ARUNÁCSALA KÖNYVEK
Ramés Sz. Balszékar
A jelenségvilágon túl Sri Niszargadatta Mahárádzs tanításai
FILOSZ Budapest, 2010
A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Ramesh S. Balsekar: Pointers from Nisargadatta Maharaj Chetana (P) Ltd. Mumbai, 1999 Second Edition © Ramesh S. Balsekar Hungarian translation © Malik Tóth István, 2009
Fordította:
MALIK TÓTH ISTVÁN Lektorálta:
PÁL DÁNIEL
Tartalomjegyzék Előszó a magyar kiadáshoz ............................................... 9 Bevezetés ........................................................................14 1. A teljesítmény felett érzett büszkeség .........................21 2. Tudatosság, az egyetlen „tőke"...................................25 3. A halál torkában ........................................................ 29 4. A megnyilvánult és a megnyilvanulatlan egyek...........33 5. Tiszta Tudat és tudatosság.......................................... 37 6. A tér és az idő rabsága ...............................................41 7. Hogyan látja a dnyání a világot?................................. 45 8. Az igazság bizonyítéka .............................................. 47 9. Te Ráma vagy, én Ráma vagyok................................. 50 10. Képek a képzeletben.................................................. 55 11. A játék folytatódik..................................................... 58 12. A megnyilvánulás álom ............................................. 60 13. A szeretet és Isten...................................................... 63 14. Nézőpont a Gítá olvasásához...................................... 68 15. Vak fiatalember igaz látással...................................... 72 16. Gúnyolódni jött ......................................................... 76 17. Lényeg és jelenség..................................................... 85 18. Értsük meg az alapvető tényeket! ............................... 90 19. Az önmegismerés és az élet gondjai ........................... 95 20. Egyedül a Guru kegyelmére van szükségem ..............100 21. A tudatosság magja...................................................106 22. Valódi önmagunk felismerése erőfeszítés nélküli...... 115 23. A meddő asszony gyermeke......................................119 24. Az alapok áttekintése................................................122 25. Mi vagyunk valójában?.............................................126 26. Élet, ez az olcsó vásári komédia ................................131 27. A téves azonosulása „rabság"....................................134 28. Időtlen vagy.............................................................138 29. Nincs olyan, hogy „megvilágosodás" ........................141
30. 31. 32. 33. 34. 35. 36. 37. 38. 39. 40. 41. 42. 43. 44. 45. 46. 47. 48. 49. 50. 51. 52. 53. 54. 55. 56. 57.
Mi voltál a „születésed" előtt? .................................. 145 Mahárádzs önmagáról.............................................. 149 Egy személyes élmény............................................. 151 Nincs érzékelő, csak érzékelés.................................. 157 A tökéletes azonosság .............................................. 160 A cselekvő teljes hiánya........................................... 163 Senki sem születik, senki sem hal meg...................... 167 A gondolkodás elemzése.......................................... 170 A tiszta létezés Isten ................................................ 173 Ez a tudatos jelenlét vagy......................................... 177 Mahárádzs újra önmagáról ....................................... 183 Nem lehet újraszületés ............................................. 185 Az intellektus kábítószer lehet.................................. 190 Az igazság: hamisnak látni a hamisat........................ 193 Kísérletezés a meditációval ...................................... 197 Nem létezik semmi, csak „én".................................. 200 A különálló létező létének tagadása .......................... 205 A kereső az, amit keres ............................................ 207 A mélyalvás természete............................................ 211 Az „én" megsemmisítése.......................................... 214 Egy tiszteletlen kinyilatkoztatás ............................... 217 Kiszenved?.............................................................. 220 Fejlődés a spirituális keresés során ........................... 224 A tapasztalat elszenvedése ....................................... 227 A szavak és azok beteljesülése ................................. 231 Az élettel és a halállal kapcsolatos zavarodottság.... 234 Az utolsó napok: az utolsó tanítás............................. 237 Az utolsó pillanatok: mahászamádhi......................... 258
FÜGGELÉK ..................................................................... 261 1. A tanítás lényege ..................................................... 261 2. Megjegyzés a tudatosságról ..................................... 280 3. Bhakti, dnyána és az egyén ...................................... 291 4. A teljes igazság ....................................................... 304 Szójegyzék.................................................................... 307
Előszó a magyar kiadáshoz
Ugyan Ramés Sz. Balszekar azt írja bevezetőjében, hogy nem szükséges életrajzot írni Sri Niszargadatta Mahá-rádzsról (és ebben több okból is teljesen igaza van), némileg mégis más a helyzet egy, a Mahárádzs tanításait tartalmazó magyar kiadás esetében. Hiszen az ő neve immár fogalommá vált Indiában, sőt Nyugat-Európában és Amerikában is, hazánkban azonban jóformán teljesen ismeretlen. Sokan őt tartják - Sri Ramana Maharsi mellett - a XX. század legnagyobb bölcsének, akiben India évezredes szellemi hagyománya és bölcsessége hallatlan erővel és elevenséggel megtestesült. S hogy miért mondhatja e könyv szerzője, hogy szükségtelen (sőt tegyük hozzá, szinte lehetetlen) életrajzot írni róla? Egyrészt azért, mert Mahárádzs tanításai önmagukért beszélnek, és világosan kimondják: ő nem korlátozódik csupán a testére. Saját maga így beszélt erről: „Mindaz, ami létezik, én vagyok, mindaz, ami létezik, az enyém. Minden kezdet előtt és minden vég után - ÉN VAGYOK. Mindennek bennem van létezése, a »vagyokban«, ami benne ragyog minden létezőben. Még a nemlétezés is elképzelhetetlen nélkülem. Bármi történik, nekem ott kell lennem, hogy szemtanúja legyek." Prózaibb okai is vannak egy Mahárádzsról szóló életrajz tökéletlenségének: a fennmaradt anyag igen hiányos, és őt a legkevésbé sem érdekelte, hogy ezeket a hézago-
kat bármilyen formában kitöltse. Amikor megkérdezték tőle születésének pontos időpontját, ő udvariasan azt válaszolta, hogy sohasem született. Ezeket szem előtt tartva mégis megkísérlünk néhány tényt egymás mellé sorakoztatni, remélve, hogy kirajzolódik belőle a nagy bölcs (dnyání) földi életpályája. Sri Niszargadatta Mahárádzs születésének pontos ideje ismeretlen, sőt korai éveiről is alig tudunk valamit. Idősebb rokonok beszámolói szerint 1897 márciusának egy teliholdas napján született, mely egybeesett Hanumán (más néven Máruti), a majomisten születésnapjának fesztiváljával. Ennek tiszteletére szülei a Máruti nevet adták a gyermeknek. Szegénységben, szinte iskoláztatás nélkül nőtt fel; gyermekként az akkor földműveléssel foglalkozó apjának segített az egyszerűbb munkák elvégzésében. Márutinak öt testvére volt: két lány és három fiú. Apja halála után, tizennyolc évesen, Bombaybe (mai nevén Mumbaiba) ment, ahol végül kereskedőként biztos anyagi hátteret teremtett magának és egyre növekvő családjának: gyermekruhát, dohányt és kézzel gyártott olcsó cigarettát árult. Élete nem különbözött az átlagemberekétől: házasság, gyermeknevelés (három lánya és egy fia született), munka, és semmi jel nem utalt arra, hogy egyszer még szent emberként tisztelik majd. Egyik este azonban barátja elvitte magával gurujához, és ez élete fordulópontjának bizonyult. A guru, Sri Sziddharámésvar Mahárádzs - aki a hinduizmus navanáth szampradája nevű hagyományvonalához tartozott - egy mantrát adott neki, és bevezette a meditáció gyakorlásába. A kezdeti időszakban Márutinak gyakran voltak látomásai, sőt időnként elragadtatásba is esett, mígnem egyszer valami mintha felrobbant volna benne,
egyéni tudatossága átadta helyét az egyetemes tudatosságnak, és felismerte a végső Valóság kettősségek nélküli (szanszkritul advaita) természetét. Sri Niszargadatta Mahárádzs egy ízben így számolt be erről: „Gurum azt kérte tőlem: »Bízz bennem! Én mondom, isteni vagy. Fogadd el ezt abszolút igazságként! Isteni az örömed, akárcsak a szenvedésed. Minden Istentől ered. Emlékezz erre mindig! Isten vagy, egyedül a te akaratod jön el.« Hittem neki, és hamarosan felismertem, milyen csodálatosan igazak és pontosak a szavai. Nem korlátoztam az elmémet azt gondolva, hogy »Isten vagyok, csodálatos vagyok, meghaladok mindent.« Egyszerűen csak követtem a tanácsát, amely abból állt, hogy összpontosítsam a tudatom a tiszta létre, a »vagyokra«, és maradjak abban. Órákig szoktam ülni, elmémben semmi mással, mint a »vagyokkal«. Hamarosan békesség, öröm és mindent átölelő szeretet vált alapállapotommá. Abban minden eltűnt: én, a Gurum, az életem, az engem körülvevő világ. Csak béke maradt, és mérhetetlen csendesség." Megvilágosító erejű élménye után Máruti - aki felvette a Sri Niszargadatta Mahárádzs nevet - kettős életet élt: tovább vezette üzletét, de a haszon még kevésbé érdekelte, mint azelőtt. Mestere 1936-ban bekövetkezett halála után erős késztetést érzett rá, hogy lemondjon a világról. Maga mögött hagyta hát családját és vállalkozását, s kolduló zarándokként eljutott India legkülönbözőbb helyeire. Gyalog tette meg az utat a Himalájáig, ahol, úgy tervezte, hátralévő éveit az örök élet keresésének szenteli. Azonban hamarosan belátta az ilyen keresés hiábavalóságát: az örök életet nem kell keresnie, hiszen már az övé. Meghaladva az „én a test vagyok" képzetét olyan boldog, békés és semmihez sem hasonlítható állapotban
élt, hogy ahhoz képest minden értéktelennek tűnt számára. Elérte a legfőbb célt, felismerte a látszatvilág mögött húzódó tökéletes valóságot. Ezek után újra visszatért családjához a nagyvárosba, tovább vezette üzletét (zarándokútja után a hatból egy boltja maradt, de ez is elég volt családja eltartásához), híre pedig kezdett elterjedni India-szerte. Egyre többen keresték fel útmutatásért, sőt Nyugatról is sokan érkeztek hozzá. A mester és a tanítványok között elhangzott beszélgetésekből számos könyv született, ezek közül is kiemelkedik az I Am That (En Az vagyok), mely nemcsak a hinduizmus egyik misztikus ágának, az advaita védántának lett modern alapműve, de napjaink bölcseletének egyik legtöbbet idézett könyvévé vált. A Maháradzs szavaiból áradó kétségbevonhatatlan erő és bizonyosság a világ minden tájáról vonzotta hozzá a spirituális törekvőket. Szavai (és könyvei) gyakran megrengetik az olvasók világképét, mert minden fogalmi kapaszkodót, dédelgetett spirituális elképzelést alapjaiban megkérdőjeleznek. Sri Niszargadatta Mahárádzsot élete vége felé torokrák támadta meg. Betegségét mindvégig sztoikus nyugalommal tűrte, és amíg képes volt rá, tanította az őt felkeresőket. 1981. szeptember 8-án hunyt el, vagy ahogy az indiaiak mondják: mahászamádhiba (a nagy elmélyedésbe) lépett.
Néhány szót mindenképpen ejtenünk kell e könyv szerzőjéről, Ramés Sz. Balszékárról is, akinek személyisége, életpályája sok szempontból látszólag szöges ellen-
tété Niszargadatta Mahárádzsénak. Ramés Sz. Balszékár 1917-ben született, és iskoláit részben Európában, Angliában végezte. Karrierje 1940-ben a Bank of India banktisztviselőjeként kezdődött, s innen is ment nyugdíjba vezérigazgatóként 1977-ben. Eközben foglalkozott testépítéssel, s magas szinten tollaslabdázott és golfozott. Míg Mahárádzs rendkívül egyszerű körülmények között élt Bombay egyik elegánsnak a legnagyobb jóindulattal Sem nevezhető negyedében, Ramés természetesen a város gazdagabb részében lakott, bár lakásában (ahol volt szerencsém néhány éve személyesen is megfordulni) a fényűzésnek vagy a hivalkodásnak nyoma sem volt. A háromgyermekes családapa nem sokkal nyugdíjba vonulása után egy folyóiratban olvasott egy bizonyos Sri Niszargadatta Mahárádzs nevű gururól, aki az advaitát tanította, amely mindig is erősen foglalkoztatta Ramést. Elment hát, hogy meghallgassa őt, és azonnal felismerte: megtalálta mesterét. Néhány hónap után már ő volt Mahárádzs napi beszélgetéseinek egyik tolmácsa, sőt Mahárádzs halála után tanításának egyik legnépszerűbb közvetítője. Ramés Sz. Balszékar - aki iskoláztatása és filozofikus gondolkodásmódja folytán ideális kapocs Kelet és Nyugat között - élete végéig rendszeresen fogadta az őt felkeresőket, és megosztotta velük tapasztalatait, bölcsességét. Sri Niszargadatta Mahárádzs legismertebb tanítványa 2009. szeptember 27-én, kilencvenkét éves korában hunyt el Bombayben. Ezúton is szeretnénk kifejezni hálánkat azért, hogy hozzájárult e könyv magyarországi megjelenéséhez. A fordító
Bevezetés
Nem szándékoztam könyvet írni Sri Niszargadatta Mahárádzs tanításairól. Az alább olvasható anyag spontán módon merült fel bennem, egy fajta kellemes megszállottságban, amely átjárta lényemet, s valamilyen ellenállhatatlan kényszerítő erő „mondta tollba". Nem volt más választásom, írnom kellett, verbális szintre kellett lehoznom a Mester szavainak absztrakt megértését. Valójában inkább hallgatás volt, mintsem írás, jóllehet a tollam látszólag szavakat és mondatokat vetett az előttem fekvő papírra. Amikor az első darab készült (mely most a könyv egyik fejezete), azt vettem észre, hogy a gondolataim gyorsabban szárnyaltak, mint amilyen sebességgel írok. Amit leírtam, eltettem egy iratgyűjtőbe, és át sem olvastam. Akkor még nem sejtettem, hogy több ilyen írás születik majd, azt pedig még kevésbé, hogy a számuk végül majdnem eléri a hatvanat. Minden alkalommal kényszert éreztem rá, hogy írásba foglaljak egy adott témát, amely-lyel Mahárádzs foglalkozott - és minden alkalommal eltettem az iratgyűjtőbe anélkül, hogy kijavítottam vagy akár átolvastam volna. Egyik barátom, a hongkongi Kékí Bunsah - aki szintén Mahárádzs lelkes követője - éppen akkor hívott fel telefonon, amikor már úgy tizenöt ilyen cikk összegyűlt. Amikor Mahárádzs tanításának egyik részletéről beszélgettünk, véletlenül megemlítettem, hogy egy nappal korábban pont erről a témáról született egy írásom. Kékí
természetesen lelkes volt, mint mindig, és nem hagyta, hogy elmismasoljam a dolgot: ragaszkodott hozzá, hogy elolvashassa a cikket. Azután persze a többit is. Ezt követően elintézte, hogy legépeljék őket - természetesen egy példányt saját magának is készíttetett! Ekkor kínos helyzetben találtam magam, hiszen egy szóval sem említettem Maháradzsnak ezeket az intuitív írásokat. Sőt, másnak sem beszéltem róluk, még jó barátomnak és kollégámnak, Szaumitra Mullarpattannak sem, aki már jóval azelőtt fordította Mahárádzs beszélgetéseit, mielőtt Mahárádzs engem is megkért volna erre. Amikor beszámoltam Mullarpattannak nehéz helyzetemről, az írások száma már huszonötre emelkedett. Úgy tűnt, az ihlet rendszertelen időközönként jön: volt, hogy az említett kényszer hatása alatt szinte egyszerre, sebtében leírtam öt-hat fejezetet, máskor pedig napokig semmit. v Egy reggel a szokásos összejövetel után Mullarpattan és én kocsikázni vittük Mahárádzsot, és barátom egyszer csak felvetette a készülő írások kérdését. Velem együtt ő is jól tudta, hogy Mahárádzs általában lebeszélte a követőit arról, hogy írjanak vagy előadást tartsanak a tanításáról, feltehetőleg két okból: a) az író (vagy előadó) talán nem értette meg elég mélyen a témát, talán csak felszínesen vagy pedig egyáltalán nem fogta fel; és b) esetleg arra érez ezáltal kísértést, hogy hamis guru ként pózoljon, komoly kárt okozva ezzel. Mullarpattan tehát taktikusan közelítette meg a kér dést, hangsúlyozva, hogy az egész írás lényegét tekintve spontán módon jött létre, nem pedig úgy, hogy valaki tol lal és papírral íróasztalhoz ült, fejébe véve, hogy ír egy
adott témáról. Emellett - érvelt Mullarpattan - már maga a gyorsaság, amellyel a szavak a papírra kerültek, is mutatja, hogy az írás nem közönséges elmeszülemény. Én az autó első ülésén ültem, Mahárádzs és Mullarpattan pedig hátul. Miközben Mullarpattan beszélt, Mahárádzs nem válaszolt, sőt egyetlen hangot sem hallatott! En meglehetősen izgatottan hátrafordultam, és mit láttam? Mahárádzs teljesen nyugodtan, lehunyt szemmel ült hátradőlve, arcán üdvözült mosollyal. Az üzenet világos volt: már tudott a cikkekről - bizonyosan tudott róluk. Sőt mi több, elégedett is volt velük. Amikor Mullarpattan befejezte mondandóját, Mahárádzs előrehajolt, és így szólt: „Hadd jöjjenek csak ezek az írások, annyi, amennyi önmagától felmerül! A lényeg a spontaneitás. Ne erőltesd őket, és ne is állj ellent nekik!" Ekkor Mullarpattan javasolta, hogy adjuk ki az írásokat, mire én közbevetettem, hogy álnéven kellene megjelenniük, mivel teljesen világos számomra, hogy csak eszköz vagyok az írás folyamatában. Mahárádzs azonnal egyetértett a kiadással, de ragaszkodott hozzá, hogy az író nevét egyértelműen jelölni kell, „jóllehet tudom - tette hozzá -, hogy mindketten tudatában vagytok annak, hogy minden írás a tudatosságból ered, s hogy van írás, de nincsenek írók". Hatalmas megkönnyebbülés volt számomra, hogy Mahárádzs nem csupán tudott az egészről, de igencsak elégedett is volt vele, és áldását adta rá. A könyv tartalma 1. Mahárádzs tanításának itt szereplő összefoglalása nem az összejöveteleken elhangzott beszélgetések egyszerű átirata.
2. Elsősorban olyan témákat ölel fel, amelyek felmerültek az összejöveteleken, amikor Mullarpattan fordított, és én jelen voltam, vagy pedig saját magam fordítottam. 3. A könyv mélyebben foglalkozik az egyes fejezetekben tárgyalt témákkal, mintha pusztán Mahárádzs bármelyik összejövetelen elhangzott maráthí nyelvű beszédének szó szerinti angol fordítását adná vissza. Noha az egyes fejezetek alapvető részét az képezi, ami egy adott összejövetelen elhangzott, a téma világosabb és teljesebb kifejtése végett további anyagokat merítettünk más összejövetelekről, amelyeken Mahárádzs ugyanezt a témát taglalta. E szabadság nélkül a fejezetekből hiányzott volna az a mélység, mellyel reményeim szerint most rendelkeznek. 4. Képtelenség bármilyen nyelvre lefordítani akár Mahárádzs maráthí szavainak pontos értelmét, akár azt a hatást, amelyet az elhangzásukkor tettek. Mahárádzs szavainak fordítása ebben a könyvben nem tisztán szó szerinti, hanem szükségképpen értelmezi is azt, ami nyilvánvalóan benne rejlett Mahárádzs anyanyelvén elhangzott szavainak ötletes, energikus, olykor tömör, de határozott használatában. 5. Az olvasó úgy érezheti, hogy elkerülhettem volna Mahárádzs számos kijelentésének ismétlését, melyek újra meg újra felbukkannak a különböző fejezetekben. Ezek az ismétlések mégsem hagyhatók el, mégpedig a következő okokból: a) Az ismétléseket Mahárádzs pörölycsapásoknak hívja. Ezeket arra a hatalmas kondicionáltságra méri, amely miatt az egyének elkülönült létezők-
ként azonosítják magukat, és amely az Igazság meglátásának akadálya. b) Mahárádzs azt akarja, hogy mindig emlékezzünk rá: nem szabad engednünk magunknak, hogy csak az ágakkal foglalkozzunk, miközben elfeledkezünk a gyökérről. Ezért hoz vissza bennünket újra meg újra a gyökérhez, a forráshoz: „Mi voltál, mielőtt »megszü-lettél«?" c) Ezeket a fejezeteket nem folyamatosan, egyhuzamban kell olvasni, mint egy regényt. Szándéka szerint minden egyes fejezet önmagában teljes. Itt utalhatok Mahárádzs gyakran ismételt megjegyzésére is, miszerint már akkor felfogjuk az egész Igazságot, ha akár egyetlen kijelentését mélységében megértjük. Ezzel együtt azt a gyakori figyelmeztetését se feledjük, hogy az Igazság bármiféle felfogása csak akkor érvényes, ha maga a felfogás megszűnik, vagyis ha maga a kereső mint különálló létező eltűnik. Minden tudásra csak a tudatosságban lehet szert tenni - állítja Mahárádzs -, és magáról a tudatosságról is fel kell ismerni, hogy pusztán egy képzet. Más szavakkal: egy képzet minden „tudás" alapja! Szükségesnek tűnt, hogy a könyvben Mahárádzs rövid életrajza is helyet kapjon, de miután alaposabban megfontoltam, elvetettem az ötletet. Nem annyira azért, mert Mahárádzs egyszerű életének ismert eseményei túl szegényesek ahhoz, hogy írjunk róluk, mint inkább azért, mert maga Mahárádzs vonakodik ettől: „Holt anyag - mondja róla -, olyan holt, mint egy kialudt tűz hamvai. Engem nem érdekel. Miért kellene, hogy titeket érdekeljen?" Ezzel utasított el minden érdeklődést, mely a múltját firtatta. „Hát van egyáltalán múlt? - szokta kérdezni. Ahelyett, hogy ilyen
haszontalan elfoglaltságokra pazarolnátok az időtöket, miért nem hatoltok a kérdés gyökeréig, és vizsgáljátok meg magát az idő természetét? Ha így tesztek, azt találjátok majd, hogy az időnek nincs szubsztanciája. Az idő csak egy fogalom, egy képzet." Mielőtt befejezném az előszót, szeretnék köszönetet mondani barátomnak, Kékí Bunsahnak, aki az első néhány cikk után kitartóan és szeretettel követelte tőlem a további írások másolatait, valamint Maháradzs másik követőjének, P. D. Kaszbékarnak, Mahárástra állam kormánya korábbi miniszterének, aki hasznos tanácsokkal látott el a könyvvel kapcsolatban. Különösen hálás vagyok kedves barátomnak, Szaumitra Mullarpattannak, aki nemcsak felvetette a témát Mahárádzsnak, és biztosította Maháradzs áldását a könyvre, de építő javaslataival folyamatosan bátorított a kézirat elkészülése közben. Külön köszönet illeti Szudhákar Díksitot, aki kritikus szemmel olvasta át a végső kéziratot, ami számos hasznos változtatást eredményezett. Diksit, aki Maháradzs tanításának odaadó tisztelője, annak a Chetana kiadónak a feje, amely Maháradzs I Am That (En Az vagyok) című könyvét is kiadta. Amikor Diksit megtudta, hogy írtam valamit Mahárádzsról, felkeresett. Csak egyetlen pillantást vetett a kéziratra, és azonnal felajánlotta, hogy kiadja. Boldog vagyok, hogy a kézirat jó kezekbe került, hiszen szerkesztői tapasztalata és kiadói szakértelme - különösen a bölcselet területén - valóban hatalmas, nemzetközileg ismert és elismert. Bombay, 1982. február Ramés Sz. Balszékar
1. A teljesítmény felett érzett büszkeség
„Régóta keményen dolgozom, és igen sikeres embernek tartom magam. Képmutatás lenne részemről, ha nem ismerném be, hogy rendkívüli megelégedéssel tölt el az, amit elértem, és bizonyos mértékben büszke is vagyok a teljesítményemre. Hát helytelen volna ez?" Egy napon egy külföldi látogató ezeket a szavakat intézte Sri Niszargadatta Maharádzshoz. A látogató a negyvenes évei derekán járhatott - s önelégült, magabiztos és egy kissé agresszív volt. A beszélgetés a következőképpen folytatódott: Mahárádzs: Mielőtt megvizsgálnánk, mi a helyes, és mi a helytelen, áruld el nekem, ki teszi fel ezt a kérdést. Látogató: (kissé meghökkenve) Miért? Természetesen „én". M: És az kicsoda? L: Én. Az az „én", aki Mahárádzs előtt ül. M: S te úgy véled, hogy az vagy? L: Mahárádzs lát engem. Én is látom magam. Hol merülhet fel itt kétség?
M: Erre az előttem lévő tárgyra gondolsz? Mi a legkorábbi emléked erről a tárgyról, amelynek véled magad? Menj vissza az időben olyan messzire, amennyire csak tudsz! L: (néhány perc múlva) A legkorábbi emlékem valószínűleg az, hogy anyám dajkál és ölelget. M: Úgy érted, kisbabaként. Kijelentenéd, hogy a mai sikeres ember ugyanaz a tehetetlen kisbaba, vagy valaki más? L: Kétségtelenül ugyanaz. M: Rendben. Ha még korábbra visszagondolsz, egyetértesz abban, hogy az emlékeidben élő kisbaba ugyanaz az újszülött, akit édesanyád a világra hozott, s hogy valaha olyan tehetetlen volt, hogy még azt sem volt képes felismerni, mi történik, amikor kis teste természetes testi működései zajlanak, és csak sírni tudott, amikor éhes volt vagy fájt valamije? L: Igen, ez az újszülött voltam. M: És mielőtt az újszülött szert tett a testére, és megszületett, mi voltál? L: Nem értem. M: Dehogynem. Gondolkozz! Mi történt anyád méhében? Mi fejlődött testté csontokkal, vérrel, velővel, izmokkal és a többivel a kilenc hónap alatt? Nem egy hím-
ivarsejt egyesült a petesejttel az anyaméhben, és indított új életet, számos vészhelyzeten menve keresztül a folyamat során? Ki vezette át ezt az új életet ezen a kemény időszakon? Nem ez a végtelenül kicsi ivarsejt, amely most olyan büszke az eredményeire? És ki volt az, aki kifejezetten téged kért? Anyád? Apád? Éppen téged akartak fiukként? Volt neked bármi közöd is ahhoz, hogy ezekhez a szülőkhöz születtél? L: Attól tartok, ezt még nem gondoltam végig. M: Éppen ez az. Hát gondold végig! Akkor talán lesz valami halvány fogalmad az igazi önazonosságodról. Azután pedig vizsgáld meg, hogy büszke lehetsz-e arra, amit „elértél". L: Azt hiszem, kezdem érteni, amire Mahárádzs utal. M: Ha mélyebbre hatolsz, fel fogod ismerni, hogy már maga a test forrása - a hímivarsejt és a petesejt - sem más, mint a szülők által elfogyasztott étel esszenciája; hogy a testi formát az ételből álló öt elem alkotja és táplálja; s hogy az egyik teremtmény teste gyakorta egy másik teremtmény táplálékává válik. L: De én biztosan másvalami vagyok, mint ez az ételtest. M: Valóban, de nem „valami". Találd meg, mi az, ami érzővé teszi az érző lényt; mi az, ami nélkül még azt sem tudnád, hogy létezel, nem is beszélve a külvilágról! Végül
pedig hatolj még mélyebbre, és vizsgáld meg, hogy ez a tiszta létezés,* ez a tudatosság nem időhöz kötött-e! L: Feltétlenül meg fogom vizsgálni a felvetett kérdéseket, bár be kell vallanom, hogy korábban sohasem töprengtem még el ilyesmiken, és tudatlanságomban szinte szédülök azoktól az új világoktól, amelyeket Mahárádzs feltár előttem. Újra el fogok jönni. M: Mindig szívesen látlak.
Mahárádzs itt egy szót használ annak leírására, ahogy az ember nem ekként vagy akként létezik, hanem minden meghatározás, azonosulás nélkül létezik. Egy idézet az I Am That című könyvéből jól megvilágítja ezt: „a gyakorlás (szádhana) abból áll, hogy erővel emlékezteted magad a tiszta »lét«-re [being-ness], nem valaminek a létére konkrétan, s nem is bizonyos részek összességének létére, de még az univerzumot alkotó részek összességének a létére sem" (/ Am That. Talks with Sri Nisargadatta Maharaj. Chetana, Bombay, 1999. 33. fejezet, 129. o.). A könyvben ezt a kifejezést végig két szóval fordítottuk (tiszta létezés), és hasonlóképpen jártunk el a tárgy nélküli Tiszta Tudat (Awareness) és a jelenlét érzése, a tiszta „vagyok" (I am-ness) esetében is. (A ford.)
2. Tudatosság, az egyetlen „tőke "
Mahárádzs gyakran kijelenti, hogy a tudatosság az egyetlen „tőke", amellyel az ember világra jön. Amint mondja, ez a látszólagos helyzet. A valódi helyzet azonban az, hogy a tudatosság születik meg, melynek szüksége van egy élő szervezetre, hogy abban megnyilvánulhasson, s ez az élő szervezet a fizikai test. Mi az, ami képessé teszi az érző lényt arra, hogy érezzen (hogy különböző érzéseket érezzen, hogy ingerekre reagáljon)? Mi az, ami megkülönbözteti az élő embert a holttól? Természetesen a lét érzése, a jelenlét érzése, a tu
Az idegen szavak magyarázatát lásd a könyv végén található szójegyzékben.
dik fel, ezzel egyidejűleg és automatikusan tudatosság (csétaná) jelenik meg azáltal, hogy az abszolút Tiszta Tudat visszatükröződik az anyagon. A tudatosság - s ezt világosan meg kell értenünk - az Abszolútum visszatükröződése az anyag felszínén, ami a kettősség érzetét idézi elő. Ettől eltérően a tökéletesen Tiszta Tudat, az abszolút állapot kezdet és vég nélküli, s nincs szüksége önmagán kívüli támasztékra. A Tiszta Tudat csak akkor válik tudatossággá, amikor van valamilyen tárgy, amelyen visszaverődhet. Az abszolút Tiszta Tudat és a tudatosságként visszatükröződő tudat között mondja Mahárádzs - van egy hasadék, amelyet az elme nem képes áthidalni. A nap tükörképe egy harmatcseppben nem azonos a nappal! A megnyilvánult tudatosság időhöz kötött, mivel azonnal eltűnik, amint eléri a vég a fizikai szerkezetet, amelyben lakik. Ennek ellenére Mahárádzs szerint ez az egyetlen „tőke", amellyel az érző lény megszületik. S mivel a megnyilvánult tudatosság az érző lény egyetlen kapcsolata az Abszolútummal, az lesz az egyetlen eszköze, amelynek segítségével egyáltalán reménykedhet abban, hogy eléri a képzeletbeli megszabadulást attól az „egyéntől", akinek tartja magát. Azáltal, hogy egy a tudatosságával, és Átmanjaként, Isteneként tekint rá, az érző lény reménykedhet abban, hogy eléri azt, amiről azt gondolja, hogy elérhetetlen. Mi a valódi szubsztanciája ennek az élettel eltöltő tudatosságnak? Nyilván fizikai anyag, hiszen a fizikai forma nélkül nem élhet tovább. A megnyilvánult tudatosság csak addig maradhat fenn, ameddig lakhelye, a test ép és lakható állapotban van. Jóllehet a tudatosság az Abszolútum visszatükröződése, mégis időhöz kötött, és csak a tápanyaggal tartható fenn, amely az öt elem-
bői áll, akárcsak a fizikai test. A tudatosság az egészséges testben lakozik, és elhagyja, ha a test állapota leromlik, s a test haldoklik. A nap tükörképe csak a tiszta harmatcseppben látható, a sárosban nem. Mahárádzs gyakran hangsúlyozza, hogy megfigyelhetjük a tudatosság természetét és működését az alvás, az álmodás és az ébrenlét mindennapos állapotaiban. Amely, álomtalan alvás során a tudatosság egy fajta nyugalmi állapotba húzódik vissza. Amikor a tudatosság hiányzik, az ember nem érzi saját létezését vagy jelenlétét, nem is beszélve a világról vagy annak lakóiról, vagy a kötöttség és a megszabadulás bármilyen elképzeléséről. Azért van ez így, mert maga az „én" képzete hiányzik. Az álmodás állapotában megmoccan, felcsillan a tudatosság egy szikrája. Az ember még nincs teljesen ébren - s ekkor a másodperc törtrésze alatt, a tudatosságnak ebben a szikrájában hegyek és völgyek, folyók és tavak, városok és falvak egész világa teremtődik meg. A városokban és a falvakban épületek és különböző korú emberek vannak, beleértve magát az álmodót is. S ami még fontosabb, az álmodónak nincs uralma afölött, amit az álombéli figurák tesznek! Más szavakkal, a másodperc törtrésze alatt új világ születik az emlékezetből és a képzeletből, pusztán a tudatosság szikrájának egyetlen csillanásától. Képzeljük el tehát - mondja Mahárádzs - a rendkívüli erejét ennek a tudatosságnak, melynek egyetlen szikrája egész világegyetemet képes magában foglalni és kivetíteni. Amikor az álmodó felébred, az álomvilág és az álomalakok eltűnnek. Mi történik, amikor az [álomtalan] mélyalvás és az álom állapota véget ér, s a tudatosság újra megjelenik? Azonnal érezzük a létezést és a jelenlétet; nem az „én" je-
lenlétét, hanem csak a jelenlétet. Az elme azonban hamarosan átveszi az uralmat, és megteremti az „én"-képzetet és a testtudatosságot. Mahárádzs újra meg újra hangsúlyozza: olyannyira hozzászoktunk már ahhoz, hogy tudatossággal bíró testként gondolunk magunkra, hogy igen nehéznek találjuk elfogadni, sőt egyáltalán megérteni a valódi helyzetet. Igazából a tudatosság nyilvánul meg számtalan testként. Ennélfogva elengedhetetlen megértenünk, hogy a születés és a halál nem egyéb, mint a tudatosságban zajló mozgásfolyamatok kezdete és vége, melyeket úgy értelmezünk, mint időben és térben végbemenő eseményeket. Ha képesek vagyunk felismerni ezt, arra is rá fogunk ébredni, hogy eredendő állapotunkban tiszta lét-tudatüdvösség vagyunk, és amikor kapcsolatban állunk a tudatossággal, akkor csak tanúi vagyunk a tudatosságban zajló különféle működéseknek (és teljességgel különál-lunk tőlük). Ez kétségtelen tény, hiszen nyilvánvaló, hogy nem lehetünk azonosak azzal, amit érzékelünk; az érzékelőnek különböznie kell attól, amit érzékel.
3. A halál torkában
Látogató: Néhány napja autóbalesetben meghalt az egyetlen fiam, és szinte lehetetlennek találom, hogy sztoikus nyugalommal elfogadjam a halálát. Teljes mértékben tudatában vagyok annak, hogy nem én vagyok az első, akit ilyen gyász ért. Azt is tudom, hogy előbb-utóbb mindannyiunknak meg kell halnunk. Már minden bevett módszert kipróbáltam, mellyel az ember vigasztalhatja magát és másokat ilyen helyzetben. Mégis újra meg újra visszatérek a tragikus tényhez, hogy a kegyetlen sors életének virágjában elragadta a fiamat mindentől. Miért? Miért? Egyre csak ezt kérdezgetem magamtól. Mahá-rádzs, nem tudok úrrá lenni a bánatomon. Mahárádzs: (miután néhány percig behunyt szemmel ült) Hiábavaló és fölösleges azt mondani, hogy gyász ért, hiszen az „én" (mint egyén) hiányában nincsenek „mások" sem, és én önmagamat látom visszatükröződni mindannyiótokban. Nyilvánvaló, hogy nem pusztán azért jöttél hozzám, hogy a részvétemet fejezzem ki. Ezt bizonyosan megkaptad már bőségesen a rokonaidtól és a barátaidtól. Ne feledd, az ember úgy megy végig az eletén, évről évre, hogy élvezi a hétköznapi örömöket, és megszenvedi a hétköznapi fájdalmakat, de egyszer sem
látja az életet igaz mivoltában. És mi az élet igaz mivolta? A következő: Nincs „én", nincs „te"; sohasem lehettek ilyen létezők. Mindenkinek meg kellene értenie ezt, és elég bátornak kell lennie ahhoz, hogy ezzel a megértéssel élje az életét. Neked megvan hozzá a bátorságod, barátom? Vagy dagonyáznod kell abban, amit gyásznak nevezel? L: Mahárádzs, bocsásson meg, nem egészen értem, amit mondott, de úgy érzem, felrázott, és ösztönzőleg hat rám. Létem lényegét tárta föl, és amit olyan tömören mondott, az az élet kulcsának tűnik. Kérem, fejtse ki bővebben. Pontosan mit kell tennem? M: Tenni? Tenni? Egyáltalán semmit: csak lásd a mulandót mulandónak, a valótlant valótlannak, a hamisat hamisnak, és fel fogod ismerni igaz természeted. Említetted gyászodat. Szemébe néztél már a „gyászodnak", és próbáltad megérteni, mi is az valójában? Ha elveszítesz valakit vagy valamit, amit szeretsz, az óhatatlanul szomorúságot okoz. S mivel a halál a megmásíthatatlan, teljes megsemmisülés, az általa okozott szomorúságot sem enyhíti semmi. De még az elsöprő szomorúság sem tarthat sokáig, ha intellektuálisan elem-zed. Pontosan mit gyászolsz? Menj vissza a kezdetekhez! Te és a feleséged megegyeztetek valakivel, hogy lesz egy fiatok - egy adott test -, s hogy adott sorsa lesz? Hát nem tény, hogy már a fogantatása is véletlen volt? Az, hogy a magzat számos megpróbáltatást túlélt a méhben, újabb véletlen. Az, hogy fiúnak született, megint egy újabb véletlen. Más szavakkal, amit a „fiadnak" neveztél, csak
véletlenszerű esemény volt, olyan történés, amely fölött soha semmi hatalmad nem volt, és most ez az esemény véget ért. Mit gyászolsz pontosan? Azt a néhány örömteli élményt és azt a számos fájdalmas tapasztalatot, amelyet a fiad elszalasztott az eljövendő években? Vagy, őszintén, azokat az örömöket és azt a kényelmet, melyet nem fogsz többé megkapni tőle? Ne feledd, mindez a valótlanság nézőpontjából van! De azért tudsz követni? L: Sajnos továbbra is le vagyok sújtva. Természetesen tudtam követni, amit Mahárádzs mondott. De mit jelent az, hogy mindez a valótlanság szintjén van? M: Ó! Elérkeztünk hát az igazsághoz. Kérlek, értsd meg, hogy nem egyén vagy, nem „személy" vagy. A személy, az, akinek az ember hiszi magát, csak a képzelet szüleménye, és az önvaló ennek az illúziónak az áldozata. A „személy" nem létezhet a saját jogán. Az önvaló, a tudatosság az, ami tévesen úgy véli, hogy létezik egy személy, és annak van tudatában, hogy ő az a személy. Változtasd meg a nézőpontodat! Ne úgy tekints a világra, mint valamire, ami rajtad kívül van! Lásd úgy azt a személyt, akit önmagadnak képzelsz, mint a világ részét - mely valójában álomvilág -, amelyet úgy érzékelsz, mint egy jelenséget a tudatosságodban, és tekints kívülről az egész látványosságra! Ne feledd, te nem az elme vagy, amely nem egyéb, mint tudattartalom. Amíg azonosítod magad a testelmével, addig szomorúságnak és szenvedésnek vagy kitéve. Az elmén kívül csak létezés van, nem pedig apalét vagy fiúlét, vagy ez vagy az.
Te túl vagy téren és időn, s ezekkel csak az itt és most pontján állsz kapcsolatban. Máskülönben azonban időtlen és tér nélküli vagy, és egyetlen tapasztalás sem sebezhet meg. Értsd meg ezt, és ne gyászolj többé! Ha egyszer felismered, hogy nincs semmi ezen a világon, amit sajátodnak nevezhetsz vagy kell nevezned, akkor kívülről fogsz tekinteni rá, mint ahogy egy előadást nézel a színházban vagy egy filmet a filmvásznon: csodálod és élvezed, talán szenvedsz is, de a lelked mélyén nem érint meg semmi.
4. A megnyilvánult és a megnyilvanulatlan egyek
Vajon az „én" egy örökké jelen lévő létező, amely különböző - megnyilvánult és megnyilvanulatlan - szinteken jelenik meg? Ezt a kérdést gyakran és különféle formában felteszik Mahárádzsnak, de a kérdés lényege mindig ugyanaz. A bátrabb látogatók olykor mindjárt az összejövetel elején előrukkolnak a kérdéssel, ha Maháradzs megemlíti (márpedig sűrűn megemlíti), hogy a hallgatóságnak mindig észben kell tartania: ő nem egyénként beszél más egyénekhez, hanem tudatosságként beszél a tudatossághoz, a tudatosság természetéről. Maháradzs szerint az elme szintjén az „énnek" három aspektusát különböztethetjük meg. Ezek: 1. A személytelen avjakta (megnyilvanulatlan), az abszolút „Én", amely túl van minden érzékszervi észleleten vagy tapasztaláson, és nincs tudatában önmagának. 2. A személyiségen túli, a vjakta (megnyilvánult), amely az Abszolútum megnyilvánulása a tudatosságban „vágyókként". 3. A személyes, a vjakti, amely a testi és vitális folyamatok konstrukciója a pszichoszomatikus szerkezet, melyben a tudatosság megnyilvánul. Maháradzs azonban ügyel arra, hogy időről időre elismételje: az ilyen különbségtételek pusztán fogalmiak,
és nem létezhetnek a valóságban. Lényegében nincs különbség a megnyilvánult (vjakta) és a megnyilvanulatlan (avjakta) között, éppúgy, mint ahogy nincs lényegi különbség fény és világosság között. A világegyetem csupa fény de ez a fény nem látható addig, amíg világosságként vissza nem verődik valamilyen felületről; s amit a világosság napvilágra hoz, az az individuum, a személy (vjakti). Az individuum az emberi test alakjában mindig tárgy; a tudatosság (mint tanúja) az alany; a kapcsolatuk pedig kölcsönös függés (a tudatosság nem jelenhet meg a testi szervezet nélkül, a test pedig nem érezhet tudatosság nélkül). Ez a kölcsönös függés a bizonyítéka, hogy alapjában véve azonosak az Abszolútummal. Mindkettő ugyanaz a tudatosság; az egyik pihen, a másik mozgásban van - s mindkettő tudatában van a másiknak. A teljes megnyilvánult világegyetem - mondja Mahá-rádzs - csupán a tudatosságban létezik. Ha a folyamatot fogalmakba kívánjuk önteni, a következőképpen hangzik. A tudatosság megjelenik a Tiszta Létben - mint a hullámok a tenger felszínén -, minden különösebb ok nélkül, eltekintve attól, hogy ilyen a természete. A tudatosságban jelenik meg és tűnik el a világ, s mindannyiunknak jogában áll kijelenteni: Mindaz, ami létezik, én vagyok; mindaz, ami létezik, az enyém; minden kezdet előtt és minden vég után én ott vagyok, hogy tanúja legyek annak, ami történik. Az „én", a „te" és az „ő" csupán jelenések a tudatosságban - minden alapvetően „Én". Nem arról van szó, hogy a világ nem létezik. Mint jelenés a tudatosságban, a világ az ismert teljessége az ismeretlen lehetőségében. A világról kijelenthetjük, hogy megjelenik, de nem mondhatjuk azt, hogy létezik. A megjelenések időtartama természetesen eltér, a különböző
időskáláknak megfelelően. Eltekintve attól, hogy a világ eltűnik a mélyalvás során, majd visszatér az ébren-léti állapotban, a megjelenésének időtartama a kiszabott élettartam függvénye: egy bogár számára néhány óra, a háromság, vagyis Brahma, Visnu és Mahésvara számára viszont világkorszakok! Végül azonban mindennek, ami megjelenik a tudatosságban, véget kell érnie, ennélfogva nem rendelkezhet valósággal. Bámulatos az a mód, ahogy Mahárádzs ezt a magasztos tudást kifejti különböző aspektusaiban, miközben égy tapodtat sem tágít a központi témától. Mahárádzs azt mondja, hogy a Tiszta Tudat az Abszolútumból (av-jakta) ered, és áthatja a belső ént (vjakta). A külső én (vjakti) lényünk azon része, amelyről nincs tudomásunk. Hiszen lehetünk ugyan tudatosak (mivel minden érző lénynek van tudatossága), mégis lehetséges, hogy nincs tudomásunk Tiszta Tudatunkról. Más szavakkal, a külső ént (vjakti) a fizikai test fogja körül, a belső ént (vjakta) pedig a tudatosság, és csak a Tiszta Tudatban lehetséges kapcsolatba lépni a Legfőbbel (avjakta). Az Abszolútumról sohasem lehet „tapasztalatot" szerezni, annál az egyszerű oknál fogva, hogy vele kapcsolatban semmi sem lehet tárgyi, hiszen lényegileg tiszta alanyiság. Minden tapasztalás esetében a belső éntuda-tosság a tapasztaló közeg. Az Abszolútum biztosítja a lehetőséget a tapasztaláshoz, az én pedig biztosítja az alkalmat. Az egyén csak akkor létesíthet kapcsolatot az Abszolútum Tiszta Tudatával, amikor az elme úgymond „böjtöl", mert ekkor a képzet- és fogalomalkotás folyamata megszűnik. Amikor az elme csendes, akkor visszatükrözi a Valóságot; amikor az elme tökéletesen mozdulatlan,
akkor feloldódik, és csak a Valóság marad. Ezért szükséges, mondja Mahárádzs, hogy egyek legyünk a tudatossággal. Amikor az elme dőzsöl, a Valóság eltűnik, amikor az elme böjtöl, a Valóság feltűnik. Amikor a Tiszta Tudat - mutat rá Mahárádzs megint másképpen - kapcsolatban áll egy tárggyal, egy testi formával, akkor tanúként szemléléssé válik. Ha ugyanekkor azonosítja magát ezzel a tárggyal, az ilyen állapot válik „személlyé". A Valóságban csak egyetlen állapot létezik. Amikor az önazonosulás meghamisítja és beszennyezi, akkor személynek (vjakti) nevezhetjük; amikor a létezés érzése szennyezi be, akkor az ebből eredő tudatosság válik a „tanúként szemléléssé"; amikor pedig megmarad eredeti tisztaságában, szennyezetlenül és makulátlanul, akkor a Legfőbb, az Abszolútum. Mahárádzs újra meg újra figyelmeztet bennünket, hogy tisztán különbséget kell tennünk (még ha ez a különbség fogalmi is) az Abszolútum Tiszta Tudata és a tudatosság között, amelyben a világegyetem megjelenik. Az egyik csak a másik tükörképe. Ám a nap tükörképe a harmatcseppben nem a nap. Amikor nem tárgyiasítunk, mint például a mélyalvásban, akkor a látszólagos világegyetem nem létezik, mi viszont igen. Azért van ez így, mert ami vagyunk, az a látszólagos világegyetem, és fordítva: kettős a jelenlétben, nem kettős a hiányban; össze-egyeztethetetlenül elkülönült fogalmilag, és szétbontha-tatlanul egyesült, amikor nem fogalmilag fogjuk fel.
5. Tiszta tudat és tudatosság
Maharádzs látogatókkal folytatott beszélgetéseinek kivételes vonása, hogy a tökéletes spontaneitás érzete hatja át őket. A témát sohasem választják ki előre, ám Maharádzs kijelentései olyan egyedülállóan lendületesek, hogy szavait minden alkalommal felvillanyozó elevenség jellemzi. Az ember csak még jobban csodálkozik, ha felidézi, hogy Maharádzs minden előkészület nélkül beszélt így napi kétszer mindennap, vasárnap is, az elmúlt jó néhány évben. Ráadásul kajánul megjegyzi: Miről is beszélek? Csak egyetlen témáról, mindig ugyanarról a dologról. Rólad és magamról, a külvilágról és Istenről. Maharádzs általában nem vesződik azzal, hogy megvárja a hallgatóságát, mielőtt belefogna bármilyen témába, amely az eszébe jut. Időnként akár negyed óráig is eltart, amíg a kis padlásszobája megtelik. Máskor, amikor beszélni kezd mondhatnánk, hangosan gondolkodik -, alig hárman-négyen vannak jelen. Mit sem számít 6? neki. Ha úgy dönt, akár egyetlen keresőhöz is beszél, Szívvel-lélekkel kifejti számára tanításának alapjait, felfedi közöttük az összefüggéseket, és a helyes megvilágításba helyezi őket. Az ő elméje teljes, és túl van a pragmatizmuson. Gondolkodása teljes gondolkodás.
Egyik reggel, amikor tiszteletteljesen üdvözöltem Mahárádzsot, és leültem, azt láttam, hogy csak két ember van jelen rajtam kívül. Mahárádzs hirtelen megszólalt: „Mi a különbség Tiszta Tudat és tudatosság között - már ha van különbség?" Amikor ilyesmi történik, az ember nem igazán tudja, hogy vajon Mahárádzs vár-e bármiféle választ, vagy csupán hangosan gondolkodik. Az ember habozik, hogy válaszoljon-e, mert tart tőle, hogy megtöri Mahárádzs gondolatmenetét. De akkor meg is szólalhat: „Miért nem válaszoltok? Csak raboltátok az időmet, és pusztán hallgattátok az elmúlt napokban elhangzott beszélgetéseket?" Ezen a reggelen azonban válaszra sem várva folytatta. Megjegyezte, hogy a Tudat az Abszolútumhoz tartozik, s ennélfogva túl van a három gunán (gunátíta), míg a tudatosságot az ételtest táplálja és korlátozza. Amikor az ételtest elpusztul, a tudatosság szintén eltűnik. Ne feledd, senki sem hal meg - a test, amely az öt elemből épül fel, elvegyül az elemekkel, amikor élettelenné válik, a tudatosság pedig, amely a három gunának alávetett, megszabadul a három gunától. A Tiszta Tudat az ősere-deti állapot, mely megelőzi a tér és az idő képzetét, és nincs szüksége okra vagy támasztékra. Egyszerűen van. Mindazonáltal abban a pillanatban, amint a tudatosság képzete felmerül az egység ezen eredeti állapotában, a „vagyok" érzése megjelenik, és megteremti a kettősség feltételét. A tudatosság formával rendelkezik: a Tudat visszatükröződése az anyag felszínén. Az ember nem gondolhat a tudatosságra a Tudat nélkül; nem létezhet a nap tükörképe a nap nélkül. Tudat viszont lehet tudatosság nélkül. A mélyalvásban például nincs tudatosság (mivel nyugalomban van), ám Tudat feltétlenül van, hi-
szén felébredéskor - de csakis a felébredéskor - az ember tudatában van annak, hogy aludt. Mahárádzs nem engedi, hogy elfeledjük: egyedül a tudatosság az állandó társunk, és az ember tudatosságfolyamára irányított szakadatlan figyelem az, ami elvezet a Tiszta Tudathoz - az alapvető létezéshez, amely „élet, szeretet és öröm". Mahárádzs szerint már azzal elmozdulunk a Tiszta Tudat felé, ha tudatában vagyunk annak, hogy tudatosak vagyunk. Az elme természetéből fakadóan kifelé irányul, és mindig hajlamos arra, hogy a dolgok forrását magukban a dolgokban keresse. Amikor az elmét a belső forrásra irányítjuk, akkor az szinte olyan, mintha új életet kezdenénk. A Tiszta Tudat a tudatosság helyébe lép. Megszűnik a „vagyok", mely egy gondolat a tudatosságban. A Tiszta Tudatban nincs gondolat. A Tiszta Tudat a tudatosság forrása. Mahárádzs kitűnő spirituális gyakorlatnak tartja azt, hogy csak csendben ülünk, és figyeljük, mi merül fel az elme felszínére. Amiket gondolatoknak hívunk, azok olyanok, mint hullámok a vízfelszínen. A gondolatok mindig azonosuláshoz vagy elutasításhoz vezetnek; előre kialakított képzetek termékei, és a valódi megértés útjában állnak. Éppen úgy, ahogy a víz nyugodt, amikor nem fodrozzák hullámok, ugyanúgy az elme is nyugodt, amikor gondolatoktól mentes, tétlen és teljesen befogadó. Az elménk tükrén - mondja Mahárádzs - mindenféle képek jelennek meg, maradnak egy ideig, majd eltűnnek. Figyeljük csendesen, ahogy jönnek-mennek. Legyünk figyelmesek, de ne vonzódjunk vagy erezzünk ellenállást. Fontos, hogy ne bonyolódjunk bele a gondolatok folyamába. A csendes figyelem, a tanúként szemlélés fokozatosan elűzi a haszontalan gondolatokat, mint
azokat a nem kívánt vendégeket, akikről tudomást sem veszünk. Azzal, hogy ily módon önmagunkban, azaz a tiszta „vágyókban" időzünk; azáltal, hogy figyeljük az elme áramlását úgy, hogy - mint egy tárgyilagos szemtanú - nem avatkozunk közbe és nem ítélkezünk, a „mély" ismeretlent arra ösztönözzük, hogy felmerüljön a tudatosság felszínére, és kibocsássa fel nem használt energiáit, képessé téve bennünket arra, hogy megismerjük az élet eredetének misztériumát.
6. A tér és az idő rabsága
Látogató: Emlékszem, azt olvastam valahol, hogy a tér és az idő kombinációja az ember rabságának az oka. Azóta töprengek rajta, miként lehetséges, hogy a tér és az idő rabságot eredményez. Mahárádzs: Tisztázzuk, hogy miről is beszélünk! Mit értesz „rabság" alatt, és ki számára rabság? Ha kielégít ez a világ, amelyet valósnak tekintesz, és elégedett vagy azzal, ahogy bánik veled, akkor hol van számodra rabság? L: El kell ismernem, hogy a világ felettébb valósnak tűnik számomra, de az nem igaz, hogy elégedett lennék a világban játszott szerepemmel. Mélységesen meg vagyok győződve arról, hogy az élet sokkal többről szól, mint hogy csak szokásszerűen leéljük, kitűzött cél nélkül - amint a legtöbben tesszük. Ebből a nézőpontból gondolom én úgy, hogy maga az élet rabság. M: Amikor az „én" szót használod, pontosan milyen képet alkotsz önmagádról? Amikor kisgyerek voltál, nem tartottad magad másnak, csak kisgyereknek, és boldogan játszottál a játékaiddal. Később fiatalember lettél, a karod olyan erős lett, hogy puszta kézzel elbántál volna egypár
elefánttal, s azt gondoltad, hogy a világon bármivel és bárkivel szembeszállhatsz. Most középkorú vagy - kissé érettebb, de ennek ellenére élvezed az életet és annak örömeit, s azt hiszed, hogy boldog, sikeres és szép családdal megáldott ember vagy. Most olyan képed van önmagádról, amely igencsak különbözik a korábbi képektől. Képzeld el, milyen leszel tíz év múlva, majd húsz évvel azután! Az önmagádról alkotott képed különbözni fog a korábbiaktól. Ezek közül a képek közül melyik a valódi „te"? Belegondoltál már ebbe valaha? Van olyan identitás, amelyet a sajátodénak mondhatsz, s amely mindvégig veled maradt, változatlanul és megváltoztathatatlanul? L: Most, hogy Mahárádzs mondja, be kell ismernem, hogy amikor az „én" szót használom, nincs különösebb képem önmagamról, és egyetértek azzal, hogy bármilyen képem volt is magamról, az megváltozott az évek során. M: Mégis volt valami, ami változatlan maradt az éveid során, miközben minden más megváltozott. Ez pedig a jelenlét szakadatlan érzése, annak érzése, hogy létezel. A „vágyóknak" ez az érzése vagy érzete sohasem változott. Ez a te állandó képed. Most itt ülsz előttem. Ezt kétségkívül tudod, és senki másnak nem kell megerősítenie. Ugyanígy tudod, hogy vagy, hogy létezel. Áruld el nekem: minek a hiányában nem tudnád érzékelni a létezésedet? L: Ha aludnék vagy öntudatlan lennék, nem tudnám, hogy létezem. M: Pontosan. De menjünk tovább! Reggel, az ébredésed legelső pillanatában, amikor a tudatosságod átve-
szi az irányítást, a tudatos jelenlétedet, a létezésedet, a „vagyokot" inkább valamilyen jelenlétnek érzed, mint személynek, nem igaz? L: így van. Azt mondanám, hogy a személyiségem akkor jön létre, amikor látom a testemet és más tárgyakat magam körül. M: Amikor azt mondod, hogy látsz egy tárgyat, akkor valójában az történik, hogy az érzékszerveid egy külső forrásból származó ingerre reagálnak - amely forrás a testi szervezeted számára külső. Amit az érzékszerveid érzékeltek és az elméd értelmezett, nem egyéb, mint egy jelenés a tudatosságodban. Ezt a jelenést a tudatosságban úgy értelmezed, mint eseményt, amely kiterjed a térben és az időben. Minden megnyilvánulás annak a két szoros kapcsolatban álló közvetítőnek a kombinációjától függ, amelyet úgy nevezünk, tér és idő. Más szavakkal: a téridőkombináció hiányában semmilyen megnyilvánulás nem jelenhet meg a tudatosságban. Tudsz követni? L: Igen, értem, amit Mahárádzs mond. De hol jövök be ebbe a folyamatba én mint egyén? M: Pontosan itt van a kutya elásva. Minden „létezés" a tárgyiasítás szakadatlan folyamata. Mi csak egymás tárgyaiként létezünk, és mint ilyenek, csupán abban a tudatosságban, amely tudomással bír rólunk. Amikor a tárgyiasítás megszűnik, mint a mélyalvásban, a tárgyi világegyetem eltűnik. Amíg az ember elkülönült létezőnek, személynek képzeli magát, addig nem láthatja a személytelen való-
ság teljes képét. Az elkülönült személyiség képzete pedig a tér és az idő káprázatának következménye. A térnek és az időnek önmagában nincs független léte: csupán eszközök, puszta közvetítők, hogy a megnyilvánulás felfogható legyen. Mindig csak egyetlen gondolat, érzés vagy érzet tükröződhet a tudatosságban, ám a gondolatok, érzések és érzetek egymás után haladnak, megteremtve a folyamatosság illúzióját. A személyiség pedig egyszerűen az emlékezés miatt jön létre - amiatt, hogy a jelent azonosítjuk a múlttal, és kivetítjük a jövőbe. Gondold el magad pillanatnyiként, és akkor hol a személyiség? Próbáld ki, és derítsd ki magad! Az emlékezésben és az előérzetben, azaz a múltban és a jövőben ott a nyilvánvaló érzése annak, hogy egy tudatállapotot figyelünk meg, míg a jelenben elsősorban az az érzés van jelen, hogy ébren vagyunk, és jelen vagyunk - itt és most. L: Azt hiszem, értem. Csendben kell ülnöm, és bele kell merülnöm ebbe a teljesen újfajta gondolkodásmódba. M: Most már látod, hogy a tudatossággal együtt járó és a megnyilvánulást érzékelhetővé tevő tér és idő a bűnös? Igazából csak annyit jelenthetsz ki, hogy „vagyok" (ami azt jelenti, hogy ami van, van). Abban a pillanatban, hogy megjelenik az „én" mint elkülönült létező gondolata, megjelenik az is, amit „rabságnak" neveznek. Ha ezt felismerjük, minden keresés véget ér. Amikor ráébredsz, hogy bármi, aminek gondolod magad, csak az emlékezésen és az előzetes várakozáson alapul, akkor a keresésednek vége, és nem bonyolódsz semmibe, tisztán tudva a hamisról, hogy hamis.
7. Hogyan látja a dnyání a világot?
Egy hölgylátogató, kihasználva, hogy utolsó napját töltötte Bombayben, Mahárádzs engedélyét kérte, hogy feltegyen egy „ostoba" kérdést. Mahárádzs: Minden gondolat, minden vágy - legyen szent vagy profán - az önvalóból ered. Minden gondolat és vágy attól a vágytól függ, hogy boldogok legyünk, ennélfogva a „vagyok" érzetén alapul. Minőségük az ember pszichéjétől (antahkarana) függ, és attól, milyen fokban uralkodnak rajta a különböző gunák. A támasz korlátozottságot és romlottságot idéz elő; a radzsasz energiát és szenvedélyt eredményez; a szattva pedig összhangot SZül, és az arra való késztetést, hogy másokat boldoggá tegyünk. Mi hát a kérdésed? Látogató: Ezekben a napokban - melyek sajnos túl gyorsan elrepültek -, miközben Mahárádzs beszélt, és a szavai mintha maguktól, mindenféle előkészület nélkül bukkantak volna fel, azon morfondíroztam, hogy vajon Mahárádzs hogyan tekint azokra a tárgyakra, melyeket lát, beleértve az előtte ülő embereket is. Minthogy a mai az utolsó napja mostani látogatásomnak, arra jutottam, hogy bátorkodom feltenni ezt az eléggé ostoba kérdést.
M: Miből gondolod egyáltalán, hogy én tárgyaknak látlak benneteket? Azt feltételezed, hogy valamilyen különleges jelentőséggel látom a dolgokat, mégpedig olyan jelentőséggel, amelyet te nem értesz. De valójában nem ez a kérdésed. Úgy tűnik, lényegében azt kérded: hogyan érzékeli a dolgokat egy bölcs (dnyání), aki úgy lát, ahogyan látni kellene? Kérlek, ne feledd, hogy a tárgyak valójában nem mások, mint az érzékelésük. És fordítva is: az érzékelésük nem más, mint maguk a tárgyak. Próbáld ezt megérteni! Amikor egy tárgyat tárgyként látunk, akkor kellene lennie egy alanynak, amely különbözik a tárgytól. A dnyání úgy érzékel, hogy nincs alany, aki lát, és nincsenek látott tárgyak sem. Csak „látás" van. Más szavakkal, a dnyání érzékelése megelőzi az érzékszervek képességeinek értelmezését. Még ha a tárgyiasítás szokásos folyamata végbe is megy, a dnyání - az ő nézőpontjából - tudomásul veszi ezt a tényt, és hamisnak látja azt, ami hamis. Egyetemes látásmódjában a dnyání felfogja, hogy fizikailag mind a látó, mind pedig a látott nem egyéb, mint tárgy, s hogy a tudatosságban pusztán a tudatosság működése hoz létre következményeket. A létrehozás, éppúgy, mint az érzékelés, a tudatosság révén, a tudatosságban történik. Próbáld megérteni ezt! Röviden, a dnyání látása osztatlan látás, belátás vagy intuitív látás, objektív minőségek nélküli látás - és ez a rabságtól való szabadság. Erre utalok, amikor azt mondom, hogy „látok, de nem látok". Ez az ostoba válasz az ostoba kérdésedre.
8. Az igazság bizonyítéka
Lehet-e bizonyítéka az igazságnak? Mahárádzs - szinte önmagának - időnként felteszi ezt a kérdést. Fel lehet-e fogni intellektuálisan az igazságot? A jó felfogóképességen kívül, mondja Mahárádzs, szükséges, hogy a keresőnek hite is legyen. Ez teszi képessé, hogy felfogja az igazság alapelveit. E hitnek ráadásul olyanfajta hitnek kell lennie, amely Isten igazságaként képes elfogadni a Guru szavait. A hit az első lépés, és nem lehetséges további haladás, ha először nem az első lépést tesszük meg. Vannak olyan egyszerű észjárású emberek, akik ugyan nem rendelkeznek éles értelemmel, de mély a hitük. Mahárádzs nekik mantrát ad, és azt kéri tőlük, hogy azt ismételgessék, s meditáljanak, amíg a pszichéjük meg nem tisztul eléggé ahhoz, hogy be tudják fogadni a bölcsességet. Az intellektuális beállítottságúakkal Mahárádzs másként bánik. Ők értik, mit hirdetnek a különböző vallások, értik az erkölcsi szabályokat, amelyeket e vallások előírnak, és értik a metafizikai elképzeléseket is, amelyeket felvázolnak - de ettől még nem lesznek megvilágosodottak. Valójában azt az igazságot, azt az állandó tényezőt keresik, amely nem alávetett a változásnak. Sőt mi több,
bizonyítékot akarnak, de azt nem tudják megmondani, miféle bizonyíték elégítené ki őket. A bizonyíték már önmagában olyasvalami, ami a térnek és az időnek alávetett, és az intellektuális beállítottságúak elég értelmesek ahhoz, hogy tudják ezt. Az igazságnak - hiszen máskülönben nem lenne igazság - időtlennek és tér nélkülinek kell lennie. Mahárádzs azt mondja, hogy minden értelmes embernek be kell látnia, hogy a „vagyok", a tudatos jelenlét, a „létezés" érzése az egyetlen igazság, amelyről minden érző lénynek tudomása van, és ez az egyetlen „bizonyíték", amelyre az ember szert tehet. A puszta létezést mégsem tekinthetjük azonosnak az igazsággal, annál az egyszerű oknál fogva, hogy maga a létezés nem idő és tér nélküli, mint a Valóság. Beszélgetései során Mahárádzs kellő megvilágításba helyezi ezt a patthelyzetet. Egy vak ember így szól: Bizonyítsd be nekem, hogy vannak színek, mert csak akkor hiszek a szivárványról szóló leírásaidnak. Amikor ilyen kérdést tesznek fel Mahárádzsnak, ő azzal vág vissza: Bizonyítsd be nekem, hogy létezik olyan, hogy Bombay London vagy New York! Mindenhol ugyanaz a föld, víz, levegő és ég van. Más szavakkal, az ember nem keresheti az igazságot úgy, mint egy tárgyat, és az igazság nem is leírható. Csak utalni lehet rá, de szavakkal nem lehet kifejezni, hiszen az igazság nem felfogható. Bármi, amit felfogunk, tárgy, az igazság pedig nem tárgy. Ahogy Mahárádzs fogalmaz: Nem „vásárolhatod meg" az igazságot, mint olyasvalamit, amit „igazságként" hitelesítettek és lebélyegeztek. Minden arra irányuló kísérlet, hogy megtaláljuk az igazság bizonyítékát, az elme alanyra és tárgyra való felosztásával jár, ebből következően a válasz nem lehet az
igazság, mivel az igazságban nincs semmi tárgyiasság, hiszen lényegét tekintve tiszta alanyiság. Ez az egész folyamat olyan, szemléltette Mahárádzs, mint amikor a kutya a saját farkát kergeti. Ha az ember megoldást keres erre a rejtélyre, akkor magát a problémát kell elemeznie. Ki az, aki az Igazság vagy a Valóság bizonyítékát akarja? Tisztán értem, mi vagyok? Minden létezés tárgyi. Mindannyian csak tárgyakként „létezünk", merő jelenésekként a tudatosságban, amely felfog bennünket. Van valójában bármilyen bizonyíték arra, hogy „mi" magunk (akik a Valóság bizonyítékát keressük) nem csak az észlelés tárgyaiként létezünk valaki más elméjében? Ha az igazság bizonyítékát keressük, akkor próbálkozásunk teljesen olyan, mint amikor egy árnyék az anyag bizonyítékát keresi! Mahárádzs ezért arra sarkall bennünket, hogy a hamisat lássuk hamisnak, s akkor nem fogjuk többé keresni az igazságot. Érted, amit mondok? - kérdezi. Nem inkább intuitíven érzed, mi a helyzet? A kereső önmagát keresi! Láthatja-e magát a szem? Kérlek, értsd meg - mondja -, az időtlen, határtalan és érzékekkel nem felfogható az, ami vagyunk; s időlegesnek, végesnek és érzékekkel felfoghatónak látszunk elkülönült tárgyakként. Gondold meg, mi voltál, mielőtt szert tettél erre a testi formára! Szükséged volt akkor bármilyen bizonyítékra bármiről? A bizonyíték kérdése csak a viszonylagos létezésben merül fel, és minden olyan bizonyíték, amely a viszonylagos létezés paraméterei között jelenik meg, csak valótlanság lehet!
9. Te Ráma vagy, én Ráma vagyok
Különböző emberek jönnek el Mahárádzshoz, eltérő indíttatással. Ő általában megkéri az újonnan érkezett látogatót, hogy meséljen valamit önmagáról: családi hátteréről, szakmájáról vagy hivatásáról, arról, hogy milyen régóta érdeklődik a spirituális kutatás iránt, milyen szellemi gyakorlást (szadhanát) végez, és hogy mi a kifejezett célja látogatásának. Mahárádzs szándéka nyilvánvalóan az, hogy kiderítse, mi módon és milyen megközelítéssel tud segítségére lenni minden egyes látogatónak, ugyanakkor azt is biztosítani akarja, hogy a beszélgetés a többiek számára szintén megvilágosító hatású legyen. A legtöbb látogató röviden elmondja a kívánt adatokat önmagáról, és sokan arról is beszámolnak, hogy olvasták Mahárádzs / Am That című könyvét, s azóta égnek a vágytól, hogy a lába előtt ülhessenek, és hallhassák őt. Ebben az esetben Mahárádzs rendszerint mosolyogva bólint. Ha valaki valamilyen kérdést szeretne feltenni, ő megkéri, üljön közelebb, hogy a beszélgetés zökkenőmentesebben lefolyhasson. Akiknek nincs kérdésük, azoktól elvárják, hogy hátrébb foglaljanak helyet. Egy alkalommal, amikor az összejövetel már éppen kezdődött volna, két középkorú úr sétált be, illendően köszöntötték Mahárádzsot, majd leültek. Egyikük el-
mondta Mahárádzsnak, hogy kormányhivatalnok, aki nem különösebben érdeklődik spirituális dolgok iránt, és csak azért jött, hogy bemutassa fivérét, aki viszont komoly kereső. Miután a kormányhivatalnok fivéreként bemutatta társát, el is hagyta a helyiséget. Ekkor testvére vette át a szót, és beszámolt Mahárádzsnak arról, hogy hosszú évekig volt Guruja, de Mestere nemrégiben elhunyt. Azt is elmondta, hogy Gurujától náma mantrát kapott, melynek lehető leggyakrabb ismételgetése - a Guruja szerint - a legkiválóbb szellemi gyakorlás. Ő követte is Mestere útmutatását. Elmesélte, hogy eljutott egy olyan pontra, ahol már úgy tartja, minden Ráma, s hogy Ráma benne van mindenben, valamint hogy szellemi gyakorlásával olyan békességre és örömre tett szert, amely szavakkal kifejezhetetlen. Mindezt olyan módon adta elő, mintha valami hatalmas kinyilatkoztatást tenne a jelen lévő hallgatóság érdekében, beleértve magát Mahárádzsot is. Beszámolója után körülnézett, hogy milyen benyomást tett a többiekre, majd önelégült mosollyal lehunyta a szemét, és úgy ült tovább. Mahárádzs, aki nyugodtan és csendesen viselt minden ilyesfajta eseményt, miközben a szeme szikrákat szórt (ezt a rendszeres látogatók jól ismerték), udvariasan megkérdezte, hogy miben lehet a segítségére. Az úriember válaszként jobb kezével lemondó mozdulatot tett, majd tudatta, hogy senkitől sem akar semmit, s hogy csupán azért látogatott el Mahárádzshoz, mert többen kérlelték, hogy legalább egy összejövetelre jöjjön el, ahol hallhatja őt. És lám, most itt van. Mahárádzs ekkor megkérdezte a látogatót, hogy van-e bármilyen határozott célja a szellemi gyakorlásának, s
hogy miben reménykedik, mit fog elérni általa, már ha elér valamit. Látogató: Amikor meditálok, gyakran van csodálatos látomásom kedves Uramról, Rámáról, és elönt az üdvös boldogság. Mahárádzs: És amikor nincs meditációban? L: Az Úrra gondolok, és őt látom mindenkiben és mindenben. (Mahárádzs olyan arckifejezéssel hallgatta a választ, mintha mulatna, és újra megfigyelhettük a szemében a jól ismert villanást. Mi rendszeres látogatók tudtuk, mi fog következni, hiszen Mahárádzs szemének villanása gyakran megelőzte Mahárádzs szóbeli kirohanását, melyet időnként azért vetett be, hogy szétzúzza a sekélyes elbizakodottságot, és eloszlassa a káprázatot. A következő kérdés hagyta el a száját:) M: És mit ért „Ráma" alatt? L: Nem értem a kérdést. Ráma az Ráma. M: Amikor Rámát látja bennem, Rámát látja egy kutyában, és Rámát látja egy virágban, mit ért pontosan Ráma alatt? És hogyan látja pontosan Rámát? A hagyományos testtartásában, íjjal a vállán, és nyílvesszőkkel a tegezében? L: (kissé zavartan) Igen, azt hiszem.
M: S a békesség és öröm, amelyet meditáció közben érez, és amikor Ráma látomásában részesül, olyasvalami, mint az a békesség és öröm, amelyet akkor érez az ember, amikor a tűző napon megtett hosszú és fárasztó séta után lepihenhet egy hatalmas fa árnyékában, élvezheti a hűs szellőt, és hideg vízzel olthatja a szomját? L: Igazából nem lehet összehasonlítani a kettőt, mert az egyik testi, a másikról pedig azt mondhatnám, mentális vagy lelki. M: Mindenesetre kijelentené, hogy szellemi gyakorlása képessé teszi arra, hogy tisztán megértse valódi természetét? L: Mi értelme az ilyen eszmecserének? Ráma Isten, én pedig csak egyszerű ember vágyok, aki odaadta magát Rámának. M: Az odaadás már magában is kiváló és hatékony szellemi gyakorlás. De világosan meg kell értenünk, mit jelent valójában az „odaadás", bár ez már egy külön téma. Tudatában van annak, hogy Ráma, aki ugyan születését tekintve herceg volt, önhöz hasonló átlagemberként kezdte, és mindaddig nem vált Istenné, amíg a bölcs Vaszistha megfelelő módon be nem avatta, és meg nem tanította a bölcsességre? És mi volt az a bölcsesség, amelyet Vaszistha az ifjú Rámának adott? Vajon nem az Atma-dnyána, azaz az önmegismerés, az ember igaz természetének ismerete? Azt tanácsolom, vesse el az összes illuzórikus képzetét, amelyet az évek során összegyűjtött, és kezdje a saját
énjével. Gondolja végig: Mi az „én" igaz természetem? Mi az a „tőke", amellyel világra jöttem, és amely - hűségesen és változás nélkül - velem maradt attól a pillanattól fogva, hogy tudom, hogy létezem? Miként tettem szert erre a testszerkezetre, a pránával (életerővel) és a tudatossággal együtt, amely a jelenlét érzését adja nekem? Meddig fog ez tartani? Mi voltam „én", mielőtt ez a test létrejött volna, és mi leszek, miután ez a test felbomlik? Ki az, aki „megszületett", és ki fog „meghalni"? Mi vagyok „én"? Ez a tudás változtatta Rámát emberből Istenné. Mostanára a látogató felismerte, hogy valami igencsak hiányzik abból a szellemi gyakorlásból, amelyet végzett, hiszen sohasem gondolt bele komolyan, mi a végső célja spirituális keresésének. Feladta azt a kérkedő magatartást, hogy ő egy megvilágosodott személy, és nagyon alázatosan arra kérte Mahárádzsot, hadd jöhessen el újra abban a néhány napban, amelyet Bombayben tölt. Mahárádzs kedvesen azt felelte, hogy az őszinteség és a felkeresésére érzett heves vágy az egyedül szükséges engedély.
10. Képek a képzeletben
Bármi legyen is a beszélgetés tárgya egy összejövetel alkalmával, Mahárádzs láthatólag mindig ügyel rá, hogy a katekizmus a megfelelő mederben folyjon. Amikor bárki nem odaillő kérdést tesz fel, ő azt határozottan, de finoman elutasítja, és a beszélgetést visszatereli az eredeti témához. Olykor azonban valamilyen okból rövid időre el kell hagynia a szobát. Egy ilyen alkalommal valaki egy politikusról kezdett el beszélni, aki kitüntetett helyen szerepelt Ö reggeli újságokban. A beszélő állította, személyesen ismeri ezt a politikust, aki valójában egy öntelt szájhős. Valaki más azonnal tiltakozott, mondván, hogy a kérdéses személy tökéletes úriember, s hogy rágalmazás, ha becsmérlőén beszélnek róla. Már majdnem parázs vita alakult ki közöttük, amikor Mahárádzs visszatért. Erre elhallgattak. Mahárádzs mindazonáltal érzékelte a hirtelen beállt csendet, és megkérdezte, mi történt. Amikor beszámoltak neki a véleménykülönbségről, ő kitűnően szórakozott ezen. Néhány pillanatig csendben ült, majd beszélni kezdett. Miért van különbség a két vélemény között? - kérdezte. Mert a vélemény egyéni látásmód eredménye, nem Pedig a teljes érzékelésé. Ugyanannak az embernek a két
képe a szemlélők képzeletében merült fel, és mindkét kép teljesen a saját elmeszüleményük, mely alapvetően nem áll kapcsolatban a tárggyal, azaz a személlyel, akinek a képei lennének. Az ilyen képek létrehozása - mondta Mahárádzs - a dualisztikus megkülönböztetés (az „én" és a „másik") eredménye. Ezt nevezhetjük valójában eredendő bűnnek; ez a kettősség (dualitás: az „én" és a „másik") a rabság. S ha létezik olyasvalami, hogy megszabadulás (hiszen lényegében nem létezik az egyén, aki rabságban lenne), az az „én" és a „másik" e képzetétől való megszabadulás. Arra van szükség jelentette ki Mahárádzs -, hogy abbahagyjuk a rögtönzött fogalmi ítéletek gyártását a dolgokról mint tárgyakról, és visszafordítsuk a figyelmünket az alanyi forrásra. Arra kért bennünket, hogy „fordítsuk meg" figyelmünket, menjünk vissza a gyermeki állapotba, sőt gondoljuk el, mik voltunk, mielőtt ez a test-elme komplexum megszületett volna, mégpedig azért, hogy abbahagyjuk a képzetek és fogalmak szakadatlan gyártását másokról, és ne merüljünk bele a puszta mentális képekbe. Ezen a ponton egy látogató megszólalt: - Igen, pontosan értem, mire utal Mahárádzs. De ho gyan lehet megszabadulni ettől a folyamatos képzet- és fogalomalkotástól, amely látszólag az ember tudatos éle tének elválaszthatatlan része? Mahárádzs merően nézte a kérdezőt, és szinte mielőtt még a kérdés maráthí fordítása befejeződött volna, közbevágott: - Marhaság! Egyáltalán nem érterted meg, mire céloz tam. Ha megértetted volna, a kérdésed fel sem merül. Ezután folytatta, és elmagyarázta a tárgyiasítás folyamatát. Bármit érzékelnek az érzékeid és értelmez az
elméd, az egy tudatosságban lévő jelenés, mely kiterjed a térben és az időben, és tárgyiasul egy olyan világban, amelyet az érzékelő tárgy (azaz te) önmagától különbözőnek vél. És itt a hiba: ebben a folyamatban az érzékelés nem teljes. Teljes látásra van szükség, amikor is nem az egyéni elmével látunk (amely megosztott elme), hanem belülről, a forrásból látunk nem a megnyilvánulásból mint jelenségből, hanem minden látás forrásából. Ekkor, és csakis ekkor lesz teljes az érzékelés, helyes a látás és a felfogás. Mahárádzs azzal fejezte be, hogy amit mondott, az nem pusztán verbális fejtegetés, hanem életbe vágóan fontos, és töprengeni meg elmélkedni (manana) kell rajta.
11. A játék folytatódik
Talán meglepő, de Mahárádzs nagyszerű színész. Az arca eleven, és nagy, kifejező szeme van. Amikor egy történetet elmesél vagy valamiről beszél, vonásai önkéntelenül tükrözik szavait és mozdulatait. Beszéde nagyon tiszta, és széles gesztusokkal kíséri. Ezért egész más, ha a megfelelő taglejtések kíséretében halljuk vibráló hangját, vagy csupán hangszalagról hallgatjuk a beszélgetéseit. Mahárádzs valóban elsőrendű előadó. Egyik reggel a hallgatóságban egy neves európai színész is helyet foglalt. Mahárádzs éppen azt magyarázta, hogy a magunkról alkotott képünk nem hitelt érdemlő: időről időre változik, a változó körülményeknek megfelelően. Mahárádzs bemutatott egy átlagos emberi életet, jellemezve, hogy milyen képünk van önmagunkról kisbabaként, amikor csak szopunk, és az anyamellen kívül nem is vágyunk másra. Ezután áttért a tizenéves korra, amikor kicsattanunk az erőtől és az egészségtől, s meghódítanánk az egész világot. Ezután a szerelemtől epedő ember jött sorra, majd az elcsigázott kenyérkereső, akire a családi kötelezettségek terhei nehezednek, végül pedig a beteg öregember, aki a hamut is mamunak mondja, és képtelen uralkodni testi működésein. Melyik a valódi énünk? Melyik ezek közül a képek közül? kérdezte.
Mahárádzs elbeszélését taglejtések és az élet különböző szakaszaira jellemző hangok tették elvenné. Hamisítatlan dráma volt! Visszafojtott lélegzettel bámultuk, és a hivatásos színész elképedve mondta: „Még sohasem láttam ilyen ragyogó előadást!" - pedig egy szót sem értett Mahárádzs maráthí nyelvű szavaiból. Miközben a színész tovább ámuldozott, Mahárádzs huncutul csillogó szemmel így szólt hozzá: „Jó színész vagyok, nem igaz?" Majd hozzátette: De azért érted, mire célzok valójában? Tudom, hogy értékeled a kis bemutatómat. De amit most láttál, az végtelenül kis része annak, amire képes vagyok. Az egész világ az én színpadom. És nemcsak játszom, de én építem fel a színpadot és a díszletet, én írom a darabot, s én rendezem a színészeket. Igen, én vagyok az egyetlen színész, aki milliónyi ember szerepét eljátssza - sőt mi több, ez a darab sohasem ér véget! A szöveget folyamatosan írom, új szerepeket gondolok ki, új díszleteket állítok fel számos különböző helyzetre. Hát nem vagyok pompás színész/rendező/színigazgató? Az igazság azonban az - tette hozzá -, hogy ezt mindegyikőtök elmondhatja magáról. De, ironikus módon, ha az ember mély meggyőződéssel erezi, hogy így áll a helyzet, számára vége a színdarabnak! Át tudod érezni, hogy a világ minden szerepét egyedül te játszod? Vagy arra az epizódszerepre korlátozod magad, amelyet kiosztottál magadnak, és abban a kisszerű szerepben akarsz élni és meghalni?
12. A megnyilvánulás álom
Számos alkalmi látogató csak egy darsan erejéig jön el Mahárádzshoz - minden bizonnyal azért, mert valaki a környezetében elismerően beszélt róla, és mert nincs jobb dolga. Azt gondolja hát, hogy beugrik, és megnézi, miről is szól ez az egész. Olyanok is szép számmal akadnak viszont, akik komolyan érdeklődnek az iránt az egyetlen téma iránt, amelyről Mahárádzs beszél. Jó néhányan sok összejövetelen részt vettek már, és őszintén úgy vélik, hogy alaposan megértették azt, amiről Mahárádzs olyan mély meggyőződéssel beszél. Mahárádzs azon kérdésére, hogy megértették-e, amit mondani akar, talán azt felelnék: „Ó, igen, Mahárádzs, tisztán megértettem. De még lenne egy utolsó kérdésem..." Az utolsó kérdés gyakran a Lényeg vagy Szubsztancia (noumenon) jelenségként (phenomenon) való megnyilvánulására vonatkozik. A kérdező talán azt mondja: Mahárádzs azt állította, hogy az Abszolútum-Lényeg nincs tudatában saját Tiszta Tudatának, amíg a tudatosság meg nem moccan, és meg nem jelenik az első gondolat, a „vagyok". Ezután az egész kettősségre törik, és megnyilvánul a világegyetem. A kérdésem a következő: Miért merült fel az első gondolat, és miért történt egyáltalán a megnyilvánulás?
Mahárádzs rendszerint olyan arckifejezéssel tekint a kérdezőre, amely számos reakcióra utal: együtt érez vele, tiszteli az őszinteségét, némileg mulat azon a bizonyosságon, amellyel úgy gondolja, hogy érti a dolgot, valamint - és ez a legfontosabb - csalódott amiatt, hogy végül is nem értette meg a lényeget. Egy újabb kudarc! Mahárádzs ilyenkor szelíden azt válaszolja: Tartok tőle, hogy valójában nem értetted meg a hallottakat. Füleltél ugyan, de nem hallottad meg igazából. Úgy hallottad, amit mondtam, mint darabkákat és részeket, s nem figyeltél az egészre. Az történt, hogy szavakat hallottál az egyén megosztott elméjével, nem pedig az, hogy meghallottad a lényeget a teljes elmével. Elkülönült hallgatóként hallottál, nem pedig úgy, hogy előtte egybeolvadtál volna a Guruval. És itt nem a testi, egyéni Gurura célzok, amely az eszedben szokott járni, hanem a benned lévő Szadgurura. Máskülönben ez a kérdés nem merült volna fel. Bizonyos szempontból mégis kedvelem az ilyen kérdést, mert leleplezi a szokványos gondolkodásmódot - de még inkább a gondolkodás leplezi le magát. Fontold meg, kinek jelent meg ez a kérdés? Honnan merült fel? Vajon ez kérdés nem egy „te"-nek bukkant fél, aki független léttel bíró elkülönült létezőnek véli magát? Vajon nem a tudatosságban merült fel? Tudatosság híján nem lenne elkülönült létező - ez a feltételezett látszatlétező (pszedoentitás) -, márpedig a „tudatosság" csak egy képzet, minden tárgyi minőség nélkül, s ennélfogva jelenségszintű létezés nélkül. A következőkre jutottunk tehát: A tudatosság alapja, szubsztrátuma nélkül nincs megnyilvánulás, így hát nincsenek elkülönült látszatlétezők sem, akik egyáltalán felennék ezt a kérdést! S a tudatosság egy képzet csupán.
Ezért az egész megnyilvánulást úgy hívom: „a meddő anya gyermeke". Ilyen körülmények között vajon megértheti-e egy fogalmi látszatlétező romlott elméje „azt, ami van", és „azt, ami vagyunk"? Valójában csak amikor ez az elkülönült létező, ez az entitás eltűnik, akkor szűnik meg a rejtély, annál az egyszerű oknál fogva, hogy amit a kereső keres, az maga a kereső! A kérdésed továbbá feltételezi, hogy a megnyilvánulás és a nem megnyilvánulás két különböző „dolog", pedig nem így van. Lényegileg ugyanaz az állapot mindkettő, mint a hullámok a víztükrön. Amikor a lét érzése színezi át, akkor tudatosság, amelyben a megnyilvánulás a korlátozásaival együtt megjelenik; amikor pedig színtelen és korlátlan, akkor az Abszolútum, mely nincs tudatában Tiszta Tudatának. A jelenségek csak a tükröződései a Lényegnek; nem különböznek tőle. A Lényeg olyan (megint egy fogalom, hogy a kommunikáció lehetővé váljon), mint az elektromosság egyetlen forrása, mely számos „kivezetésen" halad keresztül, például lámpán, ventilátoron, motoron stb., vagy mint az egyetlen fényforrás, amely tükrök miriádjain tükröződik vissza - a tudatosság érző lények millióin keresztül nyilvánul meg. Most már helyes nézőpontból látod a kérdésedet? Egy árnyék akarja tudni, hogy „miért"? Az egyszemélyes színdarabban, amelynek számos szerepét egyetlen színész alakítja, az egyik szereplő tudni akarja, hogy miért? A válasz nyugodtan lehetne az is, hogy: Miért ne? Tulajdonképpen nem lehetne semmilyen kérdés - sem a miért, sem a miért ne , hiszen valójában nincs kérdező, az csak egy képzet. A megnyilvánulás olyan, mint egy álom. Miért jelenik meg egy álom?
13. A szeretet és Isten
Egy este a beszélgetést egy kanadai fiatalember kezdte, aki lungít és könnyű kurtát viselt. Azt mondta magáról, hogy huszonhárom éves, de alig tűnt idősebbnek tizenévesnél. Nyaka körül ízléses láncon elegáns kis ezüstkeresztet hordott. Beszámolt róla, hogy néhány napja egy bombayi könyvesboltban kezébe akadt az 7 Am That című könyv. Még csak néhány oldalt futott át, amikor felébredt benne a vágy, hogy személyesen találkozzon Maharaddzsal. Azóta az egész könyvet elolvasta, szinte éjjel-nappal bújta, és néhány órája fejezte be a második kötetet. Mahárádzs: Olyan fiatal vagy! Kíváncsi vagyok, hány éves korodtól érdeklődsz a spirituális keresés iránt. Látogató: Uram, mióta az eszemet tudom, komolyan érdekel a szeretet és Isten. Mindig is erősen éreztem, hogy a kettő nem különbözik egymástól. Amikor meditálok, gyakran... M: Álljunk meg egy pillanatra! Mit értesz pontosan meditáción?
L: Nem is tudom. Csak annyit teszek, hogy keresztbe tett lábbal leülök, behunyom a szemem, és teljesen csendben maradok. A testem ellazul, szinte feloldódik, és az elmém vagy lényem, vagy hívjuk bárhogy - a térbe olvad, a gondolatok áramlása pedig fokozatosan megszűnik. M: Remek. Kérlek, folytasd. L: Meditáció közben gyakran az eksztatikus szeretet elsöprő érzése jelenik meg a szívemben, túláradó boldogsággal együtt. Nem tudom, mi ez. Egy ilyen megigézett pillanatomban éreztem azt, hogy el kellene jönnöm Indiába és most itt vagyok. M: Meddig maradsz Bombayben? L: Nem is tudom. Ritkán készítek terveket. Arra van elég pénzem, hogy körülbelül tizenöt napig egyszerű körülmények között ellegyek, és megvan a visszaútra szóló jegyem. M: Most áruld el nekem, mit akarsz pontosan tudni. Van bármilyen különleges kérdésed? L: Nagyon zavarodott voltam, amikor Bombayben leszálltam. Szinte elvesztettem a józan eszemet. Tényleg nem tudom, mi vitt abba a könyvesboltba, mert nem olvasok sokat. Abban a pillanatban, hogy leemeltem a polcról az I Am That első kötetét, ugyanazt az elsöprő érzést éltem át, mint amit meditációimban szoktam. Ahogy olvastam a könyvet, mintha nagy kő esett volna le a szívemről, és most, hogy itt ülök Mahárádzs előtt, úgy
érzem, mintha önmagammal beszélnék. S amit magamnak mondok, az istenkáromlásnak tűnik. Meg voltam győződve róla, hogy a szeretet Isten. De most azt gondolom, hogy a szeretet biztosan egy képzet, és ha a szeretet képzet, akkor bizonyára Isten is egy képzet. M: És mi a baj ezzel? L: (nevetve) Most, hogy így mondja, nem érzek semmiféle bűntudatot amiatt, hogy Istent képzetté alakítom. M: Azt mondtad, hogy a szeretet Isten. De mit értesz „szereteten"? A „gyűlölet" ellentétét? Vagy valami mást? Habár természetesen semmilyen szó nem lehet megfelelő „Isten" leírására. L: Nem, nem. A „szeretet" szón semmiképpen sem a „gyűlölet" ellentétét értem. Azt értem alatta, hogy ez a szeretet tartózkodás az olyan megkülönböztetéstől, mint „én" és „más". M: Más szavakkal a lét egységét? L: Igen. Ki hát akkor „Isten", akihez imádkoznom kellene? M: Beszéljünk később az imáról! Mi pontosan ez az „Isten", amelyről beszélsz? Nem éppen az a tudatosság - az emberben meglévő „létezés" érzése -, amely miatt képes vagy arra, hogy kérdéseket tegyél fel? Maga a „vagyok" Isten. Mit szeretsz legjobban? Nem ezt a „vagyokot", a tudatos jelenlétet, melyet mindenáron fenn szeretnél
tartani? Maga a keresés Isten. A keresés során felfedezed, hogy „te" nem vagy azonos a test-elme komplexummal. Ha nem lennél tudatos, létezne-e számodra a világ? Lenne-e bármiféle képzete Istennek? És a benned lévő tudatosság és a bennem lévő tudatosság - vajon különbözik? Nem csak képzetekként különböznek, melyek az el nem képzelt egységet keresik? S nem ez a szeretet? L: Most már értem, mit jelent az, hogy „Isten közelebb van hozzám, mint én önmagamhoz". M: Az is jusson eszedbe, hogy nem lehet más bizonyítéka a Valóságnak, mint hogy az vagy. Valóban te vagy az, és mindig is az voltál. A tudatosság távozik a test megszűnésével (ennélfogva időhöz kötött), s ezzel elhagyja a kettősséget is, amely a tudatosság és a megnyilvánulás alapja. L: Mi hát akkor az ima, és mi a célja? M: Az ima - legalábbis ahogy általában értik - valaminek a koldulása. Valójában az ima nem más, mint összeköttetés, egyesülés, jóga. L: Minden olyan világos most, mintha egy nagy kupac szemetet dobtam volna ki a szervezetemből, mintha kifújták volna a létezésből. M: Úgy érted, mintha most mindent tisztán látnál? L: Nem, nem! Nem „mintha". Tiszta, olyan tiszta, hogy csodálkozom, volt valaha olyan időszak, amikor nem volt tiszta. A Bibliában olvasott kijelentések, melyek fon-
tosnak, de ködösnek tűntek korábban, most kristálytiszták az olyan kijelentések, hogy: „Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok"; „Én és az Atya egyek vagyunk"; „Vagyok, aki vagyok." M: Jó. Most, hogy tudod, miről szól ez az egész, milyen szellemi gyakorlást fogsz végezni azért, hogy megszabadulj „kötöttségeidtől"? L: Ó! Maharádzs! Biztosan tréfál velem. Vagy próbára tesz engem? Immár bizonyosan tudom, hogy felismertem: az vagyok - aki vagyok, ami mindig is voltam, és mindig is leszek. Mit kellene még tennem? Vagy megsemmisítenem? És ki az, aki teszi? És milyen céllal? M: Kitűnő! Csak légy! L: így teszek. Ekkor az ifjú kanadai leborult Maharádzs előtt, a hálától és az örömtől könnybe lábadt szemmel. Maharádzs megkérdezte tőle, hogy eljön-e újra. „Őszintén szólva, nem tudom" hangzott a válasz. Amikor elment, Maharádzs egy darabig csukott szemmel ült, kedvesen mosolyogva. Később halkan megszólalt: „Ritkaság az ilyen." Alig hallottam a szavát. Sohasem láttam többé a kanadai ifjút, de gyakran eszembe jut.
14. Nézőpont a Gitá olvasásához
Az egyik összejövetelen egy előkelő megjelenésű hölgy a Bhagavad Gítáról szeretett volna kérdezni. Miközben próbálta szavakba önteni a kérdését, Mahárádzs hirtelen megkérdezte tőle: „Milyen nézőpontból olvassa a Gítát?" Látogató: Abból a nézőpontból, hogy valószínűleg a Gítá a legfontosabb útmutató egy spirituális kereső számára. Mahárádzs: Miért ad ilyen ostoba választ? A Gítá természetesen nagyon fontos útmutató egy spirituális kereső számára; nem valamifajta elmeszülemény. Az én kérdésem az, hogy: Melyik az a nézőpont, amelyből olvassa a Gítát? Egy másik látogató: Mahárádzs, én úgy olvasom, mint az egyik Ardzsuna a világban, akihez az Úr volt olyan szíves, hogy kifejtette számára a Gítát. (Amikor Mahárádzs körbetekintett más válaszért, csak általános mormogást hallott, ami azt jelezte, hogy a többiek jóváhagyták ezt a választ.)
M: Miért nem az Úr Krisna nézőpontjából olvassátok a Gítát? (Erre a felvetésre egyidejűleg kétféle megdöbbent válaszreakciót figyelhettünk meg két látogatónál. Az egyik megbotránkozott felkiáltás volt, mely nyilvánvalóan azt jelentette, hogy a javaslat azonos a szentségtöréssel. A másik viszont egyetlen rövid taps volt, Arkhimédész heurékájához hasonló reflexszerű cselekedet. Mindkét látogató eléggé zavarba jött akaratlan megnyilvánulásától és attól, hogy a két reakció szöges ellentéte volt egymásnak. Mahárádzs röviden és helyeslően a „tapsolóra" nézett, majd folytatta:) M: A legtöbb vallásos könyvről azt tartják, hogy olyan szavakból áll, amelyek valamilyen megvilágosodott személy ajkát hagyták el. Bármennyire megvilágosodott is egy személy, szükségszerűen bizonyos fogalmak alapján beszél, mely fogalmakat elfogadhatónak tart. A jelentős különbség a Gííóban az, hogy az Úr Krisna olyan nézőpontból beszél, mely szerint ő minden megnyilvánulás forrása, vagyis nem a jelenség, hanem a Lényeg nézőpontjából szól, azaz abból a nézőpontból, hogy „minden megnyilvánulás én magam vagyok". Ebben áll a Gítá páratlansága. Most fontoljuk meg - folytatta Mahárádzs -, mi történhetett, mielőtt bármilyen ősi vallási szöveget lejegyeztek. A megvilágosodott személynek minden esetben kellett, hogy legyenek gondolatai, melyeket szavakba öntött, s az általa használt szavak talán nem voltak egészen találóak, és nem pontosan közvetítették a gondolatait. A mester szavait hallotta valaki, lejegyezte őket, és amit
lejegyzett, az bizonyosan a saját megértését és értelmezését tükrözte. Az első kézírásos feljegyzés után sokan különböző másolatokat készítettek, és a másolatokba hibák csúszhattak. Más szóval, amit egy olvasó bármilyen korban olvas és próbál megemészteni, igencsak eltérhet attól, amit az eredeti mester valójában közvetíteni szándékozott. Ehhez adjuk még hozzá azokat a beszúrásokat, melyeket a tudósok akarvaakaratlan tettek az évszázadok folyamán, és akkor megértitek a problémát, amelyről beszélek. Azt hallottam, hogy a Buddha csak mágadhí nyelven beszélt, miközben feljegyzett tanításai pali vagy szanszkrit nyelven elérhetőek. Ezek a feljegyzések sok-sok évvel a halála után készülhettek, és amit most a tanításaként ismerünk, annak sok kézen kellett átmennie. Képzeljük el, mennyi változtatás és betoldás került bele ilyen hosszú idő alatt. Hát csoda, hogy mára véleménykülönbségek és viták alakultak ki a tekintetben, hogy mit mondott vagy mit akart mondani a Buddha valójában? Ezeket a körülményeket figyelembe véve, ha azt kérem tőletek, hogy az Úr Krisna nézőpontjából olvassátok a Gítót, akkor azt kérem, hogy amikor olvastok, azon nyomban adjátok fel az azonosulást a test-elme komplexummal. Azt kérem, hogy abból a nézőpontból olvassátok, hogy ti az életadó tudatosság vagytok - a Krisnatudatosság, nem pedig az a jelenségtárgy, amelyet ez a tudatosság érzéssel tölt el. Ily módon az a tudás, amely a Gítá, igazából feltárulhat előttetek. Ekkor megértitek, hogy a Visvarúpa-darsanában az Úr Krisna nemcsak a saját szvarúpáját (valódi önazonosságát), hanem Ardzsuna és ekképpen a Gítá minden olvasója szvarúpáját is megmutatta.
Röviden, az Úr Krisna nézőpontjából olvassátok a Gítát, a Krisna-tudatosságként! Ekkor felismeritek, hogy egy jelenség nem „szabadulhat meg", hiszen nincs független léte; csak káprázat, árnyék. Ha ebben a szellemben olvassátok a Gítát, a tudatosság, mely tévesen a test-elme konstrukcióval azonosult, tudatára ébred igaz természetének, és a forrásába merül.
15. Vak fiatalember igaz látással
Egyszer egy eléggé hosszúra nyúlt összejövetel alkalmával melyet párbeszéd és előadás egyaránt jellemzett -Mahárádzs újra meg újra visszavezette hallgatóságát tanításának alapelveihez (hogy a tudatos jelenlét, a „vagyok" az eredendő képzet, amelyen minden más megjelenik, s hogy maga ez a képzet is csupán illúzió). Az összejövetel végén Mahárádzs a következő kérdést tette fel: Megértettétek, amit mondani akarok? A kérdést általánosságban intézte a hallgatósághoz. Mindenki csendben volt, de valaki mégis megszólalt: „Igen, Mahárádzs, intellektuálisan megértettem a szavait, de..." Mahárádzs hallgatta a választ, és fáradtan mosolygott, talán mert mulattatta, hogy a kérdező ugyan azt állítja, megértette, de valójában nem értette meg. Ezután Mahárádzs tovább folytatta, és világosan, tételesen elmagyarázta a dolgot: 1. A vagyok tudása, avagy a tudatosság az egyetlen „tőke", mellyel egy érző lény rendelkezik. Tudatosság nélkül nem érezne semmit. 2. Amikor ez a tiszta „vagyok" nincs jelen - mint a mélyalvásban -, akkor nincs test, nincs külvilág, és nincs
„Isten". Nyilvánvaló, hogy a tudatosság kis szikrája tartalmazza az egész univerzumot. 3. Ennek ellenére a tudatosság nem létezhet fizikai test nélkül, és mivel a test léte időleges, a tudatosságnak is időlegesnek kell lennie. 4. Végül, ha a tudatosság időhöz kötött és nem örök, semmilyen tudás, melyet a tudatosság közvetítésével érünk el, nem lehet az igazság, s ezért végül el kell vetnünk, vagy, amint mondtam, oda kell adnunk a Brahmannak felajánlásként. A Brahman a tudatosság, a tiszta létezés, a tiszta „vagyok", Isvara, Isten, vagy illesd bármilyen névvel. Más szavakkal, az egymástól függő ellentétek - mind a tudás, mind pedig a tudatlanság - az ismert birodalmán belül vannak, ennélfogva nem lehetnek igazak. Az igaz csak a nem ismertben van. Ha egyszer ezt világosan megértettük, nem marad semmi teendőnk. Valójában nincs is semmilyen entitás, elkülönült létező, hogy tegyen valamit. Ezek után Mahárádzs csendben maradt, és lehunyta a szemét. Mintha a kis padlásszoba sugárzó békességbe merült volna. Pisszenést sem lehetett hallani. Miért van az - töprengtem magamban -, hogy a legtöbbünk képtelen látni és érezni az igazság dinamikus megnyilvánulását, melyet Mahárádzs újra meg újra elénk tár? S miért van az, hogy néhányunk - ugyan igen kevesen - egy szempillantás alatt meglátja? Egy idő után, amikor Mahárádzs kinyitotta a szemét, és mindannyian visszatértünk a hétköznapi tudatálla-
potba, valaki felhívta a figyelmét egy szegény, vak fiatalemberre, aki nemrégiben csupán kétszer látogatta meg őt, ugyanaznap reggel és este, és „megszabadultan" távozott. Az összejövetel végén, amikor ez a fiatalember elköszönt Mahárádzstól, megkérdezték tőle, hogy vajon megértette-e, miről van szó. Erre a fiatalember határozott igennel felelt. Amikor maga Mahárádzs érdeklődött tőle, hogy mi az, amit megértett, pár pillanatig csendben ült, majd megszólalt: Mahárádzs, nem találok szavakat, melyekkel kifejezhetném a hálámat, amiért olyan világossá tette számomra az egész képet, olyan egyszerűen és gyorsan! így foglalhatnám össze Mahárádzs tanításait: 1. Azt kérte tőlem, hogy emlékezzek arra, mi voltam, mielőtt a „vagyok" e tudása megjelent a testtel együtt, vagyis mielőtt „megszülettem". 2. Azt mondta nekem, hogy ez a test és tudatosság a tudomásom vagy hozzájárulásom nélkül lett úrrá rajtam, ennélfogva „Én" sohasem „születtem" meg. 3. Ez a test és tudatosság, amely „megszületett", időhöz kötött, és amikor eltűnik kiszabott élettartamának végén, én visszatérek eredeti állapotomba, amely mindig jelen van, de nem a megnyilvánulásban. 4. Ennélfogva nem a tudatosság vagyok, és bizonyosan nem is az a testi konstrukció, amely szállást ad ennek a tudatosságnak. 5. Végül értem, hogy csak az „Én" létezik - nem az „én", az „enyém" vagy a „te" -, csak az, ami van. Nincs más kötöttség a megnyilvánulás és működés e teljességében, mint az elkülönült „én" és „enyém" gondolata.
Mahárádzs, miután hallotta a vak fiatalember teljes meggyőződéssel kiejtett szavait, megértően és szeretettel rá nézett, és megkérdezte tőle: „És most mit fogsz tenni?" „Uram - hangzott a válasz -, igazából megértettem a tanítását. Nem fogok tenni semmit. Az »élet« tovább zajlik majd." Ezután nagy tisztelettel elbúcsúzott Mahárádzstól. A vak fiatalember valójában nem volt vak - mondta Mahárádzs. Az igazságnak megfelelően látott. Kevesen vannak olyanok, mint ő.
16. Gúnyolódni jött...
Ha az ember egy ideje már hallgatja a Mahárádzs és látogatói között zajló párbeszédeket, elképed a feltett kérdések változatosságán - melyek közül sok igen naiv - s azon a spontaneitáson és könnyedségen, amellyel a válaszok Mahárádzsból megjelennek. Mind a kérdéseket, mind pedig a válaszokat a lehető legpontosabban igyekeznek fordítani. Mahárádzs maráthí nyelvű válaszai (ez az egyetlen nyelv, amelyet folyékonyan beszél) természetesen azokon a maratni szavakon alapulnak, amelyek a kérdés fordításakor elhangzottak. Válaszaiban azonban Mahárádzs nagyon szellemesen használja a kérdés fordításában szereplő maráthí szavakat, vagy úgy, hogy szójátékot alkot velük, vagy pedig kissé megváltoztatja őket, olyan értelmezést adva, amely teljesen különbözik megszokott jelentésüktől. Az ilyen szavak pontos értelmét semmilyen fordítás nem adhatja vissza. Mahárádzs nyíltan beismeri, hogy általában fesztelenül használja a maráthí nyelvet, amikor megvilágítja a kérdező mentális szintjét, a kérdés mögött meghúzódó szándékot és beidegződéseket. Ha a kérdező úgy tekint az összejövetelre, mint valamifajta - jóllehet igényesebb szórakozásra, akkor Mahárádzs kész beszállni a játékba, ha nincs jobb téma és jobb társaság!
A látogatók között időnként előfordul egy szokatlan típus, aki igen éles elmével, ugyanakkor megsemmisítő szkepticizmussal rendelkezik. Az ilyen ember holtbiztos afelől, hogy a tudata nyitott, intellektuális érdeklődése pedig átható. Azt akarja, hogy meggyőzzék őt, és ne csak hízelegjenek neki ködös és zavaros szavakkal, amint azt a vallásos tanítók oly gyakran teszik beszédeik során. Mahárádzs természetesen hamar felismeri ezt a típust, és ekkor a beszélgetés azonnal olyan pikánssá válik, hogy az ember csak elképedve hallgatja. A Mahárádzs szavai mögött meghúzódó intuitív érzékelés egyszerűen elsöpri az entellektüelek metafizikai csűrés-csavarását. Az ember csak ámul, ahogy valaki, aki még megfelelő iskoláztatásban sem részesült, zsebre vágja a nagyképű tudósokat és a kétkedő agnosztikusokat, akik támadhatatlannak érzik magukat. Mahárádzs szavai mindig felvillanyozóak és sziporkázóak. Ő sohasem idézi tekintélyként a szanszkrit vagy más nyelven írt szent iratokat. Ha egy látogató a Gítá viszonylag ismert versszakát idézi, Mahárádzsnak meg kell kérdeznie a maráthí fordítást. Intuitív érzékelésének nincs szüksége arra, hogy bármilyen más tekintély szavaira támaszkodjon. Belső forrásai határtalanok. Bármit mondok, jelenti ki Mahárádzs, az önmagában megáll, nincs szüksége támaszra. Az egyik rendszeres látogató egyszer elhozta magával a barátját, és úgy mutatta be őt Mahárádzsnak, mint éles eszű embert, aki semmit sem hisz el vakon, s aki mindent megvizsgál, mielőtt elfogadná. Mahárádzs erre azt felelte, hogy örömmel találkozik egy ilyen emberrel. Az új látogató matematikaprofesszor volt. Mahárádzs azt javasolta, hogy talán mindkettőjüknek az lenne a legjobb, ha olyan beszélgetést folytatnának,
amely minden előfeltételezést nélkülöz; kezdjék egészen az alapoktól. Szeretné? A látogató bizonyára kellemesen csalódott az ajánlat miatt. Azt válaszolta, hogy boldogan áll elébe. Mahárádzs: Mondja el nekem, ahogy itt és most ül előttem, mit gondol pontosan, mi maga? Látogató: Negyvenkilenc éves férfiember vagyok, bizonyos testi jellemzőkkel, bizonyos reményekkel, célokkal. M: Milyen képe volt magáról tíz éve? Ugyanolyan, mint most? És amikor tízéves volt? Vagy csecsemőként? Sőt, azelőtt? Az önmagáról alkotott képe vajon nem változott folyamatosan? L: Igen, amit önazonosságomnak tartottam, az folyamatosan változott. M: Ennek ellenére nincs mégis valami, amikor önmagára gondol - mélyen belül -, ami nem változott? L: De van, habár nem tudom pontosan meghatározni, mi az. M: Nem a lét egyszerű érzése az, a létezés érzése, a jelenlét érzése? Ha nem lenne tudatos, létezne-e ön számára a teste? Létezne-e bármiféle világ? Felmerülne-e bármilyen kérdés Istenről vagy a Teremtőről? L: Ez mindenképpen meggondolandó. De kérem, árulja el nekem: hogyan látja önmagát?
M: Én ez az „ez én vagyok" vagyok, vagy ha úgy jobban tetszik, „vagyok, aki vagyok". L: Elnézést, de nem értem. M: Amikor azt mondja valaki, „azt hiszem, értem", akkor az teljesen hibás. Amikor azt mondja, „nem értem", akkor az abszolúte igaz. De hadd fogalmazzam meg egyszerűbben: én a tudatos jelenlét vagyok - nem ez vagy az az egyén, hanem a tudatos jelenlét. L: Már majdnem azt mondtam, hogy azt hiszem, értem! De Maharádzs éppen az imént figyelmeztetett, hogy az téves. Nem szántszándékkal próbál engem összezavarni, ugye? M: Éppen ellenkezőleg, a valódi helyzetet vázolom fel. Objektíve: minden vagyok, ami a tudatosság tükrében megjelenik. Abszolút nézőpontból: én az vagyok. Én az a tudatosság vagyok, amelyben a világ megjelenik. L: Tartok tőle, hogy én nem ezt látom. Én csak azt látom, ami megjelenik előttem. M: Képes lenne-e látni, ami megjelenik, ha nem lenne tudatos? Nem. Ennélfogva vajon nem tisztán tárgyi-e minden létezés, minthogy ön csak az én tudatosságomban létezik, én pedig az önében? Hát nem egyértelmű, hogy egymásról szerzett tapasztalásunkat a tudatosságban való észlelés korlátozza? Más szavakkal, amit a létezésünknek hívunk, az nem pusztán valaki más elméjé-
ben van, minek következtében pusztán fogalmi? Ezen is töprengjen el! L: Azt akarja mondani, hogy mindannyian pusztán jelenségek vagyunk a tudatosságban, fantomok a világban? Es mi a helyzet magával a világgal? A benne zajló eseményekkel? M: Töprengjen el azon, amit mondtam! Talál benne kivetnivalót? A fizikai test, amellyel az ember általában azonosítja magát, csupán fizikai szerkezet a prána (életerő) és a tudatosság részére. A prána-tudatosság nélkül mi a fizikai test? Csak egy hulla! Az egyén csak azért jött létre, mert a tudatosság tévesen azonosította magát a fizikai burokkal (a pszichoszomatikus szervezettel). L: De hát ön és én elkülönült egyének vagyunk, akiknek millió társukkal együtt élniük és munkálkodniuk kell a világban! Hogyan tekint rám Mahárádzs? M: Pont úgy tekintek önre ebben a világban, mint ahogy önmagára tekint álmában. Ez kielégítő válasz? Az álomban, miközben a teste az ágyban pihen, egy egész - s az úgynevezett „valós" világhoz hasonló - világot teremt, amelyben emberek vannak, magát is beleértve. Hogyan tekint önmagára az álomban? Az ébrenlét állapotában a világ megjelenik, és ön egy olyan állapotba kerül, melyet én ébren álmodó állapotnak neveznék. Az álom közben az álomvilág igencsak valósnak tűnik az ön számára, nem igaz? Honnan tudja, hogy ez a világ, melyet „valósnak" nevez, szintén nem álom? Ez egy álom, amelyből fel kell
ébresztenie magát azzal, hogy a hamisat hamisnak, a valótlant valótlannak, a mulandót pedig mulandónak látja. Ez a világ csak a fogalmi téridőben „létezhet". S akkor, egy ilyen „felébredés" után, a Valóságban lesz. Akkor a világot „élésként", jelenségszerű álomként látja az érzékszervi érzékelés határán belül a téridőben, feltételezett szabad akarattal. Arról, amit ön egyénnek hív: Miért nem vizsgálja meg ezt a jelenséget analitikus módon azután, természetesen nyitott elmével, miután felszámolt minden mentális beidegződést és előfeltételezést? Ha így tesz, mit fog találni? A test csupán egy fizikai szerkezet az életerő és a tudatosság számára, mely valamiféle pszichoszomatikus szervezetet képez; s ez az „egyén" nem tesz mást, mint külső ingerekre reagál, valamint illuzórikus képeket és értelmezéseket gyárt. Továbbá ez az egyéni, érző lény csak „tárgyként" létezhet a tudatosságban, amely érzékeli! Hallucináció csupán. L: Valóban azt akarja mondani, hogy nem lát különbséget egy általam álmodott álom és aközött, ahogy a világban élek? M: Elég sok minden van már, amin el kellene morfondíroznia és meditálnia. Biztosan akarja, hogy folytassam? L: Nem idegen tőlem az, hogy hosszú, komoly tanulmányokat folytatok, és biztos vagyok benne, hogy Mahá-rádzs is hasonlóképpen van vele. Nagyon hálás lennék, ha folytathatnánk, és eljutnánk a logikus végkövetkeztetésig.
M: Rendben. Amikor mélyen aludt, létezett ön számára a jelenségek világa? Nem tudja intuitíven és természetesen elképzelni eredendő állapotát - eredeti létét -, mielőtt a testtudatosságnak ez az állapota kéretlenül önre tukmálta volna magát? Abban az állapotban tudatos volt a „létére"? Nyilván nem. Az egyetemes megnyilvánulás csak a tudatosságban létezik, ám a „felébredett" látásának központja az Abszolútumban van. A tudatosság úgy jelenik meg a tiszta lét eredendő állapotában - mely nincs tudatában létezésének -, mint a hullám a tengeren, s a tudatosságban jelenik meg és tűnik el a világ. A hullámok feltornyosulnak, majd aláhullnak, de a tenger marad. Minden kezdet előtt és minden vég után én vagyok. Bármi történik, „én" szükségszerűen ott vagyok, mint tanú. Nem arról van szó, hogy a világ nem „létezik". Létezik, de csupán mint jelenség a tudatosságban - az ismert megnyilvánult teljességeként, az ismeretlen, megnyilvánulatlan végtelenségében. Ami elkezdődik, annak véget is kell érnie. Ami megjelenik, annak el is kell tűnnie. A megjelenés időtartama viszonylagos, de az alapelv az, hogy mindennek, ami időnek alávetett, és időtartama van, véget kell érnie, ennélfogva nem valós. Fel tudja már fogni, hogy még mindig alszik ebben az élő álomban, hogy minden, ami megismerhető, az élet e fantazmagóriájában található, s hogy az, aki - miközben érzékeli ezt a tárgyiasított világot - az érzékelt teljességtől különálló „létezőnek" tartja magát, igencsak szerves része ennek az igencsak hipotetikus világnak? Fontolja meg továbbá: úgy tűnik, meg vagyunk győződve arról, hogy saját életünket éljük, saját vágyaink, reményeink és törekvéseink szerint, valamint saját erő-
feszítésünkkel megvalósított saját terveink szerint. De vajon valóban így van-e? Vagy csak álmodnak bennünket, és akarat nélküli bábukként élünk, éppen úgy, ahogy egy személyes álomban? Gondolkozzon! Sohase felejtse el, hogy pontosan úgy, ahogy a világ létezik (jóllehet jelenségként), az álombéli alakoknak is tartalommal kell rendelkezniük, mindkét féle álomban: mindig azok, ami az álomszubjektum. Ezért mondom én azt, hogy: Relatíve „én" nem vagyok, de a megnyilvánult világegyetem nem különbözik tőlem. L: Azt hiszem, kezdem kapizsgálni. M: Hát maga a gondolkodás nem egy képzet az elmében? Amikor intuitíven látjuk a dolgokat, nincs jelen gondolat. Amikor azt gondolja, hogy érti, akkor nem érti. Amikor közvetlenül érzékeli, akkor viszont nincs gondolkodás. Tudja, hogy él, nem pedig „gondolja"! L: Jóságos ég! Mintha Mahárádzs új dimenziót nyitna meg előttem! M: Én nem tudok semmiféle új dimenzióról, de jól fogalmazott. Valóban kijelenthetjük róla, hogy a kiterjedés új iránya - a látás új központja -, hiszen elkerüljük a képzetes fogalomalkotást azzal, hogy kerüljük a gondolatokat, és közvetlenül érzékeljük a dolgokat. Más szavakkal: azzal, hogy a teljes elmével, intuitíven látunk, a látszólagos látó eltűnik, és a látás a látottá válik. Ekkor a látogató felállt, és tiszteletét fejezte ki Mahárádzsnak, szemlátomást több áhítattal és alázattal, mint
amelyet érkezésekor mutatott. Mahárádzs szemébe nézett, és mosolygott. Amikor Mahárádzs megkérdezte tőle, min mosolyog, azt felelte, hogy egy angol mondás jutott az eszébe: „Jöttek gúnyolódni, és maradtak imádkozni."
17. Lényeg és jelenség
Azon reggelek egyike volt (valószínűleg hétfő), amikor kevesen voltunk, csak a szokásos „függők". Mahárádzs csukott szemmel ült, mozdulatlanul, akár egy szobor. Egyszer csak halkan beszélni kezdett, olyan halkan, hogy önkéntelenül közelebb húzódtunk hozzá. Ő tovább ült csukott szemmel, és beszélt, vagy inkább hangosan gondolkodott: Az emberek azt gondolják, hogy bölcs (dnyání) vagyok. Eljönnek hozzám a világ minden tájáról - Kanadától Ausztráliáig és Új-Zélandig, Angliától Japánig. Legtöbbjük olvasta az / Am Thatet, és eljönnek egészen Bombayig csak azért, hogy találkozzanak velem. Nagy nehézségek árán valahogy megtalálják rozoga kis házamat egy piszkos, szűk utcában. Feljönnek a lépcsőn, és egy alacsony, sötét bőrű embert találnak, aki egy sarokban ül a legegyszerűbb öltözetben. Azt gondolják: Ez az ember nem fest úgy, mint egy dnyání. Nem öltözködik úgy, ahogy egy olyan ismert embernek, mint Niszargadatta Mahárádzs, illene. Biztosan ő az? Mit mondhatok én ezeknek az embereknek? Bevallom nekik őszintén, hogy olyan iskoláztatásban részesültem, hogy alig lehet engem az írástudók közé sorolni. Nem olvastam a nagy, hagyományos szent iratok egyikét sem, és kizárólag anyanyelvemen, maráthíul beszélek. Csupán
egy dolgot kutattam - de azt kutattam irgalmatlanul, űztem, mint vadász a zsákmányát -, s az a következő: „Tudom, hogy vagyok, és hogy van testem. Hogyan történhetett ez tudomásom és beleegyezésem nélkül? És mi ez a tudás, hogy vagyok?" Ez az én egész életen át tartó hajszám, és tökéletesen kielégít a válasz, amelyre jutottam. Ez az én egyetlen dnyánám (bölcsességem), az emberek mégis azt hiszik, hogy dnyání vagyok. A Gurum azt mondta nekem: „Te a Brahman vagy, te vagy minden. Nincs semmi más, csak te." Én igazságként elfogadtam a szavait, és immár negyvenegynéhány éve ülök ebben a szobában, miközben nem teszek egyebet, mint hogy beszélek erről. Miért jönnek el hozzám távoli országokból? Ez aztán a csoda! Mire jutottam, miután végigvittem kutatásomat a logikus végkövetkeztetésig? Egyszerű az egész, ha az ember tisztán lát. Mi ez az „én", amelyről szó van? Az azonnali válasz természetesen az, hogy: „én ez vagyok, ez a test". De a test csak egy pszichoszomatikus szervezet. Mi ennek a szervezetnek, szerkezetnek a legfontosabb eleme, amely miatt érző lényként ismerjük? Kétségtelenül a tudatosság, mely nélkül ez a szerkezet - noha a szó szoros értelmében talán élne - haszontalan lenne, már ami a működését illeti. E tudatosságnak nyilvánvalóan szüksége van egy fizikai szerkezetre, amelyben megnyilvánulhat. A tudatosság tehát a testtől függ. De miből áll a test? Hogyan jön létre? A test pusztán egy képződmény, mely az anyaméhben fejlődik ki kilenc hónap alatt; képződmény, mely a férfi és a nő nemi nedvének egyesülése révén fogan meg. Ezek a nedvek nem mások, mint a szülők által elfogyasztott ételek esszenciái. Alapjában véve tehát mind a tudatosság, mind pedig a test ételből épül
fel, és az étel tartja fenn. Maga a test nem más, mint étel: az egyik test valamilyen másik test tápláléka. Amikor az ételesszencia - a vitális nemi nedvek - a fogantatásból kis testté növekszik, és kibújik az anyaméhből, azt „születésnek" nevezik. S amikor ez az ételesszencia elerőtlenedik öregség vagy betegség miatt, és a pszichoszomatikus szervezet is elpusztul, azt nevezik „halálnak". Ez történik szakadatlanul a tárgyi világegyetem számtalan formát vetít ki és olvaszt be. A kép állandóan változik. De hogyan érint „engem" mindez? Én pusztán tanúja vagyok ezeknek a történéseknek. Bármi történik a történés időtartama alatt, az minden esetben csak a pszichoszomatikus szervezetre van hatással, nem pedig az „Énre", ami vagyok. Alapjában véve eddig terjed ki az én „tudásom". Ha egyszer nyilvánvalóvá vált, hogy bármi történjék is a megnyilvánult világban, az valami tőlem mint az „Éntől" különböző, akkor az összes többi kérdés megoldódik. Pontosan mikor tettem szert a „létezésemre" vonatkozó tudásra? Mi voltam, mielőtt a „vagyok" e tudása felvirradt volna számomra? A „vagyok" tudása azóta velem van, mióta az eszemet tudom, mióta emlékezem, valószínűleg néhány hónappal e test születése óta. Ezért maga az emlékezés is bizonyára ezzel a tudással, ezzel a tudatossággal jött. Mi volt a helyzet azt megelőzően? A válasz: nem tudom. Ennélfogva bármit is tudok bármiről - beleértve az örömöt és a fájdalmat, a nappalt és az éjszakát, az ébrenlétet és az alvást -, annak kezdete van a tudatosságban. A kettősségek és ellentétpárok egész skálájára igaz ez, ahol az egyik nem létezhet a másik nélkül. Újra kérdem: mi volt a helyzet, mielőtt a tudatosság felmerült volna? Ezeknek az egymástól függő ellenpárok-
nak nyilván létezniük kellett, de csak negatív módon, az egységben, az egészben. Ez kell, hogy legyen a válasz. Ez az egység vagyok én. Ám ez az egység, ez az azonosság, ez az egész nem ismerheti magát, mert nem létezik benne alany, mely különbözne a tárgytól - ami pedig szükséges lenne a látáshoz, a megismeréshez, az észleléshez. Más szavakkal, az egység, az egész eredeti állapotában nem létezik közvetítő vagy eszköz, melynek révén a „megismerés" megtörténhetne. Az elmét nem használhatjuk az elme meghaladására. A szem nem láthatja önmagát, az ízlelés nem ízlelheti önmagát, a hang nem hallhatja önmagát. A „jelenség" nem lehet jelenség a „Lényeg" nélkül. A lehetséges képzet- és fogalomalkotásnak - az elme elvonatkoztatásának - a Lényeg, az ismeretlen végtelensége a korlátja. A Lényeg, az egyedüli alany tárgyiasítja magát, és érzékeli a világegyetemet, megnyilvánítva a jelenségeket önmagában, de látszólag azon kívül, mégpedig azért, hogy észlelhető tárgy legyen. Ahhoz, hogy a Lényeg a jelenségvilágként tárgyiasulva megnyilvánuljon, működésbe lép a téridő képzete, hiszen a tárgyaknak tér- és időbeli kiterjedésre van szükségük az észlelhetőséghez. Máskülönben nem lennének érzékelhetők. Most hát itt van az egész kép: Az érző lény csak kicsiny rész abban a folyamatban, amelyben a Lényeg látszólag a jelenségvilágként tükröződik. Ez a lény egy tárgy a teljes tárgyiasulásban, és „nekünk", mint ilyeneknek, nem lehet saját természetünk. De mégis - és ez fontos -, a jelenség nem valami elkülönülten teremtett, sőt kivetített dolog, hanem képzetté vagy tárggyá tett Lényeg. Más szavakkal, a különbség pusztán fogalmi, képzeletbeli.
A képzet nélkül örökké elválaszthatatlanok, és nincs kettősség Lényeg és jelenségek között. Ez az azonosság - ez az elkülöníthetetlenség - a kulcsa a megértésnek vagy inkább igaz természetünk megismerésének, mert ha a Lényeg és a jelenség alapvető egységét szem elől tévesztjük, elmerülünk a tárgyiasítás és a képzetek káprázatában. Ha egyszer megértettük, hogy a Lényeg az, ami valójában vagyunk, a jelenségek pedig azok, amiknek elkülönült tárgyakként tűnünk, az is világossá válik, hogy nem lehet semmiféle „elkülönült létező" abban, ami vagyunk, s hogy ebből következően értelmetlennek tekintjük egy olyan létezőnek a fogalmát, akinek „meg kellene szabadulnia". A „megszabadulást" pedig - már ha van ilyen - úgy fogjuk látni, mint magától a rabságnak és a megszabadulásnak a fogalmától való megszabadulást. Amikor arra gondolok, hogy mi voltam, mielőtt „megszülettem", tudom, hogy a „vagyok" képzete nem volt jelen. A tudatosság híján nincs képzet- és fogalomalkotás, és bármilyen látás zajlik is, az nem az, amit valaki - egy elkülönült létező - alanyként/tárgyként lát, hanem ez a látás belülről, minden látás forrásából fakad. S ekkor, e „felébredés" révén felismerem, hogy az Abszolútum mindent felölelő teljességében egy szikrányi sem lehet a viszonylagos tökéletlenségből, tehát nekem, viszonylagosan, végig kell élnem a kiszabott élettartamomat, amíg a végén ez a viszonylagos „tudás" bele nem merül az Abszolútum nem tudó állapotába. A „tudom" és a „tudom, hogy tudom" időleges állapota ekkor beleolvad a „nem tudom" és a „nem tudom, hogy nem tudom" örök állapotába.
18. Értsük meg az alapvető tényeket!
Szinte minden külföldi látogató azután érkezik, hogy elolvasta Mahárádzs / Am That című könyvét. Arról számolnak be, hogy miközben olvasták, ellenállhatatlan vágyat éreztek: személyesen is találkozniuk kell Maháráddzsal. Sokan közülük azt is elárulják, hogy hosszú évek óta spirituális keresők már. Vegyük egy átlagos külföldi látogató esetét. Első látogatása szinte kivétel nélkül némi kételkedést ébreszt az elméjében: vajon helyesen tette, hogy annyi pénzét és megszolgált éves szabadságát arra fordította, hogy ide jöjjön? Mahárádzs házának piszkos környéke, szerény kis padlásszobája, Mahárádzs hétköznapi megjelenése és egyszerű öltözködése - mindezek hozzájárulnak a kezdeti kételkedéshez. Miután a külföldi látogató részt vett néhány összejövetelen, de legalábbis mire távozik, természetesen már alig várja, mikor jöhet legközelebb! Van még egy tényező, amely kezdetben nem fér a külföldi látogató fejébe. Mahárádzs viselkedése nem tér el az utca emberének viselkedésétől. Ez pedig ellenkezik a külföldi látogató azon elképzelésével, hogy egy bölcsnek, vagyis dnyánínak hogyan kellene viselkednie, noha ez a képzet valószínűleg rendkívül ködösen él benne. Azt találja, hogy Mahárádzs szobájának falát számos istenség
és szent képe borítja. Látja, hogy Mahárádzs naponta négyszer részt vesz az áhítatos dalok (bhadzsanok) éneklésében. Látja, hogy folyton olcsó indiai cigarettát szív, és időnként jókedvűen beszélget hétköznapi dolgokról. Ezt a látogató nagyon zavarba ejtőnek találja. Előzetes képe Mahárádzsról talán az volt, hogy egy sáfrányszínű ruhába öltözött patriarchális figura komolyan beszél egy trónszerű ülőhelyről, némi távolságot tartva a látogatóktól, és időnként, csak úgy mellékesen, bemutat egy-két csodát. Ehelyett egy végsőkig hétköznapi embert talál! Nem meglepő tehát, hogy látogatónk a legelső összejövetel vége előtt már nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy megkérdezze: Miért van az, hogy Mahárádzs - annak ellenére, hogy dnyání - naponta négyszer bhadzsanokat énekel? Vagy talán a következő kérdést teszi fel: Miért találja Mahárádzs szükségesnek, hogy dohányozzon? Mahárádzs szokásos válasza az ilyen esetekben meglehetősen egyszerű: Miért ne? Nyolcvanvalahány éve élek már együtt ezzel a testtel, miért ne kaphatná meg azt a néhány morzsát, amelyhez hozzászokott? Ami a napi négyszeri éneklést illeti, az még a Gurum idejéből származó gyakorlat. Ha azóta részem volt abban, amit általában „felébredésnek" neveznek, akkor úgy kellene éreznem, hogy kénytelen vagyok feladni ezt a régi és ártalmatlan szokást? Az embernek végig kell mennie a kiszabott élettartamán. Hát számít, hogy mit csinál, amíg nem bánt meg másokat szándékosan? Ez ilyen egyszerű. Mahárádzs általában a következőképpen folytatja: Ha az ember úgy látja - úgy érzékeli - a dolgokat, ahogy vannak, ha a teljes elmével fogja fel a teljes megnyilvánulást, nem pedig az egyén kettősségekre osztott elméjével, akkor nincs távol a nagy felébredéstől, s bármit is
tegyen, annak nincs jelentősége. Tévedés azt hinni, hogy egy egyéni létező függetlenül cselekedhet. Mi a tudatos jelenlét vagyunk, és nem a tudatosság külső kiáramlása; nem a test, amely csak a megnyilvánulás észlelésére szolgáló pszichoszomatikus szervezet. Ez a szervezet egy térés időbeli képzet, és mint ilyen, nincs független léte, tehát nem is cselekedhet függetlenül, minden ezzel ellentétes látszat dacára. Értsük meg ezt az alapvető tényt! Mi ekkor az élet? Az élet ebben az univerzumban nem más, mint a „megnyilvánulás működése", ellentétben azzal, amit az egyének talán erről gondolnak. Ha ebből a nézőpontból szemléljük, a különféle romboló megnyilvánulások - például az áradások és a földrengések - elveszítik élüket. Egyik test sem más, mint táplálék valaki másnak: az egér a macskának, az ember vagy az állat az oroszlánnak, a bárány vagy a csirke az embernek és így tovább. Ami tehát jó az egyiknek, az rossz a másiknak. Az összes látszólag megtörténő esemény nem egyéb, mint a megnyilvánulás működése. Minden egyénnek úgy tűnik ez, mint a saját ténykedése, de az alapvető tény az, hogy semmilyen jelenségtárgynak (és relatíve minden érző lény az) nem lehet független, saját léte. Ha egyszer ez világossá vált, abból automatikusan az következik, hogy minden felelősség és bűntudat szintén képzeletbeli fogalom, mely azon a tévképzeten alapul, hogy egy érző lénynek független léte és önállósága van, és megválaszthatja, mit tesz. De mi a helyzet az emberi tevékenységek különböző területeinek ékes példáival: a művészetekkel, a tudományokkal, a sportokkal vagy a nagy gondolkodókkal? Azt a munkát kell tisztelnünk, amelyet a tudatosság e különböző testi formákon „keresztül" véghezvisz, nem pedig
az egyéneket, akik nem többek fogalmi jelenségeknél. Értsük meg világosan, mi történik! Az alábbi kérdés merülhet fel ezután: Bármi is legyen az eredmény, ha nem az egyén éri el, akkor ki? A válasz: Egyénileg senki. A megnyilvánulás „működése" zajlik a tudatosságban a pradnyá révén, amely az a ragyogó színész/színigazgató ebben a lenyűgöző álomelőadásban, aki minden szerepet eljátszik a nagy álomdrámában -amely a megnyilvánulás. S ennek a tudatos jelenlétnek a forrása a Lényeg. Úgy tűnik, az érző lények cselekednek és reagálnak, ám a valódi működés a tudatosságban zajlik. Imádjuk csak a kék eget, mondja Mahárádzs, a gyönyörű holdat, a ragyogó csillagokat, írjunk verseket a természet szépségéről, szeressük a sok avatárt, akik az idők során alászálltak a földre, énekeljünk napjában négyszer bhadzsanokat - de közben értsük meg a valódi helyzetet! Én, a Lényeg vagyok minden „működés" a tudatosságban! Végül megkérdezhetjük magunktól: De akkor mit teszünk egész nap? Hát nem éljük az életünket mi, emberek milliói a földön? Ha mélyen és racionálisan végiggondoljuk, mit ismerünk életként, akkor könnyen arra a végkövetkeztetésre juthatunk, hogy amit egész nap vagy nap nap után teszünk, az nem más, mint tárgyiasítás. Valójában maga a megnyilvánulás nem más, mint szakadatlan tárgyiasítás, mert amikor a mélyalvásban a tudatosság elpihen, a tárgyiasítás is szükségszerűen megszűnik, a tárgyiasított világegyetemmel együtt. A mélyalvásban nincs egyéni én, nincs világ, nincs Isten. Amire „cselekvésként" gondolunk, az nem egyéb, mint tárgyiasítás; a megnyilvánulás működése addig zajlik, amíg van tudatosság. Azzal, hogy az ember szük-
ségtelenül a cselekvőként azonosítja magát, felelősséget és bűntudatot von magára. Amikor üres az elme, amely nem más, mint a tudatosság tartalma (vagyis amikor az elme „böjtöl" vagy elpihen), akkor az elme szövésefonása megszűnik, és az elme elnyugszik. Amikor az elme abbahagyja a „cselekvést", akkor csupán van. Tárgyiasítás hiányában az abszolút jelenlétünk van, a megnyilvánult világ pedig nincs - mi vagyunk. Jobban mondva, „vagyok". Értsük meg végre az alapvető tényeket!
19. Az önmegismerés és az élet gondjai
Egyik reggel új színt vitt az összejövetelbe, hogy egy ismert társadalmi és politikai személyiség, egy nyugdíjas indiai diplomata tette tiszteletét, akinek jelenléte általában jókedvű és eleven társalgással jár együtt. Ezen a reggelen az volt a beszélgetés témája, hogy vajon valódi önmagunk ismerete és a világban élt gyakorlatias élet megfér-e egymással. Kiegészítik-e egymást, vagy ellentétesek? Ez a látogató nemcsak kiválóan ismeri Mahárádzs tanítását, de őszintén magáévá is tette azt, habár úgy tűnik, mintha a társadalmi és politikai átalakulás iránti mélyen gyökerező igénye időnként a spirituális bizonytalanság érzetével töltené el, gyors továbbképző tanfolyamot téve szükségessé számára. Ezenkívül szívből szereti Mahárádzsot, és nem bánja, hogy mintegy százötven kilométert kell autóznia Bombayig csak azért, hogy láthassa. Alapkérdése a következő volt: Őszintén megengedheti magának az ember, hogy azzal töltse az idejét, hogy önmagán meditál, kizárva az ország-világ számos társadalmi és politikai gondját? Mahárádzs beszélgetéseinek legüdítőbb része az, hogy a felvetett problémákat igen sajátosan közelíti meg. Felhívja a figyelmünket, hogy el kell felejtenünk azt a fo-
galmi dzsungelt, amely gyorsan kinő bármilyen téma körül, a hagyományos szent iratok irányelveivel együtt, és egészen az alapokig kell visszanyúlnunk. Mahárádzs a szokásos hévvel ragadta meg neves látogatója kérdését. Vizsgáljuk meg a dolgot rögtön - te meg én. Számos kiváló személy és avatár élt a földön az elmúlt két-háromezer évben. Mindegyikük közzétette a listáját arról, hogy mit kell és mit nem szabad tenni. Ez a lista a saját jóról és rosszról alkotott képzeteiktől függött, valamint koruk szükségleteitől, ahogy ők látták. Tegyük fel magunknak a kérdést: Mit értek el ezek az avatárok? Képesek voltak akár a legcsekélyebb változást is előidézni az ember vagy a természet viselkedésében? Kell, hogy legyen valami oka, valamilyen alapvető oka annak, hogy nem jártak sikerrel. Lehetséges, hogy rosszul értelmezték, rosszul érzékelték magát a problémát? Lehetséges, hogy ha közvetlenül a problémát támadják meg, az olyan, mintha a hidra fejeit támadnák meg, melyek azonnal újranőnek, miután levágták őket? S hogy az egyetlen módja annak, hogy leszámoljanak a hidrával, az, ha kiderítik, hol a szíve, és oda döfnek? Melyek tehát - kérdezte Mahárádzs - minden társadalmi, politikai, gazdasági vagy bármilyen más problémának az alapelemei? Mit találunk, ha a problémát a lényegi összetevőire redukáljuk? A lényegi összetevők a következők: én, te (az emberek millióinak képviseletében) és a fizikai világ. Mit találunk, ha megvizsgáljuk ezeket a lényegi összetevőket? Minden én és te, a fold, az ég, a hold és a csillagok - hát ezek nem pusztán képzetek a tudatosságban ? Minden létezés objektív, tárgyiasult. Minden én és te egymás tárgyaként létezik abban a tudatosságban, amely érzékeli őket. Ami pedig a „világot", a „világegyetemet"
illeti, vajon különbözik-e az lényegében attól a világtól, amelyet álmodban teremtesz (pontosabban amely megteremtődik az álomtudatosságodban), s amelyet ugyanazok az összetevők alkotnak, mint az úgynevezett „való" világodat, és ugyanazok a fajta az emberek lakják (téged is beleértve)? Mondhatod, hogy a „való" világod már születésed előtt sokkal korábban is létezett. Nos, az álomvilágodban szintén vannak tengerek, hegyek, épületek és emberek, amelyek és akik nyilvánvalóan már igen régóta léteznek. Vajon meg fogod oldani a személyes álmodban lévő emberek rengeteg társadalmi és politikai gondját? Nem igaz tehát - folytatta Mahárádzs -, hogy a hidra szíve (a probléma gyökere) a tudatosság, amelyben az egész megnyilvánult világegyetem megjelenik? Hát valójában nem maga a tudatosság a hidra?! És nem a tudatosságra - annak természetére, megjelenésének okára és egyéb idevágó tényezőkre - kellene minden figyelmünket irányítanunk? Mivel a tudatosságban jelenik meg az egész jelenségvilág, ebből szükségképpen következik, hogy érzék-szervileg csak akkor lesz érzékelhető minden megnyilvánulás, ha különleges módon és bizonyos időtartamig kiterjed. A megnyilvánult világ érzékelésének előfeltételeként elkerülhetetlenül el kell tehát fogadnunk a téridő pszichés apparátusának tisztán fogalmi létét. Ez az alábbi következtetésekre vezet bennünket: 1. A téridő képzete nélkül a megnyilvánult világegyetem nem lenne érzékszervileg érzékelhető; ebből fakadóan minden ok-okozaton alapuló és a téridőben kiterjedő esemény szintén szükségképpen fogalmi.
2. Ha a megnyilvánult világegyetem csak egy megjelenés (a tudatosság hiányában az univerzum nem létezhet önmagában), akkor a világegyetem valami olyannak a tükröződése, ami önmagában létezik. 3. A jelenségek tehát tárgyiasult vonatkozásai a Lényegnek, a teljes potencialitásnak - az ismert teljességének az ismeretlen végtelenségében. A tudatosságot nem használhatjuk arra, hogy meghaladjuk a tudatosságot, ezért a Lényeg a megismerés külső tényezője. 4. A Lényeg - az, ami van - csak lenni képes, és csak most képes lenni. A fogalmi téridő híján egyáltalán nem lehetséges semmiféle „hol" vagy „mikor" semmilyen „dolog" számára azért, hogy legyen. Most, látván, hogy a „világ" (amelyben megoldandó problémák vannak) csak egy jelenség, egy jelenés, térjünk vissza az „én"-hez és a „te"-hez, akiknek meg kellene oldaniuk a világ problémáit. Mielőtt azonosítjuk a világ problémáit, és belefogunk a megoldásukba, nem kellene-e azonosítanunk önmagunkat? Viszonylagos nézőpontból érző lények vagyunk, akik „tenni" akarnak valamit azért, hogy megoldják a világban lévő problémákat. De vajon lehetséges-e egy érző lény számára - aki maga is fogalmi -, hogy bármi olyat tegyen, ami nem fogalmi? Mi egyebet teszünk reggeltől estig (kivéve a mélyalvást), mint hogy szakadatlanul tárgyiasítunk? S az emberi test, amely valójában nem más, mint pszichoszomatikus szerkezet, képes-e „tenni" bármit, ami nem káprázatszerű képzeteket és értelmezéseket szül? Akármit is gondolunk magunkról (s ez a kép időről időre változik, és nincs
benne semmi állandó), „mi" nem lehetünk mások, mint szerves részei a teljes megnyilvánulásnak és teljes működésnek, és semmilyen módon nem lehetünk attól különbözők. Jobban megérthetjük ezt a személyes álom példájával. Az álmunkat megvizsgálhatjuk ébredés után. Ami önmagunknak tűnik az álomban, független önazonossággal, arról - miután felébredés után megvizsgáltuk -, tisztán látjuk, hogy semmiféle független lényeggel nem rendelkezik, puszta bábu, melyet mozgatnak. Különbözik-e ettől bármiben is az a világ, amelyet „valósnak" gondolunk? Töprengjetek el ezen! Nem lehet, hogy álmodjuk azt, hogy ébren vagyunk, hogy álmodjuk azt, hogy alszunk, és mindeközben az élet „élődik"? Minden az álmodó elme - a tudatosságban zajló tárgyiasulás - műve. És mi más maga a tudatosság, mint merő képzet, mely egy fajta napfogyatkozásként eltakarja egy ideig a Lényeget? Ha ezt a helyzetet közvetlenül, intuitíven felismerjük, akkor tudjuk, hogy a viszonylagosságban mi a tudatos jelenlét vagyunk, az életet adó tudatosság, nem pedig a jelenségtárgy, amelynek a tudatosság életet ad. Amikor hamisnak látjuk a hamisat, a probléma megoldja önmagát. Mi vagyunk ennek az élő álomnak a tartalma, mi vagyunk a színészek ebben az élő drámában. A színészek pedig csupán a szerepüket játszhatják, nem tehetnek semmi többet. Az illusztris látogató csendben, elképedve hallgatta Mahárádzsot. Nem talált szavakat, melyekkel kifejezhette volna érzéseit vagy gondolatait.
20. Egyedül a Guru kegyelmére van szükségem
Mahárádzs szokásos kérdésére egy kalkuttai látogató elmondta magáról a fontos információkat. Beszámolt róla, hogy évek óta érdeklődik az önmegismerés iránt, és ÉszakIndia szinte minden ismert szentjét felkereste már, és a kevéssé ismertek közül is jó párat. (Mahárádzs mosolygott, amikor ezt lefordították neki.) Hozzátette, hogy tanulmányozta a fontosabb upanisadokat és a Gítá különféle angol és bengáli nyelvű kommentárjait, melyeket különböző tudósok fűztek hozzá. Igen járatos volt a szanszkrit nyelvben is, és eredetiben tanulmányozta a hagyományos szent iratok java részét. Úgy érezte, hogy most már egyedül a Guru kegyelmére van szüksége. Azt is mondta, hogy elolvasta az I Am That című könyvet, amely olyan mély benyomást tett rá, hogy Mahárádzsot választotta végső Gurujának, és addig nem hagyja el Bombayt, amíg nem részesül a kegyelmében. Azt is tudatta Maháráddzsal, hogy bizonyos határidőn belül kell megadnia ezt a kegyelmet, mert a szabadsága ezen és ezen a napon véget ér, és már lefoglalta a Kalkuttába szóló jegyét a visszaútra! Erre már Mahárádzs arcára is kiült egy széles mosoly.
Mahárádzs: Szeretnék kérdezni öntől valamit. Látogató: Igen, uram. (Kidomborította a mellkasát, és olyan magabiztos hangon beszélt, mint egy felkészült vizsgázó a szóbeli vizsgán.) M: Sok könyvet elolvasott, és számos dnyáníval találkozott, tehát mostanra bizonyára megtalálta valódi azonosságát. Árulja el, mit gondol: mi az igazi önazonossága? L: Uram, én egy egyszerű kereső vagyok, aki a megvilágosodásra törekszik, és azzal a reménnyel jöttem el ide, hogy nem fogja megtagadni tőlem a kegyelmét. M: Még sok napig marad, úgyhogy bőven van idő a kegyelemre vagy a megvilágosodásra! Először találjuk meg, hogy ki az, aki meg akar világosodni. Nézzük csak meg, hogy tényleg szükség van-e akármilyen megvilágosodásra, szabadságra, móksára vagy bármire! Kérem, feleljen a kérdésemre: azért jött, hogy megismerje az igazi önazonosságát? Felejtse el egy pillanatra a világot, a Gurut és Istent! L: Ez egy nagyon kellemetlen helyzet, uram. Én nem akarok mást, mint a Guru kegyemét, amely nélkül nem fog kinyílni előttem az ajtó. M: De nem kellene előbb megtalálnunk, hogy van-e egyáltalán csukott ajtó, amely megakadályozza, hogy belépjen? És hová kellene belépni? Egyre csak a Gururól beszél. Milyennek képzeli a Gurut? Látja, ha ezeket az alapkérdéseket nem válaszoljuk meg először a saját meg-
elégedésére, akkor hogyan haladhatnánk tovább? Ezért megismétlem: olyan sok évnyi tanulás után képes volt megtalálni valódi önazonosságát, ezt az „ént", aki a Guru kegyeit keresi, hogy elérje a megvilágosodást? L: Sajnálom, uram, de azt kell mondanom, hogy hallatlanul összezavar. A kérdésére csak annyit mondhatok: nem tudom. M: Ó! Kezdünk eljutni valahová. „Nem tudom." Senki sem ejtett ki ennél igazabb szavakat. Valójában ez az egyetlen igazság, és minden egyéb hamis. L: Uram, már azt hittem, gúnyt űz belőlem. De az arckifejezése azt árulja el, hogy ennél komolyabb már szinte nem is lehetne. M: Kérem, próbálja megérteni. Rengeteget olvasott, és képesnek kell lennie arra, hogy felfogja, amit mondok. Próbálja meg egy pillanatig elfelejteni azt a tudást, amelyet felhalmozott, és üres elmével megragadni, amit mondok. De ne felejtse, üres elmével, üres, de éles elmével, nem pedig csak kába és tehetetlen elmével! Bármi is az az állapot, amikor nem tudunk semmit, az az igaz állapotunk, az a Valóság. Abban az állapotban még saját létezésünkről sem tudunk. Ekkor, spontán módon, jön az üzenet vagy gondolat vagy tudás: „vagyok". Ez a tudás, hogy „vagyok", idézte elő a kettősség érzetét: az alanyt és a tárgyat, a bűnt és az erényt s az egymástól függő ellentétek egész skáláját. Bármi is előzte meg a „vagyok" tudását, az az igazság; bármi is követi a „vagyok" tudását vagy tudatosságát, az hamis. Értse meg ezt az alapvető
tényt! A tiszta „vágyóknak", a jelenlét érzetének különböző magasztaló neveket adtak, például mája, Prakriti, Isvara és így tovább, de attól az még illúzió, káprázat, merő tudatlanság. A Prakriti az, ami - a fogalmi Purusa együttműködésével (e kettő az anyai, illetve apai elv) megteremti és számtalan testi formával népesíti be a világot. A működő mája miatt gondolja tévesen a tudatosság (mely az érző lényt képessé teszi érezni), hogy ő maga ez az adott forma. A tudatosság így magára veszi az adott forma identitását, és elfelejti saját természetét. Tud követni? Van kérdése? L: Uram, lélegzetvisszafojtva követem. Nincs kérdésem. M: Remek. A folyamatban eddig, bizonyára észrevette, fel sem merült egy különálló létező, egy „entitás" független léte. Az vagyunk, ami megelőzi a tiszta „vagyok" megjelenését. Ami az ön igaz természetén eluralkodott, az olyan, mint egy betegség vagy bizonyos ideig tartó napfogyatkozás, amely után a testi forma „meghal", és eltemetik vagy elhamvasztják, majd elvegyül az öt elemmel, amelyből létrejött. A lélegzet életereje eltűnik, és elvegyül a testen kívüli levegővel, a tudatosság pedig megszabadul a test és a három guna korlátjaitól. Más szavakkal, a folyamat eléri majd kiszabott idejének végét. Térjünk most vissza a problémájához: Ki az, akinek szüksége van a Guru kegyelmére ahhoz, hogy elérje a „megszabadulást"? És milyen „rabságból" kellene megszabadulnia? L: Mahárádzs száznyolcvan fokosán megfordította problémát. A nullával tette egyenlővé negyvenévnyi munkámat, és a nullával tette egyenlővé magát a létezésemet.
Megsemmisített engem! Mit mondhatnék? Csakhogy azzal, hogy megsemmisített engem, megsemmisítette a Gurut is! M: Nem egészen, bár ez nem is rossz reakció. Most hallgasson tovább. Az a gond, hogy úgy tekint önmagára, mint testi formával bíró egyéni létezőre, és a Gurura is úgy tekint, mint egy másik formával bíró másik egyéni létezőre, habár neki van valami a fejében, a szívében vagy valahol máshol, ami „megvilágosodott" személlyé teszi, de ennek ellenére mégis „személy". Itt a hiba. A Guru viszont felismerte, hogy ő a végső Valóság; ő úgy lát minden lényt, ahogy saját magát látja, vagyis nem személyként, és nem is puszta „formaként" vagy „dologként". A másik hiba az, hogy a kereső, a tanítvány - elkülönült létezőként - szeretne „valamit" megérteni és tanulni. De hogyan érthetne meg valamit egy merőben fogalmi tárgy? Valójában az történik, hogy a megértés mint olyan eltünteti a keresőt (a szádhakát). A kereső individualitása fokozatosan eltűnik, de a folyamat során a Guru kegyelme - amely mindig jelen van, mint a ragyogó nap - eggyé válik a tudatossággal. Minél hamarabb elvész az azonosulás a testtel mint elkülönült létezővel, annál hamarabb kivirágzik a Guru kegyelme a tanítvány tudatosságában. S ekkor felismeri, hogy a Guru nem más, mint a belső tudatosság, és a tudatosság lesz az mely elégedett a tanítvány hitével és szeretetével -, ami Szadguruként tevékenykedik, és feltár minden szükséges tudást. Mindazonáltal nem lehet semmiféle haladás (bár maga a „haladás" fogalma egy tévképzet), ha továbbra is elkülönült létezőnek tartja magát, és azt várja a Gurutól, mint egy másik elkülönült létezőtől, hogy valamilyen házi feladatot adjon, s hogy
amikor azt lelkiismeretesen megcsinálta, a Guru „megvilágosodással" jutalmazza, mint valamifajta oklevéllel vagy hasonlóval. Ez az egész félreértés. Fel kell ismernie, mit jelent valójában a Guru és a Guru kegyelme, mielőtt az örökké jelen lévő Guru kegyelme akadálytalanul és természetesen áramolhatna ön felé. A látogató egy ideig elképedve ült. Amikor végre meg tudott szólalni, a következőket mondta: „Uram, felnyitotta a szememet, és már látom a téves és hiábavaló voltát annak, amit tudásnak és szellemi gyakorlásnak tartottam. Nem találok szavakat, hogy kifejezzem a hálámat." Leborult Mahárádzs előtt, s alázatosabb és bölcsebb emberként távozott.
21. A tudatosság magja
A látogató fészkelődött, és izgatottnak tűnt. Mozdulatai idegesek voltak, és láthatólag majd szétrobbant a türelmetlenségtől. Középkorú, karcsú európai férfi volt, kifogástalan erőnlétben. Első látogatását tette Mahárádzsnál, és nyugtalanságával mindenki figyelmét magára vonta. Ahogy Mahárádzs ránézett, a látogató szeme hirtelen könnybe lábadt. Mahárádzs együtt érző pillantása hatására egy kicsit összeszedte magát, s néhány szóban elmondta a magára vonatkozó lényegesebb információkat. Beszámolt róla, hogy legalább húsz éve tanulmányozza már a védántát, de az igazság utáni kutatása meddőnek bizonyult. Mélyen el van keseredve és csalódott, s nem képes már tovább folytatni frusztráló keresését. Akkor villant fel neki egy reménysugár, amikor elolvasta Mahárádzs könyvét, az 7 Am Thatet, és felismerte, hogy megtalálta a választ. Azonnal összeszedte az indiai úthoz szükséges minimális készpénzt, és csak nemrég érkezett Bombaybe. Elfúló hangon mondta: „Végre megérkeztem. A keresésemnek vége." Könnyek patakzottak a szeméből, és alig tudott uralkodni magán. Mahárádzs komolyan hallgatta, majd néhány percig csendben, csukott szemmel ült, talán azért, hogy időt adjon a látogatónak, hadd szedje össze magát. Ezután
megkérdezte tőle, hogy szilárdan meg van-e győződve arról, hogy nem azonos a testtel. A látogató megerősítette: meglehetősen nyilvánvaló számára, hogy ő nem csupán a test, hanem valami attól különböző, és - amint a könyvben Mahárádzs világosan elmagyarázta - ez a valami bizonyosan a „vagyok" tudása, a lét érzete. Azt viszont, tette hozzá, nem érti, mire utalt Mahárádzs azzal, hogy folyamatosan ezzel a tudással, a „vágyókkal" kellene maradnia. Mit is kellene pontosan tennie? „Kérem, uram - mondta Mahárádzsnak -, elviselhetetlenül belefáradtam a szavakba. Milliószámra olvastam és hallgattam őket, de nem jutottam semmire. A lényeget mutassa most meg nekem, nem puszta szavakat akarok hallani. Örökké hálás leszek érte." „Kitűnő! - válaszolta Mahárádzs. - Most megismeri a lényeget. De ehhez természetesen szavakat kell használnom." Mahárádzs ezután így folytatta: Ha azt kérem, forduljon vissza, és térjen vissza létének forrásához, az mond magának valamit? A látogató azt felelte, hogy szíve intuitíven elfogadta Mahárádzs kijelentésének igazságát, de mélyebbre kell hatolnia a kérdésbe. Mahárádzs ekkor azt mondta neki, hogy tisztán és nyomban meg kell értenie az egész helyzetet. Erre pedig csak akkor lesz képes, ha eljut a kérdés gyökeréhez. Meg kell találnia, hogyan jelent meg először a „vagyok" tudása. A mag az, amiről szó van. Találja meg ennek a tiszta létezésnek a magját, és az egész világegyetem magját meg fogja ismerni. Mahárádzs folytatta: Amint tudja, testtel rendelkezik, és a testben van a prána, vagyis az életerő, valamint a tudatosság, vagyis a tiszta létezés, a „vagyok" tudása.
Az embernek ez a teljes jelensége vajon különbözik-e bármiben a többi teremtménytől, sőt akár a földből kinövő fűtől? Jól gondolja végig ezt! Képzelje el, hogy egy kis víz gyűlik össze az udvarán. Némi idő után egy bogár teste alakul ki benne; mozogni kezd, és tudja magáról, hogy létezik. Vagy képzelje el, hogy egy darab száraz kenyeret hagyunk egy sarokban pár napig. Egy féreg jelenik meg benne, mozogni kezd, és tudja, hogy létezik. A tojás, miután a tyúk egy ideig kotlik rajta, hirtelen szétreped, kiscsibe bújik elő belőle, mozogni kezd, és tudja, hogy létezik. Az anyaméhben kicsírázó férfimag csecsemőként jön a világra. A mag teljesen kifejlődött kisbabaként keresztülmegy az alvás és az ébrenlét állapotain, végzi szokásos testi működéseit, és tudja, hogy létezik. Mi születik meg valójában ezekben az esetekben - a bogár, a féreg, a kiscsibe és az ember esetében? Mi az, ami „felügyeli" a fogantatástól a születésig tartó folyamatot? Nem a „vagyok" tudása, amely latens marad a fogantatástól a születésig, majd a kellő időben „megszületik"? Ez a tiszta létezés vagy tudatosság, mely mind a négy esetben azonos, úgy találja, hogy semmiféle „támasza" sincs, és tévesen azzal a formával azonosítja magát, amelyet felöltött. Más szavakkal az, aminek valójában nincs semmilyen formája vagy alakja vagyis a „vagyok" tudása, a tiszta létezés érzése (nem az, hogy ez vagy az vagyok, hanem a tudatosság általában) -, egy adott formára korlátozza magát, s ennélfogva elfogadja saját „születését", majd innentől kezdve a „haláltól" való szüntelen rettegés árnyékában él. így születik meg az egyén, a személyiség, az önazonosság vagy az ego képzete. Most már látja a tiszta „vagyok" forrását? Hát nem a testtől függ annak egyéni léte? A test pedig nem csupán
kicsírázott, kifejlődött férfimag? És ami még fontos, vajon a mag nem annak az ételnek az esszenciája, amelyet a gyermek apja elfogyasztott? S végül: az étel nem olyasvalami, amit a négy elem (éter, levegő, tűz és víz) ad, az ötödik, a föld közvetítésével? A tudatosság magját így nem másra vezettük vissza, mint a táplálékra, és a test a tudatosság „tápláléka": mihelyt a test meghal, a tudatosság is eltűnik. És mégis a tudatosság az egész világegyetem „magja"! Az álomban minden egyes individuum ugyanolyan világot tapasztal, mely a tudatosságban teremtődik meg. Amikor valaki nincs teljesen ébren, és a tudatosság éppen csak megmozdul, akkor az ember álmodik, és álmában, a tudatosságnak ebben a legkisebb pontjában egy egész álomvilágot teremt, amely hasonlít a „valós" külvilágra. Mindezt a másodperc törtrésze alatt teszi, és ebben a világban ott a nap, a föld a hegyeivel és folyóival, épületeivel és lakóival (beleértve magát az álmodót is), akik ugyanúgy viselkednek, mint a „való" világban élő emberek. Amíg az álom tart, az álomvilág igencsak valóságos, és az emberek (beleértve magát az álmodót is) tapasztalatai az álomban igaznak, kézzelfoghatónak és hitelesnek tűnnek, talán még inkább, mint a „való" világban. Ám ha az álmodó felébred, az egész álomvilág - minden valaha létezett „valóságával" együtt - visszahull a tudatosságba, amelyben megteremtődött. Az ébrenlét állapotában a világ a tudatlanság (mája, tudatosság, tiszta létezés, Prakriti, Isvara stb.) magja miatt jelenik meg, és elviszi az embert valamiféle ébrenléti álomállapotba! Mind az alvás, mind pedig az ébrenlét fogalmi állapot az élet álmában. Az ember azt álmodja, hogy ébren van, és nem ismeri fel, hogy álmodik, mert még az álmon belül van. Amikor felismeri, hogy ez
az egész egy álom, akkor már „felébredt"! Csak a dnyání ismeri az igazi ébrenlétet és az igazi alvást. Ekkor Mahárádzs megkérdezte a látogatótól, hogy van-e bármilyen kérdése a hallottakkal kapcsolatban, mire a látogató szinte gondolkodás nélkül rávágta: „Milyen alapelv vagy fogalmi mechanizmus húzódik meg a világ teremtése mögött?" Mahárádzs örült neki, hogy a látogató helyesen használta a fogalmi mechanizmus kifejezést, hiszen gyakran emlékeztet bennünket arra, hogy a világ egész teremtése csupán fogalmi, s hogy a legfontosabb nem elfelejteni ezt a tényt, hanem észben tartani a szavak és fogalmak burjánzása közepette. Mahárádzs folytatta: Az eredendő állapot (a Parabrahman) feltétel, tulajdonság, forma és identitás nélküli. Az az állapot valójában nem egyéb, mint teljesség (nem üres semmi, hanem hiánytalanság), ezért lehetetlen megfelelő néven nevezni. A kommunikáció kedvéért azonban számos nevet használnak, hogy „utaljanak" arra az állapotra. Abban az eredeti, minden képzetet, fogalmat megelőző állapotban a tudatosság - a „vagyok" gondolata - spontán módon felmerül és létrejön. Hogyan? Miért? Minden világos ok nélkül - mint egy kis hullám a vízfelszínen! A „vagyok" gondolata a magja az Óm (Aum) hangnak, az oshangnak vagy nádának a világ teremtésének kezdetén. Az Óm három hangból áll, melyek: az a, az u és a m. E három hang képviseli a három alapminőséget - a szattvát, a radzsaszt és a támaszt -, amely létrehozza az ébrenlét, az álmodás és a mélyalvás három állapotát. (A három alapminőséget tudatosságnak vagy összhangnak, tevékenységnek és nyugvásnak is nevezik.) A világ a tudatosságban merül fel. Valójában maga a „vagyok" első
gondolata teremti meg a kettősség érzetét az egység eredendő állapotában. Nem történhet teremtés a szülői elv (a férfi és a nő, a Purusa és a Prakriti) kettőssége nélkül. A világ teremtésének - mint jelenségnek a tudatosságban az aspektusa tízrétű. Ez a tíz a következő: a kettősség szülői elve; a fizikai és kémiai anyag, mely az öt elem (éter, levegő, tűz, víz és föld) kölcsönös súrlódásának esszenciája; valamint a szattva, radzsasz és támasz alapminőségei. Az egyén gondolhatja azt, hogy ő cselekszik, valójában azonban az öt elem és a prána (életerő) cselekszik egy adott testi formán belül a három alapminőség adott kombinációja révén. Amikor a világ teremtését ebből a nézőpontból szemléljük, könnyű megértenünk, hogy egy egyénnek (aki gyakorlatilag nem más, mint pszichoszomatikus szervezet) a gondolatai miért térnek el olyannyira minőségben és mértékben millió másik egyén gondolataitól. Hogy miért vannak Mahátma Gandhik az egyik oldalon, Hitlerek pedig a másikon. Köztudott, hogy az egyik ember ujjlenyomata sohasem egyezik meg teljesen egy másik ember ujjlenyomatával; hogy ugyanannak a fának a levelei a legapróbb részletekben különböznek egymástól. Az az oka ennek, hogy az öt elem kombinációi és permutációi, valamint a három alapminőség milliónyi árnyalata billiókat és trilliókat ad ki. Feltétlenül tiszteljük azt, amit tiszteletre méltónak vélünk, és szeressük, amit szeretetre méltónak tartunk, de értsük meg, mi az, amit szeretünk és tisztelünk: nem a fogalmi egyént szeretjük, hanem a tudatosság csodálatos cselekvőképességét, hiszen a tudatosság egyidejűleg milliónyi szerepet képes eljátszani ebben az álomszíndarabban, amely a világ!
Hogy ne vesszünk el a mája játékának (a lilának) elképesztő sokféleségében - folytatta Mahárádzs -, ezen a ponton fontos, hogy ne felejtsük el a lényegi egységet az Abszolút és a viszonylagos, a megnyilvánulatlan és a megnyilvánult között. A megnyilvánulás csak a „vagyok" alapképzetével jön létre. Az alap a Lényeg, amely a teljes potencialitás. A tiszta „vagyok" felmerülésével a Lényeg visszatükrözi magát a jelenségvilágban, amely csak külsőnek tűnik a Lényeghez képest. Ahhoz, hogy a Lényeg lássa magát, jelenséggé tárgyiasítja önmagát, és hogy ez a tárgyiasítás megtörténhessen, a tér és az idő képzete szükséges (a jelenség ugyanis ebben terjed ki térben és időben). A jelenség ennélfogva nem különbözik a Lényegtől, hanem maga a tárgyiasult Lényeg. Meg kell értenünk - és sohasem szabad elfelejtenünk - ezt a lényegi azonosságot. Amint a „vagyok" képzete felmerül, az alapvető egység a képzeletben alanyként és tárgyként különválik a kettősségben. Amikor a személytelen tudatosság megnyilvánul, és azonosul az egyes testi formával, megjelenik az énképzet. Ez az énképzet elfelejti, hogy nincs független léte, eredendő alanyiságát tárggyá változtatja, melynek szándékai, igényei és vágyai vannak, s ennélfogva szenvedésnek van kitéve. Pontosan ez a téves azonosulás az a „rabság", amelyből keresni kell a megszabadulást. S mi a „megszabadulás"? A megszabadulás, megvilágosodás vagy felébredés nem más, mint mélyen megérteni, megtapasztalni, hogy a) minden megnyilvánulás magja a személytelen tudatosság; b) amit keresünk, az a megnyilvánulás megnyilvánulatlan aspektusa; és c) ebből következően maga a kereső az, amit keres!
Összefoglalva a beszélgetést, Mahárádzs a következőket mondta: Menjünk át az egészen még egyszer. 1. Az eredendő állapotban a vagyok uralkodik, mindenféle tudás vagy feltétel, jelenség, forma vagy identitás nélkül. 2. Majd, minden nyilvánvaló ok nélkül (azon kívül, hogy ilyen a természete), megjelenik a vagyok gondolata vagy képzete, a személytelen tudatosság, amelyen a világ élő álomként megjelenik. 3. Ahhoz, hogy a tudatosság megnyilvánulhasson, formára, fizikai testre van szüksége, amellyel azonosítja magát, ekképpen alakítva ki a „rabság" fogalmát az „én" képzeletbeli tárgyiasításával. Amikor az ember az önazonosulás nézőpontjából gondolkodik vagy cselekszik, azt mondhatjuk róla, hogy elköveti az „eredendő bűnt", vagyis a tiszta alanyiságot (a határtalan potencialitást) tárggyá, korlátolt aktualitássá változtatja. 4. Semmilyen tárgynak nincs független, saját léte, ennélfogva egy tárgy nem ébresztheti fel magát az élő álomból; mégis - és ez benne a vicc -, a fantomegyén (egy tárgy) valamilyen másik tárgyat keres „Abszolútűmként", „Valóságként" vagy bármi másként. 5. Ha ez világos, az embernek meg kell fordulnia, és vissza kell térnie, hogy megtalálja, mi volt eredetileg (és mi most is), mielőtt a tudatosság felmerült volna.
6. Ezen a ponton jön el a „felébredés": az ember nem a test, de nem is a tudatosság, hanem a teljes potencialitás megnevezhetetlen állapota, amely megelőzi a tudatosság megjelenését (a tudatosságban ez az állapot csak egy képzet lehet, bármilyen nevet is kapjon). 7. így teljes a kör; maga a kereső az, amit keres. Végezetül, mondta Mahárádzs, értse meg jól, hogy az ember - mint én - maga a Lényeg. A jelenségek magja a tudatosság, jelen helyzetük pedig átmeneti, mint egy betegség vagy napfogyatkozás a lényegiség eredeti, változás nélküli állapotán, s az ember mindössze annyit tehet, hogy végigéli életének kiszabott idejét, melynek végén a jelenségbeli létezés napfogyatkozása megszűnik, s a lényegiség újra eluralkodik tiszta egységében, a legkevésbé sem léve tudatában Tiszta Tudatának. A látogató az egész magyarázat közben mozdulatlanul ült, mintha meg lenne babonázva. Egy-két sikertelen kísérletet tett arra, hogy beszéljen, de Mahárádzs határozott mozdulattal gyorsan leállította. Ezután tökéletes békében ült, egészen addig, amíg a többi látogató egyenként tiszteletteljesen elbúcsúzott Mahárádzstól, majd távozott.
22. Valódi önmagunk felismerése erőfeszítés nélküli
Mahárádzsnak az a szokása, hogy egy adott kérdést alaposan és nagy türelemmel magyaráz el, találó példákkal és hasonlatokkal világítva meg a problémát. Viszont amikor megkérdezi, hogy van-e valakinek kérdése az elhangzottakkal kapcsolatban, a feltett kérdések gyakran nem arra vonatkoznak, amit ő olyan különös gonddal igyekezett kifejteni, hanem azokra a példákra, melyeket pusztán szemléltetésnek szánt a téma egyik aspektusához. Az ilyen kérdések világosan mutatják, hogy a kérdező egyáltalán nem értette meg a lényeget. Mahárádzs ezért gyakran figyelmezteti a látogatókat: Tegyetek fel kérdéseket azzal kapcsolatban, amit hallotok, de úgy, hogy közben nem azonosítjátok magatokat a testtel! Sok látogató valóságos visszautasításnak éli meg, hogy Mahárádzs látszólag ennyire komoly, sőt méltánytalan feltételt szab a kérdésfeltevéshez. Miért ragaszkodik hozzá Mahárádzs, hogy a kérdező elhatárolja magát a testétől? A közvetlen válasz az lehetne, hogy: Mert egy tárgy nem feltételezheti, hogy megérti az alanyát; s az is lehetetlen, hogy egy árnyék megérti azt az anyagot, amelynek az árnyéka. Amíg jelen van a fogalmi „egyén", aki önálló létezőként azonosítja magát a testével (amely
csupán egy pszichoszomatikus szervezet, egy „tárgy"), addig vajon lehetséges-e számára, hogy bármit is megértsen az Abszolutumrol, melyet egyáltalán nem érinthet meg a tárgyi valóság? Lehetséges-e továbbá, hogy egy olyasvalakinek a kérdései, aki állítólagos önálló létezőként gondolkodik és beszél, többek legyenek teljes sület-lenségnél? Ez azonban nem azt jelenti, hogy kérdéseket csak egy tökéletesen felébredett lény tehet fel. A felébredett lénynek, a dnyánínak nem is lennének kérdései! Úgy tűnik, hogy amit Mahárádzs elvár a hallgatóitól, az valahol félúton van a két végpont között. Amint gyakran hangot is ad neki, azt feltételezi, hogy akik eljönnek hozzá, azok nem egyszerű újoncok, hanem már komoly mennyiségű házi feladaton vannak túl a témával kapcsolatban - nem pusztán mumuksuk, hanem szádhakák. Más szavakkal, Mahárádzs azt akarja, hogy hallgatója ne felejtse el: ő valójában a személytelen tudatosság, nem pedig a testi szerkezet, amelyben a tudatosság megnyilvánul. Elvárja, hogy a közvetlen megértés alapján állva hallgassák őt, úgy, hogy a fogalmi egyén ne avatkozzon közbe, és tisztán felfogják, hogy mi működik a beszéd és a hallgatás folyamata során. Ezzel kapcsolatban Mahárádzs azt mondja: A hatékonyság érdekében olyan fogékonysággal kell hallgatni a szavaimat, hogy azok behatolhassanak, mint a nyílvessző. Én a tudatossághoz beszélek, nem pedig valamiféle egyénhez. Mahárádzs azt tanácsolja hallgatóinak, hogy „közvetlenül értsék meg, és azonnal felejtsék el"; a szavait pedig ne használják dobogóként, amelyről szétkürtölhetik saját képzeteiket. A képzetek - mondja Mahárádzs - a gondolatokból merülnek fel, s ezek együtt alkotják az elmeként ismert köteget. A „gondolkodás" „képzetalkotást"
jelent, tárgyak teremtését az elmében, és ez a „rabság". A szavak - melyek alapvetően dualisztikusak és fogalmiak akadályai a megvilágosodásnak. A szavak csak a kommunikáció időleges célját szolgálhatják, de azután már kötelékek. A képzetgyártó gondolkodástól való megszabadulás a megvilágosodás, a felébredés, melyet nem „érhet el" másképpen senki. A megvilágosodás nem egy „dolog", amit valakinek el kell érnie valamikor, valahol. Ha Mahárádzs szavai nyílvesszőként behatolnak, akkor elhozzák ezt a közvetlen megértést, és ez a megvilágosodás. Erre a látogatók önkéntelen reakciója a következő: Ha nincs „senki", hogy elérjen „valamit", akkor mit kell tennünk? Mahárádzs ugyanolyan gyors ellenkérdése: Ki az a „mi"? Erre rendszerint lassan, vonakodva érkezik -ha érkezik - a válasz: Mahárádzs úgy érti, hogy a „mi" maga is a képzetalkotó gondolkodás része? És teljesen illuzórikus? Ekkor Mahárádzs elismétli, amit mindig hangoztat: Minden tudás fogalmi, ezért valótlan. Értsd meg közvetlenül, és add fel a tudásra irányuló keresést! De hányan teszik ezt meg közületek? Hányan értitek, amit át akarok adni nektek? Mi a célja a szavaimnak? - kérdezi Mahárádzs. - Az, hogy megértsétek, hogy lássátok, hogy érzékeljétek igaz természeteteket. De először el kell távolítani egy akadályt, jobban mondva egy akadálynak el kell tűnnie, mielőtt megláthatjátok és azok lehettek, ami van. Minden „gondolkodásnak", minden „képzetalkotásnak", minden „tárgyiasításnak" véget kell érnie. S hogy miért? Mert abban, ami van, szikrája sincs a tárgyiasulásnak. Az minden tárgy alanya, és mivel nem tárgy, nem megfigyelhető. A szem minden mást lát, de nem láthatja önmagát.
Arra a kérdésre, hogy „Mi a teendő, milyen erőfeszítést kell tennie az embernek azért, hogy abbahagyja a képzetgyártást?", Mahárádzs válasza a következő: Semmit, semmilyen erőfeszítést. Kinek kellene erőfeszítést tennie? Milyen erőfeszítést tettél, hogy parányi hímivarsejtből teljesen kifejlődött kisbabává növekedj az anyaméhben? S az azt követő hónapok során, amikor gyámoltalan újszülöttből kisgyermekké cseperedtél, milyen erőfeszítést tettél, hogy érezd a jelenlétedet? És most „erőfeszítésről" beszélsz, amelyet „neked" kell tenned! Milyen erőfeszítést tehet egy illuzórikus, fogalmi „én", hogy megismerje saját természetét? Milyen erőfeszítést tehet egy árnyék, hogy megismerje az anyagát? Az, hogy felismerjük valódi természetünket, nem igényel a jelenségek oldaláról erőfeszítést. A megvilágosodást nem érhetjük el, nem csikarhatjuk ki. Az csak megtörténhet, amikor lehetőség adódik rá, amikor a képzetekből származó akadály megszűnik. Csak akkor jelenhet meg, ha üres teret biztosítanak neki, amelyben megjelenhet. Ha valaki más el akarja foglalni ezt a házat - mondja Mahárádzs -, akkor először ki kell költöznöm belőle. Ha a fogalmi „én" már elfoglalta a házat, hogyan léphetne be a megvilágosodás? Költözzön el a fogalmi „én", és adjon lehetőséget a megvilágosodásnak, hogy beléphessen! Még az a pozitív erőfeszítés is, amellyel megállítanánk a gondolkodást - a képzetgyártás megállításának módszereként -, hiábavaló gyakorlat, az összes többi „erőfeszítéshez" hasonlóan! Az egyetlen hatékony erőfeszítés az igazság azonnali, közvetlen megértése. Lássuk a hamisat hamisnak, és akkor ami marad, az igaz. Ami most hiányzik, az megjelenik, ha eltűnik az, ami most jelen van. Ilyen egyszerű. A tagadás az egyetlen válasz.
23. A meddő asszony gyermeke
Mahárádzs különösen ügyel arra, hogy amikor kérdésekre bátorírja a látogatókat, azok ne kezdjenek vitatkozni egymással, és ne gabalyodjanak a saját képzeteik kusza hálójába, elfeledkezve a témáról, melyet Mahárádzs kifejtett. Amikor ilyesmi készülődik, Mahárádzs rendszerint derűsen megjegyzi: „O, tehát megvitatjuk a lakodalom részleteit, melyen a meddő asszony gyermeke megnősül!" A meddő asszony gyermeke - Mahárádzs igen gyakran használja ezt a hasonlatot. Egyik reggel egy látogató, aki talán először hallotta, nagyon törte rajta a fejét, és megkérte Mahárádzsot, hogy világítsa meg számára egy példával. Mahárádzs egy darabig csendben ült, csukott szemmel, mozdulatlanul, és nagyon lassan, felszínesen lélegezett. Már azt hittük, szamádhiba merül. Ám ekkor halkan beszélni kezdett: Értsd meg, mi az idő! Ha nem ismered az idő természetét, nem fogod érteni a jelenségek természetét. Az történik, hogy magától értetődőnek veszed az időt, majd továbbmész, és mindenféle képzetet építesz fel. Ám ha építkezni kezdesz, nem kellene először megnézned, milyen az az alap, amelyre építkezel? Az idő és a tér együtt jár. Miért vagy képes érzékelni dolgokat? Mert látod őket. Láthatnád őket, ha nem lenne
formájuk? Azért látsz dolgokat, mert van alakjuk, nagyságuk, térbeli kiterjedésük. Menjünk tovább egy lépéssel: ha a dolgokat a térben csak a másodperc töredékéig látnád, képes lennél érzékelni őket? Csak azért érzékelsz dolgokat, mert adott időtartamra kiterjedtek a térben, és a formák elég hosszú ideig maradnak előtted, hogy érzé-kelhesd őket. Ha az idő és a tér képzete nem létezne (maga az idő és a tér nyilvánvalóan nem egy tárgy), akkor a „dolgok" sem lennének érzékelhetőek, és a dolgok nem lennének „dolgok". Ha nem lenne téridő (nem lenne múlt, jelen és jövő), hogyan létezhetne bármilyen jelenség, bármilyen esemény? Próbáld megérteni, hogy mind a jelenségek, mind pedig az idő pusztán képzetek, és nincs saját létük: bármilyen dolgot látsz vagy gondolsz el, az csak egy kép, melyet a tudatosságodban létrehozol, és melynek a feltételezett realitása nem „valósabb", mint egy álom vagy délibáb. Most már érted, mire utalok, amikor azt mondom, hogy minden jelenség a meddő asszony gyermeke? Ezt olyan nehéz megérteni a téridővel kapcsolatban mondta Mahárádzs -, hogy még igen értelmes emberek is belebonyolódnak, és képtelenek felfogni az igazi értelmét. Ekkor Mahárádzs általános kérdést intézett a hallgatósághoz: „Vajon a tudósok alaposan megvizsgálták valaha a téridő természetének problémáját?" A látogatók különféle megjegyzéseket fűztek a kérdéshez, de végül abban egyeztek meg, hogy nem volt olyan tudós, aki igazán mélyen tanulmányozta volna ezt a problémát, ám néhányan a legkiválóbbak közül, mint például Einstein, arra a következtetésre jutottak, hogy az egész világegyetem „gondolattermészetű", és úgy tar-
torták, hogy a téridő természete felfoghatatlan, mert túl van az elme határain - pedig minden emberi tudás csak eddig érhet. Mahárádzs nevetett: Hogyan is foghatnák fel a tudósok kicsiny elméjükkel? Talán felfogják a „határtalan teret" és a „határtalan időt", de vajon fel tudják-e fogni magának a térnek és az időnek a hiányát? Ez lehetetlen, hiszen az, ami felfog, a felfogáskor nem képes felfogni a felfogást. Hát lehetséges, hogy a szem lássa a saját látását? Vagy hogy a tűz megégesse magát? A víz pedig megértse, mi a szomjúság? Ha megérted szavaim jelentőségét, nem fogsz többé az idő kötött háttere előtt megjelenő „dolgokra" tekinteni, és nem fogod többé a dölyfös értelmed segítségével keresni az igazságot. Felismered, hogy maga a keresés során tett erőfeszítés az akadály, mert a megosztott elme az az eszköz, amellyel keresel - egy fogalmi alany keres egy fogalmi tárgyat. Amikor ezt felismered, akkor abbahagyod a keresést, és hagyod, hogy a személytelen tudatosság átvegye az irányítást. Ezután, amikor a személytelen tudatosság beenged önnön forrásának misztériumába, tudni fogod, hogy nincs „te" vagy „én", csak „Én", a lényegi alanyiság; hogy a „dolgoknak" nincs szubsztanciájuk, következésképpen egy jelenség nem egyéb, mint a meddő asszony gyermeke; s végül, hogy „Én" időtlenség és végtelenség vagyok!
24. Az alapok áttekintése
Egy külföldi látogató, akinek csak három napja volt Bombayben, mindennap eljött a reggeli és az esti összejövetelre. Az utolsó összejövetelen azt mondta, a három nap alatt olyan sokat szívott magába, hogy képtelen eldönteni, minek kellene elsőbbséget élveznie. Nem tudja, mit tegyen elsőként, és mi tűr halasztást. Őszintén kérte Mahárádzsot: vázolja fel az alapokat, hogy ő emlékezetben tarthassa, mégpedig rendszerezve. Mahárádzs nevetve kérdezte, van-e bármilyen zavar az elméjében arra vonatkozólag, hogy ember-e, hogy a szüleinek a fia-e, vagy hogy mi a foglalkozása. Ha nincs, akkor miért kellene zavarodottnak lennie saját igaz természetét illetően?! Sebaj, mondta Mahárádzs, térjünk rá arra, amit kért. Amit valójában akar, az nem más, mint hogy elfogadható megértésre jusson önmagáról (akit neveltetése folytán úgy tekint, mint testből és elméből álló létezőt, akinek teljes uralma van a cselekedetei fölött) és arról a kapcsolatról, mely a világhoz fűzi, amelyben él. Tehát egyfelől saját magáról, másfelől a világról. Aminek gondolja magát, az nem más, mint apja testének „anyagi" esszenciája, amely megfogant az anyaméhben, s amely később spontán módon növekedett, csecsemő alakját véve fel csontokkal, vérrel és a többivel.
Valójában ki sem kérték a véleményét a „születéséről". Egy emberi forma alakult ki, amely csecsemőből kisgyermekké cseperedett, majd életének egy adott időszakában, talán kétévesen, azt mondták önnek, hogy megszületett, hogy neve és formája van. Ezután tudomása lett „létéről", és különálló létezőnek kezdte tartani magát, aki független léttel rendelkezik, elkülönülve a világ többi részétől. Fontolja meg most: 1. Vajon a szülei kimondottan és szándékosan „önnek" adtak életet? 2. A szülei tudták, melyik pillanatban történt meg a fogantatás? 3. Ön kifejezetten és szándékosan egy adott párt választott szüleinek? És végül: 4. Ön választotta, hogy „megszületik"? A fenti kérdésekre adott válaszokból egyértelműen kiderül, hogy az emberi alakban létrejött forma szinte teljesen véletlenszerű (részünkről minden jóváhagyás vagy választás nélküli), és később ezt fogadjuk el énünkként. Ezért „mi" mint olyanok nem létezünk sem „tényként", sem elkülönült létezőként. Ez az első alaptétel. A forma egy természetes folyamat során jön létre. A következő kérdés az, hogy mi vagyunk „mi", mindannyian? Mindegyikünk - jelenségként - merő megjelenés annak tudatosságában, aki érzékel bennünket, ennélfogva jelenségeknek tűnünk - mulandónak, végesnek és az érzékek számára érzékelhetonek; noha valójában nem mások vagyunk, voltunk és leszünk is mindig, név és forma nélkül, mint a Lényeg - időtlen, végtelen és felfoghatatlan lét. Akármilyen szilárd meggyőződéssel gondolja is, hogy „megértette" ezt az alapvető tényt, szinte lehetetlennek fogja találni, hogy megszüntesse az azonosulását a nevével és a formájával mint különálló létezővel. Ez csak akkor történhet meg, ha teljesen megsemmisül az, amire úgy gondol, mint különálló létezőre. Ez a máso-
dik alapelv, a mája ereje. Ami pusztán egy minden saját, független létezéstől mentes jelenség, azt ez a fantom „valósnak" véli, majd ugyanez a fantom erőfeszítést tesz, hogy valamivé „váljon". Olyan ez, mint a szubsztanciát, az anyagot üldöző árnyék. Valójában azonban mindvégig a szubsztancia vagyunk, nem pedig a rabságban lévő árnyék, aki meg akar szabadulni. Milyen mulatságos! Pedig ez a mája. Következzen a harmadik alaptétel: Képes lenne-e felfogni a megnyilvánult világ bármilyen aspektusát, ha nem létezne téridő? Ha a jelenségek nem terjednének ki a térben, és nem volna háromdimenziós kiterjedésük, továbbá nem lenne kiszabva az időtartamuk, akkor nem foghatna fel, még kevésbé érzékelhetne bármit is a látszólagos univerzumból. Jegyezze meg, hogy minden jelenség csak megjelenés a téridőben, amelyet a tudatosság fog fel és érzékel. Amikor a tudatosság elmerül az Abszolútumban, ki vagy mi lehet jelen, hogy meg akarjon ismerni vagy megtapasztaljon valamit? Most pedig jöjjön az utolsó alapelv: Ha tisztán megértette, amit eddig mondtam, akkor vajon nem lenne lehetséges, hogy tudomása legyen igaz, „születése" előtti állapotáról? Vissza tud térni ahhoz az eredeti állapothoz, amely az előtt volt, hogy a tudatosság önkéntelenül megjelent, és létrehozta a jelenlét érzését? Ez utóbbi állapot (a jelenlét érzése) addig igaz, amíg a test létezik. Amikor a test élettartama lejár, a tudatos jelenlét az eredeti állapotba olvad, ahol nincs arra vonatkozó tudatosság, hogy jelen lennénk. Senki sem születik, és senki sem hal meg. Csupán kezdete, fennállásának ideje és vége van egy eseménynek, melyet élettartamként tárgyiasítunk a téridőben. Jelenségként nincs olyan elkülönült létező, aki rabságban
lenne, Lényegként pedig nem létezhet olyan elkülönült létező, akinek meg kellene szabadulnia. Ezt kell felfogni: a jelenség álomvilága olyasvalami, amit csak tanúként kell szemlélni. A látogató meghajolt Mahárádzs előtt, majd kijelentette, hogy részesült a legmagasabb rendű tudásban, ráadásul igen tömören összefoglalva. „Most, hogy megismertem igaz természetemet, nincs több megismernivalóm" - tette hozzá.
25. Mi vagyunk valójában?
Mahárádzs összejövetelein az a szokás, hogy türelmesen megvárjuk, míg ő indítja a beszélgetést. Időnként valamilyen adott témát kezd fejtegetni, máskor egy darabig csendben, lehunyt szemmel ül, majd halkan motyogni kezd, talán hangosan gondolkodik. De az is előfordul, hogy már az összejövetel legelején megkérdezi a látogatókat, hogy van-e bármelyiküknek kérdése. Olykor, nem túl gyakran, az is megesik, hogy egy látogató különösen szeretne feltenni valamilyen kérdést. Úgy tűnik, Mahárádzs megérzi az ilyen látogató türelmetlenségét, mert közvetlenül ránéz, még ha az az utolsó sorban ül is, és megkérdezi tőle, hogy van-e bármilyen kérdése. Egy reggel, amikor Mahárádzs megkérdezte, hogy van-e bárkinek kérdése, az egyik látogató feltette a kezét, és beszélni kezdett: Mahárádzs, van egy kérdésem, amely már annyira zaklat, hogy úgy érzem, nem bírom tovább. Meglehetősen sokat olvastam az advaita bölcseletéről, és mélyen megérintettek a tanításai. Különböző mesterek mondták el nekem több ízben, hogy amíg nem adom fel azt a képzetet, hogy elkülönült létező vagyok, nem érhetem el a megszabadulást. Tiszta szívemből hiszem, hogy aki elfogadja a kettősség - az én és a másik - képzetét, az „rabságban" van. De azt is elmondták, hogy nem lé-
tezhet „rabság" senki számára, hiszen mindenki mindig szabad! Nehezen értem ezt az ellentmondásos helyzetet. Nem „tehetek" semmit, hiszen nincs olyan „különálló egyén", aki létezne. Hogyan éljek akkor tovább a világban? Kérem, Maharádzs, ez nem csak egy haszontalan, akadémikus kérdés. Nagyon fontos számomra, és a probléma szinte az őrületbe kerget. Mi vagyunk valójában? Maharádzs sugárzó tekintetével a látogató szemébe nézett, amely ekkorra már könnybe lábadt. Maharádzs mély lélegzetet vett, és egy ideig lehunyt szemmel üldögélt. Ez bizonyára a békesség érzésével töltötte el a kérdező szívét. Amikor Maharádzs kinyitotta a szemét, azt látta, hogy a látogató mozdulatlanul, csukott szemmel ül. Néhány pillanat múlva ő is kinyitotta a szemét, és annak látványa fogadta, hogy Maharádzs rámosolyog. Rendben. Min gondolkodtál az elmúlt pár másodpercben? - kérdezte Maharádzs. Semmin - hangzott a válasz. Ez a válasz - jegyezte meg Maharádzs -, a „semmi". Mit értesz pontosan semmi alatt? Nem azt, hogy a képzetgyártás, amely szakadatlanul zajlik a tudatosságban, időlegesen abbamaradt, mint a mélyalvás idején? Nem tűnt fel, hogy a tudatosság, minden fogalom- és képzetgyártás forrása a bűnös? Nem tűnt fel, hogy a probléma a tudatosságban merült fel, a tudatosság érzékeli, s maga a tudatosság az, ami próbálja megérteni a saját természetét? Nem tűnt fel, hogy ebből következően gyakorlatilag lehetetlen fogalmilag megérteni, mi vagy valójában? De menjünk tovább. A „valójában" szót használtad: mi vagyunk „valójában"? Az átlagember ezzel a szóval valami olyanra utal, ami az érzékek számára érzékelhető. A test érzékelhető az érzékek számára, de vajon „valós"-e számodra a test? Helyesen kell használnunk a szavakat,
minden korlátjuk ellenére. Mindent „valósnak" vélünk, ami az érzékek számára érzékelhető, és mégis minden elképzelhető „dolognak", ami érzékszervileg érzékelhető, át kell mennie az elme értelmezésén, mielőtt felfognánk. És minden, amit így felfogtunk, nyilvánvalóan csak egy jelenés a felfogó tudatosságában. Ha bármi, ami érzékszervileg érzékelhető, csak egy jelenés, akkor hol a valósága a testi formának, amely pedig olyan „valósnak" és kézzelfoghatónak tűnik? Nem kellene akkor még tovább visszamennünk - legalább fogalmilag - abba az állapotba, amely az előtt uralkodott, hogy ez a testi forma, ez a pszichoszomatikus szervezet megjelent volna, sőt még e forma fogamzása előtt? Ha megkérnélek, hogy mondj valamit arról az állapotról, amelyben voltál, mielőtt megfogantál az anyaméhben, neked azt kellene válaszolnod, hogy „én ezt nem tudom". Ez az „én", aki nem ismeri ezt az állapotot (jobban mondva az „én", aki nem ismert, nem tudott semmit, amíg a tudatosság meg nem jelent) - ez vagyunk valójában: az Abszolútum, a Lényeg, a tér nélküli, időtlen, nem érzékelhető lét; míg viszonylagosan, a jelenségek szintjén, elkülönült tárgyakként végesnek, időhöz kötöttnek, az érzékek számára érzékelhetőnek tűnünk. A meg nem nyilvánulás, a Lényeg állapota az, amikor mi (pontosabban nem is a „mi", hanem az „én" szót kellene használni) még saját létezésünkről sem tudunk. Amikor tudatára ébredünk a létünknek, már nem az egység állapota uralkodik, hiszen a kettősség a tudatosság lényegi tulajdonsága. Amikor jelenségként megnyilvánul „az, ami vagyunk", az együtt jár a tárgyiasítás folyamatával, amely szükségszerű felosztáson alapul: egyfelől van az
alany, amely az érzékelő vagy megismerő, másfelől pedig van a tárgy, amely az érzékelt vagy megismert. A tárgyiasítás folyamatának érdekessége, hogy szükségszerűen a tudatosságban zajlik, amely minden képzetalkotás forrása, és ebből következően az úgynevezett megismerő alany és a megismert tárgy egyaránt jelenséggé vált tárgy a tudatosságban, és olyan, akár az álombeli alakok. Ám ez a megismerő tárgy (amely megismeri a megismert tárgyat) magára ölti az alany mint elkülönült létező identitását - az „ént" -, és a megismert tárgyat a „másik" identitásával ruházza fel. így születik meg az „egyén" képzete az illúzió, a mája ereje vagy akármi más révén. Ha egyszer megtörténik ez az azonosulás a látszólagos elkülönült létezővel, a kettősség képzete kiterjed, és erősebbé válik a kondicionálás. Az elkülönült alany-létező döntőbírónak jelöli ki magát, hogy különféle tárgyakat elemezzen és bíráljon, és létrejön az egymástól függő ellentétek egész rendszere - jó és rossz, kicsi és nagy, távoli és közeli -, teret biztosítva az elutasításnak és az elismerésnek. Ennek az egész teremtett jelenségvilágnak az alapja természetesen a téridő képzete. A térre a tárgyiasításhoz van szükség, az időre pedig azért, hogy mérni lehessen íz időtartamát ennek a térbeli kiterjedésnek. Tér nélkül niképpen juthattak volna formához a tárgyak, hogy láthatóvá váljanak, idő (a megjelenés időtartama) nélkül pedig hogyan lehetne érzékelni őket? Tehát, kérdezte Mahárádzs a látogatót, megkaptad a választ a kérdésedre? A látogató, aki egész idáig feszülten hallgatott, mintha megbabonázták volna, hirtelen ráébredt, hogy Mahá-
rádzs kérdést intézett hozzá. Olyannyira lenyűgözte, amiben részesült, hogy egy darabig egyetlen szót sem tudott kinyögni. Úgy tűnt, a tiszta hallgatásba merült, amely lehetetlenné teszi a szavakat. Egyszóval: közvetlen kapcsolatba került Maháráddzsal. Mahárádzs folytatta: Ha megértetted a hallottakat, meg kell tudnod mondani, hogy pontosan hogy és hol jelenik meg az úgynevezett rabság, és az kinek fáj. Tisztán értsd meg ezt! A jelenség megnyilvánulása nem egyéb, mint a tudatosság működésének folyamata, amelyben szó sincs egyéni létezőről. Minden tárgy, álombeli alak a saját szerepét játssza. Szenvedésünk csakis azért jelenik meg, mert felelősséget veszünk magunkra azzal, hogy önmagunkként fogadjuk el saját álomszerepünket, azonosítva azt, „ami vagyunk", a tárgyiasítás folyamatának alanyi-megismerő elemével. Ez az illuzórikus és teljesen szükségtelen azonosulás okozza az illuzórikus létező „rabságát" és összes abból eredő szenvedését. Tehát még egyszer: Az, „ami nem vagyunk", csak egy képzet, és ez a képzet azt keresi, „ami vagyunk". A kondicionálástól - a félreértéstől - csak úgy tudunk megszabadulni, hogy pontosan megértjük, mi vagyunk, és mi nem vagyunk. Ekkor világossá válik, hogy úgy a „rabság", mint az ettől szenvedő „egyén" egyaránt képzet, s hogy az, „ami vagyunk" - a Lényeg -, csak teljes jelenségként tud megnyilvánulni. Békességre lelsz - vagy inkább a békesség önmagára lel -, ha felfogod, hogy amit keresünk, azt azon egyszerű oknál fogva nem találhatjuk meg, hogy az, ami keres, nem különbözik attól, amit keres! A látogató tovább ült összetett kézzel, és könnyek patakzottak lehunyt szeméből. A csend mámoros állapotában volt, amely ékesebben szól a szavaknál.
26. Élet, ez az olcsó vásári komédia
Egy este az egyik látogató a következő szavakkal kezdte a beszélgetést: Mahárádzs időnként azt mondja, hogy az egész megnyilvánulás illúzió, és olyan, mint egy mozifilm, egy színdarab, és... Mahárádzs nevetve közbevágott: De nem valami szokásos, értelmes film, hanem pokoli vígjáték, igazán olcsó vásári komédia, ha az ember tisztán és úgy látja az egészet, ahogy a valóságban van. Itt vagyok például én, az otthonomban, senkit sem zavarok, és azt teszem, ami természetesen adódik. Képzeljük el, hogy egy napon beállít hozzám egy rendőr, és azzal vádol, hogy ezen és ezen a napon rablótámadást követtem el Kalkuttában. Én azt felelem neki, hogy ki sem tettem a lábam a városból, hogyan is lehettem volna hát a több ezer kilométerre fekvő Kalkuttában, hogy ott rablótámadásban vegyek részt. Olyan meggyőződéssel mondom ezt, hogy kissé elbizonytalanodik. Tovább kérdezősködik, és végül arra jut, hogy igazat beszéltem. Ezután bocsánatot kér, és távozik. így is kell tennie. De most jön a komikus rész. Téged is hasonlóval vádolnak, de annyira megijedsz a rendőr jelenlététől, hogy képtelen vagy tisztára mosni magad, és engeded, hogy letartóztasson. Később, amikor a rács mögött vagy, pa-
naszkodsz a rabságod miatt, és megszabadulásért könyörögsz. Hát nem nevetséges ez? Eredeti állapotomban, az egységben és a teljességben még azt sem tudtam, hogy létezem. Egy napon aztán azt mondták nekem, hogy „megszülettem", hogy ez a test „én" vagyok, s hogy ezek az emberek a szüleim. Később naponta további információkat fogadtam el „magamról", és ezzel egy egész pszeudoszemélyiséget építettem föl, csak azért, mert először elfogadtam azt a vádat, hogy megszülettem - noha teljesen tudatában vagyok annak, hogy nincs tapasztalatom arról, hogy megszülettem volna; hogy soha nem hagytam jóvá, hogy megszülessek; s hogy a testemet rám erőszakolták. A kondicionálás fokozatosan olyan erős lett, hogy nemcsak azt a vádat fogadtam el, hogy adott testként megszülettem, de azt is, hogy valamikor a jövőben meg fogok „halni", és már maga a „halál" szó is rettegetté, valamilyen traumatikus eseményt jelentő szóvá vált számomra. Hát lehet ennél bármi nevetségesebb? A Gurum kegyelme segítségével felismertem igaz természetemet, és azt is felismertem, hogy milyen hatalmas tréfát űztek velem. A legelképesztőbb illúzió ezért nem is annyira annak az eseménynek a megtörténte, amelyet „születésnek, életnek és halálnak" ismerünk - mely az „időként" ismert időtartam alatt zajlik -, mint inkább az, hogy elfogadunk egy objektív, különálló létezőt, melyről azt feltételezzük, hogy keresztülmegy e fogalmi esemény megtapasztalásán. Az alapvető illúzió tehát, amely ezt az illúziót lehetővé teszi, nem más, mint a tér képzete, amelyben a tárgyak kiterjedhetnek, valamint az idő (időtartam) képzete, amelyben a térben kiterjedt tárgyak érzékelhetők.
Érted már, miért mondom azt, hogy az élet egy vásári komédia, egy bohózat? Menj tovább egy lépéssel, és figyeld meg, a te fogalmi személyiséged mennyire keveredett bele ebbe a bohózatba. Nemcsak azt nem látod meg, hogy csupán színész vagy, aki egy szerepet játszik el ebben a vígjátékban, hanem még azt is feltételezed, hogy választási és cselekvési szabadságod van az „életnek" nevezett színdarabban, melynek nyilvánvalóan szigorúan az előre megírt forgatókönyv szerint kell lezajlania. S amikor az események ennek megfelelően megtörténnek a dolgok természetes rendje szerint, a fogalmi létező - mert az ember az - hagyja, hogy a történések hatással legyenek rá, és szenved, majd „rabságra" és „megszabadulásra" gondol. A megszabadulás az, hogy úgy látod az életet, mint egy bohózatot, és érzékeled, hogy te magad (azaz a szikrányi tárgyiasítás nélküli „én") nem lehetsz semmiféle olyan létező dolog, melynek bármilyen formája, neve vagy jellege van. A megszabadulás annak megértése, hogy az érző tárgyak a teljes jelenségmegnyilvánulás részei, különálló identitás nélkül, s hogy „én" vagyok az érzés, a tudatosság minden érző tárgyban. A megszabadulás annak megértése, hogy jelenségszintű megnyilvánulásomban én, az Abszolútum vagyok a működés (a látás, hallás, tapintás, ízlelés, szaglás és gondolkodás) minden más egyéni szereplő jelenléte nélkül. Érted már, miért „szenvedsz"? A téves azonosulás miatt, jobban mondva azért, mert elfogadtad azt, ami nyilvánvalóan téves azonosulás!
27. A téves azonosulás a „rabság "
Az egyik látogató igencsak habozva tette fel kérdését Mahárádzsnak, mivel nem volt biztos benne, mennyire hangzik zöldfülűnek a kérdése. Aziránt érdeklődött, hogy ha a „rabság" és a „megszabadulás" problémája valóban a testtel való azonosulás érzéséből ered, akkor hogyan és miért jelenik meg ez az azonosulás. Hozzátette (talán azt gondolta, hogy ha lúd, legyen kövér), hogy nem érti, miért kell egyáltalán spirituális tudás az embernek, ha élete végén úgyis ugyanaz az eredmény mind a dnyání, mind a tudatlan számára: a test visszatér az öt elemhez, a tudatosság pedig nirgunává válik. Időnként Mahárádzs lehunyt szemmel hallgatja a kérdezőt, különösen ha az maráthíul beszél. Mahárádzs most is így tett, de miközben ezt a kérdezőt hallgatta, az arckifejezése folyton változott. Szigorúnak tűnt, már azt hittem, felcsattan, hogy: „Micsoda kérdés ez?!", de a szigorúságot hamarosan kedves, töprengő arckifejezés váltotta fel, majd Mahárádzs mosolygott. Ezután halkan beszélni kezdett, még mindig csukott szemmel: Először kezdjük az alapokkal. Az egész megnyilvánult világegyetem egy megjelenés a tudatosságban. Ha nem vagy tudatos, a világ nem létezik számodra, hiszen nem foghatsz fel semmit. Mindössze ez a tuda-
tosság vagyunk (amelyben felfogjuk a jelenségvilágot). Amíg a jelenségvilágban vagyunk, csak azt érzékelhetjük; nem lehetünk az, „ami vagyunk", amíg fel nem ébredünk a jelenségek álmából, meg nem értjük az álmot mint olyat, és abba nem hagyjuk a képzetgyártást és a tárgyiasítást. Ez a legalapvetőbb: a Lényeg az alap, a jelenség puszta tükröződés - nem különböznek egymástól. A következő pont az, hogy megértjük: amikor a jelenségvilágban „te" „őt" látod, akkor mindkettőtök tárgy, mely megjelenésként látja egymást a tudatosságban. De értsd meg, hogy nincs alany, amely tárgyként látná a másikat! Csak a látás van, amely a lényegi potencialitás egyik aspektusaként működik. Ez minden másra is vonatkozik: a hallásra, a tapintásra, az ízlelésre és a többire. Lényegében minden „működés". De menjünk tovább. Ez a „működés" a testi forma, a pszichoszomatikus szervezet közvetítésével megy végbe. Ez a forma önmaga is egy jelenség, ennélfogva szintén a Lényeg egy aspektusa, mint ahogy az árnyék is egy aspektusa az anyagnak. Amíg nincs szó elkülönült egyéni létezőről, aki feltételezi, hogy megválaszthatja a tetteit, addig minden jelenségszintű működés önkéntelenül megy végbe, és a „rabság" vagy „megszabadulás" fogalma fel sem merül. De az történik, hogy a pszichoszomatikus forma működő magja (amelyet jelen vizsgálatunkban „személyes" tudatosságnak hívhatunk, jóllehet a tudatosságot nem lehet ilyen módon felosztani) hamis alanyiságot fogad el elkülönült létezőként, pedig maga is csak egy tárgy, hiszen a Lényeg az egyetlen alany. így jön létre a látszatlétező, amelyről feltételezik, hogy megszületik, él és meghal.
E látszatlétezőről azt is feltételezik, hogy önálló autoritásként választhat és dönthet, s ezzel a feltételezett önálló autoritással felelősséget is feltételeznek mindazért, ami a megnyilvánult világ működésében történik, vagyis a világban lévő szenvedésért, a feltételezett bűnökért és erényes cselekedetekért, valamint az ezekből következő „rabságért" és a vágyott „megszabadulásért". Világos mostanra a helyzet? Az, „ami vagyunk", tévesen azzal azonosítja magát a viszonylagosságban, „ami nem vagyunk", és ez utóbbi a látszatlétező. A „rabság" ebből az azonosulásból fakad. Ez a látszatlétező szenved a bűntudattól és a rabságtól, s keresi a megszabadulást. Az „Én" nem szenvedhet, hiszen az „Ennek" nincs semmilyen olyan eszköze, amellyel érzeteket tapasztalhatna. Minden tapasztalást, legyen az örömteli vagy fájdalmas, csak az „énnek" nevezett, tévesen azonosított fantomtárgy tapasztalhat. Végül értsd meg, mi történik a dnyání esetében. A dnyání átlátta a megnyilvánult világ alapvető illúzióját, valamint a saját látszólagos szerepét mint jelenséget a megnyilvánulás spontán működésében. Zökkenőmentesen alkalmazkodik ahhoz, ami a jelenséggel történhet - történjen bármi -, miközben végigmegy kijelölt életútján, majd „hazatér". Látszólag úgy éli az életét, mint bárki más, de az a nagy különbség, hogy ő már nem azonosul a látszatlétezővel, minélfogva szenvedést sem tapasztal. A tudatlan személy esetében a látszatlétező (mely már maga is illúzió) tovább folytatja útját saját akarattal bíró független létezőként az álomvilágban (hiszen a megnyilvánulás nem egyéb, mint álomvilág). És szenved, mert az okozatiság karmaként ismert képzetébe bonyolódik, mely az újraszületés képzetét is magában foglalja.
Az abszolút lényegiség olyan formák millióin keresztül nyilvánul meg, melyek minden pillanatban létrejönnek és elpusztulnak, s ebben a spontán működésben egyáltalán nincs hely semmiféle elkülönült létező képzetének. Ennélfogva minden olyan cselekedetből, amely egy önálló, független létező képzetén alapul, az következik, hogy hiányzik belőle az advaita lényegének alapvető felfogása - legyen akár pozitív, akár negatív ez a cselekedet. Ameddig jelen van egy látszatlétező, aki keresőnek tekinti önmagát, és a „megszabaduláson" munkálkodik, addig ez a látszatlétező „rabságban" is marad. Mélyen, intuitíven meg kell tapasztalni, hogy maga a kereső az, amit keres. Amikor ez megtörténik, a kereső eltűnik.
28. Időtlen vagy
Egyik reggel, miután Mahárádzs felment a lépcsőn a padlásszobájába, már akkor elkezdett beszélni, miközben helyet foglalt. Néhányan már összegyűltek, de úgy tűnt, Mahárádzs nem vett tudomást róluk. Az otthoniak valószínűleg panaszkodhattak neki, hogy valaki pontatlan volt, és nem fejezte be időben a munkáját. Ezért Mahárádzs az időről kezdett beszélni. Minden átmenet nélkül azzal a megfigyeléssel kezdte, hogy sokan valami tőlük különálló „dolognak" tartják az időt, valami olyannak, amin nekik, mint különálló létezőknek, át kell menniük. Ez az elképzelés teljességgel téves. Mahárádzs most már a jelenlévőkhöz intézte mondandóját: Az időről alkotott képzetetek az, hogy megszületettetek a múltban, most a jelenben vagytok (habár szigorúan véve nincs olyan, hogy „jelen", hiszen a „jelen" sohasem áll meg!), az ismeretlen jövő felé haladva pedig egyre öregebbek lesztek. Belegondoltatok már, hogy milyen hamis ez a képzet? Létezik-e valójában az objektív értelemben vett múlt, jelen és jövő? A „múlt" már túl van az emlékezésen, a „jövőt" pedig csak akkor ismerhetitek meg, ha jelenné, majd múlttá vált, és emlékké halványult. Legyen hát világos, hogy az „időnek" nincs objektív léte
az életetekben, s ezért nem is lehet fizikai szempontból elemezni! Mahárádzs folytatta: Hogyan érint hát benneteket az idő? Csak azért érint benneteket, mert egy időtartamra, egy mértékegységre, egy képzetre utal. Az időtartam időlegességet jelent, amely elengedhetetlen feltétele minden jelenségnek, az összes „te"-t és „én"-t is beleértve. Ekképpen időleges az, aminek tűntök, amire neveltek, hogy gondoljátok magatokat, noha nem vagytok azok. Ám ami tudatos jelenlétként (a tudatosság megismerőjeként) valóban vagytok, az az időtlenség. A „múlt" csak emlék, a „jövő" pedig csak remény. Csupán a „jelen", a most jelent bármit is nekünk, mivel - időtlenségként - jelenlét vagyunk. Kíváncsi vagyok, mondta Mahárádzs, hogy értitek-e, amit mondtam. Felfogtátok a jelentőségét az elhangzottaknak? Gyakorlatilag azt állítottam, hogy ti vagytok az idő: aminek gondoljátok magatokat, az idő; ami alanyiságotokban vagytok, az időtlen. Megdöbbent benneteket, ha azt halljátok, hogy aminek gondoljátok magatokat, az maga az idő? jelenségtárgyakként vajon nem az idő vagytok? Hiszen az idő folyama hömpölyög a csecsemőkortól az öregkorig, a születéstől a halálig, a teremtéstől a pusztulásig, mint minden más megnyilvánult jelenség esetében. Aminek gondoljátok magatokat (a pszichoszomatikus szervezetnek), az szakadatlan mozgásban van, még alvás közben is az ébrenlét felé mozog, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a tudatosság - amelynek természete a mozgás - nem hagy benneteket nyugalomban. Ez a folytonos „tevékenység" válik a hírhedt karmává, mégpedig egyedül a testi formával való azonosulás miatt, ami által felelősséget vállaltok a látszólagos cselekedetekért és, természetesen, annak következményeiért. Minden látszóla-
gos cselekedet térben/időben terjed ki, hogy érzékelhető legyen a megnyilvánulásban, és ily módon „eseménnyé" válik. Az egész jelenségvilág milliónyi „te"-ből áll, s a „te"-k cselekedeteinek-eseményeinek a teljessége teszi ki a működő világot. A „születés" szónak valójában az időre kellene utalnia, mert ha nem született volna meg az idő (elválaszthatatlanul a tértől), akkor a megnyilvánulás és az érzékelés nem mehetne végbe. Azt gondolod, hogy megszülettél, pedig az idő született meg, amelyben te mint tárgy érzékelhetővé váltál. Egy viszonylagos szinten mindennek szükségszerűen megvan az ellentétpárja, hogy egyáltalán fogalmi (ha nem objektív) léte lehessen, de minden kölcsönös függésben lévő ellentétpár - mint a fény és a sötétség, a jó és a rossz stb. -, mely fogalmilag Örökké elkülönült, elválaszthatatlanul újra eggyé válik, amikor egymásra kerül a kölcsönös tagadásban. Ugyanígy a jelenségek szintjén felfogott ellentétpárok is mint az idő és az időtlenség - újraegyesülnek a viszonylagosság kölcsönös tagadásában, azaz a teljességben, az egészben (az egész-ségben!). Ez az alapvető, lényegi egység az igaz nézőpont. Ha elveszítitek ezt a nézőpontot, elveszítitek egyensúlyi helyzeteteket, és a mája feneketlen szakadékába zuhantok. Bármit gondolunk vagy mondunk az időtlen abszolútumról - fejezte be Mahárádzs -, az csak fogalmi lehet, egy utalás, egy útmutatás, amely sohasem fedheti fel számunkra, mi az időtlenség, hiszen az az, ami vagyunk. Csak annyit mondhatunk: itt és most vagyok, ahol az „itt" azt jelenti, hogy nincs tér, a „most" pedig azt, hogy nincs idő. De talán még ezt mondani is túl sok. Nem a kimondás vagy a meghallás számít, csak a tény közvetlen felfogása.
29. Nincs olyan, hogy „megvilágosodás "
Mahárádzs gyakran megjegyzi, hogy azok közül, akik eljönnek hozzá, nagyon kevesen vannak, akik járatlanok a spiritualitásban. Általában olyanok keresik fel, akik a tudást kutatva bejárták a világot, rengeteg könyvet elolvastak, számos guruval találkoztak, és van bizonyos elképzelésük arról, miről is szól az egész - de ritkán van világos képük arról, mit keresnek pontosan. Sokan nem vonakodnak bevallani, hogy minden erőfeszítésük hiábavalónak bizonyult, s frusztraltnak és csalódottnak érzik magukat. Olyanok is akadnak, akik még azon is eltűnődnek, hogy vajon nem merő lidércfényt kergetnek-e. Azonban minden frusztrációjuk és letörtségük ellenére is úgytűnik, tudják, hogy az életnek van valamilyen végső értelme. Mahárádzs tiszta szívből törődik az ilyen emberekkel, és személyes érdeklődést mutat irántuk. Teljességgel semmibe veszi viszont azokat, akik haszontalan kíváncsiságból keresik fel őt, vagy azzal a szándékkal, hogy később szenteskedő hangnemben, esetleg lekezelően beszélhessenek róla egy hétvégi összejövetelen. Azután van az embereknek az a csoportja - a kiforratlan entellektüelek -, akik azért jönnek el Mahárádzshoz, hogy próbára tegyék saját felhalmozott „tudásukat". Amikor válaszolnak Mahárádzs szokásos, spirituális
hátterüket firtató kérdésére, ritkán felejtik el, hogy büszkeséggel a hangjukban megemlítsék azoknak a könyveknek a hosszú listáját, amelyeket elolvastak, és azokat a bölcseket és szenteket, akiket felkerestek. Mahárádzs huncut mosollyal fogadja az ilyen információkat, és rendszerint valami olyat mond, ami még tovább duzzasztja az egójukat. Például megjegyzi: „Nos, ma különösen jó beszélgetésben lesz részünk." Vagy: „Azt kell mondanom, mindannyiunkat megtisztel a jelenlétével, és bizonyosan tanulunk majd valami újat." Esetleg: „Én csak négy elemit végeztem el, de itt van ön a filozófiai doktorátusával, és a kisujjában vannak az upanisadok. Milyen remek alkalom!" A később kibontakozó beszélgetés különbözőféle reakciókat vált ki ezekből a szellemi nagyságokból. Néhányuk abból indul ki, hogy többé-kevésbé ugyanazon a szinten áll, mint maga Mahárádzs. Pár perc elteltével aztán olyan nyilvánvaló lesz az óriási különbség, hogy alázatos hozzáállást vesznek fel, és beszéd helyett inkább hallgatnak. Hamar felismerik, milyen sekélyes a tudálékosságuk, és milyen csalókák a dédelgetett elméleteik és képzeteik. Egy szép napon egy európai hölgy jött el Mahárádzs-hoz. Áradozva dicsérte az I Am That című könyvet, és kijelentette, hogy hatalmas szerencséje van, amiért személyesen teheti tiszteletét Mahárádzsnál. Beutazta a világot, számos szellemi tanítóval találkozott, de sohasem érezte, hogy megtalálta volna, amit keresett, ám most már biztos benne, hogy keresése Mahárádzs lábainál végre befejeződött. Nyilván volt néhány „megtapasztalása", melyeket más guruk valószínűleg spirituális „fejlődése" bizonyítékaként igazoltak. A hölgy belefogott, hogy nagy részletességgel beszámoljon ezekről a megtapasztalásokról.
Mahárádzs néhány percig hallgatta, majd közbevágott: Árulja el nekem, kinek voltak ezek a megtapasztalásai? Ki érzett örömet fölöttük? Minek a hiányában nem is merülhettek volna fel ezek a tapasztalások? A spirituális tanulás e meglehetősen hosszú ideje alatt milyen identitást volt képes felfedezni, amelyre azt mondhatja: „én"? Kérem, folytatta Mahárádzs, egy pillanatig se érezze, hogy sértegetni akarom, de világos válaszokat kell kapnia ezekre a kérdésekre, mielőtt eldönthetne, hogy jó irányban halad-e. A jelen pillanatban ön olyan, mint egy ötéves gyerek, akit szép ruhába öltöztettek, és gyönyörű ékszerekkel cicomáztak fel. Ugyanez a gyerek három évvel korábban vagy tudomást sem vett volna a szép ruhákról és ékszerekről, vagy úgy fogadta volna őket, mint nyűgöt, melyet rajongó szülei erőltetnek rá. De most, miután újabb kondicionálásban részesült, alig várja, hogy kis barátai közé mehessen, és kárörvendő tekintettel gyönyörködjön abban, hogy milyen irigykedve nézik azok, akiknek nincs ilyen szép cicomájuk. Pontosan az akadályozza meg, hogy meglássa igaz természetét, ami a kisgyermekkor és a gyermekkor között történt. A kisbaba, ellentétben a gyermekkel, még őrzi szubjektív személyiségét és identitását. A kondicionálás előtt a nevével utal magára, puszta „tárgyként" kezeli magát, nem pedig „énként", a megismerőként/alanyként. Jól gondolja végig, amit mondtam. A személyes létező és a megvilágosodás kizárja egymást. Ha azután, amit elmondtam, úgy dönt, hogy továbbra is el akar jönni hozzám, figyelmeztetnem kell - jegyezte meg Mahárádzs vidáman -, hogy nemhogy nem fog elérni semmit, de még azt is elveszíti, amit az évek során oly sok erőfeszítéssel „megszerzett". Sőt mi több, még
önmagát is elveszíti! Legyen hát óvatos! Ha tovább jár hozzám, arra a következtetésre fog jutni, hogy nincs „én" vagy „te", aki keresné a megvilágosodást, hogy valójában nincs is olyan, hogy „megvilágosodás". Ennek a ténynek a megértése maga a megvilágosodás! A hölgy gondolataiba merülve ült. Alapjaiban rendült meg az évek folyamán szorgalmasan építgetett hitrendszere. Összetett kézzel tiszteletét fejezte ki Mahárádzs-nak, és engedélyt kért arra, hogy mindennap felkeresse őt, amíg Bombayben tartózkodik. Szívesen látom - felelte Mahárádzs.
30. Mi voltál a „születésed" előtt?
Az egyik új látogató egy borotvált fejű amerikai fiatalember volt, aki nem lehetett több huszonöt évesnél. Keménykötésű, majdnem kétméteres, arányos termetű ifjú volt, finom metszésű arcvonásokkal. A számos indiai vallásos felekezet egyikének okkerszínű ruháját hordta. Azt mesélte magáról, hogy vándorszerzetes, és az elmúlt egy-két évben bejárta Észak-India nagy részét. Korábban a szokásos, körülbelül hároméves előkészítő képzésben részesült. Mahárádzs azon kérdésére, hogy megtalálta-e, amit keres, nevetve azt válaszolta, hogy éppen kétségek kezdték gyötörni, vajon megtalálja-e valaha azáltal, hogy csak vándorol, és most már inkább azon töpreng, hogy nem éppen távolodik-e tőle. Ezután beszámolt róla, hogy kezébe került az / Am That egy példánya, és miután elolvasta, szokatlanul erősen érezte, hogy „megérkezett", különösen amikor Mahárádzs címoldalon lévő képét meglátta. Amikor Mahárádzs szemébe nézett - tette hozzá -, hosszú ideig nem tudta levenni a szemét a portréról. Úgy érezte, fel kell keresnie, tiszteletét kell tennie nála, és a lábainál kell ülnie. Mahárádzs: Mi az, amit valójában akarsz? Világosan látod? Istent keresed? Mit keresel pontosan?
Látogató: Legbelül valahogy mindig is tudtam és éreztem, hogy semmi sem elégíthet ki, amit az élet ezen a világon kínálni tud, hiszen minden olyan mulandó! Mit akarok pontosan? El akarom érni a valóságot. Ezt akarom. M: (rázkódva a csendes nevetéstől) Ha tudnád, milyen mulatságos ez: „el akarom érni a valóságot". Ki ez az „én", aki el akarja érni a valóságot? Ez a testkomplexum, ez a pszichoszomatikus szervezet akarja elérni a valóságot? És biztos benne, hogy a „valóság" hajlandó őt elfogadni? Hogyan fogja ez az „én" „elérni" a valóságot? Azzal, hogy hatalmasat ugrik felfelé vagy előre? Netán valamilyen rakéta segítségével? Vagy ezt a valóságot tudati ugrással kell elérni? S végül, mit értesz pontosan „valóságon", amelyet el akarsz érni? L: (nevetve) Most, hogy Mahárádzs így fogalmaz, tényleg viccesnek tűnik - de lehet, hogy inkább tragikus. M: Ki az, aki hallja ezeket a szavakat, legyenek akár viccesek, akár tragikusak? L: Én, én, aki itt ülök. Én hallgatom ezeket a szavakat, és én is beszélek. M: Az érzékek végzik a munkát a prána, az életerő segítségével. De nincs valami - hívjuk a jelenléted érzésének -, ami nélkül egyik érzékszerved sem lenne képes érzékelni semmit? Mi az, ami érzéssel látja el az érző lényt? L: Igen, ha nem lennék tudatos, az érzékeim sem működnének.
M: Akkor értsd meg, hogy ez a tudatos jelenlét vagy, amíg a test jelen van. Ha a testednek vége, akkor az életlehelet és a tudatosság szintén távozik. Csak az, ami megelőzte ezt a testet és tudatosságot, csak az Abszolútum, az örökké jelen lévő az igazi identitásod. Az vagy valójában. Az a valóság, mely itt és most van. Hogyan merülhet fel hát annak kérdése, hogy bárki elérje? Mi voltál a „születésed" előtt? Volt bármilyen szükséged, vágyad, kívánságod abban az állapotban - legyen az akár a valóság, a szabadság, a megszabadulás utáni vágy? Az az eredeti, igaz állapotod vagy igaz természeted: a teljesség, szentség, abszolút jelenlét és viszonylagos hiány állapota. Ennek az állapotnak a visszatükröződése a tudatosság, a tiszta „vagyok" vagy létezés, de a nap tükörképe nem a nap. Te ez a tudatos jelenlét vagy, nem pedig a test, amely csak a tudatosság lakóhelye annak megnyilvánulása során. Amikor a test „meghal", a tudatosság kiszabadul a testből, és már a tudatos jelenlét sem vagy többé, mert nincs már semmilyen viszonylagos jelenlét. Akkor az eredeti, abszolút, Tiszta Tudatban vagy. A relatív hiány abszolút jelenlétet jelent, öntudatlanul arra, hogy jelen vagy. A szabadság iránti vágy, amely a kezdeti szakaszokban felbukkan a kereső szívében, fokozatosan eltűnik, amint felismeri, hogy ő maga az, amit keres. Ennek a vágynak a megmaradása azt jelenti, hogy két „akadály" áll fenn. Először is, továbbra is jelen van egy különálló létező, aki „szabadságot" akar, noha egy jelenségszintű létező számára fel sem merülhet a szabadság kérdése, hiszen egy tárgynak semmiféle független léte nem lehet. Másodsorban pedig ez a vágy azon a vágyon alapul, hogy a valóságot az elme szintjén ragadjuk meg; azt je-
lenti, hogy az ismert paraméterein belül próbáljuk felfogni az ismeretlent és megismerhetetlent! Ez lehetetlen. L: Milyen szellemi gyakorlást kell akkor végezni? M: A szellemi gyakorlással ugyanez a helyzet. A szellemi gyakorlás azt jelenti, hogy feltételezzük egy fantom létezését. Kinek kellene szellemi gyakorlást végeznie, és milyen célból? Nem elég, ha hamisnak látjuk a hamisat? Az az elkülönült létező, akinek gondolod magad, hamis. Te a valóság vagy. Ha egyszer megértetted, vagy inkább intuitíven felfogtad, hogy egy elkülönült létező pusztán fogalmi képzet, akkor ami marad, az pusztán újraintegrálódás - jóga - az egyetemességbe. Nem marad semmi teendő, mert nincs, aki megtenné, és ami még fontosabb, nincs senki, aki tartózkodna a megtételétől! Ami marad, az tiszta, akarattól mentes „élés", mert relatíve csak bábuk vagyunk egy álomvilágban, amelyeket az eredeti álom irányít. Az egyéni álmodónak kell felébrednie a személyes álmából. És ez a megértés maga a felébredés! Az ifjú amerikai, aki feszült figyelemmel hallgatta Mahárádzsot, meghajolt előtte, és így szólt: „Mahárádzs szavai elsöpörték tudati hulladékaimat. Most már tudom, mi a valóság. Tudom, értem, hogy én vagyok a valóság."
31. Mahárádzs önmagáról
Azon esték egyike volt, amikor csak néhány rendszeres látogató volt jelen. Mahárádzs szokásos helyén ült, mozdulatlanul, mint egy szobor. Rendkívüli békesség honolt a kis szobában, és mi csukott szemmel ültünk, önkéntelenül is bensőséges kapcsolatba kerülve Maháráddzsal. Mintha megállt volna az idő. Hirtelen arra lettünk figyelmesek, hogy Mahárádzs halkan beszélni kezd: Kíváncsi vagyok, milyen kép él rólam a látogatókban. Kíváncsi vagyok, felismerik-e, tényleg megértik-e állapotomat, amely alapjában véve semmiben sem különbözik az övéktől. Mindaz, ami vagyok, ami mindig is voltam és leszek, az az, ami azelőtt voltam, mielőtt „megszülettem". Mivel nem test vagyok, hogyan születhettem volna meg? Mivel Tiszta Tudat vagyok, hogyan lehetnék tudatában a Tiszta Tudatnak? Nem egy „dolog" vagyok, és nem tudok „másról", aminek tudatában lehetnék. A Lényegként nem vagyok tudatában a Tiszta Tudatnak. Jelenségként „működöm", funkcionálok, lényegi voltom potencialitásának egyik aspektusa működik személytelen szinten, önkéntelenül, akaratlanul. Ezért én vagyok a látása, hallása, érzékelése, megismerése, cselekvése mindennek, ami látott, hallott, érzékelt, megis-
mert és megtett - „én", amint megértem a tárgyiasulását ennek az „itt és most"-nak. Lényegként (abszolút szinten) megismerhetetlen vagyok, a jelenségek szintjén (viszonylagosan) a megismerés tárgyává válok. A Lényeg vagyok - ez marad, miután minden jelenséget teljesen elutasítottunk. Én „ez az itt és most" vagyok, a jelenségek teljes hiánya. Hogyan lehetne hát engem, a Lényeget megismerni, megtapasztalni, felfogni? Amikor megnyilvánulok, az „érzésként" történik, a térben való kiterjedés révén, amely az időben mérhető. Minden tapasztalás csak a kettősségben tapasztalható, alanykénttárgyként, az egymástól függő ellentétpárok - mint öröm és bánat - megkülönböztetése és megítélése révén. Amikor az elme teljesen csendes, üres, amikor a téridő elképzelése szünetel, akkor mindaz, ami vagy, én vagyok - egység, teljesség, szentség, alázat, szeretet. Ez az igaz ság, minden más szamárság! Olyan egyszerű ez, mégis kíváncsi vagyok, hányan értik, amit mondok. Hagyd abba a képzetgyártást, és „te" „Én" leszel - nem lesz én és másik!
32. Egy személyes élmény
Nemegyszer megtörténik, hogy Mahárádzs egy összejövetel során kiválaszt valakit a rendszeres látogatók közül, és megkérdezi tőle, milyen személyes hatást váltanak ki belőle a beszédei. Ilyenkor talán azt mondja: „Áruld el nekem, mi az, ami különösen megragadt a fejedben a beszédeimből!" Esetleg megkérdi: „Miután hallottad a mondandómat, milyen határozott végkövetkeztetésre jutottál igaz önazonosságod tekintetében?" Az a személyes tapasztalatom, hogy amit Mahárádzs mond, mindig spontán módon merül fel, ezért értelmetlen próbálkozás kideríteni annak okait, hogy miért tesz fel ilyen kérdéseket, és miért éppen az adott embernek. Mahárádzs ilyen kérdésére az azonnali reakció természetesen a zavarodottság, de ez érthető módon egyenértékű annak bevallásával, hogy az ember - miután végighallgatta, amit Mahárádzs mondott (sravana) - nem végzett önállóan megfelelő meditációt (manana), s még kevésbé vált részévé a kívánt meggyőződés (nididhjánszana). Pedig ez az egyetlen folyamat, amelyet Mahárádzs ajánl, amikor egy követő mindenképpen tanácsot vár tőle arra nézve, hogy mit „tegyen". Egy ilyen alkalommal Mahárádzs így szólt az egyik rendszeres látogatóhoz: „Tanult ember vagy, már jó ideje
türelmesen, figyelmesen és mély összeszedettséggel hallgatod a beszédeimet. Foglald össze néhány szóban, mi szerintem a lényege annak, amit közölni próbálok veletek!" Úgy tűnt, Mahárádzsot különösen érdekli a válasz, hiszen türelmesen várt rá jó darabig. A követő látható erőfeszítéseket tett, hogy választ adjon, de valamiért nem tudott szabatos magyarázattal szolgálni. A beállt csendben, amely rendkívül nyugodt és békés volt, önkéntelenül felmerült az elmémben egy válasz: „A felébredés nem történhet meg addig, amíg nem tűnik el az elképzelés, hogy az ember: kereső." Amikor az összejövetelnek vége lett, és a többi látogató távozott, csak barátom, MuUarpattan és én maradtam Maháráddzsal. Megemlítettem neki, hogy világos válasz jutott az eszembe, miközben vártunk a követő feleletére, de úgy láttam helyesnek, hogy ne szóljak semmit az összejövetel alatt. Miután megkérdezte, mi volt ez a válasz, elmondtam. Megkért, hogy ismételjem meg, mire én lassabban és tisztábban megismételtem. Mahárádzs végighallgatott, majd egy ideig lehunyt szemmel ült, mosolygott, és úgy tűnt, igen elégedett a válasszal. Azután megkérdezte Mullarpattant, mit gondol róla. Ő azt felelte, hogy nincs különösebb hozzáfűznivalója, és ennyiben is maradt a dolog. Kicsit sajnáltam, mert ha barátomnak lett volna valamilyen észrevétele, Mahárádzs szinte biztosan legalább röviden értekezett volna a témáról. Egy másik alkalom különös jelentősséggel bírt számomra. Miközben az egyik összejövetel során fordítottam, Mahárádzs hirtelen közbevágott. Itt kell megemlítenem, hogy egyes napokon a fordítás látszólag gördülékenyebben fakadt belőlem, spontánabbul, mint más napokon, és ez is egy ilyen alkalom volt. Miközben
beszéltem, valószínűleg lehunyt szemmel, nem vettem észre, hogy Mahárádzs közbevágott, és csak amikor a szomszédom határozottan megütögette a térdemet, akkor ébredtem rá, hogy Mahárádzs arra kér, ismételjem meg, amit mondtam. Beletelt néhány másodpercbe, hogy felidézzem, mit is mondtam, és azt éreztem, hogy furcsa módon átalakultam, kikerültem a kontextusból, és távoli, majdhogynem közömbös szemtanújává váltam a beszélgetésnek, amely Mahárádzs és közöttem zajlott. Amikor egy idő után visszatértem az aktuális gondolatmenethez, arra lettem figyelmes, hogy Mahárádzs elégedett mosoly-lyal hátradől, a látogatók pedig szájtátva és zavarodottan néznek engem. Az összejövetel tovább haladt normális befejezése felé, de a fordításom azután igencsak gépiesnek tűnt számomra. Azt éreztem, hogy valami történt az összejövetel alatt. Sajnálatos módon Mullarpattan nem volt jelen aznap, ezért nem tudtam megkérdezni. Kölcsönkértem hát az összejövetelről készített hangszalagot, amely azonban csapnivaló minőségű volt, s a kérdéseket és a válaszokat elnyomták a külső zajok. Mégis megfelelt a célomnak, mert miközben a szalagot hallgatva meditáltam, hirtelen eszembe ötlött, mi történt. Nem is csoda, hogy a látogatók alig akartak hinni a fülüknek! Párbeszédet folytattam ugyanis Maháráddzsal, és úgy beszéltem vele, mintha teljesen egyenrangúak lennénk, ami sohasem történhetett volna meg, ha tudatában lettem volna annak, amit mondok. Nem is a szavak döbbentették meg a látogatókat (és engem is, amikor meghallgattam a felvételt), hanem a hanghordozás, amely határozott meggyőződésre vallott. Csak abból a tényből merítettem némi megnyugvást és vigaszt, hogy a párbeszéd végén Mahárádzs telje-
sen boldognak, sőt azt mondhatnám, elégedettnek tűnt. A párbeszéd Maharadzs és közöttem a következő mederben folyt: Maharadzs: Elismételnéd, amit mondtál? Válasz: Azt mondtam, hogy „Én vagyok a tudatosság, amelyben a világ megjelenik. Ennélfogva bármi és minden, ami a megnyilvánult világot alkotja, nem lehet más, mint ami én vagyok, abszolút nézőpontból." M: Hogyan lehetsz „minden"? V: Maharadzs, hogyan nem lehetnék minden? Az árnyék sohasem haladhatja meg azt, aminek az árnyéka. Akármi tükröződik is vissza képként - hogyan lehetne az több vagy kevesebb annál, amit visszatükröz? M: Mi hát a te önazonosságod? V: Nem lehetek valamilyen „dolog"; csak minden lehetek. M: Akkor hogyan létezel a világban? Milyen formában? V: Maharadzs, hogyan létezhetnék valamilyen formával „énként"? De én mindig abszolút módon jelen vagyok, tudatosságként pedig relatívan, és a tudatosságban tükröződik minden megnyilvánulás. A létezés csak tárgyi, relatív lehet, ezért nem lehet személyes létem. A „létezés" „nemlétet" is magában foglal, megjelenést és eltűnést - időt. De „én" mindig jelen vagyok. Az abszolút jelenlétem az
időtlenségként a relatív hiányom a véges világban. Nem, Mahárádzs, semmi egoizmus nincs ebben (Mahárádzs valószínűlegfelhúzta a szemöldökét). Sőt, amikor az ego összeomlik, akkor lehet ezt világosan felfogni. És bárki mondhatja ezt - csak éppen nincs „bárki", aki „mondhatná". Ami van, az a felfogás. M: Remek, folytassuk! Ekkor a beszélgetés folytatódott, én pedig tovább fordítottam a látogatók kérdéseit és Mahárádzs válaszait az összejövetel végéig. Később eltöprengtem a rabság és megszabadulás témáján, ahogy Mahárádzs kifejtette, és megpróbáltam tisztázni, mivel jár ez számomra a mindennapokban. Röviden összefoglaltam magamnak, amit magamba szívtam, úgymond „elkérődztem" rajta. (Ezt a kifejezést Mahárádzs eléggé gyakran használja.) Amikor a személytelen tudatosság személyessé teszi magát azzal, hogy azonosul az érző tárggyal, „énként" gondolva rá, akkor tárggyá változtatja az „ént", mely lényegében az alany. A tiszta alanyiságnak ezt a tárgyiasítását (a korlátlan potenciál korlátozását), ezt a téves önazonosítást nevezhetjük „rabságnak". Ebből a „létező dologgá válásból" keressük a megszabadulást. A megszabadulás tehát nem lehet más, mint hogy a hamisról felfogjuk, közvetlenül megértjük, hogy hamis, és meglátjuk, hogy az önazonosítás téves. A megszabadulás annak meglátása, hogy csak a tudatosság keresi a megnyilvánult megnyilvánulatlan forrását - és nem találja meg, mert maga a kereső az, amit keres! Milyen következményekkel jár „rám" nézve a hétköznapi életben, ha ezt mélyen megértem? Beláttam, hogy
nem létezhet egyéni létező mint olyan, aki önállóan megválaszthatná a cselekedeteit. Hogyan lehetne hát „nekem" a jövőben bármilyen szándékom? És ha nem lesz többé szándékom, miként lehetne bármiféle lelki konfliktusom? Szándék híján nem lehet lelki, pszichés alapja annak, hogy karmába bonyolódjak. Tökéletes lesz az összhang mindennel, ami történik, és úgy fogadom el az eseményeket, hogy nem lesz jelen sem az eredmény, sem pedig a frusztráció érzése. Az ilyen élet akarat nélküli élet (ahol hiányzik úgy a pozitív, mint a negatív akarat, hiányzik a cselekvés szándékos megtétele vagy a szándékos tartózkodás a megtételétől), amelyben áthaladok a „rám" kiszabott élethosszon, nem óhajtva semmit, és nem kerülve el semmit, hogy ez az „élet" (a tudatosságnak ez az időtartama, amely úgy jött el, mint egy napfogyatkozás az eredeti, igaz állapotomon) eltűnjön majd, ha eljön az ideje, hátrahagyva engem abszolút jelenlétemben. Mit akarhatna ennél többet egy (fogalmi) „létező"?
33. Nincs érzékelő, csak érzékelés
Egy reggel, amikor az egyik látogató a szokásos módon kezdte a kérdését: „Én azt szeretném tudni...", Mahá-rádzs kacagni kezdett, és meg sem várva a maráthí fordítást, közbevágott, angolul téve fel az ellenkérdést: „Én - ki?" Majd miután jót mulatott a viccén, visszatért anyanyelvéhez, és azt mondta: Valójában olyan egyszerű az egész, amit közölni szeretnék veletek! Ti is úgy találnátok, ha az „ént" félretennétek, amikor hallgattok! Ha nem felejtenétek el, hogy amíg jelen van ez az állítólagos önálló létező, aki akaratlagosan próbálja megérteni, amit mondok, addig szóba sem jöhet az igazi megértés. A metafizikai kinyilatkoztatás érzékelése kutató, nyitott, „üres" elmét feltételez, amelybe egy ilyen érzékelés beléphet. Minden „független", elkülönült létező kondicionált, beidegződésekkel, képzetekkel teli elmét jelent, amely ellenáll annak, hogy beléphessen bármi, amit közölni akarok. Nem tudom, elég érthetően fejeztem-e ki magam?! Habár szavakat használok, ti pedig halljátok őket, a közlés csak akkor lesz lehetséges, ha az alany és a tárgy beleolvad a hallásba. Kezdjétek a kezdeteknél, és vizsgáljátok meg, vajon létezik-e „bárki", aki beszélne vagy hallgatna, vagy pusztán a „működés" van: a beszélés, a
hallgatás, a felfogás, a tapasztalás. Amikor valami „létezőre" gondoltok, csak valami olyan jár az eszetekben, ami objektív, formával bíró. Kizárólag a tárgyi jelenséggel foglalkoztok, míg én semmilyen tárgyat (titeket is beleértve) nem látok sem többnek, sem kevesebbnek, mint megjelenéseknek a tudatosságban - melyek ennélfogva nem létezőek. Az alanyiság mint olyan pedig nyilvánvalóan nem létezhet valamiféle tárgyi minőség nélkül. Mi létezik tehát? Nem lehet olyasmi, hogy létezés vagy nemlétezés! Térjünk vissza a látogatóra, aki kicsit korábban feltett volna valamilyen kérdést. Eljött ide, talán nem minden vesződség nélkül, és nem elhanyagolható anyagi áldozatok árán, hogy olyan tudásra tegyen szert, amely képessé teszi arra, hogy „jobb emberré" váljon: bölccsé, dnyánívá. Értitek már, miért nem tudom megállni nevetés nélkül? Természetesen nem rajta nevetek, hanem azon a trükkön, melyet a mája mutat be illúziója révén. Töprengjetek el egy pillanatig! Ki gondolkodik az átalakulásról, az önművelésről, arról, hogy az állapota megváltozik? Az kétségtelenül nem egyéb, mint egy megjelenés a tudatosságban, egy filmszereplő, egy álomegyén: egy álombeli látszatlétező, aki azt feltételezi magáról, hogy a karma működése vonatkozik rá. Hogyan tudná egy ilyen álombeli szereplő bármi mássá „tökéletesíteni" magát, mint álombeli énjévé? Hogyan tökéletesítheti magát egy árnyék anyaggá? Hogyan lehetne bármiféle „felébredés" egy álomból azon kívül, hogy az álmodó megfejti az álom - a megnyilvánulás - forrásának valódi mivoltát? A „felébredés" annak megértéséből áll, hogy nincs egyéni érzékelője a jelenségvilágnak, hanem minden je-
lenség lényegi természete és célja pusztán az, hogy érzékelje a jelenségeket, azaz „ebben az itt- és mostban" működjön; felfogva, hogy minden érző lény - én -, mint minden tapasztalás lehetséges forrása, objektíven tapasztalja a látszólagos világegyetemet a pszichoszomatikus szervezet segítségével. A legelső lépés annak megértésében, hogy miről is szól ez az egész, az aktív, akarattal bíró „én" - mint elkülönült létező - képzetének feladása, és az érzékelés és működés - mint folyamat - passzív szerepének elfogadása. Hadd örvendeztessem meg a szíveteket azzal, hogy adok nektek néhány „tippet". Mondhatok bármit, úgyis tudom, hogy tovább folytatjátok majd „önművelő" tanfolyamotokat, és „tippeket" vártok. Csapjátok hát fel a jegyzetfüzeteteket, és írjatok: a) Tegyétek szokásotokká, hogy passzív igemódban gondolkodtok és beszéltek. Ahelyett, hogy azt gondoljátok: „látok valamit", vagy „hallok valamit", miért nem gondolkodtok passzív módon: „valami látszik" vagy „valami hallatszik"? Ekkor az érzékelés nem egy jelenségszintű létező tevékenységének az alapján nyugszik, hanem egy esemény vagy történés alapján. A kellő időben ez a látszatlétező (az „én") háttérbe fog húzódni. b) Mielőtt éjszaka aludni térnétek, körülbelül tíz percig üljetek úgy, hogy testileg-lelkileg ellazultok, s helyez kedjetek arra az álláspontra, hogy „ti" nem a test-elme konstrukció vagytok, hanem az életet adó tudatosság. így ez az elképzelés áthatja a lényeteket az alvás egész ideje alatt.
34. A tökéletes azonosság
Az egyik összejövetel elején Mahárádzs megkérdezte: Miről beszéljünk ma? A legtöbb jelenlévő számos korábbi összejövetelen ott volt már, és tudta, hogy általában ő választja ki a témát. Sok választás amúgy sem lehetett, hiszen Mahárádzs számtalanszor elmondta korábban, hogy csak egyetlen témáról beszél, nevezetesen az ember igaz természetéről vagy azonosságáról. Az egyik látogató megkérdezte hát, hogy van-e valami, amibe kapaszkodhatunk azért, hogy folyamatosan tudatában legyünk igazi azonosságunknak. Mahárádzs nevetve válaszolta, hogy éppen ez a probléma. „Valaki" szeretne „valamit", amibe „kapaszkodhat", hogy elérjen valamit! Nem látod, hogy az egész elképzelés téves? Valójában igen egyszerű, ha átlátod. Attól tartok viszont, hogy a hétköznapi látásmód ehhez édeskevés. A hétköznapi látásmód - a látó lát valamit - teljesen alkalmatlan. Nagyon különleges látásra van szükség, intuitív látásra, belátásra, ahol azt látszik, hogy nincs senki, aki látna, és nincs semmi látnivaló! Nem, folytatta Mahárádzs, nem akarlak összezavarni. Maga a téma természete ilyen: nem lehet megragadni, mégis olyannyira teljes és nagy horderejű, hogy mellette minden egyéb téma értéktelen! Mindazonáltal adha-
tok neked egy formulát, amelybe kapaszkodhatsz, de csak akkor segíthet, ha nem felejted el, amit a belátásról mondtam neked. Ha puszta formulaként fogadod el, akkor csak a mantra szavait kapod, nem pedig a jelentését, vagy talán a jelentését, de nem a hatékonyságát. A formula vagy mahávákja valódi célja az, hogy a látást átadjuk a Brahmannak. Mindig tartsd észben, hogy „ez, ami én vagyok" és „az, aminek tűnök" tökéletesen azonos! Egy pillanatra se felejtsd el, hogy a meg nem nyilvánulás és a megnyilvánulás, a Lényeg és a jelenségek, az abszolút és a viszonylagos nem különbözik! A megnyilvánulás nem a megnyilvánulásán teremtése, hanem csak a tükröződése vagy kifejeződése. Más szavakkal: nem létezik eredendő kettősség alany és tárgy között - valójában egyetlen tárgy sem létezhet még egy pillanatig sem az alanytól függetlenül, és viszont. „Ez, ami vagyok" (a Lényeg) nyilvánvalóan meghaladja „azt, aminek tűnök" (a jelenséget), de benne is rejlik. Elválaszthatatlan az azonosság a Lényeg és a jelenségei között. Mi történik a megnyilvánulásban? A Lényeg szintjén: vagyok (noha nem vagyok ennek tudatában), és egyetlen pillanatig sem szűnök meg „ez lenni, ami vagyok". A jelenségek szintjén viszont nem vagyok, és nem is nem vagyok, hiszen minden tárgy csupán megjelenés a tudatosságban, kép egy tükörben. Valójában minden egyes dolog, amit az ember érzékelhet, csak megjelenés lehet a tudatosságban, és nem lehet semmilyen más léte. S mi a tudatosság? „Én" vagyok a tudatosság. Mihelyt az én vagyok gondolata felbukkan, az „elme" (amely nem más, mint tudattartalom) elkezdi a tárgyiasítás folyamatát. Csak a kettősség képzete segítségével képes erre, fogal-
mi elkülönítéssel: alanyra és a tárgyra s egymástól függő ellentétpárokra (mint az öröm és a fájdalom). E folyamat során a Lényeg szintjén, az időtlenségben a tisztán alanyi „Én" osztatlan, egész, szent és örök marad, mint mindig. A képzetalkotáskor két képzetet kell hozzárendelnünk a megjelenésekhez, a tárgyakhoz azért, hogy érzékelhetők legyenek: szükségük van arra, hogy formát vagy kiterjedést kapjanak a térben, valamint időtartamot az időben. Ha szilárdan meg tudsz állapodni a Lényeg és a jelenség tökéletes azonosságában, amely a teljes potenciálod, akkor nem lehet alapja a képzeletbeli rabságnak, amelyből meg akarnál szabadulni. Jól értsd ezt meg! A rabságról alkotott képzeted nem más, mint az az illúzió, hogy önálló, elkülönült létező vagy, aki mulandóságnak és a karma ok-okozatának alávetett. Ha azonban felfogod alapvető és lényegi azonosságodat az időtlennel, akkor lehetetlen lesz nem meglátnod, hogy a téridő eleme - mely a karma (ok-okozat) és az abból következő rabság képzetének alapja - lényegében csak agyszülemény, mely ahhoz szükséges, hogy lehetővé váljon a jelenségek érzékszervi észlelése, ennélfogva nem lehet a rabság független eszköze. Megismétlem: a viszonylagos megnyilvánulás - a világ nem „illuzórikus", mivel a megnyilvánulatlan Abszolútum kifejeződése, s benne is rejlik. Ami tényleg illuzórikus, az a téves azonosságod egy adott jelenséggel. Ne feledd: nem létezhet árnyék anyag nélkül - de az árnyék nem az anyag!
35. A cselekvő teljes hiánya
Egyik reggel a látogatók között volt egy filozófiaprofesszor is Észak-Indiából. Már többször találkozott Maháráddzsal. E napon elkísérte őt egy barátja, aki ugyan tehetséges művész volt, de nem mutatott különösebb érdeklődést az iránt, amiről Mahárádzs beszél. A professzor kezdte a beszélgetést. Beszámolt róla, hogy annyira megdöbbentette, amit Mahárádzs legutóbbi látogatása alkalmával mondott neki, hogy amikor csak rágondolt, különös remegés járta át az egész testét. Mahárádzs ugyanis kijelentette, hogy az egyetlen „út" a visszatérésre az, amelyen érkezett, s hogy nincs másik út. Ez a mondat - jelentette ki a professzor - mélyen megérintett benne valamit, helyet sem hagyva kétségnek vagy kérdésnek. Később aztán, amikor mélyebben eltöprengett a dolgon, különösen a „mikéntjén", az elképzelések és képzetek borzalmas hálójában találta magát. Azt mondta, úgy érezte magát, mint aki értékes gyémántot kapott ajándékba, de elveszítette. Mit tegyen most? Mahárádzs halkan beszélni kezdett: Kérem, értse meg, hogy nincs olyan igazság, amely igazság maradna, amint kifejezésre juttatják. Képzetté, fogalommá válik! Ehhez tegye még hozzá a tényt, hogy az egymás közötti beszélgetéshez használnunk kell az „én", „te", „mi", „ők" szavakat.
Ennélfogva már az első gondolat megtöri az egységet, és kettősséget teremt. Kommunikáció valójában csak a kettősségben zajlik. Ráadásul maguk a szavak tovább mélyítik a dichotómiát. És ez még nem minden. A hallgató, ahelyett hogy közvetlenül és intuitíven felfogná, amit közölnek vele, elkezdi a viszonylagos gondolkodás folyamatát, annak minden velejáró korlátjával, amikor az alanyira és lényegire alkalmazzák. Eddig tud követni? - érdeklődött Mahárádzs, majd folytatta. - Mi a viszonylagos gondolkodás? A gondolkodásnak az a folyamata, amellyel az alany tárgyakat teremt a tudatosságában ellentétes tulajdonságokkal vagy sajátosságokkal, melyeket össze lehet hasonlítani. Más szavakkal: a folyamat nem működhet másként, csak az alanytárgy kettősség alapján. Az ilyen viszonylagos gondolkodás hatékony lehet - és szükséges is - a tárgyak összehasonlítás segítségével történő leírásakor. De hogyan működhetne az alanyival? Azzal, ami felfog? Az alany nyilván nem foghatja fel magát tárgyként! A szem mindent láthat, kivéve önmagát! Csoda hát - kérdezte Mahárádzs -, hogy úgy találta, az elképzelések és fogalmak ingoványába merült, amelyből képtelen volt kiszabadítani magát? Bárcsak látná a valós helyzetet, akkor átérezné, micsoda vicc ez! Ez a háttér. Következzen a tényleges probléma: Ki ez az „én", aki próbál visszatérni azon az úton, amelyen jött? Bármilyen messze is kergeti az árnyékát visz-szafelé, az árnyék mindig meg fogja előzni. Mit jelent a visszatérés? Azt, hogy visszatér abba a helyzetbe, ahol a tudatosság teljességgel hiányzott. De - és itt a bökkenő - amíg van egy tagadó, aki egyre csak tagad (kergeti az árnyékot), addig az „én" tagadása nem következik be.
Próbálja megérteni, amit mondok, de ne az értelmével, ne úgy, ahogy az ember az értelmét használja, hanem csak a megértéssel! Nem tudom, sikerült-e tisztáznom a kérdést - érdeklődött Mahárádzs. Ekkor véletlenül a professzor művész barátjára néztem, és megdöbbenve láttam, milyen feszülten összpontosít. Nem unatkozott vagy hallgatott udvariasan, hanem szinte itta Mahárádzs szavait, mintha hipnotizálták volna. Valószínűleg Mahárádzs is észrevette ezt, mert rámosolygott, mire a művész tiszteletképpen összetette a kezét, és többször meghajtotta fejét a csendes szellemi kapcsolat jeleként. Úgy tűnt, a professzor eközben valamilyen mentális akadályba, áthatolhatatlan gátba ütközött, és ennek hangot is adott. Mahárádzs azt válaszolta neki, hogy „akadálya" képzeletbeli, és egy képzeletbeli „én" okozza, mely azonosította magát a testtel. Ismétlem, mondta Mahárádzs, végső és teljes tagadásra van szükség, hogy maga a tagadó eltűnjön! Ön a „létezés" képzetével akarja megérteni önmagát, pedig a valóságban „én" (ön) se nem Mgyok, se nem nem vagyok; „Én" meghaladom magát a létezésfogalmát is, meghaladom úgy a pozitív, mint a negatív jelenlét képzetét. Ha ezt nem érti meg mélységében, akkor tovább teremti képzeletbeli akadályait, és mindegyik hatalmasabb lesz, mint az előző. Azt próbálja megtalálni, amivel már most azonos! A professzor ekkor megkérdezte: Ez azt jelenti, hogy senki sem tud visszavezetni oda, ami vagyok? Mahárádzs igenlően válaszolt. Ön az - és mindig az is volt -, ahová akarja, hogy vezessék. Valójában nincs is „hol", ahová elvezethetnék. Ennek a nyilvánvaló helyzetnek a megérté-
se a válasz: csak a megértés, nem kell tenni semmit. S az a tragikomikus az egészben, hogy az ilyen tudomás és megértés nem lehet akaratlagos cselekedet. Az ébrenlét állapota magától következett be, vagy pedig ön ébresztette fel saját magát, akarattal? A legkisebb erőfeszítés az „ön" részéről megakadályozza azt, ami máskülönben természetesen és spontán módon megtörténhetne. S az a vicc a viccben, hogy ha szántszándékkal nem tesz semmit, az is meggátolja a megtörténtét! Valójában egyszerű: „tenni" valamit vagy „nem tenni" valamit egyaránt szándékos erőfeszítés. Teljesen hiányoznia kell a cselekvőnek, a „cselekvés" pozitív és negatív vonatkozásának. Valójában ez az igazi „önátadás". Amikor az összejövetel végén a professzor és művész barátja távozni készült, Mahárádzs rámosolygott a művészre, és megkérdezte tőle, hogy eljön-e máskor is. A művész nagy alázattal tiszteletét fejezte ki Mahárádzsnak, visszamosolygott, és azt felelte, hogy még ha akarna, sem tudna távol maradni. Én pedig azon tűnődtem, hogy vajon ki húzta az igazi hasznot a reggeli beszélgetésből: a magát szabatosan kifejezni képes, aktív professzor a művelt intellektusával vagy a passzívan befogadó művész az érzékeny belátásával.
36. Senki sem születik, senki sem hal meg
Mahárádzs valószínűleg már akkor a témán töprengett, amikor a padlásszobája felé haladt a lépcsőn. Azonnal beszélni kezdett, amint leült a székébe és elhelyezkedett. Ilyesmi máskor is megtörtént. Azt mondta, hogy az emberek manapság annyira belemerülnek az élet durva, gyakorlati dolgaiba, hogy alig marad idejük a kritikus önvizsgálatra. Reggel felkelnek, és azonnal elkezdik tervezgetni napi tevékenységeiket. Szemükben a tevékenység erény, míg a szemlélődő gondolkodás fabatkát sem ér. Ha elkerülnék az ilyen önként vállalt feszültséget, igen érdekesnek találnák az ébredés folyamatának megfigyelését. Észrevehetnék például, hogy a mélyalvás állapota (amikor egyáltalán nincsenek tudatában semminek) és a teljes felébredés állapota között van egy időszak, amikor megszakad a folytonosság, s a tudatosság éppen csak mocorogni kezd, az elme pedig könnyű álommá szövi a fantáziáit, aminek akkor szakad vége, amikor az ember teljesen felébred. Mi az első, ami a felébredéskor történik? - kérdezte Mahárádzs. -Megtapasztaltátok valaha? Megfigyeltétek? Ha megkérdeznék tőletek, mi történik először, amikor ébren vagytok, valószínűleg azt felelnétek, hogy tárgya-
kat láttok a szobában. Minden tárgynak háromdimenziós alakja van, melyet egy „én" érzékel. Mi az, ami a tárgy formáját érzékeli? Bármi is érzékeli a tárgy formáját, annak már bizonyosan léteznie kell az érzékelt tárgy előtt. Ti tudjátok érzékelni a különféle tárgyakat, a saját testrészeiteket is beleértve, melyek szintén tárgyak annak számára, ami érzékel. Ennélfogva az érzékelő nem a test, mely csak egy tárgy, hiszen szintén érzékelni lehet. Az érzékelő az alany, az érzékelt dolog pedig a tárgy. Mi az, ami érzékel? A tudatosság, a tiszta létezés, a tiszta „vagyok" érzékel. Mihelyt felébredtek, s nem siettek annyira, hogy felkeljetek, és nekilássatok a napi teendőiteknek, azt fogjátok észrevenni, hogy a felébredés valójában azt jelenti, hogy határozott módon „jelen vagytok", azaz tudatosak vagytok arra, hogy jelen vagytok, nem pedig egy adott egyénként vagytok jelen, ilyen és ilyen névvel. Csak tudatos jelenlétként. Ez adja az érzést az érző lénynek, és ez teszi képessé a különböző érzékszerveket a működésre. Ekkor felismernétek, hogy két fogalmi, de különböző központ létezik. Van a tudatosság e pontja, melynek nevében ösztönösen azt mondjátok, „Én", és van a pszichoszomatikus szervezet objektív központja, mely cselekszik a világban, s mellyel tévesen azonosítjátok magatokat egy név segítségével. Az egyik az, ami szubjektíven vagytok „Énként", a másik pedig a testi forma, melynek „énként" tűntök. Valójában nincs „én" és „te", csak „Én". Értsétek meg ezt alaposan - és szabaduljatok meg; szabaduljatok meg a téves azonosságtól! Ezután következik a végső lépés, melyet meg kell érteni. A tudatosság az étel esszenciájának az „ilyensége", „íze", s a test az ételből áll, az tartja fenn. Ily módon a
tudatosság is időhöz kötött, akárcsak a test. Amikor a test „meghal", a tudatosság eltűnik, mint a láng, ha elfogy a tüzelő. Igen, a tudatosság időtartam, mely nélkül egy tárgy nem maradhatna fenn elég sokáig ahhoz, hogy megnyilvánulhasson és érzékelni lehessen. Mi hát ez az „én"? Mik vagytok hát „ti"? Amíg a test létezik, addig ez a belső tudatos jelenlét vagytok, az érzékelő princípium. Amikor pedig a test meghal, „ti" az abszolút Tiszta Tudat vagytok, melybe az időleges tudatosság elmerül. Azután nincs jelen az az érzés, hogy jelen vagytok. Ne feledjétek hát, hogy senki sem születik, és senki sem hal meg, mert az összes forma (amely megjelenik, marad egy ideig, majd eltűnik) a ti kifejeződésetek, a ti tükröződésetek.
37. A gondolkodás elemzése
Mahárádzs azt szeretné, hogy a látogatók kérdéseket tegyenek fel, de ragaszkodik hozzá, hogy e kérdések ne a testelme azonosulás szintjéről érkezzenek. Az ilyen kérdések és problémák - mondja Mahárádzs - az ember világban való viselkedésével és életvitelével foglalkoznak, melyről könyvek százait megírták már, és számtalan Guru büszkélkedik azzal a képességével, hogy e problémákat megoldja. Az egyik összejövetelen, amikor Mahárádzs szokása szerint kérdezésre buzdított, egy látogató olyan kérdést tett fel, amely válaszként azonnal szívélyes mosolyt váltott ki Mahárádzsból. Ez azt jelentette, hogy a kérdés helyénvaló és megalapozott volt. A látogató a következőket kérdezte: Mahárádzs gyakran azt mondja, hogy aki „fel akar ébredni", annak tartózkodnia kell a gondolkodástól. Minden gondolkodás mégsem jelenthet feltétlenül képzetalkotást, márpedig ez utóbbit kell elkerülnünk ugyebár. Például Mahárádzsnak a kérdésekre adott válaszai rendszerint olyan találók és olyan spontán módon jelennek meg, hogy úgy tűnik, nincs mögöttük gondolkodás, de a válaszok alapja mégis bizonyosan valamiféle gondolkodás.
Valóban ég és föld a különbség gondolat és gondolat között - felelte Mahárádzs. - Az álmodozássá váló gondolatok, a múltbéli eseményekkel kapcsolatos bánkódás vagy a félelem, az aggódás és a várakozás jövőre vonatkozó gondolatai igencsak különböznek azoktól, melyek spontán módon merülnek fel a psziché mélyéről. Ez utóbbiakat olyan gondolatoknak hívhatjuk, melyeknek nincs szükségük érvelésre és az elme értelmezésére. Az előbbi fajta gondolatokat figyelmen kívül kell hagyni, és kerülni kell, míg az utóbbiakat még ha akarjuk, sem tudjuk semmibe venni vagy elkerülni, mivel természetüknél fogva mesterkéletlenek, közvetlenek és alapvetően nem fogalmiak, nem képzetek. A legelső gondolat a „vagyok" - folytatta Mahárádzs -, amely kétségtelenül gondolat, de ehhez nem kell semmiféle érvelés vagy megerősítés az elme részéről. Mivel ez minden további gondolat alapja, a képzeteket, fogalmakat megelőző gondolat - ez magának az elmének a forrása. A legtöbb ember közvetett gondolkodás szerint él egy megosztott, dualisztikus elmében, mert azonosítja magát egy látszatlétezővel, amely minden cselekedet alanyának képzeli magát. A közvetlen vagy abszolút gondolkodás viszont az a folyamat, amely révén a megnyilvánulatlan Abszolútum megnyilvánul. Az ilyen gondolkodás spontán és azonnali, ami miatt mentes az idő tényezőjétől, amely a megosztott elme egyik aspektusa. Ahol idő van, ott a gondolat szükségképpen a jelenségek és a kettősség szintjén értelmezett utógondolat. Mesterkéletlen, kettősség nélküli és intuitív gondolat nem merülhet fel addig, amíg a fogalmi gondolkodás vihara el nem csitul, és az elme el nem pihen egy fajta „böjtölő" állapotban. Az ilyen gondolkodás nyilvánvaló-
an nem ismerheti a rabságot. Az azonnali, tiszta gondolkodás tiszta cselekedetet eredményez, a rabság minden nyoma nélkül, mert nem vesz részt benne elkülönült létező. Mahárádzs azzal zárta válaszát, hogy a legtöbb vallás eredetileg közvetlen, tiszta gondolatokon alapult. Az idők folyamán azonban ezek fogalmakká, képzetekké satnyultak. Ezekre a fogalmakra fokozatosan egy hatalmas, kusza konstrukciót emeltek, melyet elég lenyűgözővé tettek ahhoz, hogy emberek millióit vonzza és vezesse félre.
38. A tiszta létezés Isten
Sok látogató megfigyeli, miután egy ideig hallgatta Mahárádzsot, hogy Mahárádzs ritkán használja a szeretet szót, amikor az ember valódi természetét magyarázza. Sőt, gyakran azt mondja, hogy nincs semmi kifejezetten vallásos vagy áhítatos a folyamatban, amikor a megnyilvánulatlan megnyilvánul. Ha egy látogató rákérdez arra, hogy van-e helye a szeretetnek abban, amit Mahárádzs fejteget, ő rendszerint mosolyogva visszakérdez: Mire utalsz pontosan, amikor a szeretet szót használod? Mit jelent számodra a kifejezés? Ettől a kérdéstől a látogató általában elnémul, hiszen a szeretet egyike azon szavaknak, melyeket javíthatatlanul félreértenek és helytelenül használnak. Mahárádzs általában így folytatja: Vajon a szeretet szó nem valamiféle „szükségletet" jelent? Hiszen azt az embert vagy dolgot szereted, aki vagy ami kielégíti a szükségletedet. Igen, a férfi és nő közötti szeretet kielégíti a másik iránti szükségletüket - legyen az akár testi szükséglet -, mégpedig azzal, hogy társai egymásnak, vagy valamilyen más módon. Amikor valaki úgy találja, hogy a másik már nem elégíti ki a szükségletét, akkor a „szeretet" közömbösségbe fordul, később pedig gyűlöletté is válhat. Miért van az, különösen a Nyugaton, hogy még
a házaspárok is olyan gyakran partnert cserélnek? Annál az egyszerű oknál fogva, hogy már nem elégítik ki úgy egymás igényeit, mint korábban. Az egyik látogató, aki tovább akarta boncolgatni ezt a témát, feltett néhány kérdést. Látogató: De Mahárádzs, ez kétségtelenül szűk értelmezése a szeretet szónak. Kell lennie valami olyasminek, hogy személytelen vagy egyetemes szeretet, nem igaz? Mahárádzs: Ó! Tisztázzuk, miről is beszélünk! Egy érzésről, két ember közötti kapcsolatról? Ha igen, lehet-e valóban más a szeretet, mint a gyűlölet vele szoros Összefüggésben lévő ellentétpárja? Hiszen mindkettő érzelem, melyet az egyik ember a másik iránt érez. Egy ilyen kapcsolat csak az alanytárgy dualisztikus megnyilvánulásában jelenhet meg. Nem találhatunk viszont megfelelő szavakat, ha a kérdést a lényegi meg nem nyilvánulás szempontjából vizsgáljuk, amely a teljes alanyiság állapota (a tárgyiság legkisebb szikrája nélkül), olyasvalami, amire csak utalhatunk a szubjektív névmással, az „énnel", a teljes egység, melyet csupán a teljesség, az egészség és a szentség állapotaként gondolhatunk el. Ebben az állapotban a szeretet-gyűlölet kapcsolat természetesen elképzelhetetlen. Kik között lenne kapcsolat? Tehát ha a szeretet szót használod, hogy a lényegi állapotra utalj, akkor ez minden más szóhoz hasonlóan teljességgel alkalmatlan. L: Be kell vallanom, hogy még nem vizsgáltam meg a kérdést ilyen alaposan, ilyen mélyen. Olyasmi járhatott
az eszemben, amit azok a kifejezések adnak vissza, hogy „Isten szeretet", „A valódi vallás a szeretet", stb. M: (nevetve) Mi egyebek ezek már megint, barátom, mint szavak kombinációi, amelyek valaki más képzetein alapulnak, s amelyeket ez a valaki kedvelt és szeretett volna másokra is rátukmálni? S ezek a „mások" szolgálatkészen elfogadnak minden képzetet, mely valamiféle erkölcsi révet biztosít nekik. Ezekben az esetekben a kereső boldogan és önelégülten tetszeleg abban a szerepben, hogy ő: kereső. Annyival magasabb rendűnek érzi magát a többieknél, „a tévelygő lelkeknél, akik csak vesztegetik az életüket"! S e pózoló „megvilágosodásban" boldogan ragaszkodik egy szavak kellemes kombinációján alapuló képzethez, mely ezt a kereső-egót táplálja! L: De Mahárádzs, azokat a szavakat, hogy „Isten szeretet", s hogy „Aki a szeretetben lakozik, az Istenben lakozik, amiképpen Isten is őbenne", Szent János használta, a nagy keresztény szent, akiről azt is tartják, hogy dnyání volt. M: Nem kétlem, hogy dnyání volt. De sajnos úgy tűnik, a követői körében nem világos, mit jelentettek ezek a gyönyörű szavak a keresztény bölcs számára. Szent Jánosnak bizonyosan nem az járt az eszében, hogy „Isten" egy tárgyi, jelenségszerű, különálló létező, akinek lényegi természete a szeretet. Térjünk vissza most arra, amit a szükségletről mondtam, mint a szeretet alapjáról. Gondold el, mi bármelyik érző lény legbecsesebb tulajdona. Mit választana, ha választhatna a világ minden gazdagsága és a saját tiszta
létezése vagy tudatossága között? (Bármilyen nevet hozzáadhatsz még ahhoz az ezerhez, amelyet ráaggattak, de arról van szó, ami megadja neki azt az érzést, hogy él, hogy jelen van, s ami nélkül a test csupán holttetem.) Nyilvánvaló, hogy tudatosság nélkül a világ összes gazdagsága haszontalan lenne számára. Ez a tiszta létezés, ez a tudatos jelenlét, ami ő, a föld minden érző lényének tiszta létezése is egyben, ez az egész világ lelke - ennélfogva ez az itt és most, ez a tudatos jelenlét nem lehet más, mint Isten. Ezt szereti mindenki minden másnál jobban, hiszen nélküle nincs univerzum, nincs Isten. Ez tehát jelenlét-szeretet-Isten. Szent János nyilván teljesen tudatában volt ennek, amikor azt mondta, hogy „Isten szeretet..." Világos, hogy csak azt gondolhatta, hogy ő (János) és Ő (Isten) mint tiszta alanyiság és Lényeg nem különböznek egymástól. Következésképpen aki megállapodik a tudatos jelenlétben, amely szeretet, amely Isten, „az Istenben lakozik, amiképpen Isten is őbenne".
39. Ez a tudatos jelenlét vagy
Az egyik összejövetelre korán érkezett látogatók között ott volt a European Vedanta Society (Európai Védánta Társaság) egyik tisztségviselője. Mahárádzs azonnal a tárgyra tért, és nekiszegezte a kérdést, hogy van-e bármi tisztáznivalója. A látogató azt felelte, hogy egy ideig szeretné hallgatni Mahárádzsot, mielőtt kérdéseket tenne fel, Mahárádzs azonban azt javasolta, hogy mivel tisztségviselője az egyik működő védánta társaságnak, melynek komoly tagsága van, kezdhetné azzal a beszélgetést, hogy elmeséli, hogyan magyarázzák el ezt az eléggé nehezen megfogható tárgyat a társaság új, érdeklődő tagjainak. Látogató: Először a jóga testgyakorlatairól beszélünk neki, mert a nyugatiakat elsősorban a test egészsége érdekli. A jóga számukra azt jelenti, hogy nagy erőpróbákra teszik képessé a testüket, s emellett magas fokú tudati összpontosítást érnek el. A jógaászanák tanfolyama után továbblépünk, és elmondjuk nekik, hogy nem azonosak a testükkel, hanem attól különböznek. Mahárádzs: Ez két kérdést vet fel. Először is, mi a kiindulópont ahhoz, hogy egyáltalán érzékeljük a testet? Más
szavakkal, nincs valami a testben, aminek híján nem lennénk képesek érzékelni sem a saját testünket, sem bárki másét? Másodszor pedig, vajon magának a tanítónak kristálytiszta elképzelése van saját „azonosságáról"? Ha nem azonos a testtel, akkor ki vagy mi ő? L: Nem értem egészen pontosan, mire céloz Mahárádzs. M: A test csak eszköz, szervezet, amely teljesen haszontalan lenne a benne lévő energia nélkül, a lélek, a „vagyok" érzése, a lét tudata, a tudatosság nélkül, amely biztosítja azt az érzést, hogy jelen vagyunk. Valójában nem az a jelenségszintű megjelenés vagyunk, ami a test, hanem ez a tudatos jelenlét (vagyis nem az, hogy X., Y. vagy Z. jelen van, hanem a tudatos jelenlét érzete). Az egyén akkor „születik meg", amikor ez a tudatosság - valamiféle támasz szükségét érezve tévesen azonosítja magát a testtel, és határtalan lehetőségeit feladja egy adott test határai kedvéért. Ez az első pont, amelyről magának a tanítónak határozott, intuitív meggyőződéssel kell rendelkeznie. A másik alapelv, hogy a tanítónak azt is igen alaposan meg kell értenie, hogyan alakul ki a test és a tudatosság közötti egyesülés. Más szavakkal, a tanítónak a legcsekélyebb kétsége sem lehet saját igaz természetét illetően. Ehhez értenie kell a test és a tudatosság (vagy tiszta létezés vagy tiszta „vagyok") természetét, valamint a jelenségvilág természetét. Máskülönben bármit is tanít, az csak kölcsönkapott tudás lesz, szóbeszéd, valaki másnak a képzetei.
L: (mosolyogva) Éppen ez az oka annak, hogy itt vagyok. Körülbelül egy hétig leszek itt, és a reggeli és esti összejövetelre is eljövök. M: Biztos benne, hogy a helyes dolgot teszi? Eljött ide bizonyos tudással. Ha sokáig hallgat engem, talán arra a következtetésre jut, hogy a tudás nem más, mint egy halom haszontalan képzet, sőt mi több, önmaga is egy képzet. Akkor olyan lesz, mint az az ember, aki egyszer csak felismeri, hogy felhalmozott vagyona egyetlen éjszaka alatt hamuvá égett. Mi lesz akkor? Nem lenne jobb, biztonságosabb hazatérni, amíg a „vagyona" még épségben van? L: (veszi a lapot) Megkockáztatom. Inkább tudjam meg a valódi értékét annak a vagyonnak, melyet a magaménak hiszek. Van egy olyan érzésem azonban, hogy értékesebb lesz az a fajta vagyon, melyre azután teszek szert, hogy elvetettem a haszontalan vagyont, és azt nem fenyegeti majd betörés vagy veszteség. M: Úgy legyen! Árulja el akkor: kinek gondolja magát? L: Kétlem, hogy ezt szavakba lehetne önteni. De úgy tűnik, nem a test vagyok, hanem a tudatos jelenlét érzése. M: Hadd fogalmazzam meg igen röviden: a teste a szülei egyesüléséből származó kilövellés, amely az anyaméhben fogant meg. Ez a kilövellés nem más, mint a szülei által elfogyasztott étel esszenciája. Ennélfogva a testét a táplálék esszenciája alkotja, és a táplálék is tartja fenn. A tudatos jelenlét érzete pedig, melyet említett, az
íze, a „természete" a testet alkotó ételesszenciának, éppúgy, ahogy az édesség a cukor természete, a cukor pedig maga is a cukornád esszenciája. De értse meg, kérem, hogy a teste csak korlátozott ideig létezhet, és amikor az azt alkotó anyag végül olyan mértékben elhasználódik, hogy „meghal", az életerő (lélegzet) és a tudatosság szintén eltűnik a testből. Mi történik akkor „önnel"? L: De eltűnik a tudatosság? Azt kell mondanom, hogy ezt megdöbbenéssel hallom. M: A test hiányában vajon tudatában lehet-e magának a tudatosság? A tudatosság a test nélkül nem lesz többé megnyilvánult. Visszajutottunk hát a kiindulóponthoz: ki vagy mi ön? L: Amint már mondtam, ezt nemigen lehetséges szavakba foglalni. M: Persze hogy nem lehet szavakba foglalni, de tudja, ismeri? Ha egyszer kifejezi, fogalommá, képzetté válik. De - jóllehet ön gondolja el a képzetet - önmaga is nem egy képzet? Valójában nem éppen a képzetgyártás anyaméhéből született? De hát akkor ki igazából? Vagy ha úgy jobban tetszik nekem jobban tetszik -: mi igazából? L: Úgy vélem, a tudatos jelenlét vagyok. M: Azt mondta, „úgy vélem"! De ki az, aki úgy véli? Nem maga a tudatosság, melyen a gondolatok megjelennek? És amint láttuk, a tudatosság vagy jelenlét időhöz kötött, akárcsak a test. Ezért mondtam korábban, hogy
meg kell érteni a test és az életerő (prána) természetét, valamint a tudatosság természetét. Maga csak addig „jelenlét", amíg jelen van a test, a megnyilvánult jelenség. De mi volt, mielőtt a test és a tudatosság önkéntelenül hatalmába ejtette volna? „Önkéntelenült" mondok, mert nem kérdezték meg, hogy akarja-e, hogy megajándékozzák egy testtel, és a szülei sem kifejezetten „önt" várták gyermekükként. Akkor nem sokkal inkább „hiány" volt, mint „jelenlét", mielőtt a test-tudatosság állapota megjelent azon a valamin, ami „ön" volt? L: Nem vagyok biztos benne, hogy értem. M: Ide figyeljen! Ahhoz, hogy bármi megjelenhessen, létezhessen, a háttérben ott kell lennie a teljes hiánynak mely úgy a jelenlét, mint a hiány teljes hiánya. Jól tudom, hogy ezt nem könnyű felfogni, de próbálja meg! Minden jelenlét csak a teljes hiányból „jelenhet meg". Már ha a hiány van is jelen, akkor sem lehet sem jelen-|í ség, sem megismerés. Ennélfogva a teljes, abszolút hiány a képzetalkotás teljes hiányát jelenti. Ez az ön eredeti állapota. Megismétlem: „ön" a képzetalkotás méhében született meg. A teljes hiány eredeti állapotában spontán módon megjelenik a tudatosság egy szikrája, a „vagyok" gondolata - s ezáltal az egység és teljesség eredendő állapotán megjelenik a kettősség: az alany-tárgy, a jó és rossz, a tiszta és tisztátalan, a gondolkodás, az összehasonlítás, az ítéletalkotás és a többi. Töprengjen el ezen! Sajnos az összejövetelnek most már vége.
L: Ez kinyilatkoztatás volt számomra, pedig már jó ideje tanulmányozom a védántát. M: Egy dolog világossá vált? Nevezetesen az, hogy „ön" megelőz minden képzetalkotást. Aminek jelenségként tűnik, az nem más, mint puszta fogalom. Ami viszont valójában, azt nem lehet felfogni, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a fogalmiságon, képzeteken túli állapotban nem létezhet senki, aki felfogná, mi valójában! L: Szeretnék eljönni este is, hogy még világosabban lássam, és amíg Bombayben vagyok, mindennap Mahá-rádzs lába előtt szeretnék ülni. M: Szívesen látom.
40. Mahárádzs újra önmagáról
Milyen tudást adhatnék azoknak, akik tudást keresve idejönnek? - kérdezte egyik este Mahárádzs. - Akik eljönnek, azok közül a legtöbben teljesen azonosítják magukat a testükkel, olyannyira, hogy minden őszinteségük ellenére is elfogadhatatlannak találják, amit mondok. Talán még azok sem fogják fel valódi jelentőségét, akik „megérzik" a tanítás szubtilitását és mélységét. Azoknak viszont, akik intuitíven megértik a mondandómat, csak egyetlen összejövetelre kell hozzám eljönniük. Vajon hányan értik meg, ha azt mondom: 1. Mindig jelen vagyok, mert mindig hiányzom; s csak akkor vagyok jelen, ha hiányzom. Hogy ezt világosabbá tegyem, hozzáteszem még, hogy az abszolút szinten mindig jelen vagyok, ám relatíve a látszólagos jelenlétem az énként való látszólagos hiányom (a zűrzavar netovábbja!). 2. Én nem egy „dolog" vagyok, s mindaz vagyok, ami nem én vagyok, de a látható világ az énem. 3. Miután minden „te" és „én" tagadta egymást, én maradok „Énként".
4. Hogyan szerethetnél engem? Az vagy, ami én vagyok. Hogyan gyűlölhetnél engem? Az vagyok, ami te vagy. 5. Mivel sohasem születtem, hogyan halhatnék meg? Mivel sohasem voltam rabságban, mi szükségem lenne arra, hogy keressem a megszabadulást? 6. Hogyan ítélhetné meg a relatív az Abszolútot? Az Abszolút valójában a relatív, amikor a relatív többé nem relatív - amikor a relatív feladja azt, ami relatívvá teszi. A testi forma hiányában a tudatosság nincs önmaga tudatában. 7. Mi voltál, mielőtt megszülettél? 8. A preferenciák és a differenciák nem egyebek, mint fogalmi sületlenségek. Csak a viszonylagosság síkján jelenhetnek meg. Abszolút értelemben nem lehet semmiféle megjelenés, ennélfogva nem lehetnek preferenciák és differenciák sem. 9. Halmozz föl annyi tudást, amennyit csak akarsz - e világi és túlvilági tudást egyaránt -, majd ajánld fel áldozatként az Abszolútumnak. És így tovább. Mit fog gondolni rólam a hallgató? Mit gondolhat rólam? Hát nem egyedül arra a következtetésre juthat - mondta Mahárádzs hahotázva -, hogy abszolúte (és relatíve is) őrült vagyok?!
41. Nem lehet újrasszületés
Mahárádzs alaptanítása három dologgal foglalkozik: az emberrel és a világgal általában; annak igaz természetével, amit az egyén „önmagának" vél; továbbá a jelenségvilág természetével. A beszélgetések mindig személyesek, és rendszerint sem Mahárádzs, sem a látogatók nem folyamodnak semmilyen szent irat segítségéhez - bármennyire is tiszteletben tartják azokat a hagyomány szerint. Az igazi kereső, aki nem feltétlenül folytat filozófiai tanulmányokat, valójában éppen Mahárádzs e gyakorlatias megközelítését találja nyíltnak és becsületesnek. Más szavakkal, nem fogadható el Isten igazságának az, amit valaki más mondott (ezt Mahárádzs gyakran „szóbeszédként" vagy „közhiedelemként" jellemzi), még ha a legnagyobb tiszteletben álló szent szövegekben található is. Egyéb előnyei mellett az ilyen megközelítés elejét veszi annak, hogy egy kérdést eleve bizonyítottnak tekintsünk, mint az olyan hívő esetében, aki meg akarja téríteni barátját, és „Isten egyik kiválasztottjáról" beszél neki, aki képes társalogni az angyalokkal. Amikor barátja megkérdőjelezi az említett személy állításának igazságát, a hívő felkiált: Hát hazudna egy olyan ember, aki angyalokkal tud beszélgetni?
A rendszeres látogatók jól tudják, hogy Mahárádzs teljes képtelenségként elutasítja az ujraszületes fogalmát. De az új látogatók - főleg ha a hindu vallás hívei - mindig hallatlanul megdöbbennek, amikor ez a téma ilyen egyértelmű választ vált ki Mahárádzsból. Egyszer egy fiatal látogató, aki a hagyományos okkerszínű viseletet hordta az egyik hindu felekezethez tartozása jeleként, s akinek fanatikus tűz izzott a szemében, megbotránkozásának adott hangot amiatt, hogy Mahárádzs nem fogadja el az ujraszületes elméletét, magának a hindu bölcseletnek az alapját. A látogató erkölcsi támogatást keresve körülnézett, de kissé csalódott lehetett, amikor a többiek elnéző, megértést (de nem jóváhagyást!) tükröző mosolyát látta. Mahárádzs némi együttérzéssel tekintett az ifjú szannjászíra, melyet alighanem vakbuzgosaga miatt érzett, és szokatlanul kedves hangon így szólt hozzá: Az a kijelentésem, hogy az ujraszületes képtelenség, még semmi. Ennél is jobban megbotránkozol majd, ha máskor is eljössz. Én nem tanítok semmilyen filozófiát, semmilyen vallást, és szavaimat semmiféle hagyományos szövegre nem alapozom. Csak közvetlen megtapasztalásból beszélek, mert a Gurum felnyitotta a szemem - a lelki szemem. Senki érzéseit nem szándékozom megbántani. Ezért újra meg újra emlékeztetem az embereket, hogy bármikor kisétálhatnak, ha nem tetszik nekik, amit mondok. Tőlem a közvetlen igazságot hallják, ahogy megtapasztaltam, nem pedig úgy, ahogy hallani szeretnék. Attól tartok, nem elégítem ki az emberek képzeteit. Ez a megközelítés teljesen lefegyverezte, de egyben fel is csigázta a fiatalembert, aki ezután alázatosan kifejezte abbéli vágyát, hogy tovább hallgathassa Mahárádzsot.
Mahárádzs folytatta: Elgondolkodtál már valaha az ember lényegi természetén? Felejtsd el, amit olvastál, amit hallottál! Eltöprengtél már önállóan ezen a kérdésen? Ismétlem: önállóan - nyugodtan, alaposan és mélyen, mintha te lennél az egyetlen érző lény a föld kerekén, és nem lenne senki, aki vezetne. Vagy félrevezetne! Melyek a legszükségesebb dolgok ahhoz, amit „önmagadnak" tartasz? Az első nyilvánvalóan a test. Ám ez a test, mely most ereje teljében van, és majd kicsattan az egészségtől, valaha, amikor megfogant az anyaméhben, csak egy csepp vegyi anyag volt. Gondold végig: Tettél „te" bármit azért, hogy ily módon megfoganj? Akartad? Megtanácskozták ezt „veled"? Továbbá, és ez fontos, mi volt az, ami benne „szunnyadt" ebben a megfogant kis anyagcseppben, s aminek hatására teljesen kifejlődött kisbabává növekedett, vérrel, velővel, csontokkal, először az anyaméhben, majd a világban, míg végül most itt ül előttem, és bölcseleti kérdéseket tárgyal? A test a növekedés során különböző képeket öltött, melyeket a különböző időpontokban „önmagadnak" tekintettél - de egyetlen kép sem maradt veled állandóan. Mégis van valami, ami változás nélkül megmaradt. Vajon ez nem az az érzés, hogy élsz, hogy jelen vagy? Nem az a tudatosság, amely érzéssel és energiával látja el a „testként" ismert pszichoszomatikus szervezetet? Ennek a tudatosságnak különböző neveket adtak: tiszta létezés, tiszta „vagyok", önvaló, Átman stb., de más neveket is, mint például mája, Isten, szeretet és így tovább. A világ csak akkor létezik számodra, ha a tudatosság jelen van. Ha nem vagy tudatos - mint a mélyalvásban -, létezhet-e számodra a világ?
Most már érted valamelyest, minek következtében gondolod magad ösztönösen „önmagadnak", ennek az összetett halmaznak, amely három dologból áll: a testből, az aktív princípiumként működő életerőből (prána), valamint a tudatosságból, amely lehetővé teszi az érzékelést a testi érzékek számára? A külső testnek tűnsz, de a tudatosság vagy. Térjünk vissza a problémádhoz, az újraszületéshez. Ami „megszületik" (a tárgyi test), „meghal" majd, ha eljön az ideje, azután felbomlik, vagyis visszavonhatatlanul megsemmisül, az életerő pedig elhagyja a testet, és elvegyül a külső levegővel. A tárgyi része annak, ami valaha érző lény volt, elpusztul, és sohasem születik meg újra ugyanakként a testként. A tudatosság viszont nem tárgy, egyáltalán nem „dolog" - ennélfogva a tudatosság, mint nem tárgyi valami, nem „születhet" meg, nem „halhat" meg, és bizonyosan nem „születhet újra". Ezek vitathatatlan tények, nem igaz? Tények a jelenségszinten megnyilvánult érző lényről. A Lényeg működésének folyamataként a jelenségek megnyilvánulnak, aminek során formák teremtődnek, és formák pusztulnak el. Ki születik? Ki hal meg? És ki az, aki újraszületik? Ha így áll a helyzet, megkérdezheted, hogy a karma, az okozatiság és az újraszületés fogalma hogyan merült fel egyáltalán. A válasz az, hogy az emberek nem úgy fogadják el a jelenséget, mint a megnyilvánulatlan megnyilvánulását (és így a nem jelenségszerű Lényeg egy aspektusát), hanem kialakul a téves azonosulás a látszatlétezővel, és létrejön egy látszólag önálló léttel bíró fantom. Erről a fantomról azt állítják, hogy választási és cselekvési szabadsága van. Erről a fantomról hiszik azt, hogy megszületik, él, szenved s meghal. Ez a fantom lesz
kitéve az okozatiság karmaként ismert folyamatának, ez a fantom fogadja el az állítólagos „rabságot" és „újraszületést", és ugyancsak ez a fantom keres képzeletbeli „ megszabadulást". Más szavakkal, fejezte be Mahárádzs, egy fantom-én vetül - állítólagos önálló, független léttel - arra a természetes folyamatra, melynek során a jelenségek megnyilvánulnak, és erre a fantom-énre terhelik a képzeletbeli szándékos cselekedetek következményeit - vagyis a karmát, a rabságot és az újraszületést! Érted már, miért igyekszem szertefoszlatni az újraszületés mítoszát?
42. Az intellektus kábítószer lehet
Érdekes megfigyelni, milyen fokozatos változás megy végbe abban a látogatóban, aki elég szerencsés ahhoz, hogy akár rövid ideig (mondjuk, tíz-tizenöt napig) naponta fel tudja keresni Mahárádzsot. Első látogatása alkalmával szinte kivétel nélkül mindenki - feltéve persze, hogy őszinte kereső, és nem olyasvalaki, aki azért jön, hogy ellenőrizze Mahárádzs „szintjét", vagy a sajátjával kérkedjen - olyan lelkes, hogy nem képes türelmesen, nyugodtan ülni és csendben magába szívni a hallottakat. Már akkor megfogalmazza kérdéseit, amikor Mahárádzs még be sem fejezte a mondandóját, mintha már kitalálta volna, mit fog mondani Mahárádzs. Az ilyen esetekben nehéz előre kiszámítani Mahárádzs reakcióját. Általában egy ideig igen türelmes, de olykor, talán amikor kételyei vannak a látogató őszintesége felől, nagyon nyers is tud lenni, és esetleg arra kéri a látogatót, hogy az első öt-hat napig csak üljön csendben az egyik sarokban, és egy árva szót se szóljon. Ahogy a látogató fokozatosan megnyugszik, és már nem viselkedik elhamarkodottan, megfelelőképpen befogadóvá válik Mahárádzs szavainak mélyebb, árnyaltabb értelmére, s egész magatartása megváltozik. Amikor Mahárádzs kéri, hogy kérdezzenek, de a látogató továbbra is csendben ül,
akkor Mahárádzs visszaemlékezik az illető korábbi okvetetlenkedésére, és tréfálkozva érdeklődik, hogy mi történt azokkal a kérdésekkel, melyek korábban olyan nagy erővel törtek fel belőle! Vannak azonban olyan látogatók is, akik nem képesek egykönnyen megnyugodni. Próbálkoznak ugyan, de belső nyugtalanságuk időnként kérdésekben tör felszínre, mintha valamiféle intellektuális gát akadályozná, hogy Mahárádzs szavai elérjék őket. Az egyik ilyen alkalommal egy látogató mindent elkövetett, hogy újra meg újra biztosítsa Mahárádzsot: nem akar párbajra kelni vele, sőt amit mond, az olyan lenyűgöző számára, hogy örülne, ha el tudná fogadni minden kérdés nélkül, de ez mégsem lenne őszinte részéről, hiszen a kételkedés megmaradna az elméjében. Mahárádzs megnyugtatta, hogy nem kérdőjelezi meg az őszinteségét vagy a szándékait, de mielőtt olyan helyzetbe kerülhetne, hogy bármiféle spirituális szempontból lényeges dolgot befogadhat, fel kell adnia azt a „kábítószert", melytől függővé vált. A látogató meghökkent a „kábítószer" szón, és tiltakozni kezdett, de Mahárádzs folytatta, fittyet hányva a tiltakozásra. Az intellektus, mondta Mahárádzs, elengedhetetlenül fontos a világi tudás befogadásához és értékeléséhez, s bizonyos fokig a spirituális tudáshoz is szükséges. Azután viszont nem puszta értelemre van szükség, hanem ösztönös, intuitív képességre, mely olyan ajándék, amelyben az egyik ember bőségesebben részesült, mint a másik. Te függővé váltál az értelemnek nevezett kábítószertől, és a hatása alatt mindent elemzel: elmélkedsz, latolgatsz, és összebonyolítod az egyszerű dolgokat! Meg kell szabadulnod ettől a függőségtől, és át kell adnod magad a tisz-
ta befogadás intuitív folyamatának. Ha ezt megteszed, akkor közvetlenül befogadod, amit adok neked, az intellektus bármiféle közbeavatkozása nélkül. A bábu csak arra az ingerre tud reagálni, melyben a bábjátékos részesíti, de az érző lényeknek megvan az a képességük, hogy ne csupán reagáljanak az ingerre - bár ez történik általában -, hanem hogy mindenfajta külső ingertől függetlenül cselekedjenek. Azt a befogadást, amelyről beszélek, akkor érjük el, amikor nemcsak hogy nem reagálunk a külső ingerekre, hanem nyitottak is vagyunk a tudatosságra a személyes hajlamok és beidegződött nézetek befurakodása nélkül, röviden: az individualitás alkalmatlankodása nélkül. A probléma az, hogy te - individuális személyiségként azt hiszed, hogy te hallgatod azt, amit én - szintén egyénként mondok. Valójában viszont amit hallasz, azt nem én mondom egyénként, hanem a tudatosság, melynek nincs formája vagy alakja. Hallgatnia is a tudatosságnak kell, az elképzelt egyén befurakodása nélkül. Lehetséges lenne, hogy bármilyen kérdésed legyen, ha nem lennél tudatos? Lehetséges lenne számomra, hogy beszéljek hozzád, ha nem lennék tudatos? Hallgassa hát a tudatosság, amit a tudatosság mond neki a tudatosságról! Egy pillanatra se felejtsd el, hogy minden gondolat egy mozdulat a tudatosságban, melyet a tudatosság vizsgál meg, és fog fel. Az egyénnek nincs helye ebben a működésben, csak merő megjelenés lehet a tudatosságban! A látogató tiszteletteljesen meghajolt Mahárádzs előtt, és így szólt: Mahárádzs, most már látom, hogy amit a váramnak véltem, valójában a börtönöm.
43. Az igazság: hamisnak látni a hamisat
Az egyik összejövetelen a következő volt a téma: pontosan miből áll a „rabság"? Mahárádzs elmagyarázta, hogy a Lényeg vagyunk (az időtlen, végtelen, nem érzékelhető lét), nem pedig az, aminek elkülönült tárgyakként tűnünk (időhöz kötött, véges és az érzékekkel érzékelhető jelenségeknek). A „rabság" azért merül fel, mert elfelejtkezünk valódi létünkről, a Lényegről, és azonosítjuk magunkat a jelenséggel (a testtel), mely nem más, mint pszichoszomatikus szervezet. Amikor Mahárádzs jelezte, hogy kérdezzenek, az egyik látogató - aki már számos összejövetelen részt vett, de szinte alig tett fel kérdést korábban - feltette a kezét, és megkérdezte: Az azonosulás a testtel pusztán az azonosulás természete miatt jelent rabságot? Hiszen a dnyáník nem adhatják fel a testüket az életük során, úgy kell élniük, mint más embereknek, legalábbis ami testi működéseiket illeti. Sőt, nem minden dnyání cselekszik ugyanúgy; mindannyian a rájuk jellemző módon viselkednek a világban, és sajátosan viszonyulnak a többiekhez. Ezt figyelembe véve, nem azonosulnak még a dnyáník is bizonyos fokig az egyéni testtel? Mahárádzs elismerően mosolygott a jól megalapozott kérdésen, majd azt felelte: A test szükséges eszköz a
tudatosság számára, hog)' a megnyilvánulásban maradhasson. Hogyan lehetne ez a kettő mentes az azonosulástól, amíg az életlehelet el nem hagyja a testet (ezt nevezik halálnak), és a tudatosság el nem oldódik jelenségszintű formájától? A rabságot nem a testtel történő pusztán formális azonosulás okozza. (A test az öt elem pszichoszomatikus konstrukciója, olyan eszköz, melynek nincs saját független léte.) A „rabságot" a független, önálló, elkülönült létező képzetével való azonosulás okozza. Ez a képzeletbeli létező magára veszi a cselekvőséget, és így „átveszi" a cselekedeteket és a következményeikből fakadó felelősséget. Ismétlem, nem csak a testtel való azonosulás ténye felelős a „rabság" képzetéért. A testet továbbra is használni kell eszközként. Rabság csak akkor jelenhet meg, ha van egy látszólagos akarat, azaz amikor egy cselekedetről azt képzeljük, hogy saját választásunk nekünk, „cselekvőknek", s ezzel beindítjuk az okozatiság, a karma és a „rabság" folyamatát. Meg kell értened, hogyan vetítődik rá a látszólagos létező a megnyilvánulás általános folyamatára. Ha egyszer hamisnak látod a hamisat, nem szükséges tovább keresned az igazságot, melyet különben sem foghatsz fel úgy, mint egy tárgyat. Mely szakaszban jelenik meg az azonosulás kérdése? Mivel a jelenségek szervesen benne rejlenek a Lényegben (a Lényeg pedig benne rejlik a jelenségekben), az azonosulás kérdésének valójában fel sem kellene merülnie. Nincs szükség semmilyen különleges azonosulásra a lényegiség (avjakta) és a jelenségszerűség (vjakta) között. Az ilyen szükség csak akkor üti fel a fejét, amikor a Lényeg megnyilvánul - az Abszolútum megnyilvánul az elkülönült jelenségtárgyakban, mely a tárgyiasulás
szükségszerűen kettősséget kívánó folyamata. Ez már két elemre szakadás: az alanyra (vjakti), amely érzékel és megismer, és a tárgyra, mely érzékelt és megismert. Az a fontos, hogy úgy a megismerő alany, mint a megismert tárgy egymástól függő tárgy, és csak a tudatosságban létezhet, melyben a megnyilvánulás folyamata zajlik, s amely tudatosság valójában vagyunk! Értsd meg ezt az alapvető dolgot: csupán egymás tárgyaiként létezhetünk, ráadásul csak annak a megismerő alanynak a tudatosságában, amely megismer bennünket. Minden tárgy az alanyi megismerő (vjakti) helyzetét veszi fel, szemben a többiekkel, akik a tárgyakká válnak. S itt jelenik meg az „elkülönült létező" (vjakti). A megismerő alany alanyi működését tekintve - elkülönült létezőnek hiszi magát, független, önálló „énnek", akinek akarata és választása van. Ez a fantomlétező azután tovább űzi a „kettősség" elvét (mely nem más, mint a megnyilvánulás alapja), hogy összehasonlítson, megkülönböztessen, ítéletet alkosson, és válasszon a tárgyai közül, az egymással kölcsönösen összefüggő ellentétpárokat szem előtt tartva (például helyest és helytelent, jót és rosszat, elfogadhatót és elfogadhatatlant stb.). Nem pusztán a testtel történő azonosulás, hanem a kwprázatszerű elkülönült létezővé válás a „rabság" gyökere. Megismétlem: ami vagyunk - a lényegi Abszolútum (avjakta), mely a jelenségek összességeként nyilvánul meg -, híján van bármiféle egyéni, tárgyi létezésnek. Ezért az, ami vagyunk, nem szenvedhet el semmilyen „születést" vagy „halált", sem rabságot vagy megszabadulást. Úgy a rabság, mint az abból származó szenvedés tisztán fogalmi, és a teljesen képzeletbeli alannyal, megismerővel, különálló létezővel (vjakti) való azonosuláson alapul.
Kiváló példa a mondottakra az, ahogy Mahárádzs nagyra értékel egy érdekesen alakult párbeszédet. Amikor valamilyen nehezen érthető témáról van szó, és valaki a hallgatóságból éleslátásáról tesz tanúbizonyságot azzal kapcsolatban, amit Mahárádzs mondott, akkor Mahárádzs úgy örül, mint egy gyermek, aki megkapta vágyott játékszerét. Milyen jól alakult ma reggel a beszélgetés! - kiált fel ilyenkor. Időnként, egyáltalán nem gondolva arra, hogy ebből milyen következtetéseket von le egy hétköznapi, megosztott elme, talán úgy fogalmaz, hogy ilyen magas szintű beszélgetés az advaitáról sehol máshol nem elérhető! De ami az ilyen alkalmakkor öndicséretnek tűnhet, az valójában az éntelenség tiszta öröme. Ő ekkor a vjakta, nem pedig a vjakti. Úgy mesélik, hogy amikor az emberek a Ramana Maharsi dicsőségére szerzett himnuszokat zengték, ő maga is csatlakozott hozzájuk az éneklésben, sőt még tapsolta is a ritmust, mint a többiek. Mivel teljes mértékben megszüntette az azonosulást mindenféle elkülönült létezővel, eszébe sem jutott, milyen következményei lehetnek cselekedeteinek. A himnusz „Ramanára" utalt, nem pedig egy egyénre. A dnyánínak valójában nincs egyéni, elkülönült létezése, mely miatt zavarba jöhet, és pszichoszomatikus szervezete - a teste - normális módon végzi normális működését, anélkül hogy annak a dnyání tudatában lenne.
44. Kísérletezés a meditációval
Egy napon az egyik új látogató elképesztő problémával állt elő. Korábban egy bizonyos szvámí tíznapos intenzív meditációs tanfolyamot indított. Ez a látogató nem érdeklődött különösebben a meditáció iránt, semmilyen kimondott célja nem volt azzal, hogy jelentkezett a tanfolyamra, de mégis jelentkezett, mert barátai, akik szerettek volna részt venni, rábeszélték, neki pedig nem okozott nehézséget ennyi időt a kurzusra áldozni munkája mellett. Jelleméhez és vérmérsékletéhez hozzá tartozik - számolt be róla -, hogy bármibe is fog, azt összeszedett figyelemmel és komoly eltökéltséggel végzi. így hát amikor a meditációs tanfolyam elkezdődött, ő teljes figyelemmel vett részt, és lelkiismeretesen megtette, amire kérték. Ennek eredményeként a tanfolyam vége felé az a határozott érzése támadt, hogy elkülönül a testétől, és az egész világ úgy tűnt számára, mintha természetét tekintve az álomhoz lenne hasonló. Ez az érzés azóta sem hagyta el. Ez, amint bevallotta, egyáltalán nem kellemetlen. Ellenkezőleg, sajátos szabadságérzéssel töltötte el. De - tette hozzá - van egy valódi nehézség: hogyan éljen ebben az álomvilágban úgy, hogy közben folytatja munkáját, és keresi a kenyerét?
Ezt a szokásos módon lefordították Mahárádzsnak maráthíra, de még mielőtt a fordítás befejeződött volna, nyilvánvaló volt, hogy megértette a problémát, és szokatlanul komoly kifejezés ült ki az arcára. Egy darabig csendben ült, majd beszélni kezdett: A meditáció nem olyasvalami, amibe az ember csak úgy kísérletképpen vagy szórakozásképpen belekóstol, hogy megnézze, mi történik. Bizonyos előkészületekre van szükség hozzá. A jelenségvilág minden megnyilvánulásának a tudatosság az alapja. A tudatosságnál nincs nagyobb erő a föld kerekén. Lehetetlen megjósolni a következményeit annak, ha az ember bolondozik vele. S ha a psziché nem felkészült arra, hogy szembenézzen a következményekkel, akkor komoly gondok jelenhetnek meg a test-elme szintjén annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem történtek korábbi előkészületek, melyek arra irányultak volna, hogy megszüntessék a testtel való azonosulást. Mi történik akkor, ha magasfeszültségű elektromos áram csapása ér egy olyan fogyasztót, amely nem elég erős, hogy elbírja? Mahárádzs ekkor közvetlenül a látogatóhoz intézte szavait, és azt tanácsolta neki, hogy legalább tizenöt napon keresztül látogassa a beszélgetéseket. Sajnos azonban a látogatónak szinte azonnal vissza kellett térnie szülővárosába. Mahárádzs láthatóan sajnálta őt, és csak azt javasolhatta, hogy figyelmesen olvasgassa az I Am That című könyvet, a lehető leggyakrabban idézze fel magában ezt a látogatást, és gondoljon a találkozására Maháráddzsal. Ne felejtse el! mondta neki. - Ha tudatába idézi azt, ami én vagyok, önmagát is felismeri. Láthatja álomként az egész világegyetemet - tette még hozzá Mahárádzs -, de amíg jelen van egy „én", aki
elkülönült létezőként látja ezt az álmot, addig ön bajban lesz. Reménykedjünk benne, hogy fokozatosan ráébred majd, hogy önmaga is egy álombeli alak ebben az élő álomban, az álom szerves része, nem pedig olyasvalaki, aki attól független, különálló. Akkor nem lesz majd semmi gondja.
45. Nem létezik semmi, csak „Én”
Maháradzs újra meg újra hangsúlyozza: nem foglalkozik azzal, hogy a társadalomban uralkodó etikai elvekről, erkölcsi szabályokról és viselkedésmódokról beszéljen. Sokan vannak olyanok, akik különleges képzésben részesültek, vonzalmat éreznek a téma iránt, és idejük is van rá, hogy mélyen és hosszasan tárgyaljanak ilyen kérdéseket. Maháradzs inkább teljesen távol tartja magát ezektől, kivéve természetesen annak elfogadását, hogy az embernek fenntartás nélkül engedelmeskednie kell hazája törvényeinek, s el kell kerülnie, hogy cselekedeteivel szándékosan kárára legyen másoknak. A viselkedés és az erkölcs ezen igen általános, egyetemesen elfogadható minimum kívánalmától eltekintve Maháradzs kerüli azt, hogy a téma részleteiről beszélgessen, hiszen - mint mondja - az erkölcs és a viselkedés normái és kritériumai a koroknak és a körülményeknek megfelelően változnak. Ő csak az ember változás nélküli, igaz természetével foglalkozik. Ha valaki megérti, felfogja igaz önazonosságát, minden más elveszíti a jelentőségét, hiszen minden azutáni gondolat és cselekedet - mivel nem a kettősségen alapul -, egyszerű, közvetlen, intuitív és spontán lesz. Mahárádzsnak ezt a szemléletmódját rendkívül nehéz elfogadni, és nemcsak az új látogatóknak, akik talán
azt érzik, hogy Mahárádzs magának az életnek a kritikus problémája elől tér ki, de olyanok számára is, akik hosz-szú ideje hallgatják már. Ők lehetetlennek találják, hogy elfogadják a kettő dichotómiáját. Bármilyen meggyőződésre és végkövetkeztetésre jusson is az ember igaz természetét illetően, hogyan engedheti meg magának, hogy ne szenteljen legalább annyi, ha nem több figyelmet a felebarátaihoz fűződő kapcsolatára és a velük való viselkedésére? Amikor az egyik összejövetelen Mahárádzs megint ismertette erre vonatkozó álláspontját, az egyik rendszeres hölgylátogató nem tudta türtőztetni magát, és eléggé csípős kérdést tett fel: Mahárádzs, hát helyénvaló lenne az, hogy valaki figyelmesen végighallgatja és olyan alaposan megérti, amit Mahárádzs mond, hogy dnyánívá válik, azután viszont atombombát készít, és használja is, ha úgy szottyan kedve? Mahárádzs egy pillanatot sem késett a válasszal: Ha komolyan végiggondolta volna ezt a kérdést, észben tartva az alapvető tényt, hogy egy bizonyos időpontban - mondjuk száz éve - nem volt semmilyen kívánsága, semmilyen szükséglete, semmilyen problémája, akkor maga jött volna rá a válaszra: maga a kérdés van rosszul feltéve! Ha, amint mondja, valaki megérti és elfogadja igaz természetét, olyannyira, hogy dnyánívá válik, akkor vajon nem arra a következtetésre jut-e, hogy minden jelenség, minden érző lény - önmagát mint jelenséget is beleértve -csupán fogalmi kép az elmében, mégpedig olyan képzeletbeli, mint egy álom képei? Ha valaki mélyen felfogja ezt az igazságot, vajon gondol-e arra, hogy atombombát készítsen, nem is beszélve arról, hogy használja?
De ez csak felszínes válasz a tudatlanok kielégítésére. Azt kell megtalálnia, ki ez az „én", „te" és „ő", akiről beszélünk, akiről azt feltételezi, hogy ezt vagy azt teszi kénye-kedve szerint! Hogyan látja önmagát? Látja a testét - sőt valójában csak egy részét -, és azzal azonosítja magát. De a mélyalvásban vagy érzéstelenítés hatására nem azonosul ezzel a testtel. Valójában az történik, hogy pontosan úgy érzékeli és értelmezi a teste megjelenését a tudatosságban, mint bármelyik másik megfigyelő. Saját magáról alkotott értelmezése éppoly csalóka és átmeneti, mint a többieké, talán csak egy kicsit hízelgőbb! Azt kell megjegyeznie, hogy a szilárd személyiség, akinek hiszi magát, nem más, mint egy jelenés a tudatosságban. Sőt mi több, az értelmezés időnként változni fog, hiszen mindig is változott. Minden önmagáról szóló gondolat (legyen akár a sajátja, akár valaki másé) csak egy mozzanat a tudatosságban, csak egy időleges mentális kép. Mindössze ez ön. De valóban ez-e? Csak egy mentális kép lenne? Van olyan kép, amellyel azonosíthatja magát változás nélküli, független, önálló létezőként, aki megválaszthatja a cselekedeteit? Viszonylagosan - a jelenségek szintjén - „ön" vagy „én" nem vagyunk mások, csak egy cseppnyi fizikai anyag, mely az anyaméhben megfogant, és melyben a tudatosság szikrája szunnyadt - amely tudatosság az egész megnyilvánulásban benne rejlik. A jelenségek számtalan formája a viszonylagosságban mind az abszolút alanyiság - az „Én" tárgya, mivel a megnyilvánulás alapja a kettősség az alany és tárgy révén, s mivel minden tárgy „másik" bármilyen tárgy részére, amely érzékeli azt egy állítólagos alanyi minőségben. Egyetlen tárgynak sincs független léte. Puszta megjelenések vagyunk a tudatos-
ságban, képzetek az elmében, és semelyik érző lény sem több, mint saját magának és azoknak a képzete, akiket „másoknak" tart. Ha nincs független léte, hogyan cselekedhet? Vajon cselekszik-e egyáltalán? Vagy csak külső ingerekre reagál, mint egy bábu? Ha csendben ülne, és megnézné, mi történik, hamar felismerné, hogy valójában nem is élünk, hanem „élnek bennünket"; hogy az élet mint olyan nem több annál, amit látszólagos működésnek lehetne nevezni. Azért látszólagos, mert minden működés megint csak nem több, mint körképszerű megjelenés a tudatosságban. Ha nincs tudatosság, mint a mélyalvásban vagy érzéstelenítés hatására, akkor működés sincs. Hol lépünk hát be „mi" ebbe a működésbe? Ez a csattanó a mája vígjátékában! „Mi" nemcsak hogy nem voltunk soha kívül rajta, de az egész működés valójában mi vagyunk. Mi az egész vagyunk, a szent, lényegi Abszolútum, mely az érzékszervek számára felfoghatatlan, és csupán a relatív kettősségben érzékelt és felfogott, mégpedig megnyilvánult jelenségekként. „Mi" a jelenségek szintjén transzcendensek vagyunk „Énként", a Lényeg szintjén pedig immanensek, attól függően, hogyan látjuk magunkat. Nem létezik semmi, csak „Én", nincs „én" vagy „másik". A viszonylagos megnyilvánulásban a jelenségek „én"-képzetté változtatják magukat a tudatosságban, és a tárgyak - alanyi identitást öltve magukra - a többi tárgyat mint „másokat" érzékelik, de a Lényeg szintjén csak az alanyi „Én" létezik, minden kettősség nélkül. Most térjünk vissza az atombombájához. Ha valóban felfogta az eddig elhangzottakat, akkor vajon lehetséges lesze továbbra is úgy gondolkodnia, hogy van az életben bármilyen gonosztevő, olyan független, önálló,
elkülönült létező, akinek rettenetes képessége van a „gonoszra"? Vagy létezik bármiféle avatár, akinek rendkívüli képessége lenne a „jóra"? E kettő vajon más-e, mint a csepp, amely megfogant? Hölgyem, mostanra bizonyosan felismerte, hogy a „jó" és a „rossz" pusztán egymástól függő ellentétpárok, lényegi megnyilvánulások a kettősségben, megjelenések a tudatosságban, melyek eljátsszák a rájuk osztott szerepüket a teljes működésben. A „rabság" tényleg nem egyéb, mint hinni egy elkülönült létezőben és azonosulni vele, azt felismerni pedig, hogy nem létezhet elkülönült létező, mely független lenne a Tiszta Tudat (pradnyá) átfogó működésétől, azonnali megszabadulás.
46. A különálló létező létének tagadása
Az egyik összejövetel során Mahárádzs elmagyarázta, hogy a halál miért olyan traumatikus rémkép az átlagember számára, míg neki olyan tapasztalat, melyet már alig vár, hiszen kiszabadulást jelent azon határok közül, melyeket a test jelensége szab természetéből fakadóan a tudatosságnak. Ha a test „meghal", a megnyilvánult tudatosság megszabadul, és beleolvad a személytelen tudatosságba, mint ahogy a vízcsepp elvegyül az óceánnal. Mahárádzs megérezte, hogy az egyik látogatónak kérdése van ezzel kapcsolatban. Ránézett, és így szólt: „Úgy tűnik, kérdezni szeretnél valamit." A látogató kissé meghökkent, talán mert még nem jutott el odáig, hogy szavakba is öntse a kérdést, amely tisztázná az elméjében még éppen csak felmerülő kétséget. Ennek ellenére beszélni kezdett: Mahárádzs azt mondta, hogy a halál során valójában az történik, hogy a lélegzet, az életerő elhagyja a testet, és elvegyül a külső levegővel. A tudatosság szintén elhagyja a testet, és beleolvad a személytelen tudatosságba, a holttest pedig ilyen-olyan módon elpusztul. Semmi sem marad egy adott formából, mely létrejött, majd bizonyos idő elteltével megsemmisül. Ha ez a folyamat a tudat-
lanra és a dnyáníra egyaránt vonatkozik, akkor mi szükség arra, hogy dnyánívá váljunk? Amikor a tudatlan emberről és a dnyáníról beszélsz felelte Mahárádzs -, és arról a szükségről, hogy a tudatlan dnyánívá váljon, nem azt feltételezed-e, hogy létezik egy független és önálló egyén, aki képes személyes akarata szerint cselekedni választásának és elhatározásának megfelelően? A folyamatban, amelynek során a jelenségvilág megnyilvánul, van-e hely az ilyen elkülönült létezők számára? Melyik az az alapvető fogalmi keret, amely nélkül a jelenségek megnyilvánulása nem lenne lehetséges? Ha nem létezne a „tér" fogalma, mely gyakorlatilag a kiterjedés, akkor látható lenne-e egy tárgy a maga három dimenziójával? S érzékelhető lenne-e egy tárgy megjelenése egy másik fogalom, az „idő" nélkül (vagyis az időtartam nélkül, amelynek során a tárgy érzékelhető)? Tehát ha már maga a „téridőnek" hívott keret is fogalmi, az abban a fogalmi keretben megjelenő tárgyak - mint például az emberek lehetnek-e mások, mint fogalmi, képzeletbeli fantomok? Értsd meg ezért alaposan, egyszer s mindenkorra, hogy semmilyen fogalmi - s tévesen különálló létezőnek vélt tárgynak nem lehet semmilyen független léte vagy személyes akarata. Senki sem születik, és senki sem hal meg. Ami megszületik, az csak egy képzet. Nincs megszabadulásra váró létező. A tudatlanság rabsága az, ha nem érted meg ezt a tényt, míg ennek megértése az igazság szabadsága. Ne feledd, az igazság a tökéletes összhang a valósággal. Az igazság az ember igaz természetének rendíthetetlen ismerete - a különálló létező létének teljes tagadása.
47. A kereső az, amit keres
Egy európai házaspár jött el látogatóba Mahárádzshoz, körülbelül egy hétre. Férj és feleség egyaránt évek óta érdeklődött már a védánta metafizikája iránt, és alaposan elmélyedtek a témában. Külsejük és viselkedésük mégis némi fáradtságról, majdhogynem frusztrációról tanúskodott, és jól mutatta azt, ami később be is igazolódott. Kitartó, hosszú keresésük ellenére nem volt világos megértésük az igazságról, pedig rengeteget utaztak, és számos Gurutól kértek útmutatást - mindhiába. Most talán arra gondoltak, hogy íme, megint egy újabb eredménytelen próbálkozás és újabb frusztráció. Miután Mahárádzs szokásos kérdésére elmondták magukról a szükséges háttér-információkat, egykedvűen ültek. Mahárádzs egy ideig nézte őket, majd így szólt: Kérem, értsék meg, hogy semmit sem adhatok maguknak. Csupán annyit teszek, hogy spirituális tükröt tartok az arcuk elé, hogy megmutassam igaz természetüket. Ha világosan, intuitíven - nem pusztán verbálisan -megértik, amit mondok, s elfogadják azt a legmélyebb meggyőződéssel és sürgető közvetlenséggel, akkor nem lesz szükségük több ismeretre. Ez a megértés nem idő kérdése (sőt megelőzi az idő fogalmát), és amikor megtörténik, olyan hirtelen áll be, hogy valóságos sokkja az
időtlen megértésnek. Gyakorlatilag azt jelenti, hogy az idő menete váratlanul megszakad, maga az idő folyamata szünetel egy pillanatig - megtörténik az egyesülés azzal, ami megelőzi a viszonylagosságot -, és bekövetkezik az abszolút megértés. Ha egyszer e megértés magja meggyökerezett, a képzeletbeli rabságból való relatív megszabadulás folyamata elindulhat a maga útján, de a megértés mindig pillanatnyi. A „spontaneitás" a kulcsszó annak megértésében, amit mondok. Az egész világ megnyilvánulása az álomhoz hasonló, egy kozmikus álomhoz, mely éppen olyan, mint az egyén mikrokozmikus álma. Minden tárgy álombeli tárgy, minden csak megjelenés a tudatosságban, legyen szó akár a személy spontán módon felbukkanó egyéni álmáról alvás közben, akár az életálomról, melyben mindannyiunkat álmodnak és élnek. Minden tárgyat, minden megjelenést érző lények álmodnak a tudatosságban. Az érző lények tehát egyaránt álomalakok és álmodók; nem létezik elkülönült álmodó. A világegyetem minden álma a tudatosságban zajlik, amely pedig egy adott pszichoszomatikus szervezeten belül található. Ez utóbbi a közvetítő, melynek segítségével az érzékelés és az értelmezés végbemegy, s melyet tévesen egyéni, elkülönült létezőnek gondolnak. A mélyalvásban nincs álom, következésképpen világ sincs. Csak amikor a megosztott elmét használják, akkor léteznek a világtól és a „többiektől" különállóan. Nem tudnak uralkodni a tárgyak fölött a személyes álomban, azt a tárgyat is beleértve, amely „önök" az álmukban. Minden spontán, és mégis, a személyes álmuk semelyik tárgya nem különbözik önöktől. Az életálom-
ban is ez a helyzet: minden tárgy (minden egyén, még ha az álomban egymással szembenállók is) csak az lehet, ami önök. Ezért az életben minden működés, tevékenység csak spontán cselekedet lehet, hiszen nincs elkülönült létező, amely cselekedetet vinne véghez. Önök (és én vagyok) a működés, az álom, Siva kozmikus tánca. Végül emlékezzenek arra, hogy mindenféle álom szükségszerűen jelenségszerű, vagyis megjelenés a tudatosságban, amikor a tudatosság „ébren" van, azaz amikor a tudatosság tudatában van önmagának. Amikor - mint a mélyalvásban - a tudatosság nincs tudatában önmagának, nem létezhet álmodás. Ekkor a férj kérdést intézett Mahárádzshoz, melynek lényege a következő volt: Ha mindannyian csak álomalakok vagyunk, minden független döntési vagy cselekvési szabadság nélkül, miért kellene törődnünk rabsággal vagy megszabadulással? Miért kellene egyáltalán eljönnünk Mahárádzshoz? Mahárádzs nevetve válaszolta: Úgy tűnik, eljutott a helyes végkövetkeztetésre, de a rossz úton! Ha úgy érti, hogy most már meg van győződve róla, a legkisebb kétely nélkül, hogy a tárgy, amellyel eddig azonosította magát, valójában csak egy minden szubsztancia, függetlenség vagy önállóság híján lévő jelenség - pusztán álombeli megjelenés valaki más tudatosságában -, s hogy ennélfogva egy ilyen merő árnyék számára fel sem merülhet a kérdése sem a rabságnak, sem a megszabadulásnak, és következésképpen egyáltalán semmi szükség sincs arra, hogy eljöjjön és hallgasson engem, nos, akkor tökéletesen igaza van. Ha ez így van, akkor nemcsak igaza van, hanem már meg is szabadult! De ha arra utalt, hogy csak azért kell eljönnie hozzám továbbra is, mert nem tudja
elfogadni, hogy ön egy puszta álomalak, minden függetlenség vagy önállóság nélkül, akkor attól tartok, még az első lépést sem tette meg. Csakugyan, amíg jelen van egy különálló létező, aki keresi a megszabadulást, addig sohasem fogja megtalálni. Nézze ilyen egyszerűen: Mi az alapja bármiféle cselekedetnek? A szükséglet. Azért eszik, mert szükség van rá; a teste azért ürít, mert szükség van rá. Azért látogat meg engem, mert szükség van arra, hogy meglátogasson, és hallgassa, amit mondok. Amikor szükség van valamire, a cselekedet spontán módon következik, bármifajta cselekvő beleavatkozása nélkül. Ki érzi a szükséget? Természetesen a tudatosság érzi a pszichoszomatikus szervezet közvetítésével. Ha ön úgy véli, ezzel a szervezettel egyenlő, akkor az vajon nem a téves önazonosítás esete-e, melynek során magára veszi a rabság terhét, és megszabadulást keres? Valójában azonban a kérdező, a kereső az, amit keres! Teljes csend és békesség telepedett a szobára, amint mindenki eltöprengett azon, amit Mahárádzs mondott. A házaspár lehunyt szemmel ült, tudomást sem véve környezetéről, miközben a többi látogató szép lassan elhagyta a szobát.
48. A mélyalvás természete
A számos látogató közül, aki felkeresi Mahárádzsot, vannak néhányan, akik - alighanem valamilyen korábban kapott útmutatás vagy tanulmányaik miatt - úgy találják, hogy megrekedtek a megértés egy adott pontján. Ők minden esetben a problémájukat szeretnék tisztázni. Ilyen emberek egy csoportja számára a probléma a mélyalvás természete körül forgott. Ők úgy értették - vagy inkább félreértették, amit hallottak -, hogy a mélyalvás állapota valóban a „végső" állapot, az eredendő állapotunk, és eléggé felzaklatta őket, amikor azt hallották Mahárádzstól, hogy mi sem áll távolabb az igazságtól. Hogyan lehetne valódi állapotunk a mélyalvás állapota - kérdezte tőlük Mahárádzs -, amely az ébrenlét állapotával váltakozik a tudatosságban? Maga a tudatosság is időhöz kötött, s megjelenése és fenntartása a tápláléktesttől függ. A mélyalvás ennélfogva igencsak testi állapot, melynek időtartama az ébrenléttel váltakozik. Azért tévesztitek össze a nem tárgyi Tiszta Tudattal - ahol a Tiszta Tudat nincs önmaga tudatában -, mert a mélyalvás során a tudatosság időlegesen elpihen. Az a fontos különbség közöttük, hogy a mélyalvás állapota csak annyiban hasonló a Tiszta Tudathoz, hogy a tudatosság olyankor nincs önmaga tudatában.
Mindazonáltal ez az állapot egyszer csak „mozgásba jön", hiszen megszabott időtartama van, melynek végén az ébrenlét állapota újra felváltja. Csak annyit mondhatunk - tette hozzá Mahárádzs -, hogy a jelenlét érzése, mely az ébrenlét során jelen van, hiányzik a mélyalvásban. Másrészről a Tiszta Tudat állapota - mely valójában vagyunk - a teljes hiánya úgy a jelenlétnek, mint a jelenlétérzet hiányának. Ez a mindennél fontosabb különbség. Az erős fogalmi beidegződések miatt van, hogy olyan emberek, akik állítólag magas spirituális szintre jutottak (bármit is jelentsen ez!), nem könnyen értik meg ezt az alapvető különbséget, melyet Mahárádzs a mélyalvás és a Tiszta Tudat között tesz. Szánalomra méltó volt látni, ahogy Mahárádzs egymás után rombolta le fogalmaikat és képzeteiket, melyeket oly sokáig és oly szeretettel dédelgettek, s melyeket szemmel láthatólag igen nehezen engedtek el. De az is nyilvánvaló volt, hogy el kell engedniük. Ellenállhatatlan humorával Mahárádzs a kérdezők tudatállapotát az olyan milliomosok tudatállapotához hasonlította, akiket arról értesítettek, hogy millióik hirtelen teljesen elértéktelenedtek! Mahárádzs még érthetőbbé tette a problémát azzal, hogy elmagyarázta: az ébrenlét és a mélyalvás állapota egyaránt váltakozó időszakok a megnyilvánult tudatosságban. Ha ezt világosan megértjük, nem lesz többé zavarodottság. Törődtél száz éve a mélyalvással? - kérdezte Mahárádzs az említett csoport hangadóját. - Volt szükséged alvásra? Most, hogy a tudatosság megnyilvánult egy testi szervezetben, képes vagy kitartani alvás nélkül akár rövid ideig is? Tudatosság, mélyalvás, ébrenlét, időtartam - ezek mind ugyanannak a megnyilvánu-
lássál kapcsolatos képzetnek a részei. Hogyan lehetne ezt egyenlővé tenni a megnyilvanulatlan Tiszta Tudattal, amely időtlenség, tiszta alanyiság a tárgyiság legkisebb szikrája nélkül?
49. Az „én" megsemmisítése
Egyik reggel Mahárádzs így szólt a látogatókhoz: Néhányan közületek már több hete ide járnak. Különösen szívemen viselem a tengerentúli látogatók sorsát, akik csak azért jönnek el, hogy velem találkozhassanak, nem pedig valamiféle városnézés kedvéért. Egy halom pénzt költöttek az utazásra meg a bombayi tartózkodásra, és időnként elmorfondírozom rajta, hogy vajon megértették-e, amit közvetíteni próbálok. Áruljátok hát el nekem, tudjátok, mi a legfőbb igazság, az élet végső célja (paramártha)? Mi a végső cél számotokra? Gondoljátok végig, miről beszéltem korábban, mielőtt előrukkolnátok a válasszal! Az egyik külföldi látogató a következő bátor válasz-szal szolgált: „A megszabadulás. Meg akarok szabadulni az élet rabságából. Miután Mahárádzsot hallottam, inkább úgy mondanám, hogy »a tudatosság rabságából«." Hamarosan helyeslő mormogás hallatszott többek felől. Mahárádzs nevetve felelte: Figyeljétek meg, milyen erős a beidegződés! Hogy a szülőktől vagy a szellemi vezetőktől ered-e, nem számít. A „rabság" és a „megszabadulás" problémája része a tradicionális tanításnak, melyben azokat részesítik, akiknek az értelmi és intuitív szintje nem elég magas ahhoz, hogy felfogják az igazi lényegét annak, ami van. De ti már nem vagytok spirituális
óvódások. Újra meg újra elmondom nektek, hogy ne úgy gondoljatok többé magatokra, mint jelenségtárgyakra, és ne is beszéljetek úgy magatokról, mintha azok lennétek! Újra meg újra elismétlem, hogy nem jelenségtárgyak vagytok, hanem maga a tudatosság, az életadó tudatosság, mely érzéssel tölti el az érző lényt; azon túl pedig hogy csak a megnyilvánulásban vagytok tudatosság, valójában azonban az vagytok, ami még a tudatosságot is megelőzi, vagyis a tökéletesen Tiszta Tudat. Hát nem egyszerű megérteni - tette fel a kérdést Mahárádzs -, hogy egy merő tárgy, egy megjelenés (hiszen a test nem egyéb) nem vihet véghez semmiféle cselekedetet független, elkülönült létezőként? A személyes „én" képzete csak akkor jön létre, amikor a személytelen tudatosság a maga teljes működésében megnyilvánul azzal, hogy tárgyiasítja magát, és azonosul minden egyes tárggyal. Ez a képzet a „rabság" forrása, az „Én", a tiszta alanyiság tárgyiasulása objektív „énné". Ez az „én" - az énképzet vagy ego - a képzeletbeli rabság, amelyből keressük a megszabadulást. Ha tisztán átlátjuk, miből áll a megszabadulást kereső érző lény, az megmutatja, milyen nevetséges az egész elképzelés. Maga a test nem egyéb, mint az anyaméhben megtermékenyült férfimag növekedése, a magzat pedig a szülők által elfogyasztott étel esszenciája, s benne szunnyad a tudatosság. Ha mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy aminek tűnünk, az nem más, mint a táplálék esszenciája, akkor megkérdezhetem, melyik morzsát szeretnéd megszabadítani? Melyik morzsával, az öt elem közül melyikkel azonosítod magad? (Hiszen az étel a lényege az öt elem kombinációjának.) A felébredés, megvilágosodás vagy megszabadulás nem más, egyáltalán nem más, mint mélyen, alaposan,
intuitíven megérteni, hogy ami vagyunk, ami itt és most itt van, az a teljes hiánya minden elképzelhetőnek és felfoghatónak, ami ugyanaz, mint a megismerhetetlen potencialitás teljes jelenléte. Gondoljatok bele egy pillanatig - mondta Mahárádzs -, hogy felmerülhet-e olyan kérdés, amelynek középpontjában nem egy „én" vagy „te" áll, mint egyén - aki lát vagy nem lát, megért vagy nem ért meg, cselekszik vagy nem cselekszik. Mindig egy „én" az érintett. Szinte sohasem az van, hogy a dolog látszik, a kérdés megértődik, a cselekedet megtörténik. Bármikor következik is be teljes és tökéletes átváltozás (parávritti), egy „metanoiézis" megy végbe. A radikális változást nem szántszándékkal „teszi meg" vagy „éri el" egy elkülönült létező. Ezt a tényt nem ismeritek fel. Azt nem ismeritek fel, hogy nem létezhet olyan elkülönült létező, aki közvetlenül, szántszándékkal előidézte volna ezt a radikális átváltozást! Valójában ennek a megértése (de nem egy egyén révén) az, ami az „én" - a kereső - megsemmisülését előidézi, és egy fajta vákuumot hoz létre, az elme „böjtölését", ami meghívja azt a jelenlétet, amely a valódi „Én" (nem pedig „én"). így történik meg vagy következik be az átformáló helyreállítás. Ezt nem lehet elérni. Értsétek meg - fejezte be Mahárádzs -, hogy a tárgyak és azok alapminőségei (gunái) nem alanyok és tárgyak, ahogy az érzékek érzékelik, az elme pedig értelmezi őket, hanem az embereket is beleértve mindannyian tárgyak, puszta megjelenések a tudatosságban - így végső soron a tárgyakat nem lehet és nem is szükséges „megszabadítani".
50. Egy tiszteletlen kinyilatkoztatás
Mahárádzs napirendjének az is része, hogy napjában négyszer áhítatos dalokat (bhadzsanokat) és imákat énekel. Az első bhadzsan reggel fél hatkor kezdődik. Ilyen alkalmakkor azt láthatjuk, hogy teljesen belemerül az énekelt költeményekbe, sőt egészen a legutóbbi időkig éneklés közben még önfeledten táncolt is. Most már természetesen nincs meg ehhez az ereje. Az egyik összejövetelen egy látogató így szólt hozzá: Lehet, hogy Mahárádzs tökéletes dnyání, de amikor látom, hogy milyen megindultsággal énekli a bhadzsanokat, elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy az odaadás még mindig ilyen szilárdan tartja magát Mahárádzsnál. Mahárádzs azonnal válaszolt: Mindennek megvan a helye a világban és a napirendünkben. Az a fontos, hogy megértsük a valódi helyzetet, hogy helyes legyen a szemléletmódunk. Az odaadás és a tisztelet rendjén való addig, amíg az ember annak ismeri fel őket, amik: hatást keltő dolgoknak, és ilyen értelemben rabságnak, köteléknek. Amikor az ember annak lát valamit, ami, akkor az elveszti az erejét, viszont ha belebonyolódik, a kötelék egyre szorosabb lesz. Minden érzelem (szeretet, odaadás stb.) a kettősségen alapul, és amíg ezek az érzelmek ha-
tározzák meg az ember szemléletmódját, addig markában tartja a kettősség, viszont a valódi szentség, teljesség, egység nem lesz elérhető. A helyzet olyan nyilvánvaló és egyszerű, hogy az ember csak nevethet, sőt látszólag tiszteletlen lehet, amikor a babonaság és misztérium fantasztikus felépítményét látja, melyet az igazság alapvető egyszerűségére és a köré építettek! Értsd meg, milyen egyszerű és közvetlen ez: „Én" - az időtlenség - teljes, Tiszta Tudat vagyok, anélkül hogy tudatában lennék ennek a tudatnak; a tiszta alanyiság vagyok, a tárgyiasság szikrája nélkül. Én nyilvánulok meg ' a tudatosság által, a kettősség által, az alany és a tárgy segítségével, a téridő képzete és az egymástól függő ellentétpárok sorozata révén, melyek nélkül a megnyilvánulás és a tárgyiasulás nem lenne lehetséges. Minden megnyilvánulás az én kifejeződésem, az én tükröződésem, melyben az egyes érző lényekként nyilvánulok meg. Ez a tárgy, ez az érző lény működni látszik, és (tévesen) az alanynak gondolja magát. De „Én" vagyok az egyetlen alanyiság, és minden működés a megnyilvánult világban az én tárgyiasulásom a tudatosságban, amely valójában vagyok. A jelenségtárgyak - annak aspektusai, ami vagyok - csak akkor válnak érzékszervileg érzékelhetővé, ha kiterjednek abba, amit „térként" nyilvánítok meg, és abban lesznek mérhetők, amit „időként" nyilvánítok meg. Megismétlem tehát az egyszerű és nyilvánvaló igazságot: ez az itt és most érzékszervileg érzékelhető egész megnyilvánulás nem különbözik attól, ami egységemben vagyok. S természetesen ezt minden érző tárgy kijelentheti. Ha megérted ezt az egyszerű helyzetet, azt teheted, amit akarsz, miközben végighaladsz életed kiszabott
idején. Ha kedved tartja, az odaadásnak és az áhítatnak szentelheted magad, énekelhetsz bhadzsanokat, de fogd fel a hamisat hamisként. Értsd meg, hogy semmi vallásos vagy áhítatos nincs a megnyilvánulás folyamatában, mely spontán módon jelenik meg, s melyhez neked mint egyéni, elkülönült létezőnek semmi közöd.
51. Ki szenved?
Amikor kevés látogató van jelen, Mahárádzs általában bizalmasabb és bensőségesebb hangnemben beszél. Amikor viszont kis padlásszobája szinte zsúfolásig megtelik, először megkérdezi, hogy van-e bárkinek kérdése - jóllehet rendszerint hozzátesz egy korlátozó, jobban mondva megszorító feltételt: a kérdés nem vonatkozhat arra, hogy az ember mit tegyen vagy mit ne tegyen a világban. Más szavakkal, a kérdést úgy kell feltenni, hogy a kérdező nem azonosítja magát a testével! Ennek a megszorításnak feltehetőleg az a célja, hogy kirekessze a felszínes és komolytalan kérdéseket, melyek csak időpocsékolást jelentenének. Az is magától értetődő, hogy az embereknek nem kellene azt kérdezniük Mahárádzstól, hogyan birkózzanak meg bonyolult személyes problémáikkal. Mahárádzs a napnál is világosabban tudtukra hozza, hogy ő se nem jövendőmondó, se nem csodatévő. Egyik reggel valaki megkérdezte, hogy miért kell az embernek szenvednie, és miért létezik boldogtalanság. Mahárádzs egy darabig csendben ült, majd halkan beszélni kezdett: Bármilyen érzelmet vagy érzést tapasztaljon is az ember, az egy mozzanat a tudatosságban. Ha valaki szomorúságot vagy boldogtalanságot érez, az azt
jelenti, hogy egy esemény nem elégítette ki azt a szükségletet vagy kívánságot, amelyet abban a pillanatban érzett. Az az esemény azonban, mely az egyik embert szomorúsággal tölti el, boldoggá tehet egy másikat; továbbá az az esemény, amely boldogtalanságot okozott valakinek valamikor, más alkalommal boldogságot eredményezhet ugyanennek az embernek, attól függően, mit gondol arról, hogy éppen mit akar. Milyen tényezők játszanak szerepet abban, hogy az ember mit gondol a boldogság vagy boldogtalanság, öröm vagy fájdalom megtapasztalását illetően? Először is jelen kell lennie a tudatosságnak; másodszor jelen kell lennie egy elkülönült létező, egy személy képzetének, e személy szükségleteivel együtt; harmadszor pedig kell lennie egy eseménynek a téridőben. Egy esemény megtörténhet, sőt még a személy is jelen lehet a vágyaival egyetemben, de ha nincs tudatosság, akkor az ember nem fog törődni sem az eseménnyel, sem annak hatásával. A tudatosság a legfontosabb tényező és szereplő! „Az, ami vagyok" még saját létezésének sem volt tudatában addig, amíg a „vagyok" tudása meg nem érkezett. Abban az eredendő állapotban a lehetősége sem volt meg semmilyen szükségletnek, kívánságnak, reménynek, vágynak, törekvésnek, örömnek vagy fájdalomnak - mindezek a testtel együtt jelentek meg. Még a tudatosság megérkezése után is csak a „vagyok" tudatos jelenléte volt érezhető, nem pedig az, hogy ez vagy az vagyok. A képzeletbeli különálló létező csak azután jött létre, miután a tudatosság azonosította magát külső formájával. Ez a különálló létező tehát nem más, mint képzet. Nincs saját, független léte. A tudatossággal együtt jelenik meg a téridő képzete, amely nélkül nem érzékelhető megnyilvánult jelenség.
Ahhoz, hogy a megnyilvánulás érzékszervileg érzékelhető legyen, szükséges, hogy legyen kiterjedése (amely nem lehetséges a tér képzete nélkül), és hogy eseményként elnyúljon az időben (ehhez pedig az idő képzete szükséges). A boldogság és a boldogtalanság, valamint a többi egymástól függő ellentétpár valójában nem létezik önmagában. Nem is létezhetnek, hiszen nem egyebek, mint fogalmi tárgyiasulások a téridőben. Ha ezeket az ellentétpárokat bármikor egymásra helyeznénk, kiegyenlítenék egymást, és visszaállna az egyensúly. Ami az Abszolútum szintjén vagyunk (az időtlen, végtelen, feltétlen, teljesen minőségek vagy identitás nélküli tiszta lét), az nem ismerheti, hogy mi az öröm vagy a fájdalom, mert ami vagyunk, abban egyáltalán nincs semmi tárgyiasság, márpedig csak egy tárgy szenvedhet, és egy tárgynak lehet bármiféle tapasztalata. Elkülönült tárgyként időhöz kötött, véges és az érzékekkel érzékelhető megnyilvánult jelenségnek tűnünk. Csak azáltal szenvedhetünk, hogy tévesen azonosítjuk magunkat a különálló tárgyakkal! Hát nem kellene legalább ezt megértenünk? Vonulj vissza eredeti állapotodba, a teljességbe, a „születésed" előtti állapotodba, amikor nem volt még a vagyok tudása, ennélfogva nem volt semmiféle szükséglet vagy kívánság sem. Minden szenvedésnek azon nyomban vége szakad, hogy a Tiszta Tudatban elkülönülsz a hamistól mint hamistól, a mulandótól mint mulandótól. Ha meglátod, hogy a hamisnak és mulandónak már a puszta léte is a téridő képzetétől függ, közelebb kerülsz a saját igaz mi voltodhoz. Ha felismered, hogy nem más szenved, mint a képzeletbeli elkülönült létező, melyet önmagadnak hiszel, akkor ráébredsz igaz természeted
teljességére, amelyben szentség és gyógyulás egyszerűen benne rejlik. Zárásként Mahárádzs utalt „arra az alávaló betegségre, mellyel az orvosok megvádolták". Majd így folytatta: Általában már magának a betegségnek - a ráknak - az említése sokkos állapotba hozza a beteget. Az én reakcióm azonban egészen más: Kinek fáj? Ami „megszületett", az kétségkívül „meg is hal" a kitűzött időpontban. A kellő időben az az „anyag", amely ennek az adott pszichoszomatikus szervezetnek a forrása, haldokolni kezd az elhasználódás következtében, majd „holtnak" nyilvánítják, a szervezeten belüli tudatosság pedig kiszabadul, hogy beleolvadjon az immanens, mindent átható tudatosságba. De mi a helyzet énvelem? Sohasem volt egy „én", sohasem létezhet „én". Viszont „Én" mindig jelen voltam, teljesen. Valójában a viszonylagos hiányom a teljes, abszolút jelenlétem lesz, a „halál" pillanata pedig a leghatalmasabb eksztázis pillanata, a pszichoszomatikus szervezet legutolsó érzéki észlelete.
52. Fejlődés a spirituális keresés során
Mahárádzs mindig készségesen foglalkozik a keresők kétségeivel és nehézségeivel; azt szeretné, hogy kérdéseket tegyenek fel neki. Folyton hangsúlyozza, különösen a tengerentúli látogatóknak, hogy mivel komoly összeget költöttek az indiai útra, és semmi fáradságot nem kíméltek, hogy vele találkozhassanak, most nem szabad csendben üldögélve vesztegetniük az idejüket, hanem fel kell tenniük idevágó kérdéseiket. Ha valóban nincs felteendő kérdésetek mondja Mahárádzs -, az azt jelenti, hogy már felismertétek az igazságot. De akkor minek pocsékoljátok az időtöket, miért nem mentek haza? Ha viszont a kutatásnak vannak még nem egészen világos területei, akkor azokat itt és most tisztázni kell. De - figyelmeztet Mahárádzs - ne úgy kérdezzetek, mint emberi lények, akik egy jelenségtárgyban összpontosulnak! Ne feledjétek, én nem egyéni létezőkhöz beszélek, hanem tudatosságként beszélek a tudatossághoz a tudatosságról. Az egyik külföldi látogató, aki már jó ideje járt Mahárádzshoz, nyugodt hangon így szólt: Lehet, hogy a testelme azonosulás szintjéről beszélek, de van egy kérdés, egy probléma, amely már olyan régóta gyötör, hogy nem tudom tovább magamba fojtani. Beszéltem róla néhány
itteni keresővel, és megtudtam, hogy ők is ugyanezzel a problémával küzdenek. Most azonban nem a nevükben, hanem csak a magam nevében beszélek. A probléma a következő: Honnan tudom, hogy van-e bármilyen fejlődés spirituális keresésemben? Egyszer-egyszer, különösen meditáció közben, bepillantást nyerek abba, amit keresek, de csupán bepillantást, és azt is ritka alkalmakkor. Honnan tudhatom, hogy fejlődöm-e? Mahárádzs átérezte a komolyságot, amellyel a látogató feltette kérdését, de a kérdező iránt érzett rokonszenve ellenére sem tudta palástolni csalódottságát. Egy darabig csendben ült, talán hogy úrrá legyen azon az összetett hatáson, melyet betegségéből fakadó gyengesége és a kérdésből eredő mentális gyötrelem okozott számára. Ezután halkan beszélni kezdett, inkább szomorúan, mint dühösen: Azt hiszem, teljesen abba kellene hagynom a beszédet, és ki is kellene tennem egy erről szóló táblát! Úgy látom, sokan közületek csak megszokásból jönnek el, vagy új tapasztalat reményében, melyről valamelyik barátotoktól szereztetek tudomást. De valójában nem hallgattok meg. Ha meghallgatnátok, fel sem merülne ilyen kérdés. S ha mégis felmerülne, magatok is könnyen elbánhatnátok vele - már ha figyelmesen meghallgattatok volna, és megértették volna, amit mondtam. Ehelyett úgy találom, hogy ez a kérdés sokatokat gyötör. A probléma látszólag a „fejlődésről" szól. De kinek kell fejlődnie, és mi felé fejlődik? Lankadatlanul azt hajtogatom, hogy ti a tudatos jelenlét vagytok, az életet adó tudatosság, mely érzéssel tölti el a jelenségtárgyakat; hogy nem jelenségtárgyak vagytok, melyek csak megjelenések annak tudatosságában, aki észleli őket. Hogyan „fejlődhetne" egy „megjelenés" bármilyen cél felé? Ahelyett
tehát, hogy engednétek ennek az alapvető megértésnek, hogy átitassa egész lényeteket, puszta ideológiai tézisként fogadjátok el, majd felteszitek a kérdést. Honnan tudhatná egy fogalmi megjelenés, hogy tesz-e bármiféle fogalmi fejlődést fogalmi megszabadulása felé? Mahárádzs felemelt egy gyufásdobozt, majd megkérdezte: Ez ti vagytok? Természetesen nem. Szükség van időre ahhoz, hogy ezt megértsétek? A tény megértése azonnali, ugye? Miért kellene akkor idő ahhoz, hogy megértsétek, hogy nem a test-elmének nevezett jelenségtárgy vagytok? Ne felejtsétek, hogy az életet adó tudatosság vagytok, amely érzéssel tölti el a jelenségtárgyakat. Kérem, értsétek meg, hogy ez a megértés megelőzi a tudatosság megjelenését, ami az intellektus alapja. A megértés nem fokozatos gyakorlás kérdése. Csupán megtörténhet azonnal, önmagától - nincsenek szakaszok, melyek mentén szándékos előrehaladás lehetséges. Nincs senki, aki fejlődhetne. Eltöprengve ezen, talán az lehet a „fejlődés" legbiztosabb jele - már ha az ember nem tudja feladni a fejlődés képzetét -, hogy a legkevésbé sem törődik a „fejlődéssel", a legkevésbé sem nyugtalankodik olyasmik miatt, mint a „megszabadulás", s hogy egy fajta „üresség" lesz benne, bizonyos „gondtalanság", akaratlan önátadás annak, ami történik, bármi is történjen.
53. A tapasztalat elszenvedése
Egyik reggel Mahárádzs szemmel láthatólag rosszul érezte magát - a torokrák nyilván komoly fájdalmakkal járt. Az elmúlt néhány hónap során fájdalmai hevesebbé váltak, bár sohasem panaszkodott. Még jelen állapotában sem kényszerült ágyba, s minden reggel és este ugyanúgy a székében találtuk, mint korábban. Betegsége ellenére beszélt is, jóllehet eléggé röviden és halkan. A látogatóknak igen figyelmesen kellett hallgatniuk, azzal a különleges érzékenységgel, amely képessé tette őket arra, hogy felfogják szavai valódi jelentését. Sőt, Mahárádzs úgy érezte, hogy a hosszú magyarázatoknál jobb, ha kevesebbet beszél - mint ez alkalommal is -, csupán néhány jól megválogatott szóval. Az igazi keresők megértik őt akkor is, ha kevesebbet beszél, hiszen birtokukban van a megfelelő érzékenység és intelligencia. Tehát ugyanolyan rendjén való az is, hogy most nem tudok hosszabban beszélni - szokta mondani Mahárádzs. Ezen a reggelen az egyik látogatót (egy hölgyet) nagyon megindította Mahárádzs állapota s az, hogy milyen sztoikusan viseli a fájdalmát. A hölgy azt képzelte, hogy a testi fájdalom még a halálnál is rosszabb lehet. Nem is tudta megállni, hogy meg ne szólaljon: Mahárádzs, én nem félek a haláltól, de rettegek a testi fájdalomtól.
Kérem, árulja el, hogyan szabadulhatok meg ettől a félelemtől. Mahárádzs nevetve válaszolta: Attól tartok, ebben nem segíthetek, de biztos vagyok benne, hogy sokan vannak, akik ismernek olyan módszereket, melyekkel el lehet kerülni vagy csökkenteni lehet a testi fájdalmat. Én csak annyit tehetek, hogy elmagyarázom, mi maga a szenvedés, és ki szenved. Mindig a probléma gyökeréig kell hatolni. Mikor kezdődött a szenvedés tapasztalása? Van akármilyen emléke bármiféle szenvedésről, mondjuk, száz évvel korábbról? Mikor kezdődött a tapasztalás? Mélyen töprengjen el ezen, hogy a válaszok e kérdésekre belül, szavak nélkül merüljenek fel. Vajon maga az élet más, mint tapasztalás? (Tapasztalás az időben, pillanatról pillanatra, horizontálisan kiterjesztve.) És mi a tapasztalás? Nem az, hogy reagálunk egy külső ingerre, melyet az érzékek tapasztalatként értelmeznek, amely kellemes és elfogadható vagy kellemetlen és elfogadhatatlan? Az ember nem tapasztalja a szenvedést, hanem elszenved egy tapasztalatot, legyen az kellemes vagy kellemetlen. Az alapkérdés tehát, amellyel foglalkoznia kellene, az, hogy ki (helyesebben mi) az, aki (vagy ami) elszenved egy tapasztalatot. Hadd áruljam el rögtön, „Én" nem szenvedek (és nem is szenvedhetek) el semmilyen tapasztalatot, sem kellemest, sem kellemetlent; csak egy „te" vagy „én" szenved el egy tapasztalatot. Ez nagyon fontos megállapítás, és mélyen el kellene töprengenie ezen. Valójában hagynom kellene, hogy maga oldja meg ezt a problémát, sőt inkább hogy maga a probléma oldja meg magát! De haladjunk tovább. „Én" nem szenvedhetek el semmilyen tapasztalatot, hiszen „Én" tiszta alanyi-
ság vagyok a tárgyiasság leghalványabb nyoma nélkül, márpedig csak egy tárgy szenvedhet. Az „én" és a „te" tárgy, következésképpen el is szenved tapasztalatokat. De mint semmilyen tárgynak, az „én"-nek vagy „te"-nek sem lehet szubsztanciája, tehát csak képzetként létezhet a tudatosságban. Ne felejtsük el továbbá, hogy csak a tudatosság szenvedhet, mivel az ingerre adott válasz - hiszen a tapasztalás ez - csupán a tudatosság segítségével jöhet létre. Emiatt tehát a tudatosság és a szenvedés ugyanaz, semmiben sem különböznek. Tűnődjön el ezen a rendkívül fontos dolgon! Amit mondok, annak megértését meglehetősen nehéznek találja, mert azonosította magát a testével, a pszichoszomatikus szervezettel, amely által egy tapasztalatot elszenvedünk, s amely az az eszköz, melyben az elszenvedett tapasztalatot feljegyezzük. Ön elvesztette azonosságát a „tiszta" alanyisággal, az Abszolútummal, amely ön valójában, és tévesen a tárgyi „énnel" azonosította magát. Ezért mondja, hogy „szenvedek", és ezért van „rabságban". Érti, amit mondok? Én tudatában vagyok valódi identitásomnak, mint időtlenségnek, végtelenségnek, alanyiságnak, ezért nem szenvedek, és nem is szenvedhetek. Világos számomra, hogy a tudatosság az, ami látszólag elszenved egy tapasztalatot az érzékszervi apparátus közreműködésével. Ön viszont azt hiszi, hogy azonos az érzékszervi apparátussal, s ez a téves azonosulása okozza szenvedését és rabságát. Amíg a tudatosság működik, és működésben tartja az érzékszervi apparátust, addig lesz élés, tapasztalás és szenvedés is - lesz pozitív vagy negatív. De ön - mint „Én" csupán szemtanúja az egésznek. Minden műkö-
dés a tárgyiasult kifejeződése annak, ami szubjektíve vagyok, és minden érző lény mondhatja ezt: Ami vagyok, az nem szenvedhet el semmilyen tapasztalatot, csak egy „én" vagy „te" szenvedhet el valamilyen tapasztalatot.
54. A szavak, és azok beteljesülése
Egyik reggel Mahárárdzs testén a szokásosnál is jobban eluralkodott a gyengeség. Testén, megtörhetetlen szellemétől függetlenül, már tisztán látszottak a gyilkos kór könyörtelen hatásai. Mahárádzs törékenynek és fáradtnak tűnt. Szokott helyén ült, egészen nyugodtan, szinte mozdulatlanul, tudomást sem véve a fájdalomról, amely minden bizonnyal heves volt. Egyszer csak nyugodtan, igen halkan beszélni kezdett. Az embernek nagyon kellett figyelnie, hogy megértse a szavait. Amit jelenségként a jelenlétemnek láttok - mondta Mahárádzs -, az a Lényegként való hiányom. A Lényeg nézőpontjából nem lehet sem jelenlétem, sem hiányom, hiszen mindkettő képzet. A jelenlét érzése az a képzet, amely az Abszolútum egységét a viszonylagosság kettősségévé változtatja. Megnyilvánulatlanul én vagyok az a lehetőség, amely a megnyilvánulásban a ténylegessé válik. Kíváncsi vagyok, hogy ezek a szavak jelentenek-e bármit számotokra. Vagy csak szavak? Természetesen nem kételkedem az őszinteségetekben. Eljöttetek ide - sokan közületek messziről és komoly kiadások árán -, egészen hosszú időt töltötök a földön ülve, amihez a legtöbben nem szoktatok, és egyértelműen úgy látszik, hogy figyel-
tek arra, amit mondok. De meg kell értenetek, hogy ha hiányzik egy bizonyos különleges érzékenység, a szavak nagyon korlátolt célt érhetnek csak el. Esetleg felkeltik intellektuális kíváncsiságotokat, és bizsergetik tudás utáni vágyatokat, de nem nyílnak meg, hogy felfedjék valódi értelmüket. Mit tehát ez a különleges érzékenység? Itt az ember újra szembetalálkozik a szavak általi kommunikáció korlátaival. Jelentene nektek bármit is, ha azt mondanám, hogy „ti" azért jöttetek el hozzám, hogy meghallgassatok, de azon az alapon kell hallgatnotok, hogy ez a „ti" teljesen illuzórikus, hogy valójában nem is létezik „ti", aki hallgathatná a szavaimat, és azok bármiféle módon a hasznára válnának?! Pedig azt kell mondanom, hogy ha nem adjátok fel azt a szerepeteket, hogy egyéni hallgatók vagytok, akik valamilyen hasznot várnak a hallottakból, akkor a szavak pusztán üres hangok lesznek számotokra. A megértést a következő gátolja meg: noha talán felkészültök arra, hogy elfogadjátok azt az állítást, miszerint az univerzumban minden illuzórikus, ebbe az illuzórikusságba nem értitek bele magatokat! Látjátok hát a problémát? Vagy inkább vicc nektek ez, mint probléma? Amikor - hogy ne mondjam azt, hogy „ha" - hallgatásotok alapjaként elfogadjátok ezt, vagyis feladtok minden nyugtalankodást a hallgató miatt, aki „jobb" egyén szeretne lenni azzal, hogy hallgatja a szavaimat, és abban reménykedik, hogy valamilyen jól érzékelhető fejlődés irányában „munkálkodik", akkor tudjátok, mi történik? Akkor, az intuitív hallgatás ezen állapotában, amikor a „hallgató" nem alkalmatlankodik többé, a szavak feltárják finomabb, belső jelentésüket, melyet a „böjtölő" vagy nyi-
tort elme mély és azonnali meggyőződéssel felfog. A szavak ekkor érik el korlátolt beteljesülésüket! Amikor a hallgató ily módon kikerült a képből, és nem tolakszik be a hallgatásba, akkor a viszonylagos, megosztott elme önmagától tartózkodik attól a természetes hajlamától, hogy a szavak nyakatekert értelmezésébe bonyolódjon, ez pedig megakadályozza, hogy fenntartsa a tárgyiasítás szakadatlan folyamatát. Ekkor a teljes elme képessé válik arra, hogy közvetlen kommunikációban legyen úgy a beszéddel, mint a hallgatással, előidézve ezzel a szavak jógáját, és képessé téve a szavakat arra, hogy átadják legbelső jelentésüket és legnehezebben megfogható értelmüket.
55. Az élettel és a halállal kapcsolatos zavarodottság
Amióta köztudottá vált, hogy Mahárádzs torokráktól szenved, egyre többen kezdtek jönni hozzá, még olyanok is, akik máskülönben talán nem keresték volna fel őt. Úgy tűnt, sokuk őszintén aggódik. Néhányan csodálkozásuknak adtak hangot amiatt, hogy Mahárádzs ugyan sápadtnak és gyengének látszik, halálos betegsége ellenére mégis ugyanolyan jókedvű és beszédes, mint általában. Egyik este, amikor a körülötte lévők csüggedtnek és szomorúnak tűntek, Mahárádzs az életről és a halálról kezdett beszélni. Bárcsak megértenétek, hogy áll a helyzet valójában! - mondta Mahárádzs. - Akkor hozzám hasonlóan ti sem törődnétek az élettel és a halállal. Nincs különbség a kettő között. Hát nem voltál „halott", mielőtt megszülettél? Mi más a sötétség, mint a fény hiánya? Mi egyéb a „halál", mint az „élet" hiánya, és ami még fontosabb, vajon az „élet" nem a „halál" hiánya? Az „élet" egy képként kezdődik a tudatosságban, és amikor a kép megszűnik létezni, azt „halálnak" nevezzük. A halálfélelem valójában az élni vágyás következménye, annak a vágynak a következménye, hogy állandósítsuk azonosságunkat az „énnel", a „másiktól" különböző csalóka lé-
tezővel. Akik ismerik a valóságot, azok az „élet" és „halál" hamisságát is ismerik. A zavarodottság alapvető oka - folytatta Mahárádzs -az a téves elképzelés, hogy van egy különálló létező, egy önálló, objektív entitás, hogy megtapasztalja a történéseket melyeket „születésnek" és „halálnak" neveznek, a kettő közötti időt pedig „életnek". Valójában ezek pusztán fogalmi képek a tudatosságban, melyeknek annyi szubsztanciájuk van, mint a televízió képernyőjén vagy az álomban megjelenő képeknek. Próbáljátok megérteni, mik a jelenségek - minden jelenség! Csupán megjelenések a tudatosságban. Ki érzékeli őket? Maga a tudatosság, a tér és az idő ikerképzetei segítségével, melyek nélkül a megjelenések nem ölthet-tek volna érzékelhető formát, és nem lehetne megismerni őket. S maga a megismerés az elme - mely nem más, mint tudattartalom - alanyra és tárgyra való felosztása révén történhet meg, valamint a gondolkodás és választás folyamata révén, mely az egymástól függő ellentétpárok kettősségén alapul (ilyenek például a szeretet és a gyűlölet, a boldogság és a boldogtalanság, a bűn és az erény stb.). Ha ezt a folyamatot helyesen megfigyeljük, könnyen megérthetjük, hogy nem létezhet egyén, mely megszületne, élne, majd meghalna. Egy megnyilvánulás, megjelenés bukkan fel a tudatosságban, s ezt általában úgy ismerik, hogy „születés". Ez egy térbeli illúzió. Amikor ez a megnyilvánult megjelenés keresztülmegy időleges élettartamán, és a végéhez ér, újabb, „halálként" ismert illúzió jelenik meg a mulandóságban. Ezt az egyszerű folyamatot nem lehetséges így felismerni mindaddig, amíg valaki kitart annak képzete mellett, hogy ő egy élet
„élője" és egy halál „meghalója". Az az „anyag" vagy én-„ vegyület" - fejezte be Mahárádzs -, amely megfogant az anyaméhben, és spontán módon kisgyermektestté cseperedett, önmagától addig nő, amíg eléri végső határát, majd hanyatlani kezd, végül pedig beleolvad az eredeti „anyagba". A lélegzet elhagyja a testet, és elvegyül a külső levegővel, a belső tudatosság elvegyül a személytelen tudatossággal, s ennek az adott „történésnek" a folyamata véget ér. Ami vagyunk, az nem is „születik", nem is „él", és nem is „hal meg".
56. Az utolsó napok: az utolsó tanítás
Sötét és komor felhők borították a látóhatárt, és a távolban mennydörgés morajlott. Tudtuk, hogy jön a vihar - a könyörtelen végzet, amely mindenkit egyformán utolér, és amely semmit sem tart szentnek és sérthetetlennek. Szeretett Mesterünk életfontosságú szerveit pusztította a rák, és mi teljes mértékben tudatában voltunk annak, hogy törékeny testét hamarosan utoléri a vég, talán hamarabb, mint legaggódóbb perceinkben gondolnánk. Attól is féltünk, hogy kimutassuk neki félelmünket, hiszen bántotta volna, ha azt látja, hogy tanításai falra hányt borsónak bizonyulnak. Azt tanította nekünk, hogy az emberek pusztán fogalmi formák, nem valósabbak az álomalakoknál, s hogy csak a test van kitéve születésnek és halálnak, nem pedig az önvaló, mely nem csupán kortalan, de születés és halál nélküli is. Es Mahárádzs a Legfőbb Önvaló volt. Igen, tudtuk mindezt, de közeli eltávozásának fényében kezdtük úgy érezni magunkat, mint az árvák, hiszen annyira szerettük! Nehéz volt felülemelkedni az emberi érzéseken és gyarlóságokon! Utolsó napjaiban -1981. május-júniusától szeptember 8ig, amikor eltávozott az élők sorából - teste szemmel láthatólag napról napra sorvadt, de szelleme mindvégig
megtörhetetlen maradt. Továbbra is beszélt, noha elhaló hangon, de sugárzó tekintéllyel, és puszta szavai is mintegy eloszlatták a hallgatók illúzióit és tévedéseit. Az alábbiakban az utolsó napokon elhangzott beszélgetéseiből idézek fel néhány szóbeli drágakövet. Mahárádzs már nem tudott hosszan beszélni, tömörnek kellett lennie, de bármit mondott, az természetéből fakadóan termékenyítő hatású volt, és katalizátorként működött a látogatók számára. A Nagy Túlnani beszélt, nem pedig egy törékeny öregember a halál torkában! Most - 1981 júniusában - Mahárádzs mintegy két hete nem tud a régi lendülettel beszélni a látogatókhoz. Sokunk állhatatos kérésére beleegyezett, hogy a találkozókat fél órára korlátozza, és jó is volt, hogy így tett, mert már harmincpercnyi beszéd is olyannyira kifárasztja testileg, hogy utána képtelen ülve maradni. Mahárádzs ugyan kevesebb szóval beszél, de szavai most tömörebbek, sokatmondóbbak. Kijelenti, hogy testi gyengesége nem teszi lehetővé, hogy bővebben kifejtse, amit közvetíteni akar. Hozzáteszi, hogy ez álruhában jött áldás, hiszen a hallgatóknak jobban kell figyelniük arra, amit mond, és nem szabad engedniük, hogy az elméjük elkalandozzon. Sőt, saját maguknak is gondolkodniuk kell egy kicsit! Látva a Mester rendkívül legyengült testi állapotát, a legtöbb látogató a lehető legkevesebbre korlátozza kérdéseit, jóllehet Mahárádzs sürgeti, hogy tisztázzák nehézségeiket. „Olyan kevés idő maradt!" - mondja.
Egy reggel az egyik rendszeres látogató - feltehetőleg azért, hogy elterelje Mahárádzs gondolatait testi szenvedéséről különböző dolgokról kezdett beszélni, és eléggé felszínes kérdéseket tett fel. Mahárádzs természetesen gyorsan átlátott a szitán. Felegyenesedett a karosszékében, és megjegyezte: Tudom, miben mesterkedsz, de elfelejted, hogy nem az vagyok, aminek gondolsz. En nem szenvedek; nem szenvedhetek, hiszen nem egy tárgy vagyok. Természetesen van szenvedés. De felismered, mi ez a szenvedés? Én vagyok a szenvedés. Bármi nyilvánul meg, én vagyok a működés. Bármi érzékelhető, én vagyok az érzékelése. Bármi tevődik is meg, én vagyok annak megcselekvése, én vagyok a megcselekvője, és - értsd meg ezt! - én vagyok az is, ami megtevődik. Én vagyok a teljes működés. Ha ezt megértetted, nem kell többet megtudnod. Ez az igazság. Itt a „megérteni" szó a jelentőségteljes. Amit mondtam, azt a magam nevében mondtam. De ha megérted, te is elmondhatod ugyanezt. Te és én nem két dolog vagyunk, hanem ugyanaz az Abszolút Egység. Ha ez a megértés megszilárdul, nem keveredhetsz vitába senkivel, bármit is tesz vagy nem tesz. S hogy miért? Mert felismered, hogy akármi történik, az az általános működés része a tudatosságban, és semmilyen jelenségtárgynak (mely gyakorlatilag csak egy megjelenés valaki más tudatosságában) nem lehet független léte vagy cselekvési szabadsága. Jól gondold ezt végig!
Egy másik reggel Mahárádzs félig hátradőlve, lehunyt szemmel ült az ágyában. Egymás után érkeztek a láto-
gatók, és csendben elfoglalták ülőhelyüket. Látván, hogy a Mester pihen, meditációba merültek, szintén csukott szemmel. Elképesztő, milyen könnyen a „böjtölő" elme állapotába lehet lépni a Mester jelenlétében. Mahárádzs hirtelen beszélni kezdett, noha igen erőtlen hangon. Azért jöttök ide, mert akartok valamit. Lehet, hogy amit akartok, az a tudás (nagy T-vel), a legmagasabb rendű Igazság, de mégis akartok valamit. Sokan közületek egész hosszú ideje járnak már ide. De miért? Ha megértettétek volna, amit mondok, akkor már régóta nem jönnétek ide! Ehelyett mi történik? Eljöttök nap mint nap, és közben egyéni létezőként azonosítjátok magatokat, aki férfi vagy nő, s aki számos embert vagy dolgot a „sajátjának" hív. Azt is hiszitek, hogy önszántatokból jöttetek el, hogy megnézzetek egy másik egyént - egy Gurut -, aki várakozásotok szerint „megszabadít" majd benneteket a „rabságotokból". Hát nem látjátok, milyen nevetséges ez? Az, hogy nap mint nap ide jártok, csak azt mutatja, hogy nem álltok készen arra, hogy elfogadjátok a szavaimat: nincs olyasvalami, hogy „egyén"; az „egyén" nem más, mint megjelenés; és egy megjelenés nem lehet semmiféle „rabságban" következésképpen a „megszabadulás" kérdése sem merül fel számára. Most már felismeritek végre, hogy ha a kereséseteknek már az alapja is téves, akkor mit érhettek el? Sőt, van-e valami elérendő? És ki érné el? Egy megjelenés? De ez még nem minden. Bármit mondok, azt egyesek hangszalagra veszik, mások pedig jegyzetelnek maguknak. Milyen célból? Hogy még erősebbé tegyék a beidegződéseiket? Hát nem ismeritek fel, hogy sohasem merült fel a „ki" kérdése? Akármi történt (már ha történt vala-
mi egyáltalán), az spontán volt. A megnyilvánulás teljességében soha sincs hely egy egyén számára; az egész működés a fogalmi fizikai térben (mahádákás) zajlik. Ezt a tudatosság fogalmi szikrája - az idő, az érzékelés és a megismerés mentális tere (csidákás) - tartalmazza. Az ismert e teljessége végül beleolvad a végtelen lehetőségbe, mely az időtlen, végtelen Valóság (paramákás). Ebben a fogalmi megnyilvánulásban számtalan forma jön létre és szűnik meg, az Abszolútum pedig benne rejlik az összes jelenségformában. Hol játsszák a szerepüket az egyének egyénekként? Sehol. És mégis mindenhol, hiszen mi vagyunk a megnyilvánulás. Mi vagyunk a működés. Mi vagyunk az élet, amely zajlik. Mi vagyunk az álom élete. De nem egyénekként. Ennek az igazságnak a megértése felszámolja az egyéni keresőt; a kereső azzá válik, amit keresett - ami pedig a megértés.
Más alkalommal Mahárádzs egy másik vonatkozását hozta fel ugyanennek a témának, vagyis annak, hogy az emberek azért jönnek el hozzá, mert tudásra vágynak. Mahárádzs most azt kérdezte: Mi ez a „tudás", amit akartok, ez a tudás, ami miatt jegyzeteltek? Mi hasznát fogjátok venni ezeknek a jegyzeteknek? Gondoltatok már a kérdésnek erre az oldalára? A lényeg az - folytatta -, hogy vajon száz éve volt-e bármi szükségetek akármilyen tudásra. Az, amit nem tudtok, nem ismertek, és nem is ismerhettek meg, az a valódi állapototok. Ez, amiről azt hiszitek, hogy valós, mert tárgyiasítható, az, aminek tűntök. Akármilyen tudást kerestek is igaz
állapototokról, az megismerhetetlen, mert az vagytok, amit kerestek. Amire tudásként szert tehettek, az egy fogalmi szint: olyan tudás, melyre a fent említett megjelenésként szert tehettek. Az ilyen „tudás" semmiben sem különbözik a „tudatlanságtól", hiszen ezek egymástól függő ellentétpárok a fogalmi szinten. Más szavakkal, az elme szintjén történő megértés csupán fogalom- és képzetalkotást jelent, s ennélfogva teljesen illuzórikus. Kérem, értsétek meg a különbséget a fogalmi tudás és az intuitív megértés között, mely egyáltalán nem a fogalmak szintjén megy végbe. A megértés osztatlan látás, belátás, amely alapvetően különbözik a pusztán intellektuális látástól. Ha egyszer jelen van a megértés, teljesen eltűnik az ellentétpárok kettőssége, mely a csupán intellektuális megértés alapja. Fel sem merül, hogy „valaki" azt hinné, megértett valamit a gondolkodás és a logika segítségével. Az igazi megértés spontán, intuitív felfogás, mely híján van a választásnak és teljességgel kettősség nélküli. Meditáljatok azon, amit mondtam!
Egy nap az egyik látogató felhozta az „erkölcs" és az erkölcsös viselkedés kérdését (ezekre a témákra Mahárádzs mindig úgy tekintett, mint amelyek kívül vannak a beszélgetés keretein). Mahárádzs olyan jól mulatott ezen, hogy rendkívüli testi gyengesége ellenére felült, és kijelentette, hogy soha nem szűnő elképedéssel figyeli azt a gondolkodásbeli zavarodottságot, mely még állítólag értelmes embereknél is megfigyelhető. Szó szerint annyira kellett nevetnie, hogy köhögési rohamot kapott. Ha egyszer megértetted - kérdezte -, hogy bizonyos célokra egy
külön helység, a vécé szolgál, akkor használnád-e ezekre a célokra a nappalit vagy a hálószobát? Ha egyszer világosan felfogtad igaz természetedet, ha tisztán látod a hamisról, hogy hamis, akkor felmerül-e a kérdés, hogy eldöntsd a helyességét vagy helytelenségét bármilyen cselekedetnek? Ki fogja eldönteni? Az embernek megvan a független akarata, hogy eldöntse? Van valójában bármilyen választás? Ha egyszer felfogtuk, hogy nincs semmiféle független cselekedetet végrehajtó különálló létező, akkor az azutáni „élet" nem teljesen akarat nélküli élet lesz-e? Más szavakkal: maga a megértés nem vezetne-e magának a szándékos cselekedet fogalmának az elhagyásához, helyesebben spontán megszűnéséhez? Bár az ember vélheti azt, hogy él, valójában azonban csak „élődik". Mahárádzsot kifárasztotta ez a rövid, de eleven magyarázat, ezért visszafeküdt az ágyára, majd azt mondta, hogy szeretné tovább fejtegetni a témát, de nincs meg hozzá az ereje. Némi fekete humorral hozzátette még, hogy talán az is teljesen rendjén való, hogy most csak tudáskapszulákkal tud szolgálni.
Ezen a reggelen Mahárádzs még ahhoz is túl gyenge volt, hogy felüljön, ennek ellenére beszédes kedvében volt. Halkan és lassan beszélni kezdett: Milyen fantasztikus téma ez! A téma megfoghatatlan, a személy, aki úgy véli, hogy hallgatja, illuzórikus, és mégsem hiszi senki, hogy nem létezik! Amikor idejöttök, én szívesen fogadlak és szerényen vendégül látlak benneteket, de mindeközben teljesen tudatában vagyok a valós helyzetnek: annak,
hogy nincs sem beszélő, sem hallgató. Miért van az, hogy senki sem tudja őszintén kijelenteni, hogy nem létezik? Azért, mert tudja, hogy jelen van - jobban mondva jelen van az intuitív jelenlét érzése -, és (ez fontos!) nincs olyan elkülönült létező, aki azt mondhatná, hogy nem létezik. Ha egy elkülönült létező azt állítaná, hogy nem létezik, már maga ez az állítás a létezését bizonyítaná! A fontosabb azonban az, és ezt nehéz felfogni, hogy ennek a jelenségszerű jelenlétnek (amely a megnyilvánulásán megnyilvánulása) nem más a forrása, mint a Lényeg hiánya. Ez továbbá azt jelenti - kíváncsi vagyok, hányan értik meg -, hogy amikor az elme „böjtöl", vagyis teljesen mentes mindenféle képzetalkotástól, akkor a jelenségszinten hiány van, és a jelenségszerű hiány e jelenléte a Lényeg.
Vasárnap volt, és Mahárádzs kis szobája zsúfolásig megtelt. A legtöbb látogató rendszeres vendég volt, de egy kisebb csoport is érkezett az ország távoli részéből. A csoport vezetője felismerte Mahárádzs elgyötört testi állapotát, és belenyugodott abba, hogy meg kell elégedniük a darsannal (a Mester látásával anélkül, hogy beszélne). Mahárádzs azonban felült az ágyán, közvetlenül a csoportra nézett, és mosolyogva kérdezte, hogy van-e bármilyen kérdésük. Hozzátette még, hogy egyáltalán nincs jól testileg, és reméli, hogy a kérdések megfelelő szintről érkeznek majd. A csoport rövid ideig mormolva tanácsokozott, majd a vezető nagyon tiszteletteljes hangon felelte, hogy csak egyetlen kérdése van: Valóban van-e olyasvalami, hogy „megvilágosodás"? Hozzáfűzte
még, hogy nem komolytalanul teszi fel ezt a kérdést, hanem hosszú évek spirituális kutatásával a háta mögött. Mahárádzs mosolygott, majd kimerültsége ellenére, amely tisztán látható volt az arcán, beszélni kezdett. Felült, egészen egyenesen, és hangja váratlan energiával telt meg. Habár folytonosan ismételgetem, úgy tűnik, még a rendszeres látogatók sem képesek elfogadni azt az alapvető tényt, hogy teljes képtelenség a gondolat, miszerint egy egyénnek meg kellene világosodnia. Lényegében csak az „Én" van; nincs „én" vagy „te", aki megvilágosodhatna. Hogyan is lehetne, hogy egy jelenségtárgy (mely csupán megjelenés), a „megvilágosodás" révén valami mássá változik, mint ami (vagyis puszta megjelenés)? Amikor a „megvilágosodás" bekövetkezik, akkor az annak megértése, hogy amit normális állapotunknak hiszünk - egy jelenségtárgy állapotát -, az csupán időleges állapot, mint a betegség, amely normális, valódi állapotunkon - a Lényegen - eluralkodott. Hirtelen felismerjük, hogy amit „normálisnak" tartottunk, az egyáltalán nem volt normális. Az ilyen megértés egy fajta spontán helyreállás, mely az egyéni létezésből a puszta létezéshez vezet. Az akarat elvész, és bármi történik, az helyesnek tűnik. Tanúivá válunk mindennek, ami történik, jobban mondva csak a tanúként szemlélés marad.
Ma reggel Mahárádzs ágyban maradt, szemmel láthatólag valamilyen elme nélküli állapotban. A látogatók - akik munkanap lévén nem voltak sokan - néhány per-
cig csendben ültek. A Mester hirtelen kinyitotta a szemét, igen halkan megjegyezte, hogy nem lesz beszélgetés, mert túl gyengének érzi magát hozzá. De kedvesen mosolygott, és nagyon lassan hozzátette: Bárcsak megértenétek, mélyen és intuitíven, hogy mi voltatok, mielőtt szert tettetek volna erre a testre és tudatosságra, mondjuk, száz évvel ezelőtt! Akkor még ebből a testi börtönből is a kettősség érzetétől mentesen látnátok a világot - nem pedig az illuzórikus egyéni központtal való azonosulásotokból. A képzet- és fogalomalkotás megszűnne. Ekkor a Mester intett, jelezve, hogy az összejövetelnek vége, mire a látogatók távoztak.
1981. július 12. Mint e napokban általában, Mahárádzs az ágyban feküdt, és lábát Anna, egy hűséges követője és segítője masszírozta. Mahárádzs eléggé nehezen lélegzett, leginkább a száján keresztül, és olyan volt, mintha mélyen aludna. Egyszer csak hirtelen erőfeszítést tett, hogy felüljön, mire olyan helyzetbe segítették, amelyben teljes súlyával hátra tudott dőlni a feltornyozott párnákra. Beszélni kezdett, meglepően határozott hangon. Amit mondani akarok nektek jegyezte meg -, az megdöbbentően egyszerű, ha megértitek. Az benne a mulatságos, hogy csak akkor lehet megérteni, ha a „hallgató" teljesen hiányzik! Ekkor csak a megértés marad, és ti vagytok ez a megértés. Az történik, hogy a megnyilvánulatlan Abszolútum a megnyilvánulásban fejezi ki magát: a megnyilvánulás a formák milliói révén megy végbe; a tudatosság működik minden formán keresztül, és minden forma viselkedése
és tevékenysége általánosan azon csoport alaptermészetének felel meg, amelybe ez a forma tartozik (legyen szó akár növényről, akár bogárról, akár oroszlánról, akár emberről), egyéni tekintetben pedig annak a természetnek felel meg, amelyet az adott formában lévő alapelemek kombinációja határoz meg. Nincs két tökéletesen hasonló ember (két ember ujjlenyomata sohasem egyezik teljesen), mert a nyolc aspektus (az öt alapelem és a három guna) milliónyi árnyalatának kombinációi és permutációi formák billióit és trillióit adják ki, ahol két forma természete sohasem teljesen azonos. Ilyen formák milliói jönnek létre és pusztulnak el folyamatosan a megnyilvánulás folyamata során. A megnyilvánulás e folyamatának tiszta érzékelése összhangban van azzal a megértéssel, hogy a) valójában fel sem merül a kérdése semmiféle azonosulásnak valamilyen egyéni formával, mert ennek a megnyilvánulás-előadásnak az alapja az időtartam (minden forma élettartama), márpedig az időtartam egy időképzet; és b) igaz természetünk nem más, mint ennek az előadásnak a tanúként szemlélése. Magától értetődik, hogy a tanúként szemlélés csak addig történhet, amíg az előadás zajlik, az előadás pedig csak addig tarthat, ameddig van tudatosság. S hogy kinek kell megértenie mindezt? Természetesen a tudatosság próbálja keresni a saját forrását, de nem találja, mert a kereső az, amit keres. Ennek az igazságnak a megértése a végső és egyetlen megszabadulás, és az a dzsóker a pakliban, hogy még a „megszabadulás" is egy képzet! Most töprengjetek el ezen! E néhány szó után Mahárádzs teljesen elfáradt. Visszafeküdt az ágyába, majd elhaló hangon hozzátet-
te: Amit ma reggel elmondtam, abban az összes Igazság benne van, amit az embernek tudnia kell.
1981. július 14., kedd. Egy háromfős csoport először látogatta meg Mahárádzsot. Noha Mahárádzs az ágyban feküdt, és hallatlanul gyenge volt, mégis megkérdezte tőlük, van-e kérdésük. Ők röviden megtanácskozták a dolgot maguk között, majd arra az elhatározásra jutottak, hogy csak egy kérdést tesznek fel. Ez így hangzott: „Mahárádzs, mindhármunk végez bizonyos szellemi gyakorlást egy ideje, de úgy tűnik, nem jön a megfelelő eredmény. Mit tegyünk?" Mahárádzs azt felelte, hogy minden erőfeszítés célja az, hogy megszerezzünk valami olyat, amivel nem rendelkezünk. Mi az, amit el akartok érni? - kérdezte. A válasz nem késett: „Olyanok akarunk lenni, mint Mahárádzs megvilágosodottak." Mahárádzs nevetett, és felült az ágyban. Miután adtak neki néhány párnát, amelyeknek nekidőlhetett, s kényelmesebben elhelyezkedhetett, így folytatta: Itt van a félreértés. Azt gondoljátok, hogy elkülönült létezők vagytok, akiknek el kell érniük valamit, hogy olyan elkülönült létezővé válhassatok, amilyennek engem gondoltok! Ez a gondolat jelenti a „rabságot": az azonosulás egy elkülönült létezővel, és semmi, egyáltalán semmi más nem hozhatja el a „megszabadulást", mint ennek az azonosulásnak a felszámolása. Amint mondtam, elkülönült létezőknek látjátok magatokat és engem, én viszont éppen úgy látlak benneteket, mint önmagamat. Ti azok vagytok, ami én, de ti azonosultatok azzal, aminek gondoljátok magatokat - egy
tárggyal -, és megszabadulást kerestek e tárgy részére. Hát nem hatalmas vicc ez? Hát lehet-e bármilyen tárgynak független léte és cselekvési szabadsága? Lehet-e egy tárgy rabságban? És megszabadulhat-e? A kérdező összetette a kezét namaszkárban, és nagy tisztelettel megjegyezte: Amit Mahárádzs mondott, azt elméleti elgondolásként lehetetlen kétségbe vonni, de -még ha az emberek képzelt létezők is, nem többek puszta megjelenéseknél a tudatosságban - hogyan éljünk mégis a világban, ha nem fogadjuk el a különböző elkülönült létezőket elég „valósnak" az életben? A párbeszéd elképesztő lendülettel töltötte el Mahárádzsot, és a gyengeség a hangjában fokozatosan eltűnt. Látod, milyen nehezen megfogható ez a téma? - kérdezte. Meg is adtad a választ a kérdésedben, de elkerülte a figyelmedet. Azt mondtad, hogy tudod, hogy a különálló létező teljesen képzeletbeli, és nincs saját, független léte; csak egy képzet. Ám ennek a képzeletbeli elkülönült létezőnek a normális életét kell élnie. Hol itt a probléma? Hát olyan nehéz normális életet élni, tudva azt, hogy maga az élet egy képzet? Érted a lényeget? Ha egyszer hamisnak látod a hamisat, ha egyszer megláttad a kettős természetét annak, amit „életnek" nevezel - amely tulajdonképpen „élés" -, akkor a többi már egyszerű lesz. Olyan egyszerű, mint ahogy a színész szívvel-lélekkel játssza a szerepét, de tudja, hogy nem többet, csak szerepet játszik egy színdarabban vagy filmben. Felismerni ezt meggyőződéssel és megérteni a helyzetet: ennyi az igazság. A többi szerepjátszás.
1981. július 16., csütörtök. Csak néhány rendszeres látogató volt jelen. Noha Mahárádzs szemmel láthatólag kimerült volt, kérte, hogy valaki kérdezzen vagy beszéljen. Az egyik jelenlévő bele is fogott, a következő szavakkal: „Az én tudatosságom..." Ha valamelyik alkalmi látogatótól hangzott volna el ez, Mahárádzs valószínűleg nem vett volna tudomást arról, mi következik a mondottakból. De mint említettem, rendszeres látogatóról volt szó, akinek illett volna jobban tudnia. Mahárádzs hirtelen rákiabált: „Állj!" Legyengült testi állapota ellenére úgy hangzott ez a szó, mint a puskalövés. Mahárádzs élesen a beszélőre nézett, majd megkérdezte: Mit értesz azon, hogy „Az én tudatosságom..."? Nem ismered fel, mekkora sületlenséget mondtál? Hogyan lehetne a tudatosság a „tiéd" vagy bárki másé? Felismered az elképzelhetetlen nagyságát, a szentségét annak, amit csak úgy mellékesen „tudatosságnak" nevezel? Bármilyen nevet adsz is neki, a szó nem az, amit jelent. Hogyan feledkezhetsz el arról az alapvető igazságról, hogy a tudatosság annak kifejeződése, ami vagyunk. A megnyilvánulatlan Abszolútum a tudatosság moccanása révén ébred tudatára saját tudatának a megnyilvánulás segítségével, és így jön létre az univerzum. Talán figyelmetlenségből használtad a szót, nem tudom, de maga a figyelmetlenség mutatja, hogy milyen erős az a beidegződés, melynek hatására azonosítod magad a testtel. Azt hiszed, hogy a test vagy, és a testnek tudatossága van. Ha abból a szempontból kell megvizsgálnod a kérdést, hogy ki birtokolja a másikat, akkor biztos, hogy a tudatosság az, ami nemcsak azt a testet birtokolja, amelynek hiszed magad, de más testek millióit is, melyek révén a tudatosság pradnyáként működik.
1981. július 17., péntek, Guru púrnimá szentnapja. Mahárádzsnak sokat kellett merítenie egyre apadó fizikai forrásaiból, hogy néhány szót szólhasson ezen a különleges napon. Vastag pulóverben ült az ágyában, annak ellenére, hogy egészen meleg volt a szoba túlzsúfoltsága miatt. Elhaló hangon kezdett beszélni, de szavai hamarosan új erőre kaptak. Ti folyton abban a reményben jöttök ide, hogy én majd adok nektek egy napirendet: mit kell tennetek azért, hogy „megszabaduljatok". Én viszont egyre csak azt hajtogatom nektek, hogy mivel nincs olyan, hogy elkülönült létező, a rabság kérdése fel sem merül, és ha valaki nincs rabságban, annak meg sem kell szabadulnia. Mindössze annyit tehetek, hogy megmutatom nektek: nem azok vagytok, akinek gondoljátok magatokat. De amit mondok, az a többségetek számára nem elfogadható. Sokan közületek máshová mennek, ahol boldogok azzal a listával, hogy mit tegyenek, és mit ne tegyenek. Sőt mi több, hittel serénykednek az ilyen utasításoknak megfelelően. De nem ismerik fel azt, hogy bármit gyakorolnak is „különálló létezőként", az csak megerősíti az azonosulásukat ezzel a képzeletbeli létezővel, következésképpen az igazság megértése olyan távoli marad, mint bármikor korábban. Az emberek azt képzelik, hogy tökéletlen emberi lényekből valahogy bölcsekként ismert tökéletes emberi lényekké kellene változniuk. Bárcsak átlátnák a képtelenségét ennek a gondolatmenetnek! Aki így gondolkozik, az maga is egy képzet csupán, egy megjelenés, egy álombeli szereplő. Hogyan ébred-
hetne fel az álomból egy jelenségszerű fantom azzal, hogy tökéletesíti magát? Az egyetlen „felébredés" annak megértése, ami van. Valójában fel sem merül a „ki" kérdése ebben a megértésben, hiszen maga a megértés az igaz természetünk; s az ilyen megértés előfeltétele a jelenség eltűnése. A megértés a megnyilvánulásra mint egészre vonatkozik, és nem egy „ki"hez kötődik, aki elkülönült megfigyelőnek tartja magát. A megértés az Abszolútum teljes működése -A megértés az, ami vagyunk. A tudatosságban megjelenő világegyetem egy tükör, amely minden érző lényt visszatükröz, vagyis a tudatosság a látszólagos univerzum forrása. A tudatosság nem különbözik megnyilvánult tartalmától. Az ilyen megértésnek semmi köze egy „ki"-hez, egy jelenséghez, egy megjelenéshez a tudatosságban, amely csupán végtelenül kicsi része a teljes működésnek. Ennek a ténynek a mély, intuitív megértése az egyetlen „felébredés" vagy „megszabadulás", az egyetlen illuzórikus „megszabadulás" az illuzórikus „rabságból", a felébredés az életálomból. Mit tesz egy Guru? Az önmagára ébredt Guru azt az egyetlen dolgot teszi, amit tenni lehet: rámutat a belül lévő igaz tanítóra (Szadgurura). A Szadguru mindig jelen van, akár emlékszik rá valaki, akár nem, és mindössze arra van szükség, hogy állandó kapcsolatban legyetek vele, függetlenül attól, mit csináltok. Bármi mást tesztek is erőfeszítéssel, az nemcsak hogy nem fog segíteni, de akadállyá válik.
1981. július 26., vasárnap. A szokásos vasárnapi tömeg miatt a szoba zsúfolásig tele volt. Mahárádzs mosolyogva mondta: „Noha az emberek tudják, hogy nem beszélhetek, mégis eljönnek továbbra is. Mit remélnek, mit fognak kapni?" Komoly erőfeszítéssel, egyik követője segítségével felült. Körülnézett, majd közölte, hogy nem ismeri fel az embereket, de ha van kérdésük, azt ne fojtsák magukba. Próbáljátok azonban észben tartani - tette hozzá -, hogy az intellektus szintjén megszámlálhatatlanul sok kérdést lehet feltenni. Az egyik látogató megkérdezte: Miközben igaz természetünket keressük, a világ kívül, az elme pedig belül rengeteg akadályt támaszt. Miért? Mit kellene tennünk? Mahárádzs azonnal válaszolt: Tarts ki amellett, aki keres! Mindössze ennyit kell tenned, sőt valójában nem is tehetsz semmi egyebet. Ha ezt teszed - vagyis sohasem engeded, hogy az, aki keres, elmeneküljön előled -, végül úgy találod majd, hogy a kereső nem más, mint a saját forrását kereső tudatosság, s hogy maga a kereső a keresés és az, amit keres és az te vagy. Több más kérdés is elhangzott, melyeket Mahárádzs többé-kevésbé kurtán elintézett, mivel az ember világban való viselkedésére vonatkoztak. Válaszainak lényege az volt, hogy a természet vagy tevékeny tudatosság a felelős a test spontán növekedéséért a fogantatás pillanatától a test megszületéséig, majd tovább, a csecsemőkortól és a gyermekkortól az ifjúkoron át a teljes kifejlődésig s végül a pusztulásig. „Miért vállalsz hirtelen felelősséget a test cselekedeteiért és ebből következően az ilyen cselekedetekért járó büntetés rabságáért?" - kérdezte Mahárádzs. Végül, az összejövetel vége felé jött a következő kérdés: „Van-e bármilyen különbség egy olyan ember között,
aki avadhúta, és egy másik között, aki dnyání? Azért kérdezem ezt, mert tudni szeretném, hogyan tevékenykedik egy önmagára ébredett személy a világban." Mahárádzs nevetve válaszolt: Az összes szó, melyek a kérdéseitek, és az összes szó, melyek a válaszaim - mintha ugyanúgy a semmibe térnének. Ha akár egyetlen válaszom célba talált volna, nem lenne több kérdés. Bizonyos módon tehát az a legjobb, ami történik: folytatódó kérdéseitek és az én válaszaim egyaránt hozzájárulnak ahhoz, hogy jól szórakozva elüssük az időt! Valójában nincs is más teendő, hiszen nincs „célja" ennek a látszólagos univerzumnak - az egész lílá, és mi részt veszünk benne. De ezt értenünk kell. Térjünk azonban vissza a kérdésedre. Avadhúta, dnyání, önmagára ébredett: mindezek egy olyan állapot nevei, mely az egyéni létező elkülönültségének teljes tagadását feltételezi. A kérdésed mégis azon a meggyőződésen alapul, hogy a dnyání egy személy, és tudni szeretnéd, hogyan viselkedik a világban egy ilyen személy. Látod az önellentmondást a kérdésben? Amint megtörténik az önmagára ébredés, eltűnik az önmaga és a másik közötti különbség, és ezzel együtt természetesen a látszatszemélyiség cselekvősége is. Tehát ha egyszer megtörténik a felébredés - értsd meg, hogy nem „valaki" „eléri" a felébredést -, az akarat, a vágy vagy a cselekvési szabadság nem maradhat meg. Próbáld megérteni a jelentőségét annak, amit mondtam! Ha megérted, azt is meg fogod érteni, hogy nem létezhet önmagára ébredett „személy", ennélfogva annak kérdése sem merülhet fel, hogyan cselekszik egy önmagára ébredett személy a világban. Mi történik a testtel? A külső helyzetekre adott válasz spontán, ösztönös és mentes az
egyéni, megosztott elme közbeavatkozásától, s ez kizárja a szándékos cselekedet kérdését.
1981. augusztus 8., szombat. Egy fiatal hölgy arról kérdezte Mahárádzsot, hogy mi a jelentősége és haszna a dzsapa ismételgetésének. Mahárádzs azt válaszolta, hogy ő úgy értelmezné a szót, mint „szándékot kifejező" főnevet, vagyis így a dzsapa jelentése: „védelmezés" lenne. Azzal - tette hozzá Mahárádzs -, hogy az ember folyamatosan ismételget egy dzsapát vagy mantrát (akár egy szót, akár szavak kombinációját), azzal az a szándéka, hogy megvédelmezzen valamit. Mi akar megvédelmezni? Valami olyat, amit a legjobban „szeret". Mit szeret a legjobban? Azt, amire a legjobban szüksége van. És mire van a legjobban szüksége? Valamire, ami nélkül semmi másnak nincs értelme, értéke. Vajon nem a „lélek", az életet adó jelenlét, a tudatosság-e ez, ami nélkül nem ismerhetünk meg semmit, nem élvezhetünk semmit? E legértékesebb „szükség" a tudatosság, melyet az ember mindenáron meg akar „védelmezni", és ha valamit meg akarunk védelmezni, annak az a legjobb módja, hogy egyáltalán nem vagyunk tőle távol, nem igaz? A dzsapa folyamatos ismételgetésének tehát az a fő célja, hogy mindvégig egyek maradjunk a tudatossággal. De meg kell értenünk, hogy e „gyakorlás" segítségével csak arra a korlátozott időre érjük el a „célunkat", amíg ismételgetjük a dzsapát. Másfelől viszont igaz természetünk tiszta megértése egyáltalán nem az idő képzetén alapul: a megértés időtlenség.
1981. augusztus 9., vasárnap. Ugyanaz a fiatal hölgy azt szerette volna tudni, hogy jó gyakorlat-e, ha minden héten egy napot kijelölünk „a csend napjának". Mahárádzs mosolyogva felelte, hogy kitűnő gyakorlat lenne, ha tisztán megértenénk a „csend" szó jelentését. Mahárádzs kifejtette: Hallottam bizonyos Mahátmákról és Gurukról - akik igencsak érdeklődtek a politika iránt -, hogy „csendes napot" tartottak. Ekkor nem beszéltek, de papír és ceruza segítségével kommunikáltak. Biztos vagyok benne, hogy a torkuk sokat kapott ettől a pihenéstől, amely nagyon rájuk fért, de nem hinném, hogy ezen kívül bármi más haszna lehetett. Én csend alatt a szó és a gondolat teljes hiányát értem. Belegondoltál már, honnan ered a szó? Mielőtt egy szó elhangzik, gondolatnak kell lennie: mozdulatnak a tudatosságban. Ennélfogva a szónak, csakúgy, mint a gondolatnak, a tudatosság a forrása. Ha egyszer ezt megérted, azt is megérted, hogy a tökéletes csend csupán a gondolatok hiányában lehetséges - csak amikor a gondolkodás megszűnik, s a képzetalkotás és a tárgyiasítás szintén abbamarad. Amikor a képzetalkotás megszűnik, nem maradhat meg az identitás sem - mely a képzetalkotás alapja , és identitás hiányában nincs rabság.
1981. augusztus 18., kedd. Ma reggel Mahárádzs túl gyenge volt ahhoz, hogy beszéljen. Beleegyezett abba, hogy egyik hangszalagra vett beszélgetését játsszák le. Körülbelül húsz perc után kérte, hogy állítsák meg a
magnetofont. Némi nehézségek árán felült az ágyban, és elsuttogott egy üzenetet: „Gondolkodjatok el azon, amit az imént hallottatok! Hogy mit hallottatok, és ami végtelenül fontosabb: ki hallotta?" E rövid, elsuttogott üzenet után a szavak cserbenhagyták a Mestert. Hangja elcsuklott. Lehunyta a szemét, elgyengült teste küzdött a szörnyű fájdalommal. Tehetetlenül néztük.
57. Az utolsó pillanatok: mahászamádhi
1981. szeptember 8., kedd. Sri Niszargadatta Mahárádzs ma 19 óra 32 perckor elérte a mahászamádhit otthoni ásramjában. Amikor reggel a lakására értem, nem sokkal tíz óra előtt, arra gondoltam, hogy Mahárádzs jelentősen jobban van, mint az előző napon. Arcszíne egészségesebb volt, a szemei élénkebben csillogtak, de fiától megtudtam, hogy az orvosi diagnózis szerint erős vérbőség lépett fel a mellkasában, ami miatt oxigént kell a szervezetébe juttatni. Már hozattak is oxigénpalackot. Mire tizenegy óra tájban távoztam, Mahárádzs már megitta az első pohár tejét, később egy csésze teát, és úgy tűnt, jobban érzi magát. Amikor barátom, Mullarpattan és én együtt elindultunk, Mullarpattan megjegyezte Mahárádzsnak, hogy később, a délután folyamán eljön majd a szokásos időben. Mahárádzs tudta, hogy én általában csak reggelente keresem fel, de ma külön megkérdezte, hogy mikor jövök legközelebb. Kicsit meghökkentett a kérdés, de megérezve a benne rejlő célzást, azt feleltem, hogy estefelé újra beugrom majd. Mahárádzs elégedettnek tűnt a válasszal. Amikor elmentünk, Mahárádzs azt mondta, hogy álmosnak érzi magát, és pihenne egy kicsit.
Délután látogatóm volt, és kicsit tovább maradt, mint vártam. Este fél hét körül már éppen indultam volna Mahárádzs lakására, amikor Mullarpattan telefonált, hogy Mesterünk állapota nagyon aggasztó. Mahárádzshoz száguldottam, és mire odaértem, már bevetették az oxigénpalackot. Mahárádzs szeme nyitva volt, de kifejezéstelen, ami alighanem azt jelentette, hogy a nem elme állapotában időzik. Nehezen lélegzett, és látszott, hogy már nem lehet messze a vég. Légzése egyre felszínesebbé vált, míg végül 19.32-kor teljesen leállt. Mahárádzs a legnagyobb könnyedséggel és békével lépett át a viszonylagosból az Abszolútba. Mullarpattan és én Mahárádzs családtagjaival és két személyes segítőjével együtt jelen voltunk, amikor beköszöntött a vég. Az a döntés született, hogy a végtisztességet másnap adjuk meg neki. 1981. szeptember 9., szerda. Mahárádzs testét fekvő helyzetben egy különleges orvosi székbe helyezték, amelyet egy belga követő, Josef Nauwelaerts személyesen hozott el Bombaybe csupán öt héttel korábban. Ezután a Bangangá hamvasztóhelyre vonultunk, több száz követővel együtt. Mahárádzs Guruja, Sri Sziddharámésvar Mahárádzs szamádhija szintén ezen e helyen található. A búcsúztató menet körülbelül délután negyed egykor indult. A testet egy virágokkal gazdagon díszített teherautó vitte, és azon a több száz emberen kívül, akik elkísérték utolsó útjára, sokan útközben rótták le Mahárádzs iránti tiszteletüket. Háromnegyed három körül értünk a hamvasztóhelyre. A halotti máglyát Mahárádzs fia gyújtotta meg 15.40-kor egy egyszerű, de megindító szertartás után, mely a
szokásos áratíval kezdődött Mahárádzs Gurujának síremlékénél, mivel szokása szerint Mahárádzs is így tett, mielőtt bármilyen útra elindult volna. A Mester testi formája visszatért az elemekhez, melyek alkották. Fölösleges lenne és nem is lenne helyénvaló többet mondani róla, ráadásul teljesen ellenkezne a tanításával. Az igazságot meg kell érteni. Amikor kifejezésre juttatják, képzetté válik.
FÜGGELÉK
1. A tanítás lényege
Sri Niszargadatta Mahárádzs tanításának lényege igaz természetünk ismerete. Ez az ismeret, ez a tudás a sarkpont, amely körül minden forog. Ez a döntő fontosságú igazság, melynek megértése csak mély személyes tapasztalásból fakadhat, nem pedig vallásos szövegek tanulmányozásából, amelyek - Mahárádzs szerint - nem egyebek, mint „szóbeszédek". Mahárádzs, gyakran a következő szavakkal szólítja meg az új látogatót - szilárdan a tagadhatatlan tények alapján állva, és teljesen elvetve minden feltételezést és spekulációt -: „Te ott ülsz, én itt ülök, körülöttünk pedig a külvilág. Pillanatnyilag fogadjuk el egy teremtő létének szükségszerűségét, és nevezzük Istennek. Ez a három vagy négy biztos fogódzó tapasztalati tény, nem pedig »szóbeszéd«. A beszélgetésünket korlátozzuk csak ezekre a fogódzókra!" Ez a kiindulópont a vallásos szövegeket is automatikusan kizárja a „szóbeszédekkel" együtt, ennélfogva Mahárádzs beszélgetéseit mindig a felvillanyozó elevenség és szabadság érzése hatja át. Szavainak nincs szükségük valaki más szavainak vagy tapasztalatainak támogatására, márpedig a hagyományos szövegek végül is csak ezt nyújthatják. Ez a megközelítés teljességgel lefegyverzi azokat a „művelt" embereket, akik azért jönnek, hogy tanultságukkal elismerést vívjanak ki másoknál, ugyanakkor azt is remélik, hogy valamiféle tanúsítványt kapnak
Mahárádzstól magasan fejlett állapotukról. Mahárádzs hozzáállása emellett komoly bátorítást nyújt az őszinte keresőknek, akik tiszta lappal szeretnének indulni. Ebből a nézőpontból a kereső rendszerint úgy találja, hogy nincs túl sok kérdése, mert általában minden előre megfogalmazott kérdéséről kiderül, hogy „szóbeszéden" alapul. Mahárádzs többnyire úgy segít az ilyen keresőn, hogy felvet valamilyen kérdést. Például: Mi az, ami nélkül senki sem lenne képes érzékelni semmit, és nem tudna tenni semmit? Ami nélkül semmiféle kérdést nem tudnál feltenni, én pedig nem lennék képes válaszolni? Ha te és én nem lennénk tudatosak, folytathatnánk ezt a beszélgetést? Mi a „tudatosság"? Nem az az érzés, hogy jelen vagyunk, hogy élünk? A tudatos jelenlétnek ez az érzése valójában nem valamilyen jelen lévő egyénre utal: egyszerűen a tudatos jelenlét érzése. E tudatosság nélkül - amikor például a halál beálltakor a tudatosság elhagyja a testet -, a testet hamar elvetik (eltemetik vagy hamvasztják), hiszen máskülönben az oszlásnak induló hús bűzölögni kezd. Hol van hát az egyén, akit talán lángésznek tartottak, amikor a tudatosság jelen volt? Azt mondják róla, hogy „meghalt". A TUDATOSSÁG - MINDEN MEGNYILVÁNULÁS ALAPJA
Mahárádzs azt mondja a látogatóknak, hogy ő mindig csak erről a tudatosságról vagy tiszta „vágyókról" beszél. Akármilyen másra vonatkozó kérdezősködés haszontalan, mivel e tudatosságnak jelen kell lennie, mielőtt bármi más létezhetne. Ha nem vagyok (tudatos), mondja Mahárádzs, akkor a világ nincs (mint a mélyalvásban). Csak amikor tudatos vagyok, akkor létezik számomra a világ.
A kereső minden vizsgálódásának - állítja Mahárádzs -erre a tudatosságra kell tehát vonatkoznia: Hogyan jelent meg? Mi a forrása? Mi tartja fenn? Milyen a természete? Az ezekre a kérdésekre adott válaszok elvezetnek bennünket a valódi tudáshoz. Tudatosság nélkül nem lehet jelenségszintű létezés, következésképpen a tudatosság a legnagyobb Isten, melyet egy egyén individualitásában fel tud fogni, noha különböző neveket adhat neki: Krisna, ísvara, Siva, Krisztus stb. Amikor a tudatosság elhagyja a testet, nincs egyén, nincs világ, és nincs Isten. A test és a tudatosság közötti kapcsolatot nagyon tisztán kell érzékelni, jelenti ki Mahárádzs. A tudatosság csak addig lehet önmaga tudatában, amíg egy jelenségformában, egy testben megnyilvánul, legyen az egy bogár, hernyó, állat vagy ember teste. Test nélkül, a meg-nyilvánulatlan állapotban a tudatosság nincs önmaga tudatában. Tudatosság nélkül a test pusztán holt anyag. A test tehát a táplálék - mondja Mahárádzs -, mely fenntartja a tudatosságot, és az eszköz, melynek segítségéve] a tudatosság működik. A tudatosság a fizikai test „természete", „ilyensége" vagy „íze", akárcsak a cukornak az édesség. Miután megértettük a test és a tudatosság szoros kapcsolatát, Mahárádzs azt kéri, hogy találjuk meg e testtudatosság forrását. Hogyan jött létre? Az emberi test forrása az anyaméh petesejtjében megtermékenyült hímivarsejt, és amikor a fogantatás megtörténik, a tudatosság abban szunnyad. Ez - a megtermékenyült hímivarsejt a benne szunnyadó tudatossággal - az, ami az anyaméhben növekedésnek indul, a kellő időben újszülöttként világra jön, kisgyermekké cseperedik, majd végigmegy életének kiszabott idején. Milyen erő húzódik meg e természe-
tes növekedés mögött? Nem egyéb, mint a tudatosság, amely a férfimagban szunnyad, mely utóbbi maga is a szülők által elfogyasztott étel esszenciája. Világosnak kell tehát lennie jelenti ki Mahárádzs -, hogy a tudatosság a fizikai test természete (mint a cukornak az édessége), hogy a test az ételből áll, s hogy a testet az étel tartja fenn, amely az öt elem esszenciája. Ebben a spontán, természetes folyamatban az egyénnek mint olyannak nincs semmi jelentősége. Az egyéni testet a táplálék alkotja, a tudatosság pedig egyetemes, mindent átható. Hogyan formálhat jogot az egyén akár az elkülönült létezésre, akár a rabságra és saját maga megszabadulására? Vajon bármelyik egyén véleményét kikérték a szülei utódaként történő „születéséről"? Az „én" és az „enyém" csak a születés után jelent meg, a születés pedig nyilvánvalóan egy természetes folyamat eredménye, melyben sem a szülőknek, sem a babának nincs semmiféle választása. Más szavakkal, Mahárádzs azt hangsúlyozza, hogy a test és a tudatosság egy jelenségszintű egység, mely spontán módon jött létre az öt elemből (az éterből, levegőből, tűzből, vízből és földből) és a három alapminőségből (a szattvából, radzsaszból és támaszból). Ez az egység élete során növekszik, majd „meghal" - azaz visszatér az öt elemhez, és a tudatosság, amelyet a test korlátozott, kiszabadul a személytelen tudatosságba. Nos tehát, a jelenségszintű egység teremtésének és pusztulásának ebben a természetes folyamatában hol merül fel a „te" kérdése? - teszi fel a kérdést Mahárádzs. - Sohasem voltál annak a jelenségszintű egység teremtésének a részese, aki állítólag „te" vagy. A szüleid azt mondták neked, hogy „megszülettél", s hogy „te" egy adott test vagy. Valójában azonban nincs tapaszta-
latod arról, hogy megszülettél volna. Ami megszületik, az egy jelenségszintű egység, egy pszichoszomatikus szervezet, melyet a tudatosság hoz mozgásba. Ha a tudatosság nem lenne jelen, a test-szervezet nem csupán haszontalan lenne, de a lehető leghamarabb meg kellene tőle szabadulni. Ki vagy hát akkor te? Te az vagy - mondja Mahárádzs -, ami azelőtt voltál, mielőtt a test és a tudatosság létrejött volna; ami „száz éve" voltál! Ezen a ponton természetszerűleg felmerül a kérdés: Ki cselekszik hát a világban testként? A válasz Mahárádzs szerint az, hogy a megnyilvánulásban a tudatosság minden. A tudatosság az, ami a testek millióin keresztül cselekszik, minden egyes test vele született jellegzetességeinek megfelelően. Milliónyi pszichoszomatikus forma van, de egyikük sem teljesen azonos minden tekintetben, mert mindegyikük az öt elem és a három alapminőség rá jellemző kombinációjával rendelkezik. Minden elemnek megvannak a jellegzetességei, csakúgy, mint minden alapminőségnek. Képzeljük el e nyolc aspektus mindegyikének milliónyi lehetséges árnyalatát, s hogy ezekből billiónyi és trilliónyi kombináció és permutáció eredhet! A tudatosság a testeken keresztül cselekszik; e testek mindegyikének megvan a maga vérmérséklete és sajátossága, amely részben a testi összetételén alapul, részben pedig azon a kondicionáláson, amelyben részesül. Ha ezt tisztán megértjük, annak is a napnál világosabbnak kell lennie, hogy semmilyen egyénnek nincs meg az önállósága ahhoz, hogy függetlenül cselekedjen. Az egyén azonban tudatlanságában azt hiszi, hogy ő az, aki cselekszik; „magára veszi" a megtörténő cselekedeteket magyarázza Mahárádzs -, és képzeletbeli rabságba
veti magát, majd fájdalmat és örömöt él át. így jelenik meg a „rabság". Maháradzs azt szeretné, hogy egy dolgot világosan megértsünk: Az ember kivételes lénynek képzeli magát, mely különbözik a teremtés többi részétől. Ám ami a testi konstrukció összetevőit illeti, nincs különbség a különféle érző lények között. Csak a teremtés folyamata tér el. A PARAMÁRTHA LÉNYEGI CÉLJA
Maháradzs folyamatosan arra buzdít bennünket, hogy ne szalasszuk el, ne tévesszük szem elől és ne felejtsük el a végső megértés (paramártha) lényegi célját. A végső megértés nem más, mint igazi önazonosságunk (szvarúpa) felismerése. Mi az igazi önazonosságunk? Maháradzs így válaszolna erre a kérdésre: Megnyilvánulatlanul, a maga csendességében az igazi természetünk nem más, mint az Abszolút Egység - a Tiszta Tudat, mely nincs önmaga tudatában. Megnyilvánultan, a kettősségben működve az önazonosságunk a tudatosság, mely „másként" keresi magát, mert „nem tudja elviselni saját jelenlétét". Más szavakkal, mondja Maháradzs, az eredeti állapotunkra, az időtlen, változás nélküli, abszolút Lényegre vetülve a test és a tudatosság úgy jelenik meg, mint egy múló betegség, minden ok nélkül, a személytelen tudatosság - mely pradnyáként játssza a szerepét - teljes „működésének" részeként. Minden jelenségforma kitölti a neki kiszabott időt, és élettartamának végén olyan spontán módon eltűnik, ahogy megjelent, a tudatosság pedig, kiszabadulva testi korlátai közül, többé nem lesz tudatában önmagának, és beleolvad a Tiszta Tudatba: senki sem születik, és senki sem hal meg. A tudatosság-
nak, hogy megnyilvánuljon, testi formára van szüksége a működéshez, s szakadatlanul új formákat teremt, és régi formákat pusztít el. Ha ez a tudatosság teljes működésének természetes folyamata, akkor felmerül a kérdés: Hogyan jön létre az egyéni, elkülönült létező és annak rabsága? A rövid válasz az lehetne erre, mondja Mahárádzs, hogy a tudatosság - melyet a testi forma határai korlátoznak, és nem talál más támaszt becsapja magát, és azonosul egy adott testtel. Ekképpen egy látszatlétezőt hoz létre, amely a cselekedetek végrehajtójának képzeli magát (pedig a cselekedetek valójában a pradnyá teljes, spontán működésének részét képezik), és el kell fogadnia a cselekedetek következményeit is, így vetve alá magát a karma képzetéből eredő ok-okozati rabságnak. Az ÚJRASZÜLETÉS KÉRDÉSE
Mahárádzs habozás nélkül elutasítja az újraszületés, más szóval reinkarnáció elképzelését, és álláspontjának alapja olyan egyszerű, hogy letöri a büszkeségünket: az állítólagosán újraszülető elkülönült létező csak puszta képzetként létezik! De hogyan születhetne újra egy képzet? Mahárádzs tettetett ártatlansággal kérdezi az újraszületés hirdetőitől: „Kérem, én azt szeretném tudni, ki az, aki újraszületne?" A test „meghal", és a halál után a lehető leghamarabb elpusztítják (eltemetik vagy elhamvasztják). A testet tehát jóvátehetetlenül, visszavonhatatlanul és megmásíthatatlanul megsemmisítik. Ennélfogva a test, mely tárgyi dolog volt, nem születhet újra. Hogyan lehetne emellett az, hogy valamilyen nem tárgyi újraszülessen - például az életerő (a lélegzet), mely a test halála-
kor elvegyült a külső levegővel, vagy a tudatosság, mely összeolvadt a személytelen tudatossággal? Talán azt fogjátok mondani - folytatja Mahárádzs -, hogy az említett különálló létező fog újraszületni. De ez egyszerűen nevetséges, hiszen tudjátok, hogy az „elkülönült létező" nem egyéb, mint képzet, hallucináció, mely akkor jelenik meg, amikor a tudatosság tévesen azonosul egy formával. Hogyan jelent meg egyáltalán az újraszületés elképzelése? Talán elfogadható munkahipotézisként jött létre, hogy kielégítse az egyszerűbb embereket, akik nem voltak elég értelmesek ahhoz, hogy a megnyilvánult világ keretem túlra gondoljanak. A LÁTSZATLÉTEZŐ
Ahhoz azonban, hogy tisztán lássuk, miként jelenik meg a látszatlétező vagy ego (melyről azt feltételezik, hogy a feltételezett rabság oka és szenvedő alanya), meg kell értenünk a megnyilvánulás fogalmi folyamatát. Az Abszolút, a Lényeg nézőpontjából egység vagyunk: teljes alanyiság a tárgyiasság legkisebb szikrája nélkül. Az, ami vagyunk, csak egyetlen módon tud megnyilvánulni: a kettősség folyamatán keresztül, melynek kezdete a tudatosság moccanása, a „vagyok" érzése. A megnyilvánulás e folyamata - a tárgyiasítás, mely eddig teljesen hiányzott - maga után vonja az érzékelő alany és az érzékelő tárgy, a megismerő és a megismert kettősségét. A lényegi - a tiszta alanyi - szükségszerűen mindig az egyetlen alany marad. Ennélfogva a feltételezett megismerő és a feltételezett megismert egyaránt tárgy a tudatosságban. Ezt a lényeges tényt mindig észben kell
tartanunk. A fenti folyamat csak a tudatosságban zajlik. Minden elképzelhető dolog - mindenféle jelenség -, melyet az érzékeink érzékelnek, az elménk pedig értelmez, megjelenés a tudatosságban. Mindannyiunk csak tárgyként, megjelenésként létezik valaki más tudatosságában. A megismerő és a megismert egyformán tárgy a tudatosságban, de (és ez a fontos a látszatlétezőt illetőleg) a tárgy megismerője azt feltételezi magáról, hogy más tárgyak megismerésének alanya egy olyan világban, mely rajta kívül található, és ez a megismerő alany saját látszatalanyiságát úgy tekinti, mint független, önálló elkülönült létezőt - egy „ént", melynek hatalmában áll szándékosan cselekedni! A kettősség elve, mely a „vagyok" érzésével kezdődik, s melyen az egész jelenségszintű megnyilvánulás nyugszik, egy lépéssel tovább mélyül, amikor a látszatlétező látszatalanyi szerepében - elkezdi a gondolkodás folyamatát azzal, hogy összehasonlítja az egymástól függő ellentétpárokat (jót és rosszat, tisztát és tisztátalant, bűnt és erényt, jelenlétet és hiányt, kicsit és nagyot stb.), majd az összehasonlítás után elhatárolja őket egymástól. Ebből áll a fogalom- és képzetalkotás folyamata. Az alany és tárgy e kettősségén kívül a jelenségszerű megnyilvánulás folyamata az idő és a tér alapvető képzetétől függ. A „tér" képzetének hiányában semmilyen tárgy nem válhat láthatóvá háromdimenziós kiterjedésében, és ugyanígy a háromdimenziós tárgy nem lehetne érzékelhető (sem bármilyen mozgás mérhető) a vele rokonságban lévő „idő" képzete nélkül - vagyis időre van szükség, hogy a tárgy érzékelhető legyen. A jelenségszerű megnyilvánulás folyamata tehát a fogalmi téridőben zajlik, melynek során a tárgy megjelenéssé válik a tuda-
tosságban, s a tárgyat a tudatosság érzékeli és ismeri meg a tárgyiasítás folyamata révén. Ez utóbbi alapja az érzékelő látszatalanyra és az érzékelt tárgyra való hasadás. A megnyilvánulás folyamatának megismerő elemével történő azonosulás eredménye az olyan látszatszemélyiség képzete, amely személyes cselekvési szabadsággal rendelkezik. S ez az egész alapja az illuzórikus „rabságnak". Értsd meg a jelenségszerű megnyilvánulás teljes folyamatát kéri Mahárádzs-, de ne töredékes részleteiben, hanem a megértés egyetlen villanásában! Az Abszolútum, a Lényeg a megnyilvánulatlan aspektusa, a jelenség pedig a megnyilvánult aspektusa annak, ami vagyunk. A kettő nem különbözik. Durva hasonlat lehetne az anyag és az árnyéka, csakhogy a hasonlatban a megnyilvánult a forma nélküli megnyilvánulatlan árnyéka volna! Az abszolút Lényeg időtlen, végtelen, az érzékek számára felfoghatatlan, míg a jelenség időhöz kötött, korlátolt formával bír, és az érzékek számára érzékelhető. A Lényeg az, ami vagyunk, a jelenség pedig az, aminek elkülönült tárgyakként tűnünk a tudatosságban. A „rabság" nem más, mint az egység (vagy alany) - ami vagyunk - azonosulása a kettősségben az elkülönültséggel (vagy tárggyal) aminek tűnünk. Az azonosulás felszámolása pedig a „megszabadulás". Úgy a „rabság", mint a „megszabadulás" illuzórikus, mert nem létezik olyan elkülönült létező, aki rabságban lenne, és meg akarna szabadulni. Az elkülönült létező csak egy képzet, mely onnan fakad, hogy a tudatosság azonosítja magát egy látszólagos tárggyal, amely pusztán megjelenés a tudatosságban!
Az ÉLET EGY ÉLŐ ALOM
Ha ezt világosan megértettük, átlátjuk a következőt is: nevetséges az az elképzelésünk, hogy „mi éljük az életünket", hiszen azon a tévhiten alapul, hogy amit teszünk, az mind szándékos cselekedet. Ki juttatja kifejezésre az akaratát, amikor éppen most láttuk be, hogy nincs elkülönült létező? Az „élés" valójában nem más, mint a tudatosság működése testi formák millióin keresztül, melyet azonban tévesen egyéni életnek vélünk. Mahárádzs azt is elmagyarázza, hogy ez az alapvető megértés összhangban áll azzal a belátással, hogy az élet csupán élő álom. Ezen a ponton már világosnak kell lennie, hogy mindazt, amit az ember lát, hall, ízlel, szagol vagy érint, azt érzékszervileg érzékeli, s ez az érzékelés pusztán egy megismerés a tudatosságban - hogy ez az elkülönült létező, akinek az érzékei érzékelték, valójában maga is egy megjelenés a „másik" tudatosságában, aki ezt az elkülönült létezőt tárgyként érzékeli! Tehát, mivel az egymás tudatosságában tévesen elkülönült létezőként érzékelt tárgyak valójában nem önálló létezők, igazából az történik, hogy nem létezik érzékelő mint olyan, hanem csak a fogalmi tárgyak mozgásának érzékelése zajlik a fogalmi térben és időben. Márpedig ezek nem egyértelműen az álom jellemzői, melyet alvás közben tapasztalunk? Amikor az álmodó felébred, az álom véget ér, és az, aki ébren van, már nem foglalkozik a többi álombéli „elkülönült létezővel". Ugyanez a helyzet az élő álomban is: aki ébren van (aki felismeri, hogy ami érzékekkel érzékelhető, beleértve azt az „elkülönült létezőt" is, akinek magát gondolja, az nem lehet más, mint
puszta megjelenés a tudatosságban), az nem foglalkozik többé az élő álom többi álomalakjával. A felébredett felismeri, hogy azonos a feltételekhez nem kötött Abszolút Alanyisággal, melyen a tudatosság moccanása spontán módon és ok nélkül idézte elő ezt az élő álmot, és egyszerűen „végigéli" az álmot, amíg kiszabott élettartamának végén a tudatosság spontán módon újra el nem merül az Abszolút Alanyiságban. SZELLEMI GYAKORLÁS: AKARAT A legtöbb látogató reakciója meglepően hasonló, ha eddig követte Mahárádzsot. Felteszik ugyanis a kérdést: Mérhetetlenül mély, amit Mahárádzs eddig mondott, és azt hiszem, intellektuálisan értem, de mit kell pontosan tennem, hogy meg is tapasztaljam? Mahárádzs olykor palástolja teljes frusztrációját, máskor pedig felfortyan a kérdés hallatán, de általában ellenkérdéssel válaszol: Ki az, aki azt hiszi, hogy tennie kell valamit? És mit érne el? Ha egyszer megértetted, hogy az elkülönült létező csupán tévképzet, hogy a test minden más jelenséghez hasonlóan egy tapasztalás a tudatosságban, s hogy nincs senki, aki bármiféle akaratot kifejezésre juttathatna, akkor hol merül fel a kérdése annak, hogy bárki bármit tegyen? A megértés, a belátás minden. A megszabaduláshoz nincs szükség egyéb „tevékenységre", mint arra, hogy ez a belátás teljességgel átitasson, és nincs az a hatalmas mennyiségű „ténykedés", mely elérhetné ezt, ha nem számolod fel gyökerestől a független, önállóan cselekvő, elkülönült létező téveszméjét. Az „Én" nem jelenhet meg az „én" megsemmisítése nélkül. Amikor az „én" eltűnik, te Én vagy.
Ha a nyílvessző célba talált - jelenti ki Mahárádzs -, akkor egyszerűen nem merülhet fel több kérdés. Ám a tények közvetlen és intuitív megértését - a nyílvessző repülését az intellektus képzetalkotásának megnehezíti közbeavatkozása. Az intellektuális megértés az ok-okozaton nyugszik, mely az időbeli kettősség egyik aspektusa: ezen alapul a képzetalkotás. Az intuitív belátás - a közvetlen megértés - azonban időtlen, amelyben az ok és az okozat egyek. Az intellektuális megértés vezet el a következő kérdéshez: Ha nincs önálló, elkülönült létező, aki kifejezésre juttathatná az akaratát, akkor hogyan zajlik az akarat nélkül élt élet? Vagy másképpen: hogyan kellene élnünk és cselekednünk a világban? Amikor ilyen kérdést tesznek fel Mahárádzsnak, ő valami hasonlót válaszol: „Nem számít, mit teszel, feltéve, hogy tényleg megértetted, amiről beszélek. Egyébként az sem baj, ha nem értetted meg, amit mondtam!" A lényeg nyilvánvalóan az, hogy ha figyelmesen megvizsgáljuk múltbéli tapasztalásainkat, az tisztán megmutatja, hogy az életünk úgy zajlik számunkra, mint az álom szereplői számára - ahelyett, hogy mi élnénk, amint hisszük -, s hogy ennélfogva az akarat nem lényeges tényező az életünkben. Ha csak egy kicsit eltöprengünk rajta, kiderül, hogy testi vagy szervi működésünk teljességének milyen végtelenül parányi része függ az akaratunktól. Mahárádzs megkérdi: Milyen sokáig vagy képes élni alvás nélkül, víz nélkül vagy étel nélkül? Meddig bírod a test kiválasztó működése nélkül? Meddig bírod ki lélegzés nélkül? Tökéletes szabadságodban áll, hogy akár a következő öt percben életben maradj? Kifejezésre juttattad az akaratodat, amikor megfogantál? S amikor a megfogant anyag az anyaméhben cseperedett?
Amikor Mahárádzs azt mondja nekünk, hogy valójában nem számít, mit teszünk, akkor egyértelműen azt akarja, hogy felfogjuk: nem létezhet semmilyen elkülönült létező, aki hatékonyan kifejezésre juttathatná az akaratát akár valaminek a megtételében, akár a meg nem tételében - hogy amit akaratunk eredményének tartunk, az csak az elkerülhetetlen. Amikor összhangban van azzal, amit akkor éppen megfelelőnek tartunk, akkor büszkék vagyunk „akaratunkból fakadó cselekedetünkre", és személyes eredménynek véljük, míg ha nem így áll a helyzet, az dühöt, boldogtalanságot vagy csalódottságot vált ki belőlünk. Elfogadni a cselekvőséget azon az alapon, hogy akarunk valamit, ami a tudatosság teljes működésének része: ez az a lánc, amely látszólagos „rabságba" köti a jelenségszintű egyént (látszólagosba, mert nincs elkülönült létező, aki rabságba kerülhetne). A „felébredés" pedig nem más, mint felismerni annak képtelenségét, hogy a látszatalany megpróbál a pradnyá működésétől függetlenül cselekedni. Csak ez a felismerés vezethet el ahhoz, hogy az ember tökéletesen elfogadja, bármilyen esemény történjen is, amíg az élete tart. Ameddig az életet ilyen szellemben éli, addig bizonyosan jelen lesz a mindent felölelő egység határozott érzése, mert „másokat" nem úgy érzékel, mint egy látszatalany tárgyait, hanem mint ugyanannak a lényegi alanyiságnak a megnyilvánult aspektusait, ami ő maga is. Más szavakkal, az élet szabad élet lesz, amelyben nem uralkodik sem egy látszatlétező pozitív tevékenysége, sem negatív nem cselekvése, hiszen szándék hiányában akarat sem lehet. Fogalmi szándék nélkül minden cselekedet spontán; a színész eljátssza szerepét ebben az életszíndarabban, vagy élő álmát éli, úgy fogadva az életet, ahogy jön. Ha egyszer felfogtuk
azt, ami van - mondja Mahárádzs -, akkor minden élet azzá válik, ami mindig is volt: lilává, „szórakozássá". Amikor megkérdik tőle, hogy mit tenne adott körülmények között, Mahárádzs tökéletesen ártatlanul válaszol: „Nem tudom." Ez teljesen rendjén is van, hiszen ami azonos körülményeknek látszik, az különböző alkalmakkor teljesen kiszámíthatatlan reakciókat válthat ki belőle, de reakciója minden alkalommal spontán! Mahárádzs gyakran megjegyzi, hogy minden, ami spontán, az helyes is, mivel képzetalkotás hiányában a spontán természetes is egyben - és ebből következően helyes, mindenféle okoskodás, összehasonlítgatás vagy ok-okozat nélkül. Mahárádzs szemében a Guru szavainak hallgatása elsőrendű fontosságú. Úgy tartja, hogy a leggyorsabb út önmagunk megismerése felé (noha fehéren-feketén tudtunkra adja, hogy valójában nincs „út", és nincs senki, aki eljutna „valahová") a hallgatás (sravana), a töprengés (manana) és a meditáció az elhangzottakon (nididhjászana). Ám még ezeket a szavakat is csak a kommunikációra kell használni figyelmeztet Mahárádzs ismételten -, és ha az értelmüket és céljukat megértettük, a szavakat - minden szót - el kell vetnünk, megakadályozandó, hogy az intellektus fogalmi struktúrákat építsen rájuk. Mahárádzs újra meg újra hangsúlyozza, hogy szavai nem valamilyen egyénhez, hanem a tudatossághoz szólnak. Szavai a tudatosságból erednek, és a tudatosságot szólítják meg. A tudatosságnak kell hallgatnia őket, s intuitív megértésük után engedni kell, hogy elmerüljenek a tudatosságban. Ha a hallgatást valamilyen „egyén" végzi azzal a szándékkal, hogy hasznot hajtson belőle az
intellektus segítségével - figyelmeztet bennünket Mahá-rádzs -, akkor az egész hiábavaló. Éppen az intellektus közbeavatkozását kell elkerülni. Amint korábban már világossá vált, a látszatlétező ürességét kell felfogni. Amíg egy különálló létező hallgatja a szavakat, addig hogyan érhetnék el akár azt a korlátolt céljukat is, hogy a helyes irányba mutassanak? Márpedig a helyes irány elfelé vezet a jelenségvilágtól, amely a forrása úgy az elkülönült létezőnek, mint maguknak a szavaknak! A szavak csak akkor fedhetik fel mély és legnehezebben megfogható értelmüket, ha intuitíven fogadjuk el őket, az intellektus minden értelmező közbeavatkozása nélkül. Máskülönben az eredmény a „külvilág" puszta intellektuális megértése lenne egy olyan elkülönült létező részéről, aki különállónak tartja magát attól, amit illuzórikusnak fog fel. Nem lehet - mondja Mahárádzs -, hogy a teljes jelenségszerű megnyilvánulás egy parányi darabkáját kiveszed mint elkülönült énedet, és közben megérted azt, ami van. A valódi megértés csak a látszatlétező teljes megsemmisülésében történhet meg. A HATALMAS CSALÓ
A tudatosság a félrevezető, megigéző mahámájá, a valaha létezett leghatalmasabb csaló! Ez a megbabonázó jelenlétérzés csak egy érzés, egy képzet, mely úgy tör rá a megnyilvánulatlan Abszolútumra, mint egy nemkívánatos vendég, aki olyan alattomosan veszi át a háztartás irányítását, hogy a házigazda tévesen úgy érzi: minden a legnagyobb rendben zajlik, s tökéletes biztonságban van. Mahárádzs „múló betegségnek" is nevezi, mely amíg tart, önkívületet okoz!
Az az érzés, hogy életben vagyunk - hogy jelen vagyunk -, olyan mámorító, hogy az embert elbűvöli a megnyilvánulás, melyet ez az érzés kelt. Az ember olyannyira belemerül a látványba, hogy alig törődik azzal, vajon valóban létezik-e a látványosság, vagy merő vízió, hallucináció, álom vagy délibáb csupán. Lát egy fát, és annyira megigézi, hogy elfeledkezik róla: a fa nem egyéb, mint valódi forrásának, a magnak a növekedése. A végső paramártha (parama: legfőbb, végső; artha: értelem, igazság, valóság) célja a forrás, a mag kutatása. Mi a magja ennek a megnyilvánulásnak? Ha nem vagy tudatos - kérdi Mahárádzs -, van-e bármiféle megnyilvánulás? Ha nem vagy tudatos, létezik-e számodra a világ? Csak ha te (tudatos) vagy, akkor létezik a világ. Nyilvánvaló tehát, hogy a világot a tudatosság szikrája tartalmazza (mely tudatosságról úgy tartják, hogy a koponya középpontjában lévő parányi rekeszben található). A tudatosság nem nyilvánulhat meg, nem lehet önmaga tudatában, ha nincs jelen a pszichoszomatikus szervezet, a test. Mi a test forrása? Nyilvánvalóan az anyaméh petesejtjében megtermékenyült férfimag. Mi a férfimag és a petesejt forrása? A szülők által elfogyasztott étel. Milyen következésre jutottunk hát? - teszi fel a kérdést Mahárádzs. Hogy az Abszolútum, a végső lehetőség, mindennek forrása nem lehet olyan földi dolog, mint az „étel"! Ennélfogva ez a tiszta „vagyok", ez a tudatosság, ez a jelenlétérzés nem lehet más, mint képzet, látomás, álom, hallucináció! S ez a tudatosság minden megnyilvánulás alapja - sőt maga a megnyilvánulás! Ezen a ponton felmerül egy alapvető kérdés: Ki jutott erre a következtetésre? Ki más juthatott volna, mint „Én"? „Én", aki felelős vagyok minden megnyilvánulásért, „Én",
aki mindenféle megnyilvánult jelenség vagyok, „Én", aki jelen voltam száz esztendeje, „Én", aki jelen voltam, mielőtt az „idő" megfogant, „Én", aki időtlenség vagyok, „Én", aki Tiszta Tudat vagyok, amely nincs önmaga tudatában, mert abban, igaz állapotomban, a teljességben, az egységben nincs sem jelenlét, sem hiány; a jelenlét jelenlétének hiánya, a hiány jelenlétének hiánya vagyok „Én" (és ezt minden érző lény kijelentheti, de nem önmaga nevében, hanem „Énként"). Áttekintsük még egyszer röviden? íme: 1. A megnyilvánult létezés jelenségszerű, a jelenség pedig mivel olyan megjelenés, mely érzékszervileg érzékelhető és időhöz kötött - csupán látomás, álom, hallucináció, ennélfogva valótlan. A megnyilvánulásán létezés abszolút, időtlen, végtelen, nincs tudatában a létezésnek, az érzékekkel nem érzékelhető, örök, ennélfogva valós. Ki mondja ezt? Természetesen a tudatosság, mely megpróbálja megismerni magát, de nem jár sikerrel, mert a megismerés (nincs olyan, hogy megismerő) nem ismerheti meg azt, ami maga a megismerés: a szem nem láthatja önmagát, noha minden mást lát. A kereső az, amit keres. Ez az alapvető, mindennél fontosabb igazság. 2. Én, megnyilvánulatlanul, a korlátlan lehetőség, az ismert és megismerhető teljes hiánya, az ismeretlen és megismerhetetlen teljes jelenléte vagyok. Én, megnyilvánultan, az összes jelenség teljessége vagyok, az ismert teljessége a megnyilvánulatlan ismeretlen felfoghatatlanságában.
3. Csak Én létezhetek, az örök Én, a teljesen feltételek nélküli, a tulajdonságok minden nyoma nélküli, a tiszta alanyiság. Az „én" puszta gondolata közvetlen és önmagától megjelenő (ám illuzórikus) rabság. Tűnjön el az én, s te azonnal és spontán módon Én leszel. 4. A jelenségek szintjén az „én" (s a „te" és az „ő") csak egy megjelenés a tudatosságban. De hogyan lehetne rabságban egy megjelenés? A Lényeg szintjén viszont hogyan lehetne szükségem nekem, a tiszta alanyiságnak bármiféle megszabadulásra? A megszabadulás csupán attól az elképzeléstől való megszabadulás, hogy van „valaki", akinek szüksége lenne megszabadulásra. 5. Honnan tudhatja valaki, hogy spirituálisán „fejlődik" ? Lehetséges, hogy a „fejlődés" legbiztosabb jele az, ha a legkevésbé sem törődik a „fejlődéssel", s a legkevésbé sem nyugtalankodik a „megszabadulás" miatt a tiszta megértés fényében - ha közvetlenül megérti a niszarga (a természet) teljes „működését", melyben nincs hely egy önálló, elkülönült létező számára.
2. Megjegyzés a tudatosságról
Alighanem közhely lenne kijelenteni, hogy csak azért merülhet fel bármifajta zavar a tudatosság fogalmával kapcsolatban, mert hiányzik a tudatosság lényegi természetének megértése. Mégis ezt kell mondanunk. Ezt a zavart ahhoz a klasszikus példázathoz hasonlíthatjuk, amelyben egy csoport vak ember igyekszik úgy meghatározni, milyen egy elefánt, hogy mindegyikük az állatnak csak az egyik részét tapogatja meg, és az alapján akar dönteni a kérdésben. Hogy tiszta képet kapjunk arról, mit akar kifejezni Mahárádzs a „tudatosság" szóval, segítségünkre lesz, ha már kezdettől fogva észben tartjuk azt az alapvető tényt, hogy tudatosság hiányában nem lehet semmiféle létezés, s hogy maga a tudatosság pusztán a vagyok gondolata. Ennélfogva bármi is merül fel a tudatosságban - és tűnik valamilyen dolognak, tárgynak, eseménynek vagy érzésnek -, az csak gondolattermészetű lehet, azaz saját létezés nélküli. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy magának az embernek sem lehet szubsztanciája, hiszen csupán megjelenés másvalaki tudatosságában. Mahárádzs azzal helyezi az egész problémát helyes megvilágításba, hogy kijelenti: a teljes megnyilvánult világegyetem „olyan, mint a meddő asszony gyermeke" káprázat. A kérdés minden további magyarázatát ebből a nézőpontból kell látnunk. A mélyalvásban, amikor a tudatosság elpihen, és az elme teljesen nyugodt, fel sem merül egy adott egyén,
sem más egyének vagy a „világot" alkotó tárgyak kérdése. A mélyalvásban nem élünk át semmilyen tapasztalást, sem fájdalmast, sem örömtelit, mivel egy tapasztalás csak a tudatosság mozgásaként merülhet fel. Az ember szenvedése csak akkor jelenhet meg, ha a mélyalvásnak vége, és a tudatosság megmozdulásával vagy az álomba, vagy a teljes ébrenlétbe tér. Mahárádzs ebből a nézőpontból beszél úgy a tudatosságról, mint „bűnösről": az ember csak akkor szenved el bármilyen tapasztalást, amikor jelen van a tudatos jelenlét érzése. TISZTA T UDAT, TUDATOSSÁG, „EGYÉN" A Tiszta Tudat nevet kapja az abszolút tökéletesség állapota, amelyben a tudatosság teljesen elnyugszik, és nincs tudatában saját tiszta létezésének. (Bármilyen szóval utalnak is rá, az csak egy fogalom, egy képzet lehet, hiszen a Tiszta Tudat abban az állapotban nem tudja érzékelni magát.) A tudatosság csak akkor lesz önmaga tudatában, amikor megmozdul, és felmerül a vagyok gondolata. De miért jelenik meg egyáltalán a tudatosság? Nincs más különösebb oka, mint hogy ilyen a természete (mint a hullámoknak a víztükrön): ez „az ok nélküli ok", mondja róla Mahárádzs. Egyidejűleg, a vagyok eredendő gondolatával együtt az egész megnyilvánult univerzum egy szempillantás alatt létrejön. Amikor a tudatosság - mely ha elnyugszik, személytelen megnyilvánul azáltal, hogy jelenségként tárgyiasítja magát, akkor minden egyes érző tárggyal azonosul. így jelenik meg az elkülöníthető, személyes individuum képzete, mely minden más jelenséget tárgyaként kezel, és minden érző lény az
alannyá válik az összes többi érző lénnyel szemben - jóllehet valójában mindannyian a tudatosságban felbukkanó tárgyak. A „rabságot" pontosan az Abszolútum korlátlan lehetőségeinek és tiszta alanyiságának erre az önmagát „énnek" (másoktól elkülönültnek) nevező, magában álló, jelentéktelen tárgyra korlátozása jelenti. Ez a jelenségtárgy - mely pusztán megjelenés a tudatosságban - jön el Mahárádzshoz „megszabadulásért", és ennek a jelenségtárgynak mondja Mahárádzs többek között azt, hogy egyedül a tudatosság lehet a segítségére. Ez ugyanis az egyetlen „tőke", mellyel minden érző lény születik, az egyetlen kapocs, mely az Abszolútumhoz köti. A tudatosság a „bűnös", mely elhozta az ember számára az illuzórikus rabságot, és kizárólag a tudatosság segíthet abban, hogy elérje az illuzórikus megszabadulást. A tudatosság a mája - jelenti ki Mahárádzs -, mely a képzeletbeli rabságot létrehozza, továbbá szintén a tudatosság - Isvara - az, ami a Szatguruként tevékenykedik, és ha elnyerik a kegyelmét, felfedi a világegyetem titkát, s elhozza a képzeletbeli megszabadulást ebben az élő álomban, melyben a tudatosság az egyetlen szereplő, aki az összes különféle szerepet eljátssza. Ennélfogva - mondja Mahárádzs - nincs a föld kerekén nagyobb erő a tudatosságnál, a jelenlét érzésénél: a „vágyóknál", melyhez az illuzórikus létezőnek minden imáját intéznie kell. Ugyanez a tudatosság fogja elhozni a képzeletbeli megszabadulást a képzeletbeli egyén képzeletbeli rabságából azzal, hogy felfedi igaz természetét mely nem más, mint maga a kereső, de nem mint egyén!
A TUDATOSSÁG ÉS A MEGNYILVÁNULÁS TERMÉSZETE
Amikor Mahárádzs azt kéri tőlünk, hogy úgy tekintsünk a tudatosságra, mint a leghatalmasabb Istenre, és imádkozzunk hozzá vezetésért, akkor természetesen azt feltételezi, hogy még mindig a testünkkel azonosulunk, és különálló létezőnek tartjuk magunkat, akik függetlenül megválaszthatják cselekedeteiket. Ám ezen az alapon - vagyis az individualitás és a választás szabadsága alapján - az univerzum nem tárhatja fel a titkát. Következésképpen, mondja Mahárádzs, imádkozz őszintén és buzgón a tudatossághoz, minden érzés forrásához, hogy az elkülönült létezés fokozatosan engedjen a szorításából, és képessé tegye rá a megtisztult pszichét, hogy felismerje igaz természetének titkát a tudatosság, a Szadguru segítségével. Az ember ragaszkodása a testhez mint elkülönült létezőhöz teljesen annak a kondicionálásnak az eredménye, melyet a szülőktől, az idősebbektől és másoktól kap, mégpedig a megértés első pillanataitól fogva. Ez a kondicionálás azt sulykolja, hogy ő egy bizonyos névvel rendelkező bizonyos test. Az embernek igen hamar megingathatatlan meggyőződésévé is válik, hogy ő a test, mely meg van áldva a lélegzet életerejével (amely folytonosan kibe lélegzik) és a tudatossággal vagy érzéssel (amely az ébrenlét és az alvás állapotával jön és megy). Pedig mindössze az történik, hogy a Lényeg a formák millióivá tárgyiasította magát, s ezek a formák (az emberi formákat is beleértve) alkotják jelenségekként a teljes megnyilvánulást és annak működését. Ezek a jelenségtárgyak folyamatosan létrejönnek és elpusztulnak a meg-
nyilvánulás folyamatában, és semelyiküknek sincs saját akarati szabadsága. Ahelyett tehát, hogy minden egyes emberi lénynek tudatossága lenne, a tudatosságnak van milliónyi formája, melyek által a Lényeg tárgyiasítani tudja magát. Ha a dnyáníhoz hasonlóan kétségek nélkül, tisztán megértjük a megnyilvánulás folyamatos megjelenésének és eltűnésének folyamatát, teljesen más fényben fogjuk látni a tudatosságot. Akkor úgy látjuk a működő tudatosságot, azaz a jelenségeket, mint a megnyilvánulás megtörténtének mulandó eszközeit, jóllehet természetesen a megnyilvánulás nem különbözik a Lényegtől, hanem a Lényegnek, az egyetlen alanynak tárgyiasult aspektusa csupán. Ez elvezet bennünket ahhoz a kérdéshez, hogy miért nevezi Mahárádzs a tudatosságot időhöz kötöttnek. A válasz az, hogy a Tudatosságnak testi formára van szüksége, hogy abban megnyilvánuljon, és a megnyilvánult tudatosság abban a formában csak addig maradhat fenn, ameddig a testi forma fennmarad. A testi formát az étel alkotja és tartja fenn, mely csupán az öt elem esszenciája (a szülők életet adó nedveinek keveredése, mely a fogamzás oka az anyaméhben, s maga is a szülők által elfogyasztott táplálék esszenciája). Amikor a testi forma „meghal", a lélegzet elhagyja a testet, és elvegyül a külső levegővel, a tudatosság pedig elhagyja a testet, és a megnyilvánulatlan tudatosságba olvad. A testen belüli tudatosságot tehát megnyilvánulását tekintve minden esetben korlátozza az egyes testi formákra kiszabott élettartam, s ennélfogva az ilyen tudatosság időhöz kötött. Röviden így foglalhatnánk össze mindezt: a) Az individuális emberi lény úgy tekint a tudatosságra (figyeljük meg a nagy T hiányát!), mint azon adottsá-
gok egyikére, melyek születése óta a testében találhatók. Ezért Mahárádzs azt mondja az embernek ezen a ponton, hogy már maga a létezése a testen belüli tudatosságtól függ. Ha tudatosság nélkül született volna, akkor úgy félredobták volna, mint egy sárdarabot! Következésképpen értse meg - kéri Mahárádzs -, hogy e tudatosság az egyetlen „forrás", amely segíthet neki abban, hogy megismerje igaz természetét. b) Ekkor Mahárádzs kibillenti az embert abból a megelégedettségéből, mellyel a tudatosságot saját személyes tulajdonának tekinti. Azt mondja ugyanis, hogy nem ő mint egyén birtokolja a tudatosságot, hanem a Tudatosság (figyeljük meg a nagy T-t!) - a megnyilvánulásán Abszolútum megnyilvánult, tárgyiasult aspektusa - az, amiben az egész univerzum megjelenik, az emberi formák millióival együtt, s ennélfogva az ember csupán parányi része a teljes megnyilvánulásnak, ráadásul az egész előadás illúzió! c) Ha ezt a helyzetet világosan megértjük, azt is belátjuk, hogy amíg a test létezik, nem a mulandó test, a pszichoszomatikus szervezet vagyunk, mely a megnyilvánulás érdekében jött létre, hanem az életet adó tudatosság, mely érzéssel tölti el a testi szervezetet. Ha azonban a test „meghal", a megnyilvánult tudatosság pedig elhagyja a testet, és a megnyilvánulatlan tudatosságba olvad, a nyugvó Tudatosság vagyunk: az Abszolút, Tiszta Tudat.
A LÉNYEGI AZONOSSÁG Ezen a ponton azzal a kérdéssel kell foglalkoznunk - hogy ezt az elmélkedést önmagában úgy-ahogy teljessé tegyük -, hogy felszínre hozzuk a lényegi azonosságot megnyilvánulatlan és megnyilvánult, Lényeg és jelenség, abszolút és relatív, jelenlét és hiány között, sőt minden egymástól függő ellentétpár között. Mindezek az elme különböző aspektusait képviselik (ahol az elme nem más, mint tudattartalom), és ezek alkotják a kettősséget, mely minden megnyilvánulás alapja: a megfigyelőt és a megfigyeltet, a megismerőt és a megismertet. Mahárádzs szerint az egymástól függő ellentétpárok alapvető azonosságának belátása a „megszabadulás", hiszen ekkor megtörténik az a felismerés, hogy a kereső az, amit keres; hogy minden különbözőség csak a kettősségben létezik; s hogy ha a különféle egymástól függő ellentétpárokat egymásra helyezzük, azok megsemmisítik egymást, ennélfogva megsemmisítik magát a kettősség feltételét, elhozva a lényegi egységet. Talán nem szükségtelen megismételni e helyütt, hogy a tudatosság megnyilvánulás, a megnyilvánulás pedig a kettősségben van, de ez a kettősség a megnyilvánulatlan Abszolútum egységén belül jött létre. A megnyilvánulás teljessége nem olyasvalami, amit a tudatosság vetít ki, amikor működésbe lendül. A megnyilvánulást alkotó különféle tárgyaknak nincs egyéb saját szubsztanciájuk vagy természetük, mint a tudatosság, mely maga a jelenségek érzékelése és megismerése. Az a helyzet, hogy minden megnyilvánulás, minden jelenség megjelenés a tudatosságban, s a tudatosság érzékeli, a tudatosság
ismeri meg az elme értelmezése révén. Ha ezt tisztán felfogtuk, felismerjük, hogy a tudatosság a zajló működés, ugyanakkor a tudatosság a működe's érzékelése is, és mi (nem az egyének, hanem az örök „Én") vagyunk ez az érzékelés. A működő tudatosság nem különbözhet a nyugvó Tudatosságtól, az abszolút Tiszta Tudattól, mely minden lehetőség teljessége. Más szavakkal, a Tudatosságmegnyilvánulás az alanyi Tiszta Tudat tárgyi aspektusa. Ha a Tudatosság megmozdul, és kezdetét veszi a cselekvés, a megnyilvánulás és a működés tevékenysége csak a látszólagos kettősség állapotában mehet végbe. A „tér" a működő képzet statikus aspektusa: ha nem lenne tér, semmilyen jelenséget sem lehetne háromdimenziós kiterjedésében felfogni. Az „idő" (időtartam) pedig a működő képzet aktív aspektusa: ha nem lenne idő, a térben felfogott jelenséget nem lehetne érzékelni. Az idő és a tér „téridőként" ismert kettős képzete nélkül nem lehet sem megnyilvánulás, sem működés (sem emberi lények, sem események). E két aspektus csak képzetként különálló, ám a képzetalkotás megszűnésével elveszítik különállóságukat. A mélyalvásban például egyaránt eltűnik a tér és az idő, s velük együtt minden megnyilvánulás, hiszen kettősség csak a képzetalkotásban létezhet. Állítsuk meg a gondolkodást, és minden kettősség eltűnik. Más szóval, a jelenség nem gondolható el a Lényeg nélkül, sem a Lényeg a jelenség nélkül. (Természetesen már magának a Lényegnek a képzete is a képzetalkotás kettősségén belül található.) Amikor a képzetalkotás véget ér, minden kettősség megszűnik. Amikor a képzetalkotás megszűnik, nincs sem jelenség, sem Lényeg, mivel ami marad, az a tiszta alanyiság - nem marad semmiféle
tapasztalás és senki, aki bármilyen tapasztalást akarna! Röviden: minden egymástól függő ellentétpár csupán képzetként szükségszerűen elválasztott egymástól, máskülönben lényegileg elválaszthatatlanok. Az EGYSÉG JÁTÉKA A KETTŐSSÉGBEN Ha a Lényeg önmagára akar nézni - most természetesen képzeteket gyártunk -, nem teheti meg azt anélkül, hogy jelenségként ne tárgyiasítaná magát. Mivel a Lényeg tiszta alanyiság, nem láthatja magát Lényegként. Ennélfogva a jelenségszerű megnyilvánulás nem kívülről ered, nem a Lényeg „vetíti ki", hanem a megnyilvánulásként tárgyiasul önmagán és önmagában. Amikor - a Lényegre vetülve - a tudatosság létrejön, és megjelenik a jelenlét érzése - a vagyok -, akkor ezzel egyidejűleg felbukkan a kettősség érzése is: a megismerő és a megismert, a tapasztaló és a tapasztalt dolog. A kettősség azonban csak látszólagos, nem valós, mert a lényegi egység nem kettéosztható. A két aspektus - a nyugvó Tudatosság (a lényegiség) és a működő tudatosság (a jelenségvilág) - nem válik szét, és nem is egyesül, mivel a kettős aspektus csupán képzetként jelenik meg. Siva (a Lényeg) létezik a Tudatosság moccanásában, hiszen ez utóbbi tevékenységnek nincs más forrása, csak Siva. Maga a tevékenység pedig - a megnyilvánulás és a működés (Sakti) - Siván és Sivában (a Lényegben) zajlik. A kettősség merő illúzió, képzet, mely nincs és nem is lehet hatással az Abszolútum egységére. Ne felejtsük el, hogy a világegyetem képzeletbeli teremtése csupán „meddő asszony gyermeke"! Ha a kettősség valódi lenne, mindkét résznek meglenne a saját természete, mely a
másikétól különböző. Ennélfogva a látszólagos kettősség megjelenése és eltűnése egyaránt illúzió, mely pillanatról pillanatra, folyamatosan, szünet nélkül zajlik. A lényegi egység eredendő. A Lényeg és a jelenségek (vagy bármilyen másik szó, mely a viszonylagos feltételekre utal) csupán két név, mely kommunikációs célra szolgál a dualisztikus állapotban, miután a megnyilvánulás megtörtént. Mindössze két szó, melyet arra használunk, hogy leírjuk a képzeletben megfogant két állapotot - de nem zavarhatják meg az alapvető egységet, mely teljességgel osztatlan marad. Felmerülhetnek és elcsitulhatnak ugyan hullámok, a hatalmas víztömeg azonban háborítatlan marad. A megnyilvánult jelenségek megjelenése és eltűnése a Tudatosságban a hagyományos indiai nézőpont szerint Siva játéka (lílá). Noha hagyományosan egy elemző tanulmány érdekében különbözőnek vehetik a dnyánát és a bhaktit, valójában ugyanannak az alapvető egységnek a két aspektusáról van szó. Ez az oka annak, hogy Mahárástra szent költője, Dnyánésvara Mahárádzs úgy kezdi Amritánubhava (A halhatatlan tapasztalás) című, az advaita bölcseletéről írott híres értekezését, hogy „a legnagyobb alázattal" ajánlja hódolatát Siva-Sakti látszólagos kettősségének azért, hogy felfedjék igaz természetüket. (Itt az „alázat" nyilván nem a „büszkeség" ellentétét jelenti, hanem magának az elkülönült létezőnek a tagadását, aki nem lehet sem büszke, sem alázatos annál az egyszerű oknál fogva, hogy csak akkor léphet be a valódi tudás, amikor teljes az üresség.) Most már érthetjük, miért hívja Mahárádzs a tudatosságot a legfőbb Istennek, akinek kegyelmét bhaktival és imákkal kell elnyerni, hogy az felfedje valódi természetét:
fogalmi aspektusában, az egyén részéről időhöz kötött és viszonylagos, ám amikor nem elképzelt, akkor időtlen és tér nélküli, ennélfogva végtelen és örök. Ennek az igaz természetnek a tökéletes megismerése megsemmisíti magát a keresőt, és egyesíti őt a nyugvó Tudatosság - a tiszta alanyiság, az „az" - örök békéjével. A teljes megnyilvánulás és annak működése a tudatosságban - ami vagyunk a kettősségben - merő megjelenés, lílá, mint a nap tükörképe egy harmatcseppen. A tükörkép szétrombolása nem érinti a napot. A működő tudatosság az időhöz kötött lílá, mely kiszabott időtartamának végén elmerül a nyugvó Tudatosságba - a végtelen, feltétel nélküli Tiszta Tudatba, mely nincs önmaga tudatában.
3. Bhakti, dnyána és az egyén
Mahárádzs néhány látogatója, különösen a külföldi tudósok, nem ismerik fel, hogy ő nem „tanult" ember a szó bevett értelmében. Azt várják el tőle, hogy tudományos igénnyel értekezzen különféle filozófiai témákról. Az egyik ilyen téma a bhakti és a dnyána (mint két szellemi út) közötti választás. Amikor ilyen kérdést tesznek fel neki, Mahárádzs csak nevet, és visszakérdez: „Hogyan várhatják el egy magamfajta, szinte analfabéta embertől, hogy válaszoljon?" Az is megeshet, hogy rámutat valakire a hallgatóságból, és megjegyzi, hogy az illető tudós, az indiai filozófia doktora, aki bizonyosan illetékesebb abban, hogy felvilágosítsa a látogatót. Majd, feltehetőleg halkan, megkérdezi a látogatót, hogy ki az, akinek szüksége van erre az információra, és milyen célból. A látogató gyorsan Mahárádzsra tekint, hogy megnézze, tréfál-e, de úgy találja, hogy teljesen komolyan kérdezi: „Ki akarja tudni a választ?" Mahárádzs kérdésének hatására a látogató hamarosan felismeri, hogy eredeti kérdése olyan mély vizekre csalogatta, amelyekre korábban nem merészkedett. A szorult helyzetet felismerve a Mester azzal segíti ki a látogatót, hogy elmagyarázza: a képzetgyártás vet fel számos ilyen szükségtelen kérdést, az ejti csapdájába az egyént, s az egyén annak hatására felejti el az alapvető kérdést, mely úgy hangzik, hogy ki valójában a kérdező. A kérdező vajon az a személy, akinek hiszi magát? Van egyáltalán olyasmi, hogy „személy", egyéni létező, aki
függetlenséggel, akarati szabadsággal bír, mellyel valamilyen szellemi utat választhatna? Mahárádzs tanításának lényeges pontja az, hogy az életnek ebben az élő álmában mi nem az álmodott szereplők vagyunk, melyeknek képzeljük magunkat, hanem maga az álmodó. A „rabság" illúzióját az okozza, hogy tévesen azonosulunk az álomalakkal - mint elkülönült, független létezővel: a „cselekvővel". Ugyanilyen okból nem lehetséges az, hogy az álmodott szereplő (egy puszta megjelenés) „felébred" vagy „megszabadul". A felébredés éppen e „megjelenés" eloszlatásában áll, s a megszabadulás nem egyéb, mint a hamis elkülönült létező teljes megsemmisülése, mellyel tévesen azonosítottuk magunkat. A felébredést vagy megszabadulást ugyanezen az alapon nem lehet „elérni" semmiféle erőfeszítéssel. Ki tesz erőfeszítést? Egy jelenség, egy puszta megjelenés? A felébredés csak megtörténhet, és csak akkor történhet meg, amikor az intuitív belátás segítségével megingathatatlanná válik a meggyőződés, hogy mi az alanyi álmodó vagyunk, nem pedig az álmodott tárgyak, melyek az álom végén eltűnnek. Ha ezt a gondolatmenetet végigvisszük logikus végkövetkeztetéséig, az lesz az utolsó kérdés: Hogyan jelenik meg vagy történik meg az intuitív megértés? Hát éppen erről van szó! Ha a folyamat az intellektuális megértés hatókörén belül lenne, akkor hogyan lehetne intuitív? Az intellektusra igencsak szükség van bizonyos alaptételek megértéséhez, de annak, hogy meddig mehet el az intellektus, szigorú határai vannak. Az intuíció csak akkor léphet előtérbe ezután, ha az intellektus minden erőfeszítésről lemond, és teljesen megadja magát.
Világosnak kell lennie tehát, hogy nyomtalanul el kell tűnnie az azonosulásnak a képzeletbeli, független és elkülönült létezővel, mielőtt megtörténhetne a felébredés, megvilágosodás vagy megszabadulás. A hamis azonosságot fel kell adni a valódi azonosság felvétele előtt. Ami hamis, annak távoznia kell, mielőtt az igaz beléphet. Ez számos módon megtörténhet, mondja Mahárádzs. A dnyání mély intellektuális összpontosítása a tudatosság forrására, ami vagyunk, elvezethet ahhoz a ponthoz, ahol a kettősség, az intellektus alapja hirtelen eltűnik, és az intuitív egység veszi át a helyét. A bhakta mély odaadása Istene iránt szintén olyan intenzitást érhet el, hogy a bhakta és Istene közötti kettősség megszűnik, s megjelenik a felismerés: a bhakta és Ő, az Isten nem kettő, hanem egy. Ugyanez az eredmény követheti a jógagyakorlás hosszú és fáradságos folyamatát, sőt a valóban önzetlen közösségi szolgálatot is. A végső ugrópont azonban minden esetben a téves egyéni önazonosság teljes megsemmisülése. Ebben az utolsó szakaszban megtörténik a csoda: abban a pillanatban, hogy leszámoltunk a hamis önazonossággal, nem marad semmi, amivel azonosulhatnánk, kivéve a teljességet! S ez a dnyání, a bhakta és a jógi tapasztalata egyaránt. Mahárádzs fején találja a szöget az odaadás (bhakti) és a bölcsesség (dnyána) tekintetében, amikor kijelenti, hogy a kettő olyan kibogozhatatlanul összefonódott, hogy gyakorlatilag egy és ugyanaz. Az önvaló szeretete és Isten szeretete nem különbözik. Megvilágosító erejű az I Am Thatből származó következő idézet: „Szereted azt, ami vagy, igazi önmagadat, és akármit teszel, azt saját boldogságod érdekében teszed. Az az
alapvető vágyad, hogy megtaláld, megismerd, gondját viseld. Emberemlékezet óta szeretted önmagad, de sohasem bölcsen. Hasznosítsd bölcsen testedet és elmédet az önvaló szolgálatában, ez minden! Légy hűséges saját önvalódhoz, szeresd önvalodat feltétel nélkül! Ne színleld, hogy úgy szeretsz másokat, mint önmagadat! Hacsak fel nem ismerted, hogy ők egyek veled, nem szeretheted őket. Ne színleld, hogy az vagy, aki nem vagy, és ne utasítsd el azt, aki vagy! Mások iránti szereteted az önmegismerésnek az eredménye, nem pedig az oka. Önmegismerés nélkül nincs hiteles erény. Amikor minden kétséget kizáróan tudod, hogy egyazon élet áramlik mindenen keresztül, és te vagy az az élet, mindent szeretni fogsz, természetes és spontán módon. Amikor felismered önmagad szeretetének mélységét és teljességét, tudni fogod, hogy minden élőlény és az egész univerzum benne foglaltatik a szeretetedben. De amikor úgy tekintesz bármire, mint tőled különállóra, akkor nem szeretheted, mert félsz tőle. Az elidegenedés félelmet okoz, és a félelem fokozza az elidegenedést. Ez egy ördögi kör. Csak az önfelismerés törheti meg. Törekedj rá elszántan!"* Mahárádzs arra a problémára mutat rá félreérthetetlenül, hogy az ember nem szerethet semmit, amit önmagától elkülönültnek vél, hiszen fél tőle, és minél jobban próbálja, annál nehezebbé válik. Ezt a fajta problémát nevezik a modern pszichiátriai antropológusok „kettős kötésnek", amikor a személynek valami ellentmondásos dolgot kell tennie. Például minél hangsúlyosabban kérik tőle, hogy *
í Am That. Talks with Sri Nisargadatta Maharaj. Chetana, Bombay, 1999. 46. fejezet, 204. o.
lazítson, annál feszültebbé válik; minél messzebb akarja elütni a golflabdát, annál feszesebbek lesznek az izmai, és annál közelebbre repül a labda! Egy európai látogató egyszer így szólt Mahárádzshoz: „A legfontosabb parancsolat az, hogy »Szeresd Uradat, Istenedet«. Ezt szörnyen frusztrálónak érzem, mert a parancsolat betartását azzal tették nehézzé, hogy kiegészítették: »teljes szívedből és teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből«. Ez nyilván arra utal, hogy egy pusztán áhítatos cselekedet nem elég, hiszen a kiegészítő szavak hangsúlyozzák: ennek a szeretetnek nemcsak szeretetnek kell látszania, hanem szeretetnek is kell lennie. Valaki tehet úgy, mintha szeretne, de hogyan bizonyosodhat meg arról, hogy valóban szeret? Hogyan bizonyosodhat meg valaki a spontaneitásról?" Mahárádzs válasza egyszerű és gyönyörű volt: Önmegvalósítás nélkül nincs hiteles erény. Amikor minden kétséget kizáróan tudod, hogy egyazon élet áramlik mindenen keresztül, és te vagy az az élet, mindent szeretni fogsz, természetes és spontán módon. Egy ilyen meggyőződés persze csak az intuitív belátás révén szilárdulhat meg, és a természetnek (niszarga) megvan a maga menete erre az intuitív folyamatra. Az önvaló és Isten azonossága tekintetében érdemes megjegyezni, hogy a különböző hitek és különböző korok nagy misztikusainak tanításai igen komoly hasonlóságot mutatnak. Keresztes Szent János azt írja A lélek énekéhez fűzött magyarázatában: „E megvalósuló frigy... már a Szerelmesével való teljes eggyé válás. Ekkor mind a két rész [ti. a lélek és Isten] teljesen a másik birtokába adja magát, a szerelmes egyesülésben feloldódik, a lélek istenivé, maga is Istenné válik, már amennyire ez a föl-
di életben lehetséges."* Később pedig: „a Te szépségedben... találkozzunk. Oly módon, hogy az átváltozásom során én már a te szépségedben jelenjek meg benned, olyan szépen, amennyire Te. Egyikünk a másikára tekintve önnön szépségét lássa viszont, s ez egyik és másik szépsége egyformán a tiéd legyen. Fogadj ily módon magadba. .."+ A kiváló Plótinosz szintén ezt mondja: „Mikor tehát valaki azt látja, hogy ő eggyé vált az Eggyel, akkor már maga is annak a hasonmása lett, és mikor magából - mint képmás az ősmintához - átlép ahhoz, akkor elérte az utazása célját. Hívhatjuk ezt úgy, hogy az egyedüli az Egyedülihez szárnyal."t A misztikusok úgy látják az önvaló és Isten kapcsolatát, mint a kapcsolatot egy kép és annak prototípusa között, ez azonban soha nem több, mint egy képmás, soha nem a teljes ábrázolás, ám ahhoz elég közel van, hogy minden kifejezést lehetetlenné tegyen. A bhakti és a dnyána valójában nem különbözik. A végső állomásokon mindkettő esetében eltűnik az azonosulás az egyéni létezővel, és Mahárádzs - szokásos közvetlenségével arra kér bennünket, hogy késedelem nélkül fogadjuk el ezt az alapvető igazságot, és maradéktalanul vessük el a hamisat. Nem állítja, hogy ez könnyű, ugyanakkor figyelmeztet bennünket, hogy ne egy puszta árnyékot kergessünk eszményünkként. Azt akarja, hogy most fogadjuk el valós helyzetünket, határozottan, szilárd meggyőződéssel, és engedjük, hogy az árnyék eltűnjön a *
Keresztes Szent János összes versei és válogatott prózája. Európa, Budapest, 1992, 85. o. Takács Zsuzsa fordítása. t Uo., 102. o. \ Plotinos: A szépről és a jóról. Istenről és a hozzá vezető utakról. Farkas Lőrinc Imre Kiadó, Budapest, 1998, 116. o. Magyariné Techert Margit fordítása alapján.
szubsztanciában! Ha továbbra is az árnyékot hajszoljuk eszményünkként, mondja Mahárádzs, az eszmény egyre csak távolodik tőlünk. Az Úr Krisna kijelenti a Bhagavad Gítában: „E szüntelen önfegyelemben élő, szerető híveimet megajándékozom az értelem jógájával,* amely eljuttatja őket hozzám."'1' Ahogy Isten dicsősége elkezd derengeni az imádó elméjében, egyre jobban elmerül Isten iránti szeretetében. A természet elvezeti őt ahhoz, ami a további fejlődéshez szükséges. Mahárádzs azt mondja, hogy a Guru mindig készen áll a kegyelmével; csak az kell, hogy meglegyen a befogadóképesség, a kívánt érzékenység az elfogadásához. Mindössze őszinteségre és eltökéltségre van szükség, a természet pedig elvégzi a többit, minden egyes eset szükségleteinek és körülményeinek megfelelően. Érdemes lenne megvizsgálni ebben az összefüggésben, hogy mit mondott erről a legnagyobb indiai misztikusok közül kettő: Dnyánésvara, aki alapvetően dnyání volt, és Tukárám, akit a legnagyobb bhakták között tartanak számon. Dnyánésvara jelenti ki a következőt Dnyánésvarí című művében, mely talán minden valaha írt Bhagavad Gítákommentár közül a legkiválóbb (XVIII. 1130-1183.): „A tudás és odaadás tükre segítségével [az egyesülésre törekvő misztikus] elmerül Bennem, és eggyé válik Velem... mint amikor tükröt helyeznek egy tükör elé, akkor melyikről mondhatjuk, hogy tükrözi a másikat?... Örvendezik ő Bennem, pedig eggyé vált Velem."
* Azaz buddhi-jógával, a megkülönböztetés jógájával. t Bhagavad-Gítá. A Magasztos Szózata. Terebess, Budapest, 1997. X. ének, 10. versszak. Vekerdi József fordítása.
Dnyánésvara nagyságát filozófusként a Dnyánésvarí-ban és különösen az Amritánubhavában láthatjuk. De igazából az abhangairodalomhoz* tartozó műveiben találjuk azt, hogy valóban kiönti a szívét a bhaktiban. Általában azt hiszik, hogy mivel Dnyánésvara (akit Dnyánadéva néven is ismernek) dnyání volt, nem szenvedett az Istentől elválasztottság gyötrelmétől, melytől a bhakták szenvednek. Ám számos korai abhangája mutatja, hogy Tukárámhoz és más bhaktákhoz hasonlóan ő is sóvárgott szeretett Istene után. Azon kesergett, hogy Istennel való egysége ellenére sem látja Őt. „Úgy epekedem utánad - írja -, miként a szomjazó egy pohár víz után." Majd tehetetlenségében azt mondja: „Legyen meg a Te akaratod, mert minden könyörgésem hiábavalónak bizonyult!" Dnyánésvara költői magaslatokba emelkedik, amikor leírja az Istennel való egyesülésből eredő boldogság elérését. „Egyre közeledvén Istenhez, az értelmem mozdulatlanná vált, én megláttam Őt, és eggyé váltam Vele..." (79. abhanga). Másutt pedig: „Egész élményem alatt elborított a csend. Mit tegyek, ha egy szó sem hagyja el az ajkam? A nivritti megmutatta nekem Istent a szívemben, s mindennap valamilyen új arcának örvendezem" (76. abhanga). Majd később: „Kívül-belül megtöltött Isten, hiszen aki megöleli Őt, az eggyé válik Vele. Hiába is akarnád, Istentől nem tudod magadat távol tartani. Az egyéni életnek vége. Ahogy a vágyak Isten után rohannak, Ő elrejtőzik. Egyetlen pillanat alatt felfedi azonban Magát, amikor minden vágy elnyugszik." Dnyánésvara nemcsak a dnyána és a bhakti egységét testesíti meg magában, hanem a jógát is annak különböző *
A maráthí nyelvű abhangairodalmat bhakták Istent dicsőítő költői művei alkotják.
aspektusaiban. Teljesen tudatában lévén annak, hogy Isten természetét vagy saját természetünket lehetetlen az intellektuális szinten megérteni, kijelenti: „A hűvös déli szellőt lehetetlen kicsavarni, mint a vizet egy nedves ruhából, a virágillatot lehetetlen megkötni egy kötéllel... a gyöngy ragyogásával lehetetlen megtölteni egy korsót, s lehetetlen körülkeríteni az eget" (93. abhanga). Számára az isteni a férfi és a nő egységének tűnik; Siva és Sakti egyaránt elvész Őbenne. A valódi boldogságot csak úgy lelhetjük meg, mondja Dnyánésvara, ha meglátjuk önmagunkat. így ír erről: „Ő a saját formáját látja mindenütt. Forma nélkül látja a forma tükröződését. A látó eltűnik, mindenhol Isten van. Isten nem jelenik meg, és nem tűnik el. Egyedül Isten létezik, és Ő leli kedvét saját boldogságában az egyesítő tapasztalásban. A láthatatlan férj ébren van az ágyában, minden társ nélkül" (91. abhanga). Dr. R. D. Ranade szerint „Dnyánésvara filozófiája a tapasztalás egységét és sokféleségét egyaránt fenntartja. Spirituális miszticizmusa összebékíti a monizmust és a pluralizmust."* Dr. Ranade a következő fontos szavakat idézi Macnicoltól: „A béke nem található meg sem San-karácsárja monizmusában, sem a dualizmusban, mely teljesen elégedett azzal, ha megmarad kettőnek, hanem abban a szellemi tapasztalásban lelhető meg, amely meghaladja és magában foglalja mindkettőt." Dnyánésvarával ellentétben Tukárám misztikus pályafutása tipikus példája a tiszta bhaktinak. Ő ugyanis hihetetlen szenvedésen és sóvárgáson megy keresztül, míg végül részesül Isten látásában, vagy önmaga látásában, ami gyötrelmes életét a fényben, szabadságban és teljes összhangban élt életté varázsolja. Legbelső tapasz*
Mysticism in Maharashtra (Miszticizmus Mahárástrában), 179. o.
tálasát ekképpen foglalja versbe: „Ragyog most a világ, a sötétségnek vége... Lehetetlen szavakba önteni a szakadatlan megvilágosodás üdvös boldogságát... Isten és önvaló ugyanabban az ágyban fekszik... Az egész világot betölti a mennyei muzsika... Kívül-belül csordultig tölt az isteni boldogság..." S végül a misztikus legmagasabb megtapasztalása: „Világra hoztam magam, s a saját anyaméhemből megszülettem. Minden vágyamnak vége, a célomat elértem... minden elmerült és eltűnt az egységben. .. Nem látok semmit, mégis mindent látok. »Én« és »enyém« távozott tőlem. Beszéd nélkül beszélek, evés nélkül eszem... Nem kell megszületnem, nem kell meghalnom. Vagyok, amint vagyok. Nincs számomra név, sem forma, és túl vagyok cselekvésen és tétlenségen... Lehetetlenné vált imádni Téged, hiszen Te vagy az imádat minden eszköze. Ha Téged dicsőítő himnuszt énekelek, Te vagy az ének. Ha összeütöm a cintányért, Te vagy a cintányér." Tukárám abhangáit teljesen áthatja a miszticizmus. Azt írja, hogy azt szeretné, ha Istene nem lenne forma nélküli: „Azok számára légy forma nélküli, akik úgy óhajtanak Téged, de nekem ölts formát és nevet, melyet szerethetek..." Később azonban megszilárdul az Isten és követője azonosságában: „Most végre megismertük valódi természetedet. Nincs sem szent, sem Isten. Nincs mag, hogyan lenne hát gyümölcs? Minden káprázat." Láttuk a megélt bhaktit és dnyánát, és egyértelművé vált, hogy azok nem a Végső „eléréséhez" vezető különböző utak. Valójában fel sem merül annak kérdése, hogy az egyik vagy másik utat „válasszuk". A misztikus tapasztalásban az „egyén" teljesen megsemmisül, bármilyenek legyenek is a körülmények - azaz az ugrópontot akár az odaadás, akár a bölcsesség révén érjük el, akár a
kettő kombinációja révén. A világos végkövetkeztetés az tehát, hogy amíg a független cselekvőséggel rendelkező elkülönült létező képzete megmarad, nem történhet meg az a misztikus tapasztalás, mely szerint a világ illúzió. Ezért el kell fogadnunk, hogy sohasem volt, sohasem lehetett elkülönült létező, aki rabságban volt, s akinek meg kellene szabadulnia. Emberek milliói élnek a világon, s minden egyes pszichét a vérmérséklete űz afelé, amit fizikai összetétele (az öt elem sajátos árnyalatainak, valamint a szattva, a radzsasz és a támasz három alapminőségének sajátos kombinációja) szükségessé tesz. Ha ezt észben tartjuk, könnyen elfogadjuk azoknak az embereknek a nagyon különböző adottságait, akik meg szeretnék ismerni igaz természetüket. Vannak pszichék, melyek olyanok - amint Sri Ramana Maharsi szokta mondani -, mint a száraz fűrészpor vagy a puskapor. Nekik a Guru szájából elhangzó tudás tüzének egyetlen szikrájára van csak szükségük ahhoz, hogy meggyulladjanak. Mások viszont olyan nedvesek, hogy még akkor sem képesek gyorsan reagálni, ha a tűzbe vetik őket. Természetesen e két szélsőség között húzódik a világ népessége. Ha ezt figyelembe vesszük, nem nevetséges-e bhakti és dnyána közötti különbségről beszélni, és arról, hogy melyik „ösvényt" „válasszuk"? És ki „választana"? Mahárádzs bizonyosan ebben az összefüggésben kérdezte meg az európai látogatótól, aki szerette volna tudni az odaadás és a bölcsesség közötti különbséget, hogy „ki" az, aki tudni szeretné. Az „életként" ismert teljes folyamat - mely a testi forma „születésével" kezdődik és „halálával" végződik - a tudatosság teljes működésének része, ahol a tudatosság az Abszolút Megnyilvánulatlan
viszonylagos megnyilvánulása. A misztikus tapasztalás pedig, mely spontán módon jelenik meg néhány ritka esetben, szintén a teljes működés része. A következő alapvető kérdés merül fel hát: Vajon az egyén (egy illuzórikus létező) dönthet-e függetlenül úgy, hogy meg akar „szabadulni"; hogy megválasztja a módszert (vagyis a bhaktit vagy dnyánát); s hogy bizonyos erőfeszítést tesz ennek érdekében? Nem, nem dönthet. Nem lenne-e bölcsebb (és történetesen gyakorlatiasabb is) részéről, ha passzívan elfogadná azt, ami a teljes működés része, és csodálattal tekintene minden történésre, mint a természet munkálkodására? Az azonnali, ám meggondolatlan reakció erre a tanácsra leggyakrabban a következő: Ha mindenki elfogad egy ilyen „fatalista" hozzáállást, akkor senki sem fog dolgozni, senki sem fog fejlődni. Mahárádzs rögtön megválaszolja ezt a vádat: Próbáld ki, és nézd meg, hogy így működik-e a természet. Meddig tudsz nyugodtan, tétlenül ülni? Tíz percig? Itt lép be a képbe az egyes pszichoszomatikus szervezet mentális felépítése: alkatának megfelelően fog működni, legyen szó akár az anyagi, akár a szellemi síkról. Van ennek a kérdésnek egy rendkívül fontos, ámbár nehezen megfogható vonatkozása, melyet gyakran szem elől tévesztenek. Az mégpedig, hogy a spirituális fejlődés minden esetben - az egyes psziché felépítésének függvényében spontán módon megy végbe, és minden szándékos erőfeszítés a látszatlétező részéről csak akadályozó tényező, sőt komoly kockázatokkal jár. Ha ezt a tényt mindig észben tartjuk, azzal automatikus elhárítjuk a legnagyobb spirituális kockázat veszélyét: az ego felemelkedését. Ha elméje nem horgonyzott le szilárdan a független, elkülönült létező valótlanságá-
ban, akkor könnyen megeshet, hogy a törekvő - kövesse akár a bhakti, akár a dnyána útját - akaratlanul úgy kezd gondolni önmagára, mint kiváltságos személyre, aki nem csupán azoknál különb, akik a szemében átlagos tévelygő egyének, de a másik úton járóhoz képest is. Ebben az esetben mindenki magasabb rendűnek tartaná az útját a másikénál. Valójában azonban nincs különbség dnyána és bhakti között. A dnyána ösvényét járó törekvő úgy találja, hogy a szeme könnybe lábad, amíg dnyání-guruja szavait hallgatja, és a tudatossága szinte alig van jelen, amikor a Guru szavainak nyílvesszeje célba talál. Ugyanígy a bhakta is elveszik a Guru és tanítványtársai áhítatos énekében és táncában. Hát különbözhet valójában a kettő? Úgy tűnik, eljutottunk a téma gyakorlati képletéhez. Mit tegyen az egyén ? Mindössze azt teheti, hogy a) mindig észben tartja a tényt, hogy nem létezhet elkülönült létező; b) mindig észben tartja, hogy az egész megnyilvánulás a tudatosság működése, melyben mindegyikünknek megvan a kiszabott szerepe; és végül c) a csodálat érzésével elfogadja, bármi is történjen a teljes működésen belül. Az egyetlen dolog, ami ezután marad, nem valamiféle „gyakorlás", mely szándékos erőfeszítés lenne, hanem csak az, hogy passzívan és türelmesen hagyjuk, hogy az igazi megértés átitassa lényünk egészét. Ekkor az illúziók és akadályok önmaguktól eltűnnek.
4. A teljes igazság
Tökéletes állapotában, A teljes Tiszta Tudat állapotában Az nincs tudatában önmaga tudatának. A tudatosság megmoccan az Aum sóhajtásával, És kezdetét veszi az álomteremtés. Az tudatában van a létnek, S örül ennek a tiszta létezésnek. Az - elmerülve a tiszta „vagyok" szeretetében -, Kettősségben fejezi ki magát. A férfi-nő ikerjellegeinek egyesülése révén, Az öt elem - éter, levegő, tűz, víz és föld - révén, A három guna - szattva, radzsasz és támasz - révén Az megnyilvánítja magát az időben. Az álombeli téridőben Az jelenségekként nyilvánul meg, Formák millióit teremti, Beléjük leheli az életerőt Es a mindent átható, immanens tudatosságot. Ezen formák révén, boldog önszeretetben Működik a tudatosság pradnyáként. Az így megfogant érző lények, Melyek merő képek csupán, - csodák csodája! - tárgyakként érzékelik egymást, Maguknak alanyiságot tulajdonítva. A pompás illúzióban mindegyikük Független döntéssel és akarattal rendelkező, Különálló létezőnek látja magát,
Mind elfelejti korlátlan lehetőségét A lényegi Abszolútumként, Elfogadja korlátolt önazonosságát megjelenésként, Puszta jelenségként. Saját személyes cselekedeteiként Magára vállalja a pradnyá működését, Képzeletbeli rabságba veti magát, S fájdalmat szenved és örömet él át! Ekkor jön el a jóságos Guru, Telve kegyelemmel és isteni fénnyel, És megmutatja neki, mi is valójában: Hogy aminek gondolja magát, Az nem több, mint egy csepp férfimag, Mely megtermékenyült az anyaméhben, S melyben az érzés, a tiszta „vagyok", A Tudatosság fénye szunnyad. Ez ő. Ezernyi neve ellenére - Ráma, Krisna, Isvara, Brahman Ugyanaz a tiszta „vagyok". A Tudatosság fénye, a mahámájá A nagyszerű káprázatban becsapja És félrevezeti saját természetét, Amíg a Guru nem mondja: Állj, Lásd úgy magad, ahogy vagy, Valódi dicsőségedben! Eredeti állapotodon, az időtlen, Abszolút Lényegen Múló betegségként megjelent A test és a tudatosság, Spontán módon, minden ok nélkül, A pradnyá működésének részeként. Kitölti a neki kiszabott időt,
S éppolyan spontán módon eltűnik, ahogy jött, A tudatosság pedig többé nem lesz tudatában önmagának, És beleolvad a Tiszta Tudatba: Senki sem születik, és senki sem hal meg. Ezt mondja Niszargadatta Mahárádzs Közvetlen és egyszerű szavakkal: Mi voltál, mielőtt szert tettél erre a testre? Térj vissza a forráshoz, légy csendes! Akkor a kereső eltűnik, És a keresésbe merül. A tudat nincs többé önmaga tudatában, A teljességben, az egységben, Kettősség nélkül vagyok Én. Belátással és intuícióval, Mély meggyőződéssel egyszerű megérteni, Hogy Ez, ami van, túl van az értelem határain. Az értelem csak a tárgyiasultat és a jelenségszerűt, A jelenlétet vagy a hiányt foghatja fel. De ami vagyok, az nem jelenlét vagy hiány. A jelenlét jelenlétének hiánya, A hiány jelenlétének hiánya Vagyok „Én"!
Szójegyzék advaita Kettősségnélküliség; a monizmus tana, mely szerint csak a Végső Princípium (Brahman) létezik, és minden jelenségszerű létezés káprázat (mája). Sokan a védánta legfontosabb ágának tartják. ákása Az ég, az üres tér kiterjedése. Az öt elem egyike, az éter. ánanda Üdvös boldogság, öröm, a Végső Princípium (Brahman) három jellegzetességének (szat-csit-ánanda) egyike. Lásd még szat-csit-ánanda. antahkarana A belső cselekvő, a psziché; átfogó értelemben a tudat, mely magában foglalja az értelmet (buddhi), az egót (ahankára) és az elmét (manasz), s egyes meghatározások szerint még az elme tartalmát (csitta) is. áratí Egy istenség szertartásos tisztelete. ászana Ülés, testhelyzet; a jóga nyolc tagjának egyike. Átmadnyána Önmegismerés, az önvaló tudása. Atman A lélek, az önvaló. Az Atman túl van a természet (Prakriti) alapminőségein (guna). Az Atman a Tiszta Tudat. Aum (Óm) Ez a szó, valamint a hang, melyet jelöl, a Brahmanra, a Végső Princípiumra utal. Az Aum a Legfőbb Önvaló szimbóluma is. A legszentebb mantrának tartják. Az Aum jelentőségét többek között a Mándúkja-upanisad fejtegeti a legfőbb tudatosság szempontjából. Az a az érzékek világának tudatosságát, az u a tudattalan elmét, míg az m a prádnyát jelképezi, azt az állapotot, mely túl van az elmén. Az Aumot pranavának is hívják, és Isten általánosan elfogadott jelképe. avadhúta Olyasvalaki, aki lerázta magáról a világi érzéseket és kötelezettségeket; a társadalmi konvenciókon felülemelkedett bölcselő. avatár(a) Isteni testet öltés, alászállás. avjakta A megnyilvánulatlan; a vjakta ellentéte. bhadzsan Áhítatos éneklés, ima.
bhakti, bhakta A bhakti az odaadás, az imádat, mint az üdvözülés egyik módja. A bhakta olyasvalaki, aki odaadóan szereti imádott istenségét. Brahma A hindu háromság egyik istene. A háromság: Brahma, a teremtő, Visnu, a fenntartó és Siva vagy Mahésvara, a megsemmisítő. Brahma teremti és gyarapítja a teremtését. Brahman Az Abszolútum, a Végső Valóság, mely önmagától létező. Három jellegzetessége a lét (szat), a tudatosság (csit) és az üdvös boldogság (ánanda). A Brahman nem istentisztelet, hanem meditáció és bölcsesség tárgya. csétaná Tudatosság, a belső felébredés. csidákás A belső tudatosság kiterjedése. csit Egyetemes tudatosság. csitta Egyéni tudatosság. A tudatosság és az anyag (Purusa és Prakriti) kombinációja. A csitta az elme minden szintjét magában foglalja: az objektív tudatosságot, a szubjektív tudatosságot és a tudattalant. darsan(a) Látás, találkozás, különösen szent ember látása. Az ortodox hinduizmus hat filozófiai rendszerét is jelenti (ezek: njája, vaisésika, szánkhja, jóga, mímánszá és védánta). dnyána, dnyání A dnyána bölcsesség, tudás, különösen a magasabb rendű tudás, mely a meditációból nyerhető. A dnyání e bölcsesség birtokosa. dzsapa Bizonyos mantra mormolása egy istenség meghívására vagy az elme elcsendesítésére, rendszerint málá (rózsafüzér) segítségével. gunák Minőségek, tulajdonságok. A kozmikus szubsztancia (természet, Prakriti) három alapminősége a szattva, a radzsasz és a támasz. A gunák az alapvető minőségei minden fizikai, mentális és lelki megnyilvánulásnak az univerzumban. gunátíta A gunákon túli. Guru Mester, szellemi tanító. Guru púrnimá Évente, a júliusi teliholdkor ismétlődő ünnepnap, melyen a tanítványok kinyilvánítják elkötelezettségüket mesterük mellett.
ísvara A Legfőbb Úr. A szó Istenre mint a világegyetem Urára utal. jóga, jógi A jóga az a módszer, melynek segítségével a tudatosságot kiszabadítjuk az elme és a megnyilvánult világ hálójából. Egyedülálló testi-lelki rendszer, mely a megvilágosodáshoz, megszabaduláshoz vezet. A jógában járatos személyt nevezik jóginak. karma Cselekedet, különösen felelős cselekedet, mely lehet jó vagy rossz. Az okozatiság elve, mely az ok-okozat törvényeként ismert. kurta Férfiak kerek nyakkivágású, rövid, zubbonyszerű felső viselete. lílá Játék, szórakozás; a kozmosz, melyre úgy tekintenek, mint isteni játékra. Az advaita szerint a lílá nem a Brahman abszolút igazságát képviseli. Csak részleges igazság, nem különbözik a valótlanságtól. lungí Férfiak alsótest köré csavart ruhadarabja. mahá Nagy. mahádákás A létezésnek, az anyag és az energia univerzumának a hatalmas kiterjedése. Mahárádzs Szellemi tanítók és királyok megtisztelő megnevezése. Jelentése: nagy uralkodó. mahászamádhi Szellemi tanító halálára használt kifejezés, mely arra utal, hogy a fizikai test elhagyásával elérte a nagy és végső szamádhit, a tudat feletti állapotot, ahonnan nincs visszatérés. Mahátma Szellemi tanítók megtisztelő megnevezése. Jelentése: nagy lélek. mahávákja „Nagy mondás", az upanisadok egy-egy különösen mély értelmű kijelentése. Mahésvara Siva, a hindu háromság egyik istenének neve (a. m. Nagy Úr). Siva, a pusztító. mája Káprázat, a védánta filozófiában tárgyalt elfátyolozó erő. A végtelent végessé változtató alapelv, mely formákat teremt a forma nélküliben, elrejti a valóst, és kivetíti a valótlant. A mája ott ér véget, ahol a Tiszta Tudat kezdődik.
manana Elmélkedés, töprengés, a gondolkodás aktusa. Amanana a gondolkodás segítségével történő, megkülönböztető megértés. manasz Az elme mint a megismerés, érzékelés és megértés szerve. Fő funkciói a következők: érzékelés, figyelem, kiválasztás és elutasítás. mantra „A gondolat eszköze"; himnusz, inkantació. A mantrát betűkként vizualizált és szótagokként kiejtett ideális hangok alkotják. Úgy tartják, egy mantra folyamatos ismételgetése elhozza a vágyott anyagi vagy szellemi eredményt. Lásd még dzsapa. móksa Megszabadulás, a világi létezésből való kiszabadulás. mumuksu Olyasvalaki, aki a világi létezésből való kiszabadulás után vágyakozik. mumuksutva A világból való megszabadulás utáni őszinte vágy. náda Hang. náma mantra Egy istenség nevén alapuló mantra. Lásd még mantra. námarúpa A nevek (náma) és a formák (rúpa) jelenségvilága. namaszkár(a) Tiszteletteljes meghajlás, általában a mellkas előtt összetett kézzel. nididhjászana Mély és ismétlődő meditáció. nirguna A feltételek nélküli, a három alapminőség (guna) nélküli. Szaguna: sajátosságokkal, megnyilvánult alapminőségekkel (gunákkal) rendelkező. A bhakti követői a Legfőbbet úgy fogják fel, hogy bizonyos minőségekkel rendelkezik (szeretet, könyörület stb.). Számukra Isten szaguna, míg az advaitinok számára nirguna (alapminőségek nélküli) vagy gunátíta (az alapminőségeken túli). Lásd még guna. niszarga Természetes állapot. nivritti Az elme kóborlásának megállítása, a világi törődésektől való tartózkodás. A pravritti ellentéte, mely belemerülés a világi életbe. pára Túlnani, távol(abb)i. A parama a pára felsőfoka, jelentése: legtávolabbi, legkiválóbb, legfőbb. Parama Brahman A Legfőbb Lélek (parama: legfőbb, Brahman: Végső Valóság). Parabrahmannak is írják.
paramákás A tér végtelen kiterjedése; az időtlen és végtelen Legfőbb Valóság, az Abszolútum. paramártha A legfőbb jó, a végső igazság. pradnyá Önmagáról mint tárgyról nem tudó tudás, Tiszta Tudat. A magasabb tudatosságot is jelenti. Prakriti A kozmikus anyag, az eredendő természet, a jelenségszintű létezés ok nélküli oka, mely forma nélküli, határtalan és mindent átható. A Prakritit a három guna alkotja (szattva, radzsasz és támasz), valamint az öt elem vagy tartva: éter (ákása), levegő (váju), tűz (tédzsasz), víz (ápasz) és föld (prithiví). A Prakriti a teremtés sokfélesége előtti ősanyagot is jelenti. prána Az élet lehelete, a vitális princípium. Purusa „Személy." A kozmikus Szellem, a teremtés örök és kiváltó oka, mely tudatossággal tölti el az anyag (Prakriti) minden megnyilvánulását. A Purusa a háttere mindennek, ami van vagy lesz. radzsasz Mozgékonyság, aktivitás, energia. A Prakriti három gunájának egyike. A jógában a természet aktiváló aspektusára utal, mely nélkül a másik két alkotóelem nem tudná megnyilvánítani benne rejlő tulajdonságait. Sakti Erő, energia, képesség. Úgy ábrázolják, mint a Végső Princípium női aspektusát, istenként pedig Siva hitvesét. Siva Lásd Mahésvara. sravana Hallás, figyelmes hallgatás. Az önművelés első szakasza, melyet a hallottakon való töprengés (manana) és mély és ismétlődő meditáció (nididhjászana) követ. Szadguru Az igaz szellemi tanító. szádhaka Szellemi gyakorlást (szádhana) végző személy, kereső. szádhana Tudatos szellemi gyakorlás. szamádhi Tudat feletti állapot, feloldódás; a jógagyakorlásban mély meditáció, amelyben a kereső (szádhaka) eggyé válik meditációja tárgyával, üdvös boldogságot érve el ezáltal. Szintén ezzel a szóval utalnak egy szent síremlékére. Lásd még mahászamádhi. szannjászí Olyan személy, aki a spirituális keresés miatt lemondott otthonról, vagyonról és minden emberi kötődésről.
szat-csit-ánanda A Brahman három jellegzetessége: lét, tudatosság és üdvös boldogság. szattva Lét, létezés, valóság. A kozmikus anyag (Prakriti) három összetevőjének (guna) egyike, a tisztaság és jóság alapminősége. Az egyensúlyt képviseli, és fényként nyilvánul meg. szuámí Hindu szerzetes tiszteletteljes megnevezése. szvarúpa Valaminek az igaz formája, természete, sajátossága. támasz Sötétség, tehetetlenség, passzivitás, tartózkodás. A kozmikus anyag (Prakriti) három összetevőjének (guna) egyike. upanisadok A Védák később keletkezett, filozofikusabb része, amelyből az összes védánta filozófiát származtatják. védánta Szó szerint: a Védák vége. A hinduizmus hat iskolájának egyike, mely az upanisadokon alapul, és a védikus tanítások lényegét tartalmazza. Lásd még advaita. Visnu A hindu háromság egyik istene, a fenntartó. uisvarúpa A sokalakú, sokszínű, változatos világegyetem. Visvarúpa-darsana A Bhagavad Gítá XI. énekében Krisna kinyilvánítja kozmikus formáját Ardzsunának, vagyis bepillantást enged (darsana) abba, hogy az egész sokszínű világegyetem (visvarúpa) Isten megjelenése. vjakta, vjakti A vjakta a megnyilvánult anyag, a kialakult természet, a személyiségen túli. A vjakti a látható megjelenés, a személyiség.
