DEBBIE MACOMBER. Szent karácsony éjjel. HARLEQUIN'

DEBBIE MACOMBER

Szent karácsony éjjel

HARLEQUIN' www.harlequin.hu

Minden jog fenntartva, beleértve a kiadvány egészének vagy egy részének bármilyen formában történő sokszorosítását. A mű a Harlequin Enterprises IIB. V. jóváhagyásával jelent meg. Kiadványunk szereplői kitalált személyek. Bármely adott személlyel, akár élővel, akár elhunyttal való hasonlóság a merő véletlen műve. § All rights reserved including the right of reproduction in whole or in part in any form. This edition is published by arrangement with Harlequin Enterprises II B. V. All characters in this book are fictious. Any resemblance to actual persons, living or dead, is purely coincidental.

© Debbie Macomber, 2008 − Harlequin Magyarország Kft., 2009 A mű eredeti címe: A Cedar Cove Christmas (Harlequin Mira Books) Magyarra fordította: Szabó Júlia © Debbie Macomber, 1996 − Harlequin Magyarország Kft., 2008 A mű eredeti címe: Silver Bells (Harlequin Mira Books) Magyarra fordította: Szabó Júlia Borító: Majoros Árpád Kép: Harlequin Enterprises S. A. ISBN 978-963-538-088-6 HU ISSN 1789-2732 • Felelős kiadó: Holger Martens • Főszerkesztő: Dr. Téglásy Imre •Felelős szerkesztő: Bakay Dóra •Műszaki vezető: Sárai Szabó Mária •Szerkesztőség. 1122 Budapest, XII. Városmajor u. 20. •Levélcím: 1535 Budapest, Pf. 762. •Távbeszélő: 488-5569; Fax: 488-5584 •E-mail: [email protected] Kiadónk újdonságairól, a megrendelési lehetőségekről honlapunkon is tájékozódhat: www.harlequin.hu Szedés: Harlequin Magyarország Kft. Nyomtatás: Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt. Felelős vezető: Vágó Magdolna vezérigazgató

TARTALOM

Karácsony Cédrusligeten …………………………………….7. oldal Ezüstcsengettyűk…………………………………………….93. oldal

Karácsony Cédrusligeten

Drága Barátaim! Aki kicsit is ismer engem, vagy olvasta már egy-két könyvemet, az tudja rólam, hogy imádom a karácsonyt. Nem véletlen, hogy minden év végén előrukkolok egy karácsonyi történettel. Be kell vallanom, hogy az idei regény kettős sugallatra született. Először is az eredeti, kétezer éves karácsonyi történet adta az ihletet − erre mindenki rá fog jönni, aki kinyitja a könyvet. Másodsorban pedig türelmetlen olvasóim, akik gyakran kérdezik tőlem: évente miért csak egy regényem jelenik meg Cédrusligetről? Ez tehát egy meglepetésajándék mindazoknak, akik megkedvelték ezt a kedves kisvárost, és szeretnének többet olvasni róla. (Javaslom, jegyezzék meg jól az új szereplőket, mert a folytatásokban is találkozhatnak velük!) Remélem, a könyv kellően karácsonyi hangulatba ringat majd mindenkit, és kedves olvasóim együtt ünnepelnek majd a cédrusligeti „ismerősökkel”. Akik pedig először vesznek a kezükbe cédrusligeti történetet, azokat bátorítani szeretném: ne féljenek, nagyon rövid idő alatt rá lehet jönni, ki kicsoda. Mindig örülök, ha visszajelzést kapok Önöktől, kérem, írják meg véleményüket a www.debbiemacomber.com-ra, de leveleiket is várom a P.O.Box 1458, Port Orchard, WA 98366 USA címre. Boldog karácsonyt kíván:

A Washington állambéli Cédrusliget − történetünk szempontjából fontos − lakói: Olivia Lockhart Griffin: Bírónő, Justine és a San Diegóban lakó James édesanyja. Felesége Jack Grifjfinnek, a Liget Krónika szerkesztőjének. A Világítótorony út 16-ban laknak. Charlotte Jefferson Rhodes: Olivia és Will Jefferson édesanyja. Második férje a hozzá hasonlóan megözvegyült Ben Rhodes, akinek előző házasságából származó fiai nem a városban élnek. Justine (Lockhart) Gunderson: Olivia lánya. Férje Seth Gunderson, van egy kisfiúk is, Leif. Az Árnyas lejtő 6. alatt élnek. Will Jefferson: Olivia bátyja, Charlotte fia. Régebben Atlantában lakott. Válását és nyugdíjba vonulását követően tért vissza Cédrusligetre, ahol nemrég megvásárolta a városka művészeti galériáját. Grace Sherman Harding: Olivia gyerekkori jó barátja. Könyvtáros, Dan Sherman özvegye. Két lánya van: Maryellen és Kelly. Második férje Cliff Harding, lótenyésztő a közeli Olallából. Maryellen Bowman: Grace és Dan Sherman idősebb lánya. Két gyermeke van: Katie és Drake. Férje, Jon Bowman, fotóművész. Bob és Peggy Beldon: nyugdíjas házaspár, övék a városka egyik panziója az Áfonya tér 44. szám alatt. Roy McAfee: magándetektív, nyugalmazott seattle-i rendőrtiszt. Három felnőtt gyermeke van, Gloria, Linnette és Mack. Felesége, Corrie titkárnőként segíti munkáját. A Kikötő sor 50-ben laknak. Linnette McAfee. Corrie és Roy lánya. Orvosi asszisztens, jelenleg Észak-Dakotában él. Mack McAfee: Roy és Corrie fia, Linnette testvére. A cédrusligeti tűzoltóság oszlopos tagja, sürgősségi betegellátó. Gloria Ashton: A cédrusligeti seriff helyettese. Roy és Corrie McAfee házasság előtt született, örökbe adott gyermeke. Troy Davis: Cédrusliget seriffje. Dave Flemming tiszteletes: A helyi metodista lelkész. Feleségével, Emilyvel két fiuk van, Matthew és Mark. Shirley Bliss: Özvegyasszony, képzőművész. Egy lánya van, Tannith (Tanni) Bliss. Shaw Wilson: Tanni barátja, a Mokka kávézóban dolgozik.

1.

Noha a fülhallgatóján keresztül karácsonyi dalokat hallgatott, Mary Jo Wyse így is tisztán hallotta a nappaliban vitatkozó bátyjait. Bár inkább az lett volna a csoda, ha nem hallja őket. Mindhármuknak félelmetesen harsány, már-már mennydörgő orgánuma volt, ha egyszerre beszéltek, az felért egy kisebbfajta stadionra való szurkoló hangerejével. A fiúk szerelőként dolgoztak a családi tulajdonú autószerelő műhelyben, és egyikük sem volt alacsonyabb százkilencven centiméternél. Tehát már a méretük tekintélyt parancsolt, ha pedig a hangjukat is kieresztették, a legkeményebb gazfickók is összerezzentek ijedtükben. − Mindjárt itt a karácsony − állapította meg Linc, aki a legidősebb és valószínűleg a leghangosabb volt az egész társaságban. − És az a csibész azt ígérte Mary Jónak, hogy még karácsony előtt felhívja − állapította meg rosszallóan Mel, a középső. Ned, a legifjabb hallgatott. Ő volt a legérzékenyebb a fiúk között. Lefordítva ez annyit tesz, hogy ő bocsánatot kért volna, miután egyenként eltöri David Rhodes ujjait, aki teherbe ejtette, majd cserbenhagyta imádott húgát. − Mégiscsak tennünk kellene valamit! − háborgott Linc. A hangjában csengő eltökéltség gondolkodóba ejtette Mary Jót. A helyzete pont elég bonyolult volt szerető fivérei alkalmatlankodása nélkül is. Igaz, arról nem Linc, Mel és Ned tehetett, hogy Mary Jo babát várt, méghozzá egy olyan alaktól, aki felszívódott, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá. − Én amondó vagyok, kapjuk el azt a disznót, kössük ki valahová, és addig el se eresszük, amíg meg nem ígéri, hogy feleségül veszi a húgocskánkat. Mary Jo levegő után kapkodott. Már csak ez hiányzott volna! Jól ismerte Lincet, és tudta, hogy bátyja nem a levegőbe beszél, valóban képes, és megteszi, amivel fenyegetőzik. − Egyetértek! − vágta rá Mel. − De van egy bökkenő: fogalmunk sincs, hol keressük azt a szemétládát. Mary Jo nem bírta tovább. Lekapta a fülhallgatót a fejéről, felugrott az ágyáról, és kicsörtetett a nappaliba, ahol testvérei egy-egy söröskorsóval a kezükben körbeállták a csillogó-villogó karácsonyfát. Amikor szüleik öt évvel ezelőtt életüket vesztették egy autóbalesetben, természetes volt, hogy a fiúk az akkor tizenhét éves húguk védelmezőivé szegődtek. Csakhogy azóta évek teltek el, Mary Jo nagykorú lett, a fivérei mégis úgy kezelték, mintha nem felnőtt nő, hanem magatehetetlen kisbaba volna. A négy testvér a mai napig együtt élt a szülői házban. Linc és Mel ugyan találkozgattak lányokkal, de egyik kapcsolatuk sem volt igazán komoly. Ned éppen most szakított a legutóbbi barátnőjével, tehát nem úgy nézett ki, hogy bármelyik fiú családot alapít a közeljövőben. Még leginkább Mary Jo szeretett volna önállósodni, elsősorban azért, hogy végre kiszabaduljon bátyjai fennhatósága alól, és élhesse a saját életét. No de sajnos a tény, hogy felnőtt, nem óvta meg a fiatal lányt attól, hogy komoly hibát kövessen el. Az emberismerete cserbenhagyta. Beleszeretett egy jóképű elvált férfiba, és tette, amit a szíve diktált. De most kész volt felnőttként szembenézni a tette következményeivel, és úgy érezte, egyáltalán nincs szüksége a fivérei közreműködésére. 7

− Mi lenne, ha a magatok dolgával törődnétek, fiúk? − tudakolta élesen, csípőre tett kézzel, miközben azok hárman rámeredtek. Egy méter hatvan centis magasságával eltörpült a testvérei mellett, ők valóságos toronynak tűntek hozzá képest. A jelenet mókás jellegét csak fokozta, hogy Mary Jo mezítláb volt. Mindössze egy régi flanel hálóing volt rajta, melyen angyalkák röpdöstek, és amelyet csaknem szétfeszített léggömbként domborodó óriási pocakja. Hosszú, sötétbarna fürtjei csak úgy röpködtek, ahogy villámló tekintettel hol az egyik, hol a másik bátyjára nézett. − Pontosan azt tesszük − menny dörögte Linc. − A testvérünk vagy, a te dolgod a miénk is. − Aggódunk érted, vedd már észre! − Ned most szólalt meg először a beszélgetés során. − Hiszen hamarosan megszületik a kisbabád. − És én az égvilágon semmit nem tudok sem a szülésről, sem a kisbabákról − tette hozzá szokatlanul vékony hangon Mel. Ha viccnek szánta a megjegyzését, akkor alaposan melléfogott, mert Mary Jo, aki egyáltalán nem volt vicces kedvében, dühödten rámeredt. − Neked nem is kell semmit tudnod sem a szülésről, sem a babákról! − mondta nyomatékkal. − Ez a gyerek az enyém lesz, egyedül csak az én felelősségem. − Látod, ebben tévedsz! − rázta a fejét szigorúan Linc. – Nincs jogod megfosztani a fiadat az apjától. Attól a pillanattól fogva, hogy négy hónappal ezelőtt könnyek között bevallotta állapotát a fivéreinek, Mel, Linc és Ned biztosra vették, hogy a baba csak fiú lehet. Mary Jo próbált ugyan célozgatni rá, hogy végtére is az ellenkezője sincs kizárva, de a testvérei mindig elengedték a fülük mellett az efféle megjegyzéseket. − Egy gyereknek apára is szüksége van, nem csak anyára. − Látod, ebben egyetértünk − csapott le Mary Jo. − Csakhogy hetek óta a színét sem láttam Davidnek. − Hátha karácsonykor előkerül − reménykedett Mel. – Nem mondta, hogy az ünnepek előtt megkeres? − De igen, mondta. − David Rhodes azonban annyi ígéretét megszegte már, hogy Mary Jónak nem voltak illúziói. – említette, hogy a karácsonyt itt tölti, a környéken, a családjával. − A környéken? Pontosan hol? − tudakolta Ned. − Cédrusligeten − bökte ki Mary Jo, ám egy másodperccel később már egyáltalán nem volt olyan biztos benne, okos dolog volt-e, hogy ezt a tényt megosztotta fivéreivel. − Menjünk oda, és csípjük nyakon! − villant meg Linc szeme. Mary Jo felháborodottan emelte magasba mindkét kezét. − Megbolondultál? − Mármint hogy én? − kacagott fel keserűen Linc. − Nem hinném, hogy kettőnk közül én volnék a nagyobb bolond. Egy biztos: megtiltom neked, hogy egyedül vállald azt a gyereket, megértetted? − Nem vagyok egyedül! − harsogta Mary Jo. − Itt vagytok nekem ti hárman. A három nagydarab férfi elsápadt. − Csak… csak nem akarod, hogy mi menjünk be veled a szülőszobára? − dadogta Mel. − Ugye csak viccelsz? Mary Jo sokáig halogatta a szülésfelkészítő tanfolyamra való beiratkozást, David ugyanis megígérte, hogy vele tart, de − természetesen − mindig akadt valami fontosabb dolga, sőt egy ideje már telefonon sem volt elérhető. így aztán a lány belátta, hogy nincs mire várni, és ezen a héten − az ajánlatosnál jóval később − végre elkezdte látogatni az előadásokat. Szándékában állt megkérni Nedet, hogy tartson vele a szülőszobába, de ezek után nem merte feltenni neki a kérdést. Különben sem volt egészen biztos benne, Ned-e a legtökéletesebb választás. Igaz, más lehetősége meg nem nagyon volt, tekintve, hogy egyik barátnője, Casey elájult, ha vért látott, a másik, Chloe pedig maga is gyermeket várt. − Igen. Csak viccelek − biccentett megadóan, mire a fiúk láthatóan fellélegeztek. − Kicsit eltértünk a tárgytól − állapította meg Linc. − Pedig nagyon fontos, hogy megtaláljam David Rhodest, és beszélhessek vele, mint férfi a férfival. Vészjóslón megropogtatta a kézízületeit, mintegy előrevetítve, miféle „beszélgetésre” készül. − És ha te elmondtad neki, amit akartál, én is szívesen váltanék vele egy-két szót − csapott ököllel a nyitott tenyerébe Mel. 8

Mary Jo nem szólt semmit, csak sokatmondón a plafonra emelte a pillantását, és nagyot sóhajtott. Épp elégszer mentegette már Davidet a testvérei és a barátnői előtt, jóformán mást sem csinált hónapok óta. Mostanra belefáradt. Casey ugyanannál a biztosítótársaságnál dolgozott, amelyiknél Mary Jo, így aztán ismerte is a férfit, aki a három-négy hetente tartott országos értekezletekre jött csak Seattle– be, a kaliforniai központ képviseletében. David kedves, behízelgő modora mindenkit elvarázsolt az irodában − kivéve a gyanakvó Caseyt. És sajnos neki lett igaza… David eleinte hihető kifogásokkal állt elő. Mindig meg tudta magyarázni, miért nem tud mégsem elmenni Mary Jóval a szülésfelkészítő tanfolyamra − és a lány botor módon hitt neki, mert David értett a szép szavakhoz. Szerelmet vallott neki, és noha nem tervezték a terhességet, egyáltalán nem ijedt meg, amikor a lány bejelentette, hogy állapotos. Sőt mintha még őrölt is volna a hímek. Elmondta, hogy az esküvővel várniuk kell, míg nem tisztáz bizonyos anyagi és családi természetű problémákat, de aztán semmi akadálya a frigynek. Ebben bízva Mary Jo hónapokig nyugtatgatta a bátyjait, hogy aggodalomra semmi ok, David szándékai tisztességesek. Mostanra azonban már ő maga is kételkedett ebben. Kétségbe vonta a férfi jóhiszeműségét, és beletörődött abba, hogy David nem akarja feleségül venni. Több mint két hete beszélt vele utoljára telefonon, és szerelme akkor is olyan kurtán-furcsán felelgetett a kérdéseire. Akkor említette egyébként, hogy a karácsonyt Cédrusligeten tölti az édesapjával meg a mostohaanyjával, és megígérte, hogy onnan felhívja Mary Jót. Nos, nemhogy nem hívta fel, de a lány hívásait sem fogadta azóta. − És mondd csak, egyáltalán feleségül akarsz menni ehhez a Davidhez? − tudakolta Ned, az egyetlen a fivérek közül, akit komolyan érdekeltek Mary Jo érzései. − Naná, hogy hozzá akar menni! − dörrent rá az öccsére haragosan Linc. − Hiszen a gyerekét várja, vagy mi a szösz! − Engem kérdeztek, és felelnék is, ha hagynád − oktatta ki legidősebb bátyját a lány. − Ami pedig a kérdést illeti… − Férjhez mész és kész − szögezte le Linc. − Nem akarom, hogy David azért vegyen el, mert pisztolyt szegezel rá! − tört ki Mary Jo. − Nincs is pisztolyom − értetlenkedett Linc. − Képletesen értettem − magyarázta a lány. − Én nem értek a költői képekhez − rázta meg a fejét a bátyja. − A tények területén viszont otthonosan mozgok. És kétségbevonhatatlan tény, hogy egy: gyereket vársz, kettő: a gyerek apjának ebben a helyzetben vannak bizonyos kötelezettségei. − Ezt ő is tudja, ne félj − dünnyögte Mary Jo, holott rég feladta a reményt, hogy David gondoskodik róla és születendő gyermekéről. − De ha mégsem tudná, teszünk róla, hogy megtudja – jelentette ki eltökélten Mel. − Mindjárt a legelső tennivaló a sorban, hogy jegygyűrűt húzzon az ujjadra − folytatta Linc ellentmondást nem tűrő hangon. A baba rúgott egy nagyot, mintha csak egyet nem értését akarná jelezni, és Mary Jo osztotta a véleményét. No nem mintha tudta volna, pontosan mit akar. Nem is olyan régen még fülig szerelmes volt Davidbe, aki a legizgalmasabb, legérdekesebb egyéniség volt minden eddigi ismerőse közül. Mary Jo el volt ragadtatva, amikor észrevette, hogy ez a komoly, magabiztos, szellemes férfiú érdeklődik iránta. Annyira más volt, mint a vele egyidős fiúk, hozzájuk képest valósággal regényhősnek tűnt… − Mary Josephine! − emelte fel a hangját korholón Mel. – Figyelsz te egyáltalán? Mary Jo bűntudatosan pislogott. – Attól tartok, kicsit elkalandoztam. Sajnálom. − Még hogy sajnálod! − háborgott Mel. − Hiszen rólad van szó, a te életedről, és a fiadéról. Noha komoly, halálosan komoly volt a helyzet, a lány nem tudott elfojtani egy jókora ásítást. Egyik kezét a szája elé kapta, a másikat a pocakjára tette. Halálosan fáradt volt, ami nem is csoda, hiszen a nagy ingaóra tanúsága szerint éjfélre járt az idő. − Megyek, lefekszem − fordított hátat a bátyjainak. − De Mary Jo! − Linc olyan hangon kiáltott utána, mintha kiképző őrmester volna, a húga meg újonc a seregben. – Azonnal gyere vissza! Itt és most el kell döntenünk, mitévők legyünk! 9

– Nem lehetne inkább holnap reggel eldönteni? Mindjárt elalszom. − Nem! − Linc, légy egy kicsit belátóbb! − Ezt tényleg sürgősen meg kellene beszélnünk − állt a bátyja mellé Mel. Ned megint nem szólt. Megértő pillantást vetett a húgára, de nem foglalt állást. Mary Jo tudta, érezte, hogy alapjában véve egyetért Mellel és Linckel − no nem azon a téren, hogy mihamarabb vetesse el magát David Rhodesszal, hanem hogy gyorsan döntésre kellene jutniuk, mit tegyenek. − Hát jó − adta meg magát. Lerogyott a kanapéra, és kétségbeesett igyekezettel próbálta nyitva tartani a szemét. – De szerintem már mindent elmondtunk, amit ebben a helyzetben elmondhattunk. Miről akartok még beszélni? Linc az órára pillantott. − Például arról, hogy pontosan egy perce december huszonnegyedike van. És az a gazember Rhodes azt ígérte neked, hogy még karácsony előtt felhív. Mary Jo megjátszott nemtörődömséggel vonta meg a vállát. − A csuda tudja. Lehet, hogy azt mondta, karácsonykor hív fel. Nem emlékszem. − Én viszont jól emlékszem, mit mondtál nemrég. − Mel terpeszben állt, izmos karját szigorúan összefonta domború mellkasa előtt. − Én is. − Linc felvette ugyanazt az alapállást. Úgy festettek ott egymás mellett, mint valami éjszakai bár könyörtelen kidobóemberei, és Mary Jo attól tartott, hogy aki ezúttal pofára esik, az nem más lesz, mint David Rhodes. Nem mintha David nem érdemelte volna meg, hogy kicsit megleckéztessék. Nem egyszer, nem kétszer vezette félre Mary Jót, aki bár észrevette, hogy kijátszották, mégis újra és újra bizalmat szavazott a férfinak. Vagyis végső soron ő maga volt felelős azért, hogy ide jutottak. Nem vehette tehát igazán rossz néven, hogy a fivérei − őt magát és gyermekét megvédendő − most magukhoz ragadták a kezdeményezést. − Rhodes azt mondta, még karácsony előtt felhív – nyomta meg a szót Linc. − Vagyis kevesebb, mint huszonnégy órája maradt arra a telefonra. − Így igaz − ismerte el a lány, aki belefáradt már a vitatkozásba. − Szóval te is belátod… Csakhogy megjött az eszed! Épp itt volt az ideje, hogy észrevedd: annak a gazembernek esze ágában sincs vállalni a felelősséget a tetteiért. Mary Jo nem felelt, csak lehajtotta a fejét. Ned odament hozzá, leült mellé, és megfogta a kezét. − Lincnek és Melnek igaza van. − Mégis miben? − nézett fel a lány. – Abban, hogy valakinek fel kellene vennie a kapcsolatot Daviddel, vagy ha őt nem találjuk, akkor a családjával. Vannak ugyanis bizonyos kötelezettségei, amelyekről, úgy látszik, megfeledkezett. − Például hogy tisztességes asszonyt csináljon belőled – szúrta közbe Linc. Mary Jo annyiszor hallotta már ezt a mondatot, hogy a keze önkéntelenül ökölbe szorult. − Vedd tudomásul, hogy tisztességes asszony vagyok – fakadt ki ingerülten. − És semmi szükségem csak azért egy férfira, hogy megerősítse, ami különben is mindenki számára nyilvánvaló! − Jó, jó, nem akartalak felbosszantani − visszakozott Linc. − Ez csak egy ostoba kifejezés, hiszen tudod. − Valamennyien azt szeretnénk − próbálkozott ezúttal Mel −, hogy boldog légy, méghozzá a gyermeked apjával. Mary Jo kételkedett benne, hogy ez még lehetséges. Mostanra minden bizodalmát elveszítette Davidben. A remény, hogy a férfi szereti, és gondoskodik közös gyermekükről, rég meghalt a szívében. − Nincs más választásunk − rántott egyet a vállán Linc —, mint az, hogy megkeressük a fickót és… − Kérlek, ne most! Ne karácsonykor! Várjunk ezzel pár napot! Mary Jo belebetegedett a gondolatba, hogy emiatt tönkremenjen a közös karácsonyuk. A látszat az volt, hogy még mindig, mindennek ellenére Davidet védi, pedig dehogy. A bátyjait féltette, nem akarta, hogy egy börtöncellában töltsék az ünnepeket − egy lelkiismeretlen és felelőtlen szoknyapecér miatt. − Egy percet sem várunk tovább − heveskedett Mel. − Itt a kedvező alkalom. Ha tényleg Cédrusligeten van, akkor elkaphatjuk. − Kérlek, térjetek észhez! Ne csináljatok semmi ostobaságot! − Te ebbe nem szólhatsz bele. 10

− Mi az, hogy nem szólhatok bele? Az én életemről van szó, nem? Ide hallgass, Linc… − Hallgattunk rád eleget − szakította félbe a lányt a bátyja. − Itt az ideje, hogy tegyünk is valamit. Mary Jo megkövültén hallgatott. Nem akarta, hogy a testvérei beleavatkozzanak ebbe az ügybe. A hideg kirázta a gondolatra, hogy a fiúk karácsony estéjén becsörtetnek Cédrusligetre, és oltár elé rángatják a vonakodó Davidet. Nem, ez semmiképpen nem történhet meg. Meg kell akadályoznia, kerül, amibe kerül! Eltökélten felállt a kanapéról. − Nem bírom tovább. Reggel majd befejezzük a vitát, jó? Linc tiltakozni akart, de aztán húga nyilvánvaló elcsigázottságát látva mégis úgy döntött, nem akadékoskodik. − De számíts rá, hogy tényleg befejezzük! − mondta szigorúan. − Ezúttal nincs helye kifogásoknak, világos? − Mint a nap. − Jó éjt, hugi! − Linc búcsúzóul gyengéden átölelte a lányt, s hasonlóképpen tett Ned és Mel is. Mary Jo hat órát aludt mindössze, és rémülten, verejtékezve ébredt. Tisztában volt vele, hogy ha a fivérei el akarnak menni Cédrusligetre, akkor nem fogja tudni visszatartani őket. Így aztán, amennyiben meg akarja akadályozni, hogy botrányt csináljanak, majd David bántalmazása miatt dutyiba kerüljenek, csak egyet tehet: meg kell előznie őket, és figyelmeztetnie kell Davidet meg a családját. Elhatározta, hogy pontosan ezt is fogja tenni. Csendesen felkelt, felöltözött, aztán írt egy levélkét a testvéreinek, és észrevétlenül kiosont a házból.

11

2.

Cédrusliget fölöttébb hangulatos városka, és itt láthatóan nagyon komolyan veszik a karácsonyt. Ez volt Mary Jo első gondolata, amikor a komp fedélzetéről a szárazföldre lépett. Még a kompállomás apró és jelentéktelen épületét is szépen feldíszítették gondos kezek: a falon csengettyűfüzérek lógtak, az ablakokban méretes műhópelyhek. Mary Jo életében először járt itt, és kellemes meglepetés volt számára. David mindössze egyszer említette Cédrusligetet, és abból, amit mondott, az derült ki, hogy nem kedveli igazán a városkát. Mary Jo nem értette, mi baja lehet vele. Körülnézett. A távolban egy világítótorony magasodott, festői látványt nyújtva az erdeifenyők és a tenger alkotta háttérben. A hullámok megnyugtató ritmusban csapkodták a part menti sziklákat. Mary Jo magához szorította a vállán lógó táskáját, és elindult arra, amerre a városka központját sejtette. A főutcát − legalábbis minden jel szerint ez lehetett a főutca − Kikötő sornak hívták. A járdát örökzöldek szegélyezték, és mindegyiken karácsonyi díszek − angyalkák, csillagok, girlandok − lógtak, sőt még a villanyoszlopok díszítésére is volt valakinek gondja. Mary Jónak egyből jobb kedve kerekedett, ahogy körbehordozta a pillantását Cédrusligeten, igaz, aztán eszébe jutott, miért van itt, és megint elkomorult. December huszonnegyedike volt, reggel tíz óra, és láthatóan mindenkinek akadt dolga, mindenki sietett valahová – őt kivéve. De ki sietne elébe egy olyan kínos, megalázó beszélgetésnek, mint amilyen rá várt? Mivel fogalma sem volt, hol keresse David családját, bement az első kávézóba, amelyet megpillantott, hogy összeszedje a gondolatait. A helyet Mokka kávézónak hívták, nem esett messze a kikötőtől, és teljesen üres volt. Mindössze a felszolgáló fiatalember ácsorgott a pult mögött, aki olyan elmélyülten rajzolt vagy írt valamit az előtte heverő vázlatfüzetbe, hogy észre sem vette, amikor Mary Jo bement. − Boldog karácsonyt! − köszönt rá derűsen a lány, és levette gyapjúkalapját meg a kesztyűjét. A fiatalember meglepetten nézett fel. Kicsit zavarba jött, de aztán kedvesen elmosolyodott. − Elnézést, nem vettem észre, hogy bejött. Mivel szolgálhatok? − Egy koffeinmentes kávét kérek. − Mekkora adag legyen? − Közepes. Olyan csészében − mutatta meg Mary Jo. A fiatalember, akinek az ingén található kitűző tanúsága szerint Shaw volt a neve, most Mary Jo hasára bámult, mely félreérthetetlenül kidudorodott a kabát két szárnya alól. A lány már régóta csak a legfelső három gombot tudta begombolni. − Nahát! Hiszen magának kisbabája lesz, méghozzá hamarosan − állapította meg Shaw olyan arccal, mintha ez Mary Jo számára is újdonság volna. − Bizony. − A lány védelmezőn a pocakjára tette a kezét. A fiatalember készíteni kezdte a kávét, és közben az időjárásról meg a karácsonyról csevegett. Mary Jo szórakozottan bólogatott, majd odasétált az ablakhoz, és az utcán dolgukra sietőket figyelte. Cédrusliget szorgos városkának tűnt, ugyanakkor mégsem volt zavaró vagy nyugtalanító a nyüzsgés. − Sosem láttam itt magát ezelőtt − jegyezte meg Shaw, ahogy tejszínt és kandiscukrot tett a kávéba. − Nem vagyok idevalósi, látogatóba jöttem − vallotta be Mary Jo. Amikor az ital elkészült, felállt, és elővette a pénztárcáját. 12

Eszébe jutott, hogy Shaw sok mindenkit ismerhet a településen, és talán David családjáról is tud felvilágosítással szolgálni. Fizetett, majd egy összehajtogatott egydollárost tett a borravaló feliratú befőttesüvegbe. − Nem ismeri véletlenül Rhodesékat? − kérdezte meg, két kézre fogva a csészéjét. − Állítólag itt laknak, a környéken. − Rhodes… Rhodes − ízlelgette a nevet a felszolgáló, de aztán megrázta a fejét. − Ismerősnek tűnik, de sajnos mégsem tudom hová tenni. Nem, nem ismerek senkit, akit így hívnának. − Kár. − Mary Jo csak nehezen leplezte csalódottságát. A kávéjával visszatért az ablakhoz, és ezúttal leült, úgy figyelte az embereket. Csak remélni tudta, hogy nem bukkan fel hirtelen a három bátyja a nagy terepjáróval, mint a bosszú modern angyalai, vagy ami még rosszabb, mint vidéki surmók. Akárhogy is, meg kell találnia Rhodesékat, döntötte el. − Van egy ötletem − mondta ekkor Shaw, és a hangja izgatottnak tűnt. − Nézzük meg a telefonkönyvet! Azért én sem ismerek mindenkit a városban. Mary Jo kis híján a homlokára csapott. Hát persze! A telefonkönyv! Ezzel kellett volna kezdenie. Nyilván a bátyjai is így próbálnak majd David nyomára jutni. – Nézze csak! Van itt Rhodes, nem is egy! − A felszolgáló odavitte a telefonkönyvet Mary Jo asztalához. A lány már kevésbé örült annak, hogy ilyen nagy választékban kerültek elő Rhodesok, mivelhogy fogalma sem volt, az öt család közül melyiknek lehet köze Davidhez. Nem volt hát más választása, mint hogy felhívja mind az öt számot. − Ugye nem bánja, ha ezt pár percre kölcsönveszem? – mosolygott kényszeredetten a fiatalemberre. − Dehogy. Használja csak bátran! És nyugodtan szóljon, ha tehetek önért még valamit! − Köszönöm. Nagyon kedves. A lány a mobiljáért nyúlt. Nem ellenőrizte reggel, amikor elindult otthonról, így nagy megkönnyebbülés volt látni, hogy nincs lemerülve a készülék. Elsőként B. Rhodes számát tárcsázta, ám ott csak a rögzítő jelentkezett. Közölte, hogy Ben és Charlotte most nem elérhetők, és kérte, hogy Mary Jo hagyjon üzenetet. A lány persze inkább vonalat bontott, és a következő Rhodesszal próbálkozott, aki talán még húszéves sem volt, és semmiféle Davidet nem ismert. A harmadik számról kiderült, hogy a központ szerint nem tartozik hozzá előfizető, a lista utolsó két tagja pedig egyszerűen nem vette fel. Mary Jo kezdett elkeseredni. Nem gondolta volna, hogy egy ilyen kis helyen, mint Cédrusliget, ennyire nehéz lesz megkeresni David hozzátartozóit. Most jutott eszébe, hogy amikor elindult a Kikötő sornak nevezett főutcán, megakadt a szeme egy Roy McAfee nevű magánnyomozó cégtábláján. Lehet, hogy fel kellene keresnie? Bár nem hozott valami sok pénzt magával, és nem is valószínű, hogy a detektív nagyon örülne egy szenteste érkező sürgős megbízásnak. − Nos, szerencsével járt? − kérdezte meg a pult mögött állva Shaw. − Sajnos nem − fordult feléje a lány. Teljesen tanácstalan volt. így, hogy azt sem tudta, hogy hívják David édesapját, fogalma sem volt, mit tehetne. Egyetlen dolog vigasztalta: az, hogy ha ő megakadt a kutatásban, feltehetően a bátyjainak sem lesz könnyebb dolguk. − Azt hiszem, tudok valakit, aki segíthetne magának – mondta elgondolkodva Shaw. − Ki az? − örült meg Mary Jo. − A neve Grace Harding. Ő vezeti a könyvtárt, és szerintem mindenkit ismer Cédrusligeten. Nem tudom, dolgozik-e ma délelőtt, de egy próbálkozást megér, nem igaz? − Messze van innen a könyvtár? − Tekintve, hogy nem állt a rendelkezésére autó, és alig két hete volt a szülésig, ez egyáltalán nem volt mellékes kérdés, annál is kevésbé, mert időközben elkezdett esni a hó. − Nem, egyáltalán nem. Kocsival van? − Gyalog. A komppal érkeztem. − Akkor el kellett haladnia a könyvtár előtt, amikor végigjött a Kikötő soron. Nagy betonépület, az elejét freskó díszíti. El sem lehet téveszteni. Mary Jo két, freskóval díszített épületet is látott idefelé jövet, és úgy döntött, nem lesz nagy fáradság kideríteni, melyik a könyvtár. Annyira szeretett volna beszélni ezzel a Mrs. Hardinggal, hogy meg sem itta a kávéját. Felállt, és öltözködni kezdett. Nemcsak a kalapkáját, de a kesztyűjét is visszavette, mert igen hideg volt. Ráadásul a kezdetben alig szállingózó hópelyhek most már egyre sűrűbben hulltak, minden jel szerint 13

tartósnak ígérkezett a havazás. Pedig Seattle környékén ritka volt a fehér karácsony − Mary Jo más körülmények között ujjongott és tapsikolt volna örömében, hogy milyen szépen esik a hó. Shaw-nak igaza volt, a könyvtárt valóban nem lehetett eltéveszteni. Már csak azért sem, mert a bejáratot gyönyörűen feldíszítették az ott dolgozók. Az embernek szinte kedve támadt belépni ide, és ha már itt volt, szívesen itt is maradt, mert a belső tér is nagyon otthonosnak bizonyult. Az előtérben álló karácsonyfa, a gyereksarokban felaggatott óriás hópelyhek, a külön állványon elhelyezett karácsonyi kiadványok mindmind azt sugallták, hogy sokak szíve csücske lehet ez a hely. Mary Jo élvezte a melegséget, amely körülvette itt − a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. A könyvtárpulton egy tábla állt, miszerint ma délben van záróra. Mary Jo önkéntelenül a nagy faliórára pillantott, és meglepetten állapította meg, hogy mindjárt háromnegyed tizenegy. − Elnézést − mosolygott rá tétován a pultnál álló hölgyre. − Ön Grace Harding? − Nem, én a helyettese vagyok. De ő is itt van, mindjárt szólok neki. Mary Jo hálásan bólintott. Az asszony eltűnt a hátsó irodában, majd kisvártatva egy másik középkorú nővel tért vissza, aki kedvesen rámosolygott Mary Jóra. Magas nyakú, élénkpiros garbót viselt, hozzá fűzöld mellényt, jobb karja láthatóan be volt kötözve a ruha alatt. − Grace Harding − mutatkozott be. − Segíthetek valamiben? A lány félénken viszonozta a mosolyt. − Üdvözlöm, Mary Jo Wyse vagyok… − A baba pontosan ezt a másodpercet választotta ki, hogy rúgjon egyet, méghozzá akkorát, hogy a kismama rémülten elhallgatott, és a hasához kapott. − Jól van? − aggodalmaskodott az asszony. − I… igen. Azt hiszem. − Mary Jo vett egy nagy levegőt. − Nem akar inkább leülni? − Lehet, hogy tényleg jobb lenne − ismerte el a lány, pedig egyáltalán nem volt nyafogós természetű. De most úgy érezte, a könyvtárosnőnek igaza van. Mrs. Harding megkerülte a pultot, egy karosszékhez vezette, majd eltűnt egy percre az irodában. Egy pohár vízzel tért vissza. − Tessék, igya meg! − Köszönöm Mary Jo most már tényleg zavarban volt, úgy érezte, a könyvtárban mindenki őt bámulja. Persze meg is volt rá az okuk, hiszen a pocakja miatt esetleg azt is gondolhatták, hogy mindenórás. Pedig volt még két hete a kiírt időpontig. Igaz, Mary Jónak ez volt az első terhessége, nem tudhatta, hogy szokott ez lenni. Csak reménykedhetett, hogy a babája nem igyekszik idejekorán világra jönni. Grace odahúzott egy széket melléje, és ő is leült. − Miért akart beszélni velem? − kérdezte kíváncsian. Mary Jo megitta az összes vizet, aztán félretette a poharat. Kezét összekulcsolta a hasán, sóhajtott egyet, és belefogott: − A kávézóban azt mondták, maga mindenkit ismer a városban. Egy David Rhodes nevű férfit keresek. Grace megdermedt. − Ismeri? − A fiatal lány szemében öröm csillant. Nem akart tudomást venni arról, hogy Grace arckifejezése semmi jót nem jelent. − Itt van, a városban? Azt mondta, karácsonykor meglátogatja az édesapját és a mostohaanyját Cédrusligeten. Elárulná, hol találom őket? Nagyon fontos lenne, hogy beszélhessek vele… − Ó istenem! − nyögte Grace, és nyugtalanul izgett-mozgott a széken. − Ó, istenem? − ismételte Mary Jo. − Ezt most miért mondta? – Hát… − A városban van? Úgy értem, David. – Nem, nincs. Sajnálom… Mary Jo elkomorodott. Tudhattam volna, gondolta. Hogy is lehetett olyan ostoba, hogy elhitte Davidnek? Nyilvánvalóan ez is csak egy hangzatos hazugság volt. − No és az édesapja meg a mostohaanyja? Velük találkozhatok? 14

Mary Jót hajtotta a kétségbeesés. Tudta, hogy ha ő nem beszél a babáról a szülőknek, a bátyjai fogják megtenni, márpedig ezt semmiképpen nem akarta. David szülei nem tehetnek semmiről, nem érdemlik meg, hogy a dühös Wyse fivérek tönkretegyék a karácsonyukat. − Sajnos Ben és Charlotte sincsenek itthon. Tudja, elutaztak. − Értem. − Mary Jónak eszébe jutott az üzenetrögzítőn hallható szöveg. A sors különös fintora, gondolta, hogy éppen Ben Rhodest hívta fel elsőnek. Akár örülhetett is volna, hogy Rhodesék nincsenek itthon, hiszen így nem lesz botrány. De egyáltalán nem érzett sem örömöt, sem megkönnyebbülést. Mély szomorúság szállta meg, hogy mégsem tudnak pontot tenni az ügy végére. Számára ugyan már régóta nyilvánvaló volt, hogy egyedül kell felnevelnie a gyermekét, de tudta, hogy a fivérei nem fognak ilyen egyszerűen belenyugodni a dologba. Ők bizonyosságot akarnak, és mindent megtesznek majd, hogy elősegítsék a szerintük helyes végkifejletet. − Ha jól emlékszem, valamikor holnap jönnek haza – folytatta elgondolkodva Grace. − Karácsony első napján? − Igen. De ha egészen biztos akar lenni benne, megkérdezhetem a barátnőmtől. − Azt nagyon megköszönném. Grace gyengéd pillantást vetett a fiatal lányra. − Mielőtt telefonálnék Oliviának… ő az a barátnőm, akiről beszéltem… szeretném, ha tudná, hogy ő Charlotte Rhodes lánya. − Értem. − Kérdezhetek magától valamit? − Természetesen. − Mary Jo pontosan tudta, mi lesz a kérdés. − A kisbabájának… David Rhodes az apja? A lány válasz helyett lehunyta a szemét és lehorgasztotta a fejét. Grace lágyan megsimogatta a karját. − Semmi baj, kedves. Semmi baj… Nyilvánvaló volt, hogy a válasz: igen. Mi másért jönne egy magányos nő a terhessége utolsó hónapjában egy idegen városba – − ráadásul épp december huszonnegyedikén ha nem azért, hogy a gyermeke apját megtalálja? Mary Jo felnézett. − Hetek óta nem is hallottam róla. Amikor utoljára felhívott, megemlítette, hogy Cédrusligeten tölti a karácsonyt a családjával, ezért gondoltam, hogy itt megtalálom. Tudja, a bátyáim mindenáron azt akarják, hogy David vegyen feleségül, de én egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ezt szeretném… − Meg tudom érteni. Mary Jót láthatóan felbátorította, hogy Grace osztja a véleményét. − Szeretném, ha Mr. és Mrs. Rhodes tőlem tudná meg, hogy unokájuk születik, nem pedig a fivéreimtől − folytatta. − És azt is meg akarom értetni velük, hogy nem akarok hozzámenni Davidhez. Még akkor sem, ha ő esetleg feleségül venne. − Szerintem ez nagyon bölcs döntés − helyeselt Grace. – David nem az a férj- és családapatípus. Egyszerűen nem megbízható. − Sajnos tökéletesen igaza van − biccentett szomorúan Mary Jo. − De Mr. Ben Rhodesnak mégiscsak az unokája ez a baba… Talán kíváncsi lesz rá, szeretné megismerni. És az is lehet, hogy később David is szeretné tartani a kapcsolatot a gyerekével. − Komolyan Grace-re pillantott. − Úgy gondoltam, kötelességem biztosítani számukra ezt a lehetőséget. − Helyesen gondolta, kedvesem. − Az asszony könnyedén, kedvesen megint megérintette Mary Jo karját. − Akkor most megyek, felhívom a barátnőmet, ő pontosan meg tudja majd mondani, mikor jönnek haza az édesanyjáék. − Köszönöm − dünnyögte a lány. Kicsit még így, ülve is szédült, ezért nem kockáztatta meg, hogy körülnézzen a könyvtárban, inkább a helyén maradt. Nem kellett sokáig várnia. Grace hamar visszatért, és újból leült melléje. – Sajnos jól emlékeztem − mondta. − Beszéltem Oliviával, Charlotte és Ben holnap délután érkeznek haza. 15

− Hát ez nem jó hír. − Mary Jo egy darabig töprengett, mitévő legyen. Nem térhet haza dolgavégezetlenül, hiszen a bátyjai nyilván olvasták az üzenetét, és talán már úton is vannak ide. Ha pedig itt lesznek, valószínűleg ők is percek alatt kiderítik, amit neki sikerült. − Mik a tervei? − érdeklődött Grace. − Azt hiszem, ha már itt vagyok, legokosabb volna megvárnom őket. Tudna nekem szállást ajánlani, ahol kivehetnék egy szobát ma éjszakára? Bár nem úgy készült, hogy itt alszik, nem voltak nagy igényei. Egy csendes kis panzió, egy kényelmes ágy és némi tisztálkodási lehetőség volt minden, amire vágyott. − Ajánlani természetesen több helyet is tudok, csak az a kérdés, lesz-e szabad szobájuk ilyenkor. Először a Komfort panziót kellene megkérdeznie. Híresen tiszta, és nagyon közel van ide. Mindjárt hozom a környékbeli szálláshelyek listáját. − Ez igazán kedves öntől, nagyon köszönöm. − Mary Jo hálatelt mosollyal dőlt hátra a karosszékben. Mégiscsak csodálatos dolog a karácsony, gondolta. Legfőképpen, ha az embernek egy Grace nevű angyal siet a segítségére…

16

3.

Grace sokáig nézte a fiatal, állapotos lányt, akit David Rhodes teherbe ejtett, akinek fűt-fát ígért, és aztán cserbenhagyta. Valahogy nem lepte meg túlságosan ez a hír. Eddig is pocsék véleménnyel volt Davidról − mostantól még inkább megvetette. Főként Olivia elbeszéléseiből ismerte a férfit. Tőle tudott a viselt dolgairól meg a nőkről, akiket elcsábított és aztán gáládul elhagyott. Ez annál is különösebben hangzott, mert az édesapjánál, Ben Rhodesnál nem élt még becsületesebb és tiszteletre méltóbb férfiú a világon. De David volt az az alma, amelyik nagyon messze esett a fájától. Grace nagyon sajnálta Mary Jót, és elhatározta, hogy minden segítséget megad neki. Tudta, hogy Ben és Charlotte sem tesz majd másként. A szállást illetően voltak kétségei. A legjobb helyről a városban, a Mormota Motelről pontosan tudta, hogy zárva tart, mert a tulajdonosok, Bob és Peggy Beldon elutaztak az ünnepekre. De azért persze akadt még néhány szálló a környéken, amelyik szóba jöhetett. − Tessék, a lista − nyújtotta át a papirost Mary Jónak. − Bejelölné, kérem, melyek azok, amelyek közel esnek Rhodesék házához? Nagyon messze nem szállhatok meg, mert nem autóval jöttem. − Emiatt ne aggódjon! Ha távolabbi panziót talál, szívesen odafuvarozom kocsival, és holnap este, ha Charlotte-ék megérkeztek, magáért megyek. Mary Jo felnézett az asszonyra. − Tényleg megtenné? − Ez csak természetes. − Nagyon köszönöm. − Igazán nincs mit. Örülök, hogy segíthetek. De most, ha megengedi, visszamennék az irodámba. Megígértem a barátnőmnek, hogy visszahívom. − Persze, menjen csak! Én addig megkérdezem a panziókat. Mary Jo elővette a mobilját, és noha a könyvtárban nem volt szabad telefonálni, Grace úgy döntött, ez egyszer kivételt tehet. Ígéretéhez híven visszasietett az irodába, és felhívta Oliviát, akivel ugyan majd mindennap beszéltek telefonon, az utóbbi időszakban elég rövidre sikerültek a beszélgetések. A karácsony előtti hetek rengeteg tennivalója miatt kevesebb idő jutott a fecsegésre, csak a legszükségesebbeket tudták megtárgyalni. Olivia otthoni számát tárcsázta, ugyanis az elfoglalt bírónő most otthon tartózkodott. És nemcsak azért, mert közelgett a szenteste, hanem mert mellrákot állapítottak meg nála, megműtötték, és kemoterápián meg sugárkezelésen esett át. Az elmúlt hónap különösen nehéz volt Olivia számára, mert vírusfertőzést kapott, amivel a legyengült immunrendszere csak nagyon nehezen tudott megbirkózni. A család és a barátok már a legrosszabbtól tartottak. Grace most is beleborzongott, ha eszébe jutott, milyen közel álltak hozzá, hogy elveszítsék őt. Olivia rögtön az első csengetés után felkapta a kagylót. 17

− Már azt hittem, sosem hívsz vissza − hadarta izgatottan a telefonba. − Ott van még a lány a könyvtárban? − Igen. Úgy döntött, itt marad Cédrusligeten, és megvárja édesanyádékat. − Jaj, ne! − Hidd el, én sem rajongok a gondolatért, hogy amint hazaérnek szegények, Mary Jo lerohanja őket a rossz hírrel, de az az igazság, hogy nincs mire várni. Nem várhatjuk Mary Jótól, hogy tovább halogassa a dolgot, szerintem már csak napjai vannak hátra a szülésig. Elhallgatott, mert gondolkodóba esett, elmondhat-e mindent Oliviának. A bírónő a betegsége miatt sokkal érzékenyebb, sebezhetőbb volt, mint máskor, és ő a világért sem akart nagyobb megrázkódtatást okozni neki. − Na, ki vele, min töprengsz! − biztatta a barátnője. – Hallottam a hangodon, hogy elbizonytalanodtál, úgyhogy biztosan van még valami érdekes mondanivalód, csak nem tudod, megoszthatod-e velem. Grace elmosolyodott. Gyakran volt olyan érzése, hogy Olivia olvas a gondolataiban. − Hát jó − adta meg magát. − Elmondom. David azt állította Mary Jónak, hogy itt tölti a karácsonyt Cédrusligeten, az édesapjáékkal. Az a szegény lány eredetileg azért jött, hogy Daviddel találkozzon. – A hazug disznó! — tört ki Olivia. − Pontosan tudta, hogy Ben és anya elutaznak, hiszen már hónapok óta tervezték ezt az utat! És volt képe ideszédíteni azt a szegény kislányt! Hogy lehet valaki ilyen aljas? − Azt én sem tudom − ingatta a fejét Grace. − Egyszerűen hihetetlen, milyen arcátlan! − háborgott a barátnője. − Hát ennek az embernek már semmi sem szent? Emlékszel, néhány évvel ezelőtt még anyát is megpróbálta becsapni, kis híján dollárezreket csalt ki tőle. Én mondom neked, nincs abban az alakban semmi tisztesség, semmi emberi érzés. Csak azt a szegény lányt sajnálom… Ha arra gondolok, mit érezhet most, legszívesebben puszta kézzel tekerném ki annak a csirkefogónak a nyakát! No de csigavér, kár felizgatnom magam David miatt, egyszerűen nem ér annyit… Váltsunk békésebb témára! Most, hogy már mindent tudok Mary Jóról, igazán elmesélhetnéd, mi történt a karoddal. Grace önkéntelenül lepillantott bekötözött karjára. − Ez jó téma − állapította meg. − Legalább kicsit felvidítalak. − Most hülyéskedsz? Miért vidulnék fel attól, hogy baleset ért? − Egyáltalán honnan tudsz a dologról? − kíváncsiskodott Grace. − Mert hogy nem tőlem, az biztos. − Cliff összefutott Justine-nal a patikában, amikor kiváltotta a gyógyszereidet. − Aha, már értem. Hát igen, a kisvárosi élet velejárója, hogy mindenki tud mindent mindenkiről, a pletykahíradó megbízhatóan működik. Ez bizonyos szempontból megnyugtató, hiszen nem kell attól félni, hogy magunkra maradunk a gondjainkkal, más szempontból viszont rendkívül zavarba ejtő, hiszen azt sem tudjuk eltitkolni, amit nagyon szeretnénk. Grace még örülhetett, ha Olivia férje, Jack, aki a helyi lapot szerkesztette, nem írt humoros kis glosszát az esetből. − Szóval, mi történt? − Megharapott a teve − hangzott a meglepő válasz. − Micsoda? − Olivia nem hitt a fülének. − Miféle teve? Grace elmosolyodott. Timmons doktornak hasonlóképpen tátva maradt a szája, amikor elmesélte neki, hogyan történt a baleset. A városka orvosának ez volt az első teveharapásos esete. − A mi farmunkon szállásolták el a betlehemi élőképben szereplő állatokat. A metodista lelkész ötlete volt, hogy igazi állatok legyenek az istállóban, talán te is hallottál róla. − Igen, persze, de megnézni nem volt alkalmam. − Tegnap volt az utolsó fellépésük a jószágoknak − mesélte Grace. − De csak karácsony után viszik őket vissza oda, ahonnan jöttek. Alig várom, hogy megszabaduljak Csipkerózsikától… Mert képzeld, a gazdája erre a névre keresztelte azt a vérszomjas szörnyeteget! Szóval, kimentem megetetni a bestiát. Cliff előre figyelmeztetett, hogy a tevék kiszámíthatatlanok, így aztán igyekeztem elővigyázatosan viselkedni… − A jelek szerint nem eléggé. − Olíviából akarata ellenére kipukkadt a kacagás. − Látod, mondtam, hogy felvidítalak. − Grace hangjában némi szemrehányás csengett. − De közlöm veled, hogy ennyire azért nem volt mókás a helyzet. Nagyon fájt. Az elvetemült Csipkerózsika a nevére rácáfolva véresre harapta a karomat. 18

− Uramisten! Varrni is kellett a sebet? − Olivia már egyáltalán nem tűnt vidámnak. − Szerencsére nem. Timmons doki ellátott antibiotikumokkal, és úgy bekötözött, hogy ma reggel alig találtam olyan pulóvert, amelyet magamra tudtam húzni. − Ó, te szegény! − Na látod, ez már sokkal jobb. Ilyeneket mond egy igazi, érző szívű barátnő. − Remélem, a jövőben Cliff eteti azt a fenevadat. − Arra mérget vehetsz. De most beszéljünk egy kicsit rólad is! Mi lesz a karácsonyi program? − Ó, semmi különös. Justine, Seth és Leif átjönnek ma vacsorára, aztán együtt elmegyünk a templomba. No és ti? Ti mit csináltok Cliff-fel? − Ugyanazt. Vendégül látjuk a családot. Maryellenék és Kellyék is nálunk vacsoráznak ma este, sőt Cliff lánya, Lisa is itt lesz a családjával. Holnap pedig Maryellenékhez megyünk. Jon készít ünnepi menüt. − Az biztosan nagyon finom lesz. Jack és én kettesben leszünk holnap. Az én drágám mindenkinek azzal dicsekszik, hogy magára vállalta a konyhai teendőket, de ha megígéred, hogy nem mondod el senkinek, neked elárulom, hogy a Pocaktanyáról rendeltük a mai és a holnapi vacsit is. Justine persze hívott minket, hogy holnap menjünk át, de nem szeretném megerőltetni magam. Majd jövőre. Ez egészen úgy hangzott, mint egy ígéret, hogy jövőre minden rendbe jön, a dolgok visszatérnek a régi kerékvágásba. Hogy tavasszal tényleg véget érnek a kezelések, és Olivia végre csatlakozhat az egészségesek táborához. Barátnője ereje és bátorsága mélységes tiszteletet ébresztett Grace-ben. − Jövőre − ismételte bizakodva. Kipillantva a kis ablakon észrevette Mary Jót, aki már nem telefonált. Lehajtott fejjel, szemlátomást csüggedten üldögélt a karosszékben. – Ugye nem haragszol meg, ha most leteszem? − kérdezte meg Oliviától. − Mennem kellene. − Valami baj van? − Úgy látom, Mary Jónak szüksége van rám. − Menj csak! De ígérd meg, hogy tájékoztatsz mindenről, ami történik! − Ez csak természetes. − Ja, és tartsd távol magad a tevétől! − kuncogott Olivia. − Igyekszem. − Grace bontotta a vonalat, aztán már ment is vissza a könyvtárterembe Mary Jóhoz. − No, mi újság? − érdeklődött kedvesen, miközben leült a lány mellé. − Sajnos semmi jó − ingatta a fejét szomorúan Mary Jo. -először Davidet próbáltam hívni, hátha most mégis felveszi. Elvégre karácsony van, és tudnia kell, milyen fontos számomra, hogy beszéljünk. Grace együtt érzőén fogta meg a kezét. − És? Nem vette fel mégsem? − Rosszabb − borult el a lány tekintete. − Megváltoztatta a telefonszámát. Nyilván azért, hogy egyáltalán ne tudjam elérni. Most már semmi esélyem, hogy valaha megtalálom… A múlt héten megpróbáltam a munkahelyén hívni, de kiderült, hogy felmondott. Ugyanannál a cégnél dolgozunk… vagyis hogy már csak dolgoztunk, így ismerkedtünk meg. − Ó, istenem! − A bátyáimnak még nem is mertem elmondani. Mary Jo már korábban is említette a testvéreit. Grace kíváncsi lett. – − Hányan vannak? − Hárman, és meglehetősen dühösek Davidre. Azt hiszik, itt találják őt az édesapjánál, de én már tudom, hogy igen kicsi az esélye, hogy éppen ebben a kérdésben igazat mondott volna. Grace bólogatott. − Mint korábban is mondtam, a fivéreim ki akarják kényszeríteni a házasságot − folytatta a lány −, vagy ha erre David nem hajlandó, akkor legalább ki szeretnék belőle vasalni a hazugságai árát. Ezért akarnak találkozni vele. És ha vele nem sikerül, a családjával. Hát ezért lenne mindennél fontosabb, hogy a testvéreim előtt érjek oda Rhodesékhoz. Grace el tudta képzelni, milyen volna Bennek és Charlotte-nak azzal szembesülni, hogy a három dühös Wyse fivér karácsony szent napján botrányt csinál a tulajdon házukban. − Ez valóban fontos volna − helyeselt. − Csakhogy semmi esélyem rá − világosította fel keserűen Mary Jo. − Ugyanis még ma haza kell mennem Seattle– be. 19

− Miért? − Mert felhívtam az összes hotelt és panziót, amelyet a listán találtam, de egyikben sem volt szabad szoba. − A Komfortban sem? − Azt hívtam először. Ők is tele vannak.

20

4.

− Linc! − kiabált ki a konyhából Mel. A három fivér a karácsonyra való tekintettel ma korán bezárta a műhelyt, és egyenesen hazament. − Mindjárt megyek! − kiáltott vissza a legidősebb testvér. − Nem tudod, hol az ördögben van Mary Jo? Bejárta a fél házat, de a húgának nyomát sem találta. Azt tudta, hogy a munkahelyén nem lehet, mert szabadnapot vett ki. Vásárolni ment volna? Vagy Chloe nevű barátnőjét látogatta meg? − De, igen. És ha kijössz a konyhába, te is megtudod. Linc engedelmesen kicsörtetett hozzá, Neddel a nyomában. Mel egy papirost nyomott a kezébe. − Tessék… Ezt a kávéfőző mögött találtam. Valószínűleg a tetején volt eredetileg, csak leesett, ezért nem találtuk meg hamarabb. Linc olvasni kezdte a levélkét, és már néhány szó után vörösödni kezdett a feje. Ilyen konok, csökönyös teremtést, mint ez a lány, még nem látott a világ! Eldobta a papírfecnit, a keze ökölbe szorult. − Ezt a szamárságot! − sziszegte. − Miről beszélsz? − tudakolta Ned. − Elment Cédrusligetre egymaga, nélkülünk, mert ő mindig mindent jobban tud! − felelt meg a kérdésre Mel. − Egyedül? − Ned nem akart hinni a fülének. Lerogyott a legközelebbi székre, és dús, fekete hajába túrt. − Szentséges ég! − nyögte. − A mi lelkünkön szárad, ha valami baja lesz. Mi kényszerítettük erre a kétségbeesett lépésre. − Miket beszélsz?! − háborodott fel Mel. − Magyarázd meg, hogy érted! − követelte Linc is. − Hát nem egyértelmű? Azzal fenyegettük, hogy ha David nem jelentkezik, mi megyünk oda, és rászorítjuk a nősülésre… De annak az alaknak egyetlen tisztességes gondolata sincs. Miért akarna hozzámenni a szegény húgocskánk? Mégis mit gondoltunk? − Hogy mit gondoltunk? − fakadt ki Linc. − Hát azt, hogy David Rhodesnak így vagy úgy fizetnie kell mindazért, amit a húgunkkal művelt! Mary Jo tizenhét éves volt, amikor a szüleik meghaltak, így mivel a környéken nem volt rokonságuk, Linc lett a gyámja. A három fivér együttes erővel igyekezett befejezni a nevelést, amit még a szülők kezdtek el, és nagyon komolyan vették a felelősséget, mely ifjú vállukra nehezedett. Eleinte minden jól ment. Mary Jo jó tanuló volt. Májusban leérettségizett, és a testvérei büszkén feszítettek a gimnázium udvarán rendezett ünnepségen. Még házibulit is rendeztek a tiszteletére. Amikor ősszel elkezdődött a főiskola, a legidősebb fivér személyesen kísérte el húgát a beiratkozásra. Ez már nem nagyon tetszett Mary Jónak, de Linc nem engedett. Hogyisne, majd hagyja, hogy egyedül kószáljon a campus területén egy ilyen édes, ártatlan kislány! Ő aztán tudta, igen, pontosan tudta, mi jár a tizennyolc-húsz éves suhancok fejében! Meg aztán a bátyus arról is gondoskodott, hogy kishúga komoly, rendes tantárgyakat vegyen fel, ne azokat a divatos butaságokat, amelyekre mostanában buknak a fiatalok.

21

Mindhárom testvér büszke volt Mary Jo vizsgaeredményeire, és valamennyien helytelenítették a döntését, amikor otthagyta a főiskolát, és dolgozni ment ehhez a biztosítótársasághoz. Hát igen, Linc is és a többiek is előre tudták, hogy ebből nem származhat semmi jó. A legfőbb gond az volt, hogy a lány el akart költözni otthonról. Valószínűleg ezért volt olyan fontos számára a munka is, hogy pénzt keressen, és mielőbb önállósodhasson. Az elmúlt egy évben másról sem beszélt, mint arról, hogy saját lakást szeretne. Linc ezt sehogy sem akarta megérteni. Hiszen ez a ház, ahol együtt éltek, ez volt az otthonuk. És a fiúk igazán nem éltek vissza azzal, hogy Mary Jo az egyetlen lány. Kivették a részüket a házimunkából, mostak, takarítottak, főztek, ha kell. Igaz, nem mindig azon a színvonalon, ahogy azt egy nő teszi, de mégiscsak próbálkoztak, és ez a fő. Tehát a húguk nem a házicseléd szerepe elől menekült. Más volt a baj. Az, hogy Mary Jo függetlenedni akart. Tőlük, a testvéreitől. No jó, ami a párkapcsolati kérdéseket illeti, kicsit talán túlzásba vitték a dolgot… Linc úgy vélte, nem született még olyan hímnemű a földre, aki méltó lenne az ő kishúgukhoz. Mary Jo nem mindennapi lány, tehát a férfinak, aki közeledik hozzá, különlegesnek kell lennie. Minden bizonnyal ez a szemlélet vezetett oda, hogy Mary Jo kezdetben egyáltalán nem beszélt David Rhodes-ról. Linc azt sem tudta, mikor jöttek össze, és hogy mennyi ideig tartott a viszonyuk. Annyit vett csupán észre, hogy a húga hol repes a boldogságtól, hol búskomorságba esik. Itt már gyanakodnia kellett volna, hiszen ilyen esetekben általában férfi van a dologban. De Linc továbbra sem kapcsolt, és ennek köszönhető, hogy noha húga már kilencedik hónapja hordta a szíve alatt Rhodes gyermekét, ő még mindig nem találkozott a férfival. Bár ez David szempontjából mindenképpen szerencse. Linc ugyanis aligha tudta volna megállni, hogy be ne törje a pasas képét. − És most mit csinálunk? − kérdezte Mel. Linc keze már a zsebében volt, a slusszkulcsával játszott. − Mit csinálnánk? Utána megyünk Cédrusligetre. − Ezt azért meg kellene beszélnünk, nem? − állt fel ültéből Ned. − Mi van ezen még beszélnivaló? − csattant fel Mel. – Mary Jo hamarosan szülni fog. Egyedül van egy idegen városban, és mindannyian tudjuk, hogy nem fogja ott megtalálni Rhodest. Az az alak végig hazudott neki, miért pont ebben mondott volna igazat? − De akkor is… Linc olyan pillantást vetett kisebbik öccsére, hogy annak torkán akadt a szó. − Mégis mit gondolsz, ha anya és apa élnének, mit várnának tőlünk ebben a helyzetben? − kérdezte nyomatékosan, külön hangsúlyozva minden egyes szót. Ned lehajtotta a fejét. − Azt, hogy találjuk meg, és hozzuk haza Mary Jót. − No látod! Én is így gondolom. Linc sarkon fordult és elindult az ajtó felé. − Várj egy percet! − szólt utána Ned. − Mire? − türelmetlenkedett a legidősebb fivér. − Mary Jo azért ment el, mert dühös ránk. − Szíve joga. Idővel majd megbékül. Lefogadom, hogy mire odaérünk érte, lecsillapodik. Talán még örülni is fog nekünk. − No és ha mégsem? − Akkor is hazahozzuk − vágta rá eltökélten Linc. − És ha nem akar jönni? − Akar, majd meglátod. − Azt sosem tudhatod. Ha pedig odamegyünk, és parancsolgatni kezdünk neki, annál inkább maradni szeretne majd. − Van esetleg valami briliáns ötleted, hogy letörhessük az ellenállását? − kérdezte gúnyosan Mel, de öccse elengedte a füle mellett a kérdés csúfondáros felhangját. − Van bizony: vigyünk neki valami ajándékot! − Mi a csudának? − értetlenkedett Linc. − Hiszen vettünk neki ajándékokat, itt vannak a fa alatt, holnap ki is bonthatja őket. 22

− Ez más. A tudomására kell hoznunk, mennyire szeretjük őt, és mennyire várjuk a babát. − Hát persze hogy várjuk a babát! Elvégre a saját húsunk és vérünk, a mi unokaöcsénk, vagy mi? − Egy pillanat… − Mel láthatóan eltöprengett. − Ne söpörjük le ilyen gyorsan az asztalról ezt a kérdést! Szerintem Nednek igaza van. A két másik testvér nagyot nézett. Nem fordult elő túl gyakran, hogy Mel igazat adott volna az öccsének. − Ezt meg hogy érted? − tudakolta Linc. − Mary Jo gyereket vár, igaz? Ehhez nem fért kétség, úgyhogy Mel nem is várt választ, rögtön folytatta: − És mindenki tudja, milyen szeszélyesek és kiszámíthatatlanok a nők ebben a… ebben az állapotban. Linc megvakarta a fejét. − Nem értem, hová akarsz kilyukadni. Ami azt illeti, Mary Jo már a terhessége előtt is elég kiszámíthatatlan volt. − Ez igaz, de ettől még lehet a helyzet egyre rosszabb, ahogy a terhessége előrehalad. És egy ajándékkal talán könnyebb volna meggyőzni, hogy fontos nekünk, hogy törődünk vele, és nem akarjuk nélküle tölteni a karácsonyt. Linc elgondolkodva biccentett. − Nem mondasz butaságot. Az ajándékokat minden nő szereti… Ha viszünk neki valamit, az semmiképp sem árthat. − Akkor rajta, munkára! Mindannyian vigyünk valamit, amivel megajándékozhatjuk! − adta ki az utasítást Mel. Megegyeztek, hogy öt perc múlva találkoznak. Linc eredetileg a világhálón rendelt karácsonyi ajándékokat, Mary Jónak − pontosabban a kisbabának − egy miniatűr focilabdát, egy kosárlabdát és egy amerikai futballban használatos labdát szánt. Először ezek egyikét akarta elvinni, de aztán mégis másképp határozott. Húga februári születésnapjára is megvolt már az ajándék, egy aranyérme, amellyel Mary Jo takarékossági hajlandóságát kívánta erősíteni. Ez sokkal testhezállóbb ajándék ebben a helyzetben, döntötte el Linc, megkereste a szobájában a díszdobozos érmét, zsebre vágta, majd visszatért a konyhába. A többiek már ott voltak. − Kész vagytok? − Igen − jött a válasz szinte egyszerre. − Akkor indulás! A három fivér kiviharzott a házból, és beszálltak a négyajtós terepjáróba. Természetesen Linc vezetett, mellette, az anyósülésen ott ült Mel, Ned pedig hátul foglalt helyet. − Te mit hozol Mary Jónak? − kérdezte Meltől Linc. − Parfümöt. − Jó ötlet. Honnan szerezted? − Eredetileg Annie-nek vettem, de ugyebár, szakítottunk… − Na és te, Ned? Te mit adsz a húgunknak? − Füstölőket. − Hogy mit? − Illatos füstölőpálcikákat, ne mondd, hogy még nem láttál olyat! Mary Jo bolondul érte. Eredetileg a karácsonyi ajándéka része volt, de más nem jutott eszembe. − Ez is jó lesz − biccentett jóváhagyólag Linc, és elfordította az indítókulcsot. Karját az anyósülés háttámláján nyugtatva hátrafordult, annyira, hogy ki tudjon farolni, majd amikor megfordult, és elérte a stoptáblát a kis utca végén, megkérdezte az öccsei-től: − Merre kell menni? − Északnak– jelentette ki Mel. − Dehogy! Cédrusliget délre van innen − tiltakozott Ned. − Na, már csak ez hiányzott! − Linc áthajolt az anyósülés felőli oldalra, kinyitotta a kesztyűtartót, és hosszasan turkált benne, míg Washington állam térképét meg nem találta. − Nesze, keresd meg rajta Cédrusligetet! − dobta Mel ölébe, de öccse azonnal továbbította a térképet a hátsó ülésen csücsülő Nednek. − Nézd meg inkább te! Hiszen te tudod, merre kell keresni. 23

− Hát, azt azért nem mondanám. − Ned körülményeskedve kinyitotta a jókora mappát. − Csak találgattam az imént. − Találgatásra nincs időnk − türelmetlenkedett Linc. – Biztosra kell mennünk. Na, megvan már? Továbbindult az autóút felé, abban a reményben, hogy mire döntenie kell, kiderül, északra vagy délre forduljon. Már nagyon közel voltak a feljáróhoz, amikor Ned diadalmasan felkiáltott: − Megvan! − Remek. Megmondanád, melyik sávot válasszam? – Linc a visszapillantó tükörből figyelte a térképet forgató öccsét. Semmi válasz. − Ned! Azt kérdeztem, melyik sávot válasszam! Északi vagy déli irányba megyünk tovább? − Szerintem… délre – − dünnyögte Ned. − Mintha nem volnál egészen biztos a dolgodban. − Délre − erősítette meg a legifjabb fivér, ezúttal határozottabban. − Rendben. − Linc elkanyarodott, majd kisvártatva újabb kérdést tett fel: − Milyen hosszú lesz az út? − Hát… ami azt illeti, elég hosszú. − De mégis… Egy óra alatt odaérünk? − Egy pillanat, megnézem még egyszer. − Ned a térdén egyensúlyozva a széthajtogatott térképet, lázas tanulmányozásba fogott. Feszült figyelemmel az arcán, ujjával követte az útvonalat a papiroson. − Inkább azt mondanám, másfél óra — nyögte ki végül. − Szóval másfél óra − vette fontolóra Linc, aki nem számított rá, hogy ennyire messze kell menniük. − Lehet, hogy még több is. Ez nem jó hír, állapította meg Linc. Nagyon erős volt a forgalom, de erre lehetett is számítani, hisz december huszonnegyedike volt. És ezzel a csigatempóval két-három órába is beletelik, mire egy rendes körülmények között másfél órás távot megtesz az ember. − Mivel kezdjük, ha odaérünk? − tudakolta Mel. − Megkeressük Rhodesékat? − Naná! Tudniuk kell, mit művelt az a mákvirág fiuk. Ned megköszörülte a torkát; − Nem gondolod, hogy előbb Mary Jót kellene felkutatnunk? − kérdezte meg óvatosan. Linc lassan bólintott. − De, azt hiszem, neked van igazad − ismerte el szégyenkezve. Pár percig csendben haladtak tovább. − Eszembe jutott valami − törte meg a csendet Ned, és egészen előrehajolt a két ülés között. − Micsoda? − Linc meglehetősen rosszkedvű volt a lassan araszoló forgalom miatt, mely valószínűleg még sokkal vontatottabb lesz, mihelyt elérik Tacomát. − Vajon Mary Jo hogyan jutott el Cédrusligetre? − Jó kérdés. A lány tudott ugyan vezetni, de nem volt saját kocsija, hisz a városban dolgozott, nem volt szüksége rá. Ha pedig hosszabb utakra, bevásárláshoz mégis jól jött volna az autó, bármikor kölcsönkérhette valamelyik bátyjáét. Ned visszaült a helyére, újra elővette a térképet, majd néhány perc elteltével bejelentette: − Cédrusliget a Kitsap-félszigeten van. − Vagy úgy! − Mel megvonta a vállát. A csúcsforgalom kezdte őt is kikészíteni. − Vagyis Mary Jo valószínűleg komppal ment. − Melyikkel? − érdeklődött Linc. − A bremertonival. − Vagy megkért valakit, hogy vigye el Cédrusligetre − találgatott Mel. − Ugyan már! Karácsony előestéjén? A húgunk nem az a típus, aki ekkora szívességet kéme ilyenkor. Még a legjobb barátnőitől sem. Linc bólogatással jelezte egyetértését, így ennyiben maradtak. Újabb tíz-tizenöt perc telt el teljes némaságban, míg Ned halkan megkérdezte: − Mit gondoltok, jól van? − Még szép, hogy jól van − jelentette ki magabiztosan Linc. − Mi, Wyse-ok sokat kibírunk. 24

− Nem lelkileg értettem − magyarázkodott az ifjabbik testvér. − Hanem fizikailag. Tegnap este olyan furcsa volt, mintha… − Mintha?'− kérdezett vissza Linc. − Mintha már készen állna. − Készen? Mire? − értetlenkedett Mel, aki néha nagyon nehéz felfogású tudott lenni. Linc megsemmisítő pillantást vetett rá. − A szülésre, te ökör! − Nem értem, miért kell így beszélned velem!? − méltatlankodott Mel. − Mégis honnan kellene tudnom, mi a helyzet Mary Jóval? Semmi tapasztalatom nincs terhes nőkkel. − Nekem sincs − szólt közbe Ned. − De én legalább hozzáolvastam a témához. − Na ne! − De igen. Úgy gondoltam, legalább egyikünknek tájékozódnia kell. Mary Jo kedvéért. − No és az az egy könyv, amit elolvastál, már valóságos szakértővé tett, mi? − kötekedett Mel. − Azt nem hinném. Mindenesetre sokkal többet tudok a dologról, mint te. − Nagyon tévedsz, öcskös! − Hagyjátok abba, most azonnal! − Lincnek nagy gyakorlata volt benne, hogyan szerelje le civakodó öccseit. Fél életét ezzel töltötte. − Hé, Ned! Hívd fel a hugi mobilját! Hátha felveszi. Ned engedelmeskedett. − Egyből postafiókra váltott − jelentette kedvetlenül. – Valószínűleg kikapcsolta. – Akkor hagyj üzenetet! − Linc felsóhajtott. Miért van az, hogy mindig mondania kell az öccseinek, mit is csináljanak? A megismételt telefonhívást követően újabb öt perc telt el néma csendben. Ezúttal Mel volt az, aki megszólalt: − Fiúk! Ha Mary Jo komppal ment, nem volna okosabb követni a példáját? Ez jogos kérdés volt. Csakhogy későn jutottak erre a nagyon is kézenfekvő következtetésre. Pontosan az ellenkező irányba haladtak, ráadásul megfordulni sem lehetett, mert fogva tartotta őket a seattle-i csúcsforgalom.

25

5.

Mary Jónak semmi kedve nem volt dolgavégezetlen visszatérni Seattle-be. Kudarcként élte volna meg, ha sem Daviddel, sem Rhodesékkal nem sikerül kapcsolatba lépnie. Az utazása vesszőfutáshoz vált hasonlatossá. Mert nem elég, hogy David, ígérete ellenére nem tartózkodott Cédrusligeten, de a szülei is elutaztak, és csak holnap délután jönnek vissza. A gondolat, hogy az idős házaspár elsőként felháborodottan követelőző fivéreivel találkozik, Mary Jo arcába kergette a vért. A helyzete épp elég kínos volt anélkül is, hogy a szuperhős szerepében tetszelgő Linc, Mel és Ned nagy dérrel– dúrral a segítségére siessen. A tény, hogy eljött Cédrusligetre nélkülük, valószínűleg még inkább feldühítette a fiúkat, akik minden bizonnyal abbahagyták már a munkát, és autóba szálltak, hogy megkeressék őt. Vagy az is lehet, hogy a levelét elolvasva ki sem nyitották a garázst, hanem egyből elindultak. És akkor már akár ide is érhettek. Lehet, hogy már itt cirkálnak Cédrusliget utcáin… Körülnézett, és látta, hogy a könyvtárlátogatók távozni készülnek. A polcok között már senki sem bóklászott, az emberek vagy a kivett könyveket pakolták el, vagy a kabátjukat keresték a fogason, tehát közel lehetett a záróra. Szent ég, hogy elszaladt az idő! − csodálkozott Mary Jo. Egy bő órát eltöltött itt, és észre sem vette. De most nincs más hátra, távoznia kell. Egyetlen környékbeli panzióban sincs szabad hely, tehát legokosabb, ha megköszöni Grace Harding segítségét, elbúcsúzik, és elindul hazafelé. Megvárta, hogy a könyvtárosnő kilépjen az irodájából, aztán lassan felállt, de alig egyenesedett fel, szörnyen megszédült. Hasonló dolog sokszor előfordult már vele, de ilyen erősen még soha. Forgott vele a szoba, egyszerűen nem tudta megtartani az egyensúlyát. Vakon tapogatózva kinyújtotta a karját, hogy legalább megkapaszkodhasson valamiben, mielőtt elesik. Még szerencse, hogy Grace odaért hozzá, mert ha ő el nem kapja, Mary Jo végigzuhant volna a padlón. Grace erőlködve próbálta egyenesben tartani a lányt, és lassan, óvatosan a székhez támogatta. − Laurie! − kiáltotta. − Hívd a 911-et! − Köszönöm, de igazán nem szükséges − rebegte Mary Jo. − Már jól vagyok. – No persze. Látom, mennyire jól van. Egy perccel később Laurie csatlakozott hozzájuk. − Már úton vannak a fiúk − jelentette. − Segíthetek még valamiben? Grace nemet intett, és maga szaladt el vízért a lánynak. Mary Jo közben hátrahajtotta a fejét és lehunyta a szemét. Nem szeretett a figyelem középpontjába kerülni, és ez most mégis sikerült neki. Bár kevés ember volt már a könyvtárban, az a kevés mind őt bámulta. − Tessék, igya ezt meg! Mary Jo felnézett, és egy pohár gyöngyözően hűs vizet látott, amit hálásan emelt az ajkához. Aztán meghallotta a szirénát − és szeretett volna egy csapásra köddé válni. Pár perccel később két tűzoltó lépett be a könyvtárba − a Cédrusligethez hasonló kisvárosokban ugyanis a tűzoltókat képezték ki sürgősségi betegellátásra. Ők voltak azok, akik vészhelyzetben segítettek, és szükség esetén kórházba szállították a beteget. Egyikük leguggolt Mary Jo mellé. − Üdvözlöm. Maga a betegünk? 26

− Jó napot! Igazából már sokkal jobban vagyok, sajnálom, hogy idefáradtak − mondta erőtlenül a lány. − Elmondaná, mi történt? − Megszédültem. De már nincs semmi baj. − Hogyan szédült meg? Felállt a székről? − Igen. Aztán egyszer csak forogni kezdett velem minden, és azt hittem, el fogok ájulni. − Szerintem pár pillanatra el is vesztette az eszméletét – szólt közbe Grace. − Ha nem kapom el, a földre zuhant volna. Nem is tudom, hogy sikerült a székhez vonszolnom. A tűzoltó bólintott, de a szemét egy pillanatra sem vette le Mary Jóról. Szép szeme volt. És a lány minden rosszulléte ellenére is észrevette, mennyire vonzó, férfias jelenség. Körülbelül vele egykorú lehetett. Legfeljebb két-három évvel idősebb. − Mack McAfee vagyok − mutatkozott be. − A társam neve pedig − bökött hátra − Brandon Hutton. − Mary Jo Wyse − rebegte a lány. Mack elmosolyodott. − Mikorra van kiírva? − Január hetedikére. − Akkor még van két hete a szülésig. − Igen. − Máskor is előfordult már, hogy elszédült? Mary Jo szeretett volna füllenteni, de valahogy nem vitte rá a lélek. Bólintott. − Mostanában? − Igen. − Ettől még nem kell megijedni, egészen mindennapos dolog a kismamáknál − magyarázta a fiatal férfi. − A baba növekedése nagy megterhelés a női szervezetnek, különösen, ha valaki stresszes időszakot él át. Gondolom, magánál is erről lehet szó. − Hát, nincs kizárva… − Idevalósi Cédrusligetre? − kérdezte meg Mack, miközben kinyitotta az elsősegélytáskáját. − Tudja, nemrég költöztem ide, még nem ismerek mindenkit. − Nem, Mary Jo seattle-i − szólt közbe Grace. − Akkor rokonlátogatóba jött? − kérdezősködött tovább a tűzoltó. − Nem. − A lány úgy döntött, nincs rá oka, hogy elhallgassa az igazat. − Azért jöttem, hogy a kisbabám apjával találkozzam, de kiderült, hogy sajnos nincs a városban. − A tengerészeinél szolgál? – Nem. A szülei itt laknak, de pillanatnyilag sajnos ők sincsenek itthon. − Ben és Charlotte Rhodes − vetette közbe magyarázólag Grace. Mack most megfordult, és az asszonyra nézett. − Aha. A bírónő édesanyja és férje, a nyugalmazott tengerésztiszt. − Pontosan. − A gyerekem apja David Rhodes − folytatta Mary Jo. – De már nem… szóval nem vagyunk együtt. Mack nem felelt. A táskájából elővette a vérnyomásmérőt, és feltűrte a blúzt Mary Jo karján. − Most hogy érzi magát? − Úgy érti, azt leszámítva, hogy pocsék lelkiállapotban vagyok? A férfi Mary Jóra vigyorgott. − Igen, pontosan úgy értem. − Akkor jobban. − Helyes. − A tűzoltó megmérte a lány vérnyomását, arcán feszült figyelem tükröződött. − Na, mennyi? − kérdezte aggodalmasan Grace. − Kicsit magas − felelte Mack. − De nem túlzottan. Mary Jóhoz fordult. − Az lenne a legjobb, ha a nap hátralévő részét pihenéssel töltené. Ne csináljon semmit, polcolja fel a lábát, és lazítson! − Jó. Megpróbálom. 27

− Nem volna jó megmutatni egy orvosnak? − tüsténkedett a könyvtárosnő. − Szívesen beviszem a kórházba. − Nem, köszönöm, nem szükséges − tiltakozott a lány. – Így is pont elég nagy kavarodást okoztam, ráadásul feleslegesen. Hiszen nincs semmi bajom. Pillantása összekapcsolódott Mackével, és a tűzoltó látta, milyen zavarban van. − Ha megígéri, hogy pihenni fog, azt hiszem, szükségtelen orvoshoz menni − biccentett jóindulatúan. − Köszönöm − rebegte hálásan Mary Jo. Noha a könyvtár már zárva volt, az ajtó váratlanul kinyílt, és egy magas, királynői tartású nő lépett be rajta. Meleg gyapjúkabátot viselt, s hozzá kézzel kötött piros sapkát, kesztyűt és sálat. − Olivia! − kiáltott fel meglepetten Grace. − Hát te meg mit keresel itt? − Miért áll a mentő a ház előtt? − kérdezett vissza az asszony, és a pillantása megállapodott Mary Jón. Ijedt kifejezés jelent meg az arcán. − Csak nem indult el a szülés? − Nem, dehogy, csak egy kicsit megszédültem. – Akkor jó. Maga bizonyára Mary Jo. Grace-től már hallottam magáról. − A hölgy pedig a barátnőm, Olivia − szólt közbe mosolyogva Grace. − Tudja, Charlotte Rhodes lánya. Tőle kértem felvilágosítást Ben és Charlotte hazaérkezéséről. − Vagy úgy! − Mary Jo hátradőlt a széken. − David Rhodes a mostohafivérem − tette hozzá Olivia. – És sajnos azt kell mondanom, mindig is a család fekete báránya volt. Ne higgye, hogy bármilyen mértékben hibáztatom magát, kislány! Nagyon jól ismerem Davidet. Talán túlságosan is jól. Mary Jo bólintott, de az arca bíborvörösre színeződött. Mert ha Olivia nem is hibáztatta, ő szégyenkezett. Szégyellte, hogy óvatlanul beleszeretett valakibe, aki nem volt méltó a szerelmére. Szégyellte, hogy elővigyázatlanul teherbe esett, és végül szégyellte, hogy ilyen kínos helyzetbe hozta magát. − Mi a csudát keresel itt? − kérdezte meg barátnőjétől újra Olivia. − Will-lel találkozom a galériában, együtt ebédelünk – magyarázta a bírónő. − És ahogy elhajtottam a könyvtár előtt, észrevettem a mentőt. − Mary Jóra pillantott. − Megijedtem, hogy valami baj van, de amint látom, délceg elsősegélynyújtóink mindent rendbe hoztak. A fiatal lány megsemmisülten hajtotta le a fejét. − Nem lett volna szabad idejönnöm − dünnyögte. − Szerintem meg nagyon jól tette, hogy eljött − bizonygatta Olivia. − Ben nagyon fog örülni az unokájának. Mary Jo elbámult. Nem számított rá, hogy egy vadidegen ilyen kedves és megértő lesz vele. − Tudja, a bátyáim nagyon dühösek Davidre, és feltett szándékuk, hogy megvédik az én jó híremet. Nem akarom, hogy Mr. Rhodes tőlük halljon először a születendő unokájáról. Én akartam elmondani neki. − Nagyon helyesen − bólogatott a bírónő. Mack közben elpakolta a vérnyomásmérőt, és hogy felhívja magára Mary Jo figyelmét, futólag megérintette a térdét. Ahogy egymás szemébe néztek, a lánynak feltűnt, hogy a fiatal tűzoltó pillantásában gyengédség csillan. − Ugye hallgat rám, és pihenni fog? Nem szabad megerőltetnie magát. Mary Jo biccentett. − És ha bármi gondja van, hívja nyugodtan a 911-et! Egész éjjel én vagyok szolgálatban. − Úgy lesz − ígérte a lány. − És mindent köszönök. − Igazán nincs mit. − Mack egy pillanatig habozott, aztán halkan megjegyezte: − Nagyon jó anya lesz magából. Mary Jo alig tudta visszapislogni a szemébe toluló könnycseppeket. Erre vágyott. Hogy nagyon jó anya legyen. Hogy a lehető legjobb anyukája legyen ennek a kis jövevénynek, aki így is óriási hátránnyal indul az életben, hiszen nélkülöznie kell egyik szülője szeretetét… − Köszönöm − suttogta hálásan. − Boldog karácsonyt! − búcsúzott Mack, majd társával egyetemben elindult kifelé. − Boldog karácsonyt! − szólt utána a lány. − Mondja, mikor evett utoljára? − kérdezte meg tőle Olivia. 28

− Közvetlenül azelőtt, hogy idejöttem a könyvtárba – vette fontolóra Mary Jo. − A Mokka kávézóban ittam egy tejeskávét. − Az nem étel! − legyintett a bírónő. − Ebédelnie kellene. − Fogok is, amint hazaértem Seattle-be. − Komppal? − kérdezte Grace. − Persze. Hiszen azzal jöttem. Grace és Olivia összenéztek. − Arról pedig szó sem lehet − rázta meg a fejét a bírónő. – Tudja mit? Jöjjön velem haza! Van hely a házban, szívesen látjuk. − Jaj, nem, azt nem lehet… − tiltakozott a lány. Mert igaz ugyan, hogy Olivia szegről-végről rokona Davidnek, de akkor sem akarta megzavarni a karácsonyát. Az asszonynak nyilván van saját családja, és tervei ma estére − nem rúghat fel mindent miatta, egy idegen miatt! – Akkor jöjjön hozzánk! − ajánlkozott Grace. − Már megbeszéltem a férjemmel. Mary Jo még inkább zavarba jött. − Igazán nagyon kedves maguktól − mondta, és lassan felállt, fél kezét domború pocakján nyugtatva. − De nem fogadhatom el egyikük ajánlatát sem. Haza kell mennem Seattle-be. − Ez butaság − ellenkezett Grace. − Ilyen állapotban nem utazhat egyedül, a férjem is ezt mondja. − De hát… Nem akarok alkalmatlankodni. – Nem is fog, higgye el! Van egy teljesen berendezett kis lakás a pajtánk fölött, és az jelenleg üresen áll. Nyugodtan ott töltheti az éjszakát, nem fog zavarni senkit. Az ajánlat csábítóan hangzott, de Mary Jo még mindig habozott. − Hiszen hallhatta, mit mondott Mack − folytatta szigorúan Grace. − Pihennie kell, nem szabad megerőltetnie magát. − Igen, tudom, de… − Biztos vagy benne, hogy jó helye lesz a pajta fölött? – kérdezte Olivia Grace-től, a lány ellenkezésére ügyet sem vetve. − Nálunk sem jelentene gondot kinyitni a kanapét a dolgozószobában. − Hát persze hogy biztos vagyok benne. − A világért sem szeretném megzavarni a család karácsonyát − ellenkezett Mary Jo. − Nem fogja, afelől nyugodt lehet − biztosította Grace. – A pajta fölötti kis lakás teljesen különálló, nem fogunk egymásba botlani, ha nem akarunk. Ugyanakkor közel esik a házhoz, és a telefon is be van kötve, tehát ha akar, könnyedén el tud érni minket. Mary Jo láthatóan eltöprengett. Egyre jobban tetszett neki a gondolat, hogy egyedül töltse a szentestét. Fáradt volt, kedvetlen, egyáltalán semmi késztetést nem érzett az ünneplésre. Miért is ne tölthetné az éjszakát Grace-éknél? Persze csak miután értesítette a bátyjait, hogy ne aggódjanak miatta, itt alszik Cédrusligeten. A fiúknak sem árt, ha egy időre megszabadulnak tőle. Az elmúlt néhány hónapban mással sem foglalkoztak, csak Mary Jóval meg az ő nagy gondjával, és jóval többet veszekedtek, mint ezelőtt bármikor. Csak púp volt a hátukon, úgy bizony. Szóval ha a fivérei − mint sejtette − már elindultak utána, akkor szépen megkéri majd őket, hogy forduljanak vissza. Elmeséli nekik, hogy David rokonaival tölti az ünnepet – ami félig-meddig igaz is, hisz holnap este találkozik Ben és Charlotte Rhodesszal, Oliviával, és talán a család többi tagjával is. Nekik, szegényeknek pedig bőven elég lesz, ha Mary Jótól hallják a „jó” hírt, semmi szükség rá, hogy Linc, Mel és Ned jelenléte csak még kínosabbá tegye a jelenetet. − Csak egy a baj − jegyezte meg ekkor elgondolkodva Grace. − Éspedig? − kapta fel a fejét Mary Jo. Tudta, érezte, hogy ez az egész túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. − Az a helyzet, hogy a pajtában nem csupán széna van, hanem átmenetileg ott szállásoltunk el néhány állatot is – magyarázta az asszony. − Már miért volna ez baj? − Mary Jo sehogy sem értette, min mosolyog annyira Olivia. − Egy ökör van ott, néhány birka, egy szamár és egy… – Grace rövid hatásszünetet tartott − és egy teve − bökte ki végül. − Egy teve? − Mary Jo nem hitt a fülének. 29

− Méghozzá egy igen neveletlen teve − szólt közbe vidáman Olivia. Grace helyeslőn bólintott, és bekötözött karjára mutatott. − Okosabb, ha távol tartja magát tőle. − Ami azt illeti, engem egyáltalán nem zavarnak az állatok… De árulja el, milyen megfontolásból tart valaki manapság tevét? − Ó, a teve nem a miénk, mint ahogy az ökör, a szamár és a birkák sem − magyarázta Grace. − A betlehemi élőképhez volt rájuk szükség egészen tegnapig, és a lelkész megkért, hogy fogadjuk be őket, míg a gazdájuk értük nem jön. − Ó, értem! Nos, ha nem kell együtt aludnom velük, akkor az állatok egyáltalán semmi gondot nem fognak jelenteni − mosolyodott el Mary Jo. − Nyugodtan maradhatnak a pajtában. Mosolya még szélesebbre vált, amikor rájött, hogy tulajdonképpen egy istállóban fogja tölteni az éjszakát, ugyanúgy, ahogy druszája, Mária is tette, több mint kétezer évvel ezelőtt.

30

6.

Olivia kelletlenül hagyta el a könyvtárat. Szeretett volna valamiképp gondoskodni erről a fiatal lányról, akiért furcsamód felelősnek érezte magát, de be kellett látnia, hogy jelenlegi, törékeny egészségi állapotában okosabb, ha nem vállal magára pluszfeladatokat. Mary Jo jobb kezekben lesz Grace-éknél. Olivia sosem szívelte a mostohafivérét, és Mary Jo történetének ismeretében ezentúl, ha lehet, még rosszabb véleményt táplált róla. Bebizonyosodott ugyanis, hogy David nemcsak kétszínű, de határozottan rosszindulatú is. Persze igaz a régi mondás, miszerint könnyű Katát táncba vinni, ha maga is akarja… Mary Jo kétségkívül maga is felelős a történtekért, de könnyelműségéért túl nagy árat fizetett. Bedőlt egy csirkefogó hazugságainak, aki nemcsak hogy nem szereti őt igazán, de még közös gyermekükért sem vállalja a felelősséget. Nem csoda, hogy a lány családja feldühödött. Hasonló helyzetben Olivia is igencsak felháborodott volna. A könyvtártól a Kikötő sori Műértő Galériáig autóval mintegy két percig tartott az út. Olivia régebben mindig megjegyzést tett másokra, ha ilyen rövid távolságra is kocsival mentek. Szeretett sétálni, és mindig szívesen gyalogolt néhány saroknyit − csakhogy ezt a távot dombnak felfelé kellett volna megtennie, és egyelőre nem érzett elég erőt magában a hegymászáshoz. A műtét és az azt követő vírusfertőzés nagyon legyengítette, szinte az összes életerejét kiszívta. De ez a mai nap nem arra való, hogy a végzetes kóron töprengjen, mely váratlanul intézett támadást az egészsége, az élete ellen. Hiszen szenteste volt: a szeretet, a hálaadás és a remény ünnepe. A galéria előtt állt meg. Az épületet az ő javaslatára vásárolta meg Will, a fivére, és nagyon úgy tűnt, hogy jó vásárt csinált. A férfi az ajtóban várta húgát. − Liv! − tárta ölelésre a karját. − Csakhogy itt vagy! Már kezdtem aggódni. Boldog karácsonyt! − Neked is, Will − mosolygott rá Olivia. Noha bátyja elmúlt már hatvanéves, korához képest még mindig nagyon jóképű férfi volt. Válása és nyugdíjazása után váratlanul tért haza a szülővárosába, hátrahagyva Atlantát, ahol élete legutóbbi harminc évét töltötte. Olivia kezdetben nem volt biztos benne, jól döntött-e, amikor visszatért, de Will időközben igenis megtalálta a helyét Cédrusligeten, aktív tagja lett a lakóközösségnek éppúgy, mint a családnak, ahonnan oly messzire szakadt. − Ha megengeded, körbevezetlek − ajánlotta fel a férfi, miután bementek a galériába. Olivia rég járt itt utoljára, akkor, amikor még Maryellen Bowman, Grace lánya volt itt az üzletvezető. Csakhogy Maryellen a második babájával veszélyeztetett terhes volt, nem dolgozhatott, és miután ő kilépett, a bolt kezdett nagyon rosszul menni. Néhány hónappal később a tulajdonosok az eladás mellett döntöttek − így került a galéria Will tulajdonába. Olivia körülnézett, és egyszerűen nem hitt a szemének. − Ez nem lehet igaz! Hiszen itt minden egészen más… Ekkora változás kevesebb, mint egy hónap alatt… Ez egyszerűen fantasztikus!

31

A hely alig emlékeztetett a régi Kikötő sori galériára. Mielőtt Will átvette volna a bemutatótermet, a műtárgyakat a lehető legegyszerűbb módon tették közszemlére: a festmények, fotók és grafikák a falon lógtak, a szobrok pedig asztalkákon helyezkedtek el. Will ehhez képest újraértelmezte a „kiállítás” szót: mutatós, többszintes üvegszekrényeket hozatott, és beépített fényforrásokkal fokozta a hatást. A bemutatóterem egyik falát egy óriási absztrakt textilkép borította, Olivia sosem látott ilyet azelőtt. Első pillantásra a tűz jutott eszébe róla. A lángoló, vörhenyes színek, elmosódott formák legalábbis ezt a képzetet keltették, és nem is tévedett nagyot. Amikor ugyanis távolabb lépett, összeállt a kép, és láthatta, mit ábrázol: egy nagy, dühös, tűzokádó sárkányt. − Shirley Bliss alkotása − újságolta Will. − Hetekig tartott, míg meggyőztem, hadd állíthassam ki a galériában. Így is csak Újévig adta kölcsön. − Fantasztikus! − Olivia egyszerűen nem tudta levenni a szemét a műremekről. − Sajnos nem eladó. − Nagy kár. − Halál a címe − mesélte Will. − Shirley azután csinálta, hogy a férje életét vesztette egy motorbalesetben. Szinte tapintható a düh és a fájdalom, ami belőle árad, nem igaz? Olivia lassan bólintott. A kép felidézte életének két különösen nehéz időszakát. Először azt a több mint húsz évvel ezelőtti délutánt, amikor tizenhárom éves fia vízbe fúlt. Aztán azt a percet, amikor az orvosa közölte vele, hogy rákos. Amikor meghallotta a „rák” szót, egyszerűen nem hitte el. Vitatkozni akart, tiltakozni, hogy ez csak valami tévedés lehet, vele nem történhet ilyesmi. A hitetlenkedés érzése később átadta a helyét a vak dühnek. Miért éppen én? − kérdezte újra és újra. Aztán jött a jeges dermedtség, amely mostanra beletörődéssé szelídült. Elfogadta, hogy beteg, hajlandó volt szembenézni és megküzdeni a rákkal. Jordan halála és az alattomos kór súlyos veszteség volt, és mint ilyen, alkalmas arra, hogy eszébe juttassa a végső, igazi nagy veszteséget − az élet elvesztését. Márpedig Olivia élni akart, ezért is vette fel a harcot férje, Jack, a családja, és legjobb barátnője, Grace hathatós támogatásával. − Már a lakásom is egész élhető − dicsekedett Will. – Igaz, még mindenütt dobozok vannak, de már felköltözhettem az emeletre. Hát nem csodálatos, hogy minden összejött? Már úgy értem, Mackkel. − Vagyis hogy Mack munkát kapott Cédrusligeten? − Pontosan. Munkát kapott, tehát lakásra volt szüksége, nekem meg albérlőre. Miután tettek egy gyors kört a műteremben, Will belekarolt a húgába, és elindult kifelé. − Hol szeretnél ebédelni? − kérdezte. − Bárhová mehetünk, ahová csak akarod. Én fizetek. − Tekintve, milyen vastag lehetsz így, költözés után, azt javaslom, menjünk a Palacsintázóba. − Most viccelsz? − emelte meg a szemöldökét csodálkozva Will. − Dehogy! Nagyon is komolyan beszélek. A Palacsintázó Olivia kedvenc helye volt, amely az elmúlt egy-két hónapban, amíg nem mehetett oda, nagyon hiányzott neki. Szokásos szerdai aerobikórájuk után rendre ide ültek be Grace-szel, hogy kókusztortával és egy finom kávéval kárpótolják magukat a megpróbáltatásokért, no meg hogy megbeszéljék a hét eseményeit. Ez a heti egyszeri találkozó az ifjúságukat idézte fel mindkettejükben, ezért volt, hogy a szemükben a mai napig nem fakult meg a kávézó vonzereje. Sok fontos bejelentés színhelye volt már a Palacsintázó. Itt vallotta be barátnőjének a tizennyolc éves Grace, röviddel az érettségi előtt, hogy gyereket vár. Sok évvel később itt mondta el Olivia zokogva, hogy a férje benyújtotta a válást, de itt jelentette be örömtől sugárzó arccal a bírói kinevezését is. Rengeteg emlék fűződött tehát ehhez a helyhez, kellemesek éppúgy, mint kellemetlenek. − A Palacsintázóba szeretnél menni? Biztos? − ismételte meg a kérdést Will. − Annyira azért nem vagyok leégve, nyugodtan választhatsz drágább helyet is. − Azt mondtad, én döntök, és én döntöttem. − Hát jó. Akkor induljunk! A férfi felajánlotta, hogy ő vezet, és Olivia nem tiltakozott. A folyamatosan szállingózó hó fehér takarót képezett a tetőkön és a fák ágain, de olvadozott a járdán és az úton – igaz, a szürke ég még jóval több havat ígért. 32

Sokszor volt már itt– ott a bátyjával, Will azonban még sosem volt ilyen udvarias és előzékeny vele, mint most. Elvégre testvérek voltak, miért strapálta volna magát azzal, hogy Olivia előtt is kinyissa a kocsiajtót, és kisegítse? Az asszony élt a gyanúperrel, hogy most is csak a betegsége miatt kíméli, félti ennyire, de a gondoskodás így is jólesett neki. Alig léptek be a vendéglőbe, Goldie, a pincérnő rögtön észrevette őket. − Álmodom, vagy ébren vagyok?! − kiáltotta, majd odasietett hozzájuk, és viharosan átölelte Oliviát. − Akármi legyek, ha ez nem Olivia Lockhart! Isten hozott! De jó újra látni téged! − Boldog karácsonyt, Goldie! A pincérnő túl volt már a hatvanon, és nem a lágy szívéről volt nevezetes, így aztán Olivia igencsak meglepődött, amikor egy zsebkendőt húzott elő rózsaszínű munkaruhája zsebéből, és megtörölgette a szemét. − Már azt hittem, hogy soha többé nem találkozunk − szipogta. − Ó, Goldie… − Olivia elérzékenyült, de nem nagyon tudta, mit is mondhatna. − Sejtelmem sincs, mihez kezdenénk nélküled, Grace meg én. − Goldie kifújta az orrát, eltette a zsebkendőt, aztán széles mozdulattal körbemutatott. − Üljetek le, ahová csak akartok! − Köszönjük. Goldie rendszerint szerette maga eldönteni, hová ülteti a vendégeket, így aztán Olivia értékelte a nagylelkű gesztust, mégis azt a bokszot választotta, ahol Grace– szel általában ülni szokott. Jó érzés volt újra helyet foglalni a piros műbőrrel bevont pádon, jó volt megint beszívni a vendéglő ismerős illatát. Isteni kávét mértek, frisset, forrót, erőset, s bár messze volt már a reggel, Olivia azonnal nyújtotta a csészéjét. Goldie mindkettejük bögréjét telitöltötte. − Van sült pulykánk, ha valami tartalmasabbat szeretnél… − Inkább valami levest ennék − mondta Olivia, akinek mostanában sok baja volt az étvágyával. − Szó sem lehet róla − rázta meg a fejét szigorúan a pincérnő. − Olyan vékonyka vagy, csoda, hogy el nem fújt a szél. Rendesen kell enned, hogy megerősödj. Ha valami könnyűt szeretnél, a csirkehúsoszöldséges pitét javaslom. – Az nagyon jól hangzik – jegyezte meg Will, ám Goldie ügyet sem vetett rá. Kivette a füle mögött tartott ceruzát, majd előhalászta a noteszét a köténye zsebéből. − Akkor… Mit hozzak? − tette fel a kérdést Oliviának. – Ajánlom, igyekezz a választással, mert hamarosan beindul a déli nagyüzem, és rengeteg vendég lesz. Az asszonynak nagyon össze kellett szednie magát, hogy megőrizze a komolyságát. − Egy csirkehúsos– zöldséges pitét kérek. − Remek választás − biccentett elégedetten Goldie, majd Willhez fordult. – Ha jól értettem, te is ugyanazt kéred, fiatalember. A férfi egyetértése jeléül szaporán bólogatott. Ahogy a katonás pincérnő távozott, leadni a rendelést, a testvérpár összenézett. – Na, ezt jól megkaptad, hugi − mosolygott Will. Olivia vidáman bólintott. Csöppet sem érezte úgy, hogy letorkolták, sőt jólesett neki Goldie szeretetteljes gondoskodása. No, ezt mindenképpen el fogja mondani Grace-nek ma este, ha az istentisztelet után találkoznak. Kipillantott az ablakon, melyet festett hóember díszített. Odakinn még mindig esett a hó. A Will melletti ablaktáblán egy rénszarvas meregette a szemét, az összes asztalon mikulásvirág piroslott, és valahonnan a háttérből régi betlehemes dalok szóltak halkan. Le sem tagadhatták volna, hogy nyakukon a karácsony. − Biztos vagy benne, hogy nem akarsz velünk vacsorázni holnap? − kérdezte Olivia. A férfi megrázta a fejét. − Kösz a meghívást, de nélkülem is elegen lesztek. Nem akarom, hogy miattam fölöslegesen fáradj. – Holnap csak ketten leszünk Jackkel. Justine-ék ma jönnek vacsorára. − Pontosan erről beszélek én is. Ha odamennék harmadiknak, akkor pontosan eggyel lennénk többen a kelleténél. − Ugyan már, egyikünknek sem volnál a terhére − tiltakozott Olivia. − Nem akarom, hogy egyedül légy karácsonykor. Will hátradőlt a széken. 33

− Honnan veszed, hogy egyedül leszek? − kérdezte meg talányosan. Az asszony meglepetten vonta fel a szemöldökét. − Ezt úgy értsem, hogy randid van? A bátyja megrántotta a vállát, mintha azt akarná mondani: értsd, ahogy akarod. − Will! − Olivia egészen elképedt. A fivére nem volt az a típus, aki gyorsan ismerkedik. − Találkozol valakivel, ugye? Mondd már, ki az! Meghalok az izgalomtól. − A dolog nem egészen úgy áll, mint gondolod. − Csak nem férjes asszonyról van szó? – Nem. – Akkor jó. − Új életet kezdtem, Liv. Szeretnék tiszta lappal indulni, és ha lehet, mindent sokkal jobban csinálni, mint először. − Ezt értem, de még mindig nem mondtad meg, ki az, aki miatt nem jöhetsz hozzánk. Will megint előredőlt, és összekulcsolta a kezét az asztalon. − Shirley Bliss. Tudod, mostanában találkoztunk néhányszor. Shirley Bliss… A képzőművész, aki a dühösen-gyötrődve lángot okádó sárkányt textilbe álmodta. − Szóval Shirley. A sárkányos hölgy. − Olivia még sosem beszélt az asszonnyal, de valahogyan érezte, hogy rokon lélek, akár még barátok is lehetnének. − Igen, ő. Még alig ismerjük egymást, de így is lenyűgözött. Nagyon szeretném jobban megismerni. − Szóval ő hívott meg karácsonyra. − Hát, nem egészen. − Will kissé zavartan fordult el, és kibámult az ablakon. − Hogyhogy nem egészen? − értetlenkedett Olivia. – Vagy meghívott, vagy nem. − Fogalmazzunk úgy, hogy egyelőre még nem hívott meg. − Jaj, Will, mindjárt itt a karácsony! Ha meg akart volna hívni, megtehette volna mostanáig, nem? − Talán. − Will sejtelmesen vigyorgott. − Igazából arra gondoltam, hogy holnap este vacsoraidőben beugrom hozzá egy kis ajándékkal. – No de Will! − Mi az? Talán csak nem baj, hogy megpróbálom? Végtére is mit veszíthetek? − Egyedül lesz? A férfi a fejét rázta. − Van két tizenéves gyereke. Egy lánya, aki nagyon tehetséges művészpalánta, és egy fia, aki egyetemista. Vele még nem is találkoztam. Mire Will befejezte a mondatot, Goldie is megjelent két tányérra való csirkés-zöldséges pitével. Letette az ételt eléjük, aztán pár percen belül újabb két tányérral tért vissza. − Kókuszos-vaníliás lepény − mondta elégedetten. − Személyesen fogom ellenőrizni, hogy az utolsó falatig elpusztítottátok-e. − De hát nem is rendeltünk édességet − tiltakozott erőtlenül Olivia. − Tudom. Ez a ház ajándéka. Vegyétek úgy, hogy én vagyok a Mikulás. Boldog karácsonyt mindkettőtöknek! − Neked is, Goldie-Mikulás! Ahogy kettesben maradtak, Will felvette a villáját, és a húgára mosolygott. − Az az érzésem, valamennyiünk számára nagyon boldog lesz ez a karácsony. Furcsamód Olivia is pontosan így gondolta − a váratlanul idelátogató Mary Jo ellenére. Vagy talán éppen őmiatta?

34

7.

Linc a fogát csikorgatta. Két óra is elmúlt már, és a tacomai közlekedés egyre lassabb és vontatottabb lett. – A pokolba is! − szitkozódott. − Mintha legalábbis valami nyavalyás ünnep közeledne! Mel mosolyogva vonta fel a szemöldökét, és a hátsó ülésen gubbasztó Ned felé fordult, aki visszamosolygott rá. − Na, mi az? − vakkantotta oda nekik dühösen Linc. – Mit vigyorogtok? − Hát csak azt, hogy valóban ünnep közeledik − felelte Ned. − Nem is akármilyen. − És gondolod, hogy én ezt nem tudom? Csak vicceltem, te marha! − Jó, jó, ne húzd fel magad! − Itt kell lemenni a pályáról! − kiáltotta Mel, és a jelzőtáblára mutatott. − Látjátok? A tizenhatos út felé vezető kijárat. Linc megkönnyebbülten felsóhajtott. Lassan bár, de közeledtek céljuk felé, és ha odaértek, minden bizonnyal gyorsan megtalálják majd Mary Jót. De ha megtalálják, alighanem lesz hozzá néhány keresetlen szavuk. Hogy tehet ilyet szülés előtt két héttel? Hogy vállalhat ilyen kockázatot? Az állán az izmok megfeszültek, amikor ráébredt, hogy igazából nem is a húga foglalkoztatja, sokkal inkább David. Ha csak öt percet eltölthetne azzal a gazemberrel négyszemközt. .. − Lefogadom, hogy nős − dünnyögte félhangosan. Igen, ez sok mindent megmagyarázna. A sok hazugságot, az elterelő hadműveleteket, azt, hogy David nyom nélkül felszívódott, ráhagyva minden felelősséget Mary Jóra. No de ez az igyekezete kudarcot fog vallani. Linc tenni fog róla, hogy David Rhodes egy percre se felejtse el, mivel tartozik a nőnek, akinek házasságot ígért, és kettejük közös gyermekének. − Kicsoda? − nézett rá értetlenkedve Mel. − David Rhodes. Ki más? Linc kezdett jobb kedvre derülni. Az autópálya-kijárat már karnyújtásnyi távolságra volt, és igaz ugyan, hogy aztán további húsz mérföldet kell még megtenniük, de az államokat összekötő autópálya elhagyása után aligha kellett forgalmi torlódásokra számítani. − Nem az − mondta ekkor a hátsó ülésen Ned. − Miről beszélsz? − pillantott hátra a válla fölött Linc, aki már le is zárta magában az előző témát, és eszébe sem jutott, hogy öccse megjegyzése akár arra is vonatkozhat. − David Rhodesról. Nem nős. − Honnan tudod? Attól, hogy nőtlennek mondta magát, még könnyen lehet, hogy nem így van. Hazudhatott is, mint annyi minden másban. − Ebben kivételesen nem hazudott. − Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? − Úgy, hogy utánanéztem a világhálón. A családi állapot nyilvánosan hozzáférhető adatnak számít, és Kalifornia állam nyilvántartása szerint David Rhodes ugyan kétszer már volt nős, de mindkétszer el is vált. − Kétszer is elvált? − Mel nem akart hinni a fülének. 35

Ned bólintott. − A nyilvántartás szerint igen. Mary Jo valószínűleg nem is tud a második házasságról. Ez érdekes hír volt, Linc fülelni kezdett. – No és − kérdezte meg kíváncsian, miközben lekanyarodott a pályáról −, valami mást is sikerült kiderítened a vizsgálódásaid folyamán? − Sikerült bizony. Az első felesége, aki most Floridában él valahol, feljelentette, mert Rhodes nem fizette a gyerektartást. Linc megrázta a fejét. − A tények ismeretében ez egyáltalán nem lep meg. − Engem sem − csatlakozott Mel. − Mellesleg hány gyereke van? − tudakolta Linc. − Csak egy. Egy kislány. − Mary Jo tud róla? A gyerekről, meg hogy nem fizette a tartásdíjat? – Nem. Nem mondtam meg neki. Úgy gondoltam, elég zaklatott így is, mi értelme volna még inkább felidegesíteni? − Jól gondoltad. − Mel előrehajolt, és kibámult a sötétedő égboltra. − Már megint esik. A rádió azt mondta, legalább tízcentis hó várható. − Hogy fognak örülni a gyerekek! − mondta vidáman Ned. Mel szaporán bólogatott. − Az biztos. Végre fehér karácsonyunk lesz. − Úgy beszéltek, mintha ti magatok is gyerekek lennétek! − dörrent rájuk Linc, akinek idegrendszerét nagyon megtépázta a vontatott utazás, és ezért örült volna neki, ha fivérei több felnőttes komolyságot mutatnak. − Ami azt illeti, lélekben annak is érzem magam − ismerte el őszintén Mel. Tekintve Linc pillanatnyi idegállapotát, ez bátor megnyilatkozás volt. De a legidősebb fivér nem szólt. Inkább sóhajtott egy nagyot, így próbált megszabadulni a felhalmozódott feszültségtől. Aggódott Mary Jo miatt. A legjobbat akarta neki, mert úgy érezte, tartozik ennyivel a húgának is és elhalt szüleinek is. Részben persze magát hibáztatta a történtek miatt. Talán kicsit tényleg túlzásba vitte a szigort, ami Mary Jót illeti. De ő úgy vélte, amíg a lány a szülői házban él, addig ő felelős érte. Ehhez képest a húga be sem mutatta neki azt az alakot. Pedig ha egyszer, csak egyetlenegyszer találkozik Rhodesszal, pillanatok alatt átlátott volna a hazugságain. − Mit fogsz mondani Mary Jónak, ha megtaláljuk? − kérdezte Ned. Lincnek még nem volt ideje rá, hogy ezen elmélkedjék. − Nem hinném, hogy ez most a legfontosabb − rázta meg a fejét. − Ráérünk akkor elgondolkozni rajta, ha már itt lesz velünk a kocsiban, és hazafelé tartunk. − És mi lesz, ha nem akar hazajönni velünk? Linc megdöbbent. − Már miért ne akarna? Mi vagyunk a családja, és… szóval karácsony van. Kivel töltené a szeretet ünnepét, ha nem velünk? Legfőképpen most, amikor bármelyik pillanatban elkezdhet vajúdni. Visszagondolva Linc arra a következtetésre jutott, hogy sokkal hamarabb rá kellett volna jönnie: a húga gyereket vár. Mert bőven voltak jelek, amelyekre felfigyelhetett volna. Példának okáért, hogy Mary Jo egy ideig rendszeresen rosszul volt reggelente. Nemegyszer valósággal kidobta Lincet a fürdőszobából, és aztán magára zárta az ajtót. A férfi azonban nem gyanakodott. Azt hitte, testvére összeszedett valami csúnya vírust. Na ja… Azt a fajtát, amelyik kilenc hónapon túl gyógyul… De talán azért is volt annyira gyanútlan, mert nem hitte volna, hogy a húga, az ő okos és megfontolt húga ekkora ostobaságot csinál. Már az is épp elég nagy szamárság volt, hogy összeszűrte a levet azzal az alakkal. Na de hogy teherbe esett tőle… a huszonegyedik században! Linc a kisebbik öccsét figyelte a visszapillantó tükörből. Eszébe jutott, hogy Ned nem volt túlságosan meglepve, amikor Mary Jo bevallotta, mi a helyzet. Ez és a tény, hogy a húguk mindig is bizalmas viszonyban állt Neddel, egyszerre megvilágította a legidősebb Wyse fivér elméjét. − Mondd csak, te mióta tudod? 36

Ned összerezzent. Pillantása a tükörben Lincét kereste. − Mióta tudom? Mit? − Hogy Mary Jo babát vár. Ned gyorsan elkapta a tekintetét. A vállát vonogatta. − Rögtön megmondta neked, amint ő maga rájött, ugye? Ned megköszörülte a torkát. – Hát… lehet. Linc nem hagyta ennyiben. − Mégis mikor volt ez? − faggatta az öccsét. − Egészen az elején, ugye? − Igen. Előbb szólt nekem, mint Davidnek. − Olyan régóta tudod? − fakadt ki Mel. − De miért pont neked mondta el? Miért nem nekem? − Mert te elárultad volna Lincnek − világosította fel a bátyját Ned. − Márpedig Mary Jo titkolni akarta az állapotát addig, amíg csak lehetséges. Linc csak ült némán, és nem szólt semmit. Vezetés közben azon töprengett, vajon mi célból húzta az időt a húga? Egyáltalán nem vallott rá ez a fajta viselkedés, annál is kevésbé, hisz Mary Jónak tudnia kellett, hogy egy terhességet nem titkolhat örökké. És vajon ővele miért nem volt olyan őszinte, mint Neddel? Noha Linc szerette kőkemény jellemnek beállítani magát, ez a tény szíven ütötte. − Azt is elmesélte neked, hogyan reagált a terhesség hírére Rhodes? − tudakolta kíváncsian Mel. Ned bólintott. − Azt mondta, úgy tűnt, örül a babának. − Végül is miért ne örült volna? − csúfolódott Linc. − Hiszen előre tudta, hogy semmiféle kötelezettség nem terheli majd a felnevelését illetően. A szemét disznó! − Pedig én figyelmeztettem Mary Jót − mondta elgondolkodva Ned. − De nem hallgatott rám. − Ugyan mikor? Mikor figyelmeztetted? − Amikor elkezdett találkozgatni Daviddel. − Vagyis te már azelőtt tudtál Rhodesról, hogy Mary Jo teherbe esett? − Linc nem akart hinni a fülének. A húguk mindent elmondott Nednek, aki viszont megtartotta magának a titkot, és nem szólt neki! Ha nem lett volna olyan kíváncsi arra, mit is tud az öccse, alighanem leharapja a fejét. De így kénytelen volt visszafogni magát. − Rajta, ki vele, mi mindent tudsz? Hogyan ismerkedtek meg? Ned előredőlt az első ülésekhez. − A biztosítótársaságnál. Rhodes ugyanannál a cégnél dolgozik, csak ő a San Franciscó-i kirendeltségen. Ha jól értettem, pénzügyes. − Mary Jo meg a könyvelési részlegen volt − dohogta Linc. − Tiszta sor. Miért is nem álltam jobban a sarkamra, amikor a hugi abbahagyta a főiskolát?! Itthon kellett volna maradnia, a szerelőműhely irodájában akadt volna számára munka bőven. Amikor azonban megpendítette ezt a lehetőséget Mary Jónak, a lány olyan felháborodottan tiltakozott, mintha legalábbis közvécék takarítására akarták volna kényszeríteni. Linc sehogy sem értette, mire vélje a viselkedését. Megkeresett volna ugyanannyit, mint a városban, ugyanúgy járt volna neki a fizetett szabadság és a betegszabadság, és egészen biztosan nem szakadt volna meg a munkában. A történtek fényében Linc már bánta, miért nem volt erőszakosabb. Ha kicsit kitartóbb, talán mégis rá tudta volna venni Mary Jót, hogy belépjen a Wyse Fivérek Szerelő-műhelyéhez. Mennyivel jobban járt volna az a kis buta! Mert lehet, hogy mindjárt huszonhárom éves, de semmi kétség: továbbra is védelemre és irányításra szorul. Ahogy elérték a Narrows-hidat, Linc kezdett jobb kedvre derülni. Igen, Mary Jónak szüksége van rá, sőt nemcsak őrá, de a másik két fivérére is. És ezt remélhetőleg ő maga is hajlandó lesz belátni, amint találkoznak. Remek ötlet volt Nedtől, hogy valamennyien vigyenek valami apró ajándékot Mary Jónak. Ezzel is bizonyítják, mennyire fontos nekik a lány. Linc tapasztalatai szerint minden nő rajong az ajándékokért. Talán pontosan ez volt az a módszer, ahogyan Rhodes behálózta a húgukat. − Ajándékokat is vett neki? − vetette oda kurtán, de Ned értette a kérdést, nem kellett elmagyaráznia, kiről is van szó. 37

− Igen, néhányszor. – Mit? − Többnyire virágot. − Virágot? Ugyan! − legyintett Mel. − Később, amikor Mary Jo már állapotos volt, egyszer egy fülbevalót is. − Milyet? − akarta tudni Linc. − Rhodes azt állította, gyémánt van benne, de az egyikből kiesett a kő, és elvittem Fredhez megcsináltatni. Mondtam neki, ha már ott vagyok, nézze meg, valódi-e. Fred volt a helyi ékszerész, a Wyse-ok már generációk óta abba az ékszerboltba jártak. − Nem is kérdezem, igazi volt-e − vigyorodott el sötéten Linc. − Lefogadom, hogy még hamisítványnak sem elsőrendű. − Eltaláltad. Kifejezetten csapnivaló hamisítvány volt. Mel hátrafordult, és az öccsére nézett. − De ezt, gondolom, nem mondtad el Mary Jónak. − Nem − rázta a fejét Ned. − Nem akartam feleslegesen fájdítani a szívét. − Az is lehet, hogy rájött magától − találgatott Linc. – Mary Jónak sok rossz tulajdonsága van, de azt nem foghatjuk rá, hogy ostoba. − Valószínűleg igazad van − hagyta rá Ned. − Szerintem is kitalálta, hogy hamis. Egy ideig ugyanis szó volt róla, hogy zálogba teszi, de aztán valamiért mégsem vitte el a zálogházba. − Mary Jo zálogházba készült? − szörnyedt el Linc. − De ha egyszer pénzre volt szüksége, miért nem hozzám fordult? − Ezt kérdezd meg inkább tőle, jó? − Meg is fogom kérdezni. Egyáltalán mire kellett neki a pénz? − Hiszen tudod. El akart költözni tőlünk, azt akarta, hogy legyen egy saját kis fészke. Naná, hogy Linc tudta! Mary Jo egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy az orra alá ne dörgölje, mennyire fontos neki a saját otthon. Egy jó azért mégis van abban, hogy teherbe esett… Anyaként aligha lesz rá egyhamar lehetősége, hogy önállósítsa magát. Linc elégedetten bólogatott. Igen, igen. Mary Jo babástul együtt szépen itt marad a szülői házban, ahol bőven van hely mindkettejüknek. Még akkor is, ha Linc netán úgy határoz, hogy oltár elé vezeti Jilliant. Még akkor is ez a legkényelmesebb és legkézenfekvőbb megoldás. Elvégre a kisfiúnak férfimintára lesz szüksége. És ezt ki mástól kaphatná meg, mint tőlük, a nagybátyáitól? − Milyen messze van még? − kérdezte Mel. Olyan volt, mint egy kisgyerek, aki a hosszú úton ötpercenként megkérdi: „Mikor érünk már oda?” Linc válaszra sem méltatta. − Nézzétek csak! − Ned az égre mutatott. − Micsoda hófelhők! Azt hiszem, a havazás java még hátra van. − Túl fogjuk élni − vonogatta a vállát Linc, akinek az átlag autóvezetővel szemben egyáltalán nem okozott gondot, ha rossz időben kellett vezetnie. Pedig Seattle környékén nem volt túl gyakori a nagy hó, így aztán sokan nem tudták, hogyan kezeljék a szokatlan helyzetet. − Hé, fiúk! − Mel megpillantotta a táblát, mely az első cédrusligeti kijáratra figyelmeztetett. − Célhoz értünk! − Nagyszerű. Mivel fogalmuk sem volt, Cédrusliget melyik részére igyekeznek, Linc úgy döntött, elhagyják a főutat. − No és most merre? − érdeklődött Mel. − Igyekszünk felkutatni Mary Jót. És mivel ő valószínűleg David családjánál tartózkodik, mi is oda megyünk. Mel felnevetett. − És még azt mondják, a három Wyse-nak, vagyis bölcsnek csillagra van szüksége, hogy megtalálja Máriát! Hát nem vicces?

38

8.

Olivia alig várta, hogy beszélhessen a férjével. El akarta mesélni neki, amit mostohafivéréről megtudott, és tanácsot szeretett volna kérni tőle, hogyan tálalja a dolgot az édes– anyjáéknak. David, te… te… Egyszerűen nem találta a szavakat, amelyekkel a férfit illethette volna. Micsoda undorító, visszataszító alak! A legszívesebben saját kezűleg tekerte volna ki a nyakát. De még jobb volna, ha megszégyeníthetné, megalázhatná, sőt megkínozhatná… Ehhez nagy kedve lett volna. Csak egy volt a bökkenő: David megaláztatása és szenvedése Bennek is fájt volna. Márpedig Olivia neki a világért sem okozott volna fájdalmat. Amikor befordult a Világítótorony úti háza elé, örömmel látta, hogy Jack már hazajött a szerkesztőségből. Megállt, leállította a motort, aztán felkapta az utolsó pillanatban beszerzett, élelmiszerekkel teli bevásárlószatyrot az anyósülésről, és besietett. A konyha felőli bejáratot választotta. − Jack! − kiáltotta, amint belépett a házba. − Mi a baj? Mi bosszantott fel ennyire? − Ez volt a férfi első kérdése, amikor megpillantotta. − Honnan veszed, hogy bosszankodom? − Olivia letette a bevásárlózacskót a pultra, aztán letekerte nyakáról a hosszú, piros sálat, melyet az édesanyja kötött neki, a sapkát és a kesztyűt pedig a kabát zsebébe dugta. − Hogy honnan? Hát onnan, hogy a szemed szikrázik a felháborodástól. Remélem, nem én hoztalak így ki a sodrodból. − Jaj, dehogyis! − Az asszony felakasztotta a kabátját meg a sálat a fogasra, aztán arcon csókolta a férjét. Miközben vizet töltött az elektromos forralóba, Jack elkezdte kipakolni a bevásárolt holmikat. − Akarsz beszélni a dologról? − Hát persze! Alig vártam, hogy elmondhassam. David miatt húztam fel magam ennyire. − Úgy érted, David Rhodes miatt? − Pontosan. Nem hiszem, hogy emberi lény ennél mélyebbre süllyedhet. − Hát igen… De ezt eddig is tudtuk. Nem sokkal azután, hogy apja elvette Charlotte-ot, David pénzt próbált kicsalni az idős asszonytól. Azt hazudta, hogy az orvosai sürgős pajzsmirigyműtétet javasolnak, de a biztosítása nem fedezi a beavatkozást, és ha Justine közbe nem lép, Charlotte bizony oda is adta volna a kért, több ezer dollárra rúgó összeget. David Rhodes piti kis gazfickó volt, aki rendszeresen szégyent hozott tiszteletre méltó édesapja nevére. − Nocsak! Nem is tudtam, hogy újra itt van a városban. – Jack két teáscsészét tett a pultra, Olivia pedig beledobott két Earl Grey filtert a teáskannába. − Nincs itt, és ez nagy szerencse rá nézve! Jack elnevette magát. − Mélységesen egyetértek veled. De még mindig nem tudom, mit követett el már megint az az alak, amivel így felbosszantott. − Teherbe ejtett egy lányt. Jack szemöldöke a homloka közepéig szaladt a csodálkozástól. 39

− Honnan veszed? − Onnan, hogy találkoztam vele. − A lánnyal? Itt, Cédrusligeten? − Körülbelül két órával ezelőtt. Képzelj el egy fiatal teremtést… Legalább húsz évvel fiatalabb, mint David, és olyan ártatlan! Legalábbis az volt, amíg az a… az a szemétláda meg nem rontotta. Meg tudnám fojtani a saját kezemmel! − De Olivia! − Jack láthatóan meghökkent. − Te nem szoktál ilyeneket mondani. Ez egyáltalán nem vall rád. − Hát, lehet, hogy valóban elragadtattam magam egy kicsit. Olyan dühös vagyok, mint még soha. Jack elvigyorodott. Az asszony csípőre tette a kezét, és rámeredt. − Elárulnád, mi ilyen mulatságos? − A történetben, amit elmeséltél, semmi. De borzasztóan örülök, hogy újra szép, egészséges pírt látok az arcodon, még akkor is, ha ez a felháborodás pírja. − Magához húzta Oliviát, és gyengéden szájon csókolta. Aztán a homlokához támasztotta a homlokát. − És csuda jó érzés, hogy nem rám haragszol ennyire − vallotta be még mindig vigyorogva. − Soha az életben nem voltam még csak megközelítőleg sem ilyen dühös rád, Jack Griffin. − A helyedben én erre nem vennék mérget. Emlékszem egy esetre, amikor majdnem kihajítottál a házból. − Ugyan már! Tudod, hogy soha nem tennék ilyet. – Olivia Jack hátát cirógatta. Bizony, nem volt könnyű összeszokniuk, amikor összeházasodtak. Olivia szerette a rendet, a férfi viszont hihetetlenül trehány volt − legalábbis Olivia fogalmai szerint, aki dührohamot kapott a ledobált törölközők, az összefröcskölt tükör és a nyitva felejtett fogkrémes tubus láttán. Mivel a legtöbbször a fürdőszoba miatt zördültek össze, kézenfekvő volt a megoldás: egy ideje külön fürdőszobát használtak. Jack megkapta a vendégszobához tartozó fürdőt, ahol olyan rendetlenséget csinált, amilyet csak akart − csupán az ajtót kellett gondosan becsuknia, hogy neje ne lássa a felfordulást. − Szerencsés asszony vagy, tudod? − suttogta Jack. − Ugyan miért? − Mert nagyon szeretlek. − Jack… A vízforraló fütyülni kezdett, és Olivia ki akart bontakozni férje öleléséből, de a férfi nem engedte. − Előbb mondd, hogy te is megőrülsz értem! − Jó, jó, én is megőrülök érted. − És egészen elveszettnek éreznéd magad nélkülem. Vagy nem? − De Jack… Mindketten nevettek, és a férfi végre eleresztette Oliviát, aki kikapcsolta a forralót, leforrázta a filtereket, majd visszatette a kanna tetejét. Aztán kinyitotta a kekszesdobozt, és egy tányérra kirakott néhány szépen díszített karácsonyi mézeskalácsot, melyeket néhány nappal ezelőtt maga készített az unokájával − fenyőfa és csillag formájúakat. A sütis délután alaposan kifárasztotta ugyan, mégis csodálatos volt minden pillanat, melyet Leiffel tölthetett. Pont amikor ki akarta tölteni az elkészült teát, megszólalt a telefon. − Akarod, hogy felvegyem? − kérdezte Jack a szomszédos helyiségből. A kijelzőn Grace neve jelent meg, úgyhogy Olivia nemleges választ adott. − Halló! Boldog karácsonyt! − szólt bele a kagylóba. − Neked is − hangzott a válasz. − Remélem, nem zavarok. − Nem, dehogy. Mesélj, mi újság! − Minden a legnagyobb rendben. − Mary Jo lepihent? − Amikor legutóbb megnéztem, mélyen aludt. Szegény kislány! Hogy kimerülhetett! Azt mondja, tegnap éjjel le sem hunyta a szemét. − A pajta fölötti lakásban szállásoltad el? − Igen. Cliff lánya már megérkezett a családjával, úgyhogy máshol nem is tudtam volna. Oliviának nem nagyon tetszett a gondolat, hogy teljesen magára hagyják Mary Jót, de tény, hogy a kismama így sokkal nyugodtabban pihenhet. 40

− Van itt valami, amiről be akartam számolni neked. Valami furcsaság − kezdte Grace. − Micsoda? − Ma reggel, nem tudom miért, ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy kitakarítsak a pajta fölötti lakásban. Tudod, Cal már hetekkel ezelőtt elment, és azóta nem volt takarítás. Letörölgettem, kiporszívóztam, friss ágyneműt húztam fel, törölközőket tettem a fürdőszobába. Mintha… mintha előre tudtam volna, hogy ma éjszakára vendégünk lesz. Mintha csak vártam volna Mary Jót. Olivia nem tudta, mit mondjon erre. Logikus, földhözragadt énjének túl misztikus volt ez a történet. − Mindenesetre örülök, hogy ilyen szépen megoldódtak a dolgok − dünnyögte. − A lehető legjobban − lelkesedett Grace. − Képzeld, Mary Jo is rajong az állatokért! Ez a tény csöppet sem lepte meg Oliviát. Noha nem ismerte a lányt igazán, lerítt róla, mennyire gyöngéd, kedves, érdeklődő. Miért pont az állatokat ne szeretné? − Amint hazavittem, azonnal meg akarta nézni a betlehemi élőkép jószágait − mesélte tovább a barátnője. − Azért csak tartsd távol attól a tevétől, hallod? − Az csak természetes. És én magam is óvakodni fogok tőle a jövőben. Keressen másvalakit, akit megharaphat! – Ami azt illeti, én tudnék javasolni valakit − gondolkodott hangosan Olivia. − Mit szólnál például David Rhodeshoz? − Kitűnő ötlet! − Grace felnevetett, de hamar elkomorodott megint. − Figyelj, van itt valami, amiről beszélni akartam veled Mary Jóval kapcsolatosan. − Mondd csak! − Van neki három bátyja, akik valószínűleg már úton vannak érte ide, a városba. − És Mary Jo nem akarja, hogy megtalálják? − Nem, nem erről van szó. Hanem arról, hogy Mary Jo szeretne a testvéreit megelőzve beszélni Charlotte-tal és Bennel. − Csak nem azért, hogy szépítgesse, amit David, az az alávaló elkövetett? – Nem hinném. Sokkal inkább azért, hogy nyilvánvalóvá tegye, nem akar hozzámenni Davidhez. A fivérei ugyanis szeretnék nyélbe ütni a házasságot, Mary Jo viszont úgy döntött, jobban jár, ha nem köti az életét ahhoz a széltolóhoz. − Bölcs elhatározás. − Igen, de sajnos későn jött a megvilágosodás. Szegény lány nagy árat fizetett érte. − Ez kétségtelen. Élete végéig nyögheti a lecke következményeit. − Valamennyien így okulunk − bölcselkedett Grace. − Így van. − Olivia arra gondolt, mennyire igaz ez rá magára és a gyermekeire is. Jamesre és Justine-ra. És erről, mint ünnepek táján általában, eszébe jutott harmadik gyermeke, Justine ikertestvére, a fiatalon meghalt Jordan is. − Mikorra várod a lányaidat? − váltott témát gyorsan, mert azon morfondírozott, nem kellene-e legalább vacsorára áthívnia Mary Jót. Hátha a lány örülne neki, hogy Ben távolabbi családjában szívesen látják. − Azt mondták, hat körül jönnek. − Vacsora után egyenesen a templomba mentek? − Igen, ez a szándékunk. Meg is akartam kérdezni Mary Jót, nincs-e kedve velünk tartani. − Az istentiszteletre vagy a vacsorára gondolsz? − Tulajdonképpen mindkettőre, de lehet, hogy nem is volna annyira jó ötlet… Legalábbis a vacsora. Tudod, összesen öt unoka randalírozik majd az asztal körül, és tekintve, hogy karácsony van, ma még inkább felpörögnek majd, mint rendesen. Attól tartok, hogy ez sok lenne Mary Jónak. – Akarod, hogy áthívjam magunkhoz ma este? − ajánlkozott Olivia. – Nem is tudom… Megbeszélem vele, ha felébredt, és utána felhívlak, jó? − Jó. Hát akkor… a templomban találkozunk. Viszlát! − Szia! Miután letette a kagylót, Olivia kitöltötte a teát, az asztalra tette a csészéket meg a karácsonyi mézes kekszet, és hívta a férjét. − Nocsak! Sütemény? − csodálkozott Jack. − Ha nem kéred, nem kötelező megenni. Vissza is tehetem. 41

− Isten ments! − A férfi megragadott egy csillag formájú kekszet, és mohón leharapta az egyik szárát. − Minek köszönhetem a megtiszteltetést? − A lelki ismeret-furdalásomat akarom enyhíteni. Ugyanis kókuszkrémes lepényt ettem az ebéd végén. Jacknek, aki jól ismerte hitvese szigorú étkezési szokásait, tátva maradt a szája. − Te? Desszertet kértél? Ráadásul fényes délben? − Goldie tukmálta rám. − Goldie? Csak nem azt akarod mondani, hogy Will a Palacsintázóba vitt ebédelni? Micsoda gavallér! − Én akartam oda menni − szögezte le Olivia. Jack leült, és belekezdett egy fenyőfa formájú kekszbe. − Olcsó nő vagy. − Nem feltétlenül. A férfi elengedte a füle mellett a megjegyzést. − Milyen volt az ebéd Will-lel? Jól érezted magad? − Igen. De egy kicsit aggódom. − Olivia helyet foglalt, keresztbe vetette a lábát, és tenyerébe vette a csészéjét. – Újabban Shirley Blissnek udvarol, egy helyi képzőművésznek. − Aki persze férjezett. − Nem, özvegy. − Akkor miért ne udvarolhatna neki? − vont vállat Jack. − Igazad van, de valahogy mégsem tetszik nekem ez a dolog. Félek, hogy megint mellényúl szegény, pedig annyira szeretném, ha boldog lenne itt nálunk. Nem fiatal már, és ilyen életkorban nem könnyű újrakezdeni. Egy újabb kudarc mindent tönkretehet. − Ugyan, rémeket látsz! Miért vallana megint kudarcot? Mellesleg ki telefonált az imént? − Grace. Tájékoztatni akart a Mary Jóval kapcsolatos fejleményekről. – Aha. Ő az a fiatal lány, akit David… Valami baj van? − Egyelőre nincs. De Grace szerint jó, ha nyitva tartjuk a szemünket, mert a három dühös bátyja valószínűleg úton van ide. − A bosszúszomjas igazságtevők. − Igen, csak nem volna jó, ha vétlenek szenvednének az igazi bűnös helyett. Ha Davidet kapnák el, annak csak örülnék, mert ha valaki, ő aztán megérdemelné, hogy jól ellássák a baját. − David azonban sokkal ravaszabb annál, semhogy elkaphassák − állapította meg Jack. − Különben is, szerintem most elsősorban arra a fiatal lányra kellene összpontosítani. Ő a legfontosabb. − Igen − biccentett Olivia. − Ő… és a kisbabája.

42

9.

Mary Jo eléggé össze volt zavarodva, amikor felébredt. Felült az ágyban, és körülnézett a gyéren bútorozott szobában. Hosszú másodpercekig sejtelme sem volt róla, hol van. Aztán minden eszébe jutott. Hogy Grace Harding hazahozta, és felajánlotta: töltse az éjszakát a pajta fölötti kis lakrészben. Milyen kedves volt tőle, hogy gondolkodás nélkül a segítségére sietett, neki, a vadidegennek… Kinyújtózkodott, és ásított egy nagyot. Még mindig fáradt volt, a kiadós délutáni szunyókálás ellenére is. Pedig az órája tanúsága szerint legalább két óra hosszát aludt. Hát igen, az elmúlt néhány hétben visszatért a terhessége első három hónapjából ismerős aluszékonyság és fáradtság. Bár ennek akár David is lehetett az oka. David és az ő kis hazugságai. Mary Jo ugyanis ezen agyalt éjszakánként, aminek következtében nem tudott aludni. Napközben viszont dolgozott, és legfeljebb ebédszünetben szunyókálhatott egy keveset, vagyis folyamatosan álmos és törődött volt. Lehunyta a szemét, és megpróbálta száműzni a gondolataiból Davidet. Gyorsan belátta azonban, hogy igyekezete hiábavaló. Kibújt a takaró alól, kimászott az ágyból, felhúzta a cipőjét, és elhagyta a kis lakást. A lépcső a pajta belsejébe vezetett. Ahogy leért, felkeltette az állatok érdeklődését. Különösen az egyik ló követte feszült figyelemmel minden mozdulatát. A kanca, melyet Grace Pápaszemként mutatott be neki, valóban elég vicces megjelenésű volt: barna létére a szeme körül hófehér karikát viselt. − Szia, kislány! − Mary Jo odasétált az istállóajtóhoz, és megveregette a ló pofáját. A kanca értelmes, sötét szemébe nézve eszébe jutott egy réges-rég hallott történet, amely szerint az állatok karácsony éjszakáján pár óráig képesek megszólalni az emberek nyelvén. Vajon Pápaszem mit mondana neki? Valami nagy bölcsességet? Esetleg csak összevissza fecsegne? Hamarosan a teve is odafurakodott, és kíváncsian nyújtogatta hosszú nyakát a lány felé, miközben megtévesztően ártatlan pillantásokkal méregette. Mary Jo azonban pontosan tudta, hányadán áll az álnok jószággal. − Nem, téged nem simogatlak meg − nevetett fel. − Akárhogy is pillogsz rám azokkal a hosszú, kunkori szempilláiddal. Kár a gőzért, engem nem tudsz átejteni. Hallottam híredet, te bestia. Megnézte még a bárányokat, az ökröt, a többi lovat és a csacsit, aztán kisétált a pajtából, és elindult a ház felé. Még mindig esett a hó, és elég hideg volt, úgyhogy igencsak szaporáznia kellett a lépteit. Nagyon megbánta, hogy odafenn hagyta a kabátját. Abban a pillanatban, amikor fellépett a verandára, hirtelen kitárult a ház bejárati ajtaja, és egy jóképű, idősödő úr mosolygott Mary Jóra. − Ön bizonyára Mary Jo − nyújtott kezet. − Én pedig Cliff Harding vagyok, Grace férje. − Üdvözlöm, Mr. Harding. − Szólítson csak Cliffnek! − Rendben… ha így kívánja, Cliff. Mary Jo belépett a házba, ahol a sülő pulyka és az almás pite illata fogadta. − Ó, hát fölébredt! − sietett ki a konyhából az üdvözlésére Grace. Stílszerűen kötényt viselt, melyen csakúgy mint az arcán, jól látszott, hogy az imént liszttel dolgozott. − Ijesztően sokat aludtam. 43

− Nyilván szüksége volt a pihenésre. Látom, megismerkedett a férjemmel. − Igen. − Mary Jo zavartan elmosolyodott, és mivel nem tudott mit csinálni a kezével, idegesen összedörzsölte a tenyerét. − Nem is tudom, hogy köszönjem meg azt a rengeteg mindent, amit értem tettek. − Ugyan már, ez a legkevesebb, amit hasonló helyzetben tehet az ember. − Maguk is tudják, hogy ez nem igaz. Idegen vagyok itt, sosem találkoztunk azelőtt, és maguk szó nélkül befogadtak éjszakára. Nem hittem volna, hogy napjainkban még létezik ez a fajta emberség és vendégszeretet. − A nagyvárosokban talán tényleg ritka az ilyesmi − magyarázta Grace. − De itt, nálunk, Cédrusligeten így természetes. Mi, kisvárosiak jobban megbízunk egymásban. − Amikor ideköltöztem, engem is meglepett ez a nyitottság, a másik emberre való odafigyelés − mesélte mosolyogva Cliff. − Ismeretlen volt számomra ez a fajta hozzáállás, de a jót könnyű megszokni, és Charlotte Jefferson… vagyis hogy most már Charlotte Rhodes személyében kiváló tanítómesterem akadt. Mary Jo már nagyon kíváncsi volt David mostohaanyjára. Tudta ugyan, hogy nem lesz kellemes a beszélgetés, melyet a házaspárral folytat majd, mégis a tudat, hogy ők is ugyanolyan kedvesek és megértőek lesznek majd, mint a városkában eddig mindenki, jelentősen csökkentette a szorongását. − Így igaz − vette át a szót Grace. − De végül is, miért ne segítenénk minden jóravaló embernek, aki erre téved? Higgye el, itt nálunk bárki azt tette volna, amit én. Hiszen Olivia is haza akarta vinni magát, emlékszik? − Igen, ő is csodálatosan viselkedett. Mint mindenki, akivel itt, Cédrusligeten találkoztam. − Mary Jónak jókora gombóc nőtt a torkában. Nehézkesen lehajolt, hogy megsimogassa a szőnyegen fekvő golden retriever fejét. Az eb csak a farkát megemelintve köszönte meg a kedveskedést, nem kelt fel. − Ő Boglárka − mutatta be Grace. − Már nem olyan virgonc, mint néhány évvel ezelőtt. Öregszik ő is, akárcsak a gazdái. − Kér kávét? − érdeklődött kedvesen Cliff. – Koffein-mentes. Vagy szívesebben iszik teát? Van kamillaés mentatea is. − Egy mentatea jólesne, köszönöm. De csak ha nem túl nagy fáradság… − Dehogy. Magamnak is azt készítek − nyugtatta meg Grace. − Mondja csak, ugye még nem is ebédelt? − Nem, de nem is vagyok éhes. − Lehet, hogy maga nem éhes, de a kisbabája bizonyára az. Az asszony kinyitotta a hűtőszekrényt, és számba vette a lehetőségeket. Végül egy frissen tartó fóliával lefedett tálat vett elő. − Nem akarok még inkább a terhükre lenni − szabadkozott Mary Jo. − Ugyan már, miért lenne a terhünkre? Nem külön főzünk magának, csak egy meglévő ételt melegítek meg. Érdemes megkóstolni, higgye el! Cliff kagylólevese messze földön híres. Most, hogy az ennivalóról beszéltek, Mary Jo rájött, hogy tényleg ennie kellene valamit, mert újra szédülni kezdett. − Cliff szokott főzni? − kérdezte meg csodálkozva, mert az ő bátyjai eléggé elveszett emberek voltak a konyhában. − A szükség sok mindenre rákényszeríti az embert, tudja − magyarázta a férfi. − Mielőtt rátaláltam volna Grace-re, évekig egyedül éltem. De főzni véletlenül még szeretek is. – Az én fivéreim képesek volnának életük végéig konzerven meg gyorséttermi koszton tengődni, ha nem volnék – mosolygott Mary Jo, de hamarosan lehervadt ajkáról a mosoly, mert eszébe villant, hogy elfelejtette felhívni a testvéreit. Pedig szándékában állt telefonálni, de ugyebár elaludt, és azóta a fiúk már akárhol lehetnek. Bizonyára őrült idegesek, és nagyon aggódnak érte… A lányt furdalni kezdte a lelkiismeret. − Kérem, bocsássanak meg egy pillanatra! − rezzent össze. − El kellene intéznem egy sürgős telefont. − Csak nyugodtan. Ha gondolja, a ház vezetékes készülékét is használhatja − ajánlotta fel Grace. Mary Jo megrázta a fejét. − Köszönöm, van telefonom, csak ott hagytam a szobámban. Visszamegyek, pár perc az egész. − Lehet, hogy gond lesz a térerővel, de azért próbálja csak meg, ha gondolja! Mire visszaér, készen lesz a leves és a tea. 44

Mary Jo visszatért hát a pajtába, és felment a lépcsőn. Mire felért, teljesen kifulladt, meg kellett állnia, hogy kifújja magát. A szíve úgy vert, hogy majd kiugrott a helyéből. Ilyesmi még sosem történt vele, úgyhogy kicsit meg is ijedt. Lassan, nyugodtan sétált be a hálószobába, ahol a táskáját hagyta. Leült az ágyra, és kivette a telefont. Először az otthoni számukat hívta, de sikertelenül. Amikor a képernyőre pillantott, rájött, hogy Grace-nek sajnos igaza volt: nincs térerő. Na, erről ennyit. Vissza kell mennie a házba, és távolsági hívást kell lebonyolítania Hardingék telefonjáról. Ennek persze nem örült túlságosan, de nem volt más választása. Gyorsan felvette a kabátját és a kesztyűjét, aztán elindult lefelé. Pár perccel később már a konyhában volt, ahol az asztalon várt rá a forró leves és a tea. Mary Jo habozott. Utált kérni, utált mások terhére lenni, de most meg kellett tennie. − Ha áll még az ajánlata, Grace, akkor megpróbálnám a vezetékes telefonon. Tényleg nincs ugyanis térerő. − Csak tessék! − Sajnos távolsági hívás lesz, de természetesen kifizetem. − Ugyan már, ne butáskodjon! Az az egy hívás nem vág minket földhöz. Telefonáljon egészen nyugodtan! − Köszönöm. Mary Jo a kabátját sem vette le, úgy lépett oda a falra rögzített konyhai telefonhoz, ám a következő pillanatban eszébe jutott, hogy a mobilját bizony a szobájában hagyta. És nem tudta fejből Linc számát. Az arasznyi készülékek szinte határtalan memóriája és a gyorshívás funkció oda vezet, hogy az embernek eszébe sem jut megjegyezni a telefonszámokat, gondolta bűntudatosan a fiatal lány. − Ó, milyen buta vagyok! Vissza kell mennem a telefonomért, mert nem tudom a számot − magyarázkodott. − Ha gondolja, szívesen átküldöm Cliffet, hogy hozza be − ajánlotta Grace. − Nem biztos, hogy jót tesz magának a túl gyakori lépcsőzés. − Ó, nem, hagyja csak, ne szóljon a férjének! Remekül érzem magam. Mary Jo azon nyomban elindult, átvágott az udvaron, de amikor a lépcsőhöz ért, lassított a tempón, és felfelé menet többször is megállt pihenni. így nem merült ki annyira. Visszafelé menet még egyszer megpróbált telefonálni, ezúttal az udvarról, hátha ott jobb a lefedettség, de továbbra sem volt térerő. − Ígérem, gyors leszek − mondta Mary Jo Grace– nek, amikor leakasztotta a kagylót. – Annyit beszélhet, amennyit csak akar − biztosította mosolyogva az asszony. − Várjon csak… Engedje meg, hogy lesegítsem a kabátját. A végén még magára melegszik. Mary Jo egy perccel később már Linc számát tárcsázta, de csak a postafiók jelentkezett. A fivére kikapcsolta volna a mobilját? De miért? A lány csak egyetlen magyarázatot talált erre a fura tényre. Linc feltehetően annyira dühös rá, hogy beszélni sem szeretne vele. Talán soha többé… Mary Jót páni félelem fogta el. Szeretett volna legalább üzenetet hagyni, de azt sem tudott, mert tele volt a postafiók. Nagyot sóhajtott. Hát igen, ez jellemző Lincre. Nem hallgatja le az üzeneteit, azok meg csak gyűlnek, gyűlnek… − A bátyám kikapcsolta a mobilját − jelentette be elkeseredetten. − Lehet, hogy pillanatnyilag ő is olyan helyen tartózkodik, ahol nincs térerő − vigasztalta Grace. − Később talán több szerencsével jár. Vagy lehet, hogy az otthoni számot kellene inkább megpróbálnia. Mary Jo biztos volt benne, hogy a fiúkat nem találja otthon, és sajnos igaza is lett. Az üzenetrögzítő jelentkezett, rajta Linc dörmögő basszusa: − Nem vagyunk itthon. Kérlek, hagyj üzenetet! Mary Jo lehunyta a szemét. − Én vagyok az − mondta bátortalanul, mintha attól tartana, hogy Linc mégis felkapja a kagylót, és ráüvölt. Grace tapintatosan kiment a konyhából, hogy nyugodtan beszélhessen. − Cédrusligeten vagyok − folytatta nekibátorodva a lány. – Csak holnap este megyek haza, miután beszéltem David szüleivel. Ne aggódjatok miattam, és ne keressetek! Barátoknál töltöm az éjszakát. Viszlát holnap! Ja, és ne legyetek nagyon idegesek, ha csak késő este érek haza! Azzal bontotta a vonalat. Észrevette Grace-t, aki az ebédlőben szorgoskodott: az ünnepi asztalt terítette. 45

− Köszönöm − pillantott rá hálásan. − Igazán nincs mit. Meleg még a levese? Mary Jo már el is feledkezett az ételről. − Mindjárt megnézem. − Ha kihűlt, szóljon nyugodtan, újra átmelegítem a mikroban. − Nem, nem, jó lesz az még. − Mary Jo akkor sem panaszkodott volna, ha a levese jéghidegre hűlt volna az elmúlt néhány percben. Hogyisne! Hogy megint valami feladatot varrjon ennek a jólelkű asszonynak a nyakába, aki már így is annyi mindent tett érte! Mellesleg a sűrű, tartalmas kagylóleves pontosan a megfelelő hőmérsékletű volt, amikor kanalazni kezdte. Mary Jo az utolsó cseppig megette, aztán elpusztította a kitett ropit és kekszet, végezetül pedig megitta a teát. Amikor az edényeket odavitte a mosogatóhoz, Grace is visszatért a konyhába. − A lányaim hatkor érkeznek meg a családjukkal − újságolta az órára pillantva. − És Cliff lányáék is hamarosan visszaérkeznek a vásárlásból. Együtt vacsorázunk valamennyien, aztán pedig elmegyünk az ünnepi istentiszteletre. − Szép program. − Mary Jónak kissé megsajdult a szíve. Mióta a szülei meghaltak, nem járt rendszeresen templomba, a fiúk meg teljesen fel is hagytak ezzel a szokással. − Van kedve csatlakozni hozzánk? Annyira kedvesen és magától értetődően kérdezte ezt Grace, hogy Mary Jo tényleg kísértésbe esett egy röpke pillanatra. De csak egy pillanatra. − Igazán nagyon kedves magától, hogy felajánlotta, de nem hiszem, hogy jó ötlet. − Miért ne volna az? − Talán meg kellene fontolnom, amit az a kedves tűzoltó mondott, és tényleg okosabb volna, ha pihennék, amikor csak tehetem. − Ebben igaza van, de attól még nyugodtan velünk vacsorázhatna. Higgye el, senkit nem fog zavarni. Ahol nyolc felnőtt és öt gyerek elfér, ott magának is jut egy kis hely. Mary Jónak könny szökött a szemébe. Életében nem találkozott még ilyen kedves, ilyen vendégszerető és önzetlen emberekkel. Nem elég, hogy befogadták éjszakára, még a karácsony estéjüket is meg akarják osztani vele… − Ezt ön sem gondolhatja komolyan, Grace − mondta akadozva, fátyolos hangon. − Már miért ne gondolhatnám? Hiszen a vendégünk! Hogy nézne ki, ha még egy vacsorát sem kapna tőlünk? − De karácsony van, és ez a családok ünnepe. Én meg idegen vagyok, csak zavarnék. − Egy pillanat! − Grace felemelte a mutatóujját. − Már elfelejtette az eredeti betlehemi történetet? Mert ha igen, szívesen felfrissítem az emlékezetét. Mária és József idegenek voltak Betlehem városában, és nem volt hol álomra hajtaniuk a fejüket. Végül idegenektől kaptak szállást, egy istállóban. − De nem hinném, hogy a nagylelkű vendéglátók a családi vacsorára is meghívták volna őket − nevetett Mary Jo. − Ki tudja? Igaz, a Biblia nem beszél a dologról, de azért nincs kizárva. − Grace kedves mosolya megmelengette a fiatal nő szívét. − Ugye velünk tart ma este, kedvesem? Örülnék, ha bemutathatnám magának a lányaimat, és higgye el, ők is értékelnék a maga társaságát. Mary Jo nem felelt rögtön. Szívesen megismerkedett volna Grace családjával, de nem volt egészen biztos benne, elfogadhatja-e a meghívást. − Nem baj, ha még gondolkodom rajta egy kicsit? − Miért lenne baj? Gondolja át, és aztán cselekedjék a legjobb belátása szerint! A lány előrehajolt a széken, és a derekára tette a kezét, mintha csak el akarná távolítani onnan az állandósuló, tompa fájdalmat. Az utóbbi időszakban egyre inkább nehezére esett az ülés, és lassan már el sem tudta képzelni, hogy létezik olyan testhelyzet, amikor semmi sem nyilallik, szúr vagy sajog. − Segíthetnék esetleg valamiben? − kérdezte meg udvariasan. Grace körbepillantott a konyhában. − Nem, köszönöm. Mindent előkészítettem, amit lehet, az ételek meg maguktól főnek. Éppen arra gondoltam, hogy leülök, és iszom egy teát. Magának is készíthetek még egyet? 46

− Igen, köszönöm. Nagyon szeretem a teát. − Én is. Annál jobban már csak a karácsonyi mézeskalácsot szeretem, amit melléje falatozunk majd. − Azzal Grace egy doboz süteményt tett az asztalra.

47

10.

Mack McAfee magányosan üldögélt a tűzoltóállomás konyhájában, és kávét ivott − immáron a sokadik csészével. Szakmai szempontból nagyon nyugalmas nap volt ez a mai. Egyetlenegyszer kellett kivonulnia: ahhoz a fiatal, állapotos nőhöz, aki rosszul lett a könyvtárban, és aki azóta már számtalanszor eszébe jutott. Mivel nőtlen volt, a fiatalember vállalta a karácsonyi szolgálatot, hogy családos munkatársainak legalább egyikét tehermentesítse. Az édesanyja persze nem volt elragadtatva attól, hogy nem láthatja a fiát szenteste, de nem volt más választása, bele kellett nyugodnia. A szülők egyébként Cédrusligeten éltek, mint ahogy Mack kisebbik nővére is itt lakott egészen néhány hónappal ezelőttig, amikor is nagy sebbel-lobbal elköltözött, mert összetörte a szívét az a cowboy, Cliff Harding egyik alkalmazottja. Linnette mindenféle terv és úti cél nélkül indult el, aztán végül egy északdakotai faluban kötött ki, valahol az isten háta mögött. Úgy tűnt, nagyon jól érzi magát új otthonában, a semmi közepén. Mack nem nagyon értette a nővérét, de el tudta fogadni a döntését, és örült neki, hogy Linnette megtalálta a helyét a világban. Mindig is a vidéki életről ábrándozott, és mint képzett, gyakorlattal rendelkező orvosi asszisztenst bizonyára nagy örömmel fogadták őt az észak-dakotai Buffalo Valleyben. Gloriát, Mack idősebbik nővérét csecsemőkorában örökbe adták a fiatal McAfee szülők, akik akkor még házasok sem voltak − így ő csak nemrég, néhány évvel ezelőtt tért vissza a családba. Mostanában kezdték felfedezni, megismerni egymást, és Mack nagy csodálkozással állapította meg, mennyire hasonlít egymásra a természetük, az eltérő neveltetés ellenére is. Gloria megígérte, hogy beugrik karácsonykor, és legalább az ünnep egy részét a szülőkkel tölti, de ma ő is szolgálatban volt. Megszólalt Mack övre erősített mobiltelefonja. A fiatalember a készülékért nyúlt, de rá sem pillantott a kijelzőre. Anélkül is pontosan tudta, ki az. Az édesanyjának kemény időszak volt ez az idei karácsony, az első, amikor egyetlen gyermeke sem töltötte az ünnepeket a szülői házban. − Szia, anya! − Boldog karácsonyt! − A vidámnak szánt üdvözlés nem sikerült túlságosan meggyőzőre. − Köszönöm. Nektek is. − Mi újság az ügyeleten? − Semmi különös. Elég csendes napunk volt. Corrie McAfee felsóhajtott. − Nem bántam volna, ha nem vállalod el a mai szolgálatot. Ezt nem először mondta, és feltehetően nem is utoljára. De Mack, mint a legfiatalabb és legrövidebb ideje szolgáló tűzoltó valószínűleg akkor is megkapta volna a karácsonyi ügyeletet, ha nem vállalkozik rá önként. És így azért mégiscsak sokkal jobban hangzott. − Olyan magányosak leszünk apáddal! − Corrie hangja elcsuklott, és a fiú nagyon fájlalta, hogy nem mondhatja az anyjának, amit az hallani szeretne. − Attól még lehet nagyon szép a karácsony − bizonygatta.

48

− Igen, igazad van. Mellesleg úgy döntöttem, idén nem pulykát készítek, hanem sonkát. Sokkal hamarabb megsül, mint a pulyka, és hálaadáskor úgyis pulykát ettünk. Apád kedvenc csőben sült krumpliját természetesen elkészítem, és azt a rakott zöldbabot is, amit mindenki annyira szeret. Macknek fogalma sem volt, miért akarja anyja megbeszélni vele az ünnepi menüt, de nem szakította félbe. Remélte, hogy ha az asszony kibeszélheti magát, legalább megnyugszik. − Azon gondolkodtam… − váltott hirtelen témát Corrie. − Igen, anya? − Hogy igazán megnősülhetnél. Még szerencse, hogy Mack se nem evett, se nem ivott, mert különben cigányútra ment volna a korty vagy a falat. − Micsoda? Mit mondtál? – Hogy meg kellene nősülnöd. Hiszen végre megállapodtál itt, Cédrusligeten. − No és? − No és, no és… Jól fizető, biztos állásod van. Mire vársz még? Ennek nem kellett volna akkora jelentőséget tulajdonítani, hisz Mack igencsak gyakran váltogatta a munkahelyeit. Az elmúlt hat évben, mióta elvégezte a főiskolát, vagy tíz különböző állása volt, mivel könnyen elunta magát, és olyankor mindig új kihívások után nézett. Dolgozott már részmunkaidőben a postán, csomagszállító vállalatnál, de újított már fel romos házat is, hogy aztán szép nyereséggel továbbadja. Mack nyughatatlansága lehetett az elsődleges oka annak, hogy a fiatalembernek eléggé feszült volt a viszonya az édesapjával. Roy McAfee nem jól viselte fia igényét a változatosságra. Úgy vélte, Mack nem elég állhatatos, és túl könnyen veszi az életet − és bizonyos szempontból talán igaza is volt. Ez a mostani állása a tűzoltóságnál, úgy tűnt, végre hosszabb távon is le tudja kötni, legalábbis egyelőre nem vágyott el innen sehová. A munka kellőképpen változatos volt, izgalmas, és a tűzoltóállomáson barátokban sem volt hiány. Ennek következtében jelentősen enyhült a feszültség apa és fia között, sőt Roy bocsánatot kért fiától az igazságtalan vádaskodásokért. Mack mindenre számított, csak erre nem, de nagyon hálás volt a sorsnak, hogy végre rendeződött kettejük kapcsolata. − Szóval azt szeretnéd, ha megnősülnék − ismételte, és olyan hangsúllyal ejtette a „megnősülnék” szót, mintha az valami undormány volna. − Huszonnyolc éves vagy, kisfiam. − Igen, tudom. − Vagyis itt az ideje a családalapításnak. − Na ne mondd! − Biztosan rengeteg vonzó lányt ismersz. − De anya! Mack lelki szemei előtt váratlanul megjelent Mary Jo Wyse képe. A fiatal, állapotos lányé, akihez ma délben hívták ki, a könyvtárba. A lányé, aki már nincs együtt David Rhodesszal, a gyermeke apjával. Ben és Charlotte Rhodest futólag ismerte Mack, de erről a Davidról még sosem hallott: − Igazán nem akarlak sürgetni, vagy ilyesmi − folytatta Mrs. McAfee −, csak felhívnám a figyelmedet, hogy nagyon örülnék egy-két unokának. − Hát, ha ragaszkodsz hozzá, elkezdek dolgozni a témán – nevetett fel a fiatalember. − Ej, menj már, pontosan tudod, mire gondoltam! Naná, hogy tudta, de imádott csipkelődni az anyjával. És ha már beszélhetett vele, felötlött benne, hogy akár David Rhodesról is kikérdezhetné. Hátha ismeri. Corrie McAfee elég sok embert ismert a városban. − Hallottál már egy bizonyos David Rhodesról? − kérdezte óvatosan. − David Rhodes? − ízlelgette a nevet az édesanyja. − Rokona Ben Rhodesnak? − Ha jól tudom, a fia. − Nem ismerem, de ha gondolod, megkérdezem apádat. − Á, nem olyan fontos, anya. Igazán nem szükséges megkérdezni. − Ha nem fontos, miért kérdezted? − Valaki beszélt róla nekem, ennyi az egész − felelte kitérően Mack. Nem akart Mary Jóról mesélni az édesanyjának, már csak azért sem, mert az asszony ezen felbátorodva újra felvethette volna a házasság 49

témáját. Aminek persze semmi értelme nem volna, hiszen a lány nem idevalósi. Valószínűleg soha többé nem is találkoznak. − Mack, légy szíves! Nem szép dolog ám anyád előtt titkolózni! − Hát jó… Kihívtak ma egy fiatal nőhöz a könyvtárba. − Ahhoz, amelyik babát vár? − Ahhoz. De honnan tudsz te erről? Ki beszélt neked Mary Jóról? − Mack újra és újra megdöbbent azon, milyen gyorsan terjednek a hírek a kisvárosban. − Mary Jo… Milyen szép neve van! Ő maga is nagyon szép, tette hozzá kis híján Mack, de még idejében sikerült visszafognia magát. Végtére is semmi köze Mary Jóhoz. Semmi az égvilágon. − Kitől hallottál róla? − ismételte meg a kérdést türelmetlenül. − Shirley Blisstől. A vegyesboltban találkoztunk. No nem mintha szándékomban állt volna a mai napon vásárolni. Hiszen tudod, mekkora tömeg van ott minden hosszabb ünnep előtt. De sajnos kifogyott a sűrített tejem, arra pedig feltétlenül szükségem lett volna a gyümölcssalátához, amelyet minden karácsonyra elkészítek. Ez a bizonyos édesség volt Mack kedvence. Tehát az édesanyja ma is megcsinálta, pedig tudta, hogy ő nem vesz részt a karácsonyi vacsorán. − Persze használhattam volna rendes tejet is, de attól féltem, más lesz az íze. Nem szeretek kockáztatni. − Az imént Shirley Blissről akartál mondani valamit, anya. − Ó, hát persze, Shirley. A boltban találkoztunk. A lánya is vele volt, Tanni. − Értem. − Kedves név, nem igaz? Persze csak becenév, mert az igazi neve Tannith. − Ő hozta szóba Mary Jót? − próbálta az eredeti mederbe visszaterelni a társalgást Mack. − Nem, Shirley volt az. De ő meg a lánya barátjától, Shaw-tól hallotta, ezért is kezdtem el Tanniről beszélni. Mack kezdte elveszíteni a fonalat. Kicsit sok volt az ismeretlen név ebben a történetben. − És ez a Shaw, vagy hogy is hívják, honnan a csudából tud Mary Jóról? − Onnan, hogy találkozott vele. Mary Jo bement reggel a Mokka kávézóba, és feltett Shaw-nak egy csomó kérdést valami fickóról. David Rhodesról… Tényleg, Shirley is ezt a nevet említette. − Vagy úgy! − De mivel Shaw nem tudta útbaigazítani, azt javasolta neki, hogy menjen át Grace-hez a könyvtárba, talán ő segíthet. − Értem. − Tényleg kezdett összeállni a kép. − Shirley szerint Shaw azt állította, hogy Mary Jo mindenórás, bármelyik percben elkezdhet vajúdni. − Van még két hete a kiírt időpontig. − Egek! És gondolod, hogy… hogy David Rhodes az apa? − Láthatóan Corrie McAfee is helyre rakta a képzeletbeli kirakós játék darabkáit. Mack nem gondolta, hanem tudta, de nem akart semmit hozzátenni a pletykához. − Azt nem említette Shirley, mi van a lánnyal? − váltott témát gyorsan, mert érdekelte volna, hazatért-e Mary Jo. − Fogalmam sincs − hangzott a válasz. − De bizonyára jól van. Itt, Cédrusligeten nem történhetett semmi baja. – Az igaz. Mellesleg mi van apával? Hol kószál? Gyanúsan nagy a csend körülötted. Az asszony felnevetett. − Mégis mit gondolsz, hol van? Nem kellett különösebben éles ész és jó szimat ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolni tudjon. − Vásárol − vigyorodott el Mack. − Nahát, hogy találtad ki!? Roy McAfee ugyanis mindig az utolsó pillanatra hagyta a karácsonyi ajándékvásárlást. − Emlékszel? Volt olyan év, hogy már csak valami trafikot talált nyitva, és két romantikus regényt, egy körömlakk-lemosót meg egy ezerdarabos kirakót kaptál tőle karácsonyra. − És milyen büszke volt magára az én drágám! − somolygott Corrie. 50

− Lehetett is, mert csuda jót játszottunk azzal a kirakóval. És csakugyan, az volt az egyik legemlékezetesebb családi karácsony, azóta egyfajta hagyománnyá vált McAfee-éknél a december huszonötödikei kirakózás. − Ugye reggel felhívsz minket? − kérdezte az asszony. − Feltétlenül − ígérte Mack. − És amint elszabadulok, megyek haza. Igaz, ez csak délután lesz, de remélem, azért marad nekem is egy kicsi a kajából. − Abban biztos lehetsz. Gloria szerencsére hamarabb végez a szolgálattal, mint te, azt mondta, már reggel beugrik. Legalább mindkettőtöket láthatlak, ha csak rövid időre is. Ezután elbúcsúztak, Mack összecsukta a mobilját, és visszatette az övére. Mivel ma este az ő feladata volt elkészíteni a közös vacsorát, nekifogott hagymát pucolni, de alig készült el vele, amikor a társa, Brandon Hutton bejött hozzá, és jelentette, hogy látogatója van. − Nekem? − Mack elképedt. Nemrég költözött csak Cédrusligetre, és meglehetősen kevés embert ismert a városkában. Vajon ki látogathatta meg? − Egy nő meg egy férfi. A nevüket nem mondták − vonogatta a vállát Brandon. Mack elindult az előcsarnok felé, de még oda sem ért, máris felismerte a női hangot. A fiatalabbik nővére hangja volt. − Linnette! − kiáltotta csodálkozva. − Mack! − A lány viharosan átölelte. − Hát te meg mit keresel itt? Nem arról volt szó, hogy Buffalo Valleyben töltőd az ünnepeket? − Gondoltam, szerzek egy kis meglepetést a családnak – magyarázta ragyogó arccal Linnette. − Igazából Pete ötlete volt. Felajánlotta, hogy szívesen hazahoz az ünnepekre, és én nem tiltakoztam. Mack ekkor a nővére mögött álló férfihoz fordult. Linnette már vagy egy hónappal ezelőtt említette neki egy telefonbeszélgetés alkalmával, hogy újabban egy helybeli farmerrel találkozgat. − Mack McAfee − nyújtott kezet. Pete jó erősen megszorította a feléje nyújtott jobbot. − Örülök, hogy megismerhetlek, Mack. − Részemről a szerencse. − Mack tekintete ismét Linnette-ét kereste. − Anyának sem szóltál? − kérdezte csodálkozva. − Nem én, senkinek! − kuncogott a lány. − Lesz csodálkozás! − Mikor érkeztetek? − Két perccel ezelőtt. Először hozzád ugrottunk be, csak most akarunk hazamenni. – Apa nincs otthon. A karácsonyi bevásárlást intézi. Linnette nevetve pillantott a barátjára. − Na, mit mondtam? − Azt, hogy apád vásárol − hangzott a kurta válasz. − Lefogadom, hogy anya meg főz − folytatta vidáman Linnette. − Hogy találtad ki? − évődött Mack. − Képzeld, még a kedvenc gyümölcssalátámat is elkészíti, pedig otthon sem leszek. Már alig várom, hogy rávethessem magam a maradékokra! Ja, és idén sonka lesz a főfogás. A nővére megint nevetett. − Csak nem veled vitatta meg az ünnepi menüt? − De, bizony. Milyen kár, hogy nem láthatom az arcát, amikor betoppantok! − Én is alig várom, hogy lássam! Imádok meglepetést okozni neki! − A Linnette arcán ragyogó széles mosoly volt a legszebb karácsonyi ajándék, amit csak Mack kaphatott. Minden pénzt megért, hogy újra boldognak látja a nővérét. Már az idejét sem tudta, mikor látta utoljára ezt a felhőtlen, boldog mosolyt. − Este majd hívj fel, légy szíves, és számolj be róla, mennyi időbe telt, míg anya örömkönnyei felszáradtak. − Így lesz − ígérte Linnette, majd barátjával együtt vidáman elhagyta a tűzoltóság épületét. Mack visszatért a konyhába, hogy elkészítse vacsorára a tervbe vett chilis babot. Miféle karácsonyi vacsora lesz ez? – ötlött fel benne, és egyszerre vágyakozni kezdett a családi asztal után. Mit nem adott volna érte, ha mégis otthon töltheti a mai estét! Nem utolsósorban Linnette miatt, mert szerette volna jobban 51

megismerni nővére választottját, a hallgatag Pete-et. A férfi pontosan olyan egyenes, őszinte, dolgos fickónak látszott, amilyenre Linnette-nek szüksége lenne. Vagyis a lány talán révbe ért végre, megtalálja élete párját. Vajon ő, Mack, mikor mondhatja majd ezt el magáról? A fiatalember megcsóválta a fejét. Nem értette, miért ködlik fel előtte már megint Mary Jo Wyse képe. Hiszen a kapcsolatuk egy vérnyomásmérésre korlátozódott, és valószínűleg sose látják többé egymást. És mégis… Sehogy sem tudta feledni Mary Jót.

52

11.

Linc lassan hajtott végig a városon, jobbra-balra forgatta a fejét, és a járdát bámulta. Még szerencse, hogy elállt a havazás, így lényegesen jobbak voltak a látási viszonyok, még akkor is, ha erősen sötétedett. Igaz, hogy még csak négy óra körül járt az idő, de az alkony már rátelepedett a behavazott, álmos városkára. Szóval Linc jobbra-balra figyelt, még akkor is, ha valójában nem tudta volna megmondani, mit is keres. Mert annak igen csekély volt a valószínűsége, hogy szökevény húga éppen most és éppen erre kószál. Pedig mit nem adott volna érte, ha észreveszi hosszú, barna kabátját, tarka csíkos sálját… − Szép városka − jegyezte meg elismerőn Ned. Linc nem felelt. Annyira belemerült a Mary Jóval kapcsolatos gondolataiba, hogy meg sem hallotta a megjegyzést. − Igen, nagyon mutatós ez a karácsonyi dekoráció − ismerte el Mel. Ned előrehajolt a két első ülés közé, és a háttámlákra tette a karját. − És micsoda kivilágítás! Rengeteg a lámpa. − Én csak egyet láttam − dünnyögte szórakozottan Linc. Az öccsei sokatmondó pillantást váltottak. − Na, mi van? − méltatlankodott az idősebbik fivér. − Mi ez a beszédes hallgatás? Azt hiszitek, nem vettem észre, hogy összenéztetek? Mi rosszat mondtam? − Kissé különös, hogy csak egyetlen fényforrást láttál – magyarázta türelmesen Ned, mintha egy egészen kicsi gyerekhez beszélne. − Ugyanis minden egyes lámpaoszlop ki van világítva, a házakról és a középületekről már nem is beszélve. − Csakhogy az előbb lámpákról beszéltetek, és én a közlekedési lámpára gondoltam − vakkantotta oda öccsének dühösen Linc. − Vagy úgy! Közlekedési lámpára. Nos, akkor kétségkívül igazad volt. Valóban egyetlen közlekedési lámpát állítottak fel a belvárosban, és Linc feltehetően vissza akart térni oda, mert éles kanyart leírva visszafordult. − Hé! Mit csinálsz? − Mel ijedten ragadta meg az ablak fölötti kapaszkodót. − Visszamegyek a lámpához. A közlekedési lámpához. − De miért? A kérdésre nem érkezett válasz, pedig Linc határozottan jobb kedvre derült, amikor megérkeztek Cédrusligetre. A városkában forgalom sem volt, nemhogy dugó, és a húga itt tartózkodott valahol. De hol? Próbált Mary Jo fejével gondolkodni, de ahhoz, hogy ezt megtehesse, meg kellett találnia azt a helyet, ahol a lány egészen biztosan megfordult: a kompállomást. Miután a lámpa zöldre váltott, elkanyarodott balra, ahol a kikötőt sejtette. − Minden üzletet bezártak már − állapította meg Mel, arcát az ablaküveghez szorítva, mint egy kíváncsi gyerek. − És ezt nem is vehetjük rossz néven tőlük − tette hozzá Ned. − Elvégre szenteste van. Az út, melyen haladtak, körforgalomban végződött. A jobb oldali, falfreskóval díszített épület könyvtárként működött, mellette nagy, jórészt üres parkoló helyezkedett el. 53

A szemközti oldalon, nem is olyan messze aztán megtalálták, amit kerestek: a kikötőt, s benne a nagy, lapos építésű hajót, melynek oldalán ott állt a felirat: gyalogoskomp. Linc behajtott a körforgalomba, majd a parkoló felé vette az irányt, és ott megállt. − Miért pont itt szállunk ki? − érdeklődött Mel. − No, nem panaszképpen kérdem… nagyon is örülnék egy pisiszünetnek. − Én nem kevésbé − csatlakozott Ned. − És egyre sürgősebb a dolog. Linc azonban ügyet sem vetett az öccseire. − Mit is mondtunk? Hogyan érkezett Mary Jo Cédrusligetre? Komppal, igaz? − Igen − bólogatott Mel. − A sima komppal Bremertonig, és onnan a gyalogoskomppal idáig. − A kikötőben álló jókora vízi járműre mutatott. − Talált, süllyedt! − Linc barátságosan összeborzolta öccse haját. − Ne csináld már! − Mire Mel bosszúsan megigazította frizuráját, Linc már ki is szállt a kocsiból. − No és, most merre? − érdeklődött Ned, miután előkászálódott a hátsó ülésről. Linc felsóhajtott. − Mégis mit gondolsz? Megyek, megkérdezem, nem tűnt-e fel valakinek egy állapotos lány ma reggel a kompon. − Remek ötlet − ismerte el a legifjabb Wyse fivér. − Legfőképpen, ha közben alkalmunk nyílik rá, hogy meglátogassuk a férfimosdót valahol. − Majd arra is sort kerítünk − ígérte Linc, aztán körülnézett, és átvágott az úton. Öccsei némileg lemaradva követték. A kikötőben sajnálatos módon egy lelket sem láttak, úgyhogy kénytelenek voltak bemenni a Tavernának keresztelt közeli kocsmába, mely minden jel szerint az egyetlen nyitva tartó hely volt a környéken. Ahogy benyitottak, valósággal mellbe vágta őket a zenével vegyülő hangos beszélgetés és nevetgélés zaja. A helyiség egyik oldalát biliárdasztal foglalta el. Valaki játszott éppen, egy másik vendég pedig nézte. Az asztaloknál többen ültek, de azért volt szabad hely. Linc mégis egyenesen a bárpulthoz csörtetett. Fivérei szorosan a nyomában. Az ősz hajú, mikulássapkát viselő pultos barátságosan rájuk mosolygott. − Mivel szolgálhatok, fiúk? − Én egy kólát kérek − mondta Linc, aki már csak a vezetés miatt sem ihatott alkoholt, de egyébként is szerette volna megőrizni a józanságát a rá váró feladatra való tekintettel. − Én egy sört. − Mel a pultra könyökölt, a bátyja mellé, olyan eltökéltséggel, mintha le sem akarná onnan venni a könyökét egész éjjel. − Nekem is kólát adjon. − Ned leült Linc másik oldalára. A pultos gyorsan kiszolgálta mindhármukat, Linc pedig egy húszdolláros bankjegyet tett a pultra. − Nem látott errefelé egy állapotos lányt ma délelőtt? – kérdezte meg barátságosan. − Valakit, aki nem idevalósi. − Hát, nem mondhatnám… − Nagyon látszik rajta, hogy terhes, nem lehet nem észrevenni. − Mel a kezével mutatta, mekkora Mary Jo pocakja. − Akkor egészen biztosan nem láttam. − A gyalogoskomppal érkezett − magyarázta Ned. − Valamikor a délelőtt folyamán. − Sajnálom, de én csak három óta vagyok szolgálatban – rázta a fejét a pultos, majd kiáltott egy nagyot. − Hé, fiúk! Nem látott valaki egy terhes csajt a kikötő környékén ma reggel? A biliárdozók a fejüket rázták. A beszélgetők elcsendesedtek, rábámultak a Wyse fivérekre, de aztán visszafordultak, és folytatták a beszélgetést, ahol abbahagyták. − Úgy tűnik, senki sem látta − mondta sajnálkozva a pultos. A testvérek összedugták a fejüket az italaik fölött. − Akkor most mi legyen? − tette fel a kérdést Mel. − Próbáljuk megtalálni Rhodesékat − javasolta Ned. − Ha ők megvannak, meglesz Mary Jo is, hiszen hozzájuk igyekezett. − Igazad van. − Linc visszafordult a pultoshoz, aki épp egy söröskorsót törölgetett. − Ismer Rhodes nevű családot a városban? 54

A Mikulásra emlékeztető férfi bólintott. − Többet is. − Mi egy idősebb házaspárt keresünk. Van egy David nevű fiuk. A pultos homloka ráncba szaladt. − David Rhodest nagyon is ismerem. Mint a rossz pénzt. Lóg nekem hatvan dollárral. A fiúk összenéztek és bólintottak, mintha azt mondanák: „Igen, ő lesz az!” − És a szülei? Tud róluk valamit? − Ben és Charlotte Rhodesról? Csak annyit, hogy nagyon rendes, becsületes emberek. Egészen más népség, mint az a csirkefogó David. − Merrefelé laknak? − Azt sajnos nem tudom. Linc körülnézett, és megakadt a szeme a sarokban lévő nyilvános telefonon. − Megnézem, hátha benne vannak a telefonkönyvben – mondta, és felállt. − Jó ötlet − ismerte el a pultos. Linc levette a telefonkönyvet a keskeny polcról. Az egész körzet összes telefonszáma, beleértve az Arany Oldalakat is, elfért egy másfél centiméter vastag könyvben. Seattle*ben csak a kormányhivatalok és a közintézmények listája hosszabb volt ennél. Így aztán hamar megtalálta Ben és Charlotte Rhodest, és gyorsan lefirkantotta a címüket, no meg a telefonszámot. − Megvan! − jelentette diadalmasan. − Felhívjuk őket? − Nem. − Miért? − Mel visszasétált a pulthoz, és felhajtotta a maradék sörét. − Nem akarom, hogy Mary Jo megtudja, már a városban vagyunk. Jobban szeretném meglepni. − Aha. − Ned bólintott, de kicsit mintha bizonytalan lett volna ez a bólintás. Linc útbaigazítást kért a pultostól, aztán udvariasan megköszönte a segítséget, és hálája jeléül nagylelkű borravalót hagyott. Végtére is szenteste volt… Visszatértek a parkolóba, és beültek a kocsiba. Linc újra a körforgalom felé vette az irányt, és ott balra fordult. Aztán egyenesen ment tovább, míg az út bele nem torkollott a Pelikán közbe. Öt perccel azt követően, hogy kiléptek a kocsmából, már ott álltak Ben és Charlotte Rhodes háza előtt. A szolid, kétszintes épület nagyjából olyan korú lehetett, mint a Wyse fivérek háza, és szépen feldíszítették karácsonyi fényfüzérekkel csakúgy, mint a kert bokrait, fáit. Az előkertben fából faragott betlehem díszlett. − Milyen helyes kis városka! − lelkendezett Mel. − Még művészeti galériájuk is van. Láttátok? Az előbb eljöttünk mellette. − Nem is tudtam, hogy érdekel a művészet − jegyezte meg gúnyosan Linc. − Pedig érdekel. − Mióta? − Nos… nem olyan régen. Van valami kifogásod ellene? − Az égvilágon semmi. − Linc gyorsan visszakozott, látva öccse paprikás hangulatát. Az ajtóhoz lépett és becsengetett. Mel és Ned közben az előkertben várakoztak, Mel azzal szórakozott, hogy újrarendezte a jászolt körbevevő figurákat. A csengetésre nem érkezett válasz, hát Linc megnyomta a gombot másodszor is. – Akarod, hogy megnézzem a hátsó bejáratot? − érdeklődött Ned. − Légy szíves! A legifjabb fivér eltűnt a ház mögött, és Mel rövid habozás után követte. Egyedül Linc maradt elöl. Mivel senkinek nem akaródzott ajtót nyitni, odalépett a nagy, osztás nélküli ablakhoz, és a félig leeresztett rolón át bekukucskált rajta. Egy macska fújt rá dühösen a túloldalról. Legalábbis feltételezhető volt, hogy ráfújt, mert hátrasunyta a fülét, és a fogait mutogatta. Linc önkéntelenül is távolabb lépett. Noha ott volt köztük az ablaküveg, az állat rosszindulatú pillantásokat vetett rá, úgyhogy a szándékait illetően Lincnek nem voltak illúziói. 55

− Szép cica! Kedves kis cica! − duruzsolta békítőleg, holott a macska minden volt, csak nem barátságos. A férfinak pillanatnyi kétsége sem lehetett afelől, hogy ha az ablak nem lenne ott, ahol van, a „kedves kis cica” már rég belemélyesztette volna a karmait. Átvágott az udvaron, és a szemközti oldalon is belesett, de semmivel nem lett okosabb. Egy perccel később visszatértek az öccsei. − A hátsó ajtót kulcsra zárták − jelentette Ned. Ez nem az a hír volt, amelyet Linc hallani szeretett volna. Egyáltalán nem így tervezte ezt az egészet. − Hogy az ördög vinné el! Lehet, hogy itthon sincsenek? − De akkor hol a csudában lehetnek ilyenkor? − kérdezte ingerülten Mel. − Tőlem kérded? Mégis miből gondolod, hogy én tudom? − Te mindig mindent tudsz, nem igaz? − hangzott a gúnyos válasz. − Hé, álljatok le! − Ned békítőleg a bátyjai közé állt. – Térjetek észhez, ne veszekedjetek! Tartsátok szem előtt, hogy Mary Jót keressük, semmi más nem fontos. − No és szerinted hol van? − érdeklődött még mindig felpaprikázva Mel. − Fogalmam sincs. − Ned szelíden rázta a fejét. − De valaki csak tudni fogja. − Talán meg kellene kérdeznünk valamelyik szomszédot – gondolkodott hangosan a középső Wyse fivér. − Csak tessék! − Linc széles mozdulattal körbemutatott. − Hát jó. Megpróbálom. − Mel lecsörtetett a lépcsőn, majd átvágott az úton, és a legközelebbi házhoz trappolt. Jó hangosan megdöngette az ajtót. Ned és Linc a jókora távolság ellenére is tisztán hallották a kopogtatást. Egy idős hölgy, rózsaszín haj csavarokkal a fején, egy pillanatra elhúzta a függönyt és kikukucskált. − Van ott valaki! − ordította diadalmasan Mel. − Láttam, hogy otthon vannak! A néni azonnal eltűnt az ablakból, és sajnos nem azért, hogy az ajtóhoz siessen. − Vajon miért nem nyitja ki?! − értetlenkedett fennhangon Mel, mintha testvérei képesek volnának olvasni idegenek gondolataiban. − Te talán ajtót nyitnál, ha King Kong állna a tornácodon? − kiabálta vissza Linc, de öccse láthatóan képtelen volt felfogni, hogy a legtöbb ember nem szereti a hangos, erőszakos fellépést. Nem is válaszolt a felvetésre, egyenesen elindult a következő ház felé. − Ezúttal próbálj meg finomabban kopogni! − tanácsolta Linc, de Mel ügyet sem vetett rá, tette, amit az imént. A másik ház hívogatóbbnak és barátságosabbnak tűnt, nagy, örökzöldekből font koszorú lógott az ajtón, a kert fáit pedig fényfüzérek díszítették. De itt sem nyitott ajtót senki. Mel kezdte elveszíteni a türelmét. Szemellenzőt formált a tenyerével, bebámult az ablakon, és hosszú percekig feszülten figyelt. Aztán felegyenesedett, és hangosan odakiáltott a fivéreinek: − Semmi mozgás. Ezek nincsenek itthon! − Akarod, hogy én is megpróbáljam? − kérdezte a bátyjától Ned, látva, hogy Mel nem túl rokonszenves a szomszédoknak. − Gondolod, hogy te eredménnyel járnál? − Ezek után nem tartom túl valószínűnek. − Hát akkor… A távolból sziréna hasított élesen az est csendjébe. Mel közben visszaért hozzájuk. − Úgy tűnik, a szomszédok is elutaztak. Kivéve azt az öreglányt a rózsaszínű micsodákkal a hajában. − Akkor most hogyan tovább? − tette fel a kérdést Ned rövid töprengés után. A sziréna egyre közelebbről hallatszott, Lincnek fel kellett emelnie a hangját, hogy a fivérei hallják a választ: − Van valami ötletetek? − Nekem semmi − vonogatta a vállát Mel. − Nekem sem − ismerte el ekkor a legidősebb testvér. Mit tehettek volna mást, visszamentek a kocsihoz, és beszálltak. Linc elfordította az indítókulcsot, de nem tudott kiállni, mert a következő pillanatban rendőrautó kanyarodott mögéje, és a rend éber őrei fegyverrel a kezükben pattantak ki a kocsikból. 56

− A játéknak vége, jómadarak! Kifelé onnan, és fel a kezekkel!

57

12.

Mary Jo eredetileg nem szándékozott kiönteni a szívét Grace– nek, de az asszony olyan kedves volt, és annyira megértő! Hogy, hogy nem, végül mégiscsak kitálalt mindent, az egész történetet, onnan kezdve, hogyan ismerte meg David Rhodest, és hogyan szeretett bele. Mire befejezte, elhasznált jó néhány papír zsebkendőt. − Ugyan, ne sírjon! − vigasztalta Grace. − Higgye el, nem maga az első lány, mi több, nem is az utolsó, aki méltatlanra pazarolta az érzelmeit. − Tudom, de… annyira szégyellem magam. − Ugyan miért? Mert beleszeretett valakibe, aki ezt nem érdemelte meg? − Az asszony megrázta a fejét. − Az egyetlen ember, akinek itt oka volna a szégyenkezésre, az David Rhodes. − No, ő aztán biztosan nem szégyelli magát. − Ebben alighanem igaza van. − Grace felnevetett. − De engedje meg, hogy egy már közhelynek számító régi mondást idézzek, miszerint az idő minden sebet begyógyít. Mary Jo megtörölte a szemét, és alaposan kifújta az orrát. − Tudom − mosolyodott el a könnyein át. − Hamarosan túl leszek Daviden és a hazugságain… De mondja csak, itt, Cédrusligeten mindenki ilyen kedves, mint maga meg Cliff? − Hát… − A kérdés láthatóan meglepte az asszonyt. – Ami azt illeti, nagyon remélem. − Olivia… vagyis hogy Mrs. Griffin kétségkívül az. És az a tűzoltó is, aki… − Mary Jo zavarában a kezére meredt. – Hogy is hívták? − Mack McAfee. Nemrég költözött a városba. Mary Jo egy pillanatra lehunyta a szemét. Szinte hallani vélte a fiatalember kedves hangját, érezte a karján gyöngéd érintését. Arra gondolt, milyen megnyugtató volt a közelsége, mind testi, mind lelki értelemben. − A szülei már itt élnek egy ideje − magyarázta Grace. – Roy McAfee nyugalmazott seattle-i rendőrtiszt, jelenleg magánnyomozóként tevékenykedik, a felesége, Corrie pedig az adminisztrációt végzi. − Tényleg! Láttam is a cégtáblát a Kikötő soron! − Mary Jo egy pillanatra eltöprengett, vajon miféle ügyekkel bízhatnak meg egy magándetektívet egy ilyen csendes kisvárosban. Túl izgalmas esetei biztosan nem lehetnek. − Bocsásson meg, de most magára kell hagynom néhány percre − állt fel látható vonakodással Grace. − Lassan ideje átöltöznöm a vacsorához. Nagyon élveztem a beszélgetésünket. − Én nem kevésbé − ismerte el Mary Jo. − Az alvást leszámítva ez volt a mai napom legkellemesebb, legpihentetőbb része. − Hamarosan visszajövök. − Miattam nem kell sietnie. Nem akarok tovább zavarni. Visszamegyek a szobámba. − Nem − tiltakozott Grace. − Erre igazán semmi szükség. Cliff is és én is nagyon örülnénk, ha velünk vacsorázna. − Igaz is, hová tűnt Cliff? − kíváncsiskodott Mary Jo. − A lovaknál van. Mindig ők az elsők. 58

Grace szelíd mosollyal mondta ezt, és a lány is elmosolyodott. Ő nem úgy vette észre, hogy Cliff számára a lovak lettek volna az elsők. A férfi őszinte szeretettel csüggött a feleségén, és Grace láthatóan viszonozta az érzéseit. Mary Jo úgy vélte, mindössze egy-két éve lehetnek házasok. A zongorán álló esküvői kép legalábbis erről tanúskodott, vagyis a felnőtt lányok alighanem előző házasságokból származhattak. Mary Jónak hirtelen eszébe villant valami, és a kérdés ki is bukott belőle, még mielőtt ideje lett volna átgondolni, illik-e ilyesmit kérdezni: – Amit az imént mondott… hogy nem én vagyok az első, aki érdemtelenre pazarolta az érzelmeit… azt tapasztalatból mondta? Ön is…? A mondat második fele a torkán akadt. Grace visszaült mellé, de nem felelt azonnal. − Igen, én is − sóhajtotta néhány másodpercnyi hallgatás után. − Tudja, korán, szinte gyerekfejjel mentem férjhez, és több mint harmincévnyi házasság után megözvegyültem. Nagyon furcsa volt újra beállni a párkeresők táborába. Eleinte nem is nagyon akaródzott elkezdenem… − De aztán találkozott Cliff-fel, igaz? − Igen. Cliff elvált, és számára is meglehetősen újszerű élmény volt a randevúzás. Ám aztán jött még valaki, és én megszédültem. Egy réges-régi gimnáziumi szerelem. Csodálatos érzés volt, hogy ennyi év után még észrevesz, hogy figyel rám, törődik velem. − Cliff tudott róla? − Eleinte nem. Tudja, ez a másik férfi nem idevalósi, a világhálón leveleztünk, és így sokáig titokban tudtuk tartani a dolgot. − Grace ajka elkeskenyedett. − Tudtam, hogy nős, de azt mondta, már benyújtotta a válókeresetet. − És ez nem volt igaz. − De nem ám! Én viszont hittem neki, mert hinni akartam. Egy napon azonban kiderült az igazság. − És persze Cliff is megtudott mindent erről a másik férfiról − találgatott Mary Jo. − Igen. − Grace szép szemében megbánás csillant. − És akkor szakított velem. − Jaj, ne! Kis híján elveszítette őt! − Bizony. Ha tudná, milyen dühös voltam magamra! Miután kiderült, hogy Will átvert, és hogy miatta sértettem vérig egy csodálatos embert, sokáig tükörbe sem tudtam nézni, egyre csak átkoztam magamat az ostobaságom miatt. − Akkor pontosan tudja, hogyan érzem most magam – bólogatott Mary Jo, de az agya közben lázasan járt. Will… Valahol már mintha hallotta volna ezt a nevet. − Hamarosan jobb lesz, kedvesem, higgye el, sokkal jobb. A férfi, akibe… szóval, akibe belebolondultam, végül valóban szabad lett. A felesége elvált tőle, de akkor már késő volt. Már hallani sem akartam róla. Még akkor sem, ha tudtam, hogy az érzései irányomban valószínűleg őszinték voltak, csak rossz módszert választott. − Cliff pedig megbocsátott. − így igaz, de azért nem azonnal. Beletelt egy kis időbe. Azóta nagyon ügyelek rá, hogy soha ne legyen oka kételkedni bennem. Összeházasodtunk, és én életem legboldogabb időszakát élem. − Látszik. − Csodálatos férj. Mindent megkapok tőle, amire vágyom. Ebben a pillanatban nyílt a konyhaajtó, és belépett Cliff. Levette a dzsekijét, felakasztotta az ajtó melletti fogasra, aztán kibújt a bakancsából is. − Amikor kimentem, pont ugyanott ültetek, és ugyanúgy beszélgettetek, mint most − jegyezte meg mosolyogva. Grace visszamosolygott rá. − Éppen indulni akartam, hogy átöltözzek. Megtennéd, hogy a távollétemben gondoskodsz Mary Jóról? − Természetesen. Grace felállt és kisuhant, a férfi pedig helyet foglalt az árván maradt széken. Amikor észrevette a telesírt papír zsebkendőket, elmosolyodott. − Úgy látom, kiöntötte a szívét a feleségemnek. − Igen. − Mary Jo nagyot sóhajtott. − Tudja, nagyon jólesett beszélni arról, hogy… szóval, hogy milyen buta voltam. 59

− És gondolom, Grace azzal vigasztalta, hogy mindenki elkövet hibákat az életben − bólogatott a férfi. − A lényeg, hogy tanuljunk a tévedéseinkből, és ne ismételjük meg őket újra és újra. − Soha többé! − rázta meg a fejét eltökélten Mary Jo. – Csak tudja… Olyan kellemetlen, mert a bátyáim folyton gyámkodni próbálnak fölöttem. Éreztetik, hogy ők jobban tudják, mi a jó nekem, mint én. − Mert szeretik magát − felelte Cliff. − Ez igaz, de épp emiatt olyan nehéz. Mióta a szüleim meghaltak, azt hiszik, nekik kell gondoskodniuk rólam… − Maga viszont ezt nem akarja, igaz? − Igaz. A magam feje után akartam menni, mindenáron be akartam bizonyítani, mennyire felnőtt és önálló vagyok. És tessék, mi lett belőle… − Lenézett a pocakjára, majd gyengéden megsimogatta. − Kétségkívül hibát követtem el, nem is egyet. És mégis, miután teherbe estem, különös dolog történt. − Micsoda? Cliff hátradőlt a széken, és ahogy kinyújtotta hosszú lábát, farmerja alól kivillant a kézzel kötött zoknijának karácsonyi harangokkal díszített széle. − Először persze nagyon megijedtem − magyarázta Mary Jo. − Összezavarodtam, nem tudtam, hogyan tovább. De ahogy teltek a napok, és mindjobban hozzászoktam a gondolathoz, egyre jobban örültem a babának. Ennek a pici lénynek, aki a testemben növekszik. Akiben egy kicsit benne vagyok én is, David is, és aki mégis egészen egyedi és különleges. Cliff mosolygott. − Fantasztikus érzés lehet! Mi, férfiak csodálattal vegyes büszkeséget érzünk ilyenkor, meg némi csalódottságot, hogy kimaradunk a lényegből. − Azt hiszem, az elején David is hasonlóképpen érzett – suttogta Mary Jo. Igen, a kezdet kezdetén a férfi kifejezetten boldognak látszott. De vagy ügyes színész, vagy idővel az öröm elpárolgott, és helyét a sértettség, a félelem foglalta el. Mary Jo kétségbeesetten vágyott a szeretetre, az elfogadásra, és sajnos későn vette észre, hogy David szeretetre való képessége igencsak korlátozott. Alig egy hónappal azután, hogy a férfi értesült a terhességéről, megkezdődött kettejük érzelmi eltávolodása. Mary Jo gondoskodásra és törődésre vágyott volna, David azonban továbbra is csak hébe-hóba hívta, amikor éppen a városban volt, a találkozásaik pedig észrevehetően megritkultak. Később, amikor a lány egyre határozottabban tett fel kérdéseket a közös jövőjükkel kapcsolatosan, David végképp elzárkózott. − A lovakkal is hasonlóképpen van ez − jegyezte meg Cliff. − Tessék? − Mary Jo felkapta a fejét. − Mit mondott? Biztosra vette, hogy rosszul hallotta, hiszen az előbb egészen másról beszélgettek… Hogy jönnek ide a lovak? − Hosszú évek óta tenyésztek lovakat, tudja, és mégis végigizgulok minden egyes vemhességet. Akkora várakozás van bennem… Ami persze butaság, mert még a legjobban megtervezett és kivitelezett megtermékenyítés sem vezet mindig eredményre. − Szép lovai vannak − mosolygott Mary Jo. − Különösen Pápaszem tetszik. Olyan kedves jószág! − Nekem is ő a kedvencem − bólogatott Cliff. − Nyugodt és megbízható, ráadásul nagyon türelmes a gyerekekkel. Álom vele a lovaglás. De sajnos továbbtenyésztésre alkalmatlan. − Miért? − A fajtájához viszonyítva túl alacsony, és nem nagyon bírja a megterhelést. − Mégis megtartotta. − Még szép! Soha nem adnám el Pápaszemet. Még akkor sem, ha bizonyos tekintetben csalódást okozott. Igazi egyéniség ugyanis. A sors egyik ajándéka, hogy ilyen lovam lehet, mint ő. − Én is így érzek a kisbabámmal kapcsolatban − sóhajtott fel Mary Jo. − Nem terveztem ugyan a teherbe esést, de mégis, minden felmerülő gond és baj ellenére úgy érzem, életem nagy ajándéka ez a gyerek. − Az is. Kisfiút vagy kislányt szeretne? − A fivéreim valamiért tökéletesen biztosak benne, hogy fiú lesz − nevette el magát Mary Jo. − És maga? Maga inkább lányt szeretne? − Nem is tudom. − A kismama a vállát vonogatta. − Ezen még nem gondolkodtam. A Jóistenre bízom… Kicsit maga is meglepődött azon, hogy ezt felelte. Fél évvel ezelőtt biztosan nem mondott volna ilyet. De talán a terhesség hatására, az elmúlt hónapokban újraértékelte az égiekkel való kapcsolatát. Míg viszonya 60

volt Daviddel, sosem gondolkodott vallással kapcsolatos kérdéseken, sőt mondhatni egyáltalán semmin sem gondolkodott. A lelki élete a szülei halála után gyakorlatilag megszűnt, de ez azóta gyökeresen megváltozott. A fordulópontot egy átsírt éjszaka jelentette, amikor az ágy mellett térdelve beszámolt Istennek a szívét marcangoló kétségbeesésről, a félelmeiről és a reményeiről. Márpedig az Örökkévalóval folytatott párbeszéd neve ima, és Mary Jo meg is békélt általa. Később az jutott eszébe, hogy alighanem megboldogult édesanyja is jelen volt a szobában azon az éjszakán. − No és megvan már minden, amire szüksége lehet a baba fogadásához? Mary Jo észrevette ugyan, hogy Cliff megszólalt, de egyszerűen képtelen volt a kérdésre összpontosítani. − Ne haragudjon, megismételné? Egy kicsit elkalandoztam − mentegetőzött zavartan. − Azt kérdeztem, beszerzett-e már mindent, amire a gyereknek szüksége lesz. − A legfontosabbakat már igen. A barátaim és a fivéreim nagylelkűségének hála. Linc, aki születésétől fogva nagyon gyakorlatiasan gondolkodott, azzal kezdte, hogy felment a padlásra, és lehozta a bölcsőt, amely még Mary Jóé volt. Aztán úgy döntött, hogy az nem elég jó az ő leendő unokaöccsének − vagy unokahúgának, helyesbített folyton a lány −, és elment, hogy vegyen egy vadonatújat. De Mel is készült az öcsi − vagy hugi, javította ki menetrendszerűen Mary Jo − fogadására. Már alig várta, hogy együtt sportolhasson a lurkóval. Amikor hazajött a munkából, és egy pár parányi sportcipőt talált az ágyán, Mary Jo rögtön tudta, hogy ezt csak a középső bátyjától kaphatta, Ned, a kedvenc fivére pedig egy bébi autósüléssel és egy etetőszékkel lepte meg. Maga Mary Jo sem tétlenkedett persze, egymás után kötötte és horgolta a takarókat, kabátkákat, cipőcskéket, s amikor munkahelyi ismerősei és barátai rájöttek, hogy babát vár, annyi mindennel halmozták el, hogy ott, a biztosító-társaságnál soha senki nem kapott akkora babakelengyét. Pedig Mary Jo legjobb barátnőjén, Caseyn kívül senki nem tudta még azt sem, ki a gyerek apja − és ami még figyelemreméltóbb, nem is kérdezték soha. Szeretetük és ragaszkodásuk eme kétségbevonhatatlan jele nagyon jólesett Mary Jónak, szívből hálás volt a sorsnak, amiért kollégái így kiálltak mellette. Grace hamarosan visszatért, immáron átöltözve, és néhány másodperccel később hallani lehetett, ahogy odakinn, a ház előtt bevágódik egy kocsi ajtaja. Aztán nyílt a bejárati ajtó, és egy öt év körüli kislány rontott szélvészként a szobába. − Képzeld, nagymama! − újságolta lelkendezve. − Angyal leszek ma este! Én leszek az egyik angyal! Grace letérdelt, és két kezébe fogta a gyerek kis kezét. − A betlehemes játékban? A csöppség buzgón bólogatott. − Igen, ott. Már alig várom, hogy megvacsorázzunk, mert utána rögtön megyünk a templomba, ugye? − Bizony. És akármibe lefogadom, hogy te leszel a legeslegszebb angyal mind közül. Grace melegen megölelte és megpuszilta a leánykát, aki csak most nézett körül, és a tekintete megakadt Mary Jón. − Szia! − sétált oda hozzá. − Az én nevem Katie. − Szia, Katie! Én Mary Jo vagyok. − És kisbabád lesz, ugye? − Igen. Újra nyílt az ajtó: ezúttal egy fiatal pár jött be. A férfi egy év körüli kisfiút tartott a karján, a felesége pedig egy pelenkázótáskát cipelt. − Boldog karácsonyt, anya! − csókolta arcon a fiatalasszony Grace-t, aztán odafordult Mary Jóhoz, és rámosolygott. − Üdvözlöm, Maryellen vagyok. Maga bizonyára Mary Jo… Édesanyám sok szépet mesélt magáról. Örülök, hogy megismerhetem. Mary Jónak nem esett nehezére visszamosolyogni. Grace mondta ugyan, hogy a lányainak biztosan nem lesz kifogásuk ellene, ha velük vacsorázik, de ilyen kedves fogadtatásra mégsem számított. Ha így megy tovább, ez lesz élete legérdekesebb, legemlékezetesebb karácsonyestéje. Csak a dereka ne fájna ennyire! 61

13.

− Kérem, biztos urak, engedjék meg, hogy megmagyarázzam! − próbálkozott Linc terpeszállásban, felemelt kézzel. Az öccsei ott álltak mellette jobbról-balról, hasonló testtartásban, és idegesen figyelték, hogy a névtáblája szerint Pierpont vezetéknévre hallgató rendőr mutatóujja ugyancsak zaklatottan izeg-mozog a pisztoly ravaszán. A másik rendőr a járőrkocsiban maradt, éppen a rádió adó-vevőbe beszélt. − Egy lépést előre! − vezényelt Pierpont. − Távolodjanak el attól a járműtől, amíg szépen mondom! A fivérek engedelmesen előreléptek. − Mi az ördögöt keresnek itt?! Ez magánterület, ha nem tudnák! − Pierpont hangja olyan keményen csattant, mintha legalábbis a Szövetségi Bank páncéltermében kapta volna rajta a fiúkat. − A húgunkat keressük − robbant ki Melből. − Ma reggel megszökött otthonról, és nem tudjuk, mi van vele. − Mary Jo gyereket vár − tette hozzá magyarázón Linc. – Érti már? Mindenképpen meg kell találnunk. − De miért itt keresik? − A körzeti megbízott hangja egyáltalán nem csengett barátságosabban. − Mert azt gondoljuk, hogy itt kell lennie. − Linc már csak nagyon nehezen uralkodott magán. Közben kiszállt a kocsiból a második rendőr is, a névtáblája szerint Rogers nevezetű. − Két, egymástól független telefonhívást kaptunk a szomszédoktól, hogy három nagydarab férfi betört ebbe a házba. − Nem is törtünk be! − méltatlankodott Mel, és felháborodottan a bátyjaira nézett, mintegy megerősítést várva. − Annyi történt, hogy mivel nem nyitottak ajtót, bekukucskáltam az ablakon − dörmögte Linc. − Nem tudtam, hogy már ez is bűncselekmény. Pierpont csettintett a nyelvével. − Ejha! Szóval kukkolót fogtunk! − Én? Kukkoló? Hiszen nincs is itthon senki, akit ki tudtam volna lesni. Csak egy átkozott macskát láttam az ablak-párkányon! − Én… szóval megpróbáltam kinyitni a hátsó ajtót − vallotta be halkan Mel. − Miért? − csapott le rá azonnal Rogers. − Hát, mert… − Mel a bátyjára sandított, aki azonban úgy döntött, nem szólal meg. Mel volt az, akinek feleslegesen járt a szája, mossa ki magát egyedül, ha tudja! − Rajta! Ki vele! − biztatta Rogers járőr. − Kíváncsi lennék, miért akart önhatalmúlag bejutni oda, ha, mint mondták, csak a húgukat keresik? − Hát mert… mert azt hittem, hogy Mary Jo odabent van azzal az idősebb házaspárral, csak nem akarnak nekünk ajtót nyitni. − Ami azt illeti, én magam is jól meggondolnám, ajtót nyissak-e, ha maguk hárman becsengetnének hozzám sötétedés után − vágta rá diadalmasan Rogers. 62

− Tudod mit? − kapcsolódott be Pierpont is. − Vigyük be őket az őrsre! Majd a seriff előtt tisztázzák magukat a jómadarak, ha tudják. − Az ügyvédem nélkül egy lépést sem teszek − közölte eltökélten Linc, akinek esze ágában sem volt hagyni, hogy túlbuzgó, a rendőr-akadémiáról frissen szalajtott ifjoncok ide-oda rángassák. − Nem sértettünk törvényt, nem tettünk semmi rosszat. Tisztességes szándékkal jöttünk a Rhodes-házhoz. Csupán az állapotos húgunkat szeretnénk megtalálni és hazavinni, mert nem való, hogy egyedül kóboroljon karácsonykor egy idegen városban. Ebben a pillanatban újabb autó jelent meg a felhajtó előtt, és egy középkorú, utcai ruhát viselő férfiú szállt ki belőle. − Megjött Troy Davis seriff − jelentette be Pierpont. – Majd ő eldönti, mi legyen. Lincnek is nagy kő esett le a szívéről, mert Davis seriff tapasztalt, megbízható rendőrnek látszott. − Mi folyik itt? − lépett oda az ötfős csoportosuláshoz. A két rendőrújonc egyszerre kezdett el beszélni. − Bejelentés érkezett… − darálta Pierpont. − Két bejelentés − helyesbített rögtön Rogers. − A szomszédok hívták fel a figyelmünket, hogy három gyanús alak ólálkodik Rhodesék háza körül − így Pierpont. − Az ott középen már be is ismerte, hogy megpróbálta kinyitni a hátsó ajtót − újságolta Rogers. − Csak hogy megbizonyosodjam róla, be van-e zárva – magyarázkodott Mel. Linc villámló szemmel nézett az öccsére. − Miért nem fogod be végre azt a lepcses szádat?! – sziszegte haragosan. − Ha így folytatod, az egész karácsonyt rács mögött töltjük! − Bocs − mentegetőzött Mel. − Én csak… Szóval segíteni akartam. Linc egyenesen a seriffhez fordult. − Elismerem, hogy gyanúsnak tűnhet a viselkedésünk, Davis seriff, de biztosíthatom, hogy csak azért néztünk be az ablakon, hogy kiderítsük, itthon vannak-e Rhodesék. − Rokonságban állnak Bennel és Charlotte-tal? Vagy barátaik? − Nem, egyik sem − rázta a fejét Linc. − A húgunk ismeri David Rhodest − szólt közbe Ned. − Ismeri, a szó bibliai értelmében, ha értik, mire gondolok − nyomta meg a szót Mel. Linc lesújtó pillantást vetett rá. − A húgunk David Rhodestól vár gyereket − tette hozzá magyarázólag. − És napokon belül szülni fog − vágta rá Mel. − Ma reggel pedig eltűnt − csatlakozott Ned is. − A bűnünk csak annyi, hogy aggódunk a testvérünkért, és mindenáron fel akarjuk kutatni − ragadta magához a szót újra Linc. − Mert bizonyára kényelmetlenül érzi magát egyedül, egy idegen városban. − Ellenőriztétek már a személyazonosságukat? − fordult a beosztottjai felé a seriff. − Még nem − ismerte el Rogers járőr. − Majd meglátják, hogy igazat mondtunk − fogadkozott Linc. − Becsületes adófizetők vagyunk, egyikünk sem büntetett előéletű. Mindhárman elővették a személyazonosító kártyájukat. A seriff megszemlélte mindegyiket, aztán odaadta őket Pierpontnak, aki az autóban lévő számítógép segítségével betekintett a bűnügyi nyilvántartóba. Csalódott képpel tért vissza. − Valóban nincs priuszuk. Sosem kerültek összeütközésbe a törvénnyel − jelentette. A seriff jóindulatúan biccentett. − Leereszthetik a kezüket. Hogy hívják a húgukat? − Mary Jo Wyse. Megmondaná, hol találjuk Rhodesékat? Beszélni szeretnénk velük, semmi több. Aztán hazamegyünk. − Ma egészen biztosan nem fognak beszélni velük, ugyanis vidékre utaztak. − Úgy érti, nincsenek a városban?! Nahát! − Mel láthatóan felháborodott. − Akkor most mi a csudát csináljunk? 63

− Nem tudom − rázta a fejét Linc. Lázasan gondolkodott, és arra a következtetésre jutott, hogy ezt alighanem Mary Jo is kiderítette reggel óta. Vagyis a lánynak nem volt, nem lehetett más választása, mint hazatérni Seattle-be. Tehát nekik is vissza kell menniük. Hiába tették meg ezt az órákig tartó, fárasztó utat a szakadó hóban. − Lehet, hogy Mary Jo már otthon van, és csodálkozik, hová tűntünk − adott hangot gyanújának. − Lehet − ismerte el Ned. − De csöppet sem valószínű. − Szóval nem valószínű… Miért? − Jaj, Linc, hiszen te is ismered Mary Jót! Nincs nála makacsabb teremtés a földkerekségen. Ha ő egyszer valamit a fejébe vesz… − Én azért mégis hazatelefonálnék, hogy biztosan tudjuk, hazament-e − szögezte le Linc, noha egyre erősödött szívében a balsejtelem, hogy Nednek igaza lehet. Mary Jo nem volt az a típus, aki ilyen egyszerűen feladja. − Ez jó ötletnek tűnik − ismerte el Davis seriff. Linc elővette a mobilját, és beütötte az otthoni számukat. Ötször csöngött ki a készülék, aztán üzenetrögzítőre kapcsolt. Vagyis Mary Jo nem volt otthon, nem tért haza dolga-végezetlenül Seattle– be. − Nem ment haza − tájékoztatta a testvéreit Linc. − Én megmondtam − sóhajtott Ned. − Ismerem Mary Jót, ő nem az a fajta, aki a legelső kis akadálynál megfutamodik. − A mobilján próbálták már hívni? − kérdezte meg a seriff. − Többször is. Egyszer sem vette fel. − Próbálják újra! − Jó. − Linc tárcsázott, és aztán várt, türelmetlenül. A húga telefonja azonban ki sem csöngött, automatikusan üzenetrögzítőre kapcsolt az is. − Ezt sem veszi fel! − legyintett lemondóan. − Talán lemerült a telefonja. Vagy olyan helyen tartózkodik, ahol nincs térerő − találgatott a seriff. Linc ránézett, és hirtelen elcsodálkozott. Rendőrfőnök létére nincs jobb dolga ennek az embernek, mint hogy őket pesztrálja? Üldözhetné az igazi bűnözőket, vagy ha éppen nincs kit, akár a családjával is tölthetné az estét. − Mondja csak, Davis seriff − vigyorodott el itt, Cédrusligeten olyan ritkaságszámba megy az igazi bűntény, hogy még a rendőrfőnök is kivonul egy esetleges betöréshez? Troy Davis elnevette magát. − Ilyesmit azért nem csinálok túl gyakran. De a lányom, akihez vacsorára vagyok hivatalos, errefelé lakik, és nem voltam messze innen, amikor hallottam a fiúk bejelentkezését. − És elhatározta, hogy megnézi, mi történt. − Hát, úgy valahogy. Lincnek már a legelső pillanatban nagyon rokonszenves volt a seriff. Józan, megfontolt embernek tűnt, ellentétben a két ifjú, forrófejű közrendőrrel, akik nyilvánvalóan halálra unták magukat a csendes kisvárosban, és alig várták, hogy valami semmiség ürügyén fontoskodhassanak egy kicsit. − Meg kell találnunk Mary Jót − jelentette ki eltökélten. – A gond csak annyi, hogy nem tudjuk, merre keressük – vetette közbe Ned. A seriff megdörgölte az arcát. − Érdeklődtek utána a városban? − Csak egy helyen, egy kocsmában. De ott senki sem tudott semmit, ami nem is csoda, mert azokat a fickókat egyetlen dolog érdekli csak: az, mennyi van még a poharukban. A rendőrfőnök elvigyorodott. Láthatóan értékelte Linc száraz humorát. − Pedig a húgunk elég feltűnő jelenség a nagy pocakja miatt − mondta Ned. − A kilencedik hónapban van, nem hiszem, hogy senkinek sem tűnik fel egy ismeretlen terhes nő karácsony szentestéjén. − Várjanak csak… − Pierpont közrendőr töprengőre fogta a dolgot. − Mintha én is hallottam volna valamit egy nem idevalósi állapotos lányról a mai nap folyamán. − Kitől? — csapott le a lehetőségre az izgatott Linc. − Egy haveromtól, aki tűzoltó. − És mit mondott? 64

− Nem emlékszem pontosan, épp csak megemlítette. De még mindig szolgálatban van, ha gondolják, megkérdezhetik tőle. Menjenek a tűzoltóállomásra, és kérjék Brandon Huttont. − Pontosan ezt fogjuk tenni. − Linc előrelépett, és kezet rázott a seriffel, aztán jó szándéka jeléül a két járőrrel is. – Köszönjük a segítséget. − Aztán mondják meg a húguknak, hogy máskor ne csináljon ilyen meggondolatlanságot! − kötötte a lelkűkre búcsúzóul a seriff. − Biztos lehet benne, hogy át fogom adni az üzenetét – fogadkozott Linc, akinek szándékában állt ennél jóval többet is mondani Mary Jónak, ha egyszer végre előkerül. Miután pontos útbaigazítást kaptak a tűzoltóság helyét illetően, beszálltak a kocsijukba, és útnak indultak. Végre meghatározott céllal igyekeztek valahová, és ez mindhármukat elégedettséggel töltötte el. Gyorsan odaértek a mondott címre. − Mielőtt bármi ostobaságot mondanátok − nézett öccseire szigorúan Linc −, egyezzünk meg abban, hogy én beszélek! − Rendben − biccentett Ned. – Mel? − Jó, jó! Te beszélsz. Besétáltak az előtérbe, és a szolgálatvezetőt kérték. Az ügyeletes kérdőn nézett rájuk. − Aztán miért akarnak beszélni vele? − Mert Pierpont közrendőrtől úgy értesültünk, hogy egy Hutton nevű tűzoltó említett neki egy fiatal, nem idevalósi terhes nőt. Talán ki kellett szállniuk hozzá, nem tudom pontosan… Az ügyeletes szigorúan nézett, nem mondott semmit. Illetékteleneknek nem adhatott ki bizalmas információkat. − Az a lány valószínűleg a húgunk, aki reggel eljött otthonról, és azóta semmit sem tudunk róla − folytatta Linc. – Nagyon aggódunk érte, kérem, ha tud róla valamit, segítsen! Lehetett valami a hangjában, mert a tűzoltó cselekvésre szánta el magát. Felállt, elnézést kért, és távozott. Nem sokkal később egy fiatalember társaságában tért vissza. − Bemutatom Mack McAfee-t. Ő vonult ki az említett hívásra, hogy elsősegélyt nyújtson. − Találkozott Mary Jóval? Látta őt? − Lincből már abban a pillanatban kirobbant a kérdés, amikor kezet nyújtott az ifjú tűzoltónak. − Igen. A fivéreket óriási megkönnyebbülés szállta meg. Végre egy ember, aki hírekkel szolgálhat a testvérükről! − És jól van, ugye? − aggodalmaskodott Ned. − Úgy értem, nem indult még el a szülés, vagy ilyesmi? – Nem, dehogy! Mindössze annyi történt, hogy megszédült. Linc elsápadt. − Megszédült? − ismételte lassan. − Szent isten! − sóhajtott fel Mel. − Mondd, hogy ez nem azt jelenti, amire gondolok! − De, sajnos alighanem azt jelenti − bólintott a bátyja, majd Mack McAfee értetlenségét látva mesélni kezdett. – Tudja, tizenkét éves voltam, amikor Mary Jo született, és nagyon jól emlékszem rá, hogy az egész úgy kezdődött, hogy anya szédülésre panaszkodott. Ez reggel történt, fájás még sehol, és mégis, délre már meg is volt a húgunk. − Ez nem éppen szokványos jele a szülés megindulásának − csóválta a fejét Mack. − Lehet, hogy nem szokványos, de a mi családunkban akkor is ez a helyzet. Apa később mesélte, hogy anyám mind a négy szülése így indult, és valamennyi igen gyors lefolyású volt. Mary Jóval például alig értek be a kórházba. − Mire apa leparkolt a kocsival, és utánament anyának, mindennek vége volt − vette át a szót Mel. − Útban a szülőszoba felé, a gurulós ágyon megszületett Mary Jo. A dokinak csak annyi dolga maradt, hogy gratuláljon. − Ez most nem fontos − intette le ingerülten a bátyja. – Meg kell találnunk Mary Jót. Tudja, hol lehet most, Mack? − Nem. De talán Grace Harding tudja. − Ki az a Grace Harding? 65

− A könyvtárosunk. − Mack magyarázón hozzáfűzte: − A húguk a könyvtárban lett rosszul, oda hívtak ki minket. − A könyvtárban? − csodálkozott Linc. Mi keresnivalója lehetett Mary Jónak a könyvtárban? − Mi az ördögöt csinált ott? − értetlenkedett Mel is. − Sokkal fontosabb, mit csinál most − torkolta le öccsét Linc. − Van valami ötlete, Mack, hová mehetett azután? − Remélem, nem túl messzire − felelte a tűzoltó. − A lelkére kötöttem, hogy pihenjen néhány órát. − Akkor talán kivett egy szállodai szobát. − Ó, hogy ez eddig nem jutott eszébe! Linc nem győzte szidni magát, amiért mostanáig nem gondolt erre az eshetőségre. Pedig olyan kézenfekvő! Nyilván meg akarja várni Rhodesékat, akkor pedig mi mást tehetne, mint hogy megszáll valahol? − Sajnos nem ilyen egyszerű a dolog − ingatta a fejét Mack. − Ugyanis magam is utánanéztem, megfogadta-e a tanácsomat, és sajnos kiderült, hogy egyetlen környékbeli panzióba sem jelentkezhetett be. − Hogyhogy? − Egyetlen szabad szoba sem volt sehol. − Akkor vajon hová ment? − Ha a véleményemre kíváncsi, szerintem Grace Hardinghoz. − Úgy érti, az ő házába? Miért ment volna oda? − Mert Mrs. Harding az a fajta nő, aki gondolkodás nélkül szállást kínál egy állapotos fiatal lánynak, aki nem kapott hotelszobát. Egyébként megvan Hardingék telefonszáma. Ha gondolják, felhívhatom őket, és megkérdezhetem, jól okoskodtam-e. − Kérem! Telefonáljon mihamarabb! Linc nem mert hinni a jó szerencséjének. A fiatal tűzoltó egy időre eltűnt. A Wyse fivérek úgy érezték, hosszú időre, pedig csak két-három percről lehetett szó. Amikor visszatért, széles mosoly ült az arcán. − Jól gondoltam! Ott van, Hardingék birtokán, Olallában. Még mindig a vonalban van, akár beszélhetnek is vele, ha akarnak. Linc egy másodperccel azelőtt még ideges volt, aggodalommal vegyes düh fojtogatta − de a lelke egy csapásra kisimult, megnyugodott. Végtelen megkönnyebbülés lett úrrá rajta és a fivérein is, legalábbis a mosolyuk erről tanúskodott. − Jól van? − Igen, azt mondta, nagyszerűen érzi magát, de azt is megemlítette, hogy ha érte mennek, kész hazamenni magukkal. − Ez egyszerűen csodálatos! − Linc nem is remélte, hogy ennyire könnyű dolguk lesz Mary Jóval. − Jöjjenek, beszéljenek vele! Aztán pedig elmagyarázom, hogy jutnak el a Harding-birtokra. Linc vigyorogva követte Macket az irodába, öccsei a sarkát taposva igyekeztek utána. Lám, mégsem hiába jöttek ide! Még karácsony előtt hazaviszik a húgukat.

66

14.

− Ne, kérem, ne maradjon itthon miattam! − pillantott Mary Jo nyomatékosan Grace-re. − Erre igazán semmi szükség! Menjenek csak el az istentiszteletre valamennyien, ahogy eltervezték. − Egészen biztos benne, hogy jól ellesz egyedül? Mary Jo bólintott. − Egészen biztos. Elfogadta a vacsorameghívást, és egy csodálatos estét töltött el családi körben, de a továbbiakban már tényleg nem akart Hardingék terhére lenni. Annál is kevésbé, mert őrült kalandja a végéhez közeledett. A bátyjai, akik már úton voltak ide, hamarosan hazaviszik Seattle-be. − Pedig nagyon szeretnék megismerkedni a fivéreivel – sóhajtotta Grace. − De ők alighanem ideérnek magáért, még mielőtt mi hazaérnénk a templomból. − Ígérem, hogy bemutatom önnek mindhármukat − mosolyodon el Mary Jo. − Valamikor karácsony után visszajövünk. Igaz ugyan, hogy csak egy délutánt töltött velük, de őszintén megszerette a nagy család minden tagját. Grace– t és Cliffet, a lányokat, a vőket, az unokákat, akik megnyitották előtte a szívüket és az otthonukat, akik helyet adtak neki az asztaluknál, és akik nem tettek fel tolakodó kérdéseket, hanem nyilvánvalóan örültek a társaságának. Napjainkban nem általános az ilyesmi, hanem nagyon is ritka, úgyhogy Mary Jo elhatározta, ápolni fogja ezt a kapcsolatot, mert szeretett volna még nagyon sokáig baráti viszonyt fenntartani a Harding famíliával. Miközben a fiatal apák autósülésbe rakták a kicsiket, Cliff pedig kiállt a kocsijával, Grace is felkészült az indulásra. − Megvan a telefonszámunk, ugye? − kérdezte meg az ajtóból visszafordulva Mary Jótól. − Ó, igen. A mobilszámokat is beleértve. − A lány megveregette kertésznadrágja zsebét. − Telefonáljon mielőbb! Mary Jo biccentett. Grace elhunyt édesanyjára emlékeztette, ugyanolyan kedves, szeretetteljes, szívélyes egyéniség volt, mint ő. S most, hogy Mary Jo maga is hamarosan anyának mondhatta magát, még inkább felértékelődtek a szemében ezek a tulajdonságok. Grace eszébe juttatta, milyen sokat jelentett neki egykor az édesanyja, és ennek kapcsán azon is elgondolkozott, milyen anyja szeretne lenni a gyermekének. Döbbenetes, mennyi jót hozott az életébe ez az eredetileg nem várt terhesség. Először is, hogy végérvényesen felnőtté vált. De ennek köszönhette a bizonyosságot is, hogy igenis, képes felnőni bármilyen nehéz feladathoz. Ráadásul ennek köszönhetően ismerte meg Grace Hardingot, családostul… − Ha a bátyjai éhesek lennének, nyugodtan kínálja meg őket, elég sok minden megmaradt a vacsorából. − Köszönjük szépen. Cliff közben odaállt a kocsival a ház elé, kiszállt, és kinyitotta Grace– nek az anyósülés felőli ajtót. Az asszony elindult, de visszafordult. − Ha bármire szüksége volna, vagy valami baj van, azonnal telefonáljon! Ne habozzon, ne gondolja, hogy zavar, hívjon azonnali − Úgy lesz. És még egyszer: köszönöm. 67

Mary Jo a vállára borította a kabátját, és kiment Grace-szel a ház elé, a szállingózó hóesésbe. − Maradjon a házban − javasolta az asszony. − Inkább visszamegyek a lakrészembe − rázta a fejét Mary Jo. − Nagyon kellemes ott is. Megölelték egymást, és Grace beszállt a férje mellé az autóba. De még mielőtt elindultak volna, gyorsan leengedte az ablakot. − Majdnem elfelejtettem megköszönni, hogy olyan angyalian türelmes volt Tylerrel − mondta. A lány mosolygott. A hatéves kisfiú dobot kapott karácsonyra, és sehogy sem lehetett lebeszélni arról, hogy dobolással töltse az egész estét. − Nem volt nehéz. Tündéri kissrác, ráadásul tagadhatatlanul van érzéke a zenéhez. − De most menjen be gyorsan! A végén még megfázik. Mary Jo a felszólítás ellenére az udvaron maradt, míg csak el nem halványodtak a távolban az autó hátsó lámpái. Aztán összehúzta magán a kabátját, és elindult a pajta felé. A betlehemes élőkép több szereplője is kinn volt a pajtával szomszédos kifutóban, így elsőként a lány is oda ment. − Szia, csacsi! Boldog karácsonyt! Mintha csak értette volna, hogy hozzá beszélnek, a szamár megindult feléje. Mary Jo megvárta, megcirógatta selymes orrát, aztán bement a pajtába. − Üdv mindenkinek! A hangja hallatán Pápaszem kidugta a fejét a boksza ajtaján. − Hahó! Képzeld, Cliff elmesélte nekem, mennyire odavan érted. De tekintve, milyen szép lány vagy, ez nem is csoda. Pápaszem halkan felnyihogott, mire a teve feje is megjelent a korlát fölött. − Bocs, de veled nem barátkozom − lépett hátra Mary Jo nevetve. − Rossz a híred, tudod? És nem akarok lehetőséget adni a benned megbúvó ádáz szörnyetegnek, hogy jót csemegézzen a karomból. Pár percig még elcsevegett az állatokkal, aztán megmosta a kezét a pajta sarkában lévő mosdókagylóban, és elindult felfelé a lépcsőn. Félúton járhatott, amikor megint megfájdult a dereka. Odakapott, de folytatta útját felfelé, miközben másik kezével a korlátba kapaszkodott. Amikor végre nagy nehezen felért, és megállt egy pillanatra, hogy levegye a kabátját, nagyon erős, szorító fájdalom jelentkezett − ezúttal a hasában. Szentséges ég, mi ez? Csak nem szülni fog? De nem, az nem lehet… Mary Jo mindenkitől azt hallotta, és mindenütt azt olvasta, hogy a méhösszehúzódások először ritkák és gyengék, később, gyakran csak órák elteltével kezdenek sűrűsödni és erősödni a fájások. Ez azonban, ami az imént meglepte, gyötrő, görcsös fájdalom volt, és ráadásul hosszú másodpercekig eltartott. És nem sokkal azután, hogy véget ért, már jött is a következő… Mary Jo megnézte az óráját. Három perccel később már ott is volt a következő, a harmadik erős méhösszehúzódás. Három perc?! Máris háromperces fájásai vannak?! A tanfolyamon azt tanulta, hogy a szülés tizenöt perces kontrakciókkal kezdődik. Lehet, hogy nála is úgy kezdődött, csak nem vette észre? Lehetséges volna? Nem vette észre, hogy szülni kezdett? Nem sokáig töprenghetett ezen, mert máris jött a következő fájás. Mary Jo hétrét görnyedt, és átölelte a hasát. No, ezt már észre lehet venni, az biztos − gondolta, és hangosan felnyögött. Most mi az ördögöt csináljon? A fivérei minden pillanatban megérkezhetnek. Ha eléjük áll azzal, hogy éppen szül, mindhárman pánikba esnek. És Mary Jo egy dolgot biztosan tudott: nem akarta a bátyjai közreműködésével megszülni a gyermekét. Egyiküknek sem volt ugyanis halovány sejtelme sem arról, mi ilyenkor a tennivaló. Linc valószínűleg megparancsolná a babának, hogy várjon, amíg megérkeznek a kórházba, kérdés, milyen eredménnyel… Mel alighanem elájulna, Ned pedig fel-alá járkálna, és azt ismételgetné, hogy nem lesz semmi baj. Csakhogy ő ettől még nem lenne kinn a vízből… Az újabb méhösszehúzódás, hiába volt már a sokadik, ismét váratlanul érte. Próbált lassan, szabályosan lélegezni, ahogy a tanfolyamon tanulta, és közben nézte az óráját. Harminc másodperc… Az nem lehet! A szülés hosszú órákig szokott tartani, képtelenség, hogy ennyire gyorsan haladjon előre a folyamat! 68

Az agya lázasan járt, törte a fejét, mit csináljon, kit hívjon segítségül. Először Grace jutott eszébe, hiszen ha már itt kell megszülnie, a tanyán, egy nőt szeretett volna maga mellé − és Grace-nél türelmesebb, kedvesebb, megértőbb segítőt nem is kívánhatott volna. Csakhogy az asszonyt, noha mindössze néhány perccel ezelőtt ment el otthonról, mégsem hívhatta vissza, hiszen kizárólag mobilon érhette volna el, márpedig a térerő meglehetősen esetleges volt ezen a környéken. Mellesleg nem is akarta még inkább összekuszálni Hardingék karácsonyi programját. A második ember, akire segítőként gondolhatott, nem volt más, mint Mack McAfee, a kedves és udvarias sürgősségi betegellátó, akit nyilván felkészítettek a hasonló helyzetekre. Mack, akinek nyugodt fellépése és logikus gondolkodása bizonyára őrá is jó hatással lenne. Amikor nemrég beszéltek… Mikor is lehetett? Talán félórával ezelőtt… Szóval akkor Mack rávette, hogy menjen haza a testvéreivel. A baba születése után is bőven lesz alkalma rá, hogy Bennel és Charlotte-tal beszéljen, a fivérei pedig ezek után aligha fogják erőltetni a találkozót David– del és a családjával. Amikor végre személyesen beszélhetett Linckel, Mary Jót magát is meglepte, milyen aggódó és izgatott a bátyja hangja. Almában sem gondolta volna, hogy a testvérei ilyen kétségbeesetten keresik. Ha ezt előre tudja, dehogy okoz nekik ilyen ijedséget! Bár az is igaz, hogy ha Linc, Mel és Ned olyan összeszedetten és higgadtan beszéltek volna vele, ahogyan Mack tette, akkor eszébe sem jutott volna útnak indulni… De most már késő bánat, ami történt, megtörtént. Lassan elindult lefelé a lépcsőn, a pajtában lévő vezetékes telefonhoz. Nem akarta a központi segélyhívó számot beütni, mivel kerülni akarta a felesleges feltűnést, és szívesebben beszélt volna személyesen Mackkel. Szerencséje volt: a készülékről a kijelző szerint utoljára a tűzoltóságot hívták, így csak meg kellett nyomnia a híváskezdeményező gombot. A második csengetésre valaki felvette. − Kitsap megyei tűzoltóság. Mary Jo lehunyta a szemét és felsóhajtott, annyira megörült Mack hangjának. − Mack? − Mary Jo? − kérdezte hitetlenkedve a férfi. − Maga az? − Ii… igen. − Valami baj van? − Nincs, csak… Tudja, Grace a családjával elment az istentiszteletre, de én nem mehettem velük, mert a bátyáim útban vannak ide. − Még nem érkeztek meg? − Mack meglepettnek tűnt. − Nem. − Akkor eltévedtek − állapította meg a férfi. − De reméljük, nem nagyon. Biztosan hamarosan odatalálnak. − Biztosan − hagyta rá Mary Jo, majd kisvártatva felnyögött, mert megérkezett a következő fájás. − Mi az? Mi a baj? − ijedt meg Mack. – Azt hiszem… szülök. − És ezt csak most mondja? Azonnal indulok, beviszem a kórházba. Milyen gyakoriak a fájások? − Hárompercesek. Sajnos épphogy csak elkezdtem a szülésfelkészítő tanfolyamot. Mindenképpen Daviddel akartam menni, ő meg folyton halogatta, így aztán csak nemrég iratkoztam be. − Ne féljen, nem lesz semmi baj. Ha akarja, magával maradok, és segítek. − Maga? − Én. Szerintem egész jó segítő volnék. − Csodálatos segítő volna, abban biztos vagyok, de ne felejtse el, hogy csak egyetlen tanfolyami foglalkozáson vettem részt! – − Ezt majd személyesen megbeszéljük. Azonnal beülök a mentőbe, és indulok magáért. − Jó. − Hol van most? – A pajtában. − Mary Jo a fájdalom dacára felkacagott. − Mi ilyen mulatságos? − szaladt ráncba Mack homloka. − Semmi, csak… Szóval itt vannak körülöttem a betlehemi élőkép állatszereplői. 69

− Az tényleg nagyon hangulatos lehet − ismerte el nevetve Mack. − De szerintem okosabb volna, ha a házban várna rám. − Inkább visszamegyek a pajta fölötti kis szobámba – rázta a fejét Mary Jo, mert valahogy sokkal jobban otthon érezte magát abban a helyiségben. − Ahogy akarja. Csak be ne csukja az ajtót! Hamarosan ott leszek, tartson ki! − Igyekszem. És Mack… − Tessék! − Siessen, kérem! − Már itt sem vagyok. A vonal megszakadt. Mary Jo letette a kagylót, és sétálni kezdett a pajtában. Mivel a járkálás kifejezetten használt, nem fogadta meg Mack tanácsát, és nem ment fel a szobába, hanem tovább sétált fel s alá. Amikor észrevette, hogy a teve minden mozdulatát figyeli, elmosolyodott. − Csak ne nézz ilyen várakozóan, jó? Nem most lesz a fő attrakció, még nincs itt az ideje. Egy bárány lépett oda a kapuhoz, és panaszosan bégetett. − Egy szót se halljak! − fenyegette meg tréfásan a lány. – Ne vészmadárkodjatok itt nekem! A lovak is ki-kitekintettek a bokszaikból, de Pápaszem volt az egyetlen, aki hosszabb ideig figyelmet szentelt Mary Jónak. − Szurkolj nekem, jó? − pillantott rá hálásan a lány, amikor elindult felfelé a lépcsőn. − Azt hiszem, most minden drukkerre nagy szükségem van. A lassan egybefolyó, egyre erősödő fájások hatására Mary Jo kezdte elveszíteni az időérzékét, így aztán egy örökkévalóságnak tűnt az a néhány perc, amíg a hasát átfogva fel-alá járkált. Aztán végre meghallotta az autózúgást, majd az ajtók csapódását. Pár másodperccel később Mack valósággal beesett a szobába, mögötte a társa loholt. Mindketten lihegtek, láthatóan rohanvást jöttek föl a lépcsőn. Mary Jo annyira megkönnyebbült, amikor megpillantotta Macket, hogy kis híján könnyek szöktek a szemébe. − Annyira örülök, hogy… itt vannak − nyögte elgyötörtén. − Hogy van? − Nem… nem túl jól. − A fivérei megérkeztek? Mary Jo megrázta a fejét. Mack a válla fölött hátramutatott a társára. − Ő Brandon Hutton. Talán emlékszik rá, délelőtt már találkoztak. − Igen, persze… Üdvözlöm. − Milyen sűrűn jönnek a méhösszehúzódások? − Még mindig hárompercenként, de sokkal erőteljesebbek, és hosszabb ideig tartanak. Mack a másik tűzoltóhoz fordult. − Azt hiszem, meg kellene vizsgálnom, mielőtt elindulunk a kórházba. − Egyetértünk − bólintott Hutton. Mary Jo kicsit zavarba jött, de azzal vigasztalta magát, hogy Mack képzett szakember, aki nyilván sokszor csinált már hasonlót, és érti a dolgát. A fiatal tűzoltó kézen fogva az ágyhoz vezette, felhajtotta az ágyterítőt, és leborította az ágyat tiszta törölközőkkel. Mary Jo lefeküdt, és lehunyta a szemét. − Mindjárt eltűnik a méhszáj − állapította meg Mack a vizsgálat befejeztével. − Hamarosan jönnek a tolófájások. − És az mit jelent? − Csak annyit, hogy már elkéstünk a kórházba menéssel. − Akkor…? − Mary Jo szeme megint könnybe lábadt. – Akkor ki fogja világra segíteni a kisbabámat? − Attól tartok, én − mondta szelíden a fiatalember, és megfogta Mary Jo kezét. − Ne aggódjon, minden rendben lesz. Meg tudja csinálni.

70

15.

− Eltévedtünk, valld csak be! − legyintett elkeseredetten Mel. − Ezt már fél órával ezelőtt is megmondtam − felelte élesen Linc, aki nem szerette, ha folyamatosan emlékeztetik a baklövéseire. − El kellett volna kémünk Hardingék telefonszámát – szólalt meg a hátsó ülésen Ned. − Késő bánat! Szóltál volna akkor, amikor a tűzoltóságon voltunk, nagyokos! Már vagy egy órája eljöttek onnan, és Lincnek fogalma sem volt, merre járnak. Mack McAfee ugyan rajzolt nekik egy térképet, de valahol mégis letértek a javasolt útról, és hiába jöttek rá később, egyszerűen képtelenek voltak visszatalálni oda. Ennek elsősorban a köd volt az oka, mely tej fehér lepelbe burkolta az egész környéket, az utat is alig lehetett látni. − Nézd csak meg még egyszer, mit is mondott pontosan az a Mack! Mel felkapcsolta a belső világítást, amely azonban majdnem megvakította Lincet. − Hé, azt nem mondtam, hogy a villanyt is kapcsold fel! A szemembe süt! − De sötétben hogy nézzem meg a térképet? − Nem kell oda lámpa − csillapította a bátyjait Ned. − Én megjegyeztem, mit mondott Mack. − Na, akkor hol vagyunk most? − tette fel a kérdést Mel. − Tőlem kérded? − csattant fel Linc. − Jó, jó, ne veszekedjünk, az nem vezet sehová − sóhajtott Mel. − És legfőképpen nem segít megtalálni Mary Jót. − Szent igaz. − Linc lehúzódott az út szélére, aztán oldalt fordult, hogy mindkét öccsét láthassa. − Van valakinek ötlete? − Visszamehetnénk a tűzoltóságra, és a térkép alapján elindulhatnánk újra − javasolta Mel. − És ha már ott vagyunk, akkor elkérhetnénk Macktől Hardingék telefonszámát − tette hozzá Ned. − Ja, és felhívhatnánk Mary Jót, hogy ne aggódjon, hamarosan megérkezünk. − Szóval menjünk vissza a tűzoltóságra? − Linc ajka gúnyos mosolyra húzódott. − Csodás ötlet. Megkérdezhetem, melyikőtök tudja a visszafelé vezető utat? Mel várakozóan nézett Nedre, de a legifjabb fivér csak a vállát vonogatta. − Én aztán biztosan nem. Hiszen eltévedtünk… − Pontosan erről van szó − biccentett Linc, aki immáron nagyon nehezen tudta leplezni csalódottságát és elkeseredettségét. − Nos, van még valami korszakalkotó ötletetek? − Mi lenne, ha útbaigazítást kérnénk? − vetette fel Ned. − Ugyan kitől? − intette le Mel. − Jó félórája teremtett lélekkel sem találkoztunk. − Az előbb elmentünk egy büfé mellett. − Mikor? − kapta fel a fejét Linc. − Biztos vagy benne, hogy jól láttad? − kérdezte Mel. − Naná hogy biztos! Még a nevére is emlékszem. King’s– nek hívták. − Jobbfajta büfé volt? Olyan vendéglőféle? Ned a fejét rázta. 71

− Nem, inkább afféle autósbüfé. Lehet, hogy benzinkút vagy szerelőműhely is van mellette, mert mintha két autóroncs is állt volna ott. − Ha ott volt, én miért nem láttam? − Linc még mindig kételkedett. − Mert vezettél. Ebben lehetett valami. A ködben az is komoly feladat volt, hogy az úton tartsa a kocsit, az út menti épületek érthető módon kikerültek a látóteréből. − Most, hogy visszagondolok, lehet, hogy én is láttam – mondta lassan Mel. − Nem az volt az, amelynek a feljáróját autógumikkal rakták körbe? − De igen! − örült meg Ned. − Na, ugye hogy nem beszélek hülyeségeket! – Akkor javaslom, imádkozzunk, hogy megtaláljuk azt a helyet − vette át a szót Linc, és elfordította az indítókulcsot. − Merre menjek? − Fordulj vissza! − mondta Ned. Linc engedelmeskedett. − Mondjátok csak − kérdezte meg közben −, egészen biztosak vagytok benne, hogy nyitva volt az a büfé? − Nekem úgy tűnt. − Nekem is − csatlakozott öccséhez Mel. − Egy csomó lámpa égett. Úgy értem, nem karácsonyi fények, hanem rendes lámpák. Csendben haladtak tovább. Ned és Mel lázasan figyeltek, nem szerették volna elszalasztani az épületet. Szerencséjük volt: épp egy dombra mentek fel, kiemelkedve kicsit a tejfehér ködből, ami jelentősen megnövelte a látótávolságot. − Ott van! − kiáltott fel diadalmasan Ned. Linc megkönnyebbülten felsóhajtott. Ezek szerint az öccsei nem képzelődtek. Mégiscsak van hát egy kis remény… A büféhez közelebb érve észrevette a cégtáblát is: King’s állt rajta nagy, piros betűkkel. Az nyilvánvalónak tűnt, hogy nem túl színvonalas a hely. Főként a mellette parkoló roncsok miatt − de az erősen felújításra szoruló épület sem volt valami bizalomgerjesztő. Karácsonyi dekorációnak pedig nyoma sem volt sehol. Mindenesetre nyitva voltak, és ez a legfontosabb: az egyik ablakban kéken világított a NYITVA tábla. Linc az ajtóhoz sétált, és bekukucskált. Néhány asztalos, kicsiny büfét látott, a pult mellett magas bárszékek álltak, a túlsó sarokban pedig néhány polc a benzinkutaknál megszokott áruválasztékot kínálta. Linc bement, leült a pulthoz, két öccse pedig követte a példáját. Egy nagy, kövér ember jelent meg fehér pólóban és kötényben. Úgy sétált oda hozzájuk, mintha csak rájuk várt volna egész nap. − Boldog karácsonyt! − köszönt oda neki Linc. − Kösz − dünnyögte rosszkedvűen a nagydarab ismeretlen. − Mive’ szógálhatok? − Én egy kávét kérek − felelte Linc. − Mi a mai menü? − kérdezte meg Mel a falon lévő táblára pillantva, mely szerint: Érdemes megkóstolni a mindenkori napi menüt! − Fasírt krumplivá’ meg kukoricává’. − Ha enni akartok, elvitelre kell kérnetek − vakkantotta oda öccseinek Linc, holott most, hogy a téma szóba került, gyorsan ráébredt, hogy ő maga is az éhhalál szélén áll. − Be t’om csomagolni − ajánlotta fel a kövér pultos, miközben kávét töltött Lincnek. A kávén sajna első pillantásra látszott, hogy túl sok időt töltött a kannában. − Friss ez egyáltalán? − kockáztatta meg a kérdést Linc. – Naná hogy friss! Tennap főztem. Linc méla undorral tolta el magától a csészét. − Tudja mit? Csomagoljon be nekünk három fasírtos szendvicset elvitelre. − A krumplipürét is e’viszik? − Nem lehetne inkább sült krumplit kérni hozzá? − vetette fel Ned. − Dehogynem. − Mondja csak… − Linc hátradőlt a bárszéken. − Nem tudja véletlenül, merre van a Harding-birtok? − Az attó’ függ, ki kérdi − sandított rájuk gyanakodva a pultos. 72

− Jó barát − mondta egyszerűen Linc, mert nem akart hosszas magyarázkodásba bocsátkozni. – Akkor jó. Cliff-fel majdhogynem szomszédok vagyunk. − Tényleg? − Linc megörült. Lehet, hogy sokkal közelebb vannak a célhoz, mintsem gondolták? − Lovakat tenyészt. Méghozzá a legjobb és legszebb lovakat a környéken. Linc mindent tudott az autókról, a lovakhoz ellenben egyáltalán nem értett, úgyhogy nem tudta, mit mondjon erre. De nem is kellett szólnia semmit, a kövér, fehér kötényes büfés folytatta: − Maguk is azé’ keresik, ügyi? Lovat akarnak venni tűle. − Hát, nem éppen. − Linc csak remélni tudta, hogy a tagadó válasszal nem okoz túl nagy csalódást. − A húgunkért jöttünk, aki most ott van Hardingéknál. − A tűzoltók már útbaigazítottak minket egyszer − kottyantotta közbe Mel. − Csak valahogy mégis eltévesztettük az utat − vette át a szót Ned. − Vagy úgy is mondhatjuk, hogy eltévedtünk − öntött tiszta vizet a pohárba Linc. − Akkó’ becsomagóhatom azokat a szendvicseket? − Persze. De ugye útbaigazítást is kapunk? King − vagy akárhogy hívták is a büfést − felsóhajtott, mintha valami nagyon nehéz dolgot kértek volna tőle. − Mér’ is ne? Hajó’ megfizetik… − mondta sejtelmesen. Linc egy tízdollárost tett a pultra. − A’ nem biztos, hogy elég lesz. Újabb bankjegy került a másik mellé. − Nincs több − jelentette ki mogorván Linc. − Na jó… − A termetes férfiú zsebre gyűrte a pénzt, aztán elindult hátra, a konyhába. − Minnyá jövök. Hozom a rendelést − dünnyögte alig érthetően. Tíz perccel később egy nagy, fehér zacskóval tért vissza, melyben benne voltak a szendvicsek, a sült krumpli és három kis üveg ásványvíz. Linc nem merte megkérdezni, milyen friss a fasírt. Zokszó nélkül kifizette a nem éppen alacsony számlát. − Várjuk az útbaigazítást − jelentette ki aztán. Ned kiterítette a pulton Mack térképét, melyen egészen egyszerűnek tűnt az út a tűzoltóságtól Hardingék farmjára. Linc nem is értette, hogyan tévedhettek el. − Megkapják, ne fé’jenek. Látják, itt vannak most… A kövér büfés tollal egy kört rajzolt a térképvázlatra, aztán rábökött két utcanévre. − Itt, egészen köze’ a Burley és a Glenwood sarkáhó’. − Aha, értem − bólogatott Linc. − Keletnek ke’ menniük. − Aha. Keletnek − ismételte elgondolkodva Linc. − Vagy két mérfődnyire innét van egy felűjáró, ami átvezet az ótópálya felett. − Értem. A büfés megfordította a térképet, és rábökött arra a helyre, amelyet Mack Harding farmként jelölt meg. − Láttyák? Itt lakik Cliff és Grace Harding. − Igen, látjuk. − Vagyis miután átmentek a fölűjárón, nincs más dóguk, mint keletnek tartani. Aztán, amikó’ meglátják a tengert, fordújanak balra. Onnét mán csak kábé háromnegyed mérföd a tanya. − Köszönöm − biccentett hálásan Linc. Az útbaigazítás alapján nagyon egyszerűnek tűnt a dolguk. Ezt az utat még ők sem fogják eltéveszteni. A büfés átható pillantást vetett rájuk, gyaníthatóan még több pénzt szeretett volna kicsikarni az információ fejében. Lincet azonban nem ejtették a fejére. Különben is úgy érezte, hogy már így is többet adott a kelleténél. Megragadta a papírzacskót, kisebbik öccse kezébe nyomta, aztán elindult kifelé. − Boldog karácsonyt! − kiáltotta hátra a válla fölött Ned. − Ja. Maguknak is. Beszálltak a kocsiba, és Ned szétosztotta a szendvicseket. Linc beleharapott a magáéba, és megállapította, hogy a dagi büfés meglepően finom fasírtot készített. A kenyér is friss volt, és az ízek sok mindenért 73

kárpótolták a fáradt vándórokat. Olyan vehemenciával tömték magukba az ételt, hogy kis híján elkerülte a figyelmüket a felüljáró. − Hé, ti ketten! − rivallt az öccseire Linc. − Én vezetek! A ti feladatotok, hogy figyeljetek! − Bocs − mentegetőzött bűntudatosan Ned. − A pasas azt mondta, addig menjünk egyenesen, míg meg nem látjuk a tengert − emlékeztette fivéreit Linc. − Sötét van − méltatlankodott Mel. − Hogy fogjuk észrevenni a tengert? − Nem tudom. De valahogy csak észrevesszük, legkésőbb akkor, ha odaérünk a partjára. Csendben mentek tovább. Már jó néhány mérföldnyit megtettek, de víznek nyoma sem volt. − Kezd gyanús lenni a dolog − állapította meg Linc. − Csak menjünk tovább! − biztatta Mel. − A fickó nem mondta, mikor látjuk meg a tengert. − Valóban − ismerte el a bátyja, de továbbra is rossz érzései voltak. Elsősorban amiatt, mert az út egyáltalán nem volt olyan egyenes, mint ahogy azt a dagadt büfés rajzolta a térképvázlatban. Sőt annyit kanyargott, hogy a különben jól tájékozódó Linc teljesen összezavarodott: ha pisztolyt szorítanak a homlokához, sem tudta volna megmondani, merre van kelet. − Attól tartok, hogy az a King, vagy ki a csuda, szándékosan rosszul igazított útba minket − vallotta be. − De miért tett volna ilyet? − képedt el Mel. − Hiszen adtál neki húsz dollárt. Linc jól emlékezett a pasas mohó arckifejezésére. − Talán többet akart. És mivel nem kapott, úgy gondolta, kitol egy kicsit velünk. − De miért? Mi oka volt rá? − értetlenkedett Ned is. − Semmi különös. Csak szerette volna, ha mi is éppen olyan nyomorultul érezzük magunkat, mint ő. A mocsok szarházi! Linc keserű szavaira senki nem felelt, némán haladtak tovább. Érthető módon egyiküket sem töltötte el a szentestén nagyon is elvárható karácsonyi áhítat.

74

16.

Mire Grace és Cliff megérkeztek a templomba, a lányok, vők és unokák már mind helyet foglaltak odabent. Maryellen az ölében tartotta a kicsi Drake-et, aki békésen szunnyadt a karjában. A nagyobbak viszont, Tyler és Katie a többi cédrusligeti gyerekkel együtt készültek a nagy fellépésre. Katie nagyon várta a műsort, boldog volt, hogy angyalka lehet, Tyler viszont egyáltalán nem lelkesedett a pásztorszerepért, amely nekijutott. Talán ha a dobját magával hozhatta volna, akkor más lett volna a helyzet, de az édesanyja elmagyarázta neki, hogy a pásztoroknak furulyájuk volt, nem dobjuk, mert a bárányok ijedősek, és egy ilyen harsány hangszertől szerteszét futnának. A fiúcska zokszó nélkül tudomásul vette, hogy a dobot otthon kell hagynia, de ettől nem lett jobb a kedve. Grace és Cliff a lányaik mögötti sorban foglaltak helyet. Amikor elhelyezkedtek, Maryellen hátrafordult, és halkan megkérdezte: − Mary Jo jól van? − Remélem − súgta vissza Grace, akinek határozott lelkiismeret-furdalása volt, amiért egyedül hagyta otthon a fiatal lányt. Pedig Mary Jo erősködött, hogy menjen csak a családjával, ő jól ellesz egyedül. Az asszony azonban már bánta, hogy engedett a szelíd unszolásnak. Ahogy felzúgott az orgona, és a fehér köntösbe bújt kórustagok rázendítettek az első karácsonyi dalra, Cliff megszorította Grace kezét. Nem sokkal később megérkezett a mikulássapkás Jack is, Olivia kíséretében. Természetesen velük tartott Olivia lánya, Justine, a férjével és kisfiával egyetemben. Grace nemrég beszélt Justine-nal, és tudta, hogy a betlehemes műsorban a kis Leif alakítja az egyik napkeleti bölcset. Olivia hamar észrevette barátnőjét, és odalépett hozzá, hogy még az istentisztelet kezdete előtt válthassanak pár szót. Karcsúsított szabású fekete kabátjához hosszú, piros selyemsálat viselt, és minden soványsága, megviseltsége ellenére is maga volt a megtestesült nőiesség és elegancia. − Hogy van Mary Jo? − tudakolta rögtön. − Azt én is szeretném tudni − felelte Grace. − Ragaszkodott hozzá, hogy otthon hagyjuk, de már bánom, hogy nem maradtam vele. Csak azért jöttem el, mert a bátyjai megérkeztek a városba, hamarosan ott lesznek érte. − És Mary Jo? Nem tiltakozott? − Ó, nem! Úgy láttam, nagyon megkönnyebbült, hogy a testvérei végre előkerültek. − Akkor hazamegy velük Seattle-be. − Oliviának félre kellett állnia, hogy elengedjen néhány embert, akik előrébb akartak menni a padsorok között. Grace bólintott. − No és hogy találták meg a fivérei? Honnan tudták, hogy nálad szállt meg? − kíváncsiskodott Olivia. − Valakitől hallották, hogy rosszul lett ma egy terhes lány, és felkeresték a tűzoltóságot. Beszéltek Mack McAfee-vel, aki azonnal telefonált nekünk, és miután Mary Jo beszélt vele meg Linckel, a legidősebb bátyjával, úgy döntött, hogy hazatér Seattle– be. − A könyvtárban úgy vettem észre, hogy Mack jelenléte jó hatással van Mary Jóra − jegyezte meg Olivia, aki olvasott barátnője gondolataiban. 75

− Igen, nekem is volt egy ilyen érzésem − helyeselt Grace élénken. − A telefonbeszélgetésük után is feltűnt, hogy Mary Jo megnyugodott, magabiztosabb lett. Alighanem ő győzte meg a hazamenetel fontosságáról, és nem a testvére. − Mindenesetre örülök, hogy így alakult − sóhajtotta Olivia. − Mary Jónak és a fivéreinek is így lesz a legjobb. No meg anyáéknak is… − Megrázta a fejét. − Persze fontos, hogy tudomást szerezzenek David legújabb galádságáról meg a babáról, de nem biztos, hogy ennek karácsony szent napján, a hazaérkezésük utáni percben kell megtörténnie. − Mary Jo pontosan azért jött, nehogy Charlotte-nak és Bennek a három dühös fivérével kelljen szembesülnie, akik habzó szájjal követelnek elégtételt húguk elveszett tisztességéért. − Nem hinném, hogy az ő tisztessége bármilyen csorbát szenvedett volna. Bár, igaz, Davidé sem, tekintve, hogy neki sosem volt. − Azért jó lett volna találkozni Mary Jo fivéreivel − sajnálkozott Grace. − De talán később bepótolhatjuk… Már biztosan útban vannak Seattle felé. − Istentisztelet után folytatjuk − búcsúzott el Olivia. – Úgy látom, jön a tiszteletes. És valóban. Mire a bírónő helyet foglalt férje mellett az átellenben lévő padsorban, Flemming tiszteletes fenn állt már a pódiumon. Az arcáról béke és nyugalom sugárzott, a gond redői kisimultak, ajka körül derűs mosoly bujkált. Grace, aki tudta, milyen nehéz éve volt a lelkész házaspárnak az idei, hálát adott az égnek, hogy mostanra megoldódtak a gondok. − Boldog karácsonyt! − üdvözölte gyülekezetét Isten szolgája. − Boldog karácsonyt! − visszhangozta a tömeg. − Mielőtt a gyermekek előadnák a betlehemes műsort, szeretném, ha áttekintenénk Jézus születésének történetét – kezdte a tiszteletes. − Kérlek benneteket, próbáljátok elfelejteni, hogy azóta eltelt kétezer év, próbáljátok odaképzelni magatokat Júdeába, abba a jelentéktelen, szűkös és levegőtlen kis hálókamrába, ahol az angyal megjelent Máriának, és közölte vele, hogy hamarosan gyermeke születik. Kinyitotta a bibliát, és felolvasta a jól ismert történetet Lukács könyvéből. − Elgondolkodtatok-e már azon, milyen feltétel nélküli hitről és bizalomról tanúskodik Mária viselkedése? − kérdezte, miután felpillantott. − A jelenés arról tájékoztatta, hogy megfogant a Szentlélektől, és hogy születendő fiát Jézusnak nevezze, ami akkoriban nagyon gyakori név volt a zsidók között. A tiszteletes rövid szünetet tartott, és körbehordozta pillantását a templomban. − El tudjátok képzelni, hogy összezavarodhatott az a fiatal lány? Mintha mostanság valaki azt mondaná egy fiatal amerikai nőnek, hogy Isten fiát hordja a szíve alatt, akinek születése után feltétlenül a Bob nevet kell kapnia. Derültség hullámzott át a gyülekezeten, némelyek hangosan nevettek. − Ráadásul Máriának nemcsak meg kellett emésztenie az újságot − emelte fel a hangját a lelkész −, hanem a családtagjaival is meg kellett értetnie a helyzetet. Ti vajon mit szólnátok, ha a kamasz lányotok elétek állna azzal, hogy terhes, és gyermeke a Szentlélektől fogant? Flemming tiszteletes elmosolyodott, úgy folytatta: − Nekem ugyan lányom nincs, csak két fiam, de azért bele tudom élni magam a helyzetbe, és elmondom, én mit gondolnék. Nevezetesen, hogy egy bajba került bakfis mindent kitalál, csak hogy mentse magát és szintén kamaszkorú barátját. A hallgatóságban sokan bólogattak. Grace kissé megborzongott, mert ő maga is volt ebben a helyzetben, amikor tizennyolc évesen be kellett vallani a szüleinek, hogy állapotos. A mai napig emlékezett anyja csalódott és apja dühös arcára… Aztán eszébe jutott Mary Jo, és önkéntelenül is Oliviára pillantott, aki visszanézett rá. − És a szülők meg József, Mária jegyese − folytatta a lelkész − mégis szó nélkül tudomásul vették, hogy a gyermek, Isten fia, ott fejlődik és növekedik Mária méhében. Gondolkodjatok el ezen a mostani ünnepen! Balról valami zaj hallatszott. A lelkipásztor oldalt pillantott, és elmosolyodott. − Úgy látom, a gyerekek már nagyon izgatottak, szeretnék elkezdeni az előadást, úgyhogy nem akarom sokáig feltartani őket. Csak még annyit szeretnék elmondani, hogy kisfiú koromban leggyakrabban a pásztor szerepét osztották rám a betlehemes játékban, a pásztorét, aki éberen őrködik a nyáj fölött, amikor jön az angyal, és jelenti, hogy megszületett a Megváltó. Bizonyára ennek is szerepe volt abban, hogy felnőttként is 76

a pásztori hivatást választottam. A lelkek pásztora lettem. Ti vagytok az én nyájam, és biztosak lehettek benne, hogy eztán is vigyázni fogok minden egyes bárányomra. Boldog karácsonyt mindenkinek! − Boldog karácsonyt! − zúgta a gyülekezet. Ahogy a tiszteletes lelépett a szószékről, a gyerekek befutottak középre, és elfoglalták kijelölt helyüket. Grace kihúzódott a padsor szélére, hogy jobban láthassa az unokáit. Katie valóban angyali volt az aranyos szárnyacskáival és a fején díszlő glóriával. Tyler, aki Cliff sétapálcáját használta pásztorbot gyanánt, még mindig elég morcos képet vágott, jelezve, hogy továbbra is neheztel, amiért nem hozhatta magával a dobját. Grace önkéntelenül is elmosolyodott, és arra gondolt, milyen kár, hogy Dán soha nem láthatta az unokáikat. Milyen büszke lenne most! Szomorúság suhant át a lelkén, de nem akarta, hogy ezt bárki észrevegye, ezért aztán elfordította a fejét, és visszapislogta a könnyeit. Mostanában ritkán gondolt Danre, pedig valamikor nagyon szerette őt. Két gyereket szült neki, sok-sok évig éltek együtt békességben… Grace végig magát hibáztatta férje búskomorsága, hangulatingadozásai és mind nyilvánvalóbb boldogtalansága miatt. Pedig nem ő volt az oka mindennek, hanem a háború, az átkozott vietnami emlékek, melyek megkeserítették a férfi életét. Vietnam után Dan soha nem volt többé a régi, de az asszony nem vette észre a nyilvánvaló összefüggést. Csak azután esett le a szeméről a hályog, hogy elolvasta férje búcsúlevelét. Nem, ilyenkor, karácsonykor nem helyes ilyesmikre gondolni, hessegette el a komor emlékeket Grace. Hiszen az unokák, akiket Dan sosem ismerhetett, izgatottan várnak életük első fellépésére. A szeme sarkából észrevette Angelt, a lelkészi hivatal titkárnőjét, aki végigsietett a padsorok között, és odahajolt az első sorban ülő Flemming tiszteleteshez. Valamit sugdosott a fülébe, mire a férfi biccentett, felállt, és követte őt hátra, az irodába. Szemlátomást valami váratlan dolog történt. − Nézzétek csak! Csillag kélt keletről! − kiáltotta éppen ebben a pillanatban Leif Gunderson, Olivia unokája, aki az egyik napkeleti bölcset alakította. − Menjünk, kövessük! − Ezt már a másik „bölcs” mondta, de Grace jóformán meg sem nézhette magának a kisfiút, mert Cliff megpaskolta a kezét, és a padsor szélére mutatott, ahol Angel gesztikulált izgatottan, próbálva felhívni magára Grace figyelmét. Eléggé egyértelmű volt, hogy azt akarja, Grace menjen ki vele. Az asszony azonnal fogta a táskáját, és felállt. − Mit akarhat? − kérdezte súgva Cliff. − Fogalmam sincs − hangzott a halk válasz. − De mindjárt kiderül. Grace Angel után sietett a templom előcsarnokába. − Kész csoda, hogy egyáltalán meghallottam! − kezdte mondókáját az idős nő. − Micsodát? − értetlenkedett Grace. – A telefont, természetesen… Ollóért mentem, mert Mrs. Murphy, a vasárnapi iskola tanítónője ki akarta igazítani az egyik jelmezt, és úgy emlékeztem, hogy van egy az íróasztalom fiókjában. − A telefonról akart beszélni, nem? − terelte vissza a bőbeszédű titkárnőt az eredeti témához Grace. − De, igen, ezer bocsánat… Egy tűzoltó telefonált. − Mack McAfee? − Nem, Hutton a neve, Brandon Hutton. Először a lelkésszel akart beszélni. − Valami komoly baleset történt talán? − Nem, nem erről van szó. Jöjjön, mindjárt megérti. A lelkész úr utasított, hogy szóljak magának. Dave Flemming valóban ott ült az irodájában a telefon mellett, arcán aggodalmas kifejezés ült. Amint megpillantotta Grace-t, átadta neki a kagylót. − Tessék, magát keresik. Grace először megrémült, de gyorsan megnyugodott, amikor rájött, hogy egyetlen családtagját sem érhette baleset, hiszen mindenki, aki fontos neki, ott tartózkodott aznap este a templomban. − Tessék, itt Grace Harding − szólt bele a kagylóba. − Mrs. Harding, Brandon Hutton vagyok a Kitsap megyei tűzoltóságtól. Ma este riasztást kaptunk egy fiatal hölgytől, aki jelenleg az ön házában tartózkodik. Az asszony nagyot nézett. − Mary Jo hívta magukat? Még ott van? Csak nincs valami baja? − Komoly baja nincs, csak éppen… Szóval vajúdik, és a hölgy szeretné, ha maga is ott lenne vele. Volna szíves hazajönni? 77

− Haza? − Grace még inkább elcsodálkozott. − Gondolom, kórházat akart mondani. Találkozzunk a szülészeten! − Nem, Ms. Harding, nem visszük be a kórházba. − Az ég szerelmére, miért nem? − Mert nagyon előrehaladt már a szülés, nem lenne időnk beszállítani. − De ugye most, amíg maga telefonál, Mary Jo nincs egyedül? − Nem, nincs, asszonyom. Mack McAfee segít neki. − És a fivérei is nyilván ott vannak − találgatott Grace. – Már rég meg kellett érkezniük. − Csak hárman vagyunk. Nincs senki rajtam, Macken meg a fiatal hölgyön kívül − tiltakozott Hutton. Grace most már végképp nem értette a dolgot. − Megenged egy személyes kérdést, asszonyom? − Hát persze. − Mi a csudáért tartanak tevét az istállójukban? − Nem a miénk − nevetett Grace. − Pár nap múlva jön érte a tulajdonosa. De vigyázzon vele, ne menjen a közelébe! Harap. − Azt észrevettem. A bestia kis híján kikanyarított a vállamból egy darabot. Még szerencse, hogy észrevettem, miben mesterkedik, és félreugrottam. – Akkor jó. Sietek… Mondja meg Mary Jónak, hogy hamarosan ott leszek! Grace bontotta a vonalat, és Flemming tiszteleteshez fordult. – Azonnal haza kell mennem. A fiatal nő, akinek szállást adtam ma éjjel, szülni kezdett − magyarázta. − Szólok Cliffnek, és indulunk. − Ez csak természetes. Grace visszasietett a templomba, és riasztotta a férjét. Maryellen meghallotta, mit beszélnek, és hátrafordult. − Váratlanul elindult a szülés? És szegény lánynak semmije sincs, amibe a picit öltöztetheti? Grace erre nem is gondolt. − Ha vége az istentiszteletnek, hazaugrunk Jonnal, és összeszedek mindent, amit újszülött méretben találok – ígérte Maryellen. − Szerintem még a legkisebbeknek való pelenkából is maradt Drake után néhány darab. Az asszony hálásan megsimogatta a lánya vállát. − Mi majd hazavisszük Lisáékat − súgta oda Kelly. − A világért sem mulasztanám el a nagy eseményt. − Én sem! − tódította Lisa ragyogó szemmel. − Hát lehet ennél szebben ünnepelni a karácsonyt?

78

17.

− Nagyszerűen csinálja − bizonygatta Mack. − Szó sincs róla! − Mary Jóból valósággal kirobbant a fájdalmas kiáltás. A szülés kemény munka volt, sokkal keményebb, mint valaha is gondolta volna, ráadásul úgy érezte, az egymás után érkező könyörtelen fájások szétszaggatják a testét. Mack társa visszatért a szobába. − Beszéltem Mrs. Hardinggal. Azonnal indul haza. − Hála istennek! − Szörnyű nehéz volt akár egyetlen szót is kinyögnie a szinte egybefolyó fájások közepette. Még az is nehezére esett, hogy Mack útmutatásait követve lélegezzék, pedig az tényleg segített egy kicsit elterelni a figyelmét a kínról. Közben a fiatal tűzoltó kezét szorongatta, néha olyan erősen, hogy attól tartott, fájdalmat okoz neki. De ha fájt is a szorítása, Mack nem adta jelét. − Hozz egy hideg vizes ruhát! − utasította társát a fiatalember. − Azonnal. − Brandon Hutton, aki szemlátomást örült, hogy végre hasznát veszik, eltűnt a fürdőszobaajtó mögött. − Hamarosan meg kellene vizsgálnom megint − mondta ekkor gyengéden Mack. − Ne! Csak azt ne! Itt van szükségem magára… Hogy foghassam a kezét. − De meg kell néznem, mi van a babával. Csak egy fél perc az egész. − Hát jó… − A lány lehunyta a szemét. A homlokán izzadság gyöngyözött. A szülés volt a legnehezebb, legfárasztóbb és leggyötrelmesebb tevékenység, amelyben valaha része volt. És még csak fel sem készült rá tisztességesen! Elméletben sem. Addig várt Davidre a szülésfelkészítő tanfolyammal, hogy végül ő is lemaradt róla. Magát ámította, amikor azt gondolta, hátravan még két hete. Valami meleg folyadék indult meg a lába között, és elöntötte az ágyat. − Szent ég, mi volt ez? − ijedt meg Mary Jo. − A magzatvíz. Elfolyt a magzatvize. − Ja, persze… − Mary Jo zavarba jött. Természetesen tudott róla, hogy a szülést megelőzően elfolyik a magzatvíz, de valahogy elfelejtette. − Az jó jel, nem? − kérdezte reménykedve. – De igen. Nagyon jó jel. − Mostantól jobb lesz, ugye? − reménykedett a lány. Mack nem felelt rögtön. − Hát, nem igazán − bökte ki végül. − Ha megreped a magzatburok, az felgyorsítja ugyan az eseményeket, de egyúttal erőteljesebbé teszi a méhösszehúzódásokat. − Erőteljesebbé? − hitetlenkedett Mary Jo, aki nem tudta elképzelni, hogy ennél jobban is fájhat a dolog. − Ezt hogy érti? − Úgy, hogy jönnek a tolófájások, amelyek kicsit hosszabbra nyúlhatnak, mint az eddigiek. Mindjárt úgy fogja érezni, hogy nyomnia kell. − Hosszabbra nyúlhatnak? Ó, istenem! 79

Noha a lány az elejtett megjegyzésekből rájött, hogy Macknek is ez az első szülése, a fiatalember sokkal többet tudott erről az egészről, mint ő. Látszott rajta, hogy odafigyelt a felkészítő tanfolyamon, ahol kiképezték. − Látom a baba fejét! Már nem tart soká, Mary Jo! Még néhány tolófájás és megszületik. A karjában tarthatja a kicsit. − Hála istennek! − Mary Jo őszintén remélte, hogy ha ennyit kibírt, az elkövetkező néhány méhösszehúzódás már nem fog ki rajta. − Pihenjen kicsit a fájások között! − utasította Mack. Brandon Hutton most tért vissza egy vizes kéztörlővel. Mack elvette tőle, és gyengéden megtörölgette Mary Jo felhevült, kipirult arcát. Csodálatos érzés volt a hűvös, nedves érintés. A lány egészen felfrissült tőle. A következő fájás annyira váratlanul érte, hogy fájdalmában felsikoltott. − Mack! Mack! A fiatalember odaugrott mellé, és megfogta a kezét. − Számoljon! Kérem, számoljon… − Egy, kettő, három… Mary Jo nagy levegőket vett, vonásai valamelyest kisimultak. Tudta, hogy ha a férfi az ötvenhez ér, enyhülni fog a kegyetlen fájdalom. A következő méhösszehúzódás aztán egészen más volt, mint az eddigiek. A lány ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy nyomjon. Ez volt az, amiről Mack beszélt. Itt voltak a tolófájások… És Mary Jo tolt, teljes erejéből. Amikor a kín enyhült, annyira kimerült volt, hogy alig pihegett. Sokáig szólni sem tudott. Mack megint megtörölgette a homlokát, és kisimította az arcából csapzott haját. − Vizet! − suttogta alig hallhatóan a lány. − Máris hozom! − tüsténkedett Brandon, és eltűnt a fürdőszobában. Mary Jo Mackre pillantott. A fiatalember gyengéden nézett vissza rá. − Mikor… mikor lesz már vége? − rebegte a lány. − Nemsokára. Most már tényleg nincs sok hátra. − Én már… nem bírom tovább. Tényleg nem. − Mary Jo arcán kövér könnycseppek gördültek végig. Mack gyöngéden letörölte őket. − Dehogyisnem. Eddig is olyan ügyesen csinálta! És most már tényleg mindjárt vége. − Mi lenne velem maga nélkül, Mack? Úgy örülök, hogy itt van velem! − Én is nagyon örülök, hogy itt lehetek. Brandon Hutton visszatért a vízzel. Mack átvette a poharat, és odatartotta Mary Jo ajkához. − Csak egy-két kortyot, jó? A lány biccentett, majd szürcsölt egy keveset a vízből. Odakinn valaki jó hangosan bevágta egy kocsi ajtaját. − Megjött Grace − derült fel Mary Jo arca. − Felkísérem − indult el azonnal kifelé Brandon. Egy másodperccel később jelentkezett a következő tolófájás. − Jaj, ne! − nyöszörögte a lány, és közben erőteljesen megszorította Mack kezét. Hálát adott az égnek, hogy nincs egyedül, hogy olyan segítője van, mint Mack. A fiatalember számolni kezdett, Mary Jo pedig a fogát összeszorítva nyomott, nyomott, ahogy csak tudott. − Mary Jo! − Grace hangja a fájdalom ködén át szűrődött el hozzá. − Jöttem, amilyen gyorsan csak tudtam. A méhösszehúzódás lassan véget ért, és a lány erőtlenül elernyedt az ágyon. Homlokán immáron nemcsak gyöngyözött, hanem egyenesen folyt az izzadság. − A baba már a szülőcsatomában van − jelentette Grace– nek izgatottan Mack. − Hol van rám szükség? Mit csináljak? − tudakolta az asszony. − Fogja meg a kezét, legyen szíves, és számolja a másodperceket, hogy Mary Jo tudja, mennyi van még hátra. − Nem, ne menjen el! Szükségem van magára! − tiltakozott a lány. 80

− De mindjárt kibújik a baba. Valakinek ott kell lennie a fogadására. − Igen, hát persze… − Mary Jo vonakodva engedte el a férfi kezét, aztán habozva Grace-re nézett. − Nem akarok fájdalmat okozni magának. − Már hogy okozna, kedvesem? − Hát hogy túlságosan megszorítom a kezét. − A lány valami csoda folytán elég erőt érzett magában arra, hogy összehozzon egy mosolyt. − Fogalma sincs, milyen erősen tudok szorítani. − Szorítsa csak, amilyen erősen jólesik − biztatta Grace. – Nem fog fájdalmat okozni, ne aggódjon! − Felvette a vizes kendőt, és megtörölte a fiatal lány arcát. − Képzelje, még semmim sincs… a babának − szakadt ki Mary Jóból a vallomás. − Hát nem borzasztó? Még meg sem született, de én már kudarcot vallottam mint anya. − Ne beszéljen butaságokat, kedvesem! A babakelengye ráér, most jóval fontosabb dolga van. − Tudom, de… Szóval még egy takaróm sincs kéznél, amelybe bebugyolálhatnám szegénykét. − Maryellen megígérte, hogy az istentisztelet után hazamegy, és minden újszülött holmit elhoz magának, ami a kis Drake babakorából megmaradt. − De hát… − Csak semmi de! Drake már kinőtte azokat a ruhákat, a maga babájának meg szüksége van rájuk. Ez ilyen egyszerű. Fölösleges tovább rágódnia a dolgon. − Köszönöm. Mary Jo szívéről nagy kő esett le. Ám sokáig nem örülhetett a dolgok szerencsés alakulásának, mert újra rátört a fájdalom. Grace hangosan számolni kezdett, a lány pedig összeszorította a fogát, és nyomott. Szinte maga is érezte, ahogy a baba centiméterről centiméterre halad előre a szülőcsatornában. Amikor a fájás véget ért, lihegve, kimerültén hanyatlott a párnák közé. Sokáig csak a saját szívdobogását és lélegzetét hallotta, aztán egyszer csak váratlan zaj kélt odakinn, a pajta mellett: gyereknevetés. − Mi ez? − kapta fel a fejét. − Gyerekek? − Igen, az unokáim hazaérkeztek a templomból. Bizonyára Cliff-fel játszanak. − Hogy nevetnek! − Zavarja? Szóljak nekik, hogy máshol játsszanak? – Nem, köszönöm. Olyan jó hallani őket… Mindenkinek így kellene töltenie a karácsonyt, gondolta Mary Jo, akinek reményt adott a gyerekek túláradó boldogsága. Milyen szerencsés előjel úgy megérkezni erre a világra, hogy az ember mást sem hall, csak kacagást és bátorító, biztató szavakat! Noha egyáltalán nem így képzelte el a szülését, most mégis nagyon örült, hogy így alakult. Alant az istálló a békésen szuszogó állatokkal, az udvaron a hóban játszó, vidáman visítozó gyerekek, mellette két ember, akik figyelnek rá, akik együtt éreznek vele − elképzelni sem tudott ennél otthonosabb, tökéletesebb hátteret egy baba világra jöttéhez. Mennyivel jobb volt így, mint egy rideg kórházban, közömbös idegenek között szülni! Mert a bátyjaira aligha számíthatott volna a szülőszobában. Esetleg Ned elkísérte volna, de ő sem szívesen, és ki tudja, el tudta volna-e viselni, hogy imádott húga a kínok kínját szenvedi el… Mack ellenben végigcsinálta vele az egész tortúrát, az elejétől a végéig, és lám, mostanra Grace is megérkezett! − Köszönöm − suttogta megindultan, miközben egyik segítőjéről a másikra nézett. − Mi köszönjük − mondta egyszerűen Grace. − Öröm és megtiszteltetés, hogy segíthetünk. − Hát még nekem mekkora , öröm, hogy segítenek! − A lány előbb az asszonyra, majd a fiatalemberre mosolygott, és egyszerre az jutott eszébe, milyen kár, hogy David helyett nem Mackbe szeretett bele. Mert Mack, annak alapján, ahogyan ma viselkedett, pontosan olyan volt, amilyennek Mary Jo a tökéletes férfit elképzelte. Jött a következő fájás, és a pillantása egybekapcsolódott Mackével. Legalábbis arra a néhány másodpercre, amíg még elviselhető volt a fájdalom, mert azután Mary Jo lehunyta a szemét, és felnyögött. − Ohó, mindjárt kint van a feje… − biztatta Mack. − Sötétbarna haja van, méghozzá jó sok… − Tényleg? − Még egy-két tolófájás, és túl lesz rajta − ígérte Grace. − Bár már ott tartanánk! − sóhajtott fel elgyötörtén Mary Jo. 81

− Csodálatos anya lesz magából, meglátja! − Ezt megint az asszony mondta, és Mary Jo szeretett volna hinni neki. De sajnos most is tele volt kétségekkel, mi több, furdalta a lelkiismeret, amiért teljesen felkészületlenül érte a gyermek születése. − Szeretnék az lenni. − Az lesz − bólintott jóindulatúan Mack. − Sőt már most is az. − Annyira szeretem az én kicsikémet… − Tudom, kedves. Tudom. − Grace megtörölte Mary Jo csapzott homlokát. − …de nem hinném, hogy valaha még szülésre adom a fejem. Ezek után el sem tudom képzelni, édesanyámat mi vitte rá, hogy négy gyereket vállaljon. − Szülés közben minden nő úgy gondolja, hogy soha többé nem vállalja önként ezt a gyötrelmet − mosolygott Grace. − Emlékszem, vajúdás közben én is közöltem Dan-nel, az első férjemmel, hogy ha ez a baba lány lesz, akkor kénytelen lemondani a várva várt fiúgyerekről, mert én többet nem szülök. − És mégis rászánta magát… − Természetesen. Mert ha egyszer túl van rajta az ember, és végre magához szoríthatja a babáját, már semmi más nem számít. Azonnal elfelejtjük a fájdalmat. Én is elfelejtettem, maga is el fogja felejteni. Lépések zaja hallatszott a lépcső felől. − Anya? Maryellen volt az, Grace idősebb lánya. − Idebent vagyok! − kiáltott ki az asszony. Maryellen, karján egy halom babaholmival, belépett a szobába, de azonnal megtorpant, amikor megpillantotta a verejtékben fürdő Mary Jót. Újabb fájás következett, és a lány megint Mack tekintetébe kapaszkodott. Hálás volt Grace-nek is, hogy időt szán rá, de mégis Mack volt az, aki mindvégig mellette volt, aki bátorította, akire számíthatott. − Remekül csinálja… Már az egyik válla is kinn van. Mary Jo csendesen felzokogott. Mindjárt vége… Érezte, ahogy a baba kicsusszan a testéből, és a szobát kisvártatva éles, erőteljes sírás töltötte be. Mary Jón mérhetetlen megkönnyebbülés lett úrrá. Hát mégis képes volt rá! Megcsinálta! Erejének utolsó morzsáit összeszedve felkönyökölt, hogy láthassa a babát, akit Mack tartott a karján, és akit Brandon éppen betakart egy tiszta fürdőlepedővel. Aztán Mack megfordult, a szemében könnyek csillogtak. − Gratulálok, Mary Jo! Gyönyörű, egészséges kislány. – Kislány − rebegte hitetlenkedve Mary Jo, akit annyira elragadtak a rátörő érzések, hogy hangosan sírni kezdett. Mostanáig nem nagyon foglalkoztatta, milyen nemű lesz a baba, ám a bátyjai addig mondták, hogy csak fiú lehet, míg egy kicsit ő is elhitte. De a bátyjai tévedtek. − Kislányom − nyújtotta ki a karját a fehér bugyor felé. – Kicsi lányom!

82

18.

− Nem túl hangosak a gyerekek? − kérdezte meg Grace-től a veje, Jon Bowman, amikor az asszony lejött a pajta fölötti kis lakásból. Grace először nem is értette a kérdést. Az arca ragyogott, a szeme boldogan csillogott. Leírhatatlan érzés volt, hogy láthatta egy új élet születését. Elragadtatottsággal vegyes áhítat töltötte el a szívét, valósággal szárnyalt túláradó örömében. Katie, April és Tyler ide-oda futkostak a hóban, és közben teli torokból kacagtak és kiáltoztak. Jon, aki Grace hallgatását beleegyezésnek vélte, el is indult, hogy lecsendesítse őket, de az asszony megfogta a karját. − Hagyd csak! Hadd játsszanak. Nem zavarnak senkit. Egy másodperccel később Cliff csatlakozott hozzájuk. − Kelly és Lisa forró csokit főznek − jelentette mosolyogva, miközben átkarolta felesége derekát. − A kis Emmára Paul vigyáz. Mesélj, mi újság odafenn? − Minden a legnagyobb rendben. Mary Jo egészséges kislánynak adott életet. − Ez csodálatos! − Cliff arcon csókolta Grace-t. − Micsoda karácsony! Fogadjunk, nem számítottál rá, hogy szülésznővé avanzsálsz az éjjel! − Valóban nem − ismerte el az asszony, és arra gondolt, milyen szerencse, hogy Mary Jo nem talált üres hotelszobát. így nem maradt egyedül ezekben a nehéz órákban. Ott volt mellette ő… és persze Mack. Grace ugyan nem ismerte jól Roy és Corrie McAfee fiát, de a mai este bebizonyította, hogy férfi a talpán, és emellett kiváló, felkészült szakember. És ahogy az újszülött kislányra nézett! Olyan büszkén és meghatottan, ahogy csak a saját gyerekére tekint az ember… A társának, Brandon Huttonnak úgy kellett elkérnie a babát, mert Mack még a fürdetésről is megfeledkezett. Miután ezzel végeztek, Grace puha takaróba bugyolálta a kicsit, és visszaadta az édesanyjának. Az asszony ezt követően eljött, hogy a családjával foglalkozzék. Maryellen viszont Mary Jóval maradt, egyrészt mert a fiatal lánynak kérdései voltak a szoptatással kapcsolatban, másrészt mert segítséget igényelt a készülődésben. A tűzoltók ugyanis be akarták vinni az újdonsült anyát és gyermekét a legközelebbi szülészetre. − Ez aztán mozgalmas este volt − állapította meg elégedetten Cliff, éppen abban a pillanatban, amikor egy közeledő autó fényszórói tűntek fel a távolban. − És úgy látom, még nincs vége a meglepetéseknek. Ki a csuda lehet ez? Csak nem…? Olivia és Jack! Grace bólogatott. Őt nem lepte meg annyira barátnője felbukkanása. Közölte Oliviával még a templomban, hogy azért siet haza, mert Mary Jo vajúdni kezdett, és természetesnek vette, hogy a bírónő személyesen is tájékozódni akar, mi újság. Jack megállt a többi autó mellett, és még arra sem volt ideje, hogy leállítsa a motort, a felesége már ki is ugrott az anyósülésről. − Nos? Mi a helyzet? − tudakolta izgatottan. − Minden a legnagyobb rendben. A baba megszületett, gyönyörű, egészséges kislány! Olivia arcát megkönnyebbült mosoly ragyogta be. 83

– Annyira örülök! Mary Jo jól van? − Most már igen. − Végig te voltál mellette? − Szerencsére szakember segített neki, de én is ott voltam, igen. Fantasztikus volt! Mary Jo szülésének élménye felidézett Grace-ben egy csomó emléket a saját szüléseivel kapcsolatosan. Méghozzá nagyon is élő, tiszta emlékképeket. A percet, amikor először pillantotta meg az újszülöttet, a testéből kiszakadt, tökéletes kis emberi lényt… Az asszonyi erőt, mely eltöltötte … A boldog elragadtatást… − Szakember? Kicsoda? − Az ügyeletes sürgősségi betegellátónk, Mack McAfee. Jelen volt persze a társa, Brandon Hutton is, de Mack végezte a munka java részét. Ő volt Mary Jóval a legnehezebb időszakban. Amikorra én megérkeztem, már majdnem kinn volt a baba. − Azért Mary Jo biztosan örült, hogy te is ott vagy mellette. Grace biccentett, holott nem volt meggyőződve róla, hogy a lánynak valóban szüksége volt az ő jelenlétére. Olyan összhang és egyetértés volt köztük Mackkel, hogy az asszony, amikor megérkezett, úgy érezte, megzavart egy nagyon bensőséges, bizalmas együttlétet. − Figyelj, nagyi! − rikoltotta Tyler, és géppuskaropogáshoz hasonló hangot varázsolt ki a dobjából. Grace befogta a fiáiét. − Csendesebben, kicsim, csendesebben! A gyerek sértődött képet vágott. − Nem tetszik? Pedig nagyon szépen doboltam. − Ismered a dobos kisfiúról szóló dalt? − szólt közbe Olivia. − Persze. Az a kedvencem. − Akkor tudod, hogy abban a dalban a kisfiú lágyan veri a dobját, úgy, hogy pa– rum– pum– pum– pum… Tyler bólintott. − Mert ha nem így tenné, akkor a Jézuska anyukája befogná a fülét, és átküldené a szomszéd háza elé, hogy játsszon inkább ott. De ilyesmiről nincs szó a dalban, igaz? A legényke elnevette magát. − Nem, nincs. − Akkor te is megpróbálhatnád halkabban és lágyabban. Meglátod, mennyivel szebb lesz! Nos, megpróbálod? Tyler megpróbálta, ezúttal sokkal kevésbé fülsértőén. − Látod? Ez csodaszép volt − dicsérte meg Grace. Tyler elégedetten vigyorogva elszaladt, hogy a többieknek is megmutassa a tudományát. − Gyertek be egy kávéra! − hívta Oliviát és Jacket Cliff. − Inkább haza kellene mennünk. − Jack védelmezőn átölelte a feleségét. − Nem akarom kifárasztani Oliviát. − De én mindenképpen szeretném megnézni a picit − tiltakozott az asszony, és Grace-re pillantott. − Szerinted lehetséges? − Biztosan. Gyere, megkérdezem Mary Jót. Grace mutatta az utat a pajta fölötti kis lakásba. A legfölső lépcsőfokon ott ült Brandon Hutton egy orvosi táskával, és formanyomtatványok kitöltésével foglalatoskodott. Ahogy Oliviát és Grace-t észrevette, félrehúzódott, hogy elférjenek mellette. − Mary Jo! − állt meg az ajtóban Grace. − Itt van Olivia, és szeretné megnézni a babát. Bejöhet? − Természetesen. A fiatal lány az ágyon ülve fogadta őket, karján ott volt újszülött kislánya. − Ó, istenem! − suttogta meghatottan Olivia. − Milyen picike! − Most már én is annak látom − mosolyodott el a fiatal anya. − Kitolás közben viszont úgy tűnt, egy elefántbébinek adok életet. − Akármilyen nehéz is volt, megérte − mondta Olivia, és ujjhegyével lágyan megcirógatta a bébi selymes hajacskáját. − Gyönyörű baba! Tudja már, mi lesz a neve? 84

− Még nem. Voltak persze elképzeléseim, de most valahogy elbizonytalanodtam. Olyan különleges volt ez a mai nap… − Töprengve puszilta meg a kislány homlokát, és hosszan nézte az apró arcot. — Furcsa ez az egész. Amikor teherbe estem, annyira féltem és szégyelltem magam, hogy szerettem volna meghalni. Most meg… Csak nézem őt, és nem tudok betelni vele. Nem győzök hálát adni az istennek, hogy megajándékozott ezzel a csodálatos kicsi lánnyal. Grace elgondolkodva bólintott. Ő is pontosan ugyanezt élte át idősebbik lányával, Maryellennel kapcsolatosan. Érettségi előtt esett teherbe, és sokáig még Dan Sherman-nek, gyermeke apjának sem merte elmondani, hogy gyereket vár. Aztán még át kellett esnie a szüleivel való beszélgetésen is… Hetekig szorongott és szégyenkezett, de Mary Jóhoz hasonlóan egészen megváltozott a gondolkodása abban a szent pillanatban, amikor először magához ölelhette újszülött kislányát. Egyszerre az ég váratlan ajándékát látta a kisbabában, és olyan erős szeretet töltötte el iránta, amilyet korábban elképzelni sem tudott. − Ha szüksége volna valamire, nyugodtan szóljon! – mondta Mary Jónak Olivia. − Köszönöm, igazán kedves. A bírónő ekkor Mackhez fordult, aki udvariasan meghúzódott a háttérben. − A silverdale-i szülészetre viszik? − Igen. Pár perc múlva indulni szeretnénk. − Akkor nem is tartom fel magukat tovább. Holnap délután meglátogatom a kórházban, és ott majd beszélünk. − Jaj, ne, nem akarom, hogy az egész karácsony rólam szóljon! − tiltakozott Mary Jo. − Ilyenkor a családunkkal kell lennünk! Remélem, én is… Elhallgatott, és kikerekedett szemmel Grace-re bámult. − Szent ég, mi a baj, Mary Jo? − ijedt meg az asszony. − Ó, istenem! − Mi az? − tudakolta Mack is. − A fivéreim − suttogta a lány. − Még mindig nem értek ide. − Tényleg! − Grace egészen meg is feledkezett a Wyse testvérekről. Az órájára pillantott. − Pedig már vagy három órája elindultak ide. − Vajon hol lehetnek? − kérdezte sírósra vált hangon Mary Jo. − Biztosan eltévedtek − vélte az asszony. − Nem olyan könnyű tájékozódni itt, mifelénk, ha az ember nem ismeri a környéket. Márpedig ők még sosem jártak erre, ugye? Mary Jo a fejét rázta. − Aggodalomra semmi oka − vigasztalta Grace. − Egyszer csak előkerülnek a bátyjai, én pedig szépen elmondom nekik, mi történt, és hogy hol találják magát. Mary Jo lenézett az édesdeden szunnyadó kislányra, és elmosolyodott. − El sem fogják hinni, hogy megvan a baba − jelentette ki. − Én magam is alig hiszem. − Holnap majd felhívom a kórházban − ígérte Olivia. − Köszönöm. De volna egy kérésem… − Mondja nyugodtan! − Egyelőre ne szóljon az édesanyjáéknak a kicsiről! Hadd örüljenek egy keveset a hazatérésnek meg a karácsonynak, ráérünk azután sokkolni őket a hírrel. − Egy szót sem szólok, amíg magától erre felhatalmazást nem kaptam. Jó lesz így? A fiatal lány biccentett. – Akkor én most megyek − búcsúzott vidáman Olivia. – Vigyázzon magára! És kérem, azonnal jelezze, ha valamiben segíthetek! Hiszen tudja: félig-meddig rokonok vagyunk. Mary Jo meghatottan bólogatott. − Maga olyan kedves hozzám… És Grace is… Ebben a városban mindenki olyan megértő és segítőkész! Olivia búcsút intett, aztán Grace kíséretében lesétált a lépcsőn. Jack és Cliff még mindig odakinn voltak az udvaron, a gyerekekkel. − Hát az meg mi a csuda? Mit csinálnak? − tanakodott hangosan Grace a férjeiket szemlélve, akik egy papírdoboz fölé hajolva pusmogtak. Jack felegyenesedett. − Gyertek csak, lányok! Ezt nézzétek meg, ilyet még nem láttatok! − kiáltotta gyermeki lelkesedéssel. 85

Néhány másodperccel később már Grace is látta, mi van a dobozban: egy kisebbfajta házi tűzijáték kellékei. − No de Cliff! Mit jelentsen ez? − tudakolta értetlenkedve. − Igazából szilveszterre vettem, de arra gondoltam, végső soron máskor is petárdázhatnánk… − És mi lesz a lovakkal? − Valamennyien az istállóban vannak, ha hallják is majd a zajt, bajuk nem történhet. − És Boglárka? − Bezártam a házba, hogy ne futhasson el. − Ugye lesz tűzijáték, nagyi? Ugye megengeded? − A gyerekek ugrándoztak izgalmukban. − De miért pont most? − tette fel a döntő kérdést Grace. − Mert a gyerekek annyira szeretnék − felelte ártatlan képpel a férje. − Hát jó. Engedélyezem − adta be a derekát az asszony. – Akkor mi sem megyünk még haza! − jelentette be Jack. – Mert ebből én sem szeretnék kimaradni. Grace és Olivia összenéztek. Férfiak! − ezt mondta a pillantásuk. Olyanok, akár a gyerekek. Ekkor kinyílt a ház bejárati ajtaja, és Kelly lépett ki rajta egy nagy, bögrékkel teli tálcát egyensúlyozva. Lisa egy tányérra való sütivel követte. − Kér valaki forró csokit? − Én feltétlenül − jelentkezett Olivia. − Én is! − sietett csatlakozni hozzá Grace. Paul is kijött a fiatalasszonyok nyomában, karján a bundazsákba bugyolált pici Emmával. − Mi ez a nagy készülődés? − kíváncsiskodott. − Pár perc múlva tűzijáték kezdődik − világosította fel Grace. Paul arca felragyogott. − Ejha! Micsoda remek ötlet! − Férfiak! − legyintett Olivia, mire egymásra néztek a barátnőjével, és mindkettejükből kipukkadt a nevetés. Olyan önfeledten kacagtak, viháncoltak, mint utoljára iskoláskorukban.

86

19.

− Hogy tévedhettünk el másodszor is? − morgolódott Linc. A legkézenfekvőbb megoldásnak az tűnt volna számára, ha visszatérnek Cédrusligetre, és újra útbaigazítást kérnek valakitől. A gond „csupán” annyi volt, hogy immáron azt sem tudták volna megmondani, merre keressék a várost. − Úgy, hogy az a King, vagy kicsoda, szándékosan rosszfelé irányított minket − felelt meg a kérdésre Mel. − Micsoda szemét alak! Én aztán be nem térek még egyszer a büféjébe, ha éhen halok, akkor se! − fogadkozott Ned. − Nem valószínű, hogy a jövőben valaha megéhezel Cédrusliget külterületén − mutatott rá Mel. − Feltehetően soha az életben nem jövünk vissza ide. Linc hasonló véleményen volt. A húgát akarta megtalálni, és kész. Azután akkor lássa Cédrusligetet, amikor a háta közepét! De ha mégis erre veti őket a sors egyszer, Kinget akkor is elkerülik majd, mint a pestisest. Nem elég, hogy pénzt kért az útbaigazításért, ráadásul jól ki is babrált velük… Hát milyen ember az ilyen? − Keressünk egy működő telefont! − javasolta már vagy tizedszer Ned. A mobiljaik ugyanis teljességgel használhatatlanok voltak ezen a környéken, annyira nem volt térerő. Csakhogy itt, az isten háta mögött sajnálatos módon nem láttak egyetlenegy telefonfülkét sem − legalábbis mostanáig. − Tudod mit? − kérdezte gúnyosan Linc. − Te majd keresel egyet. Én meg cserébe vállalom, hogy biztosítom az aprót a telefonáláshoz. Ned nem felelt, és ezt alighanem nagyon jól tette. − Valami jel kellene − dünnyögte Mel. − Csak egy apró segítség, hogy merre induljunk. Naná! Jel! Micsoda remek ötlet! Linc válaszra sem érdemesítette a megjegyzést. Mary Jóra gondolt, arra, milyen ideges lehet már a lány. Remélhetőleg nem hiszi azt, hogy cserbenhagyták… − Hé, láttátok? Mi volt az? − kiáltott fel váratlanul Ned, és előremutatott. − Micsoda? − kapta fel a fejét Linc. – Az ott. − Mel is előrehajolt, és kimutatott az égboltra. Linc csak egy villanást látott. Lehúzódott hát az út szélére, leállította a motort, és kiszállt. Jólesett kicsit kinyújtóztatnia a lábát, emellett a hideg levegő segített elűzni az álmosságot. Pár másodperccel később kiderült, mi volt az a villanás. Gyönyörű, színes fénycsóvák kavalkádja világította meg a látóhatárt. Valaki tűzijátékkal ünnepelte a karácsonyt. − Ejha! Ez aztán klassz volt! − Mel úgy örült, mint a gyerekek szoktak július negyedikén. Linc értetlenkedve bámult az öccseire. Ezek tényleg nem fogják fel, mennyire komoly a helyzetük? − Szép, szép, és akkor mi van? − zsörtölődött. − Ezzel mi nem vagyunk kisegítve. − Már hogyne lennénk! − ellenkezett Ned. − Nem te mondtad, hogy találjak telefont? Azoknak, akik ezeket a rakétákat kilőtték, nyilván van telefonkészülékük, nem gondolod? − De − ismerte el kelletlenül Linc, és visszaszállt a kocsiba. Fivérei követték a példáját. − Figyeljétek a fényeket, és irányítsatok! − adta ki az utasítást. 87

− Fordulj jobbra! − rendelkezett Ned, alighogy elindultak. − Nem lehet! − Miért? − Nem hajthatok keresztül csak úgy valakinek a legelőjén − magyarázta türelmesen Linc. − Akkor, ahogy mondani szokták, a legelső lehetőségnél fordulj jobbra! − Úgy lesz. A következő útelágazásnál Linc olyan hirtelen vette be a jobbkanyart, hogy a kocsi két keréken fordult meg, és amikor visszazuttyant a megszokott egyensúlyi helyzetébe, mindhárman beverték a fejüket a tetőbe. − És most? Hogyan tovább? Ned az ég alját figyelte. Várta az újabb rakétákat. − Ott van! Egyenesen tovább! − Egyenesen? Könnyű azt mondani… Az út ugyanis minden volt, csak egyenes nem. Mindegy, Linc az utat követve kanyargott engedelmesen, míg csak Mel fel nem kiáltott: − Már egészen közel vagyunk! − Állj! − üvöltötte Ned. − Kereszteződés! Linc a fékre taposott, mindhárman előrelendültek, és ha nem lettek volna bekötve, alighanem betörték volna a szélvédőt. így azonban az öv egy határozott rántással visszahúzta őket az ülésbe. − Hé, mit csinálsz? − méltatlankodott Mel. − Igazán fékezhetnél óvatosabban! − feddte meg bátyját Ned is. − Bocs. Nem akartam. − Várj egy percet… Még ne menj tovább! − Mel az eget fürkészte. − Ez az! Itt le kell térni, látjátok? Ez az út szerencsére sima volt, és egyenes. Alig tettek meg rajta néhány száz métert, amikor Ned megint felkiáltott: – Állj! Linc ugyanolyan hirtelen fékezett, mint az imént, de öccsei ezúttal már készültek: megkapaszkodtak, így nem volt annyira kellemetlen az élmény. − Ezt egyszerűen nem hiszem el! Sikerült! Megérkeztünk! Linc egy pillanatig azt hitte, hogy az öccse megbolondult. − Miről beszélsz? − tudakolta Nedtől. − Hová érkeztünk meg? − Hát a Harding-birtokra − mutatott ki az ablakon Mel. Linc erősen meresztette a szemét, és nem is hiába, mert a kinti postaládán észrevette a Cliff Harding feliratot. Aztán a nagy gazdasági melléképület is feltűnt neki az út jobb oldalán. Feltehetően valami pajta. − Nahát, ezeknek tevéjük is van! − jegyezte meg csodálkozva, mert még sosem hallott olyat, hogy valaki tevét tartson háziállatként. − Teve? Nem lehet, hogy csak egy csúnya ló? − találgatott Ned. − Annyira azért nem vagyok hülye, hogy egy tevét összekeverjek egy lóval − méltatlankodott Linc. − Teve, és kész. − Az teljesen kizárt − rázta a fejét Mel is. − Mit keresne itt egy teve? − Mit számít az?! − vetette közbe türelmetlenül Ned. − A fő, hogy itt találjuk Mary Jót. Már biztosan nagyon vár minket. − Szent igaz. − Linc befordult a házhoz vezető bekötőútra. Időközben befejeződött a tűzijáték, de az udvaron továbbra is partihangulat uralkodott. Felnőttek beszélgettek, gyerekek rohangáltak vidáman, és láthatóan mindenki istenien érezte magát. − Hoppá! Egy mentőautó − vette észre Ned, és a hangja aggódóra vált. − Csak nem lett rosszul valaki? Vagy baleset történt? − Nem hinném. − Linc megcsóválta a fejét. Ettől félt az első pillanattól fogva, hogy meghallotta: Mary Jo elszédült a könyvtárban. − Szerintem Mary Jo vajúdni kezdett. − De hát még van két hete a szülésig! − tiltakozott Mel. Az autó megállt, és Ned azon nyomban kiszállt belőle. − Ahelyett, hogy meddő vitákat folytattok, gyertek, nézzük meg, mi újság! − javasolta élesen. A csoportosulásból kivált egy középkorú nő, és odasietett hozzájuk. 88

− Maguk bizonyára Mary Jo fivérei − örvendezett. − Isten hozta önöket, és boldog karácsonyt! Én Grace Harding vagyok. − Boldog karácsonyt önöknek is! − viszonozta a lelkes köszöntőt Linc. − És elnézést a késlekedésért… − Eltévedtünk − kottyantotta közbe Mel, mintha ez nem lett volna egyébként is nyilvánvaló. − Ráadásul egy King nevű fickó aztán jól elirányított bennünket. − A büfés King? − Egy férfi jelent meg Grace oldalán, és sorra kezet nyújtott valamennyiüknek. − Cliff Harding vagyok. − Linc Wyse… ők pedig az öcséim, Ned és Mel. Igen, a büfés King. Jól félretájékoztatott minket. − Már azt hittük, sose érnek ide. – Nem sokon múlott. Ha észre nem vesszük a tűzijátékot, biztosan nem találunk ide. Linc a mentőautóra bökött. − Mary Jo miatt kellett kihívni? − kérdezte szorongva. − Igen. − Grace ragyogott. − Megszületett a baba. − És ugye fiú? − tudakolta Mel. − Kislány. − Kislány? − Linc nagyon megdöbbent. − Mary Jónak lánya született? − Igen. Miért? Baj? − Nem, dehogy, csak… Szóval meglepődtem. Biztosra vettem, hogy fiú lesz. − Valamennyien biztosra vettük − magyarázkodott Ned a bátyját mentegetve. − Nem is tudom, miért. − A várakozással ellentétben azonban mégis kislány lett – nevetett Grace. − Unokaöcsi helyett unokahúguk született. − Van egy unokahúgunk! − ismételte Linc, és a fivéreire nézett. − Nagybácsik lettünk. Nagybácsik. Hirtelen szakadt rájuk a felismerés, erre eddig nem gondoltak. − A sürgősségi betegellátók hamarosan lehozzák Mary Jót és a babát − folytatta Grace. − Be akarják őket vinni a kórházba. − Beszélhetünk a húgunkkal? − tudakolta izgatottan Linc. − És láthatjuk a babát? − tette hozzá Mel. Grace arcát meleg mosoly ragyogta be. − Hát persze! Egy kisfiú rohant oda hozzájuk. − Nagyi, nagyi! Dobolhatok egy kicsit Mary Jónak és a babának, ha lejönnek? − Természetesen, Tyler, de kérlek, ne felejtsd el, hogy nagyon halkan, lágyan kell dobolnod, különben megijeszted a babát. Néhány másodperccel később megjelent a két tűzoltó a szállítóágyat tolva, melyen ott feküdt Mary Jo, karjában az újszülöttjével. Amikor észrevette a bátyjait, a lány azonnal kinyújtotta feléjük a szabad kezét. − Ó, hát itt vagytok végre! Hála istennek! A fiúk köréje gyűltek. − Szóval kislányod van − vette szemügyre a bebugyolált kis csomagot Mel. − Ó, mennyire hasonlít rád! − csodálkozott Ned. − Nem igaz! − tiltakozott Linc. − A Wyse-okra hasonlít. Vagyis mindannyiunkra. − És mindenekelőtt saját magára − nevetett Mary Jo. − Bocs, hogy így elkéstünk − mentegetőzött Ned. − Eltévedtünk ugyanis. Linc nehezen tudta csak megállni, hogy alaposan hátba ne vágja Melt. Hát hányszor akarja még ezt elmondani? − Hová visznek a mentővel? − kérdezte. − A silverdale-i szülészetre − felelte Mary Jo helyett az egyik tűzoltó. − Könnyű odatalálni, ne féljenek! − szólt közbe Cliff. – Ha gondolják, rajzolok maguknak egy térképet. − Isten ments! − tiltakozott Mel. − Szerintem is jobb lesz, ha inkább követjük a mentőt – mosolygott Linc. − Mary Jo… − szólította meg a lányt Ned. − Ajándékot is hoztunk ám neked… vagyis nektek. 89

− Köszönöm. Ez igazán kedves tőletek. − És nagyon sajnáljuk, ami történt. Azt is, hogy olyan erőszakosak voltunk. − Ezt megint Ned mondta. A három fivér közül ő volt az, aki legkönnyebben beismerte, ha tévedett, vagy hibát követett el. − Igen, így van − helyeselt Mel. Linc is dünnyögött valamit, amit akár úgy is lehetett érteni, hogy „én is”. És valóban sajnálta, ahogyan tegnap este viselkedett. Őszintén megbánta, hogy rá akarta erőszakolni az akaratát Mary Jóra, még ha a legjobb szándékkal tette is. Túl messzire ment. Nem lett volna szabad idáig feszítenie a húrt. Ugyanakkor esze ágában sem volt futni hagyni David Rhodest. Részletkérdés ugyanis, hozzá akar-e menni Mary Jo, vagy sem, a fő, hogy a fickónak vannak bizonyos apai kötelezettségei. És ő, Linc majd tesz róla, hogy ezek alól ne bújhasson ki. − Linc, Mel, Ned, bemutatom Mack McAfee-t − mutatott a fiatalemberre Mary Jo, de aztán megcsóválta a fejét. − Jaj, de feledékeny vagyok! Most jut eszembe, hogy ti már ismeritek egymást! Linc biccentett, és öccsei is követték a példáját. − Örülök, hogy újra találkoztunk − üdvözölte őket Mack. – Ja, és gratulálok a gyönyörű unokahúgukhoz! Bemutatom a társamat, Brandon Huttont. Újabb férfias biccentések következtek mindkét oldalon. − Még egyszer köszönöm, amit értem tettek − szólalt meg váratlanul Mary Jo. − Maguk nélkül nem tudtam volna végigcsinálni. Fogalmam sincs, mihez kezdtem volna. Linc kezet nyújtott mindkét tűzoltónak. − Örök hálára kötelezték az egész családunkat − mondta. − Csak a munkánkat végeztük − szabadkozott Brandon Hutton. − Örömünkre szolgált, hogy segíthettünk − így Mack. – Be kell vallanom, még sosem volt ilyen szép, emlékezetes karácsonyom. − Nekem sem − suttogta Mary Jo, és a két fiatal pillantása egy végtelenül hosszú másodpercre egybekapcsolódott. Tyler közbeszólása törte meg az idillt. − Kezdhetem, nagymama? − kérdezte, a nyakában lógó kicsiny dobot és a dobverőket szorongatva. − Kezdheted, kicsim. És a kislegény dobolni kezdett. Szépen, finoman, ahogy az imént tanulta. Pa– rum– pum– pum– pum, pa– rum– pum– pum– pum… Linc tekintete elkalandozott. A pajtát nézte, aztán a mellette lévő kifutót, ahol a teve helyett most egy ökör és egy bárány ácsorgott. Ebből a távolságból olyan volt, mintha a zene ritmusára bólogatnának. A szívét melegség töltötte el, és arra gondolt, hogy amit Mack és Mary Jo mondott, az rá is igaz: neki is ez élete legszebb karácsonya. Sőt talán mindannyiuknak.

90

20.

Ahogy Mary Jo kinyitotta a szemét, rájött, hogy nincs egyedül az egyszemélyes kórteremben. Mack McAfee ott állt az ajtóban, és őt nézte. − Mack! − suttogta hitetlenkedve, és a szíve nagyot dobbant. Abban sem volt biztos, hogy valaha az életben találkoznak, így aztán nagyon is valódi volt a meglepetése. − Hogy érzi magát? − kérdezte Mack, miközben közelebb sétált az ágyhoz. − Jól. − Ez persze erős túlzás volt. Természetesen nem sikerült tökéletesen kipihennie magát, itt is fájt, meg ott is, ráadásul alig várta, hogy hazamehessen végre az otthonába. − Hoztam magának valamit. − Tényleg? A lány felült az ágyon, és zavartan a hajába túrt. Mack egy csokor rózsát varázsolt elő a háta mögül. − Tessék. Ez a magáé. Remélem, tetszik. − Nahát! Hol szerezte? Hiszen karácsony van, ilyenkor minden zárva tart! − Megvannak a módszereim − hangzott a titokzatos válasz. − Árulja el! Olyan kíváncsi vagyok… A fiatalember elnevette magát. − Semmi különös. A kórház ajándékboltjában vettem. − Nyitva volt? − Majdnem… Összefutottam valakivel, akiről tudtam, hogy kulcsa van az üzlethez, és addig kérleltem, amíg be nem engedett. Elemeltem egy kész csokrot, az asztalra tettem az árát, és ennyi. Mary Jo az orrához emelte a pompás virágokat. − Gyönyörűek. Szólok a nővérnek, hogy tegye vázába… És nagyon jólesik, hogy gondolt rám. − Nem voltam benne biztos, hogy a fivéreinek eszébe jut a virág − vont vállat elfogódottan Mack. A fivérei… Amikor a három bátyjára gondolt, Mary Jo kis híján elnevette magát. Milyen lelkesek voltak az éjjel, milyen izgatottak! Elmesélték az indulás óta megesett összes kalandjukat, azt, hogy eleve rossz irányba indultak el az autópályán, meg hogy amikor megérkeztek a városba, kis híján letartóztatták őket a rendőrök, és így tovább, még a fasírtos szendvics minőségéről is beszámoltak. Aztán mikor idáig értek az elbeszélésben, rájöttek, hogy megint nagyon éhesek, és kihasználva, hogy megérkezett az orvos, hogy megvizsgálja Mary Jót, elszaladtak harapni valamit. Jó egy óra elteltével visszatértek, jó éjszakát kívántak, és megígérték, hogy másnap visszajönnek. Ajándékaik: az aranyérme, a parfüm és a füstölők most is ott pihentek az éjjeliszekrény tetején. − Megálltam az újszülöttosztályon, hogy megnézzem a kicsit − mondta Mack. − Igaz is, talált már nevet a számára? A lány bólintott. − Noelle Grace. − Noelle, mivel karácsonykor született, Grace pedig Grace Harding után… − Pontosan. − Szép gondolat. És a név is nagyon szép. Finom és elegáns. 91

Mary Jo örült, hogy a választása találkozik Mack ízlésével. Abba bele sem mert gondolni, miért ilyen fontos neki a férfi véleménye. Persze, tegnap néhány órára nagyon közel kerültek egymáshoz, és a szülés nagyon bizalmas, bensőséges kapcsolatot eredményezett köztük. De Mary Jo két lábbal állt a földön: pontosan tudta, hogy ez a jövőre nézve semmit sem jelent. Bármennyire szeretné ő, ha volna folytatás, a dolog valószínűsége nagyon kicsi. Ő Seattle-ben él, Mack Cédrusligeten. Mindkettejüknek megvan a saját élete. − Szóval megnéztem Noelle Grace– t − ismételte a fiatalember. − Aludt? − Dehogy! Teli torokból ordított. Mary Jo kezdte rosszul érezni magát a bőrében. Furdalta a lelkiismeret. − A nővérnek fel kellett volna ébresztenie − mondta. – Valószínűleg éhes volt szegényke. − Ó, nem, csak a tiszta pelenkát reklamálta. Meg hogy felvegyék egy kicsit. − No. és, felvették? − csodálkozott a lány. Előző este az volt a benyomása, hogy elég kevés a nővér, és a túlterheltség miatt sok mindenre nem jut idejük. − Persze. Én. − Maga? − Én. Remélem, nem bánja… − Nem, egyáltalán nem, csak… Szóval csodálkozom. Meglep, hogy odaadták magának. − Az az igazság… − Mack elfordult egy pillanatra, és megköszörülte a torkát. − Lehet, hogy nem jártam el elég sportszerűen. A nővér feltételezte, hogy én… szóval hogy Noelle rokona vagyok, és én nem tiltakoztam.. Mary Jo elnevette magát. − No de Mack! − És nagyon jól tettem, hogy meghagytam az ápolónőt ebben a hitében, mert ahogy felvettem Noelle-t, azonnal megnyugodott, és hosszú percekig figyelmesen nézte az arcomat. − Ez érthető. Végtére is magát látta először ezen a világon. A lány kicsit zavarba jött tulajdon megjegyzésétől. Lehet, hogy nem volt okos dolog szóba hozni a tegnap estét, de azt akarta, hogy a fiatalember tudja, mennyire nagyra értékeli, amit érte, értük tett. Amit tegnap a bátyjainak mondott, hogy Mack nélkül nem tudta volna végigcsinálni, azt nagyon is komolyan gondolta. Mack volt az ő támasza, a megmentője. Ezt is szívesen elmondta volna, de valahogy cserbenhagyták a szavak. Meg aztán attól is tartott, hogy közben elérzékenyül, márpedig most nem akart sírni. − Annyira örülök, hogy eljött! Ha nem ugrott volna be, akkor biztosan írtam volna magának, hogy megköszönjem, amit értem tett. − Csak a munkámat végeztem. Brandon Hutton is szóról szóra ezt mondta tegnap, és az ő szájából természetesnek is hangzott, de Mackéből… Mary Jónak valahogy rosszulesett a személytelen mondat. Lesütötte a szemét, hogy a férfi ne vegye észre, mennyire felkavarta a megjegyzés, és elfogódottan gyűrögetni kezdte a takaróját. Mack ekkor megfogta a kezét. − Azt hiszem, kicsit félreérthetően fogalmaztam − magyarázta. − Az, amit tettem az éjjel, az valóban a munkám része. De a tegnapi este mégis különleges volt, méghozzá több szempontból is. − Éspedig? − Mary Jo felnézett, a pillantásuk egybekapcsolódott. − Egyrészt mert ez volt az első szülésem. − Nekem is − kuncogott a lány. Összemosolyogtak. − És egyben eddigi életem egyik legnagyobb élménye – folytatta Mack. − Soha nem felejtem el, hogy itt lehettem magával és Noelle-lel. − Én sem… Mármint hogy maga itt volt velünk. − Köszönöm, hogy ezt mondja. − Mack egészen előrehajolt, a homlokát bizalmasan Mary Jóénak támasztotta. − És ha beleegyezik… − Mibe? − A lány kérdése nem volt több, mint egy suttogás. − Hogy néhanapján meglátogassam Noelle-t… 92

− Noelle-t? − Pontosabban mindkettőjüket. − Mindkettőnket − ismételte Mary Jo, mint aki még mindig képtelen felfogni, hogy leghőbb vágya valóra vált. − Persze csak ha nincs ellene kifogása. − Miért lenne? Jöjjön csak, ha akar! − Nagyon szeretnék… − De hamarosan hazamegyünk Seattle-be − vetette ellen a lány. − Nem gond. Szeretek vezetni. − Vagy akár komppal is jöhet − jutott eszébe Mary Jónak. − Mikor? − tette fel a kérdést Mack, aki szemlátomást ugyanúgy várta már a következő találkozót, mint ő. − Mármint hogy mikor jöjjön? − „Minél hamarabb” – akarta mondani a lány, de az illendőség kedvéért úgy tett, mintha gondolkodna. − Az orvos azt mondta, ma délután hazamehetünk. A bátyáim háromra jönnek értem… − A holnap túl korai lenne? − robbant ki a kérdés Mack-ből. Mary Jót eltöltötte a túláradó, önfeledt öröm. Leírhatatlan boldogságát, ha akarja, sem tudta volna leplezni, mert ott ragyogott az arcán, ott csillogott a szemében. − Nem, nem túl korai. Jöjjön holnap! − mondta egyszerűen. − Hát akkor… − Mack felegyenesedett. − Azt hiszem, én megyek is. Boldog karácsonyt, Mary Jo! És a holnapi viszontlátásra! − A holnapi viszontlátásra, Mack! Alighogy a fiatalember távozott, megjelent a nővér, a karján Noelle Grace– szel. − Itt a reggeli ideje − jelentette vidáman. Mary Jo elmosolyodott, és kinyújtotta a karját a baba után. A lánya után, aki karácsony éjszakáján született Cédrusligeten. Egy olyan városban, melynek a lakói segítették és befogadták őket. Egy olyan városban, melyet Mary Jo szívesen hívott volna az otthonának, és ahol minden bizonnyal Noelle is otthon érezné magát.

93

Ezüstcsengettyűk

94

Drága barátaim! A karácsonyi időszak a legkedvesebb a szívemnek minden ünnep közül. Az izgatott ajándékkeresgélés a gyönyörűen feldíszített üzletekben, a mindenütt hallható, jól ismert dallamok, az üdvözletek… Mondtam már, hogy nagy rajongója vagyok a karácsonyi üdvözlőkártyáknak? Meg persze az adventi koszorúknak. Az ünnepvárás időszakában minden este meggyújtom a megfelelő számú gyertyát. És mindig élő fát veszek, mert a frissen vágott fenyő illata újra és újra elvarázsol. Természetesen akad néhány kézi készítésű dísz is a fán, melyeket már hosszú évek óta őrzök. Például a gyapot hóembert, amelyet még Jenny készített a cserkészeknél. Vagy a Ted cserkészidőszakából származó, színes matricákkal borított műanyag flakont. Vagy Jody óvodáskori rajzát, melyet akasztóval láttunk el, hogy a fára tehessük. Vagy az elsős Dale vécépapír-gurigákból barkácsolt angyalkáját, mely most csúcsdíszként szolgál. Ezek az én legnagyobb kincseim. Van valami a karácsonyban, ami előhívja a még bennünk élő gyermeket. És talán ez az, ami miatt annyira szeretem ezt az ünnepet. Mint minden családnak, nekünk is vannak hagyományaink, amelyekhez hosszú évek óta ragaszkodunk. Például ahhoz is, hogy ünnep előtt a família minden tagja ott ül a nagy konyhaasztal körül, és valamennyien aláírjuk az összes képeslapot. Közben pattogatott kukorica a menü. A lejátszóból karácsonyi dalok szólnak, és egymást érik a tréfák, jóindulatú ugratások. Ez a regény a Manning család történetének folytatása. Néhányan talán emlékeznek Carrie-re, Jason Manning nevelt lányára, aki alig tizenöt évesen sikeres házasságszerzőnek bizonyult, hiszen összehozta édesanyját és Jasont. Nos, ő mostanra felnőtt, és a saját bőrén tapasztalja, milyen az, ha egy kotnyeles kamasz lány beleavatkozik az ember szerelmi életébe. Biztos vagyok benne, hogy nagy élvezettel olvassák majd Mackenzie és Carrie kalandjait. Köszönöm, hogy idén is hűségesek maradtak a könyveimhez, és kívánok játékos, nevetéstől hangos és mindenekelőtt szeretetteljes karácsonyt!

95

1.

− Jaj, apa, te ezt nem értheted! − Elég legyen, Mackenzie! Carrie Weston rohanás közben kapta el a rövid párbeszédet, ahogy az előcsarnokon át a lift felé sietett. − Várjanak meg, kérem! − kiáltotta, és önkéntelen mozdulatot tett a bezárulni készülő liftajtó felé. Talán nem volt jó ötlet, hogy beszálljon a nyilvánvalóan puskaporos hangulatban lévő apa és lánya közé, de mivel a két keze tele volt levelekkel és bevásárlószatyrokkal, nem szívesen várt volna hosszú percekig az előcsarnokban. A türelem − sok más egyéb mellett − sosem volt erős oldala. A férfi megakadályozta, hogy az ajtó becsukódjék, mire Carrie megkönnyebbülten és egyszersmind hálásan benyomakodott a felvonó fülkéjébe. − Köszönöm − lihegte elfúló hangon, és pillantása találkozott a tizenhárom év körüli kamasz lány kutató tekintetével. Apa és lánya néhány hete költöztek a házba, és Carrie a többi lakótól hallotta, hogy nem is maradnak itt sokáig. Ez csak egy átmeneti megoldás a számukra, míg épülő házuk elkészül. A lift ajtaja méltóságteljes lassúsággal csukódott össze. Ez a fajta előkelő nyugalom tulajdonképpen jellemző volt a Seattle– i Queen Anne Hillen emelkedő négyszintes ház minden egyes lakójára − kivéve persze Carrie– t. − Hányadik emeletre megy? − kérdezte a férfi. − A másodikra… Köszönöm. – Carrie-nek sikerült teljesen elgémberedett jobb kezéből a balba átvarázsolnia a legnehezebb csomagot. A harminc-egynéhány éves új lakó semmitmondó mosolyt küldött feléje, aztán megnyomta a megfelelő gombot, és a továbbiakban úgy tett, mintha egyedül lenne a fülkében. Egy pillantásra se érdemesítette sem a lányát, sem Carrie-t. Nem úgy a bakfis… − Még nem találkoztunk − mosolygott a lányra kedvesen. − Mackenzie Lark vagyok, ő pedig az édesapám, Philip. − Az én nevem Carrie Weston. Carrie felemelte a fél térdét, és egyik csomagját a lábán egyensúlyozva kezet nyújtott előbb a kislánynak, aztán a férfinak. − Már alig vártam, hogy megismerkedhessünk − csacsogott Mackenzie, ügyet sem vetve apja rosszalló tekintetére. − Te vagy az egyetlen normálisnak tűnő ember az egész épületben. Carrie akarata ellenére elmosolyodott. − Ezek szerint Madam Fredricket már ismered. − Ő az a kristálygömbös öreglány, ugye? Vajon a gömb tényleg megmutatja a jövőt? − Madam Fredrick legalábbis ezt állítja. 96

Carrie még emlékezett arra a délutánra, amikor az idős asszony először lerohanta a kristálygömbjével az előcsarnokban, megjósolva minden közeljövőben bekövetkező eseményt az időjárás-változástól a nagy cipőárleszállításig. Annyira összezavarodott akkor, hogy szólni sem tudott, rémült nyusziként lapult a falhoz, és várta, hogy a Madam Fredrickként megismert nem mindennapi jelenség elvonuljon, olyan hirtelen, ahogyan megjelent. Mert a különc öregasszony jósnőhöz méltó tarka kaftánt viselt, hosszú ősz haját pedig, mint valami kimenős királynő, régimódi kontyba tornyozta. − Alapjában véve kedves teremtés − ismerte el Mackenzie. − No és Arnoldhoz mit szólsz? Őt ismered már? − érdeklődött Carrie. − Ő az, akinek macskái vannak? − Nem, Arnold a súlyemelő. − Ja, igen, aki valamikor cirkuszban dolgozott! − Pontosan. − Carrie szívesen folytatta volna, ám ekkor a lift lágy zökkenéssel megállt, és az ajtó kitárult. − Hát akkor… A viszontlátásra! Örülök, hogy megismerkedtünk – búcsúzott el, majd csomagjaival egyetemben kilépett a fülkéből. − Mi nem kevésbé − biztosította udvariasan Philip. Bár egyértelműen Carrie irányába nézett, a lány meg mert volna esküdni rá, hogy mégsem látja őt. Alighanem azt sem venné észre, ha pucéran lennék, mérgelődött. Vagy ha észre is venné, nem törődne vele. Az ajtó elkezdett becsukódni, amikor Mackenzie még kikiabált: − Megengeded, hogy néhanapján meglátogassalak? Olyan magányos vagyok, jó volna beszélgetni valakivel! − Hát persze. Az ajtó becsukódott, de Carrie még hallotta az apa méltatlankodó hangját. Hogy az iménti veszekedésüket folytatták-e, vagy amiatt vonta felelősségre a kislányt, amiért Mackenzie engedélyt kért a látogatásra, azt nem tudta volna megmondani. Levelekkel és csomagokkal teli kézzel nem volt gyerekjáték kinyitni a lakás bejárati ajtaját, így Carrie elégedetten nyugtázta, hogy semmit sem ejtett el. Lábbal zárta be az ajtót maga mögött, elhelyezte a kanapén a karácsonyi díszeket tartalmazó szatyrot, aztán a többi pakkal átvándorolt a konyhába. − Úgy szerettél volna megismerkedni vele − mormolta félhangosan. − Tessék, most boldog lehetsz, teljesült a kívánságod! Hát igen, Philip Lark sajnos nagy csalódásnak bizonyult. A férfi annyi érdeklődést sem mutatott iránta, mintha egy vekni kenyér lenne a pékség kirakatában. De mégis mit várt? Csak nem vette egyetlen percig is komolyan Madam Fredrick ostoba locsogását arról, hogy még ez év vége előtt találkozik álmai lovagjával, akit úgy fog megismerni, hogy a férfi ideköltözik ebbe a házba? No persze… Nem kellene túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítania a jóslatoknak. Csak nevetségessé teszi magát. Madam Fredrick egy édes öreg hölgy, aki a környezetében legszívesebben mindenkit összeboronálna a hozzá illő párral, de hogy a jövőbe látna… Nos, az nem valószínű. Carrie átnézte a kapott leveleket, a többségüket egyenesen a kukába továbbította, aztán elkezdte kipakolni a holmit, amit vásárolt. Ekkor megszólalt a csengő. − Üdv! − mosolygott rá derűsen Mackenzie Lark, amikor Carrie ajtót nyitott. − Azt mondtad, meglátogathatlak, ha akarlak… Jaj, milyen buta vagyok, még meg sem kérdeztem, tegeződhetünk-e? − Igen, persze. Gyere csak be! − Carrie azért meglepődött, hogy a kislány ilyen gyorsan élt az engedéllyel. Mackenzie besétált a lakásba, alaposan körülnézett, aztán lerogyott a kanapéra. − Gyakran veszekedtek édesapáddal? − kérdezte meg együtt érzőn Carrie, aki még jól emlékezett rá, milyen élete volt azelőtt, hogy az édesanyja rátalált Jason Manningre. Szörnyű időszak volt, Carrie meg az anyja folyton marakodtak. A lány persze tudta, hogy ő is hibás volt ebben, mégis úgy érezte, hogy a civakodások legfőbb oka anyja boldogtalansága. A bajok ugyanis a válással kezdődtek, mely után, ahogy teltek az évek, az asszony egyre magányosabb és szomorúbb lett. Carrie alig emlékezett az apjára. Ötéves forma lehetett, amikor a szülei különköltöztek, és a férfi sosem törődött vele. Érthetetlen módon ő titkon az anyját hibáztatta ezért, és bár eleinte ezt mélyen eltemette magában, a kamaszkorral egyidejűleg felütötték fejüket a csúnya vádak is. − Szinte mindig − bólogatott Mackenzie, és lehajtotta a fejét. − Apa egyszerűen nem akarja megérteni… 97

– Mit? A kislány felállt, kisétált a konyhába, és nézte, ahogy Carrie kipakolja a bevásárolt élelmiszert. − Tulajdonképpen semmit sem. Bármit mondok, úgy néz rám, mint egy marslakóra. Két szót nem tudunk váltani veszekedés nélkül. Mintha nem lenne enélkül is épp elég nehéz a kamaszkor! − Akár hiszed, akár nem, ő sincs könnyű helyzetben. Mackenzie megvonta a vállát, és nagyot sóhajtott. − Nem is tudom, mi történt… Régen olyan más volt minden. Olyan jóban voltunk! Pedig elég rémes időszak volt, amikor anya elment, de azt is túléltük. − Vagyis elváltak a szüleid − tapogatózott óvatosan Carrie, mivel érthetően igencsak furdalta az oldalát a kíváncsiság. Mackenzie elhúzta az orrát, és biccentett. − El. Szörnyű volt. − Minden válás az. Én egészen kicsi voltam,, amikor a szüleim elváltak. Alig emlékszem apámra. − Hát nem találkoztatok utána? − Nem. Egyszer sem. − Carrie kislány korában persze sokat gyötrődött amiatt, hogy nem kell az apjának, de most, felnőttként már nem foglalkozott ezzel. Még mindig fájt ugyan egy kicsit a tudat, hogy ennyire nem fontos a férfinak, de megbékélt a helyzetével. Az apja így döntött, mi mást tehetett volna, mint hogy belenyugszik? − Anyuval és az új férjével töltöm a karácsonyt − újságolta boldogan Mackenzie. − Már éppen ideje, hogy találkozzunk, mert jó pár hónapja nem láttam. Tudod, az anyukám nagyon elfoglalt. Egy nagy bankban dolgozik, fontos beosztásban, és rengeteget kell utaznia. Ezért nem ér rá velem foglalkozni. Apu egyébként rendszergazda, vállalati számítógépes rendszerek fejlesztésével és karbantartásával foglalkozik. − Hány éves vagy? Tizenöt? − kérdezte meg Carrie, két évet hozzáadva a becsült életkorhoz, mert emlékezett rá, mennyire szerette annak idején, ha idősebbnek nézték a koránál. Mackenzie kihúzta magát, a szeme felragyogott. − Nem, még csak tizenhárom − mondta büszkén. Carrie kibontott egy csomag zsiradékmentes, sajtos ízesítésű kekszet, és kiöntötte egy kistányérra. A kislány nem kérette magát, azonnal elvett egyet, és Carrie maga is hozzálátott. Leültek egymással szemben a reggelizőpult két oldalára. − Tudod, mi jutott eszembe? − szólalt meg majszolás közben Mackenzie. − Hogy apunak nagy szüksége volna egy… egy nőre. Carrie-nek kis híján torkán akadt a keksz. − Egy nőre? Ezt meg hogy érted? − Feleségre, természetesen. Mert folyton csak dolgozik. Mintha abban reménykedne, hogy ha elég sokat van benn az irodában, akkor elfelejti anyát. − Újabb kekszért nyúlt. – Madam Fredrick is ezt mondta. − Madam Fredrick? − Belenézett a kristály gömbjébe, és azt mondta, nagy változások lesznek az életemben. No, nem mintha a változás önmagában véve örömteli esemény lenne. Volt benne részem mostanában bőven, a válás, a költözés, meg minden… Hiányoznak a barátaim, tudod? Azt hittük, karácsonyra már az új házunkban lakhatunk, és tessék! Jó, ha jövő hálaadásra elkészül. Én megjárjak idegen iskolába és szerezzek új barátokat! Ez marad nekem, pedig semmit sem szeretnék jobban, mint visszakapni a régi életemet. − Ez igazán érthető − bólogatott Carrie. Mackenzie láthatóan eltöprengett. Jó néhány másodpercbe telt, mire megint megszólalt. − Hanem azt hiszem, Mrs. Fredrick ezúttal fején találta a szöget. − Fején találta a szöget? − visszhangozta értetlenül Carrie. A kamasz lány egyik meglepetéssel szolgált, a másik után. − Hát, amikor arról beszélt, hogy apa itt majd rátalál a szerelemre. Csak azt nem tudom, hogyan fog neki az ember egy ilyen komoly feladatnak. − Feladatnak? Miféle feladatnak? − Carrie most már végképp semmit sem értett. − Hát hogy új feleséget találjak apámnak. Carrie idegesen felnevetett. 98

− Jaj, Mackenzie, ez nem a te dolgod! Ezt a lépést édesapádnak kell megtennie, a gyerekeknek ki kell maradniuk az efféle ügyekből. − De miért? − Mert a házasság nem játék. A szerelem, a felelősségvállalás nagyon is komoly dolog. Ez… ez egyszerűen… − …tökéletes lesz így — fejezte be a mondatot Carrie helyett a bakfis. − Apával nagyon hasonló az ízlésünk, a véleményünk. Vagy legalábbis nagyon hasonló volt még nem is olyan régen. Jobban tudom, mi kell neki, mint ő maga. Nagyon is kézenfekvő ötlet, hogy én keressek neki feleséget, nem gondolod? − Hogy egészen őszinte legyek, pont az ellenkezőjét gondolom. − Bizonyára attól tartasz, hogy apám nem fogja méltányolni az erőfeszítéseimet, és ebben kétségkívül igazad is van − folytatta Mackenzie. − Csakhogy ha valamit megtanultam apámtól, akkor azt, hogyan kell ravasznak és körmönfontnak lenni. Carrie elnevette magát. − Hát ilyen nincs! − csóválta meg a fejét. − Ezt egyszerűen nem hiszem el! Mackenzie kísértetiesen emlékeztette tizenegy évvel fiatalabb önmagára. − Mit? − Jaj, Mackenzie! Fogadd meg a tanácsomat, kérlek, és maradj ki apád szerelmi életéből! – A szerelmi életéből? − kacagott fel gúnyosan a kislány. – Hát ez jó vicc! Olyan ugyanis egyáltalán nincs neki. Mindig csak a munka, a munka, a munka… − De lehet, hogy neki éppen így jó. Figyelj, Mackenzie, így sem jöttök ki valami jól az apukáddal, képzeld el, milyen balhé lesz, ha rájön, miben mesterkedsz! Jobb, ha hiszel nekem, mert tapasztalatból beszélek. Az én édesanyám kis híján kitekerte a nyakamat, amikor rájött, hogy pénzt kínáltam Jasonnek azért, hogy randizzon vele… A kislány szeme felragyogott. − Micsoda? Gyerekkorodban fizetni akartál egy pasinak, hogy hívja találkára az édesanyádat? Carrie csak most jött rá, mekkora hibát követett el. − De ez már nagyon régen volt − próbálta menteni a menthetőt. Remélte, hogy ennyiben hagyják a dolgot, Mackenzie-t azonban nem olyan fából faragták. − Nahát! Micsoda elképesztő ötlet! Sajnálom, hogy nem nekem jutott eszembe. − Ne sajnáld! Nem vált be a dolog, az illető ugyanis visszautasította az ajánlatomat. Rossz ötlet volt, s hogy mennyire rossz, az csak akkor derült ki számomra, amikor anyámnak a fülébe jutott a hír. − No és az édesanyád… szóval később azért sikerült újra férjhez mennie? Carrie bólintott. − Olyasvalakihez, akit te is ismertél? Újabb biccentés. Carrie nem szívesen vallotta volna be, hogy az új férj éppen Jason Manning lett, az az ember, akit vesztegetéssel próbált rávenni az első randevúra. Gyorsan elfordította a fejét. Talán éppen ez vezette nyomra Mackenzie-t, mert a kislány egyszer csak szélesen elvigyorodott. − Fogadjunk, hogy ő vette el! A pasi, akit le akartál fizetni, igaz? − Igen, de az én kétségbeesett akciómnak semmi köze nem volt a dologhoz − magyarázkodott Carrie. − No persze… − A kislány élesen felnevetett. − A pénzt ugyan nem fogadta el, de kíváncsiságból mégis elhívta az édesanyádat, igaz? Hát ez remek! Ilyen pompás történetet még sosem hallottam! Mennyi idő után vette feleségül? − Mackenzie, ami az édesanyámmal és Jasonnel történt, az egy egyszeri, csodálatos esemény, nem hiszem, hogy valaha is megismétlődne. − Mennyi idő telt el az első randitől az esküvőig? − tudakolta makacsul Mackenzie. − Néhány hónap. − Elképesztő! És azóta is boldogan élnek, ugye? Ez inkább megállapítás volt, semmint kérdés. Carrie némán bólogatott. Csak remélni tudta, hogy egyszer ő is megtalálja élete párját, a férfit, aki olyan maradéktalanul boldoggá teszi őt, mint ahogy Jason az édesanyját. Több mint tíz év házasság és két gyerek után még mindig imádták egymást, úgy viselkedtek, mintha nászúton lennének. Csodálta a szerelmük erejét, és bízott benne, hogy egyszer ő is átélheti ugyanezt. Most, hogy tudta, milyen az igazán jó házasság, 99

biztosan nem érte volna be kevesebbel. A barátnőitől mindig megkapta, hogy férfiak tekintetében túl válogatós − és ez valószínűleg igaz is volt. − Látod, erről beszélek − folytatta diadalmasan a kamasz lány. − Ki ismerhette volna jobban az édesanyádat, mint te? Meg is találtad a hozzá való partnert. Én meg apámat ismerem ugyanilyen jól, és úgy látom, nagyon rossz felé mennek a dolgai. Madam Fredricknek tökéletesen igaza van. Egy szerelem rendbe tenné a lelkivilágát. Itt az ideje, hogy közbeavatkozzam. Carrie mosolyt erőltetett az arcára. − Nézd, Mackenzie, Madame Fredrick egy édes idős hölgy, és én nagyon szeretem, de azért nem kell mindent készpénznek venni, amit mond. Mackenzie azonban nem is figyelt a szavaira. Elragadtatottan felpattant a helyéről, és mászkálni kezdett a konyhában. − Tudod, mi jutott eszembe? − kérdezte meg lelkesen. – Hogy neked esetleg nem lenne-e kedved hozzá? − Mihez? − tudakolta rosszat sejtve Carrie. − Hát összejönni az apámmal.

100

2.

− Nagyon csinos lány, ugye, apa? Philip Lark meglepetten kapta fel a fejét. A konyhaasztalnál ült éppen, egy költségösszesítésen dolgozott, és eddig jóformán észre sem vette, hogy a lánya leült vele szemben. Mackenzie angyalian mosolygott rá, de − talán éppen ezért − a férfi esküdni mert volna rá, hogy valami rosszban sántikál. − Kicsoda? − kérdezte meg tétován, mint aki egyáltalán nem biztos benne, tanácsos-e felvennie a beszélgetés fonalát. − Carrie Weston… Tudod, az a fiatal nő, akivel a liftben találkoztunk ma délután. Mackenzie az asztalra könyökölt, állát a tenyerébe támasztotta, és továbbra is merőn nézte az apját. Philip szeme visszatért a papíron sorakozó számoszlopokhoz, és a kislány türelmesen várt, amíg befejezi az adatok ellenőrzését. Pedig a türelem különben nem volt jellemző rá. Rendszerint kiborult, ha az apja munkát hozott haza az irodából, a személye ellen intézett támadásnak vett minden egyes aktát. Miután átfutotta a számsorokat, a férfi törni kezdte a fejét, mit is kérdezett a lánya. Ja, persze, a véleményét akarja tudni Carrie Westonról. Ha legalább fel tudná idézni, hogy nézett ki a nő… De meglehetősen homályosak voltak az emlékei Carrie-ről, igaz, ha nagyon rémítő lett volna az első benyomás, arra feltehetően emlékezne. − Ezek szerint neked megnyerte a tetszésedet? − kérdezett vissza óvatosan, holott egyáltalán nem volt benne biztos, okos dolog-e belemenni ebbe a témába. Legfőképpen, mert Mackenzie olyan átkozottul lehetetlenül viselkedik mostanában. Szeszélyes és kiszámíthatatlan. Jó, persze, a költözés nyilván megviselte egy kicsit, de mi az a pár hét, amit itt kell tölteniük? Felfoghatatlan, hogyan változhatott az ő értelmes, okos kislánya elviselhetetlen hisztérikává. Nem ment a fejébe, mi ez a rengeteg sírás meg dráma, a gyerek ugyanis nem bőgött ennyit óvodáskora óta. Mi történhetett? A válásnak nyilván köze van a dologhoz, de azért mégsem lehet mindenért az anyahiányt felelőssé tenni! − Ó, igen! Imádom Carrie-t. Nagyszerű teremtés! Philip örült neki, hogy a lánya máris barátra talált a házban, bár annak még jobban örült volna, ha az illető korban közelebb áll Mackenzie-hez. Ez a váratlan költözés sokkal jobban megviselte a gyereket, mint hitte volna, állapította meg magában. Még szerencse, hogy a helyzet csak átmeneti. Egy jó barátjától, Gene Tarkingtontól kapta kölcsön ezt a két hálószobás, tökéletesen bebútorozott lakást arra az időre, amíg a Washington-tó partján elkészül a háza. A lakás elegancia tekintetében nem vehette fel a versenyt a Ritz Szállóval, de ezt Philip nem is várta. Ellenben a lakók tarka sokfélesége nagyon meglepte. A kristálygömbös, kaftános öreglány viszonylag ártalmatlannak tűnt, csakúgy mint az a hatvanas bácsi, aki folyton félmeztelenül, testhezálló nadrágban és kézi súlyzókkal mászkált. A többiek felől már korántsem volt ennyire biztos, de ez nem is nagy baj, hiszen nem maradnak itt elég ideig ahhoz, hogy érdemes legyen összebarátkozni bárkivel is. − Apa − szólalt meg merengőn Mackenzie. − Gondoltál már arra, hogy újra megnősülhetnél? − Nem − bukott ki az őszinte válasz Philipből, akit nagyon megdöbbentett lánya kérdése. Az, hogy egyszer hibát követett el, az rendben van, mindenkivel előfordulhat. De hogy megismételje ugyanezt a 101

hibát…? Laurának és az együtt töltött tizenkét évnek köszönhetően megingott a hite a házasság intézményében. − Ez nagyon szomorúan csengett − állapította meg a kislány. − Pedig egyáltalán nem vagyok szomorú, csak határozott. − Philip visszatette a papírokat az aktatáskájába. − Anya miatt nem akarod, ugye? A férfinak nem fért a fejébe, mi üthetett Mackenzie-be. − Ugyan, mi okom lenne rá, hogy másodszor is megnősüljek? − próbált meg kérdéssel kibújni a válasz alól, nem is sejtve, hogy ezzel éppenséggel a lánya malmára hajtja a vizet. − Például hogy születhessen egy fiad. − Minek nekem fiú, ha egyszer itt vagy nekem te? Mackenzie szélesen elmosolyodott. Elégedettnek látszott. − Mrs. Fredrick viszont azt mondja, hamarosan beköszönt az életedbe egy másik nő − újságolta derűsen. − A kristálygömbjében látta… − Na ne mondd! − Philip azt sem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Még hogy újra nősülni! Nevetséges! Előbb vacsorázna törött üvegcserepet. Vagy gázolna át egy krokodiloktól hemzsegő mocsáron. Vagy ugrana le az Empire State Building tetejéről. Nem, egyetlen porcikája sem kívánja az újabb házasságot. Ebben a mostani életében már biztosan nem. Bőven elég volt egyszer… Nem is olyan régen Gene-nel beszélgettek erről, és Philip ekkor azt találta mondani: ha valaha eszébe jut, hogy megnősüljön, inkább gyorsan keres egy undok, erőszakos nőt, akit kifejezetten ellenszenvesnek talál, és vesz neki egy házat. így megúszhat többévnyi szenvedést és veszekedést. Egyszer egy komikustól hallotta ezt a poént, és nagyon megtetszett neki. − Carrie nagyon sok mindenben hasonlít rám − folytatta Mackenzie, és a férfinak végre leesett a tantusz. Hát ide akart kilyukadni a kis bestia! A házasságközvetítő szerepében tetszeleg… Tiltakozva emelte fel a tenyerét. − Ne is mondd tovább! Belátom, elég lassan kapcsoltam, de már minden világos. A fejedbe vetted, hogy megnősítesz, és ez a bizonyos… szóval ez a szomszéd a kiszemelt ara. Annyira nem emlékezett Carrie-re, hogy még egy rá illő jelzővel sem tudott előrukkolni. − Ez a szomszéd történetesen egy fiatal, csinos és nem utolsósorban okos lány, apa. − Tényleg? − Tényleg. A Jóisten is neked teremtette. − Valóban? És hogy jutottál erre a következtetésre? – Amint kicsúszott a száján a kérdés, Philip már tudta, hogy hibát követett el. Mackenzie arcán ragyogó mosoly ömlött el. − Látom. Mint ahogy Mrs. Fredrick is látja. Nem jó az, ahogyan élsz, apa. Még negyvenéves sem vagy, és begubóztál, mást sem csinálsz, csak dolgozol. Miért nem próbálod egy kicsit élvezni az életet? − Mert nincs rá időm. Fel kell építenem a házunkat. − No persze, hogy elkápráztasd anyát! Hátha rájön, hogy óriási hibát követett el, amikor otthagyott. − Hagyjuk ki ebből anyádat, jó? − Philip hirtelen ingerült lett. Sok oka volt rá, hogy akarja azt az új házat, de ez nem tartozott közéjük. Vagy lehet, hogy mégis…? No, nem mintha bármit érzett volna Laura iránt. Az érzései rég meghaltak. Valamikor a nagy erőfeszítések közepette, hogy kerül, amibe kerül, megmenti ezt a házasságot. Még akkor is nagyon eltökélt volt, amikor rájött, hogy a felesége megcsalja. Még akkor is rendbe akarta hozni a dolgokat. De már csak ideig-óráig járt sikerrel. Nem kárhoztatta hát magát, hisz megtett minden tőle telhetőt. Még így is sokat gyötrődött a válás után − meg előtte is −, de megmaradt a lánya és a büszkesége, és ez a kettő mindennél fontosabb volt számára. Esze ágában sem volt kockára tenni nehezen visszaszerzett lelki nyugalmát. − Szeretném, ha találkára hívnád Carrie-t. − Micsoda? − Az apa úgy nézett a kislányra, mintha az épelméjűségében kételkedne. − Azonnal hagyd ezt abba, az ég szerelmére! Nem találkozom senkivel, legfőképpen ezzel a Carrie Akárkicsodával nem. − Weston, apa. Carrie Weston. − Mindegy. Nem, és kész! Philip felugrott a helyéről, átsétált a konyhába, és töltött magának egy csésze kávét. Belekortyolt, aztán elfintorodott, és kiöntötte a maradékot a mosogatóba. 102

− De hát miért nem? Mit veszíthetsz, ha együtt töltőtök egy kellemes estét, és… − Elég legyen! − Philip hangja szigorúan csattant. − Egy szót se többet erről, megértetted? Lezártuk ezt a témát egyszer s mindenkorra. Mackenzie feltehetően megértette, mert elhallgatott, és a férfi végtelenül hálás volt neki ezért. Tett-vett a lakásban, el is feledkezett a lányáról. Amikor megint rátévedt a pillantása, akkor tűnt fel neki, mennyire hallgatag még mindig. Mackenzie átült a kanapéra, karját szorosan, elutasítóan fogta össze maga előtt, és olyan elkeseredés ült a tekintetében, ami még egy jéghegyet is megolvasztott volna, nemhogy eg y apai szívet. − Volna kedved eljönni velem, hogy megvegyük a karácsonyfát? − vetette fel engesztelően Philip. − Nem, egyáltalán nincs kedvem. Mellesleg nem te mondtad, hogy van elég bajunk az idén karácsonyfa nélkül is? Igen, valóban ezt mondta, csakhogy most bármire hajlandó lett volna, amivel a lányát felvidíthatja. − Majd egy egészen kicsit veszünk, hogy ne legyen vele sok baj, jó? − Nagyon tetszel neki, tudod? − jegyezte meg váratlanul Mackenzie. A férfi nem kérdezte meg, kinek. Tudta anélkül is. Erősen összeszorította a száját, nehogy olyasmit mondjon, amit később megbánhat. − Elmesélte, mi történt vele, amikor akkora volt, mint én − folytatta a kislány. − Vagyis hogy egy picivel talán idősebb, de ez mindegy is… Az ő szülei is elváltak, amikor Carrie nagyon kicsi volt, és az anyukája utána hallani sem akart új kapcsolatról, ugyanúgy, ahogy te. De nagyon boldogtalannak tűnt, így aztán Carrie úgy döntött, saját kezébe veszi az irányítást. Végtére is aligha tehetett mást, nem igaz? − Mackenzie vett egy mély lélegzetet. − Szóval Carrie kitalálta, hogy pasit szerez az anyukájának mindenáron, és talált is egy rokonszenves férfit, akinek felajánlotta az összes zsebpénzét, ha találkozóra hívja a mamáját. Képzelheted, hogy aggódhatott, ha ilyen elkeseredett lépésre szánta el magát! − Képzelem − bólogatott Philip, aki szinte hallani vélte a filmbe illő jelenetet aláfestő romantikus muzsikát. Hegedű… Igen, semmi kétség, halk hegedűszóló illene ide leginkább. − De ezzel még nincs vége! − folytatta izgatottan Mackenzie. − Szent isten, mi jöhet még ezek után? A kislány elengedte a füle mellett a gúnyos kérdést. − Mikor az édesanyja rájött, mi történt, nagyon dühös volt Carrie-re. – Azt meghiszem! − Philip az ajtófélfának dőlt, és tüntetőleg megnézte az óráját, mintha jelezni akarná, hogy az ideje bizony véges. − De Carrie nem ijedt meg, kitartott a véleménye mellett, még azután is, hogy két hét szobafogságot kapott büntetésből. Mert ő nem csak úgy egyszerűen rábökött az első férfira, aki szembejött, hanem alapos szemle és vizsgálódás után döntött úgy, hogy ez a James, vagy hogy is hívják, a lehető legtökéletesebb partner az anyukája számára. A halk hegedűszóló felerősödött, sőt mintha most már egy egész vonósnégyes játszott volna. Philip mosolyogva hessegette el a fura gondolatot. − No és, mi lett a dolog vége? − érdeklődött türelmesen. − Mert gondolom, csattanója is van a történetednek. − De még mennyire! Nem egészen négy hónap elteltével Jason feleségül vette Carrie mamáját. − Az előbb azt mondtad, hogy Jamesnek hívták. − Tök mindegy, hogy hívják, a lényeg, hogy összeházasodtak, és ma is boldogan élnek. − Ejha! Képzelem, mennyibe kerülhetett ez a te Carried-nek, ha már az első randiért is fizetnie kellett! − Jaj, miket beszélsz, apa?! Nem pénzért vette el! Teljesen ingyen. − Aha, értem. Árleszállítás volt, ugye? − Ne hidd, hogy vicces vagy! − Mackenzie bosszúsan meredt az apjára. − Carrie mesélte, hogy már tizenegy éve boldog házasságban élnek. És hogy Jason volt a legjobb dolog, ami az édesanyjával valaha történt. És hogy azóta is, annak a bizonyos első randinak a napján Carrie minden évben kap egy gyönyörű csokrot az anyukájától, hálából azért, mert megtalálta számára a tökéletes élettársat. A vonósok hangja megfakult, majd el is enyészett, amikor a komplett zenekartól kísért kórus rázendített az amerikai himnuszra. Vagy legalábbis Philip hallani vélte a diadalmas muzsikát. Mackenzie csak nézett rá várakozón, aztán mivel az apja nem szólt semmit, kerek perec megkérdezte: 103

− Nos, akkor elhívod Carrie-t valahová? Hidd el, minden szempontból hozzád való! Én ismerlek a legjobban a világon, én csak tudom. Imádni fogod, akármibe lefogadom. − Nem. − Philip nagyot ásított, tenyerével eltakarta a száját. − De úgy szeretnék egy öcsikét vagy egy hugicát! Gondold csak el, anyáskodhatnék felettük, úgy, ahogy Carrie anyáskodik az öccsei fölött. − Isten ments! − A férfi kezdett megijedni a tulajdon lányától. Mintha nem lett volna elég őrültség az is, hogy elhívjon találkára egy nőt, akit alig ismer! Mackenzie máris a közös gyerekeknél tart. Nem gyors egy kicsit ez a tempó? − A saját érdekedben kérlek… Nem is kérlek, könyörgök! Tégy valamit, az isten szerelmére! Bújj ki a csigaházadból, mert mire észbe kapsz, totyogós, ráncos bácsika leszel! − Az talán azért mégsem mostanában lesz. Odáig van még jó negyven évem. − Talán − felelte sejtelmesen Mackenzie, és olyan arcot vágott, mint a nagy drámai művésznő, aki a végszót követően a függöny lehullására vár. Philip ismét kinyitotta a táskáját, és habozva egy új akta után nyúlt. Eltöprengett. Mert az még rendben is van, hogy a tizenéves Mackenzie ilyen lelkesen ráharap egy romantikus mesére. De aki megetette ezzel a maszlaggal, az nem egy kamasz lány, hanem egy felnőtt nő. Nem sokra emlékezett Carrie-ből, de a történtek fényében nyilvánvalónak látszott, hogy a lány érdeklődik iránta. Csakhogy nagyon otromba és ízléstelen módszerrel próbál közeledni hozzá. És ezt legjobb lesz egyenesen vele tisztázni, a félreértések elkerülése végett. Összecsapta az aktatáskát, és elszánt ábrázattal megindult az ajtó felé. − Hová mész? − kapta fel a fejét Mackenzie. − A barátnődhöz − hangzott a kurta válasz. − Úgy érted, Carrie-hez? − A kislány arca felragyogott. – Hurrá! Nem fogod megbánni, apa, erre akár meg is esküszöm! Nagyon kedves lány, tetszeni fog neked. És ha nincs ötleted az étteremre, azt javaslom, vidd Henryhez. Tudod, ahol a születésnapomat ünnepeltük. Philipnek esze ágában sem volt felvilágosítani a lányát, hogy nem éppen vacsorameghívást forgat a fejében. Szó nélkül kilépett a folyosóra, és kis híján összeütközött Mrs. Fredrickkel, akinél persze most is ott volt az elmaradhatatlan kristálygömbje. − Jó estét, Mr. Lark! − köszönt tudálékos mosollyal az öregasszony. Ránézett a férfira, aztán vissza a gömbre, és a mosolya még szélesebbre vált. − Vigye innen azt a vacakot! − rezzent össze Philip. − És azt sem akarom, hogy a lányom körül hókuszpókuszoljon, megértette? − Ahogy óhajtja − biccentett méltóságteljesen a kaftános idős hölgy, majd királynői tartással távozott. Philip kettesével vette a lépcsőket lefelé, és egészen kifulladt, mire odaért Carrie Weston ajtaja elé. Becsöngetett, és a lány, legnagyobb meglepetésére, azonnal ajtót nyitott. − Mr. Lark! − A szeme tágra nyílt az elképedéstől. Olyan jól adta a meglepettet, mintha előtte percekig gyakorolta volna a tükör előtt a megfelelő arckifejezést. Micsoda ravasz egy nőszemély! − Beszélni akarok magával − mondta Philip. − Most, azonnal? − Igen. Most, azonnal.

104

3.

Carrie Weston tényleg nagyon csinos lány, állapította meg kénytelen-kelletlen Philip. Valami rejtélyes okból ez nem tudatosult benne első találkozásuk alkalmával a liftben, de most rátört a felismerés. Gyönyörű, tiszta, tengerkék szeme volt, és ez az okos és kifejező szempár most kíváncsian, várakozással tapadt rá. A férfi egy pillanatra el is felejtette, miért jött el hozzá, sőt az is eszébe villant, hogy talán a lányának sok tekintetben igaza lehet azokban a dolgokban, amelyekről nemrég beszéltek. De ez utóbbi gondolat végül gyorsan kijózanította. − Mackenzie-ről szeretnék beszélni magával − bökte ki. − Ó, róla… Tündéri ifjú hölgy! − lelkendezett Carrie, majd bocsánatkérő mosollyal a kabátja után nyúlt. − Pontosabban arról, amiről maguk ketten beszélgettek ma délután. − Bocsánat, de most indulnom kellene… Tudja, elvállaltam, hogy szerdánként megetetem Maria macskáit, és már így is késésben vagyok. Ez valószínűleg valamiféle menekülési kísérlet akart lenni, de Philip elhatározta, hogy nem hagyja magát ilyen egyszerűen lerázni. − Magával tarthatnék? A lány láthatóan meglepődött, de beleegyezően bólintott. − Hát persze. Ha akarja… Az ajtó mellől felvett egy ötkilós kiszerelésű macskaeledelt. Öt kiló? − ámult el Philip. Az öreg hölgyről mindenki tudta, hogy rengeteg állata van, no de ekkora csomag macskakaja mégiscsak túlzás! − Nem ártana, ha felvenne egy kabátot − javasolta szelíden Carrie, miközben kilépett a folyosóra, és becsukta a lakása ajtaját. − A kabátomat? − A férfi megint elcsodálkozott. Lehet, hogy Maria lakásában mínuszok röpködnek? − Hát jó. Ha gondolja, hogy szükség lesz rá… Várjon meg, azonnal jövök! Felrohant a lépcsőn. Mackenzie izgatottan felugrott a kanapéról, amikor apja berontott a lakásba. − No, mi újság? Mit mondtál neki? − Egyelőre semmit − vetette oda a férfi, miközben lekapta a kabátját a fogasról. − Ott tartunk, hogy segítek neki megetetni valami öreglány macskáit. − Tényleg? − A kislány szeme felragyogott. − Akkor ez már olyan, mint egy igazi randi, ugye? − Nem − szögezte le Philip, aki épp a kabátujjakkal folytatott vérre menő küzdelmet. − Jut eszembe, apa, Carrie megkérdezte, volna-e kedvem szombaton karácsonyi mézeskalácsot sütni vele és az öccseivel. És nekem volna. Ugye elmehetek? − Majd megbeszéljük. A pokolba is, ez a Carrie Weston máris teljességgel behálózta a lányát! Philipnek nagyon nem tetszett ez az egész. Mackenzie nem örült ugyan a döntés elhalasztásának, de egy kurta biccentéssel elfogadta, apja pedig egy pillanattal később kisietett a lakásból. 105

Nem tudta volna megmagyarázni, mi vitte rá, hogy elkísérje Carrie-t macskákat etetni. Mert ugyan fontos volt, hogy tisztázzák a félreértéseket, de ezt talán mégsem egy nagy zacskó macskaeledel és egy tucat nyivákoló négylábú társaságában kellene megtenniük. − Maria imádja a macskákat − magyarázta Carrie, miközben a lift levitte őket a földszintre. − Bár szerintem elég veszélyes egy idős nőnek egyedül mászkálni egy sötét sikátorban. Aha, hát erről van szó! Nem Maria lakására mennek, hanem az utcára, kóbor állatokat etetni! Ahogy kiléptek az épületből, arcukba vágott a téli hideg. − És… milyen gyakran csinál ilyesmit? − kérdezte meg Philip, csak hogy megtörje a csendet. − Maria? Minden áldott nap. Én csak akkor, ha megkér rá, hogy segítsek. A következő sarkon befordultak, és a barátságtalan környezet láttán Philipnek az jutott eszébe, hogy nem csak egy idős hölgynek veszélyes estefelé ilyen helyeken kódorogni, hanem bizony alighanem Carrie-nek is. Egy lélek sem járt erre. Bármerre nézett, nem látott mást, csak tűzfalakat és nagy zöld kukákat. Néhány lépést kellett csak megtenniük, és már hallották a kóbor macskák éhes miákolását. A lány levett egy papírdobozt az egyik kuka tetejéről, és öntött bele egy adag száraz eledelt. Az ismerős kopogó hangra a macskák előrohantak. Az egyik cirmos nőstény Carrie lábához dörgölődzött, farkával körbecirógatta formás lábszárát. A lány lehajolt, és kesztyűs kezével megsimogatta, majd egy nagy, félszemű vörös kandúron is végigsimított. − Ő Brutus − mutatta be. − És a többiek: Piperkőc, Gombi, Kormos és Hercegnő… − Nevet adott nekik? − Nem én, Maria − nevetett a lány. − A macskák a barátai, természetes, hogy elnevezte őket, hiszen beszélget is velük. Szegénykék, a többségük olyan régen van az utcán, hogy képtelen volna másféle élethez alkalmazkodni. Brutust Maria egyszer félholt állapotban vitte haza, egy különösen tragikus végű verekedés után, akkor veszítette el a fél szemét is. Bár felgyógyult, nem tudott alkalmazkodni a lakásban való élethez. így aztán visszatért az utcára, és Maria szerintem miatta kezdett el kijárni ide cicákat etetni. Philip kezdett türelmetlen lenni. Igaz ugyan, hogy nagyon nemes lélekre vall kivert állatokat istápolni, mégsem emiatt akart beszélni a lánnyal. − Mint az előbb említettem, Mackenzie-ről szerettem volna szót ejteni magával. − Ó, igen, persze. Carrie még néhány állatot megcirógatott, aztán felegyenesedett, és elindultak kifelé a sikátorból. − Miután hazajött öntől ma délután, azzal kezdett el nyaggatni, miért nem hívom találkára magát − folytatta a férfi. Carrie-ben volt annyi jóérzés, hogy elpirult. − Attól tartok, ez részben az én hibám, Mr. Lark. Tudja, az egész egy ártatlan beszélgetéssel kezdődött, ugyanis az én szüleim is elváltak… − Igen, tudom. Amikor maga egészen kicsi volt még – vágott a szavába Philip, aki azon kapta magát, hogy kifejezetten élvezi a lány zavarát. − Mackenzie valami olyasmit is mondott, hogy maga pénzt kínált egy férfinak, akinek cserébe randira kellett volna hívnia a maga édesanyját. − Egek ura! − Carrie egy pillanatra lehunyta a szemét. – Nem csoda, hogy beszélni akart velem. − Bűntudatosan Philip felé sandított. − Szerencsére Jason sokkal egyenesebb jellem volt annál, mintsem hogy elfogadja az ajánlatomat. − Amint hallottam, végül mégis megtette, amit kért tőle, nem? − Hát, nem egészen… Idehallgasson, Mr. Lark, belátom, hogy hibát követtem el, és bocsánatot kérek. Az lesz a legjobb, ha beszélek Mackenzie fejével, és megpróbálom helyrehozni, amit elrontottam. Tartottam tőle, hogy helytelen következtetéseket fog levonni az én egykori ostoba ötletemből, de arra azért mégsem számítottam, hogy hazaérve szóról szóra el fogja magának ismételni a beszélgetésünket. − A lányom eléggé önfejű, tudja? És nagyon megkedvelte magát. Ez utóbbinak különben Philip határozottan örült. Mackenzie-nek nagy szüksége volt egy rokonszenves nőmintára, valakire, akiről példát vehet. Az anyja sajnos e tekintetben szóba sem jöhetett. Soha nem érdekelte igazán a gyerek, mióta pedig elváltak, jóformán felé se nézett. És semmi nem lehetett annál szívszorítóbb, mint amikor Mackenzie maga keresett mentséget Laura megbocsáthatatlan nemtörődömségére. 106

Miközben beszélgettek, egy háztömbök közötti üres telekhez értek. A röpke néhány perc leforgása alatt Philip egy csomó dolgot megtudott a lányról. Azt, hogy a Microsoftnál dolgozik, hogy rengeteg rokona él a környéken, illetve hogy majomszeretettel csügg a két féltestvérén. Ahogy odaértek a beépítetlen területhez, tíznél is több macska sündörgött elő az árnyékból. Láthatóan várták már a vacsorát. A lány halk, becéző szavakat mormolt, miközben szétosztotta a maradék macskaeledelt a földön heverő pástétomostálkákba. − Tudja, a lánya valahogy a kamaszkori önmagamra emlékeztet– jegyezte meg, amikor befejezte az etetést, és visszatért a férfihoz. − És nem csak azért, mert az én szüleim is elváltak, hiszen ez minden második gyerekre igaz. Mackenzie-hez hasonlóan én is úgy éreztem, hogy nem egyszerűen az eszményi családi élettől fosztott meg a válás. Hanem egy kicsit az anyámtól is… Mintha ő sem lett volna nekem. − Ezzel ezt akarja mondani, hogy rossz apa vagyok? – kérdezte élesen a férfi. − Jaj, dehogy! Tudja mit? Az lesz a legjobb, ha befogom a számat. És még egyszer elnézést kérek a kalamajkáért, amit okoztam. Higgye el, Mr. Lark, egyáltalán nincs szándékomban a kislánya közreműködésével találkára csábítani önt. − No és… még mindig úgy gondolja, hogy szeretne Mackenzie-vel együtt süteményezni szombaton? − Természetesen. De csak ha maga nem bánja, hogy átjön. − Miért bánnám? Csupán szerettem volna előtte tiszta vizet önteni a pohárba. Tudnia kell, hogy nem akarok újra nősülni. És ezt, kérem, ne vegye zokon, mert nem arról van szó, hogy nem tetszik nekem, vagy ilyesmi… Egyszerűen nem akarok új kapcsolatot. Maga nagyon csinos, és egy szép napon bizonyára boldoggá fog tenni egy fiatalembert, csak az nem én leszek. − De hát… Én egy szóval sem… − habogott Carrie, majd elnémult, és haragosan a férfira meredt. − Ne aggódjon, Mr. Lark, tőlem nincs félnivalója! − sziszegte felháborodottan. – Akkor jó. Örülök, hogy értjük egymást. Micsoda pimasz alak! Carrie levette a kesztyűjét, majd a kabátjából is kibújt, és mindent betett az ajtó melletti gardróbba. Aztán ledobta magát a kanapéra, keresztbe vetette a lábát, de csak hogy egy pillanattal később megint felpattanjon a helyéről, és járkálni kezdjen a lakásban. Ilyen idegállapotban egyszerűen képtelen volt egy helyben maradni. Ilyen egyszerűen nincs! Ez a felfuvalkodott hólyag azt képzeli, hogy a lányán keresztül akarja megkörnyékezni! Micsoda beképzelt, öntelt fajankó! Ezek után akkor sem lenne hajlandó randizni vele, ha ő lenne az egyetlen férfi a földgolyón! Ebben a pillanatban megszólalt a telefon − még éppen időben ahhoz, hogy Carrie rádöbbenjen, milyen nevetségesen viselkedik, és elszégyellje magát. Felvette a kagylót. − Carrie, te vagy az? − hallotta a suttogó férfihangot. A mostohaapja volt az, Jason Manning. − Igen − felelte halkan. − De miért suttogunk? − Mert nem akarom, hogy édesanyád meghallja, amit mondok. – Aha, értem. − A Philip Larkkal történő szóváltásra máris a feledés homálya borult, és Carrie szélesen elmosolyodott. − Tudod, most rendeltem meg Charlotte karácsonyi ajándékát − újságolta alig hallhatóan a férfi, és a hangjában leplezetlen elégedettség csengett. Nem volt ez mindig így. Mint megrögzött agglegénynek, Jason Manningnek eleinte sejtelme sem volt arról, mivel szerez az ember örömöt egy nőnek. A legelső együtt töltött karácsonyukra porszívót vásárolt a feleségének, meg tekegolyót, valamint éves bérletet a seattle-i baseballcsapat mérkőzéseire. De azóta − nem utolsósorban Carrie áldásos közreműködésének köszönhetően − sokat fejlődött ezen a téren. − Bizonyára emlékszel, mennyire szereti anyád a kertvárosi kirakodóvásárokat. Carrie ne emlékezett volna!? Charlotte a világért sem hagyott volna ki egy ilyen hétvégi alkalmat sem, amikor közel s távol mindenki kirakta a ház elé a feleslegessé vált holmiját, abban a reményben, hogy valakinek megtetszik, és hajlandó pár dollárt fizetni érte. − Szóval az egyik ismerősöm épp most indított be egy házhoz szállítással foglalkozó céget, és azt találtam ki, hogy felfogadom, vigye el anyádat a bolhapiacos kőrútjaira. így nem kell cipekednie, és sokkal 107

kevesebb idejébe telik, míg mindent körbejár. − Jason most már hangosabban beszélt, hallhatóan fűtötte a lelkesedés. − No, mit szólsz? Ugye ennek örülni fog? Carrie megint elmosolyodott. − Szerintem nagyon. − Én is azt hiszem − mondta büszkén a férfi. − Mint ahogy az is nagyszerű ötlet, hogy elkíséred a karácsonyi nagybevásárlásra. Doug és Dillon nagyszerűen ellesznek nálam, majd sütit sütünk. − Hát, remélem, hogy ki fogom bírni. Tudod, sosem szerettem a tülekedést. De anyád kedvéért mindent vállalok. Szeretném, ha tudná, mennyire szeretem. − Tudja ő, ebben biztos lehetsz. Carrie már akkor biztos volt benne, hogy az édesanyját és Jasont a Jóisten is egymásnak teremtette, amikor először meglátta őket együtt. Ez jelentett is némi nehézséget a saját életében, mert ezek után természetesen minden férfit a mostohaapjához mért, és minden kapcsolatot az édesanyja második házasságához. És eddig még senki sem vehette fel a versenyt Jasonnel. Mert bár nem volt született romantikus alkat − Carrie sosem fogja elfelejteni, milyen arcot vágott Charlotte, amikor a tekegolyót kicsomagolta −, viszont odaadó apának és férjnek bizonyult. Úgy szerette a kamasz Carrie-t, mint a saját húsát és vérét, s a rémtörténetek után, melyeket hasonló helyzetben lévő barátnőitől hallott, a lány százszorosán becsülte őt ezért. Bizony, nem lesz könnyű megtalálnia azt az embert, aki akár csak megközelíti tökéletességben Jasont. Megszólalt a csengő a bejárati ajtó fölött. − Menj, nyiss ajtót! − mondta Jason. − Csak arra kérlek, anyádnak egy szót se! − Hallgatni fogok, mint a sír − ígérte Carrie, majd miután letette a kagylót, kiszaladt az előszobába. Semmi kedve nem volt az újabb látogatóhoz, így is épp eléggé mozgalmas estéje volt. − Hahó! − Mackenzie állt az ajtó előtt mosolyogva, ragyogó szemmel. − Na, mi újság? Hogy ment a dolog apával? Carrie megborzongott. − Ennyire rosszul? − nevetett a kislány. − Ne szívd mellre! Egyszerűen arról van szó, hogy időre van szüksége, amíg hozzászokik a gondolathoz. − Figyelj, Mackenzie! – Carrie-nek végre sikerült szóhoz jutnia. − Ezt meg kellene beszélnünk, ugyanis édesapádat nagyon feldühítette az ötleted, és hogy őszinte legyek, én sem… – Ne haragudj, de most nem maradhatok sokáig, mert apa nem tudja, hogy lejöttem. Csak azért csöngettem be, hogy bátorítsalak, nehogy a sikertelenség elvegye a kedved a próbálkozástól. Hidd el, apának mindössze egy kis időre van szüksége, és akkor minden rendben lesz. − Ragyogó mosolyt villantott Carriere. − Már alig várom, hogy elmondhassam Jane-nek: találtam apámnak egy feleséget… Tudod, Jane a legjobb barátnőm. Pontosabban csak volt, amíg el nem költöztünk… Szombaton találkozunk, szia! Azzal sarkon fordult, és már ott sem volt. Carrie becsukta az ajtót, és lehunyta a szemét. Fogalma sem volt, mitévő legyen, de nem is töprenghetett sokáig, mert valaki bekopogott. Ki az ördög lehet az már megint? Dühösen tépte fel az ajtót, és a folyosóról Madam Fredrick mosolygott rá kristálygömbje, valamint Arnold, az erőművész társaságában. − Na, összeismerkedtek végre? − tudakolta izgatottan Arnold. − Micsoda kérdés! − feddte meg a férfit Madam Fredrick. − Nézzen csak a gömbbe, és megkapja a választ. Azzal felemelte a jókora kristálygolyót, és másik kezével lassan megcirógatta a sima felületét. − Egyetlen pillantás mindent elárul − tette hozzá sejtelmesen.

108

4.

A liszt felhőkben szállt a konyhapult fölött, a lakást betöltötte az éppen sülő gyömbéres keksz illata. Dillon egy széken térdelt, és kíváncsian nézte, hogyan keveri a tésztát az elektromos mixer. Doug a pultnál állt, inge ujját mindkét karján feltűrte, kezében nyújtófát tartott, és Mackenzie-t figyelte, aki épp kirakott hűlni egy tepsire való süteményt. − Biztos mindenki észre fogja venni a tojáshéjat − jegyezte meg szemrehányóan a kamasz lány. − Hát tehetek én róla!? − háborgott Dillon. − A receptben az állt, hogy két tojás, és Carrie is azt mondta, hogy az egész tojást tegyem bele. Honnan tudhattam volna, hogy a héja nem kell? − Hát csak úgy, tudnod kellett volna − oktatta ki fensőbbségesen a bátyja. − Ne izguljatok, senki sem fog észrevenni semmit – próbálta az ellentéteket elsimítani Carrie. − A tojáshéj nagy részét kiszedtem, ami pedig benne maradt, azt egészen apró darabkákra őrölte a mixer. Különben is, egy kis plusz kalcium nem fog megártani senkinek. Remek csont-erősítő. Mackenzie a szemét forgatta és sóhajtozott, de nyilvánvaló volt, hogy remekül érzi magát az okos nagylány szerepében. Ahogy a fiúkkal anyáskodott, az megint csak a saját kamaszkorára emlékeztette Carrie– t. Ő is mindig imádta a kisebb gyerekeket, hamar megtalálta velük a hangot. − Díszíthetem a kész kekszeket? − kiáltotta lelkesen Dillon, amikor észrevette, hogy Carrie elkészült a cukormázzal. − De nem nyalogathatod le a kést! − figyelmeztette a bátyja. − Hiszen másnak is adunk a sütiből, nem csak mi eszünk belőle. − Nem akarjátok megkóstolni, mielőtt nekifogunk a díszítésnek? − kérdezte Carrie. A három gyerek összenézett. − Dillonnak kellene először megkóstolnia − vélte Doug. – Ő tette bele a tojáshéjat. − Végül is… megpróbálhatom − vonogatta a vállát a kicsi. − Carrie azt mondta, semmit sem lehet majd észrevenni. Lemászott a székről, és a süteményért nyúlt. − Tegyél rá egy kis mázat! − kérte a nővérétől. Carrie kent egy kevés bevonatot a süti tetejére, Dillon pedig lehunyta a szemét, kinyitotta a száját, és a többiek pillantásainak kereszttüzében halált megvető bátorsággal beleharapott a kekszbe. Aztán gyorsan jött a következő harapás, majd még egy, míg a sütemény teljesen el nem tűnt. − Hmm… Jónak tűnik. De azt hiszem, eszem egy másodikat is, csak a biztonság kedvéért − közölte Dillon, hat évének minden ravaszságával. Carrie mosolyogva nyújtotta oda neki a következőt. − Én is meg akarom kóstolni! − kapott észbe Doug, és haladéktalanul a szájába tömött egy kekszet. Csak rágott és nyelt, aztán szélesen elmosolyodott. − Nem rossz − jelentette teli szájjal. − Ugye nem ajándékozzuk el mindet? Hagyunk magunknak is? − tudakolta Dillon, miközben a kenőkésért nyúlt. 109

− Hát persze hogy hagyunk! De Mariának, Madam Fredricknek és Arnoldnak is ígértem egy-egy tányérral. − Akkor kezdhetem a díszítést? − kérdezte reménykedve Dillon, és odatolta a széket ahhoz a pulthoz, amely mellett Carrie állt. − Én is szeretnék! − jelentkezett Doug. − És én is! − csatlakozott Mackenzie. Két órával később Carrie kimerültén rogyott le az egyik bárszékre. A fiúk, miután az utolsó elmosott tálat is eltörölgették, beültek a nappaliba, hogy megnézzék a kedvenc filmjüket, Mackenzie pedig az utolsó simításokat végezte az emberkét formázó kekszek arcocskáján. − Apa késik − sóhajtott fel a kislány. − De erre tulajdonképpen számítottam. Mindig később jön, mint ahogy mondja. Hiszen tudod, szegénynek egyáltalán nincs magánélete. Felpillantott, hogy meggyőződjön róla, Carrie odafigyel-e rá. És Carrie kétségkívül figyelt, mert szemrehányón megjegyezte: − Mackenzie, hiszen megállapodtunk! − Jó, jó. Tudom − legyintett lemondóan a kamasz lány. Carrie ugyanis azt a feltételt szabta mára, hogy Mackenzie nem beszélhet az apjáról. Nem akarta egész nap a szerencsétlen, magányos férfiemberről szóló dicshimnuszt hallani, aki halálra dolgozza magát, miközben majd eleped egy kis asszonyi törődésért és gondoskodásért. Carrie már kívülről tudta Mackenzie teljes repertoárját. Két teljes napba telt, mire meggyőzte újdonsült barátnőjét, hogy egyáltalán nem vonzódik az apjához, legyenek ők ketten bármilyen eszményi pár Mackenzie képzeletében. Philip mellesleg szintén dolgozhatott az ügyön, legalábbis erre utalt, hogy a három nappal ezelőtti találkozásuk óta ő is kerülte Carrie-t. Egyikük sem akarta, hogy egy viszontlátás új lendületet adjon a házasságközvetítővé avanzsált kislánynak. − Szégyen és gyalázat! − dünnyögte Mackenzie. − És ez nem csak az én véleményem ám! Ezt gondolja Madam Fredrick, Arnold és Maria is. − Elég legyen! − szólt rá szigorúan Carrie, elég hangosan ahhoz, hogy magára vonja a képernyő előtt ülő fiúk figyelmét. Miközben Mackenzie befejezte az utolsó keksz díszítését, Carrie három műanyag tányéron elrendezett egy-egy tucat süteményt, becsomagolta a tányérokat átlátszó fóliával, majd a kész műveket öntapadós masnival díszítette. − Vihetem én Arnoldét? − kérdezte izgatottan Doug, aki láthatóan rajongott az egykori súlyemelőért. Olyan szemeket meresztett mindig a feltűnő izomzattal rendelkező, kopasz és bajuszos öregemberre, mintha az életre kelt Super– mant látná. − Én pedig Mariáét! − jelentkezett tüstént Dillon. − Mit gondolsz, Carrie, megengedi vajon, hogy megsimogassam a macskáit? − Efelől semmi kétségem − mosolygott a lány. − Ezek szerint nekem marad Madam Fredrick − állapította meg Mackenzie. Carrie látta, hogy a konyhapultot fürkészi, és kitalálta: a kislány azt lesi, maradt-e annyi süti, hogy egy keveset hazavihessen az édesapjának. Már félre is tett számukra egy kistányérra valót, és ezt meg is mondta Mackenzie-nek. − Köszönöm! − hálálkodott a bakfis. Amikor mindhárman elindultak, hogy házhoz szállítsák az ajándékot, a lány elgyötörtén rogyott le a kanapéra. Fejét hátrahajtotta a támlára, lehunyta a szemét, és ájultan élvezte a csendet − persze nem sokáig. Alig szusszanásnyi idő elteltével Doug becsörtetett a lakásba, nyomában Mackenzie-vel, és kisvártatva Dillon is követte őket. − Igen, itt van − magyarázta cérnahangján valakinek. – Jöjjön csak be! Carrie egy csapásra magához tért, ijedten kinyitotta a szemét, és nem mást látott a lakásba belépni, mint Philip Larkot. Szentséges ég! Hogy nézhet ki? Az, hogy nem sminkelt ma reggel, és a legrégebbi farmerét vette fel, még nem is lenne akkora baj, de a liszt nyilván nem csak a konyhabútort lepte be milliméternyi vastagon… Meg aztán ez a kötény is, amelyet magán felejtett! Úgy festhet, mint a tulajdon öreganyja. − Apa! − örült meg Mackenzie. 110

Carrie gyorsan felállt, és lekapta a kötényt, mely lehet, hogy roppant háziasnak mutatta ugyan, de biztosan nem emelte a megjelenése fényét. És csodák csodája, Philip pillantása elég hosszú ideig pihent karcsú alakján. Vagy csak képzelődött volna? − Azt hiszem, kopognom illett volna − mentegetőzött a férfi. − De a kisöreg − intett Dillon felé − nagyon kedves volt, és behívott. − Hát persze, természetes, hogy bejött. − Carrie őrült zavarban volt, a torkán akartak akadni a szavak. Ahogy a kezét tördelte izgalmában, eszébe villant, hogy az anyja is ugyanilyen ideges volt a Jasonnel való első találkozáskor. Ő ezt akkoriban nemigen értette, mert Jason volt a legjobb, legszellemesebb társalgó, akivel valaha találkozott, vele aztán tényleg mindenről lehetett beszélgetni. Hát most már mindent értett. − Mackenzie jól viselkedett? − tudakolta Philip. – A lehető legjobban. Ő volt az én jobbkezem. – Anya nem telefonált véletlenül? − kérdezte meg apjától reménykedve Mackenzie. Philip megrázta a fejét, mire a kislány arcára kiült a mélységes csalódottság. − No persze − dünnyögte csak úgy magának. − Hogy is hívott volna, amikor karácsony előtt különösen sok munkája van? Majd pont most ér rá telefonálni, amikor tele van a feje mindenfélével! Carrie alig tudott ellenállni a késztetésnek, hogy vigasztalón átölelje a bakfis vállát. − Mit szólnál hozzá, ha elmennénk moziba? − vetette fel Philip. − Nem is tudom, mikor voltunk utoljára. − Tényleg elvinnél? − Mackenzie ajkán megjelent egy halovány mosoly. − Hát persze. A filmet te választod. Mackenzie a legújabb Walt Disney-mesefilm mellett tette le a voksát. − Ugye Doug és Dillon is jöhetnek? − Miért is ne? − vont vállat mosolyogva Philip. − És Carrie? − Én sajnos nem érek rá − vetette közbe gyorsan a lány, abban a reményben, hogy így megspórol egy kínos jelenetet önmagának is meg a férfinak is. − Miért nem? − csodálkozott Doug. − Hiszen a sütikkel nincs több tennivalónk, még el is mosogattunk. Te is megérdemelsz egy kis szórakozást. − Pontosan így van − helyeselt a lány legnagyobb meglepetésére Philip. − Jöjjön maga is! − Ezt most komolyan mondja? − Már miért ne mondaná komolyan? − csapott le a kedvező lehetőségre Mackenzie. − Apa sosem mond olyasmit, amit nem gondol komolyan, ugye, apa? − Így igaz. − A férfi ezúttal már kevésbé tűnt magabiztosnak, ám a szeme még mindig hívogatóan mosolygott Carrie-re, aki képtelen volt ellenállni a kísértésnek. Hiszen Dougnak alapjában véve igaza volt. Nagyon is ráfért egy kis lazítás a délelőtti szorgoskodás után, meg aztán, ha öten mennek, az a létező legártatlanabb szórakozás a világon, a legnagyobb jóindulattal sem lehet randinak minősíteni. Így aztán rövid készülődést követően útnak indultak. Carrie csak azt feledte el, hogy a moziban nem helyre szólnak a jegyek, meg hogy bizonyos kor fölött a gyerekeknek már ciki a szülőkkel együtt ülniük. Mire ők ketten bekeveredtek a vetítőterembe Philippel, a gyerekek már leültek, méghozzá úgy, hogy mellettük már nem volt üres szék. − Azt hittem, együtt ülünk − szólt oda a fiúknak panaszosan Carrie, és a hangjában egyértelműen ijedség csengett. − Ugyan már! Az kisbabáknak való − jelentette ki fellengzősen a hatesztendős Dillon. Az emberek egyre jöttek, már nem is volt olyan széksor, ahol mind az öten elfértek volna, ezért a lány jobbnak látta, ha gyorsan leül Philip mellé. Egyikük sem szólt, mindketten mereven, szertartásosan bámultak maguk elé. − Kér pattogatott kukoricát? − törte meg a csendet Philip, és kicsit közelebb tolta Carrie-hez a nagy, csordultig tele papírtasakot. − Köszönöm, nem − motyogta Carrie, aki zavarában az óráját fürkészte, és egyre görcsösebben gondolkodott azon, vajon mikor kezdik már el azt az átkozott filmet. − Remélem, nem hiszi, hogy én rendeztem így − suttogta elfogódottan, csak hogy mondjon valamit. − Hogy maga rendezte így? Mit? 111

− Hát hogy ketten üljünk, a gyerekek nélkül. − Most viccel? Miért hibáztatnám magát? − Talán emlékszik még a legutolsó beszélgetésünkre – felelte hűvösen Carrie. − Akkor valami olyasmire következtettem a szavaiból, hogy attól fél, be akarom hálózni magát. Philip felnevetett, és még annyi tisztesség sem volt benne, hogy legalább egy kicsit bűnbánónak mutatkozzék. − Igazából nem ettől féltem. Hanem hogy Mackenzie a romantikus fontoskodásával megkeseríti az életünket. Ha esetleg megbántottam, töredelmesen bocsánatot kérek, egyáltalán nem az volt a célom. Hanem hogy mindkettőnket megvédjem az én konok leánykám agyrémeitől. Carrie ugyan nem így emlékezett az egészre, de nem szólt semmit. Méltányolta, hogy a férfi rendezni igyekszik a helyzetet. − Tudja, nem az a fajta vagyok, aki szereti, ha a lánya udvarol helyette − folytatta Philip. − De úgy látom, kezdődik a film… Jó szórakozást! És megint odanyújtotta a pattogatott kukoricát, Carrie pedig ezúttal nem kérette magát: belemarkolt a csemegébe. A terem teljesen elsötétült, és elkezdődött a vetítés. A lány nagyon élvezte a filmet. Mindenekelőtt azért, mert minden feszültség, ami eddig elválasztotta Philiptől, egy csapásra tovatűnt. A férfi mindig nevetett azokon a részeken, amelyeken ő is, és ez valahogy összekötő kapocs lett közöttük. Sőt Carrie azon kapta magát, hogy kezdi megkedvelni a szomszédot, pedig egyáltalán nem akarta kedvelni. Hogy is akarta volna, ha egyszer Philip kinyilatkoztatta, hogy nem akar semmiféle kapcsolatot? Nem csak vele, senkivel sem… No, nem mintha ez vigasztalta volna Carrie-t. Szerette volna, ha a férfi megint utálatosan viselkedik, ha hideg, távolságtartó és kimért. De nem ilyen volt. Most megismerhette Philip Lark másik arcát. A laza, szívesen nevető, rokonszenves fiatal férfit. Aki mindenre kész, csak hogy feledtesse szomorú kislányával az anyja árulását. − Ez nagyon kedves volt magától − állapította meg Carrie kifelé menet, amikor a gyerekek már eliramodtak a parkoló felé. − Mackenzie jól érezte magát, ahelyett hogy egész este az elmaradt telefon miatt búsult volna. − Én mégsem vagyok egészen biztos abban, hogy jó ötlet volt ez a mozi − felelte Philip, és a legközelebbi kukába gyömöszölte az üres pattogatott kukoricás zacskót. − Hogyhogy? − lepődött meg a lány. A férfi megfordult, és nagy komolyan ránézett. − Úgy, hogy ha nem jövünk el moziba, nem kell rádöbbennem, milyen kedves, rokonszenves lány is maga. Carrie nem felelt, torkán akadt a szó, de a szeméből Philip kiolvasta, mit is akarna mondani. − Szóval maga is így érez! Nyugodtan bevallhatja, nincs abban semmi rossz… Carrie szeretett volna hazudni. Meg is volt rá minden oka. Mégsem vitte rá a lélek, hogy letagadja. − Igen − ismerte el halkan. − Pontosan így érzek. − Nem vagyok magához való, higgye el! − Ezzel nyilván azt akarja mondani, hogy én nem vagyok magához való − vonta le a következtetést a lány. Philip sokáig nem válaszolt, és utána is csak annyit mondott sután: − Nem akartam megbántani magát. − Ne féljen, ha akarna, sem tudna − erőltetett mosolyt az ajkára Carrie.

112

5.

− Na, mit szólsz? − Mackenzie olyan büszkén emelte fel a horgolótűn fityegő félkész hópelyhet, mintha legalábbis Mona Lisa-szintű műalkotás volna, nem pedig egyszerű karácsonyfadísz. − Carrie az egész fáját ilyenekkel díszítette, és mindet maga horgolta, úgy ám! − fűzte hozzá. − A Manning nagymamájától tanult horgolni, amikor nagyjából annyi idős volt, mint most én. − Ujja köré csavarta a fonalat, majd tovább manőverezett a horgas végű tűvel, a nagy összpontosításban még a nyelvét is kidugta. − Nagyon szép. − Anyának is tetszeni fog, ugye? − Mackenzie kijelentő hangsúllyal mondta a kérdést, annyira biztos volt az igenlő válaszban. − El lesz ragadtatva tőle, efelől semmi kétségem. Philip állkapcsa megfeszült, ahogy eszébe jutott a volt felesége. Laura végre vette a fáradságot, és telefonált Mackenzie-nek, mi több, megerősítette a meghívást, hogy a lánya töltsön vele néhány napot a karácsonyi szünetben. Mióta beszélt az anyjával, Mackenzie valósággal repesett örömében − a férfi bele sem mert gondolni, hogyan fogja megvigasztalni, ha az asszony mégsem mutatkozik. így aztán csak reménykedhetett, hogy Laura mégsem űz ilyen kegyetlen tréfát a tulajdon gyerekével. − Carrie pedig továbbadta a tudását nekem − folytatta lelkesen Mackenzie. − Nagy kár, hogy ma már csak kevesen tudnak horgolni a fiatalok közül. Egy pillanatra elhallgatott, és apjára emelte a tekintetét. − Nagyon kedvelem őt, tudod? − tette hozzá komolyan. Ez még nem is lett volna akkora baj. Philipnek sokkal komolyabb fejtörést okozott, hogy a lánya érzéseivel párhuzamosan az övéi is egyre erősödtek, ő is egyre jobban megkedvelte a fiatal nőt. Mert bár állhatatosan került minden találkozási lehetőséget, Carrie-től nem volt menekvés. Nem volt olyan beszélgetés, amikor Mackenzie szóba ne hozta volna újdonsült barátnőjét. Mert azok lettek ők ketten: igazi barátnők. A költözés miatt nyafogó, barátai után síró, rosszkedvű Mackenzie az elmúlt időszakban teljesen megváltozott: derűs lett, és kiegyensúlyozott. Ha nem Carrie-vel töltötte a délutánt, akkor Mariának segített macskát etetni, súlyzózott Arnolddal, vagy éppen Madam Fredrickkel teázott − hogy aztán megtanulja a teafűből való jóslás tudományát. − Sajnos a házbéli karácsonyi partiról lemaradok – mondta tárgyilagosan. − Pedig biztosan jó lesz… Mindenki elmegy: Carrie is, Madam Fredrick is, meg aztán Arnold, Maria és a többiek. Az alagsorban rendezik, huszonnegyedikén délután. De ha anyával lehetek, az nekem sokkal fontosabb, mint egy efféle parti, igazam van? − Tökéletesen. Philip már meg is feledkezett a lakók karácsonyi bulijáról. Tegnap vagy tegnapelőtt kapott ugyan egy meghívófélét, de ha Mackenzie nem örül úgy meg neki, azon nyomban ki is dobta volna a szemétbe. Esze ágában sem volt egy rakás csodabogárral ünnepelni a szentestét, nem is értette, mitől olyan lelkes a lánya. Mintha a mesebeli királyfi személyesen hívta volna meg egy pompázatos bálba. Philip a kocsi kulcsáért és a sporttáskájáért nyúlt. − Elmegyek a konditerembe − mondta. − Ne izgulj, nem maradok sokáig, legfeljebb egy órát. 113

− Jó, menj csak! Én addig befejezem a hópelyhet… Ó, majd elfelejtettem! − Mackenzie mindent az asztalra dobott, ami a kezében volt, felpattant a helyéről, és berohant a hálószobájába. Egy kis fehér borítékkal tért vissza. − Ez a tiéd − nyújtotta át a férfinak. − Nyisd ki, légy szíves! − Nem kellene megvárnom a karácsonyt? − Isten ments! A borítékban egy gyönyörűen díszített, harang formájú, ezüstszínű üdvözlőkártya volt. − Na, mi lesz már? Olvasd el! − sürgette apját Mackenzie, és ha Philip nem cselekszik haladéktalanul, türelmetlenségében bizony kikapta volna a kezéből, és maga olvassa fel a levélkét. A kártya egy meghívó volt, méghozzá ebédre, a sarki büfébe. − Természetesen én fizetek − ragyogott Mackenzie. − Így köszönöm meg neked, hogy olyan jó apuka voltál. Mert idén ugyan sok nézeteltérésünk volt, de tudatni akartam veled, hogy annak dacára, amiket dühömben mondtam neked, nagyon szeretlek. − Én sem gondoltam ám mindent komolyan, amit neked mondtam − motyogta lánya szavaitól meghatottan Philip. – Úgyhogy nem bánnám, ha én fizethetném ki azt az ebédet. − Szó sem lehet róla! Ez az én ajándékom. Félretettem a zsebpénzemből, és kisegítettem Madam Fredricknél meg Arnoldnál, azzal is kerestem pénzt. − Akkor jól beebédelünk. − Philip arcon csókolta Mackenzie-t, és fütyörészve távozott otthonról. Hosszú ideje nem volt ilyen jó kedve. Sokáig úgy vélte, hiba volt ide költözniük, ebbe a házba, még átmenetileg is. De már egészen máshogyan gondolta. Mióta megismerkedett Carrie-vel, Mackenzie viselkedése drámaian megváltozott. Méghozzá előnyére. Megnyomta a lift hívógombját, és a fülke hamarosan meg is érkezett. Philip a földszintre tartott, de egy emelettel lejjebb a felvonó megint megállt. Carrie állt a nyitott ajtóban, aki egy nagy ruháskosárral feltehetően az alagsori mosókonyhába igyekezett. Kissé ijedten állapította meg, hogy a férfi egyedül van odabenn, és habozott, beszálljon-e. − Nem harapok − biztosította vigyorogva Philip. − Ezt mindenki mondhatja − felelt a tréfára tréfával a lány, és belépett a fülkébe, majd megnyomta a pinceszint gombját. Az ajtó összecsukódott, a felvonó lassan, méltóságteljesen megindult lefelé − aztán egyszer csak rándult egy nagyot, megállt, és egy pillanattal később a villany is kialudt. A fülkére vaksötétség borult. A rántás kosarastul a falnak lökte Carrie-t, aki nem számított az üzemszünetre. Philip is csak azért úszta meg egyensúlyvesztés nélkül, mert eleve a falnak támaszkodott. − Philip? − próbált ijedten tájékozódni a sötétben a lány. − Itt vagyok, − A férfi igyekezett nyugalmat sugározni, bár kicsit azért őt is zavarta az átláthatatlan sötétség. − Úgy tűnik, áramkimaradás van. − Ó, istenem! − Carrie hangja egészen elvékonyodott. − Fél a sötétben? − Nem, természetesen nem… Illetve… csak egy kicsit. Végtére is ilyen körülmények között ki ne érezné kényelmetlenül magát? − Igaza van − ismerte el somolyogva Philip. − Mit gondol, mikor jön vissza az áram? − Fogalmam sincs. Adja ide a kezét! − Minek? − A kérdés élesen, elutasítón csattant. − Hát csak úgy. Gondoltam, attól hátha megnyugodna egy kicsit. − Ó… ez igazán kedves magától. − A lány letette a kosarat. − Tessék. Philip is kinyújtotta a karját, és néhány másodpercnyi kutatás után ujjaik összefonódtak. Carrie keze hideg volt, mint a jég. − Ennyire azért nem kell izgulni. Hiszen nincs itt semmi, amitől félnivalója lenne. − Azt én is tudom − hangzott a dacos válasz. A férfi utólag nem tudta volna megmondani, melyikük mozdult elsőnek, de egy pillanattal később már nemcsak a kezét fogta a lánynak, hanem védelmezőn, vigasztalón átölelte. Ha egészen őszinte akart lenni magához, el kellett ismernie, hogy erre a pillanatra várt a közös mozizás óta. És bár igazából nem mert 114

mélyebben belegondolni a dologba, ez az ölelés olyan természetesnek és magától értetődőnek tűnt a számára, mintha sosem csinált volna mást. Sokáig egyikük sem szólt. Philip csak néhány perc elteltével jött rá, miért. Ő azért, mert nem akarta megtörni a varázst, Carrie meg nem akarta kifejezésre juttatni, mennyire fél. A férfi persze érezte enélkül is, hiszen remegett a karjában, mint a nyárfalevél. Még közelebb húzta magához, hátha az ölelés melegsége megnyugtatja. − Már nem tarthat sokáig − mondta csillapítóan. − Remélem is − suttogta a lány. Philip ekkor, maga sem tudta, miért, megérintette Carrie haját. Jó érzés volt érezni a selymességét, puhaságát, az illatát. Ettől persze hirtelen megrettent, elhúzta a kezét, és próbált másra gondolni. Nem járt sikerrel. − Talán beszélgethetnénk − javasolta bizonytalanul a lány. − Tudja, hogy gyorsabban teljen az idő. − No és, miről akar beszélgetni? Philip érezte, hogy Carrie meleg lélegzete a nyakát cirógatja, és átborzongott rajta a vágy. Ebben a pillanatban rájött, hogy meg fogja csókolni a lányt. Elemi erővel tört rá az érzés, hogy meg kell tennie − nyilván, mert nagyon rég fordult elő utoljára, hogy nőt ölelt. Időtlen idők óta tartott már az önként vállalt önmegtartóztatás, inkább ezt választotta ugyanis, semhogy újabb zátonyra futott kapcsolat legyen a próbálkozás vége. Ha Carrie részéről a legkisebb ellenállást vagy tartózkodást tapasztalja, nyilván ezúttal is sikerül uralkodnia magán, de a lány kísérletet sem tett rá, hogy tiltakozzék. És az ajka… Puha volt, meleg, és hívogató. Philip halkan felnyögött, mire Carrie is felsóhajtott, majd kacéran oldalt hajtotta a fejét. − Azt hittem, beszélgetni akarsz − susogta. − Majd máskor − ígérte a férfi, és újra megcsókolta. Szent ég, milyen isteni íze volt az ajkának! Édesebb a méznél, édesebb mindennél, amit mostanáig ízlelhetett. Philip úgy érezte, máris függővé vált ettől az íztől, másra sem vágyott, csak hogy örökké ízlelhesse. Egyszerre könnyűnek, nagyon könnyűnek érezte magát, az egész lénye megtelt boldog várakozással, és azzal az izgalommal, amit akkor érez az ember, ha örömteli meglepetés éri. − Philip… A férfi Carrie ajkához dörgölte nedves ajkát, bebocsátást kérve, és amikor a lány végre engedett, nyelve érzéki felfedezőútra indult a szájában. Olyan erővel rohanta meg a vágy, hogy felnyögött. De nem ő volt az egyetlen, aki belefeledkezett a heves szerelmi játékba. Carrie önfeledten hozzátörleszkedett, és kéjes kis nyögéseket hallatott. Karját a férfi nyaka köré fonta, szorosan, mintha támaszra volna szüksége. Philip ekkor a falhoz nyomta, s közben egyre csak csókolta, csókolta, pillanatnyi szünet nélkül. Lüktető férfiassága a lány csípőjének nyomult, majd egy másodperccel később belemarkolt Carrie fenekébe, és még közelebb húzta magához. A keze feltehetően önálló életre kelt, mert − még mielőtt Philip meggondolhatta volna magát − alulról a lány pulóvere alá siklott, és máris a csupasz, bársonyos bőrt cirógatta. Aztán elérte a gömbölyű kebleket, és az érzékeny bimbók azonnal megmerevedtek a melltartó selyme alatt. Ha nem nézheti, ha nem csókolhatja meg őket azonnal, belebolondul − legalábbis Philip ebben a pillanatban így érezte. Lázas sietséggel kapcsolta ki Carrie melltartóját, és lehunyt szemmel fogta tenyerébe a formás halmocskákat. Ki tudja, meddig mentek volna el, hová fajult volna az ártatlan csókolózás, ha a következő pillanatban nem kezd villódzni a lámpa. Szétrebbentek. Olyan érzés volt a kellemes, megnyugtató sötétség után az éles fény, mintha eddig egy színházi függöny mögé rejtőztek volna, amely azonban hirtelen felemelkedett, és mindenki előtt leleplezte a titkukat. Carrie kétségbeesett igyekezettel próbálta megigazítani a ruháját, Philip pedig rémülten hátrált, egészen a fülke szemközti faláig, s közben elképedve próbálta megfejteni, mi is történt az imént. Mert hiszen jó ideje kinőtt már a gyerekkorból… Miért viselkedett mégis úgy, mint egy hormonoktól vezérelt, szerelemittas kamasz? A válása óta először érezte, hogy a fal, melyet a keserűség tégláiból a rettegés habarcsával emelt önmaga köré, repedezik. Ez persze halálos rémülettel töltötte el. A válás után úgy határozott, nem létesít újabb kapcsolatot, és most itt volt Carrie, a fiatal, észbontóan csinos Carrie, aki nem egy megkeseredett, megtört 115

szívű fickót érdemelt a sorstól. Még jó, hogy csak pár másodpercre jött vissza az áram. így legalább volt ideje összeszedni magát. − Jól vagy? − kérdezte meg, amikor képesnek érezte magát a beszédre. − Igen, remekül − hangzott a válasz, de a szavak csengése meghazudtolta a mondanivalót. A hangjából ítélve Carrie egyáltalán nem volt remekül. Philip mentegetőzni akart, de sokáig habozott. Attól tartott, a lány átlát majd a szitán, és rájön, milyen hatást gyakoroltak rá az iménti szenvedélyes percek. Hacsak… hacsak nem viselkedik úgy, mintha naponta megesne vele ilyesmi. − Ugye nem haragszol, amiért éltem a sötétség adta lehetőséggel? − kérdezte meg könnyedén. − Hiszen én is csak férfi vagyok, és egy kedvező lehetőségnek oly nehéz ellenállni… Főleg, ha olyan szenvedélyes vadmacskával hoz össze a jó szerencse, mint te vagy. Az áram pontosan ebben a másodpercben tért vissza végleg. A liftet elárasztotta a vakító fény, a felvonó nagy zökkenéssel folytatta útját lefelé. Carrie szemközt állt Philip-pel, a fülke oldalához tapadva, tágra nyílt szeme döbbenten meredt a férfira. A szennyeskosár a földön árválkodott, ott, ahová az áramkimaradás első perceiben tette. − Hát neked csak ennyi volt ez az egész? − susogta fájdalomtól megtört hangon. − Persze − vont vállat a férfi. − Miért, szerinted nagyobb jelentőséget kellene tulajdonítanunk neki? Még mielőtt Carrie válaszolhatott volna, megállt a lift a földszinten, és az ajtó kinyílt. Philip hálás volt, hogy végre kimenekülhet. − A viselkedésedből ítélve nem hinném − felelte színtelenül a lány. Philip kilépett az előcsarnokba, és megvárta, míg az ajtó becsukódik mögötte. Pocsékul érezte magát. Nem akarta megbántani Carrie-t, hiszen a lány − ha csak Mackenzie-t vesszük − csupa előnyös változást hozott az életébe. − Hogy az ördög vinné el! − motyogta bűntudatosan, és ezerszer is elátkozta magát önnön ostobaságáért. − Mire vár? Menjen utána! Mintha a lelkiismerete szólalt volna meg, ám a hang valóságos volt, és a háta mögül jött. Philip zavarodottan fordult meg, s legnagyobb meglepetésére Mariával és Madam Fredrickkel nézett farkasszemet. − Carrie nagyszerű lány − állapította meg Maria, miközben elgondolkodva cirógatta a hóna alatt tartott kövér, cirmos macskát. − Ilyet nem talál minden bokorban. − És szerelmi ügyekben olyan nehéz okosnak lenni – kuncogott sejtelmesen Mrs. Fredrick. − Sokkal könnyebb elrontani a dolgokat, mint jól csinálni, ugye egyetértünk? − Megkérhetném önöket, hogy ne üssék bele az orrukat abba, ami csak rám tartozik? A két idősebb hölgy láthatóan nem ilyen goromba válaszra számított. − Hogy képzeli? − hápogott felháborodottan Maria. − Én még soha életemben… − Hagyd csak, drágaságom! − csitította Madam Fredrick, aztán hűvös pillantást vetett Philipre. − Csak annak lehet segíteni, aki maga is akarja. Vannak sajnos reménytelen esetek. A „reménytelen eset” futólépésben hagyta el az előcsarnokot. Szentül megfogadta, hogy ezentúl kerüli a liftet, és kizárólag a lépcsőt használja.

116

6.

− Meséltem már Randolphról? − kérdezte sejtelmesen Madam Fredrick, miközben kitöltött Carrie-nek egy csésze teát. − Kislány voltam, amikor először találkoztunk. Vagyis hogy… igazából húszéves voltam, de nagyon gyermeteg lélek, ha érted, mire gondolok. Mégis, már abban a másodpercben, amikor a tekintetünk találkozott, tudtam, hogy veszélyben az ártatlanságom. És hol voltak az én alig ébredező vágyaim az ő szenvedélyéhez képest? Egy pillanatra elhallgatott, a tekintete a távoli múltba révedt, ajkán boldog mosoly játszott. − Két hét múlva összeházasodtunk − folytatta aztán elmerengve. − Mindketten éreztük, tudtuk, hogy minket egymásnak szánt az ég. Mi értelme lett volna küzdeni a sors rendelése ellen? − Szóval Randolph lett a férje − állapította meg Carrie. − Úgy ám! Harminc boldog évet töltöttünk együtt. Harminc évig civakodtunk és szerettük egymást… Istenem, hogy szerettük egymást! Randolph egyetlen pillantása elég volt, hogy libabőrös legyen az egész testem. Többet mondott egyetlen ilyen pillantás, mint egy háromszáz oldalas szerelmes regény… Carrie cukrot tett a teájába, és elgondolkodva kavargatta a forró italt. A keze megremegett, ahogy eszébe jutottak a liftbéli csókok. Számtalanszor csókolózott már azelőtt, de ilyesmit még soha nem érzett. Ám leginkább az ejtette zavarba, mennyire egybecsengtek liftbéli tapasztalatai Mrs. Fredrickéivel. − Eszembe sem jutott férjhez menni, miután meghalt – folytatta az idős hölgy, miközben lehuppant a Carrie melletti karosszékbe. − Hogy is tehettem volna? Felvette az apró, vékony porceláncsészét, és belekortyolt a teába. − Csak keveseknek jut osztályrészül, ami nekem megadatott. Kétszer senkit sem érhet ekkora szerencse. Carrie a teáját szürcsölte, és próbált a vendéglátójára összpontosítani. Szerette volna száműzni a Philippel és a csókokkal kapcsolatos gondolatokat az agyából, de azok minduntalan visszatértek, és makacsul újra meg újra felidézték a szenvedélyes ölelkezés emlékét. A vágy emlékét, mely Philip érintésére végigborzongott a testén… Carrie elfogódottan rázta meg a fejét. − Jaj, majd elfelejtettem! Oda akartam adni a karácsonyi ajándékodat. − Madam Fredrick hátranyúlt, és egy ízléses csomagot pottyantott a lány ölébe. − Én is vettem önnek valamit, de azt hittem, megvárjuk az ajándékozással a karácsonyi bulit. − Azt szeretném, ha most azonnal kibontanád. − A háziasszony kíváncsian figyelte, ahogy Carrie kibogozta az aranyszínű szalagot, majd lehámozta a díszes papirost. Egy szép, gömbölyű, hasas üveg volt az ajándék, teli szárított levelekkel és virágokkal. Az illata a zsályára emlékeztetett. − Fogamzást elősegítő tea − magyarázta Madam Fredrick. − Fogamzást elősegítő…? − Carrie kis híján elejtette az üveget. − Igen. Le kell forrázni, mintha rendes teát készítenél. − De Madam Fredrick… A közeljövőben egyáltalán nem szándékozom teherbe esni. Hogy is tehetném? Hiszen nincs senki a láthatáron, aki apaként szóba jöhetne. Az idős asszony csak mosolygott, nem szólt semmit. Carrie pedig kiitta a teáját, és az órára sandított. − Ó, hogy eltelt az idő! Remélem, megbocsát, hogy így elrohanok, de öt perc múlva már a sarki büfében kell lennem. 117

Mackenzie-nek ígérkezett el, aki nagylelkűen meghívta ebédre, egy szép, ezüstszínű, csengettyű formájú kártyán. − Köszönöm a teát, Madam Fredrick − búcsúzott, sietve a táskájába gyömöszölte az ajándékot, és máris a kabátjáért nyúlt. − Látogass meg hamarosan újra! − kérte az idős asszony. − Ez csak természetes − ígérte Carrie, aki élvezte a beszélgetést Madam Fredrickkel, csak azt nem értette, miért éppen Randolphhoz fűződő szenvedélyes szerelme volt a mai fő téma. Az asszony még sosem beszélt ilyen személyes dolgokról, és kicsit fura is volt egy ilyen tiszteletreméltó, idős hölgy szájából a veszélyben forgó ártatlanságról meg az ébredező vágyakról hallani. Olyan volt az egész, mintha Madam Fredrick tudná, mi zajlott le nem is olyan régen a lift sötétjében… Carrie belepirult, amikor arra gondolt, hogy egyetlen szóval sem tiltakozott. Hogy odaadón a férfihoz törleszkedett, sőt még azt is engedte, hogy Philip megfogja a mellét. Nem kétséges, mi lett volna a szenvedélyes közjáték végkimenetele, ha nem ér véget az áramszünet. Carrie kisuhant a lakásból, aztán elhagyta a házat is, és a szeles utcán egyenesen a sarki büfé felé indult. Milyen kedves volt Mackenzie-től ez a meghívás! És milyen régóta készülhetett a nagy alkalomra, ha még arra is volt gondja, hogy ilyen különleges meghívót nyomasson! Az önkiszolgáló étteremben nagy volt a sürgés-forgás. Kitűnő volt a koszt, így a környékről sokan jártak ide ebédelni. A levegőt isteni illatok töltötték meg. A nagy üvegpult mögötti tálakon étvágygerjesztő hússzeletek és gusztusosnál gusztusosabb saláták kellették magukat. − Erre! Itt vagyok! Carrie a terem túlsó sarkában lelkesen integető Mackenzie-re lett figyelmes. Milyen előrelátó kis teremtés! − gondolta. Ha nem foglal asztalt, leülni sem tudnánk… Visszaintett a kislánynak, aztán megpróbált utat vágni a tömegben. Nagyjából félúton járhatott, amikor észrevette, hogy Mackenzie nincs egyedül. Philip ott ült a lánya mellett, és döbbent pillantása elárulta, hogy neki éppúgy meglepetés ez a találkozás, mint Carrie-nek. − Már attól féltem, el sem jössz! − mondta izgatottan Mackenzie, és átadott a lánynak egy étlapot. − Válasszatok valamit gyorsan, én majd sorba állok, és kihozom. Carrie eljátszott a gondolattal, mi lenne, ha sarkon fordulna, és egyszerűen távozna a színről, de aztán persze mégis maradt, mert nem akarta megbántani a kislányt. A pillantásából ítélve Philip is hasonló okokból döntött a maradás mellett. − Nem korlátlanok az anyagi lehetőségeim − figyelmeztette a felnőtteket hangosan, az étkezde alapzaját túlharsogva Mackenzie. − De ez persze nem jelenti azt, hogy gyümölcskocsonyát vagy mogyoróvajas kenyeret kell ebédelnetek. − Fasírtot kérek teljes kiőrlésű zsemlében, savanyúság nélkül, sok mustárral − közölte Philip, mire Carrie is félretette az étlapját. − Nekem is hozhatod ugyanazt. − Te is szereted a fasírtot? − Mackenzie akkora szemeket meresztett, mintha a világ nyolcadik csodája volna, hogy két ember ugyanazt a húsételt részesíti előnyben. − Na, mi lesz? Nem mész sorba állni? − biztatta a férfi. − Dehogyisnem. És meglátjátok, pillanatok alatt visszajövök. Carrie letekerte nyakáról a sálját, levette a kabátját, és visszaült. Végtére is miért ne vághatna jó képet a meglepetéshez? Miért ne viselkedhetnének mindketten felnőtt módjára? Nem a világ vége, hogy összefutottak… Egy házban laknak, ez akár napjában többször is megeshet. Hallgattak, és a rájuk nehezedő csendet csak még elviselhetetlenebbé tette a büfét betöltő vidám zsibongás. Carrie egyszer csak nem bírta tovább. − Igazán kedves Mackenzie-től, hogy meghívott minket – jegyezte meg. − Ne áltasd magad! − hangzott a mogorva válasz. − Szándékosan csinálta. − Mit? − Carrie utált támadó hangnemet megütni, de nem tehetett róla, a hangja most különösen élesen csattant. − Hát hogy te meg én kettesben legyünk. Ezt úgy mondta a férfi, mintha valami szörnyűséges büntetést mért volna rájuk a kislány. − Ugyan már, Philip! Ezt azért ki lehet bírni, nem? Vagy olyan szörnyeteg lennék? 118

− Hisz épp az a baj, hogy nem vagy az. A kesernyés vallomás − ki tudja, miért − jókedvre derítette Carrie-t. − Nocsak! − mosolyodott el. − Csak nem azt akarod virágnyelven a tudomásomra hozni, hogy vonzódsz hozzám? − Azt te csak szeretnéd. − Én? − adta a meglepettet a lány. − Ugyan miért kellene megtiszteltetésnek vennem, hogy érdeklődsz irántam? Hiszen vagy nyolc-tíz évvel fiatalabb vagyok nálad, ráadásul független is, úgyhogy összehasonlíthatatlanul több lehetőségem van a randipiacon, mint egy barátságtalan, csaknem középkorú savanyújóskának. Érezd te hízelgőnek, hogy egyáltalán egy pillantásra méltattalak! Philip nyelt egy nagyot, és nem felelt semmit, de Carrie-t ez egyáltalán nem zavarta. Most kezdett csak belelendülni a mondókájába. − Kis híján hittem neked, tudod? Hát nem mulatságos? Majdnem bevettem azt az ócska, elcsépelt szövegedet, hogy csak kihasználtad a sötétséget akkor a liftben. Legközelebb, ha megkérhetlek, légy egy kicsit eredetibb! A férfi még mindig nem szólt semmit, csak a szemét meresztette. Mintha nem akarna hinni a fülének. − Nem ajánlatos hazudni, ha az ember ilyen csapnivaló színész, mint te − folytatta jóindulatúan Carrie. − Csak a vak nem látja, hogy tetszem neked, de valamiért nem mersz mégsem kezdeményezni. Azt persze nem tudom, miért, de valószínű, hogy a válásoddal van összefüggésben a dolog. Nos, megnyugtathatlak: amennyiben feltett szándékod, hogy magányosan fejezed be sivár életedet, nem én leszek az, aki ebben megakadályoz. Mackenzie, a vékony fehér tálcát a feje fölött egyensúlyozva, végszóra jelent meg az asztal mellett. − Íme, a két fasírt teljes kiőrlésű zsemlében, savanyúság nélkül, sok mustárral − jelentette be tréfásan, miután az asztalra tette a zsákmányt. − Köszönöm − mosolygott rá Carrie, aki végtelenül hálás volt a kislánynak, amiért pontosan a megfelelő pillanatban bukkant fel. Így tagadhatatlanul győztesként hagyta el a képzeletbeli csatateret, míg ha Mackenzie csak kicsit is késik, nem biztos, hogy a szóváltás végéig kitartott volna az önbizalma és a fölényessége. − Jó étvágyat! − mondta udvariasan a kamasz lány, majd miután helyet foglalt, maga is beleharapott a zsemléjébe. – Hát nem csodás, hogy máris itt a karácsony? − De, az. − Philip összeszorított ajka között szűrte a szót, és egy pillanatra sem vette le a szemét Carrieről. Olyan vehemenciával esett neki a szendvicsének, hogy a gyanútlan szemlélő azt hihette volna, egy hete nem evett. Vagy, hogy fogadtak Carrie-vel, ki ebédel meg gyorsabban. Mert persze a lány is igyekezett minél gyorsabban leküldeni a zsömlét. Mégis Philip nyert. Abban a pillanatban, amikor lenyelte az utolsó falatot, felállt, megköszönte az ebédet a lányának, és már el is köszönt. − Megy vissza dolgozni − magyarázta Mackenzie Carrie-nek, miután kettesben maradtak. − Folyton dolgozik. − Nagyon kedves volt tőled, hogy egy kicsit ki akartad őt zökkenteni a dolgos hétköznapokból − felelte szomorkás mosollyal Carrie. − De tudod, apukád úgy gondolja, volt némi hátsó szándék amögött, hogy egyszerre hívtál meg kettőnket. A kislány lesütötte a szemét. − Mi tagadás, tényleg volt. De miért olyan nagy baj az? Nagyon megkedveltelek téged, és pontosan tudom, hogy a közreműködésem nélkül apa soha az életben nem vállalkozna újra a nősülésre. Már két éve, hogy elváltak anyával, és azóta rá se nézett egy nőre sem. − Mackenzie, édesapádnak időre van szüksége. − Időre? Hiszen volt két teljes éve! Ebből elég volt, tudomásul kell vennie, hogy az élet megy tovább, nem hagyhatja, hogy elfusson mellette, míg ő homokba dugja a fejét, és szomorkodik! Azt akarom, hogy újra vidám legyen! Azt akarom, hogy vegyen feleségül téged! Te biztosan boldoggá tennéd. − Jaj, Mackenzie! − Carrie nagyot sóhajtott. Nem szívesen okozott ugyan csalódást a kislánynak, de mégsem hagyhatta, hogy hiú ábrándokba ringassa magát. − Nem mehetek feleségül apádhoz, csak mert te így akarod. − Miért, nem tetszik neked? 119

− De igen. Csakhogy, tudod, ez édeskevés egy házassághoz. − Neki is nagyon tetszel, hidd el, csak fél kimutatni a valódi érzéseit − bizonygatta Mackenzie. Erre Carrie már maga is rájött, de érthető okokból nem szívesen kötötte volna ezt a bakfis orrára. − Tudod, anyukám nagyon szép asszony − folytatta Mackenzie a szemét lesütve, miközben egy papírszalvétát gyűrögetett. − És szerintem csalódást okoztam neki, mert én inkább apukámra hasonlítok. Néha eszembe jut, hogy ha egy kicsit szebb volnék, talán még most is házasok lennének. − Ostobaság! − jelentette ki határozottan Carrie, akinek majd megszakadt a szíve a kislány gyötrődését látva. − Ezt gyorsan verd ki a fejedből! Minden egyszülős családban élő gyereknek vannak ilyen gondolatai, nekem is voltak. Az én apámat egyáltalán nem érdekelte, mi van velem. A válás után egyszer sem próbálta velem felvenni a kapcsolatot, még egy karácsonyi vagy születésnapi üdvözlőkártyát sem küldött soha, így aztán szilárd meggyőződésem volt, hogy haragszik rám valamiért, és miattam ment el. − De hát… te akkor még egészen kicsi voltál. − Az nem számít. Akkor is hibásnak éreztem magam. És csak később, jóval később jöttem rá, hogy a válásnak semmi köze nem volt hozzám. A felnőttek azért válnak el, mert egymással van bajuk, nem pedig azért, mert a gyerekeik nem elég szépek, vagy rossz fát tettek a tűzre. Semmiféle felelősség nem terhel téged abban, hogy a szüleid házassága megromlott. Egy végtelennek tűnő másodpercre csend támadt. Aztán Mackenzie szólalt meg, ragyogó, tágra nyílt szemmel. − Látod, ezért akarom, hogy feleségül menj apához. Mert a legnagyobb bajban is tudsz olyat mondani, amitől az ember felderül. Amitől könnyebb lesz a szíve… Az elmúlt néhány hétben, amióta ismerlek, sokkal inkább anyám voltál, mint az igazi anyukám valaha is. Carrie némán megfogta és megszorította a kislány kezét. − Múlt héten nem is mondtam neked, de az volt a legelső alkalom, hogy süteményt süthettem − folytatta Mackenzie. − De az is jó, ha nem csinálunk semmit, csak ülünk és beszélgetünk… És azért is nagyon hálás vagyok, hogy megtanítottál horgolni. Tudod, hogy én vagyok az egyetlen az osztályban, aki tud horgolni? Ez nagy szó, még akkor is, ha csak hópelyhet horgoltam. Nagyon megszerettelek, Carrie… Az új házunk hamarosan készen lesz, és attól tartok, ha elköltözünk, soha többé nem látlak. Menj feleségül apához, légy szíves! Akkor együtt maradhatunk. − Ó, kicsim! − suttogta Carrie, és átölelte a kislány vállát. A homlokát Mackenzie feje búbjához szorította. − Ez az egész sokkal bonyolultabb, mintsem gondolnád… Nem lehetnénk egyszerűen csak barátok? A bakfis szipogva bólintott. − Meglátogatsz, miután elköltöztünk? − Természetesen. − De… ha ez ennyire nehéz ügy, akkor miért mondja Madam Fredrick állandóan, hogy a gömbjében ezt látja, meg azt látja? Carrie nagyot nyelt. − Tudod, Madam Fredrick egy édes öreg hölgy, és igazán jót akar, de az az igazság… Tudsz titkot tartani? Mert azt, amit most elmondok neked, senki másnak nem szabad elárulnod. − Hallgatni fogok, mint a sír − ígérte Mackenzie. − Madam Fredrick az égvilágon semmit sem lát a kristálygömbjében. − De hát… − Egyszerűen csak azt mondja, amit gondol, és ezzel bogarat ültet az emberek fülébe. A gondolatai gyökeret vernek mások agyában, és hogy az állítólagos jóslatai beigazolódnak, az nem azért van, mert a gömb sohasem hazudik, hanem azért, mert az emberek önkéntelenül is eltöprengenek rajta, hogy tényleg, mi lenne, ha… És az életük ennek következtében olyan irányba halad tovább, ahogyan Madam Fredrick azt „előre jelezte”. − De annyira biztos a dolgában! − Még szép! Ez része a játéknak. Mackenzie egy percre elgondolkodott. − Más szóval − jelentette ki kissé lehangoltan −, Madam Fredricknek egyetlen szavát sem szabad elhinnem a jövőben. 120

121

7.

Ha nem látta volna a saját szemével, Carrie el sem hitte volna, hogy létezik ilyen erős hasonlóság apa és fiai között. Doug és Dillon Jason Manning mellett ültek a kanapén, és amerikai focit néztek a tévében. Három pár, bokában keresztezett, fehér zoknis láb pihent a dohányzóasztalon, három, ölben tartott tálkából fogyott vészes gyorsasággal a pattogatott kukorica. Annyira elmerültek a játék élvezetében, hogy Carrie érkezését csak egy üdvözlésnek szánt biccentéssel nyugtázták. A lány egy percre elgyönyörködött a hármas fogatban. Jason, ha akarta volna, sem tagadhatta volna le a fiait. Doug és Dillon vérbeli Manningek voltak, mind a külső megjelenés, mind az alapvető jellemvonások tekintetében. Aztán a lány csatlakozott édesanyjához a konyhában. Charlotte már a nagy karácsonyi családi összejövetelre készült, süteményt sütött. − De jó, hogy eljöttél! − Az asszony pillantása boldogan pihent meg nagylányán. – Ami azt illeti, némi bölcs anyai tanácsért jöttem − rukkolt elő a farbával Carrie. Alig egy órája búcsúzott el Mackenzie-től, és sehogy sem tudta kiverni a fejéből a kislányt meg a kurta– furcsa közös ebédet Philippel. Nagyot sóhajtva ült le a bárszékre a konyhapulthoz, ahol az anyja dolgozott. − Hát akkor rajta! Meséld el, mi történt! − Charlotte éppen a csokiforgácsokat keverte hozzá a kész tésztamasszához, de láthatóan csupa fül volt. − Attól tartok, szerelmes vagyok. − Attól tartasz? − Igen. − Carrie szándékosan választotta ezt a szót, ugyanis valóban félt egy kicsit ettől az egésztől. − Valami azt súgja nekem, hogy az ügynek köze van a legújabb barátnődhöz, Mackenzie-hez. Carrie bólintott. Nem adott hangot meglepetésének, hogy édesanyja már tud Mackenzie-ről. A fiúk nyilván siettek beszámolni a közös süteménysütés körülményeiről. − Vissza tudsz emlékezni, milyen volt, amikor elkezdtél randizni Jasonnel? − Hát lehet azt elfelejteni? − nevetett Charlotte. − Szörnyen elfogódott és bizonytalan voltam, egyáltalán nem voltam meggyőződve arról, hogy szükség van erre az egészre. Ezzel párhuzamosan te mindent megtettél, hogy mihamarabb egymás karjába taszíts minket. − Eleinte csöppet sem érdeklődtél iránta? − Hát, nem nagyon. De aztán Jason gyöngédsége és a szeretetteljes türelme megtette a hatását. Az asszony szája szögletében hamiskás mosoly jelent meg. − No meg a csókjai − ismerte be, és könnyedén elpirult. – Mert Jason úgy csókol, de úgy, hogy a fejem búbjától a lábujjam hegyéig beleremegek, mind a mai napig. Szemérmesen elfordult. – Ami azt illeti, Philip is tagadhatatlanul tehetséges ezen a téren − ismerte el halkan, szégyenlősen Carrie. Charlotte egy hosszúra nyúlt másodpercig nem felelt. Úgy tűnt, mintha előbb meg akarná emészteni a hallottakat. − Nocsak! Hát akkor igen ígéretes a helyzet. 122

− Nem annyira, mint szeretném − vallotta be Carrie. – Philip már két éve elvált, de Mackenzie szerint azóta egyáltalán nem volt kapcsolata. − Vagyis szörnyű megrázkódtatás volt számára a válás, amelyet a mai napig sem hevert ki. Mesélt valamit a házasságáról? − Nem, semmit. − A lány nem szívesen vallotta volna be, hogy erre Philipnek alkalma sem lett volna, hiszen nevetségesen kevés időt töltöttek együtt mostanáig. A macskaetetés során aligha folytathattak mélyenszántó beszélgetéseket, a liftben pedig még úgy sem… − És te attól tartasz, hogy sokkal közelebb érzed őt magadhoz, mintsem azt a rövid és felszínes ismeretségetek indokolná. − Pontosan. Egészen aggasztó a helyzet, anya, mert jóformán szünet nélkül ő jár a fejemben. Ő az utolsó gondolatom éjjel, és a legelső reggel, amikor felkelek. − És ő? Ő is vonzódik hozzád? − Szerintem igen. De küzd ellene, és nagyon jól titkolja a dolgot. Nem akar vonzódni hozzám, ha érted, mire gondolok, és kerül, mint a pestisest. Ha Mackenzie nem mesterkedne folyton valamiben, szerintem alig találkoznánk. Charlotte beleöntötte a kész tésztát a kivajazott, kilisztezett őzgerincformába. − Hát ez nagyon ismerős valahonnan − jegyezte meg somolyogva. − Mire gondolsz? − kérdezte meg szórakozottan Carrie. Az asszony elnevette magát. − Ej, de feledékeny vagy, kislányom! Hát már nem emlékszel, hogy én sem nagyon igyekeztem találkozni Jason-nel, és te voltál az, aki szorgalmaztad a randikat? Philiphez hasonlóan én is sebzett szívvel, összetörve maradtam egyedül a válás után, és csak egy olyan türelmes, gyengéd és szeretetteljes férfi segíthetett kimozdulni ebből az állapotból, mint Jason. Jó szemmel kiválasztottad nekem azt az embert, aki gyógyír volt minden bajomra, akire éppolyan nagy szükségem volt, mint a levegőre. Életem végéig hálás leszek neked ezért. Kinyújtotta a karját, és megsimogatta a lánya arcát. − Azt hiszem, magadnak is ugyanolyan jó szemmel választottál párt, mint annak idején nekem. Philipnek nagy szüksége van rád, legalább akkora, mint nekem volt Jason-re. Légy vele türelmes, Carrie! Nem mondom, hogy könnyű lesz az elkövetkező néhány hét, de ne félj szeretni Philipet, mert úgy kell neki a szereteted, mint egy falat kenyér. És a kis Mackenzie-nek is. Biztos lehetsz benne, hogy a türelem a sok tövis után végre rózsát is terem. Carrie még sokáig töprengett Charlotte szavain, miután elhagyta a házat, és mint már sokszor, ezúttal is hálát adott az égnek, hogy ilyen csodálatos, bölcs édesanyja van. Olyan, akihez bármikor fordulhat, akiben messzemenőkig megbízhat, aki soha nem ítélkezik, csak meghallgatja, és ha kell, tanáccsal segíti. − Hát te meg mi az ördögöt csinálsz ilyenkor idebenn? – Gene Tarkington az ajtófélfának támaszkodva nézett be barátja, Philip irodájába. Az egész emelet, mi több, az egész irodaház üres volt, az összes íróasztal elhagyottan árválkodott. − Gondoltam, bejövök, és még egyszer átnézem ezeket az adatokat − motyogta Philip, fel sem nézve a számítógép képernyőjéről. Noha Gene egyike volt a legjobb barátainak, most nem bánta volna, ha a régi cimbora békén hagyja. − Mondd csak, megbuggyantál, öregfiú? Hisz hétvége van, és nyakunkon a karácsony! Nincs jobb dolgod, mint itt porosodni az irodában? − No és te? Te is bejöttél. − Philip úgy döntött, legjobb védekezés a támadás. − Csak egy aktáért ugrottam fel, és láttam, hogy ég a villany nálad. Te, nem azt mondtad, hogy ma Mackenzie-vel ebédelsz? Ami azt illeti, nagyon kedves ötlet volt tőle ez a meghívás! Tündéri teremtés a lányod, nem is tudod, milyen szerencséd van vele… − Már megebédeltünk − mondta szárazon Philip. − De sajnos nem én voltam az egyetlen, akit a tündéri teremtés meghívott. Gene elmosolyodott. − Aha… Ott volt az a bizonyos szomszéd lány, akit Mackenzie kinézett neked. Az, aki a Microsoftnál dolgozik… 123

− Ahogy mondod − bólogatott keserűen Philip. Így, visszagondolva a történtekre, nem is tudta, mi viselte meg jobban: a lánya alattomos eljárása vagy az, hogy a szíve majd kiugrott a helyéből örömében, amikor Carrie-t megpillantotta. Ugyanis nem akart így érezni. Nem akart örülni a lánynak. Egyszer már megégette magát, és tudta, hogy a tűzzel nem tanácsos játszani. És amit Carrie Weston előidézett benne, nos, az egyáltalán nem hasonlított a gyermeki gyufás-gyertyás játszadozásokhoz. Sokkal inkább egy méretes, vadul lobogó máglyához. − Mackenzie nagyon kedvelheti azt a nőt − állapította meg elgondolkodva Gene. − Neked mi bajod vele? Már úgy értem… szóval, nagyon csúnya? – Nem, dehogy! − Philip nagyot nyelt, amikor eszébe villant, milyen bájos és csinos a lány. − Akkor végképp nem értem, miért nem teszel egy próbát. Nem, ne szólj semmit, hallgass végig, kérlek! Egész csomó olyan ismerősöm van, aki összetenné a két kezét, ha a gyereke elfogadná az új asszonyt. Ott van például Cal, őt te is ismered. A lánya és a második felesége úgy utálják egymást, hogy szegény fickó egyfolytában attól fél, egyszer tettlegességig fajulnak az ellentétek. − Én nem vagyok Cal. − Tudom. De ha Mackenzie valamiért ragaszkodik ahhoz a lányhoz, aki ráadásul szerinted sem csúnya, legalább utánajárhatnál, mit kedvel benne annyira. Nem vagyok ugyan nagy szakértő szívügyekben, de… − Na látod, akkor miért osztogatsz tanácsokat? Philip bosszankodott. Azért jött ide, hogy megszabaduljon a Carrie-vel kapcsolatos gondolataitól, nem pedig hogy a legjobb barátja szájából hallja, milyen fontos volna jobban megismernie a lányt. − Tudom, hogy jót akarsz − sóhajtott egy nagyot. − Látod, ez az, amiben erősen kételkedem − nevette el magát kényszeredetten Gene. − És hidd el, rémes látvány karácsony előtt pár nappal felesleges túlórázáson kapni a legjobb barátodat. Ha mindenáron el akarsz bújni, keress magadnak egy kellemesebb helyet, légy szíves! A hangja kedves volt, de valahogy atyáskodó, és Philip erősen összeszorította a száját, nehogy valami olyasmit feleljen, amit később megbánhat. − Hát akkor, én most megyek, Marilyn a kocsiban vár – jelentette ki Gene. − Vásárolni fogunk, ilyenkor sokáig nyitva vannak az üzletek. Igaz, egy tűt sem lehet leejteni a nagy bevásárlóközpontokban, de sebaj… Marilyn biztos, ami biztos, engem is magával cipel, hadd legyünk még többen. Még szerencse, hogy már kilátásba helyezte az esti jutalmamat a díszkíséretért. Diadalmas vigyorral intett búcsút a barátjának. − Ígérd meg, hogy nem leszel bent nagyon sokáig! − Nem leszek nagyon sokáig − ismételte engedelmesen Philip. − Vigyázz magadra! − Majd igyekszem. Ahogy Gene elment, az iroda egyszerre olyan üresnek tűnt, mint még soha. A falak sokáig visszhangozták az utolsó szavakat, és Philip ráébredt, hogy a barátjának bizony igaza volt. Itt a karácsony, és ő ahelyett, hogy készülne a szeretet ünnepére, elbújik az ő kis barlangjába, és valahányszor az élet megkínálja valamivel, amivel nem tud mit kezdeni, mogorván még összébb kucorodik. így viszont lemarad a legszebb dolgokról, az élet igazi, nagy ajándékairól is. Gene valószínűleg ide akart kilyukadni az imént, hogy fogja fel Carrie és Mackenzie barátságát annak, ami: a sors különös kegyének, egyszeri és megismételhetetlen ajándéknak. És hogy hálásnak kellene lennie a lányának, nem pedig neheztelnie rá, amiért megint megpróbálta összehozni Carrie– vel. Carrie… Ha csak a neve eszébe jutott, egyszerre felforrósodott az ereiben a vér. Egészen elképesztő, hogy ez a huszonéves lány, akit alig ismer, sokkal közelebb áll a lányához, és – igen − sokkal jobb anya, mint Mackenzie vér szerinti édesanyja. Philip eltolta görgős székét az asztaltól, felállt, majd a nagy panorámaablakhoz lépett. A huszadik emeletről lélegzetelállító kilátás nyílt Seattle– re, a kikötőre, a halpiacra és a nyüzsgő utcákra. Nem tudta volna megmondani, hányszor állt már ugyanitt, ugyanezen a helyen. Hányszor, de hányszor nézte innen fentről a várost − és furcsamód mégsem látott semmit. Nem érzett semmit. Visszament az asztalához, és kikapcsolta a számítógépét. Ráébredt, hogy hiába jött ide. Nem sikerült felvidulnia, megkönnyebbülnie, sőt! Lehangoltabb volt, mint amikor ideérkezett. 124

Szomorú nap volt ez a mai. Szomorú, mert Philip rádöbbent, hogy meg kellene fogadnia tizenhárom éves lánya tanácsát, és élnie kellene egy kicsit. Hogy meg kellene békélnie a múlttal, hogy túl kellene lépnie mindazokon a dolgokon, amelyeken már úgysem változtathat. Igen, elsőre rosszul választott, de hiszen olyan fiatal volt még, olyan tapasztalatlan! Miért követné el másodszorra ugyanazt a hibát? Becsukta az irodáját, és elhagyta az épületet. Hazaérve szokása szerint a házukkal szemközti garázsban parkolt le, és ahogy a zebrán áthaladt, a ház bejárata felé igyekezve észrevette Carrie-t. Olyan könnyedség, olyan derű sugárzott minden mozdulatából, hogy a férfi önkéntelenül feltette magának a kérdést: vajon mitől ilyen boldog mindig ez a lány? Minek örül? − Carrie! − Kissé bizonytalanul szólt utána, de a lány így is meghallotta, és a lépcsőn visszafordult. Az arcáról lehervadt a mosoly, amikor látta, hogy Philip az, de megvárta a férfit. − Szeretném, ha tudnád, hogy fogalmam sem volt Mackenzie kis tervéről a közös ebédet illetően − mondta halkan. − Tudom − mondta egyszerűen Philip, aki már nagyon megbánta, hogy akkor, ott a büfében olyan mogorva volt. – Tényleg? Valahányszor megpillantotta a lányt, újra és újra letaglózta a szépsége. Azok a szabályos vonások… A szeme kékje… − Arra gondoltam… − hebegte. − Tudom, hogy későn szólok, nyugodtan nemet mondhatsz, ha más dolgod van. Szóval arra gondoltam, megkérdezem, volna-e kedved elkísérni engem karácsonyi ajándékot vásárolni… Mackenzie-nek − tette hozzá gyorsan, mintegy csalétekként. − Még alig vettem neki valamit, és szükségem volna egy kis segítségre. Az ajánlata alighanem meglepte Carrie-t, mert egy darabig némán hápogott, és csak azután sikerült válaszolnia: − Mégis mikor gondoltad? − Akár most is, ha ráérsz. − Most? Azonnal? − Carrie ajkán megjelent a jól ismert, könnyű kis mosoly, amelytől mindig zsibogni kezdett a férfi ereiben a vér. − Rendben. Rendben… Hát. nem elképesztő, milyen elragadtatást válthat ki az emberből egy ilyen egyszerű kis szó? Ha ez egy színdarab volna, most alighanem dalra fakadnék, állapította meg Philip, mert a szíve valósággal repesett odabenn a mellkasában. Carrie lesétált a lépcsőn. Láthatóan boldog és kiegyensúlyozott volt megint − örült az életnek, és annak is, hogy vele, Philippel lehet. Pedig elsősorban a férfinak volt oka az örömre. Philip a karjába fűzte Carrie karját, aztán átvezette a zebrán a szemközti garázsban parkoló kocsijához. Arra gondolt, hogy az élet szép. Régóta nem jutott eszébe ilyesmi, de most annál komolyabban hitt benne.

125

8.

Néhány órája Carrie azt mondta az édesanyjának, hogy alig ismeri Philipet, most pedig esküdni mert volna rá, hogy soha, egyetlen férfit sem ismert alaposabban, mint őt. Egy kis olasz étteremben ültek, tömérdek karácsonyi csomag társaságában, és beszélgettek, egészen addig, amíg ki nem fogytak a szóból. Az üres tányérokat már rég elvitte a pincér, borból is csak egy ujjnyi maradt, ezt Philip kitöltötte Carrie poharába. A lány szédült − de nem a finom pinot noirtól, hanem a tempótól, amelyet a férfi diktált. Álmában sem hitte volna, hogy ilyen gyorsan haladnak majd az ismerkedéssel. Philip olyan dolgokat mondott el egyetlen este alatt, amelyeken hónapokig, sőt talán évekig rágódott korábban. Mesélt a házasságáról, arról, hogy önmagát tartja felelősnek a kudarcért, és Carrie felnézett rá, amiért nem a volt feleségére mutogat. − Szóval barátok maradtatok − állapította meg csendesen. − Igen. Nem is lehetne másként. Laura Mackenzie édesanyja, és bár sok baklövést elkövettem életemben, a lányom nem tartozik ezek közé. Rá nagyon büszke vagyok, és életem végéig hálás leszek a volt nejemnek, hogy ilyen csodálatos kis emberkével ajándékozott meg. Carrie-nek önkéntelenül is könnyek szöktek a szemébe, ahogy hallgatta. Milyen könnyű volna pedig az elvált házastárs nyakába varrni a felelősséget! Különösen úgy, hogy Laura − mint ahogy azt Mackenzie bevallotta − korántsem volt mintaanya, és a lány gyanította, hogy feleségnek sem lehetett tökéletes. − Mik a terveid holnapra? − kérdezte meg váratlanul Philip. − Várjunk csak, mi is lesz holnap? Ja persze, vasárnap… Ó, akkor a nagyiéknál összejön a Manning família! Ez az a család, ahová én és édesanyám beházasodtunk majdnem tíz évvel ezelőtt. Csodálatos emberek! A nevelőapámnak, Jasonnek nem kevesebb mint négy testvére van, ha mind együtt vagyunk, óriási a kavarodás. Meg sem lehet számolni a gyerekeket, azt meg végképp nem lehet tudni, melyikük kié… Igaz is, nincs kedvetek eljönni Mackenzie-vel? − Nem akarunk zavarni. − Ugyan, egyáltalán nem zavarnátok! A Manningek nagyon vendégszerető népek, és… − Carrie elhallgatott egy pillanatra, de aztán a férfi szemébe nézve mégis folytatta: – Szóval nagyon örülnék neki, ha ott lennétek. − Akkor elmegyünk − ígérte halkan Philip, és megszorította a lány kezét. Philip már nem is próbálta észben tartani a percenként rázúduló neveket. Az első tíz rokont, akinek Carrie bemutatta, még meg tudta jegyezni valahogy, de aztán végképp cserbenhagyta a memóriája. Mackenzie– nek már az érkezésük pillanatában nyoma veszett. Doug és Dillon hangos diadalüvöltéssel üdvözölték a nagylányt, aztán magukkal vitték, ki tudja, hová. Az általános kavarodásban Philip egyszer csak magára maradt egy bögre punccsal az egyik csendes sarokban. De csöppet sem bánta. Kényelembe helyezte magát, és nézelődött. Először persze Carrie-t figyelte, aki édesanyjáékat kereste azzal a szándékkal, hogy bemutathassa nekik Philipet. Sokáig nem tudta a szemét levenni a lányról. Az arcát az öröm pírja színezte, tekintetébe boldog csillogás költözött, amióta megérkeztek. Úgy mondta, hogy az édesanyjával együtt beházasodtak ebbe a hangos nagycsaládba, de nyilvánvalónak tűnt, hogy tökéletesen a sajátjának érzi a Manning famíliát. 126

− Nem bánja, ha csatlakozom? − kérdezte meg hirtelen egy női hang. − Dehogy! − rezzent fel gondolataiból Philip, és gépiesen felállt, hogy átadja ülőhelyét a hölgynek. − Jaj, nem így gondoltam, üljön csak vissza, kérem! Pár percet tudok állni, annyira még nem vagyok öreg. Maga biztosan Philip. − Így igaz. Ön pedig minden bizonnyal Charlotte Manning. A nő annyira hasonlított Carrie-re, hogy csak az édesanyja lehetett. Ugyanaz a sötétbarna haj, ugyanaz a tengerkék szempár. − Eltalálta. − Az asszony kezet nyújtott neki. Pár percig beszélgettek, jelentéktelen apróságokról persze. Philip érezte, hogy vizsgáztatják, de az volt a benyomása, hogy kiállta a próbát. Ő maga is rokonszenvesnek találta Charlotte-ot, ami nem is volt csoda, hiszen az asszony nemcsak a külsejét, hanem a személyiségét tekintve is erősen emlékeztetett Carrie-re. − Ó, hát itt van Carrie barátja! − Charlotte férje, Jason Manning csatlakozott hozzájuk, és átölelte felesége derekát. − Isten hozta! Hát Carrie merre kószál? Csak nem hagyta önt magára ebben a bolondokházában? − Valami olyasmit mondott, hogy megkeresi magukat. De lám, segítség nélkül is egymásra találtunk! − Nicsak, Paul! − kiáltott oda a testvérének Jason. − Gyere, ismerkedj meg Carrie kísérőjével! Philip hamarosan lépni sem tudott, mert egész kis csoportosulás vette körül. Paul után kezet rázott Carrie másik nagybátyjával, és váltottak néhány udvarias szót. Aztán egyszerre csak hangos krákogás, köhécselés hallatszott a hátsó ajtó felől, és hamarosan maga a Mikulás – pontosabban Jason Mikulásnak öltözött édesapja − lépett be a házba, hátán az elmaradhatatlan puttonnyal. A gyerekek visítozva szaladtak oda hozzá. Philip hálát adott az égnek, hogy végre más került a figyelem középpontjába, és őt szépen elfelejtették. Visszaült a foteljébe. Carrie hamarosan csatlakozott hozzá, és a karfára telepedett. − Bocs, hogy itt hagytalak. Feltartottak. − Semmi baj − veregette meg a kezét a férfi. − Találkoztam édesanyádékkal és két nagybátyáddal. − Hát nem nagyszerű emberek? − Carrie szeme csillogott a büszkeségtől. − De igen. Lassan számítógépes program kellene hozzá, hogy nyilván tudjam tartani, ki kinek a házastársa. − Csak semmi pánik, idővel megjegyzed. Mellesleg még szerencséd volt, mert Taylor és Christy el sem jöttek. Tudod, ők messze laknak, Montanában. Ráadásul hat gyerekük van. − Szentséges ég! Más se hiányozna, csak plusz nyolc ember! − sóhajtott fel tréfásan Philip. Mackenzie odajött hozzájuk, pedig mostanáig kitűnően elszórakozott a gyerekekkel. Amióta megérkeztek, most került elő először. De úgy látszik, egy tizenhárom éves nagylánynak már kínos apró gyerekekkel együtt örülni a Mikulásnak. Legfőképpen, ha neki − természetesen − nem is hozott ajándékot a Télapó. − Na, hogy érzed magad? − súgta a kislány fülébe Philip, amikor Mackenzie helyet foglalt a fotel másik karfáján. − Csodálatosan − hangzott az elragadtatott válasz. − Nem is sejtettem, hogy léteznek ilyen remek családok. Ilyen zajos, ilyen barátságos, ilyen kedves emberek… A Mikulás benyúlt a zsákjába, és előhúzott egy csomagot, majd elolvasta a ráírt nevet. Doug olyan sebességgel ugrott talpra, és fűtött oda hozzá, mintha csak a leggyorsabbaknak járna ajándék. A nagyszakállú ember újabb csomagért nyúlt. − Mackenzie Lark − olvasta hangosan. − Nahát! Remélem, az asszony nem keverte el az ajándékokat! − Nem! − kiáltotta Dillon. − Mackenzie! … Ott van! − És Carrie-ék irányába mutatott. − Én? − A kislány hitetlenkedve állt fel, és még magára is mutatott. − Biztos? Úgy értem… nekem is van ott egy ajándék? − Ha te vagy az egyetlen Mackenzie a csapatban, akkor ez a csomag kétségkívül téged illet. Érte jössz? Mackenzie nem várt több biztatásra. Legalább olyan sebességre kapcsolt, mint az imént Doug, és begyűjtötte az ajándékot. Philip kérdőn Carrie-re pillantott. − Az édesanyám keze van a dologban − felelt meg a kimondatlan kérdésre a lány. 127

− Tüneményes asszony. Beszélgettünk egy keveset. − Te jó ég! És mit mondott? − Á, semmi különöset. Inkább a mostohaapád ijesztett meg egy kissé. Carrie szeme elkerekedett. − Ó, istenem! Akármit mondott is, nem kell komolyan venni. Tudod, Jason édes pofa, és én imádom, de néha olyanokat tud mondani, de olyanokat… A lány nagyon zaklatottnak, mi több, rémültnek látszott. Philip meglepetten figyelte. Carrie még a lift elsötétedésekor sem volt ennyire ideges. − Ugyan már, Carrie! − nevette el magát. − Ne ijedezz, hiszen nincs semmi baj! Mégis mit képzeltél, mit mondott? − Hát… Nem is tudom. Valami olyasmit, hogy vegyél egy nagy levegőt, és kérd meg a kezem. − Szóval ettől ijedtél meg annyira. Ami azt illeti… − Csak azt ne mondd, hogy tényleg megtette! A férfi kis híján elnevette magát. − Nem, megnyugodhatsz. Nem mondott semmi ilyesmit. Közben Mackenzie visszaért hozzájuk az ajándékával. − Miért nem bontod ki? − tudakolta kedvesen Carrie. − Szabad? − A bakfis nem várt több biztatást, feltépte a csomagolást. Egy piperetükröt talált benne, meg hozzá illő fésű-és kefekészletet. − Ez csodálatos! − suttogta megilletődve Mackenzie, és magához ölelte a lányos tárgyakat. − Mindig is ilyet szerettem volna! Olyan… olyan nőies! Köszönöm szépen! − Honnan tudta édesanyád? – − suttogta Carrie fülébe az elképedt Philip, aki álmában sem gondolta volna, hogy a lánya örülhet az ilyesminek. − Én mondtam neki − súgta vissza Carrie. − Tudod, nekem van otthon egy ugyanilyen, és Mackenzie többször megcsodálta. − Vagy úgy! A férfira ismét rátört a kellemetlen bizonyosság, hogy nem ismeri a tulajdon gyermekét. Mackenzie nehéz korban volt, napról napra, sőt óráról órára változott. Az egyik pillanatban még mindenáron lovagolni akart, fél órával később már balettórákat kívánt venni. Philip szerint sokszor ő maga sem nagyon tudta, mit akar. Az egyik pillanatban szeleburdi kislány volt, a másikban kész hölgy. És mindehhez ott voltak még az érzelmi hullámzások, a kedélyállapot gyors, minden átmenet nélküli változásai, amivel Mackenzie az őrületbe kergette az édesapját. Az egyik pillanatban boldogan kacagott, a következőben már zokogott… Philip nagyon szerette volna, ha Laura jobban jelen van a kislány életében, ő ugyanis teljesen alkalmatlannak érezte magát arra, hogy kezelje ezeket a helyzeteket. Látva a gyerek örömét, ő maga is boldog volt, ezért amikor véget ért az összejövetel, hálatelt szívvel mondott köszönetét a legidősebb Manning házaspárnak a meghívásért. − Bármikor szívesen látott vendégek itt mindketten − jelentette ki Elizabeth Manning, miközben megfogta Philip kezét, és arcon csókolta. − Csak egyvalamit ígérjen meg nekem! − súgta a férfi fülébe titokzatosan. − Mit? − Hogy szép, nagy esküvőt rendeznek. − Ezt már úgy mondta az öreg hölgy, hogy a körülötte állók is hallhatták. Carrie gyorsan elrántotta onnan Philipet, és így a férfi megmenekült attól, hogy válaszolnia kelljen. − Köszönjük, nagymama! Vigyázzatok magatokra! – Megölelte az idős házaspárt, aztán Philippel és Mackenzie-vel együtt elindult kifelé. Édesanyja, Jason meg a fiúk követték őket, tőlük a kocsinál búcsúztak el. Philip még sosem látott ilyen gyöngéd, szeretetteljes, ragaszkodó családot, mint Manningék, és nagyon örült, hogy megismerhette őket. Jó emberek voltak, olyanok, akik keményen dolgoznak, és nagyon gyerekközpontúak. Mindig is ilyen családot szeretett volna maga körül, de sajna az övé egyáltalán nem ilyen volt. Mint ahogy Lauráé sem.

128

A hazaúton karácsonyi dalokat énekeltek. Carrie telt és Mackenzie vékonyka hangja gyönyörűen kiegészítette egymást, Philipé kicsit berozsdásodott ugyan, hisz régen nem énekelt, de ezt egyikük sem bánta, főként nem a kislány, aki valósággal sugárzott a boldogságtól. A férfi leparkolt a garázsban, aztán átsétáltak a zebrán a házukhoz. A liftre várva Mackenzie átölelte Carrie derekát. − Nagyon jól éreztem magam − mondta elégedetten. − Én is − mosolygott rá a lány. − Örülök, hogy ott lehettem. Ha holnap rendeztétek volna ezt a családi találkozót, nem tudtam volna elmenni. Hiszen tudod: anyukám értem jön, és vele töltöm a karácsonyt. − Igen, tudom − biccentett Carrie. − A ház karácsonyi bulijáról le is maradsz az utazás miatt, de egy percig se aggódj, én ott leszek, és mindent elmesélek majd. − Gondolod, hogy Madam Fredrick jósol majd nekem, akkor is, ha nem leszek itt? − Nem csak gondolom, biztos vagyok benne. − A vén boszorkány alighanem nekem is szívesen jósolna − vigyorodott el Philip. − De nem lesz rá módja. − Miért? Te sem jössz? − Carrie láthatóan meglepődött. Pedig gyanakodhatott volna: eddig akárhányszor szóba hozta a partit, a férfi mindannyiszor kitérő válaszokat adott. − Nem − zárta rövidre a témát Philip, és miután beszálltak a liftbe, megnyomta az ajtócsukó gombot. − De én azt hittem… Azt reméltem… − A lány láthatóan csalódott volt. Philip hallgatott. Senkit sem szeretett volna megbántani, de az volt a véleménye, hogy a lakók nem hozzá illő társaság. Mit is keresne ő egy rakás vén különc között? Igaz, egyikük sem ártott neki soha, de ettől még nem kell barátkoznia velük. − Szerintem ha igyekszel, rá tudod beszélni − biztatta Carrie-t Mackenzie, amikor a felvonó megállt a másodikon. A lány Philipre nézett. − Van kedved meginni velem egy csésze kávét? − kérdezte. − Még szép, hogy van! − Mackenzie kituszkolta apját a liftből, és az ajtó becsukódott, még mielőtt a férfi tiltakozhatott volna. Igaz, nem is akart tiltakozni. − Hát, úgy nézem, most már akár tetszik, akár nem, meg kell innom azt a kávét − nevette el magát. Carrie mosolyogva nyitotta ki az ajtót, és belépett, de a villanyt már nem tudta felkapcsolni, mert Philip, mihelyt utána jött, magához húzta. − Egész este erre a pillanatra vártam − suttogta, és az ajkára tapasztotta a száját. Eredetileg gyöngéd, szeretetteljes csókra készült. Olyanra, amely jelzi a lánynak, mennyire jól érezte magát a társaságában. De abban a pillanatban, ahogy a szájuk összeért, olyan erős, mohó vágy kerítette hatalmába, hogy alig bírt magával. Soha nő még nem volt rá ilyen hatással. Carrie hajába túrt, és egyre szenvedélyesebben, egyre követelőbben csókolta. − Miért nem jössz el a holnapi buliba? − kérdezte meg két forró csók között Carrie. A férfit meglepte a kérdés. A holnapi parti volt a legutolsó dolog, ami egy ilyen pillanatban eszébe jutott. − Hogy miért? − A csókszünetet kihasználva bevezette Carrie-t a sötét nappaliba, leült egy fotelbe, és az ölébe vonta. − Mi lenne, ha ezt inkább később beszélnénk meg? − A válaszra lehetőséget sem hagyott, újabb csókkal zárta le a lány ajkát. Carrie azonban nem hagyta magát. − Ne halogassuk! Mondd el most! − Fészkelődni kezdett a férfi ölében, és Philip egy pillanatra lehunyta a szemét gyönyörűségében. − Hát, tudod − bökte ki nagy sokára −, nem vagyok biztos benne, hogy kedvelem Madam Fredricket. − Ugyan már! − Carrie búgón felkacagott. − Hiszen olyan kedves! És a légynek sem árt. − Erre azért nem vennék mérget. Mint ahogy a többi lakóért sem tenném tűzbe a kezemet. Csodabogarak egytől egyig. Megkockáztatom, hogy jó pár közülük megérett a diliházra. Carrie mozdulatlanná dermedt a férfi karjában. − A barátaimról beszélsz − mondta halkan, figyelmeztetően. − Nem akartalak megbántani… A lány azonban nem fogadta el az üres mentegetőzést. Felállt Philip öléből, és szigorúan ránézett. 129

− Én is itt lakom, ebben a házban. Talán rólam is így vélekedsz? − Jaj, dehogy! − Philip legszívesebben mindent visszaszívott volna, amit az elmúlt néhány percben mondott. − Hát jó! Ha annyira akarod, elmegyek arra az ostoba partira – biccentett belenyugvón. − Nem, nem szükséges. Nekem te ne tégy szívességet! Carrie hangja annyira hűvösen, szinte ellenségesen csengett, hogy a férfi ijedten döbbent rá: nagyon megsértette. Pedig ez végképp nem állt szándékában. − Kérlek, bocsáss meg! Nagyon sajnálom, hidd el… Nem kellett volna ezt mondanom. − De ez az, amit gondolsz, ugye, Philip? A férfi nem felelt rögtön, kereste a szavakat, nehogy még tovább rontsa a helyzetét. Habozása azonban csak olaj volt a tűzre. − Szóval nem felelsz. Ez is egyfajta válasz − állapította meg gúnyosan Carrie. − Hát akkor… Úgy tűnik, mégsem hívlak meg kávéra. Nagyon fáradt vagyok. Kérlek, menj most el! − Carrie, az ég szerelmére! Miért csinálod ezt? A lány az ajtóhoz sétált és kinyitotta. A folyosón égő lámpa egyenesen Philip arcába világított. − Majd később beszélünk − búcsúzott hidegen. − Jó − dünnyögte leverten a férfi, és kisétált. Nem várt a liftre, inkább a lépcsőt választotta. Feltett szándéka volt, hogy kikéri a lánya véleményét. Hátha Mackenzie tudja, mivel engesztelhetné ki Carrie-t. A lakás azonban sötét volt, és csendes, amikor belépett. Felkapcsolta a villanyt, és egyenesen Mackenzie hálószobája felé vette az irányt. A kislány ágyán meggyűrődött az ágy terítő, mintha nemrég ültek volna rajta. − Mackenzie! − kiáltotta el magát Philip, de nem kapott választ. Erre körbejárta a lakást, ám a lányát sehol sem találta. Talált viszont egy cédulát a konyhaasztalon. Kedves Apa! Anya üzenetet hagyott a rögzítőn, hogy mégsem jön értem, mert közbejött neki valami. Megint más dolga van, megint nem ér rá velem foglalkozni. Minden fontosabb neki, mint én… Gondolkodnom kell, szeretnék egy kicsit egyedül lenni. Mackenzie

130

9.

Carrie maga sem tudta megfejteni, miért borította ki annyira Philipnek a Madam Fredrickkel és a többiekkel kapcsolatos megjegyzése. Nagyon kedvelte ugyan a szomszédait, mégis kénytelen volt elismerni, hogy a férfinak végső soron igaza van: valamennyien fura figurák. Ugyanakkor azonban melegszívű, szeretetre méltó emberek, gondolta Carrie, és rejtélyes módon nagyon fájt neki, hogy Philip dilisnek nyilvánította őket, csak mert nem olyanok, mint ahogyan az átlagszomszédot elképzeli az ember. Még akkor is ezen tépelődött, amikor jóval a férfi távozását követően megszólalt a csengő. Rövidet, türelmetlent csengetett, majd rögtön azután még egyet és még egyet. − Megyek már! − kiáltotta Carrie, aki a következő pillanatban nagyon meglepődött, mert amikor ajtót nyitott, Philippel nézett farkasszemet. − Nem jött ide hozzád Mackenzie? − érdeklődött feszülten a férfi, a köszönésről egészen megfeledkezve. − Nem. Nem láttam, amióta a liftben elbúcsúztunk. Philip vett egy nagy levegőt, és megdörzsölte a tarkóját. − Laura telefonüzenetet hagyott, hogy mégsem jön érte, és nem tölthetik együtt a karácsonyt − mondta, és Carrie észrevette, hogy az állán megfeszülnek az izmok. − Pedig annyira boldog volt, hogy végre az anyjával lehet! Napok óta másról sem beszélt, csak a küszöbönálló látogatásról. Ezzel a lány is tökéletesen tisztában volt. Sok időt töltött a kislánnyal az elmúlt időszakban, és Mackenzie tanácsot kért tőle, milyen ruhákat vigyen magával az útra, hogyan hordja a haját, és így tovább. Nagyon szerette volna lenyűgözni az édesanyját, megmutatni, hogy milyen szép nagylánnyá cseperedett. − Hagyott egy levélkét, azt írta, gondolkodni szeretne, és egyedül akar lenni. − Philip idegesen az órájára pillantott. – De ennek már legalább egy órája. Hol az ördögben lehet? − Nem tudom − susogta Carrie, és a szíve elszorult, ha arra gondolt, hogyan érezheti most magát Mackenzie. Olyan boldog volt, hogy az édesanyjához utazhat! Annyira készült rá, hogy láthatja, hogy beszélhet vele! − Abban reménykedtem, bejött hozzád. − Philip megdörgölte a szemét. − Fogalmam sincs, hol keressem. Neked nincs valami ötleted? − Ha egyedül akart lenni, akkor aligha kereste bárki társaságát − állapította meg félhangosan Carrie, és igyekezett elhessegetni a nagyon is jogos félelmeket, hogy józanul gondolkodhasson. − Csak nem arra célzol, hogy elhagyta a házat, és kiment az utcára? Hiszen sötét van! − A férfi hangjában aggodalom csengett. − Nem tudom. De nem árthat, ha körülnézünk odakinn. – Carrie máris nyúlt a kabátjáért, a férfi pedig hálás pillantással köszönte meg az ajánlkozást. Nem igazán tudták, merre induljanak. Csak sétáltak az utcán, minden mellékutcába befordultak, minden kapualjba benéztek, hátha oda bújt el a kislány. Egyre idegesebbek voltak, egyre inkább hatalmába kerítette őket a rettegés, de egymás elől persze görcsösen igyekeztek titkolni a félelmeiket. − Megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy itt bóklászik valahol a hidegben, elhagyottan, magányosan − szólalt meg Philip. − Nekem is − biccentett Carrie, és a torka elszorult. 131

− Ha tudnék iránta bármit érezni, akár meg is gyűlölhetném most Laurát azért, amit Mackenzie-vel tett… Mert az, hogy rám nincs tekintettel, és megszegi a nekem adott szavát, az mind semmi. De hogy tud ilyet tenni egy gyerekkel? A tulajdon gyerekével! Carrie hallgatott. Mit is mondhatott volna? Hogy Philip feleslegesen gyötri magát, mert úgy sincs beleszólása, hogyan viselkedik az elvált felesége? − Ráadásul lelkiismeret-furdalásom van − folytatta a férfi. − Mert végső soron figyelmeztethettem volna a lányomat, hogy ne élje úgy bele magát a látogatásba, mert az anyját ismerve kicsi az esély, hogy megtartja az ígéretét. De nem akartam befolyásolni őt, nem akartam, hogy eleve gyanakvással figyelje Laura minden megnyilvánulását. Azt hittem, így járok el tisztességesen, pedig ha őszinte vagyok, nagy csalódástól kíméltem volna meg a lányomat. − Így jártál el tisztességesen − nézett rá Carrie. − Jobb, ha a lányod maga vonja le a szükséges tanulságot a történtekből. Mackenzie okos teremtés. Ezentúl tudni fogja, hányadán áll az anyjával. A pillantásuk összekapcsolódott. − Bízom benne, hogy igazad van − sóhajtotta Philip. Addig mentek, amíg a lábuk meg nem fájdult, benéztek minden zugba, ahol egy pityergő kislány elbújhatott. Mackenzie-t azonban sehol sem találták. Csaknem éjfél volt már, amikor hazaértek. A házra csend és sötétség borult, tovább fokozva a szívüket szorongató félelmet. − Csak remélni tudom, hogy nem csinált valami nagy ostobaságot − szólalt meg Philip. − Például nem kerekedett fel, hogy maga keresse meg az anyját. Amikor beléptek a sötét előtérbe, feltűnt nekik, hogy az alagsorba vezető ajtó nyitva van. Carrie odalépett, hogy becsukja, ám ekkor hangokat hallott lentről. − Menjünk, nézzük meg, ki az! − javasolta Philip. Ő ment elöl, Carrie követte. De hamar kiderült, hogy semmi szükség nem volt az elővigyázatosságra. Madam Fredrick, Arnold és Maria voltak lenn az alagsorban, a helyiséget díszítették a másnapi partira. És természetesen velük volt Mackenzie is, aki egy széken állva éppen színes krepp-papír szalagokat erősített a lámpához. A kislánynak a szeme sem rebbent, amikor a belépőket megpillantotta. − Szia, apa! Szia, Carrie! − rikkantotta vidáman, és leugrott a székről. − Hát te meg hol a csudában voltál, kisasszony? − kérdezte meg élesen az apja. Carrie csillapítóan a férfi karjára tette a kezét. Azt mondta ezzel az érintéssel, hogy nyugi, most inkább türelemre és megértésre, nem pedig szigorra van szükség, és Philip vette a néma üzenetet. A karja pár másodperccel később nem tűnt olyan merevnek, és a lány tudta, nagy erőfeszítésébe kerül, hogy ne rohanjon oda, és ne ölelje magához görcsösen elveszettnek hitt gyermekét. − Ne haragudj, apa! Elfelejtettem szólni, hogy itt vagyok. − Carrie-vel egy jó óráig kerestünk az utcán. El sem tudtuk képzelni, mi történhetett veled, már a legrosszabbtól tartottunk. − Sajnálom… − Minden rendben? − kérdezte meg Carrie. − Sikerült túltenned magad rajta, hogy édesanyád nem jön érted? Mackenzie láthatóan habozott, és az alsó ajka gyanúsan remegett, amikor megszólalt: − Fogalmazzunk inkább úgy, hogy tudomásul vettem a dolgot. Örülni persze nem örülök, de ahogy Madam Fredrick szokta mondani, az idő minden sebet begyógyít. Felnevetett, és a kézfejével megdörgölte az orrát. – Anyának jogában áll eldönteni, milyen mértékben akar része lenni az életemnek, én nem befolyásolhatom a döntését − folytatta felnőttes komolysággal. − Nem mondom, hogy nem fog hiányozni, de így is megleszek valahogy. Itt van nekem az édesapám, és itt vannak a barátaim. Pillantását körbehordozta a teremben, aztán átölelte az apját. − Eljövök a holnapi partira egyedül − jelentette ki, és a tekintete Carrie-ét kereste. − Neked nem kell jönnöd, apa, ha nem szeretnél.

132

− De jönni akarok − mondta váratlanul a férfi. Ő is Carrie-re pillantott, majd kinyújtotta a karját, és megfogta a lány kezét. − Tudod, beletelik kis időbe, mire mi, nehéz felfogású férfiak rájövünk, milyen nagy szerencse, ha ilyen barátai vannak az embernek. Legnagyobb megdöbbenésére Mackenzie felnevetett, kibontakozott a karjából, és diadalmasan Madam Fredrickre nézett. − Na, mit mondtam? − mosolygott rá az öreg hölgy. – Ugye hogy a kristálygömb mindent lát? − Mindent azért nem − zsörtölődött Arnold. − Azt például még egyszer sem tudta megmondani nekem, melyik befektetési jegy hozza a legnagyobb nyereséget. Mint ahogy a lottószámokat sem találta el még soha. Egy hajítófát sem ér az a vacak, én mondom neked! − Mondtam már, hogy pénzügyekben nem segít, csak a személyes boldogulásunkhoz ad útmutatást. − Boldogulás, lárifári! Miféle boldogulás az, ha még egy kis pénzt sem kereshetünk vele? − Ma este mindenesetre jó munkát végzett − állapította meg Philip, majd átölelte a lánya vállát. − Azt hiszem, mára már épp elég izgalomban volt részünk. Nem megyünk lefeküdni? Mackenzie bólintott. − Jó éjt mindenkinek! − Jó éjszakát! − köszönt el Arnold. − Szép álmokat! − búcsúzott Madam Fredrick. – Aludj jól, kicsi lány! − mosolygott Maria. − Aztán látogass ám meg hamarosan! − Úgy lesz − ígérte Mackenzie. Carrie is elindult velük felfelé. − Holnap délelőtt sütit sütök a partira − mondta, amikor beszálltak a liftbe. − Ha akarod, szívesen átmegyek segíteni − ajánlkozott Mackenzie. − Nagyon örülnék neki. Miután hazaért, Carrie azonnal levetkőzött, lezuhanyozott, és hálóingbe bújt. Épp le akart feküdni, amikor megszólalt a telefon. Philip volt az. − Tudom, hogy tíz perce találkoztunk utoljára, de nem tudok anélkül nyugovóra térni, hogy még egyszer köszönetét ne mondanék neked. − Miért? Hiszen semmit sem csináltam. − Segítettél megtalálni a lányomat, a szó valóságos és átvitt értelmében egyaránt. − Az nem az én érdemem. A türelmed és a szereteted segített megtalálni a Mackenzie-hez vezető utat. Philip hallgatott egy ideig. − Nem volt igazam abban, amit a barátaidról mondtam. Carrie csendesen mosolygott. − Ugyanolyan csodálatos, szeretetreméltó emberek, mint te magad − folytatta a férfi. − Fogalmam sincs, mit mondott Madam Fredrick a lányomnak, de az bizonyos, hogy Mackenzie-nek pontosan arra volt szüksége. Azt kellett hallania ahhoz, hogy megnyugodjék. − Gyorsan fejlődsz − kuncogott Carrie. − Ne reménykedj! − nevette el magát a férfi. − Az alsó tagozatban mindig a lassú gyerekek közé tartoztam. És ha kapcsolatokról van szó, különösen nehéz felfogású vagyok. A házasságom kiváló példa erre. − Tényleg eljössz a karácsonyi partira holnap? − Alig várom, hogy ott lehessek. − Philip egy ideig hallgatott, majd elnevette magát. − És tudod, mi a legszebb? Hogy azt hiszem, egyáltalán nem fogok kilógni a sorból.

133

UTÓHANG

Fél évvel később − Ez életem legizgalmasabb napja − jelentette ki Mackenzie, miközben földig érő, virágokkal díszített, élénk rózsaszín koszorúslányruhájában szelesen körbeforgott a kicsiny öltözőben. − Mától hivatalosan is te leszel az anyukám, ahogy azt Madam Fredrick már a legelső találkozásunkkor megjósolta. − Én is nagyon izgulok − ismerte el Carrie, és a hasára szorította a kezét, hogy lecsillapítsa zaklatottságát. A templom tele volt rokonokkal és barátokkal, már csak rá vártak, és arra, hogy végre kezdetét vegye a szertartás. – Apa olyan édes volt ma reggel! − mesélte mosolyogva Mackenzie. − Alig tudott lenyelni pár falatot, annyira szerelmes. Carrie lehunyta a szemét. Olyan volt ez az egész, mint a megvalósult álom. Mackenzie kilesett a templomtérbe. − Megérkezett Gene családostul − jelentette. − És rajta kívül még egy csomóan itt vannak apa munkatársai közül. Nem is hittem volna, hogy ennyi barátja van az irodában. Ismét körbekeringőzte Carrie-t, és lelkesen megállapította: − Apának igaza volt. Te vagy a legszebb menyasszony a világon. − Köszönöm, kicsim. − Én köszönöm neked. És külön hálával tartozom azért, amiért megengedted, hogy az esküvői fogadáson is részt vehessek. − Ez csak természetes − nevetett rá a kislányra a menyasszony. − Te vagy a kedvenc rokonom. − Hát igen − gondolkodott el a kislány. − Ha én nem lennék, talán sosem találtatok volna egymásra apával. Igaz, nekem meg Madam Fredrick kristálygömbje sugallta az ötletet… − Ne feledd, mit mondtam neked Madam Fredrick jóslatairól! − Tudom, tudom. De valamit nem értek… Ha a kristálygömb valójában nem varázserejű, honnan tudhatta Madam Fredrick, hogy ilyen jól összeilletek apával? − Fogalmam sincs. De örülök, hogy úgy véled, összeillünk. − Tökéletesen. A Jóisten is egymásnak teremtett benneteket. Meg nekem. Veletek szeretek a legjobban együtt lenni az egész világon… kivéve persze Les Williamst az osztályból. − Mackenzie nagyot sóhajtott. − De ő persze azt sem vette még észre, hogy a világon vagyok. − Arra azért ne vegyél mérget! − Kész vagytok? − Jason köszörülte meg a torkát a kis öltöző ajtaja előtt. Ő volt az, akit az a megtiszteltetés ért, hogy oltárhoz kísérhette a menyasszonyt, így a nagy nap tiszteletére szmokingot és csokornyakkendőt öltött. − Teljesen − sóhajtott nagyot Carrie. Mackenzie átnyújtotta neki a csokrát, mire az ara kihúzta magát, és kinyitotta az ajtót. Jason éppen a nyakkendőjével küzdött, szerette volna meglazítani, hogy némileg több levegőhöz jusson. Ahogy a nevelt lányát megpillantotta, mozdulatlanná dermedt. 134

− Milyen szép vagy! − suttogta áhítattal. − Ennyire meglep? − évődött Carrie. − Hihetetlen, mennyire hasonlítasz édesanyádhoz! Ő is ilyen gyönyörű volt az esküvőnk napján! Mackenzie elfojtott egy mosolyt, aztán tapintatosan elhagyta az öltözőt, hogy csatlakozzon a templomban gyülekező vendégsereghez. − Kívánom, hogy légy nagyon boldog − suttogta a férfi, és Carrie látta, hogy könnyek szöknek a szemébe a meghatottságtól. − Mindig is olyan voltál nekem, mint a saját lányom, és nagyon büszke voltam rád. Most is büszke vagyok rád, Carrie. Mindketten azok vagyunk édesanyáddal. − Köszönöm… apa. Még vagy egy percig ott álltak a templom előterében, arra várva, hogy az orgona jelt adjon a menyasszony érkezésére. És akkor Carrie tétován elindult előre, az oltárhoz, ahol már várt rá Philip, ahol már várta a szerelem és a boldogság.

135