LAUREN OLIVER. Mielőtt elmegyek CICERÓ KÖNYVSTÚDIÓ

LAUREN OLIVER

Mielőtt elmegyek

CICERÓ KÖNYVSTÚDIÓ

A mű eredeti címe BEFORE I FALL Fordította HEINISCH MÓNIKA Minden jog fenntartva! Ez a könyv semmilyen módon nem reprodukálható, és egyetlen része sem használható fel a kiadó írásbeli engedélye nélkül, kivéve a kritikai cikkekben és tanulmányokban megjelenő szó szerinti idézeteket. ISBN 978 963 539 722 8 Copyright © Lauren Oliver, 2010 © Heinisch Mónika, Hungarian translation, 2010 © Ciceró Könyvstúdió, magyar kiadás, 2010

Kiadta a Ciceró Könyvstúdió Kft., a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja 1054 Budapest, Kálmán Imre u. 21. Telefon és fax: 329-0879 e-mail: [email protected] / www.cicerokonyvstudio.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Till Katalin / Műszaki vezető: Vaisz György Korrektor: Aranyossyné Bondi Judit A Ciceró Könyvstúdió könyveinek terjesztője a Talentum Kft. 2045 Törökbálint, Depó II. / Tel.: 06/23-332-105 Fax: 06/23-232-336 Tördelés: (VaGy) Nyomdai előállítás: Borsodi Nyomda Kft., Miskolc, 2010 Felelős vezető: Ducsai György igazgató

II. Semon Emil Knudsen emlékére, szeretettel Peter: Köszönöm neked a „slágerlistám” legjobb helyezettjeit! Hiányzol.

ELŐSZÓ Azt mondják, a halálunk percében az egész életünk lepereg a szemünk előtt, de velem másképp történt. Igazából mindig úgy gondoltam, hogy ez az utolsó nagy „emlékvetítés” szörnyű lehet. Bizonyos dolgok inkább maradjanak eltemetve és elfeledve, ahogy anyu mondaná. Én például örömmel elfeledném az egész ötödik évet (a szemüveges, rózsaszín fogszabályzós időszakot), az első középiskolai napját pedig alighanem minden ember szeretné jó mélyre temetni. Szintén jó lenne elfelejteni az unalmas családi nyaralásokat, az értelmetlen matekórákat, a menstruációs görcsöket meg a félresikerült csókokat, amikor azt hittem, túl sem fogom élni. Az viszont kétségtelen, hogy a nagy sikereimet szívesen végigéltem volna még egyszer: azt, amikor Rob Cokrannal először bújtunk össze a táncparketten az éves iskolai bulin, és így mindenki tudta, hogy összetartozunk; azt, amikor Lindsayvel, Elodyval és Allyvel berúgtunk, és májusban akartunk hóangyalt játszani, de csak ember formájú lenyomatokat sikerült hagynunk Allyék kertjében; a tizenhatodik születésnapomat, amikor száz teamécsest gyújtottunk meg, és egy asztal tetején táncoltunk a hátsó udvarban; meg azt, amikor Lindsayvel megtréfáltuk Clara Seuse-t halloweenkor, üldözőbe vettek a rendőrök, és annyira nevettünk, hogy majdnem elhánytuk magunkat. Ezekre akartam emlékezni, és szerettem volna, ha mások is ezek miatt emlékeznek rám. Ám mielőtt meghaltam volna, nem Rob vagy egy másik fiú jutott eszembe. Nem merült fel bennem semmilyen felháborító dolog, amit a barátaimmal műveltem. Még a családomra sem gondoltam, és arra sem emlékeztem vissza, hogy a reggeli fények milyen krémszínűre festik a szobám falát, vagy milyen mézes-fahéjas illatuk van az ablakom alatt virágzó azáleáknak júliusban. Csak Vicky Hallinan jutott az eszembe. Egész pontosan az, amikor negyedikben Lindsay az egész osztály előtt kijelentette a tornateremben, a kidobásba történő beválogatásnál, hogy Vicky nem játszhat az ő csapatában. „Túl kövér!” – közölte. – „Csukott szemmel is eltalálja bárki.” Akkor még nem barátkoztam Lindsayvel, csak tetszett, hogy olyan könyörtelen, de ellenállhatatlan humorral mond ítéletet mások fölött. Én is nevettem, mint mindenki más, csak Vicky arca lett lilásvörös, mint egy viharfelhő alja. Ez a jelenet villant fel előttem a halálom előtti utolsó pillanatban, amikor valami nagy felismerést kellett volna átélnem a múltammal kapcsolatban: a padlólakk szaga, a tornacipőink csikorgása a kifényesített parkettán, az érzés, ahogy a műszálas sortom szorosan rám tapad, a nagy, üres térben visszhangzó nevetés, mintha nemcsak huszonöten lennénk a teremben, hanem sokkal többen. Meg Vicky arca. Az a furcsa, hogy időtlen idők óta nem jutott eszembe ez az emlék. Sőt – akármilyen furcsán hangzik – nem is tudtam róla, hogy megőriztem magamban. Nem mintha valami irdatlan traumát okoztunk volna Vickynek. A gyerekek mindig csúfolják egymást, nincs ebben semmi különös. Mindig van valaki, aki nevet, és egy másik, akin nevetnek. Mindennap történik ilyesmi, minden iskolában, Amerika összes városában – sőt, tudtommal az egész világon. Attól válik az ember felnőtté, hogy megtanul a nevetők oldalán állni. Vicky nem is volt kövér – csupán az arcán és a hasán volt egy kis bébiháj –, és gimi előtt az a kis felesleg is lement róla, ráadásul nőtt is majdnem nyolc centit. Később össze is barátkozott Lindsayvel. Együtt gyeplabdáztak és köszöntek egymásnak a folyosón. Egyszer, amikor elsősök voltunk, Vicky fel is emlegette ezt a régi esetet egy bulin, ahol mindnyájan jól berúgtunk, és mindenki röhögött rajta; alig bírtuk abbahagyni. Vicky annyira nevetett, hogy majdnem ugyanolyan lilásvörös lett az arca, mint annak idején a tornateremben. Ez volt az egyik furcsaság.

Ami viszont még különösebb: nem sokkal korábban pont erről beszélgettünk – mármint a halál előtti utolsó pillanatról. Már nem emlékszem, hogy került szóba. Annyi rémlik, hogy Elody rinyált, amiért megint én ülhetek az anyósülésen, és nem volt hajlandó bekötni a biztonsági övét, mert állandóan előrenyúlkált, Lindsay iPodja felé, habár aznap én válogattam a zenét. Megpróbáltam elmagyarázni nekik a halálról alkotott „slágerlista”-elméletemet, és azon tanakodtunk, kinek melyik emléke kerülne fel a csúcsra. Lindsay nyilván azt választotta, amikor összejött Duke-kal, Ally pedig – aki szokás szerint a hideg miatt siránkozott, és azzal fenyegetőzött, hogy menten megpusztul tüdőgyulladásban – végighallgatott minket, és kibökte, hogy a legjobb emléke a Matt Wilde-hoz fűződő kapcsolata. Ezen sem lepődött meg senki. Lindsay és Elody cigiztek, miközben a repedt ablakon jéghideg eső csapott be a kocsiba. Egy keskeny és kanyargós úton haladtunk, amelynek mindkét oldalán sötét, kopár fák hajlongtak előre-hátra, mintha táncolnának a szélben. Elody betette a „With or Without You”-t, talán Ally bosszantására, mert elege lett a nyafogásból. Ez Ally és Matt dala volt – azé a Matté, aki szeptemberben dobta őt. Ally szukának nevezte Elodyt, kikapcsolta az övet, előredőlt, és ismét megpróbálta megszerezni az iPodot. Lindsay feljajdult, hogy valaki a nyakába könyökölt. A cigi leesett a szájából a combjai közé. Káromkodott, aztán a kezével söprögetni kezdte a hamut az ülésről. Elody és Ally még mindig marakodott, én pedig megpróbáltam észhez téríteni őket, például azzal, hogy felidéztem az idióta májusi hóangyaljátékot. Aztán hirtelen megcsúsztunk a nedves úton, az autó megtelt cigifüsttel, és a füstpamacsok szellemekként gomolyogtak a levegőben. Váratlanul valami fehér dolog termett az autó előtt. Lindsay felkiáltott, de nem értettem, mit mond – talán „állsz”, „szállsz” vagy „látsz” –, és már bucskázott is le a kocsi az útról, egyenesen az erdő feketén tátongó torkába. Szörnyű hangokat hallottam – fém csikorgó súrlódását a fémen, üvegcsörömpölést, az autó kettéhasadását –, és erős füst csapta meg az orromat. Azon tűnődtem, hogy Lindsay elnyomta-e a cigijét. Ekkor bukkant fel előttem Vicky Hallinan arca a múltból. A nevetés visszhangja ott hömpölygött körülöttem, aztán az egészből egy fülrepesztő sikoly lett. Majd a semmi. Az igazság az, hogy nem is derült ki, mi történt végül. Ez nem olyan, mint amikor összerándult gyomorral felriadunk éjszaka. Nem látunk árnyakat ott, ahol nem kéne lenniük. Nem jut eszünkbe megmondani a szüleinknek, hogy szeretjük őket, vagy – mint az én esetemben – elbúcsúzni tőlük. Én az a fajta ember vagyok, aki hét perccel és negyvenhét másodperccel azelőtt ébred fel, hogy a legjobb barátja megnyomja a dudát a ház előtt. Általában túlzottan lefoglal az, hogy mennyi rózsát fogok kapni Cupido Napján, ezért soha nincs időm normálisan felöltözni, fogat mosni, legfeljebb imádkozhatok azért, hogy ott legyen a sminkkészletem az oldaltáskám alján, mert úgy legalább a kocsiban rendbe hozhatom magam. Ha olyan vagy, mint én, akkor az utolsó napod így kezdődik:

EGY – Tütűűű! – rikoltja Lindsay. Pár hete anyu összekapott vele, amiért minden reggel hét előtt öt perccel ott dudál a ház előtt, Lindsay pedig azóta így oldja meg a helyzetet. – Jövök! – kiáltom ki, bár már láthatja is, hogy nyitom a bejárati ajtót, és közben egyszerre próbálom felvenni a kabátomat meg a táskámba gyömöszölni a mappámat. Az utolsó pillanatban még a nyolcéves húgom, Izzy is ráncigálni kezd. – Mi van? – pördülök meg. Az átkozott kis hugica-radarjával pontosan kiszámítja, mikor vagyok a legelfoglaltabb, mikor vagyok késésben vagy mikor beszélek a barátommal telefonon. Mindig olyankor jön valami nyaggatással. – Itt hagytad a kesztyűdet! – mondja, bár ez a valóságban így hangzik: – „Itt hatytad a kettyűdet!” – Nem hajlandó logopédushoz menni a selypítése miatt, pedig az évfolyamában mindenki rajta gúnyolódik. Azt mondja, neki tetszik, ahogy beszél. Elveszem tőle a kesztyűt. Kasmírból van, de biztos, hogy összekente mogyoróvajkrémmel. Ahol csak meglát egy üveggel, azonnal megdézsmálja. – Mit mondtam neked, Izzy? – kérdezem, és megbököm az ujjammal a homlokát. – Ne nyúlj a holmimhoz! Nem bírom a dilinyós kuncogását, ezért jobb híján betessékelem az ajtón, és becsukom mögötte. Ha rajta múlna, egész nap a sarkamban lihegne, mint egy kutya. Mire kijutok a házból, Lindsay már kifelé hajol a Tank ablakán. Így hívjuk a kocsiját, a batárnagy, ezüstszínű Range Rovert. (Valahányszor ezzel kocsikázunk, legalább egy ember azt mondja az utcán: „Ez nem is autó, ez egy kamion!” Lindsay büszkén hangoztatja, hogy akár neki is mehetne egy tizennyolc kerekűnek, karcolás nélkül megúszná.) Csak ő és Ally mondhatják el magukról, hogy tényleg van saját kocsijuk. Allyé egy kicsi, fekete Jetta, amit Minime-nek neveztünk el. Én csak néha kérhetem kölcsön anyu Accordját, szegény Elodynak pedig be kell érnie az apja ősrégi Ford Taurusával, ami már az utolsókat rúgja. A levegő mozdulatlan és jéghideg. Az ég egybefüggő, sápadt kék. Nemrég kelt fel a nap, a fénye még erőtlen és híg, mintha végigfolyt volna a láthatáron, és lusta lenne feltakarítani. Azt mondják, később vihar is lesz, de ezt senki sem tudhatja biztosan. Behuppanok az anyósülésre. Lindsay már rágyújtott, és a cigi végével a Dunkin' Donuts kávéra mutat, amit nekem hozott. – Süti? – kérdezem. – Hátul. – Szezámos? – Nyilván. – Egyszer alaposan végignéz rajtam, miközben kitolat a felhajtóról. – Szép szoknya. – A tied is. Lindsay felszegett fejjel fogadja a bókot. Tulajdonképpen egyforma szoknyát viselünk. Évente csak kétszer öltözünk össze mind a négyen Lindsayvel, Allyvel és Elodyval: van a Pizsama Nap a Jelmezes Héten, mert múlt karácsonyra mindnyájunknak sikerült egyforma, cuki pizsamát vennünk a Victoria's Secretnél; a másik meg a Cupido Nap. Három órát töltöttünk a plázában, mert nem tudtuk eldönteni, hogy rózsaszínek vagy pirosak legyünk – Lindsay utálja a rózsaszínt, Ally viszont le sem veszi –, végül egy fekete miniszoknya és egy piros szőrmeszegélyes, spagettipántos felső mellett döntöttünk, amit a Nordstrom akciós pultjában találtunk. Ahogy említettem, csak két napon öltözünk fel szándékosan egyformán, de igazság szerint a Thomas Jefferson gimiben, ahova járok, mindenki ugyanúgy néz ki. Nincs hivatalos egyenruha – mert ez csak egy sima középiskola, nem magánsuli –, de tízből kilenc tanulón ugyanazt a göncöt

lehet látni: Seven farmer, szürke New Balance tornacsuka, fehér póló és egy színes North Face gyapjúdzseki. Még a lányok és a fiúk között sincs túl sok különbség, legfeljebb annyi, hogy a lányok farmerja szűkebb, és mindennap beszárítjuk a hajunkat. Végül is Connecticutban vagyunk: az a lényeg, hogy ne lógjunk ki a sorból. Ez persze nem jelenti azt, hogy a sulinkban nincsenek mutánsok – mindenhol akadnak fura fazonok –, de még azok is valahogy egyformán furcsák. A Zöldek biciklivel járnak suliba, kenderből készült szerkókat viselnek, és nem mossák a hajukat, mintha a rasztafürtökkel csökkenteni lehetne az üvegházhatást. A Hisztérikák óriási üvegekben hordják a citromos teát, nyáron is sálat viselnek, és meg sem szólalnak az órán, mert „kímélik a hangjukat”. A Matekliga tagjainál mindig tízszer annyi könyv van, mint másoknál, tényleg használják a szekrényüket a folyosón, és állandóan idegesnek látszanak, mintha folyton attól tartanának, hogy valaki rájuk ordít: „Húúú!” Végül is nekem tök mindegy. Lindsayvel néha eltervezzük, hogy érettségi után elszökünk New Yorkba és egy tetőtéri lakásban összebútorozunk Lindsay bátyjának egyik barátjával, egy tetoválóművésszel, de a lelkem mélyén szeretek Ridgeview-ban lakni. Magam sem értem pontosan, de valahogy biztonságban érzem magam itt. Előredőlök a tükörhöz, hogy ne szúrjam ki a szemem a spirállal. Lindsay nem a legóvatosabb vezető; gyakran lép a fékre váratlanul vagy ide-oda rángatja a kormányt, sőt meg is szokott állni csak úgy, aztán egyszer csak gyorsan felpörgeti a motort. – Ajánlom Patricknek, hogy küldjön egy rózsát! – dühöng Lindsay, miközben elszáguld egy stoptábla mellett, aztán majdnem kitöri a nyakam egy satufékkel a következő kereszteződésnél. Patrick és Lindsay hol együtt vannak, hol külön. Ebben az évben rekordot döntöttek: már tizenháromszor szakítottak. – Nekem meg ott kellett ülnöm Rob mellett, amíg kitöltötte az igénylőlapot – mondom a szememet forgatva. – Olyan volt, mint a kényszermunka. Rob Cokran és én október óta voltunk együtt, de már hatodikos korom óta szerelmes voltam belé, amikor még túl menő pasi volt ahhoz, hogy szóba álljon velem. Rob volt az első szerelmem, legalábbis az első igazi. Egyszer ugyan csókolóztam Kent McFullerrel is harmadikban, de az nem számít, mert csak egy pitypanggyűrűt váltottunk játékból, mint férj és feleség. – Tavaly huszonkét rózsát kaptam. – Lindsay kidobja a csikket az ablakon, és előrehajol, hogy belekortyoljon a kávéjába. – Idén legalább huszonötnek kell lennie. A diáktanács Cupido Napon minden évben felállít egy pultot a tornaterem előtt, ahol két dollárért kis névkártyákkal ellátott rózsákat lehet venni a barátainknak, amiket aztán Cupidók visznek el a címzettnek a nap folyamán (általában elsős vagy másodikos lányok jelentkeznek erre a feladatra, akik jóban akarnak lenni az idősebbekkel). – Én megelégednék tizenöttel is – közlöm. Nem mindegy, mennyi rózsát kap az ember. A csokorból derül ki, hogy ki mennyire népszerű. Ciki tíznél kevesebbet kapni, és egyenesen megalázó, ha ötnél is kevesebb. Az annyit jelent, hogy csúnya vagy, vagy senki sem ismer. Vagy mindkettő. Olyan is van, hogy valaki elejtett rózsák után kutat a földön, és azokat szedi fel a csokrába, de rajtuk látszik is. – Szóval… – Lindsay rám sandít a szeme sarkából. – Izgulsz? Eljött a nagy nap. A nyitóest. – Elneveti magát. – Nehogy félreérts! Vállat vonok, és az ablak felé fordulok. Nézem, ahogy a leheletem megdermed az üvegen. – Nem lesz semmi különös. Rob szülei elutaztak erre a hétvégére, és pár hete megkérdezte, nem tölteném-e az egész éjszakát náluk. Tudtam, hogy a szex jár a fejében. Néhányszor már majdnem megtörtént, de mindig az apja BMW-jének a hátsó ülésén vagy valakinek a pincéjében, esetleg az én odúmban, miközben a szüleim az emeleten aludtak. Valahogy mindig rossz volt az alkalom. Ezért amikor azt kérdezte, ott aludnék-e, gondolkodás nélkül igent mondtam. Lindsay visítva csapja a tenyerét a kormányra. – Semmi különös? Hülyéskedsz? Az én kicsikém felnőtt nő lesz! – Fejezd be!

Érzem, ahogy felforrósodik a nyakam, és tudom, hogy mindjárt vörös foltok jelennek meg a bőrömön. Mindig ez van, ha zavarba hoznak. Connecticut egyetlen bőrgyógyásza, krémje és púdere sem tud segíteni rajta. Gyerekkoromban is mindig gúnyolódtak rajtam a többiek: „Mi az? Tetőtől talpig vörös, fehér és torz? Sam Kingston!” Kissé megrázom a fejem, majd letörlöm a párát az ablakról. Odakint csillog az egész világ, mintha körömlakkal kenték volna le. – Ti mikor csináltátok először Patrickkel? Három hónapja? – Igen, de azóta behoztuk az elmaradást! – ringatózik az ülésen Lindsay. – Zsír. – Ne aggódj, fiacskám. Minden rendben lesz. – Ne szólíts fiacskámnak! – Ez az egyik oka, amiért örülök annak, hogy igent mondtam a ma éjszakára Robnak: mert Lindsay és Elody nem fognak többet cikizni. Szerencsére Ally még szűz, ezért nem én leszek az utolsó a sorban. Néha úgy érzem, hogy négyünk közül én vagyok az, aki mindig csak úgy teng-leng a többiek mögött. – Mondtam, hogy semmi különös. – Jól van, na! Lindsay felidegesített, ezért inkább a postaládákat kezdem számolni az út mentén. Azon töprengek, vajon holnaptól mindent másmilyennek fogok-e látni, vagy esetleg én fogok másmilyennek tűnni a többi ember szemében. Remélem, lesz változás. Odaérünk Elodyék házához, és mielőtt Lindsay megnyomhatná a dudát, a bejárati ajtó kicsapódik, és Elody óvatosan elindul felénk a jeges feljárón. Úgy billeg azokon a majdnem nyolccentis sarkakon, mintha valaki kifelé üldözné a házból. – Eléggé látszódnak a bimbók? – kérdezi Lindsay, miközben Elody bepattan a kocsiba. Mint szinte mindig, most is csak egy vékony bőrkabát van rajta, pedig az időjárás-jelentés szerint a legmagasabb hőmérséklet mínusz hat fok körül lesz. – Mi értelme szexisen öltözni, ha senki se látja? Elody táncosnősen megrázza a mellét, majd elstartolunk. Szerencsére ő olyan lazaságot sugároz magából, hogy az én torkomból is eltűnik a gombóc. Elody tesz néhány markoló mozdulatot a levegőben, mire odaadom a kávéját. Mindnyájan egyformán szeretjük: nagy mogyorós, cukor nélkül, dupla tejszínnel. – Vigyázz, hova ülsz! Összenyomod a sutit! – szól rá Lindsay, és haragos arccal néz hátra a visszapillantó tükörben. – Tudom, mire fáj a fogad! – mondja Elody, és rácsap a fenekére, mire mindhárman nevetünk. – Azt meghagyom Muffinnak, te muflon! Steve Dough nem más, mint Elody legutóbbi áldozata. Az utóneve miatt hívja Muffinnak (bár konkrétan fánkot jelent), és mert olyan zabálnivaló (szerinte… szerintem pofátlan, és érezni rajta, hogy füvezik). Mindössze másfél hónapja jöttek össze. Elody a legtapasztaltabb közülünk. Másodikban veszítette el a szüzességét, és már két fiúval is lefeküdt. Azt mondta, hogy az első néhány alkalommal fájt neki az együttlét, és ezzel sikerült tízszeresére fokoznia az idegességemet. Őrültségnek hangzik, de én soha nem gondoltam úgy erre az egészre, mint valami fizikai tevékenységre, ami fájdalmat is okozhat, akár a foci vagy a lovaglás. Azóta viszont félek, hogy nem fogom tudni, mi a dolgom, mint amikor régebben kosaraztunk a tornateremben, és mindig elfelejtettem, kit kell őriznem, mikor kell passzolnom a labdát és mikor cselezzek vele. – Apropó, Muffin – mondja Elody, kezét a gyomrára téve. – Éhen halok! – Neked is van ott süti – közlöm. – Szezámos? – kérdezi Elody. – Nyilván! – vágjuk rá egyszerre Lindsayvel, aki aztán rám kacsint. Amíg odaérünk a sulihoz, lehúzzuk az ablakokat, és a „No More Drama”-t üvöltetjük Mary J. Blige-tól. Becsukom a szemem, és visszagondolok a nagy össziskolai bulira meg az első csókra Robbal – amikor odahúzott magához a táncparketten, és hirtelen a számon éreztem a száját, aztán becsúsztatta a nyelvét a nyelvem alá, és olyan volt, mintha a színes lámpák forró fénye lenyomna

egészen a földig. A zene valahonnan a bordáim mögül visszhangzott, és a szívem hol kalapált, hol kihagyott egy ütést. Az ablakon becsapó hideg széltől fájni kezd a torkom, és a basszus pontosan úgy remegteti a talpamat, mint azon az estén, amikor úgy hittem, soha nem leszek boldogabb életemben. Felfelé hullámzik bennem, beleszédül a fejem, és úgy tűnik, mintha a kocsi is szétszakadni készülne a hangoktól.

NÉPSZERŰSÉG: ELEMZÉS A népszerűség furcsa dolog. Nem lehet igazán elmagyarázni, sőt egyáltalán nem menő beszélni róla, de ha látod, azonnal felismered. Mint azt, hogy valakinek lecsüng-e a szemhéja a frufruja alatt, vagy néz-e pornót. Lindsay igazi menő csaj, de mi, többiek nem vagyunk sokkal szebbek másoknál. Az én előnyös tulajdonságaim: nagy, barna szem, szabályos, fehér fogsor, magas járomcsont, hosszú láb. Hibáim: túl hosszú orr, az idegességtől kivörösödő bőr, lapos fenék. Becky DiFiore például ugyanolyan szép, mint Lindsay, de neki valószínűleg még egyetlen randija sem volt az össziskolai bulik után, pedig ott minden évfolyam jelen van, még a leérettségizettek is visszajönnek. Allynek nagy melle van, az enyém viszont szinte a semmivel határos (amikor Lindsay rosszkedvű, nem Samnek vagy Samanthának, hanem Samuelnek hív). Nem kell tehát tökéletesnek lenni, és nem az a lényeg, hogy mindig orgonaillatú legyen a leheletünk. Sőt, Lindsay egyszer versenyt böfögött Jonah Sasnoff-fal a menzán, és mindenki megtapsolta. Elody néha sárga plüsspapucsban jön suliba. Egyszer annyira röhögtem rajta társadalomismeret-órán, hogy sikerült teleköpködnöm vaníliás lattéval Jake Somers asztalát. Egy hónappal később aztán kibékültünk Lily Angler szerszámoskamrájában. (Elég gátlástalanul viselkedett.) A lényeg, hogy mi megengedhetjük magunknak az ilyen dolgokat. Hogy miért? Mert népszerűek vagyunk. Azért vagyunk népszerűek, mert mindent megúszunk. Szóval ez egy afféle körkörös folyamat. Oda akarok kilyukadni, hogy semmi értelme ezt elemezgetni. Ha rajzolunk egy kört, mindig lesz egy belseje, és lesz, ami a körön kívül esik. Csak a komplett idióták nem látják, hogy ki hova tartozik. Egyszerűen ez a dolgok rendje. Nincs értelme tagadni: jó dolog, hogy számunkra minden olyan könnyű. Jó érzés tudni, hogy gyakorlatilag bármit megtehetünk, amit akarunk, mert nem lesz következménye. Ha leérettségizünk és visszatekintünk a középiskolára, biztosak lehetünk benne, hogy minden alkalmat kihasználtunk, a leghelyesebb fiúkkal smároltunk, a legjobb bulikon táncoltunk, rengeteg bajba keveredtünk, rengeteg cigit elszívtunk, rengeteget ittunk és ritkán fogadtunk szót, vagy inkább soha. Ha a gimi egy póker lenne, a kártyák nyolcvan százaléka Lindsaynél, Allynél, Elodynál és nálam lenne. Higgyétek el, tudom, milyen a másik oldalon lenni. A körön kívül. A fél életemet ott töltöttem. A legaljára csúsztam, a legalantasabbak közé. Tudom, milyen a maradékon civakodni, a morzsákat gyűjtögetni. Most viszont az elsők között válogathatok. Na bumm. Ez már csak így van. Senki nem mondta, hogy az élet igazságos. Pontosan tíz perccel becsengetés előtt parkolunk le a suli előtt. Lindsay a lenti parkoló felé veszi az irányt, a tanárok autói közé, és majdnem elüt egy csapat másodikos lányt. Piros és fehér csipkeruhák kandikálnak ki a kabátjuk alól, és egyikük egy tiarát is visel – nyilvánvalóan Cupidók lesznek. – Gyerünk, gyerünk, gyerünk! – motyogja Lindsay, miközben betolat a tornaterem mögé. Ez az egyetlen sor az alsó parkolóban, amit nem foglaltak le a tanárok. Végzős Sornak hívjuk, habár Lindsay már harmadikos korától itt parkol. Ez a VIP parkoló a Jeffersonban, és ha lemaradsz – hiszen csak húsz ilyen kivételes hely van –, kereshetsz magadnak beállót a felső parkolóban, ami

háromszázötven méterre van a főbejárattól. Egyszer lemértük, és azóta ha szóba kerül, mindig pontosan mondjuk: „Tényleg háromszázötven métert akarsz gyalogolni ebben az esőben?” Lindsay visít, amikor meglátja az üres helyet, és balra rántja a kormányt. Ekkor Sarah Grundel is elkezd betolatni ugyanarra a helyre a barna Chevroletjával. – A rohadt életbe! Ezt nem hiszem el! – szitkozódik Lindsay, és ráfekszik a dudára, holott egyértelmű, hogy Sarah volt ott előbb. Lindsay rálép a gázra, Elody meg felsikolt, amikor a forró kávé ráömlik a blúzára. Csikorognak a gumik, ahogy Sarah Grundel rátapos a fékre, még mielőtt Lindsay Range Roverje leszakítaná a lökhárítóját. – Csodás! – Lindsay betolat az üres helyre, és leállítja a motort. Aztán kinyitja az ajtót, és kihajol. – Sajnálom, cukorfalat! – kiált oda Sarah-nak. – Nem láttam, hogy itt vagy! Mindnyájan tudjuk, hogy hazudik. – Nagyszerű! – morogja Elody, miközben egy összegyűrt Dunkin' Donuts-os szalvétával próbálja felitatni a kiömlött kávét. – Most egész nap mogyorószagú lesz a mellem! – A pasik szeretik az édességillatot! – vigasztalom. – A Glamourban olvastam. – Hát akkor tegyél egy sutit a bugyidba, és Muffin már a suliban rád ugrik! – tanácsolja Lindsay, majd lehajtja a tükröt, hogy ellenőrizze a sminkjét. – Talán neked is meg kéne próbálnod Robbal, Sammy! –mondja Elody, és hozzám vágja a kávéfoltos szalvétát. Elkapom és visszadobom. – Ugyan már! – nevet. – Csak nem gondoltad, hogy elfeledkeztem róla, milyen nagy nap a mai? Egy darabig a táskájában kotorászik, majd újra hozzám vág valamit. Ezúttal egy összegyűrt koton repül át az ülés fölött, aminek a csomagolásába egy csomó dohány ragadt. Lindsay is elneveti magát. – Rohadt kéjencek! – mondom, aztán két ujjammal megfogom a kotont, és bevágom Lindsay kesztyűtartójába. Már az érintésétől is ideges leszek, és érzem, ahogy görcsbe rándul a hasam. Soha nem értettem, miért csomagolják ilyen fóliába a gumióvszert. Így olyan, mint valami gyógyszer, amit az orvosok írnak fel allergiára vagy hasmenésre. – Nincs kesztyű, nincs szerelem! – csóválja a fejét Lindsay, és odahajol hozzám, hogy megpuszilja az arcomat. Jó nagy rózsaszín szájfény nyomot hagy rajta. – Menjünk már! – szólok rájuk, és kiszállok a kocsiból, mielőtt meglátnák, hogy pirulok. Mr. Otto, a tornatanár áll a tornaterem előtt, és nézi, ahogy kiszállunk. Valószínűleg a fenekünk érdekli annyira. Elody szerint azért akart mindenáron a lányok öltözője mellett irodát kapni, mert rejtett kamerákon keresztül figyeli a csajokat a mosdóban. Máskülönben mi szüksége lenne számítógépre? Elvégre tornatanár! Mostanában minden alkalommal, ha a tornaterem mellett pisilek, erőt vesz rajtam az üldözési mánia. – Szedjétek a lábatokat, hölgyeim! – kiált oda hozzánk. Ironikus, hogy ő a futballedző is, hiszen a kávéautomatáig sem tudna elszaladni meg vissza. Úgy néz ki, mint egy rozmár. Még bajsza is van. – Nem akarok figyelmeztetőt adni késés miatt! – És nem akarlak elfenekelni titeket! – dünnyögöm az orrom alatt a tornatanár furcsán magas hangján, ami újabb okot szolgáltat Elodynak arra, hogy pedofilnak nevezze. Elody és Lindsay jót röhögnek rajtam. – Két perc, és becsöngetnek! – förmed ránk Otto élesebb hangon. Lehet, hogy meghallotta, amit mondtam. Nem nagyon tud érdekelni. – Kellemes pénteket! – sóhajt fel Lindsay, és belém karol. Elody előveszi a mobilját, és a tükrös felületű hátulján ellenőrzi a fogait. A kisujjával szedi ki közülük a szezámmagokat. – Annyira gáz ez az egész! – mondja, fel sem nézve. – Az. Totál gáz – vágom rá. Talán a pénteket a legnehezebb kibírni, hiszen olyan közel van már a szabadság. – Öljetek meg most! – Szó sem lehet róla! – szorítja meg a karomat Lindsay. – Nem hagyhatom, hogy a legjobb barátnőm szűzen haljon meg! Látjátok, nem tudhattuk előre.

Az első két óra alatt – művészet- és amerikaitörténelem-fakultáció (mindig töriből voltam a legjobb) – mindössze öt rózsát kapok. Nem stresszelek rajta, bár bosszant, hogy Eileen Cho négy rózsát kap a pasijától, Ian Doweltől. Eszembe sem jutott megkérni Robot, hogy többet adjon a kelleténél, és szerintem nem is fair. Miért hazudnánk több barátot, mint amennyi van? Alighogy beülök kémiára, Mr. Tierney bejelenti, hogy röpdolgozat lesz. Hát ez elég nagy gond, mivel 1. egy szót sem értettem a házi feladatból az elmúlt négy hétben (ezért egy hét után fel is adtam), és 2. Mr. Tierney mindig azzal fenyegetőzik, hogy telefonon bejelenti az egyeseket a felsőoktatási felvételi bizottságnak, mivel a legtöbbünket még nem vették fel. Nem tudom, mennyire gondolja komolyan, vagy esetleg csak fenyegetőzik vele, de nem fogom hagyni, hogy egy fasiszta tanár elvegye az esélyemet a továbbtanulásra. Ami még rosszabb: Lauren Lornet mellett kell ülnöm, aki valószínűleg az egyetlen ember az osztályban, aki még nálam is kevesebbet tud kémiából. Igazából idén eddig elég jó jegyeket szereztem ebből a tantárgyból, de nem azért, mert hirtelen megvilágosodtam a proton-elektron kölcsönhatásról. Az ok, ami miatt sikerült simán hoznom az As átlagot, két szóban összefoglalható: Jeremy Ball. Még nálam is vékonyabb, és mindig kukoricapehely-szagú a lehelete, de legalább hagyja, hogy lemásoljam a háziját, és amikor dolgozatot írunk, kicsit közelebb tolja az asztalát az enyémhez, hogy feltűnés nélkül átnézhessek az ő papírjára. Sajnos mivel Tierney órája előtt bemegyek pisilni, és váltok néhány szót Allyvel – mindig a negyedik óra előtt találkozunk a mosdóban, mivel ugyanakkor van biológiaórája, amikor nekem kémia –, kissé elkések kémiáról, és lemaradok a Jeremy melletti padról. Három kérdésből áll Mr. Tierney tesztje, és még annyit sem tudok, hogy akár az egyikre összehozzak egy erőltetett választ. Mellettem Lauren úgy görnyed a papírja fölé, hogy még a nyelve is kilóg a fogai közül. Mindig ezt csinálja, amikor gondolkodik. Az első válasza elég jónak néz ki, sőt összeszedettnek és szépnek tűnnek a sorai, nem olyan macskakaparásnak, amit akkor vet az ember papírra lázasan, amikor fogalma sincs, mit kéne írnia, és reméli, hogy a szöveg mennyisége eltereli a tanár figyelmét. (Bár, ahogy az sejthető, ez soha nem jön be.) Aztán eszembe jut, hogy Mr. Tierney múlt héten alaposan megmosta Lauren fejét, hogy javítania kell az osztályzatain. Lehet, hogy tényleg ráhasalt a témára. Átlesek Lauren válla fölött, és lemásolok róla két választ; ez már olajozottan megy. A tanár hangjára mégis összerezzenek: – Hárrrrrooommmm perc! – Olyan drámaian tudja előadni, mintha egy filmszereplőt szinkronizálna, sőt még a tokája is megremeg. Úgy néz ki, Lauren végzett, és már csak ellenőrzi a mondatait, de annyira rádől a papírra, hogy nem látom a harmadik választ. A percmutatót nézem, ahogy lassan araszol az órán. – Kéééééttt perc és harrrrrmmmiiinc mássssodperc! – mennydörgi Tierney. Előredőlök, és megbököm Laurent a tollammal. Riadtan felnéz. Azt hiszem, évek óta nem beszéltem vele, és egy pillanatra valami azonosíthatatlan érzést látok átfutni az arcán. – Toll – mondom némán, hogy le tudja olvasni a számról. Zavartan rásandít Tierneyre, aki szerencsére belebújt a tankönyvbe az asztala fölött. – Mi van? – suttogja. Teszek néhány mozdulatot a tollammal, mintha azt akarnám mutatni, hogy kifogytam a tintából. Ő értetlenül pislog rám, és egy darabig alig bírom legyűrni a késztetést, hogy az öklömmel töröljem le azt a bamba kifejezést az arcáról. – Kééétttt perc! Végre valami fény gyúl Lauren arcán, mintha éppen a rák gyógymódját találta volna fel. Nem gorombaságból mondom, de mekkora pazarlás egyszerre különcnek és hülyének lenni! Ha legalább tudna Beethovent zongorázni vagy állami szavalóversenyeket nyerne, vagy esélye lenne a Harvardra, vagy valami!

Amíg Lauren lehajol, hogy egy tollat keressen a táskájában, lemásolom róla az utolsó választ. Már majdnem meg is feledkezem róla, hogy tollat kértem tőle, mert többször is suttognia kell, mire odafigyelek rá. – Harrrrrmmmiiiinnc másodperc! – Tessék. Elveszem tőle. Összerágta a végét: pompás. Kényszeredetten rávigyorgok, és félrenézek, de a következő pillanatban megint rám suttog: – Működik? Úgy nézek rá, hogy megértse végre, mennyire irritáló. Szerintem csak annyit érzékel, hogy nem fogom fel a szavait. – A toll. Működik? – kérdezi kicsit hangosabban. A tanár ekkor vágja hozzá a tankönyvet az asztalához. Akkora a dörrenés, hogy mindenki ugrik egyet a helyén. – Miss Lornet! – förmed rá Laurenre. – Beszélget az én dolgozatom alatt? Lauren arca élénkvörössé változik, ahogy hol a tanár felé, hol felém fordul, és idegesen nyalogatja a száját. Én egy szót sem szólok. – Én csak… – motyogja. – Elég! – Tierney feláll, és úgy összeráncolja az arcát, hogy a szája csaknem lecsúszik a nyakára. Úgy tűnik, mondani akar még valamit Laurennek, mert úgy néz rá, mint valami kivégzőtiszt, de csak ennyit tesz hozzá: – Letelt az idő, emberek! Ceruzát, tollat letenni! Előredőlök, hogy visszaadjam Lauren tollát, de nem hajlandó elfogadni. – Tartsd meg – mondja. – Nem kérem, kösz! – felelem. Két ujjam közé csippentem a tollat, ismét előredőlök, és meglengetem az asztala fölött, ám ő makacsul a háta mögé teszi a kezét. – Tényleg szükséged lesz egy tollra. Jegyzetelni, meg ilyenek. Úgy néz rám, mintha valami varázspálcát ajánlana, nem egy közönséges, összenyálazott Bic tollat. Nem tudom, hogy az arckifejezése miatt van-e, de hirtelen eszembe jut egy osztálykirándulás másodikban. Már mindenki választott magának párt, csak mi ketten nem. Így egymás kezét kellett megfognunk, valahányszor átkeltünk az úttesten. Mindig izzadt a tenyere. Nem tudom, ő emlékszike rá. Remélem, nem. Megint ideges mosolyra húzom a szám, és bedobom a tollat a táskámba. Körbeszalad a szája a fején, de én tudom, hogy amint vége az órának, ki fogom dobni azt a vackot. Az ember soha nem tudhatja, milyen betegségeket terjeszthet a sok rárakódott nyál. Nézzük a dolog jó oldalát: anyukám szerint mindennap kell valami jót tenned másokkal. Azt hiszem, a mai napra megvolt a jó cselekedetem.

MATEK: TOVÁBBI LECKÉK KÉMIÁBÓL A negyedik órám „életvezetési gyakorlatok”, ami tulajdonképpen tornaóra, de egy bizonyos kor fölött az embereket már nem sértegethetik erőltetett testmozgással (Elody szerint pontosabb kifejezés lenne rá a „rabszolgaedzés”). Most az elsősegélynyújtás van soron, ami azt jelenti, hogy életnagyságú bábokon kell gyakorolnunk Mr. Otto előtt. Perverz hajlamainak újabb bizonyítéka… Az ötödik óra matek, és hamar megérkeznek a Cupidók is, nem sokkal becsöngetés után. Az egyikük fényes, vörös, testre feszülő balettszerkót visel, a fején meg ördögszarvakat; egy másik inkább Playboy-nyuszinak öltözött vagy legalábbis magas sarkút viselő húsvéti nyuszinak, és akad köztük egy angyal is. A jelmezeik valahogy nem illenek az ünnep szellemiségéhez, de mint említettem, az egésznek mindössze annyi a lényege, hogy az ember a harmadikos és negyedikes fiúk előtt mutogassa magát. Nem is hibáztatom őket. Mi is ugyanígy viselkedtünk elsőben. Ally két hónapig járt Mike Harmonnal – aki akkor negyedikes volt –, miután odavitt neki egy felcímkézett rózsát, és a fiú közölte, hogy jól néz ki a feneke abban a harisnyában. Ennyi már elég is a nagy románchoz.

Három rózsát kapok az ördögtől – az egyiket Elody küldi, a másikat Tara Flute, aki valamennyire a csapatunkhoz tartozik, de mégsem, a harmadikat meg Rob. Nagy feltűnéssel bontom ki a rózsa töve köré erősített aprócska kártyát, és meghatódottnak mutatom magam olvasás közben, habár mindössze annyit írt: „Boldog Cupido Napot, Szívecském.” Aztán az aljára kisebb betűkkel még odakanyarította: „Most már boldog vagy?” Ez a „Szívecském” nem pont ugyanaz, mint a „Szeretlek” – amit még soha nem mondtunk ki egymásnak –, de talán már közel jár hozzá. Biztos vagyok benne, hogy ma estére tartogatja. Múlt héten egyszer, késő este a heverőjén ültünk, ő hosszan nézett a szemembe, és én száz százalékig biztosra vettem, hogy kimondja végre, ám csak annyit mondott, hogy egy bizonyos szögből nézve hasonlítok Scarlett Johanssonra. De legalább egy fokkal jobb üzenet, mint amit Ally kapott tavaly Matt Wilde-tól: „A rózsa vörös, az ibolya kék, mit meg nem adnék, hogy ágyamban légy.” Nyilvánvalóan viccelt, de akkor is… A „kék” és a „légy” még csak nem is rímelnek! Már azt hittem, hogy összesen ennyi rózsát fogok kapni, amikor az angyal odajön az asztalomhoz, és még egyet átnyújt. Mindegyik virág más színű, és talán ez a legszebb: krémszín, rózsaszín erezettel, mint valami vaníliás-puncsos jégkrém. – Gyönyörű – suttogja az angyal. Felnézek rá. Továbbra is mellettem áll, és az asztalomon fekvő rózsát nézi. Elég sokkoló, hogy egy alsóbb osztálybeli ilyen merészen beszéljen egy rangidőssel, de csak egy pillanatig háborgok ezen. Ráadásul nem is úgy fest, mint egy átlagos Cupido. Olyan világosszőke a haja, hogy majdnem fehér, és egyenként rajzolódnak ki rajta keresztül a vénái. Valakire emlékeztet, de sehogy sem jut eszembe, kire. Észreveszi, hogy őt bámulom, és gyorsan, zavartan elmosolyodik. Örülök, hogy végre némi színt látok az arcán, így legalább élő embernek látszik. – Marian! Az ördöglány hívására az angyal megfordul. A társa türelmetlenül int neki a kezében tartott rózsákkal, mire a küldöncöm – ezek szerint Marian – gyorsan csatlakozik a többiekhez. Mindhárman elhagyják a termet. Megsimítom a rózsa szirmait – olyan puhák, hogy szinte testetlenek, mint a levegő vagy egy lehelet –, és hirtelenjében nagyon ostobának érzem magam. Kinyitom a kártyát, abban a hitben, hogy Ally vagy Lindsay küldte (ő mindig azt írja: „Sírig hű szuka-társad”), de egy ismeretlen rajz tárul elém. Egy kövér Cupidót ábrázol, amint véletlenül lelő egy madarat egy fáról. A madáron van egy címke: „Fehérfejű Rétisas”, és úgy tűnik, mindjárt rázuhan a padon üldögélő párra – akiket Cupidónak eredetileg el kellett volna találnia. A nyilas kerubnak amúgy spirálok örvénylenek a szemében, és idióta mosoly ül az arcán. A rajz alatt felirat: „Részegen ne szeress.” Egyértelmű, hogy Kent McFuller küldte – ő szokott képregényeket rajzolni a Megpróbáltatás című, humoros iskolai újságba –, ezért rögtön oda is nézek rá. Mindig a bal hátsó sarokban ül. Nem ez az egyetlen furcsaság vele kapcsolatban. Ő is engem néz. Gyorsan elmosolyodik, integet, majd úgy tesz, mintha egy láthatatlan íjból nyilat lőne ki rám. Én viszont bosszúsan összeráncolom a homlokomat, összehajtogatom a papírt, és a táskám mélyére száműzöm. Úgy látom, nem sértődött meg. Sőt, mintha égetne a mosolya. Mr. Daimler fel-alá járkál a padok között, és beszedi a házi feladatot. Megáll az asztalomnál. Na jó, beismerem: ő az oka annak, hogy olyan izgatott lettem a négy – pont matekórán megkapott – rózsától. Mr. Daimler ugyanis huszonöt éves, és atompasi. Ő a focicsapat segédedzője is, habár fura látványt nyújt Otto mellett, mivel ők ketten éles ellentétei egymásnak. Mr. Daimler jóval 180 centi fölött van, a bőre mindig napbarnított, és úgy öltözik, mint mi: farmerba, polárfelsőbe és New Balance tornacsukába. Ő is a Thomas Jeffersonba járt. Egyszer megkerestük egy régi évkönyvben a könyvtárban. Az érettségi banketten királynak választották, és az egyik képen szmokingban szerepel, ahogy mosolyogva átkarolja a bankettre meghívott partnerét. Az inge gallérja alól kender nyaklánc kandikál ki. Imádom azt a képet. De tudjátok, mit imádok még jobban? Hogy még mindig azt a fonott nyakláncot hordja.

Olyan ironikus, hogy a Thomas Jefferson legjobb pasija most a tanárok között van. Mint mindig, most is kavarog valami a gyomrom táján, amikor rám mosolyog. Egyik kezét átfuttatja borzas barna haján, mire én arról kezdek ábrándozni, bárcsak egyszer én is azt tehetném. – Már kilenc rózsát kaptál? – kérdezi felvont szemöldökkel, és látványos mozdulatokkal megnézi az óráját. – Még csak negyed tizenkettő van. Ügyes! – Mit mondhatnék erre? – Olyan egyenletes és kacér hangon beszélek, ahogy csak tudok. – Sokan szeretnek. – Látom – feleli, és rám kacsint. Hagyom, hogy kicsit arrébb menjen, aztán utánaszólok: – Magától viszont még nem kaptam meg a rózsámat, Mr. Daimler. Nem fordul meg, de látom, hogy a füle csúcsa elvörösödik. Kuncogást és horkantásokat is hallok az osztályból. Abba a lázszerű állapotba kerülök, amibe akkor szoktam, amikor tudom, hogy valami rosszat tettem, de meg fogom úszni – például lopok valamit az iskolai menzán vagy észrevétlenül becsiccsentek egy családi ünnepségen. Lindsay szerint Mr. Daimler egyszer még be fog perelni szexuális zaklatásért. Szerintem nem. Titokban ő is élvezi. Úgy látszik, tényleg ez a helyzet: amikor szembefordul az osztállyal, mosolyog. – Miután átnéztem a múlt heti tesztek eredményét, rájöttem, hogy még mindig sok a félreértés az aszimptoták és a limitek terén – kezdi, és közben nekidől az asztalának, a bokájánál keresztbe tett lábbal. Biztosan tudom, hogy senki más nem képes ilyen érdekessé tenni az algebrát. Az óra további részében alig néz rám, inkább csak akkor, amikor felemelem a kezem. De valahányszor összetalálkozik a tekintetünk, érzem, hogy hatalmas remegés hullámzik át a testemen. Lefogadom, hogy ő is ezt érzi. Az óra után összefutok Kenttel. – Nos? – kérdezi. – Mi a véleményed? – Miről? – kérdezem, hogy bosszantsam, pedig tudom, hogy a rajzról és a rózsáról van szó. Kent csak mosolyog, és témát vált. – A szüleim elutaznak a hétvégére. – Jó neked. Rezzenéstelen a mosolya. – Buli lesz nálam ma este. Eljössz? Ránézek. Soha nem tudtam megérteni Kentet. Legalábbis évek óta nem értem. Kiskorunkban nagyon közel álltunk egymáshoz – azt hiszem, gyakorlatilag ő volt a legjobb barátom, és vele csattant el az első csók is –, de amint elkezdtük a középiskolát, ő egyre furcsább lett. Első évtől kezdve zakóban járt iskolába, holott a legtöbb zakója már kifeslett a varrásnál vagy kilyukadt a könyökénél. Ugyanazt a kopott, fekete-fehér kockás cipőt hordja mindennap, a haja meg olyan hosszú, mint egy függöny, ráadásul öt másodpercenként eltakarja a szemét. A legjobban viszont azzal húzza ki a gyufát, hogy keménykalapot visel. A suliban. A legrosszabb az, hogy aranyos is lehetne. Megvan hozzá az arca és a teste. Nem vicc: egy apró, szív alakú anyajegy van a bal szeme alatt. De ezzel a mutáns viselkedéssel mindent elront. – Nem tudom pontosan, mik a terveim – húzom el a számat. – Ha végül mindenki ott köt ki… Befejezetlenül hagyom a mondatot, hogy tudassam vele: csak akkor megyek el, ha tényleg nincs jobb dolgom. – Nagyon állat lesz! – folytatja, még mindig mosolyogva. Ez a másik dühítő tulajdonsága: úgy csinál, mintha a világ egy nagy, csillogó ajándék lenne, amit minden reggel kibonthat. – Meglátjuk – mondom. Megpillantom Robot, amint a menza felé kanyarodik a folyosón, és meggyorsítom a lépteimet, remélve, hogy Kent veszi az adást és lekopik. Hát, ez kissé túl optimista gondolat a részemről. Kent évek óta szerelmes belém. Lehet, hogy már a gyerekkori csókunk óta.

Aztán egyszer csak megáll. Biztos azt reméli, én is megállok. De én továbbmegyek. Egy másodpercig még valami rossz érzés is belém mar, amiért ilyen elutasító vagyok vele, aztán hallom, ahogy utánam szól, és a hangján egyértelműen érezni, hogy még mindig mosolyog. – Viszlát este! Hallom a cipője csikorgását a linóleumpadlón, és végre megnyugodhatok, hogy sarkon fordult és elindult az ellentétes irányba. Fütyülni kezd. Még hallom egy darabig, de egyre gyengébben. Csak sokára jövök rá, mi az a dallam: „Ma kicsit még rossz, de holnap minden sokkal szebb és jobb lesz. Holnap, érzem én.” Az Annie című musicalből van. Ez volt a kedvenc számom – hétéves koromban. Tudom, hogy senki más nem ismeri fel a dalt a folyosón, mégis zavarba jövök, és érzem, ahogy a szégyen forrón felkúszik a tarkómon. Mindig ezt csinálja: úgy tesz, mintha mindenki másnál jobban ismerne, csak azért, mert száz éve együtt játszottunk a homokozóban. Mintha semmi sem történt volna az elmúlt tíz évben, mintha nem változott volna a helyzetünk, pedig ez a tíz év mindent átalakított. Rezegni kezd a mobilom a farzsebemben, és mielőtt bemennék ebédelni, felnyitom. Sms-t kapok Lindsaytől. „Buli Kent McMutánsnál ma este. Jössz?” Egy darabig tétovázom, majd hosszan kifújom a levegőt, és választ írok. „Nyilván.” Három elfogadható étel van a Thomas Jefferson menzáján: 1. Kerek sütemény, simán vagy krémsajttal. 2. Sült krumpli. 3. Szendvics az önkiszolgáló szendvicsbárból – de csak pulykahússal, sonkával vagy csirkemellel. A szalámi és a kolbász nyilvánvalóan tiltott, és a marhasült is megkérdőjelezhető. Kár, mert imádom a marhasültet. Rob már a pénztárnál áll a barátaival. Egy hatalmas adag sült krumplit halmozott a tálcájára. Mindennap ezt eszi. Elkapja a tekintetemet, és biccent. (Nem igazán tudja kifejezni az érzéseit, és az enyémekkel sem tud mit kezdeni. Ezért hívott „Szívecskémnek” a levélben.) Furcsa. Mielőtt járni kezdtünk, nagyon tetszett, és sokáig szinte megszédültem a pezsdítő, sistergő érzésektől, valahányszor rám nézett. Nem túlzok: még a gondolatára is olyan szédülés kapott el, hogy le kellett ülnöm. Azóta viszont, hogy hivatalosan is egy pár vagyunk, néha különös dolgok jutnak eszembe, amikor ránézek. Például az, hogy az a rengeteg sült krumpli mennyire összetapadhat az ereiben, meg hogy használ-e fogselymet, meg hogy mióta nem mosta ki azt a Yankees sapkát, amit szinte mindennap visel. Néha aggódom, hogy mi ütött belém. Ki ne akarna járni Rob Cokrannel? Nem arról van szó, hogy ne lennék boldog – nagyon is az vagyok –, de néha át kell gondolnom, hogy miért is tetszett meg nekem, mintha attól félnék, hogy elfelejtem. Szerencsére ezernyi ok jut eszembe: hogy fekete haja van és millió szeplője, mégis jól néz ki; hogy nem ostobán, hanem jópofa módon harsány; hogy mindenki ismeri és kedveli, és valószínűleg a lányok fele szerelmes belé a suliban; hogy lacrosse-mezben is jól néz ki; ha pedig fáradt, a vállamra hajtja a fejét, és el is alszik. Ezt szeretem benne a legjobban. Szeretek késő este mellette feküdni, a sötétben és a csendben, amikor a saját szívdobogásomat is hallom. Azokban a percekben érzem leginkább, hogy szerelmes vagyok. Nem veszek tudomást Robról, miközben sorban állok, hogy kifizessem a sütimet, és utána nyomban elindulok a negyedikesek közé. Én is tudom játszani az elérhetetlent. A téglalap alakú étkezőrész egyik végében, a tantermekhez közeli asztalnál ülnek a korrekciós osztályok tanulói, aztán az elsősök, majd a másodikosok és végül a harmadikosok. A negyedikesek, vagyis a végzősök a menza legtávolabbi végében foglalnak helyet. Maga a menza nyolcszögletű, és minden falán ablakok vannak. Bár csak a parkolót lehet látni rajtuk keresztül, de még mindig jobb, mint azt nézni, ahogy a korrekciósok leeszik magukat almaszósszal. Nem bántásból… Ally már ott ül egy kicsi, kerek asztalnál, a kedvenc helyünkön, egy ablak alatt. – Hali! Lerakom a tálcámat és a rózsáimat. Ally csokra is az asztalon van, gyorsan átszámolom.

– Kilenc rózsa – mutatok a virágaira, majd megrázom az enyémeket. – Akárcsak nekem. Elfintorodik. – Az egyik nem számít. Ethan Shlosky küldte. Hihetetlen, nem? A rohadt szatír. – Hát igen… én is kaptam Kent McFullertől, ezért nálam is leszámíthatunk egyet. – De ha egyszer aaaaannyira szeret! – gúnyolódik Ally. – Megkaptad Lindsay sms-ét? Kiszedem a süti szirupos közepét, és bedugom a számba. – Tényleg elmegyünk a bulijára? Ally felhorkan. – Attól félsz, hogy megerőszakol a saját házában? – Nagyon vicces. – Söröshordó is lesz – teszi hozzá. Leharap egy kis darabot a pulykás szendvicséből. – Gyere hozzánk suli után, jó? Nem is kell kérnie. Ez már afféle hagyomány lett nálunk pénteken. Kaját rendelünk, kifosztjuk a szekrényét, bömböltetjük a zenét, és egyik szemfestéket meg szájfényt próbáljuk ki a másik után, miközben összevissza táncolunk. – Persze, benne vagyok. A szemem sarkából láttam, hogy Rob közelít felénk, de hirtelen ott terem az asztalnál. Leroskad a mellettem lévő székbe, és olyan közel hajol, hogy a szájával hozzáér a bal fülemhez. Már megint Total kölnit öntött magára. Szerintem olyan szaga van, mint a citromfűteának, amit a nagymamám ivott, de ezt még nem mondtam meg neki. – Helló, Szamóca! – Folyton ilyen neveket talál ki nekem, amik hasonlítanak a saját nevemre: Szamóca, Sammy, Szumó, Szemvics. – Megkaptad a rózsámat? – És te az enyémet? – vágok vissza. Leveszi a hátizsákját a válláról, és kihúzza a cipzárt. Hat megnyomorított rózsa lapul a táska alján – gondolom, az egyik az enyém – egy cigarettás doboz, egy csomag Trident rágó, a mobilja és egy váltás póló között. A tanulás nem igazán az ő világa. – Kitől kaptad a többit? – kérdezem incselkedve. – A riválisaidtól – feleli, és felvonja a szemöldökét. – Zsír… – szólal meg Ally elismerően. – Jössz ma este Kent bulijára, Rob? – Valószínűleg – mondja Rob vállat vonva, unott arckifejezéssel. Elárulok egy titkot: egyszer, amikor csókolóztunk, kinyitottam a szemem, és láttam, hogy az ő szeme is nyitva van. Még csak nem is rám nézett! A szobát nézte a hátam mögött. – Söröshordó is lesz – ismétli meg Ally Robnak is. Mindenki azon röhög a Jeffersonban, hogy ebben a suliban már jó előre felkészülhet az ember a főiskolai életre: megtanulunk dolgozni és inni. Két éve a New York Times beválasztotta a sulit a tíz legtöbb alkoholt fogyasztó connecticuti iskola közé. Nem mintha olyan sok más elfoglaltságunk lehetne… Van néhány plázánk meg pinceszinten tartott bulink, ennyi. Nézzünk szembe a ténnyel: az ország legtöbb városában ez a helyzet. Apám mindig azt mondja, hogy le kéne dönteni a Szabadságszobrot, és egy plázát húzni fel a helyére, vagy legalább egy óriás arany M betűt a McDonald's tiszteletére. Szerinte úgy legalább tudnák az emberek, hogy mire számítsanak. – Khm… Elnézést. Lindsay Rob mögött áll és a torkát köszörüli. Karba fonja a kezét és topog a lábával. – Az én helyemen ülsz, Cokran – teszi hozzá. Persze csak színleli a keménységet. Robbal mindig jó barátok voltak. Legalábbis akkor, amikor még ugyanabba a csapatba tartoztak, és a szükség úgy hozta, hogy barátoknak kellett lenniük. – Ezer bocsánat, Edgecombe. Rob feláll, és széles mozdulatokkal meghajol, miközben Lindsay leül. – Viszlát ma este, Rob! – búcsúzik Ally, és hozzáteszi: – Hozd el a haverjaidat! – Csőváz! – köszön el Rob, de még lehajol hozzám, és beletemeti az arcát a hajamba. Mély és halk hangon beszél hozzám. Régebben úgy gyújtott fel ez a hang, mintha tűzijáték készülődne bennem. Most már néha inkább idegesít. – Ne felejtsd el: ma éjjel csak ketten leszünk!

– Nem felejtem el – válaszolom, és csak remélni tudom, hogy a hangom nem rémült, hanem szexi. A tenyerem mindenesetre izzad, ezért bízom benne, hogy nem akarja megfogni a kezem. Szerencsére nem. Inkább még jobban fölém hajol, és lesmárol. Elhúzzuk a csókot, mire Lindsay ránk rivall. – Ne már, eszem! Hozzám vág egy sült krumplit, ami a vállamat találja el. – Ég veletek, hölgyek! – mondja Rob, és kissé félrecsúszott sapkával a fején elballag. Amikor senki sem figyel, beletörlöm a számat egy szalvétába, mert úgy érzem, az orromtól lefelé az egész arcomat Rob nyála lepi el. Újabb titokra derül fény: utálom, ahogy csókol. Elody szerint nem kéne stresszelnem, mert Robbal valójában még semmi sem történt. Ha megtörténik, szerinte jobban fogom érezni magam, és biztos vagyok benne, hogy igaza van. Végül is ő a nagy szakértő. Elody csatlakozik hozzánk utolsóként. Leteszi a sült krumplival teli tálcáját, és hirtelen mindnyájan odanyúlunk, hogy vegyünk belőle. Lagymatagon közbelép, hogy elhessegessen. Ezután a rózsacsokrát csapja le az asztalra. Tizenkettőt gyűjtött be, és egyszeriben végighullámzik rajtam az irigység. Alighanem Ally is ugyanazt érzi, mert megszólal: – Mit kellett ezekért tenned? – Pontosabban kikkel kellett megtenned? – javítja ki Lindsay. Elody kinyújtja a nyelvét, de látszik rajta, hogy örül, amiért észrevettük. Ally hirtelen egészen másfelé néz a hátam mögött, és elneveti magát. – Tán csak nem egy Pszichopata? A David Byrne-dalszöveg idézésére mindhárman arra fordulunk. Juliet Sykes, másik nevén Pszichopata libeg át éppen a végzős évfolyam területére. Nem sétál, hanem libeg: olyan, mintha a levegőben sodródna és valamiféle misztikus, külső erők mozgatnák. Egy barna papírzacskót hoz hosszú, fehér ujjai között. Arcát világosszőke függöny takarja el, a vállát pedig egészen a füléig felhúzza. A menzán szinte mindenki átnéz rajta – ő a „feledhető” kategória győztese –, de Lindsay, Ally, Elody és én rikoltozó hangokat adunk ki meg döfő mozdulatokat teszünk láthatatlan késekkel, Alfred Hitchcock Psychója után szabadon. Pár éve azt a filmet néztük meg egy ottalvós bulin (és utána jó darabig csak lámpafénynél mertünk aludni). Nem tudom biztosan, hogy Juliet hall-e minket. Lindsay szerint süket, mert a belső hangjaival van elfoglalva. Juliet ugyanazzal a kísérteties, lassú járással megy körbe a termen, és végül odaér az ajtóhoz, ami a parkolóba vezet. Abban sem vagyok biztos, hogy mindennap eszik valamit. Alig látom a menzán. Néhányszor neki kell tolnia a vállát az ajtónak, hogy kinyíljon, mintha túl gyenge volna. – Megkapta a rózsánkat? – kérdezi Lindsay, és lenyalja a sót az egyik sült krumpliról, mielőtt a szájába löki. Ally kuncogva bólint. – Bioszon mögötte ültem. – Mondott valamit? – Szokott egyáltalán beszélni? – Ally a szívére teszi a kezét, mintha megrendült volna. – Kidobta a rózsát, amint véget ért az óra. Kajakra, az orrom előtt! Elsőben Lindsay valahogy kiderítette, hogy Julietnek senki sem küld rózsát. Egyetlenegyet sem. Ezért írt egy másik kártyát az egyik saját rózsájára, és ráragasztotta Juliet szekrényére. Ez állt rajta: „Talán majd jövőre. De valószínűleg akkor sem.” Azóta minden évben küldünk neki egy rózsát ugyanezzel az üzenettel Cupido Napon. Tudomásunk szerint ez az egyetlen, amit kap. „Talán majd jövőre. De valószínűleg akkor sem.” Máskülönben bűntudatom lenne, de Juliet rászolgál a nevére. A mutánsok között is mutáns. Állítólag a szülei egyszer a 84-es út mellett találták meg, anyaszült meztelenül. Hajnali háromkor ott lovagolt az autópálya sávjait elválasztó korláton. Tavaly Lacey Kennedy azt mondta, hogy látta

Julietet a suli reálszárnya melletti mosdóban, ahol a haját simogatva nézte magát a tükörben. Ráadásul nem is beszél. Tudtommal évek óta nem szólalt meg. Lindsay utálja. Ha jól tudom, többször is előfordult, hogy egy osztályba kerültek általánosban, és Lindsay azóta gyűlöli rendületlenül. Keresztet vet, valahányszor meglátja Julietet, mintha vámpírrá változva nekirepülhetne Lindsay torkának. Lindsay vette észre azt is, hogy ötödikben, a lánycserkésztáborban Juliet belepisilt a hálózsákjába. Innen eredt az akkori gúnyneve: Sárgalé. Mindenhol így hívták onnantól fogva – akármilyen hihetetlen, a középsuli első osztályának végéig –, és sokan azért tartották távol tőle magukat, mert szerintük húgyszaga is volt. Kinézek az ablakon, és látom, ahogy Juliet haja lángokhoz hasonlóan lobog a napsütésben. A láthatáron sötétség gyűlik össze, valami vihar készülődik. Most jut eszembe először, hogy nem is tudom pontosan, miért kezdte el Lindsay annyira utálni Julietet, vagy hogy mikor. Már nyitom a számat, hogy megkérdezzem, ők viszont időközben témát váltottak. – …kikaparja a szemedet – fejezi be Elody, mire Ally felkacag. – Szörnyen megrémültem! – jegyzi meg Lindsay gúnyosan. Nyilván lemaradtam valamiről. – Miről van szó? Elody hozzám fordul: – Sarah Grundel azt hajtogatja, hogy Lindsay tönkretette az életét. – Meg kell várnom, hogy Elody belegyömöszöljön egy sült krumplit a szájába, mert csak azután folytatja. – Nem úszhat a negyeddöntőben. Tudod, hogy él-hal azért a hülye úszásért. Emlékeztek, amikor elfelejtette levenni az úszószemüvegét a reggeli edzés után, és rajta maradt második óráig? – Biztos felakasztotta a szobája falára az összes kék szalagját – közli Ally. – Sam is azt csinálta régen. Nem igaz, Sam? A lovaglásért kapott kis kék szalagok… – bök oldalba Lindsay. – Visszatérhetnénk a lényegre? – Megrázom a kezem, részben, hogy folytathassuk az előző témát, részben, hogy eltereljem a figyelmet magamról, pontosabban arról, milyen gáz voltam régen. Ötödikben több időt töltöttem a lovak között, mint a saját fajtám képviselői között. – Még mindig nem tudom, miért haragudott meg annyira Sarah Lindsayre. Elody a szemét forgatva fordul felém, mintha a korrekciósok közé akarna küldeni. – Sarah-t kizárták a versenyből… azt hiszem, két héten belül ötödször késett az iskolából. – Még mindig nem értem a lényeget, ezért sóhajtva folytatja. – Azért késett el a suliból, mert a Felső Parkolóban kellett letennie a kocsiját, és végig kellett gyalogolnia… – …háromszázötven métert! Egyszerre fejezzük be, aztán röhögünk, mint az őrültek. – Ne aggódj, Lindz – mondom. – Ha bokszmeccsre kerül sor, én rád fogadok! – Igen, mögötted fogunk állni! – teszi hozzá Elody. – Nem furcsa, ahogy kialakulnak ezek a dolgok? – kérdezi Ally azon a visszafogott hangon, amit csak a komoly bejelentésekhez vesz elő. – Ahogy az egyik eseményből létrejönnek más események? Például, ha Lindsay nem csórja el előle azt a parkolóhelyet… – Nem csórtam el! Igazságos küzdelemben szereztem – tiltakozik Lindsay, és a nyomaték kedvéért rá is csap az asztalra. Elody diétás kólája kilöttyen a fémdobozból, és eláztat néhány krumplit. Erre aztán megint jót röhögünk. – Komolyan beszélek! – kiabál túl minket Ally. – Olyan az egész, mint egy pókháló. Minden mindennel összefügg. – Már megint betörtél az apád dugihelyére, Al? – kérdezi Elody. Erre aztán elszabadul a pokol: majdnem leesünk a székről a röhögéstől. Évek óta ezzel cikizzünk Allyt, akinek az apja a zeneiparban dolgozik. Ügyvéd, szóval nem producer, menedzser, zenész vagy ilyesmi, és mindig öltönyben jár (még a medence szélén is abban ül nyáron), de Lindsay szerint titokban hippi, és füvezik. Miközben mi hétrét görnyedve hahotázunk, Ally arca egészen rózsaszínűvé válik.

– Ti soha nem hallgattok meg! – panaszkodik, de közben a mosolyát próbálja visszafojtani. Felkap egy krumplit, és Elody felé dobja. – Egyszer olvastam, hogy ha Thaiföldön felszáll egy pillangócsapat, akkor New Yorkban elered az eső. – Igen, és ha jó nagyot fingasz, Portugáliában elmegy az áram! – röhög Elody, és visszadobja a krumplit. – A te reggeli leheleted meg pánikszerű menekülést idéz elő Afrikában! – dől előre Ally. – Különben is, én nem fingok. Lindsayvel nem tudjuk abbahagyni a nevetést, Elody és Ally pedig a krumplidobálást. Lindsay megpróbálja elmondani nekik, hogy értékes zsírokat veszítenek így el, de annyira röhög, hogy csak horkantgatni képes. Végül vesz egy nagy levegőt, és fuldokolva kinyögi: – Tudjátok, mit hallottam? Ha többször tüsszentesz egymás után, tornádó alakul ki Iowában. Ezt még Ally sem képes megállni röhögés nélkül, és hirtelen mindannyian őrült módjára prüszkölünk, köhögünk és tüsszögünk. Mindenki minket bámul, de nem törődünk velük. Körülbelül egymillió tüsszentés után Lindsay hátradől a székén, és levegő után kapkodva markolássza a hasát. – Harminc halott Iowában – köpi ki végül. – Ötvenen meg eltűntek. Erre megint eldurran az agyunk. Lindsayvel elhatározzuk, hogy ellógunk a hetedik óráról, és inkább a TCBY nevű helyre megyünk („The Country's Best Yoghurt”, vagyis az Ország Legjobb Jégbüféje). Lindsay a franciát hagyja ki, amit amúgy is ki nem állhat, én meg az angolt. Sokszor lógunk el a hetedikről. Második féléves végzősök vagyunk, bizonyos fokig el is várják tőlünk, hogy kihagyjuk az órákat. Ráadásul utálom az angoltanárt, Mrs. Harbort. Állandóan eltér a tárgytól. Néha kicsit elbambulok, és hirtelen arra eszmélek, hogy a tizennyolcadik századi alsóneműkről, az afrikaiak elnyomásáról vagy a Grand Canyon fölött felkelő napról beszél. Habár csak az ötvenes éveiben jár, biztos vagyok benne, hogy kezd meglágyulni az agya. A nagymamámnál is így kezdődött: örvénylettek benne a különböző gondolatok, egymásnak ütköztek, mindenféle furcsa utóhatásokkal, és már azt sem tudtuk, honnan indult és hova lyukadt ki. Párszor meglátogattuk, amikor még élt, és bár még csak hatéves voltam, emlékszem, hogy az jutott eszembe: Remélem, én fiatalon halok meg. Elvileg szülői vagy igazgatói engedélyre van szükség ahhoz, hogy valaki tanítási napon elhagyhassa az iskola területét, de ez nincs mindig így. Sokáig az volt a poén a negyedik évfolyamban, hogy az ember bármikor kimehetett a suliból, ha lyukas órája volt. Ennek viszont húsz éve véget vetettek, amikor a Thomas Jefferson bekerült a legtöbb öngyilkos diákot termelő középiskolák közé az országban. Meg is kerestük egyszer interneten az akkori cikket: a Connecticut Post egyenesen Öngyilkos Giminek nevezte a sulit. Állítólag egyszer egy banda ellógott a suliból, és levezette a kocsiját egy hídról – csoportos öngyilkosság volt, azt hiszem. Mindenesetre onnantól fogva a suli vezetősége megtiltotta, hogy bárki is elhagyja az iskolát speciális engedély nélkül. Elég nagy ostobaság, ha az ember belegondol. Mintha valaki arra jött volna rá, hogy a diákok vodkát hoznak magukkal vizes palackban, és ezért megtiltanák a vízivást. Szerencsére máshogy is el lehet szökni a suli területéről: van egy lyuk a kerítésen a tornaterem mögött, a teniszpálya mellett. Dohányzóhelynek hívjuk, mert ott szoktak lógni a bagósok. Amikor azonban Lindsayvel átbújunk a kerítésen, senki sincs a közelben. Elindulunk az erdő felé, és rövidesen kiérünk a 120-as úthoz. Minden mozdulatlan és fagyott. A gallyak és a levelek eltörnek a lábunk alatt, a leheletünk meg éles körvonalú, fehér felhőket rajzol a levegőbe. A Thomas Jefferson körülbelül öt kilométerre van Ridgeview belvárosától – vagy legalábbis attól, amit belvárosnak neveznek –, de alig egy kilométerre attól a gagyi kis bevásárlóközponttól az út mentén, amit mi csak Sornak hívunk. Van ott egy benzinkút, egy TCBY, egy kínai étterem, ahol egyszer Elody olyan ételmérgezést kapott, hogy két napig fel sem bírt kelni, meg egy középszerű Hallmark üzlet, ahol rózsaszín, csillogó balerinafigurákat, hógömböket és hasonló giccseket lehet kapni. Ezúttal is a Sorhoz igyekszünk. Tudom, hogy teljesen hülyének nézünk ki, ahogy ott

vonulunk az országút szélén szoknyában, harisnyában és nyitott dzsekiben, amiből kilátszik a szőrmeszegélyes pólónk. Útban a jégbüfé felé elhaladunk a Hunan Kitchen mellett is. A zsíros, koszos kirakaton át kiszúrjuk Alex Limentet és Anna Cartullót, akik éppen egy nagy tál valami fölé hajolnak. – Úúú, botrány! – kiált fel Lindsay, és felvonja a szemöldökét, bár mégsem akkora a botrány. Mindenki tudja, hogy Alex három hónapja Annával csalja Bridget McGuire-t. Mindenki, Bridgeten kívül, természetesen. Bridget családja bigott katolikus. Egyébként szép és tiszta lány, mindig úgy néz ki, mint aki leradírozta reggel az arcát. Állítólag a nászéjszakára tartogatja a szüzességét. Legalábbis ezt állítja, bár Elody szerint titokban leszbikus. Anna Cartullo viszont csak harmadéves, és ha hinni lehet a pletykáknak, már legalább négy emberrel lefeküdt. Egyike azon keveseknek Ridgeview-ban, akik totál szegény családból származnak. Az anyja fodrász, az apjáról meg nem is lehet tudni semmit. A Sorhoz közeli bérházak egyikében lakik. Andrew Singer egyszer azt mondta, hogy a hálószobájának olyan szaga van, mint a kínai édes-savanyú csirkének. – Menjünk be, és köszönjünk nekik! – fogja meg a kezemet Lindsay. Nem szívesen megyek vele. – Már nagyon leesett a vércukrom. – Tessék, akkor edd meg ezt! – Egy csomag SweeTartsot vesz elő a szoknyája derékrésze alól. Mindig van nála valami édesség, éjjel-nappal, mintha drogot rejtegetne. Lehet, hogy tényleg függő. – Csak egy másodperc, ígérem! Hagyom, hogy berángasson az étterembe. Megszólal egy csengő, amikor belépünk. Egy nő a Us Weeklyt olvassa a pult mögött. Ránk néz, megállapítja, hogy nem fogunk rendelni semmit, és visszabújik az újságba. Lindsay odamegy Alex és Anna asztalához, és rátámaszkodik. Alexszel elég jóban vannak. Alex sok mindenkivel jóban van, mivel a hálószobájában tartott cipősdobozból füvet szokott árulni. Velem csak afféle biccentős viszonyban van, ennél közelebb még soha nem kerültünk. Valójában angolórán kéne lennie velem együtt, de ő még ritkábban jár be. Azt hiszem, az ideje java részét Annával tölti. Néha odanyög nekem valami olyasmit, hogy „Gáz ez az esszéfeladat, mi?” Ennél több szót azonban nem váltunk. – Halihó! – köszön Lindsay. – Mész Kent bulijára ma este? Alex arca vörös és foltos. Legalább zavarba jött attól, hogy ilyen nyíltan rajtakaptuk Annával. Bár az is lehet, hogy az ételre allergiás. Nem volnék meglepve. – Öhm… nem tudom. Talán. Meglátjuk… – feleli, majd elcsuklik a hangja. – Királyság lesz! – csacsogja tovább Lindsay pimasz hangon. – Bridgetet is hozod? Annyira kedves az a lány. Igazából mindketten idegesítőnek tartjuk Bridgetet – ő a megtestesült jókedv, és mindig olyan béna feliratok vannak a pólóján, mint például „Ha nem vagy falkavezér, nem viszed semmire” –, de Annát Lindsay kifejezetten megveti, és egyszer fel is írta a menzával szemközti mosdó falára, hogy AC=FR. Mindenki oda jár vécére, és mindenki tudja, hogy az FR a „fehér ribanc” rövidítése. Annyira kellemetlen a szituáció, hogy kénytelen vagyok én is megszólalni. – Szezámos csirke? – kérdezem, és rámutatok a szürke szószban feltálalt ételre, amihez két szerencsesütit is adtak, meg egy nyomorúságos kis narancsot. – Narancsos marha – helyesbít Alex. Úgy látszik, megkönnyebbült a témaváltástól. Lindsay bosszúsan rám néz, de én folytatom: – Legyetek óvatosak ezzel az étteremmel! Elody egyszer mérgezést kapott egy csirkétől. Két napig egyfolytában hányt. Ha egyáltalán csirke volt. Azt mondja, szőrgolyót is talált benne. Alighogy kimondtam, Anna felveszi a pálcikákat, és befal egy hatalmas adagot. Aztán felnéz, és rám mosolyog. Feltűnően rág, nehogy meggyanúsítsam, hogy nincs is kaja a szájában. Nem tudom, hogy szándékosan akar-e undort kelteni bennem, de gyanítom. – Gusztustalan vagy, Kingston – jegyzi meg Alex, de mosolyog rajta. Lindsay forgatja a szemét, mintha most jönne rá, hogy csak az idejét fecsérli Alexszel és Annával.

– Gyere, Sam! Zsebre dug egy szerencsesütit, és csak odakint nyitja szét. „A boldogság ott van, ahol senki sem keresi” – olvassa, és olyan képet vág, hogy muszáj röhögnöm. Labdává gyűri a papírt, és a földre dobja. – Baromság. Nagy levegőt veszek. – Mindig rosszul leszek a kínai kajáldákban – közlöm, és nem hazudok: az állott hús, az olcsó olaj és a fokhagyma szagától felkavarodik a gyomrom. A láthatárról közben beúsztak a felhők a fejünk fölé, és mindent szürkévé és homályossá változtattak. – Ne is mondd! – jajgat Lindsay a hasára tett kézzel. – Tudod, mit szeretnék most? – Egy óriás kelyhet az Ország Legjobb Jégbüféjében! – vágom rá mosolyogva. Olyan gagyi a rövidítése – TCBY –, hogy inkább a teljes nevét szoktuk mondani. – Igen, egy óriás kelyhet az Ország Legjobb Jégbüféjében! – ismétli Lindsay. Bár mindkettőnk foga vacog a hidegtől, két dupla joghurtos csokoládéfagylaltot rendelünk szórással és mogyoródarabokkal, amit visszafelé meg is eszünk, bár lehelgetnünk kell az ujjainkat, hogy meg ne fagyjanak. Alex és Anna közben otthagyták a Hunan Kitchent, de a Dohányzóhelyen újra összefutunk velük. Pontosan hét percünk maradt a nyolcadik óráig, ezért Lindsay még bevonszol a teniszpálya mögé, hogy nyugodtan elszívhasson egy cigit, és ne kelljen Alex és Anna veszekedését hallgatnunk. Mert úgy tűnik, hogy veszekednek: Anna lehajtja a fejét, Alex meg a vállát fogja, és suttog neki. Olyan közel tartja a cigijét a lány egérszürke hajához, hogy majdnem felgyújtja, és lelki szemeim előtt már látom is, ahogy az egész feje gyufaként lobban lángra. Lindsay elnyomja a csikket, és eldobjuk a fagyispoharakat is a fagyott, fekete levelek, az összetaposott cigisdobozok és esővízzel félig telt nejlonszatyrok közé. Ideges vagyok az este miatt – félig ijedt, félig izgatott –, mint amikor az ember hallja a mennydörgést, és tudja, hogy bármelyik pillanatban kettéhasíthatja az eget egy villám, szétcincálva a felhőket fehér fogaival. Nem lett volna szabad ellógnom angolról. Túl sok időm maradt gondolkodni. A fejtörés pedig még soha senkinek sem tett jót, akármit is mondanak a tanárok, a szülők és a reálfakultációra járó mutánsok. Megkerüljük a teniszpályát, és felmegyünk a Végzős Sorra. Alex és Anna még mindig marakodnak, félig a tornaterem mögé bújva. Alex legalább a második cigijét szívja. Ez jó nagy balhé lehet. Egy pillanatra elégedettség ömlik végig rajtam: Robbal szinte soha nem veszekszünk, és ha mégis, nem komoly dolgok miatt. Ez azért csak jelent valamit. – Kitört a vihar a Paradicsomban! – gúnyolódom. – Inkább a lakókocsi-parkolóban – helyesbít Lindsay. Éppen elindulunk a tanárok parkolóján keresztül, amikor meglátjuk Ms. Winterst, az igazgatóhelyettest az autók között bóklászni, próbálva kiugrasztani azokat a bagósokat, akiknek nincs idejük elsétálni a Kijelölt Helyig, vagy túl lusták elmenni oda, és inkább meghúzzák magukat a régi Volvók és Chevroletek között. Ms. Winters egyfajta magányos háborút hirdetett a dohányosok ellen. Úgy hallottam, hogy az anyja tüdőrákban halt meg, vagy tüdőtágulatban, vagy ilyesmiben. Ha Ms. Winters rajtakap a dohányzáson, három pénteki felfüggesztést kapsz azonnal, reklamációnak helye nincs. Lindsay eszelősen kutat a táskájában a Trident csomag után, és kettőt is a szájába dob. – Csessze meg! – Azért nem függeszthet fel, mert füstszagod van – mondom, bár ezt Lindsay is tudja. Ő viszont szereti a drámát. Furcsa, hogy bár jól ismerjük a barátainkat, ugyanazokat a játszmákat játsszuk el újra meg újra. Meg sem hallja, amit mondok. – Milyen a leheletem? – kérdezi, és rám fúj. – Mint egy istenverte mentolgyár. Ms. Winters eddig nem vett észre minket. Csak jár a sorok között, és néha benéz a kocsik alá, mintha azt gyanítaná, hogy valaki emberi szendvicsként fekszik alattuk, és ott próbál rágyújtani. Nem véletlenül hívják Nikotin Nácinak a háta mögött.

Tétovázom egy kicsit, és visszanézek a tornateremre. Nem különösebben kedvelem Alexet, és Annát sem, de mindenki, aki valaha végigszenvedte a középiskolát, egyetért abban, hogy a tanulóknak össze kell fogniuk a szülőkkel, tanárokkal és zsarukkal szemben. Ez is egy afféle láthatatlan elválasztó vonal: ők velünk szemben állnak. Ezt mindenki érzi a zsigereiben, ahogy azt is, hogy hova üljön, kivel beszéljen és mit egyen a menzán. Talán soha nem derül ki, honnan sejti ezeket az ember. Lehet, hogy nincs is különösebb oka. – Ne menjünk vissza figyelmeztetni őket? – kérdezem Lindsayt, mire ő is megáll, és hunyorogva felnéz az égre, mintha fontolóra venné a lehetőséget. – Le vannak szarva! – böki ki végül. – Tudnak ők vigyázni magukra. – Nyomatékosításként még a csengő is megszólal az utolsó óra előtt, és Lindsay meglök. – Gyerünk már! Igaza van, mint mindig. Végül is ők sem tettek soha semmit értem.

EGY BARÁTSÁG TÖRTÉNETE Lindsayvel hetedikben lettünk barátnők. Ő választott ki magának. Soha nem tudtam pontosan, miért. Évekig próbáltam feljebb mászni a társadalmi ranglétrán, de csak középszintig sikerült. Lindsay viszont elsőtől kezdve népszerű volt, onnantól fogva, hogy ideköltözött. Az osztályelőadásokon abban az évben már ő volt a főkolompos, és a következő évben megkapta Dorothy szerepét az Óz, a csodák csodájában. Harmadikban pedig már automatikusan övé lett a címszerep a Charlie és a csokigyárban. Ennek alapján könnyű képet alkotni Lindsayről. Ő az a fajta ember, akinek a társaságában úgy érzed magad, mintha becsiccsentettél volna, mintha a világ éles körvonalai elmosódnának, a színek pedig összefolynának. Persze ezt soha nem mondtam el neki. Kiröhögne, hogy biztos szerelmes vagyok belé. A lényeg az, hogy a hetedik év elején, Tara Flute medencés partiján kerültünk közelebb egymáshoz. Beth Schiff büszkén mutatta be ágyúgolyó-úszását a medence mélyén, de valójában nem is azzal büszkélkedett, hanem hogy május és július között sikerült C kosarasra növelnie a mellméretét – és ezzel határozottan listavezető lett az évfolyamban. Éppen bementem a házba üdítőért, amikor Lindsay hirtelen odajött hozzám csillogó szemmel. Korábban soha nem szólított meg. – Ezt látnod kell! – mondta, és belém karolt. Fagyiszagú volt a lehelete. Bevonszolt Tara szobájába, ahol a lányok lerakták a táskájukat és a váltás ruhájukat. Bethnek rózsaszín táskája volt, és az oldalára lilával rá volt hímezve a monogramja. Lindsay a jelek szerint már átkutatta egyszer, mert azonnal leguggolt, és kivette az átlátszó, cipzáras tolltartót, amilyet általánosban mindnyájan használtunk. – Nézd! – Felemelte és megrázta. Két tampon volt benne. Nem emlékszem, hogy kezdődött, de nemsokára már fel-alá rohangáltunk a házban, benéztünk a fürdőszoba-szekrényekbe és a fiókokba, és összegyűjtöttünk minden tampont és betétet, amit Tara anyja és nővére a házban tároltak. Egészen megszédültem az örömtől. Lindsay Edgecombe szóba áll velem, és nemcsak beszél hozzám, de nevetünk is, és nemcsak nevetünk, de röhögünk is, olyan vadul, hogy össze kellett szorítanom a lábam, nehogy bepisiljek. Aztán kirohantunk a tetőteraszra, és beleszórtuk a tamponokat a medencébe. Lindsay így kiáltozott: „Beth! Ezek a táskádból estek ki!” A tamponok egy része elsüllyedt a vízben, a fiúk meg hirtelen lökdösődni kezdtek, és észvesztve menekültek ki a medencéből, mintha valami fertőzést kaphatnának a tamponoktól. Beth az ugródeszkán állt, csuromvizesen és reszketve, mi pedig – a vendégek nagy részével együtt – halálra röhögtük magunkat. Ez olyan élmény volt, mint amikor a szüleim elvittek a Grand Canyonba negyedikben, és odaállítottak a korláthoz, hogy lefotózzanak. A lábam egyfolytában remegett, a talpamon is tűszúrásokat éreztem, mintha azért bizseregne, hogy ugorjak le. Nem tudtam elterelni a figyelmemet arról, hogy milyen könnyű lenne leesni abból a szédítő magasságból. Miután anyu megcsinálta a képet és megengedte, hogy elhátráljak a korláttól, röhögőgörcsöt kaptam.

A tetőteraszon is ugyanez az érzés kerülgetett, Lindsay mellett. Onnantól fogva a legjobb barátnők lettünk. Ally később jött a képbe, miután Lindsay és ő ugyanabba a gyeplabdacsapatba kerültek be nyolcadik előtti nyári szünetben. Elody elsőben költözött Ridgeview-ba. A tanév egyik első buliján összeszűrte a levet Sean Mortonnal, akibe Lindsay fél évig szerelmes volt. Mindenki azt hitte, hogy Lindsay meg fogja ölni Elodyt. Másnap reggel viszont azt vettük észre a suliban, hogy a menzán ugyanannál az asztalnál ülnek mindketten, és vihogva csipegetik a sült krumplit, mintha mindig is jó barátok lettek volna. Örültem ennek. Bár Elody néha kínosan tud viselkedni, a lelkem mélyén úgy érzem, hogy ő a legkedvesebb közöttünk.

A BULI Iskola után Allyhez megyünk. Amikor fiatalabbak voltunk – elsőben és a második év első felében – néha ott aludtunk nála, agyagmaszkot tettünk az arcunkra, tömtük magunkba a kínai kaját, és húszasokat lopkodtunk a hűtő mellett, a harmadik polcon rejtegetett süteményes dobozból, amiben Ally apja tartja a vészhelyzetekre félretett ezer dollárját. „Életmentő tavaszi tekercsekhez” volt szükségünk rájuk, és így is szoktuk emlegetni azokat az éjszakákat. Később mindig elnyúltunk a hatalmas kanapén, és elalvásig filmeket néztünk – Ally nappalijában akkora tévé van, mint egy mozivászon. A lábunk összegabalyodott az óriás gyapjútakaró alatt. Harmadik óta viszont egyszer sem aludtunk nála, vagy talán csak egy alkalommal, amikor Matt Wilde szakított Allyvel, és annyira sírt, hogy másnap olyan puffadt volt az arca, mint egy vakondnak. Ma nekiesünk Ally szekrényének, hogy ne ugyanabban a szerkóban menjek Kent partijára, mint amiben suliban voltam. Elody, Ally és Lindsay nagyon ügyelnek rá, hogy jól nézzek ki. Elody élénkvörös lakkot ken a körmömre, de remeg a keze, ezért a körömágyamra is jut valamennyi, mintha véres lenne. Én viszont olyan ideges vagyok, hogy nem tudok vele törődni. Kentnél fogunk találkozni Robbal, és már egy üzenetet is küldött ezzel a szöveggel: „Megvetettem neked az ágyat.” Engedem, hogy Ally válassza ki a szerelésemet – egy metálfényű, arany pólót, ami mellben elég nagy rám, és Ally egyik őrülten magas sarkú cipőjét (amit ő go-go cipőnek nevez). Lindsay sminkel ki, és miközben dúdolgat, vodkaszagot érzek a leheletén. Mindnyájan három pohárral ittunk, igaz, áfonyalével keverve. Ezután bezárkózom a fürdőszobába. Az ujjam hegyétől a fejem búbjáig átjár valami furcsa, bizsergető melegség. Megpróbálom pontról pontra megjegyezni, hogy nézek ki abban a másodpercben. Egy idő után viszont idegennek tűnnek a saját vonásaim a tükörben, mintha semmi közük nem lenne hozzám és egymáshoz, mintha mindegyiket idegeneken látnám. Kiskoromban sokszor csináltam ezt: bezárkóztam a fürdőbe, és olyan forró zuhanyt eresztettem magamra, hogy teljesen elhomályosította a pára az egész helyiséget. Figyeltem, ahogy az arcom lassan kirajzolódik a felhők között, először csak halvány körvonalakban, aztán fokozatosan egyre tisztábban és élesebben. Mindig arról ábrándoztam, hogy amikor viszontlátom az arcomat, valami gyönyörűséget fogok látni; hogy a zuhany átváltoztatott egy feltűnőbb, ragyogóbb jelenséggé. De mindig ugyanazt kaptam vissza. Most ott állok Ally fürdőjében, mosolygok, és azt gondolom: holnap végre más leszek. Mivel Lindsay közöttünk a zeneőrült, összeállít nekünk egy válogatást, hogy legyen mit hallgatni a kocsiban, amíg odaérünk Kenthez – bár csak pár kilométerre lakik. Dr. Dre és Tupac szól, aztán mindnyájan egyszerre zendítünk rá a „Baby Got Black” megszokott soraira („Bejön a nagy popó, ez az igazsáááág!”). De én valami egészen szokatlan élményt élek át közben, holott születésem óta jól ismert utcákon haladunk végig, amelyek olyan ismerősek, mintha én terveztem volna őket. Most viszont úgy érzem, hogy lebegek az egész fölött, a házak, az utak, az udvarok és fák fölött, és csak repülök egyre feljebb és feljebb, a Rocky's-nál, a Rite Aidnél, a benzinkútnál és a Thomas Jeffersonnál is magasabbra, ahonnan már csak zsebkendőnyi méretűnek látszik a focipálya és a fém lelátó, ahonnan szétüvöltöttük a torkunkat minden gólnál. Mintha minden apró és jelentéktelen volna. Mintha csak az emlékeimben léteznének a dolgok.

Elody torkaszakadtából ordít. Ő bírja a legkevésbé az alkoholt közülünk. Ally elpakolta a maradék vodkát a táskájába, de semmi mást nem rakott mellé, amivel keverni vagy hígítani lehetne. Lindsay vezet, mert ő aztán egész éjjel vedelhet, meg sem érzi. Már majdnem ott vagyunk, amikor elkezd esni az eső, de olyan gyengén, mintha csak lebegnének a levegőben a cseppek, egyetlen óriási, fehér párafüggönyként. Nem emlékszem, mikor jártam utoljára Kentnél – talán a kilencedik szülinapi buliján –, és elfelejtettem, hogy egy erdőn is át kell vágni. A végtelenségig kígyózik a bekötőút a fák között. A fényszórók fényében nem látunk mást, csak a kavicsos utat, a kopár lombokat és a gyémántszerű esőcseppeket. – Így kezdődnek a horrorfilmek – mondja Ally a topját igazgatva. Mindenki tőle kért kölcsön topot, ő viszont magán hagyta a szőrmeszegélyes felsőt, bár eleinte ő tiltakozott ellene a legjobban. – Biztos vagy benne, hogy negyvenkettes szám? – Már nincs messze – mondom, noha valójában fogalmam sincs, merre van a ház, és azon töprengek, hogy talán túl korán fordultunk le a főútról. Pillangók repkednek a gyomromban, de nem tudom eldönteni, hogy jó vagy rossz pillangók-e. Egyre beljebb és beljebb érünk az erdőbe, míg végül már szinte súrolják a lombok a kocsiajtókat. Lindsay a fényezés miatt kezd aggódni. Amikor már úgy tűnik, felszippant minket a sötétség, az erdőnek hirtelen vége szakad, és feltárul előttünk a legnagyobb és legszebb gyeptakaró, amit valaha láttunk, közepén egy fehér házzal, amely mintha zúzmarából épült volna. Több erkélye is van, és mindkét oldalán hosszú tornác fut végig. Teljesen elveszett az emlékeimből. Lehet, hogy az alkohol teszi, de úgy érzem, ennél gyönyörűbb ház nem is létezik. Egy darabig mind a négyen megbabonázva nézzük az épületet. A fél ház sötétbe borul, de a felső szintről fény szivárog ki, és üveges-ezüstre festi a fű egy részét. – Majdnem akkora, mint a ti házatok, Al! – mondja Lindsay. Kár, hogy megszólalt. Úgy érzem, megtört a varázs. – Majdnem – feleli Ally. Kiveszi a vodkát a táskájából, meghúzza az üveget, köhög és böfög egyet, aztán megtörli a száját. – Nekem is adj egy kortyot! – kéri Elody, és már nyúl is az üvegért. Észrevétlenül kerül az üveg a kezembe. Én is belekortyolok. Égeti a torkomat, és borzalmas az íze, mint a festéknek vagy a benzinnek, de amint leér a gyomromba, felpörget. Miközben kiszállunk a kocsiból, hullámozni és szélesedni látom a fényt, szinte kacsingat rám. A buliktól mindig görcsbe rándul a gyomrom, de nem rossz értelemben: ahogy a ház felé tartunk, úgy érzem, bármi megtörténhet. Persze legtöbbször nem történik semmi. Legtöbbször egyik éjszaka belefolyik a másikba, ahogy a hetek és a hónapok is összefolynak. Előbb-utóbb pedig mindnyájan meghalunk. De az éjszaka elején bármi lehetséges. A bejárati ajtó zárva van, ezért az oldalsó ajtóhoz kell mennünk, ami egy keskeny, faburkolatú előszobába vezet. Kicsi falépcsőn lehet továbbmenni. A szag valami gyerekkori emléket hoz elő belőlem, de nem tudom azonosítani. Üvegtörést hallok, és valaki felkiált: „Robbanásveszély!” Aztán Dujeous hangja robban ki a hangszórókból: „Tele a ház MC-vel, ha ütős a szöveged, rajta, rappelj!” Olyan keskeny a lépcső, hogy csak libasorban tudunk felmenni, úgy is nehezen, mert lefelé is jönnek, üres sörös dobozokkal. A többségnek el is kell fordulnia, hátával a fal felé, hogy elférjünk. Néhánynak köszönünk, a többit észre sem vesszük. Ez is egy előnye a népszerűségnek: nem feltétlenül kell viszonoznod mások figyelmét. A lépcső egy sötét folyosóra vezet, amit karácsonyi égősorokkal díszítettek fel. Egymás után következnek a szobák, sőt egymásból nyílnak, és mindegyik különféle faliszőnyegekkel, pokrócokkal és párnákkal van telezsúfolva. Az összes heverőt elfoglalták az emberek. Minden lágy és puha – a színek, a felületek, az emberek külseje… Csak a zene nem, mert az megrengeti a falakat és a padlót is. Vágni lehet a cigifüstöt, így minden olyan, mintha egy vastag, kék fátyol mögött történne. Én csak egyszer próbáltam a füvet, de feltételezem, hogy ehhez hasonló lehet az élmény. Lindsay kicsit visszahúz, és mond valamit, de a hangja teljesen elvész a nagy morajlásban. Aztán otthagy, és már csak a tömegen keresztül int felém. Megfordulok, de Elody és Ally is felszívódott, és azon kapom magam, hogy zakatol a szívem és bizsereg a tenyerem.

Mostanában van egy visszatérő rémálmom. Hatalmas tömeg közepén állok, ide-oda lökdösnek. Minden arc ismerősnek tűnik, de valami nagyon nem stimmel. Elmegy mellettem valaki, aki Lindsayre hasonlít, de a szája olyan torz, csálé. Senki sem ismer meg. Persze Kent házában állni nem ugyanolyan, hiszen itt nagyjából mindenkit ismerek, kivéve néhány harmadikost és pár lányt, akik valószínűleg másodikosok. Mégis ijesztő. Elindulok Emma Howser felé – aki egy igazi gyökér, és akkor sem beszélgetnék vele, ha késsel fenyegetnének, de most egyre jobban kétségbeesem. Ekkor váratlanul egy vastag kar fonódik körém, és citromfűillat csapja meg az orromat. Rob. Odateszi a fülemhez a nedves száját. – Szexi Sammy, hiányoztál az egész eddigi életemből! Megfordulok. Lángvörös a feje. – Te részeg vagy! – tör ki belőlem kifejezetten vádló hangon, pedig nem így akartam. – Nem, még elég józan – tiltakozik, de még a fél szemöldökét sem sikerül felvonnia. – Te viszont késtél. – Tébolyultan vigyorog; csak a szája egyik csücske húzódik fel. – Már megcsapoltunk egy söröshordót. – Tíz óra van – mondom. – Nem késtünk. Különben is, hívtalak. Megpaskolja a felsője zsebeit. – Biztos letettem valahol a telefonom. A szememet forgatom. – Te bűnöző. – Imádom, amikor ilyen nagy szavakat használsz. A szája másik sarka is felkunkorodik lassan, és tudom, hogy meg akar csókolni. Félig elfordulok és a barátaimat keresem a szobában, de ők még mindig látótéren kívül vannak. Az egyik sarokban észreveszem Kentet. Nyakkendőt és galléros inget visel, ami legalább háromszor nagyobb az ő méreténél. Félig betűrte egy szakadt katonai nadrágba. A keménykalap viszont szerencsére hiányzik. Phoebe Riferrel beszélget, jól szórakoznak valamin. Zavar, hogy még nem szúrt ki magának. Titokban azt remélem, hogy kiszemel, lecsap rám, ahogy szokott, ám ő egyre közelebb hajol Phoebehez, mintha csak jobban akarná hallani, amit mond. Rob odahúz magához. – Csak egy órát maradunk, jó? Aztán elpályázunk. A lehelete sörtől és cigitől bűzlik, amikor megcsókol. Behunyom a szemem, és arra gondolok, amikor hatodikban láttam Gabby Haynesszel csókolózni. Annyira féltékeny voltam, hogy két napig enni sem tudtam. Kíváncsi vagyok, rajtam mennyi élvezet látszódik. Mert Gabbyn hatodikban úgy látszott, élvezi. Egy kicsit megnyugszom attól, hogy milyen furcsa az élet. Még rajtam van a dzsekim, de Rob szétnyitja a cipzárt, végigsimít a derekamon, aztán becsúsztatja a kezét a pólóm alá. Izzadós lapáttenyere van. Elhúzódom tőle, hogy hallja, amit mondok. – Nehogy már itt, mindenki előtt! – Senki sem néz ide! – ellenkezik, és újból markolászni kezd. Hazudik. Tudja, hogy mindenki minket les. Ő is látja. Be sem hunyta a szemét. A keze a hasamra téved, ujjai pedig a melltartóm merevítőjét kezdik birizgálni. Nem igazán tud bánni a melltartókkal. Egyáltalán, a mellekkel sem. Nem mintha én tudnám, mit kellene éreznem, de valahányszor hozzáér a mellemhez, csak körkörösen masszírozza, erősen és mindig ugyanúgy. A nőgyógyász is ezt csinálja a vizsgálaton, szóval valamelyikük tévúton jár. Őszintén szólva nem hinném, hogy a nőgyógyász az. Ha tudni akarjátok, elárulom a legnagyobb titkomat: tudom, hogy az első lefekvéssel meg kell várni az igazi szerelmet, és én szeretem Robot – mármint mindig is szerelmes voltam belé, tehát határozottan érzek valamit iránta –, de nem ezért döntöttem úgy, hogy lefekszem vele ezen az éjszakán. Azért akarok lefeküdni vele, hogy túl legyek rajta, és azért, mert mindig féltem a szextől, és nem akarok többé rettegni tőle.

– Alig várom, hogy melletted ébredjek – suttogja Rob a fülembe. Édes, hogy ezt mondja, de nem tudok rá figyelni, amíg tapogat. Hirtelen rájövök, hogy az együtt ébredésre soha nem gondoltam. Fogalmam sincs, miről kell beszélgetni másnap reggel, szeretkezés után, csak elképzelem, ahogy ott fekszünk, egymáshoz sem érve, és némán várjuk, hogy felkeljen a nap. Robnak ráadásul redőny sincs az ablakán – egyszer részegen letépte –, és nappal pont az ágyára esik a fény, mintha egy rendőrségi lámpa vagy egy nagy szem pont azt célozná meg. – Menjetek szobára! Elhúzódom Robtól, amikor Ally fintorogva megjelenik mellettünk. – Perverz állatok – teszi hozzá. – Ez is egy szoba – vitatkozik Rob, és körbemutat. Lefröcsköli a blúzomat sörrel, mire hisztisen felvinnyogok. – Bocs, bébi. – Megvonja a vállát. Rájön, hogy már csak fele annyi sör maradt a dobozában, és a homlokát ráncolva nézegeti. – Újat kell hoznom. Nektek is kell? – Mi hoztunk magunknak – mondja Ally, és megpaskolja az üveget a táskájában. – Nagyon előrelátó! Rob felnyúl a halántékához az ujjával, de majdnem a szemét nyomja ki. Részegebb, mint gondoltam. Ally a szája elé tett kézzel vihog. – Mekkora egy kretén a pasim! – sóhajtok fel, alighogy Rob elmegy. – De cuki kretén – javít ki Ally. – Ez olyan, mintha azt mondanád: „cuki mutáns”. Ilyen nem létezik. – Dehogynem létezik! Ally körülnéz a szobában, és csókra csábítóan lebiggyeszti a száját. – Hova a fenébe tűntetek? – kérdezem, de érzem, hogy minden jobban idegesít, mint kéne. Bosszant, hogy a barátaim több mint fél percig magamra hagytak, bosszant, hogy Rob ennyire részeg, és bosszant, hogy Kent még mindig Phoebe Riferrel trécsel, pedig utánam kéne koslatnia éjjel-nappal. Nem mintha én akarnám, hogy szeressen, persze. Ő csak egy stabil pont, valami állandó dolog az életemben, a maga furcsa módján megnyugtató. Kirángatom a vodkás üveget Ally kezéből, és megint iszom belőle. – Tettünk egy kört – válaszol Ally. – Van vagy tizenhét szoba itt. Érdemes körülnézned. – Rám néz, észreveszi, milyen arcot vágok, és felemeli a kezét. – Most mi van? Nem a semmi közepén hagytunk magadra! Igaza van. Nem tudom, miért húztam ennyire fel magam. – Hol van Lindsay és Elody? – Elody rácuppant Muffin ölére valamelyik hálóban. Lindsay meg Patrickkel marakodik. – Máris? – Igen… vagyis az első három percben még csókolóztak. A negyedik percig vártak a bunyóval. Ezzel végre sikerül megnevettetnie, és mindketten röhögünk egy darabig. Kezdem jobban, kényelmesebben érezni magam. A vodka felhevíti az egész fejemet. Folyamatosan érkeznek az emberek, és úgy érzem, lassan forogni kezd velem a szoba. Nem rossz, olyan, mint valami nagyon lassú körhintán ülni. Allyvel elhatározzuk, hogy akciót indítunk Lindsay megmentésére, mielőtt letépik egymás fejét Patrickkel. Megint új vendégeket látok. Úgy tűnik, az egész iskola megjelent Kentnél, pedig valójában csak hatvanan vagy hetvenen lehetünk. Ennél többen soha nem szoktak eljönni egy bulira. Itt van a végzősök társadalmának csúcsa és alsóbb fertálya is, mármint népszerűség szempontjából – Kent ragaszkodik a ranglétra aljához is, de mivel ő a házigazda, meg is teheti –, a menőbb harmadikosok is eljöttek, és néhány nagyon menő másodikos. Tudom, hogy utálnom kéne őket, ahogy minket is utáltak a harmadikosok és negyedikesek másodikban, de egyszerűen nem tud izgatni. Ally viszont a legjegesebb tekintetét lövelli rájuk, amikor elmegyünk mellettük, és még hangos megjegyzést is tesz: „Görények!” Az egyikük, Rachel Kornish, állítólag nemrég összejött Matt Wilde-dal. Elsősöket nyilvánvalóan nem engednek be. A rangsor legalját sem. Nem azért, mert kigúnyolnák őket, bár kétségtelenül az történne. Ennél sokkal többről van szó. Az elsősök csak azután értesülnek a bulikról, amikor már lezajlottak. Nem tudják azt, amivel mi tisztában vagyunk: nem ismerik a

titkos oldalsó bejáratot Andrew Roberts vendégházába, nem tudják, hogy Carly Jablonsky egy hűtőt tart a garázsában a sörnek, és sejtelmük sincs róla, hogy a zsaru Rocky nem igazán nézi meg a személyinket, és a Mic's egész éjjel nyitva van, a világ legjobb sajtos tojását kínálgatva – csupa olaj és ketchup, pont másnaposoknak való kaja. Mintha a középiskolában két külön világ létezne, amelyek egymás körül forognak és soha nem érintkeznek. A belső kör és a külső kör. Szerintem ez így van jól. Végül is a középiskolának az életre kell felkészítenie mindenkit. Annyi apró folyosó és szoba van, hogy egy labirintusban érzem magam. Minden tömve van emberekkel és füsttel. Csak egy ajtót találunk zárva. Egy nagy „BELÉPNI TILOS!” feliratot ragasztottak rá Kent régi matricáira, amiken olyan hülye szövegek vannak, mint a „KÉPZELJ EL PÖRGŐ BORSÓKAT” vagy a „CSÓKOLJ MEG, ÍR VAGYOK”. Mire megtaláljuk Lindsayt, természetesen már kibékült Patrickkel. Az ölében ül, miközben a pasi füves cigit szív. Elody és Steve Dough egy sarokban állnak. A fiú a falnak támaszkodik, Elody pedig hol táncol, hol szorosan hozzásimul. Cigi lóg a szájából, amit nem gyújtott meg, viszont fordítva tett a szájába. Az egész haja egy nagy gubanc. Steve az egyik kezével megtámasztja, hogy ne essen el, de közben Liz Hummerrel beszélget (tényleg így hívják, véletlenül ugyanaz a neve, mint a böhöm kocsinak), mintha Elody ott sem volna. Azt meg szinte észre sem veszi, ha hozzádörgöli a csípőjét. – Szegény Elody! – bukik ki belőlem. Fogalmam sincs, miért, de hirtelen sajnálom. – Túl kedves ez a lány. – Egy ribanc – ellenkezik Ally, de nem gonosz hangon. – Szerinted emlékezni fogunk ebből valamire? – Nem is tudom, honnan érkeznek a szavak. Az egész fejem könnyű és homályos, el akar szállni a nyakamról. – Szerinted emlékezni fogunk ebből bármire két év múlva? – Én már holnap sem fogok emlékezni rá – mondja nevetve Ally, és megpaskolja az üveget a kezemben. Már majdnem üres. Elképzelni sem tudom, mikor ittuk meg. Lindsay felsikolt, amikor meglát minket, és lekászálódik Patrick öléből. A nyakunk köré fonja a karját, mintha évekkel ezelőtt váltunk volna el egymástól. Kikapja a kezemből a vodkát, és beleiszik. Nem veszi le a karját a vállamról, sőt a könyökhajlatával szinte megfojt. – Hol voltatok? – kiáltja. A hangja még a zenét és a tömeg ricsaját is túlharsogja. – Már mindenhol kerestelek titeket. – Gyíkarcú! – veszekszik Ally. – Legfeljebb Patrick szájában. Röhögünk azon, hogy Lindsay gyíkarcú, Elody mattrészeg, Ally kényszerbeteg, én meg antiszociális vagyok. Valaki kinyit egy ablakot, hogy kiengedjen némi füstöt, és így beáramlik a finom eső-köd. Olyan szaga van, mint a fűnek és mindenféle friss dolognak, bár tél közepén járunk. Észre sem veszi senki, amikor rátámaszkodom a párkányra, és élvezem a jéghideg levegőt és az eső ezernyi tűszúrását. Behunyom a szemem, és megígérem magamnak, hogy soha nem felejtem el ezt a pillanatot: a barátaim nevetésének hangját, a rengeteg test kipárolgását és az eső friss szagát. Amikor újra kinyitom a szemem, földbe gyökerezik a lábam a rémülettől. Juliet Sykes áll az ajtóban, és engem néz. Pontosabban minket néz: engem, Lindsayt, Allyt és Elodyt, aki közben magára hagyta Steve-et és átjött hozzánk. Juliet lófarokba fogta a haját, és nekem úgy rémlik, ez az első alkalom, hogy rendesen lehet látni az arcát. Sokkoló a látványa, de még jobban sokkol az, hogy mennyire szép. Távol ülő, kék szeme van és magas arccsontja, akár egy modellnek. A bőre tökéletesen tiszta és fehér. Nem tudom levenni róla a szemem. Az emberek a könyökükkel és a kezükkel lökdösik, mert útban van, de ő csak áll egy helyben, és bámul minket. Ally tér magához elsőként, és már nyitja is a száját. – Mi a…? Ekkor már Elody és Lindsay is megfordul, hogy lássa, mit nézünk. Először Lindsay sápad el – tulajdonképpen megijed, ami nagyon szokatlan, de nincs időm csodálkozni rajta, mert a következő pillanatban már pulykavörös lesz, és úgy fest, mint aki bárkinek a fejét le tudná tépni. Így már

természetesebben néz ki. Elody hisztérikusan vihogni kezd, annyira, hogy össze is görnyed, és mindkét kezével el kell takarnia a száját. – Ezt nem hiszem el! – mondja. – Nem hiszem el! – Megpróbálja énekelni a gúnydalt: „Tán csak nem egy Pszichopata?”, de mi megmukkanni sem tudunk a döbbenettől. Tudjátok, hogy megy ez a filmekben, amikor valaki valami oda nem illőt mond, megszakad a zene, és hirtelen néma csönd áll be… Hát itt nem pontosan ez történik, de majdnem. A zene nem hallgat el, de ahogy a szobában lévő emberek lassan felfogják, hogy Juliet Sykesot látják – az ágybavizelő, mutáns, totál pszichopatát – a buli kellős közepén felbukkanni, ahogy harcias tekintettel nézi a négy legnépszerűbb lányt a Thomas Jeffersonból, abbamarad minden beszélgetés, és halk suttogás tölti meg a szobát. Aztán a suttogás egyre hangosabb lesz, mígnem egyetlen nagy, folyamatos morajjá válik, mint a szél vagy az óceán. Végül Juliet Sykes ellép az ajtóból, és bejön a szobába. Lassan és magabiztosan jön felénk – soha nem láttam még ennyire nyugodtnak –, és megáll egy méterre Lindsay előtt. – Te ribanc! – mondja. Határozott és harsány hangon beszél, mintha mindenkihez szólna a szobában. Mindig úgy hittem, hogy magas, erőtlen hangja lehet, de mély és telt, mint egy fiúé. Lindsaynek szüksége van fél másodpercre, hogy összeszedje magát. – Hogy mondtad? – rikácsolja. Juliet ötödikes korunk óta nem is nézett Lindsay szemébe, nem hogy megszólította vagy kifejezetten sértegette volna! – Jól hallottad – folytatja Juliet. – Egy ribanc vagy. Gonosz, aljas nőszemély. – Ezután Allyhez fordul. – Te is ribanc vagy. – A következő áldozata én vagyok, és egy másodpercre valami villanást látok a szemében, valami ismerős fényt, ami viszont gyorsan el is tűnik. – És te is. Annyira ledöbbenünk, hogy egyikünk sem tud válaszolni. Elody megint idegesen röhög, végül csuklani kezd és elhallgat. Lindsay szája úgy nyílik és csukódik, mint egy halé, de hang nem jön ki a torkán. Ally az öklét rázza, mintha arra készülne, hogy bemos egyet Julietnek. Habár én is dühös és zavarodott vagyok, folyton az jár a fejemben, ahogy Julietet nézem: Nem tudtam, hogy ilyen szép vagy. Lindsay kaparja össze magát elsőként. Előredől; arca csak pár centire van Julietétől. Még soha nem láttam ennyire ingerültnek. Attól félek, hogy kiesik a szeme az üregéből. A szája vicsorgásra húzódik, mint egy veszett kutyáé, és pár pillanatig nagyon csúnyának tűnik. – Inkább vagyok ribanc, mint pszichopata! – sziszegi, és megmarkolja Juliet blúzát. Olyan mérges, hogy fröcsög a nyála. Hátrataszítja Julietet, mire a szőke lány nekiesik Matt Dorfmannek. Megint meglöki Julietet, aki nekitántorodik Emma McElroynak. Lindsay visítozni kezd. – Pszichopata! Mániákus őrült! – A Psycho című filmből ismert magas, pengeszerűen szisszenő hangot használja. – Pszichopata! – kiáltja mindenki más is a szobában, és láthatatlan késekkel hadonásznak. Rikoltozva ide-oda lökdösik Julietet. Elody az első, aki ráönt a fejére egy doboz sört, de ezt is hamar utánozni kezdik. Lindsay vodkával locsolja le, és amikor Juliet felém botladozik, félig átázva, kinyújtott karral, próbálva visszanyerni az egyensúlyát, felkapok egy félig teli sörös dobozt az ablakpárkányról, és rálöttyintem. Észre sem veszem, hogy a többiekkel együtt én is sikoltozom, csak akkor, amikor már nagyon fáj a torkom. Miután leöntöm a sörrel, Juliet rám néz. Nem tudom megmagyarázni… komplett hülyeségnek tűnik… de van valami szánalom a pillantásában, mintha engem sajnálna. Egyszerre minden levegő kipréselődik a testemből, mintha gyomorszájon vágtak volna. Gondolkodás nélkül vetem rá magam, és ellököm, amennyire csak bírom. Nekihátrál egy könyvespolcnak, ami majdnem ráborul. Így visszakerült az ajtóhoz, és miközben mindenki visít, röhög és azt kiáltozza: „Pszichopata!”, kiszalad a szobából. El kell taszítania az útból Kentet, aki éppen akkor jön be, hogy megnézze, mi ez a nagy rikoltozás. Egy pillanatra összefonódik a tekintetünk. Nem tudom megállapítani, mit gondol, de akármi is legyen, nem jó. Izzadva, kényelmetlenül nézek másfelé. Mindenkiben túlteng az energia, mindenki

Julietről beszél és rajta röhög, de az én légzésem csak nem akar lecsillapodni, és rettentően ég a gyomrom; a vodka az egész nyelőcsövemet mardossa. Fojtogató a levegő a szobában, és minden sokkal gyorsabban forog körülöttem, mint addig. Ki kell mennem friss levegőt szívni. Megpróbálok kislisszolni az ajtón, de Kent elém áll, és nem enged. – Mi a szar történt itt? – förmed rám. – Kiengednél, ha megkérlek? Nem vagyok vitázós hangulatban, és különösen nem vagyok olyan hangulatban, hogy Kenttel és a régimódi ingével foglalkozzam. – Mit ártott neked az a csaj? Karba fonom a kezem. – Már értem! Szóval neked a spanod a Pszichopata, mi? Összeszűkíti a szemét. – Ügyes kis gúnynév. Egyedül találtad ki vagy a barátaid is segítettek? – Tűnj az utamból! Sikerül átverekednem magam mellette, de ő megragadja a karomat. – Miért? – kérdezi. Olyan közel állunk egymáshoz, hogy érzem a leheletén a borsmentát, amit evett, és jól látom a szív alakú anyajegyet is a bal szeme alatt, holott minden más elmosódik és fakón úszkál a szemem előtt. Úgy néz rám, mint aki mindenképpen meg akar érteni valamit, és ez a legrosszabb, ami ezen az estén eddig történt – rosszabb, mint Juliet haragja vagy az az érzés, hogy bármelyik pillanatban kidobhatom a taccsot. Megpróbálom lerázni a kezét a karomról. – Nem markolászhatod csak úgy az embereket, tudod? Engem meg pláne nem! Barátom van. – Ne emeld fel a hangod! Én csak azt akarom… – Nézd! – Sikerül kiszabadulnom a szorításából. Tudom, hogy túl hangosan és gyorsan beszélek. Tudom, hogy hisztérikusnak tűnök, de nem tehetek ellene semmit. – Fogalmam sincs, mit akarsz tőlem. Nem fogok veled randizni! Ha az egyetlen férfi volnál a világon, akkor sem járnék veled! Szóval végre leszállhatnál rólam. Tudod te egyáltalán, ki vagyok én? A szavak csak úgy repkednek ki belőlem, és hirtelen fojtogató érzés kúszik a torkomon felfelé. Nem kapok levegőt. Kent szigorúan néz rám. Aztán még közelebb hajol. Egy pillanatig azt hiszem, meg akar csókolni, és eláll a szívverésem is. Ám ő csak odadugja a száját a fülemhez, és ezt mondja: – Átlátok rajtad. – Nem ismersz! – tiltakozom. Hátrálok egy lépést, és szinte remegek a dühtől. – Egyszerűen semmit sem tudsz rólam! Feltartja a kezét, mintha megadná magát, és félreáll. – Igazad van. Semmit sem tudok. Elfordul, és közben még valamit motyog az orra alatt. – Mit mondtál? – kiáltok rá, de olyan erősen zakatol a szívem, hogy attól félek, felrobban. Visszafordul, és rám néz. – Azt mondtam: szerencsére! Megpördülök, és azt kívánom, bárcsak ne kértem volna kölcsön Ally magas sarkúját. Örvénylik körülöttem a szoba, és meg kell támaszkodnom a lépcső karfájában. – A pasid is lent van, éppen a mosogatóba hány! – kiáltja utánam Kent. Bemutatom neki a középső ujjamat, de nem nézek hátra. Nem érdekel, hogy néz-e még, de valami azt súgja, hogy nem. Mielőtt leérnék a földszintre, hogy megnézzem, igaz-e, amit Robról mondott, már tisztában vagyok vele: nem ez lesz az a bizonyos éjszaka. Annyira letaglóz a csalódottság és a megkönnyebbülés keveréke, hogy a falnak kell támaszkodnom lefelé menet, és annyira bizonytalannak érzem a lépcsőfokokat a lábam alatt, hogy félek, lezuhanok. Ez nem az az éjszaka. Amikor holnap felébredek, ugyanilyen leszek, és a világ is ugyanilyen lesz, és mindennek

ugyanilyen lesz az íze és a szaga. Összeszorul a torkom, ég a szemem, és csak arra tudok gondolni, hogy mindenről Kent tehet – Kent és Juliet Sykes hibája az egész. Félórával később elkezd leülni a buli. A házban valaki letépte a karácsonyi égőket a falról, és most ott kígyóznak a földön, megvilágítva a pormacskákat a sarkokban. Most már jobban érzem magam, sokkal inkább magamra ismerek. „Mindig lesz holnap” – mondta Lindsay, amikor elmondtam neki a Robbal kapcsolatos érzéseimet, és ez a mondat most mantraként ismétlődik a fejemben: Mindig lesz holnap. Mindig lesz holnap. Húsz percet töltök a fürdőszobában. Először lemosom az arcom, majd újból kifestem, bár bizonytalanul mozog a kezem, és két arcot is látok a tükörben. Valahányszor kisminkelem magam, az anyám jut eszembe… Hányszor figyeltem, ahogy a hiúságtól meggörnyedve odahajol a tükörhöz, és kicsinosítja magát a randevúkra apámmal!… Megnyugtatnak a mozdulatok. Mindig lesz holnap. Most jön az éjszakának az a része, amit a legjobban szeretek. A legtöbben alszanak, és úgy érzem, az egész világ az enyém és a barátnőimé. Mintha semmi más nem létezne a mi kis körünkön kívül, mintha mindenhol másutt sötétség és csend volna. Elodyval, Allyvel és Lindsayvel elhagyjuk a házat. A tömeg egyre ritkul, ahogy az emberek hazamennek, de még mindig nehéz mozdulni odabent. Lindsay folyton kiabál: „Bocsi, bocsi, helyet kérünk, női vészhelyzet!” Évekkel ezelőtt jöttünk rá, egy tizennyolc alattiaknak rendezett koncerten Poughkeepsie-ben, hogy semmivel sem lehet jobban tömeget oszlatni, mint azzal, hogy „női vészhelyzet”. Az emberek azt hiszik, hogy értik. Kifelé menet elhaladunk a különféle sarkokban összefonódott és a lépcső alá bepréselődött párok mellett. A zárt ajtók mögül tompa kuncogás szűrődik ki. Elody minden ajtóra rácsap az öklével, és bekiált: „Nincs kesztyű, nincs szerelem!” Lindsay megfordul, és súg valamit Elodynak, mire ő elhallgat és bűnbánóan rám néz. Meg akarom mondani nekik, hogy nem érdekel az egész – nem érdekel Rob és az elszalasztott lehetőség –, de egyszerűen még a beszédhez is túl fáradt vagyok. Hirtelen kinyílik egy ajtó, és megpillantjuk Bridget McGuire-t egy fürdőkád szélén. A tenyerébe temeti az arcát, és zokog. – Mi baja van? – kérdezem, hogy valamivel ellensúlyozzam az úszó-ringatózó érzést a fejemben, meg a saját szavaim távoli visszhangját. – Szakított Alexszel. – Lindsay megfogja a könyökömet. Józannak látszik, de hatalmasra nőtt a pupillája, és a szemfehérje is teljesen vörös. – Nem fogod elhinni. Megtudta, hogy a Nikotin Náci tetten érte Alexet és Annát együtt. A pasinak éppen egy orvosi vizsgálaton kellett volna lennie. – A hangos zene miatt nem hallunk más hangot, de a válla rázkódása arra utal, hogy szinte egész testében vonaglik, talán hányt is. – Inkább menjen haza. Kretén! – Ezek mind kretének! – mondja Elody. Felemeli a sörét, és kilöttyinti egy részét. Szerintem fogalma sincs, miről beszélünk. Lindsay felveszi a poharát, és egy kisasztalra teszi, egy kopott Moby Dick kötetre. Zsebre vág egy kis porcelánfigurát: egy göndör, szőke hajú pásztort, festett szemhéjjal. Mindig lop valamit a bulikon. Ezt hívja szuvenírnek. – Jobb, ha nem száll be a Tankba! – suttogja, és a fejével hátra int, Elodyra. Robot kinyúlva találjuk egy heverőn a földszinten, de amikor elmegyünk mellette, sikerül elkapnia a kezemet, és megpróbál magára húzni. – Hova mentek? – kérdezi. Zavaros a tekintete, és rekedt a hangja. – Hagyj békén, Rob. Engedj el! – Lerázom magamról. Erről is ő tehet. – Nem úgy volt, hogy… – Elcsuklik a hangja, és értetlenül megrázza a fejét, aztán gyanakvóan összehúzza a szemét. – Megcsalsz valakivel? – Ne legyél gyökér! – Szeretném visszapörgetni az éjszakát, sőt az elmúlt néhány hetet is. Szeretnék visszamenni addig, amikor Robbal egymás mellett ültünk, ő a vállamra hajtotta a fejét, és azt mondta, hogy mellettem akar aludni. Vissza akarok repülni abba a békés pillanatba, a sötét szobába, a lenémított tévé kék képernyője elé, és megint a légzését hallgatni, tudni, hogy a szüleim az emeleten alszanak, és kinyitni a számat, pont abban a pillanatban, amikor ő is azt mondja: „Én is.”

– Hát persze! Megcsalsz! Tudtam! Felugrik a heverőről, és vadul körbenéz. Chris Harmon, Rob egyik legjobb barátja a sarokban áll, és éppen nevet valamin, amikor Rob odabotorkál. – Te szédíted a barátnőmet, Harmon? – rikácsolja Rob, és meglöki Christ. Chris elbotlik, és nekiesik egy könyvszekrénynek. Egy porcelánfigura zuhan le az egyik polcról, és széttörik, mire egy lány felsikolt. – Eszednél vagy? Chris nekiugrik Robnak, és a következő pillanatban már teljesen össze vannak fonódva, birkóznak, ide-oda vetődnek a szobában, nekimennek bútoroknak, morognak és kiáltoznak. Robnak valahogy sikerül térdre kényszerítenie Christ, aztán mindketten a padlóra kerülnek. A lányok visítozva ugranak félre az útjukból. – Vigyázzatok, a sör! – kiáltja valaki, mielőtt Rob és Chris elindul a konyhaajtó felé, amerre a nagy söröshordó van. – Menjünk, Sam – markolja meg a vállamat Lindsay hátulról. – Nem hagyhatom itt csak úgy! – mondom, bár az egyik felem szívesen menne. – Nem lesz semmi baja. Nézd, hogy röhög! Igaza van. Rob és Chris már nem verekszenek, csak kinyúlva fekszenek a padlón, és fuldokolnak a röhögéstől. – Rob iszonyú mérges lesz – mondom, és tudom, hogy Lindsay is érti, mire célzok. Nemcsak arról van szó, hogy faképnél hagytam a bulin. Lindsay gyorsan átölel. – Emlékezz arra, amit mondtam. – Énekelni kezd: „Mert kisüt a nap, majd holnap. S olyan lesz a világ, mint egy szép, nagy sütemény.” Egy időre görcsbe rándul a gyomrom, mert azt hiszem, gúnyolódik rajtam, de csak véletlen az egész. Lindsay nem ismert kiskoromban, talán nem is állt volna szóba velem. Fogalma sem lehet róla, milyen sokszor zárkóztam be a szobámba az Annie zenéjével, hogy torkom szakadtából üvöltsem a dalokat, amíg a szüleim meg nem fenyegettek, hogy kidobnak az utcára. A dallam ismétlődni kezd a fejemben, és tudom, hogy napokig ezt fogom énekelni: „Holnap, holnap, szeretni foglak holnap.” Gyönyörű szó, ha jobban belegondol az ember. – Tré ez a buli, mi? Közben Ally is megjelenik a másik oldalamon. Tudom, hogy ő csak Matt Wilde távolmaradása miatt csalódott, de mégis jólesik, hogy ezt mondja. Az eső hangosabb, mint amilyennek gondoltam, és ettől megijedek. Egy darabig a tornác eresze alatt állunk, és karba tett kézzel figyeljük, ahogy a leheletünk felhőkké tömörödik. Jéghideg van. A víz egyenletesen áramlik az ereszcsatornáról. Christopher Tomlin és Adam Wu üres sörös dobozokat dobál az erdő felé. Időnként valamelyik eltörik, és ágyúdörgésként ér vissza hozzánk a hangja. Az emberek kacagva, sikoltozva rohannak az esőben, ami olyan keményen zúdul le, hogy minden egy nagy kulimásznak tűnik. Több kilométeres körzeten belül nincs egyetlen szomszéd sem, aki kihívhatná a rendőröket. A fagyos fűtakaró olyan, mint egy tajtékzó, fekete mocsár. A távolban fényszórók villódznak, ki és be, fel és le, ahogy a kocsik lassan lesodródnak a 9-es út felé. – Rohanjunk! – rikoltja Lindsay, és érzem, ahogy Ally megrángat. Aztán szaladunk és sikítunk a vakító eső miatt, az átázó dzsekink miatt, a cipőnkbe cuppanó sár miatt. Közben mindent elmos az eső körülöttünk. Mire odaérünk Lindsay kocsijához, már tényleg nem érdekel, mennyire pocsékul alakult az éjszakám. Hisztérikusan, csuromvizesen és remegve röhögünk. A hideg és az eső teljesen felébresztett mind a négyünket. Lindsay a bőrüléseken maradó, vizes fenéknyomok miatt aggódik, Elody könyörög neki, hogy menjen a Mic's felé egy tojásos-sajtos reggeliért, és nyavalyog, hogy már megint én ülhetek az anyósülésen, Ally pedig azért kiabál Lindsayvel, hogy kapcsolja fel a fűtést, különben ott, helyben elpusztul tüdőgyulladásban. Azt hiszem, így kezdtünk róla beszélni: már úgy értem, a halálról. Lindsay elég jól vezet, de észreveszem, hogy gyorsabban megy a megszokottnál azon a borzalmas, hosszú, fáktól

összeszűkített bekötőúton az országút felé. A fák csupasz csontvázaknak látszanak az út két oldalán, és nyöszörögnek a szélben. – Van egy elméletem – mondom, miközben Lindsay kifarol a 9-es útra, és az abroncsok sikoltva csikorognak a csúszós, fekete aszfalton. A műszerfalon világító óra 12:38-at mutat. – Úgy gondolom, hogy mielőtt meghalunk, látjuk életünk legnagyobb slágereit. Mint egy slágerlistán: a legjobb dolgokat, amiket valaha tettünk. – Duke, bébi! – kiáltja Lindsay, és leveszi az egyik kezét a kormányról. Megrázza néhányszor az öklét a levegőben. – Az első randim Matt Wilde-dal – vágja rá Ally azonnal. Elody felnyög, és előredől, hogy az iPod felé nyúljon. – Zenét kérek, mielőtt megölöm magam. – Kaphatok egy cigit? – kérdezi Lindsay, mire Elody meggyújt neki egyet a csikkről, ami a szájában van. Lindsay kinyitja az ablakokat, és a réseken át bevág a jeges eső. Ally megint a hideg miatt siránkozik. Elody berakja a „Splintert” a Fallacytól Ally bosszantására, talán azért, mert elege van már a nyávogásából. Ally leribancozza, kicsatolja a biztonsági övét, és előredől, hogy megszerezze az iPodot. Lindsay jajgat, hogy valaki a nyakába könyökölt. Kiesik a cigaretta a szájából, a combjai közé. Káromkodni kezd, és megpróbálja lesöpörni a hamut az üléspárnáról, miközben Elody és Ally még mindig veszekednek, én pedig igyekszem túlkiabálni őket, hogy felidézzem az őrült hóangyalkészítésünket májusban. Az óra továbbpörög: 12:39. A kerekek megcsúsznak egy kicsit a nedves úton, a kocsi pedig megtelik cigifüsttel, mintha egy csomó fantom gomolyogna a levegőben. Váratlanul valami fehér dolog terem az autó előtt. Lindsay felkiált, de nem értem, mit mond – talán „állsz”, „szállsz” vagy „látsz” –, és már bucskázik is le a kocsi az útról, egyenesen az erdő feketén tátongó torkába. Szörnyű hangokat hallok – fém csikorgó súrlódását a fémen, üvegcsörömpölést, az autó kettéhasadását –, és erős füst csapja meg az orromat. Azon tűnődöm, hogy Lindsay elnyomta-e a cigijét. Aztán… Aztán megtörténik. A halál pillanata teli van hőséggel, hanggal és soha nem tapasztalt fájdalommal: égető forróság hasít keresztül rajtam, mint egy ék, és valami perzselő, fonnyasztó, szétszabdaló áramlás. Ha a sikoly érzés lenne, akkor valami ehhez hasonló volna. Később a semmi. Tudom, hogy néhányan úgy gondoljátok: megérdemeltem. Talán nem kellett volna elküldeni azt a rózsát Julietnek, és nem kellett volna leönteni a bulin. Talán nem kellett volna lemásolni Lauren Lornetről a dolgozatot, és nem kellett volna olyasmiket vágnom Kent fejéhez. Néhányan biztos úgy vélitek, azért érdemeltem meg, mert engedtem Robnak – mert nem akartam megmenteni magam tőle. Ám mielőtt mutogatni kezdenétek, hadd kérdezzem meg: tényleg olyan szörnyű dolgokat műveltem? Olyan gonosz voltam, hogy meg kellett halnom? Annyira aljas voltam, hogy ilyen rettenetes halált érdemeltem? Tényleg annyival nagyobb bűnöket követtem el, mint mások? Tényleg annyival rosszabb voltam, mint ti? Gondoljátok végig.

KETTŐ Álmomban tudom, hogy nem zuhanok sehonnan sehova, nincsenek körülöttem falak, mennyezetek és padlók, csak hideg és sötétség mindenfelé. Annyira félek, hogy ordítani tudnék, de amikor kinyitom a számat, semmi sem történik, és eszembe jut, hogy talán innentől fogva örökké zuhanni fogok, és soha nem érkezem meg sehova – már ha valóban zuhanok. Soha nem lesz vége. Aztán valami hang szakítja meg a csendet, halk sziszegés, ami egyre hangosabbá válik, amíg végül kaszasuhogásnak tűnik. Engem akar kettévágni?… Ekkor felébredek. Már húsz perce harsog az ébresztőórám. 6:50-et mutat. Felülök az ágyban, és félretolom a paplant. Iszonyúan megizzadtam, pedig hideg van a szobámban. Kiszáradt a torkom, és úgy megszomjaztam, mintha órákig futottam volna. Amikor körülnézek a helyiségben, egy pillanatra minden ködösnek és torznak látszik, mintha nem is a saját szobámat nézném, hanem egy óriás diaképet, amit rosszul illesztettek rá a szobámra, így nem fedi a valóságot. Aztán valahogy változnak a fények, és hirtelenjében megint minden a helyére kerül. Egyszer csak minden eszembe jut, és a vér zubogni kezd a fejemben: a buli, Juliet Sykes, a veszekedés Kenttel… – Sammy! Kitárul az ajtóm, nekicsapódik a falnak, és Izzy szökdécsel be a szobába, áttaposva a jegyzetfüzeteimen, a szétdobált farmereimen és a Victoria's Secret Team Pink pólómon. Valami nincs rendjén… valami motoszkál az emlékezetem sarkaiban, de el is tűnik, és csak Izzyt látom, ahogy az ágyamon ugrál, aztán a nyakam köré fonja a karját. Forró a teste. Megmarkolja a nyakláncomat, ami mindig rajtam van – vékony aranylánc, aprócska madármedállal, a nagymamám ajándéka –, és finoman megrángatja. – Anya azt mondja, hogy kelj fel! Mogyoróvajkrém-szagú a lehelete. Csak akkor veszem észre, hogy egész testemben remegek, amikor már lelöktem magamról Izzyt. – Szombat van – mondom. Fogalmam sincs, hogy jutottam haza előző éjjel. Nem tudom, mi történt Lindsayvel, Elodyval vagy Allyvel, és ha bármit megpróbálok felidézni, hányingerem támad. Izzy vihogni kezd, mint egy hülye, és leugrik az ágyról. Visszarohan az ajtóhoz. Eltűnik a folyosón, de még hallom, ahogy lekiált anyunak: – Anya, Sammy nem akar felkelni! – Igaz, úgy ejti a nevemet, hogy „Tyemmi”. – Ne kelljen felmennem, Sammy! – visszhangzik anyu hangja a konyhából. Leteszem a lábam a padlóra. A hideg fa érintése megnyugtat. Amikor kisebb voltam, egész nyáron a padlón feküdtem, mert apa nem volt hajlandó bekapcsolni a légkondit, és csak a faburkolat maradt hűvös a házban. Most is arra támad kedvem. Lázasnak érzem magam. Rob, az eső, az üvegek csörömpölése az erdőben… Csilingel a telefonom, mire majdnem felugrok. Odanyúlok érte, és felnyitom. Lindsay küldött sms-t. „Kint vagyok. Te merre?” Gyorsan összecsukom a mobilt, de előtte még rám villog a dátum: február 12., péntek. Tegnap. Újabb csilingelés, újabb sms. „Ne várass meg Cupido Napon, ssszuka!!!”

Hirtelen úgy érzem magam, mintha mélyvízben süllyednék lefelé, mintha súlytalan volnék vagy távolról nézném saját magamat. Megpróbálok felállni, de a gyomrom felkavarodik, és ki kell rohannom a fürdőszobába. Remeg a lábam, biztos vagyok benne, hogy hányni fogok. Bezárkózom, majd kinyitom a csapot a mosdónál és a zuhanynál is. Aztán a vécé fölé állok. Tényleg vonaglik egyet a gyomrom, de nem ürül belőle semmi. A kocsi, a farolás, a sikolyok… Tegnap. Hangokat hallok a folyosóról, de olyan hangosan zubog a víz, hogy nem értek semmit. Csak akkor egyenesedem fel, amikor valaki bekopog az ajtón. – Tessék! – Szállj ki a zuhanyzóból! Erre nincs idő! Lindsay az. Anya engedhette be. Résnyire nyitom az ajtót. Valóban ő az: nagy pufidzsekijét az álláig becipzározta, és elég dühösen néz rám. Én viszont boldog vagyok, hogy látom. Annyira normálisnak és megszokottnak látszik. – Mi történt múlt éjjel? – kérdezem. Lindsay összevonja a szemöldökét. – Ja igen, bocs, ,de nem tudtalak visszahívni. Azt hiszem, hajnali háromig le sem szálltunk a telefonról Patrickkel. – Visszahívni? – Megrázom a fejem. – Nem, én arra célzok, hogy… – Teljesen kiborult, hogy a szülei nélküle utaznak Acapulcóba. – A szemét forgatja. – Szegény bébi. Komolyan mondom, Sam, a pasik olyanok, mint a háziállatok! Etetni kell őket meg simogatni, meg ágyba dugni. – Előredől. – Ha már itt tartunk… izgulsz a ma este miatt? – Tessék? Nem értem, hogy miről beszél. A szavai egyszerűen elsuhannak mellettem, és összefolynak. A törölközőtartóba kapaszkodom, mert attól félek, hogy elesem. Annyira forró víz folyik a zuhanyzóban, hogy mindent beterít a sűrű pára; elhomályosítja a tükröt, és kicsapódik a csempén. – Te, Rob, egy kis Miller Lite sör meg a flaneltakarók… – Nevet. – Milyen romantikus! – Le kell tusolnom. – Megpróbálom becsukni az ajtót, de az utolsó pillanatban Lindsay beékeli a könyökét a résbe, és befurakszik a fürdőbe. – Még nem zuhanyoztál? – Megrázza a fejét. – Akkor most már be kell érned nélküle. Nincs idő. Benyúl a zuhanyzóba, és elzárja a vizet. Aztán megfogja a kezemet, és kipenderít a folyosóra. – Viszont ki kell sminkelned magad – mondja az arcomat fürkészve. – Borzalmasan nézel ki. Rémálmaid voltak? – Olyasmi. – Van egy-két MAC sminkcuccom a Tankban. Lehúzza a dzsekije cipzárját, mire kivillan a Cupido Napra felvett topja fehér szőrmeszegélye. Hirtelen úgy érzem, le kell ülnöm a padlóra, és nem bírom abbahagyni a nevetést. Majdnem rohamot kapok, úgy kell visszafognom magam, miközben Lindsay betessékel a szobámba. – Öltözz fel! – mondja, és előveszi a mobilját, valószínűleg azért, hogy megüzenje Elodynak: késni fogunk. Engem néz egy darabig, aztán felsóhajt, és elfordul. – Remélem, Rob kedveli az enyhe testszagot! – kuncog, miközben én felveszem a spagettipántos felsőmet, a szoknyámat és a csizmámat. Megint.

NAGY A FENEKEM EBBEN A DZSEKIBEN? Amikor Elody beszáll a kocsiba, előredől a kávéjáért, engem pedig megcsap a parfümje illata – málnás testpermet, amit elkötelezett vásárlóként szokott beszerezni a Body Shopból a plázában, bár hetedik osztály után már egyáltalán nem menő. Valódi, erős és ismerős illat, sőt annyira letaglózó, hogy be kell hunynom a szemem.

Rossz ötlet volt. Behunyt szemmel Kent házának gyönyörű, meleg fényeit látom magam előtt, ahogy eltávolodnak a visszapillantó tükörben, meg a vézna, fekete fákat, amelyek két oldalon csontvázként szegélyezik az utat. Égett szagot érzek. Hallom Lindsay kiáltását, és érzem, ahogy a gyomrom felfordul, miközben a kocsi az egyik oldalára emelkedik, csikorgó abroncsokkal… – Basszus! Kinyitom a szemem, és még látom, hogy Lindsay egy mókust kerül ki az úton. Kidobja a cigijét az ablakon, és a füst furcsán megkettőződik: nem tudom, hogy valóban érzem vagy csak az emlékeimben létezik; esetleg mindkettő. – Tényleg te vagy a legrosszabb sofőr – kuncog Elody. – Óvatosan, légyszi – motyogom. Az ülés oldalát markolászom, akaratomon kívül. – Ne rinyálj már! – Lindsay átnyúl hozzám, és megpaskolja a térdemet. – Nem fogom hagyni, hogy a legjobb barátnőm szűzen haljon meg! Alig bírom megállni, hogy ne öntsem ki a szívem Lindsaynek és Elodynak, hogy ne kérdezzem meg, mi történik velem – velünk, de egyetlen értelmes szó sem jut eszembe. Balesetet szenvedtünk egy buli után, ami még meg sem történt. Azt hittem, meghaltam tegnap, azt hittem, meghaltam ma éjjel. Elody bizonyára azt hiszi, hogy Rob miatt aggódom. Átfogja az üléstámlámat, és előrébb húzza magát. – Ne izgulj, Sam. Nem lesz semmi baj. Olyan, mint a biciklizés – vigasztal. Mosolyt próbálok erőltetni magamra, de alig tudok odafigyelni. Úgy tűnik, nagyon régóta nem ábrándoztam arról, hogy Robbal egymás mellett fekszünk, és érzem hideg, száraz kezének érintését. Fájdalom hasít belém, amikor rágondolok, és egészen összeszorul a torkom. Hirtelen alig várom, hogy újra lássam őt, a csálé mosolyát, a Yankees sapkáját, sőt még a piszkos polárfelsőjét is, ami mindig egy kicsit fiúizzadságtól szaglik, habár az anyja gyakran kimosatja vele. – Vagy mint a lovaglás – helyesbít Lindsay. – Rövid idő alatt kék szalagos bajnok leszel, Sammy. – Mindig elfelejtem, hogy régebben lovagoltál – mondja Elody, majd kinyitja a kávéja fedelét, és arrébb fújja a habot a tetején. – Azt hiszem, hétéves voltam – vágom rá gyorsan, mielőtt Lindsay gúnyolódni kezdene. Ha kiröhögne, azonnal sírva fakadnék. Soha nem tudtam elmagyarázni neki az igazságot: hogy mindennél jobban szerettem a lovaglást. Imádtam egyedül lenni az erdőben, főleg késő ősszel, amikor minden ropog és aranyszínű, a levelek lángvörösek, és olyan szag van, mintha az egész világ földdé változna. Imádtam a csendet, amiben csak a paták egyenletes dobogása és a ló fújtatása hallatszott. Se telefon, se nevetés, se emberi hangok, se házak. Se kocsik. Lejjebb húzom a szemellenzőmet, hogy ne vakítson a fény, és a tükörből látom, hogy Elody rám vigyorog. Talán el kéne mondanom neki, mi történik velem – gondolom magamban, de tudom, hogy úgysem teszem meg. Azt hinné, megőrültem. Mind azt hinnék. Inkább hallgatok, és nézek kifelé az ablakon. Gyenge, híg a fény, mintha a nap szétömlött volna a horizonton, és lusta lenne feltakarítani magát. Az árnyékok élesek és hegyesek, akár a tűk. Látom, ahogy három fekete keselyű egyszerre száll fel a telefonvezetékről, és azt kívánom, bárcsak én is felszállhatnék, egyre feljebb és feljebb, és nézhetném, ahogy a talaj eltávolodik tőlem, mint amikor repülőn hagyom el a tájat. Minden összetömörödne, összehajtódna, mint egy origami figura, míg végül minden sík és tarkabarka lenne – míg végül az egész világ olyanná válna, mintha csak rajz lenne saját magáról. – A „Theme Song”-ot kérem – jelenti be Lindsay, és addig kutatok az iPodban, amíg meg nem találom Mary J. Blige számát. Aztán hátradőlök és próbálok kizárólag a zenére és a ritmusra koncentrálni. Közben nyitva tartom a szemem.

Mire felhajtunk a felső parkoló mellett kanyargó bekötőútra, majd a tanárok részlege mellett a Végzős Sorra, már jobban érzem magam, bár Lindsay káromkodása kissé idegesít, ahogy Elody siránkozása is amiatt, hogy még egy késés, és pénteki felfüggesztést kap. Már két perce elhangzott az első csengő. Minden olyan normálisnak tűnik. Tudom, hogy péntek lévén Emma McElroy Evan Danzigéktól fog érkezni, és látjuk is, ahogy átbújik a kerítés egyik nyílásán. Azt is tudom, hogy Peter Kourt Nike Air Force 1 cipőben fog jönni, amiben időtlen idők óta jár folyamatosan, habár már annyi lyuk van rajta, hogy a zoknija színét is látni lehet (általában fekete). Ezúttal is kikandikál a zoknija, miközben a főépület felé tart. Most, hogy mindezeket látom, ezerszer jobban érzem magam, és kezdem azt hinni, hogy talán minden, ami tegnap történt, csak valami furcsa, hosszú álom része volt. Lindsay végighajt a Végzős Soron, bár vajmi kevés esélye van szabad helyet találni. Ez már olyan nála, mint valami vallás. Ugrik egyet a gyomrom, amikor elmegyünk a teniszpályától számított harmadik hely mellett és ott látom Sarah Grundel barna Chevroletját, lökhárítóján a Thomas Jefferson Úszócsapat matricájával meg egy másikkal, amin ez a felirat díszeleg: CSOBBANJ! Végigfut az agyamon, hogy a késésünk miatt foglalhatta el az utolsó helyet, és bele kell vájnom a körmöm a tenyerembe, sőt mondogatnom is kell magamban, hogy csak álmodtam az egészet – hogy mindebből még nem történt meg semmi. – El sem hiszem, hogy háromszázötven métert kell gyalogolnunk! – biggyeszti le a száját Elody. – Még dzsekim sincs! – Te indultál el otthonról félmeztelenül! – förmed rá Lindsay. – Február van! – Nem tudtam, hogy kívülre kerülök. Elhaladunk a focipálya mellett, majd felkanyarodunk a parkoló magasabban fekvő részébe. Az évnek ebben a szakaszában tiszta sártenger az egész pálya, mintha mocsár lenne, néhány barna fűfolttal. – Olyan déjà vu érzésem van – jelenti ki Elody. – Az első év jutott eszembe. – Nekem egész reggel déjà vum van – bukik ki belőlem ösztönösen. Máris jobban érzem magam attól, hogy nevén tudom nevezni a furcsaságot. – Hadd találjam ki! – Lindsay egyik kezének ujjaival átfogja a halántékát, és összeráncolja a homlokát, mintha nagyon koncentrálna. – Az rémlik neked, amikor Elody legutóbb ilyen idegesítő volt reggel kilenc körül. – Fogd már be! – sivít Elody, majd előredől, és rácsap Lindsay karjára. Mindketten elnevetik magukat, mire én is elmosolyodom. Megkönnyebbültem a hangosan kimondott vallomástól. Végül is tényleg ilyesmiről van szó: egyszer Coloradóba utaztunk a szüleimmel, és majdnem öt kilométert másztunk felfelé a hegyen egy kis erdei vízeséshez. Hatalmas, öreg fákat láttam mindenfelé, főleg fenyőket. A felhők olyan alakzatban fehérlettek az égen, mint a hálószerűen megdermedt cukordíszítés. Izzy még sem járni, sem beszélni nem tudott, ezért apu vitte a hátán babahordozóban. Folyton az ég felé nyújtogatta kicsi, kövér tenyerét, mintha a cukorhálót akarná leszedni. Miközben ültünk és néztük a víz fröccsenését a sziklákon, támadt egy olyan különös érzésem, hogy mindez már megtörtént, kezdve a narancs illatától, amit anyu hámozott, a fák tökéletes tükörképéig a víz felszínén. Biztos voltam benne. Ki is nevettek, mert felfelé menet, az öt kilométeres túra alatt rengeteget nyafogtam, és amikor elmondtam a szüleimnek, hogy déjà vum van, közölték, hogy aligha fordulhatott elő, hogy valaki rávett engem egy ekkora túrára valamelyik előző életemben. Pedig számomra csak az volt a lényeg, hogy biztos voltam benne – ahogy most is biztos vagyok. Egyszerűen így van, és kész. – Úúú! – Elody felvisít, és kotorászni kezd a táskájában. Kirak egy doboz cigit, két üres szájfényes tubust meg egy deformált szempilla-göndörítőt. – Majdnem megfeledkeztem az ajándékodról. Az első ülésre dobja a kotont. Elkapom és felemelem, mire Lindsay is tapsikolni és ugrálni kezd a vezetőülésen.

– Nincs kesztyű, nincs szerelem? – kérdezem vérszegény mosollyal. Elody előredől, csókot nyom az arcomra, és rózsaszín szájfénylenyomatot hagy rajta. – Nagyszerű lesz, fiacskám. – Ne szólíts így! – tiltakozom, és a táskámba teszem a gumit. Kiszállunk a kocsiból. Olyan hideg levegő csap meg, hogy csípi a szemem, és könnyezni kezdek. Figyelmen kívül hagyom a lelkem mélyén zizegő kellemetlen érzést, és azt hajtogatom magamban: Ez az én napom, ez az én napom, ez az én napom. Nem hagyok helyet más gondolatnak.

ÁRNYÉKVILÁG Azt olvastam valahol, hogy akkor van az embernek déjà vu érzése, amikor a két agyféltekéje különböző sebességgel dolgozza fel a benyomásokat: a jobb félteke pár másodperccel gyorsabb vagy fordítva. Mivel reál tantárgyakból vagyok a legrosszabb, nem értettem az egész cikket, de ez az egy állítás már megmagyarázná azt, hogy miért támadt ilyen kettős érzésem, mintha a világ kettévált volna – vagy én magam. Pontosan így érzem: mintha lenne egy valódi énem és egy tükörképem, és nem tudom megállapítani, melyik melyik. Mintha az egész pénteki napnak lenne egy árnyéka. Tudtommal a déjà vu elég rövid ideig tart, mondjuk, fél percig vagy egy percig. Ez viszont nem akar elmúlni. Minden változatlan: Eileen Cho rikoltozó nevetése, amikor megkapja az első rózsáit az első óra alatt, Samara Phillips, ahogy előredől hozzá és azt mondja neki: „Tényleg nagyon szerethet!” Ugyanazok mellett sétálok el a folyosón ugyanakkor. Richard Lint ismét végigöntözi a kövezetet a kávéjával, és Carol Lin megint leordítja a fejét. Még a szavai is ugyanazok: „Eggyel többször ejtettek a fejedre a kelleténél, vagy mi?” Be kell ismernem, hogy így másodszorra is jó poén. Pedig közben úgy érzem, megőrültem, és üvölteni tudnék. De még különösebbek az apró villanások és barázdák, azok a dolgok, amik mégis változtak. Például Sarah Grundel. Második órára menet látom, ahogy a kulcsos szekrényeknek támaszkodva áll, és Hillary Hale-lel beszélget, úszószemüvegét a mutatóujja körül pörgetve. Miközben elmegyek mellettük, hallom a társalgás egy részét. – …iszonyú izgalmas, érted, az edzőm szerint még fél másodpercet javíthatok… – Két hét van az elődöntőkig! Menni fog. Majdnem megáll a szívem, amikor ezt hallom. Sarah észreveszi, hogy nézem, és kényelmetlenül érzi magát. Megsimítja a haját, és lejjebb rángatja a szoknyáját, ami fel akar csúszni a csípőjén. Aztán int nekem. – Hali, Sam! – mondja, és megint húz egyet a szoknyán. – Éppen… – Nagy levegőt veszek, nehogy idióta módjára dadogni kezdjek. – Éppen az elődöntőkről beszélgettek? Az úszóbajnokságról? – Jaja. – Sarah arca egészen felvillanyozódik. – Eljössz? Bár az utóbbi fél napban minden kifordult magából, mégis érzem, hogy mennyire gyökér ez a kérdés. Soha életemben nem voltam úszóversenyen, és attól a gondolattól, hogy egy csúszós padlón ücsörgök és figyelem a fürdőruhában pancsoló Sarah Grundelt, legalább annyira undorodom, mint egy húsragutól a Hunan Kitchenben. Őszintén szólva az egyetlen sportesemény, amire hajlandó vagyok elmenni, az össziskolai focimeccs, aminek a szabályait még négy év után sem igazán értem. Lindsay általában hoz valami alkoholt mind a négyünknek, talán ezért vagyok képes élvezni valamennyire az egészet. – Azt hittem, nem versenyzel. – Próbálok lazán viselkedni. – Mintha valami pletykát hallottam volna… hogy elkéstél és az edző bepipult… – Pletykát hallottál? Rólam? Sarah szeme elkerekedik, és úgy néz rám, mintha egy nyertes lottószelvényt adtam volna át neki. Ezek szerint azt vallja: „a rossz hír is hír”. – Talán rosszul hallottam.

Visszaemlékszem a hátulról a harmadik helyen parkoló autójára, és érzem, ahogy forróság önti el az arcomat. Már hogy késett volna el ma? Persze hogy benne van a versenyben. Nem kellett a Felső Parkolótól gyalogolnia az épületig. Tegnap késett el. Lüktet a fejem, és hirtelen úgy érzem, muszáj kimenekülnöm. Hillary furcsán néz rám. – Jól vagy? Nagyon elsápadtál. – Igen, igen. Csak nem esett jól a sushi tegnap este. Egyik kezemmel a szekrénynek támaszkodom, nehogy elessek. Sarah hablatyol valamit arról, hogy a plázában egyszer ételmérgezést kapott, de én már másfelé indulok. Úgy érzem, mintha a folyosó padlója meggörbült volna a lábam alatt, sőt elindul, mint a mozgó járda. Déjà vu. Ez az egyetlen magyarázat. Ha elégszer ismételsz valamit, magad is elhiszed – többé-kevésbé. Annyira összezavarodom, hogy majdnem megfeledkezem Allyről, aki a reálszárny melletti mosdóban vár. Bemegyek az egyik vécébe, lehajtom a fedelet, és csak ülök ott, fél füllel Ally fecsegését hallgatva. Az jut eszembe, amit Mrs. Harbor mondott egyszer angolon, amikor szokás szerint elkalandozott: Platón szerint az egész világ – minden, amit látunk – valójában nem más, mint árnyékok egy barlang falán. A valóságot, vagyis azt, ami az árnyékot veti, nem láthatjuk. Pontosan ezt érzem most. Mintha árnyékok vennének körül, mintha csak a lenyomatát látnám mindennek, nem az igazi valóját. – Hahó! Figyelsz te egyáltalán? Ally megzörgeti az ajtót, mire riadtan felnézek. Észreveszem az AC=FR feliratot az ajtó belső felén. Alatta kisebb betűkkel ez áll: „Menj vissza a lakókocsiba, lotyó!” – Azt mondtad, hogy nemsokára a kismama osztályon kell melltartót venned – mondom automatikusan. Persze hogy nem figyeltem. Ezúttal semmiképpen sem. Átfut az agyamon, hogy vajon Lindsay miért jött le idáig, hogy ezt ráírhassa az ajtóra – úgy értem, miért volt ez olyan fontos neki. Már többször leírta ezeket a betűket a menza túloldalán lévő klotyóba, amit mindenki használ. Azt sem tudom, miért gyűlöli ennyire Annát, és erről megint az jut eszembe, hogy gyakorlatilag azzal sem vagyok tisztában, miért utáljuk annyira Juliet Sykesot. Furcsa, hogy hiába ismerünk valakit jól, mégsem tudunk róla mindent. Az ember azt hinné, egyszer az is bekövetkezik. Felállok és kinyitom az ajtót. Rámutatok a falfirkára. – Mikor írta ezt Lindsay? Ally a szemét forgatja. – Nem ő írta. Valaki lekoppintotta. – Tényleg? – Aha. A lányok szekrényén is van egy. Másolat. – Lófarokba fogja a haját, és rágcsálni kezdi a száját, hogy duzzadtabbnak látszódjanak az ajkai. – Annyira béna. Ebben a suliban semmit sem lehet úgy csinálni, hogy ne majmoljanak ezren. – Tényleg gáz. Végigsimítom az ujjammal a betűket. Vastag, fekete betűk, alkoholos filccel írták őket. Olyanok, mint a kukacok. Eszembe jut, hogy Anna talán nem is használja ezt a mosdót. – Be kéne perelnünk őket szerzői jog megsértéséért. Képzeld csak el: húsz dolcsi minden alkalommal, ha valaki lenyúlja a szövegünket. Fürödhetnénk a pénzben! – Kuncog. – Cukrot? Ally egy csomag mentolos Altoidsot nyújt felém. Bár még ő is szűz – és ő a belátható jövőben az is fog maradni (legalábbis amíg főiskolára nem megy), mivel teljes mértékben Matt Wilde bűvöletében él –, makacsul szedi a fogamzásgátlót, és ott tartja egy fóliába csomagolva a mentolos cukor mellett. Azt állítja, így rejtegeti az apja elől, de mindenki tudja, hogy szeret villogni vele órán, hogy azt a látszatot keltse: él szexuális életet. Nem mintha bárkit is becsaphatna. A Thomas Jefferson kis hely; az ilyesmi köztudomású. Egyszer Elody azt mondta Allynek, hogy „terheslehelete” van, mi meg halálra röhögtük magunkat. Első évben volt, májusban, amikor mind a négyen Ally ugrószőnyegén feküdtünk. Életünk addigi legjobb bulija után voltunk, szombat délelőtt. Enyhén elzsibbadt az agyunk, részben

a másnaposság, részben a sok palacsinta és szalonna miatt, amit ebéd gyanánt lenyomtunk a torkunkon. Csak hevertem ott, miközben az ugrószőnyeg hömpölygött alattam, és behunyt szemmel élveztem a napsütést, arról ábrándozva, hogy az a pillanat örökké tart. Becsöngetnek, és Ally felsikolt. – Úúú, el fogunk késni! Megint mintha kettéhasadnék. Egy részem egész nap csak bujkálni kívánna a mosdóban, de nem tehetem meg. Tudom, hogy nem meglepetés, ami ezután jön. Hogy elkésem kémiáról. Hogy az utolsó padban kapok helyet, Lauren Lornet mellett. Hogy Mr. Tierney háromkérdéses tesztet irat velünk. A legrosszabb az egészben az, hogy láttam már a tesztet, mégsem tudom a válaszokat. Újra tollat kérek Laurentől. Ő sutyorogni kezd; tudni akarja, hogy működik-e a toll, amit adott. Mr. Tierney hozzávágja a könyvét az asztalhoz. Mindenki megrezzen, csak én nem. Óra. Csengő. Óra. Csengő. Téboly. Meg fogok őrülni. Mire megkapjuk a rózsákat algebrán, remeg a kezem. Nagy levegőt veszek, mielőtt kinyitom a kis laminált kártyát, ami a Robtól kapott rózsára van erősítve. Elképzelem, hogy valami hihetetlent, valami meglepőt írt rá, valamit, ami egy csapásra kijavít mindent. Gyönyörű vagy, Sam. Boldog vagyok, hogy veled lehetek. Szeretlek, Sam. Óvatosan felemelem a kártya egyik sarkát, és belekukkantok. „Szívecs…” Sietve összecsukom a kártyát, és beteszem a rózsát a táskámba. – Hú, milyen szép! Felnézek. Az angyalnak öltözött lány áll mellettem, és azt a rózsát nézi, amit éppen az imént rakott le az asztalomra: rózsaszín és krémszínű szirmok, örvényszerű mintával, mint a jégkrém. A lány még mindig kinyújtva tartja a kezét, és látni rajta a vékony, kék vénákat, amelyek pókhálóként fonják keresztbe-kasul a bőrét. – Talán fotózd is le. Úgy tovább nézheted! – förmedek rá. Olyan vörös lesz, mint a másik kezében tartott rózsák, és dadogva bocsánatot kér. Nem is fáradok azzal, hogy elolvassam az újabb rózsához tűzött levelet, és az óra hátralévő részében mereven nézem a táblát, nehogy összeakadjon a tekintetünk Kenttel. Annyira koncentrálok, hogy majdnem lemaradok arról, amikor Mr. Daimler rám kacsint és elmosolyodik. Majdnem. Óra után Kent utánam rohan, kezében a rózsaszín-krémszín rózsával, amit szándékosan a padomon hagytam. – Ezt ott felejtetted – mondja. Mint mindig, most is eltakarja a haja az egyik szemét. – Ne szégyelld, nyugodtan ámuldozz csak: ritka gyönyörű rózsa! – Nem felejtettem ott. – Kínosan kerülöm a pillantását. – Nem kérem. Mégis rásandítok, és látom, hogy elhalványul a mosoly az arcán. Aztán még szélesebb lesz, mint valami átkozott lézersugár. – Hogy érted ezt? – Megpróbálja rám tukmálni a virágot. – Nem hallottad még, hogy minél több rózsát kapsz Cupido Napon, annál népszerűbb vagy? – Nem hinném, hogy ebben segítségre szorulok. Főleg nem tőled. Ekkor aztán tényleg lehervad a mosolya. Az egyik részem utálja, ahogy bánok vele, de egyre csak az az emlék… vagy álom… vagy akármi… jár a fejemben, amikor közel hajol hozzám, mintha meg akarna csókolni, és helyette azt mondja: Átlátok rajtad. Nem ismersz. Semmit sem tudsz rólam. Szerencsére. A körmeimmel belevájok a tenyerembe. – Nem mondtam, hogy én küldtem a rózsát!

Kent hangja olyan mély és komoly, hogy megijedek. Végre belenézek a szemébe: élénkzöld szeme van. Emlékszem, kiskoromban anyu azt mondta, hogy Isten ugyanazokból a színekből keverte ki a fű színét és Kent szemét. – Ugyan már! Ki más küldte volna? – kérdezem, de valójában csak azt akarom, hogy ne bámuljon tovább. Kent nagy levegőt vesz. – Figyu, ma este buli lesz nálam… Ekkor látom meg a menza felé forduló Robot. Más esetben megvárnám, hogy észrevegyen, de most nem vagyok képes rá. – Rob! – kiáltom. Megfordul, észrevesz, félig int felém, majd elkezd visszafordulni. – Rob, várj! Elindulok a folyosón. Nem mondhatnám, hogy futok – Lindsayvel, Allyvel és Elodyval évekkel ezelőtt tettünk egy fogadalmat, miszerint a suli területén soha nem fogunk futni, még tornaórán sem (lássuk be: az izzadás és a lihegés nem túl vonzó) –, de közel járok hozzá. – Hé, Samtelen, hol ég a tűz? Rob átkarol, én meg belebújok az orrommal a polárfelsőjébe. Olyan szaga van, mint egy régi pizzának – nem a legjobb, különösen nem citromfűvel keverve –, de nem érdekel. Annyira remeg a lábam, hogy attól félek, össze fogok esni. Örökké ott akarok állni, Robba kapaszkodva. – Hiányoztál – dünnyögöm a mellkasába. Egy pillanatra még szorosabbá válik az ölelése. Aztán mosolyogva felemeli az arcomat, hogy belenézzek a szemébe. – Megkaptad a rózsámat? – kérdezi. Bólintok. – Igen, köszönöm. – Összeszorul a torkom, és tartok tőle, hogy előbb-utóbb elbőgöm magam. Annyira jó érzés a karjai közt lenni, mintha csak ő lenne képes a vízfelszín fölött tartani. – Figyelj, Rob. A ma estével kapcsolatban… Nem is vagyok teljesen biztos abban, mit akarok mondani, de ő közbevág. – Na, ki vele, ezúttal mi a probléma? Kicsit hátrébb húzódom, hogy jobban a szemébe nézhessek. – Én… én akarom… csak… ma minden olyan zavaros. Lehet, hogy beteg leszek… vagy ilyesmi. Elneveti magát, és megcsippenti az orromat. – Ó nem, nem fogsz kihátrálni! – Hozzádönti a homlokát az enyémhez, és suttogva folytatja: – Nagyon régóta várok már erre. – Tudom. Én is… Olyan sokszor elképzeltem már: ahogy a holdfény végigsiklik a fákon, majd beáramlik az ablakon, megvilágítja a háromszögeket és négyszögeket a falakon; ahogy a gyapjútakaró a csupasz bőrömet simogatja, miután levettem a ruhám. Elképzeltem az utána következő pillanatot is, miután Rob megcsókolt, elmondta, hogy szeret, és elaludt. Miközben ő tátott szájjal hortyog, én kiosonok a fürdőbe. Később összefutok Elodyval, Lindsayvel és Allyvel, és közlöm a nagy hírt. Megtörtént. Csak azt nehéz elképzelni, ami a kettő között lesz. Érzem, hogy a mobil rezeg a farzsebemben: új sms. A gyomrom ugrik egyet. Már tudom, mi fog állni az üzenetben. – Igazad van – mondom Robnak, és szorosabban átölelem. – Lehet, hogy rögtön suli után át kéne mennem. Akkor az egész délután és az egész éjszaka a miénk volna. – Aranyos vagy. – Rob elhúzódik, megigazítja a sapkáját és a hátizsákját. – A szüleim viszont csak vacsoraidőben mennek el. – Nem érdekel. Nézhetünk valami filmet vagy… – Másrészt… – Rob most a hátam mögé nézeget. – Hallottam, hogy buli lesz hogyishívjáknál… annál a keménykalapos csávónál… Kennek hívják?

– Kent – javítom ki ösztönösen. A hangok megtöltik a folyosót, és egyre több ember sereglik el mellettünk. Érzem, hogy minket néznek. Emlékszem, hogy egyszer azt mondtam Kentnek: a nevedet sem kéne ismernem. Hirtelen émelyegni kezdek. A hangok végiggomolyognak a folyosón, és az emberek tömegesen haladnak el mellettünk. Biztos azt remélik, hogy összekapunk Robbal. – Igen, Kent. Szóval lehet, hogy benézek. Nem talizhatnánk ott? – Tényleg el akarsz menni? – Minden igyekezetemmel a pánikot szorítom vissza, ami egyre erősebb bennem. Lehajtom a fejem, és úgy nézek fel rá ismét, ahogy Lindsay szokott Patrickre, amikor tényleg nagyon-nagyon szeretne valamit. – Akkor kevesebb időd lesz rám. – Rengeteg időnk lesz! – Rob csókot nyom az ujjaira, és kétszer is az arcomhoz illeszti őket. – Bízz bennem. Cserbenhagytalak valaha is? Ma éjjel cserben fogsz hagyni. A gondolat kibukkan, mielőtt megakadályozhatnám. – Nem. Túl hangosan tiltakozom. Rob viszont nem is figyel rám. Adam Marshall és Jeremy Forker is csatlakozik hozzánk, és szokás szerint úgy üdvözlik egymást Robbal, hogy ráugranak egymásra, és birkózni kezdenek. Néha azt hiszem, Lindsaynek igaza van: a pasik olyanok, mint az állatok. Kiveszem a telefonom, és megnézem az üzenetet, bár nem lenne rá szükség. „Buli Kent McMutánsnál ma este. Jössz?” Zsibbadt ujjakkal írom meg a választ: „Nyilván.” Aztán elmegyek ebédelni, és úgy érzem, mintha a háromszáz emberi hangnak súlya lenne, mintha szilárd szélként fújna körülöttem, ami majd egyszer felkap és jó messzire elvisz.

MIELŐTT FELÉBREDEK – Na, izgulsz? Lindsay felemeli az egyik lábát, és előre-hátra mozgatja. A cipőt csodálja, amit az imént lopott el Ally szekrényéből. A nappaliból zene brummogását lehet hallani. Ally és Elody teli torokból üvöltik a „Like a Prayer”-t. Ally közelében sincs a valódi hangnemnek. Lindsayvel a hátunkon fekszünk Ally díszes antik kanapéágyán. Allyéknél minden a negyedével nagyobb, mint egy normális házban: a hűtő, a bőrszékek, a tévék – még a kétliteres pezsgőspalackok is, amiket az apja a borospincében tárol (és szigorúan tilt tőlünk). Lindsay egyszer azt mondta, hogy úgy érzi magát a házban, mint Alice Csodaországban. Ráteszem a fejem a hatalmas párnára, amin ez a felirat díszeleg: A hárpia itthon van. Már négy pohár vodkát megittam, hogy megnyugodjak, és a fejem fölött egyre jobban pislákolnak és mind jobban elhomályosodnak a fények. Kinyitottam az ablakokat, mégis olyan, mintha lázas lennék. – Ne felejts el levegőt venni! – figyelmeztet Lindsay. – Ne parázz, ha fáj egy kicsit… főleg először. Ne legyél feszült, mert attól csak minden rosszabb lesz. Amúgy is hányingerem van, és Lindsay sem könnyíti meg a helyzetemet. Egész nap nem volt étvágyam, ezért mire Allyhez érünk, kopog a szemem, és rögtön beburkolok vagy huszonötöt az Ally által készített pestós-kecskesajtos miniszendvicsből. Fogalmam sincs, mit művel majd a kecskesajt és a vodka egymással, ráadásul Lindsay legalább hét Listerine szájfrissítő tablettát is elszopogattatott velem, mert a pestóban fokhagyma is volt, és szerinte enélkül Rob úgy érezné magát, mintha egy olasz hajószakáccsal veszítené el a szüzességét. Nem is Rob miatt izgulok – úgy érzem, nem tudok arra koncentrálni, hogy miatta vagyok ideges. A buli, az autó és a lehetőség, hogy ismét megtörténik a legrosszabb; ettől görcsöl a gyomrom. A vodka segít valamennyire levegőhöz jutnom, ezért már nem remegek annyira. Persze Lindsaynek nem árulhatok el semmit, így csak összevissza hablatyolok. – Nem fogom elbaltázni. Végül is mindenkinek sikerül előbb-utóbb. Anna Cartullónak is… Lindsay elfintorodik. – Pfuj… Akármit is fogsz csinálni, Anna Cartullo nem azt csinálja. Ti Robbal „szeretkeztek”. Az ujjaival idézőjeleket mutat a levegőben, és kuncog is, de tudom, hogy komolyan beszél.

– Gondolod? – Persze! – Félrebillent fejjel néz rám. – Te talán nem? Szívesen megkérdezném: honnan tudod, mi a különbség? A filmekben mindig tudni lehet, hogy mikor kell egy párnak lefeküdnie egymással, mert egyre érzékibb zenét játszanak be alá – röhejes, de így van. Lindsay szerint ő képtelen lenne Patrick nélkül élni, én viszont nem tudom, hogy így kéne-e éreznem vagy sem. Néha, amikor egy nagy tömeg közepén állok Robbal, ő átkarol és szorosan magához húz – mintha nem akarná, hogy eltapossanak, leöntsenek valamivel, vagy ilyesmi –, forróságot érzek a hasamban, mint borivás után, és totálisan boldognak érzem magam, még ha pár pillanatra is. Biztos vagyok benne, hogy ez a szerelem. Csak ennyit mondok Lindsaynek: – Dehogynem. Lindsay vihogva bökdösi a karomat. – Nos? Összeszorította a fogát, és csak kimondta? – Mit? Lindsay a szemét forgatja. – Hát hogy szeret! Egy kicsit túl sokáig töprengek, mert a kártyája jár az eszemben: „Szívecském”. Ilyesmiket szoktunk írni az emlékkönyvekbe, ha semmi értelmes nem jut eszünkbe. Lindsay nem torpan meg. – Majd fogja. A pasik annyira gyíkok! Fogadjunk, hogy ma este mondani fogja. Pontosan azután, hogy… – Félbehagyja a mondatot, és előre-hátra mozgatja a csípőjét. Hozzávágok egy párnát. – Barom állat vagy, tudod? Vicsorogva rám morog. Elnevetjük magunkat, aztán egy percig némán fekszünk, és hallgatjuk, ahogy Elody és Ally vonyítva énekel a szomszéd szobában. Most a „Total Eclipse of the Heart” van soron. Kellemes ott feküdni: kényelmesen érzem magam, és minden normális. Végigfutnak bennem az emlékek, minden alkalom, amikor ugyanitt feküdtünk és vártuk, hogy Elody és Ally befejezze a készülődést, hogy végre elindulhassunk, és történjen velünk valami… ahogy ketyeg az óra, majd széthullik az idő, és beleveszünk… Hirtelen azt kívánom, bárcsak minden alkalomra külön-külön emlékeznék; mintha a mélyen bevésődött emlékeket újra lehetne élni. – Ideges voltál? Úgy értem, az első alkalommal – bököm ki. Zavarban vagyok a saját kérdésemtől, ezért csak halkan merem feltenni. Azt hiszem, a kérdés váratlanul éri Lindsayt. Elpirul, és az Ally ágytakaróját szegélyező zsinórt kezdi piszkálni. Egy darabig szokatlan csend áll be közöttünk. Biztos vagyok benne, hogy tudom, mi jár a fejében, bár soha nem mondanám ki hangosan. Lindsay, Ally, Elody és én a lehető legközelebb állunk egymáshoz, mégis vannak dolgok, amikről nem beszélünk. Például soha nem említjük, hogy bár Lindsaynek Patrick az első és egyetlen, szó szerinti értelemben ez nem igaz. A valódi első partnerével egy New York-i bulin találkozott, amikor meglátogatta a mostohabátyját az NYU-n, vagyis az ottani egyetemen. Füveztek, felbontottak egy hatos csomag óvszert és szexeltek. A pasi számára ki sem derült, hogy Lindsaynek az volt az első. Ezt soha nem emlegetjük. Ahogy azt sem, hogy öt óra után nem mehetünk Elodyékhoz, mert az anyja akkor ér haza, és rögtön berúg. Szintén tabutéma, hogy Ally mindig csak a negyedét eszi meg a tányérján lévő ételnek, habár imád főzni, és órákig képes bámulni a Food Network főzőcsatornát. Nem beszélünk arról a csúfolódós találós kérdésről sem, amivel éveken keresztül cikiztek engem végig a folyosókon, az osztálytermekben, a buszon, sőt egy idő után álmaimban is. „Mi az? Tetőtől talpig vörös, fehér és torz? Sam Kingston!” Meg persze arról sem beszélünk, hogy maga Lindsay találta ki ezt a versikét. Egy jóbarát meghagyja neked a titkaidat. A legjobb barátaid pedig segítenek megtartani azokat. Lindsay az oldalára fordul, és feltámaszkodik a könyökére. Azon töprengek, hogy megemlíti-e végre a pasit az NYU-n. (Még a nevét sem tudom, mert ha nagy ritkán célzott rá, akkor is csak úgy hívta, hogy az „Említhetetlen”.)

– Nem voltam ideges – meséli halkan. Aztán nagy levegőt vesz, és elvigyorodik. – Nagyon fel voltam csigázva, bébi. Randy… – Mű-brit akcentussal mondja a nevet, aztán rám ugrik, és úgy csinál, mintha az ágyékával a csípőmet bökdösne. – Annyira hülye vagy! – lököm le magamról. Kuncogva végiggördül az ágyon, le a szélén, aztán feltérdel a földön, és kifújja a frufruját az arcából. Nekitámaszkodik az ágynak, és rákönyököl. Hirtelen nagyon komolynak tűnik. – Sam! – Tágra nyílik a szeme, és lehalkítja a hangját. Fel kell ülnöm, hogy a zenén túl is halljam, amit mond. – Elárulhatok neked egy titkot? – Persze. Repesni kezd a szívem. Tudja, hogy mit élek át. Ő is ugyanazt éli át! – Meg kell ígérned, hogy senkinek sem mondod el! Meg kell esküdnöd rá, hogy megtartod! Tudja. Tudja! Nemcsak velem történik! Kitisztul a fejem, és minden kiélesedik körülöttem. Teljesen kijózanodom. – Esküszöm – bököm ki nagy nehezen. Közel hajol hozzám, egyre közelebb, míg csak pár centire van a szája a fülemtől. – Én… Ekkor az arcom felé fordul, és hangosan böfög egyet. – Jézusom, Lindz! – A kezemmel legyezni kezdek az arcom előtt. Ő ismét a hátára fordul, lábával a levegőbe rugdos, és hisztérikusan röhög. – Mi a franc esett beléd? – Látnod kellett volna, milyen képet vágtál! – Tudsz te egyáltalán komoly lenni? Viccesen kérdezem, de az egész testemet mázsás súlyként üli meg a csalódottság. Nem tudja. Nem tud semmit. Nem is értené meg. Akármi is történt, csak velem esett meg. A totális magány érzése beburkol, mint valami nyúlós köd. Lindsay a hüvelykujjával megtapogatja a szeme sarkát, aztán talpra szökken. – Majd ha meghaltam, komoly leszek. Áramütéshez hasonló érzés ezt hallani. Halott. Olyan végleges, olyan förtelmes, olyan rövid… A meleg érzés, ami a vodkaivás óta átjár, hirtelen kiszökik belőlem, és reszketve odanyúlok Ally ablakához, hogy becsukjam. Az erdő fekete szája, ahogy ásítva kinyílik. Vicky Hallinan arca… Azon töröm a fejem, vajon mi fog velem történni, ha kiderül, hogy tényleg megbolondultam. Nem sokkal a nyolcadik óra előtt mindössze három méterre álltam az igazgatónő és iskolapszichológus, Ms. Winters irodájától, és majdnem bementem, hogy bejelentsem: „Azt hiszem, elmebeteg vagyok.” De hirtelen valami nagy durranást hallottam: Lauren Lornet kivágott egy ajtót, és szipogva végigcsörtetett a folyosón; valószínűleg egy fiú miatt sírt, vagy a szüleivel veszekedett, vagy valami más megszokott, normális dolog történt vele. Abban a másodpercben minden erőfeszítésem, amit a normális életbe való beilleszkedésre tettem, hiábavalónak bizonyult. Minden más lett. Én is más lettem. – Na, indulunk vagy sem? Elody tör be a szobába, mögötte meg Ally érkezik. Mindketten ki vannak fulladva. – Oké, menjünk! – mondja Lindsay, és felkapta a táskáját, amit az egyik vállára akaszt. Ally vihogni kezd. – Még csak fél tíz van, de Sam már úgy néz ki, mint aki mindjárt rókázik. Felállok, és várok pár másodpercet, amíg a talaj megszilárdul a lábam alatt – Minden oké lesz. Jól vagyok. – Hazug! – vágja rá Lindsay mosolyogva.

A BULI, MÁSODIK PRÓBA – Így kezdődnek a horrorfilmek – mondja Ally. – Biztos, hogy negyvenkettes szám? – Biztos.

Olyan hangon válaszolok, mintha nagyon távol lennék a többiektől. Visszatért a rettentő erős félelem. Érzem, ahogy minden irányból áramlik és szorongat; szinte a levegőt is kipréseli belőlem. – Ajánlom, hogy ne szedje le a fényezést! – mondja Lindsay, amikor egy faág végigkaristolja a hátsó ajtót olyan hanggal, mintha egy szöget húznának végig egy táblán. Aztán eltűnik a farengeteg, és előbukkan Kenték háza a sötétségből: fehér és csillogó, akár egy jégpalota. Ahogy kirajzolódik a homályból, a tömör, fekete környezetéből, a Titanic egyik jelenete jut eszembe, amikor a jéghegy megjelenik a tengeren és belehasít a hajóba. Egy darabig mindnyájan hallgatunk. Apró esőcseppek kopognak a szélvédőn és a tetőn, Lindsay pedig kikapcsolja az iPodot. A rádió is szól; valami régi nóta duruzsol halkan. Csak most ér el a fülemig a szövege: „Érezd most is azt, amit rég… Érints meg, testem lázban ég.” – Majdnem olyan nagy, mint a ti házatok, Al – jegyzi meg Lindsay. – Majdnem – feleli Ally. Abban a pillanatban nagyon közel érzem magamhoz Allyt. Őt, aki a gigantikus házakat, a drága kocsikat, a Tiffany ékszereket, a telitalpú cipőket és a testcsillámot szereti. Őt, aki nem annyira okos, de ezt tudja magáról, és mindig olyan pasikért rajong, akik nem elég jók hozzá. Allyt, aki titokban remek szakács. Ismerem. Értem őt. Ismerem mindnyájukat. A házban Dujeous bömböl a hangszórókból: „Tele a ház MC-vel, ha ütős a szöveged, rajta, rappelj!” Végiggördülnek alattam a lépcsőfokok. Amikor felérünk az emeletre, Lindsay nevetve veszi el tőlem a vodkásüveget. – Csitu, Sambogár! Neked ma még komoly feladatot kell végrehajtanod! – Feladatot? – Kicsit nevetek, mintha nem igazán érteném. Alig kapok levegőt. – Azt hittem, csak szeretkeznem kell. – A szeretkezés komoly feladat. – Közel hajol hozzám, és az arca kikerekedik, mint a hold. – Egy időre most el vagy tiltva a vodkától, oké? Ösztönösen bólogatok, ő pedig elhúzódik tőlem. Végignéz a szobán. – Meg kell találnom Patricket. Megleszel nélkülem? – Hogyne – vágom rá, és próbálok mosolyogni, de nem sikerül; olyan, mintha az arcizmaim egyszerűen nem reagálnának. Lindsay elfordul, de én még elkapom a csuklóját. – Lindz? – Na! – Veled megyek, jó? Vállat von. – Ha akarsz, gyere. Valahol hátul van… épp most írt egy üzit. Utat törünk magunknak az embertömegen át. Lindsay visszakiált nekem: – Ez olyan, mint egy labirintus! A dolgok elmosódva suhannak el mellettem – beszélgetésfoszlányok, nevetés, a bőrömhöz súrlódó kabátok, sörszag és parfümillat, tusfürdő és izzadság kevert szaga – egyetlen nagy örvényben összekavarodva. Mindenki úgy néz ki, mint egy álomban: ismerős, de nem tisztán és élesen, mintha bármelyik pillanatban valaki mássá alakulhatna át. Ez csak egy álom, fut át az agyamon. Az egészet álmodom, az egész napot, és ha felébredek, elmondom Lindsaynek, mennyire valóságos volt az álom, hogy órákon keresztül tartott, ő pedig szokás szerint a szemét fogja forgatni, és felvilágosít, hogy az álmok soha nem tartanak tovább harminc másodpercnél. Mulatságos belegondolni, hogy elmondom Lindsaynek – aki állandóan rángatja a kezem, és türelmetlenül lóbálja ide-oda a haját –, hogy róla is csak álmodom, hogy valójában nincs is itt, és ettől a furcsa érzéstől nevetve megnyugszom. Az egész egy álom, tehát azt tehetek, amit csak akarok. Bárkit lesmárolhatok, és ha elmegyünk egy csapat pasi mellett, lecsekkolhatom őket – például Adam Marshallt, Rassan Lucast és Andrew Robertet –, és megcsókolhatom akár egymás után mind a hármat. Megpillantom Kentet a sarokban, ahogy Phoebe Riferrel trécsel, és az jut eszembe, hogy akár odamehetnék, és megcsókolhatnám a szeme alatti, szív alakú anyajegyet, akkor sem történne semmi különös. Fogalmam sincs, honnan jutnak ilyen dolgok eszembe. Soha nem csókolnám meg Kentet, még egy álomban sem. De megtehetném, ha akarnám. Igazából úgyis egy

ágyon heverek kinyúlva, egy meleg takaró alatt, egy párnákkal szegélyezett, jó nagy ágyon, és a kezemet a fejem alá dugom. Előrébb dőlök, hogy elmondjam mindezt Lindsaynek – hogy a tegnapról álmodom, és talán már a tegnap is álom volt –, amikor meglátom Bridget McGuire-t az egyik sarokban, karjával Alex Liment dereka körül. Bridget nevet, Alex pedig lehajol hozzá, hogy belefúrja az orrát a nyakába. Bridget akkor néz fel, és észreveszi, hogy őket nézem. Aztán megfogja Alex kezét, és odahúzza hozzánk, ellökve az útjában álló embereket. – Ő tudni fogja – veti hátra Alexnek, majd mosolyogva felém fordul. Olyan fehér a foga, hogy szinte villog. – Kiosztotta Mrs. Harbor ma az esszéfeladatokat? – Tessék? – Annyira összezavarodom, hogy beletelik pár másodpercbe, mire rájövök, hogy az angolóráról beszél. – Elmondta az esszékérdéseket? A Macbeth-ről? Megbökdösi Alexet, mire a fiú is megszólal: – Lemaradtam a hetedik óráról. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk, aztán Alex félrenéz és beleiszik a sörébe. Nem mondok semmit. Nem tudom, mit mondhatnék. – Szóval kiosztotta? – Bridget úgy néz ki, mint mindig: akár egy jutalomra váró kiskutya. – Alex nem tudott bejönni hetedik órára. Orvoshoz kellett mennie. Az anyja kényszerítette, hogy beadasson valami védőoltást, azt hiszem, agyhártyagyulladás ellen. Tré, mi? Körülbelül négy ember halt bele tavaly. Több esélyed van rá, hogy elüt egy autó… – Neked herpesz ellen kéne védőoltást beadatnod – vág közbe Lindsay vigyorogva, de olyan halkan, hogy csak én hallom, mert én állok mellette. – Bár valószínűleg már késő. – Nem tudom – felelem Bridgetnek. – Én is lógtam. Alexre nézek, hogy lássam a reakcióját. Nem tudom, hogy észrevett-e minket Lindsayvel a Hunan Kitchen előtt, ahogy befelé bámultunk. Nem úgy tűnt. Valami műanyag tányérba helyezett, szürkés színű hús fölé hajoltak Annával, és összedugták a fejüket, pont, ahogy előre számítottam rá. Lindsay be akart menni piszkálni őket, de megfenyegettem, hogy belehányok az új Steve Madden csizmájába, ha megcsapja az orromat az a borzalmas, műkínai hagymás hússzag. Mire elhagytuk a jégbüfét, már ők sem voltak ott, és csak a Dohányzóhelyen láttuk őket ismét egy pillanatra. Amikor Lindsay rágyújtott, el is húztak onnan. Alex gyorsan megpuszilta Anna arcát, aztán két különböző irányban távoztak: Alex a menza felé, Anna a humán épület felé. Már régen nem voltak a Dohányzóhely közelében, amikor Lindsayvel elmentünk a Nikotin Náci mellett a parkolóban. Ezen a napon nem kapták rajta őket. Bridget meg persze nem is sejti, hogy hol volt a pasi valójában a hetedik óra alatt. Váratlanul minden a helyére zökken, az összes visszafojtott félelmem, egyik a másik után, mint egy leomló dominósor. Nem tagadhatom többé. Sarah Grundel megkapta a parkolóhelyet, mert elkéstünk. Ezért vehet részt az elődöntőn. Anna és Alex nem veszekedtek, mert meggyőztem Lindsayt, hogy menjünk tovább. Ezért nem is kapták rajta őket a Dohányzóhelyen, és ezért lóg most Bridget Alexszel ahelyett, hogy a fürdőben zokogna. Ez nem álom. Még csak nem is déjà vu. Tényleg ez történik. Újra megtörténik minden. Ebben a pillanatban az egész testem jéggé dermed. Miközben Bridget arról fecseg, hogy soha nem lógott el egyetlen óráról sem, Lindsay unott arccal bólogat, Alex meg a sörét issza. Tényleg elfogy a levegőm – a félelem úgy nehezedik rám, mint egy satu, és úgy érzem, bármikor ezer darabra tudnék törni. A hideg szinte át- meg átfúrja a testemet. Le akarok ülni, és a térdem közé akarom dugni a fejemet, de tartok tőle, hogy ha megmozdulok vagy becsukom a szemem, vagy bármi mást teszek, darabokra hullok – lejön a fejem a nyakamról, elválik a nyakam a vállamtól –, és felszállok a semmibe. A koponya elválik a nyaki gerinctől, a nyaki gerinc lekapcsolódik a hátgerincről… Karokat érzek magam körül, majd Rob száját a nyakamon. Most még ő sem tud felmelegíteni. Csillapíthatatlanul remegek.

– Szexi Sammy! – búgja a fülembe, majd maga felé fordít. – Hiányoztál az egész eddigi életemből. – Rob! – Meglepődöm azon, hogy még mindig tudok beszélni és gondolkodni. – Tényleg beszélnünk kell! – Mi baj van, bébi? Vörös a szeme, és homályos a tekintete. Talán a rettegésem miatt, de bizonyos dolgok élesebbnek és tisztábbnak tűnnek a szememben, mint korábban. Először veszem észre a félhold alakú sebhelyet az orra alatt, amitől úgy néz ki, mint egy bika. – Ne itt! El kell… el kell mennünk valahova. Egy szobába, vagy ilyesmi. Intim helyre. Elvigyorodik, közelebb hajol, és alkoholszagot lehel az arcomba, miközben megpróbál megcsókolni. – Ja, már vágom! Olyasfajta beszélgetésre gondolsz! – Komolyan mondtam, Rob. Tudod… – Megrázom a fejem. – Nem érzem jól magam. – Te soha nem érzed jól magad. – Elhúzódik tőlem, és a homlokát ráncolja. – Mindig van valami gubanc, észrevetted? – Miről beszélsz? Egy kicsit meginog, mint aki szédül, és utánozni kezd. – Jaj, ma olyan fáradt vagyok! A szüleim odalent vannak! Meg fogják hallani! – Megcsóválja a fejét. – Én hónapok óta várok erre, Sam. Könnyek buggyannak ki a szememből. Zakatoló szívvel próbálom őket visszafojtani. – Ennek semmi köze a korábbiakhoz. Esküszöm, én… – Akkor mihez van köze? – Karba fonja a kezét. – Egyszerűen csak szükségem van rád. Most. Alig tudom kiejteni a szavakat. Csodálom, hogy ő hallja, amit mondok. Sóhajt, és megdörzsöli a homlokát. – Jól van, jól van, sajnálom. – Az egyik kezét a fejem tetejére rakja. Bólintok. Elerednek a könnyeim, mire ő a hüvelykujjával törli le őket. – Beszéljünk, oké? Keresünk egy nyugodt helyet. – Megrázza a sörös dobozt az orrom előtt. – Előbb viszont szerzek egy új adagot, jó? – Igen, persze – mondom, habár legszívesebben könyörögnék neki, hogy maradjon velem, öleljen át, és ne engedjen el soha. – Istennő vagy – feleli, és lehajol, hogy megcsókolja az arcomat. – Ne sírj… buli van, emlékszel? Itt szórakozni kell? – Elhátrál tőlem, majd feltartja a kezét, széttárt ujjakkal. – Öt perc! A falnak dőlve várakozom. Nem tudom, mi mást tehetnék. Az emberek ide-oda járkálnak körülöttem, én meg hagyom, hogy a hajam az arcomba hulljon, mert így nem látják, hogy sírok. Hangos a buli, de számomra úgy tűnik, mintha nagy távolságból hallanék minden hangot. Eltorzulnak a szavak, és olyan a zene, mint egy karneválon; csupa hamis hang, amik csak úgy durván egymásnak lökődnek. Eltelik az öt perc, aztán a hét is. Elmúlik tíz perc, és megfogadom, hogy még öt percet vagyok hajlandó várni, aztán megkeresem, habár egyelőre el sem tudom képzelni, hogy megmozduljak. Tizenkét perc után írok neki egy üzenetet: „Hol vagy?” – aztán eszembe jut, hogy tegnap bevallotta: valahova letette a mobilját. Tegnap. Ma. Ha most elképzelem magamat valamilyen ágyon fekve, nem azt látom, hogy alszom. Egy hideg sziklafelületen látom magamat kiterülve, falfehéren, kék szájjal, a mellem előtt keresztbe tett kézzel, mintha valaki úgy rakott volna oda… Nagy levegőt veszek és rákényszerítem magam, hogy más dolgokra koncentráljak. Megszámolom az „ET” filmplakát körül felakasztott karácsonyi égőket a kanapé fölött, aztán megszámolom az élénkvörösen izzó cigarettacsikkeket, amik szentjánosbogarakként keringenek körülöttem. Nem vagyok matekbuzi vagy ilyesmi, de mindig szerettem a számokat. Szeretem, ahogy kezelni lehet őket, egymásra rakni, amíg be nem töltenek bármely teret bármikor. Egyszer a barátnőimnek is elmondtam ezt, és Lindsay azt válaszolta, hogy az a fajta vénasszony leszek, aki

kívülről megtanulja a telefonkönyvet, a padlótól a plafonig felhalmozza az összelapított gabonapelyhes dobozokat és újságokat, meg állandóan űrből jött üzeneteket keres a vonalkódokban. Pár hónappal később viszont náluk aludtam, és bevallotta, hogy amikor felhúzza magát valamin, azt a katolikus esti imát szokta mondogatni, amit még kisgyerek korában tanult meg, pedig félig zsidó, és amúgy sem hisz Istenben. Én Istenem, jó Istenem, Lecsukódik már a szemem, De a tiéd nyitva, Atyám, Amíg alszom, vigyázz reám. Vigyázz az én testvéremre, Meg az én jó szüleimre, Amíg a Nap újra felkel, Köszönthessük egymást reggel. Egy párna hímzésén látta egyszer a zongoratanárnőjénél, és amikor ezt elmesélte, jót röhögtünk azon, milyen bénák a hímzett párnák. Viszont később egyre csak az ima járt az eszemben, amíg el nem aludtam. Egyre csak az utolsó sor visszhangzott a fejemben: Köszönthessük egymást reggel. Már éppen elrugaszkodnék a faltól, amikor Rob nevét hallom. Két másodéves támolygott be a szobába vihorászva, és hegyezem a fülem, hogy megértsem, amit mondanak. – …ez a második neki két órán belül. – Nem. Matt Kessler itta meg előbb. – Mindketten. – Láttad, hogy Aaron Stern hogyan tartotta a sörös hordó fölött? Teljesen fejjel lefelé! – Igen, drágám, ezt nevezik hordóállásnak. – Rob Cokran annyira szexi! – Csssst! Úristen! Az egyik lány oldalba böki a másikat, amikor meglát. Elsápad. Feltehetőleg megrémül tőlem: az én pasimról beszélt (vétség), pontosabban arról, mennyire szexi (bűncselekmény). Ha Lindsay itt lenne, teljesen kikelne magából, leribancozná őket, és kitiltatná a házból. Ha itt lenne, elvárná tőlem, hogy én is tomboljak. Lindsay szerint az alsóbb osztálybelieket – különösen a másodikos lányokat – szigorúan a helyükre kell tenni, máskülönben elözönlik a világmindenséget, mint valami csótányok, akiket Tiffany ékszerek és szájfény páncélok védenek meg a nukleáris támadásoktól. Nekem viszont nincs annyi energiám, hogy kioktassam a lányokat, és örülök, hogy Lindsay távol van, ezért nem csinál botrányt. Tudhattam volna, hogy Rob nem jön vissza. Eszembe jut, amikor – pont a mai napon – azt kérte, hogy bízzak benne, és kijelentette, hogy még sohasem hagyott cserben. A képébe kellett volna vágnom, hogy mást sem tesz. Ki kell szabadulnom a házból. El kell menekülnöm a füsttől és a zenétől. Gondolkodnom kell. Még mindig fázom, és biztos szörnyen nézek ki, de úgy érzem, talán már nem fogok sírni. Egyszer végignéztünk egy videót a sokk tüneteiről, és nekem úgy tűnik, példásan produkálom az összesét. Nehézlégzés, hideg, nyirkos kéz, szédülés. Ennek tudatában csak még nyomorultabb állapotba kerülök. Ebből is az következik, hogy egészségnevelés órán nem szabad odafigyelni. Legalább négyfős sor áll minden fürdőszoba előtt, és az összes szoba is zsúfolt. Tizenegy óra van, így már mindenki megérkezett, aki el akart jönni. Néhány ember szájából a nevemet hallom, Tara Flute pedig egészen az arcomba lihegi: – Jézusom, tök jó ez a fülbevaló! Véletlenül nem a… – Hagyj békén! – szakítom félbe, és megyek tovább, valami sötét és csendes helyre. Balra egy csukott ajtót látok, azt, ami tele van ragasztva matricákkal. Megfogom a kilincset, és megrázom. Természetesen zárva van. – Az a VIP szoba. Megfordulok, és a mosolyogó Kenttel találom szemben magam.

– Iratkozz fel a listára. – Nekidől a falnak. – Vagy adj egy húszast a kidobónak. Választhatsz! – Én… én csak a fürdőt kerestem. Kent a folyosó másik vége felé int a fejével, ahol Ronica Masters veri az ajtót az öklével. Nyilvánvalóan részeg. – Siess már, Kristen! – kiabálja. – Nagyon kell pisilnem! Kent visszanéz rám, és felvonja a szemöldökét. – Én kérek elnézést – mondom, aztán megkerülöm. – Jól vagy? – Nem ér hozzám, de úgy emeli fel a kezét, mintha azt akarná. – Olyan… – Jól vagyok. Most a legkevésbé Kent McFuller szánalmára van szükségem. Végigsietek a folyosón. Éppen elhatározom, hogy kimegyek és a tornácról felhívom Lindsayt – hogy megmondjam, azonnal el kell mennem, egyszerűen muszáj –, amikor Elody végigcsörtet a folyosón, és átkarol. – Hol a pokolban voltál? – kérdezi visítva, és megcsókolja az arcomat. Csupa verejték, amivel a húgomat, Izzyt juttatja eszembe, amikor felmászik az ágyamra, átkarolja a nyakamat és a nyakláncomat rángatja. Ki sem kellett volna kelnem az ágyból ma reggel. – Várj, kitalálom! – Még mindig átfog a karjával, és riszálni kezdi a csípőjét, mintha a táncparketten lennénk. A plafonra szegezi a tekintetét, és nyögdécsel. – Ó Rob, ó Rob, ahhh, igen, így jó! – Perverz állat! – Ellököm magamtól. – Rosszabb vagy Ottónál. Nevetve fogja meg a kezem, és visszafelé húz, a hátsó szobába. – Gyere, mindenki ott van bent. – Nekem ki kell mennem – tiltakozom. Egyre hangosabb a zene, ezért kiabálnom kell. – Nem érzem jól magam. – Mi van? – Nem érzem jól magam! A fülére mutat, jelezve, hogy nem érti, amit mondok. Nem tudom, hogy tényleg így van-e. Nyirkos a keze, én meg próbálom magam ellökni tőle, de abban a pillanatban Lindsay és Ally is kiszúr magának. Visítva ugranak rám. – Iszonyú régóta kereslek! – hadonászik Lindsay a cigijével. – Legfeljebb Patrick szájában kerested – horkant fel Ally. – Robbal volt – mutat rám Elody, és hintázni kezd a lábán. – Nézzetek rá! Igazi bűnös. – Ringyó! – rikoltja Lindsay. Ally is csatlakozik: – Lotyó! – Utolsó céda! – vágja rá Elody. Sokszor eljátsszuk ezt, amióta Lindsay tavaly unalmasnak kiáltotta ki a kurvát. – Hazamegyek – ismétlem. – Nem kell hazavinned. Megoldom. Lindsay azt hiszi, hülyéskedek. – Hazamenni? Most érkeztünk, alig egy órája. – Odahajol hozzám, és suttogva folytatja: – Különben is azt hittem, Robbal ma éjszaka… tudod. – Mintha nem az imént ordítozta volna mindenki füle hallatára, hogy már meg is történt. – Meggondoltam magam. Próbálok úgy beszélni, mintha félvállról venném az egészet, de már ettől az erőfeszítéstől is kimerülök. Haragszom Lindsayre, de nem is tudom, miért – talán mert nem akarja otthagyni a bulit velem együtt. Haragszom Elodyra, amiért visszaráncigált a házba, és Allyre is, amiért olyan lehetetlenül viselkedik. Bosszankodom Rob miatt, amiért nem érdekli, mi van velem, és dühös vagyok Kentre, amiért őt érdekli. Mindenkire és mindenre haragszom, és egy pillanatra elképzelem, ahogy a Lindsay kezében lóbált cigaretta meggyújtja a függönyt, és a tűz végigterjed a szobán, felemésztve mindenkit. Aztán rögtön bűntudatom támad. Most végképp nem kéne olyan mutánssá változnom, aki csuklyás fekete kabátban jár, és puskákat meg bombákat rajzol a füzetébe. Lindsay úgy néz rám, mintha látná a gondolataimat. Aztán rájövök, hogy nem is engem néz, hanem a hátam mögött bámul valamit. Elody arca rózsaszínné változik. Ally szája kinyílik és becsukódik, mint egy halé. A buli hangzavara kicsit alábbhagy, mintha valaki megnyomta volna a „szünet” gombot a lejátszón.

Juliet Sykes. Tudom, hogy ő lépett be, már mielőtt megfordulok, de újfent meglep a látvány. Ugyanaz a csodálkozás vesz erőt rajtam. Nagyon szép lány. Ma, amikor láttam átlibegni a menzán, úgy nézett ki, mint mindig: a haja az arcába lógott, a ruhája lötyögött rajta, és annyira magába volt süppedve, hogy bárki lehetett volna, bárhol – egy fantom vagy árnyék is. Most viszont egyenesen áll, a haja hátra van fogva, és csillog a szeme. Átsétál hozzánk a szobán. Kiszárad a szám. Tiltakozni akarok, de ő megáll Lindsay előtt, mielőtt egy szót is szólhatnék. Látom, hogy mozog a szája, de beletelik egy időbe, mire meg is értem, amit mond. Mintha víz alól érkezne a hangja. – Te ribanc! Mindenki suttogva figyeli a furcsa csoportosulást: Lindsayt, Elodyt, Allyt és Juliet Sykesot. Érzem, hogy ég az arcom. Lassan egyre hangosabb körülöttünk a morajlás. – Mit mondtál? – kérdezi Lindsay fogcsikorgatva. – Jól hallottad – folytatja Juliet. – Egy ribanc vagy. Gonosz, aljas személy. – Ezután Allyhez fordul. – Te is ribanc vagy. –Végül rám villan a tekintete. A szeme pont olyan színű, mint az ég. – És te is. Most már szinte őrjöngenek az emberek, röhögnek és ordítoznak: – Pszichopata! – Nem ismersz engem – bököm ki végül rekedten, de Lindsay már előrelépett és belém fojtja a szót. – Inkább vagyok ribanc, mint pszichopata! – vicsorogja, majd ráteszi mindkét kezét Juliet vállára, és teljes erejéből ellöki. Juliet a karjával hadonászva hátraesik, és megint minden olyan iszonyú és ismerős. Megtörténik elölről az egész; tényleg megtörténik. Behunyom a szemem. Imádkozni akarok, de semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy Miért? Miért? Miért? Miért? Amikor kinyitom a szemem, Juliet felém tart, átázva, széttárt karral. Felnéz rám, és az égre esküszöm, olyan, mintha tudna mindent, mintha átlátna rajtam, mintha ez az egész valahogy az én hibám lenne. Úgy érzem, mintha gyomorszájon vágtak volna, elfogy a levegőm, és gondolkodás nélkül rávetem magam. Jócskán hátralököm. Nekiesik a könyvespolcnak, elpenderül arról is, és az ajtókeretbe kapaszkodik, hogy állva maradjon. Ezután kidugja a fejét a folyosóra. – Ezt nem hiszem el! – visít valaki mögöttem. – Juliet Sykesnak aztán van vér a pucájában! – Ez totál megzakkant. Mindenki röhög, Lindsay pedig odahajol Elodyhoz: – Mutáns! Ally is vihog, ide-oda lóbálva az üres vodkásüveget a kezében. Valószínűleg Julietre öntötte a maradékot. Utat török magamnak kifelé a szobából. Olyan, mintha időközben még több ember érkezett volna, szinte moccanni sem lehet. Szó szerint furakszom előre, még a könyökömet is használom, ha kell, és mindenki furcsán néz rám. Nem érdekel. Ki kell jutnom. Végül sikerül elérnem valahogy az ajtót, ahol Kenttel találom szembe magam. Úgy összeszorítja a száját, hogy csak egy vonal látszik belőle. Mintha az utamat akarná állni. Feltartom a kezem. – Felejtsd el! – mondom, bár inkább morgásnak hangzik. Szó nélkül félreáll, hogy kiférjek mellette. Amikor félúton járok a folyosón, hallom, ahogy utánam kiált: – Miért? – Csak! – kiáltom vissza. Valójában viszont ugyanaz jár a fejemben. Miért történik ez velem? Miért? Miért? Miért?

– Nem igazság, hogy mindig Sam ülhet elöl! – Mert te mindig túl részeg vagy. – Nem hiszem el, hogy így lógva hagytad Robot – mondja Ally. Egészen a füléig felhúzta a kabátját. Lindsay kocsijában olyan hideg van, hogy a leheletünk fehér páraként csapódik le az ablaküvegen. – Nagy bajban leszel holnap! Ha lesz holnap, vágom rá majdnem. Úgy jöttem el a buliról, hogy el sem köszöntem Robtól, aki a díványon feküdt kinyúlva, félig csukott szemmel. Előtte fél órára magamra zártam az egyik földszinti fürdő ajtaját, és ott ültem a kád hideg, kemény peremén, hallgatva a zene lüktetését a falakon és a mennyezeten keresztül. Lindsay ragaszkodott hozzá, hogy élénkvörös rúzst kenjek fel, és amikor belenéztem a tükörbe, láttam, hogy félig már leolvadt a számról, akár a vér vagy egy bohóc szájfestése. Letörölgettem összegyűrt zsebkendőkkel, amiket aztán bedobtam a vécébe. Mintha rózsaszín virágok úsztak volna a vízen. Egy bizonyos ponton túl az agy már nem próbál logikát keresni a dolgokban. Egy szinten túl feladja, lekapcsol, kialszik. Mégis, ahogy Lindsay megfordul az autóval – Kenték füves kertjében, kerekeivel feltúrva a sarat –, rettegés vesz rajtam erőt. Vadul táncolnak a szélben a fák; fehérek és törékenyek, mint a csontok. Az eső szinte kalapácsként veri a tetőt, és folyamatosan ömlik le az ablakokon, mintha odakint az egész világot elsodorta volna. A műszerfalon 12:38-at mutat az óra. Erősen markolom az ülést, miközben Lindsay végig-száguld a bekötőúton. Az ágak tombolva korbácsolják az autó oldalait. – Mi lesz a fényezéssel? – kérdezem zakatoló szívvel. Azt mondogatom magamnak, hogy jól vagyok, rendben vagyok, semmi sem fog történni. De ettől sem érzem jobban magam. – Le van szarva! – feleli. – Ez már úgyis egy roncs. Láttad a lökhárítót? – Talán nem kéne parkoló kocsikat letolatni – jegyzi meg Elody egy horkantással. – Talán neked is kéne egy kocsi! – vág vissza Lindsay, majd leveszi az egyik kezét a kormányról, és áthajol előttem, a lábamnál heverő táskához. Amikor lebukik a fejével, elrántja a kormányt, és a kocsi kissé felszalad a fák közé. Ally átvágódik a hátsó ülés másik felére, és beleütközik Elodyba. Mindketten elnevetik magukat. Megpróbálom elkapni a kormányt. –Jézus, Lindz! Lindsay felegyenesedik, és a könyökével eltol a kormánytól. Furcsállva néz rám, aztán nekilát kibontani egy cigis dobozt. – Mi ütött beléd? – Semmi. Én… – Kinézek az ablakon, és a könnyeket nyelem, amik hirtelen feltöréssel fenyegetnek. – Én csak azt akarom, hogy odafigyelj. Ennyi. – Igen? Én meg azt akarom, hogy tartsd magad távol a kormánytól! – Jaj, csajok, hagyjátok már abba a veszekedést! – kéri Ally. – Pöfékelj egy kicsit, Lindz! – szólal meg Elody, félig elfeküdve a hátsó ülésen, vadul hadonászva a karjával. – Csak ha meggyújtotok egyet – feleli Lindsay, és hátradobja a dobozt. Elody meggyújt két cigit, és az egyiket Lindsaynek adja. Lindsay letekeri az ablakot, és kifújja a füstöt. Ally felsikolt. – Jaj ne, ne! Csak az ablakot ne! Mindjárt meghalok tüdőgyulladásban. – Akkor fogsz meghalni, ha megöllek! – förmed rá Elody. – Ha hamarosan meghalnál – bököm ki hirtelen –, milyen halált választanál? – Ami soha nem jön el – válaszol Lindsay. – Komolyan kérdezem. A tenyerem egészen nyirkos az izzadságtól, amit az ülés kárpitjába törlők. – Alvás közben – mondja Ally. – A nagyi lasagnájának zabálása közben – szólal meg Elody, majd némi szünet után hozzáteszi: – Vagy szex közben.

Ally sikoltozva röhög. – Vagy egy repülőgépen – közli Lindsay. – Ha már én zuhanok, azt akarom, hogy mindenki velem együtt zuhanjon – teszi hozzá, és a kezével olyan mozdulatot tesz, mintha vízbe ugrana. – Szerintetek tudni fogunk róla? – kérdezem, mert hirtelen nagyon fontosnak érzem. – Úgy értem, tisztában leszünk a helyzettel… előtte? Ally felül, előredől, és a karjaival átfogja az üléstámlákat. – Nagyapám egy nap úgy ébredt, hogy azt mondta, látta a feketébe öltözött embert az ágya lábánál… nagy csuklyás, arctalan figura. Tartotta is a kardját, vagy micsodáját. A Halál volt. Aznap elment az orvoshoz, aki megmondta neki, hogy hasnyálmirigyrákja van. Ugyanaznap. Elody a szemét forgatja. – De nem halt meg! – Meghalhatott volna. – Ennek a sztorinak semmi értelme. – Nem válthatnánk témát? – Lindsay pont egy másodperccel azelőtt fékez, hogy a kocsi kiszáguldana a nedves országútra. – Ez annyira morbid. Ally továbbra is kuncog. – Hé, ez a szó benne volt a harmadikos nyelvtesztben! Lindsay hátranyújtja a nyakát, és megpróbálja Ally arcába fújni a füstöt. – Nem mindenkinek van olyan gyépés szókincse, mint egy tizenkét évesnek! Lindsay ráfordul a 9-es útra, ami óriás, ezüst nyelvként nyújtózik ki előttünk. Egy kolibrit érzek a mellkasomban – emelkedik, csapkod, és szárnyaival egészen a torkomig felér. Vissza akarok térni az előző témához – el akarom mondani, hogy: Tisztában lennénk vele. Tudnánk, hogy most fog megtörténni! –, de Elody már félre is löki Allyt, és előredől. – Zenét! – rikoltja, miközben a szájából kilóg a cigi. Az iPod felé nyúl. – Bekötötted magad? – kérdezem. Egyszerűen kibukik belőlem. Mindent betölt a félelem, egészen belenyom az ülésbe, kipréseli belőlem a levegőt, és csak arra tudok gondolni: ha nem lélegzel, meghalsz. Az óra továbbkattan: 12:39. Elody nem is válaszol, csak böngészni kezd az iPodban. Megtalálja a „Splinter”-t mire Ally rácsap, és közli, hogy most ő válogatja a zenét. Lindsay rájuk szól, hogy ne marakodjanak, és megpróbálja elvenni Elodytól a lejátszót. Mindkét kezét leveszi a kormányról, és csak az egyik térdével tartja. Megint odanyúlok. – El onnan! – kiált rám, de közben nevet. Elody kiüti a cigit Lindsay szájából, mire az Lindsay combjai között köt ki. A kerekek megcsúsznak a nedves úton, és a kocsi megtelik égett szaggal. Ha nem lélegzel… Aztán hirtelen felvillan az a fehérség az autó előtt. Lindsay kiált valamit, de nem értem – talán „állsz”, „szállsz” vagy „látsz” –, és váratlanul… Nos… Tudjátok, mi történik ezután.

HÁROM Álmomban örökké zuhanok a sötétségen keresztül. Zuhanok, zuhanok, zuhanok. Akkor is zuhanásnak hívják, ha nincs vége? Aztán a sikoly. Valami keresztülhasít a némaságon, valami rettenetes, magas sikoly, mint egy bajba került állat hangja… Pííípííípííípííípííípííí! A sikolyban fulladozva riadok fel. Reszketve kikapcsolom az ébresztőórát, majd visszafekszem a párnára. Ég a torkom, és izzadság lep tetőtől talpig. Hosszú, lassú lélegzeteket veszek, figyelem, ahogy a nap felfelé araszol a horizonton, és lassacskán kivilágosítja a szobámat. Apránként minden alakot ölt: a Victoria's Secret pólóm a padlón és a magazinokból kiollózott fotómontázs, amit Lindsaytől kaptam évekkel ezelőtt, a kedvenc dalainkból vett idézetekkel. Hallgatom a lentről felszűrődő neszeket, amelyek olyan ismerősek és állandóak, mintha az épülethez tartoznának a falakkal együtt: apu halk csörömpölése a konyhában, ahogy felteszi a tányérokat a polcokra, a mopszli kutyánk, Pickle kaparászása a hátsó ajtónál, amint jelzi, hogy szeretné már bejelölni a fákat és megtenni a szokásos köreit, és a visszafogott tévémoraj, amiből tudom, hogy anyu a reggeli híreket nézi. Amikor már úgy érzem, felkészültem, veszek egy nagy levegőt, majd felkapom és kinyitom a telefonomat. Rám villan a dátum. Február 12., péntek Cupido Nap. – Kelj fel, Sammy! – Izzy bedugja a fejét az ajtón. – Anya szerint el fogsz késni. – Mondd meg neki, hogy rosszul vagyok. Izzy szőke bubihaja eltűnik az ajtónyílásban. Ennyire emlékszem: bent ülünk az autóban, Elody és Ally az iPodért harcol, a kormány pedig vadul pörög. Megmaradt bennem Lindsay arca, ahogy a kocsi az erdő felé siklik: nyitott szája, csodálkozón felhúzott szemöldöke, mintha összefutott volna egy ismerőssel egy olyan helyen, ahol soha nem számított volna rá. De utána? Semmi. Utána csak az álom. Ez az első alkalom, hogy tényleg azt gondolom… az első alkalom, hogy megengedem magamnak, hogy azt gondoljam. Hogy talán mindkét baleset valóság volt. Nemcsak kitaláció. Lehet, hogy amikor meghalunk, az idő bezáródik körülöttünk, és örökké ide-oda pattogunk ebben a kis buborékban. Úgy, mint az Idétlen időkig című filmben, a főhős halála után. Nem így képzeltem a halált – és nem az következett, amit hittem –, de végül is nincs körülöttünk senki, aki előre elmesélné, mi fog történni. Légy őszinte: meglepő, hogy nem jöttem rá hamarabb? Meglepő, hogy ilyen sokáig tartott egyáltalán eljutni addig a szóig, hogy „halál”? Meghalás? Halottnak lenni? Eddig azt hitted, hülye vagyok? Ostoba? Naiv? Ne ítélkezz rögtön! Emlékezz rá, hogy ugyanolyanok vagyunk, te és én. Én is azt hittem, hogy örökké fogok élni. – Sam! Most már anyu jelenik meg az ajtóban. Kinyitja, és nekitámaszkodik a keretnek. – Izzy azt mondta, beteg vagy. – Én… azt hiszem, elkaptam az influenzát.

Tudom, hogy elég ramatyul nézek ki ahhoz, hogy el is higgyék rólam. Anyu sóhajt. Biztos azt hiszi, hogy csak szimulálok. – Lindsay bármelyik pillanatban itt lehet. – Nem hinném, hogy ma be tudok menni. Az iskola gondolatára is összegömbölyödnék és aludnék örökké. – Cupido Napon? – Anya felvonja a szemöldökét. Ránéz az íróasztalom melletti székre terített szőrmeszegélyes pólóra, az egyetlen ruhadarabra, amit nem a padlóra dobtam, illetve nem az ágytámlán vagy a kilincsen lóg. – Történt valami? – Nem, anya. Próbálom lenyelni a torkomban lévő gombócot. A legrosszabb az, ha senkinek sem beszélhetsz arról, ami veled történik – vagy történt. Még az anyukádnak sem. Azt hiszem, évek óta nem beszélgettem vele fontos dolgokról, de kezdek vágyódni az után az időszak után, amikor azt hittem, ő mindent meg tud oldani. Furcsa, nem? Amikor kicsi vagy, nagy akarsz lenni, később meg visszakívánkozol a gyerekkorba. Anya behatóan fürkészi az arcomat. Úgy érzem, bármelyik pillanatban összeomolhatok és kifakadhatok, ezért inkább a másik oldalamra fordulok, a fal felé. – Imádod a Cupido Napot! – fakad ki anya. – Biztos, hogy nem történt semmi? Nem vesztél össze a barátaiddal? – Nem, dehogyis. Egy darabig hallgat. – Robbal veszekedtél? Erre majdnem elnevetem magam. Eszembe jut, ahogy magamra hagy az emeleti szobában Kent buliján, és megkér, hogy várjak rá. Majdnem azt felelem: „Még nem.” – Jaj, anya! Úristen. – Ne beszélj velem ilyen hangon! Csak segíteni próbálok. – Hát… eddig nem sikerült. Mélyebbre ásom magam a takaróba, és továbbra is hátat fordítok neki. Valami neszezést hallok, és azt hiszem, odajön az ágyhoz, sőt le is ül. De nem teszi. Elsőben, egy nagy veszekedés után húztam egy vonalat vörös körömlakkal az ajtómon belül a padlón, és megmondtam neki, hogy ha átlépi, soha többé nem állok szóba vele. Mostanra már javarészt lekopott a vonal, de néhol még látni lehet, mint valami vérfoltokat. Akkor nagyon komolyan gondoltam, amit mondtam, de reméltem, hogy egy idő után megfeledkezik róla. Azóta viszont egyszer sem tette be a lábát a szobámba. Bizonyos fokig rossz ez a helyzet, hiszen soha nem rendezi el a takarómat, soha nem hagy összehajtott tiszta ruhát a széken, és új fürdőruhát sem csempész be az ágyamra meglepetésként, ahogy általánosban tette. Ugyanakkor legalább tudom, hogy nem kotorászik a fiókjaimban, amíg suliban vagyok; nem keres bennük drogot vagy szexuális segédeszközöket. – Ha kijössz ide, adok egy hőmérőt – mondja. – Nem hiszem, hogy lázam van. Egy helyen leszakadt a tapéta egy darabkája, pont olyan alakú, mint egy bogár, én meg azzal foglalom le magam, hogy a hüvelykujjammal visszanyomom. Szinte érzem, ahogy anya csípőre teszi a kezét. – Figyelj, Sam. Tudom, hogy második félév van. Tudom, hogy ez feljogosít a lógásra… – Nem, anya, nem erről van szó. – A párna alá dugom a fejem, és úgy érzem, ordítani tudnék. – Mondtam, hogy nem érzem jól magam. Félig-meddig tartok tőle, hogy megkérdezi, mi bajom, és félig-meddig reménykedem is benne. – Jól van. Megmondom Lindsaynek, hogy később akarsz bemenni. Lehet, hogy jobban fogod magad érezni még egy kis alvás után. Kétlem. – Lehet – mondom, és a következő pillanatban hallom, ahogy becsukja maga után az ajtót. Behunyom a szemem, és visszanyúlok az utolsó pillanatokhoz, az utolsó emlékekhez – Lindsay csodálkozó arcához, a cápafogsorszerűen meredező faágakhoz a fényszórók fényében, a motor vad

bőgéséhez –, és valami fénysugarat keresek, egy fonalat, ami összeköti ezt a pillanatot azzal az utolsó emlékkel, egy módot arra, hogy összevarrhassam a napokat és így értelmet adjak a történéseknek. De semmi mást nem kapok, csak feketeséget. Már nem tudom visszatartani a könnyeimet. Egyszerre rohannak meg, és akaratlanul zokogni kezdek. Eláztatom a legjobb Ethan Allen párnámat. Kicsivel később valami kaparászást hallok az ajtó felől. Pickle mindig megérzi, ha sírok. Hatodikban, miután Rob Cokran azt mondta, hogy túl ormótlan és bogaras vagyok ahhoz, hogy randizzon velem – a menza közepén, mindenki füle hallatára –, Pickle felült az ágyamra, és lenyalogatta a könnyeket az arcomról. Nem tudom, miért pont ez az eset merül fel bennem, de ettől az emléktől újra elönt a harag és a csalódottság. Furcsa, hogy mekkora hatással van rám az a régmúlt történet. Soha nem mertem felemlegetni azt a napot Robnak – szerintem nem is emlékszik rá –, de mindig szerettem visszagondolni rá, amikor a folyosón sétáltunk összekulcsolt ujjakkal, vagy amikor Tara Flute-ék pincéjében lazultunk, és Rob rám kacsintott. Szeretek arra gondolni, milyen mókás tud lenni az élet, és mennyire meg tud változni minden. Az emberek is. Most viszont komolyan eltöprengek azon, hogyan válhattam vonzóvá Rob Cokran számára. Egy idő után abbamarad a kaparászás az ajtómon. Pickle végre felfogta, hogy nem fog bejutni, és hallom, ahogy apró lábai lekopognak a lépcsőn. Azt hiszem, soha életemben nem voltam még ennyire magányos. Addig sírok, amíg már magam is kételkedem benne, hogy egy embernek lehet ennyi könnye. Úgy érzem, már a lábujjaim hegyéből is kipréselődött minden nedvesség. Aztán elalszom, de nem álmodom semmit.

MENEKÜLÉSI TAKTIKÁK Amikor felébredek, egy régebben látott film jut eszembe. A főszereplő meghal valahogy – már nem emlékszem, hogy –, de csak félig. Az egyik része kómában fekszik, a másik része pedig összevissza barangol a világban, mint a pokol tornácán. A film lényege az, hogy amíg nem teljesen halott, addig a lelkének egy darabja megreked két világ között. Erre az eshetőségre először csillan fel előttem némi remény. Az a gondolat, hogy valahol kómában fekszem, a családom aggódva hajol fölém, és virágokkal töltik meg a kórházi szobámat, kifejezetten jó érzés. Hiszen ha nem haltam meg – legalábbis még nem –, meg lehet állítani az egészet. Anya a Felső Parkolóban tesz ki a harmadik óra előtt (háromszázötven méter gyaloglás ide vagy oda, nem akarom, hogy lássák, amint anyám 2003-as Accordjából szállok ki, amit csak azért nem cserél le, mert szerinte „gazdaságos fogyasztású”). Alig várom már, hogy beérjek a suliba. Valami belső ösztön azt súgja, hogy válaszokat fogok kapni odabent. Fogalmam sincs, hogyan és miért kerültem ebbe az időhurokba, de minél többet gondolok rá, annál jobban meg vagyok győződve róla, hogy megvan az oka. – Szia! Majd megyek! – köszönök el, és elkezdek kiszállni a kocsiból. De valami megállít. Egy furcsa megérzés, ami az elmúlt huszonnégy órában piszkálgatott, és amiről a barátaimmal is megpróbáltam beszélgetni: hogy talán soha nem fogjuk sejteni. Hogy talán egy nap végigsétálunk egy utcán, és… bumm! Feketeség. – Hideg van, Sam! Anya átnyúl az anyósülés fölött, és int, hogy csukjam be az ajtót. Megfordulok és lehajolok, hogy a szemébe nézhessek. Beletelik pár pillanatba, mire a szavak kibuknak a számon, de végül sikerül motyogva elmondanom: – Szeretlek. Olyan furcsa kimondani, inkább úgy hangzik, hogy eretnek vagy valami hasonló. Abban sem vagyok biztos, hogy értette, amit mondtam. Gyorsan becsapom az ajtót, mielőtt válaszolhatna.

Valószínűleg évek óta nem mondtam a szüleimnek, hogy „szeretlek”, talán csak karácsonykor vagy születésnapokon, vagy ha ők mondták először, és elvárták, hogy megismételjem. Különös érzés marad a gyomromban, részben megkönnyebbülés, részben szégyenlősség és részben bűnbánat. Miközben a suli felé sétálok, megesküszöm magamban: ma éjjel nem lesz baleset. És akármi is ez – ez az időbuborék vagy időhurok –, kiszabadulok belőle. Egy újabb dolog, amit érdemes megjegyezni: a remény életben tart. Még ha meg is haltál, ez az egyetlen dolog, ami életben tarthat. Már becsöngettek a harmadik órára, ezért rohanok kémiára. Éppen időben érek oda, hogy elfoglaljam a helyem – minő meglepetés! – Lauren Lornet mellett. Megírjuk a tesztet, ugyanazt, amit tegnap és tegnapelőtt, de most már magamtól is tudom a válaszokat. Toll. Tinta. Működik? Mr. Tierney. Könyv. Csattanás. Ugrás. – Tartsd meg! – suttogja Lauren felém, és szinte a szempilláját is rebegteti. – Szükséged lesz még tollra. Vissza akarom neki adni, szokás szerint, de van valami az arckifejezésében, ami újabb emléket hoz elő. Felrémlik bennem, ahogy hetedikben hazamentünk Tara Flute medencés bulijáról, és pontosan ilyen felvillanyozódott arcot láttam a tükörben; mintha valaki egy nyertes lottószelvényt adott volna át nekem, hozzáfűzve, hogy meg fog változni az életem. – Kösz! – Bedugom a tollat a táskámba. A szemem sarkából is látom, hogy még mindig olyan lelkesült arcot vág, ezért egy perc után visszafordulok felé. – Nem kéne ilyen rendesnek lenned velem. – Tessék? – kérdezi döbbenten. Na, ez már fejlődés. Nekem is suttognom kell, mert Tierney közben folytatja az órát. Kémiai reakciók, blablabla… Átalakulás. Összeöntünk két folyadékot, amikből szilárd anyag lesz. A kétszer kettő nem egyenlő néggyel. – Rendes. Ne legyél ilyen rendes velem. – Miért ne? – Úgy hunyorog, hogy szinte eltűnnek a szemei. – Mert én sem vagyok rendes veled. – Meglepően nehezen jönnek ki a szavak. – Te is rendes vagy – mondja Lauren, de a kezét nézi közben. Nyilvánvalóan nem őszinte. Aztán felnéz, és újra próbálja. – Neked nem… Elcsuklik a hangja, de tudom, mit akar mondani. Neked nem kell rendesnek lenned velem. – Pontosan – vágom rá. – Lányok! – bömböli Mr. Tierney, és az öklével lecsap a laborállványa mellé. Esküszöm, egészen neonszínűvé válik az arca. Laurennel egy szót sem váltunk az óra hátralévő részében, de kellemes érzéssel hagyom ott a kémiaórát, mintha valami jót cselekedtem volna. – Ezt szeretem látni! – Mr. Daimler óra végén végigsétál a padok között, hogy begyűjtse a házi feladatot, de nálam megáll, és az ujjaival dobolni kezd az asztalomon. – Csupa széles mosoly! Micsoda gyönyörű napunk van… – Azt mondják, később esni fog – szól közbe Mike Heffner, mire mindenki röhög. Idióta. Mr. Daimlert nem lehet kizökkenteni. – Ráadásul ma van a Cupido Nap! Szerelem lóg a levegőben. – Egyenesen rám néz, mire egy pillanatra a szívem is megáll. – Mindenkinek mosolyognia kéne. – Csak a maga kedvéért, Mr. Daimler – mondom, különösen mézesmázos hangon. Újabb kuncogás hallatszik, meg egy hangos horkantás a hátsó padok valamelyikéből. Hátrafordulok és látom, hogy Kent lehajtott fejjel, dühödten firkál valamit a notesze fedőlapjára. Mr. Daimler is nevet, majd folytatja: – Én meg azt hittem, a differenciálszámítással hoztalak ilyen izgalomba. – Valamivel izgalomba hozta! – motyogja Mike. Erre megint röhög az osztály. Nem tudom, hogy Mr. Daimler hallotta-e – nem valószínű –, de a füle hegye elvörösödik.

Az egész óra ilyen kedélyes hangulatban telik el. Jókedvem van, és biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz. Elterveztem mindent. Szerzek egy második esélyt. Mr. Daimler különös figyelmet fordít rám. Miután bejönnek a Cupidók, a tanár szemügyre veszi a négy rózsámat, felvonja a szemöldökét, és levonja a tanulságot, hogy valószínűleg mindenhol titkos imádóim vannak. – Nem annyira titkosak – válaszolom, mire rám kacsint. Matek után összeszedem a cuccomat, és kimegyek a folyosóra. Csak egy pillanatra állok meg, hogy hátranézzek. A sejtésem nem csalt: Kent szökdécsel utánam, a nadrágjából kilógó inggel és félig nyitott oldaltáskával, ami idétlenül verdesi a combját. Micsoda egy madárijesztő! Elindulok a menza felé. Ma jobban megnéztem a kártyáját: a fát fekete tintával rajzolta le, méghozzá a törzs minden kitüremkedését és bemélyedését tökéletesen ábrázolva, legalább száz apró, gyémánt formájú levéllel együtt. Órákig bíbelődhetett vele. A matekkönyvem két oldala közé dugtam a rajzot, hogy ne gyűrődjön össze. – Hali! – mondja, amikor utolér. – Megkaptad az üzenetemet? Kis híján azt mondom neki, hogy egész jól sikerült, de valami megállít. – „Részegen ne szeress?” Ez valami közmondás, amit nem ismerek? – Állampolgári kötelességemnek tartom terjeszteni az igét – feleli Kent, és a szívére teszi a kezét. Bevillan egy gondolat – nem beszélnél velem, ha emlékeznél –, de elhessegetem. Ez itt Kent McFuller. Örüljön, hogy egyáltalán szóba állok vele. Különben is, nem tervezem, hogy elmegyek a bulijára ma este: nincs buli, nincs Juliet Sykes, és Kentnek sincs oka rá, hogy megmossa a fejemet. A legfontosabb pedig: nincs baleset. – Inkább a mutáns szokásokat terjeszted – közlöm. – Ezt bóknak veszem. – Hirtelen komollyá válik az arca. Elfintorodik, annyira, hogy az orrán lévő, halvány szeplők szoros csillagzattá állnak össze. – Miért flörtölsz Mr. Daimlerrel? Te is tudod, hogy perverz. Meglep a kérdés, és beletelik némi időbe, mire válaszolni tudok. – Mr. Daimler nem perverz. – Az, hidd el. – Féltékeny vagy? – Hogyne! – Különben sem flörtölök vele. Kent a szemét forgatja. – Persze. Megvonom a vállam. – Miért izgat ennyire? Kent elvörösödik, és a padlóra szegezi a tekintetét. – Csak úgy – motyogja. Mintha kissé elnehezülne a gyomrom. Rájövök, hogy más válaszban reménykedtem – valami személyesebb vallomásban. Persze, ha Kent bevallaná, hogy még mindig mennyire szerelmes belém, ott, a folyosón, abból katasztrófa lenne. A különcsége ellenére nem akarom nyilvánosan megszégyeníteni – jó fej, és végül is gyerekkorunkban barátok voltunk –, de soha, soha, soha nem lennék képes randizni vele, még ha ezer életem volna, akkor sem. Abban az életben pedig, amit vissza akarok szerezni, semmiképpen. Abban, ahol a tegnapot a ma, majd a holnap követi. Már maga a keménykalap is kizáró tényező. – Figyelj! – Kent a szeme sarkából néz rám. – A szüleim elutaznak a hétvégére, és áthívok néhány embert ma este… – Aha. – Valahol elöl megpillantom Robot, ahogy a menza felé igyekszik. Bármikor észrevehet. Most nem bírnám elviselni a találkozást. Összeszorul a gyomrom, és hirtelen Kent elé ugrok, hogy háttal legyek a menzának. – Öhm… hol is laktok? Kent furcsán néz rám. Élő barikádként állok előtte.

– A 9-es út mellett. Nem emlékszel? – Nem válaszolok, mire egy pillanatra lehervad a mosolya. Félrenéz és vállat von. – Hogy is emlékeznél… Csak néhányszor voltál nálunk. Nem sokkal a középiskola előtt költöztünk oda. A Terrace Place-ről. Az ottani házunkra emlékszel, nem? – Visszatér a mosoly. Tényleg olyan zöld a szeme, mint a fű. – Mindig a konyhában ólálkodtál és sütit lopkodtál. Sokszor fogócskáztunk az első udvarban, a nagy juharfák körül. Emlékszel? Amikor a juharfákat említi, hirtelen felbukkan az emlék, és terjeszkedni kezd, mintha valami feltörne a vízfelszínre, és a part felé áramlana. Két hatalmas gyökér között ültünk a füvön, amelyek úgy emelkedtek ki a földből, mint valami állatgerincek. Emlékszem, hogy széttépte a juharfa magjának szárnyas termését, aztán az egyiket a saját orrára tapasztotta, a másikat az enyémre. Azt mondta, így mindenki tudni fogja, hogy szerelmesek vagyunk. Azt hiszem, öt- vagy hatéves lehettem. – Én… én… – Most a legkevésbé arra van szükségem, hogy a régi szép időkre emlékeztessenek, amikor csak a térdem, az orrom és a szemüvegem látszott belőlem, és ő volt az egyetlen fiú, aki megmaradt a közelemben. – Talán. Nekem minden fa egyforma. Nevet, pedig nem is próbáltam vicces lenni. – Szóval, gondolod, hogy el tudsz jönni ma este? A bulimra? Ez végre visszaránt a valóságba. A buli. Megrázom a fejem, és hátrálni kezdek. – Nem. Nem hiszem. Megint lehervad a mosolya. – Jó muri lesz! Nagy durranás. Utolsóéves emlékek! Tudod, az életünk legszebb időszaka, meg ilyesmi. – Úgy van – jegyzem meg gúnyosan. – A középiskola mennyországa. Megfordulok és otthagyom. A menza zsúfolásig telt emberekkel, és ahogy a kétszárnyú ajtó felé közeledem – aminek egyik szárnyát egy régi teniszcipő tartja –, egészen mennydörgésszerűnek érzem a tanulók hangját. – El fogsz jönni! – kiált utánam Kent. – Tudom, hogy eljössz! – Azért ne tartsd vissza a lélegzeted! – kiáltom vissza, és majdnem hozzáteszem: Hidd el, jobb lesz így.

A TÚLÉLÉS TÖRVÉNYEI – Hogy érted azt, hogy nem jöhetsz el? Ally úgy néz rám, mintha azt mondtam volna, hogy a szalagavató bálra Ben Farskyval akarok menni (írhattam volna a nevét „r” betű nélkül is, ahogy negyedikes korunk óta gúnyoltuk). Sóhajtok. – Egyszerűen nincs kedvem hozzá, vágod? – Taktikát váltok, és újból próbálkozom. – Minden hétvégén valahol máshol bulizunk… nem tudom. Most valahogy otthon maradnék, mint a régi szép időkben. – Azért maradtunk otthon, mert nem engedtek be a végzősök bulijára – akadékoskodik Ally. – Beszélj a saját nevedben! – szól rá Lindsay. Ez nehezebben megy, mint gondoltam. Eszembe jut anya, amikor megkérdezte, hogy összevesztem-e Robbal, és mielőtt rendesen átgondolnám a következményeket, kifakadok: – Rob miatt. Gondjaink vannak… Most már elégedettek vagytok? Kinyitom a telefonom, és ezredszer is ellenőrzöm az sms-eket. Amikor beléptem a menzára, Rob a pultok mögött állt, ketchupot és barbecue szószt (a kedvencét) öntött a sült krumplija mellé. Nem bírtam rávenni magam, hogy odamenjek hozzá, inkább a mi asztalunkhoz siettem, a negyedikesek részlegébe, és üzenetet küldtem neki: „Beszélnünk kell”. Azonnal válaszolt: „Miről?” „A ma estéről” – írtam vissza, és azóta néma a mobilom. A menza túloldalán Rob az italautomatáknak támaszkodva beszélget Adam Marshallal. Félre van csapva a sapkája; azt hiszi, ettől idősebbnek látszik.

Régebben imádtam összegyűjteni róla a kis információkat, elraktározni magamban és titokban tartani, mintha a különféle tulajdonságok – például az, hogy a barbecue szószt szereti, de a mustárt nem, vagy hogy a Yankees a kedvenc csapata, bár a baseballnál jobban szereti a kosárlabdát, meg hogy kiskorában eltörte a lábát, mert megpróbált átugrani egy autót – begyűjtése és megjegyzése révén teljes mértékben megérthetném őt. Régebben úgy gondoltam, hogy ez a szerelem: annyira jól ismerni valakit, mintha a saját részünk volna. De most már egyre inkább úgy érzem, hogy egyáltalán nem ismerem Robot. Allynek szó szerint leesik az álla. – De ti ma éjjel elvileg… tudod… Úgy néz rám, mint egy horoggal kipeckelt szájú hal. El kell fordulnom, hogy ne nevessek. – Igen, elvileg… Viszont… – Soha nem tudtam jól hazudni; most teljesen lebénul az agyam. – Viszont? – szól közbe Lindsay. Benyúlok a táskámba, és kiveszem a Robtól kapott üzenetet, ami időközben összegyűrődött, és egy félig kibontott rágó is beleragadt. Ráteszem az asztalra. – Viszont itt van ez. Lindsay fintorogva nyitja szét a kártyát, a körme legvégével. Ally és Elody is odahajolnak, és együtt olvassák el. Utána egy darabig csönd van. Végül Lindsay összecsukja a kártyát, és visszatolja nekem. – Nem annyira gáz – jelenti ki. – De nem is olyan jó. – Csak ürügyet próbáltam keresni arra, hogy kihagyjam a ma esti bulit, de amint Robról kezdek beszélni, egyre ingerültebb leszek. – Szívecském? Miféle hülye duma ez? Október óta járunk! – Biztos csak a megfelelő alkalomra vár, hogy kimondja – találgat Elody. Félresöpri a frufrut a szeméből. – Steve sem szokta mondani nekem. – Az más. Te nem is várod el tőle. Elody gyorsan másfelé fordul, és először jut eszembe, hogy akármit is mond, talán mégis vágyik egy ilyen vallomásra. Furcsa csend áll be, amit végül Lindsay tör meg. – Nem értem, mit kell ezen ennyit stresszelni! Tudod, hogy Rob kedvel. Nem olyan kapcsolat ez, ahol egy éjszaka után dobnak! – Igen, kedvel, de… – Már majdnem bevallom, hogy elbizonytalanodtam abban, mennyire illünk egymáshoz, aztán mégsem bírom kinyögni. Azt hinnék, hogy megőrültem. Igazándiból magam sem értem. Olyan, mintha a képzeletemben élő Rob sokkal jobb lenne a valódi Robnál. – Figyeljetek. Nem fogok vele lefeküdni csak azért, hogy kimondja végre, hogy szeret. Értitek? Nem pont így akartam kifejezni magam, és egy pillanatra annyira megrémülök a saját szavaimtól, hogy semmi más nem jön ki a torkomon. Nem ezért terveztem a Robbal töltött éjszakát – mármint nem a vallomását akartam hallani. Csak túl akartam esni rajta. Azt hiszem. Egyébként valószínűleg fogalmam sincs, miért volt olyan lényeges. – Emlegetett szamár… – motyogja Ally. Citromfű illata csapja meg az orromat, és Rob nyálas csókot nyom az arcomra. – Üdv, hölgyeim! – Odanyúl Elody tálcájához, hogy elvegyen egy sült krumplit, de Elody arrébb húzza, hogy ne érje el. Rob elneveti magát. – Helló, Szamóca! Megkaptad a rózsámat? – Megkaptam. – Lenézek az asztalra. Úgy érzem, ha a szemébe néznék, elfeledkeznék mindenről: az üzenetről, a cserbenhagyásról meg arról, hogy nyitott szemmel csókol. Ugyanakkor nem is biztos, hogy akarok bármiféle változást. – Talán lemaradtam valamiről? – Rob előrehajol és az asztalra teszi a kezét – talán kicsit túl durván is, mert Lindsay diétás kólája megugrik. – Kent bulijáról dumáltunk, meg hogy Sam nem akar menni – feleli Ally. Elody oldalba böki, mire feljajdul. Rob felém fordítja az arcát. Szinte semmilyen érzelmet nem látok rajta. – Erről akartál beszélni velem?

– Nem… illetve részben. – Nem számítottam rá, hogy megemlíti a rózsáját, és próbálok rámosolyogni, de úgy érzem, mintha vattával tömték volna tele az arcomat. Egyre csak az a kép jár a fejemben, ahogy a lábán hintázva feltartja a kezét, és azt mondja: „Öt perc!” – Nos? – Felegyenesedik és vállat von. – Akkor mi legyen? Lindsay, Ally és Elody is engem bámul. Olyan, mintha a tekintetük hőt sugározna felém. – Itt nem mondhatom el. Úgy értem, most nem. – A fejemmel a lányok felé intek. Rob nevet: rövid, durva nevetés. Mint egy őrült, aki jól titkolja. – Hát persze hogy nem! – Elhátrál az asztaltól, és mindkét kezét felemeli, mintha valamitől távol akarná magát tartani. – Legyen akkor az, hogy elmondod, mikor vagy készen rá. Várni fogom a jelentkezésed. Soha nem tudnék veled… tudod, erőszakoskodni. Egyes szavakat szándékosan megnyom, és a gúnyt is hallom a hangjában – alig észrevehető, de ott van. Egyértelmű – legalábbis számomra –, hogy nemcsak a beszélgetésre célozgat, de mielőtt válaszolhatnék, cirkalmas mozdulatot tesz a kezével, afféle régimódi meghajlásként, megfordul és elmegy. – Jézusom! – Ally a salátát tologatja a tányérján. – Mi volt ez az egész? – Nem komoly ez a veszekedés, ugye, Sam? – kérdezi Elody tágra nyílt szemmel. Mielőtt felelhetnék, Lindsay sziszegő hangot hallat, felszegi az állát, és valahova a hátam mögé mutat. – Vigyázat, Pszichopata-riadó! Zárjátok el a késeket és a kisbabákat! Juliet Sykes éppen akkor sétál be a menzára. Annyira a mai napra koncentráltam – a kijavítására, illetve a rögeszmére, hogy ki lehet javítani –, hogy szinte teljesen megfeledkeztem Julietről. De most megfordulok a székemen, sokkal kíváncsibban, mint bármikor korábban. Nézem, ahogy átlibeg a menzán. Leengedett haja eltakarja az arcát: borzas, puha haj, fehér, mint a hó. Igen, az egész csaj úgy néz ki, mint egy hópehely, amit ide-oda pofozgat a szél, csűrnek-csavarnak a légáramlatok. Nem néz a mi irányunkba, és komolyan eltöprengek azon, vajon tervezi-e már, hogy ma éjjel követni fog minket és mindenki szeme láttára megszégyenít. Nem úgy fest, mint aki ilyen terveket szövöget. Annyira lebilincsel a látvány, hogy eltart egy darabig, mire rájövök, hogy Ally és Elody már lelőttek néhány Tán csak nem egy Pszichopata? poént, és most hisztérikusan röhögnek. Lindsay feltartja keresztezett ujjait, mintha egy átkot akarna távol tartani, és egyre csak azt hajtogatja: – Ó, Istenem, űzd el a sötétséget! – Miért utáljátok ennyire Julietet? – kérdezem Lindsayt. Furcsa, hogy korábban eszembe sem jutott ezt a kérdést feltenni. Egyszerűen csak elfogadtam a tényt. Elody horkant egyet, és majdnem felköhögi a diétás kóláját. – Komolyan kérdezed? Nyilvánvaló, hogy Lindsay sincs felkészülve erre a felvetésre. Kinyitja a száját, majd becsukja, félresöpri a haját, és végül a szemét forgatja, mintha nem hinné el, hogy ezt kérdeztem. – Én nem utálom. – Dehogynem. Lindsay jött rá, hogy elsőben Juliet egyetlen rózsát sem kapott, és ő akart neki kártyát küldeni. Lindsay aggatta rá a Pszichopata gúnynevet, és még sokkal korábban ő terjesztette el azt a pletykát, hogy Juliet bepisilt a cserkészlánytáborban. Lindsay úgy néz rám, mintha elment volna az eszem. – Bocs – mondja végül, és megvonja a vállát. – Gyogyósoknak nem kegyelmezünk! – Nehogy már azt mondd, hogy sajnálod, vagy ilyesmi? – szól közbe Elody. – Tudod, hogy be kéne záratni. – Már rég a Bellevue Intézetbe kellett volna zárni – kuncog Ally. – Csak elgondolkodtam – folytatom, és megdermedek, amikor Ally kimondja az intézet nevét. Még mindig van rá esély, hogy teljesen, orvosi értelemben is meghibbantam. Valahogy azonban már nem tartom annyira valószínűnek. Egyszer olvastam egy cikkben, hogy az őrültek nem tudják magukról, hogy őrültek – pont ez velük a fő probléma.

– Szóval tényleg nem megyünk ma este bulizni? – kérdezi Ally lebiggyesztett szájjal. – Egész éjjel otthon leszünk? Visszatartott lélegzettel meredek Lindsayre. Ally és Elody is őt nézi. Mindig ő mondja ki a végső szót a nagy döntésekben. Ha ő mindenképpen el akar menni Kenthez, akkor nagyon nehezen fogom magam kivonni a dologból. Lindsay hátradől a székén, és a szemembe néz. Valami villog a tekintetében, amitől szinte a szívem is megáll, mert attól tartok, hogy leordítja a fejemet a rinyálásért, és közli, hogy egy buli jót fog tenni nekem is. Ehelyett azonban csak elmosolyodik, és rám kacsint. – Ez csak egy buli. Nyilván tök béna lesz. – Kivehetnénk egy horrorfilmet – javasolja Elody. – Tudjátok, mint régen. – Samtől függ – mondja Lindsay. – Legyen úgy, ahogy ő akarja. Meg tudnám csókolni ebben a pillanatban. Megint ellógok angolról Lindsayvel. Elhaladunk a Hunan Kitchen mellett, ahol Alex és Anna ülnek, ma azonban Lindsay meg sem áll a kirakatnál, valószínűleg azért, mert próbál kétszeresen is kedves lenni velem, és tudja, hogy utálom a nyílt összetűzéseket. Azért én tétovázom. Eszembe jut Bridget, ahogy átkarolja Alexet és úgy néz rá, mintha ő lenne az egyetlen férfi a világon. Akármilyen idegesítő egy perszóna, Alexnél azért jobbat érdemel. Sajnálom őt. – Mi van, inkább kukkolnál? – kérdezi Lindsay. Rájövök, hogy lecövekeltem a félig-meddig letépett falragaszoknál, amelyek ötdolláros, akciós ebédeket, helyi színjátszó csoportokat és fodrászszalonokat reklámoznak. Alex Liment is észrevett közben a kirakaton keresztül. Egyenesen a szemembe néz. – Jövök! Tényleg sajnálom a dolgot, de mit tehetnék? Élni és élni hagyni. Az Ország Legjobb Jégbüféjében mindketten dupla csokit rendelünk mogyoróvajkrém öntettel, amire én még csokireszeléket és Cap'n Crunch gabonapehely szórást is kérek. Visszatért az étvágyam, annyi bizonyos. Minden úgy alakult, ahogy szerettem volna. Ma este nem lesz buli, legalábbis nekünk nem, és autóba sem ülünk. Biztos vagyok benne, hogy így majd minden rendbe jön – hogy az időben keletkezett gyűrődést sikerül kivasalni, és felébredek abból a borzalmas rémálomból, amiben napok óta élek. Lehet, hogy egy kórházi ágyon fogok felülni, levegő után kapkodva, aggódó barátaim és rokonaim gyűrűjében. Tökéletesen magam elé tudom képzelni a jelenetet: anya és apa könnyes arcát, a zokogó Izzyt a nyakamba csimpaszkodva, Lindsayt, Allyt és Elodyt… Hirtelen Kent villan be az agyamba, de gyorsan elhessegetem. …és persze Rob. Rob nem maradhat ki. Biztosan érzem, hogy megtaláltam a rejtély kulcsát. Csak ezt a napot kell túlélni és követni a szabályokat. Távol kell maradni Kent bulijáról. Egyszerű. – Csak óvatosan! – Lindsay vigyorogva lapátolja a jeges joghurtot a szájába. – Ugye nem akarsz kövér szűzlány lenni? – Inkább, mint kövér tripperes! – vágok vissza, és hozzádobok egy adag csokireszeléket. Visszadob néhányat. – Hülyéskedsz? Olyan tiszta vagyok, hogy enni lehetne rólam. – Ó, a Lindsay Büfé! Patrick is tud az ilyesféle szolgáltatásaidról? – Ez durva volt. Lindsay tovább küzd az extra nagy poharával, és próbálja kiszedni belőle a legfinomabb falatokat. Közben én tovább röhögök, mire ő egy egész kanálnyi joghurtot vág hozzám. Pont a bal szemem fölött talál el. Elakad a lélegzete, és kezét a szája elé kapja. A joghurt lefolyik az arcomról, és a bal mellemet takaró szőrmeszegélyen landol.

– Jaj, annyira sajnálom! – mondja Lindsay, de a hangját eltompítja a keze. Tágra nyílt a szeme a döbbenettől, de nyilvánvaló, hogy a nevetését próbálja visszafojtani. – Ki lehet tisztítani? – Talán igen – felelem, majd szintén kikanalazok egy adag joghurtot, amivel őt célzom meg. A feje oldalán találja el a haját. Felsikolt. – Te szuka! Ezután bújócskázni és fogócskázni kezdünk a TCBY-ban, székek és asztalok mögé rejtőzve, nagy adag dupla csokit hajigálva egymás felé. Katapultként használjuk a kanalunkat, és kegyetlen csatát vívunk.

NE ÍTÉLJ MEG EGY TORNATANÁRT A BICIKLIKORMÁNY-BAJUSZA ALAPJÁN! Lindsayvel nem bírjuk abbahagyni a röhögést, miközben visszamegyünk a suliba. Nehéz elmagyarázni, de boldogabbnak érzem magam, mint az elmúlt években bármikor. Mintha mindent életemben először tapasztalnék meg: a tél csípős szagát, a furcsa, ferde szögű fényt, az égbolton lassan átcsúszó felhőket. A felsőnk szőrmeszegélye összekoszolódott és összetapadt, és mindenhol vízfoltok látszanak rajtunk. Az autósok dudálnak, amikor elmennek mellettünk, mi meg integetünk és csókokat dobálunk. Egy fekete Mercedes kisorol mellénk, mire Lindsay odahajol az ablakhoz, és rácsap a saját fenekére. – Tíz dolcsi! Tíz dolcsi! – kiabálja. Ráütök a karjára. – Az apám is lehetne! – Már bocs, hogy ilyen nyíltan megjegyzem, de az apádnak nincs Mercedese! Lindsay hátradobja a haját, ami egészen szálkássá vált a nedvességtől. Miután a TCBY-ban egy nő ránk ordított, hogy ne dobálózzunk, kénytelenek voltunk lemosdani a vécében. Meg is fenyegettek, hogy kihívják a rendőrséget, ha még egyszer betesszük a lábunkat a jégbüfébe. – Jaj, hihetetlen vagy! – mondom. – De azért szeretsz! – vágja rá, majd belém karol, és egészen közel húzódik hozzám. Mindketten át vagyunk fagyva. – Igen, szeretlek – válaszolom, és komolyan is gondolom. Szeretem Lindsayt. Szeretem a Thomas Jefferson ocsmány, mustársárga tégláit és ciklámenszínű folyosóit. Szeretem Ridgeview-t, mert olyan kicsi és unalmas, és szeretek benne mindent és mindenkit. Szeretem az életemet. Vissza akarom kapni az életemet. – Én is szeretlek, bébi! Amikor visszaérünk a suli területére, Lindsay el akar szívni egy cigit, bár a nyolcadik óra előtti csengő akármikor megszólalhat. – Csak két slukk – mondja Lindsay, és kidülleszti a szemét. Nevetek, és hagyom, hogy magával húzzon, mert pontosan tudja, hogy nem tudok neki nemet mondani, amikor ilyen képet vág. A Dohányzóhely üres. Pont a teniszpályák mellett cövekelünk le, Lindsay pedig megpróbál meggyújtani egy gyufát. Végül sikerül is neki, és szív egy nagyot a cigiből, majd kiengedi a száján a füstöt. A következő pillanatban kiáltást hallunk a parkoló felől: – Hé, te ott! A cigarettával! Földbe gyökerezik a lábunk. Ms. Winters. A Nikotin Náci. – Fussunk! – üvölti Lindsay, és azonnal eldobja a cigit. A teniszpálya mögött akar elmenekülni, én viszont odakiáltok neki: – Erre! Látom Ms. Winters sűrű, szőke haját felénk lebegni a kocsik fölött, de abban sem vagyok biztos, hogy tényleg meglátott-e minket vagy csak a nevetésünket hallotta. Elbújok egy Range Rover mögött, és átvágok a Végzős Soron a tornaterem egyik hátsó bejáratához. Ms. Winters közben végig ordibál utánunk.

– Hé! Hé! Megfogom a kilincset és megzörgetem, de az ajtó beragadt. Egy pillanatra a szívem is megáll; biztos vagyok benne, hogy be van zárva. Aztán nekifeszülök az egész testemmel, és mégis kinyílik. Egy raktárba érkezem. Beugrom, és becsukom magam mögött az ajtót. A szívem majdnem kiugrik a helyéből. A következő pillanatban lábak dobogását hallom az ajtón kívülről, és Ms. Winters motyogását. – A fenébe! Ezután elhalnak a léptek. Ez az egész annyira mókás: a mai nap, a harc a jégbüfében, a majdnem lebukás a parkoló mellett, meg az, hogy Lindsay most valahol az erdőben guggol a szoknyájában és az új Steve Madden telitalpújában… A szám elé kell tennem a kezemet, nehogy elnevessem magam. A helyiségben a stoplis focicsukák, mezek és sár szagát lehet érezni töményen, és a sarokban felhalmozott, narancssárga vezetésoktató bójáktól és kosárlabdáktól állva is alig férek el. Csak a szoba egyik oldalán van ablak, az is egy irodára néz. Valószínűleg Otto irodája, hiszen ő gyakorlatilag a tornaterem környékén éli az egész életét. Még soha nem láttam az irodáját. Rengeteg papír van az íróasztalán, meg egy monitor, igaz, jelenleg egy internetről letöltött, giccses strandképernyővédő van rajta. Közelebb osonok az ablakhoz, és eszembe jut, milyen vicces lenne, ha valami mocskos bizonyítékot találnék, például egy alsóneműt vagy egy pornómagazint, ami az egyik fiókjából kandikál ki. Ebben a pillanatban kivágódik az ajtó, és megjelenik Otto. Azonnal lekushadok a földre. Egészen össze kell gömbölyödnöm, és még úgy is félek, hogy a lófarkam kilóg az ablakpárkány fölött. Az eddig történtek fényében talán hülyén hangzik, de ebben a percben is csak arra tudok gondolni: Ha meglát, akkor tényleg meghalok. Viszlát, Allyék háza, helló, felfüggesztés! Az arcom odaszorul egy félig nyitott szövetzsákhoz, ami úgy fest, mintha tele lenne régi kosárlabdamezekkel. Nem tudom, hogy valaha egyáltalán kimosták-e őket, de a szagra határozottan felkavarodik a gyomrom. Hallom, ahogy Otto az asztala körül sétál, és azért imádkozom – imádkozom –, hogy ne jöjjön közelebb és ne lásson meg, amint éppen a régi sportfelszerelések közé okádok. Már hallom is a pletykákat: Samantha Kingstont a vezetésoktató bójákra felnyársalódva találták meg. Egy-két percig csoszogást hallok, és közben begörcsöl a lábam. Megszólal az első csengő nyolcadik órára – vagyis három perc múlva kezdődik az óra –, én viszont nem tudok kiszökni. Túl hangos az ajtó, és fogalmam sincs, Otto merre fordul arccal. Lehet, hogy az ajtót bámulja. Csak abban reménykedhetek, hogy neki is van nyolcadik órája, de nem úgy tűnik, mintha bárhova is sietne. Elképzelem, hogy a tanítás végéig ott kell guggolnom. Már magától a bűztől is fel fogom dobni a talpam. Hallom, hogy Otto irodájának ajtaja nyikorogva megint kinyílik. Reménykedem benne, hogy mégis elmegy órára, de ekkor egy másik hangot is hallok. – A rohadt életbe, elszöktek. Bárhol felismerném ezt az orrhangú vinnyogást: Ms. Winters. – Bagósok? – kérdezi Otto. Majdnem olyan magas a hangja, mint a nőnek. Azt sem tudtam, hogy ismerik egymást. Csak olyan alkalmakkor láttam őket egy helyiségben, amikor az egész iskola összegyűlt, de Ms. Winters olyankor is inkább Beneter igazgató mellett ül olyan arccal, mintha valaki éppen egy bombát gyújtott volna meg a széke alatt. Otto meg általában a korrekciós tanárok, az egészségnevelő, a vezetésoktató és a többi fura fazon között ül, akik a tantestület tagjai, de nem igazi tanárok. – Tudtad, hogy a diákok Dohányzóhelynek hívják azt a területet? – Szinte hallom a hangján, hogy Ms. Winters finnyásán összecsippenti az orrát. – Megnézted őket? – kérdezi Otto, mire megfeszülnek az izmaim. – Nem igazán. Csak hallottam a hangjukat, és a füstöt éreztem. Lindsaynek igaza van: Ms. Winters tényleg félig agár. – Majd legközelebb – vigasztalja Otto.

– Legalább kétezer cigarettacsikk lehet odakint – folytatja Ms. Winters. – Az ember azt hinné, hogy már bőven elég videót láttak a dohányzás káros hatásairól… – Tinédzserek. Az ellenkezőjét teszik, mint amit mondunk nekik. Ez szinte már szabályszerű. Pattanások, szeméremszőrzet és rossz magaviselet. Majdnem elröhögöm magam, amikor Otto a szeméremszőrzetet említi, és azt hiszem, Ms. Winters ki is fogja oktatni, de ő csak ennyit mond: – Néha nem is értem, miért fáradozom. – Ez is egy olyan nap, mi? – kérdezi Otto. Hallom, ahogy valaki nekiütődik az íróasztalnak és lever egy könyvet a földre. Ms. Winters kuncogni kezd. Aztán – az életemre esküszöm – hallom, ahogy csókolóznak. Méghozzá nem is apró kis madárpuszikkal, hanem nyitott szájjal, bő nyállal, morogva és nyögve. Basszus! Szó szerint bele kell harapnom a kezembe, hogy ne sikítsak, sírjak, röhögjek vagy hányjak – vagy mindegyiket egyszerre. Ezt… nem… hiszem… el! Ezt akarom üzenni a mobilomról a csajoknak, de moccanni sem merek. Most már tényleg nyugton kell maradnom, mivel Otto és a Náci azt fogják hinni, hogy az ő kis légyottjukat akartam leleplezni. Pfuj. Éppen amikor már úgy érzem, hogy egyetlen másodpercet sem bírok tovább guggolni az izzadságszagú pólók mellett és hallgatni, ahogy Otto és Winters szája úgy cuppog, mint a nedves strandpapucsok, elhangzik a második csengő is. Hivatalosan is elkéstem a nyolcadik óráról. – Ó, most kéne találkoznom Beanie-vel! – mondja Ms. Winters. A diákok nevezték el Beanienek Mr. Benetert, az igazgatót. Az elmúlt öt percben ez a legsokkolóbb dolog, amit hallottam: hogy a Nikotin Náci ismeri a gúnynevet, sőt használja is. – Akkor szedd a lábad! – vágja rá Otto, és esküszöm – esküszöm –, hogy hallom, amint rácsap Ms. Winters fenekére. Atya… Úr… Isten… Ez jobb, mint amikor Marcie Harrist önkielégítésen kapták rajta a kémialaborban (egy kémcsővel a micsodájában, ha értitek, mire gondolok). Ez jobb, mint amikor Bryce Hanleyt felfüggesztették azért, mert rövid ideig egy internetes pornóoldalt üzemeltetett. Jobb minden más botránynál, ami valaha kitört a Thomas Jeffersonban. – Lesz még órád? – kérdezi Ms. Winters szinte búgva. – Mára végeztem. – Elnehezül a szívem. Képtelenség, hogy újabb negyvenöt percig ott guggoljak! Ám most már nem a térdszalagjaimat és a combjaimat feszítő görcs miatt, hanem mert muszáj továbbadnom a pletykát. – De készülnöm kell a focimeccspróbákra. – Oké, bébi. – Bébi? – Este találkozunk. – Nyolckor. Hallom, ahogy kinyílik az ajtó, és tudom, hogy Ms. Winters kiment. Hála istennek. Ahogy ott turbékoltak egymással, már kezdtem aggódni, hogy legalább öt percig fog tartani a búcsúszimfónia. Azt aztán sem a térdszalagom, sem a lelkem nem bírta volna elviselni. Otto pár másodpercig tesz-vesz még az irodában, leüt néhány billentyűt, aztán végre hallom, hogy odamegy az ajtóhoz. A szomszéd szoba sötétbe borul. Nyílik és csukódik az ajtó, és végre meggyőződhetek róla, hogy megúsztam. Némán hálát mondok az égnek, és felállók. Annyira elgémberedett a lábam, hogy majdnem elesem, de aztán sikerül odatotyognom az ajtóhoz és nekidőlve kinyitom. Odakint trappolok néhányat, és hosszat, mélyet szippantok a tiszta levegőből. Végül kiengedem magamból az összes feszültséget: hátravetem a fejem, és hisztérikusan röhögök, vihogok és horkantgatok, azzal sem törődve, hogy totál idiótának néznek. Ms. Winters és Mr. Mocsadék Otto! Ezt aztán soha a büdös életben nem gondoltuk volna! Miközben elindulok a tornateremtől a suli főépületéhez, azon tűnődöm, milyen furcsák az emberek. Mindennap látod őket – azt hiszed, ismered is –, és egyszer csak kiderül, hogy semmit sem tudsz róluk. Egészen felvillanyozódtam, mintha egy örvényben forognék, ugyanazok az emberek és események körül, de folyton más szemszögből látva őket. Még mindig kuncogok, amikor a főépületbe érek, bár tudom, hogy Mr. Kummer ki fog akadni, amiért késtem, ráadásul még meg is kell állnom a szekrényemnél, magamhoz venni a

spanyolkönyvet (már az első napon megmondta, hogy úgy kell bánnunk a tankönyvünkkel, mint a gyerekek; nyilvánvalóan nincs gyereke). Megnyomom a „Küldés” gombot, és elküldöm az sms-t Elodynak, Allynek és Lindsaynek – „Soha nem fogjátok elhinni, mi történt!” –, amikor – Bumm! – belerohanok Lauren Lornetbe. Mindketten hátratántorodunk, a mobilom kirepül a kezemből és végigsiklik a folyosón. – Basszus! – Olyan erősen ütköztünk, hogy beletelik pár percbe, amíg normálisan levegőhöz jutok. – Nézz a lábad elé! Elindulok a telefonom után, és azon gondolkodom, vajon kifizettethetem-e vele a repedt kijelzőt, vagy ilyesmi. Ekkor azonban hirtelen elkapja a karomat. Keményen. – Mi a… ? – nyögöm. – Mondd el nekik! – mondja zaklatottan, és egészen közel dugja az arcát az enyémhez. – Meg kell mondanod nekik. – Miről beszélsz? Megpróbálok elhúzódni, de akkor a másik karomat is megfogja, mintha meg akarna rázni. Vörös és foltos az arca, és a haja csapzott. Egyértelmű, hogy sírt. – Mondd meg nekik, hogy nem tettem semmi rosszat! – Hátranéz a válla fölött. Közvetlenül az igazgatói iroda előtt állunk, és ebben a pillanatban olyannak látom, amilyennek tegnap, amikor arcába lógó hajjal rohant végig a folyosón. – Fogalmam sincs róla, miről van szó! – mondom, a lehető legfinomabban, mert tényleg frászt kapok tőle. Valószínűleg kéthetente jár az iskolapszichológushoz, hogy ne fajuljon el az üldözési mániája vagy a kényszeres viselkedése… vagy akármi, ami gyötri. Nagy levegőt vesz. Remeg a hangja. – Azt hiszik, hogy rólad másoltam a kémiadogát! Beanie is behívott… De én nem csaltam! Az égre esküszöm, hogy nem másoltam le semmit! Sokat tanultam… Hátrahőkölök, de ő nem ereszti a karomat. Megint úgy érzem magam, mint egy örvényben, ám ezúttal sokkal rosszabb: lefelé húz, egyre lejjebb és lejjebb, mintha egy nagy súlyt is raktak volna rám. – Hogy rólam másoltad? Olyan, mintha távolról érkezne a hangom. Nem is hasonlít a sajátomra. – Nem tettem ilyet, esküszöm… – Lauren megremeg és sírva fakad. – Meg fog buktatni. Azt mondta, hogy meg fog buktatni, ha nem javítok a jegyeimen. Ezért magántanárom is van, és most mégis azt hiszik… Azt mondta, fel fogja hívni a Penn State-et. Soha nem vesznek fel főiskolára, és… Te ezt nem értheted! Az apám meg fog ölni. Meg fog ölni! – Ekkor tényleg megráz, teljes erejéből. Rémület sugárzik a szeméből. – Meg kell mondanod nekik! Végre sikerül kiszabadulnom a szorításából. Lázasnak és betegnek érzem a testemet. Nem akarok tudni erről az egészről, hallani sem akarok róla. – Én nem segíthetek neked – mondom, és hátrálni kezdek. Még mindig olyan, mintha nem én beszélnék, csak hangosbeszélőn hallanám valahol a hangomat. Lauren úgy néz, mint akit pofon vágtak. – Tessék? Hogy érted azt, hogy nem tudsz segíteni? Csak mondd el… Reszkető kézzel veszem fel a telefonomat. Kétszer is kicsúszik a tenyeremből, és mindkétszer csörömpölve ér le a padlóra. Ennek nem így kéne történnie. Mintha valaki a „Visszafelé” gombot nyomta volna meg egy porszívón, és az összes szemét, amit összehordtam, minden rossz, amit elkövettem, visszakerülne a szőnyegre az orrom elé. – Szerencséd, hogy nem törted el a telefonomat – mondom zsibbadtan. – Kétszáz dolcsimba került. – Figyelsz te rám egyáltalán? – Lauren hangja egészen rikácsolóvá válik. Nem tudok a szemébe nézni. – Végem van, eláshatom magam… – Nem segíthetek – ismétlem. Hirtelenjében nem is emlékszem más szavakra. Lauren szemében fellobban a gyűlölet. – Azt mondtad ma, hogy nem kéne rendesnek lennem veled. Tudod, mit? Igazad volt! Borzalmas vagy, egy rohadt ribanc vagy, egy…

Váratlanul mintha rádöbbenne, hogy hol vagyunk, ki ő és ki vagyok én. Olyan gyorsan kapja a szája elé a kezét, hogy a tompa, üreges hang még visszhangzik is a folyosón. – Te jó ég! – Most már csak suttogni mer. – Sajnálom. Nem akartam ezt mondani. Nem is válaszolok neki. A szavai – hogy ribanc vagyok – teljesen megfagyasztanak. – Bocsánat. Kérlek… ne haragudj rám. Hallani sem bírom, ahogy bocsánatért esedezik. Ösztönösen futni kezdek – teljes erőmből végigszaladok a folyosón, zakatoló szívvel, és közben úgy érzem, ordítani vagy sírni tudnék, vagy akár az öklömmel összezúzni valamit. Lauren utánam kiált, de nem értem, nem érdekel, nem tudhatom meg, mit… Amikor beroskadok a lányvécébe, nekivetem a hátamat az ajtónak belülről, és leguggolok, úgy, hogy a térdem a mellemnek nyomódik, és annyira összeszűkül a torkom, hogy alig bírok lélegezni. Egyfolytában rezeg a mobilom, és miután egy kicsit lenyugszom, kinyitom, hogy elolvassam Lindsay, Ally és Elody üzenetét: „Mi van? Bökd már ki! Kibékültél Robbal?” Bedobom a telefont a táskámba, és a tenyerembe temetem az arcomat. Megvárom, hogy lecsillapodjon a pulzusom. Minden boldogság, amit korábban éreztem, eltűnt belőlem. Még Otto és Winters titkos viszonya sem annyira vicces. Bridget, Alex, Anna és Sarah Grundel a hülye parkolóhelyével, meg Lauren Lornet és a kémiateszt… mintha valami óriás hálóba keveredtem volna, és akármerre fordulok, nekiütközöm valaki másnak, aki ugyanabban a gyilkos pókhálóban izeg-mozog. Nem akarok tudni erről az egészről. Nem az én problémám. Nem érdekel. Egy rohadt ribanc vagy. Nem érdekel. Van ennél nagyobb gondom is. Végül felállok. Már nem akarok bemenni spanyolra. Inkább leöblítem az arcom hideg vízzel, és megigazítom a sminkemet. Annyira sápadtnak tűnök a neonfényben, hogy alig ismerek magamra.

CSAK AZ ÁLOM – Ugyan már, fel a fejjel! – nyaggat Lindsay, és hozzám vág egy párnát. Elody bedugja az utolsó csípős tonhaltekercset a szájába, ami szerintem nem olyan jó ötlet, mert az utóbbi három órában a tálca egy puffon hevert a szobában. – Ne aggódj, Sammy, Rob túlteszi magát rajta. Mind a hárman azt hiszik, hogy Rob miatt vagyok annyira hallgatag. De persze ez nem így van. Azért hallgatok, mert amint az óra elütötte az éjfélt, lassan visszakúszik belém a félelem. Fokozatosan betölt ismét, mint a homok a homokórát. Minden másodperccel egyre közelebb és közelebb érek a Pillanathoz. A Becsapódás Helyéhez. Ma reggel olyan biztos voltam benne, hogy könnyű dolgom lesz – csak távol kell maradnom a bulitól és a kocsitól. Azzal visszazökkenne az idő is a rendes kerékvágásba. Én pedig megmenekülök. Most viszont mintha beszorult volna a szívem a bordáim közé, egyre nehezebb levegőhöz jutnom. Rettegek, hogy az egyik pillanatban – két lélegzetvétel között – minden elpárolog a sötétségbe, és megint a saját ágyamban találom magam, egyedül a hálószobában, ahol az ébresztőóra riaszt fel álmomból. Fogalmam sincs, mi lesz, ha megint megtörténik. Lehet, hogy megszakad a szívem. Vagy egyszerűen megáll. Ally kikapcsolja a tévét, és eldobja a távirányítót. – Most mit csináljunk? – Megkérdezem a szellemeket. Elody lecsusszan a heverőről a padlóra, ahol a régi szép időkre emlékezve felállítottunk egy szellemidézéshez használt, poros ábécés deszkalapot. Próbáltunk játszani vele, de hamar rájöttünk, hogy valamelyikünk csal, mert a jelző egyfolytában a pénisz és a farok szavakat rakja ki. Lindsay elégelte meg leghamarabb, és azt kiáltotta: „Perverz szellemek! Gyerekmolesztálók!” Elody megpörgeti a mutatót a két ujjával. Egy darabig pörög, majd az IGEN szó fölött áll meg. – Nézzétek, nem nyúltam bele! – mondja, és feltartja a kezét. – Ez nem egy eldöntendő kérdés volt, te sügér! – Lindsay a szemét forgatja, majd jó nagyot kortyol a borospincéből elcsórt Châteauneuf-du-Pape-ból.

– Ez a város annyira gáz – közli Ally. – Soha nem történik semmi. Tizenkettő harminchárom. Tizenkettő harmincnégy. Soha nem láttam ilyen gyorsan száguldani a másodperceket és a perceket, szinte belebotlanak egymásba. Tizenkettő harmincöt. Tizenkettő harminchat. – Legalább keressünk valami zenét! – pattan fel Lindsay. – Nem ülhetünk itt egész éjjel, mint a csövesek. – Igen, zenére van szükségünk – helyesel Elody. Lindsayvel átrohannak a szomszéd szobába, ahol a Bose digitális zenelejátszó rendszer van. – Nem kell zene – morgok, de már bele is robban a levegőbe Beyoncé hangja. A vázák rázkódni kezdenek a polcokon. Olyan a fejem, mintha fel akarna robbanni, a hátamon viszont a hideg futkos. Tizenkettő harminchét. Mélyebben belesüppedek a heverőbe, egy takarót húzok a térdemre, és befogom a fülem. Lindsay és Elody visszajönnek. Régi bokszeralsót és spagettipántos pólót viselünk mind a négyen. Lindsay a jelek szerint most fosztotta ki Ally gardróbját, mert ők ketten már egy síszemüveget és egy kötött sapkát is felvettek. Elody biceg, mert az egyik lábát egy gyerekméretű hótaposóba tuszkolta bele. – Úristen! – sikolt Ally. A hasát fogja, és egészen meggörnyed a nevetéstől. Lindsay egy síbotot forgat a lábai között, és előre-hátra billentgeti a csípőjét. – Ó, Patrick! Ó, Patrick! Olyan hangos a zene, hogy alig hallom, amit mond – még úgy sem, hogy leveszem a kezem a fülemről. Tizenkettő harmincnyolc. Egy perc. – Gyerünk már! – ordít rám Elody, és felém nyújtja a kezét. Annyira félek, hogy mozdulni sem merek, még a fejemet sem merem megrázni. Közelebb hajol: – Élj már egy kicsit! Iszonyú sok gondolat és szó kavarog a fejemben. Azt akarom üvölteni, hogy Nem, elég legyen!, vagy azt, hogy Igen, élni!, de semmi másra nem vagyok képes, csak szorosan behunyni a szememet és elképzelni, ahogy a másodpercek vízként folynak le egy feneketlen medencébe, és mindnyájan keresztülbucskázunk valami időszakadékon. Most, most, most fog megtörténni… Aztán teljes csend lesz. Félek kinyitni a szememet. Mély üresség tátong bennem. Semmit sem érzek. Ilyen lehet halottnak lenni. Majd megszólal egy hang: – Nem értitek, hogy túl hangos? Tönkremegy a dobhártyátok húszéves korotokra. Kipattan a szemem. Mrs. Harris, Ally anyja áll az ajtóban, csillogó esőkabátban, a haját simogatva. Lindsay is ott áll a síszemüvegben és a sapkában, Elody pedig esetlenül próbálja kirángatni a lábát a gyerekcsizmából. Megcsináltam! Sikerült! Eláraszt a megkönnyebbülés és az öröm, olyan erővel, hogy kiabálni tudnék. Ehelyett csak elnevetem magam. Ott röhögök a hirtelen beállt csendben, Ally pedig lesújtóan néz rám, mintha azt kérdezné: Szerinted ez olyan vicces? – Berúgtatok, lányok? Ally anyja mind a négyünket szemügyre vesz, majd a homlokát ráncolva megnézi a földön heverő üres borosüveget is. – Nem, dehogy – Ally a díványra veti magát. – Vége a mámornak, hála neked. Lindsay a feje tetejére tolja a szemüveget. – Táncos bulit rendezünk, Mrs. Harris – mondja vidáman, mintha a félmeztelen táncolást és a sífelszerelésben bohóckodást még a cserkészlányok egyesülete is jó szemmel nézné. Mrs. Harris sóhajt. – Jó, de ennyi elég is! Hosszú nap volt. Lefekszem. – Anyaaa! – vinnyog Ally. Mrs. Harris szigorúan néz rá.

– Nincs több zene! Elodynak végre sikerül kiszabadítania a lábát a csizmából, de hátraesik, neki az egyik könyvszekrénynek. Martha Stewart Háztartási kézikönyve lerepül és a lábánál ér földet. – Hoppá! – jajdul fel Elody, és elpirulva Mrs. Harrisre néz, mintha attól félne, hogy megveri. Nem tehetek róla, megint nevetnem kell. Mrs. Harris a plafonra szegezi a tekintetét, majd megrázza a fejét. – Jó éjszakát, lányok! – Hát ez remekül alakul. – Ally odahajol hozzám, és megcsípi a combomat. – Te kretén! Elody kuncogva utánozza Lindsay hangját. – Táncos bulit tartunk, Mrs. Harris. – Én legalább nem estem bele a könyvszekrénybe! – Lindsay megfordul, előrehajol, és a fenekét riszálja felénk. – Megcsókolhatjátok! – Lehet, hogy meg is fogom. Elody odaszökken, és úgy tesz, mintha tényleg csókot akarna nyomni Lindsay fenekére. Lindsay felsikolt és félreugrik. Ally sziszegve int csendre minket, de már halljuk is az anyja hangját az emeletről: – Lányok! Hamarosan mindnyájan nevetünk. Fantasztikus érzés együtt nevetni velük. Visszatértem. Egy órával később Lindsayvel és Elodyval az L alakú heverőn ülünk. A lábamat Lindsay lábához nyomom, ő pedig a lábujjait mozgatja, hogy idegesítsen. De mostantól semmi sem tud felbosszantani. Ally levonszolta a felfújt matracát és a takaróit az emeletről (azt állítja, hogy nem tud aludni a Society paplanja nélkül). Olyan minden, mint elsőben. Halkan szól a tévé, mert Elody szereti, ha van valami hang, és a sötét szobában villódzó képernyő azokat a nyarakat juttatja eszembe, amikor éjszakai fürdőzésre mentünk a medencés klubba… ahogy a fény áttört a fekete víztömegen… arra a mozdulatlanságra, amikor úgy éreztük, csak mi létezünk a világon. – Hé, csajok! – suttogom. Nem tudom, ki van még ébren. – Hmmm… – mordul fel Lindsay. Behunyom a szemem és engedem, hogy teljesen elárasszon az érzés, a fejem búbjától a lábujjaim hegyéig. – Ha újra átélhetnétek egy teljes napot az életetekből, melyik lenne az? Kis szünet után folytatom. – Én nem tudom. Hogy lehet ezt kiválasztani? Senki sem válaszol, és egy idő után hallom, ahogy Ally horkolni kezd a párnájába. Mind a hárman elaludtak. Én még nem vagyok fáradt. Túlzottan lelkesít, hogy itt lehetek, épségben és biztonságban, és sikerült kitörnöm abból az idő- és helybuborékból, amibe beszorultam. Aztán én is behunyom a szemem, és megpróbálom elképzelni, melyik napot választanám. Emlékek suhannak ide-oda bennem – tucatnyi buli, bevásárlótúrák Lindsayvel, a zabálások az ottalvós bulikon, ahogy sírva néztük Elodyval a Szerelmünk lapjait, és még korábban a családi nyaralások, a nyolcadik születésnapom meg az első alkalom, amikor leugrottam a magas deszkáról a medence mellett, és a víz belement az orromba, amitől megszédültem… Most valahogy az összes emlék olyan tökéletlennek tűnik, elhomályosodik… Ha ki kéne választani a tökéletes napot, akkor biztosan tanítási szünetet választanék. Palacsinta lenne reggelire – anya palacsintája. Apa elkészítené a híres tojásrántottáját, Izzy feldíszítené az asztalt, ahogy néha ünnepi alkalmakkor szokta, különféle, össze nem illő tálcákkal, gyümölcsökkel és virágokkal, amiket összeszedett a ház körül, és az asztal közepére halmozva kijelentette, hogy az az „atytaldíty”. Behunyom a szemem, és engedem magam zuhanni, mintha átléptem volna egy szakadék peremén, bele a sötét mélységbe, ami nem lefelé húz, hanem felemel és elrepít. Csingcsingcsingcsing.

A hang visszaránt az álom határáról, és egy szörnyű pillanatig azt hiszem, hogy a saját ébresztőórám, és minden kezdődik elölről. Megfeszítem a karom, görcsbe rándulok, mire Lindsay felkiált: – Aú! Erre a rövidke hangra megnyugszik a szívem és lecsillapodik a légzésem. Csingcsingcsing. Most, hogy teljesen magamhoz tértem, rájövök, hogy nem az ébresztőórám szól. A telefon csörög több szobában is, furcsa visszhangzással. Megnézem az órát. 1:52 van. Elody nyöszörög. Ally megfordul, és közben azt mormolja: – Kapcsoljátok ki! A telefon abbahagyja a csörgést, aztán újrakezdi. Ally hirtelen felül, egyenesen, mint egy pózna, teljesen éberen. – A francba! Anyám meg fog ölni. – Állítsd le, Al! – hallatszik Lindsay hangja a párna alól. Ally kikászálódik a takarói közül, és még mindig morog. – Basszus. Hol az a rohadt telefon? Elbotlik, és legurul a matracáról. A vállával ütődik a padlónak. Elody megint nyöszörög, ezúttal hangosabban. – Aludni próbálok, emberek – mondja Lindsay. – Muszáj felvennem – sziszegi vissza Ally. De már túl késő. Léptek hangját halljuk a lépcsőn felfelé. Mrs. Harris a jelek szerint felébredt. A következő pillanatban abbamarad a telefoncsörgés. – Hála az égnek! – Lindsay megfordul, és még mélyebbre temeti a fejét a párnájába. – Majdnem két óra van. – Ally feláll; látom a homályos körvonalait, ahogy a matracra lépve egyensúlyoz. – Ki az a barom, aki hajnali fél kettőkor hív? – Talán Matt Wilde. Szerelmet akar vallani – találgat Lindsay. – Nagyon vicces – morog Ally. Visszabújik az ágyába. Mindnyájan csendben maradunk. Csak Mrs. Harris halk dünnyögése hallatszik odafentről, majd a léptei nyikorgása a parkettán. Aztán nagyon távolról hallom, ahogy azt mondja: – Jaj, ne! Isten az égben! – Ally… – szólalok meg. De ő is hallotta. Felkel és felkapcsolja a villanyt. A hirtelen világosságtól hunyorognom kell. Lindsay átkozódik és a fejére húzza a takarót. – Valami baj van. Ally átkarolja a térdét, és szaporán pislog. Elody a szemüvegéért nyúl, majd feltámaszkodik a könyökére. Végül Lindsay is rájön, hogy nem fogják leoltani a lámpát, és kibújik a gubóból. – Mi történt? – kérdezi és az ökleivel megtörli a szemét. Senki sem válaszol. Most már egyre erősebb bennünk a gyanú, hogy valami borzalmas dolog történt. Ally csak áll a szoba közepén. Túlméretezett pólójában és buggyos bokszeralsójában egészen kislányos. Egy idő után elhalnak fent a hangok, és a léptek átlósan áthaladnak a szőnyegen, a lépcső irányába. Ally visszamászik a matracára, maga alá hajlítja a lábát, és a körmét rágcsálja. Mrs. Harris nem lepődik meg, hogy ébren talál minket. Mind rá vártunk. Hosszú selyem hálóinget visel, a szemmaszkját pedig a feje tetejére tolta. Neki mindig tökéletes a megjelenése, ezért belemar a félelem a gyomromba, hogy így mutatkozik előttünk. – Mi az? – Ally hangja félig hisztérikus. – Mi történt? Apával van baj? Mrs. Harris pislog néhányat, és megpróbál ránk figyelni, mintha most rángatták volna ki egy mély álomból. – Nem, nem az apád. – Nagy levegőt vesz, és lassan kifújja. – Figyeljetek, lányok. Amit mondani fogok, nagyon felkavaró. Azért mondom mégis el, mert előbb-utóbb úgyis meg fogjátok tudni. – Csak mondd, anya! Mrs Harris lassan bólint. – Mindnyájan ismeritek Juliet Sykesot.

Már a név is sokkolóan hat ránk. Elképedve nézünk egymásra. Sok mindenre számítottunk, amit Mrs. Harris mondani fog ebben a pillanatban, de a „Mindnyájan ismeritek Juliet Sykesot” a legváratlanabb mind közül. – Igen. Mi van vele? – kérdezi Ally vállat vonva. – Nos hát… – Mrs. Harris hangja elcsuklik. Lesimítja a hálóingét a kezével, és újrakezdi. – Mindy Sachs volt a telefonban. Lindsay felvonja a szemöldökét, Ally pedig mindentudóan sóhajt egyet. Igen, Mindy Sachsot is ismerjük. Ötvenéves, elvált, de még mindig úgy öltözködik, mint egy másodéves gimnazista. Sokkal jobban élvezi a pletykálkodást, mint bárki más a suliban. Akárhányszor látom Ms. Sachsot, egy gyerekkori játék jut az eszembe, amikor valaki súg egy titkot a másiknak, ő elismétli egy harmadik személynek, és így tovább. Csak annyi a különbség, hogy Ridgeview-ban Ms. Sachs suttog egyedül. Mrs. Harrisszel együtt járnak az iskolabizottságba, ezért Mrs. Harris is mindig jól értesült a válásokról, az anyagi csődökről és a románcokról. – Mindy Sykesék szomszédjában lakik – folytatja Ally anyja. – Az utóbbi félórában egymást követték a mentőautók az utcájukban. – Nem értem – mondja Ally, és lehet, hogy az elmúlt pár nap feszültsége az oka, de én sem nagyon tudom összerakni a képet. Mrs. Harris karba fonja a kezét, és megszorítja magát, mintha fázna. – Juliet Sykes meghalt. Öngyilkos lett ma éjjel. Csend. Teljes csend. Ally abbahagyja a körömrágást, Lindsay pedig olyan mozdulatlanul ül, ahogyan még sosem láttuk. Komolyan úgy érzem, hogy pár másodpercig nem dobog a szívem. Furcsa alagút-érzés kerít hatalmába, mintha ejtőernyővel kiugrottam volna a testemből, és távolról nézném. Mintha az utóbbi percekben csupán képmásai lennénk saját magunknak. Hirtelen egy történet jut eszembe, amit a szüleim meséltek régen: amikor a Thomas Jeffersont még Öngyilkos Giminek nevezték, egy fiú felakasztotta magát a saját szekrényében, a molyrágta mezek, régi tornacipők és hasonlók között. Igazi lúzer volt; bár zenekarban játszott, de szinte egyetlen barátot sem sikerült szereznie. Azt hiszem, valami születési rendellenessége is volt, amitől lefelé konyult az arca. Nem is csodálkoztak rajta, amikor véget vetett az életének. Úgy értem, szomorúak voltak, meg minden, de értették. A következő évben viszont – a halála évfordulóján – az iskola egyik legnépszerűbb pasija is megölte magát, pontosan ugyanúgy. Minden megegyezett: a módszer, az idő és a hely is. Az a srác viszont az úszó- és a focicsapat kapitánya volt, és amikor a rendőrök benéztek a szekrényébe, annyi atlétikai trófeát láttak, mintha egy aranyozott kriptába temetkezett volna. Csak egy egysoros üzenetet hagyott maga után: Mind akasztottak vagyunk. – Hogyan? – kérdezi Elody alig hallhatóan. Mrs. Harris megrázza a fejét, és egy pillanatig azt hiszem, sírni fog. – Mindy pisztolylövést hallott. Azt hitte, tűzijáték vagy vaktöltény. – Lelőtte magát? – kérdezi Ally halkan, már-már áhítatosan. Tudom, hogy mindnyájan ugyanarra gondolunk: ez a lehető legrosszabb módszer. – Honnan… – Elody megigazítja a szemüvegét, és megnyalja az ajkát. – Tudják, miért tette? – Nem hagyott üzenetet – feleli Mrs. Harris, és esküszöm, hallom, ahogy valami körbeáramlik a szobán: egy aprócska fellélegzés. Megkönnyebbült sóhaj. – Azt hittem, ti tudni fogjátok. Odamegy Allyhez, lehajol és megcsókolja a homlokát. Ally elhúzódik, talán meglepődött. Még soha nem láttam, hogy Mrs. Harris megpuszilta volna a lányát. Soha nem láttam ennyire anyának. Miután otthagy minket, jó darabig némán ülünk, és a csend hatalmas bilincsekbe zár bennünket. Úgy érzem, mintha várnánk valamire, de nem tudom, mire. Végül Elody szólal meg. – Szerintetek… – Nyel egyet, és ide-oda jár a tekintete közöttünk. – Szerintetek a rózsánk miatt tette? – Ne légy hülye! – csattan fel Lindsay, de látom rajta, hogy ő is fel van dúlva. Sápadt az arca, és a takarója szélét gyűrögeti. – Nem először kapott ilyet. – Ez csak ront a helyzeten – közli Ally.

– Legalább tudtuk, ki ő. – Lindsay észreveszi, hogy a kezét nézem, és mereven az ölébe ejti. – A legtöbb ember úgy viselkedett, mintha láthatatlan lett volna. Ally beharapja a száját. – De az utolsó napján… – kezdi Elody, majd elhallgat. – Jobb neki így – állapítja meg Lindsay. Ez még tőle is nagyon durva. Mind ránézünk. – Mi van? – Felemeli az állát, és dacosan néz vissza ránk. – Tudjátok, hogy így van! Szánalmas volt szegény. Elmenekült. Ennyi. – De… talán még jóra fordulhattak volna a dolgok – szólalok meg. – Nem – ellenkezik Lindsay. Ally megrázza a fejét, és a mellkasához húzza a térdét. – Úristen, Lindsay. Teljesen fel vagyok dúlva. A legrosszabb az egészben a pisztoly. Annyira durva, hangos, annyira… fizikai módja az öngyilkosságnak. Vér, agyvelő meg füstölgő forróság… Ha már meg kellett tennie – meg kellett halnia –, akkor vízbe fojthatta volna magát; egyszerűen csak ki kellett volna mennie a tóhoz, és addig menni, amíg összecsapnak a hullámok a feje fölött. Vagy leugorhatott volna valahonnan. Magam elé képzelem, ahogy mozgott: ide-oda lebegve, mintha a légáramlatok sodornák. Könnyen el tudom képzelni azt is, hogy széttárja a karját és leugrik egy hídról vagy egy kanyonból, de a fejemben nem lefelé, hanem felfelé száll, amint a lába elemelkedik a talajról. Nem lehetett pisztoly. A pisztoly a zsarukhoz illik, a kis-bolti rablókhoz, a drogosokhoz meg a háborúskodó bandákhoz. Nem Juliet Sykeshoz. – Talán kedvesebbnek kellett volna lennünk vele – mondja Elody. Olyan, mintha szégyellné kimondani. – Ugyan már! – Lindsay hangja hangosnak és keménynek tűnik Elodyéhoz képest. – Nem lehet, hogy miután állandóan cikiztük, bűntudatot erezzünk a halála miatt. Elody felszegi a fejét, és belenéz Lindsay szemébe. – De én bűntudatot érzek – mondja egyre erősebb hangon. – Akkor képmutató vagy – szögezi le Lindsay. – Az mindennél rosszabb! Felkel, és leoltja a villanyt. Hallom, hogy visszamászik a heverőre, és megpróbálja kényelembe helyezni magát a takarók közt. – És most, ha megbocsátotok – folytatja –, be kell pótolnom az alvást. Egy darabig teljes csend van. Nem tudom, hogy Ally fekszik-e, de ahogy a szemem hozzászokik a sötétséghez, látom, hogy nem: még mindig ott ül felhúzott térddel, és maga elé bámul a semmibe. – Odafent alszom – mondja egy idő után. Felkapja a takaróját és a lepedőjét, és jó hangosan távozik, talán hogy visszavágjon Lindsaynek. – Én is vele megyek. Túl göröngyös ez a heverő – jelenti ki Elody. Nyilvánvalóan őt is felzaklatta a hír. Évek óta alszunk azon a heverőn, és eddig megfelelt. Miután elmegy, egy darabig csak ülök és hallgatom Lindsay légzését. Kíváncsi vagyok, el tudott-e aludni. Csodálkoznék rajta. Én éberebb vagyok, mint valaha. Lindsay viszont sok mindenben kilóg a sorból: nem annyira érzékeny, mint mások, inkább olyan fekete-fehér. Az én csapatom, a te csapatod. A vonal innenső oldalán, a vonal túloldalán. Merész, nem ismeri a félelmet. Mindig csodáltam ezért – mindnyájan csodáltuk. Nyugtalan vagyok. Választ akarok kapni kérdésekre, amiket nem is tudok feltenni. Lassan szállok le a heverőről, nehogy felkeltsem Lindsayt, de ekkor kiderül, hogy mégsem alszik. Megfordul, és a sötétben jól látom sápadt bőrét és a szeme körüli sötét karikákat. – Te nem mész fel, ugye? – suttogja. – Csak a fürdőbe – suttogom vissza. Kitapogatom az utat a fürdőbe, és ott megállok. Valahol egy óra ketyeg, de különben teljes csönd van. Mindent sötétség borít, a kőpadló pedig rettentő hideg a talpam alatt. Végigsimítom az egyik falat, hogy tájékozódjak. Odakint elállt az eső. Amikor kinézek az ablakon, látom, hogy az esőcseppekből hópelyhek lettek, és több ezer hópehely olvad lefelé a csipkézett ablaküvegen. A beszűrődő holdfény egészen vizesnek látszik, imbolyog a havazástól, az árnyékok tekeregnek és

egymásba folynak a padlón, mintha élnének. Elérek a fürdőszobához, de valójában nem oda indultam. Kinyitom az Ally pincéjébe vezető ajtót, és mindkét korlátba belekapaszkodva, lassan lelépkedek. Alighogy a lábam leér a szőnyegre a lépcső alján, motozni kezdek a balra magasodó falon, és végül megtalálom a villanykapcsolót. Hirtelen feltárul előttem a pince, ami nagy, éles és teljesen megszokott képet mutat: bézs színű bőrkanapék, egy régi pingpongasztal, egy újabb, lapos képernyős tévé, és egy kerek tér taposógéppel, elliptikus trénerrel egy háromoldalú tükörrel a közepén. Idelent hidegebb van, és a levegőt vegyszerek meg festék szaga tölti meg. Az edzőteremből egy másik ajtó nyílik, ami abba a helyiségbe vezet, amit mindig is Allison Harris Oltárának neveztünk. Ally régi rajzaival tapétázták ki, bár egyik sem sikerült túl jól, lévén, hogy többnyire általánosban készültek. A könyvespolcokon is az ő fotói láthatók: Ally polipnak öltözve halloweenkor, elsőben, Ally zöld bársonyruhában, mosolyogva, egy hatalmas, díszektől roskadozó karácsonyfa előtt, Ally bikiniben, hunyorogva, a kacagó Ally, a homlokát ráncoló Ally, a mélázó Ally A legalsó polcon az évkönyvei, az összes, az óvodától kezdve. Ally egyszer megmutatta nekünk, hogy Mrs. Harris az összes könyvet áttanulmányozta, és színes matricákat ragasztott Ally barátainak képe mellé minden évben. („Hogy emlékezz rá, milyen népszerű voltál mindig” – mondta neki.) Letérdelek. Nem tudom pontosan, mit keresek, de valami ötlet körvonalazódik a fejemben, valami halvány emlék, ami mindannyiszor eltűnik, amikor határozottabban akarnám látni – mint a Mágikus Szem játékok, amiken csak akkor láthatod a rejtett, háromdimenziós formát, ha nem fókuszálsz a szemeddel. Az elsős évkönyvvel kezdem. Pont Mr. Christensen osztályánál nyitom ki – ilyen az én szerencsém –, és magamat pillantom meg, ahogy kicsit távolabb állok a csoporttól. A vaku visszavillan a szemüvegemről, ezért nem lehet látni a tekintetemet. Úgy mosolygok, mintha fintorognék, mintha már a mozdulat is fájna. Gyorsan továbblapozok. Utálok régi évkönyveket nézegetni; nem éppen kellemes emlékek rohanják meg ilyenkor az embert. Az én évkönyveim valahol a padláson porosodnak, a többi szeméttel együtt, amit anya mindenképp meg akar tartani, mert „később még szükség lehet rá”; például a régi babáimmal és egy kopott plüssbáránnyal, amit régen mindenhova magammal vittem. Két oldallal később megtalálom, amit kerestem: Mrs. Novak elsős osztályát. Ott van Lindsay, elöl és középen, mint mindig, és szélesen mosolyog a kamerába. Mellette egy vékony, szép arcú lány áll, szemérmesen mosolyogva, olyan szőke hajjal, hogy akár fehérnek is lehetne mondani. Közel állnak egymáshoz Lindsayvel, összeér a karjuk, a könyöküktől az ujjaik végéig. Juliet Sykes. A másodikos évkönyvben Lindsay az osztály előtt térdel. Juliet Sykes megint mellette van. A harmadikos évkönyvben viszont több oldal is elválasztja egymástól Julietet és Lindsayt. Lindsay ugyanis Ms. Derner osztályába járt (velem – abban az évben találta ki a viccet, hogy: „Mi az? Tetőtől talpig vörös, fehér és torz? Sam Kingston!”), Juliet pedig dr. Kuzma osztályába. Más oldal, más osztály, más testtartás – Lindsay összekulcsolja a kezét maga előtt, Juliet viszont kicsit oldalra fordulva áll –, mégis pontosan ugyanúgy néznek ki. Ugyanolyan babakék Petit Bateau pólót és fehér rövidnadrágot viselnek, amit pont a térdük alatt vágtak le. Ugyanolyan szőke és fényes a hajuk, ugyanúgy középen van elválasztva, és hasonló, vékony ezüstlánc csillog a nyakukban. Abban az évben az volt a menő, ha ugyanúgy öltözködtél, mint a barátaid – a legjobb barátaid. Ezután a negyedikes évkönyvet emelem fel. Nehezen mozdulnak az ujjaim, kissé lebénultak, mert az egész testemet hideg járja át. A borítón a suli nagy, szürreálisán színes képe van, csupa neonrózsaszín és vörös. Valószínűleg az egyik rajztanár festette. Eltart egy darabig, mire megtalálom Lindsay osztályát, de amikor rábukkanok, már dübörög a szívem a mellkasomban. Ugyanazzal a briliáns mosollyal találom szembe magam, mintha megfenyítette volna a kamerát, hogy csak tökéletesnek mutathatja. Mellette pedig ott áll Juliet Sykes. Egy szép és vidám Juliet Sykes, aki talán valami titkot rejteget. Hunyorogva próbálom kivenni a köztük lévő homályos területet, és egyre biztosabb vagyok benne, hogy szorosan össze van kulcsolva a mutatóujjuk.

Az ötödikes évkönyvben könnyen megtalálom Lindsayt, mert ismét elöl áll Mrs. Krakow osztályában, és bőszen mutogatja fehér fogait. Julietet már nehezebb megtalálnom. Az összes képet végigböngészem, sőt újra is kell kezdenem elölről, hogy megtaláljam. Valahol a jobb felső sarokban húzódik meg, Lauren Lornet és Eileen Cho között, és hátrafelé dől, mintha teljesen ki akarna szorulni a keretből. A haja függönyként hullik az arca elé. A mellette álló Lauren és Eileen is elfordul tőle egy kicsit, mintha nem akarnák, hogy közük legyen hozzá, vagy valami fertőző betegsége lenne. Ötödik osztály: a cserkészlánytáborba tett kirándulás, amikor belepisilt a hálózsákjába, és Lindsay Sárgalének nevezte el. Óvatosan visszateszem az évkönyveket, ügyelve a sorrendre. Vadul kalapál a szívem, akár egy dobritmus, ami kiesett az ellenőrzés alól. Hirtelen ki akarok szabadulni a pincéből, amilyen gyorsan csak lehet. Lekapcsolom a villanyt, és kitapogatom az utat visszafelé a lépcsőn. A sötétségben alakzatok és árnyékok kavarognak, és elszorul a torkom a félelemtől. Biztosan érzem, hogy ha megfordulok, ott fog állni mögöttem, fehéren, széttárt karral botladozva, felém nyúlkálva, véres, széttépett arccal. Amikor felérek a lépcsőn, szembe is találom vele magam: egy látomás, egy rémálom. Az arca teljesen belevész az árnyékokba – egy lyuk van a helyén –, de tudom, hogy engem néz. Megbillen velem a szoba. Belekapaszkodom a falba, hogy ne essek el. – Mi történt? – Lindsay kilép a folyosóra. Arrébb húzódik rajta a holdfény, így láthatóvá válnak a vonásai. – Miért nézel így rám? – Jézusom! – A mellkasomra teszem a kezem, és próbálom visszaterelni a szívverésemet a normális ritmusra. – Megijesztettél. – Mit csináltál ott lent? Kócos a haja, és fehér bokszeralsójában és pólójában akár egy kísértet is lehetne. – Barátok voltatok – mondom, de kissé vádaskodón csúszik ki a számon. – Évekig jó barátnők voltatok. Nem is tudom, milyen választ várok, de ő előbb elfordul, majd visszanéz rám. – Nem a mi hibánk – közli, mintha rá akarna venni, hogy mondjak neki ellent. – Teljesen bolond. Te is tudod. – Tudom – felelem, bár úgy érzem, nem is hozzám beszél. – Úgy hallottam, az apja valami alkoholista… vagy olyasmi – folytatja Lindsay, és a hanghordozása hirtelen sietős, sürgető lesz. – Az egész családja őrült. – Igen – válaszolom. Egy percig csak állunk ott némán. Nehéznek és haszontalannak érzem a testemet, mint néha a rémálmokban, amikor futni kellene, de nem tudok. Egy idő után valami eszembe jut, és megszólalok: – Volt. Bár egy ideje már csendben állunk ott, Lindsay élesen szívja be a levegőt, mintha egy hosszú mondat közepén fojtottam volna belé a szót. – Tessék? – Bolond volt. Már nem létezik. Lindsay nem válaszol. Elmegyek mellette, végig a sötét folyosón, és megtalálom a heverőt. Befészkelem magam a takaró alá. Egy idő után ő is bejön és csatlakozik. Amint ott fekszem, abban a biztos tudatban, hogy nem fogok tudni aludni, eszembe jut az első év közepe, amikor Lindsayvel néha elszöktünk hétköznap éjjel – kedden vagy csütörtökön –, és körbekörbe kocsikáztunk, mert nem volt jobb ötletünk. Egyszer hirtelen betolatott a Fallow Ridge utcára, lekapcsolta a fényszórót, és addig várt itt, amíg egy kocsi felénk nem közeledett az egysávos úton. Ekkor felbőgette a motort, felkapcsolta a fényszórót, és teljes gázzal megindult a másik autó felé. Én teli torokból sikítottam. A fényszórók elvakították a szemünket, és biztos voltam benne, hogy ott fogunk meghalni. Lindsay viszont csak markolta a kormányt, és túlkiabálta az üvöltésemet: „Ne aggódj, mindig ők térnek ki előbb!” Igaza volt. Az utolsó pillanatban a másik kocsi belehajtott az árokba. Ez az utolsó, amire emlékszem, mielőtt az álom lehúz a mélybe. Álmomban sötétségen zuhanok keresztül.

Álmomban örökké zuhanok.

NÉGY Mire felébredek, az ébresztőóra már a kezemben van, és pontosan akkor térek magamhoz az álmomból, amikor hozzávágom az órát a falhoz. Mintha nyöszörögne egyet, aztán ripityára törik. – Úhhh! – szólal meg Lindsay, amikor negyedórával később becsusszanok az anyósülésre. – Van valami állás a vörös lámpás negyedben, amiről nem hallottam? – Csak vezess! Alig tudok ránézni. A harag forró folyadékként, szinte sisteregve ömlik szét bennem. Lindsay egy nagy becsapás, sőt az egész világ egy csalás, egy fényesen csillogó kelepce. Ráadásul valamiért nekem kell megfizetnem az árát. Én haltam meg. Én estem csapdába. Megmondom a frankót: nem nekem kéne az áldozatnak lennem. Lindsay az, aki vezet, méghozzá úgy, mintha a Grand Theft Auto nevű autótolvajos számítógépes játékban szerepelne. Lindsay az, aki mindig rászedi vagy megalázza az embereket, aki mindig, mindenkit kritizál. Ő az, aki hazudott a Juliet Sykesszal való barátságáról és éveken keresztül terrorizálta. Én nem csináltam semmit. Én csak követtem őt. – Meg fogsz fagyni, ember! – Lindsay elnyomja a csikket, és felhúzza az ablakot. – Köszi, anyu! Lehajtom a tükröt, és ellenőrzöm, nem kenődött-e el a rúzsom. Néhányszor ide-oda hajtogattam a szoknyámat, így alig takarja a fenekemet, amikor leülök. Azt a tizenkét centis sarkú, telitalpú cipőt viselem, amit Allyvel vettünk egyszer viccből egy olyan boltban, ami valószínűleg csak sztriptíztáncosnőket szolgál ki. A szőrmeszegélyes pólót megtartottam, de egy hegyikristályos láncot akasztottam a nyakamba, amit szintén poénból vettem egy halloween alkalmával, amikor mind a négyen Pajzán Nővérkéknek öltöztünk. Nagy, csillogó felirata azt hirdeti: LOTYÓ. Nem érdekel. Most olyan hangulatom van, hogy fel akarom kelteni a figyelmet. Úgy érzem, bármit megtehetek: behúzhatok valakinek, kirabolhatok egy bankot, leihatom magam a sárga földig, és akármilyen ostobaságot elkövethetek. Ez a halott állapot egyetlen előnye. Nincsenek következmények. Lindsay nem érti vagy nem veszi észre a gúnyt a hangomban. – Furcsa, hogy a szüleid egyáltalán kiengedtek így a házból. – Nem engedtek ki. Ez a másik ok, ami miatt tropára ment a hangulatom: tíz percig üvöltve veszekedtem az anyámmal, mielőtt kirontottam a házból. Még akkor sem hallgattam el, amikor Izzy elbújt a szobájában, apa pedig megfenyegetett, hogy életre szóló szobafogságra ítél. (Haha!) Olyan jólesett üvöltözni, mint amikor lekaparjuk a heget és megint folyni kezd a vér. Nem mehetsz ki azon az ajtón, amíg fel nem mész a szobádba és fel nem öltözöl melegebben! Ezt mondta anyám. Tüdőgyulladást fogsz kapni. Ami pedig még fontosabb: nem akarom, hogy az iskoládban rossz kép alakuljon ki rólad. Ekkor hirtelen valami széttört bennem, és kifolyt a tartalma. – Most miért érdekel? – A hangvételre teljesen megrökönyödött, mintha lekevertem volna neki egyet. – Most akarsz segíteni? Most akarsz megvédeni? Valójában azt akartam kérdezni: „Hol voltál négy nappal ezelőtt? Hol voltál, amikor az autóval leszaladtunk az útról az éjszaka közepén? Akkor miért nem gondoltál rám? Miért nem voltál ott?” Most kifejezetten utálom a szüleimet. Utálom, hogy bent ültek némán a házban, míg odakint a sötétben az utolsókat ütötte a szívem, egyenként verte az utolsó másodperceket, amíg le nem telt az időm. Utálom, hogy engedtek ennyire eltávolodni maguktól, és amikor az utolsó, vékony kis kötelék elszakadt, meg sem érezték.

Ugyanakkor persze tudom, hogy nem az ő hibájuk, legalábbis nem teljesen. Én is hibás vagyok abban, hogy így alakult. Száz különféle napon megtettem, ezer különféle módon. Eltávolodtam tőlük. De ettől csak még erősebb lesz a haragom, nem gyengébb. A szülők azért vannak, hogy megóvjanak. – Jézusom, mi bajod van? – Lindsay egy darabig metszőn néz rám. – Bal lábbal keltél fel, vagy mi? – Ja, nem is először. Kezd elegem lenni ebből a nyavalyás szürkületből, a sápadt, betegesen kék égből – még csak nem is valódi kék – meg a nap elmaszatolt fényéből a láthatáron. Egyszer azt olvastam, hogy az éhezők egy idő után fantáziálni kezdenek az ételekről. Órákig fekszenek egy helyben, és forró krumplipürével, krémes vajdarabkákkal és vérvörös bélszínnel teli tányérról ábrándoznak. Most már megértem. Én egy másfajta fényre vágyom, egy másfajta napra, egy másfajta égre. Korábban soha nem gondoltam bele, de csodálatos, hogy hányféle fény van a világon és hányféle égbolt: a tavasz halványkékje, amikor az egész világ irul-pirul; a júliusi dél buja, élénk derűje; a bíborszínű viharfelhők, a zöldes háborgás, mielőtt lecsap a villám, és az őrülten színes naplementék, amik kábítószeres álomhoz hasonlítanak. Jobban ki kellett volna élveznem őket, meg kellett volna jegyeznem őket. Egy olyan napon kellett volna meghalnom, amikor gyönyörű a naplemente. Nyári vakáció vagy téli szünidő alkalmával. Egy másik napon kellett volna meghalnom. Az ablaknak támasztom a homlokomat, és arról ábrándozom, hogy átütöm az öklömmel az üveget, felnyúlok egészen az égig, belebokszolok, és figyelem, ahogy tükörként törik darabokra. Arra gondolok, mit fogok tenni azon a sok millió hasonló napon, amelyek pontosan olyanok lesznek, mint ez a mai – akár a szembeállított tükrök, amelyek a végtelenségig ismétlik egymás képmásait. Felállítok egy tervet. Nem fogok bemenni a suliba, ellopom valakinek az autóját, és olyan gyorsan fogok száguldozni, amennyire csak bírok, ráadásul mindennap más irányban. Hol keletre, hol nyugatra, hol északra, hol délre. A fantáziám merészen szárnyal: olyan messzire és olyan gyorsan száguldok, hogy felszállok, mint egy repülőgép, feltörök a levegőbe, és átkerülök egy olyan helyre, ahol széthullik az idő, mint a szélben elenyésző homok. Emlékszel, mit mondtam a reményről? – Boldog Cupido Napot! – csicsereg Elody, amikor beszáll a Tankba. Lindsay ránéz, majd újból rám. – Mi ez? A Leglengébben Öltözött címért versenyeztek? – Ha van, mutasd meg! – Elody végignéz rajtam, amikor előredől a kávéjáért. – Elfelejtettél bugyit húzni, Sam? Lindsay vigyorog. – Csak nem irigykedsz? – kérdezem, de nem fordulok el az ablaktól. – Hát ennek mi baja van? – csodálkozik Elody, miután visszaül a hátsó ülésre. – Valaki elfelejtette bevenni a boldogságpiruláit ma reggel. A szemem sarkából látom, hogy Lindsay hátranéz Elodyra, és az arckifejezésével ezt súgja: Hagyd csak! Mintha egy nehezen kezelhető gyerek volnék. Eszembe jutnak a régi fotók, amiken Lindsay szinte kéz a kézben áll Juliet Sykesszal, aztán elképzelem Juliet szétnyílt koponyáját meg a pince falaira kifröccsent agyvelőt. Visszatér a haragom, és minden erőmre szükségem van, hogy ne forduljak oda hozzá és ne ordítsam az arcába: rohadt, álnok kígyó, átlátok rajtad! Átlátok rajtad… Megáll bennem az ütő, amikor eszembe jutnak Kent szavai. – Van valamim, amitől felvidulsz. Elody kotorászni kezd a táskájában, és rendkívül önelégültnek látszik. – Esküszöm, Elody, hogy ha egy kotont akarsz nekem adni… – Befejezés helyett két ujjam hegyét a halántékomhoz érintem. Elody megdermed és összeráncolja a homlokát. Egy óvszert tart két ujja között. – De hiszen… ez az ajándékod!

Lindsayre néz némi támogatásért, ám ő csak vállat von. – Te döntesz… – Nem néz rám, de érzem, hogy a viselkedésem egyre jobban bosszantja, és hogy őszinte legyek, szívből örülök ennek. – Ha két lábon járó nemi betegség akarsz lenni… – Te már csak tudod, igaz? – Nem akartam ezt mondani, csak úgy kibukott. Lindsay hirtelen szembefordul velem. – Mit mondtál? – Semmit. – Azt mondtad, hogy… – Nem mondtam semmit. – Visszadöntöm a fejemet az üvegre. Elody még mindig tartja az óvszert az ujjai között. – Ugyan már, Sam! Nincs kesztyű, nincs szerelem, igaz? Annyira nevetségesnek tűnik most ez az egész téma, a szüzességem elvesztése, mintha egy másik film forgatókönyvéhez tartozna, egy másik szereplőhöz, egy másik élethez. Megpróbálom felidézni, hogy mit szeretek Robban – hogy mit szerettem benne –, de csak kusza képek kavarognak a fejemben, mindenféle sorrend nélkül: Rob elnyúlva Kent díványán, ahogy megragadja a karomat és hűtlenséggel vádol; Rob a vállamra hajtott fejjel a pincéjükben, ahogy azt suttogja, hogy mellettem akar elaludni; Rob hatodikban, ahogy hátat fordít nekem; Rob, ahogy feltartja a kezét, és azt súgja: „Öt perc!”; Rob, ahogy először megfogja a kezem, végigsétálunk együtt a folyosón, és én annyira büszkének és erősnek érzem magam… Mintha mindezek most másvalaki emlékei lennének. Ekkor döbbenek rá, hogy egyik sem számít. Semmi sem számít már. Megfordulok az ülésen, és hátranyúlok, hogy elvegyem Elodytól a kotont. – Nincs kesztyű, nincs szerelem – ismétlem, és halványan rámosolygok. Elody ujjong. – Jól van, kislány! Éppen visszafordulnék, amikor Lindsay beletapos a gázba egy piros lámpánál. Előrezökkenek, és ki kell támasztanom magam a karommal, hogy ne csapódjak neki a műszerfalnak. Aztán amikor megáll a kocsi, a tarkómat verem be a fejtámlába. A pohártartóban lévő kávé átlöttyen a pohár peremén, és végigfolyik a combomon. – Hoppá! – mondja Lindsay kuncogva. – Annyira sajnálom! – Te tényleg közveszélyes vagy! – kiáltja Elody, és elfordul, hogy bekösse az övét. A harag, amit egész délelőtt éreztem, hirtelen özönvízként áraszt el. – Mi a fene van veled? Lindsay mosolya ráfagy az arcára. – Tessék?! – Azt kérdeztem, mi a fene van veled? Előveszek néhány szalvétát a kesztyűtartóból, és elkezdem letörölni a kávét a combomról. Nem is annyira forró – Lindsay levette a fedelet, hogy lehűljön –, mégis vörös foltokat hagy a bőrömön. Nem bírom türtőztetni magam. – Nem olyan nehéz ez! Piros lámpa: állj meg! Zöld lámpa: mehetsz! Elhiszem, hogy a sárgát kicsit nehezebb felfognod, de egy kis gyakorlással boldogulni fogsz! Lindsay és Elody döbbenten és némán mered rám, de nem tudom abbahagyni, képtelen vagyok leállni. Ez mind Lindsay hibája. Lindsay és az idióta vezetési stílusa! – Még majmokat is meg tudnak tanítani jobban vezetni! Mi van? Mit bámultok? Állandóan bizonygatnod kell, hogy nem érdekel semmi? Hogy leszarsz mindent? Hogy szarsz mindenkire? Megnyomni pár gallytörőt, leverni néhány tükröt, úúúpsz, szerencsére itt van a légzsák, ezért van a lökhárító, csak haladjunk tovább, vezessünk, úgysem tudja meg soha senki! Tudod mit, Lindsay? Nem kell bizonygatnod semmit! Így is jól tudjuk, hogy abszolút tojsz mindenki fejére, csak önmagadra figyelsz. Mindig is tudtuk. Ekkor kifogy belőlem a szusz, és pár másodpercre elhallgatok. Teljes csend áll be. Lindsay rám se néz. Egyenesen előreszegezi a tekintetét, mindkét kezét a kormányon tartja, az ujjcsontjai pedig kifehérednek, annyira szorítja. Zöldre vált a lámpa, ő pedig rátapos a gázra. Felbőg a motor, akár egy távoli mennydörgés.

Eltart egy darabig, mire meg tud szólalni. A hangja halk és fojtott. – Talán jobb lenne, ha… – Csajok! – Elody bátortalanul szólal meg a hátsó ülésen. – Ne marakodjatok, jó? Egyszerűen ejtsük a témát. Még mindig zizeg bennem a düh, mint valami elektromos áram. Élesebbnek és éberebbnek érzem a felfogásomat, mint bármikor az elmúlt években. Hátrafordulok Elodyhoz. – Te miért nem állsz ki soha magadért? – kérdezem. Elody kissé belesüpped az ülésbe, és a tekintete ide-oda jár közöttünk. – Tudod, hogy nekem van igazam. Ez egy ribanc. Tessék, mondd ki te is! – Őt hagyd ki ebből! – morogja Lindsay. Elody kinyitja a száját, majd gyorsan megrázza a fejét. – Tudtam – mondom végül győzedelmesen, de émelygő gyomorral. – Félsz tőle. Tudtam. – Mondtam, hogy őt hagyd békén! – emeli fel a hangját Lindsay. – Én hagyjam békén? – Az élesség, a tisztaság érzése lassan elhomályosul. Inkább mintha minden forogna, és az egyre erősödő örvényben kicsúszna az irányításom alól. – Te bánsz vele lekezelőn! Te vagy az! Elody annyira szánalmas! Nézd, ahogy rámászik Steve-re… pedig a pasi rühelli. Nézd, Elody megint seggrészeg! Remélem, nem okádja tele a kocsimat, nem akarom, hogy engem higgyenek alkoholistának! Elody az utolsó félmondat alatt élesen beszívja a levegőt. Tudom, hogy túl messzire mentem. Ahogy kimondtam, már meg is bánom. Még mindig le van hajtva a tükör előttem, és látom benne Elody döbbent arcát és remegő száját, mintha sírással küzdene. A legjobb barátok első számú szabálya: bizonyos dolgokat soha nem szabad kimondani. Lindsay váratlanul rálép a fékre. A 120-as út közepén vagyunk, majdnem egy kilométerre a sulitól, de mögöttünk kezd felgyülemleni a forgalom. Egy kocsinak át kell sorolnia a szemközti sávba, nehogy belénk rohanjon. Szemben szerencsére nem jön semmi. Még Elody is felsikolt. – Jézusom! – Dörömböl a szívem. A másik kocsi vadul dudálva kikerül minket. Az utasa letekeri az ablakot, és ordít felénk valamit, de nem hallom; csak egy baseballsapkát és egy dühös szempárt látok felvillanni. – Mit művelsz? A mögöttünk feltorlódó kocsisorból egyre többen dudálnak ránk, de Lindsay leállítja a motort, és nem mozdul. – Lindsay! – szólal meg Elody idegesen. – Samnek igaza van. Ez nem vicces! Lindsay odahajol hozzám. Attól tartok, hogy meg fog ütni, de ő csak kinyitja az ajtót. – Kifelé! – mondja halkan, de hangjában tombol a düh. – Mi? A hideg levegő úgy hatol be a kocsiba, mint egy gyomorszájon rúgás, lélegezni is alig bírok. Az utolsó kilégzésemmel távozik a dühöm és a vakmerőségem is, és csak a fáradtság marad a helyén. – Lindz! – Elody nevetni próbál, de csak valami magas, vinnyogó, hisztérikus hang jön ki belőle. – Nem gyalogolhat! Meg fog fagyni! – Kifelé! – ismétli Lindsay. Közben utolérnek a kocsik, mindenki dudál és húzogatja lefelé az ablakát, hogy kiabáljon. Minden hang elvész a motorok bőgése és a dudák üvöltése közepette, de még így is nagyon megalázó a helyzet. A gondolat, hogy most ki kell szállnom és sétálnom kell a csatorna mentén, miközben az a rengeteg autó elsuhan mellettem és mindenki bámul, teljesen beleszögez az ülésbe. Elodyra nézek, hogy segítsen, de ő elfordítja a tekintetét. Lindsay még egyszer felém hajol. – Azt… mondtam… hogy… kifelé! – suttogja, és olyan közel van a szája a fülemhez, hogy ha nem lehetne hallani, amit mond, azt is hihetné bárki, hogy egy titkot árul el. Megfogom a táskám, és kilépek a hidegre. A lábaimat érő fagyos levegő szinte megbénít. Amint kiszálltam, Lindsay rátapos a gázra, és úgy, ahogy van, nyitott ajtóval elszáguld. Elindulok az avarral és szeméttel teletömött csatorna mentén, ami az út szélén fut. Az ujjaim és a lábujjaim szinte azonnal megdermednek, és kénytelen vagyok trappolni a fagyott leveleken, hogy

fennmaradjon a vérkeringésem. Beletelik némi időbe, mire a forgalmi dugó megszűnik, de a hátsók még mindig dudálnak olyan hangon, mintha vonat tülkölne elhalóan a távolban. Egy kék Toyota megáll mellettem. Egy – őszes hajú, hatvan körüli – nő hajol ki az ablakon, és megcsóválja a fejét. – Tébolyult leányzó! – mondja, és összevonja a szemöldökét. Egy darabig csak állok, de amikor az autó továbbindul, eszembe jut, hogy nem számít semmi, egyáltalán semmi a világon, ezért felmutatom a középső ujjamat. Remélem, látja. A sulihoz vezető út hátralévő részében ezt mondogatom magamban – nem számít semmi, egyáltalán semmi a világon –, míg végül maguk a szavak is elveszítik a jelentésüket. Ez az egyik dolog, amit aznap reggel megtanultam: ha átlépsz egy határt és nem történik semmi, a határ elveszti a jelentését. Hasonló ez ahhoz a régi találós kérdéshez, hogy ha egy fa eldől egy erdőben, ad-e valami hangot, ha senki nincs a közelben, aki hallja. Egyre messzebb és messzebb húzzuk meg a határt, és minden alkalommal áthágjuk. Így jutnak el az emberek a világ szélére, ahonnan leléphetnek. Meglepődnél, ha tudnád, milyen könnyű letérni a megszokott pályáról és kirepülni egy olyan helyre, ahol senki sem érhet el. Elveszíteni önmagadat – elveszni. De lehet, hogy nem lepődnél meg. Lehet, hogy néhányan már ismeritek ezt az élményt. Azoknak az embereknek csak annyit mondhatok: sajnálom. Ellógok az összes reggeli órámról, egyszerűen csak azért, mert megtehetem, és pár órán keresztül valódi cél vagy szándék nélkül csellengek a folyosókon. Már-már reménykedem benne, hogy valaki megállít – egy tanár, Ms. Winters, egy tanársegéd vagy bárki – és megkérdezi, hogy mit keresek ott, sőt talán meg is vádol azzal, hogy előre kitervelten lógok, majd beküld az igazgatói irodába. A Lindsayvel való veszekedés után elégedetlen maradtam, és még mindig érzek egy gyenge, de állandó ösztönzést arra, hogy elkövessek valamit. A tanárok többsége azonban csak biccent vagy elmosolyodik, esetleg félig-meddig int nekem. Nem ismerhetik a pontos órarendemet, így nem tudhatják, hogy lyukas órám van-e vagy elmarad valamelyik. Bevallom, csalódottságot érzek amiatt, hogy ennyire könnyű megszegni a szabályokat. Amikor bemegyek Mr. Daimler órájára, szándékosan kerülöm a tekintetét, de érzem, hogy engem néz, és miután beülök a padomba, egyenesen odajön hozzám. – Kissé korai ez az évszak a strandruhához, nem gondolod? – kérdezi vigyorogva. Általában ideges leszek, ha pár másodpercnél tovább néz, de ma rákényszerítem magam, hogy farkasszemet nézzek vele. Melegség árad szét az egész testemben; az jut eszembe, amikor ötéves korom körül a nagymamám házában hősugárzó lámpák alatt álltam. Elképesztő, hogy egy tekintet is ki tudja váltani ezt a hatást – hogy a fényt melegséggé tudja alakítani. Rob mellett ilyet soha nem éreztem. – Ha van mit mutatni, ne takargassuk! – mondom lágy, de határozott hangon. Valami csillanást látok a szemében. Sikerült meglepnem. – Igen, biztos így van – motyogja, de olyan halkan, hogy valószínűleg egyedül én hallom. Aztán élénkvörös lesz az arca, mintha a saját viselkedését furcsállná. A padom felé int a fejével, ami üres, csak egy toll és egy négyszögletes jegyzetfüzet van rajta. Régebben Lindsayvel egymásnak adogattuk a füzetet órák között, és így leveleztünk. – Nem kaptál rózsát? Vagy már olyan nehéz a csokrod, hogy nem tudod magaddal vinni? Mivel eddig minden órát ellógtam, nem gyűjthettem be a rózsáimat. De nem is érdekel. A múltban inkább meghaltam volna, mint hogy egy szál rózsa nélkül lássanak a Thomas Jefferson folyosóin Cupido Napon. A múltban a rózsanélküliek sorsát rosszabbnak tartottam volna a halálnál is. Persze akkor még nem tudhattam. Megvonom a vállam, és félrefordítom a fejem. – Mondjuk úgy, hogy túl vagyok rajta.

Mintha valaki mástól nyerném az önbizalmamat, egy idősebb és szebb nőtől. Mintha csak szerepet játszanék. A tanár rám mosolyog, és megint látok valami furcsát a szemében. Aztán visszamegy az asztalához, összeüti a tenyerét, és int, hogy mindenki foglalja el a helyét. Mint mindig, most is kikandikál a koszos kender nyaklánc a gallérja alól, és arról kezdek ábrándozni, hogy átbújtatom a fonatokon az ujjaimat, magam felé húzom Mr. Daimlert, és megcsókolom. Vastag ajkai vannak – de nem túl húsosak –, és pontosan olyan formájú a szája, amilyennek egy férfiszájnak lennie kell. Könnyű elképzelni, hogy ha csukva tartja, az enyém pont ráfér. Eszembe jut a fotó a régi évkönyvből, amin a szalagavató bálra választott párját öleli. Karcsú, hosszú, barna hajú, szabályos mosolyú lány. Pont mint én. – Jól van, emberek! – szólal meg, miközben az osztály bekászálódik a padokba, kuncog, papírokkal zörög vagy a rózsáit rendezgeti. – Tudom, hogy Cupido Nap van és szerelem tölti meg a levegőt, de tudjátok mit? A deriváltak is ott vannak a levegőben. Néhányan felnyögnek. Kent beesik az ajtón, majdnem elkésett. Nyitva van az oldaltáskája, és a papírjai összevissza hullnak szét mögötte. Mint a Jancsi és Juliskában, amikor magokat szórtak el, hogy megtalálják őket. Ő a vázlatait és a matekjegyzeteit hagyja maga után. A szokásos feketefehér kockás cipője kilátszik túlméretezett khaki nadrágja alól. – Elnézést – motyogja kifulladva Mr. Daimlernek. – Vészhelyzet volt a Megpróbáltatásnál. Nyomtatóprobléma. Rosszindulatú papírdaganat a kettes tálcában. Azonnali operációra volt szükség, különben elveszítjük. Alig ér félútig az ajtó és a padja között, a matekkönyve – ami egyre magasabbra kúszott a táskájába gyömöszölt papírok tetején – kiesik és nagy csattanással szétterül a padlón. Mindenki röhög. Én inkább bosszúságot érzek. Miért kell mindig ilyen trehánynak lennie? Ennyire nehéz volna behúzni a táskája cipzárját? Észreveszi, hogy őt nézem, és úgy látom, félreérti az arckifejezésemet. Azt hiszi, hogy aggódom miatta, mert rám vigyorog, és azt suttogja: Két lábon járó szerencsétlenség. Mintha büszke lenne rá. Visszafordulok Mr. Daimler felé. A terem elejében áll, karba font kézzel és erőltetetten komoly arccal. Ezt is szeretem benne: nem tud igazán haragudni. – Örülök, hogy túlélte a nyomtató – mondja, és felvonja a szemöldökét. Az inge ujja fel van gyűrve, a bőre pedig szépen lesült. Vagy lehet, hogy ilyen a bőre színe: mint az égett méz. – Amint az előbb mondtam, tudom, hogy rettentő nagy az izgalom a Cupido Nap miatt, de ettől még nem hagyhatjuk figyelmen kívül a szabályos… – Cupidók! – visít valaki, mire az osztály megint nevetésben tör ki. Kétségtelen, hogy ott vannak az ajtóban: az ördög, a macska meg a sápadt, fehér angyal a nagy szemeivel. Mr. Daimler felemeli a karját, és nekidől az asztalának. – Feladom – mondja. Egy pillanatra mosolyogva rám néz, éppen csak egy másodpercre – de ez is elég ahhoz, hogy az egész testem úgy felgyulladjon, mint egy karácsonyi kirakat. Az angyal három rózsát hoz nekem – az egyiket Rob, a másikat Tara Flute, a harmadikat Elody küldte –, és módszeresen válogat a csokrában, ellenőrizve minden kártyát, hogy megtalálja a nevemet. Van valami óvatosság és őszinteség a mozdulataiban, mintha az összes idegszálával arra koncentrálna, hogy mindent tökéletesen csináljon. Miután elolvasta a címzett nevét, némán elismétli magában, talán hogy megjegyezze, vagy lehet, hogy azon csodálkozik, mennyi ember jár a suliba, mennyi rózsát kell kézbesíteni és mennyi barátság van. Már figyelni is kínos, ezért hirtelen felállok, és kikapom a kezéből a krémszínű-rózsaszín csíkos rózsát. Riadtan hátrébb ugrik. – Ez az enyém – mondom. – Felismerem. Tágra nyílt szemmel bólint. Kétlem, hogy egy végzős valaha is beszélt hozzá. Lassan szólásra nyitja a száját. Olyan közel hajolok hozzá, hogy senki más ne hallja, amit mondok. – Ne mondd ki! – suttogom, mire még nagyobbra nyílik a szeme. Nem bírnám újra hallani, ahogy a rózsa szépségét dicséri. Képtelen vagyok elviselni, hiszen most már a rózsa is, mint minden más, szemét, hulladék, jelentés nélküli dolog. – Úgyis a kukában landol.

Komolyan is gondolom. Miközben Mr. Daimler kizavarja az ajtón a Cupidókat, az osztály java része még mindig röhög, mutogatja egymásnak a barátaitól kapott üzeneteket, és próbálja kitalálni, hogy ki mennyi rózsára számíthat a nap végére. Én viszont felkapom a rózsákat, előrelibegek a teremben, és belehajítom őket a tanári asztal melletti szemétkosárba. Hirtelen abbamarad a kuncogás. Két ember is ijedten szívja be a levegőt. Chrissy Walker egyenesen keresztet vet, mintha a Bibliát dobtam volna ki. Ilyen fontosak a rózsák. Becca Roth félig feláll a padjából, mintha a virágok után akarna ugrani, hogy kimentse őket a papírgalacsinok, ceruzaforgácsok, hibás tesztek és üres üdítős dobozok halmai közül. Még csak nem is nézek Kent felé. Nem akarom látni az arcát. Becca egészen kikel magából: – Nem dobhatod ki a rózsáidat, Sam! Kaptad őket! – Igen! – zendít rá Chrissy is. – Ez így nincs jól. Megvonom a vállam. – Vegyétek ki, ha kell. A szemetes felé intek, mire Becca sóvárgó pillantással néz arra. Valószínűleg azt próbálja eldönteni, hogy néggyel több rózsa jelentene-e annyi előrelépést a társadalmi ranglétrán, hogy megérje a kukában turkálni érte. Mr. Daimler elmosolyodik és rám kacsint. – Biztos, hogy ezt akartad tenni, Sam? – Felemeli felfelé fordított tenyerét. – Szanaszét töröd az emberek szívét. – Ó, tényleg? – Holnap minden lenullázódik, minden semmissé válik, aztán a holnapot is kiradírozza a holnapután, majd az azutáni nap is, egészen tiszta lesz a tábla, makulátlan. – A magáét is? Síri csönd lesz a teremben. Valaki köhög. Látom, hogy a tanár nem tudja eldönteni, szándékosan incselkedem-e vele. Idegesen megnyalja a szája szélét, és végigsimít a haján az ujjaival. – Tessék? – A maga szívét is? – Egészen közel húzódom hozzá, már majdnem az ő asztala sarkában ülök, és a szoknyám szinte a bugyimig felhúzódik. Annyira gyorsan dobog a szívem, hogy egyetlen zakatolássá válik. Mintha a levegőben siklanék. – Azt is összetöröm? – Oké. – Lenéz, és az inge ujját kezdi babrálni. – Ülj le, Sam. Ideje elkezdenünk az órát. – Azt hittem, élvezi a látványt. Kissé hátradőlök, és a fejem fölé nyújtom a karom. Valami elektromosság sistereg a levegőben, bizsergő-csipkelődő érzés terjeng minden irányban. Akár a vihar előtti feszültség, amikor a levegő minden részecskéje túltöltött és vibráló. Valamelyik hátul ülő osztálytársam elneveti magát, egy másik viszont azt motyogja: – Jézusom! – Lehet, hogy a képzeletem játszik velem, de mintha Kent hangja volna. Mr. Daimler elsötétülő arccal szól rám: – Ülj le! – Ha ragaszkodik hozzá… Kicsusszanok a padom mögül, és odamegyek a székéhez. Leülök, és lassan keresztbe rakom a lábaimat. A kezemet összekulcsolom az ölemben. Apró vihogások és nyögések morajlanak végig az osztályon. Nem tudom, honnan ered az önbizalmam, az a megingathatatlan érzés, hogy mindent az irányításom alatt tartok. Pár hónappal ezelőtt még remegő kocsonyává változtam, ha egy pasi megszólított, például Rob. Most viszont annyira könnyen és természetesen megy az egész, mintha életemben először bújtam volna bele abba a bőrbe, ami igazán én vagyok. – A saját székedre! Mr. Daimler szinte vicsorog rám, az arca pedig egészen sötétvörös, jóformán lilás lesz. Sikerült elérnem, hogy elveszítse a hidegvérét – valószínűleg a Thomas Jefferson történetében először. Tudom, hogy bármi is legyen ez a játék, éppen most nyertem egy pontot. Erre a gondolatra kissé elnehezül a gyomrom – nem rossz érzés, inkább olyan, mint a hullámvasúton, mielőtt elérnénk a legmagasabb pontot, amikor tudjuk, hogy bármelyik másodpercben felérhetünk a csúcsra és leláthatunk az egész parkra, az egész világra, és egyetlen pillanat erejéig meglovagolod a saját

életedet. Így szokott megsüllyedni az ember gyomra, ha látja, hogy az orkán mindjárt szétfúj mindent. Ugyanez az érzés van akkor is, amikor sikítani készülünk, de még nem eresztettük ki teljesen a hangunkat. A röhögés egészen viharossá válik a teremben. Ha valaki kintről hallgatja, akár tapsnak is hiheti. Az óra hátralévő részében hallgatok, bár körülöttem folyamatosan suttognak és kuncognak az emberek. Legalább három üzenetet továbbítanak nekem. Az egyik Beccától jön és így szól: Fantasztikus voltál! Egy másik Hanna Gordontól, és így szól: Aaannyira jó pasi! Egy harmadik az ölemben landol, összegyúrva, mintha a szemétbe akarták volna dobni. Már késő megfordulnom, hogy lássam, honnan jött. Ezen az áll: Kurva! Szégyen hullámzik végig rajtam forrón, mint a hányinger vagy a szédülés. De egy-kettőre elmúlik. Már semmi sem valóságos. Én sem vagyok az. Mielőtt kicsöngetnének, egy negyedik üzenetet is kapok. Apró repülőgép formájában érkezik, így szinte szó szerint odavitorlázik hozzám, és egy sóhajjal ér le az asztalomra. Mr. Daimler pont akkor fordul vissza a táblától, ahova éppen egy egyenletet írt fel. A repülő annyira tökéletes, hogy nem is akarok hozzáérni, de aztán szétnyitom a szárnyait, és elolvasom a szabályos, szögletes betűkkel írt üzenetet. Te túl jó vagy ehhez. Bár nincs rajta aláírás, tudom, hogy Kent küldte, és egy pillanatra valami éles és mély érzés hasít keresztül rajtam. Nem értem, és nem is tudom leírni ezt az érzést. Talán mintha egy penge szóródna be a bordáim alá, és szinte levegőt sem kapnék tőle. Nem szabadna halottnak lennem. Nem velem kéne történnie. Óvatosan felveszem az üzenetet, és kettétépem, majd ismét kettészakítom. Az osztály annyira nyugtalan volt egész óra alatt, hogy Mr. Daimler ad nekünk két percet kicsöngetés előtt. – Ne feledjétek: hétfőn dolgozat! Limitek és aszimptoták. – Odamegy az asztalához, és rátámaszkodik. Fáradtnak látszik. Mindenki fellélegzik, együtt sóhajtunk, aztán kabátok zizegését és széklábak csikorgását lehet hallani. – Samantha Kingston, maradj itt! Rám se néz, de a hangszínétől ideges leszek. Most először merül fel bennem, hogy komoly bajba is kerülhetek. Nem mintha számítana, de ha Mr. Daimler előadást akar nekem tartani a felelősségről, belehalok a szégyenbe. Meghalok ismét. Sok szerencsét! – formálja a szavakat a szájával Becca, miközben kimegy a teremből. Nem is vagyunk barátok – Lindsay Pulykafalónak hívja, mert mindennap pulykahúsos szendvicset eszik –, erre a mondatra mégis oldódik valamelyest a csomó a gyomromban. Mr. Daimler megvárja, amíg az utolsó tanuló is kimegy az osztályból. A szemem sarkából látom, hogy Kent a küszöbön álldogál. A tanár odamegy és becsukja az ajtót. Ahogy a kilincs kattan – olyan véglegesen és gyorsan –, a szívem is kihagy egy ütést. Egy pillanatra behunyom a szemem, és elképzelem, hogy még mindig a kocsiban vagyok Lindsayvel a Fallow Ridge Roadon, ahol a következő autó fényszórója hirtelen villan ki a sötétségből és élesen áthatol a ködön, akár egy kihallgatólámpa. Mindig ők térnek ki először, mondta Lindsay, de abban a pillanatban tökéletesen tisztán megértem, hogy nem ezért tette. Felfogom, hogy miért tette. Azért az izgalmas pillanatért, amikor még nem lehet tudni, amikor még nyitva áll a lehetőség, hogy a másik nem fog kitérni, és egyszer csak sodródunk lefelé az útról a sötétségbe. Amikor kinyitom a szemem, Mr. Daimlert látom magam előtt csípőre tett kézzel. A szemembe néz. – Mi a francot képzelsz te? Megijeszt a hangja élessége. Még soha nem szidott le egyetlen tanár sem. – Én… én nem tudom, miről beszél. – Sokkal vékonyabb és kislányosabb a hangom, mint amilyennek szeretném. – Ez a szarság, amit műveltél… itt kint, mindenki szeme láttára. Mire volt ez jó? Felállok, hogy ne csak üljek előtte letaglózva, mint egy hülyegyerek. Remeg a lábam, ezért rá kell támaszkodnom a padomra. Nagy levegőt veszek és megpróbálom összeszedni magam. Úgysem számít semmi: minden elölről fog kezdődni, minden kitörlődik.

– Sajnálom – mondom, miután elkezdem erősebbnek érezni magam. – Tényleg nem tudom, miről beszél. Valami rosszat tettem? Az ajtó felé néz, és egy izom megrándul az állkapcsán. Erre az egyetlen, apró rándulásra az összes önbizalmam visszatér. Oda akarok nyúlni, hogy megérintsem, hogy az ujjaimmal beletúrjak a hajába. – Nagy bajba kerülhetsz, ezt jobb, ha tudod – folytatja, és nem néz rám. – Ráadásul engem is nagy bajba keverhetsz. Megszólal az első csengő: az órának hivatalosan is vége. A zsibbadós-szurkálós érzés visszatér a vérembe. Óvatosan megkerülöm a padot, és a terem elejére vonulok. Amikor csak pár centire vagyunk egymástól, megállok. Nem hátrál el tőlem. Végre rám néz. Olyan mély a tekintete, annyira csordultig tele van valamivel, hogy majdnem elijeszt. De mégsem. Lazán nekidőlök Becca padjának, és hátratámaszkodom a könyökömmel. Így teljesen feltárok előtte mindent: a mellemet, a lábamat, mindent. Úgy érzem, mintha a fejem levált volna a testemről, mintha az összes testrészem levált volna a vérkeringésemről, és minden tagom pusztán energia és vibrálás lenne. – Én nem bánom – mondom a legszexisebb hangomon. Mr. Daimler a szemembe néz, semmi másra, de valahonnan tudom, hogy ez nagy erőfeszítésébe kerül. – Mit csinálsz? Annyira felcsúszott a szoknyám, hogy kilátszik a bugyim is. Rózsaszín csipketanga, az egyik első ilyen darabom. A tangától mindig úgy érzem, mintha egy gumiszalag futna végig a fenekemben, de tavaly Lindsayvel két ugyanolyan tangát vettünk a Victoria's Secretnél, és megesküdtem, hogy hordani fogom. A szavak egy forgatókönyvből érkeznek, egy filmből. – Abbahagyhatom, ha akarod… Egészen lihegős a hangom, pedig nem is erőltettem. Már nem is lélegzem – minden, az egész világ megfagy abban a pillanatban, amíg a válaszát várom. Amikor viszont megszólal, a hangja fáradtnak és idegesnek tűnik – egyáltalán nem olyan, amilyenre számítottam. – Mit akarsz tőlem, Samantha? Megijeszt a hanglejtése, és egy pillanatra üresjáratban pörög az agyam. Most már türelmetlenül néz rám, mintha azt kértem volna tőle, hogy javítsa fel a jegyemet. Megszólal a második csengő. Érzem, hogy bármelyik pillanatban elzavarhat azzal, hogy ne feledkezzek meg a hétfői dolgozatról. Valahogy kicsúszott a kezemből az irányítás, és nem tudom, hogy oldhatnám meg a helyzetet. A remegés még mindig ott van a levegőben, ám most már félelmetesnek tűnik, mintha csupa éles dolog lebegne a fejem fölött, amelyek bármikor leeshetnek rám. – Én… téged akarlak. – Nem akartam ennyire bizonytalanul kimondani. De tényleg ezt akarom. Régóta erre vágyom: Mr. Daimlerre. Az agyam megint vakrémületben pörög egy darabig, és még a keresztneve sem jut eszembe. Hisztérikusan tudnék röhögni magamon; ott fekszem félmeztelenül a matektanárom előtt, és nem tudom a nevét. Aztán eszembe jut. Evan. – Téged akarlak, Evan – folytatom némileg magabiztosabban. Ez az első alkalom, hogy a keresztnevén szólítom. Sokáig néz rám. Kezdek ideges lenni. Másfelé akarok fordulni, le akarom húzni a szoknyámat vagy karba akarom fonni a kezemet, de tovább erőltetem a mozdulatlanságot. – Mire gondolsz most? – kérdezem végül, ám válasz helyett megkerüli az asztalát, a vállamra teszi a kezét, és hátrataszít, olyan erősen, hogy szinte ráesem Becca padjára. Aztán fölém hajol, megcsókol, megnyalja a nyakamat, a fülemet, és halk, morgó hangokat ad ki, mint Pickle, amikor pisilnie kell. Kicsinek érzem magam, ahogy hozzápréselődik a testem, ahogy a vállamat és a karomat markolja. Az egyik kezével benyúl a pólóm alá, és először az egyik, majd a másik mellemet masszírozza meg, olyan erősen, hogy majdnem felkiáltok. Nagy, kövér nyelve van. Csókolózom Mr. Daimlerrel, csókolózom Mr. Daimlerrel, Lindsay soha nem fogja elhinni! – gondolom magamban, de az élmény egyáltalán nem olyan, amilyennek elképzeltem. A borostája

szinte lecsiszolja a bőrömet, és arra a szörnyű felismerésre jutok, hogy ilyen lehet, amikor apám megcsókolja az anyámat. Amikor kinyitom a szemem, az egyszerű, foltos plafont látom magam előtt – azokat a mennyezeti csempéket, amiket hosszú órákon keresztül bámultam ebben a félévben. Az eszem a csempék körül jár, számolgatom őket. Olyan vagyok, mint egy légy, amely a saját testem körül röpköd. Arra gondolok: Hogy lehet a plafon még mindig ott a helyén, amikor ilyen dolgok történnek? Miért nem szakadt már le? Hirtelenjében már nem is olyan mulatságos az egész. A sok éles, csillogó dolog, ami eddig a levegőben lebegett, most leesik rám. Ugyanekkor egy kéz megragad az ágyékomnál. Úgy érzem, mintha egy egész éjjeli ivászat után józanodnék ki. A mellkasára teszem a kezem, és megpróbálom eltolni magamtól, de túl nehéz és túl erős. Érzem az izmait az ujjaim alatt – Lindsayvel kiderítettük, hogy lacrosse-t játszott a gimiben –, az izomrétegen viszont némi hájréteg is van. Teljes súlyával rám nehezedik, alig kapok levegőt. Szinte összezúzódom alatta, a lábaim majdnem kiszakadnak a csípője feszítésétől, a hasát pedig melegnek, kövérnek és nehéznek érzem a saját hasamon. – Ezt nem csinálhatjuk… itt. Csak kiszöknek a számon a szavak, nem is így akartam. Valójában azt akartam mondani: Nem csinálhatjuk ezt. Itt sem és máshol sem. Igazából azt akartam mondani, hogy: Elég volt! Levegő után kapkodva nézi a számat. Egy parányi izzadságcsepp jelenik meg a hajvonalánál. Figyelem, ahogy legördül a homlokán, majd az orra hegyére. Végül elhúzódik tőlem, megdörgöli az állát, és bólint. Amint leszáll rólam, lemászom a padról és lehúzom a szoknyámat. Nem akarom, hogy lássa, mennyire remeg a kezem. – Igazad van – mondja lassan. Megrázza a fejét, mintha egy álomból próbálna felébredni. – Igazad van. Hátrál néhány lépést, majd hátat fordít nekem. Egy darabig csak állunk ott, meg sem szólalunk. Egészen elektromosnak érzem az agyamat. Csak egy-két méterre van tőlem, mégis reménytelenül, lehetetlenül távolinak tűnik, mint egy messzi, ködös sziluett a hóviharban. – Samantha? – Visszafordul felém, mindkét kezével a szemét dörzsöli és sóhajtozik, mintha kifárasztottam volna. – Figyelj… ami itt történt… gondolom, magadtól is tudod, hogy ennek szigorúan kettőnk között kell maradnia. Mosolyog, de nem a szokványos, laza mosolyával. Ebben semmi derű nincsen. – Ez nagyon fontos, Samantha. Megértetted? – Megint sóhajt, mintha valami egyszerű dolgot próbálna elmagyarázni, én meg nem volnék képes felfogni. – Mindenki követ el hibákat… – Elcsuklik a hangja, és csak néz rám. – Hibákat – ismétlem. A szó szinte átsüvít a fejemen. Jóformán azt sem tudom, hogy a saját hibájára gondol vagy az enyémre. Hiba, hiba, hiba. Furcsa szó: valahogy olyan éles és metsző. Mr. Daimler szája, szeme, orra – az egész arca mintha átrendeződne egy ismeretlen mintázattá, egy Picasso-festménnyé. – Tudnom kell, hogy számíthatok-e rád. – Hát persze! – hallom a saját hangomat. Megkönnyebbülten néz rám, és ha tehetné, talán meg is paskolná a fejemet: Jó kislány! Ezek után még egy helyben állok egy darabig. Nem tudom, hogy odajön-e hozzám megcsókolni vagy átölelni – őrültségnek tűnik csak úgy lelépni, felkapni a cuccomat és menni, mintha mi sem történt volna. Végül ő pislog néhányat, és megszólal: – Le fogsz maradni az ebédről. Most már tudom, hogy elenged. Felveszem a táskámat, és kimegyek. Amint kiérek a folyosóra, nekidőlök a falnak, és hálát adok az égnek, hogy érezhetem a kőburkolatot a hátam mögött. Valami felbugyog bennem, és nem tudom, hogy ugráljak, elterüljek, nevessek vagy sikítsak-e. Szerencsére üresek a folyosók. Mindenki a menzán van.

Előveszem a mobilomat, hogy üzenjek Lindsaynek, de eszembe jut, hogy összevesztünk. Nem jött tőle sms, hogy akarok-e Kent bulijára menni. Még mindig nagyon haragudhat rám. Azt nem tudom, hogy Elodyval is fasírtban vagyunk-e. Szörnyen érzem magam, ha visszagondolok rá, miket mondtam a kocsiban. Eszembe jut, hogy üzenek Allynek – abban biztos vagyok, hogy ő legalább nem utál –, de sokáig töprengek azon, hogyan fogalmazzak. Fura lenne leírni, hogy Csókolóztam Mr. Daimlerrel, de ha Evant írok, nem fogja tudni, kiről van szó. Az Evan Daimler sem jó, különben is több történt közöttünk a csókolózásnál. Rám mászott. Végül visszaejtem a telefont a táskámba, és nem írok semmit. Azt hiszem, megvárom, amíg kibékülök Lindsayvel és Elodyval, és majd személyesen elmesélem. Úgy könnyebb lesz: egyszerűbb lesz kiszínezni a történetet, hogy milyen jó élmény volt, ráadásul azonnal láthatom az arcukat is. Ha belegondolok, mennyire irigykedik majd Lindsay, rögtön úgy érzem, nagyon is megérte ez a kis kaland. Teszek egy kis korrektort az államra, hogy eltakarjam a piros foltokat, ahol kéretlen bőrradírozást kaptam Mr. Daimlertől, aztán továbbindulok.

NE ÍTÉLJ MEG SENKIT AZ ACÉLBETÉTES KATONAI BAKANCSA ALAPJÁN! Amikor tíz perccel később beviharzok a menzára, az asztalunkat üresen találom, és ebből arra következtetek, hogy hivatalosan és végérvényesen kirúgtak a bandából. Egy századmásodpercig mindenkinek a tekintetét magamon érzem. Akaratlanul is az arcomhoz emelem a kezem, mert hirtelen attól tartok, hogy meglátják a horzsolásokat az államon, és rájönnek, mi történt. Inkább visszamenekülök a folyosóra. Egyedül kell lennem, össze kell szednem magam. A mosdóba megyek, de amikor a közelébe érek, két másodéves ront ki az ajtón (Lindsay mindig „többszörösöknek” hívja őket, mert állandóan bandákban járnak, és ha kettőnél többen vannak, az ember határozottan rosszul lesz). Egymásba karolva röhögcsélnek. Ebédidőben van a legnagyobb forgalom a vécékben – mindenki a szájfényét igazítja, a kövérsége miatt siránkozik, vagy esküdözik, hogy mindjárt kidobja a taccsot. Nekem pedig most a legkevésbé arra van szükségem, hogy körbevegyenek az idióták. Így hát a régi mosdó felé indulok a reálszárny végében. Amióta tavaly megépült az újabb mosdó a laborok között, dugulásmentes vécékkel, ezt alig használja valaki. Minél távolabb érek a menzától, annál halkabb lesz a morajlás, míg végül csak egy távoli óceánhangot hallok. Minden lépéssel egyre jobban megnyugszom. A sarkam egyenletes ritmusban kopog a kövezett padlón. A reálszárny üres, ahogy előre sejthető volt, és mint mindig, most is vegyszerektől és kéntől bűzlik. Ma viszont valami más is keveredik a levegőbe: füstszag és valami még áthatóbb. Benyomom a mosdó ajtaját, és pár másodpercig semmi sem történik. Még beljebb nyomom, mire reszelős hangot hallok. Nekifeszülök a vállammal, mire végre kinyílik és magával húz. Azonnal beütöm a térdem a székbe, amit a kilincsnek támasztottak, és éles fájdalom hasít a lábamba. Most még erősebb a vécé bűze. Eldobom a táskám, és átfogom a térdem. – A rohadt életbe! – Mi a franc van? A hangra szinte ugrok egyet. Nem tudtam, hogy más is van a mosdóban. Felnézek és szembetalálom magam Anna Cartullóval, aki cigit tart az egyik kezében. – Jézusom! – mondom. – A frászt hozod rám! – Én hozom rád? – Nekidől a mosdópultnak, és beleszórja a hamut a lefolyóba. – Nézd csak meg, erőszakkal törtél be ide. Nem tudod, hogy kell kopogni? Mintha legalábbis a házukba törtem volna be. – Bocs, hogy elrontottam a bulit. – Vonakodva elindulok az ajtó felé. – Várj! – Idegesen felemeli az egyik kezét. – El fogod árulni?

– Mit? – Ezt. Beszívja a füstöt, majd nagy felhőt fúj ki. Extra vékony cigarettát szív, olyan, mintha ő maga sodorta volna. Aztán rádöbbenek: füvezik. Rengeteg dohányt keverhetett a fűbe, mert nem ismertem fel rögtön a szagot, holott minden buli után ilyen bűzt árasztanak a ruháim. Elody egyszer azt mondta, hogy szerencsés vagyok, amiért az anyám nem jön be a szobámba, máskülönben azt hinné, hogy füvet árulok a szennyestartó kosaramból. – Mi van? Csak bejöttél elszívni az ebédedet? Nem akarok gonoszkodni vele, csak valahogy így jön ki. Egy pillanatra a földre szegezi a tekintetét. Egy üres szendvicses dobozt és egy félig üres csipszes zacskót veszek észre a földön. Most jövök rá, hogy soha nem szoktam látni a menzán. Biztos mindennap itt eszik. – Igen. Tetszik a környezet. – Látja, hogy a szendvicses dobozt nézem, elnyomja a csikket, és karba fonja a kezét. – Egyébként mit keresel itt? Nincsenek… – Elharapja a mondat végét, de tudom, mit akart kérdezni: Nincsenek barátaid? – Pisilnem kellett – felelem. Nyilvánvaló a hazugság, mert el sem indultam a vécék felé, de túl elcsigázott vagyok valami egyéb mentséget felhozni, és ő sem kér más magyarázatot. Egy ideig kényelmetlen csendben állunk. Soha életemben nem váltottam egy szót sem Anna Cartullóval, kivéve egyszer, amikor „aljas ringyónak” hívta Lindsayt, és rászóltam, hogy ne nevezze így. De inkább maradok itt vele, mint hogy kimenjek a folyosóra. Végül azt mondom magamban: Basszus! – majd leülök a székre, és felteszem a lábam az egyik mosdóra. Anna szeme a semmibe réved, és most már meg is nyugodott, mert odacsoszog a falhoz, és nekidől. A térdem felé int a fejével. – Úgy látszik, megdagadt. – Igen, mert valaki egy székkel támasztotta ki az ajtót. Kuncogni kezd. Már egyértelműen beállt a fűtől. – Szép cipő. – Felvont szemöldökkel nézi a lábamat, ami az egyik kerek mosdó fölött lebeg kitámasztva. Tudom, hogy gúnyolódik. – Nem könnyű járni benne, mi? – Én tudok – vágom rá, kicsit túl gyorsan. Aztán vállat vonok. – Legalábbis rövid távon. Felhorkant, majd a szája elé kapja a kezét. – Viccből vettem. Nem tudom, miért védem magam Anna Cartullóval szemben, de azt hiszem, ezen a napon semmi sem úgy történik, ahogy kellene. A szabályokat gyakorlatilag ki lehet dobni az ablakon. Anna is lazán viselkedik. Mintha semmi szokatlan nem volna abban, hogy egy börtöncella méretű mosdóban lógunk a menza helyett. Felül a pultra, és ő is lóbálni kezdi a lábait felém. Nem meglepő módon egyetlen ruhadarabot sem visel, ami illene a Cupido Naphoz. Néhány fekete pólót vett egymásra és egy nyitott, kapucnis felsőt. A farmerja már foszlik az alján, és az egyik gombját biztosítótű helyettesíti. Hatalmas, kerek orrú, teli talpú csizmát visel, ami úgy néz ki, mint egy lepukkant Doc Martens. – Ilyet kéne venned. – Összeüti a sarkát. Úgy fest, mint Dorothy Óz birodalmában, csak épp punk kiadásban. – A legkényelmesebb cipő, amit valaha viseltem. Eléggé fáradtan nézek rá, mire vállat von. – Ne ítélj, amíg nem próbáltad. – Oké, akkor add ide. Anna hosszasan néz rám, mintha nem tudná eldönteni, komolyan beszélek-e. – Tessék! – Lerúgom a cipőmet. Nagy dörrenéssel ér földet. – Cseréljünk! Anna szótlanul lehajol, kicipzározza a csizmáját, és kihúzza belőle a lábát. Csodálkozom rajta, hogy szivárványos zoknit visel. Koponyásat vártam vagy valami hasonlót. A zokniját is lehúzza, és begyűri az egyik kezébe, hogy odadobja nekem. – Pfuj! – fintorgok. – Az nem kell, kösz. Inkább nem veszek alá semmit. Nevetve vonja meg a vállát. – Nekem mindegy.

Amikor felhúzom a cipzárt, rájövök, hogy igaza van. Nagyon kényelmes, még zokni nélkül is. A bőr hűvös és nagyon puha. Pompás érzés viselni. – Rögtön kedvet érzek ahhoz, hogy gyerekeket terrorizáljak. Összeütöm a kitüremkedő, acélbetétes orrokat, és élvezem a várva várt csattanást. – Én meg a sarokra kívánkozom, strichelni. Annának sikerült belebújnia a magas sarkúba, és tapogatózva, óvatosan járkál körbe a mosdóban, mintha egy kifeszített kötélen menne. – Ugyanakkora a lábunk – jegyzem meg, bár egyértelmű. – Harminckilenc és feles. Elég gyakori. Hátranéz rám, mintha valami mást is akarna mondani, aztán benyúl a mosdó alá, előveszi a táskáját, egy kopott, folt-varrásos hippitarisznyát, amit talán ő maga varrhatott. Egy kisebb rágós dobozt szed ki belőle. Egy tízdolcsis füves zacskó is van a holmija között – alighanem Alex Liment is jó valamire –, meg persze dohánypapír és néhány cigi. Sodor egy újabb füves cigit, és közben óvatosan egyensúlyban tartja az életvezetés csomagot, amit tálcának használ. (Már sok mindennek láttam használni az életvezetés csomagot, például esernyőnek, törülközőnek és párnának, de tálcának most először. Olyat még nem láttam, hogy valaki tanult volna belőle, ami vagy azt jelenti, hogy egyetlen diák sem lesz felkészülve az életre, aki a Thomas Jeffersonban érettségizik, vagy azt, hogy bizonyos dolgokat nem lehet szabályokba foglalni.) Nagyon fürgék és vékonyak az ujjai. Nyilvánvalóan szerzett már némi gyakorlatot ebben. Azon tűnődöm, vajon ezt csinálják-e Alexszel szeretkezés után. Lehet, hogy egymás mellett fekve pöfékelnek. Eszébe jutott valaha Bridget, miközben ezt csinálták? A nyelvemre kívánkozik a kérdés. – Ne bámulj már! – mondja, de közben fel sem néz. – Nem bámullak. – Hátradöntöm a fejem, és a hányadékszínű plafont nézem. Mr. Daimler jut eszembe. Ott is a plafont lestem. Visszanézek Annára. – Mi mást bámulhatnék? – Senki sem hívott ide – mondja, és ismét van valami él a hangjában. – Ez közterület. – Egy másodpercre elsötétül az arca, és biztos vagyok benne, hogy tombolni kezd, véget vetve a napfényes-derűs együttlétünknek. Sietve folytatom: – Komolyan, nem is olyan rossz idebent. Már úgy értem, ahhoz képest, hogy egy klotyó. Gyanakodva néz rám. Talán arra gondol, hogy csak heccelem és később ki fogom gúnyolni. – Szerezhetnél néhány párnát a padlóra. – Körülnézek. – Legalább lenne valami berendezés. Lejjebb hajtja a fejét, és az ujjaira koncentrál. – Van egy művész, akit mindig is bírtam… az a pasi, akinek a képein egyszerre vezetnek le és fel a lépcsők… – M. C. Escher? Felnéz rám. Csodálkozik, hogy tudom, kiről beszél. – Igen, ő. – Mosoly suhan át az arcán. – Úgy gondoltam, talán az ő egyik képét lehetne ide felakasztani. Tudod, hogy legyen itt valami. Legyen mit nézni. – Azt hiszem, tíz könyvem van tőle. – Örülök, hogy végül nem kezdett tombolni és nem rúgott ki a mosdóból. – Az apám építész. Gyűjti az ilyen dolgokat. Anna feltekeri a spanglit, megnyalja a szélét, és néhány csavarással befejezi a műveletet. A szék felé int a fejével. – Ha már úgyis ott ülsz, legalább eltorlaszolhatnád az ajtót. Úgy nem közterület lesz, hanem magánterület. A szék csikorog a kőpadlón, miközben hátratolom az ajtóhoz. Mindketten összerándulunk a hangra, és amikor észrevesszük, elnevetjük magunkat. Anna egy lila, virágos öngyújtót vesz elő – nem ilyenre számítottam tőle –, és megpróbálja meggyújtani a cigit. Az öngyújtó csak gyengén szikrázik. Átkozódva eldobja. Megint belenyúl a táskájába, és egy másik, meztelen női torzót mintázó öngyújtót halász ki. Megnyomja a tetejét, mire egy kis kék lángocska bukkan fel a mellek között. Na, pontosan ilyen öngyújtóra számítottam Anna Cartullónál! Anna komoly arccal szív egy nagyot a spangliból, aztán a kékes felhőn keresztül engem vesz szemügyre.

– Szóval… Miért utáltok ti engem annyira? Sok mindenre számítottam tőle, de erre nem. Ami még váratlanabbul ér: felém nyújtja a cigit, hogy szívjak bele. Csak egy pillanatig tétovázom. Attól még, hogy halott vagyok, nem lettem szent. – Nem utálunk. Nem hangzik túl meggyőzően. Az igazság az, hogy fogalmam sincs. Tényleg nem utálom Annát. Lindsay azt mondja, ő igen, de baromi nehéz kideríteni, hogy Lindsay mit miért érez. Beleszívok a spangliba. Eddig csak egyszer szívtam füvet, de már százszor láttam, hogyan csinálják. Beszívom a levegőt, a tüdőm megtelik füsttel: a tömör, nehéz íz olyan, mintha mohába haraptam volna. Megpróbálom visszatartani a lélegzetemet, ahogy kell, de a füst nagyon kaparja a torkomat. Köhögni kezdek, és visszaadom a spanglit. – Akkor mi az oka? Nem teszi hozzá, hogy „Miért csesztettek állandóan? Miért írogatjátok fel a nevemet a mosdókba? Miért küldtetek körbe másodikban azt az e-mailt, hogy Anna Cartullónak chlamydiája* van?” Nem kell rákérdeznie. Visszaadja a cigit. Megint szívok egy slukkot. Már kezdenek eltorzulni körülöttem a dolgok. Bizonyos tárgyak elmosódnak, mások kiélesednek, mintha valaki egy kamera fókuszával szórakozna. Nem csoda, hogy az emberek még mindig szóba állnak Alexszel, bár egy bazi nagy tahó. – Nem tudom. Mert olyan könnyű. Azt hiszem, néha valakin ki kell tölteni a dühödet. A szavak hamar kibuknak, és csak később döbbenek rá, hogy igazak. Még egy slukk, és visszaadom a spanglit Annának. Olyan, mintha minden felerősödött volna, mintha érezném a végtagjaim súlyát, hallanám a szívem pumpálását és a vér zubogását az ereimben. A nap végére úgyis jön megint a némaság, legalábbis, ha továbbra is visszaugrik az idő. Megszólal a csengő. Vége az ebédszünetnek. – A francba, valahol máshol kéne lennem! – mondja Anna, és elkezdi összeszedni a cuccát. Véletlenül leejti a rágós dobozt. A füves csomag is becsúszik a mosdó alá, és a papírok szanaszét hullanak. – A kurva életbe! – Majd segítek – ajánlom. Mindketten négykézlábra ereszkedünk. Bénának és duzzadtnak érzem a kezeimet, és csak nehezen tudom felszedni a papírokat a padlóról. Annyira nevetséges az egész, hogy röhögni kezdek. Anna is nevet, néha egymásnak is dőlünk, levegő után kapkodva. Olykor egy „kurvaélet” is tarkítja a röhögőgörcsöt. – Sietned kéne – jegyzem meg. Az elmúlt napok összes haragja és fájdalma kiszivárog belőlem, és ettől szabadnak, gondtalannak és boldognak érzem magam. – Alex ki lesz bukva. Anna megdermed. Olyan közel van egymáshoz a homlokunk, hogy szinte összeér. – Honnan tudod, hogy Alexszel találkozom? – kérdezi, most már tiszta, mély hangon. Túl későn jövök rá, hogy elcsesztem. – Egyszer-kétszer láttam, amikor hátraszöktetek a Dohányzóhelyre hetedik óra után – mondom, mire némileg megnyugszik. – Ugye nem árulod el senkinek? – kérdezi, és beharapja az alsó ajkát. – Nem szeretném, ha… Elhallgat, és azon töprengek, vajon Bridgetről akart-e mondani valamit. Ám ő csak megrázza a fejét, és folytatja a papírszedegetést, gyorsabban, mint addig. Röhejes még a gondolat is, hogy eláruljam Anna Cartullo és Alex kapcsolatát azok után, amit Mr. Daimlerrel tettem. Semmiről sincs jogom árulkodni. Füvezek egy mosdóban, nincsenek barátaim, a matektanárom ledugta a nyelvét a torkomon, a pasim utál, mert nem akarok lefeküdni vele. Halott vagyok, mégsem ért véget az életem. Ebben a másodpercben szinte rám zuhan az egész világ abszurditása, és megint elnevetem magam. Anna viszont elkomolyodik. Nagy, fényes üveggolyóknak látszanak a szemei. – Most mi van? – kérdezi. – Rajtam röhögsz? Megrázom a fejem, de nem tudok azonnal válaszolni. Túlzottan nevetek, alig kapok levegőt. Eddig guggoltam Anna mellett, de annyira erőt vesz rajtam a remegés és a röhögés, hogy hátragurulok, és hangos puffanással a fenekemen landolok. Erre már Anna sem bírja cérnával.

– Nem vagy normális – mondja nevetve. Veszek pár szaggatott lélegzetet. – Én legalább nem barikádozom el magam mosdókban. – Én meg nem állok be egy fél spanglitól. – Én meg nem fekszem le Alex Limenttel. * Kórokozó baktérium (a szerk.) – Én meg nem barátkozom ribancokkal. – Nekem legalább vannak barátaim. Ide-oda passzoljuk a labdát, és egyre jobban röhögök. Anna teste oldalra dől, és kénytelen az egyik könyökére támaszkodni. Pár pillanat múlva viszont ő is végigfekszik a mosdó padlóján, és olyan vicces hangokat ad ki, mint egy uszkár. Néha fel is horkant, amitől aztán végképp megvadulok. – Hadd mondjak valamit – bököm ki végül, amikor már képes vagyok beszélni. – Na, halljuk! Anna úgy csinál, mintha a padlóra csapna egy kalapáccsal, majd a tenyerébe prüszköl. Imádom, hogy minden olyan sűrű körülöttem. Sötét tóban úszkálok, zöld víz vesz körül. – Csókolóztam Mr. Daimlerrel. A saját mondatomra megint kitör belőlem a röhögés. Úgy tűnik, ez a három legröhejesebb szó a nyelvünkben. Anna feltámaszkodik az egyik könyökére. – Mit csináltál? – Cssssst! – Felkapom, majd lehajtom a fejemet. – Csókolóztunk. Felnyúlt a pólóm alá. Idetette a kezét… – A lábaim közé mutatok. Lassan jobbra és balra fordítja a fejét. A haja az arcát csapkodja, mintha tornádó fújná. – Nem lehet. Nem lehet. Nem lehet. – Az életemre esküszöm. Előredől, olyan közel, hogy érzem a leheletét az arcomon. Egy mentolos rágót szopogat. – Te beteg vagy, tudod? – Igen. – Beteg, beteg, beteg. Az a pasi ide járt suliba, tíz évvel ezelőtt. – Nyolc. Ellenőriztük. Szinte felnyerít a röhögéstől, és egy pillanatra a vállamra hajtja a fejét. – Mindegyik perverz – mondja halkan, egyenesen a fülembe. Aztán elhúzódik. – Úristen, nekem végem van! Egyik kezével a falba kapaszkodva feláll. A tükör előtt megtántorodik egy kicsit, aztán sikerül lesimítgatnia a haját a kezével. A farzsebéből szemcseppet vesz elő, és beleprésel néhány cseppet mindkét szemébe. Én még mindig a földön heverek, és alulról nézek fel rá. Olyan, mintha kilométerekre lenne tőlem. – Te túl jó vagy Alexnek – fakad ki belőlem. Közben már átlépett fölöttem, és elindult az ajtóhoz. Látom, hogy megmerevedik a háta; azt hiszem, hogy haragudni fog. Ő viszont csak megáll, és egyik kezét a székre teszi. Amikor viszont felém fordul, mosolyt látok az arcán. – Te meg túl jó vagy Mr. Daimlernek – közli, mire mindketten megint elnevetjük magunkat. Aztán ellöki a széket az útból, kinyitja az ajtót, és kisurran a folyosóra. Miután elment, odaülök a fal tövébe és nekitámasztom a fejem. Élvezem, ahogy a helyiség forogni látszik körülöttem. Hát ilyen lehet felrepülni a napba – gondolom magamban, és azon töprengek, mennyire lehetek beállva. Furcsa: az ember tudja, hogy be van szívva, mégsem tud ellenállni a kábult, abnormális gondolatoknak. Meglátok valami fehéret kikandikálni a mosdó alól: egy cigi. Lehajolok, mire egy másikat is találok. Anna ott felejtette őket. Ekkor valaki határozottan bekopog az ajtón. Felkapom mindkét

cigit, és felállok. A mozdulattól a pörgés és a víz alatti érzés is rosszabb lesz. Egy örökkévalóságig tart eltolni a széket az útból. Minden olyan súlyos. – Ezeket itt hagytad – mondom, és két ujjam között feltartom a cigiket, miközben ajtót nyitok. De nem Anna áll velem szemben, hanem Ms. Winters, karba font kézzel, és annyira összeráncolja az egész arcát, hogy az orra egy fekete lyuknak tűnik, amibe mintha lassan az összes vonása belesüllyedne. – Az iskolában tilos a dohányzás! – mondja, minden szót egyenként megnyomva. Aztán elvigyorodik, szinte mind a harminckét foga kivillan.

A MOPSZOK A Thomas Jefferson Szabályok és Rendeletek Kézikönyvében az áll, hogy ha egy diákot dohányzáson kapnak az iskola területén belül, három nap felfüggesztés a büntetése. (Kívülről tudom a szabályt, mert a dohányzók előszeretettel tépik ki ezt az oldalt a kézikönyvből és égetik el a Dohányzóhelyen, sőt néha le is guggolnak, hogy a lángok között gyújtsák meg a cigijüket, miközben a könyv lapjai összegörbülnek és elhamvadnak.) Én azonban egy figyelmeztetéssel megúszom. Alighanem a vezetőség tagjai kivételt tehetnek olyan helyzetekben, ha a diáknak tudomása van egy titkos viszonyról egy bizonyos igazgatóhelyettes és egy bizonyos tornatanár/fociedző/bajuszrajongó között. Ms. Winters úgy nézett ki, mint aki szívinfarktust kapott, amikor előadást tartottam neki a példaképekről és az én szegény, befolyásolható elmémről – imádom ezt a kifejezést, bár úgy vélem, hogy huszonegy éves kor alatt mindenkinek olyan az elméje, mint a fogorvosi gipsz –, valamint az igazgatóság felelősségéről a példamutatásban. Még jobban megrémült, amikor az ominózus kézikönyv hatvankilencedik oldalára emlékeztettem: tilos a diákoknak buja vagy szexuálisan helytelen tevékenységbe keveredniük az iskola területén belül. (Erről is azért tudok, mert az említett oldalt kitépték és ezer helyen kiragasztották a mosdókban és a parkban, a margón szándékosan buja és egyértelműen szexuális témájú rajzokkal. Az igazgatóság magának kereste a bajt. Ki írta be ezt a lehetetlen szabályt a hatvankilencedik oldalra?) Legalább a Ms. Wintersszel töltött másfél óra teljesen kijózanít. Nemrég szólalt meg az utolsó csengő, és minden teremből özönlenek ki a tanulók, sokkal nagyobb hangzavarral, mint ami szükséges. Visítanak, sikoltoznak, röhögnek, csapkodják a szekrényajtókat, leejtik a mappáikat, lökdösik egymást. A péntek délutánok tipikus, ideges, eszetlen, nyughatatlan zaja. Jól érzem magam, erős és hatalmas vagyok, és eszembe jut, hogy meg kell találnom Lindsayt. Nem fogja elhinni. Halálra fogja röhögni magát. Aztán átöleli a vállamat, és azt mondja: „Te egy rocksztár vagy, Samantha Kingston.” Megint minden rendben lesz. Anna Cartullón is rajta kell tartanom a szemem – amíg Ms. Winters irodájában ültem, észrevettem, hogy nem cseréltük vissza a cipőnket. Még mindig a fekete szörnybakancsot viselem. Kilibbenek a főépületből. A hideg csípi a szememet, és valami éles fájdalom hasít a mellkasomba. Tényleg a február a legrosszabb hónap. Fél tucat busz áll sorban a menza mellett, a motorjuk fuldokolva köhög és sűrű, fekete füstöt okádnak magukból. A koszréteggel bevont ablakokon át az összekuporodott, ülésükbe süppedt rangon aluliak arca alig látszik, vonásaik elmosódnak, tekintetük egyforma. Csak nagy, fehér, szomorú szemek látszanak, mint egy rajzfilmben vagy egy rémálomban. Elindulok a tanári parkolón át a Végzős Sorig, de még csak félúton járok, amikor meglátok egy böhöm nagy, ezüst Range Rovert, aminek a karosszériája rezeg a benne bömbölő basszustól – „Nincs több dráma!” Kitörök a kocsisorok közül, és futni kezdek a Felső Parkoló felé. Aztán hirtelen megtorpanok, és minden bizsergető jó érzés egyszeriben eltűnik belőlem. Természetesen nem hittem, hogy Lindsay megvár, de a lelkem legmélyén azért reménykedtem benne. Rádöbbenek, hogy nincs, aki elvigyen, és nincs hova mennem. Az otthonom az utolsó hely, ahol lenni akarok. Bár vacogok a hidegtől, valami forróság mocorog az ujjaimban, és felkúszik a gerincemen.

Milyen különös! Népszerű vagyok – nagyon népszerű –, még sincs olyan sok barátom. És ami még furcsább, ezt most veszem észre először. – Sam! Megfordulok. Tara Flute, Bethany Harps és Courtney Walker sétál felém. Mindig csapatban járnak, és bár többé-kevésbé haveri viszonyban vagyunk velük, Lindsay Mopszoknak hívja őket, merthogy „távolról aranyosak, de közelről csúnyák”. – Mit csinálsz? – kérdezi az örökké mosolygó Tara, aki mindig úgy fest, mintha egy Crest fogkrémreklám válogatására jelentkezne. – Mínusz ezer fok van! Hátradobom a hajamat és próbálok higgadtnak látszani. Az lenne a lehető legrosszabb, ha a Mopszok rájönnének, hogy éppen most hagytak itt a barátaim. – Mondani akartam valamit Lindsaynek – mutatok lagymatagon a Végzős Sor felé. – De a csajokkal együtt hamarabb elindult, nem tudtak megvárni. Valami közösségi feladat, amit havonta egyszer el kell végezniük. Béna, mi? – De még mennyire! – vágja rá Bethany, és hevesen bólogat. Amennyire eddig láttam, neki kizárólag az a szerepe az életben, hogy egyetértsen másokkal. – Gyere velünk! – Tara belém karol, és megszorítja a karomat. – A La Villába megyünk vásárolni. Aztán úgy gondoltuk, beugrunk Kent bulijára. Jól hangzik? Gyorsan átgondolom az egyéb lehetőségeimet: az otthon nyilvánvalóan kiesik. Allyéknél biztosan nem látnak szívesen. Lindsay ezt egyértelművé tette. Na meg ott van Rob is… Ülhetnénk a heverőjén, miközben ő Guitar Hero-t játszik, aztán összebújhatnánk és úgy tehetnék, mint aki nem veszi észre, hogy egy újabb melltartómat szakítja el, mert nem tudja kikapcsolni. Dumálhatnánk a szüleivel, amíg fel nem pakolják a kocsit a hétvégére, majd integethetnénk nekik a kapuból. Pizzaevés, langyos sör hozzá a garázsból, amint a szülők kitették a lábukat. Aztán megint összebújás. Hát ebből nem kérek, köszönöm. Még egyszer végignézek a parkolón. Annát keresem. Kicsit rosszul érzem magam attól, hogy így leléptem a bakancsával – nem mintha ő tett volna bármi erőfeszítést, hogy megtaláljon engem. Különben is, Lindsay mindig azt mondja, hogy egy pár új cipő megváltoztathatja az egész életedet. Ha valaha szükségem van egy komoly váltásra az életemben – az utóéletemben, vagy akármi is legyen ez most –, hát az pont ez a pillanat. – Remekül hangzik! – mondom, mire Tara mosolya, ha lehetséges, még szélesebbé válik, és a fogai egészen csontfehérnek látszanak. Miközben elhagyjuk a sulit, elmesélem a Mopszoknak – nem tudom magamban máshogy nevezni őket –, hogy miként kerültem a tornatermi irodába, hogyan kavart Ms. Winters Mr. Ottoval és hogyan sikerült megúsznom a felfüggesztést azzal, hogy megígértem a Nikotin Nácinak: megsemmisítem a titkos fotót, ami az egyik légyottjukról készült. (Nyilvánvalóan nem készült semmiféle fotó, hiszen képtelenség lett volna lefényképezni őket ott, a sötétben, főleg nem kitűnő digitális minőségben.) Tara alig kap levegőt a nevetéstől, Courtney pedig úgy néz rám, mintha most találtam volna fel a rák gyógyszerét vagy egy olyan pirulát, amitől egy kosárméretet nő a mell. Bethany eltakarja a száját, és azt mondja: „Puffasztott Csokigolyók Szent Anyja!” Nem igazán tudom, hogy mit jelent, de határozottan ez a legeredetibb dolog, amit valaha hallottam a szájából. Ettől megint jól érzem magam, visszatér az önbizalmam, és és most már tudom, hogy ez az én napom. Azt teszek, amit csak akarok. – Tara! – Előreszuszakolom magam az autóban. Tara kocsija egy apró, kétajtós Civic, és Bethanyval a hátsó ülésen kaptunk helyet. – Megállhatnánk egy percre, mielőtt odaérünk a bevásárlóközponthoz? – Persze. – Megint vigyorog. Mintha az ég vakítana szembe a visszapillantó tükörből. – Le kell tenned valamit? – Nem. Föl kell vennem valamit – helyesbítek a legmézesmázosabb mosolyommal. Majdnem három óra van, ezért gondolom, anyu már hazament a jógaóráról, és a kocsija tényleg ott áll a beállón, amikor odaérünk a házunkhoz. Tara már be is kanyarodik az Accord mögé, de megütögetem a vállát, és intek, hogy haladjon tovább. Lassan araszol az utcán, majd behúzódik néhány örökzöld mögé, amiket anya évekkel ezelőtt ültettetett a kertépítésszel, miután észrevette,

hogy az akkori szomszédunk, Mr. Horferly előszeretettel sétálgat éjfélkor a kertjében anyaszült meztelenül. A kertvárosban nagyjából ez a megoldás minden problémára: ültess egy fát, és reménykedj, hogy senkit nem látsz meg pucéran. Kiugrom a kocsiból, és megkerülöm a házat. Imádkozom, hogy anya ne nézzen ki egyik dolgozószoba ablakából sem. Abban bízom, hogy a fürdőszobában van és szokásosan lehetetlenül hosszú ideig zuhanyozik, mielőtt elindul Izzyért a gimnasztikaórára. Amikor bedugom a kulcsot a hátsó ajtóba és besurranok a konyhába, vízcsobogást hallok fentről, és valami magas, gurgulázó hangot: anya énekel. Egy pillanatra megállok, és fel is ismerem a dallamot: a „New York, New York” Frank Sinatrától. Hálát adok az égnek, hogy a Mopszok nem hallják anyám rögtönzött előadását. Ezután lábujjhegyen a gardróbként és mosókonyhaként szolgáló helyiségbe megyek, ahova anya szokás szerint lerakta a hatalmas táskáját. Az oldala már foszlik, így egy csomó érme és mentolos cukorka hullott rá a mosógépre. Zöld Ralph Lauren pénztárcájának sarka kilátszik az egyik táskapánt vaskos bőrkígyója alól. Óvatosan elveszem a tárcát, és közben folyton a víz csobogását figyelem. Készen állok a rohanásra, ha leállna. Anya pénztárcájában is káosz van, például egy csomó fotót belegyömöszölt – Izzy, én, én és Izzy, Pickle Mikulás-jelmezben –, valamint blokkokat, névjegykártyákat… és bankkártyákat. Főleg bankkártyákat. Óvatosan kihalászom az Amexet. A szüleim csak nagyobb vásárlásokhoz használják, ezért biztos, hogy anyu nem fogja észrevenni az eltűnését. A tenyerem izzadságtól nedves, és annyira zakatol a szívem, hogy már-már fáj. Gondosan becsukom a pénztárcát, és visszacsúsztatom a táskába, pontosan ugyanolyan helyzetbe, ahogy rátaláltam. A fejem fölött még egy utolsót csobban a víz, és nyikorgó hanggal kifogy a csövekből. Aztán csend. A Sinatra-előadás is abbamarad. Vége a zuhanyozásnak. Egy pillanatra annyira megrémülök, hogy meg sem bírom mozdítani a lábamat. Meg fog hallani. El fog kapni. Meglátja az Amexet a kezemben. Ekkor viszont megszólal a telefon, és hallom a lépteit, ahogy kimegy a fürdőből, végigsétál a folyosón, és azt dúdolja: – Jövök már, jövök! Ebben a pillanatban végre leléphetek. Kiosonok a gardróbból, átvágok a konyhán, majd ki a hátsó ajtón – és csak rohanok, rohanok és rohanok a ház oldalában, a fagyos füvön, ami szinte belemar a vádlimba, és próbálom visszatartani a röhögést. Olyan erősen szorongatom a hideg műanyag kártyát, hogy amikor legközelebb kinyitom a kezem, látom, hogy mély sávokat vésett a tenyerembe. A plázában rendszerint van egy szigorú felső határa a költekezésemnek: a szüleim évente kétszer adnak ötszáz dollárt új ruhákra, emellett elkölthetem azt is, amit Izzy őrzésével keresek vagy egyéb szolgálatokkal, amire a szüleim megkérnek – például karácsonyi ajándékok csomagolásával a szomszédaink számára, novemberi gereblyézéssel vagy azzal, hogy segítek apának kitisztítani a csatornákat vihar után. Tudom, hogy az ötszáz dolcsi soknak tűnik, de azt sem felejthetjük el, hogy Ally Burberry kalucsnija egyedül is belekerült ennyibe – és azt csak esőben viseli. A lábán. Igazság szerint én soha nem voltam az a nagy vásárolgatós. Egyszerűen nem élvezem annyira, főleg mivel Korlátlan-Hitelkártya-Tulajdonos Ally Harris és Mostohaapám-Megpróbálja-Megvenni-ASzeretetemet Lindsay Edgecombe barátnője vagyok. Ma ez a probléma is megoldódik. Először a Bebe üzletbe megyünk azért a cuki spagettipántos ruháért, ami olyan szűk, hogy vissza kell tartanom a levegőt, amikor belebújok. Meg kell kérnem Tarát, hogy jöjjön be a fülkébe és segítsen felhúzni a cipzárt az utolsó szakaszon. Tetszik a ruha Anna bakancsával együtt, kifejezetten szexis és vagány, mintha valamelyik videójáték fejvadásza volnék, vagy egy akcióhős. Charlie angyalaihoz hasonló pózokba vágom magam a tükör előtt, pisztolyt formálok az ujjaimból, a tükörképemre mutatok és azt súgom magamban: bocsi. Meghúzom a ravaszt, és elképzelem a dörrenést. Courtney majdnem elájul, amikor átadom a hitelkártyámat és nem is figyelem az összeget. Nem mintha nem látnám a szemem sarkából. Elég nehéz nem észrevenni a nagy, zöld képernyőn megjelenő $302.10 számjelet, ami úgy villog felém, mintha vádolna valamivel. A gyomrom mindenesetre elég vad rumbatáncot ad elő, miközben az eladónő odatolja a blokkot, hogy írjam alá,

de sikerül profitálnom abból a sok meghamisított orvosi igazolásból és késés miatti bocsánatkérésből, amiket az évek során hamisítottam: tökéletesen, lendületesen kanyarítom alá az anyám nevét. Az eladó mosolyogva szólal meg: – Köszönöm, Miss Kingston. – Mintha én tettem volna neki szívességet. Azzal kisétálok a boltból a világ legtökéletesebb fekete ruhájával, amit egy ropogós, fehér papírtáska aljába helyeztek, hajszálvékony papírba csomagolva. Már kezdem érteni, miért imádja annyira a shoppingolást Ally és Lindsay. Sokkal jobb, ha bármit megvehetsz, amit kinézel magadnak. – Olyan mázlista vagy, hogy a szüleid hitelkártyát adnak neked – mondja Courtney, és próbál lépést tartani velem, miközben elhagyjuk az üzletet. – Én évek óta könyörgök érte. Azt mondják, főiskolás koromig várnom kell. – Igazából nem adták – válaszolom, és felvonom az egyik szemöldökömet. Courtneynak tátva marad a szája. – Ne már! – Olyan gyorsan rázza a fejét, hogy barna haja vitustáncot jár az arca körül. – Az lehetetlen! Ugye nem… nem akarod azt mondani, hogy elloptad… ? – Csssst! – A La Villa nevű plázát olaszos hangulatúnak tervezték, ezért mindenhol nagy márvány szökőkutakat és mészkő járdákat lehet látni, a hang pedig úgy verődik vissza, úgy süvít és keveredik, hogy alig lehet mások szavát érteni, kivéve, ha közvetlenül melletted állnak. Mégis úgy érzem, hogy felesleges ezt firtatni, most, hogy ilyen jól sikerül minden. – Inkább úgy mondanám, hogy kölcsönvettem. – Az én szüleim megfojtanának. – Courtney annyira kidülleszti a szemét, hogy már attól félek, ki fog esni. – Addig szorongatnának, amíg meg nem halok. – Totál így van – teszi hozzá Bethany. Ezután a MAC üzletbe megyünk, ahol sminket is készít nekem egy nálam is véznább, Stanley nevű fickó. Közben a Mopszok különféle árnyalatú szemceruzákat próbálgatnak. Amikor kinyitják a lezárt szájfényeket, rájuk is szólnak. Én mindent megveszek, amit Stanley a sminkemhez használ: alapozót, korrektort, bronzosítóport, szemhéj alapozót, háromféle szemhéjpúdert, kétféle szemceruzát (egy fehéret is a szem alá), szempillaspirált, szájfényt, négy különféle ecsetet, valamint egy szempilla-göndörítőt. Megéri. Úgy megyek ki a boltból, mint valami híres modell, és látom, hogy az emberek megbámulnak a La Villa folyosóin. Elmegyünk néhány főiskolásnak látszó pasi mellett is, akik közül az egyik azt motyogja: „csini”. Tara és Courtney körülvesznek két oldalról, Bethany pedig mögöttünk jön. Azt gondolom magamban: Lindsay így érezheti magát állandóan. A következő célállomás a Neiman Marcus: oda soha nem mennék be, ha Ally nem rángatna, mivel minden milliókba kerül. Courtney furcsa, nyanyás kalapokat próbál fel, Bethany meg lefotózza, és azzal fenyegeti, hogy felrakja a képeket a netre. Én egy csodás, lombzöld, műszőrme gallért teszek magamra, amiben úgy nézek ki, mintha egy magánrepülőgépen buliznék valahol. Gránátköves, csillár formájú ezüst fülbevalót próbálok fel hozzá. Csak akkor van gubanc, amikor a pénztárosnő – a névkártyája szerint Irma – elkéri a személyimet. – A személyi igazolványomat? – kérdezem, és ártatlanul pislogok rá. – Azt nem hordom magamnál! Tavaly egyszer ellopták. Sokáig úgy néz rám, mintha azt latolgatná, hogy megelégedjen-e ennyivel, aztán kipukkasztja a rágógumijából fújt buborékot, és halványan rám mosolyog. Arrébb tolja a szőrmegallért és a nyakláncot. – Sajnálom, Ellen. A kétszázötven dollár feletti vásárlásoknál kötelező bemutatni a személyi igazolványt. – Jobban szeretem, ha Miss Kingstonnak szólítanak. Viszonzom a merev kis mosolyt. Szuka. A rágópattogtatást Lindsay találta ki. Különben is belehalnék, ha a szüleim Irmának neveztek volna el. Hirtelen ötlettől vezérelve átkutatom a táskámat, és kihalászom a Hilldebridge Úszó- és Teniszcentrumba szóló tagsági igazolványomat. Anyu jár oda. Esküszöm, ott szigorúbbak a biztonsági intézkedések, mint egy repülőtéren – mintha a túlsúly Amerikában egy terrorista

összeesküvés lenne, és az ember börtönbüntetésként kötne ki az elliptikus tréneren. A kártyán egy kicsi kép is van rólam, illetve egy tagsági szám, a vezetéknevem és a keresztneveim kezdőbetűi: Kingston, S. E. Irma arca elfancsalodik. – Mit jelent az S betű? Az agyam mintha csuklana egyet, és utána teljesen üresnek tűnik. – Ohm… Severus. Az eladó rám mered. – Mint a Harry Potterben? – Nem, ez egy német név. – Soha nem lett volna szabad felolvasnom azokat az idióta könyveket Izzynek. – Érthető, miért használom a középső nevemet, nem igaz? Irma még mindig habozik és a szája sarkát harapdálja. Tara mellettem áll és úgy simogatja az Amex kártyát, mintha a hitel egy része így átvándorolhatna hozzá. Aztán előredől és kuncogni kezd. – Biztos megérti! – Tara hunyorít, mint akinek tíz centi távolságból nehezére esik leolvasni a nevet a kártyáról. – Irma, ugye? Most már Courtney is odajön mögénk egy széles karimájú kalapban, amit óriási, tollas vörösbegy díszít az oldalán. – Nem hívták Firmának, amikor kicsi volt? Vagy Gyurmának? Irma szája erre vékony, fehér csíkká változik. Elveszi a kártyámat, és leolvassa. – Guten Tag! – búcsúzom, amikor kimegyünk: csak ennyit tudok németül. Tara és társai még mindig Irmán röhögnek, amikor kihajtunk a La Villa parkolójából. – Ezt nem hiszem el! – ismételgeti Courtney. Előrehajol, hogy jól megnézzen magának, mintha attól félne, hogy váratlanul eltűnök. Ezúttal automatikusan nekem adták az anyósülést. Nem is kellett kérnem. – Egyszerűen nem hiszem el! Megeresztek egy gyenge mosolyt, miközben az ablak felé fordulok, de egy pillanatra megijedek a tükörképemtől: nagy, sötét, erősen füstös szemek és telt, vörös ajkak. Aztán eszembe jut, hogy kisminkeltek. Egy pillanatra meg sem ismertem magam. – Igazi királynő vagy! – bókol Tara, majd megmarkolja a kormányt, és szitkozódik, amikor pont lemaradunk a zöld lámpáról. – Ugyan már! – legyintek lagymatagon. Egészen jól érzem magam. Szinte már örülök annak, hogy Lindsayékkel összevesztünk reggel. – Rohadt életbe, ne már! – Courtney ráüt a vállamra, amikor egy hatalmas Chevy Tahoe áll be mellénk, bömbölő basszussal. Bár jéghideg van kint, minden ablakát lehúzták: a főiskolás pasik a La Villából, akik már korábban is kinéztek minket maguknak. Pontosabban engem. Röhögnek és marakodnak valamin a kocsiban. Az egyikük azt kiáltja: „Mike, te hülye farok!” Úgy tesznek, mintha nem látnának minket. Pont így viselkednek azok a srácok, akik borzasztó kíváncsiak ránk. – Annyira jó pasik! – mondja Tara, és áthajol előttem, hogy jobban lássa őket. Aztán gyorsan visszabújik a kormány mögé. – Meg kéne szerezni a számukat. – Négyen vannak, a szám négy, nem látod? – Jaj, hagyjál már lógva! A telefonszámukat! – Így van. Támogatom – helyesel Bethany. – Megmutatom nekik a melltartóm! – mondom, és hirtelen egészen lázba hoz a lehetőség tökéletes és egyszerű volta. Meg fogom tenni. Mennyivel könnyebb és egyértelműbb ezt mondani, mint azt hogy: Mi lenne, ha? Vagy Nem akartok egy kis zűrbe keveredni? Vagy Úristen, képtelen vagyok rá! Igen. Hátrafordulok Courtneyhoz. – Fogadjunk? Megint olyan, mintha kiesne a szeme. Tara és Bethany is úgy néz rám, mintha nyúlványokat növesztettem volna. – Nem mered – mondja Courtney. – Nem tudod! – helyesbít Tara. – Meg merem, meg tudom és meg is fogom tenni.

Letekerem az ablakot, mire arcul csap a hideg. Kitöröl az agyamból mindent, és megbénítja az egész testemet. Úgy érzem, ezernyi apró darabra törtem: ott lebeg a könyököm, amott görcsöl a combom, emitt meg csilingelnek az ujjaim. A srácok kocsijában dübörgő zene annyira hangos, hogy fáj tőle a fülem, de sem a szöveget, sem a dallamot nem hallom, csak a ritmust érzem, a lüktető, dobogó ritmust – bár az is annyira hangos, hogy már nem is hang, inkább remegés, vibráció, érzés. – Hé! – Először csak valami rekedt hangot tudok kiadni, ezért meg kell köszörülnöm a torkom, és úgy próbálkozom újra. – Hé! Fiúk! A sofőr felém fordítja a fejét. Annyira fel vagyok csigázva, hogy alig látom, de a következő pillanatban rájövök, hogy nem is annyira jó pasi. Szabálytalan fogai vannak, és az egyik fülében hegyi kristály fülbevalót hord, mint valami rapper. Aztán rám köszön: „Helló, cicus!”, majd a három barátja is odahajol az ablakhoz. Egy, kettő, három fej bukkan fel, mint a paprikajancsik a dobozból vagy a Dave & Buster's-féle Vakondcsapkodó játékban. Elszámolok háromig, és felhúzom a pólómat. Hirtelen morajlást hallok és valami zizegő-dúdoló hangot a fülemben – nevetés? sikítozás? –, azután Courtney kiáltását: „Ez az! Ez az!” Végül csikorognak a kocsi kerekei, és elhúzunk onnan. Kissé megcsúszunk, és a nyitott ablakon át szinte beleharap a szél az arcomba. Égett gumi és benzin szaga tölti meg a levegőt. A szívem lassan visszasüllyed a torkomból a mellkasomba, és visszatér a testembe a melegség és az érzés képessége is. Felhúzom az ablakot. Nem tudom megmagyarázni, mit érzek; afféle lázas állapotot, mint amikor túl vagy egy röhögőgörcsön vagy túl sokáig pörögtél körbe-körbe. Nem mondanám boldogságnak, de kellemes. – Elképesztő volt! Felejthetetlen! – Courtney az ülésem hátán dobol, Bethany pedig a fejét rázza és előrenyúl, hogy megérintsen, tágra nyílt szemmel, megbabonázva. Úgy néz rám, mint egy szentre, aki kigyógyíthatja egy betegségből. Tara sikoltozva nevet. Alig tudja az utat figyelni, mert könnyekkel van tele a szeme. – Láttátok az arcukat? Láttátok? Akkor eszmélek rá, hogy nem is láttam. Semmit sem láttam és semmit sem éreztem, csak a hangos dübörgést és a sikoltozós morajlást. Már nem vagyok biztos benne, hogy tényleg ilyen ÉLNI úgy igazándiból – vagy ez az igazi halál? Nevetséges gondolat. Courtney még néhányszor rácsap az ülésre, és látom az arcát a visszapillantó tükörben: vörös, mint a lebukó nap. Én is elnevetem magam, és végigröhögjük a visszafelé vezető utat Ridgeview-ba – majdnem harminc kilométert –, miközben a világ fekete és szürke elmosódott sávokban húz el mellettünk, mintha csak egy ügyetlen festmény lenne saját magáról. Megállunk Taráéknál, hogy mindenki átöltözhessen. Tara megint segít felvennem a ruhát, és miután magamra terítem a szőrmegallért, leengedem a hajam, ami mindenütt hullámos, hiszen egész nap félkontyban volt feltűzve. A tükör felé fordulok, és szinte látni vélem, ahogy a szívem neki-neki-ugrik a mellkasomnak. Legalább huszonöt évesnek nézek ki. Mintha valaki más volnék. Behunyom a szemem és felidézem, amikor a fürdőszobában álltam kiskoromban, és a zuhanyból eredő gőz lassan eltűnt a tükörről, én pedig imádkozva figyeltem, remélve a nagy átalakulást. Jól emlékszem a csalódás erős ízére, valahányszor a régi arcommal találkoztam szembe, és ugyanolyan csúnya volt, mint addig. Ezúttal viszont működik a varázslat. Ha újra kinyitom a szemem, másnak és lenyűgözőnek látom magam, egyértelműen nem olyannak, mint voltam. Természetesen rám bízzák, hogy hol vacsorázzunk. A Le Jardin Du Roi-t választom, azt a drága francia éttermet, ahol jóképű francia pasik szolgálnak fel. A legdrágább bort rendeljük az étlapról, és mivel senki sem kéri el a személyinket, pezsgővel koccintunk. Annyira finom, hogy még egy kört rendelünk belőle, mielőtt megérkezik az előétel. Bethany azonnal berúg, és a silány franciatudásával flörtölni kezd a pincérekkel. Azt hiszi, azért, mert a tavalyi nyarat Provence-ban töltötte, máris a lába előtt fognak heverni. Muszáj megkóstolnunk az étlapon szereplő ételek felét: apró, szájban olvadó sajtgolyókat; vaskos szelet húspástétomokat, amelyekben valószínűleg több kalória van, mint amit egy nap szabadna enni; kecskesajtos salátát fehérboros öntettel; béarnaise bélszínt; egy egész tengeri feketesügért, amin még a feje is rajta van; crème brûlée-t és mousse au chocolat-t. Alighanem a legjobb kaja, amit valaha ettem, ezért pukkadásig tömöm magam. Még egy falat, és szétreccsen rajtam az új ruha. Aztán amikor a csekket írom alá, az egyik pincér (a

leghelyesebb) négy miniatűr üveget hoz nekünk, benne emésztést segítő rózsaszín folyadékkal. Persze nem tudja helyesen kiejteni, ezért valami olyasmit mond, hogy emisztiszt szegitő. Csak akkor jövök rá, hogy milyen sokat ihattam, amikor felállok, és a világ egy pillanatra vadul megfordul körülöttem, mintha elvesztette volna az egyensúlyát. Lehet, hogy a világ részeg, nem én. Kuncogni kezdek. Kilépünk a farkasordító hidegbe, ami segít kijózanodnom. Megnézem a telefonomat. Robtól jött üzenet. Mi van veled? Terveztünk vmit ma éjjelre. – Gyerünk már, Sam! – kiált rám Courtney. Bethanyval együtt már bemásztak a Civic hátsó ülésére. Várják, hogy ismét elfoglaljam az anyósülést. – Kezdődik a buli! Gyorsan válaszolok Robnak: Úton vagyok. Aztán beszállok a kocsiba, és elindulunk a buli irányába. A buli éppen akkor kezdődik, amikor odaérünk. Azonnal rárepülök a konyhára. Mivel még korán van, és nincsen akkora tömeg, olyan részleteket is észreveszek a szobákban, amiket ezelőtt nem. Annyi apró, faragott faszobor, tarka olajfestmény és régi könyv van a házban, mint egy múzeumban. A konyha ragyogóan ki van világítva, így minden élesnek látszik és jól elkülönül más tárgyaktól. Két sörös hordót állítottak fel az ajtó mellett, és a legtöbben azok körül gyűltek össze. Most még csak fiúk vannak ott meg néhány másodéves. Bandákba verődve állnak, és úgy szorongatják a műanyag poharaikat, mintha az egész életerejük abban volna. Annyira erőltetett a mosolyuk, hogy szerintem az arcuk is fáj már. – Sam! – Rob kicsit későn kapcsol, de amikor meglát, rögtön utat tör magának a vállával, aztán nekitol a falnak, és kétoldalt megfogja a fejem, hogy ne tudjak szabadulni. – Nem hittem, hogy eljössz. – Írtam, hogy úton vagyok. – A mellkasára teszem a kezem, és érzem, ahogy egy dobbanás kihagy az ujjaim alatt. Valamiért szomorú leszek tőle. – Megkaptad az üzenetem? Megvonja a vállát. – Egész nap olyan furcsa voltál. Azt hittem, talán a rózsám nem tetszett. Szívecském. Már meg is feledkeztem róla. Arról, hogy mennyire felzaklatott. De ez most már nem számít. Különben is csak szavak, semmi több. – A rózsa tetszett. Rob elmosolyodik és megsimítja a fejem tetejét, mint valami kisállatnak. – Dögösen nézel ki, bébi. Kérsz egy sört? Bólintok. A francia bornak már kezd elmúlni a hatása. Túl józannak érzem magam, túlzottan érzem a testemet, a karom viszont úgy lóg, mint valami élettelen súly. Rob elfordul tőlem, de aztán megdermed, és lenéz a cipőmre. Aztán felpillant az arcomra, félig nevetve, félig zavartan. – Hát ez mi? – mutat Anna bakancsára. – Cipő. – Felemelem az egyik lábujjamat, de a bőrfelület meg sem moccan. Valamiért most ez is nagyon tetszik. – Valami gond van vele? Rob elfintorodik. – Olyan, mint valami katonacsizma. – Nekem tetszik. Megrázza a fejét. – Nem nagyon illik hozzád, kicsim. Végiggondolom, mennyi minden történt ma, ami sokkolná Robot: az összes óráról ellógtam, csókolóztam Mr. Daimlerrel, füveztem Anna Cartullóval és elloptam az anyám hitelkártyáját. Egyik sem illik hozzám. Azt sem tudom, mit jelent ez a kifejezés; fogalmam sincs, honnan lehet eldönteni. A fejemben megpróbálom összeadni az összes dolgot, amit életemben tettem, de nem áll össze belőlük egyetlen tiszta kép, semmi, ami megsúgná nekem, milyen fajta ember vagyok – csupa köd, elmosódott szélek, nevetések és kocsikázások homályos emlékei. Mintha a nappal szemben próbálnék fotózni: vonások nélkül, egyforma sziluettek képében rémlenek fel előttem az emberek a múltamból. – Sok mindent nem tudsz rólam – közlöm. Halk nevetés a válasz.

– Tudod, ari vagy, amikor megőrülsz. – A szemem közé nyomja az ujját. – De ne ráncold annyit a homlokod! Úgy maradsz! – Mi lesz azzal a sörrel? – kérdezem, és megkönnyebbülök, hogy Rob végre elfordul. Azt reméltem, hogy ha újra látom, megnyugszom, de inkább még idegesebb lettem tőle. Rob visszajön a sörrel, megfogom a poharat, és elindulok felfelé a lépcsőn. A lépcső tetején majdnem belebotlok Kentbe. Gyorsan hátralép, amikor meglát. – Bocs! – mondjuk egyszerre. Most még zöldebb a szeme, mint valaha. Valami furcsa kifejezés ül az arcán. Eltorzult a szája, mintha valami savanyú dolgot rágna. – Jó bulinak ígérkezik! – mondom és elfordulok, mert nem akarom, hogy bámuljon. Úgy érzem, valami szörnyűséget fog a fejemhez vágni. Talán megint azt, hogy átlát rajtam. Ráadásul érzek egy tébolyult késztetést arra, hogy meg is kérdezzem, mit lát – mintha segíthetne rájönnöm, ki vagyok. De félek megkérdezni. Lenéz a lábára. – Sam, azt akartam mondani, hogy… – Ne mondd! – emelem fel az egyik kezem. Aztán rádöbbenek, hogy tudja, mit műveltem Mr. Daimlerrel. Egyszerűen kitalálta. Tudom, hogy paranoiásnak tűnök, de annyira biztos vagyok ebben, hogy meg kell fognom a korlátot, nehogy leszédüljek. – Ha arról akarsz beszélni, ami matekon történt, nem akarom hallani. Megint rám néz, a szája egy vékony vonal. – Miért, mi történt? – Semmi. – Újból érzem magamon Mr. Daimler súlyát és a szája melegségét, ahogy rácuppan a számra. – Nem tartozik rád. – Daimler egy szemétláda, ezt tudnod kell. Távol kéne tartanod magad tőle. – A szeme sarkából vizslat. – Te túl jó vagy hozzá. Eszembe jut az üzenet, ami repülőgép formájában érkezett a padomra. Tudtam, hogy ő írta. Arra a gondolatra, hogy Kent McFuller sajnál engem, sőt lesajnál, valami eltörik bennem. Hamarabb beszélek, mint hogy átgondolhatnám. – Nem tartozom neked magyarázattal. Még csak barátok sem vagyunk. Semmi… kapcsolat nincs közöttünk. Kent megint hátralép és kiad egy hangot, ami félig horkantás, félig röhögés. – Te tényleg hihetetlen vagy, tudod? – Megcsóválja a fejét, undorodva vagy szomorúan, de lehet, hogy mindkettőt érzi. – Talán igazuk van az embereknek. Te csak egy sekélyes… Elhallgat. – Mi? Egy sekélyes mi? – Legszívesebben pofon vágnám, hogy nézzen rám, de ezúttal makacsul a falra szegezi a pillantását. – Egy sekélyes ribanc vagyok, ugye? Ezt gondolod rólam? Erre visszanéz a szemembe, tiszta, tompa és kemény kőszikla-tekintettel. Most viszont már nem akarom, hogy nézzen. – Lehet. Lehet, hogy úgy van, ahogy mondtad. Nem vagyunk barátok. Semmi közünk nincs egymáshoz. – Igazán? Nos, én legalább nem úgy járok-kelek, hogy jobbnak gondolom magam másoknál. – A mondatok ösztönösen robbannak ki belőlem. – Te sem vagy tökéletes, tudod? Biztos, hogy elkövettél hibákat. Biztos, hogy vétettél. Alighogy kimondom, érzem, hogy nem igaz. Valahonnan tudom. Kent McFuller nem vétkezik. Legalábbis nem árt senkinek szándékosan. Most már tényleg elneveti magát. – Én viselkedem úgy, mint aki jobb másoknál? – Összehúzza a szemét. – Hát ez vicces, Sam. Mondták már neked, hogy jó humorod van? – Én nem vicceltem. – Ökölbe szorított kezem nekifeszül a combomnak. Nem tudom, miért haragszom rá ennyire, de szívesen megráznám vagy üvöltenék vele. Tudja, mi történt Mr. Daimlerrel. Mindent tud rólam, és utál miatta. – Nem kéne másokban bűntudatot keltened csak azért, mert mások, mint te vagy. Mert nem olyan tökéletesek… vagy mi. Eltátja a száját.

– Soha nem mondtam, hogy… – Nem az én hibám, hogy nem tudok olyan lenni, mint te! Én nem úgy kelek fel mindennap, hogy gyönyörű, csillogó, boldog helynek látom a világot! Én nem így működöm… és engem nem lehet megjavítani. – Azt akartam mondani, hogy „ezt nem lehet megjavítani”, de rosszul fejezem ki magam, és majdnem kitör belőlem a sírás. Nagyokat kell kortyolnom a levegőből, hogy visszatartsam a könnyeimet. Elfordulok Kenttől, hogy ne lássa az arcomat. Végtelennek tűnő csend áll be. Aztán Kent ráteszi a kezét a könyökömre, csak egy pillanatra, és mintha szárnyak súrolnák a bőrömet. Ettől a gyenge érintéstől is a hideg futkos a hátamon. – Azt akartam mondani, hogy gyönyörű vagy leengedett hajjal. Csak ennyit akartam. Kent most már egyenletes, halk hangon beszél. Megkerül, aztán megáll a lépcső tetején. Amikor visszanéz rám, bánatosnak látszik, bár enyhe mosoly is bujkál a szája körül. – Téged nem kell megjavítani, Sam. Bár kimondja ezeket a szavakat, de mintha nem is hallanám, inkább egyszerre szűrődnek be a testembe, a levegőből szívom fel őket. Biztosan tudja, hogy nem igaz, amit mond. Kinyitom a számat, hogy helyreigazítsam, de már el is tűnt a lépcsőn, és beleolvad a házba beáramló tömegbe. Nem is vagyok ember, csak egy árnyék, egy kísértet. Már a baleset előtt sem éreztem feltétlenül teljes embernek magamat – és erre csak most jövök rá. Fogalmam sincs, hol kezdődött a károsodás. Nagyot hörpintek a sörből, és azt kívánom, bárcsak azonnal tökrészeg lehetnék. Azt akarom, hogy szétmálljon a világ körülöttem. A sör legalább hideg, de olyan íze van, mint a penészes víznek. – Sam! – Tara érkezik fel a lépcsőn, vakító elemlámpamosollyal. – Téged keresünk. – Amikor felér, zihál egy kicsit, a hasára teszi a jobb kezét, és összegörnyed. A bal kezében félig elszívott cigit tart. – Courtney felderítette a terepet. Egy csomó klassz anyagot talált. – Klassz anyagot? – Whiskyt, vodkát, gint, feketeribiszke-likőrt meg ilyeneket. Piákat. Csupa jót. Megfogja a kezem, és visszamegyünk a lépcsőhöz, amely lassan megtelik emberekkel. Mindenki ugyanabba az irányba igyekszik: a bejárattól a sörhöz, majd fel az emeletre. A konyhában átverekedjük magunkat a sörös hordó körül összegyűlt tömegen. A helyiség túloldalán valami kézzel írt feliratot találok egy ajtón. Felismerem Kent írását. Az áll rajta: Belépni tilos! Lábjegyzet is van parányi betűkkel a lap alján: Komolyan, emberek. Én vagyok a házigazda, és mindössze ennyit kérek. Nézzétek, egy sörös hordó van mögöttetek! – Talán nem kéne… – szólalok meg, de Tara már kinyitotta az ajtót és besurrant, ezért követem. Az ajtó túloldalán sötétség és hideg fogad. Az egyetlen fényforrás két hatalmas, kiugró ablak, amelyek a hátsó udvarra néznek. Kuncogást hallok valahonnan a ház belső részeiből, majd valaki nekimegy valaminek. – Vigyázz! – sziszegi egy hang, majd Courtney hangja követi: – Óvatosan tölts a sötétben! – Erre! – suttogja Tara. Furcsa, hogy sötétben az emberek automatikusan halkabban beszélnek, mintha nem tudnának másképp. Az étkezőbe jutottunk. Egy csillár lóg a mennyezetről, akár egy egzotikus virág, és nehéz függönyök keretezik az ablakokat. Tarával körbemegyünk az étkezőasztal körül – anyu biztos szívrohamot kapna az izgatottságtól, legalább tizenkét emberre szabták –, és egy fülkeféleségben kötünk ki. Ott van a bár. A fülkén túl egy újabb sötét szoba sejlik fel: a nehezen kivehető heverőkből és a könyvespolcokból ítélve egyfajta könyvtár vagy nappali lehet. Csodálkozom rajta, hogy ennyi szoba van a házban. A végtelenségig terjeszkedik. Itt még sötétebb van, de Courtney és Bethany a szekrényekben kotorászik. – Itt legalább ötven üveg van – közli Courtney. A sötétben nem lehet elolvasni a címkéket, ezért minden palackot kinyit, beleszagol és találgat, hogy mi van benne. – Ez rum lehet. – Kísérteties egy ház, mi? – kérdezi Bethany. – Szerintem király – vágom rá gyorsan, de nem is tudom, miért akarom megvédeni. Nappal biztos gyönyörű az épület, amikor világos az összes helyiség. Fogadok, hogy Kenteknél mindig csönd van, esetleg halk komolyzene szól valahol.

A következő pillanatban összetörik mellettem egy üveg, és a folyadék felfröccsen a lábamra. Félreugrom, mire Courtney ezt suttogja: – Mit csináltál? – Nem én voltam. – Nem akartam – mondja Tara. – Egy váza volt? – Ajjj, belement a cipőmbe is… – Akkor gyorsan vigyük ki az üveget, és húzzunk innen! Visszaosonunk a konyhába, pont akkor, amikor RJ Ravner azt kiáltja: „Robbanásveszély!” Matt Dorfman magához vesz egy pohár sört, és egy hajtásra lehúzza. Mindenki röhög, sőt Abby McGail még tapsol is, amikor sikerül neki. Valaki felhangosítja a zenét, mert Dujeous következik, és egyszerre ordítják: „Tele a ház MC-vel, ha ütős a szöveged, rajta, rappelj!” Vinnyogó nevetést hallok. Aztán egy hangot a főbejárat felől. – Jesszus, azt hiszem, pont időben érkeztünk. A gyomrom a torkomig felugrik. Itt van Lindsay.

BIZONYOS DOLGOKAT SOHA NEM MOND KI AZ EMBER Elárulom Lindsay nagy titkát: amikor elsőben visszajött New Yorkból, ahol a mostohabátyját látogatta meg, napokig kibírhatatlan volt. Mindenkire azonnal ráförmedt, gúnyolódott Ally főzési mániáján, csúfolta Elodyt a kelekótya és hiszékeny természetéért, és rajtam is köszörülte a nyelvét, amiért mindent utolsóként teszek meg, a divat követésétől kezdve a harmadik poszt eléréséig baseballban (ami csak a második év vége felé sikerült). Elody, Ally és én tudtuk, hogy valami történhetett New Yorkban, de hiába faggattuk, nem árulta el, mi pedig nem akartunk erőszakoskodni vele. Lindsayvel nem lehet erőszakoskodni. Attól csak rosszabb lesz minden. Aztán a tanév vége felé a Rosalita's-ban ültünk, a szomszéd városban lévő, rozzant mexikói étteremben, ahol nem ismernek minket, Margaritát ittunk és vártuk az ebédünket. Lindsay jóformán nem is evett – sőt alig vett egy falatot magához a New Yorkból való visszatérése óta. Hozzá sem nyúlt az ingyenes chipshez. Azt mondta, nem éhes, csak az ujját dugdosta a koktélos pohár peremén lévő sóba, és egyenként szopogatta el a kristályokat. Már nem emlékszem, miről beszélgettünk, de hirtelen kirobbant belőle a vallomás. – Szexeltem. Csak így. Némán meredtünk rá, ő pedig előredőlt, és szinte egy szuszra elmesélte, hogyan rúgott be, és hogy mivel a mostohabátyja nem akarta otthagyni a bulit, hogyan ajánlotta fel a pasi – az Említhetetlen –, hogy hazakíséri a kollégiumba, ahol a bátyja lakott. A féltestvére dupla ágyán szexeltek, hol józanabbul, hol részegebben, majd a pasi – az Említhetetlen – elhúzott, mielőtt Lindsay bátyja hazaért volna a buliról. – Nem tartott tovább úgy három percnél – bökte ki végül, és tudtam, hogy az akta már bekerült a „Soha nem beszélünk róla” mappába, valahova az agya legmélyére. Azóta újabb, jobb történeteket is épített rá: „Baromi jól éreztem magam New Yorkban. Egyszer biztosan oda fogok költözni. Csókolóztam egy pasival, aki haza akart vinni, de nem engedtem.” Ezután kihozták a kajánkat. Lindsay jócskán megkönnyebbült, miután felfedte a nagy rejtélyt – bár megesketett minket, hogy szigorúan titokban fogjuk tartani –, és hirtelen gyökeresen megváltozott a hangulata. Visszaküldte a salátát, amit rendelt („Én le nem nyelem azt a nyúlkaját!”), és inkább sajtos-gombás quesadillát, sertéshússal töltött burritót és egy újabb kör Margaritát hozatott helyette. Mintha ólomsúly gördült volna le rólunk, évek óta a legjobb ebédünket költöttük el ott. Tömtük az arcunkat, még Ally is, egyik Margaritát ittuk a másik után, különféle ízekben – mangó, málna, narancs –, és annyit röhögtünk, hogy legalább egy asztaltársaság megkérte a pincéreket, költöztessék arrébb őket az étteremben. Nem emlékszem, miről volt szó, de egyszer csak Ally

lefotózta Elodyt egy liszt-tortillával a fején, kezében egy üveg csípős szósszal. A fotó egyik sarkában Lindsay profilját lehet látni. Összegörnyed a nevetéstől, szinte nyerít, az arca pedig egészen élénk lila. Az egyik kezét a hasára teszi. Ebéd után Lindsay bedobta az anyja hitelkártyáját, és kifizette az egész lakomát. Elvileg csak szükséghelyzetekben használhatta volna, de ő előredőlt az asztal fölé, és ránk szólt, hogy fogjuk meg egymás kezét, mintha imádkoznánk. – Ez egy szükséghelyzet volt, barátaim – mondta, és jót nevettünk rajta, mert sokkal drámaibb volt a hangja, mint máskor. Utána az volt a terv, hogy elmegyünk egy arborétumban rendezett bulira; ez a hagyomány az év első meleg hétvégéjéhez kötődik. Előttünk volt az egész éjszaka. Mindenki fel volt dobva, és Lindsay is megint normális lett. Bement a mosdóba megigazítani a sminkjét, és öt másodperccel azután, hogy elhagyta az asztalt, hirtelen rám szakadt a rengeteg Margarita és a röhögés hatása: soha életemben nem kellett még annyira pisilnem. Kirohantam a mosdóba, még mindig nevetve. Elody és Ally félig megcsócsált chipsekkel és összegyűrt szalvétákkal dobált hátulról. Azt kiáltozták utánam: „Küldj egy képeslapot a Niagara-vízeséstől!”, meg „Csak legyen sárga és meleg!”. Újabb asztalt kellett elköltöztetni. Egyszemélyes vécé volt, ezért nekidőltem az ajtónak, és kérleltem Lindsayt, hogy engedjen be. A kilincset is megzörgettem. Biztos nagyon sietett befelé, mert nem zárta be rendesen az ajtót, és kinyílt, amikor nekitámaszkodtam. Bebukdácsoltam a mosdóba, még mindig nevetve, és arra számítva, hogy a tükör előtt fogom látni Lindsayt, csücsörítő szájjal, ahogy még egy réteg MAC Vixen szájfényt rak fel. Ehelyett a földön térdelt a vécé előtt, és a vízfelszínen a quesadilla és a sertéssel töltött burrito maradványai úszkáltak. Két, egészben maradt paradicsomot is láttam lefelé örvényleni a kagylóban. Lefagyott a mosoly az arcomról. – Mit csinálsz? – kérdeztem, bár nyilvánvaló volt. – Csukd be az ajtót! – sziszegte. Gyorsan becsuktam, mire az étterem zajait kiszippantotta egy vákuum, és csend lett. Lindsay lassan feltápászkodott a padlóról. – Nos? – kérdezte, és úgy nézett rám, mintha már készítené az érveit, mintha arra számítana, hogy vádolni fogom valamivel. – Pisilnem kell – mondtam. Béna, de akkor nem jutott más eszembe. Egy kis ételdarab lógott a haján, és a látvány valamiért majdnem sírásra késztetett. Elvégre ő volt Lindsay Edgecombe: a mi páncélunk! – Akkor pisilj! – mondta, némileg megkönnyebbülve, de mintha valami mást is láttam volna megvillanni a szemében, talán szomorúságot. Tettem a dolgom. Pisiltem, miközben Lindsay a mosdó fölé hajolt, kelyhet csinált a kezéből, és szürcsölte a vizet, majd forgatta a szájában, és gargarizált. Furcsa… az ember azt hinné, hogy amikor szörnyűségek történnek, minden más megszűnik, például pisilni sem tudsz, enni sem és inni sem, de ez így nem igaz. Mintha te és a tested két különböző dolog lenne, mintha a tested elárulna és tovább pörögne idiótán, állatiasan, víz után szomjazva, szendvicsekre vágyva, a mosdóba szaladgálva – mialatt az egész világod darabokra hullik. Figyeltem Lindsayt, ahogy elővesz egy Listerine csíkot és a szájába rakja. Kicsit grimaszolt is hozzá. Aztán elkezdte a sminkjét igazítani, feltett egy réteg szempillafestéket és szájfényt. Kicsi volt a mosdó, mégis nagyon távolinak láttam Lindsayt. Végül megszólalt: – Ez nem szokásom, vagy ilyesmi. Csak túl gyorsan faltam. – Oké! – feleltem, de onnantól fogva soha nem tudtam, hogy az igazat mondja-e. – Ne mondd el Alnak és Elodynak, jó? Nem akarom, hogy egy semmiség miatt aggódjanak. – Nyilvánvaló – bólintottam. Elhallgatott, összenyomta az ajkait, és a tükör felé csücsörített. Aztán felém fordult. – Ti vagytok a családom, csajok. Ezt tudod, ugye?

Olyan lazán mondta, mintha a farmeromat dicsérné, de én tudtam, hogy ez az egyik legőszintébb dolog, amit valaha bevallott. Tudtam, hogy tényleg így érzi. A tervünkhöz híven elmentünk az arborétumos bulira. Elody és Ally remekül érezték magukat, de nekem megfájdult a gyomrom, és lefeküdtem Ally kocsijának hátsó ülésére. Nem tudtam eldönteni, hogy a kaja miatt szenvedek-e, de olyan volt, mintha valamilyen szörnyeteg belevájta volna a karmait a gyomromba. Lindsay is pompásan szórakozott: aznap éjjel csókolózott Patrickkel először. Négy hónappal később, nyár végén le is feküdtek egymással. Amikor elmesélte, hogyan vesztette el a szüzességét a barátjával – gyertyák, szőnyeg, virágok, minden, ami ezzel együtt jár – és hogy milyen nagyszerű, hogy ilyen romantikusan zajlott le az első alkalom, nem rebbent a szemünk sem. Egymásra licitálva gratuláltunk neki, faggattuk a részletekről, és elmondtuk, hogy irigyek vagyunk rá. Lindsay kedvéért csináltuk, hogy boldog legyen. Ő is megtette volna értünk. Ez már csak így van a barátokkal. Törvényszerű. Visszatartanak a szakadék szélén.

A KEZDET KEZDETÉN Lindsay, Elody és Ally biztosan azonnal elindultak felfelé az emeletre, amint megérkeztek – mivel saját vodkát hoztak, nem volt mire várni. Körülbelül egy óra múlva látom őket ismét. Én már négyszer ittam a rumból, és hirtelen támad le a hatása: a szoba örvénylik velem, a színek és hangok egymásba olvadnak. Courtney éppen most itta meg a maradék rumot, ezért csak sörrel folytathatom. Minden lépésre koncentrálnom kell, és amikor odaérek a hordóhoz, egy időre el is felejtem, miért jöttem. – Sört? – Matt Dorfman megtölt egy poharat, és felém emeli. – Sört – vágom rá, és örülök, hogy ilyen tisztán sikerült kimondani, meg annak is, hogy eszembe jutott, hogy ezért jöttem. Én is elindulok felfelé. A dolgok körülöttem sehogy sem illeszkednek egymáshoz, akár egy felszabdalt filmszalagon. A durva fakorlát érintése, a falnak támaszkodó Emma McElroy, akinek tátva van a szája és horogra akadt halként zihál – vagy röhög?… A homályosan pislákoló karácsonyi izzók… Nem is tudom, hova megyek és kit keresek, de hirtelen meglátom Lindsayt a szoba túloldalán, és rádöbbenek, hogy visszamentem a ház végébe, a cigarettázószobába. Lindsayvel egymásra nézünk egy pillanatra, és abban reménykedem, hogy rám fog mosolyogni, ám ő elfordítja a fejét. Ally áll mellette. Előrébb dől és súg valamit Lindsaynek, aztán elindul felém. – Hali, Sam! – Megengedték, hogy beszélj velem? – Ezek a szavak már nem jönnek ki olyan tisztán. – Ne légy szuka! – Ally a szemét forgatja. – Lindsay nagyon kiakadt azon, amit mondtál. – Elody is haragszik? – Elody a sarokban áll Steve Dough-val, illetve inkább hozzádörgöli a csípőjét, miközben a srác Liz Hummerrel trécsel, mintha Elody ott sem volna. Legszívesebben odamennék és átölelném. Ally tétovázik, és a frufruja alól jól megszemlél magának. – Nem haragszik. Ismered Elodyt. Tudom, hogy hazudik, de túl részeg vagyok a vitatkozáshoz. – Nem hívtál fel – mondom. Utálom, hogy kimondtam. Megint kívülállónak érzem magam, mintha betörni próbálnék a csapatukba. Csak egy nap telt el, de máris hiányoznak: az egyetlen igazi barátaim. Ally belekortyol a kezében tartott vodkába, aztán elfintorodik. – Lindsay tombolt. Mondtam, hogy teljesen kiakadt. – De igaz, nem? Minden igaz, amit mondtam. – Nem számít, hogy igaz-e. – Ally megrázza a fejét. – Ő Lindsay. Ő a miénk. Mi egymáséi vagyunk, ha még nem vetted volna észre. Soha nem tartottam okosnak Allyt, de ez alighanem a legokosabb dolog, amit az elmúlt időben hallottam.

– Bocsánatot kellene kérned – jegyzi meg. – De nem sajnálom, amit mondtam! Egyre tompább vagyok. A nyelvem vastagon, súlyosan ül a számban. Nem tudom megvalósítani azt, amit meg akarok tenni. Mindent el akarok mondani Allynek – Mr. Daimlerről, Anna Cartullóról, Ms. Wintersről és a Mopszokról –, de egyetlen szó sem jut eszembe. – Csak mondd ki, Sam! – Ally időközben fürkészni kezdte a szobában lévőket. Aztán hirtelen hátrébb lép. Leesik az álla, és a szája elé kapja a kezét. – Úristen! – mondja a hátam mögé nézve. A szája lassan mosolyra húzódik. – Ezt nem hiszem el! Megfagy az idő, miközben megfordulok. Egyszer azt olvastam, hogy a fekete lyukak szélén valóban megáll az idő, ezért ha valaha közel vitorláznánk egy ilyen lyukhoz, örökre ott maradnánk a peremén, örökre szétszakadva, örök haldoklásban. Ebben a pillanatban pontosan így érzem magam. A körülöttem lévő tömeg lökdösődése, a végtelen mormogás, egyre több és több emberé. Ott áll az ajtóban. Juliet Sykes. Juliet Sykes – aki tegnap szétlőtte a fejét a szülei pisztolyával. Lófarokba kötötte a haját, és nem tehetek róla, de a képzeletembe tolakodik a feje összeroncsolódva és véresen, nagy, tátongó lyukkal a lófarok alatt. Megrémülök tőle: egy szellem lebeg az ajtóban, olyasféle, amilyen a gyerekkori rémálmainkban szerepel és amilyenekről a horrorfilmek szólnak. Eszembe jut egy kifejezés a halálraítéltekről szóló hírekből, amit egyszer végignézettek velem az erkölcsi és választójogi oktatás részeként: „halott emberek vonulnak”. Amikor először hallottam, pusztán elborzadtam, de most meg is értem. Juliet egy vonuló halott. Bár, ha belegondolok, én is ugyanaz vagyok. – Nem – mondom, noha semmit sem akartam mondani. Hátrébb lépek, mire Harlowe Rosen felsikolt. – Ez a lábam volt! – Ezt nem hiszem el! – ismétli Ally, de a hangja nagyon távolinak tűnik. Közben el is fordul tőlem, és túlkiabálja a zenét, hogy Lindsay is hallja: – Lindsay, láttad, ki van ott? Juliet meginog az ajtóban. Nyugodtnak látszik, de ökölbe szorítja a kezét. Előrébb lököm magam, de mindenki abban a pillanatban akar közelebb nyomulni hozzám. Nem bírom még egyszer végignézni. Nem akarom látni, ami a következő percekben történik. Nem állok igazán szilárdan a lábamon, ide-oda lökdösnek, úgy verődöm az emberek között, mint a golyó a flipperben, és kétségbeesetten próbálok kijutni a szobából. Tudom, hogy rátaposok másokra, belekönyökölök a hátukba, de nem érdekel. Ki kell jutnom. Végül sikerül kitörnöm a gabalyodásból. Juliet elállja a kifelé vezető utat. Nem is néz rám. Mozdulatlanul áll, mint egy szobor, a tekintete valahova a hátam mögé szegeződik. Lindsayt nézi. Akkor fogom fel, hogy valójában Lindsay a célpontja – őt utálja legjobban –, bár ettől nem érzem könnyebben magam. Amikor már kimennék mellette a sötét folyosóra, megremeg a teste, és belenéz a szemembe. – Várj! – szól rám, és megfogja a csuklómat. Jéghideg az érintése. – Nem. Elhúzom a kezemet, és továbbmegyek kifelé, habár majdnem elbotlom és valósággal fulladozom a félelemtől. Különféle képek kavarognak bennem Julietről: összegörnyedve, széttárt karral, sörrel leöntve, botorkálva meg a földön fekve egy vértócsában. Nem tudok tisztán gondolkodni; egymásba olvad a két kép, és látom magam előtt, ahogy körbetámolyog a többiek röhögése közepette, és sör meg vodka helyett vér csöpög a hajáról. Annyira lefoglal a szörnyű kép, hogy észre sem veszem Robot a folyosón, csak akkor, amikor már szinte belerohantam. – Hé! – Rob már részeg. Egy meggyújtatlan cigaretta lóg a szájából. – Hé, te! – Rob… – Erősen hozzápréselődöm. Forog velem a világ. – Menjünk el innen, jó? Menjünk hozzátok. Készen állok rá… csak te meg én. – Huhú, a kis tehenészlány! – Rob szájának egyik sarka felfelé húzódik, a másik viszont lekonyulva marad. – Majd ha elszívtam. – Elindul a ház vége felé. – Utána indulunk. – Nem! – tiltakozom, szinte sikítva.

Visszafordul hozzám, imbolyogva, ám mielőtt reagálhatna, már ki is kapom a cigit a szájából, és megcsókolom. A kezemmel megfogom az arca két oldalát, és hozzáfeszülök a testemmel. Beletelik egy percbe, mire rájön, mi történik, de akkor ösztönösen fogdosni kezd a ruhámon keresztül, forgatja a nyelvét a számban, és nyöszörög egy kicsit. Ide-oda tántorgunk a folyosón, majdnem mintha táncolnánk. A padló behorpad, kidomborul és csúszkál a lábam alatt. Rob véletlenül nekilök a lépcsőkorlátnak, mire felnyögök. – Bocs, bébi! – A szeme hol kancsal, hol normális. – Kell egy szoba. – A ház hátuljából hallom, hogy elkezdődött a skandálás: Pszichopata! Pszichopata! – Most azonnal kell egy szoba! Megfogom Rob kezét, és végigvonszolom a folyosón, utat törve a másik irányban áramló embertömegben. Mindenki azt akarja megnézni, hogy honnan ered a hangzavar. – Ide! Rob a lehető legerősebben rácsap a legelső ajtóra az öklével. Ezen vannak a lökhárító-matricák. Kattanás hallatszik, és bebucskázunk az ajtón. Megint csókolni kezdem, és próbálok belefeledkezni a testünk közelségébe és melegségébe. Minden erőmmel kizárom a hátsó szobából érkező röhögés hangját. Úgy teszek, mintha csak egy test lennék, és az agyam üres és homályos volna, akár a tévében mutatott hóesés. Megpróbálok mélyen magamba süppedni, azonosulni a bőrömmel, mintha az egyetlen érzés a világon Rob érintése volna. Miután becsukódik az ajtó, koromfeketeségbe süppedünk. Szakadatlannak tűnik a sötétség – vagy nincsenek ablakok a szobában, vagy elfüggönyözték őket. Annyira mély a sötétség, hogy szinte a súlyát is érzem, és váratlanul hisztérikus félelem tölt el, mintha bezártak volna minket egy dobozba. Rob annyira dülöngél, hogy a szoros ölelésben egészen elszédülök. Hányingerem támad. Tolni kezdem, amíg valami puhához nem érünk: egy ágy. Elbotlik, én pedig rámászom. – Várj! – motyogja. – Nem ezt akartad? – suttogom. Most is hallom a röhögést és a visítozást – Pszichopata! Pszichopata! –, ami még így is túlharsogja a zenét. Vadabbul kezdem csókolni Robot, miközben ő a ruhám cipzárával küzd. Hallom az anyag reccsenését, de nem érdekel. Lecsúsztatom a ruhát a derekamra, mire Rob a melltartómra veti magát. – Biztos vagy benne? – szuszogja a fülembe. – Csak csókolj! Pszichopata! Pszichopata! A kiabálás visszhangzik a folyosón. Benyúlok Rob felsője alá, és nagy nehezen áthúzom a fején. Ezután a nyakát kezdem csókolgatni, majd a trikója alól kilátszó részt. Izzadtság, só és cigaretta ízét érzem a bőrén, de ez sem állíthat meg. Rob keze végigsimít a hátamon, a fenekem felé. Bevillan a rám nehezedő Mr. Daimler képe a sötétből, meg a foltos mennyezet, de elhessegetem. Leveszem a trikót is Robról, így most már pucéran tapadhat össze a felsőtestünk. Furcsa, cuppogós hangokat ad a hasunk, ahogy egymásnak simul, majd elválik. Aztán egy ponton leengedi a kezét az ágyra. Még mindig csókolgatom, egyre lejjebb a mellkasán, érezve rajta a gyér szőrzetet. Mindig utáltam a mellszőrzetet, de ma éjjel ezzel sem vagyok hajlandó foglalkozni. Rob elnémult. Valószínűleg a döbbenettől. Soha nem jutottunk még ilyen messzire korábban. Rendszerint ő irányított, ő támadott le, ha összebújtunk, mert én mindig féltem, hogy valamit rosszul csinálok. Nem is vetkőztem le előtte soha teljesen. – Rob! – suttogom, mire halkan felnyög. Remeg a karom attól, hogy ilyen régóta kell fölé támaszkodnom, ezért inkább felállok. – Akarod, hogy levegyem a ruhámat? Csend. Szaporán ver a szívem, és bár hideg van a szobában, izzad a hónaljam. – Rob! – ismétlem. Hirtelen hatalmas, mennydörgésszerű horkantást hallat, és az oldalára fordul. A horkolás folytatódik, elnyújtott hullámokban. Egy darabig csak állok ott és hallgatom. Rob horkolása mindig arra emlékeztet, amikor kiskoromban a verandán ültem és figyeltem apát, ahogy a hatéves Sears automata fűnyírójával apró köröket ír le a kertben. Olyan hangos szerkezet volt, hogy be kellett fognom a fülemet. Mégsem

mentem be a házba soha. Imádtam nézni a tömör kis zöld sávokat a nyomában, a sok száz apró fűszálból álló barázdákat, amelyek néha balerinákként pörögve szálltak fel a levegőbe. Olyan sötét van a szobában, hogy csak sokára sikerül megtalálnom a melltartómat és azt a hülye szőrmegallért. Négykézláb kell matatnom utánuk. Nem vagyok elkeseredve. Szinte semmit sem érzek, nem is gondolkodom, mindössze kipipálom a tennivalóimat. Megtalálni a melltartót. Felhúzni a ruhát. Kimenni az ajtón. Kisurranok a folyosóra. A zene megint normál hangerőn szól, az embertömeg pedig ki-be áramlik a hátsó szoba ajtaján. Juliet Sykes elment. Néhányan furcsán néznek rám. Tudom, hogy szörnyen festhetek, de nincs energiám a külsőmmel foglalkozni. Elképesztő, milyen jól összeszedtem magam így is, és bár ködös az agyam, egy dolog nagyon tisztán megmarad: Bámulatos, hogy így egyben vagy. Lindsay büszke lenne rád. – Szét van szakadva a ruhád – jegyzi meg Carly Jablonsky kuncogva. Valaki megkérdezi a háta mögött: – Mit műveltetek odabent? Rájuk sem hederítek. Csak megyek tovább – vagyis inkább lebegek, mert fogalmam sincs, merre tartok. Levitorlázok a lépcsőn, és kisétálok a házat körbefogó tornácra. A hideg szinte belém harap, ezért visszamenekülök a házba, egyenesen a konyhába. Hirtelenjében vonzónak tűnik a sötét, csendes házrész a BELÉPNI TILOS! feliraton túl, tele holdvilágos kis terekkel és halkan ketyegő, régi órákkal. Arrafelé indulok, belépek az ajtón, átvágok az étkezőn, majd a fülkén, ahol Tara lelökte a vázát. A szilánkok csikorognak a talpam alatt. Végül a nappaliban kötök ki. Az egyik fal szinte végig ablakokból áll. Az elülső, füves kertre néznek. Odakint ezüstös és zúzmarás az éjjel, mindent jégpáncél fed, mintha valamilyen áttetsző műanyagból volna. Azon mélázom, hogy mi van, ha ezen a világon, amelyben megrekedtem, minden csak utánzat, a valóság olcsó másolata. Leülök a szőnyegre – a beszűrődő holdfény által rajzolt, négyszögletes fényfolt közepére –, és sírva fakadok. Nem érdekel, meddig ülök ott, de legalább negyedórán át, mert elég jól kisírom magam. Közben csuromvizes leszek a könnyeimtől, és a szőrmegallért is teljesen eláztatom a szempillafestéktől, fekete könnyekkel meg az alapozó maradványaival. Egy idő után viszont egyre erősebb a gyanúm, hogy más is van a szobában rajtam kívül. Elhallgatok. A szoba egy része homályba vész, de a szemem sarkából mozgást látok. Egy kockás tornacipő surran ide-oda. – Mióta állsz ott? – kérdezem, és negyvenedszer is beletörlöm az orrom az alkaromba. – Nem régóta. – Kent nagyon halkan beszél. Tudom, hogy hazudik, de nem zavar. Tulajdonképpen még jobban is érzem magam a tudattól, hogy nem voltam egyedül. – Jól vagy? – Tesz felém pár lépést, mire ráesik a holdfény, és ezüstre színezi az alakját. – Úgy értem… látom, hogy nem vagy jól, csak tudni akartam, hogy… hogy tehetnék-e valamit érted, vagy akarsz-e esetleg beszélni valamiről… – Kent… – szakítom félbe. Már egészen kiskorunkban is sokszor hadovált összevissza. Elhallgat, majd visszakérdez: – Igen? – Lennél… tudnál nekem hozni egy pohár vizet? – Persze. Várj egy percet! Megkönnyebbülés hallatszik a hangjában, és hallom, ahogy a tornacipők elsurrannak a szőnyegen. Egy percbe sem telik, hogy visszatérjen egy nagy pohár vízzel. Pont annyi jégkocka van benne, amennyi kell. Iszom néhány nagy kortyot. – Bocs, hogy visszajöttem ide. Láttam a feliratot, meg minden… – Semmi baj. – Kent leül a szőnyegre törökülésben, nem annyira közel, hogy hozzám érjen, de ahhoz elég közel, hogy érezzem a jelenlétét. – Úgy értem, az a felirat igazából másoknak szólt. Tudod, hogy ne törjék össze a szüleim cuccait, meg ilyenek. Itt még soha nem volt buli. – Most miért rendeztél? – kérdezem, hogy tovább beszéltessem.

Hümmögve felnevet. – Azt reméltem, hogy ha buli lesz, eljössz. Zavarodottság és szégyenlősség fut végig rajtam, és forróság kúszik fel a lábujjaim felől. Annyira váratlanul ér, amit mond, hogy nem is tudok mit felelni. Ő viszont nincs zavarban. Továbbra is ott ül és engem néz. Annyira jellemző rá! Soha nem értette meg, hogy ilyesmit nem mond ki az ember. Kissé túl hosszúra nyúlik a csend, ezért keresek valami témát. – Nappal nagyon világos lehet ez a szoba. Kent elneveti magát. – Olyan, mintha napoznál. Megint csend lesz. Még mindig hallatszik fentről a zene, de csak tompán, mintha kilométereken kéne átszárnyalnia. Ez tetszik. – Figyelj… – Még nem mondtam ki, amit akarok, de már a próbálkozástól gombóc lesz a torkomban. – Sajnálom, amit korábban mondtam. Én… hálás vagyok, hogy segítesz. Sajnálom, hogy mindig olyan… – Az utolsó pillanatban mégsem tudom kimondani, hogy Sajnálom, hogy mindig olyan utálatos voltam veled. Bocs, azt hiszem, velem van baj. – Én komolyan gondoltam, amit mondtam – feleli Kent. – A hajaddal kapcsolatban. Egy kicsit megmozdul – éppen csak egy ujjnyival jön közelebb –, és én abban a pillanatban rádöbbenek, hogy egy holdfényes szobában ücsörgök Kent McFullerrel. – Mennem kell. Felállok. Még mindig nem tudok egyenesen állni, hintázik velem a szoba. – Ohó! – Kent is talpra szökken és a kezét nyújtja. – Biztos, hogy jól vagy? – Én… – Ekkor jut eszembe, hogy nem tudom, hova mennék, és különben sem vár senki sehol. Nem bírnám elviselni Tara vigyorgó fejét, Lindsay pedig látni sem akar. Ez az egész annyira iszonytatóan abszurd, hogy elnevetem magam. – Nem akarok hazamenni. Kent nem kérdezi, miért, és én hálás vagyok neki. Zsebre dugja a kezét. A fény élesen kirajzolja az arca szélét, mintha ragyogna. – Én… – Nyel egyet. – Én mindig szívesen látlak. Ránézek. Szerencse, hogy sötét van. Fogalmam sincs, milyen arcot vágok. – Úgy értem… nem azért, hogy velem legyél! – dadogja gyorsan. – Nyilván. Csak arra céloztam, hogy… van jó pár vendégszobánk, előkészített lepedővel, ágyneművel, meg ilyesmi. Tiszta ágyneművel, természetesen… nem hagyjuk ott, ha valaki már aludt benne… – Oké. – …az undorító lenne. Van egy bejárónőnk, aki kétszer egy héten jön, és… – Kent! Azt mondtam, oké. Komolyan, szeretnék itt maradni. Ha nem bánod. Egy darabig tátott szájjal áll mellettem, mintha biztosra venné, hogy rosszul hallotta. Aztán kiveszi a kezét a zsebéből, ökölbe szorítja, kinyitja, felemeli, majd leejti a combjához. – Igen, persze, hogyne. De még egy percig nem mozdul. Csak néz. Újra érzem a forróságot, de ezúttal a fejembe kúszik, és még jobban elködösít és eltávolít mindent. Nehéznek érzem a szememet. – Fáradt vagy – mondja, ismét lágy hangon. – Hosszú nap volt – felelem. – Gyere. Felém nyújtja a kezét, én pedig gondolkodás nélkül megfogom. Meleg és száraz. Miközben beljebb vezet a házba, messze a zenétől, bele az árnyakba, behunyom a szemem, és felidézem, hogyan fogta meg régen a kezem, azt suttogva: Ne figyelj rájuk! Csak menj tovább! Tartsd egyenesen a fejed! Olyan, mintha semennyi idő nem telt volna el azóta. Nem érzem borzalmasnak, hogy megfogtam Kent McFuller kezét, és hagyom, hogy elvezessen valahova – ez az egész most normálisnak tűnik. Teljesen elhal a zene hangja. Teljes csend lesz körülöttünk. A lábunk alig kelt zajt a szőnyegen, és minden szobát besző az árnyak és a holdfény hálója. Olyan szaga van a háznak, mint a polírozott

fának, az esőnek és egy kis kéményfüstnek, mintha valaki nemrég tüzet gyújtott volna. Az jut eszembe, hogy ha mindent belepne a hó, ez tökéletes menedék volna. – Erre! – mondja Kent. Kinyit egy ajtót, ami nyikorog a sarokvasain, és villanykapcsoló után matat a falon. – Ne! – szólok rá. – Ne gyújtsak fényt? – kérdezi tétován. – Nem kell. Nagyon lassan beljebb vezet a szobába. Itt szinte teljesen sötét van. Alig tudom kivenni a vállai körvonalát. – Ott van az ágy. Hagyom, hogy magához húzzon. Csak pár ujjnyira vagyunk egymástól, és én valahogy érzem őt a sötétben, mintha a negatívja rajzolódna ki körülötte. Fogjuk egymás kezét, de nem állunk egymással szemben. Eddig valahogy nem is vettem észre, milyen magas: legalább tíz centivel magasabb nálam. Egészen meglepő melegség árad belőle. Mindent betölt, kifelé sugárzik, és bizseregni kezdenek tőle az ujjaim. – A bőröd… – suttogom. – Forró. – Mindig ilyen – feleli. Valami neszezést hallok, és tudom, hogy megmozdította a karját. Az ujjai alig másfél centire vannak az arcomtól, mintha látnám is őket, mintha fehéren izzana bennük a forróság. Leengedi a karját, és ezzel a melegség is eltávolodik. Érthetetlen, de ahogy ott állok Kent McFullerrel abban a koromfekete szobában, akár a föld alá temetve, parányi szikrákat érzek kipattanni magamban, és a hasam mélyén valami apró lángocska gyullad, amely elűzi minden félelmemet. – Vannak még pokrócok is a szekrényben – mondja. Egészen közel van a szája az arcomhoz. – Köszönöm – suttogom. Ott marad, amíg lefekszem, majd felhúzza a vállamra a takarót, mintha születésem óta minden este ő fektetne le.

ÖT Látod, még mindig válaszokat kerestem. Még mindig tudni akartam, miért történik. Mintha bárki is elmagyarázhatta volna, mintha bármely válasz kielégítő lehetett volna. Akkor még nem, de később elkezdtem az idő természetén morfondírozni: hogy miként halad, folyik el és áramlik örökösen, hogyan lesznek a másodpercekből percek, napok és évek, és hogyan vezet mindez ugyanarra a helyre, akár egy állandó irányba sodródó folyam. Mi pedig haladunk és úszunk vele, amilyen gyorsan csak lehet, és segítünk neki áramlani. A lényeg az, hogy te talán megengedheted magadnak, hogy várj. Neked talán van holnapod. Rád talán ezer holnap vár vagy háromezer, vagy tízezer, olyan sok idő, hogy lubickolhatsz benne, foroghatsz benne, átengedheted az ujjaid között, mint az érméket. Olyan rengeteg időd lehet, hogy akár pazarolhatod is. Egyesek számára viszont csak a ma létezik. Ráadásul soha, senki nem tudhatja biztosan. Levegő után kapkodva ébredek, az ébresztőóra hangja szakít ki a sötétségből, mintha egy mély tó fenekéről rángatott volna fel. Ez az ötödik alkalom, hogy február 12-én térek magamhoz álmomból, de ma valamiért megkönnyebbülést érzek. Leállítom az ébresztőt, és tovább fekszem, figyelve, ahogy a tejes fehérség lassan végiglopózik a falakon, és várva, hogy a szívverésem visszatérjen a normál ritmushoz. Egy köteg napsugár lassan felkúszik a fotómontázsra, amit Lindsay készített nekem. A lap aljára csillogó rózsaszín tintával azt írta: Örökké szeretni foglak. Ma ismét barátnők vagyunk. Ma senki sem haragszik rám. Ma nem csókolóztam Mr. Daimlerrel, és nem sírtam ki a szemem egyedül egy bulin. Illetve nem teljesen egyedül. Elképzelem, ahogy Kenték házát apránként megtölti a napfény, és habzik felfelé, akár a pezsgő. Ahogy ott fekszem az ágyamon, a fejemben egy listát kezdek összeállítani azokról a dolgokról, amiket szeretnék még megtenni életemben – mintha ez még lehetséges volna. Többnyire csupa őrültségről van szó, de ezzel nem foglalkozom, csak írom és írom a listát, akárha egy vásárlólista lenne, mielőtt az élelmiszerboltba indulok. Magánrepülőn utazni. Enni egy frissen sült croissant-t Párizsban. Ellovagolni Connecticutból Kaliforniába, és útközben kizárólag a legjobb szállodákban megszállni. Vannak sokkal egyszerűbb tervek is: elvinni Izzyt Libaoromra, arra a helyre, amit akkor fedeztem fel, amikor életemben egyetlenegyszer elindultam világgá. Megrendelni és végigenni a teljes menüt a gyorsétteremben a Torkos Napon – szalonnás sajtburgert, tejes turmixot és egy egész tál sült sajtot –, és közben semmiféle bűntudatot nem érezni, mint régebben minden egyes születésnapomon. Futkározni az esőben. Rántottát enni az ágyban. Mire Izzy beszökik a szobámba és beugrik az ágyamba, már egészen nyugodt vagyok. – Anya azt mondja, hogy be kell menned a suliba – közli, miközben a homlokával belebokszol a vállamba. – Nem megyek be. Igen, így kezdődik. Életem egyik legjobb – és legrosszabb – napja ezzel a három szóval kezdődik. Megragadom Izzy hasát, és megcsiklandozom. Még mindig a régi Felfedező Dorá-s pólóját viseli, bár már annyira szűk rá, hogy látni engedi a hasán a széles, rózsaszín csíkot a hurkái között – hozzáteszem, sehol máshol nincsenek zsírpárnái. Visítva nevet és arrébb gurul. – Hagy abba, Sam! Azt mondtam, hagy abba! Izzy tovább sikoltozik, és ide-oda dobálja magát, amikor anya benyit az ajtón. – Háromnegyed hét van. – Megáll az ajtóban, mindkét lábfejét gondosan a régi, vörös vonal előtt tartva. – Lindsay bármikor itt lehet.

Izzy félrecsapja a kezemet, és csillogó szemmel felül. Ezt korábban soha nem vettem észre, de most kifejezetten hasonlít anyára. Pár pillanatra el is mosolyodom. Azt kívánom, bárcsak inkább rám hasonlítana. – Sam csiklandozott. – Sam el fog késni. És te is, Izzy. – Sam nem megy suliba. Meg én sem. Izzy úgy dülleszti ki a hasát, mintha kész lenne ölre menni ebben az ügyben. Lehet, hogy mégis hasonlítani fog rám pár év múlva. Talán ha újra előrefelé indul az idő – és hordalékként én is vele sodródom –, magasabbra kerül az arccsontja, megnyúlik az alakja és besötétül a haja. Tetszik a gondolat. Tetszik, hogy később esetleg az emberek azt fogják mondani: Izzy pont olyan, mint a nővére, Sam. Aztán hozzáteszik: Emlékszel Samre? Nagyon szép volt. Nem tudom, mit tesznek még hozzá: Kedves volt. Sokan szerették. Mindenkinek hiányzik. De lehet, hogy egyiket sem fogják mondani. Eltaszítom a gondolatot, és visszatérek az elképzelt listámhoz. Egy csók, amitől úgy érzem, szétrobban az egész fejem. Lassú tánc egy üres terem közepén, valami igazán klassz zenére. Úszni az óceánban éjfélkor, ruha nélkül. Anya megdörzsöli a homlokát. – Izzy, menj le és edd meg a reggelidet! Most már biztos elkészült. Izzy átmászik rajtam. Megmarkolom a hasán a hurkát, hogy még egy utolsó sikolyt kicsaljak belőle, mielőtt leugrik az ágyról és az ajtóhoz rohan. Az egyetlen dolog, amivel ilyen sebes rohanásra lehet késztetni Izzyt, a pirított fahéjas péksütemény mogyoróvajjal. Elképzelem, hogy az élete hátralévő részében minden áldott reggel betol egy mazsolás-fahéjas sutit mogyoróvajjal – összesen annyit, hogy az egész házat betölthetne. Miután Izzy elhagyta a szobát, anya szigorúan rám néz. – Mi ez az egész, Sam? Beteg vagy? – Nem igazán. A kívánságlistámon abszolút nem szerepel az orvosi váróban való időtöltés. – Hát akkor? Valami bajod csak van! Azt hittem, a Cupido Nap az egyik kedvenced. – Igen. Úgy értem, a kedvencem volt. – Felkönyökölök az ágyban, és kifújom a levegőt. – Nem is tudom. Annyira ostobának tűnik most az egész, ha jobban belegondolok. Anya felvonja a szemöldökét. Tovább hadoválok, nem is gondolom végig előre, amit mondani fogok, csak később jövök rá, mennyire igaz. – Az egésznek csak az a célja, hogy megmutassuk másoknak, mennyi barátunk van. De mindenki tudja, hogy kinek hány barátja van! Ezen a napon nem lehet több barátot szerezni, illetve… nem is lehet közelebb kerülni a régebbi barátainkhoz. Anya enyhén elmosolyodik, legalábbis a szája egyik sarka felfelé húzódik. – Hát te igazán szerencsés vagy, mert jó barátaid vannak, és ezzel tisztában is vagy. Másoknak viszont bizonyára sokkal többet jelentenek azok a rózsák. – Csak azt akarom mondani, hogy baromság az egész. – Az a Samantha Kingston, akit én ismerek, soha nem beszélne így. – Nos… lehet, hogy változom. Nem is gondolom komolyan, amíg a saját számból nem hallom a szavakat. Aztán rájövök, hogy talán tényleg így van, és megcsillan előttem némi remény. Lehet, hogy mégis van esélyem. Lehet, hogy meg kell változnom. Anya úgy néz rám, mintha egy értelmezhetetlen recept volnék. – Történt valami, Sam? Közted és a barátaid között? Ma valahogy nem zavar annyira a faggatózása. Sőt, még viccesnek is találom. Bárcsak annyi lenne a bajom, hogy összekaptam Lindsayvel, vagy hogy Ally mondott valami hülyeséget, vagy valami hasonló csekélység. – Nem a barátaimmal kapcsolatos. – Olyan indokot kell találnom, amire anya is beadja a derekát. – Robról… van szó.

Anya a homlokát ráncolja. – Összevesztetek? Kissé beljebb süppedek az ágyba, és remélem, hogy elég szánalmasnak látszom. – Ő… igazság szerint… dobott engem. Bizonyos fokig tényleg ez az igazság. Nem szakítottunk a szó szoros értelmében, de talán mégsem volt olyan komoly a kapcsolatunk, ahogy én sokáig hittem. Lehetséges egyáltalán, hogy olyasvalakivel járj, aki nem is ismer téged? A vallomás nagyobb hatást gyakorol, mint vártam. Anya a mellére teszi a kezét. – Jaj, drágám! Mi történt? – Azt hiszem, mindketten mást akartunk. – A kedvenc vigasztaló paplanom szélével babrálok, és eszembe jutnak a pincében töltött éjszakák, amikor Rob mellett feküdtem a kékes fényben, és tökéletes biztonságban éreztem magam. Ha erre gondolok, nem is olyan nehéz nyomorúságosnak mutatkoznom, sőt az alsó ajkam még remegni is kezd. – Azt hiszem, soha nem szeretett igazán. Nem, annyira komolyan sosem. Ez a legőszintébb dolog, amit az elmúlt években az anyámnak mondtam, és hirtelen szinte csupasznak érzem magam. Felrémlik egy pillanat, amikor öt- vagy hatéves lehettem, és le kellett vetkőznöm előtte, hogy kullancsot kereshessen rajtam. Még jobban bebújok a takarók közé, és ökölbe szorítom a kezem. A körmöm belevájódik a tenyerembe. Aztán valami őrült dolog történik. Anya átlép az izzó vörös vonalon, és odajön az ágyamhoz, mintha soha nem lett volna korlátozás. Annyira meglepődöm, hogy nem is tiltakozom, amikor fölém hajol és csókot nyom a homlokomra. – Nagyon sajnálom, Sam. – A hüvelykujjával megsimogatja a homlokomat. – Természetesen itthon maradhatsz. Hevesebb vitára számítottam, ezért szóhoz sem jutok. – Akarod, hogy itthon maradjak veled? – kérdezi. – Nem. – Megpróbálok rámosolyogni. – Minden rendben lesz. Tényleg. – Itthon akarok maradni Sammel! Izzy megint beront a szobába, ezúttal félig már az iskolai ruhája van rajta. Éppen a sárgarózsaszín korszakát éli – nem túl előnyös kombináció, de egy nyolcévesnek elég nehéz elmagyarázni a színpalettákat –, ezért a rózsaszín harisnyájára mustársárga szoknyát húzott. Ráadásul egy vastag, bordás, sárga zoknit is felvett. Úgy fest, mint valami trópusi virág. Egy részem szívesen összeveszne anyával, amiért engedi, hogy Izzy azt vegyen fel, amit akar. Egy másik részem viszont mindenáron gúnyolódni akar rajta. Izzyt azonban vajmi kevéssé érdekli a véleményem. Ez is olyan furcsa: a nyolcéves húgom sokkal bátrabb nálam. Alighanem bátrabb a legtöbb embernél, aki a Thomas Jeffersonba jár. Vajon meg fog változni? Kiverik belőle ezt az öntörvényűséget? Izzy szeme hatalmasra nyílik, és összekulcsolja a kezét is, mintha imádkozna. – Kérlek! Anya elkeseredve sóhajt. – Szó sem lehet róla, Izzy. Neked semmi bajod nincs. – Rosszul érzem magam – felesel Izzy. Kissé hiteltelenné teszi saját magát azzal, hogy egyik lábáról a másikra szökdécsel és piruettezik, de Izzy soha nem volt rutinos hazudozó. – Megetted már a reggelidet? – kérdezi anya, miközben karba fonja a kezét, és felveszi a „szigorú szülő” arckifejezést. Izzy biccent. – Azt hiszem, elrontottam a gyomrom. Összegörnyed, a hasát markolássza, aztán hirtelen kiegyenesedik és ismét ugrabugrálni kezd. Nem tehetek róla, kirobban belőlem a nevetés. – Ugyan már, anya! Hadd maradjon itthon! – Sam, kérlek, ne biztasd! Anya felém fordul és megcsóválja a fejét, de látom rajta, hogy habozik. – Harmadikos – folytatom. – Nem tanulnak még semmi fontosat.

– De igen! – károg Izzy, aztán befogja a kezével a száját, amikor ránézek. Ilyen az én kishúgom: nem egy tárgyalóbajnok, az biztos. Megrázza a fejét, és gyorsan hebegve hozzáteszi: – Úgy értem, tényleg nem tanulunk olyan sokat. Anya lehalkítja a hangját. – Azt ugye tudod, hogy egész nap téged fog nyaggatni? Nem szeretnél inkább egyedül lenni? Tudom, hogy igenlő választ vár tőlem. Évek óta ez a jelszó a házban: Sam egyedül akar lenni. Akarsz vacsorázni? Majd felviszem a szobámba. Hova mész? Csak egyedül akarok lenni. Bejöhetek? Ne, hagyjatok egyedül. Ne gyertek be a szobámba. Ne szóljatok hozzám, ha telefonálok. Ne zavarjatok, ha zenét hallgatok. Egyedül, egyedül, egyedül. A halálunk után viszont megváltoznak a dolgok – azt hiszem, azért, mert a halál a legmagányosabb dolog, ami történhet velünk. – Nem bánom – mondom, és komolyan is gondolom. Anya felemeli a karját. – Felőlem… Mielőtt azonban ez a kis szó kicsúszna a száján, Izzy már be is rohan a szobámba, rám veti magát, a nyakamba akaszkodik és máris visong: – Nézhetünk tévét? Csinálhatunk sajtos makarónit? Szokás szerint kókuszillata van, és eszembe jut, amikor olyan kicsi volt, hogy a mosdóban lehetett fürdetni, ő pedig visongott, kacagott és úgy fröcskölt, mintha az a 30x45 centis porcelántál lenne a legjobb hely a világon, mintha a világ legnagyobb óceánja volna. Anya rám néz, és a szemével ezt üzeni: „Te akartad.” Mosolyogva nézek rá Izzy feje fölött, majd megvonom a vállamat. Ilyen egyszerű az egész.

BE AZ ERDŐBE Különös, hogy az emberek mennyire képesek megváltozni. Például amikor kisgyerek voltam, egy csomó dolgot imádtam – a lovakat, a Torkos Napot és Libaormot –, az idő múlásával azonban mindegyiknek megfakult a vonzereje, egyiknek a másik után, és átvették a helyüket a barátok, a csetelés, a mobiltelefonok, a pasik és a ruhák. Végül is, szomorú, ha jobban belegondol az ember. Mintha semmi folytonosság nem volna bennünk. Mintha valami eltörne vagy megszakadna tizenkét vagy tizenhárom éves korunkban, vagy akármikor, amikor hirtelen már nem vagyunk gyerekek, hanem „fiatal felnőttek” leszünk, és utána egészen más személyiségként folytatjuk az életünket. Talán kevésbé boldogan. Talán rosszabb emberként. Elmesélem, hogyan találtam rá Libaoromra: egyszer, még mielőtt Izzy megszületett, sem apa, sem anya nem volt hajlandó megvenni nekem a kiszemelt lila biciklit a rózsaszín virágos kosárral és csengővel. Nem emlékszem már, miért – mert talán már meg is kaptam a bicajt –, de elszöktem otthonról, és világgá akartam menni. Akkor jöttem rá a világgá menés két alapvető szabályára: 1. Menj olyan helyre, amit ismersz. 2. Menj olyan helyre, amit mások nem ismernek. Addig persze nem voltam ennek tudatában, és azt hiszem, épp az ellenkezője volt a célom: számomra ismeretlen helyre menekülni, amit a szüleim viszont ismernek, ezért megtalálhatnak. Reméltem, hogy akkor olyan rosszul fogják magukat érezni, hogy megveszik nekem, amit csak akarok, többek között a biciklit is (esetleg egy pónit). Május volt, meleg időjárás. A világosság egyre hosszabb ideig tartott. Egyik délután telepakoltam a kedvenc düftin-táskámat, és kiszöktem a hátsó ajtón. (Emlékszem, hogy nagyon okosnak tartottam magam, amiért elkerültem az első udvart, ahol apa épp kertészkedett.) Azt is pontosan fel tudom idézni, hogy mit pakoltam be: egy elemlámpát, egy pulóvert, egy fürdőruhát, egy egész csomag töltött csokis kekszet, az egyik kedvenc könyvemet, a Matildát, valamint egy jókora, műgyöngyből és műaranyból készült nyakláncot, amit anyától kaptam abban az évben halloweenre. Nem tudtam, merre tartok, csak mentem a fejem után, ki a tornácra, le a lépcsőn, át a

hátsó kerten, majd be az erdőbe, ami a telkünket elválasztotta a szomszéd udvarától. Egy darabig az erdőben vonultam, rettentően sajnáltam magam és félig-meddig abban reménykedtem, hogy egy irtó gazdag pasas észrevesz, örökbe fogad, és egész garázsnyi lila biciklit vásárol nekem. Aztán egy idő múlva, ahogy a gyerekeknél szokott lenni, belejöttem a játékba. A nap opálos aranyfénnyel sütött. Az összes levél úgy festett, mintha fényben fürdene, és apró madarak repkedtek ide-oda, a lábam alatt pedig több réteg bársonyos zöld mohát éreztem. Lassan elmaradozott minden ház. Mélyen bent jártam az erdőben, és úgy képzeltem, hogy én vagyok az egyetlen ember, aki valaha ilyen messze jutott. Elábrándoztam arról, hogy ott fogok élni a rengetegben, a mohán fogok aludni, virágokat hordok majd a hajamban, és békésen éldegélek együtt a medvékkel, rókákkal és egyszarvúakkal. Egy folyóhoz értem, amin át kellett kelnem. Felmásztam egy nagy dombra, ami majdnem hegy magasságú volt. A domb tetején szembekerültem a valaha látott legnagyobb sziklával. Úgy ívelt felfelé és türemkedett ki a domb csúcsáról, mint egy hajó hordószerű teste, ám a teteje sík volt, akár egy asztallap. Az első kirándulásomból nem is emlékszem sokkal többre, csak arra, hogy szép lassan megettem az összes csokis kekszet, és úgy éreztem, hogy annak a nagy erdőségnek én vagyok a gazdája. Az is megmaradt bennem, hogy amikor hazaértem, már görcsölt a gyomrom a sok keksztől, és csalódott voltam, amiért a szüleim egyáltalán nem aggódtak értem. Biztos voltam benne, hogy hosszú órákig voltam távol, ám az óra azt mutatta, hogy alig negyven percig. Úgy döntöttem, hogy egy különleges sziklán ültem, ahol megáll az idő. Többször is elmentem a sziklához azon a nyáron, valahányszor elegem lett mindenből, sőt a következő nyarakon is. Egyszer, amikor a szikla tetején feküdtem kinyúlva és a karneváli hangulatú, rózsaszín-lila eget figyeltem, láttam a költöző libákat, tökéletes V alakzatban. Egy toll lehullott és pont a kezem mellett ért földet. Akkor kereszteltem el azt a helyet Libaoromnak, és évekig egy kicsi díszdobozban tartottam a tollat a szikla aljának egyik bemélyedésében. Aztán egyik nap hűlt helyét találtam a doboznak. Úgy gondoltam, hogy elfújta onnan a viharos szél, és órákig kutattam a levéltakaróban és az aljnövényzetben. Nem találtam meg, így sírva fakadtam. Még akkor is felmásztam néha a Libaoromra, amikor már abbahagytam a lovaglást, bár egyre ritkábban. Egyszer hatodikban is odamentem, miután tornaórán az összes fiú megállapodott abban, hogy „túl szögletes” a fenekem. Akkor is oda menekültem, amikor Lexa Hill nem hívott meg az ottalvós bulijára, bár bioszon egy párba kerültünk, és egy csomót vihogtunk azon, hogy milyen helyes Jon Lippincott. Hazaérve minden alkalommal megállapítottam, hogy kevesebb idő telt el, mint hittem. Mindig azzal vigasztaltam magamat, hogy Libaorom egy különleges hely – bár tudtam, hogy ez hülyeség. Aztán egy nap Lindsay Edgecombe bejött Tara Flute konyhájába, amikor odabent álltam, odatolta az arcát az enyémhez, és azt suttogta: „Akarsz látni valamit?” – és abban a pillanatban gyökeresen megváltozott az életem. Azóta egyszer sem mentem az erdőbe. Talán ezért sem tudom kiverni a fejemből, hogy elviszem oda Izzyt, bár rettentő hideg van odakint. Meg akarom nézni, hogy még mindig ugyanolyan-e vagy én olyan vagyok-e. Ráadásul a képzeletbeli listámból még ezt a legkönnyebb megvalósítani. Nem arról van szó, hogy egy magánrepülőgéppel kéne leszállnunk a ház előtt. Ha pedig most mennék pucéran úszni a tengerben, letartóztatnának vagy tüdőgyulladást kapnék, vagy mindkettő. Szóval ennél jobbat nem tudok kitalálni. Azt hiszem, ekkor kezdek rádöbbenni a lényegre: meg kell tenni, amit lehet, és akkor, amikor lehet. – Biztos, hogy erre kell menni? Izzy mellettem baktat a hóban, és több rétegnyi ruhájában úgy néz ki, mint egy félelmetes, életre kelt hóember. Szokás szerint ragaszkodott a kiegészítőkhöz, így rózsaszín-fekete leopárdmintás fülmelegítőt és két különböző sálat visel. – Igen, erre – vágom rá, bár eleinte én is kételkedtem benne, hogy jó úton indultam el. Minden olyan kicsinek tűnik. A patak – egy keskeny, befagyott, szinte fekete csermely, amin pókhálószerű réteget alkot a zúzmara – mindössze egy lépés szélességű. Mögötte lágyan emelkedik a talaj, pedig én úgy emlékeztem, hogy egy hatalmas hegyet fogok látni.

A legrosszabb az egészben, hogy építkezésekbe botlunk. Valaki megvásárolta ezt az eldugott telket, és két házat is építtet. Az egyik csupasz csontvázként meredezik ki a földből, csupa fehérített fa, forgács és karó, akár egy partra sodródott hajóroncs. A másik már majdnem elkészült. Óriási és dísztelen, mint Allyék háza, és úgy gubbaszt ott a dombtetőn, mintha minket figyelne. Eltart egy darabig, mire rájövök, miért: még nem raktak redőnyt az ablakokra. Nehéz és keserű csalódottságot érzek. Nyilvánvalóan rossz ötlet volt idejönni, és eszembe jut valami, amit egyszer az angoltanárom, Mrs. Harbor mondott, amikor szokás szerint eltért az óra tárgyától. Éppen híres idézetekről beszéltünk, igyekeztünk megfejteni a jelentésüket, és köztük volt Thomas Wolfe mondása, a „Soha nem térhetsz haza”. Mrs. Harbor szerint azért nem lehet hazatérni, mert ha a hely nem is változik, mi, emberek átalakulunk. Ezért soha többé nem látjuk ugyanolyannak a régi dolgokat. Éppen azt akarom javasolni, hogy forduljunk vissza, de Izzy már átugrott a patakon, és felfelé megy a domboldalon. – Gyere! – kiált vissza. Aztán amikor már csak úgy tizenöt méterre van a csúcstól, azt mondja: – Versenyezzünk! Legalább Libaorom olyan nagy, amilyennek az emlékeimben megőriztem. Izzy felhúzza magát a sík tetejére, én meg utánamászom, bár az ujjaim már a kesztyű alatt is megdermedtek. A szikla felületét törött, fagyott levelek és jégkéreg borítja. Mindketten elférünk, sőt ki is nyújtózhatunk, ám mi inkább összekucorodunk, hogy melegen tartsuk egymást. – Na, mi a véleményed? – kérdezem. – Szerinted jó búvóhely? – A legjobb. – Izzy félrebillent fejjel néz rám. – Tényleg úgy gondolod, hogy itt lassabban telik az idő? Vállat vonok. – Ezt gondoltam, amikor kicsi voltam. – Körülnézek. Borzasztó, hogy most már házakat is lehet látni a domb tetejéről. Régen úgy éreztem, mindentől távol vagyok, egy titkos búvóhelyen. – Akkor nagyon más volt. Sokkal jobb. Például nem volt itt egy ház sem. Az ember úgy érezte, hogy a semmi közepén jár. – Most viszont, ha, mondjuk, pisilni kell, akkor oda lehet menni, bekopogni és megkérni őket, hogy engedjenek be – érvel Izzy, noha a szavakat még mindig így ejti: vityont, montyuk, pityilni, engettyenek. Elnevetem magam. – Igen, lehetséges. – Egy darabig némán ülünk egymás mellett. – Izzy! – Igen? – A többi… a többi gyerek nem szokott csúfolni? A beszéded miatt? Érzem, ahogy a sok-sok réteg alatt megfeszül a teste. – Néha. – Akkor miért nem teszel ellene? – kérdezem. – Megtanulhatnál máshogy beszélni. Tudod… – De nekem ilyen a saját hangom. – Halkan, de határozottan beszél. – Különben honnan tudnád, hogy én szólaltam meg és nem valaki más? Olyan különös, Izzy-szerű válasz ez, hogy hirtelen nem is tudok mit felelni rá. Csak odanyúlok és megölelem. Rengeteg dolgot szeretnék mondani neki, annyi mindent nem tud! Nem tudja, hogy emlékszem arra, amikor hazahozták a kórházból, és nem volt más, csak egy nagy, rózsaszín paca, állandó vigyorral, ráadásul mindig úgy aludt el, hogy a mutatóujjamat szorongatta. Nem tudja, hogy hányszor vettem fel a hátamra és szaladgáltam vele le-föl Cape Codon, miközben ő a lófarkam rángatásával jelezte, hogy merre kanyarodjak. Nem tudja, milyen puha és bolyhos volt a feje, amikor megszületett. Nem tudja, hogy amikor először csókolózik az ember, nagyon ideges, és furcsa élmény lesz, nem olyan jó, mint amilyenre az ember számít. Azt sem tudja, hogy csak olyanba szabad beleszeretni, aki viszont tudja szeretni. Mielőtt azonban elmondhatnám neki ezeket, elhúzódik tőlem, és négykézlábra támaszkodik. Visongani kezd. – Nézd, Sam! Közel megy a szikla pereméhez, és kiszed valamit az egyik repedésből. Megfordul a térdein, és diadalmasan feltartja: egy halvány, fehér toll, ázott és szürke a dértől.

Úgy érzem, megszakad a szívem, mert abban a percben rájövök, hogy soha nem fogom tudni elmondani neki mindazt, amit el kéne mondanom. Azt sem tudom, hol kezdjem. Inkább elveszem tőle a tollat, beteszem a North Face dzsekim zsebébe, aminek a cipzárját is bezárom. – Itt biztonságban lesz – mondom. Aztán hátradőlök a dermedt sziklán, és felnézek az égre, ami most kezd sötétedni, a vihar közeledtével. – Hamarosan vissza kell indulnunk, Izzy. Esni fog. – Jó, mindjárt. Lefekszik mellém és bedugja a fejét a nyakam és a vállam közé. – Nem fázol? – Nem. Így, összebújva tényleg nincs annyira hideg, sőt ki is nyitom a dzsekim cipzárját a nyakamnál. Izzy félkönyékre emelkedik, odanyúl a nyakamhoz és megfogja a madár formájú aranymedálomat. – Nekem miért nem adott semmit a nagymama? – kérdezi. Megint egy régi lemez. – Akkor te még nem éltél, madáragyú. Izzy tovább rángatja a medált. – Nagyon szép. – Az enyém. – A nagymama aranyos volt? – Ez is egy megszokott kérdés. – Igen, jó fej volt. – Tulajdonképpen én sem emlékszem rá túlzottan – hétéves voltam, amikor meghalt –, csak a keze mozgására, ahogy a haját kefélte, a hangjára, amikor mozislágereket énekelt, akármit csinált közben. Hatalmas narancsos-csokis muffinokat sütött, és mindig nekem tartogatta a legnagyobbat. – Biztosan kedvelted volna. Izzy kifújja a levegőt. – Bárcsak ne halnának meg az emberek. Valami fájdalmat érzek a torkomban, de sikerül elmosolyodnom. Két ellentétes vágy ébred bennem ugyanakkor, és mindkettő éles, akár a borotvapenge: Látni akarom, ahogy felnősz, illetve Soha ne változz meg. Ráteszem a kezem a fejére. – Akkor elviselhetetlen tömeg lenne, Fizz – mondom. – Leköltöznék a tenger mélyére – közli Izzy tárgyilagosan. – Egész nyáron így feküdtem itt – mesélem. – Feljöttem és csak bámultam az eget. Megint a hátára fekszik, és ő is felnéz az égre. – Arrafelé nem változott a kilátás, igaz? Ez annyira egyszerű, hogy szinte nevetnem kell. Természetesen igaza van. Valószínűleg ez a titok, ha azt akarjuk, hogy a dolgok olyanok legyenek, mint régen. Felfelé kell nézni.

KERESZTÜL A SÖTÉTSÉGEN Amikor hazaérünk, megnézem a telefonomat. Három új üzenetet kaptam. Lindsay, Elody és Ally pontosan ugyanazt az sms-t küldték: Cupido Nap van, szeretünk! Biztos együtt voltak, amikor küldték. Néha szoktunk ilyet csinálni, hogy egyszerre pötyögjük be a szöveget, és pontosan ugyanakkor küldjük el. Bugyutaság, mégis mosolygok rajta. Nem válaszolok. Reggel küldtem egy üzenetet Lindsaynek, amiben tudattam vele, hogy ma nélkülem kell suliba mennie, és bár ma még nem vesztünk össze, valamiért képtelen voltam odatenni az sms végére a puszilós smileyt. Valahol – egy másik idősíkon, helyen, életben vagy akárhol – még mindig haragszom rá, és ő is dühös rám. Elképesztő, mennyire könnyen változhatnak a dolgok, és milyen könnyű elindulni még egyszer ugyanazon az úton, viszont egészen máshova érkezni. Elég egyetlen rossz lépés, egy megállás, egy kis kitérő, és máris új barátaim vannak, vagy rossz hírem, vagy új pasim, vagy éppen egy szakítás mögöttem. Korábban ez soha nem jutott eszembe; egyszerűen nem láttam át. Még az is felmerül bennem, furcsa módon, hogy talán az a sok különféle eshetőség egyszerre létezik, mintha minden pillanat alatt, amit átélünk, volna ezer másfajta pillanat, egymásra rétegezve.

Lehet, hogy Lindsayvel a legjobb barátnők vagyunk, de valahol gyűlöljük egymást. Lehet, hogy csak egyetlen matekóra választ el attól, hogy olyan vacak ringyó legyek, mint Anna Cartullo. Ugyanakkor lehet, hogy valahol mélyen mégis olyan vagyok. Talán mind olyanok vagyunk: csak egy ebédszünet választ el minket attól, hogy a mosdóban együnk, magányosan. Eltűnődöm azon, hogy megismerhetünk-e bárkit is úgy igazán, vagy csak annyit tehetünk, hogy néha egymásba botlunk, lehajtott fejjel, remélve, hogy nem ütközünk össze. Eszembe jut Lindsay a Rosalita's mosdójában, és arra gondolok, hány ember rejtegetheti a titkait, mint apró, de súlyos köveket az öklében. Talán mindenki. A negyedik üzenet Robtól jött. Beteg vagy? Kitörlöm, majd kikapcsolom a telefonomat. Izzyvel a délután hátralévő részében régi DVD-ket nézünk, főleg Disney és Pixar rajzfilmeket, amiket mindketten szeretünk, például a Kis hableányt és a Nemo nyomábant. Dupla vajjal és Tabasco szósszal esszük a pattogatott kukoricát, ahogy apa szokta készíteni, és közben begubózunk a sötétbe. Egyetlen villany sem ég, odakint viszont egyre komorabb az ég, és a fákat lassan gyötörni kezdi a viharos szél. Amikor anya hazajön, megkérjük, hogy vigyen el minket egy Puccos Péntekre. Régen minden péntek este ugyanabba az olasz étterembe mentünk, és azért adtuk neki ezt a nevet, mert az étterem (ahol vörös-fehér kockás műanyag terítők voltak, egy tangóharmonikás játszott, és műrózsák díszítették az asztalokat) annyira erőltetetten puccos volt. Azt feleli, hogy gondolkodik rajta, ami azt jelenti, hogy megyünk. Nem is emlékszem, mikor töltöttem utoljára otthon egy hétköznap estét, és amikor apa hazaér és meglát minket a heverőn, botorkálva jön be az ajtón, és a mellkasát markolássza, mintha szívroham kerülgetné. – Hallucinálok? – kérdezi, és leteszi az aktatáskáját. – Lehetséges ez? Samantha Kingston? Itthon? Péntek este? A szememet forgatom. – Nem tudom. Drogpartik a hatvanas években? Talán valami pszichedelikus emlék.* – 1960-ban kétéves voltam. Lekéstem a bulikról. – Lehajol, és barackot akar adni a fejemre. Szokás szerint elhúzódom. – Téged inkább meg sem kérdezlek a pszichedelikus emlékekről. – Mi az a pszichedelikus emlék? – kérdezi Izzy. – Semmi – vágjuk rá egyszerre apával, ő pedig rám mosolyog. Végül elmegyünk a Puccos Péntekre (az étterem hivatalosan a Luigi Házias Olasz Konyhája nevet viseli), ami már évek óta nem erőltetetten puccos (és nem is Luigié). Öt évvel ezelőtt egy sushivendéglő nyílt a helyén, és a szecessziós csempe- és lámpautánzatokat leváltották a karcsú fémasztalok meg egy hosszú tölgyfa pult. De nem számít. Nekem mindig ez lesz a Puccos Hely. Jókora tömeg van az étteremben, de így is megkapjuk az egyik legjobb asztalt, a közvetlenül az ablak mentén elhelyezett, nagy akvárium mellett. Apa szokás szerint elsüti azt a rossz poént, hogy mennyire szereti a tengeri látványkonyhát, anya pedig rávágja, hogy maradjon inkább az építészetnél, a humort hagyja meg a profiknak. Vacsora közben anya kétszeresen is kedves velem, mivel azt hiszi, hogy egy szakítási krízisen megyek keresztül. Izzyvel megrendeljük a menü felét, és még mielőtt megérkezne az első fogás, már teletömjük magunkat edamaméval, garnéla shumaival, tempurával és algasalátával. Apa két sört iszik, és kicsit becsiccsent, ezért az agyament ügyfeleiről mesél. Anya azt hajtogatja, hogy rendelhetek, amit akarok, Izzy pedig egy szalvétát rak a fejére, és úgy tesz, mintha zarándok lenne, aki életében először kóstolja meg a Kalifornia tekercset. Eddig egészen jó napunk van – talán életem egyik legjobb napja. Szinte már tökéletes, bár semmi különös nem történt. Valószínűleg egy csomó ilyen napot átéltem már, de az ember soha nem az ilyenekre emlékszik. Most már tudom, hogy ez nem jó. Visszagondolok rá, ahogy Allyéknél fekszünk a sötétben és azon töprengünk, melyik napot élnénk át újra az életünkből. Most úgy érzem, ha ezt a pénteket kéne újraélnem sokszor, az sem lenne rossz, és úgy gondolom, ezt is fogom tenni – folytatom így, újra és újra, amíg az idő végleg le nem pereg, amíg a kozmosz meg nem áll. Mielőtt megkapjuk a desszertet, bejön az étterembe egy csomó elsős és másodikos a Jeffersonból. Néhányan még mindig viselik a JV úszódzsekijüket. Biztos későn volt az edzés.

Annyira fiatalnak látszanak, a hajukat kifésülték az arcukból, lófarokba kötötték, és nincs rajtuk smink sem. * Pszichedelikus – a drogok hatására létrejött állapot (a szerk.). Teljesen mások, mint amikor megjelennek egy bulin, mert olyankor meg úgy festenek, mint akik órákig kuncsorogtak a MAC pultnál ingyenes ajándékokért. Páran észreveszik, hogy őket nézem, és elfordítják a tekintetüket. – Zöld teás és vörös babos fagylalt – mondja a pincérnő, és letesz elénk egy nagy tálat négy kanállal. Izzy azonnal ráveti magát a vörös babosra. Apa felnyög és a gyomrára teszi a kezét. – Képtelen vagyok felfogni, hogy lehetsz még éhes. – Növésben vagyok – feleli Izzy, majd kinyitja a száját, és megmutatja a nyelvén lévő fagylaltot. – Ne bomolj már, Izzy! – szólok rá. Felveszem a kanalat, és veszek egy kicsit a zöld teásból. – Sykes! Hé, Sykes! A neve hallatán megfordulok. Az egyik lány az úszócsapatból félig felállt a székéről, és integet. Végigkémlelem az éttermet, Julietet keresve, de csak az ajtóban látok meg valakit. Vékony, sápadt és hirtelenszőke. Ott áll és rázogatja a vállát, hogy leperegjen róla az eső. Csak ezután ismerem fel, amikor körbefordul, a barátait keresve: ő volt a Cupido matekórán – az angyal, aki odahozta nekem a rózsákat. Amikor megpillantja a csapattársait, felemeli a kezét és gyorsan integet az ujjaival. Utána elindul feléjük, és amint elhalad az asztalunk mellett, meglátom a neonfényű kék-narancs úszódzsekijét. Mintha az egész terem mozdulatlanná dermedne, csak ez az öt betű villog, fénylő feliratként. SYKES. Juliet húga. – Halló, Sammy, itt a Föld! – Izzy a kanala végével bökdös. – Elolvad a fagyid! – Már nem vagyok éhes – közlöm. Leteszem a kanalat és eltolom magam az asztaltól. – Hova mész? – kérdezi anya, és megfogja a csuklómat, de alig érzem. – Öt perc. Odamegyek az úszócsapat asztalához, és nem tudom levenni a szemem a sápadt lány szív alakú arcáról. El sem hiszem, hogy eddig nem vettem észre a hasonlóságot. Ugyanazok a távol ülő, kék szemek, ugyanaz az áttetsző bőr és fakó száj. Végül is Julietet sem vettem jobban szemügyre soha, csak mostanában, bár legalább tízezerszer láttam. Az úszólányok megkapták az étlapot, és nevetgélve csapkodják vele egymást. Halkan megüti a fülemet Rob neve – bizonyára valamelyikük azt mondja, hogy cuki a lacrosse-mezében (én már csak tudom, régen én hajtogattam ezt állandóan). Engem viszont már egyáltalán nem érdekel. Amikor már kevesebb mint másfél méterre vagyok az asztaluktól, az egyikük észrevesz, és egyszeriben az egész társaság elhallgat. A lány, aki Robért lelkesedett, ugyanolyan vörös lesz, mint a kezében tartott menü. A kis Sykesnak az asztal végén szorítottak helyet. Odamegyek hozzá. – Hali! – Most, hogy ott állok mellette, már nem is tudom biztosan, miért mentem oda. Az a legviccesebb az egészben, hogy én vagyok az ideges kettőnk közül. – Hogy hívnak? – Öhm… Elkövettem valamit? – kérdezi remegő hangon. A többi lány sem segít. Úgy néznek rám, mintha bármelyik pillanatban rávethetném magam és lenyelhetném a fejét. – Nem, nem. Csak… – Halványan elmosolyodom. Ilyen közelről annyira hasonlít Julietre, hogy a hideg futkos a hátamon. – Van egy nővéred, igaz? A szája vékony vonallá keskenyedik, a szeme elhomályosul, mintha láthatatlan falat épített volna maga elé. Nem hibáztatom. Feltehetőleg azt hiszi, hogy gúnyolni fogom, amiért olyan mutáns a nővére. Biztos gyakran megtörténik. Aztán felszegi az állát és belenéz a szemembe. Valamiért Izzy jut eszembe. Ha Sam itthon marad, én is itthon akarok maradni. – Igen. Juliet Sykes.

Türelmesen vár. Várja, hogy elkezdjek nevetni. Olyan mereven néz rám, hogy kénytelen vagyok lesütni a szememet. – Igen. Én… öhm… ismerem Julietet. – Tényleg? – kérdezi, és felvonja a szemöldökét. – Hát igen, mondhatjuk. – Most már minden lány engem bámul. Úgy érzem, nehezükre esik megakadályozni, hogy leessen az álluk a földre. – Ő… ő a párom a bioszlaborban. Ez nem tűnik kockázatosnak. A biológia kötelező tantárgy, és az évfolyamot párokra osztják a tanárok. Juliet húgának kicsit ellazulnak a vonásai. – Juliet nagyon jó bioszból. Úgy értem, minden tárgyból elég jó. – Megenged magának egy félmosolyt. – Én Marian vagyok. – Helló! – Elkönyvelem magamban, hogy a Marian nagyon illik hozzá: valahogy olyan tiszta. Izzad a tenyerem. Beletörlöm a farmeromba. – Az én nevem Sam. Marian lesüti a szemét és szégyenlősen válaszol. – Tudom, ki vagy. Két kar öleli át a derekamat. Izzy odajött a hátam mögé. Az állcsúcsa belefúródik az oldalamba. – Már majdnem elfogyott a fagyi – jelenti be. – Biztos, hogy nem kérsz? Marian rámosolyog Izzyre. – Téged hogy hívnak? – Elizabeth – feleli büszkén Izzy, majd kicsit lebiggyed a szája. – De mindenki Izzynek hív. – Engem kiskoromban Marynek hívtak. – Marian elfintorodik. – De most már mindenki Marian néven szólít. – Engem nem zavar annyira az Izzy – közli a húgom, és az ajkát rágcsálja, mintha ezt csak most döntötte volna el. Marian felnéz rám. – Szóval neked is van egy kishúgod. Hirtelen nem bírom elviselni a tekintetét. Nem bírok belegondolni, hogy mi fog történni vele. Tudom: egy néma ház, egy pisztolydörrenés. És aztán… mi lesz? Ő megy le először a lépcsőn? Az az utolsó kép, amit a nővéréről lát, az marad meg a fejében, és kitöröl minden korábbi emléket vele kapcsolatban? Kétségbeesés kerülget, és megpróbálok belegondolni, hogy milyen emlékei lehetnek Izzynek rólam – milyen emlékei lesznek. – Gyere, Izzy. Hagyjuk a lányokat enni. Remeg a hangom, de szerintem senki sem veszi észre. Megpaskolom Izzy fejét, ő pedig visszaszökdécsel az asztalunkhoz. Az úszólányok ezután jobban felbátorodnak. Egyre többet mosolyognak és lenyűgözve néznek rám, mintha nem tudnák felfogni a kedvességemet. Mintha valami ajándékot adtam volna nekik. Utálom ezt az érzést. Utálniuk kéne engem. Ha tudnák, milyen ember vagyok, biztosan utálnának is. Nem tudom, miért pont Kent jut eszembe ebben a percben, de rá gondolok. Ő is utálna, ha tudna mindent. Furcsán szomorú leszek ettől a gondolattól. – Mondd meg Julietnek, hogy ne tegye meg! – robban ki belőlem, bár magam sem hiszem el. Marian a homlokát ráncolja. – Mit? – A biosszal kapcsolatos – teszem hozzá gyorsan. – Tudni fogja, miről beszélek. – Oké! – Marian sugárzó arccal néz rám. Már elfordulnék, amikor utánam kiált: – Sam! Visszafordulok. A szájára csap a kezével és kuncog, mintha nem hinné el, hogy volt mersze kimondani a nevemet. – Csak holnap tudom neki elmondani – közli Marian. – Ma este bulizni megy. Úgy mondja, mintha azt jelentené be, hogy Juliet fogja mondani a búcsúbeszédet az évzárón. Ismét elképzelem a jelenetet. Az anya, az apa és a kishúg a földszinten, Juliet egyedül, bezárkózva a hálószobájába, mint mindig. Bömbölteti a zenét. Aztán – csodák csodája – lesétál a lépcsőn,

hátrafésült hajjal, magabiztosan, lazán. Bejelenti, hogy buliba megy. A család biztos örül. Büszkék rá. Magányos kislányuk mégis megtalálja a helyét az utolsó év végére. Kent bulijára megy. Megkeresi Lindsayt – megkeres engem. Lökdösni fogják, elgáncsolják, leöntik sörrel. Hirtelen rosszul leszek a sushitól. Ha tudnák, amit én tudok… – De holnap mindenképpen megmondom neki! – ígéri Marian, és úgy néz rám, mint a sötétségen áthasító fényszóró. Hazafelé menet megpróbálom elfelejteni Marian Sykest. Amikor apa jó éjszakát kíván – mindig kész ágynak dőlni már egy pohár sör után is, ma pedig (nagy levegő!) kettőt ivott – , még mindig azon dolgozom, hogy megfeledkezzek róla. Akkor is ezen igyekszem, amikor Izzy berohan félórával később, lezuhanyozva, tisztán illatozva a kifakult dorás pizsamájában, és cuppanós-nedves puszit nyom az arcomra. Egyre csak a felejtésre törekszem. Ám egy órával később, amikor anya megáll az ajtóban, és azt mondja: „Büszke vagyok rád, Sam,” még mindig Marian jár a fejemben. Anya lefekszik. Csend tölti be a házat. Valahol a mélységes sötétségben ketyeg egy óra, és ha behunyom a szemem, Juliet Sykesot látom magam előtt, ahogy nyugodtan felém sétál. Cipője kopog a parkettán, és vér csorog a szeméből… Felülök az ágyamban, a szívem dübörög a mellkasomban. Felkelek és megkeresem a North Face felsőmet a sötétben. Ma reggel megfogadtam, hogy semmi nincs a világon, ami rávehetne, hogy elmenjek Kent bulijára, most mégis azon kapom magam, hogy lábujjhegyen lopakodok le a lépcsőn, végigsurranok a sötét folyosókon, és elcsórom anya kulcsait a mosókonyha polcáról. Fantasztikusan emberségesen viselkedett ma, mégis tartok attól, hogy ha leleplezne, következne a „Hogy képzeled, hogy lógsz a suliból, aztán bulizni mész?!” című műsor. Megpróbálom meggyőzni magamat arról, hogy Juliet Sykes nem az én problémám, de nem tudom kiverni a fejemből, hogy milyen szörnyű volna, ha ez az ő utolsó napja lenne. Ha neki kellene újra meg újra átélnie. Úgy vélem, mindenkinek – még Juliet Sykesnak is – jár az esély, hogy egy ennél sokkal jobb napon haljon meg. A hátsó ajtó sarokvasai olyan hangosan nyikorognak, hogy akár ébresztőórának is megfelelnének (néha azt gondolom, a szüleim direkt intézték így). Ezért a konyhában óvatosan öntök némi olívaolajat egy papírtörlőre, és megdörzsölöm vele a hátsó ajtó pántjait. Ezt a trükköt Lindsaytől tanultam. Ő mindig egyre tökéletesebb módszereket fejleszt ki a szökésre, bár náluk nincs kijárási tilalom, és nem igazán számít, hogy mikor megy el, illetve mikor tér haza. Szerintem szüksége lenne némi korlátozásra. Lehet, hogy ezért ügyel mindig olyan kínosan a részletekre – szereti eljátszani, hogy vannak szabályok az életében. Az ajtó mindössze egy sóhajt hallatva tárul ki olaszos stílusú sarokvasain, én meg kiosonok. Nem igazán gondoltam végig, miért megyek el Kenthez vagy mit fogok csinálni, ha ott vagyok, és nem is oda tartok egyenesen, hanem ide-oda kóválygok az utcákon, betévedek zsákutcákba, köröket írok le a kocsival. A házak többnyire távol vannak az utcafronttól, és a kivilágított ablakok úgy derengenek a sötétben, mint a felfüggesztett varázslámpák. Döbbenetes, mennyire másképp fest minden éjszaka – szinte felismerhetetlen, különösen esőben. A házak ormótlan, nagy lényekként gubbasztanak a pázsiton, mintha lélegeznének. Annyira más minden, mint a nappali Ridgeviewban, ami tiszta, tökéletesre csiszolt és nyírt, és amelyben minden rendesen zajlik: a férjek kávésbögrével sietnek a kocsijukhoz, rövidesen követik őket a feleségeik is pilatesszerelésben, és apró kislányok is felbukkannak Baby Gap ruhákban, és ott vannak a gyerekülések, a Lexus SUVok, a Starbucks poharak meg minden, ami normálisnak számít. Vajon melyik Ridgeview valódi arca? Alig van autó az utakon. Huszonöt kilométer per órával haladok. Keresek valamit, de fogalmam sincs, mit. Elmegyek Elodyék utcája mellett, és gurulok tovább. Minden lámpa takaros kis fénytölcsért bocsát az utcára, és rövid időre megvilágítják a kocsi belsejét, mielőtt újra sötétségbe süppedek.

A fényszóróim egy girbegurba, zöld közlekedési táblán suhannak át úgy tizenöt méterrel előttem: Serenity Place. Hirtelen eszembe jut, amikor elsőben Allyék konyhájában ültünk, az anyja pedig végeérhetetlen beszélgetést folytatott telefonon, és közben fel-alá járkált mezítláb, jóganadrágban. „Begyűjti a mai pletykaadagját” – magyarázta Ally a szemét forgatva. – „Mindy Sachs jobb, mint a Us Weekly.” Lindsay erre megjegyezte: milyen ironikus, hogy Mrs. Sachs pont a Serenity Place-en lakik – vagyis a „Békesség Szigetén”, mintha nem ő maga lenne a fő hangforrás –, és azt hiszem, akkor értettem meg életemben először az „ironikus” szó jelentését. Az utolsó pillanatban rántom el a kormányt és fékezek, hogy bekanyarodhassak a Serenity Placere. Nem hosszú utca – talán csak két tucat ház áll rajta –, és mint a legtöbb utca Ridgeview-ban, zsákutcaként végződik. Ugrik egyet a szívem, amikor meglátom az ezüst Saabot parkolni az egyik felhajtón. Ez Mrs. Sachs kocsija. Már közel járok. A következő ház az ötvenkilences szám. Egy kakas formájú bádog postaláda különbözteti meg a többitől, amely egy virágágyásból emelkedik ki, bár az évnek ebben az időszakában a virágágyás sem más, mint egy hosszú sártenger. A kakas szárnyára ráírták, hogy SYKES, de olyan apró betűkkel, hogy csak azok veszik észre, akik sasszemmel figyelnek. Nem tudom megmagyarázni, miért, de úgy érzem, hogy amúgy is megismertem volna a házat. Semmivel sem rosszabb más házaknál, nem is különbözik; nem a legnagyobb, nem a legkisebb, rendesen karban tartott, fehér falfestékkel, sötét zsalukkal és a földszinten egyetlen égő lámpával. Van azonban benne valami más is, egy meghatározhatatlan tulajdonsága, amitől úgy tűnik, mintha a ház túl nagy lenne saját maga számára, mintha valami ki akarna szabadulni belőle, mintha szét akarna szakadni a varrásoknál. Valamiért olyan kétségbeesett épületnek látszik. Ráfordulok a felhajtóra. Tudom, hogy semmi keresnivalóm itt, de nem tehetek róla. Úgy érzem, hogy valami belső érzés vonszolt el idáig. Gorombán zuhog az eső, ezért magamhoz veszek egy régi pulóvert a hátsó ülésről – biztos Izzyé –, és azzal védem a fejemet, miközben elszaladok a kocsitól az elülső tornácig. Felhőket rajzol a leheletem. Mielőtt átgondolhatnám, mit művelek, már be is csöngettem. Eltart egy darabig, mire valaki ajtót nyit, ezért közben egy helyben futok, hogy melegen tartsam magam. Továbbra is gőzölög a leheletem. Végül valami csoszogást hallok odabentről, és nyikorogva kinyílik az ajtó. Egy asszonnyal találom szemben magam, aki zavartan pislog rám: Juliet anyja. Fürdőköpenyt visel, amit az egyik kezével fog össze. Ugyanolyan vékony, mint Juliet, ugyanolyan tiszta, kék szeme van, és a bőre is olyan fehér, mint a két lányáé. Ahogy nézem, egy kis füstgomolyag jut eszembe, ami kifehérlik a sötétségből. – Segíthetek? – kérdezi halkan. Kicsit összezavarodom. Valamiért arra számítottam, hogy Marian fog ajtót nyitni. – A nevem Sam… Samantha Kingston. Julietet keresem. – Mivel egyszer már bevált, hozzáteszem: – A biológia laborban egy pár vagyunk. Bentről egy férfi kiabál ki, alighanem Juliet apja. Megkérdezi, hogy ki az, de harsány, ugató hangon. Annyira más a hangja, mint Mrs. Sykesé, hogy akaratlanul is hátrálni kezdek. Az asszony is összerezzen és gyorsan hátrafordul, véletlenül szélesebbre tárva az ajtót a mozdulattal. Sötét folyosó látszik mögötte. Homályos, kék és zöld árnyak táncolnak az egyik falon, valószínűleg egy tévé képernyőjének visszatükröződései egy oldalsó szobából. – Senki – feleli Mrs. Sykes gyorsan, egyenesen bele a sötétségbe. – Julietet keresik. – Julietet? Valaki Julietért jött? Pontosan olyan a hangja, mint egy kutyának. Nemcsak ugat, hanem egyenesen csahol. Valami vad, ideges késztetést érzek arra, hogy elnevessem magam. – Majd elintézem. – Mrs. Sykes visszafordul hozzám. Ezzel a mozdulattal megint kicsit összeszűkíti az ajtónyílást, mintha arra támaszkodna erősítésért. Csak a szája mosolyog, a szeme nem. – Juliet most nincs itthon. Segíthetek valamiben? – Én… öhm… nem voltam ma suliban. Kiosztottak egy fontos feladatot… Gyámoltalanul elhallgatok, és már bánom, hogy eljöttem. A vastag felsőm ellenére eszelősen fázom. Úgy is nézhetek ki, mint egy eszelős, ahogy reszketve egyik lábamról a másikra ugrálok és egy pulóvert tartok a fejem fölé esernyő helyett.

– Gyere be! – javasolja Mrs. Sykes, amikor végre rájön, hogy az esőben ácsorgok. Hátralép a folyosóra. Követem befelé. Egy nyitott ajtó vezet balra a folyosóról: onnan villog a tévé. Éppen csak a körvonalait tudom kivenni egy karosszéknek és a benne ülő embernek. Egy hatalmas állkapocs színeződik kékre a képernyő fényében. Eszembe jut, hogy Lindsay alkoholistának nevezte Juliet apját. Halványan rémlik, hogy máshonnan is hallottam ilyen pletykákat meg valami mást is – hogy volt valami balesete, félig lebénult vagy durva gyógyszereket szed, vagy valami ilyesmi. Bárcsak jobban odafigyeltem volna. Mrs. Sykes észreveszi, hogy arrafelé nézek, gyorsan odamegy az ajtóhoz, és becsukja. Olyan sötét lesz, hogy az orromig sem látok, és rájövök, hogy még mindig didergek. Ha van is fűtés a házban, egyáltalán nem érezni. A tévészobából horrorisztikus sikolyok hallatszanak ki, és egy géppuska ritmikus ropogása. Most már kifejezetten sajnálom, hogy eljöttem. Egy pillanatra elképzelem, hogy Juliet családja őrült sorozatgyilkosokból áll, és Mrs. Sykes bármikor eljátszhatja velem a Bárányok hallgatnak sztoriját. Lindsay azt mondta, hogy az egész família tébolyult. A sötétség súlyossá és fojtogatóvá válik körülöttem, ezért szinte hálásan kiáltok egyet, amikor Mrs. Sykes felkapcsol egy lámpát, és a folyosó végre normális fényben fürdik, így látható, hogy nem emberi fejek sorakoznak a falakon trófeák gyanánt. Mindössze egy asztalt látok, amit csipketerítővel, szárított virágokkal és egy családi fotóval díszítettek fel. Bárcsak közelebbről is megnézhetném azt a képet! – Nagyon fontos az a feladat? – kérdezi Mrs. Sykes, szinte suttogva. Idegesen pillant a tévészoba irányába, talán attól fél, hogy így is túl hangos volt. – Csak… megígértem Julietnek, hogy beugrok a hétfői prezentáció anyagáért. – Próbálok én is a lehető leghalkabban beszélni, ám ő még így is megrándul. – Mintha azt mondta volna, hogy itthon lesz ma este. – Nem, elment. – Úgy tesz, mint aki soha nem mond ilyet, és gyakorolni akarja. Meg is ismétli. – Elment. De lehet, hogy itt hagyta neked. – Megkereshetem – ajánlom. Rájövök, hogy mindenképpen látni akarom a szobáját. Ezért vagyok itt. Muszáj látnom. – Biztos az ágyára tette, vagy ilyesmi. Próbálok lazán és természetesen beszélni, mintha tényleg jóban lennénk Juliettel, mintha semmi furcsa nem volna abban, hogy péntek este fél tizenegykor becsörtetek a házukba, és besurranok a szobájába kémkedni. Mrs. Sykes habozik. – Talán fel kéne hívnom – mondja, majd bocsánatkérően hozzáteszi: – Juliet nem szereti, ha bárki bemegy a szobájába. – Nem kell felhívnia – vágom rá. Juliet biztosan azt mondaná az anyjának, hogy sürgősen hívja ki a zsarukat. – Nem annyira fontos. Majd holnap eljövök érte. – Nem, nem. Felhívom. Csak egy másodperc. Juliet anyja eltűnik a konyhában. Elképesztő, milyen fürgén és hangtalanul mozog, akár egy éjszakai állat, amelyik nesztelenül surran az árnyak között. Mialatt a konyhában van, azon töprengek, hogy gyorsan el kéne tűnnöm. Haza kéne mennem, ágyba bújni és régi filmeket nézni a számítógépen. Talán főzök egy kávét is, és egész éjjel fent leszek. Ha nem alszom el, előfordulhat, hogy mégis átfordul a mai nap a holnapba. Azon tűnődöm, hogy meddig bírnám ki alvás nélkül és anélkül, hogy elmenne az eszem, és fehérneműben rohangálnék az utcán, lila pókokat hallucinálva. Ehelyett azonban csak állok ott és várok. Semmit sem tudok kezdeni magammal, ezért teszek néhány lépést előre, és lehajolok a fotóhoz. Egy pillanatra összezavarodom: egy ismeretlen nő van rajta, talán huszonöt vagy harmincéves, és egy jóképű, flanelinges férfit ölel át. Már kifakította az idő a színeket, amelyek amúgy is mesterségesen élénkek voltak, de a pár tökéletesnek látszik, szinte csillognak a sok fehér fogukkal és a ragyogó barna hajukkal. Aztán egy cégnevet veszek észre a kép egyik alsó sarkában – ShadowCast Images, Inc. –, és rádöbbenek, hogy ez nem is egy igazi családi kép. Ez egy tipikus modellkép, amivel a keretet eladják, egy sugárzóan boldog reklám az életünk

sugárzó és boldog pillanataihoz, amelyeket 13x18 centis, pillangókkal díszített, kiváló minőségű ezüstkeretben vágyunk megörökíteni. Senki sem cserélte ki. Lehet, hogy a Sykes családnak nincs túl sok sugárzóan boldog emléke. Gyorsan ellépek onnan, és azt kívánom, bárcsak ne néztem volna meg. Noha csak két modell volt a képen, mégis úgy érzem, mintha valami irtó személyeset láttam volna, mintha véletlenül megpillantottam volna valakinek a belső combját vagy az orrszőrét, vagy ilyesmi. Mrs. Sykes még mindig nem tér vissza, ezért elsétálok a folyosón a jobbra nyíló ajtóig, ami a nappaliba vezet. Zömmel sötét van odabent, csupa steppelt takaró, csipke és szárított virág. Úgy érzem, az ötvenes évek óta nem alakíthatták át a berendezést. Az ablak mellett egyetlen, tompa fényforrás tűnik fel, ami kerek formában tükröződik a fekete üvegfelületen. A szoba parányi képmása látszik benne. És egy arc. Egy sikoltó arc nyomódik neki az ablaknak. Önkéntelenül is valami vinnyogó hangot adok ki, aztán rájövök, hogy az is csak tükörkép. Egy maszkot helyeztek az ablakkal szemközti asztalra, hogy kifelé nézzen. Odamegyek hozzá és óvatosan felemelem a tartójáról. Egy női arc, ami újságpapírból készült, vörös tűzésekkel, amelyek szörnyű sebhelyekként cikáznak keresztül rajta. Az orrnyergén szavak futnak felfelé, majd keresztben a homlokán is. Egyes főcímek jól láthatók, mások kevésbé. Van köztük olyan, hogy „Szépségpirula”, meg olyan, hogy „Lesújt a tragédia”. Az arc bizonyos részein felkunkorodik a papír, mintha levedlené a bőrét. A szája és a szeme is teljesen nyitva van, és amikor felemelem az arcomhoz, tökéletesen passzol. Iszonytató látvány a tükörben látni magamat így, mintha valami borzalmas betegség gyötörne vagy egy horrorfilmből kilépett szörny volnék. Mégsem tudom levenni róla a tekintetem. Vajon így látja magát Juliet is? Vagy ilyennek lát minket? Vagy mindkettő? – Azt Juliet készítette. A váratlan hangra összerezzenek. Mrs. Sykes visszatért, nekidőlt az ajtónak és a homlokát ráncolva néz rám. Gyorsan leveszem a maszkot és ráteszem a tartójára. – Bocsánat. Én csak megláttam és… fel akartam próbálni – nyögöm ki esetlenül. Mrs. Sykes odajön és megigazítja a maszkot. Kiegyenesíti, hogy tökéletesen álljon. – Amikor Juliet kicsi volt, mindig vázlatokat és festményeket készített, sőt a ruháit is ő maga varrta. – Vállat von és int a kezével. – Szerintem most már nem lelkesíti egyik sem. – Beszélt Juliettel? – kérdezem idegesen, és szinte várom, hogy kirúgjon a házból. Mrs. Sykes többször is pislog, miközben engem néz. Mintha nem látna élesen. – Juliet… – Megrázza a fejét. – Többször is hívtam a számát. Nem vette fel. Általában nem szokott elmenni hétvégén. Tanácstalanul néz rám. – Biztosan nincs semmi baja – mondom a lehető legderűsebb hangon. Úgy érzem, minden szó egy tőrdöfés, ami egyre mélyebbre hasít a gyomromba. – Valószínűleg nem hallotta a csörgést. Hirtelenjében semmi mást nem akarok, csak kikerülni ebből a házból. Nem bírom elviselni, hogy hazudnom kell Mrs. Sykesnak. Annyira szomorúnak látszik, ahogy ott áll a köpenyében, lefekvéshez készülődve – mintha félig-meddig máris aludna. Ilyen az egész épület. Akár egy fullasztóan nehéz takaró alatt, amely nem enged felébredni, hanem egyre mélyebbre taszít, fojtogat, hiába küzdünk ellene. Elképzelem Julietet, ahogy felszökik a szobájába a sötétben, a némaságban, az álmatag hangulatban, ami olyan sűrű, hogy szinte tapintható, és a parketta nyikorgása, a radiátorok sziszegése meg a szótlanul keringő családtagok neszezése biztosítja neki az altatódalt… Mrs. Sykes visszakísér a bejárathoz. – Eljöhetsz holnap is – mondja. – Biztos, hogy addigra Juliet mindennel elkészül. Általában nagyon felelősségteljes. Jó kislány. – Persze. Akkor holnap. – Nem szívesen mondom ki ezt a szót, és gyorsan búcsút is intek, mielőtt futásnak erednék a sötétben a kocsi felé.

Még hidegebb van, mint korábban. Félig-meddig jégeső veri az autó tetejét, én pedig csak ülök benne egy darabig, és várom, hogy felmelegedjen a motor. Lehelgetem a tenyeremet és remegek. Örülök, hogy kijutottam a házból. Alighogy kitettem a lábam, nagy kő gördült le a szívemről. Odabent egész más volt a levegő, a légsűrűség, minden súlyosabbnak tűnt. Beigazolódott az első benyomásom: ez egy boldogtalan ház. Látom Juliet anyjának körvonalait az ablaknál. Nem tudom, hogy az én távozásomra vár vagy a lánya hazatérésére. Ekkor hozom meg a döntést. Tudom, mit kell tennem. Elmegyek Kenthez, elhozom onnan Julietet, és ha kell, fel is pofozom. Azt akarom, hogy belássa, mekkora ostobaság a halál. Ha odáig jutunk, le is kötözöm a hátsó ülésre, hogy rá se tehesse a kezét a pisztolyra. Rádöbbenek, hogy soha, senkiért nem tettem még semmi jót, legalábbis az utóbbi időben. Néha jelentkeztem önkéntesnek a Guruló Konyhára, de csak azért, mert a főiskolákon méltányolják az ilyesmit, és a felsőoktatási bizottság feltünteti a jótékonysági munkavégzést a honlapjukon található űrlapon. Nyilvánvalóan a barátaimhoz is kedves vagyok, pompás születésnapi ajándékokat szoktam adni (egyszer másfél hónapig gyűjtöttem tehén formájú sótartókat Allynek, mert imádja a teheneket és a sót is). De ritkán teszek meg valami jót csak a jótett kedvéért. Hát most bepótolhatom. Aztán eszembe jut egy ötlet. Emlékszem, amikor Dantéról tanultunk angolórán, és Ben Gowan folyton azt kérdezte, hogy a bűnös lelkek mind a pokolba kerülnek-e (Ben Gowan egyszer háromnapos felfüggesztést kapott, mert rajzolt egy képet a menzán felrobbanó bombáról, meg ideoda repkedő, letépett fejekről, szóval ő normálisnak tartotta a kérdést), Mrs. Harbor pedig folytatta aktuális kitérőjét, és azt felelte, hogy nem, az lehetetlenség, bár néhány modern keresztény úgy hiszi, hogy a purgatóriumból fel lehet jutni a mennyországba, ha eleget bűnhődtünk a vétkeink miatt. Én igazából soha nem hittem a mennyországban. Számomra mindig olyan őrültségnek tűnt: mindenki boldog, újra találkozunk, Fred Astaire és Einstein tangózik a felhőkön, meg ilyesmi. Ugyanakkor azt sem hittem volna soha, hogy ugyanazt a napot kell újra és újra átélnem. A mennyország sem nagyobb hülyeség, mint ami velem történik. Lehet, hogy az egésznek az az értelme, hogy bebizonyítsam: jó ember vagyok. Talán ki kell érdemelnem a folytatást. Lehet, hogy mindössze Juliet Sykes választ el engem az örökké csobogó csokoládészökőkutaktól, a tökéletes szerelemtől és azoktól a pasiktól, akik mindig felhívnak és kimondják, amit akarnak, meg a banános fagylalttól, ami égeti a kalóriákat. Lehet, hogy ő a jegyem a repülőre, amivel kimenekülhetek ebből a helyzetből.

EGY CSEPPET SEM MENŐ KÉSÉS Azzal sem vesződöm, hogy felkanyarodjak Kent kocsibeállójára. Nem tervezem, hogy sokáig maradok nála, és nem akarom, hogy mögém parkoljanak. Egyébként is van valami vonzó abban, hogy egy darabig gyalog trappoljak az eső áztatta erdőben. Ez is egy próba, az önfeláldozás egy módja. Kevés emlékem maradt a vasárnapi iskoláról (anya feladta a győzködést, miután iszonyú dührohamot kaptam, és azzal fenyegetőztem, hogy áttérek a vudu vallásra, bár pontosan nem is tudtam, hogy mi az), de azzal tisztában vagyok, hogy mindenkinek áldozatokat kell hoznia. Leállok a 9-es út tócsákkal teli szélén, megint magamhoz veszem Izzy pulcsiját, ami már teljesen átázott. Még mindig jobb a semminél. A fejemre csavarom és kiszállok a kocsiból. Éppen csak egy másodpercre állok meg. Üres az út, fekete pocsolyák váltakoznak rajta az utcai lámpákból eredő, halványsárga fényfoltokkal. Megpróbálom felidézni, hogy hol pördült le Lindsay kocsija az útról, de minden szakasza ugyanolyannak néz ki. Bárhol történhetett. Behunyom a szemem és újból visszanyúlok az ütközés előtti életembe, a feketeségen túlra, ám semmit sem sikerül megfognom. Amikor ismét kinyitom a szemem, az út csak bambán húzódik végig mellettem, vízfoltokkal tarkítva, egyszerűen és normálisan, mindenféle megkülönböztető jel nélkül. Ugyanolyan, mint bármelyik másik út egy kisváros közepén, bármelyik ország keleti partján, akármelyik állam kellős közepén. Előveszek egy elemlámpát a csomagtartóból, és elindulok az erdőben.

Hosszabbra nyúlik a séta, mint gondoltam, és a talajon vékony jégkéreg váltakozik cuppogó sárral, amely futóhomokként akarja elnyelni a lila New Balances csukámat. Pár perc múlva meghallom a buliról kiszűrődő, robajló zene hangját. Úgy lüktet keresztül a sötétségen, mint maga az éjszaka ritmusa, de beletelik még tíz perc, amíg megpillantom a falombok között elszórtan villódzó fényeket – hála az égnek, mert már azt hittem, hogy ugyanazokat a köröket ismétlem. Öt perc múlva az erdő is megritkul, és megpillantom a házat: úgy áll ott a pázsitos udvar közepén, akár egy nagy jégkrémtorta, amelyre mintha tűzijátékot tettek volna, úgy sziporkázik, ahogy az eső elgörbíti és széthasítja a tornácról kifelé sugárzó fényeket. Teljesen át vagyok fagyva, és totálisan megbántam, hogy gyalog jöttem el a házig. Ez a baj az áldozatokkal – szó szerint fájdalmasak. Amikor bemegyek az ajtón, két lány vihogni kezd, és egy egész elsős csapatnak leesik az álla. Nem is hibáztatom őket. Tudom, hogy förtelmesen nézek ki. Mielőtt elindultam otthonról, még a nadrágomat sem cseréltem le – így rajtam maradt az a túlméretezett velúr melegítőnadrág, amit anyától kaptam valamikor régen, és otthon imádom viselni. Nem fecsérlem az időmet az elsősökre. Aggódom, hogy túl későn érkeztem. Miközben felfelé rohanok a lépcsőn, Tara jön le velem szemben. Megragadom és odahajolok a füléhez. – Juliet Sykes! – kiabálom a zajban. – Mi? – kiáltja vissza mosolyogva. – Juliet Sykes itt van? Tara megütögeti a fülét, jelezve, hogy nem hallja. – Lindsayt keresed? Courtney is megjelenik Tara mögött, és előredől. Az álla hozzáér Tara vállához. – Találtunk egy titkos készletet… rum meg más piák. Tara eltört egy vázát. – Kuncogni kezd. – Kérsz inni valamit? Megrázom a fejem. Soha nem voltam még ennyire józan ilyen részeg emberek között, és rövid imával köszönöm meg azt az adományt, hogy becsípve fele annyira sem vagyok idegesítő, mint ők. Továbbmegyek a lépcsőn, de Tara még utánam kiált. – Lindsay hátul van! Mielőtt hallótávolságon kívül kerülnék, még Courtney sikoltása is megüti a fülemet: – Látod, mi van rajta? Nagy levegőt veszek, és azt mondogatom magamban, hogy nem számít. Csak az számít, hogy megtaláljam Julietet… hogy legalább egyvalamit tehessek érte. Ám minden lépéssel egyre inkább fogy a remény. Az emeleti folyosó dugig van emberekkel, és hacsak Juliet mégsem jött el a bulira – ami hiú ábrándnak tűnik –, kevés remény van rá, hogy még a házban találom. Mégis tovább igyekszem, és végül megérkezem a leghátsó szobába. Amint belépek, Lindsay odapattan hozzám, mint egy kézigránát – át is ugrik vagy öt ember fölött –, és egy pillanatra rendkívül hálás vagyok, amiért újra látom, boldogan, részegen, a legjobb barátnőmként. Annyira örülök a fojtó ölelésének, hogy el is felejtem, miért jöttem. – Rossz kislány! – Megpaskolja a kezemet, és eltolja magát tőlem. – Lógtál a suliból, de a bulira idetolod a képed? Nem szégyelled magad? – Keresek valakit – mondom. Körbenézek a szobában, de Julietet sehol sem látom. Nem mintha arra számítottam volna, hogy, mondjuk, ott ül a heverőn és Jake Somersszel beszélget, de ösztönösen – és sóvárogva – mégis körbefürkészek. – Rob lent van. – Lindsay hátralép, felemeli a kezét, és a hüvelyk- és mutatóujjaival keretbe foglalja az arcomat. – Úgy nézel ki, mint egy hajléktalan, aki kifosztotta a Wal-Martot. El akarod riasztani azt, aki ágyba rángatna? Megint kezdek dühbe gurulni. Lindsaynek muszáj folyton csipkelődnie. – Láttad Juliet Sykesot? – kérdezem. Lindsay egy pillanatra döbbenten néz rám, aztán elneveti magát. – Ez most komoly? Óriási megkönnyebbülés hullámzik végig rajtam. Lehet, hogy el sem jött. Lehet, hogy lerobbant a kocsija, vagy inába szállt a bátorsága, vagy…

– Ribancnak nevezett. – Ezzel a mondattal Lindsay minden reményemet porrá zúzza. Tehát mégis itt volt. – Ezt nem hiszem el! – Röhögcsélve átkarolja a vállamat, és odakiált a többieknek. – Elody! Ally! Itt van Sam! A legjobb barátnőjét, Julietet keresi! Elody meg sem fordul. Túlzottan el van foglalva Steve Dough-val. Ally viszont megpördül, elmosolyodik és odakiált hozzánk: – Helló, drága! – Felemel egy üres vodkásüveget. – Ha látod Julietet, kérdezd meg, mit csinált a maradék italommal! – Lindsayvel együtt roppant mulatságosnak tartják a megjegyzést. – Pszichotini! – kiáltja vissza Lindsay, összekeverve a gúnynevet egy ital nevével. Elkéstem. Felfordul a gyomrom a gondolattól, és megint eláraszt a Lindsay iránt érzett mérhetetlen harag. – A legjobb barátnőm? – kérdezem. – Ez érdekes. Azt hittem, ti voltatok elválaszthatatlan cimbik Juliettel! – Miről beszélsz? – Lindsay arca elkomorodik. – Gyerekkorotokban. Kebelbarátnők voltatok. A legjobb spanok. Puszipajtások. – Lindsay úgy néz ki, mintha mondani akarna valamit, de én belefojtom a szót. – Láttam a fotókat. Mondd csak, mi történt köztetek? Egyszer elfingtad magad előtte? Vagy látta, ahogy kirobban a fika az orrodból? Rájött, hogy a híres Lindsay Edgecombe mégsem olyan tökéletes? Miféle szörnyűséget követett el? Lindsay kinyitja a száját, majd becsukja. – Az egy őrült – suttogja dühösen, de valami más érzés is megjelenik a szemében, amit nem tudok azonosítani. – Nem is érdekes – mondom. Muszáj megtalálnom Juliet Sykesot. Utat török magamnak lefelé a lépcsőn, nem törődve a nevemet kiáltó vagy a vállamat ütögető emberekkel meg azokkal sem, akik arról suttognak, hogy voltam képes ilyen szerelésben emberek közé merészkedni Remélem, hogy ha elég gyors vagyok, kifelé menet elcsíphetem Julietet. Neki is le kellett parkolnia valahol. Biztos körbeállták, és nem tud elmenni. Legalább egy órába telik, mire a többiek elviszik onnan a kocsijukat (már ha egyáltalán meg tud valakit győzni arról, hogy segítsen, amit kétlek), és még több időbe telik neki hazáig kutyagolni. Szerencsére lefelé menet sem találkozom Robbal. Most aztán végképp nem lenne cérnám ahhoz, hogy neki is magyarázkodnom kelljen. A bejárat mellett egy csapat másodéves áll, akik rémültnek és többé-kevésbé józannak látszanak, ezért odamegyek hozzájuk. – Láttátok Juliet Sykesot? Bambán néznek rám. Sóhajtok és lenyelem a feltoluló káromkodást. – Szőke hajú, kék szemű, magas. – Még mindig semmi fény nem gyullad a tekintetükben, én pedig ráébredek, hogy nem is tudom rendesen leírni Juliet külsejét. Majdnem hozzáteszem, hogy lúzer. Három napja biztosan azt mondtam volna. – Szép arca van – folytatom, a szót ízlelgetve. Erre sem reagál senki, mire ökölbe szorul a kezem. – Csurom víz lehetett. A lányok ekkor hirtelen megvilágosodnak. – A fürdőben van – mondja az egyikük, és egy kis beugró felé mutat a konyha mellett. Hosszú sor kígyózik a zárt ajtó előtt. Az egyik lány keresztbe tett lábbal ugrándozik. Egy másik dörömböl az ajtón. Egy harmadik az órájára mutat, és mond valamit, amit nem hallok, ám az arcán látszik, hogy ki van kelve magából. – Már vagy húsz perce bent van! – háborog egy másodikos. Akkora súlyt érzek a gyomromban, hogy majdnem elhányom magam ott helyben. A fürdőszobákban gyógyszerek szoktak lenni. Meg borotvák. Az emberek akkor zárkóznak be a fürdőbe, ha valami rosszban sántikálnak – szexelni akarnak vagy ledugják az ujjukat a torkukon. Vagy meg akarják ölni magukat. Ennek nem szabad így történnie. Nekem meg kell mentenem téged. A könyökömmel utat török magamnak a fürdőig, és átvágok az egész soron. – Mozdulj már! – szólok rá Joanne Polernóra, aki azonnal leengedi a karját és félreáll.

Az ajtóra tapasztom a fülem, és hallgatózom, hátha kiszűrődik valami sírás, öklendezés vagy hasonló. Semmi. Most már a szívem is elnehezül. Újra hegyezni kezdem a fülem, de a hangosan dübörgő zenétől lehetetlen bármit is megneszelni. Finoman bekopogok és bekiáltok. – Juliet! Jól vagy? – Lehet, hogy elaludt – jegyzi meg Chrissy Walker. Rásandítok és remélem, hogy ennyiből rájön, milyen kretén és értelmetlen a megjegyzése. Újból bekopogok, és már az egész arcomat az ajtónak szorítom. Nehéz megmondani, hogy kiszűrődik-e valami halk nyögés – mert abban a pillanatban még hangosabb lesz a zene, és elfojt minden más hangot. De könnyen el tudom képzelni, ahogy ájultan fekszik odabent, szétvágott csuklóval, egy nagy vértócsában… – Hívjátok ide Kentet! – mondom, és veszek egy nagy levegőt. – Kit? – kérdezi Joanne. – Pisilnem kell! – nyüszög Rachel ugrabugrálva. – Kent McFullert! Most! Siess! – förmedek rá Joanne-re, aki egy darabig riadtan néz, majd elrohan a folyosón. Minden perc egy örökkévalóság. Most értem meg először, amit Einstein a relativitásról mondott, meg arról, hogy az idő úgy tud görbülni és nyúlni, akár egy gumimaci. – Mit érdekel téged ennyire? – kérdezi Rachel, és bár csak az orra alatt morog, jól hallom. Nem felelek. Igazából nincs is erre válaszom. Meg kell mentenem Julietet – ennyit érzek biztosan. Ez az én jó cselekedetem. Ezzel magamat is megmentem. Hirtelenjében nem is tudom, hogy ettől a gondolattól jobban vagy rosszabbul érzem-e magamat, azokhoz képest, akik semmit sem tesznek, ezért gyorsan el is hessegetem. Joanne visszaérkezik Kenttel. Kent arca aggodalmas, a homloka egészen összegyűrődött szemébe lógó, bozontos barna haja alatt. Összerándul a gyomrom. Tegnap együtt voltunk egy sötét szobában, alig pár centire egymástól, olyan közel, hogy éreztem a bőre elképesztő forróságát. – Sam! – üdvözöl, majd megfogja a csuklómat és mélyen a szemembe néz. – Jól vagy? Annyira meglep a váratlan érintés, hogy egy kicsit elhúzódom tőle, mire ő is visszahúzza a kezét. Nem tudom megmagyarázni, de mintha valami kongani kezdene a hasamban. – Jól vagyok – mondom, bár tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy nevetségesen festek a borzas hajammal és a mackónadrágomban. Hozzám képest ő egészen összeszedettnek látszik. Van valami bohókásan aranyos a kockás cipőjében, a bő, letolt derekú katonanadrágjában meg a felgyűrt ujjú flanelingében, ami látni engedi a bőre ismeretlen eredetű barnaságát. Biztos nem Ridgeview-ban barnult le az elmúlt fél évben. Zavartan néz rám. – Joanne azt mondta, szükséged van rám. – Nincs szükségem rád. – Furcsán és talán durván is szakad ki belőlem, és érzem is, ahogy elvörösödik az arcom. – Úgy értem, nem nekem van szükségem rád, hanem… – Nagy levegőt veszek. Látni vélek valami röpke kis szikrát Kent szemében, ami elvonja a figyelmemet. – Aggódom, mert Juliet Sykes bezárkózott ide. Miután kimondtam, meg is bántam azonnal. Nevetségesnek hangzik az egész. Biztos azt fogja mondani, hogy megőrültem. Végül is nem tudhatja azt, amit én tudok. A szikra eltűnik, az arca elkomorodik. Odalép az ajtóhoz és megpróbál benyitni, ám aztán megáll egy pillanatra gondolkodni. Nem mondja, hogy megőrültem, hogy üldözési mániám van vagy ilyesmi. Egyszerűen csak ennyit mond: – Nincs hozzá kulcs. Megpróbálom mással kinyitni a zárat. Akár be is törhetjük, ha kell. – Én majd fent pisilek – jelenti be Rachel, majd sarkon fordul, és elszalad. Kent benyúl a farzsebébe, és előszed egy marék biztosítótűt. – Ne kérdezz semmit! – mondja, amikor felvonom a szemöldököm. Felemelem a kezem és nem faggatom. Hálás vagyok neki, hogy kérdezősködés nélkül megteszi, amit szeretnék.

Leguggol, visszahajt egy biztosítótűt, és megpróbálja vele szétfeszíteni a zárat. Közben az ajtóra tapasztja a fülét, mintha a kattanó hangot várná. Végül erőt vesz rajtam a kíváncsiság. – Suli után bankot szoktál rabolni, vagy mi? Elfintorodik, nekifeszül az ajtónak, visszadugja a tűket a zsebébe, és előhúz egy hitelkártyát a pénztárcájából. – Hogyne… – Becsúsztatja a kártyát az ajtókeret és az ajtó közé, és ide-oda hajtogatja. – Anyám régen mindig a kamraajtó mögé zárta a nassolnivalót. Felegyenesedik és elforgatja a kilincset. Az ajtó kinyílik egy kissé, mire a szívem egészen a torkomig felugrik. Egy részem abban reménykedik, hogy azonnal szembetaláljuk magunkat Juliet mérges arcával, vagy belülről ismét ránk csapja az ajtót. Én ezt tenném, ha valaki betörné, miközben odabent vagyok… ha egyáltalán még ébren – illetve életben – volnék. Az ajtó azonban úgy marad, pár centire kinyitva. Kenttel először egymásra nézünk. Azt hiszem, mindketten félünk még jobban kitárni az ajtót. Aztán Kent a lábfejével beljebb tolja, és közben Juliet nevét kiáltja. Ekkor kitárul az ajtó – akárcsak az idő, ami a végtelenségig nyúlik és abban a szempillantásban vagy fél pillanatban valahogy még arra is jut időm, hogy elképzeljem az összes szörnyű lehetőséget, az összes borzalmas pózt, amelyben a földön feküdhet. Aztán az ajtószárny lengése lecsillapodik, és feltárul a fürdőszoba: tökéletesen tiszta, tökéletesen normális és tökéletesen üres. A villany ég, és egy nedves törölköző van a mosdókagylóban. Az egyetlen dolog, ami kicsit kilóg ebből a nagy rendből, az az ablak. Szélesre tárták, így az eső az alatta lévő csempéket verdesi. – Kiment az ablakon – mondja Kent ugyanakkor, amikor én is erre gondolok. Nem igazán értem a hangsúlyát. Félig szomorú, félig csodálkozó. – A rohadt életbe! Hát persze. Egy ilyen megaláztatás után a lehető legrövidebb menekülési útvonalat kereste, azt, amelyik a legkevesebb figyelmet kelti. Az ablak egy füves domboldalra néz és persze az erdőre. Oda iramodhatott el, és egy nagy körívet leírva fog visszatérni a kocsibehajtóhoz. Kirohanok a fürdőszobából. Kent utánam kiált: – Várj! Én viszont már a folyosó másik végén vagyok, kinyitom a bejárati ajtót és rohanok tovább a tornácra. Magamhoz veszem az elemlámpát meg a pulóveremet, és átvágok a kerten. Ekkor nem zuhog olyan veszettül az eső, inkább valami fagyos köd szitál sűrű rétegekben odafentről. Ez a fajta hideg azonban csontig hatol. A talajt fürkészem az elemlámpával, miközben elbotorkálok a ház oldaláig. Nem vagyok egy ügyes nyomkövető, de elég sok régi krimit olvastam ahhoz, hogy tudjam: először mindig a lábnyomokat kell keresni. Sajnos a sár olyan vaskos és lucskos, mint egy nyomorult mocsárban. Mégis sikerül megtalálnom azt a mélyedést a fürdőszoba-ablak alatt, ahol földet érhetett, és – ahogy előre sejtettem – a szabálytalan lábnyomok egyenesen az erdőbe vezetnek. Elindulok az erdő felé. Nem látok semmit, csak azt a néhány méteres fénysávot, ami körülöttem pattog körbe-körbe. Soha nem féltem igazán a sötéttől, de a fák végeérhetetlen recsegése és nyöszörgése meg az eső folyamatos susogása az ágakon keresztül olyan hatást kelt, mintha az erdő egy eleven lény volna és magában motyogna, akár a New York-i tébolyultak, akik mindig üres szatyrokkal teli bevásárlókocsikat tologatnak. Rájövök, hogy nincs értelme Juliet lábnyomait követni. Teljesen felszívódtak a szortyogó sárban és avarban meg a korhadó ágak között. Inkább elindulok az út irányában, legalábbis arra, amit annak vélek, és abban bízom, hogy elcsípem hazafelé menet. Biztos vagyok benne, hogy ez a terve. Ha annyira kétségbeesetten menekülsz egy buliról – és az ott lévő emberektől –, hogy kimászol az ablakon, nem valószínű, hogy pár perc múlva visszabaktatsz a házhoz és megkérsz pár vendéget, álljon arrébb a Hondájával. Az eső bedurvul, szinte csörömpöl a jeges ágakon, mintha csontok hullanának csontokra. Már a mellkasom is fáj a hidegtől, bár sietek, amennyire tudok. Megbénulnak az ujjaim, ezért még az elemlámpát is nehezen tudom tartani. Alig várom, hogy odaérjek a kocsimhoz és maximumra

tekerjem a fűtést. Aztán majd végighajtok az utcákon, hátha megtalálom. A legrosszabb esetben még mindig lecsaphatok rá a házuknál, csak kerüljek ki ebből az átkozott rengetegből! Meggyorsítom a lépteimet; félig már futok, hogy melegen tartsam magam. Percenként szólongatom Julietet, bár nem számítok válaszra. Az eső még jobban rázendít, és rendületlenül csapkodja a tarkómat, amitől olykor a lélegzetem is eláll. – Juliet! Juliet! A csapkodásból tombolás lesz. A fagyott vízcseppek szinte belevájnak a bőrömbe. Továbbfutok, kezemben az ólomsúlyúvá vált elemlámpával. Már nem érzem a lábujjaimat; azt sem tudom, hogy a jó irányba futok-e. Lehet, hogy csak köröket írok le. – Juliet! Most már kezdek félni. Körbefordulok és végigpásztázom az elemlámpa fényével a sötétséget: sűrű fák préselődnek egymáshoz minden oldalon. Amikor a ház felé rohantam, nem tűnt ennyire hosszúnak az út, ebben biztos vagyok. Úgy érzem, mintha kétszeresére dagadtak volna az ujjaim, és ahogy ott forgok, egyszer csak elejtem az elemlámpát. Először csattan, majd szilánkokra törik. A fény szikrázva kihuny, mire én totális sötétségben maradok. – A tetves, rohadt, kurva életbe! – káromkodom hangosan, mert ettől megkönnyebbülök. Teszek néhány ingatag lépést az elemlámpa felé, és magam elé tartom a karjaimat, hogy ne ütközzek bele semmibe. Pár csoszogó lépés után térdre rogyok, és azonnal tönkreteszem a kedvenc nadrágomat, amit szinte felfal a sár. A kezemmel beletúrok az ingoványba, és minden erőmmel próbálom elterelni a figyelmemet arról, amit művelek. Az eső belezuhog a szemembe. A felsőm hozzátapad a bőrömhöz, és ázottkutya-szaga van. Nem tudok parancsolni a testem remegésének. Ez történik, ha az ember segíteni akar másoknak. Megszívja. Érzem, ahogy hatalmas gombóc képződik a torkomban. Azért, hogy elkerüljem a teljes összeomlást, Lindsayre gondolok. Vajon mit mondana, ha itt volna velem éjnek idején az ismeretlen nagyságú erdő sűrűjében egy monszun kellős közepén, ha látná, hogy megháborodott vakondként turkálok a sárban?… – Samantha Kingston! – mondaná mosolyogva. – Mindig is tudtam, hogy piszkos a fantáziád! A kép azonban éppen csak egy pillanatra vidít fel. Lindsay nincs mellettem. Lindsay valószínűleg éppen kibékül Patrickkel egy kényelmes és nagyon is száraz szobában, vagy füves cigit szív Allyvel felváltva, és azon tanakodnak, hogy vajon végleg elment-e az eszem. Teljesen elvesztem, szánalmasnak érzem magam és totálisan magányosnak. Egyre erősebb a fájdalom a torkomban, míg végül már úgy érzem magam, mintha egy állat próbálna a karmaival kiszabadulni a nyakamból. Hirtelen rádöbbenek, hogy haragszom Julietre. Meg tudnám verni. Fel sem tudom fogni, hogy lehet ennyire önző. Akármi is történik… akármilyen rosszra fordulnak a dolgok… azért még mindig van választása. Nem mindenki mondhatja ezt el magáról. Ekkor meghallom a legszebb hangot, amit valaha hallottam életem eddigi tizenhét évében (plusz a halálom óta eltelt öt napban). Dudálás. Távolról érkezik a hang, és ahogy felharsant, már el is hal. Pusztán egy halk jajszó az éjszakában, mintha valaki elszáguldana a főúton, és véletlenül rátenyerelne a dudára. Közelebb vagyok az úthoz, mint hittem. Feltápászkodom a földről, és amilyen gyorsan csak tudok, a hang forrása felé indulok, a testemhez szorított karral, mint egy múmia. Fejemmel félrecsapom az ágakat és az örökzöldek sikamlós nyúlványait az utamból. A szívem zakatol az izgatottságtól, és epedve várom, hogy a hang – vagy egy másik hang – ismét útba igazítson. Egy perccel később újabb dudálás üti meg a fülemet, ezúttal közelebbről. Sírni tudnék a megkönnyebbüléstől. Még egy perc, és már az autórádiók hangját is hallani lehet, a dübörgő basszust, ahogy lüktetve erősödik és halkul. Újabb perc eltelik, és a fák között halványan meglátom a fényszórók villódzását is. Kijutottam az útra! Mialatt a fények egyre közelebb érnek, a fák megritkulnak körülöttem, ezért gyorsan megpróbálok tájékozódni. Annyira lefoglal, hogy meleg takarók halmairól fantáziáljak – az összes takarót magamra fogom tekerni, amit a házban találok – meg forró csokoládéról, meleg papucsról és

gőzölgő zuhanyról, hogy csak az utolsó pillanatban veszem észre Juliet Sykesot, és majdnem neki is ütközöm. Az úttól két-három méterre kuporog, átfogva a térdét a karjával. A víztől teljesen áttetsző lett a fehér topja, így még a – csíkos – melltartója is látszik, meg a gerince összes csigolyája. Annyira meglepődöm a látványtól, hogy átmenetileg azt is elfelejtem: ő az oka annak, hogy egyáltalán itt vagyok. – Mit csinálsz te itt? – kérdezem, túlkiabálva az esőt. Felnéz rám. Az utcai lámpák megvilágítják az arcát. Fakó a tekintete. – Mit csinálsz te itt? – ismétli papagájként. – Én… öhm… én tulajdonképpen téged kereslek. – Az arca semmilyen érzelmet nem árul el, sem döbbenetet, sem haragot, semmit. Összezavarodom. – Nem fázol? Alig észrevehetően megrázza a fejét, és továbbra is fakó, fáradt tekintettel néz rám. Nem egészen így képzeltem ezt a jelenetet. Azt hittem, örülni fog, hogy megkerestem – talán még hálás is lesz. Vagy akár fel is háborodik. Mindenesetre valamilyen érzelemre számítottam. – Figyelj, Juliet… – Nehezen tudok beszélni a fogam vacogásától. – Majdnem hajnali egy óra van, és iszonyatos hideg. Nem akarsz esetleg eljönni hozzánk? Beszélgetni egy kicsit? Tudom, mi történt odabent… – A fejemmel Kent háza felé intek. – Nagyon sajnálom. Csak azt akarom, hogy beszálljon velem abba a rohadt autóba, de attól még igaz, amit mondok. Tényleg sajnálom. Juliet hosszú másodpercekig csak néz, mereven, mialatt az eső a közöttünk lévő néhány métert is elhomályosítja. Elkezd lábra állni, és már bízom benne, hogy sikerült, ám ő elfordul és az út felé tesz néhány lépést. – Bocs – mondja, de a hangjában nyoma sincs sajnálkozásnak. Érzelemmentes. Utánanyúlok és elkapom a csuklóját. Elképesztően vékonynak érződik a kezemben. Olyan, mint a madárfióka, amit Libaoromnál találtam, felvettem, és a kezemben lehelte az utolsót, vacogva, reszelősen, szakadozottan. Juliet nem húzódik el tőlem, de úgy néz a kezemre, mintha mérges kígyó volna, amelyik megharapni készül őt. – Figyelj… – próbálkozom ismét. – Hallgass ide! Tudom, hogy ostobaságnak hangzik, de… – A szél végigkorbácsolja a fákat, és újabb esőhullámot zúdít a nyakunkba. – Úgy érzem, van bennünk valami közös, benned és bennem. Ha valahol beszélgethetnénk egy kicsit… – Nem megyek sehova – vág közbe Juliet. Az út felé néz, és mintha halvány, szomorú mosolyt látnék az ajkain. Aztán nyoma vész a mosolynak. Túl régóta vagyok kint. Az agyam szinte csikorog a hidegtől. Már nem forognak a fogaskerekek, semminek sincs értelme. Különös képek villannak fel a fejemben, különféle meleg dolgok bizarr fantázia-körtánca. Gőzölgő, forró csokoládéval teli medence. Egy akkora rakás takaró, ami felér a házunk tetejéig. Egy részem azt gondolja: Basszus! Csináljon, amit akar. Holnap úgyis minden visszatekerődik. Egy nagyobb részem azonban – a „belső bika”, ahogy anya hívta – azt sugallja, hogy Juliet tartozik nekem. Csupa sár vagyok, félholtra fagytam, és a Thomas Jeffersonba járók fele úgy gondolja, hogy egy pizsamás mutáns lett belőlem. – Mi lenne, ha hozzátok mennénk? – kérdezem. Előbb-utóbb válaszolnia kell. Furcsán néz rám, és egy pillanatra úgy érzem, hogy keresztüllát rajtam. – Miért csinálod ezt? – faggat. Még hangosabban kell kiabálnom, mint eddig. Lassan egyre több autó hagyja el Kenték felhajtóját, és amikor meglátnak minket, lelassítanak. – Én… segíteni akarok neked. Megcsóválja a fejét és ernyedten int egyet. – Te utálsz engem. Egyre közelebb és közelebb araszol az úthoz, amitől feláll a szőr a hátamon. A következő kocsi szintén dübörgő basszussal húz el mellettünk. Csillámlik, amikor elhalad az utcai lámpa alatt, és egy nevető alak körvonalait veszem észre benne. Valahol jobbra mintha valaki a nevemen szólítana, de a hang belevész a zuhogó esőbe.

– Nem utállak. Nem is ismerlek. De ezen szeretnék változtatni. Elölről kezdeni. Most már majdnem sikítok. Még így sem tudom, hogy hallja-e, amit mondok. Válaszol valamit, de nem hallom. Újabb autó suhan el villogva, akár egy ezüstgolyó. – Tessék? Juliet alig egy centivel oldalra fordítja a fejét, és hangosabban megismétli: – Igazad van. Nem ismersz. Megint egy kocsi. Ebből is nevetés harsan ki, ahogy elszáguld. Kidobtak az erdőbe egy sörösüveget, ami nagy robajjal törik szét. Ekkor már biztos vagyok benne, hogy valaki a nevemet kiáltja, de nem tudom megállapítani, melyik irányból. Süvít a szél, és hirtelen rádöbbenek, hogy Juliet alig pár centire van az út szélétől. Azon a keskeny, fehér sávon inog, ahol a járda kezdődik, mintha kötélen táncolna. – Jobb lenne, ha eljönnél az úttól – jegyzem meg, ám valahol az agyam hátsó részében közben testet ölt egy gyorsan növekvő, dagadó, szörnyű, förtelmes gondolat, akár a láthatáron gomolygó, egyre duzzadó viharfelhők. A nevemet hallom. Aztán a távolban valakik torokhangon a „Splintert” éneklik a Fallacytól, túlharsogva az autórádió bömbölését. – Sam! Sam! – Most már felismerem Kent hangját. „Múlt éjjel, utoljára… azt mondtad, megint enyém leszel.” Juliet ekkor szembefordul velem. Mosolyog, ám ez a legbánatosabb mosoly, amit valaha láttam. – Talán majd legközelebb – mondja. – De valószínűleg akkor sem. – Juliet – nyögöm, ám a név valahogy benne ragad a torkomban. Szinte kővé dermedek a rémülettől. Mondani akarok valamit, megmozdulni, előrenyúlni és elkapni, de az idő vészesen rohan, és az iszonytató előérzet robbanásszerűen valósággá válik, miközben a hangszórók egyre jobban üvöltenek, és egy ezüst Rangé Rover előtör a sötétből. Mint egy madár vagy egy angyal – aki egy szikláról vetette le magát –, Juliet felemeli a karját és előrezuhan az útra. Sikoly hasítja keresztül a levegőt, majd egy gyomorkavaró reccsenés. Miután Juliet teste lerepül Lindsay kocsijának tetejéről és összezúzódva, arccal lefelé földet ér az úton, a Range Rover pedig csörömpölve, összegyűrődve nekiszáguld egy fának, és hosszú füstszalagokat, majd lángnyelveket okádva szilánkokra töri azt – rádöbbenek, hogy én vagyok az, aki sikít.

MIELŐTT FELÉBREDEK Kent ekkor ér oda hozzám. – Sam! – lihegi az arcomat fürkészve. – Nem esett bajod? – Lindsay – suttogom. Semmi másról nem tudok beszélni. – Lindsay, Elody és Ally abban a kocsiban vannak. Az út felé fordul. Fekete füstoszlopok kígyóznak kifelé az erdőből. Onnan, ahol állunk, csak a behorpadt fém lökhárítót lehet látni, amely felfelé mutató ujjként mered ki a talajból. – Várj itt! – mondja Kent. Csodálatos módon teljesen nyugodt a hangja. Megint az út felé megy, előkapja a telefonját, és hallom, ahogy útbaigazít valakit a vonal túlsó végén. Baleset történt. Tűz is van. 9-es út, Devon Drive után. Letérdel Juliet teste mellé. Legalább egy ember megsérült. Most már megállnak az autók. Az emberek bizonytalanul szállnak ki belőlük, és hirtelen mindenki kijózanodik, sutyorog, és az apró, összetört testet bámulja az úton. Nézik a füstöt és az erdőből kicsapó lángokat is. Emma McElroy csikorogva fékez és a szája elé tett kézzel kászálódik ki az ülésről. Teljesen kidülled a szeme is. Minijének ajtaját nyitva hagyja, így hallhatjuk, ahogy Nelly Jay-Z száma, a „99 problems” átjárja a hideg levegőt. Ez a legrémesebb az egészben, ez a szokványos zeneszám. Valaki elkiáltja magát: – Az isten szerelmére, Emma, kapcsold ki! Erre Emma visszatámolyog a kocsijához, és csend lesz. Csak az eső veri továbbra is az erdőt, az utat és a kocsikat. Valaki hangosan felzokog.

Úgy érzem, mintha egy álomban lennék. Továbbra is mozdulni próbálok, de most sem megy. Már az esőt sem érzem. Egyik tagomat sem érzem. Egyetlen gondolat forog a fejemben körbe-körbe: az a fehér villanás, mielőtt lesodródtunk az útról, bele az erdő tátongó szájába. Lindsay kiáltott valamit, amit nem értettem. Nem „állsz”, „szállsz” vagy „látsz”. Sykes. Ekkor hosszú, vérfagyasztó sikolyt hallunk az erdő másik feléből, és Lindsay érkezik botorkálva az úton, nyitott szájjal, patakzó könnyekkel. Kent is mellette van, Allyt támogatja, aki biceg és köhög, de egészen jól van. Lindsay tovább sikoltozik. – Segítsetek! Segítsetek! Elody még bent van! Valaki segítsen neki! Kérem! Olyan hisztérikus a hangja, hogy a szavai valamiféle állati üvöltéssé mosódnak össze. Leroskad a járdán és fejét a kezei közé temetve zokog. Aztán egy másik síró hang csatlakozik hozzá: szirénák a távolban. Senki sem mozdul. Minden rövid, szaggatott felvillanásokban történik – legalábbis az én szememben –, mintha egy villogó stroboszkóp mellett néznék egy filmet. Egyre több srác gyűlik össze az esőben, és mozdulatlanul állnak, akár a szobrok. A forgó rendőrsziréna hol vörösre, hol fehérre festi az egész jelenetet. Egyenruhás alakok… egy mentőautó… egy hordágy… két hordágy… Juliet kicsi, törékeny teste szépen kiterítve, mint az a kismadár réges-régen. Lindsay, ahogy hány, miközben a második hordágyon egy testet emelnek ki a totálkáros autóból, és a hátát dörzsölgető Kent. A tátott szájjal zokogó Ally… akinek különös módon egyetlen hangját sem hallom. Egyszer csak felnézek az égre és látom, hogy az eső átalakult hóvá – kövér, fehér pelyhek örvénylenek ki a sötétből, mint valami varázslat. Fogalmam sincs, mióta állok ott, és meglepődöm, amikor visszanézek az útra: már alig lézeng ott valaki, csak néhány bámészkodó. Egyetlen rendőrautó maradt, Kent pedig – hogy meg ne fagyjon – ide-oda szökdécsel, miközben egy rendőrrel beszélget. A mentők eltűntek. Lindsay is eltűnt. Ally is eltűnt. Aztán Kent egyszer csak előttem áll, bár nem láttam őt felém jönni. Hogy csináltad ezt? – akarom kérdezni, de semmi sem jön ki a torkomon. – Sam! Kent hozzám beszél, és úgy sejtem, hogy nem először szólít meg. Valami szorongató érzést tapasztalok, de csupán egy-két pillanat múlva jövök rá, hogy a karomat fogja. Azt is csak ezután veszem észre, hogy még mindig van karom; abban a pillanatban visszazuhanok a testembe, és a látottak ereje szinte lesújt rám. Megbicsaklik a lábam, előrebukom. Kent elkap és megtart. – Mi történt? – suttogom szédelegve. – Elody… ? Juliet… ? – Csitt! – A szája egészen közel van a fülemhez. – Teljesen átfagytál. – Meg kell találnom Lindsayt. – Több mint egy órája idekint vagy. Jéghideg a kezed. – Kibújik a vaskos pulóveréből, és rám teríti. Fehér hópelyhek ragadnak a szempillájára. Gyengéden a könyököm alá csúsztatja a kezét, és visszavezet a felhajtóhoz. – Gyere. Fel kell melegedned. Nincs erőm vitatkozni. Hagyom, hogy visszavigyen a házba. Nem engedi el a kezemet, és bár alig ér hozzá a hátamhoz, úgy érzem, nélküle összeesnék. Olyan, mintha egyetlen mozdulat nélkül teremnék újra Kenték házában. Aztán a konyhában találom magam, ő előhúz egy széket, és leültet rá. Mozog az ajka, a hanghordozása megnyugtató, de nem értem, amit mond. Ezután egy vastag pokróc kerül a vállamra, és éles fájdalmat érzek az ujjaimban meg a lábujjaimban, amikor visszatér beléjük a keringés, mintha valaki forró tűket szúrna belém. A remegés mégsem marad abba. Olyan hangot adnak a vacogó fogaim, mint a pohárban forgatott dobókockák. A sörös hordók még mindig a sarokban vannak, és mindenütt félig üres poharak hevernek, bennük úszkáló csikkekkel. A zene viszont már nem szól, és a háznak is egészen más hangulata van így, emberek nélkül. Az agyam apró részletekre koncentrál, ide-oda pattog a figyelmem, aztán gellert kap, és megint máshol köt ki, akár egy pingponglabda. A hímzés a mosogató fölött:

„MARTHA STEWART* NEM ITT LAKIK”. A hűtőre erősített fényképek Kentről és a családjáról, meg néhány ismeretlen rokonról valamelyik strandon. Régi képeslapok Párizsból, Marokkóból, San Franciscóból. Üveges vitrinbe rejtett bögrék sorai különféle feliratokkal, mint a KOFFEIN VAGY TOTÁLKÁR meg a TEAIDŐ VAN! – Kérsz egy mályvacukrot? Vagy kettőt? – kérdezi Kent. – Mi? Rekedt és furcsa hang szakad fel a torkomból. Hirtelen minden érzékszervem rohamszerűen kitisztul: hallom a fazékban melegedő tej sziszegését, kiélesedik előttem Kent aggodalmas arca, meg a bozontos, barna hajában olvadozó hó. A vállamra terített pokrócnak levendulaszaga van. – Beleteszek néhányat – határoz Kent, és visszafordul a tűzhely felé. * Híres amerikai gasztronómus és szakács. Egy perccel később már ott gőzölög előttem egy túlméretezett bögre (erre az van írva: AZ OTTHON OTT VAN, AHOL A CSOKI), pereméig töltve habos, forró csokoládéval – igazival, nem olyasmivel, amit tízes csomagban árulnak félkészen –, és még nagy mályvacukrok is úszkálnak a tetején. Nem is tudom, hogy én kértem-e tőle hangosan vagy olvasott a gondolataimban. Kent leül velem szemben az asztalhoz és nézi, ahogy kortyolgatom a forró csokit. Finom, pont elég édes, tele van fahéjjal és valami mással, amit nem tudok azonosítani. Már kevésbé remeg a kezem, amikor visszarakom a bögrét az asztalra. – Hol van Lindsay? – kérdezem, amikor felrémlik előttem a jelenet: Lindsay előttünk térdel és hány. Biztos magán kívül volt; ő soha nem tenne ilyet nyilvánosan. – Jól van? Kent bólint és az arcomat fürkészi. – Lindsay jól van. Be kellett mennie a kórházba, megvizsgálják, nem kapott-e sokkot, meg ilyesmi. De rendben lesz. – Ő… Juliet annyira gyorsan ugrott. – Behunyom a szemem és magam elé képzelem a homályos fehérséget. Amikor ismét ránézek, Kent olyan arcot vág, mintha a beleit húznák kifelé. – Akarom mondani… Juliet…? Megrázza a fejét. – Semmit sem tehettek érte – mondja olyan halkan, hogy ha nem tudnám, mit akar mondani, meg sem hallanám. – Láttam… – Elkezdem a mondatot, de nem tudom folytatni. – Elkaphattam volna. Olyan közel volt. – Baleset történt. Kent lesüti a szemét. Nem tudom, hogy valóban elhiszi-e, amit mond. Nem, nem az volt. Ez van a nyelvem hegyén. Eszembe jut Juliet különös félmosolya, miközben azt mondja: Talán legközelebb, de valószínűleg akkor sem. Behunyom a szemem és azt kívánom, törlődjön ki az emlék teljesen a fejemből. – Allyvel mi van? Jól van? – Ally is jól van. Haja szála sem görbült. Kent hangja egyre erősebb, de van benne valami rimánkodás. Érzem, hogy azt szeretné: inkább hallgassak – nem akarja, hogy megkérdezzem, amit mindenképp tudni akarok. – Elody? – szakad ki belőlem suttogva. Kent félrenéz. Megfeszül egy izom az állkapcsában. – Az anyósülésen ült – böki ki végül, úgy, mintha minden egyes szó fájdalmat okozna neki. Eszembe jut, ahogy Elody előredől a kocsiban: Nem igazság, hogy mindig Sam ül elöl! – Pont ott, ahol becsapódott. Vajon így mondták volna el az én szüleimnek is a kórházban? Ütközés, anyósülés, becsapódás? – Meg… meg…? – Képtelen vagyok kiejteni a szót. Kent majdnem elsírja magát. Idősebbnek néz ki, mint bármikor eddig, a szeme sötét és csordultig tele szomorúsággal. – Nagyon sajnálom, Sam – feleli halkan.

– Mit akarsz mondani? – Olyan erősen szorítom ökölbe a kezem, hogy érzem a bőrömbe vájó körmöket. – Azt akarod mondani, hogy… hogy… – Megint elcsuklik a hangom. Attól félek, ha kimondom, valóság lesz. Kent úgy beszél, mintha minden egyes szó valami éles tárgyként fúródna ki a hasából. – Fájdalommentes volt… egy pillanat alatt történt. Nem szenvedett. – Fájdalommentes? – ismétlem remegő hangon. – Fájdalommentes? Te ezt nem tudhatod. Te nem tudhatod! – Egy nagy öklöt érzek a torkomban. – Ezt mondták? Hogy fájdalommentes volt? Hogy békés volt? Mintha minden rendben lett volna? Kent megfogja a kezemet az asztal fölött. – Sam… – Ne! – Durván hátratolom a székemet, és felállok. Az egész testem vibrál a méregtől. – Ne! Ne mondd nekem, hogy nyugodjak meg! Ne mondd azt, hogy nem fájt neki! Te nem tudod… fogalmad sincs róla, hogy mennyire fáj. Rettenetesen fáj… Már magam sem tudom, hogy Elodyról beszélek vagy magamról. Kent feláll és átkarol. A vállába temetem a fejem és zokogok. Erősen magához szorít, és halk hangokat nyöszörög a hajamba. Mielőtt elengednék minden kapaszkodót és átadnám magamat a körülöttem örvénylő feketeségnek, valami furcsa, ostoba gondolatom támad – a fejem tökéletesen beleillik a Kent válla alatti mélyedésbe. Aztán teljesen maga alá temet Elody és Juliet emléke, és nehéz fátyol hullik az agyamra. Elsírom magam. Ez már a második este egymás után, amikor teljesen kivetkőzöm magamból Kent előtt, bár ő ezt természetesen nem tudja. Hálásnak kéne lennem, amiért nem emlékszik az előző éjszakára, amikor egymás mellett, összeérő térdekkel ültünk egy sötét szobában, de ettől az emléktől csak még magányosabbnak érzem magam. Elvesztem a ködben, a homályban, és egy bizonyos ponton, amikor kezdek visszatérni önmagamhoz, rádöbbenek, hogy Kent szó szerint megtart engem. A lábam alig súrolja a padlót. A száját a hajamba fúrja, és egészen közel érzem a leheletét a fülemhez. Valami elektromosság fut végig rajtam, amitől rosszul leszek és egyre jobban összezavarodom. Elhúzódom Kenttől, hogy legyen némi távolság közöttünk. Ő mindkét kezét rajtam hagyja, és továbbra is ölel, amiért még mindig hálás vagyok neki. Szilárd és melengető. – Te még mindig át vagy fagyva – mondja. Egy századmásodpercre ráteszi a kézfejét az arcomra, de amikor elveszi onnan, lenyomatot hagy, mintha leforrázott volna. – Csurom víz a ruhád. – Fehérnemű – nyögöm ki. Összeráncolja a homlokát. – Mi? – A… fehérneműm… úgy értem, a nadrágom, a felsőm és a fehérneműm… tele van hóval. Illetve most már vízzel, mert elolvadt. Tényleg nagyon fázom. Túlzottan kimerült vagyok ahhoz, hogy bármilyen szemérmességet érezzék. Kent csak beharapja az ajkát és bólint. – Maradj itt! – szól rám. – És idd meg! – int a fejével a forró csoki felé. Visszakísér a székhez, aztán eltűnik. Még mindig reszketek, de legalább meg tudom tartani a bögrét úgy, hogy ne loccsanjon ki a csoki az asztalra. Semmi mással nem foglalkozom, csak a bögre mozgásával, ahogy a számhoz emelkedik, a kakaó ízével, a macskafarkú óra ketyegésével és a kavargó fehérséggel az ablakon kívül. Kent pár másodperc múlva visszatér egy hatalmas polárfelsővel, egy kifakult melegítőnadrággal és egy összehajtott, csíkos bokszeralsóval. – Ezek az enyémek – mondja, majd hirtelen elvörösödik. – Úgy értem, nem az enyémek. Még nem viseltem őket. Anyám vette nekem… – Elakad a szava, és nyel egyet. – Mármint én vettem őket magamnak, azt hiszem, kedden. Még rajta van a címke, meg minden. – Kent! – szakítom félbe. Nagy levegőt vesz. – Igen? – Bocsáss meg, de… nem maradnál egy kicsit csendben? – A fejemre mutatok. – Zsong a fejem.

– Ne haragudj. – Kifújja a levegőt. – Nem tudom, mit tegyek. Bárcsak… bárcsak nagyobb választék lenne. – Köszönöm – válaszolom. Tudom, hogy nagyon igyekszik, és halványan elmosolyodom. Leteszi a ruhadarabokat az asztalra, egy nagy, bolyhos törölközővel együtt. – Nem tudtam… Úgy gondoltam, hogy ha még mindig fázol, lezuhanyozhatnál. Elpirul a „zuhany” említésére. Megrázom a fejem. – Én csak aludni akarok. Már el is feledkeztem az alvásról, és nagy megkönnyebbülés hullámzik át rajtam, amikor kimondom: csak aludnom kell. Amint elalszom, vége lesz ennek a rémálomnak. Mégis valami vibráló idegesség van bennem. Mi lesz, ha ezúttal nem lehet visszaforgatni az időt? Mi lesz, ha ennyi volt? Elody jut eszembe, és érzem, ahogy a forró csokoládé lassan visszafelé kúszik, fel a torkomon. Kent bizonyára látja az arckifejezésemet, mert leguggol hozzám, hogy egy szinten legyünk. – Tehetek érted valamit? Hozzak neked valamit? Megrázom a fejem és próbálom visszatartani a sírást. – Majd jobban leszek. Csak ez egy… óriási megrázkódtatás. – Nagyot nyelek. – Én szeretném… visszapörgetni az egészet, tudod? Bólint egyet és ráteszi a kezét a kezemre. Nem húzom el. – Ha kijavíthatnám a dolgokat, megtenném. Persze ez egy hülye, elcsépelt vigasztaló mondat, ám ahogy ő mondja, úgy őszintének és egyszerűnek hangzik, mintha ez volna a legigazabb állítás a világon. Megint megtelik könnyekkel a szemem. Felkapom a ruhákat meg a törölközőt, és a folyosón át a fürdőszobába megyek, amit betörtünk Juliet miatt. Belülről bezárom az ajtót. Az ablak még mindig nyitva van, és hópelyhek szédelegnek rajta befelé. Becsukom. Már ettől is jobban érzem magam, mintha elkezdtem volna a ma éjjel történtek kiradírozását. Elody élni fog. Végül is nekem kellett volna az anyósülésen ülnöm. Felakasztom a kéztörlőt, amit Juliet a mosdón hagyott, és remegve levetkőzöm. Nem bírok ellenállni a zuhanynak. Olyan magasra és forróra állítom be, amennyire csak lehet, és belépek a kabinba. Igazi dzsungel-eső hullik rám, egyenesen fentről, hosszan és letaglózóan. Amikor leér a lábam alatti márványfelületre, jókora párafelhőket pöfékel. Olyan sokáig maradok alatta, hogy egészen összeaszalódik a bőröm. Utána felveszem Kent felsőjét, ami hihetetlenül puha, mosóporszagú, és valamiért a frissen nyírt fű illatát is érzem benne. Aztán leszedem a címkét a bokszerről, és belebújok. Természetesen túl nagy rám, de élvezem, hogy tisztán és ropogósán simul a bőrömre. Eddig csak Rob bokszereit láttam, amelyek általában összegyűrve hevertek a földön vagy az ágya alá dugva, különféle foltokkal, amelyeknek eredetét nem is akartam tudni. Végül a melegítőnadrágot is felveszem. Átmelegítik a lábamat. Kent zoknit is adott, vastagot és puhát. Egy nagy gombóccá gyűröm a ruháimat, és a fürdőszoba ajtaja előtt hagyom. Amikor visszamegyek a konyhába, Kent még mindig ott áll, pont úgy, mint amikor elmentem. Valami felcsillan a szemében, amikor belépek, de nem tudom pontosan, mi lehet. – Nedves a hajad – jegyzi meg halkan, de úgy mondja, mintha valami mást mondana. Lenézek a földre. – Végül is zuhanyoztam. Pár másodpercnyi csend áll be. – Fáradt vagy – mondja aztán. – Hazaviszlek. – Nem. – Határozottabban felelek, mint ahogy akartam, mire Kent meg is riad. – Nem… úgy értem, nem mehetek. Nem akarok most otthon lenni. – A szüleid… – kezdi Kent, de elcsuklik a hangja. – Kérlek!

Nem is tudom, mi a rosszabb: ha a szüleim már értesültek a balesetről és engem várnak, hogy kihallgathassanak, kifaggathassanak, meg előadást tartsanak arról, hogy reggel el kell menni a kórházba és kell keresni egy terapeutát, aki segít feldolgozni a történteket – vagy ha még nem értesültek a balesetről, és egy sötét házba térek haza. – Van itt egy vendégszoba – közli Kent. A haja elkezdett csigákba és hullámokba száradni. – Nem akarok vendégszobát. – Makacsul rázom a fejem. – Egy rendes szobában akarok aludni. Ahol laknak… ahol élnek. Kent egy darabig csak néz, és utána szólal meg. – Gyere velem! Felém nyújtja a kezét, és miközben elmegy mellettem, hagyom, hogy magával húzzon. Felmegyünk a lépcsőn, végig a folyosón, abba a hálószobába, amelynek ajtaja tele van matricákkal. Tudhattam volna, hogy az övé. Egy ideig babrál az ajtóval. – Be szokott ragadni – magyarázkodik. Aztán kinyílik az ajtó, és én élesen beszívom a levegőt. Pontosan ugyanolyan szagú a szoba, mint tegnap éjjel, amikor Robbal voltam bent, de most minden más – valamiért még a sötétség is lágyabbnak tűnik. – Várj egy kicsit! Kent megszorítja a kezemet, és otthagy. Függönyök suhogását hallom, aztán hirtelen elakad a lélegzetem: három, hatalmas ablak tárul fel, amelyek a padlótól a plafonig érnek, és teljes egészében elfoglalják az egyik falat. Nem gyújtott fényt, mégis olyan világos lesz, mintha felkapcsolt volna mindent. Gigászi holdkorong világít az égen, és a fénye visszaverődik a vakítóan fehér hóról, egyre sugárzóbban. A helyiséget ellepi a gyönyörű, ezüstös fény. – Csodálatos – nyögök fel, majd kifújom a levegőt. Nem is vettem észre, hogy visszatartottam. Kent elmosolyodik. Arcát körbefesti a holdfény. – Éjjel tényleg csodás. Hajnalban már nem annyira. Odalép a függönyökhöz, hogy összehúzza őket. – Hagyd így! – kérem, majd sietve hozzáteszem: – Kérlek. Egyszeriben valami szemérmesség vesz erőt rajtam. Kent szobája hatalmas, és pontosan olyan szaga van, mint az extra lágyító Downy mosópornak meg a frissen nyírt fűnek. Ez a legfrissebb illat a világon, a nyitott ablakok és makulátlan, fehér lepedők illata. Előző éjjel az ágyon kívül semmit sem láttam. Most feltárul előttem az elképesztő mennyiségű könyvespolc is. Egy íróasztal is van a sarokban, rajta számítógép és még több könyv. Bekeretezett képek díszítik a falakat, de azokat nem látom tisztán. Egy óriási babzsák fotel gubbaszt az egyik sarokban, és Kent észreveszi, hogy azt nézem. – Hetedik óta megvan – meséli. Mintha látnám, hogy elpirul a sötétben. – Nekem is volt ilyen – mondom. Nem is tudom, miért hajítottam ki. Talán azért, mert Lindsay azt mondta, úgy néz ki, mint egy kipukkadt műmell. De most nem bírok Lindsayre gondolni. Sem Allyre. Elodyra pedig végképp nem. Kent lehúzza az ágytakarót az ágyáról, majd hátralép és el is fordul, hogy ne érezzem magam kínosan. Bemászok az ágyába, és lefekszem. Nehezek és fájdalmasan merevek a tagjaim, sőt egy kicsit feszélyez is a helyzet, de annyira megbénít a kimerültség, hogy ez sem érdekel. Az ágy fejtámlája és vége is egy-egy lekerekített fatábla, és amint kinyújtózom, olyan érzésem támad, mintha egy szánkón feküdnék. Úgy fordítom a fejem, hogy lássam a hóesést, majd behunyom a szemem és elképzelem, hogy egy erdőn repülök keresztül, valami pompás hely felé: a távoli, takaros kis fehér ház felé, amelynek ablakaiban gyertyák égnek. – Jó éjszakát! – suttogja Kent. Olyan némán állt ott, hogy meg is feledkeztem róla. Felnyitom a szemem, és feltámaszkodom az egyik könyökömre. – Kent! – Igen? – Itt tudnál maradni velem egy kicsit? Bólint és szó nélkül odagurítja az íróasztal székét az ágy mellé. Leül, felhúzza a térdét az állához, és engem néz. Az ablakokon beáramló holdfény puha-ezüstre festi a haját.

– Kent! – Igen? – Szerinted furcsa, hogy itt vagyok veled? – Becsukom a szemem, hogy ne lássam a kifejezést az arcán. – Én vagyok a Megpróbáltatás főszerkesztője. Ráadásul egyszer háromszázhatvanöt napig Crocsban jártam. Nekem semmi sem furcsa. – El is felejtettem, hogy volt egy Crocs-korszakod – jegyzem meg. Végre felmelegszem a takarók alatt, és érzem, ahogy belém kúszik az álom. Mintha forró homokban állnék és lágy hullámok nyaldosnák a lábujjaimat. – Kent! – Igen? – Miért vagy ilyen rendes velem? Olyan sokáig csend van, hogy már azt hiszem, nem is fog válaszolni. Úgy képzelem, hallom a földre pergő hópelyhek hangját, ahogy lassan betakarják a mai napot és tisztára törlik. Félek kinyitni a szememet, mert rettegek tőle, hogy megtörik a varázs, és félek, hogy Kent megharagszik vagy megsértődik. – Emlékszel, amikor másodikban meghalt a nagyapám? – kérdezi végül halk, mély hangon. – Elsírtam magam a menzán, és Phil Howell azt mondta, hogy homokos vagyok. Ettől csak még jobban rám jött a sírás, bár fogalmam sem volt, mi az a homokos. Halkan elneveti magát a sötétben. Csukva tartom a szemem és hagyom, hogy Kent hangja ringasson. Tavaly Phil Howellt félmeztelenül találták Sean Treborral az apja BMW-jének hátsó ülésén. Ironikus az élet… – Mindegy, amikor rászóltam, hogy hagyjon békén, rácsapott a tálcámra, és szanaszét repült a kajám. Soha nem felejtem el: krumplipüré volt rántott pulykával. Te ekkor odamentél, felszedted a krumplit a földről, és egyenesen Phil képébe vágtad. Aztán felvetted a pulykát is, és belegyömöszölted Phil pólójába. Azt mondtad neki, hogy Rosszabb vagy, mint a meleg ebéd. – Megint elneveti magát. – Ez hatalmas sértésnek számított másodikban. Phil annyira meglepődött és annyira nevetségesen nézett ki a krumplipürével a pofáján meg zölden a sok snidlingtől, hogy képtelen voltam abbahagyni a röhögést. Ekkor nevettem először azóta, hogy meghallottam a hírt… a nagyapámról. – Kis ideig hallgat. – Emlékszel, mit mondtam neked aznap? Valami rémlik, mintha egy luftballon fújódna fel valahol mélyen bennem, aminek a létezéséről megfeledkeztem. Most már minden tisztul és kikristályosodik. – Te vagy az én hősöm – mondjuk egyszerre. Nem hallom, hogy Kent megmozdul, csak hirtelen közelebbről hallom a hangját. Megkeresi a kezemet a sötétben, és a két tenyere közé fogja. – Aznap megesküdtem, hogy egy nap én leszek a te hősöd, akármeddig is kell próbálkoznom – suttogja. Úgy tűnik, órákig maradunk így, és közben vonszol magával az álom, elrángat Kenttől. A szívem viszont molylepkeként repked és szárnyaival el akarja űzni az agyamat ellepő álmokat, sötétséget és ködöt. Ha elalszom, elveszítem. Örökre elveszítem ezt a pillanatot. – Kent! – szólalok meg ismét. A hangom kitör a ködből, de egy örökkévalóság, mire az agyamtól eljut a számig. – Igen? – Megígéred, hogy itt maradsz mellettem? – kérdezem. – Megígérem – suttogja. És ekkor, ebben a pillanatban, amikor már nem tudom, hogy álmodom-e, vagy ébren vagyok, esetleg valami völgyben kóborlók a kettő között, ahol minden vágyunk valóra válik, az ajkai gyengéd érintését érzem a számon. De már túl késő. Csúszom lefelé. Eltűnök, ő is eltűnik, a pillanat szertefoszlik és összecsukódik, mint egy virág, amely éjjelre bezárja a szirmait.

HAT Ezúttal hangja is van az álmomnak. Miközben a sötétben zuhanok, valami csilingelő, csörömpölő zeneféle üti meg a fülemet, olyasmi, mint amit az orvosi rendelőkben és a lifteknél lehet hallani. Fogalmam sincs, honnan jön a felismerés, de rájövök, hogy a zene a Thomas Jefferson pályaválasztási tanácsadójából szűrődik ki. Amint rádöbbenek erre, apró, ragyogó foltok robbannak ki a sötétségből, és megjelennek az idegesítő motivációs poszterek Mrs. Gardner irodájának falán. Álmomban óriásiak a képek, mindegyik ház méretű. Az egyiken Einstein arca látható a következő szöveg fölött: A GRAVITÁCIÓ NEM FELELŐS A SZERELEMBE ESÉSÉRT. Van egy Thomas Edison-os is, azzal, hogy: A LÁNGELME 1% IHLET ÉS 99% IZZADSÁG. Éppen azon tanakodom, hogy fel kéne kapaszkodni valamelyikre, de nem tudom biztosan, elbírná-e a súlyomat, amikor elém kerül egy csíkos macska képe, ahogy egy faágon lóg, a karmaival tartva fenn magát. Az van ráírva: TARTS KI! A legfurább az egészben az, hogy amint meglátom, a süvítő-fütyülő hang elhal, és eltűnik az összes félelmem is. Ráeszmélek, hogy eddig sem zuhantam. Csak lebegtem. Úgy érzem, az ébresztőóráé a legkellemesebb hang a világon. Miközben felülök, nevetéshullámok remegtetik meg a testemet. Késztetést érzek, hogy mindent megérintsek a szobában – a falakat, az ablakot, a fotómontázst, az íróasztalomon összezsúfolt fényképeket, a földön heverő Tahari farmert, a biológia-tankönyvemet, sőt még az ablakpárkányon beáramló, fakó fényt is. Ha a tenyerem közé foghatnám, meg is csókolnám. – Hű, valaki nagyon jó hangulatban van! – csettint a nyelvével anya, amikor leérek a földszintre. Izzy az asztalnál ül, a mogyoróvajas sütije előtt, és szokás szerint lassan, óvatosan majszolja. – Boldog Cupido Napot! – üdvözöl apa. A tűzhelynél áll és tojást süt anyának. – Ez a kedvenc napom – válaszolom, és odalopakodom az asztalhoz, hogy csórjak egy falatot Izzy sütijéből. Izzy felsikolt és rácsap a kezemre. Nagy, cuppanós csókot nyomok a homlokára. – Ne nyálazz már össze! – tiltakozik. – Jó legyél, kis ízeltlábú! – Nem vagyok ízeltlábú! – Izzy rám nyújtja mogyoróvajas nyelvét. – Pedig pont úgy nézel ki, amikor ezt csinálod. – Kérsz valamit reggelire, Sam? – kérdezi anya. Nem szoktam otthon reggelizni, anya mégis mindennap megkérdezi ezt – már ha sikerül elcsípnie, mielőtt kiszöknék a házból –, és ebben a pillanatban rájövök, mennyire szeretem az életem hétköznapi kis rutinjait: azt, hogy mindig megkérdezi; azt, hogy minden alkalommal nemet mondok, mert Lindsay kocsijában szezámmagos süti vár rám; azt, hogy a „No More Drama”-t hallgatjuk, miközben beállunk a parkolóba. Azt is imádom, hogy vasárnap anya mindig spagettit főz húsgolyókkal, meg azt is, hogy havonta egyszer apa veszi át az uralmat a konyhában, és elkészíti a „specialitását”, ami nem más, mint főtt babbal körített hot dog, extra ketchuppel és melasszal. Soha nem vallanám be, de igazából az az egyik kedvenc ételem. A kicsi részletek, amelyekből az életem egyedi, megismételhetetlen mintázata összeáll, pont mint a kézzel szőtt szőnyegeknél, amelyek attól értékesek, hogy van bennük itt-ott valami kis utánozhatatlan, egyszeri hiba, hézag vagy göb. Olyan sok minden lesz szép, ha jobban megnézed. – Nem kérek reggelit. De azért köszi! – Odamegyek anyához, és átölelem. Meglepődve felkiált. Szerintem évek óta nem öleltük meg egymást, csak a kötelező két másodpercre, születésnapokon. – Szeretlek.

Amikor elhúzódom tőle, úgy néz rám, mintha éppen azt jelentettem volna be, hogy otthagyom a sulit és gumiembernek szegődöm egy cirkuszba. – Hé, te! – szól közbe apa, miközben beteszi a serpenyőt a mosogatóba és megtörli a kezét a konyharuhában. – Egy ilyen vén csotrogánynak már nem jár szeretet? Forgatom a szemem. Utálom, amikor apám „tinédzseresen” akar beszélni, ahogy ő mondja, de ezúttal nem kritizálom érte. Ma semmi sem ronthatja el a kedvemet. – Szia, apa! Hagyom, hogy beburkoljon a híres medve-ölelésébe. A fejem búbjától a lábujjam hegyéig elborít a szeretet, olyasféle pezsgő érzés, mintha valaki felrázta volna az egész belsőmet, akár egy kólásdobozt. Minden kiélesedik – a mosogatóban lévő edények, Izzy süteménye, anya mosolya –, mintha üvegszobrok volnának, vagy mintha életemben először látnám őket. Szédítő élmény, és megint úgy érzem, hogy körbe akarok menni és mindent megérinteni, meggyőződni róla, hogy igazi. Ha lenne időm, meg is tenném. Megfognám a félig megevett grapefruitot is a pulton, és jól megszagolnám. Beletúrnék Izzy hajába. De nincs időm rá. Cupido Nap van, Lindsay kint vár, és rengeteg feladatom van mára. Két életet kell megmentenem: Juliet Sykesét és a sajátomat.

LEGYEN VILÁGOSSÁG! – Tütűűű! – rikoltja ki az ablakon Lindsay, miközben lefelé baktatok a jeges ösvényen a kocsihoz, és teleszívom fagyos levegővel a tüdőmet. Élvezem, ahogy égeti, sőt Lindsay keserű cigifüstjét is élvezem és a levegőt besűrítő kipufogógázt is. – Helló, dögös csajszi! Mennyi egy menet? – Ha meg kell kérdezned – válaszolom, mialatt beülök –, akkor csóró vagy. Elvigyorodik és átadja a kávémat, mielőtt érte nyúlnék. – Boldog Cupido Napot! – Neked is! – felelem, és összeütjük a műanyag kávéspoharakat. Ő is tisztábban rajzolódik ki előttem, mint bármikor korábban. Lindsay, az angyalarcával, a kócos, piszkosszőke hajával, a lepattogzott körömlakkjával és a kopott Dooney & Bourke táskájával, amelynek mélyén mindig van egy tekercs dohány és egy kibontatlan Trident Original rágó. Lindsay, aki utál unatkozni, ezért folyton mozog, állandóan fut. Lindsay, aki egyszer részegen átkarolt minket az arborétumban, és halál komolyan azt mondta: „Együtt a világ ellen.” Lindsay, aki aljas, vicces, kegyetlen, hűséges és az enyém. Ösztönösen odahajolok hozzá és csókot nyomok az arcára. – Fúúú, most jöttél Leszboszról, vagy mi? – Felhúzza a vállát az arcához, és letörli róla a szájfényt. – Vagy csak gyakorolsz ma estére? – Talán mindkettő – jegyzem meg, ám ő csak röhög, hosszan és harsányan. Belekortyolok a kávémba. Tűzforró, de a legjobb kávé egész Ridgeview-ban, sőt a világon is. Isten áldja meg a Dunkin' Donutsot! Lindsay arról fecseg, hogy mennyi rózsára számít és hogy vajon Marcy Posner szokás szerint összeomlik-e majd a mosdóban az ötödik óra alatt, amiért Justin Streamer három éve pont Cupido Napon dobta, és ezzel végleg megpecsételte a sorsát mint közepesen népszerű lányét. Kinézek az ablakon és figyelem, ahogy Ridgeview szürkés homályként suhan tova. Megpróbálom elképzelni, hogy alig pár hónap múlva a faágakról rügyek pattannak az ég felé, halovány virágok nyílnak és zöld hajtások szövik keresztbe-kasul a ködöt. Azután pár hónappal később az egész városban hatalmas, zöld robbanás történik, és olyan üdén terül el a sok fa és fű, mint egy friss, még nedves festmény. Elképzelem, ahogy ott várakozik a zöld robbanás a világ felszíne alatt, mintha a diaképet csak be kéne tenni a vetítőbe, és máris beköszöntene a nyár. Elody dzseki nélkül, felsőtestét átfogva tipeg le a pázsiton. Amikor meglátom, élve és sugárzóan, annyira megkönnyebbülök, hogy nem is nevetek, hanem egyenesen sikoltozom. Lindsay felvont szemöldökkel fordul felém. – Meg fog fagyni – nyögöm, amúgy magyarázatképpen.

Lindsay a halántékára mutat az ujjával. – Begőzölt, mint a kakadu a csokigolyós dobozon. – Valaki csokigolyókat említett? – kérdezi a kocsiba beülő Elody. – Éhen halok. Hátrafordulok, egészen kicsavart testtel. Azért feszítem meg magam, mert ha elengedném, a hátsó ülésre ugranék és örömömben agyonnyomorgatnám Elodyt. Ellenállhatatlan késztetést érzek arra, hogy megérintsem, hogy megbizonyosodjam róla, valóságos és élő. Bizonyos szempontból ő a legbátrabb és legnemesebb közöttünk. Bárcsak valahogy a tudomására hozhatnám! – Mi van? – Elody az orrát ráncolva rám néz, én pedig rájövök, hogy bámulom. – Mi baj van? Fogkrém maradt az arcomon? – Nem – vágom rá, de a nevetés megint bugyborékol felfelé a torkomon, a boldogság és megkönnyebbülés buborékjaival. Azt hiszem, örökre benne tudnék maradni ebben a percben. – Nagyon szép vagy ma. Lindsay kuncog és a visszapillantó tükörben hátranéz Elodyra. – Van néhány süti a segged alatt, szépségem. – Mmm, seggsütik! – Elody benyúl a papírzacskóba, és kivesz egy félig összenyomott süteményt. Látványosan kiharap belőle egy irdatlan nagy darabot. – Olyan az íze, mint a Victoria's Secretnek. – Mint a tangaguminak – mondom. – Amikor elszakad – teszi hozzá Lindsay. – Vagy amikor belefingunk – tetézi Elody, mire Lindsay ráköpi a kávét a műszerfalra, rajtam pedig megállíthatatlan röhögés lesz úrrá. Az iskoláig egész úton a seggsüti lehetséges ízein tanakodunk, nekem meg az jut eszembe, hogy ez – az életem, a barátaim – lehet furcsa, eszement, tökéletlen, sérült vagy akármi, de számomra soha nem tűnt jobbnak. Miközben beállunk a suli parkolójába, ráordítok Lindsayre, hogy fékezzen. Rátapos a fékre, Elody pedig káromkodik, mert leönti magát kávéval. – Mi a lótúró van? – kérdezi Lindsay a mellére tett kézzel. – Halálra ijesztettél. – Öhh… bocs. Sajnálom. Mintha Robot láttam volna. Jóval előrébb megpillantom, ahogy Sarah Grundel Chevroletja tizenöt másodperccel előttünk ráfordul a Felsős Sorra. A parkolóhely egy aprócska részlet, de ma semmit sem akarok elrontani. Nem kockáztatok. Mint a játékban, amit kiskorunkban játszottunk: el kellett kerülnünk a járdán minden repedést, mert ha belelépünk, az anyukáink meghalnak. Még ha nem is hittünk benne, nagyon ügyeltünk a lépteinkre, hátha mégis… – Bocs. Tévedtem. Lindsay a szemét forgatja és megint rátapos a gázra. – Ugye nem lesz belőled őrült kukkoló? – Hagyd már békén! – Elody előredől és megpaskolja a vállamat. – Csak ideges a ma éjszaka miatt. Beharapom a szám, nehogy elnevessem magam. Ha Lindsay és Elody tudnák, hogy valójában mi forog a fejemben, azonnal kidobnának a kocsiból. Egész reggel, valahányszor behunytam a szemem, Kent McFuller ajkait éreztem a számon, akár a könnyed pillangószárnyak érintését; és előttem volt a göndör hajfürtjeit beborító fénykorona meg a karja szorítása, ahogy segített állva maradnom. Az ablaknak támasztom a fejem. Látom a mosolyom tükörképét, amely egyre jobban szélesedik, miközben Lindsay fel-alá cirkál a Felső Soron és Sarah Grundelt átkozza, amiért elfoglalta előle az utolsó parkolóhelyet. Nem követem Elodyt és Lindsayt a főépületbe, hanem elkanyarodom az „A épület” felé, ahol a nővérszoba van. Fejfájásra hivatkozom. Ebben az irodában tartják a rózsákat Cupido Napon, és nekem van még velük egy kis dolgom. Oké, lehet, hogy a hazudozás nem számít teljesen kósernek a Jótettek Mérlegén (főleg ha az ember a legjobb barátainak hazudik), ám én jelenleg egy nagyon is jó cél érdekében teszem.

A nővérszoba hosszú és keskeny helyiség. Általában két sor gyerekágy fut végig a hosszán, de most az összesét eltávolították és nagy, kinyitható asztalokat állítottak fel a helyükön. A nehéz függönyök, amelyek általában olyan sötétségbe borítják a termet, mint egy mozit, most összefogva szegélyezik az ablakokat, így az egész helyiség sziporkázik a fénytől. A fény visszaverődik a vakító fehér falra erősített fémbútorokon és őrült cikcakkban elhelyezett szögeken. Mindenütt rózsák virítanak – kicsordulnak a tálcákból és betömik a sarkokat, bár néhány a padlón végezte, összetiport szirmokkal –, és ha nem tudnám, hogy az egész mögött van valami rendező elv meg cél, akkor azt is gondolhatnám, hogy valaki rózsabombát gyújtott meg az irodában. Ms. Devane, aki a Cupido Nap felelőse szokott lenni, most nincs a közelben, de három Cupido állja körbe vihorászva az egyik kosarat. Milyen különös belegondolni… az a sok apró papírfecni, szóforgács, félbók, bátortalan ígéret, erőtlen kívánság és majdnem kifejezés ahelyett, amit a küldők valóban ki akarnak fejezni. Soha nem írják le az igazi érzéseiket, még félig sem. A terem telis-tele van szavakkal, amelyek majdnem igazak, és minden cetli letört pillangószárnyként libeg a rózsák tövénél. Egyik lány sem szól hozzám, amikor elindulok az asztalok között és végigfürkészem a tálcákat, az S betűt keresve. Végül megtalálom a St-Ta csoportot. Öt vagy hat rózsát szántak Tamara Stugennek, fél tucatot Andrew Svorknak és hármat Burt Swortneynak, annak a kimondhatatlan nevű szerencsétlennek. Aztán megakad a szemem egyetlen rózsán, amin Juliet Sykes neve állt. Óvatosan kanyarították a szárára a papírt: TALÁN JÖVŐRE, DE VALÓSZÍNŰLEG AKKOR SEM. – Öhm… segíthetek? – kérdezi az egyik lány, aki pár méterrel közelebb mer lépni hozzám. Ahogy a kezét tördeli, úgy tűnik, azért ő is retteg tőlem. Juliet rózsája vékony és zsenge, éppen hogy csak halvány rózsaszín. Az összes szirma össze van csukódva. Még ki sem nyílt. – Rózsákra van szükségem – felelem. – Jó sokra.

JAVÍTÁSOK ÉS IGAZÍTÁSOK Felcsigázva és energikusan hagyom ott a Rózsatermet, mintha három tejeskávét ittam volna a Caffeine Rushnál a plázában. Hatalmas csokorral helyettesítettem Juliet egy szál rózsáját – negyven dolcsit fizettem két tucat virágért –, és azt a feliratot nyomtattam géppel a cetlikre: TITKOS IMÁDÓDTÓL. Csak azt szeretném, ha jelen lehetnék, amikor megkapja a csokrot. Biztosan szerzek neki egy gyönyörű napot. Mi több: biztos, hogy ezzel kiköszörülhetem az összes eddigi csorbát. Több rózsát fog kapni, mint Lindsay Edgecombe. Elképzelem, mennyire kidülled majd Lindsay szeme, amikor Juliet Sykes legyőzi őt az Év Rózsatulajdonosa címért folytatott versenyben, én meg önfeledten röhögök az amerikaitörténelem-óra közepén. Nyilván mindenki értetlenül néz majd rám, de engem nem fog érdekelni. Ilyen érzés lehet drogozni: a világ fölé emelkedik az ember, oda, ahonnan minden újnak és üdének látszik, akárha egy belső fény világítaná át. Leszámítva, mondjuk, a másnapi bűntudatot és magát a másnaposságot. Meg a börtönbüntetés lehetőségét. Amikor Mr. Tierney kiosztja a teszteket, én teljes húsz percig szíveket és lufikat rajzolok a kérdések köré, és amikor odajön, hogy összeszedje a papírokat, olyan sugárzó mosollyal nézek rá, hogy önkéntelenül is kacsint egyet, mintha nem lenne hozzászokva a derűs emberek látványához. Egész délelőtt Kentet vadászom a folyosókon, bár még azt sem tudom, mit fogok mondani neki, ha meglátom. Igazából nem tudok mit mondani. Fogalma sincs róla, hogy az előző két éjszakát együtt töltöttük, és hogy mindkét éjjel olyan közel voltunk egymáshoz, hogy ha akár az egyikünk is levegőt vesz, már csókolózunk is, sőt mintha az utolsó alkalommal meg is tettük volna. Mégis ellenállhatatlan vágy vonz felé, hogy mellette legyek, és lássam, amint azokat az ismerős, kentes dolgokat teszi: kisöpri a haját a szeméből, csálén mosolyog, csoszog a nevetséges, kockás edzőcipőjében, és bedugja a kezét az inge túlzottan is hosszú mandzsettájába. A torkomba ugrik a szívem, valahányszor azt hiszem, hogy az ő szökdécselő járását látom, vagy megpillantok egy ugyanolyan bozontos, barna hajkoronát – de egyszer sem ő az, és minden egyes csalódásnál visszazuhan a szívem majdnem a hasamig.

Matekórán legalább biztosan találkozni fogunk. Az életvezetés óra után betérek a mosdóba, és a csengő megszólalása előtt három percet töltök el a tükör előtt. Rá sem hederítek a három másodévesre, akik mindkét oldalamon ostobaságokról csacsognak, annyira izgatott vagyok amiatt, hogy Juliet meg fogja kapni a rózsáit és találkozom végre Kenttel. Ugyanakkor a kiábrándultság is élénken él még bennem; nem tudom, hogy fogom negyvenöt percen keresztül kibírni, ahogy Mr. Daimler vigyorog és kacsintgat az osztály tagjaira. El akarom űzni a csókja emlékét, a nedves, vaskos nyelve érzetét a számban. – Méghozzá mekkora lotyó! – mondja egy másodéves, aki fejét rázva jön ki az egyik vécéből. Egy paranoiás másodpercig úgy érzem, hogy csakis rólam beszélhet – hogy valamiképpen olvasott a gondolataimban –, ám aztán a barátai felnevetnek, és az egyikük így szól: – Tudom. Úgy hallottam, legalább három pasival lefeküdt a kosárcsapatból. Ekkor jövök rá, hogy Anna Cartullóról beszélnek. A vécé ajtaján, amely mögül a lány kijött, felismerhető Lindsay macskakaparása: AC=FR. Alatta pedig: „Menj vissza a lakókocsiba, lotyó!” – Nem kéne mindent elhinnetek, amit hallotok – fakadok ki, mire mindhárom lány becsukja a száját és döbbenten rám néz. – Úgy, ahogy mondom – folytatom, a lenyűgözött közönségtől felbátorodva. – Tudjátok, hogyan születnek a pletykák? A lányok a fejüket csóválják. Olyan közel állnak egymáshoz, hogy egy pillanatra még a koponyájuk összekoccanását is hallani vélem. – Úgy, hogy valaki épp unatkozik. Megszólal a csengő, és a másodévesek úgy rohannak az ajtóhoz, mintha óráról engedték volna ki őket. Én továbbra is ott állok, és próbálom kényszeríteni a lábamat, hogy szaladjon ki az ajtón, le a lépcsőn, majd jobbra, a matekterem felé, ám nem történik semmi. Helyette a falfirkára szegeződik a tekintetem, és eszembe jut Ally nevetése, ahogy elmesélte, hányan utánozzák a feliratot: AC=FR. Biztos vagyok benne, hogy Lindsay merő hülyeségből írta fel először – négy nyamvadt, ostoba, jelentés nélküli betűt –, talán azért, hogy kipróbáljon egy új filctollat és megnézze, mennyi tinta van benne. Még az is jobb lett volna, ha komolyan gondolja az üzenetet, ha tényleg utálja Annát. Mert számít. Az a négy betű is sokat számít. Elterelem a gondolataimat arról, hogy már hivatalosan is elkéstem a matekóráról, és benedvesítek egy papírtörlőt. Csak kísérletképpen dörzsölgetni kezdem a feliratot a vécéajtón. Meg sem moccan. Rajtam viszont túlzottan erőt vesz a hév, nem bírok leállni. Kitámasztom az ajtót az egyik karommal, a másikkal pedig keményen nekifeszülök és dühödten sikálom a feliratot. Egy idő után halványodni kezd, és végül már alig lehet látni. Annyira jó érzés eltávolítani, hogy miután az első sikerült, nekiveselkedem a másik kettőnek is a másik két ajtón, bár már fáj és görcsöl a karom, és a felsőm széle is foltos az izzadságtól. Gondolatban ezerszer is elátkozom Lindsayt, amiért merő szeszélyből alkoholos filcet használt. Miután mindhárom ajtót letakarítottam, kihajtom és megnézem őket a tükörben: üresek, tiszták, egyformák, pont amilyeneknek a vécéajtóknak lenniük kell. Valami rejtélyes okból kifolyólag nagy büszkeséget és örömöt érzek, sőt táncra is perdülök ott, a mosdóban, a sarkammal kopogva a csempézett padlón. Olyan, mintha visszanyúltam volna a múltba és kijavítottam volna valamit. Soha nem éreztem magamat olyan élőnek és tettrekésznek, mint reggel a rózsákkal és most a vécéajtókkal. Közben viszont sikerült teljesen tönkretennem a sminkemet. Apró izzadságcseppek gyöngyöznek a homlokomon és az orrom nyergén. Hideg vizet loccsantok az arcomra, és letörlöm a durva papírtörlővel. Újra bekenem a szempillámat a spirállal, és felrakom a rózsaszirom árnyalatú, krémes pirosítót, amit olyan vallásos buzgalommal használunk Lindsayvel. A szívem őrülten bukfencezik a mellkasomban, részben az életöröm, részben az idegesség miatt. A következő szünet az ebédszünet, és akkor fény derül mindenre. – Abbahagynád? – Elody előredől, és ráfekteti az ujjaimat, amelyekkel eddig doboltam, az asztalra. – Az őrületbe kergetsz. – Nem akarsz rexi lenni, ugye, Sam?

Lindsay a szendvicsemre mutat, aminek még csak a széleit harapdáltam körbe. Az anorexiásokat hívja rexinek, bár ez a név nekem mindig inkább egy kutyát juttatott eszembe. – Ez a büntetésed, ha a zsákbamacska-kaját rendeled – okítgat Ally. A marhasültemet nézi, amit annak ellenére rendeltem meg, hogy már-már az elfogadhatatlan ételek közé tartozik. Márpedig vannak dolgok, amelyek nem számítanak, ha már hatszor átélted ugyanazt a napot, és ebből kétszer meg is haltál. Az, hogy mennyire menő az ebédem, például teljesen jelentéktelenné vált. Legnagyobb meglepetésemre Lindsay az én oldalamra áll. – Mindegyik zsákbamacska-kaja, Al. A pulykának is olyan íze van, mint a cipőtalpnak. – Undorító – bólogat Elody. – Mindig is utáltam itt a pulykát – vallja be Ally, mire mindhárman egymásra nézünk, és egyszerre nevetjük el magunkat. Jó érzés nevetni, és a vállaimban is oldódik a görcs. Az ujjaim viszont megint akaratlanul dobolni kezdenek, mintha külön életre keltek volna. Alaposan megnézek mindenkit, aki belép a menzára, mert hol Kentet keresem (mi a franc van, ma nem is fog enni?), hol Juliet felkiáltójelszerű szőke üstökére várok. Eddig semmi. – …Julietnek? Annyira elsodortak a Juliet körül forgó gondolataim, hogy egy pillanatra azt hiszem, csak képzeletben hallottam a nevét – vagy ami még rosszabb, én magam mondtam ki. Aztán látom, hogy Lindsay Allyt nézi, furcsa félmosollyal, és rájövök, mit kérdezett: megkapta-e Juliet a rózsánkat. El is felejtettem, hogy Ally és Juliet együtt voltak bioszon, és hirtelen a lélegzetem is eláll. Ide-oda imbolyog velem a terem, ahogy Ally válaszára várok. Fú, csajok, el sem hiszitek, milyen furcsaság történt… ő kapta a legnagyobb csokrot… még mosolygott is! Ally a szája elé teszi a kezét, a szeme pedig egészen kidülled. – Úristen, csajok. Totál kiment a fejemből… Két kéz tapad rá a szememre, és a nagy izgalom közepette annyira váratlanul ér, hogy felsikoltok. Zsírszaguk és – természetesen – citromfűillatuk van. Lindsay, Ally és Elody elnevetik magukat, amint a kezek lekerülnek a szememről. Amikor felpillantok a hátam mögé, Rob néz rám mosolyogva, de van valami feszültség a szeme körül. Boldogtalannak látszik. – Kerülsz, vagy mi van? – kérdezi, és meghúzza a felsőm pántját, mint egy ötéves. – Nem mondanám – felelem kedélyes hangon. – Miből gondolod? Az üdítős automata felé int a fejével. – Már vagy negyedórája ott állok. – Halkan beszél; nyilvánvalóan nem örül, hogy a barátaim is hallják, amit mond. – Nem is néztél arra, oda sem jöttél, semmi. Szívesen rávágnám, hogy ő sokkal többet várakoztatott engem, de persze nem értené. Különben is, ahogy most a kopott New Balance csukájában csoszog, rá kell jönnöm, hogy nem is annyira szörnyű. Igen, önző egy alak, nem mondhatni, hogy vág az esze, mint a penge, túl sokat iszik, szeret más lányokkal flörtölni, ráadásul akkor sem tudná levenni a melltartómat, ha az élete múlna rajta, nem beszélve arról, ami utána következik – de egyszer majd felnő és igazán boldoggá fog tenni egy nőt. – Nem kerüllek, Rob, csak… – Kifújom a számban tartott levegőt. Elakadok. Még soha nem szakítottam senkivel, és csupa közhely forog az agyamban. Nem miattad van, hanem miattam. (Nem – igazából miatta és miattam.) Inkább legyünk barátok. (Soha nem voltunk azok.) – Az utóbbi időben olyan… Úgy néz rám, hunyorogva, mintha egy idegen nyelvű szöveget próbálna kisilabizálni. – Megkaptad a rózsámat, ugye? Ötödik órán. Elolvastad az üzenetet? Mintha ezzel bármit is jóvátenne. – Igazából… – Minden erőmmel leplezem a türelmetlenséget a hangomban. – Nem kaptam meg a rózsádat. Ellógtam az ötödikről. – Miss Kingston! – A szemközt ülő Elody a mellére teszi a kezét, mintha sokkot kapott volna. – Rettentően csalódtam benned! – Újabb kuncogás. Rásandítok, majd visszanézek Robra.

– De nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy… – Én nem kaptam tőled rózsát! – vág közbe Rob, és látom az arcán, hogy lassan összeáll benne a kép: valami nem stimmel. Amikor Rob gondolkozik, szinte látni lehet, ahogy a fogaskerekek forognak az agyában. Ma reggel még egy cserét hajtottam végre a Rózsateremben. Megálltam a C betűnél, és óvatosan kihámoztam a virágok közül Rob rózsáit. Közben ráakadtam egy üzenetre az exbarátnőjétől, Gabby Haynestől is, amin ez állt: Mikor randizunk, ahogy megígérted, szexi fiú? Kivettem azt, amit én küldtem Robnak, a véres verejtékkel megfogalmazott üzenettel együtt. Lindsay rácsap Rob karjára. Még mindig viccnek hiszi az egészet. – Csak türelem, Rob! – kacsint rá. – Nemsokára megkapod a rózsádat. – Türelem? – Rob úgy ráncolja a homlokát, mintha valami rossz ízű falat lenne a szájában. Karba font kézzel néz rám. – Értem már. Nincs rózsa, mi? Elfelejtetted? Van valami a hangjában, amitől végre a barátaim is felfogják, mi zajlik a szemük előtt. Elhallgatnak és hol Robra, hol rám néznek. Hadd pontosítsák: egy nap majd igazán boldoggá tesz egy főiskolás lányt, egy Becky nevű szőkét, aki a leányegylet tagja, D kosaras a melltartója, és nem bánja, ha ide-oda csapkodják, mint a pácolt húst. – Nem felejtettem el…- szólalok meg, de félbeszakít. Higgadt és nagyon halk a hangja, ám én kihallom belőle a haragot, ami kemény, hideg, metsző. – Akkora felhajtást csapsz a Cupido Nap körül, aztán a saját feladatodat nem teljesíted! Jellemző! A gyomrom hol összehúzódik, hol kitágul, mintha egy egész tehenet próbálna megemészteni, de aztán felszegem az állam, és a szemébe nézek. – Jellemző? Mit jelentsen ez? – Szerintem tudod. – Rob keze elsuhan a szeme előtt, és hirtelen nagyon gonosz benyomást kelt. Apa egyik trükkjét juttatja eszembe: amikor végighúzta a kezét az arca előtt függőlegesen, és a vidám arc egy csapásra szomorúvá változott vagy fordítva. – Nem ez az első alkalom, hogy megfeledkezel az ígéreteidről… – Pszichopata-riadó! – kiáltja Lindsay, talán azért, hogy csökkentse a feszültséget. Valamennyire sikerül is. Olyan gyorsan állok fel, hogy majdnem fel döntöm a székemet. Rob undorodva néz rám, majd belerúg a székbe a lábával – nem durván, csak annyira, hogy halljam. A fogai között ezt szűri ki: – Keress meg később! Elmegy a menza más részébe, de én már nem figyelem. Csakis Julietet figyelem, aki lebeg, sodródik, átúszik a termen. Mintha már halott volna, és csak imbolyogva, foltokban próbálna visszatérni az élők sorába. Nincs nála semmi, egyetlen szál rózsa sem, csak egy gyűrött, barna papírzacskó, mint mindig. Szinte letaglóz a csalódás, még az ízét is érzem: keserű gombóc a torkom hátsó felén. – …aztán bejöttek a Cupidók, és esküszöm… valami három tucat rózsát vittek Julietnek. Megpördülök. – Mit mondtál? A hangszínem hallatán Ally összevonja a szemöldökét, de elismétli. – Egy hatalmas rózsacsokrot vittek neki oda. Soha nem láttam egyszerre ennyi rózsát! – Kuncogni kezd. – Lehet, hogy a Pszichopatára is vadászik egy pszichopata. – De nem értem, mi történt a mi rózsánkkal! – biggyeszti le a száját Lindsay. – Világosan elmondtam nekik, hogy a harmadik órán, bioszon vigyék oda. – Mit csinált velük? – vágok közbe. Ally, Elody és Lindsay egyszerre bámulnak rám. – Mivel? – kérdezi Ally. – A rózsákkal. Kidobta őket? – Téged meg miért érdekel ez? – kérdezi Lindsay az orrát ráncolva, mintha büdösét érezne.

– Én csak… engem nem érdekel. Csak… – Értetlenül néznek rám, Elody még a száját is nyitva tartja, látom benne a félig megrágott sültkrumplit. – Szerintem rendes dolog volt. Hogy valaki ilyen sok rózsát küldött neki… Nem tudom. Szerintem szép gesztus. – Biztos ő küldte magának – jegyzi meg Elody, és újból vihog. Erre elveszítem a hidegvéremet. – Miért? Miért mondod ezt? Elody hátrahőköl, mintha megütöttem volna. – Én csak… ember, Julietről van szó! – Igen, pontosan. Julietről van szó. Szóval mi értelme ennek? Senki sem törődik vele. Senki sem figyel rá. – Előredőlök, mindkét kezemet az asztalra teszem, és a fejem szinte lüktet a haragtól és a kiábrándultságtól. – Az értelme! Micsoda? Ally a homlokát ráncolja. – Rob miatt vagy ilyen? – Ez az! – Lindsay karba fonja a kezét. – Mi volt ez a jelenet? Összevesztetek? – Nem Robról van szó! – préselem ki a szavakat fogcsikorgatva. Elody sietve közbevág. – Csak vicc volt, Sam! Tegnap azt mondtad, hogy ha túl közel kerülnél Juliethez, félnél, hogy megharap, mert biztos veszett. Ekkor törik el bennem valami – amikor Elody ezt mondja. Vagy inkább amikor emlékeztet rá, hogy ezt mondtam; tegnap, hat napja, egy teljesen más világban. Hogy lehetséges az, hogy ennyit változtam, és mégsem tudtam megváltoztatni semmit? Ez a legrosszabb az egészben, a teljes reménytelenség érzése. Rádöbbenek, hogy az Elodynak feltett kérdésem ugyanaz a kérdés, ami napok óta gyötör a lelkem mélyén. Mi az értelme? Ha meghaltam – ha nem változtathatok meg és nem javíthatok ki semmit –, mi értelme az egésznek? – Samnek igaza van – kacsint rám Lindsay. Még mindig nem érti. – Cupido Nap van! A szeretet és megbocsátás napja, még a pszichopaták számára is. – Úgy emeli fel a rózsát, mint egy pezsgőspoharat. – Julietre! Ally és Elody is kuncogva felemeli a rózsáját. – Julietre! – mondják egyszerre. – Sam! – Lindsay felvonja az egyik szemöldökét. – Nem koccintasz velünk? Megfordulok és visszamegyek a végzős részbe, egyenesen a parkoló felé vezető ajtóhoz. Lindsay utánam kiált valamit, Ally pedig végre kiböki: – Képzeld, nem dobta ki! Én rendületlenül megyek kifelé, az ételekkel, rózsákkal és táskákkal megpakolt asztalok, valamint a tudatlanul trécselő és röhögcsélő emberek között. Valami belenyilall a gyomromba, olyan megbánásféle. Minden annyira ostobán, vidáman normálisnak látszik: az emberek egyszerűen pazarolják az idejüket, mert annyi idejük van, amit el lehet pazarolni – a percek csak a Ki-kivel? és a Hallottátok már? témák szárnyán tudnak továbbrepülni. A láthatáron fekete felhővonulat látszódik, csak gubbaszt ott, mint egy függöny, amely arra vár, hogy összezárják. Végignézek a parkolón Julietet keresve, miközben fel-le gördülök a lábujjaimon, nehogy megfagyjak. A Végzős Sor autóinak egyikéből zene bömböl kifelé, és sikerül azonosítanom Krista Murphy ezüst Taurusát, amint a kijárat felé hajt. Egyébként teljesen néma és mozdulatlan az egész parkoló. Juliet beleolvadt valahol a csupa fémből és betonból álló tájképbe. Nagy levegőt veszek és kifújok egy felhőt. Élvezem a levegő éles szúrásait a torkomban. Szinte megkönnyebbülök attól, hogy Juliet elment, mert nem is tudom pontosan, mit mondanék neki. Végül is nem dobta ki a rózsákat. Ez jó jel. Még egy másodpercig ugyanazon a helyen ringatózom a lábfejemen, és az jár a fejemben: Ma éjjel végre megszabadulok ettől az egésztől. Átgondolom, milyen dolgokból fogok többet megtenni az ezután következő életemben. Többször megyek fel Libaoromra Izzyvel, egészen addig, amíg ki nem növi a lelkesedését. Kettesben is sokszor fogok találkozni Elodyval. Elkocsikázok New Yorkba Lindsayvel, hogy megnézzük a Yankees meccseit, miközben tömjük magunkba a hot dogot és kifütyüljük az összes játékost.

Csókolózni fogok Kenttel. Igazából, lassan és hosszasan, valahol a szabad ég alatt – talán amikor havazik. Talán az erdőben állva. Felém fog dőlni, és megint kicsi hópelyhek lesznek a szempilláján. Kisimítja a hajamat az arcomból és a tarkómra teszi a meleg kezét, amely olyan meleg lesz, hogy szinte égeti a bőrömet… – Helló, Sam! Halk kis sikollyal pördülök meg Kent hangjára, és közben elbotlok a saját lábamban. Akárcsak Juliet Sykest illetően, Kenttel kapcsolatban is annyira elragadott a fantáziám, hogy amikor valóban megjelenik, inkább álomnak vagy ábrándnak tűnik. Régi kordzakót visel, megfoltozott könyökkel, mint a zilált – de imádnivaló – angoltanárok. A kordanyag annyira puhának látszik, hogy kedvem lenne hozzáérni; ráadásul ez az ösztönös vágy független az eltelt időtől és a dolgok értékétől. Kent zsebre dugott kézzel és a füléig felhúzott vállal érkezik, talán így tartja magát melegen. – Kihagytad ma a matekot? – Öhm… igen. Egész nap arra vártam, hogy összefussunk, mégsem tudok semmi értelmeset mondani. – Kár. – Ken rám vigyorog és egy helyben futni kezd. – Lemaradtál néhány rózsáról. – Leveszi a táskáját az egyik válláról, és kinyitja a cipzárt. Kiveszi a krémszínű-rózsaszín rózsát, amin aranyozott cetli libeg. – Néhányat visszavittek az irodába, azt hiszem… De ezt… ööö… inkább elhoztam neked. Kicsit összenyomódott. Sajnálom. – Nem nyomódott össze – vágom rá gyorsan. – Gyönyörű. Beharapja az ajka szélét – a legaranyosabb látvány, amit valaha láttam. Idegesnek tűnik. A tekintetével az arcomat fürkészi, majd elkapja a pillantását és valahányszor visszanéz rám, olyan érzés, mintha széthullana a világ, és csak mi ketten maradnánk egy élénkzöld mező közepén. – Nem maradtál le semmiről matekon – folytatja, és belefog a tipikus Kent McFuller-féle hadoválásba. – Úgy értem, átvettük a szerdai házit, mert néhányan iszonyúan berezeltek a hétfői dogától. De a legtöbben nyilván a Cupido Nap miatt voltak besózva… Mondjuk, Daimlert nem igazán zavarta, hogy… – Kent! Pislog néhányat, és elhallgat. – Tessék! – Te küldted nekem ezt? – kérdezem, feltartva a rózsát. – Úgy értem, tőled van? A mosolya kiszélesedik és egy csodás napfénynyalábra emlékeztet. – Azt nem fogom elmondani – feleli és kacsint egyet. Önkéntelenül is közelebb lépek hozzá, így megint érzem a testéből áradó meleget. Vajon mit tenne, ha most hirtelen magamhoz húznám és megsimítanám a száját az ajkaimmal, ahogy, remélem, ő is tette előző éjjel? Ám még az elképzelésre is pillangók hada röppen fel a hasamban, és az egész testem bizonytalanul, zaklatottan remegni kezd. Ebben a pillanatban eszembe jut, amit Ally mondott az első napon, amikor az egész elkezdődött: ha egy csapat pillangó felröppen Thaiföldön, vihar törhet ki New Yorkban. Belegondolok, mennyi lépés, ballépés, szándékos tett és véletlen egybeesés sodort engem ebbe a helyzetbe, hogy Kenttel szemben álljak, kezemben egy krémszín-rózsaszín virággal, és valamiért ez most a világ legnagyobb csodájának tűnik. – Köszönöm – mondom, és gyorsan hozzáteszem: – Tudod… hogy utánam hoztad. Látszik rajta, hogy örül, mégis zavartan lehajtja a fejét. – Természetes. – Úgy hallom, bulit rendezel ma este. Gondolatban belerúgok saját magamba a bénaságom miatt. Képzeletben sokkal könnyebben ment minden. Képzeletben könnyedén odahajoltam és puhán megsimítottam az ajkaimmal a száját. Kétségbeesetten szeretném helyrehozni az egészet, visszaállítani az előző éjszakai állapotot – mert volt előző éjjelünk, neki is éreznie kell –, de úgy érzem, bármit is mondanék, azzal csak elrontanám. Pár percre letaglóz a szomorúság az elvesztett élmény miatt. Az örökkévalóság végtelen forgásában felvillant egy apró pillanattöredék, az ajkaink összeérése, amely talán végleg eltűnt. – Igen. – Sugárzó lesz az arca. – A szüleim elmennek a városból. Jössz?

– Mindenképpen. – Olyan határozottan felelek, hogy szinte megriad. – Úgy értem – folytatom normál hangerővel –, jobb programot úgysem találhatnék, nem? – Remélem, hogy nem! – Kent lassan, meleg hangon, egészen sziruposan beszél, és én közben azt kívánom, bárcsak csukott szemmel hallgathatnám. – Lesz két sörös hordó is. Az ujjait csavargatja a levegőben, mintha éppen a hordó dugóját húzogatná. – Amúgy is elmennék – mondom, és újra megrúgom magam gondolatban: mégis mi a fenét jelentsen ez? Kent viszont a jelek szerint megértette, mert elpirul. – Köszi. Reméltem, hogy így lesz. Úgy értem, számítottam rá, mert amúgy is el szoktál menni bulikra, mármint szeretsz eljárni, de tartottam tőle, hogy lesz egy másik buli is, vagy ilyesmi. Vagy esetleg mást terveztél a barátaiddal péntek estére... – Kent! Gyorsan becsukja a száját, olyan aranyosan, ahogy csak ő tudja. – Igen? Megnyalom az ajkamat. Nem tudom, hogy fogalmazzak. Ökölbe szorul a kezem. – Valamit… valamit el kell mondanom. Összeráncolja a homlokát. Zabálnivaló… hogyhogy nem jöttem rá eddig, mennyire édes? Ezzel viszont nem könnyíti meg a dolgomat. Nagy lélegzeteket veszek. Belégzés, kilégzés. – Totál baromságnak hangzik, de… – Igen? Még közelebb hajol, a szánkat már alig tíz centi választja el egymástól. Borsmentás cukorka illatát érzem, a fejem pedig vadul örvényleni kezd, mintha egy nagy körhintává változott volna. – Én… ööö… én… – Sam! – hallatszik egy magasabb hangú kiáltás. Kenttel mindketten ösztönösen hátrébb lépünk, amikor Lindsay a vállával kinyitja a menza ajtaját, egyik karján a saját oldaltáskájával és az enyémmel. Igazándiból hálás vagyok azért, hogy félbeszakította a jelenetet, mert már ott tartottam, hogy elmesélem neki a halálomat vagy bevallom, hogy szerelmes vagyok belé. Fogalmam sincs, hogyan keveredtem volna ki akármelyikből is. Biztosan kinevetett volna mindkét esetben (talán nyomban el is küldött volna az iskolapszichológushoz). Lindsay odabotorkál hozzám, meglehetősen túldramatizálva, hogy két táskát kell cipelnie – mintha mindkettő ólomból volna. – Akkor megyünk? – Tessék? A pillantása futólag Kentre siklik, de amúgy látványosan nem vesz tudomást róla. Szinte közénk áll, mintha ott sem lenne, mintha nem érné meg rá fecsérelni az idejét. Kent elfordítja az arcát. Egyikük sem akarja észrevenni, hogy nyomorultul érzem magam. Mindenképpen Kent tudomására akarom hozni, hogy ez Lindsay, nem én – hogy én igenis értékesnek tartom a vele töltött időt. Sőt, többre értékelem a saját időmnél is. – Megyünk az Ország Legjobb Jégbüféjébe, vagy nem? –A hasára teszi a kezét fintorogva. – Esküszöm, annyira felpuffadtam a sült krumplitól, hogy csak valami szintetikus nyalánksággal lehet helyrehozni az emésztésemet. Kent gyorsan biccent egyet felém, majd búcsúzás nélkül elmegy. Amilyen gyorsan csak lehet, el akar távolodni tőlünk. Én viszont kinézek Lindsay válla fölött, és utánakiáltok: – Szia, Kent! Később talizunk! Kent döbbent arccal, sebesen megfordul és szélesen elmosolyodik. – Remélem, Sam! Tisztelegve a homlokához emeli a kezét, mint a régi, fekete-fehér filmek főhősei, aztán visszacsalinkázik a főépületbe. Lindsay egy percig figyeli a távozó Kentet, aztán rám néz és összehúzza a szemét.

– Hát ez mi volt? Sikerült elérnie, hogy behódolj neki, vagy mi? – Lehet – vágom rá, mert egyáltalán nem érdekel, mit gondol Lindsay. Még mindig bizsergek Kent mosolyától és közelségétől. Könnyűnek és legyőzhetetlennek érzem magam, mintha valami kellemes, félig becsiccsentett állapotba kerültem volna. Lindsay egy darabig megrökönyödve bámul rám, aztán megvonja a vállát. – A szerelmi vallomás legjobb módja egy ablakon át bedobott tégla. – Belefonja a karját a karomba. – Joghurt? Ez az, amiért igazán imádom Lindsay Edgecombe-ot, millió hibája ellenére.

A GYÖKÉR ÉS A BIMBÓ – Gyere már, Sam! – Lindsay mohón néz fel Kenték házára, mintha csokiból készült volna. – Semmi baj az arcoddal! Ötvenedszer ellenőrzöm a sminkemet a lehajtható tükörben. Végül felteszek egy újabb réteg szájfényt, és kiszedem az összecsomósodott szempillafestéket a szemem sarkából. Közben ugyanazt a beszédet gyakorolom fejben: Figyelj, Kent, tudom, hogy nem tűnik túl logikusnak, de azon tanakodtam, vajon hajlandó lennél-e valamikor eljönni velem… – Nem értem. – Ally előredől a hátsó ülésről, zörgős anyagú Burberry pufidzsekijében. – Ha nem akarsz lefeküdni Robbal, akkor minek stresszeled magad? – Nem stresszelek – felelem. Annak ellenére, hogy bőven tettem magamra a krémpirosítóból és a színezett hidratáló krémből, még mindig olyan sápadt vagyok, mint egy vámpír. – De igen, stresszelsz – vágja rá Lindsay, Elody és Ally egyszerre, aztán elnevetik magukat. – Biztos, hogy nem kortyolsz bele? – kérdezi Ally, és megböki a vállamat a vodkásüveggel. Megcsóválom a fejem. – Jól vagyok. Furcsa módon az iváshoz is túl idegesnek érzem magam. Különben is, ez az új kezdet első napja. Mostantól mindent jól fogok csinálni. Egészen más ember leszek, új személyiség, rendes és kedves. Olyan ember akarok lenni, akire szívesen emlékeznek, nemcsak egyszerűen emlékeznek. Egyre csak ezeket ismételgetem magamban, és már maga az elképzelés is erőt ad: szilárd kapaszkodó, mentőkötél. Ez a meggyőződés segít visszatartani a félelmet és azt a mélyen zubogó, zavaró érzést bennem, hogy valamit elfelejtettem, valami nincs rendjén. Lindsay átkarol és megcsókolja az arcomat. Vodkaszagú a lehelete, de a Tic-Tac is érezhető benne. – Itt a mi önjelölt példaképünk – mondja. – Úgy érzem magam, mint egy délutáni iskolai eligazításon. – Rád is fér – jegyzi meg Elody – némi eligazítás. – Te már csak tudod! – fakad ki Lindsay, és megfordul, hogy megdobja Elodyt egy szájfénytubussal. Elody elkapja, diadalmasan felsikolt, majd bekeni vele a száját. – Én mindjárt megfagyok – jelenti ki Ally. – Nem mehetnénk be? – Asszonyom? Lindsay felém fordul, cirkalmas mozdulatot ír le a kezével, és enyhén meghajol. – Jól van, menjünk – bólintok, miközben tovább peregnek a sorok a fejemben: Tudod, moziba, enni valamit, vagy ilyesmi… Évek óta nem beszélgettünk egymással… A buli egy irdatlan nagy hangzavar. Talán azért érzem így, mert józan vagyok, de valahogy ezúttal túlzottan is összezsúfolódnak az emberek, kellemetlen hőség van bent, és hosszú idő óta először zavarban vagyok, amikor be kell mennem a tömegbe, és mindenki engem néz. Csak az lebeg a szemem előtt, amiért jöttem: meg kell találnom Kentet. – Téboly! – kiált fel Lindsay, és kört ír le a kezével a levegőben, arra célozva, hogy egy ilyen irdatlan embersereg csak pár centit képes mozdulni egyszerre, mintha egy láthatatlan kötél kötné őket össze.

Elindulunk felfelé a lépcsőn. Mindenkinek úgy csillog a szeme, mint egy játékbabának, az alkoholtól és talán valami más anyagtól is. Igazság szerint elég félelmetes az egész. Habár együtt járok suliba ezekkel az emberekkel, most másnak tűnnek, ismeretlennek, és amikor rám mosolyognak, csak fogakat látok mindenfelé, mintha kiéhezett piranják néznének rám. Úgy érzem, mintha egy függöny húzódott volna fel, és most látnám meg először az emberek igazi valóját, amely egészen más: éles és kiismerhetetlen. Eszembe ötlik egy régebbi visszatérő álmom: egy buliban megyek előre, és mindenki ismerősnek tűnik körülöttem, leszámítva egy-egy vonást, egy ismeretlen apróságot. Mit üzenhetett az az álom? Hogy átalakulnak az emberek? Hogy én változom? Lindsay hátulról belenyomja az ujját a derekamba, nehogy megállják, és én hálás vagyok ezért neki. Azon a kis összekapcsolódási ponton keresztül bátorságot önt belém. Bemegyek az első szobába a lépcső tetején, az egyik legnagyobba, és a szívem azonnal a torkomba ugrik: Kent! Ott áll a sarokban, és Phoebe Riferrel beszélget. Azonnal elködösül az agyam, mintha bénítóan erőteljes hóvihar kavarogna benne. A szám is olyan, mintha vattával tömték volna be, és nagyon sajnálom, hogy nem kortyoltam bele a vodkába, mert akkor talán nem lennék tudatában, mennyire abnormálisan nagynak és esetlennek érzem magam – akár Alice Csodaországban, kinőttem a szobát. Megfordulok, hogy mondjak valamit Lindsaynek – nem is tudom, mit, de beszélnem kell valakihez, hogy ne tátsam ott a számat, mint valami túlérett, megrepedt zöldség –, csakhogy ő már eltűnt. Hát persze. Elment megkeresni Patricket. Ökölbe szorítom a kezem, és behunyom a szemem. Ez azt jelenti, hogy bármelyik pillanatban megtörténhet; három, kettő, egy… – Sam! – Rob nem ölel át, és amikor megfordulok, látom, hogy kifejezetten úgy néz rám, mintha bűzlenék. Röhejesen hangzik, de igazából el is felejtettem, hogy ő is itt lesz a bulin. Egyáltalán eszembe sem jutott. – Nem hittem, hogy eljössz. – Miért ne jöttem volna? – Karba fonom a kezemet a mellem előtt, mire Rob nem túl finoman szemügyre veszi a dekoltázsomat. – Egész nap olyan furcsán viselkedtél. – Tessék, már el is kezdte a gyalázkodást. – Szóval? Bocsánatot kérsz végre? – Lusta, csálé mosolyt villant fel. – Találhatunk rá módot, hogy kiengesztelj. Érzem, ahogy pezseg bennem a harag. Úgy vizslat, mintha a szemei ujjak lennének, és minden porcikámat egyszerre akarná tapizni. El sem hiszem, mennyi éjszakát töltöttem a pincéjük heverőjén, és hányszor hagytam, hogy összenyálazzon. Ebben az egy másodpercben sok-sok év ábrándozása foszlik szét. – Ó, tényleg? – Igyekszem lecsillapítani magam, de képtelen vagyok eltüntetni az élt a hangomból. Szerencsére Rob túl részeg ahhoz, hogy észrevegye. – Az jó lenne. Úgy értem, kiengesztelni téged. – Komolyan? Rob arca egészen felvillanyozódik. Közelebb lép hozzám és átöleli a derekamat. Belül elborzadok, de mozdulatlanságra kényszerítem magam. – Hmmm… – Az ujjaim a mellkasán táncolnak, de közben Kentre sandítok, aki még mindig Phoebe-vel beszélget. Kicsit elvonják a figyelmemet. Az ég szerelmére, Phoebe körülbelül annyira egyéniség, mint a nyers tészta! Aztán visszanézek Rob arcára, és erőltetetten folytatom a flörtölést. – Szerintem jó lenne, ha kettesben maradnánk, nem gondolod? – Hát persze! – Rob egy kicsit oldalra tántorodik. – Mi a konkrét terv? Lábujjhegyre állok, hogy a fülébe súghassam: – Van egy hálószoba ezen a szinten. Az ajtaját teleragasztották matricákkal. Menj be oda és várj meg! Meztelenül! – Eltolom magam tőle, és a lehető legszexisebben rámosolygok. – Ígérem, hogy maradéktalanul ki foglak engesztelni. Rob szeme majdnem kiesik a helyéből. – Most? – Most. Leveszi rólam a karját, és botladozva a folyosó felé indul. Aztán valami eszébe jut és visszafordul.

– Te is jössz nemsokára, ugye? Ezúttal semmi erőltetettség nincs a mosolyomban. – Öt perc! – mondom és széttárt ujjakkal felemelem a jobb kezemet. – Ígérem. Amikor hátat fordítok Robnak, nagyon nehéz megállnom, hogy ne röhögjem el magam, és ettől minden idegességem elmúlik. Már nem félek Kenttel beszélni. Kész vagyok odamenni hozzá és akár le is dugni a nyelvemet a torkán, ha kell. De már ő is eltűnt. – Basszus! – motyogom. – Egy hölgy nem beszélhet így! – Ally lép mögém. Felvonja a szemöldökét, és újra meghúzza az üveget. – Mi baj van? Beütött a Cokran Válság? – Olyasmi. – Megdörzsölöm a homlokomat. – Láttad valahol… Kent McFullert? Ally hunyorogva néz rám. – Kit? – Kent McFullert – ismétlem kicsit hangosabban, mire két másodéves azonnal rám néz. Addig bámulok vissza rájuk, amíg el nem fordulnak. – Ja, a mindenható házigazdát! – Ally felemeli az üvegét. – Miért, máris eltörtél valamit? Amúgy jó kis buli, nem? – Igen, pompás. – Próbálom nem forgatni a szememet. Túl részeg ahhoz, hogy hasznát vegyem. A ház hátulja felé mutatok. Lindsay és Elody bizonyára a hátsó szobában van, és akkor Kentnek is a közelben kell lennie. – Vegyüljünk. Ally belém karol. – Igenis, asszonyom. Kiszúrom Amy Weisst – a legnagyobb pletykafészket az egész suliban –, aki Oren Talmadgedzsel smárol az egyik ajtóban; mintha éhen akarna halni, a fickó szája meg tele volna Cheetosszal. Odahúzom hozzájuk Allyt is. – Csak nem Amy Weiss-szal akarsz vegyülni? – sziszegi a fülembe Ally. Elsőben Amy elterjesztette azt a pletykát, hogy Ally megengedte Matt Dannonnak és két másik srácnak, hogy megfogják a mellét a tornaterem mögött, és cserébe egy hónapig megcsinálták neki a matek háziját. Soha nem tudtam meg, hogy tényleg így történt-e – Ally esküszik rá, hogy nem, Matt esküszik rá, hogy igen, Lindsay pedig azt vallja, hogy csak nézni engedte nekik, megfogni nem –, mindenesetre azóta Ally és Amy nem hivatalosan ősellenségeknek számítanak. – Szusszanjatok egy kicsit! – paskolom meg Amy vállát, mire kihúzza a nyelvét Oren szájából. – Helló, Sam! – Egészen felvillanyozódik az arca. Gyorsan Allyre sandít, majd visszanéz rám, és Oren nyaka köré tekeri kígyószerű karját. Oren nagyon zavartnak látszik, talán azon töpreng, hova lett az óriáspióca az arcáról. – Bocsi. Elállom a kijáratot? – Csak a segged van útban! – vágja rá Ally vidáman. Megszorítom a karját, ő meg felsikolt. Jó lenne, ha nem most marakodnának össze. – Tudjátok, van erre sokkal jobb hely is – mondom. – Ha te és Oren szeretnétek egy kicsit több… intimitást… – Igen, intimitást akarunk – szól közbe Oren. Rámosolygok. – Van egy nyitott háló ezen a szinten. Matricákkal van teleragasztva az ajtaja. Extra puha az ágy. – A számhoz emelem az ujjaimat és csókot dobok Amynek. – Jó szórakozást! – Hát ez mi akart lenni? – fortyan fel Ally, amikor hallótávolságon kívül érünk. – Mióta vagytok ekkora spanok Amyvel? – Hosszú történet. Feldobottnak érzem magam, hatalmam van, irányítani tudok. Minden úgy alakul, ahogy kell. Amikor elmegyünk Kent szobájának ajtaja előtt, megsimítom a kezemmel. Bocs, Rob. Allyvel végigsétálunk a folyosón. Kentet keresem a tömegben, bedugom a fejem a különböző szobákba, és egyre csalódottabb vagyok, hogy sehol sem látom.

Egy sikolyt hallunk, aztán robbanásszerű röhögés tör ki. Egy pillanatra a szívverésem is leáll, és az jut eszembe, hogy nem történhet meg, ma este nem, Juliettel nem… Aztán Oren ordítása üti meg a fülemet: – Legalább a gatyádat húzd fel, te majom! Ally kiles annak a szobának az ajtaján, amelyikben éppen vagyunk, és visszanéz Kent szobája felé. Annyira kidülled a szeme, hogy hirtelenjében egy rajzfilmfigurára hasonlít. – Ööö… Sam! Ezt talán neked is látnod kéne. Kidugom a fejem az ajtónyíláson. Rob a lépcső felé rohan – vagyis inkább csak próbál. Nehezére esik sietni, mert 1. totál körülveszik a tátott szájú emberek, 2. elég ingatagon áll a lábán – csak a bokszerje van rajta meg az új New Balance csukája, felemás zoknikkal. Meg persze a sapkája. A többi ruhadarabját az ágyékához szorítja, és vicsorog a tömegre. – Mi a szart bámultok? Ha a cipő nem volna rajta, sajnálnám is. De az miért maradt rajta? Túlzottan lefoglalta, hogy a melltartóm levételének módját tervezgesse, vagy mi? Ráadásul amikor a lépcső tetejére ér, véletlenül nekimegy egy másodévesnek, és ahelyett, hogy ellökné, részeges öleléssel szorítja magához. Nem hallom, amit mond, ám amikor a lány kiszabadítja magát az ölelésből, látom, hogy kuncog. Mintha az, hogy egy félmeztelen, izzadt, mattrészeg negyedéves molesztálta, a legjobb dolog volna, ami a mai napon történt vele. – Aha! – mondom Allynek. – Akkor végleges a szakítás. Hivatalos. Furcsán néz rám. – Kent! Repesni kezd a szívem. – Tessék? – Kent az! Megint elködösül az agyam. Tudja. Ezek szerint nyilvánvaló, hogy teljesen rácuppantam Kentre; talán Lindsay mondott valamit, miután rajtakapott minket a menza mellett. – Én… ennek a Rob dolognak semmi köze… Ally megrázza a fejét és a hátam mögé mutat. – Kent. Itt van. Nem őt kerested korábban? Megkönnyebbülés hullámzik végig rajtam. Tehát mégsem tudja. Aztán mégis marad némi csalódottság. Nem tudja, mert nincs mit tudni. Kent sem tudja. Megfordulok és végignézek a folyosón. – Odabent! – mondja Ally, és egy három méterre lévő ajtóra mutat. Abból a szögből, ahol állunk, csak egy apró részletet lehet látni a szobából, ami – a nyílás felét elfoglaló, hatalmas asztalból ítélve – valami raktár- vagy dolgozószoba lehet. Ki-be áramlik a tömeg. – Gyere! Megint magammal rángatom Allyt, de ő kitépi a kezét a kezemből. – Én inkább megkeresem Lindsayt. Nyilván kifárasztotta a számára érthetetlen viselkedésem. Biccentek. Ally eliramodik a hátsó szoba felé és közben birkaterelőként használja a vodkásüveget, hogy ne álljanak az útjába. Egy kéz kulcsolódik a karomra, mire összerezzenek. Bridget McGuire és Alex Liment csapott le rám hátulról. – Neked is Mrs. Harbor az angoltanárod, ugye? – Bridget meg sem várja a válaszomat, tovább löki a rizsát. – Nem tudod véletlenül, hogy kiosztotta-e a dolgozattémákat a Macbeth-hez? Alex nem volt bent órán. Orvosi vizsgálatra kellett mennie. Mivel végül nem mentem el Lindsayvel a jégbüfébe – valami visszatartott, valami ott marasztalt az iskola közelében, a dolgok tengelyénél –, csaknem elfeledkeztem Bridgetről, Annáról és Alexről. Alex most úgy néz rám, hogy fel tudnám pofozni. Ugyanaz a csálé, alattomos kis mosoly, ami Rob arcán is szokott lenni, amikor valami átlátszó ürüggyel haladékot csikar ki egy tanárból. Visszagondolok Annára a szénfekete szemfestékével és a szedett-vedett ebédjével az elhagyatott

mosdóban… Most Bridget sem tűnik olyan ellenszenvesnek. Idegesítő, az igaz, de szép, kedves és pont az a fajta ember, aki szabadidejében beteg gyerekeket ápol önkéntesként. Nem bírom ki. Nem hagyhatom, hogy ennyivel megússza. Bridget közben arról hadovál, hogy Alex anyja egy igazi egészség-guru. – Nem érzitek ezt a kínaikaja-szagot? – vágok közbe. Bridget fintorog és látszik rajta, hogy sértve érzi magát, amiért nem hallgattam végig. – Kínai kaja? Látványosan szimatolni kezdek. – Igen. Mint… mint… – Egyenesen Alexre nézek. – Mint egy nagy tál narancsos marha. Alex mosolya kissé lekókad, de aztán vállat von. – Én nem érzek semmit. – Jaj, atyám! – Bridget a szája elé kapja a kezét. – Ugye nem a leheletem? Tegnap este kínai kaját vacsoráztam. Én továbbra is Alexet fürkészem. – Mi van veled? – kérdezem, és nem is palástolom a gorombaságot a hangomban. Pislog néhányat. – Mi? Bridget összezavarodik, és egy darabig csak állunk ott hárman, egy szó nélkül. Alexszel farkasszemet nézünk, Bridget pedig közöttünk jártatja a tekintetét, olyan gyorsan, hogy már attól tartok, be fog görcsölni a nyaka. Aztán elmosolyodom. – Tudod, az egészségeddel. Miért kellett orvoshoz menned? Alex láthatóan megkönnyebbül. – Semmi komoly. Anyám valami oltást akart nekem beadatni. Meg ha már ott voltam, elvégezték a szokásos rutinvizsgálatokat is. – Hmm… Remélem, alaposak voltak – válaszolom és az ágyékára nézek. Bridget szerencsére az elvörösödő Alexet figyeli, és nem látja, hová irányul a tekintetem.. – Öhm… i-igen. Eléggé. Alex hunyorogva néz rám, mintha most látna először. – Én is orvost keresek – locsogok tovább. Sajnálom Bridgetet, ugyanakkor úgy érzem, joga van tudni, milyen béna kifogásokat keres a drágalátos barátja. – Annyira nehéz jó rendelőt találni! Különösen olyat, ami másodállásban étteremként is szolgál, 4 dolcsi 55 centes napi ajánlatokkal. Ritka kincs az ilyen! – Miről beszélsz? – kérdezi Bridget cérnahangon. A szeme ismét Alexre villan. – Mi a fene folyik itt? Egy izom rángatózik Alex állkapcsában. Tudom, hogy legszívesebben hangos átkokat szórna a fejemre, de tisztában van vele, hogy azzal csak tovább rontana a helyzetén, ezért ott áll egy helyben és bambul. Bridget karjára teszem a kezem. – Bocs, Bridget, de a barátod egy igazi csúszómászó. – De miről beszél? Bridget hangja még egy oktávval magasabbra kúszik, és amikor elsétálok tőlük, hallom, ahogy Alex nyugtatni próbálja. Bizonyára újonnan kitalált hazugságokkal igyekszik elaltatni a gyanakvását. Jól kéne éreznem magam amiatt, hogy megtettem – végül is megérdemelte a szemétláda, és furcsa módon ezzel helyre is billentettem a dolgokat –, ám ahogy eltávolodom tőlük, egyre inkább leeresztek. Eltűnik belőlem a hatalom érzése, és valami birizgáló idegesség veszi át a helyét. Átpörgetem a nap eseményeit, mintha egy monitoron görgetnék lefelé egy oldalt az egérrel, és próbálok valami hézagot keresni, valamit, amit elfelejtettem mondani vagy megtenni. Talán már korábban el kellett volna mennem Julietékhez, hogy ellenőrizzem. Ugyanakkor fogalmam sincs, mit mondhattam volna. Helló! Bizonyítsd be nekem, kérlek, hogy nem fogod egyetlen autó elé sem odavetni magad ma éjjel! Az nagyszerű lenne. Lőszert se használj. Az én életemmel is játszol.

Úgy bömböl a zene, hogy alig lehet szétválasztani egymástól a hangokat. Képzeletben megfogom Kent kezét és valami csendes, sötét helyre húzom magammal. Talán a földszinti szobába vagy az erdőbe, esetleg még messzebbre. Jó lenne akár csak beülni a kocsiba és nekivágni a nagyvilágnak. – Sam! Sam! Felnézek. A hátulsó szobában Lindsay felmászott az egyik heverő tetejére, és az imbolygó fejek tömege fölött integet nekem. Ally mellette áll, és jóval mögöttük Elodyt is megpillantom, amint Steve Dough fülébe suttog. Tétovázom. Úgy érzem, lassan összecsap a fejem fölött a reménytelenség. Milyen nevetséges, hogy beszélni akarok Kenttel! Úgysem lehet szavakkal kifejezni, mennyire hibásan ítéltem meg őt és Robot is, és mindenki mást. Nem hinném, hogy el tudom magyarázni, honnan ez a nagy változás. Különben is, lehet, hogy ez az egész egy hazugság. Lehet, hogy képtelenség így megváltozni. Ebben a pillanatban, ahogy két ajtó között tántorgok, az emberek hirtelen elhallgatnak körülöttem, és az arcvonásaik egészen elernyednek a döbbenettől. Lindsay is megbillen a heverő tetején, a karja tehetetlenül csapódik az oldalának. A mellette álló Ally szája úgy nyílik és csukódik, mint egy halé. Most már teljesen megtöltötte a testemet a bizsergés, mint az elektromos vezetékek zizegése. Ekkor felbukkan ő is. Végigvonul a folyosón. Juliet Sykes a saját küldetését teljesíti. A kétségbeesés, a reménytelenség és a szurkáló hiányérzet ekkor hirtelen egybeolvad, és mérhetetlen haraggá alakul. Amikor Juliet meglátja Lindsayt, megáll és kinyitja a száját. Már kezdené a „Ribanc vagy!” című műsort, de én az első szót sem engedem kiszökni a száján. Odalépek hozzá, megragadom a karját és félig-meddig visszahúzom a folyosóra. Annyira meglepődik, hogy nem is áll ellen. A legközelebbi fürdőszobába viszem. – Kifelé! – kiáltok rá két lányra, akik a tükör előtt piperészkednek. Bevágom az ajtót és be is zárom. Amikor odafordulok Juliethez, úgy néz rám, mintha kettőnk közül én volnék a pszichopata. – Mit művelsz? – rivallok rá. Valószínűleg félreérti a kérdésemet. – Ez egy buli – válaszol lágyan, mégis makacsul. Amikor éppen nem tombol és nem ribancoz le másokat, egészen kellemes hangja van. Dallamos, mint Elodyé. – Nekem is jogom van itt lenni, mint akárki másnak. – Nem. – Megrázom a fejem és a halántékomhoz nyomom az ujjaimat, hogy ne lüktessen annyira. – Úgy értettem, hogy mi az, amit igazából művelsz? Miért jöttél ide? A tekintete a kilincsre téved a hátam mögött. Úgy mozdulok, hogy a kilincs beékelődjön a derekamba. Ha ki akar menni, valahogy el kell távolítania az útból. A jelek szerint nem sok esélyt lát a győzelemre, ezért vesz egy hosszú, lassú lélegzetet. – Azért jöttem, hogy elmondjak nektek valamit. Neked, Lindsaynek, Elodynak és Allynek. – Ó igen? És mi lenne az? – Hogy ribancok vagytok – vágja rá halkan. Egyáltalán nem hangzik vádnak, inkább mintha sajnálná, hogy ezt kell mondania. Pontosan ugyanakkor, amikor kimondja, én is kimondom: – Hogy ribanc vagyok. Mereven néz rám. – Figyelj, Juliet… – Az ujjaimmal beletúrok a hajamba. –Tudom, hogy nem voltunk mindig kedvesek veled. Emiatt őszintén rosszul érzem magamat… tényleg. – Megpróbálom felmérni, hogy vajon mi járhat a fejében, de mintha valami lecsukódott volna a szeme mögött, lekapcsoltak volna egy gombot, és csak egy teljesen tompa tekintet maradt utána. Sietve folytatom. – Az az igazság, hogy soha nem akartunk semmit a piszkálódással, tudod? Azt hiszem, én… mi… bele sem gondoltunk igazán. Ezek a dolgok csak úgy megtörténnek. Engem is folyton szekáltak régebben. – Lassan kezd idegesíteni a semmitmondó bámulásával, ezért megnyalom a számat. – Állandóan. De nem hiszem, hogy az emberek gonoszságból tették vagy rossz szándékból… csak… csak… – Vadul keresem a szavakat. Összecsapódnak az emlékek a fejemben: a gúnyos éneklés, amely végigkísért a

folyosón, Lindsay cukorkaszagú lehelete, amikor kidobtuk Beth tamponjait az ablakon, és a lovaglás az elmosódó, őszi falombok között. – Szerintem az emberek egyszerűen nem gondolnak bele, mit tesznek. Nem tudom. Mi nem… Én… nem tudom. Büszke vagyok magamra, amiért sikerült mindezt elmondanom. Juliet azonban nem mozdul, nem mosolyodik el, nem is fakad ki. Kőszoborként áll egy helyben. Végül megremeg egy kicsit, mintha legbelül enyhe földrengés rázta volna meg a testét, és végre úgy tűnik, tényleg rám néz. – Nem voltatok mindig kedvesek velem? – jegyzi meg fakó hangon. Elnehezül a szívem. Egyetlen szavamat sem hallotta. – Én… igen. Nagyon sajnálom. Megrebben a szemhéja. – Hetedikben te és Lindsay elloptátok az összes ruhámat az öltözőből, ezért az összeizzadt tornaruhámban kellett mászkálnom egész nap. Aztán elneveztetek Szagos Sykesnak. – Sajnálom… erre nem emlékszem. Borzalmas a tekintete súlya alatt állni, mintha a szemével keresztüldöfne rajtam, sőt mögém is látna, valami végtelen űrbe. – Persze ez még azelőtt volt, hogy kitaláltátok a Pszichopatát. – Juliet hangjából kivész az összes dallamosság. Teljesen színtelenné válik. Felemeli a karját és úgy tesz, mintha késsel hadonászna a levegőben. Magas, torz sikolyokat ad ki magából, mire feláll a szőr a hátamon, és egy pillanatra átfut rajtam, hogy talán valóban őrült. Aztán leengedi a karját. – Nagyon vicces! Tán csak nem egy Pszichopata? Fülbemászó szöveg! – Velem kapcsolatban is sokan elsütötték ezt az ostoba viccet. Énekelték is, amikor elmentem mellettük. Mi az? Tetőtől talpig vörös, fehér és torz?… Azt remélem, hogy elneveti magát, megrándul vagy valami, de ő csak tovább néz azzal a buta, állatias kifejezéssel az arcán. Kong benne az üresség. – Én soha nem énekeltem ezt – jelenti ki, aztán, mintha valami kényszert érezne, hogy mindent elmeséljen, amit elkövettünk ellene, folytatja. – Lefotóztatok zuhanyozás közben. – Azt Lindsay tette – vágom rá automatikusan, de egyre kényelmetlenebbül érzem magam. Ha mérges lenne, legalább történne valami. Ám ő úgy viselkedik, mint aki nem is lát engem, csak egy listát olvas milliomodszorra. – Az egész iskolában kiragasztottátok a képeket. Még a tanárok is látták. – Egy óra alatt le is szedtük őket. Szégyent érzek, miközben ezt válaszolom. Ez még nem enyhíti a bűnt. – Feltörtétek a Yahoo fiókomat. Nyilvánosságra hoztátok… a privát e-mailjeimet. – Azok nem mi voltunk! – tiltakozom gyorsan, és megkönnyebbülök. Ezt a hibát legalább nem mi követtük el. A mai napig nem tudom biztosan, ki törte fel a fiókját és ki küldte szét az e-maileket, amiket Juliet egy Path2Pain118 fedőnevű fickóval váltott. Bizonyára egy chatszobában ismerkedtek meg. Több tucat email volt a fiókban, amelyek többnyire arról szóltak, hogy mennyire szörnyű a középiskola és milyen undorítóak benne az emberek. Az, aki feltörte a jelszót, szinte mindenkinek elküldte a leveleket a suliban, új címmel: Amerika Jövőbeli Iskolai Lövöldözői. Elborzadok azon, hogy milyen könnyű tévedni az emberekkel kapcsolatban. Egyetlen, apró szeletet látunk belőlük, és azt hisszük egésznek. Az okot látjuk, és azt hisszük okozatnak, vagy fordítva. Még ha látjuk is az egészet… Ötödször járok Kenteknél hat nap leforgása alatt, de még mindig nem ismerem ki magam. Összezavar a ragyogó fény a fürdőszobában, Juliet közömbös arca meg a buli ajtón át beszűrődő hangjai. Juliet folytatja, mintha én meg sem szólaltam volna. – Ti terjesztettétek el rólam azt a pletykát, hogy egy doboz cigiért odaadtam a szüzességem. Ally. Az Ally volt. De nem tudom kimondani. Különben sem számít. Mi voltunk. Mi voltunk, mind a négyen. Mindenki részt vett abban, hogy továbbterjedt a pletyka, és amikor elment mellettünk a folyosón, „lotyónak” hívtuk és bagós köhögést imitáltunk.

– Nem is dohányzom. – Most végre elmosolyodik, mintha ez volna a legviccesebb dolog a világon. Mintha ez – az egész élete – egyetlen nagy vicc lenne. – Juliet… – A húgomhoz is eljutott az a pletyka. Elmondta a szüleimnek. Én… – Végre enyhül egy kicsit a közömbössége, ökölbe szorul a keze, és szorosan a combjaihoz préseli. – Én még csak nem is csókolóztam senkivel. Heves suttogással mondja ki ezt – ezt a vallomást –, és az egész olyan erőteljes, olyan szomorú és olyan vádló, hogy a lelkem mélyén mélységes, fekete harag-kút nyílik meg. – Tudom, érted? Tudom, hogy szörnyű dolgokat követtünk el. Tudom, hogy szarházi módon viselkedtünk, ocsmányságokat műveltünk, és… – Elcsuklik a hangom, és a szavak megrekednek a torkomban. A sírás szélén állok, csordultig tölt a vak düh, felhőként borít be és kifüstöl belőlem mindent, kivéve egyetlen égető csalódottságérzést: nem tudom, képtelen vagyok megértetni vele, hogy igyekszem jóvátenni a dolgokat. Úgy érzem, mintha lecsurogni látnám a csatornába mindkettőnk életét, az enyémet és az övét is, összefolyva. – Azt akarom mondani, hogy szeretnék veled kibékülni. Szeretnék bocsánatot kérni. Mostantól… mostantól minden jobb lesz. Összeszorítja az ajkait. Némán, fehér arccal néz rám, és nekem a karom összes izmát össze kell szorítanom, nehogy odanyúljak, megfogjam a vállát és jól megrázzam. – Figyelj… – Most már vaktában folytatom, keresgélem és markolászom a szavakat és ötleteket, ahogy felbuzognak bennem a haragomon keresztül, és megpróbálom eljuttatni hozzá az üzenet lényegét. – Megkaptad ma azokat a rózsákat, ugye? Egy egész csokrot. Látványosan megremeg a teste. Megint kialszik a szemében a fény, és hála helyett fortyogó indulatot látok benne. – Tudtam. Tudtam, hogy te voltál! – A hangja annyira dühös és fájdalmas, hogy hátrébb lépek, nehogy megüssön. – Mire volt ez jó? Egy újabb kis vicc? Annyira váratlan a reakciója, hogy eltart egy darabig, mire válaszolni tudok. – Tessék? Dehogyis! Nem volt… – Szegény kis Pszichopata! – Juliet összehúzza a szemét, és szinte sziszegve folytatja. – Nincsenek barátai. Nem kap rózsát. Csesszünk ki vele még egyszer! – Én nem akartam kicseszni veled. – Most már fogalmam sincs, mi történik és hogyan fajulhattak idáig a dolgok. – Én csak kedveskedni akartam. Azt sem tudom, hallja-e, amit mondok. Közelebb hajol. – Szóval, mi volt a terv? Mit akart jelenteni az a „titkos imádó” duma? Le akartátok fizetni az egyik haverotokat, hogy játssza el a hódolót? Hogy hívjon el randizni? Talán még legyen is a partnerem a szalagavatón? És aztán? Mi következett volna? A bál estéjén elfelejt megjelenni? Igen, annyira istentelenül vicces lett volna, ha ezen kiakadok, elvesztem az eszem, elsírom magam vagy összeomlók valamelyik folyosón, amikor újra látom! – Hátrébb rándul. – Sajnálom, hogy csalódást okozok, de csak ismételgetitek magatokat. Már ezt is megtették velem. Nyolcadikban. A Tavaszi Majálison. Andrew Robertsszel. Összeroskad egy kicsit, mintha kifárasztotta volna a beszéd. Ugyanebben a pillanatban a harag és a lángoló fény is eltűnik a szeméből. Minden kifejezés elillan az arcáról, és az öklét is kiengedi. – De lehet, hogy nem is volt tervetek – folytatja, ezúttal halkan, édes hangon. – Lehet, hogy semmi célotok nem volt vele. Egyszerűen csak emlékeztetni akartatok arra, hogy nincs senkim, se barátom, se titkos hódolóm. „Talán majd jövőre, de valószínűleg akkor sem”, ugye? – Megint rám mosolyog, és ez sokkal rosszabb, mint a haragja. Ekkor viszont már annyira frusztrált és zavarodott vagyok, hogy a könnyeimmel küzdök. – Esküszöm, Juliet, hogy nem ez volt a cél. Én csak… én csak azt hittem, ez kedves gesztus. Azt hittem, ettől majd jobban fogod érezni magad. – Jobban fogom érezni magam? Úgy ismétli meg a szavakat, mintha még soha nem hallotta volna őket. Most valami álmodozó, elrévedő kifejezés honol a szemében. A düh és az érzelmek minden foszlánya eltűnt. Még talán békésnek is lehetne mondani, és megint meglepődöm azon, mennyire szép. Közelről olyan, mint

egy szupermodell, kísértetiesen fehér bőrével és hatalmas, kék szemével, amely tökéletesen idézi fel a kora reggeli égboltot. – Te nem ismersz engem – mondja aztán, félig suttogva. – Soha nem is ismertél. Nem tudod, mitől érzem jól magam. Senki sem tudja elérni, hogy jobban érezzem magam. Erről az jut eszembe, amit két napja vágtam Kent fejéhez: Engem nem lehet megjavítani. Most már tudom, mekkorát tévedtem. Mindenkit meg lehet javítani; így kell lennie, csak így van értelme. Ezt valahogy mindenképpen Juliet tudomására kell hoznom, meg kell győznöm róla. Ő viszont közben nagyon nyugodtan, a rá jellemző lebegő kecsességgel, finoman, de határozottan eltol az útjából, és én azon kapom magam, hogy félreállok és hagyom, hogy megfogja a kilincset. A könnyek feltolulnak a torkom hátsó részébe, és még mindig elkeseredve keresem a szavakat. Közben egyre sápadtabbnak tűnik az arca, szinte világít, mint egy láng hófehér közepe. Szinte már látom, ahogy szikrázva kialszik, az orrom előtt pislákolja az utolsókat az élete. Kezével a kilincsen megáll és maga elé néz. – Tudod, régebben barátok voltunk Lindsayvel. – Még mindig azon a hátborzongató, higgadt hangon beszél, mintha sok-sok kilométer távolságból mondaná. – Kiskorunkban mindent együtt csináltunk. Még mindig megvan az a barátság-nyaklánc, amit tőle kaptam, az a félbetört szív. Ha összerakod őket, az van rájuk írva: „A Legjobb Barátok Örökké”. Meg akarom kérdezni, mi történt, miért szakadt meg a barátság, de a szavak beleragadnak a torkomban lévő gombócba. Félek közbevágni. Amíg hozzám beszél, biztonságban van. – Ez még azelőtt volt, hogy elváltak a szülei. – Gyorsan rám néz, de a tekintete átsuhan rajtam, észre sem vesz. – Akkoriban mindig nagyon szomorú volt. Sokszor átmentem hozzá és ott aludtam nála, és hallottam a szülei veszekedését. Annyira félelmetes volt, hogy bebújtunk az ágya alá és körbebástyáztuk magunkat párnákkal, hogy ne halljunk semmit. Ő ezt úgy nevezte, hogy „erődöt építettünk”. Mindig ilyen volt, mindig valami jót próbált kihozni a dolgokból. De amikor azt hitte, már alszom, csak sírt és sírt és sírt. Rémálmai is voltak. Nagyon rossz, kínzó rémálmok. Sikoltva ébredt fel az éjszaka közepén. Juliet megint az ajtóra néz, halvány mosollyal. Bárcsak visszamehetnék az emlékeihez és láthatnám, amit ő lát; megjavíthatnám, ami elromlott! – Tudod, akkoriban újra elkezdett bepisilni éjszakánként. Mert annyira szörnyű volt a helyzet az anyjával és az apjával. Persze rettentően szégyellte magát. Megígértette velem, hogy nem árulom el senkinek… azt mondta, soha többé nem áll velem szóba, ha kifecsegem. Reggel felébredtünk, és egyik-másik párna teljesen át volt ázva. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Egyik reggel bementem a fürdőbe fogat mosni, ő meg ott ült a kádban, és olyan sok hipót dörzsölt az egyik párnába, hogy csípte a szememet. Már legalább félórája sikálta. A párna tele lett fehér foltokkal, tönkrement, az ujjai meg kiszáradtak és kivörösödtek. Majdnem meg is égtek. Ő szinte észre sem vette ezt az egészet. Csak azt akarta, hogy tiszta legyen. Behunyom a szemem. Meginog alattam a padló. Eszembe jut a Rosalita's étterem mosdója, a vécé előtt térdelő Lindsay és az ételmaradványok a kagylóban. A szégyen, a harag és a csökönyösség egyvelege az arcán. – Egyszer annyira összekaptak a szülei, hogy elmenekültünk. Csak hét- vagy nyolcévesek voltunk, de egészen a mi házunkig gyalogoltunk. Március volt, elég hideg. Úgy terveztük, hogy Lindsay az én szobámba költözik. Nem akartam elárulni senkinek, nehogy bántódása essen, ezért titokban vittem neki kaját. Általában csak gumimacit és Snickers csokit akart enni. Akkor még imádta a csokit és a cukrot. Bármi jöhetett neki, ami édes. Akaratlanul is valami halk, fojtott hang szakad fel belőlem. Nem tudom, hogy bírom-e tovább hallgatni. Egy megérzés motoszkál bennem: ez mindennek a kezdete, ez a fürdőszoba, ez a történet. Ez a gyökere és a bimbója az egész történetnek, az elejének és a végének is. Juliet azonban tovább mesél azon a furcsa, kimért hangon, mintha rengeteg időnk volna. – Persze nem működött sokáig. Felmentünk a lépcsőn, be a hálóba, aztán összevesztünk azon, hogy ki aludjon a kis pótágyon és ki aludjon a nagy ágyon. Anyám meghallotta. Megrémült, amikor elmondtuk, milyen sokat gyalogoltunk. Kiabált és sírt, mert el is rabolhattak vagy meg is ölhettek volna minket. Emlékszem, mennyire szégyelltem magam. – Juliet felemeli a tenyerét, és ránéz. –

Az viszont még semmi sem volt Lindsay kiborulásához képest, amikor anyám megmondta neki, hogy haza kell mennie. Soha, senkit nem hallottam úgy visítani. Anyámnak szinte az ölében kellett elvinnie az autóig. Onnantól fogva csak Lindsay aludhatott nálunk, én nem mehettem hozzájuk. Olyan sokáig hallgat, hogy már azt hiszem, befejezte. A szavai zümmögnek a fejemben, ide-oda repkednek, és úgy rendeződnek, mint egy keresztrejtvény meghatározásai. Mindig ilyen volt, mindig valami jót próbált kihozni a dolgokból… Már legalább félórája sikálta… Az ujjai meg kiszáradtak és kivörösödtek. Úgy érzem, lassan megértek valamit, amit nem is biztos, hogy meg akarok érteni. Szűkösnek és fülledtnek érzem a fürdőszobát. Iszonyú súly nehezedik a mellemre. Arra vágyom, hogy futásnak eredjek, félrelökjem az útból, elvegyüljek a bulizó tömegben, szerezzek egy sört és elfeledkezzem Julietről, mindenről. A lábam azonban mintha földbe gyökerezett volna. Képtelen vagyok mozdulni. Alakot ölt előttem az álmom végtelen sötétsége. Nem zuhanhatok vissza oda. – Furcsa így utólag belegondolni… – beszél tovább Juliet. – De mindent együtt csináltunk. Lindsay meg én. Még a Cserkészlányokhoz is közösen csatlakoztunk. Az ő ötlete volt. Nekem nem igazán volt kedvem hozzá… süteménysütés, tábortűz meg a többi. Ötödik osztály elején elmentünk arra a táborozásra. Természetesen ugyanabban a sátorban aludtunk. Juliet kezét figyelem. Alig láthatóan remeg, sebesen, mint a kolibri szárnyai. Juliet a szeme sarkából észreveszi, hogy a kezét nézem, ezért leengedi a combjához, kecsesen, de határozottan. – Emlékszel, hogy csúfoltak ötödikben, ugye? Emlékszel a névre, amit Lindsaytől kaptam? Sárgalé. – Megrázza a fejét. – Még álmaimban is hallottam azt a nevet. Nagyon gyakran. Néha el is felejtettem a valódi nevemet. Felém fordul. Sugárzó az arca, szinte ragyog. Gyönyörű. – Az a durva, hogy még csak nem is én voltam. Lindsay pisilt bele a hálózsákjába. Reggelre az egész sátor bűzlött. Amikor viszont Ms. Bridges odajött és megkérdezte, mi történt, Lindsay egyszerűen rám mutatott és azt kiáltotta: Ő volt! Soha nem felejtem el az arcát, ahogy ezt visította… Ő tette! Reszketett. Mintha kóbor kutya lennék és félne a harapásomtól. Nekitámaszkodom az ajtónak. Hálás vagyok, hogy van, ami megtartson. Hát persze, így már minden érthető. Most már tökéletesen összeállt a kép: Lindsay haragja, ahogy kereszt alakba tette az ujjait, hogy azzal űzze el Juliet Sykest. Nem utálja. Fél tőle! Juliet Sykes ugyanis Lindsay legrégebbi és valószínűleg legborzasztóbb titkainak tudója. Most olyan lehetetlennek tűnik az egész. Sorsszerűnek és véletlenszerűnek egyszerre. Egy ember felszáll, egy másik lehanyatlik – alkalomszerűen és értelmetlenül. Jó vagy rossz helyen vagyunk egy adott időben, körön kívülre vagy körön belülre kerülünk. Vagy diétás Pepsire sóvárgunk egy medencés partin, vagy a röhögve locsoló tömeg célpontjává válunk. – Miért nem tiltakoztál? – kérdezem, bár már tudom a választ. Rekedt a hangom a nehézkesen visszanyelt könnyektől. Juliet vállat von. – A legjobb barátnőm volt. Akkoriban mindig szomorkodott. – Juliet olyan hangot ad, ami egyszerre lehet nevetés vagy nyöszörgés. – Másrészt – teszi hozzá halkabban – azt hittem, egy idő után abbahagyja. – Juliet… – szólítom meg. Megrázza a vállát, mintha az egész történet súlyát lerázná magáról; az egész beszélgetést és az egész múltját. – Most már nem számít – mondja gyorsan. Hirtelen kinyitja az ajtót, és kisurran. – Juliet! Rengeteg ember gyűlt össze az ajtó mellett, és amikor kilépek, egy pillanatra vissza is lök az a két másodéves lány, akik részegen ordítozva igyekeznek befelé. – Én voltam itt előbb! – Nem, én! – Te csak most érkeztél!

Néhányan csúnyán néznek rám, majd Bridget McGuire tör magának utat a sokaságban. Vörös foltos az arca, könnycsíkoktól tarka. Amikor meglát, felzokog. – Te…! – Nem fejezi be a mondatot, csak besurran a két másodéves mellett és bezárja magát a fürdőszobába. – Jézusom, már megint?! – kiáltja valaki. – Bepisilek! – nyög fel az egyik másodéves, és keresztbe tett lábbal szökdécselni kezd. Alex Liment is feltűnik Bridget mögött. Utat tör magának a fürdőszoba ajtajához, és bekopog. Beszól Bridgetnek, hogy jöjjön ki. Én még mindig nem mozdulok. Nekinyomnak a falnak, teljesen körbeállnak az emberek, és a tudat is megbénít, hogy mindent elrontottam. Eszembe jut egy történet a megfulladásról: amikor hideg vízbe esünk, nem fulladunk meg azonnal, mert a hideg összezavar minket, így összekeveredik a lent és a fent. Ezért elképzelhető, hogy mindvégig rossz irányba úszunk, lefelé menekülünk, a fenék irányába, amíg el nem süllyedünk. Így érzem magam. Mintha minden megfordult volna. – Te egyszerűen hihetetlen vagy! Hirtelen rájövök, hogy Alex hozzám beszél. Hátrahúzza az ajkait, és vicsorít. – Tudod, mi vagy? – Két tenyerével megfogja a fejemet, hogy moccanni se tudjak. Látom az izzadságot a homlokán, a leheletében pedig füvet és sört érzek. – Te, Samantha Kingston, egy rohadt ribanc vagy! Ez a mondat aztán tényleg kizökkent és felébreszt. Összpontosítanom kell. Juliet valahol a fagyos erdőben jár. Biztos az autóút felé tart. Még megkereshetem, beszélhetek vele, elérhetem, hogy jobb belátásra térjen. Mindkét kezemet Alex mellkasára teszem és ellököm magamtól. Hátratántorodik. – Ezt már hallottam – felelem. – Hidd el! Átverekszem magam a folyosón, és már a lépcső közepénél járok, amikor valaki a nevemen szólít. Mozdulatlanná dermedek, mire a mögöttem jövők dominósorhoz hasonlóan csapódnak egymáshoz, és átkozni kezdenek. – Jesszus, mi van már megint? Megfordulok és Kentet pillantom meg, aki átugrik a korlát fölött és lecsúszik a lépcsőre, majdnem magával sodorva Hanna Gordont. – Eljöttél! Két lépcsőfokkal fölöttem áll meg és kicsit zihál. Ragyog a szeme a boldogságtól. A haja a homlokába hullik, és visszatükrözi a körös-körül felfüggesztett karácsonyi égők fényét – hol csokoládébarnán, hol karamellszínben. Majdnem ellenállhatatlan késztetést érzek arra, hogy hátrasimítsam a fürtjeit a füle mögé. – Mondtam, hogy eljövök, nem? – Valami tompa fájdalmat érzek a hasamban. Egész éjjel – és egész nap – a közelében akartam lenni. Most pedig semmi időm nem maradt. – Figyelj, Kent… – Úgy értem, már korábban gondoltam, hogy itt lehetsz, amikor megláttam Lindsayt és a többieket. Ti mindig falkában jártok. De aztán téged kezdtelek el keresni… – Elhallgat és elvörösödik. – Mármint nem konkrétan keresni… Csak úgy fürkésztem a tömeget, tudod, járkáltam és dumáltam mindenkivel. Ez a házigazda dolga, nem? Minden vendéggel érintkezni. De azért fél szemmel mindig… – Kent! Élesebb és szigorúbb a hangom, mint amilyennek szántam, és egy pillanatra behunyom a szemem. Felidézem, milyen volt mellette feküdni a teljes sötétségben, miközben a keze hozzáért az enyémhez. Eszembe jut, mekkora képtelenség ez az egész – én és ő. Amikor újra kinyitom a szemem, még mindig ugyanott áll és vár. Egy kis ránc jelenik meg a homlokán; olyan imádnivaló és normális, pont az a fajta pasi, aki egy kasmírpulóveres lányt érdemel, aki bajnok a keresztrejtvényfejtésben vagy hegedül, esetleg önkéntes segítő egy ingyenkonyhán. Egy kedves, normális, őszinte lányt. Felerősödik a fájdalom a hasamban, mintha valami megrekedt volna benne és ott csapkodna a belső szerveimben. Soha nem leszek elég jó neki. Még ha végtelenségig ismétlődik is ugyanez a nap, soha nem válok méltóvá hozzá. – Sajnálom – erőltetem ki a választ magamból. – Most… most nem tudok beszélgetni veled.

– De… – Megint a mandzsettájába dugja a kezét, és bizonytalanul néz rám. – Bocsáss meg! Majdnem hozzáteszem, hogy „jobb lesz így”, de rájövök, hogy semmi értelme. Elindulok és nem nézek vissza, bár végig a hátamon érzem a tekintetét. Odakint felveszem a polárfelsőmet, és egészen az államig felhúzom a cipzárt. Az eső végigáztatja a nyakamat és nyomban összefoltozza a harisnyámat is. Legalább lapos sarkú van rajtam. Most nem a sárban, hanem a bekötőúton gyalogolok. Jeges a járda, ezért néha bele kell kapaszkodnom a körülöttem parkoló autókba. A hideg belemar a tüdőmbe, és akármilyen furcsa, a lehetetlen helyzet közepén egy oda nem illő, egyszerű gondolatom támad: Többet kéne kocognom. Ettől aztán egyszerre tudnék nevetni és sírni, összeroskadva az út szélén. De tudom, hogy Juliet a 9es út felé tart és figyeli a tovasuhanó kocsikat Lindsayre várva, ezért nem állhatok meg. Végül elhalnak a buli zajai, és csend lesz, amelyben csak a lépteim kopogása és a zuhogó eső okoz némi neszt: ezernyi apró üvegszilánkként csapódik az útburkolathoz. Meglehetősen sötét van, ezért lassabban tapogatom ki az utat egyik autótól a másikig. Olyan hideg a fém a kezem alatt, hogy már szinte forró. Megtalálom a többi kocsi fölé magasodó Tankot, és addig turkálok a táskámban, amíg a kezembe nem akad a hideg, hegyikristállyal kirakott, fém kulcstartó, rajta a felirattal: Rossz kislány. Lindsay kocsikulcsa. Kifújom a levegőt a számból. Ez legalább jó érzés. Lindsay nem mehet el innen nélkülem. A kocsija nem lesz ma éjjel az úton, akármeddig is vár Juliet. Mégis bezárom az ajtókat, többször is. Aztán, miközben botorkálva előrecsoszogok, elcsendesül a buli zsivaja. Átkozom magam, amiért nem voltam képes elemlámpát hozni, elátkozom a február 12-ét és Juliet Sykesot is. Most már belátom, hogy ostoba ötlet volt rózsákat küldeni neki, sőt már-már sértés. Eszembe jut Juliet és Lindsay sok évvel ezelőtt egy sátorban, és az, ahogy Lindsay felemelte az ujját Juliet felé, rémülten, megalázottan. Ott kezdődött minden. Juliet aztán évekig megtartotta Lindsay titkát. Azt hittem, egy idő után abbahagyja. Minél többször jut eszembe a dühödten csapkodó esőben, annál mérgesebb leszek. Az életem, a létezésem egész óriási, szétterjedő tömege, az összes benne rejlő lehetőséggel – az első és utolsó csókokkal, a főiskolával, lakásokkal, házassággal, veszekedésekkel, bocsánatkérésekkel és a boldogsággal – egy szakadék széléhez ért, Julietnek köszönhetően. Egyetlen másodpercbe sűrűsödik össze minden, sőt egy másodperc töredékébe, amit aztán egyetlen borotvasuhintással elintéz Juliet utolsó tette: az ellenünk – ellenem – intézett bosszúja. Minél messzebb kerülök a bulitól, annál erősebb bennem az érzés: Nem. Nem történhet így. Akármit is tettünk, nem lehet így vége. Aztán hirtelen kiszélesedik a bekötőút, és feltárul előttem a 9-es út. Folyóként csillog; a folyékony ezüstöt fényfoltok világítják meg. Csak ekkor jövök rá, hogy mindvégig visszatartottam a lélegzetemet, és most kapkodok a levegő után. Hálásan fogadom a fényt. Kitörlöm az esőt a szememből és balra fordulok, hogy az erdő szélén megkeressem Julietet. Egy részem abban reménykedik, hogy a beszélgetésünktől jobban érzi magát – talán végül mégis hazament, talán jelentett valamit. Ugyanakkor a hangja, az a tompa, érzelemmentes hangszín tisztán megmaradt bennem, és tudom, hogy akárkivel is beszélgetett odabent a fürdőszobában, az valójában nem én voltam. Az elveszett valahol útközben, csapdába ejtette a köd, talán az emlékek köde, talán mindazoké az eseményeké, amelyek máshogy is alakulhattak volna. Egy autó hördül fel mögöttem, amitől összerezzenek. Elvesztem az egyensúlyom és négykézláb rábukom a jeges útra. A kocsi továbbszáguld, és szorosan még egy követi, mennydörgéshez hasonló motorzajjal. Aztán elnyújtott dudálás; hanghullámok fodrozódnak felém, egyre hangosabban és hangosabban. Felnézek, és egyre közelebbről látom a kocsi fényszóróját. Próbálok mozdulni, de nem megy. Megfagytam. A fényszórók lebegő holdakká nőnek. Az utolsó pillanatban a kocsi kitér valamennyire, de olyan közel suhan el mellettem, hogy érzem a motor melegét, a kipufogófüst szagát, és hallom a rádióból dübörgő zenét. „Gyújts meg, rázd meg, tééépd le!” Aztán elmegy, de még mindig dudál. Beleolvad az éjszakába, ahogy a hangszórókból bömbölő basszus is távoli lüktetéssé szelídül.

A tenyeremet felhorzsolta a burkolat, és a szívem olyan gyorsan zakatol, hogy magam is csodálkozom, miért nem szakad ki a mellkasomból. Lassan, remegve felállok. Egy újabb autó száguld el az út túlsó felén. Bár lassan megy, mindkét irányban eszelősen pörgeti a vizet a kerekeiről. Aztán úgy tizenöt méterrel előttem megpillantok egy alakot, aki éppen az erdőből bukkan ki. Guggolásból áll fel, mint egy szirmait kibontó, fehér virág. Juliet. Elindulok felé, lassan, próbálva kikerülni a csúszós jégfoltokat. Tökéletesen mozdulatlanul áll egy helyben, mintha nem is érezné az esőt. Egyszer felemeli a karját és párhuzamosan megtartja az úttal, mintha ugródeszkáról készülne leugrani egy medencébe. Van ebben a testtartásban valami gyönyörű és rémisztő. Arra emlékeztet, amikor kiskoromban karácsonykor és húsvétkor templomba mentünk, és féltem felnézni a szószékre, mert ott volt a fából kifaragott, keresztre feszített Krisztus. – Juliet! Nem válaszol. Azt sem tudom, hallott-e vagy egyáltalán nem is figyel rám. Már alig öt méterre vagyok tőle, aztán csak négy méterre. Halk morajlást hallok a hátam mögül. Hátrafordulok. Egy behemót kamion kerül elő a sötétből. Megint átfut egy különös gondolat a fejemen – el kéne venni a jogsiját gyorshajtásért –, és amikor visszafordulok Juliethez, látom, hogy ő is arrafelé néz, megfeszülve, a combjához szorított kézzel. Ismét emlékeztet valamire, de csak egy idő után jövök rá, mire, ahogy arra is késve jövök rá, mi zajlik körülöttem. Úgy néz ki, mint egy kutya, amelyik madárra vadászik. Ekkor minden kirakós darab egymáshoz kattan hirtelen, és a helyére kerül. Juliet megmozdul és egyetlen fehér ködfolt lesz belőle. Én is vele együtt mozdulok. Amilyen gyorsan csak tudok, odafutok hozzá. Ahogy ő a legközelebbi sáv felé rohan, én az ő irányába rohanok, és minden erőmmel igyekszem csökkenteni a köztünk lévő távolságot. A kamion dudál, és az irtózatos hang megremegteti a levegőt. Teljes súlyommal rávetem magam Julietre, és mindketten visszafelé gurulunk a talajon az erdőbe. Sikoltok, ő is sikolt, és fájdalom hasít a vállamba. A hátamra gördülök. A fekete faágak sűrű hálót alkotnak a magasban. Pár pillanatig azt képzelem, hogy akár fel is ugorhatnék az égre, biztonságban megérkeznék a hálóba. – Mit művelsz? – kiáltja Juliet. Felülök. Végre azt látom, hogy az arcán valami érzelem mutatkozik: indulat. – Mi a büdös francot csinálsz? – Hogy én mit művelek? – Bennem is fellobban a méreg. – Te mit művelsz? Csak úgy kamionok elé veted magad?… Azt hittem, Lindsayt akarod megvárni… – Lindsayt? Lindsay Edgecombe-ot? – Juliet arcáról eltűnik a düh, és teljesen összezavarodik. A fejéhez emeli a kezét, és mindkét irányból rászorítja. – Nem értem, miről beszélsz. Hirtelen én is elbizonytalanodom. – Én… én azt hittem… azt hittem, ez lesz a te bosszúd… Juliet felnevet, de semmi derű nincs a hangjában. – Bosszúm? – Megrázza a fejét, mire ismét ráhullik a kiismerhetetlenné tevő fátyol. – Bocs, Sam. Most az egyszer nem rólatok szól a történet. – Feláll, le sem törli magáról a sarat és a ráragadt leveleket. – Kérlek, hagyj magamra! Forog velem a világ, és nehezen tudok figyelni Julietre. Mintha nem pár méter, hanem több kilométer választana el minket egymástól. Most még az eső is jobban rázendít, valóságos söréteket zúdít a nyakunkba. Apró kis foszlányok kavarognak a fejemben… Lindsay, ahogy a Tank dudáját nyomkodja büszkén, és azt mondja: „Szembeállhatnék egy tizennyolc kerekűvel, meg sem hallanám!” Hallom a Dunkin' Donuts tulajdonosát, ahogy azt mondja: „Ez nem is autó, ez egy kamion.” Minden olyan véletlenszerűnek tűnik, minden megváltozhat egy másodperc alatt. Jó helyen lenni jó időben vagy rossz helyen, rossz időben. Az a felénk iramodó, ormótlan kamion, az elején villogó hatalmas, fogazatszerű fémrács, a gigászira növekvő fények. Csak ennyit látni: fényszórók, méretek, hatalom. Nem a bosszú. Véletlen. Ostoba, buta, vak véletlen. A világ furcsa gépezetének egy apró része, véletlenszerű rándulásokkal, zökkenésekkel és összeütközésekkel. – De miért… – Feltápászkodom a földről. – Miért jöttél ide? Mi volt a célod? Nem néz rám, csak lazán megvonja a vállát. – Igazából nem volt célom. Csak el akartam mondani. Korábban soha nem mertem elmondani… hogy mit gondolok rólatok. Most már nem félek. Sem tőletek, sem senki és semmi mástól. Még a…

Elcsuklik a hangja, de tudom, mit akart mondani. Még a haláltól sem fél. De én tudom, hogy ez nem teljesen igaz. Nemcsak ezért jött el a buliba. Egymáshoz kapcsolódnak a kirakós darabok, és szörnyű értelem rajzolódik ki rajtuk: szüksége volt ránk itt, hogy megadjuk neki a végső lökést. Behunyt szemmel látom magam előtt az átázva botorkáló Julietet, akit flippergolyóként lökdösnek egymás között az emberek. Ma este csak a történetét akarta elmesélni – vissza akart emlékezni a sok méltánytalanságra, ami érte. Vajon azon a napon, amikor mind a négyen Lindsaynél aludtunk, amikor az ő élete véget ért a házuk pinceszintjén, mennyi időbe tellett összeszedni a bátorságát? Ha senki sem veszi észre a bulin, senki sem foglalkozik vele, nem lett volna ereje végigcsinálni. Ha később leül ölében a pisztollyal, talán nem tudta volna olyan élénken felidézni azoknak az arcát, akik évek óta kínozzák. Váratlanul Vicky Hallinan arca bukkan elő a sötétből, grimaszba torzulva, és én inkább kinyitom a szemem. Lehet, hogy a halálunk előtt a kísérteteinket látjuk. – Ez nem megoldás – jegyzem meg halkan, erőtlenül, mintha az eső beszivárgott volna az agyamba, átáztatta és hasznavehetetlenné tette volna. Semmit sem tudok felidézni abból, amit gondolatban előre elmondtam neki. Kicsit hangosabban megismétlem. – Ez nem megoldás. – Kérlek! – szólal meg Juliet halkan. – Egyedül akarok maradni. – Mi van a családoddal? – kérdezem, és a hangom hisztérikusan felerősödik. Érzem, hogy megint kicsúszik a kezemből, elveszítem az esélyt. – Mi lesz a húgoddal? Nem válaszol. Mozdulatlanul mered az úttestre. Az eső annyira átáztatta a pólóját, hogy a lapockái is kiemelkednek a hátából, mint egy madárfióka szárnyai. Eszembe jut, amikor Lindsay anyja bejött a szobába, és elmondta: „Juliet Sykes lelőtte magát”. Azonnal arra gondoltam, mennyire nem illik ez hozzá. Neki ugrania kellett volna, szárnyalnia a levegőben. Megint ez a fantáziakép jelenik meg előttem; bármikor széttárhatja a szárnyát és felemelkedhet, messzire a veszély forrásától. Az úton szokatlanul gyér a forgalom, de most mindkét irányból motorok zúgását hallom. Hangos, böhöm nagy motorokét. – Juliet! – Előrébb lépek és megragadom a karját. – Ezt nem engedhetem! Juliet felém fordul és olyan üres tekintettel néz rám, hogy a lélegzetem is elakad. Folyadékkal teli, semmitmondó üregek. Arra az összevarrt maszkra emlékeztet, amit náluk találtam, a kivágott szemnyílásokkal: szörnyű, eltorzult, összefércelt, semmibe és semmiből néző tekintettel. Annyira megriadok, hogy elernyed a kezem. A morajlás megtölti a fejemet, de csak halványan észlelem a járműveket. Képtelen vagyok mozdulni. Csak bámulom őt. – Túl késő – mondja. Abban a röpke pillanatban, amikor éppen nem szorítom annyira, elrántja a karját és ráveti magát az úttestre, pont akkor, amikor a két teherautó egymás mellé ér, felvillannak a fémek, és valami fehérség szökken a levegőbe. Váratlanul megmagyarázhatatlan öröm tölt el, mert azt hiszem, hogy sikerült neki: felszállt, repül, és az idő is megáll, miközben gyönyörű madárként csillog a levegőben. Aztán továbbzökken az idő, és a levegő nem tartja meg a testét. Miközben a burkolatra zuhan, fülsiketítő hang rázza meg a sötétséget. Csak később jövök rá, hogy az én sikításom az.

KÍSÉRTETEK ÉS A MENNYORSZÁG Másfél óra múlva Lindsay kocsijában ülök, a volán mögött, az ő házuk felhajtóján, és együtt figyeljük, ahogy az esőből havazás lesz. A világ megdermed, lecsendesül. Az esőcseppek ezrei egy pillanat alatt megfagynak a levegőben, és onnantól némán libegnek le a talajra. Elodyt és Allyt már hazavittem. A buliból hazafelé egyikünk sem szólalt meg. Elody hátradőlt az ülésen, és úgy tett, mintha aludna, de én egyszer hátranéztem a visszapillantóban, és láttam, hogy csillogó szemmel engem figyel.

– Jézusom, micsoda éjszaka! – Lindsay az ablaknak támasztja a homlokát. – Ez őrület. Soha nem gondoltam volna, hogy… Úgy értem, tuti, hogy nem volt normális, de soha nem hittem volna, hogy képes… – Megborzong és rám néz. – És te ott voltál! Amikor a rendőrkocsik és mentők megérkeztek – nyomukban a Kentnél összegyűlt tömeggel, akik átgázoltak az erdőn, némán, egyszeriben kijózanodva, mintha molylepkék volnának, akiket a szirénák lángként vonzanak –, az út szélén találtak rám. Még mindig csak bámultam magam elé. Egy rendőrnő ki is kérdezett. Megmaradt bennem, hogy egy nagy bibircsók volt pontosan az álla csúcsán, amit úgy lestem, mint egyetlen csillagot a koromsötét égbolton, az egyetlen tájékozódási pontot. Részeg volt? Nem. Másvalamilyen szert használt? Nyugodtan mondd meg. Nem. Legalábbis… nem hiszem. Lindsay megnyalja a száját, és az ujjaival babrál az ölében. – Nem mondott… nem mondott neked semmit? Nem magyarázta meg? Ugyanezt kérdezte tőlem a tiszt is korábban: az utolsó kérdése volt, de talán az egyetlen lényeges. Nem mondott neked valamit? Semmit sem tapasztaltál, ami az érzéseire vagy a gondolataira utalt volna? Szerintem nem nagyon érzett semmit. Lindsaynek viszont mást válaszolok. – Szerintem az ilyesmit nem lehet megmagyarázni. Lindsay tovább firtatja. – De valamilyen problémája csak volt, nem? Valami otthoni zűr. Az emberek nem követnek el ilyesmit ok nélkül. Visszagondolok Julieték hideg, sötét házára, a falakon mászkáló tévés fényekre, az ismeretlen párra a kemény ezüstkeretben. – Nem tudom. – Lindsayre nézek, aki másfelé fordítja a tekintetét. – Azt hiszem, most már soha nem fog kiderülni. Olyan mély ürességet érzek, hogy már-már nem is üresség, hanem megkönnyebbülés. Talán ilyen lehet egy hullám hátán sodródni. Ilyen lehet az a pillanat, amikor a part vékony, sötét széle lebukik a horizonton, és akármerre fordulunk, csak csillagokat, eget és vizet látunk, amelyek minden irányból körbeölelnek. Amikor széttárjuk a karunkat, és minden olyan jó. – Kösz, hogy hazahoztál. – Lindsay a kilincsre teszi a kezét, de nem száll ki. – Biztos, hogy megleszel egyedül? – Igen, rendben leszek. A hó mintázatait figyelem, ahogy hömpölyög, kúszik és megtörik a nagy áramlásban, amely az egész világot csillogóvá változtatja. Csodálatos. Csak arra tudok gondolni, hogy ez az első abból a rengeteg dologból, amit Juliet már nem fog látni. Lindsay a körmét rágja annak ellenére, hogy szerinte már harmadikban leszokott róla. Az automata garázsvilágítás bekapcsol, és az egész arca sötétbe borul. – Lindsay! Úgy rezzen össze, mintha órák óta hallgattunk volna és megrökönyödne, hogy még mindig ott vagyok a kocsiban. – Mi az? – Emlékszel, amikor a Rosalita's-ban vacsoráztunk? Miután hazajöttél New Yorkból? Amikor bementem utánad a mosdóba? Rám mered, de nem mond semmit. A szeme még sötétebb, mint az arca többi része: két feneketlenül fekete folt. – Tényleg csak akkor történt ilyen? – kérdezem. Csak egy pillanatig habozik. – Persze – feleli, ám a hangja csupán suttogás. Tudom, hogy hazudik.

Rádöbbenek, hogy Lindsay is tud félni. Sőt rettegni. Retteg attól, hogy kiderül: az egész élete egy nagy színlelés, kamu, és messziről sem olyan példás és összerendezett, amilyennek szeretné. Ugyanúgy bukdácsol, mint a többiek. Lindsay, aki beléd mar, ha csúnyán mersz nézni rá, mint azok a kis támadó kutyák, amik folyton ugatnak és a levegőbe kapkodnak, amíg a nyakukra kötött lánc vissza nem rántja őket. Egyedi hópelyhek milliói örvénylenek és kavarognak nagy, fehér tajtékokká összeállva. Vajon igaz, hogy mind különbözőek? – Juliet mesélt. – A fejtámlához döntöm a fejem és hunyorgók, így minden eltűnik a fehérségben. – A cserkészlánytáborról. Amikor ötödikben… még barátok voltatok. Lindsay még mindig nem mond semmit, de érzem a remegését mellettem. – Azt mondta, hogy valójában te… te tetted azt. – És te hiszel neki? – vágja rá Lindsay, de túl automatikusan, túl tompán, mintha nem számítana rá, hogy meghozza a várt hatást. Rá sem hederítek. – Emlékszel, hogy azután mindenki Sárgalének csúfolta? – Kinyitom a szemem és ránézek. – Miért mondtad azt mindenkinek, hogy ő tette? Úgy értem, abban a pillanatban még meg tudom érteni, mert zavarban voltál, megijedtél, de később… Miért mondtad ezt mindenkinek? Miért terjesztetted el? Lindsay még erősebben kezd remegni, és egy pillanatra már azt hiszem, nem is fog válaszolni vagy hazudik valamit. Ám aztán határozott és egyenletes hangon szólal meg, és valami felismerhetetlen érzés is vegyül a hangjába. Talán sajnálat. – Azt hittem, nem tart sokáig. – Úgy beszél, mintha még ennyi év után is csodálkozna. – Azt hittem, előbb-utóbb elmondja mindenkinek, hogy valójában mi történt. Hogy elkezdi megvédeni magát, érted? – A hangja elcsuklik egy kicsit, és beleköltözik némi hisztéria is. – Miért nem állt ki soha magáért? Egyszer sem. Csak… csak úgy elfogadta. Miért? Arra gondolok, mennyi ideig őrizgette Lindsay ezt a titkot, meddig leplezte a titkos énjét, aki minden éjjel sírt és kidörzsölte a pisit a párnájából – a legfélelmetesebb titkot, a múltat, amit mindenképpen el akart felejteni. Az jut eszembe, hogy hányszor kuporogtam feszengve, rémülten, nehogy valami rosszat mondjak, nehogy a hangyás, nyurga, lovagló-énem kibújjon belőlem és elnyelje a menő, új énemet, akár egy falánk óriáskígyó. Felidézem, hogyan szedtem le a trófeáimat a polcokról, hogyan dobtam ki a babzsák fotelemet, milyen lázasan tanultam öltözködni, hogy csak azért sem ettem meleg ebédet és hogyan tanultam meg távol tartani magam olyan emberektől, akik lehúzhatnak és visszavihetnek a régi, béna énemhez. Olyanoktól, mint Juliet Sykes. Olyanoktól, mint Kent. Lindsay megrázza magát és kinyitja az ajtót. Leállítom a motort és én is kiszállok. A kulcsot a tetőre dobom. Egy kezével elkapja. Valahonnan fényszórók villannak fel, és én hunyorogva megfordulok. Felemelt karral nézek a mögöttem megálló kocsi felé. – Két perc – suttogom. Lindsay biccent Kent felé, aki közben leparkolt mögöttünk, hogy hazavigyen. – Biztos, hogy jól vagy? Úgy értem, haza tudsz menni, meg minden? – Hogyne – vágom rá. A ma éjjel történtek ellenére az a gondolat, hogy Kent mellett ülhetek teljes húsz percig hazafelé menet, melegséggel tölt el. Tudom, hogy nem fér bele az eddigi képbe… de ha ez nem fog működni, akkor soha többé senkivel sem fog összejönni. Lindsay kinyitja, majd becsukja a száját. Nyilván Kentről akar kérdezni valamit, de közben meggondolja magát. Elindul a ház felé, aztán gondol egyet, és megfordul. – Sam! – Igen? – Nagyon sajnálom. Mindent… nagyon sajnálok. Bizonyára azt a választ várja, hogy nincs semmi gond. Szüksége van rá, hogy ezt mondjam. De képtelen vagyok rá. Inkább csak annyit mondok halkan:

– Az emberek amúgy is kedvelnének téged, Lindz. – Nem teszem hozzá, hogy ha nem játszanál folyton szerepeket, de tudom, hogy így is érti. – Szeretnének, akármilyen is vagy. Ökölbe szorítja a kezét és nagy nehezen kipréseli magából: – Köszi. Aztán megfordul és felmegy a házhoz. Egy pillanatra megvilágítja a fény az arcát. Nedvesnek látszik, de nem tudom, hogy a hótól vagy a könnyektől. Kent áthajol az anyósülésen, kinyitja az ajtót, én pedig beülök. Eltolatunk Lindsayék házától, és némán kigurulunk a főútra. Kent lassan, óvatosan vezet. A fényszóró két egyforma tölcsérként hasít a hópelyhek közé. Mindkét kezét a kormányon tartja. Sok mindent szeretnék mondani neki, de még mindig nem vagyok képes megszólalni. Fáradt vagyok, fáj a fejem, és csak élvezni akarom azt, hogy mindössze pár centi választja el a karjainkat egymástól, a kocsijában fahéjillat van és a fűtést is bekapcsolta miattam. El is álmosodom, és elnehezülnek a végtagjaim, habár a belsőm nagyon is élénken bizsereg, és teljesen tudatában van Kent közelségének. Ahogy egyre közelebb érünk a házunkhoz, Kent lelassít, éppen hogy csak cammogunk. Remélem, hogy ő is a lehető legtovább akarja nyújtani ezt a kocsikázást. Ez az a pillanat, amikor meg kell állnia az időnek, itt és most – ásítson egy nagyot a tér, majd zuhanjon le, mint egy fekete lyuk széléről, hogy az idő járhassa végtelen köreit és lehetővé tegye, hogy örökké együtt törjük az utat a hóesésben. Ám akármilyen lassan megy is Kent, a kocsi halad. Hamarosan az ütött-kopott utcanévtáblánk is felbukkan bal kéz felől, aztán elgördülünk a szomszédaink lesötétített házai előtt, és megérkezünk a mi házunkhoz. – Köszönöm, hogy hazahoztál – mondom, és pont akkor fordulok felé, amikor ő is felém. – Biztos, hogy jól leszel? Mindketten idegesen nevetünk egy kicsit. Kent kisöpri a frufruját a szeméből, de azonnal vissza is hullik, amitől ismét rebben egyet a gyomrom. – Semmi gond. Részemről az öröm. Részemről az öröm. Csak Kent tudja ezt úgy mondani, mintha egy régi filmből vett elegáns idézet volna, és pár másodpercig őrülten hasogat a szívem. Visszagondolok a sok elfecsérelt időre, másodpercekre és órákra, amelyek hópelyhek-ként peregtek ki az ujjaim közül. Egy percig csak ülünk egymás mellett. Nagyon szeretnék mondani neki valamit, bármit, hogy ne kelljen kiszállnom a kocsiból, ám a szavak nem akarnak jönni, a másodpercek viszont sebesen szaladnak. Végül csak kirobban belőlem. – Ma este minden szörnyű volt, kivéve ezt. – Mit? A mutatóujjammal rá, majd magamra mutatok. Te és én. Csak ez nem szörnyű. Most már végre fény gyullad a szemében. – Sam! Egyszer mondja ki a nevemet, vagy inkább csak leheli. Soha nem gondoltam volna, hogy egyetlen szótag viháncoló, sugárzó valamivé alakíthatja az egész testemet. Hirtelen odanyúl hozzám és meleg kezei közé fogja az arcomat. Hüvelykujjával végigsimítja a szemöldökömet, majd egyetlen varázslatos másodpercig megpihenteti őket az alsó ajkamon. Fahéjíze van a bőrének. Aztán leengedi a kezét, és némileg zavartan elhúzódik. – Bocs – motyogja. – Nem… semmi baj. Szinte zümmög a testem. Biztosan ő is hallja. Ugyanakkor a fejem olyan, mintha veszettül pörögve le akarna szakadni a nyakamról. – Csak… Annyira iszonyú ez az egész. – Mi iszonyú? A zümmögés hirtelen abbamarad, és ólomsúlyúvá válik a gyomrom. Azt fogja mondani, hogy nem kellek neki. Megint azt fogja mondani, hogy átlát rajtam. – Úgy értem, mindaz, ami ma éjjel történt… nem ez a megfelelő alkalom… és te Robbal vagy együtt.

– Nem vagyok együtt Robbal – vágom rá gyorsan. – Már nem. – Nem? Annyira nyílt a tekintete, hogy látom a szemében a zöld színbe vegyülő arany csíkokat, amelyek egy kerék küllőire hasonlítanak. Megrázom a fejem. – Ez igazán jó hír. – Még mindig ugyanúgy néz, mintha ő lenne az első és egyetlen ember, aki valaha is igazán rám nézett. – Mert… – Elcsuklik a hangja, és a tekintete lassan az ajkaimra kalandozik. Olyan erős forróság zúdul végig a testemen, hogy biztos vagyok benne: el fogok ájulni. – Mert? – erősködöm, bár magam is meglepődöm, hogy meg tudok szólalni. – Mert… sajnálom, de nem tehetek róla… Muszáj megcsókolnom téged. Az egyik kezét a tarkómra teszi, és magához húz. Megcsókoljuk egymást. Puhák az ajkai, és bizsergetik a számat. Behunyom a szemem, és a sötétben a háta mögött gyönyörű dolgokat látok kibontakozni: hópehelyszerűen pörgő virágokat és a szívemmel egy ritmusra csapkodó kolibriket. Eltűntem, elvesztem, a semmibe sodródom, akárcsak álmomban, ám ezúttal jó érzés – mint a lebegés, a teljes szabadság. A másik kezével kisimítja a hajamat az arcomból, és mindenütt, ahol csak hozzám érnek az ujjai, úgy érzem, ott maradnak a lenyomataik. A csillagokra gondolok, ahogy csíkot húznak az égen és égő nyomot hagynak maguk után, és ebben a pillanatban – akármilyen hosszú ideig tart, másodpercekig, percekig, napokig –, amikor a nevemet suttogja a számba, és én az ő szájába lélegzem, rádöbbenek ott, a kocsiban, hogy most csókoltak meg először életem során. Távolabb húzódik, de még mindig fogja az arcomat. – Huhh… – nyögi kissé kifulladva. – Bocs, de ez… huhh… – Igen – mondom, bár a szó félig a torkomban ragad. Úgy maradunk és csak nézzük egymást. Végre nem vagyok ideges és nem aggódom amiatt, hogy mit gondolhat rólam. Csak boldog vagyok, ahogy a pillantásával fogva tart, egy meleg, fényes kis fészekben. – Én tényleg nagyon kedvellek téged, Sam – mondja Kent halkan. – Ez mindig is így volt. – Én is kedvellek. Nem kell tépelődni a holnap miatt. Nem is kell rágondolnom. Pár pillanatra behunyom a szemem és eltolok magamtól mindent, a jelent kivéve: Kent meleg kezét, bámulatosan zöld szemét és telt ajkát. – Na gyerünk! – Felém hajol és gyengéden megcsókolja a homlokomat. – Kimerültél. Aludnod kell. Kiszáll a kocsiból, átjön az anyósüléshez, és kinyitja nekem az ajtót. A hó ismét szakad, mindent belep körülöttünk, és elhomályosítja a világ széleit és sarkait. Eltompítja a lépteinket, miközben felmegyünk a kerti ösvényen a tornácig. A szüleim égve hagyták a kinti lámpát, amely jóformán egyedüli fényforrásként szolgál a sötét utcában – talán az egész világon. A lámpa derengésében hullócsillagoknak tűnnek a hópelyhek. – Hó van a szempilládon. – Kent végigsimítja a szemhéjamat, majd az orromat is. Megborzongok. – És a hajadban is. – Az ujjai tétován átsiklanak a hajamon, majd meleg kezeivel két oldalról megfogja a nyakamat. Mennyei érzés. – Kent! – Lassan megfogom az inge gallérját. Akármilyen közel áll hozzám, nem eléggé. – Szoktál félni az elalvástól? Attól, ami utána következik? Szomorkás kis mosolyt villant fel, és esküszöm, mintha tudná, mire gondolok. – Néha félek attól, hogy magam mögött hagyok dolgokat. Ismét megcsókoljuk egymást, és nemcsak a szánk, hanem szinte az egész testünk egymásba forr, mintha nem is csókolóznánk, csak álmodnánk a csókról, a lélegzésről. Minden olyan jó, természetes, tudattalan és ellazult; nem a próbálkozás érzése tölt el, hanem a teljes önátadásé, az elfogadásé, a belesimulásé. Ekkor az elképzelhetetlen, a lehetetlen is megtörténik: végül mégis megáll az idő. Az idő és a tér visszahúzódik és szélsebesen elhagy minket, akár a kozmosz, amely a végtelenségig tágul és terjeszkedik. Csak sötétséget hagy maga után, meg kettőnket, valahol a sötét határvonalon lélegezve és összebújva.

HÉT Utoljára így zajlik az álmom: zuhanok, bucskázom a levegőben, ám ezúttal mintha élne körülöttem a sötétség, tele van hánykolódó dolgokkal, és rájövök, hogy nem sötétség vesz körül, csak a szemem van lecsukva. Kissé ostobának érzem magam, miközben felnyitom, de ebben a pillanatban százezer pillangó röppen fel körülöttem, olyan rengeteg és olyan temérdek színben, hogy úgy tűnik, mintha a napfényét egy óriási, szilárd szivárvány homályosítaná el. Ahogy azonban egyre feljebb és feljebb szállnak, egy egész táj bontakozik ki alattunk, csupa zöld és arany. Napfényben fürdő mezők és rózsaszín szegélyű felhők úsznak erre-arra, a levegő pedig tiszta, kék és édes illatú körülöttem. Nevetek, nevetek és nevetek, miközben a levegőben pörgök, mert most már biztos vagyok benne, hogy eddig sem zuhantam. Mindvégig repültem. Amikor felébredek, csodálatos érzések maradnak bennem, mintha szép csendben egy nyugodt, békés tengerpartra kerültem volna. Az álom jelentése hatalmas hullámként érkezik meg hozzám, majd szelíden el is hagyja a partot. Egyetlen, szilárd bizonyosságot hagy bennem. Most már tudom. Nem az életem megmentése a cél. Legalábbis nem úgy, ahogy gondoltam.

ÉS A HETEDIK NAPON… Emlékszem, egyszer megnéztünk egy régi filmet Lindsayvel; a főszereplő arról beszélt, milyen szomorú, amikor utoljára szeretkezel és nem tudod, hogy az az utolsó alkalom. Mivel nálam soha nem volt első alkalom, nem vagyok szakértő, de úgy vélem, nagyjából mindennel ugyanez a helyzet az életben – az utolsó csókkal, az utolsó nevetéssel, az utolsó kávéval, az utolsó naplementével és az utolsó alkalommal, amikor átugorjuk a permetező locsolót a kertben vagy megeszünk egy fagylaltot, vagy a nyelvünkkel elkapunk egy hópelyhet. Egyszerűen nem tudunk róla. Bár szerintem ez valójában nem rossz dolog, mert ha tudnánk róla, akkor képtelenek lennénk elmenni, elengedni. Ha tudjuk, akkor az egész olyan, mintha megkérnének rá, hogy lépjünk le a szakadék széléről: makacsul négykézlábra ereszkednénk a szilárd talajon, megmarkolnánk, szagolgatnánk, csókolgatnánk és ragaszkodnánk hozzá. Azt hiszem, a búcsú mindig ilyen – mint leugrani a szakadék széléről. A legrosszabb az egészben meghozni a döntést, hogy leugrunk. Ha már a levegőben vagyunk, semmit sem tehetünk, csak engedjük megtörténni. Utoljára ezt mondom a szüleimnek: Sziasztok! Azt is mondom, hogy Szeretlek titeket, de korábban. Az utolsó mondat: Sziasztok. Vagy hogy egészen pontosak legyünk, az utolsó szó, amit apának mondok, az a Szia! Anyának azt mondom, Igen, mert ott áll a konyhaajtóban, kezében az újsággal, kócos hajjal, csálén lógó hálóinggel, és azt kérdezi: Biztos, hogy nem kérsz reggelit? Mint mindig. A bejárati ajtóból visszanézek. Anya mögött ott van apa is, a tűzhelynél. Hümmög az orra alatt és tojást süt anyának. Az a csíkos pizsamanadrág van rajta, amit Izzyvel vettünk a legutóbbi születésnapjára, a haja meg összevissza áll, mintha most dugta volna be az ujját a konnektorba. Anya apu hátára teszi a kezét, miközben elmegy mellette, aztán leül a konyhaasztalhoz és rázogatva kinyitja az újságot. Apa kiszedi a tojást a tányérjára, és azt mondja: – Voilà, madame! Extra ropogós.

Anya megrázza a fejét, és mosolyogva mond valamit, amit nem hallok. Apa lehajol és megcsókolja anya homlokát. Kellemes látvány. Örülök, hogy odanéztem. Izzy utánam hozza az ajtóhoz a kesztyűmet. Vigyorog, felvillantja a hézagot a metszőfogai között. Szédülés kerít hatalmába, amikor ránézek, görcsölve háborog a gyomrom, de veszek egy nagy levegőt, és elképzelem, hogy számolom a lépteimet, ugrándozva szaladok és végül felszállok a talajról. Egy, kettő, három, ugrás. – Itt hagytad a kesztyűdet – mondja Izzy selypítve, mosolyogva, arany fényekkel a hajában. – Mihez kezdenék nélküled? – kérdezem. Leguggolok, szorosan magamhoz ölelem, és ezzel átkarolom az egész közös életünket: apró csecsemő lábujjait és babahintőpor-szagú fejbőrét; az első alkalmat, amikor odatotyogott hozzám; az első alkalmat, amikor egyedül biciklizett, elesett és lehorzsolta a térdét, és amikor megláttam, hogy vérzik, majdnem meghaltam a félelemtől, ezért az ölemben vittem haza. Ezek mögött furcsa módon megpillantom őt a másik irányból is, a jövőből: a nyúlánkra és szépségesre megnőtt Izzyt, aki nevetve fogja a kormányt; a hosszú, zöld ruhát viselő Izzyt, aki magas sarkúban tipeg oda a várakozó limuzinhoz, ami a szalagavató bálra viszi; a könyveket cipelő Izzyt a kavargó hóesésben, ahogy átrohan a kollégium menedékébe, aranyfénnyel izzó, lángszerű haja lobog a fehér háttér előtt. Felsikolt és kirángatja magát az ölelésemből. – Nem kapok levegőt! Összenyomorítasz. – Bocs, Izzy-Bizzy. Visszahúzom a kezem és leakasztom a nyakamból a nagyi madaras medálját. Izzy szeme kidülled és elkerekedik. – Fordulj meg! – mondom, mire teljesen elhallgat és nyafogás nélkül teljesíti, amit kérek. Mozdulatlanul áll, miközben felemelem a haját és ráerősítem a láncot a nyakára. Aztán visszafordul, komoly arccal, és várja a véleményemet. Megrángatom a láncot. Majdnem a mellkasáig lóg, pont a szívétől jobbra állapodik meg a medál. – Jól áll neked, Fizzy-Dizzy. – Nekem adod… igaziból? Vagy csak a mai napra? Halkan beszél, mintha államtitkokat vitatnánk meg. – Neked jobban áll, mint nekem. Az orrára teszem az ujjam, ám ő elhúzódik, majd felemelt kézzel táncolni kezd, akár egy balerina. – Köszi, Sammy! – Persze megint inkább úgy hangzik: Tyemmi. – Jó legyél, Izzy! Összeszorul a torkom és az egész testem fáj, miközben felállok. Nehéz ellenállnom a késztetésnek, hogy ismét letérdeljek és megszorongassam. Csípőre teszi a kezét, ahogy anya szokta, és színlelt sértettséggel fölszegi az orrát. – Én mindig jó vagyok. Én vagyok a legjobb. – A legjobb a legjobbak között. Addigra már sarkon is fordul, futásnak ered, és papucsos lábával visszacsúszkál a konyhába. Rikoltozva szorongatja a medált. – Nézzétek, mit kaptam Sammytől! A könnyek elhomályosítják a látásomat, csak a pizsamája rózsaszínjét és a haja aranyszőke árnyalatait tudom kivenni. Odakint belenyilall a hideg a tüdőmbe, és ettől rosszabb lesz a torokfájásom is. Nagy levegőt veszek, mélyen beszívom a kémények füstjét és a benzinszagot. Gyönyörűen süt a nap, szélesen és alacsonyan terül el a horizonton, mintha nyújtózkodna és reszketve próbálná lerázni magáról az álmot. Tudom, hogy a gyenge téli fény színfala mögött ott rejlik egy olyan nap lehetősége, amely este nyolcig tart, akár medencés bulival, klórszaggal vagy a rácson sülő hamburger sistergésével; azalatt pedig ott bujkál a lángvörössel és fűszeres-forraltbor-narancsszínnel kivilágított fák ígérete,

meg a délre elolvadó zúzmara ígérete – az élet egymásra rakódó rétegei, mindig több, újabb és mélyebb. Sírni lenne kedvem, de Lindsay kocsija már a ház előtt parkol. Integet és kiabál. – Mire vársz már? Megyek tovább, teszem egyik lábam a másik elé, egy, kettő, három, és az jár a fejemben, hogy mindent el kell engednem – a fákat, a füvet, az eget és a vörös csíkos felhőket a láthatáron. Hagynom kell, hogy félrehulljanak, akár egy fátyol. Talán valami igazán bámulatos dolog fog feltárulni alattuk.

A VÉLETLENEK ÉS EGYBEESÉSEK CSODÁJA, 1. RÉSZ – Akkor azt mondtam, hogy figyu, nem érdekel, ha hülyén hangzik, nem érdekel, hogy olyan, mint egy Hallmark-féle nyaralás, vagy ilyesmi… Lindsay Patrickről fecseg, és egy-egy szónál a keze oldalával rácsap a kormánykerékre. Újra teljesen összeszedettnek látszik, a haját lófarokba simította, éppen csak annyira hagyta borzasan, hogy menő legyen, feltette a szájfényt, és ráfújt némi Burberry Brit Goldot a pufidzsekijére. Furcsa megint így látni a múlt éjszaka után, ugyanakkor nagyon örülök is neki. Kegyetlen, ijedt, büszke és bizonytalan, de még mindig ő Lindsay Edgecombe. Az a lány, aki elsőben megszerezte Mari Tinsley vadonatúj BMW-jének kulcsát, miután Mari üresfejű prostinak nevezte Elodyt, és még az sem tántorította el, hogy Marit éppen akkor választották bálkirálynőnek a szalagavatón, és még a saját évfolyamtársai sem mertek szembeszállni vele. Még mindig ő a legjobb barátnőm, és a történtek ellenére tisztelem őt. Tudom, hogy akármennyi hibát is követett el – millió dologgal kapcsolatban, millió emberrel szemben, még maga ellen is –, rendbe fogja hozni. A tegnap éjjeli arckifejezése árulta el ezt, ahogy az árnyak beültek az arca mélyedéseibe. Lehet, hogy csak ábrándozom, de szeretném hinni, hogy valamilyen szinten vagy valamelyik világban igenis számít az, ami múlt éjjel történt, és nem tűnik el teljesen. Néha félek elaludni, mert magam mögött hagyok dolgokat. Kent szavainak emlékére remegés táncol le-fel a gerincemen. Ez az első alkalom az életemben, hogy hiányzik egy csók; az első alkalom, hogy azzal az érzéssel ébredek fel: valami fontosat veszítettem el. – Lehet, hogy azért viselkedik ilyen furcsán, mert túlzottan szerelmes beléd – mondja Elody a hátsó ülésről. – Szerinted nem, Sam? – Aha. Lassan kortyolgatom a kávémat. Ez egy tökéletes reggel, pontosan olyan, amilyet magam is választottam volna: tökéletes kávé, tökéletes sütemény, kocsikázni a két legjobb barátnőmmel, semmiségekről fecsegve, mindarról, amiről egyébként is szoktunk. Inkább élvezzük egymás hangját. Csak Ally hiányzik közülünk. Hirtelen kedvem támad még egy kicsit autókázni Ridgeview-ban. Részben azért, mert nem akarom, hogy véget érjen a közös utunk, részben azért, mert még egyszer, utoljára meg akarok nézni mindent. – Lindz! Megállhatnánk a Starbucksnál? Innék egy… öhm… lattét. Kortyolok néhányat a kávémból, próbálom elfogyasztani, hogy hitelesebb legyek. Lindsay felvonja a szemöldökét. – Te utálod a Starbucks kávét! – Igen, de… váratlanul megkívántam. – Azt mondtad, olyan, mint egy szemeteszacskón átszűrt kutyapisi. Elody felemeli a kávéspoharát és meglengeti a süteményt a kezében. – Hé, helló! Éppen eszem és iszom! Lindsay felemeli a kezét. – Klasszikusokat csak szó szerint! – Ha még egyszer elkésem a társadalomtudományról, esküszöm, hogy egy életre felfüggesztenek! – tiltakozik Elody.

– És elmulasztod a lehetőséget, hogy első óra előtt becuppantsd Muffin arcát – jegyzi meg Lindsay vigyorogva. – Na és te? – Elody megdobja Lindsayt egy darabka süteménnyel, mire a sofőrünk felsikolt. – Csoda, hogy te és Patrick még nem forrasztottátok össze a képeteket! – Légyszi, Lindsay, kérlek! – Megrebegtetem a szempillámat, aztán hátrafordulok Elodyhoz. – Nagyon szépen kérlek benneteket! Lindsay nagyot sóhajt és a visszapillantó tükörben összenéz Elodyval. Kicsapja az indexet. Tapsikolni kezdek, Elody meg csak nyöszörög. – Sam ma azt tesz, amit akar – jelenti ki Lindsay. – Végül is ez az ő nagy napja. Alaposan megnyomja a nagy szót, majd hahotázni kezd. Elody hamar elkapja a fonalat. – Tulajdonképpen ez Rob nagy napja. – Hát, reménykedjünk benne – hajol közelebb Lindsay, és oldalba bök a könyökével. – Pfuj! – kiáltok fel. – Perverzek! Lindsayt azonban már nem lehet megállítani. – Olyan hosszúúúúúú lesz ez a nap. – És kemény – teszi hozzá Elody. Lindsay egy kis kávét spriccel a szájába, mire Elody felsikolt. Horkantgatnak és röhögnek, mint a tébolyultak. – Nagyon vicces – húzom el a számat. Kinézek az ablakon és figyelem, ahogy egyre több ház suhan el körülöttünk. Beérünk a városba. – Rendkívül érett – teszem hozzá, de azért mosolygok, és magamban boldogan és nyugodtan hozzáteszem: Kis tudatlanok… A városi Starbucks mögötti parkolóba hajtunk be, és elfoglaljuk az utolsó helyet. Lindsay majdnem lecsapja a két szomszédos kocsi visszapillantó tükrét. – Gucci, bébi, gucci! – kiabálja. Szerinte így mondják olaszul azt, hogy „tökéletes”. Képzeletben már elköszöntem mindentől, azoktól a helyektől, amelyeket olyan sokszor láttam, hogy már-már észre sem vettem: a csemegebolttól a dombtetőn, ahol tökéletes csirkeaprólékot lehet kapni, a bizsubolttól, ahol régen cérnát vettem a saját készítésű barátság-karkötőkhöz; az ingatlanirodától, a fogászattól, meg a kis kerttől is, ahol Steve King bedugta a nyelvét a számba hetedikben, és én annyira meglepődtem, hogy ráharaptam. Egyre csak az jár a fejemben, hogy milyen különös az élet. Kent, Juliet, Alex, Anna, Bridget, Mr. Otto és Ms. Winters… hogy milyen bonyolult minden, mennyire összefüggnek a dolgok, szinte egy óriási, láthatatlan hálózatba fonódnak össze… Milyen fura az is, hogy néha az ember azt hiszi, helyes dolgokat tesz, holott szörnyű hibákat követ el, és fordítva. Bemegyünk a Starbucksba, és rendelek egy tejeskávét. Elody brownie-t vesz, bár nemrég evett meg egy süteményt. Lindsay egy plüssmedvét rak a fejére, aztán szemrebbenés nélkül vizet rendel. A pincér úgy néz rá, mint egy elmebetegre, én meg önkéntelenül is átkarolom. – Várj a hálószobáig, bébi! – mondja Lindsay, mire a mögöttünk álló idős nő hátrébb húzódik. Röhögve jövünk ki, de aztán majdnem elejtem a kávémat, mert megpillantom Sarah Grundel barna Chevroletját a parkolóban. Az ujjaival a kormányon dobol és az óráját nézegeti. Várja, hogy megüresedjen az utolsó hely – pont az, amit mi foglaltunk el. – Ez egyszerűen hihetetlen! – mondom hangosan. Sarah most már biztos el fog késni. Lindsay észreveszi, hogy őt nézem, de félreérti, amit mondtam. – Hát igen. Ha ilyen kocsim lenne, soha nem gurulnék ki vele a kertemből. Inkább gyalog járnék. – Nem, én… Megrázom a fejem, mert rájövök, hogy nem tudom megmagyarázni. Elmegyünk Sarah mellett, mire ő a szemét forgatja és sóhajt, mintha azt mondaná: Végre! Megcsap a helyzet tagadhatatlan komikuma, és elnevetem magam. – Milyen a latte? – kérdezi Lindsay, miközben beszállunk a kocsiba. – Mint a szemeteszacskón átszűrt kutyapisi – felelem. Kigurulunk a helyünkről és rádudálunk Sarah-ra, aki azonnal beáll a helyünkre. – Ennek meg mi baja van? – kérdezi Elody.

– SPR – vágja rá Lindsay. – Sürgős Parkolási Roham. Mialatt otthagyjuk a parkolót, eszembe jut, hogy talán nem is annyira komplikált a helyzet. Többnyire – az esetek 99 százalékában – egyszerűen nem tudjuk, hogyan és miért fonódnak össze a szálak, és ez így van jól. Teszünk valami jót, aztán történik valami rossz. Elkövetünk valami rosszat, és mégis jó dolog követi. Semmit sem teszünk, mégis minden szétrobban. Nagyon-nagyon ritkán – a vakvéletlen és a csodás egybeesések következményeképpen, ahogy pillangók éppen így vagy úgy rebbentik meg a szárnyukat, és egy-egy percre minden szál összetapad – elénk tárul a lehetőség, hogy a megfelelő dolgot tegyük. Az utolsó gondolatom, miközben Sarah lassan eltörpül a visszapillantó tükörben, kivágódik a kocsijából és átkocog a parkolón: ha már csak egy késés hiányzik és kizárnak egy versenyből, inkább főzd meg otthon a kávédat. Amikor beérünk a suliba, akad még egy-két dolgom a Rózsateremben, ezért elbúcsúzom Elodytól és Lindsaytől. Aztán, mivel már úgyis elkéstem, úgy döntök, hogy ellógok az első óra további részéről is. Csámborgok a folyosókon és az egész iskola területét bejárom azon töprengve, milyen furcsa, hogy leélünk egy egész életet egyetlen helyen, és soha nem vesszük igazán szemügyre. Most még a sárga falak is szépnek tűnnek – pedig régebben „okádék-folyosóknak” hívtuk ezeket a helyeket –, nem beszélve a belső udvaron álló karcsú, csupasz fákról, amelyek elszórtan, elegánsan várják a hóesést. Életem java részében úgy éreztem, hogy a tanítási napok örökké tartanak – kivéve röpdogák és dogák alatt, amikor a másodpercek egymáson átbukdácsolva rohantak tovább. Ma viszont nem cammog az idő. Akármennyire szeretném, hogy minden lelassuljon, kifolyik az ujjaim közül, vérként szivárog. Éppen hogy sikerül elkezdenem a második kérdés kidolgozását a kémiatesztben, amikor Mr. Tierney elkiáltja magát: Idő! A legszigorúbb tekintetével néz végig rajtunk, nekem meg be kell adnom a félkész tesztet. Tudom, hogy nem számít, de most igazán nekifeküdtem a válaszoknak. Egy minden részletében normális utolsó napot szeretnék. Olyat, mint millió másik volt a múltban. Egy olyan napot, amikor beadom a kémiatesztet, és azon aggódom, vajon Mr. Tierney beváltja-e a fenyegetését és felhívja-e az egyetemi felvételi bizottságot. De nem emésztem magam túlzottan a röpdoga miatt. Most már túl vagyok azon, hogy bármit is bánjak. Ráérősen és nyugodtan megyek be matekra, jóval a becsöngetés előtt. Becsusszanok a padba, előveszem a matekkönyvemet, és a padom közepére teszem. Én érkeztem elsőként. Mr. Daimler odajön hozzám és mosolyogva rátámaszkodik a padomra. Most veszem észre először, hogy a szemfoga hegyesebb a kelleténél. Akár egy vámpírnak. – Na mi az, Sam? – A padomra mutat. – Három perccel korábban jöttél, és fel is készültél az órára? Új fejezet kezdődik? – Valami olyasmi – mondom higgadtan, de összefűzöm az ujjaimat a matekkönyv fölött. – Hogy alakult eddig a Cupido Nap? – A tanár mentolos cukorkát dob a szájába, és közelebb hajol. Eléggé bosszant, hogy azt hiszi, a friss leheletével levehet a lábamról. – Dédelgetsz valami romantikus tervet ma estére? Mondjuk, összebújni valakivel? Felvonja a szemöldökét és továbbra is néz. Egy héttel ezelőtt biztosan elájultam volna tőle. Most csak hidegséget érzek. Eszembe jut, milyen durván súrolta az arca az arcomat, milyen nehéz volt a teste, bár ezúttal nem jövök dühbe, és nem is félek. A kendernyakláncra szegezem a tekintetem, ami szokás szerint kikandikál az inggallérja alól. Először érzem úgy, hogy szánalmas ez az ember. Ki viseli ugyanazt az ékszert nyolc évig egyfolytában? Ez olyan, mintha én még mindig azokat, a cukorka-nyakláncokat hordanám, amikért ötödikben úgy odavoltam. – Majd meglátjuk – mondom, és a szám sarkai kissé felkunkorodnak. – Hát maga? Keserédes magányban fogja tölteni az estét? Egyszemélyes asztalnál? Még jobban előredől, én viszont teljesen mozdulatlan maradok, bár nehezemre esik. – Miből gondolod? – Rám kacsint; nyilván azt hiszi, hogy így szoktam flörtölni. Talán arra számít, hogy felajánlom neki a társaságomat, vagy ilyesmi.

Szélesebbre nyúlik a mosolyom. – Ugyanis, ha volna valódi barátnője – folytatom halkan, de tisztán, hogy minden egyes szót jól hallhasson –, nem vadászna középiskolás lányokra. Mr. Daimlernek elakad a lélegzete, és olyan gyorsan hőköl hátra, hogy majdnem nekimegy egy másik padnak. Közben a többiek is megérkeznek az órára, és nagy ricsajjal hasonlítgatják össze a rózsáikat; velem és a tanárral mit sem törődnek. Végül is beszélhetnénk egy házi feladatról vagy egy osztályzatról is. Mr. Daimler továbbra is döbbenten néz rám, hol kinyílik, hol becsukódik a szája. Egy hang sem jön ki a torkán. A csengő viszont megszólal. A tanár megrázza a vállát, és elbotorkál a padomtól, bár a pillantását még mindig rajtam tartja. Aztán körbefordul, mintha eltévedt volna. Végül megköszörüli a torkát. – Oké, emberek! – Megtörik a hangja, ezért köhint egyet. Még ezután is inkább mintha ugatna. – Mindenki a helyére! Most! Figyelem, ahogy elfordul, a zsebében kotorászva keresi a mentolos cukorkát és rángatózó arccal még egyet dob a szájába. Szinte beharapom az öklömet, hogy el ne röhögjem magam. Mr. Daimler undorodva pillant rám, amitől még nehezebben állok ellen a nevetésnek. Másfelé nézek, sőt teljesen az ajtó felé fordulok. Pont akkor, amikor Kent McFuller besétál. Összeakad a tekintetünk, és abban a pillanatban az egész terem kettéválik, hogy eltűnjön közöttünk a távolság. Úgy érzem, mintha emelkednék, és közben elborítana valami – mintha az ő ragyogó zöld szemének sugara világítana át. Az idő is összeomlik, és visszatérek a tornácra a hóban, érzem a meleg ujjait a nyakamon, az ajka puha nyomását, a suttogását a fülemben. Rajta kívül hirtelenjében semmi sem létezik. – Mr. McFuller, helyet foglalna? – kérdezi Mr. Daimler rideg hangon. Erre Kent elfordul, és elveszítem a mágikus pillanatot. Motyogva, sietve bocsánatot kér a tanártól, majd leül a székére. Követem a tekintetemmel, meg is fordulok. Imádom, ahogy becsúszik a padba és szinte hozzá sem ér. Imádom, ahogy előveszi a matekkönyvét és vele együtt előránt egy csomó gyűrött vázlatot is. Imádom, ahogy idegesen birizgálja a haját és fésülgeti az ujjaival, bár a frufruja azonnal visszahull a szemébe. – Miss Kingston! Ha egy pillanatra megzavarhatnám, és kérhetnék egy kicsit az értékes idejéből és figyelméből… Amikor előrefordulok, Mr. Daimler még mindig dühösen néz rám. – Azt hiszem, egy pillanatot kérhet – mondom hangosan, mire mindenki felröhög. A tanár vékony, fehér vonallá szűkíti a száját, de nem mond semmi mást. Kinyitom a matekkönyvemet, ám képtelen vagyok összpontosítani. A pad alsó felén dobolok az ujjaimmal. Most, hogy láttam Kentet, izgágaság és vidámság vesz erőt rajtam. Bárcsak elmondhatnám neki, mit érzek iránta! Bárcsak elmagyarázhatnám valahogy, hogy megértse! Idegesen lesem az órát. Alig várom, hogy a Cupidók megérkezzenek. Kent McFuller ma eggyel több rózsát fog kapni. Óra után a folyosón várom meg Kentet, miközben a pillangók összevissza repkednek a gyomromban. Amikor kijön, óvatosan fogja a tőlem kapott rózsát, mintha attól félne, hogy összetöri. Felpillant, komolyan és töprengve, és értetlenül fürkészi az arcomat. – Elmondod, mi ez az egész? Nem mosolyog, de van valami csúfolódó él a hangjában, és a szeme is furcsán csillog. Úgy döntök, felveszem a kesztyűt, bár a közvetlen közelségében alig forog az agyam. – Fogalmam sincs, miről beszélsz. Feltartja a rózsát és kinyitja az üzenetet, hogy én is elolvassam – noha természetesen tudom, mi áll benne. Ma éjjel. Kapcsold be a telefonod, hagyd kint a kocsid, és légy a hősöm! – Hm… rejtélyes! – bólintok, visszafojtva egy mosolyt. Kent tízszer olyan édes, amikor gondterhelt. – Titkos hódoló?

– Nem annyira titkos. – Még mindig az arcomat vizslatja, mintha egy rejtvény megoldása lenne ráírva, és nekem el kell fordítanom a pillantásomat, mert különben megragadnám és magamhoz húznám. Kis szünet után folytatja. – Tudod, ma este bulit rendezek. – Tudom – vágom rá. – Úgy értem, hallottam. – És…? Feladom. Nem tudok játszani vele. – Figyelj. Lehet, hogy szükségem lesz a segítségedre. Hogy felvegyél engem valahol. Maximum húsz perc. Nem kérném, ha nem lenne nagyon fontos. A szája egyik sarka kajánul felível. – Mi ebben nekem az üzlet? Előredőlök, hogy a szám csak pár centire legyen a füle tökéletes formájú kagylójától. Függőséget okoz az illata – a frissen nyírt fű és a menta. – Elárulok egy titkot. – Most? – Nem, később. Elhúzódom tőle, mert attól tartok, különben belecsókolnék a nyakába. Fogalmam sincs, mi ütött belém. Robbal soha nem viselkedtem így. Alig bírom visszafogni a kezemet, hogy ne érjek hozzá Kenthez. Lehet, hogy ha az ember meghal egy párszor, felborul a hormonháztartása, vagy ilyesmi. De azért nagyon is elviselhető. Kent arca megint komollyá válik. – Amit ideírtál… – Az ujjával végigsimítja a kártyát, majd összehajtja és kinyitja. Szédítően kavarog a szemében az arany fény. – Az utolsó rész… ez a hős-dolog… hogy… ? Eszelősen zakatolni kezd a szívem, és egy pillanatra azt hiszem, rájött – emlékszik. Súlyos csend ül közénk, és minden, ami volt, ami megmaradt, ami elfelejtődött és amire vágyunk, óriás ingaként suhog ide-oda közöttünk. – Mit hogy? – kérdezem, bár alig bírom kinyögni a szavakat. Kent sóhajt, megrázza a fejét és halványan elmosolyodik. – Semmi. Felejtsd el. Ostobaság. – Ó! – Most jövök rá, hogy visszatartottam a lélegzetemet, ezért kifújom és félre is nézek, nehogy észrevegye a csalódottságomat. – Egyébként köszönöm a rózsát! Az összes rózsa közül, amit kaptam, azt az egyet tartottam meg. Ez a kedvencem – mondtam, amikor Marian Sykes odahozta nekem az órán. Marian riadtan nézett fel rám, aztán körbefordult, mintha nem hinné, hogy hozzá beszélek. Amikor rájött, hogy valóban hozzá szóltam, elpirult és elmosolyodott. Neked olyan sok van! – mondta szégyenlősen. Sajnos, nem maradnak meg sokáig – jegyeztem meg. – Nem igazán értek a virágokhoz. Ferdén kell elvágni a szárukat – tanácsolta lelkesen, majd ismét elpirult. – A nővérem tanította. Régebben szívesen kertészkedett. – Elfordult és beharapta az ajkát. Vidd el őket! – ajánlottam. Egy darabig mereven nézett rám, mintha azt hinné, gúnyolódom. – Úgy érted, megtarthatom? – kérdezte. Valamiért Izzyre emlékeztetett. Igen, én már nem tudom több virág halálát feldolgozni – feleltem. – Inkább vigyed haza őket. Van vázád? Megint elhallgatott, aztán sugárzó mosoly ült ki az arcára, és teljesen átalakult tőle. – Majd a szobámban fogom tartani őket. Kent felvonja az egyik szemöldökét. – Honnan tudod, hogy én küldtem? – Ugyan már! – A szememet forgatom. – Senki más nem rajzol bizarr karikatúrákat csak úgy. A mellkasára teszi a kezét, mintha megsértettem volna. – Nem csak úgy teszem, hanem mert szeretem csinálni. Amúgy meg nem bizarrak. – Mindegy. Akkor köszönöm a teljesen normális üzenetedet. – Szívesen.

Elvigyorodik. Annyira közel állunk egymáshoz, hogy megint érzem a teste melegét. – Szóval leszel a fényes páncélú lovagom, vagy nem? Kent kissé meghajol. – Tudod, hogy soha nem hagynék cserben egy bajba jutott hölgyet. – Bíztam benne, hogy számíthatok rád! Közben kiürültek körülöttünk a folyosók. Mindenki ebédel. Egy percig csak állunk és mosolygunk egymásra. Aztán valamitől ellágyul a tekintete, az én szívem pedig felröppen. Minden szabadon szárnyal a lelkemben, mintha bármelyik pillanatban elemelkedhetnék a padlóról. Zene, jut eszembe, olyan érzésem lesz Kenttől, mintha zenét hallanék. Aztán eljátszom egy gondolattal: Most megcsókol, itt, helyben, a Thomas Jefferson Középiskola matematika szárnyában. Kis híján elájulok. De nem teszi. Csak felemeli a kezét és óvatosan megérinti a vállamat. Azután is érzem a bizsergést a bőrömön, hogy leveszi rólam az ujjait. – Akkor este talizunk! – Mosoly suhan át az arcán. – Remélem, érdemes várni a rejtélyre! – Elképesztő lesz, majd meglátod! Azt kívánom, bárcsak minden apró tulajdonságát az eszembe véshetném. Bele akarom égetni az agyamba. El sem hiszem, milyen sokáig voltam vak. Inkább elhátrálok tőle, mielőtt valami végképp elfogadhatatlant tennék, például rávetném magam. – Sam! – Kent hangja megállít.. – Igen? Ismét kutakodik a szemével, és most már megértem, miért mondta korábban, hogy átlát rajtam. Mert ő figyelt, nem úgy, mint én. Most is olyan, mintha a gondolataimban olvasna, amitől jócskán zavarba jövök, mivel eddig főként a tökéletes ajkaira koncentráltam. Beharapja a száját és csoszog egy kicsit a lábával. – Miért én? Úgy értem, ma este. Körülbelül hét éve nem is beszéltünk igazán egymással… – Talán szeretném behozni az elvesztegetett időt. – Komolyan kérdezem. Miért én? Eszembe jut, ahogy a sötétben fogta a kezem és végigvezetett a holdfénytől keresztbe-kasul szabdalt szobákon. Felidézem a hangját, ahogy álomba ringatott, áramlatként sodort. Élénken él bennem, ahogy megállt az idő, fogta az arcomat, és megcsókolta a számat. – Hidd el, csak te lehetsz.

MÁSODIK LEHETŐSÉG A Kentnek küldött rózsa csak az első volt azoknak a korrekcióknak a sorában, amiket a Rózsateremben végrehajtottam reggel. Amint belépek a menzára, meggyőződhetek róla, hogy Rob is megkapta a magáét. Otthagyja a barátait és odaszökdécsel hozzám, mielőtt elérhetnék a sorhoz (dupla marha-sültes szendvicset akarok rendelni a pultnál). Mint mindig, most is rajta van a csálé Yankees sapka, féloldalra csapva, mint valami 1992-es rap videóban. – Helló, bébi! – Átfog a karjával, ám én arrébb lépek. – Megkaptam a rózsádat. – Köszi, én is megkaptam a tiédet. Körülnéz, meglát egyetlen szál rózsát az oldaltáskám szíjára kötve, és összeráncolja a homlokát. – Ez az enyém? Mézesmázos mosollyal megrázom a fejem. Rob megdörgöli a homlokát. Mindig így tesz, ha gondolkodik, mintha a fejtörés fizikai fájdalmat okozna neki. – Mi történt a többi rózsáddal? – Félretettem őket – vágom rá, és részben igazat is mondok. Megcsóválja a fejét, de inkább hanyagolja a témát.

– Az a bizonyos Ken vagy Kyle vagy ki, bulit rendez ma este… – Elhallgat, kissé lehajtja a fejét és rám vigyorog. – Szerintem poén lenne elmenni. – Ráteszi a kezét a vállamra, megmarkolja és masszírozni kezdi. – Tudod, amolyan előjáték gyanánt… Csak Rob gondolhatja komolyan, hogy habos sört csapolni egy hordóból és ordítozni egymással megfelelhet előjátéknak, de inkább nem vitatkozom vele, folytatom a játszmát. – Előjáték? – kérdezem a lehető legártatlanabb arccal. Nyilván azt hiszi, hogy kacérkodom vele. Mosolyogva hátrahajtja a fejét és félig összehúzott szemmel néz rám. Régebben azt hittem, ennél cukibb dolog nem is létezik; most inkább olyannak látom, mintha egy futball-védőjátékos próbálna szambát járni. Lehet, hogy tökéletesen utánozza a mozdulatokat, de valahogy nem illik hozzá. – Tudod… – folytatja halkan. – Nagyon tetszett, amit az üzenetben írtál. – Tényleg? – Egészen dorombolósan beszélek, és megpróbálok visszagondolni arra, mit is firkáltam le neki reggel. Többé nem kell várnod rám! – Szóval úgy tervezem, hogy tízre elmegyek a buliba, maradok egy-két órát… Vállat von, megigazítja a sapkáját, és ezzel befejezettnek tekinti a napi udvarlást. Hirtelen nagyon elfáradok. Szerettem volna egy kicsit összekapni Robbal – megbosszulni azt, hogy hátat fordított nekem, hogy nem volt mellettem és nem is érdekelte semmi, csak a bulizás, a lacrosse és az idióta Yankees sapkája –, de már nincs energiám játszadozni. – Nem érdekel, mit csinálsz, Rob. A válasz váratlanul éri. Nem tudja, mit reagáljon. – Nálam alszol éjjel, nem? – Nem hinném. A homlokához emeli a kezét, és újra megdörzsöli. – De azt írtad… – Azt írtam, hogy többé már nem kell várnod rám. Egyáltalán semennyit. – Nagy levegőt veszek. Egy, kettő, három, ugrás. – Ez már nem fog működni, Rob. Szakítani akarok. Hátralép. Teljesen elfehéredik az arca, aztán élénk vörössé változik. A szín az állától a homlokáig kúszik felfelé, mintha valaki piros üdítőitallal töltené fel a fejét. – Mit mondtál? – Azt, hogy szakítok veled. – Még soha nem tettem ilyet senkivel, és magam is meglepődöm, milyen könnyedén megy. Egyszerűen elengedem magam, elengedem az egészet, mintha lefelé száguldanak egy hegyoldalon. – Életképtelen ez a dolog. Ennyi. – De… de… – köpködi a szavakat. Az arca lassan zavarodottból dühössé változik. – Nem szakíthatsz velem! Akaratlanul is hátrébb csoszogok néhány lépést, és karba fonom a kezem. – Ugyan miért? Úgy néz rám, mintha én volnék a legbutább ember a Földön. – Te – mondja és megint szinte köpi a szót – nem szakíthatsz velem. Ekkor végre megértem. Rob emlékszik. Emlékszik, hogy hatodikban a fejemhez vágta: nem vagyok elég menő neki. Megmaradt az emlékeiben, és még mindig így hiszi. Ebben a pillanatban minden együttérzés, amit még dédelgettem magamban, eltűnik, és ahogy ott áll velem szemben, lángvörös arccal, ökölbe szorult kézzel, magam is elképedek, milyen rondának találom. – Hogyne szakíthatnék? – kérdezem higgadtan. – Meg is tettem. – De én vártam rád! Hónapokig vártam rád. Elfordul és motyog valamit az orra alatt, amit nem hallok. – Tessék? Amikor visszanéz rám, az arcát egészen eltorzítja az undor és a harag. Ez nem lehet ugyanaz az ember, aki egy héttel ezelőtt a vállamra hajtotta a fejét és azt mondta, hogy én vagyok az ő élő paplanja. Mintha eltűnt volna róla egy álarc, és teljesen más ábrázat került volna elő alóla. – Azt mondtam, hogy meg kellett volna kefélnem Gabby Haynest, amikor megkért, hogy aludjak nála – közli ridegen.

Valami fellobban a gyomrom tájékán, talán némi maradék fájdalom vagy büszkeség, de gyorsan elhamvad, és ismét nyugalom veszi át a helyét. Én már továbbléptem erről a pontról, már elrepültem fölötte, és hirtelenjében tökéletesen megértem, hogy Juliet mit érez már jó ideje. Ha rágondolok, visszanyerem az erőmet, sőt még egy mosolyt is tudok csalni az arcomra. – Soha nem késő második esélyt kérni – mondom bűbájosán, aztán faképnél hagyom Robot, hogy elköltsem az utolsó ebédemet a legjobb barátaimmal. Tíz perccel később, amikor végre a megszokott asztalunknál ülök – és egy hatalmas marhasültes szendvicset burkolok be majonézzel meg egy egész tál sült krumplival, éhesebben, mint az elmúlt időszakban bármikor –, Juliet is megérkezik a menzára. Látom, hogy a hátizsákja oldalára egy üres vizespalackot erősített, benne egy szál rózsával. Körülnéz a teremben. Az arca úgy vágja ketté fehéres szőke sörényét, mint egy függönyt, a szemével pedig minden egyes asztalt alaposan megnéz, amely mellett elmegy; kutakodik, nyomokat keres. Ragyogó és élénk a tekintete. Az ajkát rágcsálja, de egyáltalán nem látszik szomorúnak. Elevennek látszik. Hirtelen a szívem is kihagy néhány ütést: ez a lényeg, semmi más. Amikor ellibeg a mi asztalunk mellett, megpillantom az összehajtott üzenetet is a rózsa szirmai alá erősítve, és bár túl messze vagyok ahhoz, hogy elolvashassam, mégis tisztán látom, mi van ráírva, akár behunyt szemmel is. Egyetlen mondat. Soha nem késő. – Mi van ma veled? – kérdezi Lindsay, miközben a jégbüfé felé tartunk. Már majdnem ott vagyunk a Sornál, a gombatelepre emlékeztető, apró üzletek láncánál. Az égen úszó sötét felhők egyre közelebb araszolnak hozzánk, havat ígérve. Egy pillanatra fájdalom hasít a szívembe, amikor eszembe jut, hogy talán soha többé nem látom a havazást. – Hogy érted ezt? Kart karba fonva sétálunk, és próbáljuk melegen tartani egymást. Azt akartam, hogy Ally és Elody is eljöjjön, de Elody spanyoldolgozatot ír, Ally pedig kifejtette, hogy ha még egyszer lóg angolról, biztosan felfüggesztik. Nem csaptam botrányt emiatt. Ez is csak egy olyan nap, mint a többi. – Úgy értem, miért viselkedsz ilyen furcsán? Miközben igyekszem valami választ összeállítani magamban, Lindsay folytatja. – Ebédnél is teljesen máshol járt az eszed. – Beharapja a száját. – Kaptam egy sms-t Amy Weisstól… – Igen? – Amy Weiss nyilvánvalóan megőrült. Különben sem hinném el soha egy szavát sem, főleg, ha rólad van szó – magyarázkodik Lindsay hadarva. – Nyilván – vágom rá szórakozottan, de közben pontosan tudom, mire akar kilyukadni. – De… – Nagy levegőt vesz és sietve folytatja. – Beszélt Steve Waitmannel, aki előtte Robbal beszélt, és Rob azt mondta, hogy szakítottatok. – Lindsay rám néz és elneveti magát. – Azt feleltem, hogy baromság. Egyértelműen az. Egy kis ideig hallgatok, hogy megválogathassam a szavaimat. – Nem baromság. Igaz. Lindsay megáll és rám mered. – Tessék? – Ebédszünetben dobtam. Lindsay úgy rázza meg a fejét, mintha ki akarná szórni a szavakat az agyából. – És… öhm… valamikor el akartad mondani ezt a kis újságot nekünk is? A legjobb barátaidnak? Vagy arra számítottál, hogy előbb-utóbb elér hozzánk a pletyka? A jelek szerint sikerült alaposan megsértenem. – Figyelj, Lindsay, én el akartam mondani… Befogja a fülét és tovább csóválja a fejét.

– Nem értem. Mi történt? Éppen most akartatok… mármint azt mondtad… ma éjjel fog megtörténni. Sóhajtok. – Pont ezért nem akartam elmondani, Lindz. Tudtam, hogy nagy ügyet csinálsz belőle. – Mert nagy ügyről van szó! Lindsay annyira ki van kelve magából, hogy észre sem veszi, amikor elmegyünk a Hunan Kitchen mellett. Le sem veszi rólam a szemét, mintha arra számítana, hogy váratlanul elkékülök vagy meggyulladok. Arckifejezése azt üzeni, hogy nem tud többé bízni bennem. Eszembe jut, hogy talán azután, amit most tenni fogok, még inkább így fog érezni irántam, de nem tehetek semmit. Szembefordulok vele és a vállára teszem a kezem. – Várj itt egy percet, jó? Szaporán pislog rám. – Hova mész? – Be kell mennem a kínai kajáldába egy pillanatra. – Felkészülök rá, hogy Lindsay rám támad. – Van valami nálam Anna Cartullo számára. Meg vagyok győződve róla, hogy kiabálni kezd velem, faképnél hagy, megdobál gumimacival, vagy akármi, de Lindsay arca egyszerűen semmitmondóvá válik, mintha kikapcsolták volna. Mármár attól félek, hogy sokkot kapott, de nem szalaszthatom el ezt az alkalmat. – Két perc – mondom. – Ígérem, nem több. Besurranok a Hunan Kitchenbe, mielőtt Lindsay – a megszokott viselkedése – újból bekapcsolna. Az ajtó kinyílását csengőhang jelzi. Alex felnéz, aggodalom fut át az arcán, majd mosolyt erőltet magára. – Mi újs, Sam? – kérdezi vontatottan. Kretén. Rá sem hederítek, csak odamegyek Annához. Ő lehajtott fejjel ül és körbe-körbe tologatja az ételt a tányérján. Ez mindenesetre sokkal biztonságosabb, mint megenni. – Helló! – Valamiért idegesség vesz erőt rajta. Van valami nyugtalanító a hallgatásában meg abban, ahogy felemeli a tekintetét és kifejezéstelen arccal néz rám. Julietre emlékeztet. – Azért jöttem, hogy adjak neked valamit. – Hogy adjál nekem valamit? Hitetlenkedve felhúzza a felső ajkát. Így már nem annyira hasonlít Julietre. Biztos azt hiszi, elment az eszem. Az járhat a fejében, hogy soha nem váltottunk egymással egy szót sem, és legfeljebb valami olyasmit adhatok neki, amivel jól megalázhatom. Alex hol Annára, hol rám néz, és legalább annyira zavarodott, mint a lány. Tisztában vagyok vele, hogy Lindsay is figyel a zsíros kirakatüvegen keresztül, és egyre jobban zavar, hogy hárman is úgy néznek rám, mintha megzápultam volna. Kissé remegő kézzel nyúlok be a táskámba. – Igen, figyelj, tudom, hogy furcsa. Nem is tudom megmagyarázni, de… Egy jókora könyvet húzok elő, tele M. C. Escher rajzaival, és leteszem az asztalra, a szezámos csirkével teli tál mellé. Ami talán inkább narancsos marha. Vagy patkánypörkölt. Akármi lehet. Anna megdermed, és úgy lesi a könyvet, mint egy harapós kutyát. – Valamiért úgy éreztem, neked tetszene – folytatom sietve, de már hátrálok is, el az asztaltól. Most, hogy átestem a nehezén, ezerszer jobban érzem magam. – Több mint kétszáz rajz van benne. Ki is rakhatod valamelyiket a falra, ha van valahol hely. Valami megfeszül Anna arcán. Még mindig a könyvet nézi, a keze a combján nyugszik. Látom, hogy eszelősen szorítja össze az öklét. Már éppen megfordulnék és kirohannék az ajtón, amikor felnéz rám és összeakad a tekintetünk. Nem mond semmit, de ellazulnak a szája körüli izmok. Nem nevezném mosolynak, de valami hasonló, ezért elfogadom, hogy így mond köszönetet. Hallom, ahogy Alex megkérdezi Annától: „Mi volt ez?” De akkor már penderülök kifelé az ajtón, éles csengőhangokat hagyva magam után. Lindsay még mindig pontosan ott áll, ahol hagytam, közömbös tekintettel. Tudom, hogy mindent végignézett a kirakaton keresztül. – Te totálisan begolyóztál – jelenti ki.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Egészen felvillanyozódom, most, hogy végre túl vagyok rajta. – Gyere! Keresek valami ínyemre való joghurtot. Lindsay nem adja meg magát ennyire könnyen. – Megzápultál, érted? Megbomlott az agyad! Elmentek otthonról! Mióta szállítasz te Anna Cartullónak ajándékokat? – Ugyan már, nem barátnő-karkötőt adtam neki, csak egy könyvet! – Egyáltalán, mióta állsz szóba Anna Cartullóval? Sóhajtok. Most már tudom, hogy nem fog leszállni a témáról. – Pár nappal ezelőtt beszélgettem vele először. – Lindsay még mindig úgy bámul, mintha a világ elolvadna a szeme előtt. Ismerem az érzést. – Tulajdonképpen egész jó fej. Úgy értem, még kedvelném is, ha… Lindsay valami magas, vinnyogó hangot ad ki, majd megint befogja a fülét, mintha már maguk a szavak is kínszenvedést okoznának számára. Tovább folytatja a sikítást, miközben én csak sóhajtok és várok, néha az órámra pillantva, hátha végre befejezi az előadást. Végül lenyugszik, abbahagyja a visítozást, és csak valami gurgulázó hang szakad fel a torkából. Hunyorogva néz rám. Csak kuncogni tudok rajta. Most ő tűnik totál zakkantnak. – Befejezted? – kérdezem. – Te meg végre a régi vagy? Az egyik kezét óvatosan leveszi a füléről, csak úgy, kísérletképpen. – Ki a régi? – Samantha Emily Kingston. A legjobb barátnőm. A heteroszexuális élettársam. – Előrébb dől és mutatóujjával megkopogtatja a homlokomat. – És eltűnt végre az a furcsa agyműtött, pasijával szakítós, Anna Cartullóra gerjedős báb, aki helyettesítette? A szememet forgatom. – Tudod, még te sem ismerhetsz engem teljesen. – A jelek szerint egyáltalán nem ismerlek. Lindsay karba fonja a kezét. Megrángatom a dzsekije ujját, mire vonakodva közelebb lép. Látom rajta, hogy tényleg fel van dúlva. Átkarolom és lassan magamhoz ölelem. Sokkal alacsonyabb nálam, így apró, csoszogó lépéseket kell tennem, hogy egyszerre mozogjunk, de végül sikerül átadnom neki a ritmust. – Tudod, hogy melyik a kedvenc joghurtom? – kérdezem. Lindsay nagyot sóhajt. – A dupla csokoládé – morogja, de nem tol el magától, amit jó jelnek tekintek. – Morzsolt mogyoróvajjal és ropogós zabpehellyel. – És azt tudod, hogy mekkora adagot fogok rendelni? Máris az Ország Legjobb Jégbüféjének ajtaja előtt állunk, ahol megcsapják az orromat a bentről kiszivárgó, mámorítóan édes, bár kissé mesterséges aromák. Olyan, mint a frissen sülő bagett illata a Subway előtt. Tudom, hogy Isten nem ilyennek teremtette azt az illatot, de van benne valami, ami függőséget okoz. Lindsay a szeme sarkából sandít rám, én meg leveszem róla a karomat. Annyira gyászos az ábrázata, hogy szinte már vicces, de inkább lenyelem a nevetést. – Csak óvatosan, Miss Jumbo Királynő! – mondja és beletúr a hajába. – Ez a sok mesterséges finomság egyenesen a csípődön rakódik le! A szája széle viszont felfelé kunkorodik, és ebből látom, hogy megbocsátott.

EGY BARÁTSÁG TÖRTÉNETE Ha ki kéne választanom három tulajdonságot, amit a legjobban szeretek a barátaimban, így festene a lista: Ally:

1. Elsőben egész évben miniatűr porcelánteheneket gyűjtött, és mindenféle furcsa dolgot olvasott róluk az interneten azok után, hogy egy tehén – mármint egy igazi – átkulcsolta a csuklóját a nyelvével egy vermonti nyaraláson. 2. Recept nélkül is tud főzni, és valamikor saját főzőműsora is lesz a tévében, ez tuti. Ráadásul megígérte, hogy mindnyájunkat elhív oda vendégnek. 3. Amikor ásít, kidugja a nyelvét, mint a macskák. Elody: 1. Gyönyörű, dallamos a beszéde, tiszta és gazdag a hangszíne; olyan, mint amikor rácsorgatjuk a juharszirupot a meleg palacsintára. De ezzel soha nem szokott kérkedni, és csak akkor énekel, ha egyedül van, például a zuhany alatt. 2. Egyszer egész tanévben úgy járt suliba, hogy legalább egy zöld színű ruhadarab volt rajta minden áldott nap. 3. Amikor nevet, horkantani szokott, amitől engem is elfog a nevetés. Lindsay: 1. Folyton táncol, akár teljesen egyedül, sőt akkor is, ha nincs zene – a menzán, a fürdőszobában és akár a piacon is. 2. Egy héten keresztül mindennap teleaggatta vécépapírral Todd Hortonék házát, miután Todd elterjesztette, hogy Elody rosszul csókol. 3. Egyszer teljes erejéből futni kezdett a parkban, pumpáló mozgást végezve a karjával és lábával, holott farmer és hosszú szárú Chinese Laundry csizma volt rajta. Én is utánairamodtam, de nem tudtam utolérni. Aztán mindketten összegörnyedve lihegtünk a hideg őszi levegőben, és úgy éreztem, hogy szét fog robbanni a tüdőm. Elnevettem magam és azt mondtam: „Te győztél!” Furcsán nézett rám, nem gonoszul, csak úgy, mintha el sem hinné, hogy mögötte vagyok. Aztán felegyenesedett és azt felelte: „Én nem versenyeztem veled.” Azt hiszem, most már értem, miért mondta. Allyéknél jutnak eszembe ezek a régi dolgok, és az is felmerül bennem, hogy nem mondtam el nekik elégszer, miért szeretem őket, vagy talán egyszer sem. Túl sok idő elment azzal, hogy gúnyolódtunk egymáson, abszolút lényegtelen dolgokról fecsegtünk vagy azt kívántuk, bárcsak mások másmilyenek lennének – jobbak, érdekesebbek, aranyosabbak, idősebbek. Most viszont már elég nehéz felhozni ezt a témát, ezért inkább csak röhögcsélünk, amíg Lindsay és Elody a konyhában táncikál. Ally pedig fanatikusan próbál valami ehetőt összehozni a kétnapos olasz pestóból és egy csomag régi kétszersültből. Aztán Lindsay átkarolja a vállamat, majd Allyét is, és végül Elody is odajön Ally másik oldalához. – Örökké szeretni foglak titeket, bébik! Ezt tudjátok, ugye? Ezután Elody kiáltja el magát: – Csoportos ölelés! Én is közelebb húzódom hozzájuk, és magamhoz szorítom őket, amíg Elody ki nem szakad nevetve a körből. – Ha nem tudom abbahagyni a röhögést, kidobom a taccsot.

A TITOK – Egyszerűen nem értem. – Lindsay lebiggyesztett szájjal ül az anyósülésen, Kenték bekötőútjának felénél, ahol a parkoló kocsik sora véget ér. – És mi hogy jussunk haza? Sóhajtok és századszor is elmagyarázom. – Majd szerzek egy sofőrt, oké? – De miért nem jössz be velünk most? – vinnyogja Ally a hátsó ülésről; már ő is legalább századszor. – Egyszerűen kiszállsz az autóból, és kész. – És majd te vezetsz hazafelé, Miss Absolut Vodka?

Megfordulok és jelentőségteljesen az üvegre nézek, amit a kezében tart. Ally ezt bátorításnak veszi arra, hogy újra meghúzza az üveget. – Én is haza tudok vinni mindenkit – erősködik Lindsay. – Láttál már engem részegnek? – Az nem számít – mondom a szememet forgatva. – Te még józanul sem tudsz vezetni. Elody felhorkant, mire Lindsay figyelmeztetően ingatja felé az ujját. – Vigyázz, mert innentől fogva gyalog járhatsz iskolába? – Gyerünk már, lemaradunk a buliról! – jajgat Ally, és az ujjaival átfésüli a haját. Lehajol, hogy megnézhesse magát a visszapillantó tükörben. – Adjatok negyedórát! – kérlelem őket. – Visszajövök, még mielőtt odaérnétek a hordóhoz. – Hogy találsz vissza ide? – kérdezi Lindsay, és bár gyanakodva méreget, kinyitja az ajtót. – Ne aggódj miattam! – felelem. – Mindent elrendeztem. – Még mindig nem értem, miért nem együtt megyünk haza – morogja Lindsay, aki sehogy sem tud beletörődni a fejleményekbe. Azért kiszáll, Allyvel és Elodyval a nyomában. Nem bajlódom a magyarázkodással. Már többször is kifejtettem, hogy talán egészen korán ellógok a buliról. Biztos mindhárman azt hiszik, hogy Rob miatt van ez az egész – félek, hogy jelenetet csinál, vagy ilyesmi. Nem oszlatom el a gyanújukat. Úgy tervezem, hogy Lindsayék házának bekötőútján hagyom az autót, de miután ráfordulok a 9es útra, akaratlanul is hazafelé veszem az irányt. Nyugodtnak és üresnek érzem magam, mintha a sötétség valahogy belém szivárgott volna és mindent lekapcsolt volna bennem. Nem kellemetlen érzés. Olyan, mintha erőfeszítés nélkül, háton lebegnék egy medencében és megtalálnám a tökéletes egyensúlyt. A legtöbb villany le van kapcsolva otthon. Izzy már órákkal ezelőtt lefeküdt. Halványkék fény dereng a dolgozószobában. Apa valószínűleg tévét néz. Az emeleten négyszögletes fényfolt jelzi a fürdőszobát. Az árnyak mozgásából arra következtetek, hogy anya most teszi fel a Clinique hidratáló krémet az arcára, a kontaktlencséi nélkül hunyorogva. A köpenye maszatos ujja madárszárnyként libeg körülötte. Szokás szerint égve hagyták nekem a tornác világítását, hogy ne kelljen sötétben kotorásznom a táskámban a kulcsom után. A szüleim már biztosan a holnapi napot tervezik, hogy mit készítsenek reggelire vagy hogy felébresszenek-e dél előtt, és egy pillanatra elszomorodom amiatt, hogy mennyi mindent veszítek el – illetve vesztettem már el napokkal ezelőtt, az útról való lesodródás másodpercében, a széthasadás időpontjában, amikor az életem leesett a tengelyéről. A fájdalom szinte lenyom, ezért ráhajtom a fejem a kormányra, és megvárom, amíg elmúlik. Idővel enyhül is. Fokozatosan csillapodik. Ellazulnak az izmaim, és újra azt érzem, hogy minden a legjobban alakul. Visszamegyek Lindsayék házához, és közben eszembe jut valami, amit évekkel ezelőtt tanultam biológiaórán: a rajuktól elszakadt madarak is elköltöznek, valami ösztöntől hajtva. Tudják, merre kell repülniük, még ha nem is mutatták meg nekik soha az utat. Mindenki arról beszélt akkor, hogy milyen csodálatos ez, csak én furcsálltam. Jelenleg pontosan úgy érzem magam, mint aki egyedül lebeg a levegőben, és mégis tudom, mit kell tennem. Pár méterrel Lindsayék kocsifelhajtója előtt előveszem a mobilomat, és beütöm Kent számát. Az is megfordul a fejemben, hogy talán gúnyolódásnak hitte, amikor megkértem a fuvarra. Lehet, hogy fel sem veszi, mert nem ismeri fel a számot vagy annyira kell figyelnie a vendégeire, nehogy lehányják a szülei keleti szőnyegeit, hogy meg sem fogja hallani. Egyre idegesebben számolom a csöngéseket. Egy, kettő, három. A negyedik csöngésre valami motozást hallok. Aztán Kent meleg, vigasztaló hangját. – Jóképű Hősök, akik bajba került hölgyeket és fogságba esett hercegnőket mentenek, valamint autó nélkül közlekedő lányokat 1684 óta. Miben segíthetek? – Honnan tudtad, hogy én vagyok? – kérdezem. Hangos zenehullám tör fel a háttérben, és emberek ordítoznak. Hallom, ahogy Kent ráteszi a kezét a kagylóra és azt kiáltja: – Kifelé! Becsukódik egy ajtó, és hirtelen eltompulnak a háttérzajok.

– Ki más lenne? – kérdezi kissé ironikusan. – Minden más vendég itt van nálam. – Egyszerre csak jóval tisztábban hallatszik a hangja. Biztosan egészen közel szorítja magához a telefont, szinte rányomja az ajkát. A gondolat kissé kizökkent. – Szóval, mi a helyzet? – Remélem, nem parkolták körbe a kocsidat – jegyzem meg. – Mert sürgős fuvarra van szükségem. Miközben visszafelé hajtunk Kenték házához, többnyire némán ülünk egymás mellett. Nem kérdezi meg, miért vittem haza Lindsay kocsiját, és arról sem faggat, hogy miért tőle kértem ezt a szívességet. Hálás vagyok neki ezért, és örülök, hogy ott ülhetek mellette hallgatagon, figyelhetem az esőt és a sötét ecsetvonásokat, amiket a faágak rajzolnak az égre. Mire beérünk a bekötőútra, már szinte teljesen ellepték a kocsik. Azt próbálom eldönteni, hogy mire hasonlítanak a fényszórók fényében táncoló esőcseppek. Nem nevezném csillogásnak. Kent leparkol, de nem állítja le a motort. – Egyébként nem felejtettem el, hogy egy titkot ígértél nekem. – Felém fordul és egyenesen rám néz. – Ne hidd, hogy ilyen olcsón megúszod! – Nem is álmodtam róla. Kikapcsolom a biztonsági övemet, és közelebb húzódom hozzá. A szemem sarkából még mindig az esőt figyelem. Talán inkább porra hasonlít, de szilárd, fehér fényporra. Kent összekulcsolja a kezét az ölében, és várakozón néz rám. Mosolyra húzódik a szája. – Akkor halljuk! Előrenyúlok Kent előtt és elfordítom a slusszkulcsot. A motorzaj elhal, a fények kialszanak. A beálló sötétségben sokkal hangosabbnak tűnik az eső, körbemos bennünket. – Hé! – szól rám Kent finoman. A hangja hallatán ismét szárnyalni kezd a szívem, mintha felgyulladna az egész testem. – Így nem látlak! Teljesen elnyelik az árnyékok az arcát és a testét, rátelepszik a sötétség. Éppen csak a körvonalait tudom kivenni, és a bőre melegét érzem. Előredőlök addig, amíg az állam odaér a kordkabátja durva felületéhez, majd megkeresem a fülét, és véletlenül az ajkaimmal is hozzáérek. Élesen beszívja a levegőt és egész testében megfeszül. Mintha folyékony lenne a szívem, szinte áramlik. A szívünk teljesen egyszerre dobog. – A titok az – suttogom a fülébe –, hogy a te csókod volt életem legjobb csókja. Hátrébb húzódik, hogy rám nézhessen, de a szánkat így is csak pár centi választja el egymástól. Nem látom az arckifejezését a sötétben, csak érzem, hogy az arcomat fürkészi. – De én meg sem csókoltalak! – suttogja. Olyan hangot ad az eső, mintha üvegszilánkok hullanának körülöttünk. – Legalábbis harmadik óta egyszer sem. Elmosolyodom, bár nem biztos, hogy látja. – Akkor ideje elkezdeni, mert nincs sok időnk. Csupán egy századmásodpercig habozik. Előrébb hajol és rátapasztja a száját a számra. Kikapcsolódik az egész világ, eltűnik a hold, az eső, az ég, felszívódnak az utcák is a semmiben. Csak ketten létezünk a sötétségben, élve, létezve, elevenen. Nem tudom, mennyi ideig csókolózunk. Óráknak tűnik, ám amikor levegő után kapkodva, mindkét kezével az arcomat fogva elhúzódik, a műszerfalon derengő óra azt mutatja, hogy még csak alig pár perc telt el. – Hú… – Érzem, ahogy szaporán emelkedik és süllyed a mellkasa. Mindketten zihálunk. – Ezt meg miért?… Nagy nehezen eltolom magam tőle, megkeresem a kilincset, és kinyitom az ajtót. A hideg levegő és az eső szinte arcul csap, de így legalább megint tudok gondolkodni. Veszek egy nagy levegőt. – A fuvarért és minden másért. Még a sötétben is jól látom, hogy villog a szeme, mint egy macskának. Alig bírom rávenni magam, hogy elfordítsam a tekintetem. – Ma éjjel tényleg megmentettél – mondom kissé viccelődve, és mielőtt megállíthatna, kiugrom az autóból.

Hallom, hogy a nevemet kiáltja, de már futok is a bekötőúton a ház felé. Életem utolsó bulijára igyekszem. – Ezek szerint sikerült! – visít Lindsay, amikor rátalálok a hátsó szobában. Akárcsak eddig, a zene, a hőség és a füst kibírhatatlan, az emberek, a parfümök és a zajok már-már szilárd falat alkotnak körülöttem. – Azt hittem, elsodort a vihar. – Én tudtam, hogy vissza fogsz jönni – csicsergi Ally, és az egyik kezemet szorongatja. Aztán halkabban folytatja, ami a fülsiketítő zajban csak annyit jelent, hogy visszafogottabban sikoltozik. – Találkoztál Robbal? – Azt hiszem, kerül engem – közlöm, ami igaz is. Szerencsére. Lindsay megfordul és Elody után kiált. – Nézd, ki döntött úgy, hogy megajándékoz minket a jelenlétével! – sikoltja, mire Elody mindkettőnk arcát fürkészve rájön, hogy tényleg csak most érkeztem a bulira. Aztán Lindsay visszafordul hozzám, és átkarolja a vállamat. – Ez így most már hivatalosan is bulinak tekinthető. Al, adj egy kortyot Samnek! – Nem, kösz! – Elhessegetem a felém nyújtott üveget. Kinyitom a mobilomat. Fél tizenkettő van. – Igazából… öhm… azt hiszem, lemegyek egy kicsit a földszintre. Sőt, talán ki a kertbe. Nagyon meleg van idebent. Lindsay és Ally egymásra néz. – De hát most jöttél kintről! – méltatlankodik Lindsay. – Ebben a pillanatban érkeztél meg! Alig öt másodperce! – Jó darabig kerestelek titeket. – Tudom, hogy béna kifogás, de azt is tudom, hogy nem leszek képes megmagyarázni nekik. Lindsay karba fonja a kezét. – Mmm-mmm, szó sem lehet róla! Veled történik valami, és most el fogod árulni, mi bajod! – Egész nap olyan furcsa voltál! – bólogat Ally. – Lindsay adta a szádba ezt? – kérdezem. – Ki volt furcsa? – szól közbe Elody, aki éppen ekkor ér oda hozzánk. – A jelek szerint én – vágom rá. – Ó, igen! – bólint Elody. – Határozottan. – Lindsay nem adott a számba semmit! – Ally felfújja magát és játssza a sértődöttet. – Bárki láthatja, hogy megváltoztál. – Mi vagyunk a legjobb barátaid – veszi vissza a szót Lindsay. – Ismerünk. A halántékomra nyomom az ujjaimat, és megpróbálom kirekeszteni a zene mélyen vibráló dübörgését. Behunyom a szemem. Amikor ismét kinyitom, Elody, Ally és Lindsay még mindig gyanakodva méreget. – Semmi bajom, oké? – Kétségbeesetten próbálom megelőzni, hogy hosszabb beszélgetés alakuljon ki vagy ami még rosszabb: összevesszünk. – Higgyétek el! Egyszerűen szokatlanul alakult ez az egész hét. – Az év első számú bagatellizálása. – Aggódunk miattad, Sam – vallja be Lindsay. – Egyáltalán nem vagy önmagad. – Ez talán nem is olyan rossz – vetem fel, és amikor továbbra is csak bambán néznek rám, sóhajtok és előredőlök, hogy ismét bevonjam őket egy csoportos ölelésbe. Elody felsikolt, majd nevetni kezd. – Gruppén mások előtt? Pfuj! Erre Lindsay és Ally is megnyugszik egy kicsit. – Esküszöm, hogy semmi bajom nincs – ismétlem. Persze nem mondok teljesen igazat, de ebben a helyzetben nem jut jobb eszembe. – Mi vagyunk a legjobb barátnők örökre, igaz? – És nincsenek titkaink egymás előtt – néz rám Lindsay nyomatékosan. – Nem beszélünk félre – vágja rá Elody, ami nem része a mi kis szertartásunknak, de nem bánjuk. Azt kellett volna mondania, hogy „nem is hazudunk”, de ez majdnem ugyanaz. – Örökre – fejezi be Ally. – Amíg a halál el nem választ. Nekem kell az utolsó részt mondanom.

– Sőt még azután is. – Még azután is – ismétlik mind a hárman. – Jól van, elég ebből a nyálas dumából! – lép el tőlünk Lindsay. – Ami engem illet, én inni jöttem. – Azt hittem, te nem akarsz berúgni! – jegyzi meg Ally. – Az csak amolyan szófordulat volt. Miután szétválunk, Lindsay körbejár a szobában, Ally arrébb táncol a vodkás üveggel („Ha nem rúgsz be, minek iszol és pazarlod el a jóféle piát?”), Elody pedig visszabaktat Muffinhoz. Ezzel legalább elterelődött rólam a figyelem. – Majd később találkozunk! – köszönök el tőlük hangosan. Elody hátrapillant, de mintha valaki mást látna. Lindsay felém int, Ally viszont meg sem hallotta, amit mondtam. Ugyanaz az érzés kavarog bennem, mint reggel, amikor utoljára hagytam el a házunkat: lehetetlen felfogni az utolsó dolgokat, szavakat és pillanatokat. Miközben hátat fordítok nekik, elhomályosodik a szemem, és meglepődve észlelem, hogy sírok. A könnyek figyelmeztetés nélkül buggyantak elő. Sokszor pislogok egymás után, mire kiélesedik a világ. Letörlöm a nedvességet az arcomról. Megnézem a mobilomat. Háromnegyed tizenkettő. Odalent megállok az ajtón belül, és várom Julietet. Olyan érzés, mintha egy örvényben próbálnék megállni a lábamon. Kavarognak körülöttem az emberek, de jóformán senki sem néz rám. Lehet, hogy átragadt rájuk az én különös közérzetem, vagy látják, hogy másra figyelek. Az is lehet – és ettől elszomorodom, amint eszembe jut –, hogy valamiképpen megérezték: én már elmentem. Ezt a gondolatot gyorsan elűzöm. Végül látom, hogy besurran a bejárati ajtón, lazán magára kötött, fehér pulóverrel, lehajtott fejjel. Azonnal odaugrom hozzá és ráteszem a kezem a karjára. Riadtan néz rám, és bár nyilván elképzelte, hogy szemtől szemben fog velem állni ma éjjel, nincs felkészülve rá, hogy én csapok le rá hamarabb. – Hali! – köszöntöm. – Beszélhetnénk egy percet? Kinyitja a száját, majd becsukja és ismét kinyitja. – Igazából… nekem… öhm… máshol van dolgom. – Nem, nincs dolgod máshol. – Egyetlen mozdulattal elrángatom a zsúfolt bejárattól, a folyosó egyik kis beszögellésébe. Ezen a helyen jobban lehet egymást hallani, noha annyira közel kell szorulnunk egymáshoz, hogy a mellkasunk szinte összeér. – Különben is, nem engem kerestél? Nem minket akarsz megtalálni? – Honnan…? – Elhallgat, nagy levegőt vesz, majd megcsóválja a fejét. – Nem miattad vagyok itt. – Tudom. – Makacsul bámulom, hogy viszonozza a figyelmemet, ám ő nem néz rám. Meg akarom mondani neki, hogy értem, hogy átérzem, de ő csak a kövezetet figyeli a padlón. – Tudom, hogy sokkal többről van szó. – Te nem tudsz semmit – közli fakó hangon. – Tudom, mit terveztél ma éjjelre – folytatom halkan. Erre felnéz. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk, és látom, hogy félelem villog a szemében, meg valami más is – talán remény? Aztán sietve ismét lesüti. – Nem tudhatod – vágja rá egyszerűen. – Senki sem tudja. – Tudom, hogy valamit mondani akarsz nekem – erősködöm. – Tudom, hogy mind a négyünknek mondani akartál valamit… nekem, Lindsaynek, Elodynak és Allynek is. Megint felnéz, ám ezúttal tágra nyílt szemmel állja a tekintetemet. Farkasszemet nézünk. Most jövök rá, hogy mi az a kifejezés az arcában, a félelem mögött: ámulat. – Egy ribanc vagy – suttogja olyan halkan, hogy magam sem tudom, hallom-e a szavakat, vagy csak emlékszem rájuk, és beleképzelem a szájába. Úgy mondja, mintha egy régi színdarab szövegét szavalná, valami elkallódott forgatókönyvét, amit nem tud elfelejteni. Bólintok. – Tudom – felelem. – Tudom, hogy az vagyok. Tudom, hogy az voltam… mindnyájan azok voltunk. Nagyon sajnálom.

Gyorsan hátrébb lép, de nem tud hova menni, ezért nekiütközik a falnak. Rásimul a felületre, rátapasztja a kezét a vakolatra, és zihálva lélegzik, mintha egy vadállat szorította volna sarokba, amely bármikor rátámadhat. Kapkodva rázza a fejét. Szerintem nem is tudatosan. – Juliet! – Felé nyúlok, de mintha belesüppedne a falba. Leengedem a kezem. – Komolyan beszélek. Értsd meg, nagyon sajnálom. – Mennem kell. Nehezen rugaszkodik el a faltól, mintha nem volna biztos benne, hogy meg tud állni támasz nélkül. Megpróbál elmenni mellettem, de én úgy lépek, hogy ismét szembekerüljünk egymással. – Tényleg sajnálom. – Ezt már mondtad. Mintha végre kezdene dühös lenni. Örülök neki. Jó jelnek könyvelem el. – Nem, úgy értem… – Nagy levegőt veszek. Mindenképpen meg kell értetnem vele. Ennek így kell történnie. – Veled kell mennem. – Kérlek! Hagyj békén! – Éppen ezt magyarázom… hogy nem tehetem. Ahogy ott állunk egymással szemben, rájövök, hogy szinte egyforma magasak vagyunk. Valószínűleg úgy nézünk ki, mint a csokis és fehér kekszből összeragasztott édesség, és az jut eszembe, hogy könnyen történhetett volna a fordítottja is. Ő is elállhatta volna az utamat; én is megpróbálhattam volna elszökni előle a sötétségbe. – Te nem… – szólal meg Juliet, de nem hallom a folytatást, mert abban a pillanatban valaki lekiált a lépcső tetejéről: – Sam! Amikor felnézek Kentre, Juliet gyorsan egérutat nyer. – Juliet! Megpördülök, de nem elég gyorsan. Elnyelte a tömeg, amelyben éppen csak akkora hézag nyílt, hogy kisurranhatott a bejárati ajtóig, és amint az kinyílt, ki is szökhetett. A tömegben úgy illeszkednek össze a testek, mint a forgó Tetris alakzatok, és hol hátaknak, hol kezeknek, hol hatalmas bőrtáskáknak ütközöm neki. – Sam! Most ne, Kent! Utat vágok magamnak az ajtóig, de minden ötödik lépésnél visszavet a tömeg, amely rendületlenül áramlik a konyha felé, feltartott, újratöltésre váró poharakkal. Amikor már majdnem az ajtónál járok, a tömeg megritkul, és én végre előrelendülök. Ebben a pillanatban viszont egy meleg kezet érzek a hátamon, és Kent megfordít, hogy ránézzek. Annak ellenére, hogy mindenáron el akarom kapni Julietet és millió ember örvénylik körülöttünk, az jut eszembe, hogy milyen jó lenne vele táncolni. Igazából táncolni, nem csak szorongatni egymást, mint az éves iskolabálon. Úgy, mint a régiek: a lány keze a fiú vállán, a fiú keze a lány derekán. – Téged kereslek egy ideje. – Kent levegő után kapkod. A haja is kócosabb, mint máskor. – Miért szaladtál el előlem az előbb? Zavarodottnak és aggodalmasnak tűnik, és érzem, ahogy a szívem bukfencezik a helyén. – Most nincs időm erről beszélni – mondom a lehető legfinomabban. – Később meg foglak keresni, jó? – Így a legkönnyebb. Csak így lehet. – Nem. – Olyan sok együttérzés gyűlik a hangjába, hogy hirtelen elgyengülök. – Tessék? – Azt mondtam, hogy nem. – Elém áll és nem hagyja, hogy kimenjek az ajtón. – Én beszélni akarok veled. Most akarok beszélni. – Nem lehet… – ellenkezem, ám ő ismét közbevág. – Nem szökhetsz el még egyszer! – Felemeli a karját és lágyan a vállamra teszi a kezét. Az érintése így is melegség-és energiahullámokat küld át a testemen. – Érted? Ezt nem folytathatod így. A maradék erőm is kezd elszállni a pillantásától. Megint attól tartok, hogy elsírom magam. – Nem akartalak megbántani – nyögöm ki rekedten. Elengedi a vállamat, és az ujjait a hajába túrja. Úgy fest, mint aki ordítani akar.

– Évekig úgy teszel, mintha láthatatlan volnék, aztán egy imádnivaló kis üzenetet küldesz nekem, és amikor elhozlak kocsival, megcsókolsz… – Szerintem te csókoltál meg engem, de mindegy. Kentet nem lehet kizökkenteni. – ...utána teljesen felforgatod az életemet, kettészakítod a szívemet és mindent, végül pedig visszatérünk oda, hogy észre sem veszel. – Felforgattam az életedet? – szakad ki belőlem, mielőtt megállíthatnám. Továbbra is a szemembe néz. – Igen, mindent felforgattál. – Figyelj rám, Kent! – Lenézek a tenyeremre, amely már viszket, annyira szeretném megérinteni, hátrasimítani a haját és a füle mögé gyűrni. – Mindent komolyan mondtam, ami a kocsiban elhangzott. Meg akartalak csókolni, tényleg. – Azt hittem, én csókoltalak meg téged – szól közbe Kent egyenletes hangon, ezért nem is tudom megállapítani, hogy viccel-e. – Igen, de… szóval vissza akartam csókolni. – Próbálom lenyelni a torkomban lévő gombócot. – Most csak ennyit mondhatok. Komolyan gondoltam. Még soha, semmit sem akartam ennyire. Örülök, hogy lefelé nézek, mert ebben a pillanatban elerednek a könnyeim és lefolynak az arcomon. Gyorsan letörlöm őket a kézfejemmel, mintha csak viszketne a szemem. – Hát az a másik dolog, amit a kocsiban mondtál? – Örülök, hogy nincs düh a hangjában, de még így is félek ránézni. Ellágyul a hangja. – Azt mondtad, nincs időd. Mire céloztál ezzel? Most, hogy az első könnyeim kiszöktek, nem tudom megállítani őket, ezért továbbra is lehajtom a fejem. Az egyik könnycsepp a cipőmre hullik és csillag alakú foltot hagy rajta. – Történnek bizonyos dolgok… nem tudom megmagyarázni. Két ujjával az állam alá nyúl és felemeli az arcomat, hogy ránézzek. Ekkor tényleg kimegy belőlem az erő. A lábam nem bírja tovább, de Kent elkap, mielőtt összeesnék. – Mi történik, Sam? – A hüvelyujjával kisimít egy könnycseppet a szemem sarkából, és az arcomat vizslatja. Ezzel a nézéssel eléri, hogy ne csak lecsupaszítva érezzem magam, hanem egyenesen felboncolva; mintha belelátna a szívembe. – Bajban vagy? Képtelen vagyok válaszolni, csak megrázom a fejem. – Nekem elmondhatod. Akármi is legyen az, bennem megbízhatsz. Egy pillanatra elfog a vágy, hogy így maradjak, Kenthez préselődve, és csak csókoljam, a végtelenségig, amíg úgy nem érzem, hogy rajta keresztül lélegzem. Aztán eszembe jut az erdőben kóborló Juliet. Két vakító fényszóró-nyalábot látok átvágni a sötétségen, és halk morajlást hallok, akár egy távoli óceán hangját. Motorbőgés, autózaj… A moraj és a fény megtölti a fejemet, és minden mást kiszorít belőle – a félelmet, a sajnálatot és a bánatot. Ismét képes vagyok koncentrálni. – Én nem vagyok bajban. Nem rólam van szó. S-s-segítenem kell valakinek. – Eltolom magam Kenttől. Óvatosan leválasztom a karját a derekamról. – Ezt nehéz elmagyarázni. Neked kell megbíznod bennem. Közelebb húzódom hozzá és utoljára megcsókolom, éppen csak hozzáérintem az ajkaimat a szájához, megsimítom velük, de ez is elég ahhoz, hogy újra érezzem a lebegést, a testemen átáramló erőt és hatalmat. Miközben ellépek tőle, arra számítok, hogy folytatja a vitatkozást, ám ő csak néz rám egy darabig, majd megfordul és eltűnik a lépcső irányában. Iszonyúan elnehezül a szívem, és egy másodperc töredékéig olyan fájdalom hasít belém – a hiánya fáj –, mintha kivájtak volna egy hatalmas darabot a mellkasomból. A sötétségre gondolok, a fényekre, a motorbőgésre és Julietre, és mielőtt bármi más eszembe jutna, nagy nehezen megteszem az utolsó lépést az ajtóig. Kilépek a hidegbe, ahol az eső még mindig úgy zuhog, mintha holdfényszilánkok vagy acéldarabok hullanának az égből.

A VÉLETLENEK ÉS EGYBEESÉSEK CSODÁJA, 2. RÉSZ – Juliet! Juliet!

Tudom, hogy jó nagy egérutat nyert és nem hallja a kiáltásomat, de jobb érzés a nevén szólongatni. Így a sötétség sem olyan fullasztó és nehéz körülöttem. Persze most is elfelejtettem az elemlámpát. Félig csoszogva, félig futva nekivágok a jeges bekötőútnak, és azt kívánom, bárcsak tornacipőt vettem volna fel a kedvenc olajzöld, telitalpú Dolce Vita bőrcsizmám helyett. Ugyanakkor ez az a csizma, amiért meghalnék – amiben meghalnék. Mögöttem lassan elhalnak a ház fényei, elnyelik őket az út kanyarjai és a fák magas lándzsái. Hallom, ahogy valaki az én nevemet kiáltozza. Egy pillanatig azt hiszem, csak képzelem az egészet, vagy a szél fütyül az ágak között. Megállok és várok. Megint hallom. – Sam! Mintha Kent lenne az. – Sam, hol vagy? Tényleg Kent az. Megtorpanok. Amikor otthagyott az ajtó előtt, biztos voltam benne, hogy vége van. Nem számítottam rá, hogy követni fog. Felmerül bennem, hogy megfordulok és visszamegyek hozzá. De nincs rá idő. Különben is, elmondtam neki mindent, amit lehetett. Egy darabig csak állok egy helyben a dermesztő hidegben, jegesen lángoló tüdővel, és tűröm, hogy az eső behatoljon a gallérom alá, és végigcsurogjon a hátamon. Behunyom a szemem és visszaemlékszem arra, amikor együtt voltunk a meleg, száraz autóban, a tomboló eső közepette. Felidézem a csókot, a felemelkedés érzését, azt az érzést, hogy bármikor elsodorhat minket egy áradat. Amikor újra a nevemen szólít, már közelebbről érkezik a hangja. Szinte érzem az arcom két oldalán a kezét, és hallom a suttogását. Sam! Valaki felsikolt. Kipattan a szemem, megfordul a szívem a mellkasomban. Julietre gondolok. Aztán még több hangot hallok, egymást szólongató kiáltásokat – távoli, zavarosan egybemosódó hangokat –, és meg mernék esküdni rá, hogy Lindsay hangja is köztük van. De hiszen ez nevetséges! Képzelődöm és vesztegetem az értékes időmet. Folytatom az utam az út felé. Ahogy egyre közelebb érek, felerősödik a járművek mormogása és a kerekek sziszegése az aszfalton. Tengerparti hullámverésre hasonlít. Amikor rátalálok Julietre, bőrig ázva áll egy helyben, a testére tapadt ruhában. A karja lazán lebeg a teste mellett, mintha sem az eső, sem a hideg nem zavarná. – Juliet! Ekkor végre hallja a hangomat. Hirtelen fordítja felém a fejét, mintha valami más világból hívták volna vissza a földre. Futni kezdek felé, és hallom egy közeledő – túl gyorsan hajtó – kamion dübörgését a hátam mögött. Amikor gyorsabban kezdek szaladni, Juliet hátrál néhány lépést. A karjaimmal körzök a levegőben, hogy ne essem el a jégen. Juliet arca egészen felélénkül, amikor meglát: megtelik haraggal, félelemmel és valami mással. Ámulattal. Most már sokkal hangosabb a motorzaj, egyenletes dörmögés, aztán a vezető rádől a dudára. Irtóztató a hang, ide-oda gördül, hullámzik körülöttünk, betölti a levegőt. Juliet még mindig nem mozdul. Csak áll egy helyben és engem néz. Alig láthatóan csóválja a fejét, mintha egy rég nem látott baráttal találkozna véletlenül egy félreeső kis európai repülőtéren. Milyen furcsa, hogy itt futunk össze!… Hát nem különös az élet? Kicsi a világ. Lassan megteszem az utolsó métereket is, a kamion pedig bömbölő dudával elsuhan mellettünk. Megragadom Juliet vállát, mire ő tántorogva hátrál néhány lépést az erdő felé. A lendületemmel majdnem a földre taszítom. A duda hangja lassan elhal, és a hátsó lámpák fénye is felszívódik a sötétben. – Hála istennek! – mondom lihegve. Remeg a karom. – Te mit csinálsz? – Juliet is lassan magához tér, és megpróbálja kitépni magát a szorításomból. – Követtél? – Azt hittem, hogy… – A fejemmel az út felé intek, és hirtelen ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy magamhoz öleljem. Életben van, egyben van, és elevenen lüktet a teste a kezem alatt. – Azt hittem, nem foglak időben utolérni.

Abbahagyja a küszködést, és hosszasan a szemembe néz. Nincsen autó az úton, és a morajlás szünetében élesen, határozottan hallom a kiáltást: – Samantha Emily Kingston! Bal kéz felől érkezik, az erdőből, és csak egyetlen ember van, aki a teljes nevemen szokott szólítani. Lindsay Edgecombe. Ekkor mintha egy egész madárraj rebbenne fel a földről ugyanabban a pillanatban, más hangok is csatlakoznak hozzá, egymás szavába vágva. – Sam! Sam! Sam! Kent, Ally és Elody mind felénk tartanak a fák között, a sárban. – Mi folyik itt? – Most már erős félelem tükröződik Juliet arcán. Én is annyira összezavarodom, hogy elgyengül a szorításom a vállán, ő pedig elhúzódik. – Miért követtél? Miért nem tudsz békén hagyni? – Juliet! – Feltartom a kezem, afféle békejelként. – Én csak beszélni szeretnék veled. – Nekem nincs mit mondanom. Elfordul és elindul az út felé. Követem, és hirtelen nagyon nyugodtnak érzem magam. Kiélesedik körülöttem a külvilág, mindent jobban látok és hallok, és amikor ismét a nevemet kiáltja valaki, tisztán ki tudom venni, hogy egyre közelebb és közelebb ér. Azt gondolom magamban, hogy: Sajnálom. De ez így helyes. Ennek így kell történnie. Elejétől fogva így kellett volna történnie. – Nem kell ezt tenned, Juliet – mondom neki halkan. – Tudod, hogy nem ez a megoldás. – Te nem tudhatod, mit kell tennem – vágja rá agresszívan. – Te nem tudsz semmit. Soha nem értenéd meg. Az utat lesi. A lapockái kitüremkednek az átázott pólója alól, és megint az a képzetem támad, hogy a szárnyait bontogatja, amelyek majd felemelik és elviszik a veszélyből. – Sam! Sam! Sam! Most már egészen közelről érkeznek a hangok, és az elemlámpák sugarai cikcakk alakzatban, egymást keresztezve pásztázzák az erdőt. Lépteket is hallok, lábak alá szoruló gallyak roppanását. Szokatlanul gyér a forgalom az úton, de most váratlanul mindkét irányból hatalmas motorok dübörgése bontakozik ki. Behunyom a szemem és a repülésre gondolok. – Segíteni akarok neked – mondom Julietnek, bár tudom, hogy képtelen vagyok megértetni vele, legalábbis ilyen módon. – Hát nem érted? – Felém fordul és legnagyobb meglepetésemre könnyeket látok a szemében. – Engem nem lehet megjavítani, nem fogod fel? Visszagondolok arra, amikor ott álltam a lépcső tetején Kenttel, és ugyanezt mondtam. Eszembe jut a gyönyörű, zöld szeme és ahogy azt mondta: Téged nem kell megjavítani. Felidéződik bennem a keze melege és a szája puhasága. Felrémlik előttem Juliet maszkja, és rájövök, hogy mind úgy érezzük magunkat, mintha foszlányokból, darabokból öltöttek volna össze minket – csak kissé félresikerültünk. Nem félek. Tompán hallom a dübörgést a fülemben, meg a közeli hangokat, és fehér, rémült arcokat érzékelek előbukkanni a sötétből. Nem tudom levenni a szemem a síró Julietről, aki még így is gyönyörű. – Túl késő – mondja. – Soha nem késő – vágom rá. Abban a szempillantásban, amikor az útra vetné magát, megrökönyödve visszanéz rám, és felismerés gyullad a szemében. Ekkor előrelódulok mögötte. Rácsapok a hátára, mire félrebucskázik, a másik válla irányába, éppen akkor, amikor a két kamion elsuhanni készül egymás mellett. Dühödt, magas nyüszítés hallatszik, és valaki – vagy talán több ember is – a nevemet sikoltja. Melegség árasztja el a testemet, és úgy érzem, mintha egy óriás kéz felemelt, majd ledobott volna. Megpördül a föld körülöttem, először felfordul, aztán az oldalára, és végül a sötétség homálya felzabálja a föld széleit, és mindent álommá alakít.

Lebegő képek, ki-be áramló alakok: élénkzöld szempár, naptól felmelegedett fűtakaró és egy száj, amely azt suttogja, Sam, Sam, Sam – mintha énekelne. Három egymás mellett kibomló arc, mint három virág egy tövön, nevek a hullámok hátán és egy hangtalan vallomás: szeretlek titeket. Vörös és fehér villámok, faágak, amelyek templommennyezetként boltosulnak fölém. Aztán egy arc az enyém fölött, fehér és gyönyörű, akkora szemekkel, mint a hold. Megmentettél. Egy hűvös, száraz kéz az arcomon. Miért mentettél meg? Az áramlat újabb szavakat hoz magával: Nem. Épp ellenkezőleg. A hajnali égbolt színeiben pompázó szempár, egy szőke hajkorona, amely annyira tündökletes, hogy meg mernék esküdni rá: valami fénykoszorú ragyog a feje körül.

UTÓSZÓ Azt mondják, a halálunk percében az egész életünk lepereg a szemünk előtt, de velem másképp történik. Én csak a legnagyobb slágereket, a legemlékezetesebb sikereket látom. Mindazt, amire emlékezni akarok és ami miatt emlékezni fognak rám. Azt, amikor Cape Codban voltunk Izzyvel, és éjfélkor leszöktünk a tengerpartra, hogy rákokat vadásszunk a maradék hamburgerhúshoz. A hold annyira kövér és kerek volt, mint egy zongoraszék. Azt, amikor Ally megpróbált soufflét készíteni, és egy tekercs vécépapírt hajtogatott össze a fején szakácssapka gyanánt, Elody pedig úgy nevetett, hogy be is pisilt egy kicsit, de megígértette velünk, hogy senkinek sem áruljuk el. Azt, ahogy Lindsay átkarolt minket, és azt mondta, hogy: „Örökké szeretni foglak titeket”, és mindnyájan rávágtuk: „Sőt még azután is.” Azt, amikor forró augusztusi délutánokon a tornác deszkáin feküdtünk és élveztük a frissen nyírt fű és a virágok fojtóan erős illatát, mintha nem is szagok, hanem ízek volnának. Azt, amikor karácsonykor havazott, és apa felaprította az egyik régi tévéállványt a pincében tűzifának, anya meg almabort készített, és mi próbáltuk megjegyezni a „Csendes éj” szövegét, de végül a kedvenc rajzfilmdalainkat énekelgettük. Azt, ahogy megcsókoltam Kentet, mert akkor jöttem rá, hogy az idő nem számít. Akkor jöttem rá, hogy bizonyos pillanatok örökké tartanak. Akkor is folytatódnak, amikor már véget értek, miután meghaltunk és eltemettek minket. Ezek a pillanatok örök életűek, visszatekerhetők és újraélhetők, a végtelenségig. Ezek jelentenek mindent, és egyszerre ott tudnak lenni mindenhol. Ezek adják az értelmet. Nem félek, ha ezt kérdezitek. A halál pillanatában minden tele van hanggal, melegséggel és fénnyel, olyan sok fénnyel, hogy csordultig tölt és szinte elnyel. A messzeség felé tartó fényalagút egyre feljebb és feljebb ível, és ha az éneklés egy érzés volna, ilyen lenne, pont, mint ez a fény, ez az emelkedés, ez a nevetésszerű érzés… A többit majd meglátjátok.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Különösebb sorrend nélkül hálás köszönetemet fejezem ki… Stephen Barbaranak, a szélhámosok mintaképének, a világ legjobb ügynökének; Lexa Hillyernek, amiért elsőként és nagy lelkesedéssel olvasta el a Mielőtt elmegyeket; a hihetetlen Brenda Bowennek, amiért elsőként hitt bennem; és a csodálatos Molly O'Neillnek, a buzgalmáért meg azért, hogy az én bizalmamat is táplálta. Rosemary Brosnannak, az intelligenciájáért, az éles eszéért és az érzékenységéért; mindenkinek a HarperTeennél, az eszméletlen mennyiségű támogatásukért és azért, hogy Magnolia minitortákat adtak nekem, amikor a repülés után az időeltolódástól szenvedtem. Cameron McClure-nak a Donald Maas Literary Agencytől a kemény munkájáért és a könyv kitartó képviseletéért. Mary Davisonnak, aki mindenkinek taníthat valamit az igazán tartalmas életről. Minden csodálatos, pótolhatatlan barátomnak, akik ösztönöztek és inspiráltak, kiváltképp Patrick Manasse-nek, amiért olyan türelmes hallgatóság és olyan kemény kritikus. Olivier-nek, amiért a nagy küzdelmek idején is állhatatos támogatóm volt. Deirdre Fultonnak, Jacqueline Novaknak és Laura Smithnek egy hang nélküli vallomás: szeretlek titeket. A szüleimnek, amiért megtöltötték a házunkat csupa szeretnivaló könyvvel, és később az álmaim követésére bátorítottak. Köszönet folyamatos szeretetükért és támogatásukért. Csodálatos testvéremnek, amiért olyan ember, akire mindig fel tudok nézni. És végül Pete-nek, amiért bátorított, hogy végezzem el az iskolát, és segített talpra állni utána; amiért hagyta, hogy eszelős módon szerkesszek Harbor Springsben; és amiért mindig olyan büszke volt rám. Bármit is írtam, mindig hozzád akartam visszatalálni vele.