1
A szárnyas malac egyik szárnya levált. Az étterem polcáról a gipszfigura szomorúan nézett el mellettem. Mintha tükrözné, mit érzek. Irja Ahola meghalt. A férje szilánkokra hasította a koponyáját az első, keze ügyébe kerülő eszközzel, egy piszkavassal. Irjának már öt évvel ezelőtt, az első komoly bántalmazás után be kellett volna adnia a válókeresetet. Elköltözhetett volna a főváros környékéről, nevet változtathatott volna. De Irja nem akart elmenni. Gondolnia kellett a gyerekeire meg az unokáira. Mi, az Oltalmaz-lak családi menedékotthon munkatársai támogattuk a döntésében. Véleményünk szerint a bántalmazó megjavulhat, és a család egysége is fontos. Irja nem emelt vádat az öt éve történt bántalmazás miatt, és később sem engedte, hogy jelentsük a rendőrségnek, amikor a szeme alatt fekete véraláfutásokkal meg törött bordákkal menekült hozzánk, az otthonba. Most pedig Irja halott. Hoztam magamnak egy újabb pohár cidert a bárpulttól, bár már az első is elgyengítette a lábamat. Maria Kallio főfelügyelő asszony délután felhívott, hogy megkérdezze, mit tudok az Ahola családban folyó erőszakról. Irja egyszer elismerte a legidősebb lányának, hogy nem azért vannak véraláfutások az állán, mert elesett a biciklijével, hanem mert az apjának dührohama volt. De csak a gyilkosság után, a rendőrségi kihallgatás során vált egyértelművé a lánya számára, hogy az anyja állandó sebei, sérülései nem abból származtak, hogy folyton beleütközött mindenféle tárgyakba. Kallio fél háromra hívott be a rendőrkapitányságra. Már korábbról ismertem a főfelügyelőt, mivel szakmai ügyekben 5
többször is találkoztunk, és egyszer ugyanazon a szemináriumon tartottunk előadást. Ez a szeminárium a családi erőszak megelőzéséről nagy erőpróba volt a számomra. Ha nem lett volna mikrofon, a hangom alig hallatszott volna el az Espooi Művelődési Központ kistermének közepéig, Kallio viszont hangerősítés nélkül is remekül bírta. Féltem, hogy Kallio is engem vádol majd Irja Ahola halála miatt. A főfelügyelő asszonynak és nekem igencsak eltérő véleményünk volt arról, mit kell tenni családon belüli erőszak esetén. Kallio szerint a bántalmazókat be kell börtönözni, az Oltalmaz-lakban viszont a megegyezésre és a megbocsátásra helyeztük a hangsúlyt. És én is így gondoltam még tegnap este is. Amikor beléptem Kallio szobájába, megijedtem. A főfelügyelő kimerültnek látszott. Vörös hajában legutóbbi találkozásunk óta ősz szálak jelentek meg, a szeme sarkában pedig árnyékok. Kallio egy évvel ezelőtt lett az Espooi Rendőrkapitányságon az erőszakos bűncselekmények osztályának vezetője. És nem mindenki volt oda az ötletért, hogy ilyen fontos, felelős beosztásba egy kisgyerekes anyát neveztek ki. – Jó napot, Säde Vasara – emelkedett fel Kallio íróasztala mögül, és kezet nyújtott. A nevem kimondásakor kis mosoly bújt meg a szája szegletében. Tudom, hogy úgy hangzik, mint valami játékfegyver, amivel űrháborút játszanak.* – Anu Wang kolléganő jegyzetelni fog – folytatta Kallio a számítógép mellett ülő fiatal nőre mutatva. Kallio elmondta, hogy Pentti Ahola több tucat ütést mért felesége fejére és felsőtestére egy piszkavassal. Az asztalon egy nagy műanyag tasakban ott voltak a holttestről készített fotók, de nem akartam látni őket. Irja Aholáról amúgy is elég komor, sötét képek maradtak bennem, telve véraláfutásokkal és könnyekkel. * Säde = sugár, Vasara = kalapács.
6
– Az ügyész nyilvánvalóan követelni fogja, hogy Pentti Aholát előre kitervelt, szándékos emberölés miatt ítéljék el – közölte Kallio. – De az előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölés vádjához szükségünk van bizonyítékokra. A különös kegyetlenség mellett a vád alapja lehet még az is, hogy Ahola öt éven keresztül rendszeresen bántalmazta a feleségét. Ugye, tudja tanúsítani a bántalmazások folytonosságát? – Természetesen, bár ezzel már elkéstünk – feleltem olyan ingerülten, hogy Kallio felvonta a szemöldökét. – Egyetértek. Irja Aholán nem segít, ha a gyilkosát leültetik akár tizenkét évre. Viszont a többi páciensüknek jó lenne elmagyarázni, hogy Reponen ügyész a családon belüli erőszakkal kapcsolatos ügyekben a korábbiaknál sokkal határozottabb, szigorúbb vonalat képvisel. A bántalmazást már nem feltétlenül lehet megúszni egy kis bírsággal vagy figyelmeztetéssel. Megkezdjük a kihallgatást. Anu, indítsd el a felvételt! A kezdeti rutinkérdések után Kallio hátradőlt székében, és karját keresztbe fonta a mellén. Nem tűnt fenyegetőnek. – Mikor érkezett Irja Ahola először az Oltalmaz-lakba? – Kilencvenhárom májusában. Jól emlékeztem, ahogy a pufók, ősz hajú asszony zihálva előtápászkodott a taxiból, miközben vérző orra elé tartotta a kezét. Az első napon csak a nevét sikerült megtudnom. A következő napon elkezdte elmesélni a történetét. Az erőszak végigkísérte az egész házasságát, de az első harminc évben csak „amolyan paskolgatás” volt, ahogyan Irja hívta a dolgot. A valóban komoly ütlegelés kilencvenkettő karácsonyán kezdődött, amikor a villanyszerelő cég, ahol Pentti Ahola dolgozott, tönkrement, és a férfi munkanélküli lett. Az Oltalmaz-lak megpróbált segíteni Aholáéknak. Megállapodtunk velük, és felajánlottuk segítségképpen a férfiaknak kidolgozott, Ütésmentesen elnevezésű programot. Irja egyetlenegyszer sem akart feljelentést tenni a rendőrségen. Ezt nem tudta 7
volna összeegyeztetni vallásos meggyőződésével, az átmeneti otthon alapelvei között pedig ott szerepelt, hogy a vendégek meggyőződését tiszteletben kell tartani. Csak amikor Kallióval áttekintettük az események láncolatát, akkor értettem meg, milyen sok hibát követtem el. Pentti Ahola egyre keményebben bánt a feleségével, egyre nagyobbakat ütött, egyre erősebben. Irját legutoljára kórházba kellett vinni a törött bordája miatt, de a kórházban az ápolóknak azt mondta, hogy megbotlott a lépcsőn, nekünk pedig megtiltotta, hogy eláruljuk az igazat. Félt, hogy a kórházi személyzet jelentené az esetet a rendőrségnek. Amikor a kihallgatásnak vége lett, hányinger fogott el. Wang nyomozó kiprintelte a kihallgatási jegyzőkönyvet, és megkért, hogy írjam alá. Elismertem, hogy a jegyzőkönyvben írottak az én mondataim. Kallio még odaszólt, hogy az ügyész hamarosan fel fogja venni velem a kapcsolatot. A gesztusaiból úgy vettem ki, hogy azt várja, lelépjek. Mégis ülve maradtam, és a jobb gyűrűsujjamon lévő konfirmációs gyűrűmet forgattam. – Ööö… Sirpa Väätäinen és a gyerekei ma megint megjelentek az Oltalmaz-lakban. Tavaly ősszel szoros munkakapcsolatban voltam Kallio osztályával, amikor az Ari Väätäinen elleni előzetes vizsgálat anyagát gyűjtötték. Sirpa Väätäinen már vagy két éve volt az Oltalmazlak visszatérő páciense. Amikor Ari Väätäinen harmadszor bántalmazta Sirpát úgy, hogy kórházba kellett vinni, azt gondoltam, hogy Väätäinen végre börtönbe kerül. Akkor ismertem el először, hogy a megegyezés és a tanácsadás nem minden családi erőszak esetében hatásos. Az előzetes vizsgálatot végző rendőr ideges volt a kihallgatás során, és meg akarta ütni Väätäinent. Ezután Väätäinen visszavonta a vallomását, és azt állította, a rendőr kényszerítette rá, hogy beismerje a bántalmazást. Végül Sirpa kérte az ügyésztől, hogy szüntesse meg a vádeljárást, de az ügyész ehhez nem járult 8
hozzá. A pénzbírság, amit kiszabtak, rossz megoldásnak tűnt, mivel a család amúgy is pénzszűkében volt. Amikor megemlítettem Väätäinenéket, Kallio főfelügyelő egy pillanatra becsukta a szemét, és fájdalom suhant át az arcán. Az Ari Väätäinent kihallgató Ström nyomozót a bántalmazás után felfüggesztették állásából, néhány héttel később pedig az újságban olvastam a halálhírét. Nem tudtam, mennyire voltak közeli viszonyban Kallióval, de reméltem, hogy Kalliónak mint rendőrnek a kollégája halála után pont olyan jó oka volt utálni Väätäinent, mint nekem. – Milyen állapotban van Sirpa? – kérdezte végül Kallio. Väätäinenék a nap közepén érkeztek az átmeneti otthonba. Ez egy cseppet sem volt megszokott dolog, hiszen az erőszakos családi viták általában késő délután, kora este csúcsosodtak ki, amikor már lecsúszott egy-két pohárkával. – Nincs más sérülése, csak éppen félig kopasz. Ari belevágott a hajába, nehogy idegen férfiakra vadásszon. – Figyelj rám, Säde! – Kallio tekintete szigorú volt, zöld szemével nagyon komolyan nézett rám. – Sirpa legalább olyan nehéz eset, mint Irja Ahola. Vagyis inkább azt kellene mondani, hogy Ari Väätäinen pont olyan reménytelen eset, mint Pentti Ahola. Meséld el Sirpának, mi történt Irjával. Beszéld rá, parancsold meg neki, hogy tegyen feljelentést. – Az ilyesmi ellentmond az alapelveinknek. Az Oltalmaz-lak csakis az ügyfelek kérése nyomán tesz bármit is – válaszoltam folyékonyan, de észrevettem, hogy magam is kételkedem a saját szavaimban. – Akkor meg miért meséltél nekem Sirpáról? – fortyant fel Kallio. – Gondolj csak Väätäinenék gyerekeire! Ugyan mi lesz majd velük, amikor az anyjuk már a sírban van, az apjuk meg a börtönben? Nem tudtam felelni. Wang nyomozó kikísért a folyosóra, és bocsánatkérően mondta, hogy a főfelügyelő asszonynak nehéz 9
napja volt. Nehéz volt az én napom is, és a következők sem ígérkeztek könnyebbeknek. Rosszulesett nézni, milyen rutinosan jöttek a kis Väätäinen gyerekek az átmeneti otthonba. A kilencéves Marjo gyakorlottan terelgette az öccseit, mint egy pásztor a nyájat. Vékony ujjaival előkotorta a nadrágzsebéből a zsebkendőt, és túlzottan is gondosan törölte meg vele a kistestvérek csöpögő orrát. Mintha a saját kezemet láttam volna, huszonöt év távlatából. Puffadt kis kezecskék, amelyek a fiatalabb testvérek nedves orrát törölgetik, mielőtt az iskolaudvarra belépnénk, bár Aimo és Reima, de legfőképpen Tarmo megpróbálnak ellenállni. Egész életemben ilyen voltam. Mindig volt nálam zsebkendő, amivel az orrokat és szemeket megtörölgethettem. Amolyan kedves, alkalmazkodó, segítőkész emberhez illő nevet kaptam keresztnévnek: Säde Mielikki*, és ezeknek megfelelően éltem az életemet is. A szüleim kis napsugara voltam, az általános iskolai tanítónk fénysugara a zajos osztályteremben, a zenetanár fénylő szivárványsugara, az egyetlen az osztályban, aki tudta, mi az Asz-dúr párhuzamos mollja. Nem volt bennem olyan belső fény, mint a többi lányban, ezért kedvességgel és oltalmazásra, védelemre való hajlamommal kellett ragyognom. Az iskolai bulikon eltámogattam a női vécébe a barátnőimet, akik megittak egy teljes üveg almabort, és feltöröltem utánuk a padlót. Foglalkozásszerűen akartam segíteni az embereket, ezért érettségi után szociálpolitikát kezdtem tanulni. Ötévnyi tanulás és a mesterfokozat megszerzése után a szociális segélyek irodájába kerültem, hogy egy ablak mögül pénzt oszthassak azoknak, akik nem jutottak még annyi jövedelemhez sem, amennyi az én nyomorult kis fizetésem volt. Amikor megalapították az Oltalmaz-lak családi menedékotthont, megpályáztam ott egy állást. Úgy gondoltam, az átmeneti otthonban többet tehetek az elesettekért, mint a szociális segé* Säde = Sugár, Mielikki = Kedvenc, kedvelt (személy).
10
lyek ablakánál, ahol leginkább egy pénzkiadó automatára hasonlítottam. A családi menedékotthonban végzett munka ugyanakkor egyfajta életmódot is jelentett. Ez megfelelt nekem, de hát mi mást is tudtam volna tenni? Mivel nem volt családom, a hétvégéket is gyakran munkával töltöttem. A nyári szabadságot általában csak ősszel vehettem ki, amikor a kisgyermekes családok nyaralási kényszere már lecsillapodott. Hetente egyszer vagy kétszer egy kórusban énekeltem. A kedvességemet persze ott is észrevették, és hamarosan én lettem a kották felügyelője. Ki más lett volna alkalmasabb a vissza nem hozott kották felől félénken érdeklődő kottatárosnak? De ennek most vége lett. Hol a malacot bámultam, hol a poharamat, és eldöntöttem, hogy megszabadulok a kedvességemtől, amiből eddig csak bajom származott. A munkanap és a rendőrségi kihallgatás után nem mentem haza. Bebuszoztam Helsinki belvárosába, majd villamosra szálltam, és elzötyögtem a tengerparti parkba, a Kaivopuistóba. Először a parton kerestem könnyebbséget a szorongásomra, de a napot folyton eltakarták az elékúszó felhők, a hideg tengeri szél pedig keresztülfújt a kabátomon. Ezért inkább beljebb sétáltam a parkba, és majdnem egy órán át bolyongtam azt remélve, hogy a sors megtalálja helyettem a megoldást: a szeptember végi viharos szél a fejemre dönt egy korhadt hársfát, vagy leröpít a sziklás partokról a tengerbe. Nem egy páciensem férje az alkoholban találta meg a gyógyírt bánatára, és én is észrevettem, hogy időnként milyen jókedvre tud hangolni egy pohár bor vagy egy üveg finom, édes cider. Így aztán elsétáltam Punavuoriba, és valami olyat tettem, amit teljes harmincöt évem alatt korábban még sohasem. Egyedül beültem egy étterembe, és egy egész korsó cidert rendeltem. Úgy éreztem, életem egyik legfontosabb döntését hoztam meg. Talán most jött el az ideje, hogy átvegyem a sorstól a gyeplőt, és magam irányítsam az életemet. 11
Az étterem majdnem üres volt, rajtam és a félszárnyú malacon kívül csak néhány sakkozó meg egy, az esti újságja mögött megbúvó, idősebb férfi ült benn. A rádió lustán görgette a hazai slágereket, és nem kellett semmi mással foglalkoznom, mint az előttem levő itallal. Azt kívántam, bárcsak lenne valami olvasnivaló nálam, hogy arra koncentráljak Irja Ahola és Sirpa Väätäinen helyett, úgyhogy lecsaptam az újságra, amit a távozó vendég hagyott maga után. Átlapoztam, s bár kerestem a szaftos történeteket az új szerelemre talált tangókirályról és a téli sportszezonra készülő sívirtuózokról, minduntalan komor, szomorú hírek kerültek a szemem elé. Már bántam, hogy nem kértem el Kalliótól egy fényképet, amin Irja holtteste látható. Talán ha Sirpa Väätäinen meglátja, az észhez térítené. A horoszkópom azt ígérte, hogy találkozom egy emberrel, aki alaposan felforgatja az életemet. Elhittem. Ez az ember én magam voltam. A cider kezdett a fejembe szállni, a malac is kevésbé szomorkodott már. Talán nincs is semmi baj, már senki nem fog meghalni, és lassacskán minden szépen jóra fordul. A nap bekukucskált a szűk utca csücskébe az étterem elé, és az őszt egy pillanatra májussá változtatta. Kértem egy harmadik pohár cidert a pultnál, és merészeltem váltani pár szót a pincérrel az időjárásról. A bárpultnál mellém került egy magas, testes, sötét hajú férfi. Egy méter kilencven centi magas lehetett, és legalább száz kiló. Rögtön visszaültem az asztalomhoz. Hallottam, hogy a férfi barna sört kért, beszélgetett a mixer fiúval a sör erősségéről és édességéről, végül egy olyan márkát választott, amelyikről korábban még soha nem is hallottam. Az ablakon keresztül nézegettem az embereket, akik céltudatosan haladtak valamerre: munkából hazafelé, moziba vagy éppenséggel tornázni. Mind valódinak és élőnek látszottak.
12
– Elvehetem ezt az újságot? – A testes férfi leült a szomszéd asztalhoz, arccal felém fordulva. A hangja mély volt, kissé rekedtes basszus. A fekete szakáll, bajusz és a vastag, tömött szemöldök alól nemigen lehetett mást kivenni, mint a mélybarna szemet és a karakteres orrot. A bőre sárgásfehér volt, mint a pincében tárolt tavalyi krumpli szára meg levele. – Persze – leheltem olyan hangon, amely azt parancsolta neki, hogy maradjon eztán csöndben. Nem voltam hozzászokva, hogy így beszéljek. – Köszönöm – villantott egy mosolyt a férfi, amitől a nevetőráncok felgyülemlettek a szemem körül. Éreztem, hogy elvörösödöm, és azonnal kifelé kezdtem bámulni az ablakon. A férfi túl jóképű volt. Bár megpróbáltam a járókelőkre összpontosítani a figyelmemet, nem tudtam nem észrevenni, hogy a férfi olykor fel-felemelte a tekintetét az újságról, és engem vizslatott. Mi a csodáért? Nem voltam az a fajta, akit megnéznek a férfiak. Teljesen átlagos, középarányos alkatú vagyok. Százhatvanöt centi magas, a súlyom hatvannégy kiló. A testem körte alakú, a vállam keskeny és kissé csapott, a karom vékony, az izmaim lötyögősek. A mellemről nem is érdemes beszélni: az A kosár mindig elég volt. Ha jószándékúan nézik, találhatni valamiféle deréknak nevezhető dolgot a csípőm fölött. A fenekem és a combom széles, vaskos, a lábszáram és a bokám azonban olyan, hogy nem kell szégyenkeznem, ha ünnepi alkalmakkor szoknyát veszek fel. A hajam vékony szálú, szépen mondva sötétszőke, és olyan formára van vágva, amire Tarmo öcsém azt mondja, ez a szociális munkások Kleopátra-frizurája. Kicsi, világoskék szemem megbújik a kerek, vékony keretes szemüveg mögött. A szemöldököm világos és jellegtelen. Az arcbőröm pirosas és hámlik, az orrom túl kicsi, és úgy néz ki, mintha előző nap leégett volna a napon. A szám is túl kicsi, és az ajkam keskeny. Az Oltalmaz-lak személyzeti felfrissítő napján nálunk vendégeskedő kozmetikus azt 13
mondta, a felső ajkamnak szép formája van – nyilván azért, mert a külsőmről nem mondhatott más pozitívat. Általában nem festem magam. Néha megpróbálom púderrel elfedni a bőrömön a pirosságot, de ma ezt is elfelejtettem. A sötét hajú, jóképű férfiaknak általában nem volt velem semmi dolguk. Ez a férfi kíváncsi tekintettel olvasgatta az újságot, közben felfelvonta vastag szemöldökét. Tetszett nekem ez az erőteljes tekintet, ez az elgondolkozó szem. A szakáll eltakarta az arcát annyira, hogy csak tippelni tudtam, hány éves lehet, de nemigen lehetett nálam idősebb. A testvéreim szerint én valójában néninek születtem, a sógornőim szerint annyira elhanyagolom magamat, hogy ugyanúgy lehetek ötven, mint harmincöt. Kaptam tőlük karácsonyra ajándékba ránctalanító krémeket és narancsbőr elleni testápoló szereket, amelyeket kötelességtudóan használtam. Belepréseltem a hátsómat alakformáló bugyikba, ahogyan egy rendes nőnek illik. Megpróbáltam vonzónak látszani mások szemében. Olyannak, aki segít. Olyannak, akiben meg lehet bízni. – Elnézést, hogy megzavarlak, de tudnál javasolni nekem valami jó filmet? Nagy kedvem volna moziba menni, de fogalmam sincs, mit lenne érdemes megnézni. A férfi úgy fordította a székét, hogy az én asztalomhoz támaszkodott, és egyszerre csak túl közel került. – Filmet? Én nem … Azt hiszem, más ízlésem lehet, mint neked. Száraznak éreztem a számat, azonnal belekortyoltam a ciderembe. – Nem szeretem az erőszakos akciófilmeket, inkább azokat, amik az emberi viszonyokról szólnak. Meg a finn filmeket. Ezek közül melyik lenne jó? – tolta oda elém a férfi a délutáni lap moziműsorát. Nem akartam beismerni, hogy nagyon ritkán járok moziba. Szívesebben várok, míg kiadják videón, vagy bemutatja valame14
lyik tévécsatorna. Viszolyogtam a mozik zajától, az egymást ölelgető pároktól, az előadás alatt cukorkáspapírokat zörgetőktől, a káromkodó tinédzserektől. Azokat a történeteket szeretem, amiknek boldog a befejezésük, a happy endtől meg zokogni kezdek. Nemigen akaródzik moziba menni. A Titanicra akkor vettem rá magamat, amikor a kórusban a nők nagyon dicsérték, de már az elején, a kártyajátékos jelenetnél sírni kezdtem, amikor a szegény hős nem tudja, hogy a halálba nyer belépőjegyet. – Hát, van itt pár finn film… Uuno meg valami ifjúsági film. A Nyár a folyónált már biztosan láttad is. – Azt hiszem, nem láttam… – Meglepődtem, hogy a férfi hangjában kis bizonytalanság bujkált. – Egy faúsztató családról szól. Sikere van. – Te már láttad? Jókedvűen jön ki utána az ember? Ha azt hazudnám, hogy még nem láttam, elhívna-e a férfi magával? A gondolat egyszerre volt izgalmas és félelmetes. Mondtam, hogy jó érzéssel töltött el a film. Ami azt jelentette, hogy három zsebkendőből is facsarni lehetett a vizet, illetve a könnyeket, annyit sírtam, amikor az Oltalmaz-lak vendégeivel együtt megnéztük a videót. – Hát, akkor talán ezt – hümmögött a férfi, a söröskorsó pedig egyetlen hajtásra kiürült. – Csak negyed nyolckor kezdődik, van még bőven idő egy következő korsóra. Hozzak neked is egyet? – Köszönöm, van még – mutattam a félig telt cideres pohárra. A férfi ott hagyta az újságot az asztalon. Újra elolvastam a horoszkópot, és elgondolkodtam, vajon az az életemet felforgató ember valóban én magam vagyok-e. És ha a fekete szakállú férfi is halak jegyű, mint én, és az ő horoszkópjában a fontos ember éppen engem jelent? Mi lenne, ha azt mondanám neki, hogy annyira tetszett a Nyár a folyónál, hogy szívesen megnézném még egyszer? Talán meg is merném tenni, ha gyorsan meginnám ezt a cidert, és rendelnék egy negyediket is. 15
A férfi visszajött, és kérdően nézett rám. – Megengeded, hogy melléd üljek? – Csak tessék… A csend félelmetes volt, a férfi túl termetes. Félszegen, esetlenül folytattam a beszélgetést: – Láttál már más filmeket is Pölönen rendezésében? – Hát, láttam azt a tangós sztorit, videón. Amikor azt nézem, kedvem támad táncolni, pedig nem igazán tudok tangózni. Hú, de meleg van itt. Amikor a férfi elkezdte lehámozni magáról a szürke kötött kabátját, kiderült, hogy a válla nem is a válltöméstől olyan széles. A pasi valószínűleg rendszeresen jár edzőterembe. A kabátot gondosan elhelyezte a szék támláján, és a pénztárcát a mellényzsebéből az asztalra tette. Akkor láttam meg. A bal karján idomtalan, zöldesfekete tetovált sárkány díszelgett. Jól ismertem ezt a jelet. Nem valami divatos tetoválószalon vagy új karrierbe kezdő celeb szimbóluma volt, hanem Sörnäinen városrész, vagyis a Sörkka átmeneti lakójáé. Ugyanilyen módon díszített férfiak voltak az állandó ügyfeleim a szociális segélyeknél, és ilyenek voltak, akik felpaprikázva megpróbálták betörni a menedékotthon ajtaját. Egyszer az egyikük lőtt is, de szerencsére csak a falat találta el. Velem szemben egy korábbi fegyenc ült. Ezért sápadt az arca, és ezért tájékozatlan a helsinki mozik kínálatában. Úgy döntöttem, mégse rendelem meg a negyedik cidert. Talán a legjobb, ha a harmadikat se iszom meg. Rögtön felálltam. – Jaj, észre se vettem, hogy már elmúlt hat óra. El kell érnem a buszt – motyogtam alig hallhatóan. – Neked aztán nagyon sietős lett – csodálkozott a férfi, aztán a karjára pillantott. A szemén látszott, hogy felfogta, miért rohanok el. – Kellemes mozizást! – mondtam, hogy enyhítsem a helyzetet. Be se kötöttem világosbarna ballonkabátom övét, csak 16
kiszöktem az utcára, a kabát meg libegett-lebegett rajtam. Már nem sütött a nap. Megálltam a sarkon, hogy begombolkozzam, és megállapítottam, hogy feltétlenül el kell mennem vécére, hogy rendben hazaérjek. Szóval, mindenképpen a Stockmann áruházon keresztül kellett a buszpályaudvarra menni. Átöblítettem a számat, aztán előszedtem a púdert is a táskámból. Fölöslegesen: az arcom pirosabb volt, mint korábban valaha. Amíg a buszmegállóban toporogtam, azon gondolkodtam, hogy az éttermi pasas akár feleséggyilkosságért is ülhetett börtönben. Bolond voltam, hogy szóba elegyedtem vele. Az ipse persze azt gondolhatta, hogy könnyű zsákmány vagyok. Süt rólam, hogy nem sokat tudok a férfiakról. Legalábbis nem az olyan férfiakról, akik nem verik a feleségüket. Van persze apám, meg vannak fivéreim, és a kórusban is van vagy húsz teljesen érdektelen férfi. Kettőt kivéve mind nősek, és mind a két egyedülálló férfi kórustag idősebb nálam vagy húsz évvel. Rosszullét fogott el, amikor a busz befordult a Finnoontie felé. Csak bajosan bírtam ki a megállóig, ahol le kellett szállnom. Egy pillanatra muszáj volt leülnöm a padra; mélyen beszívtam a levegőt. Tudtam, persze, hogy nem kellett volna ennyi savanykásédeskés cidert vedelnem. Nem csoda, hogy a sorház emeletére vezető lépcsőfokok a szokásosnál magasabbnak tűntek. Hazaérni mindig jó érzés, mert az ajtó mögött ott vár Sulo. Felvettem az ölembe, ő meg heringtől szagló nyelvének egy nyalintásával üdvözölt. A macska követelően bámult rám egészséges fél szemével. Sulo a nagybátyám istállómacskájának kölyke volt, és az egyik szeme sosem nyílt ki. Az anyja és a testvérei nem fogadták be a sérült cicát, a nagybátyám meg kész lett volna vízbe fojtani a hitvány kis jószágot. Véletlenül épp a szülővárosomban jártam, és a szánalom győzött az ész fölött: a macskával tértem vissza Helsinkibe. Nyolc év alatt egyszer sem bántam ezt meg. Sulo nagyszerű lakótársnak bizonyult, puha volt, meleg és csendes. 17
– Egy kicsit pihennem kell, aztán kimehetünk – mondtam a macskának, akinek nem akaródzott lemondani az ölemben tartózkodásról. Levettem a kabátomat, bementem a hálószobába, és lerogytam az ágyra. Sulo mellém kuporodott, mint egy bozontos szürke labda. A rosszullét visszatért egy pillanatra, akárcsak Irja Ahola zúzódásokkal teli arcának képe. Meg kellett volna mentenem Irját. A telefon éles csörgése riasztott fel. Olyan lassú voltam most, hogy éppen csak átértem a nappaliba, mielőtt az üzenetrögzítő bekapcsolt. – Anneli vagyok, szia – hallottam a kolléganőm aggódó hangját. – Próbáltam a mobilodat is hívni, de nem vetted fel. – Jaj, bocs. Kikapcsoltam, amikor a rendőrségen voltam, aztán elfelejtettem visszakapcsolni. – Ez nem volt jellemző rám. – Mi baj van? – Ari Väätäinen idejött, és addig nyomta a csengőt, míg Sirpa ideges lett, és megkért, hogy engedjem be a férjét. Haza akarta vinni a családját. – Részeg volt? – Szerintem nem, de elég agresszív volt. Azt mondta, elege van abból, hogy beleavatkozunk a családja ügyeibe. – De ugye Sirpa nem engedett neki? Hát jó… Ha Ari még visszamegy, hívd a rendőrséget. – A rendőrséget? De hát mi nem szoktunk… Hacsak Sirpa nem kéri… – Telefonálsz a rendőrségre, és nem engeded el Sirpát Arival! – De ha ő maga akar… – Szigorú hangomtól Anneli megdöbbent. – Nem engeded. Mondd, hogy a gyerekeknek nyugodtan kell aludniuk éjszaka. Fél nyolcra bent vagyok, reggel beszélek Sirpával. Nyugodalmas jó éjszakát! Sulo türelmetlenül nyávogott az esti séta miatt, de először muszáj volt ennem egy kis joghurtot. A joghurtot általában ki 18
szoktam önteni egy kis virágmintás tálkába, de most nem voltam képes ilyen pedantériára, és egyenesen a dobozból ittam meg. Úgyse osztozik rajta velem senki. Aztán feltettem a hámot Sulóra. A szomszédokkal való jó viszony megőrzése érdekében nem mertem szabadon engedni a cicát odakint, ő pedig egész jól megszokta a hámot. Még nem volt fél nyolc, de már egészen besötétedett. Sulo a mező széle felé vette az irányt, talán azt remélte, hogy elkaphat egy mezei pockot. Egyetlen szeme mohón villogott, a petyhüdt kis gombolyagból egy csapásra zsákmányra éhes ragadozó lett. Életben maradt volna akkor is, ha én nem lettem volna, képes lett volna gondoskodni magáról. A macska ösztöne azt mondta, hogy nem érdemes lágyszívűnek, érzelmesnek lenni. Säde és Sulo*, micsoda ártatlan párnak hangzik! A cica háta izgalmában meggörbült, elengedtem a vezetőszárat. Hadd menjen csak a pocok után, aztán úgyis készségesen idehozná nekem a zsákmányt. Belőlem is Sulóhoz hasonló zsákmányszerző válhatna… Irja Aholán már nem tudtam segíteni, de Sirpa Väätäinent még megmenthetem. Még azelőtt kell cselekednem, hogy Ari agyonverné Sirpát. Nem hagyhatom a dolgokat a sors kezében, magamnak kell meghoznom a döntéseket.
* Sulo = aranyos.
