Lauren Beukes. Kiadás éve 2013 Oldalszám 312 cyberpunk, thriller ISBN ragasztókötött, füllel 2990 Ft

Lauren Beukes Moxyland

Lauren Beukes Moxyland Kiadó Ad Astra Kiadás éve 2013 Oldalszám 312 Tematika cyberpunk, thriller ISBN 978-615-5229-21-3 Kötés ragasztókötött, füllel Ár 2990 Ft Fordító Körmendi Ágnes Borítófestő Sánta Kira, Vass Richard

1


Vágod, mi folyik a világban? Azt hiszed, tudod, kié a valódi hatalom? Rohadtul fogalmad sincs róla. A Moxyland véresen hiteles thriller a technológiai fejlődésről és az általa felemésztett szabadságról. Beukes Fokvárosának sokszínű világában underground mozgalmárok csapnak össze génmódosított harci kutyákkal, és feltörekvő celebek adják el reklámfelületnek a testüket nanotechnológiai designerdrogokért cserébe. Kendra, egy művészeti iskoláról kibukott fotós kísérleti marketingprogramra jelentkezik; Lerato, az ambiciózus programozó titkon át akar igazolni a multicégtől, amelynek dolgozik; Tendeka, a forrófejű aktivista egyre veszedelmesebb akciókat szervez, és Toby, a sármos blogger rájön, hogy a videojátékok, amikkel pénzért játszik, sokkal több mindent rejtenek, mint amit a látszat mutat… Négy fiatal története fonódik össze egy olyan világban, ahol a virtuális identitás legalább olyan fontos, mint a valódi. A lekapcsolás a rendszerről rosszabb a börtönnél is, valakinek mégis szembe kell szállnia a Kormányzat Rt-vel – kerül, amibe kerül. „A Moxyland olyasmiket művel mesterien, amikről a SF nagy része még csak nem is sejti, hogy lehetséges.” — William Gibson „Egy új SF hang darázslárvája, amint kirágja magát a cyberpunk megbénított hernyójából.” — Charles Stross „Színes, szélesvásznú hullámvasút egy szemkápráztató pokolba.” — André Brink Életrajz Az 1976-ban született, dél-afrikai Lauren Beukes író, forgatókönyvíró és szabadúszó újságíró. Mindkét eddigi regénye – Moxyland és Zoo City – szellemes, üdítően egyedi mű, ezt igazolja, hogy a Zoo City elnyerte az Arthur C. Clarke science fiction díjat és a fantasy zsáner legkiemelkedőbb műveinek járó, a The Kitschies: 2010 Red Tentacle Winner elismerést, valamint szerepelt a World Fantasy-díj és a British Science Fiction Association-díj finalistái között. A Zoo Cityből filmet forgatnak, amelynek forgatókönyvét maga Beukes írja. Az írónő Dél Afrikában, Fokvárosban él férjével és kislányával. Jelenleg a The Shining Girls című regényén dolgozik, amely egy időutazó sorozatgyilkosról szól.

2

Semmivel sem jobb a kedvem, mire a Stonesba érek. Nem meglepő módon a biliárdszalon nincs épp dugig így vasárnap délelőtt tizenegy körül, bár azon kevés helyek közé tartozik a Long Streeten, ahová még mindig bárki bemehet. Nem kell céges belépőkártya vagy jövedelemigazolás, és a kamerák sem működnek túl jól. Ez persze nagyban megmagyarázza, hogy miért olyan lepukkant a hely, és a vendégkör miért húz inkább az LSM-spektrum kevésbé kívánatos feléhez – és épp ezért tökéletes helyszín arra is, hogy megtervezzük Tendeka legközelebbi nagy hűhóját, amire van olyan nagylelkű, hogy engem is magával vigyen. Kölcsönösen előnyös. Nekem lesz egy csomó jó minőségű videóm, ami megnyomja a streamcast besorolását, neki pedig megörökítik a balhéit az utókor számára, persze kitakart arccal. Nem mint azok a baromarcú keménylegények Baltimore-ban, akiket a HDfeltöltések alapján azonosítottak és le is tartóztattak. Tendeka és Ash épp egy játszma közepén tartanak, de amikor észrevesz, leteszi a dákót, és nagy, hátveregetősen bajtársias ölelésbe ránt, vagy talán elvtársiasat kéne mondanom, ha már annyira hisz a Harc újraéledésében. Annyira teper, és annyira elkésett vagy ötven évet. A rasztái az arcomnak préselődnek. Túlzó ZamBuk viaszszag árad belőlük. – Toby! Már azt hittük, nem is jössz! – Ugyan már, és kihagynám mindezt? – intek körbe a szinte üres biliárdszalonon. Nincs lenn más, csak Tendeka; állandó kísérője és kiegészítője, Ashraf; pár törzsvendég az egyik sarokba ékelve, akik már az ötödik sörüket isszák, pedig még dél sincs; és persze a csapos, de őt teljesen leköti a foci a tévében. Tendeka persze nem veszi az iróniát. – Nem tudnád lehalkítani a kabátodat? Nem akarunk feltűnést kelteni – mondja összeesküvő-halkan, mintha csak azt próbálná valahogy megsúgni, hogy szájszagom van. Ugye, kimondhatom, milyen észvesztő, hogy őt ennyire zavarják a képek, amikor az anyaszotykának a szempillája sem rezzent tőlük? A BabyStrange-em képernyővédő üzemmódban van, kétpercenként más képre ugrik. Csak pár véletlenszerű példa, hogy el tudjátok képzelni, mit mutat az okosanyag, ami úgy idegesíti Tent: egy különösen undorító gombás fertőzés kinagyított képei, XVIII. századi boncolási metszetek, és hogy azért a helyi ízeket se hagyjuk ki teljesen, egy sor mosolygós pofa – aki nem tudná, most birkafejekről beszélek – hátrapenderedett ajkuk alól kivigyorodik a foguk, várják, hogy a fazékba kerüljenek. – Nem, Ten, figyu, te pont ezt rontod el – magyarázom. – Ez az álcázás. Szem előtt bújok meg. Azzal, hogy felhívom magamra a figyelmet, tulajdonképp elkerülöm. – Szóval nem kapcsolod ki? – Nem ám! 3


Részlet:


– Aha – válaszolja szárazon. És erre Ashraf már jön is, hogy az utolsó pillanatban megmentse a helyzetet, újra magára ölti a sokat szenvedett legjobb barát és békefenntartó szokásos szerepét. ENSZ úr, baszod alássan. – Rengeteg mindent meg kéne beszélnünk, Ten – mondja, és vis�szalökdösi az asztalhoz. Tendeka vonakodva engedelmeskedik. Mert az az igazság, gyerekek, hogy szükségük van rám. Nélkülem nem menne. A reklámfelületek biztonsága szorosabb, mint egy apáca pinája. Hacsak nincs kapcsolatod. Persze a kapcsolatomat még meg kell győznöm, de azt Tendekáéknak nem kell tudniuk, hogy a drága jó Lerato még nincs benne a buliban. Ten felmarkolja a műanyag háromszögből a golyókat, és szabályos kitt-katt-csattogással lerak négyet, hogy mutassa a tervet. Természetesen ő a nyolcas, én a teli narancssárga vagyok, a kék csíkos valami gazdpolos egyetemista, aki velünk jön, ha jól vettem ki, lány, és remélem, csinos lesz, és Ashraf ellensúlyozza, mint fehér golyó. Jó sok akciófilmes rész van benne, a háztetőkön ugrándozunk, meg kerítések alatt mászunk át, elkerüljük a kamerákat és az aito járőröket. Úgy öt perc után már nem is figyelek. Azt hiszem, épp annál a résznél tartunk, amikor átszaladunk egy hatsávos autópályán, legalábbis abból ítélve, Tendeka miként ugratja át a golyókat az asztalon keresztbe dobott dákón, amikor egyszer csak bejön ez a tök hihetetlen lány, és végre magára vonja el-elkalandozó figyelmemet. Még a Long Street, a város hipster-központja sajátos mércéjével mérve is azt mondanám, ez a lány aztán stílusos. A hajában vaskos rézvörös és csokibarna csíkok váltogatják egymást, koszos krémszínű csizmát visel, szénfekete, bő garbós ruhát a farmer fölött, az ujja épp annyival hosszabb a kelleténél, hogy a bütykeiig lógjon – pedig odakinn tolonganak a Celsiusok. Annyira leköt, hogy tényleg ismerem-e, vagy csak láttam már, hogy meg sem hallom, mit kérdez. – Bocs, mit mondtál? – Szabad? – kérdezi meg még egyszer, és már bele is túr a farzsebébe, és előszedi a telefonját. Ezüst láncon lóg az övéről. Húsz randot tol át az asztalra, hogy szerencsét próbáljon a következő játszmában. – De csak ha nem zavarok. Ten fintorogva nézi, de mit is mondhatna? Menj a picsába, épp a felkelést szervezem? Ez a baj a biliárdszalonokkal, nem valami zártkörűek. És ki mással játszana a lány? A sarokban kornyadozó alkeszekkel? Amúgy meg Tendeka már krétázza is a dákó hegyét, nehogy bárkinek eszébe jusson beszállni a játszmába. Felhívnám rá a figyelmet, hogy egy igazi hadvezér hagyná, hogy valamelyik gyalogja intézze el ezt a kis zavaró közjátékot, például én, mert nekem azért lenne pár ötletem. De Ten úgy gondolja, az a legjobb, ha a lehető leghamarabb megszabadulunk a lánytól, és az az igazság, gyerekek, hogy ő a legjobb biliárdban. Ten mind lesöpörne minket az asztalról, bébi, ha levágnánk a fél 4

5


karját, akkor is. Az a fajta, aki magával viszi a saját dákóját, olyan igazi, összecsattinthatós kis cuccot, mint a mesterlövészpuskák támasztéka a háborús filmekben. És az a fajta, aki nem ad előnyt a kezdőknek sem. Túl szórakoztató ahhoz, hogy kihagyjam. Észrevétlenül beütöm a felvételt a kézelőmön, miközben odanyújtom a dákót a lánynak. – Elvérzel, kölyök! – De ahogy elveszi tőlem, felcsúszik a ruhája ujja, és halvány derengést veszek észre. Tudtam, hogy van itt valami! Hosszú ujjú ruha ebben a hőségben? Semmi értelme! Épp elég fénytetkót láttam már a trendikéken a klubokban, hogy egy pillantásból vágjam, ez itt a kemény cucc. Az igazi cucc. És amikor beugrik, hogy egy hete a keleti parton a vezetői zónában láttam a csajt, ami nagyon szigorúan csak céges vidék, összeáll a kép. Most látok először ilyet. Még nem is ismerek senkit, aki látta volna. A szokásos, sötét marketingcucc, extrában. Dobd ki ingyen a cuccost a laza kölyköknek, és reménykedj benne, hogy mindenki felfigyel rá, és rohan venni magának is. Normál esetben nem férne bele az érdeklődési körömbe. A streamcastomat Pinanaplónak hívják, nem Reklámgennynaplónak. Heti összefoglalónk Toby lenyűgöző életéből: fasza drogok, fasza zene, szexpedíciók csak kivételesen szép csajokkal, rendszeres összecsapások az anyaszotykával, és újabban egy kis félbűnözői ellenkulturális tevékenység, hála a biliárddákóját fényezgető Mr. Steve Biko-utánzatnak. 588430 egyedi találat naponta, legalábbis a ma reggeli adatok szerint. Nem rossz, de mondjuk ki, nem egy BoingBoing. Nem is a kölyökállat-adás. De még csak nem is a hét vírus-kedvence, az MIT-s csajszi, aki robotokat épít, aztán pornóközvetítésen adja le, ahogy kúr velük. De ezen még változtathatunk. Rengeteget fecsegtek már róla a pletykablogokon, de kép még nem volt sehol. Amilyen új a cucc, hogy is lehetett volna? Ami azt jelenti, hogy exkluzív. Nagy fogás. Nagy forgalom. Dögivel a találatok. Talán szindikálnak is? Elég szoros a játszma. Félreértés ne essék, a lány épp csak közelíti Tent, de azért ügyesen bánik a dákóval. Ne törődj vele, mit hallottál az összeesküvés-elméletes fórumokon, ez nem valami képregénybe illő szuperképességes szarság. Persze, segít fókuszálni, mint az a zóna cucc, amibe az atléták borulnak. Gyorsabb, ügyesebb, termelékenyebb. Gyönyörű látvány, ahogy beüt. Valaki, aki nem figyel, valaki, akinek nincs hozzám hasonló fogyasztói tapasztalata, talán észre sem veszi. De én figyelek, és látom. Igazi, tankönyvbe illő darab. A lélegzete megakad egy pillanatra, amikor beüt a cucc, a lapockája megfeszül, mintha mellkason vágták volna, aztán lassan belefoszlik az egész szervezetébe, és a lány lassan elernyed. Elönt az irigység. Még azok is tudják, hogy szeretem szétcsapni magam, akik csak ritkán néznek – az anyaszotykám szerint nem csak magamat. De attól még működőképes vagyok. Szó sincs róla, hogy valami primkó drogos volnék, nyelv-piercinges applijackkel.


De azért már nyomtam a farmakológia legtöbb vívmányát. Szuperhernyó, ica, glória, amit csak akartok. Abból, hogyan üt be, megmondom, ki mit tolt. De az igazság szerint az mind olcsó vacak. Feketepiaci. Nem úgy röptet, mint ahogy ez a csaj repül. Talán Ten is elkap belőle egy keveset, észrevesz valamit a lány arcán, amiből levágja, hogy nem teljesen kóser, mert megragadja a karját. – Hé! Minden rendben? A lány összerezzen, jól fel vannak pörgetve a reflexei. – Aha. Persze, kösz. Nem baj, ha most akkor lökök? Ráhajol a dákóra, szinte Bruce Lee, amilyen elszántan összpontosít. Hátracsúsztatja a dákót a bütykein egyszer, kétszer, aztán olyan erővel meglöki a fehér golyót, hogy átugrik a nyolcason, ami elállta az útját, és bevágja a lány utolsó golyóját a lyukba. A fehér is azonnal begurul utána, szóval nem igazán tökéletes a lövés. És ki tudja, lehet, hogy a lány magától is képes lett volna minderre, a cukorfalat idegi turbólöket nélkül is? De már Ten is észrevette, hogy nem játszik teljesen tisztán. A pupillája fényes telihold. Ten elkapja a ruhája ujját, ahogy a lány arrébb lépne, hogy átadja neki a helyet. – Fel vagy pöccintve? – Mi van? Nem. És ha fel lennék, ahhoz pontosan mi közöd lenne? – Épp annyi védekezés cseng a hangjában, hogy Tendeka lecsapjon rá, amilyen igehirdető, frissen jó útra tért fazon. – Figyelj, szerintem le akarsz te állni azzal a szarral. Azt hiszed, nem ismerem fel a jeleket? Én is toltam. Segíthetek. – Leszállnál rólam? Jesszusom. Nem drogozom! És most, ezzel a szépen, sebesen fokozódó feszültséggel végre felhívtuk magunkra a figyelmet. A csapos is közbecsipog. – Nyugalom, emberek! Nem mintha esze ágában volna kijönni közénk a pult mögül. Ashraf is közbelép. – Nem fontos, Tendeka, hagyd már! – Ja, leszállnál rólam, de tényleg? Nem is ismerlek! De Tendeka még mindig fogja a csuklóját, és ahogy a lány elfordulna, felcsusszan a ruhája ujja, és kivillan a zöld fluoreszka. – Ez meg mi? – csattan fel Tendeka. Most, hogy észrevette, már nem száll le róla. – Ez meg mi a picsa? – Felrántja a lány ruháját, hogy lássa a csuklóját, és egy valami a napnál is világosabb: ez nem olcsó kis fényjáték. Sehol a beépített LED-implantátum jellegzetes kis libabőrei, ez nem a bőr alól kivillogó, szokásos fénytetkó tintája. Nem a bőre alatt van. Ez a bőre. A Ghost logó dupla örvénye mentazölden és ezüstösen fénylik a sejtjeiből, amiket direkt így módosított a nanotech, amire a lány jelentkezett. – Szállj le rólam! – löki el magától a lány Tendekát, kicsit erősebben a kelleténél, talán épp a fejében kotyogó, nano-élezett hormonleves hatására. Épp elég erősen ahhoz, hogy Ten hátratántorodjon, és az asztal széle elkapja a sörét. Szép nagydarab gyerek, elég nehéz ahhoz, hogy könnyedén eltörjön egy poharat, és egy szilánk a te6

7


nyerébe mar. Sör és kövér vércseppek záporoznak a padlóra. – Te reklámkurva! A lány oldalra lép, az asztal túloldalára. Honnan tudhatta, hogy Ten ilyen komolyan veszi? – Tudod egyáltalán, az a szar mit tesz veled? Te elbaszott kísérleti nyúl! Te céges nősténymajom! Hánynom kell tőled! – Tendeka átugrik az asztal fölött, a lány felé lódul. A lány felkapja a dákót, és odacsap felé, inkább figyelmeztetően, nem akarja bántani. Közbeavatkoznék, de abban hol a móka? A nagy kiabálásban senki nem veszi észre, hogy a csapos lenyúl a pult alá, és megnyomja a pánikgombot, de alig egy perccel később sietősen feldobog egy pár ormótlan rendőrcsizma és két pár puha kutyatalp a lépcsőn. A lány az ajtó felé fordul, szinte mintha várná az érkezőket, és a zsernyák az aitóval berobban a terembe. A lány ledobja a dákót, és felemeli a kezét, tisztán, szépen mutatja a tartása, hogy neki ehhez az egészhez nincs semmi köze. A dákó végiggurul a padlón, és a lépcső előtt áll meg. A kutya azonnal végigszaglássza, és egy vakkantással letudja. – Ó, szóval ez a kis szájbakúrt szponzorbébi biztonsági ma gánszolgálata? – mordul fel Tendeka, és a zsaru felé fordul, aki már célba is vette a leolvasóval. Nagyobbat nem is tévedhetne. A szerencsétlen balfasz láthatóan mezei utcazsernyák, aki volt olyan peches, hogy a Long Street-i beosztást kapja meg. – Jött megvédeni a technológiát? Mert csak az vagy, kislány! Cirkuszi prototípus! Az aito figyelmeztetően felugat, és visszhangul felpittyen Ten mobilja. A zsaru már el is választotta a leolvasóval a SIM-ét a teremben lévő többitől. – Ja, basznád! Rám ne basszál egy figyelmeztetést, hallod? Alkotmányos jogomban áll hangot adni a kibaszott véleményemnek! Hallottál már a kurva szólásszab…? A zsaru nem is vacakol a második figyelmeztetéssel. Egyenesen a kiiktatásra vált. A szükségesnél nagyobb feszültséget használ, de mikor is játszott tisztán a yard? Tendeka azonnal összecsuklik, epilepsziásan ráng, mire a rohadt kutya izgatottan ugatni kezd. Gondolom, Ten olyan 170-180 voltot kaphatott a képébe. 200 fölött külön papírmunka kell, hogy indokolja az esetleg halálos erejű sokkolás használatát, de ez nem jelenti, hogy a zsaruk ne feszegetnék a határokat. Ismerek néhány függőt, akik saját maguk szokták kilőni a telefonjuk kiiktatóját, és élvezik a sötét és összevissza lüktetést. Még ritmust is lehet bele vinni, gyerekek. De nem könnyű. A hardvert kell meghekkelni, és ha nem tudod, mit csinálsz, töpörtyűvé égeted magad. Vagy még rosszabbá. A kiiktató babrálása kikapcsolással járó kihágás. Nem akarsz szépen, a társadalom szabályai szerint játszani? Akkor nem játszol sehogy sem. Nincs teló. Se szolgáltatás. Se élet. Tendeka a zsaru lába előtt tekergőzik és ráng, a telefonja ugrál


és recseg, miközben a rohadt kutya túlpörögve ugat, mintha ettől lenne jó neki. Még Ash sem mer közbeavatkozni. Végül a járőrfasz megkegyelmez, benyomja a hívás végét, és vége a napi műsornak, bébi. – Még valaki? – kérdezi, és csettint az ujjával a módosított kutyának, mire az azonnal elhallgat. Tennek sikerül felkapaszkodnia a padlóról, és sápadtan, zihálva térdel. – És te? Akarsz még egy kicsit, fiam? Ten lihegve rázza meg a fejét. A normálisnál kicsit kétségbeesettebben kapkod levegő után. Ashraf letérdel mellé, és lassan, nagyon látványosan odaadja neki a pipát. Ten mélyen, mohón beleszív. Komolyan, fel kellett volna vitetnie az asztmáját a SIM-jére! Az előzetes egészségügyi állapotra tekintettel kell lenniük, nem mehetnek neki úgy az embernek! – Na, azt gondoltam is. De jól jegyezd meg, hogy feljegyeztem a SIM-edet! Eszedbe ne jusson tovább szarakodni, kisöreg, mert lekapcsolnak! – A járőr könnyedén arrébb lép, ahogy egy horda VIMbot zümmög elő a pult alól, hogy eltakarítsák a vért, a cserepeket, a kiömlött piát. – És én még azt reméltem, nyugis napom lesz. – Visszadugja a leolvasót az övére, és vidáman megrázza a vegy-gázsprayt a csapos felé. – Csak szólj, ha ez a barom tovább kekeckedik! Szívesen rávágom a /379-et. A csapos mordul egyet, és felemeli a kezét. Úgy tesz, mintha nem is ő hívta volna ki kapásból a járőrfaszt. A zsaru két hangból álló dallamot füttyent, az aito vigyázzba pattan, és ledobog a lépcsőn a zsernyák után. Ashraf felsegíti Tendekát, aki halkan és vadul káromkodik, miközben nagyokat zihálva fúj, ahogy beüt az asztmagyógyszere. Vége a játszmának. Kérem, töltsön fel pénzt, ha tovább akar játszani. A törzsvendégek a sarokban látványosan elfordulnak. A lány sápadtan, döbbenten néz fel. Nem is kell jobb nyitás. – Nem tudom, te hogy vagy vele – mondom –, de rám férne egy ital. – Te nem azzal a fickóval vagy? – fordul felém hitetlenkedve. – Nem. Mármint ismerem, de tudod, nem lógunk egymáson meg ilyenek. Ashraf gyilkos pillantást vet rám a válla fölött, ahogy a lépcsőhöz támogatja Tendekát. De ne már! Tendeka már az ő kezében van, és nem akarok belekeverni ebbe a nevetséges kis cirkuszba. Pláne, ha sokkal izgalmasabb cirkuszokba is belekeveredhetek. – Bocs. Csak tudod, ő ilyen keményvonalas aktivista meg minden. Meghívhatlak valamire? Kárpótlásul. Biztos, hogy ő is felajánlaná, de tudod… – De tudod, most épp nincs csúcsformában. Kicsit megpörkölték. Kicsit kidobták. A pult felé tolom a lányt, amilyen állapotban van, nincs nehéz dolgom. Majdnem úgy kikészült, mint Ten. – Mert még egy ilyen húzás, kislány, és rád is kihívom a pirítókat! – figyelmezteti a csapos. 8

9


– Hé, nyugi van! Minden pöpec. Csak innánk valamit. Ugye, lehet itt inni valamit? A hölgynek egy Ghost lesz, és nekem is, csak nekem lenne még mellé egy vodka. Mellesleg Toby vagyok. – Kendra. A csapos letesz elénk két üdítősdobozt. Kendra meg sem várja, hogy kapjon hozzá poharat, azonnal feltépi, és gyakorlatilag egy hajtásra lehúzza. Épp csak kicsit megremeg, mintha ez lenne az igazi, kemény anyag. – Ugye nem baj, ha én keverem a sajátom? Nem hinném, hogy élvezem azokat az előnyöket, mint te. – Tégy, amit akarsz! Beledöntöm a vodkát a poharamba, és rátöltöm a Ghostot. Éppolyan halványzölden bugyog elő a dobozból, mint amilyen a lány szeme. Elgondolkozom rajta, hogy mindig is ilyen színű volt a szeme, vagy ez is csak a tech mellékhatása? Ráhajolok a pultra, és már köpöm is. A váratlan kérdések néha meglepő válaszokat ugrasztanak ki. – Megnézhetem? Kendra rám mered, próbálja kitalálni, mit akarhatok, aztán felhúzza a ruhája ujját, és megfordítja a karját, hogy lássam a csuklóján derengő fényeket. – Csinos. Nem fájt? – Fura, hogy pont ezt kérdezed. – A lány most már repül, vagy inkább fuldokol mindabban a kábító boldogságban, amit csak a test elő tud állítani: endorfinok, szerotonin, dopamin, a Ghost kötésében kiteljesedő aminók. Parányi biogépek zümmögtek az ereiben. Akaratlagos függőség, csak előnyökkel. Tök ingyen, ha valaki belefér a szponzor-programba. Még most jelentkezzetek, gyerekek, amíg lehet! Saját zsebből sosem lesztek így beállva! – Ezt miért csinálod? – kérdezi a BabyStrange-em felé biccentve, ami újra vetít, bár a képek közt most már ott van a biliárdasztal zöld filcére fröccsent vércsepp kinagyított képe is. – Tök undorító! – Jobb lenne, ha inkább logókat játszana? – Megpöccintem a kézelőgombot a hüvelykujjammal, rázoomolok a ghostosdobozra, és teleháttérképezem vele az okosanyagot. Erőtlenül, kissé feszengve neveti el magát, de innentől könnyedebben folyik a társalgás. Fotós, és fel is tölt a telefonomra egy szórólapot egy csoportos kiállításról a Propellerben. Cserébe adok neki egy meghívást a Replica Insurrection-partira. Amennyiben nem csapom szét magam túlságosan, talán még DJ-zek is. De a még egy főt nem kapja meg. Jobb lenne, ha szóló küldetésre érkezne. Elmeséli, hogy ott milyen jó sorozatot lőtt a vécén az ajtók alól kiszűrődő fénycsíkokról, mert mi mást dokumentálna az ember a klubszcénából? A felvetésre ideges lesz. – Szándékosan nem akartam a szokásos klubos szart fényképezni én is. A teret próbáltam dekontextualizálni. – Igazán lejöhetnél, és dekontextualizálhatnád az én teremet is valamikor – mondom, mire csak a szemét forgatja, de olyan jóleső-


en. Aki netán odafigyelt az eseményekre, az észrevehette, hogy a streamcastról nem szóltam egy árva szót sem. Nem is véletlenül hagytam ki, gyerekek! A bár túlsó végében az egyik törzsvendég is rendel magának egy Ghostot. Kíváncsiságból. Hátha, talán, netán, ki tudja, mégis a titkos összetevők ütnek ekkorát? – Olyan érzés, mintha mindenki engem nézne – vallja be a lány. – Még szép, hogy téged néznek! Vadiúj vagy, exkluzív előzetes! És mindenki ég a kíváncsiságtól, hogy megtudja, milyen. – Mintha bedrogozna az ember? – Hát, ennél általánosabb leírást szerintem még életemben nem hallottam. Ne már, nem veszem be! – Oké, oké! – nevet fel nyíltan, melegen, nagyon is forrón. – Csak… javítottak rajtam. Szóval mintha minden jobban futna, mintha behangoltak volna, érted? A világ élesebb. Vagy valahogy… vadabb. Mintha valaki beállította volna a fókuszt. Tudod, mint a fényképészetben a hiperrealizmus? – Észreveszi, hogy üveges tekintettel hallgatom. – Ahol minden nagyon, nagyon reális. Minden ki van hangsúlyozva. – Elég hektikusnak hangzik. – Az is. Bár tudod, igazából nem vagyok benne egészen biztos, hogy nem csak én képzelem. – Mit? – Mindent. Az egészet. Hogy ez csak valamiféle béna pszi chológiai kísérlet, hogy lenyomják a torkunkon a piát. Meg a ti éteken is. – Hé, ne becsüld le ezt a löttyöt! Nem is lenne rossz, ha visszavennének kicsit a citromból… Meg szólhatnál nekik, hogy fejlesszenek ki még pár ízváltozatot, ha már ezt kell innod egész életedben. – Ja. – És Tendekát is elég jól kezelted. – Elhessegetem az aggodalmát, félbeszakítom, mielőtt nekiállhatna bocsánatot kérni, mintha tényleg ő hibázott volna. – Nem, ne aggódj, csak idő kérdése volt! Néha kitör belőle a szenteskedő pöcs. És különben is, szoros volt a játszma. És különben is, a vak is látja, hogy a lány totál be van állva. Egyértelműen valódi a hatás. – De épp ez a lényeg. Elég jól biliárdozom. Talán ennyire nem, meg egy ideje nem játszottam, de azt hiszem, ha formában vagyok, le tudnám nyomni. És talán ez az egész csak… jaj, ne nézz már ilyen kétkedve! A profik közt játszottam Durbanban. – Nyugi, szivi! Hiszek neked. – És ezt igazolandó előrehajolok és rátapadok. Elsőre visszacsókol. De aztán elfordul tőlem, látszik, hogy totál pánikba esett. – Bocs… – Ne kérj bocsánatot! – Nem, nem, csak van barátom. És izé, nem lehet. Oké? Szóval 10

11


hízelgő meg… – Oké. Csak szerencsét próbáltam. Figyelj, már arrébb is mentem! Pörgessük vissza az órát. Bocs, ha rád ijesztettem! – Semmi gond. Köszi a beszélgetést. Tök jó dumálni, megismerni embereket, tudod? – Túl gyorsan beszél, már arrébb is lépett, már a vállára vetette a táskáját. – Aha, aha, persze, tudom – vigyorgok a zavarán, amitől csak még jobban belekavarodik. – És mondd meg a barátodnak, hogy sajnálom! Nem akartam… Seggfej volt, de ezt nem érdemelte. A zsaruk meg… – Megmondom neki. De ne aggódj! Mondtam már, csak idő kérdése volt! – És felejtsd el, hogy azt mondtam, hogy talán csak pszichés az egész! Néha túl sokat jár a szám. Nem… mármint nyilván igazán odatették. – Naná. Ne aggódj! És gyere le jövő szombaton a Replicába! Az egy ingyenes belépő a telefonodon. – Köszi. És… Toby? – Megáll az ajtóban, de a fényképezőgép készületlenül ér. Régi vágású darab, szögletes, nehéz, és olyan későn eszmélek, úgy összezavar a vaku, hogy nem kapom el, milyen típus. – Ha azt akarod, hogy modellt álljak, csak szólj! – csattanok fel, de most már tökéletes az önuralma, mintha a fényképezőgép a kezében sokkal jobban kisimítaná az éleit, mint a nanotech az ereiben. – Köszi. Akkor viszlát! – Kacsint, és olyan cuki, hogy az már fáj. Aztán eltűnik a lépcsőn.

12


Lauren Beukes. Kiadás éve 2013 Oldalszám 312 cyberpunk, thriller ISBN ragasztókötött, füllel 2990 Ft

Recommend Documents