted! – A szavak súrolják a torkomat. – Holnap a laborba akarnak vinni! Előrehozták a kezelést… – Tudom. Hallottam. – Hana mélyen a szemembe néz, mintha valami fontosat akarna mondani nekem. – Jöttem, amint lehetett. Még ez a rövid küszködés is teljesen kifárasztott. Visszasüppedek a párnára. A bal karom teljesen elgémberedett attól, hogy egész éjszakára kikötözték, és a bénultság végigterjed a testemen, jéggé dermesztve a belső szerveimet is. Reménytelen. Reménytelen az egész. Örökre elveszítettem Alexet. – Honnan tudtad meg? – Mindenki erről beszél. – Hana feláll, odamegy a táskájához, kutakodni kezd benne, majd előhúz egy vizespalackot. Utána visszajön, letérdel az ágy mellé, és közvetlen közelről a szemembe néz. – Idd meg! Ettől majd jobban érzed magad. Úgy kell tartania a palackot a számhoz, mintha csecsemő lennék. Elég kínos helyzet, de már ez sem érdekel. A víz eloltja a torkomban lévő tűz egy részét. Igaza van, tényleg jobban érzem magam. – Mindenki tudja?… Arról is beszélnek, hogy…? – Megnyalom a számat, és elnézek Hana válla fölött. Az árnyék még mindig ott van, és

311

ahogy mozog, jól látom a csíkos kötényt is. Suttogva folytatom. – Arról is beszélnek, hogy ki…? Hana aránytalanul hangosan válaszol. – Ne makacskodj, Lena! Előbb-utóbb kiderítik, ki fertőzött meg téged. Jobb lenne, ha inkább önként árulnád el. Nyilvánvalóan Carol miatt rendezi ezt a színjátékot. Rám kacsint közben, és kissé megrázza a fejét. Szóval Alexet még nem kapták el. Talán mégis van némi remény. Az ajkaimmal egy nevet formálok Hanának: Alex. Aztán csak az államat billentem felé, hátha ebből megérti, mit szeretnék. Jó lenne, ha megkeresné, és elmondaná neki, mi történt. Megrebben a szeme, és a kis mosoly lekonyul a szájáról. Látom rajta, hogy rossz hírt készül elmondani. Tovább formálja a hangos és tisztán érthető szavakat. – Ez nemcsak makacsság, Lena, ez önzés is. Ha elmondanál nekik mindent, talán rájönnének végre, hogy semmi közöm az egészhez. Nem tetszik, hogy éjjel-nappal őriznek. – Elszorul a szívem. Hát persze hogy Hanát is figyelik. Biztos a cinkosomnak tartják, vagy legalábbis gyanítják, hogy információi vannak. Lehet, hogy valóban önző vagyok, de ebben a pillanatban nem tudom sajnálni, és megbánni sem, amit tettem. Csak keserűséget és csalódottságot érzek. Ha értesítené Alexet, rászabadítaná az egész portiandi rendőrséget. Ha pedig kiderül, hogy Alex kikezeltként jár-kel, holott valójában nem az, és az ellenállást segíti… nos, alig hinném, hogy vesződnének egy tárgyalással. Rögtön a kivégzés következne. Hana minden bizonnyal látja a rémületet az arcomon. – Sajnálom, Lena – folytatja suttogva. – Tudod, hogy segítenék, ha tudnék. – Már hogy tudnál, mi? Ahogy kicsúsznak a szavak a számon, máris megbánom. Hana is szörnyen néz ki, majdnem olyan rosszul, ahogy én érzem magam. A szeme duzzadt, az orra vörös, mintha sokat sírt volna, és nyilvánvaló, hogy csakugyan azonnal idejött, amint értesült a történtekről. A futócipője van rajta, meg egy rakott szoknya, és a túlméretezett spagettipántos top, amiben aludni szokott. Mintha a nagy rohanásban csak kirángatta volna a kézre eső darabokat a szekrényéből.

312

– Bocs – mondom kevésbé élesen. – Tudod, hogy nem úgy gondoltam. – Semmi gond. Leszáll az ágyról, és járkálni kezd fel-alá, mint mindig, amikor töpreng. Egy pillanatig – vagy éppen csak egy pillanat törtrészéig – azt kívánom, bárcsak sohasem találkoztam volna Alexszel. Szeretném visszapörgetni az idő kerekét a nyár elejére, amikor minden olyan tiszta, egyszerű és könnyű volt; vagy még régebbre, késő őszre, amikor Hanával a Kormányzó körül futottunk, és a szobája padlóján kuksolva készültünk a számtanvizsgára, a napok pedig dominósorként dőltek le egymás után a kezelés időpontjáig. A Kormányzó. Ott látott meg Alex, és ott hagyott nekem üzenetet. Ekkor váratlanul eszembe jut egy ötlet. Próbálok higgadt hangon beszélni. – Szóval mi történt Allison Doveney-vel? – kérdezem. – Nem akart elbúcsúzni? Hana felém fordul, és az arcomba bámul. Allison Doveney volt a titkos név, ha Alexet akartuk említeni telefonon vagy e-mailben. Hana összevonja a szemöldökét. – Nem tudtam vele kapcsolatba lépni – válaszolja óvatosan. Az arckifejezésével még hozzáteszi: Ezt már elmagyaráztam neked! Felvonom a szemöldököm, amivel azt felelem: Várj csak, bízz bennem! – Jó lenne találkozni vele még a holnapi kezelés előtt. – Remélem, Carol hallgatja, amit mondok, és úgy veszi, mintha beletörődtem volna a kúra időpontjának megváltoztatásába. – A kezelés után úgyis minden megváltozik. Hana vállat von, és széttárja a karját. Mit akarsz, mit tegyek? Nagyot sóhajtok, és látszólag témát váltok. – Emlékszel Mr. Raider órájára? Ötödikben? Amikor végigleveleztük az egészet? – Jaja – válaszol Hana kissé tartózkodva. Még mindig zavarodottnak látszik. Talán megfordult a fejében, hogy az ütéstől nem tudok tisztán gondolkodni. Ismét eltúlzott sóhajt hallatok, mintha a régi idők felemlegetése nosztalgiával töltene el.

313

– Emlékszel, hogy amikor rajtakapott, jó messzire ültetett minket egymástól? Ezután ha üzenni akartunk valamit egymásnak, kimentünk ceruzát hegyezni, és a terem hátuljában lévő üres cserépbe raktuk a papírokat. – Nevetést színlelek. – Volt olyan nap, hogy tizenhétszer hegyeztem ceruzát. A tanár pedig nem jött rá. Egyszer sem. Hana szemében gyenge fény gyúl; mozdulatlanná dermed, viszont az arca felélénkül. Olyan, mint az őzek, amikor megszimatolják a ragadozót, pont mielőtt lecsapna. Felnevet, és utána válaszol. – Igen, emlékszem. Szegény Mr. Raider! Fogalma sem volt. Látszólag félvállról veszi a témát, valójában viszont leül Grace ágyára, a könyökét a térdére támasztja, és figyelmesen nézi az arcomat. Most már biztos vagyok benne, hogy tudja, miről beszélek valójában, amikor Allison Doveneyről és Mr. Raider órájáról hadoválok: el kell vinnie egy üzenetét Alexnek. Megint témát váltok. – És arra is emlékszel, amikor először futottunk hosszabb távon? Úgy remegett utána a lábam, mint a kocsonya. És amikor először tettük meg az utat a West Endtől a Kormányzóig? Felugrottam, és belecsaptam a tenyerébe, mint egy győzelem után. Hana kissé összeszűkíti a szemét. – Évekig molesztáltuk szegényt – mondja körültekintően, és látom rajta, hogy még nem érti. Igyekszem a maradék feszültséget és izgatottságot is kisöpörni a hangomból. – Tudod, valaki azt mondta, hogy régen volt valami tárgy a kezében. Úgy értem, a Kormányzónak. Egy fáklya, egy tekercs, vagy valami ilyesmi. Most már csak egy kis üres lyuk van a markában. Tessék: kimondtam. Hana élesen beszívja a levegőt, és tudom, hogy megértette a kérésemet. Szeretném, ha megtenné nekem ezt a szívességet, és elfutna ma odáig. Még egyszer, utoljára. – Ne temesd már magad, Lena! A kúra nem a lábadra fog hatni, hanem az agyadra. Holnapután is nyugodtan futhatsz. – Hana nyeglén válaszol, pont ahogy kell, de már mosolyog, és bólint is egyet. Jó, megteszem. Bedugom oda az üzenetet. A remény lüktetve járja át a testemet, és meleg ragyogással tünteti el a fájdalom egy részét.

314

– Igen, de azért más lesz – vinnyogom. Carol arca megjelenik az ajtórésben, amely alig észrevehető. Elégedettnek látszik. Számára úgy tűnhet, végre beletörődtem, hogy holnap végig kell csinálnom a procedúrát. – Különben meg el is ronthatják. – Nem fogják elrontani. – Hana feláll, és kis ideig engem néz. – Megígérem neked – teszi hozzá lassan, minden szónak hangsúlyt adva – , hogy minden simán fog zajlani. Hirtelen a szívem is megáll egy pillanatra. Ezúttal ő üzent nekem, és tudom, hogy nem a kezeléssel kapcsolatban. – Mennem kéne – mondja, és – szinte szökdécselve – elindul az ajtó felé. Rájövök, hogy ha sikerül a terv, ha el tudom juttatni az üzenetet Alexnek, és valahogy kiszöktet börtönömmé vált szobámból, tényleg most látom utoljára Hanát. – Várj! – kiáltok rá, mielőtt az ajtóhoz érne. – Mi az? Csillogó szemmel fordul meg. Izgatott, szeretne már indulni. Egy pillanatig úgy tűnik a redőny résein át homályosan beszivárgó napfényben, mintha világítana, mintha valami belső fényforrás izzana benne. Most ébredek rá, miért találtak ki külön elnevezést a szeretetre, miért volt szükség erre a szóra: sehogy máshogy nem tudnám kifejezni azt, amit ekkor érzek; a fájdalom, öröm, félelem és boldogság zavarba ejtő keverékét, amely éles pengékkel hasogat belülről. – Mi baj van? – kérdezi Hana türelmetlenül, és már egy helyben fut. Tudom, hogy indulni szeretne, és elindítani a nagy vállalkozást. Szeretlek – ezt gondolom magamban, de hangosan csak annyit mondok zihálva: – Jó futást! – Ó, az lesz! – feleli, és azzal el is tűnik a szemem elől.

315

Aki felugrik az égbe, nagyot zuhanhat, De meglehet, hogy repülni fog. – Ősi, ismeretlen eredetű mondás, amely szerepel a Veszélyes szavai és eszmék átfogó gyűjteményében, www.ccdwi.gov.org

Megtapasztaltam, hogy az idő úgy is tud terjedni, mint lassú, gyűrűs fodroződás a víz felszínén, de szédítő erővel is tud söpörni előre. Eddig a napig azonban soha nem éltem át olyat, hogy egyszerre történik mindkettő. Felduzzadnak körülöttem a percek, szinte megfojtanak a lomhaságukkal. Figyelem, ahogy a fény centiméterről centiméterre vonul arrébb a plafonon. Küzdök a fejemet és a vállamat hasogató fájdalommal. A bénultság átterjed a bal karomból a jobb karomba. Egy légy köröz a szobában, újra és újra nekimegy a redőnynek, hátha ki tud szabadulni. Végül kimerülten lehullik, és halk koppanással ér földet. Sajnálom, haver. Együtt érzek veled. Ugyanakkor megrémülök attól, mennyi idő telt már el Hana látogatása óta. Minden órával egyre közelebb kerülök a kúrához, az Alextől való elszakadáshoz, és bár minden perc egy órának érződik, az órák mintha egy perc alatt elsuhannának. Szeretném megtudni valahogy, hogy Hanának sikerült-e elrejtenie az üzenetet a Kormányzónál. Még ha sikerült is, nem biztos, hogy Alexnek eszébe jut elmenni érte. Gyengécske a remény, alig pislákol. De azért még megvan.

316

A menekülésem útjában álló egyéb akadályokra nem is gondoltam. Például arra, hogy megkötöztek és felakasztottak, mint egy szalámit, vagy arra, hogy Carol, William bácsi, Rachel vagy Jenny állandóan ott őrködik az ajtó előtt. Nevezhetjük tagadásnak, makacsságnak vagy őrültségnek, de muszáj hinnem benne, hogy Alex eljön értem, és elszöktet – mint valamelyik népmesében, amiről a Vadonból visszafelé jövet beszélgettünk. A herceg megszökteti a hercegnőt a bezárt toronyból, megöli a sárkányt, és átverekszi magát a mérges tüskékkel teli rengetegen, hogy odajusson. Késő délután Rachel egy tányér gőzölgő levessel jön be. Szó nélkül leül az ágyam szélére. – Megint fájdalomcsillapító? – kérdezem gunyorosan, amikor megkínál egy kanál levessel. – Kevésbé fáj már így alvás után, nem igaz? – vág vissza. – Még kevésbé fájna, ha nem kötöztetek volna ki. – A saját érdekedben tettük – mondja, és megint a szám felé közelíti a kanalat. Semmi kedvem ételt elfogadni Racheltől, de amikor Alex eljön értem (amikor; amikor eljön értem; muszáj hinnem benne), elég erősnek kell lennem a szökéshez. Egyébként, ha Carol és Rachel elhiszik, hogy beletörődtem a korábbi kezelésbe, talán enyhítenek a szigoron, és nem fognak állandóan őrt állni az ajtó előtt. Akkor tényleg lesz esélyem menekülni. Belekortyolok a levesbe, és halványan elmosolyodom. – Nem rossz. Rachel sugárzó arccal néz rám. – Egyél, amennyi jólesik! Holnap jó formában kell lenned. Ámen, nővérkém! – gondolom magamban. Megeszem az egész levest, és kérek még egy tányérral. Újabb percek telnek el; lassan vonszolják magukat, mint egy lefelé húzó súly. Aztán a hálószobát betöltő fény hirtelen meleg mézszínűvé válik, majd a friss tejszín remegő sárgájává, és végül leszivárog a falakról, mint a lefolyón örvénylő víz. Nem számítottam rá, hogy Alex sötétedés előtt megjelenik – az öngyilkosság volna –, mégis mélységes fájdalom lüktet a mellkasomban. Szinte alig maradt időnk. Vacsorára is leves van, átázott kenyérkockákkal. Ezúttal Carol hozza be nekem, és Rachel marad az ajtó előtt. Miután könyörgök neki azért, 317

hogy kimehessek a fürdőszobába, a nénikém rövid időre eloldozza a kezemet, de velem jön a mosdóba, és ott áll mellettem pisilés közben. Megalázó. Ingatagon állok a lábamon, és függőleges helyzetben a fejem is jobban fáj. Mély barázdák vannak a csuklómon, ahova a műanyag kötél bevágódott, és olyan érzés, mintha a karom két irdatlan súly volna, amelyek élettelenül himbálóznak a vállamról. Amikor Carol ismét megkötöz, felmerül bennem az ellenkezés – mert ugyan magasabb nálam, de mindenképpen én vagyok az erősebb –, de nem akarom megkockáztatni. A ház tele van emberekkel, köztük a bácsikámmal, és talán még rendfenntartók is cirkálnak a földszinten. Pillanatok alatt elfognának és benyugtatóznának, és ezt nem engedhetem meg magamnak. Ébernek és tettre késznek kell lennem ma éjjel. Ha Alex nem jön, új tervet kell kieszelnem. Egyvalami biztos: nem vetem alá magam holnap a kúrának. Inkább meghalok. Erősen megfeszítem az izmaimat, miközben a nénikém megkötöz. Amikor ismét elengedem magam, már valamivel nagyobb mozgásteret érzékelek: éppen csak pár milliméternyit. Talán arra elég lesz, hogy valamiképpen kiügyeskedjem magamat a szedett-vedett bilincsekből. Szintén jó hír, hogy az idő múlásával már nem őrzik olyan megfeszített figyelemmel a szobámat. Pont ebben reménykedtem. Rachel néha már öt percre is otthagyja az ajtót, hogy kimenjen a fürdőszobába, Jenny folyton valami általa kitalált játék szabályait magyarázza Grace-nek, Carol pedig akár fél órára is elhagyja az őrhelyét a mosogatás kedvéért. Vacsora után William bácsi veszi át a feladatot, aminek örülök. Egy kis hordozható rádió van nála. Bízom benne, hogy el fog bóbiskolni, mint mindig vacsora után. Akkor pedig – talán – kiszökhetek. Kilenc órára már az összes fény kikúszik a szobából, és ott maradok a sötétben, a falakon kárpitként szétterülő árnyak között. A hold nagy és fényes, sugarai áttörnek a redőnyök között, és mindent homályos, ezüst fénybe burkolnak. William bácsi még mindig kint van, és halk, zavaros rádióadást hallgat. A padlón keresztül is hallom a hangokat a földszintről – a konyhából és a lenti fürdőből a folyóvíz neszét, a hangok mormogását, a papucsos lábak csoszogását –, az utolsó köhögéseket és remegéseket, mielőtt a ház elnémul. Olyan az egész, mint egy haldokló utolsó rezzenései. Jennynek és Grace-nek még 318

mindig nem engedik, hogy egy szobában aludjanak velem. Feltételezem, a nappaliban kell tölteniük az éjszakát. Rachel is bejön még egyszer, kezében egy pohár vízzel. A sötétségben nehéz megállapítani, hogy feloldottak-e benne valamit, mindenesetre gyanúsan zavaros a víz. – Nem vagyok szomjas – közlöm. – Csak pár kortyot! – Komolyan mondom, Rachel. Nem vagyok szomjas. – Ne nehezítsd meg a dolgunkat, Lena! – Leül az ágyam szélére, és az ajkamhoz teszi a poharat. – Olyan jól viselkedtél egész nap. Nincs más választásom, mint lenyelni pár kortyot, de érzem benne a gyógyszer fanyarságát. Beletettek valamit: bizonyára újabb adag altatót. Tartom egy ideig a vizet a számban, és amikor Rachel ismét az ajtó felé fordul, én is elfordulok, és a párnára folyatom a vizet a számból. A hajam is elázik. Durva megoldás, de még mindig jobb a másik lehetőségnél. A nedvesség áthatol a párnámon, és hűvössége egy időre enyhíti a vállam fájdalmát. Rachel tétovázik egy kicsit az ajtóban, mintha valami értelmes mondaton törné a fejét. Végül csak annyit nyög ki: – Reggel találkozunk! Ha rajtam múlik, nem – gondolom magamban, de meg sem szólalok. Aztán egyedül hagy, és becsukja az ajtót. Teljes sötétség borul rám, csak az órák múlnak könyörtelenül, és ketyegnek előre a percek. Ahogy ott fekszem az ágyban, s a lenyugvó és elnémuló ház börtönében nem tehetek mást, csak gondolkodom, félelmetes ködként tér vissza a félelmem. Többször elmondom magamban, hogy Alex el fog jönni – el kell jönnie –, de az idő csak múlik, csúfolódik velem, és odakint is csupán egy kutya ugatása zavarja meg az este nyugalmát. El akarom terelni a figyelmem a legfontosabb kérdésről (Eljön Alex, vagy sem?), ezért azon kezdek morfondírozni, hogy hányféleképpen ölhetem meg magam holnap. Ha lesz valami forgalom a Congressen, egyszerűen odavethetem magam egy teherautó elé. Vagy lerohanhatok a rakpartra. Biztosan nem nehéz megfulladni, főleg ha a kezem össze van kötve. Ha egyik sem sikerül, még mindig feljuthatok valahogy a labor tetejére, mint az a lány pár évvel ezelőtt, és leugorhatok, mint egy kő, amely áthasítja a felhőket. 319

Eszembe jut a kép, amit aznap minden tévé bemutatott: a kis vérpatak és a lány arcán lévő különös nyugalom. Most már megértem. Talán betegesen hangzik, de az önpusztító tervek kiötlésétől jobban érzem magam, és enyhül a mellkasomban tomboló ideges félelem. Inkább végzek magammal, mint hogy az ő szabályaik szerint éljek tovább. Inkább meghalok úgy, hogy szeretem Alexet, mint hogy nélküle folytassam az életem. Kérlek, Uram, küldd el őt értem! Soha többé nem kérek semmit. Bármit, mindent megadok, amim csak van. Csak kérlek, küldd őt hozzám! Éjfélkor a félelem hirtelen kétségbeesésbe fordul át. Ha nem jön, egyedül kell megszöknöm. Megtornáztatom a kezem a béklyóban, és megpróbálom növelni azt a pár milliméternyi mozgásteret. A kötél mélyen beleváj a bőrömbe, ezért be kell harapnom a számat, nehogy felkiáltsak. Akárhogy húzom, feszegetem és csavarom, nem akar jobban lazulni; ettől függetlenül tovább kísérletezem, amíg az izzadság végig nem csurog a hajam tövétől a nyakamig. Megijedek, hogy ha tovább küszködöm, meghallja valaki, és bejön. Nedvesség csordogál az alkaromon is, és amikor hátrafeszítem a fejem, sötét vércsíkot pillantok meg rajta – mint egy borzalmas, fekete kígyó. A sok vergődéssel ledörzsöltem a bőrömet. Odakint még mindig némák az utcák, és abban a pillanatban feladom a reményt: nem fogok tudni egyedül megszökni. Holnap, miután felébredtem, a nénikém, Rachel és a rendfenntartók bekísérnek a belvárosba, és csak úgy menekülhetek meg, ha leszököm az óceánhoz, vagy leugrom a laboratórium tetejéről. Alex olvadóméz-színű szemére gondolok, lágy érintésére, meg arra, ahogy a csillagok kupolája alatt aludtunk, amelyeket mintha csak a mi kedvünkért raktak volna oda. Most, oly sok év után, végre megértem, mi volt az a nagy Hidegség, amit gyakran éreztem, és honnan származott – az érzés, hogy minden elveszett, értéktelen és értelmetlen. Végül a hideg és a kétségbeesés megkönyörül rajtam, és sötét fátyol borul az elmémre, majd a csodák csodája, az alvás. Tintaszerű, lila sötétségben ébredek fel valamivel később. Valaki még van a szobában. Eloldozza a csuklómat. Egy pillanatra szárnyalni kezd a szívem, és Alexre gondolok, ám amikor felnézek, Gracie-t látom 320

az ágytámlánál matatni a kötelekkel. Előredőlve húzogatja és bogozza őket, néha meg is rágcsálja. Olyan, mint egy szorgalmas kis állat, amelyik egy kerítésen próbálja átrágni magát. Aztán hirtelen elpattan a kötél, és kiszabadulok. Mérhetetlen fájdalom gyötri a vállamat, ezernyi tűszúrást érzek mindkét karomban. Mégis, abban a pillanatban sikoltozva tudnék ugrálni az örömtől. Így érezhette magát az anyám is, amikor az első fénysugarak betörtek a cellájába a kőfalba vésett betűn keresztül. Felülök, és megdörzsölöm a csuklómat. Gracie a fejtámla mellé térdel, és engem néz. Utána előredől, és átölel. Az almás szappan illata érződik rajta, meg enyhe izzadságszag. Forrón izzik a bőre, és bele sem merek gondolni, milyen ideges lehetett, miközben beszökött a szobámba. Meglepődöm, milyen vékony és törékeny a karjaim között, ráadásul reszket is. De mégsem törékeny – távolról sem. Rádöbbenek, hogy Gracie nagyon erős, talán mindnyájunknál erősebb. Összeáll bennem a kép: mindvégig ellenálló volt a maga módján. Amikor elképzelem mint született ellenállót, belemosolygok a hajába. Minden rendben lesz vele. Remekül fogja bírni. Kicsit elhúzódom tőle, hogy a fülébe suttoghassak. – William bácsi még kint van? Gracie bólint, majd félrebillenti a fejét, és az arca egyik oldalára teszi a kezét, jelezve, hogy a bácsikám elaludt. Ismét előredőlök. – Vannak rendfenntartók a házban? Gracie ismét bólint, és feltartja két ujját. Görcsbe rándul a gyomrom. Nemcsak egy rendfenntartó van bent, hanem kettő. Felállok, és ellenőrzöm a lábam teherbírását. Egészen elmacskásodott a kétnapi fekvéstől. Lábujjhegyen az ablakhoz lépkedek, és a lehető leghalkabban kinyitom a redőnyt. Tudom, hogy William bácsi mindössze három méterre alszik tőlem. Odakint gazdag sötétlila színt öltött az ég, a padlizsánra hasonlít, és az árnyak úgy lepik el az utcát, mint a bársony foltjai. Minden teljesen mozdulatlan és néma, ám a láthatáron már megjelent valami enyhe vörösség, amely apránként világosodik. Nincs messze a hajnal. Óvatosan kinyitom az ablakot, mert hirtelen nagyon vágyom rá, hogy beszívjam az óceán illatát. Meg is csap: a sós permet és köd szaga, amely a fejemben összekapcsolódik az állandó körforgással és a 321

szüntelen áradással. Határtalan szomorúság vesz rajtam erőt. Tisztában vagyok vele, hogy képtelenség megtalálni Alexet ebben a terebélyes, alvó városban, magamtól pedig nem juthatok el a határig. Legfeljebb abban reménykedhetek, hogy el tudok menni a sziklás tengerpartra, ahol addig gyalogolok majd, amíg a hullámok össze nem érnek a fejem fölött. Azon tanakodom, fájni fog-e. Aztán azon, hogy Alex gondolni fog-e majd rám. Valahol a város szívében jár egy motor; távoli morgása vad, mint egy állat vicsorgása. Pár óra múlva a reggel áradó fénye utat tör magának a nagy sötétségben, ismét összeállnak az alakzatok, az emberek pedig felébrednek, ásítoznak, kávét főznek, és felkészülnek a munkára. Minden visszatér a megszokott kerékvágásba. Folytatódik az élet. Valami fájdalmat érzek a lényem legmélyén: valami ősi, mély és erős érzés, amit nem lehet szavakkal kifejezni: az elemi szál, amely mindnyájunkat összeköt a létezés gyökerével, az őserő most szétbomlik, ellenáll, és kétségbeesve keres valami kapaszkodót, hogy itt maradhasson, lélegezhessen, tovább mehessen. Én viszont elhessegetem, elszakítom magam tőle. Inkább meghalok a magam módján, mint hogy a ti törvényeitek szerint éljek. A motorhang egyre erősebben hallatszik. Közeledik. Egy magányos motorkerékpár tűnik fel, egy fekete folt siklik felém az utcán. Egy pillanat erejéig ámulva megdermedek. Harmadszor látok életemben mozgó motorbiciklit, és minden körülmény ellenére gyönyörűnek találom, ahogy dohogva rója az utcát, meg-megcsillanva, átvágva a sötétségen, akár egy vízen átgázoló vidra karcsü, fekete feje. A motoros is egy sötét figura csupán; képlékeny, előrehajoló árnyékként ring a nyeregben. Csak az üstökéből látszik valami, és ahogy közelebb ér, egyre tisztábban kivehető a formája és minden részlete. Az üstöke: őszi levelek színe, lángolás, tűz. Alex. Nem tehetek róla, halkan felkiáltok az izgatottságtól. A hálószobaajtó túloldaláról puffanó hang hallatszik, mintha valami a falnak csapódott volna. William bácsi szitkozódik. – A francba! Alex behajt a keskeny utcácskába, amely elválasztja a telkünket a szomszédos telektől. Csak némi túlzással lehet teleknek nevezni: gyér fű, egyetlen vérszegény fa és derékig érő drótkerítés. Széles 322

mozdulatokkal integetek neki. Leállítja a motort, és felnéz, a ház irányába. Még mindig nagyon sötét van, ezért nem is tudom, hogy lát-e. Összeszedem a bátorságomat, és halkan leszólok az udvarra. – Alex! A hang forrása felé fordítja a fejét, elvigyorodik, és széttárja a karját, mintha azt mondaná: Tudtad, hogy eljövök, nem? Eszembe juttatja azt, amikor először megpillantottam a labor megfigyelőemelvényén. Ott is csupa villogás és ragyogás volt, mint egy csillag, amely csak nekem hunyorog a sötét égen. Abban a percben annyira eláraszt a szerelem érzése, hogy az egész testem egyetlen fénysugárrá melegedik, s egyre feljebb és feljebb akar törni, keresztül a szobán, a falakon és a városon. Úgy érzem, mintha minden eltűnne mögöttem, és csak ketten maradnánk a levegőben lebegve, teljesen szabadon: Alex és én. Ekkor kinyílik a szobám ajtaja, és William bácsi kiabálva belép. A ház hirtelen megtelik zajjal és fénnyel, léptekkel és ordibálással. A bácsikám csak áll az ajtóban, és a nénikém nevét kiáltozza. Olyan az egész, mint a horrorfilmekben, amikor egy alvó szörnyeteg felébred, csak éppen most a ház volt az alvó szörny. Léptek dobognak fel a lépcsőn – gondolom, a rendfenntartók –, és a folyosó végén Carol is felpattan az ágyából. A hálóinge köpenyként lobog mögötte, és a szája hosszú, érthetetlen sikolyba torzul. Minden erőmmel nekifeszülök az ablaktáblának, de be van ragadva. Odalent Alex is kiabál valamit, ám mivel ismét beindította a motort, nem hallom. – Állítsátok meg! – kiáltja Carol, mire William bácsi is magához tér, és berobban a szobába. A belém hasító fájdalommal dacolva megint nekifeszülök az ablaknak, amely egy kicsit kijjebb tolódik, de aztán ellenáll. Nincs idő, nincs idő, nincs idő. William bácsi bármelyik pillanatban elkaphat, és akkor mindennek vége. Ekkor Gracie kiáltását hallom. – Várj! Mindenki megdermed egy kis időre. Ez az első alkalom, hogy Gracie megszólal, és mindjárt hangosan kiált egyet. A bácsikám elbotlik a saját lábában, és tátott szájjal, döbbenten mered az unokájára. Carol megdermed az ajtóban, Jenny pedig a háta mögött dörzsöli a szemét, 323

mintha azt hinné, álmodik. Még a rendfenntartók is megállnak a lépcső tetején – mindketten. Nekem csak erre az egyetlen másodpercre van szükségem. Ismét nekilököm magam az ablaknak, mire az ablaktábla megremeg, és kipattan a helyéről. Csörömpölve hullik az utcára. Mielőtt átgondolhatnám, mit teszek, és felmérhetném, mekkora esést jelent majd a második szintről a földre érni, átugrom a párkányon. A levegő úgy vesz körül, mint egy szerető ölelés, és egy pillanatra megint dalolni kezd a szívem. Repülök! – ujjongok magamban. Aztán olyan erővel érek földet, hogy a lábam összecsuklik alattam, és kirobban belőlem az összes levegő. A bal bokám kibicsaklik, és irtózatos fájdalom facsarja meg egész testemet. Fölöttem újrakezdődik az ordibálás, majd a következő percben kivágódik a bejárati ajtó, és két férfi rohan ki a tornácra. – Lena! – kiált rám Alex. Felnézek. Áthajol a drótkerítés fölött, és lefelé nyújtja nekem a kezét. Felemelem az egyik karomat, ő pedig elkapja a könyökömet, és erős húzásokkal átsegít a kerítésen. A drótok belekapnak a felsőmbe, széttépik az anyagát, és felhasítják a bőrömet is. Nincs időm megijedni. A tornácról harsány, elektromos robbanás hallatszik. Az egyik rendfenntartó a kézi adóvevőjébe üvöltözik. A másik a puskáját tölti. A káosz közepette oda nem illő, furcsa gondolatom támad: Nem tudtam, hogy a rendfenntartóknak lehet puskájuk. – Gyere már! – sürget Alex. Sietve felmászom a motorbiciklire, a háta mögé, és átkarolom a derekát. Az első lövedék közvetlenül a jobb oldalunkon pattan le a kerítésről. A második a járdát találja el. – Menjünk! – sikoltom. Alex elindítja a motort, pont akkor, amikor a harmadik lövedék elsuhan mellettünk, olyan közel, hogy érzem körülötte a levegő vibrálását. Elindulunk a sikátor vége felé. Alex hirtelen élesen jobbra fordul, mire a motor kipörög egészen az utca közepére, és annyira eldől, hogy a hajam az utca kövét súrolja. A gyomrom szinte bukfencet hány, és arra gondolok, mindennek vége, de a motor csodálatos módon visszanyeri

324

egyensúlyát, és egyre gyorsuló iramban vág neki a sötét utcának. A kiáltozás és a lövöldözés hangját lassan elnyeli a távol. A nyugalom azonban nem tart sokáig. Amikor befordulunk a Congressre, szirénák vijjognak fel, és őrült sikolyként válnak egyre hangosabbá. Szívesen rászólnék Alexre, hogy hajtson gyorsabban, de olyan veszettül zakatol a szívem, hogy képtelen vagyok beszélni. A hangom különben is beleveszne a suhogásba körülöttünk, és amúgy is tisztában vagyok vele, hogy a lehető leggyorsabban halad. Elmosódnak a házak kétoldalt, szürkék és formátlanok, mint egy-egy kupac olvadt fém. A szirénázás olyan hangos, hogy pengeként fúródik a dobhártyámba, és remegve hasítja át a testemet. Egyre több fény pislákol a házakban, ahogy az emberek felriadnak álmukból. A láthatár vörösbe fordul, és rozsdás árnyalatokat lehelve felbukkan a nap. Olyan, mintha alvadt vérben tocsogna, és hirtelen soha nem tapasztalt, gyilkos erejű félelmet érzek, amely szinte szétcincál. Rosszabb minden rémálmomnál. Aztán egyszerre két kocsi bukkan elő a semmiből az utca végében, elbarikádozva előttünk az utat. Rendfenntartók és rendőrök – több tucatnyi, csupa fej, kar és üvöltő száj – özönlenek ki belőlük az utcára. A hangok felerősödve, a rádióktól és kézi megafonoktól eltorzítva érkeznek el hozzánk. – Állj! Állj! Állj vagy lövünk! – Kapaszkodj! – szól hátra Alex, és érzem, ahogy a kezem alatt megfeszülnek az izmai. Az utolsó pillanatban balra rántja a kormányt, és farolva befordulunk egy újabb keskeny sikátorba. Le is törünk egy darabot a téglafalból. Felsikoltok, amikor a bal lábam nekicsapódik a tégláknak. Másodpercekig az épülethez súrlódva haladunk tovább, és érzem, ahogy a bőröm lecsiszolódik azon az oldalon. Ezután Alex visszanyeri uralmát a jármű fölött, és rendesen haladunk tovább. Alighogy kiérünk a keskeny utca túloldalán, két újabb járörkocsi kanyarodik be utánunk csikorogva. Olyan gyorsan megyünk, hogy remeg a kezem kapaszkodás közben. Hirtelen valami nagy nyugalom és tisztánlátás uralkodik el a tudatomon, és rádöbbenek, hogy nem fog sikerülni. Mindketten meghalunk a mai napon: lelőnek, agyonvernek, vagy felrobbanunk egy szörnyű pillanatban, amikor lángok olvasztják majd a kicsavarodott 325

fémdarabokat. Amikor pedig eltemetnek, annyira össze leszünk olvadva és csimpaszkodva, hogy nem tudják majd szétválasztani a testünket. Az ő darabjai velem kerülnek a sírba, az én darabjaim pedig vele. Érdekes módon fel sem zaklat a gondolat. Már készen állok arra, hogy mindent feladjak, hogy egy utolsót lélegezzek Alex hátának simulva, érezve, ahogy a bordái, a tüdeje és a mellkasa még egyszer utoljára együtt mozdul az enyémmel. Alex azonban a jelek szerint még nem kész feladni. Megkeresi a legszűkösebb sikátort, mire a minket követő két autó hatalmasat fékez. Össze is koccannak, amikor megpróbálnak utánunk jönni, és ezzel végleg lezárják a bejáratot a többi kocsi elől is. Vad dudálás hallatszik. Könnyezni kezd a szemem a füst és az égő gumi csípős szagától, de hamar kiérünk a túloldalon, és továbbszáguldunk a Franklin Arterial felé. A messzeségben újabb szirénák jajdulnak fel. Közeleg az erősítés. Ugyanekkor azonban az öböl is feltárul előttünk – nyugodtan, simán és szürkén, mint az üveg vagy a fém. A láthatáron parázslik az ég; rózsaszínben és sárgában lángol. Alex ráfordul a Marginal Wayre, és a fogam is összekoccan, amikor a motor felugrik a régi, kátyús útra. Felle liftezik a gyomrom, valahányszor egy újabb kráter fölött pattanunk át. Egyre közelebb érünk. A szirénák hangja is közelebbről érkezik, mint valami óriás darázsraj. Ha sikerülne eljutunk a határig, mielőtt utolér az erősítés… Ha valahogy sikerülne egérutat nyernünk a járőrkocsik között, ha átmászhatnánk a kerítésen… Ekkor, mint valami irdatlan nagy rovar, helikopter tűnik fel a fejünk fölött. Cikcakk alakban suhan a keresőfénye a sötét utcán, és fülsiketítőén csattog a légcsavarja. Hullámokra, foszlányokra darabolja szét a levegőt. Egy emberi hang igyekszik túlharsogni a helikopter zaját: – Az Amerikai Egyesült Államok kormányának nevében felszólítom magukat, hogy álljanak meg, és adják meg magukat! Hosszú, napszítta fűcsomók jelennek meg jobb kéz felől: sikerült elérnünk az öbölig. Alex elrántja a kormányt, mire az utcáról a fűre térünk át, és félig gurulva, félig csúszva berontunk a mocsár területére, hogy átlósan átvágjunk a határhoz. Sár fröccsen a számba és a szemembe, majdnem megfulladok tőle, és Alex hátába kell köhögnöm.

326

Érzem, hogy nekem dől. A nap most már egy fél korong; félig kinyitott szemre hasonlít. Jobb kéz felől feltűnik a Tukey’s Bridge. Fekete csontvázra hasonlít a sötétben. A távolban még mindig pislákolnak az őrbódék éjszakai fényei. Még a messzeségből is annyira békésnek látszanak, mint egy lampionfüzér; törékeny, könnyen szétbomló láncot alkotnak. Mögöttük húzódik a kerítés, a fák rojtos vonala, a biztonság. Annyira közel van! Ha lenne még egy kis időnk… bármennyi időnk… Valami csattan; robbanásszerű zaj hasít a sötétségbe. A sár boltív alakban felfröccsen mellettünk. Megint lőnek, ám ezúttal a helikopterről. – Állj! Szálljanak le, és tegyék a kezüket a tarkójukra! Közben a járőrkocsik is megérkeztek az öblöt szegélyező útra. Egyre többen és többen fékeznek csikorogva, a rendőrök pedig elindulnak a füves részen keresztül a mocsár felé. Több százan vannak; ennyi rendőrt még soha nem láttam egy helyen. Sötét alakjuk nem is emberre emlékeztet, hanem egy nagy halom csótányra. Megint szilárdabb felületen haladunk: azon a keskeny, füves sávon, ami elválasztja a vizet a régi, romos úttól és az őrbódéktól. Olyan sebesen kanyargunk a bokrok között, hogy az ágak belecsípnek a bőrömbe, amikor hozzáérnek. Aztán Alex egyszer csak megállítja a motort. Nekiütközöm, és ráharapok a nyelvemre. Vér íze tölti meg a számat. Odafent imbolyogva keres minket a helikopter fénye, aztán amikor megtalál, ránk szögezi a nyalábját. Alex felemeli a kezét, és lemászik a motorbicikliről. Szembefordul velem. A vakító, fehér fényben nem tudom kifürkészni az arckifejezését – mintha egyszeriben kőszoborrá változott volna. – Mit csinálsz? – kérdezem, és megpróbálom túlüvölteni a légcsavar, a kiáltozás és a szirénák hangját, meg alatta a víz állandó, örökkévaló morajlását, ahogy a dagály lassan visszaszivárog az öbölbe. A tengervíz kitartóan dolgozik; mindent elsöpör, mindent porrá zúz. – Még sikerülhet! – Figyelj rám! – Alex nem kiabál, mégis értem, amit mond. Mintha egyenesen a fülembe beszélne, holott több lépésre áll tőlem, felemelt kézzel. – Ha azt mondom, hogy menj, akkor elindulsz. Vezetned kell ezt a motort, érted? – Mi? Én nem… 327

– 914-238-619-3216-os számú polgár! Szálljon le a motorról, és tegye a kezét a tarkójára! Ha nem száll le azonnal, kénytelenek leszünk tüzet nyitni! – Lena! – Úgy mondja a nevemet, hogy megfagynak bennem a szavak. – Áramot vezettek a kerítésbe. Elektromos. – Honnan tudod? – Csak figyelj ide! – Kétségbeesés és rémület költözik Alex hangjába. – Ha azt mondom, menj, akkor elindulsz. Ha azt mondom, ugorj, akkor leugrasz. Át tudsz mászni a kerítésen, de csak harminc másodperced lesz, mielőtt visszakapcsolják az áramot a becsapódás után. Olyan gyorsan mássz, ahogy csak bírsz! Utána pedig fuss, érted? Jéghideggé válik a testem. – Én? És veled mi lesz? Alex arca meg sem rezzen. – Mögötted leszek. – Tíz másodpercet kapnak!… Kilenc… nyolc… – Alex… – Jeges ujjak kaparásszák a mellkasomat. Alex egy pillanatra elmosolyodik, alig észrevehetően, mintha már biztonságban lennénk, mintha odahajolna hozzám, hogy kisimítsa a hajat a szememből, vagy megcsókolja az arcomat. – Ígérem, hogy ott leszek mögötted. – Megint megkeményedik az arca. – De meg kell ígérned, hogy nem nézel vissza! Egyetlen másodpercre sem! Rendben? – Hat… öt… – Alex, én nem tudok… – Esküdj meg, Lena! – Három… kettő… – Jó! – vágom rá, majdnem megfulladva a szótól. Könnyek homályosítják el a látásomat. Semmi esély. Nincsen semmi esélyünk. – Esküszöm. – Egy! Abban a pillanatban minden robban körülöttünk: a fények, a hangok, a lövedékek. Alex elkiáltja magát: – Menj! Előredőlök, és egy csavarintással gázt adok, ahogy tőle láttam. Az utolsó másodpercben érzem, ahogy a karja a derekam köré fonódik, méghozzá olyan erősen, hogy le is szakítana a motorról, ha nem markolnám olyan szorosan a kormányt. 328

Újabb lövések. Alex felkiált, és az egyik kezével elengedi a derekamat. Hátranézek, és látom, hogy a jobb karját markolja. Felhajtunk a régi útra, ahol őrök sorfala vár minket, célra tartott puskákkal. Ordítoznak, de nem értem, mit. Csak a szél irdatlan suhogását hallom, meg az áram zümmögését a kerítésben, ahogy Alex mondta. Csak a Vadon fáit látom, amelyek éppen most színeződnek zöldre a virradat fényében, és a széles, lapos levelek mintha tenyérként nyúlnának értünk. Az őrök már olyan közel vannak, hogy egyenként is látom az arcukat, a vonásaikat. Az egyiknek sárga a foga, a másik orrán egy nagy bibircsók van. Még mindig nem állok meg. Áthajtunk a sorfalon a motorral, mire szétszóródnak, hátraesnek, vagy elugranak, nehogy lekaszáljuk őket. Egyre közelebb érünk a kerítéshez: öt méter, négy méter, három méter. Átfut az agyamon, hogy most fogunk meghalni. Aztán ismét Alex hangját hallom, tisztán, erőteljesen, és annyira hihetetlenül higgadtan, hogy már-már úgy érzem, csak a képzeletem játszik velem. Ugorj! Most! Velem. Elengedem a kormányt, és oldalra ugrom. A motor a kerítés felé csúszik tovább. A fájdalom most már minden testrészembe belemar. Leválasztja a csontokat az izmokról, az izmokat a bőrömről. Miközben hegyes köveken bukfencezek végig, port köhögök fel, és levegő után kapkodok. Egy pillanatra elsötétedik előttem az egész világ. Aztán betöltenek mindent a színek, a robbanások és a lángok. A motor nekicsapódik a kerítésnek, és irdatlan, gurgulázó dörrenés visszhangzik a levegőben. Lángnyelvek nyújtóznak fel, mintha óriások nyaldosnák a világosodó eget. A kerítés egy pillanatra magas, éles sikolyt hallat, aztán elnémul, ahogy kimegy belőle az áram. A becsapódás egy időre rövidre zárta. Itt a lehetőség az átmászásra, ahogy Alex mondta. Valahogy sikerül összeszednem a maradék erőmet, és négykézláb, száraz zihálással, port öklendezve közelebb vonszolom magam a kerítéshez. Ordítozást hallok a hátam mögül, de nagyon távolinak tűnik, mintha víz alól érkezne. Odabicegek a kerítéshez, és centiről centire felhúzom magam. A lehető leggyorsabban mászom, mégis csigalassúsággal mozgok, és alig haladok felfelé. Alex még mindig mögöttem lehet, mert hallom a kiáltozását. 329

– Menj, Lena! Menj! A hangjára koncentrálok: ez az egyetlen dolog, ami tartja még bennem a lelket. Valami csoda folytán felérek a kerítés tetejére, majd átlépek a szögesdrót hurokjai fölött, ahogy Alex tanította. Átbillenek a túloldalra, elengedem magam, és hagyom, hogy a maradék másfél méteren szabadon zuhanjon a testem. Puffanva érkezem a kemény, füves talajra. Már alig vagyok magamnál, így fájdalmat sem tudok érezni. Csak pár lépés van hátra, és magába szippant a Vadon; az egymásba fonódó fák áthatolhatatlan pajzsa mögé kerülök, a burjánzó árnyvilágba. Várom, hogy Alex is a földre zuhanjon mögöttem. De ő nem jön. Ekkor megteszem azt, amire megesküdtem, hogy nem fogom megtenni. Hirtelen visszatér az összes erőm, és a pániktól megsokszorozódik. Lábra állok, a kerítés pedig ismét zümmögni kezd. Visszanézek. Alex még mindig a kerítés túloldalán áll, a füst és tűz imbolygó fala mögött. Egyetlen lépést sem tett azóta, hogy leugrottunk a motorról; nem is próbált. Hirtelen eszembe jut, amit a vizsgán mondtam hónapokkal ezelőtt, az első kiértékelésemkor, amikor a Rómeó és Júliáról kérdeztek, és csak egyetlen szó jutott eszembe: gyönyörű. Aztán meg akartam magyarázni. Az önfeláldozásról akartam mondani valamit. Alex pólója vörös színt ölt, amit először a csalóka fényeknek tulajdonítok, aztán rájövök, hogy vér áztatta át. Az egész mellkasán szétfolyt a vér, akárcsak az égen a vörös fény, amely új napot szül a világra. Mögötte rovarokként rajzanak az emberek; egyszerre rohanják meg kibiztosított puskákkal. Az őrök is odaérnek hozzá, és mindkét oldalról ráncigálni kezdik, mintha szét akarnák tépni, pontosan a közepén. A helikopter fénypászmája rászegeződik. Fehéren, mozdulatlanná dermedve áll a sugárban, és én úgy érzem, hogy soha életemben nem volt még részem hozzá fogható szépséges látványban. Engem néz a füstön és a kerítésen keresztül. Le sem veszi rólam a szemét. A haja olyan, mint egy levélkoszorú; egy tüskékből vagy lángokból álló korona. A szeméből fény árad; káprázatosabb, mint a világ összes városának fényei együttvéve, erősebb, mint bármennyi fény, amit az emberiség valaha létre tudna hozni. Aztán kinyitja a száját, és egy utolsó szót küld felém: 330

– Fuss! A rovaremberek rávetik magukat, és foglyul ejtik csapkodó karjaikkal és botjaikkal, mint egy állatot a keselyűk sötét szárnyai és csőrei. Fogalmam sincs, meddig futok. Órákig, vagy talán napokig. Alex azt mondta, fussak, és én futok. Az igazság az, hogy teljesen hétköznapi lány vagyok. Egyszerű, átlagos, százötvenhét centi, semmi különös. De van egy titkom. Ha égig érő falakat építenek, át fogok repülni fölöttük. Földre teperhet százezer kéz, nem érik el a céljukat. Sokkal többen vagyunk odakint, mint bárki gondolná. Emberek, akik nem adják fel, amiben hisznek. Emberek, akik nem akarnak leszállni a földre. Akik egy falak nélküli világban szeretnek, akik a gyűlölet és elutasítás dacára szeretnek, és akik félelem nélkül remélnek. Szeretlek téged. Ezt jól jegyezd meg! Ezt nem vehetik el tőled.

331