Debbie Macomber
Holdfény a vízen
Debbie Macomber: Holdfény a vízen (Moon over Water 1998) Az „amerikai álom” – kicsit rendhagyó módon: Vietnámot megjárt hős apa, sikeres tőzsdeügynök anya, csinos üzletember vőlegény. No meg Lorraine Dancy, a sötétkék szemű, szőke lány, akit kicsit önállótlan, kicsit felelőtlen állóvízéletéből kizökkent egy szörnyű szerencsétlenség. Egyszerre minden megváltozik – a védett életből veszélyes kaland lesz. Új szereplők lépnek a színre – a jóképű régész, a mexikói bandita no meg a mély lelki életet élő egykori zsoldos, Jack Keller -, és kiderül, hogy mindenki egészen más, mint akinek-aminek látszik…
1. FEJEZET „Adj néki örök nyugodalmat, Uram..." Lorraine Dancy lehunyta a szemét, amikor az első rögök dübörögni kezdtek anyja koporsóján. Úgy tűnt, mintha a hangok százszorosra felerősödve verődtek volna vissza a mélyből, és elnyomták Darien atya szavait. Ez volt tehát az anyja - az édesanyja. Virginia Dancy sokkal többet érdemelt volna a kentuckyi föld hideg takarójánál. Lorraine-t április elsején este értesítették, hogy az édesanyja életét vesztette a gyorsforgalmi úton bekövetkezett súlyos közlekedési balesetben. Eleinte azt hitte, valaki kegyetlen tréfát űz vele, ám most a koporsófedélre hulló göröngyök tompa puffanása végleg ráébresztette a rideg valóságra. Gyötrődve igyekezett visszafojtani a könnyeit. Halk nyöszörgő hang hagyta el az ajkát, és ahogy hallgatta a pap szavait a szürke délutánban, tagjait mindinkább hatalmába kerítette a remegés. A szertartás után sorra elköszöntek a barátok, akit, eljöttek, hogy végső búcsút vegyenek az elhunyttól. Darien atya gyengéden megfogta Lorraine kezét, és őszinte együttérzésről tanúskodó hangon néhány vigasztaló szót mondott neki. A lány minden erejét összeszedve köszönetet rebegett. Azután csend lett. - Kedvesem, most már haza kell mennünk... - Gary Franklin, Lorraine vőlegénye közelebb lépett, átkarolta a lány derekát, és a pár méterre várakozó limuzin felé próbálta irányítani. Lorraine azonban nem mozdult. Még nem tudta elhagyni anyját. Még ne, rimánkodott némán, jaj, még ne! Ha most meg fordulok és elmegyek, akkor visszafordíthatatlanná válik minden... Elképzelhetetlen, hogy ez csakugyan megtörtént! Nem lehet igaz! Ám tagadhatatlanul Ott látta maga előtt a valóságot: a friss hantot, a szomszédos sírköveket, a nyirkos földet. Hirtelen rémedet fogta el, akárha jeges kéz szorította volna össze a szívét. Hogyan lesz képes élni az anyja szeretete és gondoskodása nélkül? Mindig is Virginia jelentette számára a biztos menedéket és az örök példaképet. - Kedvesem, tudom, hogy nagyon nehéz, de nem maradhatsz itt... Gyere! - Gary megint a megpróbálta tapintatosan elvezetni a lányt. - Nem! - felelte Lorraine, és hangja ezúttal határozottabban csengett. Talán az a legborzasztóbb, a legfájdalmasabb, hogy olyan váratlanul zuhant rá ez a szörnyűség. Azon a hétvégén is beszélt az anyjával. Mindig nagyon közel álltak egymáshoz, mindig számíthatott rá. Nap, mint nap érintkeztek - meglátogatták egymást, telefonon beszélgettek, vagy éppenséggel emailen váltottak üzenetet. Szombaton is több mint egy óra hosszat csevegtek a lány esküvőjét tervezgetve.
Virginia örült, amikor Lorraine igent mondott Garynek. Kezdettől fogra kedvelte ezt a fiatalembert, és tiszta szívből támogatta a kapcsolatukat. Anyós meg vőjelölt remekül megértettek egymást. A múlt hétvégén - néhány nappal ezelőtt! - az anyja még élt. Lelkesen ecsetelte a telefonban, milyen esküvőt szeretne rendezni egyetlen gyermekének. Megvitatták a menyasszonyi ruhát, a koszorúslányok öltözékét, a virágdíszt és a meghívókat. Lorraine még sohasem hallotta ilyen élénken beszélni az anyját. Virginia úgy elragadta a hév, hogy megemlítette saját hajdani esküvőjét és az egyetlen férfit is, akit valaha szeretett. Ritkán beszélt Lorraine-nek az apjáról, a férjével kapcsolatos emlékeit még vele sem osztotta meg, legalábbis azóta, hogy a leánya felserdült. Mélyen a szívébe zárva őrizte emlékét, belőle merített erőt az özvegység hosszú, magányos éveiben. Lorraine nem emlékezett az apjára, mert amikor meghalt, ő még alig múlt hároméves. Anyja annyira szerette Thomas Dancyt, hogy nem akart többé férjhez menni. Egyetlen férfi sem méltó annak az emlékéhez, akit elvesztett, mondotta egyszer Lorraine-nek. Szülei olyan regényes és megható módon találtak egymásra, hogy Lorraine ennél szebb szerelmi történettel életében nem találkozott. Kislánykorában gyakran hallotta az édesanyjától, milyen csodálatos ember volt Thomas. Később már ritkábban mesélt róla, de Lorraine jól emlékezett a régebbi beszámolóira. Hogy az édesapját hősiességéért kitűntették a háborúban, hogy a szülei mindenkivel dacolva kötöttek házasságot. A gyermekkorában hallott kalandoscsodás elbeszélések mély és maradandó nyomot hagytak benne. Ennek többek között az lett a következménye, hogy Lorraine egészen huszonnyolc éves koráig nem kötelezte el magát: kereste a férfit, aki hasonlít az apjához. Aki nemes lelkű, becsületes és bátor. Feddhetetlen jellemű és emelkedett gondolkodású. Senkit sem talált azonban megfelelőnek, amíg Gary Franklin meg nem jelent az életében. - Lorraine, már mindenki elment… - Gary karja szorosabban fonódott a lány derekára. - Ne menjünk még! Kérlek...! Nem hagyhatom itt az anyámat csak így... Egy hideg, nyirkos sírgödörben... A kin elviselhetetlen erővel mart bele Lorraine szívébe, és akkor sem enyhült, amikor megindultak szeméből a könnyek. - Gyere, drágám, induljunk! - suttogta gyengéd, együtt érző hangon Gary. Lorraine azonban elhúzódott tőle. Nem akart most Garyvel lenini. Senki társaságára sem vágyott, csak az anyjáéra. Az anyját pedig sírba tették. - Ó, anya! - kiáltott fel, azután heves zokogásban tört ki, nem bírt tovább uralkodni magán. Gary a karjába vette, és védelmezően magához szorította. - Sírj csak, kedvesem, attól megkönnyebbülsz!
Lorraine a férfi vállára hajtotta a fejét, és úgy ömlöttek a könnyei, mint akkor, amikor a rendőrjárőr közölte vele a szerencsétlenség hírét. Nem is érzékelte, mennyi idő telt el, de már égett a szeme, csurgott az orra, mire úrrá tudott lenni elkeseredettségén. - Hamarosan megérkeznek a részvétlátogatók, otthon kell lenned, hogy fogadd őket emlékeztette Gary. - Megyek - bólintott Lorraine, megtörölte szemét a vőlegénye zsebkendőjével, és közben hálával gondolt anyja szomszédnőjére, Mrs. Henshaw-ra, aki megígérte, hogy beengedi a vendégeket a házba. Most már nyugodtabbnak érezte magát, önuralma kezdett visszatérni. A látogatók bizonyára beszélgetni akarnak vele az anyjáról, és mivel már csak ő maradt a családból, tartania kell magát. Lassan elindultak a parkolóhoz. El a sírtól, az édesanyjától. El az egyetlen szülőjétől, akit ismert. Nagy fájdalmában csak az vigasztalta kissé, hogy a szülei huszonöt év után ismét egymás mellé kerülhettek, és most már végleg együtt is maradhatnak. Lorraine nem tudott elaludni, de nem is igen számított rá, hogy álom jön a szemére, pedig napok óta alig aludt valamicskét. Az elmúlt hét roppant érzelmi megterhelést jelentett a számára, és a temetés meg a részvétlátogatások után túlságosan is nyugtalannak érezte magát, semhogy álomba merülhetett volna. Gary arckifejezése elárulta, nem tartja jó gondolatnak, hogy Lorraine az édesanyja házában töltse az éjszakát. Talán igaza lehetett. Lorraine ítélőképességét, akárcsak az egész életét, teljesen összezavarta az anyja halálhíre. A halottvirrasztást Virginia házában tartották, mert Lorraine lakása túl kicsi lett volna ennyi ember befogadásához, a vendéglőt pedig túl személytelennek érezték. Eljöttek a St. John plébánia hívei - Virginia buzgó misehallgató lévén, évtizedek óta ebbe a templomba járt, azután sokan a szomszédok, a munkatársak és a barátok közül, akik mind-mind el akarták mondani, mennyire elszomorította őket a hirtelen haláleset, amelybe jóformán lehetetlen beletörődni. Virginia hívő katolikus volt, s mint ilyen, tevékeny tagja a St. John egyházközségnek. Húsz évig énekelt a templom kórusában, és fáradhatatlanul dolgozott a közösségért. Egy nagy belföldi cég legsikeresebb tőzsdeügynökei közé tartozott, a neve jól csengett az üzlet világában. A munkahelyén gyakran változtak az alkalmazottak, és Virginia megtanulta, hogy a hivatali barátságok rendszerint tiszavirág-életűek. Mindazonáltal a ház most zsúfolásig megtelt emberekkel. Feltételezésével ellentétben Lorraine-nek nem kellett háziasszonyi feladatokat ellátnia; a barátok, szomszédok megrakott tálakkal érkeztek, és megterítették az ebédlőasztalt. A fölösleges ételeket behordták a konyhába, majd sorba rakták a pulton. Lorraine-t jóleső érzéssel töltötte el ez a segítőkészség, és különösen hálásan gondolt Garyre, aki rendkívül kedvesen, meg figyelmesen viselkedett vele mindvégig. Szeretett volna egyedül
maradni a bánatával, de ez lehetetlennek tűnt, annál is inkább, mert megértette, hogy azok a barátok, akik eljöttek, ugyancsak vigasztalásra vágynak. Így hát fogadta a részvétnyilvánításokat, és igyekezett megfelelni a szerepének. Érezte azonban, hogy egyre fogy az ereje, és egyszer csak leroskadt Virginia kedvenc karosszékébe. Azzal, hogy itt ült, lélekben valahogy megint közelebb került mélységesen szeretett anyjához. Máris enyhült a magány fájdalma, amely megsemmisítően tört rá az emberekkel teli szobában. A jó tanácsokban is bővelkedő együttérzés végtelen folyamban áradt feléje. - A házat természetesen meg akarod tartani... Lorraine bólintott. - A házat persze el fogod adni... Lorraine bólintott. - Az édesanyja remek asszony volt... - Nagyon fog hiányozni nekünk... - Most már megpihent... - Micsoda értelmetlen szerencsétlenség... Lorraine mindenkivel és mindennel egyetértett. Mire elmentek a vendégek, besötétedett. Gary segített rendet csinálni, közben unszolta, hogy térjen vissza a saját lakásába, vagy menjen vele. Nem érti meg, hogy most itt kell maradnom, gondolta Lorraine, de hát hogyan is érthetné? Még élnek a szülei... - Menj csak nyugodtan haza! - válaszolta. - Minden rendben lesz. - Kedvesem, nem maradhatsz egyedül! Legalábbis ma éjjel semmiképpen! - Pedig most arra vágynék a leginkább - bizonygatta a lány, és türelmetlenül várta, hogy a férfi végre elmenjen. Ismeretlen érzés volt ez, maga sem értette, mi történt vele, hiszen szerette Garyt, vele kívánta leélni az életét, e pillanatban azonban mégis az jelentette volna számára a megkönnyebbülést, ha már kívül tudhatja őt az ajtón. A maga módján akart megbirkózni a gyászával meg a fájdalmával. - Szükséged van rám - ellenkezett Gary gyengéd, aggódó hangon. - Igen - felelte Lorraine. - Most azonban egyedül szeretnék maradni. A férfi meleg barna szeme csalódottságról árulkodott. Pillanatnyi hallgatás után kissé vonakodva bólintott. - Rendben. De ugye felhívsz, ha meggondolnád magad? Lorraine megígérte. Gary szeretettel, vigasztalóan homlokon csókolta. Lorraine a hűvös esti levegőben, borzongva állt a tornácon, és nézte, amint elhajt a vőlegénye.
Visszatérve a házba elmosogatta a maradék edényt, azután céltalanul kóborolni kezdett a szobákban. Gyengéden megsimogatta anyja kedves, nagy becsben tartott tárgyait. Lehunyta a szemét, és elképzelte, milyen volt, amikor a szülei még együtt éltek itt, és milyen csodálatos lehet most kettőjük találkozása. Megnyugtatta a tudat, hogy az édesanyja legalább boldogan töltötte az élete utolsó heteit. Örömteli izgalommal készült a lánya eljegyzésére, és szívvel-lélekkel részt vett az esküvői előkészületekben. Nem sokkal azután, hogy Lorraine igent mondott Garynek, maris hozzáfogott az októberi lakodalom tervezgetéséhez. Hagyománytisztelő nő lévén fölöttébb elcsodálkozott, amikor a leánya kis smaragd nyakláncot választott a szokásos eljegyzési gyűrű helyett. Most teljesült a kívánságod, anya - szólalt meg hangosan. A bal kezén édesanyja jegygyűrűje csillogott. Az aranykarika belső oldalára néhány szót véstek: "Örökké szerettek. - Thomas". A temetésrendező adta át neki, mielőtt lezárta volna a koporsót. Lorraine felhúzta, és nem is akarta levenni a saját esküvője napjáig, Az édesanyja attól a perctől fogva viselte, hogy Thomas Dancy az ujjága húzta. most pedig ő.... - Anya, mi lesz velem nélküled? - kérdezte az éjszaka csendjében, miközben a szemét újból elárasztották a könnyek: Csodálkozott, hogy még mindig tud sírni. Eltűnődött azokon a cselekedetein, amelyekről feltételezte, hogy csalódást okozott velük az édesanyjának. A második év után abbahagyta az orvosi egyetemet, és helyette ápolónőnek tanult. Virginia nem szólt semmit, de Lorraine sejtette, hogy nem helyesli az elhatározását. A lány azzal vigasztalta magát, hogy kárpótlásul megismerte Garyt, aki orvosi felszereléseket szállított a Group Wellnessnek, ahol Lorraine dolgozott. Lánya eltávolodása a katolikus vallástól nagyon elszomorította Virginiát, bár Lorraine sosem azonosult olyan fenntartás nélkül az egyházzal, mint ő. Felekezeteken kívüli keresztény templomba járt, noha az édesanyja jobban szerette volna, ha megmarad katolikusnak. - Annyira sajnálom... - suttogta, mert biztosra vette, hogy számtalan más esetben is csalódást okozott Virginiának. Miután befejezte érzelmes sétáját a házban, lezuhanyozott, majd belebújt abba a hálóingbe, amit a múlt karácsonyra vett az édesanyjának. Némi töprengés után úgy döntött, hogy Virginia hálószobájában tér nyugovóra, nem a sajátjában. Gyermekkorában is mindig az anyja ágyába menekült, ha félt. Félni pedig most is félt, mindenekelőtt a jövőtől, félt, hogy mi lesz vele anya és család nélkül. Álmatlanul feküdt az ágyban, és gondolatai szüntelenül Virginia körül jártak. Felidézte közös emlékeiket, és megnyugvást talált az együtt átélt boldog időszakban. Még a mindennapi élet is csupa közös szórakozást jelentett, akár együtt készítettek el valami különleges ételt, akár régi filmeket néztek, akár kedvenc könyveiket csereberélték. Az édesanyja több jótékonysági szervezetben is dolgozott, és olykor esténként Lorraine is segített neki élelmiszercsomagokat készíteni nélkülöző családok számára, vagy borítékokat címezni. Lorraine-t mindig büszkeséggel
töltötte el, milyen csodálatos ember Virginia. Élete végéig megmaradt állhatatosnak a hitében, szorgalmasnak és jószívűnek, élénk szelleműnek, és nemes lelkűnek. Körülbelül egy órányi merengés után a lány lassan beletörődött, hogy már nem fog elaludni. Felült az ágyban, és felvette szülei berámázott fényképét az éjjeliszekrényről. Virginia szép volt, és fiatal a képen, bokáig érő estélyi ruhát viselt, a fején pedig vadvirágokból font koszorút. Hosszá, sima haja majdnem a derekáig ért. Egyik kezében kis vadvirágcsokrot tartott, a másikkal a férje kezét fogta. A szeme boldogságtól ragyogott, ahogy egyenesen belemosolygott a fényképezőgép lencséjébe. A magas, karcsú Thomas Dancyt szakállasan ábrázolta a kép, a haját a tarkóján lófarokba kötötte. Tekintete éppolyan szerelmesen ragyogott, mint Virginiáé. Mindenki számára nyilvánvalóan látszott, hogy ez a két ember mélyen és őszintén szereti egymást. Amikor a múlt hét végén beszélgettek Lorraine esküvőjéről, a lány incselkedve megjegyezte: - Úgy néztek ki azon a képen, mint valami lázadó ifjak. Virginia azonban szelíden csak ennyit válaszolt: - Rég elmúlt… Sajnos, csupán ez az egyetlen kép maradt meg róluk, a többi mind megsemmisült abban a tűzvészben, ami általános iskolás korában elpusztította a házukat. Lorraine emlékezett a szerencsétlenségre, de csak évekkel később döbbent rá, milyen hatalmas veszteség érte akkor. Minden odaveszett - a szülei fényképei és levelei, apja kitüntetései. Lorraine tudta, hogy Virginia O'Malley elsőéves főiskolás korában találkozott Thomas Dancyvel, és hamarosan egymásba szerettek. A vietnami háború egy időre elválasztotta őket, mert 1970-ben Thomas önként jelentkezett a hadseregbe. Túlélte a háborút, és hősként tért haza. Egy évvel később fáradékonyság miatt részletes orvosi vizsgálatnak vetette alá magát, amelynek során bebizonyosodott, hogy fehérvérűségben szenved. Hat hónap múlva meghalt, özvegyen hagyva fiatal feleségét egy kisgyermekkel. Virginia szülei éveken át anyagilag támogatták a leányukat, ám a nyolcvanas évek elején mindketten elhunytak. Apai ági rokonait Loraine sohasem ismerte. Anyjának egyetlen öccse kábítószerezett és ivott, ezért Virginia csak ritkán érintkezett vele. Testvére utoljára öt évvel ezelőtt hallatott magáról, amikor is telefonon arra kérte a nővérét, hogy tegye le érte az óvadékot. Virginia megtagadta a kérését. Lorraine egyetlen unokahúga valahol Kaliforniában élt, de tizenhárom éves kora óta nem látta őt, és nem hallott róla. Vagyis egyedül volt. Teljesen és végképp egyedül. Telefoncsörgés riasztotta fel gondolataiból. Gépiesen felkapta a kagylót. - Halló? - szólt bele fojtott hangon. Gary kellemes, mély hangja hallatszott a vonal túlsó végéről. - Csak meg akartam kérdezni, jól vagy-e - kezdte kissé mentegetőzve.
- Jól vagyok - felelte kurtán a lány - Akarod, hogy átmenjek? - Nem. Miért nem vagy képes megérteni, hogy most egyedül szeretnék maradni? - bosszankodott magában Lorraine. Ez a viselkedés valahogy nem vallott Garyre. - Már többször mondtam, nem tartom jó ötletnek, hogy magányosan éjszakázol abban a házban - folytatta a férfi. - Tudom, szörnyű megrázkódtatás ért, de a legrosszabb, amit tehetsz, ha magadba zárkózol… - Gaary, kérlek! - vágott közbe a lány. - Délután temettem el az anyámat. És... és már senkim sincsen... Lorraine szavait pillanatnyi kínos csend követte. - És én? - Vőlegénye hangjából enyhe szemrehányás csendült ki. A lány megbánta tapintatlanságát, de ugyanakkor neheztelt is a férfira hajthatatlansága miatt. - Megértem, ha kellemetlenül érintett, amit mondtam, és hidd el, nagyon sajnálom. De még minden olyan fájdalmas... Hozzá kell szoknom az új helyzethez. - Dűlőre jutottál már, hogy eladod-e a házat? - kérdezte Gary. Vajon miért érdekel mindenkit annyira, mit csinálok a házzal? - futott át Lorraine agyán. Hangosan azonban csak ennyit mondott: - Még nem döntöttem. - Nem gondolod, hogy jó volna minél előbb áruba bocsátani? Lorraine lehunyta a szemét, és megpróbált higgadtan válaszolni. - Most képtelen lennék ezzel foglalkozni! Időre van szükségem. Hangjában bizonyára érezni lehetett a türelmetlenséget, mert Gary azonnal visszavonulót fújt. - Igazad van, drágám, erről még túl korai beszélni! Ráérünk később is ilyesmiken törni a fejünket. Megígéred, hogy felhívsz, ha szükséged lenne rám? - Megígérem - suttogta a lány. Röviden elbúcsúzott, majd befejezte a beszélgetést. Amikor visszatette a helyére a kagylót, pillantása az órás rádióra esett. Nem akart hinni a szemének: még csak kilencet mutatott, neki pedig úgy tűnt, mintha már éjfél is elmúlt volna. Hátradőlt párnán, tekintetét a mennyezetre szegezte, és gondolatai ezúttal a jövőbe kalandoztak. Édesanyja nem lesz ott az esküvőjén, nem örülhet az unokák születésének sem. Virginia Dancy már régóta készült rá, hogy egyszer majd nagymama lesz, és lám, az unokái nem is fogják ismerni őt. Megpróbálta más mederbe terelni gondolatait, és ekkor hirtelen felötlött benne Gary váratlan telefonhívása. Számos olyan kérdést vetett fel, amelyekkel neki is szembe kell néznie.
A házat illetően valóban tanácsos lenne minél hamarább elhatározásra jutnia. Ha sokáig üresen áll, pusztulásnak indul, nem is szólva az illetéktelen behatolók rongálásairól. Gary jól mondta, neki kell kigondolnia, mitévő legyen. A pénzügyek elrendezése és az örökösödési eljárás azonban újabb nehézségeket jelenthetnek, hiszen sohasem látta az anyja végrendeletét. Egyszerre csak egy dologgal foglalkozom, határozta el. Anyám is ezt tanácsolta gyermekkoromban, és tanácsa mindig jól bevált. Csak szépen sorjában, egyik lépés a másik után! A temetés utáni héten, amikor Lorraine már ismét munkába állt, felhívta Dennis Goodwin, az édesanyja ügyvédje. A lány számított rá, hogy Goodwin megkeresi, mert a temetésen közölte vele, hogy néhány hivatalos dolgot még el kell intézniük. Nem tart sokáig, legföljebb tizenöthúsz percet vesz majd igénybe, ígérte, és felajánlotta, hogy a következő héten felhívja Lorraine-t, mikor lenne számára alkalmas ellátogatni hozzá. Így is történt, és a lány a megbeszélt időpontban felkereste az ügyvédi irodát. A titkárnő udvariasan köszöntötte, majd bejelentette az érkezését. Néhány perccel később előjött Dennis Goodwin, melegen üdvözölte őt, majd bekísérte a szobájába. Lorraine tudta, hogy Virginia kedvelte Dennist, sőt feltétel nélkül megbízott benne. Ugyanabban a louisville-i irodaépületben dolgoztak, és emberemlékezet óta Goodwin intézte a hivatalos ügyeit, így a végrendeletét is ő fogalmazta. - Foglaljon helyet, kedves Lorraine! Hogy van? - Ahogy az ember ilyen helyzetben lehet - felelte a lány. Már nem érezte szükségét, hogy elfojtsa bánatát mások megnyugtatása érdekében. A temetést követő hét nagyon nehéznek bizonyult. Ki sem bírta volna Gary szüntelen gondoskodása nélkül. - Amint azt bizonyára tudja, kezdte az ügyvéd, és közelebb hajolt Lorraine-hez -, régóta ismertem az édesanyját, és állíthatom, nemigen találkoztam nála rátermettebb tőzsdeügynökkel. A nyolcvanas években azt ajánlotta, hogy vásároljak egy Microsoft nevű, alig ismert seatile-i társaság részvényeiből. Neki köszönhetem, hogy néhány év múlva visszavonulhatok, hiszen csupán abból a befektetésből is meg tudnék élni. - Anyám nagyon szerette a munkáját. - Sejtheti, hogy saját magának is vásárolt részvényeket néhány ígéretesebbnek tűnő vállalkozásban - kacsintott a lányra Goodwin -, és ennek köszönhetően, kedves Lorraine, magának hosszú ideig nem lesznek anyagi gondjai! Örülnöm kellene ennek a hírnek, én azonban sokkal boldogabb lennék, ha visszakaphatnám az édesanyámat. Semmiféle vagyon, gazdagság, jólét nem pótolhatja őt. Összekulcsolta a kezét az ölében, és közönyösen hallgatta tovább az ügyvédet. - Az édesanyja négy évvel ezelőtt felkeresett, és megkért, hogy készítsem el a végrendeletét folytatta Goodwin. Elgördítette székét az íróasztaltól, majd kivett a redőnyös szekrényből egy
iratgyűjtőt. - Ennek értelmében maga az egyedüli örökös. Rendes körülmények között nem is lett volna szükség arra, hogy találkozzunk. Lorraine csodálkozva pillantott az ügyvédre. - Virginia kért arra, ha váratlanul halna meg, személyesen ismertessem magával a végakaratát. Lorraine előrébb csúszott a széken. - Anyám akarta, hogy beszéljen velem? Miről? - Az orvosi egyetemről. A lány nagyot sóhajtott. - Ó, most már világos... Anya soha nem értette meg... Az ügyvéd felvonta a szemöldökét. - Mit? - Nagy csalódást jelentett a számára, amikor úgy döntöttem, hogy abbahagyom az egyetemet. - És miért tette? Lorraine kinézett az ablakon, de mit sem látott a tájból. - Több oka is volt - mormolta végül. Szerettem az orvostudományt, és anya tudta ezt, de mert én a gyógyítást éreztem a legfontosabbnak, hiányzott belőlem minden rámenősség. Gyűlöltem az orvosi egyetemen uralkodó versenyszellemet: ki hull ki a rostán, ki verekszi fel magát az él vonalba. Én nem találtam a helyem ebben a tülekedésben. Talán a lustaságom is közrejátszott a döntésemben, nem vennék mérget az ellenkezőjére, de most legalább azt csinálhatom, amit szeretek. - Nevezetesen? Kis mosoly suhant át a lány arcán. - Majdnem ugyanaz a dolgom, mint egy orvosnak, de az őt megillető fizetség vagy dicsőség nélkül. - Azt hiszem, az édesanyja megértette ezt - jelentette ki Dennis. - Szerette volna azonban a tudomására hozni, hogy a rendelkezésére állnak az anyagi eszközök, ha esetleg meg akarná változtatni az elhatározását, és visszamenne az egyetemre. Lorraine szeme szinte égett a visszafojtott könnyektől. - Az egyszer sem jött szóba, hogy nemrég eljegyeztem magam? - Nem, ezt nem említette. Mindenesetre gratulálok! - Köszönöm. Gary meg én épp mostanában beszéltünk... - A lány nem fejezte be a mondatot. Az ügyvéd türelmesen várt, Lorraine azonban képtelen volt beszélni. - Ha meggondolja magát, és úgy dönt, hogy mégis folytatja az orvosi egyetemet, mindenben igyekszem a segítségére lenni. Lorraine-t meglepte Goodwin ajánlata.
- Köszönöm, de nem áll szándékomban. Már csak azért sem, mert nemsokára megkezdjük közös életünket Garyvel. - Rendben, én azonban megígértem az édesanyjának, hogy megemlítem, amennyiben a helyzet úgy alakul. Szomorú, hogy így történt... Goodwin ezután hamarosan befejezte a végrendelet ismertetését, majd átadta a lánynak. Miután Lorraine mindent elolvasott, az ügyvéd még egy papírlapot nyújtott át neki. - Mi ez? - kérdezte Lorraine. - A páncéldoboz tartalmának jegyzéke. Tegnap délután bementem a bankba, ás mindent elhoztam. Íme! - Goodwin ezzel felállt, hogy kivegyen egy manilapapírosból készült nagy borítékot az iratszekrényből. - Szeretném, ha meggyőződne róla, hogy a jegyzékben szereplő okmányok mind megvannak. Mivel Lorraine sejtette, hogy ez a dolgok rendje, kiöntötte a boríték tartalmát maga elé az íróasztalra, és ellenőrizte a jegyzék alapján. Minden iratot látott már azelőtt is, kivéve egy anyjának címzett, felbontott levelet. Milyen különös, tűnődött el magában, az élénk színű külföldi bélyeget vizsgálgatva. - Tud valamit erről a levélről, Mr. Goodwin? - Semmit. De meglehetősen furcsának találom, hogy Virginia a hivatalos iratokkal együtt egy nyilvánvalóan magánjellegű levelet is letétbe helyezett a bankban. - Mexikóból jött - állapította meg Lorraine. - Igen, én is észrevettem. - A postabélyegzőn hét évvel ezelőtti dátum áll. - A lány szétnyitotta az egyetlen lapból álló levelet, átfutotta az első oldalt, majd megfordította, és elolvasta az aláírást. Döbbenten kapta fel a fejét, majd az ügyvédre meredt. - Igazán nem tud semmit erről a levélről? - kérdezte elfulladó hangon. - Kérem, Lorraine, én az ügyvédje voltam az, édesanyjának, nem a bizalmasa - válaszolta kimérten Goodwin. - És mint jogi képviselőnek, semmi szerepem nem lehetett abban, hogy ő mit helyez letétbe a bankban. Lorraine a karosszék támlájának dőlt, homlokához emelve remegő kezét. - Kaphatnék... kaphatnék egy pohár vizet? - Hirtelen kiszáradt szája, és alig jött ki hang a torkán. Ez nem lehet igaz! A valóságban nincs ilyen. Ez tiszta őrület! - Rögtön jövök! - Dennis kisietett az irodájából, és pár másodperc múlva egy papírpohárral a kezében tért vissza. Lorraine néhány nagy korttyal kiürítette a poharat, azután egy pillanatra lehunyta a szemét, és megpróbálta felfogni a levélben olvasottakat. - Nagyon sajnálom, hogy annyira felizgatta magát - szólalt meg Dennis. - Valóban nem olvasta azt a levelet, Mr. Goodwin? - nézett rá a lány reszketve.
- Természetesen nem. Fölöttébb erkölcstelen magatartás lett volna. Lorraine várt, amíg vissza nem nyerte valamennyire az önuralmát. Amikor megszólalt, a hangja hidegen, tárgyilagosan csengett. - Nos, Mr. Goodwin, úgy tűnik, az apám nem halt meg, sőt nagyon is él. 2. FEJEZET Lidércnyomásos látomás riasztotta fel Thomas Dancyt egészségesen mély álmából. Kinyitotta a szemét, és mély lélegzetet vett. Könnyű szellő suhant be a nyitott hálószobaablakon, az áprilisi telihold ezüstös sugarai hideg fénybe vonták a szobát. Hiszen csak álom, emlékeztette magát, egy visszatérő álom. Harminc éve mindig ugyanaz, mit sem veszítve az elevenségéből. A részletek sem változnak, és félelemtől remegve mindig ugyanannál a pontnál riad fel. Mint annyiszor, most is hihetetlen megkönnyebbülés töltötte el, hogy csupán álmodta az egészet. És mint annyiszor, most is azzal nyugtatta magát, hogy a legrosszabbon már túljutott. Megjárta a poklot, mégis él. Visszadobta a könnyű takarót, és a vékony derékalj szélén ülve várta, hogy megszabaduljon a lidércnyomástól. Noha közben teljesen felébredt, a rémület nem szűnt meg továbbra sem, szinte beleivódott a csontjaiba. Oly sok mindent elveszített a hetvenes évek elején. A legnagyobb, legsúlyosabb csapásnak természetesen a felesége és a leánya elvesztését érezte, ám visszatérő álmának semmi köze nem volt hozzájuk. Hogy sikeresen leküzdhesse a búskomorság hosszan tartó hatását - mert a lidérces álom után rendszerint ez következett -, felidézte emlékezetében Ginny és a kis Raine képét, amilyennek Vietnamba indulásakor látta őket. Olyan szépen nézett ki Ginny, olyan fiatalosan... Arcán szakadatlanul peregtek a könnyek, amint a karján tartotta leánykájukat. Bármennyi rossz történt is vele azóta, kettőjük képe sohasem halványult el az emlékezetében. Ginny kikísérte a repülőtérre, hogy elbúcsúzzon háborúba induló férjétől. Thomas fel nem foghatta ennek a háborúnak az értelmét, és nem akart harcolni. Majdnem belepusztult, hogy el kell hagynia a családját, végül mégis ő lett az, aki elpusztított másokat. Bűntudat tört fel benne, és hevesen megrázta a fejét hogy eltérítse gondolatait erről a baljós ösvényről. Két kézzel dörzsölte az arcát, mintha így megszabadulhatna az álom nyomasztó következményeitől, az így felidéződő emlékektől. Azonban nem menekülhetett el a saját múltjától. Tagjait megint elfogta a remegés; felállt, az ablakhoz sétált, és kitekintett az éjszakába. Pillantása akaratlanul is az öböl sima vizében tükröződő hold képén állapodott meg. Valami meggyőző bizonyosságra vágyott, hogy a háborút és következményeit már rég elnyelte az idő örvénye. Ahogy tűntek a háborús emlékek, egyre elevenebben rajzolódtak ki benne a Ginnyvel kapcsolatos képek. Az eltelt évek és a távolság ellenére még mindig szerette őt. Új életet
teremtett magának itt, El Miradorban, lassan már úgy gondolt Mexikóra, mint a hazájára. Egyszerű embernek tartotta magát, és egyszerű életet élt itt. Sohasem fog meggazdagodni, de a pénz nem is jelentett sokat a számára. Ginny megértené ezt. Ginny... Ezen az éjszakán, mielőtt még a lidércnyomásos álma újból életre keltette volna benne a kegyetlen háború rémséges jeleneteit, meg hangjait, a felesége eljött hozzá. Olyannak látta őt, ahogy húszéves korában nézett ki, és szerelmük is olyan valóságosnak tűnt, mint most az ablakdeszka érdes érintése az ujjai alatt. Szíve Virginia nevének ütemére vert, vére lüktetése ezt a nevet visszhangozta a fülében, az agyában. Eszébe jutott, amikor először látta meg az egyetemen, és hogy akkor túl tartózkodónak, rátartinak találta. Ám az ő esetükben igaznak bizonyult a közhely, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Thomas a hatvanas évek végén elterjedt nézeteket vallotta - mint például „Minden hatalmat a diákoknak!" vagy „A jövő a lázadó ifjúságé!" - Virginia ellenben megvetően vélekedett róluk. Akkoriban angolból ugyanabba a csoportba jártak, és egymással szemben ültek az órákon. Thomas elhatározta, hogy áttöri a tartózkodás falát, amit a lány vont maga, meg a világ közé. Ginny olyan kihívást jelentett számára, amelynek nem tudott ellenállni. Egy percig sem hitte, hogy ilyesmi vele is megtörténhet, mire azonban felsejlett benne a gyanú, már fülig beleszeretett a lányba. És az is belé. Halvány mosoly suhant át a férfi feszült arcvonásain, mert eszébe jutott az a délután, amikor először lett az övé Ginny. A lány szűz volt, ő viszont már rég nem, mégis akkor érezte át valójában, mit jelent az a kifejezés, hogy szerelmeskedni. Az őszinte vonzalom egyszer s mindenkorra megváltoztatta Thomast, aki azon nyomban ráébredt, lehetett akárhány szeretője addig, Virginia az egyetlen nő, akit csakugyan szeret. El akarta venni feleségül. Ezt a vágyát nem valamiféle vallásos érzület diktálta, hanem egyedül a szíve. Mindennap találkoztak előadások után, és őrült kockázatot vállaltak, hogy valamelyikük szobájában együtt lehessenek. Ha elkezdtek szerelmeskedni, egyszerűen nem bírták abbahagyni, szinte csillapíthatatlanul kívánták egymást. Thomas sokkal hamarább gyanította, hogy a kedvese állapotos lett, mint a lány maga. Ginny jó katolikus lévén elutasította a védekezés minden formáját, és szerelmesét is megakadályozta benne. Mintha mindenáron arra törekedett volna, hogy megtörténjen, gondolta a férfi, pedig én igazán nem akartam teherbe ejteni. Thomas akkoriban egy kétszobás lakrészt bérelt az egyetemi városrészen kívül. A bútorzatot egyetlen agyonhasznált matrac képviselte, a főzéshez pedig megtette egy főzőlap is. Az anyagi javak hiánya azonban egyiküket sem zavarta. Túlságosan lefoglalta őket a szerelem, semhogy ilyesmivel törődtek volna.
Ginny régimódi családját megdöbbentette a leányukban végbement változás, amikor Thomas társaságában hazautazott az ünnepekre. A haja a derekát verdeste, a ruhatára pedig hosszú, hő pamutszövet ruhákból és sarura emlékeztető bőrszandálokból állt. Virginia szülei nem igazán kedvelték meg a lányuk barátját, és a helyzet csak tovább romlott, amikor megtudták, hogy a fiú teherbe ejtette szemük fényét. Thomas így aztán a legkevésbé sem csodálkozott, hogy a család hevesen ellenezte a házasságukat, később azonban egyre jobban bántotta, hogy ő okozta a szakadást Ginny meg a szülei közt. Együtt fogalmazták házassági esküjük szövegét, és Ginny talált egy megértő papot, aki vállalkozott rá, hogy elvégezze az esketési szertartást. Szerelmi életük házasságkötésük előtt is jó volt, utána pedig egyszerűen csodálatos lett. Thomas abbahagyta a tanulmányait és állást vállalt, hogy eltarthassa a feleségét meg a születendő gyermekét. Egy időben komolyan fontolgatta, hogy orvosi pályára lép, de innentől kezdve ez reménytelen álommá vált, mindketten tudták. Egyébként is csak ösztöndíjjal végezhette volna el az orvosi egyetemet, a jegyei azonban egyre romlottak, amióta Ginnyvel tartott kapcsolata. Ő viszont az ország legjobb orvosi egyetemének legmagasabb ösztöndíjáért sem áldozta volna fel a házasságát. Noha jóval a megszokott életszínvonaluk alatt éltek, mindketten maradéktalanul boldognak érezték magukat. Thomas Lorraine születésekor mindaddig Ginny mellett maradt, ameddig az orvosok engedték. Utána a poklok kínját állta ki, amiért nem mehetett be a szülőszobába a feleségével. Amikor a nővér kijött, és közölte, hogy leánya született, Thomas örömkönnyekben tört ki. Még soha életében nem élt át ehhez hasonlítható boldogságot. Két nap múlva hazavitték Lorraine-t a kórházból, Thomas pedig bement az Egyesült Államok hadseregének toborzóirodájába, és felajánlotta az életét a hazájának. Nem teljesen jószántából tette, de úgy vélte, nem maradt más választása, és akkor még sejtelme sem lehetett róla, mi mindenről kell majd lemondania, ha felölti az angyalbőrt. A rémálom Vietnam óta gyötörte, újból és újból átélte azt a napot, amikor egy vérben úszó rizsföldön a karjában tartotta a haldokló David Williamst. Nem tudott segíteni rajta, csak üvöltött elkeseredésében. Megírta Ginnynek David halálát, a szavak azonban erőtlennek bizonyultak a vesztesége kifejezésére. Mert miként is magyarázhatta volna el a békés körülmények között élő feleségének, hogy őbenne is elpusztult valami a barátja halálával? Az az ártatlan, huszonegy éves fiatalember, - aki addig őszintén hitt a szeretet és a jóság hatalmában, szintén halálos sebet kapott azon a rizsföldön. És innentől kezdve már ő is lelkiismeret-furdalás nélkül tudott ölni. Gyerekemberként vonult be katonának, hogy zsoldjából gondoskodhasson a családjáról, és gyilkosként tért vissza. Ginny minden szerelmére szüksége lett volna, hogy kitörölje az emlékezetéből a Vietnamban töltött hosszai hónapok szörnyűségeit. A szabadságára hazafelé
utazva azonban félúton átszállt egy hawaii gépre, hogy soha többé ne térjen vissza a háborúba. Nem rettent vissza attól, ami várt rá. A hadsereg szökevénynek nyilvánította, ám Thomas tudta, csakis így menthette meg az életét. Biztosan beleőrült volna, ha vissza kell mennie. Egy ideig San Franciscóban rejtőzködött, ahová Ginny el-ellátogatott hozzá, és hosszantűrő szeretetével visszaadta neki a lelki egészségét. A keserűség meg a gyűlölet lassan feloldódott benne, és már majdnem ép emberré vált megint, már majdnem sikerült kitörölni az emlékezetéből mindazt a szörnyűséget, amit látott, amikor hirtelen a megvilágosodás erejével hasított belé a gondolat, erkölcsi kötelessége megóvni másokat az általa tapasztaltaktól. Ezért ahelyett, hogy Kanadába szökött volna, mint ahogyan sokan tették, nyilvánosan fellépett a háború folytatása ellen. Csatlakozott egy szélsőséges csoporthoz, és barátságot kötött annak vezetőjével, Jose Delgadóval, akinek Mexikóban élt a családja. Mivel Thomas négyévi tanulás után meglehetősen folyékonyan beszélt spanyolul, José javaslatára ezt a nyelvet használták, ha terveikről beszélgettek. Amit eleinte csak a biztonságuk érdekében tettek, idővel természetes érintkezési formává vált közöttük. - Thomas? A férfi vonakodva megfordult. - Már megint az az álom? - kérdezte halkan Azucena. Thomas bólintott, nem akart magyarázkodni, hogy megint Ginny járt a fejében, meg a lánya, akit nem is ismer. A nő kibújt az ágyból, és meztelen lábával nesztelenül lépkedve a kőpadlón, odasuhant hozzá. - Gyere vissza az ágyba! - sürgette spanyolul, miközben átkarolta a férfi derekát. - Mindjárt megyek - felelte Thomas kelletlenül, nem vette jó néven, hogy megzavarták emlékezésében. - Gyere, kedvesem! - suttogta csábos hangon Azucena, és ujjait végigfuttatta a férfi mellén. Majd én elfeledtetem veled azt a rossz álmot... - Azucena... A nő válasz helyett megcsókolta a nyakát, és mellkasához nyomta meleg, telt mellét. Thomas kívánta Azucenát, mint már azelőtt is annyiszor. Tekintettel azonban előrehaladott terhességére, csupán gyengéd kis csókot nyomott az ajkára. A nő viszont olyan mohón adta vissza a csókot, hogy benne is fellobbant a szenvedély. Amikor el akart húzódni, Azucena az ágyhoz húzta, és szorosan magához ölelte. Ez az asszony jobb embert érdemelne, mint amilyen én valaha is lehetek, gondolta Thomas keserűen. Olyan férfit, aki őszintén, önmagáért szeretné. Olyan férfit, aki a nevét adná születendő gyermekének. Szégyellte, hogy Azucena csupán két évvel idősebb az ő leányánál, de ez nem tartotta vissza attól, hogy nála keressen megkönnyebbülést. Ölelésük csúcspontján Ginny nevét kiáltotta. Nem először történt így, és Thomas biztosra vette, hogy nem is utoljára.
Lorraine olyan sokszor olvasta már a levelet, hogy kívülről tudta. Nem aludt a saját lakásában, anyja házában töltötte az éjszakákat, de azóta alig hunyta le a szemét. Éjszakáról éjszakára kimerülten és dühösen kuporgott a sötét nappaliban, megpróbálva magyarázatot találni a történtekre. Úgy vélte, körülbelül két hét telt el azóta, hogy Dennis Goodwin irodájában járt. Hajnalodott, majd reggel lett, vakító fény öntötte el a szobát, és Lorraine nem aludt. Legföljebb egy-két órára, ha elszunnyadt, de a mély, pihentető alvást még mindig nélkülöznie kellett. Az anya, akit ismert és szeretett, voltaképpen megszűnt létezni. Virginia - vagy az a személy, akinek kiadta magát - immár elérhetetlenné lett. Tettei felfoghatatlanná - s ezért megbocsáthatatlanná - váltak Lorraine számára, aki úgy érezte, mintha égész eddigi világa alapjaiban semmisülne meg. Noha betéve tudta a levél minden egyes szavát, kivette a borítékból, és ismét elolvasta. Drága Ginny! Ma van leányunk huszonegyedik születésnapja. Milyen gyorsan telik az idő! Mintha csak tegnap lett volna, hogy a térdemen ringattam Raine-t és altatódalt énekeltem neki. Fájdalmas arra gondolni, hogy milyen sok mindent elmulasztottam az életéből. Tudom, hogy nem akarod hallani, de sohasem szűntem meg szerelni téged. Bárcsak másként alakult volna a sorsunk! Most mindössze annyit kérek tőled, hogy mondd el végre az igazat rólam Raine-nek! Annak idején együtt határoztuk el, jobb lesz, ha Raine halottnak hisz engem. Akkor úgy tűnt, helyesen cselekszünk, de egyetlen nap sem múlt el azóta, hogy ne bántam volna meg. Tudod nagyon, jól. Azt is tudod, hogy állom a szavamat. Megtettem; amit kívántál, kiléptem az életetekből, de most mégis könyörögve kérlek, mondd el az igazságot Raine-nek. Mindent. Azóta nagykorú lett, elég érett ahhoz, hogy önállóan alkosson ítéletet. A Yucatán félsziget egy part menti városkájában, El Mirador-ban tanítok a helyi kis iskolában. A levélpapír fejlécén látható telefonszámon elérhetsz, és az iskolában biztosan átadják az üzenetet. Hogy vagy, Ginny? Te is ébren fekszel éjszakánként és rám gondolsz, úgy, ahogyan én rád? Boldog vagy? Imádkozom, hogy megbékélj magaddal. Örökké szeretlek Thomas Ahányszor csak Lorraine elolvasta a levelet, úgy érezte, hogy három tény valósággal mellbe vágja. Mindenekelőtt az, hogy az apja él. Másodszor, hogy szereti őt. Harmadszor - és ez érintette a legfájdalmasabban -, hogy az anyja éveken át hazudott neki.
A bejárati ajtón felhangzó kopogtatás riasztotta fel a gondolataiból. Nem lepődött meg, amikor a kémlelőnyíláson kipillantva Garyt látta meg odakinn állni. - Sejtettem, hogy itt vagy - jegyezte meg a férfi, miközben belépett az előszobába. A nappali nyitott ajtaján át szemügyre vette az, odabenn uralkodó rendetlenséget. - Hány óra van? - kérdezte a lány. - Már egy órával ezelőtt munkába kellett volna menned. - Olyan késő volna? - húzta fel a szemöldökét szórakozottan Lorraine. Körbesétált a szobában, könyveket, újságokat és videokazettákat szedegetve fel innen-onnan, majd gondosan egy polcra rakosgatta mindet. Csak hogy ne kelljen a férfira néznie. Csak hogy elodázza a magyarázkodást, mit is csinált eddig. - Nem tudom, mivel segíthetnék rajtad - tárta szét Gary tehetetlenül a karját. Mivel a lány nem válaszolt, kiment a konyhába, és a faliszekrényben megkereste a kávésdobozt. Lorraine kisvártatva követte. - Jó volna, ha felöltöznél, nem gondolod? - jelentette ki Gary némi éllel. A lány nem érzett kedvet vitatkozni. Engedelmesen bement a fürdőszobába, gyorsan lezuhanyozott, és felvette az egyenruháját, noha nem állt szándékában bemenni a munkahelyére. Amikor visszatért frissen főzött kávé fogadta. Gary töltött neki egy bögrével, majd saját magának is. - Beszélgessünk! - javasolta, és intett, hogy üljenek le az asztalhoz. Lorraine most sem tiltakozott, nem lett volna ereje ellenkezni. A férfi letelepedett a lánnyal szemben. - Kedvesem, tisztában vagyok vele, milyen nehéz most neked, de hozzá kell szoknod, hogy a magad életét éld. Lorraine nem tett úgy, mintha nem értené, miről beszél a vőlegénye. - Tudatában vagyok, és eszerint fogok cselekedni. - Biztató kezdet - bólintott a férfi, majd belekortyolt a kávéjába. Utána nagyot sóhajtott, mintha félne az elkövetkezőktől. - Egészen megváltoztál azóta, hogy találkoztál az édesanyád ügyvédjével. - Igen, szerintem is. - Sejtem, hogy az a levél borított ki ennyire. A pokolba is, kit nem rázna meg egy ilyen meglepetés? Most már azonban ideje, hogy visszatalálj önmagadhoz meg a valósághoz. Nem segít rajtad, ha itt alszol, és újra meg újra végignézed az összes videót. - Gary szünetet tartott, és taktikát változtatott. - Már egy hónapja, hogy eltermetted az édesanyádat, és úgy látom, jelenleg semmivel sem viseled könnyebben a halálát, mint a szerencsétlenség napján. - Valóban - helyeselt Lorraine, két tenyere közé szorítva a kávésbögrét, hogy a melege átjárja a kezét. Majd minden nap bement dolgozni, de sokszor elkésett. Többnyire a televízió előtt ült, és
kedvenc filmjeit nézte, pontosabban Virginia meg az ő kedvenc filmjeit. Belemerült a regényes, kalandos történetekbe, - hogy legalább egy időre elterelje a figyelmét azokról a hazugságokról, amelyeket az édesanyja mondott neki. Amelyek kitalálásával mindkét szülője óriási bűnt követett el ellene. - Mit csinálsz itt minden éjjel? - érdeklődött Gary. - Mármint azon kívül, hogy Humphrey Bogart- és Cary Grant-filmeket nézel... - Hogy mit csinálok? A férfinak csak körül kellett néznie, hogy a kérdésére megkapja a választ. Bepillantott a nappaliba, és rosszalló kifejezés jelent meg az arcán. Lorraine megpróbálta Gary szemével nézni a házat, és el kellett ismernie, hogy a látvány egyszerűen döbbenetes. Ő is tiszta, rendszerető nő volt, akárcsak az édesanyja. Mindketten kínos lelkiismeretességgel vezették a háztartást, most azonban Lorraine módszeresen feldúlta az összes szobát. Az egész ház romhalmazzá változott. - Mit akartál ezzel bebizonyítani? - tudakolta Gary. Lorraine elképedt ekkora értetlenségtől. - Semmit sem akartam bebizonyítani. Reméltem, hogy legalább a nyomára rábukkanok annak, ami miatt az anyám titkolózott előttem. Gary a távolba meredt, mint aki csak nehezen képes feldolgozni hallottakat. - Ne vedd rossz néven, de nem gondoltál esetleg még arra, hogy orvoshoz kellene fordulnod? kérdezte óvatosan. - Ideggyógyászra gondolsz? - Hát... igen. Lorraine nem tehetett róla, kitört belőle a nevetése - Azt hiszed, megháborodtam? Hogy elvesztettem a józan eszem? Tulajdonképpen nem is jár olyan messze az igazságtól; futott át az agyán, amikor észrevette, hogy nevetése ideges vihogásba csap át. Olykor úgy érezte, szinte fojtogatja a csalódottság és a kín. Egyszerűen felfoghatatlannak tűnt a számára, miért döntöttek a szülei úgy, hogy hazudnak neki. - Tudom, milyen nehéz neked - folytatta Gary sietve. - Én próbállak megérteni, és biztosra veszem, hogy a munkatársaid is, de az ő alkalmazkodó készségüknek is van határa. - Egyetértek veled. - Valóban? - pillantott a lányra Gary némi gyanakvással. - Bejelentettem, hogy jövő hónapban fizetés nélküli szabadságot veszek ki. - Egy egész hónapot?! - A férfi arcán leplezetlen megütközés tükröződött. - Olyan sokat? Talán egy-két hét is elegendő volna, nem gondolod?
- Más elképzeléseim vannak. - Ha jól emlékszem, elhatároztuk, hogy a szabadságunk nagy részét a nászutunkra tartjuk fenn... - Hirtelen abbahagyta a mondatot, és összevonta a szemöldökét. - Más elképzeléseid? Mit forgatsz a fejedben? - Meglátogatom az apámat. - Mikor? - faggatózott tovább a férfi pillanatnyi szünet után. - A gépem kedden reggel hét órakor indul. Gary úgy meredt a lányra, mintha most látná először. - Ezt nem most döntötted el, ugye? - A hangja nyugodtan csengett, de Lorraine kiérezte belőle a visszafojtott ingerültséget. - Nem, a múlt héten. - A lány már akkor sejtette, amikor megvette a jegyet, hogy Garynek nem lesz ínyére a dolog. Többek között ezért sem beszélte meg vele előzőleg az utazási tervét. - Értem - mormolta a férfi sértődöttkisfiú-arccal. Felvette a bögréjét, és nagyot kortyolt belőle. - Felhívtam az iskolát, ahol tanít, és beszéltem a titkárnővel. - A beszélgetés meglehetősen döcögősen folyt, bár a titkárnőnek sokkal jobban ment az angol, mint Lorraine-nek a spanyol. Gary hallgatása felért egy válasszal, a lány mégis belefogott a részletek ismertetésébe, remélve, hogy tisztázhatja a helyzetet, mielőtt még elutazna Mexikóba. Nem akarta megbántani Garyt, de találkoznia kellett az apjával, beszélni vele szemtől szembe. Meg kell tudnia, miért váltak külön az édesanyjával, és miért hagyták őt abban a hitben, hogy meghalt az apja. Bizonyára van valami ésszerű magyarázat a hazugságra; Lorraine legalábbis nagyon remélte. A levelet átható érzelmek közül a szeretet tűnt a legerősebbnek, a szeretet, amit ez a számára ismeretlen férfi iránta meg Virginia iránt érzett. És a szülei hosszú éveken át megfosztották őt ettől a szeretettől. Miért? - Végül is beszéltél az apáddal? - érdeklődött Gary szenvtelen hangon. A lány egy pillanatig habozott, mielőtt válaszolt volna, tudván, hogy Gary helytelenítetni fogja tervének ezt a részét. - Nem közvetlenül vele. A megadott telefonszám az iskoláé, ahol tanít. - Értem - dünnyögte Gary. - Éppen órát tartott, amikor felhívtam - folytatta a lány. - Üzenetet hagytam neki, hogy mikor érkezem, és kértem, várjon kint a repülőtéren. - Visszahívott? Lorraine megint habozni látszott. - Hát, nem kifejezetteit. - Miféle válasz ez? - horkant fel Gary. - Vagy visszahívott, vagy nem! A beszélgetésünk már valahogy kezdettől fogva rossz irányban halad, gondolta a lány.
- Nem tetszik nekem ez a hangnem - jelentette ki hűvösen. Azt reméltem, hogy támogatni fogsz. - Kár, hogy nem tájékoztattál már az elején - vágott vissza a férfi. - Sajnálom - felelte Lorraine, és valóban sajnálta. - Megértem, hogy kellemetlenül érint téred ez az egész, de meg kelt tudnom, mi történt a szüleim között. Az apám él és szeretném megismerni őt, beszélni vele, hogy megértsem, mi késztette őket a hazugságra. Ugye belátod, hogy ezt kell tennem? A férfi nem sietett a válasszal. - Hogyne - szólalt meg végül vontatottan. - Csak, mint már mondottam, örültem voltra, ha kezdettől fogva beavatsz a terveidbe. Végül is jegyesek vagyunk, illő lett volna tehát megbeszélned velem a dolgot, még mielőtt megveszed a repülőjegyet. - Szeretnék találkozni az apámmal, és nem akarom felmondani az állásomat - jegyezte meg a lány kissé élesen. - Egy hónap fizetés nélküli szabadságnak azonban következményei lehetnek... - Hogy érted ezt? - Úgy, hogy a nászutunkat kockáztatod ezzel - vetette oda keserűen Gary. - Nem hiszem, hogy a Wellness hajlandó neked most egy hónap fizetés nélküli szabadságot adni, majd néhány hónap múlva megint két hetet. - Öt hónap múlva. - Akkor is, nem gondolod, hogy ez túlzás? - Kérlek, Gary, próbáld meg az én szemszögemből nézni... - Próbáld meg te az enyémből! - vágott közbe a férfi. - Sajnálom kedvesem, annyira reméltem, hogy meg fogsz érteni… De ezt el kell intéznem, mielőtt megkezdem új életemet, a mi új életünket! Gary lassan bólintott, mintha csak kegyet gyakorolna azzal, hogy beleegyezik az utazásba. - Azért mégis jobb lett volna, ha hamarabb értesülök a tervedről. Akkor megváltoztathattam volna a munkabeosztásomat, és csatlakozhattam volna hozzád. Lorraine-nek meg sem fordult a fejében, hogy megkérje Garyt, kísérje el Mexikóba. Nem is jöhetett volna, bizonygatta magának, hiszen nemrég léptették elő, és éppen most tanítja be a helyettesét. Azonban nem emiatt nem híva el magával. Szerette Garyt, de nem akarta, hogy most vele menjen. Az utazás családja múltjába az ő ügye, és csakis az öve. Gary Franklinnek ugyancsak nehezére esett tudomásul venni, hogy a menyasszonya egyedül repül Mexikóba. Szerette a lányt, és átérezte, milyen nehéz, nyugtalanító időszakot él át. Önzetlen szerelmének tanúbizonyságát adta azzal, hogy beleegyezett, egyedül keljen útra az apjához. Sőt mi több, felajánlotta, kiviszi a repülőtérre, ami azt jelentette, hogy hajnali négykor
kellett felkelnie. A szerelvényfalon világító órára pillantott. Háromnegyed öt. Azóta, hogy Lorraine váratlan bejelentése elhangzott, már számtalanszor megvitatták ezt az utazást, és ő többször is kifejtette azt a meggyőződését, hogy szerinte a menyasszonya hibát követ el. Lorraine azonban nem hallgatott rá, és elutasította az érveit. Jóllehet csak óvni akarta a lányt, megvédeni az újabb fájdalomtól. Lorraine semmi hajlandóságot sem mutatott végiggondolni utazásának más lehetséges következményeit, csupán a boldog találkozás képe lebegett előtte minduntalan, eddig ismeretlen apjával. Gary csodálta a lányt, amiért mindig józanul és megfontoltan viselkedett, ám ebben a kellemetlen ügyben nemigen érvényesültek e kiváló tulajdonságai. A férfi szerette Virginiát, a halála őt is mélyen megrázta. Tisztelte üzleti érzékét, kifogyhatatlan energiáját, amivel megállta a helyét a tőzsde inkább csak férfiaknak való világában. Azonkívül bízott az ítélőképességében. Bizonyára nem lehetett véletlen, ha úgy döntött, hogy nem mondja meg az igazat Lorraine-nek az apjáról. Gary féltette a lányt, tartott tőle, hogy újabb szívet tépő csalódásban lesz része. Természetesen rájött, hogy Lorraine nem is igazán kívánja, hogy elkísérje őt Mexikóba, sőt nehéz lett volna nem észrevennie, mennyire kelletlenül hallgatja az elutazása ellen szóló érveit is. Mindez persze tagadhatatlanul fájt. Megállította a kocsit, kiszállt, majd a ház felé menet igyekezett rendezni a gondolatait. - Készen vagy? - kérdezte, amikor a lány ajtót nyitott. Lorraine bólintott. Legalább okosan csomagolt, állapította meg a férfi, amikor megpillantotta a közepes nagyságú, kerekes bőröndöt. Nem tartozik azok közé a nők közé, akik szükségét érzik, hogy az egész ruhatárukat magukkal vigyék, ha útra kelnek valahová. A lány rendkívül csinosan festett törtfehér nadrágkosztümjében, egyszerűen hátrafésült, szőke hajával. Kissé bizonytalannak tűnt, de nyilvánvalóan elszánta magát, hogy történjék bármi, végrehajtja tervét. - Nálad van az útleveled? - igen. - Az utazási csekk? Lorraine bólintott megint. - Rovarűző szer? - Gary! Az ég szerelmére, úgy bánsz velem, mint valami nyári táborba induló gyerekkel! - Ne haragudj, úgy gondoltam, nem árt, ha figyelmeztetlek... - szabadkozott Gary bocsánatkérő mosollyal. Kora reggel lévén még nem volt forgalom, így gyorsan kiértek a repülőtérre. Gary ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje Lorraine-t a kapuig. Azután ott álldogáltak, és nem tudták, mit mondjanak egymásnak.
- Nem akartalak megbántani - suttogta végül a lány. - Persze, drágám. Felhívsz? Lorraine alig észrevehetően megvonta a vállát. - Fogalmam sincs, milyenek a telefonviszonyok El Miradorban. Gyanítom, hogy az egész városban csak az iskolának van telefonja. Úristen, micsoda kezdetleges lehet ott minden, borzadt el Gary. Miért is emlékeztette rá Lorraine, most még nyugtalanabb lesz! - Majd írok, és ha lesz mivel, fel is hívlak - ígérte a lány. - Nagyszerű - felelte Gary minden lelkesedés nélkül. Meg kellett elégednie ennyivel... Ellenőrizték a jegyeket, majd mielőtt Lorraine a többiekkel együtt belépett volna a beszállófolyosóra, átölelték és megcsókolták egymást. Gary egy pillanatig magához szorította a lányt; azután elengedte, és addig állt ott mozdulatlanul, amíg el nem tűnt a szeme elől a géphez vezető hosszú alagútban. A férfi sehogy sem tudott szabadulni attól a nyomasztó érzésétől, hogy valami meg fog változni az életükben - az övében is és a lányéban.
3. FEJEZET Jack Keller sohasem gondolta volna, hogy egyszer még nagy halakra fog horgászni. Egy harminckét láb hosszú, két dízelmotoros, kajütös motorcsónak boldog tulajdonosának mondhatta volna magát, ha nem jelentett volna ez éppoly keveset a számára, mint bármi más az életében. Leszerelt zsoldosként „vonult vissza", akkor szállt ki a halálos játékból, amikor ez a legelőnyösebbnek mutatkozott. Mire az ötéves szerződése lejárt, már undorodott az egésztől. Egyszer s mindenkorra elege lett azokból a titkos bevetésekből, amelyekre a különleges egységét felhasználták. Belefáradt abba, hogy forrófejű lázadók meg népnyúzó kormányzatok ellen harcoljon, és tehetetlenül szemlélje, hogyan esnek áldozatul ártatlanok ezrei a nyereség- és bosszúvágy kegyetlen játszmájában. Kétségtelenül jól megfizették a szakértelmét, pedig a zsoldjának jelentős részét megtakarította. A pénz nagy részét okosan befektette, és miután eladta Kansas City-beli birtokrészét, kényelmesen éldegélhetett Mexikóban, ameddig csak akart. Mindig arra vágyott, hogy a forró égöv alatt öregedhessen meg. Nem tartozott senkihez, szabadnak érezte magát, akár a madár. A hajó nem várt ráadásként, afféle örökség gyanánt pottyant az ölébe, régi barátjától, Quinn McBride-tól, akinek tíz évvel ezelőtt megmentette az életét. Jack az utóbbi három évben a Scotch on Water kajütjében élt. Ezalatt többnyire a Mexikói- öbölben hajózott, ha kedve tartotta, horgonyt vetett, és összeismerkedett néhány emberrel. E kapcsolatok közül a Thomas Dancyvel,
egy másik hazátlan amerikaival kötött barátsága bizonyult a legtartósabbnak. Dancy egy part menti városkában. El Miradorban élt. Noha Thomas jó tizenöt évvel idősebb volt nála, remekül megértették egymást már abban is, hogy mindketten rajongtak második, választott hazájukért. Thomast csupa titok vette körül, de Jacknek is akadt rejtegetnivalója bőven. Főként a barátja hatásának lehetett tulajdonítani, hogy Jack még mindig a Yucatán-félszigeten időzött, ám az utóbbi néhány hétben elhatározta, hogy új, ismeretlen vizekre merészkedik. Úgy tervezte, a Floridai-szigetek felé indul, útközben pedig ittott megpihen a paradicsomi kis szigeteken. Állítólag errefelé a bennszülött lakosság igen barátságos, és az sem hátrány, hogy a nők egyenesen gyönyörűek. Vagy talán visszatérhetne Belize-be. Sokszor vetett horgonyt Belize City kikötőjében, és mély benyomást gyakorolt rá a táj szépsége. Amerikai dollárjait mindenütt szívesen fogadták. A nők barátságosnak és rendkívül szenvedélyesnek bizonyultak - különösen az a csínos kis senorita! Ő biztosan örülne, ha megint találkoznának. Jack már nem emlékezett pontosan a nevére, de nem kétséges, hogy azonnal az eszébe jutna, ha a szükség úgy hozná. Tehát Florida vagy Belize - ez itt kérdés. Akárhogy is dönt, indulás előtt fel kell töltenie a készleteit, és meg kell néznie, nem érkezett-e postája. Nem mintha bárkitől is várna levelet. Hetek óta nem hallott Cainról, Murphyről vagy Malloryről, de a maga részéről nem is igen kereste a kapcsolatot hajdani barátaival. Zsoldoséletét régen maga mögött hagyta, mostani életében pedig alig akadt olyasmi, amiben még közösséget talált volna egykori társaival. Barátai már mind megnősültek és letelepedtek. Kivéve őt. A hajóhídon állt, a szikrázó napsütésben, miközben a friss szél lobogtatta nyitott ingét. Nyugati irányba állította a motorcsónak kormányát, azután megnézte a tengerészeti térképet, és megállapította, hogy nincs messze El Miradortól. Van annak már néhány hónapja is, hogy utoljára sörözött Thomasszal. Ha az emlékezete nem csal. Azucena mostanában fog szülni. Talán épp a legjobbkor érkezik, hogy az újdonsült apával megünnepeljék a nagy eseményt. Hat év alatt ez lesz Thomas és Azucena harmadik gyermeke. Ami azt illet, Thomas éppoly senkiházi, mint Cain vagy Murphy, de neki legalább van mentsége. Azucena hivő katolikus, és mint ilyen, nem hajlandó a fogamzásgátlás semmilyen módjára. Nem ellenzi a házasságon kívüli nemi életet, a születésszabályozást azonban igen. Érdekes szemlélet, gondolta Jack vigyorogva. Egyik látogatásakor Thomas bevallotta, igencsak kijött a sodrából, amikor kiderült, hogy Azucena terhes. Úgy látszik, az azóta eltelt években fokozatosan hozzászokott az apasághoz... Mit is tehetne egyebet, ha már ilyen forróvérű nővel osztja meg az ágyát! Kétségtelenül súlyos oka lehetett rá, hogy nem vette feleségül Azucenát. Egyszer célzott rá, hogy erre is a múltjában rejlik a válasz, de sohasem mondta el, mi az. Néhány évvel ezelőtt Jack majdnem elveszítette a józan eszét, és komolyan fontolóra vette, hogy megházasodik. Most már hihetetlennek tűnt, de akkor kész lett volna nyakába venni mindent: feleséget, családot, kertvárosi házat. Abból a csapdából szerencsésen kimenekült, akkor
azonban nem érezte különösebben boldognak magát. Ellenkezőleg, Marcie mélyen megsértette, amikor visszautasította házassági ajánlatát. Legjobban mégis az bántotta, hogy helyette egy Clifford nevű vízvezeték-szerelőt választott! Még mindig nem tudott napirendre térni fölötte, hogy egy olyan eleven, eszes, vonzó teremtés, mint Marcie, miként lehetne boldog azzal a lassú észjárású behemóttal. Pedig tagadhatatlanul boldognak tűntek. Jacknek meg be kellett ismernie, hogy különös megkönnyebbülést érzett ennek láttan. Az utóbbi két évben karácsonyi üdvözletlapként fényképet kapott tőlük. Az elsőn Marcie büszkén állt nagydarab, bamba képű férje oldalán, hatalmas pocakja szinte az egész képet betöltötte. A következő évi felvétel magyarázattal szolgált a szokatlan terjedelemre: Marcie-nak ikergyermekei születtek. Jack azóta már elfelejtette, hogy hívták őket, csak halványan derengett, hogy nem valami képzeletdús nevet kaptak. Billy és Bobby, vagy valami efféle. Arra azonban jól emlékezett, hogy Marcie milyen boldognak látszotta képen. Szinte ragyogott az arca, ahogy karjában tartotta az egyik apróságot, Clifford pedig a térdén lovagoltatta a másikat. Jack valahová elrakta a képet a hajón emlékeztetőül, hogy Marcie jól választott, amikor nem hozzá kötötte az életét. Így végül Jack már több évvel ezelőtt megállapította, hogy a házasságot nem neki találták ki. Csak semmi kötöttség! Nem óhajtott letelepedni egy nővel és felszerelkezni mindenféle házi kacattal. Élvezte a gondtalan életét, nem hiányzott neki senki, hogy megossza vele a gondolatait vagy az érzelmeit. Ha egyáltalán kérges szíve képes lenne még érzelmekre... Nem vitás, minden a lehető legjobban történt. Ha Marcie hozzám jött volna, akkor azóta már papucs alatt nyögnék, hajtogatta magában. Azért olykor-olykor eltöprengett azon is, hogy alakult volna az élete, ha Marcie igent mond... Iszom egy sört a tiszteletére, határozta el Jack. Marcie-ra és szerencsés megmenekülésünkre. A Boeing 767-es kora délután szállt le a Yucatán-félszigeti Mérida repülőterén. Lorraine kiszállt a repülőgépből, majd a vám felé haladva kíváncsian fürkészte a várakozókat. Abban reménykedett, hogy apja megkapta az üzenetét meg a később írt levelét, és kijött eléje. Egyetlen fényképet látott róla, azt a bizonyos esküvői képet, amely hosszú hajjal és szakállasan ábrázolta. Most ötven körül járhat, így a lánya még csak nem is sejtette, hogyan ismeri majd fel. A válltáskájában magával hozott térkép szerint El Mirador körülbelül hetvenöt mérföldnyire északra lehetett Méridától. Lorraine aggodalmasan pillantott körül. A beutazók vámkezelése szokatlanul sokáig tartott, az utasok zsörtölődtek a fölösleges huzavona miatt. Lorraine azt vette ki a szavaikból, hogy a kis vámhivatalban valami múzeumi betörés okozott létszámhiányt. Nyilván minden rendelkezésre álló vámtiszt az országból kiutazók poggyászának vizsgálatával foglalkozott. Egy örökkévalóságnak tűnő várakozás után végre ő is túlesett a vámvizsgálaton. Fogta a bőröndjét, és szorongva közeledett a várakozók számára kijelölt terület felé, de egyetlen olyan
alakot sem látott, aki legalább csak egy kicsit is emlékeztetett volna az esküvői képen látható férfira. - Akkor kezdődjék a B-terv - mormolta maga elé, és örült, hogy előzőleg alaposan átgondolta a teendőit. Habozás nélkül a csarnok túloldalán található kocsikölcsönző irodához sietett. - Miben lehetek a szolgálatára? - kérdezte udvariasan az alkalmazott. - De jó, hogy beszél angolul! - sóhajtott fel megkönnyebbülten Lorraine, miközben előhalászta kézitáskájából a jogosítványát. A fiatal nő rávillantotta ragyogó fogsorát. - Mi sem természetesebb. - Kocsit szeretnék bérelni. - Parancsoljon! - Még nem tudom, mennyi ideig lesz szükségem rá, talán egy teljes hónapig - folytatta Lorraine. - Kivéve, ha El Mirador közelében is van ügynökségük, ahol visszaadhatom. Az alkalmazott arcáról eltűnt a verőfényes mosoly, amikor meghallotta a helység nevét. Hátranézett a válla fölött, és mondott valamit spanyolul, amiből Lorraine semmit sem értett. Tüstént megjelent egy másik nő, alighanem az irodavezető. Olyan gyorsan beszéltek egymással, hogy a lány csupán néhány szót tudott elkapni belőle, így fogalma sem lehetett, mi is tulajdonképpen a vita tárgya. Amikor befejezték, a készséges mosolyú leány megint Lorraine felé fordult, és sajnálattal közölte, hogy pillanatnyilag nincs szabad kocsijuk. - De hiszen néhány perccel ezelőtt kölcsönzött volna! - kiáltott fel méltatlankodva Lorraine. - Igen - felelte derűs nyugalommal a leány. - Hát akkor most miért nem kaphatok? - Mert El Miradorba nem vezet út. - Nem vezet út?! Az alkalmazott kiterített a pultra egy kölcsönszerződést, átfutotta, majd aláhúzott benne bizonyos részeket, mielőtt átnyújtotta volna Lorraine-nek, aki félrevonult, mert a mögötte várakozók türelmetlenkedni kezdtek. Leült, hogy elolvassa azt a szakaszt, amiről a másik nő beszélt. Szótára segítségével sikerült megfejteni a lényegét, miszerint a kölcsönzött kocsi csupán burkolattal rendelkező úton használható. Tehát El Miradorba vagy földöt, vagy murvával felszórt út vezet. Úgy látszik, nem könnyű eljutni oda... - Akkor hát jöjjön a C-terv! - dünnyögte magában Lorraine. Csak még ki kell fundálni, mi legyen az... Kell lennie valami módjának, hogy az ember eljusson El Miradorba! Hát persze: busszal! Ha nem kölcsönözhet kocsit, majd busszal megy! Most már csak azt kell megtudni, hol van a buszpályaudvar.
Bőröndjét maga után húzva kilépett a repülőtér épületének mesterségesen hűtött légteréből, és megtántorodott a rázuhanó hőségtől. Úgy érezte, mintha forró törülközőt borítottak volna a fejére. Vászon nadrágkosztümjét azonnal átitatta a pára, és második bőrként tapadt a testére. Louisvilleben is előfordult olykor, hogy a nyár fullasztóan melegnek bizonyult, ám ehhez foghatót sohasem tapasztalt - ráadásul még csak májusban jártak! Végignézett gyűrött nadrágján és verítékkel átitatott kabátkáján. Azért öltözött ilyen elegánsan, mert jó benyomást akart kelteni az apjában, máskülönben eszébe sem jutott volna fehér nadrágkosztümben utazni. Beállt a taxiállomáson kígyózó sor végére, és türelmesem várt, míg sorra került. Sajnos, a taxisofőr nemigen beszélt angolul, az útiszótára segítségével azonban sikerült megértetnie magát vele. A sofőr minden kérdésére buzgón bólogatott, majd belódította bőröndjét a poggyásztartóba, aminek a tetejét egy kirojtosodott kötéllel rögzítette. Lorraine bemászott a hátsó ülésre, és kereste a biztonsági övet. Nem volt. Abban a pillanatban, amint jámbor és békés küllemű sofőrje helyet foglalt a kormánykerék mögött, rettenthetetlen harcossá változott. Vadul hajtott, és ahogy kerülgette a többi járművet, Lorraine úgy hemperedett ide-oda az ülésen, akár egy zsák narancs. A kocsi a közlekedési szabályokat semmibe véve ideoda cikázott az utca egyik oldaláról a másikra, olykor a forgalommal szemben is. Jó lett volna, ha a lány talál valamit, amibe belekapaszkodhat, de nem akadt semmi, viszont az eszeveszett utazás kissé elterelte a figyelmét a pokoli hőségről... Végre megérkeztek a buszpályaudvarra, és Lorraine hálát adott az égnek, hogy túlélte a taxizást. A válla sajgott, mert folyton a kocsi oldalához ütődött, az állkapcsa meg szinte elzsibbadt, annyira összeszorította a fogsorát. Alkudozás nélkül kifizette a fuvart, borravalót azonban nem adott, és behúzta bőröndjét az épültbe. Megjelenése azonnal magára vonta a figyelmet. Minden szempár rászegeződött az ütött-kopott helyiségben. Kecsesnek és elegánsnak szánt mozdulattal kihúzta magát, majd határozott léptekkel megindult a jegykiadó ablak felé. - Kérek egy jegyet El Miradorba - szólt be az alkalmazottnak angolul, megfeledkezve róla, hogy spanyolul kell beszélnie. Az ablak mögött ülő férfi értetlenül bámult rá. Lorraine előkereste az útiszótárát, és végigfutotta az idevágó oldalakat. Rájött, hogy nem elég, ha csupán a helység nevét mondja. Ezért még számos, a jegyre vonatkozó kérdést tett fel, ám az alkalmazott mindre csak a vállát vonogatta, és ostobán nézett rá. Azután a férfi elkezdett beszélni. Először lassan, majd egyre gyorsabban és hangosabban, mintha úgy jobban értené a lány. Öt percnyi dobhártya hasogató magyarázat után Lorraine már közel érezte magát ahhoz, hogy sikoltozni kezdjen. - Segíthetek? A lány megfordult, és egy mosolygós, jó megjelenésű férfival találta szemközt magát.
- Jason Applebee - mutatkozott be az idegen. - Lorraine Dancy - felelte Lorraine, és miközben kezet nyújtott, észrevette, hogy a férfi keze be van kötve. - Amerikai? Az idegen bólintott. - Azt hiszem, ez elég nyilvánvaló. Olyan feltűnő vagyok itt, mint egy herceg a szegényházban. - Beszél spanyolul? - Folyékonyan. - Azután, mintegy bebizonyítandó a nyelvtudását, az idegen mondott néhány szót a pénztárablak mögött ülő férfinak. A hivatalnok elvigyorodott, bólintott, majd hadarva válaszolt valamit. Lorraine-re nézett, és arcán nyilvánvaló megkönnyebbülés tükröződött. A lány nem értette, mit beszéltek egymás között. Ekkorra már a legegyszerűbb igéket sem lett volna képes lefordítani. Jason Applebee odafordult hozzá. - Nos, mit akart tőle kérdezni? - Jegyet szeretnék venni El Miradorba. - Ez nem lehet igaz! - kiáltott fel a férfi ragyogó arccal. - Én is oda készülök. - Valóban? Azt hittem, olyan isten háta mögötti hely... - Voltaképp én is tovább utazom majd, de úgy terveztem, hogy El Miradorban töltöm az éjszakát. - Ezek szerint van ott szálloda? - Jó tudni, hol alhatom, ha mégsem találkoznék az apámmal, gondolta Lorraine. - Azt hiszem, nevezhetjük annak - vont vállat szórakozottan a férfi, mire a következő pillanatban mindketten hangos nevetésben törtek ki. Lorraine kifizette a jegyét, Jason is a magáét. Azután leültek az árnyékba, és várták a buszt, aminek a férfi szerint fél órán belül meg kell érkeznie. - Maga is a szállodában éjszakázik majd? - érdeklődött a lánytól újdonsült ismerőse, miután elhelyezte poggyászát a lábánál. - Még nem tudom - felelte habozva Lorraine. Hihetetlenül hosszúnak tűnt ez a nap mát eddig is. Atlantában át kellett szállnia egy másik gépre, ami két órát késett. - Mennyi ideig tart az út El Miradorba? - Néhány óra, vagy valamivel több, persze, ha nem döglik be a busz... - Jóságos ég! - sóhajtott fel á lány, hogy még ez is bekövetkezhet. - No, azért nem olyan félelmetes! - vigasztalta Jason. - Lett volna ott az ásatáson, ahol én jártam a múlt héten! Elmesélte Lorraine-nek, hogy részidős oktatóként régészetet ad elő egy kis missouri főiskolán, amelynek a neve teljesen ismeretlennek tűnt a lány számára. Azért jött ide, hogy kutatásokat végezzen doktori értekezéséhez. Már egy hónapja van Mexikóban, de nem ez az első kutatóútja.
Lorraine körülbelül harmincöt évesre taksálta. Jason dús, fekete haját kurtára nyírva hordta, rövid ujjú pamutinget meg zöldesbarna vászonnadrágot viselt, és természetesen az elmaradhatatlan sötét szemüveget. Friss, gyűretlen öltözéke láttán a lány még siralmasabbnak érezte a saját kinézetét. - Tehát ásatáson dolgozott? - Igen, és mondhatom, feledhetetlen élmény volt, ezt leszámítva - emelte fel Jason bekötözött kezét. A busz természetesen késett, de az idő jól telt, mert a fiatalember elmesélte Lorraine-nek az ásatás közben átélt kalandjait, beleértve azt az esetet is, amikor megsérült a keze. A lány borzongva hallgatta, hogyan szabadította ki az egyik mexikói munkatársát két, késsel felfegyverzett bandita kezéből. Lorraine hamar megkedvelte Jasont, mert egyszerűen nem lehetett őt nem kedvelni. Szellemes és vidám társaságnak bizonyult, ráadásul fölöttébb segítőkészen viselkedett. Vett néhány szelet dinnyét egy utcai árustól, és megosztotta a lánnyal. Lorraine nem érezte magát igazán éhesnek, de a gyümölcs csillapította fokozódó szomjúságát. Eddig még sohasem barátkozott össze ilyen gyorsan senkivel. Úgy érezte azonban, a fiatalember nyílt, közvetlen egyénisége őszinteségre és baráti közeledésre biztat mindenkit, aki csak ismeretségbe keveredik vele. Sűrű kipufogógáz-felhőt eregetve, csikorogva-nyikorogva végre begördült a busz az állomásra. Várható állapotára Jason jó előre felkészítette Lorraine-t. A rozoga öreg járgány alighanem már a második világháború óta rótta az utakat. Színnek már nyoma sem látszott rajta, és az ablakok fele hiányzott, ami ebben a hőségben bizonyára elviselhetőbbé tette az odabenn tartózkodást. Nem lehet minden tökéletes, gondolta a lány, épp elég, hogy legalább kellemes, segítőkész útitársra leltem itt, Mexikóban. Abban a pillanatban, amikor a busz bepöfögött a pályaudvarra, minden irányból megindult a roham. Ketrecbe zárt csirkéket cipelő felnőttek és visongó gyerekek tolongtak az ajtók előtt, sőt egy férfi malacot vitt a hóna alatt. - Szálljon fel, és igyekezzen a lehető legjobb helyeket lefoglalni nekünk! - utasította a lányt Jason, miközben a busz felé noszogatta. Én majd gondoskodom róla, hogy a poggyászunk is felkerüljön. Lorraine elképedve látta, hogy két ember felmászik a busz tetejére, és várja, hogy Jason meg a többi férfi feldobálja nekik a csomagokat. Cseppet sem irigyelte azt, akinek majd az ő bőröndjét kell feldobnia nyolc láb magasra. Körülbelül tíz perc múlva Jason is felkapaszkodott a buszra, és lihegve leroskadt szomszédos ülésre.
- Említette, hogy egy El Mirador közelében fekvő helyre utazik – fordult hozzá Lorraine, amikor Jason ismét levegőhöz jutott. - Igen, egy másik ásatásra készülök - bólintott férfi, s kissé odébb csúszott a kényelmetlen ülésen, hogy a lánynak több helye legyen. A keskeny ülés még egy felnőttnek is szűk lett volna, nemhogy kettőnek. Mesélt egy keveset a maja romokról és a lány érdekfeszítőnek találta az elbeszélését. - Erről most hallok először, hogy El Mirador közelében ásatás folyik - jegyezte meg. Amikor kezébe került apja levele, igyekezett minél többet megtudni erről a tengerparti városkáról. Tájékozódott a könyvtárban és az Interneten, de nem sok értesülést sikerült szereznie. El Miradornak ezer főnél kevesebb lakója van, akik - akárcsak a többi tengerparti helység lakosai halászattal és halfeldolgozással foglalkoznak. Más munkalehetőség nincs. Arra nem emlékezett, hogy maja romokról is olvasott volna, de ez nem jelent semmit. - Az itteni El Miradort a guatemalai El Mirador után nevezték el - magyarázta tovább Jason -, mely fontos maja település volt, egyike a legrégebbieknek. Az itteni El Miradortól pár mérföldnyire is található egy maja templom. Néhány évvel ezelőtt fedezték fel, és csak most kezdték meg a feltárását, ezért szeretnék három-négy hetet itt tölteni, mielőtt hazamegyek. - Haza Missouriba, ha jól emlékszem. - Jefferson Cityben élek. És maga? Miért utazik El Miradorba? Nem nevezhető éppen üdülőparadicsomnak! Lorraine nem sietett a válasszal. Töprengett, mennyit is mondjon el Jasonnek, hiszen végtére is alig egy órája ismeri. Igaz, valóban nagyon gyorsan összebarátkoztak, de azért mégis... Ilyen rövid ismeretség után nem avathatja be a legszemélyesebb dolgaiba. - Ott él az apám - felelte kurtán. - El Miradorban?! - Jason nagy szemeket meresztett. - Mit csinál ott? - Tanít. - A Békehadtestnél? Lorraine kinézett az ablakon. Voltaképpen hálásnak kellene lennie, hogy a küszöbönálló találkozás előtti feszült lelkiállapotában beszélhet valakivel az apjáról. Hirtelen elhatározta, hogy elmondja az egész történetet a férfinak. Jason is sokat elárult magáról, és a lány úgy érezte, megbízhat benne. Mély lélegzetet vett. - Őszintén szólva, fogalmam sincs. Hároméves korom óta nem láttam. Az édesanyám valamilyen okból elhitette velem, hogy meghalt fehérvérűségben. Csak egy hónappal ezelőtt értesültem róla véletlenül, hogy él, és azóta találkozni szeretnék vele. A vőlegényem úgy véli, megzavarodtam, és talán igaza is van. - Részletesen beszámolt még Jaasonnek az édesanyja haláláról, a bankletétben felfedezett levélről meg a vőlegényéről, Garyről. A férfi néhány pillanatig hallgatott, majd megkérdezte:
- Tudja az apja, hogy meglátogatja? - Természetesen - vágta rá először a lány, de a következő pillanatban már sóhajtva hozzátette: - Nem vagyok benne biztos. - Azok után, hogy az apja nem várta Méridában a repülőtéren, minden lehetőségre fel kellett készülnie. - De hát csak érintkezésbe lépett vele? - Ó, persze. - Amikor Gary faggatózott ugyanezekről a dolgokról, a lányt felbosszantotta vőlegénye fensőbbséges, számonkérő modora. Jason azonban őszinte érdeklődéssel és aggodalommal viseltetett iránta, így tőle valahogy magától értetődőnek hatott az érdeklődés. Telefonáltam az iskolába, és üzenetet hagytam, de nem hívott vissza. Ezután levelet küldtem neki, és kértem, hogy várjon a repülőtéren. Azonban nem jött ki elém... - Mikor adta fel a levelet? - A múlt hét elején. Jason megcsóválta a fejét. - Az is lehet, hogy még nem kapta meg. A posta ugyanis... - Ebben a pillanatban a busz belehajtott egy gödörbe, és nagyot zökkent. Az özönvíz előtti jármű kegyetlenül rossz rugózása miatt az utasok majd leharapták a nyelvüket. Jason úgy beleverte a fejét a tetőbe, hogy felkiáltott fájdalmában. Az egész balesetet az okozta, hogy a malac megszökött a gazdájától, és visítva futott a busz hátulja felé. A sofőrt pedig megzavarta a lárma, így nem tudott idejében lassítani. Néhány perc múlva, amikor ismét helyreállt a nyugalom, Jason befejezte a mondatot. - A posta ugyanis hírhedten lassú a világnak ezen a részén. - Jóságos ég! - sóhajtott fel rémülten a lány. - Mindenesetre számítania kell rá, hogy az apja nem is sejti a jövetelét - figyelmeztette a férfi. Szavai elgondolkodtatták Lorraine-t. Ezerötszáz mérföldet tett meg, az utolsó szakaszt siralmas utazási feltételek között. És most szembe kell néznie azzal a lehetőséggel, hogy az érkezése majd meglepetésszerűen éri az apját. Azóta, hogy az álom felriasztotta, Thomas Dancy szüntelenül Ginnyre gondolt, noha maga sem tagadta, hogy több kötelék fűzi Azucenához, mint hozzá. Mexikói élettársa végül is bármelyik nap megajándékozhatja a harmadik gyermekükkel. Nem akarta szeretni Azucenát, nem akart második családot alapítani, azonban egyébként sem kevés hibájához még gyengeség is társult. Túl gyengének bizonyult ahhoz, hogy megtagadja magától a második esélyt a szerelemre - az életre. Nemigen gyötörte lelkiismeret-furdalás, és önutálat sem bántotta, ehhez túlságosan is gyakorlatias volt a gondolkodása. Ám olykor, akárcsak most is, nem tudott szabadulni előző életének emlékeitől. Az üres osztályteremben ült, előtte az asztalon a javításra váró dolgozatok. Azonban szüntelenül Ginny járt a fejében, meg a lánya, akit nem is ismert. Súlyos bűn nehezedett a lelkére: megszegte szerelemből tett esküjét. Mindig hű akart maradni Ginnyhez. A Mexikóba menekülése
utáni első években a felesége rendszeresen látogatta előre megbeszélt helyeken, Mexikóvárosban vagy Veracruzban. Az egyik találkozástól a másikig ez a néhány együtt töltött nap éltette Thomast. Azután Raine megkezdte az iskolát, és Ginny látogatásai egyre ritkábbá váltak, végül pedig teljesen abbamaradtak. Ó, igen, szerelemről és hűségről szóló eskü, melyet egykor ő maga vetett papírra.... A bűntudatnál és a sajnálatnál nagyobb teher nyomta a lelkét. Aggódott Azucenáért és a születendő gyermekért. Ötvenéves múlt már, és csak az utóbbi nyolc, évben élt együtt Azucenával. Hol azzal áltatta magát, hogy neki is joga van a boldogsághoz, hol azért fohászkodott, hogy Ginny soha ne tudja meg, milyen vonzalom fűzi őt egy nála jóval fiatalabb nőhöz. Nem akart több gyereket, Azucena azonban melegszívű, odaadó teremtés lévén, bolondult a gyerekekért. Thomas pedig nem tudott volna meglenni nélküle, hiszen az élettársa valóban mindent megtett érte. És most már három gyermekük lesz. Vajon a harmadik is fiú lesz-e, mint az első kettő? Szerette a gyermekeit, rajongott értük, és - Azucena szerint - elkényeztette őket. Azonban éppen a fiai, Antonio es Hector közelében érezte, mennyire hiányzik neki a leánya. Raine most már felnőtt, az ő emlékezetében viszont továbbra is gyermek maradt. Olyan kicsikének látszott még, amikor elhagyta! Ritka látogatásai alkalmával Ginny mindig hozott neki fényképeket a kislányról; legutóbb egy iskolai felvételt, amely hiányos egérfogakkal, varkocsba font hajjal ábrázolta a nyolcéves Raine-t. Kopogtatás hallatszott az ajtón, majd Thomas egyik idősebb tanítványa, Alfonso lépett be a terembe. - Bocsánatot kérek a zavarásért - mentegetőzött spanyolul a fiú. - Egy férfi szeretne beszélni magával. - Megmondta a nevét? - Jack Kellernek hívják. Thomas bosszúsan elmosolyodott. - Szólj neki, hogy mindjárt megyek. Nem sok közös vonásuk akadt az egykori zsoldossal, de azért jól megértették egymást. Ha Jack nagy ritkán meglátogatta; mindig hozott híreket otthonról és a világból. Két nem éppen vonzó tulajdonságát - mosdatlan szájúságát és nőbolondságát könnyen meg lehetett bocsátani, mert máskülönben jó barát volt, Thomas pedig nem bővelkedett barátokban. Becsúsztatta a dolgozatokat bőr irattáskájába, és átment az irodahelyiségbe. Jack egy rozoga forgószékben elterpeszkedve valami ősöreg képes újságban lapozgatott. Pokolian festett. Már nagyon ráférne a hajvágás, Azucena talán hajlandó lesz rá. Napszítta szőke haja a vállát verte, és
legalább két-három napja nem borotválkozhatott. Levágott szárú, rojtos szélű farmert viselt, meg teniszcipőt, zokni nélkül. - Jack! - kiáltotta Thomas, és kinyújtott kézzel sietett feléje. - Thomas, öreg cimbora! - Jack félredobta a magazint, és feltápászkodott a székből. Megragadta barátja kezét, és alaposan megrázta. - Lassan már úgy nézel ki, mint valami vén tengeri medve! - jegyezte meg nevetve Thomas. - Te viszont egészen megállapodottnak látszol! Remélem, azóta már harmadszorra is büszke apa lettél. - Bármelyik nap megszülethet a kicsi. Thomast aggodalommal töltötte el, hogy El Miradorban nem működött semmiféle egészségügyi ellátás, nem mintha Azucena beleegyezett volna, hogy ne az otthonában, bába segítségével szülje meg gyermekét. Voltaképpen nem igazán kellett volna aggódnia, mert az előző szülések is könnyen, minden bonyodalom nélkül zajlottak le. - Ráérsz meginni velem egy hideg sört? - kérdezte Jack. - Természetesen. Thomas meg akarta üzenni Jack érkezését Azucenának, mert tudta, hogy az asszony szívesen látná vacsorára a barátját. Nem csupán azért, mert kedvelte Jacket, hanem mert adott rá, hogy fejedelmi módon lássa vendégül a hozzájuk látogató ismerősöket. Jaj lenne Thomas fejének, ha nem vinné magával Jacket vacsorára? Rábízta az üzenetet Alfonsóra, azután átsétáltak a tengerparti ivóba. Úgyszólván még le sem ültek és hozzá sem nyúltak a sörükhöz, amikor lélekszakadva berontott Alfonso. - Senor Dancy! Senor Dancy! - kiáltozta. - Mi az? Mi történt? - ugrott fel Thomas, aki azonnal Azucenára gondolt. - Egy nő jött az iskolába, magát keresi... - hadarta Alfonso. - Egy nő?! - ismételte Thomas hitetlenkedve, ügyet sem vetve Jack kérdőn fel vont szemöldökére. - Sí, senor! Azt mondja, Lorraine Dancynek hívják, és a maga lánya. 4. FEJEZET Lorraine idegei pattanásig feszültek. Képtelen lett volna türelmesen üldögélve várni az apjára, így inkább kiment az irodából, és fel-alá járkált a folyosón. Cipősarka hangosan kopogott a kőlapokkal burkolt padlón. A falon bekeretezett spanyol és angol nyelvű okirat tanúsította, hogy az iskolát a texasi egyház támogatásával tartják fenn. Az okirat az iskolaigazgató nevén kívül a három tanító nevét is feltüntette, valamint azt, hogy a gyermekek egyenruháját a Nők Missziós Társasága varrta. Kétszer is elolvasta a szöveget, azután tovább rótta a folyosót. Félórával ezelőtt érkezett meg El Miradorba, és most már mindjárt hat óra lesz. Sejtette, hogy késő délután nem
sok esélye van itt találni Thomas Dancyt. Jason bíztatta is, hogy menjen vele a városka egyetlen szállodájába, de ő előbb találkozni szeretett volna az apjával. Az iskolaépületet azonban nyitva találta, és amikor közölte az apja nevét egy iskolai egyenruhát viselő fiúval, az lelkesen bólogatott, majd megpróbálkozott néhány angol nyelvű mondattal. Felajánlotta Lorraine-nek, hogy várakozzon odabenn, amíg ő elmegy megkeresni az édesapját. A lány egy pillanatra szinte beleszédült a megkönnyebbülésbe - tehát az apja itt van! Azután kezdődött az igazi szorongás, a gyomorremegtető, idegőrlő félelem. A szinte beteges izgatottság. Hirtelen megfordult, mert közeledő lépteket hallott háta mögött. Thomas Dancy állt a folyosón, alakjának csak körvonalait engedte látni a nyitva hagyott ajtón beáradó erős fény. - Raine... - suttogta. - Thomas Dancy? - kérdezte habozva a lány, majd halkan hozzátette: - Apa? Raine nek nevezte, mint a levélben is, az anyja azonban mindig ragaszkodott hozzá, hogy a teljes nevét használja. Meg sem kellett volna kérdeznie, hiszen úgyis rögtön rájött, amint a szemébe nézett. Az a sötétkék szempár éppen olyan volt, mint az övé. Thomas Dancy lassan elindult feléje, és a lány meggyőződhetett róla, hogy valóban az a férfi, akit az esküvői képen látott. Egy hosszú pillanatig az apja csak némán nézett rá, markáns arcán megilletődött kifejezés tükröződött, azután elmosolyodott, de szemének csillogása visszafojtott könnyekről árulkodott. - Raine. - suttogta ismét. - Bárcsak tudtam volna...! - Nem kaptad meg a levelemet? - kérdezte a lánya. - Nem... nem... - Telefonáltam is. Dancy arcán csodálkozó kifejezés jelent meg. - Nem kaptam meg az üzenetet. - Akkor hát nem is sejtetted, hogy meglátogatlak? - Nem... De hála az égnek, hogy itt vagy! Csupán néhány lépésnyire álltak egymástól, és Dancy nem tudta levenni szemét. Lorraine-ről. - Mennyire hasonlítasz az édesanyádra! - álmélkodott. - Ugyanolyan szép vagy... - Felemelte a kezét, mintha meg akarná érinteni a lány arcát, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. A szeméből sugárzó szeretetet azonban nem lehetett félreérteni. Anyja említésére Lorraine szeme is megtelt könnyel. - Mi az, Raine? Mi történt? - Az apja karja lehanyatlott, mielőtt még magához ölelhette volna a leányát. - Anya április elsején meghalt - felelte Lorraine remegve.
Thomas úgy nézett rá, mintha váratlanul tőrt döftek volna a szívébe. Szeme kitágult a rémülettől, azután lassan, mint akit nem bír el a lába, egy székhez vánszorgott. - Meghalt? Hogyan? Az isten szerelmére, mondd már el, mi történt! - Hazafelé tartott a munkából. Aznap reggeltől kezdve esett, és senki sem tudja pontosan, miért, de a gumik megcsúsztak az úton, a fékek a nem fogtak, a kocsi pedig átsodródott a szembejövő forgalom sávjába. Összeütközött egy óriási kamionnal... A sofőr nem tehetett semmit, már képtelenség lett volna megállni. Senki sem tehetett semmiről. Thomas lehunyta a szemét. - Sokat szenvedett? - Nem. A rendőrorvos szerint azonnal meghalt. A férfi némán bólintott, miközben az arcán feltartóztathatatlanul gördültek alá a könnyek. - Azt mondtad, április elsején? - kérdezte azután rekedtes hangon. - Igen. Thomas megint bólintott, elővette a zsebkendőjét, és letörölte a könnyeit. - Felriadtam azon az éjszakán. - Kicsit hallgatott, majd halkan elismételte, mintha csak akkor hinné el a valóságot, ha a saját szájából hallja: - Szóval az én Ginnym halott... Lorraine leült az apja melletti székre. - Anya nekem mindig azt mondta. hogy te meghaltál. - Tudom. Azt... azt gondoltuk, neked így lesz a legjobb. - Miért? - Minden, amit ma elviseltem, megérte, ha választ kapok erre az egy kérdésre, gondolta Lorraine szorongva. Thomas mély lélegzetet vett, és a leánya felé fordult. Két tenyere közé fogta a kezét, és ekkor észrevette az ujján a gyűrűt. - Anyáé volt. A temetés napján húztam fel - magyarázta Lorraine, majd megemlítette, hogy eljegyezte magát Garyvel, utána pedig elhallgatott, jelezve, hogy várja a választ kérdésére. Az apja ujja hegyével gyengéden megérintette a jegygyűrűt. - Örökké szeretlek... - suttogta az aranykarikába vésett szavakat, és a lánya szemébe nézett. El kell hinned, hogy teljes szívemből szerettem az édesanyádat is meg téged is! - Miért hagytál el bennünket? - kiáltotta a lány. Most, hogy megtalálta az apját, szinte reszketett a türelmetlenségtől, hadd hallhassa minél hamarabb az igazságot. Az anyja több mint húsz éven át titkolt valamit előtte, itt az ideje, hogy fény derüljön rá, mit és miért. Józan ésszel fel nem foghatta, mi késztette a szüleit ilyen kegyetlen lépésre. Az édesanyját a lelke mélyéig becsületes embernek ismerte. Csak nem tévedhetett ekkorát! - Anya is szeretett téged... egész életében. Nem akart beszélni rólad, különösen azóta, hogy idősebb lettem. Valahányszor mégis megemlített, mindig sírva fakadt.
- Tudom... tudom... Most már Lorraine szeméből is kicsordultak a könnyek. - Azt mesélte nekem, hogy fehérvérűségben haltál meg. Halvány mosoly suhant át Thomas arcán. - Együtt találtuk ki ezt a történetet. Lorraine hallani akarta végre az igazságot, úgy érezte, elég erős ahhoz, hogy elviselje. - Kérlek, mondj el végre mindent! - Vietnamban kezdődött - fogott bele a történetbe Dancy, és a hangja egyszeriben suttogássá halkult. - Sok tekintetben igaz, hogy ott meghalt bennem az az ember, aki addig engem jelentett. - Hiszen kitüntetett hősként tértél vissza! Amikor a házunk leégett, anya azt sajnálta a legjobban, hogy a kitüntetéseid is odavesztek. Thomas felkapta a fejét. - Tényleg? Ilyesmit állított volna? - Komolyan, szinte szánakozva nézett a leányára. Egyáltalán nem voltam hős, Lorraine. Amikor szolgálati időm felénél szabadságra engedtek, megszöktem. Nem tudtam tovább elviselni a gyilkolást, a halált... Lorraine nem akarta elhinni, amit hallott. Ez egyszerűen nem lehet igaz! Semmi sem lehet igaz belőle! - De... - Visszatértem az Államokba, és csatlakoztam egy háborúellenes csoporthoz. Ők segítettek elrejtőzni. Attól a pillanattól fogva, hogy hátat fordítottam a hadseregnek, küldetésemmé, életcélommá tettem megmenteni sorstársaimat az értelmetlen haláltól. Megakadályozni, hogy idegen érdekekért, idegen földön áldozzák fel fiatal életüket. Hogy tehetetlenül nézzék társaik, barátaik szenvedését és halálát. - Azóta már bizonyára visszajöhettél volna, még akkor is, ha akkor szökevénynek nyilvánítottak! Nem hallottál róla, hogy közkegyelmet hirdettek? Lorraine egész életében hősnek tekintette az apját. Szülei hazugsága értelmetlennek tűnt, és zavarosnak találta az apja által elmondott történetet. - Én azonban nemcsak megszöktem a katonaságtól, hanem mást is tettem - folytatta Thomas, miközben kerülte a lánya tekintetét. - Mint említettem, csatlakoztam egy háborúellenes csoporthoz. Néhányan elhatározták, hogy felrobbantják a Kentucky Egyetemhez tartozó ROTC épületet, a tartalékos tisztek kiképzésének helyi központját. Nem számítottunk rá, hogy valakinek baja eshet... A biztonsági őrnek egyáltalán nem kellett volna az épület közelében tartózkodnia. - Meghalt a robbantásnál? A férfi bólintott. - Kettőt közülünk elkaptak, mielőtt átszökhettek volna Kanadába. José meg én biztosra vettük, hogy csupán idő kérdése, és minket is letartóztatnak.
- Jose? - José Delgado, régi jó barátom. Mi ketten Mexikóba mentünk, mielőtt kiadták volna ellenünk a körözést. - Mi lett vele? - Joséval? Egy ideig csavarogtunk az országban, azután ő talált magának megint valami hasonló elfoglaltságot. Összevesztünk, és szétváltunk. Már évek óta nem láttam. Utoljára azt hallottam róla, hogy valamelyik közép-amerikai országban csatlakozott a kormányellenes erőkhöz. - Nem jöhetnél haza már? Hiszen mindez majd harminc éve történt! - Nem - rázta meg a fejét Thomas szomorúan. - A gyilkosság nem évül el. Abban a pillanatban, hogy átlépném a határt, letartóztatnának gyilkosság vádjával, és a törvény teljes szigorával járnának el ellenem. Raine, szeretném, ha legalább te tudnád: részt vettem a csoport munkájában, a robbantást azonban elleneztem. Sohasem pártoltam az erőszakot, de hiányzott belőlem a bátorság, hogy szembeszegüljek a többiekkel. Ez az én bűnöm, ezért fizetek olyan drágán azóta is. - Mi történt azzal a két társatokkal, akiket letartóztattak? Thomas megint lesütötte a szemét. - Rick öngyilkosságot követett el a börtönben, és Ginnytől hallottam később, hogy Dant tizenkét évre ítélték, de hat év után feltételesen szabadlábra helyezték. Egyik kérdés a másik után tolult volna Lorraine nyelvére, ő azonban a legégetőbbet tette fel először: - Miért nem látogatott meg többé anya? Egy idő után már bizonyára nem tartották megfigyelés alatt. - Kezdetben mi is így terveztük - felelte az apja. - Édesanyád Louisville-be költözött, és körülbelül félévente meglátogatott. Persze, közben is érintkeztünk egymással egy közös barátunk útján. - Ki volt az? - Elaine Wilson. - Elaine néni? - Kilencéves koromban meghalt, villant át a lány agyán. - Elaine halála után minden megváltozott - folytatta Thomas. - Ginny írta, hogy jön, de egyre többször talált rá okot, hogy elhalassza az utazást, végül pedig teljesen elmaradt. - Vajon miért nem költöztünk mi is Mexikóba? Akkor együtt lehettünk volna. A férfi habozni látszott. - Ginny attól tartott, ha hosszabb időre elhagyja az országot, nem lesz ereje többé visszatérni. Aggódott a szüleiért. És aggódott érted. Édesanyád mindennél jobban szeretett téged, ezért azt akarta, hogy a legjobb iskolákba járj, és mindabban részesülj, amit Amerika csak nyújthat.
- De azt mondta nekem, hogy meghaltál! Lorraine nem tudta, képes lesz-e valaha is megbocsátani szüleinek ezt a hazugságot. - Te még sokáig nem voltál elég érett ahhoz, hogy megoszthassuk veled a titkunk. - Azonban már évek óta felnőtt vagyok. Nem értem, miért kellett továbbra is eltitkolnotok előlem az igazságot! - kiáltotta a lány hevesen, Miért nem avatta be őt is az édesanyja, miért nem engedte, hogy ő alkosson véleményt, ő határozzon? - A felelősség egy része engem terhel, Raine - vallotta be Thomas. Kinyújtotta a kezét, és megérintette a lánya arcát. - Én szöktem meg. Én keveredtem bele a robbantásba, ami egy ártatlan ember életébe került. - De nekem szükségem lett volna rád! - vetette a szemére indulatosan Lorraine. - Nekem is szükségem lett volna rád - jelentene ki békítően a férfi, majd átölelte a lányát. Hosszú percekig tartották így egymást. Amikor végre Lorraine kibontakozott apja karjából, visszaült a helyére, és megpróbálta összeszedni magát. - Bizonyára nagyon fáradt vagy, és alighanem éhes is - jegyezte meg Thomas. Mintegy válaszul nagyot kordult Lorraine gyomra, emlékeztetve a tulajdonosát, hogy csupán némi dinnyét fogyasztott Méridában, voltaképpen utoljára a repülőgépen evett, ott is csak joghurtot, egy banánt, meg valamiféle jellegtelen töltött húst. Az apja eltalálta, fáradtnak és éhesnek érezte magát. A férfi felemelte a bőröndöt, és kikísérte a lányát az iskolából. A házáig vezető rövid úton néhány mondattal tájékoztatta őt az itteni életéről. Kilenc éve él El Miradorban, azelőtt különféle alkalmi munkákat végzett szerte az országban, de soha nem maradt sokáig egy helyen. Azután lehetőséget kapott, hogy természettudományt és matematikát tanítson ebben a magániskolában, és ez a munka teljesen kielégíti. - Szégyellem bevallani, de már elmúltam negyvenéves, amikor megtaláltam a hivatásomat. Most már Lorraine is meggyőződhetett róla, milyen könnyű megszeretni ezt az embert. Talán szélsőséges nézeteket vallott fiatalkorában, de tanult a saját hibáiból, és dacolva a következményekkel, emberiességi megfontolásból csatlakozott a háborúellenes mozgalomhoz. Megbánta a tévedéseit, és nyilvánvalóan jó ember maradt, aki ugyanakkor kellő önismeretre tett szert. Lorraine hálát adhatott a sorsának, hogy végül is rátalált. Nagy meglepetést okozott; amikor Lorraine megjelent El Miradorban, de ennél nagyobb boldogságban ritkán lehetett része Thomas Dancynek életében. A lányát éppen olyannak találta, amilyennek mindig is remélte: okosnak, szépnek és szeretetteljesnek. Örömmel állapította meg, hogy nagyon hasonlít az édesanyjához. Amikor először megpillantotta, szinte beleszédült. Mintha visszafordult volna az idő kereke, és megint a tizenkilenc éves Ginny állt volna előtte.
A felesége halálhíre súlyos csapásként érte, időre volt szüksége, hogy feldolgozhassa. Időre és magányra, hogy meggyászolhassa. Mindig is szerette őt. Igaz, felesége elszakította a lányától, és magára hagyta kényszerű száműzetésében, ő azonban megbocsátott neki. Nem hibáztathatta, amiért nem akart részt vállalni férje szerencsétlen tettének szomorú következményeiben. Ő csak azt kívánta, hogy ne ugyanaz a sors jusson mindkettőjüknek. Most azonban már túl késő ezen emészteni magát... Thomas szerény körülmények között élt a családjával; remélte, Lorraine megérti majd a helyzetét: a falu szegény, az iskola nem adhat neki magas fizetést. A fiúcskák - Antonio és Hector - a ház előtti kertben játszottak. Máskor rögtön odafutottak volna az apjukhoz, most azonban félénken megálltak, mert nem szoktak hozzá, hogy Thomast idegenekkel lássák. Antonio melléhez szorítva a labdát, nagyra kerekedett szemmel figyelte, amint apja kitárja a kertkaput az idegen hölgy előtt. Azucena vacsorát készített a konyhában; fokhagyma illata járta be a házat. Thomas hellyel kínálta Lorraine-t a nappaliban, és azon törte a fejét, miként magyarázza meg neki, hagy ez az előrehaladott állapotban lévő nő az ő élettársa. Lehet, hogy Lorraine meglepődik ezen, talán egyenesen megbotránkozik, Azucena azonban minden tekintetben a társa. Most, hogy szabad lett, törvényesíteni fogja a kapcsolatukat. Azucena mosolyogva sietett be a szobába, de arcáról nyomban eltűnt a mosoly, ahogy meglátta a lányt. Elkomolyodva pillantott Thomasra, a tekintetében számtalan kérdés tükröződött. Azucena csak törve beszélt angolul, és nem is igen igyekezett megtanulni a nyelvet. Bizonyára ez lehetett az oka, hogy a gyerekek is csupán néhány szót tudtak angolul. - Ez a lányom, Lorraine - magyarázta Thomas spanyolul. Azucena szeme kitágult, és a férfi rögtön észrevette rajta, mennyire izgatott. Érezte, hogy fél, szerette is volna megnyugtatni, de nem tudta, hogyan. - Hol van Jack Keller? - kérdezte Azucena váratlanul. - Azt hiszem, visszament a hajójára. Elváltunk, amikor meghozták a hírt, hogy a leányom az iskolában vár. - Tudtad, hogy a leányod meglátogat? - Az asszony gyönyörű sötét szeme megbántva szegeződött Thornasra. - Nem. - A férfi át akarta ölelni Azucenát, hogy kiengesztelje, de nem merte. - Az édesanyja meghalt a múlt hónapban, és csak akkor értesült arról, hogy én, még élek. Azucena megértően bólintott. - Mutass be neki, mint a házvezetőnődet! - javasolta bölcsen. - A leányodat már amúgy is sok megrázkódtatás érte. - Nem akarok megint hazudni. Jobb, ha megtudja.
- Majd együtt elmondjuk neki - jelentette ki Azucena. - De nem most. Fárasztó útja lehetett, pihennie kell. Thomas egy pillanatig habozott, majd kurtán bólintott. - Kínáld hellyel, én pedig mindjárt felszolgálom nektek a vacsorát - folytatta az asszony. - És te meg a fiúk? - nézett rá Thomas megütközve, mert helytelenítette, hogy nem ülnek asztalhoz velük. Mint az imént mondotta, nem akart hazudni Raine-nek, de be kellett látnia, hogy a leányát éppen eléggé megviselték már az átélt események. Nem terhelheti most egy újabb súlyos igazsággal. És félt természetesen a haragjától is, de még jobban attól, hogy elveszítheti, amikor csak most találta meg... Jobb meggyőződése ellenére igazat adott hát Azucenának, hogy egyelőre nem beszél neki a kapcsolatukról. - Semmi baj, mi majd később eszünk. Thomas észrevette, hogy Raine odafigyel kettőjük beszélgetésére; de tekintete elárulta, hogy semmit sem ért a szóváltásukból. - Ez a nő talán valami közeli ismerősöd? - érdeklődött a lány, miközben alaposan szemügyre vette Azucenát. - A házvezetőnőm - felelte Thomas. - Rendes háziasszony lehet - jegyezte meg Lorraine, körülpillantva a szerényen, de szeretettel berendezett otthonban. Thomas megpróbálta a lány szemével nézni a házat, és biztosra vette, hogy messze van attól, amihez hozzászokott. Azonban eszébe sem jutott mentegetőzni, elvégre becsületes munkával kereste a kenyerét. - A vacsora készen van, ha enni kívánsz. Azucena remekül főz. Carnarónes con ajo, vagyis fokhagymás garnélarák lesz vacsorára. - Csábítóan hangzik? Kérlek, tolmácsold a köszönetemet - mosolygott kedvesen az asszonyra Lorraine. - Szívesen! - válaszolta készségesen az apja. Thomas bekísérte leányát a fürdőszobába, hogy kissé felfrissíthesse magát. Mire visszatért, a terített asztalon már ott gőzölögtek a rizzsel, paradicsommal és ínycsiklandóan illatozó garnélarákkal töltött cseréptálak. Lorraine helyet foglalt. - Mikorra várja a… a házvezetőnőd a kisbabát? - Bármelyik nap megszülhet - adta a közönyöst Thomas. Odanyújtotta a rizses tálat Raine-nek, és abban reménykedett, hogy a kínálgatással talán elkerülheti a további kérdéseket. - Az a két kisfiú is az övé? A férfi bólintott. - Szép neve van - folytatta a csevegést Lorraine.
- Igen, liliomot jelent. Thomas akaratlanul is mulatságosnak érezte egy kissé a helyzetet. Egy időben Azucena valóban a házvezetőnője volt: az iskola alkalmazta, hogy elvégezze a ház körüli teendőket. A férfi hat hónapig úgyszólván észre sem vette a jelenlétét azon kívül, hogy az asszony kifogástalanul rendben tartotta a házat, és minden este friss vacsorát főzött neki. Thomast teljes egészében lefoglalta, és ugyanakkor örömmel töltötte el új foglalkozása. Nem akarta a szeretőjévé tenni Azucenát. Házasembernek tartotta magát, noha El Miradorban senki sem tudott amerikai feleségéről. Másrészt joggal tarthatott attól, hogy egy házasságon kívüli kapcsolatot rossz szemmel néznének az egyház által támogatott iskolában. Az iskola igazgatója mind a mai napig nem tette szóvá Thomas életvitelét. Gyakran vendégeskedett a háznál, bizonyára nem maradt előtte rejtve a munkatársa és az asszony kapcsolata. Azonban továbbra is házvezetőnőként bánt Azucenával. Az első hat hónap folyamán ez meg is felelt a valóságnak. Thomas olyan tartózkodóan viselkedett a házvezetőnőjével szemben, hogy végül Azucena lett a csábító. Azucena, akinek a neve azt is jelenti: tisztaság, tökéletesség. A vacsora kitűnően sikerült. Azucena Thomas kedvenc ételét választotta, ami Raine-nek is nagyon ízlett. - A házvezetőnőd valóban remekül főz - jelentette ki a lány, amikor Azucena egy tál forró tortillát, kukoricalisztből sütött kerek lepényt tett az asztalra. Thomasnak nehezére esett palástolni élettársa iránti vonzalmát. Tudta, hogy Lorraine észrevette, amikor rámosolygott Azucenára, és meg is magyarázta volna, de vacsorájukat hangos, türelmetlen kopogtatás szakította félbe. Mindkét nő Thomasra nézett. A férfi félretette a szalvétáját, é az ajtóhoz ment. Rosszat sejtett; látogatóba érkező barátok nem így szoktak bebocsátást kérni. Két egyenruhás rendőr várakozott odakinn. Thomas ritkán látott fegyveres rendőrt a városban; mi több, egyiküket sem ismerte, ami már önmagában is szokatlan dolognak számított. Úgyszólván mindenkit ismert El Miradorban, ha nem is név szerint, de látásból bizonyosan. - Miben segíthetek? - kérdezte, gondosan ügyelve arra, hogy minden szót érthetően és tiszteletet parancsolóan ejtsen ki. - Lorraine Dancyt keressük. - Megtudhatnám, miért keresik? - Apa - szólalt meg mögötte a lánya -, hallottam, hogy a nevemet említették. Thomas nem válaszolt, szemét továbbra is a rendőrökre szegezte. - Miért keresik a lányomat? - Néhány kérdést kell feltennünk neki - válaszolta a kettő közül a magasabb és izmosabb rendőr.
- Miről? - Jason Applebee-ről - vette át a szót most a másik. - Szeretnénk tudni, milyen kapcsolatban áll ezzel az egyénnel. - Miről van szó, apa? - Raine Thomas mellé lépett. - Ismersz valakit, akit Jason Applebee-nek hívnak? - váltott át hirtelen angolra az apja. Lorraine bólintott. - Méridában találkoztam vele. Azt mondta, amerikai. Ő segített megváltani a buszjegyemet. Valami nincs rendben? Remélem, nem történt baja! Thomas spanyolra fordította a lánya kérdéseit a két rendőrnek. Bár Raine nem árult el semmi különöset az Applebee-vet való találkozásáról, az apjának úgy tűnt, a szívén viseli a sorsát. - Azt mondják, hogy Applebee a rendőrőrsön van, de nem hajlandók megmondani, miért tartják ott. Lorraine a szája elé kapta a kezét. - Jóságos ég! Mi történhetett? Segítenünk kell rajta! Thomas már elég régen élt Mexikóban ahhoz, hogy tisztában legyen vele, milyen nehéz a rendőrséggel boldogulni. Úgy érezte, ha másért nem is, a lánya kedvéért kötelessége mindent megtenni, hogy segítsen ezen a fickón, hiszen Raine szemmel láthatóan aggódik érte. - Azt akarják, menj velük a rendőrségre - folytatta a tolmácsolást. - Én? - A lány tanácstalanul nézett az apjára. - Természetesen elkísérlek. - Jó, akkor megyek. Bizonyára valami félreértés történhetett, ami remélhetőleg pillanatok alatt tisztázódni fog! Bár úgy lenne, gondolta Thomas, de csak abban lehetett biztos, minden tőle telhetőt el fog követni, hogy megoltalmazza a lányát. Amikor Lorraine belépett a kis épületbe. Jason felállt, és hihetetlen megkönnyebbülés tükröződött az arcán. - Lorraine! - kiáltotta, mintha csak a lányt az ég küldte volna válaszul az imáira. - Mi történt? - kérdezte Lorraine. Jason az ajtó közelében álló két rendőrre pillantott, azok pedig közömbös arccal néztek vissza rá. A három rendőr, Jason, Lorraine és Thomas zsúfolásig megtöltötték a helyiséget. A lánynak először az tűnt fel, hogy a két rendőr közül, akik a házhoz jöttek, csak az egyik kísérte őket ide. Azt azonban nem is sejtette, hová lett a másik. Nem mintha különösebben hiányzott volna neki. - Ő a feleségem közölte Jason angolul. Lorraine alig tudta magába fojtani az tagadó választ.
Thomas a lányára nézett, a szeme összeszűkült. A rendőrök tekintete ugyanakkor Lorraine bal kezének gyűrűsujjára siklott. - Igaz ez? - kérdezte az idősebbik. Mindenki visszafojtott lélegzettel várta a választ. Jason szeme könyörögve tapadt Lorraine-re, hogy ne hazudtolja meg. A lány kényszeredett mosollyal bólintott. A következő pillanatban a kis helyiséget betöltötte a rendőrök hangos vitája. A lány természetesen egy szót sem értett az egészből, Thomas azonban csakhamar bekapcsolódott a heves szóváltásba. - Mi a csuda folyik itt? - súgta oda Lorraine Jasonnek. - Fogalmam sincs - tárta szét a kezét zavartan a fiatalember. - De ha jól értettem, azt hiszik, elloptam valami maja műalkotást, ami persze nevetséges rágalom! - Jason rémültnek és megdöbbentnek tűnt. - Nem akartam belekeverni magát is ebbe a kellemetlen helyzetbe - vallotta be fojtott hangon - de nem tudtam, mitévő legyek. - Miért állította azt, hogy a felesége vagyok? - Kellett mondanom nekik valamit, hogy kapcsolatba léphessek magával. - Elhallgatott, lesütötte a szemét. - Azt sem engedték meg, hogy telefonáljak, vagy ügyvédet hívjak. Fogalmam sincs, mi az ördögöt csináljak, és egyáltalán, mi ez az egész?! Csak abban reménykedtem, hogy én segítettem magán, maga is segít rajtam. - Ne aggódjon! - próbálta őt megnyugtatni Lorraine. Utálta a hazugságot, de belátta, hogy olykor szükség van rá. Mint például most. A rendőrök és Thomas között folytatódott a vita. - Egyébként ettől a kis hazugságtól eltekintve elmondta nekik az igazat? - érdeklődött még mindig suttogva Lorraine. - Hogy nemrég részt vettem egy ásatáson? - meredt rá megütközve Jason. - Lorraine, ezt nem gondolhatja komolyan! Ha véletlenül értesülnének erről, már semmi sem ingathatná meg őket abban a meggyőződésükben, hogy valóban nálam van az az átkozott holmi. Az ősz hajú rendőr átsétált a szoba túlsó oldalara. Jason hátizsákja kiürítve állt ott, a ruhaneműi és a szermélyes használati tárgyai szerteszét dobálva hevertek az asztalon. Szemmel láthatóan alaposan átkutatták a csomagját. - Megtudtál valamit? - lépett közelebb Lorraine az apjához. - Lopez őrmester úgy véli, hogy a… férjed részt vett egy nemzeti műkincs elrablásában. A rendőrség szerint az egyik azok közül, akik ellopták a Kukulcán Csillagot. Thomas elmagyarázta, hogy a csillag Kukulcán isten jelképe, és két összeillő darabból áll. Az egyik felét az 1930-as években találták meg, és egy mexikóvárosi múzeumban őrizték, míg el nem tűnt néhány nappal azután, hogy egy új régészeti ásatáson rábukkantak a csillag másik felére. Rejtélyes körülmények között ez a darab is eltűnt, még mielőtt tudományosan
bizonyíthatták volna az eredetiségét. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a rablás során egy múzeumi őrt is megsebesítettek, aki kórházba került, és felgyógyulására nincs remény. Ugyancsak a rablás napján tűnt el egy Raventos nevű régész, akit azóta sem látott senki. Bűntényre gyanakszanak, és feltételezik, hogy ugyanaz a személy áll mindhárom eset hátterében. A rendőrség szerint Applehee a tettes, fejezte be az apja a tájékoztatást. - Ez nem igaz! - kiáltotta Jason. - Esküszöm, nem igaz! - Szerencse, hogy Jacinto hadnagy hajlamos hinni a barátodnak - jegyezte meg Thomas a lányához fordulva. - Hála istennek! - suttogta Jason, és hátradőlt a székén. - Minden holmimat átkutatták, még a hátizsákomat is kifordították. Thomas egyenesen a fiatalember szemébe nézett. - Ha netán mégis maga követte volna el ezeket a bűncselekményeket, jobban tenné, ha most beismerné. - De nem én tettem! - tiltakozott hevesen Jason. - Esküszöm mindenre, ami szent, fogalmam sincs, miről beszélnek ezek az emberek! Én csak egy részmunkaidős egyetemi oktató vagyok! Elfelejtette közölni, hogy az egyetemen régészetet tanít, és nemrég részt vett egy ásatáson is, gondolta a lány. Nem ítélte el ezért - legalábbis nem nagyon. Megértette, miért hallgatta el ezeket a tényeket. Hiszen ha csak megemlíti a foglalkozását, máris gyanússá válik a rendőrök szemében. Bárcsak Jason jobban tartaná magát az igazsághoz, kívánta Lorraine, de egyáltalán nem vette biztosra, hogy hasonló körülmények között ő becsületesebben viselkedett volna. - Azt mondják, egy hosszá hajú, szőke amerikai férfit keresnek, aki kerek lencséjű szemüveget visel, és jobb kezén sebhely látható. Jason megvonta a vállát. Az ő haja fekete volt, és rövid, továbbá nem hordott szemüveget sem. - Mit mondhatnék még? Nem én vagyok az, akit keresnek. - Sejtelmem sincs, mihez kezdtem volna El Miradorban az ő segítsége nélkül - közölte Lorraine az apjával. Thomas Applebee-re függesztette a tekintetét. - Mint már említettem, nagy szerencséje, hogy Jacinto hadnagy hisz magának. Jason megkönnyebbülten sóhajtott fel. - Azt hiszem, rá tudom venni őket, hogy engedjék vissza a szállodába éjszakára, de holnap reggel bizonyára lesz még magához néhány kérdésük. - Természetesen a rendelkezésükre állok. Mindent megteszek, hogy tisztázzam magam - sietett Jason a válasszal. - Én is itt leszek, ha esetleg szüksége lenne rám - fűzte hozzá Thomas. - Köszönöm, uram! Kimondhatatlanul hálás vagyok a segítségéért!
- Jason nem fog csalódást okozni neked - jelentette ki a lány bizakodva. - Azt fogja tenni, amit elvárnak tőle. - Rendben, tehát Mr. Applebee most szabadon visszatérhet a szállodába - ismételte Thomas. - Meg egyszer köszönöm! - hálálkodott Jason. Mindhárman együtt hagyták el az őrszobát. Az egyik rendőr visszacsomagolta a fiatalember holmiját a hátizsákba, és átadta neki. Thomas ragaszkodott hozzá, hogy a szállodáig kísérje Jasont, ott aztán néhány szót váltott az idős tulajdonossal. Noha Lorraine nem értette őket, a beszélgetés lényege nyilván az lehetett, hogy tartsák szemmel Jasont. Amíg haza nem értek, Thomas nem hozta szóba a rendőrségen történteket. Odabenn viszont rögtön a tárgyra tért. - Miért hazudtad, hogy Applebee felesége vagy? - Nem... nem tudtam, mitévő legyek - dadogta a lány. Sejtette, milyen kellemetlenül érintette a hazugsága az apját, de remélte, megérti, mi kényszerítette rá. - Nem gondoltam volna, hogy ezt fogom tenni, de amikor azt állította, a felesége vagyok... - Tehetetlenül megvonta a vállát. - Bárhogyan történt is, meggyőződésem, hogy Jason ártatlan! - Biztos vagy benne? - Igen! - vágta rá a lány habozás nélkül. - Igen, teljesen biztos vagyok! - ismételte nyomatékkal. Thomas épp mondani akart valamit, de hirtelen elhallgatott. - Antonio! - kiáltotta. Egy gyerek futott feléjük egy másik, idősebb fiúval, akit Lorraine nem ismert. Arra viszont emlékezett, hogy amikor megérkezett. Antoniót is az udvaron játszó gyerekek között látta. Bizonyára valami baj történhetett, mert a fiú nem győzött elég gyorsan beszélni. Thomas végighallgatta a gyereket, komor arckifejezése megerősítette a lány gyanúját. Odafordult Lorraine-hez, és megragadta a karját. - Azonnal ki kell mentenünk téged innen! - Kimenteni engem?! - A lány értetlenül meredt az apjára. - Amíg az őrszobán jártunk, egy rendőr átkutatta a bőröndödet. - De hát ez törvénytelen! - kiáltotta a lány felháborodva. - Raine! - Thomas keményen megrázta Lorraine-t. A holmid közt megtalálták az elrabolt műkincset! 5. FEJEZET
Jack a Scotch on Water fedélzetén ülve nézte, amint a nap lassan alábukik az alkonypírtól rózsálló tengerbe. Ezt a napszakot szerette a legjobban. Nemsokára felkel a hold, és ezüstös fényt hint a vízre. Felrakta a lábát a hajó oldalára, miközben lassan kortyolgatta kedvenc mexikói sörét. Tiszta levegő, egy üveg sör, és békés nyugalom - kívánhat-e az ember ennél többet az élettől? Mivel a naplemente már nem kötötte le a figyelmet, Jack gondolatai visszatértek barátjához. Thomas Dancyhez. Amikor Thomas értesült leánya látogatásáról, visszasietett az iskolába, de megígérte, hogy később még találkoznak. A fenébe is, dünnyögte magában Jack, nem is tudtam, hogy van egy leánya. Halálbiztos, hogy nem számított a jövetelére, ezt elárulta az arckifejezése. Thomas azóta nem hallatott magáról, amit Jack fölöttébb különösnek talált, mert szavatartó embernek ismerte Daneyt. Nem is ebédelt, mert arra számított, hogy Azucena majd valami finom mexikói ételt készít vacsorára. Uramisten, az a nő hogy tud főzni! Máris összefut a nyál a szájában, ha csak arra gondol, mit szokott Azucena az asztalra varázsolni friss halból, néhány paradicsomból, borsból, meg kevéske fűszerből! Senki sem süt jobb tortillát nála, nem lehet betelni a forró, illatos kukoricalepénnyel. És ha jó hangulatban van, talán még egy hajvágásra is rá lehet venni... Azon tűnődött, hogy meg kellene borotválkoznia vacsora előtt, csupa borosta a képe. Remekül sikerült ez a találkozás Thomasszal, bár beszélgetésük félbeszakadt. Már el is felejtette, milyen jó együtt lenni vele. Hétszámra nem nevetett annyit, mint abban a félórában. El is határozta, hogy El Miradorban várja be a kicsi megszületését. Minél több időt akart Antonio és Hector társaságában tölteni, mert a két fiú rajongott érte, és nagyszerűen elszórakoztatta. Esti tervei ugyan kútba estek, a délután azonban nem telt haszontalanul. Megtöltötte gázolajjal a hajó 480 gallonos üzemanyagtartályát, és élelmiszereket is rendelt készlete kiegészítésére. Reggel az lesz az első, hogy mindent felhord a fedélzetre. Választhatott, hogy Floridába vagy Belize-be hajózik-e, s végül úgy döntött, hogy visszatér a közép-amerikai országba, majd onnan folytatja útját délre, amerre épp kedve tartja. - Jack! A váratlanul felcsendülő hangra a férfi hirtelen felugrott, és egy pillanatig feszült testtartással, éberen figyelt. Azután óvatosan áthajolt a korláton, és a kikötőmólók felé kémlelt. Thomas futott a tengerparton, és egy fehér nadrágkosztümös szőke nőt húzott maga után. Jack látta, hogy a nő alig tudott lépést tartani Dancyvel. Átvillant az agyán, hogy bizonyára Dancy lánya lehet az. A táskája vadul csapkodta az oldalát futás közben, és attól lehetett tartani, hogy bármelyik pillanatban lecsúszhat a válláról. Mindketten kifulladtak, és úgy tűnt, vitatkoznak valamin. Amikor közelebb értek, Jack megértette szavaikat. - Antonio a te fiad, ugye? - hallotta a fiatal nő hangját. - Most nincs időnk erről beszélni - felelte Thomas. - Papának szólított - folytatta a nő. - Hány gyereked van még? És hány feleséged? – Majd, mintha csak most döbbent volna rá, még hozzátette: - Ugye Azucena a… a szeretőd? Úristen,
hiszen legfeljebb három-négy évvel lehet idősebb nálam! - Szavaiból harag és felháborodás áradt. Csak akkor hallgatott el, amikor odaértek a hajóhoz. - Kérni szeretnék valamit tőled - fordult Thomas Jackbez. Komor arcán sötét árkokká mélyültek a vonások. - Máris teljesült - vágta rá a barátja, meg sem várva, mit kérnek tőle. Nem túl sok ember számíthatott ilyen válaszra Jack Kellertől, Thomas Dancyt azonban szerette és megbízott benne. - Raine, ez Jack Keller. Jack biccentett a lánynak, és úgy tett, mintha nem hallotta volna vitatkozásukat. - Örülök, hogy megismerhetem, Raine. A lány futólag rápillantott. - Jobban szeretem, ha Lorraine-nek szólítanak - közölte meglehetősen ellenségesen. - Lorraine - igazította ki magát Jack, és ellenállt a kísértésnek, hogy valami gúnyos fintort vágjon. Thomas nem vesztegette az időt fölösleges udvariaskodásra. - Arra kérlek, hogy vidd vissza az Államokba a leányomat úgy, hogy az itteni hatóságok ne szerezzenek róla tudomást. - Vagyis azt szeretnéd, hogy ne találkozzunk a határőrökkel - felelte Jack ugyancsak kertelés nélkül, mert kiolvasta barátja szeméből a szorongást. - Látom, megértettél - bólintott Thomas, majd hozzáfűzte: - Máris indulnotok kell! - Valami baj van? - tudakolta Jack, ügyet sem vetve a lányra. - Nagy baj. - Eltúlzod a dolgot, apa - szólt közbe Lorraine. - Könnyen megmagyarázhatnám a helyzetet, és biztos vagyok benne, hogy... - Most nincs időnk vitatkozni! - vágott közbe Dancy. - A legrosszabb, amit tehetek, ha elszököm - tiltakozott Lorraine. - Azt a látszatot kelteném vele, hogy bűnös vagyok. Inkább szembenézek a hatóságokkal, mint hogy - elhallgatott és megvető pillantással mérte végig Jacket - vele maradjak. Jack nyilvánvalóan nem felelt meg a lány öltözködési elvárásainak. Az igazat megvallva, Jack sem repesett a gyönyörűségtől, hogy a hajóján kénytelen lesz elviselni egy nő társaságát. - Raine! Mindenképpen vissza kell juttatnunk téged az Államokba! - jelentette ki Thomas erélyesen. - Ha a rendőrség letartóztat, már nem segíthetek rajtad. Minden pillanatban itt lehetnek! Menj! Az isten szerelmére, indulj már! Rendőrség? Letartóztatás? Jack elképzelni sem tudta, mit követhetett el a lány, hogy rendőri eljárástól kell tartania, de bizonyára nem csekélységet. - Vidd magaddal! - Thomas valósággal Jack felé taszította Lorraine-t. - Vidd el innen!
- A bőröndöm... a ruháim! Nem mehetek el csak így, minden nélkül! És egyébként is, még beszélnünk kell egymással... - A bőröndödet lefoglalta a rendőrség. Különben akkor sem tarthatnád magadnál a holmidat, ha Lopez őrmester börtönbe csukna. - Thomas szemmel láthatóan kezdte egyre jobban elveszíteni a türelmét, a hangja csak úgy remegett a félelemtől meg az idegességtől. - Az ég szerelmére, ne akard belülről megismerni a mexikói börtönöket! Menj már, menekülj ebből a pokolból! - Most mát kiabált, és hevesen integetett Jacknek, hogy segítse fel a lányt a hajóra. Azután eloldotta a kötelet a kikötőbakról, és feldobta a fedélzetre. - Az amerikai követség segíteni fog rajtam - vitatkozott még mindig Lorraine, miközben végre felkapaszkodott a Scotch on Water fedélzetére. A hajó kissé megingott, amikor beszállt. - Ha elmondom, hogy semmit sem tudok a műkincsről, bizonyára mindent tisztáznak a mexikói hatóságokkal. Jack mit sem sejtett az előzményekről, de azt látta, hogy ez a nő álomvilágban él. Ha egyszer a mexikói rendőrség kezébe kerül valaki, alig van esélye, hogy segítsenek rajta. Ami pedig az amerikai követség hajlandóságát meg lehetőségeit illeti a segítségnyújtás tekintetében, nos, erről jobb nem is beszélni. - Kérlek, induljatok már! - könyörgött Thomas. - Hiszen... A csónakmotor pöfögni kezdett, fekete füstcsík szállt föl belőle a levegőbe. - Hiszen csak most érkeztem! - kiáltotta a lány. Rimánkodó hangja áthatolt a motor dühürgésén. - Van valami, amit meg kell tudnom, mielőtt elmegyek... Ez így nem tisztességes...! Egyáltalán nem az…! Jack hallotta fájdalmas szavait, de nem érzett sajnálatot iránta. - Én sem ezt akartam, Raine - felelte Thomas, és lassan, mintha a szíve akarna meghasadni, ellépett a kikötőbaktól... - Majd megtalálom a módját, hogy kapcsolatba lépjek veled - ígérte. Értékes szállítmányod van, Jack barátom, vidd el az Államokba épségben az én kedvemért... Jack nem is tétovázott tovább, felkapaszkodott a hídra. Thomas a kikötőmedence túlsó oldalán maradt, onnan figyelte az indulásukat. Jack a válla föltett hátrapillantva látta, hogy Lorraine a motorcsónak hátsó részén áll. Előretolta az indítókart, és a jármű kisiklott a kikötőmedence védett vizéből. A lány karba font kézzel a korlátnak támaszkodott. Jack még a hátán is látta, milyen dühös. Valószínűleg a legszívesebben kiugrana a hajóból, hogy visszaússzon a partra, ami persze nem volna ajánlatos. Jacknek egyszerre megkondult a gyomra, és erről az eszébe jutott, milyen átkozottul kevés elemózsia van a hajón. A megrendelt és kifizetett élelmiszerek El Miradorban maradtak a kereskedő tornácán. Nem elég azonban, hogy odalett az élelmiszer, ráadásul itt van vele ez a nő,
aki minden bizonnyal felbosszantja majd, valahányszor csak kinyitja azt az átkozottul ostoba száját! Hát nem éppen így képzelte el a mai estéjét, az szent igaz! Lorraine a fedélzeten állva nézte, mint tűnnek el lassanként a távolban El Mirador fényei. Nem tudta, mióta állt már ott az elmúlt órák eseményein töprengve. Mintha csupán percek teltek volna el azóta, hogy a pompás vacsora mellett ült az apjával, és végre megismerhette őt, akiről azt hitte korábban, örökre elveszett a számára. Elpirult, amikor eszébe jutott, hogyan dicsérte meg a „házvezetőnő" főztjét. A Kukultan Csillaggal kapcsolatos események valósággal letaglózták - és szörnyen ostobának érezte magát. Most már világosan látta, hogy Jason Applebee - ha ugyan ez az igazi neve - csak története igazolására használta fel őt. Szándékosan hazugságba keverte, mert hallotta, hogy a hatóságok egy magányosan utazó férfit keresnek. Rávette hát Lorraine-t, mondja azt a rendőröknek, hogy házasok. A lány haragudott magára az ostobasága miatt. Az utolsó percig hitt Jason ártatlanságában - egészen addig, amíg a műkincset meg nem találták az ő bőröndjében. Aligha dicsekedhetnék azzal, hogy jó emberismerő vagyok, állapította meg keserűen. Jasonnek semmiből sem állt megváltoztatni a külsejét, levágni és befesteni a haját! A faragott kődarabot pedig biztosan akkor rejtette el a bőröndjében, amikor ő felkapaszkodott a buszra helyet foglalni, amíg a fiatalember a csomagjaikat rakta fel a tetőre. Milyen kapóra jöhetett a szökésben lévő rablónak, hogy találkozott egy hiszékeny amerikaival! Ha mást nem is, azt legalább megtanulhatta volna az elmúlt hónap során, hogy ne higgyen a látszatnak. És most Jason csalárdsága meg a saját hiszékenysége miatt itt van egy hajón ezzel… ezzel a ponyvaregénybe illő alakkal! Jack Keller úgy festett, akár egy napimádó, torzonborz tengeri medve. Kétségtelenül a hajóján él. Szőke haját fakóra szívta, bőrét meg sötét bronz árnyalatúra barnította a nap. Bár Lorraine épp az imént emlékeztette magát, hogy nem szabad hinnie a látszatnak, mégis gyanakvással szemlélte ezt a fickót. Olyan lustának és nemtörődömnek tűnt. Nagyon kétségbeesett az apám, hogy pont egy ilyen lehetetlen alakra bízott rá engem, gondolta a lány. Már több mint egy órája utaztak a tengeren, de még egyetlen szót sem váltottak. - Keresne nekem valami ennivalót? - szólt le Jack a hídról. Olyan hangsúllyal mondta, mint aki elvárja, hogy Lorraine egész úton a rendelkezésére álljon. A lány már készülődött is a csípős válasszal, de aztán jobbnak látta visszafojtani az ingerültségét. Végül is Jack szívességet tesz neki meg az apjának. - Hol keressem? - kérdezett vissza. - Próbálja meg talán a konyhában - vetette oda a férfi, mintha ezt Lorraine magától is kitalálhatta volna.
A lány lemászott a kajütbe, ami egyáltalán nem bizonyult könnyű feladatnak, mert a hajó szüntelenül emelkedett-süllyedt a hullámzással együtt, a lépcsőt pedig hihetetlenül meredekre csinálták. Leérkezve az elképzelhető legkisebb és legsiralmasabb konyhában találta magát. Kíváncsian körülnézett, és egy fülkében felfedezte a zuhanyozót meg a vécét is. A másik helyiségben - ha a sötét odú egyáltalán rászolgált erre a megnevezésre aludhatott Jack. Az alacsony hálóhelyen ruhadarabok hevertek. A fali polcon könyvek sorakoztak, és az ablak közelében kampókon különféle lőfegyverek függtek. Minthogy a környezetében senki sem tartott fegyvert, Lorraine még csak nem is sejtette, mifélék vagy milyen kaliberűek lehetnek, mindenesetre nem úgy festettek, mint amilyeneket a filmekben látott. Visszatérve a konyhába, a hűtőben felfedezett egy összeaszalódott narancsot meg négy vagy öt sört. Undorodva félrelökte őket - valahogy így söpörte le Katherine Hepburn Humphrey Bogart pálinkáit, Az afrikai királynőben. A további keresgélés eredményeként rábukkant egy kiszáradt tortillára, meg egy nyitott doboz szardíniára is, ez utóbbí rendkívül kellemetlen szagot árasztott. Nem lévén más választása, Lorraine meghámozta a narancsot. Alig fogott hozzá azonban ehhez a művelethez, a gyomra vészesen háborogni kezdett. - Azt... azt hiszem, tengeribeteg leszek - közölte a férfival, amikor felvitte neki a narancsot. Mit javasol, mit csináljak? - Ha hánynia kell, mindig csak arra törekedjen, hogy a feje kívül legyen a korláton. Ugyanis ha véletlenül összerókázza a hajót, azt magának kell feltakarítania. - Köszönöm a jó tanácsot - mormolta a lány, miközben óvatosan visszafelé tapogatózott a fedélzeten. A tenger már nem volt olyan nyugodt, mint amikor elindultak, és erősen dobálta a motorcsónakot. A Scotch on Water - furcsa név egy csónaknak! - fel-felszökkent a hullámok hátára, majd hirtelen lefelé bukfencezett, Lorraine gyomra pedig hűségesen követte fel-le... A lány erősen elhatározta, hogy nem fog hányni, ezért leült a fedélzeten található egyetlen, székre, és a gyomrára szorította a karját. Sajnos, ez sem segített rajta. Rázta a hideg, ugyanakkor forró verítékben fürdött. Kisvártatva feltápászkodott a székről, a hajó oldalához botorkált, ás megszabadult attól a kevéstől, amit még az apjánál fogyasztott a rendőrök érkenése előtt. Kimerülten hunyta le a szemét, az émelygés azonban továbbra is gyötörte. Néhány perc után végre úgy tűnt, hogy már elmúlt. Felegyenesedett és hangosan nyöszörgött, már nem törődött vele, hogy Jack hallja-e, vagy sem. Túl betegnek érezte magát ahhoz, hogy ügyeljen a látszatra. - Nos, jobban van? - érdeklődött a férfi. - Nem. Rosszabbul. Lorraine esküdni mert volna rá, hogy Jack mulat rajta. Nem fogok törődni vele, határozta el, és megtörölte a száját a kézfejével. - Menjen, feküdjön le, de nem ajánlom, hogy a kajütben!
Lorraine-nek rendes körülmények között esze ágába sem jutott volna abban a szörnyű ágyban pihenőre térni, más hely azonban nem állt rendelkezésére. Fel is hívta volna erre a férfi figyelmét, ha nem érezte volna olyan nyomorultul magát. Jack eltűnt, és pár perc múlva egy takaróval meg egy párnával tért vissza. Odadobta a lánynak a székre. - Köszönöm - nyögte Lorraine, miközben kínlódva ingatta ide-oda a fejét. Még soha életében nem gyötörte ennyire semmilyen rosszullét. Jack leguggolt mellé, de a lány úgy vélte, nem mutat túl sok együttérzést. - Mennyi időbe telik, amíg elérjük az Államokat? - kérdezte gyenge hangon. A férfi nem válaszolt azonnal. - Tovább fog tartani, mint szeretnénk - felelte végül. Lorraine már tudta, hogy igazat mond. Amikor Jason Dancyék kíséretében visszatért a szállodába, tudta, hogy igencsak sürgeti az idő. Thomas és Lorraine hosszas búcsúzkodás után végre távoztak, ő pedig azonnal felsietett a szobájába, hogy visszarakja azt a néhány holmit, amit kivett a csomagjából. Biztosra vette, a rendőrség nemsokára rájön, hogy hazudott, akkor pedig senki közbenjárása sem mentheti meg már a letartóztatástól. Indulnia kell, méghozzá azonnal! A fenébe is, nem számított rá, hogy a rendőrség a nyomában van. A buszpályaudvar pénztárosának bizonyára feltűnt a kezén lévő kötés. Ő maga az oka az egésznek, mert nem gondolt rá, hogy a körözés már eljuthatott a buszpályaudvarra. Lehetetlen, hogy ilyen rövid időn belül közzétették volna a fényképét - vagy mégis? Mindenesetre amennyire csak lehetett, megváltoztatta a külsejét. Levágta és befestette a haját, a szemüvegét sötét lencséjűre cserélte, és más ruhát vett fel. A kezén levő mély vágással azonban nem tudott mit kezdeni. Valószínűleg annak köszönheti, hogy elkapták. Azért csatlakozott Lorraine-hez, hogy megtévessze a hatóságokat, de alighogy bejelentkezett a szállodába, megérkeztek a rendőrö. Épp csak arra maradt ideje, hogy bejegyezze magát a vendégkönyvbe és felmenjen a szobájába. Nyugodtan kilépett a folyosóra, majd szemügyre vette a kijáratot. Mindjárt látta, hogy a tulajdonos megszívlelte Lorraine apjának figyelmeztetését, és rajta tartotta a szemét. Thomas Dancy korántsem viselkedett vele olyan gyanútlanul, mint a lánya. A szobájába visszatérve begyömöszölt néhány szerteszét heverő apróságot a hátizsákjába, majd elrakta a párnája alá rejtett rugós kését is. A rendőrök vagy nem találták meg, vagy nem törődtek vele. Miután befejezte a csomagolást, kinézett az utcára nyíló kis ablakon. A rendőrkocsi épp akkor gördült a szálloda elé. Nem vesztegette az időt, belebújt zekéjébe, felvette a hátizsákját, azután nyugodtan kisétált az ajtón.
A hátsó lépcsőn találkozott a tulajdonossal. Társalgásuk meglehetősen rövidre sikeredett. Az öregember - tévesen - azt hitte, hogy feltartóztathatja. Elhallgattatása értékes percekkel hátráltatta Jason menekülését. Szívesen mellőzte volna a második gyilkosságot, de elkerülhetetlennek látszott, és tulajdonképpen Thomas Dancyt terhelte érte a felelősség. Már elérte a hátsó kijáratot, amikor hallotta felrohanni rendőröket a szobájához vezető lépcsőn. Megint nagyon közel jutottak hozzá. Túlságosan is közel. Feltétlenül meg kell találnia Lorraine-t! A buszutazás alatt megpróbálta rábeszélni a lányt, hogy ő is jelentkezzen be a szállodába. Persze, nem lehetett túl rámenős, mert azzal felfedte volna a kártyáit. Mielőtt azonban elváltak volna délután, legalább annyit kiszedett belőle, hol lakik Dancy. Elrejtőzött, és megvárta, amíg teljesen besötétedik, azután mellékutcákon át lopakodva megközelítette a tanár városszéli házát. Szerencséjére El Mirador egyszerű négyzetrácsos alaprajz szerint épült, és a hold is világított. Nyomozott más emberek után nehezebb körülmények között is, éppen mostanában. Nem lesz nehéz megtalálnia Lorraine-t. Ő a kulcsa mindennek. És ha megkapja, amit akar tőle, megint eltűnik. Egy kutya megugatta, amint végigsurrant szemetes utcán. Nem akarta, hogy meglássák, ezért egy kis vályogház árnyékába húzódott. És lám, micsoda hihetetlen szerencse: Thomas Dancy hangját hallotta, amint sietve közeledik a házak között, és kiabálva hív egy Azucena nevű nőt. A következő pillanatban egy állapotos asszony szaladt ki a szemben lévő házból, és zokogva a férfi karjába vetette magát. Olyan hosszan ölelkeznek, mintha legalább egy éve nem látták volna egymást, bosszankodott magában Jason türelmetlenül, amíg meg nem értette a nő szavait. Tehát a rendőrség már itt járta házban, és megtalálta az elrabolt műkincset. Jason tehetetlen dühében elmorzsolt néhány káromkodást a fogai között. - Hol van most Lorraine?- kérdezte a nő spanyolul. Én is éppen ezt szeretném tudni, gondolta Jason, és feszülten figyelt. - Jackkel. - Jack Kellerre bíztad! - Nem volt más választásom - dörmögte Thomas. - Ki kellett juttatnom innen, mielőtt a rendőrség letartóztatja. Jason megint csak arra a megállapításra jutott, hogy Dancy eszes ember, nem úgy, mint a leánya, akit könnyen be lehetett csapni. Az apja helyesen tette, amikor elküldte innen. A rendőrség ízekre szedné. Elmosolyodott, mert eszébe jutott, milyen könnyen elhitte az ő meséjét, és milyen készségesen elmondott mindent magáról. Majdnem megbánta már, hogy belekeverte ebbe az ügybe, de nem tehetett egyebet.
- Jack jó barát - folytatta most Thomas. Olyan közel húzta magához az asszonyt, amennyire csak annak nagy pocakja engedte, és megcsókolta a feje búbját. - Akkor hiszek Jack Kellernek, ha meghallom, hogy a lányod épségben visszaért a hazádba. - Most már Mexikó a hazám - jelentette ki a férfi, és Jason a köztük levő távolság ellenére is kihallotta a hangjából a szomorúságot. - Te pedig nemsokára a feleségem leszel. Az asszony felemelte a fejét, hogy Thomas szemébe nézhessen. Jason nem láthatta az arckifejezését. - Most már szabad vagyok, elvehetlek. - Nem kell a pap elé állnom, hogy a feleséged legyek. A szívemben már így is az vagyok. A méhemben hordom a gyermekedet. Ebben a házban a te fiaid alusznak. Mindenem megvan, ami kell. - Nekem is - felelte Thomas, majd átkarolta Azucena derekát, és bevezette a házba. Jack Keller, ismételte magában Jason. Ezzel a névvel ő is mindent megkapott, ami pillanatnyilag kellett neki. Lorraine arra ébredt, hogy a nap az arcába süt. A teste erősen lázadozott a nyugszékben töltött éjszaka után. A torka kiszáradt és be is gyulladt a tengeri-betegségtől, a nyaka elmerevedett. Ám a testi panaszoknál is jobban kínozta az a fájdalom, amit a szívében érzett. Hirtelen átvillantak az agyán az előző nap eseményei, és szinte belekábult, amikor végiggondolta, mi minden történt vele. Nem egészen huszonnégy órával ezelőtt búcsúzott el Garytől a repülőtéren. Azután a repülőút, majd a buszutazás következett, a találkozás az apjával, végül pedig Jason gonosz bajkeverése. A rendőrség. Jack hajója. Egyetlen nap alatt többet élt át, mint egész eddigi életében! És úgy aludt el - alighanem életében először -, hogy nem mosott arcot-fogat. Haja fésületlenül hullott az arcába, a gyomra korgott az éhségtől. Az a kevés, amit előző este evett, a tengerben kötött ki. Hallott valamit, és amikor felnézett, meglátta Jacket. Csípőre tett kézzel állt a fedélzeten, miközben hunyorogva fürkészte a vakítóan kék vizet. Nappali fényben sem festett jobban, mint sötétben. Sőt, ha lehetséges, még borzasabbnak és mogorvábbnak tűnt. - Jó reggelt! - próbálkozott Lorraine. A férfi futólag rápillantott, de nem viszonozta az üdvözlését. Nyilvánvalóan azok közé az emberek közé tartozott, akikhez reggel szólni sem lehet, amíg nem térnek magukhoz. - Akarja, hogy készítsek egy kávét? - készségeskedett a lány. Szerette volna Jack tudomására hozni, hogy bárdolatlan modora ellenére hálás a segítségéért, és kész megtenni mindent, ami tőle telik. - Főzzön néhány tojást, ha már itt van! - horkant rá a hajó gazdája.
Lorraine-nek rosszulesett a férfi megvető hanghordozása, főleg mert még csak nem is sejtette, mivel szolgált rá. - Rendben van. Hogyan szereti? - A sárgája maradjon híg! - mordult egyet megint Jack. - Jó. - A lány nem mert volna rá megesküdni, hogy ez sikerülni fog neki, de majd kiderül. - Ha lenne szíves megmondani, hol van a kávé meg a tojás, mindjárt elkészíteném. - Hogy hol van a kávé meg a tojás? - ismételte meg Jack idegtépően lassan. - Hát nem tudja? - Nem. - Előző este, amikor a narancsot találta, semmi effélét nem látott, de talán van még valahol egy másik hűtőszekrény. - Az élelmiszerkészletem El Miradorban maradt. - De... - Beletelt némi időbe, mire Lorraine felfogta a mondat értelmét. - Azt akarja mondani, hogy nincs semmi élelmiszerünk?! - Pontosan. A lány még soha életében nem érzett ilyen kínzó éhséget. - Akkor mit fogunk enni? - tudakolta kétségbeesetten. - Halat. A szardínia jó csalétek. Lorraine elfintorította az arcát. - Most meg mi a baj? - kérdezte a férfi. A lány sejtette, milyen ostobán hangzik majd, amit mondani fog, de most már félig-meddig úgyis elárulta magát. - Nem bírom nézni, ha valamilyen élőlényt megölnek. A férfi harsányan felkacagott, mintha valami hihetetlenül mulatságos dolgot hallott volna. - Hát akkor koplaljon! 6. FEJEZET Ez a nő teljesen hasznavehetetlen! Jack tulajdonképpen nem is számított másra, mégis meglepte, hogy ilyen hamar beigazolódott a gyanúja. - Hajlandó vagyok horgászni - szólalt meg végül hosszabb hallgatás után a lány -, de halat tisztítani nem. - Ezzel hátat fordított, miközben csak úgy áradt belőle a néma szemrehányás. Csoda, hogy nem száll rá megpihenni valami madár, olyan magasra tartja az orrát, gondolta a férfi csúfondárosan. - Maga szerint futná az erejéből egy hal kifogására? - kérdezte kissé elcsodálkozva, nem mintha gúnyolódni akart volna, csak tényleg érdekelte, mennyire veheti komolyan a lány ígéretét. - Természetesen - vágta rá Lorraine. Jack semmi kedvet nem érzett a vitához, ráadásul egyre jobban gyötörte az éhség. Hiányzott reggeli kávéja, és a legkevésbé sem vágyott hosszas alkudozásba bocsátkozni, egy majdnemhogy
potyautassal, különösen olyannal, aki annyira bizalmatlan iránta, mint ez a nő. Úgy látszik, még azt sem fogta fel, hogy ő tett neki szívességet, amikor megmentette a börtöntől. - Tudni akarom, mit szándékozik tenni ebben a helyzetben - jelentette ki újból felé fordulva a lány, Már bocsánatot kérek, más se hiányzik, mint hogy őfensége most még parancsokat kezdjen osztogatni, háborgott magában Jack. - Már elmondtam. - Háttal a lánynak összeszerelte az első horgászbotot. Rátűzte a horogra a csalit - a szardínia már úgysem lett volna alkalmas emberi fogyasztásra -, majd a helyére erősítette a botot. Miután befejezte, felszerelte a másodikat is. Két zsinór kétszeres esélyt jelentett, hogy sikerül reggelihez jutniuk. A fenébe is, még ki sem fogta az első halat, és a kisasszony máris finnyáskodni kezd, hogy nem hajlandó bevérezni a finom ujjacskáit! - Felfordul a gyomra a vér látványától, ugye? - gúnyolódott a férfi. - Nem attól! - fortyant fel Lorraine. Jack azonban csak némán felhúzta a szemöldökét, miközben a helyére erősítette a második botot is, ezért még hozzátette: - Barbár dolognak tartom a horgászást. - Amint már tanácsoltam: koplalhat is. - Remek. Velem ellentétben őnagysága kiadósan megvacsorázott, pedig arra a vacsorára én lettem volna hivatalos, lázadozott magában még mindig Jack. Reggelizik, vagy sem, az ő dolga, nem segíthetek rajta! - Tudom, hogy furcsán hangzik - szólalt meg a lány, aki nyilvánvalóan meggondolta a dolgot. - Nem arról van szó, hagy nem akarom elfogadni az ajánlatát. - Tegye csak, amit jónak lát! - vetette oda Jack. Elindította a motort, és a hajó lassan húzni kezdte a zsinórokat. Lorraine úgy festett, mint aki megint tengeribeteg lesz. Arca egészséges rózsaszínről hamuszürkére. majd halványzöldre változott. Jack nem kérdezte meg, hogyan érzi magát, ez még szerinte is túl nagy kegyetlenség lett volna. Elég volt ránéznie a lányra. Őnagysága visszabotorkált a nyugszékhez, és belezuhant. Jackre hamarosan rámosolygott a horgászszerencse. Nem egészen tíz perc múlva behúzta az első halat, egy ízletes húsai vörös makrélát. Lorraine el sem mozdult a helyéről, amíg Jack kifogta a reggelinekvalót, és az érdeklődés legcsekélyebb jele nélkül nézte, hogyan húzza be zsákmányát, hogyan tisztítja meg és szeleteli fel a halakat, és végül hogyan süti meg egy nyeles serpenyőben. A sülő hal illatára a férfi szájában összefutott a nyál. Ennél frissebb igazán nem lehet semmi! Ehetett volna a konyhában, mint ahogyan máskor is tette. Most azonban látványosan felcipelt még egy széket nagyfedélzetre,
majd felállította a lányé mellé. Azután fogta a tányérját meg egy doboz hideg sört, és letelepedett. Észrevette, hogy Lorraine egyszer odapillant. Éhes,.. De mivel kijelentette, nem szereti a horgászást, a büszkesége tiltja. hogy élvezhesse ezt az átkozottul finom ételt - legalábbis Jack így vélte. - Nem szeretnék nyűg lenni a nyakán. - szólalt meg bátortalanul a lány. - Ahhoz különleges érzék kell. - Érzék?! - ismételte Lorraine csodálkozva. - Igen. És úgy tűnik, magában ez megvan. Jack számítása bevált; a válasz egy időre elhallgattatta a lányt. - Hogyan szerzünk élelmiszert? - kezdte végül mégis újra. Jack érezte Lorraine hangjának erőltetett nyugalmából, hogy nehezére esik féken tartani az indulatait. Feltehetően nem vesztette el gyakran az önuralmát; az ilyen finom hölgyeket éppen úgy idomítják jó modorra, ahogyan őt tanították meg a kiképzőtáborban a katonáskodás alapelemeire. - Válaszolok a kérdésére, ha maga is válaszol az enyémre - felelte. Élvezettel elfogyasztotta az utolsó falat makrélát, majd leöblítette egy korty sörrel. A konyhában még bőven maradt hal, de ezt nem árulta el a lánynak. Ha reggelizni akar, kérjen! - Hát, jó - egyezett bele Lorraine kelletlenül. A csónak finoman ringatózott, és a lány valamelyest visszanyerte egészséges arcszínét. Ez jó jel, futott át Jack agyán. Amíg meg nem szokja a tengert, nagyon nyomorultul érezheti magát. Abban azonban még nem látott tisztán, vajon melyik mivoltában lehet könnyebb elviselni a lányt. Átkozottul kellemetlen tud lenni akkor is, ha éppen kutyául érzi magát, hogyan viselkedhet hát, amikor semmi baja? - Kérdezni akart tőlem valamit? - Lorraine hangja türelmetlenül csengett. Jack megfontolta, mit is mondjon. Kétségtelenül szórakoztatónak találta a lány bosszantását, azt a vágyát azonban már jóval nehezebb lett volna megmagyarázni, miért szeretett volna minél többet megtudni róla. Bizonyára összefüggésben van Thomasszal: egyszerűen kíváncsi, miféle nő lehet a barátja lánya. - Tulajdonképpen egyáltalán nem tartozik rám - kezdte -, de győzött bennem a kíváncsiság... Szárazon felnevetett. - Miféle ember a férje? Ő is olyan kimért, mint maga? Lorraine úgy nézett a bal kezén lévő jegygyűrűre, mintha meglepné, hogy ott látja. - Biztos vagyok benne, maguk ketten jól összeillenek - folytatta Jack. - Egyiküket sem ragadja el soha a szenvedély? - Bocsánat, nem értem, mire gondol. - Tudja, amikor azt sem bírják kivárni, hogy levetkőzzenek, annyira odavannak egymásért. Amikor a falhoz támaszkodva vagy a konyhaasztalon szeretkeznek.
Lorraine úgy bámult rá, mint aki nem hisz a fülének. - Hogy lehet ennyire közönséges?! Jack elnevette magát. Valóban nagyon mulatságos volt sértegetni ezt a nőt. - Maga sem kedvel jobban engem, mint én magát. Ez rendben is lenne. De nem tehet szemrehányást azért, mert érdekel, miféle férfi lehet az, aki feleségül vesz egy ilyen... sápkóros nebáncsvirágot. - Ne merészeljen...! - Fogadni mernék, hogy minden szerda és vasárnap éjjel szeretkeznek, pontosan, akár az óramű - folytatta zavartalanul Jack. - Ez nem tartozik magára! A férfi megint nevetett. - De eltaláltam, ugye? És természetesen pizsamában csinálják. Utána pedig udvarias kis hangokat hallatnak, megpuszilják egymást, majd kifelé fordulnak, és elalszanak. - Miért érdekli ennyire a szerelmi életem? - csattant fel hirtelen Lorraine. Úgy tett, mintha haragudna, de a felháborodása nem hatott túl meggyőzőnek. A férfi figyelte, amint halvány pír lepi el az arcát, de nem válaszolt kérdésére. - Minden nő szerelmi élete ilyen olthatatlan kíváncsiságot ébreszt magában, vagy csak az enyém? - próbált gúnyolódni Lorraine, megjátszva a hidegvérűt. Ha egyedül volnál nő a földön, akkor sem tudnál kísértésbe vinni, állapította meg Jack kajánul. Hangosan azonban ezt felelte. - Nem végzek éppen tudományos kutatásokat ezen a téren, de azért nem is hagy hidegen a téma. - Általában nem bosszantotta a nőket ilyen céltudatosan, de Lorraine ezt hozta ki belőle, nem tehetett róla. Bármennyire is nehezére esett beismerni, valami igenis megragadta ebben a lányban. Talán az öltözéke. Az a szolidan elegáns nadrágkosztüm. Senki sem visel itt fehéret. Nem mintha még fehérnek látszott volna a lány ruhája, de továbbra is ugyanolyan ingerlően simult testére. Levetette a kabátkáját, és az alatta feszülő rövid, rózsaszín top mellének szelíd domborulatára irányította a tekintetet. Jack megrázta a fejét. Elment az esze ennek a nőnek, hogy ilyen ruhákat hord! Neki ugyan nincsenek rossz szándékai, de ha volnának, bizony bajba kerülne. - Maga már feltette az kérdését, Mr. Keller, most én következem. - Parancsoljon! - Nem tartom túl jó ötletnek, hogy máris elkezdett inni. - Drágám, azt állította, kérdezni akar tőlem, nem pedig szentbeszédet tartani! - Rendben - mormolta a lány, és leplezetlen undorral pillantott a férfira. - Pontosan mit szándékozik tenni az élelmiszerkészlet pótlása érdekében? Jack nagyot nevetett a kérdés nyilvánvaló ostobaságán.
- Kiskegyednek fölösleges aggódnia emiatt! Lorraine elengedte a füle mellett a csipkelődést. - Akkor hát mit fogunk csinálni? - Vásárolunk! Mi mást tehetnénk? A válasz csakugyan elég kézenfekvőnek tűnt. Lorraine egész eddigi életében még senki iránt nem érzett ilyen heves ellenszenvet, mint Jack Keller iránt. Ez a férfi bárdolatlan volt a végtelenségig, és minősíthetetlenül érzéketlen, meg közönséges. Sehogy sem értette, miként történhetett, hogy az apja önként rábíztat erre... erre a vademberre. Végül is arra a következtetésre jutott, hogy a helyzete bizonyára sokkal veszélyesebb, mintsem gondolta volna. A reggel hihetetlenül hosszúnak tűnt. A nap olyan erősen tűzött, hogy szinte leverte a lábáról. Minden szellemessége elhagyta. Jack szemmel láthatóan nagy kedvét lelte az ő ugratásában, és éppoly könnyedén ontotta a sértéseket, mint a káromkodásokat. Amikor nem gúnyolódott vele, Raine-nek szólította. Soha senki nem nevezte így az apján kívül. Jack szájából valahogy úgy hangzott ez a megszólítás, mintha valami engedetlen gyermekhez beszélne. Egy tekintetben bizonyult eredményesnek a reggel: Lorraine már egészen jól elviselte a hajó mozgását a vízen. Nem tudta, azért-e, mert üres a gyomra, vagy mert ő is rákapott a .,matrózjárásra", ahogyan Jack mondta. Bárhogy is történt, nagyon örült neki. Még sohasem utazott tengeri hajón, ezért nem igazát készülhetett fel rá, mire is számítson. A látóhatárt fürkészve egyszerre szárazföldet pillantott meg. Üde zöld dombok bukkantak fel a távolban. A látvány olyan izgalommal töltötte el, hogy óvatosan kikászálódott a székéből, és a hajó hátsó része felé vánszorgott. - Hol vagyunk? - próbált tájékozódni Jacktől. - Mexikóban - hangzott a nem túl részletes válasz. - Ennyit még én is tudok - jelentette ki a lány szemrehányóan, majd hangos és kifejező sóhaj kíséretében hozzáfűzte: - Itt fogunk élelmiszer vásárolni? - Ez a tervem. Lorraine-nek nem sikerült eltitkolnia a megkönnyebbülését. Ő mindenképpen úgy érezte, ha Jack nem is, hogy megfelelő élelmiszerkészlet nélkül nem folytathatják az útjukat. Ahogy a hajó a kikötő felé közeledett, a lány több magasba szökő, fényűző szállodát pillantott meg kicsivel odébb a parton. - Milyen város az ott? - kíváncsiskodott akaratlanul is, noha megfogadta, hogy többé nem kérdez semmit a férfitól. - Campeche - bökte ki kurtán Jack. Lorraine emlékezett rá, hogy olvasott erről a településről, amikor anyagot gyűjtött a Yucanánfélszigetről. Ha jól emlékszik, a városnak több mint 250 000 lakosa van, és egyike a vidék leggyorsabban fejlődő üdülőközpontjainak. A közelében sok maja rom található.
- Ne reménykedjen! - dörmögte Jack. - Mire akar ezzel célozni? - Csak arra, hogy nem Campechébe megyünk. - Nem oda?! - meredt rá a lány. - De hát... - Nem kockáztathatjuk meg. Lorraine úgy vélte, hogy talán inkább biztonságban lennének egy ilyen nagy városban, ahol elvegyülhetnének a névtelen tömegben. Jack azonban nem vesztegetett több szót a magyarázatra, és szemmel láthatóan nem is érdekelte a lány véleménye. - Ha nem Campechébe megyünk, akkor hová? - La Ruta Maya az úti célunk - felelte Jack. - Ez a név azt jelenti, hogy a maják útja. Kis falu a campechei öböl partján. A hagyomány szerint ezer évvel ezelőtt ezen a helységen keresztül vezetett a maja kereskedők fő útvonala. Régebben horgonyoztam itt, és tudom, hol vásárolhatok élelmiszert feltűnés nélkül. Így nem kell sokáig rostokolnunk a kikötőben. - Értem. A férfi szeme összeszűkült. - Aligha érti - jegyezte meg. - Nem kockáztathatjuk, hogy meglássák magát. Ebben a ruhában meg ezzel a szőke hajjal olyan feltűnő jelenség, mintha csak szándékosan magára akarná vonni a hatóságok figyelmét. - Hát akkor mit csináljak? Ugorjak ki a hajóból, és tartsam vissza a lélegzetemet, amíg vissza nem jön? - Ne adjon nekem ötleteket! Lorraine összeszorította a száját, nehogy kicsússzon rajta valami, amit később esetleg meg kellene bánnia. Még soha senkinek nem sikerült ilyen gyorsan kihozni őt a sodrából, mint ennek a tunya, hitvány, haszontalan csavargónak. A lehető legkevesebbet óhajtott érintkezni vele, és örült, hogy a férfi elhitte, már férjnél van. Elképzelte, milyen kiállhatatlanul tolakodó lenne, ha rájönne az ellenkezőjére. Mindenesetre szerencsés ötletnek bizonyult, hogy felhúzta az édesanyja jegygyűrűjét. - Eszébe ne jusson mutatkozni, amíg én oda leszek! - figyelmeztette nyersen a férfi. Lorraine elsőre nem fogta fel, mire céloz Jack, de amikor rájött, belesápadt. - Csak nem azt akarja, hogy lemenjek a kajütbe? - Fullasztó lehet odalenn, abban a szörnyű kis lyukban! - Dehogyisnem - bólintott Jack, majd mintha olvasna a lány gondolataiban, hozzáfűzte: Igyekszem vissza, amilyen gyorsan csak lehet. - Mégis mennyi időbe telhet? - Úgy vélte, jobban elviseli a megpróbáltatást, ha legalább tudja, meddig tart. Tizenöt percig? Húsz percig? Máris érezte a fülke fojtogató melegét. - Ha minden simán megy, körülbelül negyven perc alatt megjárom.
- Negyven perc?! - fakadt ki a lány. Hogy tarthat ilyen sokáig megvásárolni néhány élelmiszert? - Esetleg valamivel több. Lorraine a nyelvébe harapott. Biztosra vette, a férfi szándékosan csinálja ezt, hogy megbüntesse a kellemetlen helyzetért, amelybe őmiatta kerültek. Minél többet tiltakozik, annál tovább marad a parton... Jack már jóval azelőtt csökkentette a sebességet, hogy megközelítették volna a falut. - Menjen le! - szólt rá Lorraine-re ellentmondást nem tűrő hangon. - De... - A lány okosabbnak látta, ha befogja a száját, és nem ellenkezik tovább. Értelmetlen lett volna megemlíteni, hogy még messze vannak a falutól, és senki sem láthatja meg őket. Mindezzel csak okot adott volna rá a férfinak, hogy újból belékössön. Vonakodva lemászott hát a kajüthöz vezető lépcsőn, és bevágta maga mögött az ajtót. Mintha valami kazánházba lépett volna, úgy csapta szemközt a hősége a homlokán azonnal kiütött a veríték. Jack ledübörgött a lépcsőn, és felrántotta az ajtót. Egy pillanatra hűvös légáramlat lebbent be a helyiségbe. - Figyeljen rám jól! - kezdte tiszta, nyugodt hangon. Mihelyt kikötöttünk, becsukom az ajtót. Nem akarom, hogy kijöjjön addig, amíg én nem szólítom. Megértette? Lorraine nem válaszolt. - Megértette? - ismételte a férfi. - Igen - dünnyögte a lány. - Akkor jó -, helyeselt változatlan nyugalommal Jack. Öt perccel később elhallgatott a motor. A lány lépteket hallott feje fölött, majd érezte, hogy a hajó nekiütődik az oldalára akasztott gumiabroncsnak. Elénk, spanyol nyelvű eszmecsere kezdődött Jack meg egy, a mólón tartózkodó személy között, úgy tűnt, barátságos hangnemben. Azután észrevehetően megingott a hajó: Jack kiugrott a mólóra. A kibírhatatlan hőségben Lorraine alig bírt állva maradni. Az asztalon és a padokon újságok meg különféle ruhadarabok hevertek. Az utóbbiakat a lány összehajtogatva berakta a fiókokba. Nem mintha segíteni akart volna - egyszerűen helyet csinált magának, hogy kinyújtózhasson. A szűk helyiségben szerteszét könyvek hevertek. Lorraine unalmában elolvasott néhány címet, és megcsóválta a fejét. Néhány vitorlázó kézikönyv. Haditechnika. Korszerű fegyverek. Háborús történetek. Majdnem minden olvasmány a katonáskodásról vagy az öldöklésről szólt. Jack Keller nyilvánvalóan képzett gyilkos. Csöbörből vödörbe került... Eltelt a negyven perc. Életének leghosszabb negyven perce. Vízbe mártott egy törlőruhát, majd benedvesítette az arcát meg a csuklóját. Tíz perccel később kigombolta a blúzát, és a Soldier of Fortune egy példányával legyezgette magát. Most már ötven perce, hogy Jack elment.
Egyszer csak hangokat hallott, és reménykedni kezdett, de azután megint csend lett. Apró hullámok csapkodták a hajó oldalát, a Scotch tan Water lágyan ringatózott a kikötőmedence védett vizén. Újabb tíz perc elteltével halk zeneszót hozott feléje a víz valahonnan egy tengerparti kocsmából. A gyomrában tátongó űrt nem lehetett nem észrevenni. Semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy milyen melege van, milyen piszkos és éhes. Sós tortilla meg frissen sült salsa lebegett a lelki szemei előtt, mellettük pedig egy sókristályos szélű, párás pohárban felszolgált fanyar margarita koktél... Vagy ezek inkább déltexasi ételek, nem mexikóiak? Nem mert volna megesküdni rá. De valami csak van abban a kocsmában! Valami olyasféle fokhagymás garnélarák, mint amilyet az apja... házvezetőnője tálalt fel. Nem, erre gondolni sem szabad! Emlékezetébe idézte a csirkehúsból készített fajitast, sok hagymával és borssal… A zene hangosabb lett. Nem esett nehezére elképzelni Jacket, amint a kocsmában üldögél bőséges villásreggeli, meg hideg sör mellett. Talán még egy barátságos setioritát is tart az ölében... A képzelete festette kép olyan valószerűnek tűnt, hogy el is hitte. Negyven perc, mondta Jack, és most már több mint egy órája, hogy elment. Lorraine nem bírta tovább. Nem csak azért, mert erős ellenszenvet érzett a férfi iránt, hanem mert semmi okát nem látta, hogy megbízzon benne. Még az apjában is csalódnia kellett, hogyan bízhatna meg akkor pont ebben a vademberben? Nyakig ült a slamasztikában, annyi bizonyos. Mégsem akarta beismeri, hogy Garynek igaza volt, és ő élete legnagyobb hibáját követte el, amikor felkerekedett, hogy megkeresse az apját. Kicsúszott a kezéből a helyzet irányítása, amikor megengedte, hogy mások döntsenek helyette. Ideje helyrehozni. Semmi köze ahhoz az ostoba faragványhoz, és ha meg tudja magyarázni, mi történt, a rendőrség hinni fog neki. Hinnie kell. Különben is, inkább vállalja a letartóztatásának a kockázatát, semmint hogy lassú halált haljon Jack Keller karmai között. És egyetlen perccel sem bírja tovább ezt a hőséget! Jól nevelt nő lévén, keresett egy darab papírt meg tollat, majd írt néhány sort Jacknek. Nagyra becsülöm a segítőkészségét, de inkább az amerikai követséghez, fordulok, hogy lépjenek fel az érdekemben a helyi hatóságoknál. Köszönettel: Lorraine Nekitámasztotta a levelet az asztalon lévő sószórónak, és a táskájáért nyúlt. Azután tétovázva megállt. Uticsekkjeinek többsége a bőröndjében maradt El Miradorban, készpénzt pedig alig vett magához. Arra nemigen számíthatott, hogy ebben a jelentéktelen kis helységben a kereskedők elfogadják majd a hitelkártyáját. Nem kellett hozzá túl sok idő, hogy felfedezze, hol tartja Jack a készpénzt, noha furdalta közben a lelkiismeret, amiért kutat a holmijában. Hiszen csak kölcsönbe kéri, próbálta
megnyugtatni magát. Kivett néhány bankjegyet, és a táskájába süllyesztette. Némi töprengés után lehúzta a karóráját, majd a fiókba tette. Úgy vélte, értéke bőven meghaladja a kölcsönvett összeget. Azután gyorsan távozott, nehogy meggondolja magát. Felnyitotta a fedélzetre vezetőkettős ajtót, és mélyen beszívta a friss, hűvös levegőt. Óvatosan kidugta a fejét, hogy körülnézzen. A falu még El Miradornál is kisebbnek tűnt. A partot egy sor omladozó bolt szegélyezte, a La Ruta Maya azonban nem látszott sehol. Először is keresnie kell valakit, aki elviszi Campechébe. Onnan bizonyára kapcsolatba léphet az amerikai követséggel, hogy elmondja, miként rejtette el Jason Applebec a lopott műkincset az ő bőröndjébe. A hatóságok majd tisztáznak mindent, és biztonságban hazamehet. Lorraine nem hibáztatta az apját, hogy tenni akart valamit az érdekében, de az általa javasolt megoldás nem bizonyult célravezetőnek. Ha tisztázódik az ártatlansága, szabadon visszatérhet El Miradorba, és talán akkor végre választ kap minden kérdésére. Miközben felkapaszkodott a fedélzetre, átvillant az agyán, milyen megy kockázatot vállal, de ez most elkerülhetetlennek tűnt. Jack bizonyára csak örül majd, hogy megszabadult tőle. Végül is mindkettőjük számára ez a legjobb megoldás. Alig hagyta el a kikötőt, észrevette, hogy egy csapatnyi gyerkőc követi. Nem kívánat feltűnést kelteni, ezért kinyitotta a táskáját, hogy adjon egy-egy új pesot nekik, és így megszabaduljon tőlük. A trükk azonban nem vált be. Még elő sem vette az erszényét, amikor máris körbefogtak a különféle korú gyerekek, és körülötte tolongva alamizsnáért nyújtogatták a kezüket. Egy idősebb férfi rámordult a gyerekekre, mire azok elszéledtek. Lorraine köszönetképpen rámosolygott öregre, majd folytatta az útját. Épp csak annyi időre állt meg a piactéren, hogy némi gyümölcsöt vásároljon. Mohón befalt egy friss papayát, majd vásárolt egy zöldséggel meg hússal töltött tortillát. Meglehetősen furcsának találta a hús ízét, de úgy döntött, hogy igazából nem is akarja tudni, mit eszik. Túlságosan is éhes volt ahhoz, hogy aggályoskodjon. Spanyol útiszótára segítségével megkérdezett egy öregasszonyt, hol találhat valakit, aki gépkocsival elvinné Campechébe. Az idős nő nem nézett a szemébe, csak a fejét rázta. Azután egy kereskedőtől kérdezősködött, az azonban az áruját akarta eladni, és nem kérdésekre válaszolgatni. Különféle tárgyakat mutogatott kosarakat és cserépedényeket -, hogy kedvet csináljon a vásárláshoz, és tört angolsággal kétszer-háromszor is elmagyarázta, hajlandó árkedvezményt is adni, mert ma a hölgy az első vevője. Nagy nehezen megszabadult a kereskedőtől, és harmadszorra egy fiatal, mezítlábas nőt kérdezett meg, aki a kocsma felé intett. Ekkor eszébe jutott, hogy talán okosabb lenne telefonon kapcsolatba lépni az amerikai követséggel, ahelyett hogy sofőrt meg kocsit keresgélne. Végigpörgette az úti szótár lapjait, míg meg nem találta a szükséges kifejezést. Szégyellte magát, hogy alig emlékszik valamire, amit a középiskolai spanyol nyelvórákon tanult - Teléfono? - kérdezte.
A mezítlábas nő mosolygott, és lelkesen bólogatva, megint csak a kocsma felé mutatott. Lorraine mormogott valamit; annyira remélte, hogy azt a helyet elkerülheti! Arra gondolt azonban, hogy nincs vesztenivalója. Ha Jack netán odabenn van, ami nagyon valószínű, akkor legföljebb szóban is előadja neki, amit az üzenetül hagyott cetlire írt. Amikor bekémlelt a kocsmába - legnagyobb megkönnyebbülésére és meglepetésére - Jack Kellert nem látta ott. A rideg, kopár helyiséget festetlen deszkával padlózták be, és egy fából összerótt hosszú bárpultból meg néhány otromba asztalból és székből állt az összes berendezése. Négy-öt hiányosan öltözött nő bámult rá, amikor belépett az ivóba. Odabiccentett nekik, ezzel is jelezve, nem kell tartaniuk tőle, nem áll szándékában rontani az üzletüket. Az egyik asztal mellől egy zsírosan fénylő bőrű férfi pillantott fel. Előtte egy palack tequila és egy pohár tiszta whisky állt. Rendkívül durva és visszataszítóan rút fickónak látszott, az egyik orcáján hosszú sebhely húzódott. Olyan mohón leste a lányt, mint valami kiéhezett hiéna az áldozatát. Nem volt kellemes érzés, de Lorraine nem törődött vele, és a csapos felé tartott. A pult mögött álló fickó mogorva ábrázata mintha csak azt sugallta volna, hogy távozzon innen, amíg lehet. Lorraine kis mosolyt kényszerített az ajkára. Szótára segítségével megkérdezte, hogy telefonálhat-e. A csapos megrázta a fejét. Akadt ugyan egy falra szerelt készülék az ivóban, de az nyilvánvalóan nem működött. No funcióna - állt alatta egy kézzel írott cédulán. A lány nagy nehezen - és megint csak szótárral - elmagyarázta, hogy Campechébe akar utazni, és ezért kocsit meg sofőrt szeretne bérelni. - Én elviszem magát Campechébe - ajánlkozott tört angolsággal az asztalnál ülő rossz arcú férfi. Felállt, hátralökte a székét, és átvitte a tequilás palackot meg a whiskys poharat a bárhoz. Az ivóban minden szem rájuk szegeződött. - Köszönöm, de nem fogadhatom el - szabadkozott Lorraine olyan udvariasan, ahogy csak tellett tőle, és továbbra is a csaposra nézett. - Sofőrt akart, nem? - erősködött a férfi. - Én elviszem. - Köszönöm, mégis inkább kocsit bérelnék - felelte a lány, és ismét a csaposra fordította a tekintetét. Kellemetlen beszélgetőtársa lecsapta a palackot a bárpultra. - Pedig jól elszórakozhatnánk az úton, nem gondolja? - Nem - jelentette ki a lány mereven, és elfordította a fejét. A fickó pokolian bűzlött. Sohasem hitte volta, hogy ilyesmi lehetséges, de ez az ember valóban olyan szagot árasztott maga körül, mintha csak a pokol lehelete áradna belőle. Azonban még ez sem hatott olyan nyomasztóan, mint a tekintetének az üressége. Mintha nem volnának érzelmei, lelkiismerete, nem érezne rokonszenvet. Lorraine lúdbőrös lett ettől a pillantóstól.
A csapos, aki eddig nem sokat beszélt, most békítő hangon mondott valamit a férfinak. Noha a lány nem értett; a szavait, annyi nyilvánvalóvá vált a számára, hogy tart a zsíros képű fickótól. Mintha valami olyasmit ajánlott volna neki, hogy menjen el egy vagy akár több nővel is. Közben az is kiderült, hogy a félelmetes férfit Carlosnak hívják. A csapos ajánlatára Carlos olyan fenyegető szóáradattal válaszolt, hogy a férfi rémülten menekült a bárpult túlsó végére. - Maga velem jön! - rendelkezett Carlos, és már nyújtotta is a karját a lány feléé. - Meglátja, jól elszórakozunk majd Campechéig! Lorraine igyekezett kitérni a férfi elől. - Én biztosan nem fogok magával szórakozni! Carlos megint utána nyúlt, de a lánynak ismét sikerült elhúzódnia. Szerencséjére a férfi már meglehetősen ittas lehetett. - Legyen szíves, ne nyúljon hozzám - ripakodott rá a részegre. Carlos válasz helyett belemarkolt a lány hajába, és durván megrángatta. Lorraine rémületében és fájdalmában felkiáltott, megpördült a tengelye körül, majd teljes erejéből arcul csapta a férfit. - Vegye le rólam a mocskos kezét, maga vadállat! Ösztönösen cselekedett, nem is gondolt rá, miféle szörnyeteggel áll szemben, egyszerűen nem tűrhetni, hogy bárki is így bánjon vele. Az ivóban mindenkinek elakadt a lélegzete. Egy pillanatra még Carlos is meghökkent, azután olyan erővel ütötte meg a lányt, hogy az tehetetlenül hátratántorodott. Úgy érezte, azon nyomban kiugrik az állkapcsa, és a fájdalom égő könnyeket csalt ki a szeméből. Carlos felnevetett, ennél kegyetlenebb hangot még sohasem hallott Lorraine. A férfi sötét szeméből tömény gyűlölet áradt feléje. Kezét az arcára szorítva a lány hátrálni kezdett, bár sejtette, ebből a helyzetből aligha van menekvés. Mondani akart valamit, tréfálkozni vagy mentegetőzni, oldani egy kicsit a helyzet feszültségét, de a szája kiszáradt, és nem jött ki hang a torkán. Két perccel ezelőtt kérdezősködni jött be a kocsmába, és most farkasszemet néz egy szörnyeteggel, aki alighanem meg akarja ölni - vagy még annál is rosszabbat tervez vele. Hirtelen lépéseket hallott a háta mögül. Mindenre elszántan megpördült, és Jacket pillantotta meg maga előtt. - Hála istennek! - suttogta, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Lám, az az ember hozza el számára a szabadulást, aki elől annyira igyekezett megszökni... A két férfi közötti feszültséget mindenki érezte a kocsmában. Lorraine egyenesen odarohant Jackhez.
- Ismeri ezt a nőt? - kérdezte Carlos, ellenségesen meredve rájuk fenyegetően összehúzott szemöldöke alól. Jack futó pillantást vetett a lányra, azután megvonta a vállát. - Soha életemben nem láttam. 7. FEJEZET Jack Keller általában szerette könnyedén venni a dolgokat, meglehetősen nehéz volt őt kihozni a béketűrésből. Ám Lorraine-nek ez anélkül is sikerült, hogy kinyitotta volna a száját. Jack vállán egy kartondoboz sört egyensúlyozva, kezében egy tányér meleg étellel tért vissza a hajóhoz. Őnagysága már tizennégy vagy tizenöt órája nem evett semmit, egy nagy adag párolt csirke babbal és rizzsel körítve bizonyára jótékonyan hat majd a hangulatára. Az ő kedélyállapotán legalábbis sokat javított. Kevés dolog bosszanthatta volna fel jobban Jacket, mint az, hogy a lány a távollétében megszökött. Amíg a néhány soros levélkét olvasta, úgy dühbe gurult, hogy a szeme szikrát hányt. Nem túl gyakran esett meg vele, hogy ennyire elhatalmasodtak rajta az indulatai. Előző foglalkozása során ugyanis nem engedhette meg magának azt a fényűzést, hogy kifejezésre juttassa az érzelmeit, vagy szabad folyást engedjen a haragjának. Ha nagy ritkán mégis előfordult, akkor sem ment fejjel a falnak. Látszólag higgadt maradt. Ám akik ismerték, jól tudták, hogy minél nyugodtabbnak látszik, annál dühösebb. Tiszta lelkiismerettel elhagyhatta volna a kikötőt, de nem tette. Thomas a barátja. De a fenébe is; mindennek van határa! Pár perc múlva, amikor már elszállt az első mérge, felkerekedett, hogy megkeresse a legbosszantóbb, legdühítőbb, leghálátlanabb nőt, aki valaha is az útjába került. A frissen vásárolt élelmiszereket, amelyeket a boltos kiszállított a kikötőbe, halomba rakva ott hagyta a mólón. Amikor megtalálta a lányt a kocsmában, némi elégtétellel állapította meg, hogy máris jó nagy kalamajkába keveredett. Igencsak birizgálta a kíváncsiságát, hogyan akar majd kimászni belőle. Bajba jutott leányzók megmentése manapság idejétmúlt vállalkozásnak számított, és Jack már rég rájött, hogy a kilencvenes évekbeli fiatalok tudnak magukra vigyázni. Ha Thomas Dancy leányának segítségre lesz szüksége, majd szól. Persze nagyon szépen kellene kérnie, hogy figyelemre méltassa. Elhatározta, hogy egy ujját sem mozdítja érte, amíg rá nem kényszeríti a bocsánatkérésre. - Miért mondja, hogy nem ismer? - kiáltotta Lorraine, miközben hirtelen mozdulattal széttárta a karját. Képtelenség lett volna eldönteni, hogy könyörgésnek szánta-e, vagy dühében tette. Az arcán hitetlenkedéssel vegyes döbbenet tükröződött. Jack ügyet sem vetett rá, a bárpulthoz baktatott, és tequilát rendelt citrommal. A mai nap után ugyancsak rászolgált egy erős italra. - Igenis ismer engem! - A lány kinyújtotta a karját, és mutatóujját a férfira szegezte. Akárhogy is tagadja, ismer engem, hiszen együtt utazunk!
Jack felhajtotta a tequiláját, és élvezettel szopogatta a citromszeletet. - Mondja, miféle ember maga?! - dühöngött Lorraine, miközben arcvonásaira kiült az utálat. - Szomjas - felelte a férfi lusta vigyorral, és rendelt még egy italt. - Egyébként meg micsoda udvariatlanság, még be se mutatta a barátját! - Valami Carlosnak hívják, és véletlenül sem a barátom. Ha maga igazi férfi volna, rögtön látná, hogy nagy bajban vagyok. - Tán csak nem? - De jólesik ezt hallani, gondolta Jack. - Nem akar tenni valamit? - Nem. - Felemelte a poharát és Carlosra köszöntötte. Lorraine igazán tudja, kit kell felcsípni. A jó öreg Carlosnak alighanem teljesen mindegy, elvágja-e egy fickó torkát, vagy együtt iszik vele. Carlos szemmel láthatóan egyre kevésbé értette a lány meg a jövevény között folyó eszmecserét. Egyikről a másikra pislogott, fejét jobbra-balra forgatva igyekezett kivenni valamit a szavaikból. Az egyik utcalány odasétált Jackhez. Kétségtelenül a legjobb darab mind közül, állapította meg magában a férfi elégedetten. Fogott még egy poharat, és az egyik asztalhoz vitte. A nő sokat ígérően rámosolygott, közeledése kellemes változatosságot jelentett azon megpróbáltatások után, amelyeket a dölyfös kisasszony társaságában kellett átélnie. Jack kihúzott egy széket és leült. A nő csábmosollyal az ölébe telepedett, és mindkettőjüknek töltött, miközben keblével súrolta a férfi karját. - Maga egy patkány! - visította Lorraine. Carlos félig elfordult a bárpulttól, bizonyára meglepte a lány hevessége. Jack unottan ásított. - Csak nyugodtan, Lorraine, csak nyugodtan! - Nem értem, hogyan kezdhet ki ezzel a nővel, amikor látja, hogy bajban vagyok! Ebben igaza van őnagyságának, gondolta Jack. Carlos éberen szemmel tartja, készen arra, hogy azonnal elkapja, ha menekülni próbálna. - Csakis magát okolhatja, hogy bajba került. Igazán érdekes lesz látni, hogyan mászik ki belőle. - Magánál aljasabb gazembert nem hordott még a hátán a föld! Jack nevetett, és orrát odadörgölte az öleben ülő nő nyakához. Elég csinos lenne, kár, hogy csak úgy árad belőle az olcsó illatszer meg az áporodott dohányfüst szaga. Persze, ezt Lorrainenek nem kell tudnia, őnagyságához képest ez a másik nő még mindig olyan, mint egy lélegzetvételnyi friss levegő. És csábító, átkozottul csábító! - Jó, jó - szólalt meg útból Lorraine, most már jóval kevésbé magabiztos hangon. - Ha azt akarja, hogy bocsánatot kérjek, megteszem. Nem kellek volna elhagynom a hajót.
Jack kezdettől fogva erre, várt. Hirtelen letette a nőt az öléből, és felállt. - Átkozottul igaza van, nem kellett volna. Csak ezt a csekélységet kértem magától. Ezt a csekélységet! - Nem lehetett már kibírni a hőséget odalenn, maga pedig tovább maradt, mint ígérte. - Nem jószántamból vettem meg másodszorra is az élelmiszerkészletet, mint ahogy azt sem a saját érdekemben kértem, hogy maradjon veszteg a hajón! - Én azt gondoltam… azaz reméltem… Haragosan néztek egymásra. Jack olyan dühös képet vágott, amilyen csak tellett tőle. Emelt hangon beszélt, és bár a látszat mást mutatott, végig azon törte a fejét, miként menthetné ki a lányt ebből a veszélyes helyzetből anélkül, hogy ő maga is belekeveredne. A gyilkos pillantásokból ítélve, amelyeket Carlos vetett rá, nem lesz könnyű... - Ne kiabáljon velem! - tiltakozott Lorraine fensőbbségesen. - Akkor kiabálok magával, amikor a kedvem tartja! - Az egészet elkerülhettük volna, ha szorul magába annyi tapintat... - Elég! - bődült el Carlos, és a bárpultra csapott. Öklének csattanása úgy visszhangzott a helyiségben, akár egy puskalövés. Lorraine levegő után kapott, és a szívére szorította a kezét. Egy pillanatra rémült csend támadt az ivóban. Még mielőtt Jack közbetéphetett volna, a lány megpördült, és szembefordult Carlosszal. - Nem látja, hogy fontos beszélgetést folytatunk? Ha befejeztem Jack Kellerrel, maga következik. Addig, legyen szives, várjon a sorára! Carlosnak leesett az álla, döbbenten és zavartan meredt a lányra. - Tapintat? - kiáltotta Jack, aki mindenképpen igyekezett elvonni Carlos figyelmét Lorraineről. - Még maga mer itt tapintatról beszélni? Lorraine úgy bámult Jackre, mintha a férfi megháborodott volna. Nem is járt túl messze az igazságtól, Jack olyan meggyőzően játszotta a dühöngő őrültet. Torkaszakadtából üvöltözve, a karjával hadonászva, az ajtó felé terelte a lányt. Remélte, hogy a látványos veszekedés leköti annyira Carlos figyelmét, hogy kettőjük közé kerülhet, és szabaddá teheti Lorraine útját kifelé. Amikor a lány már közel került az ajtóhoz, durván taszigálni kezdte, miközben egy másodpercre sem hagyta abba a szidalmazását. Bízott benne, hogy Lorraine lassan felfogja, miért csinálja az egészet. - Rohanjon! - parancsolt rá, amikor a lány már az ajtóban állt. - Rohanjak? - A fenébe is, tűnjön már el innen! Lorraine egy pillanatig habozott, azután sarkon fordult. Rendben, nem a legragyogóbb terv, de ilyen rövid idő alatt nem is nagyon lehetett volna jobbat kisütni.
- És magával mi lesz? - Jack hallani vélte a kérdést. A válaszon nem kellett törnie a fejét. Megadta helyette Carlos. A lóvá tett behemót ugyanis azonnal Lorraine után vetette magát, Jacknek pedig nem maradt más választása, megpróbálta feltartóztatni őt. Már régóta nem vívott kézitusát, és nem is látta most túl jónak az esélyeit. Carlosnak volt kése, neki pedig nem. Lorraine lihegett, combizmai remegtek a megerőltető futástól. Odarohant a motorcsónakhoz, a fából ácsolt kikötőhíd vészesen ingott sebes léptei alatt. Nem lévén biztos benne, mit is kellene most tennie, egyenesen lement a kajütbe, és ott lerogyott az étkezősarkot körülfogó U-alakú padra. Hallotta, hogy dobol a vér a fülében. Ez az egész szörnyűség egyedül neki köszönhető! Csakis ő hibáztatható, amiért veszélybe sodorta önmagát meg Jacket. Mérget merne rá venni, ha a férfi visszajön, nem fog irgalmazni neki. Ami azt illeti, rá is szolgált a haragjára. Hihetetlenül ostobán viselkedett, semmit sem hozhat fel a mentségére. Mivel is védekezhetne? Hogy nehezen bírta a meleget, és belefáradt a várakozásba? Ez most harmatgyenge magyarázatnak hangzik. Még le sem csillapodott a szívverése, amikor eszébe jutott, hogy nem maradhat itt lenn. Nem, feltétlenül meg kell tudnia, mi történt Jackkel. Hátha segíthet rajta valahogy, végső soron a férfi miatta került bajba. Csak abban reménykedhetett, hogy Jack Keller bármilyen körülmények között is képes megvédeni magát. Hiszen az összes könyv, amit a hajón talált, erről tanúskodik, gondolta, miközben felment a fedélzetre. A férfi olvasmányai szinte kivétel nélkül mind a harcról meg az önvédelemről szóltak. Ahogy azonban múlt az idő, egyre kevésbé bízott Jack képességeiben. Azt hitte, amint lehet, követi őt, és két-három perc múlva itt lesz. Nem így történt. Azóta már jó tíz perc is eltelt. Hihetetlenül megkönnyebbült, amikor végre meglátta a férfit. Nem futott, de éppen lassú, kényelmes sétának sem lehetett volna nevezni a közeledését. Lorraine a fedélzetről is láthatta, hogy vér áztatja az ingujjét, patakocskákban csordogál végig a karján, le a kezére. Az arca egyik fele pedig alaposan feldagadt. - Jack... Jack! Lorraine szinte rosszul lett a lelkiismeret-furdalástól. Nem tagadhatta, a férfi miatta szenvedte el ezeket a sérüléseket. Amikor Jack elérte a mólót, megszaporázta a lépteit, a kikötőpalló ingott a lába alatt. A Scotch on Water mellé érve kioldotta a kötelet és átugrott a fedélzetre. Indított, majd felpörgette a motort, a hajócsavar kavarni kezdte a vizet. Spanyol nyelvű szóáradat hangzott feléjük a partról - Carlos állt ott, és még három férfi.
Jack nem vette a fáradságot, hogy lefordítsa a kiabálásukat, de Lorraine még hiányos spanyol nyelvtudásával is megértette, olyasmiket kívánnak nekik, amiket ő soha nem lett volna hajlandó elismételni. Jack sebességbe tette a motort, és elindultak, olyan erővel, hogy sodorvizük egy kisebb csónakot akár fel is fordíthatott volna. Meg nem hagyták el a kikötőmedencét, amikor Lorraine furcsa hangot hallott, mintha a hajómotor egyik kipufogója robbant volna. Hátrapillantott a válla fölött, de mielőtt még bármit is láthatott volna. Jack lerántotta a fedélzetre, és maga is rázuhant. Mindez olyan váratlanul történt, hogy a lány szinte elkábult. - Mi volt ez'? - kérdezte, amikor magához tért. - A haverja célba lő ránk. - Lő?! Úgy érti, pisztollyal? - Manapság leginkább ezt a fegyvert használják a hétköznapi gonosztevők. - Jack feltápászkodott, azután segített felkelni a lánynak is. Mihelyt elérték a biztonságos nyílt vizet, Jack csökkentette a hajó sebességét. A kormánykeréknél állva mereven nézett előre. Lorraine úgy érezte, itt az ideje, hogy bocsánatot kérjen. A nyelve azonban akart engedelmeskedni. Nem volna ilyen nehéz, ha nem látná a férfi szemében azt a dühítő önelégültséget: kezdettől fogva tudta, neki van igaza, és most arra vár, hogy ezt Lorraine is elismerje. - Megsebesült - jegyezte meg végül a lány mentegetőzés helyett. A férfi az alkarján húzódó vágásra pillantott. Felhúzta a szemöldökét, mintha meglepte volna, hogy a sérülés ilyen mély. Óvatosan megtapogatta a seb környékét, és felszisszent, amikor az ujja hozzáért. - Mindjárt bekötöm - ajánlotta Lorraine, és már indult is a lépcső felé, hogy elhozza az elsősegélydobozt. - Hagyja csak! - mozdult rá Jack. - Nem! Feltétlenül ki kell tisztítani! Ápolónő vagyok, tudom, mi ilyenkor a teendő. - De én nem akarok... A lány oda sem figyelt, nem állt szándékában vitatkozásra vesztegetni a drága időt. Lemászott a kajütbe, és felvitte a dobozt. A férfi a kormánykeréknél maradt, és kelletlenül tűrte, hogy Lorraine ellássa a sérüléseit. A lány arra gondolt, hogy igazából össze kellene varrni a sebet, de szerencsére az elsősegélydobozban bőven talált pillangókötést, ami megfelelt a célnak. Eltekintve egy-egy felmordulástól, Jack szó nélkül tűrte a kezelést. - Mi történt az arcával? - kérdezte Lorraine, miután bekötözte a karját.
- Semmi - dörmögte a férfi. A lány megvizsgálta a csúnya véraláfutást, majd legyőzve büszkeséget, nekiveselkedett a bocsánatkérésnek: - Nagyon sajnálom. A férfi futólag rápillantott, majd megjegyezte: - Látom, visszavette az óráját. Lorraine akkor csatolta vissza a csuklójára az órát, amikor lement az elsősegélydobozért. - A pénzt is visszatette? - Igen - felelte a lány égő arccal, mert igencsak szégyellte, amit tett. Ez is ostoba ötletnek bizonyult. És azóta már alaposan megbánta. - Ne próbáljon még egyszer ilyesmit csinálni! Megértette? Lorraine bólintott, bár nem tudta, a pénzre céloz-e a férfi, vagy arra, hogy elhagyta a hajót. Valószínűleg mindkettőre. - Remélem, sejti, hogy kezd átkozottul sokba kerülni. - Visszatettem a pénzt - védekezett a lány sértődötten. - Nem arról a pénzről beszelek, amit kölcsönvett - legyintett Jack -, hanem az élelmiszerekről. Már másodszor fordult elő. - Micsoda? - Lorraine látta a sörösrekeszt a kajütasztalon, és azt hitte, a többi csomag is felkerült a hajára. - Az, hogy ott maradtak a mólón. A lány lehunyta a szemét, és felnyögött. Halványan emlékezett a hajó mellett feltornyozva álló dobozokra. - De hát a sör...? Hiszen az lenn van a kajütben... Csak nem azt akarja mondani, hogy a sör kivételével semmi mást nem hozott fel a hajóra?! Késő délután Jack horgonyt vetett egy kis öbölben, a Rio Usumacinta tölcsér alakú torkolatában, hogy ott töltsék az éjszakát. Jóllehet majdnem biztosra vette, hogy Carlos nem követte őket, de nem akart kockáztatni. Amikor leszállt a nap, a férfi a fedélzeten üldögélt, és kényelmesen felrakott lábbal egy üveg cervezát kortyolgatott. Mosoly suhant át az arcán, mert eszébe jutott, milyen arcot vágott Lorraine arra, hogy csak a sört sikerült felvinni fedélzetre. Megfizethetetlen látvány volt! Az a kétségbeesett düh az arcán majdnem kárpótolta Jacket a miatta elszenvedett károkért. De csak majdnem. A férfi lehunyta a szemét, és élvezte a nyugalmat ez után az izgalmas eseményekben bővelkedő nap után. Ami az utasát illeti, nem kedveli, nem bízik benne, de el kell ismernie, hogy van benne kurázsi. Nem sokan mertek volna szembeszállni Carlos Caracollal, a hírhedt kábítószer-kereskedővel!
Jack nem találta ki azonnal, kicsoda is Carlos., de amikor rájött, nem győzött eléggé örülni a szerencsés megmenekülésüknek. Ezt a nevet nagyon is jól ismerte. Csodálkozott, hogy Carlos még mindig nem került rács mögé vagy nem kapott egy golyót a hátába. Ő irányította ezen a vidéken a kabítószerüzéreket, és kapcsolatban állt számos nagy drogbáróval, akik Mexikó más vidékeiről vagy Közép-Amerikából szállíttatták ide a kokaint. Néhány hónappal ezelőtt Jack beszélt két kormánytisztviselővel, akik a mexikói rendőrség kötelékén belül működtek együtt az Amerikai Kábítószer-ellenes Irodával. Tőlük hallotta Carlos nevét. Őt tartották felelősnek egy mexikói tisztviselő haláláért, rábizonyítani azonban nem sikerült a gyilkosságot. Hírhedt gyilkosnak számított, de eddig valahogy mindig megúszta a börtönt. Meg a rosszakaróimnak sem kívánnék ilyen ellenséget, gondolta Jack, és inkább nem törte rajta a fejét, vajon mit kereshetett Carlos Caracol a La Ruta Maya melletti kis kocsmában. Eszébe jutott, hogyan fordult szembe a lány a banditával, és bármikor készségesen megesküdött volna, életében nem látott még olyan mulatságos jelenetet, mint amikor Lorraine kimérten rendreutasította Cadost, hogy várjon a sorára, Jack jókedvűen kuncogni kezdett. Sohasem engedte volna, hogy a lány egyedül szálljon szembe Carlosszal, de szívesen szerzett magának néhány percnyi élvezetet azzal, hogy kétségben hagyta a közbelépésével kapcsolatban. Jó néhány évet töltött a Karib-tengeren, utána pedig a Mexikói-öbölben, szabad életmódja miatt mindig irigyelték a barátai. Bőven volt pénze, és nem kellett törődnie a világgal. Azonban a Lorraine-nel töltött utóbbi két napban többet élt át, mint azóta, hogy megvette a Scotch on Watert. Ezt pedig egyedül ennek a bosszantóan öntelt, kényeskedő nőnek köszönhette. Valami mégis zavarta. Lorraine kezdett rokonszenvessé válni. Túlságosan is rokonszenvessé. Halk loccsanásra lett figyelmes. Kinyitotta a szemét, és felegyenesedett a széken. A lány fejest ugrott a hajóról, és melltartóban-bugyiban vidáman úszkált, akár egy delfin. Egyszer csak alábukott, megvillantva tetszetősen gömbölyded hátsófelét. A lába sem tűnt éppen rossznak, sőt épp ellenkezőleg, nagyon is formásnak és karcsúnak látszott. Ez önkéntelenül is arra késztette Jacket, hogy elképzelje testének olyan részeit is, amelyek takarva maradtak. - Férjnél van - mormolta maga elé, hogy felocsúdjon az ábrándozásból. Egyébként is, futó kalandba bocsátkozni Lorraine-nel nagyjából ugyanaz lehet, mint kacérkodni a végzettel. Annyira azért mégsem veszítheti el a fejét, hogy szándékosan a vesztébe rohanjon! Túlságosan kötődni egy nőhöz nagy hiba, olyanhoz pedig, aki másnak a felesése, egyenesen őrültség... Jack megrázta a fejét. Marcie legalább még nem kötelezte el magát, amikor beleszeretett. - Kellemes? - kérdezte, és a hajókorláthoz támaszkodva nézte, hogyan lubickol a lány a vízben. Lorraine hirtelen megfordult, a haja csupa hab volt. A vizet taposva nézett fel a férfira, és szaporán pislogott, mert a sampon belecsurgott a szemébe. - Azt hittem, alszik. Nem haragszik, hogy használom a samponját?
- Egyáltalán nem - felelte Jack, miközben kényelmesebb pózba helyezkedett. - Mivel aludt, és... és mivel édesvízben vetettünk horgonyt, úgy gondoltam, kitűnő alkalom, hogy megmossam a hajam. - Pokolian jó ötlet. Jack eltakarta a száját és ásított. Eszébe nem jutott volna elmenni, pedig láthatta, milyen kényelmetlenül érzi magát a lány. Úgy vélte, jár neki ennyi mindazért, amit miatta elszenvedett. Lorraine-t az is zavarta, hogy állandóan mozognia kellett - Jacknek nem lehetett panasza a kilátásra... - Maga igazán bámulatos nő - jegyezte meg a férfi. - Bámulatos? - Lorraine megdörzsölte a szemét, mert megint csípte a sampon. - Vagy azt hiszem, inkább a bátor lenne a megfelelő kifejezés... - Bátor? Ha arra gondol, ami ma délután történt.. - Nem. - Talán nem kellene ennyire gonosznak lennem, gondolta Jack, de már képtelen lett volna visszafogni magát - Szerintem igazi bátorság kell ahhoz, hogy valaki nyugodtan úszkáljon egy piranháktól hemzsegő folyóban. Szörnyű rémület jelent meg a lány arcán. A férfi még soha senkit nem látott ilyen gyorsan mozogni! Nem bírta tovább türtőztetni magát, ellenállhatatlanul kirobbant belőle a nevetés. Thomas fel-alá sétált a hálószoba előtti kis területen. Ahányszor csak Azucena felnyögött, erővel kellett visszafognia magát, hogy be ne rontson az ajtón. Az asszony már húsz órája vajúdott, sokkal tovább, mint Antonióval vagy Heccorral. A bábaasszony szerint a baba farfekvéses, ezért tart hosszabb ideig a vajúdás, és a szülésnél is adódhatnak emiatt bonyodalmak. Thomas bármennyire elfáradt már maga is az idegőrlő várakozásban, csak arra tudott gondolni, mit érezhet Azucena. Szerette őt, s úgy érezte, örök hálával tartozik neki, amiért visszaadta az életét. Évekkel ezelőtt az egyik jelentéktelen állásból a másikba hányódott, abban reménykedve, hogy majdcsak történik valami, ami megváltoztatja a körülményeit. Szinte vakon bízott benne, hogy Ginny meg Raine egyszer eljönnek hozzá Mexikóba. Álomvilágban élt, és makacsul hitte, csak idő kérdése, és mindent megbocsátanak neki, elejtik ellene a vádat. Azután elköltözött El Miradorba, ahol nem csupán állást kapott, hanem emberpróbáló feladatot is, amit szívesen végzett, ami sokat jelentett neki. Itt találkozott Azucenával, és attól a pillanattól fogva áldott lett az élete. Szerette Ginnyt, és fájdalommal töltötte el a halálhíre, de Azucena jelentette számára a jövőt. Mihelyt megteheti, elveszi feleségül. Már a puszta gondolat is letaglózta, hogy most esetleg elveszítheti.
Félelem szorította össze a tüdejét, alig kapott levegőt. Mexikóban úgy tartják, hogy a halál mindig harmat visz el egymás után. Annyira elgyengültek a lábai, hogy nem bírt tovább állva maradni. Leroskadt egy székre, és a kezébe temette az arcát. Először Genny. Azután megtalálták Ernesto holttestét a szállodában, elvágták a torkát. A vizsgálat eredménye mélyen megrendítette. Minél többet tudott meg Jason Applehee-ről, annál jobban felháborodott. Erős bűntudat gyötörte Ernesto halála miatt, hiszen ő kérte meg a szállodatulajdonost, hogy tartsa szemmel az amerikait. Először Genny, azután Ernesto... nem győzött elég forrón imádkozni istenhez, hogy ne Azucena legyen a harmadik. - Papa...! - Antonio kapaszkodott fel az ölébe, és kis karját szorosan az apja nyaka köré fonta. Thomas érezte, mennyire szüksége van most rá a kisfiúnak, hiszen ő maga is támaszra szorult volna. Szinte belebetegedett, annyira aggódott Azucenáért, és közben persze Raine is állandóan a fejében járt. Bízott Jackben, hogy épségben kiviszi a leányát az országból, de hát mindig adódhatnak váratlan események. Jason Applebee feltehetően dühbe gurult, hogy elveszítette a lopott műkincset, és valószínűleg minél dühösebb, annál veszélyesebb. A rádióban hallotta, hogy a Kukuleán Csillagnak azt a felét, amit Raine bőröndjében találtak meg, visszavitték a mexikóvárosi múzeumba. És ha Jason... Metsző sikoly hasított bele a levegőbe. Thomas arcából kifutott a vár. Ebben a pillanatban még a lelke üdvösségét is odaadta volna egy orvosért meg egy korszerű szülészeti felszerelésért. - Mama? - Antonio még szorosabban simult az apjához. Thomas mind két karjával átölelte a gyermekét, miközben néma fohászkodásba kezdett. A következő sikolynál gyengéden letette a kisfiút, majd a hálószobához rohant, és felszakította az ajtót. Az ágy lábánál álló bába szemrehányóan nézett rá. - Ne most! Hagyjon bennünket? Itt nincs helye férfiaknak. - Ugye nincs semmi baj? - fordult az idős asszonyhoz szinte rimánkodva Thomas. - Thomas... - hallatszott ekkor Azucena gyenge hangja. - Elmenjek a papért? - kérdezte a férfi. Édes jó istenem, könyörgött némán, nem veszíthetem el őt! - Beszélj! Az isten szerelmére, mondd, mit tegyek! Elfogta a vakrémület, és a választ meg sem válva, kirohant a házból. Meg sem állt a templomig, ahol az oltár előtt térdelve, imába merülten találta a plébánost. - Atyám, atyám! - kiáltotta, végigfutva a padsorok között. Garcia atya már jóval túl járt a hetvenen, és nagyon lelassult a mozgása. Most, hogy ott állt a pap előtt, Thomas már nem is igazán tudta, mit mondjon neki. - Mi történt. - kérdezte Garcia atya aggodalmasan.
- Azucena... - zihálta Thomas. - A baba farfekvéses... - Mindkét kezével eltakarta az arcát, és Azucena elvesztésétől rettegve, térdre hullott az oltár előtt. A plébános visszakísérte őt a házhoz. Amikor Thomas benyitott, rögtön meghallotta a gyermeksírást. A mérhetetlen megkönnyebbülés könnyeket csalt ki a szeméből. - Azucena - zokogta - Azucena...! Mit sem törődve azzal, mit gondol a bába, berontott a hálószobába. Az asszony épp a kisbabával foglalkozott. Azucena felemelte a fejét a párnáról. - Megszületett a harmadik fiunk suttogta. Thomas megragadta a kezét és megcsókolta. Garda atya is belépett a szobába, és hogy életben látta az anyát meg a gyermekét, keresztet vetett, majd hálatelten az égre emelte a tekintetét. - Szerelmem... - suttogta Azucena olyan halkan, hogy Thomas is alig hallotta, letörölte a könnyeket a férfi arcáról, majd rászorította a tenyerét. Thomas a válla fölött hátrapillantott a bábára. - Minden rendben van? Nem lesz semmi baja Azucenának? Az asszony megnyugtatóan bólintott. - Minden a legnagyobb rendben. Gyönyörű, egészséges fia született! - Hála istennek! - sóhajtott fel elérzékenyülve Thomas. - Hála a jóságos istennek! 8. FEJEZET Jack hátravetette a fejét, és szinte nyerített, úgy nevetett a látványon, ahogy Lorraine eszeveszetten igyekezett elérni a csónakot. Ha lehet, még ennél is vidámabb lett, amikor a lány kétségbeesetten csapkodva odaért hozzá, és meglátta, hogy a haja meg az arca csupa szappanbuborék. Mégsem ő nevetett utoljára. Lorraine villámgyorsan felhúzódzkodott a csónak peremére és bemászott. Átnedvesedett fehérneműje vajmi keveset bízott a képzeletre. Jack már nem nevetett, hirtelen száraz lett a torka. Túl régóta nem akadt dolga nővel, semhogy érzéketlen maradhatott volna. A jegygyűrű Lorraine ujján azonban annyit jelentett, szigorúan tilos. Jacket nem igazan lehetett volna önmegtartóztatással vádolni a szerelmi életét illetően, egy alapelvhez azonban mindig ragaszkodott. Nem kezdett ki férjes asszonnyal. Legalábbis eddig. A nők általában jóképű fickónak tartották, ezt maga is tudta. Középiskolás kora óta buktak rá a lányok. Ha éppen úgy tartotta a kedve, mindig könnyen talált magának hölgytársaságot, már csak ezért sem óhajtott fölöslegesen ellenségeket szerezni magának. Például férjeket. Ráadásul ez a nő a barátja leánya. Jó barátjáé, aki rábízta, hogy épségben vigye vissza az Államokba.
Alig vetett azonban egy pillantást a lány telt keblére és formás csípőjére, melyek szinte izzottak a lemenő nap fényében, már nem is tűnt olyan sziklaszilárdnak az a bizonyos alapelv. Egyszerűen nem tudta rávenni magát, hogy elforduljon. A fenébe is, ez a nő átkozottul szép! Nem mintha eddig nem vette volna észre. Mindenki láthatta, akit nem vakított el teljesen a kényeskedő viselkedése, hogy igen szemrevaló teremtés. Jack azonban kényszerítette magát, hogy ne vegye észre... egészen mostanáig. Úgy tett, mint akit hidegen hagy a látvány, és folyamatos heccelődéssel leplezte a vonzódását. Voltaképpen a lány szerelmi életével kapcsolatos kérdéseivel is csupán emlékeztetni akarta magát Lorraine megközelíthetetlenségére. A gond csak az, hogy a lánynak olyan teste van, amivel képes volna megbénítani a forgalmat Las Vegasban. Hosszú, formás lába, kecses bokája egyszerűen lenyűgöző. Bikini szabású, halványkék selyembugyijának pántja karcsú csípőre simul, a hasa sima és lapos. Csipkével díszített melltartója épp hogy elrejti feszes keblét; ennél érzékibbet, csábítóbbat még sohasem látott. És mintha ágaskodó mellbimbóé éppen rá mutatnának... Amikor automata fegyverekkel kellett szembenéznie, akkor nem érzett ilyen szorongást. Aztán hirtelen rátört Jackre a vágy. Akarta Lorraine-t. Nem esett nehezére a karjába - vagy az ágyába képzelni a lányt. Már szinte látta is, ahogy felmosolyog rá, miközben ő sietve megszabadul a ruháitól... Hideg veríték ütött ki a homlokán. Megdörzsölte a szemét, hogy eloszlassa az ábrándképet, és megpróbált egyenletesen lélegezni. Ráparancsolt magára, hogy emlékezzen a névtelen belize-i nőre és Catherina Efrainre, akivel szenvedélyes viszonyba keveredett egy-két évvel ezelőtt. Campechében találkoztak, a nő ott töltötte szabadságát, és később meglepetéssel hallotta, hogy Catherina a mexikói kormánynak dolgozik. Valamelyest segített, hogy rá gondolt - de nem eléggé. Az viszont alaposan megnehezítette a helyzetét, hogy össze volt zárva a hajón Lorraine-nel. Állandóan és szüntelenül, lassan már minden másodpercben figyelmeztette magát, hogy a lány foglalt. Lorraine hunyorogva kisimította az arcából samponnal borított haját, és haragosan a férfira meredt. - Ugye nincsenek is itt piranhák? - kérdezte szemrehányóan, miközben a törülköző után nyúlt, amit bizonyára már a vízbe szállás előtt felhozott a kajütből. - Maga mit gondol? - kérdezett vissza a férfi rekedtes hangon. Ha valaha is dicsekedhetett józan ésszel, most biztos, hogy elvesztette, amíg megpróbálta kivonni magát a látottak hatása alól. - Oóó... - nyöszörgött Lorraine, vakon tapogatózva körbe. Jack nem tudta kitalálni, voltaképpen mit csinálhat. Minden önuralmát össze kellett szednie, hogy ne bámuljon rá tátott szájjal, amint félmeztelenül mutogatja magát előtte. Végre rájött, hogy
vödröt keres. Amikor talált egyet, áthajolt a korlát fölött, és ezzel más irányból nyújtott nem kevésbé izgató látványt. Jack becsukta a szemét, amikor Lorraine mélyen kihajolva megmerítette a vödröt, és épp akkor nyitotta ki, amikor a fejére öntötte a vizet. Habos lé csurgott végig igéző testén. - Remélem, most boldog! – kiáltotta. Felkapta a törülközőt, és az arcára borította. - El vagyok bűvölve. A lány dühösen megperdült, de közben beütötte a lábujját. - Felszisszent, a kezébe kapta a bal lábát és keserves arccal ugrált a másikon, miközben melle meg-megrezdült a szökdécselés ütemére. - A fene egye meg! - szitkozódott panaszos nyöszörgés közepette. - A fene egye meg! - Nahát! - csodálkozott Jack, aki nem hitt a fölének. - Jól hallottam? - Miért, talán nem a megfelelő kifejezést használtam? - érdeklődött morcosan Lorraine. - De, tulajdonképpen igen. Nagyon megütötte a lábát? A lány bólintott. Az ajkát összeszorítva a hajó oldalának támaszkodott, és óvatosan megvizsgálta sérült nagyujját. - A fene egye meg, ez már az indulat csúcsát jelenti magánál? Lorraine értetlen pillantást vetett rá. - Úgy értem, ennél erősebb kifejezést nem ismer? A lány továbbra is némán meredt rá. - Mert én szívesen adnák néhány leckét! - Maga csak ne tanítson engem semmire! - fortyant fel Lorraine. - A fene egye meg... - ismételte Jack. Maga sem értette pontosan, vajon miért találja olyan mulatságosnak az egészet. Tatán azért, mert szükségét érezte, hogy valamivel elterelje a figyelmét a lány hihetetlenül érzéki testéről. Lorraine tekintete még mindig rajta függött, s minél tovább bámult rá, mád jobbara mulatott rajta a férfi. Horkantás-szerű gúnyos kis nevetés hagyta el az ajkát. A lány viszolyogva húzta össze a szemét. - Tudja, hogy maga visszataszítóan faragatlan? Jack még hangosabban nevetett. - A fenébe is, nemde? - Nem szállna le már végre rólam?! - Lorraine derekára csavarta a törülközőt, és odébb vonult. - Ne aggódjon, jó tanár vagyok! - szólt utána Jack. - Az alapvető négybetűs szavakkal kezdjük, majd a bonyolultabb kifejezések következnek. Mire megérkezik az Államokba, már olyanokat tud mondani, amitől egy rakodómunkás is elpirul. - Remélem, jól szórakozik rajtam.
- Jobban, mint gondolná. - Jack még mindig mosolygott, de már eltűnt az arcáról a vidámság. Választania kellett, vagy nevet, vagy megcsókolja, és ez utóbbit semmiképpen sem lett volna szabad megtennie. Lorraine megállt, a válla fölött hátrapillantott a férfira, azután szomorúan megrázta a fejét, majd eltűnt a kajütben. Jack hallotta, ahogy tesz-vesz odalenn. Úgy vélte, kis időre megszabadult a veszélytől, letelepedett a székébe, is gratulált magának, hogy sikerült megőriznie az önuralmát. Lorraine nem értette Jack Kellert. Nem is óhajtotta megérteni. A nőkkel való bánásmódban valahol az ősember szintjén helyezkedik el. Várt, amíg a fehérneműje eléggé megszárad, majd felvette vászon nadrágkosztümjét. Azutan kifésülte csapzott haját, fel-felszisszenve minden gubancnál. Lehetetlen ember! Egyszerűen lehetetlen! Szándékosan ráijesztett, hogy piranhák vannak a vízben. Ő pedig ostoba módon elhitte. Nem elégedett meg azzal, hogy sértegesse, még ki is nevette. Azután felajánlotta, hogy megtanítja káromkodni! Anyja mindig arra tanította, hogy a káromkodás a szegényes szókincs jele, szerinte azonban inkább a rossz ízlésé. És az a csúfondáros nevetése! Lorraine keze ökölbe szorult, és önkéntelenül is olyan erővel rántotta meg a fésűt, hogy könny szökött a szemébe. Már éppen kezdett kedvezőbb véleménye kialakulni róla. Hisz aligha kétséges, mennyire pórul járt volna, ha a férfi nem lép közbe a kocsmában! Segített rajta, noha tudta, hogy elvette a pénzét. Értésére adta, észrevette, mit csinált, de nem szidta le miatta. A lány szinte kívánta, bárcsak megtette volna, akkor most könnyebb lenne gyűlölnie. Egyik pillanatban meleg rokonszenvet érzett iránta, a másikban feldühítette kiállhatatlan viselkedése. Érthetetlen ember, és pontosan ilyenek az ő vele kapcsolatos érzelmi is. Gyűlöli, megveti - ennek ellenére az imént éppenséggel mutogatta magát neki! Égett az arca a szégyentől, amikor felfogta, mit csinált. Szinte felszólította, hogy csókolja meg, érjen hozzá. Mindig is helytelenítette az ilyesfajta kacérkodást, rendes körülmények között semmi sem állt távolabb tőle. Ha nem is ment még férjhez, ahogy Jack hitte, de eljegyezték már, és ő hűséges is akart maradni a vőlegényéhez. Egyébként a saját viselkedését sem értette jobban, mint a férfiét. Talán az forgatta ki ennyire önmagából, ami a kocsmában történt. Ha nem lép közbe Jack Keller, könnyen a halálával végződhetett volna kis kalandja. Hideg futott végiga hátán, amikor erre gondolt. A legszívesebben a kajütben maradt volna, de továbbra is úgy érezte magát az agyonzsúfolt, fülledt kis helyiségben, mint aki menten megfullad. Így kellő bátorságot gyűjtve - megint csak felkapaszkodott a fedélzetre. Jack hajózási térképeket böngészett egy gázlámpa világánál. - Most hová megyünk? - kíváncsiskodott a lány. - Pucuróba. Lorrainé lepillantott a térképre, remélve, hogy megtalálja a férfi által említett helyet. - Itt van - mutatott Jack az ujjával egy pontra. - Élelmiszerre van szükségünk. Emlékszik?
Tekintettel arra, hogy már kétszer veszett oda a teljes élelmiszerkészlet miatta, Lorraine úgy vélte, mégsem ez a legalkalmasabb időpont számon kérne, miért nem avatja be a férfi sohasem a terveibe. Ha nem lett volna a maradék sült hal, meg az a tányér étel, amit Jack La Ruta Mayában hozott a hajóra, már régi éhen haltak volna. - Virradatkor indulunk, és körülbelül holnap déltájban érünk Pucuróba. Adja becsületszavát, hogy pontosan azt teszi, amit mondok! Szeretném, ha nem mutatkozna, amíg ott vagyunk. - Rendben - suttogta Lorraine. - Komolyan beszélek. Pucuróban végképp nem kockáztathatom meg, hogy kiszökjön a hajóról. - Már a szavamat adtam. Mit akar még? - Azt, hogy kimondja. A lányt bántotta Jack bizalmatlansága, de igaz, ami igaz, ő adott rá okot… Lesütötte hát a tekintetét, és lassan tagolta: - Ígérem, hogy lenn maradok a kajütben. Nem megyek fel addig, amíg nem szól, hogy tiszta a levegő. - Pucuro nem olyan, mint La Ruta Maya. Már jártam ott egyszer, és... - A férfi hirtelen elhallgatott, nem mondta ki, ami eszébe jutott. - És? - sürgette a lány a folytatást. Tudni akarta, mi vár rájuk. Jack megrázta a fejét. - Pucuro veszélyes hely. Rendes körülmények között soha nem vinnék oda magammal nőt vallotta be -, de nincs más választásunk. Meg, kell állnunk valahol, még hozza minél hamarabb! - Mennyi időbe telik, amíg beszerzi, amire szükségünk van? - érdeklődött Lorraine. - Remélem, nem sokáig - ráncolta össze a homlokát a férfi, majd némi töprengés után még hozzátette: - Tudja, hogyan kell elsütni egy fegyvert? A lánynak elakadt a lélegzete. - Úgy érti... pisztolyt? Nem, fogalmam sincs. Jack válasz helyett csak bosszúsan felsóhajtott. - Fölösleges dühöngenie miatta. Soha nem fogtam még a kezembe fegyvert. - Éppen ettől tartottam. - De miért is jutott volna az eszembe megtanulni lőni? Jack szeme hidegen és komolyan tapadt lányra. - Ha Carlosra gondol, biztos kezdi kapiskálni. Szerintem itt legfőbb ideje, hogy pótolja ezt a hiányosságát! - Ugye csak tréfál? - Sok mindent veszek félvállról, fegyverekkel azonban sohasem tréfálkozom. A férfi lesietett a kajütbe, és néhány perc múlva egy kis lőfegyverrel tért vissza.
- Ez egy automata Glock 22-es. Előfordulhat, hogy szüksége lesz rá, amíg Pucuróban időzünk. Abban a tudatban akarok partra szállni, hogy veszély esetén meg tudja védeni az életét. Megértette? Ha befejeztük ezt, megmutatom, hogyan kell egyedül vezetni a hajót. - Nem gondolja, hogy egy kicsit túlbecsüli a veszélyt? - kérdezte a lány hűvösen. - Először is nincs szükségem fegyverre, hogy megvédjem magam, másodszor... - Igenis szüksége van fegyverre! - jelentette ki a férfi, ellentmondást nem törő hangon. - De Jack, hiszen ez nevetséges! - Meg fogja tanulni, hogyan kell elsütni egy pisztolyt, ez minden. - Rendben – mormolta a lány, és viszolyogva pillantott a fegyverre. Kelletlenül, de engedelmesen figyelt, miközben a férfi elmagyarázta neki a pisztoly belső szerkezetét, majd megmutatta, hogyan kell megölteni. Azután Jack felszólította a lányt, hogy próbálja meg egyedül is. Lorraine teljesítette az utasítást, de cseppet sem tetszett neki ez a foglalatosság. Jack oda sem hederített a siránkozására, és addig ismételtette vele a műveletet, amíg meg nem győződött róla, hogy biztonságosan begyakorolta a szükséges mozdulatokat. - Most pedig lőjön! - Szó sem lehet róla! - A lány még a gondolatától is irtózott, hogy elsüsse a fegyvert. És egyébként sem tudta, mire célozzon. - Raine, most nincs helye vitának! - Az ég szerelmére... - nyöszörgött Lorraine. Hátrébb lépett, és várta, hogy Jack beavassa a fegyver kezelésének következő részleteibe. - Fogja meg! - utasította a férfi. - Már fogtam eleget - tiltakozott Lorraine. Jacknek megfeszült az álla, és a lány mély sóhajjal a pisztoly urán nyúlt. - Azt akarom, hogy hozzászokjon az érintéséhez! - magyarázta Jack. - Egyensúlyozza a kezében, szokja meg a súlyát! - Az előbb már megtettem - makacskodott a lány, pedig valójában nem figyelt oda igazán. Általában nem viselkedett ilyen csökönyösen, de úgy tűnt, Jacknek sikerült a legrosszabbat kihoznia belőle. Túl fenyegetőnek érezte a közelségét. A szíve olyan viharosan dobogott, hogy biztosra vette, a férfi is hallja. És úristen, milyen melege lett egyszeriben! Feltűzte a haját, mégis veríték gyöngyözött a tarkóján. Jack is izzadt, bőre fénylett a holdfényben. Lorraine sokkal izgatóbbnak találta, mintsem szerette volna. Sőt azóta, hagy megborotválkozott, még vonzóbbnak tűnt... - Felkészült a lövésre? - szakította félbe ábrándozását a férfi. - Ha magának pont ez kell a boldogsághoz...! - Lorraine mindkét karját kinyújtotta, és a sötét óceánra célzott.
Jack közvetlenül mögéje lépett. Előrenyúlt a lány karja mellett, és megtámasztotta a csuklóját. Lorraine mély lélegzetet vett, akaratlanul is megborzongott a férfi közelségétől. Egy pillanatig meg is feledkezett a kezében tartott fegyverről, csak a mögötte álló test melegét érezte, az acélos izmokat, a nyugodt erőt. Nagy erőfeszítésébe került odafigyelni arra, amit Jack mond. A férfinak már fogytán lehetett a türelme, utasításai egyre élesebbek és kurtábbak lettek. - Most pedig húzza meg a ravaszt! Lorraine óvatosan lenyomta az elsütő billentyűt. Nem történt semmi. - Erősebben! - hangzott egészen közel a füléhez. Túlságosan is közel... Lorraine becsukta a szemét, és újból meghúzta a ravaszt. - Tartsa nyitva a szemét! - reccsent rá a férfi. A lány éppen abban a pillanatban nyitotta ki a szemét, amikor az automata fegyver elsült. Megtántorodott a lövés váratlan erejétől. Talán el is esett volna, ha Jack nem fogja meg. A férfi keze veszélyesen közel került Lorraine melléhez, és a kelleténél tovább időzött ott. - Meg... megcsináltam - motyogta a lány akadozva. Megköszörülte a torkát, és hozzáfűzte: Nem is volt olyan borzasztó. - Akar még egyszer lőni, hogy jobban megbarátkozzon vele? - kérdezte Jack szintén akadozó nyelvvel. - Nem... nem, már hozzászoktam. -
Biztosan?
Lorraine bólintott. Valami megmagyarázhatatlan érzés töltötte el, hogy most menekült meg másodszor... Másnap déltájban érték el Pucurót. Jack már jóval a kikötő előtt leparancsolta a lányt a kajütbe, a legcsekélyebb kockázatot sem akarta vállalni, hogy valaki meglássa. Feleslegesnek tartotta elárulni neki az igazat, hogy a kikötő csak úgy hemzseg a gyilkosoktól meg a tolvajoktól. Akárhogy is, vagy itt kellett próbálkozniuk, vagy elvesztegetni még egy napot egy másik félreeső kikötő keresésével. - Jack? - Lorraine a lépcső alján állt, a könnyű szél meglebbentette a haját. A férfi nem emlékezett rá, hogy valaha is látott volna szebb nőt, mint ahogy a lány ebben a pillanatban kinézett. - Mi az? - kérdezte tettetett ingerültséggel. - Venne nekem néhány ruhadarabot a városban? - Milyen színűt? - A sárga a kedvenc színem. - Megteszem, amit tudok. - Köszönöm. - Lorraine ezzel eltűnt a kajütben, s bezárta maga mögött az ajtót.
Jack átmanőverezett a hajóval a korhadazó, rozoga famólók között. Sok kis csónak horgonyzott itt. Felfigyelt két gyanús külsejű fiatalemberre, akik nagy érdeklődéssel szemlélgették, mintha azt akarnák felmérni, mennyire lehet könnyű elbánni vele. Jack nyugodtan viszonozta a pillantásukat, amíg csak el nem fordították a fejüket. Rossz érzés töltötte el, amikor látta, hogy sietve távoznak. Miután megbizonyosodott róla, hogy senki sem hallhatja meg, halkan megkocogtatta a rekeszfalat, és leszólt a lánynak: - Most megyek. - Ugye siet vissza? - Nem tarthat tovább harminc percnél - ígérte Jack. Sejtette, milyen kényelmetlen lehet a kajütben tartózkodni, ráadásul nemsokára megint elviselhetetlenül fullasztó lesz odalenn a levegő. Indulóban még utoljára figyelmeztette a lányt: - Maradjon csendben! - Rendben. Menjen már, jó? Jack habozott. Az iménti balsejtelem megint elhatalmasodott rajta, és tapasztalatból tudta, hogy nem szabad fittyet hányni az efféle megérzésekre. Sajnos, mindenképpen be kelellett mennie a városba, ezen nem változtathatott. Már régóta nem ettek, és nem hajózhatnak tovább élelmiszerek nélkül. - Valami baj van? - hallatszott lentről a lány fojtott suttogása. - Semmi, semmi. Csak maradjon nyugton! Nem szívesen hagyta egyedül Lorraine-t, de nem tehetett egyebet. - És még valami: csak akkor süsse el a fegyvert, ha feltétlenül szükséges! Megértette? - Más sem hiányzik, mint hogy ez a nő pisztolylövéssel figyelmeztesse, ne felejtsen el kávét venni! Amikor kiugrott a hajóból, nagyon kellett ügyelnie, hová lép, a pallódeszkák már majdnem mindenütt elkorhadtak. Amilyen gyorsan csak lehetett, igyekezett a város egyetlen üzlete fele. Az élelmiszer gyalázatosan drága itt, de ezúttal nem alkudozhatott. Minél rövidebb időn belül akarta megjárni az utat Pucuróba és vissza. Őszintén szólva, nem kedvelte ezt a helyet. Néhány évvel ezelőtt, első és egyetlen látogatása alkalmával majdnem megölték. A Különleges Szolgálat embereként járt itt, és Murphy utasítására bizonyos értesülésekhez kellett megpróbálnia hozzájutni. Miután megszerezte a szükséges adatokat, ostoba módon bement a kocsmába. Ez volt az első hiba, amit elkövetett. Voltaképpen csak egy pohár sört szeretett volna meginni, de közben meglátott egy nőt keresztülmenni a helyiségen, aki egyértelműen kihívó tekintettel mérte őt végig. Több hónapig tartó kényszerű szüzesség után ő természetesen viszonozta a pillantását. Cain ugyan határozottan megtiltotta, hogy az emberei valamilyen feladat végrehajtása közben szerelmi kalandokba
keveredjenek, csakhogy már nem Cain, hanem Murphy parancsnoksága alá tarozott, így Jack elkövette a következő hibát, és elment csinos senoritával. Túl későn jött rá, hogy csapdába esett. Jack megrázta a fejét, mintha így akarna szabadulni a kínzó emlékektől, noha ballépésének nyomait néhány sebhely formájában azóta is a testén viselte. Amikor a Különleges Szolgálat megtalálta, már alig pislákolt benne az élet. Most egyenesen előre irányította a tekintetét, nem szólt senkihez, csak végigsietett a mocskos főutcán keresztül a boltba. Rekordidő alatt megvette a szükséges élelmiszereket, és szó nélkül kifizette a szemérmetlen nagyságú összeget, hogy az árut azonnal elszállítsák a hajójához. Azután elment a piacra. Női ruhák helyett azonban két inget és egy nadrágot vásárolt. A méretet csak úgy találomra választotta ki. Lassan kezdett megnyugodni. Lehet, hogy Lorraine-nek igaza van, eltúlozta a veszélyt. A ruhavásárlás kereken tizenöt percet vett igénybe. Már épp indult volna vissza a tengerpartra, amikor egy hét-nyolc év közüli fiú futott oda hozzá. - Senor! - rángatta meg a nadrágja szárát, nagy barna szemével felnézett a férfira. - A hölgyismerőse küldött, hogy keressem meg magát. - A fiúcska spanyolul beszélt. - Micsoda?! - Jack önkéntelenül is rögtön arra gondolt; ha visszatér a hajóra, ezért az ostobaságáért a puszta kezével fojtja meg a lányt. - Szüksége van magára. - Majd mindjárt másként fogja látni! - dünnyögte fenyegetően Jack. - Jöjjön, odavezetem hozzá! - A kisfiú már meg is fogyta a férfi kezét. - Erre! - biztatta, és egy szűk sikátor felé irányította. Csupán annyit kért tőle, hogy maradjon lenn a kajütben. Ez a nő azonban a legegyszerűbb utasításnak is képtelen eleget tenni. Hirtelen a düh helyett valami furcsa bizonytalanság kezdte nyugtalanítani. A rossz érzés, amely a nap folyamán többször is elfogta, most megint jelentkezett, csak még erősebben és fenyegetőbben, mint eddig. Lassan, óvatosan megfordult. Az utca túlsó végén ott állt Carlos. - Hello, amigo! Lám, megint találkozunk! 9. FEJEZET Kibírhatatlanul fojtogatta a hőség a fülkében, de Lorraine meg akarta mutatni, hogy igenis képes engedelmeskedni. Megígérte, hogy semmilyen körülmények között nem hagyja el a hajót. Jacknek nincs oka aggodalomra, ő már La Ruta Mayában megtanulta a leckét… Hőség ide, kényelmetlenség oda, egyszer s mindenkorra be fogja bizonyítani, hogy állja a szavát.
A várakozást ugyanolyan tűrhetetlennek érezte, mint a fullasztó meleget. Az első óra tűnt a legrosszabbnak. Amint egyedül maradt ebben a sírboltban, megrohanták azok a nyomasztó gondolatok, amelyekről az izgalmas események hevében legalább néhány órára megfeledkezett. Az édesanyja hazugságában élt, az apja pedig... Lorraine nem tudta, mit gondoljon felőle. Mindig elfogta a düh, valahányszor eszébe jutott, hogy a házvezetőnőjeként mutatta be neki azt az indián nőt. Természetesen az eszébe jutott Gary is. Az anyja temetése óta eltelt hetekben megváltozott a kapcsolatuk, és ezt a vőlegénye is észrevette. Persze, továbbra is hozzá akart menni feleségül, de Virginia halála óta semmi másra nem vágyott, mint egyedül lenni. Gary szerette volna megvigasztalni, szerette volna, ha a menyasszonyának szüksége van rá. Lorraine azonban nem kívánta a társaságát. Annál meglepőbb, hogy egyáltalán nem érzett így Jackkel kapcsolatban. Még mindig égett az arca a szégyentől, amikor arra gondolt, hogyan parádézott majdnem meztelenül a férfi előtt. Középiskolás kora óta egyszer sem fordult elő, hogy ennyire igyekezett volna magára vonni valaki figyelmét. Az órájára pillantott. A végtelennek tűnő várakozástól teljesen elfásult és elgyengült. Jack megígérte, hogy siet vissza. Legfeljebb harminc perc, állította. Vagy nem ennyit mondott? Azután hirtelen az eszébe ötlött, hátha valami baja eshetett a férfinak. Már több mint egy órája elment, bár ő maga hangsúlyozta, hogy Pucuro nem az a hely, ahol szívesen időzne. Lorraine-nek minden elképzelhető szörnyűség megfordult a fejében megtámadták, balesetet szenvedett, letartóztatták -, míg végül már esküdni mert volna rá, hogy valami nagyon rossz történt vele. Azután arra gondolt, hogy Jack talán nem is jön vissza. Nem kedveli őt, ezt világosan az értésére, adta, és minden lehetséges alkalommal közölte vele, hogy csak nyűgnek érzi őt a nyakán. Még mindig emlékezett rá, milyen megvetően nézte végig., amikor az apja kivitte hozzá a tengerpartra. Nos, a viselkedése azóta sem sokat változott... Nem, ez így nem igaz - morfondírozott magában tovább, megpróbálva valahogy eloszlatni a félelmét - talán engem itt hagyna, a hajóját azonban semmiképpen. Vissza fog jönni. Kivéve - és a képzelete most megint működésbe lépett - ha bajba keveredett. Rémület szorította össze a torkát, szinte nem kapott levegőt. Ha csakugyan történt a férfival valami, akkor szüksége lehet a segítségére. Izgatottan járkálni kezdett fel alá a rendelkezésére álló szűk helyen, és percről percre biztosabb lett benne, hogy valamiképpen segítenie kell Jacken. Már nyúlt az ajtó kilincse után, amikor újabb lehetőség villant át az agyán. Lehet, hogy Jack csak próbára akarja tenni, megbízhat-e benne. Ez nagyon is jellemző lenne a férfira. Talán most is ott ül a kikötőben, és azt lesi, hogy „őnagysága" meddig tartja be az ígéretét... Nos, ha bizonyítékot akar, akkor megkaphatja! Visszaült a helyére. Hamarabb befagy pokol, mint hogy ő elhagyja ezt a hajót! Elhatározása kereken tíz percig tartott.
Az aggodalmat kételyek követték, a kételyeket pedig kérdések. Meddig várjon Jack visszatérésére? Mi lesz, ha elájul a hőségtől? Elképzelhető, hogy Jack megsérült, és nem tudja őt értesíteni? Talán éppen börtönben van. Vagy a halottas kamrában. Ismét megrohanták a nyomasztóbbnál nyomasztóbb rémképek. Már-már azt hitte, megbolondul, amikor hangokat hallott. Először csak halkan, majd egyre hangosabban és kivehetőbben. Feszülten figyelt, és megállapította, hogy két vagy három férfi beszélget valahol egészen közel, a mólón. Egy perccel később megingott a hajó, és lépések hallatszottak a fedélzetről. Vajon Jack is velük van? Éppen meg akarta kérdezni, amikor eszébe jutott a férfi utasítása: mindaddig maradjon lenn, amíg ő nem szól, hogy tiszta a levegő. Akkor, csak akkor mutatkozhat! Hiába próbálta megállapítani, hány ember jött fel a fedélzetre, nehéz volt megkülönböztetni a hangokat. Többnyire ketten beszéltek, de a léptekből ítélve mégis inkább hárman lehettek. Az a kettő mintha vitatkozott volna valamin. A kajütbe vezető ajtó megreccsent, Lorraine összerezzent, és hálát adott az égnek, hogy már régebben eszébe jutott bezárni. A vitatkozás egyre hevesebben folyt, de amennyire a lány meg tudta ítélni, nem született döntés. Mit tehetett egyebet, hallgatózott és várt. Valami mozgást észlelt odafentről, a hajó többször is meginogott, a férfiak bizonyára ide-oda járkáltak a fedélzet és a móló között. Lorraine úgy hallotta, mintha súlyos dobozokat vagy csomagokat raknának le - feltehetően az élelmiszert szállították a hajóra. A kérdés azonban még mindig nyitva állt: Hová lett Jack? Hirtelen minden elcsendesedett. Lorraine azonban úgy vélte, még nem hagyták el a hajót. Visszafojtott lélegzettel figyelt. Egy idő múlva hallotta, hogy üvegeket nyitnak ki. Alighanem megtalálták Jack elrejtett sörkészletét, és most kiszolgálják magukat. A hajó erősen oldalra billent, amikor a férfiak végre átugrottak a mólóra. Jókedvű lármájuk lassan elhalkult. Lorraine nem tudta, mi rosszabb, a bizonytalanság vagy a várakozás. Gyengeség fogta el, az asztalra hajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. Lehet, hogy el is szunnyadt, bár ezt nem tartotta valószínűnek. Arra ocsúdott fel, hogy lépteket hall a fedélzeten. Ezúttal egy emberét. Jack! Megkönnyebbülten egyenesedett fel, Minden rendben, visszajött. Öröme azonban máris haragba csapott út. Ocsmány dolog ilyen sokáig várakoztatni valakit! Biztos szándékosan tette, meg akarta büntetni azért, ami La Ruta Mayában történt.
Nem is fogja türtőztetni magát, a férfi szemébe mondja, mit gondol az efféle viselkedésről! Kinyitotta az ajtót, és épp csak annyi időre állt meg, hogy elkínzott tüdejét teleszívja friss, hűvös levegővel, azután felkapaszkodott a fedélzetre. Ekkor hallotta meg a hajómotor egyenletes duruzsolását. A Scotch on Water indulni készül, és az a vadember még csak nem is szólt neki, hogy visszatért! De hát mi van ebben meglepő? Ez a bánásmód jellemző Jack Kellerre! - Elég soká elmaradt! - fortyant fel dühösen, a következő pillanatban azonban elakadt hangja a rémülettől. Nem Jack állt a fedélzeten, hanem Carlos. Lorraine-nek túl későn jutott az eszébe, hogy odalenn hagyta a fegyverét. Gary Franklin egyre tanácstalanabbnak érezte magát. Semmi sem hallott Lorraine-ről azóta, hogy a lány egy hóbortos ötlettől indíttatva elutazott Mexikóba. Az ő vérmérséklete szerint meglehetősen különösnek tűnt a lány viselkedése, Lorraine olyan kétségbeesetten szeretett volna megtudni valamit az apjáról, hogy közben teljesen megfeledkezett a józan ész szaváról. Nem is olyan rég Lorraine még megfogadta volna a tanácsát, de minden megváltozott azóta, hogy elveszítette az édesanyját. Garynek időnként már az a gyanúja támadt, hogy nem ismeri eléggé a menyasszonyát. Megpróbált türelmesnek lenni hozzá, ám ez mindinkább nehezére esett. A lány a temetés óta egészen visszahúzódott, elzárkózott a világtól - őt is beleértve. Nagy, megrázkódtatás érte, ez vitathatatlan, ő azonban hiába szerette volna megvigasztalni, a karjában tartani, és a segítségére lenni a veszteség elviselésében. Lorraine egyszerűen nem igényelte ezt. Végül rájött, hogy a lány elutasító magatartásának nincs semmi személyes indoka - mással éppúgy nem kívánt együtt lenni, mint vele. Virginia halála teljesen felkavarta Lorraine-t, de Garyt is mélyen megrendítette. Társaságban meghallgatta ugyan az anyósvicceket és együtt nevetett rajtuk a többiekkel, de számára Virginia kivételt jelentett. Örült neki hogy egy ilyen asszony lányát veheti feleségül. Persze hogy lesújtotta az elvesztése. Az esküvőt eredetileg késő ősszel akarták megtartani, de ő már úgy vélte, minél hamarább összeházasodnak, annál jobb. A lánynak most nagyobb szüksége van rá, mint bármikor, és ő szereti Lorraine-t. Harminchat éves koráig várt - jóval tovább, mint az általa ismert férfiak többsége -, míg rászánta magát a házasságra. Kereste az igazit, legalábbis ezt mondta a szüleinek. Nem hazudott ugyan, állítása mégsem felelt meg teljesen az igazságnak. Ellentétben a szüleivel, cseppet sem érezte sürgősnek, hogy megállapodjon. Nem mintha nem lett volna elég érett a házasságra - egyszerűen élvezte a szabadságát. Tudomásul vette azonban, hogy elérte a kort, amikor már tényleg ideje családot alapítani, és ő meg Lorraine valóban jól összeillettek. Ugyanazokat a dolgokat kedvelték, ugyanabban hittek. Mindketten józanul gondolkodtak, és nem befolyásolta őket a közvélemény. Ő a rendezett életformát szerette, Lorriane szintén.
Gary hátradőlt az irodai székén, és összekulcsolta a kezét a tarkóján. Lorraine felírta neki a telefonszámot, ahol esetleg elérheti, de azt is az értésére adta, hogy inkább majd ő keresi, nem venné jó néven a vőlegénye kéretlen jelentkezését. Ez is a menyasszonya azon jellemvonásai közé tartozott, amelyek bosszantották Garyt. Lorraine olykor hajthatatlannak bizonyult. Néha úgy tűnt, hogy kissé túl gyorsan formál véleményt, azután meg makacsul ragaszkodik hozzá. Nagyra értékelte a lány őszinteségét, ám olykor azt kívánta, bárcsak hajlékonyabb lenne. Mégis bízott a józan eszében. Szorongása ellenére feltételezte, hogy jól érzi magát ott, valahol az isten háta mögött, abban a mexikói kis faluban. Íróasztalán megcsördült a telefon, és Gary felvette a kagylót. - Halló? - Itt Marjorie Ellis beszél… - hallatszott egy kissé habozó női hang, mintha valami biztatásra várna. Gary azonban nem sietett a segítségére. - Éppen úton vagyok, de szeretnék egy-két dolgot megkérdezni magától, ha ráér. Marjorie még kezdőnek számított a szakmában, és olykor segítségre volt szüksége. Őszintén szólva, meglehetősen sok segítségre. Vállalatuk, a Med-X, orvosi felszereléseket és berendezéseket szállított kórházaknak, orvosi rendelőknek meg szanatóriumoknak. Gary tíz éve dolgozott ezen a területen, és nemrég került vezető állásba. A helyettesének kinevezett Marjorie úgyszólván teljesen járatlannak bizonyult a Gary által oly fontosnak tartott szakmai ismeretekben. Nem tudott számítógéppel dolgozni, és Garynek mindent háromszor-négyszer kellett elmagyaráznia, amire végre felfogta. Mentségére szolgált, hogy a Med-X ügyfelei kedvelték. Gary nem győzött csodálkozni, de nem vitathatta el a sikerét. Két hónap a szakmában, és Marjorie jobb kereskedő lett, mint bármelyik másik gyakornok a társaságban. Ezzel kétségkívül nagy hatást gyakorolt a főnökére. - Mit óhajt? - érdeklődött Gary. - Talán az volna a legjobb, ha bemennék az irodába és megbeszélnénk. Persze, csak ha az ideje engedi - válaszolta Marjorie. Azóta, hogy Lorraine elutazott, Garynek nem kellett takarékoskodnia az idejével. - Semmi gond. Mikor jönne? - Ma délután négykor megfelelne magának? Gary jó hangosan végigpörgette az előjegyzési naptára lapjait. Hadd hallja Marjorie, milyen elfoglalt üzletember! - Négy óra harminc jobb lenne... Gary papírzörgést hallott a háttérből, valószínűleg a nő leejthette az iratgyűjtőjét.
- Hogyne! - felelte Marjorie. - Akkor fél ötkor találkozunk. - A hangja elhalkult, mintha a szája eltávolodott volna a telefonkagylótól. Bizonyára az álla alá szorította a kagylót, hogy lehajolhasson és összeszedegethesse a szétszóródott iratokat, gondolta Gary. Jellemző! - Várom. - Miközben a férfi helyére tette a kagylót, átvillant az agyán, hogy valóban várja a találkozást. Marjorie hebehurgya nőszemély egy csomó... kiegyensúlyozatlan tulajdonsággal, de ugyanakkor szeretetre méltó is, és igazán elbűvölő a kacagása. Lorraine nélkül nagyon magányosnak érezte magát, hiányzott neki, de valahogy kételkedett benne, hogy ő is hiányozna a lánynak. Egy óra Marjorie társaságában végül is szórakoztató lesz, még akkor is, ha éppen hatodszor kell majd elmagyaráznia neki ugyanazt a számítógépprogramot. Carlos meg akarja ölni őt! Lorraine ezt attól a perctől fogva tudta, hogy meglátta. Eszeveszett rémülettel nézett körül, hátha valaki észreveszi szorongatott helyzetét, aki a segítségére siethetne, vagy legalább értesíthetné a rendőrséget. Azonban senki sem tartózkodott a közelben, és még ha lett is volna ott valaki, egyáltalán nem biztos, hogy közbe mert volna lépni. A bandita lassan közeledett a lány felé, mintha csak alaposan ki akarná élvezni a rémületét. Ahogy egyet lépett előre, Lorraine is hátrált egyet, míg hátával bele nem ütközött a kajüt falába. Carlos leheletétől felfordult a gyomra, de igyekezte nem mutatni félelmét. - Mit keres itt? - kérdezte minden bátorágát összeszedve. - Egy kis leckét akarok adni neked. - Carlos arcáról hirtelen eltűnt a vigyor, odakapott a lány blúzához, és felszakította, hogy csak úgy potyogtak róla a gombok. Lorraine felsikoltott a váratlan mozdulattól, és megpróbált térdével belerúgott a bandita hasába, de célt tévesztett. Nem riasztotta vissza azonban a kudarc, a következő pillanatban már támadója ábrázatába mélyesztette hosszú körmeit, melyek vérző csíkokat hagytak maguk után. Carlos erre olyan erővel ütötte arcul, hogy felhasadt az ajka. Vér öntötte el a száját, és ő szemen köpte vele a férfit. Megerőszakolhatja és megölheti, de nem lesz könnyű dolga! Ekkor kiáltás hallatszott móló felöl, és Lorraine megpillantotta Jacket. Jack! Hála istennek! Kezdetben nem is fogta fel, hogy Carlos csak úgy juthatott el hozzá, ha előtte megölte vagy megsebesítette Jacket. A férfi hangjára Carlos hátranézett a válla fölött, és hangos káromkodásban tört ki. Az övébe dugott pisztolyhoz kapott, és el is sütötte volna, ha Lorraine nem cselekszik villámgyorsan. Egész testsúlyával a banditára vetette magát. A fegyver elsült, azután kicsúszott Carlos kezéből, és a fedélzetre hullott. A golyó félrement, így Jack a mólóról a Scotch on Water fedélzetére ugorhatott. A két férfi habozás nélkül egymásnak rontott. Lorraine majdnem keresztülesett az élelmiszeres dobozokon, annyira igyekezett kikerülni az útjukból. Cséphadaróként dolgozó karok-lábak
kavarogtak előtte, és hajszál híján őt is megütötték. Szinte körbetáncolta a férfiakat, lesve, hol segíthetne Jacknek. Nem tudva, mitévő legyen, hátulról Carlosra ugrott, és amilyen szorosan csak bírta, átkarolta a nyakát, hogy ilyen szakszerűtlen módon próbálja megfojtani. A bandita azonban könnyedén lerázta magáról. Lorraine a fedélzetre zuhant, és úgy beütötte a fejét, hogy csillagokat látott. Kis ideig kábultan ült, arra várva, hogy visszatérjen a látása, azután feltápászkodott. Nem akart tétlen szemlélő lenni, s mivel nem jutott más az eszébe, felkapta a vödröt. Ha leütné vele Carlost, vagy ami még jobb, a fejére húzná, azzal valóban sokat segít Jacknek. A bandita azonban nem maradt nyugton, hiába ugrált körülötte a vödörrel a kezében, lesve a kedvező alkalmat. Jack harcedzett ás erős testalkatú férfi volt, Carlos viszont legalább negyven- ötven fonttal súlyosabb lehetett nála, és szemmel láthatóan ő is jól értett a kézitusához. - A pisztolyt! - kiáltotta oda Jack a lánynak. Hát persze! Ennek van értelme, sokkal többet segíthet vele, mintha egy sárga műanyag vödörrel szaladgál Carlos körül. Máris rohant a Glock 22-esért. Még hallotta fentről Jack szitkozódását, azután előkapta rejtekhelyéről a fegyvert, és meggyőződött róla, hogy meg van-e töltve. Reszkető kézzel kibiztosította, majd visszakapaszkodott a fedélzetre. Csak akkor döbbent rá, amikor a lövés eldördült, hogy Jack nem a kajütben levő fegyverre gondolt, hanem arra, amit az imént ütött ki Carlos kezéből. A hang megrázta a levegőt, akár egy robbanás, és még sokáig visszhangzott a fülében. Ó, bárcsak Carlost találta volna el a lövés, és nem Jacket! - fohászkodott némán. Uram, add, hogy így legyen...! Isten azonban nem hallgatta meg kétségbeesett könyörgését. Amikor felért a fedélzetre, vértócsában fekve találta Jacket. Mozdulatlanul, üres tekintettel meredt az égre. Jack, aki a gonosz útjába állt, hogy őt megvédelmezze! - Jaj, ne! - sikoltotta, és nem remegett a keze, amikor ráfogta a pisztolyt Carlosra. - Mocskos állat! - zokogta, miközben akaratlanul is átvillant az agyán, hogy Jack most bizonyára büszke lenne rá, amiért bővült a szókincse... Vaktában elsütötte a fegyvert. Egyszer, kétszer. Azután újra meg újra. Az első golyó kiütötte a pisztolyt Carlos kezéből. A bandita felüvöltött haragjában és hátraugrott. A második golyó a vállát súrolta. A következő kettő félrement. Lorraine kicsit várt, majd gondosabban célzott, remélve, ha már egyszer sikerült, talán másodszorra is eltalálja majd. Higgadt elszántsága alighanem megrémítette, a banditát, mert Carlos dühödt kiáltással a vízbe vetette magát. Lorraine utána lőtt volna, de észrevette, hogy fegyverrel hadonászó férfiak
rohannak a tengerpart felé. Azután célba vették ketten, és már hallotta is a becsapódást; a golyó közvetlenül a feje mellett fúródott be a kajüt falába. Ösztönösen megragadta az indítókart, majd előrenyomta. Az erős motor felbőgött, és megemelte, de nem mozdította el a hajót. A tehetetlenségtől meg a félelemtől nyöszörögve Lorraine teljes gázt adott, ahogyan Jack mutatta. Megint semmi. A következő pillanatban aztán olyan erővel szökkent előre a hajó, hogy a lány majdnem lezuhant a fedélzetről. Csupán az mentette meg, hogy erősen tartotta a kormánykereket. Furcsa érzés fogta el, mintha valami nem lenne teljesen rendben, de még csak körülnézni sem mert, amíg biztonságban el nem értek a tengert. Amikor kifutottak a kikötőből, hátranézett, és meglátta, mi történt. Nem oldozta el a Scotch on Watert, így az uszályként vonszolta maga után az egész mólót a többi csónakkal egyetemben. 10. FEJEZET Lorraine egyelőre nem törődött a Scotch on Water uszályába került mólóval, hanem a nyílt tenger felé irányította a hajót, majd otthagyva a kormányt, Jackhez futott. Letérdelt mellé, és kétségbeesetten kitapintotta a pulzusát. Megkönnyebbülés és hála töltötte el, amikor ujjai begyével megérezte a szív erős, egyenletes lüktetését. Vér áztatta körülötte a fedélzetet, de Jack élt. - Hála istennek! - suttogta a lány könnyes szemmel. - Hála istennek! Meglehetősen széles körű egészségügyi képzettséggel rendelkezett, lőtt sebbel azonban a gyakorlatban még nem akadt dolga. Remegett, miközben felidézte a teendőket. A golyó Jack vállán hatolt be, és félrehúzva az inget, Lorraine megállapította, hogy a seb még mindig erősen vérzik, Lerohant a kajütbe és összekapkodott néhány dolgot, párnát, lepedőket, tiszta törülközőket. Jack válla alá csúsztatta a párnát, majd a gyomrától a lábáig gondosan becsavarta a lepedőkbe, végül egy törülközőt szorított a sebre, és rajta tartotta. Amikor már alábbhagyott a vérzés, óvatosan megvizsgálta a sebet. Szerencsére a golyó nem hatolt be a mellkasba, így tüdősérüléstől nem kellett tartani, és ütőeret sem érintett. Csak lépésről lépésre! - emlékeztette magát. Egyszerre mindig egy aprócska lépés. Meg tudod csinálni, meg tudod csinálni, ismételgette szüntelenül, remélve, hogy így kissé nagyobb lesz az önbizalma. - Mi lenne a férfival, ha ő most elveszítené a fejét?! - Ó. Jack! - zokogott fel, félresimítva a férfi zilált haját. Bánttatta a lelkiismeret; ha Carlos fegyverét veszi el, ez nem történt volna meg. Megvédhette volna Jacket. Így viszont talán meghal, és ennek megint ő lesz az oka! Nemsokára azonban összeszedte magát. Elég az aggodalmaskodásból ás az önmarcangolósból, arra kell összpontosítanom, hogyan tudok segíteni Jacken, határozta el. Mindent jól kell
csinálnom, nem hibázhatok ismét. Szerencsére eszméletlen, így elvégezhetem a szükséges tennivalókat. Módszeres gondolkozásra kényszerítette magát. Lehunyta a szemét, a sarkára ült, és tovább simogatta a férfi arcát. Elhatározta, hogy először megkísérli pontosan meghatározni, hol van a golyó és milyen mélyre fúródott. Már a puszta gondolattól is megborzadt, hogy konyhakést kell használnia, de hát mi mást tehetne? Ekkor jutott az eszébe a kézitáskájában hordott kis varrófelszerelés. Egy pillanatig habozott, nem akarta magára hagyni Jacket, de azután lesietett a kajütbe. Vizet tett fel forralni a gázfőzőre, majd kiborította kézitáskája tartalmát az ágyra. Pénztárcája, útlevele, piperekészlete meg egy toll társaságában kigurult belőle az apró varrókészlet is. Felpattintotta a zárat, és szemügyre vette a parányi ollót. Voltaképpen egy csipeszt keresett, arra lett volna a leginkább szüksége. Emlékezett rá, hogy látott valahol a táskájában egyet. Talán a piperekészletében lesz. Felkapta a cipzáras kis táskát, és azt is kiürítette. Púdertartó, ajakrúzs és arcfesték hullott ki belőle. Amikor megrázta a tasakot, meg egy szemceruza került elő, majd végül a csipesz. Fogta a csipeszt meg az ollót, beletette a forró vízbe, és néhány percig forralta, hogy fertőtlenítse. Ameddig várt, átkutatta a konyhaszekrényt. Úgy emlékezett, hogy kell lennie valahol egy üveg skót whiskynek. - Megvan! - kiáltott fel diadalmasan, amikor rábukkant. Hóna alá dugta a palackot, fél kézre fogta a forró vizes edényt, aztán visszatért Jackhez. Többé-kevésbé biztosra vette, hogy senki sem követte őket - főleg hogy az összes csónakot magukkal vontatták és leállította a motort. Aggodalmasan nézte a vízen lebegő mólót meg a füzérnyi csónakot. Meggondolatlansága végül is a gondviselés eszközének bizonyult. Nem szándékosan, ám hathatósan megakadályozta, hogy üldözőik követhessék őket. Nem tudta, hogy sírjon-e, vagy nevessen, amikor kihajolt a hajóból és eloldozta a Scotch on Watert, sorséra bízva a mólót meg a hozzá kötött csónakokat. Amikor ezzel végzett, előkészítette Jacket a műtétre, amennyire lehetett, és maga is felkészült a próbatételre. - Igyekszem megkeresni a golyót - közölte Jackkel, majd azt is elmagyarázta, ha nem lenne képes könnyen eltávolítani, inkább bent hagyja. Ismét megérintette a férfi arcát. Maga sem értette, miért, de az érintés megnyugtatta és lecsillapította zaklatott idegeit. Amilyen gyengéden csak tellett tőle, levette a vérrel átitatott törülközőt Jack bal válláról, majd jókora adag whiskyt öntött a sebre. Azután - szintén szükségét érezvén némi támogatásnak maga is nagyot kortyolt az üvegből. Az erős ital végigmarta a torkát, de éppen erre a zsongító élményre vágyott. Rácsavarta a kupakot, majd félretette a palackot.
Hallgatta Jack akadozó lélegzetét, és aggodva vizsgálgatta sápadt, kifejezéstelen arcát. Megpróbálta elképzelni, amit mondana neki, ha tudna beszélni. Nyilván káromkodna, és a fejéhez vágna egy-két sértést - meg esetleg néhány nyers bátorító szót. Lorraine az ajkába harapott, és némán fohászkodott biztos kézért. A forró csipesz égette a bőrét, de kényszerítette magát, hogy szorosan fogja, nehogy kicsússzon a kezéből. Óvatosan belenyúlt a nyílt sebbe. Abban a pillanatban megindult belőle a vér. Leitatta egy összehajtogatott törülközővel. Ahogy megtisztította a sebet, mindjárt észrevette, milyen vörös és gyulladt a roncsolódott terület. Ha Jack túléli ezt - és a fenébe is, túl fogja élni! csúf heg marad a vállán. A csipesz beleütközött a golyóba, és pontosan azt tapasztalta, amitől félt: a lövedék túl mélyen ágyazódott bele a húsba. Mihelyt kihúzta a csipeszt a sebből, ömleni kezdett belőle a vér. Veríték lepte el a homlokát. Már sejtette, a kísérlet a golyó eltávolítására többet árt, mint használ, hiszen a férfi már eddig is sok vért veszített. - Minden rendben lesz, Jack! Benne hagyom a golyót, és egy tamponnal készítek szorítókötést a sebére, mert ennél alkalmasabbat nem találtam az elsősegély-felszerelésben. Nem engedem, hogy meghaljon! Értette? Jack váratlanul felnyögött, és elfordította a fejét. Úgy tűnt, hogy még öntudatlan állapotban is vitatkozik vele. - Ne feleseljen, legyen jó beteg! - A lány nevetése kissé zaklatottan csengett. Jack nem fogja megtudni, mit tett érte, és ez jobb is így. Mostantól fogva ki kell főznie a gézt, és addig kell így kötöznie a sebet, míg meg nem indul a gyógyulás. Jack Keller élete végéig viselni fogja a golyót a vállában, emlékeztetőül az ő ostobaságára. Félretette a csipeszt meg az ollót, és lement a kajütbe a tamponért. Amikor befejezte a kötözést, olyan szorosra húzva a gézt, amennyire csak az erejéből tellett, hirtelen hevesen remegni kezdett a keze. Megtapintotta a férfi homlokát, és félresimította a haját. Mintha már nem volna olyan nyirkos a bőre, gondolta tárgyilagosságra törekedve, a légzése is egyenletesebb. Ekkor hullott rá az első esőcsepp. Annyira belemerült a seb ellátásába, hogy észre sem vette, mennyire besötétedett, ráadásul a szél is feltámadt közben. Jacket semmiképpen sem lenne képes levinni egyedül a kajütbe. Hamarosan jött a második csepp, azután a többi. Sok, nagyon sok. Nem maradt más választása, mint a fedélzeten átvészelni a vihart, és védeni a férfit, amennyire csak lehetséges. Jack úgy érezte magát, mint aki a pokol tüzén pirul. Legalábbis feltételezte, hogy ott van, mert az egész teste égett. Azután megállapította, hogy a fájdalom egy helyre összpontosul; a vállával történhetett valami, az lehet a szenvedése fő oka.
A szála kiszáradt, és majd elepedt egy ital friss, hideg vízért. Mégiscsak a pokolban lehet különben nem lenne ennyire szomjas! Alig hallhatóan vízért rimánkodott, és látra, valami hűvös ért az ajkához, de csak egyetlen csepp, mintha isten büntetésül csupán egy cseppnyi enyhülést engedélyezne neki, épp ahhoz eleget, hogy még kínzóbbnak érezze a szomjúságát... - Igyon! - suttogta egy lágy női hang. Marcie? Itt? Most? Akkor tényleg a túlvilági büntetését szenvedi. Mindent megkapott, amit kívánt, azután mindent elvettek tőle. Belemerészkedett a tüzes tóba... A szíve megsajdult a hangtól, olyan lágyan csengett, olyan szeretetteljesen. Érezte, hogy gyengéden megemelik a fejét, majd egy pohár pereme simult az ajkához. Víz, sóhajtott fel megkönnyebbülten, majd mohón, hálásan ivott. A mennyország, gondolta. Átirányították erre, az angyali pihenőhelyre - bár el nem képzelhette, mivel érdemelte ki ezt a megkülönböztetett bánásmódot. De hát kicsoda ő, hogy kérdéseket tegyen fel a túlvilági intézkedésekkel kapcsolatban, különösen, ha azok ennyire kedvezőek a számára? Nem is törte tovább a fejét, hanem inkább elégedett, mély álomba merült. Almában egy mexikói faluban járt. Lassan körbehordta tekintetét a napégette vályogházakon, a kis templomon, meg a kocsmán. Nem látott semmi rendkívülit. Azután megjelent Marcie. Az édes kis Marcie, a vízvezeték-szerelő felesége. Marcie és a gyerekei. Marcie meg a férje. Jack csodálattal figyelte őt, milyen szerető és gyengéd anyja az ikergyermekeinek. Marcie egyszer csak abba az irányba pillantott, ahol ő állt, majd elmosolyodott. Jack tudta, hogy nem láthatja őt, hiszen távolról figyelte a kis családot. Mély szomorúságot érzett. És ez a szomorúság nemigen hagyott benne kétséget, a saját gyarlóságát meg hibáit illetően. Miközben az álombeli Marcie-t meg a családját nézte, a szerelmüket és a boldogságukat, úgy érezte, mintha saját életét látná - amilyen lehetett volna, ha ő más ember. Ha másképpen élt volna éveken át. Bánatába merülve nem vette észre, hogy egy másik férfi is csatlakozott a kis csoporthoz. Hunyorgott; itt valami tévedésnek kell lennie. A férfiban ugyanis Carlost ismerte fel. Jack gúnyosan reákiáltott, az álombéli bandita azonban nem hallhatta. Carlos egyszer csak megragadta Marcie-t a vállánál, és a falhoz nyomta. Jack felegyenesedett. - Mi az ördögöt csinál? - ordította. Persze sejtette, semmire sem megy a kiabálásával, mert nincs, aki meghallaná. Várta hát, hogy majd Marcie férje közbelép. Cliffordot azonban sehol sem látta, sőt eltűntek a gyerekek is.
Tehetetlenül nézte, ahogy Carlos gorombán lökdösi Marete-t, biztosan meg fogja erőszakolni. Meg kell állítania valahogy a banditát! A fenébe is, pedig mondta Marcie-nak, hogy ne mutatkozzon, hányszor, de hányszor mondta! Ütésre emelte az öklét. Carlos feje az első ökölcsapásra hátrahanyatlott, és Jack már kezdte azt hinni, hogy legyőzte, amikor hirtelen fegyver csillant meg a bandita kezében. A pisztoly csöve azonban nem rá, hanem Marcira irányult. - Ne! - Jack kétségbeesett üvöltéssel Carlos elé ugrott, és felfogta a golyót. Érezte a becsapódást, a metsző fájdalmat, és tudta, hogy most itt a vég. Nemegyszer szerencsésen megmenekült, elkerülte a halált, de úgy látszik, most elhagyta az őrangyala. Most meg fog halni. Ó... végre megértette. A halálával, hogy feláldozta valakiért az életét. bebocsáttatást nyert a mennybe. A vállában lüktető fájdalom sem tűnt már olyan elviselhetetlennek. Megvédte Marciet... - Jack, ó, Jack, hiszen egészen forró a láztól! A férfi kinyitotta a szemét, arra számított, hogy Marcie hajol fölé. Azonban Lorraine Dancy aggódó arcát pillantotta meg. Jack zavartan hunyorgott. - Hol vagyok.? - Egészen addig nem tudta, hogy hangosan mondta-e ki a szavakat, amíg a lány nem válaszolt. - Valahol a Mexikói-öböl közepén. Ó, Jack, fogalmam sincs, hol vagyunk! Csak sodródunk, a motor ki van kapcsolva. Két napja nem láttam szárazföldet... De legalább most nem esik... Szilárd elhatározása ellenér-e, hogy nyitva tartja a szemét, a férfi pillái lassan lecsukódtak. Szerette volna megvigasztalni a lányt, hogy ne aggódjon, majdcsak lesz valahogy, de nem bírt megszólalni. Mindegy, most már nyugodtan pihenhet. Marcie elment a férjével meg a gyerekeivel, és Lorraine is biztonságban van. Biztonságban Caarlostól, biztonságban tőle. Az eső dühödt erővel paskolta őket. Lorraine Jack mellett ült a fedélzeten, és egy nylon esőköpenyt tartott a fejük fölé, míg csak teljesen el nem zsibbadtak a karizmai. Az esőkabát nem sok védelmet nyújtott a zuhogó eső ellen, de legalább távol tartotta a vizet a férfi arcától. A vihar már két napja tombolt változó erővel. Valahányszor csökkent a felhőszakadás hevessége, és Lorraine már azt hitte túl vannak rajta, kezdődött minden megint elölről. Még soha életében nem volt része ennyi szenvedésben. Mivel sehol sem látszott szárazföld, még csak nem is sejtette, hol lehetnek, vagy merre kellene menniük. Vajon mi lesz vele, ha Jack meghal? Éjjel-nappal azért fohászkodott, hogy Jack életben maradhasson - és nem csupán a hajózási ismeretei miatt. Olyan sokkal tartozott neki, jóval többel, mint amennyit valaha is viszonozni lenne képes. Elszorult a szíve, ha arra gondolt, hogy az ő védelmében érte a lövés. Iszonyatosan fölt, hogy Jack meg fog halni. Iszonyatosan félt, hogy megölte Carlost. És iszonyatosan félt, hogy talán nem ölte meg.
Iszonyatosan félt, hogy teljesen eltévednek, és a tengeren lelik a halálukat. Lorraine a vihar alatt is állandóan Jack mellett maradt, egy pillanatra sem tágított mellőle, miközben céltalanul sodródtak a tengeren. Néhány órára elfoglalta magát azzal, hogy megkísérelte jelenetről jelenetre felidézni kedvenc filmijeinek cselekményét. Véletlen találkozás. Egyetlen éjszakást történt. A püspök felesége. Sabrina. És természetesen Az afrikai királynő. Régi filmeket, melyeket az anyja meg ő annyira szerettek. Újra és újra végiggondolta, amit a szülei házasságáról tudott, mígnem felfedezett valamiféle ésszerűséget a történtekben. A szülei szerették egymást, de a megváltoztathatatlan körülmények miatt el kellett válniuk. Az apja azt állította, hogy éveken át kapcsolatban maradtak, azután Virginia megszakította a levelezést, beszüntette a látogatásait. Lorraine emlékezett rá, hogy anyja olykor elutazott, és ilyenkor azt mondta, üzleti útra megy. Általában egy hétig maradt távol, és erre az időn; Lorraine mindig a nagynénjéhez, Elaine-hez költözött. Most, hogy visszaemlékezett, eszébe jutott, az anyja milyen szomorúan tért haza ezekről az utazásokról. Ő akkor még kislány volt. Végül az anyja úgy döntött, nem költöznek Mexikóba. Mivel Virginia meggyőződéses katolikus volt, a válás szóba sem jöhetett. Az édesanyja nyilvánvalóan, megbékélt saját magával meg a múltjával, és valamilyen okból ki akarta vonni magát Thomas életéből. Mindez azonban még nem magyarázza, miért nem árulta el a lányának soha az igazat. És Lorraine most már nem is fogja megtudni, legfeljebb találgathat. Virginia viselkedése rejtély marad a számára. Az apjáé pedig még inkább. Az anyja legalább mindvégig kitartott mellette. Az apja nem. Annak alapján, amit Lorraine sejtett róla, akár több tucatnyi gyereke is lehetett. Nem akart gondolni rá, nem akart foglalkozni a hűtlenségével, nem akart... Nem tudta, mikor aludt el. Amikor felébredt, már teljesen kivilágosodott, a napsütés mennyei áldásként sugárzott le rájuk. A fényben hunyorogva kinyitotta a szemét, és látta, hogy Jack szeme is nyitva van. Hosszú ideig csak néztek egymásra, mintha meg akarnának bizonyosodni róla, hogy mindketten élnek. A vágy, hogy megérintse a férfi arcát, ellenállhatatlan sóvárgássá fokozódott. A karjába akarta venni, szorosan magához ölelni. Elmondani neki, milyen rettenetesen félt, hogy meghal, és mennyre gyötörte miatta a bűntudat. Bevallani neki végre, hogy elhanyagolt külseje ellenére is jó embernek tartja. És létezik-e ennél nagyobb dicséret? Jack Keller becsületes, jó ember, akit ő már kezd megszeretni. Mindebből azonban semmit sem mondott el. Csupán halk „jó reggelt"-et suttogott, leplezni akarván megkönnyebbülését és elérzékenyülését. - Hogy érzi magát? - Körülbelül úgy, ahogy gondolja. - Olyan rosszul?
A férfi futólag elmosolyodott - Olyan rosszul. És maga? - Én jól vagyok - felelte a lány, holott mindene fájt, még olyan helyeken is, amelyekről eddig fel sem tételezte volna, hogy fájhatnak. De hát nem szokott hozzá, hogy függőleges helyzetben aludjon. - A lőtt seb... - folytatta rekedtes hangon Jack. - Nagyon csúnya? - Eléggé. - Lorraine nem akart hazudni. Persze, sokkal csúnyább is lehetne. A golyó még benne van. Túl veszélyes lenne eltávolítani. Így is sok vért veszített. - Még benne van a golyó? - A férfi összevonta a szemöldökét. Vagyis ha most átmennék a repülőtéri ellenőrző kapun, megszólalna a fémjelző műszer? - vigyorgott rá a lányra. - Azt hiszem. elcsípnék. Jack a lány szemébe nézett. Azután felemelkedett, és tenyerét kimondhatatlanul meleg, gyengéd mozdulattal Lorraine arcára simította. - Köszönöm. A lány rátette a kezét a férfiéra, és miközben szapora pislogással igyekezte visszafojtani a könnyeit, nagyon szerette volna elmondani neki, mennyire csodálja a bátorságát, meg a becsületességét. Hogy hálás neki, amiért vállalta, segít neki, holott könnyen visszautasíthatta volna. Lehunyta a szemét, hogy kiélvezze, örökre megőrizze ezt a pillanatot. Azután visszatért a valóság. Jack lázálmában egy másik nőt hívott, valakit, akit nyilvánvalóan szeretett, és akiért nagyon aggódott. Egy nőt, aki nagyon fontos - vagy valamikor nagyon fontos lehetett - az életében. Rövid gondolkodás után elhatározta, hogy megkérdezi, ki az a Marcie. Úgy tűnt, férjes asszony. Az a legbiztonságosabb megoldás, ha a férfit továbbra is meghagyja abban a hitben, hogy ő is férjnél van Louisville-hen. Túl erős érzelmek alakultak ki közöttük, és a helyzet is túlságosan bonyolulttá vált. Ennek a kapcsolatnak nem lehet jövője, gondolta Lorraine, és bűntudatosan levette a kezét Jackéről. A jelek szerint a férfi megsejtette, mi játszódik le benne, és szintén leengedte a karját. - Eltaláltam Carlost - szólalt meg végül a lány, abban bízva, hogy a jó hír kissé felderíti Jacket. - Megölte azt a kutyafajzatot? - Nem, de igazán nem rajtam múlott. Hat golyót lőttem ki - jelentette ki büszkén Lorraine, mire Jack önkéntelenül is elvigyorodott. - Bár azt hiszem, csak egy lövés súrolta a felső karját. - Remélem, jobban szenved, mint én. - Én is remélem! - Hová hozott bennünket Pucuróból? Lorraine elfordult.
- Ne akarja tudni! - Én mégis szeretném. - Ez már egy másik történet - felelte a lány határozottan. - Majd holnap elmondom. Bárhogyan is igyekezett, nem sikerült eltitkolni a szemébe toluló könnyeket. - Megpróbálom kissé kényelmesebbé tenni a fekvőhelyét. - Raine... - Ne szólítson így! - Lorraine szipogott, és megtörölte az arcát kézfejével. - Hiszen maga sír! - jegyezte meg Jack, ügyet sem vetve a lány tiltakozására. - Sírok? - Igen. - Akkor ezek az... az öröm könnyei. - Örömkönnyek?! - értetlenkedett a férfi a homlokát ráncolva. - Igen, mert most már biztos, hogy életben marad és meg fog gyógyulni, Jack! Carlos Caracol káromkodott és a fogát csikorgatta, amikor Camelia lemosta a vért a felső karjáról. - Elég! - ripakodott rá a nőre, és összerándult a kíntól. Három nap telt el a sérülése óta, és mivel nem ment orvoshoz, elfertőződött a sebe. Végül már annyira lüktetett a karja, hogy nem bírta tovább, és megkereste Cameliát. Tudta, ebben a nőben meghízhat. - Azt mondtam, hagyd abba! - mordult fel megint. - El akarod veszíteni a karodat? - Nem. - Akkor engedd, hogy befejezzem! - szólt rá Camelia rendíthetetlen nyugalommal. Carlos éppen ezt szerette a legjobban benne, hogy nem tudta megfélemlíteni. Találkozásuk első percétől fogva érezte, hogy ez a nő méltó a figyelmére, és nem tévedett. A legkevésbé sem zavarta a tény, hogy a szeretője férjes asszony. Ami azt illeti, Cameliát sem. A legkisebb gyermeke, egy hároméves fiúcska, erősen hasonlított Carlosra. A bandita nem óhajtott családi kötelezettségeket vállalni, de hízelgett neki, hogy van egy gyereke Cameliától. Carlos vonaglott a fájdalomtól, de ismét odanyújtotta a karját az asszonynak. Lehunyta a szemét, és a tűzhelyen párolódó fűszeres hús ínycsiklandó illatára összpontosította a figyelmét. Már majdnem egy hete nem evett rendes ételt, és szinte ugyanannyi ideje nélkülözte azokat a gyönyöröket, amelyeket egy nő nyújthat az embernek. Elfintorította az arcát, mert Camelia valami csípős folyadékkal kente be a karját. Azonban a testi fájdalomnál is jobban gyötörte a tudat, hogy az az amerikai ringyó megint kifogott rajta. Valahányszor csak rátalált, a barátja mindig ott lábatlankodott a közelében. Ezek ketten kezdenek egyre kellemetlenebbé válni, de majd megtanulják, hogy senki sem űzhet csúfot büntetlenül Carlos Caracolból!
- Maradj nyugton! - parancsolt rá Camelia éles hangon, mit sem törődve a férfi dühös tekintetével. - Ne feszítsd meg magad! Lazíts! - Adj akkor valamit, ami elmulasztja a fájdalmat! - kérte Carlos, miközben ép kezét becsúsztatta az asszony blúza alá, és megragadta telt mellét. - Most nem - felelte Camelia, és rácsapott a férfi kezére. Carlos meghökkent. Ha valaki ezt látná, még azt hihetné, ez a nő a felesége! - Mi az, talán fáj a fejed? - kérdezte gúnyosan. Az asszony dévaj mosolya rögtön elárulta, hogy erről szó sincs_ - Ha te vagy nálam, sohasem fáj a fejem. - Helyes - dünnyögte Carlos megenyhülten. - Csak várj, amíg bekötözöm a karodat! - Annyit még kibírok, meg felőlem ehetünk is előtte. Camelia folytatta a seb kitisztítását. Carlos esküdni mert volna rá, hogy tömény whiskyt használ erre a célra. Mindenhol, ahol bepamacsolta, égett a bőre. - Megmondanád, ki tette? - Nem. - Férfi vagy nő? Carlos egy pillanatig habozott. - Nő. Az asszony arca elárulta, hogy okosabb lett volna hazudnia. Camelia hangosan felnevetett, és hitetlenkedve megrázta a fejét. - Mindig sejtettem, hogy egy nő lesz a végzeted, csak azt hittem, én leszek az. Megkívántad azt a nőt, ugye? - Nem - hazudott a bandita megfontoltan. Igenis megkívánta azt a nőt, de csak azért, hogy megmutassa neki, milyen egy igazi férfi, és utána megfenyítse. - Hazudsz, Carlos Caracol! Cameliával az volt a baj, hogy túlontúl jól ismerte őt. Megragadta az asszony egyik vastag hajfonatát, majd az öklére csavarva gorombán megrántotta. - Jaj! - Camelia megrökönyödve nézett rá. - Esküszöm, hogy az a ringyó még elátkozza azt a napot is, amikor megszületett! - sziszegte Carlos vészjóslóan. Elégedetten vette tudomásul, hogy Camelia megértette, mit akart ezzel mondani. - Szinte már sajnálom - mormolta az asszony. Carlos kegyetlenül elvigyorodott. - Ő viszont örülni fog, mármint amikor végre meghalhat. 11. FEJEZET
- Mi ez? - fintorgott Jack, miközben Lorraine húslevessel próbálta megetetni. - Leves. A férfi nem bizonyult jó betegnek, de ez egyáltalán nem lepte meg a lányt. Jack egyre türelmetlenebbül várta, hogy végre erőre kapjon. Szüntelenül panaszkodott vagy dühöngött, mert tétlenül kellett hevernie, mert a lány segítségére szorult, mert gyengének érezte magát. - Túl hízelgő elnevezés ennek a löttynek - dörmögte Jack, és megint kinyitotta a száját. - Úgy látom, azért megeszi. - Van más választásom? - Nincs. Lorraine elmosolyodott, majd legnagyobb csodálatára a férfi is. A pillamásuk találkozott, és egyikük sem akarta elfordítani a tekintetét. Így ment ez attól kezdve, hogy Jack visszanyerte az eszméletét. Ugyanaz a figyelem, ugyanaz a gondoskodás. A lány hosszú órákat töltött mellette, és odaadással ápolta, de érzelmekről nem beszéltek; egyetlen szót sem szóltak az egyre erősödő vonzalomról közöttük, noha mindketten érezték a létezését. Jack tekintete szinte simogatta a lány arcát, és Lorraine önkéntelenül is megremegett pillantásának melegétől. Folytatni akarta az etetést, de olyan erősen reszketett a keze, hogy ismét abba kellett hagynia néhány másodpercre. - Mikor kaphatok rendes ételt? - Nemsokára - ígérte a lány. Tudta, megfelelő gyógyszeres kezelés nélkül Jack szervezetének több időre van szüksége a fertőzés leküzdéséhez, a gyógyuláshoz, A férfit rendkívül bosszantotta, hogy a lábadozás közben megnőtt az alvásigénye, és csupán egy-egy órát tudott ébren maradni. Amikor aludt, nagyon lassan telt az idő Lorraine számára. Az elmúlt néhány napban minden nyomtatott anyagot elolvasott, amit a hajón talált. Kétszer is. Kimosta a holmiját, magára igazított két inget, meg egy zsinórral szabályozható derekú vászonsortot. Kitakarította, felsúrolta és átrendezte az egész kajütöt. A takarítás közben talált tárgyakból - az apró ajándékokból, levelezőlapokból - nyilvánvalóvá vált, hogy Jack számos nővel tart fenn kapcsolatot a karibtengeri szigeteken. Ez csak megerősítette abban az elhatározásában, hogy továbbra is férjes asszonynak állítsa be magát. Egyébként sem lett volna most már könnyű bevallani, hogy igazából nincs is férje. Jack ezt hiszi, ő pedig meghagyja ebben a hitében. És Gary... Nos, továbbra is úgy tervezi, hogy hozzámegy feleségül. Őszintén szerette a vőlegényét, soha, egyetlen másodpercre sem fordult meg a fejében, hogy viszonyt kezdjen egy másik férfival. A Garytől eljegyzési ajándékba kapott nyakláncot ezentúl kívül fogja viselni az ingért. Pontosabban Jack ingén. Jacknek bizonyára sokkal kényelmesebb lett volna az ágyában feküdni, de riasztotta a kényszerű szobafogság, szívesebben maradt a fedélzeten, ahol magába szívhatta a napfényt meg a friss, sós levegőt. Lorraine fekhelyet készített neki egy vízszintesre állítható nyugágyon, és éjjelnappal ott tartózkodott mellette.
- Nahát, elfelejtette eloldozni a Scotch on Watert a mólótól! - kuncogott a férfi. Lorriane már sejtette, megbánja még, hogy őszintén elmondta, miként sikerült elszökniük Pucuróból. Jack azóta is ezzel ugratta. Jót tett neki az incselkedés, ilyenkor kissé megszínesedett az arca. Elfogyott a leves, és a lány látta, Jack küszködik az álmossággal, hogy nyitva tudja tartani szemét. - Aludjon! - biztatta, és maga is készült nyugovóra térni a kajütben. - Inkább beszélgetni szeretnék - ragadta meg a lány csuklóját Jack. - Majd később - ígérte Lorraine. - Maradjon még néhány percig! - kérte a férfi. - Jó, maradok. - Csak egy kicsit behunyom a szemem, hogy pihentessem, aztán máris... Nem fejezte be a mondatot, mély álomba zuhant. Talán jobb is így, vélekedett magában Lorraine. Tartort tőle, hogy Jack olyasmit akart szóba hozni, amit okosabb lenne kimondatlanul hagyni... Most már magára hagyhatom, gondolta a lány, és én is mehetek aludni. Mégsem mozdult a férfi mellől, csak nézte a hold reszkető tükörképét a vízen. Tulajdonképpen természetes, hogy az adott körülmények között - vonzódik Jackhez. Kölcsönösen megmentették egymás életét, és ha ilyen kötelék fűz össze két embert, azt nem lehet semmibe venni. Igazi barátság alakult ki közöttük, amíg Jacket ápolta. Legalábbis Lorraine így érezte. Sok mindenről beszélgettek, és a férfi végre mesélt saját magáról is, hogyan élt korábban. A lány nem lepődött meg, amikor megtudta, hegy Jack zsoldosként szolgált. A Különleges Szolgálat készenléti egységénél dolgozott, amelynek tagjaihoz nyilvánvalóan mély barátság főzte. Lorraine is beszámolt a gyermekkoráról, arról, hogy apa nélkül nőtt fel. Az édesanyjával töltött évekre való visszaemlékezés azonban elszomorította, ezért gyorsan témát váltott, és kedvenc filmjeire terelte a szót. Jack nem túl sokat járt moziba az utóbbi néhány évben, és a lány örömmel mesélte el neki az otthon nagy becsben tartott filmek tartalmát. Mindegyiket számtalanszor látta, és gyakran gondolkozott róluk. Az afrikai királynő vagy a Casablanca tartalmának ismertetése élvezetes időtöltést jelentett az ő számára is, Jacknél érdeklődőbb közönséget pedig nem is kívánhatott volna. Utána megint személyes dolgokról beszélgettek. Lorraine megkérdezte, hol szerezte a férfi a testén látható többi sebhelyet. Jack pedig elmesélte, hányszor sérült meg a bevetések közben, amikor még a készenléti egységnél szolgált, majd ő kezdett kíváncsiskodni, vajon a lány testén is vannak-e hegek. Csak egy, felette Lorraine, egy sebészeti úton helyreállított kartörés következményeként. A pajtásaival hancúrozott, és hogy az ügyességét bizonyítsa, lecsúszott a
lépcsőkorláton. Szerencsétlenségére a lépcsőfordulóban leesett a korlátról, és teljes testsúlyával a jobb karjára zuhant. Ennek az élménynek a hatására az elkövetkezendőkben jóval óvatosabb lett. Lorraine megvárta, amíg Jack elalszik. Amikor hallotta, hogy a férfi már egyenletesen lélegzik, csendben felkelt mellőle, és le akart osonni a kajütbe. Legnagyobb meglepetésére azonban a férfi ujjai szorosabban fonódtak a csuklójára. - Ne menjen el! - suttogta csukott szemmel. A hold fénye ezüstös fátyolként csillámlott a csendesen pihenő tengeren, és földöntúlian széppé varázsolta az éjszakát. - Feküdjön ide mellém egy kicsit! - kérte Jack, miközben kissé odébb húzódott a nyugszéken. Lorraine-nek valahogy eszébe sem jutott tiltakozni, óvatosan elnyújtózott a férfi mellett. Jack átölelte őt a jobb karjával, a lány pedig a vállára hajtotta a fejét. Csodálatos volt ez a békés meghittség. Nem beszéltek róla, de mindketten tudták, hogy ez most valami különleges alkalom. Lorraine még akkor sem ment el, amikor már a férfi mellette mély álomba merült. Napok, sőt hetek óta nem érezte ilyen nyugodtnak magát. Biztonságos menedékre talált egy idegen karjában. Csakhogy Jack Keller már nem számított idegennek... Amikor Lorraine felébredt, már sötétség vette körül őket. A hajó céltalanul bukdácsolt az öbölben, ahova az áramlat sodorta. Csillagok szikráztak a koromfekete égbolton még soha életében nem látott ennyi csillagot. Egy ideig mozdulatlanul feküdt, élvezte a pillanat szépségét és nyugalmát. Egyszer csak észrevette, hogy Jack is ébren van. Még mindig átölelve tartotta, állát gyengéden odadörzsölte a lány hajához. Szerelmesek becézgetik így egymást… Lorraine óvatosan elhúzta a fejét, és felpillantott a férfira. A tekintetük összekapcsolódott, és mindkettőjük szemében felparázslott a vágy, Lorraine kívánta, hogy Jack megcsókolja. Jack keze, mely eddig gyengéden pihent a lány oldalán, most lassan felkúszott a mellére. Az este folyamán Lorraine levetette a melltartóját, és egy tiszta férfiinget húzott fel hálóingnek, így Jack most a meztelen bőrét érintette. Egy pillanatra mindketten visszafojtották a lélegzetüket. Egyikük sem tett úgy, mintha az érintés nem történt volna meg. Egyikük sem fordította el szemérmesen a tekintetét. A férfi nem is igyekezett eltitkolni, mennyire kívánja a lányt, és ez boldoggá tette Lorraine-t. Jack föléje hajolt, mintha meg akarná csókolni, de mielőtt még az ajkuk találkozott volna, felemelte a fejét. - Mesélj a férjedről! - suttogta. Lorraine zavarba jött, mit válaszoljon. Ha elárulná az igazat, egyikük sem lenne képes tovább ellenállni kísértésnek. Jack megcsókolná, ő pedig örülne a közeledésének. Hamarosan szeretőkké válnának, és ezzel olyan hibát követne el, amit nem engedhet meg magának. Sok mindent nem
tud Jackről. És sok mindent nem is akar megtudni róla. Van a férfinak egy vad és veszélyes oldala is, akárcsak a kedvenc filmhőseinek. Kapcsolatuk nem lehetne tartós. Ő is csak úgy járna, mint a többi nő Jack életében. És Garyt sem szeretné megcsalni.... - Mit... mit akarsz hallani? - Például a nevét. Lorraine habozott. - Gary. Gary Franklin. - Tehát megtartottad a lánynevedet? - Igen - hangzott az alig hallható válasz. Lorraine-nek szólít, vagy Rain-nek? - Lorraine-nek. - A lány nem óhajtott Garyről csevegni. Nagyon eltávolodott a vőlegényétől a Jackkel töltött hetekben. Régi életéből valahogy most minden valószerűtlennek tűnt a számára, beleértve Garyt is. - Mivel foglalkozik? - Egy orvosi felszereléseket értékesítő cég kereskedelmi vezetője. Lorraine hirtelen ráébredt, mi lehet a célja Jacknek a kérdezősködéssel. Megpróbálja hús-vér embernek elképzelni Garyt, hogy több legyen számára egy puszta névnél, és megidézett alakja segítségével gátat vethessen kölcsönös vonzalmuknak. Igyekezete azonban nem járt sikerrel. Ha most odanyújtaná neki az ajkát, Jack bizonyára megcsókolná. Hiszen mindketten annyira kívánják egymást, hogy a feszült vágyakozástól szinte szikrázik közöttük a levegő. - Szeret téged? Lorraine ajkán nehezen formálódott a szó, és amikor végre kimondta, meglehetősen bizonytalanul hangzott. - Igen. - Eléggé? Nem lehetett könnyű Garynek beletörődni, hogy jegyese egyedül indul apja keresésére. El akarta őt kísérni, Lorraine azonban nem engedte. Most mégis azt kívánta, bárcsak jött volna el, akkor nem történhetne vele semmi ilyesmi. - Eléggé szeret téged? - ismételte nyomatékkal Jack. - Igen - suttogta a lány elcsukló hangon. Jack lassan elhúzta a kezét a lány melléről, mint aki tudomásul veszi, hogy soha többé nem érintheti meg. Lorraine az ajkába harapott. Most mér nem volt visszaút. A hazugság folytatása megpecsételte a jövőjüket.
Nem akarta ugyanazokat a hibákat elkövetni, mint az anyja. Végül is nagyon egyszerű a dolog. Ha mindennek vége, visszatér Louisville-be, majd hozzámegy Garyhez. Gyerekeket szül neki, és rendezett, kiegyensúlyozott életet fog élni. Erre vágyott. Erre van szüksége. Az anyja is egyetértene ezzel. Jack arra ébredt, hogy Lorraine nincs mellette. Megpróbálta elhitetni magával, hogy ez nem okoz neki csalódást, de a szívét nem tudta becsapni. Marcie óta kerülte a komolyabb érzelmeket. A véletlen több nővel is összehozta, de egyikük sem óhajtott kötelezettséget vállalni. Jacket eddig tökéletesen kielégítette ez a szabad életforma. Maga sem értette, miért találta hirtelen szükségesnek, hogy újra meg újra emlékeztesse magát erre. Egészen mostanáig még csak nem is kedvelte Lorraine-t. Finomkodó, csökönyös, öntelt teremtésnek tartotta, és legfeljebb csak csodálkozott rajta, hogy ennek ellenére férjes asszony. Lorraine Dancy persze mit sem változott időközben, ugyanúgy, mint a családi állapota sem. A különbség abban állt, hogy immár Jack látta őt másként. Azóta, hogy elhagyták El Miradort, alaposabban is megismerhette, és egyre több kedvező tulajdonságot fedezett fel benne: gondoskodó, nagylelkű, szórakoztató, bátor, szép - és a lista napról napra csak bővült. Pedig ugyanaz maradt, aki El Miradorban a hajójára lépett. Leginkább a külseje változott meg. Elegáns lenvászon blézerje helyett az ő egyik ingét viselte, amit be sem gombolt, hanem csak úgy lazán két csomóra kötötte az elején. Szabadon maradt dereka ingerlő látványt nyújtott. A vászonpantalló is eltűnt, Jack egyik sortja váltotta fel, ráadásul a lány mezítláb járt. A férfinak így aztán szüntelen erőfeszítésébe került, hogy ne nézze folyton Lorriane lábát. A haját egyszerű lófarokba fogta össze a tarkóján. Nyoma sem maradt a gondosan fésült frizurának, amelyben minden fürt a lehető legrendezettebben helyezkedett el! Jack ritkán látott hozzá foghatóan vonzó nőt. Amíg céltalanul sodródtak ide-oda a tengeren, a lány állandóan mellette maradt. A férfi nem emlékezett rá, hogy akár egyetlenegyszer is ne lett volna mellette, amikor felébredt. A mosolya szelíd volt, a szavai bátorítóak, az érintése gyengéd. Igazság szerint Jack egész eddigi életében nem akadt még senki, aki ilyen odaadással gondoskodott volna róla. Valamikor az elmúlt néhány napban szerelmes lett Lorraine-be. Beleszeretett egy másik férfi feleségébe. Más helyzetben valószínűleg megszökött volna, hogy elmeneküljön a kísértés elől. Esetleg pokollá tette volna a nő életét. Most azonban nincs hová futni. Mindketten csapdába estek ezen a hajón. Talán az is megoldás lehetne, ha meggyűlöltetné magát Lorraine-nel, ha gorombán bánna vele. Ha olyasmit mondana vagy tenne, amivel tisztes távolban tarthatná magától. Rájött azonban, hogy aligha lenne ilyesmire képes. Az elszántság hiányát megpróbálta legyöngült állapotával magyarázni, bár maga is tudta, hogy ez nem igaz. Egyszerűen szerette Lorraine-t, ez pedig
meggátolta abban, hogy olyasmit mondjon vagy tegyen, amivel fájdalmat okozna neki. És kénytelen-kelletlen ide sorolta azokat a cselekedeteket is, amelyekre a leginkább vágyott: hogy megérintse, megcsókolja, szerelmeskedjen vele. Átkozta előző éjszakai gyengeségét, amikor megsimogatta a mellét. Egy hajszálon múlt csak, hogy nem tettek semmi olyat, amit a lány később egészen biztosan megbánt volna. Így legalább, ha visszatér a férjéhez, lelkiismeret furdalás és bűntudat nélkül élhet majd mellette. Éppen a tisztasága az, ami olyan széppé teszi Lorraine iránti szerelmét. Marcie-hoz és a többi nőhöz elsősorban testi vonzalom fűzte. Igaz, ez a kapcsolat sem nélkülözi a testiséget, de sokkal több annál, érzelmi, sőt lelki töltése van. - Jó reggelt! - üdvözölte a lány, amikor megjelent a fedélzeten a reggelivel. Tíz nap telt el a lövés óta. - Hogy érzed magad? - Jobban. - Jacknek feltűnt, hogy Lorraine hangja másként cseng, mint eddig. Nem tudta levenni róla a szemét. A napsugarak aranyos keretbe foglalták az alakját, és angyali bájt loptak az arcára. Ahogy nézte őt, egy kesernyés gondolat villant át a férfi agyán: Vajon isten meg akarja őt leckéztetni, és azért küldte el hozza Lorraine-t, hogy rádöbbentse, milyen édes terheket áldozott föl a szabadságáért? A lány kilépett a tálcával a napfénybe. Jack fürkésző pislantást vetett az arcára. Valami nincs rendben. Lorraine képtelen eltitkolni az érzelmeit. Éppen ezt tartotta Jack az egyik legvonzóbb tulajdonságának. - Raine! - Mindig így szólította, ha hatást akart elérni nála. A várt hatás azonban nem következett be. Lorraine csupán ennyit mondott: - Itt a reggelid. - Valami baj van? - kérdezte Jack kertelés nélkül. Lorraine megütközve nézett rá, mintha csodálkozna, honnan tudja. - Mondd meg! - parancsolta Jack, és odébb húzódott a nyugszéken, hogy a lány is elférjen mellette. Lorraine mély sóhajjal leereszkedett mellé. - Emlékszel, ugye, amikor elmeséltem neked, hogy először megpróbáltam csipesszel eltávolítani a golyót? Jack bólintott. - Nos... a csipesz a piperetáskámban volt. Nagyon siettem, és kiborítottam az egészet az ágyra. Láttam ott valami furcsát, de nem értem jobban megnézni. Később pedig mindent belesöpörtem a táskába. - Valami furcsát?
- Igen. Valami... aranyszínű tárgyat. Fogalmam sincs, hogy került a táskámba, de akkor nem is érdekelt. Előfordul időnként, hogy apróbb dolgokat a biztonság kedvéért berakok a piperetáskámba, például fülbevalókat meg más efféléket. Azt hittem, hogy talán egy törött fülbevaló vagy egy dísztű, amiről megfeledkeztem. Azután többet nem is gondoltam rá. - És mi az? Lorraine megfogta a férfi kezét. - Nem... nem tudom, csak sejtem. Abban viszont már sokkal biztosabb vagyok, hogyan kerülhetett hozzám. - Hogyan? - sürgette Jack. - Jason Applebee-től... Azt hiszem, ez egy másik lopott műkincs. Egy másik csillag. Eltelt egy hét, és senki sem hallott semmit Jack Kellerről, Lorraine Dancyről és a Scotch on Waterről. Jason vállalta a kockázatot, hogy elkapják, és igyekezett felkutatni a nőt - illetve, ami még fontosabb, a piperetáskáját. Tartott tőle, hogy Lorraine már felfedezte a maja műtárgyat, amit a kis cipzáras tasakba rejtett. Ha esetleg mégsem bukkant volna eddig rá, akkor is csak idő kérdése, hogy megtalálja. Végül is okosan tette, hogy nem mind a két darabot rejtette ugyanoda. Épp elég baj, hogy a Kukulcán Csillag egyik fele odalett, de hogy mindkét fele - az egyenesen elképzelhetetlen lenne! Kibírhatatlan! Már eddig is túl sok ember halt meg miatta. Többségük persze az ő kezétől. Jason hozzászokott a kockázathoz, és nem tűrte, hogy most keresztülhúzzák a számításait. Ez a gyilkolási hajlam meglepetésszerűen tört rá. Eddig nem vette észre, hogy kedve lenne ölni. Eleinte igyekezett elkerülni ezt a végső megoldást, de azután rájött, ha valamit meg akar szerezni, akkor már nem esik nehezére a gyilkolás. Könnyebben ment, mintsem képzelte volna. Kisfiúkorától kezdve szenvedélyesen érdekelte a régészet, különösen a maják múltja. Kimerítő alapossággal, szinte megszállottan tanulmányozta. Kamaszkorában kezdte azt hinni - sőt tudni vélte -, hogy ő Kukulcán, az egyik maja istenség megtestesülése, és eljön majd az idő, amikor leleplezheti igazi mivoltát. Kukulcánt egyéb jellegzetességei mellett óriási hímvesszővel ruházták fel az ábrázolások. Vele ellentétben Jason nem érzett hajlamot az önmegtartóztatásra. Ugyan miért is fosztaná meg magát az érzéki gyönyöröktől? Semmi értelme, hogy megtagadja magától az efféle élvezeteket. Hiszen Kukulcán is megszegte a fogadalmát végül, és bűnbe esett. Kígyóbőr tutajra szállt, hogy keletre vitorlázzon. A maja hitrege szerint a tutaj kigyulladt, így Kukulcán a lángok martaléka lett. A szíve az égbe szállt, és egybeolvadt nappal. Az írások szerint azonban egyszer majd visszatér, és Jason megtalálta a kulcsot a jövendölés beteljesítéséhez: ellopta az évszázad régészeti leletét. Mindig elöntötte a tehetetlen düh, ahányszor csak arra gondolt, hogy a Csillag egyik felét elveszítette. A sajtóból meg a rádióból értesült róla, hogy visszavitték a múzeumba - ami azt jelenti, hogy most még fontosabb visszaszerezni a másik felét.
Ez a páratlan kincs pedig egy ostoba nő birtokában van, akinek fogalma sincs, mit tart a kezében! Jason minden rendelkezésére álló lehetőséget igénybe vett, de eredménytelenül. Mintha a Scotch on Water eltűnt volna a föld színéről, Lorraine Dancyvel meg Jack Kellerrel együtt. Talán ők is beborították magukat tüzes tollakkal, és most a nap felé szállnak? Egyszer akkor is visszatérnek, és Jason Applebee várni fogja őket, erre megesküszik! - Mutasd! - kérte Jack. Észrevette, hogy a lány füle mögül kiszabadult egy kis hajtincs, és nem bírt ellenállni a kísértésnek, visszasimította a helyére. Tekintetük találkozott, majd Lorraine megfogta a férfi kezét. Előrehajolt, és Jack ép vállához támasztotta a homlokát. - Ejnye, miért félsz ennyire? - suttogta a férfi. - A barátod soha nem fog a nyomunkra bukkanni. Hogy a pokolban, is találhatna meg, amikor én sem tudom pontosan, hogy hol vagyunk?! Lorraine csupán egy mély sóhajjal válaszolt. - Hozd ide nekem azt a csillagot, megnézem, és elmondom, amit tudok! - javasolta Jack. Azóta, hogy Mexikóban élt, elég alaposan megismerte a maja hitvilágot és hagyományokat. A lány vonakodva hagyta magára, és amikor néhány perc múlva visszatért, egy körülbelül ezüstdolláros nagyságú, háromcsúcsú arany tárgyat nyújtott át a férfinak - Tessék! Jacket izgatottság fogta el, amikor rájött, mit tart a kezében. - Jóságos ég! - álmélkodott. - Mi az? - Először is hadd kérdezzek tőled valamit! Láttad azt a műkincset, amit a rendőrök a bőröndödben találtak? - Nem. - Beszélt neked valaki róla? Lorraine habozott - Jason mesélt róla valamit, a többiek azonban mind spanyolul beszéltek. Arra biztosan emlékszem, hogy valamilyen maja istenséget emlegettek. - Eltöprengett néhány másodpercre, azután megrázta a fejét. - Nem jut eszembe a neve. - Lehet, hogy Kukulcán volt? Vagy Quetzalcoatl? Lorraine összeráncolta a homlokát. - Talán az első. Miért? - Mert ha ez az, amire gondolok, akkor a Kukulcán Csillag elveszett felét tartom a kezemben.
- A Csillag... - ismételte Lorraine. Közelebbről is megnézte. Éppenséggel lehet csillag is, azt hiszem. - Mindkét félnek van három egyező pontja - magyarázta Jack -, és a két fél összeillik. - Ki az a Quetzalcoatl? - kérdezte Lorraine, küszködve a nyelvtörő név kiejtésével. - A másik isten, akit említettél? - Mexikó nagyobb részén Kukalcánként ismerik, félig ember, félig túlvilági lény. Sok egymásnak ellentmondó adat ismeretes a Tollaskígyóról, mert így is nevezik. Tudunk két maja vezérről is, akik felvették a Kukulcán nevet, és akiket istenként tiszteltek. Akárhogy is, a maják hittek ebben az istenségben, az eredetiben, aki az égból szállt alá, és megajándékozta társadalmukat a szeretet meg a türelem eszméjével. A maják úgy tartják, hogy ő egyesítette szövetségbe a törzseiket. Sajnos, ez az eszményi állam nem állt fenn sokáig. Kukulcánt fortéllyal rávették, hogy megszegje a szüzességi fogadalmat. Tollaskígyó pedig bűntudattól mardosva elvitorlázott, de megígérte, hogy egy napon visszatér majd a Hajnak csillag alakjában, amely az újjászületés és a remény jelképe. - Tehát ez itt a Hajnalcsillag volna? De miért áll két részből? - Ezt nem tudom megmondani, de valószínűleg visszatérésének vallási rejtélyével állhat kapcsolatban. Látod ezeket a jelképeket? Óvatosan, szinte áhítattal a lány kezébe adta az aranytárgyat. - Fogalmam sincs, mit jelenthetnek, de úgy gondolom, ha a két fél egyesül, megfejthetővé válik a titok. Nem hiszem, hogy eddig valaha is egyesítették volna őket A csillag egyik felét múzeumban őrizték azóta, hogy az 1930-as években rábukkantak. - Istenem! - suttogta Lorraine, a kezét a szája elé kapva. - Amikor megérkeztem Méridába, elég sokat kellett várni a vámkezelésre. Valakitől hallottam, hogy azért, mert a vámtisztek többsége az országból kiutazókat ellenőrizte, ugyanis egy múzeumból ellopott műkincset kerestek. - A Kukulcán Csillag felét - jegyezte meg Jack. - Gondolod, hogy ez a másik fele? - kérdezne Lorraine. - Annak kell lennie, ha az egyik felét a bőröndödben találták meg. - Igazad van. - Ha egyszer összeillesztik őket és megfejtik a jelképeket - folytatta Jack - akkor ez a két tárgy kulcsot adhat az ősi maja hagyományok további feltárásához. - Megcsóválta a fejét. - Hát nem hihetetlen? Lorraine homloka elborult, ujjai védelmezően simultak a csillagra. - Mitől ijedtél meg ennyire? - Jack felemelte a lány állát, hogy a szemébe nézhessen. - Ó, hát nem érted, mit jelent ez? - Lorraine nem is leplezte félelmét. - Jason mindent el fog követni, hogy visszaszerezze!
- Ez igaz. - A férfi nem akarta félrevezetni a lányt, de nem csak Jason miatt fájhatott a fejük. Jó néhány férfit és nőt ismert, akik lépesek lennének gyilkolni is, csak hogy egy pillantást vethessenek a Kukulcán Csillag hiányzó felére. - De mi előnyben vagyunk. - Hogyhogy? - Mert mi nem rejtegetni akarjuk, hanem át fogjuk adni a mexikói kormánynak. - De Jack... - És ha ezt megtesszük, téged is tisztázunk, mindenféle gyanútól. 12. FEJEZET Thomas Dancyt hatalmába kerítette a rémület. Eddig teljesen biztosra vette, hogy Raine már épségben visszaért az Államokba. Csak ma délután értesült, hogy ez távolról sincs így, miután beszélt egy Gary Franklin nevű férfival, aki Raine vőlegényeként mutatkozott be. Valami baj történt, efelől nem lehetett kétsége, de semmit sem tehet addig, amíg nem kap hírt Jackről. Gary elhalmozta kérdésekkel, és érthető módon meglehetősen izgatottan viselkedett. A beszélgetésük felkavarta Thomast, noha nem tudta volna pontosan meghatározni, tulajdonképpen mi is tűnt olyan zavarónak benne. Lassú, nehéz léptekkel tartott hazafelé az egész napos tanítás után. Az aggodalom Raine eltűnése miatt megfosztotta maradék erejétől is. Két idősebb fiacskája kinn játszott az udvaron, boldogan húzogatták játék teherautóikat a szemétkupacok körül. Amikor észrevették az apjukat, örömkiáltással futottak hozzá. Thomas a karjába kapta Antoniót, és a feje fölé emelte. A kisfiú visongott a gyönyörűségtől. Hector türelmetlenül várta, hogy ő is sorra kerüljön, de apjának már nem maradt ereje őt is felemelni. Inkább szorosan magához ölelte a gyermeket, és lehajolt hozzá, hogy egy csókot nyomjon a homlokára. Azucena éppen a kisbabát szoptatta. Alberto, apró kezét ökölbe szorítva, buzgón táplálkozott. Thomas szeretetteljes pillantást vetett rájuk, majd megcsókolta Azucenát is meg a kicsit is. - Valami baj van? - kérdezte az asszony, Thomas arcát fürkészve. A férfi leereszkedett egy székre Azucena mellé, és nagyot sóhajtott. - Ma délután felhívott valaki az iskolában telefonon, és Raine után érdeklődött. Azt állította, hogy a vőlegénye. Nagyon aggódik érte. - Még nincs otthon? - ámult el Azucena. - Ezek szerint nincs. - Thomas leverten, szorongó arccal hátradőlt a széken, és lehunyta a szemét. - Nem tudnál valahogy kapcsolatba lépni Jackkel? - Sajnos, nem - felelte Thomas, aki már maga is gondolkozott ezen a lehetőségen. - És a barátai a készenléti egységből? Hátha ők találkoztak vele vagy hallottak róla! Thomas eltöprengett az asszony szavain.
- Te mindent megtettél, ami tőled tellett, hogy segíts rajta! - próbálta megnyugtatni Azucena szokásos gyengédségével. - Most már isten kezében van a sorsa. Holnap elmegyek a templomba, hogy gyertyát gyújtsak és imádkozzam a leányodért meg Jackért. Azucena csak imádkozzon és gyújtson fogadalmi gyertyát - Thomas a maga részéről nem bízott a vallásban. Ott, azon a vietnami rizsföldön egyszer s mindenkorra szakított istennel. Így azon kívül, hogy aggódott a lányáért meg a barátjáért, mást nemigen tehetett értük. Ezen az éjszakán ismét rémálmot látott. Kiabálva ült fel az ágyában. - Thomas! Thomas! - Azucena erősen magához ölelte. - Hiszen csak álom, szerelmem, csak egy rossz álom! - Ez most nem... - A férfi hangja még mindig remegett. - Ez most olyan... olyan valószerűnek tűnt... Odabújt az asszonyhoz, és a vállába rejtette az arcát. Lehunyta a szemét, Azucena pedig gyengéden simogatni kezdte a meztelen hátát. - Mondd el, mit álmodtál! - biztatta közben. - Mondd el nekem! - Valaki meg fog halni... - suttogta alig hallhatóan Thomas. - Érzem. Már régóta érzem. Először Ginny... Azután Ernesto... A halál mindig hármasával szedi áldozatait... Vietnamban is így történt. Emlékszem, egy nap alatt elvesztettünk két embert, és mindnyájan rettegtünk, ki lesz a következő. A barátom, David lett az... - Elhallgatott. - Egész idő alatt átkozottul féltem, hogy talán én következem. Nem akartam meghalni, haza szerettem volna menni a feleségemhez meg a kislányomhoz. - A háborúnak már vége. Semmitől sem kell félned! - De Raine... Valami történni fog Raine-nel. Érzem, Azucena. Itt - mutatta, és a szívére tette az asszony kezét, - Jóságos isten, talán már elveszítettem, pedig még meg sem ismerhettem őt igazán! A kezébe temette az arcát, és kétségbeesetten zokogni kezdett. Azucena vigasztaló szavakat mormolt, majd belefogott egy halk imába. Jack alig tudott felkelni a nyugágyból, és nagyon bizonytalanul állt a lábán, de ragaszkodott hozzá, hogy beindítsa a motort. Semmiféle érveléssel nem lehetett jobb belátásra bírni. Lorraine már rég rájött, hogy Jack Keller a legcsökönyösebb férfi, akivel valaha is találkozott az életben. Egy bögre kávéval a kezében felkapaszkodott a hajóhídra. Jack elmerülten tanulmányozta a térképet, és bejelölve a tájékozódást segítő műszerekről leolvasott adatokat, megkísérelte meghatározni a helyzetüket. Rámosolygott a lányra, amikor az odanyújtotta neki a bögrét. - Ha nem tévedek, két napra vagyunk a legközelebbi lakott településtől. - Lenézett a térképre, és végighúzta rajta a mutatóujját. - Látod? Körülbelül errefelé haladunk, a Campechei-öblöt
átszelve egyenesen Alvarado felé tartunk. Azután... - Hirtelen felpillantott. – No, mi az? Nem tetszik valami? Lorraine maga sem értette rossz hangulatát. Tulajdonképpen boldognak kellene lennie, nagyon boldognak. Legföljebb három nap múlva biztos helyre kerül az ellopott műkincs. Ha pedig ez megtörtént, Jack befolyásos barátja majd segít, hogy tisztázhassa magát. Azután máris Louisvilleben lesz, Garynél. - Lorraine? - Nem is tudom... Jack csökkentette a hajó sebességét. Végtelenül gyengéden megérintette a lány arcát, és mélyen a szemébe nézett. Az érintés ezúttal is felkavarta Lorraine-t, lesütötte a szemét. Azóta az éjszaka óta, amikor egymás mellett feküdtek, nem érintették meg egymást, mindketten tartottak tőle, hogy beláthatatlan következményei lennének. Egy cirógatás. Egy csók... Mintha egy láthatatlan határvonal húzódna közöttük, amit közös megegyezéssel soha nem léphetnek át. - Nem engedem, hogy bármi bajod essék! Lorraine bólintott. Úgy megbízott már Jack Kellerben, mint még soha senkiben. - Nem fognak letartóztatni... Lorraine nem akarta elárulni az igazat; hadd higgye csak Jack, hogy a mexikói hatóságoktól tart. Ő azonban nem emiatt szorongott, sokkal inkább közelgő elválásuk miatt. Többé már nem jelentettek számára semmit azok az ígéretek, amelyeket saját magának tett, hogy nem követi el ugyanazt a hibát, amit az anyja, hogy visszatér az egyszerű, kiegyensúlyozott életéhez. A Louisville-i viszonyok és velük együtt Gary már fényévnyi távolságra kerültek tőle. Valósággal kényszerítenie kellett magát, hogy emlékezzen az ígéretére: Garyhez megy feleségül. Nem tudja elhagyni Jacket, nem tudja! Még a gondolat is elviselhetetlennek tűnt a számára. Talán együtt maradhatnának. Majd elválik. Mindenben ellentétei egymásnak, és az életformájuk is teljesen különböző, de talán mégis... Alig csillant fel előtte ez a reménysugár, máris hatalmába kerítette a kiábrándultság. Ez képtelenség. Nekik nem lehet közös jövőjük. A szülei példája már bizonyította ezt, számukra sincs több esély. Azután egy másik elképzelés merült fel benne, szinte végleges formát öltve. Egy terv. Visszatér Louisville be, és ad magának egy-két hónapot, hogy tisztába jöjjön az érzelmeivel, hogy megbizonyosodjon róla, helyesen cselekszik-e, ha Jackkel marad. Ennyivel tartozik a vőlegényének, hogy hazamegy és magyarázatot ad. Gary szerette őt, és ő is szerette a férfit. Csak akkor tér vissza Mexikóba, ha már biztos lesz benne, hogy valóban ezt akarja. Megkeresi Jacket, és elmondja neki az igazat Garyről. Lehet, hogy Jack haragudni fog rá, és ő nem is hibáztathatja majd emiatt, de reméli, előbb-utóbb csak megbékül... - Lorraine'? A lány zavartan kapta fel a fejét.
- Lorraine, mi van veled? - Semmi. Ne aggódj! - Biztos? - Jack felemelte a lány állát, és közelről a szemébe nézett. - Egészen biztos - felelte Lorraine kényszeredett mosollyal. - Akkor jó - dörmögte a férfi meggyőződés nélkül. - Akarod, hogy kormányozzak egy darabig? - kérdezte a lány. Tudta, Jack sohasem ismerné el, hogy fáradt, noha sápadt volt, és bizonytalanul állt a lábán. Igyekezett úgy beszélni, mintha nem a férfi állapota miatt ajánlaná, hanem mert éppen kedve támadt egy kicsit kapitányosdit játszani. - Rendben - egyezett bele Jack vonakodva. Beállította az irányt, majd átadta a kormányt a lánynak. Lorraine erőt vett magán, és nem javasolta a férfinak, hogy feküdjön le pihenni, mert sejtette, még a puszta gondolat is sértené konok büszkeségét. Jack így azonban lefeküdt magától, amiből nyilvánvalóvá vált, hogy rendkívül kimerült lehet. Lassan leereszkedett a fedélzetre vezető létrán, és úgyszólván belezuhant a nyugágyba. Két perccel később már aludt is. Mivel a nyílt tengeren nem kellett túl sokat figyelni a hajó irányítására, bőven maradt ideje az alvó férfit tanulmányozni. Jack arcába most már kissé visszatért a szín. Az ostoba bolond! Lorraine gyanította, hogy az imént közel járhatott az ájuláshoz. A férfi becslése helyesnek bizonyult helyzetüket illetően. A második nap este megközelítették Alvarado városát. Üzemanyag- meg ivóvízkészletük alaposan megfogyatkozott; így nem is nagyon tudtak volna tovább a tengeren maradni. A kikötőmedence vizében visszatükröződtek a jelzőfények, és a kivilágított rakpart hívogatóan intett feléjük. Jack egy távolabbi mólóhoz irányította a Scotch on Watert, és Lorraine hallotta, amint kikötés közben csendesen kuncog magában. Sejtette, hogy azon mulathat, ami Purucóból való távozásukkor a mólóval történt... Erről az témáról viszont ő nem óhajtott csevegni. - Most elmegyek - közölte a férfi, amikor megjelent a kajütben. Lorraine az asztalnál ült, és méltatlankodva megcsóválta a fejét. - Szóval megint azt akarod csinálni, amit a múltkor! - Elismerem, bátor dolog lenne tőlem újból felkutatni Carlost, de sajnos semmi kedvem hozzá, mert elég rosszak a tapasztalataim. Lorraine elfojtott egy mosolyt. - Ilyesmivel nem kellene tréfálkozni! - Jó, jó. Húsz perc, legföljebb fél óra múlva itt leszek - fogadkozott Jack. - Múltkor is ezt ígérted!
- Lorraine, semmi más tennivalóm nincs, mint elintézni néhány telefont. Felhívom Efrain doktort, és... - Esküszöm, ha húsz perc múlva nem kerülsz elő, utánad megyek és megkereslek! Jack arca hirtelen elkomorult. - Eszedbe ne jusson! - Tudod jól, hogy nem bírom a hosszú várakozást! - Akkor is túl veszélyes. - A férfi hangja keményen csengett. - De hát te is veszélybe kerülhetsz - suttogta a lány. - Az ég szerelmére, Lorraine! - Jack a mennyezetre emelte a tekintet. Rendben van, ígérem, hogy harminc percen belül visszajövök. És úgy is történt. A várakozás ideje alatt Lorraine állandóan az óráját nézte. Pontosan huszonnyolc perc múlva Jack megjelent a mólón. A hajó megingott, amikor a fedélzetre lépett. Keserves tapasztalataiból okulva a lány a kajütben maradt, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy valóban Jack tért visszér. A férfi örvendező mosollyal sietett le hozzá. - Mindent sikerült elintézni! - közölte. - Holnap korán reggel Mexikó- városba repülünk! - Elmegyünk innen? Jack letett egy kis batyut az asztalra. - Catherina mindenről gondoskodott. - Catherina volna Efrain doktor?! - A férfi gyakran emlegette „barátját", Efrain doktort, de sohasem mondta a keresztnevét. Hideg kéz szorította össze a lány szívét. A takarítás során talált olyan Jacknek címzett borítékokat, amelyeken a lendületes, határozott vonalvezetésű írás kétségtelenül női kéztől származott. És feladóként egyszerűen „Catherina" állt rajtuk. Az a bizonyos barát! Lefeküdtek egymással! Lorraine ezt olyan biztosra vette, mintha csak Jack kiáltotta volna a fülébe. Düh lobbant fel benne. Düh és féltékenység. Egyik érzelemhez sincs joga, ezt nagyon jól tudta. Egyikhez sem! De mégis fájt... Úgy érezte, mintha a férfi becsapta volna, mintha hűtlen lett volna hozzá. Micsoda képtelenség! Elfordult, mert nem akarta, hogy a férfi leolvassa az arcáról a fájdalmat. - A városban szereztem neked is néhány ruhadarabot. Meggyőződtem róla, hogy mind sárga. - Köszönöm - felelte fátyolos hangon a lány. - Valami baj van? - Azt hittem, Marcié-t szeretted - vetette oda Lorraine gúnyos éllel. Jack egy pillanatig nem válaszolt. Elég hosszú ideig ahhoz, hogy a lány megbánja elhamarkodott szavait.
- Mikor említettem Marcie-t? - A kérdés szelíden hangzott, közvetlenül Lorraine füle mellett. A férfi szorosan mögötte állt, és ő erősen behunyta a szemét, összeszedve minden erejét, nehogy véletlenül megforduljon, és a karjába simuljon. - Amikor még lázasan feküdtél, többször is összekevertél engem Marcie-val. - Lorraine soha nem kérdezősködött róla, mint ahogy Jack sem Garyről, kivéve azt az egyetlen éjszakát. Bárki is legyen ez a Marcie, rendkívül szoros kapcsolat lehetett közöttük. - Másvalakit is említettem? - Nem - válaszolta hűvösen a lány. - Catherina... a kedvesem volt. - Gondoltam. - Lorraine felvette a batyut az asztalról, és magához szorította. - Hidd el, akkor sem arról van szó, amire te gondolsz! - Nem tartozol nekem magyarázattal. Semmi közöm a szerelmi életedhez. - Igazad van, nem tartozom magyarázattal, és nem is annak szánom, csak szeretném elmondani neked. Szerettem Marcie-t, valóban szerettem; de máshoz ment feleségül. Azért jöttem Mexikóba, hogy elfelejtsem. Nem sokkal később találkoztam Catherinával. Lorraine a legszívesebben befogta volna a fülét. Nem akart hallani Jack hajdani szeretőiről, hiszen ő is szerette. - Ostoba próbálkozásnak bizonyult az egész... Két hét múlva kölcsönös megegyezéssel szétváltunk. - A férfi hangja tárgyilagosain, szenvtelenül csengett. - Semmi közöm hozzá. Sajnálom... Nem kellett volna szóba hoznom. - Lorraine elfordította a tekintetét, és az ajándékba kapott ruhadarabokra összpontosította a figyelmét. Nem lehetett kifogása Jack választása ellen: a férfi egy mélyen kivágott, élénk sárga parasztblúzt vásárolt neki, meg egy hozzáillő sárga-türkizkék mintás szoknyát. - Gondoltam, talán szívesebben találkozol Catherinával női ruhában. - Köszönöm - biccentett hidegen a lány. Jack a lábbeliről sem feledkezett meg, egy pár spárgatalpú vászoncipőt hozott neki. - Apáddal is beszéltem. - Azt jól tetted - nyugtázta továbbra is meglehetősen kelletlenül Lorraine. Érezte, hogy a mexikói tartózkodása a vége felé közeledik. Néhány nap múlva már útban lesz Louisville felé. És a Jackkel töltött idő nem lesz többé más, mint emlék. Minden túl gyorsan történt. - Tisztázni fognak a lopás vádja alól? - Igen. Figyelembe véve a lopás időpontját és körülményeit, azóta már rájöttek, hogy te semmiképpen sem vehettél részt a bűncselekményben. Applebee csak felhasznált téged. Arról is tudomást szereztek, hogy most nálad van a csillag másik fele, és szándékodban áll visszaszolgáltatni a hatóságoknak. Így minden rendeződött.
Lorraine-nek most szinte erőnek erejével kellett magát emlékeztetnie arra, hogy hálát adhat az égnek, amiért szerencsésen ér véget ez a kaland. - De ez még nem minden - folytatta Jack. - Ha nem bolyongtunk volna ennyi ideig a tengeren, hallhattuk volna a részleteket is. - Miféle részleteket? - Hát a nyomozás részleteit. A Kukulcán Csillagra állítólag egy régészeti ásatáson bukkantak rá, a Mérida közelében levő maja templomok egyikében. A régészt, aki megtalálta, meggyilkolták, mielőtt átadhatta volna a leletet az Ókortörténeti Múzeumnak. - Mikor történt ez? - Néhány nappal azelőtt, hogy Mexikóba érkeztél. A múzeumi betörés pedig éppen az azt megelőző éjszakán. A biztonsági zár súlyosan megsérült a rablótámadás során. A régész holtteste azonban csak a múlt héten került elő. - Fölösleges mondanod, kit gyanúsítanak - mormolta a lány. Applebee maga mesélte neki, hogy részt vett az ásatáson. Megható történetet adott elő a bekötött kezéről, hogy az egyik munkatársa védelmezése közben sérült meg. Ő pedig minden hazugságát készségesen elhitte… Applebee-nek sikerült megszerezni a Kukulcan Csillag mindkét felét, de - nyomában a rendőrséggel - már csak arra maradt ideje, hogy elrejtse az ő holmiijába. - És mi hír Applebee-ről? - érdeklődött aztán. - Mit gondolsz, hol lehet? - Azt hiszem, már rég elment, hiszen fél Mexikó őt üldözte. Rég elment, ismételte magában a lány. Én is ezt fogom tenni. - Holnap ilyenkor már szabadon visszatérhetek az Egyesült Államokba. - Minden bizonnyal. Jack elcsendesedett, mintha ő is most döbbent volna rá, mit jelent ez a számukra. - Egy hónap múlva már a nevemre sem fogsz emlékezni - fogta tréfára a dolgot Lorraine. Gyorsan hátat fordított férfinak, és kávét töltött magának. - Emlékezni fogok. - Jack a lány mögé lépve, a vállára tette a kezét. - Egyetlen pillanatot sem fogok elfelejteni. - Hiszi a piszi. - Lorraine igyekezett könnyedén, vidáman beszélni, szavai azonban inkább panaszosan hangzottak. A férfi erősebben szorította meg vállát. - Emlékezni fogok, esküszöm! - ígérte érzelemtől fűtött hangon. A lány lehunyta a szemét, és Jack mellkasának támasztotta a fejét. - Én sem fogom elfelejteni... - Esküdj meg! - követelte Jack. - Esküszöm.
Így álltak hosszú ideig. Lorraine nem mert beszélni. Tudta, abban a pillanatban, amikor kinyitná a száját, bevallana az igazat. Azonban még nem árulhatja el Jacknek a szerelmét. Majd később mindent megmagyaráz. De nem most. Most nem, amikor még a jövő sok ponton olyan homályos. Mi lesz Garyval, az apjával, az ő ügyével a mexikói rendőrségen… Tiszta fejre van szüksége. Távolságra. Időre. Nagyon biztosnak kell lennie magában, mielőtt odaadja a szívét ennek a férfinak. Mert ha odaadja, az örökre szól. Jason már majd megőrült a türelmetlenségtől meg a csalódottságtól. Egy rosszul világított kocsma sarkában ült Campechében, és egy pohár whiskyt szopogatott. Minden nyomot követett, utánajárt minden kósza hírnek, amit a Jack Kellerrel utazó szőke amerikai nőről hallott, de mindig zsákutcába jutott. A megvesztegetés sem járt sikerrel. Hiába jegyzett fel minden apró adatot és ígért nagy jutalmat, nem járt eredménnyel. Mintha az a két ember eltűnt volna a föld színéről. Csak abban reménykedhetett, hogy a lány nem találta meg a piperetáskájába dugott kincset, mert ha igen, elég ostoba és becsületes ahhoz, hogy átadja a mexikói hatóságoknak. Az állkapcsa önkéntelenül is megfeszült, amikor arra gondolt, hogy a Csillag megint kicsúszhat a kezéből. Ha már visszaszerezte azt a felet, ami Lorraine Dancynél van, akkor még egyszer megpróbálja ellopni a másikat a múzeumból. A betörése óta bizonyára szigorúbb biztonsági intézkedéseket vezettek be, és ezzel alaposan megnehezítették a dolgát. Ennek ellenére ő fog győzni, mert ez a sorsa. Így kell lennie. Ha pedig már visszaszerezte mind a két darabot, ő fogja először elolvasni a Csillagba vésett szöveget. Senki más, csak ő. Egész eddigi életében erre a pillanatra készült. Feltárul előtte az istenség titka, és III. Kukulcánná nyilvánítja magát. Benne ölt testet az Ígéret egy új évezred küszöbén. Az ő vezetése alatt a maja birodalom visszanyeri hajdani dicsőségét, és templomaiba megint sereglenek majd a zarándokok világ minden tájáról. Erre a gondolatra izgatottság töltötte el. Ó igen, sikerülni fog! Hiszen egyszer már olyan közel járt hozzá... Hangos zene hullámzott körülötte, és néhány utcalány meghívásra várva buja pillantásokat vetett felé. Más körülmények között Jason nem viselkedett volna elutasítóan, de hát most...? - Senor? Lassú léptekkel egy vaskos nő sétált oda hozzá. Jason már régebben észrevette. Az asztal szélére támaszkodva kissé előrehajolt, hogy betekintést engedjen a ruhája kivágásába. - Nincs szükségem társaságra - vetette oda mogorván a férfi. - Ne aggódjon, most nekem sem! Jason meglepetten pillantott fel az italából. - Hát akkor mit akarsz? - Hallottam, hogy egy amerikai nőt keres, aki Jack Keller hajóján utazik. - És? - kérdezte Jason feszült figyelemmel.
- Az egyik... barátom nemrég összetűzésbe került velük. Nagyon jó, gondolta Jason, ez hasznomra lehet. - Mikor? - érdeklődött tovább szenvtelen arccal. Ha túl nagy kíváncsiságot mutat, azzal csak felveri az értesülés árát. - Kérdezze meg személyesen! - intett a fejével a nő a bár felé. Egy gyanús külsejű férfi üldögélt a bárpult végénél, az egyik karja pólyában. Jóval termetesebbnek tűnt a körülötte levőknél. Az Államokban Jason vadmotorosnak tartotta volna. Kétségtelenül az a fajta fickó, aki elől az ember átmegy az utca túlsó oldalára. Jason előkotort néhány új pesót, és a nő blúzának kivágásába gyömöszölte. - Köszönöm, szépségem! - Később még egyszer megköszönheti, ha akarja - jegyezte meg a nő csábos pillantással, jelezve, hogy hajlandó lenne egy gyors menetre. - Jól hangzik, szépségem - füllentett Jason. Vannak itt nálad fiatalabb és csinosabb lányok is, gondolta, majd körülnézek, hátha találok egy szőkét. Egészen belehabarodtam Lorraine Dancybe; kár, hogy semmi nem lehetett közöttünk. A whiskys üveggel a kezében odasétált a bárhoz, és felkapaszkodott a bepólyált karú férfi melletti üres székre. A férfi meztelen karját mindenütt tetoválás borította. - Úgy hallottam, nemrégiben összeakadt két barátommal - kezdte csevegő hangon. - A barátaival? - Mondjuk inkább úgy, hogy keresem őket. - Én is - morogta a tetovált férfi. - És jó lesz, ha imádkozik, senor, hogy maga találja meg előbb a barátait, mert ha én találom meg őket, már nem tud beszélni velük, halott lesz mind a kettő. - Valóban? - kérdezte vontatottan Jason. - És mi oka lenne megölni őket? - Éppen elég! - csapta le a férfi a palackot a bárpultra. - Carlos! - Az idősebb utcalány odasétálta tetovált férfi mellé, és hízelegve átölelte a derekát. Megígérted, hogy nem csinálsz semmi zűrt! A bandita ránézett, azután elnevette magát. - Az az amerikai ringyó meglőtte – magyarázta a nő Jasonnek. - És ezért meg fog halni! - mordult fel Carlos. Lorraine Dancyben több kurázsi van, mint hittem volna, gondolta Jason. Megtöltötte Carlos poharát a saját üvegéből. - A magam részéről semmi sajnálatot nem érzek iránta. Carlos kihívóan meredt rá. - És Keller iránt?
Jason megvonta a vállát. - Vele is szabadon rendelkezhet. Talán segíthetnénk egymásnak. Carlos némán ráköszöntötte a poharát. - Talán. A körülbelül harmincéves Catherina Efrain doktor tökéletes szépség volt. Finom vonású arcát elegáns frizura keretezte. A jóval idősebb múzeumigazgató, Dr. Marcos Molino társaságában fogadta őket. Lorraine Jack mellett ült a tágas hivatali helyiségben, és megpróbálta minél kisebb feltűnéssel szemügyre venni a másik nőt. - Tegnap, rögtön azután, hogy Jack felhívott, tájékoztattam Dr. Molinót a történtekről, és megszerveztem a repülőútjukat Mexikóvárosba - jelentette Catherina. - Kormányunk nagy örömmel és érdeklődéssel fogadta a szándékukat, hogy hajlandóak visszaszolgáltatni az ellopott műkincset. - Hálás vagyok a segítségükért.. - Lorraine észrevette, hogy Dr.Molino készséggel engedi át a társalgás irányítását Catherinának Nem beszélt túl jól angolul, Catherina viszont majdnem kifogástalanul bírta a nyelvet. - Kormányunk roppant hálás magának, Miss Dancy. - Engem pedig megnyugvással tölt el, hogy tisztázódtam minden gyanú alól. - A bűnrészesség vádja eddig súlyos teherként nyomta a lelkét. Most már nem kell aggódnia, hogy hisznek-e az ártatlanságában. A mexikói kormány megkapta, amit akart. - Semmitől sem kell tartania, Miss Dancy, minden tisztázódott. - A repülőjegy - emlékeztette Jack Efrain doktort. - Ó, igen, majd elfelejtettem!: - Catherina felvett egy borítékot az íróasztaláról. Dr. Molino mosolygott és bólogatott. - A holnap reggeli első járatra váltottam magának jegyet. Természetesen az első osztályra. - Köszönöm, de nem kellett volna. Nagyon boldoggá tesz a tudat, hogy a Kukulcán Csillag végre a méltó helyére került - felelte Lorraine. - És a szállás? - nézett Jack Catherinára. Catherina viszonozta a pillantását. - Mexikóváros egyik legjobb szállodájában foglaltattam szállást ma éjszakára. A lakosztály a maga nevére szól, Miss Dancy. Lorraine a szívére szorította a kezét. - Nagyon köszönöm! De ez igazán túlzás... - Egyáltalán nem - vágott közbe Jack. - Visszajuttattad Mexikónak az ország egyik legértékesebb műkincsét, megérdemled, hogy nemzeti hősnek kijáró bánásmódban részesítsenek. Ne is tiltakozz!
- Továbbá bátorkodtam holnap reggelre egy limuzint rendelni a szálloda elé, hogy kivigye a repülőtérre. A sofőr egészen a beszállókapuig kíséri. - Egy pillanatig habozott, majd Jackhez fordult. - Maradt még valami? - A testőr. - Ó igen, a fegyveres testőr! - Testőr fog kísérni?! - Lorraine Catherintáról Jackre, majd dr. Molinóra nézett. Az idős úr ezúttal is csak mosolygott és bólogatott. - Nem szabad fölösleges kockázatot vállalni - jelentette ki Jack határozottan. - Kormányunk védelmét élvezi mindaddig, amíg országunkban tartózkodik - közölte Catherina. - Helyes! - bólintott Jack jóváhagyólag. Catherina sóhajtott és közelebb hajolt. - Most pedig egy kevésbé kellemes témára kell áttétünk. Attól tartok, hogy a Kukultán Csillag másik felének felfedezéséről szóló hírt valahogy kiszagolta a sajtó. Az újságok még nem írtak róla, de... Jack egy nyomdafestéket nem tűrő kifejezést morzsolt el a fogai között, majd hangosan hozzátette: - A fenébe is, hogyan történhetett meg ez? - Országainkban az efféle eseményeket megkülönböztetett figyelemmel kísérik az emberek. Elnézést kérek, de attól tartok, hogy huszonnégy óránál tovább nem tudjuk megakadályozni a híranyag közlését. - Most már biztonságban vagyunk - vélte Lorraine. - Tulajdonképpen minél hamarább megjelenik a lapokban, annál, jobb. - Mivel a műkincset már átadták a hatóságoknak, Applebeenek nincs miért üldözni őket. De ha még nem értesült volna róla, akkor is legkésőbb holnap megtudja. Jack elkapta a lány pillantását, és egymásra mosolyogtak. Catherina célzatosan Lorraine jegygyűrűjére, majd az arcukra pillantott. Látszott, hogy pontosan felmérte a helyzetet. - Szép kis kalandban lehetett részük. Egyikük sem fűzött hozzá megjegyzést. - Remélhetőleg Lorraine nevét nem említik meg az újságok? - kérdezte Jack. - Nem - ígérte Catherina. - Akkor jó! - lélegzett fel a férfi. - És a szálloda nevét sem - fűzte hozzá Catherina, miközben kezet nyújtott Lorraine-nek. Még egyszer szeretném közvetíteni országom és kormányom háláját. Sajnáljuk a korábbi félreértést, és kérjük, fogadja el őszinte bocsánatkérésünket!
Dr. Molino is kezet rázott mindkettőjükkel. Lorraine-t egészen lenyűgözte a mexikói kormány nagyvonalúsága. Pompás az első osztályú repülőjegy, ám a szállodai lakosztálynak még jobban örült. Amire legelőször is szüksége van, az egy jó forró zuhany. Azután felhívja a szobaszolgálatot, és sült marhaszeletet rendel egy jó pohár borral meg az étlapon található legnagyobb adag édességgel. - Továbbra is kapcsolatban maradunk - ígérte Catherina, Lorraine azonban nem tudta biztosan, hogy hozzá beszél-e, vagy Jackhez. Feltételezte, hogy inkább a férfihoz. Mindhárman együtt hagyták el az épületet. - Úgy örülök, hogy már nem fenyeget semmi veszély! - jelentette ki Lorraine megkönnyebbült sóhajjal. Nemigen akadt olyan éjszakája, amikor ne álmodott volna különféle szörnyűségekről, amelyek megeshettek volna velük. Hiszen annyi balszerencsés meglepetés érte már eddig is, hogy nem csoda, ha csak rosszra tudott gondolni. Jack nem szólt semmit. Catherina odaintette az épület előtt várakozó taxit. Lorraine elbúcsúzott Catherinától, majd beszállt hátsó ülésre. - És most hová? - tudakolta szinte megmámorosodva az örömtől. Jack viselkedése viszont észrevehetően megváltozott. Olyan messze ült le a lánytól, amennyire csak lehetett. - Veled megyek a szállodáig - válaszolta szenvtelen hangon, és Lorraine ebből sejtette, hogy itt a vég. A szíve mélyén már eddig is érezte. Eltöprengett azon, vajon mit tesz majd Jack, ha megérkeznek. Felkíséri a szobájába, meggyőződik róla, hogy a testőr a helyén van-e, azután rövid búcsúzkodás után elmegy? Az egész utazás alatt egyikük sem szólt egyetlen szót sem. A férfi megvárta, amíg Lorraine kitöltötte a szükséges nyomtatványokat a fényűző szálloda fogadópultjánál. - Remélem, kellemesen fogja érezni magát nálunk, Miss Dancy - hajolt meg szertartásosan a portás, majd átnyújtott egy papírszeletet. - Üzenet érkezett önnek. - Lorraine futólag rápillantott a papírlapra, megállapította, hogy az apjától érkezett, azután a zsebébe dugta. Majd később elolvassa. - Köszönöm - felelte színtelen, élettelen hangon. Egyszerre hihetetlenül fáradtnak érezte magát. Átvette a szobája kulcsát, majd csatlakozott Jackhez. - Csak azért megyek fel veled, hogy megbizonyosodjam róla, a testőr valóban a helyén van-e jegyezte meg a férfi kimérten. A felvonóban úgy tűnt mintha a közöttük lévő feszültségtől megsűrűsödött volna a levegő, Lorraine alig tudott lélegzeni. Most már valóban mindjárt vége. Még néhány perc, és Jack istenhozzádot mond neki.
Hirtelen rádöbbent, nem engedheti, hogy ez megtörténjen, nem engedheti, hogy Jack csak úgy egyszerűen kisétáljon az életéből. Addig legalábbis nem, amíg be nem vallja neki, mennyire szereti. - Hová fogsz menni? - kérdezte. - Van egy szállodai szobám. - Itt? - Nem - rázta meg határozottan a fejét a férfi. A felvonó ajtaja az ötödik emeleten nyílt ki. Jack a lány előtt szállt ki belőle, hogy a testével takarja őt. A folyosó üres volt. Mielőtt elérték volna a lakosztály ajtaját, megjelent egy egyenruhás férfi. Jack néhány barátságos mondatot váltott spanyolul a testőrrel. Egy pillanatig habozott, azután kivette a lány kezéből a kulcsot, és kinyitotta az ajtót. Nyilvánvalóan négyszemközt akart beszélni vele. Odabenn Lorraine várakozásteljesen megállt. Tudta, mi következik, mit akar mondani a férfi. Egymással szemben álltak, Jack azonban szemmel láthatóan még kereste a szavakat. A lány némán rimánkodott magában, hogy inkább csókolja meg. Csak egyetlenegyszer...! Es a férfi, mintha olvasna a gondolataiban, felemelte a kezét, és megérintette Lorraine arcát. A lány önkéntelenül is lehunyta a szemét. - Ne menj el! - suttogta. - Maradj velem! Ma éjjel, csak ma éjjel... - Nem lehet, Raine. Így is elég nehéz - válaszolta Jack, és miközben kimondta ezeket a szavakat, szenvedélyesen magához ölelte a lányt. Lorraine halkan, boldogan felsikoltott, majd lágyan megnyílt az ajka, a férfi pedig mohón birtokba vette a száját. Jack az ajtóhoz szorította a lányt, úgy csókolta követelőzően, sürgetően. Lorraine a férfi ingébe kapaszkodott, akárha a viharos óceánon keresne biztos támaszt. Azonban már az egyre szenvedélyesebbé váló csók sem elégítette ki őket, mindketten többet kívántak. Jack újra meg újra megcsókolta a lányt, míg végül már majdnem engedtek a kísértésnek. Akkor Jack hirtelen felemelte a fejét, és eltolta magától Lorraine-t. A szeme közben a lány arcára tapadt, mintha fel akarná mérni az érzelmeit. Lorraine bátran állta a tekintetét, és mosolygott. Most már nincs visszaút számukra, ezt tudta jól. És tudta Jack is. 13. FEJEZET - Nagyon sajnálom; hogy megint zavarnom kellett, Mr. Franklin - mormolta zavartan Marjorie Ellis. Gary belépett helyettese irodájába, és leült az íróasztalához a számítógép elé. Már legalább ötödször magyarázza el ezt a programot, de a nő még mindig nem érti.
- Azt hiszem, csak hátráltatom a munkáját, mióta idekerültem - kezdte Marjorie a kezét tördelve. - Ugyan, semmi baj! - nyugtatta meg őt Gary, remélve, hogy a hangja nem cseng ingerülten. Azután elmosolyodott. Lehet, hogy Marjorie irtózik a számítógéptől, és képtelen rendet tartani, de ezt számos jó tulajdonságával ellensúlyozza. Tüneményes ügyességgel tud például megrendelőket szerezni. Neki köszönhető, hogy a legutóbbi két hónapban megdöntötték az eladási csúcsot. Igaság szerint Gary most már örült neki, hogy Marjorie az ő csoportjába került. Jót tett neki, meg az egész osztálynak. Szeretném viszonozni a segítségét – szólalt meg Marjorie, aki Gery mögött állva figyelte a hibák kijavítását. A férfi néhány billentyű lenyomásával kijavította a hibát. - Legyen szíves, mutassa meg még egyszer! - kérte Marjorie, és közelebb hajolt számítógéphez. Gary megállapította, hogy rózsaillatú parfümöt használ, amit nagyon kellemesnek talált. Nem kedvelte a női illatszereket, ez az illat azonban illett Marjorie egyéniségéhez, és egyáltalán nem tűnt tolakodónak. - Tessék, felírom magának, mi a teendő, ha netán megint előfordulna. - Gary néhány sort vetett egy jegyzettömbre. - Most már nem fogja eltéveszteni. - Pompás! Nagyon köszönöm, Mr. Franklin! Furcsa, futott át a férfi agyán, hogy Marjorie még mindig a szertartásos Mr. Franklin megszólítást használja, amikor minden munkatársa Garynek hívja. - Szólítson nyugodtan Garynek! - javasolta. Marjorie elmosolyodott. - Komolyan gondoltam az imént, hogy viszonozni szeretném valamivel a türelmét. - Igazán nincsen mit. - Sejtettem, hogy nem tart rá igényt. Maga az egyik legkedvesebb, legelőzékenyebb férfi, akit valaha is ismertem. LouAnn említette, hogy a menyasszonya elutazott, ezért arra gondoltam, hogy talán lenne kedve ma este a fiammal meg velem vacsorázni. Gary nem szívesen vallotta be, hogy nagyon magányosnak érzi magát Lorraine elutazása óta. Nyugtalanította, hogy a lány egészen mostanáig nem adott hírt magáról. Sokszor alig sikerült meggyőznie magát, hogy a Lorraine-nel kapcsolatos aggodalma alaptalan. Vajon hol lelhet? És nem történt baja? Néha viszont biztosra vette, hogy a lány csupán önfejűségből nem jelentkezik, így akarja kinyilvánítania függetlenség iránti igényét. - Szívesen - felelte Gary, némi habozás után elfogadva, a meghívást. - A fiam kilencéves, és figyelmeztetem, hogy nagy baseballszakértő.
- Én is kedvelem a baseball! - jelentette ki Gary, ami tulajdonképpen enyhe kifejezés volt, tekintettel arra, hogy betéve tudta az utolsó tíz idény minden vezető baseballcsapatának eredménytáblázatát. - Elég, ha csak megemlíti a baseballt, Brice-ból valósággal áradni fog a szó. - Engem egyáltalán nem zavar. - Garyt sohasem érdekelték különösebben a kisbabák, a nagyobbacska fiúkkal azonban jól kijött, különösen az olyanokkal, akik kedvelték a baseballt. Örömmel elfogadom a vacsorameghívást. - Nagyszerű! - lelkendezett Marjorie. - Úgy ürülők, hogy eljön! Egészen úgy hangzik, mintha én tennék neki szívességet, gondolta Gary. Nem rossz érzés, igazán nem rossz! Napjait teljesen kitöltötte az irodai munka, és majdnem egy éve udvarolt Lorraine-nek. Általában mindennap együtt töltöttek egy kis időt. A lány elutazásával azonban óriási űr keletkezett az életében. Megpróbálta elfoglalni magát, de egyedül valahogy semmiben sem talált igazi szórakozást. - Fél hétkor megfelel? - zökkentette ki Marjorie a tűnődéséből. - Tökéletes! - Akkor várjuk ma este. Gary mosolyogva tért vissza az irodájába. Leült az íróasztalhoz, és megkereste a telefonszámot, amit Lorraine adott neki. Megint eljátszott a gondolattal, hogy felhívja azt a mexikói helységet, és érdeklődik a lány felől. Nem szerette volna, ha jövendőbeli apósa túlságosan aggodalmaskodónak tartja, ezért lemondott a telefonálásról, bár most is úgy érezte, hogy kapcsolatba kellene lépnie Lorraine-nel. Nagyot sóhajtott, és elhatározta, hogy még vár néhány napot. Gary pontosan fél hétkor csengetett be Marjorie Ellis házába. Kis virágcsokrot és egy palack bort vitt a háziasszonynak. Marjorie fekete nadrágban meg egy hosszú, szürke felsőrészben fogadta. Gary még sohasem találkozott vele a munkahelyén kívül, és ugyancsak meglepődött alkalmi öltözékén. Eddig észre sem vette, milyen vonzó nő a helyettese. Maijorie kitárta a rácsos ajtót, ő pedig belépett. A ház egy kissé hasonlított a nő irodájához feltűnően otthonos és kifejezetten egyéni hangulatot árasztott. A könyvhalmok, növények és giccses dísztárgyak ellenére határozottan barátságos környezetnek tűnt. - Remélem, szereti a lasagnét! - fordult felé Marjorie. - De még mennyire! - A kedvenc ételem, gondolta Gary. Ennél jobbat nem is választhatott volna! - Nagyszerű! Ekkor egy baseballsapkás, nyurga fiú baktatott be a szobába, jobb kezén kesztyűvel.
- Te bizonyára Brice vagy - üdvözölte őt Gary. - Édesanyád említette, hogy szereted a baseballt. - Maga Mr. Franklin? - Igen - felelte Gary. - Milyen poszton játszol? - Adogató vagyok. - Én is adogató voltam a főiskolán. - Gary máris megkedvelte a fiút. - Igen? - csodálkozott el Brice. - Képzelje, a papám is, de ő már meghalt. Gary hallotta, hogy Marjorie özvegy - három évvel ezelőtt egy vitorlásbalesetben vesztette el a férjét -, de arra már nem emlékezett, ki mondta ezt neki. A fiún mindenesetre meglátszott az asszony gondoskodó szeretete. - Akarod, hogy dobjak neked néhány labdát? - kérdezte Gary. A fiúnak felragyogott az arca. - Lehet, anyu? - Még csak most tettem be a lasagnét a sütőbe, bőven van időtök! - mosolygott a fiúra Marjorie. - Majd hívlak benneteket, ha az asztalon lesz a vacsora. Gary vacsoráig majdnem egy óra hosszat játszott és beszélgetett Brice-szal. Marjorie a lasagnét fokhagymás Caesar-salátával - ami ugyancsak Gary kedvenc ételei közé tartozott - és ropogós francia kenyérrel tálalta. - Ilyen finomat már rág nem ettem! - jelentette ki a férfi őszinte lelkesedéssel, majd csodálkozva látta, hogy Marjorie elpirult a dicsérettől, amivel menten belopta magát a szívébe. Mihelyt leszedték az asztalt, Brice elment a barátaihoz. Gary úgy vélte, most már ideje lenne elköszönnie, de azon kapta magát, hogy szívesen találna valami okot a maradásra. Hirtelen ötlettel kötényt kötött maga elé, és ragaszkodott hozzá, hogy segítsen a mosogatásban. - Anyám mindig azt mondta, hogy annak, aki főz, nem kellene még mosogatnia is. - Ugyan, ez igazán semmiség! - tiltakozott Marjorie. Néhány perc alatt elkészülök vele! - Ez a legkevesebb, amit megtehetek - makacskodott a férfi, majd bedugaszolta a mosogatót, és mielőtt még az asszony tovább ellenkezhetett volna, teleengedte forró, mosogatószeres vízzel. - Gary...! Marjorie át akarta venni a helyet a mosogató előtt, Gary azonban belemerítette a tenyerét a vízbe, és egy maréknyi habot pöttyintett az asszony orra hegyére. Marjorie megrökönyödve meredt rá, Gary pedig hangos kacagásban tört ki. Egyszerűen nem tudott magának parancsolni, mint ahogyan akkor sem, amikor megcsókolta az asszonyt. Nem állt szándékában megcsókolni, ám egy őrült pillanatra megfeledkezett Lorraine-ről, megfeledkezett arról, hogy októberben össze akarnak házasodni. A karjában tartott meleg, csodálatos asszonyi test kivételével minden másról megfeledkezett.
Ajka lassan elvált Marjorie ajkától. Biztosan nagyon felháborította az asszonyt a viselkedése. Minden joga megvan a felháborodáshoz. Marjorie dermedten meredt rá, az ajka még nedvesen csillogott a csóktól. Néhány pillanatig zavartan pillogott, megilletődöttnek tűnt… és kimondhatatlanul bájosnak. - Kérjek bocsánatot? - feszengett a férfi, és máris tudta, hogy ennél nagyobb ostobaságot nem is kérdezhetett volna. - Nem... nem is tudom... - Vegye úgy, mintha meg sem történt volna! - javasolta Gary, és levette a kezét Marjorie válláról. - Rendben - felelte az asszony halvány mosollyal. - De azért szeretnék mondani valamit. Gary sejtette, hogy most veszélyes területre tévedhetnek, mégis bólintott. - Maga átkozottul jól csókol, Mr. Franklin. Marjorie ezzel a kijelentésével végleg diadalmaskodott. Gary ösztönösen cselekedett, a jellemével ellentétesen, maga is megijedve tettétől. Az asszony lehordhatta volna, kiabálhatott volna vele, vagy úgy kirúghatta volna, hogy a lába sem éri a földet. Ehelyett azonban fütyörészve távozhatott tőle, és el kellett ismernie, hogy hetek óta nem érezte magát ilyen jól. Jack maga sem értette, ami történt vele, de egyszeriben feladta a tartózkodását. Szilárdan elhatározta, hogy mihelyt elbúcsúzott a lánytól, elmegy. Amikor azonban eljött a pillanat, rádöbbent, hogy képtelen megtenni. Úgy tervezte, biztonságba helyezi Lorraine-t a lakosztályában, mond neki néhány szót, és már indul is. Gondolatban újból végigfutott a jól ismert érveken, hogy miért nem szabad nekik szerelmeskedni - és aztán vadul megcsókolta. Most nem hallgatott a józan észre, nem húzódott vissza önmegtartóztatóan, hanem bensőséges, lassú csókokkal folytatta az ölelkezést. Nagyon jól tudta, ez a néhány óra fogja éltetni az előtte álló magányos években. Lorraine halkan nyöszörögni kezdett. Jack vonakodva abbahagyta a csókot. Erről a pillanatról álmodott már azóta, hogy egyszer a karjában tarthatta a lányt. Egymás szemébe néztek, a férfi felindultságában zihálva szedte a levegőt. Mutatóujja hegyével gyengéden megérintette Lorraine csókoktól duzzadt ajkát. A lány édesen elmosolyodott, es Jack érezte, hogy elveszett. Lorraine nyakába fúrta az arcát, közben pedig tenyerét a mellére csúsztatta. A lány hátával az ajtónak dőlt, ás ajka hívogatóan megnyílt. Amikor beléptek a hálószobába, Jack először arra gondolt, hogy ennek nem szabad megtörténnie. Ha szereti Lorraine-t, nem egyezhet bele a folytatásba. - Nem lehet, drágám.... A lány reánézett, tágra nyílt szemében kétségbeesés sötétlett.
Jack elszakadt tőle, és leült az ágy szélére. Egyre nehezebben uralkodott magán. A teste lüktetett a vágytól, képtelenségnek tűnt, hogy most el kell mennie. Pedig ezt kell tennie! Ez az egyetlen módja, hogy tudomására hozza a lánynak, mennyire szereti. Ha nem szeretné, pár pillanat múlva már itt ölelkezhetnének az ágyon. - Kérlek, ne hagyj itt...! - rimánkodott Lorraine elcsukló hangon. - Maradj még...! - Nem szabad. A lány már olyan sok mindent elviselt, és végig megőrizte a lelkierejét. Kivédte Carlos támadását, átvészelte a kockázatos menekülést, áldozatosan ápolta társa sérülését. Most azonban olyan törékenynek látszott, mintha Jack elutasító magatartása lenne az egyetlen dolog a világon, amit már képtelen elviselni. Hát nem érzi? Hát nem érti? Hogy csak úgy tudja bizonyságát adni a szerelmének, ha most szép csendesen kisétál ebből a szobából?! Jack elfordult, és mélyet sóhajtott, hogy visszanyerje az önuralmát. Amikor ismét a lányra pillantott, észrevette, hogy időközben rendbe hozta a ruháját. Az ágy lábánál állt és őt figyelte. - Ugye most el akarsz hagyni? - kérdezte könnytől fátyolos hangon. A férfi bólintott. - Csak így? Jack megkeményítette a szívét. - Igen, csak így. Lorraine csüggedten leeresztette a vállát. Jack aztán igazán láthatta, egyébként milyen bátor tud lenni, és szerette ezért a tulajdonságáért. Mindent szeretett benne. - Isten veled - suttogta. Csak egy lépést tett, és a lány máris a karjába repült. Érezte, addig kellene elmennie, amíg van hozzá ereje. Ehelyett lehunyta a szemét, és magához húzta a lányt. Annyira szereti, hogy képtelenségnek tűnik nélküle élni... Lorraine szorosan átölelve tartotta, és a mellkasához szorította az arcát. - Nem engedlek el! - kiáltotta, görcsösen kapaszkodva belé. - Nem engedhetlek el így! Mondanom kell valamit Garyről, meg rólam. - Ne mondj nekem semmit! - vetette oda a férfi nyersen. Éppen ezt nem akarta. - Ne! -ismételte még egyszer. - De tudnod kell! - A lány karja egyre szorosabban fonódott Jack derekára. - Nem! - De... A férfi megragadta Lorraine karját, és keményen megrázta. - Nem! A lány elhallgatott. Lehajtotta a fejét, a haja előrehullott és eltakarta az arcát. - Nem kell elválnunk - suttogta megtört hangon.
Óriási tévedés, gondolta Jack. Férje van, aki szereti, és ők nem élhetnek vissza ezzel a bizalommal. Elengedte a lányt, azután sietősen elhagyta a szobát. Betette a lakosztály ajtaját, és gyors léptekkel a felvonó felé tartott. Körülbelül fél háztömbnyire lehetett a szállodától, amikor Lorraine futva utolérte. - Jack, várj! Úgy tett, mint aki nem hallja. Az utcákon tombolt a forgalom. Gépkocsik tülköltek, emberek kiabáltak, sűrű, sötét gáz gomolygott a buszok kipufogójából. - Jack! Kérlek! - A lány kétségbeesett kiáltása nyomon követte a férfit, de ő csak meggyorsította a lépteit. - Még nincs vége! - folytatta Lorraine. - Csak időre van szükségem. Visszajövök. Már jövő héten visszajövök! Kérlek, hallgass meg! Jack azonban nem fordult meg, hanem olyan gyorsan ment, mintha menekülne. Lorraine a zsúfolt járda közepén állva nézte, mint nyeli el a férfit a tömeg. A szíve azt súgta, rohanjon utána, és vegye rá, hogy hallgassa meg. Jack szereti őt. Szeretnie kell, máskülönben lefeküdt volna vele. Ennél meggyőzőbben nem is bizonyíthatta volna az érzelmeit iránta. Hiába lángolt benne a szenvedély, és vágyott a teste kielégülésre, a lelkét szomorúság töltötte el és tisztelet. Ez a cselekedete többet árult el Jack Kellerről, mintha bármi mást tett volna. Igen, helyesen döntött, amikor elment. Lorraine-nek pedig Garyre való tekintettel el kell őt engednie. Beletelt néhány másodpercbe, mire a lány annyira lecsillapodott, hogy visszamehetett a szállodába. Legelőször is lezuhanyozik, aztán jöhet az ágy... Testileg-lelkileg összetörten lépett be a felvonóba. Míg felfelé utazott, sorra vette a tennivalóit. Gary már biztosan beteg az aggodalomtól. Rögtön telefonálnia kell neki. Az apját majd később fogja visszahívni, gondolta, és előhalászta a zsebéből az üzenetet tartalmazó cédulát. Semmi más nem állt rajta, csupán az apja neve meg a hívás időpontja - ma reggel 9 óra 45 perckor kereste. Fáradtan dörzsölte meg a szemét, miközben becsúsztatta a kulcsot a biztonsági zárba. Azután hirtelen hátrapillantott a válla fölött, és csodálkozva állapította meg, hogy a testőre sehol sem látható. Nos, ennyit a beígért védelemről... Az ajtó kinyílt, és ő belépett. - Legfőbb ideje, hogy előkerült! Jason Applebee üldögélt a fogadószoba egyik kényelmes karosszékében, és szőlőt eszegetett a mellette álló szép gyümölcsöskosárból. A kulcs kiesett Lorraine kezéből, és hangtalanul a vastag szőnyegre hullott.
- Remélem, nem bánja, hogy kiszolgáltam magam. Igazán figyelmes nő az a maga Catherina barátnője! Egyedül úgysem tudott volna ennyit megenni, ugye? - Mit keres itt? Jason elvigyorodott a kérdésen, és lassan megcsóválta a fejét. - Ejnye, Lorraine, nem olyan buta kislány maga! Mégis mit gondol, miért vagyok itt? 14. FEJEZET Beletellett néhány pillanatba, mire Lorraine magához tért a megrázkódtatástól. - Honnan vette, hogy itt vagyok? - kérdezte Jason Applebee-től természetellenes nyugalommal. Talán nem ez lett volna a legfontosabb kérdés, de ez bukkant fel elsőnek az agyában uralkodó zűrzavarból. - Mi van... - Lenyelte a folytatást. Nem szabad a biztonsági őrt megemlítenie, nehogy felhívja rá Applebee figyelmét. Őszintén remélte, hogy csak elugrott egy szendvicsért, és bármelyik pillanatban visszatérhet. Applebee már gyilkolt, és nem fog habozni, hogy még egyszer megtegye. - Az apja nagyon készségesen tájékoztatott mindenről - felelte Applebee, mielőtt egy újabb szőlőszemet dugott volna a szájába. - Az apám soha nem állna szóba magával! Applebee csúfondárosan elvigyorodott. - A papája azt hitte, hogy Gary Franklinnel beszél, a maga kedves vőlegényével, aki olyan szörnyen aggódott, amiért nem kapott hírt a menyasszonyáról - utánozta a délies kiejtést a férfi. Többször is szívélyesen elbeszélgettünk. Mindent elmondott nekem, azt is, hogy Jack Keller Mexikóvárosba hozza magát. Sőt még a szálloda nevét is megadta... - Azt állította az apámnak, hogy maga Gary?! - Az aljas ötlet mérhetetlenül feldühítette, de magára még jobban haragudott: miért is kellett annyit fecsegnie a magánéletéről, amikor együtt utaztak Méridából El Miradorba?! - Azt hiszem, nagyon okosan csináltam - jelentette ki Applebee önelégülten. - Az apja szépen ráharapott a kukoricalepény-ropogtató délies dumára! - Hogyan tudta meg a szobám számát? - Megvannak a módszereim. - Körbepillantott, és elismerően füttyentett egyet. - Jó drága kis kéglit kapott! - Azonnal távozzon! - szólította fel őt Lorraine bátorságot színlelve. - Már eddig is elég aljasságot művelt! - Természetesen - bólintott a férfi, majd talpra ugrott. - Mihelyt megkapom, ami az enyém. - Nem tehetem - sápadt el a lany. - Dehogynem! - Először is, hogyan tudná megszerezeti a Kukulcán Csillag mindkét felét? - kérdezte Lorraine. Ki kell találnia valamit, amivel elterelheti Applebee figyelmét. A telefonkészülékek
messze voltak tőle, a férfi bizonyára elkapná őt, mielőtt még elérhetné valamelyiket. Csak abban reménykedhetett, hogy kiszökhet az ajtón, hátha időközben visszatért a helyére a testőre. Van némi csekély esélye a menekülésre, ha összeszedi az eszet. - Hallott a Kukulcán Csillagról? - Jason szemmel láthatóan meglepődött. - Nekem is megvannak a magam módszerei. A férfi kelletlenül elhúzta a száját. - Úgy látszik. - Igazán nagyon szeretném tudni, hogyan sikerült megszereznie ezt a féltve őrzött kincset faggatta a férfit kíváncsiságot tettetve. Amilyen öntelt Applebee, nem tud ellenállnia kísértésnek, hogy el ne dicsekedjen vele. - Lehetetlennek tűnik, hogy egyedül hajtott volna végre egy ilyen tettet! Lorraine már attól tartott, túllátssza a szerepét, de hamarosan kiderült, ilyen veszély a legkevésbé sem fenyegeti. - Pedig akár hiszi, akár nem, egyedül csináltam! - jelentette ki Applebee határtalan büszkeséggel. - Éveken át tanulmányoztam Raventos professzor könyveit. Amikor írtam neki, mély benyomást tettek rá a maja hagyományokkal, meg a Kukulcanról szóló mondákkal kapcsolatos ismereteim. Barátságot kötöttünk, és meghívott az ásatásaira. Megbízott bennem. Akárcsak én, gondolta keserűen Lorraine. Jason megvonta a vállát. - Miután az igen tisztelt professzor úr megtalálta a Csillagot, sajnálatos módon hmmm... fölöslegessé vált. Lorraine megborzongott, Jason pedig elnevette magát. - Sokan szerencsének nevezik, ha az ember a megfelelő időben, a megfelelő helyen tartózkodik. Holott nem így van. Mindennek a gondos tervezés az alapja, noha a legkörültekintőbb előkészítés sem zárja ki a kudarc lehetőségét. Néha közbelép egy illetéktelen személy... - Fenyegetően közelebb ment a lányhoz. - Adja ide gyorsan! Lorraine lassan az ajtó felé hátrált, maga mögé rejtve a kezét. - Én már öltem embert - emelte fel az ujját figyelmeztetően Applebee. - Nem szívesen bántanám magát, de ha muszáj, megteszem. - Egyszerűen nem értem, hogy juthatott idáig? - ráncolta össze a homlokát a lány. - Hiszen olyan értelmes! Miért akarna embert ölni? Miért akarna megfosztani egy országot nemzeti értékeitől? Pénz-sóvárságból? - Maga tényleg nem ért semmit - csóválta meg a fejét Applebee. - Nem. Magyarázza el nekem! Maga csakugyan gyilkolt, Jason? Gyilkosságot követett el? A férfi megint megvonta a vállát. - Kezdetben valóban nehezemre esett.
- Ó, Jason! Applebee kinyújtotta a kezét. - Adja ide a csillagot! Az az enyém, és ha visszakapom, felfedem kilétemet a népem előtt. A maják pedig végre visszanyerik elveszített dicsőségüket. Úristen, hiszen ez, őrült! Nem kétséges, elmebeteg, gondolta a lány, és ugrásra készen állt. - Már mondtam, hogy nem adhatom oda. Applebee bosszúsan felsóhajtott. - Tartottam tőle, hogy ezt fogja mondani. Lorraine, sajnálom, hogy csalódnom kellett magában! - Maga csalódott bennem? Hát ki csapott be, hogy hazudjak az érdekében? - Mindenáron szóval kellett tartania a férfit. - Ki rejtette el a lopott műkincseket az én poggyászomban? Tudta, hogy kisgyermekkorom óta nem láttam az apámat, mégis szándékosan megzavarta a találkozásunkat. Maga aljas hitvány... - Ó, vannak ennél csúnyább dolgok is. Például ami magával fog történni, ha nem adja vissza a csillagot. Applebee arca sajnálkozó kifejezést öltött. - Pedig igazán kár lenne magáért. Már kezdtem megkedvelni. Más körülmények között talán... jó barátok lehettünk volna. - Nem gondolnám. A férfi ismét megcsóválta a fejét. - Higgyen nekem, Lorraine, jobb, ha ideadja a csillagot! A másik lehetőség nem igazán kellemes... - Higgyek magának?! - A lány sértően felkacagott. Azután hirtelen kirohant az ajtón, és bevágta maga után. Az első, amit észrevett, hogy az őr még mindig nincsen ott. Nem akart időt vesztegetni, ezért nem várt a felvonóra, hanem egyenesen a lépcső felé rohant. Ott megtalálta az őr élettelen testét. Elvágták a torkát. Lorraine-nek elakadt a lélegzete a látványtól. A rémület és az iszonyat cselekvésre ösztönözte, Tennie kell valamit, különben pillanatokon belül neki is ez lesz a sorsa! Applebee a közelébe ért, de a lánynak esze ágába sem jutott feladni a küzdelmet. Gyerekkorában siklott már le a lépcsőkorláton. Nem akármilyen egyensúlyérzéket követel a mutatvány, ő is éppen egy ilyen balul sikerült lesiklásnak köszönhette, hogy eltörte annak idején a karját. Azóta nem próbálkozott, de hát most nem maradt más választása. Épp csak annyi egérutat nyert üldözője előtt, hogy felpattanhatott a fémkorlátra. Kétoldalt egyenesen kinyújtotta a karját, és lesiklott az első korláton. Azonban Applebee is nagyon gyorsnak bizonyult; a szűk lépcsőház csak úgy visszhangzott a lépteinek dobogásától. Akár le is lőhetne, villant át a lány agyán, de nem fogja megtenni, mert élve van rám szüksége. Neki a Csillag kell, és nem tudja, hogy már nincs nálam.
Miközben sebesen siklott lefelé, torkaszakadtából segítségért kiabált. Az utiszótárt már rég elvesztette, és nem is sejtette, hogyan kell spanyolul segítséget kérni. Nem mintha elérhetett volna vele valamit, hiszen itt senki sem hallhatta. Már egy egész emelettel lehagyta Applebeet, amikor a férfi utána kiabált: - Ne akarja, hogy olyasmit tegyek, amit magam is megbánnék! Abból a nagy lármából, amit a lány csapott, bárki azt hihette volna, hogy már itt és most az életére törnek. Úgy tűnt azonban, senki nem hallja a kétségbeesett kiabálását. Nehezére esett elhinni, hogy Jason valóban képes lenne őt megölni, de azóta, hogy látta az őr holttestét, már nem kételkedett benne. Jason Applebee őrült. Tökéletes és közveszélyes őrült. Lorraine jobbnak látta gondolkodás helyett a menekülésre összpontosítani a figyelmét. Egyensúlyozni, siklani, a forduló után rákanyarodni a következő lépcsőkorlátra... Már háromszor, négyszer megtette. És egész idő alatt egyetlen embert sem látott, csak Jasont, aki könyörtelenül dübörgött utána. A lépcső az úszómedencénél ért ki a szabadba. Itt szép, napbarnított férfiak meg nők heverésztek olajtól fénylő testtel a nyugágyaikon, miközben délszaki italokat szürcsöltek és egy mariachi zenekart hallgattak. Lorraine lélekszakadva rohant ki közéjük, egy pillanatra megállt, hogy felmérje a helyzetet, de a következő pillanatban már futott is tovább a szálloda bejárata felé. Rémülten látta, hogy Jason újból nagyon közel ér hozzá. El kellett ismernie, hogy Applebee minden helyzetben jól feltalálja magát, és komoly színészi adottságokkal rendelkezik. A férfi nevetve szaladt utána, miközben spanyolul kiabált valamit, amit ő nem értett. Az emberek többsége rájuk sem nézett, a zenekar kötötte le a figyelmüket. Applebee a medence és a szálloda bejárata között érte utol. Ott aztán mit sem törődve a lány kapálódzásával meg sikoltozásával, különösebb erőfeszítés nélkül a vállára dobta. Ereje megdöbbentette Lorraine-t. Úgy bánt vele, mintha egyáltalán nem volna súlya. Eszeveszetten püfölni kezdte a férfi hátát, és segítségért kiabált, hátha mégis észreveszi valaki, mi történik. - Segítség! Meg akarnak ölni! - Ha az én hitelkártyámmal akarnál lelépni, én is megölnélek! - kiáltott oda neki egy meglehetősen részeg férfi. - Ez nem tréfa! - sikoltotta Lorraine. - Nem hát! - kiáltotta vissza a férfi. A lány hamarosan belátta, hogy hadakozása csupán az erejét fogyasztja, feladta hát a hiábavaló küzdelmet, és beletörődött a megváltoztathatatlanba. - Vége a játéknak. Hol van a Kukulcán Csillag? - sziszegte Applebee összeszorított fogakkal, miközben durván megszorította a lány lábát.
- Nincs nálam. - Hát akkor hol van? - Az Ókortörténeti Múzeumban. - Igazán sajnálom magát. - Miért? Most engem is meg fog ölni, mint az őrt? - Szó sem lehet róla! - Applebee kényelmesen ballagott tovább az utca felé. - Ahhoz túlságosan is megkedveltem magát. - Leállította a lányt a földre. - Így hát inkább átengedem ezt az élvezetet egy régi hódolójának. Ahogy földet ért a lába, Lorraine megpördült, és szembe találta magát Carlosszal. A férfi visszataszító arcán ocsmány vigyor ült. Jack elhatározta, hogy egy üveg jó tequilába fojtja a bánatát. Azonban alig ült le a vendéglőben, máris elment tőle a kedve, hogy berúgjon. Tequila helyett sört rendelt. Ha lerészegedne, az csak fokozná a nyomorúságát. Emlékezetébe idézte a napot, amikor utoljára járt kocsmában. La Ruta Maya. Ott történt, hogy Lorraine elhagyta a hajót, és nyomban bajba keveredett. Jack szerencsésnek mondhatta magát, hogy egyáltalán rátalált. Soha nem árulta el a lánynak, mekkora megkönnyebbülést érzett akkor. Azután Pucuro... Az a hitvány kis város a hitvány kis mólójával. Pontosabban a mólója nélkül. Jóízűen elnevette magát, ahogy elképzelte a látványt. Csak azt sajnálta, hogy nem lehetett szemtanúja a nem mindennapi mutatványnak. Néhányan feléje fordultak, nyilván szerettek volna rájönni, mit talált olyan mulatságosnak. Utolsó palack finom, érett skót whiskyjét gyógyászati célokra használták fel, a vállsebe megtisztításához. Lorraine kínos gondossággal ápolta, amíg talpra nem állt. Felidézte a beszélgetéseiket, meg azt az éjszakát, amikor egymás mellett fekve gyönyörködtek a vízen csillogó ezüstös holdfényben. Lorraine megtanította arra, hogy ő is csak ugyanolyan sebezhető ember, mint bárki más. Még soha senkinek nem beszélt ennyit a múltjáról meg a tapasztalatairól. Nem akart hazudni magának, hogy nem érez fájdalmat; szenvedése felért bármilyen testi fájdalommal. Még soha életében nem érezte magát ekkora veszélyben, mint most, amikor búcsút kellett vennie a lánytól. Nem tudhatta ugyanis, képes lesz-e még visszatalálni régi önmagához. Márpedig Lorraine nélkül és a régi elvei meg a régi életmódja nélkül - mi marad neki? Felemelte a poharát, és belebámult a borostyánszínű folyadékba. Szüntelenül Lorraine járta fejében. Már csak a puszta tény is, hogy itt ült a lány szállodájához közeli bárban; menthetetlenül feléje terelte a gondolatait. Megitta a sörét, és úgy döntött, hogy taxival viteti magát vissza a saját szállodájába; amikor kifelé menet megpillantott egy telefont. Már elhaladt mellette, amikor váratlanul az eszébe jutott valami. Megfordult, és határozott léptekkel visszasietett a készülékhez.
A központot tárcsázta, majd a hitelkartyája terhére kapcsolást kért a texasi Boothillbe. Legjobb barátjának a felesége jelentkezett. - Jack, te vagy az? - kiáltott bele Letty a kagylóba. Az összeköttetés meglehetősen gyengének bizonyult. - Igen. Murphy ott van valahol? - Éppen borjakat olt, de nagyon örülök, hogy telefonáltál. Egy Thomas Dancy nevű férfi keresett ma. - Thomas? - álmélkodott Jack. - A múlt éjjel beszéltem vele. - Hirtelen azonban az eszébe jutott, hogy sem a telefonszármát, sem a címét nem adta meg neki. Murphyt viszont könnyen megtalálhatta Thomas, hiszen ő többször is beszélt neki róla meg a texasi marhatenyésztő farmjáról. - Valami olyasmit mondott, hogy te szöktetted ki a lányát Mexiköból. Csecsemősírás hallatszott háttérből, négy év alatt a harmadik csemete a Murphy családban. - Majd később elmesélem az egészet. - Meglátogatsz bennünket? Murphy nagyon örülne neki, meg persze én is. - Gondoltam rá - felelte Jack. Egy dolog biztos: el kell mennie Mexikóból, el kell szakadnia az, emlékektől meg a fájdalomtól, hogy újból helyreálljon a lelki egyensúlya - Csókold meg a nevemben a csöppségeket! - kezdett búcsúzkodni, mintha az égvilágon semmi gondja nem volna. - Tartsd a vonalat egy pillanatig! - kérte Letty. - Még van valami újság a számodra. Jack hallotta, ahogy az asszony a készülék mellé tette a kagylót, és rögtön utána megszűnt a gyermeksírás. Újság? Ha Letty újságot közölt az utóbbi időben, az rendszerint a család gyarapodásáról szólt. - Ott vagy még? -, kérdezte Letty, amikor felvette a kagylót. - Igen - felelte Jack. Percenként öt dolláromba került a baba böfiztetése, gondolta tréfálkozva, noha igazság szerint azzal sem törődött volna, ha tízszer annyit kell fizetnie. Lettyt és Murphyt szinte a családjának érezte, és éppen most nagy szüksége volt rájuk. Már csak azért is, hogy elhiggye, az egymást szerető emberek megtalálják a boldogságukat ezen a világon. - Akkor térjünk vissza a barátod, Nancy telefonhívásához... - Dancy - helyesbített Jack. - Akkor úgyis tudod, kiről beszélek. Nagyon aggódott a leánya miatt. - Nincs miért aggódnia. - Ismersz valakit, akit Garynek hívnak? A fene egye meg, elfelejtettem a családnevét! Nos, ez a Gary valamilyen kapcsolatban állhat Dancy lányával, de azt nem tudom, mifélében. Nem mintha számítana. Jack arcvonásai megfeszültek.
- Hallottam róla. Mi van vele? Letty hangja elhalkult, majd ismét jobban hallatszott. - Dancy elmesélte, hogy ez a Gary nevű fickó többször is felhívta, ma pedig egy teljesen más hangú férfi telefonált neki, aki szintén azt állította magáról, hogy ő Gary. A barátodat nagyon felizgatta ez az eset. Jack ujjai szorosabban fonódtak a telefonkagylóra. - Folytasd! - Dancy üzenetet hagyott abban a szállodában, amit megneveztél, de te nem szerepeltél a vendégkönyvben, és a leánya sem adott hírt eddig magáról. Így aztán rajtunk keresztül próbált érintkezésbe lépni veled. Az első fickónak mindent elmondott rólatok, és most rettenetesen aggódik, hogy bajba keveredhettek emiatt. Jack agya viharos gyorsasággal dolgozott. Csupán egy személy jöhetett számításba: Jason Applebee. - Azonnal indulnom kell! - búcsúzott sietve. - Jó, csak ne feledkezz meg rólunk! - Mihelyt lehet, meglátogatlak benneteket! - ígérte Jack, majd a helyére akasztotta a kagylót, és egy pillanatra elgondolkodott a hallottakon. A kalandnak tehát még nincs vége. Abban a percben, amikor ráhajtott az autópályára, Gary már tudta, hogy valójában Marjorie-t szeretné meglátogatni, noha látszólag a bevásárlóközpont felé, tartott. Tökéletes ürügye kínálkozott arra, hogy megálljon útközben - a tárcájában lapult az az ifjabb Ken Griffey aláírásával ellátott képes levelezőlap, amit Brice roppantul szeretett volna látni. Azt fogja mondani, hogy éppen itt járt a közelben. Meglehetősen átlátszó és nem is túl eredeti magyarázat, de ez most nem érdekelte. Meg kell tudnia... Mióta megcsókolták egymást, az asszony minden éber gondolatát uralta. Bár megállapodtak, hogy elfelejtik az egészet, ez egyiküknek sem sikerült, sőt a munkakapcsolatuk is feszültté vált. Kevés hiányzott ahhoz, hogy a cég többi dolgozója is észrevegye ezt, ezért Gary úgy vélte, ideje tiszta vizet önteni a pohárba. A szombat reggel nyugtalan és türelmetlen hangulatban találta. Eredetileg kisebb vásárlásokat tervezett erre a napra - de akkor meg mi a csudának viszi magával a baseballcsillagot ábrázoló képes levelezőlapot? Vajon kit akar becsapni ezzel? Elvégre nem leli nagyobb örömét a vásárlásban, mint az adófizetésben. Miközben az autópálya felé haladt, bevallotta magának, hogy elsősorban Marjorie-t szeretné látni. Igaz, ami igaz, a látogatás módja nem a legtapintatosabb, bejelentés és meghívás nélkül betoppanni - nem nevezhető a legudvariasabb eljárásnak. Ugyanakkor nagyon is elképzelhető, hogy Maijorie-hoz épp az ilyen kevésbé szertartásos viselkedés áll közelebb. Leállította a kocsit az utcán, felsétált az ajtóhoz vezető lépcsőn, majd becsengetett.
Marjorie jött az ajtóhoz. Látszott rajta, hogy meglepődött. - Helló, Gary...! - Helló. - A férfi ellenállt a belső kényszernek, és nem kért bocsánatot, amiért hívatlanul jelent meg. - Brice itthon van? - érdeklődött félszegen, mert kissé maga is gyerekesnek tartotta a ravaszkodását. - Elhoztam neki azt a Ken Griffey-fotót, amiről a múltkor beszélgettünk. Gondoltam, szívesen megnézné. Az asszony kinyitotta a rácsos ajtót, hogy beengedje. - Azt, amelyiken rajta van a játékos aláírása is? Hallottam, hogy már a barátainak is áradozott róla. Marjorie-nak megint sikerült átsegítenie őt a nehezén, gondolta hálásan Gary. Úgy látszik, különös tehetsége van ehhez. - Brice szombat reggelenként baseballedzésre jár - magyarázta az asszony. Gary gondolhatott volna erre, hiszen Brice biztos említette, de hát voltaképpen nem a fiúhoz jött látogatóba. Érezte, túl feltűnően bámulja az asszonyt, azonban egyszerűen nem bírta levenni róla a tekintetét. Marjorie még kifakult farmerben és ujjatlan blúzban is rendkívül bájosan nézett ki. Most vette csak észre, hogy sárga gumikesztyű van rajta, és az egyik kezében súrolóporos dobozt, a másikban pedig szivacsot tart. - Épp arra készültem, hogy pihenésül iszom egy csésze kávét – jegyezte meg mosolyogva az asszony. - Lenne kedve csatlakozni hozzám? Gary lelkesen bólintott, és követte őt a konyhába. - Nem szeretném zavarni a munkájában. - Ugyan; örülök, ha egy időre abbahagyhatom a takarítást - nevetett Marjorie, miközben lehúzta a gumikesztyűjét. - Bevallom, nem tartozik a kedvenc foglalatosságaim közé. Gary elvett egy halom újságot az egyik konyhaszékről, és leült. Az asszony megtöltött két bögrét kávéval, odatette az asztalra, azután ő is letelepedett a férfival szemközti székre. Gondterhelt arckifejezéssel bámult a kávéjába, mintha valami oda nem valót vett volna észre benne. A férfi mély lélegzetet vett; ideje nyíltan beszélni. - A Ken Griffey-képet csupán ürügyül találtam ki... - kezdte. Az asszony elfordította a tekintetét. - Tudom, megegyeztünk, hogy elfelejtjük azt a csókot... - folytatta Gary bizonytalanul. - Azt hiszem, így is kellene tennünk - szólalt meg most már Marjorie is, de még mindig nem nézett a férfira. - ...én azonban képtelen vagyok elfelejteni - fejezte be a mondatot őszintén Gary. - Én is - vallotta be az asszony olyan halkan, hogy a férfi alig hallotta. - De maga már jegyben jár valakivel.
- Igen - felelte Gary. Szükségtelen, hogy Marjorie emlékeztesse erre. Lorraine hosszú ideje nem adott hírt magáról, és ma nem bírta tovább, korán reggel felhívta az apját, de rövid szóváltásuk után csak még nagyobb zűrzavar támadt benne. Dancy azt állította, hogy előző éjjel is beszéltek telefonon! Ő azonban most jelentkezett először, és ezt közölte is vele. Mire Thomas Dancy nagyon izgatott lett, és pár érthetetlen szót hadarva lecsapta a kagylót. - Gary, azt hiszem, nem volt jó ötlet, hogy meglátogatott. - Igaza van - mormolta a férfi. - Tényleg nem kellett volna eljönnöm... de nem tudtam ellenállni... - Jó lasagnét készítek, az igaz, de ennyire jót mégsem... Gary elmosolyodott, és egyszerre feloldódott közöttük a feszültség. Átnyúlt az asztal fölött, hogy megfogja Marjorie kezét. - Maga csodálatos nő. Az asszony felállt, odasétált a mosogatóhoz, és kinézett az ablakon. - Ne értsen félre.., - kezdett volna zavartan magyarázkodni a férfi. Marjorie azonban hirtelen megpördült. - Maga vőlegény, Gary, egy másik nő vőlegénye. Kedvelem magát, jobban, mint kellene, de... - Kedvel engem? - A férfi szíve szinte kiugrott a melléből örömében. - Ne mondja, hogy nem tudta! - Nem tudtam. - Csak reméltem, fűzte hozzá gondolatban Gary, de az nem ugyanaz. Marjorie lehunyta a szemét, és megrázta a fejét. A férfi megpróbálta a javára fordítani ezt a pillanatot; felkelt az asztaltól és odament az asszonyhoz. Beleunt az efféle beszélgetésekbe, az értelmetlen fecsegésbe. Az a múltkori csók hihetetlenül sokat jelentett neki. Még soha senkivel nem érzett ehhez hasonlót, sem Lorraine-nel, sem más nőkkel. Még egyszer meg kell csókolnia Marjorie-t, hogy lássa, megismétlődik-e a csoda. - Gary... - suttogta az, asszony tágra nyílt szemmel, amikor a férfi átölelte. - Még egyszer... - Gary csupán ennyit mondott, azután ráhajolt Marjorie szájára, aki halkan felsóhajtott. Csakhamar olyan mohón és vágyakozva csókolóztak, ahogyan legföljebb a hálószobában szokás... Az asszony a mosogatónak támaszkodva mindkét kezével belekapaszkodott a férfi ingébe, mintha segítség nélkül nem bírná megtartani magát. Amikor végre elvált az ajkuk, Marjorie zihálva kapkodott levegő után, Garynek pedig remegett a térde. Némán meredtek egymásra. Az asszony ajka megduzzadt a szenvedélyes csókoktól, és a férfi ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy az ujja hegyével megérintse. Voltaképpen maga sem értette, miért teszi - bocsánatkérésül vagy előjátékként egy újabb csókhoz?
Marjorie felnézett rá, és elmosolyodott. Lágyan, édesen. Ez a mosoly megpecsételte Gary Franklin sorsát. A következő csók felülmúlta az előzőt is, és minden következő újabb meg újabb édes titkokat tartogatott... - Elég... - suttogta az asszony; miközben a férfi melléhez támasztotta a homlokát. Gary ellenkezni akart, de egyelőre nem kapott levegőt. Ha ilyen csodálatos csókolni ezt a nőt, vajon milyen lehet szerelmeskedni vele, gondolta sóváran. Bizonyára még sokkalta csodálatosabb... Mit sem törődve a tiltakozással, kigombolta Marjorie blúzát és melltartóját, majd ajkával becézgetni kezdte szép, telt mellét. Amikor már a farmernadrágja övét bontogatta, az asszony lefogta a kezét. - Nem. Mivel ez a „nem" sokkal inkább „igen"-nek hangzott, a férfi kérdő pillantást vetett rá. - Nem - ismételte, Marjorie ezúttal jóval határozottabban, sőt a nagyobb nyomaték kedvéért begombolta a blúzát is. - Azt hiszem, most már el kell mennie. Gary csodálkozva pillogott, bizonyosra vette, hogy félreértett valamit. Amikor azonban az asszony odasietett az előszobaajtóhoz és kitárta előtte, már semmi kétsége nem lehetett. - Marjorie...? Az asszony láthatóan közel állt a síráshoz. - Nagyon sajnálom... - nyögte te a férfi. - Én is sajnálom, jobban, mint gondolná. - Beszélnünk kellene - próbálkozott Gary, mert nem akart még elmenni. - Ma már aligha lennénk képesek társalogni. - Én nem így látom. - Kérem, menjen el - Marjorie eltolta a reteszt a rácsos ajtón. A férfi nem tehetett egyebet, kilépett az ajtón. Megállt a küszöb túlsó oldalán, és még egyszer könyörgő tekintettel visszafordult. - Hétfőn reggel az íróasztalán lesz a felmondólevelem - suttogta az asszony könnyektől égő szemmel, azután csendesen betette az ajtót. 13. FEJEZET Carlos szemének gyilkos villanása elárulta a lánynak, hogy milyen élvezettel készül őt megölni. Nem kétséges, hogy előbb megkínozza és megerőszakolja. Applebee belökte egy kocsi hátsó ülésére, majd mielőtt még Lorraine felocsúdhatott volna, összekötözte a kezét. - Ne! - könyörgött a férfinak. - Ne tegye ezt velem! Applebee közönyösen megvonta a vállát.
- Csakis magának köszönheti, mert nem vigyázott eléggé a csillagomra. Sejthette volna, hogy meg fogom keresni. - Kukulcán Csillaga nem a maga tulajdona! - De az enyém. Egyébként meg a magáé a legkevésbé, mégis elajándékozta. Ezt még keservesen megbánja! Carlos beugrott az első ülésre, és hangosan felpörgette a motort. A két férfi néhány szót váltott spanyolul, azután Applebee kelletlenül hátratolta az ülést, és beült előre Carlos mellé. Úgyszólván még be sem csapta az ajtót, a kocsi máris megugrott, majd hirtelen felgyorsult. Lorraine az ülés egyik sarkából a másikba vágódott, ahogy az autó vad tempóban vette a kanyarokat. Borzasztóan sok jármú árasztotta el errefelé az utakat. A szálloda tulajdonképpen a város külső övezetében épült, közel a repülőtérhez. Lorraine ide-oda hemperedve az ülésen nem láthatott egyebet a külvilágból, csak a távolabbi toronyházak tetején a fényes neonreklámokat. Egyszer, amikor sikerült feltornászni magát félig ülő helyzetbe, úgy tűnt neki, mintha Jacket pillantotta volna meg az utcán. A szívében hirtelen fellobbant a remény, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is enyészett. A józan esze arra intette, hogy nem láthatta itt Jacket, csak legfeljebb egy férfit, aki hozzá hasonló inget viselt. Pusztán a saját erejére támaszkodhat, ha túl akarja élni ezt a kalandot. Persze összekötözött kézzel, tehetetlenül hányódva egy sebesen száguldó kocsi hátsó ülésén nem sok esélye lehet. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy menekülési terveket kovácsoljon. - Van még valami mód arra, hogy megegyezésre jussunk? - kérdezte Applebee-től, hátha sikerül valamilyen módon a férfi jóérzésére hatni, ha egyáltalán maradt még benne egy szemernyi is. Fölöttébb kétséges, de megpróbálni mindenképpen érdemes. - Nekem nincs semmi vitám Carlosszal. - Kellemetlen helyzetbe hozta. - Nem szándékosan. Mondja meg neki, mennyire sajnálom. Applehee átadta az üzenetet, mire a bandita szívből jövő hahotában tört ki. - Carlos bosszút akar állni azért, amit elszenvedett. - És hová visz engem? - Közben elhagyták a várost, és ráhajtottak a nemrég burkolt kétpályás autóútra, amely a jelek szerint egyenesen az őserdőbe vezetett. - Fogalmam sincs - vont vállat Applebee, mintha nemigen érdekelné. - Én... tudom, kinél van a Csillag. - Késő, Lorraine - felelte a férfi unott hangon. - Az alku ideje már lejárt. - A szeme elsötétült, amikor hátranézett a lányra. - Odaadta a Csillagomat ezeknek. Az én Csillagomat. - Jason, kérem...
Carlos lehajtott a főútvonalról egy földútra. A kocsikerekek nyomán sűrű porfelhő csapott fel. Alig haladtak többet néhány száz lábnál, amikor a bandita váratlanul beletaposott a fékbe. A hirtelen rándulás előrelökte a lányt, és beleütötte a fejét az anyósülés támlájába. Éles fájdalom hasított az arcába, és orrából sugárban kezdett ömleni a vér. Applehee odaordított valamit Carlosnak - feltehetően a vezetési képességeit kifogásolta -, mire a bandita dühösen visszaordított. Lorraine úgyszólván semmit sem értett a párbeszédből, a bastardo szót azonban minden nehézség nélkül felismerte. Az orra még mindig erősen vérzett. Carlos kimászott a helyéről, előrehajtotta a vezetőülést, azután megragadta a lány karját, és durván kirángatta a kocsiból. Lorraine nem tudta megtartani az egyensúlyát, megingott, majd a földre zuhant. Ez láthatóan feldühítette a banditát, mert újból megragadta a lányt, és keményen arcul ütötte. Lorraine elszédült a kíntól, és amikor megtelt a szája vérrel, észrevette, hogy az időközben begyógyult ajka ismét felrepedt. - Hé! - kiáltott rá Carlosra Applebee, miközben lehajolt felsegíteni a lányt. Lorraine a szája sarkára szorította a nyelvét. - Kérem... - suttogta rimánkodó tekintettel. Biztosra vette, hogy mindez még semmi ahhoz képest, ami vár rá. - Segítek, hogy visszakaphassa... a Csillagot... - ígérte félelemtől reszketve. Tudta, hogy csupán akkor van esélye a túlélésre, ha Applebee megkönyörül rajta. Carlos azonban félrelökte a fiatalembert, és megint a lányra támadt. Ökölcsapásának erejétől Lorraine visszahanyatlott a földre. A kutya mindenit, gondolta a lány, nem fogom tűrni, hogy gyakorlózsáknak használjon! Talpra ugrott, és - ilyen ügyességet nem is feltételezett volna magáról! - leengedett vállal nekirontott a banditának, ahogyan az amerikai futballmérkőzéseken a hátvédektől látta. Carlos nem számított támadásra, így a lökés teljesen készületlenül érte. Megtántorodott, de a következő pillanatban az öklét rázva megint előrelendült. Lorraine a másodperc törtrésze alatt elkapta a fejét, miközben a férfit ágyékon rúgta. Keményen. Amilyen keményen csak tellett tőle. Applebee a kocsinak támaszkodva hangosan hahotázott. - Valóságos kis boszorka, ugye? A lány nem vesztegette az időt, a kétrét görnyedt Carlosra is csupán egy futó pillantást vetett, mert most végre esélyt látott a szökésre. Ha vissza tudna jutni az útra, talán felvenné valaki a kocsijába. Összekötözött keze kétségtelenül hátrányt jelentett a menekülésben, de azért megpróbált futni. Hallotta Applebee nevetését a háta mögött. Úgy tűnt, ő nem akar részt venni az üldözésben, s Lorraine már ezért is hálás volt neki. Carlos odakiáltott valamit a hahotázó fiatalembernek, azután fegyverdörrenés hallatszott. Lorraine hátrapillantott a válla fölött, és elszörnyedve felkiáltott.
A bandita fejbe lőtte Applebee-t. Vér fröcskölte be a kocsi hűtőjét, és a fiatal férfi teste lassan ülő helyzetbe csúszott le a kerék mellé. A szeme nyitva maradt, és egyenesen a lányra meredt. A következő golyó már Lorraine füle mellett süvített el. A lány rémülten felsikoltott, és irányt változtatva egyenesen berohant az őserdőbe. Az aljnövényzettel hadakozva botladozott előre, pillanatnyi megállás nélkül csak futott, futott az életéért. Egyetlen rossz lépés, és mindennek vége. Sietnie kell. Meg kell találnia a módját, hogyan járhatna túl ennek az őrültnek az eszén. Tudta, ha menekülés közben lelövi, legalább a megerőszakolás gyötrelmeit sikerül elkerülnie. Ő azonban élni akart. Ez az ösztön most mindennél erősebben dolgozott benne. Nem akarta feladni, nem akarta, hogy Carlos győzedelmeskedjen fölötte, nem akart meghalni. A pokolba is, drágán fogja adni az életét! A következő lövés hajszál híján eltalálta; szilánkokat hasított le a közeli fáról. Az ereiben egy pillanatra meghűlt a vér, majd gyorsabban kezdett el futni, mint ahogyan addig képesnek hitte magát. Igyekezett megtartani az egyensúlyát, miközben áttört az aljnövényzet összefonódó indáin, ás átugrott a kiálló fagyökereken. A kövezett út már látótávolságon belülre került, de ez most mit sem segített rajta. Amennyire csak lehet, el kell rejtőznie. Ha a nyílt úton futna, Carlos céltáblának használhatná. Rézsútosan rohant át a sima útfelületen, olyan sebesen, mintha szárnyak repítenék, és a túloldalon ismét nyomban bevette magát az őserdőbe. Gépkocsit hallott közeledni a háta mögött, és fohászkodni kezdett, bárcsak elterelné róla Carlos figyelmét, hogy ne lássa, hol rohant be az őserdőbe. Néhány perc múlva már rájött, hogy hibát követett el. Még húsz-harminc métert tett meg, amikor észrevette, hogy egy szirttetőre jutott. Kínosan zihálva, viharosan dobogó szívvel bámult le az előtte tátongó mélységbe. A sziklafal meredeken egy folyómederben végződött. Ha innen leugrik vagy leesik, azonnal vége. - Nem, nem! - sikoltotta kétségbeesetten. Elhátrált a meredély szélétől, és futni kezdett a sziklaperemmel párhuzamosan, szemben a vakító napsütéssel. Remélte, ha őt elvakítja a fény, Carlos sem fog jobban látni. Csak futott, hunyorogva, zihálva, félve és rettegve. Bal szeme már feldagadt, és alig látott valamit. Talán ezért nem vette észre idejében Carlost. A bandita egyenesen ráfogta a fegyvert, és dermesztő kattanás jelezte, hogy tüzelésre készen áll. Lorraine hirtelen megtorpant. Csak úgy tudott lélegzeni, ha előrehajolt és nehézkesen megemelte hátul összekötött karját, hogy teleszívhassa a tüdejét levegővel. Maga is meglepődött, hogy ilyen nyugodt. Vagy inkább érzéketlen. Lehetséges, hogy Carlos már meg is ölte, és neki fel sem tűnt?
A bandita ekkor elvigyorodott, és torz mosolya egyből meggyőzte a lányt, hogy nagyon is életben van még. Carlos diadalittas tekintete ugyanakkor azt sugallta, hogy már nem sokáig. Marjorie Ellis visszabandukolt a konyhájába, és leroskadt egy székre. Komolyan gondolta, amit Garynek mondott, hogy hétfőn reggel első dolga lesz benyújtani a felmondását. Nem szívesen vált meg az állásától éppen most, amikor végre felfelé ível a pályafutása, új barátokra talált, és többet keresett, mint azelőtt. Büszkeséggel töltötték el az üzleti életben elért sikerei. De mi mást tehetne? Kezébe temette az arcát, és megpróbált rájönni, miért alakult minden ilyen rosszul. Gary Franklin iránti vonzalma nem most kezdődött; voltaképpen attől a naptól fogva tartott, hogy felvették a Med-X-hez. Mark halála után folytatta munkáját a bankban, de mivel jól tudott bánni az ügyfelekkel, több barátja is tanácsolta, hogy próbálkozzon meg a kereskedelmi pályával. Beletelt egy évbe, amíg bátorságot gyűjtött, hogy ott merje hagyni biztonságot nyújtó állását. Akadt néhány sikertelen álláskereső próbálkozása is, mielőtt kikötött volna a Med-X-nél. Itt jóval könnyebben beilleszkedett, mint remélte. Mindenki kedvesen és segítőkészen viselkedett vele, szívesen adtak felvilágosítást, és állandóan bátorították. Különösen Gary Franklin. Igen, mindjárt megkedvelte őt, bár kezdetben kissé merevnek és nagyképűnek tartotta. De Marjorie hamarosan rájött, hogy ez csupán a látszat. Keményen dolgozott, hogy kiérdemelje az első mosolyt a férfitól, és amikor végre sikerült, úgy érezte, mintha milliókra rúgó szerződést hozott volna tető alá. A továbbiakban azután Gary egyre gyakrabban mosolygott rá. Csak nemrégiben tudta meg, hogy Franklin jegyben jár már valakivel. A hír megdöbbentette és el is bátortalanította. A férfi egyetlen szóval sem említette a menyasszonyát. Marjorie ezt azzal magyarázta, hogy Gary olyan típus lehet, aki a magánéletét szigorúan távol tartja a munkahelyétől. Azután meghallotta, hogy a menyasszony külföldön tölti a szabadságát, a hivatali pletyka szerint Mexikóban. Marjorie ezt egyszerűen nem értette. Gary választottja néhány hónappal az esküvő előtt egyedül utazik szabadságra. Egyedül, és hosszabb időre. Az asszony ráébredt, hogy akkor követte el a hibát, amikor meghívta Garyt, és bemutatta Brice-nak. Első pillantásra megkedvelték egymást. És nemcsak Brice bolondult bele Gary Franklinbe. Marjorie is leküzdhetetlen vonzalmat érzett a férfi iránt, hiába próbálta a helyzet kilátástalanságával elriasztani magát. Franklin elveszettnek és bizonytalannak látszott, amikor elküldte, és ezeket az érzéseket ő is nagyon jól ismerte. Szerette a férjét, meggyászolta - most pedig szörnyen magányosnak érezte magát. Mivel sejtette, hogy menyasszonya távollétében Garyt is gyötörheti a magányosság, egyszerű udvariassági gesztusnak tűnt, hogy meghívja vacsorára. Szerény viszonzásul a neki nyújtott segítségéért. A lelke mélyén azonban tudta, hogy ez a meghívás több puszta udvariasságnál vagy sajnálatnál. Franklin vőlegény, ezért úgy illene, hogy kerüljön vele
mindenféle társadalmi érintkezést. Ő viszont vágyott a társaságára, a jelenlétére. Egész reggel ezen töprengett, azután szögre akasztva minden megfontolását, a férfira bízta a döntést. Megnyugtatóan hatott rá, hogy Gary olyan gyorsan elfogadta a meghívását. Hogy nem talált benne kivetnivalót, hogy nála vacsorázzon, akkor néki sincsen oka az aggodalomra. Nagyon meglepődött, amikor a férfi megcsókolta aznap este. És őszintén beismerte, hogy nagyon kellemes meglepetésként érte. Persze rögtön emlékeztette magát, hogy nem szabadna ilyesmit éreznie. És Brice? Neki is fájdalmat okozott? Brice vacsora közben végig baseballról csevegett a vendéggel, és azóta szüntelenül Franklinról beszél. Mást sem hallani, mint Gary így, Gary úgy. Nem mintha bármi baj származott volna abból, hogy a férfi egy óra hosszat játszott Brice-szal. Mintha csak egyenesen hozzá jött volna látogatóba - bár a meghívás idején ez meg sem fordult Marjorie fejében. - Azt hiszem, hozzá kellene menned - jelentette ki Brice aznap este, amikor Marjorie ágyba dugta. - Ugyan, Brice, hiszen alig ismerem! - Akkor hívd meg gyakrabban! Milyen egyszerű is az udvarlás meg a házasság egy kilencéves fiú szemével... - Már vőlegény. Brice szeme elkerekedett. - Azt akarod mondani, hogy valaki mást fog feleségül venni? - Úgy tűnik. - Tenned kellene valamit, anyu! - Mégis mit tanácsolsz? - kérdezte Marjorie tréfálkozva. Brice összeráncolta a homlokát, és megrázta a fejét. - Főzz neki megint valamit! A lasagnéval óriási sikert értél el nála. Marjorie-nak még most is mosolyognia kellett, ha eszébe jutott fia ötlete; a nagymamája házi sütetű bölcsességeire emlékeztette. - Anyu! Anyu! - Brice rontott be az ajtón. - Hol vagy? Marjorie az órára pillantott csodálkozva, hogy már véget ért a baseballedzés. Későbbre járt már az idő, mint gondolta, fél tizenkettő is elmúlt. - Itt benn - válaszolta. - Nem fogod elhinni, amit mondok! - Az lehet - mosolygott kicsit kényszeredetten az asszony. - Garyt láttam az utcán. - Gary Franklint?! - A kocsijában ült, és nagyon letörtnek látszott. Összevesztetek talán?
Marjorie nem tudta, mit válaszoljon erre. - Hát, nem igazán. - Hívtam, hogy jöjjön be, de azt felelte, nem lehet. Reméltem, hogy majd játszik velem, de ő közölte, hogy haza kell mennie. Aztán, képzeld, mit csinált! - Brice szeme csak úgy ragyogott az örömtől. - Nekem adta Ken Griffek aláírt fényképét! Nekem adta, anyu! - A kisfiú olyan áhítattal tartotta a kezében a felvételt, mint valami felbecsülhetetlen értékű kincset. - Ilyen őrült jó dolog még soha nem történt velem! - Neked adta a képet? - Marjorie meg akart bizonyosodni, hogy nem értette félre fiacskája szavait. - Igen, örökbe - lelkesedett Brice. - Nem mondta, hogy miért? - Nem, csak azt, hogy nekem akarja adni. - Brice lassan lecsillapodott. Kisvártatva megint megszólalt: - Még mindig úgy gondolom, hogy hozzá kellene menned. Szerettem a papát, és nagyon hiányzik, de azt hiszem, ő is kedvelte volna Garyt. Marjorie is ugyanezt érezte. - Te is szeretnél? - nézett fel kíváncsian Brice az anyjára. - Úgy értem, hogy feleségül menni hozzá? Szerencsére megcsördült a telefon, így Marjorie egyelőre megmenekült a válaszadástól. Brice úgy rohant oda a készülékhez, mintha súlyos következményekkel járna, ha nem veszi fel a második csörgés előtt. Egy pillanatig figyelt, azután átadta az asszonynak. - Téged keresnek. - Halló! - szólt bele a kagylóba Marjorie, miközben azt kívánta, bárcsak megkérte volna Bricet, jegyezze fel a telefonáló számát, akkor később visszahívhatná. Most egyáltalán nem érzett kedvet a bankbéli barátaival csevegni, vagy ami még rosszabb, végighallgatni valami telefonvigéc ajánlatát. Közönyős jelentkezését pillanatnyi csend követte. Már éppen meg akart nézni, hogy működike a készülék, amikor halk hangot hallott a vonal túlsó végéről: - Itt Gary. Az asszony meglepetésében szólni sem bírt. - Hallgasson meg, Marjorie! - folytatta a férfi. A háttérben utcai zajok hallatszottak, bizonyára a kocsijából beszélt. - Nem akarom, hogy elmenjen a Med-X-től, de megértem, ha nem kíván tovább velem dolgozni. Átkérhetné magát egy másik részleghez. Én nem... - Nem erről van szó. - Mindjárt hétfőn reggel intézkedem az áthelyezése felől. Nem kell többé találkoznia velem.
Marjorie úgy érezte, hirtelen hatalmas űr támad benne. Ő igenis szeretné látni Garyt, akit szövetségesének és barátjának tekintett. Az iránta érzett mély vonzalmának ehhez semmi köze. Nyomasztónak találta a gondolatot, hogy továbbra is a Med-X-nél dolgozzon, de többet nem fordulhat segítségért Franklinhez. Senki nem viselkedett vele még ennyire türelmesen, ennyire megértően. Sőt mi több, mivel ő vette át azt a területet, ami Garyhez tartozott az előléptetőse előtt, Marjorie sokat tanult Franklinnek a régi megrendelőkkel kapcsolatos útmutatásaiból. Sikerét legalább felerészben ennek köszönhette. - Ne tegye ezt, Gary! - suttogta. Tapintatos gyermek lévén, Brice elhagyta a szobát. - Beszélhetnénk - érdeklődött a férfi. - Nem....nem is tudom. - Marjorie félt egy újabb találkozástól. Ő csak azt szerette volna, ha Gary ismét megcsókolja, és aligha lenne képes másra figyelni. - Ostobán viselkedtem - sóhajtott fel elkeseredetten Gary. - Kimondhatatlanul sajnálom... - Ne hibáztassa magát...! - Nem lett volna szabad megcsókolnom. Marjorie lehunyta a szemét. - Én is akartam. - Erről ábrándoztam hetek óta, főzte hozzá gondolatban. - Igazán? - Azt hiszem, nem túl jó ötlet, ha a munkahelyen kívül beszélgetünk egymással - folytatta az asszony hűvösen, mert így érezte helyesnek. - Mindkettőnk számára jobb, ha csírájában fojtjuk el ezt a kapcsolatot, és nem találkozunk többé. A hétvégén megfogalmazom a felmondólevelemet. - Megváltoztathatatlan döntése, hogy elmegy a Med-X-től? - Igen. - Még akkor is, ha én kérelmezem az áthelyezésemet? - Igen. - Nem engedheti, hogy a férfi fenekestül felforgassa az életét miatta. Átfutott az agyán, hogy ő is kérhetné az áthelyezését, de tudta, hogy akkor is találkozna Garyvel a különféle értekezleteken. - Akkor, azt hiszem, nem tehetek semmit. De ha mégis volna valami; szívesen megteszem. Bármit megteszek, amit csak akar. - O, Gary... - Marjorie torkát sírás fojtogatta. - Segíthetek? - kérdezte ismét a férfi. - Nem - suttogta az asszony, és letette a kagylót. Jack már sok szörnyűséggel találkozott életében, és sokszor látott rémületet mások arcán, amit nemritkán éppen ő okozott. Azonban múltjának egyetlen élménye sem készíthette fel arra az érzésre, ami akkor töltötte el, amikor meglátta Lorraine-t összekötözött kézzel átrohanni az úton.
Amint értesült róla, hogy Jason Applebee csalárd módon kifaggatta Thomast a lányáról, azonnal megpróbálta elérni Lorraine-t a szállodában. Mivel nem járt sikerrel, jobbnak látta, ha odasiet. Csak a szerencséjének köszönhette, hogy még éppen meglátta a lányt egy elszáguldó fekete kocsi hátsó ülésén. A kormány mögött ülő férfit azonnal felismerte: Carlos volt az. Mellette pedig minden bizonnyal Applebee lehetett! Kétségbeesésében elképesztően magas összeget fizetett valakinek, hogy kölcsönvehesse a kocsiját. Túl messziről indult Carlosék nyomába, így csupán futólag láthatta az autót, ahogy végigrobogtak az utcákon, keresztül a városszéli nyomornegyeden. Valahol útközben el is vesztette szem elől a fekete kocsit, és őrjöngve keringett a sikátorokban, de keresése sikertelen maradt. Azután rábukkant az őserdőbe vezető útra, és éppen azon hajtott, amikor megpillantotta Lorraine-t. Carlos már majdnem utolérte. Jack látta, amint a lány az út másik oldalán berohan a fák közé. Beletaposott a fékbe, kiugrott a kocsiból, és Carlos után vetette magát. Nem volt nála semmi fegyver, még egy vacak kés sem. Az ösztöne azonban azt súgta, hogy minden másodpercnyi késlekedés Lorraine életébe kerülhet. Nem tarthatta vissza az sem, hogy szinte a biztos halállal egyenlő, ha fegyvertelenül siet a lány segítségére. A sűrű őserdőben Carlost nem látta sehol. Csakhamar észrevette viszont azt, ami Lorraine-nek is útját állta. Néhány méterrel beljebb szirtperem rejtőzött a fák között. A meredek sziklafal alján a mélységben vad hegyi patak kanyargott. Jack sosem rajongott a magaslatokért, így óvatosan hátrább lépett. Amikor meghallotta Lorraine sikolyát, futva indult a hang irányába. Carlos a földre szorította a lányt, és letépte róla a blúzát. A bandita ütéseitől Lorraine már csaknem elveszítette az eszméletét. Az arca vérben ázott, a szeme bedagadt, de rendíthetetlenül küzdött támadójával, makacsul harcolt az életéért. Jack még soha nem szerette ennyire, még soha nem csodálta jobban a bátorságát. A torka mélyéből feltörő dühödt kiáltással rávetette magát Carlosra. A lány fölött guggoló bandita megfordult, és pisztolyt szegezett rá. Jack csodálkozva látta, hogy Lorraine hirtelen felemelkedik a földről, majd felcsapja Carlos karját, mire a pisztoly kirepült a férfi kezéből, s eltűnt a fák között. Jack sem vesztegette az időt, abban a szempillantásban nekirontott a banditának. A vállsebe még nem gyógyult be egészen, így az állóképessége, ereje korántsem volt a régi. Ami azonban hiányzott nyers erőben, azt gyakorlottsággal és ügyességgel pótolta. Céltudatosan mindig Carlos sérült karjára irányította az ütéseit. A bandita fogát csikorgatta a kíntól, de kamatostul adott vissza mindent, sonka méretű öklével ellenfele bepólyált vállát csépelve.
Jack karja elzsibbadt a fájdalomtól, és érezte, hogy megroskad a térde. Egy pillanatra elfeketedett körülötte a világ, de végül sikerült legyűrnie az ájulást. Szerelme fájdalomkiáltására Lorraine-t pokoli düh fogta el. - Gazember! - kiáltotta a méregtől elvakultan, és gondolkodás nélkül Carlosra vetette magát. A bandita egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, megtántorodott, majd megfordult, és egy fának lökte a lányt, aki eszméletlenül zuhant a földre. Bátor cselekedete időhöz juttatta Jacket. A csillagok eltűntek a szeme elől, és mintán minden erejét összeszedte, újból Carlosra rontott. A bandita azonban nem várta be a támadást, egy hatalmas ökölcsapással ledöntötte ellenfelét a lábáról. Jacket még most sem riasztotta vissza a bandita vitathatatlan fölénye, ők Lorraine-nel az életükért küzdöttek, és ez megszázszorozta az erejüket. Megint Carlosra vetette magát, és ezúttal veszedelmesen közel kerültek a sziklafal pereméhez. Jack hallotta a mélységből a folyó zúgását. Egy rossz mozdulat, és a biztos halálba zuhan. A szeme sarkából látta, hogy Lorraine magához tért, és négykézláb mászva kétségbeesetten keresi a pisztolyt az aljnövényzetben. Háttal a mélységnek Jack nem latolgathatta, milyen közel van már a szakadék pereméhez. Ekkor felismerte, mit kell tennie. Nincs más mód, hogy megmentse Lorraine-t. Nincs más mód, hogy megállítsa Carlost. Érezte, hogy vészesen fogy az ereje. A bandita még bírja; az ő kitartása a határtalan gyűlöletéből táplálkozik. Villámgyorsan cselekedett kényszerűségből és szabad elhatározásából. Meg szerelemből. Megragadta Carlost, és végső erejével magával rántotta a szakadék pereme felé. A bandita kétségbeesett erőfeszítéssel próbált kibontakozni a karjából, hogy ellökje magától, de már hiába. A pillanat törtrészéig mindketten a szirt szélén egyensúlyoztak, azután alábuktak a mélységbe. Lorraine rémült sikolya volt az utolsó hang, amit Jack hallott, mielőtt lezuhant volna a szakadékba. 16. FEJEZET A mexikói mentőszolgálat lázasan dolgozott a következő néhány órában. Különleges feladatokra kiképzett hegyi mentők ereszkedtek le a szirt oldalán, hogy megvizsgálják a testeket. Senki sem élhet túl egy ilyen zuhanást! Lorraine erre már abban a pillanatban rádöbbent, amikor először nézett le a mélységbe, és meglátta a parton a két férfit. Carlos beleütközött a sziklafalba, teste kicsavarodva és összezúzódva hevert. Jack arccal felfelé a folyóparton feküdt. A lány térdre roskadt, elvisel hetetlen fájdalom szaggatta a szívét. Amint meglátta lezuhanni két férfit, kirohant az útra, és egy sebesen haladó kocsi majdnem elgázolta. Szerencsére a fiatal pár elég jól értett angolul, így elmagyarázhatta nekik, milyen szörnyű baleset történt. Ők értesítették a mentőket meg a rendőrséget is.
- Kisasszony, kérem, válaszolni nekünk néhány kérdés - guggolt le mellé egy rendőrtiszt, akit zubbonyára tűzött névkártyája szerint De Orónak hívtak. A hangja tapintatosan csengett. Lorraine nem akarta megtagadni a választ, de nehezen értette a rendőr angol beszédét. - Lenne hajlandó? Kérem...Van itt pár kérdés... - Előbb én akarom tudni, hogy él-e még Jack Keller. Szeretem őt. - A lány nem mozdult a szirt peremétől, és egy pillanatra sem vette le a tekintetét a mélyben heverő férfiról. Maga sem értette, miért, de azt gondolta, a szerelme segít életben tartani őt, ha nem halt bele a szerencsétlenségbe. - Senki sem élhet túl egy ilyen zuhanást, kisasszony... - De Oro szavaira Lorraine csak némán megrázta a fejét. - Tulajdonképpen mi történt? - próbált megint a tárgyra térni a rendőrtiszt. Lorraine eltöprengett, hol is kezdje. - Az apámat akarom - szólalt meg végül. - Szükségem lenne rá. Felhívhatom? - Igen, majd később gondoskodunk erről is - felelte a rendőr. - Ki az a halott férfi az út túloldalán, a kocsinál? - kérdezte sürgetően. - Tud róla valamit? - Jason Applebee. - Amerikai? Lorraine bólintott. - Ő lopta el a Kukulcán Csillagot. - Válasza azonnali hatást eredményezett. De Oro felugrott, és odahívott még egy rendőrt. Suttogva váltottak néhány szót, majd a második rendőr a járőrkocsi rádiójához sietett. - De már nincs nála a Csillag - folytatta a lány gyenge hangon. - Hol van? - Az Ókortörténeti Múzeumban. - Miért ilyen biztos ebben? - Mert én adtam át ma reggel. - Alig néhány órával ezelőtt, fűzte hozzá gondolatban. - Emlékszik a nevére is annak, akinek átadta? - Hogyne, Dr. Marcos Molino. De Oro elmondatta vele mindezt a másik munkatársának is. Lorraine észrevette, hogy odalenn megélénkült a mozgás. A mentőszolgálat egyik embere felsietett, hogy beszéljen a rendőrökkel, de közben rádió-összeköttetésben maradt a lenn dolgozókkal. Lorraine nagyon szerette volna tudni, hogy mi történt. - Lefordítaná, mit mondott? - kérdezte, amikor a rendőrtiszt visszatért hozzá. - A sziklára zuhant férfi már nincs életben. Carlos tehát meghalt, de a lány nem örült ennek, még megkönnyebbülést is alig érzett. Helyette mély szomorúság fogta el, mert nem kételkedett benne, hogy a következő, amit hallani fog, szerelme halálhíre lesz.
Jack érte halt meg. Életét áldozta az ő megmentéséért. Szerette őt. Egyikük sem mondta ki ezt a szót; egyikük sem merte bevallani az érzéseit. Jack azonban szerette, és ő is szerette a férfit, jobban, mintsem valaha is hitte volna, hogy szeretni képes. Mi lesz vele? Hogyan éli le majd a hátralevő éveit nélküle? Ebben a pillanatban ez teljesen elképzelhetetlennek tűnt a számára. A rádiót kezelő férfi megint mondott valamit a másik rendőrtisztnek, majd lázasan ügyködni kezdtek, köteleket meg hordágyakat hoztak elő, utasításokat kiabáltak. - Mit csinálnak? - érdeklődött Lorraine éledező reménnyel. Nagy nehezen talpra állt. - Árulja el, kérem, nagyon kérem! - Megragadta az őrmester karját, és el sem engedte, amíg választ nem kapott. - A másik férfi még nem halt meg. A lány majdnem elájult a megkönnyebbüléstől. - De alig pislákol benne az élet. - Akkor kórházba kell vinnünk! Amilyen gyorsan csak lehet? Kérem, kérem, siessenek! Jack életben maradt. Nincs még vége? Egyszerre megint feltámadt benne a remény. Ellenállt a kísértésnek, hogy a jó hírt közlő rendőrtiszt nyakába boruljon. A mentőautó már megérkezett. A különleges mentőszolgálat egyik embere megpróbálta elvezetni a lányt a sziklaperemtől, hogy ellássa a sérüléseit, ő azonban nem mozdult addig, amíg meg nem erősítették újra: Jack él. - Él! - Lorraine hangosan felzokogott. - Él! - Kisasszony, most megvizsgálhatja az orvos? - Addig nem, amíg Jacket fel nem hozták! - De kisasszony... - Később minden kérdésükre válaszolok - jelentette ki a lány. Lorraine visszafojtott lélegzettel figyelte a mentőcsoport munkáját. Jack teste már félúton járt felfelé; legalább fél tucat férfi dolgozott lenn a mélyben és ugyanannyi fenn. A lányt bámulatba ejtette a bonyolult mentési művelet végrehajtása, és nagyon igyekezett, hogy senkinek se legyen az útjában. Úgy tűnt, mintha a feladat órákat vett volna igénybe, holott valójában negyven percig sem tartott. Amint a Jacket szállító mentőcsapat elérte a tetőt, a sérültet elhelyezték a várakozó mentőautóban. Alig léptek el a rendkívüli erőfeszítéstől kivörösödött arcú férfiak a mentőautótól, Lorraine felkapaszkodott a kocsi hátuljába, a személyzet mellé. Először természetesen Jacket vette szemügyre. Ápolónőként már találkozott néhányszor baleseti sérültekkel, ilyen iszonyatos látványban azonban még sohasem volt része. Megrémült a sérülések kiterjedésétől. Valóságos csoda, hogy a férfi nem halt meg. Kitapintotta a nyakán az
ütőeret, és megállapította, hogy csak nagyon gyengén lüktet. Alighanem súlyos belső sérüléseket és többszörös csonttörést szenvedett. Talán még a gerince is megsérült. A mentőorvos lázas igyekezettel dolgozott, infúziót kötött be és fájdalomcsillapító injekciót adott. Lorraine el nem engedte volna egy pillanatra sem Jack kezét. Csak nézte a férfit és imádkozott. Amikor leértek az autóútra, a sofőr bekapcsolta a szirénát. A következő két nap teljesen összefolyt Lorraine tudatában. Jacket rögtön a sebészetre szállították. Beigazolódott, amitől félt, a férfi sérülései valóban nagyon súlyosnak bizonyultak. A lány nem mozdult az ágya mellől, még akkor sem hagyta el a kórtermet, amikor az apja megérkezett. Látta a megrendülést Thomas Dancy arcán, ahogy megpillantotta őt. Nem lehetett szép látvány, annyi bizonyos. Mindkét szeme megkékült, az orra betört, és a feje hátsó részén tátongó sebet tizenöt öltéssel varrták össze. Különös, de az egészből mit sem érzett, egyszerűen nem észlelte a fájdalmat attól fogva, hogy Jack lezuhant a szirttetőről. Minden energiáját, figyelmét, gondolatát a férfinak adta. Minden erejét, akaratát, mindent, amit csak adni tudott. Jacknek életben kellett maradnia. - Raine... - Thomas Dancy megállt az ágy mellett, ahol sebesült barátja feküdt öntudatlanul. Lorraine önkéntelenül is az apja karjába vetette magát. - Annyira szeretem őt! - suttogta, és voltaképp csak most döbbent rá, hogy még soha életében nem érzett igazi szerelmet senki iránt. Ami Garyhez fűzte, sokkal inkább barátság lehetett, semmint szenvedély. Kedvelték egymást, mint jó pajtások, de erősebb érzelmek nem kötötték őket össze. Garyt inkább az édesanyja választotta a számára, nem pedig saját maga. - Képes vagy már beszélni arról, ami történt? - érdeklődött Dancy tapintatosan. - Most nem. - A lány figyelmét még mindig csak az kötötte le, ami Jackkel állt összefüggésben, rajta kívül semmi másra nem tudott gondolni. - Raine kérlelte az apja -, gyere velem a szállodába! Aludnod kellene! - Nem. - Lorraine megrázta a fejét. - Soha nem mondtam meg neki, hogy szeretem - suttogta, és egy pillanatra levette a tekintetét Jackről, hogy az apjára nézhessen. - Nem akarom elhagyni. - Ő is szeret téged? - kérdezte Dancy gyengéden. - Ó, igen - felelte a lány halkan, bár úgy érezte, soha nem lenne képes szavakba foglalni a kettőjüket összefűző különös kapcsolatot. Soha nem kételkedett Jack szerelmében, mint ahogyan Jack sem kételkedett soha az övében. Csupán egyikük sem merte kimondani. A férfi tisztességtelennek tartotta volna, hogy megvallja az érzéseit egy - tudomása szerint férjes nőnek. Lorraine viszont vállalta a kockázatot, hogy csak később mondja meg az igazat Jacknek. Ha a férfi most meghal, mindketten veszítettek.
Thomas leült a lánya mellé. Az első rémült kérdések után nem faggatózott tovább, és Lorraine méltányolta a tapintatát. Úgy tűnt, mintha megértette volna, hogy a lányának ezt végig kell csinálnia. Bármi lesz is az a vég. A kórház elcsendesedett. Leszállt az éj, és Lorraine immár egyedül ült Jack ágya mellett. Óvatosan megfogta a férfi kezét, majd két tenyere közé zárta. - Ha egyszer kikerülsz innen - kezdett beszélni hozzá -, akkor... Nem tudta befejezni a mondatot. A szívműködést mérő készülék sípolni kezdett, az éles vészjelzés felverte az éjszaka csendjét és megmozgatta a személyzetet. A képernyőn futó cikcakkból egyenes, hosszú vonal lett. A szívverés megállt. Gary Franklin úgy döntött, hogy nem fogadja el Marjorie felmondását. Meggyőzte magát, hogy a vállalat érdeke is ezt kívánja tőle. A betanítás hónapjai alatt a Med-X egy csomó pénzt fektetett Marjorie Ellisbe, következésképpen az egész hálózat kárát vallaná, ha most megválna a cégtől. Hétfőn reggel, mint ahogyan számított rá, az íróasztalán találta Marjorie rövid levelét. Mivel már pontosan tudta, mit szándékozik tenni, felkapta a levelet, és besietett vele az asszony irodájába. Marjorie meglepődve pillantott fel a munkájából, amikor a férfi belépett és becsukta maga mögött az ajtót. - Nem fogadhatom el a felmondását - jelentette ki Franklin. - Mert nem áll módjában, vagy mert nem akarja? - kérdezte az asszony. - Mindkettő! - vágta rá Franklin, azután kifejtette, hogy a céget jelentős veszteség érné, ha Ms. Ellis most csak úgy kisétálna az ajtón. - Akkor, mielőtt elmegyek, betanítom az utódomat - ajánlotta Marjorie. Mivel látta, hogy a férfi habozik, még hozzáfűzte: - Nem kényszeríthet rá, hogy továbbra is itt dolgozzam. Ez sajnos ésszerűen hangzik, ismerte el Gary. - Természetesen nem, de személyes szívességnek tekinteném, ha nem ragaszkodna a távozáshoz. Igazán szép eredményeket ért el, és nagyon sajnálnánk, ha elveszítenénk. Marjorie összehúzta magát a székében. A férfi észrevette, hogy fiókjainak a felét már kiürítette, és tartalmukat berakta egy kartondobozba. - Remélem, meggondolja magát. Az asszony nem nézett Garyre. - Nem tehetem... Nem akarom... - Hát ha mindenképpen ragaszkodik a döntéséhez, rendben, de... - Gary lázasan törte a fejét, hogyan fogalmazhatná meg minél meggyőzőbben, mennyire fontosnak tartja Marjorie jelenlétét a
Med-X-nél. Ördög vigye a céget! Tisztán önző, személyes érdekből neki fontos, hogy az asszony itt maradjon! - Miért akar ennyire elmenni? - A férfi először arra gondolt, talán az ő... közeledése miatt, de ahogy visszaemlékezett, rájött, az asszony szintén vágyott arra, hogy megcsókolja, ő is élvezte a csókolózást. - Miért? - Marjorie felemelte a fejét, és nyíltan szembenézett Garyvel. - Maga vőlegény, és nemsokára meg fog nősülni. Nem óhajtok a házassága előtti utolsó kalandja lenni. Semmi sem áll távolabb tőlem, mint hogy ilyen körülmények között folytassunk viszonyt. - Viszonyt?! - A férfinak majdnem torkán akadt a szó. Soha meg sem fordult a fejében, hogy az asszony ilyen szándékot feltételez róla. - Ugyan mi másra gondolhatnék? - kérdezte Marjorie védekezően. - Abba az irányba haladtunk, nem? Gary nem tagadhatta, hogy valóban vibrált közöttük valami feszültség, és tényleg nem elképzelhetetlen, hogy előbb-utóbb a hálószobában kötöttek volna ki. - Igaza van - jelentette ki, alig érzékelve, hogy hangosan beszél. - Nem szívesen okoznék fájdalmat annak a nőnek, akinek házasságot ígért. Egyébként sem lennék kapható bujkálásra, afféle ebédidő alatti titkos randevúkra. Franklin úgy érezte magát, mintha arcul ütötték volna. - De hát nekem... nekem ilyesmi... eszembe sem jutott. - Túlságosan is zavarba jött ahhoz, semhogy folytathatta volna. - De igen, eszébe jutott. Mindkettőnknek eszébe jutott. - Rendben van, eszünkbe jutott - ismerte el a férfi, majd gyorsan hozzáfűzte: - De most már tudjuk, milyen csapdák leselkednek ránk, és ezentúl meggondoltabbak leszünk. Ajánlom, hogy mielőtt felmondaná az állását, vegyen ki néhány napot, és fontolja meg a dolgot még egyszer! Úgy látta, hogy az asszony eltöpreng a szavain, ezért tovább próbálkozott: - Az érzelmeink könnyen elragadnak bennünket, de higgye el, maga fontos ennek a cégnek! - s nekem is, tette hozzá gondolatban. Marjorie tétovázva az alsó ajkába harapott. - Egy héten belül választ adok. - Jó. - Nagy kő esett le a férfi szívéről. Letette az asszony íróasztalára a felmondólevelet, és visszament az irodájába. Számos üzleti ügy várt volna elintézésre, de Gary most képtelen lett volna másra figyelni. Minden, amit Marjorie mondott, igaznak tűnt a számára. Vőlegény lévén még csak gondolnia sem lett volna szabad arra, hogy megcsókoljon egy másik nőt. Ő azonban megcsókolta Marjoriet, sőt mindennél jobban élvezte a csókot.
Nem vitás, hiányzott neki Lorraine. Főképp az elején, de most már olyan régóta távol van, hogy nem is érti, mi történhetett vele. Még az apja sem sejti, mikor jön vissza. Egy dolog biztos - nem fogja elvenni feleségül. Ebben a pillanatban legalábbis úgy érezte. Egyszerű döntésnek tűnt, és Franklin nem is értette, miért tartott ilyen sokáig, hogy idáig jusson. Ha valóban szeretné Loiraine-t, nem érezne vonzalmat Marjorie iránt. Felugrott a székéről, és végigsietett a folyosón Marjorie irodája felé. Csalódottan látta, hogy az asszony éppen telefonál. Mihelyt alkalma nyílik rá, közölni fogja vele az elhatározását! Nem sokkal ezután együtt villásreggelizett a cég egyik lerakatásnak vezetőjével, a délutánt pedig a negyedévi jelentés elkészítésével töltötte. Marjorie-t több helyre hívták ki a nap folyamán. Mire Gary felocsúdott, már véget is ért a munkanap. Csak útközben, a kocsijában ülve jutott az eszébe, hogy megáll Marjorie házánál. Talán nem kellene bemenni - de egyszerűen nem bírt ellenállni a kísértésnek, hogy ismét láthassa az asszonyt. Brice épp abban a pillanatban futott át az utcán, amikor Gary megállátotta a kocsit a ház előtt. - Hogy vagy, kisöreg? - kérdezte, és játékosan a fiú homlokába húzta baseballsapkájának az ellenzőjét. - Nagyszerűen! A mamámhoz jött? - Igen. Itthon van? - Persze. - Megmondanád neki, hogy látni szeretném? - kérte a férfi, mert attól tartott, hogy az asszonyt esetleg kellemetlenül érinti a váratlan látogatása. - Hogyne. Biztosan örülni fog. - A fiú felszaladt a lépcsőn, majd berontott a házba. Fél perccel később megjelent Marjorie. Zavartnak és bizonytalannak látszott. - Holló, Gary! - Marjorie... Az asszony megállt a veranda lépcsőjének legfelső fokán, és védekezően karba fonta a kezét. - Nem akarom sok idejét elvenni - kezdte a férfi, miközben biztonságos távolságban megállt a pázsiton… Ma egy olyan elhatározásra jutottam, amit feltétlenül szeretnék elmondani, tekintettel arra, hogy magát is érinti. - Hogy engem is érint? - Igen. Ahogy nagyon helyesen megjegyezte, én eddig jegyben, jártam valakivel. Most azonban rájöttem, hogy ez nem az igazi érzéseimet fejezte ki. Lorraine... igazán nagyszerű nő, egyszerűen lenyűgöző. Jó ideje ismerjük egymást, és én úgy gondoltam, most már illendő összeházasodni. Ő is így vélekedett. Így történt. Én azonban fel fogom bontani az eljegyzésünket. - Már visszajött Mexikóból, vagy ahová utazott?
- Nem. - Tehát ő még nem is értesült az elhatározásáról? - Még nem, de azt hiszem, nem is lesz túlságosan csalódott. - Hogy mondhat ilyet? - csattant fel Marjorie olyan hevesen, hogy a férfi meglepetten hátrált egy lépést. - Nem lobogott közöttünk nagy szenvedély, semmi lángolás, de még csak szikrák sem - felelte halkan a férfi. Erre is akkor döbbent rá, amikor Marjorie-t megcsókolta. Az a feszültség, ami kettőjük közt cikázott, elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy még másnap is szikrákat szórjon... - Szikrák? - ismételte az asszony, miközben felvonta a szemöldökét. - Én nem vagyok állhatatlan ember, Marjorie. Szeretném, ha ezt elhinné. Az asszony arca nem árult el érzelmet. - Miattam bontja fel az eljegyzését? Gary nem tudta, mit válaszoljon erre. A legjobb taktika az őszinteség, tehát nyíltan Marjorie szemébe nézett, és nem is próbálta tovább titkolni, milyen szenvedélyesek az érzelmei. - Igen. Egész életemben magára vártam. Nem engedhetem, hogy most elszalasszam. - Ó, Gary! - Marjorie sírva fakadt. - Hívd meg vacsorára, anyu! - hallatszott Brice hangja az ajtóból. - Köszönöm, de el kell mennem. - A férfi most a kocsija felé indult. - Gary... Franklin megfordult. Marjorie megtörölte a szemét a blúza ujjával. - Lenne kedve velünk vacsorázni? De mennyire, gondolta Gary... - Ha meghív...? Az asszony mosolyogva bólintott, azután odanyújtotta a kezét a férfinak. Gary egy pillanatig sem kérette magát. Jack még csak nem is sejtette, hol a pokolban lehet. Kinyitotta a szemét, és az éles fény elvakította. Először azt képzelte, meghalt, de azután az eszébe villant, hogy akkor nem érezne ilyen kegyetlen fájdalmat. A fájdalom jó jel. Azt jelenti, hogy él. Egy idősebb orvos és egy nővér állt az ágya mellett. - Doktor... - szólalt meg Jack spanyolul. Az idősebb férfi odafordult hozzá, és elmosolyodott, amikor látta, hogy a beteg öntudatárnál van. - Látom, úgy döntött, visszatér az élők világába! - Mennyi ideig feküdtem eszméletlenül?
- Egy hétig. Az utolsó dolog; amire emlékezett, hogy elkeseredésében elszánta magát, Carlost is magával viszi a halálba. - Hogy érzi magát, Mr. Keller? - Úgy, mint aki lezuhant egy szikláról. Az orvos elmosolyodott. - Mi történt azzal a másik férfival? - kérdezte Jack, és nagyon remélte, hogy Carlos meghalt. - Mr. Applebee-vel? - Vele is, igen. - Sajnos, ő meg Mr. Caracol az életüket vesztették a helyszínen. - Carlos Caracol? - Jack feltétlen bizonyságot akart. Applebee halála újdonságot jelentett a számára, hiszen az őserdőben nem jutott rá ideje, hogy bármit is kérdezzen Lorraine-től. - Csupán maga meg a felesége élték túl a történteket. Jack nem helyesbítette a feltevést, de elfordította a fejét, most nem akart Lorraine-re gondolni. - Attól a perctől kezdve, hogy magát behozták ide, a felesége el sem mozdult az ágya mellől vette át a szót most a nővér. - Egy pillanatra sem akarta magára hagyni. - Hol van? - Jack emlékezete még meglehetősen hiányosan működött, de az rémlett neki, hogy a lány súlyos sérüléseket szenvedett Carlos öklétől. - Hol van? - Most éppen villásreggelizik az apjával - válaszolta az orvos. - Hozzátehetem, a kívánsága ellenére. Ami pedig a sérüléseit illeti, sokkal jobban van. De még jobban lesz, ha megmondom neki, hogy maga visszanyerte az eszméletét. Jack megnyugodva lehunyta a szemet. - Hanem alaposan megijesztett bennünket, Mr.Keller! - Én? - pattant fel egyből újra Jack szeme. - Néhány nappal ezelőtt megállt a szívműködése. Egy darabig nagyon aggasztónak tűnt az állapota. Magában azonban roppant erős az élni akarás, Mr. Keller... - Inkább a feleségében - jegyezte meg a nővér. - Mindig azt hajtogatta, hogy meghalni magát.
nem
engedi
Jack elmosolyodott. Ez valóban Lorraine-re vall. - Napokon át ült az ágya mellett, és a jövőjükről beszélt. Azt mondta, hogy gyermeket szeretne magától. Jack arcáról eltűnt a mosoly. Lorraine nyilvánvalóan úgy döntött, hogy benyújtja a válókeresetet. Kész elválni, kész tönkretenni az életét miatta. Sőt máris a legjobb úton halad afelé, hogy ezt megtegye. Hogy visszatérjen Louisville-be, és szakítson a férjével. Nem, semmiképpen sem engedheti meg, hogy őmiatta felborítsa a házasságát!
- Doktor... - szólalt meg összeszorított fogakkal. Belekapaszkodott az orvos köpenyének ujjába, így akarva kifejezésre juttatni kérése sürgősségét. - Fájdalomcsillapítóra van szüksége? - Nem. - Hívom a feleségét - ajánlotta a nővér. - Nem! - Nyugodjon meg, Mr. Keller! Bármi baja van, mi megoldjuk. Jack ebben erősen kételkedett. - Az a nő ott kinn nem a feleségem. Látta, hogy az orvos meg a nővér döbbent rosszallással merednek rá. - De hiszen jegygyűrűt visel! - vetette ellen az ápolónő. - Szereti magát - próbálkozott az orvos is. - Egész idő alatt nem mozdult el az ágyától. Most tudtuk csak rávenni, hogy elhagyja a kórtermet, de most is csak azért, mert az... - Azt a gyűrűt egy másik férfi adta neki... - folytatta nagy erőfeszítés árán Jack. - Ha most kimennek innen, és elárulják Lorraine-nek, hogy élek, maguk lesznek a felelősek egy házasság felbomlásáért, egy család széthullásáért. - Erősebben markolta a köpeny ujját. - Értik, mit akarok? - Tekintete könyörögve kapaszkodott az orvoséba. - Én is szeretem őt - suttogta, és érezte, hogy kezd megint belesüllyeded a sötétségbe. - Mit kíván, mit tegyünk? - Mondják neki azt, hogy meghaltam. - Lehetetlent kíván, Mr. Keller! - Mondják neki, hogy meghaltam, vagy... vagy tönkremegy az élete miattam. - A férfi ajka egyre nehezebben formálta a szavakat. - Ennyire szereti? - Igen. - Mr. Keller! - Tegyék meg, kérem...! - Jack nem szokott hozzá a könyörgéshez meg a rimánkodáshoz, de most önkéntelenül is ehhez folyamodott. - Férje van. Jó ember, aki szereti őt... Aki semmit sem tud rólam... Az orvos sokáig gondolkozott, majd végül vonakodva bólintott. - Köszönöm - sóhajtott fel megkönnyebbülten Jack. Most már pihenhetett. Lecsukhatta a szemét, és lassan belesüllyedhetett az öntudatlanságba. Hallotta, hogy az orvos halk léptekkel elhagyja a szobát. Azután öt vagy tíz perc múlva, nem tudta megítélni, mert teljesen elvesztette az időérzékét, Lorraine kétségbeesett sikolya verte fel a folyosó csendjét. - Nem, nem! Az nem lehet!
A lány hangja éles késként hasított Jack szívébe. Majd olyan panaszos, szívszaggatóan fájdalmas zokogásban tört ki, hogy senki sem maradhatott érzéketlen, aki hallotta. Jack lehunyta a szemét, és azt kívánta, bárcsak a fülét is lezárhatná a lelkét marcangoló hangok elől. Ettől a pillanattól kezdve halott volt Lorraine számára, és a lány is az ő számára. 17. FEJEZET Hat hónap telt el, mire Lorraine végre újból át tudta aludni az éjszakákat. Ahányszor csak felébredt, mély szomorúság fogta el - rosszabb, mint az az éles fájdalom, amelyet anyja váratlan halálakor érzett. Gyakran feküdt ébren az ágyában, a sötétségben meg a csendben, és egész szívével Jack emlékébe kapaszkodott. Most értette meg a költő szavait, hogy jobb annak, akit szerettek és elveszítette szerelmesét, mint annak, akit soha nem szerettek. Azelőtt gúnyosan idézgette és merő bolondságnak tartotta. Igen, megmenekülhetett volna a fájdalomtól, ha nem találkozik Jackkel, de boldogan vállalná a szenvedést, ha még egyszer átélhetne vele mindent. A vele töltött hetek élete legdrágább kincsét jelentették, gondosan őrzött az emlékezetében minden egyes napot. Ehhez fogható kínzó fájdalmat még sohasem érzett életében, de mégis örömmel töltötte el, hogy boldog lehetett legalább egy kis időre. - Megváltoztál - jegyezte meg Gary, amikor egyszer együtt villásreggeliztek november elején. Lorraine némán bólintott. - Valahogy sokkal... rugalmasabb lettél. - Ha már szóba hoztad - mosolyodott el a lány -, én sem ismerek rád, egészen más ember lettél. Ezúttal is abban a thai vendéglőben ültek, amelyben azelőtt is gyakran adtak találkát egymásnak. Gary elpirult. - Azt hiszem, ez a szerelemnek tudható be. Ha nem ismerte volna Jacket, akkor Gary szavai kellemetlenül érintették volna, de most csodálatosképpen megértette. Jack szerelme őt is megváltoztatta. Alig egy hónappal Mexikóból való hazatérése után Gary feleségül vette Marjorie Ellist. Lorraine akkor annyira szenvedett Jack halála miatt, hogy nem is nagyon bánta. Csak később érzett némi keserűséggel vegyes sajnálkozást, meg vitathatatlan megkönnyebbülést. Örült Gary és Marjorie boldogságának, de bántotta, hogy ő megpróbált tapintatosan viselkedni kettőjük dolgában, a férfi pedig nem viszonozta ezt hasonló figyelmességgel. Mindig élvezte Gary társaságát, bár tudta, hogy nem szerelemmel szereti. Nem úgy, ahogy Jacket szerette. Gary iránti vonzalmát össze sem lehetett hasonlítani azzal, amit az iránt a férfi iránt érzett, aki az életét áldozta érte.
Gary félretette az étlapot. Lorraine csodálkozott rajta, miért nézett bele egyáltalán. Amióta csak idejártak, a férfi mindig ugyanazt a fogást rendelte. - Marjorie minden pillanatban megérkezhet - újságolta Gary, és a szeme csak úgy ragyogott, amikor a felesége nevét kiejtette. Lorraine számos alkalommal találkozott már Marjorie-val, és nagyon megkedvelte őt. Helyeselte a változást, amit az asszony iránti szerelem idézett elő Garyben. A férfi oldottabb, meg természetesebb lett, és több megértéssel viseltetett mások iránt. Nyilvánvalóan jól összeillettek a feleségével. - Sajnálom, hogy elkéstem - mentegetőzött Marjorie. Kibújt a cipőjéből, fellépett a párnázott padlatra, és letelepedett Gary mellé- - Az orvosnál rengeteget kellett várnom... - Hirtelen elhallgatott, mint aki olyasmit mondott, amit nem kellett volna. Lorraine egy pillanat alatt kapcsolt. - Terhes vagy? - álmélkodott, miközben hol a férfira, hol a nőre nézett. Azok ketten dermedten várták a folytatást. - Hiszen ez egyszerűen csodálatos! - kiáltotta Lorraine. - Majd szurkolok, hogy minden jól menjen! - Átnyúlt az asztal felett, és megszorította Marjorie kezét. - Hányadik hónapban vagy? - A harmadikban - felelte az asszony. Gary pedig, aki eddig sohasem mutatott különösebb vonzódást az apaszerep iránt, csak úgy sugárzott az örömtől. - Nem akartunk sokáig várni, hiszen Brice már kilencéves - magyarázta Gary. - Voltaképp nem terveztük el a babát - tette hozzá Marjorie őszintén -, de nagyon kellemes meglepetés... - És gyengéden a hasára tette a kezét. Lorraine most már értette, miért hívta meg őt Gary villásreggelire. - Biztos remek apa lesz belőled - jelentette ki, és komolyan is gondolta. - Egy kicsit ideges vagyok a baba miatt, de Brice azt mondja, ha ő is elboldogul a piszkos pelenkákkal meg nyűgös kisbabákkal, én is elboldogulok majd. - Gary nagyon jól kijön Brice-szal - vetette közbe Marjorie. - Azt hiszem, azért, mert végre van egy hasonló korú játszótársa - tréfálkozott Lorraine. A két nő jókedvűen felnevetett, és pár pillanat múlva Gary is csatlakozott hozzájuk. Nem is járhattam olyan messze az igazságtól, gondolta Lorraine. Gary megszállott baseballrajongó, és nyilvánvalóan Brice is az. Amikor a lány nemrégiben egy vasárnap délután beugrott Marjoriehoz, a tévé előtt találta Garyt meg Brice-t. A világbajnokságot nézték, közben pedig nagyokat füttyentgettek és olyan hangosan lármáztak, hogy a nők kénytelen-kelletlen kimenekültek a konyhába. - Szerintem inkább Brice érett a korához képest - vélekedett Gary. Megjelent a pincérnő, hogy felvegye a rendelést. Többször is Garyre meg Lorraine-re pillantott, mintha valami nem volna rendjen. Ezt az értetlenkedő pillantást már máskor is
észrevették, amikor Marjorie csatlakozott hozzájuk. Olyan sokáig jártak együtt, hogy az emberek természetszerűen egy párnak tartották őket. - Mit csinálsz hálaadáskor? - kérdezte Marjorie. Lehetséges, hogy már ennyi eltelt volna az évből? Lorraine alig akarta el hinni. Hónapokon át csak egyik napról a másikra élt, imádkozott, hogy legyen ereje elviselni a magányt, hogy kibírja egyedül. Most örült, hogy nem adta el az, anyja házát. Mexikóból való visszatérése után nyomban beköltözött, mert az ismerős tárgyak megnyugtató közelsége valami féle támaszt jelentett. - Szeretnénk, ha hálaadáskor eljönnél hozzánk vacsorára - folytatta Marjorie. Lorraine hallotta a meghívást, de csak akkor válaszolt, amikor észrevette, hogy aggódva figyelik. Hirtelen arra gondolt, hogy a meghívást éppúgy köszönheti a házaspár bűntudatának, mint szeretetének. Nem mintha szükség volna bármilyen jóvátételre ha Gary nem előzi meg, ő maga bontotta volna fel az eljegyzést. - Még nem tudom - szólalt meg bizonytalanul. - Meg akarod látogatni az édesapádat? - érdeklődött Gary. - Nem - rázta meg a fejét határozottan Lorraine. Harag és fajdalom csendült ki a hangjából. Gondolni sem akart Thomas Dancyre, sem azokra az érzelmekre, amelyek mindig feltámadtak benne, valahányszor csak megemlítették az apja nevét. El kellett volna neki árulnia az igazat Azucenáról, de ő hagyta, hogy a lánya maga jöjjön rá. Talán ez hántotta a legjobban. Thomas Dancy ugyanúgy cserbenhagyta őt, mint annak idején az anyját. Virginia mindvégig szerette, bálványozta a férjét, és hűséges maradt hozzá. Rá sem nézett más férfira. Egyszer sem lett hűtlen az emlékéhez. Amikor Jacket bevitték a kórházba, Lorraine az apjához fordult érzelmi támogatásért, de azóta megbánta. Miután az orvos közölte vele, hogy Jack meghalt, Thomas megpróbálta ugyan vigasztalni, de a szavai üresen, hiteltelenül kongtak a lány fülében: nem várhatott enyhülést onnan, ahonnan szintén csak fájdalmat kapott. Mihelyt lehetett, Lorraine visszatért Louisville-be, ahová tartozott. Az apja azóta többször is írt neki, ő azonban nem válaszolta leveleire. Nem is tudta volna, mit írjon, ha mégis rászánná is magát. Thomas Dancy új életet teremtett magának, más felesége, más gyerekei vannak. Ő apja feledni kívánt múltjának a része, halott házasságára és megcsalt feleségére emlékezteti. Mindenkinek jobb lesz, ha megszakítja vele a kapcsolatot. - Lorraine, éppen a hálaadásról beszéltünk... - Gary hangja rezzentette fel a lányt gondolataiból. - Jaj, ne haragudjatok! - mentegetőzött a lány. - Majd jelentkezem, jó?
- Most már képes lennél beszélni arról, ami Mexikóban történt? - kérdezte Marjorie kedvesen és együttérzéssel Noha Lorraine eddig még nem mesélt semmit, az asszony érezte, hogy valami szörnyű megrázkódtatás érhette ott. - Nem... még nem - suttogta Lorraine. És talán soha nem is fog beszélni a történtekről. Senkivel sem oszthatja meg Jackkel kapcsolatos emlékeit. Sem Garyvel, sem Marjorie-val, sem a munkahelyi barátaival. Mit is mondhatna nekik? Hogyan magyarázhatná el, hogy ő valójában meghalt azon a napon a mexikói őserdőben? Hogyan magyarázhatná el, hogy azóta csak történnek vele a dolgok, de ő igazából nem él? Hogyan magyarázhatná el a küzdelmét, hogy megértésre és békére találjon egy olyan világban, amelytől mind a kettő idegen? Hat kegyetlen hónap áll Jack mögött. Testét-lelkét kin gyötörte, embertelenül szenvedett. Kétszer lett szerelmes eddig életében, és mind a kétszer súlyosan megfizetett érte. Sokszor feküdt álmatlanul a kórházi ágyán, mert olyan erős fájdalmai voltak, hogy nem tudott aludni. Azonban nem lázadozott a testi szenvedés ellen, mert legalább elvonta a figyelmét Lorraine-ről. Nem lepte meg, amikor közölték vele, hogy eltört a hátgerince, és további öt csonttörésen kívül még belső sérüléseket is szenvedett. Az orvosok már szinte teljesen lemondtak róla. Annál inkább csodálkoztak, hogy életben maradt, de nem jobban, mint ő maga. Hányszor szeretett volna már kezet rázni a halállal, feladni végre ezt a fájdalmas harcot! Átkozta sorsát, amiért ilyen kegyetlen játékot űz vele. Nemes cselekedetéért cserébe, hogy visszaküldte Lorraine-t a férjéhez, nem ezt érdemelte volna. November második hetében állt először lábra. Állt, de nem járt. A homlokát kiverte a veríték az erőfeszítéstől, hogy függőleges helyzetben tudja tartani magát. Valaki tapsolt mögötte. Jack nem merte megkockáztatni, hogy odanézzen, mert félt, hogy elveszíti az egyensúlyát. - Kellemes sétát! - hangzott fel mögötte egy ismerős hang. - Murphy?! - Jack nem hitt a fülének. A térde megroggyant, és hátraesett a tolókocsijába. Ereje elhagyta; máskülönben megfordította volna a székét, hogy legorombítsa a barátját. Most a legkevésbé sem érzett kedvet társalogni, és senki együttérzésére nem tartott igényt. Murphy azonban máris mellette termett. - Szívderítő látványt nyújtasz, ahogy itt gyakorlatozol, öreg fiú! Jack tüntetően elfordult. - Te meg mi az ördögöt keresel itt? - Ugyan mit keresnék? Téged jöttem meglátogatni. Jack kerülte Murphy tekintetét. - Akkor csak az idődet pocsékolod. Murphy fejcsóválva körülsétálta a tolószéket.
- Ezt aztán jól kifogtad, öregem! Jack elengedte a füle mellett a megjegyzést. Tudta, hogy Letty meg Murphy hétről hétre érdeklődtek felőle a kórház személyzeténél. Ő azonban nem akart beszélni velük, és remélte, hogy ezt megmondják nekik. Úgy látszik, mégsem tették meg... - Az orvosod szerint hamarosan elhagyhatod a kórházat - jegyezte meg Murphy, miközben megállt Jackkel szemben. - Én is úgy hallottam. - Tudod már, hová mész? - Nem. - Jack nem óhajtott a jövőről gondolkozni. Csupán egy dologban döntött: eladja a Scotch on Watert. Képtelen lenne visszatérni a hajójára. Minden éjszaka gyötörné a Lorraine-nel töltött idő emléke. - Visszamész a Scotch on Waterre? - Eladom - dörmögte Jack. - Eladod? - Murphy nem hitt a fülének. - Hiszen annyira szeretted azt a hajót! - Életemnek az a része már lezárult. - Jack nem kívánt többet beszélni erről. A tényleges okot úgysem árulná el. - Nem gondolod, hogy jobb voltra még várni, és csak később határozni egy ilyen komoly ügyben? - Hagyd abba! - mordult rá Jack a barátjára. - Ezért jöttél? - kérdezte gúnyosan. - Hogy kipuhatold, mi lesz a hajóval? - Nem. Letty küldött. Azt mondta, vigyelek haza. - Szó sem lehet róla! - horkant fel Jack. - Drága cimborám, akkor te nem ismered eléggé a feleségemet? Akkora adag konokság szorult belé, hogy nem érdemes vitába szállni vele. Ha ő egyszer azt mondja, vigyelek haza, akkor jobb, ha engedelmeskedem. - Majd gondoskodom magamról - jelentette ki Jack nyomatékosan. Murphy azonban ügyet sem vetett az ellenkezése re. - Letty rendbe hozatta velem az ürest munkavezető házát. Kitakarította, újrafestette, és rendelt egy kórházi ágyat, meg minden egyebet, amit az orvosod szükségesnek tartott. Sőt rám parancsolt, szélesítsem ki az ajtónyílásokat, hogy kényelmesen elférj a tolószékeddel. - Megint járni szeretnék. - Járni fogsz - vágta rá sietve Murphy. - Ezt csak addig kell használnod, amíg nem kezdesz el önállóan közlekedni a házon kívül. Értsd meg, Jack, te nem ismered a feleségemet! Ez a nő egyszerűen megállíthatatlan, ha egyszer a fejébe, vesz valamit. Nem merek hazamenni nélküled. Letty alighanem csalódott lesz, gondolta Jack.
- Egyébként nemcsak Letty, hanem Francine is bevetette magát. Képzeld, Francine keresett egy gyógytornászt, aki majd kijár a farmra kezelni téged. - Ez már végleges tény? - vonta fel a szemöldökét Jack gúnyosan. Értékelte egykori zsoldostársai feleségeinek, Lettynek, meg Francine-nek a fáradozásait, de inkább Mexikóban szeretett volna maradni. - Megpróbáltam elmagyarázni Lettynek, hogy amennyire én ismerlek, te mindig is előnyben részesítetted a saját társaságodat. Megpróbáltam, Jack, becsületszavamra megpróbáltam, de ő azt mondta, neked most családra van szükséged, és rajtunk kívül nincs senkid. - Nem szorulok senki jótékonykodására. - Nincs is szó ilyesmiről! - csattant fel Murphy. - Természetesen te fizeted a gyógytornászt. - De Lettynek nincs ideje még velem is bajlódni. - Ezzel én is tisztában vagyok. Három kisgyerekkel nélküled is akad bőven tennivalója, de ő a fejébe vette, hogy a farmunkon hamarabb állsz talpra, mint akárhol máshol. Jack nem érzett magában erőt a további vitához. Murphy mondhat amit akar, neki azonban nem áll szándékában ápolónőként alkalmazni régi barátait. Három nap múlva Jacket mégis berakták egy orvosi felszereléssel ellátott magánrepülőgépbe, hogy Mexikóvárosból a távoli texasi Boothillbe repüljön. Cseppet sem tetszett neki Murphy közbelépése, hogy irányítani akarja az életet. Azonban jelenleg nem sokat tehetett ellene. Igenis rászorulta kezelésre meg a segítségre. A gyógyulásához viszont még ez sem lesz elég. Ő már valószínűleg soha többé nem nyeri vissza - sem testi, sem lelki értelemben - a régi erejét. A repülőút rendkívül kifárasztotta, alig bírt ébren maradni, amíg elhelyezték a munkavezető házában. Ahogy Murphy már beszámolt róla, a kis épületet valóságos kórházzá alakították, ággyal, tolószékkel, járókerettel és minden egyébbel. Jack jóformán még magára sem húzta a takarót, máris mély álomba zuhant. Lorraine-ről álmodott. A lány a karjában feküdt, és filmekről beszélgettek, miközben ő igyekezett ellenállni a kísértésnek, hogy megcsókolja. Hallotta a nevetését is, amely úgy csendült fel a fülében, akár egy rég elfeledett dallam. Érezte bőrének simaságát az övén. Olyan valóságosnak tűnt... Felnyitotta a szemét, és egy sötét alakot látott ülni az ágya mellett. - Lorraine? - suttogta. Csakis ő lehet. Isten látja lelkét, nem tudja másodszor is elküldeni. Vajon hogy talált rá? Ki mondta meg neki? - Letty vagyok - felelte suttogva Murphy felesége. A csalódás szinte testi fájdalmat okozott Jacknek. - Aludj! - szólt rá halkan Letty.
Jack annyira szerette volna megmondani neki, hogy az elmúlt hat hónapban már épp eleget aludt. És ha van valami igazság a földön, akkor... Hirtelen léptek zaja hallatszott; valaki bejött a szobába. - Mit csinál? - kérdezte Murphy. - Egyszer csak felébredt. Úgy tűnt, azt hiszi, én valami Lorraine nevű nő vagyok, de most már megint alszik. Jack szerette volna megrémíteni őket azzal, hogy váratlanul felegyenesedik az ágyában, de cserbenhagyta az ereje, hiszen már a szemét is alig bírta nyitva tartani. - Beszélt neked arról a nőről? - Egyetlen szót sem. De talán majd annak is eljön egyszer az ideje, ha jobban lesz. Letty lassan bólintott, majd nagyon határozott hangon kijelentette: - Helyre fog jönni! - Berilo doktor is ezt mondta. - Úgy értem, lelkileg is - folytatta Letty. - Szerette Marcie-t, és miután szakítottak, újra kellett szerveznie az életét. Most alighanem megint ez vár rá. A szó szoros értelmében igaza van, gondolta Jack; valóban szerette Marcie-t. Amit azonban Lorraine iránt érez, az sokkalta több ennél. Az ő boldogsága érdekében lemondott mindenről, tulajdonképpen még az életéről is, amikor Berilo doktort megkérte, mondja azt, hogy meghalt. Máig hitte, ezzel rendkívül nemes cselekedetet hajtott végre. Ráadásul nem is sejtette még akkor, milyen közel járt az igazsághoz. Lorraine nélkül ugyanis semmi célját nem látta az életének. Nélküle teljesen üresnek érezte magát. Kész lett volna meghalni is, csak hogy ő élhessen. Most pedig ennél sokkal bonyolultabb feladatot kell megoldania. Meg kell tanulnia élni Lorraine nélkül. - Bizonyára annyira szereti, mint én téged - pillantott a feleségére gyengéden Murphy. És ekkor Jack megértette, miért tekintette mindig a családjának Murphyéket. Senki sem ismerte őt olyan jól, mint hajdani parancsnoka. - Igen - suttogta Letty. Megint ráéreztek az igazságra, gondolta Jack. Én is annyira szeretem Lorraine-t, mint ők egymást. Annyira szeretem, hogy el tudtam küldeni, mert az ő érdeke ezt kívánta. Annyira szeretem, hogy pokollá tettem az életem, csakhogy ő még részese lehessen a boldogságnak. Thomas Dancy elengedte az utolsó órát, de az osztályteremben maradt, mint az utóbbi időben annyiszor. Az asztalánál ült és a tantervét tanulmányozta, gondolatai azonban messzire kalandoztak a munkájától. Amerikai barátja meghalt, és Lorraine mintha őt okolná a haláláért. Legalábbis a maga számára csupán ezzel tudta magyarázni, miért nem válaszol a leveleire a lánya.
Majdnem hat hónappal ezelőtt Lorraine felhívta telefonon, és kétségbeesett hangon közölte vele, mi történt Jackkel. Akkor ő azonnal elhagyta az iskolát, és bement a mexikóvárosi kórházba. Ő is ott virrasztott Raine-nel együtt Jack ágyánál, mert úgy érezte, barátja fölött már ott lebeg a halál. Számtalanszor igyekezett beszédbe elegyedni a kórházi személyzettel, abban reménykedve, hogy kaphat esetleg valami részletesebb felvilágosítást. A nővérektől tudta meg, mennyire súlyos Jack állapota. A maga módján megpróbálta előkészíteni a lányát a legrosszabbra. Amikor bekövetkezett az elkerülhetetlen, Raine úgy sírt, ahogy az apja még soha senkit nem hallott sírni. Lánya szenvedését látva Thomasnak majd meghasadt a szíve, és újra rádöbbent, mennyire szereti őt. Raine fájdalmát talán még nehezebbnek tűnt elviselni, mint a barátja elvesztését. Ő kísérte ki a kórházból, ő beszélt az orvossal, és az ő segítségével bonyolították le a temetést. Csupán egy pillantást vetett Jack holttestére a kórterem ajtajából; többre nem érezte képesnek magát. Később, a nap folyamán megpróbálta hazavinni magával Lorraine-t, a lány azonban udvariasan elhárította a meghívást. Thomast megzavarta a visszautasítás. Azután Lorraine hazautazott, és akárcsak az anyja, ő sem válaszolt többet a leveleire. Múltak a napok, egyetlen szó híradás nélkül, és Thomas kimondhatatlanul szenvedett. Ez jobban fájt, mint amikor Ginny elhagyta. Tudomásul vette felesége elhatározását, csak annyit kért tőle, ha Raine huszonegy éves lesz, mondja el neki az igazat, és bízza rá a döntést. Úgy látszik, a lánya döntött, és elutasította őt. Elutasította a szeretetét. - Thomas? Azucena állt az osztályterem ajtajában. Az asszony csak ritkán jelent meg az iskolában, ezért Dancy nyomban rosszat sejtett. - Valami baj van? - kérdezte. - A gyerekek...?! - A gyerekek jól vannak - nyugtatta meg a férfit Azucena, miközben beljebb ment a terembe. Az unokahúgom., Censuela vigyáz, rájuk. Azucena nem volt feltűnő szépség, sőt első pillantásra sokan még csak csinosnak sem találták volna. Thomas évekig nem is töprengett ezen, akarva-akaratlanul mindig az asszony testéhez menekült az önmaga által teremtett pokolból. Szerette Ginnyt, és az éjszaka sötétjében azt képzelte, a feleségét öleli, a felesége sikolt fel a kéjtől, amikor magába fogadja őt. Azonban Azucena aludt mellette, Azucena nyugtatgatta, amikor rátört a rémálom, ő ébredt vele reggelente. Azucena, aki segített neki újra kezdeni az, életét, aki három remek fiút szült neki. Azucena, aki immár a felesége. A legszebb nőnek tartotta, akit valaha is ismert, és a szíve túláradt a szerelemtől, ha ránézett. Fel akart állni az asztaltól, az asszony azonban visszatartotta. - Maradj!
- Miért? - Szeretném, ha megírnál nekem egy levelet. - Nincs szükséged rá, hogy én írjam a leveleidet. - Angolul kellene írni. - Kinek? - kérdezte Thomas kíváncsian. - A leányodnak - felelte Azucena szelíd mosollyal. Semmi sem lephette volna meg jobban Thomast. Meg akarta mondani az asszonynak, hogy nem helyesli az ötletet. Kiöntötte a szívét Raine-nek, könyörgött neki, hogy válaszoljon - de a lánya elutasította, minden magyarázat és sajnálkozás nélkül. Valószínűleg nem is sejtette, hallgatásával mekkora csalódást és fájdalmat okoz az apjának. Thomas tiszta papírt és tollat tett ki maga elé az asztalra, Azucena pedig előhúzott a zsebéből egy összehajtogatott cédulát. - Kérlek, fordítsd le ezt nekem angolra! - nyújtotta oda a férfinak. Thomas átfutotta a levelet. Összevonta a szemöldökét, és még egyszer elolvasta. Azután lassan letette. - Nem tudom... - Ha szeretsz engem, megteszed, amire kérlek. Azucena csak nagyon ritkán kért tőle valamit, és Thomas érezte, most teljesítenie kell. Különben is mit veszíthet? Lorraine válaszra sem méltatta az apja leveleit, ugyan miért tenne másként Azucena szívből jövő soraira? Kedves Lorraine Dancy! Bárcsak átölelhetnélek és megvigasztalhatnálak nagy szomorúságodban! Elvesztetted az édesanyádat, aztán a szerelmedet, és most úgy döntöttél, hogy nem válaszolsz az édesapád leveleire sem. Csak arra tudok gondolni, hogy valamilyen okból csalódtál, benne. Én azonban a felesége vagyok, és úgy érzem, meg kell védenem őt. Az édesapád jó ember. Szeret téged, és mélységesen szerette az édesanyádat is. Még a mi ágyunkban is az ő nevét suttogta számtalanszor. Én persze úgy tettem, mintha nem venném észre. Csak amikor megtudta, hogy az ő gyermekét hordom a szívem alatt, akkor mesélt nekem rólad. Olyan határtalan gyengédséggel emlegetett téged, hogy minden félelem elszállt belőlem. Attól a pillanattól kezdve világossá vált előttem, hogy akkor is szeretni fogja a gyermekünket, ha az anyjától esetleg elhidegült már. Azonban szerencsére ez nem következett be. Még mindig nagyon szeret engem, és most már három fiunk van. Az öcséid. Thomas attól fél, hogy őt hibáztatod Jack haláláért, ezért nem válaszolsz a leveleire. Szerintem viszont más oka lehet. Miattam szakítottad meg vele a kapcsolatot. Sok tekintetben meg is értem. Én nem beszélem a ti nyelveteket, és nem is vagyok olyan szép, mint Virginia lehetett, de a legnagyobb vétkem talán mégis az, hogy szeretem az édesapádat.
Azonban te is szereted őt, Lorraine Dancy. Tudom. Máskülönben nem utaztál volna el egy ilyen távoli vidékre, hogy megkeresd. Ilyet csak szeretetből tesz az ember. Amikor Jack kórházba került, te rögtön az apádat hívtad. Ő pedig sietett hozzád gondolkodás nélkül, hogy melletted legyen és vigasztaljon téged. Szükséged van az apádra, és az apádnak is szüksége van rád. Szereted Thomast. Én is szeretem őt, és ő viszontszeret bennünket. Mi vagyunk a családod, te hozzánk tartozol. Kérlek! Mindkettőtök érdekében kérlek, ne zárd ki őt az életedből! November 21. Azucena Dancy Thomas kétszer is elolvasta a levelet, hogy a lehető legpontosabban fordíthassa le. Amikor befejezte, megfogta Azucena kezét, és megcsókolta a tenyerét. - Hálát adok érted istennek. Az asszony átölelte férje vállát, és puha hasához szorította az arcát. - Most már hazajössz? – kérdezte. Thomas bólintott. Sok délutánt töltött az iskolában, mert nem akarta borús hangulatával nyomasztóvá tenni az otthoni légkört. - Akkor jó - suttogta Azucena. Együtt sétáltak el a kis postahivatalig, és feladták a levelet. Raine több hónapos hallgatása azonban nem sok reménnyel kecsegtette Thomast. Azon az éjszakán - hetek óta először - megint szerelmeskedett Azucenával. Utána sokáig szorosan átölelve tartotta, és hálát adott a sorsának, hogy ez a remek asszony jelen lehet az életében. Még órákig virrasztott, gondolkodott, végül a lelke mélyén elbocsátotta a lányát, feloldotta a családi kötelékek alól. Most már új családja van, és szívesen látják Raine-t, ha találkozni akar velük - ha meg nem, akkor élje az életét nélkülük. Rábízza a választást. Legnagyobb meglepetésére egy héttel karácsony előtt levele érkezett a lányától. 18. FEJEZET Azucena sorai meggyőzték Lorraine-t, hogy tisztáznia kell magában az apja iránti érzelmeit, de feltehetően a karácsony közeledte is szerepet játszhatott elhatározásában. Körülötte mindenki lázasan készülődött a szenteste méltó megünneplésére. Lorraine azonban senki számára nem készíthetett meglepetést. Az egyetlen férfi, akit igazán szeretett, meghalt. Nem maradt ott Mexikóban a temetésére, és ezt azóta nagyon megbánta. Akkor viszont úgy érezte, nem bírna többet elviselni. A holttestet sem akarta látni; az már úgysem Jack volt. Csupán az élettelen porhüvelye. Ráadásul az apjával sem kívánt többet találkozni, aki egyszerűen becsapta őt. Semmi másra nem vágyott, csak minél hamarabb elhagyni Mexikót.
Még soha nem érezte magát ennyire árvának. Rettenetesen hiányzott az édesanyja, és hiányzott a melegség az életéből. Vásárolt egy fenyőfát, hogy legalább a látszatát keltse valamivel a családias hangulatnak. A fa azonban majdnem egy hétig hányódott a sarokban, mire végül hozzáfogott feldíszíteni. Még csak félig-meddig készült el vele, amikor rájött, hogy hiányzik a szív a munkájából. Abbahagyta, leült a számítógépéhez, és minden előzetes fontolgatás nélkül levelet kezdett írni az apjának meg Azucenának. Kedves Apa és Azucena! Az imént egyedül álltam a karácsonyfa előtt, ez indított arra, hogy írjak nektek. Ez, meg természetesen Azucena levele. Igaza van a feleségednek, szükségem van rád. Bárcsak ne volna! Szinte egész eddigi életemben nélküled éltem, így nem lenne nehéz úgy tenni, mintha valóbon meghaltál volna, ahogy megpróbáltátok elhitetni velem. De szerintem ez lehetetlen. Te új életet teremtettél magadnak, új családot alapítottál. Már több mint hat hónapja egyedül lévén, kezdem megérteni, milyen leheted neked nélkülünk. Egy időben úgy hittem, megszegted az anyámnak tett házassági esküdet, de most már nem így érzem. Azucena, köszönöm, hogy felnyitottad a szememet. Köszönöm, hogy bátorságot merítettél írni nekem, és megvédeni az apámat. Ő valóban jó ember. Apa, nem hibáztatlak Jack haláláért. Hogyan is tehetném? Ha valamiért hálás vagyok, nagyon hálás, akkor azért, hogy azon a végzetes estén hozzá vittél. Jack iránti szerelmem segített megérteni, miért tette anyám azt, amit tett. Attól a naptál fogva, hogy megtaláltam a leveledet és rádöbbentem, hogy élsz, csupán egyetlen kérdés gyötört. Miért hazudott nekem anya? Miért mondta, hogy meghaltál? Hiszen nyilvánvalóan mindvégig szeretett téged. Esküvői képeteket ott tartotta az éjjeliszekrényén, hogy azt lássa utoljára elalvás előtt, és elsőnek, amikor reggel kinyitotta a szemét. Azt hiszem, most már kissé jobban értem. Anya is azok közé a nők közé tartozott, akik csak egyszer szeretnek életükben. Soha nem vált volna el tőled, nem ment volna férjhez másodszor, mert a szívét teljesen és egészen neked adta. Miért választotta ezt a megoldást, mi indította arra, hogy hazudjon nekem, nem tudom, de nem kételkedem irántad érzett vonzalmában. Megértem, mert ugyanilyen mély vonzalom alakult ki köztem és Jack között. Pedig eleinte nagyon ellenszenvesnek találtam, és jobbára ő is ugyanazt érezte irántam. Mivel anya jegygyűrűjét viseltem, azt hitte, hogy férjnél vagyok, én pedig a biztonság kedvéért meg is hagytam ebben a hitében. Később persze alaposan megbántam, hogy nem mondtam el neki az igazat. Azonban egyre nehezebbnek tűnt előhozakodni vele, és amikor megpróbáltam, nem akart meghallgatni. Azt gondoltam, bőven lesz, még rá idő, miután rendeztem a kapcsolatunkat Gary-vel.
Tudod, apa, nem lettünk egymáséi, de nem hiszem, hogy még egyszer az életben találnék valakit, akihez olyan bensőséges érzelmek fűzhetnének, mint hozzá. Ő az egyetlen férfi, akit valaha is igazán szerettem. Anya és én ebben a tekintetben hasonlítunk egymáshoz. Egyébként eszembe nem jutna hibáztatni téged azért, ami Jackkel történt, inkább hálás vagyok neked, hogy megismerhettem őt. Azucena, még egyszer köszönöm a leveledet! Boldog karácsonyt mindnyájatoknak! Sok szeretettel: Raine December 14.
Kedves Raine! El sem mondhatom, milyen örömet szereztél a leveleddel. Ez volt a legszebb karácsonyi ajándék, amit valaha is kaptam. Túlságosan rövid időt tölthettünk együtt, pedig olyan sok mindent szerettem volna elmondani, elmagyarázni neked. Talán most válaszolhatok néhány kérdésedre, és segíthetek, hogy megértsd, mi történt köztem és az édesanyád között. Szerettem Ginnyt, még mindig szeretem, és a szívem mélyén tudom, hogy ő sem szűnt meg szeretni engem. Soha nem kételkedtünk egymás iránti érzelmeinkben. Ő azonban az Államokban maradt, mert azt akarta, ami a legjobb neked. Én is azt akartam. Mindig téged tartottunk a legfontosabbnak. Anyád azt szerette volna, hogy magas színvonalú oktatásban legyen részed, és megfelelő egészségügyi ellátásban. A nagyszüleidtől sem akart elszakítani, akik rajongtak érted. Ha már én elrontottam az életemet, legalább azt kötelességemnek éreztem elkerülni, hogy te meg az édesanyád fizessétek meg az árát az én bűneimnek. Mint már említettem, a hetvenes évek közepétől egészen kilencéves korodig az édesanyád többször is meglátogatott, amíg te Elaine néninél tartózkodtál. Ginny általában nagyon rövidre szabta a látogatásait, és mindig rendkívül szenvedett az elválástól. Számtalanszor könyörögtem neki, egyezzen bele, hogy visszatérjek az Államokba és elismerjem a vétkességemet. Semmiféle börtönbüntetés nem lehetett rosszabb, mint az, hogy távol kellett lennem tőletek - ez egyet jelentett a pokollal. Ő azonban minden alkalommal meggyőzött, hogy új hazámban kell maradnom. Valószínűleg nem tudtam összeszedni elég bátorságot, hogy azt tegyem, amit helyesnek látok. Most már túl késő. Azucenának meg a fiúknak szükségük van rám. Alig múltál ötéves, amikor édesanyáddal elhatároztuk, hogy azt mondjuk neked, meghaltam. Ezt együtt döntöttük el. Akkoriban kezdtél el kérdezősködni az édesapádról. Távozásom körülményeit azonban egy gyermek nehezen érthette volna meg. Mindig aggódtam, hogy valaki felfedezheti a kapcsolatot köztetek és köztem, akit a közvélemény árulónak, sőt még rosszabbnak tart. Féltem, ha az emberek megtudják, hogy hozzám tartoztok, megvetéssel sújtanak benneteket azt pedig képtelen lettem volna elviselni. Úgy látszik, fölöslegesen aggódtam, amiért a szívem mélyéig hálás vagyok.
Arra azonban nem gondoltam volna, amikor megállapodtunk a „halálomról", hogy idővel anyád maga is elhiszi a hazugságot. Legalábbis nem tudom másként magyarázni a későbbi viselkedését. Azt hiszem, könnyebben vette a hiányomat, ha saját magát is meggyőzte, hogy valóban halott vagyok. A következő néhány évben elmaradtak a látogatásai, és a leveleimre is csak ritkán válaszolt. Egy ideig városról városra sodródtam, és jobban rabnak éreztem magam, mintha rácsok mögé zártak volna. Csak akkor kaptam esélyt, hogy új életet kezdjek, amikor tanítói álláshoz jutottam El Miradorban, és találkoztam Azucenával. Ne ítélj el a gyengeségemért, Raine! Most pedig szeretett Jackedről. Mindig hálás leszek a barátságráért, és nagyon hiányzik. Becsületes férfinak ismertem meg, igazi hősnek. Az életét áldozta érted, és anélkül hogy sejtette volna, engem is megmentett. Gyakran csak az ő látogatásai tartották bennem a lelket, neki köszönhetem, hogy megőrizhettem az ép eszemet, amikor elidegenedtem a világtól. Büszke vagyok, hogy egyetlen leányom ilyen férfinnak adta a szívét. Ki fogod heverni az elvesztését Raine. Lassan csillapul majd a szörnyű fájdalom, ami most gyötör. Ez nem azt jelenti, hogy elfelejted Jacket, vagy kevésbé fogod szeretni őt. Csupán annyit, hogy erős akarattal újból megtanulsz majd szeretni. Tudom. Szerető apád Január 2. Négy hónapja Lorrain sűrűn váltott levelet az apjával. Minden éjjel mohó várakozással ült le a számítógép elé, és ő is hosszú leveleket küldött az apjának. Végre kezdte megismerni őt, értékelni józan észjárását és vitathatatlan szellemességét. Thomas többször írt fiairól, Antonióról, Hectorról és Alberto babáról. A két idősebb fiú olykor rajzokat is mellékelt a levélhez, amelyeket ők készítettek nővérüknek. Lorraine a hűtőszekrénye ajtajára erősítette a műveket, és elmosolyodott, valahányszor csak rájuk tévedt a tekintete. Thomas biztatta, hogy látogasson el ismét hozzájuk, ne nehezteljen meg Mexikóra. Lorraine pedig megígérte, hogy majd elmegy valamikor. Ahogy teltek a hetek és a hónapok, egyre gyakrabban latolgatta az utazás lehetőségét. Azután - éppen anyja halálának az évfordulóján - a kis Alberto súlyosan megbetegedett. Lorraine tudta, mit kell tennie - de előbb beszélni akart az édesanyjával. Május első napjaiban egy tavaszi virágokból kötött nagy csokorral kiment a temetőbe. Elrendezte a tulipánokat es a sárga nárciszokat a síron, azután megállt Virginia Dancy márvány sírköve mellett. - Szia, anya - suttogta, és tekintetét a kifogástalanul gondozott pázsitra szegezte. Nem sokkal karácsony előtt ját itt utoljára. Torka elszorult, és könnyek gyülekeztek a szeme sarkában. - Egy darabig haragudtam rád - vallotta be fátyolos hangon. - Most azonban már megértettem, miért tetted, amit tettél. - Egy pillanatig elgondolkozott, majd még hozzátette: - Már nem vagyok az, aki egy évvel ezelőtt voltam.
Tudta, hogy most már bölcsebb. Sokkal érettebb, sokkal megértőbb, bátrabb - jobb ember. Természetesen ezt elsősorban a Jack iránti szerelmének köszönheti, de legalább annyira Thomasnak és Azucenának is. A velük való kapcsolat sok mindenben gazdagította az életét. Azonban más tekintetben is megváltozott. A küllemében is. Például a hajviselete. Rövidebb és könnyebben kezelhető frizurát választott. Bizonyára Jacknek is tetszene így. A mindennapi öltözködése is fokozatosan egyszerűsödött: nadrágkosztümök és selyemblúzok helyett vászonnadrágot meg pólót viselt. Saját telepítésű kertjéből már betakarította az első szerény termést, és még a télen elkezdett kötni. Gary és Marjorie újszülött leánykájának szánta első művét, egy szép, sárga bébitakarót. - Felnőtt lettem, anya - folytatta halkan. - Gyakran levelezünk apával, hetente több ízben is. A felesége kedves, jóindulatú asszony, és mind a három fiacskája nagyon szép gyerek. Tudom, hogy azt kívántad, boldog legyen, ezért mondom el neked mindezt. Csodálatos családja van, és békét kötött a múltjával. Most is azt vallja, a háború rossz dolog, de mélyen megbánta, hogy részt vett a bombamerényletben. Hallgatott néhány percig, majd belekezdett abba, ami miatt voltéképpen idejött, amit meg akart beszélni az anyjával. - Úgy határoztam, hogy eladom a házat. Eddig vártam vele, mert segített elviselni a halálod okozta veszteséget. Valószínűleg ezentúl is ott élnék, ha a múlt hónapban Alberto nem betegedett volna meg súlyos torokgyulladásban. El Miradorban nincs kórház, ezért apának be kellett vinnie Azucenát meg a kicsit Méridába, mert csak ott rendel legközelebb orvos. Mire odaértek, Albertónak már negyven fok fölé szökött a láza és kiderült, hogy vörhenyt kapott. Majdnem meghalt. A környéknek égető szüksége lenne kórházra meg szakképzett egészségügyi személyzetre. Ugye érted, miért mondom ezt el neked, és mit akarok csinálni? Alberto kevesebbet szenvedett volna, ha hamarabb hozzájut a gyógyszeréhez, ha El Miradorban is lett volna kórház. Apa meg én már többször is megvitattuk ezt a kérdést. Az a szándékom, hogy pénzzé teszem a tőled örökölt értékpapírokat és a házat, majd a teljes összeget kórházépítésre fordítom El Miradorban. Sokan ígérték, hogy segíteni fognak. Gary rávette a MedX vezetőségét, hogy műszereket meg egészségügyi felszereléseket adományozzanak az új kórháznak. Ha nem bánod, olyasvalakiről szeretném elnevezni a kórházat, akivel te sohasem találkoztál, de akiről már beszéltem neked. Jack Keller a neve. Te valószínűleg nem kedvelted volna őt - mosolyodott el szomorúan Lorraine. - Kezdetben én sem kedveltem, de azután megszerettem, és idővel bizonyára te is megszeretted volna. Békesség töltötte el a lány lelkét. És ez a békesség azt sugallta, hogy helyesen cselekszik. Nincs miért Louisville-ben maradnia. Apja, Azucena meg három féltestvére egy mexikói falucskában várnak rá a Yucatán-félszigeten. Ott fog maradandó emléket állítani Jacknek. Ott teremt majd új életet magának úgy, ahogyan az apja is tette évekkel ezelőtt.
- Jack. Jack! - A hatéves kisfiú keresztülfutott az őszi dérrel borított udvaron, hogy csatlakozzon Jackhez. Egymás mellett állva figyelték a kerítésen túl elégedetten legelésző lámákat. - Hogy vagy. Andy? - Jól. - A kisfiú úgy hasonlított Jack barátjára és egykori zsoldostársára, Tim Malloryre, mint egyik tojás a másikra. Fellépett a kerítés alsó rúdjára, majd átölelte az oszlopot. - Jé, hiszen már tudsz járni bot nélkül! - Naná! - A férfi fölényes válasza nem árulta el, milyen hallatlan erőfeszítést és türelmet kívánt tőle ez a teljesítmény. Majdnem egy évig élt Texasban Murphyéknél, és ezt az időt arra használta fel, hogy visszanyerje az erejét és megint megtanuljon járni. Nem szándékozott ennyi időt ott tölteni, de az utókezelés meglehetősen hosszúra nyúlt. A közelmúltban látogatóba érkezett hozzá Cain meg a felesége, Linette, és magukkal hozták két lányokat is. Cain leányai nagyjából olyan idősek lehettek, mint Murphy fiai, így a gyerekek remekül elszórakoztak egymással. Cain jelenleg marhatenyésztéssel foglalkozott a farmján, Montanában. A fejébe vette, hogy találkozót szervez a készenléti egység egykori tagjai számára, de Tim és Francine nem mozdulhattak el hazulról a gazdaság miatt. A Washington állambeli Vashon Islanden található lámafarmjuk szépen fejlődött: a nyáj egyelőre még nem számlált túl sok állatot, de éppen mostanában biztató gyarapodásnak indult. Amikor már Jack képesnek érezte magát arra, hogy elutazzon, meglátogatta Timet és Francine-t. Eredetileg csak néhány napig akart maradni, de szinte lebilincselte a Puget Soundra nyíló kilátás. Mexikóra, a Scotch on Water fedélzetén eltöltött évekre meg a Lorraine-nel együtt átélt eseményekre, a túlságosan is gyorsan elrepült hetekre emlékeztette. - Anyu szerint nemsokára el sem hinné senki, hogy valamikor bottal jártál - jegyezte meg Andy. Jack elnézett a messzeségbe, és nagyot sóhajtott. - Nini, ott van Bubba! - kiáltotta a kisfiú, miközben a legelő túlsó végén álldogáló lámára mutatott. - Bubba? - ismételte Jack mosolyogva. - Apu meg ő nincsenek túl jóban egymással, de én tudom, hogy mindennap ad neki valamit soron kívül. - Megkérdezted már tőle, hogy miért? - Persze. - És mit mondott? Andy megvonta a vállát. - Hogy egyszer Bubba nagy szívességet tett neki, és ő ezt nem felejtette el.
Jack már hallott róla, miben állt ez a szívesség. Hat évvel ezelőtt, épp azon az éjszakán, amikor Andrew megszületett, két bérgyilkos látogatott el Vashon Islandre. Azzal bízták meg őket, hogy tegyék el láb alól Timet meg Francine-t. Bármilyen hihetetlen is, de a nagy látna váratlan megjelenése mentette meg az életüket. - Jack bácsi! - szakította félbe a kisfiú hangja a férfi gondolatait. - Szerinted mit értett azon anyu, hogy sokkal tovább fog tartani, amíg a szíved begyógyul, mint a többi sérülésed? A szívednek is történt valami baja, amikor leestél a szikláról? - Bizonyos értelemben igen. - Mit jelent ez? - Nehéz megmagyarázni. - Jack nem akart beszélni Lorraine-ről, és nem is szólt róla semmit. Sem Murphynek, sem Timnek, sem pedig a feleségeiknek. Neki azonban számtalanszor eszébe jutott a lány. Noha már másfél év telt el azóta, egyetlen nap sem múlt el, hogy ne gondolt volna rá. Emléktöredékek bukkantak fel az agyában a legkülönösebb időpontokban, gyakran éppen akkor, amikor a legkevésbé számított rájuk. Nem tehetett róla, állandóan azon töprengett, vajon mi történt Lorraine-nel azóta, hogy visszatért az Államokba. Boldog e? Beszélt-e a férjének őróla? Teljesült-e a vágya, hogy gyermeke szülessen? Raine annyira szeretett volna már gyereket, hogy még Berilo doktor ápolónőjének is beszélt erről. Jacknek összefacsarodott a szíve, ha kisbabával a karján képzelte el. A férfi csak mostanában, hogy látta a barátait családi körben, fedezte fel magában, mennyire örülne ő is, ha saját gyerekei lehetnének... - Andy már bizonyára halálra fárasztott az örökös fecsegésével - csatlakozott most hozzájuk Tim is. - Szó sincs róla! - nevetett Jack, aki igen élvezte a fiúcska társaságát és talpraesett válaszait. - Szörnyű, milyen szeszélyes az időjárás - jegyezte meg Tim felpillantva a tiszta, ragyogóan kék égboltra, melyen habos fehér felhők úsztak. - Nekem éppen megfelel - dünnyögte Jack. Valóban szerette Washington államot, és már többször megfordult fejében, hogy neki is vennie kellene néhány négyszögöl földet itt, valahol víz közelében. Csakhogy egy keserű pillanatában eladta a Scotch on Watert, mert biztosra vette, soha többé nem lenne képes nyugovóra térni a hajón úgy, hogy ne gondolna közben Lorraine-re. Akkor még nem sejtette, hogy többé már sehol nem tudja lehunyni a szemét, hogy ne Lorraine legyen az utolsó gondolata. - Egyébként nekem úgy tűnik, itt mindig szép az idő - tette még hozzá az előbbiekhez Jack. - Én arra értettem, ami Louisville-ben történt, Kentuckyhan. - Louisville-ben?! - vágott közbe Jack. Lorraine és Gary Louisville-ben élnek! - Nem hallottad?
- Nem - felelte Jack, és megpróbálta eltitkolni az izgatottságát. - Tornádó tombolt abban a térségben. Nagy károkat okozott a városban. Az újságok tele vannak a romokról készült felvételekkel. - Megrázta a fejét. - Nehéz elhinni, hogy egy vihar ekkora pusztításra képes. - Hány ember halt meg? - Egyelőre ötről tudnak, de bizonyára találnak még holttesteket, ha a napokban hozzáfognak a romok eltakarításához. A hírekben hallottam, hogy jó néhány kerületet érintett a tornádó. Furcsa, hogy némelyik ház összeomlott, mások pedig az utca átellenes oldalán érintetlenül maradtak. Ezen az éjszakán Jack sokáig fennmaradt, hogy maga is meghallgassa a legfrissebb híreket, Utána pedig már nem bírt elaludni. Valahányszor lehunyta a szemét, máris megjelent a lelki szemei előtt Lorraine, ha pedig néhány percre elszenderült, akkor is róla álmodott. Egyik álmában kétségbeesetten kereste őt, de nem találta meg. Lorraine hangja egyre gyengébben csengett, egyre panaszosabban és egyre sürgetőbben. Azután végre meglátta őt egy óriási törmelék halom alatt. Azonban akármilyen buzgón ásott, bármennyire erőlködött, nem érhette el. Hideg verítékben fürödve riadt fel. Amikor a tiszta fényű novemberi nap elsöpörte a hajnali párákat a legelőről és a közeli víztükörről, Jack becsomagolta a holmiját, majd telefonon helyet foglaltatott magának a Sea-Tac louisville-i járatára. - Elmégy? - kérdezte Francine, miközben kávét töltött neki. Jack belekortyolt a gőzölgő italba, majd bólintott. - Különös okod van rá? - érdeklődött Tim is, miközben bekapcsolta kezeslábasának vállpántjait, és levett egy bögrét a polcról. - Igen - felelte Jack. Nem magyarázkodott, de látta, hogy a házaspár összenéz. - Fontos? - nézett rá fürkésző tekintettel Francine. Az asszony sorra kente a pirítósokat, és egy tányérra halmozta. - Igen. Francine kérdései tapintatosan jelezték, hogy nem tartja túl jó ötletnek barátjuk utazási szándékát. Jack még mindig nem erősödött meg eléggé, de úgy érezte halálosan belebetegszik abba, hogy örökké beteg meg fáradt. - Hová készülsz? - faggatózott tovább Tim. - Kentuckyba? Jack elcsodálkozott, hogy ennyire leolvasható minden az arcáról. - És ha igen? Francine Tim mellett ült, pont szemben Jackkel. - Most ott van? - tudakolta minden kertelés nélkül. A házaspár várakozóan függesztette a szemét Jackre, így nem térhetett ki a kérdés elől. - Feltételezem, hogy igen - felelte kelletlenül.
- És te oda akarsz menni, hogy megkeresd - jelentette ki Tim olyan határozottan, mintha elejétől kezdve erre a regényes befejezésre számított volna. Jack úgy vélte, most már egyszerűbb, ha mindent rájuk hagy. - Csak meg szeretnék győződni arról, hogy jól van-e. Hogy nincs-e szüksége valamire. - Beszélni akarsz vele? - Nem. - Miért nem? - húzta fel a szemöldökét értetlenkedve Tim. - Mert akkor feltehetően a férjével is beszélnem kellene. Ez a válasz végre beléfojtotta a szót Malloryékbe. Hamarább kellett volna rájönnöm erre a megoldásra, gondolta Jack. Még aznap reggel útnak indult Sea-Tac gépével, és négy óra múlva leszállt Louisville-ben. Szerencsére a repülőteret nem rongálta meg a forgószél, de majdnem háromnegyed órába telt, mire kocsit tudott bérelni, és szobát foglaltathatott egy szállodában. Amint belépett a szobájába, megkereste a helyi telefonkönyvet. - Gary Franklin... -- mormolta, amikor kinyitotta az F betűnél, é s végighúzta az ujját a névjegyzéken. Mindössze egy G. Franklint talált. Írótömböt és tollat vett elő, majd feljegyezte a címét. Őszintén beszélt, amikor azt mondta Malloryéknek, hogy nem áll szándékában találkozni Lorraine-nel, Valóban nem. Mindössze személyesen szeretne meggyőződni arról, hogy nem történt semmi baja. A hosszú repülőút alaposan kifárasztotta, és maga is belátta, hogy okosabb lenne másnapig várni a lány megkeresésével. A türelem azonban soha nem tartozott az alapvető erényei közé, és a vihar tombolásának nyomai csak fokozták aggodalmát. Fogta a kocsikulcsot meg a várostérképet, majd a szállodaportás útmutatása alapján elindult megkeresni azt a városrészt, ahol Lorraine élt. Amikor egy utcasarkon meglátta a Dogwood Lane feliratú táblát, már tudta, hogy nincs messze a háztól. Lassan hajtva figyelte a házszámokat, míg oda nem ért a 323-ashoz. Úgy tűnt, hogy a ház csakúgy, mint a közelben levő többi épület - megmenekült a legrosszabbtól. Jack szívéről nagy kő esett le. Voltaképpen ezért jött, most már akár vissza is fordulhat. Ehelyett azonban az utca túlsó oldalára kormányozta, majd leállította a kocsit. Ülve maradt, miközben alaposan szemügyre vette a házat. Szokványos halványsárga, egyemeletes kertvárosi épület volt; ebből a típusból ezerszámra építettek a második világháború után. Rendszerint fehér léckerítéssel körülvett pázsit tartozott hozzájuk, no meg néhány játszadozó gyerkőc... Egy felnyitható tetejű kocsi parkolta felhajtó alján. Jack valami sárgát látott a hátsó ülésen. Meg próbálta kivenni, mi lehet az, és eszébe jutott, hogy Lorraine kedvenc színe a sárga. Egy csecsemőhordozó kosárba gyömöszölt sárga bébitakaró...
Ezek szerint a lánynak nemrégiben kisbabája születhetett. Jack lehunyta a szemét, és várta, hogy a fájdalom dermesztő szorítása felengedjen a szívén. Végül is most pont annak lehet a szemtanúja, amiért az áldozatát hozta, amiben mindig is reménykedett, hogy megtörténik. Lassan elfordította az indítókulcsot. Megtudtam, amit akartam, most már visszatérhetek az eddigi életemhez. Lorraine még csak nem is sejti majd, hogy itt jártam. A bérelt kocsit éppen kikormányozta az úttestre, amikor valahonnan egy baseballlabda vágódott bele a szélvédőjébe. Az erős ütéstől szilánkokra tört az üveg. 19. FEJEZET - Jól van, uram? - Két fiú futott oda a kocsihoz, és bekukucskált Jackre. - Pár másodperce még jól voltam - dörmögte a férfi kissé kábultan. - Brice? Az egyik fiú megfordult, es ijedten a hang irányába pillantott. - Hú, itt a papám! - Te dobtad a labdát - jelentette ki gyorsan a másik fiú. - Én most eltűnök innen. - És már el is szaladt. Jack leállította a kocsit a parkolóhelyre, majd kiszállt, hogy megnézze a kárt. Egy férfi közeledett az utcának arról az oldaláról, ahol Lorraine háza állt. Sötét öltönyéből arra lehetett következtetni, hogy feltehetően üzletember. - Mi történt? - érdeklődött Brice-hoz fordulva. A fiú láthatóan nem szívesen nézett az apja szemébe. - Todd meg én éppen gyakoroltunk, és én szerettem volna kipróbálni, milyen messzire tudok dobni bal kézzel, és... - Elhallgatott, bűnbánóan lehajtotta a fejét. - És a baseball-labda összeütközött a szélvédőmmel - fejezte be Jack helyette a mondatot. - De azon kívül, hogy betört az ablak, a más baj nem történt. Ilyesmi előfordul - fűzte hozzá könnyedén. - Jó kis dobás lehetett - jegyezte meg Brice apja, szemügyre véve a törött szélvédőt. - Igazán nagyon sajnálom - kért bocsánatot a fiú remegő hangon. Az apa Brice vállára tette a kezét, és Jackre pillantott. - Természetesen megtérítjük a kárát. Jack bólintott, miközben átfutott az agyán, hogy minél gyorsabban le kellene zárnia ezt az ügyet. Nem akart itt lenni, ha Lorraine esetleg kijön a házból. - Megsérült? - kérdezte a fiú apja. - Nem. Ha megadja a biztosítója nevét, a többit majd elintézem. A férfi elengedte a fiú vállát, és bátorítóan a hátára legyintett.
- Nagyszerű. Egyébként köszönöm, hogy nem kiabált a gyerekkel. Véletlenül történt, de ilyennek többször nem szabad előfordulnia. Ugye, Brice? - Igen! Jack elmosolyodott. Látszott, hogy nagyon jó a kapcsolat apa és fia között. A férfi elővette levéltárcájából a biztosítási kártyáját. - Gary Franklin - mutatkozott be, majd kezet nyújtott. Jack felkapta a fejét. Egy másodpercig habozott, azután elfogadta a feléje nyújtott kezet, és megrázta. - Maga lenne Gary Franklin? - csúszott ki a száján, mielőtt még meggondolhatta volna. Szerette volna tudni, vajon azt a bizonyos Franklint látja-e maga előtt. - Ismer engem? Jack megrázta a fejét. Szerencsére nem kellett magyarázkodnia, mert az ajtóban megjelent egy nő. Csecsemőt tartott karján, a kisbaba fejét óvatosan a vállához támasztva. - Mi történt? - fordult szigorú tekintettel a fia felé. Látszott az arcán, hogy gyanítja, mi történt, de Brice-tól akarta hallani. - A baseball-labdám betörte Mr... - A fiú itt zavartan elhallgatott, és várakozóan nézett fel Jackre. - Jack Keller - hajolt meg könnyedén a férfi. Remélte, nem túl feltűnő, ahogy akaratlanul is csodálkozva mered a ház előtt álló nőre meg a karjában tartott csecsemőre... Gary alighanem észrevehetett valamit, mert az asszony felé mutatott: - A feleségem, Marjorie. A kicsi pedig a leányunk, Alana. Nehezen lehetett volna leírni azt a megkönnyebbülést, amit Jack ebben a pillanatban érzett. Még nehezebb azonban megérteni. Ez a férfi nyilvánvalóan nem azonos azzal a Gary Franklinnel, aki feleségül vette Lorraine-t. - Szép kislányuk van - jelentette ki mosolyogva. - Mennyi idős? - Nyolc hónapos - felelte Marjorie. - De talán mégsem az utca közepén kellene beszélgetnünk! Jöjjön be, Mr. Keller! - Jack Keller... - ismételte Gary lassan. - Hallottam egy férfiról, akit így hívtak. Sajnos, sohasem találkoztam vele; de eleget hallottam róla ahhoz, hogy tudjam, bizonyára kedveltem volna. - A Keller meglehetősen gyakori név - jegyezte meg Jack, miközben a ház felé mentek. - Úgy mondhatnám, hogy Jack Keller egy barátomnak volt a barátja. - Gary kinyitotta a nappaliba vezető ajtót. A helyiség kissé rendetlennek látszott, de nem elhanyagoltnak. A kisbaba létezése mindenre rányomta a bélyegét. Flanell bébitakaró lógott a hintaszék háttámlájára, üres cumisüveg állt a kávézóasztalon. A földön szerteszét gyermekjátékok hevertek.
Jack voltaképpen nem is akart bemenni a házba, de furcsamód vonzódott ehhez a fiatal párhoz. Talán azért, mert kiderült, hogy ez a Gary Franklin nem Lorraine férje? - Akarja látni a nevét? - kérdezte Brice. Jack meglepett arcát tátva levett az egyik polcról egy fényképet. - Brice - szólt rá az anyja -, nem hinném, hogy ez jó ötlet. - Miért? - értetlenkedett a kisfiú. - Mert az a Jack Keller... meghalt. - Ó... - Brice visszatette a bekeretezett felvételt a polcra. - Nem baj! - vágott közbe Jack feltámadó kíváncsisággal. A fiú ismét levette a képet a polcról, ás odavitte neki. A fotó azonban nem azt ábrázolta, amire számított. Egyáltalán nem azt. Olyan megrázkódtatás érte, amely - ezt pontosan érezte - az egész életét megváltoztatta. Nem egy férfi állt a fényképen, amint feltételezte, hanem egy nő. Lorraine. Az ő szép arca mosolygott rá a felvételről, és Jacknek már ettől a látványtól is hevesebben kezdett el verni a szíve. Lorraine egy vályogtéglákból emelt új épület előtt állt Antonio és Hector Dancy között, napbarnított karja a kisfiúk vállán pihent. Mind a hárman mosolyogtak. Első pillanatban szinte rá sem ismert arra a lányra. Zöldesbarna színű férfias sortot és ujjatlan blúzt viselt. A haját rövidre vágatta. A szemében pedig... a szemében pedig öröm és fájdalom igen, fájdalom! - tükröződött. Jack eltöprengett, vajon Lorraine is végigjárta-e a szenvedésnek azokat a mélységeit, amiket ő az elmúlt tizennyolc hónap alatt. És vajon szintén, meglelte-e végül - a mégoly törékeny - lelki békéjét, mint ő? Ha igen, akkor nem lehetett könnyű. Neki sem ment könnyen. Amikor végre sikerölt elszakítania a tekintetét Lorraine arcától, újabb megrázkódtatás érte. Az épület bejárata fölött fából készült tábla függött, rajta a következő felirat állt angolul és spanyolul: Kórház Jack Keller emlékezetére... - Valami baj van? - lépett mellé csodálkozva Gary. Jack felpillantott a fényképről, majd lassan megrázta a fejét. - Olyan, mint aki kísértetet látott - jegyezte meg Gary. - Úgy is érzem magam - válaszolta Jack. - Azt hiszem, több megbeszélnivalónk van, mint gondoltam volna. Lorraine immár hat hónapja élt El Miradorban, és úgy érezte, mintha egész életében ehhez a közösséghez tartozott volna. Spanyol nyelvtudása még csak az elemi szókincsre korlátozódott, de igyekezett fejleszteni. Antoniót meg Hectort nagy büszkeséggel töltött el minden egyes spanyol szó, amelyre ők tanították meg a nővérüket, Lorraine pedig viszonzásul az angol nyelvet gyakorolta velük. Amikor bejelentette, hogy kórházat szándékozik építeni Jack emlékére, a helybeliek közül sokan felajánlották a segítségüket, többen, mint amennyi munkáskézre tulajdonképpen szüksége
lett volna az építkezéshez. A kis épület, és benne Lorraine szállása, bámulatosan rövid idő alatt elkészült. Mindez azonban még csak a kezdetet jelentette. Lorraine új barátai különböző alapítványok pályázatain több mint 25 000 dollár támogatást szereztek gyógyszerre, a Med-X pedig orvosi és egészségügyi felszerelést ajándékozott azzal az ígérettel, hogy a következő évben is küldenek. Az utolsó akadályt Lorraine oklevelének honosítása jelentette; anélkül nem végezhetett volna ápolónői munkát Mexikóban. Azonban a kormány támogatásával - még mindig hálásak voltak a Kukulcán Csillag visszaszerzéséért - nem egészen két hónap múlva megnyithatta a kórházat. Az első napon megdöbbentette az odakinn várakozók száma. Hosszú sor állt az ajtótól végig a szűk utcán. Egy hét után már tudta, hogy helyesen cselekedett. Azelőtt sokszor értelmetlennek érezte a munkáját, fölöslegesnek a küzdelmet. Most viszont a saját szemével láthatta, mennyi embernek jelent könnyebbséget a helyi egészségügyi ellátás. A tudat, hogy segített másokon, neki is hasznára vált; megtanulta elfogadni a múltját és a jövőjét. Hasonló hatást gyakorolt apjára a tanári munka, amikor végre megtelepedett El Miradorban a hosszú hányattatás után. Jack elvesztése óta először aludta át az éjszakákat. Olykor az egész nap úgy telt el, hogy nem is gondolt rá. És ha mégis az eszébe jutott, már nem taglózta le a fájdalom. Érezte, hogy a férfi helyeselné a visszatérését Mexikóba, meg a munkát is, amit választott magának. Néha, különösen egy-egy hosszú nap végén, hátradőlt a székén, és azt kívánta, bárcsak láthatná őt most Jack. Mennyire különbözik attól az önelégült, kényeskedő nőtől, amilyennek annak idején megismerte! Nagyon megváltozott a találkozásuk óta, de egészen mostanáig maga sem értette meg az okát. Az édesanyja egész életében hangsúlyozta, hogy az élet csupa-csupa kárpótlás. Ha egy ajtó bezárul előttünk, kinyílik helyette egy másik. Egészen addig nem sokat töprengett ezen, amíg fel nem fedezte, hogy mennyire megszerette a három kis féltestvérét. Elvesztette Jacket, a szíve azonban nem maradt üres. Megtelt szeretettel Antonio, Hector meg Alberto iránt, és a fiúcskák teljes mértékben viszonozták a szeretetét. A két nagyobb estefelé rendszerint meglátogatta egy-egy órára, és gyakran rávették, hogy vacsorázzon náluk. Hetente két-három alkalommal együtt étkezett az apjával meg Azucenával. Minél jobban megismerte Thomast, annál jobban szerette és becsülte őt. Kapcsolata Azucenával csakhamar kölcsönös ragaszkodássá és segítőkészséggé fejlődött. Legkisebb öccse, Alberto, teljesen felépült súlyos betegségéből. Lorraine-nek repesett a szíve, valahányszor csak ránézett a dundi kisgyerekre, és Alberto vidám, pufók kis arca is felragyogott, ha meglátta nővérét. Széles mosollyal totyogott feléje, mert tudta, hogy Lorraine felkapja és magasra emeli. A kicsi jókedvű kacagása ilyenkor az egész házat betöltötte.
Lorraine néha szinte már úgy érezte, mintha a dédelgetett kis apróságok a saját gyerekei lennének. Jack meg az ő családja, amit megtagadott tőle a sors. Így is a férfinak köszönheti, hogy rádöbbent, milyen sok szeretet rejlik a szívében; és most ezt a szeretetet mind a testvérkéire pazarolta. A késődélután csendjében az íróasztalánál ült, és a napi papírmunkát végezte. Hallotta, hogy csendesen nyílik az ajtó. Mivel feltételezte, hogy a kisöccsei jöttek el érte, letette a tollát. - Az irodában vagyok! - kiáltott ki spanyolul. Senki sem válaszolt, ezért felállt és az ajtóhoz ment. Szabályos rendelési időt tartott, de ha netán később jött valaki, azt is ellátta. Kilépett a váróhelyiségbe, és az alkonyi nap sugaraitól körülvéve egy férfit látott állni bejáratban. Egy kísértetet. Egy szellemet. Jack Keller szellemét. Olyan valóságosnak tűnt, olyan életszereinek... Lorraine alig tudta megállni, hogy oda ne rohanjon hozzá. Görcsösen belekapaszkodott a legközelebbi székbe, és a szíve vadul dobogni kezdett. Rémület vett erőt rajta, noha biztosra vette, hogy ez a különös szellem nem fogja bántani. Inkább attól tartott, hogy felzaklatott képzelete űz vele tréfát. Olyan erősen, olyan makacs megszállottsággal szerette Jacket, hogy az érzés hevessége megfosztotta őt a lelki egyensúlyától. Vagy talán túl sokat dolgozott, nem pihent eleget? Édes Jézusom, hát lehetséges, hogy mégis él? Talán isten és a világegyetem rádöbbent, micsoda szörnyűséges hibát követett el, és most visszaküldte Jacket, hogy jóvátegye a tévedést? Mindennél jobban vágyott rá, hogy kimondja a férfi nevét, hogy kiáltva szólítsa őt, hogy álomképből élő valósággá változtassa. Félt azonban, szertefoszlik a látomás, ha hangoskodni mer. Ne menj el... Kérlek, maradj még... Hadd lássalak néhány percig... Végül már nem bírta tovább a bizonytalanságot, és megszólalt halk, remegő hangon: - Jack? A férfi arcvonásai ellágyultak, ahogy elindult Lorraine felé. Hihetetlenül gyengéden tenyerébe fogta a lány arcát. A keze melege nagyon is valóságosnak tűnt, és Lorraine egyszerre úgy érezte, hogy ájulás környékezi. Támaszt keresve Jackbe kapaszkodott, és önkéntelenül is hozzásimult. - Ó, Raine... - suttogta a férfi. Megfogta a lány vállát, és föléje hajolt. Ajka mohán tapadt Lorraine szájára, mintha már egyetlen pillanattal sem tudna tovább várni. A lány olyan gyakran álmodott erről, hogy most megszállta a bizonytalanság, vajon ébren vane, vagy álmodik. Ha mindez csak álom, akkor nem is akar egyhamar felébredni belőle. Jack nyaka köré fonta a karját, ás visszaadta a csókot. Szorosan egymáshoz simulva álltak, ajkuk szenvedélyesen kereste egymást. Lorraine a férfi hajába mélyesztette az ujjait, és erősen belekapaszkodott, mintha így akarná megakadályozni, hogy ismét elhagyja őt.
- Álmodom? - zihálta kétségbeesetten. - Felelj, kérlek! Valóság ez, vagy álom? Jack kissé felemelte a fejét, és lehunyta a szemét. - Valóság, Raine. Itt vagyok. Élek. Lorraine zokogva belevájta ujjait a férfi vállába, mintha csak meg akarna bizonyosodni állítása igazságáról. Nem, ez lehetetlen! Hiszen Berilo doktor azt mondta neki, Jack meghalt. Az orvos annak idején hosszan beszélt hozzá, és állhatatosan vigasztalta. Jack jelenléte ezek után egyszerűen felfoghatatlan! - Sajnálom - ismételgette a férfi a csókok szünetében. - Nagyon-nagyon sajnálom. - Mégis mi történt? - akarta tudni Lorraine, ugyanakkor rettegett is attól, amit hallani fog. Mondd el, kérlek! Jack leültette egy székre a lányt, és eléje térdelt. Egy hosszú pillanatig a szemébe nézett, majd kezébe vette az arcát. - Jack, kérlek! Mondj el mindent! A férfi csak nagy sokára szólalt meg. - Azt hittem, férjnél vagy. Ez még nem magyarázza meg, miért állította Berilo doktor, hogy Jack meghalt, gondolta a lány. - Szerettél engem - folytatta a férfi. - Bármennyire is akartad, nem titkolhattad el előlem. Lorraine úgy érezte magát, mint aki áthatolhatatlan ködben tévelyeg. A szerelemnek közelebb kellett volna hoznia őket egymáshoz, nem pedig eltávolítani. Hiszen a szerelemnél nincs szorosabb kötelék két ember között. - És én annyira szerettelek, hogy rávettem Berilo doktort a hazugságra. - Jóságos ég! - Lorraine lehunyta a szemét, hogy ne szédüljön el. - Annyira szerettelek, hogy nem akartam, miattam tönkretedd az életed. - Szerettél? - sápadt el ijedten a lány. - Miért mondod múlt időben? Jack válasz helyett magához vonta, és csókkal zárta le a száját. - Ördög vigye a múltat, jelent, jövőt meg az összes igeidőt! - szólalt meg azután. - Meg kellett akadályoznom, hogy elkövesd életed legnagyobb baklövését. - De hát én nem voltam férjnél! - tiltakozott Lorraine. - És én azt honnan tudhattam volna még akkor? Igaz, szörnyű hibát követtem el, hogy nem mondtam meg neki, ismerte el a lány magában. - Nem tudtam - folytatta a férfi -, de okkal feltételeztem, hiszen jegygyűrűt viseltél. És amikor megkérdezte, hogy hívják a férjemet, én Gary nevét mondtam. Egyetlen aprócska füllentés miatt elvesztegettem tizennyolc hónapot az életünkből. Jack hazugsága is hozzájárult ehhez, de enyém a nagyobb felelősség. Lorraine zokogásban tört ki, és
úgy záporoztak a könnyei, mintha soha többé nem akarná abbahagyni, mintha soha többé nem engedne neki enyhülést a bűntudat meg a szomorúság. - Jól van, jól van! - mormolta Jack, miközben magához vonta a sírástól kimerült lányt, és gyengéden letörölte a könnyeit. Sokáig tartották átölelve egymást, míg végül megint a férfi törte meg a csendet: - Ami pedig azt a férjmesét illeti... - Igen? - Gondoskodom róla, hogy minél előbb igaz legyen. 20. FEJEZET Lorraine másodszor is elolvasta a szöveget, hogy megpróbálja kordában tartani a gondolatait. Nehezen tudta a tanulmányaira összpontosítani a figyelmét, mert izgatottan várta Jack visszatérését. Állandóan a csodálatos újság, a kisbaba érkezése járt a fejében, és ahányszor csak maga elé képzelte az eljövendő csöppséget, boldog, halk kuncogást hallatott. Nem tehetett róla de valóban készülnie kellett a másnapi fontos vegytanvizsgára. Jack állta a szavát, és nem egészen egy héttel El Miradorba való érkezése után oltárhoz vezette Lorraine-t. Az esketési szertartást Garcia atya végezte, Thomas meg Azucena állt mellettük, és az egész város velük ünnepelt. A tengerparti kis település lakóinak többsége nagy szegénységben élt, de most ez sem szabta gátját szívélyességüknek és bőkezűségüknek. Lorraine esküvőjénél jobb alkalmat nem is kívánhattak volna, hogy kifejezzék. mennyire hálásak a kórházért. Különféle ételekkel megrakott asztalokat állítottak fel a főutcán, és házilag készített apró ajándékokkal kedveskedtek a fiatal párnak. Az esküvői ünnepség késő estig tartott. Jacknek az egész város üdvrivalgása és kacagása közepette kellett megszöktetnie a feleségét. A nászútjuk csodálatosan sikerült. Lorraine szívét még mindig melegség öntötte el, ha eszébe jutott, mi mindennel ajándékozta meg életének e legszebb hete. Jack újonnan vásárolt kajütös motorcsónakjával vitte el egy, a közelben fekvő lakatlan kis szigetre. Úsztak és búvárkodtak, felfedezőutakat tettek a színpompás korallszirtek rejtelmes világában, az éjszakáik pedig... az éjszakáik pedig legalább ugyanannyi felfedezésre váró rejtelmet és csodát tartogattak a számukra. Jack szerelmével Lorraine olyan ajándékot kapott az élettől, amilyet még csak nem is remélt. Kezdetben viharosan, szinte kétségbeesetten szerelmeskedtek, mintha attól félnének, hogy ismét elszakadhatnak egymástól. A szenvedély csillapultával Jack mindig szorosan magához vonta a lányt, és összeölelkezve feküdtek sokáig. Az elragadtatás meg az öröm ilyenkor könnyeket csalt Lorraine szemébe. Úgy látszott, Jack megértette, hogy Lorraine-nek sírnia kell szerelmeskedés után. Sírnia kell a hosszú, magányban elvesztegetett hónapok miatt, és sírnia kell a mostani csodálatos boldogságtól. A nászútjukat követő hetekben sokat beszélgettek a jövőről. Lorraine számára egyre világosabbá vált, hogy El Miradomak és környékének okleveles orvosra van szüksége. Jack
biztatta, hogy folytassa félbeszakított orvosi tanulmányait, Gary Franklin pedig egyik levelében megemlítette egy ismerősét, egy nyugdíjba készülő általános orvost, aki a Békehadtest tagjaként önkéntes munkát vállalna. Lorraine írt neki és beszámolt a kórházról - melyet időközben átkereszteltek Virginia Dancy Egészségügyi Központnak -, majd a feleségével együtt meghívta El Miradorba kéthetes tájékozódó látogatásra. Lorraine találkozásuk első percétől fogva tudta, hogy jól választott: Dr. Samuel Wetmore remekül fogja helyettesíteni, míg ő eleget tesz tanulmányi kötelezettségeinek. Wetmore doktor beiratkozott egy gyorsított spanyol nyelvtanfolyamra, és miután elvégezte, máris El Miradorba utazott. Együtt dolgoztak mindaddig, amíg Lorraine értesítést nem kapott, hogy a kentuckyi egyetem orvosi karán, a harmadik évfolyamon folytathatja a tanulmányait. Azóta már az utolsó évet végzi, hamarosan kész orvos lesz. A terhességre tulajdonképpen már számíthatott volna, Lorraine-t egy pillanatra mégis meghökkentette az újság. A megdöbbenés azonban menten ujjongó örömbe csapott át. Nem bírt odafigyelni a tankönyveire, legszívesebben körbetáncolta volna a lakást. Alig várta, hogy Jack hazajöjjön, és amikor hallotta az ajtó nyílását, máris repült eléje. A férfi úgyszólván még át sem lépte a küszöböt. amikor a karjába vetette magát. Nem engedte szóhoz jutni, az ajtóhoz szorította, és mohó csókokkal árasztotta el. - Mivel érdemeltem ki ezt a fogadtatást? - kérdezte Jack felhúzott szemöldökkel, amikor végre lélegzethez jutott. - Nem mintha panaszkodni akarnék... Lorraine újabb kis csókot lehelt a férje állára. - Mert csodálatos vagy... - Ez igaz - somolygott Jack. - És férfias... - folytatta Lorraine, miközben kigombolta Jack ingét. - Ez is igaz. - És férfiasságodat be is bizonyítottad... - Nem is egyszer... - Jack hirtelen abbahagyta Lorraine blúzának gombolgatását, és fürkésző pillantást vetett rá. - Tulajdonképpen mit akarsz ezzel mondani? A felesége magával húzta a hálószobába. - Nem is sejted? - A választ meg sem várva, forró csókot nyomott a férfi ajkára, miközben fürge kézzel vetkőztette. Jack sem vesztegette az időt, és néhány pillanat múlva már az ágyon találták magukat. Csókjaik egyre bensőségesebbé, egyre szenvedélyesebbé váltak, míg végül Lorraine odaadta magát - a szívét, a jövőjét, az egész lényét. Elégedett sóhaj hagyta el az ajkát, amikor a testük eggyé olvadt. Érezte meztelen bőrén a férfi kemény izmait, és ujjai hegyével becézgetve simított végig a sebhelyein, hiszen mindegyikük Jack bátorságának egy-egy bizonyítéka volt. Utána még sokáig feküdtek összeölelkezve. A férfi egyszer csak Lorraine fülébe súgta:
- Nem árulnád el, mire gondoltál az előbb? - Lehetséges, hogy még nem találtad ki? - mosolygott titokzatosan a felesége. - Csak... csak nem...? - Jack elhallgatott, és izgatottságában nagyot nyelt. - Lehetséges, hogy terhes vagy? - Igen! Ó, Jack, hát nem csodálatos? A férfi azonban hallgatott. Lorraine felemelte a fejét, és csodálkozva nézett rá. - Ne mondd, hogy eszedbe sem jutott! - Akkor is meglepődtem. - Jack hangja furcsán, érdesen és megilletődötten csengett. - Ó, én olyan boldog vagyok! A férfi most Lorraine fölé hajolt. - El sem hiszem - suttogta. Hihetetlenül gyöngéden megcsókolta a feleségét. - De mi lesz a tanulmányaiddal, a kórházzal? Egyelőre még nem terveztünk gyereket... - Az életben általában a váratlan dolgok sikerülnek a legjobban. Jack hangosan felkacagott. - Az nem vitás! - Én már mindent kigondoltam - lelkesedett Lorraine a férje oldalához simulva. - Én meg azt szeretném, ha befejeznéd az egyetemet - vágott közbe Jack, és kezét gyengéden Lorraine lapos hasára tette, mintha üdvözölni akarná az odabenn fejlődő csöppséget. - Be fogom fejezni, ígérem, azután folytatom a munkát a kórházban. - Majd segítek a baba körül. - Számítok is rá! Ha visszamegyünk El Miradorba, napközbe Azucena fog vigyázni a kicsire. Azt hiszem, Wetmore doktor szívesen vállalja még néhány évig kórház vezetését, te pedig megnyithatnád azt a csónaképítő műhelyt, amiről beszéltél. - Szóval te már mindent elterveztél? - nevetett Jack. - Sőt még ennél is többet! - Ne mondd! - kacagott Jack, miközben megcsókolta Lorraine feje búbját. - Esküszöm, az volt kalandos életem legkalandosabb vállalkozása, amikor feleségül vettelek téged. És ezeket a szavakat akár bóknak is lehetett venni egy hajdani zsoldos szájából...
