A nyelv mint jelrendszer A nyelv gondolatokat kifejező elemek rendszere, jelrészekből felépülő jelekből, ezeket
összekapcsoló
szabályokból
és
használati
utasításokból
(szokásokból,
hagyományokból) áll. Társadalmi jelenség, mert a társadalom hozta létre és a társadalom nem létezhet nyelv nélkül. A nyelv mint jelrendszer az emberek közötti kapcsolatteremtés, közlésfolyamat (kommunikáció) eszköze. A többi emberrel a nyelv segítségével érintkezünk, a nyelv által szerzünk és cserélünk információkat. A nyelvileg jól megformált, pontos és egyértelmű közlemény segíti a kommunikáció sikerességet.
Nyelvi jelek a szavak
(lexémák) és a szóelemek (morfémák: a szótő és a toldalékok). A lexémák és a morfémák tovább bonthatók fonémákra, jelentés-megkülönböztető szerepű hangokra, de ezek már nem nyelvi jelek, csak jelelemek, mert nincs önálló jelentésük. (Például a tör, tőr szavakban az ö- ő egymáshoz viszonyítva fonémák, mert megváltoztatják a szó jelentését; a kerék _ derék szópárban a k és d hangok eltérő fonéma-értéke nyilvánul meg, a pörög _ dörög szópárban a p és a d hangé stb.) A jeleken és a jelelemeken kívül álló, de velük elválaszthatatlanul összefonódó tényezők a hangsúly, a hanglejtés, a beszédtempó, a szünettartás, a hangerő és hangszín. Az a kijelentés, hogy "Strandra megyek", egészen mást fog jelenteni, ha kérdő hangsúllyal mondjuk, vagy akkor, ha a két szó között szünetet tartunk. A nyelv a kollektív tudatban létezik, az egyes emberektől függetlenül is él. Egyetlen ember sem ismeri, beszéli a nyelv egészét. A nyelvi jelek és jelelemek egymásra épülnek, egymástól függő, hierarchikus struktúrát alkotnak. A nyelv négy nagy szintje: a hangok szintje (fonémák), a szavak szintje (morfémák és lexémák), a szintagmák és a mondatok szintje és a szöveg szintje. Az egyes szintek egymásra épülésének és szerkesztésének szabályait tartalmazza a grammatika vagy nyelvtan. A nyelvi jel és a jelentés A jelentés fogalmához a jel és a jelrendszer fogalmának a nyelvészetbeli értelmezésével jutunk el. Saussure jelelmélete szerint, a jelben megkülönböztethető a jelölő (signifiant) és a jelölt (signifie) mint annak két összetevője. A jelölő a jel formai
összetevője: a hangsor; a jelölt pedig a hangsor által felidézett jelentéstartalom. Tehát a m+a+cs+k+a hangokból felépülő macska hangsor számunkra egy háziállat fajtát jelent. A jelek jelentésének ez a valóságra való vonatkoztatása azonban filozófiai problémákat is felvet. Induljunk ki abból, hogy a világ, mint nyelven kívüli valóság, élőlényeivel, tárgyaival, elvont fogalmaival, cselekvésformáival és viszonyaival együtt objektíven, egyéni tudatunktól függetlenül létezik, van. Az emberi nyelv, mint a legtökéletesebb jelrendszer a maga bonyolultságában teljesen leképezi, visszatükrözi, megjeleníti az ember számára ezt a világot. A világ nyelvi birtokba vétele tulajdonképpen a jeltárgyat (denotátumot) képező dolgok megnevezése. Ahogyan minden újszülött, ugyanúgy a valóság minden élőlénye, tárgya, folyamata, viszonya, mint jeltárgy nevet kap, tehát valamilyen hangsorral jelöljük, s így egyben jelöltté is válik a számunkra, vagyis jelentést kap. A szavak tehát társadalmi értékű jelek, amelyek az emberi megismerő tevékenység hosszú történelmi folyamatában alakultak ki. A szó és jelentése A jelentés a nyelvi jel vagy jelkapcsolat valóságfelidéző tartalma, használati szabálya és lehetséges beszédbeli szerepe. A szó is nyelvi jel, amelynek hangalakja a jelölő és tartalma a jelölt. A szavaknak, a szószerkezeteknek, a mondatnak és a szövegnek is van jelentése. Különbséget kell tenni a szavak lexikális (szótári) és szerkezeti (grammatikai) jelentése között. A szótári jelentés tartalmazza a szónak a szokásos jelentéstartalmait és használatának szabályait. A szótári szó mindig jelektől és ragoktól megfosztott szóalak. A lexikális jelentés a szótár jellegétől függően az egész nyelvközösség vagy réteg- és csoportnyelvek
szókincsének jelentéstartalmait sorolja fel. A szerkezeti vagy
grammatikai jelentés a szónak a nyelvtani rendszerben betöltött szerepét jelenti. A lexikális és szerkezeti jelentés együtt adja a szó elsődleges, denotatív jelentését. A jelentés magába foglalja a beszélő szellemi és érzelmi állapotát. Ez az érzelmiértelmi többletjelentés a szó másodlagos, konnotatív jelentése. Mondatban és szövegben a szó többet jelent, mint a szótári szó, mert konnotációs jelentést is hordoz. Ez az
asszociációs jellegű többletjelentés az irodalmi nyelvben különösen fontos szerephez jut. Kontextuális jelentésről akkor beszélünk, ha a jelentés utal arra a társadalmi környezetre, amelyben a szót használják, amelyből értelme egy részét nyeri. Az állandó és az alkalmi jelentés A szójelentés teljes körén belül az általános, szótárakban is világosan meghatározható egy vagy több jelentést állandó (szokásos) jelentésnek mondjuk, szemben a ritkább, csupán a mondat összefüggéséből vagy csak egy-egy állandósult, szólásszerű szerkezetből világossá váló alkalmi (különleges) jelentéssel. Más szóval, az állandó jelentés az egész nyelvközösség szóhasználatában egységes, az alkalmi pedig az egyén szóhasználatától függő. Így az áll szó legállandóbb jelentése 'talpán nyugszik, nem változtatja meg a helyét': "Szép öcsém miért állsz ott a nap tüzében?" (Arany: Toldi); a csárdás szóé pedig: 'egy reformkori eredetű magyaros táncfajta'. Az előbbinek egyik alkalmi jelentése ('kitart, helytáll') él például az állja a sarat szólásban; az utóbbi az ilyenféle nyelvi szerkezetekben: ...a szakaszvezető úrtól három csárdást kapott... a csárdások fogadása közben az orra vére is eleredt (Tömörkény: Ne engedjünk) jelentése ebben az esetben: 'szédítő erejű pofon'. Az állandó és alkalmi jelentés azonban belső egységben, szoros kapcsolatban van egymással: az alkalmi jelentéshasználat csak a szó általánosító, azaz állandó jelentése alapján jöhet létre és maradhat érthető s viszont, maga is könnyen állandósul. Egyes szavaink többjelentésű volta, ide értve a társadalmi jelrendszerben meghatározott állandó jelentésváltozatokat is, merőben közösségi, azaz nyelvi tény. Pusztán a pillanatnyi beszédhelyzettől függő alkalmi jelentés pedig egyéni jelenségként meghatározója a teljes jelentésnek vagy másként a szó értelmének, azaz annak, hogy egyegy adott helyzetben és valóságvonatkozásban mi a szó teljes jelentéstartalma, szófaji és hangulati értéke. A szó többjelentésű voltának egyik szélső esetében, alkalmilag ellentétes (poláris) értelmek is kifejezhetők ugyanazzal a szóhangsorral: a szép dicsérő és becsmérelő (gúnyosan) minősítést egyaránt kifejezhet: Ez aztán szép dolog!. Még a szokásosan egyjelentésű szavaknak is lehet több alkalmi jelentésük. A március például egyetlen fogalom kifejezője, jelképesen mégis vonatkozhat a
'forradalom' fogalomra: " Márciusi Nap, nagy a te hatalmad, _ S magyar Márciust, magyar forradalmat _ Nem gyújtottál ránk ezer évig mégsem (Ady: A Márciusi Naphoz). A jelentéskör és a jelentéstartalom összefüggései A névhez mint jelölőhöz tartozó jelölt tartalom többnyire nem teljesen egységes, s nem is minden pontján egyformán határozott, világos. A fa köznévnek az egész magyar nyelvterületen ismert, és a szótárban is nyilvántartott legfőbb jelentései: 1. 'magas növésű, kemény törzsű, hosszabb életű növény'; 2. 'e növénynek s a cserjének törzsében, ágaiban, gyökereiben a kéreg alatt levő kemény szövet, mely mint anyag, különféle szükségletek kielégítésére való'. E két jelentés az alapja, magva a fa szóhoz tartozó gazdag és szétágazó, teljes jelentéskörnek. Ezt mint a l a p j e l e n t é s t (jelentésmagot) ugyanis a további á t v i t t és m e l l é k j e l e n t é s e k (árnyalatok) mind elmosódóbb, szétfolyóbb határsávja veszi körül. Ilyen jelentésárnyalatok például: 'a tekézésben használt bábú', 'érzéketlen, magával tehetetlen (személy)'.A
jelentéskör a szóban kifejeződő
alapjelentésből s a különféle jelentésárnyalatokat is magukban foglaló, általánosan ismert, szótározható további jelentésekből áll.
A jelentésfajták A jelentés, akár szabályként, akár viszonyként fogjuk fel, összetett fogalom, különböző vonatkozásai lehetségesek. Ezért az egyes jelentéstanokban sokféle jelentésfajtával találkozhatunk. A legrészletesebb, 1970-ből való jelentéstan, a Károly Sándoré, aki hat fajtát különít el: denotatív, szintaktikai, lexikológiai, pragmatikus, továbbá műfaji és nyelvrétegbeli jelentést vizsgál. 1. Mindazok a szemantikák, melyek a jelnek önmagának mint szókészleti egységnek jelentést tulajdonítanak, első helyen a jelnek a valóságban létező jeltárgyhoz (denotátumhoz) való viszonyával foglalkoznak. A jelentésnek ezt az aspektusát nevezik denotatív jelentésnek. Minden jel rendelkezik vele. 2. A szintaktikai jelentés függ a szó denotatív jelentésétől. Ennek alapján sorolhatjuk a szavakat szófaji osztályokba, melyek meghatározzák beszédbeli,
mondatrészi szerepüknek a kötöttségeit. 3. A lexikológiai jelentés a jel két alkotó elemének, a jelölő hangsornak (hangalaknak) és a jelölt jelentéstartalomnak a kapcsolódási lehetőségeit veszi számba. 4. A pragmatikus jelentés a valóság, a jel és a jelhasználó viszonyát fejezi ki egy adott beszédhelyzetben. 5. A konnotatív jelentés asszociációs jellegű többletjelentés, amely főként a művészi nyelvhasználatra (az irodalmi nyelvre) jellemző, és azt elkülöníti a másféle szövegektől. A konnotatív jelentés egyszerre van jelen a denotatív jelentéssel, és egyszerre is hatnak az olvasóra. Az író, költő szóanyagának denotatív jelentésére rárakta azt a többletet, amely a legszürkébb szavaknak is valami különös varázst tud adni. Ezért nem is annyira magától értetődő, hogy az olvasással együtt jár a megértés is. „A többletjelentéseket rejtett információként is felfoghatjuk. Az információk tartalma különböző források miatt sokféle lehet: a kihüvelyezett írói szándék, az író élményvilága, a korabeli világszemlélet stb. És forrás lehet a nyelv is. A jelölő és a jelölt között összetett kapcsolatok alakulnak ki, amelyek többféleképpen realizálódhatnak, sőt át is váltódhatnak: a jelöltből jelölő, egy másik jelentés kifejezője lesz, például a páratlan - magányos, szomorú, boldogtalan. A jelentések rejtett lappangó lehetőségek, amelyek az olvasás során realizálódnak. Mint az olvasó társítása, hozzágondolásai, következtetései kiegészítik, bővítik a mű szemantikai tartalmát. A rejtett jelentések konkretizálásában nagy szerepe van az olvasó egyéniségének, általános és irodalmi műveltségének. A mű jelentése tehát nem azonosítható azzal, amit alkotója számára jelentett. Része az is, amit a valóságból, mint tényleges forrásból az olvasók észrevettek, hozzátársítottak. A lehetőségek a mű nyelvében vannak elraktározva.” (Szabó Zoltán, A mai stilisztika nyelvelméleti alapjai, Kolozsvár, 1977, 106-107 old.) A megértés függ az olvasót külső tényezőként befolyásoló történelmi-társadalmi viszonyoktól, az olvasónak az élete folyamán felhalmozott irodalmi élményeitől és emlékeitől. Nagy szerepe van a megértésben az irodalmat át- meg átszövő egyetemes motívumoknak,
szimbólumoknak,
melyek
az
egyetemes
emberi
kultúrában
gyökereznek. Például világosság, fény, magasság, élet - sötétség, mélység, halál egy-egy ilyen sort alkot.
A lexikológiai jelentésaspektusok Hangalak és jelentés viszonya alapján megkülönböztetünk: egyjelentésű, többjelentésű, azonos alakú, rokon értelmű és ellentétes értelmű szavakat. A többjelentésű szavak Többjelentésűek azok a szavak, melyek hangalakjához több jelentés kapcsolódik, s az egyes jelentések valamilyen kapcsolatban állnak egymással: toll, gyűrű, körte stb. Példa egy többjelentésű szóra: a derül szó jelentésszerkezete - derül az ég, idő; virrad; ismertté válik; jobb kedvre
.
A többjelentésű szavak második (másodlagos) és további jelentései az elsődleges (alap-, szótári) jelentésből fejlődtek ki az emberi megismerés hosszú történelmi útja során az új dolgok, a mind bonyolultabb jelenségek, fogalmak és viszonyok kifejezésére, mégpedig kétféleképpen: Az új jelentés a meglévőből hasonlóság, vagy érintkezés alapján jöhetett létre. Tehát egy többjelentésű szó nem a különböző jelentések alkalmi halmaza, ugyanis egyes jelentései összefüggenek, jelentésszerkezetet alkotnak, melyek a jelentések közötti metaforikus és metonimikus kapcsolaton alapulnak. A metaforikus jelentésfejlődés a hasonlóságra épül. Például a család szónak ilyen módon alakultak ki a méhészetben, a növény- és állatrendszertanban és a nyelvtudományban használt szaknyelvi jelentései. (méh , kutyafélék
-ja, stb.)
A metonímia esetében a kapcsolat a meglévő és a kialakuló új jelentés között nem hasonlóságon, hanem érintkezésen alapul. Az érintkezés lehet: hely-, idő-, anyagbeli, vagy ok-okozati kapcsolat, illetve rész-egész viszony, a nem és fajfogalom felcserélésére. Az utóbbi kettőnek külön elnevezése is van a szinekdoché. (Budapest érzékenyen reagált a hírre., A haverem jó fej. – sajtó-, ill. diáknyelv) A többjelentésű szavak (poliszémia)
használatát elsősorban az teszi
szükségszerűvé, hogy sokkal több fogalmunk van, mint szóhangsorunk. Egy-egy újonnan megismert fogalomra a társadalom nem okvetlenül alkot új hangsort, hanem -- bizonyos összefüggéseket felismerve -- valamelyik meglevő szó jelentéskörébe vonja az új fogalmat is.
Az azonos alakú szavak Az azonos alakú szavak hangalakja egybevág, jelentésük viszont különböző: áll (ige: lábon
, főnév: testrész), bárd (szerszám, énekes), nyúl (ige, főnév) stb.
Míg a többjelentésű szavaknál a beszélő érzi az egyes jelentések kapcsolatát, addig a homonimák, az etimológiai kutatások szerint, teljesen különböző eredetűek, alaki egybeesésük teljesen véletlen. Az értelmező szótár külön szócikkekben tárgyalja az ún. álhomonimákat, melyek feltehetően azonos eredetűek. Az egyes homonimák a többi szavakhoz hasonlóan lehetnek többjelentésűek. Pl a vár (ige) hat-, a vár (főnév) háromjelentésű szó. Az azonos alakúság a nyelv egyik meghatározó vonásának a gazdaságosságra való törekvésnek a jellemzője, akárcsak a poliszémia. Ugyanis a világ olyan gazdag, annyi benne a megnevezendő élőlény, tárgy, dolog, jelenség, hogy a társadalom rá van utalva a nyelvi ökonómiára, arra törekszik, minél kevesebb jellel tudja mindezt kifejezni, hogy ne kelljen az emberi agyat annyiféle jellel terhelni. Ez azért lehetséges, mert a beszédben sem a poliszémia, sem a homonímia nem okoz félreértést. A szóalakok homonímiája többféle lehet: 1. Szótári homonímia: a szótári alakok közti azonos alakúságot jelenti. 2. Nyelvtani homonímia: (ő) eszik (v.mit), (ők) eszik ( a halat), sírt (ige, múlt i.) – sírt (fn. + tárgyrag) 3. Vegyes típusú homonima egy szótári alak és egy toldalékos alak egybeesése: font – fon/t, szemét - szem/é/t stb. Mindegyik homonimafajta esetében beszélhetünk homofóniáról, ami eltérő írású szavak azonos kiejtését jelenti. Szótári homofóniát eredményez sok családnév, keresztnév egybeesése a megfelelő köznévvel: Ács - ács, Farkas - farkas, Szűcs - szűcs, Ibolya ibolya stb. nyelvtani homofóniák: áraszd - árazd, fogja - foglya. Vegyes típusú homofóniák: fojt - foly/t, sújt - súly/t. A homofónia fordítottja a homográfia: az írásképük azonos, a kiejtésük azonban más. Ez a zárt ë hang ejtésekor állhat elő. Pl. Elmëntek (ti. ők, múlt idő), Elmentek. (ti. ti, jelen idő) (Az ejtésbeli megkülönböztetés ma csak a tájnyelvi ejtésben érvényesül.)
A rokon értelmű szavak A rokon értelmű szavak (szinonimák) hasonló jelentésűek, de hangalakjuk különböző; megköveteli a denotatív jelentés egyezését, és csupán stilisztikai szabadságot enged meg: az emocionális vagy a konnotatív jelentés eléréséért. Vagyis a mondat fogalmi tartalmának nem szabad változnia, ekvivalensnek kell lennie. A. Jászó Anna A magyar nyelv könyvében (Budapest, 1999) a szinonimákat így csoportosítja: 1.Rokonértelműség áll fenn azonos fogalmi tartalmúnak tekinthető motiválatlan szavak között: eb ≈ kutya, íz ≈ zamat, lárma ≈ zaj. 2.Színonímia lehet motivált és motiválatlan szavak között: csibe ≈ kiscsirke, filmszínház ≈ mozi, makacs ≈ önfejű, gyaláz ≈ mocskol stb. 3.Szinonimák az idegen szavak és magyar megfelelőik: információ ≈ felvilágosítás,
vulkán ≈ tűzhányó, diadal ≈ győzelem, dinasztia ≈ uralkodóház,
bibliográfia ≈ irodalomjegyzék, stb. 4. A szinonim képzővel ellátott szavak is rokon értelműek: sejtés ≈ sejtelem, félős ≈ félénk, öltözet ≈ öltözék stb. 5. Rokon értelműek a szinonim igekötőkkel ellátott igék: fel-, kibont; hozzá-, nekikezd; ki-, elfecseg. Rokon értelműség állhat fenn a szavak és az állandó szókapcsolatok között. Például: korlátolt ≈ szűk látókörű, kiderít ≈ napvilágra hoz, győz ≈ győzelmet arat. 7. Szinonimák olyan szavak is, melyekben van bizonyos fokozati eltérés. Pl.: fáradt ≈ kimerült, elgázol ≈ elüt, sok ≈ rengeteg. 8. Szinonimák az olyan szavak is, melyekben az egyik pontosabban utal a cselekvésre: levág, lenyír, leszel, lekanyarít. A
szinonímiát
mint
a
választás
lehetőségét,
természetesen
a
többi
szóelemfajtánál, a toldalékoknál is megtaláljuk. A -gál/-gél (szaladgál,keresgél); kod(ik)/-ked(ik) (dulakodik, veszekedik); -ás/-és (tanulás, szereplés); -cska/-cske (ruhácska, cipőcske). A rokon értelmű szavakon kívül vannak hasonló (rokon) alakú szavak
(paronimák) is, melyek a következőképpen határozhatók meg: " A hangalaki (esetleg csak helyesírási) és rendszerint jelentésbeli meg etimológiai összefüggés alapján a kellő nyelvi ismeretek hiánya miatt egymással könnyen összetéveszthető, de a szöveg szintjén félreértést nem okozó, a köznyelvben néha pusztán stilisztikai különbségeket mutató szavak, szóalakok" (Balogh,1988, 156. old). Ezeket a szavakat gyakran egymással felcseréljük – tévesen: egyhangúan - egyhangúlag, helység - helyiség, tanúság - tanulság, válság - váltság. Ellentétes jelentésű szavak (antonimák) A rokon értelmű szavakkal szemben állnak az ellentétes jelentésű szavak. Két szó jelentése közt nemcsak kisebb-nagyobb, hanem sarkalatos különbségek is lehetségesek. A rokon jelentésűeknél a főbb fogalmi jegyek egyezése mellett a mellékes jegyek (nagyság és intenzitás) eltérései figyelhetők meg A sarkalatos jelentéskülönbségek a főbb jegyekben is megmutatkoznak, ezért nevezzük ellentétesnek azokat a szavakat, amelyeknek jelentésük eltérő, különböznek. Az ellentétes jelentésű szavak tehát kölcsönös viszonyban levő, ellentétes tartalmat vagy ilyenfajta minőségi árnyalatot fejeznek ki. A tulajdonképpeni ellentétes jelentésű szavak a fokozható melléknév-párok: alsó ↔felső, belső ↔ külső, jó ↔ rossz, magas ↔ alacsony, meleg ↔ hideg. Az ellentétes jelentésű szavakat Hernádi Sándor (Nyelvtan és nyelvművelés, Tankönyvkiadó, Budapest, 1986.) a következô főbb típusokba sorolta: 1. Eltérő hangalakú szók állnak szemben egymással: drága ⇔ olcsó, hideg ⇔ meleg, kicsi ⇔ nagy, vidám ⇔ szomorú stb. 2. A párt alkotó szók hangalakjának csak valamely részlete különbözik: belép kilép fölér – leér legális - illegális. 3. Ugyanaz a hangalak (ugyanaz a szó) lesz önmaga ellentétes párja. Ellentétes jelentésbe csap át valamely szavunk, ha sajátos hangmagasságon, jellegzetes hangszínnel szólaltatjuk meg: Szép dolog. Szép dolog! (nagyon csúnya dolog). A több jelentésű szavak mellé az ellentétes jelentésű szókból is több járul. Pl. a száraz melléknév jelentéséhez illő ellentétes szavak: száraz ⇔ nedves nyirkos (idő), színes (stílus),
zsíros
(bőr),
friss
(kolbász,
kenyér),
esőhozó
(szél),
izzadmányos
(mellhártyagyulladás), vízi (malom). A jelentésváltozás A jelentésváltozást ugyanolyan okok magyarázzák, mint a szókincs változását. Az élet változásával új dolgokat kell megneveznünk, s nem feltétlenül találunk ki minden új jelentéstartalomra új szót. A szavak jelentéstartalma bővülhet vagy szűkülhet, olykor teljesen meg is változhat. A szó jelentéstani magja az elsődleges jelentés, amelyhez újabb jelentések kapcsolódhatnak. A szóban a beszélők számára a beszélés idején kétségtelenül fennáll ugyan a hangalaknak és a jelentéstartalomnak (meg a valamire vonatkozásnak) társadalmi érvényű, tartós kapcsolata, egysége; a nyelvnek mint kifejező eszközrendszernek történeti fejlődése során azonban ez a viszony módosulhat, ahogyan módosulhatnak a mai szóalkotás alaktani törvényei. Megváltozhat a szó hangsora, a név. Ha ez nem zavarja meg teljesen a szó eredeti képét, akkor nem befolyásolja a szónak tartalomkifejező és -felidéző erejét, azaz jelentéstani szempontból nem történt fontos változás. A szó összetevői közül a jelentéstartalom (a valamire vonatkozás) sokkal változékonyabb, s átalakulása többnyire független a hangalak változásától vagy változatlanságától. A jelentés változékonysága szorosan összefügg a szavak többjelentésű voltával, illetve az egyes szavak többjelentésűvé válásának jelenségével. A jelentésváltozás talaja ugyanis a beszéd: a nyelv élő használata, a szavak alkalmi és egyéni (mondatbeli) felhasználása. A jelentésváltozás a szövegben keletkezik, hiszen az új jelentést csak akkor érthetjük meg, ha a szövegkörnyezet valamilyen módon megmagyarázza. Amennyiben a jelentés befogadására a társadalmi feltételek adottak, akkor az új szó, az új jelentés állandósul. A szó jelentésköre egyre tágul, amint a fogalmi tartalom a konkrét felől az általános jelentés felé eltolódik, és fordítva is érvényes: szűkül az ellenkező irányú változás esetén. Mivel a szavakban kifejezett fogalmi háttér gyakran elmosódó, bizonytalan, olykor a fogalmi körök metszhetik egymást, vagy érintkezhetnek, sőt egybeolvadhatnak egymással. Ez pedig könnyen lehet a jelentésváltozás kiinduló pontja,
hiszen a fogalmakban általában több jegy szerepel, s ezek közül egyénenként és a mondat pillanatnyi összefüggése szerint (illetve koronként, társadalmi csoportokként) más és más kerülhet előtérbe. Minden jelentésváltozás a jelölő és a jelölt kapcsolatának, az úgynevezett jelentésviszonynak megváltozását jelenti: a szavakat eleinte egy határozott, alkalmi jelentésben használjuk, s ami ma még egyéni nyelvhasználati jelenségingadozás, az holnap már véglegesen a jelhez tapad, az alkalmi jelentésekből állandósul és társadalmi érvényű lesz. A jelentésváltozás történeti jellegű (diakrón) nyelvi kategória, általában fokozatos jelentésfejlődés eredménye, ritkábban hirtelen bekövetkező jelentésmódosulás. A jelentésváltozás, aszerint, hogy végső stádiuma a kiinduló jelentéssel együtt éle, lehet részleges vagy teljes. Részleges, ha az alapjelentés az új jelentésnek szokásossá válása után is megmarad. Például megmaradt a dió szónak eredeti 'csonthéjú gyümölcsfajta' alapjelentése, 'diófa (mint élő gyümölcsfa), diófa (mint faanyag), diós -dióból készített, dióval ízesített (torta, tészta, pálinka stb.) más mellékjelentésének, jelentésárnyalatának kialakulása után napjainkig is. Teljes jelentésváltozásról akkor beszélünk, ha az alapjelentés kihal a használatból, s helyét egy vagy több, utólag kialakult jelentés veszi át. Pl. az érdekel szónak az eredeti súrol, sért jelentése teljességgel elveszett. A jelentésváltozás főbb típusai: 1. Jelentésbővülés hasonlóság alapján történő átvitellel igen gyakori: gyűrű: ⇒ 1. (ékszer) 2.(karika), 3. (hajtincs), 4. (hinta);
lepedő: ⇒ 1. (ágynemű), 2. (űrlap
tréfásan). Érzéki érzetek jelölésére nemritkán alkalmazzuk a külső világ dolgainak vagy jelenségeinek a nevét: kávé ('barna', például kávélepke); ciklámen ('lilásvörös', pl. ruha). Állatok neve emberre alkalmazva egy-egy gúnyolt vagy dicsért tulajdonság kiemelésére szolgál: csirke a kedves, de naiv fiatal lány, állat a durva viselkedésű ember; más állatnevek sértő, bíráló értékkel vonatkoznak emberre a durva beszédben: disznó, ló marha: A vén szamár elszólta magát (Móricz: Rokonok). 2. Jelentésbővülés érintkezés alapján: föld 1. (szilárd felület): ⇒ 2. (megművelt
terület.). 3. Jelentésszűkűlés hasonlóság alapján igen ritka, nem jellemző fajtája a jelentésváltozásnak: Pl.: csatlós 1. (rég: az urát mindenhová elkísérő szolga) : ⇒ 2. (ma: elvtelen, szolgalelkű követője valakinek). 4. Jelentésszűkülés érintkezés alapján, akár a jelentésbővülés, a jelentésváltozás gyakori fajtája: háló (szoba), rétes (tészta), személy (vonat). 5. A jelentésmegoszlás (szóhasadás): a poliszém szavak alakváltozatai esetében egy olyan fejlődés mehet végbe, hogy a nyelv idővel az egyik jelentést az egyik alakváltozathoz, a másikat pedig a másikhoz kötötte, azaz az egységes szó kettéhasadt. Így vált ketté a vacok és a vacak szóalak állandósulásával a főnévi 'állati fekhely, odú, fészek' és a melléknévi 'hitvány, ócska' jelentés. Más változások: gomb
gömb, padló
palló. 6. A jelentés elhomályosulását figyelhetjük meg a testrésznevekből keletkezett határozószókban, névutókban, határozóragokban, jelentésük is más minőségűvé, viszonyító jellegűvé vált. Például: mell : ⇒ mellett, mellől, mellé; szem : ⇒ szemben. 7. A nyelv életéhez hozzátartozik a jelentésszegényedés, elavulás is. A jelentésavulás alapja az jelenség, amelynek során a többjelentésű szónak az a jelentése, amelyet egy másik, de csak egyjelentésű szóval (tehát félreérthetetlenül) is kifejezhetünk, elveszhet vagy elavulhat. Ugyanígy eltűnik fokozatosan az a jelentés, amely a társadalom fejlődésével elhaló fogalomra, munkaeszközre stb. vonatkozik. A nyomtatás szó a mezőgazdaság gépesítésének korában lassan elveszti köznyelvünkben 'lóval való cséplés' értelmét. A nemzetközi diszkosz (és a diszkoszvetés) szónak meghonosodásáig tányér-ról (tányérhajításról) beszéltek az atlétika szaknyelvében; a tányérnak ez a jelentése ma már teljesen kikopott nyelvünkből. A
jelentésváltozások
sokféle
lehetőségeivel
élve
általában
bármikor
megsokszorozhatjuk szókészletünk használati értékét. A potenciális eszközök közül az egyén is (alkalmilag), a közösség is (szokásosan) mindig azokat használja fel különösebben, amelyekkel a változó, külső és belső világ újonnan megismert dolgait és jelenségeit korszerűen meg tudja nevezni. Ezért a jelentésváltozásokban is ott tükröződik mindig az emberi megismerés folyamata; másrészt az egyik olyan mód, amellyel a
társadalom a hagyományos szókészletet megifjítja, megóvja a teljes elavulástól.
