A függőjévé váltam a regénynek. Amikor rájöttem, hogy a rabja lettem, már nem volt megállás. Lauren Oliver

„A függőjévé váltam a regénynek. Amikor rájöttem, hogy a rabja lettem, már nem volt megállás.” Lauren Oliver „Lebilincselő olvasmány egy elbűvölő főszereplővel. Erika Johansen csodálatos világot épített, remélem hamarosan ismét visszatérhetek oda.” Bernard Cornwell „Letehetetlen olvasmány telis-tele kalanddal, varázslattal, kardpárbajokkal és politikával, nem beszélve egy okos főhősnőről, akinek van vér a pucájában. Nem tudtam letenni a könyvet, jó lenne, ha Johansen folytatná!” Helene Wecker

Erika Johansen: The Queen of the Tearling Copyright © 2014 by Erika Johansen Hungarian translation: Huszti Zsuzsanna, 2014 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Erika Johansen: The Queen of the Tearling HarperCollins Publishers, New York, 2014 Fordította: Huszti Zsuzsanna

ISBN: 978 61 5552 276 5 Agave Könyvek Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője A kötetet és a borítót tervezte: Kuszkó Rajmund Olvasószerkesztő: Rácz I. Péter Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán Szerkesztő: Kelenik Éva, Török Krisztina Korrektor: Boncz Éva Készült: a Belvárosi Nyomda Zrt. nyomdájában, 2015-ben Felelős vezető: Derecskey László Műfaj: fantasy

Cristiannek és Katie-nek

? I. könyv ?

1. fejezet

A tizedik ló

Glynn királynő – Kelsea Raleigh Glynn a Tear Királyság 10. királynője, más néven a Forradásos Királynő. Nevelőszülei Carlin és Bartholemew Glynn (Barty, a jóságos). Édesanyja Elyssa Raleigh királynő. Édesapja ismeretlen, a róla szóló feltételezésekhez lásd a IX. függeléket. Tear korai történelme Merwinian elbeszélése alapján

Kelsea Glynn csendben figyelte az otthona felé tartó lovas csapatot. Katonai alakzatban lovagoltak, a széleken őrszemek, és mindannyian a teari királyi testőrség szürke egyenruháját viselték. Lovaglás közben megmeglebbenő köpenyeik felfedték értékes fegyvereiket, a mortmesne-i acélból készült kardokat és rövid nyelű késeket. Az egyiküknek még buzogánya is volt, Kelsea látta a nyeregtáskából kilógó fegyver borzalmas tüskéit. A kunyhó felé közeledve egyre inkább látható mogorva arckifejezésük világossá tette, hogy nem saját jószántukból vannak itt. Kelsea egy fa ágán ült, úgy harminclábnyira a bejárati ajtótól, köpenyébe burkolózva. Ruhája sötétzöld volt a csuklyájától fenyőszínű csizmájáig. A nya­ kában ezüstláncon függő zafírmedálnak azonban megvolt az a bosszantó szo­kása, hogy mihelyt blúza alá rejtette, azonnal előbújt. Ez ma is így történt, és pont ez lett minden bajának okozója. Kilenc férfi, tíz ló. A katonák elérték a ház előtti elgereblyézett részt, és mikor leszállva a lovukról csuklyájukat hátravetették, Kelsea megállapította, hogy nincs közöttük korabeli. Harmincas és negyvenes éveikben járhattak, marcona, viharvert 9

külsejük bőséges háborús tapasztalatról árulkodott. A buzogányos katona morgott valamit, és mindannyian automatikusan kardjukért nyúltak. – Essünk túl rajta! A megszólaló egy magas, sovány férfi volt, akinek ellentmondást nem tűrő hangja arra engedett következtetni, hogy ő a csapat vezetője. Előrelépett, és háromszor kopogott a bejárati ajtón. Barty nyitott ajtót, és a magasból is jól látszott, hogy Barty egyébként kerek ábrázata megnyúlt, szemei a sírástól bedagadva vöröslöttek. Ma reggel ő maga küldte Kelsea-t az erdőbe, nem akarta, hogy lássa szomorúságát. Kelsea tiltakozott, de Barty nem tűrt ellentmondást, egyszerűen kirakta őt az ajtón. – Menj, és végy búcsút az erdőtől, te lány! Valószínűleg sokáig nem engednek majd kóborolni benne – mondta. Kelsea tehát elment, és a délelőttöt az erdőben töltötte; felmászott a kidőlt fákra, időről időre megállt, hogy hallhassa az erdő csendjét, azt a tökéletes csendet, amely tökéletesen ellentmondott a benne nyüzsgő élet bőségének. Még egy nyulat is megfogott, csak hogy csináljon valamit. De aztán elengedte; Bartynak és Carlinnak úgysem volt szüksége húsra, ő pedig nem szívesen ölt. Csak nézte a nyulat, amint felugrik és eltűnik az erdőben, ahol Kelsea egész eddigi életét töltötte. Újból megízlelte a szót, de mintha homokot morzsolt volna a fogai közt. Királynő. Baljóslatú szó, mely rémisztő jövőt jósolt. – Barty? A csapat vezetője üdvözölte az ajtóban álló férfit. – Rég találkoztunk. Barty motyogott valamit az orra alatt. – A lányért jöttünk. Barty bólintott, majd két ujjal füttyentett egyet. Kelsea hangtalanul leug­rott a fáról, és kisétált az erdő takarásából. Szíve hangosan vert. Tudta, hogyan védje meg magát a késével egyetlen támadó ellen, Barty megtanította rá. A fegy­vere­sek látványa azonban megrémítette. Magán érezte a férfiak vizslató, mé­rics­kélő tekintetét. A legkevésbé sem emlékeztetett egy leendő királynőre, tudta jól. Vezetőjük, egy sebhelyes állú, szigorú tekintetű férfi lassan meghajolt előtte. – Felség! Carroll vagyok, a néhai királynő testőrségének kapitánya. Eltelt pár másodperc, mielőtt a többi testőr is meghajolt. A buzogányos csak tessék-lássék, szinte észrevehetetlenül biccentett. – Látnunk kell a forradást – motyogta az egyik testőr, akinek vörös szakálla szinte az egész arcát befedte. – És az ékszert is. – Úgy gondoljátok, becsapnék egy egész birodalmat? – krákogta Barty. 10

– Egyáltalán nem hasonlít az anyjára – válaszolta a vörös szakállú élesen. Kelsea elpirult. Carlin szerint Elyssa királynő klasszikus tear szépség volt, magas, szőke, légies. Kelsea is magas volt, de haja és bőre sötétebb volt, és az arca némi jóindulattal is csak átlagosnak volt nevezhető. Nem volt egy szoborszerű alkat a szónak semmilyen értelmében, és bár látszott rajta a sok testmozgás, igen jó volt az étvágya is. – Raleigh-szeme van – jegyezte meg egy másik őr. – Inkább a sebhelyet és az ékszert szeretném látni – felelte a vezetőjük, és a vörös szakállú bólogatott. Mutasd meg, Kel! – bólintott Barty. Kelsea előhúzta a zafírmedált a blúza alól, és feltartotta a fénybe. Semmit se szeretett volna jobban, mint leszakítani a nyakából és visszaadni nekik, de Barty és Carlin megértették vele, hogy ezt nem tehetné meg. Ő volt Tear koronahercegnője, és aznap volt a tizenkilencedik születésnapja, trónra lépésének ideje, mint ahogyan az szokás volt Jonathan Tear leszármazottai közt. Hiába tiltakozna, akkor is elvinnék, a trónra kényszerítenék, felékszereznék és selyembe burkolnák addig, amíg valaki meg nem öli. Az ékszer láttán a vezető bólintott. Kelsea szabaddá tette a bal karját, és láthatóvá vált egy késpenge által okozott terjedelmes heg, mely a csuklójától a bicepszéig húzódott. Néhányan felmordultak a forradás láttán, és most először levették a kezüket fegyverükről. – Ez volna az – mondta Carroll nyersen. – Indulás. – Egy pillanat – jelent meg az ajtóban Carlin, finoman odébb tolva Bartyt. A csuklójával tette, nem az ujjaival; ma bizonyára erősödött a köszvénye. Megjelenése kifogástalan volt, mint mindig, ősz haját csinos kis kontyba tűzte. Kelsea meglepve látta, hogy Carlin szemei is vörösek. Nem volt kenyere a sírás, érzelmeit rendszerint titkolta előlük. A testőrök többsége kihúzta magát abban a pillanatban, amint meglátták. Némelyikük még tett is egy-két lépést hátrafelé – a buzogányos testőr is. Kelsea maga is királyinak tartotta Carlin fellépését, de kissé meglepődött, hogy ezek a fegyveres katonák visszahőkölnek egy öreg hölgytől. Hál’ istennek nem én vagyok az egyetlen. – Igazoljátok magatokat! – követelte Carlin. – Honnan tudhatnánk, hogy valóban az Erőd küldöttei vagytok? – Ki más tudhatná, hogy hol találja meg őt, pont ezen a napon? – kérdezett vissza Carroll. – A bérgyilkosok. 11

Néhányan gúnyosan nevetgélni kezdtek, de a buzogányos katona előrelépett, miközben a köpenyében matatott valami után. Carlin szemügyre vette a katonát. – Ismerlek téged. – A királynő utasítását hozom – mondta a buzogányos, és átnyújtott egy tömött, megsárgult borítékot. – Arra az esetre, ha rövid lenne az emlékezeted. – Kétlem, hogy téged bárki is könnyen elfelejthetne, Lazarus – válaszolta Carlin némi rosszallással a hangjában. Gyorsan kibontotta a borítékot, ami pokoli fájdalmat okozhatott köszvényes ujjai miatt, és átfutotta a tartalmát. Kelsea a levelet bámulta. Bár az anyja már rég halott, valami, amit az ő keze érintett, mégis itt van. Carlin elégedettnek tűnt. Visszaadta a darab papírt a testőrnek. – Kelsea-nek össze kell pakolnia a dolgait. – Csak néhány perce van rá, felség. Indulnunk kell! Carroll most Kelsea-hez beszélt, megint meghajolt, és Kelsea látta, hogy már rég nem törődik Carlinnal. Carlin arca kemény lett, tűnt fel neki. Gyakran kívánta, bárcsak inkább dühöngene, mint hogy visszavonul belső világába, melynek hideg csendje távolságot ver kettejük közé. Carlin hallgatása pokoli volt. Kelsea elsurrant a lovak mellett, és belépett a házba. A ruháit már összepakolták a nyeregtáskába, de nem oda indult, hogy felvegye, hanem megállt Carlin könyvtárának ajtajában. A falak mentén polcok sorakoztak, melyeket Barty maga barkácsolt teari tölgyből karácsonyi ajándékként Carlinnak, amikor Kelsea a negyedik karácsonyt töltötte velük. Ragyogó, tiszta nap volt, legalábbis Kelsea így emlékezett rá; ő segített Carlinnak elrakni a könyveket, és egy picit még sírt is, mert Carlin nem engedte, hogy szín szerint osztályozza őket. Szerette a könyveket, szerette nézegetni őket a polcon, minden egyes kötetet a maga helyén. A könyvtár amolyan osztályteremként is működött, mégpedig a kellemetlenebbik fajtából. Elemi matematika, tear nyelvtan, földrajz, a szomszédos országok nyelvei, melyeknek furcsa kiejtését eleinte nehéznek találta, majd egyre könnyebben és gyorsabban ment, és egészen odáig jutott, hogy ha Carlinnal beszélgetett, képes volt mindenféle elakadás nélkül az egyik nyelvről a másikra váltani. Mort nyelvről cadarese-re, és aztán vissza az egyszerűbb, kevésbé drámai tear nyelvre, mindezt hibátlan kiejtéssel. És persze ott volt még a történelem, az emberiség történelme az Átkelés előtti időktől kezdődően. Carlin mindig azt mondta, hogy a történelem ismerete a legfontosabb a vi12

lágon, mert az emberi természet része, hogy újra és újra elköveti ugyanazokat a hibákat. Carlin igazságos volt, még ha sokszor kemény is. Ha vacsorára elkészült az összes házi feladatával, jutalomként választhatott egy könyvet Carlin könyvtárából, és ébren maradhatott addig, amíg el nem olvasta. Egyszer egészen hajnalig fennmaradt egy különösen hosszú regény miatt, és másnap kihagyhatta a házimunkát, végigaludta majd’ az egész napot. Akadtak azonban hosszú hónapok is, amikor Kelsea teljesen kimerült az egész napos tanulástól, és ilyenkor egyszerűen abbahagyta tanulmányait. És akkor nem voltak könyvek, sem könyvtár, csak a házimunka, az egyedüllét és a félreérthetetlen rosszallás Carlin gránitkemény arcán. De végül mindig visszatért az iskolába. Barty bezárta az ajtót, és elindult felé a lábát húzva. Valamikor a királynői testőrség tagja volt, még mielőtt egy kard elmetszette a térdhajlatát és megbénította a lábát. Egyik kezével megmarkolta Kelsea vállát. – Kel, indulnod kell. Kelsea megfordult, és megpillantotta Carlint, hogy az ablakon át a ház előtt kényelmetlenül forgolódó katonákat figyeli, akik lopva gyanakvó pillantásokat vetettek az erdő felé. Hozzászoktak a bezártsághoz, gondolta Kelsea. Veszélyben érzik magukat nyílt terepen. Az Erődben való élettel kapcsolatos baljós előérzete szinte letaglózta, úgy érezte, mindjárt sírva fakad. – Veszélyes időket élünk, Kelsea. Carlin az ablakhoz beszélt, hangja távolinak tűnt. – Óvakodj a kormányzótól, akár a nagybátyád, akár nem; mindig is a trónra fájt a foga! De anyád testőrsége jó emberekből áll, és ők törődni fognak veled. – Nem kedvelnek engem, Carlin – tört ki Kelsea-ből. – Azt mondtad, megtiszteltetés lesz nekik engem szolgálni, de látszik, hogy legszívesebben máshol lennének. Carlin és Barty egymásra pillantottak, szemükben régi viták emléke tükröződött. Furcsa házasság volt az övék. Carlin legalább tíz évvel volt idősebb, mint Barty, közel a hetvenhez, de nem kellett nagy képzelőerő ahhoz, hogy bárki felismerje benne a hajdani szépséget, melyet mostanra megkeményített a távolságtartás. Barty viszont nem volt különösebben jóképű, alacsonyabb volt Carlinnál, és határozottan teltebb is, de barátságos arca volt, mosolygós szemei és ősz haja. Bartyt hidegen hagyták a könyvek, és Kelsea gyakran morfondírozott azon, vajon miről beszélgethetnek ezek ketten, amikor ő nincs jelen. Az is lehet, hogy semmiről, vagy talán pont Kelsea közös nevelése volt az, ami összetartotta őket. Ha így van, akkor mi lesz velük ezután? 13

Carlin végül azt válaszolta: – Kelsea, esküt tettünk anyádnak, hogy nem beszélünk neked a hibákról, amiket elkövetett. És betartjuk a szavunkat. De az Erődben azért nem lesz minden úgy, ahogy te gondolod. Barty és én mindenre megtanítottunk téged, ez volt a feladatunk. De amikor majd a trónra lépsz, kemény döntéseket kell meghoznod. Barty rosszallóan nézett rá, s odabicegett Kelsea nyeregtáskájához, hogy felvegye. Carlin élesen rápillantott, de Barty ügyet se vetett rá, így Kelsea-hez fordult. Kelsea gyomra összeszorult. Egyszer valamikor az erdőben, amikor épp a vörös moháról tanított valamit, Barty minden ok nélkül kifakadt: – Ha csak rajtam múlna, Kel, megszegném azt az átkozott esküt, és mindent elmondanék neked, amit csak tudni akarsz. – Miért nem rajtad múlik? Barty reményvesztetten bámulta a tenyerében tartott mohát, és Kelsea egy pillant alatt megértette. A házban semmi nem rajta múlt, Carlin mozgatta a szálakat. Ő volt az okosabb, ő volt fizikailag ép. Barty csak a második volt a házban. Carlin bár nem volt kegyetlen, Kelsea is gyakran érezte akarata keménységét, melyben Barty megkeseredett, és ezt Kelsea is át tudta érezni. Carlin viselte otthon a nadrágot. Kelsea meglehetősen hiányos ismeretekkel rendelkezett, ami a történelmet és édesanyja uralkodásának idejét illeti. Távol tartották a falutól, ahol válaszokat kaphatott volna kérdéseire; gyermekkora gyakorlatilag száműzetésben telt. De éjszakánként nemegyszer hallotta őket beszélgetni, amikor már azt gondolták, hogy ő alszik. A kormányzó testőrsége évek óta nyomozott a környéken, hogy megtalálja a gyereket nyaklánccal a nyakában és forradással a karján. Kelsea-t keresték. – Van egy ajándékom a számodra a nyeregtáskádban – folytatta Carlin, hangja visszarántotta Kelsea-t a jelenbe. – Miféle ajándék? – Olyasmi, amit csak akkor fedezel majd fel, amikor elmentél innen. Egy pillanatra a rég eltemetett düh érzése öntötte el. Carlin állandóan titkolódzik! De azonnal el is szégyellte magát. Carlin és Barty gyászoltak; nem csak az ő elvesztését, hanem az otthonukét is. Nagybátyja emberei minden bizonnyal követték a testőröket idáig. Nem sokkal azután, hogy ő elmegy, Bartynak és Carlinnak is mennie kell; Petalumába, egy kis déli faluba Cadare határa mellett, ahol Barty felnőtt. Barty egészen anyátlan lesz az erdő nélkül, de vannak más erdők is, és majd megismeri azokat. Carlinnak kell meghoznia a nagyobb áldozatot… Carlin és az ő könyvtára. Ezeket a könyveket gyűj14

tögette egész életében. Könyvek, melyeket az Átkelés telepesei megóvtak az évszázadok viharaitól, és most nem viheti őket magával, mert egy kocsit túl könnyű lenne követni. Mind odavan. Kelsea felvette hátizsákját, és a vállára kanyarította. Kinézett az ablakon a lovas nélküli lóra. – Olyan sok minden van, amit nem tudok. – Mindent tudsz, amire szükséged lesz – válaszolta Barty. – Megvan a késed? – Igen. – Tartsd mindig magadnál! És figyelj oda, mit eszel, és hogy honnan származik az az étel! Kelsea megölelte. Bár Barty megtermett férfi volt, teste remegett a fáradtságtól, és Kelsea észrevette, mennyire kimerült. Az ő képzése rengeteg energiáját felemészthette, amit öregségére máskülönben akár megtarthatott volna magának. Barty egy pillanatra viszonozta az ölelést, majd elhúzódott tőle, szemei vadul csillogtak. – Soha nem öltél meg senkit, Kel, és ez így van jól. De mostantól vadásznak rád, érted? Úgyhogy ehhez mérten viselkedj! Kelsea arra számított, hogy Carlin majd ellentmond Bartynak, mindig azt mondogatta, hogy az erő csak az ostobák eszköze. De Carlin helyeslően bólogatott. – Úgy neveltelek, hogy gondolkodó királynő légy, és az is leszel. De olyan idők jönnek, hogy a túlélésért folytatott harc minden mást felülír. Ezek a katonák megbízhatóak, biztonságban eljuttatnak az Erődhöz. De aztán komoly veszély leselkedik rád, és amit Bartytól tanultál, sokkal fontosabb lesz, mint amit én tanítottam neked. Eljött az ablaktól, és kezét finoman Kelsea vállára tette. Kelsea összerezzent. Carlin ritkán érintett meg bárkit is. A legtöbb, amire képes volt, hogy néha megveregette a vállát, de még ez is igen ritkán fordult elő. – De azért ne hagyd, hogy a fegyverekbe vetett bizalmad elnyomja a józan eszedet! Használd a fejedet, Kelsea! Ne veszítsd el útközben! Sajnos könnyen megtörténhet, ha kardhoz nyúlsz. Egy kemény ököl dörömbölése hallatszott a bejárati ajtón. – Felség? – Carroll volt az. – Lassan lemegy a nap. Barty és Carlin hátralépett, és Carlin felvette Kelsea utolsó csomagját is. Hirtelen mindketten szörnyen öregnek tűntek. Kelsea-nek nem akaródzott elhagyni őket, hiszen ők ketten nevelték fel, tanították meg mindenre, amit csak tudott. Agyának heves, kevéssé józan szeglete egy pillanatra eluralkodott 15

felette, és majdnem elhajította poggyászát, hogy a hátsó ajtón elinaljon, de persze két másodperc alatt elillant ez a csábító, ragyogó gondolat. – Mikor küldhetek veszélytelenül üzenetet nektek? – kérdezte Kelsea. – Meddig kell rejtőzködnötök? Barty és Carlin egymásra néztek, gyors, titkos pillantás volt, amit Kelsea sosem szeretett. Végül Barty szólalt meg. – Egy jó darabig biztosan nem, Kel. Tudod jól. – Hamarosan úgyis más dolgok fognak aggasztani – vágott közbe Carlin. – Gondolj az embereidre, és a királyságra, melyet fel kell virágoztatnod! Talán nagyon sokára láthatjuk újra egymást. A testőrök lóra szálltak, amint megpillantották a házból kilépő Kelsea-t. Mindenki őt nézte, néhányan közülük leplezetlen megvetéssel. A buzogányos testőr, Lazarus, még csak oda sem pillantott, a távolba meredt. Kelsea elkezdte felrakni csomagjait a lóra, egy deres kancára, amely kedvesebbnek tűnt, mint Barty csődöre. – Feltételezem, felség, tud lovagolni – mondta a kantárszárat tartó testőr. A felség szó úgy hangzott a szájából, mint valamiféle betegség neve. Kelsea elvette tőle a kantárszárat. – Igen, tudok. Összefogta, egyik kezéből a másikba tette, ahogy felvette zöld kabátját, majd begombolta. Felszállt a lóra, majd Bartyra nézett. Próbálta elhessegetni magától a rettentő gondolatot, hogy sosem látja őket többé. Barty idő előtt megöregedett, de még sokáig eléldegélhet. És bármilyen rossz előérzet tévedhet. Carlin szerint Mort királynőjének udvari jövendőmondója azt jósolta, hogy Kelsea nem éli meg tizenkilencedik születésnapját. És lám, mégis itt van. Remélte, hogy bátorítóan mosolygott Bartyra. – Hamarosan értetek küldetek. Barty erőltetett mosollyal bólintott. Carlin pedig elsápadt, Kelsea azt hitte, menten elájul, de ehelyett hozzálépett, és felé nyújtotta a kezét. Ez annyira váratlanul érte Kelsea-t, egy pillanatig csak bámulta a felé nyújtott kezet, majd rájött, hogy meg kellene fognia. A házban eltöltött hosszú évek alatt Carlin egyszer sem fogta meg a kezét. – Idővel megérted, hogy mi miért történt – mondta Carlin, miközben erősen megszorította a kezét. – Meg fogod érteni, miért volt minderre szükség. Óvakodj a múlttól, Kelsea, és legyél jó gazda! Kelsea felvonta a szemöldökét. Hogy Carlin még most sem tudott világosan fogalmazni! Kelsea mindig is tudta, hogy nem az a gyerek volt, akit 16

Carlin szívesen tanított volna, és azt is tudta, sokszor csalódást okozott neki fékezhetetlen természetével és hanyag hozzáállásával. Visszahúzta kezét Carlinétól, Bartyra nézett, és bosszúsága már el is illant. A férfi már nem is próbálta titkolni könnyeit, melyek patakokban folytak végig az arcán. Kelsea érezte, hogy az ő szemei is könnybe lábadnak, de kezébe vette a kantárszárat, és lovával Carroll felé fordult. – Indulhatunk, kapitány. – Parancsára, úrnő! Carroll is felvette a kantárt, és elindult lefelé az ösvényen. – Fogjátok közre a királynőt! – szólt hátra a válla felett a testőröknek. – Napnyugtáig lovagolunk. Királynő. Már megint ez a szó. Kelsea megpróbált magára királynőként gondolni, de nem ment. Hagyta, hogy a testőrök körbevegyék. Nem nézett hátra, csak egyetlenegyszer, még a kanyar előtt. Barty és Carlin még mindig a ház előtt állt, nézték, ahogy távolodik a háztól, pont úgy, ahogy abban a régi mesében az öreg favágó és a felesége. Végül a fák már eltakarták őket. Kelsea kancája talpraesett jószág volt, még az ismeretlen helyen is magabiztosan lépkedett. Barty csődörének azonban mindig gondjai voltak az erdőben. Barty szerint a lova igazi arisztokrata volt, csak a nyílt terepet érezte eléggé méltónak magához. Kelsea még a csődörrel sem kockáztatta meg, hogy messzire merészkedjen a háztól. Carlin akarta így. Amikor Kelsea vágyakozva beszélt a kinti világról, mindig emlékeztette a szükséges diszkrécióra és a birodalomra, amit örökölni fog. Carlinnak csak ez a két dolog számított. Kelsea néha dühében meg volt győződve róla, hogy Carlin bárkit felnevelt volna, aki esélyes volt a trónra. Gyakran elveszítette a türelmét Kelsea bizonytalansága, a kudarctól való rettegése miatt. Carlin nem akart tudomást venni a legkisebb kételyről sem. Kelsea feladata a tanulás volt, hogy más gyerekek, más emberek, a külvilág nélkül is megtalálja a boldogságot. Egyszer Kelsea, mikor nagyjából tizenhárom éves volt, vagy öt mérfölddel átlépte a Carlin által kijelölt határokat, és egy idegen erdőben találta magát. Nem ismerte sem a fákat, sem a két kis patakot, amelyen átkelt, és amikor a távolba nézett, kéményből gomolygó füstöt vett észre néhány száz yarddal távolabb. A füst forrásához közeledve egy faházat látott, mely sokkal szegényesebb volt, mint Barty és Carlin kőháza. Két kisfiú játszott lovagi tornásat a ház előtt, csak néhány évvel lehettek fiatalabbak nála. Kelsea hosszasan nézte őket, és valami olyasmit érzett, amit azelőtt soha; érezte, hogy ezek a kisfiúk más nevelésben részesülnek, mint ő. Egészen addig azt gondolta, hogy minden 17

gyerek hozzá hasonlóan nevelkedik. A fiúk ruhája kopottas volt, de kényelmes rövid ujjú inget hordtak. Kelsea csak zárt nyakú, szűk, hosszú ujjú ruhákat hordhatott, hogy még véletlenül se vegyék észre a nyakláncát és a karján a forradást. Hallgatta a fiúk beszélgetését, és rájött, hogy nem beszélik szépen a tear nyelvet; senki nem ült le velük minden reggel nyelvtant magolni. Már kora délután volt, és a fiúk nem voltak iskolában. – Te vagy a morti, Emmett. Én a teari vagyok! – állította magáról büszkén az idősebbik fiú. – Nem vagyok morti! Azok alacsonyak! – üvöltötte a kisebbik. – Anya aszongya, hogy néha hagyhatnál engem is tearinek lenni. – Rendben, legyél te a teari, de én meg tudok varázsolni! Kelsea egy darabig nézte a két fiút, és rádöbbent, hogy mi a valódi különbség köztük: ezek a gyerekek ott voltak egymásnak. Alig ötven yardra állt tőlük, de a két fiú közt lévő szoros kapcsolat miatt mérföldnyi távolságra érezte magát tőlük. S ez az érzés csak erősebb lett, amikor megjelent a fiúk anyja, egy telt nő, akiben nyoma sem volt Carlin méltóságteljes kecsességének. A fiúkért jött, vacsorázni hívta őket. – Ew! Martin! Gyerünk mosakodni! – Nem! – válaszolta a kicsi. – Nem megyünk. Az anyjuk felvett egy pálcát a földről, és a porba rajzolt ugróiskola közepére lépett, a fiúk kuncogva és nevetgélve próbáltak megküzdeni vele. Végül az anya győzedelmeskedett, és miközben a ház felé sétáltak, magához húzta a fiúkat, szoros anyai ölelésében tartva őket. Habár már erősen sötétedett, és Kelsea tudta, hogy indulnia kéne, nem bírt megmozdulni. Carlin sosem mutatott semmilyen gyengédséget még Barty iránt sem; Kelsea egy-egy mosolynál többre nem számíthatott. Persze ő volt a teari trón örököse, és Carlin nemegyszer kifejtette neki, milyen nagyszerű és fontos megtiszteltetés ez. Ám a hosszú úton hazafelé képtelen volt megszabadulni a sejtelemtől, hogy annak a két gyereknek mégis jóval többet adott az élet. Mire végre hazaért, Bartyék már megvacsoráztak. Mindketten nagyon aggódtak érte. Barty még morgolódott, de Kelsea látta az arcán a megkön�nyebbülést, és mielőtt aludni küldte a szobájába, meg is ölelte őt. Carlin egy hosszú percig merőn nézett Kelsea-re, majd közölte, hogy egy hétig nem használhatja a könyvtárat. Aznap éjszaka csak feküdt az ágyában, dermedten a felismeréstől, hogy irtózatosan becsapták. Addig a napig Kelsea úgy tekintett Carlinra mint a mostohaanyjára, vagy inkább mint az anyjára. Ekkor értette 18

meg, hogy neki nincs anyja, Carlin csak egy rideg, öreg nő, aki egyebet sem tesz, mint követel és korlátoz. Két nappal később, amikor Kelsea újból kilovagolt, megint átlépte a Carlin által kijelölt határokat. Vissza akart menni ahhoz a házhoz, de félúton feladta, és visszafordult. Az engedetlenség rémisztő érzés volt, nem okozott neki örömet, ahogy várta. Mintha végig Carlin tekintetét érezte volna a tarkóján. Így többé nem próbált kitörni, és így lényegében nem létezett számára a kül­világ. Kelsea összes élménye a házukat körülvevő erdőből származott, és már tízéves korára ismerte minden szegletét. Most, hogy Kelsea a testőrök gyű­rűjében átlépte ezt a határt, elmosolyodott, és minden figyelmét az eddig még nem látott világnak szentelte. A Vörös-erdő sűrűjében dél felé haladtak. Ez az erdő borította az ország északnyugati részét. Jórészt teari tölgy állt itt, s közülük jó néhány ötven-hatvan lábnyira is megnőtt, zöld sátrat borítva a fejük fölé. Kelsea-nek feltűnt néhány, számára eddig ismeretlen növény is a fák alatt. Ágaik mint a kúszógyökéré, amely köztudottan jó az allergiára, és többnyire borogatásokhoz használták. De ennek a növénynek a levelei hosszabbak voltak, zöldek és csavarosak, némi vöröses beütéssel, amely a mérgező tölgy jelenlétére utalt. Kelsea megpróbálta távol tartani a lovát tőle, de nem mindig sikerült; a növényzet egyre sűrűbb lett a hegyről lefelé ereszkedve. Nem voltak messze az úttól, de ahogy a lovak patái alatt meg-megroppant az aranyló levélszőnyeg, Kelsea úgy érezte, az egész világ hallhatja őket. A testőrök rombusz alakzatban vették közre, egymástól egyenlő távolságra, amit a lejtős terep ellenére is fenntartottak. Lazarus, a buzogányos testőr valahol mögötte lovagolt, rejtve Kelsea tekintete elől. Jobbján a bizalmatlan, vörös szakállú testőr ült lova nyergében, Kelsea titokban őt méregette. A vörös szín recesszív módon öröklődik, és az Átkelést követő harmadik évszázadban már lassan, de biztosan megjelent a népességben. Carlin azt mesélte, hogy a nők, sőt még a férfiak is szeretik vörösre festetni a hajukat, hiszen a ritka mindig értékes. Úgy egy óra után Kelsea már biztos volt benne, hogy egy igazi vörössel van dolga. Ilyen jó hajfesték nincs. A férfi nyakában apró aranyfeszület ugrált és villódzott a lovaglás ritmusára, és Kelsea-t csak még jobban elbizonytalanította. A feszület Isten Egyházának szimbóluma, márpedig Carlin alaposan a lelkére kötötte, hogy ne bízzon se az Egyházban, se papjaiban. A vörös mögött szőke férfi ügetett, olyan hihetetlenül jóképű, hogy Kelsea újra meg újra odasandított, pedig túlságosan is öreg volt hozzá, jóval negyven 19

felett járhatott már. Az arca azokra a festett angyalokra emlékeztetett, melyeket Carlin Átkelés előtti időkből származó albumaiban látott. Csak ő fáradtnak látszott, a szemei alatti mély karikák arra utaltak, hogy egy ideje nem alhat túl sokat. De a kimerültség ezen jegyei csak még jóképűbbé tették. A férfi ránézett, elcsípte Kelsea bámész pillantását, mire ő egyből előrefordult, ám az arca lángba borult. A balján egy magas, sötét hajú, széles vállú testőr lovagolt. Az a fajta férfi, akivel együtt akarnál dolgozni, ha rá szeretnél ijeszteni valakire. Közvetlenül előtte egy sokkal alacsonyabb, majdnem vékony, világosbarna hajú testőr haladt. Kelsea alaposan szemügyre vette, már csak azért is, mert korban közelebb állt hozzá, még nem lehetett harminc sem. Próbálta elcsípni a nevét a két testőr egymás közti beszélgetéséből, de olyan halkan társalogtak, hogy egyszer sem hallotta tisztán. Carroll, a vezető, a csapat legelején lovagolt. Kelsea csupán szürke köpenyét látta. Néha-néha elvakkantott egy-egy parancsot, mire az egész csapat finoman irányt váltott. Magabiztosan lovagolt, és Kelsea tudta, hogy valóban oda viszi, ahová mennie kell. Talán a parancsolás képessége egy testőrparancsnok nélkülözhetetlen tulajdonsága. Carroll volt az a férfi, akire szüksége van a túléléshez. De hogyan tudná megnyerni a hűségüket? Biztosan gyengének tartják. Sőt, meglehet, azt gondolják, hogy minden nő az. Egy sólyom vijjogott valahol a fejük felett, és Kelsea az arcába húzta csuklyáját. A sólymok gyönyörű teremtmények, és a húsuk sem rossz, de Barty egyszer azt mesélte neki, hogy Mortmesne-ben, sőt egészen a teari határnál is a sólymokat gyakran gyilkolásra idomítják. Mindezt csak érdekességképpen említette, de ez olyasmi volt, amit Kelsea nem felejtett el. – Délre, fiúk! – kiáltotta Carroll, és a csapat újból irányt váltott. A nap gyorsan süllyedt a horizonton, jeges szél jelezte a közelgő éjszakát. Kelsea abban reménykedett, hogy hamarosan megállhatnak, de inkább megfagyott volna a nyeregben, mintsem hogy panaszkodjon. A lojalitás a tisztelettel kezdődik. Egy uralkodó sem tudta sokáig megtartani a hatalmát az alattvalói tisztelete nélkül, emlékeztette erre Carlin számtalanszor. Azok az uralkodók, akik a nép akarata ellenére szándékoztak uralkodni, hamar fejüket vesztették. Barty tanácsa még ennél is tömörebb volt: Vagy megnyered az embereidet, vagy elveszíted a trónodat. Igaz szavak, és Kelsea még csak most ismerte fel a bennünk lévő bölcsességet. De fogalma se volt, mit tegyen. Hogyan parancsolhatna ő bárkinek is? Tizenkilenc éves vagyok. Elvileg nem szabadna már félnem semmitől. 20

De ő mégis félt. Megszorította a kantárszárakat, és arra gondolt, hogy bárcsak felvette volna lovaglókesztyűit, de túlságosan nyugtalan volt, és mihamarabb szere­ tett volna szabadulni abból a kínos helyzetből a kunyhó előtt, induláskor. Mos­tanra elgémberedtek az ujjai, tenyere felhorzsolódott és kipirosodott a kan­tár­szárak durva bőrétől. Amennyire tudta, lehúzta a kezére a ruhaujját, és tovább lovagolt. Egy órával később Carroll megálljt parancsolt. Egy kis tisztásra értek, melyet tölgyfák sora és sűrű aljnövényzet szegélyezett; utóbbi tele volt kúszógyökérrel és azzal a titokzatos, vörös levelű növénnyel. Kelsea tudni akarta, hogy a testőrök ismerik-e ezt a növényt. A legtöbb csapatban volt legalább egy gyógyító, és a gyógyítók feltételezhetően jól ismerik a növényeket. Barty maga is gyógyító volt annak idején, és még ha nem is tanított növénytant Kelsea-nek, arra hamar ráébresztette, hogy egy érdekes, új növény felfedezése minden tankönyvnél izgalmasabb. A testőrök Kelsea köré gyűltek, és arra vártak, hogy Carroll is közéjük érjen. A férfi odalovagolt hozzá, és Kelsea arca lángba borult. Vasmarokkal rántotta meg a kantárszárat. – Most letáborozunk éjszakára, ha felséged is így gondolja. Gyorsan haladunk. Némi erőfeszítéssel elengedte a kantárszárakat, és hátratolta a csuklyáját. Összeszorította a száját, hogy a fogai ne vacogjanak. Amikor megszólalt, hangja rekedt volt, és bizonytalan. – Megbízom a döntésében, kapitány. Addig megyünk, amíg azt szükségesnek gondolja. Carroll egy pillanatra Kelsea-re nézett, aztán szemügyre vette a kis tisztást. – Ez a hely megfelelő, úrnő. Különben is, holnap korán kell kelnünk, és hosszú volt a mai nap. A férfiak leszálltak a lóról. Kelsea a hosszú lovaglástól elgémberedve, ügyetlenül ugrott le a nyeregből, majdnem el is esett, kicsit imbolygott, de aztán visszanyerte az egyensúlyát. – Pen, a sátrat! Elston és Kibb, hozzatok fát! A többiek gondoskodjanak a biztonságról! Mhurn, menj és hozz valamit enni! Lazarus, gondoskodj a királynő lováról! – Kapitány, majd én gondoskodom a saját lovamról – szólalt meg Kelsea, olyan határozottan, ahogy csak tudott. – Ahogy óhajtja, úrnő, Lazarus a rendelkezésére áll. 21

A katonák szétszéledtek, elindultak, hogy elvégezzék a rájuk kirótt feladatokat. Kelsea lehajolt, megérintette ujja hegyével a földet, és élvezte, ahogy a gerince ropogva megnyúlik. Fájtak a combjai, de nem állt szándékában komoly nyújtásokat végezni ezek előtt a férfiak előtt. Öregek voltak, annyira mindenképpen, hogy Kelsea ne tartsa vonzónak őket. Viszont akkor is csak férfiak, amitől hirtelen zavarba jött, pedig ilyesmit Barty jelenlétében soha nem érzett. Lovát a tisztás távoli részére, egy fához vezette, és a kantárszárat lazán egy faágra kötötte. Megcirógatta lovának selymes nyakát, de a ló a fejével arrébb lökte őt és nyerített, mint akinek nem tetszik a kedveskedés. Kelsea hátrébb lépett. – Jól van, kislány. Kétségkívül még a te jóindulatodat is el kell nyernem. – Felség – dörmögött mögötte egy hang. Kelsea megfordult, és megpillantotta Lazarust, kezében egy lóvakaróval. A férfi nem volt olyan öreg, mint ahogy azt először gondolta, sötét, sűrű haja még csak most kezdett ritkulni. A negyvenes évei elején járhatott, de vonásai élesek voltak, arckifejezése pedig mogorva. Kelsea-nek, aki csak Barty és Carlin arcát ismerte, igazi rejtély volt. A keze tele volt hegekkel, de ami a leginkább vonzotta Kelsea tekintetét, az az övére akasztott buzogány volt, egy nehéz vaslabda tűhegyes sörtékkel borítva. Született gyilkos, gondolta Kelsea. A buzogány hozzáértő kezekben kegyetlen fegyverré válhatott, laikusnál azonban nem több csinos fémdarabnál. Ennek a gondolatnak meg kellett volna rémisztenie, de jól érezte magát a férfi jelenlétében, a férfiéban, akinek az egész életét átszőtte az erőszak. Elvette a vakarót, és feltűnt neki, hogy a férfi végig a földet bámulja. – Köszönöm. Feltételezem, tudod a ló nevét. – Ön a királynő, úrnő. Az a neve, amit választ neki. Lapos pillantást vetett Kelsea-re, aztán ismét elfordította a tekintetét. – Nem az én dolgom új nevet adni neki. Hogy hívják a lovat? – Ön azt tehet, amit csak akar. – A nevét, kérem! – Kelsea kezdte elveszíteni a türelmét. Mindannyian olyan kevésre tartják őt. De miért? – Nincs igazi neve, úrnő. Én mindig csak Májusnak szólítom. – Köszönöm, ez jó név. A férfi távozni készült. Kelsea összeszedte az összes bátorságát, és halkan azt mondta: – Még nem mondtam, hogy elmehetsz, Lazarus. A férfi kifejezéstelen arccal fordult vissza. 22

– Elnézést, van még valami, úrnő? – Nekem miért kancát adtatok, mikor ti mindannyian csődörön lovagoltok? – Nem tudtuk, hogy tud-e lovagolni, úrnő – válaszolta, és ez alkalommal nem lehetett nem észrevenni a gúnyt a hangjában. – Nem tudtuk, hogy elbír-e egy csődörrel. Kelsea szeme összeszűkült. – Mi a fenét gondoltatok, mivel töltöttem az időt az erdőben a hosszú évek alatt? – Hogy babázott, úrnő. A haját fésülgette. Talán ruhákat próbálgatott. – Úgy nézek ki, mint egy elkényeztetett kislány? – Kelsea érezte, ahogy a hangja emelkedik. Többen feléje fordították a fejüket. – Úgy nézek ki, mint az anyám? Lazarus elvigyorodott. – Egy cseppet sem. Kelsea visszamosolygott, habár ez némi erőfeszítésébe került. Barty és Carlin soha nem tartott tükröt a házban, és sokáig Kelsea azt hitte, ezzel akarják megakadályozni, hogy túl hiú legyen. De egy nap, amikor tizenkét éves volt, megpillantotta az arcát a ház mögött csordogáló tiszta vizű patakban, és akkor megértette, nagyon is. Egy híresen szép nő leszármazottjaként Kelsea hihetetlenül átlagosnak tűnt. – Elmehetek, úrnő? Kelsea egy pillanatig fontolgatta, mit is mondjon. – Attól függ, Lazarus. Van egy nyeregtáskányi babám, még ruháim is. Nem akarnád befonni a hajamat? Lazarus egy pillanatig csendben állt, sötét szemei nem árultak el semmit. Aztán váratlanul meghajolt; mozdulata túlzó volt, túl mély ahhoz, hogy komolyan lehetett volna venni. – Ha óhajtja, hívjon Buzogánynak, úrnő. A legtöbben így szólítanak. Aztán elment, a teari sápadtszürke egyenruha eltűnt a por borította tisztáson. Kelsea-nek eszébe jutott, hogy a lóvakarót még mindig a kezében tartja, és visszafordult a lovához. Csutakolás közben gondolatai szélsebesen száguldoztak. Talán a merészség meggyőzi őket. Soha nem fogod elnyerni ezeknek az embereknek a tiszteletét. Szerencsés leszel, ha élve eléred az Erődöt. Meglehet. De valamit tennem kell. Úgy beszélsz, mintha lenne választásod. Csak azt teheted, amit mondanak. 23

Én vagyok a királynő, nekem senki nem parancsol. A legtöbb királynő így gondolkodik, egészen addig, amíg a bárd le nem sújt a nyakára. Vacsorára szarvashús volt, rágós és szinte ehetetlen a roston sütés után. A leölt állat bizonyára nagyon öreg lehetett. Kelsea csak néhány madarat és mókust látott az útjuk során az erdőben, habár nagyon dús volt a fák lombja; víz is volt elég. Az erdőnek nyüzsögnie kellett volna az élettől. Szerette volna megkérdezni erről a férfiakat, de aggódott, hogy panasznak hinnék az étel miatt, így tovább rágta csendesen a félig átsült húst, és próbálta nem megbámulni a körülötte lévő testőröket és az övszíjukon lógó fegyvereket. A férfiak némán ettek, és Kelsea akaratlanul is úgy érezte, miatta hallgatnak, az ő jelenléte akadályozza őket az egyébként szokásos szórakoztató beszélgetésben. Vacsora után eszébe jutott a Carlintól kapott ajándék. Elvett egy fáklyát a tűztől, és elindult, hogy kivegye a táskájából. Két testőr, Lazarus és a magas, széles vállú, akit lovaglás közben figyelt, szintén felálltak a tábortűz mellől, és hangtalan léptekkel követték őt az ideiglenes legelőre. A magányban eltöltött hosszú évek után Kelsea-nek rá kellett jönnie, hogy soha többé nem lesz egyedül. Ez vigasztaló gondolat is lehetett volna, mégis összerándult tőle a gyomra. Hirtelen eszébe jutott egy hétvége, amikor még csak hétéves volt. Barty a faluba készülődött húst és szőrmét eladni, mint azt tette minden harmadik vagy negyedik hónapban, de Kelsea ez alkalommal úgy döntött, hogy mindenképpen vele akar menni. Annyira, hogy tényleg azt hitte, belehal, ha nem lehet. Hisztériás rohamot kapott, a könyvtár szőnyegén dobálta magát, zokogott és visítozott, még a padlót is rugdosta dühében. Carlinnak nem volt türelme ehhez a műsorhoz, csak néhány percig próbálta Kelsea-t jobb belátásra bírni, mielőtt eltűnt a könyvtárban. Barty volt az, aki letörölte Kelsea arcát, a térdére ültette, és beszélt hozzá, amíg kisírta magát. – Értékes vagy, Kel – mondta neki. – Mint az arany vagy a rubin. És ha valaki megtudná, hogy itt vagy nekünk, megpróbálna ellopni téged. Ugye nem akarod, hogy ellopjanak? – De ha senki nem tudja, hogy itt vagyok, akkor teljesen egyedül vagyok – válaszolta zokogva. Teljes szívéből érezte, hogy aki titok, az nagyon magányos. Barty mosolyogva rázta meg a fejét. 24

– Az igaz, Kel, senki nem tudja, hogy itt vagy. De az egész világ tudja, hogy ki vagy. Gondold csak végig! Hogy lehetnél egyedül, ha az egész kinti világ mindennap rád gondol? Ez cseles válasz volt, ezt már gyerekként is érezte. Felszárította ugyan a könnyeit és lecsillapította a haragját, de a következő hetekben sokszor eszébe jutottak Barty szavai, és kereste bennük a csúsztatást, mert tudta, hogy van valahol. Úgy egy évvel vagy egy kicsit később Carlin egyik könyvében találta meg a keresett szót; nem magányos, hanem névtelen. Névtelenül élt azokban az években, és hosszú ideig úgy vélte, hogy ha Barty nem is, de Carlin biztosan kegyetlenségből zárta el a világtól. De most, a két magas férfival a sarkában elbizonytalanodott, hogy az a névtelenség lehet, hogy inkább áldás volt. Persze ha az volt is, elmúlt. A férfiak a tűz körül aludtak, Kelsea sátrát pedig húszlábnyira állították fel a tisztás szélétől. Amikor belépett, és behajtotta a sátorlapokat, két testőrt hallott a sátor bejárata elé lépni. Aztán minden elcsöndesedett. Ledobta a hátizsákját a földre, és a ruhák közt kutatva talált egy fehér pergamenborítékot. Ez azon kevés luxuscikkek egyike volt, amit Carlin megengedett magának. Valami csúszkált benne. Kelsea leült a földre, ki akarta bontani, de élvezni is akarta még a pillanatot. Carlin olyan sok titkot őrizgetett. Az Erőd egyéves korában adta át neki Kelsea-t, aki nem emlékezett vér szerinti anyjára. Kelsea-nek fogalma se volt róla, hogyan halt meg az édesanyja – ez a téma is tabu volt számára. Az évek során puszta tényeket azért elcsípett Elyssa királynőről: hogy gyönyörű volt, hogy nem szeretett olvasni, hogy huszonnyolc éves korában halt meg. Arról már elképzelése se volt, hogyan halt meg, mert ez már tiltott területnek számított. A végén mindig ugyanoda futott ki minden kérdezősködés – Carlin a fejét csóválva két szót mormol maga elé: „Szavamat adtam.” Bármit ígért is, az eskü feltételezhetően ezzel a nappal lejárt. Kelsea még egy pillanatig merőn nézte a borítékot, végül felkapta, és feltörte a pecsétjét. Egy finom aranyláncon függő ékszer csusszant ki belőle. Kelsea fölvette a láncot, finoman az ujjára akasztotta, és szemügyre vette a lámpás fényében. Tökéletes mása volt annak a nyakláncnak, amit egész életében hordott; egy smaragdmetszésű zafír vékony, majdhogynem törékeny aranyláncon. A zafír csak úgy csillogott a fáklya fényében, fel-felvillanó kék vibrálásával bevilágította a sátor belsejét. 25

Kelsea újból a borítékért nyúlt, levelet keresett benne. Semmi. Minden csücskébe gondosan benézett. Kinyitotta a száját, és a fénynél alaposan átvizsgálta a pergament. Egyetlen szót talált, Carlin kézírásával közvetlenül a pecsét mellett. Óvatosan! A tábortűz mellett nevetés harsant, Kelsea összerezzent. A szíve gyorsabban vert, és megpróbált a sátor előtt álló két testőr hangjára fülelni, de nem hallott semmit. Levette a láncát, és egymás mellé tartotta a kettőt. Teljesen egyformák voltak, tökéletes hasonmásai egymásnak. Túlságosan könnyű lett volna ös�szekeverni őket. Kelsea gyorsan vissza is vette a sajátját a nyakába. Nézte az új nyakláncot, ahogy a kő himbálózik a láncon, és próbált rájönni a titkára. Carlin mesélte neki, hogy minden teari trónörökös születésétől fogva viseli a zafírt. Az ismert legenda szerint megvéd a haláltól. Amikor még kisebb volt, többször is megfordult a fejében, hogy leveszi, de babonából végül sosem tette. Mert mi van, ha azon nyomban agyoncsapja a villám, mondjuk? Soha nem is merte levenni. Carlin sosem említette, hogy lenne egy másik ékszer is, de minden bizonnyal egész idő alatt nála volt. Titkok… Minden, ami Carlint körülvette, titokzatos volt. Kelsea nem tudta, hogy miért pont Carlint bízták meg a felnevelésével, vagy hogy ki lehetett Carlin azelőtt, a régi életében. Azt viszont biztosan tudta, hogy fontos ember lehetett; viselkedése túlságosan arisztokratikus volt ahhoz, hogy egy életen keresztül valami kunyhóban tengesse a napjait. Ha Carlin belépett a szobába, még Barty jelenléte is jelentéktelennek tűnt. Kelsea a tekercsen lévő szót bámulta: Óvatosan! Ez egy emlékeztető lenne, ami az egész életére vonatkozik? Kelsea elvetette ezt a gondolatot, az elmúlt pár hétben ugyanis folyamatosan ezt hallgatta. Inkább úgy tűnt, mintha az új nyaklánc más lenne. De miben? Kelsea nyaklánca egyértelműen nem volt veszélyes; máskülönben Barty és Carlin nem engedte volna viselnie nap mint nap. Percekig a követ bámulta, mintha arra várt volna, hogy fogai nőnek és megtámadja őt. De az egyszerűen csak himbálózott a fáklya homályos fényében. Kelsea kezdte kissé furcsának érezni önnön viselkedését, így inkább gyorsan eltette a nyakláncot köpenye felső zsebébe. Talán napvilágnál könnyebb lesz észrevenni a különbséget a két nyaklánc között. A borítékot a lámpás tüzébe tartotta, és indulatosan nézte, ahogy a lángok elemésztik a vaskos pergament – Carlinnal csak a kérdések szaporodnak, választ sose kap az ember. 26

Elnyújtózott a földön, és a sátor mennyezetét bámulta. Rettentően egyedül érezte megát, hiába álltak ketten is odakinn, közvetlen a sátor előtt. Eddigi életében minden áldott este lefekvés után tudta, hogy Carlin odalenn olvas, Barty pedig farigcsál, vagy egy frissen begyűjtött növénnyel kísérletezget, hasznos fájdalomcsillapító vagy gyógyító főzetet kotyvaszt belőle. Carlin és Barty azóta messze jár, dél felé tartanak. Egymagam vagyok. Újabb nevetéshullám érte el a sátrat. Kelsea először arra gondolt, hogy kimegy és megpróbál beszélgetni velük, de elvetette az ötletet. Bizonyára nőkről, csatáról, régi bajtársakról beszélgetnek… és nem látnák őt szívesen. Ráadásul halálosan kimerült volt a lovaglástól és a hidegtől, combizmai pedig szörnyen fájtak. Elfújta a lámpát, az oldalára fordult, és várta, hogy nyugtalan álomba zuhanjon. A következő nap lassabban haladtak, mert az idő borongóssá vált. Bár a levegő már nem volt olyan fagyos, vékony köd borított mindent, körbefolyta a fatörzseket, és látható pamacsokban gomolygott a talaj felett. A vidék fokozatosan veszített meredekségéből, az erdő óráról órára ritkult, ligetszerűbb lett, az aljnövényzet viszont egyre sűrűbb. Egyre több és több állat bukkant fel, többségük ismeretlen volt Kelsea számára. Kisebb mókusok és furcsa, kutyaszerű teremtmények, melyek némileg emlékeztettek a farkasra, de óvatosabbak voltak, és a csapat láttán elinaltak. Nem láttak egyetlen őzet sem, és amikor a nap már magasan járt, Kelsea végre rájött, mitől lesz egyre nyugtalanabb: egy árva madárfüttyöt sem hallott útjuk során. A testőrök is elcsendesedtek. Kelsea az elmúlt éjszaka alatt többször is felébredt a tábortűz felől jövő szűnni nem akaró nevetgélésre, és már rettenetesen várta, hogy végre elhallgassnak és elmenjenek aludni. De most úgy tűnt, hogy a jó idővel a méltóságuk és jókedvük is odalett. Ahogy telt a nap, egyre többször vette észre, hogy a testőrök riadtan nézegetnek hátra, habár ő maga a fákon kívül semmit sem látott. Dél körül megálltak megitatni a lovakat egy kis pataknál, mely az erdőn keresztül kanyargott. Carroll előhúzott egy térképet, és több testőr is köréje gyűlt; az elkapott beszélgetésfoszlányokból Kelsea azt vette ki, hogy a köd komoly problémát jelent. Odasántikált egy nagy, lapos sziklához a patak partján. A leülés maga volt a pokol, csípőizmai leválni készültek a csontjáról, amikor behajlította a térdét. 27

Némi manőverezés után sikerült leülnie keresztbe tett lábbal, de most már a fenekét is érezte a nyeregben töltött hosszú órák miatt. Elston, egy nagydarab, széles vállú testőr, aki Kelsea mellett lovagolt szinte végig, elkísérte őt a sziklához, és ötlábnyira megállt tőle. Amikor Kelsea felnézett rá, kényszeredetten elvigyorodott, kivillantva csorba fogait. Meg­próbált nem tudomást venni a testőr jelenlétéről, kinyújtotta az egyik lá­bát és a lábujjai felé nyújtózkodott. Úgy érezte, combizmai cafatokra sza­kad­nak. – Fáj? – kérdezte Elston. Kiejtése megszenvedte fogai állapotát; Kelsea-nek tanakodnia kellett, mit is hallott pontosan. – Egyáltalán nem. – Vesszek meg, ha mozogni bír – jegyezte meg, vállat vont, majd hozzátette: – Úrnő. Kelsea előrehajolt, és elérte a lábujjait. Az izmok a lábában sikoltoztak, és úgy érezte, mintha szakadt, eleven, vérző hús lenne a testében. Úgy öt percig tartotta ezt a pozíciót, aztán elengedte a lábujjait. Amikor újból Elstonra nézett, az még mindig vigyorgott. Nem szólt semmit, csak állt ott egészen addig, amíg vissza nem szálltak a lóra. A csapat napnyugtakor vert sátrat. Kelsea leugrott a földre, majd amikor a kantárszárat sikerült lehámoznia a kezéről, és megfordult, már csak azt látta, ahogy Buzogány elvezeti a lovát. Tiltakozásra nyitotta a száját, de aztán más jutott eszébe, és a többi testőrhöz fordult, akik egyéb feladataikkal foglalatoskodtak. Észrevette, hogy az egyik fiatal testőr éppen előhúzza az ő sátrát a nyeregtáskájából. – Megcsinálom! – mondta, és átsietett a tisztáson, nyújtotta a kezét valami szerszámért – valami fegyverért, bármiért. Még soha nem érezte magát ennyire feleslegesnek. A testőr átnyújtott neki egy lapos fejű kalapácsot, és megjegyezte: – A sátorveréshez két ember kell, felség. Segíthetek? – Természetesen – válaszolta Kelsea örömmel. Ha volt egy személy, aki tartotta, és egy másik, aki fölverte a sátrat, akkor valóban egyszerű művelet volt. Kelsea egyfolytában beszélt a testőrhöz, miközben a kalapáccsal dolgozott. Pennek hívták, és viszonylag fiatal volt, az arca még nem volt olyan ráncos és elnyűtt, mint a többieké. Mindenesetre mindannyian egészen jól néztek ki, még Elston is (ha becsukta a száját), és Kelsea-ben feltámadt a kellemetlen gyanú, hogy az anyja a külsejük alapján válogatta össze a testőreit. 28

Kelsea úgy találta, Pennel könnyű lesz társalogni. A kérdésére, hogy hány éves, azt felelte, nemrég töltötte be a harmincat. – Túlságosan fiatal vagy ahhoz, hogy anyám testőre lehettél volna. – Így van, úrnő, soha nem ismertem az édesanyját. – Akkor miért bíztak meg ezzel a feladattal? Pen megvonta a vállát, és egy önkéntelenül árulkodó mozdulatot tett a kardja felé. – Mióta vagy testőr? – Buzogány talált rám tizennégy éves koromban, úrnő. Azóta folyamatos kiképzés alatt állok. – Uralkodó híján? A nagybátyám testőre vagy? – Nem, úrnő – mondta Pen, és az ellenszenv árnyéka suhant át az arcán, olyan gyorsan, hogy Kelsea elbizonytalanodott, talán csak képzelte. – A kormányzó saját testőrséget tart. Kelsea beverte a sátorcölöpöt. Felegyenesedett, az arca megrándult, ahogy a háta nagyot roppant. – Bírja a tempót, felség? Úgy tudom, sok hosszabb lovaglásra nem volt módja korábban. – A tempó éppen megfelelő, és tudom, hogy szükséges is. – Így van, úrnő. Pen körbenézett, majd halkan azt mondta: – Követnek bennünket. – Honnét tudod? – Sólymok – mutatott Pen az égre. – A nyomunkban vannak, amióta csak elhagytuk az Erődöt. Tegnap nem is haladtunk úgy, ahogy kellett volna, mert kitérőket tettünk, hogy megszabaduljunk üldözőinktől. De a sólymokat nem lehet becsapni. Mögöttünk vannak most is. Pen szünetet tartott. Kelsea egy újabb cölöpért nyúlt, és csak úgy megjegyezte: – Ma nem hallottam a sólymokat. – A morti sólymok nem csapnak zajt, úrnő. Csendre idomítják őket, de ha felnéz az égre, láthatja is őket. Ördögien gyorsak. – Miért nem támadnak? – Túl sokan vagyunk. Pen megfeszítette a sátor utolsó sarkát, így Kelsea le tudta verni a cölö­pöt. – A mortiak úgy nevelik a sólymaikat, mint a katonáikat. Nem fognak megtámadni egy erőfölénnyel rendelkező csapatot. Egyesével akarnak leszedni bennünket, amikor lehetőségük nyílik rá. 29

Pen újra elhallgatott. Kelsea a kalapáccsal felé legyintett. – Ne félj, hogy megijesztesz. Félnem kell a halált, éppen ezért nem számít, mit mondasz el és mit nem. – Talán így van, úrnő, de a félelem bénító is lehet. – És ezeket az üldözőket a nagybátyám küldte? – Talán, úrnő, de a sólymok azt mutatják, hogy a nagybátyjának talán segítsége is van. – Ezt nem értem. Pen hátrapillantott a válla fölött, és motyogni kezdett. – Közvetlen parancs volt, ezt Carrollnak is a szemébe mondom, ha kell. Úrnő, a nagybátyja évekig kapcsolatban állt a Vörös Királynővel. Azt rebesgetik, titkos szövetséget kötöttek. Mortmesne királynője. Senki se tudja, ki ő, honnan jött, az az egy biztos, hogy hatalmas uralkodó, aki immár egy egész véres évszázada uralkodik. Carlin Mortmesne-t veszedelmesnek tartja, más szomszédos királysággal lenne jó szövetséget kötni. – Akkor a mortiak követnek bennünket? Pen megrázta a fejét. – A mortiak valószínűleg nem adnak el fegyvereket a tearieknek, de bárki, akinek elég pénze van, a feketepiacon könnyűszerrel vehet morti sólymokat. Szerintem a Cadennel állunk szemben. – A bérgyilkosok szövetsége? Pen felhorkantott. – Szövetség… Végül is nevezhetjük őket annak, úrnő. De igen, egy csapatnyi bérgyilkos, akik értik a dolgukat. A szóbeszéd szerint a nagybátyja óriási vérdíjat tűzött ki az ön fejére. – Az erőfölényünk sem állíthatja meg őket? – Nem. Kelsea körbenézett. A tábor közepén három testőr görnyedt az összegyűjtött tűzifa fölé, kitartóan átkozódtak, mert a tűz sehogy sem akart fellobbanni. A többiek kidőlt fákat vonszoltak maguk után, hogy körbevegyék vele a tábort. Kelsea most már értette ezeket az intézkedéseket. Félelem és bűntudat csapott fel a lelkében. A kilenc férfi és ő maga is célponttá vált. – Uram! Carroll lépett ki a fák közül. – Mi az? – Sólyom, uram, északnyugatról. 30

– Ügyesen kiszúrtad, Kibb. Carroll megdörzsölte a homlokát, és némi habozást követően a sátor felé indult. Pen kurtán, élénk jóindulattal Kelsea-re mosolygott, és eltűnt a szürkületben. Carroll tekintete sötét volt. – Értünk jönnek, úrnő. Üldöznek bennünket. Kelsea bólintott. – Tud harcolni? – Meg tudom védeni magam a késemmel, egyetlen támadóval szemben. De a kardvívásban nem vagyok elég járatos. Aztán Kelsea hirtelen rádöbbent, hogy Barty tanítványa, akinek a reflexei nem vetekedhetnek egy fiatal emberével. – Nem vagyok igazi harcos. Carroll félrebillentette a fejét, és némi vidámság csillant meg sötét szemében. – Ebben nem lennék olyan biztos, úrnő. Figyeltem az út során, jól leplezte, hogy mennyire kényelmetlenül érzi magát. De eljutottunk arra a pontra… – Carroll körbenézett és elhalkult – …eljutottunk arra a pontra, ahol ketté kell osztanom a csapatot. A választásnál figyelembe kell vennem felséged képességeit. – Nos, gyorsan olvasok, és jó ragut főzök. Carroll jóváhagyóan bólintott. – Remek a humorérzéke, úrnő. Szüksége is lesz rá. Az élete nem lesz veszélytelen. – Nagy veszélybe sodortátok magatokat azzal, hogy az Erődhöz visztek, jól gondolom? – Az édesanyja bízott meg, úrnő – válaszolta Carroll kényszeredetten. – Ezt kívánja tőlünk a becsületünk. Kelsea a szemöldökét ráncolta. – Az anyám embere voltál, ugye? – Igen, az voltam. – Ha eljutunk az Erődhöz, a kormányzónak fogsz dolgozni? – Még nem döntöttem el, úrnő. – Tehetek bármit, ami befolyásolhatja a döntésedet? Elfordította a tekintetét. – Úrnő… – Beszélj nyugodtan! Carroll önkéntelen mozdulatot tett a kezével. 31

– Úrnő, azt gondolom, önt sokkal keményebb fából faragták, mint ahogy elsőre látszik. Egy nap még igazi királynő is válhat önből, ha ez a sorsa. De ön a halál jegyese, ahogy mindenki más is, aki követi önt a trónon. Nekem családom van. Gyerekeim. Nem keverhetem őket ebbe bele, senki kedvéért nem kockáztathatom az életüket. Kelsea bólintott, megpróbálta leplezni csalódottságát. – Értem. Carroll láthatóan megkönnyebbült. Talán arra számított, hogy Kelsea felháborodik majd. – A helyzetemből adódóan semmiféle összeesküvésről nem tudok. Talán több szerencsével jár, ha megkérdezi Lazarust, a mi Buzogányunkat, ő olyasmiket is észrevesz, amit mások nem. – Már találkoztunk. – És óvakodjon Isten Egyházától is. Kétlem ugyan, hogy a Szentatya különös szimpátiával viseltetne a kormányzó iránt, de bizonyára szeretni fogja azt, aki a trónon ül, és akinél a kincsesláda kulcsa van. Kihasználja a lehetőségeit, ahogy mindenki. Kelsea bólintott. Carlin mondott valami hasonlót pár nappal ezelőtt. – Ezek itt jó emberek. Erre feltenném az életemet is. A gyilkosa, ha egyszer eljön, nem közülünk való lesz. – Köszönöm, kapitány. Kelsea elnézte, ahogy a testőrök végre meggyújtják a tüzet, és legyezgetik az éledező lángot. – Tisztában vagyok vele, hogy kemény út áll előttünk. – Ezt mondta az édesanyja is tizennyolc évvel ezelőtt, amikor megbízott azzal, hogy visszavigyem. Kelsea pislogott. – Nem azzal bízta meg, hogy elvigyen? – Nem. Lazarus csempészte ki a kastélyból, még csecsemőkorában. Igazi tehetség. Carroll elmosolyodott, eszébe juthatott valami, amit nem oszthatott meg Kelsea-vel. Kedves mosolya volt, de Kelsea-nek újra feltűnt arca szürke nyúzottsága, arra gondolt, hogy talán beteg. Carroll tekintete megpihent a zafíron, amely újból előbújt Kelsea blúza alól. Majd hirtelen sarkon fordult, és otthagyta őt egy halom feldolgozandó információval. Kelsea mélyen a köpenye zsebébe nyúlt, és érezte az ott lapuló második kő hidegségét. 32

– Felség! – Pen kiabált a tábortűz mellől, amely akkorra már szépen ropogott. – Kelet felé van egy kis patak, ha tisztálkodni szeretne. Kelsea bólintott, de még mindig Carroll tanácsán járt az esze, próbálta gyakorlati problémaként kezelni. Szüksége lenne saját testőrre és személyzetre. De hol találhatna olyan embereket, akik ellenállnak a kormányzó fenyegetésének és zsarolásának? A lojalitást nem lehet a semmire felépíteni, mint ahogyan megvenni sem, és mindeközben még éhes is. Már bánta, hogy az anyjáról nem kérdezte Carrollt. Éveken át vigyázta Elyssa királynő biztonságát, biztosan mindent tud róla. De minek is kérdezte volna, a testőrök fogadalmat tettek a királynőnek, úgyse beszélhetne. Még Kelsea-nek se árulna el semmit. Tehetetlenül csikorgatta a fogát, eddig úgy hitte, hogy az új élettel végre vége lesz a titkolózásnak, hiszen mégiscsak ő lesz a királynő. De ezek az emberek se lesznek Carlinnál készségesebbek, belőlük se szedheti ki, amit már annyira tudni vágyik. Amikor letáboroztak, úgy tervezte, hogy megfürdik, mert a haja zsíros, a teste pedig büdös volt már, hogy minden mozdulatra körbelengte saját maga csípős szaga. A patak megfelelő lenne, de hogy Pen, Elston vagy Lazarus figyelő tekintete kísérje közben, elképzelhetetlenné tette a dolgot. Kénytelen lesz elviselni a mocskot, és azzal a ténnyel vigasztalódni, hogy a férfiak is nyilvánvalóan épp úgy bűzlenek, mint ő. Összefogta zsíros haját, leugrott a szikláról, és indult megkeresni azt a patakot. Aznap éjszaka a testőrök igen hangosak voltak a tábortűznél. Kelsea feküdt a sátrában, próbált elaludni, de egyre dühösebb lett. Amúgy is elég nehéz elaludni a fejében nyüzsgő ezernyi kérdéssel, de ez a részeg röhögés egyenesen lehetetlenné tette. Köpenyét a feje köré csavarta, elszánta magát, hogy kizárja a hangjukat az elméjéből. De amikor felcsendült egy igencsak mocskos szövegű dal egy tetovált lányról, letépte a fejéről köpenyt, fölvette, majd kilépett a sátorból. Testőrei a tűz köré ágyaztak maguknak, de egyelőre senki sem heveredett le. A levegőben élesztőszag terjengett, Kelsea sörnek tippelte, bár nem ismerte az italt. Carlin nem tűrte meg az alkoholt a házban. Csak Carroll és Buzogány állt föl a közeledtére. Ők józannak tűntek, de a többiek észre sem vették a jelenlétét. Elston egy farönkre dőlve aludt. – Tehetünk valamit önért, úrnő? – kérdezte Carroll. 33

Kelsea legszívesebben ordított volna velük, hogy kiengedje magából az álmatlanság miatt felgyülemlett dühöt. Aztán ahogy körbenézett a sok kivörösödött arcon, meggondolta magát. Carlin gyakran mondogatta, hogy könnyebb egy csecsemővel szót érteni, mint egy részeg emberrel. Ráadásul a könyvekben gyakran megesett, hogy részegek fecsegtek ki nagy titkokat. Még az is megtörténhet, hogy Kelsea szóra tudja bírni őket. Maga alá hajtogatta a köpenyét, majd leült Elston és Pen közé. – Tudni akarom, mi fog történni, amikor elérjük New Londont! Pen tompán nézett rá. – Mi történne? – A nagybátyám bizonyára megpróbál majd megölni, ha odaérünk. Mindannyian felkapták a fejüket, végül Buzogány válaszolt. – Valószínűleg. – A nagybátyja senkit se tudna megölni – motyogta Coryn. – Én jobban aggódnék a Caden miatt. – Nem tudjuk, hogy ők követnek-e bennünket – szállt vitába a vörös szakállú. – Nem tudunk semmit – jelentette ki Carroll fojtott hangon, és Kelsea-hez fordult. – Úrnő, nem lenne sokkal egyszerűbb, ha esetleg bízna abban, hogy meg tudjuk védeni? – Az anyja bízott bennünk – tette hozzá a vörös szakállú. – Mi a neved? – kérdezte Kelsea összeszűkült szemmel. – Dyer, úrnő. – Dyer, most nem az anyámmal van dolgod. Most velem van dolgod. Dyer úgy pislogott a tompa fényben, mint egy bagoly. – Nem akartam megbántani, úrnő – mormolta egy pillanat múlva. Kelsea bólintott, és visszafordult Carrollhoz. – Azt kérdeztem, mi történik, ha odaérünk. – Nem hiszem, hogy harcba keverednénk az úton, úrnő. Fényes nappal fogunk odaérni, a város pedig ezen a hétvégén zsúfolásig lesz, és a kormányzó nem elég merész, hogy mindenki szeme láttára ölje meg. De eljönnek majd önért az Erődbe, ebben biztos vagyok. – Kik? Buzogány szólalt meg. – Mort. Nem a nagybátyja az egyetlen, aki a halálát kívánja, úrnő. A Vörös Királynőnek nagyon is érdeke, hogy a kormányzót a trónon tartsa. – Mert a kastély az Erődben nem biztonságos? 34

– Nincs kastély. Az Erőd hatalmas, de nincs benne külön épület, az Erőd maga a kastély. Kelsea elvörösödött. – Ezt nem tudtam. Senki nem beszélt nekem az Erődről. – Mi a fenével foglalkozott az elmúlt évek alatt? – kérdezett vissza Dyer. Carroll felnevetett. – Ismered Bartyt, nagyszerű gyógyító, de nem a részletek embere. Hacsak nem az imádott gyomjairól beszél. Kelsea hallani sem akart Bartyról, különösen más emberek véleményére nem volt kíváncsi. – Akkor ki követ minket? – kérdezte, még mielőtt Dyer újból megszólalhatott volna. Carroll vállat vont. – Talán a Caden egy kis morti segítséggel. Nem hiszem, hogy azok a sólymok, melyeket kiszúrtunk, egyszerű sólymok. A sólymok Mort fegyverei. Még az is lehet, hogy a kormányzó szövetségre lépett a Vörös Királynővel. – Természetesen megtette – mondta Elston az orra alatt, miközben feltápászkodott a farönkről, és kézfejével kitörölte a nyálat a szája sarkából. – Kissé meglep, hogy nem a saját asszonyait használja pajzsként. – Azt hittem, hogy Tear szegény ország – szólt közbe Kelsea. – Mit adhatna a nagybátyám egy ilyen szövetségért cserébe? Fát? A férfiak összenéztek, Kelsea érezte, hogy némán összefognak ellene, szavakra se volt szükség. – Úrnő – mondta Carroll bocsánatkérően –, sokan közülünk egész életünkben az édesanyja testőrei voltunk. Nem adjuk fel a védelmét, csak mert ő halott. – Én soha nem voltam Elyssa királynő testőre – kottyantott közbe Pen. – Esetleg én… – Pen, a királynő testőre vagy. Pen elhallgatott. – Mind tudjátok, hogy ki az apám? – nézett körbe az embereken Kelsea. Néma lázadással néztek vele farkasszemet. Kelsea kezdte elveszíteni a türelmét, és régi reflexszel harapdálni kezdte a szája belsejét. Carlin sokszor intette, hogy egy uralkodó nem engedheti meg magának a lobbanékonyságot. Kelsea megtanult hát uralkodni magán Carlin társaságában, Carlin pedig bedőlt neki. De Barty jobban ismerte, ő volt az egyetlen, aki tudta, mi zajlik ilyenkor a fejében. A fájdalom elterelte a dühről a figyelmét, legalábbis át35

menetileg valahová máshová irányította. De az ingerültsége nem csendesült. Mintha visszacsöppent volna a tanulószobába Carlinhoz. Ezek a férfiak is tudnak mindent, és mégse árulnak el neki semmit. – Jó. Akkor mit tudtok a Vörös Királynőről? – Az egy boszorkány – jelentette ki a jóképű szőke testőr nemes egyszerűséggel. Kelsea most először hallotta a hangját. A tűz fénye megvilágította szőke haját, finom, szimmetrikus arcát és jégkék szemeit. Az anyja tényleg a külsejük alapján válogatta a testőreit? Kelsea elhessegette a gondolatot. Nagyon is határozott elképzelés élt benne az anyjáról, kisgyerekként rajzolta meg magában, és a kunyhóban töltött évek alatt egyre színezte, kerekítette a képet. Az édesanyja gyönyörű, kedves nő volt, melegszívű és közvetlen, míg Carlin hideg volt és távolságtartó. Az édesanyja sosem utasította el őt. Egy nap majd eljön érte, elviszi őt ebből a házból, kimenekíti a tanulás és gyakorlás lelket felőrlő rutinjából. Csak egy kicsit várni kell még rá, gondolta. Amikor Kelsea hétéves lett, Carlin egy napon leültette a könyvtárban, és elmondta neki, hogy az édesanyja rég meghalt. Ez véget vetett a menekülésről szőtt álmainak, de nem akadályozta meg Kelsea-t abban, hogy új, még színesebb fantáziákat építsen magában Elyssáról, a nagy királynőről, akiért rajongtak alattvalói, a hősről, aki enni adott a szegényeknek és meggyógyíttatta a betegeket. Elyssa királynő igazságot szolgáltatott a trónjáról a rászorulóknak. És amikor meghalt, koporsóját gyászmenet kísérte végig a város utcáin, az emberek zokogtak, a hadsereg zászlóaljai pedig kivont karddal tisztelegtek előtte. Kelsea addig csiszolgatta és ápolgatta magában ezt a víziót, amíg el is hitte végül. Amikor Kelsea visszatér a városba, hogy elfoglalja az őt megillető trónt, ünnepséget rendeznek majd tiszteletére. Üdvrivalgás és éljenzés közepette lovagol az Erődig, miközben mosolyogva integet a népnek. Most azonban, ahogy körbepillantott a tűz mellett üldögélő embereken, valami kellemetlen érzés borzongott végig rajta. Mit is tudott igazából az anyjáról, a királynőről? Mit tudhatott volna, ha egyszer Carlin folyton elhajtotta a kérdéseivel. – Hagyd már, Mhurn – csóválta a fejét Dyer. – Soha senki se tudta még bebizonyítani, hogy tényleg boszorkány lenne. Mhurn rámeredt. – Boszorkány. Mindegy, hogy tud-e varázsolni, vagy sem. Bárki, aki túlélte a morti inváziót, tudja, hogy boszorkány. 36

– Mit tudtok a morti invázióról? – kérdezte Kelsea kíváncsian. Carlin soha nem mesélt rendesen a megszállásról, annak okairól. Húsz évvel ezelőtt Mort betört Tear határán, keresztülnyomult az országon, eljutott egészen az Erőd alá. És akkor… nem történt semmi. A megszállás véget ért. Bármi történt is, Carlin következetesen hallgatott róla minden történelemórán. Mhurn ügyet sem vetett Carrollra, aki szemmel láthatóan egyre jobban feldühödött. – Egy barátom részt vett a crithe-i csatában, úrnő. A Vörös Királynő három morti légiót küldött Tearbe, és szabad kezet adott nekik New Londonig – folytatta a szőke Mhurn. – A crithe-i csata valóságos mészárlás volt. A falusiak botokkal mentek a csatába, a morti katonák viszont vassal és acéllal törtek rájuk, és amikor már minden férfi halott volt, minden nőt, öttől nyolcvan évesig… – Mhurn – szólt Carroll csendesen. – Jusson eszedbe, kivel beszélsz! – Egész nap figyeltem őt – szólalt meg Elston váratlanul. – Kemény kis teremtés, nekem elhihetitek! Kelsea mosolyogni próbált, de a próbálkozás hamar abbamaradt, ahogy Mhurn, aki szinte transzba esve bámulta a tüzet, folytatta az elbeszélést. – A morti sereg közeledtére a barátom családostul menekült a falujából. Át akart volna kelni a Crithe-en, és az északi települések valamelyikén meghúzódni. Sajnos nem volt elég gyors, és fiatal, szép felesége volt, aki a szeme láttára halt meg, a tizedik morti katona még benne volt… – Atyaég, Mhurn! – Dyer felállt, és elindult a tábor széle felé. – Hová mész? – kérdezte Carroll. – Mit gondolsz, hová? Hugyoznom kell. Kelsea gyanította, hogy Mhurn csak sokkolni akarta őt a történettel, ezért fegyelmezte a vonásait. De ahogy a figyelem elterelődött róla, nagyot nyelt, szája íze megkeseredett. Egészen más érzés volt könyvekben olvasni a háborúk szörnyűségeiről. Mhurn körbejáratta a tekintetét, szőke fejét támadón szegte le: – Nem gondoljátok, hogy ezt az új királynőnek sem árt megtudnia? – Csak az időzítést kérdőjelezném meg, te barom – válaszolta Carroll halkan. – Ha majd a trónon lesz, rengeteg időnk lesz történeteket mesélni. – Ha lesz. Mhurn fogta a bögréjét, és nagyot kortyolt belőle. Görcsösen nyelte az italt. Szeme véreres volt, és olyan fáradtnak látszott, hogy Kelsea-ben felmerült, legjobb lenne, ha nem is inna tovább, csak azt nem tudta, hogy is állhatna elő 37

a javaslattal. – Az erőszak és a gyilkosság minden falut letarolt, úrnő, keresztülszelte az egész országot, az Argive-tól egészen New London falaiig. Még a csecsemőket is lemészárolták. A morti tábornok, Ducarte az Almont-síkságtól New Londonig vonult a pajzsára szegezett csecsemőhullával. Kelsea szívesen megkérdezte volna, hogy mi történt New London falainál, mert Carlin mindig itt fejezte be a történetet. De egyetértett Carroll-lal: Mhurnt le kellett állítani. Mellesleg abban se volt már biztos, hogy képes még több személyes emléket elviselni. – Mit akarsz ezzel mondani? – Azt, hogy a katonák, a legtöbb katona nem arra született, hogy így viselkedjen. És nem is erre képezik ki őket. A háborús bűnök két forrásból fakadhatnak, vagy a helyzet diktálja őket, vagy a parancsnokok. Akkor és ott azonban sem egyik, sem másik ok nem állt fenn, a morti hadsereg úgy ment végig Tearen, ahogy a kés siklik a puha vajban. Szórakozásnak szánták nekik. Azért erőszakoskodtak és öldököltek, mert a Vörös Királynő így akarta. A legutolsó népszámlálás kétmillió tearit számlált, akik talán nem is sejtik, milyen veszélyben vannak. De úgy vélem, úrnő, hogy felségednek tudnia kell róla. Kelsea nyelt egyet, majd feltette a kérdést: – Mi lett a barátoddal? – Hasba szúrták, és hagyták elvérezni – motyogta Mhurn. – De félmunkát végeztek, mert végül túlélte. Tízéves kislányát viszont elragadta magával a morti sereg. Soha többé nem látta. Dyer tétován közeledett a fák közül, majd lehuppant a fekhelyére. Kelsea a tűzbe bámult, eszébe jutott egy délelőtt Carlin könyvtárában, ahogy ül az asztalnál. Carlin egy régi térképet mutatott neki Tear és Új Európa határvidékéről, a Reddicki erdőség keleti szegletétől az Almont síkságig húzódó girbegurba vonalról. Carlin csodálta Új Európát. Még az Átkelés utáni korai időkben, amikor még szinte a határokat se rajzolták meg, és a déli Új Világ hadurak csatatere volt, Új Európa már akkor virágzó népképviseleti demokrácia volt, szinte teljesen általános választójoggal. A Vörös Királynő azonban sok mindent megváltoztatott. Új Európát ma Mortmesne-nek hívják, és a demokráciának bottal üthetjük a nyomát. – Mit akar hát a Vörös Királynő? – kérdezte akkor Kelsea Carlint. Untatták a térképek, szeretett volna már túl lenni az órán. – Amit a hódítók általában akarnak, Kelsea: mindent az égvilágon. Hanghordozásából Kelsea egyvalamiben biztos lehetett: Carlin, aki senkitől és semmitől nem félt, a Vörös Királynőtől rettegett. A királynő testőrei 38

se félnek elvileg semmitől, ám ahogy most Kelsea körbenézett, az arcokon mást látott. – Nos, akkor jobb lesz, ha nem hagyom, hogy a Vörös Királynő ismét megszálljon minket – váltott könnyedebbre Kelsea. – Ha a Vörös Királynő úgy akarja, akkor azt nem lesz könnyű megakadályozni, úrnő. Carroll tapsolt egyet. – Na, most már vége az esti mesének, ideje aludni, és ha valamelyikőtök akar egy jóéjt puszit Elstontól, jelezzétek! Elston felnevetett, és ölelésre tárta hatalmas karjait. – Mindenki jöhet, aki igaz szerelemre vágyik. Kelsea felállt, összehúzta magán a köpenyt. – Jól gondolom, hogy holnap mind másnaposak lesztek? – Talán – dörmögte a Kibb nevű, sötét hajú testőr. – És okos dolog éppen ezen az úton mindannyiótoknak lerészegedni? Carroll felhorkant. – Lazarus és én vagyunk az igazi testőrök, úrnő, a többi hét csak dísz. Az emberek felröhögtek, és Kelsea újra kívülállónak érezte magát, ezért sarkon fordult, és elindult a sátra felé. Senki se követte. Azon töprengett, hogy vajon ma éjjel is őrzi-e majd valaki a sátrát. De amikor megfordult, Buzogány közvetlenül mögötte állt, hatalmas termetének sziluettje még a sötétben is jól kivehető volt. – Ezt hogy csináltad? A férfi megvonta a vállát. – Adottság. Kelsea bebújt a sátrába, a háta mögött összezárultak a sátorlapok. Elnyúlt a fekhelyén, kezét összekulcsolta a feje alatt. Úgy érezte, megállta a helyét a tábortűznél, de most elöntötte a félelem, a mellkasából indult, majd szétáradt az egész testében. Carlin szerint Mortmesne az összes környező országot fenyegette. A Vörös Királynő hatalmat akart, és hatalma az volt… Ha a kormányzó valóban szövetségre lépett Mortmesne-nel, az azt jelenti, hogy valójában a királynő uralkodik Tearben. Ugató köhögés hallatszott a tábortűz irányából, de ez alkalommal Kelsea-t már nem bosszantotta. Beletúrt a köpenyébe, elővette a másik nyakláncot, egyik kezébe szorította, a saját zafírját pedig a másikba. A sátor tetejét bámulta, a megerőszakolt nőkre és a kardélre hányt csecsemőkre gondolt. Sokáig nem jött álom a szemére. 39