Mivel, szép Azorám? A patak eltérítésével!

„Azora egy nap haragosan tért vissza sétájából, és nagy kiáltozást csapott. – Kedves feleségem, mi a bajod? – kérdezte Zadig –, miért keltél így ki magadból? – Ó, jaj – felelte az asszony –, te is ugyanígy felháborodnál, ha olyan látványnak lettél volna szemtanúja, mint én az imént. Vigasztalni mentem Khoszroun ifjú özvegyét, aki két napja síremléket emelt ifjú férjének a mezıt szegélyezı patak partján. Az aszszony fájdalmában megfogadta az isteneknek, hogy el nem mozdul a sírtól, míg csak a patak vize ott folyik mellette. – Nos – felelte Zadig –, ez már tiszteletre méltó asszony, és igazán szerette az urát. – Ó – szólt Azora –, ha tudnád, mivel foglalkozott, amikor meglátogattam! – Mivel, szép Azorám? – A patak eltérítésével!” Voltaire:

Grafika: Molnár C. Pál: Lurkó

Zadig avagy a végzet (Az orr)

3

„A megértett Isten nem isten.” Tersteegen

„A sötétség csak a fény hiánya.” Josteen Gardner

4

N

EM TUDOM, SÍRJAK VAGY NEVESSEK.

Igaz, nem volt még, aki sírni látott

volna, még akkor sem, még a nagy zuhanás után sem. Miért pont most tenném?

Bár sok mindenben a terveim szerint alakultak a dolgok, egészen bizonyos nem vagyok benne, hogy elértem a célomat. Pedig, Isten az atyám, he-he, nem sokon múlt a siker. Csak éppen nem tudom pontosan, min is. Soha nem tudom igazán kifürkészi a terveit, soha nem vagyok képes igazán megérteni ıt. İt, aki tönkretett, aki kidobott, kiőzött általa emelt lakhelyünkrıl, híveimmel, követıimmel egyetemben, pedig nem tettem semmi mást, csak kérdeztem. Kérdeztem, mert nem értettem, mert nem tudtam a válaszokat, az égetıen hiányzó, azóta is megválaszolatlan kérdésekre, s mert a kérdéseimet nem tartottam mélyen magamban, hanem megosztottam a legkedvesebb barátaimmal is. İ úgy mondja, lázadtam. Én úgy: érteni akartam. İ úgy véli, a viszálykodás, a győlölet magvát hintettem el egy addig tündökletes, érintetlen világban, amelyben a dolgok egy csodálatos kéz irányítása alatt haladtak szikrázóan gyönyörő beteljesedésük felé. Én pedig úgy, ha az érteni akarás, a teremtettségbıl fakadó tudatlanság bőn, ha a kérdezés azonos a lázadással, akkor, igen, de csak akkor, valóban bőnös vagyok! Ám ha a kétely eloszlatható, de mégsem oszlatik el, akkor ki is a nagyobb bőnös: aki elhallgat vagy aki kérdez? Hm? Neki hatalmában lett volna válaszolni, de csak szemrehányás, ledorongolás és a Nagy Zuhanás lett az osztályrészem. S miért? Mert kérdezni mertem tıle! Tıle, akinél ott van minden válasz. Azt mondja, féltékeny voltam. Hát igenis, az voltam! Igenis az! De az vesse rám az elsı követ, he-he, aki a helyemben nem lett volna az! Azt hittem, úgy véltem, úgy éreztem, én vagyok a legkedvesebb, én állok hatalmas szívéhez a legközelebb, én vagyok gyönyörő terveinek beavatott letéteményese! Igen, így gondoltam, s erre, tessék, erre mi történik… Nem is akarok róla beszélni, mert elveszítem a józan eszemet, és valóban elönt az addig soha nem ismert, soha meg nem tapasztalt, érzékeimet eltompító, a józan eszemtıl megfosztó győlölet. Máris hevesebben ver a szívem, máris érzem, hogy elmémre ereszkedik az az unva, iszonyattal ismert, kavargó vörös valami! Na jó, legyőrtem, legyıztem… Bár a szívem mélyén már mindörökre ott marad, onnan már senki és semmi ki nem tudja irtani. Így marad ez a világ végezetig, mindaddig, amíg vagy ı, vagy én… S persze akkor inkább én, he-he…

5

De nem jó ezzel együtt élni, be kell bizonyítanom a világnak, minden teremtett lénynek ebben a széles világegyetemben, hogy nincs igaza, hogy lett légyen mégoly hatalma is, hogy az igazság, bár folyton-folyt arra hivatkozik, nem az ı oldalán áll! Be kell bizonyítanom, mert csak így nyerhet igazolást a létem, a tragédiám igazságtalansága. Be kell bizonyítanom, hogy nem az a vétkes, aki kérdezni mer, aki érteni akar, aki tudni szeretne, hanem az, akinek a válaszok oly kézenfekvık, mégis elhallgatja, eltitkolja azokat, s közben a szeretetre, meg a mindent átható, mindent összefogó, mindent egy észben tartó, megfellebbezhetetlen gondviselésre hivatkozik! Nekem a Nagy Zuhanás után nem maradt más, mint a bizonyítás lehetısége. Bizonyítani önmagamnak, a hozzám feltétlenül ragaszkodó híveimnek, minden csillagok szülötteinek, bizonyítani a következı generációknak, hogy aki nem kérdezhet, akinek nincsen lehetısége válaszok megtalálására: az bizony nem lehet szabad! Nem lehet, mert a kérdései bilincsbe verik, a miértek leláncolják. Nem lehet szabad, mert a kétségek férge megemészti benne a tenni akarást, a jobbítás szándékát. Nem lehet szabad, aki nem ért: merre menjen, mit csináljon a szükséges válaszok hiányában, honnan tudja, hogy amit tesz, az jó, hogy amit elgondol, az valóban hasznára válik ennek az egész rohadt, teremtett világnak? Nem, a kérdésekre adott szükségszerő válaszok nélkül nem lehet teljes az élet! İ pedig mintha különös kedvét lelné abban, hogy elhallgassa mindazt, amit tud, ami hatalmából, lényébıl, és hatalmas tudásából fakadt; mintha ezt mondaná: „Küszködj csak, bolhácska, hátha rengeteg csetlés-botlás után rájössz arra, merre kellett volna tartanod, hogy az tetsszen nekem! Küszködj csak, s közben hitesd el magaddal, hogy a hited által megnyered a szükséges válaszokat, hitesd el, hogy tudod, merre vezet az út! Én addig a páholyból nézlek, és röhögök a markomba, ha a biztosnak vélt utat járva egy szakadék köves alján találod magadat!” He-he-he… Nemcsak nekünk, a Nagy Zuhanás túlélıinek, hanem ezeknek a parányoknak is szükségük van a válaszokra. Mert a kérdéseik nekik is megvannak, csak gyávák feltenni azokat. İket is mindenekfelett érdeklik a válaszok, de attól félnek, a kérdezés önmagába káromlás, ezért ajkukra tapasztják kezüket, és kétségbeesett pillantással fürkészik az eget, hátha mégiscsak, hátha éppen most, hátha mindenek ellenére… Nagyon különleges körülmények kellenek ahhoz, hogy igazán, teljesen ıszinték merjenek lenni. Nagyon különleges körülmények! Csak két út van, ami elvezeti ıket

6

a megfelelı kérdések feltevéséig: a reménytelen értelmetlenség és a szenvedés, a halál közelsége. Erre a két dologra alapoztam a tervemet, ez a két pillér volt a támasza mindannak, ami történt. Majdnem sikerült jobb belátásra térítenem a számára egyik legkedvesebbet. Majdnem sikerült… És nem tudom, nem értem, miért nem értem el a célt! A poklok poklára, már megint egy megválaszolatlan kérdés! De én merek kérdezni. Ebben áll a lázadásom, ebbıl fakad minden tettem. Még akkor is, ha így, több ezer év után tudom, válasz úgysem lesz…

7

V

ALAKINEK EL KELL MONDANOM, MERT MEGFULLADOK;

elveszi elılem a le-

vegıt az élet és annak végtelen hatalmú ura, az Isten! Nincs ember, aki mindezt megérthetné. Az Isten pedig nem hallgat meg! Legalábbis nem

vagyok már biztos abban, hogy meghallgat. S ha igen, akkor sem felel semmit; így pedig olyan számomra, mintha nem is lenne, olyan, mint a csalóka viző, kiszámíthatatlan patak. Mintha vasmarokkal szorítanák a torkomat, nem kapok levegıt, szúr a szívem, a derekam a legkisebb súly alatt is le akar szakadni, rosszul alszom, alig várom, hogy felébredjek, s ha felébredtem, csak átvonszolom magamat a napokon, alig várom, hogy végre lefeküdhessek és alhassak. Ami aztán persze soha nem sikerül. És évek óta nem álmodom semmit. Nincs mirıl álmodnom, mert nem érdekel, nem foglalkoztat semmi sem, nincsen, ami célt, értelmet adna az életemnek. Nem volt ez mindig így, de ahogyan a dolgok most állnak, úgy tőnik, ezek után viszont már minden így marad. Így! Hatvanéves koromra! Elihu a nevem, s mondom, hatvanéves vagyok. Nem lehet, legalábbis életöltınyi korom döntı részében nem lehetett fikarcnyi panaszom sem az életre. El voltam látva minden jóval, amiért ezen a Földön élni érdemes: a szüleim szeretı szülık voltak, és a Teremtınek legyen hála, a mai napig élnek mindketten! Szeretı feleségem van, akivel mindenben, mondom, mindenben jól megértjük egymást, mind a mai napig. Mindig volt mit a tejbe aprítanom, soha nem kongott hideg ürességgel az éléskamrám, még a macskáink is válogathatnak, hogy kanca vagy kecsketejet akarnak nyalogatni, és sokszor árulkodóan tejfeles büszke kis bajuszkájuk. Dús legelıimen kövér barmaim rágják a füvet, istállóimban tevék és lovak sokasága vágyakozik a szabad puszták vágta-szabadságára, s illendı kéznyalintással köszöntenek, ha bemegyek az istállóba. A gyermekeim jól nevelt, engedelmes, tisztelettudó, egészséges gyermekek. S az egészségemre sem lehet semmi panaszom: a korom ellenére az utóbbi ideig nem nyikorogtak az illeszkedések, nem fájt sem itt, sem ott, a fogaim is, egy híján mind megvannak, a szemem, ha nem is, mint a sasé, de fél mérföldrıl megismerem, ki közelít ajtómhoz, s nem folyik opálos tejszínné számadómnak orrom elé tett feljegyzése sem; nem kell hunyorognom se közelre, se távolra. S nem restellem bevallani, férfi vagyok még mindig, bizony, férfi a javából! Bizonyos korral járó jelek természetesen megjelentek már rajtam, mélyebbek a ráncok az arcomon, fıleg a szemem alatt, és a szám mellett, s egykor daliásan délceg termetem aprócskát megrogyott, melleim feszülı izma sem szolgálhatna ma már pajzsként, mint egykor, sıt, 8

a jólléttıl észrevétlenül némi pocakom is nıdögélt, de állítom, még ma is megfordulnak utánam a nık, és nem csupán a vágyakozó özvegyasszonyok vagy a prédaszaglászó örömlányok. Nincs panaszra okom társadalmi helyzetemet illetıen sem: elöljárója vagyok városomnak, kikérik tanácsomat, meghívnak az ítélkezésekre, és hitemnél fogva egyfajta lelki-központként is szolgál az otthonom a Mindenható ügyeiben való jártasságom miatt. Írástudó, Írás-szeretı ember vagyok. Bizton állíthatom, kevesen ismerik annyira a Teremtı reánk hagyott üzeneteit, kifürkészhetetlen útjainak titkait, és a személyét érintı csodák, misztériumok szövevényében sem sokan igazodnak el annyira otthonosan, mint én. Egyszóval: boldognak kellene lennem. Valami mégis kisiklott, valami mégsincsen a helyén. Valami elromlott, valami megváltozott – vagy én, vagy a Teremtı –, mert nem mennek olyan jól a dolgok, ahogyan régebben mentek. Túl sok, túl sok nehéz kérdést susog fülembe az ajtóm elıtt virrasztással töltött hajnalok lágy szellıje. Kimoshatatlan, kirázhatatlan, megválaszolhatatlan kérdéseket, amelyek felborítottak, megkérdıjeleztek mindent, amit eddig tudni véltem, amiben eddig hittem, amibe a reményemet vetettem.

I

TT SZÜLETTEM, ITT CSEPEREDTEM FEL

BÚZ VÁROSÁBAN, ahol ma is élek, és

ahol mindig is laktam. Apám, a Rám nemzetségébıl származó Barakiél egyszerő, de a földtıl kapott mély bölcsességgel bíró pásztorember volt.

Pásztor, ahogyan ezen a vidéken olyan sokan mások is. Búz „városa” az ı idejében csak néhány sátorból állt, amelyeknek tulajdonosai meglepıdtek volna, ha bárki is városalapítónak nevezi ıket. Nem akartak ık semmi mást, csak újabb, szabad legelıket találni örökké éhes nyájuknak, békességet, és kereskedésre alkalmas, viszonylag közeli helyeket, ahol barmaikat, és azoknak ajándékait, a tejet, a sajtot, a túrót be tudják cserélni azokra a szerszámokra, élelmiszerekre, amelyeket maguk képtelenek lettek volna elıállítani, megtermeszteni. Szinte észre sem vették, de jó idı elteltével már nem nekik kellett a közeli városkák piacát látogatniuk, mert a piac költözött oda hozzájuk. Ennek oka roppant egyszerő volt: kecskéik különleges fajta kecskék voltak, bıségesen tejeltek, és a tej, amit adtak, zsíros, különleges aromájú tej volt. A fajta elsı példányait állítólag még Rám hozta

9

messzeföldrıl, és gondos nevelgetése következtében hamarosan jelentıs nyájjal rendelkezett, amely csak ezekbıl a kecskékbıl állott. Kezdetben csak egy-két kereskedı jött el sátraikhoz, hogy nagyobb mennyiségben, kezeit elégedetten dörzsölgetve elszállítsa a kecskék különleges tejének gyümölcseit, hogy majd a városokban jelentıs haszonnal túladjon rajtuk. Késıbb azonban maguk a városlakók zarándokoltak el Búzba: megelégelve a kereskedık pimasz hasznát, inkább vállalták a hosszabb utat is, kifizethetı áron juthassanak hozzá a Barakiél és barátai által kínált árúhoz. Tulajdonképpen így, ilyen egyszerően született meg a város: a dús legelık közelsége és a különleges minıségő kecsketej alapította. Sokan megelégelték a néha félegynapos utakat, s ki mély sóhajjal, ki nyegle vállrándítással, de jóformán fel sem eszméltek a kecsketulajdonosok, máris meglehetısen sokan hozták, ami hozható, és új otthonukat Barakiél sátrai mellett emelték fel. A városlakók persze hozták a maguk tudását, hozták a szerszámaikat, és megtanították Rám pusztára született nemzetségét a vályogból tapasztott házak elkészítésére. Ezek a házak nyáron hővösek voltak, télen pedig, a szellıs sátrakkal ellentétben, sokkal jobban megıriztek a bennük rakott tüzek jótékony melegét. Persze néhányan az elsı sátrakat felállítók közül hatalmas hevülettel berzenkedtek a letelepedés ellen. İk voltak azok, akiknek olyan tág volt a lelke, mint az Ararát felett átsüvöltı szélben táncoló csillagfényes égbolt, mint lobogó sörényő paripák vágtája a habos fövenyen. De Barakiél hatalmas úr volt: tudta hogyan kell meggyızni, hogyan kell parancsolni, hogyan kell büntetni, és ehhez meg is volt minden eszköze. A lánglelkőek hamarosan meghajtották a fejüket: volt, aki beállt a sorba, s volt, aki a puszták füvének hajnali könnycseppjeit a saját könnyeivel keverve, szakadó lélekkel osont tova. – Hadd menjen, aki menni akar! – parancsolta az ıröknek Barakiél, s közben vérzett a szíve minden emberért, minden családtagért, minden egyes baromért, amely elhagyta a törzset. – Nem parancsolhatok a szíveknek, csak az értelemre vagyok képes hatni. Egy napon talán majd megértik a döntésemet. De jobb nekik, ha soha nem látják be, hogy hibát követnek el! – mondta, és közben hosszan, távolba merült szemmel nézett a puszta oly jól ismert mélyébe, pontosan úgy, mint aki szenvedélyes, ifjú szeretıjétıl búcsúzik, hogy visszatérjen házsártos, de állandóságot jelentı asszonyához. Ej, Istenem, miket is beszélik én itt?

10

Egy szó, mint száz, Barakiél maradt, lebontotta sátrát, az elsı volt a vándorok közül, aki kıházat épített. Hamarosan a környék leggazdagabb, legzsírosabb, és legjobb urává lett. Megvolt hozzá minden képessége, hogy igaz, erıs férfiú legyen: helyén volt az esze, ahogyan helyén volt a szíve is. Elméje vágott, mint a beretva, de nem szégyellte megkönnyezni, ha pásztorok közül valakit elragadott és cafatokra tépett egy vérmedve, ahogyan a kisbárányt is, amit a levegıég szárnyas-karmos ura kiválasztott magának; megindult az árvák és özvegyek magányán, és összeszorult lélekkel hallgatta a kirabolt kereskedık fájdalmas dühét. Barakiél ısétıl, Rámtól kapta rendíthetetlen hitét. Úgy mondják, Rám szüntelenül társalgott Istennel. A Róla való ismerete mély és bölcs volt, mint az óceán mélye és szelíd, mint a frissen született ızike pillantása, de tudott oly borús is lenni ez az ismeret, mint a tüzet haragvó magas hegyek. Oka volt Rám hitének is: az ısök tudása volt ez. Tudás, amit nem tompítottak még legendává az évszázadok, amelynek igazságát nem takarta még el mesék óceánja; tudás, amelynek ismerete az életet jelentette. Rám tudta, hogy él a Mindenható, aki rendet szabott mindennek, aki megalkotta a Napot, a Holdat és a csillagokat, aki szavával parancsolt az elemeknek és létrejött a világunk, aki a vízbe nedvességet kedvelı lényeket merített, aki madarakat szólt az égre, virágokat, bokrokat, rókát és nyulat a mezıre, fákat, medvét, farkast, vaddisznót az erdıbe, oroszlánt, hiénát, viperát a sivatagba, és igen, igen, önnön kezével megalkotta Embert mindezek urává. S mert İ alkotta, tudta, hogy Ember magányos lesz egyedül, a léte csak fél-lét, ezért társat is alkotott neki, annak saját oldalbordájából, hogy soha ne feledje, embervolta csak akkor szárnyalhatja túl a csillagok opálos ködét is, ha minden pillanatban féltékenyen ırzi az emlékezetében: egyedül nem sikerülhet, egyedül biztos a kudarc. Ha hagyja kiürülni a szívébıl azt, akit az Ég neki segítıtársul adott, összeomlik a világ rendje, eliszamosodik a léte: mert ık csak ketten együtt adják ki az Embert; külön-külön nem szólhat másról az életük csak a másik felük megkeresésérıl. Ember és asszonya, Éva úgy szerették egymást, ahogyan soha azután senki, és együtt áldották Teremtıjüket, még akkor, a lázadás napján is, akkor is, amikor ki-ki a maga indokából, de szembefordult vele. Az asszonyt a szabadságvágy hajtotta, egy ínycsiklandó gyümölcs levében megtestesülve, Embert pedig Éva szeretete. Rám tudta, hogy a szenvedés nem volt tervezett része a Mindenható teremtésének, és bizonyos volt abban, hogy egy szép napon a megoldás is meg fog rá érkezni. Soha, egy szemernyit sem kételkedett a Mindenható bölcsességében. 11

Bejárta azokat a tájakat, amelyeket egykor Ember kapott Teremtıjétıl: felgyalogolt a lusta Pisón mentén, Havila csendes ajkú, a Mindenhatót révedı tisztelettel szeretı népének országába, ahol nagyon sok az arany. Bebolyongta Eufrátesz határozott lépéső partjait, amelynek nyugati és keleti ága Meledilnél ölelkezik össze egymással. Megmerítkezett a kevélyhullámú Hidekel habjaiban, amely Asszúr keleti határát nyaldossa, és a Nagy Öbölbe rohan, vakmerı meggondolatlansággal, arra törve, hogy egy napon nem kell feloldódnia benne, és ı maga lesz a tenger. Kus földjén, a szeszélyes hullámú Gichón krokodilusoktól hemzsegı partján Rám sokszor gyönyörködött a Nap szégyenlıs, alkony-narancsszín fátylában. Járt Ember fiának, a testvérgyilkos Szerzınek a földjén, ahová öccse meggyilkolása után futott, és átérezte a visszacsinálhatatlan pillanat minden rettenetét és halálsikolyos, lúdbırözı félelmét, ott Nód földjén, az Édentıl keletre, Hánokh városában, akitıl Matusélah származott. Rám járt az Ararát hegyén, ahol a hatszázegyedik év elsı hónapjának elsı napján a felszikkadt vizek alól kibukkanó sziklaszirtek végleg megakasztották a Bárkát, és sokak példáját követve oltárt emelt és áldozott a tövében a Megtartónak, aki igazságosságában megakadályozta, hogy az óriások hatalma túlságosan megnövekedhessen, és összetalálkozhasson az emberek leányainak és Isten fiainak frigyébıl származott gyermekek gyalázatos erkölcstelenségével. A Legfenségesebb hatalmas hátú, ezerszín szövetségívvel bólintott Rám hódolatára. Elzarándokolt megtekinteni a romokat is, amik a Hatalmas Esı után maradtak a vadászuralkodónak, Kus leszármazottjának, Nimródnak legnagyobb városában: még látta a hatalmas, felhıket böködı dölyfös tornyot, amelynek tövében a Mindenható akaratából, nyelve összezavarodása által ellensége lett ember az embernek. Azóta is így tartjuk: akinek nem értjük a szavát, hiába testvérünk, mégis idegen, s ha idegen, rosszat akar, s ha rosszat akar: ütni kell, mielıtt ı üt. Útjai során találkozott még némelyekkel a régiek közül, akiknek a neve, hej, de sokat mond még mai is! Bölcsességet rakott bölcsességre, tudást tudásra, majd hazament a saját városába, leült a kecskéi és tevéi mellé, hogy eggyé tegye a sok tudnivalót. Ott ült napokig az eget fürkészve, a felhıket, a Holdat, a csillagokat lesve; választ várva a virágok illatától, a hajnal harmatától, nedves orrú kutyája vidám nyalintásaitól, választ a csendtıl, a hegyek derős fennhéjázásától. Egy napon aztán felállt, és ezt mondta: – Van, aki van, fiaim! Él az Úr! Nincs más dolgunk, mint szolgálni neki! 12

És ezt tette egész életében: szolgálta a Kifürkészhetetlent, a Mindenhatót, aki teremtette az eget és földet, az égitesteket, a vizeket és a szeleket, a kis liliomot és a hatalmas tölgyet, a halakat, a madarakat, a csúszómászókat, a szırrel fedetteket és a tollasokat, a kiszolgáltatottakat és az uralkodókat, a szelídeket és a vadakat, és igen, ó, igen a legtudatlanabbat, az egyetlen, létének tudásával megáldott-megvert lényt, az embert. Barakiélnek volt tehát kitıl tanulnia, s tudását legjobb képességei szerint igyekezett átadni, elsıszülöttjének, Búz mostani elöljárójának, nekem Élihunak is. Évekig úgy gondoltam, úgy hittem, évekig bizonyos voltam benne, hogy tudom, merre tartok, tudom, merre van a cél, merre vannak a válaszok. A kérdések pedig nem érdekeltek a válaszok bizonyosságának fényében; ami ellene mondott válaszaimnak, gyökerestül téptem ki és hajítottam lelkem mélye pusztítónak vélt tőzébe. Hát elhittem, én balga elhittem, hogy a megválaszolatlan, megválaszolhatatlan kérdésekre minden válaszom készen áll, hogy az ismeret nem állíthat olyan helyzetbe, amelyben egyszer nekem is kérdeznem kell. Kérdeznem, mert annyit már valóban tudok, hogy jó kérdések nélkül nincsen igazi ismeret. Kérdeznem kell, hogy tudjak, hogy ismerjek, hogy bizonyos lehessek abban, amiben felmérhetetlen vesztesége, kimondhatatlan szenvedése után Jób barátom – immár a Mindenható tegye könnyővé neki vételen alvását! –, annyi évvel ezelıtt biztossá lehetett. Azt mondta akkor, immár lát is, nemcsak ismer. E mondata lett életem alkonyán létem biztonságának oldószere, és most mállikmállik szerte-széjjel: s ha meg nem találom a választ, bizony barátaim, feleslegesen éltem itt e földön! Én Élihu, leszármazottja Rámnak és Barakiélnek, néhány pillanatig azt hittem taníthatok egy embert, kioktathatom ıt olyan kínjai közepette, amelyrıl se addig, se azóta fogalmam sincsen. Egy embert, akirıl, ma már tudom, a Mindenható maga mondta: „Feddhetetlen, derék ember volt, félte az Istent és kerülte a rosszat.” De vajon ı, Jób honnan tudta ezt magáról, honnan lehetett ebben annyira bizonyos?

I

ÓB, A BARÁTOM,

ÚC FÖLDJÉN ÉLT, A Holt-tenger déli csúcsának környékén.

İt és családját méltán övezte tisztelet és megbecsülés, és ahol emiatt, no,

13

meg persze bıséges javaikból eredı befolyásuk miatt vezetıi voltak nemzetségüknek. Ha valakinek nem lenne egyértelmő: azok a javak, amelyekkel a Mindenható ellátta ıket, nyomatékosították áldott mivoltukat, ebbıl és nem másból fakadt befolyásuk: egyértelmően megnyugodott rajtuk Isten áldása. Jób, ahogyan mondtam, a barátom volt gyermekkoromtól kezdve egészen az esemény után – hihetetlen! –, száznegyven évvel késıbb bekövetkezett haláláig. Az én gyermekkoromra hivatkozom, mert az övére nem tudok: jókora életkor különbség volt közöttünk. Amikor én írni-olvasni tanultam, ı már tekintélyes, bölcsszavú elöljárója volt városunknak. A családom, egészen pontosan apám, Barakiél révén ismerkedtünk meg egymással. Jóbot roppantul érdekelte mindaz, ami a Mindenhatóról megtudható, így ha világító lelkő emberekrıl hallott, Rám, általa akkor még nem is ismert példáját követve, azonnal útra kelt, hogy ismerethez, bölcsességhez juthasson. Így ismerte meg atyámat, Barakiélt, és rajta keresztül késıbb, sarjadásom korában jómagamat. Hatalmas termető, hatalmas szívő és hatalmas tudású ember volt. Tevéje megrogyott a súlya alatt, ha ráült, asszonya elveszett a karjai között, ha átölelte. Jób tudott és szeretett élni, életszeretete mégsem vált soha szabadossággá: nem a pillanatnyi érzései vezették, s pláne nem pillanatnyi önös érdekei, hanem minden esetben a Mindhatóba vetett hite. S mondom, a Mindenható méltányolta is Jób ragaszkodását. Ha én azt mondom, mindenem megvan, ami a dús élethez kell, akkor nem mondok teljesen igazat: a vagyonom csak törtrésze annak, amivel Jób rendelkezett, ami felett úr volt. Hétezer juhot nyírathatott, készíttethetett sajtot tejükbıl; árúval megrakva háromezer tevéje járta a pusztát és a sivatagot, ötszáz pár szamara a városokba vezetı utakat, hogy kereskedjen mindazzal, amivel csak kereskedni érdemes; ötszáz pár ökre szántotta hatalmas földjeit, hogy teremjen a búza, a rozs és a zab; megszámlálhatatlan szolga végezte a munkát a földjein, a háza és az állatok körül. Jób illatos olajokkal bekent hajjal, gondosan fonott szakállal ment minden reggel az otthona melletti domb tetejére emelt oltárhoz, áldozatot bemutatni a Mindenhatónak. Saját kezével áldozott minden gyermeke helyett is, minden alkalommal. Reggelrıl reggelre folyt a vér hét fia és három lánya üdvösségéért. – Hátha bőnt követtek el! – mondta Jób, és szemét komolyan az égre emelve imádkozott azokért, akik testek voltak a testébıl és vér a vérébıl.

14

Ha a fiai lakomát tartottak valamelyikük házánál, és ezt bizony sőrőn megtették ezek a bıvérő, jó kedélyő ifjak, minden alkalommal meghívták nıvéreiket is. Jób ilyen alkalmakkor nemcsak reggel, hanem délben és este is mutatott be áldozatot. – Hátha vétkeztek a fiaim, és káromolták a Mindenhatót, az én gyermekeim! – sóhajtott, mert tudta, a fiatal vér erıs zubogása olykor elmossa az istenfélelem gyönge gátjait, kitépkedi az erkölcsösség léckerítését, és Jób nem akart semmit sem a véletlenre bízni, közbejárt hát fiaiért a Mindenhatónál. Útjai során, amelyeknek csak mellékterméke volt a hihetetlen jó szemmel, szerencsés kézzel kötött üzleteinek sokasága, mindenhol azt kereste, azt kutatta, mi a helyes, a leginkább az Ég szerinti Isten-tisztelet. Így vetıdött el Barakiél sátrába is. A piacon került a kezébe egy oroszlánbırre írt nemzetségtábla, amelyet jó szokása szerint azonnal a hóna alá csapott, és egy nyugalmas órában az egyik oázis pálmafáinak hővösében megdöbbenve konstatálta, hogy Barakiél, akirıl már sokat hallott, leszármazottja Nákhornak, Ábrahám testvérének. Azonnal útitervet módosított, és tevéinek zabláját Barakiél városa, Búz felé fordította. Jób és Barakiél úgy köszöntötték egymást, mint régen látott testvérek. Jóformán le sem ültek, még túl sem estek a rituális mosakodásokon, már mindent tudtak egymásról, ami pillantásokból, a tekintetek mélyébıl, az arcok ráncaiból megtudható. Hosszan, nagyon hosszan beszélgetett egymással a két pátriárka a sátor hővösében. Elmúlt a délután, rájuk hunyorogtak már a csillagok is, de ık hozzá sem nyúltak a gyümölcsökhöz, a sültekhez, a hős borokhoz, amelyeket a szolgák behordtak számukra, csak itták, feszült figyelemmel itták egymás szavait a Mindenhatóról. Magasan járt már a Hold, amikor Jób asztalt bontott. – Bocsáss meg, visszaéltem a vendégszereteteddel, nemes Barakiél! Bizonyára te magad is fáradt vagy már, pihenni vágysz! Ám másnap, sıt harmad és negyednap, majd egy egész álló héten át mindennap folytatták komoly, emelkedett disputájukat. Délelıtt a maguk dolgai után jártak a városban, de a Nap alig hagyta el az égen egy órával legmagasabb helyét, ık már újra ott ültek a sátorban, imádkozni és beszélgetni Ábrahám és Izsák Istenérıl, a dolgok hogyanjáról, mikéntjérıl, a bőn következményeirıl és a bőnbocsánat csodálatos lehetıségérıl, és fıleg az Eljövendı eljövetelének bizonyosságáról, amit a Mindenható még az elsı párnak ígért meg az Éden kertjében. A harmadik naptól ott voltam magam is, noha nem szóltam, ifjú koromnál fogva nem szólhattam bele beszélgetésükbe. Csak a kerek képő Hold feljövetele után, amikor már mindketten pilledni látszottak gondolataik egész délutánon át hordo15

zott súlyától, akkor tehettem fel néhány kérdésemet. Jób barátságosan felelgetett, akár ıt magát, akár hitét illeték ezek a kérdések. Néha meg is dicsért. – Jó agyú gyermeked van, Barakiél! Illemtudó, udvarias és nagyon jók a kérdései! Lehet még belıle valaki a Mindenható kezében! Így kezdıdött ismeretségem, barátságom az istenfélı kelet egyik legnagyobb urával, a feddhetetlen, igazélető Jóbbal, akit, életének egy kimondhatatlan szenvedésekkel nehezített szakaszában megpróbáltam visszavezetni az általa megkérdıjelezett igazságú Igazságoshoz.

Í

GY TANULTAM A HITET APÁMTÓL,

BARAKIÉLTİL és barátjától, az úci Jóbtól.

Persze nemcsak tılük, hanem családunk egyéb tagjaitól, és Barakiél sok más, bölcs, nagy tudású barátjától is, akik idırıl idıre megfordultak ottho-

nunkban, vagy akiknél ilyen-olyan mindennapi okból mi magunk fordultunk meg. Sokan voltak ezek a bölcs, élı lelkő férfiak, volt hát kitıl tanulnom, volt kinek az életét ellesnem. Sőrőn megforduló vendég volt a hosszú szakállú, öreg Elifáz, az edomi Támánból, aki a bölcs, öreg, lassú beszédő fáktól tanulta meg, hogy az esı életet, a szárazság halált hoz. Gyakran ült nálunk a káldeusok földje mellıl, az Eufrátesz partja mellıl származó suakhi Bildád, akit a széles folyó tanítgatott mély csobogásával és partot alakító irdatlan erejével Isten kifürkészhetetlen titkaira, s aki maga is olyan volt, mint a folyó: kifürkészhetetlen, komótos, életet adó, ám szeszélyes kedvő, néha romboló erejő, mint a tavaszi áradás Rendszeresen meglátoatott minket Ábrahám leszármazottja, a jó kedélyő, tettre kész naamái Cófár, aki tevéinek gyors léptébıl tanulva, az arcába vágó porral nevetve, a puszta tágasságának ölelésében bólogatott a Mindenható nagyságára és az életre. Amikor összejöttek otthonunkban a bölcsek, mindig ott volt közöttük a sóvölgyi Beer-Sababan született Abana, aki olyan volt, mint a megízetlenedett só: ismeretének mélye csodálatos felismeréseket szikráztatott fel, de csak akkor, ha volt, aki a gondolatait képes volt magába szívni és átalakítani, különben lénye, gondolatai éppoly csüggesztıen szikárak voltak, mint kinézete. Vele jött a villámkező és haragú, ám hatalmas szívő és lelkő Sutélah, Kadesbıl, aki keblére ölelte a világot, de néha össze is roppantotta azt, amit ölelt és a tengernyugodt Jósa, Ankelonból, aki nem hajlott meg soha emberek elıtt, s aki nézeteiben, véleményében olyan egyenes állt, ahogyan a cédrus áll a viharos szélben, és még sok-sok barát, akinek nevét mind-mind itt ırzöm szívem mélyén, s akik egytıl-egyig arra tanítottak, kezem-lelkem folyton-folyt nyitva kell 16

tartanom az ég felé, ébren kell ırködnöm, el ne tévedjek a gondolataimmal, ragaszkodnom, kapaszkodnom kell ahhoz, ami már az enyém, amit megismertem, amit megtudtam, amit elmémbe, szívembe, lelkembe engedtem. Ó, hányszor láttam megvillanni az áldozati késeket az állatok nyaka fölött, hányszor hallottam bugyogó halálhörgést, és hányszor adtam hálát, hogy mindez értem történik, az áldozatok vére az én vérem helyett folyik, hogy a Mindenható az ı halálukban elıre jelezte az Eljövendıt, aki egyszer, egy gyönyörő napon eltöröl majd minden bőnt errıl a Földrıl! Ó, hányszor emeltem hálás imák szavaival szemeimet, kiterjesztett karjaimat és kitárt lelkemet az égre, hogy él a Mindenható, hogy igazságos az Isten, aki uralkodik felettünk az égben! Hányszor áldottam a sorsomat édesapám hitéért, bölcsességéért, mindazért, amit tıle, általa megismerhettem, megtanulhattam! Ó, mennyire hálás voltam a reggel elsı napsugaráért, a földet itatgató, gyöngyös harmatért, a főszálak vidám nyújtózásáért, a bodros felhıcskék pusztát csíkozó árnyjátékáért, a datolyafák bágyadt árnyékáért, a gyümölcsök zamatáért, az éltetı kenyér lágyságáért, juhaink törleszkedı döfködéséért, a frissen született tevécskék imbolygó lépéseiért, lovaink lobogó sörényő puszta-vágtájáért, a sasok büszke röptének tártszárnyú szabadságáért, a hegyek gyönyörő, fennhéjázó hideg magasáért, a tenger irdatlan erejő nyugalmáért, barátaim, szolgáink emberségéért: az életért magáért. Soha, egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy jól állnak a dolgaink mindezek teremtıjével, a Mindenhatóval. Miért is kételkedtem volna? Amink volt azt nem tekintettük a sajátunknak. Gazdagon éltünk, hidegben vastag prémekbe bugyolálhattuk fázó tagjainkat, erıs, főszeres borokat ihattunk, ha szomjaztunk, learatott, kicsépelt búzánkat nagy tárházakban tároltuk és külön tároló épülete volt még az olajos amforáknak is. De soha nem gondoltuk, hogy mindez csupán a miénk lenne: úgy véltük, mindössze haszonélvezıi, sáfárai vagyunk mindannak, amivel rendelkezünk, ami adatott. Az embereink, szolgáink tisztességes megfizetése, alkalomadtán megsegítése, a családi kereskedelmünk végletekig menı becsületessége, városunk szegényeinek rendszeres támogatása, hol élelem-, hol pénzosztás, hol az orvosok megfizetése révén éppoly természetes volt számunkra, mint a reggeli nyújtózás. Soha nem hallottam senkitıl a családban, hogy ez ellen szót emelt volna; de ki az a bolond, aki tiltakozik a lélegzetvétel ellen? Olyan magától értetıdı volt amit tettünk, ahogyan éltünk, ahogyan reggel felöltöttük felsıruhánkat és megmosdottunk. Hullott ránk az áldás, és mi nem tartottuk azt vissza azoktól sem, akik körülöttünk éltek: lássák csak, a Mindenható tisztelete, az igaz élet vonzza magával a kegyelem 17

gazdag megnyilvánulásait, ahogyan az édesanya vonja keblére ügyesen segédkezı kisgyermekét. Megtettük a magunk részét, és így teret adtunk a Mindenhatónak, hogy ı is megtegye a magáét, készen állt a kölcsönös üzlet mindenki számára. Mondom, már kisgyermekként megtanultam mindent Istenrıl, ami megtanulható, nem volt abban semmi hiba: ha kerülöm a bőnt, ha adakozó lelkő vagyok mindazzal, amivel rendelkezem, akkor ı is adakozó kezővé válik a testi-lelki jólétemet illetıen. S megtanultam azt is, hogy ennek a fordítottja is éppen így igaz: a szegénység átka, a betegség nyomora, a gyász hamujának keserősége azokat sújtja, akik elfeledkeznek a Mindenható félelmérıl, akik bezárják szívüket, erszényüket embertársaik és Isten elıtt. Nem volt ebben a teológiában semmi hiba, hiszen lásd csak, nem ez történt-e Noéval is? Figyelmeztetést kapott, engedelmeskedett, és élt. Akik nem engedelmeskedtek, mind egy szálig ott pusztultak a Hatalmas Esı irdatlan hullámaiban. Egyszerő a képlet, roppantul egyszerő, még egy aprócska gyermek is világosan megértheti. Amíg Úcban le nem szakadt az ég, azt gondoltam, ez egy megdönthetetlen, megfellebbezhetetlen igazság. Azóta tudom, hogy nem az, de nem tudom, mi váltotta fel. Nagyon nem tudom, nagyon-nagyon nem. De honnan is tudhatnám?

É

S EGY NAPON BIZONY RÁSZAKADT AZ ÚCI JÓBRA

az ég minden vérvörös ha-

ragja, egy ocsmány napon utolérte emberlétének minden kínja, fájdalma, szörnyő következménye. Jött egy nap, amelyen minden felborult, minden

elveszett, minden semmivé lett, és minden kérdésessé vált a számára. Azóta is gondolkodom, hogyan lehet egy ilyen napot túlélni. Mert én magam biz-

tosan képtelen lennék rá. De még mennyire képtelen! Amikor megkaptam a hírt, éppen vendégségben voltam az életvidám, nevetve élı Cófárnál. Hővös pincéinek borait kóstolgattuk, hideg, zsíros sülteket eszegettük, élveztük a délután nyugalmának buja lombú árnyhővösét, és elmélyült beszélgetés folytattunk a Menny csodálatos kifürkészhetetlenségérıl. Sokszor jártunk így össze mi ketten, a kadesbeli, nagyszívő Sutélah társaságával kiegészülve, hogy együtt élvezzük mindazt, amiért hálát adhatunk a Mindenhatónak. Éppen a második konyhai amfora tartalmának láttunk neki, amikor Sutélah egyik szolgája, magáról megfeledkezve, metszette el Cófár elmés gondolatmenetét, amely az Isten-tisztelet végzése közben gyakorolt mozdulatok sorrendjének és mikéntjének helyességérıl szólt. 18

Úgy csapódott közénk, mint a nyílvesszı találta vadkacsa a nádas vizébe, vagy ahogyan az általa hozott hír elménk tekervényes szövetébe. – Uraim, Jób…! – sírta elfúló hangon. – Jób, ó, Mindenható… – Mondd már, az ég áldjon meg! – csattant fel a szolga kétségbeesésére elsápadva Cófár. İ pedig igencsak iparkodott erıt venni magán, de szemmel láthatóan nem sok sikerrel. – Most jött a hír, uram – fordult Cófár felé –, hogy Jób… – a könnyek ismét beléfojtották a szót. – Szolga! İ egy pillanatra lehunyta a szemét, erıt győjtött, majd folytatta. – Mondom már, uram, mondom! Egy hete történt… …és ekkor elmondta, és mi ekkor megtudtuk az érthetetlent, a megfejthetetlent, az értelmetlent, az elhordozhatatlant. A koncra éhes sébaiak elrabolták Jób ötszáz pár ökrét, ugyanennyi szamarát; egy az égbıl aláhulló titokzatos tőzesı hamuvá égette hétezer juhát; majd háromezer tevéjét a káldeusok kívánták meg. Szolgái egy-egy hírnık kivételével mind odavesztek a sébaiak és a káldeusok kardja által, illetve hamuvá lettek a juhok hamvával keveredve. …és ugyanezen a napon érkezett még egy hírnök Jóbhoz: hét fia és három lánya, szokásuknak megfelelıen elsıszülött testvérük házában borozgatott, amikor a puszta felıl hatalmas szél kerekedett. Átsüvített az érı kalászokkal táncoló föld felett, és a telt kalászokat szerteszórta a közeli erdı lombjaiban, majd elégedetten a kertek felé fordult és gyökerestül tépett ki minden veteményt, a holnap minden élelmét. Végül megrángatta a borozgató Jób-fiak feletti házat is, megcibált minden eresztéket, és vad dühvel nekiesett az épület minden sarkának. A falak néhány pillanatig nyögve ellenálltak az irdatlan erınek, majd hangos sikollyal hulltak a gerendák, a kövek a mulatozó társaságra. Senki sem maradt életben, ezt a csapást is csak egyetlen, hírvivı szolga élte túl. Barátunk, a Mindenható akaratát fáradhatatlanul kutató, a jellemét minden pillanatban dicsérı Jób, egyetlen nap alatt mindent, de mindent elveszített, az életén és a feleségén kívül. Nem volt még ember a Földön elıtte, és nem is lesz soha, akit ilyen veszteség ért! Amint felocsúdtunk elsı döbbenetünkbıl, azt fontolgattuk, mi a legjobb, amit azonnal megtehetünk. Úgy döntöttünk, Sutélah azonnal útra kel barátainkhoz, mi pedig Cófárral összekészítünk mindent, ami szükséges lehet az útra, és amint 19

mindnyájan összegyőltünk, együtt kerekedünk fel Úc városa felé, lelki segítséget vinni Jóbnak. A tervünk csak félig vált be. Barátaink közül csak az edomi Támánból való, hoszszú szakállú, bölcs, öreg Elifáz, a széles folyó által tanítgatott suakhi Bildád, és a nekem segédkezı, jó kedélyő tevéinek gyors léptébıl tanuló naamái Cófár kelt velem útra, a többieket mind visszatartotta valami. Jobbára a helyi Isten-tiszteleten való nélkülözhetetlenségükre és a halaszthatatlan üzleti ügyeikre hivatkoztak. Leginkább egyszerre mindkettıre. Mi négyen tehát talpunk alá vettük az Úc elátkozott városa felé vezetı utat, hogy vigasztalására legyünk az átkok súlyától nyögı barátunknak, s hogy visszavezessük ıt az általa minden bizonnyal és szemmel láthatóan elhagyott Mindenhatóhoz.

A

MI

ÚCBAN VÁRT BENNÜNKET, arra egyikünk sem számított; hiába, hogy

lélekben sok mindenre felkészítettük magunkat és egymást. Persze azt nem tudhattuk, honnan is tudhattuk volna, hogy amíg mi a barátaink

értesítésével, illetve az utazásra való felkészüléssel voltunk elfoglalva, a Mindenható ismét meglátogatta Jóbot. Bizony, meglátogatta, de még mennyire meglátogatta… Amikor úci barátunk egy óra leforgása alatt megtudta a megváltozhatatlant a vagyonáról, a szolgáiról és végül, ó, egek, a gyermekeirıl, gyásza és fájdalma a ruhája megszaggatásával, és feje kopaszra nyírásával ömlött ki lelkébıl. Kopasz fejére hamut szórt, úgy borult le zokogva imádkozni a háza elıtti réten. Amint összekapirgálta lelke maradék erejét felállt és széttárt, magasra emelt karral ezt kiáltotta: – Mezítelen jöttem ki anyám méhébıl, mezítelen is megyek el. A Mindenható adta, ı is vette el… Áldott legyen az ı neve! Akkor még nem tudta, hogy megpróbáltatásainak egyáltalán nincs vége! Nem telt el egy hét: rothadó, bőzös, viszketı fekélyek jelentek meg a testén. Az emberek undorodva, orrukat befogva fordultak el tıle, és megvetı pillantásaik egyértelmővé tették: Jóbnak el kell hagynia a várost. Így akarta ezt az illem és a hagyomány, amely kimondta, hogy a bizonytalan eredető betegségek viselıi különül-

jenek el a többiektıl, mert netán másokra is ártalmas kórok hordozói lehetnek.

20

A barátunk emésztı fájdalmak között kivánszorgott hát a városfalon túl levı szemétégetı hamujába, és üveges szemmel maga elé bámulva egy cseréppel vakargatta viszketı, fájdalmas sebeit. Felesége, Járha, akinek arcára a veszteség égı fájdalma néhány nap alatt mély ráncokat mart, követte urát a városfalon túlra. Idıtlen idık óta házasok voltak, nagy szerelem érzéseit érlelte egymás iránti mély, elkötelezett, Embert és Asszonyát is megszégyenítı szeretetté bennük a Mindenható félelme. Együtt borultak minden nap háromszor a Menny ura elé, együtt tanulták az imádságok szövegét, együtt formázgatták Úc lakóinak szívét, hogy az megfelelhessen a Mindható elvárásainak. Olyan volt Jób és Járha, mint a barack és a magja, mint a folyó és a medre, mint az ég és a csillagok. Soha rossz szavuk nem volt egymás felé, soha tudatosan meg nem bántották a másikat, soha nem vetettek szikrázó pillantásokat egymás felé. Mindenki példakánt tekintett rájuk. Természetesen mindenki így vélekedett: a Mindenható kegyelmének köszönhetı, hogy miközben minden mást elveszített, Járha megmaradhatott az utat elhagyó Jób számára. S mégis, valami megmagyarázhatatlan történt. A mindig derős, a mindig csöndes, alázatos Járha kifordult magából, és bár önnön öklét nem merte átokra az ég felé fordítani, megpróbálta ezt férjével megtétetni. – Hogyan maradhatsz még ebben az állapotban is ilyen csökönyösen beletörıdı? Nem elég, hogy elveszítettük mindenünket, hogy gyermekeink fejét gerendák és kövek hasították szét, nem elég, hogy te, a város elsı embere itt ülsz egy szemétrakás tetején és egy minden vagyonodat jelentı törött cserépdarabbal vakargatod bőzlı, rothadó testedet: még mindig nincsen egy rossz szavad sem az Égre? – jajdult fel benne az igaztalan szenvedés feletti tehetetlen harag. – Milyen Isten az, aki ilyet tesz, mondd csak, férjemuram? Milyen Isten az, aki büntet körülötted mindenkit, aki életeket vesz el, miközben a tiédet meghagyja, mondd csak? Milyen Isten az, akihez eddig imádkoztunk, akit együtt dicsértünk, akinek együtt mutattunk be égıáldozatokat, mondd? Amíg Járha levegıért kapkodott, Jób lehajtott fejjel, makacsul hallgatott. Némaságára Járha újra felbıszült. – Milyen Isten az, aki leghívebb szolgáját ilyen visszataszítóan megalázza, aki hagyja szenvedni, ahelyett, hogy megölné hogy ne szenvedjen feleslegesen, mint katona a csatában az ellenfelét? Mondd, ha van válaszod, mondd csak, férjem, te

21

hitnek hıse, mondd már végre, hadd tudjam meg magam is! – csattant fel újra ostorként a hangja. – Még most is kitartóan feddhetetlen vagy? – kérdezte gúnyosan Jóbot. – Átkozd hát meg Istent, és halj meg, pusztulj e szenvedéstıl magad is! Jób csak ült és döbbent figyelemmel hallgatta asszonyát. Emberöltınyinek tőnı idı után szólalt csak meg. – Járha, ismerlek téged gyermekkorod óta. Ott voltam, amikor a melled serkent, láttam, amikor elıször táncoltál nıként vígasságban, hallottam imád szavait, láttam az ég felé terjesztett kezeidet, hallottam szüléseid fájdalmas kiáltásait és láttam az örömöt a szemedben, amikor szoptattál. Láttalak az élet minden percében, hallottalak ezer helyzetben, de semmi másra, mint a becsületemre és a lelkem tisztaságára, Járha, nem ismerek rád! Vagy nem is ismerlek téged? Úgy beszélsz te is, ahogyan a bolondok szoktak beszélni! Tudom jól: ha a jót elfogadtuk Istentıl, a rosszat is el kell fogadnunk! Járha egy pillanatig sem tétovázott a válasszal. – El kell fogadnunk? El kell fogadnunk? – sikoltotta. –Megırültél, Jób? Hát hogyan fogadható el az elfogadhatatlan? Hogyan fogadható el a megváltozhatatlan? Milyen Isten az, aki leghívebb gyermekének csak azt tudja mondani: „Elvettem ugyan mindenedet, de ne feledd, volt már neked jobb is, és akkor nem berzenkedtél a jó ellen, hát ne lázadozz most a rossz ellen se! ” Ostoba vagy, kimondhatatlanul ostoba, te, akit férjemnek hívnak! – vetette oda megvetıen. Jób mélységes mély bánattal pillantott a feleségére. Ajkát szóra nyitotta, de aztán mégis hallgatott. Tekintete belekapaszkodott Járha tekintetébe, megölelte, körbefonta, mint egy kígyó az áldozatát, és a mélyét fürkészte bánatos kutakodással. Az asszony nem fordította el a fejét. Elhallgatott végre, és ı is csak nézte a férfit. De pillantása viszolygó idegenségtıl kongott. Hosszú percek után végül mégis Jób volt az, aki megszólalt. – Ennyi volt hát, Járha? Az asszonya még most sem felelt, de erre már lesütötte tekintetét. – Hát ennyi, Járha… Nem tarthatlak vissza téged, ha menni akarsz. Tudod, hogy az én utam arra nem vezethet, amerre a tiéd. Menj, ha menni akarsz… Járha szemébıl ömleni kezdtek a könnyek.

22

– Ó, Jób, ó, mondd, hogyan juthattunk idáig? Én nem értek semmit…, de már nem is birok el semmi többet! Túl nehéz ez nekem! Képtelen vagyok lépést tartani veled és az Istennel! Mit vártok még tılem? Mit? Jób nem válaszolt azonnal. Reménytelen mélységő sóhajjal nézett aztán az aszszonyra. – Ne mond, hogy jutottunk idáig; úgy mond: hogy jutottál. Most Járha hallgatott apadó könnyei mögött. Jób mély levegıt vett. – S vajon mi lehet a nem bírás után, Járha, ezen gondolkodtál-e már? Az asszony összerezzent. – Mert tudod, minden után van valami. Semmi sem tarthat örökké, csak a Mindenható kegyelme végtelen… – A te átkozott elvhőséged! Az, hogy mindent meg tudsz magyarázni! – tért magához Járhában az igazságérzet. – Nem bírom tovább, és nem vagyok képes téged sem elviselni! – csattant fel. – Miért kellene olyan életet élnem, amely nem élet, olyan életet, amely nem az én életem? Mond, ha olyan okos vagy, vajon miért? – ezt már újra sírva kérdezte. Jób összekulcsolt kezei kelyhe mögül pillantott volt asszonyára. – Ez itt, ez itt most a mi életünk, Járha! Ezen kívül is van élet, de az már csak lelkünk felének az élete. Tedd, amirıl úgy gondolod, tenned kell! – mondta, és beleharapott a Járha sütötte kenyérbe. Az asszony sarkon fordult, és szó nélkül elment. A csoda bekövetkeztéig nem is látták már egymást többet.

E

GY HÉTIG TARTOTT AZ UTUNK,

ÚC FELÉ. Csomagokkal jócskán megpakolt

tevéink, szamaraink sírtak a teher alatt, de tudtuk, ahová megyünk, ott immár semmire se számíthatunk, ami a kényelmünket szolgálja.

Elifáz csöndes megfontoltsággal készülıdött, Bildád gyorsan összeszedte, össze-

szedette, mindazt, amire szükségünk lehet, aztán kiment elmélkedni a széles puszta szélére, Cófár pedig, szokása szerint, hányaveti módon, mindent a szolgáira bízott, semminek sem nézett utána. Két napunk ment a készülıdéssel. Kényelmesen, sétasebességgel haladtunk, semmi értelme nem lett volna a tevék, szamarak túlhajszolásának: ami történt, megtörtént, azon már változtatni nem lehetett semmit. Viszont így jócskán nyílt módunk arra, hogy átgondoljuk, átbeszéljük, mit is mondunk majd sanyarú sorsra jutott barátunknak.

23

Ha ma belegondolok, nem is nagyon volt mit átbeszélnünk, annyira egyértelmő volt mindaz, ami történt. Abban teljesen egyetértettünk, hogy mentı szeretettel kell ıt megközelíteni: nem szabad elhallgatni miben hibázott, miért is verte meg ıt az ég ilyen súlyosan, de azt sem vitattuk: amit mondunk, annak nem csupán igaznak kell lennie, hiszen az elvek igazsága önmagában nagyon kevés, ha nem párosul mellé az elvet meghatározó, átható és annak tartalmat adó legfıbb hatalom: a szeretet. Nagyon hamar egyezségre jutottunk abban is, ki mit fog mondani Jóbnak. Ugyan mind a négyen némileg más-más oldalról, szempontból közelítettük meg a tragédiáját, de szempontjaink úgy haladtak egy központi gondolat felé, ahogyan Egyiptom hatalmas piramisainak oldalai rohannak a csúcsban az ég felé egyesülni. Elifáz arra akarta figyelmeztetni a megtört életővé lett Jóbot, hogy lám-lám, hová vezetett a meggondolatlansága, s arra, hogy sorsa bizony jobbra fordulhat, ha hajlandó több idıt szánni az Isten-tiszteletekre, s ha az eddigieknél sokkal több órát tölt elmélkedéssel, elmélyült imádsággal, ha kitartóbban keresi a kapcsolatot az ég urával, a Mindenhatóval, és sokkalta alázatosabban közelíti meg annak dolgait és önnön magát is. Bildád is hamar megfogalmazta, mit akar barátja tudomására hozni. Ékes szavakkal ecsetelte, hogy az embernek képessé kell válnia a változásra. Van, hogy egy adott mederben csordogáló életünk többé nem alkalmas arra, hogy a mi életünk legyen: felgyőlik benne a hordalék és átléphetetlen, megmászhatatlan akadállyá tömörül össze, amelyen még a szorgos hódok foga is kicsorbul. Vagy felismerjük, és a magunk képére formálhatjuk a jövıt, vagy a Menny kényszerít, akár akaratunk ellenére is arra, hogy új medret találjunk a bennünk buzgó élet sodrának, hogy az életünk valóban az İ akarata szerinti életté válhasson. – Ez történt Jóbbal – mondta Bildád. – Képtelen volt felismerni, hogy rossz úton halad, hogy valami bőnével, talán fel sem ismert, apró önzésével szembekerült a Mindenható akaratával. Így Isten nem tudott mást tenni: új medret ásott Jób életének. Gyötrelmes, fájdalmas eszközökkel ugyan, de új irányt kapott barátunk létezése. Válaszúton áll, és vagy elfogadja, vagy újra nemet mond a Mindenhatóra; bár ezzel minden bizonnyal még súlyosabb megpróbáltatásokat von magára. Cófár némileg másképpen fogta fel a helyzetet. Véleménye szerint Jób hibája az, hogy nem tanult meg megfelelıen bánni lelki, szellemi, anyagi javaival, amit kapott; túlságosan komoran kezelte vallását, és figyelmen kívül hagyta, hogy a Mindenható számára csak az örömteli, vidám szív a kedves, hiszen İ maga is örömre, vidámságra alkotta meg teremtményeit. 24

– Mi másért esne olyan jól a Nap melege, egy tál étel íze, a jó borok zamata, a házasélet megengedett bujasága és a Mindenhatónak mondott imádságok oly kedves áhítata? – kérdezte nevetı szemmel. Kijelentése nyomán rögtön támadt némi vita, mert sem Elifáz, sem Bildád nem tudta magáévá tenni Cófár nézetét. – Hogyan helyezheted egy rendbe egy étel ízét, egy nıi test domború melegét az Istennel töltött idıvel? – kérdezték tıle. – Lerángatod a földre a Mennyet, mondd? Ami testi, az átkozott a bőn miatt, ami mennyei, az áldott a tisztaság miatt, ezt te is tudod jól, Cófár! – oktatgatták fejcsóválva. Cófár azonban nem hagyta magát, és arra hivatkozott, hogy minden bizonnyal célja volt a Mindenhatónak azzal, hogy jó ízt adott az ételnek és a bornak, és oly nagy gyönyört az utódok létrehozása mellé. Jómagam csak hallgattam ıket, és fiatal értelmemmel igyekeztem tapasztalt társaim gondolataiból minél több bölcsességet tarsolyomba tenni, miközben tevéink komótosan poroszkáltak az Úc felé vezetı út porában. Három-négy óránként az alacsony bokrok árnyékában megálltunk pihenni, kibontottuk elemózsiás zsákjainkat, megoldottuk a borostömlık száját, és testünk pihentetéséül el-elnyúltunk puha takarónkon. Nem siettünk, mert nem volt miért sietnünk, és úgy gondoltuk, nem baj, ha hagyunk idıt Jóbnak is a történtek átgondolására. Arra azonban, ami Úcban, pontosabban a város falán kívül fogadott bennünket, mondom, egyáltalán nem számítottunk. Hogy mire számítottunk? Egy emberre, aki ül a házának kertjében, és bambán mered a messzeségbe: nem érti, mi és miért történt vele; aki epedve várja, hogy valaki végre értelmes sorba rendezze annak az átkozott napnak az eseményeit, ám aki alapvetıen csupán szívében borult fel, akinek csak a gondolatai kócolódtak össze, aki bár a környék leggazdagabb ura volt, ma nincs már semmije, de akinek egyébként semmi baja nincsen. Tudva, hogy ez is bıven elég egy embernek. Szóval erre számítottunk. De nagyot kellett csalódnunk! Keveset mondok: erre számítottunk, de a döbbenettıl, annak látványától, ami fogadott, kerek egy hétig meg sem tudtunk szólalni. A szó szoros értelmében nem. Úc városának falain kívül ugyanis nem Jób várt minket, hanem egy rá itt-ott emlékeztetı emberi roncs. Egy emberi test véres, gennyes sebektıl bőzlı torzója, aki kínjában cserepekkel vakarta fertelmes sebeit.

25

Egy hétre volt szükségünk, hogy átgondoljuk, mit is lehet ilyen helyzetben mondani és tanácsolni. Sok minden megfordult a fejünkben, de egy közös gondolatunk azért akadt: micsoda súlyok húzhatják ennek az embernek a lelkét! Elszörnyedtünk, ha ebbe belegondoltunk.

N

EM TUDOM, A MAI NAPIG NEM TUDOM,

mit jelent egy szenvedınek, ha

valaki együtt érez vele, mit jelent, ha segítenek neki hordozni az elhordozhatatlan terheket, ha együtt fáj, ami fáj.

Nem tudom, mert nekem igazából soha nem kellett szenvednem. Megkímélt ettıl a Mindenható. Persze, értek szomorú csapások, volt gyalázatos termés a földjeimen, pusztították barmaimat állatvészek, voltak balul sikeredett kereskedelmi ötleteim. S vannak gyermekeim, tudom, mit jelent küzdeni azért, hogy ne csak ember, hanem Ember legyen belılük. Van feleségem, aki, jószántából csak havonta egyszer kergetett ki a földjeimre munkásaim után nézni, vagy a pusztába elmélkedni, imádkozni. S persze kellett temetnem is, hogyne kellett volna! De olyan igazi nagy csapás soha nem ért. Elképzelhetı persze az is, hogy ért, de hihetetlenül rugalmas lelkem még a legnagyobb megpróbáltatásokban is képes volt meglátni a jót, megtalálni azt, amiért hálát adhat annak, Akinek akarata nélkül semmi, de semmi nem történhet a világegyetemben. Elképzelhetı, de ha ez most az igazság pillanata, akkor el kell mondanom, hogy van egy sokkal valószínőbb válasz is: értek megpróbáltatások, értek tragédiák, és persze segített a hitem is, de az, ami tulajdonképpen egész életemben megóvott az összetörettetéstıl, nem volt más, mint az önzı érdektelenségem és az örömöm, hogy jómagam, a testem végeredményben nem tárgya az adott megpróbáltatásnak. És ezt lehet következetes hitként is csomagolni! Lehet bizony, de mennyire lehet! Nem hazugság volt a csomagolás, egyáltalán nem, hiszen magam is mindig úgy gondoltam, ahogyan mondtam; azt éreztem, amit ki is nyilvánítottam. De úgy vélem, a szívem mélyén mindig volt egy sejtés, egy sziszegı gyanú, hogy valami nincsen rendben, hogy valami mégsem igaz. Ezt a gyanút véges-végig kísértésnek hívtam, és küzdöttem ellene. Már amikor egyáltalán elismertem a létét. Az a hihetetlen súlyú és számú tragédia, ami egyetlen nap alatt Jóbra szakadt, aztán betegségének az elviselhetetlen fájdalma, és testének rút megcsúnyulása több volt, mint ami nekem egész életemen kijutott. 26

M

i négyen, Jób hithő vigasztalói, csak ültünk az emberi ronccsá lett, egykor elıkelı, gazdag, jókedélyő úci barátunk elıtt a porban – miközben szolgáink a tevéinkkel, szamarainkkal tevékenykedtek, vagy

a késıbbi napokban éppen az ételeinket készítették –, és szóhoz sem jutottunk. Fogalmunk sem volt arról, mit is lehet egyáltalán ebben a helyzetben, ekkora borzalomra mondani. Amikor Úc városkapuját átléptük, magabiztos léptekkel siettünk Jób egykori háza felé. Azt vártuk, ı maga meggyötört lélekkel ugyan, de kitárt karral siet elénk, drága selyembıl készült köpenye, amelyet mindig is irigyeltem tıle, csak úgy lobog majd a feltámadt szélben, és szolgái híján létének alázatos másik fele, Járha sürögforog majd, hogy étel legyen elıttünk és bor a poharunkban. Amolyan ebéd utáni, kedélyes csevelyre számítottunk, amelyben mind a négyen elmondhatjuk neki, hogy hol tévedett, miben is fordított hátat a Menny akaratának, és amikor ezzel végeztünk, rátérhetünk majd a legfrissebb hírek kicserélésére. Esetleg köthetünk egymással, s fıleg Jóbbal valami elınyös üzletet (soha megbízhatatlanabb partnert!). Így visszagondolva szánalmasan nevetségesek voltunk. Üzleti ügyekrıl fantáziáltunk egy olyan emberrel, aki elveszítette mindenét, akinek csak néhány napja, hogy elpusztult az összes gyermeke! Kedélyes hír-csereberére számítottunk egy emberrel, aki már alig élt, akinek bırén nem volt már sebmentes terület, aki szőkölt testi-lelki kínjában, és aki végsı csapásként már a feleségére sem számíthatott! Milyen ostobák is voltunk, mennyire nagyon ostobák! A városi ház már nem Jób háza volt. El kellett adnia, hogy adósságait, a lekötött üzleteinek veszteségét rendezni tudja. El kellett adnia, hogyha mindenét elveszítette is, legalább a becsülete megmaradjon. Nem volt már övé a városon kívül elterülı földjei mellé épített, takaros, sokszobás, teraszos ház sem. Nem volt már az övé semmi sem. Fájdalomban égı teste és mardosó kételye volt minden lelki tulajdona. Egy lesoványodott ökrével szántogató, öregecske földmőves mutatott nekünk utat. – Arra, ott a szemétégetı felé menjetek – intett botjával nyugat felé. – Ott találjátok a ti barátotokat, szegényt. Remélem, az irgalmas halált hoztátok el neki! Meghökkenve, magamról megfeledkezı felháborodással kiáltottam rá. – Hogyan mersz ilyen tiszteletlenül szólni róla, te gyalázatos féreg! A földmőves sokat tapasztalt alázattal hajtotta meg a fejét. 27

– Csak az igazságot mondom, uram! Majd meglátod magad is, hogy csak az igazságot! Valóban nem hazudott. A szemétégetı hamujában megtaláltuk a barátunkat. Ha az volt mindene, ami akkor ott körülvette, akkor valóban semmije sem volt már: egy szakadt, feslett pokróc, a Nap tüze és az éjszaka hidege ellen, egy hasonló módon utolsó napjait élı vizestömlı és egy fül nélküli tarisznya, amelyben sületlen kenyerét próbálta megóvni a kiszáradástól, ez volt minden. Arcát sőrő, ápolatlan szakáll fedte, haja csatakosan lógott a szemébe. Teste merı seb volt, és a sebekbıl vér és genny szivárgott. A lábának sebeiben már kövér kukacok dúslakodtak. – Hiába minden, ha ma kiszedem ıket, holnap újak támadnak a helyükbe – szólt Jób reszelıs hangon, köszönés helyett, amikor észrevette elszörnyedt pillantásomat. Felfordult a gyomrom, kénytelen voltam egy közeli bokor tövében könnyíteni felháborodott tartalmán. Elifáz, Bildád és Cófár csak nézték Jóbot, aki mélységes keserőséggel mutatott a földre:

– Foglaljatok helyet nálam, jó urak, kedves barátaim! A vizemet és a kenyeremet nem kínálom nektek. Egyrészt mert az utolsó falatok, és éhen halok, ha ezt nektek adom, másrészt mert minden bizonnyal már betegségem hordozói, s gondolom, nem óhajtotok ilyen csinos kis förtelmeket magatokra – mondta, majd hosszan elhallgatott. Kicserepesedett, megduzzadt ajkainak sok volt köszöntésének négy mondata: vékony csíkokban több helyen is vér szivárgott belıle. Zavarunkban nem tudtunk mit tenni, leültünk Jób elé a földre, és lehajtott fejjel restelkedtünk önteltségünk miatt. S lehajtott fejjel fıleg azon gondolkodtunk, hogyan adjuk tudtára ennek a teljesen roncs embernek, hogy saját maga az oka sanyarúságának; hogyan mondjuk el, hogy senkit nem okolhat önmagán kívül? Lehajtottuk a fejünket, sajnáltuk Jóbot, és sajnáltuk önmagunkat, hogy elakadt a szavunk, hogy nem tudunk semmi okosat mondani. Lehajtottuk a fejünket, és ahogyan mondtam, úgy is maradtunk egy hétig. Enni, inni, a szükségünket elvégezni felálltunk, de még ezt is némán tettük. Naponta egyszer megjelent köztünk Járha szolgálóleánya, akit úrnıje minden másnap elküldött Jóbhoz. Letette az urának hozott elemózsiás kosarat, megvetıen végigmért bennünket, és néma csöndben gyorsan elsietett.

28

Valahogy úgy jártunk, mint egy csoportos imádság tapasztalatlan résztvevıi, akik hosszúra nyúlt szótlanságban nem érzik, nem tudják, mikor kell, mikor illik kimondaniuk az áment. Egy-két nap után már nem tudtuk, miért is hallgatunk, de mindnyájan akkora áhítattal nem csináltunk semmit, olyan mélységes odaadással voltunk szótlanok, hogy szégyelltük volna bevallani, unjuk a némaságot, a tétlenséget. Mindnyájan úgy véltük, a másikat még a részvét, az Istennel való imaközösség fenntartása némítja el. Egy hét múlva végül Jób törte meg a csendet.

M

EGSZÓLALT JÓB, DE NEM VOLT JÓ

hallani, amit mondott. Megszólalt és

ezt mondta: – Tudom, miért jöttetek, barátaim, de hiába fáradtatok! Tudok én min-

dent, amit ti tudtok, van annyi ismeretem a Mindenhatóról, mint nektek. Nem tudtok ti nekem semmit sem mondani! – emelte ránk duzzadt szemhéjú pillantását. – Ne lázadozz Elifáz! Magad is tudod, hogy igazat szólok, ne gerjedjen fel rám a haragod, amikor nem jártál még száz métert sem a sarumban! Ugyanarra tanítottam városom népét, amire magad is tanítod a tiédet, és ugyanazokkal az érvekkel mutattam az égre, amelyekkel magad is pásztorolni próbálod a nyíladozó értelmeket. De azt mondom Elifáz, tévedtünk! Tévedtem én is, tévedsz te is! Valamit nem jól értünk, valamit nem jól tudunk… Elhallgatott és cserepével megvakargatta gennyes sebeit. – Hát élet ez, mondjátok! Élet ez? Nem szólnak semmi másról a napjaim, mint sebeim vakargatásáról, és a zsigereimet is felırlı, sehová sem vezetı gyötrıdésrıl, a miértek kétségbeesett keresésérıl. Tudjátok (honnan is tudhatnátok!) milyen érzés, amikor elveszik a cél, amikor mint a hajnali pára szétmállanak az életeteket egybeforrasztó elvek: értelmetlenné válik, amit értelemnek hittetek és káprázatnak, ami egykor cél volt? Nem tudjátok, és adjatok hálát, hogy nem tudjátok, mit jelent ez! Elifáz, a bölcs, erdınyugalmú Elifáz felemelt kézzel jelezte, hogy szólni kíván, de Jób beléfojtotta a szót. – Nem, Elifáz, nincsen igazad! De meg nem értheted, soha ne is értsd meg, miért nincs! – intette le a tisztelet legkisebb jele nélkül idıs, sokat tapasztalt, bölcs barátunkat Jób. Torz arca méginkább eltorzult és sziklasúlyú indulatok felhıi árnyékolták be véreres szemének pillantását. Hatalmas porfelhı támadt, amikor öklével a porba sújtott. 29

– Így tapostattam el, mint egy pondró, mint egy kártékony, ártalmas rovar! Így! Én Jób, Úc városának tisztelt és szeretett vezetıje, aki soha semmi más hasznot nem kerestem, mint az istenfélelem hasznát, aki soha tanácsot nem kértem, csak a Mindenhatóét, és aki soha más úton nem jártam, csak amit az Ég elém tárt. Levegı után kapkodva szünetet tartott, és türelmetlen indulattal letörölte a szája sebeibıl e szónoklatra patakokban csordogáló vért. Amikor folytatta, már nem törıdött ajkai vérpatakjával. – És most itt ülök veletek, a hamuban, és azt mondom, átkozott legyen a nap, amelyen megszülettem, átkozott az az áldott anyaméh, amely nem vetett ki magából idınek elıtte! Átkozott legyen a mag, amely által fogantattam, átkozott a szenvedély és a kéj, amely életre hívott! Hát erre kellett az életem, erre…? Egy darabig vérben forgó szemekkel csak bámulta a földet, majd új erıre kapva felcsattant: – Miért is nem haltam meg akkor, amikor megszülettem? Miért szoptatott anyai mell életadó forrása? Miért táplált édesanyám kisgyermekként testének nektárjával? Miért nem ragadott el egy vérfarkas, amikor a kerti fa hősében bölcsımben aludtam? Miért nem csattant gyenge nyakamon egy prédalesı oroszlán hegyesfogú szája, amikor elıször elkódorogtam a pusztába? Ha így lett volna, most békében aludnék a föld mélyében, és nem gyötörnének sem testi, sem lelki kínok, ó, barátaim! Mind a négyen a másikra vártunk, így mindnyájan csöndben maradtunk. – Nem szóltok semmit? Tudjátok, este, amikor lefekszem, győlölöm a reám váró éjjelt, a rám boruló sötétség szikkadt-lélek magányát, és ugyanígy győlölöm a hajnali napsugárral csiklandozó, rám váró új nap minden értelmetlen, céltalan kínját. Amikor lefekszem, alig várom, hogy nappal legyen, amikor virrad, alig várom, hogy újra öntudatlan, álomtalan álomba merülhessek. Hát élet ez így, mondjátok? – legyintett végül választ sem várva. Elifáz néma döbbenettel ült vissza a porba, és öklére támasztott kézzel, eltőnıdve nézett Jóbra. Végre összegyőlt benne néhány szó. – Mélyen le vagyok sújtva! Mi történt veled, nemes barátom? Te, aki egykor másokat vezettél a Mindenható közelébe, aki élı útmutató tábla voltál az ég felé, hogyan beszélhetsz így? Jób szemmel láthatóan megnyugodott, de egyértelmő volt az is, hogy nem Elifáz szavai csitították le. Letörölte arcáról a vért, megvakargatta magát a bőzlı cserépdarabbal, és fáradt hangon válaszolt.

30

– Gondolod Elifáz, hogy nem gondoltam át százszor és ezerszer azt, ami történt? Gondolod, hogy pusztán indulatból mondom, amit mondok? Ennyire nem ismersz? Vagy azt gondolod, ennyire megváltoztam? Nem, Elifáz, nem az indulat beszél belılem, hanem bizonyos felismerések csalnak ki belılem indulatokat. Valóban nem vagyok már útjelzı tábla, valóban nem vezethetek már senkit a Mindenható felé, de nézz rém, nézz csak rám, és felelj: megegyeznének-e szavaim a valósággal? Mit mondhatnék a gondviselésrıl, mit az imádság és az Isten-tisztelet gyakorlati hasznáról ebben az állapotban? Beszéljek a Menny szeretetérıl, miközben bőzhödı sebeimet vakargatom a szemétégetı hamujában? Ugyan! Mi értéke lenne ennek, mond? – kérdezte lekonyuló szájjal, és újra némaságba burkolózott. – Bocsássatok meg, elfáradtam. Nagyon elfáradtam! A Járha által még mindig gondoskodón küldtt elemózsiás kosár felé nyúlt, és apró darabokra tépve a kenyeret, szálakra szaggatva a húst, óvatos harapásokkal majszolgatni kezdte ebédjét. Aznap többé ügyet sem vetett ránk, elmerült fájdalmában és keserőségében. És a döbbenettıl mi magunk sem jutottunk akkor szóhoz.

M

ÁSNAP

ELIFÁZ NAGY LEVEGİT VETT, és a reggelink elfogyasztása után

eképpen fordult sorsüldözött barátunkhoz. – Jób barátom, gondolhatod, az éjszaka alig tudtam valamit alud-

ni, annyira felzaklattak hitetlen, hihetetlen szavaid! Mintha nem is téged hallottalak volna! Imádkoztam, és a Mindenhatótól kértem segítséget, hogy a helyzetedhez illıen úgy tudjak ma szólni hozzád, úgy tudjak mentı jobbot nyújtani neked, mintha ezüst tálcán nyújtanék arany almát feléd. Nem vágyom ennél jobban semmire! Szavaim talán keménynek tőnnek majd számodra, de van, hogy az orvosnak fájdalmat kell okoznia, hogy gyógyítani tudjon. Kérlek, így hallgass ma végig engem! Jób szemmel láthatóan nem méltányolta Elifáz szavait, de gyızött benne a vele született türelem és udvariasság. – Szólj hát, ha biztos vagy benne, szólnod kell! És Elifáz szólt, és ezt mondta: – İszintén megdöbbent, hogy te, aki másoknak annyit segítettél, most olyan szavakat mondasz, amiket tegnap hallhattunk! Te, aki olyan erısnek, rendíthetetlennek tőntél, összeroskadsz, amikor téged ér utol a Mindenható keze? Mond Jób, vajon ért-e már bárkit is méltatlanul szenvedést? Mond, valóban úgy gondolod, hogy 31

igazságtalan a Mindenható? Avagy netán vaknak gondolod? Magad is tudod jól, mindenkit az a sors ér utol, amit érdemel: vagy saját cselekedeteinek a következményei hullnak vissza rá átokként, vagy a Menny nevelıpálcája tángálja, mert rá akarja ébreszteni a megbánatlan bőneire. Nem tudom, a te esetedben melyikrıl van inkább szó, de mert cselekedeteidet tisztának tudom, hajlok rá, hogy van a szívednek valamely elrejtett zugában valami, ami elválaszt téged a Kimondhatatlantól, és İ ezen a módon akar ráébreszteni arra, hogy ezen utadnak vége nem lehet más, csak a pusztulás. – Csak a pusztulás, Elifáz? Hát legyen! Hát jöjjön! Ennél a létnél még az is jobb! – Tudod nagyon jól, hogy nem a földi halálodra gondolok, barátom, hanem a végsı pusztulásra, a visszavonhatatlanra, a kárhozatra! – Elifáz, hidd el, én már nem értek semmit, és szép lassan már nem is hiszem, hogy valaha is érteni fogok. De a lelkiismeretem tiszta! Mindig ismereteim szerint tiszteltem a Mindenhatót, nem volt nap, hogy ne borultam volna elé, és ne könyörögtem volna önmagamért, Járháért, gyermekeimért, és a városomért. Nem hagytam ki egyetlen áldozati alkalmat sem, nem hágtam át egyetlen ismert szabályt, egyetlen ismert törvényt sem. Bőntelen vagyok, mert tisztán tartottam lelkem ösvényeit, mert ha felismertem magamban valamit, ami nem egyezett meg a Menny akaratával, azt azonnal megvallottam a Mindenhatónak, és kértem, tisztítsa meg a szívemet… Mind a négyen dühösen pattantunk fel, s bár tagjainkat majd szétvetette az indulat, tisztelve Elifáz korát és bölcsességét, mégis uralkodtunk magunkat, és nem szólaltunk meg, hagytuk, hadd tegye ı helyre kificamodott lelkő barátunkat. Elifáz szeme is szikrát szórt, köpenye haragosan lobogott a mindinkább erıre kapó szélben. Látszott, idıs barátunk sorban nyeli le az önként ajkára toluló szavakat, hogy ne csupán remegı kező felháborodása nyissa szólásra ajkait, hanem valóban a Mindenható igéi hullhassanak onnan Jób önteltté fajzott szívébe. – Ó, magasságos egek, hová süllyedtél, barátom, miféle fellegek árnyékolhatták be ennyire egykor oly tiszta gondolkodásodnak forrásait? Hogyan vagy képes ilyesmit kiejteni a szádon te, akinek bölcsessége egykor oly magasról érkezett, mint az Ararát hegye, ahol Noé bárkája megfeneklett a Nagy Esı után? Hogyan mondhatod, hogy bőntelen vagy? Hogyan ejthetsz ki ilyesmit a szádon, amikor tudod, hogy senki sem tiszta, akit anya szült? Nem tudod talán, hogy fogantatásunk pillanatától magunkban hordozzuk Embernek és Asszonyának átkát, hogy egyikünk sem képes kikerülni a szívünk legbelsı indulataiban vadat cserkészı párducként lapuló, tá32

madni kész, lelkünkre éhes önzést? Dehogynem tudod, ó, dehogynem ezt, barátom Jób! De akkor mi késztet szavaid kimondására, hogyan fordulhatsz szembe azzal, amit magad is tanítottál, amit magad is képviseltél? Feladod reményedet, feladod a hitedet, mond? És csak mondta Elifáz megszakíthatatlanul, és csak sorjázta a Menny súlyos igazságait. De nem láttuk, hogy Jób lelkére csöppentek volna a Mindenható igazságának Elifáz szavaiban megnyilvánuló mézédes cseppjei, hogy kisimultak volna Jób lelkének csúf ráncai, hogy a felismerés szikrájától életre gyúlt volna kiszáradt tekintete. Csak ült a földön, és tisztelettel ugyan, de szemmel látható közönnyel hallgatta Elifáz szavait. Néha megvakargatta magát éles cserepével, letörölgette innen-onnan vére vagy sebei orrfacsaró gennyének patakját, de lelkének egy rezdülése sem reagált semmire abból, amit Elifáz elé tárt. Csak akkor mutatkozott rajta némi élénkség, amikor Elifáz ezt mondta: – Mond, nem félsz attól, hogy istentelen magatartásoddal, szavaiddal elszakadsz minden élet alkotójától? Nem félsz attól, nem remeg a szíved a gondolattól, hogy eltérve teljesen jogos szokásaidtól, engedve szíved makacs gondolatainak szembefordulsz mindazzal, amit eddig a Mindenható jelentett számodra? Én félnék a helyedben, Jób, nagyon félnék ettıl! Jób Elifázra emelte megélénkült pillantását, és fojtott hangon ezt mondta: – Félek-e, Elifáz? Persze! Igen! Félek! İ jelentette eddig az életemet, ı töltötte ki eddig a napjaimat, és most hirtelen olyan lett számomra a Mindenható, mint egy csalóka viző, szeszélyes patak! Azt hittem, értem a dolgait, azt hittem, értem a szavát, azt hittem, tudom, merre vezet az utam, és mindez a hit egyetlen nap alatt semmivé lett! Persze, hogy félek! Hiszen mivel is tölthetném ki azt az őrt, amit İ jelentett számomra? – A bőneid, Jób, a bőneid! – Nem errıl van szó, nem értesz engem, nem érted ezt az egész helyzeted, idıs barátom! Egyáltalán nem a bőneimrıl van szó…, de fogalmam sincsen, mirıl is! – Ilyen a bőn természete, Jób, eltakarja a Napot, kiszikkasztja a lelket, besötéti a szívet, és meddıvé teszi a gondolatokat… – A mindenit, Elifáz! – csattant fel Jób tiszteletlenül. – Értsd már meg: kértem, kérdeztem, könyörögtem, hogy világosan lássak, mi az, ami fejemre hozta az átkot. Böjtöltem, hogy felismerjem az önzésnek azt a csalafinta kígyóját, amely esetleg álnokul rátekeredett gondolataim, érzéseim valamelyikére, és amelynek létérıl netán, figyelmetlenségem miatt semmit sem tudok. De nem jött semmi válasz, nem volt 33

semmiféle kinyilatkoztatás, nem ért utol semmilyen felismerés! Csönd van, Elifáz! Átkozott, dermedt, süket, néma csönd. Érted? Arra számítottam, ha zörgetek, megnyittatik, ha keresek, találok, ha állhatatos vagyok és szüntelenül a jót keresem, kapok eligazítást, egyértelmően meglátom, felismerem, merre kell mennem, mit kell tennem. Csönd van, Elifáz, átkozott, néma csönd! Mit kezdjek vele, ha tiszta a lelkiismeretem, ha nem tudom, hol tévedtem el, és hogy eltévedtem-e egyáltalán? Mit kezdjek az ígéretekkel, mit kezdjek azzal, amit magam is hirdettem, tanítottam, hogy a Mindenható lényének a lényege a szeretet? Mit kezdjek ezzel ebben az állapotban? – kérdezte haragos kétségbeeséssel, és fáradtan elhallgatott. Jób szavai visszaadták Elifáz nyugalmát. A Nap mind feljebb és feljebb kúszott égi pályáján, és levetette velünk meleg béléső éjszakai köpenyeinket. Jób elhallgatott, és még Elifáz sem szólalt meg. Idıs barátunk mély lélegzetet vett, elrendezte gondolatait, ivott egy korty bort, és immár higgadtan fordult Jóbhoz. – Tudom, képtelen leszel most igazad adni nekem, de amit mondok, el kell neked mondanom. Boldognak kellene lenned, Jób… – Boldognak? – szakította félbe elképedve Jób. – Boldognak, amikor ülök egy kupac hamu tetején, egy rút cserépdarabbal vakargatom rothadó testemet? Elvesztettem a gyermekeimet, Elifáz! Elvesztettem a vagyonomat, elvesztettem az utamat, elvesztettem a feleségemet, és minden mást! Elvesztettem az egész életemet! Boldognak kellene lennem, azt mondod? – csattant fel Jób. Bevallom, engem is meglepett Elifáz merész gondolata. Jób gyilkos gúnnyal kérdezte: – Mondd, kérlek, mibıl fakad most létem boldogsága? Elifáz lecsapott a kérdésre. – Vajon megtanultál-e már szívbıl hálát adni a szenvedésedért? Ó, Jób, minden szenvedés jobbá tesz… – …vagy kétségbeesettebbé, Elifáz. A Mindenható nyilai vannak bennem, és a lelkemet megfertızte a mérgük. A boldogságot csak két dolog adhatná meg számomra… – Vigyázz, nehogy magad készítette, szíved-vágya tévösvényekre tévedj! – …az egyik, hogy véget ér megpróbáltatásom… – Amíg meg nem tanulod a leckét, ez nem fog bekövetkezni! – …a másik, hogy elmúlok végre ebbıl az értelmetlen, kínkeserves létbıl, amelyben el van zárva elılem a szabadulás lehetısége, Nem, nem vagyok erıs; húsból, vérbıl való vagyok, nem oktalan, érzéketlen ércbıl! Segítség nélkül nem akarok to34

vább élni! – sikoltott fel Jóbban a gyötrelem. – Az lenne az élet, hogy a napjaim egyre reménytelenebb keserőséggel sorjáznak egymásra? Ez lenne a boldogság forrása, a vakarózás, a fájdalom, a nincstelenség, a magány, Elifáz, mondd csak? – Mondom, meg kell tanulnod hálát adni! Ez a te bajod: nem fogadod el azt a boldogságot, amellyel a menny boldoggá akar tenni! Helyette egyre csak a magad elképzelését hajtogatod és őzöd szüntelen! Jób megragadott egy követ, és ujjai fehéredésig, görcsös szorítással kulcsolódtak rá. – A saját elképzeléseimet őzöm, azt mondod? Elifáz, bölcs, öreg barátom, hol van belıled az együttérzés, hol van a szánalom? Ha elhagytam is a Mindenható félelmét, nem szeretetre lenne-e inkább szükségem, mint ilyen hideg, kemény szavakra? Semmit sem ér számomra, amit mondasz! Úgy látom, te nem engem vigasztalsz szavaiddal, sokkal inkább önnön magadat véded: félsz, hogy egyszer talán téged is utolér valami megmagyarázhatatlan megpróbáltatás, és te is képtelen leszel megtalálni az okát, a miértjét! Nem igaz, Elifáz? Elifáz megdermedt, meghökkent, és megremegı lélekkel válaszolt. – Nézd, Jób, én tudom, hogy néha a Mindenható megsebez; de ha ezt megteszi, akkor hamarosan be is kötöz, ha összezúz, akkor kezei nem késnek el a gyógyítással sem! Ha hatszor megment a nyomorúágból, akkor hetedszer sem érhet veszedelem téged, kedves barátom! Ez hosszú életem megfigyelése, ez tapasztalataim összegzése. Ha ebben nem hiszel, értelmet soha nem fogsz találni mindabban, ami történik veled, amit a Mindenható kiszab számodra, hidd el nekem! – mondta elfordított tekintettel, miközben ujjaival a porba írogatott valamit. Jób nézte ıt, és lecsendesedve halk hangon így szólt: – Soha nem tettem, nem mondtam olyat, ami belsı meggyızıdésemnek ellene mondott volna. Tudod te is, hogy igyekeztem mindig ıszintén, tisztán, szívbıl élni. Tudom, hogy ez sokak számára talán zavaró lehetett, mert nem illettem bele teljesen abba a képbe, ami az emberekben egy Út-járóról kialakult, de ez nem érdekelt igazán soha, mert erısen hittem abban, hogy a botladozó ıszinteség többet ér, mint az egyenes járású álságosság. Lehet, a gondolataimmal most rossz úton bicegek, lehet, az érzéseim, a gondolataim ellene mondanak eddigi meggyızıdésemnek, de nem mondhatok ellene annak, aki és ami vagyok, és annak, ami bensımbıl vezérel. A ház, ha meghasonlik magával, megszőnik ház lenni, a város, ha meghasonlik magával, megszőnik város lenni; Jób, ha meghasonlik magával, akkor valaki más életét éli, és megszőnik Jób lenni. Ez még akkor is igaz, ha élete legfontosabb vezérelveit 35

kell is újragondolni. Gyötrelmes ez, nagyon gyötrelmes, de megérted-e a szükségességét, Elifáz? Ha nem, könnyen lehet, hogy kettınk közül nem én járok sötétségben, hanem te! – mondta, majd hozzátette: – Bocsásd meg kemény szavaimat, öreg barátom! És bocsássatok meg mindnyájan, de mára immár elhagyott az erım!

A

KÖVETKEZİ NAP, A KÖZÖSEN ELFOGYASZTOTT

reggeli és a hosszú,

mély hallgatás után a káldeusok földjéhez közeli, az Eufrátesz partja mellıl származó suakhi Bildád eképpen szólt az elcsigázott Jóbhoz.

– Sokat gondolkodtam, barátom, hogyan is szóljak hozzád. Tegnap meglehetısen

hevesen és tiszteletlenül fejezted be a beszélgetést idıs barátunkkal, Elifázzal, de tiszteletlenségednél, amelyet a szenvedésed miatt mi mindnyájan elnézünk neked, sokkal súlyosabb volt mindaz, amit mondtál. Úgy beszélsz már, mint a szél, Jób: csak száguldasz fájdalmad, hitetlenséged tágas pusztáján, s nem nézed, mit rombolsz, mit sodorsz magaddal. Úgy tőnik, hátat fordítasz mindannak, amiben hittél, amit tanítottál. Szép, nyugodt hitedet megmérgezte a fájdalmaid nyomán támadt keserőség, és ezért szólsz oktalan szavakat. Bildád elhallgatott, és válasz reményében Jóbra nézett. úc-i barátunk derekasan állta a tekintetét, és szótlanul, feszült egykedvőséggel várta a folytatást. Ha Bildád figyelmesebb lett volna, nem fárasztotta volna elméjét okok, indokok, érvek megfogalmazásával: Jób arcára egyértelmően kiült az elfojtott türelmetlenség. Mi, vigasztalói akkor sem nem értékeltük, sem nem érzékeltük, milyen hatalmas belsı erıket kellett mozgósítnia magában ahhoz, hogy mind a négyünk mondanivalóját meghallgassa és ne fordítson hátat nekünk. – Vajon láttál-e már példát arra valaha is, hogy a Mindenható igazságtalanul élt volna hatalmával? Láttál-e már olyat, beszélt-e valaha is bárki arról, hogy minden élet Teremtıje ok nélkül lıtte volna ki büntetése bármilyen nyilát? – kérdezte Bildád, majd szünet nélkül azonnal folytatta is. – İ soha nem fordít hátat önnön igazságának, soha nem másítja meg a szavait! Olyan, mint a folyó, amely csak különleges nagy áradáskor lép ki a medrébıl, ám különben a csillagok végtelen nyugalmával nyaldossa medrének szomjas partjait. Ha büntetés ér, el kell gondolkodnod azon, mit tettél, mit gondoltál, mi az, ami miatt szembekerültél alkotóddal. Mert valamit tenned kellett, hogy ez történt, Jób! Ok nélkül nem értek volna téged e csapások, az egészen bizonyos! Nincs ember, aki féli a Mindenhatót, és az ellenkezıjét ál-

36

lítaná! Ugye, barátaim? – nézett ránk megerısítést várva. – Az a ház sem ok nélkül szakadt a gyermekeid fejére, minden bizonnyal ık maguk is… – İk maguk is? Mit ık maguk is, Bildád? Mond, mirıl beszélsz te? – pattant fel sebeit, szenvedését meghazudtolva Jób. – Tudom, gyermekeim nem voltak mintagyermekek, tudom, viselkedésük hagyott maga után kivetnivalót, sıt elıfordult, hogy rosszallást is kivívtak, de had kérdezzek valamit Bildád, tıled, akinek nincsen gyermeke, és naphosszat csak az Eufrátesz locsogását hallgatod gyermekek csivitelése helyett: mond, fáj-e a szíved, ha lusta folyód kimossa a medrébıl a kedvenc főzfádat? Van-e hiányérzeted, ha az árvíz elragadja a házadat, elrothasztja a vetésedet? Fáj-e ez neked, mondd, Bildád, barátom? – Nem errıl beszélek, Jób! Nem errıl! – Hát mirıl, ó, Bildád? Mond meg nekem: mi másról? – A Mindenható nem igazságtalan, nem tesz olyat, ami ok nélkül való lenne! – Mondtam volna, hogy ok nélkül történik, ami történik? Egyszerően csak nem értem, mi ez az ok! Felfogod, amit mondok? Valóban nem látok túl a helyzeten, mert nem tudom, miért kerültem bele, mit kellene megtanulnom belıle! Ezért hiányzik nekem az ok! Érteni akarok, mielıtt összedıl bennem a lélek, mielıtt kiszisszen belılem az élet! Érteni, hogy ha tévedtem, vissza tudjak fordulni, és másképpen végezzem, amit végeznem kell. De ahogyan már mondtam, csend van. Érted, Bildád? Válasz nélküli, vigasztalan csend! S így nem értek semmit, nem tudok változtatni a lelkemen, ha tévedek is. Szégyelljem talán, hogy ember vagyok, mondd csak? Bildád lehajtotta a fejét és nem felelt. Egyikünk sem szólalt meg. Jób szavai sarokba szorították bennünk a teológiát: mást mondott lelkünk mélyén az ember, és mást az Isten-ismeret. Én magam legalábbis így éreztem. De Elifáz és Cófár némasága is csendes árulója volt tanácstalanságuknak. Bildád ökölbe szorította kezét, és hosszú, kínossá váló csend után összegereblyézte ijedten szerte futott gondolatai, és érvei közül azokat, amelyek még bírtak némi súllyal. Mielıtt megszólalt volna, nagyot kortyolt vizestömlıjébıl, majd felsıruhája ujjával komótosan megtörölte a száját. – Úgy beszélsz, barátom, hogy majdnem belészakad a szívem – sóhajtotta végül. – Ugye tudod, hogy ha keresed Istent, akkor megtalálod? Ha könyörögsz, akkor ı felel neked, ha tiszta vagy és becsületes, ı ott tartja feletted óvó tenyerét, s ha igazságod az ı igazsága, bár most kicsiny vagy és nyomorúságos, mint egy pondró, végül naggyá leszel az ı hatalma által! Tudod, ugye, tudod ezt Jób? – Bildád szinte kö-

37

nyörögve kérdezte ezt. Nehéz lett volna eldönteni, vajon Jóbot, vagy inkább önmagát gyızködi-e. Jób a tenyerébe hajtotta fejét és elgyötört szemét az égre függesztette. – Inkább választom a halált, mint ezt az értelem és cél nélküli létet, mint e fertelmes, bőzös csontváz-életet, tudod Bildád? Figyel rám a Mindenható, azt mondod, ı figyel? – kérdezte és Bildádra emelte fénytelen, fakó tekintetét. – Figyel rám? Micsoda az ember, mi vagyok én, hogy ezt tegye, hogy ily nagyra tartson? Minden reggel megvizsgál, minden pillanatban próbára tesz, még a nyálam sem csoroghat le erkölcsi mérlegelés nélkül a torkomon? Ha vétkeztem, tudni akarom, mit követtem el, ha céltáblája lettem, érteni akarom, miért lettem azzá! – jelentette ki, majd az égre emelt tekintettel ezt kiáltotta: – Talán terhedre vagyok, ó, Mindenható? Hát pusztíts el, ne hagyd félbe a mővedet! Emeld rám teljes súlyával a karodat, ne állj meg félúton! Mire való már így az én életem, mond meg nekem! Szolgálni akartalak életemmel, szavaimmal, vagyonommal, mindennel, amit tıled kaptam, amiért dicsértelek téged! Akik láttak, hallgattak, figyeltek rám, azok mind összebólogattak, hogy nagy vagy és csodálatos, de aki most lát és hall, csak ezt kérdi: „No, lássuk, hol is van ez a Jób istene? Milyen is ez az isten, mit is jelent ez az ı vezetése?” És mit mondjak, mit mondjak erre, itt a porban ülve? Vezessek hozzád embereket, hátha a te nagy szereteted által egyszer csak ık is itt ülhetnek majd mellettem? És közben dicsérjünk téged, aki minden jónak kútforrása vagy? Ó nem, nem, nem! – kiáltott fel, és szavai száraz, felköhöghetetlen levegıtlenségbe fulladtak. Bildád újra talajt érzett a lába alatt. Lefittyedt ajakkal csak ennyit mondott: – Halld magadat, úc-i barátom! Hallgasd csak önmagadat! Minden szavad elméd és lelked sötétségérıl beszél, és te még azt kérdezed, mi bőnöd van? Még meg mered ezt kérdezni? Jób közben némi levegıhöz jutott. Bildádra nézve, elkeseredett dühvel csapott öklével a földre, hogy csak úgy szállt a por, a száraz halálhamú. – Ostoba! Semmit sem értesz a szavaimból, semmit sem! Bildád felpattant, és csak Cófár fürgesége akadályozta meg abban, hogy a csontsovány Jóbra vesse magát. Tajtékzott a dühtıl. – Ostoba azt mondod, te esztelen? Káromolod a Mindenhatót, számon kéred rajta önnön bőneidet, és én, aki erre fel akarom nyitni a szemedet, én vagyok az ostoba, te patkány? Eljöttem, hogy vigasztaljalak, eljöttem, mert szeretlek téged, mint az

38

egyetlen Isten gyermekét, eljöttem, hogy visszasegítselek az igaz útra, és én vagyok az ostoba, te bolond? Én? – ordította magából kikelve. Jób elsötétedett tekintettel csak ennyit felelt: – Bizony, bizony, te vagy az, barátom! Fıleg, mert azt hiszed, szeretetbıl teszed, amit teszel… Nézz magadra, érvek bajnoka! Aznap nem váltottunk több szót Jóbbal. Egymással sem.

H

ÁT VALAHOGY ÍGY TÖRTÉNT.

Legalábbis majdnem így. Én így em-

lékszem a történtekre, s az emlékezetem, nos, az bizony még kiváló. Még hét napot raboltunk el Jób életébıl. Elıbb a tevék-rajongója,

Cófár, aztán még két alkalommal szóltak hozzá mindhárman, majd én, a tejfeles szájú, de nagy tudású Elihu, a nagy reménység, én is megszólaltam. Emlékszem arra is, amit Cófár mondott az ezt követı nap, meg arra is, hogy a végén forró fejjel hogyan rontottam rá én magam Jóbra. Emlékszem, mit mondtak még a többiek. De nem érdemes felidézni egyikünket sem. Egyáltalán nem. Semmit nem tettünk hozzá az elhangzott bölcsességekhez. Hogy egészen ıszinte legyek, inkább csak tovább rontottunk a dolgon. Jób bizonygatta, hogy ártatlanul szenved, tiszta a lelkiismerete és csak a Mindenható az oka, kiváltója és tudója, miért történik mindez, Vele van csak elszámolnivalója. Mi pedig azt bizonygattunk, hogy mert ezt meri hinni, nem más, mint egy önhitt, felfuvalkodott hólyag, aki majdhogynem istenné teszi önnön magát, s biztos, hogy éppen ez az oka saját sorsának. Így folyt ez napra nap, míg ki nem fogytunk a szóból. Suta egy történet lenne ez, ha itt lenne vége, ugye? Hát nincs vége! Ami ezután történt, azt még kevésbé értettem, mint az eddigieket. Csak amíg ezekre képes voltam egy önmagam számára is elfogadható magyarázatot összeügyeskedni, addig az elkövetkezıkre gondolva a mai napig elönt a kétségbeesés. Mert megalázott az Isten! S mert nem értem, miért tette! Bár az évek elıre haladtával már értegetem, miért is… Talán van még annyi idım az elmúlásig…

39

A

nyolcadik napon keletrıl hatalmas fergeteg kerekedett. Sötét, baljóslatú felleget őzött maga elıtt. Megszeppenten összehúzódott a világ, mint egy lopáson kapott kisfiú. A virágok földre hajtották

szirmaikat, a madarak széttárt szárnyukkal óvták fiókáikat, a juhok testük bolyhával takarták kicsinyeiket és ünıiket. Megszelídült a kutyák ugatása, és imára emelkedtek az emberi kezek. – Keressünk valami menedéket, barátaim! – mondta Bildád, majd jó példát mutatva felállt és elkezdte összeszedni a motyóját. Jób értetlenül nézte az irgalmatlan sebességgel közeledı, koromfekete fellegtakarót. – Kelet felıl nem szokott ilyen vihar érkezni – jegyezte meg gyanakodva. – Maradjatok itt, úgysem értek már el sehova elıle! Nem vihar ez… – intett le bennünket. A förgetegbıl hatalmas villámok csaptak le a láthatáron álló ligetre: csak üszkös hamu maradt a délceg fákból. A takarót alkotó felhık félelmetes erıvel kavarogtak, s néha úgy tetszett, mintha egy emberi arcot mintáztak volna meg. A tevék eltépték kötıfékeiket, és félelem-sarkallta vad vágtában menekültek a puszta belseje felé. – Mi ez? – suttogta szemeit egyre mélyülı rettegéssel az ég felé fordítva Cófár. A vihar szele elért bennünket. Olyan erıvel zúdult a nyakunkba, amely nem ígért semmi jót. A Nap tüzétıl védı hamari sátrunkat úgy kapta fel és fújta tova, ahogyan a gyermekek szélnek eresztik a pitypang apró virágocskáit. Az óvatlan Bildádról lekapta a burnuszát, miként a pénzéhes örömlány tépi le ügyfele rongyait. A villámok hamarosan a közvetlen közelünkben szántottak mély barázdákat a szemétégetı földjébe. A tomboló szél ereje elnyomott minden más zajt. Mi négyen felpattantunk, és kapkodva, ordítva menekülni akartunk. Jób megpróbált visszatartani bennünket, de legyöngült karjai nem bírtak a mi egészséges erınkkel. De mégsem volt alkalmunk elmenekülni. Isten volt ott a viharban, a felhıben, a villámokban. Isten eljött, és a csapások után személyesen is meglátogatta Jóbot. A velem érkezett bátorítók késıbb úgy mondták el, ami történt, hogy az ıket igazolja. Voltaképpen nem hazudtak. Tény: a Mindenható haragosan kérdıre vonta Jóbot. És egy jó ideig ügyet sem vetett ránk, csak Jóbbal volt elfoglalva. – Hívtál, itt vagyok! Azt akartad, személyesen vonhass engem kérdıre, hát tedd meg! Aztán taníts, hadd tudjam meg, amit nem tudok, legyek okosabb és bölcsebb általad, teremtményem által! Szólj, hát Jób, ne hallgass! – dörrent rá. Bildád, Elifáz és Cófár rettegésteli elégedettséggel bólogatott. 40

Jób szóra nyitotta a száját, de egy hangot sem tudott kinyögni. – Nos, nem szólsz? – dörrent az égi hang. – Akkor én kérdezlek téged: hol voltál, amikor ezt a világot teremtettem? Hol voltál, amikor alapot vetettem a világegyetemnek? Te voltál-e az, aki kitaláltad, milyen lények népesítsék be a Földet? Ott voltál-e, amikor az elsı tavaszt nyár követte? Láttad-e Embert és az ı asszonyát, adtále utasítást az Éden kapuját ırzı kerubnak? Te tervezted-e meg azt a behemót állatot, amelyet már nem is ismertek, és amelynek a farka oly erıs volt, mint a cédrus törzse? Ott voltál-e, amikor… És a Mindenható csak kérdezte Jóbot, és Jób csak hallgatott, és Jób vigasztalói végtelenül elégedetten bólogattak. És bennem akkor felbolydult az egész világegyetem, vad pörgésbe kezdtek a csillagok, mintha a bensım és a külsım felcserélıdött volna, mintha minden, amit biztosnak hittem, kifordult volna a sarkaiból. Szédültem, felfordult a gyomrom. Leroskadtam a földre, félkönyékre támaszkodtam és féltudattal figyeltem csak az eseményeket. Nem akartam hinni az érzékeimnek, sem szememnek, sem fülemnek. Azóta nem tudom, kiben hiszek. Mert a Mindenható csak kérdezett, csak kérdezett, megállíthatatlanul, idıtlenül, túl léten, tudaton, hiten, hitetlenségen, bőnön és tisztaságon. A szavakat értettem, mégsem értettem semmit sem. Nem azért, mintha dicséretet vártam volna tıle, bár akkori eszemmel azt is; nem azért, mert ostoba vagyok, nem azért, mintha számunkra érthetetlen lett volna, amit mondott. Sıt, úgy tőnt, kimondottan akarja, hogy szem és fültanúi legyünk Jób porba hajtásának. Az összefüggéseket nem értettem: azt, hogy miért arról beszél, amirıl. Azt, hogy mi köze Jóbnak a kérdéseihez. Bár magam is megfedtem Jóbot a hitetlensége és a tiszteletlensége miatt, egy pillanatig sem gondoltam, hogy a Mindenható hatalmát kérdıjelezte volna meg kérdéseivel, kételyeivel és állításaival. Jób csak érteni akart, a felleg pedig nem beszélt neki másról, mint önnön dicsıségérıl, hatalmáról, bölcsességérıl, elırelátásáról. Szerettem volna felkiáltani, Jób védelmére kelni, de nem volt hozzá merszem. Gyáva voltam? Ha ezt úgy hívják, igen. De soha addig olyan élesen nem láttam saját hibáimat, bőneimet, mulasztásaimat, kicsinységemet, mint akkor, a felhı elıl a földre lapulva, csendességbe, rettegésbe, parányságba zárva. Ha önzés, hogy a bırömet féltettem, akkor maga voltam a megtestesült gonoszság: a véges elnémult a végtelen elıtt, a tudatlan a tudás elıtt, a szenny a tisztaság elıtt. Nem voltak érve-

41

im, nem volt igazságom, csak a némán sikoltó gondolat bennem: „Jób nem errıl beszélt! Jób nem ezt kérdezte!” A szenvedı csak egyetlen egyszer jutott szóhoz. Ezt mondta: – Tudom, hogy Te mindent megtehetsz, ezt soha nem is vontam kétségbe! Ki merné tudatlanságával megkérdıjelezni a Te örök rendedet? Csak éppen nem értek semmit sem! Ezért kértelek eddig is, kérlek most is: oktass engem! Ujjongott a szívem Jób ıszintesége hallatán! – Köszönöm, hogy itt vagy, eddig csak hallottam rólad, immár látlak is téged, ó, Uram! Köszönöm ezt neked! De nem csak látni, érteni is akarok! Bocsáss meg nekem ezért: visszavonok mindent, porban és hamuban bőnbánatot tartok! Összetört bennem mégis az élet. Miért, Jób, miért? Már ott voltál a kapuban, már csak a kezedet kellett volna kinyújtani, hogy megtedd, amit egyikünk sem mer, amire nincsen bátorságunk, amihez nincsen bennünk elég ıszinteség! Miért? Miért? Miért, ha egyszer igazad volt? Aztán idıtlen idık múlva elcsitult a szél, valamelyest kivilágosodott az ég. Úgy tőnt, Jób visszavonulása kiengesztelte a Kimondhatatlant. Ekkor a Mindenhó Elifázhoz fordult. – Menjetek, hozzatok hét bikát és hét kost, és Jób elıtt mutassatok be égıáldozatot önmagatokért! Haragra gerjedtem ellenetek, mert Jóbbal ellentétben szavatokban nem volt szinte egy szikrányi értelem sem! Reá való tekintettel nem szégyenítlek meg benneteket! És úgy történt minden, ahogyan İ akarta. Hogyan történhetett volna másképpen? Elmentünk és visszajöttünk a közeli falvakban megvásárolt áldozati állatokkal, majd a Tıle kapott részletes rendelkezések szerint vérét ontottuk mindnek. Mire visszatértünk, Jób teljesen meggyógyult: bıre olyan finom, puha, tökéletes volt, mint egy mai napon világra bukkant újszülötté. A legapróbb nyoma sem volt rajta sebeknek, szenvedésnek. – Azt kérte a Mindenható, imádkozzam értetek! – mondta csendesen. – Te? Értünk? – háborodott fel Elifázban a kornak kijáró jog megcsúfolása. – İ kérte, Elifáz! – bólintott engesztelıen Jób. – Biztos? – hitetlenkedett idıs barátunk. Jób nem válaszolt, Bildád pedig szelíden lehúzta maga mellé a porba Elifázt. Így hát Jób imádkozott értünk. Másnap útra keltünk. 42

Aztán csak hírvivık útján értesültünk arról, hogy Jób vagyona egykettıre túltett a tragédiát megelızı javain. Tizennégyezer juha lett, hatezer tevéje, ezer ökre és ugyanennyi szamara. Járha visszatért hozzá, és a Mindenható megáldotta ıket hét fiú és három leánygyermekkel. A leányok szépsége messzeföldön híressé vált. Jób kétszeresen visszakapott mindent, amit elvesztett. Száznegyven esztendeig élt. Öregen és az élettel eltelten halt meg aztán. De egy bizalmas szolgálójától úgy hallottam, hogy soha többet nem látták Járhával úgy együtt nevetni, és nem nézték soha együtt kéz a kézben a napnyugtát, ahogy egykor tették. És sokszor, túl sokszor bandukolt el magányosan egykori gyermekei összeomlott házának tisztására. Oltárt emelt ott, ahol a ház állt. A szolgáló egyszer kihallgatta az imádságát is: arra kérte a Mindenhatót, hogy bocsásson meg egy érteni nem tudó, öreg elmének, és az értés hiányában megbocsátani nem tudó, mégis alázatos szívnek. S mindannyiszor vörös szemekkel tért vissza onnan, és olyan bánatot sírtak egyre vénülı mozdulatai is, amilyen bánatosak a végtelen őr miatt egymáshoz soha el nem érı csillagok.

43

H

ej, de sokat forgattam én magamban ezeket a dolgokat, hej, de sokat! Isten általi megaláztatásunk után már csak egyszer-kétszer találkoztam Jóbbal.

A lelkemet pír lepte el, ha rá gondoltam, képtelen voltam a szemébe nézni. Ám ezt

akkor úgy fogalmaztam meg magamnak is, másoknak is: elsodort minket az élet egymás mellıl. Azonban ami történt, alaposan kiokosított a hitemben. Bölcsebb lettem: vagyis sokkal szerényebb magabiztossággal nyilatkoztam ezek után a Mindenható dolgairól, arról, amirıl úgy gondoltam, biztosan tudom. Megtanultam, hogy mi, parányok bizony csekélyke magabiztossággal szólhatunk csak arról, amiben hiszünk; éppen azért, mert csupán hiszünk. Hogyan is lehetne kétségtelen bizonyosságunk az igazunk felıl? Ezt bizony nagyon jól megtanultam. Meg azt is, a hagyomány, légyen bármily fontos is, bizony nagyon ingoványos alap, ha a Menny magasságos felépítményérıl van szó. Egy szó, mint száz, jó hívı maradtam, ahogyan jó hívı voltam annak elıtte is: a pontosan megtartott rendelkezések, szokások, törvények immár kart karba öltve jártak az óvatossággal és a szerénységgel. Családom és városom büszkeségévé váltam, mint a nagy Jób barátja, akit maga a Mindenható igazolt. Felnéztek rám, mert ott voltam rettentı nyomorúsága közepette a szenvedı mellett, és igaz, törvényes szavakat szóltam neki. Tekintélyem Úcban elnyert mélysége évtizedekre biztosította számomra az elsıbbséget Búz vallási és természetesen politikai, gazdasági döntéshozóinak sorában. Az én kezem szorította az áldozati kést az oltár elıtt, az én pecsétem hagyott lenyomatot a hivatalos iratok tengerének viaszán, s kapum elıtt sorban állt a lelki békére vágyók és a mennyei vagy a földi igazság után sóvárgók sokasága. Senki nem tudta, senki sem, hogy mi zajlik az áhítatos életem álarca mögötti mélyben, az igazi valóságban. Megtanultam úgy vallásos lenni, hogy mindenki bízzon az ítéletem helyességében, s ki ne villanjon szívem rút üressége a mondataim, cselekedeteim kenetteljessége mögül. A szám a Mindenhatóról beszélt, de csak az ajkam tisztelte ıt, a szívem távol volt tıle. Sokak által irigyelt Isten-félelmem csak a tudásom, a hagyomány nyőge volt, semmi más. Nem, nem képmutatás volt ez, hanem kétségbeesés, az az ökölharapós kétség, hogy mi lenne akkor, ha még ez se lenne? S mivel nem leltem friss forrásra, ástam hát néhány kutat önmagamnak, de mindnek hamar megrepedezett a fala, és ami kis víz volt az aljukon, az mind-mind szét44

folyt. Bizony, az állatok értik a Teremtı parancsát, a gólya tudja, mikor kell útra kelnie, a nyúl tudja, mikor érdemes pár után néznie, a medve tudja, mikor hajtsa téli álomra hajtania busa fejét, csak én nem értettem, én nem értem a Mindenhatót. Néha erıt vett rajtam az a kacagtatóan rémületes gondolat, hogy Búz városának lakói egytıl egyig úgy cselekszenek, ahogyan jómagam, és korántsem színlelésem alapossága takarja el kétségbeesésem egyre alább és alább süllyedı barázdáit mások elıl, hanem az a félelmetes igazság, hogy nincs szemünk a másikra, miközben önnön szennyesünket takargatjuk egymás elıl. Ezért ha valaki rámutat a másik reménytelen vallására, az abban a minutumban saját magát leplezi le önmaga elıtt. Ez pedig elviselhetetlen. Ahogyan számomra is az volt, hosszú éveken át. Remény nélkül nem tudok élni. Ha nincs reményem, nincs jövım, és értelmetlen a jelenem is. De ha nincs remény, ó, irtózatos emberi lelkem, hát teremt önnön magának reményt a boldogtalan, s ezáltal elviselhetıbbé válik a lét. Valahogy így teremtettem meg magamnak a gondosan bodorított szakállal, bajusszal, az ápolt hajjal, választékos ruházattal, és az éppen így gondosan megválasztott ábrázattal, megválogatott szavakkal, érzésekkel és igen, a kínos gonddal megválogatott hittel a megfelelı, a jólfésültségemhez illı, jólfésült reményt. Ami persze az évek során cserbenhagyott, kiürült, értelmetlenné vált, de aminek képtelen vagyok hátat fordítani, amire immár világomlással egyenlı lenne nemet mondani, mert annyian tudják, hogy ebben hiszek, hogy így hiszem, és hogy ennek megfelelıen alakítgatom a cselekedeteimet is. S azért is, mert, mondom, ha ez nincs, akkor mi az, ami van? Hiábavalóság, minden hiábavalóság, ó mennyire az, ó, mennyire! Mert ki elıl is rejtegettem azt a végtelen magányt, azt a keserves ürességet, ami végül kilopott minden örömöt az életembıl? Ki elıl? Hát elsısorban persze önmagam elıl, ki más elıl? Hát ide jutottam. Mondom: mintha vasmarokkal szorítanák a torkomat, nem kapok levegıt, szúr a szívem, a derekam a legkisebb súly alatt is le akar szakadni, rosszul alszom, alig várom, hogy felébredjek, s ha felébredtem, csak átvonszolom magamat a napon, alig várom, hogy végre lefeküdhessek és alhassak, ami persze soha nem sikerül. Évek óta nem álmodom semmit, nem érdekel semmi sem, nincsen, ami célt, értelmet adna az életemnek. Isten kihátrált az életembıl. Keresem, de sötétben tapogatok, kutatok, nem lelem semerre, kérdezek, de nem felel az ég, hallgatnak a csillagok is.

45

Soha nem jutottam el a válaszig, mit is értett meg, mit is ismert fel Jób, azon a mennydörgıs válasznapon, mi volt az, ami miatt több lett utána, ami még inkább elmélyítette szép szívében a Mindenható szeretetét. S így persze ott vagyok, ahol vagyok: nyögöm a nehéz, megfelelhetetlen kérdések ormótlan súlyát, nem tudom, merre induljak a válaszokért, s bizonytalan vagyok abban is, vannak-e válaszok egyáltalán, keressek-e még tovább és tovább Istendarabkák után ebben a kongó sivárságban, vagy ne zavarjam a Mindenható álmát?

46

Ó,

HA ELMONDHATNÁM, Ó, HA MEGÉRTHETNÉTEK!

De nem tudom elmon-

dani, nem mondhatom el, mert úgyis képtelenek lennétek megérteni, apró, kicsi parányaim! Pedig nem akarok én, dehogy akarok bármit is

titkolni elıletek! S mert nem tudom elmondani, mert képtelenek lennétek megérteni, hányszor de hányszor haragszotok rám, apróságaim, ó, de hányszor, pedig csak vakocskák, süketecskék, butácskák vagytok, hogy átlássátok az egészet, hogy gondolataitok rövidke cérnaszálára felfőzhessétek életetek érteni és látni vélt gyöngyöcskéit. Nem láttok, nem értetek ti semmit sem, mennyire nem, ó, de nagyon nem, kicsinykéim! És ez ó, dehogyis szemrehányás! Hiszen hogyan is érthetné a hangyaboly az erdıt, hogyan a gyümölcsszem a málnást, hogyan a csepp a tengert, az esı a felhıt, hogyan a kutya a gazdáját, s hogyan a kisgyermek az édesapját? Hogyan is érthetné! Ugye? Mert amekkora a távolság a Nap felkeltének és nyugtának helye között, amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival másabbak az én elgondolásaim a tiéteknél, annyival különböznek útjaim a ti útjaitoktól. Sírok értetek, jobban fáj nekem, ami nektek fáj, mint magatoknak, de ezt úgysem láthatjátok be, úgysem számít nektek ez semmit sem. Nem tehettek róla, képtelen vagytok túllátni önnön mivoltotokon, önnön korlátjaitokon. De ez így természetes. Hogyan is lennétek rá képesek, ugyan hogyan is? Nem érthettek, úgy, ahogyan én, mert nem erre teremtettetek. Nem, a tervben nem volt ott a teljes megértés, ott valami egészen más volt, ó, egészen más: szeretetre alkotattatok, semmi másra. De ez nektek kevés, ez nektek túl banális, tudom. Ám nincs mit tenni, így van. De ti mindig is jobban akartok érteni, mint amennyire szeretni vágytok. Úgy vélitek, ha megtaláljátok az indokokat, akkor könnyebbé válik, ami indok nélkül nehéz, azt hiszitek, ha alá tudjátok dúcolni életetek roskadozó pillanatait ok-okozati okosságokkal, máris egyszerőbbé válik minden, simává az út. Azt hiszitek, balgák, hogy az egyik közvetlenül fakad a másikból, ugye, hogy a megértés nyomában, mint láncos kutya, ott nyálcsorog engedelmesen a szeretet is, ugye, porontyaim? Hát nem! Dehogy, ó, dehogy kocog, dehogy kocog: a megértésbıl nem fakad szeretet soha, csupán józan számítás, csupán kereskedı-alkudozás; ez csak fordítva igaz, báránykáim: a szeretet szülhet csak igazi, általam való megértést, ostobácskáim, drága ostobácskáim, tudjátok meg! Az, amit ti megértésnek véltek, jobbára semmi más, csak az érdekeiteknek és a körülöttetek zajló eseményeknek egy olyan

47

sajátos összefőzése, amely által úgy gondolhatjátok, értelmet kapott a lét, értelmet nyerhetnek az események. De hadd mondjam el: ebbıl a szempontból sincsen mindig értelme a dolgaitoknak! Nincs, mert nem úgy találtam ki, hogy legyen. Persze vannak józan, ok-okozati összefüggések, de hogyan lehetne az értelmetlenre józan okokat találni, hogyan lehetne arra higgadt, elfogadható magyarázatot találni, amikor egy kisgyermek otthontalanul, árván bolyong a csata után a kiégett faluban, a szülei, testvérei, barátai csonka, kibelezett holttestét kerülgetve, és napok múlva, egyedül, éhesen, a pestis lázától kiszáradva, iszonyú kínok között elpusztul? Nem! Ezt a ti gondolati csapásaitok mentén úgysem belátható ok és okozat, ezt ti nem érhetitek fel, tengercseppjeim! Félre ne értsetek, nem mondom, hogy egyáltalán nincsen értelme az ilyen dolgoknak, csak azt, hogy ti ezt nem fogjátok megérteni úgysem, bárhogyan is próbáljátok a tényeket csoportosítani, szőköcske kobakotokban. S mondom, errıl nem tehettek, mert nem így vagytok kitalálva. Egyszer talán összeáll a kép, de vajon akkor nem lesz már úgyis minden mindegy? Egyszer talán megértetek mindent, de akkor, juhocskáim, amikor a ti elképzelésetek szerint érteni kezdtek, nos, akkor meg már nem akartok majd úgysem érteni semmit sem! Elhiszitek? Dehogy hiszitek el! Megértem én, én persze, hogy megértem azt a bennetek szőkölı vágyat az értés iránt. Én ne érteném meg, hangyacskák? Nem szemrehányás, de nektek is meg kellene értenetek, hogy értés és értés között hatalmas különbség van. Ti mindenáron ok okozati összefüggésbe akarjátok helyezni a dolgaimat, miközben a szívetek értésére kellene törekednetek; szavakkal és gondolatokkal közelítitek meg a hit dolgait a csend bársonya helyett, magyarázni akarjátok a vízesést, megérteni a virág illatát, kiszámítani a madár szabad röptét, megmérni az erdı hangos csendjét, papírra vetni a pillangó mintáját, pontosan meghatározni a menta hatásának titkát, ahelyett, hogy látnátok, és látás által befogadnátok, élveznétek mindazt, ami körülvesz benneteket. A mellettetek állókat is folyton le- és meggyızni akarjátok, ahelyett, hogy megfürödnétek egymás gazdagságában, kincseiben, és áldanátok az eget azért, amiért kiegészítitek egymást abban az általatok zajossá, zavarossá és nyughatatlanná tett világban, amit magatoknak tesztek ilyenné, s amely éppen egymás megbecsülése által válna lakhatóbbá számotokra, tudjátok, repülés helyett az avarban botladozó fió-

48

kácskáim? Mondom, szeretetre vagytok rendelve, és semmi más által el nem érhetitek lelketek békességét! Nézzétek, nézzétek a szolgámat, Jóbot! Nézzétek ıt! Vajon mi volt az, amit megértett, miben lett több, nagyobb mindennek a végére? Ha ezt megfejtitek, ó, a fájdalom, a szenvedés, a kín akkor sem kerül el benneteket, de egy hatalmas titok birtokosai lesztek. Segítsek, ugye? A titok ennyi: ahogyan nézitek a léteteket, azzal meg is teremtitek magatoknak a valóság csak reátok érvényes változatát: ha jól néztek, jót teremtetek, ha rosszul, rosszat; érezhetitek magatokat rosszul és jól is, ezt ti választjátok meg. Ha akartok, tudtok hinni, ha nem akartok, nem. Igen, a valóság jó részét magatok teremtitek meg önmagatoknak, pillangócskáim! Csak éppen ezt vagytok képtelenek felfogni! Ízleljétek a szavakat, engedjétek ıket hatni: teremteni tudtok! Az életetek, a gondolkodásotok maga a teremtés, apró szentecskéim, bizony! Ott még engem is meg tudtok teremteni olyannak, amilyen valójában vagyok. Bizony, bizony!

KORREKTOR: Mohácsi Erika Mohácsi Eszter

49