89
Arcképcsarnok
Tari László
Két újabb portré a zentai hírességek arcképcsarnokából Szekfű György
T
alán a XIX. századi romantika volt az a korszak, amikor az emberek komolyan hittek a magasztos társadalmi eszmékben és célokban, s életüket abban a reményben élték, hogy a nemes eszmék, az önfeláldozó, heroikus magatartás, a lelkesedés végül is a társadalom mértékadói lesznek, s álmaik, vágyaik egyszer majd valóra is válnak. Szekfű György épp e korszak kellős közepébe csöppent bele, amikor 1832. április 10-én – a család harmadik gyermekeként – meglátta a napvilágot apja Szent János térre néző házában. Anyja, Viszmeg Éva nagy gonddal nevelte a család második fiúgyermekét, s az elemi iskola után György a szabadkai gimnáziumba került, mivel akkor Zentán még nem volt továbbtanulási lehetőség. Gimnazista évei alatt, az 1840-es években a magyar nemzeti reformmozgalom már a kiteljesedés felé haladt, s a forradalom győzelme 1848-ban az álmok megvalósulását vetítette előre. A fiatalos hév és lelkesedés vezérelte a még 17. életévét be sem töltött ifjút, amikor 1849 tavaszán csatlakozott a szabadságharchoz, (vallomása szerint március 22-én). Előbb Perczel Mór, majd Guyon Richárd tábornok seregében, a 148. honvédzászlóalj hadnagyaként küzdötte végig a szabadságharcot, melynek bukásakor 1849. augusztus 20-án Hátszegen letette fegyverét az oroszok előtt. Ezt követően erőszakkal besorozták az osztrák hadseregbe, Szebenbe közlegénynek. A volt szabadságharcos honvéd – immár osztrák mundérban – 1849. november 4-től 1850. november 27-ig az olaszországi Bologna, Imola, Faenza, Forli és Cesena, majd Udine,
90
Tari László
Palma Nuova (Palmanova) városokban szolgált, de megfordult magyarországi állomáshelyeken is. Az osztrák hadseregből csak 1860 januárjában szabadult mint őrmester.1 Visszatérve Zentára Szekfű György szülővárosa szolgálatába lépett, s 1861 elejétől 1866-ig a város egyik aljegyzője volt. Miután biztos állása és egzisztenciája volt, 1863 januárjában megnősült, s feleségül vette Kekezovics Etelka tanítónőt. Közben a hivatali ranglétrán is emelkedett; 1866-ban helyettes főjegyzőnek választották meg, mely posztot 1868-ig töltötte be. Az 1870-es években a város gyámhatóságánál árvaszéki jegyzőként is működött. Keczeli M. Mihály főjegyző halála után, 1879. április 10-én Szekfűt megválasztották Zenta város főjegyzőjének. E tisztség a város hatalmi hierarchiájában már magas pozíciónak számított, melytől 1892-ben vált meg, amikor 60 évesen nyugdíjba vonult. Jegyzői munkáját rendkívüli szorgalommal, pedantériával és odaadással végezte. A zentai Történelmi Levéltár mindmáig tekintélyes mennyiségű különféle iratot: beadványt, szerződést, fellebbezést, végzést, kérelmet, indítványt stb. őriz az aláírásával. Ő rendezte, illetve rendszerezte elsőként az addig kaotikus állapotban levő városi levéltárat, s részben neki köszönhető, hogy az akkori városi levéltár iratanyagának egy hányada máig fennmaradt. Szekfű fiatalkori élményei, illetve a szabadságharcban való részvétele döntően befolyásolta élete hátralévő részét. Annak ellenére, hogy közhivatalt vállalt, vagyis állami tisztviselő lett, hazafias érzelmei s lelkülete ott izzottak a kötelező hivatalnoki máz alatt, s amikor a szabadságharcot megjárt katonákból 1868. február 16-án megalakult a Zentai Honvédegylet, Szekfű az egyesület pénztárosa, majd később elnöke lett, mely tisztséget haláláig betöltötte. 1
Dudás Andor krónikájában ez lehetett az alapja annak a megállapításnak, hogy Andor apja, Dudás Endre szerint Szekfű nem volt hadnagy, csak őrmester. Lásd a krónika 1912. événél.
91
Cím
Kossuthnak elküldött fényképe
92
Tari László
A szabadságharc utáni évtizedekben Kossuth tekintélye még mindig töretlen volt. A nép felszabadítóját látta és tisztelte benne. Már életében arcképe ott függött az egyszerű emberek fehérre meszelt tisztaszobájának falán. Kossuth függetlenségi politikájának helyi szószólója az 1882-ben megalakult Függetlenségi Kör volt, melyet két évvel később jegyeztek be. E kör kezdeményezte az 1887. március 15-én megtartott ünnepségen és megemlékezésen, hogy Kossuth Lajost válasszák meg Zenta város díszpolgárának, mely indítványt még aznap megfogalmazták és továbbították az illetékesek felé. Miután a képviselő-testület két nappal később, március 17-én megszavazta a javaslatot, Szekfű György főjegyzőt kérték fel, illetve bízták meg, hogy a díszpolgári oklevelet elkészíttesse. Szekfű a budapesti Posner-féle nyomdaipari céget bízta meg annak kivitelezésével, s miután többszöri levélváltás és egyeztetés után végre elkészült a bőrkötésben lévő díszoklevél, hátra maradt annak átadása a legendás forradalmárnak. Mivel a helyi városatyák nem tudtak megegyezni, hogy ki legyen annak a küldöttségnek tagja, aki Kossuthnak átadja a díszpolgári oklevelet, olyan döntés született, hogy postán fogják az olaszországi Torinóba elküldeni, ahol a legendás forradalmár emigrációban élt. Szekfű mint ennek lebonyolítója faládikóba helyezte az oklevelet, de mellékelt még magáról egy aláírt fényképet is, mely kép hátulján néhány sorban vázolta tevékenységét 1849-től az 1860-ig tartó időszakra vonatkozóan. A fényképét természetesen Kossuthnak szánta, melyet 1887. július 10-vel keltezett, s nagy megtiszteltetésnek vette, hogy ezáltal kapcsolatba került vele. Hivatali jegyzősködése mellett Szekfű elképesztően sok közhasznú társadalmi tevékenységet végzett: közel húsz egyesületnek, szervezetnek volt a tagja. Családja nem lévén az egyesületi tevékenysége töltötte ki, mondhatni, élete nagy részét. Az egyesületek közül – melyeknek tagja volt – említésre méltó az 1881-ben alakult Zentai Dalkör és a Zentai Társaskör, melyek-
93
A közadakozásból Szekfű által emeltetett honvédemlékmű
A Zentai Dalkör elnöki aláírása
94
Tari László
nek elnöke is volt, de említhetnénk még az ipartársulatot, a gazdakört, az Általános Takarékpénztárt, illetve egyéb, a város által létrehozott bizottságokat, melyekben serényen tevékenykedett. Közéleti szereplésének egyik kiemelkedő eseménye volt az 1849. évi vérengzés áldozatai egy részének újratemettetése, amit önként vállalt magára. 1889 kora tavaszán a Szabadka–Zenta vasútvonal nyomvonalán megkezdődött munkálatokkor az ott dolgozó munkások jelentették, hogy a leendő vasútállomástól északnyugatra a vasúti pálya alapjainak megásásakor előkerültek azoknak a földi maradványai, akiket 1849 februárjában az ott húzódó védsáncokba temettek. A munkálatok illetékesei meghagyták, hogy amennyiben nem szállítják el ezen földi maradványokat, akkor a vasúti pályát végleg az ide temetett áldozatok fölé helyezik. Szekfű közbenjárására a város közköltségen exhumáltatta a pálya nyomvonalába eső területről az áldozatok földi maradványait, melyeket átszállítottak a felsővárosi temetőbe, ahol 1889. április 28-án díszes egyházi szertartás mellett, Appel Ede plébános temette újra őket. Mindezen felül Szekfű adománygyűjtést is szervezett, hogy a vérengzés áldozatainak sírja fölé emlékművet emeljenek. A gyűjtés még az évben megindult, s néhány évvel később, pontosabban 1893 őszén sor is került az emlékmű felállítására, melynek alapjába elhelyezték az 1849. évi február eleji vérengzés (rövid történetének) emlékiratát. Az emlékmű alapozásánál segédkeztek a szabadságharcot megjárt öreg honvédek is, s 1893. október végére valóban készen is állt a syenitből faragott, simára csiszolt, 3,5 m magas fekete obeliszk, melyet néhány nappal később, mindenszentek napján szenteltek fel. Az obeliszk oldalán ma is látható a felirat: Közadakozásból állíttatta Szekfű György 1893
95
A zentai Honvédegylet igazolványa és pecsétje
96
Tari László
Az egyesületek közül minden bizonnyal a Zentai Honvédegylet állt legközelebb szívéhez, mely egyesület számos idős, bajba jutott vagy elszegényedett tagján próbált segíteni adományok gyűjtésével, pénzsegéllyel. Szekfűt már korábban is felkérték az egyesület vezetésére, de a városnál vállalt jegyzői tisztsége miatt ezt csak nyugdíjaztatása után tehette meg, s 1892 végén lett a honvédegylet elnöke. (Az 1892. december 31én megtartott tisztújító közgyűlésen nagy lelkesedés közepette Szekfűt választották meg egyhangúlag az egylet elnökének.) Miután Szekfű átvette a honvédegylet vezetését, megpróbálta annak ellaposodott működését megújítani, programot hirdetett, agitált, támogatókat keresett az egylet pénzügyi gondjainak orvoslásához. 1893 áprilisában Szekfű cikket jelentetett meg a Kolozsvárott kiadott, s a második évfolyamát taposó 1848–49. Történelmi Lapok c. folyóiratban, ahol ismertette a Zentai Honvédegylet negyedszázados múltját és új szerveződését (A zentai honvéd-egylet 25 éves múltja és új szervezkedése). Szekfű a cikkében rámutatott a kiszolgáltatott helyzetben lévő, megöregedett, lerongyolódott, egzisztencia nélkül maradt egykori honvédek rendkívül hátrányos helyzetére is, mely szinte általánosnak volt mondható az akkori Magyarországon. Reménykedve a honvédek megbecsülésében, cikkét ekképp fejezi be: „Vajha sikerülne a magyar önvédelmi harczban küzdők zentai tagjainak, a kik szeretett hazájuk szabadságáért és az utónemzedék jólétéért vért, életet, vagyont és mindent koczkáztattak, magukat annyira észrevétetni és figyelemre méltatni, hogy ha tán nem is jólétük eszközlésére, de legalább tisztelésükre érdemeseknek találtatnának!” A honvédegylet képviseletében ott volt az 1849. VII. 14-én lezajlott szeghegyi, vagy ismertebb nevén hegyesi (Lovćenac) csata emlékművének felavatásán, mely csatában annak idején Perczel katonájaként részt is vett. Az aradi vértanúk emlékművének leleplezésén is jelen volt.
Szekfű György
97
Az 1900-as években a honvédegylet tagjai már egyre kevesebben maradtak, s tagjainak elhalálozása következtében az egylet 1913-ban megszűnt. Szekfű időskorában sokat betegeskedett, főleg a magas vérnyomás kínozta. 80 éves korában 1912. május 18-a hajnalán végelgyengülésben hunyt el. Egyik helyi lap Nagyidők tanúja című cikkében így emlékezett meg róla: Mint részvéttel értesültünk Szekfű György, Zenta város nyug. főjegyzője, 48–49-es honvédhadnagy f. hó 18-án életének 80-ik évében elhunyt. A megboldogult életében jelentékeny szerepet játszott városunk társadalmi életében, különösen a közjótékonyság terén teljesítette nemes készséggel emberbaráti kötelességét. Az épülő új templom részére 15.000 koronás uj orgona építését vállalta el és ezt a nagylelkű adományát végrendeletileg is biztosította. Temetése ma délután 4 órakor fog megtörténni.” Mint a város egyik köztiszteletben álló s megbecsült polgárát a felsővárosi temető körkálváriájának nyugatra néző falában helyezték örök nyugalomra, amit az ott elhelyezett emléktábla is jelez. Szekfű György a város XIX. századi közéletének egyik jelentős és karakán figurája volt. Életét, munkásságát, jellemét alapvetően meghatározta a köz fáradhatatlan szolgálata, valamint az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc, melynek elveiről sohasem mondott le, melyet egész életében mélyen a szívében hordott, melynek emlékét elvhű kitartással ápolta haláláig.
98
Tari László
Források Történelmi Levéltár, Zenta F: 003 Zenta Rendezett Tanácsú Város, Zenta (1850–1918) – Személyes Kereseti Adókönyvek F: 005 Római Katholikus Plébániahivatal (1795–1895) – Matricula baptisatorum F: 381 Joca Vujić gyűjteménye – Szekfű György iratai – Vegyes iratok (1–1000), 227. sz., 960. sz. – Dudás Andor krónikája (1912) Zenta Község Anyakönyvi Hivatala – Holtak anyakönyve (1909–1914) Magyar Országos Levéltár – Kossuth-gyűjtemény, I. 6689. Községi Földmérő Hivatal, Zenta – Jindrak Ferenc várostérképe 1876-ból A szerző fényképgyűjteménye
Arcképcsarnok
99
Csányi (Bergel) Endre A bölcsész, író, költő, szerkesztő, pedagógus, közéleti munkás azok közé a zentaiak közé tartozik, akikről joggal mondhatjuk: már-már teljesen eltűnt az emlékük. Rendkívül sokoldalú személyiség volt, aki bámulatosan otthon mozgott az irodalom, a filozófia, a költészet, a színházi élet, a zene, a műfordítás, a lapszerkesztés terén. Bergel Endre Zentán született 1897. július 18-án az akkori Hold és Óvoda utcák kereszteződésében levő 565. sz. házban. Szülőházát – a mai Posta és a S. Miletić utca sarkán – néhány éve bontották le, mely sarokház sokáig lakatlanul, betört majd keret nélküli ablakokkal állt. (Az utcára néző szobák ablaknyílásaiból sötét homály áradt szét, amolyan szellemház jelleget kölcsönözve a múlt századból itt maradt épületnek, mely teljes elhagyatottságban állt egy rég letűnt kor múló emlékeként.) Az apja Bergel Adolf rőföskereskedő, anyja a csantavéri születésű Weiczenfeld Laura volt, akiknek Endre mellett még egy fiuk született, György. A családfő boltja elkelő helyen, a Fő térre néző Nikolits-féle házban volt (ma az Agrobank van a helyén), ahol felesége is besegített. Az apa költekező életmódot folytatva az összegyűjtött vagyont lassan elherdálta, ami miatt a család alkalmanként nehéz anyagi helyzetbe került. Endre az elemi iskolát itt végezte, s már gyermekkorában a könyvek szerelmese lett; Hoffmann ifjúsági elbeszéléseit olvasta, kedvenc olvasmányai közé tartozott a bekötött Vasárnapi Újság, amit otthon „vastag könyvnek” neveztek. Az elemi iskola után beiratkozott a zentai gimnáziumba, ahol eleinte még jó tanulónak számított, de a pubertáskor felé közeledve egyre gyengébb tanulmányi eredményt mutatott fel, sőt megrovót is kapott a tanárával történt szóváltásért. Műveltsége, irodalmi jártassága kreatív szellemi képzelőerővel ruházta fel a bohém ifjút. Irodalmi vénája már itt kidomborodott; az iskola szabadelőadásain olthatatlan szereplési vágya
100
Tari László
az önképzés különböző formáiban öltött testet, verseket írt, értekezéseket adott elő. A család 1913 nyarán Budapestre költözött, s Endre a gimnázium hetedik osztályát a VII. kerületi (erzsébetvárosi) állami főgimnáziumban végezte. A környezetváltást nehezen viselte, honvágy gyötörte, de megkönnyebbülésére a világháború kitörésekor visszatértek Zentára, s a gimnázium utolsó évét Endre már itt járta, majd 1915-ben érettségizett. E korszakban egyre fesztelenebbül viselkedett, s önéletrajzában arról vall, hogy: „az utolsó középiskolai év munkás, de korhelykedésektől tarka ideje következett.” 1915 májusa elején – az érettségi előtt – vezetéknevét Bergelről Csányira változtatta (talán az elvárt alkalmazkodás, a könnyebb érvényesülés reményében). Az érettségi után azonnal besorozták a 86. gyalogezredhez, s a sikeres tiszti vizsga után önként jelentkezett a frontra. A harctéren nem sokáig küzdött, mivel a galíciai Tarnopolnál fejlövést kapott, amint a lövészárok szélén állva buzdította katonáit. E heroikus, de felelőtlen lépése később az egész életét gyökeresen megváltoztatta, amelyet nem kárpótolt az ezüst vitézségi érem sem, melyet a mellére tűztek. A háború utolsó éveit rokkanttisztként, egy vöröskeresztes kórház parancsnokaként élte meg. A fejlövésből eredő sérülése következményei igazán csak évek múlva jelentkeztek. Epileptikus rohamok léptek fel nála, s memóriazavarokkal is küszködött. Sérülése nyoma a homlokán jól látható horpadt seb formájában örökre megmaradt. Felépülése évekig eltartott, melyhez nagyban hozzájárult erős akarata, fiatalos életereje, s az öt éve letett tankönyvek után végre beiratkozhatott az egyetemre. A bécsi egyetemen két évig bölcsészetet tanult, egy évet pedig a lipcsei egyetemen töltött, de megfordult Belgrádban is, majd a franciaországi Dijon egyetemén tanult tovább, míg végül a párizsi egyetemen abszolvált. Egyetemi évei egyik em-
Cím
101
102
Tari László
lékezetes eseménye volt, amikor a dijoni bölcsészkaron nyilvános előadást tartott Tacitusról. Apja 1918-ban megvette a Kard utcai 155. sz. házat (ma Vojislav Ilić u. 34–34/A), mely ház lett Csányi otthona egészen Zentáról való végleges távozásáig. A hosszú, keskeny ház bizonyosan 1876 előtt épült, és még ma is eredeti állapotában található a kifelé nyíló nyolc korabeli ablakkal. (Egy szakdolgozatban tévesen e házat jelöli meg Csányi Endre szülőházaként a tanulmány szerzője.) Írói, újságírói pályafutása az 1920-as évek elején kezdődött. Röviddel a háború után már a nevesebb pesti lapokba ír. 1923ban megjelenik első nagyobb cikke a Bácsmegyei Naplóban (A szláv zene térhódítása Németországban címmel). De szabad idejét is írogatással tölti, s saját bevallása szerint a háború alatt írott cikkei vaskos kötetet tennének ki, amit csak szerelmes levelei múlnának felül. Összeszedve „Zenta város irattára sem volna elégséges azok befogadására”. 1927 szeptemberében műfordítói tehetségét és francia nyelvtudását is megvillantotta, francia költők verseinek fordításait közölte a Szentai Friss Újság (Georges Boutelleau, Eugene Manuel), majd saját versével jelentkezett A legszebb vidék címmel, melyből érdemes idézni: „…De én csak bolyongok és keresek – Keresem a gyermekkori álmot, A folyót, amelyben rózsavíz folyt, Hol a kanyarulatokhoz érve Tündérek zenéje maradt félbe, Hol az ég s a nap, az aranyorca Oly közel volt, mint ágyam hálója.”
Csányi (Bergel) Endre
103
Csányi még az 1920-as évek elején elhatározta, hogy egyszer tanulmányt ír Charles Baudelaire (1821–1867) világhírű francia költő életéről és költészetéről, melyet évek óta tanulmányozott. 1927 tájékán elérkezettnek látta az időt, hogy megvalósítsa e régi elképzelését, s valóban, 1928 február elején ki is adta a Baudelaire élete és költészete c. bölcsészdoktori értekezését. A 83 oldalas puha kötésű tanulmány a szabadkai Ernest Fischer Grafički Umetnički Zavod gondozásában jelent meg, köszönve két irodalombarát zentai úr, Deutsch Vilmos és dr. Ludajić Miloš önzetlen anyagi támogatásának. Baudelaire – a modern líra előfutáraként – sok neves költőnek, így Adynak is egyik eszményképe volt, de a Nyugat híres nemzedékének is ihletője, indítója, kinek néhány művét korában erkölcstelenségre hivatkozva betiltották, mint pl. az 1857ben megjelent költeményeinek (A romlás virágai) egy részét. Baudelaire az akkori társadalmi normák elvetésével rendkívüli vonzerőt gyakorolt az ifjú költőkre, írókra, így Csányi sem választotta véletlenül a korábban kábítószerező, az alkoholt és a nőket sem megvető világhírű költőt, aki kedvenc poétája volt. Csányi költészete ezekben az években teljesedett ki. Legtöbb verse a szerelemről szól, arról a boldogságról, melyre an�nyira vágyott, melyre olyan nagy szüksége lett volna fiatalon megtört életének. Boldogtalanságáról a Visszavettem c. versében vall: „Mint virág nélkül a váza, Mint hívek nélkül isten háza Mint szürke, nappali égen a Hold Oly bánatosan üres az arcom.” Ismertebb szerelmes versei: Üdvözlégy (1928), Megdöbbentem szépségedtől (1928), Szerenád (1928), Szemek (1929), Falusi bálban (1929).
104
Tari László
Versei felérnek egy önvallomással, melyekben feleletet vár kényszerű sorsát illető kérdéseire. Írói, költői, műfordítói, kritikai munkássága mellett Csányi újságszerkesztésre is vállalkozott, s 1928 májusában Majtényi Mihállyal elindította a Mi világunk c. kulturális és szépirodalmi hetilapot. A lap első számában Csányi szépségversenyt hirdetett a Miss Senta címért, melynek győztesét az újság a július 1-jei számában hirdette ki Sóti Böby személyében (az újság nem jelent meg pontosan minden héten). A lapot egyébként a zentai Orient nyomdában (plébániahivatal) készítették, és mindössze három száma látott napvilágot. (Tudomásom szerint sem magángyűjteményben, sem a Történelmi Levéltárban, de a múzeumban sincs belőle egyetlen példány sem.) 1928 novemberében Csányi a Szentai Friss Újságban megjelentette a Tiszaparton c. szépprózai írását, melyben magá ramaradottságát ecseteli, s a társat kereső önmagát hasonlítja a Tisza-parti magános öreg padhoz. E prózájában választékos stílusban, gazdag szókinccsel illusztrálja a kiközösítés érzését. A következő évben Csányi ismét újságkiadással, -szerkesztéssel próbálkozott. 1929. december 1-jével a Népújság c. lapot indítja útjára, de anyagi gondok miatt ez sem hosszú életű: már 1930 februárjában a főszerkesztő Csányi a Szentai Újságban értesíti olvasóit, hogy lapja megjelenését nyomdai és adminisztrációs okok miatt beszünteti. Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen Csányi úgyszólván semmilyen állandó pénzforrással nem rendelkezett. Egyébként e második újságjáról is csak más helyi lapokból értesülhetünk, ahol olvasóit tájékoztatta, illetve írtak lapjáról, vagy üzentek neki. 1928-ban pályázott a levéltári, írnoki, kiadói állásra, de kérvényeit mindannyiszor elutasították. 1928-tól 1932-ig sok verse, társadalompolitikai írása, színházi kritikája jelent meg a helyi lapokban, de közfeladatot is vállalt; a kaszinó ügyvezető elnöke, s 1929-ben megválasztot-
Csányi (Bergel) Endre
105
ták a zentai rokkantegyesület elnökének. Merész, bíráló, szókimondó, erős hangú cikkeit Csendre aláírással szignózta. A Rokkant Egyesület elnökeként teljes odaadással szorgoskodott a rokkantak, hadiárvák, hadiözvegyek ügyes-bajos dolgainak megoldásán. 1929. május 9-én, az általa szervezett rokkantnapon – egy szerb–magyar kultúrestély keretében – az Eugen színháztermében műsorra került a Feltalált boldogság c. egyfelvonásos műve, melyben egy rokkant férfi életének fordulópontját vitte színre. Műve nagy tetszést aratott, s a szerzőt lelkesen ünnepelte a közönség, de a sajtó is elismerőleg írt a darabról. (A darabban Csányi saját sorsát vitte színre, mely az övével ellentétben happy enddel végződött, ahogy ő is bízott annak jobbrafordulásában.) A következő évben nagy többséggel ismét őt választották meg a Rokkant Egyesület elnökévé, de betegsége újra felülkerekedett rajta, s egyre kevesebb cikke jelent meg a helyi sajtóban. Rokkantegyesületi munkáját is kénytelen volt hanyagolni, melynek okairól ő maga értesítette a sajtón keresztül az egyesület tagjait. „Súlyos idegbajom végett az ügyek intézésétől visszalépek” – közölte a Szentai Friss Újság 1930. február 5-i száma. A következő hónapban lemondott elnöki tisztségéről, de egészségének javulása miatt egy hónapi szünet után ismét elvállalta a posztot, majd fokozódó betegsége miatt júliusban már hivatalába sem járt be, de ügyfeleit még lakásán fogadta, s a gyakran kiújuló idegrohamai miatt újból benyújtotta lemondását. Ennek ellenére mégsem volt teljesen passzív, nyelvtudásának köszönve a lakásán órákat adott francia, német és latin nyelvből, ebből tengette életét. Csányi nyelvtudása miatt az újraalakult francia klub tagja, majd annak könyvtárosa lett, végül pedig az egyesület elnökévé választották. 1931 novemberében a polgármester Csányit a városi adóhivatalhoz napidíjasnak nevezte ki, de nem sokkal később már piaci ellenőrként dolgozott. Egy alkalommal ellátogatott a
106
Tari László
neves zentai festő, Vladimir Nilkolić műtermébe, ahol nagy élvezettel szemlélte a képeket, melyek között talált egy őt ábrázoló festményt, amiről azután az újságban mondott véleményt (1932. október 2.): „Itt látom monoklis önmagamat is. Vén vagyok, nagy a fejem. Keresem az ajkamat, melyet a nők úgy dicsérnek…” 1932 novemberében megbízták a kövezetvámszedéssel, melynek 4%-át kapta meg javadalmazásképp, de 1934 januárjában lemondott róla, s ismét a nyelvórákból élt. 1935 októberében az induló francia nyelvtanfolyamot még Csányi vezette, de súlyosbodó betegsége miatt szanatóriumi ápolásra szorult, majd gyógykezelésre Pestre utazott, s hátralévő éveit már ott élte le. Idős szüleit 1944-ben deportálták, ő viszont megmenekült, vélhetőleg azért, mert még 1931 nyarán katolizált. Magyarnak és meggyőződéses katolikusnak vallotta magát. Ez miatt Pesten a zsidók számára fenntartott ingyenkonyhán el is vesztette a jogát. Pesti tartózkodásáról, ottani életéről, további munkásságáról gyakorlatilag még semmit sem tudunk. Egy Budapestre költözött kortárs állítása szerint Csányival többször is találkozott, s vele baráti viszonyban volt. Az ő elmondása alapján Csányi Endre az 1960-as évek vége felé halt meg. Szeli István szavaival élve: „Csányi Endre a talán legmodernebb s egyben a legközelibb régi zentai.”
Csányi (Bergel) Endre
107
Irodalom A Pallas Nagy Lexikona, 2. kötet. Budapest 1893. Források Történelmi Levéltár, Zenta F: 002 Kéziratgyűjtemény – Szabóné Kalmár Eszter: Csányi Endre élete és munkássága. Szakvizsgadolgozat. Zenta, 1974. F: 003 Személyi kereseti adólajstrom (1897–1919) F: 031 Moša Pijade Gimnázium, Zenta – Gimnáziumi értesítők (1910–1915); Osztálynaplók (1910–1915) Zenta Község Anyakönyvi Hivatala – Születési anyakönyvek (1895–1899) Zenta Község Kataszteri Hivatala – Jindrak Ferenc várostérképe 1876-ból Szentai Friss Újság (1927–1935), Szentai Újság (1928–1934). Lelőhelyeik: Történelmi Levéltár, Zenta; Zentai Városi Múzeum A szerző fényképgyűjteménye
